Kedves olvasó! Úgy repül az idő, hogy csak kapkodjuk a fejünket. Öt eve már, hogy a Galaktika újraindult, hogy folytattuk a Kuczka Péter által megkezdett munkát, s bizony már egy évtizede annak, hogy a lap megálmodója nem lehet közöttünk, nem örülhet velünk az elmúlt évek sikereinek. Magazinunk alapítója, a József Attila- és Kossuth-díjas költő 1999. december 8-án távozott, s az űrt, amit maga után hagyott, nem könnyű betölteni... Sokan fantasztának tartottak, amikor a Galaktika felélesztésén gondolkodtam, de szerencsére hamar megtaláltam azokat a remek kollégákat, barátokat, akik nem hagytak magamra azóta sem ebben a grandiózus vállalkozásban. Nem kevesebbet terveztünk el ugyanis, mint azt, hogy egy olyan Galaktikát szerkesztünk, ami méltó utódja a hajdaninak, s amire a mindig nyitott és humanista Kuczka Péter is büszke lehetett volna, s aminek restaurálását sajnos ő már nem érhette meg. Fél évtized távlatából nyugodtan kijelenthetem, hogy tervünket siker koronázta. A Galaktika ma már újra megkerülhetetlen tényező a magyar SF-irodalomban, s nem csupán egy folyóirat, hanem egy komoly brand, hungarikum és fogalom. Idén 30. évfolyamában járó magazinunk mellett a Galaktika Fantasztikus Könyvek sorozatunk múlt hónapban ünnepelte 200. kötetét. A MetaGalaktika pedig az idén - a magyar nyelv éve kapcsán - egy kimondottan hiánypótló összefoglalással jelentkezett a magyar SF történetéről, s a napokban megjelent HiperGalaktika elődei is szép sikereket értek el, mint a lapcsalád legifjabb tagjai. Kiadónk, a Metropolis Media a Róma közelében megrendezett idei Eurocon seregszemlén elnyerte a „Legjobb Európai SF-Kiadó" megtisztelő címet, s ezzel a díj alapítása óta mi vagyunk az első magyar kiadó, amely ezt a díjat kiérdemelte. Büszkék vagyunk, de nem önteltek, tudjuk, hogy még sok munka vár ránk, hiszen nemrég új kiadványsorozattal, a Metropolis Könyvekkel leptük meg hűséges olvasóinkat, s reményeink szerint nem csak őket, mert e sorozat a világirodalom legfontosabb olyan sikerkönyveit szemezgeti, amelyek a fantasztikus irodalom kedvelőin kívül mások számára is kalandot jelenthetnek. A kuczkai hagyományokat követve tavaly, kezdeményezésemre újjászerveződött a Magyar írószövetség SF-irodalmi szakosztálya is, s mindent megteszünk annak érdekében, hogy a hazai fantasztikum visszaszerezze jól megérdemelt helyét a kortárs irodalomban. Ismerve Kuczka Pétert, bízom benne, hogy erőfeszítéseinket bátorító mosollyal figyeli és ha kell, segíti, bárhol is legyen most... Ez a lapszám, szándékunk szerint tisztelgés az alapító előtt. Rá emlékezünk a kerek évfordulón, s az Olvasót is invitáljuk, hogy tartson velünk!
Burger István főszerkesztő
6
19
22
26
34
52
54
Samuel R. Delany: Az idő mint féldrágakövek spirálja (első rész) Játékajánló
Larry Niven: A leghidegebb hely
Út
a Merkúrra
Alan E. Nourse: Az átkelés
Filmajánló
Kuczka Péter emlékezete
55
Kuczka Péter: Egy gyűjtemény vége
58
Családfő, költő, szerkesztő
59
Kuczka Péter: Az élő babák
63
Kuczka Péter, a magyar sci-fi atyja
64
Előre a múltba
66
Megvalósult sci-fi
68
Mayer István: Élők
84 Hargitai Henrik: Planetológia és SF (első rész)
92
C. J. Cherryh: Kasszandra
Samuel R. Delany: Az idö féldrágakövek spirálja
Aki azt hiszi, a mai világban nehéz eligazolni, azt óriási meglepetések érhetik, ha olvasni kezdi ezt a briliáns írást, melynek még mintha a nyelvezete is a jövőből érkezett volna.
HELYEZZÉTEK a
koordinátarendszer
két tengelyét erre az évszázadra! Most metsszetek ki nekem egy negyed századot! A harmadik negyedet, ha kérhetem. Így van: ötvenben születtem, és most hetvenötöt írunk. Tizenhat éves voltam, amikor kiengedtek az árvaházból. Vonszoltam magam után a nevet, amit rám aggattak (Harold Clancy Everetnek hívtak ifjú legénykoromban - istenem, hány becenevem is volt azóta... de ne aggódjatok, ti nem fogjátok elveszíteni a nyomomat) Kelet-Vermont dombjain keresztül, mígnem elhatározásra jutottam: Én és Michaels papa - aki háborogva bár, de munkát adott nekem a Hivatalos küllemű Iratnak engedelmeskedve, amivel az árvaház utamra bocsátott - együtt dolgoztunk a papa tehenészeté-
ben, ahol pontosan tizenháromezer-háromszázhatvankét tarka Guernsey aludt mélyen a steril, rozsdamentes koporsókban. Átlátszó műanyag csöveken áramlott beléjük a rózsaszín folyadék, ami egyszerre táplálta és kábította őket (a cucc egyébként ragadós és tönkrevágja a kezedet), miközben elektromos impulzusok ingerelték az izmaikat, ám ők egy pillanatra se ébredtek fel, a tej pedig csak csordogált szakadatlanul a rozsdamentes medencékbe. Hagyjuk. A Döntés tehát... (délután volt, és én csak álltam kint a mezőn, mint A kapás férfi élő szobra, kimerülten a háromórás kőkemény fizikai munkától, elmélkedve az univerzum gépezetéről a fáradtság homályán keresztül) a következő: a Földön, a Marson vagy a Külső Műholdak zsúfolt, emberektől (és másoktól) hem-
zsegö világain egyszerűen lennie kell valaminek, ami több ennél. És én úgy döntöttem, hogy részesülni akarok belőle. Úgyhogy elloptam a papától néhány hitelkártyát, megfújtam az egyik helikopterét meg egy üveg „fehér villámot", amit a vén szivar magának kotyvasztott, és elszálltam velük. Próbáltatok már valaha részegen landolni egy helikopterrel a Pan Am épület tetején? A fegyház, az egyház és néhány ütős ütés aztán rávezetett a bölcsesség útjára. De sose feledjétek, szeretett barátaim: elvégeztem háromórányi becsületes munkát tíz évvel ezelőtt egy tehenészetben. És soha senki nem hívott többé Harold Clancy Everetnek. Hank Culafroy Eckles (vörös hajú, szeplős, kissé tétova, száznyolcvanöt centi) kibotorkált egy űrrepülőtér poggyászmegőrzőjéből, rengeteg holmit - nem a sajátjait - cipelve egy kisebbfajta aktatáskában. Mellette az Üzletember épp így szólt: - Bosszantóak vagytok ti, mai fiatalok. Én azt mondom, menj vissza Bellonába! Csak mert bajba kerültél azzal a kis szőkével, akiről meséltél, még nem érdemes bolygót váltanod és lógatnod az orrodat. Pláne otthagyni a munkádat! Hank megtorpan, és bátortalanul elmosolyodik: -Izé... - Persze elismerem, biztosan nektek is megvannak a magatok igényei, amit mi, vénségek talán már nem érthetünk, de akkor is felelősségteljesebben kéne viselkednetek a... - észreveszi, hogy Hank az „urak" feliratú ajtó előtt állt meg. - Ó... nos... ööömm... - Szélesen elvigyorodik. örülök, hogy megismertelek, Hank. Mindig öröm olyannal találkozni, akivel érdemes beszélgetni ezeknél a nyavalyás átszállásoknál. Minden jót! Ugyanazon az ajtón tíz perccel később kilép Harmony C. Eventide: pont száznyolcvan centi magas (az egyik műsarok megrepedt, úgyhogy mindkettőt bedugtam egy kazal papírtörölköző alá), barna hajú (még a fodrászom se tudja biztosan), és annyira elegáns, annyira divatos, azzal a pocsék ízléssel felruházva, ami mégis, ó, milyen ízléses... ilyen alakkal soha, egyetlen becsületes Üzletember sem állna szóba. Szabványhelikopterrel a reptérről a Pan Am épületig (Ja. Komoly. Részegen.), ki a Grand Central Stationről, aztán
végig a Negyvenkettediken a Nyolcadik sugárút felé, egy kisebb aktatáskával, benne rengeteg holmival, ami nem az enyém. Fényből faragták az estét. Átkeltem a Nagy Fehér Sztráda plasztiplex járdáján - szerintem furán néznek ki az emberek attól a rengeteg fénytől az álluk alatt -, és megkerültem a földalattiból, a földalatti-alattiból meg az alatti-alatti-alattiból lifteken fölfelé áramló tömeget (tizennyolc évesen, miután kikerültem a börtönből, ezen a környéken töltöttem az első hetemet és dolgokat nyúltam le az emberektől de finoman, mindig finoman, úgyhogy észre sem vették, hogy lenyúlták őket), keresztülfúrtam magam egy csapat vihorászó, rágózó iskoláslányon, akik villogó fényeket viseltek a hajukban és végtelen zavarban voltak az átlátszó műanyag blúzaik miatt, amiket épp akkor legalizáltak újra (úgy hallom, a mell már a tizenhetedik század óta felváltva hol a szcéna, hol az obszcéna részének számít), szóval elismerően bámultam őket; ők meg tovább vihorásztak. Jesszusom, gondoltam, ennyi idősen én egy istenverte tejfarmon dolgoztam - és itt nem is folytattam a gondolatot. A Kommunikációs Rt. háromszögletű épülete köré hurkolódó fényszalag nyolcszáz szavas angollal számolt be róla, hogy Regina Abolafia szenátor hamarosan nyomozást indít a Városban, a Szervezett Bűnözés felderítésére. El se tudnám mondani, mennyire örülök ilyenkor, hogy szervezetlen vagyok. Nem messze a Kilencedik sugárúttól bevittem aktatáskámat egy hosszú, zsúfolt bárba. Két éve nem jártam New Yorkban, de az utolsó látogatásom idején gyakorta lógott ott egy férfi, akinek különös tehetsége volt ahhoz, hogy jövedelmezően, biztonságosan és gyorsan megszabaduljon a holmitól, ami nem az enyém. Fogalmam sem volt, mekkora az esélyem rá, hogy ott találjam. Átfurakodtam egy csomó fickó között, akik sört ittak. Itt-ott láttam néhány, díszkísérettel ellátott vén szivart, akik a múlt havi divatot viselték. Füstcsíkok siklottak át finoman a hangzavaron. Nem szeretem az ilyen helyeket. A bárban a nálam fiatalabbak mind morfadinfejűek vagy gyengeelméjűek voltak. Az idősebbek pedig csak azt kívánták, bár több fiatal jönne. Utat hasítottam magamnak a pulthoz, és megpróbáltam magamra vonni az
egyik apró, fehér öltönyös ember figyelmét. A zaj hiánya a hátam mögött arra késztetett, hogy hátrapillantsak... A nö fátyolszövet ruhát viselt, amit a nyakán és a csuklóján óriási réztűk fogtak össze (ó, oly ízlésesen a jó ízlés határán); bal karja csupasz volt, a jobbat borszínű sifon takarta. Sokkal jobban nézett ki, mint én. Ám ez a hivalkodás, ami nyilvánvalóvá tette, hogy van érzéke a finomságok iránt, abszolúte nem tűnt helyénvalónak egy ilyen helyen. A vendégek óriási „tudomást sem veszünk róla" műsort rendeztek. A nő a csuklójára mutatott, vérszínű körmével megjelölve egy sárgás-narancsos kődarabot csuklópántja rézkarmai közt. - Tudja, mi ez, Mr. Eldrich? - kérdezte, ugyanakkor az arcát takaró fátyol szétnyílt: szeme jég volt, szemöldöke fekete. Három gondolat: (Egy) A hölgy követi a legújabb divatot, mivel Bellonáról jövet elolvastam a Delta beszámolóját a „tünékeny anyagokról", amelyek árnyalatát és áttetszőségét a csuklón elhelyezett ravasz kis ékszerekkel lehet szabályozni. (Kettő) Amúgy a legutóbbi utazásom alkalmával, amikor fiatalabb voltam és Harry Calamine Eldrich, nem tettem semmit, ami nagyon törvénytelen lett volna (bár az ember egy idő után már nem tudja követni az ilyesmit). (Három) A kő, amire mutatott... - Jáspis? - kérdeztem. Várta, hogy folytassam. Vártam, hogy okot adjon, hogy kimutassam, hogy jól tudom, hogy mire vár. (A börtönben Henry James volt a legkedvesebb szerzőm. Komolyan.) - Jáspis - erősítette meg. - Jáspis... - keltettem fel ismét a kétségeket, amiket oly hevesen próbált eloszlatni. - ...jáspis - de már megingott, gyanítva, hogy gyanítom, hogy bizonyossága alaptalan. - Oké. Jáspis. - Ám arcából ítélve tudtam, hogy az arcomon meglátta a kifejezést, amely felfedte, hogy tudom, hogy ő tudja, hogy én tudom. - Mégis kivel téveszt össze, asszonyom? E hónapban a Jáspis a Szó. A Jáspis a jelszó/kódnév/figyelmeztetés, melyet a Városok Énekesei (akik a múlt hónapban az „Opált" énekelték meg isteni sebeikből; én pedig a Marson hallottam a Szót, és háromszor használtam - csavaros imitációival egyetemben -,
hogy tulajdonost találjak olyan dolgoknak, amik jog szerint nem voltak az enyémek; s még akkor is elmerengtem az Énekeseken és sebeiken) szájhagyomány útján továbbítanak annak a laza és szélhámos testvériségnek, amelynek én is tagja voltam (számos különféle álruhában) az elmúlt kilenc évben. A Szó harmincnaponként megújul, és órákon belül már minden fivér tudja, szerte hat világon és világocskán. Általában egy véráztatta gazfickó röffenti feléd, aki egy sötét kapubejáróból tántorodik a karodba; valaki utánad sziszegi, ahogy áthaladsz egy homályos sikátoron; vagy egy papírfecnire firkantva nyomja a kezedbe egy mocskos kis patkány, aki túl gyorsan vág keresztül a tömegen. És e hónapban a Szó: Jáspis. Íme, néhány lehetséges fordítása: Segítség! vagy Segíts rajtam! vagy Segíthetek rajtad! vagy Figyelnek téged! vagy Épp nem figyelnek, úgyhogy pucolj! Mondattani kiegészítés: ha a Szót megfelelően használják, nem kell kétszer meggondolnod, mit jelenthet egy adott helyzetben. Egy apróság a használatával kapcsolatban: sose bízz senkiben, aki nem használja megfelelően! Vártam, hogy a nő megunja a várakozást. Kinyitotta a tárcáját az orrom előtt. - Maudline Hinkle igazgató, Különleges Ügyosztály - olvasta fel a szöveget az ezüst jelvény alatt anélkül, hogy rápillantott volna. - Ezt kitűnően megtanulta - állapítottam meg -, Maud. - Aztán összevontam a szemöldököm. - Hinkle? - Az vagyok. - Tudom, hogy ezt nem fogja elhinni nekem, Maud. Maga olyan nőnek tűnik, aki nehezen viseli, ha hibázik. De az én nevem Eventide. Nem Eldrich. Harmony C. Eventide. És vajon nem nagy szerencse-e boldog-boldogtalan számára, hogy a Szó épp ma este változik? - A Szó, terjedésének útja-módja miatt, nem jelent nagy titkot a zsaruk számára. De találkoztam olyan rendőrökkel, akik még egy héttel a váltás után sem voltak beavatva.
- Nos, akkor Harmony: beszélni szeretnék magival. Felhúztam a szemöldököm. Ő is felhúzta a sajátját, majd így folytatta: - Nézze, ha azt akarja, hogy Henriettának hívjam, nekem az is megfelel. Csak figyeljen rám. - Miről akar beszélni velem? -Bűnözésről, Mr... - Eventide. Maudnak fogom szólítani magát, úgyhogy maga is nyugodtan szólíthat engem Harmonynak. Tényleg ez a nevem. Maud elmosolyodott. Nem volt fiatal. Ha jól sejtem, még az Üzletemberre is rávert egy-két évet. Viszont jobban használta a sminkkészletét. - Meglehet, hogy többet tudok a bűnözésről, mint maga - mondta. - Ami azt illeti, azon sem lennék meglepve, ha még nem is hallott volna a rendőrségi részlegemről. Mit mond magának a Különleges Ügyosztály neve? - Igaza van, sosem hallottam róla. - Maga az elmúlt hat évben szemfüles módon többé-kevésbé elkerülte a hagyományos rendőri erők figyelmét. - ó , Maud, igazán... - A Különleges Ügyosztályt azok számára tartjuk fent, akiknek rövid idő alatt meredeken emelkedett a nyűgegyütthatója... elég meredeken ahhoz, hogy a kis vészvillogóink bekapcsoljanak. - Bizonyára semmi olyan szörnyűséget nem tettem, ami... - Minket nem érdekel, hogy mit tesz. Azt egy számítógép rögzíti helyettünk. Mi egyszerűen csak szemmel tartjuk az első deriváltját annak a kirajzolódó görbének, ami a maga számát viseli. A maga görbéje meredeken felszökött. - Még egy névvel sem tisztelnek meg...? - A miénk a rendőri erők legsikeresebb részlege. Ezt veheti dicsekvésnek, ha úgy tetszik. Vagy csak információnak. - Nahát, nahát, nahát - mondtam. - Kér egy italt? - Az apró, fehér öltönyös ember hozott nekünk kettőt, láthatóan meglepődött Maud eleganciáját látva, majd elment a dolgára. - Köszönöm. - Maud a pohár felét felhajtotta, olyan lendülettel, ami keményebb alkatot sejtetett, mint azt a csuklójából ítéltem volna. - A legtöbb bűnözőt nem kifizetődő üldözni. Vegye csak a nagyszabású gengsztereket, Farneswortht, a
Sólymot, Blavatskiát. Vegye a zsebeseket, a kisstílű dílereket, a betörőket vagy az alacsonyabb rangú impresszáriókat. Akár a ranglétra alján, akár a tetején helyezkednek el, nagyjából egyenletesen alakul a jövedelmük. Nem igazán billentik meg a társadalom hajóját. A hagyományos erőink el tudnak bánni velük. Ők persze azt gondolják, jó munkát végeznek. Mi ezt nem vitatjuk. De ha. teszem azt, egy kisstílű díler kezd nagystílű dílerré válni, vagy egy közepes rangú impresszárió a fejébe veszi, hogy főállású gengszterként fogja űzni az ipart: ilyenkor támadnak problémáink a társadalom szempontjából kedvezőtlen kihatásokkal. Ilyenkor lép színre a Különleges Ügyosztály. Van néhány technikánk, ami figyelemreméltóan hatásos. - Ha jól sejtem, mesélni fog róluk. - Úgy még hatásosabbak - bólintott. - Az egyik a holografikus információtárolás. Tudja, mi történik, ha félbevágunk egy holografikus lemezt? - A háromdimenziós kép... elfeleződik? Megrázta a fejét. - Az egész képet látjuk, csak szemcsésebben, kissé életlenül. - Ezt eddig nem tudtam. - És ha megint félbevágjuk, a kép csak még szemcsésebbé válik. És amíg az eredeti hologramnak akár csak egy négyzetcentimétere megmarad, mindig ott lesz a komplett kép: felismerhetetlenül, de egészben. Mormoltam néhány elismerő „mmm"-t. - A fényképpel ellentétben a hologramlemez fotografikus emulziójának minden egyes tűhegynyi darabja az egész térbeli képről szolgáltat információt. Ennek megfelelően a holografikus információtárolás egyszerűen annyit jelent, hogy minden egyes információmorzsa, ami a birtokunkban van (mondjuk, épp magáról), összefügg a maga egész karrierjével, az általános helyzetével, a maga és a környezete közt fellépő feszültségek összességével. A konkrét tényeket a konkrét vétségekről vagy bűncselekményekről a hagyományos erőkre bízzuk. Ám amint megfelelő mennyiség gyűlik össze az általunk gyűjtött adatokból, a mi módszerünk messzemenően hatékonyabban követi nyomon (sőt jósolja meg), hogy maga épp hol van és mire készül. - Lebilincselő - jegyeztem meg. - Ez az egyik legfantasztikusabb paranoiás tünetegyüttes, ami-
vel valaha összefutottam. Es hogy az ember így elegyedjen szóba valakivel egy bárban... Persze orvosi körülmények között hallottam már ennél különösebbeket is... - A múltjában - jelentette ki tényszerűen - teheneket és helikoptereket látok. A nem túl távoli jövőjében pedig helikoptereket és sólymokat. - És mondd meg nekem, ó, Jóságos Nyugati Boszorkány, mégis hogyan... - Aztán teljesen felborult bennem minden. Mert elvileg senki nem tudhat a melómról Michaels papánál, titeket és engem kivéve. Még a hagyományos rendőrség sem bírta kiszedni belőlem, miután öntudatlan állapotban rángattak ki abból a kis forgószárnyasból, amivel a Pan Am felé bukdácsoltam. A hitelkártyákat megettem, amikor észrevettem, hogy várnak, a sorozatszámokat pedig olyasvalaki tüntette el mindenről, amin sorozatszámok lehettek, aki nálam sokkal jobban értette a dolgát: a jó öreg Michaels bácsi eldicsekedett nekem a farmon töltött első magányos, részeg éjszakámon, hogyan jutott hozzá a cucchoz frissen és forrón New Hampshire-ből. - De miért - megdöbbentő, hogy milyen rejtett mélységekbe vezethet minket a kétségbeesés - mondja el nekem mindezt? Elmosolyodott; mosolya lassan eltűnt a fátyla mögött. - Az információnak csak akkor van jelentősége, ha megosztjuk - mondta egy hang, amely hozzá tartozott, és az arca helyéről érkezett. - Hé, nézze, én... - Maga rövid időn belül meglehetősen nagy pénzösszeg birtokába juthat. Ha jól számítom, addigra lesz egy helikopterem, tele a város legjobbjaival, hogy elvigyék magát, amint megkapja a pénzt az enyves kis kezébe. Ez is információ... - Hátralépett. Valaki közénk került. - Hé, Maud! A bár elég zsúfolt volt ahhoz, hogy a gyors mozgás ellenségeket szerezzen. Nem tudom... elvesztettem Maud nyomát, és ellenségeket is szereztem. Volt ott néhány különös figura: zselés hajuk tüskékbe formázva; hármuk cingár vállára sárkányok tetoválva; megint egy másik, szemkötővel; és még egy, aki szurokfekete körmeivel karmolászta az arcomat (már két perce tart itt egy heves, szabadfogású meccs, ha esetleg nem vetté-
tek volna észre a váltást - én nem vettem), néhány nö pedig sikoltozott. Ütöttem és elhajoltam, aztán a harsány bruhaha tenorja megváltozott. Valaki azt énekelte: „Jáspis!" - úgy, ahogy azt énekelni kell. És ez azt jelentette, hogy a zsaruk (az egyszerű, kétbalkezes hagyományos rendőrség, amit az elmúlt hét évben elkerültem) már úton vannak. A bunyó kisodródott az utcára. Két rosszarcú alak közé kerültem, akik épp a helyzetnek megfelelő tevékenységet végezték egymással, de végül sikerült kijutnom a tömeg peremére, mindössze anynyi sérüléssel, amennyit még a borotválkozásra is ráfoghatok. A verekedés csoportokra bomlott. Kikerültem az egyikből, és belerohantam egy másikba, ami - mint egy pillanattal később rájöttem - csupán egy kör volt egy csávó körül, akit nagyon csúnyán helybenhagytak. Valaki próbálta visszahúzni az embereket. Valaki más megfordította a fickót. Egy vértócsában összekuporodva ott hevert a férfi, akit már két éve nem láttam, és aki akkoriban olyan ügyesen szabadult meg a dolgoktól, amik nem az enyémek voltak. Figyelve, hogy senkibe ne ütközzek bele az aktatáskámmal, kicsusszantam a zűrből és zavarból. Amikor megláttam az első közrendőrt, nagyon igyekeztem, hogy úgy nézzek ki, mint valaki, aki csak most érkezett, hogy megnézze, mi ez a zrí. Sikerült. Befordultam a Kilencedik sugárútra, és feltűnésmentes, ám tempós ügetésbe kezdtem. Három lépést tehettem, amikor... - H é , várj! Várj rnár! Felismertem a hangot (két év után, csak így, az utcán érkezett felém, mégis felismertem), de mentem tovább. - Várj meg! Sólyom vagyok! Ekkor megálltam. Még nem hallottátok ezt a nevet a történetben. Maud a Sólymot említette: egy multimilliomos gengsztert, aki a Marsnak arra a részére összpontosítja a műveleteit, ahol én még sohasem jártam (bár az egész rendszerben belevájja a karmát bármibe, ami illegális) - ő valaki egészen más. Hátraléptem hármat a kapualj felé. Kisfiús kacaj: - Ó, haver! Úgy nézel ki, mint aki épp most csinált valamit, amit nem kellett volna.
- Sólyom? - kérdeztem az árnyéktól. Még mindig abban a korban volt, amikor két év távollét kábé két centi növekedést jelent. - Mostanában is errefelé lófrálsz? - kérdeztem. - Néha. Fantasztikus kölyök volt. - Nézd, Sólyom, ki kell jutnom innen - pillantottam hátra a zrí felé. - Juss! - Aztán leszállt a magas lóról. - Veled mehetek? Fura. - Naná. - Fura, hogy ezt kérdezi. - Gyerünk! Fél háztömbbel odébb, az utcalámpa fényénél láttam, hogy a haja még mindig fehér, mint a hasított fenyő. Akár valami bajkeverőnek is nézhette volna az ember: nagyon mocskos fekete farmerdzseki (ing nem volt alatta), nagyon kopott fekete farmernadrág - mármint annyira, hogy még a sötétben is látni lehetett. Mezítláb járt - és csak egyféleképpen lehet egy sötét utcán megállapítani valakiről, hogy napok óta mezítláb járja New York utcáit: ha rnár úgyis tudod. Ahogy a sarokhoz értünk, felvigyorgott rám az utcalámpa alatt, és öszszerántotta a dzsekijét, hogy elfedje a mellkasán és a hasán éktelenkedő varratokat és barázdákat. A szeme nagyon zöld volt. Felismeritek? Ha a világok-világocskák közti információáramlás valamilyen zavara folytán még nem kapcsoltatok volna: mellettem (és a Hudson folyó mellett) Sólyom, az Énekes sétált. - Hé, mikor jöttél vissza? - kérdezte. - Néhány órája - feleltem. - Mit hoztál? - Tényleg tudni akarod? Kezét a zsebébe süllyesztette, feje félrebiccent: - Naná. Olyan hangot adtam ki, mint egy felnőtt, aki bosszús egy gyerek miatt. - Rendben. - Már egy háztömb óta a folyóparton gyalogoltunk, senki sem volt a közelben. - Ülj le! - Lovaglóülésben felpattant a csatorna mentén húzódó gerendára, egyik lába a villódzó, fekete
Hudson fölött himbálódzott. Leültein vele szemben, és végigfuttattam a hüvelykemet az aktatáska oldalán. Sólyom összehúzta a vállát, és előrehajolt. - Hé... - Zöld kérdőjelet villantott felém. Szabad? Vállat vontam. - Csak nyugodtan. A holmi közé túrt az ujjaival (mindegyik csupa porc és lerágott köröm). Kettőt felvett, lerakta őket, felvett három másikat. - Hé! - suttogta. - Mennyit ér ez az egész? - Tízszer annyit, mint amennyit a legjobb esetben kaphatok értük. Gyorsan meg kell szabadulnom tőlük. Lelógó lábára pillantott. - Bedobhatnád őket a folyóba. - Ne légy hülye! Egy fickót kerestem, aki régen sokat lebzselt abban a bárban. Nagyon hatékonyan dolgozott. - Közben fél Hudsonnal odébb egy úszó lemez siklott a habok fölött. Fedélzetén egy tucat helikopter parkolt: semmi kétség, épp a Verrazano melletti Őrmezőre úsztatták fel őket. Azért néhány pillanatig oda-vissza ugrált a tekintetem a fiú és az uszály között, mert elfogott a paranoia Maud miatt. A hajó azonban elzümmmmmögött a sötétségbe. - De az emberemet ma este egy kissé felszabdalták. Sólyom a zsebébe süllyesztette az ujjai hegyét, és testhelyzetet váltott. - És most itt állok megfürödve - folytattam. Nem hittem, hogy az összeset átveszi, de ajánlhatott volna másokat, akikkel üzletet köthetek. - Megyek egy partira ma este - szünetet tartott, hogy elrágcsálja a kisujjkörme roncsait -, ahol talán el tudod adni őket. Alexis Spinnel szervez egy fogadást Regina Abolafia tiszteletére a Toronyban. - A Toronyban...? - Már jó ideje annak, hogy Sólyom haverommal róttuk az utcákat. Tízkor a Hell's Kitchen, éjfélkor a Torony... - Csak azért megyek, mert Edna Silem is ott lesz.
Edna Silem New York legidősebb Énekese. Abolafia szenátor neve aznap este már megjelent egyszer a fejem fölött, a fényszalagon. És úgy rémlik, Alexis Spinnel nevével is találkoztam a számtalan magazin közt, amiket a Marsról jövet átolvastam: valahol egy bekezdésben szerepelt egy halom pénzzel. - Szeretném újra látni Ednát - jegyezte meg fesztelenül Sólyom. - De nem ismerne meg. Spinnelnek és a társaságához tartozó hasonszőrűeknek van egy kis játéka, amit még a Sólyommal való ismeretségem első körében fedeztem fel. Az győz, aki a legtöbbet tudja egy fedél alá gyűjteni a Városok Énekeseiből. New Yorknak öt Énekese van (ez második helyet ér, holtversenyben a Luxszal a Iapetuson). Tokió vezet héttel. - Két Énekes lesz a partin? - Inkább négy... ha én is megyek. Négy a polgármester beiktatási báljának jár. Felhúztam az alkalomhoz illő szemöldökömet. - Meg kell kapnom a Szót Ednától. Ma éjjel változik. - Rendben - mondtam. - Nem tudom, mit forgatsz a fejedben, de benne vagyok. Lezártam az aktatáskát. Visszasétáltunk a Times Square felé. Amikor elértük a Nyolcadik sugárutat és a plasztiplex elejét, Sólyom megtorpant. - Várj egy kicsit! - mondta. Aztán nyakig begombolta a dzsekijét. - Oké. Egy Énekessel járni New York utcáit (két évvel ezelőtt sokat tűnődtem, vajon bölcs dolog-e ez az én szakmámban) valószínűleg a létező legjobb álca. Idézzétek fel a legutóbbi alkalmat, amikor megpillantottátok a kedvenc 3D-sztárotokat az Ötvenhetedik sarkán! Most legyetek őszinték! Tényleg felismernétek azt a kis emberkét tweedzakóban, fél lépéssel lemaradva tőle? A járókelők fele, akik mellett elmentünk a Times Square-en, felismerte Sólymot. Fiatalságával, gyászos öltözékével, fekete lábával es hamuszínű hajával mindenképp a legszínesebb egyéniség volt az Énekesek közül. Mosolyok, összeszűkült szemek; egypáran mutogattak rá vagy megbámulták. - Pontosan ki is lesz ott, aki meg tudna szabadítani ettől a holmitól? - Hát, Alexis valamiféle kalandorként próbálja eladni magát. Talán megragadják a fantá-
ziáját. És tőle többet kaphatsz, mint ha az utcán házalsz velük. - Elmondod neki, hogy forró az áru? - Talán annyival is izgalmasabb lesz számára a lehetőség. Besurranó tolvaj. - Ha te mondod, barátom... Lementünk az alatti-alattiba. A pénzváltófülkében ülő fickó kinyújtotta a kezét Sólyom érméjéért, aztán felnézett. Hebegett három-négy szót (bár széles mosolyától nem lehetett érteni), végül csak intett, hogy menjünk tovább. - ó, köszönöm - mondta Sólyom őszinte meglepetéssel, mintha ez lenne az első kellemes alkalom, hogy ilyesmi történik. (Két éve bölcsen elmagyarázta nekem: „Amint úgy látszik, hogy elvárom tőlük, azonnal abbahagyják." Még mindig lenyűgözött, ahogy a hírnevét kezeli. Amikor találkoztam Edna Silemmel, és ezt megemlítettem, ugyanazzal a nyílt tekintettel felelte: „De hát ezért vagyunk kiválasztottak.") A világos metrókocsiban a hosszú ülésre ültünk. Sólyom maga mellé ejtette a kezét, egyik
lábát a másikon pihentette. Előrébb egy falkányi, rágógumin nyammogó, fényes blúzt viselő liba vihogott és mutogatott (próbáltak nem lebukni). Sólyom oda sem nézett, én igen (próbáltam nem lebukni). Sötét minták rohantak el az ablak előtt. A szürke padló alatt gépezetek zümmögtek. Egy zökkenés. Egy emelkedő: kijöttünk a föld alól. Odakint a város éppen ezernyi fiitterét próbálgatta, aztán elhajította őket a Fort Tryon Park fái mögé. A velünk szemközti ablakok hirtelen ragyogó pikkelyeket növesztettek. Mögöttük egy megálló tartógerendái gördültek el. Szitáló esőben szálltunk ki a peronra. A táblán az állt: Tizenkét Torony Állomás. Mire azonban kiértünk az utcára, az eső elállt. A fal fölé nyúló falevelek vízzel öntözték a téglákat. - Ha tudtam volna, hogy hozok magammal valakit, megkértem volna Alexet, hogy küldjön értünk egy kocsit. Ötven százalékra mondtam neki, hogy jövök.
- És biztos vagy benne, hogy nem gond, ha én is csatlakozom? - Azelőtt egyszer rnár feljöttél velem, nem? - És még azelőtt is fent voltam egyszer - feleltem. - De tényleg nem gond, hogy...? Lesújtó pillantást vetett rám. Igaz, Spinnel akkor is örömmel fogadta volna Sólymot, ha egy egész bandányi nehézfiút hoz magával - az Énekesek híresek az ilyen húzásokról. Egyetlen többékevésbé vállalható tolvajjal Spinnel még egészen jól járt. Mellettünk sziklák törtek elő a városból. Balra tőlünk, a kapu mögött kertek emelkedtek az első torony felé. A tizenkét hatalmas, fényűző lakóház már az alacsonyabban sikló felhőket fenyegette. - Sólyom, az Énekes - mondta be Sólyom a kaputelefonba. Kling, aztán tik-tik-tik, aztán megint kling. Végigmentünk a kerti úton az üvegajtókhoz. Férfiak és nők kis csoportja jött kifelé. Három réteg ajtón keresztül észrevettek minket. Látni lehetett, ahogy mogorván nézik az utcakölyköt, aki valahogy bejutott a haliba (egy pillanatra azt hittem, Maudot látom köztük: az asszony tünékeny ruhát viselt, ám amikor megfordult, fátyla alatt az arca sötét volt, akár a pörkölt kávé), aztán az egyik férfi felismerte Sólymot, és mondott valamit a többieknek. Amikor elmentek mellettünk, rnár mind mosolyogtak. Sólyom nagyjából annyi figyelmet fordított rájuk, mint a lányokra a metrón. Ám miután elhagytuk őket, hozzám fordult: - Az egyik fickó téged nézett. - Igen, láttam. - Tudod, miért? - Próbált rájönni, hogy találkoztunk-e már valahol. - És találkoztatok? Bólintottam. - Nagyjából ott, ahol veled, csak régebben, miután kijöttem a hűvösről. Mondtam, hogy jártam rnár itt azelőtt. -Ó. A hall háromnegyedét kék padlószőnyeg borította. A többit egy széles medence foglalta el,
amelyből egy sor négy méter magas állványzat nyúlt a mennyezet felé, lángoló olajserpenyőkkel koronázva. Maga a hall háromszintes volt, kupolás mennyezetét tükörcserepek borították. Kanyargó füst kígyózott a díszes rácsozat felé. Tükörképek törtek meg, majd álltak helyre a falakon. A liftajtó összezárta körülöttünk fémlemezszirmait. Úgy tűnt, mintha nem is mozognánk, miközben hetvenöt emelet hámlott le körülöttünk, akár a borsóhéj. Kiléptünk a tájépítészek által tervezett tetőkertbe. Egy nagyon lebarnult, nagyon szőke férfi - őszibarackszín overallban, amelynek nyakából fekete, garbónyakú ingmell eredt - közeledett felénk a (mesterséges) sziklákon át, az (igazi) páfrányok közt, amik benőtték a (valódi vízzel, hamisan csobogó) patakot. - Helló! Helló! - Szünet. - Nagyon örülök, hogy végül mégis eljött. - Szünet. - Egy darabig azt hittem, már nem is ér ide. - A Szünetek arra szolgáltak, hogy Sólyomnak legyen alkalma bemutatni engem. Az öltözetem alapján Spinnel nem tudhatta, hogy Nobel-díjas polihisztor vagyok-e, akivel az Énekes véletlenül épp együtt vacsorázott, vagy egy gazfickó, akinek a modora és az erkölcsi érzéke még az enyémnél is fejletlenebb. - Elvehetem a kabátját? - ajánlkozott Alexis. Ami azt jelentette, nem ismeri olyan jól Sólymot, mint ahogy azt el akarja hitetni magáról. De azt hiszem, elég érzékeny volt ahhoz, hogy a fiú arcán lezajló apró, hűvös dolgokból rájöjjön: jobban teszi, ha elfelejti az ajánlatát. Mosolyogva biccentett nekem - ennél többet nem is tehetett -, és a társaság felé indultunk. Edna Silem egy átlátszó, felfújt puffon ült. Előrehajolt, italát két kezébe fogva, és politikáról vitatkozott az emberekkel, akik előtte ültek a füvön. Ö volt az első, akit felismertem (haja patinás ezüst; hangja ötvözött réz). Serlege köré fonódó, ráncos kezét, amely férfias szabású öltönye mandzsettájából ugrott elő, és amely reszketett kijelentései hevességétől, kövek és ezüstök
súlya húzta. Ahogy a tekintetemet Sólyom felé futtattam, még hat másikat láttam, akiknek a neve/ arca magazinokat és zenét adott el, vagy színházba küldte az embereket (a Delta színikritikusa, ha nem tudnátok). Még a princetoni matematikust is megpillantottam, akiről néhány hónapja olvastam, hogy előállt a kvazár/kvark-elmélettel. Az egyik hölgyhöz újra és újra visszatért a tekintetem. Harmadik pillantásra felismertem benne az Új Fasiszta Párt legígéretesebb elnökjelöltjét, Abolafia szenátort. Karját összefonva, feszülten hallgatta a beszélgetést, mely időközben korlátozódott Ednára és egy túlságosan nyájas fiatalemberre, aki gyulladt szemét egy pár nemrégiben beszerzett kontaktlencsének köszönhette. - De nem érzi úgy, Mrs. Silem, hogy... - Amikor ilyen találgatásokba bocsátkozik, ne feledje, hogy... - Mrs. Silem, olvastam statisztikákat, amelyek... - Soha ne feledje - Edna hangja megfeszült és mélyebbre siklott, amíg a szavak közti csendek olyan gazdaggá nem váltak, amilyen szikár és fémes volt maga a hang -, hogy ha mindent, de mindent tudnánk, a statisztikai közelítések feleslegessé válnának. A valószínűség tudománya a tudatlanságunkat és nem a bölcsességünket fejezi ki matematikai úton. - Épp azon tűnődtem, milyen érdekes második tétele lenne ez Maud előadásának, amikor Edna felnézett, és felkiáltott: - Nahát, Sólyom! Mindenki megfordult. - Úgy örülök, hogy látlak! Lewis, Ann - szólította meg a két másik Énekest, akik már ott voltak (a férfi sötét bőrű, a lány hófehér, mindkettő nádszálkarcsú; arcuk feszített víztükrű medencéket vagy erdőben talált szépségeket idéz: kedves és rendkívül nyugodt; házasok: együtt avatták őket Énekessé hét éve, épp egy nappal az esküvőjük előtt) -, nézzétek, Sólyom mégsem hagyott magunkra minket! - Edna felállt, kinyújtotta karját a földön ülő emberek feje fölött, és kézbütykein keresztül kiáltott, mintha hangja biliárddákó lenne. - Sólyom, itt olyanok vitatkoznak velem, akik közel sem tudnak annyit a témáról, mint te! De most, hogy megérkeztél, mellém állsz, ugye? - Mrs. Silem, én nem akartam... - érkezett odalentről.
Aztán Edna karja hat fokkal elfordult; keze, szeme és szája szétnyílt. - Maga! - Én. - Drágám, ha valakire nem számítottam, hogy itt találkozunk! Hiszen már majdnem két éve, jól emlékszem? - Ó, Edna, áldott asszony: a hely, ahol ő, Sólyom és én együtt töltöttünk egy hosszú, sörissza éjszakát, inkább a ma esti bárhoz hasonlított, mint a Torony tetőkertjéhez. - Hol bujkált mostanáig? - A Marson, leginkább - ismertem be. - Ami azt illeti, épp ma érkeztem. - Szórakoztató, hogy ilyen dolgokat mondhatok egy ilyen helyen. - Sólyom... barátaim... - (ami vagy azt jelentette, hogy elfelejtette a nevemet, vagy azt, hogy elég jól emlékszik rám ahhoz, hogy ne használja fölöslegesen) -, gyertek, és segítsetek meginni Alexis remek itókáit! - Próbáltam nem elvigyorodni, ahogy Edna felé tartottunk. Ha másra nem is, az üzleti profilomra biztosan emlékezett, úgyhogy legalább annyira élvezte ezt a játékot, mint én magam. Alexis arcára kiült a megkönnyebbülés: most már tudta, hogy valaki vagyok, még ha fogalma sem volt róla, kicsoda. Ahogy elhaladtunk Lewis és Ann mellett, Sólyom a két Énekesre villantotta ragyogó mosolyát. Árnyalt derűvel viszonozták. Lewis biccentett. Ann megindult, hogy megérintse a karját, de végül nem fejezte be a mozdulatot. A társaság nyugtázta mindazt, ami lezajlott köztük. Miután megtudakolta, mit kérünk, Alex éppen öblös poharakba, tört jégre töltötte nekünk az italt, amikor a gyulladt szemű úriember előlépett egy újabb adagért. - De Mrs. Silem, akkor ön szerint mi az, ami érvényesen szállhat szembe ilyen politikai visszaélésekkel? Regina Abolafia fehér selyemkosztümöt viselt. Körme, ajka és haja egyszínű volt, mellét megmunkált réztű díszítette. Mindig lebilincselve figyelem, ha hirtelen félreállítanak valakit, aki megszokta, hogy ő a társaság középpontja. - Én szembeszállok velük - mondta Edna. Sólyom is szembeszáll velük. Lewis és Ann szembeszáll velük. Végeredményben csak mi vagyunk maguknak. - És hangja felvette azt a tekintélyt parancsoló zengést, amit csak az Énekeseké tud. Ekkor Sólyom kacagása ütötte át a beszélgetés szövetét.
Megfordultunk. Törökülésben ült a sövény mellett. - Nézzétek... - suttogta. A tekintetünk követte az övét: Lewist és Annt nézte. A magas, szőke lány és a sötét bőrű, még magasabb férfi teljes csöndben állt, kissé idegesen, behunyt szemmel (Lewis ajka szétnyílt). - Ó - suttogta valaki, akinek nem kellett volna -, ők most azt fogják... Én Sólymot néztem, mert még soha nem volt alkalmam megfigyelni egy Énekest egy másik előadása közben. A fiú egymáshoz szorította a két talpát, megragadta a lábfejét, és előrehajolt; az erek kék folyókká duzzadtak a nyakán. Kabátja legfelső gombja kigombolódott. Két sebhely vége bukkant ki a kulcscsontja fölött. Lehet, hogy rajtam kívül senki sem vette észre. Láttam, ahogy Edna leteszi a poharát, tekintetében sugárzó, megelőlegezett büszkeséggel. Alex, aki már megnyomta az önműködő bárpult gombját (különös: a felső tízezer mostanában automaták használatával mutatja ki, hogy nem vesz
tudomást a munkaerő-túltengésről), hogy egy újabb adag tört jeget kérjen, felnézett, észrevette, mi készül, és megnyomta a megszakító gombot. A bárpult zümmögve elnémult. Hirtelen (mesterséges vagy valódi, nem tudnám megmondani) szellő támadt, és a fák még egyszer, utoljára csendre intettek minket susogásukkal. Lewis és Ann - egymás után, majd duettben, végül megint egyenként - énekelt. Az Énekesek olyan emberek, akik megnéznek bizonyos dolgokat, aztán elmennek, hogy másoknak is elmondják, mit láttak. Énekessé az a képességük teszi őket, hogy az embereket hallgatásra bírják. Ez a legnagyszerűbb leegyszerűsítés, amivel szolgálhatok. A nyolcvanhat éves El Posado Rio de Janeiróban látta, ahogy egy lakóház összeomlik, elrohant az Avenida del Solra, és improvizálni kezdett, rímesen és ritmusosan (ami a rímekben gazdag portugál nyelven nem is olyan nehéz), könnyek patakzottak porlepte arcán, hangja együtt zúgott a pálmalevelekkel a napos utca fö-
lött. Emberek százai álltak meg, hogy hallgassák, százak és újabb százak. Ök további százaknak mesélték el, amit hallottak. Három órával később közülük több százan érkeztek meg a helyszínre takarókkal, élelemmel, pénzzel, ásókkal és - ami még hihetetlenebb - elszántan, valamint képesen arra, hogy megszervezzék a munkát és ebben a szerveződésben dolgozzanak. Soha semmilyen 3D-s katasztrófa-beszámoló nem váltott ki hasonló reakciót. El Posadót tartja számon a történelem az első Énekesként. A második Miriamne volt, Lux fedett városában, aki harminc évig járta a fémutcákat és a Szaturnusz gyűrűinek ragyogásáról énekelt (a telepesek nem nézhetnek rájuk segédeszközök nélkül, mert túl erős az UV-sugárzásuk). Miriamne azonban, szemén különös hályogjával, minden hajnalban kisétált a város szélére, nézett, látott, és visszatért, hogy énekeljen arról, amit látott. Mindez persze semmit sem jelentett volna, hacsak azt nem, hogy azokon a napokon, amikor nem énekelt - betegség miatt, vagy egyszer, amikor meglátogatott egy másik várost, ahová időközben eljutott a híre - a Lux tőzsdeindexe lezuhant, és megnőtt az erőszakos bűncselekmények száma. Senki sem talált magyarázatot. Csak annyit tehettek, hogy kikiáltották Énekesnek. Hogy miért alakult ki az Énekesek intézménye, miért pattant ki a rendszer szinte valamennyi jelentős városában? Néhányan úgy vélték, hogy ez spontán reakció a tömegmédiára, ami takaróként fedi az életünket. Míg a 3D, a rádió és a hírfelvételek információt terjesztenek a világok között, egyben a közvetlen élménytől való elidegenedést is elősegítik. (Hányan járnak még ma is sporteseményekre vagy politikai gyűlésekre kis vevőkkel a fülükben, hogy meggyőződjenek róla, amit látnak, az valóban megtörténik?) Az első Énekeseket még a köréjük csoportosuló tömegek kiáltották ki. Aztán jött egy időszak, amikor bárki kikiálthatta magát, aki csak akarta - az emberek pedig vagy reagáltak rá, vagy feledésbe kacagták. Ám akkoriban, amikor engem egy lábtörlőn hagytak valakinél, aki nem akart felnevelni, a legtöbb városnak már többé-kevésbé megvolt a maga nem hivatalos kvótája. Manapság, ha megüresedik egy hely, a megmaradt Énekesek döntik el, hogy ki töltse be. Elvárás a költői és előadói tehetség, továbbá egyfajta karizma, melyet a személyiség és a nyilvánosság (aminek minden Énekes azonnal
rabjává válik) közti feszültségek váltanak ki. Mielőtt Énekessé vált volna, Sólyom bámulatosnak mondható hírnévre tett szert egy verseskötettel, amit tizenöt éves korában adtak ki. Egyetemekre járt felolvasásokat tartani, ám ismertsége így is elég elhanyagolható volt, ezért ámulatba ejtette, hogy már azelőtt is hallottam róla, hogy egy este találkoztunk volna a Central Parkban (épp akkor töltöttem el harminc kellemes napot a város vendégeként, és fantasztikus, mi mindent lehet találni a New York-i fegyház könyvtárában). Ez pár héttel a tizenhatodik születésnapja után történt. Négy nappal később avatták Énekessé, őt azonban már előzetesen értesítették. Hajnalig ültünk a tó partján, ő pedig latolgatott, merengett és gyötrődött a rá váró felelősség miatt. Most, két évvel később még mindig minimum hat évvel fiatalabb hat világ összes Énekesénél. Mielőtt valaki Énekessé válik, nem kötelező költészettel foglalkoznia, bár a többségük eredetileg poéta volt, vagy színész. A rendszer névsorában azonban szerepel egy dokkmunkás, két egyetemi professzor, a Farragatsch-vagyon egyik örökösnője (Ha kéne egy kis falragacs, segíthet a Farragatsch) és legalább két személy olyan kétes háttérrel, hogy még maga a szenzációra mindig éhes olvasóközönség is belenyugodott, hogy a szerkesztők semmit sem engednek róluk kiszivárogni. Ám bárhonnan is származtak ezek a változékony, színpompás élő mítoszok, dalaik szerelemről, halálról, az évszakok váltakozásáról, társadalmi osztályokról, kormányokról és a palotaőrségről szóltak. Énekeltek nagy tömegek és kicsik előtt, vagy egy magányos munkásnak, aki a város kikötőiből tartott hazafelé; lepusztult utcasarkokon, elővárosi vonatok szalonkocsijában vagy a Tizenkét Torony elegáns tetőkertjeiben, Alex Spinnel fényűző estélyén. De a törvény tiltja az Énekesek „Dalainak" mechanikus rögzítését (beleértve a dalszövegek publikálását is), már amióta az intézmény megszületett - én pedig tisztelem a törvényt, igazán tisztelem, amennyire csak az én szakmámban dolgozók tisztelhetik. Úgyhogy ezúttal ezt a magyarázatot tudom felkínálni nektek Lewis és Ann dala helyett. (folytatjuk) Tamás Dénes fordítása
Dragon Age: Vérvonalak
- Thedas kapujában
A S Á R K Á N Y K O R I emberiség hitvilágának központi alakja a mérhetetlen hatalmú, gyarlóságoktól sem mentes Teremtő: halandó arája - a mostanság prófétaként tisztelt Andraste - alkalmanként csak énekszóval tudta sértett hallgatásából kizökkenteni. A látható világot szféraként övezi az Enyészet, az anyagtalan entitások, szellemek és lelkek hona. A halandók zöme csak álmában merítkezik meg az Enyészetben, melyet sem átlátni, sem befolyásolni nem képes.
A szellemvilág fenyegetése tudatosságra és önszerveződésre szorította a varázstudókat, de mind jobban elidegenítette őket a köznapi emberektől. Thedas lakói már azelőtt is rettegtek tőlük, hogy Tevinter gátlástalan lord-magiszterei megjelentek a történelem színpadán. A Teremtő mitikus Aranyvárosának elérése és meghódítása - az öröklét elnyerése - korok óta az ember leghőbb vágya volt. Tevinter mágusai tilalmas praktikáktól sem riadtak vissza, és az impérium hatalmának delelőjén sikerült kaput nyitniuk az Enyészet szívébe. Közel jártak ahhoz, hogy kitudják a Teremtő titkait, első és utolsó behatolási kísérletük azonban katasztrófába torkollott. Senki sem tudja, honnan származnak az éjfattyak. Talán az Aranyvárost megrontó tevinteriekkel érkeztek, vagy a szentséggyalázó magiszterek váltak szörnyetegekké. Csak annyi bizonyos, hogy az embernem e gonosz karikatúrái a föld mélyén tanyáznak, időnként pedig úgy megsokasodnak, hogy áradatként törnek a felszínre... és nincs olyan erő a kontinensen, ami megfékezhetné őket.
Hivatalos játékkutatás A B E R L I N I M Ű S Z A K I és Gazdasági Főiskola hivatalosan felvállalta a tudományos alapokon nyugvó játékkutatást. Megnyitották kutatólaboratóriumukat, amelynek alapfeladata a játékok, a játékos és a közöttük fennálló kapcsolat kutatása, de külső megbízásokat is vállalnak. A Gameslab - melynek vezetői Carsten Busch és Thomas Bremer - munkatársainak célja, hogy segítséget nyújtsanak a labort tudományos munkára használó tudósoknak és hallgatóknak. A labor négy különböző területen kínál lehetőséget a kutatómunkára. A „Multitouch" ad a következő generációs eszközök és alkalmazások kutatását, fejlesztését, tesztelését segíti.
A „Mocap" egy motion capture berendezésekkel felszerelt labor, amelyben a 3Ü animációk fejlesztése kutatható. A „CAVE-studio" a virtuális valóság lehetőségeire koncentrál, míg az „Eyetracking" labor a játékok hatásának kutatásához biztosít hátteret. Olyan vizsgálatokat végeznek például, hogy mire figyel egy játékos, mi az, ami elvonja a figyelmét a játékról, hogyan lehet legjobban elhelyezni a különböző menüket és kapcsolókat, hogyan tehető a kezelés a leghatékonyabbá. Bár a kutatás a játékokon folyik, egyértelmű, hogy eredményei az élet más területein is kamatoztathatnak, különösen a krízisterületeken (forgalomirányítók, pilóták, biz tonsági megfigyelők stb.) vehetik nagy hasznát.
Videojátékok
gyémántba foglalva
Íme egy remek lehetőség, ha minőségi számítógépes játékkal szeretnénk meglepni magunkat vagy bárki mást JÁTSZANI KELL. Játszani kell, mert emberek vagyunk. Olyan élőlények, akiknek gyermekkori fejlődését kizárólag a játékos tanulás hajtja élőre, és akiknek a játékok iránti szeretete későbbi életüknek is szerves részét képezi. Felnőtt fejjel, a videojátékok nagy rajongójaként én már csak tudom. Ahogyan azzal is tisztában vagyok, hogy a számítógépes játékok sem egyformák, s ha igazi, minőségi szórakozást keresünk, akkor igencsak megfontolandó, melyiknek a dobozát emeljük le a boltok polcairól, vagy rendeljük meg otthonról kényelmesen az interneten. Akik tudják, hogy mit keresnek, melyik játékban mire számíthatnak, azoknak könnyű dolga van választáskor. Ám ha egy kevésbé tájékozott, ám lelkes érdeklődő szeretne belekóstolni a videojátékok semmihez nem fogható, változatos világába, akkor ott elkél a segítség. Amikor azt mondom, hogy Mass Effect, Medieval 2: Total War, Unreal Tournament 3, vagy F.E.A.R. 2, szakértőink máris bólogatnak a kiváló játékok hallatán, hát még ha megismernék a maradék tizenhárom címet, amit a hazai CD Projekt
gyűjtött saját szerkesztésű és gondozású Gyémánt Kiadás sorozatába. Minden itt helyet kapott játék maradandót alkotott a maga kategóriájában, és pontosan ennek köszönheti, hogy kiérdemelt egy különleges kiadást, magyar nyelvű kézikönyvet és gyakori extrákat, nemegyszer pedig komplett szinkront, a Turok kivételével mindegyikben megtalálható magyar felirat mellett persze. A külcsínről annyit, hogy az összes szoftvert egy mutatós, sorszámozott díszdoboz tartalmazza, így a minőségi játék mellől a minőségi tálalás sem marad el. Mindemellett természetesen a legnagyobb kiadók egyikeként, a CD Projekt folyamatos támogatást biztosít minden termékéhez, így a Gyémánt Kiadás mellett döntő játékosok és vásárlók is biztonságban érezhetik magukat játékukkal. Utolsó jó tanácsként még annyit, hogy ha a nagy év végi ajándékozáskor a videojáték-vásárlás mellett döntünk, a Gyémánt Kiadás világsikert aratott játékaival biztosan nem nyúlunk mellé. Én már csak tudom. Vakka - GameStar
Larry Niven: A leghidegebb hely
A legzordabb, legridegebb helyek is rejthetnek kincseket a Naprendszerben, akár még az élet kincsét is. A kérdés csak az, felismerjük-e, ha rátalálunk.
A N A P R E N D S Z E R leghidegebb pontján egy pillanatra megálltam, miután kiszálltam az űrhajóból. Túl sötét volt odakint. Szinte leküzdhetetlen késztetést éreztem, hogy a hajó, az otromba fémtest közelében maradjak, amely a Föld melegét rejtette magában. - Látsz valamit? - kérdezte Eric. - Nem, természetesen nem. Túl meleg van, sugárzik a hő a hajótestből. Emlékszel, hogy a szonda elől is hogy menekültek? - Igen. Figyelj csak, fogjam a kezed, vagy mi legyen? Indulás! Felsóhajtottam, és útnak eredtem. A nehéz gyűjtő finoman billegett a hátamon. Én is billegtem jobbrabalra. A csizmám alján lévő szegecsek óvtak meg a csúszkálástól. Felkapaszkodtam a széles, de sekély kráter peremére, amelyet az űrhajó vájt ki maga alatt azzal, hogy megolvasztotta a jégréteg felett lévő fagyott levegőt. Sziklatömbök meredeztek körülöttem, megfagyott gázdarabok sima, lekerekített szélekkel. Tompán, fehéren csillogtak, ahogy a fejlámpám fénye rájuk vetült. Azon kívül csak a végtelen sötétség. Csillagok ragyogtak a gáztömbök felett, de fényük nem világította
be a feketeséget. Az űrhajó egyre kisebb és sötétebb lett mögöttem, míg végül eltűnt. Azt feltételeztük, hogy élet van ezen a bolygón. Senki nem tudta, még csak megtippelni sem, hogy vajon miféle. Két évvel ezelőtt a Messenger 6 űrszonda bolygó körüli pályára állt, majd leszállt nagyjából ezen a helyen, többek között azért, hogy kiderítse, a fagyott gázok vajon gyúlékonyak-e. Landolás közben a külső kamera felvételén árnyak látszanak átsuhanni a havon, mintegy menekülve a szonda fénycsóvája elől. Gyönyörűen megfigyelhető a filmen. Persze ezúttal is akadt néhány okostóni, akik szerint csak árnyékok voltak. Én is láttam a felvételt. Azonnal tudtam, miről van szó. Létezik élet ezen a bolygón. Valami élő, ami utálja a fényt. Valami, aminek a sötétség az otthona. Valami hatalmas... - Eric, ott vagy? - Hová mentem volna? - gúnyolódott. - Ha minden szavamra odafigyelnék, soha nem mondanék semmit - feleltem. De mindent egybevetve én viselkedtem tapintatlanul. Ericnek volt egy súlyos, nagyon súlyos balesete. Sehová nem tudott menni a hajó nélkül.
- Jogos - mondta Eric. - Nagyon ereszti a hőt az űrruhád? - Minimálisan. - A fagyott levegő sem olvadt meg a csizmám alatt - Talán az a minimális is túl sok nekik. Vagy a fénytől felnek. - Tudta, hogy eddig meg nem láttam semmit A sisakom tetején volt egy kamera, azon keresztül nézelődött. - Oké, felmászok arra a dombra, és lekapcsolom a lámpát Oldalra lendítettem a fejemet, hogy ő is lássa az emelkedőt, amiről beszéltem, majd elindultam felfelé. Jó móka volt hegyet mászni ennél a kis gravitációnál. Majdnem olyan nagyokat tudtam ugrani, mint a Holdon, de itt még attól sem kellett tartanom, hogy egy szikla kiszakítja az űrruhámat Mindent hó borított, a hópelyhek között pedig vákuum volt A fantáziám megint működésbe lépett, amikor felértem a csúcsra. Minden koromfekete volt körülöttem. Kikapcsoltam a lámpát, és a világ eltűnt. Megnyomtam egy gombot a sisakom oldalán, mire a számba nyomult egy pipa szára. A levegőmegújító azonnal beszívta a füstöt Csodálatos űrruhákat készítenek manapság. Ültem, pipáztam, várakoztam és néha megborzongtam a tudattól, hogy milyen hideg van odakint Egyszer csak rájöttem, hogy izzadok. Az űrruha túl jól szigetelt. Ionmeghajtású anyahajónk bukkant fel a horizonton, egy túl gyorsan mozgó, fényes csillag, amely aztán eltűnt a bolygó árnyékában. Telt-múlt az idő. Kifogyott a pipám, és eloltottam. - Próbálkozz meg a lámpával! - mondta Eric. Felálltam, a legmagasabb fokozatra állítottam a fényerősséget, és bekapcsoltam a lámpát. Egy mérföldes távolságban mindent bevilágítottam vele: tündérmesébe illő fehér táj bontakozott ki a szemem előtt. Lassan körbefordultam... és megláttam. Még ilyen közelről is úgy nézett ki, mint egy árnyék. De egy hatalmas, nagyon lapos amőbára is emlékeztetett, vagy inkább olyan volt, mint egy jégen futó olajfolt Felfelé szaladt egy nitrogénhegyre, kétségbeesetten igyekezett kiszabadulni lámpám fényköréből. - A gyűjtőt! - utasított Eric. Fejem fölé emeltem a berendezést, és a rejtélyes lény felé fordítottam, hogy Eric a kamerán keresztül is be tudja azonosítani. A gyűjtő elkezdett tüzet okádni, és kiugrott a kezemből. Most már Eric irányította. - Visszamenjek? - kérdeztem.
- Dehogy. Maradj ott! A hajóig nem tudom visszavinni a gyűjtőt. Meg kell várnod, hogy be tudjad hozni. Az árnyékfolt átjutott a hegygerincen. A gyűjtő rakétájának lángja követte, magasan szállt, egyre távolodott tőlem, aztán eltűnt a hegy mögött. A következő pillanatban Eric azt mondta: - Megvan. Az éles fény újra felbukkant, és gyorsan közeledett félém. Amikor leszállt mellettem egy sziklára, felemeltem, és elindultam vele haza. - Nem, nem lett semmi baja - mondta Eric. - Csak egy nagyjából tíz köbcentiméteres darabot hasítottam ki a testéből, ha fogalmazhatok igy. - Jól van - feleltem. Egyik kezemben a gyűjtővel beléptem a légzsilipbe. Eric beengedett - Oké - mondta. - Vidd föl a laborba! De nehogy hozzányúlj! Eric néha az idegeimre ment. - Nekem is van agyam - förmedtem rá. - Még ha nem is látszik. Nem úgy, mint az övé. Kínos csend támadt, miközben mindketten azon morfondíroztunk, hogyan kérjünk bocsánatot. Eric találta meg először a hangját.
- Ne haragudj! - mondta. - Te se. - Egy gurulós asztalkán görgettem a gyűjtőt a labor felé. Amikor odaértem, Eric irányított, hogy mit csináljak. - Tedd az egész csomagot abba a nyílásba! Szájjal előre. Ne, még ne csukd be! Fordítsd el addig, míg ezek a vonalak nem illeszkednek a gyűjtőn lévő vonalakhoz! Oké. Told beljebb egy kicsit! Most csukd be az ajtót! Oké, Howie. Innentől átveszem... - Puffogó hangok hallatszottak a kis ajtó mögül. - Meg kell várni, míg eléggé lehűl a labor. Igyunk addig egy kávét! - Inkább ellenőrzöm a testedet. - Úgy is jó. Olajozd meg a csapágyaimat! „Csapágyai" persze nem voltak, ezt csak átvitt értelemben mondta. Megnyomtam a kávégombot, hogy elkészüljön, mire végzek, majd kinyitottam a kabin elülső falán lévő nagy ajtót. Eric leginkább egy elektromos hálózatra hasonlított, eltekintve a tetején lévő szürke masszától, ami az agya. A gerincvelejét és az agyát vezetékek egész erdeje kötötte össze az otthonául szolgáló üveg- és műanyag tartállyal. Eric idegvégződései mindennel kapcsolatban voltak, így irányította a hajót. A szerkezetek, amelyek életben tartották - bár nem szerette, ha így fogalmazok -, a szoba két oldalán helyezkedtek el. A vérpumpa ritmikusan emelkedett es süllyedt. Percenként hetvenszer. -Hogy festek? - Gyönyörűen. Bókoljak még? - Seggfej! Életben vagyok még? - A szerkezetek szerint igen. De lejjebb veszem egy kicsit a folyadék-hőmérsékletedet. - Lejjebb vettem. Mióta leszálltunk, hajlamos voltam túlságosan befűteni. - Úgy tűnik, a többi rendben van. Csak az élelmiszer-tartályodban túl kevés a kaja. -Hazáig elég lesz. -Igen. Kész a kávé. Elvettem egy csészével. Egyedül a „mája* miatt aggódtam. Az túl bonyolult szerkezet volt. Könnyen elromolhat. Ha nem termel több vércukrot, Eric meghal. Ha Eric meghal, én is meghalok, mert Eric a hajó. Ha én meghalok, Eric is meghal, mert kell valaki, aki „megolajozza a csapágyait". Éppen megittam a kávémat, amikor Eric felkiáltott
-A mindenit! - Mi a baj? - pattantam fel. - Ez csak hélium - méltatlankodott Megnyugodtam. - Megvan, Howie. Hélium II. Ebből áll a mi szörnyetegünk. Az eszem megáll! Hélium II, a szuperfolyadék, ami hegynek felfelé folyik. - Az én eszem is megáll. Várj egy kicsit, Eric! Ne dobj el semmit! Nézd meg, nincs-e benne valami szennyeződés! -Micsoda? - Szennyeződés. Az én testem hidrogén-oxidból és szennyeződésekből áll. Ha a hélium szennyeződései elég komplexek, az elég lehet ahhoz, hogy éljen. - Rengeteg más anyag is van - mondta Eric -, de nem tudom rendesen analizálni őket. Gyorsan vissza kell vinnünk a Földre, amíg a fagyasztó elég hidegen tudja tartani Felálltam. -Akkor indulás? - Tudsz jobbat? Nem ártana még egy minta, de nem akarom, hogy ez megromoljon. - Oké, bekötöm magam. - Ne siess annyira, még van tizenöt percünk, meg kell várnunk, míg az anyahajó fölénk ér. Addig felállhatsz. - Most már megvárom így. Eric, remélem, hogy ez mégsem él. Jobban örülnék neki, ha tényleg csak hélium II volna, ami úgy néz ki, mintha élne. - Miért? Nem akarsz híres lenni, mint én? - Hogyne akarnék, de nem szívesen gondolok arra, hogy élet van odakint Annyira idegen, annyira hideg ez a hely. Még a Plútón sem lehetne életre kelteni a hélium U-t. - Lehet hogy költöző lény, amelyik mindig az éjszakai oldalon marad. A Plútón elég hosszúak hozzá a napok. De amúgy igazad van; itt ugyanolyan nagy a hideg, mint a csillagok között. Még szerencse, hogy nincs képzelőerőm. Húsz perccel később felszálltunk. Alattunk minden sötét volt, és csak Eric látta a radaron keresztül, ahogy a jégsapka egyre kisebb lesz alattunk, majd végleg eltűnik. Lassan magunk mögött hagytuk a Naprendszer leghidegebb helyét, a Merkúr sötét oldalát. Illés Róbert fordítása
Út a Merkúrra
A Naprendszer legkisebb bolygója, keveset tudunk róla, de annál érdekesebb. A Messenger szonda révén most már jobban megismerhetjük. Játsszunk el a gondolattal, hogy elmegyünk oda. TEGYÜK FEL, hogy embereket akarunk eljuttatni a Merkúrra, és ott állandó bázist létesíteni. Az odautat, a leszállást és az otttartózkodást is gyakorlatilag egyetlen paraméter határozza meg: a Nap. A Merkúr első ránézésre alig különböztethető meg a Holdtól. Felszínét számos kráter borítja, és nincs állandó légköre. Azonban a Holddal ellentétben nagy, vasat tartalmazó magja van, melynek következtében rendelkezik mágneses mezővel. Magjának mérete miatt kivételesen nagy a bolygó sűrűsége. Az igazi különbség akkor látható, ha felnézünk az égre. A Nap háromszor akkorának
látszik, mint ha a Földről tekintenénk fel rá, fénye tízszer erősebben ragyog. De a láthatatlan dolgok az igazán veszélyesek. A Merkúron a Nap infravörös és ultraibolya sugárzása halálos, tízszer erősebb a földinél. „Remek" kombináció, együtt égési sérüléseket, vakságot és rákot okoz. Viszont ennek köszönhetően hatalmas mennyiségű energiát lehet termelni napelemek segítségével. Ha az űrbe készülünk, a legnagyobb probléma a hőmérséklet-ingadozás. Ha a Holdon akarunk huzamosabban tartózkodni, meg kell küzdenünk az éjszakai -180 °C és a nappali +140 °C között ingadozással. Ez azonban semmi a Merkúron ta-
Merkúr A M E R K Ú R a Naprendszer legbelső és legkisebb bolygója. A Földről nézve fényesnek látszik, mégis nehéz észlelni, mert a Naptól mérhető legnagyobb szögtávolsága csak 28,3°. Reggel vagy esti szürkületkor lehet megfigyelni. A Nap körüli keringési ideje 88 nap, a keringési és a forgási periódusideje között 3:2 arány áll fenn, ami azt jelenti, hogy a Merkúr háromszor fordul meg saját tengelye körül, míg kétszer megkerüli a Napot. Egy nap - egy tengely körüli forgás ideje - nagyjából 58,7 földi napig tart.
pasztalhatóhoz képest: ott a felszín hőmérséklete -180 és +420 °C között változik. Nemcsak azzal kell tehát megküzdenünk, hogy szerkezeteink el tudják viselni a hőtágulásból és -összehúzódásból adódó terhelést, hanem azzal is, hogy magát az extrém hőmérsékletet egyáltalán bírják-e. A baltimore-i Johns Hopkins Egyetemen található egy kísérleti kamra, amely gyakorlatilag egy napfényszimulátor. A fény erőssége és egyéb paraméterei pontosan beállíthatóak, ezért kitűnően lehet tesztelni az intenzív napsugárzásnak kitett tárgyakat. Itt vizsgálták a Messenger szonda alkatrészeit is. Műholdjaink, űrhajóink fedélzeti eszközei árammal működnek, amelyeket napelemekkel állítanak elő. Ha a Nap felé repülünk, van egy előny és egy hátrány is. Az előny, hogy az erősebb sugárzás miatt kevesebb napelem kell. A hátrány azonban az, hogy a napelemtáblák nem bírják a meleget. Már a Föld körüli pályán annyi sugárzás érheti őket, hogy a hőmérséklet-növekedés komoly gondot okoz. Még el sem jutunk a Merkúr közelébe, a napelemtáblák már tönkremennek, nem bírják a 150 °C-ot sem. Ezért az egyetemen különleges napelemtáblákat készítettek a Messenger szondának. A szilícium cellák kétharmadát tükrökre cserélték, hogy visszaverjék a fény nagy részét. A panel hátoldala hűtőbordaként üzemel. Azonban elég egyetlen rossz manőver, ha a hűtőbordákat napfény éri, a panelek egyszerűen megsülnek.
Utazás
Merész vállalkozás a Nap felé utazni. Az űrkutatási szakemberek szerint nehezebb eljutni
Egyenlítőjénél mért sugara 2439.7 km, mérete kisebb még a legnagyobb természetes holdakénál is (Ganymedes, Titan), bár tömege jóval nagyobb náluk. A Merkúr nagyjából 70% fémet és 30% szilikátot tartalmaz. Csillagászok azt feltételezték, hogy történelmének korai időszakában egy több száz kilométeres testtel történt érintkezés során elvesztette köpenyének nagy részét, s ennek köszönhető, hogy viszonylag méretes magjához képest vékony a köpenye. Geológusok becslései szerint a bolygó tömegének nagyjából 42%-át a magja képviseli, míg ugyanez az arány a Föld esetében 17%. Felszínének jelentős részét vulkáni kőzetek borítják, ugyanakkor láváiban meglepően kevés vas mutatkozik.
Látogatásaink a Merkúrnál eddig összesen két szonda látogatta meg. Az első az amerikai Mariner 10 volt, amely 1974-1975-ben háromszor közelítette meg a bolygót, de felszínének mindössze egyharmadát tudta megfigyelni. A MESSENGER (MErcury: Surface, Space ENvironment, GEochemistry, and Ranging) 2004. augusztus 3-án indult Cape Canaveralből egy Delta-2 rakéta fedélzetén. Hogy megfelelően le tudják lassítani, útja során hat alkalommal közelít meg bolygót: kétszer a Vénuszt és négyszer a Merkúrt, tizeknek a hintamanővereknek a segítségével áll végül orbitális pályára. A Messenger útja csaknem hét évig tart. Érdekésség, hogy 2004. augusztus 3-i startja után 2005. augusztus 2-án ismét földközelben volt. A Vénusz mellett 2006. október 24-én és 2007. június 5-én száguldott el. A Merkúr mellett 2008 januárjában, októberében és idén szeptemberben haladt el. A hintamanőverek révén így annyi mozgási energiát veszít, hogy 2011. március 18-án körpályára állhat. A tervek szerint legalább egy évig figyeli majd a bolygót A MERKÚRT
Az Európai Űrügynökség 2013-ban indítja BepiColombo nevű, a japán űrhivatallal együttműködésben épített szondapárosát. Korábban a japánok saját szondát indítottak volna, illetve a küldetés során egy „merkúrjáró" leszállása is tervben volt, de pénzhiány miatt ezeket törölték.
a Merkúrra, mint elhagyni a Naprendszert. Az út meghajtás nélkül hosszú, a 2004-ben indított Messenger (a NASA-nál talán egy külön ember csak azzal foglalkozik, hogy egy értelmes szó mögé a rövidítést adó tudományos elnevezést eszkábálja össze) szonda is csak 201 l-ben állhat bolygó körüli pályára. A probléma a sebesség. Az égi mechanika törvényei alapján, ha a Naprendszer külső régióit akarjuk elérni, gyorsítani kell, a belső bolygókhoz azonban csak lassítva jutunk el. A fékezéshez általában az égitestek tömegét használjuk fel. Ám a Merkúr kicsi tömege ezt alaposan megnehezíti. És nem lehet kihasználni a légköri fékezést sem. A Merkúrra nem tudunk hagyományos rakétatechnológiákkal eljutni. Összességében szükségunk van egy olyan hajtóműre, amely gyakorlatilag folyamatosan fékezve jut el a célig. És akkor még ott a legnagyobb probléma, a bolygó körüli pályára állás. Ha ezt elvétik, továbbszáguldanak az űrbe, vagy egyenesen a Napba. Az amerikai Jet Propulsion Laboratory munkatársai szerint megvan a megoldás. Az ionhajtómű. Az ionhajtómű működése egyszerü, mint egy villanymotoré: bekapcsolom, beindul, kikapcsolom, leáll. Alkalmas a folyamatos működésre (a laboratórium egyik prototípusa már évek óta folyamatosan üzemel). Gyakorlatilag egyfajta elektromos meghajtással van dolgunk. A napelemek által termelt energiával gyorsítják fel a gázrészecskéket, így keletkezik a tolóerő. Az ionhajtómű üzemelése nem túl látványos, szép kék fénnyel világít. Előnye a hosszú élettartam, szinte korlátlan ideig működhet folyamatosan. Ugyanannyi üzemanyaggal a hagyományos rakétahajtómű teljesítményének tízszeresére képes. És ezt a teljesítményt nem percek alatt adja le.
A leszállás helye is kérdéses. A Merkúr felszíne a Holdhoz hasonlóan becsapódási kráterekkel, több száz kilométeres sziklaképződményekkel erősen tagolt. Nagy kihívás lesz egy sima területet találni. Jó helynek tűnhet a Merkúr leghatalmasabb felszíni alakzata, a Caloris-medence. Kiderült, hogy nagyobb, mint eredetileg számították: 1300 helyett 1550 kilométer az átmérője. Itt rögtön egy rejtélyre is megoldást találhatnának: a Messenger új képein az látszik, hogy a Caloris-medence kissé világosabb a környező területeknél. Ennek okát nem ismerjük. Mivel a Merkúr pici, a nagyobb becsapódások nemcsak a közvetlen környezetre vannak hatással, hanem akár az egész bolygóra. Létezik egy hely a felszínen, amit a kutatók csak furcsa területnek hívnak. A Merkúrnak a Caloris-medencével átellenes oldalán fekvő, szokatlanul hegyes vidék valószínűleg úgy keletkezett, hogy a Calorisnál történt becsapódás olyan lökéshullámokat hozott létre, melyek a bolygót megkerülve egy ponton találkoztak, és az így létrejött nyomás széttördelte a felszínt.
A bázis helye
A terminátor (szó szerint „határoló") egy égitest világos és sötét (azaz nappali és éjszakai) részét elválasztó vonal neve. A Földön ez egy igen széles zóna, amely 1600 kilométer per órás sebességgel száguld keletről nyugatra. A kicsi Merkúr esetében csak 45 kilométer széles, és a keringési sebességből adódóan csupán három kilométer per órás sebességgel vánszorog.
Elképzelhető lenne ezek után egy önjáró bázis, amely együtt halad ezzel a terminátorral. Akár úgy, hogy folyamatosan követi azt, akár úgy, hogy a sávban ingázik. Előrerobog a zóna széléig, majd megáll, és amint utoléri a zóna vége, indul újra. Ez a módszer kitűnően alkalmas a bolygó részletes felszíni felderítésére, de kisebb kutatóállomások, csillagászati obszervatóriumok működtetésére is. Geoff Landis NASA-kutató szerint a terminátorban lassan mozgó bázisnak egy hatalmas, vízszintesen forgó keréknek kellene lennie. Így egyenletesen kihasználható volna a napos és árnyékos oldal hatása. Mégis a legjobb helyszínnek valamelyik kráter tűnik a pólus közelében Mivel a bolygó forgástengelye gyakorlatilag függőleges, a sarkkörökön állandóan napnyugta „van". A nap olyan alacsony szögben világít, hogy alig emelkedik a horizont fölé. Ebből következik, hogy a felületre vetített sugárterhelés itt a legalacsonyabb. Ráadásul az
Érdekességek a Merkúrról A MERKÚRNAK lényegében nincs tengelyhajlása (a Föld esetében 23,5 fok, ez okozta az évszakok kialakulását), mindössze a fok 27 ezredrésze. Ebből következik, hogy a bolygó egyenlítőjén állva ottani idő szerint délben a Nap mindig a fejünk felett ragyog, maximum 2 szögperc eltéréssel. Ugyanakkor viszont a Nap a sarkokon sem emelkedik 2,1 szögpercnél magasabbra, mindig a horizontot nyalogatja.
itt található kráterek mélyére soha nem süt be a nap. Az energiaellátáshoz elég a kráter fala fölé emelkedő napelemtáblákat építeni. A Bázis maga a biztos árnyékzónában van. Még egy fontos érv szól a sarki kráterek mellett. A kilencvenes évek váratlan felfedezést hoztak. Mivel a Merkúr a távcsöves megfigyelések számára gyakorlatilag láthatatlan, radarhullámokkal derítették fel a felszínét. A Goldstone- és Arecibo-antennákkal figyelték meg a parányi bolygót. Kiderült, a Merkúr sarkvidékein jég található. Hatalmas kiterjedésű jégfoltok az örökké sötét kráterek fenekén. A felszínen gondot okozhatnak, illetve állandó veszélyforrást jelenthetnek a becsapódások. Többek között ezért is a legjobb megoldás a föld alá húzódni. A megfelelően vastag kőzetréteg véd a káros sugárzásoktól, a nagy hőmérséklet-ingadozástól, hőszigetelőként működik. Nem elhanyagolható szempont, hogy a meteoritok ellen is védelmet nyújt. Egy efféle kráter-bázis közelében akár olyan hőmérsékleti körülmények is uralkodhatnak, mint amilyenekkel az Antarktiszon találkozhatunk. Ez lehetőséget adna akár gyalogos felderítésre is. A feladat viszonylag könnyű lenne, a gravitáció a földinek mindössze harmada, a holdinak kétszerese. Ez már elég ahhoz, hogy ne léphessenek fel a súlytalanság káros fiziológiai hatásai. A tudósok a Földön már megalkottak egy olyan futógépet, amelyen állítani lehet a gravitációt. A kísérletekből kiderült, hogy a Holdon legjobb-
Kis mérete és viszonylagos forgási ideje ellenére a Merkúrnak jelentős mágneses van. Ennek ereje a földinek 1,1%-a. Fizikai mérete annyira kicsi, hogy beleférne a Földbe. A mágneses tér szintén kétpólusú, a mágneses pólusok csaknem egybeesnek a forgástengellyel. A mező alakja és erőssége állandó. A Merkúrnak a szó hagyományos értelmében nincs és nem is lehet légköre, A közeli Nap forró sugárzása egész egyszerüen elfújna minden gáz halmazállapotú anyagot a felszínéről. A bolygó átmérője az elmúlt 4,5 milliárd évben közel 4 kilométerrel lett kisebb, ami nem elhanyagolható mértékű változás. A kiváltó ok a lehűlés, mert több hőt sugárzott ki az űrbe, mint amennyit a belső folyamatok meg tudnak termelni. Emiatt enyhén növekedhet a tengelyforgási sebesség is.
Miért menjünk a Merkúrra? ENNYI NEHÉZSÉG mellett miért is lenne érdemes a Merkúron bázisokat építeni? Több előnye is volna. Csillagászati szempontból értelemszerűen itt lenne a legjobb helye egy Nap-obszervatóriumnak. Ez a legközelebbi bolygó, nincs légköre, tökéletesen alkalmas a megfigyelésre. Az égitestre telepített napelemek szinte korlátlan mennyiségben szolgáltathatják az energiát. Ezt többféle módon fel lehet használni, egyes elképzelések szerint akár koncentrált sugárzás (mikrohullám, lézer) formájában a Földre is el lehet juttatni. Szintén nagy jövőt jósolnak a Merkúron az ürbányászatnak. A bolygó kis mérete ellenére viszonylag nagy tömegű. Fémes magja mellett valószínűleg a felszíni fémkészletek is jelentősek lehetnek. (Amikor még azt hittük, hogy mindig ugyanazt az oldalát fordítja a Nap felé, a napos oldalon ólomfolyókat vizionáltak a fantaszták.) A kibányászott ércet napenergiával hevített kohókban olvaszthatjuk ki, és máris rendelkezésre állnak a tiszta fémtömbök.
A nagyobb fényerő miatt a Naprendszert elhagyó napvitorlásokat nem a Földről, hanem a Merkúrról kellene indítani. Ráadásul a napenergiával működtetett lézerek még hosszú ideig képesek hajtani a szerkezetet.
nak bizonyuló szökkenő járás helyett a hagyományos lépés és futás hatékonyabb. Mit lenne érdemes megnézni a Merkúron? A bolygón számtalan olyan felszíni képződmény található, amilyet máshol nem láthatunk a Naprendszerben. A Caloris-medence és a furcsa terület mellett még ott van például a Discovery-párkány. A bolygón több száz kilométer hosszan követhető mély törések vagy lépcsőszerű képződmények találhatók, ezek közül az ismert legnagyobb a Discovery. Magassága több mint 800 méter, hoszsza több mint hatszáz kilométer. Ott vannak még a különleges kráterek és a hatalmas felszíni rianások. A Messenger lefényképezett egy 260 kilométer átmérőjű medencét is, amely kettős gyűrűre emlékeztető szerkezetével a nemrégiben felfedezett Raditladi-medencére hasonlít. Akárcsak a Raditladiban, ebben az új medencében is koncentrikus törésvonalak láthatóak. De vannak titokzatos, pók formájú, repedésekkel körített kráterek. És akkor még nem beszéltünk a rejtélyes világos és sötét foltokról, amelyekre a tudósok még nem képesek magyarázatot adni. Számtalan érdekesség vár a különleges bolygón. Ez csak egy könnyű gondolatkísérlet volt. Szembenéztünk a realitásokkal: a lehetőségekkel, a problémákkal, a veszélyekkel. Mindez csak álom, hiszen még a Holdra sem tudunk eljutni. De az álmok előbb-utóbb valósággá válhatnak. Kovács „Tücsi" Mihály
Alan E. Nourse: Az átkelés
E novellaszerzője kissé máshogy képzelte még a Merkúrt, mint a mai tudomány. De hát nem is a helyszín az elsődlegesen fontos ebben az írásban, hanem a megtörhetetlen emberi akarat.
AMIKOR JAMES B A R O N aznap este betért a Vörös Oroszlánba, fanyalogva fogadta a hírt, hogy korábban keresték. Nem lelkesedett a rejtélyekért, és különben is, volt egy csomó sürgető kérdés, amin el kellett gondolkodnia. Ám amint belépett, a portás odaintegetett neki: - Ezer bocsánat, Mr. Baron. Egy pasas... Nem hagyta meg a nevét, de erősködött, hogy maga tutira beszélni akar majd vele. És hogy nyolcra viszszajön. Baron ujjai az asztallapon doboltak, tekintete a csendes előcsarnokot pásztázta. A közönséges járókelőket - udvariasan, de nyomatékkal - mindig is távol tartották a Vörös Oroszlántól, a törzsvendégek meg nem voltak sokan. Jobbra felfedezett egy csoport távoli ismerőst: andokvidéki hegymászók voltak, legalábbis ketten közülük. Az ajtó mellett ácsorgó férfiban az öreg Balmerra ismert, aki an-
nak idején a Vulkán Kráter magjához vezető út első szakaszát feltérképezte a Vénuszon. Az öreg arcán a felismerés vigyora futott át. Baron kurta biccentéssel viszonozta, majd ismét hátradőlt, és folytatta türelmetlen várakozását az emberre, aki betolakodott az életébe, és indoklás nélkül igényt formált az idejére. Kisvártatva alacsony termetű, őszes férfi vágott át a helyiségen, és letelepedett Baron asztalához. Kicsi volt, sovány is, de szívós felépítésű. Arcvonásaiból ítélve lehetett harminc- vagy akár százéves is, de annyi bizonyos: elcsigázott volt és mérhetetlenül rút. Barnára égett arcát és homlokát csak féligmeddig begyógyult sebhelyek torzították el. Az idegen végre megszólalt: - Örülök, hogy megvárt. Úgy hallom, a Napos Oldalra készül. Baron rámeredt:
- Látom, olvassa a telecsatornákat - felelte hűvösen. - A hír igaz. Megcsináljuk a Napos Oldalt. 1 - Perihéliumnál ? - Naná. Mikor máskor? Az ősz hajú egy pillanatig kifejezéstelenül bámult Baron arcába, majd megfontoltan így szólt: - Attól tartok, ebben téved. Nem fogják megcsinálni. - Maga meg ki a fene, ha szabad érdeklődnöm? - pöccent be Baron. - A nevem Claney - közölte az idegen. Másodpercnyi csönd. - Claney? Peter Claney? -Talált. Baron pupillája kitágult az izgalomtól, dühe nyomtalanul eltűnt: - Ördög és pokol! Hol a fenében bujkált??? Hónapok óta próbálunk a nyomára akadni! - Tudok róla. De azt reméltem, felhagynak a kereséssel meg ezzel az egész őrült ötlettel. - Még hogy felhagyunk a kereséssel! - Baron közelebb hajolt az asztal fölött. - Drága barátom, lehet, hogy már feladtuk a reményt, de a keresést soha! Jöjjön, meghívom egy pohárkára. Rengeteg kérdeznivalóm van. - Ujjai remegve kapaszkodtak az asztallapba. Peter Claney a fejét rázta. - Semmi olyat nem mondhatok, amit hallani szeretne. - Muszáj beszélnie! Maga az egyetlen ember a Földön, aki megpróbált átkelni a Napos Oldalon, és túlélte! Amit a sajtónak kitálalt... az nekünk nem elég. Részletek kellenek. Mi volt a baj a felszereléssel? Hol számolták el magukat? Mik voltak a neuralgikus pontok? - Az asztalon át Claney arca felé bökött. - Ez itt például... Laphámrák? De miért? Valami hibádzott a sisaklemezzel? Netán a szűrőkkel? Tudnunk kell. Ha elmond mindent, elkerülhetünk minden hibát, amin a maguk próbálkozása megbukott... - Tehát tudni akarják, hogy miért buktunk bele? - firtatta Claney. - Naná, hogy tudni akarjuk. Tudnunk kell. - Akkor egyszerű. Azért buktunk bele, mert a lehetetlenre vállalkoztunk. Képtelenek voltunk rá, és maguk is képtelenek lesznek. Nincs az az emberi lény, aki élve átjut a Napos Oldalon. Ha évszázadokig próbálkozik vele, akkor se.
- Hülyeség - jelentette ki Baron kategorikusan. - Mi átjutunk. Claney vállat vont. - Ott voltam, és tudom, mit beszélek. Okolhatja a felszerelést, foghatja az emberi tényezőre - mindkét téren akadtak hiányosságaink. De egy biztos: fogalmunk sem volt, hogy mivel állunk szemben. Maga a bolygó bánt el csúfosan velünk. No meg a Nap. Csak próbálkozzanak, és meglátják, hogy magukkal is el fog bánni. - Velünk aztán soha - erősködött Baron. - No, akkor figyeljen! „Amióta az eszemet tudom, mindig is foglalkoztatott a Napos Oldal", fogott bele Claney az elbeszélésbe. „Tízéves lehettem, amikor Wyatt és Carpenter azt az utolsó kísérletet tette; ha jól emlékszem, 2082-ben történt. Úgy csüggtem a híradásokon, mintha egy trivíziós űrszappanopera epizódjai lettek volna. És majd a szívem szakadt meg, amikor egyszer csak nyomuk veszett. Ma már tudom, hogy mindketten komplett őrültek voltak. Úgy vágtak bele, hogy nem rendelkeztek megfelelő felszereléssel, gyakorlatilag semmit se tudtak a felszíni viszonyokról, nem volt egy szál térképük... száz mérföldnyire se juthattak. Akkor persze fogalmam se volt minderről, és az egész rettenetes tragédiát jelentett a számomra. Ezután történt, hogy felfigyeltem a kutatómunkára, amelyet Sarendon ott fönt, a Félhomány Laborban végzett, és közben a Napos Oldal egyre mélyebbre rágta bele magát a tudatomba, mint egy gyilkos féreg. Úgy esett, hogy az átkelés kísérletének ötlete mégsem tőlem, hanem Mikutától származott. Ismerte Tom Mikutát? Persze, hogy nem. Téved, nem japán: lengyel-amerikai. Évekig a Bolygóközi Szolgálatnál dolgozott őrnagyi rangban, és azután is ragaszkodott ehhez a címhez, hogy lemondott a megbizatásáról. Szolgálati évei alatt járt Armstronggal a Marson, és alaposan kivette a részét a térképezési és földmérési munkából, amelyet az ottani telepeseknek végeztek. Én a Vénuszon találkoztam vele először, öt évig dolgoztunk együtt. A Mato Grosso óta nem volt még egy olyan mocskos terepkutatási feladat. Ő később megpróbálkozott a Vulkán Kráterrel, amivel előkészítette az utat Balmer számára.
Mindig is kedveltem az Őrnagyot. Nagydarab ember volt, hallgatag, hidegvérű. Az a fajta fickó, aki fejben egy lépéssel mindig a többiek előtt jár, és szorult helyzetben is tudja, mi a teendő. Ebben a játékban túl sok a vakmerő szerencsevadász, minden józan ítélőképesség nélkül. Az Őrnagyban mindkettő megvolt. Amellett olyasfajta karizma áradt belőle, amivel képes volt egy rajnyi zabolátlan vadembert olajozott gépezetként működő csapattá gyúrni, és ezer mérföldnyi vénuszi dzsungelen átvágni magát velük. Kedveltem őt, és maradéktalanul megbíztam benne. New Yorkban ért utol. Eleinte közömbös dolgokról beszélgettünk. Egy estét itt töltöttünk a Vörös Oroszlánban, felidézve a régi szép időket. Mesélt a Vulkán-expedícióról meg hogy mennyire szeretné felkeresni Sandersont a Merkúron, a Félhomály Laborban. És hogy mennyivel jobban érdeklik a forró túrák, mint a hidegek. Aztán hirtelen arról kezdett faggatni, hogy mit csináltam a Vénusz óta, meg mik a terveim. - Semmi konkrét - vontam meg a vállam. Miért? Végigmért. - Mennyi a súlyod, Peter? Mondtam: 61 kiló. - Olyan sok? - csodálkozott. - Mindenesetre nem lehet rajtad fölös háj. És hogy bírod a meleget? - Neked aztán tudnod kell - mondtam. - A Vénusz nem éppen jégszekrény. - Úgy értem, az igazi meleget. Kezdtem kapiskálni: - Te valamit forgatsz a fejedben. - Bezonyám. Egy jó forró kiruccanást. - Elvigyorodott. - Kissé talán veszélyeset is. - Aztán merrefelé? - Merkúr, Napos Oldal - közölte az Őrnagy. Füttyentettem, de óvatosságból rákérdeztem: - A féliumnál2, ugyebár? Hátrakapta a fejét. - Ugyan már! Mire mennék vele? Tegyek meg négyezer mérföldet kegyetlen hőségben, hogy aztán az első arrajáró lenyúlja az adataimat, negyvennégy nappal később megcsinálja perihéliumnál, és övé legyen a dicsőség? Azt rnár nem. Magamnak akarom a Napos Oldalt, minden vita nélkül. - Mohó pillantással közelebb
hajolt: - Perihéliumnál akarok menni, méghozzá a felszínen. Aki erre képes, azé a Merkúr. De addig... senkié! Én akarom a Merkúrt... de ehhez segítségre van szükségem. Ezerszer is átfutott már az agyamon a gondolat, de soha nem mentem el odáig, hogy komolyan fontolóra vegyem. És más sem, amióta csak Wyattnek és Carpenternek nyoma veszett. A Merkúr ugyanannyi idő alatt fordul meg a tengelye körül, mint amekkora a Nap körüli keringési ideje, ami azt jelenti, hogy mindig ugyanazt az oldalát fordítja a központi csillag felé. Ettől van az, hogy perihéliumkor a Merkúr Napos Oldalánál nincs forróbb hely az egész Naprendszerben, vagyis csak egy: magának a Napnak a felszíne. Pokoli út lehet. Hogy igazából mennyire pokoli, azt kevesen tapasztalták meg, és egy se jött vissza, hogy el is mesélje. Átkelés magán a Poklon. És mégis, gondoltam, egy nap majd valaki megcsinálja. És amikor ez bekövetkezik, én is ott akarok lenni. A Merkúr északi pólusának közelében álló Félhomály Labor magától értetődően kínálkozott előretolt támaszpontul. Nem volt nagy létesítmény: egy rakétakikötő, azután - mélyen a kéreg alá sülylyesztve - maguk a laboratóriumok és a személyzet lakóhelyiségei, végül a torony, amely a Sanderson által tíz évvel korábban épített napteleszkópnak adott otthont. A Félhomály Laborban persze nem különösebben érdeklődtek a Napos Oldal iránt. A Nap volt Sanderson dédelgetett kedvence; azért is esett a választása éppen a Merkúrra, mert az volt a Naphoz legközelebbi olyan szikladarab, amely egy obszervatóriumhoz alkalmas helyül szolgálhatott. A telep helyszíne is jó választásnak bizonyult. A Merkúron a Napos Oldal hőmérséklete perihéliumkor eléri a 410 °C-ot, miközben az Árnyékos Oldalon meglehetősen tartósan -246 °C körüli hőmérséklet uralkodik. Egyetlen állandó létesítmény emberi személyzete sem élné túl egyik szélsőséget sem. A Merkúr imbolygó forgása következtében a Napos és az Árnyékos Oldal között húzódó félhomályos zóna azonban olyan körülményeket teremt, amelyek jói megközelítik a túlélési hőmérséklet-tartományt
Sanderson a pólus közelében építette meg a Labort, ahol ez a zóna mintegy öt mérföld széles, és a 3 hőmérséklet csak 50-60 fokot ingadozik a libráció függvényében. A napteleszkóp ekkora különbségeket még elvisel, így a Nap a keringési idő nyolcvannyolc napja közül hetvenen tisztán megfigyelhető. Az Őrnagy arra számított, hogy miközben az utolsó előkészületek végett a Laborban táborozunk, Sanderson megosztja majd velünk a Merkúrról és a Napról szerzett tapasztalatait. Így is lett. Szerinte elment a józan eszünk, és ezt kereken meg is mondta, mindazonáltal minden lehető segítséget megadott. Egy egész hetet áldozott Jack Stone eligazítására, aki csapatunk harmadik tagjaként néhány nappal előttünk érkezett a készletekkel és a felszereléssel. Sanderson olyan nyomasztó képet vázolt neki a Napos Oldalról, hogy szegény Jack sűrűn átkozódva fogadott bennünket a rakétakikötőben. Stone ifjoncnak számított - épp csak betölthette a huszonötöt -, de annak idején együtt járták meg az Őrnaggyal a Vulkánt, és könyörgött, hogy vegyük be az expedícióba. Volt egy furcsa érzésem, hogy Jacket nem igazán a bolygófelderítés iránti lelkesedés hajtja, viszont Istenként néz fel Mikutára, és pincsikutyaként követné bárhová. De mindez nem számított nekem, amíg úgy gondoltam, tisztában van azzal, hogy mire vállalkozik. Ebben a játszmában nem kutakodik az ember, hogy ki miért csinálja; a megkérdezett rendszerint annyira zavarba jön, hogy nem lehet értelmes választ kihúzni belőle. Bárhogy állt a dolog, Stone felfogadott három embert a laborból, és mire megérkeztünk, az összes készlet és felszerelés ott állt felsorakoztatva, ellenőrzésre és kipróbálásra készen. Tüstént nekiveselkedtünk. Bőséges anyagi forrásainkból - az Őrnagy sikeresen végigpumpolta a trivíziós társaságokat, sőt még az államkasszából is kidumált némi támogatást - vadonatúj, szuper minőségű felszereléshez jutottunk. Mikuta maga végezte a tervezést és kipróbálást, amihez nem kis segítséget kapott Sandersontól. Négy Bogarunk volt, köztük három a párnázott kerékabroncsos, könnyűszerkezetes típusból, az igazi forróság ellen különleges, ólompáncélzatú motorral ellátva, a negyedik meg egy nagy teljesítményű vontató a szánokhoz.
Az Őrnagy izgatottan futkosott egyiktől a másikig, mint egy kölyök a cirkuszban, és közben odavetette nekünk a kérdést: - Hallottatok már McIversről? - Az meg kicsoda? - érdeklődött Stone. - ő is velünk jön. Remek fickó, odahaza a Földön igazi klasszisnak számit hegymászóként Hozzám fordult: - Te biztos hallottál már róla. Rengeteg kósza hír járta Mclversről; nem voltam oda a boldogságtól, hogy csatlakozik hozzánk. - Afféle fenegyerek, nem gondolod? - Meglehet. A szerencséje és a hozzáértése is megvan. Te hol húznád meg a határt? Mindkettő jól jöhet nekünk. - Dolgoztál már vele? - érdeklődtem. - Nem, de csak nem aggódsz? - Nem igazán. De azért a Napos Oldal nem az a hely, ahol az ember a szerencsére alapozhat. Az Őrnagy felnevetett. - Nem hinném, hogy aggódnuk kellene McIvers miatt. Kezdettől fogva jól megértettük egymást, amikor beavattam a terveimbe. Különben is, túlságosan nagy szükségünk lesz egymásra, ostobaságokra nem jut idő. - Újra a készletek listájára fordította a figyelmét: - Közben nem ártana végeznünk a jegyzékkel meg a csomagolással. Keményen le kell faragnunk a súlyból, és nincs vesztegetnivaló időnk. Sanderson szerint három napon belül neki kell vágnunk. Eltelt két nap, és McIvers még mindig nem volt sehol. Az Őrnagy nem fűzött hozzá megjegyzést, de Stone és én egyre ingerlékenyebbé váltunk. A második napot a Napos Oldal térképeinek tanulmányozásával töltöttük, már amilyenekhez hozzájutottunk. A legjobbnak mondható is meglehetősen vacak volt: olyan nagy távolságról vették fel, hogy az erős nagyítástól az apró részletek kivehetetlen foltokká mosódtak össze. A csúcsok, kráterek meg törések legkiterjedtebb térségeit feltüntették ugyan, de ez volt minden. Csak arra voltak jók, hogy nagy vonalakban megtervezhessük az útvonalat. - Látjátok itt ezt a részt? - bökött az Őrnagy a térkép egyik pontjára, amint mindhárman ott
tipródtunk a falitábla körül. - Sanderson szerint többnyire nyugalomban van. De délre meg nyugatra, itt... meg itt, elképzelhető némi mozgás. Ebben a körzetben a szeizmografikus nyomvonalak erős aktivitásra, vulkanikus tevékenységre és felszín alatti elmozdulásokra engednek következtetni, ami az Egyenlítő felé haladva csak egyre rosszabb lesz. Stone helyeselt. - Sanderson említette, hogy a felszíni réteg arrafelé valószínűleg állandó mozgásban van. Az Őrnagy vállat vont. - Alattomos egy vidék, az tuti. És csak úgy úszhatjuk meg, ha a Sark felé kerülünk, ami több nap időveszteség, ráadásul semmi garancia, hogy nyugaton kisebb mértékű az aktivitás. Esetleg... egy kis részét elkerülhetjük, ha találunk egy átjárót valahol itt, ezen a vonulaton át, aztán élesen keletnek fordulunk... Úgy tűnt, minél többet rágódunk a problémán, a lehetséges megoldás annál messzebb kerül. Mindannyian tudtunk működő vulkánokról a Napos Oldalon - ami azt illeti, az Árnyékos Oldalon is akadtak, mindenesetre ott a felszíni aktivitás jelentősen lelassult, és az előfordulási helyei is jól behatárolhatóak voltak. Komoly gondot okozott a Napos Oldal légköre is. Létezett valamicske atmoszféra meg egyfajta állandó légköri áramlat az Árnyékos Oldal felé, de nem sok. A könnyebb gázok évezredekkel azelőtt elérték a szökési sebességet, és elillantak az űrbe a Napos Oldalról, némi szén-dioxidot és nitrogént, nyomokban néhány fajta nagyobb fajsúlyú gázt hagyva maguk után. Volt viszont kéngőz, széndiszulfid, kén-dioxid bőséggel. Az Árnyékos Oldal felé tartó és annak felszínén lecsapódó légköri áramlat elegendő vulkáni hamut vitt magával ahhoz, hogy a mintákból Sanderson felmérhesse a Napos Oldalon lezajló talajemelkedések mélységét és természetét. A dolog trükkje abban állt, találunk-e olyan átjárót, amely a legmesszebbre kerüli az ilyen talajemelkedéseket Mindent számba véve, csak karcolgattuk a valóság fél-
színét. Egyetlen mód volt kitapasztalni, hogy mi zajlik arrafelé: ha odamegy az ember. A harmadik napon végre McIvers is befutott egy vénuszi teherrakétán. Mint kiderült, néhány órával lekéste azt a járatot, amellyel az Őrnagy és én érkeztünk, ezért a Vénusznak vette az irányt, hátha ott könnyebben kap fuvart. Nem úgy festett, mint aki túlságosan zavartatja magát emiatt. Mintha számára ez volna a dolgok normális rendje, ami körül semmi értelme patáliát csapni. Magas, nyúlánk férfi volt, korán őszbe csavarodó, hosszúra lenőtt, hullámos hajjal, a hegymászókéra jellemző, félig lehunyt, álmatag, már-már közömbös pillantású szemmel, amely azonban hirtelen éberségre tud váltani. Egy percig sem maradt nyugton: folyamatosan mozgásban volt, matatott a kezével, be nem állt a szája vagy járkált fel s alá. Az Őrnagy szemmel láthatóan nem akarta erőltetni a késés témáját. Akadt elég tennivalónk, így egy órával később már mindannyian a túlnyomásos ruhák végső kipróbálásával foglaltuk el magunkat. Estére Stone és McIvers már sülve-főve együtt voltak, és minden készen állt a kora reggeli induláshoz." - És ezzel követték el az első nagy hibát - csapott le Baron, aki éppen végzett az italával, és intett a pincérnek, hogy hozhatja a következő kört. Peter Claney felvonta a szemöldökét. - Mármint Mclversszel? - Nyilvánvaló. Claney vállat vont, és lustán körbepillantott a kicsinyke asztalokkal teli, csendes helyiségen. - Az efféle túrákon mindig hemzsegnek a fura alakok. Lehet, hogy a legjobbak első pillantásra nem éppen a legbizalomgerjesztőbbek. Abban a pillanatban mindenesetre nem a személyiségzavarok voltak a legfőbb gondunk. Legfőképpen a felszerelés miatt aggodalmaskodtunk, utána következett az útirány. Baron helyeslően biccentett. - És milyen ruháik voltak?
- A létező legjobban szigetelt ruhák - közölte Claney. - A belső bélésük egyfajta üvegszálas anyagból készült, ami kiküszöbölte az azbeszt nehézkességét, és mindegyikbe be volt építve a hűtőegység és az oxigénpalack, amelyet nyolcóránként töltöttünk fel a szánokról. A ruhák külső felületét fényvisszaverő, monomolekuláris krómréteg borította, amitől csillogtunk-villogtunk, mint a karácsonyfa. Alatta pedig fél hüvelyk vastag holttér következett, túlnyomásos levegővel kitöltve. Meg persze egy csomó hőelem vészjelzőnek. 410 °C-on nem kell sok idő, hogy hamuvá égjen az ember, ha a ruha valahol meghibásodik. - Hogy állt a helyzet a négy Bogárral? - Természetesen azok is szigeteltek voltak, de ami a lehetséges védelmet illeti, nem nagyon számoltunk velük. - Nem számoltak velük! - tört ki Baronból. - De hát miért nem? - Mert tudtuk, hogy folyton ki-be mászkálunk majd. Gondoskodnak ugyan a mozgékonyságunkról, tárolóhelyül szolgálnak, de az előrenyomuláshoz sokat kell gyalogolni. - Keserű vigyorral hozzátette: - Ami azt jelentette, hogy egy hüvelyknyi üvegrost és fél hüvelyknyi levegöréteg választ el minket egy olyan felszíni hőmérséklettől, amelyen az ólom úgy forr, mint a víz, a cink gyakorlatilag megolvad, az árnyas üregekben a kéntócsák meg úgy fortyognak, mint zabkása a tábortűzön. Baron belekóstolt az italába, majd visszahelyezte az asztalra, öntudatlanul újra és újra végigsimítva a pohár hűvös, párás üvegén. - Folytassa csak! - sürgette Claneyt. - Sikerült menetrend szerint elindulni? - Hát persze - mondta amaz -, menetrend szerint indultunk el, abban nem volt hiba. Csak éppen nem teljesen menetrend szerint érkeztünk meg, mindössze ennyi történt. De várjon, mindjárt rátérek. „A Félhomály Labortól egy délkeletnek tartó útvonalon indultunk el, és harminc napunk volt arra, hogy
a Napos Oldal középpontjáig eljussunk. Ha sikerül napi átlagban hetven mérföldet megtennünk, a Középpontot éppen perihéliumnál érhetjük el, amikor a Merkúr pályája a legközelebb esik a Naphoz; a bolygónak a legforróbb időszakban nincsen ennél melegebb pontja. Induláskor a Nap irdatlan, sáfrányszínű gömbként függött a látóhatár fölött; kétszer akkorának látszott, mint a Földről nézve. És ez a gömb napról napra egyre nagyobb és vakítóbban fehér lesz, mind jobban felforrósítva a felszínt. Ráadásul a Középpontot elérve még mindig csak félúton járunk majd, és további kétezer mérföldes út vár ránk a másik félhomályos zónáig a túloldalon. Úgy volt, hogy az indulásunkat követő mintegy hatvan nap múltán Sanderson ott fog várni ránk a Labor felderítőkompjával. Nagy vonalakban ezt terveztük el. Rajtunk állt, hogy megcsináljuk azt a napi hetven mérföldet, akármekkora a forróság, akármilyen a terep, amelyen keresztül kell vágnunk. Mindannyian tudtuk: a legkisebb kitérő is veszélyekkel és időveszteséggel járhat, a legcsekélyebb késedelem az életünkbe kerülhet. Indulás előtt egy órával az Őrnagy részletes eligazítást tartott. - Peter, te mész az élen az egyik Bogárral, a kicsivel, amit lecsupaszítottunk neked. Stone és én mintegy száz méterrel hátrébb, két oldalról támogatunk. McIvers, tied a vontató a szánokkal, ezért a te útvonaladat nagyon pontosan ki kell jelölnünk. Peter feladata lesz, hogy bármely adott ponton kiválassza a megfelelő útirányt. Ha a legkisebb kétség merül fel egy útszakasz biztonságos voltát illetően, előbb közösen felderítjük gyalogosan, mielőtt megkockáztatjuk, hogy ráhajtunk a négy Bogárral. Minden világos? McIvers és Stone összenézett, aztán McIvers kibökte: - Jackkel pont fordítva terveztük. Nála lennének a szánok, ami nekem nagyobb mozgékonyságot nyújtana. Az Őrnagy éles pillantást vetett Stone-ra.
- Te mit szólsz ehhez, Jack? Stone rándított egyet a vállán. - Nekem tökmindegy. Mac akarta, hogy... McIvers türelmetlenül intett. - Hagyjuk! Csak jobban szeretek mozgásban lenni. Számít ez valamit? - Nem hinném - egyezett bele az Őrnagy. - Akkor te jössz velem Peter másik oldalán, rendben? - Hát persze. - McIvers beszívta az alsó ajkát. Na és ki csinálja a terepfelderítést? - Ha jól vettem ki, én - kapcsolódtam be. - Ezért akartuk, hogy a vezető Bogár a lehető legkönnyebb legyen. Mikuta egyetértően bólogatott. - Igy van. Peter Bogaráról mindent leszedtünk, csak a váz meg a kerekek maradtak. De McIvers csak a fejét rázta. - Én az előretolt terepfelderítésre gondolok. Kell valaki, aki messze elöl halad, legalább négy-öt mérföldnyire, és kiszúrja a nagyobb repedéseket meg aktív felszíni változásokat. Nem gondoljátok? - Az Őrnagyra bámult. - Honnan tudjuk, hogy nem tartunk éppen egy szakadék felé, ha nem küldünk valakit előre? - Erre valók a térképek - vetette ellen az Őrnagy élesen. - Méghogy a térképek! Én az apró részletekről beszélek. Az általános topográfiai jellemzők miatt nem kell aggódnunk. De a kisebb törések, amelyek a képeken nem kivehetőek, az életünkbe kerülhetnek! - Feldúltan odébb lökte a térképlapokat. - Hallgassatok ide! Hadd menjek előre felderítőnek az egyik Bogárral, öt mérfölddel, legfeljebb tízzel a menetoszlop elé! Miközben a biztos, szilárd talajon maradok, közelről tudom pásztázni a területet, és rádión visszaszólok Peternek, hogy merre kerülje ki a repedéseket. Aztán... - Nem kockáztatunk - vágott közbe az Őrnagy. - De miért nem? Napokat takaríthatnánk meg! - Nem érdekel, mennyi időt takaríthatnánk meg. Együtt maradunk. Amikor elérjük a Középpontot, eleven embereket akarok magam körül. Ez azt jelenti, hogy folyamatosan látótávolságon
belül maradunk. Minden hegymászó tudja, hogy csapatban mindenki nagyobb biztonságban van, mint egy magányos ember... és ez bárhol, bármikor igaz. McIvers rámeredt, arca vöröslött a méregtől. Aztán mogorván biccentett. - Rendben. Ha te mondod. - Mondom, és úgy is gondolom. Semmi hősködés. Együtt fogjuk elérni a Középpontot, és az egész átkelést is együtt is fejezzük majd be. Értve vagyok? McIvers bólintott. Mikuta Stone-ra, majd rám nézett, és mi is bólintottunk. - Na azért - szögezte le. - És most, hogy ilyen szépen rendbe tettük a dolgokat, el is indulhatnánk. Nagy volt a forróság. Ha valaha kihull is az emlékezetemből egy-egy részlet arról az utazásról, soha, de soha nem fogom elfelejteni a roppant sárga Napot, mely szünet nélkül, mérföldről mérföldre mind forróbban tűzött le ránk. Tudtuk, az első napokban lesz a legkönnyebb, és persze frissen, kipihenten vágtunk neki a Félhomály Labortól délkeletre húzódó, egyenetlen talajú szurdoknak.
Én indultam elsőként. A vállam fölött visszapillantva láttam az Őrnagy és McIvers járművét mögöttem kúszni; párnázott kerekein a két Bogár könnyedén vette az akadályokat a döcögős talajon. Stone mögöttük haladt, maga után vonszolva a szánokat. Még a földi nehézkedés alig egyharmada mellett is kezdetben erőlködnie kellett a nagy vontatónak, míg a szántalpak utat nem vájtak maguknak a völgyet borító, pehelykönnyű vulkáni hamurétegben. Az első húsz mérföldön még ösvényt is találtunk, amit követhettünk. Szememet a nagy polaroid távcsőre tapasztva ki tudtam venni a Napos Oldal peremvidékébe behatoló nyomvonalat, amelyet még az első kutatócsoportok vájtak. Néhány óra elteltével azonban magunk mögött hagytuk Sanderson kicsiny, előretolt obszervatóriumát, és a nyomok megszakadtak. Szűz területen jártunk. A Nap már kezdett égetni. Az odakint töltött első napokban nem annyira éreztük, inkább láttuk a hőséget. A hűtőegységek jóvoltából bőrünket kellemes, 24 °C-os hőmérséklet simogatta a ruha belsejében, de a szemünk tűző
Napot és barnára sült sziklákat közvetített, amitől valahogy becsavarodtak az idegpályáink. Ömlött rólunk az izzadság, mint egy túlfűtött kemencében. Nyolc órát vezettünk, ötöt aludtunk. Valahányszor elérkezett a pihenés ideje, négyzet alakban leparkoltuk a négy Bogarat, sebtiben kifeszítettünk egy könnyű alumínium napellenzőt, és alá heveredtünk a porba, kövekre. A napellenző hatvanhetven fokkal vitte lejjebb a hőmérsékletet, bármilyen csekély volt is ez a segítség. Aztán kiszolgáltuk magunkat az első szánon tárolt élelmiszerkészletből: tubusból szopogattuk a fehérjét, szénhidrátot, zselatint, vitaminokat. Az Őrnagy vasszigorral adagolta a vizet, máskülönben egy hét leforgása alatt vesebajossá vedeltük volna magunkat. Mindamellett állandóan, szünet nélkül szomjaztunk. Hogy mitől, arról a fiziológusokat és pszichiátereket kellene megkérdezni, ők bizonyosan fél tucat magyarázattal tudnának szolgálni. Mi pusztán a szomjúság meglétével törődtünk.
Emiatt az elsö néhány pihenő alkalmával nem tudtunk aludni. Szemünk a fényszűrők ellenére is égett, mindannyiunkat iszonyatos fejgörcs gyötörte, de képtelenek voltunk kialudni magunkból a fájdalmat. Csak gubbasztottunk körben, egymásra meredve. Aztán McIvers előjött azzal, milyen isteni lenne egy pohát sör, és ettől mindannyian készen voltunk. A saját nagymamánkat is meggyilkoltuk volna egy üveg jégbe hűtött sörért. Néhány vezetési ciklussal a hátam mögött kezdtem kiismerni magam a kormánykeréknél. Egy olyan pusztaság mélye felé haladtunk, amelyhez képest a földi Halál Völgye - japán rózsakert. A szurdok aljában irdatlan, napszítta repedések ásítottak, kétoldalt feketés sziklakiszögeilésekkel; a levegőt kénporból és kénes gőzökből összeálló, alig látható sárgás köd töltötte be. Tűzforró, kopár lyuk volt ez, nem embernek való, de a kihívás erejét szinte tapintani lehetett. Ezen a tájon még soha senkinek nem sikerült átkelni, és életben maradni. Aki csak megpróbálta, kegyetlenül megbűnhődött. De a
pusztaság ott volt, csalogatott: nem lehetett mit tenni, át kellett menni rajta. És nem ám a legkönnyebb körülmények között! Dehogy. Hanem a legnehezebb úton-módon: a felszínen, keresztül mindenen, amit csak e pokoli föld kiokádhatott magából, és a lehető legszörnyűségesebb időszakban. Tisztában voltunk azzal, hogy magát a vidéket már korábban meg lehetett volna hódítani - ha nincs ott a Nap. Volt már alkalmunk megküzdeni az abszolút hideggel, és győztünk. De ehhez hasonló forrósággal megküzdeni és győzni - még soha senkinek nem sikerült. A Napos Oldalt érdemesnek látszott megpróbálni. Egyszerű a képlet: vagy elkapjuk, vagy az kap el minket. Az említett első vezetési ciklusok során rengeteg új ismerettel gazdagodtam a Merkúrról. Száz mérföld megtétele után a szurdoknak vége szakadt: egy délnek és keletnek húzódó, csipkézett kráterek alkotta, lejtős hátságra jutottunk ki. A Merkúron negyven évvel azelőtt végrehajtott első leszállás óta ez a térség semminemű aktivitást nem mutatott, de túlnan aktív vulkánkúpok meredeztek. A kráterek szünet nélkül pöfékelték sárgás gőzeiket, oldalukat sűrű hamu borította. Nem érzékeltünk légmozgást, de tudomásunk volt arról, hogy a bolygó felszínén hatalmas, kontinensnyi áramlatokban forró, kénes szelek söpörnek végig. A talajt kikezdeni mindenesetre nem bizonyultak elég erősnek. A kráterek fogazott peremű mélyedésekből, irdatlan sziklatornyok és kőgörgeteghalmok közül nyújtóztak az égnek. Alant a kéreg alól elősistergő gázoktól füstös, végeláthatatlan síkság terült el sárgán. Mindent elborított a szürke por: szilikátok es sók, horzsakő és mészkő és gránit hamuja, kitöltve hasadékokat és lankákat, hogy puha, alattomos felszínére csalogassa a Bogarak légpárnás abroncsait Megtanultam olvasni a talajból, a por besüppedéséből felfedezni a rejtett repedéseket; rájöttem, hogyan különböztessem meg a járható vetődést a járhatatlan vágattól. Időről időre csikorogva befékeztük a négy Bogarat, hogy könnyű
rézkábellel egymáshoz kapcsolódva, gyalogosan derítsünk fel egy-egy szakaszt, míg az ásás, néhány lépés előre, újabb ásás ciklusai során meg nem győződtünk arról, hogy a felszín elbírja a gépeket. A kegyetlen munka után kimerülten zuhantunk álomba, de azért - legalábbis eleinte - minden simán ment. Nekem úgy tűnt, túlságosan is simán, és mintha a többiek is így vélekedtek volna. McIvers nyughatatlan természete kezdett az idegeinkre menni. A pihenés időszakaiban és vezetés közben is megállás nélkül tocsogott: ontotta magából az aranyköpéseket, elmés aforizmákat és az állandó ismétlésektől elkoptatott vicceket. Rákapott, hogy oldalirányban kisebb kitérőket tegyen, sohasem messze, de minden alkalommal egy kicsivel távolabbra merészkedve az előzőnél. Jack Stone viselkedése homlokegyenest ellenkező irányban fordult meg: minden megállással csendesebb, zárkózottabb, aggodalmasabb lett. Ez nem tetszett nekem, de úgy képzeltem, idővel túl lesz rajta. Magam is épp eleget aggodalmaskodtam, csak ügyesebben titkoltam a többiek elől. És a Nap minden egyes mérfölddel hatalmasabb lett és fehérebb és tüzesebb, s egyre magasabbra emelkedett az égen. Ultraibolya napellenzők és fényszűrők nélkül egyszerűen megvakultunk volna; még így is szüntelenül fájlaltuk a szemünket, a nyolcórás etapok végére pedig elviselhetetlenül viszketett és bizsergett az arcunkon a bőr. Mindamellett McIvers egyik kis kirándulása volt az, amely elnyűtt idegrendszerünkre az utolsó előtti csapást mérte. Az útvonalunktól nyugatra húzódó kanyon egyik oldalsó bevágásában haladt, és már éppen kezdtük szem elől téveszteni a felszálló hamufelhőben, amikor a fülhallgatón át meghallottuk éles kiáltását. A torkomban dobogott a szívem, miközben sietve megfordultam a Bogárral, és a távcsövön át sikerült felfedeznem, amint a járműve tetejéről kétségbeesetten hadonászik. Az Őrnagy meg én nekilódultunk, és teljes sebességgel dübörögtünk feléje a mély völgyszorosban, miközben
lelki szemeink elé ezrével tolultak a borzalmasnál borzalmasabb képek... Amikor ráleltünk, szobormereven állt, és lefelé mutatott a szurdokba, most először megszólalásra képtelenül. A mélyben egy Bogár roncsa hevert, elavult, félhernyótalpas típus, amiket már évekkel azelőtt kivontak a forgalomból. Szorosan beékelődött egy sziklahasadékba, egyik tengelye eltörött, a kocsiszekrény közepe táján széles hasadék, maga a jármű félig egy sziklaomlás alá temetve. A géptől három-négy méterre két szigetelt ruha hevert, az üvegrost sisakok szemellenzője mögül fehérlő csontok villantak elő. A saját Napos Oldal-i átkelésük során Wyatt és Carpenter eddig jutott el." „Az ötödik vezetési ciklusnál tartottunk, amikor a terep kezdett átalakulni körülöttünk. Ugyanolyannak látszott, de időről időre másmilyennek éreztük. Kétszer is kipörögtek alattam a kerekek, a motor tiltakozó felbődülései közepette. Aztán egész váratlanul megzökkent a jármű, mire én sebességbe kapcsoltam a motort, de nem történt semmi. Láttam, amint a szürke anyag sűrűn, tapadósan körülszivárogja a kerékagyakat, majd a kipörgő kerekektől gőzölgő köpetként fröccsen szerteszét. Abban a pillanatban, hogy a kerék engedni kezdett, tudtam, mi történik velem, és néhány percre rá már hozzá is voltam láncolva a vontatóhoz, amely aztán hátrafelé kirángatott a mocsárból. Szakasztott úgy nézett ki, mint a sűrű, szürke iszap, leszámítva, hogy ez a gödör olvadt ólommal volt teli, amely vékony hamuréteg alól gőzölgött elő. Ezután még óvatosabban választottam meg az útvonalat. Olyan területre jutottunk ki, amely nemrégiben lezajlott felszíni mozgások nyomait mutatta; ez volt ám az alattomos terep! Azon kaptam magam, hogy fohászkodom: bárcsak az Őrnagy áment mondott volna McIvers javaslatára az előretolt felderítést illetően. Az egyedül dolgozó felderítő számára talán veszélyesebb lett volna, így viszont vakon haladtam, és ez cseppet sem volt ínyemre. Csak egyszer döntsek rosszul, és mindannyian elsüllyedünk. Nem mintha akkor sokat gondoltam volna a többiekkel. Saját magamat féltettem, de piszkosul. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ha már valakinek kockára kell tennie az életét, inkább McIvers legyen az. Tudtam, mindez
nem vall egészséges gondolkodásra, mégsem bírtam kiverni a fejemből. Az emberpróbáló etap utáni pihenő alatt csak hánykolódtunk. Visszaülve a Bogarakba, még lassabban haladtunk tovább; oldalkitérőkkel nyomultunk előre a széles fennsíkon, tátongó hasadékok sorát kerülgetve, hogy a kacskaringók révén üggyel-bajjal szilárd talajon tartsuk a járműveket. A kőzethasadékokból szállongó sárgás ködben nem láttam messzire, így történhetett, hogy amikor végre megpillantottam magam előtt azt az éles metszésvonalat, ahol a felszín vagy két méter mélységbe zuhant, már oda is értem. Felkiáltottam, hogy a többieket megállásra késztessem, majd előrearaszoltam a hasadékhoz, hogy átkandikálhassak a peremén. Mély volt és széles. Balfelé hajtottam úgy ötven métert, majd vissza az eredeti pontra. Egyetlen olyan helyre bukkantam, ahol az átkelés lehetségesnek látszott. A hasadék egyik szelvénye fölött valami szürke kőzetből álló, hosszú, keskeny sziklapárkány - afféle természetes rámpa - ívelt át meredeken lefelé. Miközben a ráhajtást fontolgattam, a Bogár alatt megremegett a felszíni kéreg, és láttam, amint a sziklapárkány néhány lábnyit elmozdul. A fülhallgatómban megszólalt az Őrnagy. - Mit szólsz hozzá, Peter? - Nem is tudom... Mintha görkorcsolyán állnék - szóltam vissza. - És mi van azzal a sziklapárkánnyal? Haboztam. - Halálra rémülök tőle. Őrnagy, jobb lesz, ha visszafordulunk, és keresünk egy másik kerülőt. Valaki megbotránkozva felbődült a fülemben, aztán azt láttam, hogy McIvers járműve dülöngélve előrelendül, majd - az autóversenyzőként összegörnyedt Mclversszel a kormány mögött - gyorsuló tempóban elhúz mellettem, egyenesen a szürke sziklapárkány felé. A kiáltás elakadt a torkomban; hallottam, hogy az Őrnagy nagy levegőt vesz, és ráüvölt. - Mac! Azonnal állj meg, te őrült! - És már láttam is, hogy McIvers Bogara kamiondübörgéssel a sziklapárkányra hajt. Az megrázkódott a felszínébe harapó abroncsok alatt, és egy szörnyűséges pillanatig úgy tűnt, kisiklik a jármű alól. De ekkorra a Bogár, hatalmas
porfelhőt kavarva, rnár át is ért, és McIvers vidám bömbölése betöltötte a hallójárataimat - Gyertek bátran, ólommadárkáim, elkap a bácsi! A fülhallgatón át nyomdafestéket nem tűrő mondattöredékek jutottak el hozzám, miközben az Őrnagy mellém húzódott, óvakodva feldöcögött a sziklapárkányra, és áthajtott a túloldalra. - Lassan csináld, Peter! Aztán segíts Jacknek a szánokkal! - utasított pengeéles hangon. Tíz percre rá mindannyian a hasadék túlpartján parkoltunk. Az Őrnagy megvizsgálta a menetoszlopot, majd ráförmedt McIversre: - Ez volt az utolsó húzásod. A legközelebbinél odakötözlek egy sziklához, és otthagylak. Megértened? Csak még egyszer... McIvers prüszkölt a felháborodástól. - Az istenfaját! Ha Claneyn múlik, örök időkig itt dekkolunk! A vak is látta, hogy az a párkány elbír minket. - Láttam, hogy elmozdul! - vágtam vissza. - Jól van, na, te sasszemű. Minek ez a nagy hűhó? Átjutottunk vagy sem? Én amondó vagyok, ha keresztül akarunk vergődni ezen a tetves poklon, szedjük össze a bátorságunkat, és használjuk is néha! - A józan megfontolás sem árthat - förmedt rá az Őrnagy. - Na jól van. Guruljunk tovább! De ha azt hiszitek, hogy vicceltem, csak tegyetek próbára! - Hagyta, hogy ezen egy kicsit elrágódjunk, aztán újra felsorakozott mögém. Pihenőnél senki se hozta szóba az esetet, de amikor rnár arra készülődtem, hogy elvackolódjam alváshoz, az Őrnagy félrevont. -Aggódom. - McIvers miatt? Ugyan rnár. Nem olyan nagy vagány, mint amilyennek mutatja magát. Csak türelmetlen. Már jó száz mérföldnyit elúsztunk a tervvel, és észveszejtően lassan haladunk előre. Az utolsó ciklusban összesen ha negyven mérföldet csináltunk. De az Őrnagy rázta a fejét. - Nem McIvers, hanem a fiú miatt
-De hát mi a baj Jackkel? -Nézz csak rá! Stone reszketett. A vontatónál hevert - félrehúzódva tőlünk, többiektől - a hátán, de nem aludt. Minden ízében görcsösen remegett. Láttam, hogy a marka egy kiugró sziklára kulcsolódik. Odaballagtam, és letelepedtem mellé. - Megkaptad a vízadagodat, ugye? Nem válaszolt, csak remegett tovább. - Ugyan rnár, fiú! - nyugtattam. - Hát mi a baj? - Kurva meleg van. - A szavak úgy buktak ki belőle, mintha fuldokolna. - No, az már igaz. De ettől még nem kell úgy felhúznod magad. Mindannyian jó kondiban vagyunk. - Egy frászt! - förmedt rám. - Kibaszottul szar kondiban vagyunk, ha engem kérdezel És nem fogjuk megcsinálni, ugye tudod? Az az őrült... mindannyiunkat ki fog nyírni! - Már úgy bőgött, mint egy csecsemő. - Be vagyok szarva... Nekem nem kellene itt lennem... és annyira félek... Az Isten szerelmére, hát mi a frászt akarok bizonyítani ezzel? Hogy valami hős vagyok, vagy mi a rosseb? Annyira félek...! - Figyelj rám! - próbáltam szuggerálni. Mikuta is fél. Én is félek. És akkor mi van? Megcsináljuk, meglásd. És senki se akar hős lenni. - Persze, csak a Stoney fiú - gúnyolódott keserűen. Megrázkódott, kurta nevetést hallatva. Szép kis hős, mi? - Meg fogjuk csinálni - ismételtem nyomatékosan. - Ja. Persze - szúrta oda, mintegy lezárva a beszélgetést. - És bocs. Már jól vagyok. Átfordultam a másik oldalamra, de figyeltem, amíg teljesen elcsendesedik. Aztán megpróbáltam elaludni, de nem nagyon sikerült Nem tudtam kiverni a fejemből azt a sziklapárkányt. A külleméből első pillanattól fogva sejtettem, mi az: egyfajta ,,cinkcsuszamlás", amelytől Sanderson annyira óvott. Egy széles lemez csaknem színtiszta cinkből, amely fehéren izzó állapotban nemrégiben lökőd-
hetett fel a mélyebb talajrétegekből, és most csak arra vár, hogy az oxigén vagy a kén szétmarja. Eleget tudtam a cinkről ahhoz, hogy biztos lehessek benne: ilyen magas hőmérsékleten olyan törékennyé válik, mint az üveg. Kockáztass, és az egész lemez úgy roppan ketté, mint a kiszáradt fenyődeszka. Nem McIversen múlott, hogy most nem így történt. Öt órával később újra a kormánynál ültünk, de alig valamit haladtunk előre. A göcsörtös felszín szinte átjárhatatlanná vált. A fennsíkot léptennyomon éles sziklakiszögellések szakították meg; párkányok morzsolódtak porrá a kerekek puszta érintése nyomán; hívogatóan tágas kanyonok ólommocsárnak, kénnel teli gödörnek bizonyultak. Tucatszor kellett kikászálódnom a Bogárból, és a csizmám sarkával vagy vashegyű botommal döfködve, kitapogatnom magam előtt a gyanús részeket. Valahányszor erre kényszerültem, McIvers felbukkant a hátam mögül, eszetlenül rohangált előttem, majd kivörösödve, levegő után kapkodva mászott vissza a járművébe, hogy csatlakozzon gyötrelmes vánszorgásunkhoz egy újabb egy-két mérföldes szakaszon. Egyre inkább szorított minket az idő, és ezt McIvers mindannyiszor az orrom alá is dörgölte. Hat vezetési ciklus alatt mindössze háromszázhúsz mérföldet tettünk meg, ami azt jelenti, hogy legalább száz mérfölddel elmaradtunk a tervtől. - Nem fogjuk megcsinálni - lamentált McIvers, magából kikelve. - Ha így haladunk, a Nap már távolodni fog a bolygótól, mire a Középponthoz érünk... - Baromian sajnálom, de ennél gyorsabb menetre nem vállalkozom - szögeztem le. Kezdtem bepipulni. Tudtam, mire pályázik, de nem volt bátorságom megengedni neki. Már így is halálra rémültem attól, ahogy a Bogárral azokon a párkányokon előrenyomultam, de közben tudtam: legalább még én hozom a döntéseket. Engedjük csak McIverst az élre, és nyolc óráig se húzzuk. Idegileg semmi esetre sem bírnánk, még ha a gépek képesek is lennének rá. Jack Stone felpillantott az alumínium térképlapokból. - Száz mérfölddel odébb egy könnyebb szakaszhoz érünk - jelezte. - Talán lesz néhány napunk arra, hogy behozzuk a lemaradást.
Az Őrnagy egyetértett vele, de McIvers képtelen volt kordában tartani a türelmetlenségét. Ügy bámult a Napra, mintha valami személyes haragot táplálna ellene, és dühödten dobogott fel s alá a napellenző árnyékában. - Naaagyszerű - húzta a szót gúnyosan. - Már ha egyáltalán eljutunk odáig. Ejtettük a témát, de amikor a következő etaphoz beszállni készülődtem a járművembe, az Őrnagy megállított. - Ez a marha még szétrobban nekem, ha nem gyorsulunk fel egy kicsit, Peter. Azt semmiképpen nem engedhetem, hogy ö menjen elöl, de abban igaza van, hogy jobb időket kéne teljesítenünk. Azt szeretném, ha észnél maradnál, de egy kicsit megszorongatnád a szerencsét, oké? - Megpróbálhatom - mondtam kelletlenül. Mikuta lehetetlent kívánt, és ezt maga is tudta. Egy hosszú, lejtős szakaszon ereszkedtünk lefelé, amely összevissza csúszkált-görbült alattunk, mintha a felszíni kéreg olvadt kőzetrétegen ringatózna. A lejtőt - mint valami kőhordalékból és fémzúzalékból álló, végtelenbe nyúló gleccsert - porral és cinklemezekkel félig fedett, kiterjedt rianások szabdalták. A kinti hőmérséklet 286 °C volt, és egyre emelkedett. Nem lehetett helye a fejetlen kapkodásnak. Én azért mindent megpróbáltam. Tucatnyi ingatag átjárón vergődtem át, tükörsima cinklemezeken végigaraszolva, majd veszélyesen átbillenve a peremen. Egy ideig minden könnyedén ment, és sikerült jól haladnunk. Kijutottunk egy sík, törésmentes szakaszra, és végre begyújthattuk a rakétákat. Aztán váratlanul a fékre kellett taposnom, majd hatalmas porfelhőt kavarva, nagy rándulással megálltam. Így is túl messzire mentem azonban. Valami szürke anyag formálta, széles, sík felületű lemezen voltunk; elsőre tömörnek tűnt, amíg a szemem sarkából meg nem pillantottam alant a rianást. Egy előrenyúló párkány feküdt alattam, amely a hirtelen megállás okozta rándulástól hevesen megremegett. McIvers hangja belereccsent a fülembe: - Mi a fene van már megint, Claney? - Vissza! - ordítottam. - Ez nem bír el minket! - Innen elég szilárdnak tűnik.
- Most nincs idő vitára! Vékony, mint az ostya. Össze fog roppanni! Azonnal forduljatok vissza! Araszolva megindultam hátrafelé a párkányon. Hallottam McIvers káromkodását, aztán láttam, ahogy elkezd a Bogárral kifelé kúszni a sziklapadon. Semmi gyors vagy vigyázatlan mozdulat: kisebb porfelhőt kavarva maga mögött, ezúttal óvakodva haladt. Megkövülten figyeltem, a vér dübörgött a fejemben. Olyan forróság öntött el, hogy alig kaptam levegőt, és csak néztem, ahogy túljut rajtam, és megy tovább, egyre tovább... Úgy sejtem, előbb éreztem, mint láttam a roppanást. Saját járművem émelyítő billegésbe fogott, miközben a sziklapadon hosszú, sötét repedés nyílt keresztben, és egyre tágult. Aztán a párkány elkezdett felegyenesedni. Sikoltás hangzott, McIvers Bogara meg emelkedett, egyre emelkedett, végül a sziklatörmelék és szakadó fém mennydörgő robajával a szakadékba zuhant. Egy teljes percig, úgy hiszem, csak meredtem magam elé, mozgásra képtelenül, míg meg nem hallottam |ack Stone nyöszörgését és az Őrnagy kiáltozását: - Claney! Semmit sem látni... Mi történt? - Rászakadt az egész, az történt! - ordítottam vissza. Sebességbe tettem a motort, és előrekúsztam a sziklapad frissen támadt, töredezett pereméhez. Nyomát sem láttam a Bogárnak a tátongó szakadékban, a por még mindig hullámokban gomolygott felfelé, mindent eltakarva odalent. Csak álltunk, hármasban, és bámultunk lefelé. Futólag megpillantottam Jack Stone arcát a sisaküvegen át. A tekintete semmi jót nem ígért. - Nahát - préselte ki magából a szót az Őrnagy. - E z kész. - Szerintem is. - Éreztem, hogy Stone figyel. - Várjatok csak! - vágott közbe az ifjonc. Hallottam valamit. És tényleg. Kiáltást hallottunk, távolian, de eltéveszthetetlenül. - Mac! - szólította az Őrnagy. - Mac, hallasz engem? - Igenigen... hallak. - Gyengén szólt. - Jól vagy?
- Tudomisén. Asszem, eltörött a lábam. Ööö... nagy itt a meleg. - Hosszú szünet. - Asszem, a hűtőmnek kampec. Az Őrnagy futó pillantást vetett rám, majd Stone-hoz fordult. - Gyorsan egy kábelt a második szánról! Elevenen megsül, ha nem húzzuk ki onnan. Peter, te fogsz leereszteni engem. Használd a vontató csörlőjét! Aztán leeresztettem. Csak néhány pillanatig maradt lenn. Mikor sikerült visszahúznom, az arca feszült volt. - Még él - lihegte. - De nincs sok ideje. - Egy másodpercig habozott, aztán: - Meg kell próbálnunk kihozni. - Nem tetszik nekem ez a párkány - siettem közölni. - Amióta kijöttünk ide, rnár kétszer megmozdult. Mi lenne, ha visszatolatnánk, és onnan eresztenénk le neki egy kábelt? - Nem jó. A Bogár összepréselődött, és Mac beszorult a belsejébe. Zseblámpákra lesz szükség, és egyikőtöknek segítenie is kell. - Rám nézett, aztán Stone-ra vetett egy hosszú pillantást. - Peter, jobb lenne, ha te jönnél. - Várj! - vágott közbe Stone hófehér arccal. Hadd menjek én! - Peter könnyebb. - Én se nyomok sokkal többet. Hadd menjek veled! - Rendben, ha ezt akarod. - Az Őrnagy a kezébe nyomott egy zseblámpát. - Peter, fékezz ezekkel a horgokkal, és lassan eressz minket lefelé! Ha bármi gond van, bármi, akaszd ki magad, és tűnés innen, megértetted? Az egész párkány leszakadhat. Bólintottam. - Sok szerencsét. Átbillentek a párkány pereme fölött. Centiről centire eresztettem a kábelt lefelé, kétszáz lábig. Akkor a kötél meglazult. - Mi a helyzet? - kiáltottam le. - Elég szar - érkezett az azonnali válasz az Őrnagytól. - Gyorsan kell dolgoznunk. A szakadék oldala bármikor leomolhat. Eressz egy kicsit lejjebb! Percek teltek el egy árva hang nélkül. Próbáltam lazítani, de hiába. Aztán megmozdult alattam a talaj, és a vontató oldalra billent.
Az Őrnagy üvöltött: - Megindult az egész mindenség, Peter! Húzzál vissza! Rükvercbe löktem a motort, és vadul rángattam a kezelőszerveket, miközben a vontató dübörögve visszahúzódott a párkányról. A kábel elpattant; úgy tekergett az orrom előtt, mint a törött órarugó. Ekkor már hevesen remegett alattam az egész felszín, hatalmas szürke hamufelhőket böfögve fel magából. Morajló hangok közepette az egész párkány megtántorodott, és elkezdett oldalirányba csúszni. Még billegett néhány másodpercig a perem fölött, aztán mindenestül belezuhant a szakadékba, magával rántva az oldalfalat az irdatlan csúszdán. Lángnyelvektől nyaldosott porfelhőket láttam gomolyogni felfelé, amikor egy rándulással sikerült megállítanom a vontatót. Odavesztek mind a hárman: McIvers és az Őrnagy meg Jack Stone, több ezer tonna szikla, cink és olvadt ólom alá temetve. Nem kellett attól tartani, hogy valaha is megtalálják a csontjaikat..." Peter Claney ernyedten hátradőlt, lehúzta az italt, és sebhelyes arcát dörzsölgetve Baronra bámult az asztal fölött. Baron marka lassan ellazult a székkarfán. - De maga visszajött - szólalt meg. Claney biccentett. - Ja, én vissza. Fogtam a vontatót meg a szánokat. Hét napom maradt, hogy visszatekerjek azzal a sáfrányszín Nappal a fejem fölött. Rengeteg időm volt gondolkodni. - Mert nem a megfelelő embert választották! - nyilatkoztatta ki Baron. - Ez volt a hiba. Ha ő nincs, maguk megcsinálták volna. - Soha - erősködött Claney, a fejét rázva. - Az első napokban még én is így gondolkodtam... hogy McIvers hibája volt, hogy miatta történt ez az egész. De ez nem igaz. Vad volt, vakmerő és hihetelenül bátor. - De hát hiányzott belőle a józan ítélőképesség! - Ennél józanabb ítélőképessége már nem is lehetett volna. Ő tudta: tartanunk kell magunkat
a tervhez, még ha beledöglünk is, mert ha nem így teszünk, akkor biztosan beledöglünk. - De egy efféle ember... - Épp egy ilyen McIvers-félére volt szükség. Hát még mindig nem érti? A Nap tett be nekünk meg a terep. Talán már aznap kudarcra voltunk ítélve, hogy elindultunk. - Claney Baronhoz hajolt az asztal fölött, a tekintete szinte esdekelt: - Mi ezt akkor nem fogtuk fel, de attól még igaz. Léteznek olyan helyek, ahová az ember képtelen behatolni; körülmények, amelyeket képtelen elviselni. A többieknek meg kellett halniuk ahhoz, hogy ezt megtanuljam. Szerencsém volt, visszajöttem. És most megróbálom megértetni magával, hogy mire jöttem rá: hogy soha... senki... nem fogja megcsinálni az átkelést a Napos Oldalon. - Majd mi - közölte Baron megingathatatlanul. - Nem lesz sétagalopp, de megcsináljuk. - Tegyük fel, hogy megcsinálják - reagált Claney váratlanul. - Tegyük fel, hogy mindenben tévedtem, és igen, maguk mégis megcsinálják. És azután? Mi lesz a következő? - Hát a Nap - felelt Baron, magától értetődően. Claney ráérősen biccentett. - Igen. Az lesz ám a móka! - Felnevetett. - Akkor hát... viszlát, Baron! Jót dumáltunk meg minden. És kösz, hogy meghallgatott. Már félig felemelkedett a székről, amikor Baron elkapta a csuklóját. - Csak még egyetlen kérdés, Claney. Mért jött ide? - Hogy lebeszéljem magát az öngyilkosságról - vágta rá Claney. - Hazug disznó! Egy hosszú pillanatig Claney farkasszemet nézett vele, aztán Visszaroskadt a székre. Sápadtkék szemében vereség tükröződött, és még valami más. - Halljam! - nógatta Baron. A reménytelenség gesztusaként Peter Claney széttárta a karját. - Mikorra tervezik az indulást, Baron? Én is menni akarok. J. Magyar Nelly fordítása
1: Napközel(pont), egy égitest Nap körüli pályájának a Naphoz legközelebb eső pontja. 2: Naptávol, egy égitest legnagyobb távolsága a Naptól. 3: A tengely körüli forgás egyenetlenségei.
A majmok bolygója Egy kultikus könyv, amelyből kultikus film is született. De a történet ezzel nem ért véget, a film további folytatásokat kapott. PIERRE Boulle élete során közel harminc könyvet írt, de csak két kötete aratott zajos sikert, amelyek műfajuk meghatározó alkotásaivá váltak. A háborús regények között etalonnak számító Híd a Kwai folyón 1952-ben, az SF alapműnek számító A majmok bolygója 1963-ban került a könyvesboltok polcaira. Utóbbi egy kis kerettörténetbe ágyazódik, amelynek során egy nászutas pár megtalálja az űrben egy francia újságíró naplóját. A napló szerint főhősünk egy olyan bolygóra jutott, ahol a majmok képviselik a civilizációt és az emberek állati szinten élnek. Az újságíró kalandjai végül ismét a Földön érnek véget, ám egy utolsó kép teljesen megváltoztatja a befejezést. Külön érdekesség, hogy maga a kerettörténet utolsó mondata is egy zseniális csavar, amely ismételten felborítja a történetet. Bár maga a sztori SF, a könyv valójában, az előítéletekről, a másságról, a másság elfogadásáról szól. Az ötlet zsenialitása, hogy nem egy embert, népcsoportot vagy közösséget helyez a történet középpontjába, hanem a teljes emberi fajnak kell elviselni a megalázó
szerepet az evolúcióban, méghozzá egy lenézett, primitív főemlőssel szemben. A történet nem kerülhette el a megfilmesítést, 1968-ban mutatták be Charlton Hestonnal az idegenségében is ismerős bolygóra vetődő űrhajós szerepében. Az adaptációból a kerettörténet teljesen elmaradt, magát a sztorit is jelentősen megváltoztatták, a csattanója is más lett. Viszont neki köszönhetjük a filmművészet egyik legjobb zárójelenetét, amely a maga módján méltó a regényhez, teljesen felborítja az eredeti mű értelmezését. A megrázó képsorok hatására a nézők döbbenten ültek a mozikban, szinte sokkolta őket az átértelmezés súlya. A film további négy folytatást ért meg amelyek színvonala egyre csökkent. A második epizód részben megismétli az eredeti filmet. Az elveszett űrhajósok nyomába küldött második csapat ugyanazt az utat járja be, mint az első. Az űrhajótöröttek közül egy éli csak túl a becsapódást. Hamarosan ő is megismerkedik az emberekkel szimpatizáló tudós csimpánz-házaspárral, és megtudja, mi történt
elődeivel. Rájön arra is, hogy a régi civilizáció romjai alatt, a Tiltott Zónában még élnek intelligens, bár a mindent elpusztító sugárzás hatásától mutálódott emberek, akik az utolsó, még fel nem robbant kobaltbombát őrzik. A harmadik epizódban a Föld végül megsemmisül. Három majom az utolsó pillanatban száll űrhajóra, hogy elmeneküljön az általános pusztulás elől. Az időben néhány ezer évet visszafelé utazva éppen korunk Los Angelesében landolnak, ahol a karhatalom fogságába esnek. Szökésük kudarcot vall, csak az emberi értelemmel bíró kölyök ússza meg. A negyedik és ötödik rész az időutazástól részben átíródott közös ember-majom történetet meséli el. A hódítás a majmok lázadását és az ember letűnését, A csata pedig az utolsó háborút és a két faj egymásra találását mutatja be. 2001-ben újra megfilmesítették A majmok bolygóját, de a történet most sem követte hűen a regényét, ugyanis igyekeztek azt napjaink igényeihez igazítani. A keretsztori ebben az esetben is elmaradt. Az űrhajó ismét kényszerleszállást hajt végre, de a pilóta egy féregjáraton keresztül kerül az ismeretlen világba. A Tim Burton nevéhez köthető film sokkal inkább a látványvilágra és az akciókra épült. Érdekessége a produkciónak, hogy amíg a korábbi feldolgozásokban emberként viselkedő majmokat láthattunk, addig itt valóban értelmes majmokként viselkednek a szereplők, megtartva a fajokra jellemző mozgást, gesztusokat, mimikát. Bár a film befejezése emlé-
keztet az eredetire, a történetet ismét csak az Egyesült Államokba helyezi. Teljesen új záró képsort is kap, amely közelebb áll a könyv szellemiségéhez, de szintén nagyon hatásosra sikerült. A történet nem kerülhette el, hogy a tévéképernyőkre is átkerüljön. 1974. szeptember 13-án mutatták be Amerikában a mozifilm 14 részes sorozat változatát. Ez teljesen új, tévés feldolgozás volt, a filmszínészek nem játszottak benne. Egy évvel később, 1975. szeptember 6-án mutatták be a Visszatérés a majmok bolygójára rajzfilm-adaptációját. A sorozat mindössze egy évadot, tizenhárom epizódot ért meg. A majmok és emberek története ezzel még nem ért véget. A 20th Century Fox egy újabb film készítését tervezi. A Cézár a tervek szerint 2011-ben kerül a mozikba. Annyit tudni róla, hogy nem a 2001-es film folytatása lesz, hanem a negyedik rész újraalkotása. Napjainkban játszódik majd, amikor a majmokat már háziasították. Ekkor tűnik fel Cézár, az első beszélő majom. Ez az a pont, ahonnan megindul a majmok rohamos fejlődése, amely az emberi civilizáció pusztulásába torkollik. A történetnek nemcsak hivatalos, hanem rajongói utóélete is van. Az Icarus űrhajónak létezik rajongói oldala (www.goingfaster.com/ icarus), ahol olvashatunk az űrhajósokról, az expedícióról, természetesen időrendben, 1961-től egészen 3978-ig. Kovács „Tücsi" Mihály
Kuczka Péter
emlékezete
R Ö V I D Í R Á S LESZ EZ, különben regény lenne. Kuczka Péter a barátom volt, és nagyon hiányzik. Valamikor az ősidőkben, az 1960-as évek elején találkoztam vele nagybátyám, Rédey Endre szobrászművész Tanács körúti (ma Károly körút megint) műtermében. Kuczka atyai barátom lett az évek során, a tudományosfantasztikus irodalom szeretete hozott minket össze egy életre. Rengeteg időt töltöttünk együtt, a Móra Könyvkiadó akkor meg a New York-palotában székelt, Kuczka ott „rendelt" az előtér bőrfoteljeiben, mert szobát nem adtak neki, aztán a Móra Május 1. úti székházában (ma ismét Hermina út), itt voltam helyettese sokáig, majd egy ideig „főnöke"; így visszatekintve csodálatos idők voltak. Kuczka Péter rögeszmés volt, megszállott, a sci-fi pápája, ahogyan akkoriban nevezték. Intéztem nemzetközi levelezését és elkísértem külföldi útjaira. Mindenütt nagy tisztelettel övezték és méltán: mindent tudott az SF-ről, és csodákat tett, hogy a szerkesztőség döbbenetesen szűkös devizakeretéből kihozza és megjelentesse az 1970-es és '80-as évek legjobb fantasztikus müveit, a novellákat a Galaktikában, a regényeket a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozatában. Kuczka Péter mindig tele volt hírekkel és tervekkel, Attila úti lakása is tele ezernyi könyvvel és kézirattal, mert minden érdekelte, ami nem ahhoz a (létező) szocialista világhoz volt köthető. A jövő érdekelte. Kuczka Pétert sokan gyűlölték, mert 1956 előtt a kommunizmust és Rákosit éltette ifjan és tudatlanul, 1956 után pedig régi „elvtársai" utálták 1956-os szerepvállalásáért, és persze azok is, akik emlékeztek az 1950-es évek proletárköltöjére. Halála előtt nem sokkal a Magyar Televízió egyórás beszélgetést sugárzott vele, az életinter-
jút én készítettem, a több napos anyagot vágtak össze egy röpke órára. Akkor már sokszor kellett szünetet tartanunk, ilyenkor lefeküdt a szomszéd szobában, a szíve rendetlenkedett. Mégis úgy véltem, örök életű lesz Kuczka, hiszen mondogatta: „Ezeknek meghalni? Ugyan már!" - és akkor is szinte naponta beszeltünk telefonon, amikor rnár csak az idősebb barát tanácsaira volt szükségem az 1990-es évek zűrzavaros idején. Fiától tudom, hogy édesapja sokszor vetette latba régi kapcsolatait, amikor túl messzire merészkedtem a létező szocializmus ellenében. Más volt az indulásunk, a korunk, tapasztalatunk, világnézetünk. De az apa-fiú viszony megmaradt, az a bizalom, amit ismeretlen erők alakítanak ki. Elfogadtuk egymást, ismertük egymás minden titkát, rigolyáját, mondhatni, családtagok lettünk, és a tudományosfantasztikus irodalom, a Galaktika Baráti Kör volt a családunk. Minden szerdán találkoztunk valamelyik étteremben, állandó tag volt Csernai Zoltán és Fazekas László, de mindig jöttek az írók, újságírók, kritikusok, rajongók - sokan voltunk. Azóta a nemzetközi és a magyar SF kissé öszszezsugorodott, egyrészt azért, mert 1990 után nem kellett rébuszokban beszélni, másrészt a tudomány és technika kissé elmaradt a korábbi várakozásoktól, harmadrészt pedig olyan szépen belenőttünk Huxley és Orwell elképzelt vagy előrevetített világába, hogy szinte észre sem vettük, sőt az emberiség nagyobb és ostobább részének még tetszik is a dolog. Előbb-utóbb találkozom kedves mesteremmel és barátommal, Kuczka Péterrel személyesen is akkor majd lesz jó sok időnk, hogy beszélgessünk és vitatkozzunk. Egészen a feltámadásig. Szentmihályi Szabó Péter
Kuczka Péter: Egy gyüjtemény vége
Az emberbe mintha genetikailag kódolták volna bele a gyűjtőszenvedélyt. A legfurcsább dolgokkal képes körülvenni magát, sőt egyikmásik gyűjtemény nem is épp kockázatmentes.
LEHET, HOGY egy régi könyvben olvastam ezt a történetet, de lehet, hogy valaki mesélte. Csatahajók horgonyoztak az egyik amerikai kikötőben, a Csendes-óceán partján. Kifutásra készültek, ezért a legénység szabadnapot kapott, éjfélre kellett visszatérniük egységeikhez. A kikötő kocsmái megteltek matrózokkal, ittak a fiúk, ki tudja, mikor ihatnak legközelebb, lapogatták, ölelgették a lányokat, ki tudja, mikor szórakozhatnak legközelebb. Csak egyikük ült komoran és magányosan az asztalánál, állát tenyerébe támasztotta, teli pohara fölött a semmibe bámult. Teljes nevét nem őrizte meg a történet, barátai Bilinek, de lehet, hogy Harrynek szólították. Bill vagy Harry, de maradjunk inkább a Bilinél, tehát Bill rosszkedvű volt, nem ivott, nem táncolt, nem ordítozott. Aznap reggel kapott levelet a feleségétől, rossz hírekkel, anyagi gondokról, a gyerek komiszkodásáról, meg arról, hogy az asszony nagyon elhagyatottnak érzi magát. Csak ült az asztalnál, bámulta a semmit, szinte észre sem vette, hogy a szomszédos székre lehuppan valaki.
- Meghívhatnám egy italra, uram? - kérdezte egy rekedtes, suttogó hang. Bill előbb a poharára mutatott, aztán pillantott csak a kérdezőre. Egy öregembert látott az asztal fölé hajolni, valóságos aggastyánt. Összegyűrődött pergamen volt az arca, fehér a haja, fátyolos a szeme. Reszkető kezén még jobban látszott az öregség, csak csont volt és bőr, foltos madárkarom. - Meghívhatom? - kérdezte újra az öreg. - Köszönöm, nem... - válaszolt kedvetlenül Bill, és elfordult, hogy jelezze, vége a társalgásnak. De az öreg makacs volt. - Nem az ital az érdekes - mondta -, üzletet szeretnék kötni magával. Megoldanám az anyagi problémáit. Bill felkapta a fejét. Ez a mondat úgy hangzott, mintha az idegen kitalálta volna a gondolatait. Jobban megnézte hívatlan asztaltársát. Az öreg kezén gyűrűk voltak, aranygyűrűk, nagy drágakövekkel. - A gyűrűimet nézi? - kérdezte az öreg. - Van belőlük elég. - Elmosolyodott, zsebébe nyúlt, bőrzacskót húzott elő. Kinyitotta, pénzdarabok csillogtak benne.
- Meglehetősen régimódi vagyok - mosolygott -, jobban szeretem a szép, kerek aranyat, mint a csekket. A bőrzacskót pedig megszoktam... Egyébként ezt az egészet magának szántam. -Nekem? - Magának. - Hiszen ez rengeteg pénz. Mit akar érte? - Csak egy csekélységet - hangzott a válasz -, de nem érzem itt valami jól magamat, fülledt a levegő, ha sétálnánk egyet, elmondanám, miről van szó... Kint a tengerparton, a friss éjszakai szélben aztán elmondta, mit akar. Valóban csekélység volt. - Nézze, Bill - mondta -, maguk holnap elindulnak. Tudom, hogy miért, es tudom, hogy hova. Ne kérdezzen! Hogy honnan tudom, az az én dolgom. Részt vesznek egy vállalkozásban, látnak valamit, amit maguk előtt még ember nem látott. A robbantás, amire készülődnek, egész flottát semmisít meg, s talán egy szigetet is lesöpör a térképről. Ne szóljon közbe, nem kémkedést várok magától, hiszen többet tudok az egészről, mint akik csinálták. Itt van ez a palack. Nézze, így záródik a kupakja.
Azt kérem, hogy ha a robbanás szele eléri magukat, nyissa ki ezt a palackot, hadd menjen bele az a felkavart levegő, utána meg zárja le. Ez a zacskó csak előleg. Kétszer ennyit kap, ha a palackot visszahozza. Ennyi az egész. Bill nézte az öreget, a palackot és a zacskót. Aztán szó nélkül értük nyúlt. De az öreg még nem adta ki őket a kezéből. - Egy pillanat - mondta -, nem tenné jól, ha be akarna csapni. Tudom ellenőrizni, hogy mit kapok. Érti? Es büntetni is tudok... - Rendben van - mondta Bill -, de miért kell ez magának? Mit akar vele? - Semmit - válaszolta az öreg, és odaadta Bilinek a palackot meg a zacskót -, az égvilágon semmit. Csak gyűjtő vagyok. Szeleket gyűjtök és viharokat, és szeretnék abból is egy mintát a gyűjteményembe. Bolond - gondolta Bill -, tisztára őrült... De ez az ő baja. - Gondoljon, amit akar - folytatta az öreg -, lehet, hogy bolond vagyok, de az aranyam valódi. Látja ott azt a házat? Igen, azt a
nagyot. Ott várom magát. Ha visszajönnek, azonnal jelentkezzen! Ezzel hátat fordított, és köszönés nélkül eltűnt a sötétben. Nem telt el egészen három hét, és a hajók visszatértek a kikötőbe. Ez alatt az idő alatt az újságok első oldalán másról sem lehetett olvasni, mint a kísérleti hidrogénbomba-robbantásról, a robbanás hatásáról, az új fegyver erejéről. Csónakok ütődtek a mólóhoz, a legénység szabadnapot kapott, lármásan szálltak ki a matrózok a partra. Hé, kocsma, hé, tánc hé, lányok! - Nekem még valami dolgom van - mondta Bill a barátainak -, ezt elintézem, és utánatok megyek. - Viszlát, Bill! Viszlát! Ne húzd az időt! - kiáltoztak a matrózok, mert tudták már, hogy Bilinek sok pénz van a zsebében. A házat könnyen megtalálta. Réginek, elhagyatottnak látszott. Megrángatta az ómódi csengőt. Nem kellett sokáig várnia, maga az öreg nyitott neki ajtót - Elhozta? - kérdezte türelmetlenül. Bill csak bólintott, és a zsebére ütött. Az öreg előresietett, benyomta a nehéz vasrácsos kaput, Bill követte. Homályos, porlepett folyosón mentek végig, aztán egy nagy terembe jutottak. A padlón vastag szőnyeg, körben a falakat zárt szekrények borították, egészen a mennyezetig, az ablak előtt nehéz függöny, a terem közepén hatalmas asztal, megrakva könyvekkel, papírokkal, mindenféle kacattal. - Adja ide! - mondta az öreg. - Azonnal - válaszolt Bill -, azonnal... Előbb kérdeznék valamit. - Ne kérdezzen semmit, itt a pénze - mutatott az öreg az asztalra -, már előkészítettem. - Leülnénk egy kicsit? - kérdezte Bill, és már le is telepedett egy bőrfotelbe. - Tudja, kérdezősködtem... És azt hiszem, hogy maga át akar verni engem... - Átverni? Magát? Miért? - Ez az üveg itt - Bill magasra emelte a palackot - sokkal értékesebb, mint maga mondta. Állítólag a benne lévő levegőt elemezve sok minden megtudható...
-Sok minden? Miről? - A bombáról. - Engem a bomba nem érdekel - mondta lassan az öreg, és az egyik szekrényhez lépett Kinyitotta az ajtót, bent egyforma üvegek sorakoztak. Látszatra üresek voltak. - Említettem, ugye, hogy gyűjtő vagyok? Ez itt a gyűjteményem. Legalábbis egy része. Szelek és viharok a világ minden tájáról és minden csatateréről Van itt szél a szalamiszi tengeri csatából, a waterlooi ütközetből, Drezda bombázásából, Hirosimából, a Doberdóról, mindenhonnan. De maga ezt úgysem érti. Adja a palackomat, és vigye a pénzét! - Nem - mondta Bill, és felállt. - A duplájáért sem. Azt akarom, hogy rendesen megfizessen. Ha maga gyűjtő, akkor tudja, hogy ez itt az egyetlen példány. Ritkaság! És akkor fizesse meg! Az öreg elkomolyodott. - Rendben van - mondta, és az íróasztalhoz lépett Kihúzott egy fiókot, belenyúlt. Bill fején átsuhant a gondolat: ez revolvert vesz elő. Es már ugrott is. Elkésett. Az öreg kezében eldördült a fegyver, Bill a melléhez kapott, elvágódott, kezéből kiesett a palack, és csörrenve tört darabokra. A szoba állott levegője hirtelen megmozdult. Szél támadt, erős, egyre fokozódó szél. Szétszórta az asztalra rakott papírokat, kirántotta a szekrények ajtaját, megrázta a polcokat. Az üvegek a régi csaták és háborúk szeleivel összezörrentek, táncolni kezdtek, aztán egymás után zuhantak a padlóra. S egyikből a másik után törtek ki a viharok. A szobában már táncoltak a bútorok, a tomboló szél kitörte az ablakokat, letépte a függönyt. A légnyomás a szoba egyik sarkába préselte az öreget. Senki sem tudta megfejteni később, hogyan keletkezett a fél várost letaroló, iszonyú szélvihar. A meteorológusok zavartan magyaráztak, de ők sem értették a dolgot Csak azt tudták megállapítani, hogy a szél a kikötő közelében keletkezett, s ott minden porrá tört, a régi házaknak nyoma sem maradt Így pusztult el a világ egyik legfurcsább gyűjteménye.
Családfö, költö, szerkesztö
GALAKTIKA: Milyen embernek ismerte Kuczka Pétert? BALASSA GERGELY: Nagyon jónak, nagyon sok mindent tanultam tőle. Illetem jelentős részét vele töltöttem, hetente többször voltam náluk. Ö úgy tanított, hogy ha problémám volt, akkor irány a könyvespolc, ott a könyv, azt olvasd el és utána, ha kérdésed van, akkor beszélgessünk róla. Nagyon sokat beszélgettünk, és ez a mai napig hatással van rám. Ö tartotta kézben a családot, amolyan pater familias jelleggel. Példát mutatott nekünk becsületből, igazságszeretetből és harcos kiállásból.
G: Miért kezdett el az SF-fel foglalkozni? B.G.: Azért, mert ez volt az a terület, amire az akkori hatalom azért annyira nem figyelt, rengeteg mindent el lehetett mondani a tudományosfantasztikum segítségével. Az a fajta korlát, ami az SF-et a mai napig körülveszi, tehát hogy mindmáig sokan a ponyva kategóriába sorolják vagy nem tekintik magasirodalomnak, már akkor is létezett. Valószínűleg fel kell nőnie egy nemzedéknek ahhoz, hogy megértsék, miről szól ez az egész, a Galaktika vagy a Kozmosz Fantasztikus Könyvek miről szóltak, mik jelenhettek meg abban, és mondjuk az akkori kategóriák szerinti magasirodalomban mik nem jelenhettek meg. Sajnos ez a mai napig tart. Nagyapám teljes megítélésére rányomja a bélyegét, hogy ő az SF-fel foglalkozott. Igazából két fajta embert ismerek irodalmi körökben. Az egyik az ő munkásságát 1952-ig ismeri, és arról, hogy 1953-56-ig mit tett, halvány segédfogalma sincsen, de nem is érdekli. A másik, aki a környezetét nem is ismeri és nem tudja, hogy nemcsak szerkesztő volt élete során, hanem költő is - az az SF-fel teszi egy kalapba. Nagyon érdekes az, hogy ki hogyan sorolja be őt. Mondják például, hogy kommunista költő volt, de a „Nyírségi Napló" címü verse után már nem biztos, hogy ez megállja a helyét, vagy azt is kevesen tudják, hogy a forradalom alatt a
Munkás Tanácsok megalkotásában milyen aktívan tevékenykedett. Illetve azt, hogy a szakszervezetek székházában dolgozott, ahová befutottak az országból mindenhonnan az információk. Ö jelentette a Parlamentnek, hogy merről jönnek a szovjet csapatok, csak erről nem szokás beszélni, mert ez kicsit árnyaltabbá tenné azt a képet, ami kialakult róla. A megrögzött kommunisták nem tudják tőle elfogadni azt, hogy amikor rájött, mi zajlik körülötte, az megváltoztatta a világképét, gondolkodását, megpróbálta felhívni a figyelmet arra, hogy miért nem jó az, ami van; a másik oldal azt nem, hogy miért kell az SF-fel foglalkozni és miért lépett ki a magas irodalom területéről, tehát gyakorlatilag ez egy feloldhatatlan szituáció. G: Milyen fontos, személyes emléke van róla? B.G.: Nagyon szerettem Asimovot, és az Alapítvány-trilógiát. Mikor - még a rendszerváltás előtt - elolvastam, megkérdezte: Mire jutottál belőle? Elmondtam naiv, ifjonti hevülettől vezérelve, hogy az Alapítvány és a technológia micsoda fejlődést ér el... Ő terelgetett. Azt mondta, lehet, hogy még gyönyörű szépen áll a Birodalom, és a császárság működik, de már nem működik a lift. Egyes perifériák már az elszakadás felé hajlanak. Nézz körül! Még működnek a liftek. De minden birodalom véget ér egyszer. az - interjút Csordás Attila készítette Kuczka Péter unokájával
Kafka írta egyszer, hogy a jó könyvnél nincs jobb barát. Ez általában igaz, de persze vannak másmilyen könyvek is. Nagyon veszélyesek.
1.
Dani nyűgös volt aznap este. Turkálta a vacsoráját, nem evett, nem akart lefeküdni, toporzékolt, erőszakkal kellett ágyba tenni. - Mi van ezzel a gyerekkel, Emmikém - kérdezte Konrád, az apja -, csak nem történt valami az iskolában? - Nem tudom. Egész délután könyörgött, hogy meséljem el neki az Élő babákat. Sírt, nem akart tanulni, csak követelőzött. - Élő babák? Mi az? - Sejtelmem sincs, sose hallottam róla. Talán valami film vagy képregény, nem tudom, állandóan azt hajtogatta, hogy élő babák, élő babák. Konrád a fejét csóválta, felvette a polcról ET-t, a kis szörnyeteget, Utálkozva, mintha csótányt vagy patkányt kellett volna megfognia. A gyerekágyhoz lépett. - Itt a babád, Danikám. A gyerek hátat fordított. - Nem kell. Meséld el az Élő babákat! - Mi az? - Az egy nagyon szép könyv, minden gyereknek megvan, csak nekem nincs, és olyan izgi
meg kalandos, Ottinak is megvette az anyukája, és elmesélte... Elcsuklott a hangja a vágyakozástól. Konrád nézte a fiát, eszébe jutottak gyerekkori álmai, istenem, mennyire szerette volna megkapni a Nagy Indiánkönyvet, és sohase kapta meg. Elérzékenyült, megsimogatta Dani fejét. - Jól van, jól van, kisfiam... Holnap megveszszük neked ezt a könyvet. Most aludj el szépen, itt az ET. - Inkább a macit kérem. Dani megkapta a macit, maga mellé fektette, felnézett az apjára. - Igazán megveszitek? - Nyugodt lehetsz, megkapod.
2. Másnap az irodában Konrád teljesen elfeledkezett az Élő babákról. Értekezlet, megbeszélések, intézkedések, aláírások. Csak akkor kapott a fejéhez, amikor négy után felhívta a felesége. - Még nincs meg, de elküldtem érte - hazudta -, nyugodjatok meg, hazaviszem. Nem megyek haza nélküle.
A kézbesítő azonban üres kézzel tért vissza. - Nincs - mondta -, sehol sincs, bejártam az egész kerületet, egyik boltból a másikba, úgy néztek rám, mint egy hülyére, erről a könyvről sehol sem tudtak semmit. - Köszönöm, János bácsi - mondta rosszkedvűen Konrád -, majd megpróbálom hazafelé. Nem volt szerencséje. Egy öreg könyves az egyik boltban emlékezett ugyan az élő babák meséjére, de a könyv évtizedekkel ezelőtt elfogyott, új kiadása nem jelent meg. Konrád a könyv helyett csokoládét és legót vitt haza, de ajándékai csak elkeserítették Danit. Sírt, egy fél nyugtatót kellett adni neki, hogy elaludjon.
3.
Szerdán egész délelőtt az élő babákról szóló könyvet hajkurászta Konrád. Felhívta régi ismerősét, a Könyvért igazgatóját, protekciót kért. Egy óra múlva az igazgató visszahívta, sajnálkozott, nem tud csinálni semmit, sehol nincs egyetlen példány, próbálkozzék talán a kiadónál. - Mi az a könyv tulajdonképpen? - kérdezte Konrád. - Valami sci-fi - válaszolta az igazgató -, az ilyesmi gyorsan elfogy. Konrád a kiadókat hívta. Könyörgött a szerkesztőknek, de hiába. Mindenütt hallottak a könyvről, de mindenütt úgy tudták, hogy a másik kiadónál jelent meg.
Konrád reménytelenül tette le a telefont. - Nincs - mondta a titkárnőjének -, sehol sincs az az átkozott könyv. - Milyen könyv? - kérdezte Sárika. - Valami vacak, az élő babákról. - Ja, az? Hiszen az nekünk megvan. Tegnap este láttam a fiamnál. Hazamenjek érte? Hazament, és egy óra múlva visszajött. Sápadtan. - Elnézést, főnök - dadogta -, teljesen érthetetlen. Tegnap még megvolt. Tűvé tettem az egész lakást, és nincs. Józsika sem tudja, hova tette. Egyszerűen eltűnt.
4.
Aznap délelőtt Emmi vásárolni volt az ABC-ben. Megpakolt szatyrokkal ment hazafelé a kis parkon keresztül. Amikor az egyik pad mellett elsétált, meghökkent. Valami szemet szúrt neki. Megállt, visszafordult. A padon egy kislány ült, rózsaszín ruhában. A kezében egy könyvet tartott Éppen becsukta, és az asszony meglátta a címlapját. Nagy, színes betűkkel állt rajta: AZ ÉLŐ BABÁK. Az asszony habozott egy pillanatig, aztán letette a szatyrokat, és visszalépett. Ebben a pillanatban a kislány félnézett, ijedt szemmel bámult Emimre, majd felugrott, és elszaladt. Hipp-hopp, és már nem volt sehol, eltűnt a park bokrai között.
5.
- Nem, nincs meg nekünk - mondta Konrádnak a legnagyobb közkönyvtár idős könyvtárosa -, volt két példányunk, de az egyik elrongyolódott, kiselejteztük, a másikat pedig nem hozták vissza. Igazán sajnálom... - Nekem akkor is kell az a könyv - Konrád szavaiban százforintosok zizegtek -, nem tudna valami tanácsot adni? A könyvtáros tétovázott. - Talán... Talán Virgil úrnak megvan. Tudja, ő híres gyűjtő, imádja a gyerekkönyveket. Konrád taxival robogott Virgil úr budai lakására. A gyűjtő rokonszenvezve hallgatta Konrád történetét. Igen, neki megvan a könyv, szívesen kölcsönadja, hogy lemásolhassák. Amolyan gyerekeknek szóló sci-fi. Idegenek jönnek titokban a Földre, kedves törpék, az itteni kicsikkel teremtenek kapcsolatot. A tervük gonosz, a gyerekeket
akarják felhasználni a felnőttek kiirtására, a hatalom átvételére. - A történet végére már nem emlékszem, de azt hiszem, minden jól alakul - mondta Virgil úr, miközben a polcon keresgélt. Ám a könyv nem volt sehol. - Várjon csak - töprengett -, van még egy lehetőség. Emlékszem az író nevére és címére. Menjen el hozzá!
6.
- Danikám - mondta Emmi, amikor benyitott az ajtón -, hoztam neked valamit. Hol bújkálsz, te kis ördög? Az asszony csak néhány perc múlva kezdett sikoltozni. Dani nem volt sehol. Eltűnt a lakásból, a bezárt ajtón át, elszállt, mint a füst. Egyik telefonszámot hívta a másik után, a rendőrség próbálta megnyugtatni, a mentők nem tudtak balesetről, a férjét nem találta, az iskolában nem látták Danit. Ottiéknál nem volt, a nagymama csak vasárnap találkozott vele. Emmi az egyik fotelba roskadt, kétségbeesetten bámult maga elé.
7.
Koszos, lebontásra ítélt, külvárosi bérház előtt állt meg Konráddal a taxi. A lépcsőház dohos volt, penészes, a falak salétromosak. Konrád felment a rozoga lépcsőn. Nehezen találta meg az író lakását. Becsöngetett minden ajtón, de sehol sem volt otthon senki. A csend lakott a házban. Az író ajtaja azonban kinyílott. A magas, szürke férfi hellyel kínálta Konrádot. - Igen, igen - mondta gondterhelten -, tudom, hogy miért keres. Azt hiszem, elhibáztunk valamit. Nagyon könnyen megtalált. No, majd rendbe hozzuk. Kár lenne elcsúszni egy banánhéjon. Konrád értetlenül hallgatta. Látta, hogy nyílik egy ajtó, apró emberek lépnek be rajta, különös emberkék, akik komoran néznek nagy, óriásira nőtt szemükkel, s a kezükben valami fémtárgy csillog. Nem értette az egészet, a villanást sem, s
arról sem tudott, hogy védekezve maga elé kapta a kezét.
8.
- Apu... apu... ébredj föl... Konrád lassan kinyitotta a szemét. Danit látta maga előtt. Körülnézett. - Úgy látszik, elaludtam... - motyogta. - Menjünk haza, apu... - mondta a gyerek, és a kezét nyújtotta. - Anyu már biztosan ijedten keres minket. Konrád felállt, megfogta a fia apró, meleg kezét. Elindultak. Gyerekek zsivajogtak körülöttük, a játszótér tele volt farmernadrágos kisfiúkkal, rózsaszín ruhás kislányokkal. Biztató pillantásokkal néztek Danira, egyik intett is neki. Emmi boldogan fogadta a hazatérőket. Magához ölelte Danit. - Úgy aggódtam érted, kisfiam. Hol voltál? - Ugyan, anyu... A szomszéd játszótéren. Egy kisfiú elmesélte nekem az élő babák történetét. Most már nem is kell a könyv... Olyan éhes vagyok, anyukám...
9.
Vacsora után Dani engedelmesen lefeküdt. Konrád és Emmi még szórakozottan nézték egy darabig a tévét. A hírek után beolvasták a rendőrség felhívását. Tanút kerestek. Délután ugyanis elütött egy autó valakit. Valami Virgil nevű könyvgyűjtőt. Az autó elhajtott, jelentkezzenek, akik látták a balesetet. - Mennyi baleset! - ásított Konrád. - Kapcsold ki, drágám! Fárasztó napunk volt, megérdemeljük a pihenést. Az asszony félálomban elkattintotta a villanyt. Csend volt a szobában és sötétség. A kis ágyban felült Dani, nézte az alvó földlakókat. Látta, hogy mélyen alszanak, tudta, most veszélytelenek. Felkelt, lábujjhegyen elindult feléjük. Kezében megcsillant a kapszulátor.
Kuczka Péter, a magyar sci-fi atyja elnevezés mindenki számára, aki a magyar SF története iránt kicsit is érdeklődik, axióma, melyei nem kell bizonyítani. De egyáltalán nem értetődött magától, amikor ez a szerep Kuczka Péternek jutott. Tudni kell hozzá, hogy a hatvanas években valamelyes társadalmi kiegyezés következett be; az irodalomban viszonylagos alkotói szabadság jutott az íróknak, főleg stílusban, a hang egyéni jellegében, a nemzetközi kapcsolatok ápolásában; ezt bizonyos tabuk hallgatólagos elfogadása ellensúlyozta. Aczél György e kétarcú jelenséget „nagyobb szabadság - nagyobb felelősség elvének" nevezte. Az öncenzúrát a kiadóknak, szerkesztőknek, íróknak maguknak kellett gyakorolniuk, s kinek-kinek magának kellett kitapogatnia, hol a szabadság határa. A CÍMBEN SZEREPLŐ
Sok író élte meg traumaként ezt az időszakot: ki hallgatott és kivárásra rendezkedett be, ki meseírással próbálta átmenteni alkotó on magát. Kuczka Peter pedig - sokakkal együtt „büntiben volt": 1956-tól 1964-ig nem publikálhatott, s aztán is csak újságíróként. Gründolt hát magának - nekünk egy teljes, gazdagon termő irodalmi ágát. Ő maga alig alkotott SF műveket; az ö alkotása a magyar SF fölvirágzása volt. Úgy vélte:
mérve is a legjobbak közé tartozott, s egyúttal olyan csúcs, amelyre ma is nosztalgiával gondolunk. Még volt alkalmam ismerni öt. Alighanem 1993-ban kerestem föl, egyetemi szakszemináriumi csoportommal a temesvári Euroconra készülve. Némi szkepszissel fogadott. A mai eszemmel úgy gondolom, kezdeti tartózkodását elsősorban az okozta, hogy feltételezte, személyemmel az amatőr SF-mozgalom hódított pozíciót az egyetemen. Akkor változott meg a véleménye, amikor kezébe adtam a tematikus kódlistát, amelynek alapján azóta is dolgozunk. Ettől kezdve támogatott, megbeszélésekre hívott, a Galaktika megszűnésekor számolatlanul adott példányokat, megvetve folyóiratgyüjteményünk alapját. A gesztus jelképességét akkor nem is fogtam föl. Sokszor elgondoltam: az egyetemen ott voltak körülöttem Kuczka Péter nemzedéktársai. Tolnai Gábor, Király István, Pándi Pál, valamilyen módon mind cselekvői egy korszaknak. Őkel azzal szerette az Isten, hogy időben elvitte: nem kellelt végignézniük, hogyan omlik össze az, amit alkottak. Kuczka Péternek szigorúbb sors jutott. Neki végig kellett néznie, hogy sorra megszűnnek a könyvsorozatok, a folyóiratok, a Galaktika
egységes filozófiai rendszerek híján az irodalom
Baráti Kör, s végül a Móra Kiadó föladja az SF
és különösen az SF ad véleményt az ember he-
közlését.
lyéről és szerepéről a kozmosz végtelenjében. Az
Alkotása mégis túlélte öl. Mi mind az ő köpe-
ellen tiltakozott, hogy az irodalom és t u d o m á n y
nyéből bújtunk ki, s az átadás jelképes gesztusát
találkozását ismeretterjesztésnek, a t u d o m á n y
ma rnár fölvállaljuk. A idő hídján című antoló-
mézeskanalának tekintsék, az ő véleménye sze-
giát, amelyben sikerült még egyszer összefogni
rint a kapcsolat ennél lényegibb: összeköti őket
a nagy Galaktika nemzedék alkotóit, neki aján-
a hit az ember megismerési vágyában és fejlő-
lották szerkesztői: „Ajánljuk kötelünket Kuczka
dési lehetőségében. Egységes, magas minőségi
Péter emlékének - ő többet tett a magyar sci-fi-
mércét alkalmazott kiadványaiban. A Galaktika
ért, mint bárki más."
olyan folyóirat volt, amely nemzetközi mércével
S. Sárdi Margit
Előre a múltba!
AHOGY A Z T AZ ÚJ MetaGalaktikában megjelent László Zoltán-novella, a 20. századi, Habsburgok uralta Magyarországon játszódó Párhuzamosok a végtelenben is bizonyítja, a tudományos-fantasztikus irodalom nemcsak a jövőbe, de olykor a múltba is elkalandozik. Egyre népszerűbbek az alternatív történelmi írások, így érdekes lehet az is, milyen volt a múlt SF-irodalma. Ennek kezdeteit a magyar nyelv életének egyik legfontosabb eseményéhez köthetjük: a nyelvújításhoz. Lássuk, milyen kapcsolatban is állnak egymással Kazinczy Ferenc korának mozgalma és a mai nyelvújítók, kortárs SF-íróink!
A 18-19. században lezajlott magyar nyelvújítás, amelynek keretében több mint 10000 új szót alkottak és vezettek be a köznyelvbe (ezek közül több ezer ma is használatos, az élő nyelv része) nemcsak nyelvi, de politikai vonatkozásokkal is rendelkezett, hiszen a magyar nyelvről vallott nézetek ütközése helyettesítette a nem engedélyezett politikai küzdelmeket. A tudományosfantasztikus irodalom is működött egyfajta politikai szelepként, hiszen a rendszerváltozás előtti évtizedekben a Kuczka Péter nevével fémjelzett Galaktika és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek sok olyan írást megjelentetett, amelyek másként nem láthattak volna napvilágot. Így olvashattuk pl. Jorge Luis Borges Körkörös romok című novelláskötetét. Bár cenzúra már nem fenyeget, a tudományos-fantasztikus írók társadalmi problémák iránti érzékenysége és nyelvi leleményessége mindmáig megmaradt, amint azt a legfrissebb magyar SF-írónemzedék tagjai, pl. Galántai Zoltán, Markovics Botond, László Zoltán, Szélesi Sándor, Kánai András vagy Antal József műveinek olvastán tapasztalhatjuk. Ahogy a nyelvújítás idején is a társadalmi változások miatt merült fel a nyelvi szókészlet megújításának igénye, úgy a különböző társadalmi változásokat előrejelző, illetve a jelenlegi társadalmi problémákat a jövőbe vetítő, azokra megoldásokat kereső tudományos-fantasztikus íróknál is szükségszerűen fellép a nyelv megújításának szükséglete A nyelv egyébként is központi szerepet tölt be a fantasztikus irodalomban, a megte-
remtett világok mellé gyakran egész nyelveket is teremtenek. A George Orwell klasszikus művében, az 1984-ben létrehozott nyelv, az újbeszél alapvetően a beszélt nyelven alapul, de nagyban csökkentett szókinccsel és egyszerűsített nyelvtannal rendelkezik; ez a Párt totalitárius rendszeréhez illeszkedik, melynek célja a lázadó, rendszerellenes gondolatok (a „gondolatbűn") és beszéd használatát lehetetlenné tenni. Orwell külön esszéje a nyelvről, függelék formájában, a regény végén található, ahol taglalja az újbeszél alapelveit. A tudományos-fantasztikus irodalom sarkalatos pontja a tudomány, amely már a nyelvújításkor is döntő fontosságú volt. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint a ma már mulatságosnak tünő kísérletek a különböző fizikai terminus technicusok magyarítására, mint pl. éleny: oxigén, köneny: hidrogén, légeny: nitrogén, körlég: levegő, csucsag: piramis, forgony: elektromotor, bemeneny: anód, kimeneny: katód. A magyar SF is hemzseg az írók által alkotott új tudományos fogalmaktól és anyagoktól, ilyen a Jókai A jövő század regényében szereplő ichor, vagy Marton Béla találmánya, az univerzálisan használható xurol, vagy újabban a Brandon Hackett regényében, az Isten gépeiben szereplő anyagmanipuláció, amely némi energiabevitellel tetszőleges kimenetet állít elő. A nyelvújítás legfontosabb eszközei között az új szavak létrehozása mellett szerepel az egyszerűsítés is, ennek egyik módja a szavak jelentésének bővítése, hogy a különböző új fogalmakra ne kelljen mindig új kifejezéseket használni. Így lehet az életet meghosszabbító és jövőbelátást biztosító, különleges anyag neve Frank Herbert Dünéjében a fűszer, vagy - hogy magyar példánál maradjunk - a László Zoltán A Keringés
című regényének címében szereplő fogalom sem a hagyományos értelmében jelenik meg, hanem mint az egymástól évmilliók távolságában lévő, mégis összeköttetésben álló Földek rendszerének elnevezéseként. Idén, 2009-ben több alkalmunk volt és lesz a magyar nyelvet ünnepelni. Ennek egyik fontos állomása a sokévi előkészületek után megjelent MetaGalaktika-antológia 11. kötete, amely első ízben mutat átfogó képet a magyar tudományos-fantasztikus irodalom történetéről. Ebben is elévülhetetlen segítséget nyújtott az Oktatási és Kulturális Minisztérium, a Balassi Intézet és a Nemzeti Kulturális Alap, akárcsak több, a magyar nyelv évéhez kapcsolódó kezdeményezéshez, mint pl. A Szép és a Jó - Kazinczy és a művészetek című kiállítás megszervezéséhez, amely a Petőfi Irodalmi Múzeumban tekinthető meg 2010 februárjáig. Bálint László
Steampunk al-világ (gözpunk) művészet egyre inkább teret hódít a világban, újabb és újabb fiatal képzőművész mutatja meg magát és munkáit. A műszaki eszközök és ruhák után egyre több valódi használati eszköznek készül el a steampunk változata. Ez a tendencia elérte a leghétköznapibb testi szükségletek világát is. A termék szlogenje önmagáért beszél: antik vécé a jövőnek! A vécé a steampunk összes stílusjegyét magán viseli: fa, fém, analóg műszerek és természetesen viktoriánus dizájn. A tartály faborítást kapott, amely mögött elektronikus öblítőrendszer lapul, nyomásmérő a vízszint ellenőrzéséhez, jelzőfények, kapcsolók. Természetesen fehér fajansz, amely oszloplábazat utánzatú csésze-talpazaton áll, és mindehhez elmaradhatatlan a rézszínű ülőke, amelyben bízunk, hogy csak valamilyen rézzel futtatott vagy festett, melegebb anyag, mert a hideg rézfelületen ülni nem lehet túl komfortos érzés. A férfiak számára kifejezetten ajánlott ez a fürdőszoba-felszerelés, mert az éjszakai használathoz nincs szükség a lámpa felkapcsolására: lézerirányzék segíti a pontos célzást. A TeslaPunk Urinal névre hallgató műalkotás egyedi darab, megálmodója nem kíván további darabokat készíteni és értékesíteni. A STEAMPUNK
Orange Solar sátor VAN A K E M P I N G E Z É S N E K ís olyan foka, amely már SF-be illő. A képen látható sátor a jövőt idézi, bár még csak tervezőasztalon létezik. Nemcsak megjelenésében futurisztikus, hanem képességeiben is. Azon túl, hogy a szokásos időjárásálló szövet, speciális fotovoltikus anyag is. Nincs szükség tehát napelemekre, maga a sátor a napelem. A három mozgatható tábla automatikusan beáll a megfelelő irányba, hogy maximális napténymennyiséget alakíthasson árammá. Az így megtermelt energiát eltárolja, és az a világítás mellett számtalan célra használható. Ezután nem gond az összes kütyü feltöltése. A sátorban hajlékony LCD képernyő tájékoztat az energiaellátásról és az egyéb funkciókról. Vezeték nélküli internetes kapcsolat teszi lehetövé a kommunikációt a sátorral, persze egyúttal internetezni is lehet. A világítás mellett az
energia a hideg estéken egy fűtőtestet is üzemeltet, amely automatikusan bekapcsol, ha a külső hőmérséklet az előre beprogramozott érték alá esik. A sátorban ezenkívül megtalálható a Glocation nevű technológia. Ha sötétben próbáljuk megkeresni a sátrunkat, nem kell mást tenni, mint küldeni egy üzenetet, és a sátor felkapcsolja fényeit.
Mayer István: Élök
A tudomány előbbutóbb minden rejtélynek megtalálja a nyitját. Amibe beletörik a bicskája, az az emberi reakciók előrejelzése.
AZ OXFORD MELLETT LÉVŐ Rutherford
Appleton Laboratóriumban tudósaink valami olyanra készülnek, amit még nem látott a világ. Ugyan a hivatalos nyilatkozatokban csak klímaváltozási előrejelzésnek nevezik kutatásaikat, valójában céljuk a jövőbe - és talán a múltba - tekintés. Az ISIS neutrínó- és müonsugárzó készülék segítségével végrehajtandó Első Temporális Mintavétel során neutrínósugárzás alkalmazásával gyűjtenek be adatokat a nem túl távoli jövőről, egészen pontosan a 2020-as év Angliájáról. Bár a laboratórium képviselői mindeddig csak a klímakutatás eszközeként aposztrofálták a műveletet, sok független szakértő a scifi-rajongók évszázados álma, az időutazás előkészületének tartja a projektet... A férfi kikapcsolta a tévét.
- Barom! Független szakértők! Gondolom, a Sun vagy valamelyik pletykalap kolumnistáiról van szó. Megcsináljuk az évtized legnagyobb tudományos áttörését, erre ilyen ökörségekkel jönnek! - Ben, tudod, hogy van ez. Az egyszerű emberek csak így fogják fel, milyen nagy dolgokra is készültök. - Egyszerű emberek, na persze. Aztán ha öt év múlva még mindig nem kapják meg az exkluzív interjújukat Julius Caesarral, már el akarják venni tőlünk a kormányzati támogatásunkat. Arról már ne is beszéljünk, hogy heteken át dolgoztam a sajtóanyagokon, hogy elmagyarázzam, mire jó az ETM, nagyjából hogy működik, erre egy félmondattal elintézik. És ez a BBC volt, akkor mit várjon az ember a kereskedelmi csatornáktól? - Igazad van, de majd ha kézzelfogható eredményeitek lesznek, biztosan értékelni fogják őket.
- Addig ki is kell húzni valahogy. A mintavételig már csak egy hét van hátra, de az sem biztos, hogy a technológia tudja, amit elméletben tudnia kell, és még ha minden klappol is, hónapokba telik, mire kiértékeljük az adatokat. Addig meg nem győzzük majd lerázni az önjelölt időutazókat Erre már Anne sem tudott mit mondani, úgyhogy inkább töltött egy fél pohár whiskyt Bennek és magának is. Bár a laboratórium igyekezett a projektet a lehető legtovább titokban tartani - eredetileg csak a mintavételt követően akartak nyilvános sajtótájékoztatót tartani -, valószínűleg valamelyik tudósnak vagy egyikük hozzátartozójának eljárt a szája. Azóta persze ostrom alá vették a laboratóriumot a különböző tüntetők: volt, aki a projektet Isten terveibe való beavatkozásnak tartotta, mások a neutrínósugárzástól féltették a környezetet, de olyanok is akadtak, akik szerint a mintavétel csalás, es hamis bizonyítékokkal akarják majd visszafogni a globális felmelegedés elleni küzdelmet. És persze ott voltak az újságírók, akikkel Ben Tarvernek, a laboratórium szóvivőjének kellett felvenni a küzdelmet. Eddig még tartotta a frontot, de egyre nehezebben. Bármit is véltek látni mögötte, az ETM tényleg a klímaváltozás vizsgálatára jött létre. Miután 2013ban Ricchardini bebizonyította, hogy lehetséges neutrínókat az időkontinuumon belül mozgatni és azok segítségével információkat szerezni, a szakma és a közvélemény egyaránt fellelkesült. Ugyanakkor az is nyilvánvaló volt, hogy ennek megvalósításához csillagászati összegekre lesz szükség. Csillagászati összegeket pedig vagy óriási anyagi haszonnal kecsegtető, vagy „divatos" témákra lehet szerezni. A klímaváltozás rnár évtizedek óta az utóbbiak közé tartozott, így Oxfordban kidolgozták a programot, amely homályos előrejelzések helyett pontos képet ad a Brit-sziget déli vidékein élő növény- es állatvilág változásáról. A program rögtön megragadta a legtöbb környezetvédő szervezet, például a Greenpeace érdeklődését. Sokkal többet nyomott azonban a latban, hogy a Világbank és a G10 is rokonszenvezett a tervvel, és rendelkezésére bocsátották a laboratóriumnak a szükséges horribilis összeget. Anne férje mellé telepedett a kanapéra. - És ha sikerül, ha minden rendben megy, mi lesz akkor?
- Ha sikerül... Lesz hihetetlen mennyiségű genetikai információnk az itt élő növényekről, állatokról meg persze az emberekről is. És meg fogjuk nézni, mi változik a következő tíz évben. - Ez világos. De ha nyilvánvalóvá válik, hogy van valami változás, mi lesz akkor? Vagy mi lesz, ha minden ugyanígy marad? - Hát, ha más a jövő, akkor a klímaváltozást többé nem lesz értelme tagadni. Hogy mit tudunk tenni ellene, azt majd az okosok megmondják. Ha viszont ugyanilyen... Igazából ezen nem gondolkodtam el. Biztos vagyok benne, hogy lesz változás. És ajánlom is, hogy legyen, mert különben nehéz volna elmagyarázni, mire költöttünk el több milliárd dollárt. - De mi lesz a technológiával utána? - Azt majd a hatalmasok eldöntik, mi legfeljebb javaslatokat tehetünk. De szerintem még jó ideig elrágódunk ezen a klímaváltozás-dolgon. 2015. június 7-én délután négyre zsúfolásig megtelt a Rutherford Appleton Laboratórium előadóterme. Pontosabban rnár másfél órával a sajtótájékoztató kezdete előtt is zsúfolásig megtelt: a padsorok tömve voltak, a lépcsőkön egymást érték a különböző tévéadók operatőrei és a sajtó később érkezett képviselői, még az előadói pult közvetlen előterében is ücsörögtek diktafonnal vagy digitális jegyzettömbbel felszerelt újságírók. Minden bizonnyal a pult mögé is befurakodtak volna, ha a laboratórium biztonsági szolgálatának emberei nem zárták volna le az oda vezető utat. Ben az intézet egyik vezető tudósával, Lawrence Abbott-tal lépett be a terembe. Határozottan sétált a pulthoz, remélve, hogy sikerült kellőképp palástolnia idegességét. Nem igazán a tömeg zavarta, hiszen az szakmájának velejárója, inkább az, hogy a megjelentek zömén látszott, ellenségesen viszonyulnak a tervhez. No és persze az intézetnek is volt egy titka, ami nem fog nagy tetszést kiváltani. - Hölgyeim és uraim! Benjamin Tarver vagyok, a Rutherford Appleton Laboratórium kommunikációs igazgatója. Üdvözlöm önöket Oxfordban, az Első Temporális Mintavétel néven ismertté vált kutatási projekt sajtótájékoztatóján. Engedjék meg, hogy bemutassam dr. Lawrence Abbott professzort, aki a technikai alapokat fogja önökkel ismertetni.
A hatvan körüli, koránál jóval idősebbnek tűnő Abbott átvette a mikrofont Bentől. - Hölgyeim és uraim! Mint azt a jelenlévők magas száma is jelzi, komoly tudományos áttörés küszöbén állunk. Laboratóriumunk ISIS neutrínósugárzó készülékét az elmúlt két évben nagymértékben átalakítottuk és továbbfejlesztettük. Jelenleg a készülékkel 200 mérföld sugarú körben tudunk jeleket eljuttatni, illetve ugyanilyen távolságból érzékelni. Ezen jelek számos információt hordoznak. Intézetünk az Oxfordi Egyetem Élettudományi Kutatóközpontjának munkatársait hívta segítségül, és az ő áldozatos munkájuk eredményeképp immár ki tudja szűrni az élő szervezetekben meglévő genetikai információra, azaz a DNS-re vonatkozó adatokat. Ez már önmagában is nagy fegyvertény, de Paolo Ricchardini ismert elméletének alkalmazásával nemcsak a jelenlegi, hanem az időben tőlünk távol eső, jövőbeli adatokat is össze tudjuk gyűjteni. Igy lehetővé válik a mostani, valamint az öt évvel ezutáni flóra és fauna összehasonlítása, melynek előnyös voltát szükségtelen ecsetelnem. Kérdéseiket Mr. Tarver fogja megválaszolni. Mint várható volt, óriási zsivaj támadt, az egész terem egyszerre akart kérdezni. Ben várt egy darabig, majd megadta a szót egy kérdezőnek. - Mike Treller, Manchester Tribune. Mr. Tarver, milyen kockázati tényezőket jelent a neutrínósugárzás, illetve ez a tulajdonképpeni időutazás? - Az időutazás szót megtévesztőnek tartom, itt mindössze az atomnál is kisebb részecskék vándorolnak a téridőben, ez köszönőviszonyban sem áll a fantasztikus irodalom kedvelt témájával. A neutrínósugárzás semmilyen káros hatással sincs az emberekre, ráadásul nap mint nap ki vagyunk téve neki, hiszen a Napból is érkeznek neutrínók a Földre. - Susan Fellower, BBC. Önök növények, állatok és nyilvánvalóan emberek genetikai kódját akarják összegyűjteni. Hogyan egyeztetik ezt össze a hatályos adatvédelmi jogszabályokkal, és hogyan kezelik az önökhöz jutó adatokat? - Ms. Fellower, kutatásunk során valamennyi birtokunkba jutó adatot a lehető legbizalmasabban kezelünk. Pillanatnyilag Nagy-Britanniában ugyan nem tiltja törvény az ilyen módon történő informá-
ciószerzést, mindenesetre terveink szerint az emberinek bizonyuló DNS-ekről csak rövid mennyiségi statisztikát készítünk, majd archiváljuk adataikat. És tulajdonképpen az emberekről nem jut több információ a birtokunkba, mint amennyit bármelyik biometrikus azonosító okmány elárul. - Arnold Schumann, CNN. Önök ötéves időtartamot vizsgálnak, köztudott, milyen hihetetlen anyagi ráfordítással. Gondolja, hogy ilyen rövid idő alatt megfigyelhető érdemleges változás Anglia élővilágában, és nem lesz kidobott pénz a projekt költsége? - Jelenleg nagyjából öt évnél húzódik az a határ, ameddig eszközünk a „jövőbe lát". Az Élettudományi Kutatóközpont munkatársai úgy látják, ennyi idő alatt számottevő változások következhetnek be mind a mikroszkopikus, mind a makroszkopikus élővilág tekintetében. - Sarah Parnell, Oxford Daily Journal. Önök óriási adatmennyiséggel dolgoznak. Honnan áll rendelkezésükre megfelelő tároló- és számítókapacitás? - Valóban, az ETM egyike az emberiség legnagyobb tárolókapacitást igénylő projektjeinek. Erre a célra két különálló számítógépes rendszert helyeztünk üzembe, egymástól nagy távolságra, ezzel biztosítva, hogy adataink ne vesszenek el. Biztonsági okokból a központok helyét nem árulhatom el. A számítókapacitást részben a NASA által használtakhoz hasonló szuperszámítógépek, részben az úgynevezett GRID rendszerben rendelkezésünkre bocsátott nagy számú személyi számítógép biztosítja. - Leonard Quinn, The Times. Mivel fogják öszszevetni a jövőbeli adatokat? Nyilván szükségük van egy kontrollvizsgálatra. - Köszönöm a kérdést! Valóban szükség van kontrollvizsgálatra. Ezt a vizsgálatot egészen pontosan három perccel ezelőtt végeztük el. Ezzel is demonstrálni kívántuk, hogy projektünk nemcsak veszélytelen, de egyáltalán nem is érzékelhető a külvilág számára. Az újságírók zöme fel volt háborodva, fejeket követelt, egy-két indulatosabb embert a biztonságiaknak ki is kellett tessékelni a teremből. A többségnél azonban a kíváncsiság nagyobbnak bizonyult a haragnál, így folytatni lehetett a sajtótájékoztatót. Ben derekasan állta a sarat, dr.
Abbottnak pedig semmi dolga nem akadt, mert a tudományos újságíróknak a jelek szerint nem sikerült bejutni a terembe. A másnapi lapok címlapon hozták a „bejelentés nélküli sugárkísérletet". De a labor sajtóközpontja jól számolt: mivel az emberek semmit sem észleltek az egészből, a közhangulatban az izgatottság váltotta fel az aggodalmat. Miután június 10-én lezajlott a mintavétel, valamelyest elcsitultak a kedélyek. A műveletre minden tiltakozás ellenére sor került, természetesen senki nem érzékelt belőle semmit sem, az pedig világos volt, hogy még a rendelkezésre álló hihetetlen számítókapacitással is hetekig fog tartani, mire bármi értékelhető eredmény születik. Ha pedig a sajtó által is értékelhető eredményre gondolunk, az talán egy hónapba is beletelik. Ben napjai is nyugodtabbak lettek, ugyan továbbra is meghívták hírműsorokba, készítettek vele interjút, de elég volt mindenkinek ugyanazt a szabványszöveget előadnia. Titkon már kezdett abban reménykedni, hogy a mintavétel nem hoz semmilyen jelentős eredményt, legalábbis nem olyat, ami miatt magyarázkodni kellene. Azért rájött, hogy ez sem lenne jó: ha egy ilyen költséges, és nem kis részben adófizetői pénzből működtetett projekt nem hoz eredményt, akkor a népharag rázúdul, aztán az a minimum, hogy el kell bocsátani a felelősöket. És kitől a legegyszerűbb megszabadulni? A szóvivőtől, aki rosszul magyarázta el az egészet a nagyközönségnek. 25-én éjjel háromkor Ben mobilja megszólalt. - Mi az ördög! - Felnyomta az éjjeli lámpát, és ránézett a telefonra. - Ki az? - kérdezte Anne. - A laborból. Fogalmam sincs, mi lehet. Halló, Ben Tarver. A vonal másik végén Abbott volt. - Ben, azonnal gyere be, tőlünk kell megtudnod! - Micsodát? - Gond van a mintavétellel. Nem is kicsi. Beletenyereltünk valamibe. - Nem ér rá reggelig? - Semmiképpen. Ugyanis nem csak mi vettük észre. - Hogyan?
- Nem mondhatok többet telefonon. Gyere be! - Oké, megyek. Felesége hunyorogva föltámaszkodott. - Mi történt? - Azt én is szeretném tudni. De valami gáz van, és persze majd nekem kell megmagyaráznom. Be kell mennem. - Az éjszaka közepén? - Úgy tűnik, igen. - Nincs az a nagy baj, ami ne tudna várni reggelig. Feküdj vissza! - Anne, nem lehet! Abbott nagyon idegesnek tűnt. - Reggel nyolc előtt úgysem lesz sajtótájékoztató, a problémájukat meg úgysem te fogod megoldani - Anne... Mennem kell, számítanak rám. - ó, te és az istenverte kötelességtudatod. Hát menjél! Rernélem, vacsorára hazaérsz. Ben rendbe szedte magát, felöltözött, elbúcsúzott Anne-től, majd beült a kocsiba. A Rover tudott vezető nélkül is közlekedni, de a férfi úgy látta, hamarabb felébred, ha ő dolgozik a fedélzeti számí-
tógép helyett. Az út a laborig nagyjából negyedóra, közben rádiót hallgatott. A „Bad Moon Rising" egy feldolgozását játszották, a tündöklő telihold tiszteletére. ,,Eddig elég rossz volt, de azt hiszem, a neheze csak most jön" - gondolta. A laboratórium parkolójában legalább húsz autó állt, idehivtak tehát minden fontos embert. Miután áthaladt a biztonsági kapun, az egyik őr máris a tárgyalóterem felé terelte. Valóban minden fontosabb ember jelen volt. A mikrofon mögött viszont nem fizikus és nem biológus állt, hanem az informatikai csoport vezetője, Ray Withers. Az alacsony, kora harmincas fiatalember szemlátomást zavarban volt. Ritkán kellett felállnia a számitógépe elől, ráadásul most olyan dolgot kellett megosztani a jelenlévőkkel, amely legjobb esetben is állása elvesztésével járhat. - Khm! Hölgyeim és uraim, köszönöm, hogy ezen a késői... vagy korai?... órán befáradtak, egyúttal sajnálom, hogy erre sor került. Nyilvánvaló a személyes felelősségem,
ebből le is vontam a szükséges konzekvenciákat, a felmondásomat reggel nyújtom be. - Ne játsszon az idegeinkkel! Miről van szó? - Tulajdonképpen két dologról. Egyrészt megszülettek az első részeredmények a mintavételből, és ezeken egy igen durva anomália figyelhető meg. Másrészt ezeket a részeredményeket valaki más is megszerezte. A hallgatóság szinte egyszerre hördült fel. - De hát hogyan lehetséges ez?! És a biztonsági előírások? A titkosítás? - Először röviden összefoglalnám, milyen adatokról is van szó. A mintavétel jeleit a Párizs melletti számítóközpontunk dolgozza fel, majd ezeket megosztja az edinburghival, mi már csak a kiértékelt eredményeket kapjuk meg, így gazdaságosan használjuk ki a rendelkezésre álló sávszélességet. A, khm, problémás adathalmaz egy statisztika volt, amely növény- és állatfajonként megadta a vizsgált területen jelen lévő egyedek számát. Az adatok ma éjjel rendben meg is érkeztek, de amikor ellenőriztük az útvonalukat, észrevettük, hogy valaki máshoz is eljutottak. - Nem kódoltak ezek az adatok? - De igen. Viszont jó okunk van feltételezni, hogy aki ki tudta számolni az adathalmaz minden egyes csomagjának útvonalát, márpedig a dolog úgy fest, ez pontosan így történt, annak nem okoz majd gondot a kódolás visszafejtése sem. - De hát elég komplex kódolást használtunk, és senki nem ismerhette még a számítóközpontok helyét sem, nemhogy az adatcsomagok fizikai útvonalát! - Nos, igen. Nagy a valószínűsége, hogy... nos, hogy valaki közülünk információt adott ki illetékteleneknek. Ez lehet, hogy látszólag ártalmatlannak tűnt, de a netes bűnözők ügyes információszerzők. Az adatcsomagok útjának követéséhez vagy kémprogramot kellett becsempészniük az adás egyik végpontjába... ellenőriztük, nem ez történt... vagy folyamatosan figyelni az összes, Oxford környékére érkező adatcsomagot és kiszűrni azt, amire szükségük van.
- Az lehetetlen! - Képtelenség! Ekkora forgalmat nem lehet ellenőrizni. - Mi is ezt hittük, de amint az ábra mutatja, lehetséges. Mégpedig feltehetően úgy, hogy az egyik internetes zombihálózat gépeit egyszerre vetették be. A legnagyobb ismert ilyen hálózat, a GetReady féreg által irányított, elég erős ehhez. - Maga azt állítja, hogy közönséges személyi számítógépek erősebbnek bizonyultak a mi technológiánknál? - Mintegy 20 millió személyi számítógép. És attól tartok, elég erősek lesznek ahhoz is, hogy a kódolásunkat feltörjék, ha még nem tették meg. - De Withers, az adatainkat úgyis előbb-utóbb publikáltuk volna. Miért olyan súlyos probléma, hogy idő előtt kikerültek ezek a statisztikai információk? - Nos, igen. Ezek az adatok sokkal durvább változásról tanúskodnak, mint amilyet a legpeszszimistább zöld aktivista is megjósolt volna. A növényzetben és az állatvilágban nem következik be drámai mennyiségi változás. Az embereknél azonban igen. Ma a vizsgált területen 72 millió ember él. Öt év múlva ugyanitt 800 ezren lesznek. A tárgyalóban egy percre megfagyott a levegő. Ám a probléma megoldásra várt, így újra bele kellett kezdeni a munkába. Abbott mint rangidős kutató ragadta magához a szót. - Kétségtelenül rendkívüli információ birtokába jutottunk, amely nagyobb jelentőségűnek tűnik, mint arra bármelyikünk is számított volna. Nyilvánosságra hozása igen veszélyes helyzetet teremthet, ugyanakkor még mindig jobban járunk, ha mi tesszük közzé, mint ha azok, akik ellopták az adatainkat, bárkik is legyenek. Egyelőre természetesen nincs magyarázatunk rá, mi okozza ezt a drámai elnéptelenedést, kérek minden kollégát, hogy a sajtó képviselői előtt ne menjenek bele spekulációkba, ha elegendő információ áll majd rendelkezésünkre, nyilvánosságra hozzuk hivatalos álláspontunkat. Addig
is mindenki őrizze meg nyugalmát, amennyire lehetséges. - Larry, mennyire biztos ez a jóslat? - A detektált neutrínók megjárták a jövőt, ennyi biztos. Arról persze lehetne vitát nyitni, hogy egy vagy több jövő létezik-e, hogy tudjuk-e azt befolyásolni, de a kutatási technikánk szempontjából az idő egy egyenes vonal, ha megismételnénk a mintavételt, szinte biztosan ugyanezt az eredményt kapnánk. - Szerinted tényleg ilyen kevés ember lesz öt év múlva Angliában? - Szívesen válaszolnék nemmel, de egyelőre az „igen" bizonyítottnak tűnik. Most pedig a csoportvezetők és Ben kivételével mindenkit megkérek, hogy hagyja el a tárgyalót, megfogalmazzuk a sajtóközleményt. A többiek annak kiadásáig senkivel nem beszélhetnek a dologról. Már kezdett világosodni, mire elkészültek. Ben telefonon egyeztetett a nagyobb televíziós társaságokkal, hogy délelőtt tízkor rendkívüli hírként közöljék az eredményt. Gyorsan dolgoztak, de az adattolvajok még gyorsabban. Reggel hatkor a GTwitter tele volt a hírrel, hogy öt éven belül kiürül Anglia, az elsőként reagáló újságok már tényként közölték az előzetes eredményt, természetesen bulvárosított stílusban. „Végromlás előtt Anglia", „Nukleáris csapás készül a szigeteken?" „Pestisjárvány előtt": ilyen és ezekhez hasonló címekkel volt tele a reggeli online sajtó. Ben telefonja megállás nélkül csörgött. A laboratórium egyelőre tartotta magát a 9 órás bejelentéshez. Annyi bizonyosnak látszott, hogy sok újdonságot nem fognak mondani a nézőknek. Az oxfordi Appleton Rutherford Laboratórium sajtóközleménye „Mint az közismert, laboratóriumunk a hónap folyamán végezte el az Első Temporális Mintavétel nevű kísérletet, melynek során genetikai információt fogadtunk a 2020-as év Angliájából. Ugyan a részletes eredmények feldolgozása még előttünk áll, az előzetes statisztikákból egy nagy horderejű tényre figyeltünk fel, amelyet haladéktalanul a nyilvánosság elé kell tárnunk. Adataink azt mutatják, hogy 2020. június 5-én a vizsgált területen - mely nagyjából Angliáénak felel meg - mintegy 800 ezer emberi lény fog tartózkodni. A vizsgálat mindeddig nem
adott magyarázatot, arra, mi okozza ezt a drámai népességcsökkenést. Munkatársaink folyamatosan dolgoznak a kérdés megválaszolásán. Tudósaink véleménye eltér abban, hogy biztos-e az adat, vagy még lehet befolyásolni. Kérjük a lakosságot, őrizze meg nyugalmát és ne higgyen az esetleges szenzációhajhász rémhíreknek!" A délelőtt folyamán a laboratórium rendőrségi védelmet kért és kapott. Szükség is volt rá: ahogy Ben kinézett irodája ablakán, az épületkomplexum kerítése mellett legalább száz tüntetőt látott, a legkülönbözőbb transzparensekkel. Ez még nem tűnt vészesnek, de az emberek többsége valószínűleg munkában volt, sokan még nem is hallották a hírt: a hétvégén ostromállapotra számított. Neki egyelőre nem akadt dolga; a tanácskozáson úgy döntöttek, amíg nem tudnak többet, nem nyilatkoznak. Ez persze nagyon nem nyugtatta meg, mert ha beszélni kell a tüntetőkkel, őt fogják kiküldeni, és persze ha majd haza akar jutni, akkor is át kell jutnia az emberi falon. Folyamatosan figyelte a hírportálokat, a rádió-, tévéadásokat és a napilapok online kiadását. Nem lepődött meg azon, hogy még a legjobb nevű sajtótermékekben is a világvégét hirdették, ugyanakkor mégis csalódott volt. De ahogy belegondolt, talán tényleg a világvégére bukkantak rá. Egy 99%-os népesség-visszaeséshez valami borzasztó katasztrófának kell bekövetkeznie, a nukleáris csapás, a tomboló járvány nem is tűnt annyira elképzelhetetlennek. Sokat segítene, ha a világ egy másik részéről is lettek volna adatok, de egyedül a Rutherford Appleton berendezése volt képes a mintavételre, egy újabb hasonló eszköz kiépítése legalább egyéves munka lenne, a költségekről nem is beszélve. Bennek nem tetszett, hogy a tanácskozáson a passzivitás mellett döntöttek. Szóba hozta, hogy mások is rendelkeznek az adatokkal, de a tudósok szerint már minden nyilvánosságra került. Ben egyáltalán nem volt benne biztos. Úgy vélte, az alulinformált tömegek sokkal kiszámíthatatlanabbak, mint ha mindenről naprakészen tartják őket, de a tudósok ragaszkodtak ahhoz, hogy a kutatások zárt kapuk mögött folyjanak. Felmerült egy második mintavétel lehetősége is, de ahhoz növelni kellene a számítókapacitást, és kevéssé valószínű, hogy közvetlenül egy ilyen megrázó hír után bárki nagyobb pénzt áldozna rá.
Kevéssel dél előtt Ben felhívta Anne-t. A hírt természetesen már tudta, kolléganői az irodaházban egyfolytában erről faggatták, pedig ő sem tudott semmivel többet. És igazából maga Ben sem. Nem beszéltek a tüntetésről, de a férfi gyanította, hogy Anne már így is értesült róla. Mérsékelt sikerrel próbálták egymást megnyugtatni. A miniszterelnök megszólalására délig kellett várni. Arra hegyezte ki beszédét, hogy mennyivel jobb így, hogy előre tudjuk, mi vár ránk, tekintsük ezt egy utolsó figyelmeztetésnek, hogy változtassunk életmódunkon, rendezzük vitás külpolitikai kérdéseinket, legyünk türelmesebbek a bevándorlókkal, és így tovább. Szóval ő is amellett tett hitet, hogy az eredmény egy prognózis, az események folyásán a későbbiekben lehet változtatni. Na persze könnyebb lett volna, ha tudják, hogy mi vezet a népességfogyáshoz. Délután négykor Ben elindult hazafelé. Félóra volt, mire átjutott az időközben alaposan megduzzadt tömegen, közben többen megpróbálták feltépni a kocsi ajtaját, de azt előrelátóan bezárta, köveket dobáltak a járműre - megúszta egy repedéssel a szélvédőn, meg néhány horpadással. Útközben értesült a nagy londoni tüntetésről. A tizenötezres tömeg a bevándorlók és a vendégmunkások azonnali kitoloncolását követelte: azt hangoztatták, hogy ha már csak 800 ezren maradnak az országban, azok legalább tisztességes angol emberek legyenek. Egy véletlenül arra járó indiai származású férfit meg is lincseltek, gyakorlatilag a rendőrök szeme láttára. Ezután megkísérelték feloszlatni a tüntetést, de nem jártak sikerrel. „És ez még csak az első nap" - gondolta Ben. Mire Anne este hatkor hazaért, minden nagyobb városban tüntetések törtek ki. Többségében a bevándorlók ellen, de volt, aki a kormány lemondását követelte, megint mások - szokás szerint - a természet vagy éppen Isten rendjébe való beavatkozásnak tekintették a mintavételt. Állítólag nagy tömegek indultak meg Oxford felé, hogy csatlakozzanak a laboratórium előtt tüntetőkhöz. Fegyveres összecsapásra eddig csak Londonban került sor, de gyújtogatás, garázdaság minden nagyobb angol városban előfordult. - Ha így folytatódik, nem tudom, hogy jutok be holnap - mondta Ben a laboratórium előtt tüntető tömeg láttán.
- Ha így folytatódik, a testi épségedet kockáztatod azzal, hogy bemész - válaszolt Anne. - A hideg futkos a hátamon, ha arra gondolok, hogy neked ezekkel tárgyalnod kell. - Hát, nem tudom, mit tehetnénk. Közöljük velük, hogy csak vicceltünk, nem is volt mintavétel? A tényeket nem tudjuk megmásítani. És nem mi tehetünk arról, hogy ez lesz a jövőben. - Hacsak nem maga a mintavétel okozta a változást az eseményekben. Tudod: Schrödinger macskája. - Na ezt mondd el nekik is, és holnaptól viselheted az özvegyi fátylat! Még jó, hogy nem állsz be közéjük tüntetni! - Nyugi, Ben, még mindig jobb, ha tőlem hallasz először ilyen érveket, mint ha a sajtótájékoztatón állnak velük elő. - igaz, ne haragudj! De az idegeim nem túl jók. - Nem csodálom. Mióta nézed a híreket? - Amióta hazajöttem, alig több mint egy órája. - És a munkahelyeden? - Ott egész nap. - Akkor most szépen kikapcsolod a tévét, és reggelig megkísérelsz kiszakadni az információs társadalomból, rendben? - Hát, tehetek egy kísérletet... Így mindketten lemaradtak az esti híradókról, amelyekben természetesen a mintavétel és annak számos következménye volt a fő téma. Nem tudták meg, hogy teljes káosz alakult ki Anglia nemzetközi repülőterein, valamennyi járatra elkelt az összes jegy, a jegy nélkül maradt utasok újabb járatok indítását követelték. A Csalagút felé tartó vasúti szerelvények pillanatok alatt megteltek. Helyre kellett állítani a kompközlekedést is a szigetország és a kontinens közt. A jelek szerint a lakosság nagy része hitt a jóslatban, és nem akart jelen lenni, amikor a szupervírus, az atombomba vagy éppen Isten ökle lecsap. Ben kora hajnalban elindult a laboratóriumba, feltételezte, hogy éjszaka nem tartanak ki a tüntetők. Bár fél ötkor is lézengtek odakinn emberek, nem jelentett gondot bejutni a létesítménybe. Sokan döntöttek hozzá hasonlóan, a büfé tele volt első reggeli kávéjukat fogyasztó dolgozókkal. A labor nem készített tervet a továbbiakra, úgy vélte, a kialakult válság kezelése a kormányzat feladata. A kutatómunka a rendes menetrend szerint folytató-
dott. Mintha mindenki megfeledkezett volna róla, hogy az adatok másoknál is megvannak, a vezetőség úgy vélte, a sajtóközleménnyel kihúzták az ügy méregfogát. A BBC-n pontosan délben bemutatott felhívást követően azonban már senki nem gondolta így. Részlet a BBC által 2015. június 12-én több alkalommal sugárzott fizetett hirdetésből „Mindannyian tudunk róla az elhíresült Első Temporális Mintavétel jóvoltából, hogy Anglia mai lakosságának csupán töredéke lesz az ország területén öt év múlva. Ez jogos aggodalommal tölti el országunk polgárait, amint az is, hogy a kormány és a közpénzek által finanszírozott oxfordi laboratórium információkat tart vissza. Mivel a Rutherford Appleton Laboratórium rendelkezik a 2015-ben Anglia területén élő személyek genetikai kódjával, módjukban áll megmondani, az ország mai lakói közül ki fog akkor is itt tartózkodni. Mivel az, ha valaki nem tartózkodik itt, azt is jelentheti, hogy egy, a közeljövőben bekövetkező ismeretlen természetű katasztrófa áldozata lesz, erkölcsi kötelességük a lista nyilvánosságra hozása, hogy a balszerencséseknek biztosíthassák a menekülést. Természetesen ehhez a Rutherford Appleton Laboratórium rendelkezésére kell bocsátani a Belügyminisztérium által kezelt genetikai azonosítókat, de meggyőződésünk, hogy ilyen válsághelyzetben a kormány és a laboratórium is meghozza a megfelelő döntéseket." - Ezt nem tehetik meg! - Képtelenség! - Nonszensz! Ezek voltak a laboratórium kutatóinak jellemző reakciói a hirdetés hallatán. Ugyanakkor a kisegítő személyzet már nem látta annyira eszementnek az ötletet. Maga Ben is bizonytalan volt: nem lehet kiszámítani, milyen hatással jár az, ha kiadnak egy listát a 2020-as népességről, de az biztosnak tűnt, hogy ha nem adják ki, a zavargások súlyosbodni fognak. No és tulajdonképpen nincs meg a joguk a veszélyeztetett állampolgároknak, hogy megpróbálják magukat biztonságos helyre menekíteni? Hogy hol vannak efféle biztonságos helyek, az persze nagy kérdés, hiszen az ETM nem mondott semmit az Anglián kívüli területekről. A tüntetők figyelemreméltóan gyorsan reagáltak az új fejleményre, már fél kettő körül népességlistát
követeltek szóban és transzparenseken. Ben kettőkor beszédet rögtönzött az intézet főkapujánál, megígérte, hogy megvizsgálják a kívánt lista összeállításának jogi és technikai lehetőségeit, s türelmet kért a jelenlévőktől. Valószínűleg a legelöl álló tízhúsz tüntető és nagyjából ugyanennyi rendőr kivételével senki nem hallotta, mit mondott, irtózatos volt a zaj. Ben aggódva vette észre, hogy többeknél lőfegyver van, egy-egy lövést is leadtak a levegőbe követeléseik nyomatékosításaként. A kormány reakciójára négy óráig kellett várni. Maga a miniszterelnök olvasta fel beszédét. Jogosnak nevezte a hirdetésben megfogalmazott követelést, majd ismertette tervét a listát illetően. Mivel a kabinet nem lát lehetőséget arra, hogy a belügyi DNS-adatbázist külső szervezetnek - akár a Rutherford Appletonnak - kiadja, továbbá az sem kivitelezhető, hogy a Rutherford Appleton birtokában lévő információanyag a kormányzati szervekhez kerüljön, ezért nem teljes listát fognak készíteni, hanem egyéni kérés alapján, egyesével vizsgálják meg, hogy az adott állampolgár genetikai kódja szerepel-e a 2020-as adatok között. A hétvége folyamán a kormány és az illetékes parlamenti bizottságok folyamatosan ülésezni fognak, 15-én, hétfőn már működni fog a rendszer. A beszéd a szándékolttal ellenkező hatást ért el. Londonban az eddig úgy-ahogy kordában tartott zavargások valódi fegyveres felkeléssé fajultak, számos halálos áldozattal. A harcokba bevonták a hadsereget is, de nehezítette dolgukat, hogy a rendvédelmi szervek tagjai közül is sokan egyetértettek a felkelőkkel, volt, aki közéjük is állt. Eközben a legtöbb ország bejelentette, hogy a továbbiakban nem fogadnak Nagy-Britanniából induló légijáratokat a nyilvánvalóan letelepedési szándékkal érkező menekültek miatt. Franciaország is lezárta a Csalagutat, az angol utakon mégis óriási dugók voltak, sokan próbáltak eljutni Skóciába. A vasút sem tudott megbirkózni a túlterheléssel, több helyen fegyveresek kényszerítették az alkalmazottakat, hogy vegyék fel őket az iszonyatosan túlzsúfolt szerelvényekre. Mivel a biztonságos utasforgalmat nem tudták biztosítani, a vasút vezetősége bizonytalan időre felfüggesztette a személyszállítást. Anglia megbénult. A laboratóriumban mindenki a hírtelevíziók adását figyelte. Sok újdonságot nem tudtak mon-
dani, hiszen a helikopterrel dolgozó tudósítókon kívül más nemigen járhatott be nagyobb távolságokat, de azt így is jól lehetett látni, hogy Londonban kitört a háború. Ben azon töprengett, mi ellen is irányul a lázadók dühe, és ki ellen irányul majd haragjuk, ha a hadsereg átáll az ő oldalukra. Este kilenc után a laboratóriumot védő csapatok parancsnoka bejelentette az intézmény vezetésének, hogy alakulatát valamennyi másik, vidéken tartózkodó katonai egységgel együtt London védelmére rendelték vissza. - És hogy fognak eljutni oda? - Ha kell, lelökdössük az autókat a sztrádáról, ha kell, a földeken keresztül. A parancsot teljesíteni kell. - De mi lesz velünk?! - Nos, a rendőrség még itt van... - Nagyon jól tudja, hogy az nem elég semmire! - Sajnálom, uram. Alig félórája távozott a tiszt, már be is indultak a harcjárművek motorjai, a gyalogosok felsorakoztak, majd a katonák hangosbemondón utat kértek az elvonuláshoz. A tüntetők, amint megértették, mi történik, győzelemkiáltásokat hallattak, majd örömittasan kilőttek néhány ablakot. Szerencsére senki nem sérült meg. - Nincs más hátra, meg kell adnunk magunkat - mondta Ben. - De hát hogyan? Nem is állunk harcban velük. - Be kell őket engedni és teljesíteni a követeléseiket, mielőtt célzott lövéseket adnának le. -De... - A hadsereg elment, rendőrt nem látok a környéken, még mindig úgy járunk a legjobban, ha mi invitáljuk be őket. És körül vagyunk zárva, a büfé meg a csokiautomata készleteivel nem sokáig húznánk ki. Este tizenegykor maga Ben indult meg a tömeg felé, egy fehér zászlónak kinevezett laboránsköpenyt lengetve. - Hölgyeim, uraim! Békés szándékkal jövök. A Rutherford Appleton Laboratórium kész teljesíteni követeléseiket. Kérem, jelöljék meg azt a tíz embert, aki velem együtt belép a laboratórium területére! Persze mindjárt vagy ötvenen rontottak volna Ben felé, de egy öltönyös, jogászforma férfi átvette az irányítást. Ben szerint nagyon kilógott a tüntetők közül, de legalább lehetett vele tárgyalni.
- Elton Miller vagyok. Szeretném, ha tisztáznánk a megadás feltételeit. Önnel huszonöt ember lép be az intézmény területére, fegyveresen. A laboratórium munkatársai azt és csak azt teszik, amire mi utasítjuk őket. A telefonokat mindenkitől elvesszük, a hivatalos vonalakon csak a mi felügyeletünk mellett lehet beszélni. Az intézmény dolgozóit túszoknak tekintjük, és ha megpróbálnak becsapni bennünket, vagy külső támadás esetén nem habozunk kivégezni őket. - De Miller, civilizált emberek vagyunk! - Tarver... Ugye így hívják? Ha eddig nem vette volna észre, akkor most szólok, hogy a civilizáció éppen szünetet tart. Mi sokan vagyunk... önök kevesen. Nekünk van fegyverünk... önöknek nincs. Ha megteszik, amit elvárunk maguktól, senkinek nem esik bántódása. Negyed tizenegytől a labort megszállták. Félórával később esett el London Sutton kerületében a Belügyminisztérium genetikai azonosítókat tároló intézménye. 842 245 emberi genetikai információ beazonosítása és az eredmény nyilvánosságra hozása nem megy egyik pillanatról a másikra. Mindenesetre a londoni adatközpontot meghódító csoport kiválóan együttműködött az oxfordiakkal. Gyakorlatilag folyamatos kapcsolatban voltak egymással. Ugyan a Franciaországban lévő szerverközponthoz már nem volt hozzáférés, az edinburghi gond nélkül működött. Maga a DNSmegfeleltetés húsz másodpercet vett igénybe egy átlagos számítógépen, így csaknem kétszáz nap kellett volna valamennyi személy azonosításához. Az edinburgh-i központ komputerei még mindig a beérkezett adatokat elemezték, de a lázadók rövid úton kiosztották a feladatot a világ minden részében lévő zombigépeknek, amelyek együttes alkalmazásával néhány óra alatt végbement az azonosítás. Ben korábban úgy tekintett a lázadókra, mint valamilyen alkalmilag összeverődött tömegre, most azonban már belátta, hogy igen jól megszervezték a lépéseket. Csak az volt a kérdés, hogy kicsoda. Millerre gyanakodott, de aztán elvetette a gondolatot. Ő az első sorokban volt az ostromkor, a „főszervező" aligha tette volna ki magát annak a kockázatnak, hogy lelövik.
Még javában folyt az adatok összehasonlítása, amikor a felkelők vezetői Millerrel az élen a tárgyalóterembe hívták a fizikusokat. Jó másfél órát voltak benn. Ben megkísérelt közben telefonálni Anne-nek, sikerük eljutnia az összegyűjtött készülékekig, még egy nyugodt helyet is talált, de a mobilból alighanem kiszedték az akkut, mert nem reagált semmire. Magában szitkozódva visszatette a többi közé, majd épp egy fegyveres felkelővel találta magát szemben, aki vigyorogva nézte végig az előadást. ,,Hát, tulajdonképpen rám is lőhetett volna" - vigasztalta magát Ben. A fizikusok egymással vitatkozva hagyták el a tanácstermet, de nem úgy nézett ki, mintha az ellenállás leghatékonyabb módszerét vitatták volna meg. Amikor Abbott a mosdóba ment, Ben követte, a piszoárnál állva kérdezte meg, mi történt. - Arra akarnak ráállítani, hogy nézzünk utána, hogyan tudunk jeleket a múltba küldeni - D e minek? - Tudja a fene. Nem kötötték az orrunkra. - És lehetséges? - Elvileg igen. Elvégre a mi jövőbe küldött jeleink is visszajöttek. Itt vége is szakadt a párbeszédnek, mert egy felkelő érkezett a mellékhelyiségbe. Kilépve a mosdóból, Ben épp egy nyugodt helyet keresett volna, hogy összerakja az eddigi információkat, amikor Miller a tanácsterembe hívta. - Tarver, most magára van szükségünk! - Rám? - Van itt más Tarver nevű is? Jöjjön! A tanácsterem elején foglalt helyet a korábbi ostromlók (talán nem is) rögtönzött vezérkara, élén Millerrel. - Nos, Tarver, néhány óra múlva lesz nekünk egy irdatlan nagy listánk, tele nevekkel és személyi azonosítókkal, meg persze egy csomó adat még meg nem született gyermekekről. Azt akarjuk, hogy mindenki, aki szerepel ezen a listán, a lehető leggyorsabban tudomást szerezzen róla. Maga szóvivő, valamilyen szinten biztosan van ötlete, hogyan lehetne ezt megvalósítani.
- Ha van is, miért kötném az orrukra? - Ugyan, Tarver, azt hittem, ezen már rég túl vagyunk! Például mert különben kicsavarjuk a karját, ha még mindig vonakodik, megkeressük a feleségét, neki is kicsavarjuk a karját. A továbbiakat a fantáziájára bízom. - Kecsegtető kilátások. Nos, amennyire tudom, az internet egyelőre gond nélkül működik, kézenfekvő lenne azon publikálni az adatokat. Persze nem egy weblapon, hanem egy adatbázisban, és persze jó erős számitógépes háttérrel, mert valószínűleg az egész ország egyszerre fog rászabadulni az oldalra. - Hát, a Belügyminisztérium adatbázisa a kezünkben van, azt csak ki kell egészíteni és nyilvánosan hozzáférhetővé tenni, ez elvileg sima ügy. De hogyan tudassuk mindenkivel, hogy rendelkezésre áll a lista? - Talán azok a barátaik, akik tegnap azt a szimpatikus hirdetést kifizették, hajlandóak lesznek egy újabb hasonló szívességre. - Nyugalom, Tarver! Mi most arra vagyunk kíváncsiak, hogy maga a laboratórium hogyan hozta volna nyilvánosságra az adatokat. - Akkor azt kérdezze! Bár mint jól tudja, a miniszterelnök is csak egyénenként közölte volna az adatokat - Még mindig nem a kérdésre válaszolt - Jó, hát legyen! Elküldtük volna a listát a kormánynak, majd, feltételezem, megjelent volna a London Gazette-ben. Természetesen kereshető formában. - Na végre! Hozzávetőlegesen fél óra múlva megvan a lista. Akkor majd lesz szíves a fentiek szerint továbbítani a kormánynak, és elérni, hogy éjszaka már olvasható legyen a Gazette weboldalán. - Maga szerint közlik? - Ha nem közölnék, minden lehetséges fórumon elterjesztenénk, hogy szándékosan visszatartják az információkat. Londonban most tűzszünet van, de ki tudja, meddig. Közölni fogják. Még aznap éjjel leközölték a listát, de mielőtt a nagy nyilvánossághoz eljutott volna
a névsor, ellenőrizték a laboratóriumban, illetve a belügyminisztériumi adatbanknál tartózkodókat. Bent már nem is igazán lepte meg, hogy Miller és a „vezérkar" másik három tagja a „szerencsés túlélők" közé tartozik. Mint ahogy az sem, hogy ő maga nem szerepelt a nyolcszázezres listán. A következő nap egész Angliában újraszerveződtek a felkelőcsoportok: azok kerültek az élükre, akik a túlélőlistán szerepeltek, és valóban nagy túlélők voltak, mert minden egyes alkalommal sikerült úgy átvenniük a hatalmat, hogy nem szenvedtek el komolyabb sérüléseket. Az Élők - ez a név ragadt rájuk - szép lassan minden szervezetben magukhoz ragadták az irányítást, a kormányt pedig lemondásra kényszeritette egy Élő dandártábornok, aki az alkotmányt ezzel is figyelmen kivül hagyva, az egyik legismertebb Élőt, Melvin Sheridant, Anglia talán leggazdagabb emberét tette meg miniszterelnöknek. A királyi családról nem lehetett tudni semmit, de ez már nem számított újdonságnak. Órák alatt kicserélődött a társadalom teljes elitje, méghozzá Vértelenül. A bizonyság,
hogy öt év múlva életben lesznek, egyszerűen ellenállhatatlanná tette őket. Ahogy az összecsapások megszűntek, lassan helyreállt a közlekedés is. Persze továbbra is bizonytalan volt a lakosság többségének jövője, és a kiutazási moratórium érvényben maradt, de egy időre nyugalom költözött az országba: sokak számára annak a tudata, hogy öt év múlva nem élnek Anglia területén, megnyugtatóbb volt, mint az, hogy fogalmuk sem volt a jövőjükről - noha ez utóbbi a normális állapot. Sokan bízni kezdtek az Élőkben: ha már biztos túlélők - és eddig tényleg impozáns teljesítményt mutattak -, talán képesek fordítani a sorson és elhárítani a várható katasztrófát. Időközben a Rutherford Appletonban is javultak a körülmények: a dolgozók meglátogathatták családjaikat, a szigorú ellenőrzést leszámítva ugyanúgy folyt a munka, mint rendesen. Ben nyilatkozataiban persze nem azt közölte, hogy a fizikusok az üzenetek múltba küldésén dolgoznak, hanem azt, hogy folyik a Mintavétel eredményeinek értelmezése, valamint annak kiderítése,
mi okozhatja a drasztikus népességcsökkenést. Pedig ezzel nem foglalkozott senki. Június 15-én éjjel jutott eszébe Bennek a megoldás. Azonnal elküldte gondolatait vagy húsz külföldi ismerősének e-mailen, lementette a számítógépére, kinyomtatta több példányban, hogy másnap szétoszsza, majd visszafeküdt Anne mellé abban a tudatban, hogy megtette a szükséges előkészületeket. 16-án hajnali négykor jött érte egy fekete autó. Akik kirángatták az ágyból, nem rendőrök voltak, de fegyvert viseltek. Nem sokat beszéltek, amikor azonban Ben el akart búcsúzni a rémült Anne-től, nem engedték. A laptopról és a nyomtatványról sem feledkeztek meg. Nem közölték Bennel, hová viszik, bár mostanra már volt róla elképzelése. És nem is tévedett. A délelőtt közepén vezették be Bent az újdonsült miniszterelnök fogadószobájába. - Tarver, Tarver! Igen ostobának nézhet bennünket, ha azt hiszi, hogy nem ellenőrizzük az internetforgalmát. Komolyan gondolta? Ben nem szólt semmit, bár legszívesebben a falba verte volna a fejét. - Hát mit csináljunk magával, Tarver? - Akár meg is ölhetnek, úgysem vagyok rajta a rohadt listájukon. - Eszünkben sincs, még a végén a kedves kollégái kellemetlen kérdéseket tennének fel nekünk. Nem, jobb lesz, ha meggyőzzük, hogy álljon át a mi oldalunkra. - És mivel akarna meggyőzni? - Pénzzel, biztonsággal, esetleg némi hatalommal. Vagy véletlenül kiderülne, hogy maga is szerepel a listán, csak eddig elkerülte a figyelmünket... - És ha minderre nem tartok igényt? - Akkor esetleg fel tudom ajánlani valamelyik elmegyógyintézetünk szolgáltatásait. Önnek és a kedves feleségének sem lenne ínyére, azt hiszem. De most értékelném, ha elmondaná nekem részletesen, hogyan csináltam. - Tessék? - Nos, az e-mailjeiből kiderült, hogy érti a rendszer működését, azt kell mondjam, jobban, mint én, pedig úgy tűnik, én irányítom. Kezdjük ott, hogy honnan jön a 800 ezer fő. - Nyilván az ön embereinek 2020-ból visszasugárzott hamis jeléből. Ettől az akkori népesség
lehet akár 200 millió is. De azt nem tudom, hogyan választották ki ezt a 800 ezer embert. - Gondolja, hogy volt kiválasztás? Vagyis inkább lesz? Én biztos vagyok, van még 15-20 emberem, a többi akár véletlenszerű is lehet. - Véletlenszerű? Akárkiből lehet Élő? - Legfeljebb a problémásakat kiszortírozom. De nagy problémát nem jelenthetnek, legalábbis 2020ig, hiszen életben leszek. - Vagy valaki visszaküldi az Ön genetikai kódját. - Nocsak, nocsak, maga fenyeget engem! Roppant mulatságos! - Azt tudja, hogy addig tart a hatalma, ameddig az első Élő meghal? - Ettől nem félek, nem áll szándékomban halottak genetikai kódját visszaküldeni. - Rohadjon meg! - Még öt évig garantáltan nem fogok. De ha kell, megismételjük a mintavételt, és megállapítjuk, hogy tíz év múlva is élni fogok. Na de nézzük az Ön ügyét, Tarver! Eddig 627 230 Élő olvasta ki az adatait a Gazette oldaláról, azaz még bőven jut helyünk valaki helyére beilleszteni az önét és a feleségéét is. Ami azt illeti, rnár intézkedtem az ügyben. Most mondja meg, hát még az ellenségeimről is gondoskodom! Kérem, gondolkodjon az ajánlatomon, egyben köszöntöm az Élők táborában. Tarver meglehetősen feldúltan tért vissza Oxfordba, ugyanabban a sötét járműben. Aznapra betegszabadságot vett ki, másnap szólt Millernek, hogy nézze meg újra, szerepel-e az Élők adatbázisában. Amaz gúnyosan vigyorgott rá, nyilván tudott az ügyéről. Este az egész társaságot meghívta sörözni annak örömére, hogy ő is Élő lett, persze akik nem voltak azok, nem igazán fogadták örömmel a hírt. Abbott a képébe vágta a barna sört. A másnapi sajtótájékoztatón épp az Élők és a többiek viszonya volt az egyik téma, Tarver itt sem habozott kijelenteni, hogy ő is az Élők közé tartozik. Megtette, amit megtehetett. Tudta, hogy nem engednék neki elhagyni a várost, így a belváros felé hajtott, kikapcsolta az autó összes biztonsági berendezését, majd a High Streetre kanyarodva felgyorsult 140 km/h-ra, és az autót a Queen's College épületének vezette. Sikerült elérnie, hogy meghaljon egy Élő.
Hargitai Henrik
Planetológia és SF 1. A TUDOMÁNYTÓL A FANTÁZIÁIG „Te választod, melyik a valóság" (Gardner DOZOIS-Jack DANN-Michael SWANWICK:
„A Mars istenei", Galaktika 89,1986.) A tudományt is meg fantáziát is tartalmazó szövegek skálája széles. Egyik végén a megfigyeléseket magyarázó tudományos cikkek állnak - az itt leírt általános „elméletek" és „modellek", azokat „predikcióra" használva, újabb tapasztalati vizsgálatoknak adnak keretet, melyek aztán vagy igazolják, vagy cáfolják a modellt. Az ezen szövegekben leírt tapasztalati tények egy (szándékuk szerint) koherens, keresztülkasul hálózott szöveguniverzumot alkotnak, ám a megfigyelt tényekből kiötölt, netalán igazolásra váró modellek és elméletek rnár párhuzamos valóságképeket vetítenek elénk. Ilyen pl. a fizikában a Standard Modell és az azt kihívó paradigma, a húrelmélet modellje. Ez a tudományos „fantázia" azonban a létező világ valamely paramétereiből levezethető világhoz, jelenséghez, folyamathoz vezet, legtöbbször kiszámolható adatokkal alátámasztva. A valóságból levezetett modell nem fiction, de szigorú értelemben nem is non-fiction. A fizika vagy matematika (vagy
bármely tudományág) működési alapelvei szerint ilyen is lehetne a világ; de a világ csak egyféle, s ennek az egynek a felderítésére alkalmazzák a kísérleteket. A valóság tényeit leíró szövegek csak a „teremtő istenek" fantáziáját tükrözhetik. Ezután jön az ismeretterjesztés világa: itt rnár csak a „jó tollú" kutatók számíthatnak sikerre, akik valamelyest irodalmi formába csomagolják a valóságról szóló mondandójukat. Már nem a puszta tények beszélnek, hanem a kutató személyisége is. Egyes szövegek fantázia és tudomány, irodalom és szakszöveg között állnak: az amerikai Office of Technology Assessment felkérésére Nan Randall által 1979-ben a The effects of Nuclear War c. tanulmányhoz függelékként írt „fiktív beszámoló" ilyen. Abból a célból született, „hogy jobban érthető legyen az a helyzet, mellyel egy atomtámadás túlélői találkoznak". Néha a szakszerű tanulmánynál sokkal többet mond egy „emberi kontextusban" megírt szöveg; ám az említett esetben nincsenek szereplők, a szöveg csak az elképzelt, de akár meg is valósulható események leírását adja, mintegy kívülálló szemlélőként számolva be a látottakról. Sajátos szöveg a SETI protokoll, mely azt írja le, mit tegyünk, ha idegen lények rádiójeleit detektáljuk. A szöveg, bár „komolyan tudományos", akár egy SF-mű függeléke is lehetne. Tudomány és SF határán mozog a földi élet végének körülményeit tudományos alapokon leírni próbáló The Life and Death of Planet Earth (Peter WARD-Donald B R O W N L E E , 2002) c. könyv is. A hasonlóan hosszú távú tudományos jövőképek - ellenőrizhetetlenségük miatt - nagyon ritkák. Az éghajlatváltozás a leggyakoribb terepe a kutatóknak a predikciókra, és ez számos SF-nek is témája: ám sokszor - legfőképp filmekben - a mű cselekményének rendelik alá a tudományos elméleteket, így azoknak jelentősen eltorzult változata jelenik meg a hollywoodi végtermékben. Az idegen bolygók lehetséges lényeit kutatják az SF-írók és az asztrobiológusok is (akik néha SF-könyvek szereplőjeként is megjelennek), mind a maguk módszereivel. A What Does a Martian Look Like (Jack COHEN-Ian S T E W A R D , 2002) c. kötet SF-elemeket és tudományos
eszmefuttatásokat is tartalmaz. Itt az irodalmi rész a tudományos tartalom illusztrálását szolgálja. A felsorolt példák mind tudományosak és fantasztikusak, a hétköznapi ember számára is olvashatóak - ám nem irodalmi művek. A skála másik végén áll az SF, a tudományos-fantasztikus irodalom, amely - most eltekintve irodalmi céljától - talán a legjobb eséllyel közvetíti a tudományos ismereteket a legszélesebb közönségnek, (rójuk - ha „keményvonalas" SF-et ír - olyan elméletet, modellt is alkothat (amennyiben helyszínét a mi univerzumunkba helyezi), mely a természettudósok hasonló alkotásaival vetekedhet, és hasonlóan szakirodalmi kutatás vagy a téma kutatóival való konzultáció előzi meg. (Ismert pl. Jack Cohen biológus, akit több SF-író is felkért „működő" idegen ökoszisztémák tervezésére - de vajon kérnek-e fel geológusokat égitest-tervezésre?) Ezeket ugyanakkor nem szorítja a kísérleti igazolás korlátja: amennyiben egy elmélet koherensnek tűnik, még ha a mai tudományos világképbe nem is illik bele, megállja a helyét. Az SF-írónak megvan a szabadsága, hogy ne korlátozzák a tudományos paradigmák: írhat holdutazásról, még ha a tudósok kinevetik is. A gyakorlatban azonban - a bevett kliséken kívül - ritkán kerül szembe az adott kor elfogadott vagy vélt tudásával: inkább eltúlozza, továbbgondolja a már meglévőt. Az SF-író világképe és így regényének világképe is korának tudósaitól függ. A mű azonban nem a környezetünkről, a technológiáról, a világról, hanem az emberekről szól. Ehhez használ tudományos vagy a tudományosság látszatát keltő elemeket időutazást, hiperűrugrást - írói eszközként Ismeretterjesztés és irodalom: kettő egyben A 19. században a népszerűsítő ismeretterjesztés és az irodalmi mű találkoztak: Camille FLAMMARION (A világ vége, 1893) vagy Jules VERNE (Utazás a Holdba, 1865) még tudományos adatok és korabeli elméletek hadával bombázza olvasóit olyannyira, hogy ha lennének műveikben hivatkozások, egyes fejezeteik tudományos munkaként is elfogadhatók lennének (mint ahogy Verne A Föld felfedezésének kötetei [1864-1880] valóban tisztán ismeretterjesztő munkák). Flammarion könyvében tudós szereplők vitatkoznak elméleteikről (hogyan lesz vége a földi életnek), s e viták közben részletesen ismertetik is azokat. Flammarion Carl SAGANhez hasonlóan inkább tudós,
Verne pedig Isaac ASIMOVHOZ hasonlóan inkább író, s ezt műveik, ill. tudományos tevékenységük maradandósága is mutatja. A magyar palettán ilyen kettős életműve van KULIN Györgynek, aki a megfigyelő csillagászok körében vált elismertté; de nevéhez számtalan ismeretterjesztő munka és több SF is fűződik (utóbbiak egy része FÁBIÁN Zoltán íróval közösen). BotondBolics György hasonlóképp egyaránt megfordult az írói fantázia és az ismeretterjesztés galaxisában - ám legemlékezetesebb munkájának mostanság a Mikrobi c. rádiójáték-sorozata (1969-1972) alapján írt rajzfilm (1973-1975) tűnik. Mára egyértelműen szétvált a tudományos ismeretterjesztés és az irodalmi alkotásnak szánt SF, még akkor is, ha létrehozójuk mindkét területen aktív. Asimov tudományos ismeretterjesztő szenvedélyét már nem fantasztikus könyveiben élte ki (mint elődei), hanem másfélezer ismeretterjesztő esszéjében és könyvében (pl. Útikalauz, elmélkedések a Föld és az Űr titkairól). Carl Sagan korának mély klasszikus műveltséggel rendelkező vezető bolygókutatója; a Planetary Society alapítója, s talán a mindmáig legszínvonalasabb csillagászati ismeretterjesztő műveket
írta, filmezte (Kozmosz, 1980), írói ambícióit viszont amikor leállították, újra kellett indítaniuk: „számos lepl. Kapcsolat című könyvében teljesíti ki (1985). A velet kaptunk, amelyben olvasóink afelől érdeklődtek, „hírlapi" ismeretterjesztés pedig közben - hazánkban hogy miért nem közlünk megint tudományos-fantaszmindenképp - lenézett mellékfoglalkozása lett a tutikus regényt. Megírták, hogy szeretik ezt a műfajt, és dását „műkedvelő amatőrökkel" megosztani kívánó hiányolják lapunkból. Meg kell mondanunk, hogy tudósoknak, tanároknak. Az SF-írók ma már indinincs könnyű dolgunk. Mi ugyanis csak olyan fanrektebb formában ágyaznak be tudományos infortasztikus történeteket akarunk közölni, amelyekben a mációkat könyveikbe - amiket a tudósok aztán, megképzelet tudományos eredményekre támaszkodik, es magyarázván azok lehetőségét vagy lehetetlenségét, amelyeknek érdekes, izgalmas cselekménye egyúttal ismeretterjesztő munkáik apropójaként használnak ismereteink körét is bővíti" - írják 1967-ben, a sorozat ki. A populáris médiumokban azonban keveredik SF újraindításakor. 1972-ben aztán megjelent a Galaktiés valóság: gyerek legyen a talpán, aki meg tudja monka, amivel tudomány és fantasztikum szakosodott a dani, hogy a Tatooine-on játszódó jelenetről átkapcsol- lappiacon. Napjainkban talán egy újabb ciklus zárul va a Gliese 581 c felfedezéséről szóló híradóbejátszásra le irodalom és tudomány formális közeledését jelzi (ahol nem tüntetik fel, hogy „művészi illusztráció"), ismét a brit Nature, mely 1999-től több mint 150 römajd a Marsról szóló ismeretterjesztő programra: mevid SF-novellát közölt írók, tudósok és természettulyik a valóság. De ha kinyitunk egy bulvárlapot, az ott dományos újságírók tollából, melyekből 100 Futures bemutatott hírekről sem mondja meg egyszerű halan- from Nature címmel (szerk. Henry Gee) kötetként is dó, hogy melyik mondat alapul tényeken, es melyik megjelent (a sorozat európai SF-díjban is részesült). az újságíró fantáziájának vagy hozzá nem értésének Különös-borzongató érzést keltenek a jövőbeli cikgyümölcse. Csakhogy már nem Flammarionok vagy kekre történt hivatkozásokkal ellátott, tudományos Vernék írják e médiatermékek forgatókönyveit. közleményként megírt művek. A másik oldalon pedig nem kell messzire menjünk, hiszen a Galaktika újabb Az SF-írók, festők, kutatók, oktatók, az űreszközök folyama már ismeretterjesztő írásokat is közöl. tervezői és az űrhajósok viszont mégis egy csapatban vannak. Interjúkból kiderül: sokszor az SF felől indulTermészettudományos vagy nak planetológusok vagy űrhajósok pályájukra. technikai fantasztikum? Az űrkutatás aranykorában, a bolygófelszínek első felfedezésekor mindenki úgy érezhette, hogy az SF vaAz SF irodalmi tematikának nevéből is adódólóra válásának korában él. Valóság és képzelet összefoan alapeleme, hogy tudományosan hiteles legyen, nódott a hatvanas évek közepén az Élet és Tudomány vagy legalábbis annak hasson, még ha egy fantáhasábjain is, amikor a lap tudományos-fantasztikus ziavilágban vagy a jövőben játszódik is. Az SF-nek a novellákat is közölt. A rovat népszerű lehetett, mert Planetológia szempontjából leggyakoribb helyszíne,
a világűr vagy más égitestek felszíne kínálja a lehetőségét, hogy ne csak technikai-asztrofizikai fantáziájukat eresszék szabadon az írók (időgép, hipertér vagy a - már majdnem - megvalósult napvitorlás [Arthur C. CLARKE: „Napvitorlások", 1964], mobiltelefon [Erich KASTNER Elektropolisának egyik furcsasága, Május 35, 1932]), hanem planetológiai (bolygótani) képzeletüket is. Íme a lehetőség, hogy az írók fantáziája legyen civilizációnk metafizikai űrhajója, mely az űrszondás vagy távcsöves programok előtt felderít más égitesteket. Az amerikai Jet Propulsion Laboratoryban Plútó-kutató űrszondát tervező csoport egyik tagja mondta 1999ben: „A külső Naprendszer felderítése során a természet bőségesen demonstrálta a miénket sokszorosan meghaladó képzelőtehetségét." (Egy ismert eset: az 1976-ban forgatott Csillagok háborújában megálmodott Halálcsillagnak kinézetre szinte pontos mását, a Mimast fényképezte le a Voyager űrszonda 1980-ban.) Képesek-e (vagy akarják-e) az SF-írók a sosem látott természetet előrejelezni? A tapasztalatokból úgy tűnik, veszélyes vizeken járnak. A planetológus kutatók általában rendkívül óvatosak bármilyen még ismeretlen égitest jellegének megjóslásában, és csak a rendelkezésre álló adatokból vagy számítógépen futó modellekből jósolnak, sokszor így is jócskán melléfogva. Az SF-írók legfeljebb műkedvelő planetológusok, így törvényszerűen még nagyobbat hibáznak elméleteikkel. De fontos az, hogy planetológiailag helyes legyen egy hely leírása? Egy paródiában semmiképp: gondoljunk Terry Pratchett Korongvilágának planetológiai leírására. A fontos, hogy az író világa „magától értődőén" működjék. Idejétmúlt SF? A fantázia táplálja a tudományt, a tudomány fantáziára késztet c. cikkében a tudós-író Kulin György így elmélkedik az Új írásban 1967-ben: „Sokszor eltűnődtem a tudomány és a fantázia viszonyán. Szeretem a történelmi regényeket, és sokszor meglepődve veszem tudomásul a könyv végére érve, hogy milyen sovány hiteles adatok azok, amelyre az író képzelőereje támaszkodott. Azt mondjuk rá, hogy ez történelmi regény, aminek rangja van az irodalomban és semmiképpen nem fantasztikus írás. Millió éves üledékekben csontmaradványokat talál a kutató. Talán az előember koponyájának egy darabját, vagy kihalt őshüllő fogát. Izgalommal olvassuk a hozzá
konstruált múlt logikusan felépített eseményeit. A múzeumokban kiállított, rekonstruált óriás állatok megformált alakjában a tudományt es nem a fantáziát dicsérjük. El tudjuk képzelni, hogy néhány milliárd évvel ezelőtt a tengerek meleg vizében hogyan szerveződött életté a szervetlen anyag. Minden tudomány kénytelen hasonlóképpen a múltba tekinteni s a fejtegetések logikája annyira következetes, hogy el is hisszük, el is fogadjuk valóságként. A csillagásznak is ötmilliárd éves múlt eseményeit kell leírnia, amikor a Föld kialakulásáról beszél. Vajon hol a határ tudományos feltevés és fantázia között?" Tulajdonképpen a bolygótudományi elméletek jó része is csak SF, szó szerinti értelemben: tudományos fantasztikum. Bizonyos paraméterek bizonyos értékei mellett lehetséges világokat írnak le, melyek nem feltétlen valósak. Az újabb adatok beszerzésével ugyanarról az égitestről alapvetően más képük van a tudósoknak néhány évtized, sőt néhány év eltéréssel, és ezek a tudományos „paradigmaváltások" (pl. a Mars, a Vénusz esetén) tükröződnek a kor SF-jeiben is. Különösen nagy a bizonytalanság az olyan égitestek leírásában, melyeknek csak a fényessége, tömege
vagy pályaelemei ismertek (régebben pl. a Plútó, ma a kisbolygók és exobolygók többsége). Csakhogy míg a tudományos szövegek egymásra épülő rendszerében a korábbiakat nagyon kevesen szokták újraolvasni, az SF mint irodalmi alkotás esetén nem elhanyagolható szempont a mű maradandósága, újraolvashatósága. Ha egy történet épp aktuális témája miatt népszerű, de irodalmilag kevéssé értékes, akkor a későbbi kor befogadója számára már elmúlik a varázsa. És az SF esetében a „későbbi kor" akár pár évnyi idő is lehet. A tematika egyik alapeleme a felfedezés; az ismeretlen megismerése - de a mű szereplőinek szemüvegén át. Az SF és az űrkutatás sajátos kapcsolatban vannak: az írók előrevetítik az űrkutatás eredményeit, melyek megvalósulásuk után érdektelenné tehetik a róluk szóló műveket. Egy SF halála lehet, ha tudománytörténeti alkotás válik belőle (ami kincs a tudománytörténész számára: ezek az SF-ek elevenen mutatják be a kor nézeteit), és irodalmi értékét jelzi, ha a benne foglalt elméletek meghaladása ellenére is „működni tud". Mondják: nincs régibb, mint a tegnapi újság. Arra már csak a krumplit pucolják. Hát igen, a húszéves SF-ek a lomtalanítások állandó
szereplői. De talán csak a rossz, túlságosan didaktikus húszéves SF-ek. 1970-ben Asimov 1952-es Űrvadásza elé jegyzetet fűzött, melyben elmagyarázza, hogy „Ezek a történetek jó néhány évvel ezelőtt jelentek meg először, és a Mars felszínének, atmoszférájának leírása annak a korszaknak a csillagászati ismereteivel állt összhangban. Azóta persze a belső Naprendszerről szerzett csillagászati tudásunk a radarsugarak használatának és az űrrakétáknak köszönhetően rendkívül nagyot fejlődött. 1964. november 28-án lőtték fel a Mariner 4 szondát a Mars irányába. 1965. július 15-én ez valamivel több mint 6000 mérföldes távolságban elhaladt a bolygó mellett, megfigyeléseket rögzített és felvételeket készített, amelyeket rádión visszajuttatott a Földre. Kiderült, hogy a Mars atmoszférája csak tizedannyira sűrű, mint ahogy azt a csillagászok korábban gondolták. Továbbá a fényképek azt mutatták, hogy a Mars felszínét kráterek borítják, valahogy úgy, mint a Holdét. Másrészt nem volt semmi látható jele a csatornáknak. Újabb űrszondák arra engednek következtetni, hogy kevesebb víz van az égitesten, mint azt korábban hitték, s hogy a Földről is látható jégsapkák nem megfagyott vízből, hanem jéggé fagyott szén-dioxidból állnak. Mindez azt jelenti, hogy a Marson az élet bármilyen formája - manapság éppúgy, mint a múltban - sokkal kevésbé valószínű, mint azt a csillagászok annak idején gondolták. Remélem azonban, hogy az olvasók élvezni fogják ezeket a történeteket, de nem szeretném félrevezetni őket, hogy bizonyos dolgokat, amelyek akkortájt »pontosak« voltak, s amelyek azóta érvényüket vesztették, tényként fogadjanak el" (Benedek Mihály fordítása). Csakhogy ekkorra már a fentiek is részben elavultak. Számít ez? Mondhatnánk: a lényeg, hogy az emberi dráma jó legyen benne. De mondhatnánk azt is: ha minden második helyszínt és használt technikai eszközt megmosolygunk, a mű már nem az igazi. Az író nem fűzhet minden kiadáshoz megjegyzést, ki- és újramagyarázva a műben előforduló planetológiai anyagot. A szerző ugyanis már halott, a regény viszont önálló életet él. Ha Roland BARTHES vagy Michel FOUCAULT posztstrukturalista nézeteit alkalmazzuk az SF esetére - mely szerint az író személye és szándéka mindegy, a mű leválik írójáról, és a befogadó azt gondol, amit akar -, azonos szövegű mű befogadása viharos átalakuláson megy ke-
resztül egy kívülálló harmadik, a tudomány fejlődése miatt Asimov regénye valójában nem egyszerüen „a Marson" játszódik, hanem az 1950-es évek Marsán, azon a fikciós égitesten, amilyen az 1950-es években volt a Mars az emberiség (és benne Asimov) számára. Ma is valamilyen, holnap másmilyen lesz. Egyes elfeledett regények, vagy legalábbis hírük viszont főnixként újra feltámadhatnak, épp azért, mert a benne foglaltak (egy felfedezés, egy találmány) valóra váltak úgy, ahogy azt (először) leírta írója: micsoda jós volt, mondják róla, miközben a regény cselekményéről - eredeti lényegéről - mit sem tudnak, de nem is érdekli őket. Azoknak az SF-kalandregényeknek különösen kicsi a szavatossági ideje, melyeknek fő témája nem az emberi jellem, hanem a környezet felderítése; melyek témája megegyezik a megjelenésükkor épp küszöbön álló felfedezésekkel. Akármelyik naprendszerbéli égitestet vesszük alapul, azok az SF-ek, melyek akkor születtek, mikor még ezek félszíni viszonyai nem voltak ismertek vagyis amikor a legizgalmasabbak voltak az olvasók számára, a felfedezés küszöbén -, mára sajátosan „tegnapi újság"-ízűek lettek. A siker persze az adott pillanatban garantált- Kim Stanley ROBINSON Vörös Mars (1993) pontosan azt írja le, ahogy a NASA vagy a Mars Society ma elképzeli a Marsra szállást, de irodalmi körítéssel (a trilógia további részeiben már továbbgondolja a történetet). Hogyan olvassuk ezt ma - és hogy fogjuk olvasni, ha már megvalósult? Talán mint Verne holdutazását? Asimov még az Alapítvány és Földben (1986) is ügyesen elkerüli a planetológiai információk túladagolását, így műve ezzel (is) időtálló marad. Bolygóin az ember lábnyomát látjuk, nem az égitestet. A közeli megismerésre váró - adott pillanatban bármily titokzatos - planéták felszínének fantáziageológiai leírását tehát jobb elkerülni. A probléma egy (poszt-)modern megoldása egy színházi előadás, a „Untitled Mars (This title may Change) / Mars cím nélkül" (2008). Ez a kétnyelvű, angol-magyar előadás Philip K. DICK Időugrás a Marson c. regénye alapján készült. A regény 1964ben íródott: az utolsó pillanatban, amikor még csak földi megfigyeléseink voltak a bolygóról. A történet „marscsatornás" hangulata miatt egészen máshogyan hat a mai színházt befogadóra, mint az 1964es olvasóra, az első, Marsot megközelítő űrszonda
képeinek megérkezte előtti évben. A rendező, Jay Scheib ezért az eredeti regényt vegyíti egy másik, SF és tudomány határterületén mozgó kísérlettel: egy marsbázis valóságos földi szimulációjával (MDRS). A regénybéli cselekmény és a Mars-szimuláció játéka mellett planetológusok és a földi Mars-expedíció szervezője, Robert Zubrin is megszólalnak videokivetítőn. Mellesleg a Utah államban felállított marsbázis könyvtárából természetesen nem hiányoznak az SF-könyvek vagy DVD-k. A klasszikus csillagászati adatokból következő információk továbbra is kedvelt témái az SF-nek. Ilyenek a pályaelemekből következő folyamatok: nappaléjszaka vagy évszakok váltakozása, kötött keringésű bolygó, szoláris éghajlati övek, ill. lassú éghajlatváltozás (Robert SILVERBERG: Leszáll az éj, 1990, Asimov 1941-es novellája alapján; Brian ALDISS, Helliconia, 1982-85) vagy a gravitációs hatások (pl. kisbolygón játszódó történetek). Ezekkel nem lehet nagyot tévedni, de jó alapötleteket adhatnak egy műhöz, ami lehet akár egy rövid szatíra is, melyben megáll a Föld és így alakul ki a nappali és éjszakai félteke (FELEKI László: „A lusta Föld", 1957). (folytatjuk)
C. J. Cherryh: Kasszandra
Az első sámánok felbukkanása óta az ember igényelte, hogy megjósolják neki a jövőt. Ám ezek a jóslatok nem mindig örömteli holnapot mutatnak.
Tüzek Ez már elviselhetetlen. Alis a lakás ajtaja felé tapogatózott: tudta, hogy az tömör lesz. Bőrén érezte a lángoktól körülnyaldosott kilincs fémes hűvösséget... az odakint gomolygó füstben föl-föltünedeztek az árnylépcső fokai; letalál rajtuk, nyugtatta magát, a lépcső elbírja a súlyát. Bolond Alis. Nem sietett. Lángok mindenütt. Keresztülhatolt rajtuk, le a nem létező lépcsőfokokon a szilárd földre. Borzadva gondolt a liftre, erre a zárt, árnypadlós fülkére, mely zuhan, egyre csak zuhan lefelé... A földszintre érve szemét elfordította a vörös, hideg lángokról. Egy szellem jó reggelt kívánt... Az öreg Willis vézna teste áttetszővé vált az ugrándozó lángok előtt. Rebbenő szemmel viszonozta az üdvözlést, kilépett a kapun, de még észrevette, hogy az öreg Willis megcsóválja a fejét. A szokásos nappali forgalom látványa fogadta, mely ügyet sem vetett a falakat ledöntő s a házakat csontvázzá apasztó lángokra. A ház, amelyből kilépett, leomlott - kormos téglák zuhantak alá a pokolba, melyből ki-kivillantak a kísérteties, zöld lombú fák. A tűz belemart a menekülő Willisbe, az öreg elesett, majd Vonagló, lassan
elfeketülő testtel meghalt - meghalt naponta. Alis már nem sírt, talán meg sem rettent igazán. A körötte tomboló iszonyattal mit sem törődve keresztülvergődött az anyagtalan, málló téglakupacokon, elhaladt a dolgaik után loholó kísértetek mellett, akiket semmi sem állíthatott meg örökös rohanásukban. A Kingsley-féle kávéház még állt, és sokkal jobb állapotban volt, mint a többi épület. Itt töltötte minden délutánját, itt, ahol még biztonságban érezte magát. Lélekharang csilingelését hallotta, amikor benyitott az ajtón. A kísértetvendégek fölpillantottak, és összesúgtak. Bolond Alis Bántotta ez a sugdosás. Nem nézett rájuk, nem vett róluk tudomást. Abban a félreeső bokszban ült le, ahol csak halvány nyoma volt a tűznek. HÁBORÚ! - rikoltották az állványon az újságok címoldalai. Összerázkódott, majd fölpillantott Sam Kingsley kísértetarcába. - Kávét - mondta -, sonkás szendviccsel. - Mindig ezt kérte. Még a sorrenden sem változtatott. Bolond Alis. A szenvedés tartotta életben. Amióta kidobták a kórházból, minden hónapban kapott egy csekket. Hetente visszajárt a klinikára, ahol lassanként az orvosok is szellemalakot öltöttek, akár a többiek. Az épület
lángokban állt a fejük felett, a világoskék, fertőtlenített folyosókon gomolygott a füst. A múlt héten látott egy beteget... futott, és közben égett... Porcelán csörrent. Sam az asztalra tette a kávét, majd kisvártatva hozta a szendvicset is. A lány a törött porcelán fölé hajolva enni kezdett, aztán kávét kortyolt a repedt, füsttől maszatos, áttetsző fülű csészéből. Éhsége legyűrte állandósult rémületét. Még a legszörnyűbb látvány is elvesztette a hatalmát fölötte, hiszen százszor végig kellett néznie; már nem fakadt sírva az árnyak láttán. Beszélt a szellemekhez, meg is érintette őket, megette az ételt, ami valami módon enyhítette gyomra sajgó fájdalmát, nap mint nap fölvette bő, fekete pulóverét, elnyűtt, kék blúzát és szürke nadrágját, mert már csak ezek tartottak ki mellette. Éjszakánként kimosta, megszárította, másnap újra fölvette őket, a többi árván lógott a szekrényben. Csak ezek anyaga maradt szilárd. Ilyesmikről nem mesélt az orvosoknak. Egész életében kórházról kórházra járt, ettől vált ilyen gyanakvóvá. Tudta, mit kell mondania. Féléber látomásai felhatalmazták, hogy mosolyogva nézzen a szellemarcokba, fejlapjaikra és kartonjaikra, miközben a romok, melyeken ült, késő délutánra üszkös parázzsá váltak. Egy elszenesedett holttest hevert a hallban. Meg sem rándult, amikor kedélyesen rámosolygott az orvosra. Gyógyszereket adtak neki, s attól kezdve nem álmodott többé: nem vijjogtak a szirénák, nem dübörögtek rohanó léptek az ablaka alatt. Békén alhatott kísértetágyában, magasan a romok, a dühöngő lángok és a sikolyok fölött. Ezekről a dolgokról sohasem mesélt. Ennyit megtanult a kórházban töltött évek során. Csak a lidérces álmokról, a nyughatatlanságról panaszkodott, es akkor megengedték, hogy többet vegyen be a piros tablettákból. HÁBORÚ! - rikoltották az újságcímek. Ahogy fölemelte, a csésze megcsörrent es megremegett a csészealjon. Egy korty kávéval leöblítette az utolsó falat kenyeret. Nem akart a törött kirakatablakra nézni, melyen túl összecsavarodott fémvázak füstölögtek az utcán. Csak üldögélt, mint mindennap, Sam pedig újabb kávét töltött, kelletlenül, mert tudta, ameddig csak lehet, tartogatni fogja, s csak aztán kér újabb adagot. Alis ismét fölemelte a csészét, s ezúttal sikerült megfékeznie keze remegését. Halk csilingelés hallatszott. Egy férfi csukta be maga mögött az ajtót, aztán a pult mellé telepedett.
Tisztán látta, hogy egészben van, és a teste ép. Döbbenten bámult rá, a szíve a torkában dobogott. A férfi kávét rendelt, az állványhoz lépett, levett egy újságot, majd visszaült, s míg átnézte a híreket, hagyta, hogy a kávéja kihűljön. Mialatt olvasott, a lány csak a hátát látta, a kopott, barna bőrkabátot, az enyhén lenőtt, barna hajat. Végül a férfi egy hajtásra megitta a kihűlt kávét, pénzt tett a pultra, s az újságot is ledobta, címével lefelé fordítva. Egy fiatal, hús-vér ember a kísértetek között! Körül sem néz, csak elindul egyenesen az ajtó felé. Alis kiugrott a bokszból. - Hé! - kiáltott utána Sam. Már Csilingelt a kis harang, amikor Alis beletúrt a tárcájába, ledobott egy bankjegyet a pultra, ügyet sem vetve rá, hogy egy ötdollárost adott. A félelem fémízét érezte a szájában: elmegy! Kirohant a kávéházból, s miközben öntudatlanul kerülgette a törmelékhalmokat, látta, hogy a férfi háta eltűnik a kísértetek között. Dacolva a lángokkal, félretaszigálva a kísérteteket, rohant a nyomában - olykor-olykor felkiáltott, amikor érezte, hogy törmelék záporozik rá, de mert tudta, kárt nem tesz benne, csak rohant tovább. Meghökkent kísértetek fordultak utána - még ő is így nézett rá, amikor végre utolérte, s megrendülve látta a férfi arcán ugyanazt a meghökkenést. - Mit óhajt? - kérdezte amaz. A lány pislogott, s hirtelen ráeszmélt, hogy a férfi is annak látja őt, aminek a többiek. Nem tudta, mit válaszoljon. A másik bosszúsan indult tovább, a lány pedig követte. Könnyek peregtek le az arcán, zihálva vette a levegőt. Az emberek megbámulták. A férfi észrevette, hogy a nyomában van, és meggyorsította a lépteit, keresztülgázolva romokon, lángokon. Amikor egy omlófélben lévő fal alá ért, a lány önkéntelenül is fölkiáltott. A férfi összerándult. Fellegként kavargott mögöttük a por és a korom. A férfi arcán zavar es düh tükröződött. Úgy nézett rá, akár a többiek. Az anyák elvonszolták gyerekeiket a közelükből. Suhancok bámulták őket nevetve, jéghideg tekintettel. - Várjon! - mondta a lány. A férfi szóra nyitotta a száját, mint aki szitkozódni akar. A lány megremegett, a lángok hideg szele lehűtötte arcán a könnyeket. A férfi tekintetében valami zavart szánalom jelent meg. A zsebébe nyúlt, pénzt vett elő, és sietősen Alis markába akarta nyomni. Ő könnyeit nyeldesve, du-
hősen rázta a fejét - hunyorogva bámult a magasba, ahol megint egy újabb ház vált a tűz martalékává. - Mi a baj? - kérdezte a férfi. - Mi baja van? - Kérem - mondta a lány. A férfi a bámészkodó kísértetekre nézett, majd lassan elindult. A lány most már mellette lépkedett, bátorítva magát, hogy ne sirassa a romokat, az égő házak üres kagylóhéjai közt bolyongó sápadt alakokat, a megszokott forgalomtól nyüzsgő utcán heverő, eltorzult holttesteket. - Hogy hívják? - kérdezte a férfi. A lány megmondta. A férfi időnként ránézett, ilyenkor a homlokán összefutottak a ráncok. Fiatalember létére nyúzott volt az arca, s a szája mellett vékony sebhely húzódott. Idősebbnek látszott a lánynál, akit kényelmetlenül érintett a testén kalandozó tekintet. De úgy érezte, lesz, ami lesz, még ebbe is belenyugszik, csak ne vegyék el tőle ennek az embernek a valóságos jelenlétét. Minden fenntartása ellenére kezét a férfi karja alá csúsztatta, s ujjaival átkulcsolta az elnyűtt bőrkabátujjat. A másik elfogadta a karolást. Kis idő múlva pedig átfogta a lány derekát, és úgy sétáltak, akár egy szerelmespár. HÁBORÚ! - rikoltották a főcímek az újságosbódé felől. A férfi be akart fordulni a Tenn-féle vaskereskedés melletti utcába. A lány megtorpant a látványtól. A férfi erre megállt, s háttal a tűznek Alis felé fordult. - Ne menj! - kérte a lány. - Hová akarsz menni? A lány csüggedten vonta meg a vállát, majd a másik irányba, a főutca felé mutatott. A férfi akkor úgy kezdett beszélni hozzá, mintha gyerekhez szólna, mintha mulatna a félelmén. Szánalomból, gondolta a lány. Akadtak mások is, akik így bántak vele. De most még ezt is vállalta. Jimnek hívták. Tegnap érkezett a városba, autóstoppal. Munkát keresett. Senkit sem ismert errefelé. A lány hallgatta suta, feszélyezett szavait, mindent értett. Amikor elhallgatott, ő csak nézett rá nyugodtan, s látta, hogy a másik retteg tőle. - Nem vagyok bolond - mondta végül. Hazudott, s ezt mindenki tudhatta Sudburyben, csak ő nem, hiszen senkit sem ismert a városban. A férfi arca egyszerű volt és valóságos: vonásait kissé eldurvította az apró sebhely a szája mellett, kivált, ha gondolkodott. Más körülmények között a lány félt volna tőle, most
azonban csak attól félt, hogy eltűnik a szeme elől, s elvész az árnyalakok között. - A háború teszi - szólalt meg a férfi. A lány bólintott, s minden erejével azon volt, hogy Jimet nézze, ne a lángokat. Ujjai szelíden érintették a másik karját. - A háború teszi - ismételte a férfi. - Őrület az egész. Mindenki megbolondul. S kezét a lány vállára téve, visszafordította az ellenkező irányba, a park felé, ahol zöld levelek libegtek a csontvázszerű, fekete ágakon. Végigsétáltak a tó partján, a lány pedig, hosszú idő óta először, szabadon lélegzett, s úgy érezte, hogy egy ép, egészséges lény halad mellette. Kukoricát vettek, letelepedtek a fűre, és etették a kísértethattyúkat. Errefelé kevés szellemalak járt, éppen csak annyi, hogy ne érezzék kihaltnak a parkot. Főleg öregek vonszolták magukat lassú, megszokott útvonalukon: nyugalmukból még az újságok szalagcímei sem zökkenthették ki őket. - Látod - kockáztatta meg végül a lány -, milyen véznák és szürkék? A férfi nem értette, mit jelentenek ezek a szavak, csak megvonta a vállát. A lányban fölülkerekedett az óvatosság, több kérdést nem is tett föl. Felállt, a látóhatár felé nézett, ahol füstöt lobogtatott a szél. - Vigyelek el vacsorázni? - kérdezte a férfi. A lányt nem érte váratlanul a kérdés. Megfordult, és szomorúan, szégyenlősen elmosolyodott. - Igen - felelte, jól tudva, mit kell vállalnia ezért; akarta, de közben gyűlölte magát érte, és közben rettegett, hogy Jim elmegy, talán ma éjjel, talán holnap. Nem volt még dolga férfiakkal. El sem tudta képzelni, mit kellene mondania vagy tennie, hogy ne menjen el, holott így is, úgy is elmegy, mihelyt rájön, hogy ő bolond. Még a szülei sem tudták elviselni - eleinte látogatták a kórházakban, aztán rnár csak a szabadsága idején, s végül teljesen elmaradtak. Azt sem tudta, hol élnek. Volt egy fiú a szomszédjukban, aki vízbe fulladt. Ő megmondta előre. Sírt is miatta. Az egész városban azt beszélték, ö volt az oka. Bolond Alis. Rémlátomásai vannak, mondták az orvosok. Nem veszélyes. Kiengedték. Voltak speciális iskolák... állami iskolák. És újra meg újra a kórház.
Nyugtatók. Otthon felejtette a piros tablettákat. Csak eszébe jutott, máris nyirkos lett a tenyere. A tabletták jelentették az alvást. Elnyomták az álmokat. Összeszorította a száját a feltörő vakrémület ellen, és minden erejével arra gondolt, nem lesz rájuk szüksége - addig nem, amíg nincs egyedül. Ismét belekarolt a férfiba, s a biztonságot jelentő idegen mellett lépkedett föl a park lépcsőin az utcára. És akkor megtorpant. A tüzek kialudtak. Kísértetházak meredeztek a csorba, ablaktalan vázak fölött. Szellemek keltek át az olykor alig kivehető törmelékeken. A férfi kézen fogva húzta maga után, de látva, hogy a lány botladozik, megállt, átölelte, és különös tekintettel nézett rá. - Reszketsz - mondta. - Fázol? A lány megrázta fejét, és mosolyogni próbált. A tüzek kialudtak. Hátha ez valami jó előjel? A lidércnyomásnak vége. Nézte ezt a hús-vér, aggodalmas arcot, s a mosolya már-már vidám volt. - Éhes vagyok - mondta. Hosszasan piszmogtak a vacsorával Grabennél. Az elegáns vendégek megbámulták az ütött-kopott zakós férfit és a kinyúlt pulóvert viselő lányt. Az ajtóhoz legközelebb eső sarokban ültek le, ahol a legkevésbé voltak szem előtt. Az anyagtalan asztalokat hasadt kristállyal és repedt porcelánnal terítették meg, hideg csillagok villogtak be a sápadt fényű, törött csillárok fölött tátongó lyukakon. Romok. Hideg, néma romok. Alis nyugodtan nézett körül. Az ember megél a romokon, ha egyszer már kialudtak a tüzek. És itt volt Jim, aki immár szánakozás nélkül, csak azzal a zilált, vad szomorúsággal mosolygott rá, amit a lány jól értett - Jim, aki jóval többet költött, mint amit megengedhetett magának, hiszen itt voltak Grabennél, ahová különben a lány be sem tette volna a lábát soha... És Jim itt azt mondta neki - tudni lehetett előre -, hogy Alis gyönyörű. Mások is mondták már. Kicsit bántó volt tőle ez a közhely, éppen tőle, akiben annyira bízni akart. Válaszul szomorkásan elmosolyodott, de megijedt az összeráncolódó homloktól, s hogy bánatával el ne riassza, újból elmosolyodott. Bolond Alis. Ha nem vigyáz, még ma éjjel megtudja, és elmegy. Megpróbálta hát a vidámságot, a nevetést.
És ekkor elhallgatott a zene, elnémultak a vendégek, s a műsorvezető valami képtelen bejelentést tett: Óvóhelyre... óvóhelyre... óvóhelyre... Sikoltoztak. Feldöntötték a székeket. Alis ernyedten hevert a széken, érezte, hogy Jim hűvös, tömör keze az övét rángatja, látta rémült arcát, ahogy a nevén szólongatja, ahogy a karjába kapja, vonszolja maga után, és rohan, rohan. A kinti levegőn magához tért, hogy ismét megszédüljön a romok látványától... szellemalakok futottak a káosz felé, pontosan arra, ahol a legjobban tombolt a tűz. És akkor már tudta. - Ne! - kiáltotta, és megragadta Jim karját. - Ne! - A vesztükbe rohanó félalakok lökdösték, taszigálták őket, de a lány nem tágított. A férfi engedett ennek a váratlan magabiztosságnak, kézen fogta, s szaladtak, szemközt a tömeggel, miközben a szirénák eszeveszett jajongása verte föl az éjszakát - szaladtak a romok közt kanyargó ösvényen, amit csak a lány szeme látott. Egyenesen Kingsleyhez, ahol elhagyatva álltak a biztonságot nyújtó asztalok, még rajtuk az étel, de az ajtók tárva-nyitva s a székek egymás hegyén-hátán. Hátrafutottak a konyhába, onnan le a pincébe, a lángoktól elzárt sötét, hideg menedékbe. Senkit sem találtak odalent. Erezték a föld rengését, de a hang ebbe a mélységbe már nem hatolt le. A szirénák elhallgattak, s nem is szólaltak meg többé. Egymást átölelve, remegve feküdtek a sötétben. Fejük fölött órákon át dühöngött a tűz, néha-néha leszivárgott a füst, s csípte orrukat-szemüket. Hallották a magasban leomló falak dübörgését, érezték, mint rázkódik súlyuk alatt a föld, mind közelebbről, közelebbről - de menedékhelyüket nem érte el a vész. És reggel, amikor a tűz kesernyés bűze még ott terjengett a levegőben, kimásztak a homályos napvilágra. Némán álltak körülöttük a romok. Immár a szellemházak váltak kézzelfoghatóvá. A kísértetek eltűntek. Furcsák voltak a tüzek: hol valóságosan, hol visszfényként játszottak a fekete téglafalak körül, legtöbbjük elhomályosulóban. Jim szünet nélkül, halkan káromkodott és sírt. A lány száraz szemmel nézett rá. Ő már elsírta minden könnyét.
Hallotta, hogy a férfi ennivalóról beszél, és arról, hogy hagyják itt a várost. - Jól van - mondta a lány. Aztán beharapta a szája szélét, lehunyta a szemét, hogy ne lássa a férfit. Mikor azonban kinyitotta, megint csak az áttetszővé vált arcot látta, amelyet hirtelen elborított a vér. Megremegett, a férfi pedig tébolyult szellemarccal rázta meg. - Mi a baj? - kérdezte. - Mi a baj? A lány nem mondhatta meg neki, nem merte megmondani. Eszébe jutott a fiú, aki megfulladt, eszébe jutott a többi kísértet. Kitépte magát a férfi kezéből, és rohanni kezdett a törmelékek között, melyek ezen a reggelen valóságossá váltak. - Alis! - kiáltotta a férfi, és a nyomába eredt. - Ne! - szakadt ki belőle a kiáltás, amikor látta a megmozduló falat, a leomló téglákat. Hátrahőkölt, megállt; mozdulni sem bírt. Intett a férfinak, hogy ne tovább, mert a fal tömör volt. Dübörögve zúdult alá az omladék. A nyomában kerekedő porfelhő egy percre mindent homályba vont. Csak állt ott mozdulatlanul, lecsüngő kézzel, aztán megtörölte kormos arcát, sarkon fordult, és elindult, gondosan ügyelve rá, hogy a halott utcák közepén haladjon. A feje fölött komor esőfelhők gyülekeztek. Békésen bandukolt; még nem érezte, de már látta a járdára lehulló esőcseppeket. Jókor jött az eső, lehűtötte a romokat. Megnézte a halott tavat es az elégett fákat, a Graben romjai közül kimentett egy kristályfüzért, és a nyakába akasztotta. Csak mosolygott, amikor másnap egy fosztogató elkergette az élelmiszerkészlete mellől. Látszott rajta, hogy kísértet. Olyan magas helyről nevetett le rá, ahová az nem merte követni, es meg is mondta neki, hogy min nevet. És később ismét rátalált a rejtett készletre, be is rendezkedett a romok között, amelyek már nem fenyegették, nem ijesztgették lidérces álmokkal. Viselte a kristály nyakláncot, s várta a mindig egyforma holnapokat. Az ember megél a romokon, ha egyszer már kialudtak a tüzek. És a kísértetek nyomtalanul enyésztek el a múltban. F. Nagy Piroska fordítása
Szerzőinkről SAMUEL R. DELANY
KUCZKA PÉTER
Amerikai író, kritikus, 1942-ben született. Irodalmi karrierjét híresen korán kezdte, alig 20 esztendősen sikerült megjelentetnie első regényét, a The Jewels of Aptort. A '60-as években volt a legaktívabb, közel tucatnyi kötettel rukkolt elő, de novellái és kisregényei is népszerűek lettek. Az 1967-es „Aye és Gomorrah" (magyarul a Galaktika 109. számában) elnyerte a Nebula-díjat, két évvel később „Az idő mint féldrágakövek spirálja" pedig rnár a Nebulát és a Hugót is besöpörte. Hazánkban egyelőre csupán egy korai regénye jelent meg, a Menekülés a holt városból.
Magyar író, költő, műfordító, szerkesztő, 1923-ban született. Tanárképzőt végzett, majd tisztviselőként helyezkedett el. A második világháború után kezdett írni. Első verseskötete 1949-ben jelent meg. Az 1956-os eseményeket követően eltiltották a publikálástól, ekkor kezdett fordítani. Ö szerkesztette az első magyar SF-antológiát, a Riadó a Naprendszerbenl,és ő fordított először Bradburyt. 1969-ben a Móra Kiadón belül létrehozta a Kozmosz szerkesztőséget, a Galaktika és a Kozmosz Fantasztikus Könyvek közreadóját. Csak élete vége felé kerültek elő fiókjából rövidebb prózai művei. 1999-ben hunyt el.
LARRY NIVEN
Amerikai író, matematikus. 1938-ban született, 1964 óta publikál. Művei között vannak forgatókönyvek, sőt képregények is. Regényeit, elbeszéléseit előszeretettel helyezi az űropera közegébe, bonyolult univerzumokat, egész történelmeket épít fel, nem ritkán társszerzők segítségével. Leghíresebb, Hugoés Nebula-díjas kötete, a Gyűrűvilág magyarul is megjelent. A Galaktika legutóbb épp egy, ebben az univerzumban játszódó kisregényét, „Az alakváltó fegyver"-! közölte le.
MAYER ISTVÁN
1980-ban született magyar szerző, Szegeden szerzett informatikus könyvtárosi diplomát, miután elvégezte a történelem szakot is. Jelenleg Budapesten dolgozik, könyvtárosként. Az újraindult Galaktika magazin fedezte fel első novellapályázatán, ahol második helyezést ért el „Szabad akarat" cimű írásával. Ezt 182. számunkban közöltünk le, majd még egy elbeszéléssel jelentkezett, az „Árnyékban"-nal, a 191. számban.
ALAN E. NOURSE
C. J. CHERRYH
1928-ban született amerikai SF-író. Egyetemista korában kezdett írni, hogy finanszírozza orvosi tanulmányait. Első elbeszélése az Astounding magazinban jelent meg, 1951-ben. Kezdetben ifjúsági regényeket írt, tele űrcsatákkal és idegenekkel, majd Star Surgeon című, 1960-as művébe belopta kicsit civil szakmáját is, hiszen ebben a Föld a galaxis kórházközpontjaként szolgál. 1974-es regényének, a The Bladerunnernek - amely szintén orvosi témájú - vásárolta meg a címét Ridley Scott világhírűvé vált Dick-adaptációjához, a Szárnyas fejvadászhoz. Nourse 1992-ben hunyt el.
Amerikai írónő, 1942-ben született. Bölcsészdiplomával a zsebében először tanítani kezdett, szabadidejében pedig SF-regényeket írt. 1976-ban ezek közül kettőt is sikerült eladnia. A gyors egymásutánban megjelent Ivrel kapuja és Brothers of Earth a figyelem középpontjába állította, és hozzásegítette az év legígéretesebb új írója cím elnyeréséhez. Azóta számos regényt és elbeszélést írt, leghíresebb magyarul is megjelent műve a Mélyállomás. Legutóbb egy kisregényt közöltünk tőle folytatásokban, „A bűnbak" címmel, 230-232. számainkban.
