Kedves Olvasó! Itt a tavasz megint, a megújulás! Magunk mögött hagytunk egy csúnya világválságot és - remélhetőleg - a piszkos havat... Kemény volt az elmúlt tél! Rég lapátolhattunk ennyi havat, s talán még soha nem éltünk meg ekkora válságot, de túléltük mind kettőt. Az idei évben ismét sok meglepetést tartogatunk Kedves Rajongóinknak. A Gataktika életében példátlan mennyiségű könyvvel örvendeztetjük meg Önöket. Hulljon hát le a lepel, legalább részben: Már kapható Vernor Vinge Hugo-díjas regénye, A szivárvány tövében, valamint az AXN közkedvelt sorozatának eredeti regény változata, a Flashforward - A jövő emlékei. Ezeken kívül még jó néhány kötet van a tarsolyunkban 2010-re, köztük olyan szerzők művei, mint Sir Arthur C. Clarke vagy a Sztrugackij fivérek, Lukjanyenkótól az Ugrás az űrbe című könyvének folytatásával jelentkezünk, s befejeztük Frederik Pohl hícsí-sagáját. Az idén kerül sor Jack McDevitt Nebula díjas regényére, amely az űrIndiana Jones sztori harmadik kötete, és Kim Stanley Robinson éghajlatváltozásos trilógiájának nyitányára, de olyan csemegék is lesznek, mint az eredeti Blade Runner, amiből végül is nem készült film, vagy a legendás SnowCrash folytatása, a Gyémántkor, Neal Stephenson tollából. Idén befejezzük China Miéville Bas-Lag ciklusát, valamint Ken MacLeod Fénynél sebesebben trilógiáját is, és folytatjuk Harry Harrison nagymester kiváló Éden-sorozatát. A vérbeli fantasy kedvelőit egy Diana Wynne Jones kötettel örvendeztetjük meg, míg a németek fenegyereke, Andreas Eschbach, a sikeres Hajszönyegszövők után új kötettel mutatkozik be. A különlegességek közül kiemelném Maurice Dantec Babilon bébijét, amelyből Vin Diesel főszereplésével készült filmváltozat; és Richard Adams Járványkutyák című művét, amely két, kísérleti laborból szökött kutya sorsába nyújt nem mindennapi bepillantást. Idén új területeket is felfedezünk magunknak. Egyrészt egy izgalmas képregényantológiát indítunk útjára, másrészt úgy gondoljuk, hogy az ismeretterjesztésben is tudunk újat mutatni. Ennyi fér bele szűkösen 2010-be. Jó kikapcsolódást és olvasást kívánok a Galaktika csapata nevében!
Burger István főszerkesztő
6 Lucius Shepard: Kövön átszüremlő csillagok (második rész) 24 26 40 48 52
Játékajánló Suzy McKee Charnas: Bögyös Mutánsok K. Varga Beáta: Inga Filmajánló
54 Henry Kuttner: Ez a ház kiadó 66 68 74 76 83 84
86
Interjú Marina es Szergej Gyacsenkóval Denis Labbé: „Állj meg idő, ne szállj!" Megvalósult sci-fi Kate Wilhelm: A mérföldes űrhajó Könyvajánló Megvalósult sci-fi
Mihail Puhov: Az Egysejtűek útja
88 Hargitai Henrik: Planetológia és SF (negyedik rész) 94
Fekete Gyula-megemlékezés
95 Fekete Gyula: A kíváncsiság veszedelmei
Lucius Shepard Kövön átszüremlö csillagok (elsö rész)
Egy hétköznapi élet örömei és gondjai többnyire kisszerűek. A földöntúlival szembekerülve azonban minden addigi élmény még jobban elszürkül. (második rész)
H
H A Z A F E L É M A J D N E M nekimentem egy álló autónak, nem azért, mert részeg voltam, hanem mert a csókra és Andrea későbbi reakciójára gondoltam, ami rossz hatással volt koncentrációmra. Mit sajnált? A csókot? A flörtölést? A válást? Nem tudtam rájönni, és arra sem, mit is érzek. Vágyat, természetesen. Mikor teste teljesen az enyémnek préselődött, felkorbácsolta érzékeimet. De több minden volt itt. Figyelemreméltóan több. Arra a következtetésre jutottam, hogy ez mentális egyensúlyomat érintő kérdéssé kezd válni, és minden tőlem telhetőt megtettem, hogy kitöröljem agyamból. Kiwanda az irodában dolgozott. Hálózatba kötötte a számítógépeket, és éppen a földet borító, történelem előtti papírokat fésülte át. Megkérdeztem, mi a helyzet. Elmondta, sokkal hatékonyabb iktatórendszert talált ki. Soha nem volt valami
nagy feltaláló, ezért ez kissé nyugtalanított, de annyiban hagytam, és megkérdeztem, voltak-e problémái Stankyvel. - Nem olyan, amit észrevennél - válaszolta röviden. Ebből tudtam, hogy volt valami probléma, de ezt is annyiban hagytam, és felmentem a lakásba. A falakat szórólapok és zenekarok fotói díszítették, újszerű, többfunkciós svéd bútorok - rájöttem, jobban szerettem, amikor a dekorálást Andrea végezte, annak ellenére, hogy a beltér kialakítása mindig egyik vitatárgyunk volt. A falak különösképpen boszszantottak. Kopaszra borotvált fejű, vagy arrogáns pózokban hajtincseiket dobáló, tetkóktól idétlenül kinéző fiatal férfiak meredtek rám, öt vagy hat zenekar, mely megpróbált rászedni, néhány száz rossz vagy közömbös emlék, és egy tucatnyi jó. Talán egy tucat. Leültem a bőr es króm kanapéra - látványos,
de kényelmetlen darab volt -, és megnéztem a délutáni híreket. George Bush, Irak, üzemanyagárak... Francba! Idegesen, lementem a pincébe. Stanky a Comedy Centralt nézte. A Mad TV-t. A másik szenvedélye. Belesüppedt a kanapéba, távirányító a kézben, nyitott kólásdoboz és égő cigaretta, valamint egy adag jég, amit az arcára szorított. Az volt az érzésem, a jég nekem szóló színjáték, hát nem kérdeztem róla, de tudtam, hogy köze lehet Kiwanda magatartásához. Alig vette észre jelenlétemet, csak ott ült és duzzogott. Fogtam egy széket, és leültem vele tévét nézni. Végül megszólalt: - Szükségem van egy ritmusgitárosra. - Nem fogok még egy zenészt felbérelni ilyen közel a fellépéshez. Letette a jeget. Arca vörös volt, de az a hidegtől is lehetett... bár úgy véltem, némi duzzanatot is látok. - Nagy szükségem lenne rá. - Ne akarj rábeszélni! - Öregem, fontos! Legalábbis ehhez az egy dalhoz. - Melyikhez? - Az újhoz. Vártam, majd megszólaltam. - Csak ennyit akarsz nekem mondani? - Szükség van hozzá ritmusgitárra. Ez az apró, köpcös, a kanapémon heverő őrült követelődzik - jól esett visszautasítani, de kitartó volt. - Csak egy dal, haver! - mondta teljesen rákapcsolt hízelgéssel. - Kérlek! Meglepetés. - Nem szeretem a meglepetéseket. - Ne már! Ezt tetszeni fog, ígérem. Elmondtam, megteszem, amit tudok, beszéltem vele Jerryről, aztán a légkör megenyhült. Felült, felkuncogott a Mad TV-n, hébe-hóba közbevetve alapvető elismerését: Király! A paródiák viccesek voltak, így én is nevettem. - Ma megcsináltam a horoszkópomat - mondta, amikor reklám következett. - Hadd találjam kü - vetettem közbe. - Rák vagy. Ez nem tetszett neki, de nem vesztette el vidám hangulatát. - Haver, nem asztrológiára gondoltam. A Műsort használtam.
Átcsúsztatta a tévéműsort a dohányzóasztalon, koszos ujjával, gyászkeretes körömmel az egyik bejegyzésre mutatva. Felkaptam, és elolvastam. King Creole ***: Harold Robbins regénye alapján. Egy fiatal férfi (Elvis Presley) otthagyja az utcai bandát, és rock-and-roll sztár lesz. Vic Morrow. 1:30 - Király, nem? - mondta Stanky. - Próbáld kü Csukd be a szemed, és mutass az ujjaddal egy véletlenszerű oldalra, aztán nézd meg, mit kapsz! Én a filmszekciót szoktam használni hátul, de van, aki az egész Műsort. - Más is él ezzel? Nem csak te? - Próbáld kü Úgy tettem, ahogy mondta, és egy másik filmnél kötöttem ki: Egy férfi és egy nő ****: A nyaralás során özvegyember találkozik özvegyasszonnyal. Vonzódni kezdenek egymáshoz, de a nő visszakozik, mivel halott férje emléke még mindig túl erős. Jean-Louis Trintignant, Anouk Aimée. 1:40 Félig elhittem, így megpróbáltam megérteni, mit jövendölt ez nekem és Andreának. - Mit kaptál? - kérdezte Stanky. Visszalöktem neki a Műsort, és azt mondtam: - Nekem nem működött. Úgy gondoltam, felhívom Andreát, de az üzlet közbeszólt. Azt hiszem, én tettem lehetővé, hogy közbeszóljon, a válásunkhoz kapcsolódó bizonyos aggodalmaknak köszönhetően. Reklámot kellett csinálnom, meg kellett ismernem Kiwanda új iktatórendszerét (amit még mindig finomhangolt), hangfelvételt kellett készítenem (két számot már felvettünk Stanky első lemezéhez), emellett egyéb elfoglaltságaim is voltak. Így a napok gyorsan elrepültek. Stanky elkezdett minden gyakorlás után a könyvtárba járni, bicegés nélkül. Azt mondta, kutatást végez. Nem volt elég pénze, hogy bajba kerüljön, nekem meg túl sok feladatom mellett nem jutott időm aggódni miatta. A Crucible-ban tartandó koncert előtti éjszakán az irodámban voltam, mindent végigpergettem a fejemben,
azon tűnődve, mi kerülte el a figyelmemet. Arra gondoltam, milyen lehetetlen mennyiségű munkát végeztem a héten, amikor a csengő megszólalt. Ajtót nyitottam, a tornácon ott állt Andrea, farmerban és terjedelmes pulóverben, arca kipirult az éjszakai levegőtől. Ottalvós táska terpeszkedett a lábánál. - Helló - mondta, jókedvű mosolyt villantva fel, mint a fáradt cserkészlány, aki makacsan folytatja sütijeinek kiárusítását. Meglepetten köszöntöttem: „Szia!", majd bekísértem. Az irodába ment, és leült az asztalom mellett lévő, fából készült székbe. Utána mentem, hezitáltam kicsit, majd helyet foglaltam forgós székemben. - Zavartnak tűnsz - mondta. - Ez körülbelül fedi is az állapotomat. Zavart, jó értelemben. De mindazonáltal tényleg zavart. - Valahogy én is. Körbenézett az irodában, mintha észrevenné a változásokat. Minden óraütést, minden digitális Zümmögést, a ház minden diszkrét zaját hallottam. Mély lélegzetet vett, kifújta, majd ölében összefonta két kezét. - Úgy gondoltam, megpróbálhatnánk - mondta csendesen. - Egy próbaidőszakot vagy valamit. Néhány napot, egy hetet. Csak hogy lássuk, megy-e. Szünetet tartott. - Az utóbbi néhány alkalommal, amikor találkoztunk, veled akartam lenni. És azt hiszem, te is ezt akartad. Ezért... - Lezseren gesztikulált, mintha nemtörődömnek akarna látszani. - Úgy tűnt, itt az esély. Az ember azt hinné, hogy a válás összes vádaskodását és gusztustalanságát követően - az eltelt idő ellenére is - valamiféle ellenérzés merült fel gondolataimban, de mégsem, Így válaszoltam: - Azt hiszem, igazad van. - Fúúú! - Andrea úgy tett, mintha a verejtéket törölné le homlokáról, majd elvigyorodott. Esetlen csend állt be, vigyora megrezzent, majd eltűnt. - Akkor talán felmehetnék? - kérdezte. - Ó, természetesen. Bocs. - Késztetést éreztem, hogy még előtte felrohanjak, letépjem azt a halom szart a falról, az összes bútort kihajítsam az ablakon, kivéve a matracot és a gyertyákat.
- Még mindig zavarban vagy - jegyezte meg. - Talán innunk kéne, mielőtt bármit teszünk. Felém nyújtotta a kezét. - Gyere, érezzük jól magunkat és rúgjunk be! Ahogy történni szokott, éppen csak eljutottunk az italok kitöltéséig, amikor ismét rátaláltunk a szokásos kerékvágásra, és elfoglaltuk magunkat. Olyan volt, mint a régi szép időkben, kényelmes és ismerős, mégis mintha az első alkalommal szeretkeztünk volna. Minden érintés, minden érzés ezt a furcsa borzongást hordozta. Későn ébredtünk, a zúzmara már majdnem elolvadt az ablaktáblákon, arany fény ömlött be a magasan nyíló, keletre néző ablakokon, az ágy így kékes árnyékba burkolózott. Csak feküdtünk ott, túl álmosak voltunk a szeretkezéshez, kicsit játszadoztunk, beszélgettünk. Andrea elmondta, hogyan tervelte ki közeledését, én elmondtam, mennyire nem vettem mindezt észre addig az ebédelős napig, amikor feltűnt a magányossága, és milyen idióta voltam, hogy nem láttam tovább az orromnál... Triviális ügyek, de elszíneztek néhány agysejtet, azokat a perceket az emlékezetre bízták, és „Fontos"-ként jelölték meg őket, mint vörös rajzszögeket az élet térképén. Aztán ismét szeretkeztünk, annyira gyengéden, amennyire ezt a fajta erőszakot el lehet követni. Majd lezuhanyoztunk, és reggelit készítettünk. Néztem, ahogy melegítőnadrágban és pólóban cikázik a konyhában, és csak arra gondoltam, milyen nagyszerű ez az egész. Le akartam állítani magamat, hogy ne készítsek mentális lábjegyzeteket minden másodpercről. Evés közben megemlítettem ezt, mire Andrea azt mondta: - Szerintem azt jelenti, hogy boldog vagy. - Aha. Természetesen. - Én is. - Villájával felszúrt egy kis tojást, oldalra hajtotta fejét, mintha jobban meg akarna nézni magának. - Nem tudom, mikor kezdtetek el ilyen jól kiismerni. Nem mintha először olyan nehéz lett volna. Csak úgy tűnik, most már semmi sem rejtőzhet el az arcodon. - Talán a kiélesedett érzékek teszik. - Nem hiszem. Néha olyan, mintha pontosan tudnám, mit fogsz mondani. - Úgy érted, beszélnem sem kell? Egy jogszakértő stílusát vette fel. - Sajnálatos módon nem. Beszélned kell. Máskülönben nem tudnálak hazugságon kapni.
- Talán tesztelnünk kellene - mondtam. - Kérdezd meg a nevem, és majd Helmutot vagy Torint mondok. Megrázta a fejét. - Szerves gépezet vagyok, nem hazugságvizsgáló. Különböző módon működünk. Különböző szükségleteink vannak. - Szerves. Ez azt jelenti... gyengébb vagy, mint az alaptípus? Talán engedékenyebb? - Nagyon is - mondta. - Tudod, azt hiszem, én magam is nagyon jól kiismertelek. - Áthajoltam az asztalon, és érzelgős csókot loptam, majd ahogy visszaültem, eszembe jutott valami. - A francba! - kiáltottam, majd ujjaimmal megkocogtattam a homlokom. - Mi az? - Elfelejtettem Stankyt elvinni a fodrászhoz. - Nem tud gondoskodni magáról? - Valószínűleg nem. Velünk jössz? Akár találkozhatnál is vele. Legyünk túl rajta! Tojást dobott a szájába, és rágni kezdett. - Most kell megtennünk? - Nem, valószínűleg még jó néhány óráig alszik. - Rendben. A Crucible - a betontömb Black William szélén jóval a sorházak után magasodott, és valamikor ruházati nagyker volt. Az utcafronton önkiszolgáló éttermet alakítottunk ki, ahol reggelit és ebédet szolgáltunk fel - a gyár miatt komoly forgalmat bonyolítottunk. Az étteremtől elkülönítve, az épület hátsó részében kapott helyet a bár, néhány vacak boksz, roskatag szék és asztal. A falakat illetően gimis festőművészt engedtünk szabadjára, aki olyan freskókat alkotott, melyek J.R.R. Tolkien egyik elveszett, szakszervezeti regényének jeleneteire emlékeztettek. A színpad mögött hatalmas olvasztótégely ékesítette a falat. A festő nem megfelelő perspektíva-használata miatt úgy tűnt, mintha olvadt acél áradatát köpte volna ki egy hadseregnyi orkszerű munkásra. Aznap éjjel teltház volt, melyet a helyi legenda, a Swimming Holes vonzott be. Ez a lánycsapat elvándorolt egészen Pittsburghig, és némi országos hírnevet szerzett. A közönséget megpakoltam „Vernon Barátaival", akiknek megparancsoltam, hogy tapsoljanak és vadul kiál-
tozzanak Stankynek. Dohányfüst homályosította el a színpadi fényeket, összevissza kavargott az álpunkok, a furcsa darkosok, a tizenöt mérföldre lévő, waterfordi Garnant Főiskola hippijei: Nyugat-Pennsylvania pusztaságának kétségbeesetten kitörni vágyó, szubkulturális pozőrjei között. Az öltözőbe mentem, mindegyik Swimming Hole-t „isten hozott itthon"-ölelésben részesítettem, és ellenőriztem Stankyt. Jerry, a csutkára nyírt vörös hajú, vékonydongájú srác basszusgitárját pengette, Geno taktust vert a széktámlán, a ritmusgitáros mobilon beszélt. Stanky a kanapét foglalta el, Camelt szívott, kólát ivott és a Sci-Fi Channelt nézte. Megkérdeztem, jól van-e. Azt mondta, tudna mit kezdeni egy sörrel. Nyugodtnak, teljesen magabiztosnak tűnt, amit nem jósoltam volna meg előre, és amiben nem bíztam. De már túl késő volt az aggódásra, így Isten segedelmére bíztam. A bárban csatlakoztam Andreához. Régi, hoszszú ujjú Ramones-póló volt rajta, ugyanaz, amit még az én bandám koncertjein viselt. Ennek ellenére kirítt a Crucible környezetéből. A pöcegödrön úszó hattyú. Sört rendeltem, hogy vigyék be Stankynek, magamnak pedig egy tequilát. Andrea a fülemhez hajolt, és a konzervzenét túlkiabálva azt mondta: „Ne rúgj be!", majd még valamit, ami azonban elveszett a lármában. Leküldtem a kupicát, aztán az önkiszolgálóba vezettem, ahol egy maréknyi kölyök éppen kávét és üdítőt kapott, némelyikük józanodni próbált. Becsuktam a bár felé vezető ajtót, így felére csökkentettem a zajt. - Mit mondtál? - kérdeztem Andreát. - Azt, hogy ne rúgj be, később talán még használnálak valamire. - Leült a pulthoz, megpaskolta maga mögött a széket, arra biztatva, telepedjek le. - Most fogják kezdeni - mondtam, csatlakozva hozzá. - Csak egy percem van. - Mit gondolsz, hogy sikerül majd? - Stanky? Imádkozom, hogy ne legyen katasztrófa. - Tudod, délután nem is tűnt olyan szörnyűnek. Legalábbis nem olyannak, amilyennek leírtad. - Csak azért tetszik, mert azt mondta, dögös kislány vagy. Kivettem egy szál cigit az ingzsebemből, megforgattam mutató- és hüvelykujjam között,
Andrea pedig megkérdezte, ismét dohányzom-e. - Időnként. De főképp csak ezt csinálom mondtam, és bemutattam forgató technikámat. Ami Stankyt illeti, a legjobb állapotában láttad. - Szomorúnak tűnt. - Andrea úgy emelte fel a borsszórót, mint egy sakkjátékost, és közelebb tette a sóhoz. - Fejlődésben visszamaradtnak. Van benne valami felnőtt modorosság, felnőttnek akar látszani, de olyan, mintha még mindig tizennégy vagy tizenöt lenne. - Na, látod - mondtam. - Most kérdezd meg magadtól, milyen lenne, ha naponta egy huszonhat éves tizennégy évest kerülgetnél! Az egyik kölyök, fiú, férfi - kéne lennie egy megfelelő szónak olyasvalakire, aki elég idős ahhoz, hogy életét adja a hazájáért, de még nem tud igazi bajuszt növeszteni, és nehézséget okoz a fókuszálás, mert valami olcsó LSD-t fogyasztott metamfetaminnel hígítva -, szóval a pult végénél az egyik fickó botladozva felénk indult. Katonai zubbonyt viselt, mellzsebét hányásfolt díszítette, mint valami nedves kitüntetés. Megállt, hogy Andreára bazsalyogjon, elismerően felém intett, valami érthetetlen - valószínűleg trágár - szót mormolt, és tovább dülöngélt a klub felé. Amikor házasok voltunk, Andrea azt hangoztatta, hogy az ilyen jelenetek jól illusztrálják, miféle szennycsatornába merülök le megállíthatatlanul. Természetesen a zeneipar egészére gondolt. Bár nem volt okom ezzel vitatkozni, mégis megtettem, mérgesen, mivel gyűlöltem az érzést, hogy ő okosabb nálam. Úgy kompenzáltam, hogy azt mondogattam magamnak, bennem több a lélek. Voltak más, kevésbé meghatározott okai haragomnak, és az alapvető vita kettőnk között lassan elmérgesedett. Ez alkalommal azonban figyelmen kívül hagyta a kölyköt, és visszatért előző beszélgetésünkhöz, mely arra kényszerített, hogy átgondoljam kulturális környezetem kérdését, és annak degradációját, illetve hogy eltöprengjek, vajon a kölyök figyelmen kívül hagyásával engem manipulált, így azt hihettem, megváltozott, míg én nem, éppenséggel a zeneipar miatt, mely határt szabott nekem, elferdített és elsatnyította lelkemet. Tudtam, hogy még mindig ő az okosabb. A zene abbamaradt, és meghallottam Rudy Bowent - barátomat és partneremet a Crucible-
ban - a mikrofonnál, amint üdvözli az embereket és felkonferál. A klubba visszatérve, Andrea megállított az ajtónál, és azt mondta: - Szeretlek, Vernon. - Ujját ajkamra tette, és azt mondta, mielőtt válaszolok, gondolkodjak rajta, majd őrült zavarban magamra hagyott. Stanky sétált a Crucible színpadára lötyögős, fehér pólóban, kitérdelt nadrágban, a zsebéből kilógó lánccal. Akár szalonképes is lehetett volna, ha nem visel ütött-kopott cilindert. Valaki gúnyosan kiabált, és ez nem lepett meg. A cilinder bohócszerűvé tette. Neki akartam hajítani egy üveget, és így lelökni azt a förtelmet a fejéről. Suttogni kezdett a mikrofonba. Újabb bekiabálás és metsző fütty. Nem jó. Ám a suttogás egyfajta kántálássá vált, némi latin, spanyol, rock-and-roll klisék és értelmetlen szótagok. Félig beszédhangon, félig énekelve, ráolvasásszerűen, jump-blues ritmusban előadva úgy, hogy a banda, a szövege alatt belépve, fokozatosan összeállt, és aztán Stanky, mint egy síugró, aki elrugaszkodik a hatalmas sáncról, énekelni kezdett: „Lelkek, nyögések, sóhajok... Kövön átszüremlő csillagok..." A dal alapvetően ezen két sor ismétléséből állt, de mindig máshogyan előadva - gospeles sirámként, rock-and-roll üvöltésként, lágy Motownstílusban, dzsesszes ritmussal és így tovább. Más szöveg törte meg néha, de ez a két sor számított igazán. Amikor először énekelte őket, azzal a súlyos hamis-basszussal, egyfajta sokk hullámzott át a tömegen. Az emberek felnéztek, a színpad felé tekintettek, abbahagyták az ivást, fejük megrándult, lábuk improvizált tánclépéseket követett. Stanky három taktuson át kitartotta a „sóhajok" szót, úgy dolgozva rajta, mint egy soulénekes, majd felkapta a trombitát, és szólóba kezdett, mely olyan haragos volt, mint Milesé, csak valahogy kísértetiesebb. Amikor lerakta a trombitát, gyorsabb énekre váltott, combjához verdesve cilinderét, míg szét nem ment. A tömeg előrelendült, mindenki a színpad közelébe akart kerülni, helyben adták elő azt a furcsa, csoszogásszerű táncot, mint a pokolból kiszabadult vudu zombik, aztán Stanky gitárja húrjai közé csapott. Nem tudom, ezt követően mi történt, mert Andrea
a táncparkettre vonszolt, és csábító mozdulatokba kezdett, én pedig elvesztettem kapcsolatomat az eseményekkel. Ám Stanky gitármunkája a zombikat görcsös izgalomba hajszolta. Beleütköztünk egy punkba, aki úgy rángatódzott, mintha a zsinórjait rángatnák. Hármasba rendeződtünk egy főiskolás lánnyal; lába a padlóba gyökerezett, mégis úgy rázta magát, mint a törzsi táncosok a National Geographic dokumentumfilmjeiben. Rövid időre két gyári munkás kerített be minket egy dark lánnyal közösen; figyelték görcsös mozdulatait, ahogy melle minden lehetséges irányban dobálózott. A dal végén Jerry és Geno a mikrofonba kezdték mondani a szöveget, ellenpontot képezve Stanky éneke mellett, kissé lehűtve az eseményeket, ismét a hátborzongató kántálás szintjére hozva a dolgokat, aztán a banda lassan abbahagyta a játékot, Stanky pedig még utoljára elismételte a kétsoros szöveget, ezúttal zenei aláfestés nélkül. Tapsvihar robbant ki, éppolyan sajátos, mint a tánc maga. Az egyik fickó úgy csaholt, mint egy vadászeb; egy szőke lány fel-le ugrált, jókedvűen tapsikolva, mintha hatéves lenne. Az események nagy részét nem fogtam, azon kívül, hogy a közönség jól reagált Stankyre, különösen az olyan dalokra, mint az „Átlagos Joe", a „Kaphatok egy pincérnőt?" vagy az „Alkonyi oldalad". Körbejártam a helyiséget, véleményeket gyűjtöttem, megpróbáltam rájönni, hogy a zeneipar meghívott képviselőiből eljött-e valaki. Alig húsz perccel a ráadás után már azt láttam, hogy Stanky a bárban ülve, részeg csodálóktól körülvéve beszélget egy lánnyal. Hallottam, hogy egy másik lány aranyosnak titulálja, és néhány pillanatra elcsodálkoztam a zene szörnyűséges erején. A kurtizán, akit felbéreltem, hogy garantálja az én garanciámat, a hosszú lábú, barna hajú, kissé homorú arcú, de fantasztikus testű Carol az alkalmas pillanatot várta, hogy a Stanky körül csoportosuló tömeg szétoszoljon. A srác értő kezek között volt. Megkönnyebbültem, mentálisan elfáradtam, és csak azt kívántam, hogy Andreával kettesben lehessek. Nem volt nyomós okom maradni. Néhány embertől elköszöntem, begyűjtöttem némi gratulációt, aztán hazahajtottunk, Andrea és én, a Polozny mentén. - Stanky lenyűgöző - szólalt meg ő. - Be kell vallanom, talán igazad volt vele kapcsolatban.
- Bizony - hangzott büszke válaszom. - Légy óvatos, Okostojás! Tudod, hogy érzed magad, amikor a dolgok rossz irányt vesznek. - Miről beszélsz? - Amikor egyik problémás gyerkőcöd letér az útról, nagyon mélyen érint téged. Csak ezt mondom. - Andrea megdörzsölte a vállamat. - Talán elgondolkodhatnál azon, hogy kicsit felgyorsítsd a dolgokat Stankyvel. Csak rövid ideig egyengesd az útját, aztán add át másnak! Megmenekülhetsz némi lelki megrázkódtatástól. Csendben haladtunk tovább, a folyó kiszélesedett, hömpölygése lelassult, befolyt a gyár szélmentes betonfala alá, jobb oldalon feltünedezett az első házsor. Kísértést éreztem, hogy a szokott módon válaszoljak tanácsára, hogy minden rendben van, kézben tartom a dolgokat; de valamilyen oknál fogva aznap éjszaka nem ráztam le, hanem próbáltam végiggondolni, mi sülhet el rosszul. Amikor másnap reggel nyolckor lementem, Carol már az irodában várt rám. Forgószékemben ült, miközben átfutotta forgatható névjegykártyatartómat. Fáradtnak tűnt, haja összevissza állt, emellett mérges volt. - Az a fickó egy mutáns - mondta határozottan. - Kétszázzal többet akarok. És a jövőben találkozni akarok azokkal az emberekkel, akikkel dolgoznom kell, mielőtt egyáltalán nekilátnánk. - Mit tett? - kérdeztem. - Tényleg tudni akarod? - Kíváncsi vagyok... igen. Sorolni kezdte a Stanky-féle perverziók listáját, de félbeszakítottam. - Rendben - és a csekk-könyvemért nyúltam. - Nem durvult be, ugye? - Ellenkezőleg. - Keresztbe tette a lábát. - Azt akarta, hogy... - Kérlek! Elég. - Nem végzek olyan jellegű munkát - mondta kimérten. Közöltem, hogy a csekket háromszáz dollárról állítottam ki, és valamennyire kiengesztelődött. Bocsánatot kértem Stanky nevében, és elárultam, nem tudtam, hogy ennyire ferde hajlamú. - Rendben vagyunk - válaszolt végül. - Van... Helló, édes!
Az üdvözlést vállam felett Andreának címezte, aki álmosan vakarta a fejét, és tréningnadrágjában belépett az irodába. - Helló, Carol! - mondta zavartan. A prosti megölelte, majd felém fordult, és a csekkemmel búcsút intett. -Hívj, ha kellek! - Nagyon korai időpont ez utcalányoknak mondta Andrea, ahogy letelepedett asztalom szélére. - Hadd találjam ki. Már védted. - Nem. Az egyik ügyfele meghalt, és némi pénzt hagyott rá. Segítettem neki befektetni. Ez felveti a kérdést, mit keresett itt? - Felbéreltem Stankynek. - Jutalom? - Valami olyasmi. Bólintott, sarkát hanyag módon az asztal oldalának ütötte. - Hogyan lehetséges, hogy téged sosem érdekeltek azok a férfiak, akikkel a válásunk után találkoztam? Hozzászoktam már hirtelen témaváltásaihoz, de azt vártam, hogy Carolról akar faggatózni, és ez most készületlenül ért. - Nem tudom. Azt hiszem, nem akartam arra gondolni, kivel bújsz ágyba. - Ez biztos valami pasi-dolog. Én mindig kiértékeltem a barátnőidet. Még azokat is, akikkel akkor jártál, mikor teljesen be voltam miattad gőzölve. - Lecsúszott az asztalról, és az ajtó felé tartott. - Odafenn találkozunk. A következő két napot a telefon és a stúdió között töltöttem, felvettem az „Alkonyi oldalad" nagy részét - ez Stanky olyan műve volt, mely legközelebb állt a balladához, és azt hittem, könnyed, Dr. John-szerű stílusával talán az egyetemi rádiókba is bejuttatható: „Résnyire felnyitom a redőnyt, s becsillan az utolsó bronzarany napsugár, s megvillan tested ívelt vonala. Rajongásom fonala legombolyodik, s hozzád szalad. Édentől keletre, előttem pereg le halványuló képek sora, a te alkonyi oldalad..."
Stanky nem örült nekem - naponta egy, néha két dalt írt, és nem akarta, hogy kreatív munkáját valami olyasmi zavarja meg, ami ténylegesen pénzt hozhat, mégis rávettem, hogy vágjuk meg a dalt. Szerda reggel meglátogattam irodájában Rudy Bowent. Rudy építész volt, aki égett a vágytól, hogy karikaturista legyen, ám ez utóbbi területen soha nem ért el semmi sikert. Hitem szerint kreatív bukásaink összecsengése segített megerősíteni barátságunkat. Ő volt az egyetlen ember, aki tudomásom szerint halat fogott a Poloznyban, legalábbis a gyár alatt. A zsákmány megbecsült helyet kapott irodájában, förtelmes mementóként. Olyan volt, mint egy mutáns pisztráng, mely szennyezőanyagokon nőtt fel. Akárhányszor megláttam, azon gondolkodtam, mi egyéb leselkedhet még a várostól keletre a hideg, mély meder fenekén. Telepatikus szörnyeket képzeltem el, melyek a mezozoikum halaihoz hasonló páncélt hordanak, emellett törékeny, csápos élőlényeket, olajrétegtől szivárványosan ragyogó bőrrel, amiknek az emberiség megszentelt figurákat jelentett életről alkotott álmukban. Titkárnője, az asszonyos kinézetű Gwen elmondta, Rudy kiment tejeskávéért, azzal magamra hagyott az irodában. Közelebb léptem a vázlatasztalhoz, kíváncsi voltam, min dolgozik. Az asztalon tiszta papírlap feküdt lerögzítve, ám mellette a földön egy mappa hevert, tele új karikatúráival, egy olyan sorozattal, mely árnyékszerű figurákat mutatott bányaaknában, akik a napi eseményekről, hírességekről stb. beszélgettek, miközben a hegyen áttekergő disznóvénát tárták fel... Ebből eredt a sorozat címe is: Húshegy-történetek. Tényleg csak sziluettek voltak. Megkülönböztető jegyeket mindössze furcsa hajviseletük és beszédbuborékjaik adtak nekik. A sorozat modern volt és rendkívül vicces, amit Rudy szokásos munkájáról nem mondhattam el. Egyes képeken apró fehér objektumok halmaza lebegett. Éjjeli lepkék - gondoltam. Valamilyen fény. Ezek szintén beszélgettek, de piktogramok formájában. Még mindig a képeket nézegettem,
amikor belépett Rudy, hatalmas testű, szőke férfi, kissé hasasodó, vastag keretes szemüveggel, mely zavart kinézetet kölcsönzött neki. Minden egyes alkalommal, amikor megláttam, egyre depressziósabb, egyre középkorúbb volt. - Ezek nagyszerűek, öregem! - kezdtem. Újak, igaz? Odajött, és megállt mellettem. - Egész héten ezeken dolgozom. Tetszenek, mi? - Imádom őket. Ezt csináltad egész héten? Akkor nem nagyon aludtál. - A fehér valamikre mutattam. - Ezek mik? - Csillagok. Stanky dalából szedtem az ötletet. „Kövön átszüremlő csillagok." - Szóval ők látják a csillagokat? Az emberek a bányában? - Aha. Nem sok figyelmet szentelnek nekik, de hamarosan kölcsönhatásba lépnek egymással. - Mindenkiből ezt hozzák ki. - Meséltem neki Stanky íráskényszeréről, Kiwanda kalandjairól az iroda menedzselésében. - Tudod, ez furcsa. - Belekortyolt a tejeskávéjába. - Ügy tűnik, mintha hirtelen kreativitási hullám ütötte volna fel fejét a városban. Múlt héten, a gyárban egy fickó olyan ötlettel állt elő, ami korszerűsíthetné a hidegformázás folyamatát, és amit mindenki hatalmas elképzelésnek titulált. Jimmy Galvin, a fazon, aki ezermesterként ügyködik? Új kertészkedő eszközt talált fel. Bucky Bucklin szabadalmakat nyújt be. Azt mondja, milliókat keres majd. Beth regényírásba kezdett. Soha semmit nem szólt arról, hogy írni akar, de most alig jut ideje a gyerekekre, úgy gyártja egyik oldalt a másik után. És nem is rosszul. - Bárcsak én is elkapnám! - válaszoltam. Nálam minden a régi. Uncsi robotmeló. Kivéve, hogy Andrea visszajött. - Andrea? Úgy érted, randiztok? - Úgy értem, vissza a házamba. Velem él. - Azta! - mondta. - Ez hihetetlen! Letelepedtünk, olyan székekre, mint két acélkeretén kifordított sátor;
az emeleti kanapémhoz hasonlóan kényelmetlenek voltak. Aztán mesélni kezdtem. - Akkor minden rendben? - kérdezte. - Fantasztikus, azt hiszem. De még semmi sem biztos. Azt mondta, próbaidő, így lehet, hogy mire este hazamegyek, már nem lesz ott. Soha nem tudtam teljesen kiismerni. - Andrea. Azta! Láttam a klubban, de nem jöttem rá, hogy veled van. Csak arra volt időm, hogy integessek. - Áthajolt a köztünk lévő téren, és adott egy tenyerest. - Talán most már nem járkálsz úgy, mint akinek ellopták a kiskutyáját. - Nem voltam olyan - mondtam. Felkuncogott. - Á, dehogynem. Ezért mondja Black William lakossága gyakran azt, ha valaki dátumra kérdez, hogy: „Hat éve, két hónapja és tizenkét napja, hogy elérkezett Vernon Depije." Más témákra tértünk át, többek között beszéltünk a klubról, az üzletről, és amikor indulni készültem, Rudy groteszk trófeája felé intettem. - Míg folynak ezek a kreatív energiák, tervezned kellene egy halcsalit, így nézhetném, ahogy kifogod a Polozny Szörnyét. Rudy felnevetett, és így szólt: - Talán, ha lesz néhány szabad percem. Tovább dolgozom a képregényen. Akármi is ez a dolog, el fog múlni. Egyik este a stúdióban bolondoztam. Eredetileg az előző hétvégén a Crucible-ban rögzített anyagot akartam megtisztítani, annak reményében, hogy jó minőségű élő felvételhez juthatok a „Kövön átszüremlő csillagok"-ból az EP-hez, de ehelyett egy saját felvételemen rágtam át magam, hátha találok valami kis inspirációt benne. Persze nem találtam semmit, és elgondolkodtam, hogy ez a kreativitáshullám - ha tényleg létezik - miért Rudy házát érinti, nem az enyémet. Hét óra elmúlt, Stanky valószínűleg hazafelé tartott a könyvtárból, és éppen azon morfondíroztam, megnézem, Andreának van-e kedve elmenni valahova, amikor megjelent, az ajtófélfának támaszkodott, és meg-
kérdezte, zavar-e. Nemet mondtam, erre bejött a fülkébe, és leült mellém az asztalhoz; kinézett a dobfelszerelésre, a hangszerekre, a tápkábelek kígyófészkére. - Amikor házasok voltunk, nem fogtam fel, mit látsz ebben - kezdte. - Csak az okozott károkat, a romlottságot és a mohóságot láttam. Most, hogy rnár gyakoroltam, rájöttem, hogy többékevésbé minden vállalkozásra ugyanazon fokú kár, mohóság és romlottság jellemző. Nem látni olyan egyértelműen, mint az általad űzött zeneiparban, de ott van. - Mondd meg, mit látsz, ami jó? - A zene, az emberek. - Egyik sem tart soká - válaszoltam. - Csak jojótesztelő vagyok. Ezernyi törött jojót vizsgálok át, és alkalmanként véletlenül belefutok egybe, ami forgás közben felragyog és sivít. - Amivel én foglalkozom, az viszont túl lehangoló ahhoz, hogy beszéljünk róla. Nagyon ritka, hogy a delikvens, akit képviselek, jó eredménnyel jön ki a dologból, még akkor is, ha nyer. A cégek csak napolnak és napolnak. - Szóval a kiábrándultság hozott minket ismét össze. - Nem. - Kitartóan nézett rám. - Szeretsz engem? - Igen, szeretlek. Tudod, hogy így van. Soha nem szűnt meg a szerelmem. Volt egy hézag... - Jo nagy! - A hézag még fájdalmasabbá tette, de akkor is szerettelek. A hangmérnöki asztal tárcsáival játszadozott, homlokát ráncolta, mintha a tárcsák nem akarnának engedelmeskedni ujjainak. - Összekutyulod a beállításaimat - mondtam. - Ó...bocs. - Mi a gond? - Semmi. Csak már nem hazudsz nekem. Állandóan hazudtál, még a triviális dolgokról is. Kicsit nehéz alkalmazkodnom. Tagadni kezdtem, de rájöttem, hogy nem tudok.
- Mérges voltam rád. Már nem emlékszem pontosan, miért. A hazudozás valószínűleg ennek része volt. - Én is haragudtam rád. - Kezét visszatette az asztalra, azonban nem csavart el egyetlen tárcsát sem. - De nem hazudtam neked. - Csak abbahagytad az igazságok közlését válaszoltam. - A különbség ugyanaz. Megszólalt a telefon. Retlexszerűen felvettem, és beleszóltam: - Soul Kiss. Stanky volt. Hadarni kezdett, és azt mondta, gyorsan menjek a belvárosba. - Hé! Ha arról van szó, hogy menjek érted... - Esküszöm, hogy nem! Ezt látnod kell, öregem! A csillagok visszatértek! - A csillagok. - Olyanok, mint amilyeneket a könyvtárnál láttunk. A fények. Jobb, ha sietsz! Nem tudom, milyen sokáig maradnak. - Kissé elfoglalt vagyok - feleltem. - Öregem, ezt látnod kell. Nem viccelek! Letakartam a kagylót, és Andreához fordultam. - Volna kedved a városba menni? Stanky azt mondja, van ott valami, amit látnunk kellene. - Utána megállhatunk a lakásomnál, és összeszedhetek néhány dolgot? Visszaszóltam a telefonba. - Merre vagy? Öt perc múlva a parkon átvágva haladtunk Black William szobra felé, ahol Stanky és jó néhány ember sárga fényszigetben állt. Nem volt időm ellenőrizni, kik azok, csak arra, hogy észrevegyem, az egyikük nő, mivel Stanky máris megragadta a karom, és úgy irányított, hogy a könyvtár felé nézzek. Amit pedig láttam, minden mást elfeledtetett velem. Az épület testetlenné vált, saját maga szellemévé, én pedig egy sötét mezőt láttam, melyen tucatnyi homályos, fehér fény kóborolt, némelyik nagyobb, némelyik kisebb. Lassan mozdultak fe-
lénk, de talán nem is annyira lassan - a távlat végtelennek tűnt, mintha olyan mélységbe tekintettem volna, melyhez hasonlítva minden korábban tapasztalt jelentéktelenné vált korlátozottságában. Ahogy a fények közeledtek, eltűnni látszottak, kiléptek látóteremből, mintha a számunkra megadatott képmező túl szűk lett volna ahhoz, hogy felölelje a jelenség kiterjedését. Néhány másodperc múlva a jelenés halványulni kezdett, a könyvtár visszanyerte eredendő tömörségét, és úgy hittem, távoli zsivajt hallok, számos hang egyszerre felcsendülő zaját, egész seregnyi hangot - bár valószínűleg csak a faágakon átsüvítő szél váltotta ki ezt a benyomást. Aztán, ahogy a szellemszerű kép megszűnt létezni, sóhajtásféle kelt, de véleményem szerint nem hús-vér torokból, hanem inkább valami kozmikus feszültség válthatta ki - mintha magán a kontinuumon keletkezett rés záródott volna be, vagy más hasonló. Andrea még korábban a karomba csimpaszkodott, és most csak ott álltunk, szájtátva bámultuk a könyvtárat. Stanky és a többiek izgatottan beszélni kezdtek. Három tinédzser fiú is volt köztük, kettő gördeszkát hurcolt. A harmadik sápadt, vékony, kissé fennhéjázó kölyök, arca tele pattanással, fekete garbót, fekete farmert és fekete kabátot viselt. Valamiféle hódoló attitűddel viseltettek Stanky iránt, csüggtek minden szaván. A nő talán az egyik olyan ember lehetett, akivel Stanky a Crucible-ban beszélgetett, mielőtt Carol rámozdult. Apró termetű volt, alig másfél méter, olaszos kinézetű, fekete hajú, olajbarna bőrű. Húszas éveiben járt, és az élet minden jelét nélkülözte egészen addig, míg Stanky karja köré nem fonódott. Akkor elmosolyodott. Ez az arckifejezés mérsékelten vonzóvá tette. A gördeszkások gyorsan elrohantak, azt mondták „mindenkinek elmesélik", ez arra ösztönzött, hogy elővegyem mobilomat, de nem tudtam, kit hívjak. Talán Rudyt. De senkit a hatóságtól. A zsaruk valószínűleg csak röhögnének a bejelentésen. Stanky bemutatott minket Liznek
(a nö lesütötte szemét) és Pinnek (a dark kölyök elnézett mellettünk és bólintott). Megkérdeztem, érkezésünk előtt milyen régóta állt fenn a jelenség. Stanky azt mondta: - Talán tizenöt perce. - Láttad már korábban is? - Csak akkor, veled. Black Williamre pillantottam és azon gondolkodtam, a szobrot talán figyelmeztetésnek szánta... bár épp most esett le, hogy fejét a város felé fordította és nevetett. Andrea átkarolta magát. - Jól jönne most valami forró ital. A McGuigan's épp kéznél volt, ám ez kizárta volna Pint, aki nyilvánvalóan nem számított még nagykorúnak. Őt, Stankyt és Lizt a furgon hátsó részébe ültettem, majd a Szecsuán Palotához hajtottam. Az étterem az üzleti negyed szélén helyezkedik el, életnagyságú, aranyozott, üvegszálas Buddha van az előcsarnokában, mely az évek folyamán, bőrének állapotát tekintve, inkább egy orkhoz vált hasonlatossá. Az üvegszál szövésmód foltokban tünedezett át. Az étterem ebédlője üres, kivéve az unatkozó személyzetet - úgy ki volt világítva, mint egy makaói bordélyház, a vörös, zöld és lila rikító árnyalataiban. Az étterem felé tartva, fejben ismét lejátszottam az eseményeket, próbálva megérteni - nem racionális magyarázattal, hanem olyannal, mely értelmet hordoz egy átlagos amerikai bolond számára, aki tudományos-fantasztikus és horrorfilmeken nőtt fel -, minek is lettem szemtanúja. Azonban semmi sem stimmelt. Az étteremben Andrea és Pin teát rendelt, Liz és Stanky mooshu disznót és citromos csirkét faltak, én pedig tavaszi tekercset választottam. Pin nazális hangon beszélgetni kezdett Andreával, kioktatva őt néhány dologról Black Williammel kapcsolatban, én meg azon bosszankodva, hogy idiótaként kezeli őt, megkérdeztem: - Mi köze ehhez Black Williamnek? - Az égvilágon semmi - mondta Pin, olyan tekintettel nézve rám, mely hasonlóan megvető szeretett volna lenni, mint amivel Truman Capote egyszer a Lincoln Journal-Star újságíróját illette,
aki megkérdezte, homoszexuális-e. - Egészen addig semmi köze hozzá, míg nem veszi számításba azt a tényt, hogy ő kétszáz évvel ezelőtt valami hasonlót látott, és talán az ölte meg. - Pin igazi szakértő Black Williammel kapcsolatban - mondta Stanky, letörölve némi hústörmeléket az álláról. - Ami keveset tudni lehet róla - szerénykedett Pin előkelően -, tudom. Olybá tűnt, hogy a dark városlakó belezúgott a helyi mumusba. Megkértem, világosítson fel. - Nos - kezdte -, amikor Joey elmondta, hogy csillagot látott a könyvtár előtt lebegni, tudtam, csak BW egyik csillaga lehet. Ahol ma a könyvtár áll, valamikor a stocktoni erdő széle helyezkedett el, mely gonosz hírnevet szerzett magának. Ahogy akkoriban természetesen számos erdő. William a stocktoni erdőnél látta a csillagokat. - Mit mondott róluk? - Egy szót sem szólt. Legalábbis semmi olyasmit, amit leírt volna. Fiatalabb unokatestvérének, Samuel Garnantnak köszönhetjük a történetet. Jonathan Venture álnéven emlékiratokat írt Black William kalandjairól. Samuel szerint BW alkonyatkor szeretett a fák között lovagolni, „az ördögöt kísérteni", ahogy tevékenységét megnevezte. Amikor először látta a csillagokat, csak néhány rejtélyes fényt észlelt, mint maga és Joey. Másnap este kilovagolt a fák közé, és azt követően még sok-sok éjjel. Samuel kicsit homályosan ír azzal kapcsolatban, mennyi idő telt el, mire BW ismét látta a csillagokat. Azt hiszem, a beszámolóban lévő utalások alapján néhány hét lehetett. De végül látta őket, és amit látott, nagyon hasonlított ahhoz, amit most mi figyeltünk meg. - Pin összetette két kezét, ujjhegyei érintkeztek, mint amikor egy pap női híveket készül üdvözölni. - Azokban a napokban az emberek Istentől és az Ördögtől rettegtek. Amikor valami lenyűgöző jelenséget láttak, nem álltak ott, mint egy rakás idióta, ujjongva és fotózva. BW rettegett. Azt állította, látta a Keserűség Csillagát és
hallotta a Szentlélek sóhaját. Nekiállt, hogy megváltoztassa életét. Stanky felém villantotta egyik rángatódzó, mesterkélten aranyosnak ható, zavart mosolyát azt mondta, hogy a dal teljes egészében eredeti. BW majdnem egy éven át - folytatta Pin - próbált jó keresztény lenni. Jótékonysági munkákat végzett, rendszeresen megjelent a templomban, de a szíve nem volt benne. Visszatévedt régi életéhez, és hamarosan ismét a stocktoni erdőben lovagolt, szolgája, Néró pedig mellette sétált. Azt hitte, kihagyott egy lehetőséget, és azt mondta Samuelnek, ha elég szerencsés lenne ahhoz, hogy ismét megpillantsa a csillagokat, akkor egyenesen feléjük lovagolna. Magáévá tenné a csillagok gonosz szándékát. - Amit a körben álló és fotókat készítő idiótákról mondtál... - kezdte Andrea. - Feltételezem, senki sem csinált képeket, ugye? Pin elővette mobiltelefonját, és előnyomogatott egy fotót a könyvtárról és a csillagokról. Andrea és én is közelebb hajoltunk, hogy lássuk. - Át tudod ezt küldeni nekem e-mailben? kérdeztem. Pin azt mondta, igen, és a szalvétára feljegyezte a címemet. - Nos - folytatta meséjét -, a legközelebbi alkalom, amikor BW ismét látta a csillagokat, 1808ban volt. Kétszer pillantotta meg őket, pontosan mint a legelső alkalommal. Egyetlen csillagot, majd egy-két héttel később egy sokkal összetettebb jelenést. Egy hónappal ezt követően, miközben a stocktoni erdőben lovagolt Néróval, eltűnt, és sohasem látták őket többé. Stanky odakiáltott a pincérnőnknek, és még több palacsintát kért mooshujához. - Szóval azt hiszed, a csillagok három alkalommal jelentek meg? - kérdezte Andrea. - És Black William az első alkalommal elvétette a harmadik jelenést, ám a másodiknál nem? - Ezt hitte Samuel - helyesbített Pin. Stanky egy falatnyi citromos csirkét etetett meg Lizzel.
- Azt feltételezed, hogy Black Williamet a csillagok ölték meg? De ennek semmi értelme mondta Andrea. - Például miért lenne hosszabb intervallum a második és harmadik észlelés között? Ha volt egyáltalán harmadik észlelés. Sokkal valószínűbb, hogy valaki, aki ismerte a történetet, megölte, és a csillagokra fogta. - Talán Néró lelőtte - jelentette ki Stanky. Így elnyerhette a szabadságát. Pin megvonta a vállát. - Csak annyit tudok, amennyit olvastam. - Talán egy hullámfront volt - vetettem közbe. Egy másik szalvétára egyenes vonalat húztam, benne apró kitüremkedéssel, aztán olyan intervallumot, melyben a vonal kisimult, egy nagyobb hepehupát, majd hosszabb térközt és egy még nagyobb dudort. - Olyan, mint ez - mondtam. - Valamiféle hullámfront haladt át Black Williamen Isten tudja honnan. Mindig keresztülhalad a városon, de kétszáz évente jönnek ezek a dudorok, melyek elérhetővé teszik. Vagy kevesebb időközönként. Talán a csillagok máskor is megjelentek. - Erről nincs feljegyzés - közölte Pin. - Pedig én kutattam. A pincérnő palacsintákat hozott Stankynek, és megkérdezte, kérünk-e még szalvétát. Andrea megvizsgálta az általam összefirkált papírt. - De mi a helyzet az észlelések első sorozatával? Mikor történtek? - 1789-ben - mondta Pin. - A ciklus nem biztos, hogy kiszámítható - érveltem. - Talán két, egymáshoz közeli szekvenciából áll, aztán kétszáz évnyi időköz következik. Ne várjatok mélyebb magyarázatot! Csomó órát kihagytam a gimis fizikából. - A Szentlélek nem engedelmeskedik a fizikai elveknek - mondta Stanky nagyképűen. - Kétlem, hogy Black William ténylegesen a Szentlelket hallotta volna - jelentette ki Andrea. - Ha azt hallotta, amit ma mi.
Nekem inkább úgy hangzott, mint egy csukódó ajtó. - Tökmindegy - vágta rá Stanky. - Frankó lesz látni, mi történik egy hónap múlva. Talán Black William visszatér a sírjából. - Persze. - Összegyűrtem a szalvétát, és az asztal közepére löktem. - Talán magával hozza Fátum Doktort és a Magányos Lovast. Pin iszonyt tettetett, majd így szólt: - Azt hiszem, aznap nem érek majd rá. Pin elküldte nekem a képet, én pedig tovább a Wilkes-Barreben élő műszaki-szaki barátomnak, Crazy Ednek, vajon mit tud kihozni belőle. Bár nem feledkeztem meg a csillagokról, beszippantott az üzlet, így filózgatásom a jelenségről és a néhai William Garnantról kisebb prioritást élvezett, Stanky karrierjével együtt. Minden várakozással ellentétben Liz nem menekült ki trollunk ágyából,
azt sikoltozva, hogy „Perverz alak!", hanem majd minden éjszakára vele maradt. Leszámítva a stúdióban töltött időt, alig láttam Stankyt, például akkor, amikor gimis rajongói idehajtottak, hogy felvegyék őt meg Lizt. Egy kétes hitelességű sztori is a fülembe jutott arról, hogy a lány egész autónyi tinivel szexeit, míg Stanky nézte. Ez, amennyiben igaz, a kapcsolatukat jellemzően Stanky-féle keretek közé helyezte, és számomra is érthetőbbé tette. Nem érdekelt, mit csinálnak, egészen addig, míg ő elvégezte zenekari feladatait, és elkerült engem. Koncertet szerveztem neki a waterfordi Pick and Shovelben, beugrónak egy banda helyett, mely kénytelen volt visszakozni. A fellépések elég jól mentek, így újabbat készítettem elő a Garnant Főiskolán. Hírneve már két előadást követően nőni kezdett, ezért ennek megfelelően módosítottam menetrendemet. Az egyetemi koncertet kislemez bemutató partinak szervezhe-
tem, nem sokkal a bulit követően ki is adhatom az albumot, és megpróbálhatom eladni Stankyt egy nagyobb lemezcégnek. Általában nem így jártam el, kereskedelmileg nem túl bölcs lépés, ám Stanky sem éppen tipikus zenész volt, és bámulatos tehetsége ellenére végezni akartam életem ezen bűzös fejezetével. Andrea végső soron beköltözött hozzám, energiával teli, héthónapos ír szetterével, Timberrel, és éppen albérlőt keresett lakásába. Kétségtelenül minden olyan ember számára gusztustalanok voltunk, aki életünk ellenségeskedő szakaszában ismert meg minket, hiszen most állandóan egymáson lógtunk, csókolóztunk és simogattuk egymást. Minden nap vele ebédeltem - a McGuigan'sben fenntartották nekünk a hátsó bokszot -, egyik délután pedig, ahogy éppen letelepedtünk, Mia jelent meg a fülke mellett. - Helló! - mondta, és kezét nyújtotta Andrea felé. Andrea úgy meglepődött, hogy elfogadta, én is le voltam döbbenve - egészen addig Mia mindig könyörtelenül ellenségesen viselkedett az exemmel szemben, „önhitt mocsoknak" titulálta, és még ennél kevésbé udvarias szavakat is használt. Ezúttal felfigyeltem rá, hogy konzervatívan öltözött, haját ahelyett, hogy punkszerű absztrakcióba húzta volna fel, egyszerü lófarokba kötötte hátul. A málnaszínű tincs eltűnt. Valójában amióta ismertem, ez volt az első alkalom, hogy nem virított színes haj a fején. - Csatlakozhatok? - kérdezte. - Nem rabolom sokáig az időtöket. Andrea közelebb húzódott a falhoz, és Mia mellé ült. - Hallottam, hogy ismét összejöttetek - mondta. - Örülök. Annyira meghökkentem, hogy ezzel nem tudtam mit kezdeni. - Kösz - felelte Andrea, rám nézve iránymutatásért. Mia elhelyezkedett, majd tiszta tekintettel és határozott hangon hozzám kezdett beszélni. - Pittsburghbe költözöm. Úgy néz ki, lesz munkám, és esti suliba járok majd, aztán a következő nyáron már teljes munkaidőben kezdek. Mindezt Mia szájából hallani olyan volt, mintha a macska spanyolul kezdene beszélni, miköz-
ben rágyújt egy vágott szivarra. Ennyit sikerült kinyögnöm: -Király... ez király. Jó. - Bocs, hogy nem mondtam el korábban. Holnap indulok. De hallottam, hogy te és Andrea öszszejöttetek, ezért... - Tekintete ide-oda vándorolt Andrea és köztem, mintha választ várna. - Ez nagyszerű - válaszoltam. - Okés. - Ártalmas kapcsolat volt a miénk - mondta komoly őszinteséggel. - Kicsit jól éreztük magunkat, de mindkettőnknek rossz volt. Intellektuálisan visszatartottál, én emocionálisan korlátoztalak. - Igazad van - nyögtem ki. - Teljes mértékben. Mia meglepettnek tűnt, milyen simán mentek a dolgok, de nyilvánvalóan előre kigondolt beszéddel jött, és istenemre, el is szándékozott mondani. - Tudom, hogy hirtelen történt. Sokként érhetett... - Ó, igen. - ...de meg kell tennem. Azt hiszem, számomra ez a legjobb. Remélem, barátok maradhatunk. Fontos része voltál a fejlődésemnek. - Én is remélem. Ez rövid, és az én részemről zavart csendet eredményezett. - Oké. Akkor azt... azt hiszem, ennyi volt. Felpattant, aztán habozva megállt a boksz mellett. Végül hirtelen mozdulattal lehajolt, és arcon csókolt. - Viszlát! Andrea a szája elé tette a kezét. - Istenem! Ez Mia volt? - Nem vagyok teljesen biztos benne - mondtam, figyelve, ahogy a lány elmegy, konstatálva, hogy teljesen hiányzott belőle a szokásos megvetés. - Fejlődése fontos része? Úgy beszél, mint Doktor Phil. Mit tettél vele? - Azt hiszem, nem én vagyok a felelős. - Ismét körbejártam a gondolatot, mely már korábban felvetődött bennem, de akkor nem éreztem kellő ösztönzést, hogy jobban kivesézzem. - Ismersz valakit, aki az elmúlt két hétben hirtelen intelligencia-növekedést mutatott? Úgy értem, valakit, aki egy eddig a saját ütemében élte az életét, aztán hirtelen Einsteinné vált? Mármint képletesen.
Eltöprengett rajta. - Tulajdonképpen igen. Két-három ilyen embert is ismerek. Miért? - Mesélj róluk! - Hát, ott van Jimmy Galvin. Hallottál róla? - Az egyszerű kertészet. Igen, és még? - A fickó az irodámban. Ügyvédsegéd. Keményen dolgozik, de valójában egy droid. Mostanában, akárhányszor megkértem, hogy keressen meg egy iratot vagy találjon referenciát, mindig hozzákapcsolt valami elméletet az ügyhöz, amin éppen dolgoztunk. Jó elméleteket. Némelyikük nagyszerű. Egyenesen perteremtő. Azóta ő a beszédtéma az irodában. Azzal viccelődünk, hogy el kellene vinnünk drogtesztre. Visszamegy a jogra, és hiányozni... - Hirtelen abbahagyta. - Ennek mi köze az új Miához? Meséltem neki Rudy képregényéről, Beth regényéről, Kiwanda újonnan feltalált hatékonyságáról, a gyári munkásról, Stanky egyre növekvő termelékenységéről. - Nem tehetek róla, azon tűnődöm - folytattam -, nincs-e ennek valami köze a csillagokhoz. Tudom, hogy kelekótya ötlet. Valószínűleg létezik jobb magyarázat is. Stanky... soha nem dolgozott korábban zenekarral, és talán ez gyújtotta be a motorját. Ám akkor este a Crucible-ban annyira kiforrott volt. Egyszerűen nem esett egybe azzal, ahogy elképzelésem szerint reagált volna. Azt hittem, éppen csak túléli, de olyan volt, mintha régi motoros lenne a szakmában. Andrea riadtnak tűnt. - És a dolog nem mindenkire van hatással tettem hozzá. - Rám nem, ebben biztos vagyok. Úgy tűnik, rád sem. Talán az egész csak hülyeség. - Ismerek még egy példát - mondta. - De ha elmondom neked, meg kell ígérned, hogy titokban tartod. - Megígérem. - Ismered Wanda Lingrove-ot? - Nem az egyik barátod volt? Zsaru? Magas nö? Körülbelül öt évvel idősebb nálunk? - Most már nyomozó. A pincérnő kihozta az ebédünket. Belemerültem, Andrea azonban félretolta a salátáját. - Hallották azokról a diáklányokról, akik Waterfordban haltak meg? - kérdezte. - Nem... nem követem a híreket.
- Két főiskolás lány halt meg mindössze néhány nap különbséggel. Az egyik tűzesetben, a másik megfulladt. Wanda engedélyt kért, hogy átnézhesse az esetleírásokat. A waterfordi rendőrség a két ügyet balesetként könyvelte el, de Wandának volt barátja a helyieknél, aki eljuttatta neki az iratokat, és megmutatta a lányok lakását. Mindketten a kampusz területén kívül laktak. Nem arról van szó, hogy Wanda igazi nagyágyú lenne. Középszerű eredményei vannak. De az újságokat olvasva (márpedig, hidd el, rendkívül szűkszavú cikkek számoltak be az esetekről) arra a következtetésre jutott, hogy sorozatgyilkos keze lehet a dologban. A barátja elhessegette az ötletet. Ugyanis nem volt erre utaló nyom. Aztán kiderült, hogy Wanda mégsem tévedett. Volt nyom, csak épp nagyon halovány és nagyon összetett, ami azt mutatta, hogy a gyilkos magasan képzett. Wanda nemcsak ezt derítette ki, hanem két nappal később el is fogta az elkövetőt. - A sorozatgyilkosokat nem nehéz elkapni? - De igen, minden, amit a profil kialakításáról a tévében látni, hülyeség. Azzal a srác megismerésének közelébe sem jutottak volna. Legfeljebb ha felhívja magára a figyelmet, de Wanda szerint nem tette volna. Ő úgy hiszi, a srác folytatta volna a gyilkolást, ami az emberek fölébe helyezi, és ez elég lett volna neki. - Gyerek volt? - Tizennégy éves. Black Williamből. Sőt mi több, annak sem adta jelét, hogy szociopata lett volna. Mégis, három hét leforgása alatt begőzölt. A kölyökfocitól eljutott a gondosan tervező sorozatgyilkosig. Ilyen a való világban nem történik meg. - Hogyhogy Wanda nem lett híres? - A főiskola titokban próbálja tartani az ügyet. A srácot intézetbe dugták, a zsaruk pedig semmit nem engednek kiszivárogni. - Andrea megpiszkálta a salátáját. - Csak azt sugallom ezzel, hogy talán mindenki érintett, de nem olyan módon, ami beleillik a modelledbe. Az, hogy Wanda el-
kapta a srácot, beleillik. Ám maga a kölyök, a tény, hogy kóros viselkedés tört ki rajta... ez azt sugallja, hogy az embereket olyan módon érintheti a jelenség, amit nem veszünk észre. Egyesek talán csak kicsit jobban szeretik egymást. Letettem a villámat. - Mint mi? Szomorú bólintás. - Ez őrültség - jelentettem ki. - Azt mondtad, hónapok óta gondolkodsz, hogyan közeledj. - Igen, de az csak a fantáziám volt. - Cs nem gondolod, hogy cselekedtél volna az ügy érdekében? - Nem tudom. Egy dolog biztos, soha nem számítottam semmi ilyesmire. - Suttogásra váltott. - Állandóan kívánlak. Olyan, mint mikor tizenkilenc évesek voltunk. Rád kattantam. - Aha - mondtam -, nálam ugyanez. - Aggódom, hogy egyszer csak vége lesz, és amiatt is, hogy mégsem... tönkrevágja a munkámat. Állandóan csak rád gondolok. Racionális szinten tudom, hogy ez az állati énem. De egy részem hinni akarja, hogy a szerelem több, mint evolúciós biológia. Es akkor itt van ez az ügy a csillagokkal. Ha arra gondolok, hogy az érzéseimet valami olyasmi gerjesztheti, mint a hullámfront vagy egy természetfeletti jelenség, vagy akármi... Úgy érzem magam, mint egy kísérleti patkány. Mint egy nyúl, amit bedrogoztak. Ez megrémít. - Nézd - nyugtatgattam -, valószínűleg olyasvalamiről beszélünk, ami nem is létezik. - De ez létezik. - Hogyan lehetsz biztos benne? Csak most hoztam fel a dolgot. Alig öt perce kezdtük megvitatni. - Meggyőztél. Minden, amit mondtál, igaznak hangzik. Itt érzem. - Andrea megérintette mellkasát. - És te is tudod. Valami történik velünk. Valami történik a várossal. (folytatjuk) Németh Magdolna fordítása
Dark Void
Bermuda-háromszög, fedezékharc, jetpack, összekuszált történet, de legalább a zene jó... adott egy második világháború idején kezdődő repülőút, amely azonban a hírhedt Bermuda-háromszögön át vezet. A titokzatos terület annak rendje és módja szerint viharokkal és egyebekkel fogadja a gépet, azután sutty, át is kerülünk egy párhuzamos univerzum Void nevű helyére, és már zuhanunk is lefelé. Egy fura, hegyekkel, óriási fákkal, zuhatagokkal tarkított, szigetszerű hely, megannyi repülő- és hajóroncs, s az idő különböző szegleteiből átszippantott népek fogadnak, egymás után találkozunk géppisztolyos ellenállóval és letűnt korok közép-amerikai indiánjaival. Ráadásul nem is igazi párhuzamos univerzum valami, ha nincsenek benne idegenek (tehát ha ott nem él ilyen élien). Ök az ellenség, furcsa, robotszerű lények, akiket - mint később kiderül - randa kis űrlakók irányítanak. Eddig jó. Induláskor egy szimpla TPS-nézetbe csöppenünk. A Will nevű főhőst irányítjuk, és társnőnket, az Ava nevű szemrevalóságot követve bevetjük magunkat a sűrűbe. Ekkor találkozunk pár ilyenolyan időből idecsapódott földlakóval, és előbukkan az első idegen is (konkrétan kitekeri az egyik földi menekült nyakát). Az első tucat perc el is telik így, ami nem baj, szokjuk az irányítást, megtaláljuk első A TÖRTÉNET SZERINT
fegyverünket, egy hatalmas géppisztolyt, melyet az infó tanúsága szerint már itt, a Voidban barkácsoltak össze különböző roncsokból. Megkapjuk első lőgyakorlatunkat, pár idegent kell leirtani, miközben kiokosodunk a Gears of Warból (és még pár száz másik játékból) ismert, egyre divatosabb fedezékeskikukkantós-lepukkantós lövöldözési stratégiából. Eddig tehát átlagos TPS, de itt bukkanunk rá Nikola Teslára. A tudós felelős a Voidban fel-felbukkanó emberi technológiáért, és ő lát el azzal az eszközzel is, ami némelyest érdekessé teszi a játékot. Boba Fett vagy a Rocketeer film mond valamit? Nos, olyasmi jetpackről van szó, amelynek első, kezdetleges változatát azért kapjuk, mert segítenünk kell Tesla úrnak a munkájához szükséges, földi eredetű alapvetéseket összevadászni mindenféle roncsokból.
(Kris Kross will make ya) Jump! Jump! Első jetpackünkkel a hátunkon olyanok leszünk, mint Gombóc Artúr - na nem külsőleg, inkább annyi a lényeg, hogy repülni még nem tudunk vele, csupán egy ugrás hosszát és magasságát növelhetjük meg. Ez azonban elég ahhoz, hogy a játék elején valóban újszerű és érdekes, vertikális platformrendszert megismerjük. A pályákon megannyi egymás fölött elhelyezkedő kiszögellést találunk sziklateraszokat, vagy akár fából ácsolt platókat, különböző kapaszkodókat. A megszerzendő cuccokról csak a földrajzi irányukat ismerjük, egy kis radar segítségével „láthatjuk" őket, azonban legtöbbször szinte elérhetetlen helyeken, magas sziklák tetején vagy épp egy hegyoldalon függőlegesen megakadt hajóroncson figyelnek. Ilyenkor a jetpack segít egyik platformról a másikra ugrálni.
Repülök, menetelek, repülök, menetelek, ásítok... A játékélmény következő szintjét még viszonylag gyorsan, pár órányi földi és platformharc után elérhetjük, amikor a történet szerint megtaláljuk Tesla bácsi egyik olyan fejlesztését, amit még nem igazán szánt véglegesnek. Ez tulajdonképpen egy fejlettebb jetpack, amivel az ugrás helyett már valóban repülhetünk is. Egy ideig még örülhetünk ennek, és ha elsajátítottuk a kissé nehézkes, ám mindemellett nagyon gyors és pontos reflexeket kívánó irányítást, valóban úgy érezzük, szárnyakat kap a játék (meg a játékos persze). Jönnek a légi csaták - a repülős jetpackben ugyanis a levegőben használható géppisztolykák vannak. A földi és platformharcokról a sokadik ilyen összecsapás után eszembe jutott az ősrégi játék, a Whack-a-Mole (valamilyen formában már ti is biztosan találkoztatok vele: például kis flashjáték formájában tele van vele a net), ami arról szól, hogy kalapáccsal kell lecsapni a különböző lyukakból random kikukucskáló vakondot. Na, a játék fedezékharcos része is ilyenné válik, guggolok (vagy épp
lógok) a fedezék mögött (vagy alatt), és várom, hogy két-három fedezékkel arrébb az alien is kidugja a kis buksiját, aztán tűz. Sokszor unalmas.
Namivanmág Egyszerre két fegyver lehet nálunk, amiket persze cserélgethetünk, ahogy találunk ezt-azt. A földi eredetű gépistván mellett mindenféle alien kütyünk is lehet. Az összes fegyvert lehet egyébként fejleszteni, itt-ott ugyanis találhatunk „fegyverfejlesztő dobozokat", ahol összeszedhetünk valami frissítést a lelőtt alienekből „kipotyogó" sárga, és az elszórt piros energiagömbök segítségével. A legeslegjobb viszont a játékból a zenei rész. Az valami zseniális, külön életet él a játéktól, és már első hangra meg tudtam mondani, ki is érte a felelős. Az illetőt úgy hívják: Bear McCreary, és a Battlestar Galactica zenéjét szerezte anno. Ha másért nem is, hiszen a sztori néhol soványka, a harcok furcsák, a zenéért mindenképp érdemes játszani egyet a játékkal. Bátky Zoltán - GameStar
Suzy Mckee Charnas: Bögyös
A pubertáskor anélkül is éppen elég nehéz, hogy az embernek valami sokkal nagyobb változáson kéne átesnie. Különösen ha lány az az ember.
AZ EGÉSZ OLYAN, mintha az agyad a
rettenetes töri témazáróról akarna tovább gondolkodni, amit holnap kell megírnod, de a tested átveszi az irányítást. És micsoda test! A sötétben is látsz, úgy futsz, mint a szélvész, és egyetlen ugrással átsuhansz a parkoló kocsik felett. Persze másnap megfizetsz érte (de megéri). Mindig mereven és fájdalmakkal ébredek, piszkos kézzel, lábbal és arccal, és sietnem kell a fürdőszobába, hogy Hilda ne lásson meg ebben az állapotban. Nem mintha rájöhetne, mi történt, de miért kockáztasson az ember? Azt tettetem, hogy az a másik dolog zavar ennyire. Erre Hilda azt mondja:
- Ugyan, édesem, mindenkinek vannak görcsei, ettől még nem kell nyögni meg siránkozni. Csak nem akarod kihagyni a sulit, mert épp megjött? Ha nem szeretném Hildát, márpedig szeretem annak ellenére, hogy csak a mostohaanyám az igazi helyett, mutatnék neki valamit, ami miatt soha többé nem kellene iskolába járnom, és az még nem is lenne színlelés. De rengeteg olyan ember van, akinek inkább megmutatnám. Annak az agyalágyult Billy Lindennek már meg is mutattam. - Hé, Bögyös! - mondta a folyosón az osztálytermünk előtt. Erre egy csomóan felnevet-
tek, természetesen, bár Rita Frye leseggfejezte Billyt. Ő az, aki végül is elindította ezt az egészet, mert mindig ő indított el mindent, ő a nagy szájával. A tanév kezdetén odasietett hozzám miközben hangosan azt mondta: - Hé, nézzétek Bornsteint, valami történt vele a nyáron! Mi történt, Bornstein? Hé, emberek, nézzétek, itt van Bögyös Bornstein! Meg akarta markolni a mellemet, én meg megütöttem a vállát, erre ő behúzott nekem, amitől elszédültem és meghökkentem, és ráadásul még el is bőgtem magam mindenki előtt. Mindig verekedtem és birkóztam a fiúkkal, mivel lány létemre erős voltam. Most egyszerre megváltozott a helyzet. Billy erősen megütött, úgy, hogy fájjon, és a döbbenet szinte megcsavarta a gyomromat és hányingerem lett, ráadásul dühös voltam és halálosan össze is zavarodtam. Vérző orral kellett hazamennem, aztán le kellett feküdnöm, hátrahajtott fejjel és törölközőbe csavart jéggel az arcomon, ami miközben olvadt, a hajamra csöpögött. Hilda leült mellém a kanapéra, és megpaskolt. Azt mondta: - Sajnálom, hogy ez történt, édesem, na de meg kell tanulnod valamikor. Mind növésben vagytok, és a fiúk olyan erősek lesznek, amilyen te sohasem. Ha a fiúkkal verekszel, meg fogsz sérülni. Más módszerrel kell kordában tartanod őket. Ami még rosszabb: a következő reggel elkezdtem vérezni odalent, amiről Hilda már többször beszélgetett velem, szóval legalább tudtam, mi történik. Hilda igazán megpróbálta anélkül, hogy ízléstelen lett volna, de utáltam, amikor arról beszélt, hogy ez mind része ezeknek az izgalmas változásoknak a testemben, amelyek annyira fontosak, és mennyire nagyszerű „fiatal nővé érni". Na persze. Az egész annyira koszos és undorító, rosszabb, mint ahogy leírta, rosszabb, mint ahogy el tudtam képzelni, ezekkel a fekete alvadt darabkákkal, ahogy kijönnek a rózsaszín vérrel - azt hittem, elhányom magam. Ez csak a méhfalad - mondta Hilda. Nagy ügy! Attól még undorító. És hozzá az a szag!
Hilda megpróbált tenni azért, hogy jobban érezzem magam, tényleg megpróbálta. Azt mondta, „megünnepeljük az alkalmat", mint a primitív kultúrákban, mert így valami különleges dolog lesz, nem egy kellemetlen valami, ami csak úgy megtörténik veled. Így hát eldöntöttük, hogy elrakjuk szegény öreg Pinkie-t, a plüsskutyámat, amivel hároméves korom óta aludtam. Pinkie kopasz és kemény meg csomós, amióta véletlenül betették a mosógépbe, és lehetetlen eképzelni, hogy pihepuha plüss volt újkorában, vagy azt, hogy egyáltalán rózsaszín volt. Múltkor a barátnőm, Gerry-Anne átjött hozzám még nyár elején, meglátta Pinkie-t, ahogy a párnán fekszik, és habár nem szólt semmit, lerítt róla, hogy szerinte ez gyerekes. Szóval már felötlött bennem a gondolat, hogy többet nem tartom elöl. Hilda és én csináltunk neki egy szép dobozt, amit a Hilda varrásóráján használt aranyos kis anyagdarabkákkal béleltünk ki, és fennhangon megköszöntem Pinkie-nek, hogy ennyi éven át a barátom volt, aztán beraktuk a legfelső polcra, a szekrénybe. Szörnyen éreztem magam, de ha GerryAnne szerint túl gyerekes vagyok ahhoz, hogy a barátnője legyek, a végén nem lesz egy barátom sem. Mivel sosem számítottál népszerűnek azóta, hogy vékony voltál és gyors és mindenki a saját csapatában akart tudni, ilyesféle gondolatok fordulnak meg a fejedben. Másnap reggel Hilda és Apu rávettek, hogy bemenjek a suliba, mert senki ne gondolja, hogy félek Billy Lindentől (pedig féltem), vagy hogy hagyjam elijeszteni magam azzal, milyen agyalágyult. Mindenki fura pillantásokat vetett felém, miközben sugdolóztak, és biztos voltam benne, hogy azért van így, mert furán járok a betéttel a lábam között, és mert kiszagolták, mi történik velem, ami egyébként, ha jól tudom, még nem történt meg senkivel a Nyolcadik A-ban. Pont úgy, mint ahogy senkinek sem volt semmije a sportmelltartójában, kivéve nekem, köszönöm szépen. Mindenkitől olyan nagy távolságot tartottam, amilyet csak tudtam, és nem beszéltem
Gerry-Anne-nel sem, mert féltem, megkérdezi, miért járok olyan furán és mitől vagyok ilyen büdös. Billy Linden elkerült, mint mindenki más, kivéve a hülye haverját, aki belém ütközött, hogy Billynek essek a menzán kajára várakozók sorában. Billy megfordult, és hangosan azt kérdezte: - Hé, Bögyös, mióta hordasz fekete meg kék sminket? Nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy megtudja, a múltkor eltörte az orromat, amint azt az orvos megállapította. Még jó, hogy nem kell begipszelniük ahhoz, hogy meggyógyuljon. Billy nagydobra verné, hogy nemcsak a mellemet, de az orromat is feltupírozták. Aznap este felkeltem, amikor már aludnom kellett volna, levettem a bugyimat meg a pólómat, és felállva magamat néztem a tükörben. Nem kellett felkapcsolnom a villanyt. Telihold volt, ami bevilágított a szobámba a nagy tetőtéri ablakon át. Keresztbe tettem a karomat, és erősen megcsíptem magam, hogy megbüntessem a testem, amiért ezt teszi velem. Mintha ez megállíthatta volna. Nem csoda, hogy a tizedikes Edie Siler halálra éheztette magát. Tökéletesen megértettem. Laposan akarta tartani a testét, normálisan akart kinézni, vékonynak és erősnek, amilyen én is voltam, mikor még embernek néztem ki, nem egy rajzfilmfigurának, amit valaki „Bögyösnek" hívhat. És akkor valami meleg csordogált le a lábam befelé néző oldalán kis vonalban, és tudtam, hogy vér, de már nem bírtam tovább. Összenyomtam szorosan a combomat és becsuktam a szememet, és csináltam valamit. Éreztem, hogy megtörténik. Éreztem, hogy lesüllyedek a csontom mélyén valamiféle hideg tűzesszenciáig, és az összes hús: az izmok, a vizenyős belső szervek meg a bőröm világítanak és lebegnek, holdfénytől ragyogva, és éreztem egyfajta váltást, egyensúlyátalakulást. Azt hittem, el fogok ájulni a hülye menzeszem miatt. Szóval megfordultam, és rázuhantam az ágyamra, de amikor leértem rá, tudtam, hogy valami nagyon nincs rendben.
Először is az orromat és a fejemet megtöltötték ezek az őrült, telített érzések, amelyekről csak egy perc után tudtam megállapítani, hogy szagok, de sokkal erősebbek, mint bármely illat, amit valaha megtapasztaltam. És - hát, nem is tudom - olyan érdekesek voltak, nem pedig büdösek, még a rohadtak is. Kinyitottam a számat, hogy jobban érezzem az illatokat, és meghallottam, hogy lihegek, olyan fura módon, mintha futottam volna, márpedig nem futottam, és akkor ott volt az a nagy valami, ami kinyúlt az arcomból, és valami mozgott benne - a nyelvem. A megnyúlt számat nyalogattam. Na, volt ott egy pillanatnyi tökéletes és teljes pánikroham. Körberohantam a szobát nyüszítve és lihegve, és hallottam, hogy a körmeim koppannak a padlón, és akkor lekuporodtam a sarokba, mert féltem, hogy Apu és Hilda meghallanak és feljönnek, hogy megnézzék, mi csapja ezt a zajt. Mert hallottam őket. Hallottam, hogy recseg az ágyuk, amikor egyikük átfordult a másik oldalára, és hallottam, ahogy Apu lélegzete sípol egy kicsit, majdnem horkolás volt, és éreztem őket, külön-külön egy-egy tökéletesen tiszta szagcsoport voltak, nagyjából mint az a fagyis, süteményes összekutyult édesség, amit „mixnek" szoktak hívni. A testem rángott és remegett a félelemtől és az erőtől, és a szobám - egy átalakított padlástér, széles, de helyenként alacsony -, a szobám olyan volt, mint egy börtön. Ráadásul meg voltam rémülve attól, hogy véletlenül meglátom magam a tükörben. Sejtettem, mit látnék, és nem akartam látni. Amúgy meg pisilnem kellett, de nem tudtam rászánni magam, hogy a vécével bajlódjak ebben az állapotban. Szóval kitoltam a hálószobaajtót a vállammal, és majdnem lebukfenceztem a lépcsőn, miközben megpróbáltam négy lábon lemenni rajta, és gondolkodtam, hogy kell csinálni, ahelyett, hogy hagytam volna a testemet, hadd csinálja. A bejárati ajtóra tettem a kezemet, hogy kinyissam, de a kezem nem kéz volt, hanem mancs, hosszú, szőrös, puffadt ujjakkal, és a végükön fekete karmok álltak ki.
A gyomrom a rémülettől szinte felrobbant, és elkiáltottam magam. Ez egy reszketeg „voúúúú" hangként jött ki a torkomon, ami hátborzongatóan visszhangzott a koponyámban. Fent Hilda azt kérdezte, „Jack, mi volt ez?", én meg az alagsor felé spuriztam, amint meghallottam, hogy Apu felkel. A pinceajtó zárja mindig elcsúszik, ezért csak meglöktem, és lementem, ezúttal könynyebben véve a lépcsőket, mivel túl rémült voltam ahhoz, hogy gondolkodjak. Az éjszaka többi részét ott lent töltöttem, végig siránkoztam magamnak (ami csak annyi volt, hogy az orromon keresztül nyüszítettem), és nekidörgölőztem a falnak, hogy megpróbáljam ledörzsölni ezt az őrült formát magamról, vagy csak azért, mert nem bírtam egy helyben ülni. Környezetem tele volt szagokkal és lassan kavargó meleg meg hideg levegővel. Nem tudtam kezelni ezt a sok ingert. A pisilésről szólva, a végén sikerült feltornásznom a hátsómat az Apu munkaasztala melletti falikúthoz, és beleengedtem. Az egyetlen probléma az volt, hogy a mancsaim miatt nem tudtam kinyitni a csapokat, hogy leöblítsem a szagot. Aztán nagyjából hajnali három körül felébredtem a szundikálásból, összekuporodva a padló csupasz részén, ahol kevesebb esély volt rá, hogy pókok mászkálnak, és nem láttam semmit, sőt érezni sem éreztem semmilyen szagot, szóval rájöttem, hogy megint oké minden, még mielőtt ismét megláttam volna az ujjaimat a karmok helyén. Felszaladtam, és beálltam a zuhany alá, de olyan sokáig, hogy Hilda felkiáltott, hogy el fogom használni az összes meleg vizet, pedig neki egy csomót kell mosnia még reggel. Csak a merevséget akartam valamennyire kigőzölni az izmaimból, de ezt nem mondhattam neki. Tiszta furcsa volt csak úgy felöltözni és suliba menni az után az éjszaka után. Egy plusz pont: már egy nap után elállt a vérzésem, ami Hilda szerint egyáltalán nem furcsa az első alkalommal. Szóval a marha nagy, Billytől kapott, zöldes véraláfutás volt az, amit mindenki megbámult.
Azt meg a szokásos két dolgot természetesen. Végül is kit érdekel? Ök nem tudják, hogy farkasként töltöttem az éjszakát. Aztán Kövér Joey megfogta a táskámat a folyosón a kémia terem előtt, és odahajította valami gyereknek a Nyolcadik B-ből. Utánuk kellett rohanjak, hogy visszaszerezzem, amire persze azért kényszerítettek, hogy a fiúk megéljenezhessék a mellem ugrálását a pólóm alatt. Annyira mérges voltam, hogy majdnem elkaptam Kövér Joeyt, de féltem, ha megfogom, talán ugyanúgy behúz nekem, mint Billy. Apu azt mondta: „Ne vedd fel, kicsim, minden fiú bunkó ebben a korban." Hilda meg egész nyáron ezt hajtogatta: „Figyelj csak, nem használ semmit, ha összehúzott vállal és karba tett kézzel menetelsz, csak húzd ki magad, és járj úgy, mint egy büszke ember, aki örül, hogy felnőtté válik! Csak egy pindurit korán kezdted, ennyi az egész, és lefogadom, hogy a többi lány titokban meghal az irigységtől, azokkal a cuki kis sportmelltartóikkal, az Isten áldja meg őket, mintha lenne mit belerakniuk." Neki rendben van, nem ő jár iskolába, nem emlékszik, milyen volt. Szóval abbahagytam a futást, és Joey után sétáltam, amíg a csengő meg nem szólalt, és akkor visszakaptam a táskámat a bokorból, ahová ledobta. Egy kicsit sírtam, és berontottam a lányvécébe. Stacey Buhl ott volt, rúzsozta magát, mint mindig, és nem akart beszélni velem, mint mindig, de Rita is beesett, és azt mondta, valakinek ki kéne csinálnia azt a hülye Joeyt, kivéve persze, ha igazából Billy vette rá a dologra. Mint mindig. Rita rendes lány, leszámítva, hogy ő maga is kívülálló, mivel az öccse AIDS-es és egy csomó gyereknek a szülei szerint nem kéne őt egyáltalán iskolába engedni. Szóval nem sokat lógok vele. Van nekem elég bajom, és különben is már késésben voltam a matekról. Azért valakivel beszélnem kellett. Suli után elmeséltem Gerry-Anne-nek, aki kisebb megszakításokkal a legjobb barátom volt negyedik óta. Épp szünetelt a barátságunk, de megtaláltam a könyvtárban, és elmeséltem neki, hogy
volt egy furcsa álmom arról, hogy farkas vagyok. Pszichiáter akar lenni, mint az anyukája, szóval természetesen figyelt arra, amit mondtam. Végül megállapította, hogy tiszta őrült vagyok. Na, ez aztán sokat segített. Aznap este megbizonyosodtam róla, hogy a hátsó ajtó nincs teljesen becsukva, és azután ágyba bújtam ruha nélkül - képzeld el, hogy tarkassá változol, miközben rajtad a bugyi meg a póló -, és csak vacogtam, vártam, hogy történjen valami. Feljött a hold, és beragyogott az ablakomon, és én ismét átváltoztam, de ez egyáltalán nem olyan, mint a mozifilmekben - összevissza küszködéssel meg üvöltözve meg mindenfelé kidudorodó csontokkal, hangos roppanások és szakadó hangok kíséretében. Ilyennek képzelnéd, gondolom, ha tudnád, hogy különleges gépeket kell építened hozzá, hogy igazinak tűnjön: ha filmes trükkmester volnál, nem pedig vérfarkas. Nekem nem kellett, hogy igazinak tűnjön, mert az volt. Ez az olvadó meg lebegő valami volt, amitől addigra már izgalomba jöttem. Ügy értem... érdekes érzés volt. Mintha én csináltam volna, nem pedig valami hülye testi rendellenesség lenne, ami megtörténik velem, mert valami agyatlan hormon azt mondja. Biztosan zajt csaptam. Hilda feljött a lépcsőn, az ajtómhoz, de szerencsére nem jött be. Magas növésű, és a plafon a szobámban alacsony neki, szóval gyakran az ajtón kívülről beszél velem. Na szóval, hallottam, hogy jön, szóval az ágyban voltam, az egész fejemet bedugtam a párna alá, és azért fohászkodtam, hogy semmi se látszódjon ki. Éreztem őt, hihetetlen volt - az ő szaga, izzadságszag, de édes is, és afölött a parfümje, ami úgy vágott az orromba, mint egy jégcsákány. Nem hallottam semmit abból, amit mondott, túlságosan megrémültem, és ott volt bennem ez a hullámzó-remegő érzés is, amolyan önkívületi állapot, kicsit már túl a rettegésen. Tudniillik hirtelen rájöttem, ezzel a nagy, kipattanó meglepetéssel, hogy nem kell félnem Hildától, vagy bárki mástól. Erős voltam, a farkastestem erős volt, és amúgy is, ha Hilda
egyszer úgy igazán rám néz, ott helyben szörnyethal. Micsoda megkönnyebbülés volt azért, amikor elment! Majd meghaltam, hogy kibújhassak a takarók terhe alól, és mellesleg tüsszentenem is kellett. Azt is felismertem, hogy a bennem tomboló erő részben az éhség. Lefeküdtek hallottam a hangjukat a hálószobában, bár azt nem, hogy pontosan mit mondtak, és ez nem is volt baj. A szavak nem voltak fontosak többé, többet elárult nekem a hangszín, amivel kimondták őket. Mintha tudtam volna, hogy azt fogják csinálni, és nem tévedtem. Hallottam őket a falakon keresztül, ami szintén új volt, és soha nem éreztem magam még ilyen kínosan életemben. Be sem tudtam fogni a fülemet, mert a két kezem mancs volt. Szóval amíg azt vártam, hogy elaludjanak végigmértem magam a nagy tükörben a szekrényem ajtaján. Nagy farkasfejem lett, hosszú, vékony orral, sűrű sörénnyel a nyakam körül. A sörény felmeredt, amikor morogtam és kicsit elhátráltam. Ami persze butaság volt, hiszen én voltam az egyedüli farkas abban a szobában. De még mindig kicsit kábán éreztem magam, és egy farkasnál többnek a gondolatát nem tudtam elviselni, még ha a másik saját tükörképem volt is. A kezdeti sokk után azonban nagyszerű érzés fogott el. Csak forogtam a tükör előtt, hogy minden szögből megnézhessem magam. Vékony volt a testem, hosszú, pipaszár, de erős lábakkal: látni lehetett az izmokat, ám lábfejekből kisebbet is elfogadtam volna. Persze ha négy nagy lábfej és két nagy mell között kell választani, akkor kétségkívül az első mellett döntenék. A pofám remek volt, cikcakkos, fehér fűrészfogakkal és kicsi, tiszta szemekkel, amelyek csillogtak a holdfényben. A farkamat kicsit bizarrnak éreztem, de hozzászoktam, és amúgy csinos, pamacsos alakja volt. Széles vállamat hosszú, fényes szőr borította, és a színem is váltakozott, fekete a háton és amolyan olvadó ezüst elöl meg az alsó részeken. Az egyetlen komoly bajom a nyelvemmel volt, ami kilógott. Nagyon rosszul viseltem,
mert egyszerre tűnt undorítónak és nevetségesnek. Ügy értem, az én nyelvem volt, csak kábé egy méter hosszú, és rendesen ráterült az alsó szemfogaimra. Ekkor ébredtem rá, hogy ez az arc, ami leginkább egy maszkra hasonlít, nem valami kifejező. Mégis az én arcom volt, a saját hosszú, fekete szám, amit a nyelvem nyaldosott. Semmi kétség, én voltam. Vérfarkas, mint a filmekben, amiket a halloweeni hétvégén vetítenek. Ugyanakkor egész más, mint a ronda, filmbeli vérfarkasok, amik csak hapsik, több kilónyi sminkkel megpakolva. Gyönyörű voltam. Nem akartam csak ott állni és csodálni magam a tükörben. Nem bírtam abban a fülledt, illatterhes szobában rostokolni. Amikor minden lecsillapodott, és hallottam Aput és Hildát úgy lélegezni, ahogy alvás közben szoktak, kiosontam. A sötét nem volt igazán sötét a számomra, a hideget meg csípősnek éreztem, mint az ecetet, de nem volt fájdalmas. Mindenhol, ahova mentem, szagos áramlatok sodródtak felém a levegőben; beszippantottam őket a hosszú farkasorrommal, és megforgattam a nyelvemmel. Egy teljesen más világ volt, mindenütt éles hangokkal és gazdag, erős illatokkal. És tudtam futni. Azért kezdtem el rohanni, mert egy kocsi elment a közelemben, míg a járdán heverő szemeteszsákokat szagolgattam, és megijedtem, hogy meglátnak a reflektorok fényében. Szóval nekiiramodtam a koszos sikátorban a mi házunk és a szomszéd Morissonék háza között, és... Azt a mindenit! Hang nélkül repesztettem, és simán át tudtam ugrani a kerítésüket! A hátsó lábaim olyanok voltak, akár a fémrugók; stabilan érkeztem le négy lábra, ütődés nélkül, arról nem is beszélve, hogy aggódnom se kellett amiatt, hogy elvesztem az egyensúlyomat vagy kibicsaklik a bokám. Ember, úgy tudtam futni azon a szagoktól telített és nedves, hideg levegőn, hogy szinte repültem! Pont mint tavaly, amikor még nem volt mellem, ami táncol meg ugrál előttem akkor is, amikor csak gyorsan sétálok. Most csupán két sor apró kis bimbó van a hasam alján. Leültem, és jól megnéztem őket.
Szemeteszsákokat téptem szét, hogy megismerhessem a belőlük áradó szagokat, de semmit sem ettem. Nem fogom megrágni mások állott hotdogvégeit és pizzatészta-maradványait meg zsír- és csontdarabjait, amiket a tányérjukról söpörtek le, és elkeveredtek a krumplipürével meg effélével. Amikor olyan helyre bukkantam, amelynél megálltak a kutyák, hogy megjelöljék maguknak a területet, leguggoltam, és én is odapisiltem, rá a tetejére, egyszerűen elsöpörve a többi szagot. Átszaladtam a hatalmas Wanscombe-ház körüli gyepen, ahova a keleti kertészen kívül egy lélek sem teszi a lábát, felugrottam a BMWjük hátuljára meg a tetejére, nagy, kövér mancsnyomokat hagyva mindenütt. Senki sem látott meg, senki sem hallott. Árnyék voltam. Kivéve persze a kutyákat. Nagyon ugattak, amikor elhaladtam mellettük, teljesen hisztérikusak lettek, ami az elején megijesztett. De aztán előbukkantam a nagy házakkal teli Ridge Road egyik sikátorából, épp vagy hat összeverődött kutya orra elé. Ezeket a gazdájuk egész éjszakára kiengedi, és nem törődik vele, hogy elüti-e őket egy autó, vagy sem. Hátukban a széllel kószáltak, megvizsgálták az összes szemeteszsákot, amit a másnapi kukásautónak szántak az ott lakók. Amikor megláttak engem, az egyikük meglepett kiáltást hallatott, és mindegyik megállt. Hatan voltak. Féltem. Felmordultam. A kutyák gyorsan megfordultak, és a nagy sietségben egymásnak ütközve eltrappoltak. Nem tudom, mit tettek volna, ha egy igazi farkassal találkoznak, de én különleges voltam, gondolom. Követtem őket. Szétszéledtek, és futásnak eredtek. Hát én is futottam, de ez másfajta futás volt. Úgy értem, nagyokat szökelltem, száguldottam, és valami örömféleséget éreztem. Egyiküket üldözőbe vettem. Cikk, cakk, ez a terrierféle kutya le akart vágni balra, és átbújni valakinek az előkertjébe nyíló kapu alatt; mindketten néma csendben ő túlságosan erőlködve futott ahhoz, hogy kiáltani tudjon, én meg örültem a csendnek.
Épp mielőtt át tudta volna magát passzírozni a kapu alatt, felzárkóztam hozzá, és gondolkodás nélkül megragadtam a tarkóját, felemeltem a levegőbe, és megrántottam oldalirányba olyan erősen, ahogy tudtam. Éreztem, ahogy eltörik a nyaka, az egész koponyám belevibrált. Felvettem a számba, és olyan volt, mintha alig lenne súlya. Elindultam, a kutyát a levegőben tartottam a számmal, azután egy Baker's Park-i bokor alatt lefogtam a mancsommal, és beleharaptam a hasába, ami még melegen reszketett. Amint azt már mondtam, éhes voltam. A vértől úgy beindultam, ahogy nem is hinné az ember. Egy percig ott álltam, körbenéztem, miközben a számat nyalogattam, lihegtem és ízleltem az ízt, mert lenyűgözött, olyan volt, mintha mézet ennél, vagy a legfinomabb csokoládét, amit valaha kóstoltál. Szóval lehajtottam a fejem, és beleharaptam a kiskutyába. Olyan volt, mintha pizzába túrná az ember az arcát, és belélegezné. Istenem, majd éhen haltam, szóval nem foglalkoztam azzal, hogy kemény a hús, és rosszízű is az első csodálatos falat után. Még fel is nyaltam utána a vért a földről, nem törődtem a belekeveredett földdarabkákkal. Még két kutyát ettem aznap este, az egyiket szárítókötéllel kötötték ki egy undorító telepen a South Side-on, ami elrozsdásodott autóalkatrészekkel volt teli, és egy kövér, öreg, sárga kutyát, ami magányosan és túl lassan szimatolt a környéken. Utóbbinak elég rossz íze volt, és addigra teleettem magam, szóval meglehetősen sokat hagytam belőle. A parkban jártam-keltem, a nagy, fekete farkasorrommal meglöktem a hintákat, és rábukkantam a padra, ahol Mr. Granby szokott ülni és a galambokat etetni minden nap, nem törődve azzal, hogy senki más nem látja szívesen a piszkos madarakat, pláne hogy még az autóikra is ürítenek. Én meg odaürítettem, pont oda, ahol ülni szokott. Aztán a lemenő holdnak jóéjszakát kívántam, ami remegő „loú-lú-lú"-ként hangzott, és hazafelé vettem az irányt, mancsaim vastag párnáin szökdelve. Hagytam, hadd lógjon ki a
nyelvem, és mindent egybevéve szuperül éreztem magam. Besurrantam, felmásztam az emeletre, és a szobámban megálltam, hogy szemügyre vegyem magam a tükörben. Gyönyörű voltam, mint korábban, csak néhány vérfolt szennyezett be, amit alaposan lenyalogattam magamról. Egy kicsit aggódni kezdtem - úgy értem, tegyük fel, ennyi volt, tegyük fel, mivel megettem, amit farkasalakban megöltem, most ebben az alakban ragadtam örökre! Mint amikor besétál az ember egy tündér kastélyába, és akármit eszik vagy iszik, vége, soha nem hagyhatja el a helyet. Talán amikor eljön a reggel, nem változom vissza! Hát nem volt sok minden, amit tehettem volna ellene, és az igazat megvallva úgy éreztem, nem bánnám; a mai kaland megérte. Amikor szép tisztának éreztem magam, beleértve a saját hátsó felem átnyalását, ami teljesen normális és rendes dolognak tűnt abban a pillanatban, felugrottam az ágyra, összekuporodtam, és rögtön aludni tértem. Napsütésre ébredve újra régi önmagam voltam.
Nagyon furcsának éreztem a reggelit és a lazán lógó pulcsimat, ami segített elrejteni különbözőségemet a többiek elől. Hilda ásítozott és hálóköntösében meg papucsában szlalomozott a konyhában, és úgy tett, mintha Apu meg ő nem csinálták volna azt előző éjjel, pedig tudtam, amit tudtam. Ráadásul teljesen nyilvánvaló volt, hogy neki fogalma sincs, én mit csináltam este, ami furcsa érzést ébresztett bennem. Az egyik, amit a felnőtté válás kapcsán gondosan elhallgatnak előled: egyre több olyan dolgod lesz, amiről nem beszélsz a szüleidnek. Nekem is volt már egy, egy igazán egyedülálló. Hilda azt kérdezte: - Mi a baj, már el is mész, kicsim? Igazán, Kelsey, nem bírok veled lépést tartani! És miért nem tudsz felvenni valami csinosabbat az iskolába, e helyett az öreg póló helyett? Ó, már tudom: álca, nem igaz? Sóhajtott, és szomorúan rám nézett, de közben kezével a csípőjén mosolygott. - Kelsey, Kelsey - mondta -, ha fele akkora lett volna nekem, mint neked, lánykoromban...
Én olyan lapos voltam, mint egy vasalódeszka, és annyira rettenetesen éreztem magam, hogy el sem mondhatom! Még mindig nagyon sovány és csinos, szóval mit tudhat erről? De jót akart, és amúgy is anynyira jól éreztem magam, hogy nem ellenkeztem. Azért a pólót nem vettem át. Aznap este nem változtam át farkassá. Ott feküdtem, vártam, de habár a hold feljött, semmi sem történt, nem számított, milyen erősen próbáltam, és egy idő után mentem, kinéztem az ablakon, és rájöttem, hogy a hold többé már nem teli, fogyóban van. Inkább bántam, mint megkönnyebbültem. Két héttel később vettem egy naptárat az iskolai könyvvásáron, megnéztem az eljövendő teliholdas éjszakákat, és izgalommal vártam, mi fog történni. Eközben a dolgok a szokásos módon folytatódtak. Pattanáshalom nőtt az államon. Időnként belenéztem a tükörbe, és a farkaspofámról álmodoztam, amin inkább gyönyörű, vékony szőr nőtt. Pattanások ide vagy oda, elmentem Angela Durkin bulijába, és a következő nap Billy Linden mindenkinek elmondta, hogy bementem az egyik hálószobába, és smároltam vele, márpedig nem tettem. De mivel egy felnőtt sem volt otthon, és Kövér Joey füvet hozott a buliba, a srácok többsége be volt szíva, és nem tudták, ki hol mit csinál. Tény, hogy Billy egyszer tényleg elkapott egy bedrogozott lányt a Hetedik B-ből a szülei garázsában, és ő meg két barátja azt csinálták vele, amíg a lány ki volt ütve, vagy legalábbis azt mondják, és a lány túlságosan szégyellte magát, hogy bármit is mondjon, akár így történt, akár úgy, és egy kis idő múlva iskolát váltott. Hogy honnan tudok róla? Onnan, mint mindenki más, mivel Billy volt a legnagyobb szájhős az egész suliban, és sose tudta az ember, hogy igazat mond, vagy hazudik.
Szóval gondolom, nem annyira meglepő, hogy voltak, akik hittek neki. Gerry-Anne nem állt velem szóba azután. Közben Hilda terhes lett. Ebből egy beszélgetés kerekedett, hogy Hilda aggódott a biológiai órája miatt, szóval ő és Apu elhatározták, hogy gyerekük lesz, és nem kell aggódnom miatta, jó móka lesz nekem és jó előkészület az anyaságra később, amikor találok egy rendes srácot, és összeházasodunk. Persze. Nagyszerű előkészület. Mint Mary O'Hare-nek az osztályomban, aki mindig kicseréli a legkisebb húgának a pelenkáját, pfúj. Mary viccelődik a dologgal, de látszik rajta, hogy gyűlöli. Úgy tűnt, most eljött az én időm, mint mindig. Az egyetlen dolog, ami elviselhetővé tette az életet, a titkom volt. - Ma nyugodtnak tűnsz - mondta nekem Devon Brown az étkezőben egy nap, miután Billy különösen kiállhatatlan volt: megpróbált kenyérdarabokat rám hajigálni az asztalától, hogy azok a mellemen landoljanak. Devon azért ült velem, mert nagyon rosszul ment neki a francia, az egyetlen jó tantárgyam, és éppen néhány igével kapcsolatban segítettem neki. Gondolom, tudni akarta, miért nem voltam mérges amiatt, hogy Billy szekál. Szóval így folytatta: - Hogyhogy? - Az titok - válaszoltam, és arra gondoltam, mit szólna Devon, ha megtudná, hogy egy farkasember korrepetálja franciából: loup. Manger. - Hogyhogy titok? - értetlenkedett. Devon szeplős, és ami azt illeti, egész cuki. - Titok - ismételtem -, ezért nem is mondhatom el, te buta. Devon felsőbbrendűen rám nézett, és azt mondta: - Nem lehet nagy titok, mert a lányok nem tudnak titkot tartani, ezt mindenki tudja. Na persze, mint az a csaj, Sara a Nyolcadik B-ből, akiről kiderült, hogy
a saját apja molesztálta évekig, de senkinek nem mondta el, míg valami pszichológus fel nem figyelt rá az egyik teszt alapján, amit mindenkinek meg kellett csinálni hetedikben. Addig Sarának sikerült megtartania a titkát. És én megtartottam az enyémet, megjelölve a napokat a naptáron. Az egyetlen, amit nem vártam, a menstruáció volt, az mindig pont az átváltozás előtt jött meg. Amikor elérkezett az idő, görcsöltem és még több pattanás nőtt az arcomon, de nem véreztem. Az átváltozás azonban megvolt.
Másnap reggel a suliban Wanscombe-ék díjnyertes mini schnauzerpárjáról beszéltek, amiket előző nap kiemeltek az udvarból és megöltek, szinte semmi sem maradt belőlük. Hát egy kicsit megrándult a gyomrom, amikor hallottam néhány gyereket elmesélni, mit talált Mr. Wanscombe a Baker's Parkban, „a maradványokat" ahogy az emberek mondták. Egy kicsit bűnösnek éreztem magam, mert Mrs. Wanscombe tényleg nagyon szerette azokat a kiskutyákat, ami valahogy nem nagyon jutott eszembe farkasként előző este, éhesen baktatva a holdfényben.
Személyesen ismertem azokat a schnauzereket, szóval sajnáltam őket, még akkor is, ha idegesítő kis vakarcsok voltak, amik rengeteg zajt csaptak. De a fenébe, Wanscombe-éknak nem kellett volna kint hagyniuk őket egész estére abban a hidegben! Amúgy meg gazdagok, tudnak venni újakat, ha akarnak. De azért... Úgy értem, a kutyák csak ostoba állatok. Ha gonoszak, akkor az azért van, mert így programozták őket, vagy valaki gonosszá tette őket, nem tehetnek róla. Nem tudják eldönteni, hogy mostantól jók lesznek, mint egy ember. Ráadásul nem is ízlenek annyira, azt hiszem, azért, mert annyi szemetet raknak a kereskedelmi kutyakajákba - féregtelenítőt meg hamut meg őrölt halat, ilyesmiket. Undorító. Tulajdonképpen a második schnauzer után hányingerem lett, és nem aludtam jól aznap éjjel. Szóval nem voltam valami fényes hangulatban, és akkor tűnt el az új melltartóm a tesióra alatt. Később kaptam egy cédulát, hogy hol találom meg: a hirdetőtáblára tűzve az igazgatói iroda előtt, ahol mindenki láthatta, hogy egy merevítős típussal próbálkozom. Természetesen csak Stacey Buhl lehetett, aki elvette a melltartómat, mialatt a tornaórára öltöztem át, és háttal álltam neki, mert most Billyvel meg a haverjaival lógott. Billy egész nap azt találgatta, vajon milyen hamar fogok D-kosarat hordani. Stacey nem számított, csak egy bunkó volt. Billy számított. Örökre tönkretett abban a suliban a gusztustalan észjárásával meg a nagy, kövér szájával. Már túl voltam a síráson és a bunyón, azon, hogy behúzzanak nekem. Fortyogott bennem a düh, elég szart kellett már elviselnem miatta, de kigondoltam egy tervet. Hazáig követtem Billyt, és a tornácon vártam, amíg az anyja haza nem ért, hogy lehívja őt, és rávegye, hogy beszéljen velem. Billy az ajtóban állt, kettőnk között a szúnyoghálóval, banánt evett, és úgy festett, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Azt kérdezte: - Mit akarsz, Bögyös? Dadogtam egy sort, mivel nagyon ideges voltam, hogy ekkorát kell hazudnom, de való-
színűleg így hihetőbben hangzott a mondanivalóm. Azt mondtam neki, hogy egyezséget kötök vele: találkozunk aznap este a Baker's Parkban, későn, és leveszem a pólómat meg a melltartómat, és azt tehet a mellemmel, amit akar, ha az kielégíti a kíváncsiságát, és utána keres valaki mást, akit szekálhat, engem meg békén fog hagyni. - Micsoda? - kérdezte, nyitott szájjal bámulva a mellemet. A hangja cincogott és gyakorlatilag a földre Csurgott a nyála. Nem akarta elhinni, hogy ekkora szerencséje van. Újra elismételtem ugyanazt a szöveget. Majdnem kijött a tornácra, hogy akkor, ott rögtön ki is próbálja. - Hát, a francba - szólalt meg aztán, nagyon elmélyítve a hangját -, miért nem mondtál valamit előbb? Igazán akarod? Erre azt mondtam, „Persze", de nem tudtam ránézni. Egy perc után kinyögte: - Oké, megegyeztünk. Ide hallgass, Kelsey, ha szeretnéd, megtehetnénk... Öhm, máskor is? Azt feleltem: - Persze! De Billy, még egy dolog: ez titok, csak te és én tudhatunk róla. Ha elmondod valakinek, ha valaki a környéken lóg ma este... - Ó, nem! - vágta rá nagyon gyorsan. - Nem szólok egy szót sem senkinek, őszintén. Egy szót sem, megígérem! Egészen azutánig, természetesen ezt akarta mondani; Billy Linden egyvalamire biztosan nem volt képes: tartani a száját, ha valami roszszat tud valakiről. - Tetszeni fog, tetszeni fog nagyon - mondta, csakis magáról beszélve, mint mindig. - Jézusom! Alig hiszem el! De mégis elhitte, az agyalágyult. Aznap este nem tudtam sokat enni vacsorára, túl izgatott voltam, és korán felmentem az emeletre, hogy megcsináljam a házit, ezt mondtam Apunak és Hildának. Aztán vártam a holdat, és amikor feljött, átváltoztam. Billy a parkban volt. Elkaptam egy szagfoszlányt felőle, nagyon izzadtnak és izgatottnak
tűnt, de én nyugodt maradtam. Egy ideig ott settenkedtem olyan halkan, ahogy csak tudtam - ami nagyon halk volt -, megbizonyosodtam, hogy egyik haverja sem bujkál a környéken. Úgy értem, nem bíztam volna meg a szavában, még egymillió dollárért sem. Kihagytam egy fél hamburgert, ami a csatornában hevert, ahol valaki még ebédelni parkolt le a Baker's Park mellett. Összefutott a nyál a számban, de nem akartam elvenni az étvágyamat. Éhes voltam és boldog, és ezt énekeltem a fejemben: „Itt egy pite, ott egy pite, hamm, bekapom én izibe..." Egy hang nélkül, természetesen. Billy egy padon üldögélt, keze a zsebében, ő maga forgolódott, hol erre, hol arra nézett, engem keresett - az emberi énemet -, hogy jöjjek és csatlakozzak hozzá. Dzsekit viselt, mivel kint nagyon hideg volt. Nem ütött szöget a fejébe, hogy egy épelméjű lány talán nem annyira őrült, hogy ott üldögéljen és levegye a felsőjét, meztelen bőrét kitéve a szélnek. De hát ilyen volt Billy, semmi kétség, teljesen a saját kapzsi egójára koncentrált, és egy árva gondolatot sem szánt másokra. Fogadok, csak az járt az eszében, hogy ez micsoda nagy beugratás lesz, hogy megfogdossa a jó öreg Bögyöst a parkban, és aztán mindenkinek elmeséli az egész suliban. Most fel-alá járkált, a locsolófejeket rugdosta, és olykor fel-felpillantott, összeráncolt szemöldökkel, mogorván. Láttam, hogy kezdi azt gondolni, talán felültettem. Sőt, gyanítja, hogy valahol épp utána leskelődöm, és jót röhögök azon, mennyire csőbe húztam. Esetleg azt is feltételezi, hogy a jó öreg Bögyös néhány kölyköt is magával hozott a suliból, hogy lássák, milyen egy igazi barom. Tulajdonképpen ez nem is lett volna rossz ötlet, csak ha megpróbálom, Billy valószínűleg eltörte volna megint az orromat, vagy rosszabb. - Kelsey! - kiáltotta dühösen. Nem akartam, hogy hazatrappoljon sértődötten. Közelebb mentem hozzá, és hagytam, hogy a bokrok egy kicsit megzörrenjenek a vállam körül. Erre azt mondta: - Hé, Kelsey, késő van, hol jártál?
Hallgattam a szavakat, de leginkább csak a kis aggodalomfoszlányra figyeltem a hangjában, ami hol mély volt, hol magas, ahogy megpróbált rájönni, mi történik. Suttogó morgást hallattam. Teljesen mozdulatlanná vált, a bokrokra bámult, és azt mondta: - Te vagy az, Kelsey? Válaszolj! Már tomboltam belül, nem bírtam ki egy másodpercig sem. Keresztültörtem a bokrokon, és felé ugrottam a levegőben. Ő hátratántorodott, megnyikkant: „Mi a...?!", arca elé kapta a kezét, és épp beszívta a levegőt, hogy elkiáltsa magát, amikor nekiütődtem, mint egy roncsderbis terepjáró. Befúrtam az orromat a gyenge körmei közé, és keményen az arcába haraptam. Nem adott ki több hangot, csak azt a nedves, mély gurgulázást, amit inkább ízleltem, mint hallottam, mert egyenesen a számba érkezett a Billyből áradó vérözönnel meg a meleg hús- és bőrtömeggel együtt, amit letéptem róla és lenyeltem. A kezével kapálózott, ütött engem, de alig éreztem valamit az irhámon keresztül. Úgy értem, nem volt annyira nagy és erős ott, a föl-
dön fekve, rajta velem, karcsú testemmel, ami csupa farkasizom. Ráadásul sokkot kapott. Erős szagot éreztem lentről, ahogy a gatyájába ürített. A kutyák ugattak, de a Baker's Park körül annyi embernek van kutyája, hogy távol tartsák a betörőket, és a kutyák olyan zajt csapnak általában, hogy senki nem figyel rájuk. Nem aggódtam. Amúgy is túl elfoglalt voltam, hogy érdekeljen. Orrommal Billy állkapcsának maradványai alá nyúltam, és kiharaptam a torkát. Na most mondjon hazugságokat másokról! A ruhái rengeteg gondot okoztak, és igazán hiányoltam a kezemet. Nagy nehezen a fogaimmal kirángattam az ingjét az övéből, és aztán már könnyű volt föltépni a hasát. Mocskos meló, de amikor bejutottam, jobb volt, mint a vacsora hálaadáskor. Ki gondolná, hogy egy ilyen szörnyű alak, mint Billy Linden, ennyire finom? Addigra már alig mozgott, és már nem gondoltam rá úgy, mint Billy Lindenre. Már nem gondolkodtam egyáltalán, csak beletúrtam a fejem, és ízletes, gőzölgő falatokat huzigáltam ki belőle, és megettem, amíg már csak apróságokon csámcsogtam, és minden kezdett kihűlni. Hazafelé láttam egy rendőrautót, amint a környéket járja, ahogy időnként szokták. Elbújtam az árnyékban, és persze nem láttak meg. Egy csomó mosnivaló volt reggel, és amikor Hilda meglátta a lepedőmet, megrázta a fejét, és azt mondta: - Jobban oda kéne figyelned, mikor menstruálsz, hogy ne érjen meglepetésként! Az iskolában másnap mindenki tudta, hogy valami történt Billy Lindennel, de csak a következő nap kapták meg a hírt. A gyerekek kis csoportokban álldogáltak, és pletykákat cseréltek arról, hogy valami vadállat hogyan cincálta darabokra Billyt. Odasétáltam hozzájuk, és
belehallgattam, egy vagy két igazán undorító megjegyzést fűztem a hallottakhoz, hiszen része a játéknak, amiben zölddé és émelygőssé izgatjuk a másikat, hogy meglássuk, ki dobja ki először a taccsot. Én nem, az biztos. Vagyis amikor valaki belement a részletekbe arról, hogy Billy egész feje hogyan lett lemarcangolva egészen a koponyáig, és nem is tudták először, ki ő, csak a pénztárcájában talált buszbérletéből, egy kicsit felkavarodott a gyomrom. Hihetetlen, hogy miket ki nem találnak az emberek. De amikor arra gondoltam, amit Billyvel igazából csináltam, mosolyognom kellett. Tökéletesen jól éreztem magam, miközben a folyosókon sétáltam anélkül, hogy valaki „Hé, Bögyös!"-t kiáltott volna. Még a társasági életem is javulóban van. Gerry-Anne nemcsak hogy ismét beszél velem, elhívott egy dupla randira. Egy fiú valami partin elhívta moziba a következő hétvégére, és van neki egy barátja. Mindketten a Fawcett Junior High Schoolba járnak a város másik végén, ami egy kis változás lesz. Ideges voltam, amikor Gerry-Anne megkérdezett, de a végén igent mondtam. Az első igazi randim! Még mindig izgulok kicsit, az igazat megvallva egyfolytában fogadkozom, hogy nem fogok aggódni a mellem miatt, nem fogok zavarba jönni. Még akkor sem, ha a srác bámulni fogja. Azért a suliban nem minden fenékig tejfel. Hilda azt mondja, „ez az élet", amikor valamiért panaszkodom, és kezdek hinni neki. Kövér Joey valahogy a labortársam lett kémiaórán, és ha nem hagyja abba a fogdosási kísérleteit valahányszor csak közel kell állnunk egymáshoz, hogy elvégezzünk egy kísérletet, meg fogja bánni. Nem tudja, de a következő teliholdig van csupán ideje megváltozni. Akkor én jövök. Utasi Péter fordítása
MUTÁNSOK
Rémisztő, torz lények, akik veszélyt jelentenek az emberekre. A véletlen, a környezetszennyezés, esetleg a radioaktivitás áldozatai, akik szörnyekként bolyonganak és rémisztenek halálra minket. Vagy mégsem? MINDANNYIAN MUTÁNSOK vagyunk. Ez tény, nincs mit szépíteni rajta. Nem is kell azonban megijedni tőle. Ez nem rossz, sőt a faj szempontjából kifejezetten előny. Ez a változatosságunk alapja. Mindannyian mutánsok vagyunk, ugyanis nincs egyetemes, pontosan leírt génállomány, amire azt mondjuk, hogy ez az ember. Mutánsok, ha szőkék, vörösek, barnák, feketék vagyunk. Ha magasak, ha alacsonyak, ha szőrösebbek, ha csupaszabbak. Mindez a gének játéka.
De mi is az a mutáció? A lexikon meghatározása szerint a mutáció az örökítő anyag spontán, maradandó megváltozása, amelynek során új genetikai tulajdonság keletkezik. A Hugo de Vries által a múlt század elején bevezetett fogalmat ma szűkebb értelemben a génen belüli bázissorrendváltozásra vonatkoztatjuk, tágabb értelemben azonban mutációnak tekinthető a kromoszómaszerkezetben, ill. a kromoszómák számában bekövetkezett minden változás. A mutációk olyan öröklődő variációk, amelyek a DNS-ben bekövet-
Az utolsó udvari törpe AZ ÁLTALÁNOS NÉZET AZ, hogy az udvari
kező átalakulások nyomán a szervezet jellemzőinek tartós és egyedi módosulását okozzák. A mutáció az evolúció alapja és motorja. Ez teszi lehetővé a környezethez való alkalmazkodást, e révén működik a természetes kiválasztódás, és persze a mesterséges szelekció is. A mutációnak köszönhetjük, hogy több százféle almafaj van, hogy van vörös, fehér és sárga rózsa, hogy nem csak német juhászkutyával, hanem palotapincsivel is sétálhatunk az utcán. Mégis, a mutáció negatív fogalom a mindennapi életben. Ha azt a szót halljuk, hogy mutáns, mindenféle torz szörnyek jutnak az eszünkbe, akivel a természet csúnya tréfát űzött. Törpék és óriások, púpok, torz végtagok, formátlan fej. Számunkra ilyenek a mutánsok. Félünk tőlük. Hogy miért? Mert ilyenek vagyunk mi, emberek. Az egyik legősibb ösztönünk, hogy félünk minden idegentől, megijeszt minket, ami nem megszokott. Másrészt hajlamosak vagyunk külső jegyek alapján belső tulajdonságokkal felruházni egy személyt. A jó királyfi az mindig daliás termetű és jóképű, a gonosz boszorkány rusnya, görbe hátú, netán bibircsók van az állán. Az elváltozásokat, sérüléseket nem látjuk szépnek, csúnyák és ijesztőek. És ha valaki csú-
törpék bohócok voltak, alantas és megvetett munkát végeztek, állandó megaláztatásban volt részük, miközben megfosztották őket minden méltóságuktól. Ez azonban nem nevezhető általánosnak. Az utolsó ismert udvari törpe fényes karriert futott be. Jozef Boralaszki 1739-ben született Oroszországban. Nagyon szegény családban nőtt fel. Nagyon apró termetű volt, kamaszkorában mindössze hetven centiméter magasra nőtt. Azonban rendkívül éles esze kiemelte környezetéből. A különleges fiúra felfigyelt egy nemesi származású hölgy, aki később II. Katalin cárnőként vonult be a történelembe. Katalin magához vette, biztosította neveltetését, és a kis ember fényes karriert futott be, meggazdagodott, sőt grófi címet is szerzett. Bár gyermekkorában senki sem ismerte, később bebocsátást nyert Európa királyi udvaraiba. Egy előkelő családból származó szépséget vett el feleségül, akitől számos gyermeke született. Kortársait messze túlélte: 98 éves korában halt meg, ma már nem deríthető ki, milyen betegségben. Mivel teste teljesen arányos volt, valószínűleg agyalapi mirigye nem termelt elég növekedési hormont, vagy szervezete nem tudta azt feldolgozni. nya, akkor rossz, akár szörnyeteg is lehet. Van kire kivetíteni a félelmeinket. Az ilyenekre ferde szemmel nézünk, vele ijesztgetjük a gyerekeket, összesúgunk a háta mögött, gúnyoljuk, sárral és kövekkel dobáljuk. Pedig nem szörny ő, hanem egy szerencsétlen, nagyon gyakran segítségre szoruló ember. De ahogy a világ bánik vele, magába fordul, eltaszítja magától mindent és mindenkit, esetleg valóban rosszindulatú és gonosz lesz. Lám, már igaza is van az embereknek. Ez egy gonosz teremtmény. De az igazság az, hogy nem a testi hibája, hanem embertársai tették gonosszá. A mutánsokon szeretünk szörnyülködni vagy sajnálkozni. A hírekben mindig említést kap, ha valahol eggyel több lábbal vagy fejjel születik egy állat, esetleg sziámi ikrek jönnek világra.
A bőr színe 1777-BEN EGY holland természettudós egy afrikai rabszolganő bomlásnak indult tetemét tanulmányozta, es eközben rájött, hogy eltudja távolítani a legfelső hámréteget, az epidermiszt. A felhám alól előkerült egy fekete, nyálkás anyag, a pigment. Lemosta a pigmentanyagot a bőrről, és visszahelyezte azt eredeti helyére. Megállapította, hogy pontosan olyan lett, mint az európai emberé. Ennyi a különbség a fekete és fehér ember között. A bőrszínnel kapcsolatos legismertebb betegség az albinizmus, a színanyag képződésének veleszületett zavara, amely csökkent vagy hiányzo pigmentációban nyilvánul meg. A melanin nevű festékanyag hiánya előfordulhat a bőrben, a szőrzetben és a szemben egyszerre vagy különkülön. Az albínók bőre tejfehér, hajuk fehér, szemük pedig pirosas. Ez az örökletes rendellenesség minden rassznál megfigyelhető, és gyakran jár együtt a szem különböző elváltozásaival. Ismertek olyan esetek, amikor a beteg részlegesen albínó. A legelső feljegyzett eset 1736-ból való, Marie Sabine, egy karibi lány alapjában fekete bőrű volt, de nagy foltokban fehér is. Az albínóság Afrikában a legfeltünőbb. Becslések szerint Tanzánia 39 milliós lakosságából megközelítőleg 270 ezer emberi érint. Az albinók veszélyben vannak, mert boszorkányoknak tartják őket, testrészeiknek mágikus erőt tulajdonítanak, ezért megölik és feldarabolják őket.
Nem merünk a szemükbe nézni, de ha elfordulnak, jól megbámuljuk őket. Ezért voltak évezredeken keresztül megélhetési mutánsok, pénzért árulták saját torz látványukat. És rá is kényszerültek erre, mert máshol munkát nem kaptak. Ezért jöttek létre a rémpanoptikumok, a vándorcirkuszok szörnyszenzációi. Vagy féltünk tőlük, vagy kinevettük őket. Ezért is volt annyi bohóc törpe, ezért voltak a királyi udvari törpék. Az elmúlt évtizedekben divatos téma lett a mutáció. Egész egyszerűen azért, mert rájöttünk, miért jön létre. Megértettük az öröklődést, a genetikát, felfedeztük a DNS-t. Tudjuk már, mik azok a kromoszómák, és egyre többről derül ki, mi a szerepe a test működésében. Ma már tisztában vagyunk vele, ha egy kromoszóma sérült vagy hiányzik, ha egy folyamat rosszul zajlik le, ha bizonyos szervek túl- vagy alulműködnek, akkor az mutánsokat hoz létre. Azt is tudjuk, hogy mutáció általában külső hatásra következik be, ilyen lehet a magas hőmérséklet, toxikus anyagok és különféle sugárzások jelenléte. Már megtanulhattuk, hogy a saját ostobaságunk miatt tönkretett környezetünk is így üthet vissza, legyenek az okozók különböző mérgező anyagok, nukleáris hulladék vagy éppen egy rosszul kifejlesztett gyógyszer. A természet általában nagylelkű: a
mutánsok legtöbbje életképtelen, már magzatként vagy a születés után nem sokkal elpusztul. A torzulások gyorsan szelektálódnak, a ragadozók hamar végeznek a csökkent képességű egyedekkel. Igy őrzi a természet a genetikai állomány minőségét. Az emberi gondoskodás és szeretet azonban mindezt megváltoztatta. Gondozzuk és ápoljuk a sérülteket, és megpróbáljuk nekik a lehető legemberibb körülményeket biztosítani. Egyelőre ugyan még nem tudunk segíteni rajtuk, de a genetika tudománya egyszer képessé válhat a DNStorzulások előrejelzésére és javítására.
Szépség és mutáció
A szépség mindenkit elbűvöl. Amikor párt választunk, mindenki a szépséget keresi. De miért? Az általános vélekedés szerint a szépség csupán külcsín, a belső értékek a fontosak. Valóban igaz ez? A filozófusok azt gondolták, hogy a szépség nemcsak egyéni ízlés dolga, létezik az egyetemes
szépség fogalma. A középkorban elfogadott nézet volt, hogy a világ egyes helyein szebbek az emberek, mint máshol, a legszebbek a mediterráneumban élnek, Itáliában. A márványszobrok szimbolizálták mindezt, a kidolgozott, arányos testek. Már az ókori művészek meghatározták a testi szépség ideálját. Matematikailag megfogalmazták az ideális test arányait: az arc a test egytizede, a fej az egynyolcada. A klasszikus szépség valóban csak numerikus változók kérdése? Darwin változtatott ezen a nézeten: szerinte a szemlélő dönti el, hogy szép-e valami, vagy sem. Minden faj egyedi módon dönt. Amikor választunk, igyekszünk szépet választani, de ez egyéni ízlésünktől függ. Azonban ezt az elméletet éppen unokatestvére, Francis Galton rendítette meg. Méghozzá teljesen véletlenül. Galton angol polihisztor, felfedező, feltaláló, antropológus, földrajztudós, meteorológus. Fontos szerepe volt a nagy-britanniai tudományos
A természet leggonoszabb tréfája BÁR MOST DIVAT a napbarnított bőr, évszá-
pszichológia kialakulásában. Sokat foglalkozott az eugenetikával, az egyéni különbségek vizsgálatával. Egyik kísérletében azt kutatta, milyen arcot látunk elvetemültnek. Úgy próbálta meg eldönteni a kérdést, hogy egymásra vetítette a bűnözők fényképeit. Legnagyobb megdöbbenésére az így kialakult fantomkép sokkal vonzóbb volt az emberek számára, mint az egyes bűnözők arca. Vagyis a szépség nemcsak tetszőlegesség kérdése, hanem valami általánosabb. David Feinberg, a St. Andrews Egyetem kutatója számítógépek segítségével bizonyította az elméletet. Ötven férfi arcának vonásaiból összeállították az átlagos férfi arcképét. Ehhez viszonyítják a vizsgált arcot. Összevetik a két arc közti különbségeket, majd a fotó részleteinek megváltoztatásával létrehoznak két képet: az egyiken az átlagos vonásokat emelik ki, a másikon a különbségeket. Kiderült, minél átlagosabbak egy ember vonásai, annál vonzóbb mások számára. És természetesen minél jobban eltér az átlagostól, annál kevésbé vonzó. 2003-ban a Newsweek szerkesztői megpróbálták megkeresni a tökéletes arcot, aki mindenki számára vonzó. A hölgy neve Saira Mohan, arca harmonikus és csaknem európai. Valóban egy megfoghatatlan, univerzális szépség. Ebben komoly szerepet kaphat származása: félig pandzsábi, negyedrészben francia, negyedrészben ír. Ez alá-
zadok óta a bőrszín faji megkülönböztetés alapja. A huszadik század második telében DélAfrika volt ennek a fellegvára, ahol a megkülönböztetést az állami törvények szintjére emelték. Külön éltek a fehérek és a feketék, külön buszokon utaztak, külön üzletekben vásároltak. A törvények gondosan védték a felsőbbrendű fehér fajt, itt a legkisebb bőrelváltozás is súlyos következményekkel járt. 1973-ban Rita Hoetling élte a fokvárosi fehér háziasszonyok átlagos, kiegyensúlyozott életét, és élvezte mindazt a jót, amit az apartheid rendszer a fehéreknek biztosított. Egyik reggel azonban végzetes dologra ébredt: éjszaka a bőre besötétedett, bronzszínűvé változott. Rita élete szó szerint egyik napról a másikra tönkrement. Bőrszíne alapján sújtotta mindaz, aminek fehér oldalát élvezte. Elvesztette rokonait, barátait, a házát, teljes egzisztenciáját. Végül ötvenévesen magányosan halt meg egy szeretetotthonban. Nem csoda történt, a hölgy Cushingszindrómában szenvedett, amely a mellékvesekéreg túlműködése. Azonban csak a betegek ötödénél alakul ki a Nelson-szindróma, amely a bőr erős pigmentálódását, azaz bámulását okozza. Betegségéről mit sem tudott, a súlyos tünetek egyetlen éjszaka alatt alakultak ki. támaszthatja azt a régi nézetet, hogy a kevert etnikumú személyeket különlegesen szépnek látjuk. De miért? És itt lép be újra a genetika. Létezik egy optimális vérfrissítésnek nevezett elmélet, amely feltételezi, hogy párválasztás során nem megyünk túlságosan messze saját fajtánktól, hogy a génjeink jól kiegészítsék egymást. Ugyanakkor a beltenyészettől is óvakodunk, ezért keressük a másságot. Ha két eltérő genetikai csoport keveredik, markánsabb génállomány keletkezik, a legjobb elemek vegyülnek. De hogyan csökkenthető a beltenyészet? Bebizonyosodott már, hogy ez csökkenti a vonzerőt.
Rémisztő csontok TÖBB EZER OLYAN genetikai rendellenessé-
get azonosítottak eddig, amelyek hatással vannak a külsőnkre és belsőnkre egyaránt. Legtöbbjük jellegzetessége, hogy csak néhány embert érint egy populációban. Az emberek számára a legrémisztőbbek a vázrendszert, a csontozatot érintő betegségek, amelyek súlyos deformitásokat okoznak. Ezeknek az életre gyakorolt hatása változó. A legismertebb történet az elefántemberé, amelyet már meg is filmesítették. Joseph Carey Merrick egyszerre szenvedett neurofibromatózisban (olyan genetikai betegség, ami a bőrön többszörös csomók megjelenésével, egyéb bőrpanaszokkal, tumorok kialakulásával jár) és Proteusz-szindromában (ez a csont- és kötőszövetek rendellenes kinövéseit okozza). Az FOB betegség esetében a csontképződés gyakorlatilag nem áll le. Kinövések, összecsontosodások, újabb csontok képződnek, tönkretéve a vázrendszert és pokollá változtatva az életet.
léteznek kevesebb gondot okozó betegségek is. 1951 ben megröntgenezték egy fiút Fokvárosban, akiről kiderült, hogy nincs kulcscsontja. Hamar világossá vált, hogy esete nem egyedi, több százan élnek hiányos csontozattal, és mind a helyi muszlim közösség tagjai. A betegség neve Arnold szindróma. Érdekesség, hogy egyetlen emberhez vezethető vissza. A 19. században egy Arnold nevű, feltehetően japán vagy kínai szárnuzású tengerész telepedett le a városban, akinek hét felesége volt, és mára kb. 1000 leszármazottja hordozza a hibás gént, amelyet 1997 ben fedeztek fel.
A guppik párválasztásánál például fontos a farok színe, ezzel csábítják a nőstényeket. Azonban a beltenyésztés során a farok elszürkül, így az ilyen példányok népszerűtlenek lesznek. Az ok, hogy a beltenyésztés miatt a korábban rejtett mutációk a felszínre kerülhetnek. De vajon az ember ís ilyen? A mutációk megjelennek külsőnkön, ezt legjobban az arcunkon tudjuk tetten érni. Itt megmutatkozik az örökletes rendellenességek hatása. Ha egy törpenövésűnek csak az arcát látjuk, akkor is felismerjük betegségét. Egy-egy mutáció sok apró vonást is módosíthat, rendezetlen fogakat, aszimmetrikus füleket vagy csúnya orrot kapunk ajándékba. A vonásaink azonban rendezettek maradnak. Lehet, hogy amikor a másikban a szépséget keressük, olyan arc után kutatunk, amelyet elkerült a mutáció. Az anyaméh akár egy kaszinó: a fogantatáskor megpörgetik azt a rulettkereket, amely leosztja a variációkat. Hozzávetőlegesen minden emberben 300 olyan mutáció létezik, amely egész mivoltunkat befolyásolni képes. Egyikünknél több mutáns gén bukkan fel, a másiknál kevesebb. Ez a szám azonban nem jelzi az egyes mutációk súlyosságának mértékét. Ha mindez igaz, akkor fejre áll kicsit a világ. Mert amikor a szépséget keressük, nem azt kutatjuk, ami van, hanem azt, ami nincs: elváltozásokat, mutációkat. A szép arc mentes az elváltozásoktól és deformitásoktól. Mindannyian mutánsok vagyunk, mint Saira. De ahogy a Telegraph című angol magazin írta róla: ő a világ legtökéletesebb mutánsa. Kovács „Tücsi" Mihály
K. Varga Beáta: INGA
Sokan, sokszor próbálták már megváltoztatni az embereket, de eddig többnyire csak a rossz irányba sikerült. Hátha egyszer mégis mindenki jobbá válik?
FRANZ KUHLER mindig is hitte, hogy Freudnak igaza van, és az ösztön-ért, én, felettes-én hármas nemcsak a terapeuták mítosza, hanem valóban létezik. Freud megváltoztatta a világ szexről alkotott képét, de a pszichológiára Európán kívül alig hatott. Amerikában úgy is kaphatott valaki agyturkász diplomát, hogy nem hallott a nagy öregről. Franz élete álma az volt, hogy a kísérleti pszichológia elismerje a Mester igazát - és persze a Nobel-díj. Míg a többi kollégista exbarátnők bugyijait gyűjtötte, ő szakcikkeket. Időpocsékolásnak tartotta a bulikat, a párkeresést. Élete nagy szerelme mellett is elment volna, ha Margaret nem olyan türelmes. A Mester elmélete egyszerű volt. Gyerekkorban még az ösztönök irányítanak; a vágy
csillapítása áll mindenek felett, ami nem is baj, hiszen az ösztön-énből származik az energia. Később az apa visszaköveteli az anyát, és a szülői tiltások hatására létrejön a felettes-én. Majd a kettő között idegbajos menedzserként dolgozik az ego, vagyis az én, mely elhiteti a külvilággal, hogy minden rendben van, és gondosan rácsukja a szekrényajtót a csontvázakra. Franznak húsz évébe és a házasságába telt, mire nemcsak a képzeletet, hanem az agy mélyebb folyamatait is ki tudta vetíteni. Több ezer egyetemistát letesztelt, de csak az ösztön-én homályos árnyait, a vágyak és rettegések képeit találta meg. Az egyetem felterjesztette a Nobel-díjra. De nem ő kapta meg. Azt mondták, az elmélet sántít, hol a felettes-én?
A díjátadó utáni fogadáson még kitartott az önfegyelme, bár mereven, de tartotta magát; ám másnap reggel, mikor megkeverte a kávéját, és letette a kanalat, tudta, hogy öngyilkos lesz. Túl sok mindent feláldozott; barátságokat, élete nagy szerelmét, a lányát, akit alig ismert... mind alárendelődött ennek a szörnynek, a Nobel utáni vágyakozásnak. „Egyensúly, Franz, egyensúly", mondta mindig a neje. Rendelhetett volna altatót a csőpostán át is, de Margaret megérdemelte az életbiztosítást. Legalább ennyit kapjon, ha már az elmúlt években nem volt mellette. Úgy döntött, kimegy az utcára. Utoljára fiatalkorában járt közterületen, azóta a luxustársasházak biztonságos aluljáróit használta. Egész Bécset behálózta a rendszer; borsos árú belépőkártyával elkülönítve a plebsztől a felső-középréteget. Ha sétálni akart a felszínen, akkor elkerített parkokban jött fel; ha szórakozni kívánt, akkor a klubokat folyosókon vagy a kiváltságosok szőnyeggel borított metróin keresztül érte el. Meghökkent, mennyit változott a város. Régen az óriásplakátok csak a falakat borították, most már derékmagas ugráló szerkezetek kurjongatták vidáman, hogy „akció a holoboltban"; Franz fájdalmasan szitkozódott, mikor az egyik oldalba taszította. A járda is villódzott, zsongott az agya az ezernyi termék reklámjától. A reggeli csúcsforgalomban az iskolába tartó gyerekek közönyösen mentek el az orális munkát végző prostituáltak mellett. Két férfi letolt sliccel a falnak támaszkodott. Miközben igénybe vették a szolgáltatást, hivatali ügyekről társalogtak. Egy langaléta suhanc ki akarta tépni a szembejövő nénike kezéből a táskát. A nő kabátja alól azonban apró kutya ugrott ki, és tűfogaival belemart a fiú karjába. A néni fejhangon vihogott, majd tovább baktatott, cipője alatt csikorogtak a szétszórt cigarettásdobozok. Franz alig várta, hogy odaérjen a gyógyszerautomatához. Kényelmetlenül érezte magát, az öltözete miatt kinézték; és valószínűleg csak a napfényes délelőtti óráknak köszönhette, hogy nem érte támadás - az éjjeli bandák még aludtak. A gépnél kisebb sor állt. Két öregasszony beszélgetett, mögöttük egy csókolózó pár kö-
vetkezett (lerítt róluk, hogy sürgősen óvszerre szorulnak), majd egy megvert arcú tízéves fiú bámulta a földet. - Ezek a mai fiatalok! Nem ismernek mértéket, fogalmuk sincs az erkölcsről. A szomszédom lánya egyszerre négy férfit futtat! - Nahát! Rendes nő csak férjet és szeretőt tart! Minek több? - tromfolt a másik csoroszlya, és az albérlőjéről mesélt szaftos dolgokat. Franz elhúzta a száját, és a Mesterre gondolt. Freud majd tíz évet várt, hogy elvehesse a menyasszonyát, egy olyan korban, ahol a kisfiúknak a kezüket szigorúan a takaró fölött kellett tartani... A rosszmájú kortársak szerint nem véletlenül lett a szexualitás a központi elem a pszichoterápiában. A dolgok változnak. Talán ma már Freud sem lenne olyan erkölcsös. - Bezzeg az én időmben a fiatalokban akadt még tisztelet - kárált tovább az asszony. Hajdan Arisztotelész is a fiatalokat szidta, bámult az égre Franz. És ekkor megvilágosodott. Olyan érzés volt, mint mikor egy dohos helyről kilép az ember a szabad levegőre. Mi van, ha a felettes-én megváltozott? Generációk teltek el! A kor tiltása épül be... Mit talált ott Freud? A szigorú apát és a szexuális tabukat. És mi lehet most? Van-e még felettes-én? A hagyományos házasságok megszűntek, a legtöbb gyerek nem él apával, egyedül nevelik. Nincsen fegyelem, az iskolákban a tanárok biztonsági őrrel közlekednek, és a katedrát ráccsal védik. A szexualitás szabadon gyakorolható, természetes dologgá vált. És Franz Kuhler nevetett, mint a bolond; arcon csókolta a pletykás vénasszonyt, és rohant haza. Otthon a lakás ajtaja előtt Margaret állt. Évek óta nem találkoztak. - Franz, hallottam a díjkiosztóról. Annyira sajnálom! Gyere az unokádhoz, légy velünk ma! Franz belefojtotta a szót, behívta a lakásba, és türelmetlenül az új elméletről mesélt. Margaret arca egyre szomorúbbá vált.
- Egyensúly, Franz - mondta, és csendesen behúzta maga mögött az ajtót. De a férfi nem figyelt, rnár az asztalnál ült, és a kutatási tervet vázolta föl. Öt évbe és egy gyomorfekélybe került, hogy bizonyítékokat szerezzen, és mecénást találjon a további kutatásra. Csak a rendőrség jelentkezett. Amennyiben a felettes-én tartalma változhat - úgy változtatható is. Bűnözőket kapott „terápiára". Franz Kuhler és kutatócsapata zseniálisat alkotott. Megváltoztatta a gyilkosok, rablók személyiség-szerkezetét. Minden emlékük, készségük megmaradt, de megfejelte ezeket egy szigorú erkölcsiség és bűntudat. Kuhler szakmai hírneve hatalmas lett. Hetvenkét éves volt, mikor megkapta a Nobeldíjat. Utána pedig olyan tiszteletet, melyre álmában sem számított. A program átalakította Európát és Amerikát. Minden börtönben bevezet-
ték a kezelést. A magyarok ugyan tiltakoztak, hogy az agresszív késztetések megmaradtak, és óvatosan kéne bánni a hosszú távú hatásokkal - de a magyarok semmivel sem értenek egyet, még magukkal sem. A tudományos világ lesöpörte a porondról a kételyeket. Franz örömmel látta, hogy a hajdani bűnözők a társadalom oszlopos tagjai lettek. Fehér karszalagot hordtak, önkéntes munkát vállaltak, zebráknál kisiskolásokat segítettek, kifestették a rászoruló öregek otthonát. Felelősségtudatuk egyre inkább a közösségi munkák felé terelte őket. Szenvedélyesen jóvá akarták tenni a múltjukat. Egy idő után azt az engedélyt is megkapták, hogy az erkölcsi bizonyítványuk ellenére politikai téren tevékenykedjenek. Franz nem követte a társadalmi változásokat, sohasem érdekelte, kik ülnek a kormánynál, inkább az egyetemi oktatás felé fordult.
Kilencvenéves korában a haza legnagyobb elméjének tartották. A születésnapja után egy reggel, mikor megkeverte a kávéját, és letette a kanalat, rájött, még a halála előtt el akar menni ahhoz az automatához. Oda, ahol megvilágosodott. Régimódi botjára támaszkodva elbandukolt. Az utca megváltozott. Minden sarkon fehér karszalagos fiatal állt. Eltűntek az idegesítő reklámok, szolid képek hirdették a termékeket. A járda alatt futó kivetítő zöld füvet sugározott, melyet néha szakított meg egy-egy árucikk képe. A kisiskolások egyenruhában a fal felőli oldalon közlekedtek, az úttesthez közelebbi részen a felnőttek. A kutyák fenekén diszkrét zacskó, és a nénik idegesen elhúzták őket a fáktól. A ledér hölgyek sehol, még egy csókolózó párt sem látott. Franz mégis összevonta a szemöldökét, és elgondolkozva ballagott. Túl szép volt minden, túl fegyelmezett és tiszta. Embertelenül tiszta. Amikor az automatához ért, helyén egy fali szökőkutat talált. Az épület kiszögellése mögé húzódva egy fiatal suhanc állt, aki a kabátja takarásában graffitit fújt a falra. - Hé, fiam! - kiáltott rá Franz. A fiú gyűlölettel meredt rá, majd a sarkon álló fehér karszalagos felé bámult. Az is felfigyelt a hangra. A fiú rohanni kezdett, de a karszalagos űzőbe vette. A járókelők a falhoz simultak. A karszalagos elkapta a suhancot, a földre lökte, és rugdalni kezdte. Mikor rnár vérzett a feje, akkor hagyta abba, és hívott egy járőrt. Franz moccanni sem tudott a döbbenettől. Állt, és újra átélte a megvilágosodás-élményt. Az agresszió. Azzal, hogy létrehoztak egy bivalyerős felettes-ént, legátolták a hatalmas energiákat, melyeket ezek az emberek addig kiéltek. Az erőszak azonban nem szűnt meg, csak más utakat keresett. A bűnözők az egész társadalom felettes-énje lettek, a világ agresszív jobbítói. Útban a tökéletes diktatúra felé.
Franz lába összecsuklott, képtelen volt egy lépést is tenni. Kedves, fehér karszalagos férfiak vitték haza. Franz pedig csak ült otthon napokig. Aztán elment a temetőbe, Margaret sírjához. Egyensúly. Most már értette. Mit tett?! Egész életében nyomot akart hagyni a világban, hát hagyott... nemcsak nyomot, egész sztrádát - új Auschwitzek felé. Abroncsként szorított a szíve. Nehezen jutott haza. A géphez ült, és kimerülésig írta a sorokat. Lerombolta az eszméket, melyekért addig harcolt. Csak még egy percet kért az élettől, majd még egyet, szívósan, ahogy mindig is küzdött. Utolsó erejével még elküldte a kiválasztott kollégáknak. Az ausztráloknak, akikre még nem hatott teljesen a globális őrület; a magyaroknak, akik csak az ország felében vezették be a börtön reformot; és Kenyába, ahol egy új, Afrikát összefogó vezetés volt születőben. Majd csak a fájdalom maradt. Négy évvel a halála után létrejött a JapánAmerikai-Európai Egyesült Unió. Szükségük volt a harmadik világ nyersanyagaira, így rá akarták kényszeríteni Afrikára a szövetséget, és ezzel a börtönprogramot meg Franz Testvért. Kenya megtagadta, kezükben volt már a magyar akadémia titkos felmérése az európai helyzetről. Tudták, mire mondanak nemet. Futótűzként a kontinens összes állama követte a példájukat. Az afrikaiak nem is értették, mi a jó egy olyan világban, ahol a hűtlenséget nem lehet vérrel lemosni, ahol a harc virtuális játékokban létezik csupán. Az Unió „békehadtesteket" küldött a zavargások leverésére, de Kína a földgáz-érdekeltség miatt Kenya mellé állt. Ausztrália - az egyetlen független állam felvállalta a közvetítő szerepét, békét teremtve a felek között. Ahogy az elme, úgy a társadalom is egyensúlyra törekszik. Idővel eléri.
Égenjárók A
JÖVÖBEN
VAGYUNK,
nem sokkal a
harmadik világháborút követően, melynek túlélői rájöttek arra, hogy a haragot nem lehet kiirtani az emberiségből, ezért megpróbálják keretek közé szorítani azt. Személytelen háborúk dúlnak az égen erre szakosodott óriásvállalatok szupergépei között, melyek minden mozzanatát közvetíti a média. A küzdelmet génkezelt ifjú pilóták, úgynevezett kildrenek vívják, akik a beavatkozásnak hála nem rendelkeznek sem emlékekkel, sem érzelmekkel, és nem képesek természetes úton meghalni. Igen ám, de a tökéletesen működő gépezetbe hiba csúszik, mikor az egyik frissen érkezett pilóta tudni szeretné, miért nem tud felidézni semmit a múltjából, és az a lány, aki a légibázist vezeti, miért viselkedik vele úgy, mintha ismerné őt. Mamoru Oshii, a Ghost in the Shell - Páncélba zárt szellem, az Avalon - Virtuális csapda és a Páncélba zárt szellem 2 - Ártatlanság rendező-
jének filmje öt fesztivál díjának elnyerése után végre elérkezett hozzánk is. Oshii jövővíziója ismét ember és gép összeférhetetlen, mégis szorosan összekapcsolódó viszonyát vizsgálja. A rendkívüli látványvilágú, ugyanakkor mélyen elgondolkodtató sci-fit különleges díjban részesítették a Velencei Filmfesztiválon is. Éganjárók (Sukai Kurora I The Sky Crawlers) színes japán animációs film, 2008
Henry Kuttner: Ez a ház eladó
Egy háziúrnak mindig fontos bevételi forrás a lakbér. Hát még ha lakója nem is pénzben fizet neki, hanem valami sokkal értékesebben!
JACQUELINE ÁLLÍTÁSA SZERINT kanári volt, de én kitartottam amellett, hogy egy törpepapagájpár lakik a letakart kalitkában. Egyetlen kanári nem csapott volna akkora zsivajt. Emellett szívesen eljátszadoztam a gondolattal, hogy a mogorva, öreg Mr. Henchardnak törpepapagájai vannak; annyira nem vallott rá. Bármit is tartott lakónk az ablaknál álló kalitkában, féltékenyen elzárta azt - vagy azokat - kutató tekintetünk elől. Csak a zajokból találgathattunk. És mondhatom, azokon sem volt könnyű eligazodni. A kreton huzat alól csoszogás, suhogás hallatszott, halk és megmagyarázhatatlan pukkanásokkal tarkítva, olykor meg kisebb dobbanás rázta meg a rejtegetett kalitkát az egylábú, vörösfenyő állványon. Mr. Henchardnak tudnia kellett, mennyire kíváncsiak vagyunk. Ám Jackie megjegyzésére, miszerint milyen kedves dolog egy-két madárka a háznál, csak felhorkant: „Ostoba beszéd! Hagyják békén azt a kalickát, hallják-e!" Ezen aztán jól felhúztuk magunkat, elvégre nem szoktunk mi szaglászni. A kerek elutasítás után mindenesetre fagyosan tartózkodtunk attól,
hogy akár csak rásandítsunk a kreton burkolatú alakzatra. Meg aztán nem is akartuk elveszíteni Mr. Henchardot. Akkoriban meglepően nehéz volt albérlőt találni. Kicsiny házunk a part menti országút mellett feküdt. Maga a város néhány tucat házból, egy fűszerüzletből, italmérésből, a postahivatalból meg Terry étterméből állt, enynyi volt az egész. Jackie-vel minden áldott reggel felpattantunk a buszra, és egy órát zötyögtünk a gyárig. Jó fáradtan értünk haza. Háztartási alkalmazottat nem tudtunk keríteni - a hadiállásokat sokkal jobban megfizették -, így aztán rendszerint kettesben álltunk neki a rendcsinálásnak. Ami meg a főzést illeti, mi voltunk Terry leghűségesebb kuncsaftjai. A fizetés ugyan nem volt rossz, de némi mellékes is szükségeltetett, mivel a háború előtt jócskán adósságokba vertük magunkat. Ezért aztán kiadtunk egy szobát Mr. Henchardnak. Nem volt könnyű lakót találni ezen az Isten háta mögötti helyen, ahol a közlekedés meglehetősen nehézkes, nem is beszélve a tengerpart elsötétítéséről minden álló éjjel. Mr. Henchard együgyű embernek
tűnt. Úgy tartottuk, túlontúl öreg ahhoz, hogy valami rosszban sántikáljon. Egy szép napon besétált, letette a foglalót, majd kisvártatva vissza is tért egy ormótlan útitáskával meg egy bőrfogantyús, négyszögletes vászonkofferrel. Rozzant, kicsi öregember volt; tüskés, fehér haj meredezett a fején; az arca akár Popeye papájáé, csak valamivel emberibb vonásokkal. Nem éppen barátságtalan, csak némiképp mogorva. Volt egy olyan érzésem, hogy egész addigi életét bútorozott szobákban élte le, mindig csak a maga dolgával törődve, és megszámlálhatatlanul sok cigarettát elfüstölve hosszú, fekete szipkájából. Azonban távolról sem az a fajta, magányos öreg, aki kihívja az emberek sajnálkozását, de nem ám! Volt mit aprítania a tejbe, és tökéletesen ellátta magát. Kedveltük. Egyszer, egy hirtelen érzelmi kitörésemben nagyapónak szólítottam. Úgy megkaptam tőle, hogy csak úgy égett az arcom a szégyentől. Vannak, akik szerencsés csillagzat alatt születnek. Mr. Henchard közéjük tartozott. Újra meg újra pénzt talált az utcán. Máskor meg, ha hébekorba leültünk kockázni vagy pókerezni, minden erőfeszítés nélkül csinált nyerő dobásokat vagy rakott ki sorozatokat. És semmi trükkös osztás meg ilyesmi: egyszerűen csak mázlija volt. Emlékszem, egyszer hármasban sétáltunk le a hosszú, fából ácsolt lépcsősoron a sziklatetőről a partra. Az egyik lépcsőfokon Mr. Henchard belebotlott egy jókora kőbe, amely pattant egyetkettőt lefelé, majd kettészakított egy másik deszkalapot. A fa teljesen el volt korhadva. Mindnyájan teljes bizonyossággal éreztük: ha Mr. Henchard, aki legelöl haladt, rálép az elkorhadt szakaszra, az egész lépcsősor leomlott volna alatta. Egy másik alkalommal együtt utaztam vele a buszon. Csak pár perce szállhattunk fel, amikor leállt a jármű motorja, és a sofőr az út szélére kormányozta a buszt. Éppen egy személyautó közeledett felénk az országúton, melynek ebben a pillanatban kidurrant az egyik első kereke, mire a kocsi megcsúszott, és az árokba farolt. Ha nem állunk le, frontálisan ütköztünk volna vele, így viszont egy karcolásnyi baja sem esett senkinek. Mr. Henchard nem élt visszavonultan. Nappal - gondolom - eljárogatott, az estéket pedig nagyobbrészt az ablak mellett üldögélve töltötte.
Persze mindig kopogtattunk, mielőtt beléptünk volna a szobájába, hogy kitakarítsunk. Egyszermásszor kiszólt, hogy várjunk egy percet. Ilyenkor mindig sietős csoszogás hallatszott, majd a kreton huzat zaja, amint ráborul a kalitkára. Eltűnődtünk, vajon miféle madarat tarthat, és szertelen elméleteket gyártottunk egy főnix lehetőségéről. A lény sohasem énekelt, ehelyett zajokat keltett. Tompa, fura, nem mindig madárszerű zajokat. Mire hazaértünk a munkából, Mr. Henchard már visszavonult a szobájába, amikor meg takarítottunk, mindvégig velünk maradt. Hétvégén soha nem hagyta el a házat. Ami a kalitkát illeti... Egy este Mr. Henchard csatlakozott hozzánk a nappaliban, és - cigarettát gyömöszölve a szipkába - ránk pillantott. - Khm - fogott bele a mondókájába. - Ide hallgassanak! Van egy kis birtokom fenn északon, ahol most lenne némi elintéznivalóm. Nagyjából egy hétig leszek távol, de addig is fizetem a szobát. - Nos - mondta Jackie -, semmi akadálya, hogy... - Ostoba beszéd! - horkant fel. - Az én szobám. Fenntartom, ha nekem úgy tetszik. Érthető? Mondtuk, hogy persze, rendben, mire egy szippantással elszívta a cigaretta felét. - Khm... Ide süssenek! Régebben, amíg volt saját kocsim, mindig magammal vittem a kalitkát. De most kénytelen vagyok buszra szállni. Maguk eddig rendes népek voltak, nem kukucskáltak meg ilyesmi. Magukba szorult némi józan értelem. Ezért itthagyom a kalickát. ...De egy ujjal se merészeljenek hozzányúlni a takaróhoz! - De hát a kanári... - Jackie nyelt egyet. - Éhen fog halni... - Hogy micsoda? Kanári? - horkant fel Mr. Henchard, rosszindulatú pillantással méregetve Jackie-t. - Azzal maga ne törődjön! Rengeteg eleséget hagytam, és vizet is. Csak tartsák magukat távol a kalitkámtól! Amikor eljön az ideje, takarítsanak ki, ha úgy tetszik, de a kalitkát hagyják békén! Megértették? - Részünkről rendben - vontam meg a vállam. - Nohátakkor. Csak tartsák észben, amit mondtam! - förmedt ránk, lezárva a témát. Amikor másnap este hazaértünk a munkából, már nem volt sehol. Egyenesen a szobájába siet-
tünk, ahol - a kreton lepelre tűzve - üzenet várt ránk: „El a kezekkel!" A lepel alól zizzenő-suhogó zaj, majd távoli puffanás hallatszott. - Fenébe a kalitkával! - közöltem lemondóan. - Akarsz elsőnek zuhanyozni? - Akarhatok - törődött bele Jackie. Újabb suhogó zaj. Ezek nem szárnyak. Puff! Másnap estefelé megjegyeztem: - Lehet, hogy az eleség kitart, de lefogadom, hogy a víz fogyóban van. - Na de Eddie! - pirított rám Jackie. - Jól van, na. Elismerem, hogy kíváncsi vagyok. De azért azt se szeretném, ha azok a madárkák szomjan pusztulnának. - Mr. Henchard kerek perec megmondta, hogy... - Jó, jó. Gyerünk Terryhez! Lássuk, mi újság a bárányborda-fronton! A következő este... Nos, igen, felemeltük a kretont. Még mindig szent meggyőződésem, hogy inkább aggodalomból, semmint kíváncsiságból tettük. Jackie egyszer hallott valakiről, aki verte a kanáriját. - Lefogadom, hogy szegény pára lánccal a nyakában gubbaszt - méltatlankodott Jackie, végigsuhintva a porrongyot a kalitka mögötti ablakpárkányon. Amikor kikapcsoltam a porszívót, hsss, majd sietős tip-top-tip-top szűrődött ki a huzat alól. - Ühüm - morogtam. - Na, ide hallgass, Jackie! Ez a Mr. Henchard... Tulajdonképpen nincs vele semmi baj, de mégiscsak fura egy alak. Azok a madárkák már biztosan nagyon megszomjaztak. Én megnézem. - Ne! Vagyis hát... Na jó. De csak együtt, Eddie. Osztozzunk a felelősségen! Kinyúltam a takaró felé, Jackie pedig, a karom alatt átbújva, kezemre fektette a kezét. Aztán felemeltük a takaró egyik sarkát. Abban a pillanatban, hogy a kretonhoz értünk, a suhogás abbamaradt. Esküszöm, csak egy gyors pillantást akartam vetni a kalitka belsejébe, a kezem azonban tovább emelte a takarót. Láttam mozdulni a
karomat, és képtelen voltam megállítani. Túlontúl lefoglalt a látvány. A kalitkában... Nohát, a kalitka közepén egy minden részletében tökéletes, kicsinyke ház állt. Fehérre meszelt, apró házikó, zöld zsalugáterrel az ablakokon, persze nem becsukható, csak díszítésül, mert egyébiránt az egész szigorúan modern stílusban épült. Az a fajta kényelmes, jó formájú villa volt, amilyennel lépten-nyomon találkozni a kertvárosokban. A piciny ablakokat karton függöny takarta, a földszinten fény világolt. Abban a szempillantásban, hogy felemeltük a takarót, hirtelen valamennyi ablak elsötétült. Nem a fény aludt ki, hanem a redőnyök szaladtak le zaklatott rázkódással. Annyira váratlanul történt, hogy egyikünk sem látta, kicsoda - vagy micsoda eresztette le őket. Hagytam visszahullani a takarót, és Jackie-t magammal húzva hátraléptem a kalitkától. - Egy b-b-babaház, Eddie!!! - Úgy érted, babákkal? - A lefedett kalitkára meredtem: - Szerinted kanárimadarakat be lehetne idomítani, hogy eresszék le a redőnyt? - Szent ég, Eddie! Hallod ezt? A kalitkából elmosódott zajok szűrődtek ki. Suhogás, majd alig hallható puffanás. Aztán nyikorgás. Közelebb léptem, és lekaptam a kretont. Ezúttal éberen figyeltem az ablakokat, de így is elkéstem: a redőnyök egy szempillantás alatt leszaladtak. Jackie kezét éreztem a karomon, tekintetemmel követtem kinyújtott mutatóujját. A házikó lejtős tetején miniatűr kémény magasodott. Sápadt füstpamat szálldogált belőle felfelé; olyan vékonyka, hogy a szagát se lehetett érezni. - A k-k-kanárik... Főzőcskéznek! - bugyborékolta Jackie. Álldogáltunk egy ideig, gyakorlatilag bármi szokatlanra felkészülve. Azon se lepődtünk volna meg, ha egy kicsi, zöld emberke dugja ki a fejét az ajtón, és felajánlja, hogy teljesíti három kívánságunkat. Csak éppen nem történt semmi.
A madárkalitkában álló, pindurka házikóból ezúttal egy hang nem sok, annyi se hallatszott ki. A redőnyök mind le voltak eresztve. Jól megfigyelhettem minden részlet mesteri kidolgozását. Az aprócska tornác előtt pici lábtörlő hevert. Még ajtócsengő is volt. A kalitkák feneke rendszerint kivehető, de ennek nem. Gyantacseppek és piszkosszürke fémcsík jelezték a forrasztás helyét. A kalitka ajtaja is be volt forrasztva. Be tudtam dugni a mutatóujjamat a rácsok közé, de a hüvelykem túlontúl vastagnak bizonyult. - Milyen helyes kis házikó...! - szólt Jackie remegő hangon. - És nyilván olyan picike emberkék... - Emberkék?! - Akkor hát madarak. Te, Eddie. Szerinted kik lakhatnak benne? - Hááát... - haboztam. Elővettem a töltőceruzámat, óvatosan becsúsztattam a hegyét a rácsok között, és megkocogtattam az egyik ablakot. A redőny felszaladt, és a házból, mint egy miniatűr vaku tűhegynyi sugara, fény csapott a szemembe, elvakítva csillogásával. Felmordulva hátrahőköltem, hallottam becsapódni az ablakot, majd a redőny ismét lezúdult. - Láttál valami? - A fejed pont eltakarta előlem, de... Ahogy ott ácsorogva bámultunk, kialudtak a fények. Csak a kéményből előkunkorodó vékony füstcsík jelezte, hogy történik valami odabent. - Mr. Henchard bizonyára egy tébolyodott tudós - dörmögte Jackie -, aki embereket zsugorít össze. - Részecskegyorsító nélkül aligha - ábrándítottam ki. - Még a tébolyodott tudósok sem képesek mesterséges villámot kelteni részecskegyorsító nélkül. Másodszor is bedugtam a ceruzámat a rácsok között. Megcéloztam az ajtócsengőt, rányomtam a ceruza hegyét, és becsöngettem. Éles sivítást hallottunk. Az ajtó melletti kisablakok egyikén félrerántották a sötétítőfüggönyt, és valami vagy
valaki minden bizonnyal kinézett rám. Nem tudhatom, mert nem voltam elég gyors, hogy megpillanthassam. A függöny visszahullott, és megszűnt mindenfajta mozgás. Addig nyomogattam a csengőt, amíg rá nem untam. - Szétszedhetném a kalitkát. - Azt már nem! Mr. Henchard... - Egy biztos - mondtam. - Amint megjön, első dolgom lesz megtudakolni tőle, hogy mi a pokol ez. Itt nem tarthat koboldokat. Ilyesmire nem jogosítja fel a bérleti szerződés. - Nem is kötöttünk vele szerződést - kötözködött Jackie. Újra szemügyre vettem a házikót. Semmi zaj, semmi mozgás. Csak némi füst a kéményből. Végtére is nincs jogunk betörni a kalitkába. Na hiszen! Még hogy betörés... Szinte láttam magam előtt egy gumibottal hadonászó kicsi, zöld, szárnyas emberkét, amint letartóztat besurranó tolvajlásért. Vajon a koboldoknál is vannak hekusok? És miféle bűncselekményeket...? Visszaterítettem a huzatot a kalitkára. Kisvártatva ismét beindultak az elmosódott zajok. Kaparászás. Puffanás. Suhogás, és megint suhogás. Durranás. Végül egy cseppet sem madárszerű trilla, amely hirtelen megszakadt. - Szentséges ég! - sóhajtott Jackie. - Tűnjünk innen, de gyorsan! Egyenesen ágyba bújtunk. Álmomban seregnyi, Mack Sennet1-féle zsaruegyenruhába öltözött, önfeledten daloló, kicsi zöld emberke táncolt egy epeömléses szivárványon. Az ébresztőóra csörgésére riadtam. Lezuhanyoztam, megborotválkoztam és felöltöztem, miközben szemmel láthatóan ugyanaz járt a fejemben, mint Jackie-nek. Éppen kabátba bújtunk, amikor pillantásom találkozott az övével, és rákérdeztem: -Akarod, hogy...? - Hát persze! Istenem, Eddie! G-g-gondolod, hogy ők is éppen munkába indulnak? - Ugyan már! Miféle munkába? - torkoltam le ingerülten. - Netán virágszirmot pingálni?
Amikor végül lábujjhegyen beóvakodtunk a szobába, semmi nesz nem szűrődött ki a kreton huzat alól. Az ablakon át beragyogott a reggeli napfény. Lerántottam a takarót. Ott állt a házikó; az egyik redőnyt már felhúzták, a többi még le volt eresztve. Közelebb hajoltam, és a rácsokon keresztül bebámultam a nyitott ablakon, melynek karton függönyszárnyait meglobogtatta a szellő. Egy böhöm nagy szem nézett vissza rám. Jackie biztosra vette, hogy halálos sebet kaptam. Sípolva eresztette ki a levegőt, amikor hátraléptemben karamboloztunk, miközben én egy iszonytató, vérben forgó, nem emberi szemről üvöltöztem. Egy pillanatra egymásba kapaszkodtunk, csak azután mertünk ismét odapillantani. - Ó - nyögtem elgyöngült hangon. - Csak egy tükör. - Egy tükör? - zihálta Jackie. - Ja. Jó nagy, és pont szemben van a falon. Semmi egyebet nem lehet kivenni. Ahhoz közelebb kellene hajolnom az ablakhoz. - Odanézz! A verandára - nógatott Jackie. Odanéztem. Egy tejesüveg állt az ajtó előtt, képzelhetik a méreteit. Bíborlila volt. Mellette összehajtogatott levélbélyeg. - Bíborlila tej? - hökkentem meg. - Nyilván egy bíborlila tehéntől. Vagy a palack színezett üveg. Te, Eddie. Nem lehet, hogy az ott egy újság? Az volt. Ha kimeresztettem a szemem, el tudtam olvasni a címeket. Öles piros betűkkel ez a felirat futott keresztbe a címlapon: „RENDKÍVÜLI KIADÁS! FOTZPA MEGKÖZELÍTETTE TURT!" Ennél többet nem lehetett kivenni. Óvatosan visszaterítettem a huzatot a kalitkára. A buszra várakozva beugrottunk reggelizni Terryhez. Hazafelé már sejtettük, mi lesz otthon az első tennivalónk. Benyitottunk a házba. Mikor láttuk, hogy Mr. Henchard még nem tért haza, fényt gyújtottunk a szobájában, és fülelni kezdtünk a kalitkából kiszűrődő zajokra. - Zene - állapította meg Jackie. Alig hallhatóan szólt, és nem is volt igazán zene. Meg sem kísérlem leírni. Azonkívül rögvest el is hallgatott. Dobbanás, kaparászás, pukkanás, zümmögés. Aztán csend, és én lekaptam a takarót.
A ház sötét volt, ablakok zárva, redőnyök leeresztve. Az újság és a tejesüveg eltűnt a verandáról. A bejárati ajtón cédula, melyről nagyítóval a következő figyelmeztetést olvastuk le: „VESZTEGZÁR! VÁLTÓLÁZ!" - Ejnye, kis hazudozók - húztam el a szám. Lefogadom, hogy nincs is váltólázuk. Jackie szertelenül vihogott: - Azt csak áprilisban lehet elkapni, nem? - Áprilisban meg karácsonytájt, amikor a frissen kikelt legyek hordozzák a betegséget. Nem láttad a ceruzámat? Becsöngettem. Egy sötétítőfüggöny félrerándult, majd visszahullott. Egyikünk se látta a... talán kezet?, ami mozgatta. Sűrű csönd, a kémény se füstölt. - Csak nem rezeitél be? - firtattam. - Vicces, de nem. Micsoda barátságtalan kis fickók lehetnek! Tudod: Caboték senkivel nem állnak szóba, kizárólag... - Úgy érted, a koboldok csak a manókkal állnak szóba? - fejeztem be helyette. - De én nem tűröm, hogy csak úgy semmibe vegyenek. Elvégre az ő házuk a mi házunkban áll, ha érted, mire célzok. - De hát mit tehetnénk? Addig ügyeskedtem a ceruzával, míg nem csekély vesződség árán ezt írtam az ajtó fehér deszkájára: „ENGEDJ BE". Több nem fért ki. Jackie ellenkezett. - Nem is ezt kellett volna írnod! Hiszen nem akarunk bemenni. Csak látni szeretnénk őket. - Már késő. Így is tudni fogják, mit akarunk. Vártunk és figyeltük a házat, s a maga baljóslatú, bosszankodó módján az is figyelt minket. Még hogy VÁLTÓLÁZ! De aznap este már semmi új nem történt. Másnap reggelre tisztára súrolták az aprócska bejárati ajtót, a vesztegzár-felirat továbbra is kint lógott, a verandán ezúttal egy palacknyi zöld tej és a friss újság hevert. Ezt harsogta a címlap: „RENDKÍVÜLI KIADÁS! FOTZPA MEGELŐZTE TURT!" A kéményből füst kígyózott elő. Megnyomtam a csengőt. Semmi válasz. Az ajtó mellett függő, dominónyi dobozkában - a nyílásán át kikandikáló levelekből következtetve - levélszekrényt véltem felfedezni, de hiába, mert zárva volt.
- Bárcsak láthatnánk a címzést... - sóhajtott Jackie. - Vagy a feladót. Én inkább arra lennék kíváncsi. Végre aztán elmentünk dolgozni. Egész nap nem hagyott nyugodni a dolog, kis híján sikerült is hozzáhegeszteni az ujjamat egy emelőkarhoz. Az esti viszontlátáskor felfedeztem, hogy Jackie is zaklatott. - Hagyjuk a fenébe az egészet! - javasolta, miközben hazafelé zötykölődtünk. - Fel tudom én fogni, mikor nemkívánatos a jelenlétem... - De én nem hagyom, hogy egy ilyen... felvágós fráter nagyképűsködjön velem! Arról nem is beszélve, hogy mindketten szép lassan bedilizünk, ha nem tudjuk meg, mi van annak a háznak a belsejében. Nem gondolod, hogy Mr. Henchard egy varázsló? - Egy piszok alak, az - fakadt ki keserűen Jackie. - Egyszerűen kisétál, és itthagy minket a különös kis koboldjaival! Mikor hazaérkeztünk, a madárkalitkában álló házikó szokás szerint riadót fújt, és mire sikerült leráncigálnunk a takarót, már el is halt az addigi tompa, távoli neszezés. Fény szűrődött ki a leeresztett redőnyök résein. A verandán nem volt más, csak a lábtörlő. A postaládában egy távirat sárga borítékját fedeztük fel. Jackie elsápadt. - Ez már több a soknál! Táviratot kaptak! - Nem biztos... - De, de, tudom, hogy az! Harangvirág néni elhalálozott. Vagy Jolánka látogatóba jön. - A vesztegzár-feliratot levették - fedeztem fel. - Újabb üzenetet kaptunk: „Vigyázat! Frissen mázolva!" - Nyugodtan firkáid csak össze a csinosra pucolt kis ajtójukat! Visszaterítettem a kretont, eloltottam a lámpát, és kézen fogtam Jackie-t. Néma csöndben várakoztunk. Kisvártatva tompa dobogás hangzott fel, majd valami sípolt, mint a teáskanna. Halk csörömpölés ütötte meg a fülemet. A következő reggelen huszonhat darab élénksárga tejespalackot számoltunk össze a verandán, és az újság lilliputi főcíme ezt harsogta: „RENDKÍVÜLI KIADÁS! TUR FOTZPA NYOMÁBAN SIKLIK!" Levél is volt a ládában, de a távirat eltűnt.
Az aznap este történtek nagyban hasonlítottak a korábbiakhoz. Amikor félrevontam a takarót, hirtelen dühödt csend támadt. Éreztük, hogy a miniatűr redőnyök sarkából szempárok merednek ránk. Végre aztán nyugovóra tértünk, de az éjszaka közepén én még egyszer kióvakodtam, hátha sikerül egy pillantást vetnem titokzatos lakóinkra. Látni persze semmit sem láttam. De minden bizonnyal mulatságot tarthattak, mert ahogy a takaró alá kukucskáltam, bizarr muzsika tompa hangjai és vad dobogás meg topogás zajai haltak el. Reggel piros palackot és egy újságot találtunk a verandán, utóbbit ezúttal a következő főcímmel: „RENDKÍVÜLI KIADÁS! FOTZPA EMELKEDIK!" - A munkám semmit sem ér - panaszkodtam Jackie-nek. - Képtelen vagyok odakoncentrálni, egyre csak ezen az átkozott histórián jár az eszem. Azon tűnődöm, hogy... - Én is szakasztott így vagyok vele. Muszáj valamit kitalálnunk. Folytattam a leselkedést. A redőny ez alkalommal olyan hevesen zúdult alá, hogy majdnem kiszakadt a sínből. - Szerinted dühösek? - faggattam Jackie-t. - Naná! - vágta rá. - Tuti, hogy halálra boszszantjuk őket. Lefogadom, hogy ott gubbasztanak az ablak mögött, és alig várják, hogy eltűnjünk. Talán jobban is tennénk. Mindjárt itt a busz. Néztem a házat, és úgy éreztem, az zaklatottan és sértett bosszúsággal néz vissza rám. Hát jól van. Elmentünk dolgozni. Este fáradtsággal, éhséggel mit sem törődve, kabátostul egyenesen Mr. Henchard szobájába siettünk. Semmi nesz. Felkapcsoltam a villanyt, miközben Jackie lehúzta a takarót a kalitkáról. Hallottam, hogy levegő után kap. Én is odaugrottam, felkészülve rá, hogy arról a képtelenül piciny verandáról egy zöld emberke - vagy bármi egyéb néz velem szembe. Ám semmi szokatlant nem vettem észre. A kémény nem füstölt. Jackie a bejárati ajtóra bökött. Csinosan festett felirat volt a deszkára tűzve. Ez állt rajta, szeré-
nyen, keresetlenül, megmásíthatatlanul: „KIADÓ". - Jaj, neee...! - kiáltotta Jackie. Nagyot nyeltem. Az aprócska ablakokon valamennyi redőny fel volt húzva, a karton függönyöknek nyoma veszett. Első ízben nyílt módunk szemügyre venni a ház belsejét. Tökéletesen, félelmetesen üres volt. Bármerre néztünk, sehol egy bútor. Csupán néhány karcolás és horzsolás árválkodott a keményfa padlón. A tapéta makulátlanul tiszta; a sokféle, szolid minta jó ízlésről tanúskodott. A lakók mindent rendben hagytak maguk után. - Ezek elmentek - állapítottam meg. - Ühüm - mormogta Jackie. - Pontosabban elköltöztek. Egyszeriben aljasnak éreztem magam. A ház - nem a picike ott, a kalitkában, hanem a mi sajátunk - nyomasztóan kiüresedett. Egy hosszú utazás után hazatérve érezték rnár, hogy az otthonuk csak úgy kong az ürességtől? Megragadtam Jackie-t, és magamhoz szorítottam. Láttam rajta, hogy ő is kutyául érzi magát. Nem is hinné az ember, hogy egy aprócska „KIADÓ" tábla mennyit változtathat a dolgokon. - Mit fog szólni ehhez Mr. Henchard?! - meresztette rám a szemét Jackie. Az öregúr két napra rá, az esti órákban érkezett meg. A tűz mellett gubbasztottunk, amikor - hatalmas útitáskáját lóbálva, szájából előremeredő cigarettaszipkával - egyszer csak besétált. - Khm - dörmögte üdvözlésképpen. - Helló - viszonoztam erőtlen hangon. - Örülünk, hogy megjött. - Ostoba beszéd - válaszolta Mr. Henchard szigorúan, a szobájába indulva. Egymásra néztünk Jackie-vel. Mr. Henchard dühödt ordítást hallatott, és eltorzult arccal bukkant fel az ajtónyílásban. - Tolakodó népség!!! - acsarogta. - Hát nem megmondtam...! - Hadd magyarázzam meg! - vágtam közbe.
- Kiköltözöm! - ugatta. - Azonnal! - Ezzel eltűnt a szemünk elől. Az ajtó bevágódott, kattant a zár. Jackie meg én megadóan várakoztunk, mintegy arra számítva, hogy az öregúr most majd jól elnadrágol bennünket azért, amit tettünk. A nagy utazótáskával a kezében Mr. Henchard kiszökkent a szobájából, és az ajtó irányában elviharzott mellettünk. Megpróbáltam feltartóztatni: - Kérem, Mr. Henchard... - Ostoba beszéd! Jackie húzta az egyik karjánál fogva, én megragadtam a másikat, és így végre sikerült megállásra késztetnünk. - Várjon már egy kicsit! - kérleltem. - Hiszen itt felejtette a... a madárkalitkáját... - Ahogy azt maguk elképzelik! - vicsorogta az arcomba. - Megtarthatják! Kotnyeles népség! Hónapokba tellett, amíg sikerült megépítenem egy kedvükre való házat, aztán újabb hónapokba, mire hízelkedéssel-édesgetéssel elértem, hogy odaköltözzenek. Most maguk mindent elrontottak. Soha többé nem fognak visszajönni! - De kicsodák? - kérdezte Jackie elszorult torokkal. Ránk csüggesztette gyűlölködő tekintetét. - Hát a lakóim! Most építhetek új házat nekik, bah! De ezúttal... ezúttal majd nem hagyom egy ilyen... minden lében kanál népség keze ügyében! - Várjon! - kérleltem újra. - Maga... maga valami b-b-bűvész? Mr. Henchard megvetően felhorkant: - Csak ügyes mesterember. Semmi más nem kell. Az ember a megfelelő módon bánik velük, és akkor azok is a megfelelő módon bánnak ővele. Mindazonáltal... - ragyogott fel az arca - nem mindenki képes ám arra, hogy a kedvükre való házat építsen! Úgy tűnt, kezd megengesztelődni, de következő kérdésem újfent felkorbácsolta indulatát. - Hogy kik voltak ők??? - csapott le. - Természetesen a Kicsi Nép. Vagy nevezze őket, ahogy akarja. Kobold, manó, tündér... sokféle nevük van. A lényeg, hogy csendes, tisztelettudó szomszédságban szeretnek élni. Távol mindenféle leskelődéstől meg szimatolástól! Az ugyanis rossz hírét kelti a háznak. Nem is csoda, hogy elköltöztek! Meg aztán... khm... a házbért is mindig
időben fizették. Na persze, a Kicsi Nép már csak ilyen - tette hozzá. - A házbért? - kérdezte Jackie álmélkodva. - Szerencsével fizettek! - vágta rá Mr. Henchard. - Jó szerencsével. Tán pénzre számított? Most kénytelen leszek egy másik házat építeni, hogy visszatérjen az én különleges jó szerencsém. Búcsúpillantást vetve ránk, feltépte az ajtót, és határozott léptekkel kívül termett. Csak álltunk és bámultunk utána. A lejtő alján a busz éppen behajtott a benzinkúti megállóba, és Mr. Henchard futni kezdett utána. El is érte. Ám előbb teljes hosszában elvágódott. Magamhoz vontam Jackie-t.
- Szentséges ég! - súgta. - A balszerencse máris utolérte. - Nem balszerencse - mutattam rá. - Csak éppen a normális adag. Ha az ember koboldoknak ad ki házat, temérdek szerencsetöbblethez jut. Némán leroskadtunk a kandalló mellé, és egymás tekintetét fürkésztük. Végül egy árva szó nélkül bementünk Mr. Henchard üresen maradt szobájába. Ott állt a madárkalitka, és benne a házikó is a „KIADÓ" táblával együtt. - Gyerünk Terryhez! - ennyit bírtam mondani. A szokásosnál jóval hosszabban időztünk. Bárki azt hihette, azért vonakodunk hazamenni, mert kísértet jár a házunkban. Leszámítva, hogy a mi esetünkben ennek éppen az ellenkezője volt igaz. A mi házunk többé nem volt kísértetjárta
hajlék. Inkább borzasztóan, lehangolóan, fagyosan... üres. Szavamat sem lehetett venni. Szótlanul átkeltünk az országúton, felkapaszkodtunk a lejtőn, és kinyitottuk a bejárati ajtót. Ki tudja, mi végett, egyenesen Mr. Henchard szobájába indultunk, hogy egy utolsó pillantást vessünk a megürült házikóra. A takaró rendben ott volt a kalitkán, ahogy korábban visszaraktam, de... puff!, hss! durr! A ház ismét lakott volt! Lélegzet-visszafojtva kihátráltunk, és behúztuk magunk mögött az ajtót. - Nem! - közölte kategorikusan Jackie. - Nem szabad megnéznünk őket. Soha, de soha többé nem nézhetünk a takaró alá! - Soha - ismételtem engedelmesen. - Szerinted kik lehetnek...? Távoli zsongás ütötte mega fülünket, ami duhaj nótázásnak hatott. Remek. Minél boldogabbak, annál tovább maradnak. Mikor végre ágyba kerültünk, azt álmodtam, hogy Rip van Winkle és a törpék társaságában sörözgetek. Valamennyiüket az asztal alá ittam. Az sem számított, hogy másnap esős reggelre virradt. A magunk részéről úgy éreztük: ragyogó napsütés árad be az ablakon. Én danásztam a zuhany alatt. Jackie zagyván, lelkendezve locsogott. A szobába nem nyitottunk be. - Lehet, hogy sokáig szeretnének aludni - indokoltam. A gépműhely mindig is lármás hely volt, és az a tény, hogy egy durván megmunkált hengerpalástokkal megrakott kézikocsi halad el az ember háta mögött, már nem fokozza észrevehetően a zajt. Aznap délután, úgy három óra tájt az egyik fiú éppen a raktár felé vonszolta a rakományt. Én észre sem vettem, amíg - összehúzott szemmel a beállítást méricskélve - hátra nem léptem egyet a gyalugéptől. Egy ilyen gyalugép kisebbfajta kamion méretű. Betonba kell ágyazni súlyos, combmagasságú tartónyergekre, amelyeken aztán a nehéz fémszörnyeteg - maga a gyalugép - előre-hátra csúszkál. Mondom, hátraléptem egyet, és ahogy megpillantottam a kézikocsit, egy ügyes keringőfordulattal ki akartam térni az útjából. A gyerek megfaroltatta a targoncát, a hengerek potyogni kezdtek, én meg tettem egy ingatag sasszét, ami-
től a combommal nekicsapódtam a tartónyereg peremének, és öngyilkosjelölthöz illő, félfordulatos halálugrással a fém nyeregben landoltam. Láttam, amint a gyalugép zúgva lecsapni készül rám. Életemben nem láttam még semmit ekkora sebességgel mozogni. Mire észbekaptam, túl voltam mindenen. A padlóra tornásztam magam; az emberek ordibáltak körülöttem; a gyalugép vérszomjas mámorral bőgött; a lábunk alatt mindenfelé hengerfejek görögtek összevissza. Aztán felhangzott a darabokra törő fogaskerekek meg bütykök csikorgó, elgyötört roppanása. A gyalugép leállt. Feldobogott a szívem. Átöltöztem, de még várnom kellett, amíg Jackie-nek is sikerül meglógnia. A buszon hazafelé elmeséltem neki a történteket: - A tiszta vakszerencsének köszönhetem, hogy élek. Vagy inkább a csodának. Az egyik henger pont a megfelelő helyre pottyant a gyalugép belsejébe. A gépben persze teljes a felfordulás, de én épen megúsztam. Azt hiszem, illene köszönőlevelet írni a... lakóinknak. Jackie mélységes meggyőződéssel bólogatott: - Ez bizony az a szerencse volt, Eddie, amivel a házért fizetnek. És hál' Istennek, előleget is adtak! - Leszámítva, persze, hogy addig nem kapok fizetést, amíg a gépet meg nem javítják - tettem hozzá elgondolkodva. Viharos szélben robogtunk hazáig. Mr. Henchard szobájából csapkodó zajra figyeltünk fel, jóval hangosabbra, mint amilyen valaha is a kalitkából hallható volt. Felrohantunk a bejárati lépcsőn, és az egyik szárnyas ablakot feltépve találtuk. Sietve becsuktam. A kreton huzatot félig lesodorta a szél a kalitkáról. Nyúltam, hogy a helyére húzzam; Jackie mellettem állt. Ahogy akaratlanul mindketten rápillantottunk a házikóra, a kezem félbehagyta a mozdulatot. A „KIADÓ" tábla eltűnt az ajtóról. A kéményből sűrű füst gomolygott. A redőnyök a szokott módon le voltak eresztve, de más változásokat is felfedeztünk. Enyhe ételszag terjengett - odaégett marhasült és rothadt káposzta bűze, futott át rajtam a felismerés. A szag egyértelműen a manók házából szivárgott elő. A korábban makulátlanul tiszta verandán a szemétvödörből túlcsordult a hulladék,
a vödör mellett pici, narancsszínű rekesz állott, telepakolva kiürült, miniatűr konzervdobozokkal meg mosatlan palackokkal, amelyek minden kétséget kizáróan eredetileg szeszesitalokat tartalmaztak. Egy levendulaszínű folyadékkal teli tejesüveget is megpillantottunk az ajtó előtt. Még nem vették be, ahogy a reggeli lapot sem, mely szemmel láthatóan másfajta volt, mint amilyet a korábbi lakók járattak. A szenzációhajhász főcímek silány bulvárlapot sejtettek. A veranda egyik oszlopától a ház sarkáig most üresen árválkodó ruhaszárító kötél volt kifeszítve. Helyére rántottam a leplet, és Jackie nyomában kimenekültem a konyhába. - Atyaisten! - nyögtem. - Ajánlólevelet kellett volna kérnünk! - Jackie levegő után kapkodott. - Ezek nem lehetnek a mi lakóink!?
- Kétségkívül nem azonosak a korábbi lakóinkkal - hagytam helyben. - Vagyis Mr. Henchardéival. Láttad azt a szemetesvödröt a verandán?! - Na és az a ruhaszárító kötél...! - tódította Jackie. - Olyan... olyan... trehány az egész. - Szakasztott mint Juke-ék, Kallikakék meg Jeeter Lesterék. De ez itt nem a Tobacco utca! Jackie nyelt egyet. - Mr. Henchard megmondta, hogy azok nem jönnek vissza többé. - No igen, persze, de mégis... Jackie ráérősen bólogatott, mint aki végre kezdi kapiskálni. - Ki vele! - nógattam. - Nem is tudom. Az jutott eszembe, hogy Mr. Henchard azt mondta: a Kicsi Nép csendes,
tisztelettudó szomszédságra vágyik. Erre mi elüldöztük őket. Lefogadom, hogy ezzel rossz hírét keltettük a kalitkának... mármint a környéknek. Jobb házból való manók nem is hajlandók ideköltözni. Lehet, hogy ez a környék mostanra rnár... te jó ég!... nyomornegyednek számít! - Teljesen megbolondultál - jelentettem ki. - De nem! Lásd be, csakis erről lehet szó! Mármint abból kiindulva, amit Mr. Henchardtól hallottunk. Emlékszel, mennyire erősködött, hogy most új házat kell építenie? Kívánatos lakók nem költöznek rossz szomszédságba. Így aztán mi trehány manókat kaptunk, ennyi az egész. Eltátottam a szám, és rámeredtem. - A legrosszabb bérkaszárnyalakó-fajtából... Fogadni mernék, hogy miniatűr kecskét tartanak a konyhában - dohogta Jackie. - Nos, ezt nem fogjuk eltűrni - szögeztem le. - Kilakoltatom őket. Majd ööö... vizet öntök a kéményükbe. Hol a teáskanna? Jackie megragadta a karom. - Szó sem lehet róla! Nem lakoltathatod ki őket, Eddie. Nem tehetjük, elvégre fizetik a lakbért - magyarázta. És akkor beugrott: -A gyalugép... - Pontosan - közölte Jackie nyomatékkal, körmeit a bicepszembe mélyesztve. - Nyugodtan meghalhattál volna, ha nincs az a kis szerencsetöbbleted! Megengedem: trehányak, de a bért, azt fizetik. Belekötöttem a magyarázatba: - Mr. Henchard szerencséje azért másként működött. Emlékszel, amikor belerúgott abba a sziklába a parti lépcsőn, és az egész beszakadt? Én sokkal rosszabbul jártam. Rázuhantam a gyalugépre. Igaz, hogy egy henger utánam esett, és megállította gépet, de addig nem kapom vissza az állásomat, amíg a gyalut rendbe nem hozzák. Ilyesmi Mr. Hencharddal sohasem fordult elő...! - Mert jobb házból való lakói voltak, azért! fejtegette Jackie, vad lánggal a szemében. - Ha Mr. 1: Charlie Chaplin burleszkjeinek első rendezője. (a ford.)
Henchard zuhant volna a gépre, tutira egy biztosíték olvad ki. A mi lakóink rendetlenek; nem csoda, hogy a szerencsénk is rendetlenkedik. - Jól van, maradhatnak - adtam meg magam. - Lett hát egy nyomortanyánk. Gyere, lépjünk le! Iszunk egyet Terrynél. Magunkra gomboltuk az esőkabátot, és nagyokat lélegezve a nedves, friss levegőből, útnak eredtünk. A vihar változatlanul tombolt. A házban felejtettem a zseblámpát, de már nem akaródzott visszamenni érte. Nekilódultunk a lejtőnek a halványan pislogó fények felé, melyek Terry kocsmáját jelezték. Sötét volt, alig láttunk valamit a viharban. Valószínűleg ez lehetett az oka, hogy mire kiszúrtuk a félig elsötétített reflektorokkal közeledő autóbuszt, az már rajtunk is volt. Félre akartam rántani Jackie-t az útból, de a lábam megcsúszott a csatakos betonon, és mindketten fejjel előrezuhantunk. Éreztem, hogy Jackie teste az enyémnek csapódik, és a következő pillanatban a sáros, útszéli árokban kötöttünk ki, miközben a busz elrobogott mellettünk. Kikászálódtunk, és Terry kocsmája felé vettük az irányt. A csapos ránk meredt: „Tyűha!", és kérés nélkül elénk rakta az italt. - Semmi kétség - állapítottam meg -, éppen most mentették meg az életünket. - Hát igen - értett egyet Jackie, és megpróbálta kipiszkálni a sarat a füléből. - Azért Mr. Henchard nem egészen így járt volna. A csapos sajnálkozva ingatta a fejét. - Csak nem csúszott bele az árokba, Eddie? És maga is? Micsoda balszerencse! - Dehogyis balszerencse! - motyogta Jackie lemondóan. - Jó szerencse az. Csak kicsit trehány. Felemelte a poharát, és a sármaszk alól bánatos pillantást vetett rám. Koccintottunk. - Hát akkor... - mondtam. - A szerencsénkre! J. Magyar Nelly fordítása
Félelem, szerelem — e kettő kell nekem
Petőfi híres versének talán ez a változata írja le leginkább az Európadíjas ukrán szerzőpáros, Marina és Szergej Gyacsenko írásainak magját. Már több mint két tucat regényen vannak túl, forgatókönyveket is írnak (pl. a nemrégiben a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatban megjelent Lakott sziget filmforgatókönyvét), és úgy tűnik, angol nyelvű megjelenésükkel hamarosan a nemzetközi piacra is betörnek. Ionesco Különóra című darabjának. Az álom és a nappali benyomások együttese hozta létre az Alekszandra és a Teremtés növendékeit. Azt lehet mondani, hogy a hősnő és a főiskola párhuzamosan születtek meg, majd egy pillanatban találkoztak. GALAKTIKA: Az Alekszandra és a Teremtés növendékei első pillantásra ifjúsági regénynek SZGY: A karakter fejlődése a cselekmény tűnik, de miután elolvassa az ember, kiderül, előrehaladtával alakult. A Speciális Technológiák Főhogy sokkal közelebb áll Franz Kafkához, mint iskolája a szemünk előtt alakította Alekszandrát mint J. K. Rowlinghoz. Mi ösztönözte önöket a könyv embert es karaktert. megírására? G: Évszázadokkal ezelőtt a szúfik az arab országokban kardokat nyeltek, kutakba ugrotSZERGEJ GYACSENKO: Volt pár ifjúsági könyvünk, egy trilógia Léna Lapináról (Kulcs a király- tak, sőt lovak taposták meg őket anélkül, hogy sághoz, Oberon szava es A gyűlöletnek nincs hatalma), bármi bajuk esett volna. A test és lélek közötti mély harmónia igazán különös dolgokat eredvalamint a Vad energia című regény. Ezeknek a szerményezhet. Gondolják, hogy a könyvben szekezete egyszerű, világos, kalandosak és akciódúsak, a replő gyakorlatok némelyikét a valóságban is pszichológiai és filozófiai problémákat a minimumra lehet alkalmazni? csökkentettük, bár azért felmerülnek bennük. Az Alekszandra és a Teremtés növendékei metafizikai reSZGY: Tudja, a regény publikálása után az gény felnőtt olvasóknak. Más kérdés, hogy hősei volt interneten rengeteg visszajelzés és kommentár tűnt iskolások, egyetemi hallgatók, és ezért ez a közeg is fel. Sok ember megpróbálta a csönd 16 formáját megszívesen fogadta a könyvet. A regény a tudatmanipuhallani, vagy ezt: „Képzeljen el egy gömböt, amelynek lációról, a félelem és erőszak természetéről folytatott külső felülete piros, a belső fehér! A gömböt egészben vitáink és gondolataink eredménye. hagyva gondolatban deformálja úgy, hogy a külső felülete kerüljön belülre, a belső kívülre..." (Weisz MARINA GYACSENKO: Szó sincs erről! Ezt Györgyi fordítása). Sokan mondták, hogy sikeresen mondani jelentős egyszerűsítése a regénynek, olyan, végrehajtották a gyakorlatot. Néhány esetben még rajmintha a karácsonyfára azt mondanánk, hogy távírózokat, illusztrációkat is készítettek. Javasoljuk a mapózna. gyar olvasóknak is, hogy próbálják meg végrehajtani G: Alekszandra meglehetősen erős, érdekes valamelyik transzformációt - de csak komoly körülés életszerű egyéniség. Mi született meg elsőtekintéssel, nehogy átlényegüljenek. ként, Alekszandra karaktere, vagy a különös tantárgyakat felvonultató főiskola Torpán? G: Úgy éreztem, a könyv egyik központi MGY: Nehéz erre válaszolni... A regény gondolatémája a félelem. Az, hogy hogyan nézzünk ta egy álomban született, amiben feltűnt Alekszandra szembe vele, hogyan használjuk, hogyan küzdsorsának kezdete. Ugyanakkor ihletőleg hatott, hogy jünk és hogyan birkózzunk meg a félelemmel. láttuk egy érdekes színpadi adaptációját Kijevben Mi a véleményük erről? A Metropolis Könyvek sorozatban végre magyarul is olvasható Alekszandra és a Teremtés növendékei című regényük kapcsán beszélgettünk velük.
SZGY: Az egyik első regényünket, a Sebhelyet a félelemnek szenteltük. A kötekedő és párbajozó főhős Egert Szolly egy igazságtalan cselekedete miatt gyávasággal bűnhődik - a bátor ember fokozatosan bátortalan senkivé válik, aki még a saját árnyékától is fél. Vajon sikerül visszatalálnia saját „énjéhez"? Ezt a regényt egyébként éppen most fogják megjelentetni Amerikában. Nagyon várjuk az amerikai olvasók reakcióját. MGY: A félelem - az egyik legerősebb emberi érzelem. Valószínűleg csak a szerelem tudja leküzdeni. „Ne félj, mert én veled vagyok." (Ézsaiás 41:10) G: A világ mint (hiper)szöveg igen érdekes elképzelés. Ihlette ezt valamiképpen a Szent Biblia? SZGY: „Kezdetben vala az Ige" (János 1:1)... Van Andrej Tarkovszkijnak egy emlékezetes filmje, az Áldozathozatal, amelyben a fiú így fordul az apjához: „Kezdetben vala az ige, de miért, papa?" Lehet, hogy mi is ezt a kérdést tettük föl magunknak. MGY: El akartunk térni a hagyományos megközelítésektől, analógiáktól. Féltünk a bibliai motívumokkal kapcsolatos spekulációktól. A világ mint hiperszöveg - nem új ötlet, de mi újszerűen akartuk bemutatni. G: Néhányan azt mondják, a könyvnek nyitott vége van. Szerintem önmagában kerek egész. Úgy tudom, már van is folytatása. Alekszandra feltűnik benne? Tudnának pár szót mondani róla? MGY: Az írásainkban általában igyekszünk elkerülni a hollywoodi hepiendeket. A nyitott vég számunkra legalábbis úgy tűnik - jobban megfelel azoknak a történeteknek, amelyeket el akarunk mesélni. Nekünk fontos, hogy az olvasó szerzőtársunkká váljon, azaz velünk együtt tovább gondolkodjon. SZGY: Az én álláspontom szerint az Alekszandra és a Teremtés növendékeinek elég egyértelmű vége van. Azonban az interneten különféle magyarázatokat találtunk a könyv befejezéséről, többek között olyanokat is, amelyek elképesztettek minket eredetiségükkel. MGY: Nemrég jelent meg a Digitális, avagy Brevis est című regényünk, mindkét könyv a Metamorfózi-
sok ciklus része. Ezek azonban csak asszociatív módon függenek össze. Alekszandra mint főhősnő nem is tűnik fel a második könyvben. SZGY: Lehet, hogy a Metamorfózisok ciklusnak lesz folytatása - most is dolgozunk egy új regényen. Azonban erről babonából egyelőre többet nem akarunk mondani. G: Mindig izgalmas, ha két ember együtt ír könyvet, különösen, ha egy házaspárról van szó. Van kialakult munkamódszerük? MGY: Mindent együtt beszélünk meg. Szerjózsa eredeti foglalkozása pszichiáter, és ismeri a különféle emberi gyengeségek, mint a félelem vagy féltékenység mögött meghúzódó mozgatórugókat. Ezenkívül elvégezte a moszkvai filmművészeti egyetemet is és sok forgatókönyv szerzője. Ő a felelős a témáért, a kompozícióért, én pedig a stílusért. SZGY: A mi könyveink színházak. Egyszínészes színházak. Marinka mint professzionális színésznő játssza a főszerepet az egyszemélyes könyves darabban, amelyet különféle árnyalatokkal gazdagít. A színésznő néha fél tőlem és ez jó. az interjút Csordás Attila készítette a fordításért köszönet dr. Horváth Andrásnak
Denis Labbé: ,,Állj meg idÿ, ne szálj!"
„Így mindig új meg új partok felé vetődve, az örök éjen át sodródva szüntelen, soha nem vethetünk az óceán időbe horgonyt egy percre sem?" Alphonse de Lamartine: A tó
A HORIZONT SÖTÉT foltként terült el a kis
csapat előtt. A nap alig volt képes megvilágítani a tájat. A szél jéggel vegyült. Harapott. Szinte gonoszul. Ezernyi tűje becsúszott a vadászok vastag szőrméje alá, megfagyasztotta tagjaikat, széttépte izmaikat. Anuk, a rangidős még nem vesztette el a reményt, hogy eljut a világ végéig, a határig, ahol tárt karokkal fogadja majd a béke. Pedig már kisgyerekkora óta talpalt, ahogy népe összes többi tagja is. Hogy mióta? Senki sem tudta. Szári, az utolsó bölcs három emberöltővel korábban halt meg, és tudását nem sikerült továbbadnia a fiataloknak. Így hát küldetésük során a tudás felhígult, a titkok örökre elfelejtődtek. Annyi mindennel próbálkoztak, annyi mindent megkíséreltek, ám évekig tartó hiábavaló kutatás után eljutottak a szörnyű felismerésig: fajuk hanyatlóban van. Amikor a bölcs örökös nélkül távozott, az öregek utód híján egymás közt voltak kénytelenek felosztani a teen-
1
dőket, majd a teendők darabjait, foszlányait. Mostanra már szinte annyi információt sem voltak képesek összeszedni, hogy az üvöltő hóviharban elfogadható tábort verjenek, amely megvédené a gyerekeket a szél rohamaitól. Már tüzet sem tudtak csiholni. Némelyikük sovány batyujában még ott lapult valami, amit Anuk gyútónak nevezett, de már senki sem tudta, mire lehetne használni. A múlt nyomai némán hallgattak, dacára a fiatalabbak folytonos kérdezösködésének. Ezeket a relikviákat csak megszokásból vagy áhítatból tartották meg, nem igazán próbálták megérteni a működésüket. Nem volt rá idő. Nem számított más, mint a menetelés, a nyugat felé haladás, a küldetés... A törzs tagjai menekültek, ahogy előttük őseik is. Mi elől menekültek? Mit kerestek? Senki sem emlékezett már. A legendák földrengést, balesetet, csodálatos állatokat, kegyetlen ellenségeket emlegettek... Hiedelmek vagy mítoszok? A fejlődés legelső szakaszába visszaesett
férfiak és nők számára maguk a szavak sem bírtak már jelentéssel. Anuknak csak halvány fogalma volt a vonulásukat kiváltó borzalomról, de még ezt a kis tudást is csak tétova mozdulatokkal volt képes továbbadni: az utolsó vezető már több évszakkal ezelőtt megnémult. És mégis, az ötven túlélő minden veszélyen és nehézségen át, a leghalkabb panasz nélkül követte őt. Így volt ez. Nem lehetett mást tenni. Valamikor erős és népes volt a törzs. Több száz vadászt, több ezer gyereket emlegettek. Nyilván csak legenda lehetett, hisz soha senki nem találkozott ennyi emberrel... vagy akár ennyi állattal. A világ szűkölködött létformákban. Az emberek népe lassan kihalt, belebetegedett saját tévedéseibe. Nem maradt más, mint az álmok... A nap... A hőség... Az étel... Szinte semmi... Az élet... A vihar ugyanolyan hirtelen csendesült el, mint ahogy keletkezett. Pár percig még ritka pelyhek lebegtek a szénfekete égen, majd minden megvilágosodott, átvette a hó és a jég egységes színét. A menekülő felhőtömegek között halovány fény melegítette a kis átfagyott csapatot. Kényelmesebbé vált az előrehaladás. Folytatni kellett az utat. Bármi áron. Hátul Szvenak felbukott, arca a hóba fúródott. Senki sem figyelt oda. Már senki sem emelte fel a gyengéket. Senki sem beszélt az elesettekről. Az öregasszony lyukacsos öltözéke egy rövid ideig még meg-megemelkedett. Aztán már soha többé. Az égen nagy, a köd vermeiből előbukkant fekete madarak köröztek zsákmányuk fölött. Semmi sem megy veszendőbe. Anuk felgyorsította a tempót, a dögevőkre hagyva nagyanyját. A távoli hótorlaszok és jéghegyek között néhány szikla széle villant fel a mindent elfedő fehérségben. Barlangok. Menedék - gondolta az öreg vezető. A klán már három napja nem pihent, pedig mindannyiuknak nagy szükségük lett volna rá. Így hát egy emberként odasiettek. Egyébként sem vitatta senki az utolsó vezető döntéseit. Pár órával később elérték a sziklákat, de még ugyanannyi időbe tellett, mire felfedeztek egy akkora nyílást, amelyben a teljes törzs elférhetett. Itt alakították ki a szegényes tábort. Szőrmék, száz-
szor foltozott vásznak, levélből rakott fekhelyek halmozódtak a legkevésbé kényelmetlen és védtelen sarkokban. Életlen fejszéikkel a férfiak nagy jégtömböket hasítottak ki, majd minden rendszer nélkül a barlang bejárata elé dobálták azokat. Vézna védőfal a vad szél ellen. És az esetleges ragadozók távol tartására. A fagy átjárta csontjaikat. Egy kisgyerek anyja hasán fekve üvöltötte éhségét a világba. Az asszony a szájába tömte az utolsó süteményeket, amelyeket csodás módon még talált a zsákja alján. Az utolsószülött. Már régóta nem voltak újabbak, több hónapnyi menetelés, két teljes Szana körüli fordulat óta. Ez a kis végső reménység igazán megérdemelte, hogy őt táplálják a törzs utolsó igazi étkezésének a maradékával. Az egymáshoz kuporodó férfiak és nők pihenni próbáltak, amennyire a körülmények engedték. Lábuknál a klán hét gyerekét már kiütötte az elmúlt napok fáradsága, elaludtak a kopott bundák alatt. Hárman közülük már tízszer érték meg a tavaszt, és másik kettő sem állt messze ettől. A vér nem újult meg. Odakint a vihar újra rázendített vészjósló énekére. Mint a legendabeli óriások, a szél tomboló támadásokkal rengette a földet. A hó vékonyka védőkorlátját veszedelmesen rengették az ijesztő lökések. Nem nézhettek nyugodalmas éjszaka elébe... Amikor a reggel felderengett a havas csúcsok között, Anuk elérkezettnek látta az időt az indulásra. A törzs szegényes vagyonát pillanatok alatt összegyűjtötték, becsomagolták. Prenakot, az utolsószülöttet feltették apja hátára. Ő még túl fiatal volt ahhoz, hogy együtt meneteljen a felnőttekkel. A kis csapat nehézkesen indult el Szana lángoló fényében. A hosszú vándorévek terhe gyötörte izmaikat. A szokásosnál fájdalmasabban haladtak, mintha több nemzedéknyi kimerültség sújtott volna le hirtelen a régmúlt túlélőire. A délután közepén, amikor Szana sugarai már kezdték felmelegíteni a hidegtől elgémberedett férfiakat és nőket, a horizont aggasztóan csillámlani kezdett. A nap vagy a világ végét jelezték ezek a villanások? A fény színekben pompázva verődött vissza a láthatáron. Fülsiketítő robbanás
tépte szét a levegőt, miközben a kis csapat orrát ismeretlen illatok csapták meg. Anuk megállt. Mindannyian követték a példáját és szorosan körbevették, tekintetüket néma szájára szegezve. Ő volt a vezető, az utolsó vezető - csak ő tudta vagy tudhatta, mi történt. Szertartásszerűen, aggodalommal telve nézett magába, rálelt néhány utolsó ismeretmorzsára, keresett továbbiakat, kitalált újabbakat. Ám hiába. Az ismeretlen... A veszély... A tudatlanság... A félelem... Lelkében nem talált semmi olyat, ami hasonlítana erre a jégből támadt borzalomra. A tekintetek most Noaldot, a vadászt keresték. Ám az ő arcáról csak vak rettegést lehetett leolvasni. Nerzsa, az öreganya sem tudott semmi többet. Végső reményként Lungundot, az utolsó mesélőt kérdezték, aki az ősök elgyengült hangján beszélt. A szél és a hó verte fehérség közepette a férfi mindenkit leültetett, majd belekezdett. Éneke komor volt, higgadt és száraz, mintha hosszú évek szenvedése után adhatná közre az igazságot. Városokról, házakról, gyülekezetekről beszélt. Visszaemlékezett a múlt történeteire, a hősök harcaira, az éjjeli óriások támadásaira. Elmesélte Szvenzson, az Első Vezető, a nemző, a bölcs, a Fényes kalandját, azét a férfiét, aki mindent tudott, aki magával vitte népét az üdvözülés útján. Egy órán át kántált, de minden túl homályos volt. Sok szó már elvesztette értelmét, számos kifejezés nem jelentett semmit. Hajó, város, kormány, háború, tűz, szükséglet, kupola... mindezeknek csak az árnyéka maradt meg a nép tudatalattijában, nem voltak mások, mint a levegőben kavargó szavak. Senki sem értette már, még maga a mesélő sem, aki torkát nem kímélve énekelte őket. A fiatalkorában memorizált, a hosszú menetelések során újra meg újra elismételt, folyamatosan átalakuló, módosuló, feledésbe menő történeteket semleges, monoton, kifejezéstelen hangon adta elő. A számos hézag és a gyakori hibák miatt a
mondatok lassan elvesztették hatásukat és értelmüket. A hanyatlás nem hagyott mást hátra, mint ezt a változatlan, öntudatlan, szenvtelen ritmust, amely még mindig le tudta kötni a klán tagjait. Végül - bár nem lettek semmivel sem okosabbak - mindenki megnyugodott egy kicsit, az ijedelem enyhült. Lungund beszélt, és ennyivel meg is elégedtek. Ezt követően összeült a tanács annak az eldöntésére, hogy az ősök útját folytassák, vagy inkább megkerüljék az akadályt. Valamennyi férfi és nő elmondta a véleményét. Pokoli, szokatlan dilemma előtt álltak. A klánnak még sosem kellett ilyen problémával szembenéznie. Mi a helyes: eltérni az elvektől, vagy elindulni az ismeretlenbe? Anuk, akitől mindannyian várták a jelt, hoszszú gondolkodás után a folytatás mellett döntött, annak minden veszélye ellenére. Számára az irányváltás az értékek, a küldetés és a törzs megsemmisülésével lett volna egyenlő. A többiek rábólintottak. Így volt ez mindig. Amikor a 25-ös csillagkikötő irányítótornyából észrevették a védőkupolán túl felbukkanó rongyos csapatot, elsőre nem akartak hinni a szemüknek. Pillanatnyi habozás után értesítették a különleges rendőri egységet, amely azonnal intézkedett. Néhány perccel később hét magnetopter szállt le az egykori hetes kapunál. Odakint tombolt a vihar, de ez nem zavart senkit sem a rohamkocsikban, sem bent a városban. A katonák csak akkor kezdtek dideregni vékony egyenruhájukban, amikor felfogták, hogy kénytelenek lesznek kimenni. A mesterségesen fenntartott hőmérséklet a burok alatt feleslegessé tette a kompokon kötelezően használatos sarkvidéki védőruhát. A fiatalabbakon mély aggodalom lett úrrá magától a gondolattól, hogy ki kell nyitni a kaput, amelynek már régen a közelébe se mentek. Senki sem lépett át rajta azóta, hogy húsz fordulattal korábban egy katonai transzport navigációs hiba folytán lezuhant.
Azért mégis hatástalanították a mágneskerítést. Azon nyomban jeges széltölcsérek próbáltak betörni a nyíláson. A biztonsági termopterek azonnal a résnél termettek, bekapcsolódtak, és könyörtelenül visszakényszerítették a külvilágba a régmúlt klímaproblémáit. Elsőként McEvans százados lépett ki a túlnyomásos fülkéből, fegyverrel a kezében. A hideg vadul lecsapott a tisztre, de ő ennek semmi jelét nem adta. Rövidesen a teljes csapat felsorakozott mögötte szabályosan, a gép előtt. A klánt a 25. Zsilip elitegységének több mint négyszáz katonája fogadta. Anuk az ajkán kényszeredett mosollyal és elszorult szívvel intett a többieknek, hogy kövessék a tisztet a gép rakterébe. Lelke mélyén egy hang - vagy egy versfoszlány - azt súgta, hogy ez a helyes út. Ilyen a sors. A küldetés a végéhez ért. A tanács éppen ülésezett, amikor eljutott hozzájuk az információ. Azonnal hívatták a rendőrfőnököt, hogy magyarázza meg a Zsilip rendjét megzavaró eseményeket. Oly ritka volt az ilyesmi. Amikor a százados belépett a nagyterembe, minden tekintet rászegeződött, alig várták a híreket. A kormányzó ragadta magához a szót: - Mit állapítottak meg a technikusok? - kérdezte izgatott hangon. - Úgy tűnik, hogy ezek a férfiak, nők és gyermekek keletről érkeztek. Legalábbis ők ezt állítják magukról. - De hát keleten nincs semmi! Az egyetlen előretolt támaszpont délre van, a bolygó egyenlítőjénél. - Azt is mondják, hogy egy Szvenzson vagy hasonló nevű első vezető gyermekei. Primitív szókincsük miatt nem lehet pontosan érteni őket. A fejlettségi szintjük első látásra nem haladja meg az Arweld-skála második fokát. Döbbent morajlás futott végig a bölcsek gyülekezetén. Percek múltak el, mire McEvans százados folytathatta. - Nem ismerik sem a tüzet, sem a kézművességet, de még menedékhelyet sem tudnak építeni maguknak. Sovány készleteikből pedig arra következtettünk, hogy vadászni sem képesek. A zsákjaikban csak néhány kiszáradt bogyót és zuzmót találtunk.
A morajlás lármává erősödött. - A klán valamennyi tagja alultápláltságban, különböző betegségekben és súlyos genetikai zavarokban szenved. Ám az elsö elemzések alapján semmi kétség, hogy emberekről van szó, és ugyanabból a genetikus állományból származnak, mint a galaktikus zsilipek lakói. A testvéreink... Mindenki elhallgatott. A kormányzó megkockáztatott egy újabb kérdést: - Össze tudták vetni a vérmintákat a Toborzási Génbankkal? - Természetesen, uram, és az eredmény lenyűgöző. Bár ez a szó távolról sem fejezi ki, amit ilyen esetben érez az ember. A számítógép megtalálta bennük a mintegy húsz ciklussal ezelőtt lezuhant harci cirkáló, a Steeljaar személyzetének génanyagát. - Tökéletesen emlékszem az esetre - pont akkor neveztek ki kormányzóvá. Minden erőfeszítésünk dacára sem sikerült megtalálnunk a hajó roncsát. Tehát a Steeljaar személyzetének a leszármazottai lennének? - Nagyon úgy néz ki a dolog. 1: R ó n a y György fordítása
- De hát akkor Swenson ezredesnek is köztük kell lennie! - Sajnos nem, uram. Swenson ezredes már legalább ötven generációval ezelőtt meghalt. - Ötven generáció? De a Steeljaar balesete óta még egy emberöltő sem telt el... - A génkomputer ezt mutatta ki, uram. A védőkupolán kívül ötvenszer annyi idő telt el a cirkáló személyzetének az utódai számára, mint nekünk. A bejelentést csend fogadta. A kormányzó hatalmas lebegő karosszékét a 25. Zsilipre néző üvegtábla felé fordította. Tekintete átfutott a városon, a protokolláris tornyokon, a lakógombákon, és a mágneskerítésen túl állt meg, ott, ahol a vihar tombolt. Rettentő félelem markolt bele a gyomrába... A szél felerősödött. Vadul verte a gömböt, visszahívta magához elrabolt gyermekeit. Az örvénylő, szeszélyes idő türelmetlenül keresett egy nyílást, amelyen beszökhetne. Bayer Antal fordítása
A KOLÓNIA
KATASZTRÓFA BÁRMIKOR, bárhol be-
következhet. Egy terrorcselekmény, egy elszabadult vírus, természeti katasztrófa vagy háború... és az addig ismert világ megszűnik létezni. Ha egy nap arra ébredsz, hogy új világban, új körülmények között kell új életet kezdened, hogy élnéd túl? Hol találnál vizet, élelmet, menedéket? A Discovery Channel vadonatúj sorozata, a Kolónia az évtized városi túlélés-kísérlete. A modern világ egyik legfontosabb kérdése, hogyan boldogulnánk luxuskörülmények és a minket kiszolgáló gépek nélkül, képesek lennénk-e összefogni az életben maradás érdekében. Elég volt abból, hogy heteken keresztül csapatnyi ember élvezi a luxuséletet egy villában, fürdőznek a jacuzziban, esténként iszogatnak és szórakoznak, egyetlen feladatuk hogy benn maradjanak. A Kolónia nem más, mint egy 10 hétig tartó, ellenőrzött kísérlet, melyből kiderül, mire van szükség egy, az emberiséget sújtó katasztrófa bekövetkezte után a túléléshez, az újjáépítéshez. A kísérletben tíz önkéntes vesz részt. A szereplőket neveltetésük és tudásuk alapján válogatták, a csoport pontosan reprezentálja a modern világ fejlett társadalmait. A csapat Los Angeles külvá-
2
rosában, egy 4650 m -es elhagyatott, patkányoktól és galamboktól hemzsegő csarnokban éli át a világégés utáni állapotokat. Se víz, se áram, teljes elszigeteltség, melynek fogságában úgy kell élhető társadalmat létrehozniuk, hogy semmi másra nem támaszkodhatnak saját képességeiken, egymáson és a környéken található romokon, elhagyott eszközökön kívül. A sorozat világát honvédelmi szakértők, mérnökök és pszichológusok tervezték meg. Az önkénteseknek a kísérlet során a legnehezebb és mégis legalapvetőbb feladatokkal kell szembenézniük, melyek váratlan erőfeszítésekre kényszerítik mindannyiukat. Egy víztisztító berendezés vagy egy zuhanyzórendszer megépítése, napenergiával működő tűzhely és üvegház létrehozása, a biztonsági rendszer megalkotása a kreativitás, az intellektus és a fizikai erő számára egyaránt kihívást jelent. A telepesek talán föl is lélegeznének, ha nem lenne más dolguk, ám életüket váratlan látogatók, tolvajok, betegségek, valamint félelmek és belső feszültségek is nehezítik... Premier: március 16., kedd, 22:30
Apokalipszis 2012
2 0 1 2 . DECEMBER 21-ÉN tűzeső hullik az égből, az óceánok vize elönti a szárazföldet, a kontinensek széthasadnak. A végítélet hívei szerint több milliárd ember fog elpusztulni. Földi létezésünk véget ér. A természet gyilkos ösztönei feltámadnak. Bekövetkezik az apokalipszis... feltéve, hogy hiszünk a próféciákban. Miféle természeti katasztrófák fenyegetik Földünket 2012-ben? Tényleg ilyen közel lenne a világvége? Az egyik elmélet szerint 2012. december 21-én, pénteken, a Nap felkel, mint általában, de ezen a téli napfordulón beáll a Föld és a Galaxis középpontjának síkjába. És ím, eljön a világvége. Sokan úgy hiszik, hogy ezen a napon súlyos csapásokat kell elszenvednie az emberiségnek, isten parancsára kihunynak a fények. Estére mindent vastag hamuréteg borít. Lávafolyam hömpölyög az egykor virágzó városok utcáin. Az elképesztő erejű földrengés minden települést földig rombol, és a hatalmas hullámok elmossák, ami az útjukba kerül. Ez csak egy a sokféle apokaliptikus elmélet közül. Vajon miért hiszik azt, hogy nem véletlenszerűen, hanem pont 2012. december 21-én fog mindez bekövetkezni? A világvégéhez kapcsolódó
elméletek arra alapozzák feltevésüket, hogy a maja naptár ezen a napon ér véget. De éjfélkor sem ér véget a világ, hanem egy új nap kezdődik. A maja naptár is megkezd egy új ciklust. Ahogy minden más naptár is. Ezenkívül a tökéletes együttállás már 1998-ban bekövetkezett. Mint látjuk, nem lett vége a világnak, tehát semmi okunk azt feltételezni, hogy a 2012. december 21-i esemény bármiféle katasztrófát idézne elő. Bár nem kell aggódnunk a 2012-es világvége miatt, ez nem jelenti azt, hogy nincsenek olyan földi és kozmikus veszélyek, amelyek az egész emberiségre pusztulást hozhatnak. A Discovery Channel Apokalipszis 2012 című filmje nemcsak a maja pusztulással foglalkozik, hanem bemutatja azokat a valós veszélyeket, amelyek elhozhatják az emberiség utolsó napját. Napkitörés, szupercunami, mega-vulkánkitörés, pólusváltás, plazma-kidobódás, a megnetoszféra eltűnése: csupa olyan veszély, amely valóban leselkedik ránk. De hogy mennyire kell tartanunk ezektől a veszedelmektől? Megtudhatják a Discovery legújabb filmjéből. Premier: március 9, kedd, 22:30
Kate Wilhelm: A mérföldes ürhajó
Ki tudja, merre jár az elménk, amíg alszunk? Ki tudja, tényleg álmodunk-e, vagy egyedül az ott látottak valóságosak? Kizárhatjuk-e, hogy ami valószínűtlen, az attól még lehetséges?
ALLAN NORBETT önkéntelenül megre-
megett, és fázósan összehúzta magát a makulátlan kórházi takaró alatt. Nyugtalanul fészkelődött, ahogy lassan eszméletre tért, s ugyanakkor visszatért fejébe a hasogató, vakító fájdalom. Ajkát nyögés hagyta el. Egy nővér azonnal odajött, és gyengéden, de határozottan visszaerőltette az ágyra. - Nem szabad mozognia, Mr. Norbett! A Szent Ágnes Kórházban van. A baleset során koponyatörést szenvedett, és meg kellett műteni. A neje odakinn várja, hogy bejöhessen magához. Ő sértetlen. Érti, amit mondok? A nő lassan, tagoltan beszélt, de Allan a mondottaknak csak töredékét fogta föl. Miféle baleset? A hajón nem történhetett. Az űrben meghalt volna. És a felesége ott se volt. - Mi történt a hajóval? Hogy kerültem viszsza a Földre? - Minden szó gyötrelem volt,
mindért külön meg kellett erőltetnie magát, az erőlködésért pedig fájdalommal és szédüléssel fizetett. - Mr. Norbett, kérem, nyugodjon meg! Már csöngettem az orvosért. Azonnal itt lesz. A nő hangja megnyugtatta Allant, és egy halvány emlékkép rémlett fel benne. Baleset? A neje? A NEJE? - Clair! Hol van Clair? - Megérkezett az orvos, és ő is nyugtatóan viselkedett. Allan megkönnyebbülten hunyta le a szemét, mikor biztosították róla, hogy Clair jól van. Sőt rögtön itt lesz. A többi emlékkép elhalványult, és öszszekeveredett a gyógyszerek kreálta álmokkal. Az orvos kitapintotta Allan pulzusát, meghallgatta a szívét, megvizsgálta a szemét, s közben folyamatosan beszélt. - Maga igazán szerencsés, Mr. Norbett. A járművük totálkáros lett. A felesége még szerencsé-
sebb. Ő egyenesen kirepült, mikor a kétkerekű becsapódott. Allan most már tisztán emlékezett, és egy pillanatra elcsodálkozott, hogyan is eshetett ki mindez a fejéből. Az orvos végre befejezte a vizsgálatot, elmosolyodott, és így szólt: - Úgy tűnik, minden tökéletesen rendben van, ahhoz képest, hogy az elmúlt öt napban milyen messze kalandozott. - Öt nap? - Igen. A baleset szombaton történt. Ma csütörtök van. Jó sokáig kellett szedálnunk... hogy segítsünk pihenni. Az agya súlyos sérülést szenvedett, és a teljes csönd elengedhetetlen volt. Dr. Barnsdale zseniális ügyességgel hajtotta végre az operációt szombat este. Allannek az volt az érzése, hogy az orvos nem véletlenül ilyen bőbeszédű: így akarja átsegíteni az ébredés sokkján, miután majd hat napig eszméletlenül hevert. Most, hogy a fejét nem mozdította, nem érzett fájdalmat, de ezen a beszéd változtatott volna, hát hálás volt az orvosnak, amiért anélkül válaszolt kérdéseire, hogy feltette volna őket. A férfi még mellette maradt pár másodpercig, majd hivatalos hangon megkérte a nővért, hívja be Ciairt. Ekkor ismét Allanhez fordult. - A felesége csak pár percet maradhat. Ha beszélni is akar vele, akkor kevesebbet. Délután megint benézek. Pihenjen annyit, amenynyit csak tud! Ha a fájdalom túl erős, szóljon a nővérnek! Csak akkor ad fájdalomcsillapító injekciót, ha maga kéri. - Ezután kacagva folytatta. - De ne hagyja, hogy rábeszélje magát! Nagyon izgatja az az űrhistória, amit mesélt, és már csak azért is elkábítaná, hogy többet hallhasson. Clair rövid látogatása kimerítette Allant, aki utána kényelmesen pihent vagy egy óra hoszszat. Aztán egész lényét elöntötte a fájdalom. - Nővér! - Tessék, Mr. Norbett. - A nő ujjai gyengéden átfogták a csuklóját pár másodpercig. -Fáj... - Próbálja elengedni magát, uram! Rögtön elmúlik. - Nem érezte, ahogy a tű a karjába fúródik. De aztán a súlyos fájdalom lassan le-
hámlott róla, rétegenként, míg végül elég könynyű nem lett ahhoz, hogy Allan elaludhasson alatta. Majd jött a hideg. Az űr annyira hideg! Nincs hirtelen lökésekkel és rohamokban támadó szél, mely aztán önnön hiányával enyhítené a fagyot. Nincs semmi, csak az állandó, zsibbasztó, üres, fekete hideg. Allan elfordította a fejét, hogy hátranézzen a válla fölött, de ekkor már nem tudta megkülönböztetni a Földet a számtalan többi csillagtól és bolygótól. Ember soha nem látta még így a csillagokat, mondta magának. Mind hihetetlenül fényes volt, és miközben nézte őket, Allan a mozgásukat csodálta. Láthatólag lüktettek valamiképp, időnként majdnem ritmikusan, máskor teljesen összevissza. Egy csillag mintha hirtelen kitágult volna az egyik oldalon, a koronája még ragyogóbban fénylett, majd megint elhalványult, hogy aztán megismételje a folyamatot újra és újra. Allan azt kívánta, bár jobban értene a csillagászathoz. Csak az alapokkal volt tisztában, amennyit mindenki más is tudott, mióta az első űrhajó elérte a Marsot. Mire az űrutazás lehetségessé vált, már kijárta az iskolát, magától pedig legfeljebb napilapokat olvasott - azokat is csupán azért, hogy továbbra is megértse az univerzumot és lakóit. Ismét megremegett, és a szem nélküli látás előnyeire gondolt. Nincs pupilla, ami kitáguljon, nincs retina, ami összeégjen vagy károsodjon, nincsenek idegek, amik fájdalommal tiltakozzanak a látvány fényessége miatt. Elégedetten gondolt arra, milyen jó itt lenni a nélkül az ormótlan test nélkül, amely csak hátráltatná. Azután hirtelen eszébe jutott a hajó... a mérföldes űrhajó. Egy pillanatra kiküldte elméje tekintetét messze a környező térbe, de a hajót sehol se látta. Nyilván most is több millió fényévre jár a Földtől, okoskodott Allan. Amint ismét maga elé idézte a járművet, lassan ráébredt, hogy a fedélzetén van, a csillagokat pedig egy hatalmas fali képernyőn látja. Érdeklődéssel figyelte, ahogy egyik bolygó a másik után vált halvány ibolyaszínűvé, majd szinte láthatatlanná. A legénységet már megszokta, így velük nemigen törődött. A hangjuk halk volt, és túl monoton ahhoz, hogy az ő füle ráálljon. Soha nem emelkedett vagy gyorsult fel
vagy hangzott határozatlannak: teljességgel kifejezéstelen volt, így Allan nem tudta értelmezni a szavakat, bárhogy igyekezett is. - Visszajött - jelentette be a telepata. - Remek. Féltem, hogy meghal. - Az ügyeletes navigátor nyugodtan folytatta kötelességei teljesítését, vagyis tovább jegyzetelt a hajónaplóba, miközben egy komplex, háromdimenziós térképen jelölgette a csillagok között kóborló hajó útvonalát. - Most gyógyul fel a sérüléséből. Még mindig nem képes ingereket fogadni tőlem. - A telepata folyamatosan próbált képeket létrehozni a közöttük járó idegen elméjében. - Hiába - mondta -, a különbség túl nagy. - Fegyelmezetlen - jelentette ki a pszichológus, aki az idegen első látogatása óta várakozott készenlétben. - A fegyelmezett elmét el lehet érni telepátiával. - A világát lehet látni?- Ezt az asztronavigátor kérdezte. - Csak ugyanazokat a privát benyomásokat a családjáról, a munkahelyéről és a közvetlen környezetéről. Rendkívül primitív, bár az is lehet, hogy csak tanulatlan. - Legalább a csillagokról tudna valamit! A navigátor vállat vont, és tett egy jelet a térképre, miközben újabb két távoli bolygó vált ibolyaszínűvé. - A csillagokhoz a következő neveket társítja - mondta a telepata, amint mélyebbre ásott. - Nagy Göncöl, Sarkcsillag, Mars... nem is, ez az egyik bolygó, amelyet gyarmatosítottak. A telepatából hirtelen olyan erős hitetlenség áradt ki, hogy a legénység többi tagja is megérezte, de ez nem hallatszott a hangján, mikor folytatta. - Nem képes megkülönböztetni a csillagokat, halmazokat és konstellációkat, ö csak különálló fénypontokat lát, és ennek megfelelően gondol rájuk. Noha higgadt szavaiból nem lehetett volna erre következtetni, mindenki megérezte, menynyire feldühítette ez a navigátort. - Lássuk a napját, az talán majd nyomra vezet! - Mind tudták, erre milyen kicsi az esély. A telepata épp nekiállt kizsongani a kicsi Allanből, mit tud a Napról, amikor a kapitány jelent meg egy másik kivetítőn keresztül.
Vele volt a hajó etnológusa, a tudós, aki komplett civilizációkat tudott rekonstruálni egy-egy eszköz vagy tárgy törött maradványaiból - vagy szükség esetén kevesebből. A kapitány és társai kényelembe helyezték magukat a csillagokat mutató képernyő közelében, és látszólag azonnal el is merültek a háromdimenziósan reprodukált világűrön át repülő hajó útvonalát jelző szaggatott vonalak között. - Még mindig itt van? - Igen, uram. - Tudja már, hogy felfedeztük a jelenlétét? - Nem, uram. Nem tettünk arra irányuló erőfeszítéseket, hogy jelezzük neki, tudunk az ittlétéről. - Nagyszerű. - A kapitány ezzel elhallgatott, és eltöprengett a saját gondján, miközben az etnológus elkezdte kiegészíteni azoknak a dolgoknak az egyre növekvő listáját, amiket Allan a Földről tudott. Így teljes képet kaphatnak a jelenről és a múltról. Legalábbis annyira teljeset, amennyire az idegen elméje és emlékei engedik. Ám ha nem tudják meghatározni a bolygója helyzetét, akár haza is mehetnek tudományos-fantasztikus filmeket nézni. Ez a felfedezőút eddig igen kevés valódi sikert hozott. Csak tizennégy „jónak" tekinthető bolygó akadt némi kevéssé intelligens élettel, több száz „tűrhető", értelem nélkül, és csak egyetlenegy, amit lelkiismeretfurdalás nélkül lehetett a „kitűnők" közé sorolni. Ez az elme egy intelligens, bár egyelőre viszonylag fejletlen, humanoid faj egyedéé volt. Anyabolygója minden kívánalmat teljesített, ami alapján a kitűnő kategóriába lehetett volna sorolni. Ezt a kapitány biztosra vette. A telepata hirtelen bejelentette: - Elment. Elunta a képernyő figyelését. Semmit nem tud az asztronómiáról, ezért a térkép nem sokat jelent neki. Azt hiszi, egy előre meghatározott cél felé tartunk. Egyelőre fel sem merült benne a felfedezőút lehetősége, hogy mi készítjük a térképet. - Azon töprenkedem - szólalt meg a kapitány -, hogyan birkózik meg a tudatos elméje ezekkel a tudatalatti kóborlásokkal. Kérdésére a pszichológus válaszolt.
- Amikor ébredezni kezd, valószínűleg más emlékek keverednek az itteniek mellé, s emiatt ezek elhalványulnak a szegélyek mentén, így az elméje legfeljebb rendkívül élénk álmokként kezeli őket, melyekre kivételesen jól emlékszik. Véleményem szerint sok abból, ami a tudatalattijában van, egyébként is inkább álomemlék, mint tényemlék. - A pszichológus nem mosolyodott el, sem semmilyen más módon nem árult el olyan szarkazmust vagy gúnyt, amit a többiek éreztek volna, miközben folytatta: Úgy emlékszik, sohasem éhezett. Olyan mélyre temette az éhezés emlékét a tudatalattijában, hogy egy ügyes pszichológusnak is sok időbe telne előcsalogatnia. A telepata megborzongott, és felelni akart, de aztán meggondolta magát. Az idegen elméje olyan volt, mint egy film, tiszta és könnyen olvasható. A képek egy része érthetetlen volt és felkavaró, de csak az idegenségük miatt, nem pedig azért, mert álomképek torzították el őket. A pszichológus mindig mindenüttt mögöttes értelmet keresett, mindig rejtett zugok és rejtett értelmek után kutatott. Ez akkor is úgyanígy volt, mikor elmondták neki, hogy a Földön demokrácia van. - Minden valószínűség szerint jóindulatú diktatúra. Demokratikus kormányzat nem képes egy egész világ irányítására; egy kis területére talán, de egy egész világéra biztosan nem. Ezt mondta a pszichológus. A telepata azonban járt Allan fejében, és tudta, hogy a demokrácia nemcsak hogy képes működni, hanem működik is. Ráadásul nem csupán magán a Földön, hanem kolóniáin, a Marson és a Vénuszon is. A kapitány még mindig a saját gondolatmenetét követte, mikor kérdezett. - Mutatott egyszer is félelmet vagy undort velünk kapcsolatban? - Nem. Tudomásul veszi, hogy mások vagyunk, de nem érzi, hogy pusztán emiatt félnie kellene tőlünk. - Ez azért van, mert azt hiszi, a képzelete szüleményei vagyunk, vagyis az ébredés által irányíthat bennünket. A kapitány figyelmen kívül hagyta a pszichológus által elővezetett magyarázatot. Egy elme, amely elég intelligens ahhoz, hogy ál-
modjon, álmában félhet is - ennyit még egy kapitány is tud. Kezdte úgy érezni, hogy ez a földi faj félelmetes ellenségnek bizonyulhat, mikor megtalálják - ha megtalálják. - Mutatott érdeklődést a hajtómű iránt? - Úgy véli, atommeghajtást használunk. Ugyanakkor igen keveset tud a nukleáris technológiáról. De az ő népe efféle hajtóművet használ. - A tény, hogy a faja rendelkezik atomenergiával, újabb ok, amiért muszáj megtalálnunk őket. - Ez lenne a harmadik, atomenergiát használó bolygó. Fiatal faj, ismeretlen lehetőségekkel. Egyelőre még képtelenek csillagközi utazásra, de százötven évvel ezelőtt még atomenergiájuk se volt, és azóta elérték a szomszédos bolygókat. A kapitány népének ugyanehhez háromszor enynyi időre volt szüksége. Felidézte azt a másik fajt, ami az ő idejében rendelkezett nukleáris techno-
lógiával. Ők is egyre távolabb és távolabb hatoltak a világűrbe. Igaz, ők akkor még semmilyen jelentősebb felfedezést nem tettek a fegyverkezés terén, hiszen a taktikai bombákat, halálsugarakat és mérgesgázokat addig feleslegesnek ítélték. De gyorsan tanultak. A megszállókat sokáig verték vissza furfanggal és tehetséggel. A bátorságukat soha senki nem kérdőjelezte meg. Végül mégis az agresszorok győztek. Amikor erre gondolt, a kapitány nem borzongott meg elégedetten. Ez tény volt, hosszú ideje befejezett tény. A végkifejletet nyilvánvalóan késleltették, de az így is elkerülhetetlen volt. Csak egyetlen fajnak, egyetlen bolygónak, egyetlen kormányzatnak lehet elég ereje, valamint joga a nyersanyagokhoz, amelyek sztrádává tették az űrbéli utakat. A rabszolgák esetleg felülhetnek a gazda járművére, de nem lehet sajátjuk, melyet maguk irá-
nyithatnának. Ez a törvény, és a kapitány eltökélte, hogy a végletekig ragaszkodni fog hozzá. És most ez. Egy elme, amely elszabadult a testétől és a Földjétől, amely az univerzumot járja és világgá kürtöli titkait, minden titkát, kivéve azt az egyetlenegyet, ami számít. Hány millió csillag világítja meg útját az űrön át? Közülük hányat vesz körül életet hordó bolygócsalád? A kapitány tudta, hogy nincs válasz, de így is egyre csak töprengett, miképp követhetné vissza az idegen elméjét annak testéig. Allan lassan kevergette a kávéját, és igyekezett nem mozgatni a fejét. Ez volt az első alkalom, hogy végre ülve evett; most, az étkezés végén túl kimerültnek érezte magát ahhoz, hogy kiemelje a kanalat a csészéből. Clair gyengéden megtette helyette, és a férfi szájához emelte a csészét. - Elfáradtál, drágám? - Felesége hangja mintha simogatta volna. - Egy kicsit. - Egy kicsit! Másra se vágyott, mint hogy ismét vízszintesbe kerüljön, és hogy Clair addig suttogjon a fülébe, míg el nem alszik. - Azt hiszem, már fájdalomcsillapító se kell. Kissé zavarba jött, amiért hangosan is kimondta gondolatát, de a felesége megértően bólintott. - Az orvos szerint minél kevesebb gyógyszer kell, annál jobb. Olvasok neked, és megvárom, amíg elalszol. - A házaspár az elmúlt időszakban újra felfedezte az olvasás örömét. Igazi, bőrkötéses könyveket olvastak ahelyett, hogy a háromdékészüléket bámulták vagy a sztorifilmekkel játszottak volna. Allan szeretett csendben feküdni és hallgatni, ahogy felesége lágy hangja felemelkedik vagy elhalkul az egyes szavaknál. Maga a szöveg gyakran érdektelen volt, és inkább zeneként élvezte a felolvasó Clair hangját. Felesége gyönyörűen artikulált, és a szavak olyan ritmikus mintát alkottak, mintha egy távoli dobon vernék a taktust. Allan próbálta felidézni, mire emlékezteti Clair hangja. Aztán egyszer csak rájött. A min-
dennapi beszédtől eltérő hangszín és hanglejtés eszébe juttatta az álombéli mérföldes űrhajó legénységét. Magában elvigyorodott azon, milyen valószerűtlen volt az az álom. Mindenki ugyanolyan fémes hangon beszélt az egyhangú repülés során, mely mindig ugyanolyan volt, még csak vészhelyzet sem adódott soha. A kórház neszei lassan elmosódtak, majd végül teljesen a homályba vesztek. Megint minden elcsöndesedett, miközben Allan a magányos, néma bolygó felé igyekezett, melyet a múltkor meglátogatott. Akkor ott pihent meg, és megbámulta a csillagokat, melyek koncentrikus körökben függtek fölötte. A galaxist először az űrhajó fedélzetéről látta. Mivel lenyűgözte annak spirális alakja, elhagyta a hajót, hogy közelebbről is szemügyre vehesse. Innen, erről az apró bolygóról a látvány megdöbbentő volt. Ha csak a legfényesebb és legnagyobb csillagokra koncentrált, miközben minden mást kizárt, a feje fölött apró, ragyogó gyémántokból álló gyűrűket látott. Vajon hányszor járt már itt? Nem tudta, miért, de hirtelen ismét eszébe jutott a mérföldes űrhajó. - Visszajött. A telepata eddig egy percre se mozdult el helyéről az égboltot mutató képernyő előtt, ahogy az asztronavigátor sem, most viszont egyszerre elsötétült a kép, és mindketten az ellentétes falon levő kivetítő felé indultak. - Jön ő is? - Igen. Kíváncsi. Azt hiszi, valami baj van. - Remek. - A kivetítőről mindketten egy nagy terembe léptek, ahol egy csoport épp filmet nézett. A navigátor és a telepata leültek valamivel a gyülekezet többi tagja mögött. Idáig a kapitány beszélt; persze folytatta tovább. - Szeretném tudni, hogy reagál. - A filmet érdekesnek találja. A térhatás nem zavarja, úgy tűnik, hozzá van szokva a háromdimenziós filmekhez.
- Nagyszerű. Azonnal szóljon, ha valami erőteljes reakciót vált ki belőle! A film egy csillagászati oktatóműsor volt kezdőknek. Különféle csillagokat mutatott be önmagukban, konstellációban, majd a galaxisukban. Nóvák és szupernóvák, bolygók és egyéb égitestek jelentek meg a kivetítőn. A telepata mélyen leásott az idegen emlékeiben, de csak növekvő érdeklődést talált; egyik kép sem idézett fel benne emlékeket. - Erről úgy érzi, már látta korábban mondta hirtelen. - Már látott hasonló galaxist, más szögből, ami a spirált pontosan felülről mutatta. - És ezt mutatta már a képernyő ilyen szögből? - kérdezte a kapitány. - Nem részletesen. Csak a térkép részeként. - A navigátor jegyzetelt, miközben beszélt. Csak három helyről látszik pontosan ilyennek. Egy kisebb fehér törpétől, aminek hat kísérője van, és két fősorozati csillagtól, amiknek nem ismerjük a kísérőit. A kapitány mélyen elgondolkozott. Lehet, hogy csak hasonló galaxis, de az is lehet, hogy tényleg ráismert. A parancsokat ugyanabban a hangnemben adta ki, amiben beszélgetett is. Az idegen nem tudhatta, hogy ő maga az, aki az űrön át vezeti a hatalmas hajót. A telepata figyelte az idegen elméjét, amint az mohón bámulta a folyton változó filmet. Időnként jelentette, mire gondol, de semmi fontosat nem tudtak meg. Mint máskor, a látogató most is hirtelen távozott. Mikor a telapata bejelentette, hogy „Elment", a filmet kikapcsolták, és mindenki a maga dolga után nézett. Később a kapitány összehívta a pszichológust, a telepatát, a főnavigátort és az etnológust. - Mi vagyunk az univerzum legkiválóbb elméi, és mégis itt állunk megfürödve, mikor egy alsóbbrendű intellektussal állunk szemben. Úgy jön és megy, ahogy kedve tartja, és nem mond nekünk semmit. Már több fényévvel letértünk a pályánkról, miközben a kitérő könnyen eredménytelennek bizonyulhat, méghozzá csakis azért, mert maga - és ezzel könyörtelen pillan-
tást vetett a telepatára - úgy véli, az idegen felismerte az egyik képet. - A kapitány haragjától mindenki tartott, így a többiek is nyugtalanul fészkelődtek. Parancsnokuk hangja azonban ugyanolyan monoton maradt akkor is, amikor megkérdezte: - És sikerült elültetni a magvakat az elméjében, amint azt a múltkori értekezleten javasoltuk? - Nehéz megmondani. Nem tudom. - A telepata a pszichológushoz fordult megerősítésért. - Az idegen maga sem fogja tudni, míg nem kezdi érezni a késztetést a további tudás megszerzésére. És akkor is lehet, hogy rossz irányba indul. Csak várhatunk és reménykedhetünk, hogy jó ötlet volt arra késztetni, hogy asztronavigációt és asztronómiát akarjon tanulni, és így valóban megtaláljuk az anyabolygóját. - Az értekezlet ezután már nem tartott sokáig. Allan újra dolgozott, a baleset minden nyoma rég a múltba veszett. A férfi élete rendezett volt és teljes, így nem jutott ideje iskolára. Ezt újra és újra elmondta magának, hasztalan. Akkor is ezt dünnyögte, amikor kitöltötte a jelentkezési lapot az egyetemen. - Megint itt van! - A telepata már majdnem feladta a várakozást, hogy az idegen valaha is visszajön. Az elméjét szorosan a többiekéhez kapcsolta, miközben, mintha könyvből olvasná, szavalta: - Már teljesen felépült a sérüléséből, megint dolgozik, és beiratkozott esti képzésre a helyi egyetemen. Atomenergetikát tanul. Most a gépteremben van, és adatokat gyűjt egy szakdolgozatnak nevezett valamihez. A kapitány csendesen végiggörgetett magában egy olyan listányi káromkodást, ami a legnyersebb űrmatróznak is becsületére vált volna. Aztán pontosan ugyanolyan csendesen, nyugodtan, sőt, mi több, sztoikusan, megnyomta a piros gombot. Ez elindította a láncreakciót, mely tökéletesen megsemmisítette a mérföldes űrhajót. A kapitány utolsó gondolatával azt remélte, az idegen heves fejfájással ébred majd. Igy lett. Sarkadi Zsuzsanna fordítása
Münchausen báró hihetetlen repülőgépes kalandjai MÜCHHAUSEN BÁRÓ a
világirodalom
nagyot álmodója, a 18. század végének, a modern kor kezdetének mesélője és főhőse. Történelmi személyiség is, hiszen létező alak volt, s színes történeteit egy névtelen szerző tette közzé először 1781-ben, majd angol (Rudolf Erich Raspe által) s német (Gottfried August Burger tollából) változatát is kiadták. Újdonsült könyvajánlónk egy igazán ritka darabbal kezd, már csak azért is, mert a magyar könyvesboltokban beszerezhetetlen műnek számít Karl Theodor Haanen feldolgozása, A repülői Münchhausen. Németországban az 1930-as években jelent meg először, hazánkban azonban csak nemrég látott napvilágot, rendkívül korlátozott példányszámban. Egyedi mesék ezek a legjavából, az elszabadult fantázia és nagyotmondás humoros keverékei a bán') levegőben töltött kalandjairól. Az. író hőséhez méltón használja a meseles képességét: személye, előadásmódja, szófordulatai is az „eredeti" Münchhausent idézik. A 18. század végén öszszegyüjtött kalandokban tel lehet ismerni kulturális örökségeket - mint a vadászkalandokban a német folklór elemeit -, itt Haanen ezeket és a tipikus fordulatokat is túlszárnyalja. Az Északisarkon jegesmedve-vadászatra érkezik, ehelyett alumíniumbört viselő hóelefánttal küzd meg. Az intototito (és emberevő) indiánoknál tett látogatása során a párokban járó oroszlánokból is leterít csodafegyverével 25-25 hím és nőstény példányt, s a „módszer bivalyra, orrszarvúra és krokodilra is hatásosnak bizonyult".
Azonban a báró már nem ágyúgolyón röpdös (egyébként korábbi kalandjaira számos utalás van), haladt a korral, s a 20. század első felére jellemző technikai és néphiedelmi képzetek is beleszövödtek (a repülőgép mint a modernség jelképe éles ellentétben áll a Tejút gyermeki megvalósulásával - bár tejet és tehenet a báró sem talál ottjártakor). A csodás elemeken túl tehát a technika is igen fontos szerepet kap - ha még nem is annyira életképes módon: „benzin helyett egy hordócska Chiantit sikerült vételeznem. Jogosan merül föl a kérdés, vajon hogy működhet egyáltalán a masina ily szokatlan üzemanyaggal. Elfelejtettem említeni, hogy ez egy 1250 lóerős Mercedesmotor volt, mely közismert módon - minden körülmények között és minden üzemanyaggal is kitűnően helytáll." Az elképzelhető, de képtelen kalandokban a hitelesség igencsak fontos, s ennek alapjait minden esetben gondosan megválogatja: az alumíniumból készült öngyújtó például magától értetődő igazolása a hóelefánt létezésének. Münchhausen baja az anekdotikus mesélés mely egyáltalán nem korlátozza a célközönséget: a gyermekek fantáziájába könnyen belopódzik, míg a felnőttek elméjében a hitetlenség a humor segítségével válik szinte átmenet nélküli elfogadássá és élvezetté. A fantázia világából tett határozott lépés ez az SF- világába: a kontrolállatlan képzelet tudományos érveléssel, a modern technika elemeivel helyettesítőtlik be, és így Münchhausen alakja az új században új olvasónemzedékeket hódit meg. Pásztor Alíz
Peugeot Dizájnverseny — EGO A FRANCIA AUTÓGYÁR immár hagyomá-
nyosan megméretteti a formatervezőket dizájnversenyén. A „Képzeljék el a holnap megapoliszainak Peugeot-ját" verseny második díját Emre Yazici, 45 éves török tervező kapta. A Peugeot EGO a derű autója: olcsó, strapabíró, egyszerűen használható és teljes mértékben környezetbarát. A nagyvárosokban, csúcsidőben egyetlen ember ül a legtöbb kocsiban. A Peugeot EGO-t ebben a szellemben tervezte meg alkotója. A hagyományos személyautókhoz képest mindössze negyedakkora tömegű jármű így 100%-ban elektromos meghajtással képes működni. Miért használjunk négy kereket, ha kettő is elegendő? A Peugeot EGO-nak csak két kereke van, mégis kategóriája legbiztonságosabb gépjárműve körülölelő formájának köszönhetően. Végül pedig a Peugeot EGO az időjárási viszontagságoktól sem szenved: egész évben, minden időben használható. Egyedülálló kompakt formája és plusz teret nem igénylő ajtónyitó rendszere lehetővé teszi, hogy az autó a leg-
kisebb helyre is képes legyen leparkolni. A flexibilis szélvédőre vetítődik ki a műszerfal, de ez biztosítja a be- és kiszállást is oly módon, hogy betekeredik a gépjármű hátuljában elhelyezett hengerbe. Hasonlóképp a csomagtérajtó nyitáskor a padlólemez alá csúszik be. Vezetéskor a kerekek forgási sebességét változtathatjuk, melyek függetlenek egymástól, így az autó képes egy helyben megfordulni. A Peugeot EGO páratlanul fürge, egy joystick szolgál az irányítására, és ezzel szabályozhatjuk a sebességét is.
FROOT
A SZÁMITÓGÉP-TEKVEZŐK fantáziáját nagyon megmozgatta, hogy a technika fejlődésével lehetővé vált a monitor kivetítővel való helyettesítése, és a billentyűzethez sem kell már más, csak egy szabad asztalfelület. Kijött a beépített vetítőkkel operáló kézi komputerek időszaka. A mexikói Pauline Carlos dizájner teljesen új alapokra helyezte asztali számítógépének koncepcióját. Nincs szükség az eddig ismert nagy dobozokra, monitorra, billentyűzetre, a komputer legyen a dolgozóasztal dísze! A gép „törzséből" a falra vetíti ki a képet, és az asztal lapjára lézerrel a billentyűzetet. „Lábaiban" kapnak helyet a csatlakozók, a különböző kártyaés lemezolvasók. A tervező minimalizálta a mozgó alkatrészek számát, nincs rendetlenség, nincsenek
kábelek: szinte puritán egyszerűség, amelynek ellentmond az egzotikus fonna. Az új kor szellemének megfelelően a készülék burkolata tartós, de biológiailag lebomló anyagoktól készül.
Mihail Puhov: Az Egysejtüek utja
Földünkön az evolúció az egysejtűekkel kezdődött, de ezek az egyszerü lények nem haltak ki, mint az ősállatok, hanem ma is velünk élnek. Talán figyelnek is minket?
KÉT ÉS FÉL MILLIÁRD évvel ezelőtt az ősóceán vizében két aprócska amőba lubickolt az ősnap fényében. Jól érezték magukat, tágas helyük volt. Szülőanyjuk, az öreg amőba, a tiszteletreméltó Eter már nem élt: egykor kettőbe osztódott, a két utód a Tera és Teri nevet vette fel, s a nővérekben most annyira túlcsordultak az érzelmek, hogy csak nehezen fogták vissza magukat, nehogy időnek előtte megismételjék az osztódás aktusát. Egy anyától származtak, és születésük pillanatában semmiben nem különböztek egymástól. De azóta teljes tizenöt perc telt el, és ez idő alatt mindegyikük szert tett bizonyos élettapasztalatra, ráadásul Eter szellemi örökségéből is feledésbe merült már ez-az (pontosan annyi, amennyi újat szereztek), másként fogalmazva, ez alatt a negyed óra alatt a két hasonmás megismételhetetlen személyiséggé vált.
Az amőbák vidám táncot jártak az átlátszó vízben a molekulák rendetlen lökdösődése közepette, és örömmel zengték: „Szabadság, szabadság!" Hiszen ők is, mint az összes amőba, mindennél többre becsülték az egyéniség szabadságát. És mindenütt - körös-körül sok centiméternyire - ugyanilyen táncban keringtek a pontosan ugyanilyen miniatűr teremtmények milliárdjai, amelyek ugyanazt a dalt énekelték ugyanazon a gyengéd hangocskán. Tera hirtelen néhány milliméterre magától megpillantott egy amőbát, amelyet minden bizonnyal valami szörnyű betegség támadott meg. Az ismeretlen úgy nézett ki, mintha éppen az osztódási folyamat közepén tartana: félig átlátszó testében világosan kivehető volt a két sejtmag és a köztük feszülő membrán. A szerencsétlen azonban láthatóan nem volt képes teljesen kettéválni, sőt két magja a többiek szeme láttára szintén meg-
kettőződött, de valami miatt az így keletkezett négy sejt sem távolodott el egymástól. A vízmolekulák lökései alig mozdították ki helyéből a volt amőba testét, s ettől súlyosnak és esetlennek látszott. Tera csodálkozva közelebb evezett állábaival a szerencsétlen lényhez. Teri is követte. Sajnálattal eltelve abbahagyták az éneklést, sőt a táncot is, csak a vízmolekulák kaotikus lökései kényszerítették néha őket a választott helyzet megváltoztatására. - Mi van magával, szegénykém? - kérdezte az ismeretlent Tera, remegve az együttérzéstől. Nagyon fáj? Nem tud szétválni két részre? - Nem is áll szándékomban kettéosztódni - felelte dölyfösen a torz lény. - Elegem van az Egysejtű-életből, hiszen még a legmikroszkopikusabb molekula is ide-oda taszigálhat. Nem akarom szétszórni az ivadékaimat az óceánban. Éljenek csak együtt! Tera és Teri néhány milliszekundumig értetlenül hallgatott, próbálták megemészteni ezt a váratlan bejelentést. - Lényegében Csíra vagyok - folytatta a szörnyűséges teremtmény -, azt remélem, egyszer majd Többsejtű leszek. Nagy és erős Szervezetté válok, amelynek nemcsak a molekulák lökései, de még a tengeri áramlatok sem okoznak semmi gondot. - Lehetséges ez? - kérdezte elámulva Tera. De ha így lesz, a sejtjei zavarni fogják egymást. - És nem lesznek szabadok - tette hozzá Teri. - Sokan közülük nem is láthatják majd felmérhetetlen világunkat... - Soha nem érezhetik meg a víz simogató melegét... - És a gyengéd napfényt... - Nem tudnak énekelni... -Sem táncolni... - Gondoltam erre - mondta a szörnyűséges Csíra. - Amikor Szervezetté válok, nagyon sok sejt lesz bennem, több millió, sőt több milliárd. Ezek elvesztik univerzális voltukat, specializálódnak. Némelyek gondolkodni fognak, mások emlékezni, megint mások megvédenek engem az ellenségektől. Csoportokba egyesülve érzékszerveket alkotnak, amelyeket most még el sem tudunk képzelni. Ezt még én sem merem megkockáztatni.
- Elvesztik univerzális voltukat? - motyogta végül a rémült Tera. - De mi lesz akkor a szabadsággal? - Igen, mi lesz a szabadsággal... - visszhangozta a halálra rémült Teri. - Mi történik az egyéniséggel? - Azt a szabadságot, amelyhez mi hozzászoktunk, felváltja egy másik - magyarázta a leendő Szervezet Csírája. - Én és az utódaim teljességgel elképzelhetetlen dolgokat leszünk képesek csinálni. Talán nem is élünk majd az óceánban. - Na de a szabadság - ismételte meg Tera. - Az egyéniség... - Az egyéniség szabadsága... - visszhangozta Teri. - Sejtjeim mozgásszabadsága némiképp valóban korlátozódik majd - jelentette ki a Csíra. Viszont a Szervezet igazán szabad lesz. - Tehát a sejtek elvesztik szabadságukat? - Összekapcsolódnak... -Rabbá válnak... Az amőbák elképedtek és elszomorodtak. Szerencsére egy virgonc H 2 O-molekula néhány milliméterrel távolabb lökte őket a születendő szörnyetegtől, és rövidesen meg is feledkeztek róla. A másodperc töredéke múlva már ismét táncoltak és énekeltek a víz meleg hullámaiban, az osztódás újabb aktusára készülve és vidáman énekelve: „Szabadság, szabadság..." Eltelt két és fél milliárd év. Az első Szervezet utóda azon tűnődött, hogyan fejezhetné be minél jobban ezt az elbeszélést, töltött magának egy pohár vizet. A víz tiszta, átlátszó és hideg volt. Valójában ebben a vízben ezrével éltek az első, igen egyszerű egysejtűek leszármazottai, vidáman járták kaotikus táncukat, és boldogan énekelték: „Szabadság, szabadság..." De a Szervezet szeme csak a jelentősebb tárgyakat volt képes meglátni, nem vette észre az Egysejtűeket, ezért átlátszónak érzékelte a vizet. Füle sem volt képes felfogni gyengéd éneküket. Megitta a vizet, és az asztalra tette a poharat. Az Egysejtűek azonban még ezután is boldogan énekelték: „Szabadság, szabadság!" A gyomorfal által határolt világ végtelennek tűnt számukra. Weisz Györgyi fordítása
Hargitai Henrik
Planetológia es SF 4. Idaalizált bolygók Az SF-ek egy részében a szereplők már jól ismerik a regény helyszínét (legyen az a Mars vagy idegen naprendszer bolygója), sokszor „föl se szállunk" róla: a felszínét fedezzük fel. Máshol viszont űrhajó érkezik egy ismeretlen bolygó közelébe, és feladata felderíteni azt. A hagyományos bolygófelderítésnek már minden SF-olvasó fejből ismeri a menetrendjét: „- Előbb a vizsgálatok jönnek. A levegő összetétele. A talaj kémiája. Az elektromos hullámok spektruma. Állattan, növénytan. - Ugyan, a levegő légzésre alkalmas, ehhez igazán nem kell vegyelemzés. Állatoknak se híre, se hamva. (...) A bolygó kilencven százalékát hegységek borítják. A maradék tíz százalék zöld terület. Al geológuskalapácsával egy szikladarabot kopácsolt, és összeszedte a szilánkokat." (Herbert W. Franke, Az orchideák bolygója, 1961)
Napjainkban az SF és a Planetológia bolygókutatása elkezdett összecsúszni: ahogy sorra fedezik fel az exobolygókat, a planetológusok számára is eddig elképzelhetetlen geológiájú/földrajzú égitestek válnak ismertté. Közelről csak egy naprendszert ismerünk, a sajátunkat, abban is csak két nagy- és két kisbolygócsaládot, valamint fél tucat óriásholdat. Ahogy a Földön kívüli bolygók kutatása során egyre több égitest kerül látóterünkbe, szinte mindegyik elképeszti a kutatókat (akárcsak a Naprendszer bolygóinak felfedezésekor). Jóval több égitest-típus létezik, mint amennyit a mi egyetlen Naprendszerünk példái alapján sejteni lehetett, de amelyek egy része az SF-írók világaiban szerepelt. A planetológusok tehát elkezdhetik gyűjteni a trófeákat, és elegendő begyűjtése után indulhat az újabb bolygókategorizálás - ezt a Star Trek fanatikusai saját világukban már el is kezdték. A valós vi-
lág kutatói egyelőre elég nehézkesen kezelik a bolygótipizálást: a legutóbbi nagy ugrás a törpebolygó kategória (pl. Plútó) bevezetése volt. Az SF-írók számára a Naprendszer közelebbi megismerése után a legbiztonságosabb egy távoli rendszert választani a regény helyszínéül. Ez általában egy egyetlen földrajzi-klimatikus jellemzővel rendelkező égitest: „sivatag-bolygó", „óceán-bolygó", „vulkán-bolygó", „éden-bolygó", „város-bolygó". Erre az ötre a legjobb példák rendre talán a Csillagok háborúja bolygói (Tatooine, Kamino, Mustafar, Naboo, Coruscant), melyek a rendező, George Lucas szerint egyben az egyes epizódok színvilágát is meghatározták. Ez jelzi, hogy az ilyen idealizált és generalizált bolygók lehetőleg mindből egy-egy - kiváló helyszínei egy SF-mesének. Hasonlóképp történetfűzési céllal „használhatók" a „fikciós" kisbolygóövek vagy gyűrűk, ahol a valósággal ellentétben másodpercenként ütközhetünk bele egy égitestbe. Az 1960-as években a kutatóknak is ilyen vázlatos képük volt más égitestekről, már ha volt bármilyen. Igy nem csoda, hogy ezt vették át az írók is, hiszen tökéletesen megfelelt műveik színhelyéül. Mára árnyaltabb a kép a Mars esetében - ennek meg is felelnek a mai Mars-regények. Az éghajlati övek nélküli bolygók egyensztereotípiái mellett a sokszínűség kitüntetett szerepe sokszor a távoli Földnek van fenntartva. Asimov Trantor esetében nem elégszik meg a sztereotip be-
tondzsungel világgal: Trantor szektorai teszik élővé, valóssá a bolygóvárost (pl: Az Alapítvány előtt, 1988). „Minden út Trantorra vezet" - teszi a földi párhuzamot egyértelművé a Második Alapítvány (1953) végén. A planetológiai megfigyelésekből világos, hogy a „monoklimatikus" és egyen-formakincsű égitestek létezése nem valószínű, vagy ha mégis van ilyen, az a bolygó egy rendkívüli állapotát tükrözi. A bolygótesteken a belső erők, a szél és víz, vagy ezek hiányában a becsapódások törvényszerűen változatos felszínformákat hoznak létre. Légkör jelenlétében a helyi éghajlat, annak hiányában a naptávolság megszabta „kozmikus éghajlati zóna", holdak jelenléte vagy azoknak az anyagbolygótól való távolsága; a pályaelemek - és sorolhatnánk tovább - mind differenciálják a felszíni formakincset. A fantasy kategóriájú űroperák jellemzői, hogy bármely bolygón bármely lény tud lélegezni - ami talán arra hasonlít, mintha a Föld minden lakosa bármely másikkal képes lenne beszélni nyelvi problémák nélkül. De tudjuk be ezt a dráma „sűrítő" funckiójának: nem ez a lényeg. Egy jó drámában a szereplők „háromdimenziós karakterek", akiknek az író megalkotja a múltját, kapcsolatait más emberekkel, hiszen ezekből állnak össze az élő (hiteles) figurák, akik szinte „önálló életre kelve" viselkednek; s a dráma egészében a szereplők jellemei sokfélék. A főhőssel általában életének valamiféle kiélezett helyzetében, egy fontos döntés
meghozatalakor vagy gondolat megszületésekor találkozunk. A rossz drámában (vagy egy ponyvában) a karakterek leegyszerűsítettek, sablonszernek, jók vagy rosszak: feketék vagy fehérek. Bár az SF az irodalom és nem a geológiai szakszövegek kategóriájába tartozik, ugyanezeket a dramaturgiai elemeket alkalmazhatjuk az égitestek megjelenítésére. A bolygók, akárcsak az emberek, múlttal rendelkeznek és jelenük - felszínük, működésük - egyenesen következik születésük helyszínéből (bolygó vagy hold-e; ill. naptávolsága), saját addigi geológiai múltjukból (mely jórészt méretüktől függ), a velük pl. gravitációs kapcsolatban lévő más égitestekből (az Ióra meglehetős nagy hatással van a Jupiter). S akárcsak az emberek esetében, külső hatások, akár véletlen hatások is érhetik őket, de erre a múltjukból következő törvényszerűségek szerint reagálnak. A bolygó életében is kijelölhetőek fordulópontok: egy óriási becsapódás vagy valamilyen hirtelen klímaváltozás. Van kora, megjeleníthető viharos születése közben, fiatal, „aktív" korában, középkorú, „rutinból működő" égitestként és (a radioaktív fűtést tekintve) már legyengült öregként. A bolygó sem fekete vagy fehér, hanem sokszínű; és időben is változó „karakterű". De az emberi jellem lehetséges változataira sok példánk van; a bolygótestek lehetséges változatainak egy végtelenül kicsi töredékét ismerjük; s még a Naprendszer égitestjei közül is sok jelleme még ismeretlen. De ne legyünk igazságtalanok az SF-ekkel szem-
ben: az, hogy egy bolygónak egy helyszínét ismerjük meg, még nem jelenti feltétlen, hogy az író az egészet olyannak képzeli el. A Mars fokozatos felfedezése is rámutatott, hogy a kutatók éppúgy leegyszerűsítenék egy bolygó geográfiáját, mint az írók: Lowell bolygója kiszáradó sivatag volt, csupa alfölddel, melyeket csatornák hálóznak be, amik a poláris jégsapkákból nyerik vizüket. Az 1960-as évek közepének Marsa a Holdra hasonlított. A Viking-korszakban megjelentek a kiszáradt folyóvölgyek, és ötvözték a holdi, kráterezett világot egy földi sivatag világával. A mai Mars újabb felszínalakító tényezőkkel gyarapodott: a mai és valaha volt víz, a felszíni és az alatti jég is megjelenik benne, ők, a szél és a becsapódások már együtt alakítják világát, ahol a dűnéktől a jégdombokig, csorgókig, üledékes kőzetektől a vulkáni kúpokig sokféle alakzat megtalálható. Negyven év kutatása után a Mars kezd már-már földi komplexitású égitestté válni (amit a hard SF-írók ki is tudnak használni), nem véletlenül: ezt az égitestet ismerjük legjobban a Föld után. Csakhogy nem lehet minden SF-et a Marson játszatni. Sivatagbolygó volt sokáig a Mars, SF típuspéldája az Arrakis (Frank H e r b e r t Dűne-ciklusából) vagy Stephen King „Világnagy strand"-ja (1985). Amerikai elemzők szerint az idegen égitestek sivatagi jellege párhuzamba állítható az amerikai vadnyugat geográfiájával: az amerikai író és olvasó számára épp így néz ki a meghódítandó terra incognita. A városbolygók alappéldája Asimov Trantorja. Az elképzelés az építészetben is megfogant, a görög várostervező Konstantinos Doxiadis nevezte ekumenopolisznak. A városbolygóról Asimov geológiai történetet is ad: Trantor-képe egy olyan
égitestet mutat, amely valaha élő volt, de ma rnár nem változik tovább. Ez a kép tökéletesen megfelel a korabeli földrajzi Davis-ciklusnak (1899), melyben a hegyek kiemelkednek, majd az erózió lepusztítja őket - és nincs tovább: a szenilis stádium tönkfelszíne a tájfejlődés végpontja. De ekkor még nem ismerték a lemeztektonikát, melynek 1960-as évekbeli lényegi feltűnése előtt a Föld is meglehetősen statikus bolygó volt. Azóta mind elképesztőbb múlt- és jövőképei vannak: hógolyó-Föld, korai lávaóceán, szuperkontinens-ciklusok stb. Egy mai Trantor sem ilyen volna, mint annak idején: „geológiai értelemben éppoly élő volt, mint a legtöbb lakott bolygó, de a legutóbbi igazán nagy geológiai hegységképző periódus legalább százmillió esztendeje játszódott le. Az egykori hegyvidékek mára szelíd dombokká koptak. Az igazat megvallva, legtöbbjüket a Trantor történelmének fémépítő korszakában egyengették el" (Az Alapítvány pereme, 1982). „Az embereken kívül semmilyen élőlény nem lakta, ha nem számítjuk az ölebeiket s azok élősködőit. [...] Az elpusztíthatatlan, rozsdamentes, fényes fémburok, amely a bolygó egész felületét befödte, alapjául szolgált a bolygót behálózó tömérdek fémépítmény tömkelegének is" {Alapítvány és Birodalom, 1952). Az óceánbolygó elképzelés a tudományos életben sem ismeretlen: Alain Léger francia kutató dolgozta ki 2003-ban azt a planetológiai forgatókönyvet, mely lehetővé teszi óceánbolygók létrejöttét, ám ezeken az óceán több száz km mély, és szilárd felszínük nincs. Egy másik definíció: ha egy kisebb égitest anyagának több mint 10%-a H2O, az - megfelelő naptávolságban - óceánbolygó lesz (D. Sasselov). De óceánhold lehet egykor az Europa, melynek ma a felszín alatt rejtőzik víztömege, de a jégkéreg hétmilliárd év múlva - a Nap vörös óriás fázisának időtartamára - felolvadhat. Lávabolygó a Csillagok háborúja Mustafara. Egy interjúban Seth Shostak amerikai csillagász azt mondja róla: olyan, mintha egy egész bolygó a Hawaii Nemzeti Parkból állna. Viszont ad is rá két lehetséges megoldást: ilyen lehet egy születő bolygó, melyen még lávaóceán található (ez a mai elméletek szerint akár valós is lehet), vagy egy hatalmas égitest körül keringő bolygó, melyet az árapályerők fűtenek túl hevesen. Azaz mégiscsak találhatunk valós megfelelőt, legalábbis olyat, ami a planetológusok elméletei szerint létezhet.
Jégfelszínű bolygó hasonlóképp lehet, a Föld feltételezett hógolyó állapota példa rá, de hogy ezen belül milyenek a jeges éghajlati övek felszínformái, ennek kigondolásához volna szükség egy kreatív geológus-SF-író párosra. Dzsungelbolygó a Dagobah, melyről a földtörténésznek valamely mezozoikumi időszak juthat eszébe; de akkor sem a teljes bolygót jellemezte. Éden-bolygó vagy Föld-klón (természetesen csak a kelta regék erdeinek, mezeinek tájaival) Marion Zimmer Bradley Darkovere (sorozat; 1958-tól máig): „Csodaszép bolygó volt [...], a gravitáció valamivel kisebb, s a levegő oxigéntartalma valamivel nagyobb, mint a Földön". Persze az édennel általában nem stimmel valami, különben túl szép lenne. Ebbe a kategóriába tartoznak agrárbolygók, melyeket a Naboo típustól az különböztet meg, hogy az élet kibírhatatlanul unalmas rajtuk, és hogy csak földművesek lakják őket. „Alfred Simon a Kazanga IV-en született, egy kis agrárbolygón, nem messze az Arcturustól. Napközben kombájnján ülve, szép tempósan járta a búzaföldeket, a hosszú, csendes estéken pedig földi szerelmes dalokat hallgatott felvételről" (Robert Sheckley: „Zarándokút a Földre", 1957). Maga a Föld is sokszor csak egy távoli, idealizált világ, ahol - ellentétben a többivel - komplex bioszféra található, és mely általában elérhetetlen, megtalálhatatlan (Alapítvány és Föld, Kozmikus főnyeremény), de kontrasztját mindenképp az adja, hogy a többi világgal szemben van komplexitása. Az élet keresése is hasonlóan egyszerűsített: a lakható és lakott exobolygókat - nevezzük néven őket - általában egy (Solaris) vagy néhány faj lakja (melyek vagy természetes úton, vagy ember által lettek benépesítve, mint Asimov világai), legalábbis csak néhányról szerzünk tudomást. Alapjában véve az SF-ek többségében nagyon kevés planetológiai információ található. Az írók általában nem fordítanak túl nagy figyelmet a környezet leírására, hiszen nem földrajzi, hanem irodalmi munkákon dolgoznak. Új világok kitalálásában, leszámítva az irreális vagy szürreális világokat, a természetnek egyértelműen nagyobb a fantáziája, mint az íróknak vagy a tudósoknak. A bolygó kijelölheti a regény kereteit, meghatározhatja a szereplők környezetét, lehetőségeit és korlátait, apropót
adhat a konfliktusoknak, de az emberekről szóló történetet alapvetően nem befolyásolja. Még a leginkább „hard" SF helyszíne sem a valóságnak felel meg (mint egy bármilyen, Földön játszódó regényé), hanem csak az adott kor adott helyszínről tudósok által elképzelt valóságának, mely évről évre módosul, finomodik - a tudományos bolygókép is emberi konstrukció. Az SF-írók mindig tovább próbálnak menni képzeletben, mint ahol a tudomány jár, de mivel alapvetően a tudomány aktuális eredményeire építenek, nehéz dolguk van. A Planetológia azonban az SF tematikájú irodalomnak az asztrofizika, életés földtudományok melletti elmaradhatatlan segédtudománya - pontosabban: irodalmi kelléke marad. Vagy a szerepjátékos mesélőknek, akik számára különféle kalauzok szolgálnak segítségül. Ilyen Chris WAYAN Planetocopia nevű szájtja: variációk a bolygókra, fejre állítva, összetevőikből elvéve vagy hozzáadva, betelepítve vagy sterilizálva azokat. A másik oldalról hasonló Wallace S. BROECKER HOW to Build a Habitable Planet (1988) címü könyve, mely címével ellentétben nem SF; de nem is fantasy-íróknak szóló kézikönyv, hanem tisztán tudományos mű arról, milyen feltételek szükségesek ahhoz, hogy egy Föld kialakulhasson.
Távoli világok Eddig nem ismertünk bolygókat a Naprendszeren túl: a csillagközi utazás pusztán elméleti probléma volt, cél nélkül. Most, hogy már látjuk azokat az égitesteket, gondolunk bele igazán, hogy nem tudunk eljutni oda. Hogy mennyire be vagyunk zárva a Föld körüli burokba, és mennyire nagyok a távolságok az egyik Naprendszertől a másikig; vagy
a fénysebességnél is gyorsabban utazó SF-ektől a valóságig. Ma már tudjuk, hogy a fikciós bolygók tudományos neve: exobolygó. A retrospektíven rájuk húzható névvel ezek is részei lettek a tudománytörténetnek. Nem fikciós bolygók, hanem lehetséges exobolygók. Az exobolygók kutatásával a tudományos dolgozatok égitestleírásai az SF-ekét is túlszárnyalják: szinte minden héten megjelenik egy hír egy újabb planéta felfedezéséről. Az exobolygós hírek egyre gyakrabban azt mondják: az új világon élet is lehetséges. A tudományos cikkek az új bolygó paraméterei alapján kezdhetik taglalni, hogy ott milyen élet születhet. Természetesen ezek az adatok is óvatosan kezelendők: nem lehetnek pontosabbak, mint a Plútóról megadott 1960-1970-es évekbéli információk, azaz a hibahatár meglehetősen nagy, még ha ez nem is jelenik meg a sajtóközleményekben. Egy, a sajtóban ténylegesen megjelent cikk címe: „Szenzáció! Megtalálták a Föld mását". Az újság „mérésekről", a szakcikk „számításról" és „becslésről" beszél. De hát, mint a példa jelzi, a sajtó dolgozói is SF-írók bizonyos mértékig. A sok - hamis - „új Föld" felfedezési híreivel azonban egy idő után telítődik a közönség - és néhány évvel később már a „még földszerűbb" bolygók felfedezése is csak mínuszos hírként kerül be a médiába. Egy másik, Kiberiádába illő példa: az OGLETR-56b bolygó (a név rnár alkalmas egy SF-béli karrierhez) „elég forró ahhoz, hogy vasköd legyen rajta, és forró vascseppek esőzzenek felszínére" (2003. január). Az exobolygókutató Dimitar Sasselov szavait továbbadó cikk címe rendesen
minden sajtótermékben hasonló: „Vasat esőző bolygót találtak". Az eredeti szövegben erről szó sincs, csak arról, hogy a (becsült) hőmérséklet elég forró ahhoz, hogy... Vitathatatlan, hogy újabb típusú valós világok tárulkoznak fel, melyeket az írók helyszínül választhatnak, és megtölthetnek tartalommal. Ahogy korábban a Vénusz, majd a Plútó volt az SF-ek helyszíne, ma a Gliese 581 vagy a Gliese 876 rendszerei adhatnak különleges bolygókat az írók keze alá (csakhogy ezekről is évente „pontosabb", akár a korábbinak ellentmondó adatokat kaphatunk). És ez még csak a kezdet, hiszen ezek mind kisebb, halványabb csillagok közeli óriásbolygói. Néhány éven belül meglesznek a Nap típusú csillagok kis kísérői is. Az igazi Földeket kutató programok már a közeli jövő tervei: az ESA Darwin-programja (2020 után), a NASA Kepler-programja (2008), a 2007-ben törölt Terrestrial Planet Finder vagy az új New Worlds Discoverer - többek között. Az újságok rnár cikkeznek a földön kívüli élet felfedezésének közelségéről: ismét van egy dátum, amire várhatunk: kb. 20 éven belül meglesz - állítják. Írnak arról is, hogy belátható időn belül biztos nem jutunk el oda - azaz az SF-szerzők ismét elővehetik fantáziájukat, s nem kell attól tartani, hogy egy odaküldött űrszonda megcáfolja őket. De a mind jobb távcsövek és közvetett módszeres megfigyelések adatokat fognak majd adni ezen égitestekről. Az emberes küldetés marad az SF világában. A fényéves távolság valódi falként áll közöttünk.
Többes rendszerek A csillagászati megfigyelésekből egyre inkább úgy néz ki, hogy a világegyetemben a többes csillagrendszerek és a kis fényességű csillagok igen gyakoriak. Ezeken lehet-e lakható bolygó? Stanislaw LEM idejében még nem tartották őket alkalmasnak arra, hogy rajtuk élet legyen, és épp ezt használja ki Lem: a Solaris (1961) egy kettős csillag körül keringő bolygó, amelyen elvileg nem lehetne élet (mert elvileg pályája labilis lenne), de mégis van rajta. Brian Aldiss Helliconiáján „az élet nagy drámáját a bolygó kozmikus korlátai formálják. Három társával együtt kering a Barakix nevű csillag körül, mely maga is óriás ellipszispályáján kerülgeti a Freyrt. Az éghajlat drasztikusan változik, az évszakok teljes évszázadokig tartanak, s a Freyr há-
romezer esztendős köre alatt civilizációk tűnnek fel, majd hanyatlanak le újra." Itt a túlzás esetével találkozunk: mi lenne, ha az évszakok jóval tovább tartanának? Hasonló civilizációs értelemben hoszszú távú periodicitás Asimov és Silverberg világában, a Lagashon is található. A legismertebb többes rendszerbéli égitest talán Fredric BROWN „Tébolyult hely a Piacet" c. novellájának (1946) bolygója. Az évszámból látható: ha egy író igazán elereszti a fantáziáját, nincs is szüksége az űrszondák közvetítette ismeretekre.
Fekete Gyula
„Mérhetetlenül primitív az az ember, aki felelőtlenül, lekezelően ítél anélkül, hogy maga kézbe venne, elolvasna egy-két dolgot, vagy elolvassa és nem veszi észre, hogy a fantasztikumban milyen óriási lehetőségek vannak. Pontosan abban, hogy olyan dolgokat fejezzen ki, amik új szemszögből, új dimenziókat nyithatnak az irodalom számára." A meglehetősen karakán véleményt egy Galaktikának adott interjújában fogalmazta meg Fekete Gyula, a magyar irodalom fontos alakja. 2010. január 16-án, 88 esztendős korában hunyt el az író, szociográfus, újságíró, a Magyar Írószövetség Örökös Tagja. 1942-től a József Nádor Miiszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közgazdasági karának hallgatója, Győrffykollegista volt, de a háború miatt abbahagyta tanulmányait. Ezt követően több folyóirat szerkesztő és újságíró munkatársasa volt, 1956-ban pedig a Magyar Írószövetség prózai szakosztályának lett a titkára; decemberben letartóztatták, 1957-ben szabadult. 1966-ban kezdte „Egy korty tenger" címü rádiós sorozatát, ami 1974-ben könyv tormájában is napvilágot látott. 1981-től a Magyár Írószövetség alelnöke, 1988-tól a Hitel szerkesztőségének munkatársa lett. Háromszor kapott József Attila-dijat, 1991-ben 1956-os Emlékéremmel, 1992-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztiével, 2009-ben Prima-díjjal tüntették ki, szülőfaluja pedig díszpolgári címet adományozott neki. Pályáját versekkel kezdte, Petőfi műveit olvasta már nagyon fiatalon, ezek hatásara írta meg tízévesen első költeményeit, de számtalan műfajban és tematikában alkotott. „Az irodalomban és az összes
(1922-2010) művészetekben a fő érték a sokszínűség" - mondta. Kuczka Péter szerint Fekete SF irodalma „Napjaink időszerű és égető kérdéseit helyezi át fantasztikus környezetbe, ott keres és ad rájuk választ." Bár munkásságának csak egy részét teszi ki a tudományos-fantasztikum (a szerző saját maga által fontosnak tartott, „hagyományos" regényei pl. Az orvos halála [1964] és A hű asszony meg a rossz nő [1967]), mégis fontosak ezek a művei, egyéni, gyakran szatirikus hangnemük, különlegestémaválasztásuk és mondanivalójuk miatt. pén írt, .4 Kék sziget címü utópiájában Szimmaren szigeten rajzol meg ideális társadalmat, amelyben előrejelzi többek között a Szputnyik fellövését is. Későbbi műveiben azonban a szatíra . eszközeivel bemutatja a technikai fejlődés árnyoldalait is, pl. a Szabad Föld felkérésére írt Világlátott Bonifácban, amelynek hőse a fantasztikusan fejlett körülmények között arról ábrándozik, hogy megszedi magát, es hazamegy fuvarosnak, érzékeltetve ezzel, hogy a bőség önmagában még aligha nyújthat tökéletes társadalmi és egyéni megnyugvást. .4 szerelmesek bolygója címü regényében a fiatalok erkölcseivel és életvitelével foglalkozik Marita es Ali 30. századi románcát bemutatva. A feminizmus kritikájaként a Trisexben pedig a családi élet es az emberi kapcsolatok változását es jövőjét boncolgatja erősen szatirikus éllel. Egyedi hangja nemcsak az SF rajongóinak, hanem minden irodalmat kedvelő olvasónak hiányozni fog. Csordás Attila
Fekete Gyula: A kíváncsiság veszedelmei
Azzal, hogy a tudás veszélyeket hordoz magában, már Ádám és Éva óta tisztában lehetünk. Ami azonban a tudásnál is veszélyesebb, az a tudatlanság, ha hatalommal párosul.
ÉLT EGYSZER, nem is olyan régen, egy nagyon nagy tudós. Soha azelőtt, soha azóta nem volt nála nagyobb tudós a világon. Mindent kitalált, feltalált, amit csak akart. Sosem az volt a gondja, hogyan csinálja, azon töprengett a legtöbbet: mit csináljon még? Ha azt kitalálta, mit találjon ki, neki azután a többi már gyerekjáték volt. Egy ízben három kerek évig gondolkozott azon: mégis, mit kellene feltalálnia? Történt ekkor, hogy a nemzeti válogatott futballmérkőzést játszott a szomszédos ország válogatottjával. Nagyon szerette volna látni a tudós a meccset, de a tévé nem közvetítette, és jegyet sem kaphatott már. Bosszankodott eleinte, de hamar földerült az arca. - Világos! - csapott a homlokára. - Kíváncsiak az emberek, más is kíváncsi, nemcsak én. Fel kell találnom a mindent látó gépet! Hozzá is kezdett azonnal a mindent látó gép megszerkesztéséhez, és pár hét múlva elkészült vele. Csudálatos alkotmány volt ez! Napokig üldögélt a gép előtt a tudós, csavargatta a gombokat - sem a házfalak nem számítottak, sem
a hegyek, sem a távolság, oda látott be, ahová akart ezzel a masinával. Sorra vette a barátait, ismerőseit, majd híres emberekre állította rá a képernyőt, bajnokokat, színésznőket, politikusokat idézett meg, és jóízűen göcögött a készülék előtt. Sok illetlen dolgot is látott, elgondolható. Ezután a császárt kereste ki a gombokkal. Ott ült a császár az ágya szélén, a hálószobában, és elmerülten vakargatta csupasz lábaszárát. A császárné pedig idegesen járt-kelt előtte, és sírva kiabált valamit. Azt persze a képről nem lehetett leolvasni, miket kiabál. - Világos! - csapott a homlokára a tudós. - Ez így félmunka! Ki kell találnom a mindent halló gépet is. Másnap reggel hozzálátott, és pár hét alatt a mindent halló gépet is megszerkesztette. Most már a képernyő együtt adta a képpel a hangot, s a kíváncsi tudós újra fölkeresett sok barátot, ismerőst, bajnokot, színésznőt, tévébemondónőt, politikust. Még sokkal jobban élvezte, mint a múltkor, a kandi leskelődést. Ráállította azután a készüléket megint a császárra. Éppen tanácskozott a miniszterekkel, a rendőr-
miniszter jelentését hallgatta. Megdermedt a vér a tudósban, mert róla beszéltek. Bizonyára figyelteti őt a miniszter a rendőreivel, tudomása van róla, hogy valami nagy-nagy találmányon dolgozik, a gyanakvásra tehát megvan minden ok. Fontoskodva és körülményesen magyarázta, milyen veszedelmeket hozhat a császárra a tudomány, ha túlságosan szabadjára engedik - meg kell lepni a mit sem sejtő tudóst! - Helyes - bólogatott a császár. Intett a miniszter az ajtófélen várakozó rendőrfőnöknek: - Ahogy megbeszéltük... Nem volt vesztegetni való idő. Ha ezek rátörnek, lefoglalják, elkobozzák a készüléket, s azontúl minden lépését nyomon kísérhetik, minden szavát számon tarthatják. Belepusztul az ország, ha egy ilyen mindent látó, mindent halló készülék a rendőrminiszter kezébe kerül! Mit tehetett a tudós, apróra összetörte a gépet, nehogy bármely alkatrészének hasznát vehessék. - Vigyázat! Vigyázat! - mondta a rátörő rendőröknek. - Épp most robbant fel egy szerkezet... Sajnálta egy kicsit a kíváncsi tudós, hogy nem leskelődhet tovább, de hamar belenyugodott. Végtére nem az a legfontosabb, hogy mit csinálnak, mit beszélnek az emberek, hanem az, hogy miket gondolnak. „Azt kell még kitalálnom, a gondolatolvasó gépet, az lesz az igazi!" Hozzá is látott rögtön, de ez elég nehezen ment. Dolgozott rajta harmadfél esztendeig. Mikor aztán elkészült vele, megint sorra vette az ismerősöket, a barátokat, a színésznőket, a politikusokat. Látszott a képernyőn, éppen mit csinálnak, hallatszott a beszédjük is, ám egy különös géphang a gondolataikat is közölte, már ha voltak. Jókat mulatott a kíváncsi tudós. Többnyire egészen mást tettek az emberek, mint amit mondtak, és egészen mást mondtak, mint amit gondoltak. - Tudtam én - somolygott a tudós a képernyőre -, tudtam, hogy ez a legfontosabb, miket gondol valaki. A többi is érdekes, de ez a legfontosabb. Lám csak!... Ki hinné, hogy ennyi huncutságot, csintalanságot gondolnak magukban az emberek! Kikereste a császárt a képernyőn. Éppen az Akadémia elnökét fogadta, egy ismerős filozófust. Az előző esti tévékrimiről beszélgettek, és az volt a
furcsa, hogy a gondolatolvasó géphang végig hallgatott. Bizonyára azért, mert a császárnak nem voltak gondolatai. Megidézte azután a tudós az erdőt is, mert nagyon szerette az erdei csendet. De mit ér az erdő a képernyőn! Csak a vágyat csigázta fel benne a csivitelő madarak, a fenyőillatú levegő, az elsurranó őzek, a ringató erdőzsongás után. „Rám fér egy kis séta" - gondolta. Kapta magát, kisétált az erdőbe pihengetni, gondolkozni egy jólesőt. Ha minden jól megy, estére kitalálja, mit kellene ezek után feltalálnia. Ez lett a veszte, ez az erdei pihengetés. Alig tette ki otthonról a lábát, a lesben álló nyomozók megszállták az épületet, és máris vitték a különös masinát, egyenesen a császárhoz. A rendőrminiszter babrálta, nézegette, fogalmuk sem volt, miféle masina ez. A kultuszminiszter megcserélte a szemüvegét, és megnézte a készüléket közelebbről, de ő sem tudott vele mit kezdeni. Erre aztán maga a császár kezdte el piszkálni, és - véletlenül vagy sem? - eltalálta a kapcsolóját, s egyszerre megjelent a képernyőn a tudós, amint az erdőben egy kidőlt fán üldögél. Megszólalt a géphang is, mondta, mondta, mi jár az eszében: „...Nyomorog a nép, pusztul az ország... igen, igen, erre kellene valami orvosságot kitalálnom... Úgy van, a népbutítás ellen is valamit... A császár tökkelütött, a miniszterek ostobák... végtére is meg lehetne szabadulni tőlük... úgy van, úgy van, ezt kell most már kitalálnom..." Valamit nem jól babrálhatott őfelsége hirtelen mérgében, mert egyszer csak felvillant a képernyő, nagy csattanással darabokra repedt - kétségkívül elromlott a készülék. - Nem is baj, ennyi elég egy halálos ítélethez mondta komoran a császár. - Elég ám! - kiáltotta a rendőrminiszter. - Helyes, nagyon helyes - bólogatott a kultuszminiszter. - Gondold meg azért, komám! - csóválta a fejét az udvari bolond. - Nagyon nagy tudós... Nincs is nála nagyobb a világon. - Épp azért! - mondta a császár szigorúan. Minél nagyobb, annál veszedelmesebb. Még aznap fejét vétette a kíváncsi tudósnak.
