Kedves Olvasó! A Galaktika olyan kort ért rnár meg, és annyira bonyolultak a viszonyai az újraindulás okán, hogy mostanában szinte nincs olyan év, amikor ne ünnepelnénk valami kerek évfordulót. 2009-ben volt 30 éves a Galaktika (levonva 9 év „pihenőt"), tavaly pedig a magazin alapításának 40. évfordulóját ünnepeltük. Az idén szusszantunk egy kicsit, de jövőre lesz 10. évfordulója a Galaktika újraalapításának. Azért az idei év sem múlt el nyomtalanul, hiszen júniusban indítottuk útjára a Galaktika prémium változatát, a Galaktika XL-t, amelyet fél év távlatából nyugodtan tekinthetünk igazi diadalmenetnek. Rajongóink közül egyre többen fizetnek elő erre a valódi kuriózumra, ami más módon szinte nem is hozzáférhető, mert klasszikus kereskedelmi forgalomba nem kerül, így csak előfizetni lehet rá, vagy egyesével megvásárolni a szerkesztőségben, ill. a galaktikabolt.hu online felületünkön, amíg van. A korlátozott mennyiség itt nem puszta reklámfogás, ugyanis a 200 oldalas változat júniusi (azaz első) és novemberi száma teljesen elfogyott. A többiből is már csak néhány példány maradt, így jó lesz igyekeznie annak, aki még szeretné a gyűjteményét bővíteni. Ezek a kiadványok digitális változatban sem lesznek hozzáférhetőek. November sem múlt el esemény nélkül, mert 20 év után végre ismét a fővárosban nyílt meg a HungaroCon, a hazai fantasztikus-éra legnagyobb seregszemléje. Aki nem mulasztotta el, az tudja, hogy tele volt filmvetítésekkel és díjkiosztókkal. Büszkén jelenthetjük, hogy novella kategóriában ismét a Galaktika lett a Zsoldos Péter-díj nyertese, Szélesi Sándor novellájával (265. szám). Aki lemaradt volna az eseményről, annak pedig jó hír, hogy lesz jövőre is. Mire ezeket a sorokat olvassák, már kapható 7 új kötetünk. Befejezzük a nagymester, Harry Harrison Éden-trilógiáját, valamint a Tűzmadárral - egyelőre - szintén befejezzük Jack McDevitt Alex Benedictsorozatát, hogy jövőre elkezdhessük a kiváló író másik díjnyertes szériáját. Lezárul Sawyer WWWtrilógiája is, és folytatjuk Gyacsenkóék trilógiáját a második kötettel (Arszen és a játék hatalma). Lukjanyenko egy kétkötetes mini sorozat első részével jelentkezik (Igék Földje - A vasprófétája). Friss könyvünk még Wilson Bázisa. A végére hagytam egy igazi csemegét: Heinlein Csillagközi invázióját. Van új Galaktika-póló és 2014-es Galaktika-falinaptár, GBK-tagság és februárban - csak GBK-tagoknak - új meglepetéskötet is lesz. Hátra dőlni mégsem tudunk, mert javában szerkesztjük a december 15-én megjelenő januári számot. Végül egy szolgálati közlemény: Tisztelettel megkérjük azokat az előfizetőket, akik a januári számtól szeretnének előfizetni (vagy újítani), hogy - a januári szám decemberi megjelenése miatt - ezt december 9-ig tegyék meg! Az XL-változat előfizetésére pedig ajánljuk az állandó beszedéses banki változatot, így elkerülhető a megterhelő éves díj egyösszegű rendezése. Szép Karácsonyt Mindenkinek! Az ünnepek alatt is népesítsük be együtt a Galaktikát!
Burger István főszerkesztő
6
Charles Sheffield: Georgia titka (befejező rész)
20 Patricia McKillip: Varangy 24
William Gibson: Hull a pelyhes kiberhó
26 Tudatos álmodás 30 Robert J. Sawyer: A fenegyereke k 3 6 Zöld Jövő 38 Szélesi Sándor: Két üzenet, három töredék 41 Kapcsolatfelvétel 42 Philip José Farmer: A kevésbé rossz megoldás 50 Tanith Lee: A királykisasszony és a jövendője 56 Filmajánló 58 Indrek Hargla: Melchior, a patikárius és a tetőkön táncoló 64 Beszélő némaság 12. 68 Theodore Sturgeon: Lassú szobor 86 Képregény: Iron Sky - Rossz Hold (első rész) 93
A jövő otthona
9 4 Toochee: A megtaláló 1 0 3 Intelligens dizájn 104 Andrej Dmitruk: „.. .az élet tengerének tovasikló, nagy démona..."
Egy tudományos felfedezés megdöbbentő „leletei" más rejtélyeket is őriznek. Kérdés, meddig tartható titokban... (befejező rész)
Charles Sheffield
GEORGIA TITKA
A
Z IDŐELTOLÓDÁS ÁLTAL megzavart agy-
gyal jóval hajnal előtt felébredtem. A tűz, amit Bill ágyba bújás előtt jól feltáplált, még mindig parázslott a hamu alatt. Néhány marék szén cs pár a darab fa könnyedén felszította a lángokat. Bill még aludt, amikor meggyújtottam az olajlámpákat, és a három naplót magam elé húztam az asztalon. Folytattam az olvasást. Elhatároztam, hogy mire felébred, és lemegyünk reggelizni a Nagy Házba, rnár tudok mondani neki valamit. Csakhogy ez sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint számítottam rá. Előző nap ugyanis túlságosan fáradt voltam, és viszsza kellett olvasnom egy csomó mindent, hogy reális véleményt alkothassak magamban az egészről. Visszatértem hát 1855 tavaszához, amikor az Analitikus Gép egy bizonyos változata elkészült, és működött is. De most, amikor készen álltam arra, hogy megismerjem a részleteket, Luke Derwent kiábrándított. Négy hónapig egy álló sort sem írt a naplóba, és amikor megint
jelentkezett, semmit sem írt Louisa eredményeiről, csak a saját dolgait ecsetelgette lelkesen. 1855. szeptember 21. Dicsőség a mi Urunknak, és azért imádkozom, hogy soha többé ne kételkedjem az Ő kegyelmében! L. és én soha nem bántuk meg elhatározásunkat, de szünet nélkül azon aggodalmaskodtunk, hogy ideköltözésünk nem pusztán önző szándékból történt-e. Most végre bizonyosságot nyertünk, hogy magasabb célok vezettek bennünket! Tegnap érkeztem haza utolsó utamról a Macquarie-szigetről. Ott találtam őket! A „hideget szerető embereket", pontosan úgy, ahogyan a bennszülöttek állították. Az a helyzet, hogy az időjárás túl meleg itt a számukra a téli hónapok (májustól augusztusig) kivételével, és már éppen távozni készültek, amikor a hajónk kikötött. Valójában költöző népek, akik az év nagyobbik részét egy távolabbi helyen töltik.
A bennszülöttek „embereknek" nevezik őket, és az udvariasság kedvéért nekem is ezt kell tennem, de tulajdonképpen nem néznek ki kimondottan embernek. Ám vitathatatlanul intelligensek. A bennszülöttekkel egy doboz segítségével társalognak, amit mindenhová magukkal visznek. Olyan csodálatos eszközeik vannak, amelyekkel viharos gyorsasággal elkészítik az élethez szükséges tárgyakat. Bennszülött tolmácsaim szerint, bár van egy másik bázisuk is ezen a féltekén, ahol sokkal többet tartózkodnak, valahonnan sokkal messzebbről érkeztek. Ez a maori nép számára a tengerentúlt jelenti, de én nem vagyok meggyőződve arról, hogy itt erről lenne szó. Ezenfelül fantasztikus gyógyító képességekkel rendelkeznek. Maori kísérőim esküsznek egy esetre, amikor egyik társuk egy sérülésből eredően olyan súlyos gangrénás betegségben szenvedett, hogy a halál talán már csak egy napra volt tőle, és a hideget szerető emberek (akiknek mindenképpen találnom kell egy jobb nevet) pár óra alatt teljesen meggyógyították. Egy másik maorit, egy asszonyt, lefagyasztottak, és így tartották életben egy teljes télen át, míg meg tudták gyógyítani azzal a csodálatos kezeléssel, amit a másik otthonukból hoztak magukkal. El kell mondanom, hogy barátságosak, és jókedvűen fogadták a kívánságomat, hogy részletesen lerajzoljam őket. Maori tolmácsom segítségével megkértek, hogy beszéljek nekik angolul, és megígérték, hogy a következő találkozásunkkor már az anyanyelvemen szólnak hozzám. Ez egyszerűen elbűvölő! De mindez elhalványul amellett a kérdés mellett, hogy vajon ezek a lények ismerik-e a halhatatlanság titkát? Nem vagyunk képesek arra, hogy eldöntsük ezt a kérdést, de L. és én egyetértünk abban, hogy a rendelkezésünkre álló adatok alapján feltételeznünk kell, hogy a válasz erre a kérdésre csak igen lehet. Ha tehát abban a helyzetben vagyunk, hogy akár csak egyet is megté-
rítsünk közülük Jézus Krisztus tiszteletére, aki egyébként nem nyerhetne kegyelmet, akkor ezt meg kell tennünk. Ez az egész közlés annyira távol állt mindentől, ami az Analitikus Gépnek nevezett számítógépre vonatkozott, hogy csak ültem, és hosszan bámultam a papírt. A folytatás pedig, a maga kitörő érzelem-megnyilvánulásaival még távolabbra, még idegenebb mezőkre vitt. Kedves J. G.! Borzalmas híreim vannak! Hogyan is mondjam el!? L. régi betegsége kiújult, ráadásul sokkal súlyosabban, mint eddig bármikor! Megpróbálta eltitkolni előlem, de tegnap vért találtam a zsebkendőjén, és ezt már nem tagadhatta le. Ragaszkodtam ahhoz, hogy elmenjen egy orvoshoz, és a diagnózis végleges. Ő csodálatos módon belenyugodott a megváltoztathatatlanba, de én nem ülhetek ölbe tett kézzel! Imádkozz érte, drága barátom, ahogyan én is szüntelenül imádkozom! A levelet szeptember 25-re dátumozták, alig pár nappal Luke hazatérése után. A levél után, mintha csak nem tudna gátat vetni áradó gondolatainak, Luke azonnal folytatta a naplóírást. Louisa meg van győződve arról, amit én nem hihetek el, hogy a betegsége Istentől kapott büntetés azért, amit elkövettünk. A nyugalma és bátorsága elképzelhetetlenül nagy. Boldog, hogy én jól vagyok, és elfogadja, hogy meg kell halnia, olyan nyugalommal, amire én sosem lennék képes! De mit tehetnék?! Mit!? Nem ülhetek ölbe tett kézzel nézve, amint lassan elnyeli a sír! Nem ís olyan lassan... fél év, legfeljebb. Luke elfelejtette utazásait a hideget szerető emberekhez. Az Analitikus Gép már nem érdekelte. De a tömör naplósorok sok mindent elárultak nekem. Elővettem Luke és Louisa képét, és csak néztem őket, amikor Bill váratlanul, égnek meredő hajjal megjelent a hálószobaajtóban.
>
Ezúttal nekem támadt beszélhetnékem. - Tudom már! Tudom, miért jöttek ide, ÚjZélandra! Rám bárnult, aztán a képre. - Honnan tudod? - Már tegnap este láthattuk volna. Emlékszel a családfára a Bibliában? Louisa és Luke féltestvérek. Hát erről van szó! Odanyújtottam neki a festményt. Megdörzsölte a szemét, és nézte a képet. - Na és? Mi van vele? - Ez egy esküvői kép, Bill! Látod a virágcsokrot és a gyűrűt a lány ujján? Angliában nem házasodhattak volna össze, túl nagy lett volna a botrány. De itt senki sem ismerte őket. Újrakezdhettek mindent, és házastársakként élhettek. Belepislogott az előttem heverő nyitott naplóba, és rábólintott. - A csudába is! Igazad van! Ez mindent megmagyaráz. Azt mondja, a bűnük miatt... Eljutottál már idáig? - Most olvastam. - Akkor mindjárt a végére érsz. Olvasd el az utolsó oldalakat, aztán lemegyünk a Nagy Házba reggelizni! Majd lefelé menet beszélgetünk. Bement a hálószobába, én meg visszafordultam az olvasnivalóm felé. Úgy volt, ahogy Bill mondta, már egészen közel jutottam az üres lapokhoz. Csak egyetlen levél volt hátra, ugyanannak az ismeretlen barátnak címezve. 1855. október 6-ra dátumozták, és a hangvétele nyugodt volt, szinte letisztult. Kedves J. G.! L. és én hamarosan elutazunk egy távoli szigetre, ahol azok a bizonyos idegen pogányok élnek. Louisa heteromorfoknak nevezi őket, mivel olyan nagyon különbözik a megjelenésük az emberitől, bár egyértelműen értelmes teremtmények. Megpróbáljuk elvinni ezeknek a teremtményeknek a mi Urunk, Jézus Krisztus kegyelmi ajándékait. Veszélyes utazás lesz. Ha tehát nem hallasz felőlünk egy pár éven belül, akkor intézkedj a korábban megbeszéltek értelmében! Remélem, hogy nem ez az utolsó le-
vél, amit neked írok, de ha így történne is, tudd, hogy soha nem szűntünk meg gondolni rád és beszéli rólad. Krisztus iránti szeretetben: L. D. A levelet kapkodva odavetett betűkkel még néhány sor szöveg követte. Talán becsaphatom Louisát és a világot, de saját magamat nem csaphatom be. Isten bocsásson meg nekem, amikor bevallom, hogy nem a heteromorf teremtmények megtérítése az elsőrendű célom. Az üzenet Jézus Krisztus áldozatáról várhatna, amíg visszatérnek a következő télen a Macquarie-szigetre, de vannak dolgok, amelyek nem várhatnak! Louisáról van szó. Legfeljebb hat hónapja van hátra. Egyre gyengül, és a láz pírja már megszínezi az arcát. Jövő május túlságosan messze van. El kell vinnem Louisát most, miközben szüntelenül azon imádkozom, hogy a maori nép által elmesélt csodálatos gyógyulások valóban megtörténtek legyenek. Magunkkal visszük Jézus Krisztus tiszteletét. Louisa meg van győződve arról, hogy ez mindenre elég, míg én, a gonosz hitehagyott, tele vagyok kétségekkel. Feltételezem, visszautasítva az isteni lehetőségét, hogy egy kereskedő néppel van dolgunk. Pontosan tudom, mit akarok tőlük, na, de mit adhatok viszonzásképpen? Talán mindez Isten bőkezű adományának a csodája. Csak egy dolgot ajánlhatok fel viszonzásképpen, amit ember korábban még nem látott, minden idők legnagyobb csodáját: Louisa számítógépét, amely tökéletes mechanikai működéssel imitálja a racionális gondolkodású élő embert. Ez nyilvánvalóan komoly értéket képvisel minden értelmes lény számára, álljon az a fejlődés bármilyen szintjén. És ezzel elérkeztem az utolsó bekezdéshez, amit egy lázasan igyekvő ember írt a naplóba. Louisa végül befejezte a heteromorfoktól kapott információ lefordítását. Így vég-
re a kezünkben vannak az úti cél pontos koordinátái. Holnap hajnalban elindulunk. Teljesen felkészültünk, bennszülött legénységünk is kész az útra, de ők sokkal bizakodóbbak, mint mi vagyunk. Rabelais-val együtt mondom: „Előttünk a lehetséges." Isten adja, hogy rátaláljunk! Ott lebegett előttem a nagy „talán". Beleremegtem a gondolatba, felálltam, és bementem a hálószobába, ahol Bill éppen a pulóverét akarta felvenni. - Magukkal vitték az Analitikus Gépet, amikor elmentek. - Szerintem is. - Bill hangjában jó adag megelégedettség keveredett sok csalódottsággal. - Mit gondolsz, hova mentek? - Fogalmam sincs róla. - Márpedig kell, hogy legyen. Nézd meg ezt! - Bill visszasietett mellettem a konyhába, és közben magára húzta a pulóverét. Fölvette az asztalról a rajzokat tartalmazó tekercset, amit a konyha alatti tárolóból hoztunk magunkkal. - Ezekre csak néhány pillantást vetettél, de én éppen annyit tanulmányoztam őket, mint a leveleket. Nézd! A kezembe nyomta azt a tusrajzot, amelyik szemből ábrázolta a soklábú élőlényt. Egy csomó vékony lába volt - tizennégyet számoltam meg, és még négy bajuszszerű csápot meg két pár szemet -, én legalábbis annak néztem a finom művű, kiálló kocsányokat. Tehát ezek voltak a kérdéses élőlények. Most, hogy jobban megnéztem, a lény mindkét oldalán szíjakkal odaerősített erszényeket vettem észre. Négy lábában egy hosszú, egyenes tárgyat tartott, amelyen szabályos sorban számok látszottak. - Mérő rúd - mondta Bill, amikor rámutattam. - Pontos, és biztos vagyok benne, hogy Luke Derwent nem rontotta el az arányokat. Eszerint az élőlény, a heteromorf kb. 90 cm magas. - Az erszényekbe eszközöket rakhatott. - Eszközöket, szerszámokat, ennivalót, kommunikációs berendezést, bármit. Érted már, miért mondtam neked, hogy az elmúlt néhány hétben azt hittem, megőrülök?! Itt van ez az anyag, és fogalmam sincs róla, mihez kezdjek vele!
- És mi van azzal a hellyel, amit emleget, a Macquarie-szigettel? - Az egy létező hely. Körülbelül 1100 kmre innen délnyugatra. De biztosíthatlak róla, nincs ott semmi ehhez fogható. Nagyon kis sziget, és túl sok arrafelé a látogató. Bármit, ami a heteromorf lényekhez hasonló, már jelentettek volna. Sokszorosan. De Derwenték biztosan nem ide mentek. Máshová készültek, a heteromorf lények állandó lakhelyére. Akárhol legyen is az. Bill szeme tűzben égett, és az ajka remegett. Túl sokáig kellett magába fojtania ezt a felfedezést, és elérkezett tűrőképessége határához. - Most mit tegyünk, szerinted? - Menjünk le a Nagy Házhoz, és hagyjuk, hogy Annie megetessen bennünket! Beszéljünk erről, amíg lefelé megyünk! - Karon ragadtam Bilit. - Gyere, menjünk! A reggeli hideg szinte mellbevágott bennünket, amikor kiléptünk a házból. Ahogy reméltem, ez megnyugtatóan hatott Bilire.
>
- Lehet, hogy ez a vége, nincs tovább mondta sokkal csendesebben, mint ahogy a házban beszélt. - Talán közkinccsé kellene tenni ezeket a dolgokat. Egyszerűen az emberek elé tárni mindent. - Megtehetnénk. De hinnének nekünk? - Miért ne hinnének? - Hát, mert ha jobban belegondolsz, valójában nem találtunk semmit. Bill, ha nem te írod azt a levelet, és küldöd a lényképeket, tudod, mit gondoltam volna!? - Hogyne tudnám. Azt, hogy összeakadtál egy futóbolonddal. - Vagy egy holdkórossal. De van még más is. Ha Jim és Annie Trevelyan elvitték volna mindazt, amit a konyha alatti tárolóban találtak Christchurchbe, az hiteles lett volna. Hiszen messziről ordít róluk, hogy fogalmuk sincs arról, ki volt az a Babbage, semmit sem tudnak a számítógépekről és a programozásról. De ha veszel két olyan fickót, mint mi vagyunk, mi bizony ki tudtunk volna tervelni egy mesteri megtévesztési, közel s távol nem találni erre jobb alanyokat nálunk. Az emberek azonnal azt mondanák: számítógépőrültek, ráadásul a számítástecnika történetét bújják, bolonddá akarnak tenni mindenkit! - De nekünk ez eszünkbe sem jutna! - Ugyan, ki lehet ebben biztos rajtunk kívül? Az a helyzet, hogy nincs semmink. Mit csinálhatunk, mondd? Kiállunk az emberek elé, és kijelentjük: igenis létezett az Analitikus Gép elnevezésű számítógép, de a megépítői elvitték az idegenekhez. De hogy hová, arról fogalmunk sincs! Bill felsóhajtott. - Igazad van. Azt is hamarabb elhinnék, hogy a tündérek ellopták. Közben leértünk a Nagy Házhoz. Amikor beléptünk, Annie Trevelyan rápillantott savanyú ábrázatunkra, és megjegyezte: - Látom, rossz hírt kaptak. - Aztán nekiállt elénk halmozni a süteményeket és a kolbászokat. - Nos, ne bánkódjanak! Gondoljanak arra, hogy maguk még fiatal emberek és egészségesek! Akármi is történt, biztosan nem a világ vége! Bár nagyon is annak látszott. Az azonban a napnál is világosabban tűnt elénk, hogy Annie
Trevelyant sokkal keményebb fából faragták, mint minket. - Ismét megkérdezem - nézett rám Bill pár perccel később -, mi legyen most? - Megreggelizünk, aztán visszamegyünk a Kis Házba. Átvesszük az egészet elölről. Együtt talán rábukkanunk olyan dolgokra, amelyekre külön-külön nem gondoltunk. - Még egy hónap az életemből - nyögte Bill, de aztán jó étvággyal tömni kezdte magába a kolbászokat. Ez pedig jó jel volt. Mindketten, hogy Annie szavaival éljek, jó étvágyúak vagyunk, míg mások, kevésbé kedvesen, falánknak neveznének bennünket. Annie addig etetett minket, amíg már egy falat sem fért belénk. Azután kitessékelt a konyhából. - Menjenek, vágjanak bele a munkába! biztatott bennünket derűsen. - Megtalálják a megoldást. Biztos vagyok benne! Jól esett, hogy legalább egy ember bízik a megoldásban. Dugig jóllakva másztunk vissza a hegyre. Mire felértünk, optimista hangulatba kerültem. De ezt bizonyára az okozta, hogy a talált anyag még az újdonság erejével hatott rám. Bill már a szemét kinézte, annyit tanulmányozta az iratokat, rajzokat. Amint visszaértünk a Kis Házba, nekiláttunk a tényleges munkának. Végigvettük a leveleket és a naplót még egyszer oldalról oldalra, napról napra, mondatról mondatra. Nem találtunk semmi újat, bár most már, miután egyszer rnár olvastuk, újra meg újra megtaláltuk a bizonyítékát a testvérházaspár-kapcsolat minden visszásságának. A levelek és a napló után elővettük a rajzokat. A heteromorfok olyan idegenek voltak, megjelenésükben annyira különböztek az embertől, hogy gyakran eltűnődtünk azon, hogyan működhet a testük, vagy mire valók azok a tárgyak, eszközök, amelyeket alaposabb megfigyeléssel felfedezhettünk a testükre erősítve vagy valamelyik csápjukban. Ám a vizsgálat végén semmivel sem voltunk okosabbak, mint kezdetben, semmi sem változtatta meg addigi elképzeléseinket. Már csak azok a számsorok maradtak hátra, amelyeket Louisa Derwent írt kézzel. Bill vélet-
lenszerűen kiválasztott egy oldalt, és elgondolkodva nézegetni kezdtük. - 1855 októberében csinálta - mondtam. Ahogyan a többit is. Vagyis az elutazásuk előtt. - Igy van. És Luke azt írta, hogy Louisa befejezte a szükséges számításokat. - Bill vádlón nézte a számokat, amelyek nem akarták elárulni nekünk a jelentésüket. - Mihez szükséges számításokat?! A válla fölött néztem bele a papírba. Húszegynéhány tétel szerepelt a táblázatban, valamennyi két- vagy háromjegyű szám. - Semmi kézzelfogható. De az egyértelmű, hogy valami köze van az utazásukhoz. Már csak az időpontból adódóan is. Ugyan mi máson dolgozhatott volna Louisa az utolsó napokban? - Egyáltalán nem úgy néz ki, mint egy navigációs utasítás. De tartalmazhatja a közbülső számításokat. Munkapéldány. - Bill visszalapozott az első oldalra. - Ez lehet a távolsága annak a helynek, ahová indultak. - Lehet, de az is lehet, hogy időbeli megjelölések, tömegértékek, szögek vagy ezer más
dolog. De még ha távolságok is, nem ismerjük a mértékegységüket. Lehetnek megadva mérföldben, kilométerben vagy bármi másban. Úgy hangzott, mintha lemondtam volna a dolog megoldásáról, de Bill jól ismerte az észjárásomat. Mindkettőnknek el kellett játszania az ördög ügyvédjének szerepét ahhoz, hogy ellenőrizzük egymás állításait, mert csak így kerülhettük el a felületességet és a hibás feltételezéseket. - Igazad van - mondta Bill nyugodtan. Lehet, hogy számtalan lehetőséget kell végigpróbálnunk, mielőtt ráakadunk a megoldásra. Kezdjük el a munkát, aztán meglátjuk, hova jutunk! Luke és Louisa Derwent valamilyen módon felhasználták ezeket a számításokat ahhoz, hogy eljussanak a heteromorfokhoz. Induljunk ki ebből, és egy pillanatra se tévesszük szem elől a célunkat, hogy rá akarunk találni a heteromorfok lakóhelyére! Nem kellett hangsúlyoznia a dolog jelentőségét. Ha megtaláljuk a heleromorfnak nevezett lények lakhelyét, talán az Analitikus Gépre
>
is rátalálunk. Másfelől előttünk állt a lehetősége annak is, hogy, akármennyire fájdalmas is ez, a Derwent házaspár sohasem érte el a célját, és a csontvázuk valahol a tenger mélyén nyugszik. Nekiálltunk tehát, hogy megfejtsük a számsorok jelentését. A munka megterhelő és időigényes volt, tele zsákutcával, de eszünkbe sem jutott, hogy feladjuk. Különféle megoldásokkal próbálkoztunk, és ellenőriztünk minden feltételezést. Baj csak akkor lesz, ha már kifogyunk az ötletekből. Csak két okból tartottunk szünetet: lejártunk enni a Nagy Házba, és éjjelente aludtunk. A két ház közti séták és a Trevelyan házaspárral folytatott beszélgetések tartottak bennünket a valóság talaján. Öt nap telt el ezzel a feszített munkával, de nem találtunk megoldást. A naplóba lejegyzett számsorok nem tartalmaztak elég információt. A hatodik nap, úgy dél tájban, végre belefutottunk egy problémába. Egy matematikai problémába. A feltételezések félelmetesen hosszú listáját tudhattuk már magunk mögött, iszonyú mennyiségű munkával, hogy leszűkítsük az elképzelések számát és a számításokat egy nagyon kellemetlen kinézetű, nem lineáris optimálásra. Ha ez kihozható egy teljes maximumra, és meg is oldható erre a maximumra, akkor lehetséges, hogy megkapjuk, legalábbis elméletileg, annak a helynek a koordinátáit a Földön, ahová Derwenték a legnagyobb valószínűséggel távoztak. Túl sok „ha". De sokkal rosszabb volt ennél az, hogy sem Bill, sem én nem találtunk egyetlen következetes lehetőséget sem a probléma megoldására. A próbálkozások sorozata kitöltötte volna hátralévő életünket, még a leggyorsabb számítógépek alkalmazásával is. Csak abban bízhattunk, hogy a modern számítógépes lehetőségek elegendőnek bizonyulnak arra, hogy kipótolják azokat a hiányzó adatokat, amelyekkel Louisa annak idején rendelkezett, de amelyek a számunkra nem álltak rendelkezésre. A küzdelem még nem ért véget. Amikor erre a következtetésre jutottunk, a konyhában ültünk. - Hol van a legközelebbi telefon? - kérdeztem.
- Gondolom, hogy Dunedinben - válaszolta Bill. - Miért? - Eljutottunk addig a pontig, ameddig ketten eljuthattunk. A továbbiakhoz szükségünk lesz egy szakember segítségére. - Utálom ezt, de egyet kell értenem veled. Bill felállt. - Nincs tovább. A legjobb szakemberre lesz szükségünk. - Őt akarom felhívni. - És mit akarsz neki mondani? Egyáltalán, mit mondhatunk el? - Részleteket, morzsákat. Olyan keveset, amennyire csak lehet. - A kabátomért nyúltam, aztán felvettem a számítási eredményeinket. Egyelőre bízniuk kell bennünk. - És éppen ugyanolyan fanatikusoknak kell lenniük, mint mi vagyunk - tette hozzá Bill. Az emberek, akikre szükségünk volt, éppen ilyenek voltak. Kimentünk a házból. Végül is mégse Dunedinbe mentünk, hanem egyenesen Christchurchbe, az egyetemre, ahonnan Bill bármikor szabadon telefonálhatott. Kerestünk egy üres szobát, és felhívtam a Stanford Computer Science vállalatot. A mellékállomás száma már réginek bizonyult, de néhány kapcsolás árán végül elértem, akit akartam. Ezen egy kissé meglepődtem, mert a barátom, aki társaságkedvelő agglegény volt, gyakran csavargott mindenfelé a világban. - Hogy vagy? - kérdezte Gene, miután megtudta, kivel beszél. Ez úgy hangzott, mint egy beszélgetés szabványos nyitómondata valakivel, akit évek óta nem láttunk. Valójában azonban az ilyen telefonhívásokkor általában félórás közelségben voltunk egymáshoz. Megebédeltünk vagy megvacsoráztunk együtt, beszélgettünk életről, halálról, matematikáról, aztán jártuk tovább a magunk útját. - Christchurchben vagyok. Űj-Zélandon. - Igen... - A vonal végén beálló csönd arra utalt, hogy Gene emészti a hallottakat. - Nos, figyelek. Minden rendben? - Velem minden rendben, de szükségem lenne egy algoritmusra.
Felvázoltam a probléma lényegét, végighallgatott, aztán megkérdezte: - Úgy hangzik, mint az Utazó Kereskedő problémájának lebutított változata, amelyben hiányzik jó pár adat. - Mi is így látjuk. Megvan jó pár távolsági adat, és azt is tudjuk, hogy néhány helynek és végpontnak szárazföldre kell esnie. A földrajzi elhelyezkedés is szűkíti a lehetőségeket. Az a gond, hogy nem áll össze az egész. - Pompás! - mondta Gene, és a hangjából hallatszott, hogy valóban örül a feladatnak. Szinte láttam, ahogy összedörzsöli a kezét a kihívás feletti megelégedettségében. - Abból, amit elmondtál, úgy gondolom, hogy ez egyértelműen nem polinomiális, hacsak nincs még több információtok. Még fogalmam sincs arról, hogyan oldom meg, de rnár vannak ötleteim. Add meg az összes részletet! - Természetesen. Csak azért mondtam el mindezt, hogy máris elkezdj gondolkodni a dolgon. Az éjféli géppel megyek, és ott vagyok San Franciscóban körülbelül reggel nyolcra, az ottani idő szerint. Nálad lehetek fél tizenkettőre. Minden adat megvan írásban. - Ilyen sürgős? - Olyasforma. Ha jó neked, akkor ebédnél megbeszélhetjük a dolgot. Miután lettem a kagylót, Bill Rigley aggodalmas fejcsóválással nézett rám. - Biztos vagy abban, hogy jó lesz így? Alig mondhatsz neki valamit! - Kevesebb is elég lesz, mint gondolod! Gene segít, ebben biztos vagyok. Egyszeriben rádöbbentem, hogy mit csinálok. Elkezdtem hasznosítani egy negyed évszázadon át gyűjtött intellektuális „csipjeimet". - Gyere - mondtam Bilinek -, még egyszer átvesszük az egészet, aztán indulnom kell. A munka utolsó fázisa egyszerű volt. Bill viszszament a Kis Házba, és megbizonyosodott arról, hogy semmit sem hagytunk figyelmen kívül, egyetlen információt sem, amely a segítségünkre lehet. Én elindultam az Egyesült Államok felé, hogy megoldást találjak számítási problémáinkra. Bill becslése egy 2000 órás gépidőről a Cray-YMP-n elég elrettentően hatott.
Egy órával a tervezett után érkeztem San Franciscóba az időeltolódástól kimerülve. Az elvesztett időt behoztam a Palo Altóba vezető úton, és délben már ott ültem Constanzában Gene házának nappalijában. Az igazat megvallva, Gene nem várta meg, hogy megérkezzem. Már egy csomó emberrel beszélt szerte az USA-ban és Kanadában, hogy kiderítse, van-e valami új és izgalmas felfedezés azon a területen, amelyen dolgoznunk kell. Elmeséltem neki egy leegyszerűsített történetet Louisa Derwentről és az eltűnt Analitikus Gépről. Elhallgattam minden, az idegen lényekre vonatkozó adatot, majd odaadtam neki azt a másolatot, amelyet én készítettem a számításainkról, és a nyers adatokat is, amelyekből dolgoztunk. Mialatt dolgozott, megkértem, hogy telefonálhassak, és fáradtan belevágtam a következő fázisba. Gene készít nekünk egy algoritmust, ebben biztos voltam, méghozzá a legjobbat, amelyet csak kaphatunk. De még ennek a birtokában is hatalmas számításiproblémával nézünk szembe. Nem vártam meg, hogy szembesüljek a probléma méretével. Feltéve, hogy Bill-lel helyesen gondolkodtunk, több elkerülhetetlen dolog is várt ránk. Szükségünk lesz például a Föld teljes földrajzi digitális adatbázisára, de legalábbis a déli féltekére vonatkozóan, pontos szárazföld-tenger határsávokkal. Ez ügyben az első telefonhívás eredménye nem bizonyult kielégítőnek. A Defense Mapping Agency bizonyára rendelkezett olyan térképekkel, amilyenekre szükségem volt, de azok egészen biztosan nem kaphatók kereskedelmi fogalomban. Egy barátom (a nevét nem adhatom meg) megígérte, hogy utánanéz, és vagy szerez nekem kéz alatt kölcsönbe egy másolatot, vagy felkutatja a legjobb hozzáférhető változatot. Fel kellett még hívnom Marvin Minskyt is a MIT Media Labnél. Ránéztem az órára, miközben tárcsáztam. Háromnegyed kettő. A keleti parton már a munkaidő végéhez közelednek. Úgy éreztem, hogy az én munkaidőm már régen lejárt. Megint szerencsém volt. Személyesen vette fel a telefont, és hangjában őszinte csodálkozás érződött. Ismertük egymást, de azért annyira
nem jól - vagyis nem volt olyan jó barátom, mint Bill vagy Gene. - Megvan még a munkakapcsolatod a Thinking Machine Corporationnel? - kérdeztem tőle. - Igen...? - Ha egy állítás egyben kérdés is lehet, akkor ez az volt. - Danny Hillis még a vezető tudósuk? -Ő... - Akkor jó. Emlékszel arra, amikor pár évvel ezelőtt Pasadenában bemutattál bennünket egymásnak? - A Voyager Neptun űrszondánál? Hogyne emlékeznék! - A hangja egyre zavarodottabban csengett. És ez természetes is volt. Elképzelhetetlenül fáradt voltam, és minden erőmmel azon küszködtem, hogy a gondolataim ne kalandozzanak el mindenféle nemkívánatos területre. - Szükségem lesz pár száz órányi gépidőre magyaráztam. - Méghozzá a leggyorsabb gépen. - Nem velem kellene beszélned. - Szükségem lehet néhány magas szintű hozzáférésre is - folytattam, mintha meg sem hallottam volna. - Volna néhány perced, hogy felvázoljam, miről lenne szó? - A te pénzed - mondta furcsa éllel a hangjában, ami érthető volt, hiszen a kíváncsiságát piszkálgattam. - Szívesebben mondanám el személyesen. Esetleg holnap reggel? - Pénteken? Tartsd egy percig! - Bármikor megfelel - mondtam, miközben a vonal túlsó végén fojtott beszélgetés kezdődött. - Nem veszem igénybe sok idődet. Azt mondtad, holnap péntek lesz? Mintha elvesztettem volna valahol egy egész napot. Sebaj. Holnap délre végzek, és akkor átaludhatom az egész hétvégét. A dolgok viharos gyorsasággal száguldottak egy beláthatatlan vég felé, és pont akkor, amikor Bill és én a maximális gyorsaságra vágytunk, hirtelen minden lassú mászássá fékeződött le. Pontosabban mondva, ez a sebességváltás csak a tudatunkban következett be. A valóságban nagyon is jó, sőt látványos tempóban történtek a dolgok.
>
Gene például pár nap alatt elkészítette az algoritmust. Természetesen szerette volna finomítani, főleg a párhuzamos feldolgozást akarta optimalizálni, de nem volt értelme tovább várni a programozással. Bill is átrepült Új-Zélandról, és mindketten Massachusettsbe mentünk. Tíz nap alatt rendelkezésünkre állt egy működő program, és a megfelelő földrajzi adatokat is megszereztem online módon. Már aznap elkezdtük futtatni a programot, és ez sikeresnek is bizonyult, már ha a siker szót úgy értelmezzük, hogy működött. De egyelőre semmiféle értékelhető eredményt nem kaptunk. Ránk köszöntött a tömény unalom időszaka. A bizonytalannak ítélt beviteli paramétereket a teljes megengedett tartományban futtattuk minden lehetséges variációban. A programot azért készíttettük el, hogy automatikusan futtassa a paraméter-variációkat, és továbblépjen a következőre, valahányszor nem kaptunk kielégítő eredményt. Bill és én mégis - éppen úgy, mintha fejben számoltunk volna - képtelenek voltunk elszakadni a számítógéptől. Látni akartuk minden egyes folyamat eredményét, és ott akartunk lenni, ha, vagyis amikor végre megkapjuk a végeredményt. Az elkövetkező négy nap még csak reményeket sem keltett bennünk. Minden eredményként kapott maximum reménytelenül széles volt, és elfogadhatatlanul rosszul definiált. Állandóan a gépteremben lógtunk, csak rövid szundikálásokra és étkezésekre távoztunk. Fiatalságunkra emlékeztetetett bennünket ez az időszak, amikor a kézzel végzett hibakeresés volt az egyetlen lehetséges eljárás. A késő éjszakai órákban úgy éreztem, hogy a számítógépgenerációk különös egybetorkolásának vagyok tanúja. Itt vagyunk, és ugyanúgy dolgozunk, ahogyan évekkel ezelőtt tettük, csakhogy most napjaink legmodernebb számítógépével nyomozunk az elődje után. Nyilvánvalóan rettenetesen idegesítettük az operátorokat, mivel tépelődtünk a bemenő adatok felett, és mérgelődtünk a kijövő adatokon, de senki sem tett egyetlen negatív jellegű megjegyzést sem. Bizonyára tudták a kósza híresztelésekből, vagy egyszerűen csak látták a visel-
kedésünkből, hogy valamiért nagyon fontosak nekünk ezek a számítások. Biztattak bennünket arra, hogy pihenjünk, és együnk valamit, de egyszerűen elképzelhetetlen volt a számunkra, hogy amikor végre az az eredmény, amire Bill és én oly nagyon várunk, kijön a gépből, egyikünk sem legyen jelen. A hívás reggel fél kilenckor érkezett. Egy órával korábban hagytuk ott a számítógépet, és éppen reggeliztünk a Royal Sonesta motelben, a gépállomás közelében. - Van itt valami, amit látniuk kell - mondta bizonytalan hangon az egyik operátor. Több ezer végeredmény feletti csalódottságunkra emlékezve félt túlzott reményeket ébreszteni bennünk. - Kaptunk egy éles csúcsot. Nagyon keskeny és magas. Kikövetkeztették, hogy mire várunk. - Már megyünk is! - mondta Bill, és félbehagyva a reggelit - ami ritkán esett meg velünk -, rohantunk vissza a gépterembe. A kocsiban egy szót sem szóltunk. A kapott eredmény pontosan olyan volt, amilyennek az operátor leírta. A kétdimenziós valószínűségi sűrűségfüggvény kirajzolt egy sorozat gyönyörű koncentrikus ellipszist egy adott földrajzi pont köré. Leellenőrizhettük volna a koordinátákat a földrajzi adatbázisban, de túlságosan izgatottak voltunk ahhoz, hogy kivárjuk ennek az eredményét. Bill hozott magával egy Times földrajzi atlaszt Aucklandből, és mindig magánál tartotta. Gyorsan felütötte, és megkereste benne a kapott hosszúsági és szélességi pontokat. - Istenem - nyögte néhány másodperc múlva -, ez Déli-Georgia! Első elképedésem után - hogyan juthatott el a Derwent házaspár dél-Georgiába, ilyen hihetetlen távolságra az Egyesült Államok délkeleti részére - megnéztem a térképen azt a pontot, ahová Bill ujja mutatott. Déli-Georgia nem azonos Georgia állam déli részével, hanem egy sziget. Még sohasem hallottam róla. Egy magányos földdarab az Atlanti-óceán déli részén. Bill, természetesen, rengeteg mindent tudott erről a szigetről. Már korábban megtapasztaltam, hogy a déli féltekén élő emberek általában
jóval többet tudnak féltekéjük földrajzáról, mint az északin lakók. Bill magyarázata, hogy a déli féltekén jóval kevesebb a föld, mint az északin, igaz, de mégsem meggyőző. Persze mindez nem számított, mert alig huszonnégy órán belül én is megtudtam majdnem mindent, amit Déli-Georgiáról tudni lehet. Cs ez nem valami sok. A „Szent Grál", amit Billlel oly erősen kerestünk, egy körülbelül 160 km hosszú és 32 km széles magányos sziget az óceánban. Közel 3000 m magas hegye sziklás meredéllyel és gleccserekkel zuhan a tengerbe. Ha azt mondanám, hogy a sziget belseje érdektelen terület, nem mondanék igazat, mert eddig senki sem vette a fáradságot, hogy igazából felderítse. Déli-Georgia a 19. század második felében élte rövid fénykorát, amikor az Antarktisz bálnavadászainak bázisaként szolgált. De ekkortájt is inkább a sziget partvidékét lakták. 1916-ban Shackleton maroknyi csapata élén makacs eltökéltséggel és szerencsésen áthatolt a szigetet borító hegyvidéken, hogy segítséget találjon antarktiszi expedíciója zátonyra futott túlélőinek. A következő expedícióra 1955-ig kellett várni, amikor egy brit földmérő csapat vágott keresztül a szigeten. És ezzel véget is ér Déli-Georgia története. Egyetlen iparága a bálnavadászat volt. Ennek hanyatlásával a városai, Husvik és Grytviken kihaltak. A sziget visszatért természetes állapotába, és kívül került a civilizáción. Ám Bill nem ezek miatt az okok miatt kiáltotta, hogy „Istenem!", amikor az ujja rábökött Déli-Georgia szigetére. A sziget elhelyezkedése hökkentette meg az Atlanti-óceánban az 54. szélességi kör alatt, 9600 km-re Új-Zélandtól, vagy a heteromorfoknak nevezett élőlények téli szállásától a Macquarie-szigeten. És ezt a 9600 km-t nem gyengéd szelek szárnyán, kellemes és biztonságos kereskedelmi úton kell elképzelni.
- Nézd Derwent lehetőségeit! - mutatta Bill a térképet. - Indulhatott nyugatra Afrika alatt a Jóreménység fokán át. De ez a hosszabb út: 15 000-16 000 km, és végig az uralkodó széliránnyal szemben. Vagy indulhatott keletnek. Ez a rövidebb út, kb. 9600 km, és általában hátszéllel. De így keresztül kellett hajóznia a Csendes-óceán déli részén, át a Drake-átjárón a Horn-fok és az Antarktisz között. Utánaolvastam, és tudom, mit jelentett ez az út az Atlanti-óceán viharzónáján át. A déltengerek manapság nem okoznak fejfájást a hajósoknak, de száz évvel ezelőtt a Horn-fok legendásnak számított minden tengerész számára. Ez a vad viharok helyszíne, ahol a hullámok iszonytató méretűek, és a szelek gyilkos erővel rontanak a hajókra, különösen a Drake-átjáróban. Mégis, biztos vagyok benne, hogy Luke Derwent ezt az utat választotta, mert ez a rövidebb, és neki nem volt vesztegetni való ideje. Miközben olvasással információt gyűjtöttem, Bill az utazásunkat tervezte. Nem volt kérdés, hogy elutazunk Déli-Georgiába. Bár agyam minden racionális része azt harsogta, erősebben, mint korábban bármikor, hogy semmit sem találunk Déli-Georgia szigetén. Luke és Louisa Derwent ugyanis nem juthatott el erre a szigetre. Meghaltak, mint oly sokan mások a borzalmas úton a Horn-fokon át. Ráadásul nincs is ott semmi, amit megtalálhatnánk. Pontosan tudtuk. Mégis megcsapoltuk a pénzforrásainkat, és Bill pontos útitervet készített. Elrepülünk Buenos Airesbe, és onnan a Falkland-szigetekre. Innen a végső 1300 km-t Déli-Georgiába hajóval tesszük meg, természetesen egy olyan hajóval, amely szállíthatja azt a kétszemélyes repülőgépet is, amivel majd a szigeten felfedező utakat tehetünk. Máris legalább olyan jól ismertük a DéliGeorgia szigetet, mint bárki más, aki a felfedezésével foglalkozott. Szereztem egy tucatnyi SPOTműholdas felvételt a szigetről. Jó minőségű,
felhőmentes felvételeket tízméteres felbontással. Újra meg újra átnéztem ezeket, anomáliákat keresve, olyanokat, amilyeneket találni akartunk. Bill is ugyanezt csinálta. Ám ezen a ponton a személyes érdeklődésünk különös módon elkanyarodott egymástól. Bill célja a számítógép, az Analitikus Gép volt, amely az utóbbi hónapokban uralta az életét. Gondosan lejegyzett minden lépést, amivel eljutott az Analitikus Gép alkatrészeinek megtalálásához Új-Zélandon, és az ezt követő eseményeket is. Leírta, hogy mit és hol talált meg a Kis Házban. Mindenről másolatot készített, amit elküldött az egyetem könyvtárának, a British Museum nak, a Kongresszusi Könyvtárnak és a Reed Collectionnek, amely ritka könyvek és kéziratok gyűjteménye volt a Dunedini Városi Könyvtárban. Ha megtaláljuk az Analitikus Gép elnevezésű számítógépet, vagy akár csak egy részét Déli-Georgiában, az bizonyítaná az új-zélandi leletek eredetiségét. És én mit szerettem volna találni? Bizonyítékot Louisa Derwent számítógépének létezésére, természetesen, de többet is ennél, megtalálni a heleromorfnak nevezett élőlények nyomát. De mindezek mögött a gondolataim gyakran fordultak Luke Derwent felé, és arra, ahogyan a lehetségest kereste. Azt mondta Louisának, hogy az útjuk célja elvinni a kereszténységet a „hideget szerető embereknek", de valójában nem ezért kelt útra. A szíve mélyén egy sokkal önzőbb cél vezette. Sokkal kevésbé érdekelte a heteromorfok megtérítése, mint orvosi képességeik. Mi másért vitte volna magával, pusztán kereskedési céllal Louisa sérülékeny gépét, „minden idők legnagyobb csodáját", egy mechanikus működésű számítógépet olyan lényeknek, akik apró és hatékony gépeikkel még a fajok közti kommunikációt is sikeresen megoldották. Teljes egészében megértettem Luke Derwent gondolkodását azokban a napokban, amikor útnak indult keletnek. Élete egyetlen szerelme
haldoklott, és őt eltöltötte a reménytelenség. Megpróbálhatja megmenteni a szeretett nőt, még annak árán is, hogy megkockáztatja a halált a vad déli vizeken. Veszélybe sodorta volna saját és a legénysége életét és halhatatlan lelkét azért az egy az ezerhez esélyért, hogy megmentse a feleségét? Vállalná-e valaki ezt a veszélyt? Tudom a választ erre a kérdésre. Bárki vállalná a kockázatot, és áldottnak tekintené magát az esélyért, amit Istentől kap. Én is meg akartam találni az Analitikus Gépet Déli-Georgia szigetén, de meg akartam találni a heteromorfokat is. És mindezen felül bizonyítékot akartam találni arra, hogy Luke Derwentnek sikerült megvalósítania a lehetetlent. Akartam látni, hogy megtette, és meg akartam találni Louisa jégbe fagyott, de élő testét, amint megmentőjére, meggyógyítójára vár a sziget nyugvó gleccsereiben. Kaptam egy lehetőséget arra, hogy megtapasztaljam azt, hogy a valóság olykor gyengéd is lehet az emberhez. Pusztán két nap alall leutazunk délre Bill-lel, hogy bizonyítékokat találjunk, és szembenézzünk a saját „lehetségesünkkel". És akkor megtudjuk. Ám ekkor, az utolsó pillanatban, amikor minden elkészült, az utazás küszöbén, az események egy egészen bonyolult mintázatba álltak össze. És nem láthattam tisztán, hogy mindaz, ami történt, a segítségünkre lesz, vagy hátráltat majd minket. Még Christchurchben Bill azon aggodalmaskodott, hogy mil mondok majd azoknak, akiktől segítséget kérünk. Azzal nyugtatgattam, hogy csak annyit árulok el, amennyit feltétlenül szükséges, és meg is tartottam a szavam. Senki sem tudott meg egy részletnél többet a történetből, és a segítőinket egy egész kontinens választotta el egymástól. Azonban a világ legokosabb embereivel dolgoztunk együtt, és napjainkban a fizikai elkülönülés az égvilágon semmit sem jelent. Az
>
, CHARLES SHEFFIELD
Angliában született amerikai matematikus, fizikus, SF-író, 1935-ben született. Első elbeszélése, a „What Song the Sirens Sang" 1977-ben jelent meg, a Galaxy magazinban. Bemutatkozó regénye, az 1978-as Sight of Proteus, mely egyrészt az elismert hard-SF szerzők közé emelte íróját, másrészt egy trilógia nyitó kötetévé vált. A 80-as években a legváltozatosabb témákat vette sorra, az űroperától az alternatív történelmen át a horrorig. A 90-es években ifjúsági sorozatokkal hódított meg újabb közönséget. 2002-ben hunyt el.
emberek társalognak egymással a világhálón keresztül. A GEnie örvénylő mélyén vagy az Ethernet láthatatlan pókhálóin kritikus menynyiségű kapcsolat létesült. És elkezdődött az elkerülhetetlen párbeszéd. Bill szinte véletlenszerűen bukkant a dolog nyomára, amikor egy utazási irodával a Buenos Airesbe irányuló repülőútról tárgyalt. És azóta következetesen nyomon követem az eseményeket. Nem mi vagyunk az egyetlenek, akik a Déli-Georgia szigetet tűzték ki úti célul. Legalább három másik csoport tervezi ezt az utat, és bizonyára még többen is vannak. A MIT Artificial Intelligence Lab munkatársainak fele akar délre utazni. Ugyanígy a Stanford Computer Science Department, a Lawrence Berkeley és Lawrence Livermore dolgozóinak java része. Dél-Kaliforniából, előreláthatóan egy Los Angeles-i központú csoport indul útnak. Nivent, Pournelle-t, Forwardot, Benfordot és Brint nem lehet elérni. A JPL munkatársai varázslatos módon mind eltűntek. Számos tudós és író nem veszi fel a telefonját. Mit csinál ez a sok ember? Egyéniségekről beszélünk, végtelen kíváncsisággal és rengeteg egyszer használatos szerzeménnyel. Ismerve az emberek igényeit, nem lepődnék meg, ha a Queen Maryt ismét üzembe helyeznék kiszakítva Long Beach-i kikötőjéből, és elindítanák délre. Hacsak a sietség nem mondana ennek ellent. Mert aki siet, az a légi utat választja. Senki sem akar lekésni semmiről. Ezek az emberek egy pillanatig sem haboztak, hogy elutazzanak-e Pasadenába megcsodálni a külső bolygók kutatására szolgáló Voyager bolygószondákat, vagy
Mexikóba és Hawaiira a teljes napfogyatkozás miatt. Elképzelhetetlen, hogy kihagyják az évszázad, bármelyik évszázad nagy felfedezését! Ráadásul nem csupán megfigyelők akarnak lenni, hanem ha módjukban áll, részt akarnak venni magában a felfedezésben is. Tucatjával, húszasával, százával nyüzsögnek majd DéliGeorgia szigetén a legmodernebb laptopokkal, GPS-ekkel, magánrepülőgépekkel és nagy érzékenységű érzékelő-berendezésekkel felszerelve. A logika ugyan azt diktálja nekik, amit nekem is, hogy nem találunk majd az égvilágon semmit. Luke és Louisa Derwent már egy évszázada halottak, ott nyugszanak a Drake-átjáró mélyén a jeges vízben, és velük együtt pihen az Analitikus Gép elnevezésű számítógép Louisa által épített változata, ha ugyan létezett valaha. A heteromorfok, ha ugyan éltek egyáltalán Déli-Georgián, már régen elmentek onnan. Jól tudom ezt, és Bill is tudja. De akár nyerünk, akár vesztünk, nem hátrálunk meg. Ahogyan a többi ember sem. Nyerünk vagy vesztünk. De tudok még valamit. Azt, hogy miután sokszínű, energikus, kíváncsi, ártatlan és rokonszenves áradatunk elvonul, Déli-Georgia szigete sohasem lesz már a régi. Ezt a történetet Garry Tee-nek ajánlom, - aki a számítógép-tudományok professzora az Aucklandi Egyetemen; - aki matematikus, számítógép-specialista és tudománytörténettel foglalkozik; - aki megtalálta Babbage Differenciálgépének számos darabját Dunedinben, Új-Zélandon; - aki az 1950-es években a DEUCE-számítógép programozásával kezdte pályafutását, és aki azóta is igaz barát és jó munkatárs; - aki csak úgy Bill Rigley, ahogy ez a történet velem esett meg. Fedina Lídia fordítása
Mindnyájan ismerjük a királylány és a béka klasszikus meséjét. Most olvassuk el a történet lélektani megközelítését...
Patricia McKillip
VARANGY A
Z
ELSŐ DOLOG, ami szembeszökik, az,
hogy a szerelmesem modortalan volt. Úgy viselkedett, mint egy elkényezteti gyerkőc, amint megkapta, amit akart. Ha nem lett volna az apja, mi történt volna velem? Még mindig a kút körül lebzselnék ahelyett, hogy selymekbe öltözöm, és koronát viselek, és hajbókolnak nekem, arról már nem is beszélve, hogy folyton föl s alá bukunk nászágyunk sötét, nedves barlangjába, fókaként szelve át a szaténhullámokat, kaffogva és fügéket hajítva egymásnak, aztán újra alámerülve a puha, gömbölyded gyümölccsel a szánkban. A kedvesem először egy bizonyos fokú precizitással, mely hiányzott későbbi panaszaiból, „vén totty"-nak nevezett. Sosem volt képes megkülönböztetni egy békát egy varangytól. Miért, tűnődhetsz el, akarná bármelyik önérzetes varangy, miután hozzávágta a falhoz egy dühöngő kölyöknek is beillő királykisasszony, visszanyerve saját alakját, elvenni őt feleségül? A kedves nem csak fondorlatos volt, mindenfélét ígérve nekem, aztán fütyülve ígéreteire, amikor egy varangy hideg közelsége fenyegette, hanem a tetejébe még összeférhetetlen is. A sztorinak, ami az utókorra maradt, ezen a ponton nincs semmi értelme: miért jutalmazná a hazugságokat és dührohamot egy daliás királyfi? A királykisasszony nem akart beengedni engem a
kastélyba, nem akart enni adni nekem, nem akart hozzám érni; és mindenekfölött nem akart engem az ágyában. Amikor rimánkodtam, hogy könyörüljön meg rajtam, váljon újra azzá az édes, hüppögő, elbűvölő gyermekké a kút mellett, aki mindent megígért, amit csak kértem; fölkapott engem, mintha az az aranylabda lennék, amit megmentettem számára, és úgy a kövekhez vágott, hogy visszapattantam. És ha elhibázta volna a falat, és kirepülök egy ablakon, mi történt volna? Vajon eltotyogtam volna, motyogva és bicegve a holdfényben, hogy visszacsusszanjak a kútba, míg a sors egy újabb aranylabdát nem vet az utamba? Talán. A kedves sosem fogja megtudni. Az apja jó színben jelenik meg a mesékben. Egy becsületes ember, folyton nyaggatja idegesítő lánya, aki megpróbálja hízelgéssel és nyafogással kihúzni magát az ígéretek teljesítése alól. Egy király, aki beleegyezik, hogy egy varangy egyen az asztalánál, nem másért, csak hogy megtartassa a lányával annak ígéretét. - Papa, kérlek, ne! - könyörgött a királykisaszszony, szürke szeme csupa könny, pont amilyennek először láttam őt, göndör haja, aranyszínű, mint a labdája, kibújva a hajtűkből a vállára omlik. - Papa,
>
kérlek, ne kényszeríts, hogy beengedjem! Ne kényszeríts, hogy megosszam vele az ételem! Ne kényszeríts, hogy megérintsem! Meghalok, ha hozzá kell érnem egy békához! - Ez egy varangy - szólt közbe egy ponton az apja, miközben nézte, amint bort iszom a királykisasszony serlegéből. A lány örökölte apja szürke szemét; de a király kicsivel tisztábban látott, mint ő, de nem eléggé: csak ahhoz eléggé, hogy leckeként használjon engem a lánya életében. - Béka, varangy, mi a különbség? Papa, kérlek, ne kényszeríts! - A varangyok - magyarázta a király precízen általában csúnyábbak, mint a békák. Legtöbbjüknek rücskös, csupa dudor bőre van... - Elkapom a bibircsókokat tőle, papa! - Az csak mese. Figyeld meg zömök testét, rövid lábait, melyek jelentéktelen ugrásokra valók, vagy akár gyaloglásra, mint egy kutyáé! Vedd szemügyre iszapbarna színezetét! - tette hozzá, belemelegedve a témába, miközben én végére értem lánya desszertjének. - Egész érdekes szaporodási szokásaik vannak. Némelyik a szárazföldön rak petét, nem a vízben. Mások apró, máris teljesen kialakult varangyoknak adnak életet. A bábavarangyoknál a hím hordozza a petéket magával, míg ki nem kelnek, nedvesen tartva őket a... -Ez undorító! - Szeretném, ha most ágyba vinnél - jegyeztem meg, beletörölve a számat a királykisasszony hímzett asztalkendőjébe. - Papa! - Megígérted! - emlékeztettem szemrehányóan. - Nem tudok fölmenni a lépcsőn, neked kell fölvinned engem. Ahogy atyád rámutatott, a végtagjaim rövidek. - Papa, kérlek! - Megígérted - válaszolta az apja fagyosan, egy becsületes ember. A királykisasszonynak okulnia kell a leckéből, aminek ára csupán annyi, hogy ágyát kútvíz fogja szennyezni, hogy a levegő egy bizonyos fokig nyirkos lesz. Ugyan, mi baja eshetne? Én mindig is azt gondoltam, hogy a lány ösztönei nagyon is jók voltak. Először is: vegyük figyelembe a korát! Fiatal, szép, épp csak házasulandó korú, már csókolózhatott - noha a közhittel ellentétben, nem velem -, de egész biztosan nem vitt senkit az ágyába a dadáján és a babáin kívül. Ki akarna egy csúf, nyir-
kos és bibircsókos varangyot az ágyába ahelyett, ami után már bizonyosan tétova vágyódást érzett? És az után a rengeteg szaporodással kapcsolatos beszéd után! Valami duzzadt és követeléséhez ragaszkodó, alaktalanul mozgolódva a lány takarója alatt, miközben ő megpróbál aludni, valami hideg, nedves, ami nem ismer tréfát - ki hibáztathatja, amiért kijött a sodrából? De akkor miért tette azokat az ígérteteket? Mert valami a szívében, a velejében fölismert engem. Kezdjük a kút melletti hársfa alatt üldögélő gyerekkel! A lány azt hiszi, egyedül van, noha a világa, ezt tudja, ismerős és kielégítő módon forog tovább a fákon túli elegáns kastélyban. A hárs már virít, hamvas virágai lesodródnak a lány hajára; lehullanak, és a sötét vízen lebegnek. Szellő simogatja a lány haját, az orcáját, aki szórakozottan dobálgatja kedvenc játékszerét, egy aranylabdát, az égbe föl, élvezi teste hajlékonyságát és kecsességét, a vékony selyem érintését a bőrén. Kedvenc ruháját viseli, mely zöld, mint a szív alakú hárslevelek; ettől úgy érzi, mintha a szél szárnyán könnyedén szálló levél lenne. Eldobja a labdát, belélegzi a fából, a kertekből, a kútkáva nedves talajából eredő illatoktól sűrű és mámorító levegőt. Elkapja a labdát, újra földobja, nem gondol semmire. Eltéveszti a labdát. Az loccsanva esik bele a kút kellős közepébe, és - az aranyerezettel megterhelve - eltűnik szem elől. A királykisasszonynak fogalma sincs, mennyire mély a víz, miféle kígyók és ezüstös angolnák élhetnek benne, milyen magasra élhetnek föl a fűszálak, hogy köré tekeredjenek, ha bele merészel ugrani. Azt teszi, ami mindig bevált eddigi rövid életében: sírva fakad. Én pedig színre lépek. A királykisasszony gyásza valódi és igencsak megindító, mintha labda helyett gyermeket ejtett volna a kútba. Szinte észre sem vesz engem. Csekély hatással vagyok a bánatára, s csak mint eszköz, mely végét vetheti annak. Tapasztalata szerint a segítség ott terem, amikor hívja; kétségbeesése átformálja a világot, s úgy még a varangyok is képesek beszédre. Összes figyelme épp a vízre összpontosul, amikor meghallja a hangom. Türelmetlenül szólal meg, selymeivel megtörli a szemét, hogy jobban belelásson a fodrozódó árnyékokba. - Ó, egy béka! Vén totty, beejtettem a labdám a vízbe, muszáj visszakapjam! Meghalok nélküle! Bár-
, PATRICIA MCKILLIP
Amerikai írónő, 1948-ban született. Pályáját fantasykötetekkel kezdte, melyekkel eleinte gyermekközönséget célzott meg. Művei később fokozatosan komolyodtak, és a karrierje első csúcspontját jelentő RiddleMaster trilógia (1976-79) már egy szépirodalmi igényességgel megírt fantasy lett. A '80-as évekből legjelentősebb műve a Fool's Run (1987), mely az Orpheusz-mítosz modern változata. Azóta ismét főleg a fantasy zsánerében alkot. Magyarul két rövid regénye jelent meg (egy kötetben): az Óföld elfeledett vadjai és a Vadág erdeiben.
mit odaadok neked, ha visszaszerzed nekem, ezeket a gyöngyöket, a koronámat, bármit! És a papám is! Jóformán nem is hallja magát vagy engem. Nem vagyok más, csak egy béka, légyevéssel, úszással az iszapban, ücsörgéssel a nádban, és brekegéssel ütöm agyon az időt. A királykisasszony gyöngyei hasonlíthatnak a békák áttetsző petéire, de bennem nem támasztanak valódi érdeklődést. Igen, persze, hogy lehetek a játszópajtása, a társa; korábban is voltak már képzeletbeli barátai. Igen, ehetek a tányérjából, mind azt teszi. Igen, ihatok a serlegéből. Igen, alhatok az ágyában - igen, igen, bármit! Csak hagyd abba a brekegést, és szerezd vissza nekem a labdám! A lábához ejtem. Többé nem vagyok látható; képzeletbeli lettem, egy álomkép. Beszélő béka? Ne hülyéskedj, a békák nem beszélnek! Még amikor utánakiáltok, amint elszalad, kacagva és a labdát dobálgatva, ez az, amit biztosan tud: a békák nem beszélnek. - Várj rám! - kiáltom. - Megígérted! - De ő már nem hall engem. Mindegyik képzeletbeli barátja elenyészik, amikor már nincs többé szüksége rájuk. Így aztán minden bizonnyal élete első, halvány rettegésével hallotta nedves caplatásom a márványpadlón, mikor vacsoránál ült az apjával. Nem voltak egyedül, de vajon apja ele-
gánsan unott udvaroncai közül ki vonta volna kétségbe egy beszélő béka létezését? Az udvar folytatta az étkezést, titokban örömét lelve a királyi asztalnál zajló vitában. Némán ettem, és hallgattam tapintatos mormolásukat. A legtöbben a királykisasszony nézetét vallották, és azt kívánták, hogy távolítsanak el a lazacszálkákkal, gyümölcshéjakkal együtt, és minden teketória nélkül hajítsanak ki a konyhaajtón. Mások úgy vélték, apjának van igaza: ártalmatlan lecke leszek egy elkényeztetett leányzónak. A legtöbben csak egy békát láttak. Hogy egy mérgező bőrű varangy megérintse a királykisasszony serlegét, nyálnyomokat hagyva fenséges tányérján? Elképzelhetetlen! Következésképp béka lettem. Mások nem voltak olyan biztosak. A király persze fölismert engem, de - eltekintve attól a ténytől, hogy képes vagyok beszélni - úgy tűnt, azt hiszi, hogy minden más szempontból kiszámítható varangy módra fogok viselkedni az emberi lényekkel, főleg arra vágyva, hogy észre se vegyenek, és ne lapítsanak szét. De a királykisasszony tudta: fölmenni a lépcsőn vonakodó ujjai közt lógatva engem hátat fordítás lenne annak a szépséges délutánnak, az illatos hársfavirágoknak, az aranyhajú gyermeknek, amint hajigálja a labdát, pörögve és csillogva a nap felé, aztán nézi, ahogy leesik, a fény özönlik a leveleken át az árnyékba, míg a labda le nem pottyan, csalhatatlanul, viszsza a kezébe. Amikor a labda lezuhant a kút mélyére, a lány elvesztett önmagáért sírt. A varangyformát öltő jövővel szembesülve rossz alkut kötött: elcserélte a gyerekkorát rám. Ki vagyok én? Némelyik udvaronc ismert engem. Gazdagságuk és cicomájuk nem nyújtott menedéket a levegőtől vagy a sártól vagy a meséktől, amiket egyenesen a szívbe suttognak, amik a csizmatalpakhoz tapadnak, és életet szülnek. Ők egymást közt pusmognak. Hallgasd! - A varangy fájdalmat jelent és halált. Gondolj a rusnya tengeri varangyra, ami az óvatlan halász
kezébe lövi a tüskéit! Gondolj csak a mérgező varangyos galócára! - Ha az ember megöl egy varangyot puszta kézzel, a bőr az arcán és a kezén megkeményedik, rücskös, pörsenéses lesz. A varangyok kiszívják az alvók lélegzetét, s ezzel halált okoznak. - De vedd figyelembe a bábavarangyot, mind a hímnek, mind a nősténynek az élethez van köze! - Ha köpsz, és eltalálsz egy varangyot, meghalsz. - A vágott sebre helyezett varangy meggyógyítja a sérülést. - Ha az ember fölbőszít egy varangyot, az egy szörnyűséges méreggel fölfújja magát, és szétpukkad, magával ragadva bosszantóját is a halálba. - A varangyok az élet jelképei. Gondolj csak az egyiptomiakra, akik azt hitték, hogy a varangy a méhet jelképezi, és kiáltásai a még meg nem született gyermekek kiáltásai! -A nőstény élet. -Ez halál. - A nőstény a holdhoz tartozik, brekeg a növekvő holdra. Gondolj csak az északiakra, akik azt hiszik, hogy megmenti magát az életet, amikor az megérik, piros alma alakjában, és beleesik a kútba! -A nőstény élet. - Ez a halál. - A nőstény mindkettő. A királykisasszonynak, amint utálkozva fölcipel a lépcsőn, mindössze egy vászonfoszlány választja el testem alaktalan, rücskös tasakját az ujjaitól, én mérhetetlen és irracionális ingerültség forrása vagyok. Megmentettem az aranylabdáját, miért nem képes nagylelkűségre? Reggelre már itt sem leszek. De ő tudta, tudta legbelül, hallotta a pöttöm, láthatatlan békák brekegését; fölismerte a bábavarangyot. Ha nagylelkű lett volna, igenis reggelre eltűntem volna. De az ösztönei szilárdan kitartottak: veszélyt jelentek, maga vagyok az ismeretlen. Az voltam, amit akart is, nem is. Nem tudott elég gyorsan vagy elég erőszakosan megszabadulni tőlem. De mivel fölismert engem, és egy része fölsírt: Még ne! Még ne!, olyan messzire hajított magától, amennyire csak tehette anélkül, hogy szem elől veszítsen. Alakot váltani könnyű, folyton megteszem. Abban a pillanatban, hogy meglátott a padlón erős, fiatal végtagjaimmal és kábult arckifejezéssel, a fejem dörzsölgetve és bizonytalanul töprengve, vajon még mindig békamód csupasz vagyok-e, a kutamba
vetette a szívét, és utána ugrott maga is. Betakart egy pokróccal, bár csak azután, hogy meghökkent, és kíváncsi pillantást vetett a lényegre. Figyelemre méltó önuralommal fogadta el a jövőjét. Megsimogatta göndör hajam, amelynek színét, a szemem színével egyetemben, a kedvenc babájáról vettem, és meghallgatta szomorú történetem. Egy királyfi, mondtam neki. Egy boszorka, akit véletlenül megsértettem, ők, úgy látszik, könnyen sértődnek. A boszorkány varanggyá változtatott, s azt mondta... - Te mentettél meg! -jelentettem ki hálásan, szemet hunyva gorombasága fölött, ahogy ő is. - Azok, akik szeretnek, el lesznek ragadtatva, hogy újra látnak. Milyen gyönyörű vagy! - tettem hozzá. - Azért, mert a tiéd az első kedves arc, amit hosszú idő után látok? - Igen - felelte pihegve. - Nem. - Valahogy a kezünk összefonódott, mielőtt a királykisasszonynak eszébe jutott az illem. - Apámhoz kell vigyelek. - Talán először föl kellene öltöznöm. - Talán igen. És imigyen szaporodom és sokasodom, megpróbálva lépést tartani az összes hanggal a folyókban és tavakban, mocsarakban és ingoványokban, amelyek megszületésért kiáltanak. Némelyik mese egyszerűbb, mint a többi. Ez, mint a medence vize, első pillantásra olyan világosnak tűnik, mint a nap. Aztán, amikor vizet merítesz a kezedbe, és iól megnézed, elkezded látni benne nyüzsögni az összes apró rejtélyt, amiket, ha megnézés nélkül megittad volna a vizet, sosem láttál volna. De most, hogy láttad, ott állsz a tüzes nap alatt, szomjasan, ám korántsem bizonyosan, hogy inni fogsz, és azt kívánva, esetleg, bárcsak ne nézted volna meg olyan alaposan, bárcsak lenyeltél volna, és mentél volna utadra, fölfrissülve. Némelyik mese egyszerűbb, mint a többi. De csak rajta, igyál: a vége mindig ugyanaz! Sohár Anikó fordítása
Egy agyondigitalizált világ egyik szabályos, kiszámítható napján valami szokatlan zaj hallatszik a tetőről...
William Gibson
HULL A PELYHES 17. 12. 24. éjszakáján, habár a ház anyagát átszövő szenzorok egészen addig semmilyen értelmes létforma jelenlétét nem észlelték, azon kaptam magam, hogy valaki váratlanul elszólít abból a ritka, hamisítatlan és komoly különbségek árán indukált, felbecsülhetetlenül értékes, alkalmi állapotból, amit álomnak neveznek. Ahogy sietve öltözködni kezdtem, tudatában voltam, hogy azonnal több tucat felfegyverzett telejelenlét-drón reagált a hívásra, és már száguldanak is felém a Körzetből, szinte súrolva a Potomac dermesztő vizét. Veszedelmes, háromkaréjú légiegység létükre mi másra is hasonlítottak volna leginkább, mint a marslakók harci gépezeteire George barátunk 1953-as remekművéből, a Világok harcából? És míg valahonnan messze fentről meghallottam a zajt, a szüntelen kopogást, mintha harci helikopterek vasbakancsos zsoldosok egész osztagait ontanák a tetőre, egyre csak az járt a fejemben: ki lehet? Talán elhidegült nejem, Lady Betty-Jane Motel-6 Hyatt, a Független Wyomingi Főhercegség fő-főökomegbízottja?
Vagy maga Cleatus „Nagyvas" Sinyard, az Egyesült Államok elnöke és az Aggódó Értelmiség Északi Féltekei Közös Felvirágzás Övezetének örökös főtitkára? - Már megint megint magadban motyogsz, nagyfiú - szólalt meg Memory, ahogy reszkető víziója látomásszerűen éles fókuszba cikkant a felborzolt lepedőkön. Combjai meleg aranyként nyúltak el a Royal Stewart-tartánflanelen. Megigazította krómfényű korszázsának orrkúpjait. - Ja, és épp főbenjáró divalbűnl készülsz elkövetni. Ledermedtem. Az Elmore of Shinjuku frakking ropogósra keményített, fehér szegélye szánalmas látványt nyújtott félig betűrve a szívemnek kedves, szeretettel foltozgatott, borjúbőr jodhpur lovaglónadrág derékszíjába. Memorynak igaza volt. Gyöngyházszínű gombok röppentek szerteszét, akár egy raj miniatűr repülő csészealj, ahogy kihasítottam magam a felháborító Elmore-ból. Sietve kiválasztottam egy klasszikus Gap pólót, fölé pedig egy Ralph Lauren kordzubbonyt a vadászpuskával sakkban tartott okker árnyalatában. Amint meg-
, WILLIAM G I B S O N
1948-ban született amerikai szerző, aki azonban már huzamosabb ideje Kanadában él. A kiberpunk irányzat „atyja", akinek leghíresebb, Neurománc című regénye elnyerte mind a Hugo-, mind a Nebula-, mind pedig a Philip K. Dick-díjat. Jobbára a közeli jövő társadalmi változásai érdeklik, a világ rohamos fejlődésére reagálva írásai egyre inkább a jelenbe helyeződnek át. 2010-ben zárta le lazán összefüggő részekből álló Blue Ant-trilógiáját (Trendvadász, Árnyvilág, Nyomtalanul), azóta egy elméleti írásaiból válogató kötet jelent még meg.
KIBERHÓ érezte a testem melegét, a Gap duplaszövésű folyadékkristály-kijelzője lomhán életre kelt, és játszani kezdte a múlt század megkopott hírnevű tévé-prédikátorainak darabosan animált, végtelenített mozgóképeit: sápatag lágyékukra csíkokat rajzolt a tilalmas szexuális erőfeszítés verejtéke. Ebben a korban, amikor a szó szoros értelmében minden digitális volt, a Történelem és a Képzelet nem jelentett egyebet, mint játékgyurmát bárki kezében, aki történetesen képzőművészetből diplomázott, és volt egy gazdag szponzora Szingapúrban. De hát ilyen volt ez a Posztmodern, és - az igazat megvallva - feküdt is nekem rendesen. - Látogatók fölöttünk, főnök - emlékeztetett fölöslegesen Memory, én pedig ezredszer is megbántam, hogy nem vettem meg hozzá a legújabb verziófrissítést. - Mármint a tetőn. - Hányan vannak? - És ezt nevezi a Samsung-Sears „kifinomult információs rendszernek"? - Tizenheten, feltéve, hogy kétlábúakról beszélünk.
- Ez meg mit jelentsen? - A Nintendo-Dow mikropórusú bőrszenzor-réteg, amivel lefedetted a RealiszTetőt? Tudod, miután azok a kolumbiai bozótnindzsák, akiket Oshonno Kartell küldött rád, a vécészellőzőkön keresztül próbáltak bejutni? Na, az az izé, hogy is mondjam, patákat érzékel. Kicsiket. Hacsak nem valami súlyos New Jersey-i ördöginvázió, azt mondanám, nyolc négylábú. Plusz egy kétlábú, az tuti. - Akkor nem lehet Sinyard - dünnyögtem, miközben tokjába csúsztattam egy 3 mm-es Hondát, és zsebre vágtam még fél tucat tartalék gélampullát. - Ő sosem jönne egyedül. - Akkor talán ez a jó hír, de meg kell, hogy mondjam, ez a fickó közel száznegyven kilót nyom. Es negyvenötös bakancsot hord. Mint kifinomult információs rendszer, azt javasolnám, hogy használd inkább a Moszád&Wesson bullpup-karabélyt a szubszonikus tanúvédelmi fúvókával... - Elnémult, mintha valami olyat hallana, ami az én fülem számára érzékelhetetlen. - Ó-ó - mondta. - Azt hiszem, lefelé jön a kéményen... Tamás Dénes fordítása
Tudatos álmodás Az Eredet című film teljesen új, megélhető dimenzióként mutatja he az álmodást. De milyen is valójáhan a tudatos álmodás?
A
Z ÁLMODÁS az álmodó szempontjából egy rendkívül passzív tevékenység. Bár álmunkban ténykedünk, sok mindent csinálunk (és ez sok jellemző tulajdonságunkat, problémánkat elárulja), mégsem tudjuk irányítani. Az eseményeknek részesei vagyunk, nem az irányítói. Az álmodó személy nem tudja befolyásolni, mivel ehhez a legfontosabb információnak nincsen birtokában: nincs tisztában azzal, hogy álmodik. Lehet bármilyen rémisztő az álmunk, kerüljünk teljesen logikátlan helyekre és helyzetekbe, cselekedjünk úgy, ahogy sosem tennénk, mégsem jövünk rá, hogy ez nem a valóság. Egyszerűen azért, mert agyunk logikáért felelős területei ilyenkor nem működnek. Pedig alvás közben agyunk gyakran intenzívebben dolgozik, mint éber állapotban. Azonban nem minden esetben van így. Ritka, kivételes alkalmakkor ráébredhetünk arra, hogy amit magunk körül látunk, az csupán álomvilág. Ez a tudatos álmodás. Más néven is ismerjük a jelenséget: éber álomnak, tiszta álomnak vagy (az angol lucid dream kifejezésből) lucid álomnak is nevezik. Az éber álmodás egyaránt lehet spontán vagy szándékosan előidézett élmény. Amikor az ember először találkozik a jelenséggel, általában megretten, és emiatt felébred. Ijesztő szembenézni azzal a ténnyel, hogy ez nem a valóság, ezért ösztönösen menekülni kezdünk. De aki elég bátor, akár fel is fedezheti ezt a világot és annak törvényeit. Illetve törvénytelenségeit. Mert ha kellő jártasságot szerzünk benne, akár bármely elemét befolyásolhatjuk vagy meghatározhatjuk. A tudatos álmodás állapotában az álmodó benne marad az álom közegében; tudatában van annak, hogy ő most álmodik; tudja, hogy kicsoda valójában; képes irányítani az álom
cselekményét, szereplőit és önmagát; emlékszik arra, hogy hol fekszik az álmodó teste; bármikor fel tud ébredni, ha úgy akarja. Ébredj! Ébredj! Ébredj! Igazán pontosan akkor tudok írni a jelenségről, ha nekem is vannak ilyen élményeim. És időnként tényleg ebben a szerencsében van részem. Érdekes módon nekem kétféle élményem is van: tudatos és féltudatos. Időnként nekem is rémálmaim vannak, talán íróként fantáziadúsabbak, mint egy átlagembernek. De ennek következtében a rémálmok is erősebbek. Sok emberhez hasonlóan nekem is az egyik visszatérő rémálmom, hogy valamilyen pincében vagyok, beszorulok, vagy éppen rám omlik az egész. Vagy éppen lezuhanok valahonnan. Ezek tipikus rémálmok. De kifejlesztettem egy érdekes technikát. Amikor kezdenek rám zuhanni a falak, vagy beszorulok valahova, egyre erősebb lesz bennem a meggyőződés, hogy ez csak álom lehet, hiszen ilyen helyzetbe sosem hoznám magam. És álmomban teli torokból elkezdek üvölteni: „Ébredj! Ébredj! Ébredj!" A harmadik üvöltés után felébredek, és magamhoz térek. Vagyis félig tudatosan képes vagyok magam kihozni a rémálomból. Teljesen tudatosan nem tudok lépni, hogy megváltoztassam a környezetemet, valószínűleg azért, mert a pánik a lehető leghamarabb meg akar szabadítani a helyzettől. Nem akarok veszélyhelyzetben kísérletezni az álomvilággal. Sajnos már rég volt lehetőségem arra, hogy kipróbáljam az álom manipulálását, akkor is mindössze néhány alkalommal sikerült. Huszonéves fiatal voltam, semmit nem tudtam a jelenségről, nem voltam felkészülve rá. Bevallom, ma is kételyeim vannak, hogy az első alkalom tudatos álom volt vagy valami egészen más. Mindjárt megértik, miért.
Amikor először ébredtem rá, hogy álmodom, álmomban a saját lakásomban voltam. Éjszaka volt, a lakásban sötét. Pont olyan, mint amikor az ember kiszáradt szájjal felébred, és kibotorkál a konyhába inni pár kortyot. Ott álltam a sötét szobában, csak némi fény szűrődött be az ablakon, ennek fényénél próbáltam tájékozódni, és egyik pillanatról a másikra rádöbbentem, hogy álmodom. Nem tudom, miért. Annyira meglepődtem, vagy talán megijedtem, hogy azonnal felébredtem, és felültem az ágyban. Furcsa, rémisztő érzés volt. Miért vannak kételyeim, hogy valami más volt? Nos, nem vagyok benne teljesen biztos, de egy emlékfoszlány szerint azért jöttem rá, hogy álmodom, mert megláttam a saját testein az ágyban. Viszont ennek a jelenségnek van egy másik olvasta is: lehetséges, hogy testen kívüli élményem volt? Nem tudom eldönteni. Ugyanis hiányzik a lest elhagyásának és a visszajutásnak az élménye. Lehet, hogy egyszerűen nem vettem észre, mikor elhagytam a testem, és a felismerés után villámgyorsan visszaröppentem a testembe?
Nem tudom. Így inkább marad a tudatos álmodás lehetősége. Nem sokkal később megismétlődött ugyanez a helyzet. A jelenet ugyanaz: éjszaka állok a sötét szobában, ugyanott. Ekkor sem voltam felkészülve a helyzetre, néhány tétova mozdulat után felébredtem. Amikor néhány nap múlva harmadszor történt meg, már nem lepődtem meg. Első gondolatom az volt, hogy ellenőriznem kell, ébren vagyok, vagy tényleg álmodom. Kiléptem a folyosóra, és benyitottam a fiam szobájába. Az ágy üres volt. Azonnal tudtam, hogy álmodom, mert ez az ágy sosem lehet üres. Visszaléptem a folyosóra, és azon kezdtem gondolkodni, mit is tegyek most. Eszembe jutott a repülés, amire mindig is vágytam. Széttártam a karomat, és azt akartam, hogy emelkedjek fel. Legnagyobb meglepetésemre a levegőbe emelkedtem, és egy könnyed szökkenéssel a plafon alá siklottam, ahol szinte felsimultam a plafonra. Testem vízszintesen, öt centivel a mennyezet alatt lebegett. Valami különös boldogság fogott el, és annyira meglepődtem, hogy ettől felébredtem.
>
Ezután hosszú ideig nem volt tudatos álmom, nem tudtam elmélyedni az álomvilágban. Egykét évvel később azonban újra jött a egy hasonló élmény. Egy megállóban álltam a HÉV-re várva, amikor megéreztem, hogy ez csak álom. Ugyanis egy paplan volt körém tekerve, csuklyaként rám borítva. Ráébredtem, hogy ez abszurd dolog, és csakis álom lehet. Most nem ijedtem meg, mert már tudtam, hogy felébredhetek belőle. Most ki akartam próbálni az álmomat. Először is körbenéztem, és megnéztem a zöld füvet, a tetőket, a kék eget. Elégedetten állapítottam meg, hogy a világ körülöttem színes, vagyis színesben álmodom. Akkoriban a legtöbb helyen azt olvastam, hogy álmaink fekete-fehérek. Ekkor támadt az érdekesebb ötletem. Át tudok-e kerülni máshova. Ott álltam a megállóban, arcomba húztam a rám terített paplant, és azt kívántam, hogy a város egy másik pontján legyek. Lehúztam a fejemről a paplant, és ott voltam, ahol akartam. Megdöbbentő, szinte részegítő élmény volt, ugyanakkor kicsit ijesztő is. Újra a fejemre borítottam a paplant, és azt mondtam magamnak: „Ébredj! Ébredj! Ébredj!" És felébredtem. Most már látható, hogy innen ered az a technika, amellyel fel tudom magam ébreszteni rémálmaimból.
Legnagyobb sajnálatomra, azóta nem volt ilyen tudatos álmom, pedig szeretném megismerni ezt a világot. Remélem, lesz rá lehetőségem. De egy ideje már foglalkoztat a gondolat, hogy talán érdemes lenne megpróbálkozni tudatosan előidézni ezt a furcsa állapotot. Mert léteznek olyan technikák, amelyeket elsajátítva lehetőségünk van arra, hogy tudatos álmodást idézzünk elő. A módszerek azt ígérik, hogy gyakorlással el lehet sajátítani a módszert, és tökéletesen tudjuk uralni az álmot, ahhoz hasonlóan, ahogy az utolsó esetben leírtam. De azt hiszem, a legérdekesebb és leghasznosabb felhasználási területe a tudatos álmodásnak mégis önmagunk megismerése! Ha akarjuk, akár önfejlesztésre is felhasználható az álom, saját magunk álompszichiátere lehetünk. Megidézhetőek feldolgozatlan emlékek, konfliktusok, személyek, érzések, fájdalmak, gátlások. Ezek sokkalta könnyebben fognak előjönni, mint éber vagy meditatív állapotban, és a feldolgozásuk is ezerszer könnyebben megy majd. Ezt a részét még nem tudtam ellenőrizni. De talán megpróbálom. Kovács „Tücsi" Mihály
Képzeljünk el egy olyan világot, amelyben nincs kormány, nincsenek politikusok! Csupán valamiféle egyéni kontroll.
Robert J. Sawyer
A FENEGYEREKEK
T
UDOD , AZ EGÉSZBEN az a legviccesebb,
hogy a kaja egyáltalán nem is rossz szólt Chinhez Hauptmann, a Fehér Házra mutatva, miközben afelé sétáltak a hatalmas, szinte park méretű washingtoni főtéren. - Mit találsz ebben viccesnek? - kérdezett vissza Chin. - Hiszen idegenforgalmi látványosság, történelmi nevezetesség. A világ minden sarkából érkeznek ide látogatók, hogy lássák, hol is volt valamikor az amerikai kormány székhelye még abban az időben, mikor léteztek kormányok. A mostani tulaj akár a legehetetlenebb kaját is horribilis áron szolgálhatná fel, mégis tele lenne turistákkal. De a kaja tényleg jó, hidd el nekem, és holnap egy csomóan fognak érkezni, tehát jobb, ha ma eszünk itt. - Rendben - bólinlott Chin. - Próbáljuk kü Hauptmann és Chin a hajdani díszebédlőben kaptak helyet. Tölgyfa burkolatú falain annak a hatvanegy férfinak és hét nőnek a keretezett
portréja lógott, akik elnökként szolgáltak, mielőtt megszüntették az intézményt. - Mit gondolsz, milyenek lehettek? - kérdezte Chin, miután megrendelték az ételt. - Kik? - kérdezett vissza Hauptmann. - Hát az űrutazók. Az asztronauták. Hauptmann szemöldökét ráncolva mérlegelt. - Ez egy jó kérdés. Mikor is indultak el? kérdezte, miközben lenézett az alkarjára csatolt mobiljára. A készülék természetesen követte a beszélgetésüket, és azonnal megkereste a weben Hauptmann kérdésére a választ. - 210 évvel ezelőtt - szólt Hauptmann, miután leolvasta az ötször tíz centiméteres kijelzőről. Felnézett mobiljáról, és így szólt: - Vajon milyen lehetett akkoriban a világ? Bürokrácia, kormányzat, korlátozott szabadság. A mi világunk számukra olyan tiszta lesz, mint a hegyi levegő - tette hozzá fejét csóválva. - Egy csillaghajón töltött bő évszázad után bizonyára a tiszta levegő az, amire vágynak mosolygott Chin.
Sem Hauptmann, sem az alkarján levő mobil nem mutatott rá a nyilvánvalóra: ugyan a Földön egy évszázad telt el, mióta az Olduvai visszaindult Franklin Világáról, de a fedélzetén levők számára csak kétévnyi idő telt el, annak is nagy részét a legénység kriogén fagyasztóban aludta át. A pincér kihozta az ételt, egy Clintont (oldalas krumplipürével) Hauptmann részére, és egy Nosworthyt (tofu és padlizsán) Chinnek. Evés közben folytatták a csevegést. Mikor megkapták a számlát, egy darabig egyikük sem nyúlt érte. Végül Chin szólalt meg: - Kifizetnéd? Holnap megadom. Hauptmann mobilja automatikusan olyan dokumentumok keresésébe kezdett, melyek Chin nevét és például „magas személyi adósság" és ehhez hasonló kifejezéseket tartalmaznak. Hauptmann lepillantott mobilja képernyőjére, melyen hét találat is megjelent. - Tudod mit, Öregfiú? - felelte. - Nem a legjobb a visszajelzés rólad ezen a téren. Miért ne fizetnéd ki te mindkettőnk számláját, és holnap én adom meg. Nekem jó a hitelem. - Valóban - válaszolt Chin, miközben lenézett saját mobiljára, és a számláért nyúlt. - És ne legyél sóher a borravalóval sem! - szólt Hauptmann, ismét mobiljára nézve. - Peoriában Dave Preston jelezte, hogy tavaly, mikor veled együtt ment vacsorázni, csak öt százalék borravalót adtál. Chin jóindulatúan mosolygott, miközben elővette bankkártyáját, és megjegyezte: - Manapság már semmit sem lehet megúszni szárazon. A Fehér Ház tulajdonosai egyszerűen zseniálisak. A Föld összes lakója hallhatta a rövid üzenetet: - Joseph Plato, az U.N.S.A. Olduvai kapitánya hívja az irányítóközpontot. Üdvözlet minden földlakónak! Régóta vagyunk távol. Legénységünk felébredt az átmeneti fagyasztásból, tizenkét nap múlva érkezünk haza. Szándékunk szerint leszállóegységünkkel a Kennedy Űrközpontnál érünk földet, ott, ahonnan elindultunk. Kérjük, tájékoztassanak, hogy így megfelelő-e! Míg a Föld többi részén meglepődtek, hiszen már senki sem emlékezett rá, hogy egy öreg űrku-
tató jármű idén érkezik vissza, a Fehér Ház választ küldött: - Üdv, Olduvai! Örülünk, hogy minden rendben. A Kennedy Űrközpontot több mint 150 éve lezárták. De tudják, mit? Szálljanak le a Fehér Ház pázsitjára! A jelet persze felfelé sugározták az űrbe, és ekkor a Földön senki sem tudta, hogy mi volt a Fehér Ház üzenetében. De mindenki hallotta Plato kapitány válaszát: - Boldogan szállunk le a Fehér Háznál! Keleti zónaidő szerint augusztus 14-én délben várjanak minket! Mire az emberek rájöttek, hogy pontosan mi is történt, mindenki egyetértett abban, hogy a Fehér Ház tulajdonosai a kormányzat utáni idők legsikeresebb sakkhúzását lépték. Még soha, semmilyen alkalomból nem gyűlt össze egymillió ember egyszerre a washingtoni főtéren. Három évszázaddal ezelőtt Martin Luther King beszédén is csak 250 ezren voltak, és négy más különféle milliós eseménynek kikiáltott alkalommal is csak 400 ezer körüli volt a tömeg. Már nem volt kormány, tehát nem volt ki és mi ellen tüntetni, ezért manapság már csak megszállott történelemkutatók szoktak eljönni ide. Rábámulnak a vietnami fal fényes fekete felületére, a koreai emlékmű tizenkilenc magányos katonájára, a kolumbiai torony vérvörös ormára, melyek mind arra emlékeztetnek, hogy miért nem jó dolog a kormányzat. Hauptmann úgy gondolta, hogy ma valóban elérték a mágikus számot. Bár kétségkívül milliárdok nézték az eseményt otthon virtuálisvalóság-kapcsolatuk segítségével, mégis úgy tűnt, mintha egymillióan testi valóságukban is jelen lennének, mikor a Föld egyetlen Naprendszeren kívülre kiküldött asztronautacsoportja visszatér. Hauptmann teljes biztonságban érezte magát a hatalmas tömegben. Mobilja jelezné azonnal, ha 85 %-os becsületességi mutató alatti személy 12 méteren belül megközelítené, beleértve azokat is, akik otthon hagyták mobiljaikat, hiszen ők is azonosíthatóak egyedi biometrikus tulajdonságaik alapján. Hauptmann egyszer látott egy légi felvételt arról, hogyan vágott át a tömegen egy zsebtolvaj. Buborék alakult a nő körül, mindenki elhúzódott tőle mobiljaik figyelmeztető jelzésére.
>
- Ott vannak! - kiáltotta felfelé mutatva Chin, aki Hauptmann mellett állt. Áttört a felhőréteg alján az Olduvai leszállóegysége, egy fekete lábakon álló, ezüst félgömb. A központi hajtóművéből kiáradó égéstermék nem volt rosszabb, mint bármely VTOL légi járműé. Hauptmann szemében egyre nagyobbnak tűnt a leszállóegység, ahogy közeledett a földhöz. Együtt tapsolt a tömeggel Hauptmann, mikor a jármű leszállt arra a pázsitra, mely hajdanában az elnök szálláshelyéhez tartozott. A leszállóegység - bár kétségkívül régivágású technológián alapult -, szép vonalvezetésű volt. Kúp alakú meghajtóvégződések, parabolaantennák, tagolt lábak és csuklós csapóajtók. És persze a szabad történelmi időket megelőző jelképekkel is el volt látva: öt nemzeti zászlóval és különféle állami űrügynökségi irodák jelképeivel. Rövid idő múlva egy ajtó nyílt a jármű oldalán, és valaki feltűnt belül, az egység fedélzetén. Hauptmann elég közel volt ahhoz, hogy lássa a férfi arcán a hatalmas mosolyt, miközben integetett a tömeg felé. Hauptmann körül sokan visszaintegettek, és a férfi megfordult, elkezdett lemászni a létrán. Az anyahajó teljes visszaútját 1 g gravitációs gyorsulással majd lassulással töltötte, és Franklin Világának gravitációja is körülbelül húsz százalékkal nagyobb volt a földinél. Ezért az ember Hauptmann egy pillantást vetett a mobiljára, ami igazolta, hogy valóban Plato kapitány az - magabiztos egyensúlyát megőrizve lépett le a létráról a Fehér Ház pázsitjára.
jött, hogy az asztronauták leszármazottjai - rázták az űrutazók kezét, hátba veregették és megölelték őket, a jókedv általános volt. Végül Plato kapitány a Fehér Ház felé fordult, és kissé meglepődött a holografikus „Finom Ételek" feliraton, mely a rózsakert felett lebegett. Visszafordult a körülöttük levő emberekhez, és így szólt: - Nem számítottam ekkora tömegre. Elnézést, hogy meg kell kérdeznem, de melyikük az elnök? Mindenki nevetett, csak az asztronauták nem. Chin oldalba bökte Hauptmannt: - Na, komám, ehhez mit szólsz? Azt akarja mondani, hogy „vezessetek a nagyfőnökötökhöz!". - Már nincsen elnök - szólt valaki Plato közelében. - Nincsenek királyok, császárok és miniszterelnökök sem. Egy másik okoskodó alak így szólt: - Shakespeare azt mondta, halál az összes ügyvédre. Ezt ugyan nem tettük, de megszabadultunk a politikusoktól, és az ügyvédek követték őket. Plato sűrűbben pislogott, mint ahogy a déli nap megkívánta volna: - Nincsen semmilyen kormány? Bólogattak körülötte, és kórusban hangzott a helyeslés. - Akkor... akkor most mit kellene tennünk? kérdezte a kapitány. Hauptmann ekkor döntött úgy, hogy megszólal: - Természetesen azt, amihez csak kedvük van.
Hauptmann nem akarta az éjszakát a főtéren tölteni csak azért, hogy a leszállóhely közelében találjanak helyet, de Chinnel együtt kora hajnalban érkeztek, ezért elég közel sikerült megállniuk. Tisztán hallotta, amint Plato megszólalt: - Üdvözlet mindenkinek! De jó ismét itthon lenni! - Isten hozott idehaza! - kiáltották vissza egyesek, mások pedig így kiáltottak a tömegből: - Örülünk, hogy hazaérkeztetek! - Hauptmann csak mosolygott, de Chin bekapcsolódott a lármázásba. Plato természetesen nem volt egyedül. Két tucat felfedező követte egyesével le a létrán, a nyári melegbe. A tömegből egyesek - Hauptmann rá-
Aznap, kicsit később Hauptmannak lehetősége volt arra, hogy Plato kapitánnyal beszélgessen. Az űrutazók egy részének jelenlevő rokonai felajánlották otthonaikat szállásul, de Platót és több más asztronautát nem köszöntötték személyesen a leszármazottjaik. - Fogalmam sincs, hová kellene menni - szólt Plato. - Azt mondták, a fizetésünket be fogják fektetni, mialatt távol vagyunk, de... Hauptmann bólintott. - De az ügynökség, amelyik a befektetést intézte, régen megszűnt, és különben is, az állam által kibocsátott pénz manapság már nem ér semmit. Manapság közösségi pontokat használunk. Plato vállat vont.
- Nekem egyáltalán nincs olyanom. Hauptmann természetesen szerette az űrrel kapcsolatos dolgokat, ezért is jött el megnézni a leszállást. A kapitánnyal való mélyebb beszélgetés lehetősége pedig egyszerűen fantasztikus volt, ezért így szólt hozzá: - Szeretne megszállni nálam? Platót meglepte az ajánlat, de egy biztos, valahol aludnia kell, hacsak vissza nem tér a keringő anyahajóra. - Hát... igen, természetesen. Miért is ne? - felelte, miközben kezet rázott Hauptmannal. Hauptmann mobilja valami olyat jelzett, amit még sohasem látott: az „ismeretlen" szó jelent meg „Joseph Tyler Plato becsületességi mutatója" mellett. Persze ez várható volt. Chin irigykedett Hauptmannra, hogy nála egy űrutazó lakik, és egy mondvacsinált indokkal a következő nap kora reggelén beállított Hauptmann takoma parki házába. Hauptmann és Chin lenyűgözve hallgatták Plato szórakoztató történeteit Franklin Világáról és annak négy holdjáról; a lazacszínű, keringő
gyűrűkről; az égbenyúló, hatalmas kristályokról és neonfényű zuhatagokról. Életet nem találtak, természetesen ez volt az oka, hogy megúszták érkezésük után karantén nélkül. Hatalmas csalódást okozott nekik a helyi élő szervezetek hiánya, magyarázta Plato. Legénységével még a mai napig azon vitatkoznak, milyen mechanizmus okozhatta, hogy a földi spektroszkopikus berendezések oxigént mutattak ki Franklin Világán. Bármi is lehetett az oka, nem biológiai volt. - Nagyon meg vagyok lepődve - szólt Plato, miközben késő reggeli kávéjukat fogyasztották -, azt gondoltam, érkezésünk után ki fognak kérdezni, és őszintén, azt is, hogy a kormány felkészülten várja visszatérésünket. Hauptmann megértően bólintott: - Sajnálom. Egy csomó jó dolog van abban, hogy már nincsenek kormányok és politikusok, de a dolog hátulütője többek között például az, hogy már nem ülnek az irodáikban a mindent számon tartó irodakukacok. - Rengeteg tudományos adatot gyűjtöttünk, és szeretnénk megosztani mindenkivel - szólt Plato.
>
, ROBERT J. SAWYER
Az 1960-ban született kanadai szerző nevével a magyar olvasók először 1994ben találkozhattak, amikor a Marsyas SF Klub Elképzelni az elképzelhetetlent 2 című, mininovellákat tartalmazó miniantológiájában megjelent tőle „A verseny". Profi körítésben az Átjáró magazin közölte első ízben írását pont tíz évvel később, „Mint a régi szép időkben" címmel. Azóta az új Galaktika közölte öt elbeszélését, és regényei is megjelentek, a Flashforward - A jövő emlékei, a Lélekhullám, illetve a WWW-trilógia: a Világtalan, a Vigyázók és a Végzet.
- A helyedben én kivárnám azt, aki a legtöbbel ígéri érte - válaszolta mosolyogva Chin. - Kell, hogy legyen valahol valamilyen vállalat, ami úgy gondolja, hogy profitot tud termelni az általatok gyűjtött adatokból. Plato bólintott, majd így szólt: - Addig is, szükségem lenne valamennyire azokból a közösségi pontokból, amiket említettetek. Hauptmann és Chin is lepillantottak mobiljaikra, megszokásból, tényleg semmi másért, csak... De az az undok „ismeretlen" szó jelent meg ismét a kijelzőn, miután a készülék kitalálta a fel nem tett kérdést. Chin Hauptmannra nézett, az pedig vissza Chinre. - Hát... ez kissé problémás - válaszolt végül Chin. A baj első igazi jele a déli hírekből jött. Plato döbbenten nézte Chinnel és Hauptmannal, ahogy beszámoltak a történtekről. Leo Johnstone, egy az Olduvai legénységéből, megkísérelt megerőszakolni egy nőt az Új Watergate-tornyok környékén. A biztonsági társaság - kinek szolgáltatására a nö
előfizetett - reagált a nő mobiljának segélyhívására, és megállították Johnstone-t. - Ó, az az idióta! - szólt Plato fejét rázva, miután véget ért a hír. - Az a tökkelütött idióta! Chinre nézett, aztán Hauptmannra, és széttárt karral így szólt: - Kiküldetésünk ideje alall persze volt elég sok párosítás, de Johnstone egyedül maradt. Állandóan azt hajtogatta, hogy alig várja, hogy visszatérjen, hiszen megillet minket a hősöknek kijáró köszöntés, és majd annyi nő lehet az övé, amennyit csak akar. - Tényleg így gondolta? - kérdezte Hauptmann nagyra nyílt szemekkel. - Így hát! - felelte Plato. - Johnstone mindig is mondogatta, hogy „asztronauták vagyunk, és mi vagyunk a tökös fenegyerekek". Hauptmann lepillantott a mobiljára, mely kötelességtudóan kijelezte, hogy mire hivatkozik a régi szleng. - Ó! - szólt csendesen. Plato szemöldökét felvonva kérdezte: - Most mi fog történni Johnstone-nal? Chin először hangosan kifújta a levegőt, aztán lágyan válaszolt: - Neki annyi. - Micsoda? - kérdezett vissza Plato. - Igen, annyi - erősítette meg Hauptmann is. Aztán hozzátette: - Idáig nem volt becsületességi mutatója. - Plato arca hűen tükrözte értetlenségét. - Mióta csak megszülettünk - folytatta Hauptmann -, mások véleményt írnak rólunk a weben. Például: Freddie kötekedő, Jimmy ellopta a kajámat, Sally csalt a dolgozaton. - De bizonyára a kutyát sem érdekli, hogy mit csináltatok gyermekkorotokban - szólt Plato. - Ez egy folyamat, mely egy életen át tart - felelte Chin. - Az emberek végeérhetetlenül pletykáinak egymásról a weben, és mobiljuk segítségével - és magyarázatképpen feltartotta jobb karját, hogy Plato láthassa a készüléket - felkutatják és viszonyítják a rendelkezésre álló információt
mindenkiről, akivel valamilyen kapcsolatba lépnek. Ez az oka, hogy már nincs szükségünk többé kormányokra. Azok szerepe a régi időkben a szabályozás és irányítás volt, manapság, hála a becsületességi mutatónak, társadalmunk saját magát szabályozza. - Elkerülhetetlen volt - szólt Hauptmann -, attól a naptól kezdve, amikor megszületett az internet, és megalkották az első keresőprogramot. Mindössze annyira volt szükség, hogy a keresőprogramok tökéletesedjenek, az internet sávszélessége megnagyobbodjon, és arra, hogy mindenki a hálózat részévé váljon. - De ti, űrutazók még a megelőző időszakhoz tartoztok - tette hozzá Chin. - Ó, persze, volt nektek is egy kezdetleges internetetek, de a legtöbb adat abból a korból eltűnt a kolumbiai háború elektromagnetikus impulzusainak köszönhetően. Ti teljesen tiszta lappal indultok. Nem arról van szó, hogy nulla lenne a becsületességi mutatótok, inkább úgy mondanám, hogy nektek még egyáltalán nincsen. - Kivéve az embereteket, Johnstone-t - tette hozzá szomorúan Hauptmann. - Ha a hírekben szerepelt - mutatott hüvelykujjával maga mögé a fali monitorra -, akkor már az interneten van, és mindenki tud róla. Egy leprást is szívesebben fogadnának az emberek, mint valakit, akinek a nevéhez ilyesmi fűződik. - Akkor most mit csináljunk? - kérdezte Plato. - Mit tegyünk mi, az Olduvai legénysége?
Plato kapitány csüggedtnek tűnt, Johnstone és többek a huszonötből - akik mostanra szintén nyilvánosan áthágták az elfogadható viselkedési formákat - bűnbánóan szégyenkeztek. Hauptmann és Chin ezúttal könnyedén eljutott a tömeg első soraiba. Már tudták előre, mit fog mondani Plato, hiszen megbeszélték vele az idevezető úton. Ezért inkább a tömegben levők arcát figyelték. Nagy számban jöttek az emberek, de összehasonlítva a pár nappal ezelőtti hatalmas tolongással, most mintha a világvége érkezett volna el. - Földi emberek! - szólt Plato mind a személyesen, mind a virtuálisan jelenlevőkhöz. - Tudtuk, hogy egy alaposan megváltozott világba érkezünk vissza, egy olyan Földre, mely évszázadokkal öregebb annál, amit elhagytunk. Reméltük, és közülünk azok, akik imádkozni szoktak, imádkoztak azért, hogy egy jobb helyre érkezzünk. Nagyon sok tekintetben ez meg is valósult. - Új otthont fogunk találni, ebben biztos vagyok. - folytatta Plato. - Új társadalmat fogunk építeni, remélem, sikerül egy olyat, mely legalább olyan békés és eredményes, mint a tietek. Mi, mind a huszonöten, megegyeztünk valamiben, ami segítségünkre lesz, hogy jól kezdődjék az új életünk. Ránézett a férfiakra és nőkre, akik legénységét alkották, aztán odafordult a Szabad Föld lakói felé, még egy utolsó alkalommal. - Mikor megtaláljuk azt az új világot, amelyen letelepszünk, semmilyen zászlót nem fogunk leszúrni a földjébe.
Ezúttal nem voltak egymillióan a washingtoni főtéren. Talán még százezren sem. A hangulat sem volt ünnepélyes, inkább búskomorság övezte a jelenlevőket. Ez volt a legjobb választás, mindenki láthatta. Rendbe szedték az Olduvai leszállóegységét, és a Föld körül keringő űrállomások legénysége átszállt a csillaghajóra, azt is felújították, rendbe hozták.
Bagi Gábor fordítása
GYORSTÖLTŐ
ELEKTROMOS BUSZOK
A
Z
ELEKTROMOS BUSZOK - elterjedé-
sének legnagyobb akadálya, hogy nincs elég idő a járművek újratöltésére. Amíg egy elektromos személyautó akár naponta többször is huzamosabb ideig állhat, egy buszt nem lehet órákra kivonni a forgalomból csak azért, hogy akkumulátorait feltöltsék. Még a gyorstöltők sem képesek arra, hogy a végállomáson töltött, rövid idő alatt pótolják a felhasznált energiát. Egy új technológia érdekes megoldást kínál a problémára: nem a végállomáson kell tölteni a buszokat, hanem a megállókban. Akár minden megállóban. Az újgenerációs, zajtalan, rugalmas és károsanyag-kibocsátástól mentes tömegközlekedési rendszer a trolibuszoktól eltérően felsővezetékek nélkül, a kijelölt buszmegállókban, ultragyorsan tölti fel a járművet. Az autóbusz feltöltése közvetlenül a kijelölt megállókban történik egy új típusú, vezeték nélküli, önműködő mechanizmussal. Miközben az utasok le- és felszállnak a járműre, alig 15 másodperc alatt feltölti az akkumulátorokat. A rendszer egy lézervezérlésű, mozgatható karral rendelkezik, amely feltöltéskor rá-
csatlakozik a buszmegállók tetején elhelyezett dugaszhelyre, tehát nem a trolibuszok által használt felsővezeték-rendszert veszi igénybe. A buszjárat útvonalának végén egy 3-4 percig tartó gyorstöltés elegendő az akkumulátorok teljes újratöltéséhez. Az innovatív elektromos hajtási rendszernek köszönhetően a fékezéskor nyert energia is az akkumulátortelepben tárolható, ami biztosítja az autóbuszhoz és a kiegészítő szolgáltatásokhoz, például belső világításhoz szükséges energiaforrást. A rendszert úgy optimalizálták, hogy a városi területeken áthaladó, élénk forgalmú és a csúcsforgalom idején nagyszámú utast szállító autóbusz-útvonalakon is használható legyen. A feltöltési idő rendkívül rövid, ezért nem befolyásolja a buszok menetrendjét, s amellett, hogy az útvonalak vonatkozásában nagyobb rugalmasságot biztosít, javítja a város- és környezetképet, hiszen bevezetésével mellőzhetővé válik a felsővezeték-hálózat. Az új, gyorstöltő technológiát első ízben alkalmazzák nagy teljesítményű, mintegy 135 fő szállítására alkalmas elektromos autóbuszokon. A projekt kísérleti fázisba lépett, a tesztbuszok a genfi repülőtér és a város nemzetközi kiállítási központja között közlekednek.
i-ROAD
S
ZINT E MÁR megszokhattuk, hogy a gyártók a különböző kiállításokon bemutatják fantáziadús alternatív járműveiket, amelyek később vagy a vállalati múzeumba kerülnek vagy a kukába, de a szalonokba sohasem jut egyetlen darab sem. Azonban a hírek szerint nem jut erre a sorsra az idei Genfi Autószalon egyik legizgalmasabb járműve, a Toyota i-Road. A közlekedés új modelljét megtestesítő, furcsa jármű nem igazán sorolható semmilyen kategóriába, nem autó, de nem is motorkerékpár. Alkotói egyszerűen Személyszállító Járműnek (Personal Mobility Vehicle - PMV) titulálták, ami a városi közlekedés vadonatúj, rugalmas formáját villantja fel. Az i-Road egy kis gyöngyszem, ami két utas szállítására alkalmas. Az i-Road valahol a motorkerékpár és az autó között helyezkedik el a járművek listáján, mert mindkét jármű tulajdonságai közül örökölt. Hogy tökéletes legyen a köztes meghatározás, ennek megfelelően háromkerekű: elöl kettő és hátul egy kereke van. A motorkerékpárokra jellemzően kanyarodás közben bedől, amelyet az Aktív Dőlés nevű technológia támogat. Ennek köszönhetően a jármű nem igényel semmilyen külön képzettséget, nem kell vele egyensúlyozni vagy álló helyzetben kitámasztani.
Ugyanakkor az autókra jellemzően zárt utastérrel rendelkezik, ezért nem kell bukósisakot viselni. Kormányozni is kormánykerékkel kell. Két utas szállítására alkalmas, akik egymás mögött helyezkednek el, viszont nem motorosként lovagolva, hanem kényelmes ülésekben ülve. A modern nagyvárosi igényeknek megfelelően az i-Road elektromos meghajtású, rövid utakra tervezett modell. Teljesen elektromos hajtása egy lítiumion-akkumulátorból, valamint egy pár, egyenként 2 kW teljesítményű elektromotorból áll, amelyek az első kerekeket hajtják. A majdnem teljesen hangtalan jármű 50 kilométert képes megtenni egyetlen feltöltéssel. Nem igényel speciális töltőállomást, egy egyszerű háztartási konnektorról alig három óra alatt teljesen feltölthető. A 2,350 m hosszú, 1,445 m magas, 1,7 m-es tengelytávú, ultrakompakt, háromkerekű TOYOTA i-Road alig nagyobb egy motorkerékpárnál, legfontosabb paramétere az alig 0,85 m-es szélesség. Ennek köszönhetően nemcsak olyan könnyedén manőverez a zsúfolt városi környezetben, mint egy motorkerékpár, hanem egyetlen személyautó parkolóhelyén négy Toyota-PMV is elfér. Az i-Road limitált darabszámban sorozatgyártásra kerül, de egyelőre csak Japánban lesz megvásárolható.
Megtalálták egy titokzatos civilizáció jóslatait márványtáblákba vésve... nem csoda, ha valaki paranoiás lesz...
Szélesi Sándor
Ket üzenet, három töredék I. Helló bátyó, tudom, hogy holmi harci játékok miatt egy ideig nem vagy elérhető (bocsi cenzorkáim, ez egy hálón kiszivárogtatott hír), de úgy érzem, van annyira fontos a mondanivalóm, hogy ne várjak, míg felbukkansz. Említettem a legutóbbi karácsonyi eltávod alkalmával, hogy Charles Smallwood halála után rám hárult a hátrahagyott jegyzeteinek feldolgozása. A munka során egy tizenöt évvel ezelőttre keltezett dossziéban olyan érdekes fotókra bukkantam, amik pár, Delphoi közelében felfedezett táblákról készültek. Akkortájt egy nagyobb tűz jelentős területet elpusztított arrafelé, az őszi, ritkaságszámba menő nagy esőzés pedig megmozgatta a domboldalt, ezért egy barlangnyílás tárult fel. Egy pásztor akadt rá a leletekre, amiket az athéni kollégák és dr. Smallwood vettek leltárba. Az Akropolisz kőtárában utána lehet nézni, hogy a fotókon látható leltári szám valódi. A delphoi Püthia tizenkét jóslatáról van szó, amit dr. Smallwood akkor lefotózott, és később lefordított angolra. A jóslatok a szentély fennállásának korai időszakából származnak, valamikor a Kr.e. 16-13.
század között keletkezhettek, ezért külön érdekesek. Márványtáblára vésték őket. Többségük viszonylag egyszerű kérdésre ad választ, illetve parancsok, megerősítések, tiltások olvashatók rajtuk. Akadt azonban három, amelyet nehéz besorolni. Csatolom a táblák szövegeit. Roger barátom szerint, aki nagy összeesküvés-szakértő, egy olyan elsüllyedt civilizációról szólnak, amely valahol India magasságában lehetett három és fél ezer éve. A szövegelemzés és a józan paraszti ész arra mutat, hogy ez a titokzatos civilizáció önjáró kocsikat, telefont és elektromosságot használt. És talán megalkottak egy Mesterséges Intelligenciát is. Sejtem, hogy valami készül nálatok (nyugi, cenzorkáim, a hírek ezzel vannak tele), és hamarosan küldetésre indultok az Ikrek csillagkép felé. A harmadik töredék, amely kimutathatóan az első kettő után legalább száz évvel keletkezett, említést tesz csillagképekről, közöttük az Ikrekről is. Én csak annyit kérek, ha „Árész vérmezejére" értek, esetleg épp a Castor vagy a Pollux tájékán, legyetek óvatosabbak. Roger kicsit engem is paranoiássá tett. Ért hozzá.
Szóval vigyázz magadra, és jelentkezz! Itt az öcséd szólt, Dave.
II.
Üzenethez csatolva egy dokumentum. Vírusellenőrzés tiszta. Első töredék Szentélyemhez hű jós-szót jöttél tudakolni távoli ember, kit hozzánk haragos vihar űzött, felleghajtó vad Notosz, Küprosz szép szigetétől, által az égen, Hermészt bújtó szerkezetedben. Most próbára teszed rút gőggel Phoibosz Apollónt, farkasszülte nyilast, aranyosfürtűt. Hitetlen vársz, mit hirdet, mert szónkon gúnyosan így kacagnál csak. Gazdag földeteken kísértitek égilakóink, mint Hádészból feltévelygő holtak az élőt. Négykerekű szekerek egyedül járnak fel a hegyre, szót sebesen haladó szél hord falakon s hegyeken túl. Hát Ím, halld meg az isteni útmutatást küszöbömről! Őseitek munkáját folytassátok arany fény színű földeken. Vessetek, és jön bő aratás majd. Ám építsetek érctáblákból, érc-
kötelekből házat, erőt pedig adjatok nagy Zeusz őserejéből néki. A házatok akkor szól zord nyelveteken, s ti bámulva hallgattok rá mind, vérbenszületettek. Új istent készít ércből, kit az elnemenyészők nem fogadnak fényes szívvel. Régi világ vész majd el az ércisten lábának súlya alatt. Második töredék Jóslatigét mondok újfent, hisz megtudakolni jöttetek életetek fonalát, hit után tapogatva, kik ragyogó kék Küproszon és Babülon falain túl, túl Óxosz bővizű forrásán lakva az elsők. Nagy Zeusz úr ítélete hullott bölcs fejetekre, mégsem ők vesznek bosszút, a haláltalanok. Nemnyugvó ércistenetek hatalomra igyekszik. Fussatok, esztelenek, föld, erdő nem haza többé, város sem rejt el, bármily kővéd is övezze, éjszín hollók tépik házukban maradókat. Vadszívű Árész örül egymaga égilakók közt, megpillantva a tűzben enyészőt.
>
, SZÉLESI SÁNDOR
Egyik legnépszerűbb hazai szerzőnk, 1969-ben született, és a '90-es évek második fele óta publikál. Hétszer nyerte már el a Zsoldos Péter-díjat, legutóbb épp a Galaktika 265. számában megjelent novellájáért, a „Míg mozgok, van világ"-ért. Jelenleg forgatókönyveket ír, legfrissebb SF-regényei a Vadászat egyszimurgra (2011) és az 1999es A holtak galaxisának egy jelentősen kibővített és átdolgozott kiadása (2012). Elbeszéléseiből egy válogatás angol nyelven is olvasható. A 2007-es koppenhágai Euroconon elnyerte a Legjobb Európai SF-író díját. Végül a fáklyát harcban az élen hordók mind elvesznek az éjben. Országtok, nevetek kopik, későbbenszületők holt Atlantisz rejtélyét többet idézik a tátott szájú, sorsotokat kísértő, telt unokáknak.
hű kecskéje Zeusznak, Amaltheia. Gyorsan utazz el tisztanevű Aszklépiosz égi mezőjére, s Cefeuszt is nemlohadón nézd meg, majd lányát, Kassziopeiát, s azt a lovast, kinek állata fennszálló Pegaszosz! Hős Perszeusz ő, vele ott lesz néki a legszeretettebb. Lesve-keresve kutasd Zeusz és Léda két ivadékát, Kasztór s jó testvére együtt várnak utadon rád. Járd be a csillagos ég minden útját, telik órád, három s félezer év tovaillan. Jóraigyekvők szállnak utánad, s összecsap Árész vérmezején érc s élő végzetiért. Ezt mondja Phoibosz Apollón.
Harmadik töredék Kőküszöbömre kerültél, hogy feldúld eme szentélyt, Püthia házát, félve a jóslatok őserejétől. Tedd, s érclábad nem érint új földeket eztán, Poszeidón szigonyával porrá zúz, s elemészt majd. Ércnél tenger erősebb, mélybe lehúzza, mi súlyos, rontja a víz s a szabad szél, morzsolják viharok még. Rothad a kéz, mely létrehozott, hol sárba tiportad. Embert öltél, tudd, az olümposzi bérceken élők látnak. Semmi keresnivalód nincs már e világon. Távozz! Tág menedéket régmúlt hőseinél lelsz. Úgy hív Delphinosz élénk fénynyel, s étketadója,
III. Drága öcsém, fene abba a paranoiás fejedbe, megmentetted az életünket. Bár részleteket nem árulhatok el de üzenetedfelkeltette a hírszerzés szintén paranoiás tagjainak a figyelmét, így a mélységi felderitők kicsit elővigyázatosabbak voltak. Csak hogy tudd az osztagban van vagy egy tucat rajongód, és mind megfog hívni majd egy sörre téged és Roger barátodat is, ha vége lesz annak, ami elkezdődött. Mindenesetre van egy olyan előérzetem, hogy hamarabb találkozunk, mint azt terveztük, mert nemcsak az osztagban, de a hírszerzésben is felfigyeltek rátok, és kéne egy kis segítség Indiában. Talán éppen ezzel az üzenettel egy időben csöngetnek nálatok. Figyelj csak!... Ölel bátyád: Tony.
NOVEMBERI DÍJESŐ
A
Z
ELŐSZÖR 1 9 8 0 - B A N megrendezett
HungaroCon az utóbbi pár évben többször is elköltözött „szülővárosából", Salgótarjánból; 2010-ben Gyula, 2012-ben pedig Bölcske adott otthont az eredetileg háromnapos rendezvénynek. Az igények változását figyelembe véve a rendezvény szervezői ezúttal budapesti helyszínt jelöltek meg, így kerülhetett a harmincharmadik HungaroCon az Uránia Nemzeti Filmszínházba 2013. november 17-én. A megújult, lendületesebb Avana Egyesület, az SFportal.hu és a Libri Média a megszokottnál populárisabb HungaroCont hoztak telő alá. A rajongók az év legjobban várt SF-filmjeit nézhették meg a mozivásznon: a világsikert aratott, drámai Gravitációi és a két, novemberi újdonságot, az Orson Scott Card kultikus regényéből készült Végjátékai és az Avengersből már ismert kalapácsos, szöszi fickó isten legújabb kalandját Thor: Sötét világ címmel. A program igen sokszínű volt, többek között bemutatkozott a világ egyik legnépszerűbb scifi MMO-játéka, az EVE Online, Kasza Magdolna értő tolmácsolásában megismerkedhettünk
a nagy sikerű, új Star Trek-filmek történetének hátterével, megtudhattuk, milyen témákat kölcsönöz Hollywood a japán animekullúrából, valamint azt is, hogy milyen veszélyeket rejthet az emlékek manipulálása. A helyszínen Heim Attila segítségével papírmaketteket készíthettünk (TIE-vadászoktól kezdve a birodalmi lépegetőkön át egészen a Vasemberig); a 2001. Ürodisszeia félelmetes számítógépe, HAL 9000 ezúttal sokkal aranyosabb formában öltött alakot. Azt is megtudtuk, hogy miben különböznek az átlagos farsangi jelmezektől a profi cosplayerek által készített fellépőruhák. Egyrészt, hogy nem sufnituninggal készülnek, hanem komoly teljesítmény áll mögöttük, másrészt, hogy nem a jelmez teszi a cosplayert, hanem a cosplayer tölti meg élettel a jelmezt. A rendezvény adott helyet az Avana Egyesület által gondozott Preyer Hugo Emlékpályázat és Zsoldos Péter-díj eredményhirdetésének és díjkiosztójának, illetve a szegedi Kész-Tető Ifjúsági és Kulturális Egyesület által gondozott, Trethon Juditról elnevezett fordítói díj ünnepélyes átadásának is. A Preyer Hugo emlékére meghirdeteti novellapályázatot Hegedűs András „Határozott jövő" című novellája nyerte. A Trethon Judit emlékgyűrűt idén Pék Zoltán kapta fordítói munkásságáért. A Zsoldos Péter-díj regény kategóriáját Bálint Endre A Programozó könyve című műve nyerte, a novella kategóriában pedig Szélesi Sándor „Míg mozgok, van világ"-ja vitte el a pálmát, immáron a hetedik magyar irodalmi elismerési szerezve írójának. Ezúton is gratulálunk a díjazottaknak. Kovács Rhewa Andrea
„A hálószoba a kezdet, az alfa és ugyanakkor a vég, az omega."
Philip José Farmer
A KEVÉSBE ROSSZ
MEGOLDÁS
J
OHN HEALEY nyomozóhadnagynak rossz
napja volt. Reggel razziázott egy masszázsszalonban, és kompromittáló helyzetben falált egy befolyásos politikust. Nehéz lett volna megítélni, ki jött nagyobb zavarba, „Bőzsebű" William Pockets vagy az osztag? A városi tanácsot időben értesítették a rajtaütés előtt, hogy elkerüljék az efféle kínos szituációkat. Azonban Pockets épp most tért vissza a nyaralásáról, és hozzá nem jutott el a hír. Healey pár veszedelmes pillanatig fontolgatta, hogy őrizetbe veszi. A diszkréció végül is úrrá lett felháborodásán, de elég kínosan érezte magát. Valamivel később egy felnőtt könyvesboltot kutattak át, és ott találták a nővére összes művét. Biztosra vette, hogy az emberei nem tudják, ki írta ezeket, de kétszer is azon kapta őket, hogy vigyorognak a háta mögött. Este elment a tisztességtudó polgárok társaságának első összejövetelére, melynek segített a megalapításában, bár nem hivatalos minőségben. Az első napirendi pont az új szervezet névadása volt. Egy nő a Segítőkész Egyének Go-
noszságellenes Gárdája nevet javasolta. Egész jónak tűnt, míg Healey le nem írta a kezdőbetűket. Vörös képpel, krákogva hívta fel rá a figyelmet, és közben az emberek egy része félholtra röhögte magát, a másik része pedig pfujozott. Miután a hangzavar elült, egy férfi a Sálánellenes Próféták Egyetlen Rendíthetetlen Menynyei Alapszervezete nevet javasolta. Hatalmas zűrzavar közepette leszavazták. Egy harmadik idióta a Szeretet Alázatos Rabszolgái névvel hozakodott elő. Az ezt követő ordibálás alatt Healey rájött, mi történik. A Mértéktelenség Ultraradikális Forradalmár Fattyai küldtek szabotőröket, hogy gúnyolódjanak a jó szándékú emberekkel. Aztán felállt egy negyedik ember, és már majdnem kimondta, hogy Galamblelkű Erkölcsös C... de Healey ráordított, hogy ne folytassa. Azt követően azonban akaratlanul is elgondolkodott azon, mit takarhat a harmadik és a negyedik betű. Amint hazaér, át kell lapoznia a szótárt!
Mint a gyűlés levezető elnöke, távozásra szólította fel a rendbontókat. Erre nagy ordítozás kezdődött a szólásszabadságról, mintha azoknak a piszok alakoknak joguk lenne beszennyezni az erkölcsös légkört. Csakhogy a nagyterem tele volt MUFF-szimpatizánsokkal, és az összejövetel ökölharcba torkollott. Az egyik állampolgárra idegi alapú hasmenés jött rá, s bár ez nem halálos kór, ki kellett hívni a rendőrséget. Healey úgy rontott be saját lakásába, mintha házkutatási parancs lenne a zsebében. Becsörtetett a hátsó hálószobába, feltépte a szekrényajtót, leszaggatta a vállfákról a blúzokat, szoknyákat, ruhákat, és kiszórta a dobozokból a parókákat. Ez lehűtötte kissé fortyogó hangulatát, annyira pedig nem volt dühös, hogy eredeti szándékát megvalósítva széttépdesse azokat. Mire lenne jó? A nővére csak még több ruhát venne a bűnös eredetű pénzből. Az este további része gyötrelmesen telt. Megpróbált tévét nézni, de az összes csatornán tombolt az erőszak, és melltartó nélküli táncosok riszálták magukat szexuálisan stimuláló célzattal; cl is érték, amit akartak. Healey kikapcsolta a televíziót, és fel-alá kezdett járkálni. Még csak nem is ihatott, hogy jobb kedvre derüljön. Utálta az erős piákat, a gyengéket még inkább. Nyugtatót sem szedett, pedig most nagy szüksége lett volna rá. Ő ugyan be nem vesz semmiféle gyógyszert, legfeljebb, amiket az orvosa ír fel, viszont azt nem mesélheti el egy dokinak, miért lenne szüksége rájuk. Ám a csábítás, hogy kiüsse magát valami jó erős altatóval, szinte lehengerlő volt. Mindjárt itt lesz az a ribanc! Ha ő elalszik, a nővére is aludni fog. Másrészt viszont, amint az altató hatása elenyészik, Jane felébred, és elkövethet valami gátlástalan őrültségei. Például bugyiban, melltartóban, parókában és magas sarkú cipőben táncol az utcán. Healey megborzongott, és ágyba bújt. Utolsó gondolata az volt, hogy legalább álmodni nem fog. Reggel arra ébredt, hogy a hifijéből utálatos rock bömböl. A száját olyannak érezte, mintha hamutartónak használták volna. És buzgón remélte, hogy arra használták, nem másra. Az agya olyan volt, mint egy harminchetes cipő-
be gyömöszöli negyvenötös láb. Áporodott dohánybűz terjengett kiömlött whisky szagával vegyülve. Szeme, mint a rothadt hagyma. És - te jó ég! - az ánusza sajgott, és sikamlós, ragacsos volt. A gyomra úgy rángott, akár egy saját farkába harapni szándékozó kígyó. Healey kiugrott az ágyból, és a fürdőszobába rohant. Tíz percre rá, testileg megtisztulva, de lelki kétségek közepette lépett a nappaliba. Óriási rumli, üres poharak, egy üres félliteres üveg, mint elszenesedett fák és hamu erdőtűz után. Fel kell takarítania, mielőtt a bejárónő megérkezik. Kikapcsolta a hifit, aztán visszasietett a hálószobába. Elszörnyedve bámult a szétszórt papírlapokra, melyeket mintha egy poltergeist hajigált volna szerte. Az írógép, néhány lappal és indigóval a konyhaasztalon hevert. Jane írt egy keveset az orgia előtt. Ha munkára kerül a sor, minden Healey roppant öntudatos. Bár a nővére esetében jobb lenne, ha inkább hanyagolná a munkál. Enni képtelen volt, hál elolvasta Jane új regényének friss részletét. Böszmeség és balítélet, írta Jane Austen-Healey. A szokásos szennyfirka; egyetlen előnye, hogy nem társadalmi vonatkozású, hanem kimondottan pénzért íródott. Jane-nek számos rossz tulajdonsága van, de a pénz utálata nem tartozik közéjük. Hál' istennek, nem kommunista. A regény a közeli jövőben játszódik, vagyis science fiction, és ez újabb fekete pont a rovásán. A nők kiteljesedési mozgalmának köszönhetően egyre több az ifjú impotens. Az egyikük, egy John nevű hekus - az a ribanc minden főhősét Johnnak nevezi - elmegy egy penitóriumba. Ezt egy őrült tudós, Herr Doktor Sigmund Segglik vezeti, aki feltalálta a férfi nemi szervek gyors pótlásának módszerét. John Jemencule kapott egy garantáltan felálló péniszt, de kiderült, hogy az csak akkor működik, ha John templomban van vagy zsoltárokat zeng. A tudós felajánlotta, hogy visszaadja a pénzét, vagy ad egy új dákőt. John ez utóbbi mellett döntött, és fájdalmasan fedezte fel, hogy ez pedig csak a nemzeti himnusz éneklése közben szuperál. Dr. Segglik nem bírta felfogni, mi lehel a baj. Így hát felajánlotta John-
>
nak, aki nyomozó volt - annak a ribanc Jane-nek az összes főhőse zsaru -, hogy jó pénzért derítse ki az ügyet. John elfogadta a megbízást, de előbb kipróbált egy újabb szervet. Amint belépett a férfivécébe, azonnal érzékelte a „meleghatás"-t. - Érrti márr, mirre gondolok? - kérdezte Segglik. - A gyárrtó rossz tárrsaságba keverredett. Bizzonyítsa be, éss kap tőlem négy rrongyot meg egy Vaskerresztet. - Adjon előbb egy másik pö... ööö, hímtagot - mondta John. - Csak nem lehet mindegyik hibás, nem igaz? - Ezzt eldönteni csakis eggy módonn lehet. Tudományossann. Márrmint kiprróbálással. Tessék, prróbállja meg ezzt! Aznap már túl késő volt belekezdeni egy új nyomozásba. Jemencule hazament, és az Erotikus Box Office csatorna műsorát nézte a tévében. Három film után már kezdett kíváncsi lenni, vajon mi lehet a baj ezzel a negyedik pénisszel. Hamarosan rájött, amikor átkapcsolt egy másik csatornára, ahol A birkaember musicalváltozatát közvetítették. John Healey a padlóra dobálta az indigós lapokat. Semmi értelme széttépni őket, Jane elrejtette az első példányokat. Ez nem mehet így tovább. Akár tetszik, akár nem, el kell mennie egy pszichiáterhez. Nem elmebeteg, de tennie kell valamit, hogy megszabaduljon Jane-től, mármint találnia kell valami erkölcsös megoldást. Dr. Irving Mundwoetig, az orális és anális fixációk enyhítője, a többszörös személyiségek specialistája átpillantott banán alakú, mahagóni íróasztala fölött Healeyre. - Nem kell szégyenkeznie! El sem tudja képzelni, hány rendőr somfordál be ide. Vegye le azt a nevetséges álszakállat meg a napszemüveget, és mondja el, mi aggasztja! Healey nagyot nyelt, elvörösödött. - Skizoid vagyok! - Nem azok vagyunk mindannyian? Nos, kezdjük az elején! Nem zavarja, ha közben iszogatok és rágyújtok? Attól némileg ellazulok. John felemelkedett székéből. - Gyűlölöm a mocskos szokásokat! Minden mocskos szokást gyűlölök! - Ön nem szokott szarni?
- Távozom. A többi zsarutól már megszoktam a trágár szavakat, de magától nem tűröm el. - Meglehetősen merev - mormolta az orvos. - Rendben van. Mostantól nem beszélek tudjahogyan. Üljön csak vissza! Healey akadozva, pironkodva, fészkelődve mesélte el az elmúlt négy év eseményeit. - Ennek az esetnek a felhasználásával bestselleríró lehetnék - mormolta a doktor. -Mi? - Semmi. Fordult elő valamilyen megrázkódtatás az ön életében a nővére felbukkanása előtt? - Egy reggel arra ébredtem, hogy a hálószobaszekrény tele van női ruhákkal. És az isten szerelmére, a fürdőszobában pedig egy bidét fedeztem fel! - Legalább tisztálkodik ez a Jane. De én arra gondoltam, érte-e valami megrázkódtatás mindezt megelőzőleg? - Semmi. - Elfojtotta magában az esetet, mert hisz' ön volt az, aki beszerezte azokat a női holmikat. - Dehogyis! - kiáltotta Healey. - Jane volt! Ne merje azt állítani, hogy én azonos vagyok azzal a pi... pi... nőszeméllyel! Mundwoetig sóhajtva töltött magának egy tripla bourbont. - Oké. Tizenkét éves korában elment sétálni a házuk közelében lévő erdőbe. Magával vitte a nőstény németjuhász kutyáját is. Jegyezzük meg, egy rendőrkutyát! Az ikernővére, Jane magával akart menni. Maga egy idő múlva elzavarta, ő azonban nem akart menni Hercegnő nélkül. Soha többé nem látták. Maga szerint valami beteges férfi megölte a kutyát, megerőszakolta Jane-t, aztán megölte őt is, majd valahol eltemette mindkettőt. - Szerintem Hercegnőt is megerőszakolta. A doktor felhúzta a szemöldökét. - Nocsak. Miből gondolja? - Tudja, milyenek ezek a perverzek. - Maga mindenképpen mély bűntudatot érez. Gyermeki agyával elhatározta, hogy rendőr lesz, és azzal bosszulja meg a nővérét, hogy megszabadítja a világot a perverziótól. Azóta maga puritán életmódot folytat. Sohasem közösült nővel. - Mással sem.
- Érdekes, hogy ezt mondja. Ennek ellenére mégis vett részt közösülésben, Jane AustenHealey, pornográf író személyében, aki, hogy az ön kifejezésével éljek, egy büdös ribanc. - Nem bírom tovább! Már arra is gondoltam, hogy öngyilkos leszek, hogy megmutassam annak a szajhának, de az nem mutatna valami jól a rezümémben. Másrészt, lehet, hogy ezzel csak neki tennék szívességet. Megszabadítanám egy kolonctól. - Honnan tudja, hogy ő nem élvezn... hogy nem alkalmazkodna? - Hogy nevezhet egy olyan nőt alkalmazkodónak, aki aljas módon és bosszúállóan arra kényszeríti saját öccsét, hogy du-du-dug... izé, ke-ke-kef... mármint, lealacsonyodjon? - Azt mondja, általában akkor kerekedik felül, amikor ön elalszik? De mostanában mindig este gyengül el, és mindig otthon? Tudja, hogy néha az új személyiség magába olvasztja a régit?... Rosszul van, Mr. Healey? - Biztosan a füsttől. - Ha nem állhatja a spekuláció füstjét, sohasem lesz képes elviselni a tények hevét. Hmm! Nem is rossz mondás. El ne felejtsem feljegyezni a... Mindegy. Némileg még csiszolni kell! De ha a füst tényleg zavarja, akkor maradok csak az italnál. A következő feladatunk az, hogy rájöjjünk, miért jelent meg Jane. Talán közelebb jutunk a megoldáshoz, ha tanulmányozzuk a viselkedését. Ez egy rejtély, és ön detektív. Ha ugyanazt a gondolkodásmódot alkalmazza, mint a rendőri munkájában, akkor... - Azt akarja, hogy tartóztassam le magam, és olvassam fel a jogaimat önmagamnak? - Bizarr fordulat lenne! Az olvasók... úgy értem, már mindent megtettünk, ami az első vizsgálat alatt lehetséges. Ráadásul az üveg is kiürült. Viszlát holnap! A doktor bizonytalanul, imbolyogva emelkedett fel. Healey felnyögött. - Ó, istenem, doki, mi lesz, ha akkor kerekedik felül, miközben szolgálatban vagyok? Páros lábbal rúgnának ki, ha úgy vennék őrizetbe egy sarki lepedőakrobatát, hogy nem vagyok önmagam.
- Még rosszabb is előfordulhat. Képzelje el, mi lenne, ha épp akkor... - Ki ne merje mondani! Doki, maga szerint van elég időnk? - Remélhetőleg. Még nem gyűlt össze elég anyag. Úgy értem... Hé! Eszembe jutott valami! Kész csoda, hogy nem gondolt erre már régesrég. Miért nem levelezik vele? Kellemes viszonyba kerülhetne Jane-nel. El kell ismernie, széles kommunikációs szakadék tátong maguk között. Kedves Jane! Kitörölte a megszólítást. Ő nem képmutató. Senki olyan személyt nem szólít kedvesnek, akit gyűlöl, legfeljebb, ha az illető pénzzel tartozik neki. De ha nem szólítja kedvesen, még feldühíti. Drága Jane! Levelezhetnénk, kérlek? Talán kitalálhatnánk valamit, hogy megkedveljük egymást. Több időt biztosítanék neked nappal, ha felhagynál a piálással meg a kurválkodással, és erényes regényeket írnál. Átadnám neked a terepet rögtön vacsora után, és akkor talán korán ágyba bújhatnál, bujálkodás nélkül, és akkor nekem is nyugtom lehetne. Akkor nem kellene azzal az érzéssel ébrednem, mintha egy egész éjszakán keresztül többször is megerőszakoltak volna. Bár biztos vagyok benne, hogy számodra ez nem erőszak... Összetépte a levelet. Semmi értelme kiakasz... felmérgesíteni. De mennél tovább ült ott, próbálva gondolatban összehozni egy barátságos levelet, annál dühösebb lett. Miért is fogná vissza magát? Ráadásul nem is bízhat Jane-ben, hogy betartaná a megegyezéses időmegosztást. Ha odanyújtaná a kisujját, annak a ribancnak az egész karja kéne. Jane! Feladom. Jól elkaptál a (tökömnél) nyakamnál fogva. Megelégeltem. Csak egy kivezető utat látok számomra. És számodra is. Ha nem változol meg teljes mértékben, hidd el, ha nem változol meg, golyót röpí-
>
tek a fejembe. Ez nemcsak öngyilkosság, de gyilkosság is. Bár erről a rendőrségnek sejtelme sem lesz. Azonban, bár el vagyok keseredve, nyitva állok az ésszerű javaslatok előtt. Ha kitalálsz valami megoldást, ami nem erkölcstelen, bele fogok egyezni. A te szerető, de szenvedő öcséd Öcsém! Azt hiszed, nekem jobban ízlik ez, mint neked? Sejtelmed sincs róla, milyen émelygés tör rám, amikor ott találom magam egy ilyen undorító, maradi erkölcscsősz testében. Vagy hogy milyen hányingerem támad, amikor éjszakánként egy ilyen otromba, ronda, szőrös testbe kell bújnom. Nekem valójában csöcsöm meg lyukam kellene, hogy legyen, hogy jó alaposan alám tudjanak vágni. És gyereket is szeretnék. A te átkozott bűnöd miatt nem lehet. Bár csak levetkőzhetnélek, mint egy bugyit, és a szemétbe dobhatnálak! De nincs rá mód. Csakhogy ezt a játékot ketten játsszák. Ha nem hagysz fel az öngyilkossági szándékkal, mérget fogok bevenni. És amikor meghaltam, egy kedves barátom eljuttatja az államügyészségre azt a szép, hosszú levelet, amit már megírtam. Ez egy önvallomás tőled, amelyben beismered, hogy zugivó voltál, dohányoztál, káromoltad istent, kábítószert szívtál, pornográf regényeket írtál és bujálkodtál. Az ujjlenyomataid ott lesznek minden lapon, és természetesen nem nehéz utánoznom az aláírásodat. A rendőrség meg az erkölcsös társaság fog a sírodra szarni. Jó napot! John felnyögött. Ez a ribanc nem egykönnyen ijed meg. Ugyanolyan bátor, mint az ikertestvére. És most, bár émelygett tőle, mint rendőrtisztnek, kötelessége elolvasni Jane frissen elkészült regényét. Fintorogva nyúlt az indigós másolatok után. Jemencule, Dr. Segglik titkosügynöke beállt a mesterséges péniszeket előállító üzem dolgozói közé. Castor Szaralak professzor, egy másik
őrült tudós egyszerű recepttel rendelkezett a csodás bögyörők előállítására. Először is több tonnányi bikapöcsöt szórt egy hatalmas kádba, hozzátett egy kevés vegyszert, hevíteni kezdte, és a kádban hamarosan folyékony protein lötyögött. Hozzárakott egy csipetnyi kőrisbogarat, jól összekavarta, öntőformákba öntötte, és az így kialakított, lehűlő, roppant péniszekből már csak az idegszálak hiányoztak. Ezeket kézileg fűzték bele egy másik teremben. A termek légkondicionáltak voltak; a munkások által kiválasztott zenék szóltak; négy tízperces szexszünet járt műszakonként. A közhangulat jó volt, az erkölcsösség kevésbé. Száz oldal múltán, miközben a főhős szimatolását gyakran megszakították a szexkönyvekre jellemző, magas izzású orgiák, melyekben, pechjére, ő képtelen volt részt venni, Jemencule rájött, mi a baj a gyártással. A kádban lévő vegyi anyagok véletlenül érzékennyé tették a proteint bizonyos zajokra. Amikor a falloszok érzékelték a termekben szóló zenéket, a feltételes reflexek révén egyfajta lenyomat képződött bennük. Ez magyarázta, miért csak bizonyos körülmények között voltak hajlandók merevedésre. Nem a szenteskedők vagy a birkák élesztették fel Jemencule szerszámának figyelmét, hanem a zene a férfivécében és a filmeken. Azonban, amilyen gátlástalan fráter volt John, úgy döntött, megtartja magának a titkot, amíg roppant összegért el nem tudja adni egy szindikátusnak. Mielőtt távozott az üzemből, hat nemi szervet rejtett el a ruhájában. Nemcsak az elemzéshez volt ezekre szüksége, de saját céljaira is. Ha biztosítani akarja a potenciáját, csak annyit kell tennie, hogy azt rakja fel a hat közül, amelyik az alkalomhoz legjobban illik; mármint zeneileg. Ha a csaj kedveli a rockot, megkaphatja. Ha a klasszikus zene kedvelőjével hozza össze a sors, Beethoven V. szimfóniája alatt jókora ba-basz... koituszra kerül majd sor. És micsoda orgazmusra! Ám egy váratlan kapuellenőrzésen rajtavesztett. Szaralak megkínozta - Jane minden Johnját megkínozta a bosszúszomjas ez meg az -, és ő mindent bevallott. A professzor nem engedhette szabadon a kémet, és mivel úgyis
fogytán volt a proteinkészlete, belevettette a sikoltozó Jemenculét a bikapöcsök közé. - A nővére ezzel azt akarja kifejezni - elemezte Mundwoetig -, hogy maga egy nagy pöcs. Azonban ő, irodalmi értelemben persze, önt apró pöcsök tömegévé változtatja. Következésképpen maga ártalmatlanná válik, sőt valójában komikussá is. Akit nem lehet komolyan venni. - Blabla! - Ami étek a tudatalattinak, megmérgezheti a tudatot. Hmm. Nem is rossz mondás. Ebből még klasszikus lesz. A doktor nagy pohár italt töltött ki egy négyliteres butykosból. - A pszichoanalitikusom meg én eljutottunk valahová legutóbb. A nehezén túl vagyok, hatalmas lépést tettünk a kezelésemben. Azonban térjünk vissza a munkához! Most annál a stádiumnál tartunk, ahol adhatok önnek néhány utalást, de egyedül kell kibogoznia a jelentésüket. Különben nem lenne képes elfogadni. Nos... Jemencule, azelőtt, hogy számos különálló pöccsé válik, előbb proteinleves lesz. Vagyis inkább szervezet, semmint szervek. Nagysenkit az Értelem és förtelemben egy emelős gőzkalapács péppé lapítja, aztán egy melegágyba temetik el. Heisslippen, az időutazó az Emberi Mocsokságok Parkjában véletlenül egy dinoszaurusztojás részévé válik. Petardot a Beöntésben felfalja egy vénuszi légyfogó. Sugall mindez valamit magának? Nem? Jól van. Nem lehet, hogy Jane tudatalattira kódolt üzeneteket küld önnek? fis önmagának is, persze. Nem gondolja? Jól van, világítsuk meg egy példával! A felsülés a Böszmeség és balítéletben valójában egy rejtvény. Ha a rejtvényt megfejti, elsül, nem pedig felsül. Érti már? - Maga lökött! - Mit gondol, pazarolnám az időmet gumiszobajelöltekre, ha nem az lennék? Csak tréfáltam. Üljön vissza! Itt az ideje, hogy hosszasan elbeszélgessünk a védelmi mechanizmusok lehetséges módozatairól. Maga úgy viselkedik, mintha a nővére egy öntől elkülönülő személy lenne. Eredetileg az is volt. De most már nem az a személy, akit az ön anyja szült. Mint ahogy
>
, PHILIP JOSÉ FARMER
Az amerikai SF egyik legextravagánsabb figurája 1918-ban született. Első elbeszélésével 1946-ban jelentkezett, de az igazi áttörést 1952-es kisregénye, a Szeretők hozta meg számára, amelyet szexuális tartalma és szókimondó szövege miatt nehezen sikerült csak kiadatnia. Az ezért kapott Hugo-díjat még több másik követte, többek között leghíresebb művének, a Riverworld-ciklusnak első kötetéért, a To Your Scattered Bodies Goért (1971). Fékezhetetlen fantáziája olvasmányos stílussal párosult, számos más szerző modorában írt paródiákat. 2009-ben hunyt el.
Athéné teljesen felnőtten kipattant Zeusz agyából, úgy bimbódzott ki Jane a maga fejéből. Elnézést, visszavonom a „kibimbódzott" szót, és maradok az egyszerűbb „kipattant" mellett. Ő egy mesterséges személyiség, akit ön alkotott. Tehát, úgy viselkedik, ahogy tudat alatt maga szeretné. Mégsem kell bűntudatot éreznie az erkölcstelen életmódja miatt, mivel ön szerint ő egy különálló személy. Másrészt, mégiscsak bűntudatot érez azért, ami Jane-nel történt. Mi is történt valójában? Ez elől mindig kitér, valahányszor előhozakodom a témával. Azt mondta, Jane magával vitte Hercegnőt, hogy legyen egy társa és védelmezője az erdőben. Csakhogy...
Healey sápadtan, remegve egyenesedett fel. - Maga még perverzebb, mint a nővérem! Nem engedhetem, hogy engem is beszennyezzen a trágárságával! Nem hallgatom tovább! Mundwoetig kiabálva tántorgott Healey után, aki leszaladt az előcsarnokba. Azonban a detektív nem értette a szavait, mivel ujjával bedugta a fülét. Mundwoetig csodálkozva torpant meg. Lehet, hogy elkerülte a figyelmét páciense halláskárosodása? Healey elvegyülve a bejáratnál összetorlódó tömegben elég jól hallott ahhoz, hogy megállapítsa, a doktor abbahagyta a kiabálást. Azt is hallotta, hogy a doki, miután abbahagyta az üvöltözést, fütyülni kezd utána. Leküzdötte a sürgetést, hogy visszaforduljon; futott tovább.
Rengeteg öngyilkosság a hálószobában történik, mivel ez az a hely, ahol a legtöbb ba-ba... fogamzásra sor kerül. A hálószoba a kezdet, az alfa és ugyanakkor a vég, az omega. És mivel meztelenül született, meztelenül is kell elmennie. Legalábbis majdnem csupaszon. Az alsónadrágját nem volt képes levetni. Az emberben legalább minimális tisztesség legyen. Ujja begörbült a 38-as ravaszán, csöve a homlokának feszült. - Viszlát, Jane! Sajnálom, hogy meg kell történnie, bár isten a tanúm, hogy nem én akartam így. De egyszerűen nem bírom tovább. Mindenhová újságpapírokat terítettem, hogy a vér ne mocskolja be a szőnyeget. Hát, gyerünk! Egy hang szólalt meg. Női hang volt, vagyis inkább egy lányé, amit jól ismert valaha. - Ö, nem, nem teheted! Kétszer nem ölhetsz meg. Ma első ízben sikerült hallgatóznom. Felfogtam, mire célzott az analitikusod, még ha te nem is, te tökfej. Így hát kénytelen voltam áttörni a gátakat, mert tudtam, ha nem teszem, mindketten meghalunk. Nem különösebben lelkesít a mód, amit igénybe kell vennem, hogy megmentsem magunkat. De ez a kevésbé rossz megoldás. Tehát... most váltás következik, te kutyabaszó!
A doktor már Healey házának bejáratánál hallotta az ugatást. - Már késő, már késő - motyogta, miközben belépett a bejárati ajtón. - Na, jó. Kevés nyereség, sok veszteség. Talán így a legjobb. Vagy ez csak okoskodás? Healey lógó nyelvvel, esetlenül ugrált felé. Mundwoetig megpaskolta a fejét, mire ő felágaskodott, és képen nyalta doktorát. - Ülsz, Hercegnő! Nemes István fordítása
ELEKTROMOS VELOCIPÉD
A
k e r é k p á r o z á s egyre inkább reneszánszát éli, miközben a legújabb high-tech alapanyagok és technológiák révén a kerékpározás egyre nagyobb élvezet. Épp ezért furcsa, hogy újra felbukkant a velocipéd, melynek technológiáját maga a kerékpár rnár régen meghaladta. A velocipéd újbóli felbukkanása a BASFkonszernnek köszönhető. A nálunk az idősebb korosztály által elsősorban csak magnókazettáiról és szalagjairól ismert német cég igazi vegyipari óriás, többek között különleges alapanyagok fejlesztésében is óriási a szerepük. A „Concept 1865" fantázianevű velocipéd is a gyárhoz, illetve a Ding 3000 dizájner céghez köthető. Az ötletet az adta, hogy a BASF 1865-
O
DALENN, a ciszterna zöld vizének mély sötétségében, ahová sohasem jut le sem visszavert fény, sem napsütés, Hiranu várakozik. Nem türelmesen, mert a türelem nem erénye az olyanoknak, mint ő. Nem beletörődve, nem kétségbeesetten. Hiranu tudja, mint ahogy megköltelésének tényleges pillanatától mindig is tudta, hogy várakozása majd végül véget kell érjen. Eltelt néhány száz év a ciszterna fenekének smaragdzöld iszapjában. Odafönt, magasan fölötte a templom rózsaszín porrá omladozott, és az őserdő hatalmas fái napellenzőt szőttek az égbolt elé. Mindebből semminek sincs hordereje Hiranu számára, mint ahogy el sem csüggesztő. Ö halhatatlan. Javíthatatlanul optimista. Tisztában van vele, hogy egy tüzes napon vagy egy csillagok elárasztotta éjszakán - egyiknek sincs jelentősége a ciszternában - lépteket fog hallani a márványburkolaton, hangosan, mint a mennydörgés, halkan, mint egy falevél. És az a lépés az ő javát fogja szolgálni. Az a lépés hozza el Hiranu kiszabadulását. Igy hál várakozik. És várakozik.
ben kezdte meg működését, és ekkor jelent meg a velocipéd is. Ezt megünneplendő elkészítették a hajdani ős modernizált ükunokáját. A jármű természetesen klasszikus velocipéd, óriási, egy méter átmérőjű első kerékkel és direkt elsőkerék-pedálozással. A különbség az alapanyagokban van. Az utód már elektromos meghajtású, LED-világítású, és olyan anyagokból készült, amelyeket az űrkutátásban, a repülőgépeknél és a versenyautóknál használnak. Karbonváz, speciális epoxi-gyanták, különleges habok, összesen 24 speciális alapanyag, amelyet a német cég gyárt. A velocipéd sajnos csak tanulmánynak készült, gyártásra nem kerül.
Az uralkodó palotája a kertek zuhatagának csúcspontján helyezkedett el. A királyság kis mérete folytán csak szerény palota volt, azonban a kertek szépségesen virítottak az uralkodó rabszolgái részéről megnyilvánuló végtelen odaadásnak köszönhetően. Távolabbi végüket magas fal kerítette el, benne kis ajtó, mely egy növények benőtte ösvényre nyílt. Az ösvény az őserdőbe vitt és így a tisztáshoz, ahol egy ódon templom állt. Kúszónövények szőtték be a templom oszlopait, és virágok nőttek számtalan faragványa közt. A telő egyes részei rég beroskadtak. Ártalmatlan, ékszerszerű kígyók lakoztak az udvarokon. Réges-rég a palota urai a kis ajtón át hagyták el a kerteket, végigmentek a magánösvényen, fölkeresték a templomot, és ott ájtatoskodtak. De már nem. Valamiképpen a templom elvesztette a jó hírnevét. Az uralkodó lánya, Jarasmi fölfedezte gyermekkorában az immár használaton kívüli ajtót, és kinyomozta, hová vezet. Azt is megmondta neki a dajkája, hogy egy démon kísért a templomban, egy a ráksaszák közül, aki olyan alakot tud ölteni, amilyet akar: szemrevalót a csábításhoz; rémségeset... a megfélemlítéshez. Onnantól, amikor Jarasmi betöltötte a tizenhatot, állandóan két udvarhölgy kísérte. A dajká-
Eltelt néhány száz év, és a ciszterna fenekének smaragdzöld iszapjában valaki arra vár, hogy lépteket halljon a márványburkolaton...
Tanith Lee
A királykisasszony
ÉS A JÖVENDŐJE ja meghalt, és Jarasmi többé már nem hitte el a mesét. Jarasmi tudta, hogy fél éven belül férjhez fog menni, és sokat töprengett erről, néha élvezettel, néha kétségek közt. Egy nap, amikor a piacon haladt át hordszékében, egy férfi borult arcra előtte, esdekelve, hogy megmutathassa a királykisaszszonynak áruit. Jarasmi udvarhölgyei dölyfösen szóltak hozzá, de Jarasmi kinézve észrevette az arany villanását, és meghallotta a bizonykodást valami varázslatról. - Azonnal vezessétek hozzám! - kiáltotta Jarasmi. És így a férfit odavezették. Különös személy volt, és a királykisasszonynak nem tetszett. A férfi rongyokat viselt, és megalázkodott, ám mégis a fontos emberek módjára viselkedett. Szeme, amit leginkább lesütött, vénséges vén volt. Ahelyett, hogy sötét színű lett volna, sárgán csillogott, és a szembogara nem kerek volt, hanem függőleges hasíték, mint egy kígyóé. Kétségtelennek tűnt, hogy nem egészen emberi lény. A férfi megszólalt:
- Nemi idővel ezelőtt - mesélte - egy nagyhatalmú herceget szolgáltam, de lesüllyedtem. Most csupán varázslatos játékszereket árulok. Mindazonáltal merészelek az uralkodó lányához közeledni. Nem azért, hogy eladhassam az árum, hanem hogy ajándékot adhassak neki. Jarasmi habozott, mert most elbizonytalanodott. De a kígyószemű férfi odanyújtott neki egy aranyszín üveglabdát, annyira áttetszőt, hogy a napsütés fénysugárként hatolt át rajta. - Nézze! - mondta a férfi. - Ez egy jövendőmondó portéka. Ha a királykisasszony ismerni óhajtja a jövendőjét, csupán a földhöz kell vágnia a labdát, elegendő erővel ahhoz, hogy széttörjön. Amit benne lel, elárulja mindazt, amit csak szeretne. A következő pillanatban Jarasmi kezébe tette az üveglabdát. Érthetetlen módon félresiklott a tömegbe, és rögvest láthatatlanná vált. Jarasmi udvarhölgyei, mindkettő csupa kíváncsiság, izgatottan nyüzsögtek körülötte, de ő megparancsolta kísérőinek, hogy vigyék haza a palotába. Ott aztán egyedül ücsörgött a szobájában, és töprengett a varázslatos ajándékon.
>
Kétségtelenül igaz volt, hogy szerette volna tudni jövendője titkait, milyen lesz a férje, és vajon szeretni fogja-e, és a férje szeretni fogja-e őt, és fog-e neki fiakat szülni, és a fiai hősökké lesznek-e. Ilyesmiken gyakran merengett. Először csaknem félt kipróbálni az aranylabdát, hátha az cserbenhagyja, nem mutat neki semmit. Aztán még jobban félt attól, hogy az esetleg megmutat mindent. Idővel a felvilágosítás iránti szükséglete többet nyomott a latban, mint félelme. Fölemelte a kezét, hogy a padlóhoz vágja a labdát - és megtorpant. Már olyan sokat gondolkozott a dologról, hogy úgy tűnt neki, az egész palota megsejtheti szándékát. Abban a pillanatban, hogy bárki meghallja az üveg összetörését, rá fognak jönni, mit tett. Jarasmi ideges lett, és kínosan érezte magát a gondolattól. Nem akarta, hogy apja, az uralkodó fölfedezze, mit akar csinálni. A végén kilopódzott a kertbe. Itt megint készült, hogy eldobja az aranyszín üveglabdát. De föltekintve meglátott egy madarat az égen lebegni, ami őt figyelte. Elrejtőzött egy cimetfa alá, de a délidőben föltámadó szellő megsusogtatta annak ágait, és játszott a királykisasszony hajfürtjeivel azaz nem volt egyedül. Bronzszín halak bámulták a medencéből. Mocorogtak az árnyékok. A virágok sustorogtak, mintha valaki sétálgatna közöttük. Némi idő elteltével Jarasmi a magas kertfal mellett találta magát, előtte az őrizetlen kis ajtó, ami rövidke járásra az erdőn át a vén és elhagyatott templomhoz vezetett. Jarasmi tíz szívdobbanásnyi ideig habozott. Aztán kinyitotta az ajtót, és kilépett az őserdő sötétzöld árnyába. Odalent, a ciszterna sötétjében, ahol nincs éjszaka, sem nappal, Hiranu éledezik. Érzékeli, hogy kötelékei - melyek anyagtalanok, és így nem érezhetők, ám mégis roppant erősen érzi őket - megborzonganak, mint a húrok, amiket körmök súroltak. Aztán megtörténik az a lépés a kövezeten. Olyan halk, mint egy falevél. A királykisasszony azon kapta magát, hogy szorong a templomban. Abban ugyanis az elhagyatott épületek üres intenzitása honolt. A kígyók
élénk színe visszacsillant a falakról. Itt-ott a napfény egy-egy sugara szelte át a sötétséget, de többnyire egyáltalán nem volt világosság. És a lány mégis valamiképpen utat lelt egy besüppedt udvarra, ahol egy nagy ciszterna volt a márványburkolatba süllyesztve, még mindig tele vízzel. Erre a helyre a napfény még futólag sem vetődött be, sem a kútba, mert a templomtető mélyre nyúlt, és a fák fátylukba burkolták az eget. Jarasmit hirtelen rettegés öntötte el, amikor eszébe jutott dajkája meséje a ráksaszákról. De az ilyen gondolat butaság. - Gyerünk - mondta magának fennhangon, de halkan, tartva a visszhangoktól -, dobd el az aranylabdát, és tudd meg a titkot, ha van egyáltalán megtudható titok! Aztán siess haza! Így, további önmarcangolás nélkül, hozzávágta a labdát a kövezethez. De úgy tűnt, vakmerősége megzavarta a célzását. Ahelyett, hogy eltalálta volna a márványt, és széttört volna, a labda átgördült a ciszterna peremén, és beleesett a vízbe. A gyötrelem éles kiáltásával, mely különös módon egyetlen visszhangot sem keltett, Jarasmi a ciszternához rohant, és belenézett. A labda bizonyosan elveszett. Egyetlen egy fénylő nyoma sem maradt. A királykisasszony sem a labdát, sem semmi mást nem volt képes megpillantani a vízfelszín alatt. Egy pillanatig a bosszúsága többet nyomott a latban idegességénél, és Jarasmi rácsapott a vízre fölgyűrűzött öklével. - Add vissza nekem! - suttogta balga módon a ciszternának. - Hát sohasem fogom megtudni a jövendőm? Add vissza az üveglabdát! És aztán megfordult, hogy elmeneküljön, mert sajátságos fodrozódás futott végig a medencén, majd még egy és még egy. Ám amikor elért az udvar kapujához, valami érthetetlen, vonakodó kíváncsiság habozásra késztette, és visszanézett a válla fölött. Valami ott feküdt a víz színén, valami kerek és csillogó - az aranylabda. Visszaadták, ahogy kérte. Jarasmi odasietett, és kinyújtotta a kezét, hogy visszaszerezze a labdát. De amint hozzáért, az ezer szilánkra hasadt, porszemnyiekre, amik aztán tündöklő virágporként belezáporoztak a víz-
be. Jarasmi fölsikított - és másodszor is sikoltott, mert most kinyújtott kezét erősen megmarkolta valami hideg és nyálkás, ami foglyul ejtette épp csak a vízfelszín alatt. Nem látta, mi tartja őt, mert a keze csuklótól eltűnt a zöld vízben, mintha el lenne metszve, és noha erőlködött, amennyire csak tőle telt, nem volt képes kihúzni. És aztán, olyan váratlanul, mint ahogy foglyul ejtette, a nem látott lény elengedte. Félig vakon a rettegéstől és elszédülve valami különös gyöngeségtől, Jarasmi kibotorkált az udvarról, és eltámolygott, keresztül a romba dőlt templomon. Most úgy tűnt, fenyegető némaság honol ott, s az erdőben, a kinti kapun túl olyan a csönd, akár a süketség. De az uralkodó lánya nem figyelt erre, miközben menekült. Azt sem vette észre, hogy az ékszerféle kígyók elrejtőznek, úgy tetszett, előle. Míg a majmoknak, melyek előzőleg az ösvény fölötti ágakon tolongtak, nyoma veszett. Végül a lány odaért az ajtóhoz a magas falban, átrohant rajta, becsukta, és bereteszelte maga mögött. Amikor letérdelt egy szökőkút mellett, újra és újra leöblítve a kezét, a bronzszínű halak megremegtek, és sietve a kövek alá bújtak. De a két udvarhölgye kacagva szaladt elé. A nap alacsonyan járt, és hamarosan várja a vacsora apja, az uralkodó oldalán a palotában. A vörös fény az erdő mögötti dombokról visszaverődött az ablakokon át, és tarkára festette a pompás tányérokat, serlegeket. A zenészek, tekintettel Jarasmi fél év múlva bekövetkező esküvőjére, olyan muzsikát játszottak, aminek köze volt a lakodalmi menethez. Az uralkodó jókedvében volt. Unszolta a lányát, hogy egyék. - Nézd - mondta -, milyen puhára főzték a húsokat, hogy a kedvedben járjanak, és milyen hozzáértéssel készítették el a fűszerezést! És hogy miként villan meg az arany az ujjaidon, amikor mozgatod őket! Noha nagyon is hamar el foglak veszíteni egy kiváló és vagyonos nagyúr javára, aki el fog vinni téged a saját palotájába, és annak úrnőjévé tesz. Mi lophatta el az étvágyad, amikor oly sok öröm és siker vesz körbe? - Bocsáss meg, ó, atyám - válaszolta Jarasmi -, de nem tudom.
Pedig tudta. A nap a nyugati dombokon élénkvörösből sötétvörösbe hajlott. Jöttek a szolgák, lehúzták a díszes lámpákat, hogy meggyújtsák őket. A zenészek násztánczenét játszottak. A nap lenyugodott. A dombok, az őserdő és végül az összes hosszú ablak ébenfeketévé sötétedtek. Ekkor különös hang hallatszott, a muzsika ellenére is jól kivehető, noha nyilvánvalóan messziről érkezett. - Na már most, mi lehet az? - kérdezte az uralkodó bosszúsan, mert az este nem volt olyan gondtalan, ahogy elképzelte: a hálára kötelezett lánya mogorva és nyugtalan, a zenészei akadozva muzsikálnak, és a kertjeiből kísérteties kopogások visszhangoznak föl, akár kőkemény csapások egy ciszterna fenekén. Ekkor belépett egy szolga, és arcra borult. - Palota ura, valaki bebocsáttatásért kopogtat, nem a főkapun, hanem fenséged kertje magas falának kis ajtaján. Az uralkodó köntösét ráncigálta, megvizsgálta egyik rubinköves gyűrűjét. - Valami koldus lesz az. - Nem, élet-halál ura, nem koldus. Mert amikor fenséged egyik őre megkérdezte, kí kopog, egy hang így felelt a sötétségből: A királykisasszony idézett meg engem. - Ez meg mi? - firtatta dühösen az uralkodó. - Nem tudom - válaszolta Jarasmi. De tudta. És most a baljós kopogás újra fölhangzott, tompán, messziről, betöltve az éjszakát. - Mondd meg nekik - parancsolta az uralkodó -, hogy tilos kinyitni az ajtót! De már túl késő volt. Az egyik ifjú őr kinyitotta, és kilépve az őserdei ösvényre, kihívást intézett a néma erdő mélyéhez és a fák magas oszlopaihoz. Nem volt ott senki. - A lárma most megszűnt - jegyezte meg az uralkodó. - Minden csöndes. És valóban az volt. A csönd folyama ülte meg a kerteket, és áradt a kivilágított palota felé. Ahogy jött, a levelek mozdulatlanná váltak a bokrokon, és az éjszaka röpdöső rovarok ránehezedtek, mint a nedvességcsöppek a virágok kelyhére. A szökőkutak vize kimerülten lebukott, és nem emelkedett föl újra.
>
, TANITH LEE
Angol írónő, 1947-ben született. Kedvenc területe a fantasy és a horror, de műveibe gyakran csempész SF-vonatkozásokat. Első elbeszélése, a „Eustace" 1968-ban jelent meg egy horrorantológiában, ezt követően mégis inkább gyermekeknek kezdett írni. Az igazi áttörést felnőtteknek szóló fantasy-trilógiája, a Birthgrave hozta meg számára. Legjelentősebb munkája a Flat Earth-sorozat, amelyet kisebbnagyobb kihagyásokkal a 70-es évek vége óta ír. Magyarul tucatnyi novellája jelent meg eddig, valamint egy regény, A kehely titka.
A teremben a kalickába zárt madarak egész váratlanul abbahagyták a csivitelést. A zenészek keze lecsúszott a hangszerükről. Valami megdöngette a palota kapuját. Újra meg újra meg újra. Dermesztőek voltak a csapások, mintha víz alatt döngenének, ahová napfény egyetlenegyszer sem hatolt be. - Ez már túl sok! - jelentette ki az uralkodó. Fölemelkedve szorosabbra húzta magán gazdagon díszített köntösét. Kiment a csillogó előcsarnokba, körötte szolgái, rabszolgái tisztelettudóan földre vetették maguk, őrei tömegbe verődtek, falevél alakú lándzsahegyeikkel fenyegetve. Mindnyájan szemben álltak az ajtóval, ami kongott és rázkódott. - Ki merészel kopogtatni? - harsogta az uralkodó. Az ajtón túli hangtalan kertekből érkezett a válasz: - A királykisasszony idézett meg engem. - Hazudsz! - felelte az uralkodó. - Távozz, és én kegyelmet fogok gyakorolni! Kopogtass még egyszer, és rád fogom küldeni az őreim! Rögtön jött is a kopogás. A palota rezgett tőle. - Nyissátok ki az ajtót - mennydörögte az uralkodó -, és öljétek meg, akárki is az odakint! - Ne! - kiáltotta Jarasmi. - Ne nyissátok ki az ajtót! - Miért mondod ezt? - Nem tudom - válaszolta Jarasmi. De tudta. A következő percben a palota ajtaja tárva-nyitva állt, és az őrség kirontott a teraszra. Csak az éjsza-
ka feketesége várta odakint, hogy beengedjék, és a moccanatlan cserjék, melyek meg sem rezzentek a szélcsöndes levegőben. A szél inkább a palotába osont be. Ráfújt a lámpákra, és azok pislákoltak. Megrázta a falikárpitokat. - Ki van itt? - ordította az uralkodó. De senki sem felelt. Aztán, visszatérve az asztalhoz, az egyik szolgálóasszony fölvisított. Jarasmi érintetlen tányérja kiürült. Érintetlen csészéje is üresen állt.
A királykisasszony lassú léptekkel a lakosztályába vonult. Egy kis zsámolyon ült, miközben hölgyei kifésülték és bekenték a haját, levették gyűrűit és fülbevalóit, és bő hálóköntösbe bújtatták. Odalent két varázsló buzgólkodott a palotában, és füst szállt a magasba. Megnyugtatásul egy pap megvitatta az uralkodóval a démonok természetét. Az ifjú őrt, aki kinyitotta a kertkaput, kegyetlenül megverték, és most egy póznán lógott, nyöszörögve. - Milyen furcsán hideg ez a szoba! - jegyezte meg Jarasmi egyik udvarhölgye. - Biztos az évszak miatt - mondta a másik. A királykisasszonytól eltérően ők siettek, és most siettek távozni, a bokaperecek csilingeltek kecses lábukon. Mélyet bókolva már ott sem voltak. Jarasmi mozdulatlanul ült a zsámolyon, mint egy szobor. Jarasmi várakozott. De nem telt bele sok idő, és a hang szólt hozzá a bal válla mögül: - Tudod, hogy itt vagyok, királykisasszony. - Igen - mormolta Jarasmi -, tudom. És tudta. - Akkor hát miért nem fordulsz ide, és nézed meg, mit hívtál elő a templom ciszternájából? Jarasmi könnyekre fakadt. Szörnyűséges, lenyűgöző elgyöngülést érzett. A hang azonban szelíden nevetett. - De mi lehetek én, ami olyan félelmetes, ha egy kis ciszternában el tudtam férni? - Ó, valami rémséges vagy! - kiáltotta vadul Jasmini. - Egy szörny, olyan, mint egy hal vagy egy béka, vastag pikkelyekkel és csöpögő nyálkával, olyan fogakkal és karmokkal, mint amilyen a tigrisé és egy gyík kidülledő szemével! A hang megint nevetett.
- Olyan sok minden? Ő, Jarasmi, egy hal? Egy béka? Egy tigris? Fordulj ide, és nézz meg! Akkor a lány rettegése olyan hatalmas lett, hogy képtelen volt kínzója bármely parancsának ellenállni, és így bizony odafordult, és bizony megnézte. És imigyen meglátta Hiranut. Ott állt a lámpafényben egy ifjú és szemrevaló királyfi, gyönyörű ruhák és parázsló ékszerek borították, de sötét szeme hevesebben parázslott bármelyiknél. - Engem - mesélte Hiranu - egy ellenség varázsigéje arra kötelezett, hogy a kút iszapjában éljek, amíg egy ártatlan hajadon meg nem szabadít valami véletlen cselekedetével, mint például egy szívességet kérve tőlem. Milyen valószínűtlennek tűnt ez! De egyetlenegyszer sem veszítettem el a hitem abban, hogy a kerék egy fordulata meg fogja hozni a szabadulást. Azzal a szemrevaló királyfi odament Jarasmihoz, és megfogta kezét. A férfi érintése élvezetes volt, és úgy tűnt, a királykisasszonyt elhagyja minden ereje. - És most, páratlan szépségű királykisasszony, csakis arra vágyom, hogy eljöjj velem a királyságomba, és együtt uralkodj velem! És szeretni foglak, amíg csak élsz! Amikor is megcsókolta, és a szobában minden lámpás elaludt. A napkelte előtti halvány azúrkék órában az uralkodó odaadta egyetlen leányát egy idegen királyfinak feleségül. Azon nyomban egy csodálatos hintó hajtott a palota nagy kapuja előtti udvarra. Skarláttal volt bevonva, és arany szegélyezte, a minden egyes kárpitról és redőről lelógó ezüstkorongok csilingelve muzsikáltak. Az ablakok rácsai faragott elefántcsontból készültek, az apró lyukakat drágakövek töltötték be, hogy senki se kukucskálhasson be vagy ki. Rőt lovak húzták a hintót, és abban a pillanatban, hogy megálltak, a kocsisuk leugrott, Hiranuhoz rohant, és letérdelt a lábánál. - Ez itt az én hű szolgám - mutatta be Hiranu -, aki mindezen esztendők alatt türelmesen várta visszatérésem. És átölelte a férfit, majd küldte, hogy térdepeljen le Jarasmi előtt is. Ezt meg is tette a szolga, egy fehér virágot helyezve a királykisasszony kezébe. Amikor fölállt, a lány látta, hogy a szolga szeme olyan élénksárga, mint egy kígyóé.
Jarasmi vőlegényével beszállt a hintóba, és a hintó ajtaja becsukódott. Az uralkodó ott állt a palota kapuja előtt, és nézte, ahogy a hintó elporzik. Az óriási smaragdot simogatta, amit a fiatal királyfitól kapott, és ami nagyobb volt egy galambtojásnál, meg a még annál is nagyobb gyémántot. Az uralkodó arca fakó volt, és a keze annyira remegett, hogy hamarosan elejtette mindkét drágakövet. A rabszolgái tülekedtek, hogy melyikük vegye föl neki, miközben a palota csarnokaiból fölsírtak a szörnyűséges jajveszékelés hangjai. Az elsötétített hintóban Hiranu most már csaknem végzett a várakozással. A skarláton, aranyon és elefántcsonton túl a nappal kezd kibontakozni, de ő nem fogja látni; a nappal és az éjszaka egyre megy a sötétségben. Ő természetesen tökéletesen jól ki tudja venni újdonsült asszonyát. És ha a nő kevésbé tökéletesen látja őt a sötétben, Jarasmi ennek végül is csak örülhet. Milyen gyorsan utaznak át az őserdőn! Talán holdkeltére Hiranu el fog érni az otthonába. Újdonsült asszonya, sajnos, nem. De az igaz, hogy szeretni fogja őt, amíg csak Jarasmi él. Hiranu odafordul a nőhöz, kiszabadulása eszközéhez. Jarasmi kezdi keservesnek találni, hogy a férfira mosolyogjon; a mosolyai egyre gyakrabban rettegő összerándulásokra emlékeztetnek. Azonban, a virágjával körítve, mégiscsak jelen van. Itt van, és egyáltalán nem jöhet senki a segítségére. Hiranu abbahagyja a várakozást. Magára ölti, nagyon gyorsan és egy bizonyos mértékű természetes örömmel, a másik alakját. A zárt hintó nem fedi föl. Viszont elfojtja Jarasmi kétségbeesett sikolyait, amik egyébként sem folytatódnak sokáig. Sohár Anikó fordítása
A legyőzött ember
Az emberiség mint vesztes faj az SF-filmekben
Í
ME , AZ EMBER - elbizakodott, megingathatatlanul hisz saját felsőbbrendűségében és elpusztíthatatlanságában. Afféle lelki kamasz, akit az elmúlás gondolata még csak meg sem kísért: ő a világ ura, a teremtés koronája. A science fiction rnár a kezdetektől próbálta megrázni ezt a világlátást - gondoljunk csak akár a Világok harcára, vagy a lovecrafti kozmikus horror alaptételére: az ember sem nem az első, sem nem az egyetlen semmiben, a mélyben olyan dolgok szunnyadnak eonok óta, amelyek egy gondolattal elsöpörhetnék fajunkat, ha egyáltalán lennénk olyan jelentősek, hogy észrevegyenek minket.
Az SF-filmek is gyakran emlékeztetnek arra, hogy az ember helyzete a világban jóval törékenyebb, mint azt hinni szeretnénk. A majmok bolygójában (1968) már egy olyan Földet láthatunk, ahol az ember elvesztette a bolygó feletti uralmat - tulajdonképpen a saját ősei, a majmok váltak az első számú fajjá, míg a homo sapiens még a beszéd képességét is maga mögött hagyta. Az ember itt már csak szórakozásból vadászott állatnak számít, nem pedig bolygóformáló erőnek. A film legfőbb mondanivalója pedig még csak nem is a majmokhoz kötődik, hanem magához az emberhez: a bukást ugyanis fajunk nem a lázadó majmoknak, hanem a saját maga által kirobbantott atomháborúnak köszönheti. Tény, hogy az atomfegyverek jelentette kölcsönös fenyegetettség a mai napig komoly veszélyt jelent az emberre - de nem ez az egyetlen olyan találmány, ami az egész fajt képes lenne kipusz-
títani. A klasszikus Terminátorban az ember alkotta gépek lázadása sodorja a kihalás szélére a fajt, míg a 12 majom nyomasztó jövőjében egy mesterséges vírus radírozza le a Föld felszínéről a civilizációt. James Cole-t az egyik föld alatt túlélt közösség küldi vissza a múltba, hogy derítse ki, mi és hogyan indította el 1996-ban a tömeges pusztulást, és hogy hogyan küzdhetnek ők a jövőben azért, hogy ismét övék lehessen a felszín. Cole azonban a múltban beleszeret egy lányba - és az egész világba, így mindent elkövet, hogy megmenthesse az emberiséget a saját maga által kreált végzettől, közben újra és újra rácsodálkozik, mekkora, milyen erős is a civilizáció... és ugyanakkor mennyire törékeny.
Ahogy a valóságban sem az ember a legveszélyesebb önmagára nézve, úgy az SF-filmek is gyakran mutatnak be olyan lehetőségeket, amikor fajunknak az univerzummal kell megbirkóznia a túlélésért. Jó példa erre a 2007-es Napfény. Ebben az alkotásban egy űrhajó legénységét ismerhetjük meg, a küldetés nem kevesebb, mint rakományukkal újraindítani a haldokló Napot, melynek agóniája a földi életet is fenyegeti. Ha ők hibáznak, az emberi faj elveszett: ez a hajó ugyanis már a második, amely a Nap felé indult, és harmadik lehetőség biztosan nem lesz. Útjuk során megtalálják az első hajót is, amely már hét éve sodródik a semmiben, és balszerencséjükre találkoznak a film legérdekesebb karakterével, Pinbacker kapitánnyal, aki egyedüli túlélőként járta hajója folyosóit. Kiderül, hogy az Ikarusz I
nem baleset vagy véletlen áldozata lett, a kapitány szánt szándékkal állította le, hogy véget vessen az emberiségnek. Miért? Mert úgy gondolta, ha Isten szerint itt a vég, mi nem állíthatjuk meg: „Elhagytuk a küldetésünket. A Napunk haldoklik. Minden tudomány... minden reményünk, minden álmunk... ostobaság! Ezzel szemben csak por vagyunk, semmi több. Ebbe a porba térünk vissza. Mikor Ő úgy dönt, hogy meghalunk, nem harcolhatunk Isten ellen... Az idők végén lesz egy pillanat, amikor már csak egy ember lesz. Aztán a pillanat tova lesz. Az ember elmúlik. Semmi sem marad, ami tanúskodna, hogy itt voltunk... csak csillagpor." Az Ikarusz 11 legénysége azonban nem osztja ezt az elképzelést, és akár az életük árán is készek tovább harcolni azért, hogy az ember ne kerüljön a vesztes oldalra. Szintén egy űrhajón játszódó történet a 2009es Pandorum. Az Elysium bárkán kél legénységi tag kikerül a sztázisból, és a gépek felébresztik őkel - csakhogy semmire sem emlékeznek a múltjukból, küldetésükről vagy magáról a járműről, amely lassan haldoklik. Nekivágnak a folyo-
sóknak, hogy a generátorok visszakapcsolásával megmentsék a hajót és a küldetést, de hamar rá kell jönniük, hogy a helyzet rosszabb, mint hitték. Ráébrednek, hogy a túlnépesedett Földről azért indították őket útnak, hogy több mint száz év utazás után egy másik bolygóra érkezzenek, és ott új civilizációt alapítsanak. Ráadásul az anyabolygó egy üzenetet is küldött utánuk, amelyben tudtukra adták, hogy a Föld nincs többé, így az egész emberi faj sorsa a kezükben van. Ha pedig még ez sem lenne elég, egy egész barlanglakószerű, mutáns humanoid fajt találnak az űrhajó folyosóin: a hosszúra nyúló út alatt valaki belenyúlt a fagyasztófülkékbe, és egy rémálomszerű, elfajzott hordát engedett szabadjára a hajón. Ahogy a főhős, Bower és kis csapata egyre mélyebbre küzdi magát az Elysium gyomrába, Boweren kitör a szörnyű pandorum-belegség is, ami egyre nehezebbé teszi, hogy megtalálják a felelőst, és felderítsék az Elysium utolsó titkát is... Hogy mennyiben tekintjük figyelmeztető erejűnek ezeket a filmeket, mindenkinek saját vérmérsékletétől függ, de azt el kell ismerni, hogy mind a Pandorum túlnépesedése, mind a mesterséges intelligencia és a génmanipulált mikrobák kora a küszöbön áll. Ezek az alkotások nem feltétlenül csak meghökkenteni, sokkolni akarnak, de fel is hívják a figyelmet azokra a veszélyekre, amiket az új technológiák és a változó világ hoz magával. Hogy elfogadja-e az emberiség, hogy léte igenis törékeny, vagy arroganciájában nem törődik a figyelmeztető hangokkal, rajiunk is múlik. Holló-Vaskó Péter
A karácsony nem mindenkinek ünnep, valakinek a szomorúság és az emlékezés időszaka...
Indrek Hargla
Melchior, a patikárius
és a tetőkön táncoló
M
ELCHIOR
RENDSZERINT karácsony tá-
jékán mondta el fiának ezt a történetet, mikor a Főtér dobszótól volt hangos, és kihirdették a feketefejűek karácsonyi sörkóstolóját, mikor a város népe önfeledten ropta a táncot a lobogó máglyák és az égő gyertyákkal díszített fenyők körül, mikor zsonglőrök és szemfényvesztők kápráztatták el mutatványaikkal az egybegyűlteket, mikor ártányok forogtak a nyárson, söröshordókat gurítottak a térre, és muzsikusok fújták sípjaikat. Egyszer, mikor az ifjabb Melchior először kérdezte meg apját, hogy miért nem ünnepel együtt a város többi lakójával, miért kuksol otthon a kandalló előtt gubbasztva és keserű gyógylikőrt kortyolgatva, miközben öreg és fiatal, gazdag és koldus, férfi és nő egytől egyig mind odacsődül a városháza elé, örvendezve, hogy a sötétség oszlani kezd, és megszületett a Megváltó - akkor az idősebb Melchior búsan leszegte a fejét, és azt válaszolta, hogy az ő szívében ezen a napon szomorúságon és fájdalmon kívül más számára nincs hely. Akkor aztán Melchior fia először hallotta a patikájuk ajtaját díszítő kép történetét, amelyen
egy lány a tetők fölött táncol. És ez a történet mindig ugyanúgy kezdődött: „Lutgarda Istvánnapkor tűnt el, és István-napkor bukkant fel újra, de senki nem ismerte fel, mert addigra már elfeledték az emberek." Az eset abban a gyászos évben történt, mikor borzalmas járvány dühöngött a városban, a Halál kegyetlenül suhogtatta kaszáját, és nem volt orvosság, ami segített volna. Válogatás nélkül elvitt aggot és karonülőt, bürgermeistert és kötélverőt, őrségben lévő katonát és kéjnőt. És épp késő ősszel, mikor már aggódni kellett, hogy nem marad elég ember, aki megkongatja a lélekharangot, és elsiratja a halottakat, épp az év legsötétebb időszakában kegyelmezett meg a Halál Tallinn-nak, kivonult onnan, miközben a fagyos földbe néhány arasznyi mélyre kapart sírokat hagyott maga után és annyi gyászolót, amennyit emberemlékezet óta nem láttak a városban. A gyászolók egyike Jost Düntzel volt, akitől a Halál elragadta fiatal feleségét, Yrmelt. Jost negyve-
nedik életévében járt, és már mindenki meg volt róla győződve, hogy agglegény marad, mikor 1 egyik danzigi útja során találkozott egyik ottani céhtársa fiatal lányával, Yrmellel, akinek azon nyomban meg is kérte a kezét, és magával hozta Tallinnba. Ők voltak a legboldogabb pár a városban. Szerelmüknek még azok is őszintén örültek, akiknek nyelve azonnal mérges fullánkká változott, ha egy gazdag, korosabb férfi hamvas menyasszonyt hozott a házhoz. Jost szent szenvedéllyel szerette feleségét, aranyba öltöztette, szépségéről verseket írt, és énekekkel magasztalta. Új házat vásárolt, melyre még egy emeletet építtetett, elhalmozta Yrmelt prémekkel, ruhákkal és ékszerekkel, és olyan nyalánkságokat hozatott neki a tenger túlpartjáról, melyek ízét csak nemes aszszonyok ismerték. A negyvenesztendős Jost szerelmét viszonozta egy feleannyi idős lány, akinek szépsége Szent Orsolyáénál is ragyogóbb volt, és ettől persze Jost egészen megittasult. Ám boldogságuk nem tartott sokáig, mert ősszel Yrmel megbetegedett. Jostot nem lehetett látni többé sem a kikötőben, sem a Nagy Céhben, csak a templomban, ahol Yrmelért mondatott imát, a fiatalasszony betegágya mellett virrasztott abban a szobában, melynek ablakában éjjelnappal gyertyaláng pislákolt. Yrmel állítólag békésen távozott e világból, keze férje kezében, ajka az ajkán. A pap későn érkezett halálos ágyához, de Yrmel már hetekkel azelőtt meggyónt, mikor az orvos kimondta, hogy gyógyulására többé nincs remény. Férjének szerelme mégis az élők között marasztalta még egy ideig, ahogy erről a pislákoló gyertyaláng tanúskodott. De segíteni itt már semmi sem segíthetett, egyik éjjel a gyertya kialudt. Yrmelt karácsonykor helyezték a Szent Miklós-templomban örök nyugalomra, egy nagy kőkoporsóban, Jost misét mondatott lelki üdvéért. Yrmel egyike volt azoknak, akiket a járvány utolsóként vitt el, úgy tűnt, a Halál elégtételt nyert azzal, hogy ezt az istenfélő és boldog lelket magával ragadta, és nem kínozta tovább Tallinn városát. Yrmel halálát követően azonban a kalmár maga is megbetegedett, a mélabú kórsága kerítette hatalmába, mire egyre különösebb és drágább orvosságokat próbált beszerezni a patikában: teriakot, ánizst majd arzént.
Még Yrmel temetését megelőzően, Szent István napján meggyújtották a gyertyákat a Főtéren álló fenyőfán, kihirdették a karácsonyi sörkóstolókat, medvetáncoltatókat és zsonglőröket hívtak, a város disznókat vágatott, és nyársra húzva süttette meg őket. A halottakat az értük elmondott imádságok, az Úr szeretete és az angyalok gondoskodása kíséri, az élők számára azonban itt az idő, hogy végre megízleljék a földi örömöket. A város fennmarad. Bármilyen megpróbáltatásokon kell is átmennie, a városnak fenn kell maradnia, és a város csak az emberekben maradhat fenn, akik vigadni akarnak, és hálatelt szívvel köszönetet mondani. - Én is kimentem az utcára a többiekkel, a vidám feketefejűek társaságában táncoltam és daloltam - mesélte az öreg Melchior. - Azon a napon beszéltem utoljára Lutgardával, a lánnyal, aki a föld és az ég közé született, és akinek nyoma veszett. - Isteni csoda volt ez, apám? - kérdezte első ízben az ifjabb Melchior, többé azonban sosem firtatta, mert tudta a választ. És azt is jól tudta, hogy karácsonykor apjának el kell mesélnie a történetet, mert ez békét és megnyugvást hoz számára. Lutgarda a rigai zsonglőr, Gunard lánya volt, a patikus pedig szerette őt. Nem is volt olyan lélek Tallinnban, aki ne szerette volna, hiszen Lutgarda maga volt a csoda, a legcsodálatosabb kötéltáncos, aki valaha élt, világosszőke, törékeny teremtés, aki a tetőkön táncolt, mígnem végleg beleveszett a levegőégbe. - Ismered Szent Lutgarde történetét, aki több száz évvel ezelőtt Flandriában élt - fogott bele a történetbe Melchior -, akit gyermekként kolostorba adtak, mert örökségétől elesett, majd látomásként megjelent neki a Megváltó, és megmutatta sebeit. Ahányszor ez a lány imára kulcsolta a kezét, mindig együtt könyörgött az Űr Krisztussal, testéből vér fakadt, felemelkedett a levegőbe, és levitáit, aminek sok szemtanúja volt. Harminc esztendőt élt az apácák között, megadatott neki a gyógyítás és a jóslás képessége, rövidke életéből tizenegy évet pedig vakságban töltött. - És amikor imádkozott, akkor a levegőben röpült?
>
- Így mesélték. Mintha Gunard a jövőbe látott volna, amikor egyetlen lányának a Lutgarda nevet adta, lelkét ezzel a szent védelmébe ajánlva. Mikor Lutgarda a kötélen lépegetett, sokan inkább hitték mennyei csodának, minthogy egy fiatal lány az, aki a levegőben sétál. Meg voltak róla győződve, hogy akit látnak, az nem lehet más, mint angyal. Lutgarda törékeny volt és káprázatosan gyors, lépte súlytalan, és nemcsak lépkedett a városháza és a mázsaház közé kifeszített köteleken, hanem egyikről át is szökkent a másikra, táncát furulyaszó kísérte, sőt néha a köteleknél magasabbra is felugrott, föl a háztetőkre, mintha szárnyai nőttek volna. Lutgardát gyakran lehetett látni, ahogy a tetőkön gyakorolja az egyensúlyozás művészetét, az egyik tetőgerincről átmászott a másikra, az utcák fölött szökellt, egyszer még a Szentlélektemplom tetején is táncolt. Így is hívták: a tetőkön táncoló lány. - Ott fenn, a magasban szabadság honol mondta egyszer Lutgarda Melchiornak. - Nincs ott semmi, csak én, a tetők és a szabadság. Senki nem parancsolhat, és nem tilthat meg nekem semmit. Oda mehetek, ahová kedvem tartja. Szállok a város fölött, látva mindent és mindenkit. Tallinn olyan gyönyörű fentről, a magasból, onnan nézve nincs mocsok, minden tiszta, onnan szeretem ezt a várost a leginkább. - És azon a karácsonyon - mesélte tovább Melchior évről évre a történetet - Lutgarda áttáncolt a mázsaház tetejéről a Szentlélek-templom körül lévő házakra, és eltűnt egy kémény mögött. A terv úgy szólt, hogy a lány a tetőkön gyorsan megkerüli a teret, hogy végül a városháza tetején bukkanjon fel, mintha angyalok röpítették volna oda. De nem bukkant fel, mintha valósággal elnyelte volna a levegőég. Gunard összeroppant kétségbeesésében. Természetesen keresték mindenütt, arra gondoltak, hogy a házak közé zuhant, és szörnyethalt, holttestét azonban nem találták sehol. Aztán, ahogy teltmúlt az idő, emléke lassacskán elhalványult. Végül nem volt más, mint egy kötéltáncos a sok közül. Gunard társulatával elhagyta Tallinnt, és soha többé nem tért vissza. - Mégis látták később - kotyogott közbe az ifjabb Melchior.
- Igen is és nem is. A rákövetkező esztendőben István-napkor a Szent Miklós-templom kántora azzal hozakodott elő, hogy előző este látott egy lányt Yrmel kőkoporsóján ülni, aki felé nyújtotta a kezét. Szegény ember sóbálvánnyá dermedt a rémülettől. Megesküdött mindenre, ami szent, hogy utána a kísértet felemelkedett a levegőbe, ahol aztán úgy függött, mint akit felakasztottak. A kántor jó pár napig nem merte egyedül betenni a lábát a templomba. Még egy embertől hallottam a patikában, hogy látta a lányt a Miklós-templom tetején. A patikában sok mindent hallhatsz - okította Melchior a fiát. - És lassacskán megtanulsz különbséget tenni, mi az alaptalan pletyka és mi mögött áll tényleges félelem vagy épp valóságos tapasztalat. Többen is beszámoltak egy körről, mely magától rajzolódott ki a zúzmarás ablakokon. Ezek az ablakok egytől egyig a házak legfelső emeletein voltak, mintha valaki a tetőtől lehajolva láthatatlan ujjával rajzolt volna oda. A hentes felesége látni vélte, ahogy valakinek a lélegzete a fagyos ablakról hirtelen leolvasztotta a jégvirágot, mintha ráleheltek volna. De odakint, a tetőn senki nem járhatott! Az egyik esküdt lánya pedig látott is egy ujjat, amint a jeges ablakra rajzolgat. - Mikor megkérdeztem, milyen ábrát látott, egy háromszöget rajzolt, alá két vonalat, arra egy kört, ami fölé még egy vonalat. Te, fiam, mire következtetnél ebből? Az ifjabb Melchior már régóta tudta, mire kell ebből következtetni, mégis mindig azt felelte, hogy toronyra gondolt volna. - Clotz aranymíves felesége ellenben azt mesélte, hogy előző este egy lányarc tekintett be az ablakán, egy halott arc, sápadt, hideg és különösen kicsi, mintha csak az arc egy darabját látta volna. A szemei azonban szinte parázslottak, borzasztó fájdalmat és kétségbeesést tükröztek, ajkai pedig hangtalanul suttogtak valamit. Az asszonyság azon nyomban el is ájult, majd miután magához tért, megparancsolta a férjének, hogy falaztassa be a felső szobát, nehogy oda bárki emberfia valaha is betegye a lábát. Mindezeket hallva az motoszkált a fejemben, hogy az esetek mindegyike a házak felső emeletén történt. - Mintha valakinek a szelleme sétált volna végig a háztetőkön - jegyezte meg bólogatva az ifjabb Melchior.
- És nem tudtam kiverni a fejemből, hogy ezek a házak mintegy félkörívben ölelik körül a Főteret. Azon az útvonalon helyezkednek el, melyen Lutgardának végig kellett volna mennie, mikor el akart jutni a mázsaház tetejéről a városházáéra. Majd az is eszembe jutott, hogy Jost kereskedő úr háza is a Főtér nyugati oldalán áll, az a ház, amelynek második emeletét félbehagyták. Jost minden áldott nap betért a patikába, arzént és ecetet vásárolt, borzasztó erős hatóanyagú füvekből készült kenőcsöt, nárdusolajat, majd mikor mirhát és tömjént is kért, Melchior kapizsgálni kezdte az igazságot. A mirha és a tömjén rettenetesen drága, olyannyira, hogy Tallinnban senki nem tudná megfizetni. Hiszen tudjuk jól, hogy a Háromkirályok egyike is mirhát vitt a kis Jézusnak, és ennek csodatévő ereje ősidőktől fogva ismert. A mirha begyógyítja a sebeket, kenőcsöket lehet belőle készíteni, mely orvosolja a test betegségeit, és ha a halottat ezzel balzsamozzák be, akkor teste nem indul oszlásnak, és nem lesz szaga. A patikáriusnak eszébe jutott a lány, akit a kántor Yrmel szarkofágján látott, törte a fejét azokon az üzeneteken, amit a tetőkön tanyázó kísértet a város népének akart tudomására hozni, míg végül a király által ajándékozott mirha vezette el a rejtély megoldásához. Egyik éjjel beosont a Szent Miklós-templomba, félrelökte Yrmel kőkoporsójának fedelét, és egy gyertyával belevilágított. Akkor aztán imára kulcsolt kézzel térde rogyott, dicsőítve a szenteket, és már tudta a választ. Yrmel kőkoporsójában halotti lepelbe csavarva feküdt Lutgarda holtteste. A temetésre csak egy kis darabot vágtak ki a szemfedélből az arc fölött, így eszébe sem jutott senkinek, hogy ez a törékeny holttest nem Yrmelé, hanem a szerencsétlen módon eltűnt kötéltáncosé. Fiatal nők arca néha nagyon hasonló, különösen, ha szemüket lehunyják, és a hajuk sem látszik. Ám Lutgarda testét érintetlenül hagyta a Halál lehelete, az Úr csodájaként feküdt ott, telve frissességgel és élettel. Szeme nyitva, bal orcáján egy könnycseppel, tekintetében néma esdekléssel.
A decemberi Filmvilág karácsonyi ajándék: gengszterfilm-fanoknak Melville, bűvészinasoknak Cocteau, sci-fi kedvelőknek Végjáték, kalandoroknak tengeri túlélőfilmek, a komolyaknak pedig egy sor hungaricum. Melchior eltökélte magában, hogy eleget tesz a lány szóitan kérésének, hiszen már birtokában volt az igazságnak. Tudta, mi történt: Jost képleien volt belenyugodni felesége halálába, nem volt elég ereje, hogy testétől búcsút vegyen. Yrmelnek nála kellett maradnia, olyan szépen és fiatalon, amilyen életében volt, így döntött a férfi, elutasítva a test keresztény temetését. Jost valahol olvasott a holttest tartósításának tudományáról, mely azonban hatalmas titok, ismeretére csak a kiválasztottak méltók, és közönséges földi halandó soha nem sajátíthatja el igazán. Jost mégis rálépett erre a tiltott ösvényre. Yrmel korábban halt meg, mint ahogy azt Jost hírül adta. Felesége testét olvasmányainak útmutatása alapján a félkész háztető szarufái közé függesztette száradni, és az ott lógó testet pillantotta meg Lutgarda, mikor végigszaladt a tetőkön. Jost megölte a kötéltáncost, nehogy a titok kitudódjék, majd úgy gondolta, hogy annak testét fogja Yrmel helyett eltemetni. Úgy tűnt,
>
, INDREK HARGLA
Észt író, valódi neve Indrek Sootak, 1970ben született. Hargla néven 1998-ban kezdett publikálni. Első elbeszélése, a „Déjá-vu" az Algernon nevű online irodalmi magazinban jelent meg, és az eredeti megközelítésű időutazós sztori rögtön feltűnést keltett. 2000ben rnár önálló novelláskötete látott napvilágot, egy évvel később pedig egy regény következett. Számos alkalommal nyerte el az észt Stalker-díjat, és művei egyre előkelőbb helyeket értek el a sikerlistákon. Népszerűsége tovább nőtt, amikor 2010-ben útjára indította történelmikrimi-sorozatát a középkori Tallinn Melchior nevű patikáriusáról.
mintha a sors maga hagyta volna jóvá ördögi tervét. Lutgarda eltűnt, elfeledték. Lelke azonban nem tűnt el, és nem is lett a feledésé. Az Úr csodálatos módon épp Lutgarda testét óvta meg az enyészettől, míg a lány lelke az elkövetett igazságtalanság ellen küzdött. A befagyott ablakokon különös módon megjelenő rajzok Yrmel száradni kifüggesztett testét ábrázolták. Kötélből formázott kör volt az, amit Lutgarda láthatatlan ujja rajzolt. Ez a boldogtalan lélek a halálon túlról az élők tudomására akarta hozni, valójában kit is temettek Yrmel sírjába, mert addig nem nyerhetett nyugodalmat. Ekkor Melchior a városi bíróság elé járult, és Jost Düntzelt a tetőkön táncoló lány meggyilkolásával vádolta. Így teljesítette Lutgarda kérését, így segített két léleknek nyugodalmat lelni. A hajdúk Jost padlásán megtalálták Yrmel oszló holttestét. Nem volt az a csodaszer, ami segített volna, sem arzén, sem ecet, sem nárdusolaj, sem más kenőcs. Yrmel hajdani szépségéből nem maradt semmi, teste bomlásnak indult, és vele együtt megbomlott Jost elméje is. Mikor Yrmel holttestét elvitték, hogy megszentelt földbe temessék, Jost térden csúszott a halottaskocsi mögött, és úgy beszélt a feleségéhez, mintha az még élne, zokogva esdekelt bocsánatért, hogy engedi élve eltemetni. Jost úgy hitte, hogy felesége gyermeket vár tőle, meg nem született fiához is beszélt, megígérte, hogy követi őket, és elátkozta a
bíróságot és a patikáriust. A bírósági tárgyalás előtt felakasztotta magát, ugyanoda, ahol Yrmel holttestét szárította. - Lutgardát a domonkosok a Szent Katalintemplomban temették el, majd öt év múltán fölnyitották a sírját azzal a reménnyel, hogy testének még mindig nem ártott a halál, ám ebben csalódniuk kellett. Tallinn nem nyert magának saját szentet. Amint Lutgarda lelke megérkezett az örök békesség honába, végleg elhagyta testét, átengedve azt az enyészetnek. Így fejezte be Melchior a történetet, és ez volt az a pont, ahol fia mindig megkérdezte: - És senkinek sem említetted a könnycseppet, amit Lutgarda arcán láttál, mikor fölnyitottad a kőkoporsót a Miklós-templomban? - Mirha volt az, ami az ujjamról csöppenhetett oda. Máshogyan nem kerülhetett Lutgarda arcára, nincs az a földi erő, ami képes lett volna bejuttatni a szarkofágba. Majd eszembe jutott, hogy a királyt, aki mirhát vitt ajándékba a kis Jézusnak - Menyhértnek, latinosan Melchiornak hívták. Így egyszer életem során megadatott, hogy valódi csodának legyek szemtanúja. Ezt pedig égi jelnek tudom be, mellyel a szentek hírül adták, hogy végre megkegyelmeztek nemzetségemnek. Képet festettem Lutgardáról, amit a patika ajtaja fölé akasztottam, hogy a város emlékezzen a lányra, aki a tetőkön táncolt. És amikor Melchior végére ért a történetnek, a városháza előtt rendszerint rnár befejeződött az ünneplés. Tallinn lepihent, és valahol messze, a magasban Lutgarda őrizte az álmát, akit az idősebb Melchior saját személyes és titkos védőszentjeként tisztelt. Rácz Nóra fordítása 1: Ma Gdansk városa
Beszélő némaság 12.
A média meg a művész
N
ÉZZÜK MEG JÓL, mit látunk!
Először is közel egyforma méretű és egyforma színű raszterpontok sokaságát, amelyek mégis úgy tűnnek, hogy nem egyformák: sem színükben, sem méretükben. Ezt az optikai csalódást az okozza, hogy más-más alapszínen láthatóak. A raszterpontokat helyenként különböző színű és formájú ráfestések fedik el, amelyek néhol mintha háromdimenziósak lennének az egyébként eléggé síkban levő felületen. Színükben harmonizálnak az alappal és a raszterekkel, de mintha mind-mind arra szolgálna, hogy kiemelje a képfelület közepén látható kiemelkedő, majd hirtelen besüppedő, szabálytalan körformát. Bizonyára ezt szolgálja a lendületes ezüstfehér körvonal is, amely a festmény bal alsó szélétől indul, körbeveszi a középteret, felül ovális hurkot ír le, lent azonban keresztezi önmagát, és a festmény jobb alsó szélén kifut a felületből. Ugyanez a filctollszerű nyom fut végig a festmény alsó ötödén is, szabályos, lendületes hurkokat képezve, mint egy sorminta (fent hurok, lent kereszteződés), de nincs vonalkapcsolatban a nagy hurokkal. A festmény felső ötödén (ugyancsak faltól falig) ugyanazzal az eszközzel ugyanaz a szín fut végig, de teljesen szabálytalan összevisszaságban, mintha valaki dühében belefirkáit volna a kész alkotásba A fehér vonalak erős ellentétben vannak a középen lévő, a kép legsötétebb foltjával, a fekete és vörös raszterekből álló szabálytalan, körszerű felülettel. Jeff Koons Hole III. című (vegyes technika, olajvászon, 274x213 cm méretű) festményéről van szó, amely 2009-ben készült, néhány évig (több más Koons-mű társaságában) a New York-i Gagosian Galériában volt látható, mígnem 2013. február 12én a Sotheby's londoni árverésén elkelt 634.850 angol fontért (mintegy 222 millió forint). Az összeg persze csak az átlagember számára elképesztő. Koons néhány hónappal korábban lett világcsúcstartó (pontosabban egyik műve, a Tulipánok): 33.682.500 dollárt (mintegy 7,5 milliárd forintot) kapott érte, és így ez lett a mint élő művész alkotásáért adott legmagasabb összeg. Ami
persze nem őt gazdagította, hanem a galériát, amely korábban megvette tőle. A hírnév azonban Koonsé lett. És pontosan erről van szó. Jeff Koons Pennsylvaniában (USA) született 1955-ben, egy York nevű kisvárosban, bútorkereskedő apa és varrónő anya fiaként. Kölyökként megkereste a zsebpénzét, házról házra járt, cukorkát, édességet és dísz-csomagolópapírt árulva. Hamarosan rájött, hogy ha zsebpénze egy részéből ő veszi meg a csomagolópapírt, és abba tekeri a cuki árut, akkor szívesebben vásárolják tőle (és főként drágábban). Apja üzletében gyakran másolgatta az úgynevezett bútorképeket (azokat a nem túl értékes darabokat, amelyeket a sikeres adásvétel után a kereskedők ajándékképpen szoktak hozzácsapni a bútorhoz). Ennek a ténynek kétféle hozadéka is lett az életműben. Egyfelől beiratkozhatott művészeti iskolákba, hogy tovább képezhesse magát. Másfelől az életmű alakulásának, akitalált és megvalósított darabok sokasodásának során a műkritikusokat két nagy csoportba sikerült tömörítenie. Voltak, akik úgy vélekedtek
róla, hogy műveivel úttörő jelentőségű művésszé nőtte ki magát, és művészettörténeti jelentőségű, amit alkot, de voltak, akik úgy vélekedtek, hogy az egész életmű egyetlen giccshalom, és csak arra jó, hogy bebizonyítsa: sikeres önmenedzseléssel a giccsfestő (-szobrász, - iparművész) is lehet gazdag és világhírű. Tény, hogy kamaszkora óta istenítette Salvador Dalit (1904-1989), és hogy az az alkotói módszer, amellyel előállítja művei sokaságát, már Andy Warholnál (1928-1987) megjelenik (hatalmas stúdió, amelyben több tucatnyian vagy akár több százan is dolgoznak a vezető művész irányításával). Kifinomultabb ízlésű és/vagy erkölcsi alapállású ember fejében persze megfordulhat a kérdés, hogy akkor kinek a műve is az, amelyet a világsztár neve fémjelez, de a média- és anyagi siker elnyomja ezt a halk - ám jogos - kérdést. Más művészeti divatműfajokban sincs különbül. A da Vinci-kód világhíres és milliomos írója, Dan Brown nyíltan hangoztatja, hogy jelentős számú (és főként névtelen!) író, újságíró, történész rabszolgahad dolgozik a keze alá, ezek után kérdés, hogy az effektív írás (néma tollbamondás) kineka
munkája. Érdekes lenne egy számítógépes szövegelemzésen végigfuttatni a Dan Brown-könyvek szövegeit, hogy szóhasználat, stílus, műveltségnyelv és egyéb kritériumok alapján mit tudna kimutatni belőle. De hát kit érdekel mindez, amikor könyvei milliós példányszámokban jelennek meg, az emberek veszik, mint a cukrot, és olyan mohósággal fogyasztják, mint a tévékszappanoperáit. Jeff Koonsra sem lehetne ráfogni, hogy festőművész, mert több is meg kevesebb is annál. Hiszen fest, iparművészeti tárgyakat állít elő, és persze Jeff Koonsra sem lehetne ráismerni művei alapján, hogy: igen, ez az ő stílusa. Illetve egy-két évig (amíg a virtuális csomagolópapír ki nem fogy) acélvázból és több tízezer virágból összerak egy 13 méteres kölyökkutyát, s amikor úgy érzi, hogy ez a mutatvány kifutotta magát, mert már van egy példánya Németországban, egy Baszkföldön, egy Ausztráliában és egy amerikai múzeumban, akkor a lufikolbászokból csavart mókás állatkák formájára létrehozza ugyanezt több méteres nagyságban, rozsdamentes acélból, Barbie- és Benetton-színekből. Így válaszolva az őt pocskondiázó kritikusoknak meg úgy, hogy azt
>
nyilatkozza: ne keressenek a műveiben kritikai attitűdöt vagy iróniát, de még rejtett utalásokat sem. Csak egy dolog a fontos: hogy mindig beszéljenek róla, hogy hírértéke legyen bárminek, amibe éppen belefog, az sem baj, ha botrányok övezik, ha bíróságra kell járnia, csak ott ugráljanak körülötte a nap 24 órájában a tévéoperatőrök és a paparazzók. A stúdióban addig is szorgosan dolgoznak a (különben igazán tehetséges) munkatársak. Mindig ki kell találni valamit. Iskoláskorban a díszcsomagolást, felnőttkorban a felnőtt játékokat. A több méteres képzőművészeti tárgyakat (szándékosan nem írok objektet), az illúziót és a műillúziót, a mellbevágó ötleteket, a váratlan megoldásokat, a szokatlan anyagokat szokatlan helyeken. A lufiállat legyen krómacélból, a kutyus virágból, a nagyméretű virág rozsdamentes acélból, az embernagyságú szobor porcelánból, de a modell legyen világhírű (Michael Jackson kedvenc majmával, Lady Gaga vagy az antik popsimutogató Vénusz, esetleg Cicciolina és ő maga, a művész). Igen, a celebléthez az is hozzátartozik, hogy a híresség intim helyzetben mutogatja magát. „Futottak még" kategóriában villant egy cicitbugyit-akármit (Flash Art!!!), nagymenő kategóriában egy teljes szeretkezést filmen-festményenszoborban. No, igen. Van, aki tudja, mitől döglik a légy. Koons visszaemlékezése szerint úgy alakult a dolog, hogy Olaszországban utazgatva egyszer csak belebotlott egy felnőtt magazinba, címlapján Staller Ilonával (Cicciolina - vagyis Husika), és azonnal beléhasított a felismerés, hogy ezzel a kelet-európai eredetű szexszimbólummal (mind az életérzéssel, mind annak megszemélyesítőjével) neki feltétlenül közös küldetése van. Ebben az időben Cicciolina már az olasz parlament alsóházának szenátorasszonya volt. Fergeteges gyorsasággal egymásra találtak, elindult a közös munka, összeházasodtak, készültek a jobbnál jobb közös művek (festmény, szobor, fotó, film - ez utóbbi sohasem készült el). Megszületett közös gyerekük, aztán jött a válás, a gyerekelhelyezési hercehurca, természetesen a világsajtó (vagy vulgársajtó?) folyamatos reflektorfényében. Koons a viharos szakítás során megsemmisítette azokat a darabjait,
amelyek kettejüktől szóltak, és még nem keltek el, de közben nyilván rájött, hogy ez nem volt éppen racionális döntés a részéről, mert igen sok pénzt fizettek érte a hozzá hasonló és még tehetősebb kőgazdagok. Később még készült néhány darab ebből a gondolatmenetből. Így maradt az utókorra ez a Jeff Koons életművéből kiválasztott festmény, amely létrehozója élettörténetébe és a 20-21. század fordulójának társadalmi és művészeti közegébe ágyazottan pontosan vall arról, hogy kik a mai Michelangelók, és mi számít ma élenjáró művészetnek. Robert Hughes (1938-2012), a Time Magazine elegáns és erőteljes írásairól közismert kritikusa írta Koonsról: „...valóban azt hiszi magáról, hogy ő Michelangelo, és ezt szégyentelenül, nyilvánosan hangoztatja ís". Nem vitatva Koons kézügyességét, ábrázoló tehetségét, ötletsziporkáit és szervezési, valamint önmegvalósítási intelligenciáját, látnunk kell: mire van szükség ahhoz, hogy valaki világhírű, és lehetőleg minél magasabb árakon megvehető képzőművészeti gyártmányokat állítson elő. Andy Warhol volt az úttörője az ily módon előállított, sokszor szériadaraboknak. Art Factory - fordítsuk művészetgyárnak? - ez volt műhelyének a neve. Ilyen stúdiókban, műhelyekben, gyárakban számos munkatárssal dolgoznak a mai világhírűek közül számosan, köztük Jeff Koons is. Ne legyünk álszentek: az európai művészet történetében a reneszánsztól napjainkig él az a gyakorlat, mely szerint a mester műhelyében inasok, segédek, tanítványok dolgoztak a festő keze alá, s tudjuk, hogy sokan a tehetséges tanítványok festette kép alá odakanyarították a saját szignójukat. Az mindenesetre világos, hogy manapság a tehetségen kívül mi mindenre van szükség, hogy valaki befutott, alkalmasint világhírű művész legyen. Jókor jó helyen kell lennie, legyen egy vagy több jó (esetleg meghökkentő) ötlete, karolja tel egy vagy több híres galéria New Yorkban, Párizsban, Londonban (újabban Tokióban, Szingapúrban, Sanghajban is), tegyen róla, hogy a média ott ugráljon körülötte, és minden hókuszpókuszát úgy adja el, hogy az a legújabb, legdivatosabb, legkúlabb, legtrendibb a világon (vagy helyette a menedzsere, a marketingfőnöke tegyen róla), beszéljenek lukat a gazdag - lehetőleg újgazdag - vásárlók hasába. A többi aztán szinte magától
jön. Mint például a Luk-3 (Hole III.) című darab esetében. Mindezek után elérkeztünk oda, hogy felfejtsük a raszterpontokra festett és rajzolt vonalak, felületek titkát. Őszintén szólva, az eddigiek ismeretében nem nagy varázslat. Azért fussunk neki! Koonsnak volt tehát egy üzleti-művészetiszexuális-pornografikus-házassági kapcsolata, amelynek sok nyoma van. Egyértelmű és jelképes egyaránt. A kapcsolat jelen idejében készültek az egyértelműbb, utóbb a jelképes darabok. (Koons
jelenleg második feleségével, négy fia anyjával él.) A jelképesek egyike a most tárgyalt darab. Hogy Freud nyomán mi mindenről szól a nagyméretű kép, azt hosszan lehetne részletezni, de minden szóbeli elemzésnél többet mond, ha megnézünk egy fotót vagy szobrot a „Made in Heaven" (kb. Mennyei Munka) sorozatból, melyben Cicciolinával együtt főszerepei 1990-91-ben. Esetleg ennek a másik, 2008 és 2010 közti sorozatnak néhány darabját, melyek a Gagosian Galériában voltak láthatók néhány éve. Semmit sem kell belemagyarázni. Önmagukért beszélnek. „Helyettem, kis virág" - mondhatnánk régi korok stílusában. Mindössze csak annyit kell tudnunk, hogy ezek a termékek nem a művészetről, nem a művészről, nem érzésekről, érzelmekről, mondanivalóról, filozófiáról, szépségről és rútságról, erkölcsről és erkölcstelenségről szólnak. Minden hasonlósága és összevethetősége ellenére nem a régebbi korok értelmezése szerinti művészetről (még ha abban az álruhában tetszeleg is.) Csak és pőrén az üzletről. A pénzről. A művészet - mint olyan - eltűnt. Maradt a média meg a művész. Kenessei András
ŰRBALLOIM
F
ELIX
BAUMGARTNER ejtőernyős ugrása óta
megtanulta a világ, hogy nem kell elérni a világűr 100 kilométer magasan húzódó határát ahhoz, hogy olyan élményekkel térjünk vissza, mintha a ott jártunk volna. Ehhez elég csupán a harminc kilométeres magasság, mert az ég már itt is fekete felettünk, és alattunk a horizont már nem egyenes vonal többé.
Ezt a magasságot „viszonylag" könnyű elérni, némelyik vadászgép és a speciális ballonok is képesek rá. Erre alakult egy új vállalkozás, ami a tervek szerint három év múlva rnár utasokat is szállíthat. Az elképzelés szerint a hat utas és két pilóta szállítására alkalmas kabint egy gigantikus, héliummal töltött ballon viszi fel harminc kilométeres magasságba. Az út körülbelül 2-2,5 óráig fog tartani felfelé. Ezen a magasságon az utasok további két órát nézelődhetnek, majd a kapszula ejtőernyővel tér vissza a földre mindössze fél óra alatt. A 6x3 méteres fülkében természetesen végig földfelszíni légnyomás és 22 fokos hőmérséklet lesz. Az utazás a többi lehetséges jövőbeli űrturista módszerhez képest olcsó, fejenként 75 000 dollárba kerül.
A
FÉRFI MINDADDIG nem tudta magáról, ki is ő valójában, amíg nem találkozott a lánnyal; és igazából ezt mások sem tudták. Éppen a körtefa alatt tevékenykedett a kertben. A föld a nyárutó illatát árasztotta magából, a szél pedig - bronz, igen, a bronz illatát hordozta. A férfi feltekintett a húszas évei közepén járó alacsony, mégis meglehetősen erős testalkatú lányra s annak elszántságot sugárzó arcára. A lánynak ugyanolyan színű volt a szeme, mint a haja, ami meglehetősen különösnek tűnt, hiszen a haja vöröses-arany árnyalatban játszott. A lány lenézett a cserzett bőrű, negyvenes éveiben járó férfira, illetve a kezében lévő aranyfüstös elektroszkópra, s egyszerre csak betolakodónak érezte magát. Ekkor egy álmélkodó „Ó"-sóhajt hallatott, s minden bizonnyal jól tette, hiszen a férfi bólintott, majd azt mondta, hogy „Fogd csak meg ezt!", a lány pedig egyből tudta, hogy igazából szó sincs betolakodásról. Letérdelt a férfi mellé, majd átvette tőle a műszert, azon a ponton szorítva azt, ahogyan a férfi mutatta neki. Ezután a férfi kissé arrébb húzódott, s a hangvillát gyengéden a térdének ütötte. - Most mi történik? Igazán jó hangja volt, olyan, amire az idegenek is felfigyelnek, és még hallgatnak is rá. A lány figyelni kezdte az elektroszkóp üvegpalástjában megbúvó törékeny aranylemezeket. - Eltávolodnak egymástól. Ennek hallatán a férfi ismét megütögette a hangvillát, mire a lemezek ellökődtek egymástól. - Mennyire? - Úgy negyvenöt fokos szögben, amikor megüti a villát. - Rendben, azt hiszem, ennél többet nem is fog mutatni - jegyezte meg a férfi, majd a kabátja zsebéből előhúzott egy krétaporral teli zacskót, s egy kisebb marékkal a földre szórt belőle. - Most odébb megyek kicsit. Te csak maradj itt, aztán majd szólj, hogy mennyire távolodnak el egymástól a lemezek! Ezután cikcakkban körbejárta a körtefát, s minden alkalommal, amikor megütögette a villát, a lány más és más számot kiáltott oda
A férfi mindaddig nem tudta magáról, ki is ő valójában, amíg nem találkozott a lánnyal...
Theodore Sturgeon
LASSÚ SZOBOR neki: tíz fok, aztán harminc, öt, húsz vagy éppenséggel nulla. Valahányszor az aranylemezek a lehető legtávolabb húzódtak el egymástól - negyven Tokos, vagy akár annál is nagyobb szögben -, a férfi még több krétaport szórt a földre. Miután végzett, a körtefát mintegy ovális alakban elrendezett fehér porkupacok tömkelege vette körül. Ekkor előszedte a jegyzetfüzetét, gondosan felvázolta a fa és a körülötte lévő megannyi fehér folt helyzetét, majd eltette a füzetet, és elvette a lánytól az elektroszkópot. - Netán kerestél valamit? - vonta kérdőre a lányt. - Nem - vágta rá, majd szinte azonnal hozzátette: - De igen. Ekkor egy pillanatra úgy tűnt, mintha a férfi elmosolyodott volna. Bár ez cseppet sem tartott sokáig, a lány igencsak meglepőnek találta, hogy a férfi arcán ilyen kifejezés rajzolódjon ki. - Bíróság előtt ez aligha minősülne kimerítő válasznak.
A lány vetett egy pillantást a közelben húzódó domboldal felé, amely fémesen ragyogott a késő délutáni napfényben. Nem sok mindent látott arrafelé: néhány sziklát, a nyár végét jelző növényeket, egy-két fát, magát a gyümölcsöskertet. Aki el akart jutni idáig, annak bizony hosszú utat kellett megtennie. - Nem volt egyszerű a kérdés - mondta félénken. Próbált mosolyogni, de helyette könynyekben tört ki, amiért rögtön elnézést is kért. - Miérl? - kérdezte a férfi. Ez volt a legelső alkalom, hogy a lány megtapasztalta a férfi „kérdés kérdés hátán" hozzáállását a világhoz. Ez meglehetősen zavaró volt, s igazából mindig is az lesz - néha többszörösen is, de kevésbé zavaró szinle sosem. - Hál, az ember nem szokott csak úgy érzelmileg kitörni mások előtt. - Te mégis megtetted. Ellenben nem ismerem azt az „ember"-t, akiről beszélsz. - Most, hogy így említi, azt hiszem, én sem. - Akkor mondd el az igazat! Semmi értelme kerülgetni a témát, mondván, hogy „Ezt meg
>
ezt gondolja majd rólam", és a többi. Úgyis azt gondolok, amit csak akarok, bármit is mondasz. Vagy pedig sétálj le a dombról, s egy szót se többet! Mivel a lány egy tapodtat sem mozdult, a férfi még hozzátette: - Tégy egy próbát az igazsággal! Ha fontos, amit mondani akarsz, akkor egyszerű lesz. Ha pedig valami egyszerű, akkor elmondani is könnyű. - Meg fogok halni! - kiáltotta kétségbeesve a lány. - Én is - vágta rá a férfi. - Van egy csomó a mellemben. - Gyere fel a házba, majd én rendbe hozom! A férfi minden további nélkül sarkon fordult, és elindult a ház felé, keresztül a gyümölcsöskerten. A lány - félig-meddig ledermedve a riadtságtól, méltatlankodva és telis-tele őrült reménnyel, mintegy késztetést érezve arra, hogy meghökkentségét egy hangos kacajjal adja kifejezésre - egy pillanatig csak egy helyben állt, és nézte, ahogyan a férfi elsétál, majd hirtelen azon kapta magát, hogy már fut is utána. Végül a gyümölcsös emelkedő szélén érte utol. - Maga orvos? Úgy tűnt, mintha a férfi észre sem vette volna, hogy a lány várt egy ideig, s csak azt követően eredt utána. - Nem - válaszolta, s úgy ballagott tovább, mintha fel sem figyelne arra, hogy a lány újból megállt, alsó ajkát harapdálva közben, majd ismét futni kezdett utána, s végül megint utolérte. - Teljesen elment az eszem - morogta a lány, miközben mellészegődött a kerti ösvényen. Ezt persze magának mondta, amit a férfi biztosan tudott is, hiszen egy szót sem szólt a lány megjegyzésére. A kert pezsgett az élettől: dacos krizantémok sorakoztak benne, sőt egy kisebb tó is díszítette. A vízfelszín egyszer csak megrezzent, s a lány észrevette, amint két sapkás hal úszkál benne - ezüst-, nem pedig aranyhalak -, a legnagyobb példányok, amiket valaha is látott. Aztán megpillantotta a házat.
Oszlopos terasza lévén a ház egyrészt a kerthez tartozott, másrészt a hegyekhez is, mégpedig a nagy sziklafalainak köszönhetően (amelyek túl masszívak voltak ahhoz, hogy közönséges kőfalnak lehessen nevezni azokat). A ház egyszerre állt a hegyoldalon, és képezte részét a hegynek. A tető párhuzamos vonalban haladt a láthatárral, s részben egy kiálló sziklaarcra támaszkodott. A gerendákkal ívelt, szegekkel kivert, két nyílással is ellátott ajtó tárva nyitva állt előttük; s amikor becsukódott, azt síri csendben tette. Mindez sokkal határozottabb kizárása volt a külvilágnak, mint bármiféle kattanó hang, amit egy zár vagy retesz adhatott volna ki. A lány háttal állt az ajtónak, s onnan figyelte, ahogyan a férfi elhalad az udvar központi kútja - vagy legalábbis annak egy része - mellett. Az egész tulajdonképpen egy kis udvar volt, középen egy átriummal, ami mind az öt oldalán üvegezett volt, felülről pedig közvetlenül a szabad égre nyílt. Az átriumban egy fa állt, ciprus vagy talán boróka, összevissza tekeredve és telis-tele bütykökkel. Teljesen úgy nézett ki, mintha egy nyakatekert, szoborszerű változata volna annak, amit a japánok bonszaifának neveznek. - Akkor jössz? - sürgette a férfi az átrium mögött ácsorogva, miközben kezével nyitva tartotta az ajtót. - A bonszaifák nem magasabbak tizenöt lábnál - csodálkozott a lány. - Ez itt igen. A lány lassan elhaladt a fa mellett, s közben alaposan szemügyre vette. - Mióta gondoskodik róla? - érdeklődött. A férfi hangszíne arról árulkodott, hogy roppant elégedett a kérdés jellegével. Igazán illetlenség azt kérdezni egy bonszai tulajdonosától, hogy mennyi idős a tulajdonában lévő fa - hiszen így valójában arról kérdezősködünk, hogy a növény kinézete az ő munkája gyümölcsének tekinthető-e, vagy csupán átvette és továbbfejlesztette valaki más elképzelését; ezáltal pedig arra van ösztökélve, hogy másvalaki lelkiismeretes munkáját a sajátjaként tüntesse fel előttünk; nem mellesleg igazán udvariatlan azt
éreztetni bárkivel is, hogy éppen próbára teszszük. Ennek értelmében a „Mióta gondoskodik róla?"-kérdés előzékeny, tartózkodó és mélységesen udvarias. - Életem nagy részében - válaszolta végül. A lány a fára nézett. Néha látunk olyan fát, amelyet nem is dobtak ki, nem is felejtettek el, csak éppenséggel cserepes növényként tartják egy rozsdás, néhány literes kannában, egy nem éppen népszerű óvodában. Az ilyen fákat rendszerint nem tudják eladni, mert fura alakúak, vagy mert itt-ott egy-két száraz ág található rajtuk, vagy éppenséggel azért, mert részben vagy teljes egészükben valamiért túl lassan fejlődnek. Ám idővel pontosan ezeknek a fáknak lesz a legérdekesebb formájú törzsük; ráadásul nagymértékű ellenállást tanúsítanak a viszontagságokkal szemben is, és többnyire csak úgy virulnak - feltéve persze, hogy kapnak némi esélyt az életre. Úgy tűnt, mintha a fa sokkal öregebb lett volna annál, mint ahogyan azt a férfi állította - sőt talán idősebb volt még magánál a férfinál is. Miközben a fát nézegette, a lányt egyszerre egy teljesen hívatlan gondolat rémítette meg, miszerint valamiféle tűz, mókus család, föld alatti féreg vagy termesz bármikor véget vethet e csoda létezésének - egy olyan valami, ami mind az igazság és igazságosság, mind pedig a tisztelet fogalmán kívül működik. Ekkor ismét a fára nézett, majd tekintetét a férfi felé fordította. - Szóval, jössz végre? - türelmetlenkedett a férfi. - Igen - felelte a lány, s egészen a laboratóriumáig követte. - Ülj csak le oda, és lazítsd el magad! - utasította a férfi. - Ez eltarthat egy darabig. Az „oda" nem mást jelentett, mint egy nagy bőrfotelt, közvetlenül a könyvszekrény mellett. Annak polcai a könyvek igen széles spektrumát kínálták: orvosi és mérnöki, valamint atomfizikával, kémiával, biológiával és pszichológiával foglalkozó szakkönyvek egyaránt felsorakoztatva álltak. Mindezek mellett voltak még teniszről, gimnasztikáról, sakkról, egy „Go" nevű keleti táblásjátékról, illetve golfról szóló könyvek; továbbá drámáról s a prózaírás sza-
bátyairól szólóak is. Aztán olyan könyvek, mint például A modern angol nyelv használata, az Amerikai irodalom és különféle mellékletek is. Wood és Walker rímszótárai, valamint egyéb szótárak és enciklopédiák. Életrajzi könyvek hosszú sora. - Igazán lenyűgöző a könyvtára - jegyezte meg a lány. A férfi meglehetősen tömören válaszolt a lány elismerő megjegyzésére - most, hogy ennyire elfoglalt lett, nyilván nem volt kedve beszélgetni. Mindössze annyit szólt, hogy „Igen, valóban, s egyszer talán te magad is megnézheted", ami gondolkodóba ejtette a lányt. Újból és újból megrágta a szavakat, s próbált rájönni, hogy a férfi vajon mit is érthetett ezek alatt. Végül eldöntötte magában, hogy a férfi nem gondolhatott másra, mint hogy a mellette lévő könyvek csupán azok, amelyekre nap mint nap szüksége van a munkájához, s hogy az igazi könyvtára valahol máshol van. Egyfajta félelemmel vegyes csodálattal nézett a férfira. És figyelte öt. Tetszett neki, hogy olyan gyorsan, olyan elszántan mozgott. A férfi szemmel láthatóan tudta, mit csinál. A lány felismert párat az eszközök közül, amiket használt: desztilláló készülék, titráló berendezés, centrifuga. Két hűtőszekrényt is látott, amelyek közül az egyik minden volt, csak hűtőszekrény nem; felfigyelt ugyanis az ajtaján lévő nagy kijelzőre, amelyen 21 °C állt. Ekkor eszébe jutott, hogy a modern hűtőszekrények tökéletesen alkalmazkodnak a változó környezeti hatásokhoz, így akár a meleghez is. Ám mindez és az általa fel nem ismert felszerelés is csak egyszerű bútordarab volt. Magát a férfit volt érdemes figyelnie, a férfit, aki olyannyira lekötötte a figyelmét, hogy az alatt az idő alatt, amíg a fotelben ült, egyetlenegyszer sem csábította el a gondolat, hogy a könyvespolc felé forduljon. A férfi végül befejezte a munkapadnál végzett hosszadalmas készülődést, bekapcsolt néhány műszert, megfogott egy viszonylag magas, támla nélküli széket, s odament a lányhoz. Ezt követően leült a székre, kényelembe helyez-
>
te a lábait, két hosszú, lebarnult kezét pedig a térdére tette. - Félsz. Ezt kijelentésnek szánta. - Azt hiszem, igen. - Nem kötelező maradnod. - Tekintettel a másik alternatívára - amilyen bátran indult neki a mondandójának, a bátorság olyan gyorsan el is szállt a hangjából, de végül hozzátette: - Úgysem számít sokat. - Nagyon helyes - szinte már vidámság áradt a férfi hangjából. - Emlékszem, amikor gyerekkoromban tűzriadó volt a társasházban, ahol laktunk. Mindenki vad tülekedés közepette próbált kijutni a házból, aztán a tízéves bátyám egyszer csak azon kapta magát, hogy kinn áll az utcán egy ébresztőórával a kezében. Régi volt, ráadásul már nem is működött, de a lényeg az, hogy az adott helyzetben bármi mást is felkaphatott volna, ennek ellenére ö mégis az ébresztőórát mentette ki magával. Azóta sem tudott rájönni, miért. - És maga? Magának sikerült rájönnie? - Arra nem, hogy miért éppen azt hozta ki magával. Ellenben azt hiszem, tudom, miért cselekedett egy ilyen nyilvánvalóan irracionális dolgot. Tudod, a pánik egy igazán különleges állapot. Hasonlóképpen, mint a félelem és a menekülés vagy a düh és a támadás, bizonyos tekintetben a pánik is egyfajta primitív reakció, amit extrém veszélyekre adunk. Mondhatni ez is egyféle megnyilvánulása a túlélési akaratnak. Pontosan attól olyan különleges, hogy teljesen ésszerűtlen. Igen ám, de a józan ész elhagyása mióta tekintendő túlélési mechanizmusnak? érvelt. A lány mélyen elgondolkodott a hallottakon. Volt valami a férfiban, ami szinte már megkövetelte az efféle komoly gondolkodást. - El sem tudom képzelni - szólalt meg végül a lány. - Hacsak nem azért, mert bizonyos helyzetekben a józan ész képes cserbenhagyni bennünket. - El sem tudod képzelni - hangsúlyozta a férfi, és hangjából ismét sugárzott a helyeslés, amitől a lány arca azonnal ragyogni kezdett. Pedig már meg is tetted. Ha veszélyben vagy, és próbálsz az eszedre hagyatkozni, de az cserben-
hagy, akkor nem próbálkozol tovább. Egy szóval sem mondhatod, hogy nem ésszerű dolog feladni azt, ami nem működik, nemde? Ekkor pánikba esel. Hirtelen meggondolatlanul kezdesz cselekedni. A tetteid többsége, sőt majdnem mindegyikük, teljesen hiábavalónak bizonyul. Mi több, néhányuk még veszélyes is lehet. Ez viszont mit sem számít, hiszen már eleve veszélyben vagy. Pontosan itt jön képbe a túlélési tényező, mert valahol mélyen tudod, hogy ha csupán egy a millióhoz az esélyed a túlélésre, még az is több a semminél. Szóval most itt ülsz, meg vagy rémülve, holott akár el is futhatnál. Valami azt súgja, hogy fuss, de nem engedelmeskedsz neki - mondta. A lány bólintott egyet. A férfi tovább folytatta a mondandóját: - Találtál egy csomót a melledben. Elmentél egy orvoshoz, aki elvégzett néhány tesztet, majd közölte veled a rossz hírt. Talán egy másik orvoshoz is elmentél, aki alátámasztotta mindazt, amit korábban hallottál. Ezt követően alaposan utánanéztél a dolgoknak, és megtudtad, mi következik ezután: egyfajta kísérletezős, radikális és kérdéses gyógyulás, valamint mindaz a hosszadalmas, kínokkal teli eljárás, amit szerintük egy végstádiumban lévő betegség szükségessé tesz. Ekkor kiborultál. Tettél egyet s mást, most pedig abban reménykedsz, hogy nem fogok faggatózni ezzel kapcsolatban. Elindultál valamerre, sőt inkább bármerre, aztán véletlenül itt termettél a gyümölcsöskertemben - ekkor széttárta karjait, majd ismét leengedte azokat. - Pánik. Ez tehet arról, hogy a kisfiúk éjnek évadján egy szál pizsamában és egy törött ébresztőórával a kezükben ácsorognak az utcán. Ahogyan ez tehet a kuruzslók létezéséről is. - Valami pittyent egyet a munkapadnál, mire gyorsan a lányra mosolygott, aztán visszatért a dolgához. Közben még annyit odavetett a válla felett: - Mellesleg én nem vagyok kuruzsló. Ahhoz, hogy valakit annak tartsanak, előbb azt kell állítania magáról, hogy orvos. Én semmi ilyesmit nem állítok. A lány figyelmesen nézte, ahogyan a férfi fel-le kapcsolgatott különféle műszereket, megkavargatott ezt-azt, majd méricskélni és számolni kezdett. A felszerelései mintegy ki-
sebb zenekarként zengtek körülötte, kórusban és szólóban egyaránt, miközben ő vezényelt zörögtek, sziszegtek, csattogtak, meg-megrezzentek. A lány egyszerre tudott volna nevetni, zokogni és Sikítani. Végül egyik késztetésnek sem engedett, attól tartva, hogy ha egyszer rázendítene, többé már sosem bírná abbahagyni. Amikor a férfi újból odament hozzá, ez a harc már nemcsak tombolt a lány lelkében, hanem erős és ellentétekkel teli feszültséggé nőtte ki magát. Ennek az eredménye pedig egy szörnyű lelkiállapot lett, s amikor megpillantotta a férfi kezében megcsillanó eszközt, hirtelen csak arra volt képes, hogy tágra nyissa a szemét. Szinte még lélegezni is elfelejtett. - Igen, ez egy tű - jelentette ki a férfi mármár tréfálkozó hangnemben, majd így folytatta: - Egy hosszú, fényes, éles tű. Csak azt ne mondd, hogy te is azok közé tartozol, akik félnek a tűtől. - Hogy jobban elférjen, egy laza mozdulattal arrébb hajította a mellette kígyózó hosszú kábelt, ami a fecskendőt körülölelő, fekete védőtokból lógott, majd lovaglóülésben leült a székre. - Kérsz valamit, ami egy kicsit megnyugtat? A lány félt megszólalni. Vészesen közel járt már a józan ész határához. - Én nem ajánlanám, mert ez a gyógyoldat már így is eléggé összetett. De ha mégis kérnél valamit... A lány erőt vett magán, és enyhén megrázta a fejét, ami érezhető módon újabb helyeslést váltott ki a férfiból. A lány fejében ezernyi kérdés kavargott, amit fel akart tenni - amit fel szeretett volna tenni -, amit fel kellett volna tenni. Mi van a fecskendőben? Hány kezelésre lesz szüksége? Milyenek lesznek azok? Hol és mennyi ideig kell majd maradnia? És legfőképpen - életben marad-e? Ó, vajon életben maradhat-e? Úgy tűnt, hogy a férfit ezek közül csak az egyik kérdésre adandó válasz foglalkoztatta. - Ez az anyag nagyrészt a kálium egyik izotópjára épül. Ha most mindent elmondanék neked, amit tudok róla, illetve elmesélném, hogyan bukkantam rá, akkor az, fogalmazzunk úgy, hogy sokkal több időt venne igénybe, mint
ami pillanatnyilag a rendelkezésünkre áll. De megpróbálom leegyszerűsítve elmagyarázni neked. Elméletileg minden egyes atom elektromosan kiegyensúlyozott, azt a pár kivételt, ami nem, most hagyjuk figyelmen kívül. Egy molekula elektromos töltéseinek ugyancsak egyensúlyban kell lenniük: ennyi plusz, annyi mínusz, összesen nulla. Rátaláltam ama tényre, miszerint a vad sejtben lévő töltések egyensúlya nem teljesen nulla, nem igazán annyi. Olyan, mintha molekuláris szinten egyfajta szubmikroszkopikus vihar tombolna a maga kis villámaival, amelyek ide-oda csapdosnak, s amelyek megváltoztatják a jeleket. Bezavarnak a statikus kommunikációba, és ez - magyarázta, miközben a kezében lévő fecskendővel gesztikulált -, ez a lényege az egésznek. Amikor valami beavatkozik a kommunikációba, főleg az RNS-mechanizmus, ami arra utasít, hogy „Tanulmányozza át a mellékelt tervrajzot, állítsa össze annak megfelelően, majd álljon le, amikor elkészült!", akkor ez az üzenet félreértelmeződik, és különféle elferdült dolgok keletkeznek. Mindenféle felbontott egyensúlyú dolgok. Dolgok, amelyek majdnem azt végzik, amit végezniük kellene, és majdnem olyan jól is teszik, ahogyan kellene, ezek a vad sejtek, az általuk hordozott üzenetek pedig még náluk is rosszabbak. Az, hogy ezeket a viharokat valamilyen vírus, vegyszer, sugárzás, fizikai trauma vagy akár szorongás okozza, és nehogy azt hidd, hogy a szorongás nem képes ilyesmire, most teljesen másodlagos. Nekünk az a fontos, hogy rendbe hozzuk ezeket a hibákat, s ezáltal megelőzzük a vihar kialakulását. Ha sikerrel járunk, a sejtek már önmaguktól ís képesek lesznek arra, hogy különféle módon megjavítsák és helyettesítsék mindazt, ami az idő során elromlott. A biológiai rendszerek nem olyanok, mint egy statikus töltésű pingponglabda, ami arra vár, hogy a töltés eltávozzon belőle, vagy pedig egy földelt vezetékbe süljön ki. Ezeknek a rendszereknek van egyfajta rugalmasságuk, én magam ezt megbocsátásnak hívom, ami képessé teszi őket arra, hogy valamivel több vagy éppenséggel kevesebb töltést vegyenek fel, s hogy mindent rendben végezzenek el. Tegyük fel, hogy egy adott sejtcsoportosulás vad, és mond-
>
juk, egy százszoros többletegységű összenövést hordoz a pozitív töltésű oldalán. Mindez kihat a közvetlen közelében elhelyezkedő sejtekre, de a következő vagy az azt követő sejtrétegre már nem. Ha ezek képesek volnának megnyílni a töltéstöbblet felé, s ha segítenének elvezetni ezt a töltést, akkor meggyógyítanák a többletet alkotó, vad sejteket. Érted, mit akarok mondani? És akkor ezek a sejtek már maguk is el tudnának bánni ezzel a kis felesleggel, vagy esetleg továbbítanák azt más sejteknek, egészen addig, amíg valamelyikük meg nem tudna birkózni vele. Más szóval, amennyiben sikerül elárasztanom a testedet egy bizonyos közvetítővel, ami képes eltávolítani a kiegyensúlyozatlan töltést, és feloszlatni annak koncentrációját, a szokványos testi folyamatok szabadon jöhetnek, és felszámolhatják a vad sejt okozta károsodást. És most pontosan egy ilyen közvetítőanyag van nálam. Ekkor a tűt a térdei közé szorította, a kabátja egyik oldalzsebéből pedig elővett egy kisebb műanyagdobozt, kinyitotta, s egy alkoholos törlőkendőt húzott elő belőle. Ezt követően magához húzta a lány rémülettől megdermedt kezét, majd néhány gyors mozdulattal megtörölgette a könyökhajlatát; közben pedig még mindig ugyanolyan vidáman beszélt tovább. - Persze egy percig sem akartam arra célozni, hogy az atomban lévő nukleáris töltés és a statikus elektromosság egy és ugyanazon jelenség lenne. Nem, a kettő merőben különbözik egymástól. Az analógia mindenesetre még így is fennáll. Vagy akár hozhatok egy másik hasonlatot is. A vad sejtekben lévő töltést például a zsírfelhalmozódáshoz is hasonlíthatnám; ezt a saját gyártású anyagot pedig valamiféle tisztítószerhez, ami feloszlatja, és olyannyira szétterjeszti azt, hogy többé nem is lehet észlelni. Én viszont erre a statikus analógiára jutottam, mégpedig egy fura mellékhatás révén: megfigyeltem, hogy az ezzel az anyaggal beoltott organizmusok bizony pokoli statikus töltést mutatnak fel. Ez tulajdonképpen egyfajta melléktermék, amely, hogy milyen okoknál fogva, azt egyelőre csak találgatni tudom, a jelek szerint a hangspektrummal áll összefüggésben.
Itt jönnek képbe a hangvillák és effélék. Ezért játszadoztam ezekkel az imént, amikor találkoztunk. A fa a kertben telis-tele van ezzel az anyaggal. Régebben a vad sejtek csak úgy burjánzottak a törzsén. Most már egyetlenegy sincs rajta. Ekkor egy villámgyors, már-már meglepő mosolyt intézett a lány felé, majd ismét komoly ábrázatot öltött, feltartotta a tűt, aztán kispriccelt egy keveset a fecskendőben lévő szerből. Másik kezével megfogta a lány bicepszét, gyengéden, mégis határozottan szorítva azt. Ezt követően lejjebb engedte a tűt, a lány könyökhajlatába helyezte, majd olyan ügyesen csúsztatta bele az ott duzzadó vénába, hogy a lány nem azért kapott levegő után, mert fájt volna neki a szúrás, hanem azért, mert egyáltalán nem érzett belőle semmit. A férfi mindeközben figyelmesen nézte a fekete védőtokból kivezető üvegcsövet, majd amikor kissé visszahúzta a dugattyút, arra lett figyelmes, hogy a fecskendőben lévő színtelen folyadékba vörös vérköd áramlik szét. Ezután ismét egyenletesen kezdte nyomni a dugattyút. - Ne mocorogj, kérlek! Sajnálom, de ez el fog tartani egy ideig. Elég sokat beléd kell juttatnom a szerből. Amivel nincs is semmi gond, tudod magyarázta ugyanazzal a hangnemmel, amelylyel az előző, a hangspektrummal kapcsolatos megjegyzéseit is -, mert akár mellékhatásról van szó, akár nem, a hatás mindenféleképpen egyenletes. Az egészséges biorendszerek igen erős elektrosztatikus mezőt hoznak létre, míg a beteg biorendszerek vagy gyengét vagy pedig Semmilyet. Már egy ilyen primitív és egyszerű eszközzel is, mint ez a kis elektroszkóp, megállapítható, hogy egy szervezetben találhatóak-e vad sejtek, s ha igen, akkor hol vannak, mekkora a méretük, és mennyire vadak is tulajdonképpen. - Ekkor ügyesen fogást váltott a tokkal védett fecskendőn anélkül, hogy akár egy kicsit is megmozdította volna azt, vagy bármit is változtatott volna a dugattyúra gyakorolt nyomáson. Egyre kellemetlenebb volt az az érzés, ahogyan a fájdalom lassan sebbé változott. - S ha esetleg azon töprengenél, hogy ehhez a bökőhöz vajon miért is tartozik egy tok és egy hozzáerősített kábel (holott fogadni mernék, hogy nem
is gondolkodtál ezen, s igazából mindketten ugyanolyan jól tudjuk, hogy csakis azért zúdítottam rád a mondandómat, hogy lekössem a figyelmedet), akkor most elmesélem. Ez valójában egy tekercs, amelyen nagyfrekvenciájú váltóáram halad keresztül. A váltóáramú mező gondoskodik arról, hogy a folyadék már rögtön a kezdetektől fogva mind mágnesesen, mind pedig elektrosztatikusan semleges legyen. Ekkor egy gyors, mégis finom mozdulattal kihúzta a tűt a lány karjából, majd behajlította azt, és egy vattadarabot helyezett a könyökhajlatába. - Ilyen még sohasem történt velem egyetlen kezelés után sem - jelentette ki a lány. - Mi nem történt? - Hogy nem kellett fizetnem a kezelésért. A férfi ezt ismét elismeréssel díjazta, ez alkalommal már szavakba öntve: - Tetszik a hozzáállásod. Hogy érzed magad? A lány szemmel láthatóan keresgélte a megfelelő szavakat. - Mint egy nagy, alvó hisztériának a gazdája, aki éppen azért könyörög, hogy senki se ébressze fel azt. A férfi felnevetett. - Hamarosan olyan furán fogod érezni magad, hogy hisztériára még csak időd sem lesz. Ekkor felállt, hogy visszategye a tűt a helyére. Miközben odalépett a munkapadhoz, néhány mozdulattal összetekerte a kezében lévő kábelt. Miután kikapcsolta a váltóáramú mezőt, egy nagy üvegtállal s egy négyzet alakú furnérlemezzel a kezében tért vissza a lányhoz. Fejjel lefelé fordítva letette a padlóra a tálat a lány mellé, majd a lemezt a felfordított tálra helyezte. - Emlékszem, hogy egyszer már láttam valami ehhez hasonlót - szólalt meg a lány. - Még középiskolás koromban. Az egyik órán mesterséges villámokat próbáltunk létrehozni egy, ó, mi is volt az?, szóval valamivel, amiben görgőkön mozgott egy hosszú, végtelennek tűnő szalag, néhány kis huzalt is láttam benne, és az egésznek a tetején egy nagy rézgömb volt. - Van de Graaff-generátor - vágta rá a férfi. - Igen, az volt. És mindenféle dolgot kipróbáltunk vele. Arra kimondottan emlékszem, hogy
egy lapos falapon állok, rajta egy ehhez hasonló tállal, közben pedig feltöltenek egy generátorral. Igazából nem sok mindent éreztem, de egyszer csak minden egyes hajszálam égnek állt. Mindenki csak nevetett rajtam. Úgy néztem ki, mint egy mumus. Aztán megtudtam, hogy éppen negyvenezer voltnyi áram megy át rajtam. - Rendben. Örülök, hogy emlékszel minderre. Ez viszont kissé másmilyen lesz. Nagyjából még negyvenezer volttal több. - Ó! - A lány szóhoz sem jutott hirtelen. - Ne aggódj, hiszen amíg szigetelve vagy, illetve amíg minden földelt vagy viszonylag földelt tárgy, mint például én, távol marad tőled, addig nem lesz itt semmiféle látványos tűzijáték. - Most is egy olyan generátort fog használni? - Nem, nem olyat. Mellesleg már eleve használok egyet. Te magad vagy a generátor. - Hogy én... nahát! - hüledezett a lány, s amikor hirtelen felemelte kezét a kárpitozott fotel karjáról, egyszerre szikrák kezdtek pattogni róla, a levegőben pedig enyhe ózonszag érződött. - De még mennyire, hogy az vagy! Sokkal jobb, mint ahogy gondoltam volna, ráadásul sokkal gyorsabb ís. Most pedig kelj fel! - utasította a férfi. A lány lassan mozdult csak meg, ennek ellenére a manővere meglepően nagy sebességgel ért véget. Abban a pillanatban, amikor a teste és a fotel megszűntek érintkezni egymással, a lányt a másodperc törtrészéig kékesfehér fonálszerű villanások tömkelege vette körül. A következő pillanatban mintegy másfél méterrel arrébb találta magát - vagy ő lökte magát előre, vagy pedig az említett villanások okozták mindezt -, úgy, hogy közben még mindig álló helyzetben volt. A történtek a szó szoros értelmében véve olyannyira sokkolták a lányt, hogy majdnem lerogyott a földre. - Maradj állva! - förmedt rá a férfi. A lány ennek hallatán észhez tért, majd erősen Zihálni kezdett, a férfi pedig gyorsan hátrált egy lépést. - Állj fel a deszkalapra! Most azonnal! - kiáltotta. A lány engedelmeskedett neki, s azzal a két lépéssel, amit a deszkáig meg kellett tennie, két kis lángoló lábnyomot hagyott maga után.
>
A falapra állva aztán imbolyogni kezdett, a haja pedig összevissza szálldosott. - Mi történik velem? - kérdezte kétségbeesve. - Végül mégiscsak meg kell fizetned - válaszolta a férfi, de ezen a ponton a lány már a saját szellemes megjegyzéseit sem tudta értékelni. - Mi történik velem? - kiáltotta még egyszer. - Minden rendben lesz - nyugtatgatta a férfi. Ezután odalépett a munkapadhoz, és felkapcsolta a hanggenerátort, ami mély hangon búgni kezdett az egytől háromszázig terjedő frekvenciatartományban. Ekkor nagyobbra állította az erősséget, majd felcsúsztatta a hangmagasság-szabályozót. Az rögvest felsivított, a lány vöröses-aranyszínű hajkoronája pedig egyből remegni kezdett, és a hajszálai minden irányba szétmeredtek. Minden egyes hajszála úgy nézett ki, mintha kétségbeesetten próbálna elmenekülni a többitől. A férfi ekkor már tízezer fölé emelte az erősséget, majd hirtelen visszatekerte egészen tizenegyig. Ezt a frekvenciát hallani ugyan már nem lehetett, ellenben a két véglet elérésénél a lány haja visszazuhant a vállára, aztán ezeregyszáznál ismét összevissza kezdett szálldosní. Szinte már izzott a hajkoronája, mint ahogyan azt korábban ő maga is megfogalmazta. Nagyon jól érezte mindezt. Ekkor a férfi némileg elviselhetőbb szintre csavarta le az erősséget, majd kezébe vette az elektroszkópot, s mosolyogva elindult a lány felé. - Most egy elektroszkóp vagy, tudsz róla? Ahogyan egy élő Van de Graaff-generátor is. Es még ragyogsz is! - Eresszen le innen! - ennél többet nem tudott kinyögni magából a lány. - Még nem tehetem. Bírd ki még egy kicsit! Közted és minden más között most olyannyira nagy a differenciálhányados, hogy ha bármihez is közel kerülnél, akkor nyomban átvezetnéd belé a benned felgyülemlett töltést. Mindez nem ártana neked komolyan, mivelhogy nem elektromos áramról van szó, habár meglehet, hogy okozna némi égési sérülést vagy akár idegsokkot is. - Ekkor a férfi kinyújtotta az elektroszkópot. A lány még ekkora távolságból, és minden gyötrelme ellenére, is tisztán látta, ahogyan a benne lévő aranylemezek azonnal szétugrottak.
A férfi lassan körbejárta a lányt, egyfolytában figyelemmel kísérve a lemezeket, miközben előre és hátra, majd jobbra és balra mozgatta a műszert. Aztán egyszer csak odalépett a hanggenerátorhoz, s valamivel még lejjebb vette azt. - Olyannyira erős mezőt bocsátasz ki, hogy egyszerűen képtelen vagyok észlelni a mágneses variációkat - magyarázta, majd visszament a lányhoz. Ekkor még közelebb lépett hozzá, mint korábban. - Már nem bírom tovább, már nem... - mormolta a lány. A férfi vagy nem hallotta ezt, vagy egyszerűen csak nem érdekelte. Ekkor elektroszkóppal a kezében a lány hasa felé közelített, először felfelé, majd egyik oldalról a másikra mozgatva a készüléket. - Szóval itt fent. Most megvagy - szólalt meg vidáman a férfi, s közben az eszközzel a lány jobb melle felé közelített. - Mi van meg? - nyöszörögte a lány. - A rák. Ott van a jobb melledben, alul, közel a hónaljadhoz - magyarázta fütyörészve, majd hozzátette: - Ráadásul a hitványabbik fajtából. Olyan rosszindulatú, hogy csak na! A lány erre megingott, előredőlt, majd végül lerogyott a földre. Hirtelen émelyítő feketeség zúdult le rá, mely már-már kínzó, kékesfehér ragyogásként vonult vissza, mintegy robbanásszerűen, hogy aztán összeomló hegyként temesse maga alá. Ott ér össze a fal és a mennyezet. Még egy fal, még egy mennyezet. Korábban fel sem tűnt. Nem számít. Ne törődj vele! Aludj! Ott ér össze a fal és a mennyezet. Most eltakarja valami. Az arca, közeli, sápadt és beesett, fáradt, a tekintete viszont éber és átható. Nem számít. Ne törődj vele! Aludj! Ott ér össze a fal és a mennyezet. Kissé lejjebb, késő délutáni napfény. Picit feljebb, rozsdás aranyszínű krizantémok egy zöld és arany színű üveges bőségszaruban. Valami megint eltakarja: a férfi arca.
- Hallasz engem? Igen, de ne válaszolj! Ne mozogj! Ne beszélj! Aludj! Egy szoba, egy fal, egy asztal, egy Oda-viszsza járkáló férfi, egy éjszakai ablak és szavak, amikről azt hitted, hogy élnek; de hiszen nem tudod, hogy félbeszakították azokat, és haldokolnak? Vajon ők tudnak erről? - Hogy érzed magad? Gyorsan, gyorsan! - Szomjas vagyok. Hideg, olyannyira hideg és olyannyira keserű, hogy az embernek még az állkapcsa is belesajog. Grépfrútlé. Visszafekszik a férfi karjára, miközben az a másik kezében tartja a poharat. Ó, ne, ez nem... - Köszönöm. [Nagyon] szépen köszönöm. Próbálj meg felülni! A lepedő, a ruháim! - Bocsánat értük - szólalt meg a férfi, mintha csak gondolatolvasó lett volna. - Néhány dolog, amit szükségszerűen el kell végezni, egész egyszerűen nem fér össze a harisnyanadrággal és a miniszoknyával. Viszont a ruháid mind rendelkezésre állnak, kimosva és megszáradva, amikor csak szükséged van rájuk. Ott vannak - mutatta a férfi. A barna pamutruha, a harisnya és a cipők mind-mind a széken heverlek. A férfi illemtudóan hátrébb állt, s a poharat az éjjeliszekrényen lévő szigetelt üvegkancsó mellé helyezte. - Miféle dolgok? - faggatta a lány. - Hányás. Ágytál - válaszolta a férfi nyíltan és őszintén. A takaró könnyen elrejti a testet, de leplezni a szégyenérzetet, arra bizony nem képes. - Ó, sajnálom! Jaj! Ezek szerint biztosan... szégyellte el magát a lány. Megrázza a fejét; olyan, mintha a férfi arca hirtelen eltűnne, majd a következő pillanatban újból felbukkanna a szeme előtt. - Sokkot kaptál, s egyszerűen nem tértél magadhoz. A férfi hezitálni látszott. Ez volt az első alkalom, hogy a lány bármivel kapcsolatban is tétovázni látta, egy pillanatig úgy tűnt, mintha csak belelátna a férfi fejébe.
>
Vajon elmondjam neki? Igen, el kéne. És így is tett. - Nem akartál magadhoz térni - helyesbített a férfi. - Semmire sem emlékszem. - A körtefa, az elektroszkóp. Aztán az injekció és az elektrosztatikus reakció - próbálta emlékeztetni a férfi. - Nem - sóhajtotta a lány, nem emlékezvén semmire sem. Majd, hirtelen eszébe jutva minden, felkiáltott: - Nem! - Nyugodj meg, ki kell bírnod! - förmedt rá a férfi, majd a következő pillanatban már az ágynál volt, a lány fölé hajolt, s annak arcát a kezei közé szorította. - Ne csináld ezt még egyszer! Meg tudsz birkózni vele! Igenis meg tudsz, mert most már minden rendben van, érted? Most már minden rendben lesz. - Hiszen azt mondta, hogy rákos vagyok vágott vissza a lány, mogorván és szinte vádló hangon. A férfi kinevette a lányt. Szabályosan kikacagta. - Te mondtad, hogy az vagy. - De én nem tudtam. - Akkor ez mindent megmagyaráz - mondta a férfi lekezelően. - Elvégre semmi olyat nem tettem, amitől kerek három napig nem voltál magadnál. Biztosan miattad történt mindez gúnyolódott tovább. - Kerek három napig? - kérdezett vissza hitetlenkedve a lány. A férfi egész egyszerűen csak bólintott egyet, majd tovább folytatta a mondókáját. - Néhanapján hajlamos vagyok nagyképűen viselkedni - ismerte be megnyerő hangon. Ennek nem más az oka, minthogy oly sokszor volt már igazam. Talán túlzottan is magától értetődőnek vettem egyet s mást, nemde? Amikor azt feltételeztem, hogy már jártál az orvosnál, sőt azt, hogy talán még szövettani vizsgálatra is elküldtek? Nem is küldtek el semmiféle vizsgálatra, ugye? - Annyira féltem - vallotta be végül a lány, majd a férfira nézett. - Édesanyám is ebbe halt bele, ahogyan a nagynéném is, a nővéremnek pedig radikális masztektómiája volt. Képte-
len voltam elviselni ezt az egészet. És amikor maga... - Amikor én kimondtam, amit már eleve tudtál, de amit nem akartál hallani, akkor egyszerűen nem bírtad elviselni. Szinte azonnal elájultál. Csak úgy összeestél. És ennek az égvilágon semmi köze nincs ahhoz a hetvenvalahányezer voltnyi statikus áramhoz, amit vezettél. Magam kaptalak el. - A férfi ekkor kinyújtotta két karját, s addig állt így, amíg a lány szemügyre nem vette azokat, illetve meg nem pillantotta az alkarján és nagy bicepszén lévő haragosvörös égésnyomokat; már amenynyit a férfi rövid ujjú ingje láttatni engedett belőlük. - Úgy a kilenctizede engem is kiütött, de legalább neked nem tört be a fejed vagy ilyesmi - tette hozzá. - Köszönöm szépen - hálálkodott a lány, már-már reflexszerűen, majd sírva fakadt. Most mit csináljak? - Hogy mit csinálj? Menj haza, bárhol is legyen az, és éld tovább az életedet, bármit is jelentsen ez. - De hiszen azt mondta, hogy... - Mikor fogod végre megérteni, hogy amit csináltam, az nem diagnosztizálás volt? - Most akkor... arra céloz... szóval úgy érti, hogy meggyógyított? - Úgy értem, hogy te gyógyítod saját magadat, épp most. Már mindent elmagyaráztam neked ezzel kapcsolatban. Most már emlékszel rá, nem igaz? - Nem teljesen, de azért valamennyire igen - válaszolta a lány, majd egy lopva tett mozdulattal (de nem elég lopva ahhoz, hogy a férfi ne vegye észre) benyúlt a takaró alá, és kitapogatta a csomót. - Még mindig ott van - állapította meg. - Ha most fejbe kólintanálak egy ütővel magyarázta kissé túlzottan is leegyszerűsítve a férfi -, akkor egy púp nőne rajta. Ez holnap is ott lenne, sőt holnapután is. Aztán a következő napon talán már valamivel kisebb lenne. Egy hét múlva még mindig úgy éreznéd, hogy ott van, pedig addigra már rég eltűnne. Most is ugyanez a helyzet. A lány végül hagyta magát lenyűgözni mindannak a nagysága által, amiről a férfi beszélt.
- Egyszeri gyógykezelés a rák ellen - jelentette ki álmélkodva. - Ó, egek! - morogta nyersen a férfi. - Elég rád néznem, és máris tudom, hogy már megint végig kell hallgatnom ugyanazt a beszédet. Jobb, ha tudod, hogy nem vagyok hajlandó rá. - Milyen beszédet? - kérdezte a lány riadtan és értetlenkedve. - Az emberiség iránti kötelességemről szóló beszédet, ami rendszerint két részből áll, és sokféle szerkezetű lehet. Az első rész az emberiség iránti elkötelezettségemről szól, de igazából minden alkalommal az a végkifejlete, hogy nagy pénzeket kaszálhatnánk vele, mint ahogyan azt sokan mások is megtették már. A második rész csakis és kizárólag az emberiség iránti elkötelezettségemről szól, de ezt nem túl gyakran hallom. Ez a másik rész teljes mértékben figyelmen kívül hagyja, hogy az emberiség vonakodik elfogadni a jó dolgokat, kivéve akkor, ha azok elfogadott és tiszteletre méltó forrásból származnak. Az első rész teljesen tisztában van mindezzel, de ügyesen kitalálja a módját, hogy megkerülje ezt. - Én nem... - szólalt meg a lány, de ennél tovább már nem jutott. - A szerkezetek pedig - szakította félbe a férfi - óhatatlanul magukban hordozzák a felismerés világosságát, történjék az vallás és/vagy miszticizmus által vagy anélkül. Vagy esetleg könyörtelenül beleöntik azokat az etikai-filozofikus sablonba, engem pedig arra próbálnak kényszeríteni, hogy végül bűntudattal többé vagy kevésbé vegyes együttérzéssel megadjam magam. - De én csak... - próbált mentegetőzni a lány. - Te - a férfi ismét félbeszakította, hosszú ujjával a lányra mutatva - megfosztottad magadat a legkiválóbb példájától mindannak, amiről eddig beszéltem. Ha a feltevéseim helyesek lettek volna, azaz ha elmentél volna az egyik kedves és barátságos helyi hentes-orvoshoz, aki rákot diagnosztizált volna nálad, és átküldött volna egy specialistához, aki szintén hasonlóképpen vélekedett volna, ő pedig elküldött volna az egyik kollégájához konzultációra, majd a pánikolásod közepette véletlenül az én kezeim közé kerültél volna és meggyógyultál volna,
aztán visszamentél volna az ilyen meg olyan orvosaidhoz, hogy csodáról számolj be nekik, tudod, milyen reakciót kaptál volna tőlük? „Spontán gyógyulás", ezt kaptad volna. És nemcsak az orvosoktól - folytatta valamiféle hirtelen megújult szenvedéllyel a hangjában, amitől a lány még inkább meghunyászkodva bújt meg az ágyban. - Mindenki a maga reklámja mellett érvel. A táplálkozási tanácsadód rögtön a búzacsírájára meg a makrobiotikus rizstortájára esküdött volna; a papod nyomban térdre borult volna, s az égre emelte volna áhítatos tekintetét; a genetikusod pedig előállt volna valamilyen elmélettel a generációs kihagyásról, sőt még arról is meggyőzött volna, hogy talán már a nagyszüleid esetében is spontán gyógyulás történt, csak éppenséggel nem tudtak róla. - Kérem - könyörgött a lány, de a férfi egyből ráordított... - Tudod te egyáltalán, ki vagyok én? Kétszeres mérnök, mechanikai és elektronikai egyaránt, sőt még jogi diplomám is van. Ha volnál olyan ostoba, és bárkinek is elmesélnéd mindazt, ami itt történt (amit remélhetőleg nem fogsz megtenni, de ha mégis, akkor tudom, hogyan védjem meg magam), akkor egyből börtönbe zárnának engedély nélküli orvosi tevékenység vádjával. Könnyen feljelenthetnél bántalmazásért, hiszen tűt szúrtam beléd, sőt akár még emberrablásért is, ha bebizonyítanád, hogy becipeltelek ide a laborból. Akkor aztán az égvilágon senkit sem érdekelne, hogy kigyógyítottalak a rákból. Nem tudod, ki vagyok, ugye? - Nem. Még csak a nevét sem tudom - válaszolta a lány. - És nem is fogom elárulni. Mellesleg én sem tudom a tiédet. - Ö, engem... - El ne mondd! El ne mondd, mert nem akarom hallani! Csakis a csomóddal akartam foglalkozni, és sikerült is. Most pedig azt akarom, hogy mind te, mind pedig a csomód olyan gyorsan eltűnjetek innen, amilyen gyorsan csak készen álltok rá. Elég érthető voltam? - Csak engedje meg, hogy felöltözzek - kérte a lány határozottan -, aztán már itt sem vagyok. - Anélkül, hogy nekiállnál beszédet tartani?
>
- Anélkül, hogy nekiállnék beszédet tartani - ismételte szavait a lány, s a düh, amit érzett, egy szempillantás alatt kínnal teli szomorúsággá változott. - Csak azt akartam mondani, hogy hálás vagyok mindenért. Ennyit még szabad lett volna megjegyeznem, uram? Időközben minden bizonnyal a férfi haragja is lecsillapodott, hiszen közelebb ment az ágyhoz, letelepedett a sarkaira (aminek köszönhetően az arca egy szintbe került a lányéval), majd szelíden így szólt: - Igen, annyit még szabad lett volna. Habár az elkövetkező tíz napban, amikor is sorra kapod majd a „spontán gyógyulás"-t megállapító diagnózisokat, nem is leszel igazán hálás; talán még hat hónap vagy akár egy-két, sőt öt év múlva sem leszel az, egészen addig, amíg minden vizsgálat eredménye negatív nem lesz. - A lány ekkor mindent elsöprő szomorúságot vélt felfedezni a férfi szavai mögött, s hirtelen azon kapta magát, hogy annak keze felé nyúlt, azon kéz felé, amelylyel a férfi az ágy szélének támaszkodott. A férfi nem húzódott vissza, ellenben nem is tűnt úgy, mintha örömmel fogadta volna a lány érintését. - Miért ne lehetnék már most is hálás? - kérdezte a lány. - Azért, mert ez a hitnek egyfajta megnyilvánulása volna - hangzott el a férfi keserű válasza -, s ilyesmi többé már nem fordul elő; már ha valaha is előfordult egyáltalán. - Ekkor a férfi felállt, s az ajtó felé indult. - Ne menj haza ma este! - kérte végül a lányt. - Már teljesen besötétedett, ráadásul az utat sem ismered. Reggel találkozunk - tette még hozzá. Amikor reggel visszajött, az ajtót tárva-nyitva találta. A szobában meg volt ágyazva, a lepedők szépen összehajtogatva pihentek a széken a párnahuzatokkal s a használt törölközőkkel együtt. A lány nem volt bent a szobában. A férfi kisétált az udvarra, ránézett a bonszaira, majd elmélkedni kezdett. A korai napsütés aranyként ragyogott az öreg fa felső lombkoronáját díszítő fagyrétegen, hangsúlyozva annak bütykökkel teli ágait és barnásszürke árnyakat képezve a bársonyos fényben. Csakis az képes teljes mértékben megérteni ezt a kapcsolatot, aki társa egy
bonszaifának (vannak olyanok is, akik a tulajdonosai, viszont belőlük jóval kevesebb van). A bonszainak egyedi és sajátos egyénisége van, elvégre ő is egy élőlény, az élőlények pedig folyton változnak; mi több, neki is megvannak a maga vágyai, hogy miképpen szeretne változni, s mivé szeretne válni. Az ember szemügyre veszi a fát, s képzeletben apró-cseprő módosításokat kezd végezni rajta, majd nekilát megvalósítani a megálmodott változásokat. A fa pedig cserébe megtesz mindent, ami csak egy fától telik: a végsőkig ellenáll minden igyekezetének, hogy azt tegye, amire nem képes, illetve hogy kevesebb idő alatt tegye meg, mint amennyire szüksége volna hozzá. Egy bonszai formájának kialakítása tehát minden alkalommal kompromisszum és együttműködés is egyben. Az ember képtelen létrehozni egy bonszait, ahogyan fát teremteni sem képes. Ehhez mindkettőjükre szükség van, s közben végig meg kell érteniük egymást. Mindennek eléréséhez hosszú idő kell. Az ember szinte belevési az emlékezetébe a bonszaifáját, annak minden egyes kis ágát és hajtását, majd egy álmatlan éjszakán, vagy amikor messzi földön jár, hirtelen eszébe jut egy-egy ágelágazás, illetve lombrész, aztán tervezni kezd. Dróttal, vízzel és fénnyel, metszéssel és kötözéssel, a fától vizet elszívó növények ültetésével, vagy a gyökérnövekedést szabályozó, nehéz tál használatával magyarázza el a fának, hogy mit is akar tulajdonképpen. Ha pedig a magyarázat kellőképpen érthető volt, ráadásul kellő megértés is van a két fél között, akkor a fa válaszol majd, s engedelmeskedik legalábbis némileg. A fa ugyanis mindig mutat majd némi önbecsülést kifejező, rendkívül egyedi eltéréseket. Rendben, megteszem, amit szeretnél, de úgy, ahogyan én akarom. És ezen eltérések érdekében a fa mindig készséggel adja az ember tudtára az ő egyértelmű és logikus magyarázatát, sőt az esetek többségében még azt is tudatja az emberrel (szinte mosolyogva), hogy mindezt elkerülhette volna, ha jobban ügyelt volna arra, hogy megértse. A bonszai a létező leglassabban formálódó szobor a világon, s nem ritkán merülnek fel kétségek abból a szempontból, hogy igazából
ki is formálódik mindeközben: az ember vagy pedig a fa. A férfi mintegy tíz percig álldogált egy helyben, a fa legfelső ágain táncoló aranyfényeket figyelve közben, majd egy faragott faládához lépett, s azt felnyitva előhúzott egy viszonylag hosszú, ám meglehetősen kopott vászondarabot, és jól megrázta azt. Ezt követően kinyitotta az átrium egyik üvegajtaját, majd a kezében lévő vászondarabbal mind a gyökereket, mind pedig az azokat körülölelő földet letakarta, de csak a fa egyik oldalán; a többi rész továbbra is ki volt téve a szél és a víz viszontagságainak. Talán egy kis idő múlva - mondjuk egy-két hónap elteltével - a legfelső ágon növekvő egyik hajtás majd venné a lapot, s a kambiumrétegen felfelé irányuló egyenlőtlen nedvességáramlás arra ösztönözné, hogy a továbbiakban ne felfelé törjön, hanem inkább vízszintesen haladjon tovább. Vagy talán ez mégsem történne meg, s akkor maradna a kötözés és a drótok durvább nyelvezete. Bár meglehet, hogy a fának is volna némi mondanivalója a felfelé növekvő tendencia helyességét illetően, s mindezt talán elég meggyőzően mondaná és így sikerülne meggyőznie a férfit - ez pedig összességében véve egy türelmes, értelmes és kielégítő párbeszédet eredményezne. - Jó reggelt! - köszöntötte a lány. - Az istenit! - kiáltotta ijedtében a férfi. Most majdnem mondtam valamit, amit később megbánnék. Azt hittem, elmentél. - El is indultam - vallotta be a lány, miközben az árnyékban térdepelt, háttal a falnak és szemben az átriummal -, de aztán megálltam egy kicsit elidőzni a fával. - És aztán? - Aztán sokat gondolkodtam. - Miről? - Magáról.
ORSON SCOTT CARD Hugo- és Nebula-díjas szerző világsikerű regénye:
Az Ender-saga első kötete 15 % kedvezménnyel rendelhető az
UNIO MYSTICA KIADÓ
honlapján!
> www.uniomystica.hu
- Most már igen? - Nézze - szólt határozottan a lány -, eszem ágában sincs semmilyen orvoshoz menni ezzel a dologgal kapcsolatban. Nem akartam elmenni, amíg ezt nem közöltem magával, cs amíg biztos nem voltam abban, hogy hisz is nekem. - Gyere be, aztán eszünk valamit! - ajánlotta fel a férfi, mire a lány kuncogni kezdett. - Az nem fog menni. Teljesen elzsibbadtak a lábaim - mondta pajkosan. A férfi habozás nélkül karjaiba vette a lányt, s átsétált vele az átriumon. A lány átkarolta a férfi vállát, s arca közel került az övéhez. - Szóval hisz nekem? - kérdezte. A férfi egészen a faládáig vitte a lányt, ahol megállt, és mélyen a szemébe nézett. - Hiszek neked. Azt ugyan nem értem, miért döntöttél így, de hajlandó vagyok hinni neked. Ekkor leültette a lányt a ládára, majd hátralépett. - A hit megnyilvánulása, amit említett szólt a lány, s hangjából komolyság áradt. Arra gondoltam, hogy legalább egyszer az életében meg kell tapasztalnia, hogy aztán soha többé ne mondjon olyasmiket, mint amiket mondott. - Ekkor óvatosan topogni kezdett a palakőből készült padlón. - Jaj, de rossz! - Hirtelen fájdalmas mosoly ült az arcára. - Mintha csak hangyák mászkálnának rajtam! - Biztosan sokáig gondolkodtál ezen. - Igen. Folytassam még? - Persze! - Maga egy dühös és félelemmel teli ember jelentette ki a lány. Úgy tűnt, mintha a férfi örömmel hallaná mindezt. - Nocsak, mesélj még erről! - Nem - tiltakozott a lány szinle suttogva. - Maga meséljen nekem! Ezt most komolyan gondolom. Miért ilyen dühös?
- Nem vagyok az. - Miért ilyen dühös? - erősködött a lány. - Most mondtam, hogy nem vagyok dühös. Habár - tette hozzá szívélyesen - pillanatnyilag jó úton haladsz afelé, hogy azzá tegyél. - Szóval akkor miért is dühös? A férfi ránézett, s a lány úgy érezte, mintha a tekintete hosszasan rámeredt volna. - Tényleg tudni akarod, ugye? A lány bólintott. A férfi hirtelen az udvar irányába intett. - Mit gondolsz, honnan van mindez? A ház, az udvar, a felszerelések? A lány szótlanul várt. - Ez az egész egy nagy kipufogórendszer magyarázta azzal az érces hanggal, amit a lány még csak ekkor kezdett megismerni. - Oly módon vezeti ki a kipufogógázokat a belső égésű motorból, hogy közben megforgatja azokat. Az elégetlen szilárd anyagok a hangtompító falaiba vannak ágyazva, méghozzá egy üveggyapot bélésben, ami pár ezer mérföld után egy darabban kivehető, s tisztára cserélhető. A többi kipufogógázt a saját gyertyája gyújtja meg, s minden, ami éghető, egyszerre égni kezd. A felszabaduló hő a fűtőanyag előmelegítésére szolgál, a többi pedig egy ötezer mérföldenként kicserélendő tartályban kerül ismét megforgatásra. Ami végül kijut a szerkezetből, az - a mai normák szerint legalábbis - meglehetősen tiszta lesz. Nem mellesleg az előmelegítés hatására még sokkal jobb teljesítményt is hoz ki a motorból. - Szóval sok pénzt keresett - vonta le következtetését a lány. - Sok pénzt kerestem - ismételte mintegy visszhangként a férfi -, de cseppet sem amiatt, hogy az említett szerkezetet a légszennyeződés csökkentése érdekében kezdték volna használni. Azért kaptam pénzt, mert
egy autógyár megvette, majd villámgyorsan el is tüntette azt a világ szeme elől. A szerkezet egyáltalán nincs ínyükre, hiszen plusz költséget jelentene számukra, ha az új gépjárművekbe még egy alkatrészt be kéne szerelniük. Az olajfinomításban érdekelt barátaik szintén nem rajonganak érte, hiszen az nagy teljesítményt képes kihozni a nyers üzemanyagokból. Rendben, az igaz, hogy nem tudhattam előre, de anynyit mondhatok, hogy nem fogom még egyszer elkövetni ezt a hibát. De visszatérve a témához: dühös vagyok, igen. Már akkor is az voltam, amikor kölyökként egy tankhajón voltam, s egy napon nekiláttunk lemosni az egyik választófalat, méghozzá darabokra vágott barna szappannal és durva vászonrongyokkal. Aztán kimentem a partra, vettem némi tisztítószert, majd kipróbáltam, és rájöttem, hogy nemcsak jobb és olcsóbb, hanem sokkal gyorsabban is hat. Amikor szóltam erről a fedélzetmesternek, az konkrétan szájon vágott, amiért úgy tettem, mintha sokkal jobban értenék a munkájához, mint ő maga. Igaz, meg kell hagyni, hogy mindeközben részeg volt, de az igazán kemény rész még csak akkor következett, amikor a legénység vén tengerészei mind összefogtak ellenem, mondván, hogy egy fontoskodó okostóni vagyok. Egyszerűen nem bírtam megérteni, hogy az emberek miért állnak mindig a jó dolgok útjába. Egész életemben ezzel találtam szemben magam. Valami befészkelte magát a fejembe, s egyszerűen nem hagy nyugodnom. Mindig fel kell tennem egy újabb kérdést: miért van ez és ez éppen így? Miért nem lehetne inkább úgy meg amúgy? Legyen szó bármilyen dologról vagy helyzetről, mindig és mindenkor van egy újabb kérdés, amit fel lehet tenni, s legfőképpen akkor nem szabadna leállnunk a kérdezéssel, ha egy nekünk tetsző válaszra akadunk, hiszen azt minden esetben egy újabb követi. Erre fel egy olyan világban élünk, ahol az emberek egész egyszerűen nem akarják feltenni a következő kérdést! Sokkal több pénzt kaptam, mint amit valaha is el tudnék költeni, olyan dolgokért, amiket az emberek sosem fognak használni, s ha egyfolytában úgy viselkedem, mint egy őrült, az csakis az én hibám, elismerem, mivelhogy képtelen
vagyok leállni azzal, hogy újból és újból feltegyem azt a bizonyos következő kérdést, aztán szép sorjában rátaláljak a keresett válaszokra. Vagy féltucatnyi igazi remekmű van abban a laborban, amiről az emberiség sosem fog tudomást szerezni, s még további félszáz a fejemben. De mit tehetünk egy olyan világban, ahol az emberek még a sivatagban is egymás torkának ugranának, még akkor is, ha világosan a tudtukra adnák, hogy az igenis zöldellhet, sőt akár virágokba is borulhat; ahol egymás hegyén-hátán taposva ölnek bele milliárdokat egy újabb olajkút létrehozásába, holott újból és újból bebizonyították már, hogy a fosszilis tüzelőanyagok mindannyiunk vesztét okozzák majd? Igen, dühös vagyok. Talán nem kéne annak lennem? - dühöngött a férfi. A lány megvárta, amíg a férfi szavainak visszhangja mintegy örvényként körbejárta az udvart, majd hirtelen kiszökött az átrium tetején tátongó lyukon, aztán még várt egy kicsit, hogy a férfi észrevegye, hogy most itt van vele, s nem pedig egyedül a saját dühével. Abban a pillanatban, amikor a férfi felfogta mindezt, félénken a lányra mosolygott. Aztán a lány végül megszólalt: - Talán csak arról van szó, hogy mindig a következő kérdést teszi fel a megfelelő kérdés helyett. Szerintem azok az emberek, akik régi bölcs mondások szerint élnek, egyszerűen csak arra törekszenek, hogy ne gondolkodjanak; de ismerek egy mondást, amire talán érdemes odafigyelni. Az pedig így szól: ha helyesen teszünk fel egy kérdést, akkor már meg is kaptuk rá a választ - a lány ekkor megállt egy pillanatra, majd folytatta a mondandóját. - Úgy értem, hogy ha például rátesszük a kezünket egy forró tűzhelyre, akár azt is kérdezhetnénk magunktól: vajon mit kell tennem ahhoz, hogy az ne égesse tovább a kezemet? A válasz pedig elég egyértelmű, nemde? Ha a világ folyton csak visszautasítja, amit nyújtani próbálunk, akkor valamiképpen azt is megkérdezhetjük, hogy ez miért foglalja magában a választ. - A válasz egyszerű - jelentette ki szűkszavúan a férfi. - Az emberek ostobák. - Nem ez a válasz, s ezt nagyon is jól tudja vitatkozott vele a lány.
>
, THEODORE STURGEON
Amerikai szerző, Edward Hamilton Waldo néven 1918-ban született. Húszéves korában adta el első novelláját egy újságnak, első fantasztikus írása az Astoundingban jelent meg 1939-ben. Számos elbeszélése mellett leghíresebb regénye is olvasható magyarul, a Több mint emberi, amely SF létére elismerést vívott ki irodalmár körökben. Előszeretettel írt film- és tévés forgatókönyveket, több művét pedig mások adaptálták. A Galaktikában legutóbb a 241. számban olvashattak tőle. 1985-ben hunyt el.
- Akkor mi az? - Ó, hát azt nem tudom megmondani magának! Én csak annyit tudok, hogy ha emberekről van szó, akkor az, hogy hogyan csinálunk valamit, sokkal fontosabb annál, hogy mit is csinálunk. Ez a fontos, ha eredményeket akar, úgy értem, hogy már most is nagyon jól tudja, hogyan érje el mindazt, amit a fától akar, nincs igazam? - Átkozott legyek, ha igen. - Az emberek is élőlények, ők is ugyanúgy növekednek és fejlődnek. Igaz, hogy a töredékét sem tudom annak, amit maga tud a bonszaiokról, egyvalamit azonban biztosan tudok: amikor gondozni kezdünk egyet, legtöbbször nem egy erős, egyenes és egészséges fára esik a választásunk. Pontosan az eltorzult, girbegurba, beteg fákat lehet a leggyönyörűbbé tenni. Ezt ne feledje, amikor az emberiség formálására gondol! - Hogy az a... - szólt indulatosan a férfi. Most nem tudom eldönteni, hogy a képedbe nevessek-e, vagy pedig jól szájon vágjalak! A lány azonnal felállt. A férfi mindezidáig észre sem vette, hogy ennyire magas. - Jobb lesz, ha megyek - jelentette ki határozottan a lány. - Ne csináld már! Csak felismersz egy szófordulatot, amikor hallod. - Ó, hát én aztán egyáltalán nem éreztem fenyegetve magam. De jobb lesz, ha most megyek.
- Netán félsz feltenni a következő kérdést? kekeckedett a férfi. - Rettenetesen - ismerte el a lány. - Mindegy, azért csak tedd fel! -Nem! - Akkor majd én felteszem helyetted. Azt mondtad, hogy dühös vagyok és félelemmel teli. Azt akarod tudni, mitől is félek valójában. - Igen. - Tőled. Egyszerűen halálra rémülök tőled. - Ezt most komolyan mondja? - Van benned valami, ami őszinteséget provokál ki az emberből - vallotta be kissé nehézkesen a férfi. - Kimondom azt, amire most szerintem gondolsz: félek mindenféle közeli emberi kapcsolattól. Félek minden egyes valamitől, amit nem tudok szétszedni egy csavarhúzóval, tömegspektroszkóppal vagy koszinusz- és tangenstáblázattal. Nem tudom, hogyan kezeljem mindezt. A hangja vidáman csengett, de a kezei remegtek. - Úgy kell, hogy megöntözi az egyik oldalát - magyarázta lágy hangon a lány -, vagy pedig pontosan így a nap felé fordítja. Úgy bánik vele, mintha csak élőlény lenne: valamilyen állatfaj, egy nő, esetleg egy bonszai. Azzá válik majd, amivé csak maga szeretné, ha hagyja, hogy önmaga legyen, ha kellő időt és gondoskodást szentel neki. - Úgy vélem - szólt a férfi -, hogy most valamiféle ajánlatot teszel nekem. Miért? - Az éjszaka nagy részében ott ültem, s közben egy igazán őrült gondolat jutott az eszembe - mesélte a lány. - Maga szerint két beteg, girbegurba fa alkotott-e már valaha is együtt egy új bonszait? - Hogy hívnak? - kérdezte a férfi. Nágel Tünde fordítása
ROSSZ HOLD M Á R ROBERT A. HEINLEIN, a napokban megjelent Csillagközi invázió szerzője is írt 1947-ben egy regényt, melyben a második világháborút elvesztő, bosszúszomjas nácik a Holdra menekülnek megerősödni. A téma egyáltalán nem évült el, máig tud érdekes, izgalmas (és igen, humoros) lenni - erre jó példa a mostani számban induló képregény. Az alapjául szolgáló, 2012-ben megjelent Iron Sky című film három okból is különös jelentőségű. Először is, szinte teljes egészében magánfinanszírozás gyümölcse volt, amiből ered is a második pont: nem állt mögötte egyetlen nagy stúdió sem, a gyártást ugyanúgy lelkes műkedvelők és szabadidejüket feláldozó szakértők végezték, mint a marketinggel és a forgalmazással kapcsolatos teendőket. Harmadszor pedig: az Iron Sky a nehézségek és a negatív szakmai fogadtatás ellenére hatalmasat szólt: a kultikus Laibach zenekar készítette a zenéjét, a film maga pedig azonnal jelenséggé vált, igen aktív rajongótáborral.
Készült Iron Sky-videojáték, asztali stratégia és egy igen hangulatos képregény is, a Rossz Hold, melyet most nagy örömmel mutatunk be olvasóinknak. A történetért az a bizonyos Mikko Rautalahti felelt, aki egyebek között az Alan Wake című túlélőhorror-játék írójaként is bizonyított, a rajzokat pedig Gerry Kissell grafikusművész, a Code Word: Geronimo és az Army of Two alkotója készítette. A képregény meséli el a második világháború vége és a film 2018-as eseményei közt eltelt évek eseményeit: szól a Schwarze Sonne Holdbázis építéséről, a Hold sötét oldalára jutott nácik közti hatalmi harcokról és az Iron Sky cinikus, sötét Holdführere, Wolfgang Kortzfleisch hatalomra jutásáról is. Az első rész azt meséli el, hogyan indultak cl a második világháborút elveszítő nácik a Holdra. Az előtörténet képregényvilága jócskán komorabb, komolyabb a film humoros atmoszférájához képest. A rajzok stílusa modern elemeket és klasszikus jegyeket ügyesen vegyítve adja meg a hangulatot akár egy izgalmas világháborús történethez, akár egy alternatív történelmi utazáshoz
- mivel pedig az Iron Sky: Rossz Hold voltaképpen mindkettő, így a vizualilásban sem csalódunk. Rautalahti neve mindenkinek, aki akár csak távolról is ismeretségei kötött az Alan Wake-kel, garancia arra, hogy logikusan felépített, minőségi történettel, valódi karakterekkel és megdöbbentő fordulatokkal teli művet kap. Induljunk hát együtt a Hold sötét oldalára a háborút vesztett (leendő) űrnácikkal! Csak senki ne felejtse el: békében jövünk! Holló-Vaskó Péter
ÉLETMENTŐ SZÉK
S
ZERENCSÉNKRE Magyarország olyan helyen fekszik, ahol nem kell félni az igazi nagy katasztrófáktól, földrengésektől, cunamiktól és vulkánkitörésektől. Azonban világszerte százmilliók, de inkább milliárdok kénytelenek bármelyik pillanatban szembenézni a természet erőivel. Egyre több ember él olyan vidéken, ahol bármikor előfordulhat egy földrengés. A félelemérzetet fokozza, hogy a tendenciák arra mutatnak, egyre több és nagyobb földrengés pattan ki. Az emberek számára a legfontosabb a saját életük, ezt próbálják elsősorban védeni a katasztrófa bekövetkeztekor. Egyre több olyan találmánnyal jelentkeznek a feltalálók, amelyek ilyen helyzetben nyújtanak menekülési esélyt. Egy szék egészen különleges személyi védelmet kínál. A Mamoris egy mozaikszó a japán mamoru (védelem) és isu (szék) szavakból. A „szék" a tokiói Dizájn Héten mutatkozott be. A Mamoris több mint szék, egyben életmentő sisak is. Az ülőfelület alatt rejtőzik a sisakrész. A szék háttámlája egyszerűen levehető,
amely a sisakhoz csatlakozik. Egyszerűen csak a fejünkre húzzuk, és nemcsak a fejünket, de a nyakunkat és a hátunkat is védi a lehulló daraboktól. Természetesen a sisak nem ér fel egy valódi munkavédelmi sisakkal, ahogy akkor sem ér semmit, ha ránk omlik a ház. De arra épp elég, hogy megvédjen minket azoktól a kisebb részektől, amelyek eltalálva eszméletvesztést vagy olyan súlyos sérülést okoznak, ami miatt képtelenek lennénk idejében kijutni az épületből.
Statisztikus ajtócsengő
S
OSEM GONDOLTAM volna, hogy 2013-ban az informatikai ajtócsengők korát fogjuk élni. A mindenféle high-tech informatikai csodák mellett most egy olyan különleges darab bukkant fel, amely a statisztikák iránt rajongók szívét lágyítja meg.
A Dominic Wilcox által tervezett intelligens technológiájú eszköz mindenféle információt rögzít a ház vendégeiről. A modul feltárja a házat látogatók statisztikai adatait, például az adott hónapban az összes látogató számát, az egyedi látogatókat, az átlagos látogatási időt, az átlagos látogatói életkort vagy éppen az átlagos látogató súlyát. Mindezt nem tartja magában, hanem a csengő gombja mellett ki is írja. Őszintén szólva, nem tudom, hogy a vendégek mit kezdenek a belépés előtt ezekkel az adatokkal, mint ahogy azt sem sejtem, miként gyűjti az adatokat. De érdekes bulikat lehetne rá szervezni. Például: csak az első 1500 kilónyi vendéget fogadom, vagy csak akkor lehet belépni, ha az átlagéletkor 24 év alatt marad.
GOLYÓÁLLÓ ÖLTÖNY
G
OLYÓÁLLÓ
ÖLTÖZETRE napjainkban rnár
nem csak a katonaságnak van szüksége. Sok civil is dolgozik olyan munkakörökben, ahol rájuk lőhetnek. Néhány éve már bemutattunk itt egy kolumbiai tervező állal készített golyóálló pólót. Egy kanadai szabóság, a Garrison Bespoke azoknak a testi védelméről igyekszik gondoskodni, akiknek a munkakörülményei nem engedik meg, hogy pólót hordjanak. A torontói cég méretre szabott golyóálló öltönnyel áll vásárlói rendelkezésére.
A speciális öltöny ránézésre semmiben sem tér el egy hagyományos, jól szabott öltönytől. Ez érthető is, mert az öltöny maga hagyományos szövetből készül, a trükk a bélésben rejlik. A zakó bélése különleges nanoszövetből készül, amely a legmodernebb, szén-nanocső-tcchnológiát alkalmazza.
A szabóság 19 különböző lehetséges beszzállítóval működött együtt, hogy a könnyű, hajlékony, mégis védelmet garantáló anyag elkészüljön. A golyóálló öltöny 20 000 dollárért (kb. 4,5 millió forint) rendelhető.
A
FÉRFI
CSAK ÜLT a széken, a szoba kö-
zepén. Nem mozdult, kézfejét a térdén nyugtatta, csak időnként megrebbent egyik-másik ujja, mint a hidegtől megrázkódó kisegér. Mint amikor a karmester a láthatatlan zenekarát egy-egy apró kézjellel irányítja. Úgy tűnt, mintha aludna, sőt szemgolyói is úgy ugráltak lehunyt szemhéjai mögött, minta valamilyen vad álomban küzdene démonaival. De nem aludt. Nem volt teljesen éber, de nem aludt. Volt valami furcsa abban, ahogy ült: tartása laza volt, szinte ernyedt, mégis valamilyen belső feszültségről árulkodott. Nem szólalt meg, ahogy a szobában ülő idős hölgy és a tíz év körüli fiúcska sem. Az ősz hajú, kötényes néni aggódva tördelte a kezét, minden rezdülése őszinte aggodalomról árulkodott. A kisfiú kezét szorongatta, szemmel láthatóan büszkén feszített a székben, és csillogó szemmel nézte a székben ülő férfit. A férfi megrázkódott, kinyitotta a szemét. Megköszörülte a torkát, majd halkan, kicsit rekedtes hangon megszólalt. - A cica a bal oldali szomszéd pincéjében van, egy láda alatt. A pinceajtó nyitva van, és beszökött a jószág, ahogy ugrált, egy láda ráborult, és alatta rekedt. Ezért nem jött haza tegnap délután óta. - Ugye, megmondtam, Nagyi! - rikoltott fel a kisfiú, és kiiramodott az ajtón. A férfi krákogott néhányat, a nagymama egy pohár vizet nyújtott a férfinak, aki hálás tekintettel fogadta el, és nagyokat kortyolva lehajtotta az egészet. Mire végzett a pohárral, a kisfiú is berobbant az ajtón, hóna alatt egy nagy, vörös macskával. A nagymama boldogan kapta az ölébe kedvencét. - Az isten áldja meg magát, Rudy! - hálálkodott. - Már azt hittem, valami komoly baja esett szegénynek. Megszakadna a szívem, ha elveszíteném. - Ugyan, semmiség. Nagyon szívesen segítettem. Mike - kacsintott a fiúra - és én régi cimborák vagyunk. Természetes, hogy jöttem segíteni. Az öregasszony hirtelen gyanakodva fürkészte a férfi arcát. - Ugye, ez nem valami ördöngösség? - Nem, dehogy - nevetett fel a férfi. - Egyszerű megfigyelés. Tegnap este séta közben hallottam a nyávogást a szomszéd pincéjéből. Ma
Egy különleges képességgel megáldott fiú bölcsen kezeli adottságát, azonban néha mégsem tud inkognitóban maradni...
Toochee
A MEGTALÁLÓ reggel a boltba menet újra hallottam. Korábban mesélte a szomszéd, hogy nem szereti a macskákat. Nos, ezeket az apró információkat kellett összeszednem az agyam rejtekeiből, és rögtön összeállt a kép. - Na, de a láda? - hitetlenkedett az öregaszszony. - Két napja egy fuvaros egy kocsira való rossz ládát hozott tüzelőnek, és csak bedobálták a pincébe. Ráadásul utána nyitva hagyták a pinceajtót. Gondolom, ezt az alkalmat használta ki a kandúr, és beugrott egerészni. Tetszik látni, semmi különleges, csak megfigyelek mindent, és meg is jegyzem. A trükk az, hogy ügyesen kell megtalálni az elfelejtettnek tűnő emlékeket. - Drága fiam, hogy tudnám ezt neked meghálálni? - Semmi szükség rá. - Na, de valamit mégis! Esetleg egy kis süteményt? - Hát jó - nevetett a férfi. - Ha legközelebb megint tetszik sütni olyan finom almás pitét, azt, amelyiknek az alján lekvár van, arra diót tetszik
szórni, és csak utána kerül rá a fahéjas alma, na, akkor tessék majd gondolni rám. - Drágám, dehogy csak gondolok rád! Egy egészet kapsz! Még ma sütök neked egyet! - Ne tessék ebből gondot csinálni, elég lesz legközelebb egy nagy szelet! - Nem úgy van az, fiam. Nagy örömei szereztél nekem, illik viszonozni. Este viszem neked a pitét. - Hát, akkor köszönöm szépen. De most már megyek - állt fel a székről, és indult meg az ajtó felé. Az ajtóból még visszafordult. - De arra szeretném kérni, erről ne tessék másnak mesélni. - De hát miért, fiam? Ez egy csuda, amit te csinálsz! Isten áldása van rajtad! Ez egy adomány! - Ha adomány, nem tudom, miért kaptam. De csak bajom van vele. Jobb, ha nem tudják az emberek. - Ahogy gondolod, fiam - vonta meg a vállát az öregasszony. - De ami jár, az jár. A kis unokám este viszi a lepényt. - Köszönöm szépen - lépett ki az ajtón a férfi. - Viszontlátásra! - Ég áldjon, fiam!
>
- Nagyi - pattant az ajtóhoz a kisfiú -, elkísérem Rudyt haza. - Menj csak! - intett a nagymama. - De siess haza! Hamarosan ebéd. A kisfiú Rudy után iramodott, és pillanatok alatt utolérte. - Rudy! - próbált egyet taszítani a férfin. - Na! Áruld el, hogy csinálod! Tudom, hogy a nagyinak csak kamuztál. Tegnap nem is voltál sétálni, és ma sem voltál a boltban! - Jól van, na! Lebuktam - lökött vissza egy nagyot nevetve a férfi. - Mondtam rnár, nem tudom, hogyan csinálom. - Taníts meg rá! Kérlek! Lécci! Lécci! Lécci! rimánkodott a gyerek. - Azt is mondtam már, nem tudlak rá megtanítani, mert én sem tudom, hogyan csinálom. Csak működik, és kész. - Naaa, ne hantázz! Áruld el! - rimánkodott továbbra is a gyerek. - Tényleg nem tudom - komorodott el Rudy. De figyelj ide! - Leguggolt, hogy egy magasságba kerüljön a fiúval. Mélyen a szemébe nézett. - Megígérted nekem, hogy erről nem szólsz senkinek. Nagyon komolyan kértelek. És te megígérted. - Nem szóltam senkinek! Esküszöm! - tette a szívére a fiú a kezét. - Csak a nagyinak. De ő a nagyim! És elvesztette a macskáját! Próbáltam megkeresni, de nem találtam sehol! Ezért kellettél te! - Rendben, ezt megértem - mosolyodott el Rudy. - De egyezzünk meg: többet nem szólsz senkinek! De komolyan! Ha gondod van, először nekem szólsz! Ketten kitaláljuk, mit kell tenni. De másnak nem szólsz! Senkinek! Még a nagyidnak, sem! Még a szüleidnek sem! A legjobb barátodnak sem! Megértetted? A kisfiú komolyan bólintott. - Megígérem - emelte fel a kezét - Esküszöm! Becsszó! - Akkor megállapodtunk - mosolyodott el újra a férfi. - Pecsételjük meg! Adj egy ötöst! A férfi felemelte a kezét, és a fiú egy nagyot csapott bele. Rudy teátrálisan sziszegni kezdett, és rázta a kezét. - Ha így erősödsz, erről le kell szoknunk. A fiú nagyot vigyorgott. - Szaladj haza! - egyenesedett fel a férfi. - A nagyi már vár!
- Köszi, Rudy. Szia! - iramodott meg a fiú, majd hirtelen megtorpant, és visszafordult. Holnap át mehetek hozzád? - Persze, gyere csak! De a nagyit ismerve, ma még látjuk egymást. - Tényleg - csillant fel a fiú szeme -, a pite! Amint elkészült, viszem. Tudom, hogy melegen szereted. - Megfordult, és elrohant. A férfi kilépett a kapun. Arcát a nap felé fordította, és élvezte, ahogy a sugarak melengetik az arcát. Három hónapja költözött ide, egyedül élt. Szinte mindenkit ismert már az utcában, de csak a kisfiúval került szorosabb barátságba. Amikor otthon dolgozott, a srác szívesen múlatta nála a nyári szünidőt. Eljátszogatott a másik számítógépen, vagy ha a férfi ráért, valamilyen társasjátékot játszottak. Segített neki a tanulásban, megtanította sakkozni, kártyázni. A fiú édesanyja meghalt, apja külföldön volt kénytelen munkát vállalni. Azóta nagymamájával élt. Gyorsan egymásra találtak, a barátságuk kezdett apa-fia-viszonnyá alakulni. Megfordult, és elindult hazafelé. Kopott pólóban feszítő hátát melengette a nap, szinte világított rajta a felirat: „Nem turista vagyok, itt élek." Papucsának slattyogása felverte az utca csendjét. Gyorsan hazaért, mindössze háromháznyira laktak egymástól. Belépett a kapun az udvarra. A hosszú háznak a hátsó felét bérelte. Végigsétált a ház mellett, az ablakon keresztül biccentett a konyhában sürgölődő főbérlőjének. A konyhából egy apró kutya vágtatott ki, utána iramodott, nekiugrott a lábának, és a lábai előtt hanyatt vetette magát. A férfi nem tudott ellenállni az invitálásnak, leguggolt, és alaposan megdögönyözte az ebet. Felállt, a kutyát elhessegette, és belépett a saját lakrészébe. Odasétált az asztalhoz, ráütött a notebook billentyűzetére. A gép életre kelt, egy gyors frissítés, és elégedetten konstatálta, hogy nem érkezett üzenete. Kinyitotta a teraszajtót, leült a nagy, kerti fotelba, hátrahajtotta a fejét, lecsukta a szemét. Élvezte a pillanatot. Élvezte a csendet, élvezte a nyugalmat, élvezte, hogy nincsenek körülötte emberek. Csak nyugalomra vágyott. És békére. Csendes békére. A fák susogása, a madarak csicsergése megnyugtatta. Lassan elszenderedett. De
Erőteljes kopogásra riadt fel. A faliórára nézett. Több mint egy órát aludt. Már dél is elmúlt. Ez valószínűleg a főbérlője lesz az ebéddel. Felállt a fotelból, kótyagos fejjel megindult az ajtó felé. Még nehéz volt a feje az álmoktól. Kinyitotta az ajtót, de nem a főbérlője állt az ajtó mögött.
közben üldözőjét minden egyes tárgy akadályozta. Mintha a kert is a fiút védelmezte volna. A kert végét magas kőkerítés zárta, közepén rozsdás vaskapuval. Rudy gondolkodás nélkül az egyik sarok felé vette az irányt, ahol egy felállított tuskó rejtőzött a fal mellett. Rudy lendületből a tuskóra lépett, és fellendült a fal tetejére. Egy gyors csípődobás, és már a túloldali, puha fűbe huppant. Gondolkodás nélkül balra fordult, és a sarok felé kezdett száguldani.
Két magas, tagbaszakadt fickó állt vele szemben elegáns öltönyben, napszemüvegben. Egyik sem volt még harmincéves. A bal oldali férfi kopasz fejét ellepő verejtéken megcsillant a napfény. A jobb oldali férfi kezében mobiltelefon. Rudy a sötét napszemüvegben tisztán látta magát, ahogy az ajtóban tépett madárként álldogál. Egyből elszállt a szeméből az álom. - Te vagy Rudy? - mordult rá a kopasz. - Én Otto vagyok, Rudy szobatársa - vágta rá habozás nélkül. - Rudy reggel elment az egyetemi könyvtárba, csak estefelé lesz itthon. Hagynak üzenetet, vagy visszajönnek? - Nagyon vicces - közölte komor képpel a napszemüveges. - Tudjuk, hogy te vagy Rudy. Most velünk jössz. - Hova? - Majd meglátod. Valaki látni akar. - Rendben - vonta meg a vállát Rudy. - Csak kikapcsolom a gépet, és cipőt veszek. Az ajtó mellé lépett, kibújt a papucsából, és egy sportcipőbe bújt. Gondosan bekötözte, majd a számítógépéhez lépett, és megnyomott egy furcsa billentyűkombinációt. Várt néhány percet, majd lecsukta a fedelét. Ismét az ajtóhoz lépett, leakasztotta a hátizsákját, és a hátára vette. - Mehetünk - mosolyodott el. A két gorilla megfordult, Rudy ekkor hirtelen becsapta az ajtót. Átszaladt a szobán, kiugrott az erkélyajtón, és nekiiramodott a kertnek. Halotta, hogy az egyik gorilla átkozódva a nyomába ered. Hátrapillantott, alig öt méter volt az előnye. A másik gorilla a telefonjába beszélt. Átszáguldott a kerten, gondosan kikerülte az ágyásokat, átugrott az erjesztő kádon, átszökdelt a téglák között, megkerülte az esővízgyűjtőt, majd a tűzifarakást is. Ritmusváltás nélkül, szinte kecsesen kerülte ki az akadályokat, mi-
Egyenletes sebességgel futott, gondosan beosztva erejét. Tudta, hogy nem lesz könnyű lerázni üldözőit. Régóta készült erre, pontosan kiszámolt mindent. Esti futásai során kiismerte a környéket, feltérképezte a menekülési útvonalakat. A kertben minden pontosan úgy alakult, ahogy tervezte. Nem véletlenül volt ott a farakás, a látszólag eldobált téglák, de még a fal melletti rönk sem. Mindent ő helyezett el gondosan. Ő pontosan tudta, hogyan kell köztük gyorsan átszaladni, üldözőinek viszont komoly akadályt jelentettek. Már csak ötven méterre volt a sarok. Balra kijuthatna a főútra, de onnan számíthat üldözőire, akik valószínűleg autóval vannak. Ott nincs esélye. Jobbra egy kis sikátor nyílik, amelyet kőoszlopok zárnak le. Ha odáig eljut, onnan már csak gyalog tudják üldözni. Onnan övé az előny: helyismeret, kondíció, felkészültség. De nem volt szerencséje. Alig húsz méterre volt a saroktól, amikor meghallotta a bőgő motorral közeledő autót. Mielőtt befordulhatott volna, csikorgó fékezéssel elállta az utat, és egy pisztolycső meredt rá az ablak mögül. Rudy tudta, hogy vesztett. A pisztollyal szemben nincs esélye. Lelassított, és megállt az autótól pár méterre. Az anyósülésről kiszállt a férfi, jobbjában a pisztoly, baljában még mindig a mobil. - Elkaptuk - szólt a telefonba, és kikapcsolta. A fegyvert még mindig Rudyra szegezve kinyitotta a nagy fekete BMW hátsó ajtaját, és a fegyver csövével befelé intett. Ekkora ért oda kopasz üldözője hangosan zihálva. - Még egyszer... - fújtatott a kopasz - nem futtatsz meg. - Felegyenesedett, és egy hatalmas jobbhorgot vitt be Rudynak. Rudy összecsuklott,
nem volt nyugodt az álma. Álmai nem arról a csendes békéről tanúskodtak, amire annyira vágyott.
>
mint egy zsák. A két férfi bedobta a hátsó ülésre, és kipörgő kerekekkel elszáguldottak. Először csak az érezte, hogy fáj. Sajgott az egész bal arca, az állkapcsa, a szája széle. Lassan eszmélt föl. Rudy kinyitotta a szemét, és pislogva próbálta visszanyerni látását. A kép kitisztult. Egy hatalmas dolgozószobában volt. A szoba több volt mint elegáns: teakfa padló, kazettás falburkolat és mennyezet. Egy hatalmas bőrfotelben ült, alatta vastag szőnyeg, előtte óriási, bőrrel borított, tömörfa íróasztal. Az asztal mögött egy férfi ült. Az asztalra támaszkodott, állát a kezein nyugtatta, és szemüvegén keresztül Rudyt vizslatta. Rudy az állát simogatva visszanézett rá. Az ismeretlen felállt. Elegáns, sötétkék, halszálkás mintájú, háromrészes öltönyt viselt, hozzá aranyóra, arany mandzsetta, arany nyakkendőtű. Egy ezüstberakásos, mahagóni bárszekrényhez lépett. Egy tömzsi üvegnek - amelynek nyakát széles agancsú, ezüst szarvasfej díszített - lecsavarta a kupakját, és két pohárba egy ujjnyit öntött az aranyló folyadékból. Levette a jégvödör fedelét, ezüstcsipeszszel egy-egy darabot a két pohárba ejtett. Majd elővett egy hófehér damasztszalvétát, széthajtotta, és rádobott egy maréknyi jeget. A szalvétából batyut formált, majd felvette az egyik poharat, és Rudyhoz lépett. - Az egyik az arcára, a másik a lelkének. Rudy bal kezébe vette a kendőt, és az arcához szorította. A jég kellemesen csillapította fájdalmát. Jobb kezébe vette az elegáns kristálypoharat, és a férfira nézett. A férfi visszament a bárszekrényhez, és felvette a másik poharat. A hatalmas üvegajtóhoz lépett, amely mögött gondosan ápolt, nagy kert terült el. A férfi a szeme elé emelte a poharat, és meglötyögtette az italt. - Dalmore Matusalem Single Malt whisky. 2010-ben palackozták a Skót-felföld középső részén, Speyside vidékén. - Újra meglötyögtette az italt. - A Morie-tóból eredő Allnessfolyó vízéből készült. 1981-ben párolták, ezután 22 évet töltött bourbon-hordóban. Majd az érlelést követően González Byass pincéiből származó Matusalem Oloroso Sherry-s hordókban finiselték még további hat éven át. Csak ezután palackozták.
Csukott szemmel, mélyen beleszagolt a pohárba. - Csak négyszázkilencvenhét üveggel palackoztak belőle. Különleges ital, különleges alkalmakra, különleges vendégeknek. Rudy a pohárra nézett, majd az ismeretlenre. - Nem tudom, maga hogyan képzeli a különleges alkalmakat, de nálam nem egy jobbhoroggal indul. Az ismeretlen elmosolyodott, megfordult, és visszaült az asztalhoz. - Mindkettőnknek jobb, ha nem mutatkozom be. Sajnálom ezt a kis kellemetlen közjátékot, de ha elfogadja a meghívásom, és nem fut el, erre nem lett volna szükség. - Egészen furcsa magánál a meghívás. Mifelénk merített papír és dombornyomás illik. Nem két gorilla. - Igazán sajnálom, de sajnos az ügy nem tűr halasztást. Szükségem van önre. Pontosabban az ön képességeire. Azonnal. - Nem tudom - vonta meg a vállát Rudy -, milyen képességekre gondol. Én csak egy egyszerű, kirúgott egyetemista vagyok. - Hagyjuk a ködösítést, erre most nincs időm! - komorodott el a férfi. Azt hallottam önről, hogy különleges képességekkel rendelkezik. Megtalál dolgokat. Nekem pontosan erre van szükségem. Ha ön nem rendelkezik ezzel, akkor értéktelen a számomra. - Akkor sajnálom, de értéktelen vagyok. - Erről meg kell bizonyosodnom. - Megnyomott az asztalon egy vörösréz gombot. Rudy ajtónyitást hallott a háta mögül, majd feltűnt mellette az egyik gorilla. - Önről azt beszélik, hogy megtalál dolgokat. Nos, most a véletlen szeszélye folytán nem tudja, hogy hol van. Találja meg önmagát! Az ismeretlen intett a gorillának, aki egy pisztolyt húzott elő. Kivette Rudy kezéből a poharat, az asztal szélére tette, majd Rudy fejének szegezte a fegyvert. - Ha bebizonyosodik, hogy on az én emberem, akkor tovább tárgyalunk. Ha nem, akkor ön egy golyóval a fejében távozik. Az ismeretlen hátradőlt, és belekortyolt a poharába. - Egy perce van. - Ez nem így működik - mondta Rudy.
- Most igen - válaszolta az idegen. - Ötven másodperc. - Nem érti. Nem így működik - válaszolta idegesen Rudy. - Rendben van, engem keresett. Mit akar megtalálni? - Sajnálom, nekem bizonyíték kell. A pisztoly csöve előtt mindenki azt mondaná. - Mondom, hogy nem így működik. Magamat nem tudom megtalálni, tárgyakat, másokat igen, de magamat nem. Ért valamit a kvantumfizikához? Dugjon el valamilyen tárgyat, és én megtalálom. Az ismeretlen intett, a testőr elvette a fegyvert Rudy fejétől. Újra megnyomta a csengőt, egy noteszből letépett egy lapot, ráírt valamit, és odaadta a belépő férfinak. Az elolvasta, bólintott, és kiment az ajtón. - Rendben. A házban van egy gyöngyberakásos, kézi tükör. A nyele és háta ezüstből van. - Az órájára nézett. - Mostanra elkerült megszokott helyéről, és az emberem elrejtette. Találja meg! Rudy letette a poharat, hátradőlt a fotelban, kezét térdeire rakta, és lehunyta a szemét. Teste ellazult. Hamarosan ujjai rezegtek, mintha láthatatlan zongorán játszana. Szemgolyója ide-oda forgott a szemhéja mögött. Talán egy perc is eltelt, mire kinyitotta a szemét. - A mögöttem lévő ajtó egy folyosóra nyílik. Balra a harmadik szobában az ajtó mögött, a falban van egy rejtett szekrény. Oda rakta az embere. - Egy pillanat múlva újra megszólalt. - És nem ezüst, csak ezüstözött. Előrehajolt, újra felvette a poharát, és belekortyolt. Az ismeretlen is előrehajolt. - Akkor jók voltak az információim, ön kell nekem. Nem volt egyszerű megtalálni. - Mert nem akarom, hogy megtaláljanak. Mindenki csak akar tőlem valamit, de az általában sokaknak nem jó. Csak visszaélni akarnak a képességemmel. Magának is ez a terve? Az ismeretlen kihúzta az asztal fiókját, és kivett belőle egy fényképet. Odaadta Rudynak. - A fiam. Egy hónapja volt hatéves. Tegnap eltűnt. Elrabolták. Ő a mindenem, és vissza akarom kapni. Bármi áron. - Akkor fizessen! Az a legegyszerűbb, nem? Úgy tűnik - és Rudy körbemutatott a szobán -, megengedheti magának.
- Fizetnék, sokat ajánlottam. Nagyon-nagyon sokat. De nem pénz kell nekik. Valami más, amiről meg vannak győződve, hogy nálam van. - Akkor adja nekik! - Nem tudom, mert nincs nálam. Megszerezni sem tudom, mert senki sem tudja, kinél van. Ha létezik egyáltalán, mert még az sem biztos. De nem hisznek nekem. Éjfélig kaptam haladékot, utána végeznek a fiammal. - Akkor mit tud tenni? - Semmit. Pontosabban azt, hogy idehozattam magát, hogy találja meg a fiamat. Megteszi? - Túl sok választásom nincs, gondolom. Rudy újra letette a poharát. - De anélkül is megtettem volna. Rudy elhelyezkedett a székben. Hátradőlt, térdére fektette kezeit. Lassan lehunyta a szemét. Teste lassan elernyedt. Percekig nem történt semmi. A testőr kérdően nézett főnökére, de az nyugalomra intette. Egyszer csak megrebbent Rudy jobb mutatóujja, aztán a középső. Majd a bal kisujja. Ujjai furcsa táncba kezdtek. Néha összevissza mozogtak, néha mintha hullámok futottak volna végig rajtuk. Egy pillanatra sem állt le a mozgásuk. Szemgolyója vitustáncot járt lehuny szemhéja mögött. Ez így ment percekig. Aztán egyik pillanatról a másikra a mozgás leállt: az ujjak nem mozdultak, a szemgolyók megpihentek üregükben. Rudy kinyitotta a szemét, és rekedt hangon megszólalt. - Egy pohár vizet és egy térképet kérek. Az ismeretlen töltött, és Rudy kapkodva lehajtotta az egész pohárral. A testőr több térképet is az asztalra tett. Rudy kiválasztotta a város térképét, széthajtotta, és a központból megindult kifelé. Előbb egy autópálya mentén, aztán letért róla, majd egyre kisebb utcákba tévedt az egyik zegzugos negyedben. Végül rábökött egy házra. - Itt van. - Hangja még mindig rekedt volt, ezért megköszörülte a torkát. - Családi ház. Magas kerítés. Az emeleten van, a lépcsőtől a második ajtó jobbra. - Hányan vannak mellette? - kérdezte a testőr. - Azt nem tudom - ingatta a fejét Rudy. - Én csak rá koncentráltam. A testőr főnökére nézett.
>
- Indulhatunk? 8-9 perc alatt ott vagyok egy csapattal. - Menjetek! De mindenképpen sértetlenül hozzátok ki a fiamat! A testőr kifutott az ajtón, és már közben beszélt a rádióba. Úgy csapta be maga mögött az ajtót, hogy a döndülésébe mindkét férfi belerezzent. Az ismeretlen felállt, ismét a bárszekrényhez lépett, és jó félpohárnyit öntött mindkettőjüknek a Dalmore Matusalemből. Átnyújtotta Rudynak, aki szó nélkül elfogadta. Az ismeretlen visszament a székéhez, és leült. - Most csak várnunk kell. - Nagyot kortyolt, hátradőlt, és Rudyra nézett. - Köszönöm, hogy segített. - A fia miatt tettem. - Tudom. De akkor is köszönöm. A házigazda hallgatásba burkolózott, Rudy sem törte meg a csendet. Feszültség telepedett a szobára, a várakozás lefojtott feszültsége. Az öltönyös hírt várt a fiáról, Rudy a sorsára várt. Percekig nem történt semmi, csak ültek, és időnként belekortyoltak poharaikba. Az öltönyös felnézett poharából. - Azt meg tudja mondani, hogy jól van a fiam? -Nem. - Megtalálja, látja, és nem tudja megmondani, hogy jól van-e? - Megtalálom, de nem látom. Ez másképp működik. - És másképp működve nem tudja, hogy jól van vagy nem? - Nem tehetem. - Miért? - Mert azzal lehet, hogy megölném. Az öltönyös szemmel láthatóan meglepődött. Elgondolkodva kortyolt egyet. Kicsit forgatta a szájában az alkoholt, majd lenyelte. - Elmondaná, hogyan csinálja? Rudy megrázta a fejét. - Sehogy. Pontosabban nem tudom. - Hogyhogy? - Egyszerűen nem tudom. Csak csinálom. - De mit csinál? Vagy mit érez? Honnan vannak az információk? - Mennyire ért a kvantumfizikához? - Semennyire. Hallottam róla egy-két dolgot, de túl bonyolult, nem értettem belőle semmit.
- Ne aggódjon, ezzel csaknem mindenki így van! Kevés tudós állítja, hogy érti, de a nagy részük valószínűleg mégsem. Csak magyarázza és elfogadja. -És? - Ez is valami olyan kvantumfizikai dolog. Legalábbis úgy érzem. - De arra még én is emlékszem, hogy a kvantumfizika csak atomi szintnél kisebben működik. - Igen. De én mégsem. - Ezt magyarázza meg! - Épp ez a gondom, nem tudom megmagyarázni. Az egész olyan, mint a kvantumfizika, a szuperpozíció. És mégis valahogy más. - Szuper mi? - Szuperpozíció. Hallott már Schrödinger macskájáról? - Valami rémlik. Főleg az, hogy nem értettem. - Megpróbálom egyszerűen elmagyarázni. A való világban mi látunk dolgokat, aminek vannak különböző adatai. Például ennek az asztalnak van hosszúsága, szélessége, magassága, színe, súlya, kora, hol van, és így lehet tovább folytatni. Az asztalra akárhányszor rá lehet nézni, a mérési eredményeket megkapjuk. - Ez rendben van. - Akkor menjünk tovább! Nos, a kvantumvilág egy kicsit szívatósabb. Vegyük a fényt! A fény fotonokból áll, ezek viselkedhetnek hullámként és részecskeként is. - Igen, ezt is tudom. Vagy hullám vagy részecske. - Épp ez a probléma, hogy nem. A foton egyszerre hullám és részecske. - Hogy lehet mindkettő egyszerre? - Hát ez az. Ráadásul attól függ, hogy miként viselkedik, hogyan vizsgáljuk. Ha hullámként vizsgáljuk, hullámként viselkedik, ha részecskeként vizsgáljuk, akkor részecskeként viselkedik. Vagyis gyakorlatilag a megfigyeléstől függ, hogy a foton hullám vagy részecske. - És ha nem figyeljük meg? - Ez a lényeg, akkor egyszerre van mind a két állapotban. Ez a szuperpozíció. - Ezt nem egészen értem. - Rendben, mondok egy másik példát. Képzeljen el egy csukott dobozt, akkorát, mint egy cipősdoboz! Teljesen üres, csak egyetlen elektron
van benne. A doboz belsejének bármely pontjában ugyanakkora valószínűséggel találjuk meg az elektront, mert nem tudjuk, hol van. Vegyünk egy képletet, amely leírja az elektron összes lehetséges helyzetét a dobozban. Ezt az egyenletet hullámfüggvénynek hívják. Úgy szokták mondani: az elektron hullámfüggvénye betölti az egész dobozt. - Idáig értem - bólintott az öltönyös. - Ezek után gondolatban csúsztassunk be a dobozba pontosan a közepén egy az oldalfalakra merőleges elválasztófalat! - Rendben, akkor az elektron az egyik oldalra kerül. - Nem - csóválta meg a fejét Rudy. - Még nem néztünk bele a dobozba, az elektron hullámfüggvénye továbbra is betölti a doboz mindkét felét. Azonos valószínűséggel találnánk meg az elektront a fal mindkét oldalán. Akkor tudjuk meg, hogy hol van az elektron, amikor belenézünk a doboz egyik felébe. Ezt hívják úgy, hogy a hullámfüggvény összeomlása, mert a sok lehetséges pont helyett már egy konkrét pontban van az elektron. - Nem értem. Hagyjuk az elektront! Van az ember. Vagy férfi vagy nő. De nem lehet mind a kettő! - Nézze másképp! Beszól a titkára, hogy egy ember várja a folyosón. Nem mondja meg, hogy férfi vagy nő. Tehát a maga szemszögéből mindkettő egyszerre. - De ha kinézek az ajtón, akkor látom, hogy mondjuk férfi! - Igen látja, de ekkor már végrehajtotta a mérést, és megállapította, hogy férfi. Vagyis a megfigyelés döntötte el, hogy az ember melyik állapotba került. Na, ez a szuperpozíció: amíg méréssel el nem döntjük valamiről, hogy melyik értéket veszi fel, addig mindegyik lehetséges értéket egyszerre veszi fel. Ezt úgy hívják, hogy kevert állapotban van. Ez a helyzet Schrödinger macskájával is folytatta Rudy. - Egy képzeletbeli macskát egy zárt dobozba helyezett, amibe kívülről nem lehetett belelátni. A macska egy puskacsővel szemben van elhelyezve. A puska ravasza egy Geiger-Müller-számlálóhoz van csatlakoztatva. A dobozban van egy darab radioaktív urán (de nem akkora, hogy az megölje a macskát). Az urán magja instabil, és véletlenszerű időpontban sugárzást bocsát ki, amit észlel a Geiger-Müller-számláló,
ami meghúzza a puska ravaszát, a puska elsül, és a macska meghal. Hogy eldöntsük, a macska él-e vagy meghalt, ki kell nyitni a dobozt. De amíg nem nyitjuk ki, addig a macska élő is és halott is. Kevert állapotban van. Az öltönyös elgondolkodott. - Azt túlzás lenne állítani, hogy értem, de nagyjából értem, és elfogadom a logikáját. Rudy hátradőlt a fotelben. - Valahogy így vagyok én is a kereséssel. - Ezt most megint nem értem. - A világ nekem egyetlen hatalmas szuperpozíció. A tárgy a világ bármelyik helyén lehet, vagyis a világ nekem egyetlen szuperpozíció. - Értem - csillant fel az öltönyös szeme. - Ha összeomlik a szuperpozíció, megvan a pontos érték, hogy hol van az elveszett tárgy. - Sajnos nem ilyen egyszerű. Nem omlaszthatom össze a szuperpozíciót. - Miért? - Mert azzal elpusztul a tárgy is. - Hogyhogy? - Én sem tudom. De így van. - Akkor hogy találja meg? - Úgy, hogy nem keresem. - Ezt nem értem. Hogy találhat meg valamit úgy, hogy nem keresi? - Azt keresem, hol nincs. Az, hogy hol van, egy konkrét érték. Emiatt összeomlik a szuperpozíció. Ahol nincsen, az az összes hely mínusz egy. Olyan sok értéke van, hogy nem omlik össze a szuperpozíció. - És hogy lehet mindenhol keresni, ahol nincs? - A világ számomra kereséskor olyan, mint a hangyás képernyő. Minden kis hangya egyetlen elem, ahol lehetne a tárgy. Ezek nyüzsögnek körülöttem. Ezeken a helyeken nincs a tárgy. De van egy pont, egy fekete lyuk a zsizsegésben. Az a pont, ahol van. - De ha megvan a konkrét pont, akkor összeomlik a szuperpozíció! - Nem, mert kijövök a keresésből, ezzel megszüntetem a megfigyelést. Már nem tudom összeomlasztani. Utána itt kívül keresem meg a valódi koordinátát. Hangos dobogás hallatszott az ajtó felől. Az öltönyös felemelkedett székéből. Valaki feltépte az ajtót. Az egyik testőr állt az ajtóban.
>
, TOOCHEE
Sokoldalú tudományos szerkesztőnk, Kovács „Tücsi" Mihály negyedszázada ír már elbeszéléseket is. Az első még 14 évesen került ki a keze alól, és - állítása szerint - élete legjobb honoráriumát kapta érte, az irodalom jelest. A '90-es évek második felében az X-Magazin lapjain jelentek meg novellái, melyek közül az utolsó, „A vezeklés" című Zsoldos Péter-díjat is nyert. Az új Galaktika rendszeresen közli írásait, legutóbb a 275. számban jelent meg egy elbeszélése, a „Tökéletes tipp", de szerepelt mindhárom HiperGalaktikában, két MetaGalaktikában és a Kétszázadik című antológiában is.
- Már hozzák! Ott volt! Ép és egészséges! Öt percen belül itt vannak vele! - Hál' istennek! - öntötte el a megkönnyebbülés az öltönyöst. Hirtelen elkomorodott. - És az elrablók? A testőr Rudyra pillantott. - Ne most... - válaszolta. - Értem - bólintott az öltönyös. Rendben. Küldd be a sofőröm! Az öltönyös visszaereszkedett a fotelba. - Még egyszer köszönöm! Nagyon köszönöm. És bocsásson meg, hogy így kellett találkoznunk! Hogyan hálálhatnám meg? Rudy csak annyit mondott. - Csak hagyjon elmenni! És felejtsen el! Azt öltönyös bólintott. - A sofőröm már jön, oda viszi, ahova akarja. - Csöngetett. - Még egyet áruljon el! Miért nem mondta meg, hogy a fiam jól van-e? - Mert nem nézhetek rá kétszer egy dologra. Mert attól is összeomlik a szuperpozíció. Elsőre megnéztem a helyet, az állapota a második lett volna. És ha összeomlik... Az előző testőr lépett be az ajtón, a kezében egy kisebb alumíniumkoffer. Az öltönyös átvette, és odalépett Rudyhoz. Rudy felállt. - Tudom, hogy nincs arányban azzal, amit tett, sem azzal, amit nekem a fiam jelent, de fogadja el hálám jeléül! - Átadta a koffert. Benyúlt a belső zsebébe, és elővett egy névjegyet. - Ha bármikor, bármire szüksége lesz, keressen meg!
Átnyújtotta, Rudy megnézte, és zsebre vágta. Halk kopogás után belépett a sofőr. - Vigye az urat oda, ahova kéri! Kezet fogtak, és Rudy a sofőr után indult. Rudy megtorpant. - Ne keresse a tükröt! - Miért? - hökkent meg az öltönyös. - Már nincs ott. Emlékszik, megmondtam, hogy csak ezüstözött. - Igen? - Ehhez másodszor is rá kellett néznem. - És? - A tükör szuperpozíciója összeomlott. Egy kissé gyerekes bosszú, akkor jó ötletnek tűnt. Rudy intett, és elindult a sofőr után. Az öltönyös az asztalhoz lépett, felhörpintette a maradék italt, majd elindult a ház bejárata felé. A folyosón a harmadik ajtónál megtorpant, majd hirtelen ötlettől vezérelve benyitott. Kinyitotta az ajtó mögött rejtett szekrényt. A polc üres volt. Elmosolyodott, becsukta az ajtót, és a bejárathoz sietett.
A limuzin megállt a kis utcában, Rudy kiszállt a hátsó ülésről. Az autó halk surrogással tűnt tova. A látványt döbbenten arccal nézte egy fiúcska, akinek a kezében egy tálca volt tele finom, még gőzölgő pitével. Döbbent arcát látva Rudy felnevetett. - Csak volt egy kis dolgom. De már itt vagyok. - Ez milyen kocsi volt? A tiéd? - Dehogy, csak hazahoztak. Rudy a tálca felett beleszimatolt a levegőbe. - Hmm, ennek isteni az illata. Gyere, segíts elpusztítani! Kinyitotta a fiú előtt a kaput, maga előtt betessékelte az udvarba. Még látta, ahogy a limuzin befordul a sarkon. Ennyi volt, gondolta. Innen is tovább kell állnia. Szomorúan becsukta a kaput, és a fiú után indult.
TÖRTÉNELEM VAGY
FÖLDÖNKÍVÜLIEK?
A
KILENCEDIK
KERÜLET szívében talál-
ható Trafó Galéria már számos kortárs művésznek adott lehetőséget, hogy bemutatkozhasson a nagyközönség előtt. Legutóbbi kiállítójuk, Gerhes Gábor az Európa Könyvkiadó művészeti vezetője és korunk egyik legjelentősebb konceptuális művésze. A Neue Ordnung, azaz Új Rend című kiállításának lő témája egy olyan elképzelt gyülekezet, melynek a hatalom és a gyűlölködő emberek miatt évszázadokon keresztül létjogosultsága volt. Ez talán tágabb értelemben az emberiség metaforája. A terembe lépve azonnal egy ősi pappal találjuk szembe magunkat, aki áldozati bárányához igyekszik. Talán a kicsivel hátrébb található, kendővel letakart szüzekhez? Vagy a tizenkilencedik századi bolondokházában várakozó asszonyokhoz? A bőrálarcos politikai elitről nem is beszélve, lehet, hogy épp csak áldását szeretné adni híveire. Gerhes a galériát direkt egy képzeletbeli titkos társaság szertartástermeként rendezte be, ezzel is segítve a látogatót, hogy átérezze a kiállítás hangulatát. A fotókon megjelenő abszurd és sok esetben már bizarr hatást keltő fétisjelmezek, -kellékek és (a fotók mellett feltüntetett nyilas, cionista stb.) idézetek az idők során egyre inkább egy titok
és az azt övező gyűlölet képi megfogalmazásaivá váltak. A misztikumot újra és újra benépesítő fantázia, illetve ennek képeivel és szimbólumaival történő ironikus játék során Gerhes Gábor művei már túlmutatnak a sokat emlegetett - történelemből ismert - társaságokon. Sokkal inkább egy teljesen új rendhez közelítenek, mely a közbeszédben még nem kapott nevet, sem szerepet, de hamarosan felüti a fejét, legyen szó politikáról, vallásról vagy épp egy idegen invázióról. Gerhes pályája elején sem a rózsaszín képzeletet mutatta be, mindig a történelem egy-egy fontos pontját hivatott elénk tárni egy sokkal csupaszabb köntösben, hogy azoknak a szemét is felnyissa, akik próbálnak félretekinteni, de idáig mindig volt egy kis játékosság, fantázia a képeiben. Most minek köszönhető ez az egyszerű és rideg megjelenítés, egyelőre kérdés marad, ahogy az is, hogy pontosan mi az az új rend, melyet a művész elénk tárt, múlt, jelen esetleg a jövőnk? Az utóbbi sem lenne meglepő, de talán a három együtt egy út, mely megmutatja a múlt hibáit, a sötét és rémisztő jelent és egy ijesztő jövőt, mely remélhetőleg csak egy utópisztikus regény lapjain vár ránk. Gricman Kata
Az ember természeténél fogva jó...
Andrej Dmitruk
,,... az elét tengerének tovasikó, nagy démona..."
1
9... MÁJUS 14-ÉN pirkadat előtt a mágus, Pra Bhat közösségének „éjszakai emberei", akik hihetetlen gazemberségeikkel már jó néhányszor felháborították az országot, elfoglalták az egyik legfontosabb stratégiai rakétabázist. Hazajáró lelkek fekete selyemköntösébe és álarcába bújva halált hozó varjúcsapatként zúdultak a kerítésnek. Ismétlem, ez az egyik legfontosabb bázis volt. Itt volt az Ajax, hétköznapi nevén Space Fortress, a kozmikus erőd. Hallottak a leszerelés előtti évek eme sárkányáról? Hasában vasúti tartálykocsi méretűre összepréselve bújtak meg a Belgium nagyságú radioaktív pusztaságok ígéretei. A merész támadás - tekintettel a teljesen autonóm üzemű indító-berendezésre - különösen veszélyes volt. Arra számítva, hogy esetleg szétrombolhatják a hadügyminiszlériumi irányítóközpontot, néhány „önálló" indítóállás felszerelésére is sor került... Pra Bhat, aki dél-ázsiai születésű volt, és Siva „ítélőbírájának" kiáltotta ki magát, valósággal hipnózis alatt tartotta szektája tagjait. Hívei az
ima szövegét mormolva rohantak át az elektronikus zárórendszeren. Recsegve kerepelni kezdtek a géppuskák, ám a jövendő szenteknek, miközben ajkukon büszke mosollyal elestek, köntösük alatt még volt idejük bekapcsolni a kumulatív petárdákat... A kerítés friss résein behatoló „éjszakai emberek" a szupertermitet elefántcsont nyelű, faragott, görbe rituális késeikre cserélték fel. Csak az irányítóterem személyzetét hagyták életben. A katonákat és tiszteket a központi irányítópulthoz hajtották, és halálosan megfenyegették. Raksasz, a kommandó parancsnoka rádión kapcsolatba lépett Pra Bhattal, aki pedig elhagyott metróalagútban berendezett barlangjából felhívta az elnöki palotát. A fővárosra irányuló atomcsapás fenyegetésétől megrémülve az elnöknek azt javasolták, hogy engedje ki a börtönből a szekta összes elítélt tagját, s személyesen folytasson tárgyalásokat Siva „képviselőjével". Az elnök hat óra gondolkodási időt kért. Pra Bhat adott neki egy órát. A szelektorok tanácsa egy pillanat alatt összeült.
A légierő parancsnoka kijelentette, hogy az Ajax őrzőinek nyilván nem volt idejük felnyitni a „nullás" borítékot - bár az is lehet, hogy felnyitották, de nem volt idejük teljesíteni a benne foglaltakat. Az indítótárna berendezése egyelőre sértetlen. Mivel az elnökről feltételezik az operatív intézkedést, s a rakéta felkészítése az indulásra nem nagy dolog, az idő erősen szorította a kormányt. A tábornok személy szerint azt ajánlotta, hogy a levegőből semmisítsék meg a bázist. Az igazságügy-miniszter a bázis személyzete miatt nyugtalankodott. A tábornok azt felelte, hogy a fanatikusok aligha hagytak valakit életben. A miniszter kételyének adott hangot. A szekta tagjai egymagukban aligha tudják útnak indítani a rakétát: valaki biztos segít nekik, akár a kínzásokhatására. A tábornok emlékeztetett rá, hogy jobb ez a kis vérveszteség, mint a főváros pusztulása. Az államtitkár óvakodott a bázis lövetésétől. Az Ajax, még ha az indítótárnában ég is el, olyan radioaktív felhőt lövell ki, amely pusztító lehet a közeli városokra. Az elnök dolgozószobájában viharos vita tombolt. A légierő főparancsnoka győzött, meggyőzve mindenkit, hogy ha tűz alá veszik a bázist, akkor csak az elektronikus és távközlési berendezéseket pusztítják el, többre nincs szükség. Az elnök, aki igen ódzkodott a katonai beavatkozástól, felvetette a tárgyalások lehetőségét. Ekkor azonban rátámadtak az államfőre; őt könnyen túszul ejthetik, s az Ajax segítségével a zsarolás nem ér véget, az ország valóban Siva „képviselőjének" hitbizományává válik, aki pedig egy ópiumbarlang kidobóembereként kezdte pályafutását. A huszonnegyedik percben a tanácskozás véget ért. A légierő vezérlő tisztje meghallgatta főparancsnoka rövid eligazítását. ... Fel kell tételezni, hogy Pra Bhat már számított erre a válaszra. Amikor a bázishoz legközelebb eső katonai repülőtérről, mint széttárt ujjak, öt kondenzcsík emelkedett a magasba, a Space Fortress már startra készen állt. Dübörgő pörölycsapások vertek végig a tengermelléki sztyeppén, a bázistól északra, majd a betonudvarokon. A felkelő nap fényében csillogó öbölből fehér szökőkutak csaptak fel. Az öt raké-
tahordozó, bátortalanul üvöltve, valamiféle láthatatlan lejtőt követve elzúgott a látóhatár felé, majd kanyart vett, hogy újból lecsaphasson a célra. Azt mondják, hogy az egyik programozó késszúrásoktól szétszabdalva meghalt, de viszszautasította, hogy kiszámítsa a röppályát, az „overmoon"-t, amely a fővárosig vezet. A másik mégiscsak elvégezte az indítási számításokat. Örökre titok marad: vagy a tiszt józan agya mondta fel a szolgálatot a kínzás hatására, vagy szándékosan táplált rossz programot a gépbe. Vegyük úgy, hogy szándékosan tette! Higygyünk jót az emberről! Alekszej Gurjev műszakja rendkívül nyugalmasnakbizonyult. Nem hívta a fődiszpécser, nem volt sürgős rakomány, sem őrjöngő, a fülke többnapos magányától megveszett, hosszú lábú utasok, akik „haladéktalan", hallja, „haladéktalan" műszaki segítséget kértek, s azt, hogy küldjék őket a Földre. Alekszej még azt is megengedte magának, hogy vagy negyven percet fecsegjen a szolgálati kódon Veronikával, feszültebb időszakban ez a szórakozás büntetést vont volna maga után. Mint mindig, amikor az állomásról beszélt vele, őszintén mulattatta, hogy mondataira Nyika nem azonnal, hanem néhány másodperces késéssel válaszolt. A rádiójeleknek érezhetően időre volt szükségük, hogy megtegyék a több százezer kilométeres utat. Barátnője heves, hirtelen haragú volt, ám most mégis úgy tűnt, hogy meggondolja szavait. Amikor végre a világon mindent megbeszéltek, amikor Nyika a legapróbb részletekig leírta, milyen az idő Tomszkban, mit csinál Mitrics kandúr, s milyen ruhában megy kedves ökológiai tudományos intézete évadzáró bankettjére, Alekszej belecuppogott a mikrofonba, féltékenységének adott hangot Nyika ökológuskollégái iránt, majd a válaszcuppogást megvárva kikapcsolta a készüléket. Alekszej csinált néhány guggolást, majd a zsilipen keresztül kiment a megfigyelő-fedélzetre. A kép szokás szerint elkábította; ragyogás és mozdulatlan, végtelen tér. Lába alatt a jelenleg üresen árválkodó javítóüzem ezüstös kupolája, a messze végtelen űrbe telepített, gömb alakú üzemanyagtartály s a javító kikötőhelyek árnyékkal barázdált gyűrűje. Körös-körül pedig mindenütt végtelen
>
térség, csillagok gyémántos darája, amely középkori éggömbökre emlékeztette; mint több ezer helyen átlyuggatott, fekete bársonygömb, amely résein kívülről beengedi a paradicsom sugarait. S egészen közel - a Hold elfogyott karimája, rozsdás színe, akár a régi fényképeké. Ő, Alekszej, egymaga van a műholdon, amely telis-tele automatákkal: s ő a gömb, a világmindenség középpontja. Hátrafordult, és hosszasan vizsgálgatta a türkizzöld, habos Földet - mintha az óceán, a súlytalanság törvényét követve, különös alakú cseppé sűrűsödött volna össze rajta. Jól van. Ha viszont az állomás más helyzetet foglal el, akkor csak keskeny sarlót láthatsz belőle vagy egy foszladozó gömböt, illetve az „új földrészek" fekete foltjain akadhat meg a szemed. Háta mögött megcsörrent a zümmer. Vissza kellett ülnie a karosszékbe, amely mozgékony volt, akár egy rózsaszín nyelv, s a benne ülő mozdulatára változtatta alakját; mindig követte a test formáját. Tranzit-teherűrhajók jelezték, hogy áthaladtak a Belső Övezet Hold felőli oldalán. Az összesítő tablón az automata jelzőrendszer fekete hátteréből aranyszínű jelek suhantak végig: az űrhajók száma: hat, típusuk: nukleáris ömlesztettáruszállítók: SZT-088, nyomdokvonalban haladnak, fékeznek. Térköz, sebesség - minden a normának megfelelő. Rakományuk: metán-, ammóniajég, ércek, posta a Plútóról és a Jupiterről. Tankolásra természetesen nincs szükségük, javításra sem szorulnak. A teherhajó-flottilla bevett útvonala az űrtelepekről. Gurjev bal kezével megérintette a biopanelt, hogy a komputer megerősítse; vette a flottílla parancsnokának jelentését - egy másik négyzetben a panel figyelmeztette a Föld-Teherállomást az űrhajók érkezésére. A mozdulat megszokott volt, gépies, mint amikor a haját simogatja. A diszpécser szeme le s föl járt a videoblokkon, gondolatai pedig a kis Usajka folyó torkolatánál jártak, pontosan ott, ahol alig tíz napja Nyika rögtön azután, hogy ráállt, elveszítette egyik vízisítalpát, ám addig ügyeskedett, hogy nem esett el, hanem egy balettes piruettel átszelte majd az egész Tom folyót. A szabadság gyorsan véget ér, az emlékek viszont még gyorsabban halványulnak, mintha esztendők múltak volna el azóta.
A katódsugár fényes, kúszó hernyót rajzolt a radar képernyőjére - a vezérhajót. A gravivevő készülékre elmosódott, ovális tárgy rajzolódott ki, központjában bíborszín folttal, amely idővel sötét meggyszínűvé, majd feketévé halványult. A videoképcsőnek volt a legrosszabb felbontóképessége, a tapadós sötétet oszlatva ott rebegett benne a nukleáris „fáklya" kis lepkéje. Most már csupán arra kellett ügyelnie, hogy mind a három „hernyó" szerencsésen túljusson a Belső Övezeten, és átvegyék őket a FöldTeherállomás diszpécserei. Alekszej, aki izgága természetű volt, gyakran csodálkozott: miért hagynak a Föld körül keringő övezeti állomásokon diszpécsereket? Ráadásul szép számmal vannak közöttük olyanok, mint ő, Gurjev, a pilótaiskolák diplomaosztás előtti gyakornoka. Gondolják csak meg: húsz-huszonkét éves legényeket és lányokat, akik fénysebességnél gyorsabb felderítő utakra járnak, arra kényszerítenek, hogy teherhajókat, tankereket, bárkákat kísérjenek és fogadjanak, fedélzeti naplót vezessenek, a fődiszpécsertől plusz bolygóközi üzemanyagot kunyeráljanak, s próbálják meggyőzni az öklével a pultot verő, a Neptunuszról érkezett megvadult navigátort arról, hogy a dezaktiváció alig három óráig tart, s addig rajzfilmeket nézegethet. Az effajta gyakornoki munkában több a gépies rutin, mint a haszon. Ügymond, szokj a türelemhez, a pontossághoz, tanuld meg, hogy gondosan teljesítsd a legunalmasabb megbízatásokat is... Valami patriarchálisan rituális, a szkíta kor történelmi regényeiből kölcsönvett vonást érzett ebben Alekszej. Hadd kövesse szeme megszokásból a radar jelzőpapírjára egyenletes vonalat rovó hernyókat, emlékezete közben visszatérhet a Tom folyóhoz, a fogcsikorgatóan hideg vízhez, a fenyők vonószenekarához; Nyikához, aki a kövek között egy esetlen kiskutyával incselkedett. ... Öklével gyerekesen megdörzsölte a szemét. A hatodik teherhajó nem egyedül vonult végig a képernyőn. Útvonalával érintőlegesen, de szemmel láthatóan lemaradva egy fénylő pont úszott. Az állomásokon szeretik egymás idegeit borzolni a radarok kísérleteiről szóló mesékkel, amelyek úgymond, arra kényszerítik a diszpécsereket, hogy nem létező hajókat hajszoljanak, a pilótákat
pedig gyakran arra, hogy hősi halált haljanak üldözés közben. A fénylő pont azonban nem volt látomás - akkor ugyanis az egész videoblokk hazudott volna. A gravitációs vevőkészülék egy torz nyolcas alakú ábrát jelzett, amelynek két bíborvörös központja volt, a felső valamivel nagyobb. Mi több, a nyolcas a szeme láttára változott át hasas gitárrá. Kóbor kő, talán hatalmas kozmolit, akkor viszont miért nem lőtték szét a Külső Övezetben? Alekszej a választ előbb megkapta, mintsem hogy ujjai hozzáértek volna az elemzőberendezés szögletes billentyűjéhez. A kátrányfekete videoképernyő, amelyen egyre halványabban pislákolt a hatodik teherhajó messzeségbe vesző, lepke alakú képe, újabb fényponttól lett világos. Kék lángot szórva darázsként úszott a képbe az idegen „fáklya". Nos, ez aztán végképp lehetetlen. Teljességgel lehetetlen. A Rendszer egyetlen hajója, legyen akár gigászi annihilációs, csillagközi óriás, a telepeket kiszolgáló menetrend szerinti teherűrhajó, télikertes és tánctermes utasszállító vagy műszerekkel teletömött kutatóbatár - egyetlen űrhajó sem halad el jelentéstétel nélkül a diszpécserállomás mellett. S nem azért, mert a parancsnokok és
a legénység ennyire fegyelmezett: a fedélzeti rendszerek kivétel nélkül így vannak beprogramozva. Elpusztult a legénység, vagy elromlott az űrhajó bioelektronikus berendezése? Akkor mi működteti a hajtóművet? Régen elmúlt rnár a zűrzavaros huszadik század, amely meglepő módon ötvözte magába a gyakorlatiasságot a vallások és babonák virágzásával; véget ért a szentimentális, racionális huszonegyedik század is - rnár senki nem várta komolyan idegen civilizációk követeit, csupán saját erejükben, a földi kutatásban bíztak. Ráadásul az univerzális elemző első adatai jóval prózaibbak voltak: folyékony hajtóanyagú, szakállas rakétaveterán, furcsa, hogy ilyenek még császkálnak az űrben - ugyan csak nem ezzel akarja valaki meghódítani a fényéveket? Különben pályaelemei még inkább meglepték Alekszejt, mint az űrhajó típusa. Gigászi parabolát írt le, mintha ez a szörnyeteg valóban kifelé zuhanna a csillagközi térből! A hajtóművet azonban beindíthatták nemrég, valahol a Hold mögött is. Valószínű, hogy így történt: a rakéta majdnem abszolút nulla fokig hűlt
>
(mellesleg ez azt jelzi, hogy nincs rajta legénység), s csak most kezd felmelegedni. Talán egy, valahol a Rendszer peremén állomásozó anyaűrhajóról szakadt le ez a szonda? Ugyan, agyonműszerezett a csillagok között kóborló szondához képest! Rémálom. Az általánosan elfogadott szolgálati hullámhosszon megtudakolta: „Az alábbi... (a pálya koordinátái következtek) pályán közlekedő űrhajónak... Kérem, jelentse pályáját! Gurjev, ügyeletes diszpécser" Hasztalan. Az értékelőtabló pedig, mintha mi sem történt volna, ezt közölte: hosszúsága harminckét méter, tömege hatszáznyolcvan tonna, a forduló paraméterei... Forduló?! Hát persze! Még egy-két perc, és a közömbös biokomputer közli: „A fordulót befejezte. Gyorsul." Az Ajax hatalmas testében csak a napelemek épen maradt részecskéi és az általuk táplált kristályagy ingerközpontja nem aludt. Attól kezdve, hogy az indítóállásból kitörő, hatalmas, lángoló tenyér óvatosan a tenger melletti pusztaság fölé emelte a Space Fortress tornyát, majd vadul a hajnali égbolt mélyére hajította a rakétát, kihűlt az Ajax szíve. Jeges sötétség tartotta bilincsében szelepeit, ott uralkodott fülkéiben, vastag és vékony vezetékeiben. Mint felriasztott galambraj, úgy röppentek szét akkor az indítósilót támadó vadászrepülők: a bázis pincéiben megbújt „éjszakai emberek", valamint a főváros, ahol a több milliós, pánikba esett tömeg feje fölött szirénák hangja süvített, hiába várta a szörny lezuhanását. Hiába vártak, az „erőd", miként az éjszaka, eltűnt a szemük elől... Az emberek, miután magukhoz tértek a rémületből, megdühödött elefántcsordaként taposták halálra a fanatikus zsarolókat rejtekhelyeiken. S néhány év múlva, az elrepült Ajax gazdáinak erőfeszítései ellenére, kitört a leszerelés. Először a nukleáris. Majd az idő menetét fékezni igyekvő próbálkozások után az általános és teljes leszerelés... Ahogy a Földtől egyre távolabb került, úgy sülylyedt mind mélyebb, halotti álomba az Ajax szíve. A nagy tömegvonzású bolygók csapdáin túljutva a Space Fortress messze került a Naprendszertől. Megégett, ütött-kopott titánfém tornya hatalmas cetként sodródott a végtelen űrben, hihetetlen erejű robbanások csíráit hordozva halott szíve alatt.
A Nap apró fémpénzként csillogott az űrhajó tatja mögött. Földi űrhajó még nem járt ezeken a helyeken. Az Ajax a Nap parancsának engedelmeskedve, mint egy vonzásából szabadult bolygó, parabolapályát írt le. S a megjelölt órában visszatért a Földhöz, amelyet lakott szputnyikok - laboratóriumok, gyárak, erőmüvek dupla gyűrűje vett körül, melyek többé nem zsúfolódtak a zöld bolygón. Vajon lehetséges-e a Föld körüli tér minden egyes köbkilométerének ellenőrzése, végigtapogatása? A Külső Övezet diszpécserei nem vették észre a sötét, hideg és hallgatag „erődöt". A rakéta agya a Hold közelébe jutva kikerült letargikus állapotából, a kristályok ravaszul öszszefont hálózatában megszülettek az első impulzusok. Ez volt rég elhunyt tervezőinek akarata: az „overmoon", a Hold-hurok. A Holdat megkerülve beindul a hajtómű, és elpusztítja a földi célt. A rakétaelhárítás számára elérhetetlenül, nyílt világűrből támadni, nos, erre emlékezett, és ezt teljesítette kötelességszerűen az Ajax agya. A programozótiszt eltorzította a röppályát, amikor vérbe borult kezével a Hold felé lökte a sárkányt. (Higgyük el, hogy az ember jó!) Ám képtelen volt átlátni az összes következményt. A csapást ezzel csak elodázta. A parabolikus pálya a Nap hatalmánál fogva visszatérítette a halált az adott célhoz. A tömegvonzást és a mágneses aktivitást mérő műszerek adatait megkapva, életre kelt az agyközpont. Rég feledett munkaláz fogta el a kristályok dzsungelét, s behatolt a rendszer szívébe. Mint aki évszázados álom után megfiatalodik, a szív forgatni kezdte a rakéta vérét, lángra lobbantotta - és fagyott fúvókáiba lökte. A Space Fortress magabiztosan haladt célja felé. Gurjev gondosan, mint aki vizsgarepülésre készül, összehúzta szkafandere cipzárját, és belépett a zsilip előtti kamrába. Amikor riadóztatta az Övezet fődiszpécserét, azt felelték neki, hogy ellenőrizze alaposan a műszerek adatait, mert az egész űrflottában már nincs egyetlen folyékony üzemanyagú rakéta, ha pedig van, az csupán valakinek a személyes kezdeményezése lehet, Gurjevnek pedig az a kötelessége, hogy jelentse ezt „le" a Földre.
A több ezer űrhajó útját követő félszáz állomás vezetősége mit sem törődött az apróságokkal, az űrhajózás hőskorát feltámasztó, ismeretlen ezermesterekkel. Gurjev figyelmeztette a Föld-Teherkikötőt és a Föld-Főkikötőt. Ott elkezdték a méréseket, majd köszönetet mondtak Gurjevnek, s kijelentették, hogy a rakéta valóban az ördög tudja, milyen messziről jön, s jelentéktelen sebességéből arra következtetnek, hogy réges-régen lőtték fel. Lehet, hogy halott legénységet hurcol fedélzetén, berendezése pedig, amelyet egy másik évszázadban építettek, nem tudja, hogy jelentenie kell. Akárhogy is van, Gurjev mindenképp jelentős felfedezést tett, és ezt nem felejtik el neki. A szörnyet pedig majd erőcsatornával elkapják a légkörben, és szerencsésen földre teszik. Akkor kellett volna megnyugodnia Alekszejnek, sőt kissé büszkének lenni önmagára, ám ez eszébe sem jutott. A kék szemű, lobbanékony és lelke mélyén fegyelmezett Gurjevben, lehet, hogy tévedésből, mint csuka a tiszta vizű tóban, ott munkált a csalhatatlan intuíció. A parapszichológusok számításait mintegy igazolva, a tapasztalatlan Gurjev rossz sejtések között gyötrődött. Amikor csörgött a személyes telefonkapcsolat készüléke, mindig magabiztosan, elsőnek, a hallót meg sem várva ő kezdte: „Szervusz, istennőm, Nyika!" vagy „Hallgatom, Ahmed Kaszimovics." (így hívták a főnökét) vagy „Ismétlem, külön utasításig a kikötőhelyek mind foglaltak!". A csöngésből már tudta, ki hívja! Most is így volt: Alekszejt sem az erőcsatorna, sem a dicséret nem nyugtatta meg. Egy hang veszélyt sejtetett. Még egyszer tárcsázta a Földi Központi Kikötő kódját. Az űrrepülőterek koordinátora mintha kevésbé barátságosan felelt volna: - Látja az objektumot, amelyikről jelentést tettem? - Természetesen, a lehető legrészletesebben. - Azonosítására felhasználta az Űrközpont emlékezetközpontját? - Felhasználtuk - felelte hangsúlyozottan lakonikusan a koordinátor. - No és? - Pontos megfelelője nincs, ám szerkezeti felépítését tekintve nagyjából megfelel a hu-
>
STALKER
szadik század nyolcvanas-kilencvenes éveiben készült konstrukcióknak. - Huszadik századbelieknek? - Igen, ez valamilyen automata űrszonda, amely véletlenül vagy szándékosan elnyújtott pályára jutott, és bekapcsolta a Hold közelében a hajtóműveit. Még egyszer óriási köszönet, Gurjev! - Én nem ezt akartam mondani... Régebben voltak efféle esetek? - Hasonlóak. Elcsíptek űrállomásokat, rakétahordozókat, szondákat, természetesen nem évszázados régiségűeket és nem aktívan repülő szerkezeteket. Még érdekli valami? Az utolsó szavakból nyíltan főnöki keménység csendült: „Diszpécser, foglalkozzál inkább a magad dolgával!" Ám ha az egyébként tapintatos Gurjev egyszer belelendült, akkor nehéz volt megállítani. - De miért, miért nem határozta meg pontosan a gép?! Hiszen a Világűrközpontban az űrhajózás kezdetétől fogva minden fellövésről kell, hogy legyenek adatok! Néma csend volt a válasz. A susogó, dörmögő éter olyan, akár egy hatalmas kút, ahol sokáig kóborol szavaid furcsán eltorzított visszhangja. Főképp, ha beszélgetőpartnered hallgat. - A dokumentumok egy része elveszett, Gurjev. Különösképp az a része, amelyik a huszadik század végére vonatkozik. Hiszen tudja, mi történt akkor a Földön... Semmi baj, hamarosan tisztázzuk. Tulajdonképp miért izgatja magát anynyira a rakéta típusa? A koordinátor hivatásából fakadó türelme nagyobbnak bizonyult, mint ahogy Gurjev elvárta. Úgy tűnik, a Földi Központi Kikötőben megbékélt faggatózásával, de az is lehet, hogy úgy döntöttek, van alapja a riadalomnak a mesterséges bolygók gyűrűjében. - Nem tudom... Azt hittem... csak ne nevessen kü Arra gondoltam: mi van, ha ez egy harci rakéta? Lehet, hogy atom- vagy termonukleáris hajtóművel... Mintha mosolyogtak volna feltételezésére. - Ki van zárva. A Föld nem háborúzott a nyílt világűrben. - De hiszen maga mondja, hogy a dokumentumok egy része elpusztult!
Suttogás, nevetgélés, csobogtak az éter hullámai. - Megbocsásson, diszpécser, ideje, hogy viszszatérjek közvetlen feladataimra. S nyilván jobb, ha ön is ezt teszi. - Csattant a kapcsoló. Az űrhajózás történetkutatói bizonyára már nyitották a pezsgősüveget - nem tréfa, sült galambként röppen a szájukba az első kozmikus expedíciók korának egyik űrbatárja! „S nyilván jobb, ha ön is ezt teszi." Igaza van, jobb, ha visszatér legközvetlenebb feladataihoz! A szabályzat a rendkívüli esetekre tartogat egy jogot: ideiglenesen át lehet adni az irányítást az automatának, s utol lehet érni az űrhajót az ionmeghajtású rakéta naszádon, amely rendszerint használatlanul porosodik minden állomás hangárjában. Ezért húzta össze szkafanderének cipzárját Alekszej, és lépett ki a 7-es zsilipen keresztül a légüres terű hangár boltíve alá. A reflektorok szolgálatkészen kigyúltak, fénysugaruk kereszteződött a lapos, szivartárcára emlékeztető, oldalt egy-egy fúvókás járművön. A naszád homlokrésébe mélyen beépítve rejtőztek a teleobjektívek szemei. Gurjev még a fő irányitópultnál ellenőrizte a hajtómű üzemképességét, s kinyitotta a pilótafülke ajtaját. Nem maradt más hátra, mint hogy bemásszon a fülkébe, amit létra nélkül tett meg, akár egy nyergébe pattanó lovas. Lecsapta a fülke tetejét, s nyomban begyújtotta a két mikroreaktort. Az űrnaszádon ideges remegés futott végig, a komputer ernyőjén egymás után tűntek fel a jelek. Szétnyílt a páncélozott hangárkapu. A reflektorok fénye megszűnt a hangár küszöbén, mintha az állomást tömör ebonitfal vette volna körül. Szeme azonban egy pillanat alatt hozzászokott, érezte a csillagporos végtelent. A látnoki hang nyomban valami olyasmit súgott Gurjev fülébe, hogy kis híján leállította a reaktorokat. Még az ujjait is távolabb húzta a paneltől - mi van, ha a szuperérzékeny pult felfogja félelemtől torz bioáramait? Ám, mintegy viszszahőkölését megindokolva, közbeszólt a logika: ugyan, a történészeken kívül kinek van szüksége a világűr süket néma gőzösére, amelyet legrosz-
szabb esetben is öt órán belül elfognak az űrrepülőtér erőcsatornái? Ő csupán diszpécser, az Övezet hétköznapi munkása, mindent megtett, s köszönetet kapott érte. Az üldözés már csak joga, de nem kötelessége. Ugyan, ki fogja elítélni miatta? ... S voltaképp miért is ítélnék el? Talán szörnyű bűnt követne el, ha nem veszi üldözőbe a rakétát! „Bűnt követsz el" - súgta a hang. Jóllehet semmi köze nem volt az egészhez, de szerette volna hallani Nyika hangját. Hogy ismét elmesélje neki, hogyan lopta ágyába Mitrics a döglött verebet; rosszkedvében volt, és nem értette, miért. Azért, mert jót akar? Eszébe jutott öccse, aki vette magának a bátorságot, hogy írjon egy háromfelvonásos színdarabot, és most a soron következő jelenetek felolvasásával kínozta anyját és apját. Anyja félig tréfás panaszkodása után Gurjev közölte öcsikéjével, hogy az irodalmi tevékenységet rendszerint lírai versekkel kezdik, prózát, még inkább drámát már csak tapasztalt ember írhat, aki sokat átélt, ismeri az embereket és a közöttük levő viszonyokat. Valami kínzóan ismerős mondat bukkant elő emlékezetéből - homályosan asszociált a prózára és drámára: „Démon... démon... az élet tengerének tovasikló, nagy démona..." Honnan is való ez ?... Összerezzent, mintha dermesztő szél égette volna végig a hátát. Alekszej ujjait a négyszögletes, zöld indítóbillentyűre helyezte. Beindult a szükséges bioáram, az űrnaszád teljesítette parancsát. Két, eddig fogságban tartott ibolyaszín villám vágott ki a fúvókákból. A felszálláskor súlyát veszített „szivartárca" végigsurrant a fémpadlón, és eltűnt. Mint állkapocs, zárult be a hangár ajtaja, kihunytak a fényszórók - csak apró lámpák sora pislákolt sokáig a mennyezet alatt. A megközelítés útvonalát hajszálpontosan számította ki. Az egész út alig három órát vett igénybe. Végig leírhatatlan érzés tartotta hatalmában Gurjevet, a mindent elemésztő igyekezet hideglelős láza; mindenáron el kell érni a célt! Szeme hihetetlenül pontosan fogadta be a képernyő mozgó fényeit: keze önálló életre kelve táncolt a biopanelen. Még a pilótaiskola legszőrszálhasogatóbb robotellenőre sem talált volna mozdulataiban semmi hibát!
Soha nem volt becsvágyó. Magától értetődően boldog lett volna, ha valahová a kozmosz eldugott szegletébe küldik, hogy fantasztikus világokat hódítson meg, és Iaszón vagy Odüsszeusz mesés, emberfeletti dicsőségével térjen vissza. Ám nem érezte unalmasnak a Naprendszeren belüli útvonalak mindenki által tisztelt, jövendőbeli navigátorának sorsát sem, akinek a hátországában ott van kihívóan szép felesége, Nyika, kedvenc könyveivel zsúfolt háza és az egészséges lurkók, akiktől ideig- óráig óvni kell ezeket a könyveket. Aligha a feltűnésvágy és a hírnév űzte Gurjevet az űr gyanús vándora után. Legvalószínűbb, hogy egyfajta tudatalatti, anyja által beléoltott ragaszkodás a világosság és a rend után - ez alkotta Gurjev lelkének gerincét. Na, és természetesen a megérzés... „... az élet tengerének tovasikló, nagy démona..." Végül is honnét való ez a sor? A sebességek kiegyenlítődtek. Ügy tűnik, már ott lebeg mellette, az idegen rakéta kék gáznyelveket lövell ki magából, egyenetlen égett kéreg borítja orra felé erősen vastagodó törzsét. Kerek és vaksi fej, napelemei legyezőként, megtépázva terülnek szét, mint egy szélmalom viharvert szárnyai. Ügy bizony! Eszébe jutott, rájött!... „A Fehér Bálna úgy úszott előtte, mint rögeszmés megtestesülése mindazon rosszindulatú hatóerőnek, ami némelyik mély ember belsejét addig eszi, míg végül már csak fél szívük és fél tüdőjük marad..." Ez Melville. A Moby Dick, a filozófus cethalász vad, szenvedélyektől perzselt vallomása. Nyika kicsit fél Mellville-től. Érdekes, szentelt-e valamelyik cethalász királyi áldozatot a szeretett aszszonynak? Még negyven, maximum ötven perc - s a rakéta behatol az űrrepülőtér tölcsérszerű erőterébe. Mint a pára egy kerek uszoda felett, úgy bugyborékol és fodrozódik derűsen a közeli bolygó légköre. A felhőkön átkukucskálnak a végtelen óceánok között úszkáló hegységek vörhenyes sapkái. Változnak a számok a tablón... Fékez! Nem akar elégni, teljes erővel belevágódni a légkör takarójába. Mégiscsak ijesztő vak fejének hajthatatlan szándéka: egy tetszhalott eszelős száguldása a Föld felé!
>
, ANDREJ DMITRUK
Ukrán író, forgatókönyvíró, 1947-ben született. Már az általános iskolában írogatni kezdett, majd tanulmányai befejeztével ismeretterjesztő és dokumentumfilmeken dolgozott. Első elbeszélése 1961-ben jelent meg, 67-ben pedig már novelláskötete került a boltokba. Írói példaképének Ivan Jefremovot tekinti. A 90-es évektől kezdve az SF-től fokozatosan az ezoterikus fantasztikum irányába fordult. Magyarul négy novellája olvasható, a régi és az új Galaktika első számában is szerepelt.
Közelebb... Még közelebb jutni hozzá... Ki mondta, hogy az időnek kőarca van? Nyilván egy öregedő úriember volt, aki kandallója előtt, karosszékében ülve, hűséges pipájának füstjén át bölcseikedve a jövőbe pillantott. Az idő - őrült éjszakai vonat, mely dübörögve vágtat végig a saját fényszórója vágta alagúton. Kurta a megvilágított sínpár éke, s vissza-visszafordulva, ingerlőn hívogatva fut előtte a sötétség. Zümmer. Sietős, szaggatott hang. Mi történt a koordinátorral? - A Földi Központi Kikötő hívja Gurjev diszpécsert. - Gurjev a vonalban. - Haladéktalanul változtasson irányt! Távozzon onnét! - Miért? - Teljesítse a parancsot! - Miért? Az éter hallgat. Nem, ciripel, fütyül, távoli csalogányok, rigók, szajkók és egyéb erdei népség ezüstösen csengő nyelvén trillázik. Alekszej Nyika minden igyekezete ellenére a madarak közül csupán a harkályt tudta megkülönböztetni piros sapkácskája, na meg a cinkét pedáns nyakkendőcskéje alapján. Ugyanilyen rosszul ismerte az erdei virágokat és füveket. Szégyen. - Igaza volt, Gurjev. Bevontuk a kutatásba az Anyagi Kultúra Történelmi Intézetének, valamint a Hadtörténeti Múzeumnak a rendszereit. Ez egy katonai rendeltetésű rakéta robbanófejekkel... egyszóval nukleáris töltet, de nem akármilyen. Gamma-bombának hívták. Megparancsolom, hogy távozzon!
Gamma-bomba? Nézze meg az ember, a múlt miféle csápjai érnek még el hozzánk... Oda, ahol madarak élnek - a már az égbolt felét elfoglaló azúrkék, zöld, habfehér, viharokkal fodrozott félgömbre. Ott, ahol Nyika, anyám, apám és öcsikém - a nyilvánvalóan grafomán öcsikém lakik, aki rnár eljutott a második felvonás végéig. - Koordinátor, mit szándékoznak tenni? - Bevetjük a lézert. - Nem lesz rá idejük. A cél lineáris méretei igen kicsik. Amíg szórt sugárral keresik, majd összpontosítják a sugárkévét, ez sok időt vesz igénybe. - Nincs más megoldás. A Föld még egyszer köszönetet mond magának, Aljosa, érdemei felmérhetetlenek, erre egyáltalán nem voltunk felkészülve... lehet, hogy a veszélyeztetett területen a lakosság egy részének lesz rá ideje... lesz rá ideje, hogy a föld alá bújjon... Távozzon rnár, mire vár! A szétszórt sugár már keresi a célt. - Késő, koordinátor, késő. Valamit kiabáltak még neki, ám Gurjev kikapcsolta a rádiót. „Feléd hömpölygők, te mindent elpusztító és mégis győzedelmeskedő bálna; az 1 utolsókig birkózom veled..." Alekszej hunyorított, s fájdalmasan összeharapta az ajkát, nehogy még meggondolja magát, és ujjait a biopanelre emelte. Az űrnaszád jobb hajtóművével ezüstfóliaként gyűrte össze a Space Fortress megégett bőrét. Az Ajax idegei felmondták a szolgálatot. Agya kiadta az utolsó parancsot, az önmegsemmisítést. A szivárványos fellobbanást jól látták az orbitális állomásokról; csodás hullócsillagként jelent meg a félhomályba burkolózó országok sötét kora hajnali egén. Gondoljunk jót az emberről! Földeák Iván fordítása 1: Az idézetek Herman Melville Moby Dick című művéből származnak (Szász Imre fordítása)
