És hogy jövőre mi lesz? 2017-12-26 14:28:07 Milyen volt 2017? És mit vár 2018-tól? – a Szegedi Tükör körkérdése szegedi és Szegedről elszármazott írótól, újságírótól, zenésztől és sportolótól.
Ez volt az az év Podmaniczky Szilárd író: – Ez volt az az év, amikor végre, úgynevezett önfeledt állapotban körbeutaztam egész Isztriát, nem messze a Buckingham-palotától egy ház tetején ebédeltem, 300-zal vonatoztam a tenger alatt, Párizsban vásároltam bagettet a londoni vacsorához, Csontváryra gondoltam Mostarban a hídon, és ebben az évben történt, hogy nem messze az otthonomtól vadászfegyverével fenyegetett egy túlfűtött politikai indulatoktól vezérelt fazon.
És ez volt az az év is, amikor mindennél fontosabbá vált a magánélet szigete, az írónak nem megírni, hanem megélni az időt, egy pohárra eső fénysávot, apróságokat, amiket egyébként kilúgoznak az emberből a hírfolyamok. És hogy jövőre mi lesz? Ugyanez, csak még több háztető és tengerpart, ismeretlen városok, tömegtől elzárt festmények, erkélyek, kis kertek és ismeretlen arcok. A politika nálunk mindent elvesz, és semmit nem ad. Akik kapnak, azoktól is elvesz, elveszi a személyiségüket, elveszi azt a természetes tudást, hogy hogyan lehet karrier nélkül élni, és önmagunk bizalmát megőrizni ebben az eltorzított hangzavarban. Nem hiszem, hogy ebből a szempontból bármelyik hatalom jobb lenne a másiknál. De okoskodni meg végképp nem akarok. Hogy mit várok a jövő évtől? Hát persze hogy a csodát!
Mondjam: érdekes? Sulyok Erzsébet újságíró: – Mentális önvédelemből és megalkuvásból azt mondom: érdekes. Amikor például nézem az uncsi és félamatőr színielőadást, és valamelyik közreműködő megkérdi – dicséretre vágyva –, hogy na, milyen volt, ezt szoktam mondani. Érdekes.
Milyen volt a 2017-es év? Mondjam: érdekes? Hát nem.
44 évig dolgoztam Szeged újságjának szerkesztőségében, kétségtelenül többször öncenzúrát gyakoroltam, de ilyen rengeteg idő alatt sem kellett megérnem, hogy megrendelt tartalmat írjak. Ebben az évben ezt az újságot is megvette egy kormányközeli vásárló – az utolsót az országban, amelyik még nem propagandakiadvány volt. Rosszulesett, bár nyuggerként már nincs közöm hozzá. Magyar állampolgárként érint rosszul, hogy szűk és tág hazám legtöbb lakójának immár kizárólag kormánypropaganda jut. Az agymosás pedig rendkívül eredményes, ezt mindennap érzékelni. Nap mint nap látom, hogy két és fél éves unokámra milyen hatással van, amit a bölcsiben lát, hall, tapasztal. Rendre elképeszt, milyen erős a késztetése, hogy ugyanazt csinálja, mint a többiek. Vagy amit a kedvenc gondozója elvár. Ez van a génjeinkben? Csak nehogy „mások” legyünk? Csak mondja meg valaki, mit, hol, kivel, hogyan? Reménykedve hallgatom a kis ember „önző” kitöréseit, ezt meg azt „akarom”! Meg a „nem”-jeit! Önállósága és önbizalma megnyilvánulásait, hogy akkor is egyedül megy a lépcsőn, ha kicsit fél a lecsúszástól. Ezzel foglalkozom, mert szerencsés nyugger vagyok. És mentális önvédelemből elhajtom a gondolatot: miket folyatnak-vernek majd ennek a gyereknek a fejébe nemsokára? Az iskolában? Ki lesz az ellensége? Melyik összeesküvés-elmélet lesz majd divatban? Hogyan tanul meg „harcolni” az aktuális blődliben? Hogyan szoktatják le a „nem”-ről? Még tán a „szeretném”-ről is, mert egyéni vágyak híján nem lesz a szótárában? Tormay Cécile lesz a kedvenc írója? A hideg kiráz. Képtelen vagyok megbocsátani azoknak, akik valahogy kifundálták, hogy ilyen rémképek támadjanak! Bánom is én, lopjatok, fiúk!
Belátható időn belül Darvasi László író: – Nekem 2017 a stabilizálódás és az újrarendeződés éve volt. Másfél éve nyáron egy igencsak súlyos tüdőgyulladásban néhány napig kétséges volt, túlélem-e. Túléltem. És ha már így alakult, meg is írtam a történetet egy Szív Ernő-könyvben, a címe: Az irodalom ellenségei. Aztán elhagytam a Délmagyarországot huszonhét év után. Regényt írok, színhely a huszadik század, és ez az év mélyített el a vállalkozásban igazán.
Sajnálom az országomat. Sajnálom, hogy ilyen vezetői vannak, és hogy ilyen megosztott, gyönge, képzelőerő nélküli, felelőtlen ellenzékre futja neki. És aligha hiszem, hogy az agresszivitás, a pökhendiség, a szolidaritás, az empátia hiánya, ami most a közéletet és a hétköznapokat áthatja és mérgezi, belátható időn belül csökkenne vagy múlna. Amióta én élek (55), ilyen rossznak a magyarok helyzetét nem láttam. Szégyenkezve ámulok jó néhány éve. Úgyhogy a szokásos munkán – tárcák, novellák, regény – kívül marad a szerelem. Különben az sem kevés. Sőt.
Naiv reményeim Czutor Zoltán zenész: – Kifejezetten ambivalens érzéseim vannak a mögöttünk álló évről, az elkövetkezővel kapcsolatban meg csak – attól tartok – naiv reményeim. Miközben magánemberként és nagycsaládos apaként sosem éreztem magam ilyen jól a bőrömben, a kilátások miatt sokkal nagyobb az aggodalmam, mint ami felett még könnyen át tudnék siklani. 2017-ben sokat jártam külföldön, ráadásul ezek egy része kifejezetten hasznos és fontos volt szakmailag is (szerzőkkel, zeneiparral kapcsolatos konferenciák, tennivalók).
De hát mégiscsak a perspektíva az, ami lelkesít, vagy éppen ennek a hiánya, ami elkedvetlenít. Nem tagadhatom, hogy
sokadmagammal aggódtuk végig az évet a következők miatt: 2017-ben is sok olyan szellemet engedett ki a palackból a tájékozatlanabb, félelemre fogékony lakosság megvezetésére és maximális kihasználására formált nagypolitika, amit sosem lett volna szabad, és az eddigi keserű tapasztalatok alapján csak igen nagy áldozatok, urambocsá’ vér által gyömöszölhetők vissza oda, ahová valók. Régebben több olyan otromba, politikailag inkorrekt viccet meséltünk egymásnak baráti társaságban, amiről fel sem merülhetett senkiben, hogy azt bárki komolyan is gondolhatja, ezért nevettünk rajtuk olyan jót. Ma, az akkor vaskos, tiszteletlen tréfának számító dolgokat plakátokon olvashatjuk, és állami reklámokban látjuk minden lehetséges módon a képünkbe tolva. A mai nagypolitika nem számol a gondolkodó emberrel, és ez nekem személyesen azt jelenti, hogy az EMBERREL MAGÁVAL nem számol. Hiszen ha valami miatt, akkor a Homo sapiens emiatt emelkedik ki a többi létező közül. A 2018-as évtől egy tisztító vihart remélek. Enélkül gyorsulva zuhanunk egy olyan szellemi és erkölcsi nyomorba, amilyen az én felnőtt életemben még sosem volt Magyarországon. De hagyjátok békén az Embert!
Az emlékek, és minden, amit szeretek Kárász Anna kajakos: – Nagyon küzdelmes évem volt, de amikkel meg kellett küzdenem, azokat legyőztem, és ősszel már azzal a lendülettel tudtam újra edzeni, ahogy szoktam, úgyhogy elégedett vagyok a jelenlegi helyzettel. Úgy érzem, hogy a nehezén már átlendültem. Egyáltalán nem könnyű, amikor az ember már fejben, lélekben dolgozna, de a teste megálljt parancsol.
Sokszor nehezen indultak a hétköznapok, amikor már csináltam volna, kitűztem a célt, de a testem nem engedelmeskedett. És akkor az emberben felmerülnek a kérdések: most vajon ez menni fog, kell ezt nekem csinálni? De aztán a sport iránti szeretet, az elkötelezettség, az emlékek, és minden, amit szeretek a kajakozásban, ott tart, és mindennap újra nekiindulok. Majd azt érzem, végre elindult valami. Jövőre mindenképpen szeretnék csapatban lenni. Azzal nagyon elégedett lennék, ha 2018-ban egy négyes csapathajóban ülhetnék 500 méteren, akár egy Európa- vagy világbajnokságon. Ez remek kezdés lenne az elkövetkező időszakra nézve. (Podmaniczky Szilárdról a képet Nagy Charlie készítette, a többi felvétel a nyilatkozók magánarchívumából, illetve Facebook-oldaláról valók.) *** Szeged.hu – Rólunk, nekünk, velünk, értünk. Tartson velünk a Facebookon is!
