Jill Mansell Titkok közt Mi van, ha másodszorra is esélyt kap első benyomást tenni? Jill Mansell

Jill Mansell Titkok közt

Mi van, ha másodszorra is esélyt kap első benyomást tenni? Jill Mansell Lara Carson okos, talpraesett és vagány nő. Tizennyolc évvel ezelőtt hirtelen elhagyta szülővárosát, és azóta sem hallott senki felőle. Most váratlanul visszatér, de nem egyedül érkezik: vele jön Gigi, a lánya, akit titokban szült meg hajdani gimnáziumi szerelmétől, Flynn Erskine-től. Pedig őszintén szerette Flynnt. Sőt talán még most is szereti Flynn Erskine viszont a mai napig ott él, ahol született. Sikeres vállalkozó, és jóképűbb, mint valaha. Persze nem árválkodott üresen az ágya, amióta Lara elhagyta őt. Viszont fogalma sincs arról, hogy gyereke van. Amikor összetalálkozik a városba visszatérő Larával, fellángolnak benne a régi érzelmek, és udvarolni kezd a nőnek, hátha ezúttal sikeresebben alakul a kapcsolatuk. Vajon mi történik, ha Flynn rájön Lara titkára? Mulatságos félreértések, kusza viszonyok és egy titkos örökség bőven van mit tisztázni tizennyolc év után.

A mű eredeti címe: A Walk in the Park Copyright © Jill Mansell 2012 Fordította: Béresi Csilla 2014 Magyar kiadás © 2014 Kulinária Kiadó, Budapest Minden jog fenntartva. A könyv vagy annak részlete semmilyen formában – sem elektronikus, sem mechanikus úton vagy fénymásolatban – sem közölhető a kiadó előzetes írásbeli engedélye nélkül. Szerkesztő: Bordás Veronika Borítókoncepció: Bohus Csaba Borítóterv: Bárdosi Gábor Elektronikus változat: Békyné Kiss Adrien ISBN 978-963-990-550-4 (epub) ISBN 978-963-990-551-1 (mobi)

Hálás köszönetem mindenkinek, aki felderítette a napomat a Twitteren, társaságot nyújtott írás közben, együtt tévézett velem, könyveket és linkeket ajánlott, megnevettetett vagy megríkatott, esetleg segített utánajárni egy-két dolognak. Bármit kérdeztem is, csiribí-csiribá, nyomban válasz érkezett a kérdésemre, akár a legképtelenebbre is. Hát nem szuper? Olyan lelkesek voltatok, olyan segítőkészek, olyan nagylelkűen megosztottátok a tudásotokat és az időtöket! Mindenkinek köszönöm. Veletek együtt sokkal szórakoztatóbb volt megírni ezt a könyvet.

Az aranyos Elsewine-nak

Első fejezet – Oké, itt jó lesz. Lara Carson kihúzódott az út szélére, letekerte az ablakot, és a völgyre mutatott. – Látod azt az L alakú házat a fehér kapuval és a zöld kocsival a kert előtt? Ez az! Otthon, édes otthon! Vagy mégsem? Tizennyolc év telt el, mióta utoljára átlépte a küszöböt. Ki tudja, mit találna odabent? Gigi áthajolt fölötte az anyósülésről, és lepillantott az épületre. Mentolos rágójának illata megcsapta anyja orrát. – Hát nem fura, hogy újra látjuk? – kérdezte Lara. – Nem – válaszolta Gigi, de ez nem volt igaz. – Jó, egy kicsit. Lara megszorította a lánya kezét. – Csak nem fogod elbőgni magad? – Mi vagyok én, kis pisis? Eszem ágában sincs sírni. Csöndben ültek néhány pillanatig. Nézték a gondozott kert mellett álló, repkénnyel befuttatott, kék ablakos régi házat. – Rendben, menjünk – mondta végül Gigi. – Csak nem akarsz elkésni az apád temetéséről? Mindjárt kezdődik. Lara az utolsók között érkezett a templomba. Olyan érzés volt, mintha egy film szereplője lenne. Magas sarkú cipője hangosan kopogott a szürke járólapokon. Fejek fordultak felé, kíváncsian, ki csap ekkora lármát. A hetven-nyolcvan gyászoló zömében idegen volt, nem ismerték fel, aminek külön örült. Néhányan azonban, akik pontosan tudták, ki ő, rosszallóan felvonták a szemöldöküket, és oldalba bökdösték egymást. Lara keményen viszonozta a pillantásukat, aztán elkapta a tekintetét, és becsusszant egy üres hátsó padba. Kínos helyzet. Mostanra már mindenki róla sugdosott. A zúgó moraj, akár egy stadionban a szurkolókon, végighullámzott az egybegyűlteken, végül elérte Janice-t a legelső sorban. A nővérei között ült, fején fekete tollas kalap díszelgett. Ahogy elért hozzájuk a hír Lara érkezéséről, kihúzták magukat a padban, hátranéztek, és fagyos tekintettel mérték végig. Janice egy tollát borzoló, nekivadult varjúra emlékeztetett. Gonoszság rosszat gondolni egy gyászoló özvegyről a férje temetésén? Nyilván, de ami Janice-t illeti, nehéz lett volna bármi jót feltételezni vele kapcsolatban. Rázendített az orgona. Mindenki felállt, behozták a koporsót. Lara nézte, amint elviszik a padja mellett. Fura érzése még tovább erősödött: a koporsóban Charles Carson, az apja feküdt. Ő pedig az égadta világon semmit sem érzett. Evie a templom mellett, az autóban ülve várta, hogy véget érjen az istentisztelet. Beletelt egy kis időbe, de nem volt más választása. Amint felfedezte a helyi lapban Charles Carson gyászjelentését, elkéredzkedett a munkahelyéről. Csekély volt ugyan a valószínűsége, hogy Lara is elmegy a temetésre, de nem lehetett kizárni. És ha igen, nekik kettőjüknek muszáj volt találkozniuk. Volt idő, amikor barátnők voltak. Oly sok kérdés várt tisztázásra, és talán éppen ma jött el ennek az ideje. Nem hagyhatta ki ezt az alkalmat. A gyászmise véget ért. Evie hallotta, amint a távolban újra megszólal az orgona. Meleg volt kint a tűző napon, Evie kinyitotta a kocsi ajtaját, hadd jöjjön be a levegő. Oldalt fordult az ülésen, kilógatta a lábát, aztán ide-oda billegtette a bal kezét, hogy megcsodálja a napfényben sziporkázó smaragdokat és gyémántokat a gyűrűjén. Vajon Lara is a templomban van? Újra láthatja tizennyolc év után? Hamarosan kiderül. A gyászszertartás végén a nyájas lelkész bejelentette, hogy Charles és Janice otthonában szeretettel várják az egybegyűlteket egy pohár frissítőre. Lara úgy tippelt, hogy rá nem vonatkozik a meghívás. Esze ágában sem volt elmenni.

A leghátsó sorból nézte végig, amint a gyászolók Janice-szel és a nővéreivel az élen távoznak. Ahogy melléértek a padsorok közötti folyosón, pillantásuk igazolta gyanúját. A fekete tollak megbotránkozva reszkettek, és fekete sminkceruzával kihúzott három vizenyős szempár szegeződött rá. Mivel az idő felettébb alkalmatlan volt a nyílt összetűzésre, Lara félrenézett, és megvárta, amint a rosszindulatú trió elhalad mellette. A templom kiürült. Lara ülve maradt még néhány percig, várva, hogy az emberek szétszéledjenek. Rövidesen felberregtek az autók, és a gyászolók sorra távoztak. Mikor minden ismét elcsöndesedett, Lara felkelt, és elindult kifelé, a csodás nyári verőfénybe. Mindenki elment már, egyvalakit kivéve. A kocsifelhajtó előtt a falon, a nyitott templomkapunál, kobaltkék ingben és fehér szoknyában egy vörös hajú nő ült. Lara hiába meresztgette a szemét, nem látott el odáig. Hanem volt valami ismerős ennek a nőnek a tartásában, amitől libabőrös lett a háta. Ez nem lehet igaz, vagy mégis…? Meggyorsította a lépteit, és egyre közelebb ért hozzá. A vörös hajú nő lecsusszant a terméskő falról, és ő is elindult Lara felé. Pillanatokkal később mindketten széttárták a karjukat, és futni kezdtek egymás felé – mintha egy romantikus hollywoodi filmben szerepelnének, lassított felvételen. Csak ott többnyire egy férfi és egy nő szaladt így egymás felé. – Hát mégis te vagy az! – kiáltotta Lara. – Bizony – mosolygott rá Evie. Olyan szorosan ölelték meg egymást, hogy a végén mindketten levegő után kapkodtak. – Édes istenem, nem hiszem el, hogy tényleg itt vagy! – Evie elhúzódott, hogy jobban megnézze magának Larát. – A papád… részvétem… nagyon megviselt a halála? – Nem, nem – rázta meg a fejét hevesen Lara. – Ne félj, nem kell velem udvariaskodnod. Csak az ügyvéd miatt jöttem. Felhívott, és kért, hogy keressem fel. De most ne beszéljünk erről! – Annyira megörült Evie-nek, hogy dőlt belőle a szó. – Hogy vagy? Fantasztikusan nézel ki! Jaj, mennyire hiányoztál! Mondj el mindent magadról! Meg kell hagyni, legrégibb barátnője elmondhatatlanul hiányzott neki az évek alatt. De akkor, tizennyolc esztendeje nem volt más választása. És most tessék, itt áll előtte Evie. Szemlátomást nem múlt el fölötte nyomtalanul az idő. Viccelődve oldalt fordította, hogy megdorgálja a fehér szoknyája miatt. Harmincnégy éves, és még mindig nem tanulta meg, hogyan vigyázzon a ruhájára! – Piszkos lett a szoknyád! – Tényleg? Jaj, nem! Hogy történhetett? Evie őszintén meglepettnek látszott, mint ahogy régen. Néhány másodpercig ügyetlenül paskolta kerek fenekét, aztán feladta. – Sebaj, bánja a fene! A fő, hogy te itt vagy. Ez oltári! Már épp feladtam, hogy viszontlátlak, de aztán meghallottam, hogy valaki a templomból kifelé jövet azt mondja: „Ez ő lett volna? A lánya, aki megszökött?” Innen tudtam, hogy itt vagy. Mindenki bement a házba egy italra. Te is oda tartasz? – Huh, még csak az kéne! Lara ránézett az órájára. Két órára járt az idő. – Fél négykor találkozom az ügyvéddel az irodájában, de addig szabad vagyok. Menned kell valahová, vagy meghívhatlak ebédelni? Negyedórával később az apátság előtti kávézó teraszán ültek, proseccót ittak, és az életükről meséltek. Miután Lara észrevette a smaragddal kirakott gyűrűt, mindent megtudott Joelről és a küszöbönálló esküvőről. Alig hat hét, és Evie-ből Mrs. Barber lesz. Egész életében Joelre várt, és soha nem volt még ilyen boldog. Előbb tehát Evie beszélt. – Most halljam, veled mi történt! – mondta Evie, mire Lara jócskán belekortyolt a gyöngyöző, jéghideg italba. – Azt mondtad, azok ott a templomban úgy emlegettek, hogy én vagyok az, aki megszökött. Mindenki ezt gondolja rólam? – Vigyázva az asztal közepére állította a poharát. – Pedig nem

szöktem meg, kidobtak otthonról. – Emlékszem, becsöngettem hozzátok, mert nem tudtam, mi lett veled – mesélte Evie. – A papád nyitott ajtót. Mindössze annyit mondott, hogy elmentél, és nem jössz vissza. Aztán Janice jelent meg mellette a küszöbön. Látnod kellett volna, milyen elégedett képet vágott! Mint aki végre megkapta, amit akart. Ami, gondolom, igaz is volt. A hideg is kirázott attól a tekintettől. Nagyon féltettelek… elvégre meg is ölhettek volna! – Nem értem haza időben – mondta Lara. – Tizenegyig engedtek el, de lekéstem a buszt. Ez aztán végleg betett nekik. – Nem ment bele a részletekbe; sem a hely, sem az idő nem volt alkalmas erre. – Borzasztóan összevesztünk, Janice mindennek elmondott, apu meg azt kiabálta, bárcsak meg se születtem volna. Azzal jött, hogy tönkreteszem őt, elege van, és többé nem tűr meg a háznál. Egy órát adott, hogy összepakoljam a holmimat. Aztán közölte velem, hogy kívül tágasabb. – Hogy tehetett ilyet? – szörnyülködött Evie. – Hiszen csak tizenhat éves voltál! – Őt ez nem érdekelte – vont vállat Lara. – Nem gondolta meg magát. Visszatekintve örülök, hogy így történt. Akkor azonban, gondolhatod, nem volt túl kellemes. Életemben nem voltam még ennyire beijedve. – Hozzánk is jöhettél volna! – Ugyan! Hajnali három óra volt. Alig vártam, hogy minél messzebb legyek innen. A pályaudvaron virrasztottam át az éjszakát, aztán az első vonattal elhúztam Bathból. – És hová mentél? – Felhívtam Nettie nénit, és megkérdeztem, nála maradhatnék-e néhány napra. – Lara elmosolyodott erre az emlékre. – Nagyjából ennyi történt. Megjelentem nála Keswickben, és gyakorlatilag azóta is ott élek. – Keswickben? Fenn északon, Cumbriában? Nem is sejtettük, hogy ott vagy – jegyezte meg Evie. – Egyikünk sem. Egyre vártam, hogy felhívsz vagy írsz… – Tudom, és igazán nagyon sajnálom, hogy nem jelentkeztem. – Éveken át mardosta a bűntudat, de a történet folytatását most sem volt képes elmondani Evie-nek. – Akkor mindössze annyit tudtam, hogy amíg az apám él, nem jövök vissza Bathba. Könnyebb volt minden szálat véglegesen elvágni. Megérkezett az étel. Tovább beszélgettek. Végül Larának indulnia kellett az ügyvédhez, aki a közelben, a Harrington Place-en várta. – Nekem pedig vissza kell mennem dolgozni. Mielőtt elváltak, Evie elővette a noteszát: – Hanem többé ne veszítsük egymást szem elől! Add meg a címedet, az e-mailedet, a telefonszámodat, mindent. Én pedig megadom az enyémet. Miután ez is megvolt, Lara visszakísérte Evie-t a kocsijához. Ismét hevesen megölelték egymást. – Gyere el az esküvőnkre! Okvetlenül el kell jönnöd! – kérlelte Evie. – Fantasztikus lesz! Eljössz, ugye? Augusztus 20-ra tűztük ki. Kérlek, gyere el! – szorongatta meg Lara kezét.

Második fejezet Az ügyvédi iroda pontosan olyan volt, mint bármelyik másik a világon: papír és por szagát árasztotta. Mivel Lara a megbeszélt időpont előtt érkezett, leültették a váróban. Csak olyan magazinokat talált, amelyek kizárólag egy ügyvédet érdekelhetnek. De úgysem tudott volna az újságokra figyelni, a gondolatai még a templomnál jártak. Újra felkavarta, hogy viszontlátta Evie-t, és elmesélte neki a történetét. Mármint a sztori felét. Behunyta a szemét. Elszorult a torka, ahogy elárasztották a régi emlékek. A végzetes éjszakáig, ha nem is volt tökéletes az élete, de azért kibírhatónak érezte. Persze borzasztó volt, hogy édesanyját három évvel korábban elvitte a rák, és ő egyedül maradt az édesapjával, aki soha nem viselkedett apaként a szó hagyományos értelmében. A férfi alig fél évvel a temetés után találkozott Janice-szel. Legalábbis ezt állította, ám Lara gyanította, hogy az ismeretség régebbi lehet. Mindegy. Janice elég hamar beköltözött hozzájuk, és a házat hamarosan átjárta parfümje fojtogató illata, a szobák pedig megteltek tömérdek porcelánmütyürjével. És ahhoz sem kellett sok idő, hogy Lara kellemetlen, nemkívánatos személy legyen az apja házában. Nem lepődött meg, amikor véletlenül meghallotta, hogy Janice valakinek telefonon arra panaszkodik, hogy ő, Lara mindenütt az útjában van, és szeretné, ha eltűnne a házból. Nem mintha Janice kétszínű lett volna; soha meg sem kísérelt kedves lenni hozzá. Otthon tehát meglehetősen zűrös volt a helyzet, de ez nem számított, mert ott volt Flynn. És ha az ember tizenhat éves, ráadásul a világ legklasszabb srácával jár… nos, az sok mindenért kárpótolja. Flynn jelenléte a szörnyűségeket is elviselhetővé tette. Egy pár voltak, és együtt erősebbek az egész világnál. Egészen addig, míg össze nem vesztek. Lara kristálytisztán emlékezett annak a napnak minden egyes másodpercére: attól fogva, amikor rémülten döbbent rá, hogy késik a menzesze, egészen a rá következő reggelig, mikor végre kimerülten álomba zuhant a vonaton. Péntek délután volt, ő pedig a dupla matekórán ült, és javában birkózott a trigonometriával, amikor rátört a pánik. Máskor óraműpontossággal érkezett a menstruációja, most pedig már öt napja késett. Istenem, csak ezt ne! – fohászkodott. Hiszen annyira vigyáztak! Iskola után a félelemtől dermedten állt egy drogériában, és a terhességi teszteket tanulmányozta. Rájött, hogy nincs elég pénze, hogy vegyen egyet. Aztán amikor Flynn-nel találkozott, nehezebbnek tűnt, mint hitte, hogy hangosan megfogalmazza az aggodalmait. A szavak gombóccá gyűltek a torkában. Attól félt, Flynn teljesen ledöbbenne; elvégre tizenhét éves, és nem szerepel a tervei között egy gyerek. Este tízre járt az idő, és Lara még mindig nem szedte össze a bátorságát, hogy szóba hozza, mi aggasztja. Talán holnap reggel arra ébred, hogy minden magától megoldódik. Semmiképpen nem árthat, ha ad magának huszonnégy óra haladékot. Ekkor megcsörrent a telefon. Flynnt keresték: Ausztriába hívták egy pár napos síbajnokságra. Lara ebben a pillanatban jött rá, hogy magára maradt. Flynnt annyira felvillanyozta a versenyfelkérés, hogy azonnal igent mondott. Őt meg sem kérdezte, mit gondol a dologról. Alig tette le a fiú a kagylót, máris kitört a veszekedés. Flynn először azt hitte, Lara csak viccel. Azt gondolta, az irigység beszél belőle, mert amíg az ő apja megengedhette, hogy állja a fia repülőútját Ausztriába, Laráé soha nem lett volna ilyen nagylelkű. A szóváltásnak csak nem akart vége szakadni, sőt egyre inkább elmérgesedett. Lara addigra megértette, minden hiába, hasztalan beszél a fiúnak. Elvégre is Flynn Erskine volt a lányok kedvence, ünnepelt sportbajnok, igazi őstehetség, aki máris ismertté vált a műlesiklás világában. Önzőnek nevezte, a fiú viszont őt hisztérikának. Lara azt üvöltötte, hogy Flynn kizárólag magára gondol. A srác úgy nézett rá, mint egy vadidegenre: – Jesszusom, hogy mondhatsz ilyet?! Lara azt kiabálta, nem hiszi el, hogy nyolc hónapot fecsérelt az idejéből egy ilyen tökfejre, a fiú erre azzal vágott vissza, hogy ha tudta volna, miféle idegbeteg válik Larából, soha nem kezd

vele. A veszekedés azzal ért véget, hogy a lány kijelentette, többé nem akarja látni, és kiviharzott Flynnék házából. Mivel a perpatvar közben eszébe sem jutott, hány óra lehet, lekéste az utolsó buszt. A kései hazajárás hónapok óta állandó vitatéma volt otthon. Az apja tombolt haragjában. – Amennyiben képtelen vagy betartani a házirendet, fel is út, le is út! – vágta a fejéhez, már nem először. Larának azonban eszébe se jutott, hogy az apja egyszer valóra is váltja a fenyegetését, de mint kiderült, alábecsülte a haragját. Mikor negyven perc késéssel belopódzott a szülői házba, Janice és az apja már várta. Elég idejük volt, hogy ütőképes tervvel álljanak elő. Még a bőröndöket is lehozták a padlásról. Lara szinte felszökkent ijedtében: a megszólaló mobiltelefon csilingelése visszarántotta a jelenbe. – Szia, én vagyok. Hogy haladsz? – Minden rendben – hallotta megnyugodva Gigi hangját. – Az ügyvéd várójában ülök. Vettél valami szépet? – Egy vámpíros kendőt a New Lookban és egy leopárdmintás melltartót a La Senzában! – Tökéletes szerelés bármilyen állásinterjúhoz. Alighogy ezt kimondta, nyílt az ügyvéd ajtaja, és egy idősebb úr közeledett felé. – Úgy tűnik, én következem. – Felvette a táskáját, és felállt. – Jól van, édesem, nem tart soká. Amint végeztem, felhívlak. Hogyan érezhette magát a nagynénje, a negyvenhét éves vénlány, aki egész életét az állatainak szentelte, amikor Lara becsengetett hozzá két jókora, kopott bőrönddel meg egy magzattal a hasában? A megdöbbenéstől bizonyára földbe gyökerezett a lába, egész pontosan az otromba kutyasétáltató bakancsa. – Igazán nagyon sajnálom, Nettie néni, de nem tudtam, hová máshová mehetnék. De ne aggódj, majdcsak kitalálok valamit. A nagynénje döbbenten állt. Kézzel kötött, vastag, szúrós lila szvettert viselt – az öltözködés ebben a házban nagyjából annyira volt fontos, mint a legjobb szempillafesték vagy egy forradalmian új ránctalanító szer: semennyire. A pulóvernek szappan- és kutyaszaga volt. Nettie sárga kordbársony nadrágját vélhetőleg egy öreg gazda ajándékozta a helyi jótékonysági üzletnek. Képtelenségnek tűnt, hogy a néni Lara mamájának a nővére, Barbara ugyanis olyan elegáns volt, mint Audrey Hepburn – kecses agár egy bumfordi pásztorkutyával szemben. Nettie azonban jó lélek volt, és a rideg külső arany szívet takart. Átölelte Larát, és nyersen kibökte: – Jól tetted, hogy idejöttél, kedvesem! És velem is maradsz! Rendben, ki vele, essünk túl rajta – biztatta magát Lara. – És azt hiszem, gyerekem lesz – szakadt ki belőle. Nettie elhúzódott, kartávolságnyira, és megszemlélte a hasát. – Mikor? Most, ebben a percben? Lara hallotta magát, amint furcsa hangot ad ki; félig nevetés volt, félig sírás. – Nem, úgy nyolc hónap múlva. – Á, értem. Hát akkor bőven lesz időnk, hogy hozzászokjunk a gondolathoz. Van hozzá udvarlód is? Larának megsajdult a szíve. – Már nincs. – Na sebaj. Nettie józan, gyakorlatias hozzáállása ragályos volt. Napokon keresztül másról sem beszéltek, és mindent alaposan meghánytak-vetettek kutyasétáltatás közben. A nagynénje vett Larának egy terhességi tesztet a helyi patikában. – Hahaha, lesz miről pletykálnia a szomszédságnak! – nevetett. A teszt pozitívnak bizonyult. Megállapodtak abban, hogy Lara természetesen még túl fiatal az anyasághoz, de együttes erővel ezt is megoldják. Az lenne józan döntés, ha elvetetné a gyereket,

ez azonban szóba sem jöhet. Egyikük lelkiismerete sem engedné meg. Ennyi volt az egész. Innentől kezdve nem volt visszaút. Lara úgy vetette le egykori életét, ahogyan a kígyó vedli le régi bőrét. Két nappal azután, hogy elhagyta Batht, az apja telefonált. Nettie vette fel a kagylót. – Charles vagyok. – Kurtán, pattogón beszélt. Nettie és ő soha nem kedvelték egymást. – Nem hallottál véletlenül Laráról? – De igen. – A nagynéni hideg nyugalommal válaszolt. – Itt van nálam, és itt is marad! Mostantól ez az otthona. – Felőlem! – Az apa hallhatóan megkönnyebbült. – Mindamellett jól tennéd, ha közölnéd a rendőrséggel, hogy életben van. A fiúja azzal fenyegetőzik, hogy jelenti az eltűnését. – Lara róla sem szeretne többé hallani – jelentette ki Nettie. – Úgyhogy nehogy megmondd neki, hol találja! – Miért tenném? – zárta le a beszélgetést Charles. Nettie lerakta a telefont. – Ez is megvolt. Tudod, három évvel ezelőtt kellett volna ezt tennünk. Éppenséggel gondoltam is rá, de nem akartalak elszakítani a családodtól és a barátaidtól. Lara körbenézett a rendetlen, rendhagyóan berendezett konyhában. A falnál a kutyák etetőtálai sorakoztak, és a legutóbb született kölykök összekucorodva aludtak kosarukban a tűzhely előtt. A lány túlélő üzemmódra kapcsolt. Nem engedte meg magának, hogy Evie-re vagy a többi barátjára gondoljon. Flynnre meg pláne nem. Hangosan csak annyit mondott elcsukló hangon: – Bárcsak megtetted volna!

Harmadik fejezet Lara egy padon várakozott a Victoria Parkban. Két kamasz közeledett felé az ösvényen kart karba öltve, egymásnak döntött fejjel, összesimuló csípővel. Pont olyanok voltak, mint Flynn meg ő, amikor annak idején erre andalogtak. A fiú súgott valamit a lány fülébe, aki felnevetett, és játékosan oldalba bökte. Hát igen, ez is ismerős volt. Ahogy elhaladtak Lara mellett, elcsípett egy morzsát a beszélgetésükből. – …apu kérdezi, nincs-e kedved kimenni vele a meccsre szombaton. Szerzett még egy jegyet. A fiú arca felragyogott: – Király! Na, ilyen velük nem fordult elő. Miközben ez járt a fejében, újra megszólalt a telefonja. – Anyu, a parkban vagyok, a játszótér mellett. Te hol vagy? Lara észrevette a lányát, és integetni kezdett neki. – Nézz magasabbra és jobbra! Látsz már? Épp integetek. Gyere, várlak. Hátradőlt a padon, és figyelte, hogyan kaptat fel a dombra Gigi. Miközben nézte, Lara arra gondolt, hogy lánya a hosszú lábával, dús hajával, vidám, ezüstszürke szemével, szép metszésű arcával na meg a hiúság üdítő hiányával sok fiú fejét csavarhatja el. Íme az ő gyönyörű, akaratos gyereke, a szeme fénye, akit élete legszerencsésebb balesetének köszönhet. Nagyon úgy festett, hogy alaposan bevásárolt, mert mindkét kezét súlyos zacskók húzták le. Hogy mi lesz ezután, az teljesen Gigin múlik. Vajon megváltozik az életük? Ki tudja. – Hú, de kivagyok! – a lány a padra vetette magát, és az egyik táskából egy diétás kólát vett elő. Meghúzta a dobozt nyitó gyűrűt, amely hangos sziszegéssel engedett. Gigi mohón inni kezdett. – Uff, így már jobb! Szuperek az itteni üzletek! – Lara orra elé dugta a dobozt. – Találtam egy kis butikot, fantasztikus akciókkal. Amúgy mi volt? Mit mondott az ügyvéd? Megkaptad az ékszereket? Ezért jöttek Bathba. Mikor felhívta az ügyvéd, hogy közölje vele apja halálhírét, egyúttal azt is javasolta, hogy mihamarabb beszéljék meg a végakaratát. Lara nem értette a helyzetet. Nem számított rá, hogy az apja bármi értékeset is ráhagyott volna. Arra következtetett hát, hogy azt a néhány ékszert kapja meg, amelyek még az anyja után maradtak. Nem volt túl sok, és semmi olyan, amitől a Sotheby’s izgalomba jönne, Larának mégis elmondhatatlanul értékes. A hosszú évek alatt végig úgy élt benne az anyja emléke, amint viseli az ékszereit: az apró százszorszépes gyűrűt, a vékony karpereceket meg a három arany nyakláncot. Volt még egy hosszú korall-lánca is, egy jádekitűzője és egy csillogó fekete gyöngyökből fűzött karkötője. Ami az ékszereket illeti, Larának továbbra is az emlékeire kellett hagyatkoznia, mert szó sem esett róluk. – Azokat nem, de kaptunk mást. – Lara rájött, hogy még mindig sokkos állapotban van. Remegett a keze. – Nem fogod elhinni: miénk lett ház! Gigi kis híján félrenyelte a kólát. – Ez vicc akar lenni? – Nem, dehogy. – De hát miért mi kapjuk? Egek ura?! Az apádnak lelkifurdalása volt, amiért kirúgott? Hú, ez olyan… – Nem! – Lara sietett elejét venni, nehogy a lányának szentimentális gondolatai támadjanak a nagyapjáról, akit nem is ismert. – Ennek ehhez semmi köze. A ház soha nem volt az övé. – Az meg hogy lehet? – döbbent meg Gigi. – Elvégre az utóbbi harminc évben ott lakott! Egész pontosan harminckét éve. Lara születésekor a szülei egy Bradford on Avon-i lakásban éltek, alig néhány kilométerre Bathtól. Amikor ő hároméves lett, akkor költöztek ide. Itt is nőtt fel. Apja banktisztviselő volt, Lara pedig mindig azt hitte, a szülei jelzáloghitelre vásárolták a házat. Ez a délutáni találkozás az ügyvéddel több meglepetést is hozott. – A ház anyám nevén volt, és készpénzért vették. Anyu végrendeletében rám hagyta a házat,

miután nagykorú leszek. De azt is kikötötte, hogy amennyiben előbb halna meg apámnál, ő addig lakhat benne, ameddig szüksége van rá. Mostantól azonban már nincs. – Lara hátradőlt a padon, és fújt egyet. – Ami azt jelenti, hogy a ház az én jogos tulajdonom. – Van egy házunk! Egy igazi házunk! – Gigi ugrándozni kezdett örömében. – Hejhó! Adjuk el! – Jó. Mennyit is kaphatnának érte? Lara bősz fejszámolásba kezdett. Négy-ötszázezer fontra taksálta a házat; Bath nagyon drága város. – De lakhatnánk is benne! – szólalt meg újra Gigi. Lara szíve nagyot dobbant. – Úgy érted, itt, Bathban? – Éppenséggel azt fontolgatom, hogy ötmillió színes léggömböt kötünk rá, és bárhová átrepíthetjük – forgatta a szemét Gigi. – Jaj, anyu, hát persze hogy itt, Bathban! – De hát miért? – kérdezte Lara, noha úgy érezte, tudja a választ a kérdésére. – Miért, miért? Azért, mert megtehetjük. – Gigi körbemutatott a parkra. Lara látta a fákat, a mézszínű bathi kőből rakott, György-kori épületeket meg a távolban kéklő lankákat. – Mindig azt mondtad, nem jössz vissza, amíg a papád él. Most azonban meghalt, úgyhogy erről ennyit. A mamád rád hagyott egy házat. Én pedig kezdem megkedvelni ezt a várost – jelentette ki a lány. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, és életemben először vagyok itt, de valahogy jól érzem magam. Tetszettek az üzletek. És az emberek is. Tudod, milyen az, ha elszorul a mellkasod, mint amikor belezúgsz valakibe… – A nagyobb nyomaték kedvéért a szegycsontjára fektette ökölbe szorított kezét. – Látod, én is így éreztem magam egész délután! Olyan, mintha hazatértem volna! – És a barátaid? Ők nem fognak hiányozni? – Anyu, mindjárt tizennyolc évesek vagyunk. Amúgy is szétmentünk volna. Egyetem, utazások, mindenki éli a maga életét. Különben pedig ott a telefon, a Facebook, és akkor futunk össze, amikor jólesik. Ettől még nem veszítjük el egymást szem elől. – Vállat vont, majd hozzátette: – Amúgy ha új helyre költözik az ember, új barátokat is szerezhet. Lara egy pillanatig nem jutott szóhoz. Gigi megérzései hozzátartoztak a lényéhez. Akár szerelemről volt szó, akár műalkotásról, egy új receptről, bringáról, kajakozásról vagy búvárkodásról, egyik sem bizonyult futó szeszélynek, egytől egyig a szenvedélyévé váltak. Őszintén szólva Lara is ugyanúgy érzett, mint a lánya. Keswick és a tóvidék meseszép volt, de mindig is imádta ezt a várost, és évek óta keservesen hiányzott neki. Itt élhetnének. Senki nem állhatna az útjukba. Flynn Erskine-t leszámítva.

Negyedik fejezet Evie az ágyából nézte a függönyök közül beszűrődő vékony napfénycsíkokat. Reggel nyolc óra volt, és a meteorológia ragyogó napsütést ígért. Hát nem bevált a jóslata? Persze gyorsan le kellene kopogni, hogy így is maradjon. És mivel Evie babonás volt, meg is tette. Aztán tovább élvezte az ablaka előtt csivitelő madarak énekét. Közben hallotta, hogy valamelyik ajtó kinyílik a folyosón, majd megreccsent a parketta. Kopogtattak az ajtaján. – Ébren vagyok – kiáltott ki. Bonnie jelent meg a küszöbön kócos, szőke hajjal. Kék pamutpongyolát viselt, és tanácstalannak látszott. – Jó reggelt, drágám! Biztos vagyok benne, hogy fontos teendő vár ma ránk. Van ötleted, mi lenne az? – Nem – rázta meg a fejét Evie. – Elheverészek egy ideig. Később talán vásárolni megyek. Nem játszanak valami jót a moziban? Újabb ajtó csapódott be a folyosón. Sietős léptek hallatszottak, és Marina rontott be a szobába. Az ágyra vetette magát. – Ma férjhez mész! – kántálta. – Na, látod! – sóhajtott fel Bonnie megkönnyebbülten. – Tudtam, hogy van valami dolgunk. – Széles mosollyal Evie-hez lépett, és átölelte. – Hát ennek is eljött a napja! Nem hihetetlen? Te csak feküdj nyugodtan, mi majd ágyba hozzuk a reggelidet. Evie visszahanyatlott felvert párnáira, és hallgatta a földszintről felszűrődő beszélgetést. Milyen irdatlanul szerencsés vagyok! – gondolta. Alig néhány óra, és törvényesen is ahhoz a családhoz tartozik, amelyet bármely másiknál jobban szeretett. Bonnie az anyósa lesz, Marina a sógornője. Rayben nem csupán az apósát látta, hanem olyasvalakit, aki sosemvolt apját is helyettesítheti. Ő pedig Joel felesége lesz. Olyan ez, mint egy valóra vált álom. Az élete hivatalosan is maga lesz a tökély. Az ablakon kibámulva elmerengett, mennyire másként lett volna minden, ha nem találkozik Barberékkal. Evie csonka családban nőtt fel, az édesanyja nevelte. Az anyja és Bonnie Barber homlokegyenest különböző jellemek voltak. Evie soha nem ismerte az apját. Anyja csak úgy tudott kettőjüknek megfelelő életszínvonalat biztosítani, ha a magánéletét feláldozta az anyagi biztonság oltárán. Állandóan robotolt. Evie megtanulta, hogyan szállítsa le az igényeit, és miként húzódjon a háttérbe. Magányos gyerekkora volt. Ezért örült meg annyira Lara barátságának a kamaszkora elején. Lara családja legalább olyan siralmas volt, mint az övé, közös gondjaik megpecsételték a kapcsolatukat. Sok tekintetben neki, Evie-nek volt könnyebb, hiszen legalább az anyja élt. Nem áskálódott ellene a mostohaanyja és rideg apja, akiknek a puszta léte is terhére volt. Evie tudta, hogy az anyja nem gyűlöli, mindössze nem ő a legfőbb gondja. Nem volt ez másként ma sem. Az esküvő délben kezdődött volna. Anyja, aki ezúttal is tele volt munkával, Swindonból érkezik a szertartásra. Este közölte telefonon, hogy kicsit késni fog, de negyed 1-re biztosan odaér a templomba. – Néhány himnuszról lecsúszom ugyan, a lényeget azonban nem mulasztom el – tette hozzá. Evie meg sem próbált tiltakozni. Végül is mit várhat el az ember az elfoglalt anyjától? Örülhet, ha egyáltalán ott marad a fogadás elejére. Csoda-e ezek után, hogy imádja Joel szüleit, Rayt és Bonnie-t? Bonnie épp most kiáltott a lépcső aljáról. – Pirítóst és lekvárt kérsz, drágám, vagy croissant-t és cseresznyedzsemet? – Ó, croissant-t, légyszi. – Keverjem koktélba a narancslevet és a pezsgőt, vagy külön pohárban kéred őket? Ez meg Marina volt. – Külön pohárban kérném.

– Moët et Chandon legyen a pezsgő, vagy óévjáratú Bollinger? De fincsi pezsgőbort is adhatok, Cavát, amit a szupermarketben vettünk. Evie tudta, hogy a drágább italokat a fogadáson esedékes tósztokra tartogatják. – Cavát kérek – vigyorodott el. – Jó kislány vagy, ez a beszéd! Rendben, csak néhány percet kérünk. Alig pár óra, és többé nem hívják Beresfordnak! Hát nem isteni? Evie Barber lesz a neve. A Barber családhoz tartozik majd. Szűzanyám! – gondolta. Egy bathi lokálban ismerte meg Joelt, röviddel azután, hogy a család ideköltözött Londonból. Ennek tizenöt éve. Evie tizenkilenc éves volt akkor, szürke kis veréb. Nem volt ő jó nő soha. Ezzel szemben Joelt a maga húsz évével bálványozták a nők, noha fikarcnyit sem törekedett erre. Jó vágású, sármos, energikus és nyughatatlan volt; mindenki a hatása alá került, aki csak látta. Evie-t nem bántotta, hogy a fiú levegőnek nézi, nem voltak egy súlycsoportban Joel Barberrel. Ahogy azonban telt-múlt az idő, útjaik többször is keresztezték egymást. Bath kisváros volt, így kevés szórakozóhely működött itt. Tizennyolc hónappal azután, hogy először látták egymást, Joel épp távozott az egyik klubból, ahová Evie pedig befelé igyekezett. Joel véletlenül bevágta az üvegajtót az orra előtt. Aztán persze nem győzött bocsánatot kérni. Kikérdezte a lányt, nem sérült-e meg, és noha Evie ugyanannyira hibás volt a dologban, mint ő, magára vállalta a teljes felelősséget. Ami rendes volt tőle. Aztán néhány évvel később Evie több italt vitt keresztül a zsúfolt báron. Meglökték a tömegben, és Joel hátára öntötte az egyik pohár tartalmát. Ezúttal határozottan az ő hibája volt, neki kellett hát elnézést kérnie. Joel azonban roppant lovagiasan viselkedett: biztosította, hogy semmi az egész. Úgy egy év múltán Evie egyik barátnője járni kezdett Joel egyik haverjával. Baráti körük kezdte átfedni egymást, azután teljesen egybeolvadt. Joel végül megtanulta Evie nevét, és barátként bánt vele. Fantasztikus érzés volt, noha Evie-nek sokkal inkább tetszett volna a barátnő szerepe, a szó romantikus értelmében. Ez azonban szigorúan az ő titka maradt, és mélyen elrejtette az érzéseit. Joel továbbra sem tartozott egy súlycsoportba vele. Legalább neki nem törte össze a szívét, mint annak a tömérdek csinos lánynak, akikkel dolga akadt. Alapjában véve azonban Evie sajnálta, hogy nem így történt. Aztán egyszer meglepő fordulat következett. Huszonkilenc évesen Joel beleszeretett egy idősebb nőbe. Ám a nő addig elképzelhetetlennek tűnő dolgot művelt: látványosan semmibe vette a fiút, és visszatért gazdag, öreg szeretőjéhez. Joelt ez abszolút váratlanul érte. Teljesen összetört. Először esett meg vele, hogy őt, az élet császárát valaki elutasította. Sokan kárörömmel nézték, hogy hoppon maradt, Evie azonban megszánta. Joel hálából a bizalmába fogadta, és neki panaszolta el csalódását. Nem telt bele két hét, és lefeküdtek egymással. Nehéz lett volna megmondani, melyiküket lepte meg jobban ez a fejlemény. Joel azonban hamarosan szerelmet vallott neki. Azt mondta, tiszta lapot szeretne nyitni az életében, és ehhez Evie a nagy Ő. Elege lett a színjátékokból és a pénzéhes nőkből. Ideje volt váltani. Ezzel Evie álma valóra vált. Járni kezdtek. Csodák csodájára jobban összeillettek, mint azt bármelyikük gondolta volna. Különböző jellemük jól kiegészítette egymást. Evie nem volt vérmes természet, nem várta el, hogy rá irányuljon a figyelem, és nem rendezett jeleneteket. Röviden, nem igényelt nagy erőfeszítést, amiért Joel őszintén hálás volt. Igen, őszintén szerették egymást. Mikor azután Joel bemutatta a családjának, Evie öröme teljessé vált. Ray és Bonnie mesés szülők voltak, senki nem kívánhatott náluk jobbat magának; melegszívűek, nagylelkűek, egyáltalán, mindenben csodálatosak. Őket megismerni olyan volt, mint évekig tartó fagyoskodás után bebocsátást nyerni egy vendégszerető otthonba, ahol barátságosan ropog a tűz a kandallóban. Evie számára szerelem volt ez első látásra. Akarhatott-e ennél többet? Márpedig megtörtént a lehetetlen, még ezt is lehetett fokozni. Ray huszonöt évet húzott le a londoni Cityben. Mostanra azonban úgy döntött, eleget

robotolt, az élet túl rövid ahhoz, hogy ne élvezze ki, ami hátravan belőle. Leköltöztette hát a családját Bathba, és jelmezkölcsönzőt nyitott. Ray és Bonnie vitte az üzletet, elsöprő sikerrel. Idővel terjeszkedni is kezdtek. Evie ekkor még titkárnőként dolgozott egy párkapcsolati tanácsadással foglalkozó házaspárnál, de rájött, hogy a főnökei válófélben vannak. A munkahelyi légkör egyre fagyosabbá és kellemetlenebbé vált. Mikor aztán Bonnie megkérdezte: „Édesem, miért nem állsz be hozzánk?”, Evie kapott az alkalmon. Azóta is áldotta a szerencséjét. Imádta új munkáját. Mindenben segített a cégnél, az üzletben ugyanúgy, mint az internetes ügyintézésben. Rayjel és Bonnie-val együtt dolgozni az első naptól kezdve élvezet volt. Nyílt a háló ajtaja. Bonnie lépett be, kezében a reggelis tálcával és egy szál vörös rózsával a fogai között. – Parancsolj – mondta. Evie ölébe fektette a tálcát, egy üveg vizet húzott elő kardigánja zsebéből, megtöltött vele egy keskeny vázát, és beleállította a rózsát. – Tatatata! Most pedig költsd el a reggelidet, addig mi készítünk neked egy finom fürdőt. Mikorra ér ide Kirsty? – Negyed tizenegyre. Joel anyja, Bonnie egyáltalán nem értett a frizurákhoz és a sminkhez, ezért szakembert fogadott a nagy alkalomra. Kirstynek az volt a dolga, hogy mind a hármójukat kicsinosítsa. Ez volt az ő esküvői ajándéka. Az elkövetkező órában Evie megreggelizett, megnézett valami szórakoztató reggeli magazinműsort a tévében, aztán forró fürdőt vett. Hosszan, élvezettel áztatta magát a vízben. Ezen a héten a családnál lakott, mivel feladta az albérletét. A nászéjszakára bejelentkeztek Joellel a Royal Crescent Hotelbe, holnap pedig átköltöznek a férfi luxuslakásába. Bonnie mindenképpen ragaszkodott hozzá, hogy Evie szinglisége utolsó napjait velük töltse, és ő örömmel ráállt erre. Újra kopogtattak. Marina szólt be. Az imént zuhanyozott, még rajta volt a fürdőköpeny. – Már most felvegyem a nyoszolyólányruhámat, vagy csak azután, hogy kisminkeltük magunkat? Evie habozott a válasszal, ő sem volt nagy szakértő ebben. Mindamellett semmiképpen sem szerette volna, hogy szemfesték vagy rúzs kenődjön a csodás ruhakölteményeikre. – Vegyük fel a ruhánkat később – határozott végül. – Hadd maradjanak szépek. – Igazad van – fintorodott el Marina, a fürdőköpenye hajtókáján éktelenkedő cseresznyedzsemfoltra gondolva. – Ne maszatoljuk össze magunkat. Negyed tizenegyre mind a hárman a nappaliba gyűltek pongyolájukban, és várták, hogy Kirsty megérkezzen. – Na nézd csak! – Ray jelent meg a küszöbön, kezében egy pohár borral, és vidáman gyönyörködött bennük. – De inkább nem is láttam semmit. – Tűnés innen, apu! – húzta el a száját Marina. Az apja rámosolygott. – Hát… én mondom, az a sminkeslány minden pénzt megér! Mind a hárman szenzációsak vagytok, mint három szépségkirálynő. – Humoristának kellene menned. Bonnie intett, hogy menjen el. – Kirsty késik – mondta Evie. – Már itt kellene lennie. – Bizonyára úton van – felelte Bonnie változatlan nyugalommal.

Ötödik fejezet Tíz óra húszkor Kirsty még mindig nem jött meg. Tíz huszonötkor Evie felhívta. – Azonnal hangpostára kapcsolt – jelentette a többieknek. – Azért, mert már a hongkongi gépen ül – sütött el egy újabb kéretlen tréfát Ray. – Abbahagynád végre? – koppintott játékosan a férjére Bonnie a műsorújsággal. – Nincs itt semmi baj. Azért nem válaszol, mert úton van hozzánk – fordult aztán Evie-hez. A hangja kedvesen, megnyugtatóan csengett. Evie kényszerítette magát, hogy ne idegeskedjen. Amúgy, ha Kirsty elakadt a forgalomban, ideszólhatna – gondolta. Fél tizenegykor újra megpróbálta elérni, de továbbra sem járt sikerrel. Hagyott egy üzenetet, hogy azonnali visszahívást kér. Tíz óra negyvenkor ugyanez volt a helyzet. Pedig bő egy óra múlva indulniuk kellett a templomba. – Jól van, semmi gond! – csapta össze a kezét Bonnie, akit semmivel nem lehetett kihozni a sodrából. – Nem számít, megoldjuk magunk! Bármennyire szerette is Evie a leendő anyósát, mégsem tudta lerázni a balsejtelmeit. Bonnie-nál a szépségápolás kimerült abban, hogy gumírozott hajpánttal fogta le szőke haját, és a régi divat szerint kirúzsozta a száját. Különleges alkalmakkor kék szemhéjpúdert is felkent, a szempillafestéket meg használat előtt megköpködte. Marina szerint a sminkkészlete nála is öregebb volt. Mivel azonban nem volt más választásuk, nekiláttak, hogy azzal a kevéssel, ami a rendelkezésükre áll, kicsinosítsák magukat. Nagy lett a sürgés-forgás. Egyikük sem tudta, hogyan lehet loknikat varázsolni a sütővassal, de Bonnie talált egy klipet a YouTube-on, ahonnan megpróbálták ellesni, mit kell csinálni. Ray átment a szomszédba, és egy melegíthető hajcsavarókészlettel tért vissza. A nyolcvanesztendős Elsie kapta karácsonyra jó szándékú, ám balfék fiától. Marina megtöltötte a konyhai csapból a műanyag vízpermetezőt, és mindegyikük haját bespriccelte vízzel. Beszárították, és legjobb tudásuk szerint fésülték vagy feltűzték egymás frizuráját. Tény és való, nem néztek ki olyan istenien, mint a múlt heti ruhapróba után, amikor Kirsty elvarázsolta őket. Akkor úgy festettek, mint akiket a stylistok vettek kezelésbe. – Lányok, szenzációsak vagytok! Nem voltak azok, de Ray mindent elkövetett, hogy megőrizze a jó hangulatot. – Most pedig a smink következik. Bonnie már az előbb felszaladt az emeletre, ahonnan kőkorszaki szemhéj- és szempillafestékével tért vissza. – Ha bárki kölcsön szeretné venni az enyémet, csak nyugodtan. Szolgáljátok ki magatokat! Már húsz perccel múlt tizenegy; a frizura elkészítése beletelt némi időbe. Evie a legtöbb pipereholmiját Joelnél tartotta, de volt nála egy kis kozmetikai táska a legalapvetőbb darabokkal. Sietve megpróbálta utánozni Kirsty múlt heti mutatványát. Hová is kellene feltenni a pirosítót? Soha nem értette. Ráadásul a keze is reszketett. Kezdett istenigazából pánikba esni: ez az ő esküvője, ahol gyönyörűnek kellene lennie… mit gondolna mindenki, ha… – Jajajaj! A szempillaspirállal a szemébe kapott, menten el is kezdett könnyezni. A francba, miért is akarta szétválasztani a pilláit? Hagyhatta volna összetapadva az egészet. – Jól van, aranyom, tessék, ezzel töröld meg magad! – Ray sietett a segítségére egy vízbe mártott zsebkendővel. – Csak nyugalom, meglásd, gyönyörű leszel! – Tudjátok, mit? – Miután Marina merész, ám sikertelen kísérletet tett a szemceruza bevetésére, letette a tükröt a kezéből. – Úgy nézek ki, mint egy vámpír másnaposan. Akkor már jobb smink nélkül. – Kezdek aggódni Kirsty miatt. – Bonnie nagy bátran ajakfényt nyomott ki egy tubusból a

szájára. Vágott egy fintort, mert nem sejtette, hogy ennyire ragacsos. – Mit gondoltok, talán baleset érte? Evie mostanra feladta, hogy megpróbálja elképzelni, mi történhetett a sminkeslánnyal. Jobb szeme vérben úszott és fájt, ő maga még mindig nem öltözött át, noha tíz perc múlva indulnia kellett volna. A ragacsos ajakfényt kikerülve Ray gyöngéden arcon csókolta a feleségét. – Máris tökéletesek vagytok. Bizonyára ezért döntött úgy, hogy rá már nincs is szükség. Húsz perccel később felöltözve, indulásra készen álltak. Legalábbis annyira, amennyire készen lehettek az adott körülmények között. Evie ugyan jócskán bepánikolt, Barberék azonban igyekeztek tartani benne a lelket. Egy külsőségekre jobban adó család tán ideg-összeroppanást kapott volna, ők azonban továbbra is nevetgéltek és viccelődtek. Iparkodtak a legjobbat kihozni a helyzetből. Elvégre ez még nem a világ vége! A limuzin a kocsifelhajtón várakozott, hogy a templomba vigye őket. – Gyertek ide! – tárta szét a karját az ünneplőbe öltözött Ray. – Mind gyönyörűek vagytok! Büszke vagyok rátok! Egyenként megölelte, majd a bejárathoz terelte őket. Ahogy a csapat megindult az elegáns, ezüstösen csillogó Bentley felé, valami dalt is dudorászott. – Na, lányok, indulás! Vigyázzatok a szoknyátokra! Időben ott kell lennünk a templomban. Immáron nem számított, mi történt, Evie-nek azonban muszáj volt megtudnia. Elővette a mobilját fehér selyemretiküljéből, és utoljára beütötte Kirsty számát. Közben figyelmeztette magát, hogy a szertartás idejére ki kell kapcsolnia a mobilt. Meglepő módon Kirsty ezúttal fogadta a hívását. – Halló. Hát igen, nem értem oda – a hangja furán remegett. – Elnézést kérek. – Istenem! Azt hittük, baleset ért! – A limóban nyomban halálos csönd támadt. Mindenki a beszélgetésre fülelt. – Jól vagy? Mi történt? – kérdezte Evie. – Kikapcsoltad a telefonod. Miért nem hívtál fel? A vonalban különös sercegés hallatszott. Végül Kirsty mereven azt mondta: – Jól vagyok. És ki csinálta meg a hajatokat meg a sminketeket? Mégis mit gondolt? Vidal Sassoon? – Magunk csináltuk. – De azt mondtátok, nem értetek hozzá. – Nem is értünk. – Igazán sajnálom. – Ez eddig rendben – emelte fel Evie a hangját. – Arról azonban egy szót se szóltál, miért nem jöttél. – Sss! – veregette meg békítőleg a kezét Bonnie. – Már nem érdekes. Evie nem hallotta közben Kirsty válaszát, valami mégis azt súgta neki, hogy igenis érdekes. – Bocs, de nem hallottalak – szólt bele, és erősebben szorította a füléhez a mobilt. De csupán hüppögő hangokat hallott. A vonal túloldalán Kirsty zokogott és levegő után kapkodott. – Ismételd meg még egyszer! – Evie gyomra elszorult. Rosszat sejtett. – Mondjad! – Nem tudom elmondani – csuklott el Kirsty hangja. – Kérdezd a drágalátos vőlegényedet, rendben? Kérdezd meg Joelt, miért nem voltam ott nálatok időben. A beszélgetés véget ért, Kirsty bontotta a vonalat. Evie mintha a távolból hallotta volna Bonnie hangját: – Mi folyik itt, drágám? – Megállíthatnánk a kocsit? Rosszul vagyok. A limuzin berregve megállt, és Evie imbolyogva kiszállt belőle. Intett a többieknek, hogy ne kövessék. – Ne gyertek utánam… csak egy percet kérek! Az út szélén hátat fordított nekik, hogy ne lássák az arcát. Nem a gyomrával volt baja, csak el akarta dönteni, hogyan tovább. Joel először hónapokkal azelőtt hozta szóba Kirsty nevét. A

hivatalával szemközti bárból ismerte a lányt. Miután beszélt neki közeli esküvőjéről, Kirsty közölte, hogy fodrász és sminkes, s épp bővíteni szeretné az ügyfélkörét. Nem ismer történetesen valakit Joel, akit érdekelne egy ingyenes kezelés? Joelre hatott a nagylelkű ajánlat, és az anyját javasolta. Kirsty meg is jelent náluk a következő héten. Az eredmény magáért beszélt, a lány kétségtelenül értette a dolgát. Ráadásul készséges és kedves is volt. Bonnie-t olyan csodásan átvarázsolta, hogy az asszony megkérte, jöjjön az esküvő reggelén is, hogy mind fantasztikusan nézzenek ki a nagy napon. Evie szorosan maga köré fonta a karját, és mélyeket lélegzett. Egy autó húzott el mellette. Mosolygó arcokat pillantott meg az ablaküveg mögött – ezek az idegenek nyilván nem értették, mit keres egy menyasszony teljes díszben az útszéli füvön, a csillogó-villogó limuzin mögött. Igen, mit is keres itt? Kirsty csinos kis jószág volt, a húszas évei közepén járt. A próba során vidáman elcsevegett Bonnie-val és Marinával, vele azonban nemigen beszélt. Evie akkor nem fogott gyanút, mindössze azt feltételezte, hogy Kirsty jobban odafigyel a munkájára, mikor rajta dolgozik, hiszen ő volt a menyasszony. Különben is arra nevelték, hogy higgyen a felületes benyomásoknak, és ne vegye észre a figyelmeztető apró jeleket. Hogy odafordítsa a másik orcáját egy-egy pofon után. Rájött, hogy most is ezt tette. De mindennek volt határa. Istenem, atyám, hiszen reszketek… – Jól vagy, drágám? Kérsz még zsebkendőt? Szegény Bonnie, szegény Ray! Vajon sejtik-e, mi történt? És mi történik nemsokára? – Nem, köszönöm. Jól vagyok. – Evie felemelte a ruhája alját, visszament a felpántlikázott limóhoz, és bemászott a helyére. – Menjünk! Mindenki a templom előtti téren várakozott Nicken, a vőfélyen és a fényképészen kívül. – Kérem, hagyjuk ezt! – emelte Evie arca elé a kezét, amikor a fényképész megpróbálta lekapni, amint kiszáll a kocsiból. – Nick, hol van Joel? – Rád vár! – vigyorodott el Nick. – Késtél. Már kezdett aggódni, hogy megléptél. – Nem tennék ilyet. De beszélnem kell vele. Nézze, abbahagyná végre?! – szólt oda a fotósnak, aki újabb rohamra készült. – Nem akarom, hogy fényképezzenek! Kérlek, hívd ki Joelt! – fordult újra Nickhez. – Rendben? Most azonnal! Ha korábban bármi kételye lett volna, ezek meredeken megfogyatkoztak, amint Joel ártatlan arccal megjelent a templom lépcsőjén. Szabályos vonású arca, enyhén felvont szemöldöke tökéletes meghökkenést sugárzott. Mint akinek makulátlan a lelkiismerete. És pontosan ez buktatta le; icipicit ugyanis túljátszotta a szerepét. Különben is: Evie elég jól ismerte ahhoz, hogy meglássa az igéző szempárban megvillanó riadalmat. – Jól vagy, Evie? Mi a baj? – Nos, azt neked kellene tudni. Evie válaszra várt. Joel hunyorogni kezdett, ami a bűntudat eltéveszthetetlen jele volt. Igen, tudta, mi a baj. – Ugyan már, édesem! Mindjárt megesküszünk, már mindenki csak ránk vár. Megpróbálta megérinteni, de Evie hátrált egy lépést. – Téged is felhívott? – Kicsoda? Joel nem tudta tovább leplezni félelmét. Nem volt ez Evie-től szép a vőlegénye családtagjaival szemben, akik mostanra kiszálltak a kocsiból, és tapintatos távolságból várták, hogy ők ketten befejezzék a beszélgetést. De mi mást tehetett? Hagyja lezajlani a szertartást az ünneplőben idegyűlt vendégsereg és az előre kifizetett fogadás miatt? Szemet hunyjon a történtek felett, és hozzámenjen Joelhez, csak mert szereti a szüleit és a nővérét? – Lefeküdtél Kirstyvel! – Mintha valaki más mondta volna helyette ezeket a szavakat. – Valld be, légy őszinte! Felhívott telefonon. Joel az égre emelte a tekintetét. Egy futó pillanatig Evie azt hitte, elsírja magát. Tudta, hogy szereti – mármint a maga módján. Csakhogy nagy szoknyabolond volt, és nem bírt ellenállni a

helyzetek varázsának, amelyekbe belekeveredett. Akarata kivétel nélkül mindig csődöt mondott, akár újabb szelet süteményről, akár egy pohár italról vagy izgalmasnak ígérkező partiról volt szó. Netalán egy új nőről. – Miért, mit mondott neked? Evie vállat vont. – Nehezen értettem a telefonban. Nagyon sírt. Túl hevesen ahhoz, hogy ne fogjam fel, mi az ábra. Joel hallhatóan felszisszent, és beletúrt sötétszőke hajába. – Jó, elmondom. Volt köztünk valami. Nem kellett volna megtörténnie, és esküszöm, semmit sem jelentett nekem! Érted? Ráadásul vége is a dolognak. Kirsty ezért sír. Igazán őszintén sajnálom, nem akartam, hogy ez legyen… – Mégis lett. Evie katasztrofálisan besütött haja izzadtan tapadt a tarkójára a déli napsütésben. A verejték végigcsurgott a hátán. Volt ugyan zsebkendő a retiküljében, csakhogy azt a kocsiban hagyta. – Szakítottam vele. A múlt héten. Ostoba kaland volt. Hiszen a pokolba is, tudta, hogy megnősülök! Megígérte, hogy nem csinál botrányt! – Hát nem mondott igazat, drágám! – jegyezte meg Evie. – Tudom – bólintott Joel. Siralmas látványt nyújtott. – De nem hagyhatjuk, hogy ő győzzön! – Megfogta Evie könyökét. – Hiszen ezt akarja, nem? Evie, össze kell házasodnunk! Annyira szeretlek! Feleségül akarlak venni! Kérlek! – fogta könyörgőre. – Ez az esküvőnk, mindenki ránk vár…

Hatodik fejezet A sugdolózás abban a pillanatban megkezdődött, hogy Joel és Evie kilépett a templomból. Larát mindez kísértetiesen emlékeztette arra az esetre, amikor egy kényelmetlen padban feszengett, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem ő állt a figyelem középpontjában. Először csak efféle tréfák hangzottak el: „Evie meglépett. Talált magának valaki mást, és mostanra a hetedik határon túl járnak.” Ahogy azonban teltek-múltak a percek, a nevetgélés izgalomnak és zavart tanácstalanságnak adta át a helyét. Rövidesen Joel néhány barátja kilopózott a templomból, hogy utánajárjanak, mi okozza a késedelmet. Pillanatokkal később újra megjelentek a küszöbön, és alig leplezett kárörömmel csóválták a fejüket: – Valami baj van. Nem tudjuk, mi történt, de az ügy komolynak látszik. Ezután már senki nem tarthatta vissza a násznépet. A botrány lehetősége túl nagy kísértés volt ahhoz, hogy a helyükön maradjanak. Mi folyik itt? Semmi jó, ebben biztosak voltak. Muszáj volt megtudniuk. És ha már mindenki kicsődült, Lara sem akart egymagában bent búslakodni. Követte a többieket. Kezét szeme elé tartva a nap tüze ellen Evie-t és a jövendőbelijét kereste a tekintetével. Valamivel távolabb álltak a templomtól, a temetőkert gótikus sírkövei között. Szemmel láthatóan hevesen vitatkoztak. Egek! Egyvalami biztos volt: nem tűnt vidám eszmecserének. Egyikük sem nevetett. Mindez semmi jót nem ígért. Ami azt illeti, Evie pocsékul nézett ki. A frizurája bizarr volt; minden, csak nem menyasszonyhoz méltó, mintha egy lelkes csimpánz fésülte volna meg. Vajon miért késett? Csak nem a förtelmes haja miatt nem volt hajlandó az oltár elé állni? A következő pillanatban taxi repesztett végig a templomhoz vezető fasoron. Akárcsak egy wimbledoni meccsen, Evie és Joel helyett minden szem a csikorogva fékező fekete járműre szegeződött. Vajon Evie rendelte ide, hogy megléphessen? De a taxi nem a boldogtalan arát volt hivatva elmenekíteni, hanem későn érkező vendéget hozott. A hátsó ajtaja kinyílt, és egy magas férfi szállt ki. Csak nem Nicky Clarke, a sztárfodrász az, hogy hős lovagként a színre lépve mentse, ami menthető? A kései vendég kifizette a fuvart, és a templomkapuban összeverődött násznép felé fordult. Lara úgy érezte magát, mintha medicinlabda csapódott volna a mellkasának. Ugyanolyan váratlan és kemény ütés érte. Flynn volt az, személyesen. Nem volt nehéz követni a sorsát az évek során. Eleinte az újságok sportrovatában szerepelt síbajnokként. Lara rendre el is olvasta a róla szóló híreket. Aztán ahogy telt-múlt az idő, és az internet behálózta a világot, már ott nyomozott utána. Flynn tehetsége és előnyös külseje okán ezen a fórumon is kellő figyelmet kapott. Vállalatok versengtek azért, hogy szponzorálhassák, és újabb érmet vártak tőle a következő téli olimpián. Talán meg is nyerte volna, ha nem szenved balesetet edzés közben, és nem töri el a bokáját. A törés bonyolult sebészi beavatkozást igényelt, és Flynn síbajnoki karrierjének a végét jelentette. Huszonnégy évesen visszatért Bathba, és a Grey borkereskedésben helyezkedett el. Munkaadói nem csináltak titkot abból, hogy a nevéért esett rá a választásuk. Alapjában véve azt várták tőle, hogy elbájolja a vevőket, és javítson a cég hírnevén. Senki, még ő maga sem sejtette, mekkora kincset nyertek a személyében. Nem telt bele három év, és beszállt az üzletbe. A cég felvirágzott. Grey és Flynn ó- és újvilági borokkal látta el a szállodákat, éttermeket, fesztiválokat és magánklubokat. Kis családi vállalkozásoktól szerezték be az árut, és a szakma dicsérni kezdte remek ízlésüket. Az online árusítás – Flynn ötlete – tovább növelte a nyereséget. Őszinte lelkesedése a borok világa iránt, és az, hogy ezt a vevőknek is át tudta adni, igazi áttörést jelentett. A véletlen terelte erre a területre, bámulatosan szerencsés végkifejlettel.

Az évek során Lara a legszívesebben önmaga előtt is letagadta volna, hányszor klikkelt rá a Grey és Erskine borkereskedés honlapjára. Nem üldözte a szerelmével Flynnt, hiszen több száz kilométerre lakott tőle. Csupán figyelemmel kísérte a pályáját, és tudni akarta, hogy néz ki éppen. Jó, a távolból tényleg epekedett utána. Most azonban nem volt szüksége számítógépre, hogy láthassa. Hiszen itt állt az orra előtt. Az elmúlt hetekben kezdte beleélni magát a lehetőségbe, hogy valamikor, a közeljövőben viszontláthatja. De nem itt, nem ma, nem minden előzetes megbeszélés nélkül. Ez így nem volt fair! Az előtte toporgó sovány, idősebb úr megfordult, és idegenkedve nézett rá. Lara rájött, hogy túl hangosan lihegett ráncos teknőcnyakába, akár egy kutya. – Elnézést. – Sietve legyezgetni kezdte magát. – Túl meleg van. Hanem… jaj… Flynn Erskine tartott feléje. Flynn, akit csaknem tizenkilenc éve nem látott. Nem mintha észrevette volna, hiszen ott lapított egy ráncos nyakú öreg háta mögött. Még inkább lesunyta a fejét, és lopva a szája elé emelte a kezét, hogy ne hallják meg: zihálva veszi a levegőt. Flynn mostanra a lépcső aljára ért, és néhány ismerőssel beszélgetett. Kétségkívül kifaggatta őket, mi folyik itt. Egek, még mindig milyen jól néz ki! Egyesek tizenévesen mutatnak istenien, ettől fogva azonban csak romlik a külsejük. Másoknak viszont használ a kor. Flynn – mondani sem kellett – az utóbbiak közé tartozott. Olyan volt az arca, hogy örökké el lehetett volna nézni. Markánsabbá, érettebbé vált. A sötétbarna szempár még mindig hipnotikus erőt sugárzott, és a száj is tökéletes vonalú maradt. A barna haj nem volt már olyan kócos, mint régen, felnőttesebb lett. A jól szabott szürke öltöny határozottan újdonságnak számított Flynn megjelenésében. A régi időkben pólóban és farmerben járt, és… – Nagy ég, el az útból, ez a hölgy mindjárt kidobja a taccsot! – sikoltott fel a Lara mellett álló nő, és félreugrott. Döbbenten nézett körül, ki lett rosszul. Zavarba jött, amikor ráébredt, hogy róla van szó. Mindenki elmenekült a közeléből, és most ijedten néztek rá. Úgy látszik, elég egy kis lihegés meg egy száj elé kapott kéz, és máris pestisesnek kiáltják ki az embert – gondolta. – Semmi bajom… – kezdett volna tiltakozni. Mégsem elég erélyesen, mert egy éltesebb matróna megragadta és lerángatta a kőlépcsőn. Közben egy nejlonzacskót kapott elő terebélyes retiküljéből. – Ne aggódjon, kedves, ápolónő vagyok, gondom lesz magára! Nyugodtan hányjon ide, és mindjárt jobban lesz. Ez a rekkenő hőség az oka. – De nekem tényleg semmi bajom! Mindhiába. Az okvetetlenkedő nőszemély a zörgő nejlonzacskóba nyomta a fejét, mintha csak a lovát abrakoltatná. Valaki más megtartotta, nehogy összeessen. Beletelt egy kis időbe, mire sikerült kiszabadítania magát. – Hagyjanak, nincs szükségem a zacskóra, nem fogok hányni! Nem akart hangoskodni, de legalább ezúttal a nő meghallotta. – Biztos? – Igen. Amikor Lara felnézett, látta, hogy szerencsére nem mindenki rá figyel. A sírköveknél veszekedő párt bámulták, arcukon aggodalmas kifejezéssel. Flynn Erskine-t kivéve. Ő ugyanis döbbenten, hitetlenkedve meredt Larára. – Hát ha úgy gondolja, rendben – mondta a minden lében kanál ápolónő, és visszacsomagolta retiküljébe a nejlonzacskót. Flynn közelebb lépett. – Lara, te vagy az? Lara sokféleképpen elképzelte már, hogyan találkoznak ők ketten. Az a lehetőség azonban, hogy közben a fejét egy nejlonzacskóba nyomják, nem szerepelt előkelő helyen ezen a listán. A mai napon sem számított Flynnre. Mikor Evie rövid e-mailt küldött a találkozásuk után,

azt is közölte, hogy Flynn és Joel közeli barátok; azóta ismerik egymást, hogy Joel Bathba költözött. Még azt is elmagyarázta, hogy Flynn azért nem lehet ott az esküvőn, mert halaszthatatlan üzleti ügy szólítja Ausztráliába. Izgalmas hír volt, de Ausztrália nincs éppen a szomszédban. Lara megemésztette az információt, és meggyőzte magát, hogy aggodalomra semmi ok. Nyugodtan élvezheti az esküvőt, nem kell attól tartania, hogy összeakad Flynn-nel. Most azonban itt állt előtte… – Atyavilág! – visította egy húszas éveiben járó lány. – Mi folyik itt? Lefújják a lagzit? Megint nem Larára figyeltek. Miután véget ért a heves szóváltás Joellel, Evie átsietett a parkolón egy középkorú házaspár felé, akik egy elegáns ezüstlimuzin mellett álltak egy halványzöld koszorúslány öltözéket viselő lánnyal. Joel maradt, ahol volt. Mutatóujját a torka előtt elhúzva jelezte a vőfélynek, mi várható. Lara nagyot ugrott ijedtében, amikor Flynn megjelent az oldalán. Atyaég! – El sem hiszem, hogy te vagy! – Halkabbra fogta a hangját. – Ez bámulatos! Evie talált rád? – Úgy is mondhatjuk. Lara az előbb még azt hitte, kezelni tudja a helyzetet, de most úgy érezte, hogy meghaladja az erejét. Flynn túl közel állt hozzá, túl sokan vették őket körül, túl sok volt ez az egész… lebénította a közelsége, bőrének finom, mégis ismerős illata. Annyi sem telt tőle, hogy állja a tekintetét, amit azonban így is magán érzett. Napbarnított kezének látványa szintén meghökkentette; Gigié is ugyanilyen volt, csak kisebb kiadásban. Még az ujjpercek formája is kísértetiesen egyezett. Tényleg van miről beszélniük. Csak hát pont most? Flynn vélhetőleg ugyanerre a következtetésre jutott, mert Joelre, majd Evie-re nézve megkérdezte: – Szóval, mi ez az egész? – Fogalmam sincs. De nem tűnik biztatónak. Körülöttük összesúgtak az emberek, kaján kárörömmel találgatták, mi történhetett. Joel megtörtnek, kábának látszott. A koszorúslány javában győzködte valamiről; hadarva beszélt, és úgy hadonászott, mint egy olasz utcai árus. Kicsivel odébb Evie megölelte a házaspárt, akikről Lara azt tippelte, hogy Joel szülei lehetnek. Evie hajából már kihullottak az ügyetlenül feltett ezüst hajtűk. Ám amikor szoknyája szegélyét megemelve megfordult, és megindult a templom bejáratánál összegyűlt násznép felé, nyugodtnak látszott. – Ööö… köszöntöm önöket! – Elhallgatott, megköszörülte a torkát, majd folytatta: – Nos, gondolom, már észrevették, hogy ez az esküvő nem zajlik épp terv szerint. – Mögötte Joel beszállt a limóba, majd miután elhelyezkedett az anyósülésen, körbepillantott, és mondott valamit a sofőrnek. Evie nagy levegőt vett, és így folytatta: – Valójában vége is. Néha ez az egyetlen, amit tehetünk. – Emelt hangon beszélt, hogy elfojtsa feltörni készülő zokogását. – Nézzék, őszintén sajnálom, de Joel és én nem házasodunk ma össze. Sem ma, sem máskor. A fogadást azonban megtartjuk a szállodában, mivel ott már minden ránk vár. Egyenek, igyanak és táncoljanak kedvükre, és akár pletykáljanak is, amennyit csak akarnak. Remélem, jól érzik majd magukat, és nem vesztegették hiába az idejüket. – E ponton elcsuklott a hangja, de erőt vett magán, és így fejezte be: – Jó mulatást… Újra elérzékenyülve nézett körbe a vendégseregen. Ekkor vette észre Larát, és integetni kezdett felé. – Hogy engem akarsz? – mutatott ő saját magára a biztonság kedvéért. Vajon mit akarhat tőle, éppen tőle Evie? – Igen, légyszi – bólintott ő hevesen, és újfent magához intette. – Ne tűnj el! – szólt oda neki Flynn. – Beszélnünk kell! Istenem, most érkeztem haza Ausztráliából… ha nem érek ide idejében, nem találkozunk… Lara azonban már utat tört magának a templomlépcsőnél összeverődött sokaságban. Evie felé indult, aki széttárt karokkal várta. – Igazán sajnálom, hogy ilyen messziről idefárasztottalak! Itt maradsz éjszakára, vagy máris

mész vissza? Ilyen közelről fura volt a sminkje; olyan, akár egy bohócé. Egész testében reszketett, mint egy madárfióka. Lara még a szívverését is érezte, ahogy a kezük egymásba kulcsolódott. – Úgy volt, hogy maradok – válaszolta. Akciós áron jutott szobához az ötcsillagos Ellison Hotelben. – Most azonban inkább elmegyek. Hová vigyelek? Evie arcát hálás mosoly öntötte el. – Nem tudom. Bárhová. Azt hiszem, most rajtam a sor, hogy eltűnjek. – A kocsim az út mellett áll. Gyere, pucoljunk innen! Miközben Evie-vel végigment a fasoron, Lara a szeme sarkából még látta Flynnt. – Figyel minket valaki? – kérdezte Evie. – Igen, a fél világ minket néz. Botrányhősök lettünk, akárcsak a Diploma előtt utolsó jelenetében. – És fogalmuk sincs, ki vagy. – Evie szája sarka mosolyra húzódott. – Tán azt hiszik, hogy meglép a két leszbi. Az autó vagy százlépésnyire állt. Sietve beszálltak. Miközben Lara a szűk kis parkolóban manőverezett, fehér Audi jelent meg az úton. Indexelve jelezte, hogy a parkolóba kíván beállni. – Várj egy percet! – tette Evie Lara karjára a kezét, miután kikanyarodtak az útra. Megvárta, amíg az Audi beáll az általuk üresen hagyott helyre, aztán lehúzta az ablakot, és kidugta a fejét: – Szia, anyu. Ki sem kell szállnod a kocsiból. – Eveline! Mi ez az egész? – Evie anyja felvonta túlságosan is ritkára szedett szemöldökét. – Nem késhettem le a szertartást! Még nincs olyan késő! – Nem lesz esküvő. Lefújtuk – közölte Evie. – Illetve én fújtam le. – Ne légy nevetséges. Ez nem lehet igaz! – Már miért nem? – Soha nem tennél ilyet. Nem olyan fából faragtak! Mert, ugye, az emberek soha nem változnak. Lara magában nem győzött álmélkodni Evie anyjának válaszán. Ő azonban csak vállat vont, és szó nélkül hagyta a dolgot. – Nos, nem lesz esküvő. Az anyja mérgesen kiabálni kezdett: – És eszedbe sem jutott, hogy szólj nekem? Az isten szerelmére, Eveline! Le kellett mondanom egy fontos megbeszélést, csak hogy ide veszkelődjem! – Tudom – bólintott Evie megviselten. – Vagy százszor elmondtad. De nézd a dolog jó oldalát, máris fordulhatsz vissza. Mehetsz dolgozni. Evie jelt adott, hogy indulhatnak. Lara beletaposott a gázba, és nekivágtak az útnak. A pillanat filmre kívánkozott, bár jobban festettek volna persze valami menő piros sportkocsiban. Evie fehér fátyla hosszan úszna utánuk, a menyasszonyi csokor drámai ívben kirepülne az álomautóból, amely elrobog a vérvörös naplementébe. Lara látta, hogy Evie a tenyerébe vájja a körmeit. – Jól csináltad! – vigasztalta. – Be kéne szereznünk neked valami rucit. Aztán összeszedem a holmimat a szállodában. – Joel szüleinél szálltam meg. Nem akarok visszamenni oda! – Evie foga összekoccant, noha kutya meleg volt. – Jaj, istenem, szegény Bonnie és Ray! Képtelen lennék a szemükbe nézni velük, egyelőre legalábbis. El akarok tűnni innen. – Semmi gond. Meglesz.

Hetedik fejezet Negyedóra múlva beálltak az Ellison Hotel parkolójába. Evie-nek elszorult a szíve. Minden hely foglalt volt. Felékszerezett lányok vonultak a kavicsos ösvényen frakkos-cilinderes lovagjaik karján. A sors fintoraként Lara olyan szállodában szállt meg, ahol éppen fényes esküvő zajlott. – Reméljük, hogy ők jobban járnak. Jaj, istenem! Evie kétségbeesett kísérlete, hogy könnyed hangnemet üt meg, nyomban kudarcba fulladt, amint megpillantott egy magas, szőke lányt. Smaragdzöld szaténruhája úgy állt rajta, mintha gézkötésbe bugyolálták volna. – Ez Emily Morris! Bepisil majd az örömtől, ha meglát ebben a szerelésben! – Evie lejjebb húzódott az anyósülésen. – Ráadásul évekig ácsingózott Joel után. – Mi legyen? – Lara távolabb a bejárattól, az egyetlen üres helyen parkolt le, amely előtt egy „csak az igazgatónak” feliratú tábla állt. – Megvársz itt, vagy bejössz velem? Maximum öt perc az egész. Evie a válla fölött átpillantott a bejáratnál gyülekező lármás násznépre. Ha bemenne a szállodába Larával, át kellene furakodni rajtuk, amivel csak nemkívánatos figyelmet keltene. – Inkább itt maradok. Lara kiugrott a kocsiból. Ha kinézett az ablakon, Evie csupán egy magas kőfalat látott, ami biztonságosan eltakarta szem elől. Mivel azonban túl ideges volt ahhoz, hogy sokáig nyugton tudjon ülni, bekapcsolta a rádiót és felcsavarta a hangerőt. Aztán kinyitotta a kesztyűtartót, ahol egy csomag törlőkendőt talált. Lehúzta a napellenzőt, és a sminktükörben szemügyre vette az arcát. Katasztrofális látványt nyújtott: az alapozás foltokban ült ki a bőrére, a rúzs megolvadt a hőségben, a szemceruzával meg mintha sötétben húzta volna ki a szemét valaki egy rossz pillanatában. Milyen hülye volt, hogy azt képzelte, maga is elboldogul vele! Evie kivett a csomagból egy kendőt, és lendületesen dörzsölni kezdte vele az arcát, mint egy törülközővel. Ne gondolj most Joelre; ne gondolj az esküvődre, ahonnan kisétáltál; dúdold te is ezt a dalt, ami a rádióból szól, és törölj ki minden mást a tudatodból! Jó hangosan együtt énekelt Madonnával. Ekkor kopogtatást hallott. Levette szeméről a törlőkendőt, és döbbenten meredt egy morcos képű fickóra, aki a kocsi ablakán keresztül méregette. Letekerte az ablakot. – Igen, tessék? – Nem parkolhat itt! A pasas arcán enyhe meglepetés látszott, ahogy meglátta Evie sminkjét. Evie máskor halálosan elszégyellte volna magát, most azonban csak még inkább elfutotta a méreg. Ahelyett, hogy megalázó bocsánatkérésbe bonyolódott volna, így felelt: – Nem volt máshol hely. Nem maradunk soká. Hú, de jó érzés volt! A pasas szeme gyanakvón összeszűkült. – Kezdjük azzal, hogy nem is lett volna szabad itt leparkolniuk! – Nem én parkoltam le. Nem én vezetek. Hahaha, ezt jól megadta! – Nem maradhat itt a kocsival! – Maga az igazgató? – A harmincas évei végén járó fickó inkább nézett ki kertésznek galléros pólójában és szakadt farmerében. – Nem hinném – tette még hozzá Evie. A pasi ezen még inkább bepöccent. – Továbbra is arra kérem, ne parkoljon tiltott területen! – Az ég szerelmére, duguljon már el! Nézzen végig rajtam! Van nekem elég bajom! – mutatott Evie hevesen a ruhájára, fátylára és kipirult, törlőkendőtől nedves arcára. – Úgy nézek ki, mint akit holmi „ki, ha én nem” senkiházi zaklathat, aki azt hiszi, hogy… – Hahó, mindent lerendeztem, mehetünk is. – Felcsapódott a csomagtartó ajtaja, és Lara bőröndje hangos puffanással landolt a kocsiban. Rámosolygott a harcias fickóra: – Rossz helyen

parkoltam? Elnézést! Már itt se vagyunk. – Ez többé ne forduljon elő! – csóválta a fejét a pasas, miközben Lara elhelyezkedett a vezetőülésen. – Ne féljen! Legalábbis akkor nem, amikor maga itt les ránk. – Lara a mondat végét már csak magában morogta, aztán mosolyogva, vidáman búcsút intett a férfinak, és kitolatott a parkolóból. – Kár, hogy ennyit kötözködik. Egészen jó feneke van. Összekaptatok? – Tolakodó alak! Miért kellett pont belém kötnie, amikor most lógtam el a saját esküvőmről? – Evie lejjebb csúszott az ülésen, és eltakarta az arcát, miközben elhajtottak Emily és elegáns barátai előtt, akik javában fényképezkedtek. – Hát, ami engem illet, nekem határozottan nincs jó napom. Erre ez a pasas nekem esik egy fránya parkolóhely miatt! Miközben menyasszonyi ruha van rajtam! Micsoda bunkó! – Nyomorult fickó! – Lara átrepesztett a kapun. – Ne törődj most már vele! Biztosan ezt akarod? Útkereszteződéshez értek. Ha jobbra fordulnak, visszajutnak Bathba. Ha balra, kiérnek a sztrádára. Evie-nek most jutott eszébe, hogy még csak egy váltás bugyi vagy egy fogkefe sincs nála. A francba! A rádióból még mindig Madonna szólt. Vajon mit tenne a helyében Madonna? Eltekintve attól, hogy szalajtaná egyik lótifutiját, vegyen újat mindenből. – Irány Keswick! – Nagyon helyes! – Lara megveregette a barátnője térdét. – Majd csak túlleszel ezen is. – Meg sem kérdezted eddig, miért tettem. – Hát, gondolom, nyomós oka lehetett. Nyilván nem arra ébredtél ma reggel, hogy nem tudod elviselni, ahogy Joel kinyomja a tubusból a fogkrémet. Különben pedig öt óra alatt érünk Keswickbe. Addig bőven lesz idő, hogy részletesen elmondj mindent. Ennyi volt. Evie-ből folyt a szó, mintha valamiféle kulcs fordult volna el benne. Habozás nélkül kimondta minden titkos kételyét, amit oly régóta magába temetett. Bevallotta félelmét, hogy Joel csak azért állapodott meg mellette, mert látta, milyen könnyű eset. Ő aztán nem rendez jeleneteket, nem, szemet huny a gyengeségei fölött. Az volt a legborzasztóbb az egészben, hogy Joelnek igaza volt. Az évek során egy-egy elszólás, célzás vagy pletyka arra engedett következtetni, hogy félrelép, ő azonban vakon bízott benne. Különben is, ha kérdőre vonja Joelt, úgyis tagadott volna. Ha ő vádaskodni kezd, csak még inkább elmérgesedik a helyzet. Úgy volt a legjobb, ha nem veszekednek. A józan ész is a sunyítás mellett szólt hát. – Soha, senkinek nem beszéltem még erről. – Mikor végre befejezte, Evie fészkelődni kezdett az ülésén. Sajnálta már, hogy annyi teát döntött magába délelőtt. – Most mentünk el egy benzinkút mellett? – kérdezte meg végül. – Néhány kilométerrel van mögöttünk. Miért? – Pisilnem kell. Lara a következő lehajtónál letért a sztrádáról, és megállt egy kocsma előtt. – Hozok ennivalót. Kérsz valamit? – Nem, kösz. De egy pohár borra nem mondanék nemet. Lara kinyitotta a csomagtartót, beletúrt egy táskába, és Evie kezébe nyomott egy váltás ruhát. – Tessék. Ez talán kényelmesebb viselet. Evie rá se hederítve a kocsmatöltelékekre, átlibegett a helyiségen menyasszonyi ruhájában a női mosdó felé. Öt perc múlva kifakult pólóban és kissé lötyögős fekete farmerben visszatért, hóna alatt a hófehér ruhával. – Így már sokkal jobb – nyomott a kezébe Lara egy pohár fehérbort. – Tessék! Egészségedre! Mint kiderült, a szökött menyasszonyok igen szomjasak tudnak lenni. A bor gyakorlatilag azonnal eltűnt. Evie általában nem volt nagyivó, most azonban segítségre volt szüksége, hogy lecsillapítsa felajzott idegeit. – Kérhetnék még egyet? Szörnyű érzés, hogy nincs nálam pénz! – Nézte, amint a csaposnő újratölti a poharát, és Lara fizet. – Majd írjuk a kiadásaimat, hogy visszafizethessem.

Mialatt Evie benyakalta a második pohár bort, Lara megevett egy sajtos-sonkás melegszendvicset és ivott egy kólát. – Magácska összeveszett a jövendőbelijével? – tette fel egyszer csak valaki a kocsma teljes közönségét foglalkoztató kérdést. – Hová tette? A bornak fantasztikus hatása volt; selymesen csusszant le Evie torkán, és felforrósította a vérét. Miután az utolsó cseppet is megitta, leugrott a bárszékről, szembenézett a kocsma népével, és a kocsijuk felé biccentett. – A csomagtartóban utazik. A kocsiban végigaludta a hátralévő néhány órát. Arra ébredt, hogy nagy utat tettek meg az autópályán. – Egyre azt várom, hogy megszólaljon a mobilom – mondta. Fura érzés volt meglenni a telefonja nélkül. Lara a lába előtt heverő retiküljére mutatott. – Használhatod az enyémet, ha akarod. – Nem, kösz. Azt hiszem, élvezem, hogy nem vagyok elérhető. Vajon mit csinálhatnak? Talán kirúgnak a hámból, nem gondolod? – Gőzöm sincs. Kérdezhetek valamit? – mondta aztán Lara kis habozás után. – Ki vele! – Azt írtad, hogy Flynn nem lesz ott, mert Ausztráliában van. Evie értetlenül nézett rá. – Igen, mert ott is van. Üzleti úton. A szőlészeteket járja és tőkéket vásárol. – Csakhogy itt volt. – Hol? – A templomkertben! Egy taxiból ugrott elő, miközben mi mind kint várakoztunk. – Tényleg? Nem vettem észre – csodálkozott el Evie. – Akkor tán elcsípett egy korábbi járatot. – Elgondolkozott, majd felnyögött. – Egek, és a nagy semmiért rohant haza! Képzelem, mennyire örülhetett! – Hagyd ezt abba! Nem a te hibád! Nem te dugtad meg a sminkescsajt. – Tudom, de akkor is. – Ha az ember olyan génekkel van megverve, hogy mindig ő vigye el a balhét, hát mindannyiszor bűntudat marcangolja, amikor valami rosszul üt ki. – Evie témát váltott. – Nem szóltam neki, hogy te is ott leszel az esküvőn. Milyen érzés volt viszontlátni? – Fura. – Meglátott? – Igen – bólintott Lara. – És fel is ismert? Uff, de ostoba vagyok, miért ne ismert volna fel? Egek, és mi történt azután? Annak idején, amikor elmentél, nagyon maga alatt volt. Tudott beszélni veled? – Csupán egy percet beszéltünk, pontosabban pár másodpercet – helyesbített Lara. Evie a szájához kapta a kezét. – Jaj, nem, én meg elvonszoltalak onnan! És most itt vagy, ő meg ott. Mindent csak összezavarok! Két lábon járó szerencsétlenség vagyok! – sóhajtott fel bánatosan. – Semmi gond – nyugtatta meg Lara. – Majd csak találkozunk. Ennyi év után igazán nem halunk bele, ha kicsivel tovább kell várnunk. Ezt élesebben mondta a kelleténél. Oldalt sandítva Evie látta, olyan erővel szorítja a volánt, hogy belefehérednek az ujjpercei. – És mit gondolsz, összejöhettek még? – Nem, szó sem lehet róla! – rázta meg a fejét Lara. Hogy lehetett ebben ennyire biztos? – Picuri esélyt sem adsz neki? – Nem. – És ha mégis? Olyan jól összepasszoltatok! Ő is szingli, te is… – Gimisek voltunk. – Lara indexelt, hogy letérjenek a következő lehajtónál. – Különben mindjárt megérkezünk. Szeretnék valakit bemutatni neked odahaza.

– Tudom, Nettie nénit. Alig várom, hogy megismerjem! – lelkendezett Evie. – Fantasztikusan jó fej lehet! Már a kanyarodósávon gurultak. – Az is, de nem rá gondoltam. – Akkor kire? Lara titokzatosan mosolygott. – Valaki másra.

Nyolcadik fejezet Ha a hangulatát kellett volna pontozni, Flynn kettest adott volna magának. Tegnap – herkulesi erőfeszítéseknek köszönhetően – még időben érkezett meg Ausztráliából, hogy részt vegyen Joel és Evie esküvőjén, amit azonban lefújtak. Joel úgy próbálta megoldani a problémát, hogy hihetetlen mennyiségű whiskyt és pezsgőt nyakalt be. Ő pedig kötelességének érezte, hogy társaságot nyújtson a faképnél hagyott vőlegénynek. Ami azt jelentette, hogy ezen a reggelen egyszerre kellett elszenvednie az időeltolódás utóhatásait és a pezsgőzést követő macskajajt. Gyilkos kombináció. Tegnap valami más is történt, ami még elképesztőbb volt: viszontlátta Larát. Alig hitt a szemének. A sors iróniája, hogy mindössze hatvan másodperc múlva megint eltűnt a szeme elől. A találkozás emléke azonban korántsem enyészett el ilyen hamar. Lara képe beleégett az agyába, és feldúlta a nyugalmát. Olyan volt, mint régen. Csillogó, barna haja ide-oda kunkorodva omlott a vállára. De nem változott az ívelt, sötét szemöldök alatt ragyogó igéző, ezüstszürke szempár sem. Lara jobban nézett ki, mint valaha! Régen talán nem is vette volna fel az alakjára simuló vörös selyemruhát, de hát harmincöt éves, egy magabiztos harmincas. És még most is neki van a legjobb lába a világon! Flynn tudta, hogy ha törik, ha szakad, megkeresi. Ha nem is aznap találja meg, de most megtudja a címét. Megnyomta a csengőt, és szívdobogva várakozott a ház ajtaja előtt, ahol soha nem látták szívesen. Mikor utoljára itt állt, Lara szörnyeteg apja elküldte melegebb éghajlatra. Ennek tizennyolc esztendeje. Mozgást hallott odabentről, majd a retesz fémes kattanását. Végül az ajtó résnyire nyílt. Janice Carson nézett vele farkasszemet, őszen és megöregedve. Ha ráismert is Flynnre, nem mutatta. – Mit akar? – Szép jó napot! Remélem, tud segíteni – eresztett meg egy mosolyt a férfi. – Fel szeretném venni a kapcsolatot Larával, és… – Nem tudok segíteni. A nő összeszorította a száját. Ezek szerint felismerte. – Beszélhetnék a férjével? – Ő sem tud segíteni. A nő haragosan az orrára vágta az ajtót. Újra hallotta a retesz kattanását. Ennyi volt. Flynn végigment a kocsifelhajtón. Kész őrület! – gondolta. A járdára kiérve még egyszer hátrafordult, és megnézte magának a házat. Az egyik földszinti ablakon neglebbent a függöny, jelezve, hogy odabentről szemmel tartják. Jó kis pofára esés! Hol lehet Lara? – Jó napot! Valami gond van? A hang irányába fordulva látta, hogy a szomszéd szólította meg a bokrok mögül. Odébb lépett a járdán, hogy Janice ne lásson rá. A szomszédasszony a negyvenes évei derekán járhatott; alacsony, terebélyes nő volt nyájas, barna szempárral és hennázott hajjal. Kertészkesztyűt viselt, a kezében metszőollót szorongatott. – Csak azt reméltem, hogy szót válthatok Mr. Carsonnal. A szomszédasszony abbahagyta az elszáradt rózsák lefejezését. – Jaj, drágám! Attól tartok, arra hiába számít. – Azt látom. A felesége az orrom előtt vágta be az ajtót. – Mr. Carson meghalt – mondta a nő. – Lássuk csak, mikor is? Úgy nagyjából hat hete. – Ó! Egek, meghalt az öreg! Erre nem számított. – Ez megmagyarázza a történteket – hajolt közelebb a nő, majd cinkosan hozzátette: – Az igazat megvallva, a neje nem valami barátságos természet.

Flynn egyetértőn bólintott. – Korábbról ismerem. Még évekkel ezelőttről. – Á, maga az, aki síelt? – méregette Flynnt kíváncsian a szomszédasszony. – Én vagyok – bólintott újra a férfi. – Tulajdonképpen Mr. Carson lányát keresem. Jó ideje nem itt él, de tegnap összefutottam vele, és… – Á, igen! Hallottam róla! Mellesleg Jacqueline Ann Cumiskey vagyok. – A nő levette a kesztyűjét, és a sövényen át üdvözlésre nyújtotta puha, elegánsan manikűrözött kezét. – Ott volt a temetésen. Én magam nem mentem el a gyászszertartásra, utána azonban beugrottam a szomszédba kondoleálni. Mindenki az elhunyt lányáról, Laráról beszélt. Majd megvesztem a kíváncsiságtól, hogy lássam, de nem jött el. Valami családi nézeteltérés lehet a dologban, de erről maga talán többet is tud, mint én. Flynn látogatása szemlátomást felpiszkálta a nő kíváncsiságát. Új, zaftos hírekre számított. – Nézze, kérhetnék egy szívességet? – Jócskán megnyújtotta a várakozási időt, de mi mást tehetett volna? Flynn elővette a tárcájából a névjegyét. – Mrs. Carson nem óhajt nekem segíteni. Ám ha történetesen hallana valamit, vagy Lara újra felbukkanna, fel tudna hívni, hogy értesítsen? – Hogyne, persze! – Jacqueline Ann Cumiskey szeme felcsillant, ahogy elvette és az inge zsebébe süllyesztette a névjegykártyát. – Minden további nélkül. Ezek szerint Lara kétszer is visszatért Bathba az utóbbi időben: az apja temetésére és Evie esküvőjére. Hol lehetnek most? Talán még mindig a városban rejtőznek valahol? A gondolatra, hogy viszontláthatja, éspedig most, nyomban, Flynnt elöntötte az adrenalin. Nem a lefújt lagzi dobogtatta meg a szívét, hanem Lara. Kinyitotta a kocsiját, és odabiccentett a szomszédasszonynak: – Köszönöm. A Derwentwater tó vize csillogva, kobaltkéken terült el előttük a napsütésben, akár egy flitteres paplan. Evie a fűre roskadt, és tüdejét teleszívta az üde, tiszta levegővel. Hogy lehet, hogy eddig soha nem látogatott el a Tóvidékre, noha itt lakott a közelében? Most pedig nemsokára elmegy innen. Fejét lassan elfordítva gyönyörködött a látványban: a tóban tarkálló kis szigetekben és a környező hegygerincekben. Mostanra a nevüket is megtanulta. Nyugaton a Cat Bells és a Black Crag magasodott, keleten a Castlerigg. Arra, Keswicken túl pedig a Skiddaw. Milyen csodálatos vidék! Többet mozgott mostanában a környéket járva, mint bármikor addigi életében. – Van még izomlázad? – Csak egy icipici. Evie nagyot nyújtózkodott. – Ami azért van, mert vén vagy, mint az országút – vigyorodott el mellette Gigi. – Ez övön aluli ütés volt, leányzó! Evie bokán rúgta Gigit. – Látod azokat az őzeket, ott fent a hegygerincen? – mutatta Gigi, aki az elmúlt héten túravezetőnek szegődött Evie mellé. – Igen, aranyoskám! Most Gigin volt a sor, hogy játékosan oldalba bökje. Evie elővette a vizespalackját, és belekortyolt. – Hiányozni fog, nem igaz? – kérdezte, miután megtörölte a száját. – Nem megy sehová. Akkor is itt lesz, ha visszajövök látogatóba. Ami igaz is volt. Micsoda kincs is ez a gyerek! Evie a fejét félrebiccentve tanulmányozta Gigi profilját: az intelligens szempárt, Lara orrát, a szeplős, magas pofacsontot és a szép vonalú, erélyes állat. Ez a találkozás mindenképpen feledtette vele az elmúlt hét bohózatba illő történéseit. Nem mintha nagyon meglepődött volna azon, hogy Larának van egy lánya. Ám Gigi kora és az apja személye fölött nehéz volt napirendre térni. Lara az autóút utolsó szakaszán mesélte el neki az egész történetet. Most már értette, miért lépett meg annak idején, csaknem tizenkilenc évvel ezelőtt. Evie mélységesen sajnálta a barátnőjét. Tizenhat évesen, terhesen kiebrudalták otthonról! Az isten szerelmére, Dickensnél olvasni effélét! Aztán szinte azonnal a végkifejlettel is szembetalálta magát: Gigi Carsonnal, a tömérdek

szeplőjével, az ide-oda járó, ezüstszürke szemével és a csillapíthatatlan kíváncsiságával. Ezt a lányt nem lehetett csak úgy elhallgattatni vagy semmibe venni. Ha kérdése volt, szerette, ha azonnal megválaszolták. Magas volt és nyurga. Beszéd közben meg-megrázta karamellbarna fürtjeit, és a nevetése időnként vihogásba fulladt. De röhögcsélés ide vagy oda, Evie-t a kezdet kezdetétől elbűvölte Lara lánya, aki mintha barátnője kamaszkori mása lett volna. Időről időre azért Flynn is kísértetiesen bevillant az emlékeibe, ha ránézett. – Mi az? Min gondolkozol? – neszelt fel Gigi. Ráadásul a megérzései is ijesztően jók voltak. – Az apádra gondoltam. Még néhány nap, és rájön, hogy létezel. – Váljék egészségére! – Gigi kihúzott a földből egy lapos fűszálat, a két hüvelykujja közé helyezte, és belefújt: hosszú dudáló hangot hallatott; szerelembe belepistult kacsák gágognak így. – És, izgulsz? – Nem. Vajon igazat beszélt? Evie nem győzött csodálkozni ekkora önbizalmon. Milyen érzés lehet, ha az ember ilyen istenien érzi magát a bőrében? – Tévedés ne essék, szeretném, ha jól sikerülne a találkozás, de önmagamon nemigen változtathatok, nemdebár? – folytatta Gigi. – Ha nem tetszem majd az apámnak, semmit sem tehetek ellene. Nem fogom másnak mutatni magam, mint amilyen vagyok! – De miért ne kedvelne meg, a mindenit? – kérdezte Evie. – Az is megeshet. Esetleg olyan lányt képzelt el magának, aki bele van esve a fizikába, a múzeumokba, és csak Shakespeare-ért jár színházba. Éppenséggel az sem lehetetlen – folytatta, semmibe véve Evie tiltakozását, aki épp heves cáfolatra készült –, hogy tudni sem akar rólam. – Ó, biztos vagyok benne, hogy szó sincs erről. – Nem tudhatjuk egyelőre. Vagy megjátssza majd, hogy örül nekem, aztán néhány hét múlva visszatáncol. Gyakran megesik az ilyesmi – bólogatott Gigi bölcsen. – Nézem a Jeremy Kyle Show-t.\'7b1\'7d – Nem hinném, hogy tartanod kell ettől. Evie nézte, hogyan repeszt el egy szörfös a tavon veszedelmes közelségben egy csónak mellett. Gigi vállat vont. – Ha mégis így lenne, nem az én hibám. Ezért nem izgulok előre, nem akarom az időmet vesztegetni vele. És te? – Hát… én határozottan izgulok. – Miért mész vissza? Evie-n látszott, hogy komolyan eltöpreng a kérdésen. – Te tizennyolc éves vagy, én harmincnégy. Benned van kurázsi, bennem nincs. – Ugyan már! – tiltakozott Gigi. – Hogy mondhatsz ilyet mindazok után, amit tettél? Bámulatosan bátor voltál! – Jó, lehet, de ez volt életem első bátor cselekedete. Különben is, itt könnyen beszélek, de ha visszamegyek közéjük, más lesz a helyzet. Mindenki megtudja, hogy visszatértem. Azt sem tudom, mi lesz az állásommal. Az egész olyan… ijesztő. – Nem, dehogy! – Gigi felugrott, és karját nyújtotta Evie-nek, hogy felsegítse. – Amúgy mi mindig itt leszünk neked. Ha Bathban teremtett lélek nem áll szóba veled, mi nem leszünk közöttük. – Hallgatott egy sort, majd pajkosan hozzátette: – Már ha fizetsz érte.

Kilencedik fejezet A konyhát megtöltötte a friss kenyér illata. Lara a cuccaival megrakott súlyos dobozokat állította nagy nehezen a fal mellé, miközben Nettie a vekniket szedte ki a sütőből. Kinyílt, majd hangosan bevágódott a bejárati ajtó. Evie és Gigi megérkezett. – Helyes, épp jókor jöttök. Éhesek vagytok, lányok? Van barna meg fehér kenyér, és zöldséglevest is főztem. Oda tudná adni valaki a vajat a hűtőből? Lara felegyenesedve nézte, hogyan borítja ki a vekniket Nettie szakértő kézzel a tepsiből, és veregeti meg az aljukat, hogy lássa, eléggé átsültek-e. Hatvanöt éves nagynénje tele volt élettel. Egyenes szálú ősz haja soha nem látott fodrászt, a konyhai ollóval vágta magának. Egész évben napbarnított arcbőre kiemelte szeme kékjét. Ezt a szemet sosem festették ki. Nem, Nettie nénit a legkevésbé sem érdekelte a megjelenése. Imádott főzni, imádta az állatait, és forrón szerette Gigit meg Larát. Még a metálzenéért is rajongott, amit maximális hangerővel bőgetett, mert szerinte ezt nem lehet másként. Mikor Lara az előző éjjel panaszkodott, hogy nem éjfélkor kellene a Metallicát bömböltetnie, vidáman így vágott vissza: – Nos, én is eltűrtem, hogy évekig kornyikálj a Take That számaira! – Kornyikáltam? Szép dolog, mondhatom – füstölgött Lara. – Rendben. Ki kér barna kenyeret? Nagynénje meglengetett egy jókora, fogazott élű konyhakést. – Én igen. – Az életet még el lehetett képzelni Nettie nélkül, de hogyan bírják majd ki a kenyerei nélkül? – Jaj, Nettie, annyira fogsz hiányozni! Biztosan megleszel nélkülünk? Nettie a szemét forgatta, de azért mosolygott. – Badarságokat beszélsz! Nem fordult meg a fejedben, hogy talán te sem vagy nélkülözhetetlen? Lara feladta, és leült. Mikor hat hete azzal tértek vissza, hogy övék a bathi ház, a nagynénje nyomban rávágta: – Akkor költözzetek vissza, és éljetek ott! – El is adhatnánk. – Lara, aki tapintatosabb szövegezésre számított, meglepődött. – Vagy kiadhatnánk… Őszintén szólva, mikor volt tapintatos Nettie? – Ez az otthonotok, drágám – mondta most. – Nem erőltetem, hogy ott éljetek, ha nincs hozzá kedvetek. Ha azonban igen, azt mondom, vágjatok bele. Bárhogy döntötök is, semmiképpen ne engem vegyetek számításba. Ennyi volt. Biztosította Larát és Gigit, hogy jól meglesz nélkülük. Különben sem lesz teljesen egyedül, hiszen ott vannak neki a tyúkjai, a tunya birkái, az ideges kecskéi és az imádott kutyái. Na és az otthona, ahol kerek negyven esztendeje lakik. Ha bármikor gondja lenne, arra ott vannak a szomszédok; több mint elég barát sietne a segítségére. A döntés tehát megszületett. Már csak annyi volt hátra, hogy Lara felmondjon az ékszerboltban, és megszervezze a költözést. Gigivel nem volt gond, ő júniusban fejezte be a gimnáziumot, és egy évet amúgy is ki akart hagyni, mielőtt elkezdi az egyetemet. A ház, az ő házuk pedig már üresen állt, várva, hogy beköltözzenek. Miután az ügyvéd felolvasta Janice Carsonnak a férje végrendeletét, három hónapot adott, hogy kiköltözzön. Az özvegy nagy sokára, ezen a héten tett eleget a kötelezettségének; jómódú nővéréhez költözött. Lara ügyvédje ezt követően személyesen ellenőrizte, hogy üres-e a ház. Üresebb nem is lehetett volna: Janice még a villanykörtéket, a karnisokat és a vécépapírtartót is elvitte magával. Larát és Gigit azonban semmi nem tántoríthatta el a költözéstől. Felfogadták a fuvarozókat, dobozokba rakodták a holmijukat, és másnap reggel elindultak a sztrádán új életük felé. Pontosabban a régi felé. Lara megkent vajjal egy szelet még meleg kenyeret, és Nettie felé integetett vele. – Tudod, min gondolkozom? – Annak csupán az ég a megmondhatója, aranyom. Még csak nem is sejtem.

– Azon, hogy meg akarsz szabadulni tőlünk. – A nagyobb nyomaték kedvéért meglengette a kenyeret. – Arra gondolok ugyanis, hogy valami titkos kis izé kezdődött el közted és Fred Milton között. – Tényleg? – képedt el Gigi. – Nettie néni! Igaz ez? – Ugyan, menjetek már! – A néni türelmesen tányérokba mérte a levest. – Fred csak egy barát, semmi több. Övé a Highpool Lane végében lévő majorság – magyarázta Evie-nek. – Úgy néz ki, mint egy fehérfejű rétisas. A kedvenc énekese Des O’Connor. Amint látod, az ég is egymásnak szánt minket – fejezte be szárazon. – Ki tudja. Rendes ember – mondta Lara. – Elvégre is Mary négy éve hunyt el. Mary a felesége volt – tette hozzá Evie kedvéért. – Már hetven is elmúlt. – De olyan jól megvagytok együtt. És magányosnak is érzi magát. – Lehet, én azonban nem. Nettie láthatóan elunta Lara kerítői kísérleteit, és kezébe nyomta a levesestányért. Harry Wellstől soha nem várta el senki, hogy érettségiért vagy diplomáért hajtson. Mindig is tudta, hogy megörökli a családi vállalkozást. Nagyapja hatvan éve nyitotta meg kis szabóságát Keswickben, amit Harry szülei vettek át tőle. Most ő volt soron. Dacára ennek keményen tanult, és csupa jelest söpört be az iskolában. Őt már csak ilyen fából faragták. Szerette, ha a tanárai elégedettek vele. Nem érdekelte, hogy a fölösleges tudást, amit az iskolapadban magába szedett, semmire sem használhatja a való életben. Különben meg elvolt, mint a befőtt. A megörökölt kicsiny vállalkozás jó minőségű férfiingeket varrt a helybelieknek. Harry a közösség megbecsült tagja volt, és ez jó érzéssel töltötte el. Vevőköre zömmel nyugdíjasokból állt, akik évtizedek óta jártak hozzá. Az ingeket Morag és Betty varrta az udvar hátsó részében lévő műhelyben. Harry szűk kis boltjában árulta őket, de északnyugaton több üzletben is lehetett kapni a termékeiket. Mi több, mielőtt két hete szabadságra ment, Harry végre rászánta magát, hogy belefog az internetes kereskedelembe is. Eddig ez is jól ment. A szabadságról hazaérve, este, mikor bejelentkezett a honlapra, kellemes meglepetés érte. Még csak tizenhat napja működött a webshop, de már kilenc inget rendeltek. Az egyik varrónő, Betty szabadságolta magát, magas volt a vérnyomása és duzzadt a bokája. – Úgy felpuffadt a lábam, akár egy léggömb, kedves! – panaszolta. Harry és Morag ezért kettesben maradtak aznap reggel. Harry épp készült átvinni a műhelybe egy bögre teát, mikor csillogó-villogó autócsoda gördült be az udvarba. Korábban soha nem látott Maybachot, legalábbis nem teljes életnagyságban. Egy Mercedes követte. De hát Keswickben tömegével fordultak meg pénzes turisták. A fekete füstüveg ablakokon nem lehetett belátni, Harry azonban magában arra tippelt, hogy tucatnyi törékeny termetű, makulátlanul öltözött japán turista bújik majd elő a két kocsiból fényképezőgéppel felszerelkezve. Nyilván ez az esedékes állomás a tóvidéki társasutazáson… Tévedett. Mert kicsapódtak az ajtók, és tucatnyi fekete férfi került elő az autókból. Mind napszemüveget viseltek. Mindennek lehetett őket nevezni, csak törékeny termetűnek nem. – Jó napot – köszönt rájuk. – Eltévedtek? Segíthetek? Fogalma sem volt, mit akarhatnak. – Hallja, mi ez, ember? – biccentett a legalacsonyabb izompacsirta a cégtábla felé. Ő is csak hajszállal volt alacsonyabb száznyolcvan centinél. – Repülő Récék. Hiszen ez a cégünk neve – magyarázta Harry a három szárnyaló kacsát ábrázoló zöld-arany logóról. – Ingeket árulunk. – Miféle ingeket? – villantotta ki hófehér fogsorát a fickó. Két arany metszőfogával egy vámpírra hasonlított. Levette sötét napszemüvegét. – Hát, nem akarom megbántani, de nem hinném, hogy ez az önök asztala. A magas férfi több társa láthatóan megütközött ezen. Elvégre is amerikaiak voltak. Testbeszédükből Harry arra következtetett, hogy az itt a főnök, aki az imént faggatta. – Nem az én asztalom? Ne mondja! – Vámpírfog oldalra billentette kopaszra nyírt fejét. –

Mi volna, ha rám bízná? Hadd döntsem el én. – Elhallgatott, majd az üzletre mutatott. – Ez a maga boltja? – Igen. De nem jöhetnek be mindannyian – jelentette ki Harry. A fickók testületileg rámeredtek. – És miért nem, ha szabad kérdeznem? – kérdezte meg Vámpírfog negédesen. Harry gyors fejszámolást végzett. Összesen tizenegyen voltak. – Mert nem férnek be. Felváltva kell bejönniük. De továbbra sem hiszem, hogy az ingeink megfelelnek a maguk ízlésének. Előrement a poros, levegőtlen helyiségbe, amit egyszerre használt irodának és üzletnek. Kissé szégyenkezett is a várható jelenet miatt. Ezek a csicsásan felöltözött alakok a méretes farmerjükben és a hegyikristállyal kirakott napszemüvegükkel halálra nevetik majd magukat, ha meglátják a bolt kínálatát. – Hé, maradjatok kint! Csak Maz és AJ jöjjön be velem. Vámpírfog a kezével is mutatta, ki követheti és ki nem, majd belépett Harry után az üzletbe. Körbehordozta tekintetét a rendetlen íróasztalon, a dobozokba halmozott ingeken meg a falnak támasztott, felöltöztetett próbababákon. – Ember, ez vicc akar lenni? Tényleg ezt árulja? Más semmit? – Nem mondhatja, hogy nem figyelmeztettem. Harry várta, hogy megfordulnak, és méltatlankodva távoznak. Ehelyett Maz és AJ előkapta drágának látszó videokameráját, és forgatni kezdtek. – Jaj, ne legyen már olyan sértődős, ember! Ki veszi meg ezeket? Különben, ugye, nem bánja? – intett Vámpírfog lagymatagon a masinák felé. – Csinálják csak. Nem először vették fel a boltját. A tengerentúli turistákra rendszerint hatott a hely egyszerűsége és avítt bája. – Ezek az ingek évekig kitartanak – magyarázta türelmesen. – Semmi közük a divathoz. Hegyvidéki gazdák vásárolják őket. Sajnálom, hogy újra ezt kell mondanom, de nem önöknek valók. A kitárt ajtón túl fenyegető New York-i kiejtéssel megszólalt az egyik férfi: – Tiszteletlenül bánik veled, főnök? – Nyugi, Alvin! Szó sincs erről. Ne izgassa magát miatta! – villantotta fenyegető, hegyes metszőfogait Harryre. – Nincs miért paráznia. Ki vele, mije van! Te jóságos úristen! Harry ijedten pislogott. Ki akarják rabolni? Vadul dobogni kezdett a szíve. Fegyver is lehet náluk? – Csak ezek az ingek vannak itt, pénz nincs – válaszolta aztán. Vámpírfog erre harsányan felnevetett. – Hé, nyugodjon már le! Az ingeire vagyok kíváncsi. Az egész árukészletre. Harry megkönnyebbült. Csak hát nem érti ez a fickó, hogy ez minden, ami az orra előtt van? A fejetlen műanyag próbabábukra mutatott. – Ez a készletünk. Van rövid és izé… hosszú ujjú, a színválaszték bézs, vajszínű, sötétszürke és khaki. Mi itt, a Repülő Récéknél a minőségre, az alapanyagra és a finom kidolgozásra koncentrálunk. Ezek az ingek kitartanak vagy… – A nyakméretem negyven centi. Felpróbálhatok egyet? Minek felpróbálni? Harry kuncsaftjai nem foglalkoztak ezzel, hisz ez csak egy ing volt. – Hogyne, természetesen – felelte. – Attól tartok azonban, hogy nincs próbafülkénk… Vámpírfog azonban már vetette is le vakítóan fehér pólóját. Minden jel szerint rendszeresen látogatta az edzőtermeket. Csupa izom volt, egy deka háj sem rezgett rajta. Megnézte az árcédulát, és felvonta a szemöldökét. – Középméret? – Három méretünk van: kis méret, közepes és nagy. Nyakméretekkel nem foglalkozunk. Harry nézte, hogyan veszi magára az idegen férfi az inget. Nem igazán illett a csípőre szabott farmerhez, amelyből kilátszott az alsónadrág. Körülbelül annyira nem, mint egy galléros

póló a balettszoknyához. A két embere – hiszen azok voltak – közben pedig szorgosan tovább filmezett. Vámpírfog megszemlélte a tükörképét a pult fölé akasztott kis, fehér keretes tükörben. – Jól áll. Gondosan megvizsgálta a mandzsettákat és az ingnyakat. Nyugtázta a kettős öltéseket és a takarosan elvarrt gomblyukakat. – Minőségi cucc. És a kacsák is tetszenek – tapogatta meg a zöld-arany logót a mellső zseben. – Hány darab van középméretben? – Milyen színben? – Az összesben. Harryt láthatóan meglepte a kérdés. – Úgy érti, jelenleg, raktáron? Minden színből öt. Az annyi, mint húsz. – Rendben, ide velük! – Minden színből egyet kér? – Nem, az egészet, cakompakk. – Micsoda? A húsz ingemet? – Igen. Miért, mi a gond vele? Szürreális helyzet volt. – Van azért egy kevés. Ne haragudjon, de az árat még meg se kérdezte. Ezek az ingek, attól tartok, nem olcsók. – Nagy levegőt vett, úgy mondta tovább. – Darabja hetvenöt font. Ugyanakkor, amint már említettem – tette hozzá sietve –, kitűnő minőség, és évekig kitart, ezért tényleg nincs sokra szüksége. Épp elég lesz mindegyik színből egy. – Nézze! – Vámpírfog elővette a tárcáját márkás farmerje hátsó zsebéből, és meglengette fekete Amex hitelkártyáját. – Mindet kérem! – Nem adhatom el mindet. – Miért nem? – Mert akkor nem maradna senki másnak. – Na és? Ez az ő gondjuk, nem az enyém. – Csakhogy ők a vevőim. És ez az én üzletem. Ha betérne ide valaki ma délután azzal, hogy közepes méretű ingre van szüksége, nem akarnék neki csalódást okozni. – Harry önérzetesen folytatta, nem törődve azzal, hogy lefilmezik. – Tizenhat inget elvihet. Mindegyik színből megtartok egyet, a többi a magáé. Vámpírfog hosszan méregette, végül kibökte: – Oké. – És még valami: nem fogadunk el American Expresst. Vámpírfog felsóhajtott, és az Amex kártya visszakerült a pénztárcájába. Ehelyett egy jó kövér köteg bankót tett le a pultra. Harry szeme kiguvadt ennyi készpénz láttán. – Ugye, gőze sincs arról, ki vagyok? – kérdezte a furcsa látogató. – Ne haragudjon, de sajnos nincs. Attól tartok, hogy ez… ööö… kétezer font. Biztos abban, hogy itt akarja hagyni? – Tökéleteshen bhisztos – utánozta le Vámpírfog a brit kiejtést. – Maga tud valamit, ember! Csípem a buráját! Nézte, amint Harry barna papírba csomagolja az ingeket, majd az egészet átkötötte madzaggal. – Soha nem hallott egy EnjaySeven nevű hiphop művészről? – Elnézését kérem, de nem. Maga az? A kultúra nem az erősségem – jegyezte meg Harry. – Néhány éve láttam ugyan a Sixtus-kápolna mennyezetét… – Michelangelóban volt némi tehetség, de én nem erről a fajta művészetről beszélek. Hé, Ronnie, adj rá kakaót! Vámpírfog kiintett a küszöbön lebzselő egyik tagbaszakadt emberének, ő pedig továbbadta a jelzést valakinek, aki az elülső kocsiban rostokolhatott. Harry eddig is hallott valami halk zenét a háttérben, most azonban olyan hangerővel bömbölt fel az udvarban, hogy a pult is beleremegett.

Szent Habakuk! – Ez maga? – Abbiza, ember, én vagyok! – Túl… hangos. Harry sajnálni kezdte a tetőn gunnyasztó galambokat. Micsoda lárma! – Oké, Ron. – Vámpírfog jelt adott, hogy vegyék le a hangot. – És, mondja, milyen zenét szeret? – Nem ezt a fajtát, ha nem sértem meg. Michael Bublét például kedvelem. Izé… nem akarja levetni az inget? – Nem, magamon hagyom. Repülő Récék! – Súlyos aranyórája megvillant a csuklóján, ahogy újra megveregette a mellső zsebet. – Tudja, mit? Maga tök jó fej! – Téved. Ennek pont az ellenkezője vagyok. Ennyit még én is tudok – mondta Harry. – De én bírom magát. Tetszik, hogy elfogadja magát olyannak, amilyen. – Most az arany metszőfogak csillantak meg a poros ablakon átszűrődő napfényben. – Nincs kedve szerepelni a műsoromban, haver? – Miféle műsorban? – Az enyémben! Ami egyedül rólam szól. Ez a két hapsi sem csak kedvtelésből filmez itten, tudja. Szerepelni fog az MTV-n. Menő, nem? Neki minden „menő” volt. Harry visszagondolt az elmúlt néhány percre. Nem, semmi olyat nem mondott vagy tett, amit megbánhatna. – Rendben. Gondolom, én leszek a nyársat nyelt angolok prototípusa. – Megvan rá az esély – húzta még szélesebb vigyorra a száját Vámpírfog. – De az ember sose tudhatja. Talán az a nyársat nyelt angol lesz, akit komálnak a nézők. Hmm. Vagy megkövezik. Harry mindenesetre átadta a takarosan becsomagolt ingeket, majd kezet rázott az idegennel, ahogy addig is minden vevőjével. – Örültem a szerencsémnek, Mr. ööö… és remélem, jól érzi majd magát itt, a tóvidéken. – Én is, én is, haver. És menjen fel a honlapomra egyszer, hallgassa meg a számaimat. Oké? A végén még rájön, hogy nem is olyan rosszak. – Feltétlenül megteszem – bólogatott Harry. A vámpírfogak újra kivillantak. – Most ezt komolyan mondja, vagy csak udvarias akar lenni? – Az utóbbi – morogta Harry. A kamerákat kikapcsolták, és az ingeket bedobálták a Maybach csomagtartójába. Mindenki visszaült a kocsikba. Morag, aki kiitta a teáját, és épp áthozta „A világ legkedvesebb nagyija” feliratú bögrét, hogy elmossa, láthatóan összerezzent, amikor a zene ismét teljes hangerővel felharsant. Az öregasszony kiállt az iroda ajtajába Harry mellé. – Minden rendben, szívem? Turisták voltak, ugye? – Amcsik – bólintott Harry. – Rettenetes ez a lárma! – Zenész az illető. Most is ő énekel. – Ez neked éneklés? Olyan, mintha bika szabadult volna a mikróba! Az unokám is ilyen borzadályt hallgat! – Az elülső kocsi leeresztett füstüveg ablakából kinyúlt egy kéz, és integetett. Harry és Morag mosolyogva, udvariasan visszaintegetett. – Mit mondott, hogy hívják? Hogyan is? Mintha valami szám is lett volna benne, aminek semmi értelme sem volt. – Bemutatkozott, de elfelejtettem. Hogy állsz a Tom Huxtable-nek készülő inggel? – Befejeztem, szívem. Hazafelé menet majd beadom neki. Legalább jól fest majd benne a kuzinja temetésén. – Helyes! – Harry elvette az üres bögrét. – Majd én elmosom neked. Tudnál gyorsan varrni néhány hosszú ujjú, középméretű inget? Kezdünk kifogyni a készletekből.

Tizedik fejezet – Nos, itt vagyunk. Kis karavánjuk röviddel reggel hat után útnak indult, így még dél előtt Bathba értek. Lara leugrott a bérelt költöztetőfurgonból, és csatlakozott Evie-hez meg Gigihez, akik az autójuk mellett álltak. – Otthon, édes otthon! – karolta át Lara derekát Gigi. – A miénk! És a tiéd is – nyúlt Evie után szabadon maradt kezével. – Amíg el nem döntöd, hogyan tovább. – Egyáltalán nem sürgős. – Lara elővette a kulcsot, amit az ügyvéd elküldött neki. – Addig maradsz, míg a kedved tartja… Nahát, ez nagyon fura! – tette hozzá. – Érthető – nézett rá Evie együtt érzőn. – Nem, az a fura, hogy pont ez a kulcs van a kezemben – mutatta fel Lara a szóban forgó tárgyat. – Még a formájára is hajszálpontosan emlékszem! Jól van, menjünk be! Elindultak együtt a kocsifelhajtón, majd Lara kinyitotta a bejárati ajtót. Amint belépett, orrát nyomban megcsapta a ház szaga. Elárasztották az emlékek, mind az anyja halála előtti, mind pedig az azt követő időkből: Janice parfümjének átható illata és annak az olcsó levendulás parkettatisztítónak a szaga, amit használni szokott. Remélhetőleg a szagok idővel elenyésznek majd. A nappali nagyobbnak tűnt, mint amilyenre emlékezett. Talán mert a szoba teljesen üresen állt. A konyhát átalakították. Halvány kőrisfa bútor volt benne, a munkapult szürke pettyes gránit. Az étkező virágmintás, zöld és rózsaszín tapétáját förtelmes bordűr szegélyezte. Az emeleti fürdőszoba is új volt, sima, fehér csempékkel. A vécépapírtartót gondos kezek eltávolították. A háló falai bézs csíkosak volt, a vendégszoba púderrózsaszínben pompázott. Lara habozva lépett be a harmadik szobába; valaha ez volt az övé. Vajon ugyanolyan-e, mint régen, amikor lilára festette és poszterekkel aggatta tele a falakat? A vérvörös szőnyeg színe egyezett az ágytakaróéval, az ágyon bolyhos párnák tarkállottak. Janice mindig is agyrémnek titulálta a szobáját. Kinyitotta az ajtót. A falak itt is púderrózsaszínek voltak. A szoba üresen állt. Ha nincs a kilátás, rá sem ismert volna a helyiségre. Mintha ottlétének minden jelét szándékosan kiirtották volna. – Úgy sejtem, nem ilyen lehetett régen – jegyezte meg Gigi. Lara halványan elmosolyodott. – Jól tippeltél. – Ez a sok sápadt felület! Brrr! De persze kifesthetjük vidám színekkel. Lássuk csak, mi a következő teendő – húzott elő egy papírt a farmerzsebéből Gigi, a listaírás koronázatlan királynője. – Most van dél. Az ágyakat egy és három óra között hozzák. Ki kell rakodnunk a furgonból, aztán elkezdhetjük a pakolást. Azt hiszem, először a konyhát kellene rendbe tennünk. Á, és a frigó négyre lesz itt. Elkezdjük, csajok? – Ha most arra vagy kíváncsi, mindig így dirigál-e a lányom, nos, a válasz: igen. Nézd, ha szeretnél elugrani Joel szüleihez, menj csak. Elleszünk nélküled. Evie azonban a fejét rázta. – Nem, maradok. Szeretnék berendezkedni, mielőtt szembe kell néznem mindenkivel, és Joel is rám szabadul. Már persze ha nem lógott meg azzal a sminkescsajjal – tette hozzá kis hallgatás után. – Biztos vagy ebben? – Teljesen biztos. – Evie feltűrte az inge ujját, és megindult felfelé a lépcsőn. – Járjunk a dolog végére, még mielőtt bárki kiszagolja, hogy itt vagyunk. Hat óra alatt lassan minden a helyére került, úgy-ahogy. Az ágyakat időre leszállították. Miután Lara az utolsót is összecsavarozta, kinyújtóztatta fájós hátát. A dobozok felét kiürítették, a ruhákat beakasztották a beépített szekrényekbe, és a magukkal hozott komódokat is összeszerelték. Függöny és karnis még nem volt a házban, de a lépcső alatt a polc már könyvektől roskadozott, és a tévé is a helyén állt a nappaliban. A fürdőszobában ugyancsak rend volt.

Evie és Gigi már vagy tíz perce elmentek, hogy kínai kaját hozzanak vacsorára. Evie váltig bizonygatta, hogy ez az étkezde a legjobb Bathban. Lara eltette a fehérneműs szekrénybe az összehajtogatott lepedőket és paplanhuzatokat. Korgott a gyomra az éhségtől, melege volt, izzadt, és a haja csapzottan a tarkójára tapadt. A ház minden ablakát kinyitották, hogy kiszellőztessék a viszolyogtató mesterséges szagokat. Oké, mi a következő kipakolnivaló? Miután kinyitotta a dobozt, látta, hogy serpenyők és konyhai eszközök vannak benne. Ennyit Gigi briliáns címkéző szisztémájáról. Félig már leért a dobozzal a lépcsőn, mikor a serpenyők súlya legyőzte a ragasztószalag ellenállását. – Neeee! – kiáltotta Lara. A doboz alja csapóajtó módjára szétnyílt, a tartalma pedig Lara pucér lábfejére zuhant. A maradék csörömpölve továbbgurult a lépcsőn. – A fenébe ezzel az átkozott vágódeszkával, a hülye serpenyőkkel és az istenverte sajtreszelővel! – dühöngött. Leroskadt a legalsó lépcsőfokra, hogy szemügyre vegye a sérüléseit. Néhány vágás, horzsolás, több kezdődő kék folt… A lábfeje úgy festett, mintha egy részegen átdorbézolt éjszaka tett volna benne kárt. És istentelenül fájt is. Az ajtó felől hallatszódó kopogtatás döbbentette rá, hogy valaki áll a bejáratnál. Volt ugyan csengő, de nem működött, a drágalátos Janice-nek hála, aki távozása előtt szétszerelte a foglalatot, és kiemelte az akkut. Evie és Gigi biztosan nem lehet, ők vittek kulcsot. Lara átsántikált a hallon, és kikukucskált az ablakon, hogy lássa, ki áll a küszöbön. A következő pillanatban azonban lekapta a fejét. Még a haja töve is bizsergett a megdöbbenéstől. Mi a csudát keres itt Flynn? A szíve hatalmasakat dobbant, mintha óriási cimbalmok dolgoznának a mellkasában. Tisztára, mint Csajkovszkij 1812-es nyitányában. Lara behunyta a szemét, és gondolkozni próbált. Eszébe jutott, milyen ramatyul festhet. És Flynn épp most tör rá! A múltkor kiöltözve látta, a legjobb formájában. Ma azonban csupa kosz, az arca verítéktől csillog, a haja összetapadt, és a pólóját is átizzadta. És nem csak róla van szó, ugyebár. Például vajon tud-e Flynn egyáltalán Gigiről? Mert ha nem, tuti, hogy sokkot kap. Tudta, hogy Gigi szerette volna látni az apját, de nem így, nem ilyen váratlanul, minden előzetes felkészülés nélkül. Ráadásul mind a hárman halálra dolgozták magukat a 32 fokos hőségben. Gigi is jobb benyomást akarna kelteni, frissen mosott, csillogó hajjal és tiszta ruhában. Biztosan nem így, csapzottan akar találkozni sosem látott apjával. Lara felsóhajtott. Továbbra is a padlón kuporgott. A lábfeje fájdalmasan lüktetett. Van-e bármi esélye, hogy amennyiben így marad, Flynn is eltisztul végre? – Lara! Én vagyok az, Flynn. Hallottam, hogy odabent vagy. Kérlek, engedj be! Ez megoldja a dilemmáját. Vajon elmenne-e Flynn, ha megkérné rá? Mi van azonban, ha nem? Ha itt marad, és tovább veri az ajtót? Lara hónalja alatt az izzadságfoltok másodpercenként nagyobbak lettek. Mostanra tuti nem lehet nem észrevenni őket. – Ha nem nyitsz ajtót, kénytelen vagyok azt feltételezni, hogy elájultál vagy meghaltál. Ez esetben kihívom a mentőket. Mennyire jellemző volt ez rá, ő aztán nem lacafacázott! Lara továbbra is ütőképes terven törte a fejét, miközben négykézláb igyekezett fedezékbe húzódni. A következő pillanatban azonban hangos koppantás hallatszott az ablaküvegen. Felpillantva Flynn-nel nézett farkasszemet, aki a nappali ablakán át kukucskált be rá. Lara nagy nehezen feltápászkodott, és jajgatva, de azért sietve átbicegett a hallon. Kinyitotta a bejárati ajtót. – Most nem tudunk beszélni – mondta. – Azt bízd csak ide – nézett rá Flynn fürkészőn. – Miért nem akartál ajtót nyitni? – Mert borzasztóan nézek ki. Honnan tudtad, hogy itt vagyok? Csak nem fogadtál

magánnyomozót? Flynn kurtán nemet intett. – Olcsóbb megoldást találtam. Megadtam a telefonszámomat a szomszédasszonynak. – Mutatta, melyik oldalinak. – Múlt vasárnap jártam itt, kerestelek. Janice azonban nem volt hajlandó segíteni. Aztán beszélgetni kezdtem azzal a nővel, tőle tudom, hogy meghalt a papád. Részvétem. Lara megvonta a vállát. Elvégre is felnőttek voltak, akik udvariassági formuláknak engedelmeskedtek, habár mind a ketten tudták, mi az igazság. – Aztán a szomszédasszony felhívott néhány órája. Közölte, hogy költöztetőfurgon áll a kocsifelhajtótokon, és javában pakoltok. Lara elképzelte, hogyan folyhatott le ez a beszélgetés: „Hárman voltak: egy barna hajú, Larának hívják; egy vörös, bizonyos Evie, meg valaki, aki a barna és… a te keverékednek tűnik.” Hangosan azonban csak ennyit mondott: – Eszerint nem tudtad biztosan, hogy én vagyok az. – Nem tudtam, de azért idejöttem. És lám, ráhibáztam! Itt vagy, most költözöl be – mosolyodott el Flynn. Egek, mióta lehet távol Evie és Gigi? Negyedórája, húsz perce? Nem valószínű, hogy egyhamar előkerülnek, de ez is megtörténhet. – Jó, én vagyok az. Most azonban nem érek rá. – Ne butáskodj! Nem nézel ki rosszul! Bejöhetek? Lara nem tudta, bóknak vagy sértésnek vegye-e az iménti megjegyzést. – Nem. – És miért nem? – Dolgom van. – Besegíthetek. Mi történt az előbb, leestél a lépcsőn? – pillantott Flynn Lara háta mögé a parkettán szétszóródott serpenyőkre. Lara megrázta a fejét. – Velem semmi baj, csak a doboz alja szakadt ki. – Igenis van bajod! Vérzik a lábad! – Túlélem. Bocs, de tényleg nem a legjobbkor jöttél. Most el kell menned! Flynn fürkészőn végigmérte. – Jó, elmegyek. Csak felelj pár gyors kérdésre. Jól van Evie? Ő is itt van? – Igen – bólintott Lara. – De kérlek, ne mondd el Joelnek! Szüksége van még néhány napra. – Persze, semmi gond – biccentett Flynn. – És te? Férjnél vagy? – Nem. – Van valakid? – Nincs. – Miért nem kerestél meg? Szemrebbenés nélkül szögezte neki a kérdést. – Nézd, hagyjuk itt abba! Lara szája annyira kiszáradt, hogy a hangja is majdnem elcsuklott. – Nem akarom abbahagyni. Mi lesz, ha újra eltűnsz? – Nem tűnök el. Ráérsz holnap? Akkor érdemben is beszélhetnénk. A tenyere síkos lett az izzadtságtól. Mielőbb meg kellett szabadulnia Flynntől. De a férfi kétkedve nézett rá. – Hogyan higgyek neked? – Mert kénytelen vagy. Gyere értem holnap este. Elmegyünk, megiszunk együtt valamit. Akkor majd mindent elmesélek – mondta Lara. – Ígérem.

Tizenegyedik fejezet – Nos, ma jobban nézel ki. Flynn tetőtől talpig végigmérte Larát, amikor több mint huszonnégy órával később üdvözölte a küszöbön. Nem sejtette, hogy Lara tegnap nem csak ezért küldte el. – Kösz. Ezúttal kisminkelte magát, tiszta farmert, fehér inget és hegyikristállyal kirakott papucsot húzott. Kicsit kirittyentette magát, de nem túlságosan. – Menjünk? – Nem hívsz be? – Nem. – Egyelőre nem lehetett, főként azért, mert Gigi a konyhában bújt el. Lara gyorsan behúzta maga után a bejárati ajtót. – Menjünk el egy csöndes helyre, ahol beszélhetünk. Egy folyóparti bárhoz hajtottak, és kiültek a kertbe, távol a többi vendégtől. Pillangók táncoltak az alácsüngő kaspók körül. Lara izgatottan forgatta a borospoharát. Korábban megfordult a fejében, hogy nem szóban, hanem írásban közli Flynn-nel, amit tudnia kell, de ezt gyávaságnak érezte. A képébe mondani azonban maga volt az iszonyat. Larának fogalma sem volt, hogy a férfi hogyan reagál majd. – Mellesleg nem szóltam Joelnek – jegyezte meg Flynn. – Jól tetted. – Jól vagy? – nézett rá a férfi vizslatóan, ami nem sokat segített. – Igen, kösz. – Ma más vagy. – Tudom, sokkal tisztább vagyok. Nem vagyok csupa por – próbált könnyedebb hangra váltani Lara. – És a lábam sem vérzik már. – Nem erre gondoltam. Tegnap rettegtél. Ma csak ideges vagy. – Igen – bólintott Lara egyetértően. – Vajon miért? Ideje volt belevágni. Ha tovább húzza, csöppet sem lesz könnyebb. – Oké, fogódzkodj meg! – Vajon hallja-e Flynn, ahogy a térde remegve összeverődik az asztal alatt? – Van egy lányom. – Kényszerítette magát, hogy szembenézzen egykori szerelmével. – És neked is. Hallgatás volt a válasz. A csend hosszúra nyúlt. És még tovább. – Ez komoly? – bökte ki végül Flynn. Lara abbahagyta a borospohár forgatását. Mégis mit gondol? – Az ilyesmivel nem szokás viccelni. Flynn lassan bólintott, aztán fújt egyet. – Bocs, csak megpróbálom felfogni. Ezért mentél el? – Nem. Azért, mert az apám kirúgott. – Mert teherbe estél. – Nem tudott róla. Nem mondtam el neki. – Ahogyan nekem sem. Jesszusom! – Flynn felvette a poharát, aztán újra letette. Egy kortyot sem ivott. – Nem hiszem el, hogy nem szóltál róla! – Akkor még nem voltam benne biztos. Különben pedig el akartam mondani – folytatta Lara. – Emlékszel az utolsó esténkre? Olyan sokáig beszélgettünk, hogy lekéstem a buszomat. Egyfolytában elő akartam rukkolni vele, de te valami síbajnokságnak örültél. Az Alpokba készültél edzeni, talán arra számítottál, hogy bekerülsz a brit csapatba… Semmi más nem érdekelt ezen kívül. – Azért volt, mert nem tudtam – tárta szét a kezét Flynn. – Mindenképpen meg kellett volna mondanod!

– Tudom, de könnyű azt mondani. És ott volt Danny Cole ügye is. – Danny néhány évvel idősebb volt Flynn-nél, ő is síelt. Igazi sztár volt, akinek ígéretes jövőjét hónapokkal korábban törte derékba a barátnője nem várt terhessége. – Mindenki egyetértett abban, hogy a lány a hibás, nem emlékszel? Azt rebesgették, hogy szándékosan csináltatta fel magát. – Ez a mondat valaha vég nélkül ismétlődött Lara fejében. – Azt mondtad, hogy tönkretette Dannyt. Hogy kellett neki egyáltalán leállni vele! Te is úgy vélted, hogy az egészet a lány tervelte ki. – Én ilyet nem mondtam! – De még mennyire, hogy mondtad! A saját fülemmel hallottam! – Nagy ég! Nem lett volna szabad – csóválta a fejét Flynn. – Egyébként a végén igenis kiderült, hogy igazam volt: a lány mesterkedése volt. – A nyakam rá, hogy nem! – Bocs. Természetesen neked van igazad. Folytasd! Lara nagy levegőt vett. – Szóval, késve értem haza. Apám és Janice habzó szájjal fogadtak, és kitették a szűrömet. Ha nem lettem volna terhes, okvetlenül felkereslek. Csak hát nem tudtam, az vagyok-e. El voltam keseredve, el sem tudod képzelni, mennyire! Mindössze abban voltam biztos, hogy el kell tűnnöm innen. Ezért mentem Keswickbe, és becsöngettem Nettie nénihez, aki befogadott. Fantasztikusan viselkedett. – És te megszülted a lányunkat. – Flynn sötét pillantású szemében kiismerhetetlen indulat villant. – Hogy hívják? – Giginek. Lara némán várt valami becsmérlő megjegyzést. Mikor Nettie elmondta, hogy így becézték az édesanyját lánykorában, azonnal tudta, hogy ezt a nevet kell választania a gyermekének. A megjegyzés azonban elmaradt. – Gondolom, nem adtad örökbe. – A háziorvos is ezt javasolta, de képtelen lettem volna rá. Szerencsére Nettie mellém állt. Flynn állán rángani kezdett egy izom. Végigsimított rajta a kézfejével. – És hol van most a lányunk? – Otthon. Arra vár, hogy kiderüljön, akarod-e látni vagy sem. Flynn elgondolkozott egy pillanatig. – Szóval ezért voltál olyan ideges tegnap, amikor csak úgy felbukkantam a semmiből. Akkor is odabent volt? – Nem, elment vacsoráért Evie-vel. De bármelyik pillanatban befuthattak volna. Rossz lett volna, ha akkor találkoztok. – Milyen a lányom? – Gyönyörű. Tökéletes. – Larát majd szétfeszítette az anyai büszkeség. Soha nem szűnt meg csodálkozni, hogyan hozhatott a világra ilyen bámulatos teremtést. De azért hozzátette: – Némi hepciáskodással megspékelve. A lányod nem egy szerény virágszál. – Miért is nem lep meg? – suhant át mosoly Flynn arcán. – Még a kezetek is hasonlít! – mutatott Lara a férfi hosszú, lebarnult ujjaira. – Na jó, az övé kisebb. Van néhány fényképem is róla, ha… – Ne! – állította meg Flynn mozdulat közben, mert már nyitotta volna ki a retiküljét. – Kihagytam tizennyolc évet, azt hiszem, ez elég tetemes idő. Mi lenne, ha visszamennénk hozzátok, és megnézném a tulajdon szememmel? Alig tíz perc alatt értek a házhoz. Lara már odaszólt telefonon, hogy elindultak. Mikor behajtottak a kapun, Gigi a küszöbön várta őket. – Atyaég! – Flynn kis híján a tiszafa sövénynek kormányozta az autót. – Ez hihetetlen! Lara gyanította, hogy Flynn még mindig nem érzékenyül el könnyen, de úgy látta, egy pillanatra közel járt a síráshoz. Valósággal itta magába a lánya látványát, aztán összeszedte magát, és kiszállt a kocsiból. – Szia – mondta Gigi. – Szia – biccentette meg a fejét alig láthatóan Flynn.

– Izgis, ugye? Meg ijesztő is valamennyire. Magam sem igazodom el az érzéseimen. – Gigi habozott, aztán kezet nyújtott az apjának. – Neked pedig még csak időd sem volt ugyanerre. Kezdjük el talán! – Oké – hebegte Flynn meglepetten. Kezet ráztak. – Jó a kézfogásod – jegyezte meg Gigi elismerően. – Ki nem állhatom, amikor agyonszorongatnak, hogy belefájdul az ember keze! De a döglött hal kézfogást sem bírom! A tied azonban épp megfelelő. Különben azt is elhatároztam, hogy ma este csak fél órát töltsünk együtt. Így nem fogyunk ki a mondanivalóból. Mit szólsz hozzá? – Nem tudom – felelte Flynn habozva. – De ha te így akarod, miért ne. – Nem bánod, hogy én mondom meg, mi legyen? – Csak nyugodtan – mosolyodott el Flynn fanyarul. – Anyád figyelmeztetett, hogy van némi hajlamod a basáskodásra. – De anyu! – Miért, mit mondhattam volna? – vont vállat Lara. – Hogy hihetetlenül félszeg vagy? Leültek a hátsó kertben. – Ha egy időre kettesben akartok maradni, magatokra hagyhatlak benneteket – javasolta Lara. – Nem, anyu, maradj csak! Különben meg azt hiszem, apu egyelőre sokkban van. Elvégre kábé húsz perce apa. Lara örömmel maradt. Madarat lehetett volna vele fogatni, ahogy elnézte kettőjüket. Az is izgalmas volt, hogy nem csupán a képzeletében, de a valóságban is felmérhette, miben hasonlítanak. Ugyanolyan volt a homlokuk, aztán persze a kezük, ráadásul mindketten sportos, sovány, nyurga testalkatúak. Gigi kétségkívül az apjától örökölte sportszeretetét, tavaly például lefutotta a maratont. Teniszezni is tudott valamennyire. – Szóval hogyan csináljuk? – nézett komolyan az apjára Gigi. Vajon ő is efféle gondolatokat forgathatott a fejében? – Vannak kérdéseid, vagy kezdjek el magamról beszélni? – A kérdezés jó ötlet – értett egyet Flynn. – Kérdezhetnénk felváltva. – Szuper, mert nekem egy sereg kérdésem van! Tudom, hogy rendszereznem kéne őket, de tuti, hogy belezavarodom. Mindamellett írtam egy listát – folytatta Gigi. – Egy örökkévalóságot töltöttem el vele, anyu azonban azt mondta, ha ezekkel bombázlak, akkor az olyan lesz, mint egy állásinterjú. Jobban meggondolva az is volt, de Lara nem tette szóvá. – Vágjunk bele, aztán majd meglátjuk. Végül is mindössze fél óránk van – javasolta Flynn. – Oké. – Gigi megköszörülte a torkát. – Szereted a listákat? Ha Flynnt meg is lepte a kérdés, nem mutatta. – Hogy szeretem-e őket? Nem szeretem. – Ó, kár! Őszintén szólva szerintem is inkább a lányokra jellemző. – Most én jövök – mondta Flynn. – Tudsz síelni? – Hát, soha nem próbáltam. Korcsolyázni azonban tudok – ragyogott fel Gigi ezüstszürke szeme. – És jó vagyok egy csomó különböző sportban. Síelni is biztosan meg tudnék tanulni. Igen, lefogadom, hogy szuperül síelnék! – És mindig ilyen lefegyverezően szerény voltál? – mosolyodott el Flynn. – Csak szókimondó vagyok. Azt is megmondanám, ha valamiben rossz vagyok. Most én jövök! – hadarta Gigi türelmetlenül. – Jó, lássuk az első benyomást. Hogy ment eddig? – Remekül. Azt várod, hogy dicsérjelek? – Talán igen – vigyorodott el Gigi. – Van más gyereked is? Flynn megrázta a fejét. – Evie beszélt neked rólam, nem? Nincs több gyerekem. – Csak leellenőriztem a dolgot. És miért nincs? – Gondolom, mert eddig nem találkoztam az igazival. Ez fájt. Nem találkozott az igazival? Lara tudta, hogy ezt a felnőttkorára értette, mégis

bántotta a dolog. – És veled mi a helyzet? – kérdezte Flynn. – Én épp most tudtam meg, hogy van egy lányom. Ugye, nem azt hallom legközelebb, hogy nagyapa vagyok? – Jaj, neeeem! Huh, még csak az kéne! – rázta meg hevesen a fejét Gigi. – A kisbabák büdösek. Különben most tettem le az emelt szintű érettségit. Egy évet kihagyok az egyetem előtt, aztán jövőre beiratkozom. Amúgy nincs barátom per pillanat – tette hozzá. – Volt, de szakítottunk. – Miért? – Hát mert tök hülye volt. Azzal kezdett szívatni, hogy ne járjak miniszoknyában, és ne álljak szóba más fiúkkal, akkor se, ha csak a haverjaim meg a régi iskolatársaim. Féltékenykedett, birtokolni akart. Kész téboly volt! Micsoda tahóság! Ezért aztán kiadtam az útját. Flynn helyeslően bólintott. – Jól tetted. – Tudom. Jelenleg másvalakivel jár, és totál uralja a csajt. Most én jövök. Milyen volt az utolsó barátnőd? A rámenős kérdés hallatán Flynn arcán átsuhant egy mosoly. – Az igazat akarod hallani? Nem tartott soká. Kedves lány volt. Intelligens, szerette az állatokat, volt gyerekszobája… csaknem tökéletes volt. – Kivéve? – Kivéve, hogy ő maga is így gondolta. Pedig volt egy óriási hibája: nem volt humora – mondta Flynn szárazon. – Micsoda? Egyáltalán nem? – Szikrányi humora sem volt. Magam sem hittem eleinte. Vártam, mikor látom valamiféle nyomát. Csakhogy hiába vártam – vont vállat. – Ami nincs, azt ne keresd. – Jól tetted, hogy dobtad. Sok barátnőd volt? – Nem panaszkodhatom. Remélem, nem várod el, hogy felsoroljam őket – tette hozzá Flynn. – És miből érettségiztél? – Pszichológiából, matekból és franciából. – Hú, a mindenit! – Azt azonban nem tudod egyelőre, hogy átmentem-e. – És, átmentél? – Igen. – Hányasra? Lara büszkén várta, hogy a lánya előrukkoljon a jegyeivel, amelyekről épp a minap jött meg az értesítés. Gigi sikoltozva borult a nyakába, ő pedig örömében elsírta magát. És most a lánya első ízben büszkélkedhet el az eredményeivel az édesapjának. – Két jeles és egy négyes – bökte ki mímelt közönnyel, aztán boldogan elvörösödött apja elégedett mosolyát látva. – Az áldóját, ez csodás! Gratulálok! – Kösz – ragyogott fel Gigi képe, és közel hajolt Flynnhez. – És te tudsz korizni? Lara bement a házba, hogy teát készítsen. Evie a nappaliban tévézett. – Na, hogy megy? – Pompásan! Nincs rám szükségük. Fölöslegesnek érzem magam mellettük. – Akkor maradj itt. Hagyd őket, hadd beszéljék ki magukat. – Azt hiszem, ez lesz a legjobb. Gigi különben is megszabta, mennyi ideig beszélhetnek. Húsz perc múlva Flynn hazamegy. – De hát miért? – kérdezte Evie. – Azért, hogy ne fogyjanak ki a kérdésekből.

Tizenkettedik fejezet A függöny résén átszüremlő napsütés elárulta, hogy rekkenő lesz a hőség. Lara mindössze egy szál lepedőbe takarózott. Kinyúlt az ágyból a mobiljáért, és a kijelzőn megnézte, mennyi az idő. Tíz perc múlva hét. Tegnap este tizenegykor jött fel a szobájába, kimerülve a költözés és berendezkedés fáradalmaitól. Mikor elköszönt tőlük, Flynn és Gigi még mindig kint ültek a kertben. Vajon mikor mehetett el Flynn? A következő pillanatban a földszintről felszüremlő halk hangokat hallott. Eszerint el sem ment. Lara pólóba és farmerbe bújt, megmosdott és fogat mosott. Lefelé menet hallotta, hogy a teafőző fütyül a konyhában. Gigit a nappaliban találta, lábát keresztbe vetve ült a kanapén. A szeme óriásira kerekedett. Egyszerre tűnt boldognak és lerobbantnak. – Szia, anyu. Jól aludtál? – Igen, kösz. Egész éjjel fent voltatok? Gigi bólintott, és hatalmasat ásított. – Apu újabb adag teát főz. Végigbeszéltük az éjszakát. Kezdek fáradni, azt hiszem. – Újra ásított. A szervezete szemlátomást pihenést követelt. Nyílt az ajtó, és Flynn jelent meg, kezében egy-egy csészével. Gigi lassan elmosolyodott, ahogy meglátta az apját. – Látod, anyu? Apu teát csinált nekem! Hát nem király? Ő mindenesetre annak látta. Ráadásul a lánya „apunak” nevezte az édesapját. – Ennyit a fél óráról – jegyezte meg Lara. – Butaság volt. Hisz annyi mondandónk volt egymásnak! Gigi újra óriásit ásított, és elvette a csészét Flynntől. – Add inkább nekem! – nyúlt a teáért Lara. – Szivi, te alig állsz a lábadon. Muszáj lesz lefeküdnöd! – De… nem akarok! – Gigi úgy viselkedett, mint egy ötéves, aki, ha törik, ha szakad, ki akarja várni a Mikulást. – Folytatni akarom! Nem akarom, hogy ez az éjszaka véget érjen! – Tudom, de Flynn-nek dolgoznia kell, neked pedig aludnod. Gyerünk! – Lara szabadon maradt kezével felsegítette Gigit. – Apád akkor sem válik légneművé, ha felébredsz. – Oké, ez nem hangzott túl jól. – Úgy értem, akkor is itt lesz neked. Újra találkozhattok. – Megígéred? – nézett Gigi Flynnre. – Ide a rozsdás bökőt? – Ígérem. Most menj, aludd ki magad! Majd hívj fel, ha felébredtél. – Láthatlak ma este? Flynn bólintott. – Amikor csak akarod. Gigi elmosolyodott. Ezt a választ szerette volna hallani. – Jó, akkor már itt sem vagyok. Jó éjt, anyu, jó éjt, apu. Később találkozunk. Lara sietős puszit kapott az arcára. Nézte, hogyan öleli át egymást Gigi és Flynn. A kézfogás ugyanúgy elfelejtődött, mint a félórás határidő. A búcsúzkodás láttán Lara egészen meghatódott. Szórakozottan belekortyolt a teába, de kis híján ki is köpte. Mióta issza Gigi három cukorral a teáját? A következő pillanatban azonban leesett a tantusz: Flynn is így szokta a régi időkben. Gigi otthagyta őket, és elindult felfelé a lépcsőn a szobája felé. Lara már ment volna a konyhába, hogy cukor nélküli teát készítsen magának, Flynn azonban becsukta előtte a nappali ajtaját. Lara azt várta, hogy amint megfordul, mosolyogva megdicsérje a lányukért. Hogy bámulatosnak, csodálatosan okosnak és páratlannak nevezze Gigit, egyéb jelzőkről nem is szólva. Hogy megköszönje, amiért ilyennek nevelte, és… – Ezt nem hiszem el! – csóválta a fejét Flynn. – Mondtam, hogy fantasztikus! – vágta ki Lara büszkén. Flynn szembefordult vele, és ő meglátta az arckifejezését; nem tükrözött sem örömöt, sem hálát. A férfi szeme összeszűkült és elsötétedett a haragtól.

– Nem hiszem el, hogy ezt művelted velem! Hogy tehetted? – halkan beszélt, tele visszafojtott dühvel. – Mi jogon zavarod össze mások életét? Úristen, sejtelmem sincs, meg tudome ezt neked valaha is bocsátani! Olyan volt ez, mint egy pofon, amikor csókra számít az ember. Nem mintha Lara csókra várt volna, de mégis. Elöntötte az adrenalin, tarkóján felmeredt a haj. – Már megbocsáss! Ha kételkedsz az apaságodban, csináltathatunk DNS-tesztet. – Ne légy nevetséges! Gigi az én lányom! – És most összezavarom az életedet, azt mondod? Te szegény, ugye, nem számítottál apaszerepre? Rendben, sétálj csak el nyugodtan! Majd közlöm Gigivel, hogy nem érdekel a dolog. Megnézted magadnak egyszer, és ennyi elég is. Semmi gond: te mész balra, mi jobbra. Túl fogjuk élni. – Mégis miről beszélsz, az isten szerelmére! – csattant fel Flynn. – Direkt csinálod ezt? Eszem ágában sincs elsétálni! Arról van szó, amit te műveltél. A lányom tizennyolc éves, kész felnőtt. Tizennyolc év kimaradt az életemből! Hála neked, gyakorlatilag minden. – A fejét rázta, dühösebben, mint amilyennek Lara valaha is látta. – Ez az, amin nem tudom túltenni magam, amit talán soha nem tudok neked megbocsátani. Meg kellett volna keresned! Gigi a lányom, és már soha nem tudom meg, milyen volt kisgyereknek! – Hogy merészelsz felelősségre vonni? – vágott vissza Lara sértődötten. Dicséretet várt, és most felháborodott ekkora méltánytalanságon. – Háboroghatsz, oké, de nem voltál a helyemben! Elmondtam már, mi történt. Tizenhat éves voltam, és te nem akartál gyereket a nyakadba. Ha most ennek az ellenkezőjét állítod, akkor hazug szemforgató vagy! – Miért, ezt mondom? Egy szóval se mondtam! – keményedett meg Flynn álla. – Tizennyolc teljes évről beszélek. Tudom, mennyi idős voltál, és azt is, milyen nehéz lehetett neked eleinte. Ezt elfogadom. De megfordult-e valaha is a fejedben, hogy ne adj isten, a lányod szeretné látni az apját három-, nyolc- vagy akár tizenegy évesen, még a szavazati joga megszerzése előtt? Micsoda pofátlanság! Larát egyedül az tartotta vissza attól, hogy Flynn képébe löttyintse az ihatatlanul édes teát, hogy az ő szőnyege bánná. – Lássuk csak! Rossz anyának nevezel? Komolyan azt hiszed, nem kérdeztem meg Gigit, hiányzik-e neki az apja? Csak hogy tudd, csöppet sem hiányzott! Tökéletesen elégedett volt a helyzetével. A legjobb barátnője sem látta soha az apukáját. Előfordul az ilyesmi, nemde? Ha Gigi valaha is hiányolt volna, hát megkereslek. De jól elvolt nélküled. Azt meg honnan a fészkes fenéből sejtettem volna, hogy igényt tartasz a lányodra? És ha nem? Rengeteg pasit nem érdekel a gyereke. – Még csak meg sem kérdezted! – Ne te mondd már meg, mikor óhajtod látni a lányodat! – jött lendületbe Lara. Hogy képzeli Flynn, hogy mindent lenyel! Még mit nem! – Elismerted, hogy nem álltál készen a dologra Gigi születésekor. És később ugyan hogyan lett volna? Nem mondhattad volna néhány év elteltével, hogy majd meglátjuk… ó, most épp egyetemre mentem, nem napolhatnánk el későbbre, amikor kényelmesebb? Ez nem így működik. Emberi lényről beszélünk, nem közös bérleményről! – De még csak esélyt sem adtál! Azt se tudtam, hogy van egy lányom! – Ó, te szegény! Hogy sajnállak! – Ez övön aluli volt ugyan, de Lara kezdte elveszíteni a fejét. – Azt gondolod, hogy én közben éltem, mint hal a vízben? Fene könnyű életem volt, mondhatom! – És az soha nem fordult meg a fejedben, hogy Gigi esetleg látni szerette volna az apját? – Már mondtam, hogy nem akarta! Flynn figyelmeztetően felemelte a mutatóujját, jelezve, hogy ne kiabáljon. Maga is halkabban folytatta: – Talán csak azért mondta, mert tudta, hogy ezt szeretnéd tőle hallani. Lara megbotránkozva kihúzta magát. Ez az ütés sokkal mélyebbre célzott, mint amit ő bevitt az előbb. Kiszáradt a szája, tenyerén kiütött verejték. Flynn arckifejezése arról árulkodott, hogy tud valamit, amit ő nem. Elvégre is eltöltött tizenegy órát újonnan felfedezett lányával. Mintha tényleg tisztábban látott volna nála.

A szíve úgy dörömbölt a mellkasában, akár egy ébresztőóra. Vajon mit mondhatott neki Gigi? – Ne merészelj bűntudatot kelteni bennem! – csóválta a fejét. –Azt tettem, amit a legjobbnak láttam a gyermekem számára! A lelke mélyén azonban tudta, hogy Flynn jogosan haragszik. – Nemcsak a te gyermeked, az enyém is! És nem akarok bűntudatot kelteni benned. Mindössze azt mondom, hogy osztozhattunk volna a lányunkon. Nemcsak nekem lett volna jobb, hanem neki is! – Á, máris mekkora szakértő lettél! Honnan tudhattam volna, nem rontasz-e el mindent? Hadd mondjam el, hogy a lelkemet kidolgoztam ezért a kislányért. Végigvirrasztottam vele az éjszakákat, amikor beteg volt… – Lara hangja elcsuklott az indulattól. – Miközben te érettségiztél, én pelenkát cseréltem, és felmostam a gyerek után, ha hányt. Azért, mert szerettem! A mindenem volt, és gondoskodtam róla, hogy soha semmiben ne szenvedjen hiányt. Hogy ne érezze meg az apja távollétét. Nem azért, hogy tönkretegyem vagy beintsek neked, hanem mert ezt tartottam helyesnek. És tudod, mit? Úgy gondolom, jól is csináltam! – Magából kikelve az ajtóhoz ment, és kinyitotta: – Továbbá azt is gondolom, hogy nincs bőr a képeden! – Hé, nézd, nem azt mondom, hogy… – Ne folytasd! Fogd be a szád! Nincs erre szükségem. És most menj el! Úgy érezte, mintha elektromos szikrák pattognának a haragjában. Nem értette, hogy nem rázta meg az áram, ahogy a fémkilincshez ért. – Annyi évet… hagytam ki – motyogta Flynn. – Most bepótolhatod. – Jó apa lettem volna – csóválta a fejét Flynn. – Nem tudhatod. Csak most gondolod ezt. – Lara… – Kifelé! – Karja Flynnéhez ért, ahogy ellépett mellette a bejárati ajtóhoz. Megborzongott az érintéstől. – Tűnés innen! Elegem volt! – kiabálta. – Szólj Giginek, hogy hívjon fel! Nála van a számom – nézett rá Flynn hidegen. – Akkor lát, amikor akar. Lara behúzta utána az ajtót. Még mielőtt becsukta, azt morogta a fogai között: – Addig vagy ilyen lelkes, amíg az újdonság varázsa tart.

Tizenharmadik fejezet Lara úgy érezte, ez a mélypont. Azonban tárgyilagosan szemlélve a dolgot, honnan tudhatná, milyen is valójában Flynn közel tizenkilenc év után? Meglehet, csak a szája jár, és közben kizárólag magára gondol. A gimiben mindig mindent jobban tudott másoknál. Az élet egyetlen területén sem volt hajlandó elismerni a vereségét, akár tanulásról, akár sportról volt szó. Magas, magabiztos srác, aki mindenre tudja a választ: ez volt Flynn Erskine, a szupersztár. Persze ha nincs meg benne ez a versenyszellem, nem kerül be a brit műlesiklócsapatba… Szent isten! Larát ujjbegyei zsibbadása ébresztette rá, hogy szinte pánikrohama lett dühében. Még most is olyan mérges volt, hogy a legszívesebben falhoz vágott volna valamit. A konyhában új teavizet tett fel. Ahogy megnézte a tükörképét a rozsdamentes acél kanna oldalán, a felső ajkán fehér foltot vett észre. Fogkrém! Hát ez nagyszerű! Végig úgy nézhetett ki, mint egy idióta. Nem mintha számított volna. Tökfej! – Szia. – Evie jött le pizsamában, miközben ő a fogpasztát törölgette magáról. – Jól hallottam, hogy beszéltél valakivel? – Flynn-nel. Most ment el. – Tényleg? – kerekedett el Evie szeme. – Hú, ez gyorsan ment! Jobban félre sem érthette volna a helyzetet. – Nem arról volt szó, amire gondolsz. – Kár. – Nekem támadt, mert most is mindent ő tud a legjobban! – A leginkább Flynn vádjainak váratlansága rendítette meg. Mindez visszájára fordította és érvénytelenítette a viszontlátás örömét. Lara becsapva érezte magát, és mindennek a tetejébe ott volt még ráadásnak a saját bűntudata. – Szerinte minden az én hibám. Megfosztottam Gigit az apjától, őt meg a lányától, önző, gyűlöletes liba vagyok… – Annak is nevezett? – hüledezett Evie. – Igen! – Tényleg így történt? Így, kiakadva nehéz volt különválasztania a ténylegesen elhangzott szavakat a mögöttes jelentésüktől. – Nagyjából. A lényeg mindenképpen ez volt. És soha nem bocsátja meg nekem, hogy nem kerestem meg korábban. Ha ugyanis megteszem, hát csapotpapot otthagy, és egész életét annak szenteli, hogy ő legyen a legjobb apa a világon. Világos, mint a vakablak! – Hangosan fújt egyet. Úgy sípolt a tüdeje, ahogyan egy kilukasztott lufiból tör elő a levegő. – Olyan dühös lettem rá, hogy majd felrobbanok. Kösz. – Elvette a teát Evie-től, és mohón beleivott. Még a száját is megégette. Ez már tényleg több volt a soknál! – Megyek, és kifestem a nappalit. – Akár még jól is jöhet, hogy ennyire bepörgött. – Mik a terveid mára? – Ööö… arra gondoltam, hogy később elmegyek, és elhozom a dolgaimat Joeltől. – Evie azóta igyekezett rávenni magát erre, hogy visszatértek Bathba. – Előtte azonban muszáj beugranom Bonnie-hoz és Rayhez, hogy beszéljek velük. Bocsánatot kell kérnem, azt hiszem. – Nem kell bocsánatot kérned. Azt tetted, amit tenned kellett – jelentette ki Lara. – Meglásd, minden rendbe jön. – Remélem. Legalább állásom legyen – vélte Evie fanyar mosollyal. Kellemetlen, nyomasztó érzés volt, hogy az utóbbi másfél hétben a holmija nélkül kellett boldogulnia. Még a mobilja sem volt nála. Eljött az ideje, hogy visszaszerezzen mindent. Mivel Joel kulcsa a retiküljében volt, az meg Joel szüleinél, velük kellett legelőször szembenéznie. A buszon iparkodott összeszedni magát. Most, reggeli fél kilenckor, a ház felé menet felkészült a legrosszabbra. Utoljára akkor csikorgott így lába alatt a kavics, amikor beszállt a limuzinba, az pedig továbbrobogott vele a templomba… Erre azonban most jobb volt nem gondolni. Idegesen megnyalta a száját, és megnyomta a csengőt. Joel szülei megértőnek mutatkoztak az esküvő napján, de ki tudja, azóta meggondolhatták

magukat. Mi lesz, ha Bonnie egy vödör jéghideg vizet önt rá a küszöbről, amiért tönkretette az egy szem fiacskája életét? – Szent isten, hát visszajöttél! Ray? Ray! Evie van itt! Gyere be, drágám! Hogy vagy? Annyira sajnálom! Minden rendben? Evie-t elöntötte a megkönnyebbülés, miközben Bonnie megölelte. Olyan volt, mintha hazatért volna. Joel édesanyja égszínkék pólót viselt, rajta a cégük logójával: Parti minden mennyiségben! Kilenckor szokott nyitni, munkához öltözött. Kávé-, pirítós- és szappanszaga volt. Evie torka elszorult a meleg fogadtatástól. – Jó reggelt, Evie! Örülök, hogy látlak! – Ray is csatlakozott hozzájuk, s vállon veregette a lányt. – Gyere, reggelizz velünk! Pirítóssal tudunk szolgálni. De ha gondolod, rengeteg maradt még az esküvői tortából – csillant meg a szeme pajkosan. Leültek a konyhaasztalhoz, úgy beszélgettek. Azt mondták, Evie természetesen visszajöhet dolgozni, miért ne jöhetne? Minél előbb kezd, annál jobb. Ami az esküvői botrányt illeti, arról bizony városszerte pletykálnak. Mindenki Joelt hibáztatja. Kerek perec a képébe mondták, hogy magának kereste a bajt, Evie bátorságát ezzel szemben nagyra tartják. Az adott körülmények között természetes, hogy nem ment bele az esküvőbe. – Joel a fiunk, és mi szeretjük is, de bolondabb nem is lehetne. Ezt ő tudja a legjobban – jelentette ki Ray. – Épp elégszer hallotta tőled – csóválta a fejét Bonnie. Evie most először gondolt bele Joel helyzetébe. Nagyon úgy festett, hogy jobb passzban is volt már. Amíg ő megszökött a tóvidékre, Joel itt maradt, és kénytelen volt elvinni a balhét, szembenézni a bathiak rosszallásával. Lepillantott gyűrűtlen kezére. – És hogy van? – Siralmasan! – fakadt ki Bonnie. – Halálosan el van keseredve! Hoppá! – Ha hibázott is, még szeret téged. Ez a helyzet – jegyezte meg Ray. Nagy ég! – Egyesek képtelenek ellenállni a kísértésnek – folytatta Bonnie. – És mindig azt remélik, hogy megússzák baj nélkül. Mint azok a válogatott focisták, akiknek gyönyörű feleségük van, mégis olcsó lánykákkal csalják őket, akik semmit sem jelentenek nekik. Az ember azt hinné, benő egyszer a fejük lágya, de soha nem fog. A lényeg itt a „soha” volt. – Ne haragudj – szólt közbe Ray. – Nem próbáljuk őt védeni, csak ezt gondoljuk. – Nagyon szeretünk, drágám, és nem akarunk elveszíteni! Ha akarod, itt lakhatsz nálunk – ragyogott fel Bonnie szeme –, a szobád a rendelkezésedre áll. Örülnénk, ha itt lennél a közelünkben. – Köszönöm, de egyelőre megvagyok. Beköltöztem egy barátomhoz – felelte Evie, aztán az ajánlattól meghatódva még hozzátette: – Valójában át szeretnék ugrani Joelhez, hogy összeszedjem a holmimat. És az ittenieket is… Lara közben elkezdte kifesteni a nappalit. A bútorokat letakarta, és már a második doboz vámpírvörös festéket kente a festőhengerrel a néhány órája még bézs-szürke csíkos falra. – Hú, ez már más egy kicsit! Evie állt a küszöbön, tisztes távolságra a fröcsögő festéktől. – Bizony. – Lara abbahagyta a munkát, és vigyorogva megszemlélte a művét. – Ha apám itt kísért, utálni fogja, amit lát. Mi volt Joel szüleivel? – Nagyon rendesek! Holnap kezdek náluk. És a retikülömet meg a neszesszeremet is visszaszereztem. – Evie diadalmasan felmutatta mindkettőt. – Most már csak Joel lakására kell visszamennem, hogy elhozzam a többi cuccomat. – Akarod, hogy veled menjek? – Nem, egyedül is sikerülni fog. De a kocsidat elkérhetem, ugye? – Szolgáld ki magad. Evie elvette a slusszkulcsot a konyhából. Szemlátomást lendületben volt, hogy mindent egy

füst alatt elrendezzen. Mielőtt elment volna, felhívta Joelt a mobilján. A hangját meghallva nagyot dobbant a szíve. – Szia. Én vagyok az. Dolgozol? Vajon Joel szíve is úgy remegett, mint az övé? Mindenesetre hallgatott egy sort, mielőtt válaszolt volna. – Igen. Ez azt jelenti, hogy visszajöttél? – Azt. Nézd, csak a dolgaimat szeretném elvinni a lakásodból. Nincs ellene kifogásod? – Ööö… – Nem az engedélyedet kérem ki hozzá, csupán udvarias akartam lenni, hogy odaszólok előbb – hadarta Evie egy szuszra. – Nehogy összefussak… a látogatóiddal. – Nincsenek látogatóim. Különben is dolgozom. Sértetten csengett a hangja. – Nem gond, magam is elboldogulok. Csak tudatni akartam veled, hogy megyek. – Evie, igazán sajnálom… – Viszonthallásra. Bontotta a vonalat. Fantasztikus érzés volt! Joel éveken keresztül hülyének nézte, és joggal, hiszen szemet hunyt a disznóságai fölött. Nos, ennek vége! Betelt a pohár, többé nem lesz senki balekja! Erős vagyok, mint Madonna! – gondolta Evie. – Jól vagy? – nézett rá fürkészőn Lara. – Igen, kitűnően – tért magához. – Újra Madonnával biztatod magad? – Igen! Larának tetszett a módszer, bár ő maga soha nem alkalmazta. – Jól csináltad!

Tizennegyedik fejezet A lakás, ahol már soha nem fog lakni, Bannerdownban volt, egy modern épületegyüttes legfelső emeletén. Evie soha nem szerette igazán. Joel öt évvel korábban vette vadonatújan, és férfiasan minimalista stílusban rendezte be. A szürke szarvasbőr kanapé soha nem látott párnát, ehelyett mindent elborítottak az elektronikus kütyük. Joel kizárólag hasznos tárgyakat vásárolt, az esztétika nem érdekelte. Amikor Evie gyertyákat és bekeretezett fotókat javasolt, nem értette, mire valók. Evie mostanra már belátta, hogy ez a hely mindig is Joel lakása maradt volna. Ha hozzáköltözik, sem tudott volna soha ellazulni itt. Kivált nem a kemény huzatú, szögletes kanapén. Ahogy a zárba illesztette a kulcsot, elfogta az idegenség érzése. A lakásban curry, tisztítószer és Joel aftershave-jének illata terjengett. Beütötte a riasztó kódját, és megindult a konyha felé. Minden tiszta és takaros volt. Megnézte a szemétkosarat, akárcsak egy túl alapos betörő. Mégis mire számított? Holmi kicsapongó tivornyák nyomára, mondjuk, egy rakás pezsgősüvegre? Vagy babkonzervek bánatos halmára? Nem talált sem ezt, sem azt. A hűtő sem árult el sokkal többet. Egy flakon tej, pár sörösdoboz, alacsony zsírtartalmú sajt, egy csomag bacon meg egy frissen facsart narancslével teli üveg volt benne, ami már hetek óta állt ott. A szavatossági idő július elején lejárt. Jól van, gyerünk tovább. A nappaliban is rend uralkodott. Ugyanolyan férfiasan zord volt, mint mindig. Evie átment a hálóba, és megállt a katonásan beágyazott ágy mellett. Vajon Joel idehozta Kirstyt, a sminkescsajt? Mások feje is nyugodott ezeken a párnákon a lefújt esküvő napja óta? Nem tudott ellenállni a kísértésnek, felvette és megszagolta az egyiket. Nem; friss mosás szagát árasztotta. Joel bejárónőt tartott, ő vezette a háztartását. Az ágyneműhuzatot tegnap cserélhették. Joel saját párnája, az ő oldalán, még a férfi illatát hordozta. Történt, ami történt, Evie mégsem tudta túltenni magát ilyen könnyen az eseményeken. Ha éveken át imádunk valakit, nem lehet máról holnapra kitörölni az életünkből. Evie Joel pihepuha párnájába fúrta az arcát, és mélyen beszívta az illatát. Szeme könnybe lábadt. Persze, azt tette, amit tennie kellett, de azért még szereti Joelt. És amennyiben hinni lehet a szüleinek, ő is viszontszereti. Ha nincs az az átkozott nőszemély, mostanra Mrs. Evie Barber lehetne. Egy életre. Joel talán nem a világ legjobb férje lenne, azt azonban senki nem tagadhatja, milyen sármos és jóképű… Atyaég, ajtócsapódást hallott! Rémülten hátrapenderült, és olyan hirtelenséggel hajította el a párnát, hogy az átbucskázott az ágy másik oldalára. Evie rohant, hogy elkapja, de beütötte a sípcsontját az ágy sarkába. Hú, ez fájt! Felszisszenve a padlón landoló párna után vetette magát, és visszahajította azt az ágyra. A kosárra dobás sosem volt az erőssége. Különben is elkésett: Joel rátalált. – Mit keresel itt? – bámult rá a férfi. Vajon mit tenne most Madonna a helyemben? – gondolta Evie. Vélhetőleg megmondaná az igazat. De nem mindig muszáj Madonnát utánoznia. – A párnák céduláját néztem meg. Valami effélét szeretnék venni én is, és nem emlékeztem, hogy kacsa- vagy lúdtollal tömöttek-e. Azt mégsem árulhatta el, hogy Joel illatát szagolgatta a párnáról, és könnyekig elérzékenyült tőle. – Na és, melyikkel? – Nem tudom. Nem volt időm megnézni. – Evie a továbbra is az ágyon heverő párna után nyúlt, és sietve, látványos mozdulatokkal körbetapogatta a huzatot. – Na, itt is a cetli. Azt írja: fehér magyar lúdtoll… Köszönöm, akkor ez is megvan. – Te… megszagoltad a párnát? – hüledezett Joel. – Hogy mi? Nagy ég, miért tettem volna?

– Nem tudom – tárta szét a kezét értetlenül Joel. – De Evie, bocsánatot kell kérnem! Mindenért! – Ezt már mondtad – vett erőt magán a lány. – Amúgy azt hittem, dolgozol. – Lemondtam a mai megbeszéléseimet, és egyenesen idejöttem. Hiányoztál! Mégis mire számított? Hogy zokogva a karjába omlik, és megvallja, ő is mennyire hiányzott? Ez bizony rázósabb volt, mint Evie gondolta. Érezte, hogyan gyengül el most, hogy Joel előtte állt, megsebezve és a bocsánatáért esedezve. De lehet, hogy csak a párna illata zavarta össze az ítélőképességét. Elég legyen ebből! Nem szabad engedned! – adta ki magának a parancsot. Erőt vett magán. – Hogy van Kirsty? – Hogy mi? Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Joel, és szörnyen fájdalmas képet vágott. – Mondtam már, hogy semmit sem jelentett nekem. – Ő láthatóan nem így gondolta. – Nos, tévedett. Tudta, hogy elveszlek feleségül. Szakítottam vele, és ebbe képtelen volt belenyugodni. Mert, és itt ez a lényeg, mindez az esküvő előtt történt. Az után nem léptem volna félre a világért sem. Hát nem érted? – érvelt egyre hevesebben Joel. – Ez lett volna a nagy vízválasztó. Az életemre esküszöm, hogy hűséges lettem volna hozzád, miután oltár elé álltunk! – Hát ez nagyon… biztató. A lényeg azonban mégsem ez – felelte Evie. – Együtt éltünk. Egy párkapcsolat nem működhet hűség nélkül. Mindegy, hogy házasság vagy sem. Amúgy nem is értem, miért magyarázom ezt neked. Semmi értelme. Nem jövünk össze többé, akkor meg mire való ez a fölösleges szócséplés? – Igenis újra összejöhetnénk – mondta Joel. – Ha akarnád. Evie alig tért magához, erre nem számított. – Miért akarnám? És miért akarnád te? Hiszen nyilvánosan megszégyenítettelek. – Ez igaz. De megérdemeltem. Én voltam a hibás mindenben. – Ezt jó hallani! Mert tényleg a te hibád volt! – Mostanra rájöttem. Jaj, mennyire szeretlek! Jobban, mint valaha! – nyomult közelebb Joel. – Jól van, kimondom, eddig azt hittem, hogy tudtál a régi dolgaimról, csak nem vettél róluk tudomást. – A többi nőügyedre gondolsz? – remegett meg Evie gyomra. – Igen! De egyiket sem én kezdtem. Mindet ők kezdeményezték. Én csak belementem… mert azt hittem, te nem bánod, mivel soha nem tiltakoztál. És ha téged nem zavart, ugyan miért mondtam volna nemet? Olyan volt, mintha engedélyt adtál volna, hogy csak folytassam, már ameddig elég diszkréten csinálom. Esküszöm az élő istenre – túrt a hajába –, hogy azt hittem, téged nem zavar! – Képzeld, zavart. Rettenetesen! – csattant fel Evie. – Most már tudom. – Joel elhallgatott, majd folytatta: – Többé nem fordulna elő. Soha! – Elviszem a dolgaimat. – Nem muszáj. – De, elviszem! Mégis, mit képzelt? Hogy az első szóra megbocsát? – A szüleim is örülnének, ha kibékülnénk. Tudod, mennyire szeretnek. – Ez független attól, együtt vagyunk-e vagy sem. Holnaptól újra náluk dolgozom. – Tényleg? Ez nagyszerű! El sem tudod képzelni, min mentem keresztül! – pislogott Joel, elmerülve az önsajnálatban. – El tudom képzelni. Mondták. – És hol laksz most? – Laránál. – Annál a nőnél, akivel eltűntél? Aki annak idején Flynn-nel járt? Azt hittem, fent él valahol északon.

Ez jellemző volt Joelre. Evie az esküvő előtt elmesélte, hogy Lara visszaköltözik Bathba, de ami az egyik fülén be, a másikon ki. – Így is volt, most azonban visszajött. Evie nem tette hozzá: Flynn lányával. Rá tartozott, hogy nyilvánosságra akarja-e hozni a dolgot. – És ez a Lara szingli? Nem szeretném, ha rossz hatással lenne rád, bulikba hurcolna… – Joel aggódó arcot vágott. – Semmi közöd hozzá! – Evie-t felvillanyozta, hogy ezt kimondhatta. – Többé nem tartozunk össze. Oda megyek, ahova akarok, és azt csinálok, amihez kedvem szottyan! – De, ugye, mégse teszed? – nézett fürkészőn az arcába Joel. – Nem vagy te olyan. – Azt sem hitted, hogy kitelik tőlem lefújni az esküvőt. – Ez igaz – mosolyodott el Joel bánatosan. Továbbra is Evie arcát fürkészte. – Az istenért, Evie, mindenki rajtam nevetett miattad! Meg kellett volna gyűlöljelek, de képtelen vagyok rá. – Talán azért, mert tudod, hogy rászolgáltál. Különben sem muszáj utálkoznunk. És mivel a szüleidnek dolgozom, mindenképpen ez lenne a célravezető. Joel néhány másodpercig hallgatott, aztán bólintott. – Újra neked van igazad. Gyere ide! Tett egy lépést Evie felé, és széttárta a karját. Evie nagyon jól ismerte ezt a hangot. Valami effélét jelentett: „Nézd, tudod, hogy hibáztam, de látod, elismerem. És most bocsáss meg, de azonnal.” Olyan könnyű lett volna elengednie magát, és hagyni, hogy mindez megtörténjen. – Nem, kösz. Csak a dolgaimért jöttem, és már itt sem vagyok. Joel leengedte a karját. – Bámulatos vagy! – mondta rajongva. – Megérdemeltem, amit kaptam. De barátok azért lehetünk, ugye? – Miért ne? – És ne felejtsd el, hogy még mindig szeretlek! Jobban, mint valaha. – Megelégszem a barátsággal. Evie kifelé ugyan határozott volt, a lelke azonban vadul háborgott. – Én nem elégszem meg, de kezdetnek megteszi – engedett Joel a szokásos lefegyverező, szívmelengető mosolyával. – Hanem csak hogy tudd: mindent elkövetek majd, hogy visszahódítsalak. Flynn egy fontos kuncsaftjától visszafelé jövet dugóba került. Bekapcsolta a rádiót, és megtudta, hogy baleset történt, Bath belvárosában áll a forgalom. Szerencsére több találkozója nem volt aznap, de még nem hazafelé tartott. Balra kanyarodott, a Victoria Park irányába. Este hatra járt az idő, ám még mindig volt ereje a napnak. Családok álltak sorba a fagylaltoskocsi előtt. Flynn elhaladt mellettük, és bement a parkba. A tegnapi éjszaka után halálosan fáradtnak kellett volna lennie, de tudta, hiába megy haza, úgysem tudna elaludni. Egész nap a reggeli veszekedésen rágódott. Muszáj volt rendeznie a helyzetet. És akkor már miért ne itt, a parkban, ahol olyan sokszor megfordultak tiniként? Kezét zsebre vágva végigment az ösvényen, amely a tó fölött átívelő fahídhoz vezetett. Szívesen jártak ide Larával kacsát etetni. Lara, Lara! Egek, az elmúlt néhány nap szürreális volt. Ma reggel is olyasmi csúszott ki a száján, amit már meg is bánt. És persze Lara sem maradt adósa. Elragadták őket az indulatok, és teljesen kivetkőztek magukból. Nem így kellett volna történnie. Olyan volt, mint amikor az addig boldog családok szenvednek valamiféle sorscsapást – mondjuk, meghal egy gyerek –, mire a szülők ahelyett, hogy összetartanának, magukba zárkóznak a gyászukkal, egymás ellen fordítják a haragjukat, és végül szétmennek. Pedig velük igazából nem történt semmi rossz, éppen az ellenkezője. Lara visszatért, ő pedig nyert egy kislányt, aki maga volt a csoda. Apa lett! És Gigi fantasztikus. Szó sincs itt sorscsapásról, ennél jobb hírt el se lehetne képzelni.

Igaz ugyan, hogy Lara megkereshette volna az évek alatt, de nem azért nem tette, hogy megbüntesse. Ezt Flynn is értette. Ez tűnt Lara számára a józan megoldásnak. Nem volt benne semmi rosszindulat. Örülnie kellene a történteknek. Rákönyökölt a fakorlátra, és nézte a tavat. A víztükör apró hullámokat vetett: egy izgatott kisfiú egy egész vekni kenyeret dobott a tóba. Ő sajnos elmulasztotta azokat az értékes éveket, amikor kacsát etethettek volna Gigivel. – Jaj, Darren, te kis hülye! – sopánkodott a fiúcska nővére. – Darabokat kellett volna letörnöd a kenyérből. – Juj! – kiáltott fel a kicsi, amikor a testvére taszított egyet rajta. Darren felmarkolt egy csomó kavicsot a földről, és a nővére arcába vágta. Az egyik kődarab eltalálta a lányt, mire az felsikoltott. – Hé, hagyjátok abba mind a ketten! – választotta szét őket felháborodottan az anyjuk. – Ha nem tudtok rendesen viselkedni, hazamegyünk. – Én haza akarok menni! Darren az összes kenyeret a vízbe dobta, nekem semmi nem maradt! Darren, te idióta! – rikoltotta a kislány. Flynn nézte, amint elmennek. A kacsaetetés eszerint nem mindig olyan idillikus, mint amilyennek az ember elképzeli. Lara meg ő remélhetőleg kiadták már a haragjukat. Ami kétszeresen is fontos: egyrészt, mert Gigi szülei, ezért sokat segítene, ha beszélő viszonyban maradnának egymással. Másrészt… nos, ez az ok pofonegyszerű volt. Lara visszatért Bathba, és ezzel együtt az ő életébe. Most, hogy viszontlátta, csak beigazolódott, amit mindig is gyanított. Hogy soha nem lett túl rajta igazán. Talán ezért sem találta meg a hangot senkivel. Őrültségnek tűnt ugyan, de nagyon úgy nézett ki, hogy Lara élete nagy szerelme. Megpróbálta ő, hogy másvalaki lépjen a helyébe, és az évek folyamán akadt is erre elég vállalkozó, de egyikükkel sem illett olyan tökéletesen össze, mint vele. Larának csak rá kellett pillantania azzal a sűrű pillájú, ezüstszürke, fémesen csillogó szemével, és ő tudta, mire gondol. És ez fordítva is így volt. Ésszel felfoghatatlan kötelék fűzte össze kettőjüket. Az eltelt évek során sosem hagyta el ez az érzés. Egy hattyúpár siklott elő a híd alól, hogy szemügyre vegyék a kenyér maradékát. Miközben Flynn őket figyelte, egy pórázon vezetett kiskutya dörgölőzött hátul a nadrágszárához. – Hagyd abba, Alfie! Annyira sajnálom… á, Flynn, maga az? Szép napot! A kutya gazdáját Nerysnek hívták, valaha zenetanárnőként dolgozott, és annak idején jóban volt Flynn szüleivel. Az asszony a hetvenes évei végén járhatott, és elegánsan felöltözve sétáltatta terrierjét. – Nerys, de örülök, hogy látom! Nagyon jól néz ki! Hogy van? Arcon csókolta az öreg hölgyet. Annak idején gyakran járt operába Flynn édesanyjával, mindketten nagy zenerajongók voltak. – Megvagyok, drágám. Csak a reumámmal bajlódom, máskülönben azonban nincs okom panaszra. Még mindig jobb, mint alulról szagolni az ibolyát. – Széles, együtt érző mosollyal nézett Flynnre. – Hiányoznak a szülei. Gondolom, magának is. Flynn bólintott. Néhány hét különbséggel veszítette el őket. Anyját a rák vitte el, apját egy szívroham. Ennek négy éve. – Isten áldása, hogy egymás után haltak. Mindig olyan közel álltak egymáshoz, akár egy hattyúpár – mondta Nerys tárgyilagosan, és a vízen sikló madarakra mutatott. – Ha valaki megtalálja az igazit, az egy életre szól. – Elhallgatott, és érdeklődve végigmérte Flynnt. – És maga, drágám, megállapodott már? – Egyelőre nem – mosolyodott el Flynn fanyarul. – Kivárja az idejét, ugye? Nincs ezzel semmi baj, magam is így csináltam. – Ne aggódjon, ami késik, nem múlik. – Megrántotta Alfie pórázát, és vidáman odaszólt búcsúzóul: – Ha találkozik a nagy Ő-vel, tudni fogja, hogy ő az igazi. Miután az asszony elment, Flynn elidőzött még egy darabig a tó partján. Figyelte, hogyan szedik szét az elázott kenyér maradékát a hattyúk.

Tetszik vagy sem, neki Lara a párja. Kérdés, hogy ezt ő is így érzi-e. A bizonyosságra várnia kell; ez még a jövő zenéje. Egyvalamit azonban mindenképpen eldöntött: megbocsát Larának, de nem fog megalázkodni előtte. A múlt úgy siklott tova, akár a víz a híd alatt.

Tizenötödik fejezet Amikor Harry bekapcsolta a számítógépét szerda reggel, első gondolata az volt, hogy a vírusirtó program csődöt mondott. E-mail fiókját ugyanis elözönlötték a spamek. Utoljára akkor fordult elő ilyen, amikor Viagra-ajánlatok tartották megszállva a világhálót. Ez a vírus azonban a jelek szerint a honlap rendelési menüpontját vette célba. Ami kevésbé volt ugyan bosszantó, mint a viagrás közjáték, de azért elég fejfájást okozott Harrynek. A számítógéphez soha nem értett igazán, és most viheti vírusirtásra a szervizbe. Ördög és pokol! Készített magának egy csésze teát, aztán visszaült a gép elé, és tehetetlenül bámult a képernyőre. Nem minden e-mail volt vírusfertőzött. Addig nincs baj, amíg nem klikkel rájuk? Nem tudta. Vagy épp az ellenkezőjét kellene tennie, mert a vírus érintetlenül is úgy fertőz, mint a tífusz? Nem lenne szabad megkockáztatnia. Sóhajtva hátradőlt a székén, és belekortyolt a teájába. Reggel fél kilenc volt, a helyi szerviz kilenckor nyitott. Hallotta, hogy kint autó gördül be az udvarra. Morag és Betty érkezett munkába, de műszaki dolgokban tőlük sem várhatott sokat. Két perc múlva megjelentek az irodájában. Morag virágos ruhát vett fel, és sárga fluoreszkáló post-it cetlit lobogtatott kipirult arccal. – Az énekes fickónak, aki itt volt a minap, hegyes aranyfoga volt itt meg itt? – ajkát felhúzva sárgás metszőfogaira bökött. – Igen, valóban itt járt – hökkent meg Harry. – Nem EnjaySevennek hívták? – szólt közbe Betty izgatottan. – Valami effélének. Ismerősen hangzik. Postai irányítószámra emlékeztetett az a név – bólintott Harry, továbbra is csodálkozva. – Miért? – Felhívott a mi Darrenünk! Rajta vagy a honlapján! Darren Morag tizenöt éves unokája volt. – Darrennek van honlapja? Ha a kölyök ért az informatikához, talán segíthet megszabadulni attól az átkozott vírustól. – Nem neki, te butus! EnjaySevennek! Darren megadta a honlap elérhetőségét. Csak be kell gépelned ezt, hogy felmenj rá, és a saját szemeddel is láthatod. Morag diadalmasan lecsapta az asztalra a sárga post-it cetlit. – Nem tudok, valami gond van a számítógépemmel. Nézzétek ezt a rengeteg üzenetet! – mutatott a képernyőre. – Ami csak egyet jelenthet: vírus került a gépre. – Ezek megrendelések – jelentette ki Betty. – A vak is láthatja. – Nem lehetnek azok, túl sok van belőlük – magyarázta Harry türelmesen. – Emeld fel a hátsódat, aranyom! Nézzük csak. – Betty letelepedett a székre, és ujjai olyan szakavatottan repkedtek a billentyűkön, akár egy profié. – Látod, mondtam, hogy megrendelések! – De hát hogyan…? – vakarta meg Harry a tarkóját. – Te óriáscsecsemő! – reccsent rá Morag. – Fel nem foghatom, hogyhogy nem hallottál még EnjaySevenről! Ahogyan azt sem, miért hagytál minket nyugodtan üldögélni hátul. Meg sem fordult a fejedben, hogy szólj, amikor itt járt?! EnjaySeven igazi szupersztár. Egy súlycsoportban van Eminemmel, Kanye Westtel és Jay-Z-vel. Az ég szerelmére, gondolta Harry, ő harmincnyolc éves, ezek az öreglányok meg a hatvanas éveikben járnak. Legközelebb meg breakelni kezdenek. Vagy valami másik, ma divatos táncot adnak elő. Néha látott valami hasonlót a tévében; a csípőficamosok mozdulataira emlékeztette. Betty már felment a fickó honlapjára. Kellőképpen csicsás, mégis profi munka volt, zenével és bevillanó képekkel… de jaj, az egyiket itt vették fel az irodában! – Tessék, ez te vagy! – nyugtázta Betty, mintha ő nem látta volna. Betty ráklikkelt a Lejátszás gombra, és a jelenet életre kelt. Szegény Harry majd elsüllyedt szégyenében. Mindig is utálta, amikor viszontlátta magát a barátai videóin. Döbbenten nézték végig a klipet, újraélve a kis közjátékot, amikor Vámpírfog – na jó, EnjaySeven – Harry összes ingét meg akarta venni, ő pedig nemet mondott. Az anyagot megvágták,

mert a következő pillanatban már kijelentette, hogy nem fogadnak el American Expresst, aztán pedig közölte, hogy nem ismeri EnjaySeven számait. Ezután a felvételek a Maybach belső terét mutatták, ahol EnjaySeven leutánozta Harryt: a vonakodását, a tartózkodó viselkedését és az angol inasokra emlékeztető kiejtését. Az utolsó vágás a sztárt mutatta a hotelszobájában, elegáns öltönyében, csillogóra suvickolt cipőjében, Harry egyik bézs színű ingében. „Itt vagyok hát – mondta, vontatottan, kényeskedve nyújtva el a szavakat. – Mindjárt belevetem magam az éjszakai életbe. És meg kell mondjam, haverok, a kedvenc ingem van rajtam! Fingó Kacsák – hajolt közel a kamerához, és megveregette manikűrözött körmével a logót a mellső zseben. – A cég igazi neve Repülő Récék, csak mi nevezzük így magunk között. A honlapunkon látható linkre rákattintva a weboldalukra juttok, ahol egy hamisítatlan angol úr veszi fel a rendeléseket. Akartok hát ugyanolyan menő inget, mint az enyém? Ha igen, rajta, csipkedjétek magatokat! Nem fogjátok megbánni. Fingó Kacsák, háp, háp, háp!” A klip véget ért, a képernyő elsötétült. – Hát nem izgi? – csapta össze a kezét Morag. – És milyen jól áll neki az ingünk! – lelkesedett Betty. – De meg is van hozzá a teste! Micsoda hasizmok! Látszik, hogy rendszeresen jár fitneszterembe. Harry megbotránkozva meredt a két nőre. – Már elnézést, de mind a ketten meghibbantatok? Nem fordult meg a fejetekben, hogy ez az egész… nincs rendben? Csodálkozva néztek vissza rá. – Mi a baj vele, aranyom? A klip briliáns! – Hogyan lehet briliáns, amikor azt mondja… mit is? Fingó Kacsák! – nehezen jött a nyelvére. Nem a káromkodás fogott ki rajta, egyszerűen csak nem ilyen fából faragták. – Azért ez sértés a javából! – Ugyan már, mit finnyáskodsz, kedves? A fiatalok ennél százszor különbet is mondanak. Különben is, a „fingó” jelző itt a hápogást akarja érzékeltetni, ami tökéletesen rendben van – váltott át békítő hangnemre Morag. Betty szó nélkül otthagyta a csicsás oldalt, és visszatért az e-mailekhez. Sorra vette az új megrendeléseket. Végeláthatatlan sorokban követték egymást. Százhetvenhat levél múltán aztán kijelentette: – Na, amint látom, ezeket egyáltalán nem zavarja a nyelvhasználat. – Nem érdekel. Ez a fickó besározta a nevünket! Nagy múltú, megbecsült cég vagyunk, nem hagyhatom, hogy ártson a jó hírünknek! – De hiszen nem árt nekünk, aranyom! Azt mondja, hogy ez a kedvenc inge! Eddig egyetlen híresség sem dicsérte a portékánkat, most meg itt van nekünk ez az EnjaySeven! Olyan ez, mint egy valóra vált álom… – Tévedsz! – rázta a fejét hevesen Harry. – Nem bánnám, ha csak engem tennének nevetségessé, a cég nevét azonban nem hagyom befeketíteni! Amondó vagyok, hagyjátok ezt rám, én majd lerendezem. Menjetek, kezdjetek el dolgozni a megrendeléseken! Nem telt bele tíz perc, és elküldött egy e-mailt a honlapon megadott címre. A maga nyugodt, ám határozott modorában nyilvánította ki az álláspontját. Levelét azzal zárta: reméli, hogy sikerül barátilag rendezni a helyzetet. „Maradok tisztelettel: Harry Wells” – írta még, aztán ráklikkelt a Küldés gombra. Közben újabb megrendelések futottak be. Ami jólesett ugyan – hogyne esett volna jól? –, noha némelyik levél helyesírása őszintén szólva kívánnivalót hagyott maga után. „Hé, haver, aggy egy szürke inget, közepes méretüt, de ne ám rózsaszínüt, a baszot mindenit!” Harry megborzongott. Hová jut így a világ, ha ilyenek a fiatalok? De legalább ez a levél nem emlegette a Fingó Kacsákat, ám egy másik semmi pénzért nem hagyta volna ki a f-ing szójátékot. Egy harmadik Repülő Vécéknek nevezte a céget. Harminc perc múltán kinyomtatta a megrendelések listáját. Nagyon úgy tűnt, hogy sürgősen fel kell vennie néhány új munkaerőt. A recesszió az utóbbi évtizedben az ő vállalkozását is

megviselte; az eladások a felére csökkentek. Két gép jó ideje nem működött, ezeket most újra munkára lehet fogni. Majd megkérdezi Bettyt, nem állna-e be a nővére… Csrrr – íróasztalán megcsörrent a telefon. Felvette. – Jó reggelt, itt a Repülő Récék. Miben segíthetek? – Helló, Harry! Hogy van, öregfiú? Itt EnjaySeeeveeen! Olyan hangja volt, amit nem egyhamar felejt el az ember. – Halló – szólt bele a kagylóba Harry. – Köszönöm, jól vagyok, bár jobban is lehetnék. Valójában most küldtem önnek egy e-mailt, amiben hangot adtam a nemtetszésemnek. – Tudom, cimbora. Ezért is hívom. A csaj, aki továbbadta az üzenetét, mellesleg csini fiúnak mondja. – Köszönöm, ez igazán hízelgő, de mindenképpen tennünk kell valamit ebben a Fingó Kacsák-ügyben. Kimondta végre. – Nekünk? – EnjaySeven láthatólag kitűnően szórakozott. – Önnek – jelentette ki Harry ellentmondást nem tűrően. – De hát csak poénkodtunk, haver. – Önnek lehet, hogy ez csupán egy poén, csakhogy egyúttal bemocskolja vele a cégem hírnevét. – „Bemocskolja!” Oltári egy szó! Tudja, mit? Csípem azt a poént. – Szerintem viszont tiszteletlen – erősködött Harry. – Jaj, cimbora, nem akartam én lebőgetni magát, azt hittem, a kedvére teszek. Hisz ez felér egy ingyenreklámmal, nem igaz? Ha valamiről kijelentem, hogy jó minőség, a rajongóim menten megvásárolják. A nagyvállalatok vagyonokat fizetnek azért, hogy dicsérjem őket. – Ebben nem kételkedem. És a magam részéről hálás is vagyok… – Kapott megrendelést, amióta feltettük a videót? – Igen. Befutott néhány – ismerte el Harry. – Mégis mennyi? – Összesen 286 ingre kaptunk megbízást. – Látja? Holott a klip csak néhány órája van fent a neten. Ez még csak a kezdet. – Addig nem fogadom a rendeléseket, amíg nem törlik le a honlapjukról ezt a sértő kitételt! – jelentette ki Harry. – Ez komoly, haver? – Halálosan. – De így egy zsák zsozsót veszít. – Felfogtam. Viszont megmarad a méltóságom. – Ó, hogy oda ne rohanjak! – kuncogott fel Enjay. – Tudja, kire emlékeztet, Harry? Az anyámra. – Ezt dicséretnek veszem. Bár, gondolom, azért mégiscsak másként beszélünk önnel. – Ez igaz. Maga angol a javából. – Ráadásul férfi vagyok, nem nő. Újabb nevetés volt a jutalma. – Jaj, Harry! Nyomban intézkedem. – Ez mit jelent? – Kisípoljuk a sértő szavakat. Felteszek egy újabb klipet, ahol a cég csak mint Repülő Récék szerepel. Továbbá kilátásba helyezzük, hogy amennyiben bárki más megjelölést használ, arról az inget-gatyát leperlik. Ezek az amcsik a jogba vetett feltétlen hitükkel! – Nem lenne pénzem pereskedni – jegyezte meg Harry. – Épp elég lesz csak meglebegtetni az ötletet. Nem lesz itt semmi gáz, cimbora! – Rendben. – Na, megnyugodott? – Azt hiszem, igen.

– Dőlni fog magához a lé, és mindössze ennyit tud mondani? Harry, maga kicsinál engem! Fura egy krapek maga, hallja-e? Vajon hogy értette? Fura, azaz vicces, vagy fura, vagyis idióta? Harry úgy gondolta, tesz egy próbát. – Nem mondanám, hogy mindent megkaptam, amit akartam. – Tényleg? Egy szupersztár dicsérte a cuccait, és ez sem elég? Mi mást kívánhat, cimbora? – Nos, nem akarom megsérteni, de személy szerint jobban örültem volna, ha Károly herceg dicsér meg minket.

Tizenhatodik fejezet – Jó reggelt – köszönt Flynn, mikor Lara ajtót nyitott. – Szia. Bocs a tegnapiakért! Tudom, minden okod megvolt, hogy mérges legyél rám. Lara azonnal tisztázni kívánta a helyzetet. – Igen – enyhült meg Flynn arckifejezése. – De te is joggal haragudtál. Én is bocsánatot kérek. Hú! Lara ezt nem várta. – Nézze meg az ember! – mosolyodott el. – Nem úgy viselkedünk, mint két felnőtt, akinek benőtt a feje lágya? Ki hitte volna? – Így a legjobb. Gigi kedvéért. Talán mindkettőnknek jót tett, hogy kiadtuk magunkból a dühünket. Most, hogy túl vagyunk rajta, akár újra is kezdhetnénk. Lara lúdbőrös lett ijedtében. Mit akar ezzel Flynn? Ha megtudná, hogyan érez iránta, játszani kezdene az érzéseivel, és ugyanúgy összezavarná, ahogyan Joel tette éveken át Evie-vel. – Igen, újrakezdhetnénk mint Gigi szülei. Szépen beszélnénk egymással. Ez minden, amit kérek – sietett eloszlatni gyorsan a félreértést. – Én is pontosan erre gondolok – kontrázott Flynn. – És itt fogunk dekkolni a küszöbön, vagy esetleg beengedsz? – Hogyne, bocsáss meg. Lara szélesre tárta előtte az ajtót. Mára azt tervezték, hogy Flynn magával viszi Gigit, és megmutatja neki a munkáját. – Korán jöttél – jegyezte meg Lara. – Még zuhanyozik. – Azt hittem, kilenckor veszed fel. – Alig volt forgalom – vont vállat Flynn. – Kaphatnék egy kávét? – Tudnál csinálni magadnak? Dolgom van. A mai napon az étkező rendbe hozásán volt a sor. Lara úgy tervezte, barackszínűre és fehérre festi, így érvényesül majd a legjobban a déli fekvésű ablakokból beáradó napsütés. Flynn kávét főzött magának, és egy csészével Larának is hozott. – Kösz. Ahogy átvette a poharat, Lara belélegezte a férfi aftershave-jének illatát. Kezdett hozzászokni. Flynn nyugodtan kevergette a kávéját. – Kérdezhetek valamit? – Gondolom, hiába is mondanék nemet. Lara újabb kellemetlen kérdésekre számított. – Nyugi, most nem Gigiről van szó, hanem valamiről, amit ő említett – magyarázkodott Flynn. – Erről a házról van szó. Azt hittem, a papád hagyta rád a végrendeletében. De Gigi azt mondta tegnap, nem így volt. Azt állította, hogy ez a hely a mamádé volt. Igaz ez? – nézett meglepődve Larára. Ő épp festékbe készült mártani a festőhengert, most azonban meggondolta magát, és letette. – Igen, igaz. – Korábban is tudtál róla? Lara megrázta a fejét. – Nem, fogalmam sem volt. És Nettie néni sem tudta. – Hogy lehet ez? Honnan volt rá pénze a mamádnak? – Halványlila fogalmam sincs róla. Lara az ablakpárkánynak támaszkodott. Flynn még a régi időkből ismerte a lány apját, ezért foglalkoztatta ez a kérdés. – És nem is gondolkoztál el rajta? – vonta össze a szemöldökét Flynn. – Az isten szerelmére! – nézett rá Lara hitetlenkedve. – Ha tudnád, mennyit töprengtem! Órákat törtem a fejem, de nincs semmi fogódzó, semmi nyom, amin elindulhatnék. Ha anyu nem beszélt erről Nettie-nek, ugyan kihez fordulhatnék? Megkérdeztem az ügyvédtől is, de ő csupán

apám végakaratát gondozta. Tudjuk, hogy a házon nem volt jelzálog. Nem voltak gazdag rokonaink, akik egy vagyont hagyhattak volna anyura. Nettie tudná, ha nyert volna a lottón. Sehol semmi. Más nem jutott eszembe, mint hogy a pénz apámtól származik, és a ház azért van anyu nevén… miért is? Gondolom, adózási okokból vagy valami ilyesmi miatt. – Apád pénztáros volt egy bankban – nézett rá Flynn kétkedve. – Neki honnan lett volna ennyi pénze? Lara vállat vont. – Olyat kérdezel, amire nem tudom a választ. Gőzöm sincs róla! Hacsak nem sikkasztott az apám, és azért nem íratta a házat a saját nevére, mert ezzel a nyomára vezette volna a hatóságokat. Ugye, nem akarsz a banknál érdeklődni? Nem kéred fel őket, hogy vizsgálják ki az ügyet? – Nem, dehogy. Mi akart ez lenni, vicc? – Azért, mert ha tényleg sikkasztott pénzen vásárolták volna, a bank visszakövetelné a zsozsót? – kérdezte Flynn. – Pontosan – vágta rá Lara. Mi rossz van abban, ha beismeri ezt? Flynn fanyarul elmosolyodott, és belekortyolt a kávéjába. – Különben nem hinném, hogy így történt. – Tényleg? Mindketten hallották, hogy az emeleten elzáródott a zuhany csapja. Larát a tegnapi veszekedés ellenére meghatotta, hogy Flynnt ennyire érdekli az életük. – Ha ez apád pénze lett volna, nem adta volna olyan könnyen. Bocs, de mind a ketten tudjuk, milyen ember volt. Nem engedte volna, hogy anyád rád hagyja a házat. Ebbe azonban valószínűleg nem volt beleszólása. A fejem rá, hogy nem tetszett neki a dolog, de valamiért nem tehetett ellene semmit. Igaza volt. Lara apja nem tűrte, hogy másnak az akarata érvényesüljön, ne az övé. – Mindez nagyon is elképzelhető – bólintott Lara. – Azt azonban továbbra sem tudjuk, honnan származott a pénz. – Nincsenek barátai a szüleidnek, akiket megkérdezhetnél? – Csak egy házaspárral voltak jóban gyerekkoromban. De még a nevüket sem tudom. Olyan régen volt ez az egész. – Lara tizenhárom éves volt, amikor meghalt az édesanyja, és csak utána kezdett gondolkodni a szülei házasságáról. Így visszatekintve az volt a benyomása, hogy apja zárkózott el a barátságok elől. Ez is bizonyára uralkodási hajlamából fakadt. – Volt egy szőke nő. Emlékszem, a szüleim néhányszor találkoztak vele a parkban; kilenc- vagy tízéves lehettem akkor. Egy másik ismerőst meg is látogattunk rendszeresen. Janey vagy Julie, valahogy így hívták. Mindig jaffa süteménnyel kínált. – És nem emlékszel, hol lakott? – Nem. De azt hiszem, valószínűleg elköltözött innen, mert naposabb éghajlatra vágyott. Anyu temetése után egyszer sem láttam. Flynn a homlokát ráncolva gondolkozott. – És nincs valami régi címjegyzék vagy napló, ami segíthetne? – Azokra a telefonkönyvekre és naplókra gondolsz, amelyekkel tele a padlás? – gúnyolódott Lara. – Csupa olyan ismerős van bennük, akiket évtizedek óta meg szerettem volna keresni. Milyen buta is vagyok, hogy ez eddig nem jutott eszembe! – Jó, bocs, csak segíteni akartam – tárta szét védekezőn a kezét Flynn. A francba! – gondolta Lara. Eszerint neki is elnézést kell kérnie, ki tudja, hányadszor! Ehhez azonban túl dühös volt, ezért csak magára mutatott szabadon maradt kezével. – Nincs semmi effélém. Az égvilágon semmi! Megkértem az ügyvédet, szólítsa fel Janice-t, hogy hagyja ott nála anyu személyes holmiját. Azt a választ kapta, hogy nem tud ilyenről. – Mindent megsemmisítettek? Lara vállat vont. Nem akarta felhúzni magát a méltánytalanságon, hogy anyjának még a nyomát is eltüntették a föld színéről.

– Legalábbis Janice ezt állította. – Pedig kell hogy legyen valami… – Itt vagyok, ragyogok! – libbent eléjük Gigi élénkzöld topban és rózsaszín-zöld babos szoknyában. – Elég csini vagyok? Lara látta, hogy Flynn büszkén veszi szemügyre a lányát. – Nem is tudom – válaszolta. – Mennyi hétszer nyolc? – Hahaha, de vicces! Az ügyfeleid is látnak majd, jó benyomást akartam kelteni. Flynn helyeslően bólintott. – Jól nézel ki. És gyors voltál. Ami sose baj. – Ha programom van, mindig nagyon pontos vagyok. Számos jó tulajdonságaim egyike. – Megnézte magának Flynn kocsikulcsát, és reménykedve kérdezte: – Akarod, hogy én vezessek? – Nem. – Pedig jól vezet – kelt a lánya védelmére Lara. Flynn elmosolyodott. – Nem kétlem. De előbb le szeretném rendezni a kocsim biztosítását. – Gyere, mire várunk? – Gigi kituszkolta az apját a nappaliból. – Csipkedjük magunkat! Mindent meg akarok tudni a borokról! Hatra elkészült az étkező. Lara elégedetten mosta ki a zuhany alatt a hajából a festéket, és most a konyhában tüsténkedett, mint egy igazi házitündér. Több-kevesebb sikerrel. Villával átszúrta a gombás rizottó zacskójának celofánját, és a mikróba tette. Három perc múlva, miután elkészült, tejszínt öntött rá, meghintette fekete borssal és jókora adag reszelt parmezánnal. A különbség csak annyi volt, hogy egy igazi házitündér talán jégbe hűtött fehérbort ivott volna a vacsora mellé, és nem szénsavas üdítőt. Gigi és Flynn negyedórával később érkezett meg. Lara a hátsó kertben ülve hallotta, hogy a kocsi megáll a ház előtt. Vajon Flynn csak leteszi Gigit, és elhajt, vagy bejön ő is? Az előbbiben reménykedett. A reggeli beszélgetés felzaklatta, és eszébe juttatta, mi minden hiányzik az életéből. – Anyu, hát itt vagy! Gigi megállt a küszöbön, mielőtt kijött hozzá az udvarra. Lara érezte, hogyan oldódik tagjaiban a feszültség, hogyan lazulnak el az izmai. Szerencsére Flynn nem volt sehol. Meg tud lenni nélküle ma este. – Szia, szívem! Na, milyen volt? Jól mulattál? – Nem, a legkevésbé sem mulattam jól! Dögunalom volt! – Gigi egy unatkozó kamasz mérgével huppant le mellé a fűre. – Ó. – Lara letette az üdítősdobozt. Nem mintha ez lenne a világ vége, de Flynn bizonyára csalódott lesz. Alig várta, hogy átadhassa a lányának üzleti tudását. – Biztosan nem is olyan unalmas. Legalább sok érdekes ismeretlennel találkoztál? – Nem! Egy lélekkel sem! – Miért nem? – Mert végig abban a hülye irodában ültünk, és több száz megsárgult számlát néztünk át. Nem is százával voltak ott, de egyenesen ezrével! Valójában akár millió is lehetett belőlük. Fogalmad sincs, anyu, milyen volt! Kész rémálom! Újra nyílt a hátsó ajtó, és Flynn jelent meg a kertben. Lara gyomra vad táncba kezdett, ahogy meglátta fehér ingében és jó szabású nadrágjában. Egyfelől észvesztően jó teste volt. Másfelől újra meg újra az idegeire ment. – Mit műveltél Gigivel? – kérdezte vádlón, miközben a kezével beárnyékolta a szemét a napsütésben. – Azt hittem, megmutatod neki, hogyan működik a céged. Nem a rabszolgád, tudod-e? Flynn arckifejezése kiismerhetetlen volt. – Magam is jól tudom. – Anyuuu! Hagyd abba, csak vicceltem! – pattant fel Gigi ülő helyzetbe. Úgy forgatta a szemét, mint egy szégyenkező szülő. A tinik már csak ilyenek. – Kösz, hogy szóltál! Honnan tudhattam volna, hogy vicc az egész? Eszerint nem az

irodában kuksoltál több ezer számla fölött? – az utóbbi megjegyzést Flynn-nek szánta, hadd tudja meg, hogy nem ok nélkül háborgott az előbb. – De igen, volt ott akár egymillió is – felelte Gigi csibész mosollyal. Te jó ég, ezeknek itt ketten valami közös titkuk van. Lara most Flynnre nézett. – Szóval, mi folyik itt? Flynn odahúzott magának egy széket, aztán előrehajolt, és lebarnult karjával rákönyökölt az asztalra. – Oké. Szóval, egyelőre annyi van, hogy nincs egyértelmű eredmény. Egyelőre. De szikrányi szerencsével találunk valamit. Attól, ahogyan ezt mondta, meglódult Lara pulzusa. – Mármint mit?

Tizenhetedik fejezet – A reggeli beszélgetésünk után eszembe jutott valami – magyarázta Flynn. – Épp akkor készültem elmondani neked, amikor Gigi lejött, és elrángatott. Különben pedig jobban át is kellett gondolnom. – Folytasd! – sürgette Lara izgatottan pislogva. – Kilenc vagy tíz éve lehetett. Greyéknek dolgoztam éppen. – Elhallgatott, majd kis szünet után folytatta. – Bejött egy nő, bort akart venni. Több fajtát végigkóstolt. Beszélgetni kezdtünk. Aztán minden átmenet nélkül azt tudakolta, nem síelek-e. De igen, feleltem. Akkor megkérdezte, nem volt-e régebben egy Lara nevű barátnőm. – És ki volt ez a nő? Flynn mintha meg se hallotta volna a kérdést, mondta tovább a magáét. – Erre is igennel válaszoltam. Akkor jól gondolta, így a nő, mert ismert téged kamaszkorodban. Évekkel korábban elköltözött ugyan Bathból, de azelőtt látott minket együtt. Engem felismert a tévéből, és örült, hogy boldognak tudhat téged. Aztán megkérdezte, együtt vagyunk-e még, mire én azt feleltem, hogy nem. Elmondtam, hogy elmentél Bathból, és senki nem tud rólad azóta. – És hogy hívták? – kérdezte Lara vadul dobogó szívvel. – Nem tudom. De elég sokáig beszélt rólad. A mamád barátnőjének mondta magát, és sajnálkozott, milyen szörnyű lehetett neked, hogy elvesztetted az édesanyád. Röviddel anyukád halála után költözött el Bathból, tette még hozzá. Még írt is neked, csakhogy nem kapott választ. – Semmiféle levelet nem kaptam. – Lara agya szélsebesen dolgozott. – Lehet, hogy elküldte, és nem továbbították. Mindegy, folytasd! Mit tudsz még? Flynn azonban a fejét csóválta. – Ez minden. Semmi okom nem volt, hogy megjegyezzem magamnak ezt a kis közjátékot. Abban azonban biztos vagyok, hogy ez a nő sokkal napbarnítottabb volt, mint a többiek az üzletben, mintha külföldön üdült volna… – Vagy melegebb éghajlaton élt, és visszalátogatott Bathba – tippelt Gigi segítőkészen. – Viszont bort vett tőlünk – fordult oldalra Flynn, és egy összehajtogatott papírlapot húzott elő a nadrágzsebéből. – Még azelőtt, hogy átálltunk a számítógépes nyilvántartásra. – A Grey család hírhedten technikaellenes volt az ő érkezése előtt. – Ma átnéztük a régi számlákat. Összeírtam azoknak a nőknek a jegyzékét, akiknek a keresztneve J betűvel kezdődik. – Szóval, amint látod, unalmas volt ugyan, de nem hiábavaló – szólt közbe Gigi. – Láthatnám a listádat? – nyúlt Lara a papírosért. Flynn kusza, tüskés macskakaparása semmit sem változott az évek alatt. Látványa nyomban visszarepítette Larát a kamaszkorukba. Végigfutott a terjedelmes névsoron: Jane Morgan… J. Lancaster… Julie Knight… Judith Childelrey… Jennifer Fuge… Joanne Margason… Josephine Pride… J. Carter… Jean Drew… Volt még több is. Gondosan végignézte a listát, várva, hogy az egyik név majdcsak előugrik a tudata mélyéről. – Sajnos hiába, ez sem segít. – Ahogy letette a papirost, a torka elszorult a csalódástól. – Nem hinném, hogy valaha is tudtam, mi a nő családneve, és úgy látszik, soha nem is tudjuk már meg. Ám még ha így lenne is, ezek a számlák réges-régiek. – Ne légy ilyen pesszimista! Gondolkodj: J-vel kezdődik a név! Hátha mégis eszedbe jut. – Flynn elvette a papírt, és felállt. – Most mennem kell. Vár a meló. Alig mondta ki e szavakat, Gigi felugrott ültéből, és átölelte. Lara még mostani kábaságában is csipetnyi irigységet érzett. Ha ő menne el, Gigi csak odaintene, hogy „viszlát, anyu”. – Anyu? – Tessék? – Apu menni készül. Mondasz neki valamit? – Á! Izé… viszontlátásra.

– Anyu! – Mi az? Gigi egy „ne légy már ilyen undok” pillantást küldött felé. – Akár meg is köszönhetnéd apunak. – Igen, persze, ne haragudj! – Lara felnézett Flynnre, aki ott állt az ellenfényben a karjába kapaszkodó Gigivel. – Nagyon szépen köszönöm. Köszönöm, hogy felébresztetted és újra eltapostad a reményeimet; hogy felkavartad bennem a régi érzéseket; hogy hülyének érzem magam, amiért még anyám barátnőjének nevére sem emlékszem. Flynn fanyarul elmosolyodott, mintha olvasott volna a gondolataiban. – Semmiség volt az egész. Csak segíteni próbáltam. Evie a csúcsforgalomban vesztegelt. Egy megrendelést szállított volna ki hazafelé menet. Jó, nem a saját otthona volt, hanem Laráé. Mégis, alig néhány nap alatt úgy összeszoktak, mintha évek óta együtt laknának. A lámpa zöldre váltott, és Evie kocsija előrearaszolt a sorban. Furcsa, egyszersmind kellemes érzés volt, hogy ma újra munkába állt. Némelyik kuncsaftjuk tudott a meghiúsult esküvőről. Ők meglepődtek, hogy együtt ül az üzletben Rayjel és Bonnie-val. Mások, akik vadidegenek voltak, és nem tudtak a dologról, nem is vehettek észre semmit. Az egyik rendszeres megbízójuk – bizonyos Kevin – most érkezett meg egy hónapos kanadai látogatásáról, vidáman üdvözölte Evie-t: – Nos, milyen a házasélet, Mrs. Barber? Gondolom, a hetedik mennyországban érzi magát. A kérdés nyomán zavart csönd támadt. Ray mentette meg a helyzetet, aki átkarolta Evie vállát: – Huh, megmondod neki te, aranyom, vagy mondjam én? Ezután mindannyian egyetértettek abban, hogy Joel egy pancser. Kevin épp távozóban volt, amikor befutott az Interflora virágküldő szolgálat alkalmazottja. Elegáns celofáncsomagolású, ázsiai és perui liliomból és gerberából kötött csokrot nyújtott át Evie-nek. – Az áldóját! – füttyentett Kevin elismerően. – Máris új udvarló van a láthatáron? Ez aztán gyors volt! A látszat legalábbis erre vallott. – Á, igen, bottal kell elkergetnem a jelentkezőket – mondta Evie. Feltépte a pirinyó borítékot, és rápillantott a benne lévő kártyára, amelyen ez állt: Ne haragudj! Szeretlek! – Ez azonban még a régitől jött. – És nem örül neki? Elvégre is belátta, hogy hibázott, és most vissza akarja kapni magát. – Kevin három kamaszlányt nevelt, hozzászokott hát a szívügyek bonyodalmaihoz. – Igazam van? – Igen, persze, erről azonban akkor sem lehet szó. Evie látta a szeme sarkából, hogy ezt hallva Bonnie arca megnyúlik. Egek, ezek szerint még mindig reménykedik. A forgalom ismét nekilódult. Az utasteret betöltötte a liliomok illata. Evie megpróbálta Bonnie-nál hagyni a csokrot, amit Joel küldött, de aztán kénytelen volt magával vinni. Elérte az útkereszteződést, ahol balra fordult. A csomagtartóban magával hozott jelmezeket a sors fintoraként ugyanabban a hotelben kellett leadnia, ahol Lara szobát foglaltatott az esküvő napjára. A kapun áthajtva megkönnyebbült, hogy ezúttal számos szabad parkolóhely közül választhatott. Ma nem zajlott fényes lagzi a szállodában, nem özönlötte el hát vendégsereg, még mogorva kertészek sem álltak lesben, hogy lehordják, amiért rossz helyen parkol. Elővette a szállítmányát a csomagtartóból, és csikorgó léptekkel megindult a kavicson az Ellison Hotel impozáns bejárata felé. Jó, nem kellett volna elkiabálnia a dolgot, már ami a mogorva kertészt illeti, mert a lépcsőhöz közeledve látta, hogy ott áll a tetején, kezében öntözőkannával. Szemlátomást arra készült, hogy meglocsolja a súlyos szárnyasajtó két oldalán elhelyezett kődézsa virágait.

Észrevette Evie-t, letette a kannát, és leszólt neki: – Hahó! Várjon meg, segítek felhozni a holmiját. – Semmi gond, magam is elboldogulok. Alig mondta ki e szavakat, amikor, mintegy cáfolatul, az egyik csúszós műanyag csomag kisiklott a kezéből. Evie a könyöke és a csípője közé szorította, nehogy a földre essen. – Semmi gond, mindjárt jövök, és segítek. A férfi a jelek szerint nem ismert rá, aminek Evie örült. Elvette tőle a három nejlonba csomagolt jelmezt meg egy táskát, ami a kellékeket tartalmazta. – A recepción kell hagynom az egészet. – A portás fent van az emeleten. A tévét állítja be az egyik szobában. – A kertész tartotta az ajtót, amíg Evie belépett az épületbe, majd követte. – Rögtön itt lesz. Csak most látom, mi van a kezemben –, mutatta fel az apácaruhát meg a püspöki öltözetet. Szemlátomást mulattatta a helyzet. – Ejha, és a táskában mi van? Micsoda faragatlan tuskó! – gondolta Evie. És még ki is nyitotta a táskát, hogy belekukkantson. – Már megbocsásson, de ezt nem teheti! – ripakodott rá. – Hagyja békén azt a csomagot, nem a magáé! – Én csak… – Vegye le róla a piszkos kezét! A recepciós pultra csapta a jelmezeket, és kikapta a táskát a férfi kezéből. Most ő volt, aki rendre utasíthatta. – Nem piszkos a kezem – tiltakozott a kertész. – Nem érdekel! Akkor se kotorásszon benne. Mit üti bele az orrát a más dolgába? – Várjunk csak, nem láttam én már magát valahol? – A férfi most alaposabban is megnézte. – Miért tűnik olyan ismerősnek? Evie-nek pont erre a beszélgetésre volt szüksége. Esze ágában sem volt felvilágosítani a szemtelenjét. – Fogalmam sincs. Különben pedig megvárom, amíg a recepciós lejön. Maga visszamehet, öntözheti a virágait. Uff, ez kissé erős volt, lenézőbb, mint amilyennek szánta. A kócos kertész felvonta a szemöldökét. – A növényeket öntözni kell, különben elszáradnak – jegyezte meg. Evie-t furdalta a lelkiismeret. Szerette volna lerázni a pasast, mielőtt eszébe jutna, honnan ismeri. – Tudom, és elnézést kérek – mondta. – És köszönöm a segítségét. Ritkán tapasztalt öröm fogta el, amikor megpillantotta a recepciósnőt, aki csinos egyenruhájában, kopogó tűsarkúban jött lefelé a lépcsőn. – Á, már itt is van… viszlát akkor – szólt oda a kertésznek. A férfi azonban továbbra sem mozdult. Vajon miért nem megy már a búsba? Jaj, persze, a borravalóra vár, amit igazán meg is szolgált. Szégyenkezve, hogy ez előbb nem jutott eszébe, Evie beletúrt a blézere zsebébe. Előkotort némi aprót. Egy font ötven penny volt néla. Nos, ennyit azért nem kap az ürge. Majd ha fagy! – Elnézést, és fogja. – Sietve a kertész markába nyomta az egyfontost, aztán tüntetőleg a recepciósnő felé fordult: – Jó napot! Csomagot hoztam a vendégeiknek… a Manning családnak… Vannak dolgok, amiket hihetőnek tartunk, másokat nem. És olyan is akad, ami soha az életben nem történhet meg. Például hogy Károly herceg breakelni kezd, vagy hogy Rod Stewart barna hajú nőt vesz feleségül. Amikor Gigi berontott a nappaliba a laptopjával, és ezt kiabálta: „Istenem, ezt nem fogod elhinni!”, Lara azt felelte: – Hadd találjam ki: Robbie Williams belépett a Westlife zenekarba. – Ez ennél sokkal szenzációsabb! Várjatok, mindjárt mutatom. – Gigi lehuppant a kanapéra

Evie és Lara közé, ahol könyökével csinált helyet magának. – Egek, nem hiszem el, hogy nem közölte velünk! De hát Harry már csak ilyen. Ha rajta múlna, csupán a következő karácsonyi üdvözlőlapon tudatná a dolgot. – Milyen Harry? Milyen dolgot? – tudakolta Lara. – Ez az a Harry, aki épp üdült, amikor fent voltam nálatok? – nézett a laptop képernyőjére Evie. – Ő bizony, tulajdon személyében – helyeselt Gigi, és buzgón verni kezdte a billentyűket. – Akkor azt mondtuk, hogy régimódi fickó, de fogalmad sincs, mennyire! Már meg is van, nézzétek! – A mindenit! – ámult el Lara, miután alaposan kigyönyörködte magát a látottakban. – Ilyet se pipáltam még! Harry erre a maga utánozhatatlan módján talán azt mondta volna, hogy rámosolygott a szerencse istenasszonya. Lara elmosolyodott, mert eszébe jutott, hogy Gigi ötévesen megkérdezte egyszer, hogy lehet-e asszony az isten. Azóta számtalanszor nevettek ezen. Márpedig ez szerencse volt a javából. – Kész őrület! Gigi Enjay honlapjának több száz kommentjéből szemezgetett. – Ez ám a furcsa pár! Hanem veszik is az ingeket, mint a cukrot! És találjátok ki, mi látható a Repülő Récék honlapján? – Sejtelmem sincs. Lara arra tippelt, hogy a régimódi, alapinformációkra szorítkozó honlapot elözönlötte a hollywoody giccs, és esetleg EnjaySeven óriás méretű fotói is megcsodálhatók rajta. – Hát semmi! A világon semmi! Gigi behívta az oldalt, és odamutatta nekik. – Egy büdös szó sincs róla! Kipurcanok! Az igazat megvallva szerepelt ugyan ott egy nyúlfarknyi üzenet, amely türelemre intette a vevőket, mivel a kereslet előre nem látható megugrása miatt a megrendelések teljesítése némi időt vesz majd igénybe. Más semmi. – Ez jellemző Harryre – morogta Lara szeretettel. – És az én szerencsémre – emelte égre a szemét Gigi. – Tizennyolc évet éltem le abban a városban, és kérdem én, hány szupersztár fordult meg Keswickben? Nulla. De abban a minutumban, hogy elköltözöm, minden megváltozik. – Egy csöppet se bánd – vigasztalta Evie. – Kaptál viszont helyette egy apát. – Nem is panaszképpen mondom. De azért tök fura! A múlt héten azt sem tudtam elképzelni Harryről, hogy tudja, mi fán terem a YouTube. Most meg nemcsak hogy rajta van, de kismillióan meg is nézték. Majd megőrülnek az ódivatú angolért. – Miért, jól csinálja – bökte oldalba Evie Gigit, és a képernyőre mutatott. – Lássuk a következő klipet!

Tizennyolcadik fejezet Lara a drogériában válogatott a golyós dezodorok között. Sorra szagolgatta őket: nem mindegy, milyen szagú az ember bőre. Választékban nem volt hiány. Volt vízililiom és menta, mandarin, golgotavirág és perui bors. Az utóbbi úgy hangzott, mint egy előétel… Megszólalt a mobilja. Megnézte a kijelzőt. Flynn kereste. – Halló – szólt bele a készülékbe. – Benéztem hozzátok, de senki nem volt otthon. Hol a csudában vagytok? Flynn hangjától Larának még mindig felgyorsult a pulzusa; az újdonság varázsa a legkevésbé sem kopott még meg. – Mi vagy te? Pártfogó tiszt? – Feltételezve, hogy a „hozzátok” őt meg a lányát jelenti, még hozzátette: – Gigi fodrászhoz ment. – Nem Gigit kérdeztem, te kellesz nekem! Huh!, ezt biztosan nem úgy gondolta, ahogyan hangzott. – Épp vásárolok. A többi dezodort visszatette a polcra, a golgotavirágost és a borsost azonban a bevásárlókosarába ejtette, egy szőrtelenítővel és a borotvákkal együtt. Mit meg nem tesz az ember a szépségért! Remélte, hogy Flynn nem ide, a poros kis drogériába képzeli, hanem, mondjuk a Jolly’sba, amint méregdrága fehérneműt és márkás cipőt vásárol magának. Ami fényévekre volt a valóságtól. – Bent vagy a városban? Találkozhatnánk? Mit szólnál negyedóra múlva a Sör és Perechez?\'7b2\'7d Lara megnézte az óráját. Dél volt. – Rendben, de egykor találkozóm van valahol. Miről akarsz beszélni? Gigivel van valami? Alig mondta ki, görcsbe rándult a gyomra. Flynn máris ráunt volna a lányára? Terhes neki a gyerek ragaszkodása? Csak először tűnt jó ötletnek, hogy megismerje? Most azonban, hogy a nyakába szakadt, rájött, mekkora felelősség, és… – Igen, valóban róla is szeretnék beszélni. Flynn elhallgatott. Lara lelkében a félelem anyai felháborodásba váltott. Ha csak egy rossz szava lesz Gigire, hát… – De ez most téged érint – folytatta Flynn. Lara elhaladt a római fürdő mellett, amely dugig volt turistákkal. A Sör és Perec a Milsom Place-en volt. Lara letelepedett az utolsó szabad asztalhoz, és a terítőre csapta a retiküljét. A hónalját enyhén ragacsosnak érezte, csakhogy ha elmegy a mosdóba, valaki elfoglalhatja az asztalt. Flynn pedig percek múlva itt lesz. A fenébe! De hát nem kell őt félteni. Megvárta, amíg a pincérnő elvitorlázik, aztán lopva kicsempészte a retiküljéből a dezodort, és a hóna alá csúsztatta. A bal oldala kész is van. Most csere. Jobb kar… – Szia. Hát ez nem jött be! Flynn mindig korábban érkezik, ezt számításba kellett volna vennie. A kupakot a retiküljébe csúsztatta, a flakon azonban a hóna alatt maradt. Nem épp ideális állapot, de még mindig jobb, mint ha Flynn meglátná, miben mesterkedett éppen. – Á, már itt is vagy! Menten fel is állt, hogy jobb hóna alá szorítva a dezodort bemeneküljön a női mosdóba. Flynn félreértette a mozdulatot, azt hitte, meg akarja csókolni üdvözlés gyanánt. Arcuk akaratlanul is egymáshoz ért. – Igen, itt vagyok. Szerencsére találtam parkolót odakint. De csinos vagy! Lara állásinterjúra igyekezett, ennek tiszteletére fehér blúzt és szénfekete ceruzaszoknyát vett fel. Flynn szintén jól nézett ki a sötét öltönyben. Az a fajta pasas lehet, aki bárhová megy, hipphopp, mintegy varázsütésre parkoló támad az orra előtt – méregette Lara. A pincérnő igyekezett

feléjük. – Iszol valamit? – kérdezte Flynn. – Nem kösz. Csak egy kávét. – Két kávét kérünk. A pincérnőt minden jel szerint egy szemvillanás alatt levette lábáról a mosolyával. – Mi van Gigivel? Flynn kihallotta Lara hangjából a feszültséget, és felkapta a fejét. – Te jó ég, nyugodj meg! Mire számítottál, mit mondok? – Nem tudom. Hallgatlak. – Gondoltam, először téged kérdezlek meg, hátha más terveid vannak Gigivel. De ha nem, beszéltem Greyékkel, és nekik semmi kifogásuk nem lenne a dolog ellen. Állást szeretnénk ajánlani Giginek. – Hmm. Nem rossz. – Valami baj van? – tudakolta homlokát ráncolva Flynn. – Olyan… merev vagy. Fáj a nyakad? Nehéz úgy ellazulni, hogy az embernek golyós dezodor búvik meg a hóna alatt. Akkor már inkább a narancsot bűvészkedte volna le a partnere nyakáról, holmi ügyességi társasjáték részeként. Lara idegesen fészkelődni kezdett a székén. – Nem, jól vagyok. Csak attól tartottam, hogy valami mással állsz elő. – Például mivel? – Például hogy eleged van Gigiből, és ki akarsz hátrálni az apaságból. Elvégre is megismerkedtetek, és most újra a régi, saját, szabad életedet szeretnéd élni. – Komolyan ilyet feltételezel rólam? – Nem tudom! Honnan is tudhatnám?! Egyedül annyit tudok, hogy a lányomról beszélünk, és az a dolgom, hogy megvédjem őt. Amíg élek, védeni is fogom – jelentette ki Lara. – De Gigi az én lányom is – replikázott Flynn. – Az apák gyakran hagyják ott a gyerekeiket. – Néhanap az anyák is. – Én nem. – Én sem. – Flynn a fejét csóválta, mielőtt folytatta volna: – Ez kész téboly! Végtére is ebben a dologban ugyanazon az oldalon állunk. Te erre minden alap nélkül azt gondoltad rólam, hogy nem akarok többé Gigiről hallani. Mivel azonban ez nincs így, nincs miről beszélnünk. – Jó. Flynn-nek igaza volt. Arról ellenben fogalma sem volt, milyen könnyű mindig a legrosszabbtól tartani. Lara nyugalomra intette magát, a dezodort azonban észrevétlenül továbbra is a jobb hóna alá szorította. Ideje volt beosonni a mosdóba, és megszabadulni az átkozottól… – Eszerint ezt megbeszéltük – jelentette ki Flynn. – Ha nincs ellenedre, szólok róla Giginek. Hanem van még valami – jelentette be, épp mikor Lara már állt fel az asztal mellől. – És ez a fő ok, amiért látni akartalak. – Jó hír vagy rossz? Akármelyik, irány a klotyó! – Remélem, jó. Mikor tudott ellenállni a jó híreknek? Lara állva maradt. Volt valami súlya annak, ahogy Flynn felvezette a továbbiakat. – Folytasd! – Megtaláltam a mamád barátnőjét. – Ez nem lehet igaz! – bámult rá Lara. – Pedig így van – mosolygott Flynn, láthatóan elégedetten önmagával. – Hogyan csináltad? – Furmányosan. – Hanem azért nem vagy Derren Brown.\'7b3\'7d Mégis hogyan? És honnan tudod, hogy a nő tényleg az, aki?

– Ma reggel küldtem neki egy e-mailt. Húsz perce visszaírt. Különben is, volt segítségem – folytatta Flynn. – Hosszú listán kellett átrágnunk magunkat, beletelt némi időbe, amíg leszűkítettük a lehetőségek körét. – De hát… Lara teljesen ledöbbent. El nem tudta képzelni, hogy jutott Flynn erre az eredményre. Leült, amikor meglátta, hogy a pincérnő jön a kávékkal. Flynn kivárta, hogy ismét egyedül maradjanak. Aztán belekezdett: – Van egy barátom a rendőrségen. Ők a hitelkártyák adatai alapján tudnak nyomozni. – Nem törvényellenes ez? – kerekedett el Lara szeme. – Meglehet, ezúttal azonban jó ügyet szolgált. – Eszerint így találtál rá a nőre. – Így találtunk rá egy sereg nőre, akik közül egy maradt fenn végül a rostán. Flynn elővette az iPhone-ját, és pötyögni kezdett az érintőképernyőn. – Fel akarod hívni? Még ne! – kiáltott fel Lara. – Túl korai, nem állok rá készen! – Nyugi! Csak megmutatom az e-mailt. Beírtam ugyanis a nevet a keresőbe, mire előjött egy blog. A részletek klappolni látszottak, ezért olvasni kezdtem. A szöveg megemlítette, hogy a blogger valamikor Bathban élt, ezért küldtem neki egy üzenetet, amelyben megkérdeztem, nem ismert-e egy bizonyos Barbara Carsont… – És ismert? Flynn bólintott, és Lara kezébe nyomta a telefont, hogy a saját szemével lássa a választ. – Jo Finnegannek hívják. Barcelona határában lakik, a hegyek között. Jo Finnegan. Lara ízlelgette a nevet. Vélhetőleg Josie vagy Joanne. Továbbra sem volt ismerős, nyilván mert annak idején nem érdekelték a nevek. De ez már nem számított, hiszen Flynn megtalálta anyja barátnőjét. Lara elolvasta az e-mailt, amelyben Jo Finnegan nemcsak leírta, hogy ismerte Lara anyját, de hosszú áradozásba kezdett: Igen, bizony, ismertem Barbarát!!! Magára is emlékszem… bámulatos, hogy ennyi idő után hallok Önről! Kíváncsian várom, hogy elmesélje, miért keresett meg. Remélem, hogy a dolog Barbara lányával kapcsolatos, és hogy jó hírt hallok róla. Kérem, tudassa is menten! Bocs, de a mobilomnak annyi. Mindenesetre küldjön újabb üzenetet, és nyomban válaszolok. Minden jót, Jo. Lara nagyot sóhajtott. Ez bámulatos! Flynn minden nehézség ellenére megtalálta anyja barátnőjét! Nem mintha bármi garantálta volna, hogy ez a nő válaszolni tudna a kérdéseire, ám így is csodálatos, hogy bárkivel beszélhet, aki egykor közel állt az édesanyjához. Az évek múlásával, legnagyobb sajnálatára, egyre jobban elhalványodtak a saját emlékei. Egyre hiányosabb lett az anyjáról őrzött kép, egyre több kocka hiányzott a kirakóból… – Kíváncsi vagy, hogy néz ki? Flynn visszavette az iPhone-t, rákeresett a blogra, és behívta a fotót. – Tessék, itt van! Kisméretű fénykép volt, de azért felismerhető. A napbarnított bőrű, kerek arcú nő a hatvanas éveiben járt. Nem sminkelte magát, egymástól távol ülő, barna szempárja körül számos halvány szarkaláb húzódott. Görbe orr. Hullámos, világosbarna haj, oldalt csatokkal megtűzve. Jókora ezüst fülbevaló és kiadós toka. Vajon olyasvalaki benyomását keltette, akivel az ember a legsötétebb, legbensőbb titkait is meg meri osztani? Lara hosszan nézte a képet. Végül úgy döntött, hogy igen. Remélem, ez bejön! – gondolta. Felnézett Flynnre, és azt mondta: – Igen, emlékszem az arcára. Köszönöm. – Igazán semmiség volt. – Sok utánajárást igényelt? – Igen. De megérte.

– Az egyik pillanatban a legszívesebben megölnélek, a következőben azonban meglepsz, milyen rendes tudsz lenni. – Idd meg a kávédat! – tolta közelebb a csészét Flynn. – Még hozzá se nyúltál. – Egy perc. Előbb kimegyek a mosdóba. Lara agyában ugyan vadul kavarogtak a gondolatok, arra azonban emlékezett, hogy ez a következő teendője. Felugrott. Az viszont sajnos kiment a fejéből, miért indult el, és kinyújtotta a kezét a retiküljéért. A dezodor abban a pillanatban kiesett a hóna alól, bele egyenesen a kávéscsészébe. Ez szép munka volt! Az asztalon minden úszott a kávéban, ráadásul az étterem teljes közönsége őt bámulta. Borzalom! Flynn dicséretes hidegvérrel vette szemügyre a baleseti helyszínt. – Ez… egy golyós dezodor? – kérdezte. – Annak tűnik. – Szabad megkérdeznem, hol tartottad eddig? – vonta fel a szemöldökét Flynn. – A hónom alatt, rendben? Elfeledkeztem róla. Mit mondhatnék? Mindig felhúzol! Lara sietve felitatta a kávét egy szalvétával, majd átadta a pincérnőnek a csészét a benne úszkáló dezodorral. Szegény nő mindent elkövetett, hogy elfojtsa a nevetését. – Megkérdezhetem, nem tárolsz-e továbbiakat is a hónod alatt? – érdeklődött rezzenéstelen arccal Flynn. – Nem. Az már kész röhej lenne. – Igazad van – bólintott Flynn halálosan komolyan. – Még mindig mindenki engem néz. Húzzuk el a csíkot! Flynn szája nevetésre rándult. – Ha ezt akarod.

Tizenkilencedik fejezet Odabent kifizették a kávét, és kiléptek az étteremből. Flynn autója pont a bejárattal szemben parkolt. – Hová mész most? Elvihetlek valahova? – mutatott a férfi a kocsira. – De otthon is kitehetlek, ha rögtön le akarsz ülni a számítógép elé. – Egy órakor állásinterjúm van. Bárcsak ne lenne, mert semmi egyébre nem tudok gondolni, mint arra a nőre. Nem tudok koncentrálni! – Jól van, ülj csak be a kocsiba, elviszlek. Flynn átterelte az úton, és kinyitotta előtte az ajtót. Egy Volvo húzott oda melléjük. A vezetője láthatóan alig várta, hogy felszabaduljon a parkolóhely. Lara még ilyen izgatottan is díjazta, hogyan int oda a pasasnak Flynn, jelezve, hogy még nem indulnak, picit várnia kell. Volt valami férfias ebben az ellentmondást nem tűrő kézmozdulatban. Az autóban bőrülések voltak, a kocsi belseje napfény, aftershave és pirítós illatát árasztotta. Lara mélyen belélegezte, és azt kívánta, bárcsak a saját kocsija ilyen jó szagú lenne. Erre azonban csak akkor lett volna esélye, ha az ő kárpitja nem műszálas lenne, és Aqua de Parma borotválkozás utáni arcszeszt kezdene el használni. – Tessék. Máris írhatsz neki – adta kezébe Flynn a telefonját. – Szívesen tenném, de nem hinném, hogy pont most képes lennék rá. – Miért nem? Lara maga elé tartotta a kezét, hogy mutassa, mennyire remeg. – Örlkhgyhllokönrl… – valami efféle telne tőlem, ami nyilván csodálkozásra késztetné a hölgyet. – Egy szót se szóltam – csillant fel jókedvűen Flynn szeme. – De én is elküldhetem az üzenetet, ha lediktálod. – Jó ötlet – hagyta rá Lara hálásan. Behunyta a szemét, mélyen beszívta a pirítós és a bőrülések illatát, és végiggondolta, mit is szeretne üzenni a Jo nevű nőnek. – Kezdhetjük? – Ki vele, nagyfőnök! Diktálj! – Helló, Jo, itt Lara, Barbara lánya. Később küldök egy rendes e-mailt, egyelőre csak gyorsan el akartam mondani, mennyire örülök, hogy rátaláltam önre. Nagyon szeretnék anyuról beszélni, rengeteg kérdésem van. Köszönöm, hogy válaszolt Flynn-nek. Nagyon nehezen találta meg önt. Most mennem kell. Később beszélünk. A legjobbakat kívánom, sok puszi, Lara. – Elküldjem? – Igen! Az üzenet útjára indult. – Tíz perc múlva egy – közölte Flynn. – Hol van az az állásinterjú? – A közelben. Gyalog is odamehetek. Mindent köszönök. – Szívesen. Majd értesíts a továbbiakról! Igen, Flynn tudott rendes is lenni. – Okvetlenül elmondom, mi történt. Kérdezhetnék valamit? – Rajta, ki vele. – Miért van itt pirítósszag? Flynn csodálkozó képet vágott, majd vállat vont. – Tényleg? Fogalmam sincs. Lara gyanakodva nézett rá. Mintha kissé túljátszotta volna a csodálkozást. – Különben még nem beszéltél erről az állásinterjúról – mondta Flynn. Hmm, nemcsak a csodálkozást játszotta túl, de láthatóan mindenképpen témát akart váltani. Lara előrehajolt, és lenyitotta a kesztyűtartó fedelét.

Kék porcelántányért látott, rajta jókora szelet vajas pirítóssal. Flynn tiltakozón emelte fel a kezét. – Mi vagy te, nyomozókutya? – Mindig is imádtad a pirítóst. – Ma sincs ez másként. – Hát ez bizony kihűlt! – Lara felvette a kenyeret a tányérról. – Plottyadt ragacs már. – Ne kritizáld! Én pont így szeretem! – És mikor szándékozod megenni? – Amikor a kedvem tartja. Ha megéhezem. Jól jön, ha az ember forgalmi dugóba kerül. Ideje volt indulni. Lara kinyitotta a kocsi ajtaját. – Fura szokásaid vannak – jegyezte meg. – Mondja ezt az, aki dezodort melenget a hóna alatt – vágott vissza Flynn. Lara a kezébe adta a tányért az összelottyadt pirítóssal. –Tessék. Jó étvágyat ehhez az ínyencfalathoz! Viszlát. A Temple és fia ékszerészüzlet a York Streeten várta a vásárlókat. A kirakatot szedervörös és kék csíkos ponyva védte a nap tüze ellen. A bolt üvegvitrinjeiben jó minőségű ékszerek sorakoztak. Az aranyszínű damaszttapétával borított falakon régi hollywoodi sztárok fotói függtek. Don Temple, a tulajdonos, leginkább egy mesebeli nénikére emlékeztetett. Pedig a hatvanas évei elején járó, alacsony, kövérkés férfiú volt mélyen ülő gombszemekkel, hegyes orral és fényesre zselézett tüsi hajjal. Szürke inget, hibátlan élű nadrágot, vörös mellényt és kecses fekete lakkcipőt viselt. A bemutatkozás után rögtön magáról kezdett mesélni Larának. – …szóval a helyzet az, hogy az egészségemet egyelőre karbantartják a pirulák, de az orvosok szerint lazítanom kellene. Kevesebbet kéne dolgoznom, és lemondanom az ultratriatlon távjairól – villant meg apró sündisznószeme. – Mellesleg ez vicc akart lenni. Elég is ennyi rólam és a zűröző szívemről. Most ön mondjon valamit magáról! – Itt nőttem fel Bathban. – Lara már tudta, hogy rokonszenves az ékszerésznek. – Tizenhat évesen elköltöztem a Tóvidékre, nemrégiben azonban visszajöttem. Hét évig dolgoztam a keswicki ékszerboltban. Ha fel akarja hívni a tulajdonost, jó véleménnyel van rólam. Értek a vevők nyelvén, és jól kijövök a munkatársaimmal. Imádom a régi hollywoodi filmeket… Doris Day, Cary Grant, Rock Hudson, Sophia Loren… – Ki játszott a Félévente randevúban? – szakította félbe Don. Lara elmosolyodott. Lám, az ékszerész vizsgáztatja őt. – Cary Grant és Deborah Kerr. Grant játszotta Nickie Ferrante szerepét. – Pontosan! – csapta össze Don Temple kicsiny, ápolt kezét. – Ne haragudjon, de ellenőriznem kellett, hogy igazat mond-e. Mi a kedvenc filmje? – A Jó estét, Mrs. Campbell. Még Gigi születése előtt látta először Nettie-vel, azóta aztán számtalanszor újranézte. – Jaj, Gina isteni benne! – De Phil Silvers és Telly Savalas is. Mit ad isten, a film arról szólt, hogy mindhárom főszereplő amerikai expilóta azt hiszi, ő Gina Lollobrigida lányának az apja. Annak idején Lara eltöprengett, hogyan lehetséges, hogy egyeseknek több apjuk van a kelleténél, míg másoknak egy sem jut. A film éppenséggel felzaklathatta volna, de kedvessége és bája levette a lábáról. – És Shelley Winters! Ő is fantasztikus! Don a fejét csóválta, és elmerült az emlékeiben, miközben kinyitotta az egyik vitrint. Kiválasztott három ékszert, és egy fekete bársonylapra fektette őket. – Lássuk, hogyan boldogul ezekkel! Adja el nekem őket, drágám! Beszéljen rá, hogy megvegyem valamennyit! – Rendben. Kezdhetem? Lara az ékszerész kezében lévő nagyító felé intett a fejével. Don átadta. Lara a szeme elé tartva vizsgálgatta az első gyűrűt.

– Hmm, szép darab. Nos, ez egykarátos briliáns, platinafoglalatban. Másodkézből való, jó állapotú. – Szín? Áttetszőség? – G fokozat. És van benne néhány zárvány. VS1-nek mondanám. – Helyes! – Don elégedettnek látszott. – A következő. Lara a második gyűrűt kezdte el tanulmányozni. – Ez régebbi. Art deco. Tizennyolc karátos fehérarany foglalat. A középső gyémánt keresztrozetta, és szögletes, francia metszésű gyémántok veszik körül. G vagy H. Valószínűleg VVS2. – Végül ezt – nyújtotta át Don az utolsó vizsgadarabot, egy nyakláncot medállal. – Viktoriánus, tizennyolc karátos sárga arany foglalat. Az ötkarátos természetes kék színű opálkövet zafírok veszik körül. A lánc tetszetős, de a szemei gyengék… – Micsoda? – vette vissza Don Temple a nagyítót, és a nyakláncot kezdte méregetni. – Ördög és pokol, igaza van! Nem vettem észre. – Mindegyik ékszer csodás, de az art deco gyűrű éri a legtöbbet – vélte Lara. – Igazi kincs! Bárki viseli, figyelmet kelt vele. És a gyűrű formája tökéletesen illik a maga kezéhez… roppant elegáns… – Hű, maga nagyon jó! – Köszönöm. – Más jelentkezőket is meg kell néznem. – Hogyne, persze. Nézd meg őket, de add nekem az állást! – gondolta Lara. – Mindamellett jó benyomást tett. – Ez kölcsönös. – Azt hiszem, jól kijönnénk egymással. – Kitárgyalhatnánk a filmeket – mondta Lara. – Már persze amikor épp nem jön vevő. – Tud szteppelni? – Nem. Don olyan reménykedve kérdezte ezt, hogy Lara nem szívesen okozott csalódást. Ugyanakkor ez nem olyasmi, amiről sokáig lehetne blöffölni. – Kár. Mindegy. A hétvégéig mindenképpen értesítem. Kikísérte az ajtóig Larát. – Kérdezhetnék valamit? – állt meg Lara a küszöbön. – A cégéren az áll, Temple és fia. Magának van fia? – Nem, nincsenek gyermekeim. Én vagyok a fiú. – Don Temple ribizkeszemének sarkában ráncok képződtek. – Egyedülálló vagyok. Mi más lenne? Lara egy ideje gyanította, hogy a férfi meleg. – Mindenképpen örültem, hogy megismerhettem. Á – tette hozzá Lara, mert most jutott az eszébe –, elvégeztem egy elsősegélynyújtó tanfolyamot. Csak hogy tudja. Hátha ez is számít. Odahaza Lara átöltözött. Az állásinterjú-szerelés helyett pólót és farmert húzott, mert a hálószobát készült kitapétázni. Először azonban leült a számítógép mellé. Megtalálta Jo Finnegan blogját, és verni kezdte a billentyűket. Így csak egy óra múlva végzett az első fallal. Főzött magának egy csésze teát, és újra visszaült a számítógéphez. A válasz csodával határos módon ott várt rá a bejövő levelek között: Szervusz, édes, aranyos kislányom! Bár minden kérdésedre nem tudok felelni, egy-kettőre azonban remélhetőleg igen. Milyen csodálatos, hogy visszamentél Bathba! A következőt javaslom: Néhány havonta haza szoktam járni, hogy meglátogassam öreg szüleimet. Úgy tíz nap múlva indultam volna, de előbbre is hozhatom az időpontot erre a hétre. Mit szólsz hozzá? Ráérsz kedden? Ha igen, összefuthatnánk. De ha gondolod, nekem a hétvége is megfelel. Akármikor találkozunk, nagy örömet szerzel ezzel. Értesíts, mikor érsz rá! Nem minden kérdésre ad majd választ, néhányra azonban remélhetőleg igen. Nem sok, a

semminél azonban mindenképpen több. Szervusz, Jo! Igen, a kedd tökéletesen megfelelne nekem. Minél előbb találkozunk, annál jobb. Alig várom már! Újabb óra múltán elkészült a második fal, és friss e-mail is érkezett. Jo Finnegan megvette a repülőjegyét. A gépe kedden délben landol a bristoli reptéren. Lara ezt válaszolta: Fantasztikus! Ott várlak, és felveszlek. Csók, L.

Huszadik fejezet A háló harmadik fala húzósabb volt, mint a többi, és másfél órába telt, míg elkészült vele. Lara az utolsó adag tapétára kente rá a ragasztót, amikor megszólalt a telefon. – Lara, maga az? Itt Don Temple beszél. Az állás a magáé, ha ön is úgy gondolja. – Tényleg? Ez nagyszerű! Elpirult örömében. Úgy látszott, ezen a napon csupa jó hírt kap. – Felhívtam az előző munkaadóját. Nagyon dicsérte. – Don elhallgatott, aztán megkérdezte: – Megmondjam, mi nyomott legtöbbet a latban? – Mondja csak. Larának volt rá tippe. – Az, hogy ért az elsősegélyhez. Bingó! – Sejtettem. A keswicki postásunk infarktust kapott tavaly, miközben a leveleket szortírozta. Most már jól van, de elmondta, mennyire fél, hogy senki nem siet a segítségére, ha megint rosszul lesz. – Én is így vagyok ezzel. – Don hangján érezni lehetett, mennyire megkönnyebbült. – Ha történetesen üres lenne az üzlet, és nem lenne módom segítséget kérni… vagy ha lenne is itt valaki, de nem értene az elsősegélyhez… ismeri a bathi forgalmat… a mentők elakadhatnak útközben… Tudom, hogy mindennek csekély a valószínűsége, mégis, már a gondolata is… A valóságban is élesztett már újra valakit? – tette még hozzá reménykedve. Bizonyára megnyugtatta volna az igenlő válasszal, Lara azonban nem akart hazudni. – Igazi embert nem. Mindenesetre a tanfolyamvezető jelest adott azért, ahogyan a műanyag bábun ügyködtem. – Jó ezt tudni. – Don úgy beszélt, mintha közben elmosolyodott volna. – Reménykedjünk, hogy soha nem lesz szükség valóságos mentésre. Mikor tudna kezdeni? A keddet javasolta, végül a szerdában állapodtak meg. Lara nagyon remélte, hogy Don nem kap infarktust kedden, miközben ő Jo Finneganért megy a bristoli reptérre. A jó hírt azzal ünnepelte meg, hogy befejezte a kényesebb részleteket: a lámpák és a villanykapcsolók környékét. Elkészült az egyik hálószoba: éjkék és elefántcsont csíkjain itt-ott ezüst csillogott. Jól ment a csontszínű szőnyeghez meg az ezüst-bézs párnákhoz és ágytakaróhoz. Nem annyira háló volt ez már, inkább egy kis női szalon. Lara elégedetten szemlélte a munkáját. Akár egy ezüstflitteres párnát is megengedhetne magának. A férfiak utálják az ilyesmit, de nem volt túl valószínű, hogy egyetlen pasas is betenné oda a lábát a közeljövőben. A földszinten nyílt a bejárati ajtó. Gigi hangját hallotta: – Anyu, hol vagy? – Itt, az emeleten. Ezt nézd meg! Gyere föl! Büszkén az ajtófélfának támaszkodott, és várta Gigit. Biztos volt benne, hogy a lánya ki se fogy majd a felsőfokú jelzőkből. De megfordulva Flynn-nel találta magát szemben. Uff, egy pasas! Az ő férfimentesre tervezett övezetében! – Bocs – hőkölt hátra Flynn az arckifejezése láttán. – Hazahoztam Gigit. A lenti mosdóba ment. Ő mondta, hogy nyugodtan jöjjek csak fel. Nem elég, hogy behatol a tiltott zónába egy férfi, ráadásul pont az, akinek akkora hatalma van felette, hogy az egyik pillanatban megdobogtatja a szívét, a másikban meg dührohamba kergeti! – Szóval, ez a végeredmény. Szép munkát végeztél! – bólintott Flynn jóváhagyólag, miközben körülnézett a hálószobában. – Mindenképpen jobb, mint korábban volt. – Mikor korábban? – Gigi a múltkorjában körbevezetett a házban, amikor épp nem voltál itthon. Tessék! Most is, az egyik pillanatban dicsér, de alig múlik el három perc, és az idegbajt hozza rá. Még ha ez többé-kevésbé Gigi hibája is. Tegnap délután ő elment tapétáért, és vetetlenül

hagyta az ágyát. A padlót elborították a mosásra váró ruhák. A hajfestéshez használt ócska törülközőjét meg egy széktámlára dobta. Flynn-nek meglehetett róla a véleménye. De nem. Nem fog mentegetőzni, azt lesheti! Mindketten hallották, hogy Gigi lehúzza a vécét a földszinten. Aztán léptek trappoltak végig a lépcsőn, és berontott a lány. – Az egész szoba kész! Király! Kicsivel jobb, mint volt. És hol a szennyes? – kérdezte Gigi vidáman. – Sehol. Elraktam. Gigi oldalba bökte az apját. – Fogadni mernék, hogy tudom, hová suvasztotta az egészet. Villámgyorsan a beépített szekrénynél termett, és szélesre tárta az ajtaját. Félre kellett ugrania a kiömlő ruhaáradat elől. Vulkánból tör így elő a láva. – Látod, mit kell itt kibírnom? – kacsintott a lány Flynn felé. – Egy ilyen velejéig gonosz, hazug anya mellett! Az adott körülmények között ez nem hangzott túl diplomatikusan. – Csak azért tettem oda, hogy ne legyen útban. – Lara érezte, hogy a feje búbjáig elvörösödik. – Így ugyanis felállíthattam egy asztalt, hogy azon ragasztózzam a tapétát. Ma este nagytakarítást rendezek. – Persze, anyu, hiszek neked – Gigi mutatta, hogy megnyúlik az orra, mint Pinokkiónak. – Mert nálad mindig minden ragyog a tisztaságtól! Lara a szeme sarkából látta, hogy a hajfestéshez használt ócska törülközője a ruhakupac tetején landol. Mégis mennyi megaláztatást visel el az ember egyszerre? – Mi lenne, ha lemennénk a földszintre? Vagy itt szándékoztok maradni, hogy részt vegyetek a rendrakásban? – Akarod, hogy segítsünk? – kérdezte Flynn. – Nem, dehogy! – Akkor lemegyünk. Ha éhes vagy, elmegyünk mexikói kajáért. Úgyis ezt terveztük. Úgy beszél, mintha itt lakna! – füstölgött magában Lara. Korábban attól tartott, Flynn megpróbál kihátrálni az apaságból, ezúttal azonban az aggasztotta, hogy túlontúl is kezd ráérezni az ízére. Mert mi lesz, ha előbb felcsigázza Gigi reményeit, aztán mégis visszatáncol, amikor kezd megkopni az újdonság varázsa? – Menjetek csak, nekem még dolgom van. – Jaj, elfelejtettem megkérdezni! – kapott a fejéhez Gigi. – Hogy ment az állásinterjú? – Jól. Megkaptam a munkát. Szerdán kezdek. Flynn este tízkor ment el. Mikor magukra maradtak Gigivel, Lara megdorgálta a lányát: – Nagyon lejárattál! Több üveg mexikói sör dolgozott benne, és az oldotta meg a nyelvét. Úgy érezte, muszáj tiszta vizet önteni a pohárba. – Mégis mivel? Gigi épp a maradék avokádószószt nyalogatta le az ujjairól. – A ruhásszekrénnyel! Kinyitottad az ajtót, hadd lássa az apád, hová rejtettem el a rendetlenséget. Gigi, aki képtelen volt abbahagyni az evést, amíg ételt látott maga előtt, újabb kukoricalepényért nyúlt, és a szószba mártotta. – Nem gondoltam, hogy ennyire a szívedre veszed. – Nem is vettem, csak épp… egy kissé… – Mindamellett érdekes, mennyire érdekel apu véleménye. Azért, mert jó benyomást akarsz kelteni? Nem szeretnéd, ha rájönne, mekkora kupiban élsz? – Már megbocsáss! – mutatott Lara felháborodottan körbe a nappaliban. – Ez neked rendetlenség? Nem élek kupiban, kikérem magamnak! – Jól van, jól van, csak mondtam. Hanem azért figyelemre méltó a felháborodásod. – Gigi nem adta fel korábbi játékos hangnemét. – Mivel egyre azt bizonygatod, hogy apu semmit sem jelent a számodra…

– Mert nem is jelent! Gondolom, azt szeretnéd, ha jó anyának tartana. Márpedig ha rendetlen lennék, elsüllyedhetnék szégyenemben… – Lara akadozva beszélt, miközben önmaga előtt is tisztázni próbálta a gondolatait. – Nagyon nem szeretném, ha azt hinné: Nagy ég, ez a nő egy káoszban nevelte fel a lányomat! Talán bizony az iskolába is rongyokban járatta! Pedig tudod, hogy nem így történt. – Jaj, anyu, egyáltalán nem gondolja ezt! Ne haragudj! – Ami azt illeti, kritizált már. Olyasmit vágott a fejemhez, amihez nem lett volna joga. – Lara Flynn első kirohanására gondolt, amikor méltatlankodott, hogy nélküle nevelte fel a lányukat. – Azt tettem, amit helyesnek ítéltem, és neki is el kell ezt fogadnia. Talán mostanra az egész világnak szétkürtölte, hogy bosszúból tettem, és hogy hülye liba vagyok. – De azért bejön neked, ugye? – nézett rá fürkészőn Gigi. – Úgy értem, az előbbiektől eltekintve csíped azért? – Már nem – jelentette ki Lara ellentmondást nem tűrően. – Egy icipicit sem? – Nem. Lara válasza véglegesnek hatott. – Miért nem? Régen jártatok. – Te emlékszel, mennyire szeretted a pókemberes pizsamádat ötévesen? Naponta hordtad – olvasta a lánya fejére Lara. – Mindenhová fel akartad venni. Bevásárláshoz, a parkba vagy amikor vendégségbe mentél. Még Pókocskának is neveztünk emiatt. – Az más, akkor ötéves voltam. – Egyáltalán nem más! – rázta meg a fejét Lara. – Ugyanúgy megváltozott a véleményed a Pókemberről, mint a Westlife együttesről vagy a paradicsomos spagettikarikákról és a Barbie babákról. – Hallgatott egy sort. – Tizenhat éves voltam, amikor jártunk. – Most pedig vén vagy, mint az országút – sietett a segítségére Gigi. – Igen, az vagyok! Zsörtölődő, kötözködő vénasszony. És tudod, mit? Nekem is jogom van ahhoz, hogy megváltoztassam a véleményem. Néhány órával később, amikor éberen forgolódott ágyában, felnézett a plafonra, és magában azért fohászkodott, ura tudjon maradni a helyzetnek. Muszáj is volt a mennyezetet néznie, mert valahányszor behunyta a szemét, Flynnt látta maga előtt. Vajon könnyebb lenne-e az élete, ha soha meg sem ismeri? Néha megfordult a fejében, nem ő tette-e válogatóssá más pasikkal szemben. Jó, persze, járt azóta különböző srácokkal… csakhogy egyikkel sem volt olyan jó, mint vele. Egyetlenegy sem ért Flynn nyomába. Nem ő akarta így, de nem tehetett róla. Hazudott, amikor az imént letagadta Gigi előtt, hogy Flynn érdekli még. Mert bármennyire haragudott rá időnként, a testi vonzódás tagadhatatlanul ott volt közöttük. A kémia továbbra is működött. Legalábbis ami őt illeti. Hogy azután Flynn mit érzett, mit nem, ugyan ki tudta volna megmondani? A férfi nem beszélt erről, nem játszotta ki a kártyáit. Akár kölcsönös volt a vonzalom közöttük, akár nem, soha semmi nem lehet belőle! Lara a plafonon az ablaktól balra húzódó repedést nézte. Alaposan megfontolta a dolgot. Történjen bármi, nem hajlandó változtatni a döntésén! Éspedig azért nem, mert túl nagy a tét: a dolog nem csupán róla szól és arról, mit akar vagy sem ettől a kapcsolattól. A lényeg Gigi. Még ha annyira szeretné is, hogy összejöjjenek a szülei… Olyan volt ebben reménykedni, mint amikor az ember behunyt szemmel elhajít a háta mögé egy égő fáklyát, és azon izgul, a petárdásdobozon landol-e vagy sem. A jelenlegi helyzet ugyanilyen kockázatos volt. A párkapcsolatokról soha nem lehet előre tudni, hogyan végződnek. Ezért nem lehetett szó semmi többről közte és Flynn között. Van, aki egy életen át boldogan él a párjával, mások szétmennek, de azért barátok maradnak, vagy legalább olyan jó viszonyban, hogy ne tegyék tönkre egymás életét. Meg olyanok is akadnak, akiknél a szakítás tomboló haraggal és sorozatos megtorlásokkal jár együtt. Amikor a két érintett fél mindent feléget maga körül, és szó sem lehet megbocsátásról. Lara épp elég ilyen intő példát látott. Korábban egymást szerető párok teljesen kivetkőztek magukból: halálra sértették és mindennek elmondták egymást, és vége-hossza nem volt a

gyűlölködésnek. Évek múltán már egy légtérben sem tudtak megmaradni. A feneketlen düh egész családokat szakított szét. Nem kockáztathatja meg, hogy vele és Flynn-nel is ez történjen. És ha ennek egyetlen módja, hogy nem kerülnek újra össze, hát legyen így… Gigi kedvéért.

Huszonegyedik fejezet Magában kertésznek nevezte, de inkább afféle mindenes lehetett. Evie az üzletből figyelte, amint a kék furgon, oldalán az Ellison Hotel logójával, beáll az udvarra. A lyukas pólóba és szutykos khaki nadrágba öltözött férfi kiemelte a batyukat a kocsi hátuljából, és elindult az üzlet felé. – Szép jó napot! – köszönt vidáman, azt sugallva, hogy agyából egyszer és mindenkorra kitörölte az utolsó találkozás emlékét. – Visszahoztam, amit Manningék kikölcsönöztek az összejövetelükre. Ma korán reggel kellett távozniuk, de a lelkemre kötötték, hogy mondjak helyettük is köszönetet a csodás jelmezekért. – Helyes. Ne haragudjon, de ellenőriznem kell, minden rendben van-e. Evie kiborította a pultra az első batyut, és gyorsan, de alaposan szemügyre vette a tartalmát. – Azt ellenőrzi, nem esett-e kár benne? – firtatta a férfi. – Gyakran előfordul az ilyesmi? – És nem is mindig véletlenül. A múlt héten egy nő visszahozott egy Marie Antoinetteruhát, amiről az összes gomb hiányzott – fintorodott el Evie. – Megtetszettek neki, és mindet levágta, remélve, hogy nem vesszük észre. – Nekem mondja?! Van ilyen! Egyszer lefüleltünk egy párt: hajnali háromkor próbáltak levinni a lépcsőn egy komódot. – Ez a gombokat is lekörözi – mosolyodott el Evie. – Mindazonáltal bosszantó. – A kertész nyíltan, könnyedén beszélt, mintha régi barátok lennének. – Ne aggódjon, nem csippentettem le a hegyikristályokat Elvis szabadidőruhájáról. – Ezt örömmel hallom. – Különben rájöttem, hol láttam már magát. – Tényleg? A francba! Evie lesunyta a fejét, és az apácajelmezre koncentrált. Jaj, csak ne kezdjen el kérdezősködni! – fohászkodott magában. – Maga volt az, aki menyasszonyi ruhába öltözött! Abban az autóban ült, amelyik tilosban parkolt. – Eltalálta – bólintott Evie. Jaj, csak meg ne kérdezze, istenem, ne kérdezze meg! – Ez zavart össze, az a fidres-fodros, fehér ruha! Ezért nem ismertem magára utcai viseletben! – Hmm. Evie homlokát ráncolva meredt a jelmezre. A tapintat szemlátomást nem volt az ürge erőssége. – Szóval, kérdezhetek valamit? – Attól függ, mit. – Ha úgy érzi, hogy okvetetlenkedem, csak szóljon, de tudja, nincs az ujján jegygyűrű – biccentett Evie csupasz bal keze felé. – Azért, mert nincs férjnél? Micsoda orcátlanság! Evie alig jutott szóhoz a döbbenettől. Mi ki nem telik ettől az alaktól! Ráemelte a tekintetét. – Igen, azt. Vajon a fickó arra kíváncsi, az esküvő előtt vagy után lépett-e meg? A férfit láthatóan kellemesen érintette a bejelentés. – Helyes. Ez esetben elő merek állni a farbával. Meghívhatnám vacsorára valamelyik este? A másodperc törtrészéig Evie nem értette, mit akar ez jelenteni. – Kik lesznek ott? – Csak maga meg én – felelte a kertész szemrebbenés nélkül. – De hát… miért? Ez már több volt a soknál! Nem igaz, mire vetemednek bizonyos pasasok! Evie le merte volna fogadni, hogy úgy tátog, mint egy aranyhal. A suta csöndet Bonnie törte meg, aki egy rakás

dobozzal robbant be az üzletbe. Hosszú, fekete, kackiás bajusz ékeskedett a szája fölött. – Ezt nézd meg, Evie! Ezek a filmes jelmezek, amiket a múlt héten rendeltem! – Úgy mozgatta az orrát, akár egy nyúl, és mindkettejükre rámosolygott. – És az Ozzy Osbourneszemüvegek is megérkeztek Taylorék partijára, hál’ istennek, még időben. – Egy székre döntötte a dobozokat, és letépte magáról a bajuszt. – Kitűnő áru. És mindössze három fontot kóstál! – Veszek egyet – fordult a kertész játékosan Evie felé. – És ebben díszelgek a randinkon. – Igen, okvetlenül tegye fel! Irtó mulatságos… – mondta Bonnie, de abban a pillanatban elakadt a szava, mikor Evie-re nézett. – Mármint hogy veled akar az úr randizni? Mi folyik itt, amiről nem tudok? – Épp most kérdeztem meg Evie-t, nem vacsorázna-e velem. És remélem, hogy igent mond. Eddig ugyanis még nem nyilatkozott – szólalt meg a férfi fanyar mosollyal. Bonnie egészen kijött a sodrából. – Szent ég, nem tudtam! Fogalmam sem volt róla! Elnézést is kérek, nem akartam megzavarni… – Ugyan, minden rendben – fakadt ki Evie. – Nem megyek. – A kertész felé fordult. – Köszönöm a meghívást, de tényleg nem fogadhatom el. – Kár – a férfi csüggedten vakargatta a tarkóját. – Hát… jó. Megkérdezhetem, miért? – Az igazat megvallva el sem hiszem, hogy felvetette az után az első találkozás után – mondta Evie. – Tekintettel… az egész… helyzetre. A férfi értetlenül nézett rá, ahogyan Bonnie is. – Bátran nevezz tolakodó vénasszonynak, drágám, de megtudhatnám, miről beszéltek? – tudakolta Joel anyja. Evie hallgatott. Megpróbálta rendezni a gondolatait. A kertész felelt helyette: – Néhány hete történt. Reklámfotózást rendeztünk az Ellisonban, nagy banzáj volt. Evie volt az egyik modell, és elcsevegtünk egy keveset… jaj, istenem, valami rosszat mondtam? – Hol Bonnie-ra, hol Evie-re pislogott, látva, milyen elképedten merednek rá. – Igazán sajnálom, azt hittem, a kedves főnöknője tud az ön modellkedéséről. – Hogy Evie modellkedne? – hebegte Bonnie elképedve. – Fogalmam sem volt róla! A férfi, aki a háta mögött állt, a fejét csóválta, és szájával hangtalanul formálva a szavakat súgta: – Bocs, nem akartam! – Semmi gond, drágám, ez irtó izgalmas! – kiáltotta Bonnie. – Nincs miért letagadnod. Egyenesen fantasztikus! És miféle reklám volt ez? Tehát a szállodában nem is igazi esküvő volt, amikor az ő valódi menyegzőjéről odamenekültek? Csak valami elegáns ruhákat árusító divatcég reklámfotózása? Emily Morris, a koszorúslánynak öltözött ismerős majd élete végéig dicsekszik azzal, hogy egy nagy modellügynökség alkalmazta, mi több, egyszer egy tévéhirdetésben is feltűnt! Ez megmagyarázta, miért merte elhívni vacsorázni őt a kertész, alig két héttel azután, hogy menyasszonyi ruhában látta. Ennek ellenére továbbra sem fogadja el a meghívást. – A ruhák mind rendben vannak. – Evie kinyitotta a kasszát, és visszaadta a letétet. – Tessék, vegye el. Nagyon szépen köszönöm, és most viszontlátásra. A férfi még egyszer rávillantotta bocsánatkérő pillantását, és távozni készült. Ekkor azonban megszólalt a telefonja. – Mindent tudni akarok! – követelte Bonnie abban a pillanatban, amint az ajtó becsukódott mögötte. A kirakatüvegen át látták, hogy odakint a kertész elbattyog, miközben a mobilján beszél. – Nem volt itt semmi modellkedés. Az esküvői ruha volt rajtam. Csak megálltunk az Ellison Hotel előtt, ahol Lara megszállt, hogy összeszedje a cókmókját, mielőtt elhúzunk Keswickbe. – Kár, hogy nem volt igaz. Eddig nem is értettem, miért nem említetted ezt a fantasztikus új karrierlehetőséget. – Bonnie leintette Evie-t, amikor a lány felelni akart, és izgatottan hozzátette: – Hanem ez a fickó vacsorázni hívott!

– Igen. Hogy szégyellem magam! – A legkevésbé se szégyelld. Szerintem el kellene fogadnod a meghívást. Evie értetlenül bámult rá. – Miért? – Azért, mert… jaj, nem, mindjárt elmegy, csak mondj igent, a többit majd megbeszéljük utána! Várj, utánaszaladok. Na, tessék! Ez jellemző volt Joel anyjára. Mindig a maga feje után ment, és mindenbe beleütötte az orrát, akár akarta az ember, akár nem. Odakint a férfi már befejezte a beszélgetést, és beszállni készült a furgonba. Bonnie azonban utánavetette magát, megállította, majd komolyan beszélni kezdett hozzá. Evie remélte, hogy ha egy kis szerencséje lesz, a fickó a fejét rázva közli, hogy nem érdekli többé a dolog, és elporzik. Sajnos azonban a jelek szerint érdekelte, mert már jött is vissza az üzletbe. Ezúttal Bonnie odakint maradt. – Nézze, ne haragudjon, de a főnöknőm roppant nyakas – tört ki Evie. – Ne vegye komolyan… – Pedig nagyon határozottan erősködött, hogy vigyem el magát vacsorázni. És én mindig hallgatok a jó szóra. Különben is szeretem a kihívásokat. – A férfi szemlátomást élvezte a helyzetet. – Ráér holnap este? Bonnie be-bekukucskált a kirakatüvegen át, és bátorítón bólogatott. – Hát… – sóhajtott fel Evie. – Ezt igennek veszem. A főnöknőjétől egyébként tudom, hogy ráér. Hol vegyem fel? – Sehol. Úgy értem, a városban találkozzunk. – Rendben. Akkor a Brown’s előtt nyolckor! Jó lesz így? – Felőlem – vont vállat Evie. – Ne féljen! Talán még a végén jól is érzi majd magát. – Talán. Evie nemigen bízott ebben. Pillanatnyilag amúgy is az foglalkoztatta leginkább, hogy megfojtja Bonnie-t. – Helyes. Mellesleg Ethannek hívnak. – Örvendek, Ethan. De előre elnézést kell kérnem, mert valószínűleg nem leszek túl szórakoztató. Gondoltam, úgy fair, ha figyelmeztetem. – Amint már mondtam, szeretem a kihívásokat. – Ethan elindult az ajtó felé, de még játékosan hátraszólt: – Ugye, azért ott lesz? Miután elhajtott, Evie kérdőre vonta Bonnie-t: – Szóval, hadd halljam, miért szóltál bele ebbe? – Azééért – vette elő az asszony aggódó nagynénis modorát –, mert tudod, mennyire szeretném, ha te meg Joel újra összejönnétek. Csakhogy a fiam úgy viselkedett, mint egy sült bolond, és még ha vissza is fogadnád, a szíved mélyén soha nem tudnál neki megbocsátani. Viszont ha neked is lenne egy futó kalandod valaki mással, kiegyenlítenéd a számlát! Evie rövid időre behunyta a szemét. Micsoda furmányos terv! – De hiszen csak egy vacsoráról van szó, nem holmi kalandról! Semmi kedvem belemászni ilyesmibe. – A vacsora csak a kezdet. És hidd el, a csel beválik. Legalábbis bejött egy barátnőm, Brenda esetében. A férje félrelépett, ő pedig mélységesen elkeseredett. Elköltözött, és válni készültek. A férj már bánta, amit tett, ő azonban nem tudott neki megbocsátani. Meg akarta büntetni, csak azt nem tudta, hogyan. Aztán láss csodát, megismerkedett egy fiatalemberrel a fitneszteremben, fantasztikus viszonyba bonyolódtak… és meg is lett az eredménye! Ő jobban érezte magát, a férje meg rosszabbul. Helyreállt az egyensúly, és ez megmentette a házasságukat! – Bonnie… – Ennek kilenc éve. Azóta is együtt vannak, és boldogok! – ecsetelte Bonnie jelentőségteljesen. – Nem is tudom, miért nem jutott ez az eszembe előbb. De most rögtön bevillant, amikor a fickó randira hívott. Bombabiztos terv!

– Csakhogy ezzel az Ethannel szemben nem lenne fair. Mi történt a fitneszterembeli fiatalemberrel? – Ki tudja azt már, drágám? Személyi edző volt, és olyan volt a teste, mint egy görög istené! Nem hinném, hogy sokáig búslakodott egyedül. Különben is, koncentrálj a saját randidra! Meglátod, mit szól majd Joel, ha megtudja! – Bonnie-t láthatóan feldobta a terve. – Megérdemli, hogy jól fenéken billentsd! – Ha csak ezért csinálom ezt végig, nem lenne egyszerűbb megjátszanom, hogy van valakim? – kérdezte Evie a homlokát ráncolva. Őrület volt ez az egész, hiszen abban sem volt biztos, hogy vissza akarja-e fogadni Joelt. A cselszövés pedig soha nem volt erős oldala. – A lényeg itt az, hogy te is érezd, visszaadtad a kölcsönt. Ha csak megjátszod, hogy jársz valakivel, akkor nem lesztek egálban! Hadd főjön Joel a saját keserű levében! – Azt akarod, hogy lefeküdjek egy vadidegennel? Nem teszem! – Nem muszáj lefeküdnöd vele. Nem kötelező. Csak menj el egy randira egy pasassal – nézett rá Bonnie ragyogó arccal. – Kedves fickónak látszik. Jól érzed magad egy kicsit, Joel pedig megkapja végre a magáét. Nem elég ennyi? Ami azt illeti, ezerszer kellemesebb lenne egy laza este a tévé előtt, egy doboz bonbonnal és a kedvenc sorozatával. De már késő volt.

Huszonkettedik fejezet A barcelonai járat pontosan landolt. A bristoli reptér tele volt utasokkal. Lara a biztonság kedvéért korábban érkezett, leült hát egy kávé mellé, és az embereket figyelte – ez volt az egyik kedvenc időtöltése. Egy házaspár búcsúzkodott a közelében. A túlsúlyos feleség és a cingár férj hosszan, érzelmesen átölelte egymást, aztán a pasas megindult az emeletre az indulási oldal felé. Mindketten jegygyűrűt viseltek, ebből Lara arra következtetett, hogy házasok. De az is lehet, hogy viszonyuk van, és a házastársaikat csalták. Lara ezután egy csapat lányt hallgatott ki. Csajos hétvégére indultak, és hetyke évődésbe kezdtek néhány fiúbulira induló férfival. Ha mindannyian ugyanarra a gépre szállnak fel, nem fognak unatkozni… meglehet, a végén már nem csupán a járaton fognak osztozni. Ezt egy szívszaggató jelenet követte. Egy ötvenes évei derekán járó anya vett búcsút hátizsákos fiától, aki nemrég múlhatott húszéves. A srác jókedvet erőltetett magára, miközben elindult felfelé, és visszaintett a mozgólépcső alján álló édesanyjának: – Viszlát, mama! Találkozunk egy év múlva! Az anya csak azután engedte el magát, miután a fia eltűnt szem elől. Rögtön összetört, és zokogni kezdett. Nagy ég, szegény nő! Lara érezte, hogy neki magának is gombóc gyűlik a torkában. Elbúcsúzni a gyerektől egy teljes évre – lehet ennél szomorúbb dolog az életben? Hamarosan ő is átéli majd, mikor Gigi elmegy egyetemre… Jobb nem is gondolni rá egyelőre. Kiitta a kávéját, és megindult az érkezési oldal felé. Ideje volt, mert a barcelonai utasok nemsokára kezdtek kifelé szállingózni a kapun. Nem kellett sokáig várakoznia. Jo Finnegan az elsők között jelent meg. Mindössze egy kézipoggyász volt nála. Mivel más csomagja nem is volt, nem kellett várnia a csomagkiadónál. Lara azonnal felismerte a bloghoz mellékelt fotóról, és integetni kezdett, hogy felhívja magára a figyelmét. – Szent isten, hogy megnőttél, kicsi Lara! – üdvözölte Jo meleg öleléssel. Furán érzelmes pillanat volt. Lara kevés olyan embert ismert, aki közeli barátságban volt az anyjával. Az a képtelen gondolata támadt, hogy leülteti a nőt egy számítógép elé, és valamennyi emlékét betáplálja a masinába. – Jaj, de jó, hogy láthatlak! És köszönöm, hogy megváltoztattad miattam a terveidet! – Én köszönöm. Mindig is türelmetlen természet voltam. No, hadd nézzelek meg jobban magamnak… Lara ugyanezt tette. Jo Finnegan így, teljes életnagyságban még napbarnítottabbnak és ráncosabbnak látszott. Ma ráadásul korallvörös rúzzsal kente ki a száját. A fülbevalója most is óriási volt. Napszítta barna haját lazán hátratűzte. Lila vászoninget és hozzá illő bő vászonnadrágot viselt, lábán poros bőrszandállal. – Hajszálra olyan vagy, mint a mamád – állapította meg mosolyogva. – Igen, tudom. Lara korábban is elégedetten vette észre, mennyire hasonlít édesanyjához: a fényképek tanúsága szerint az álluk, a szemöldökük, de még a lábuk is azonos formájú volt. – És a papád… jól van? Jo határozottan habozva tette fel a kérdést. – Néhány hete halt meg. – Ó, fogadd együttérzésemet! – Nem szükséges részvétet nyilvánítanod, Jo, nem gyászolom. Hosszan, értőn összenéztek. Larának remegett a gyomra az izgalomtól. – Jaj, drága kislányom! – fogta meg melegen a kezét Jo. – Annyi mindenről kellene egymással beszélnünk! Lara izgalma tovább fokozódott. Most talán nyomára jut a titoknak! Bizonyos beszélgetésekre nem lehet autóban sort keríteni. Ezért a Bathba vezető úton

inkább Jo spanyolországi életéről társalogtak. Jo elvált, de mostanra szerencsésen magára talált. Keramikusként dolgozott. Egy hegyi faluban élt, ahol befogadták, és sok-sok barátra tett szert. Ugyanakkor rendszeresen visszajárt idős szüleihez, ami arról árulkodott, hogy hiányzik neki a brit élet. Viccesen megjegyezték, hogy az ember nehezen tud meglenni a Mark & Spencer üzletek vagy éppen az élesztőkivonat nélkül, ha egyszer hozzászokott. Bathhoz közeledve Jo megszólalt. – Megkérhetlek egy szívességre, drágám? Megállnál a következő pihenőhelynél? Imádom innen a kilátást! Kísérteties, véletlen egybeesés lehetett, mert Lara ugyanígy volt ezzel. Félrehúzódott, és leállította a motort. – Nekem is ez a kedvenc helyem. Mikor először jártam itt tizennyolc év után, ugyanitt pihentünk meg, hogy megmutassam a lányomnak, hol laktam régen. – Van lányod is? – Jo szemlátomást megörült a hírnek. – Ez csodás! Mennyi idős? – Tizennyolc éves. – Nahát, tényleg? Ez azt jelenti, hogy… Lara kinyitotta a kocsiajtót. – Igen, azt jelenti. Letelepedtek a pihenőhely alatti füves lejtőre, és megcsodálták a fenséges kilátást. Lara elmondta Jónak, hogyan ment el Bathból. Jo egyszer sem szakította félbe. – Szóval ennyi – fejezte be Lara az elbeszélését percek múltán. – A végén minden jóra fordult. Tragédia lehetett volna belőle, de nem az lett. Gigi maga a csoda. És most ráadásul Flynnt is megismerte… ami azt illeti, az elmúlt hetek igencsak mozgalmasan teltek. – Elhallgatott, majd fejét félrebillentve eltöprengett. – Talán érted már, miért beszéltem így az apámról. Még a halálát sem fájlalom. Azt hiszem, soha nem szeretett. Annak idején nem értettem, miért. Aztán az ügyvéd felolvasta a végakaratát. Kiderült, hogy a ház nem volt az övé, anyám nevén vásárolták meg. De hát mi állhat ennek a hátterében? Honnan származott a pénz? És ezért gyűlölt-e az apám, vagy valami másért? Jo figyelmesen végighallgatta Larát. – Ha azt kérdezed tőlem, ő volt-e a valódi apád, a válaszom az, hogy sajnos nem tudom – bökte ki végül. – Rendben. Lara két kezével átfogta a térdét, úgy ült ott. Olyan erővel szorította a lábát, hogy belefehéredtek az ujjpercei. – Annyit azonban tudok, hogy volt anyád életében egy… barátság. Egy másik férfi. Igen, igen, igen, ez lehet az! Lara szeme könnybe lábadt. Ez mindent megmagyarázna! Apja azért gyűlölte, mert tudta, hogy nem az ő gyereke. Istennek hála, végre összeáll a kép! – És ki volt ő? Ismerted? Gyerünk, mondd, hogy ismerted! Beszélj nekem anyám titkos szerelméről… nem, ne rázd a fejed, hagyd abba… – Sajnos nem – felelte Jo. – Ez még azelőtt történt, hogy összeismerkedtem a mamáddal. Ennek ellenére beszélt nekem róla. Mindössze annyit tudok, hogy Jamesnek hívták. James. Szimpatikus név, épp apának való. James, te vagy az apám? Adja az ég! – És a vezetékneve? – kérdezte Lara, de Jo újra csak a fejét ingatta. Az élet, úgy látszik, soha nem egyszerű. – Sejtelmem sincs. Anyád soha nem említette. Fényképet sem mutatott róla. Néhány évvel azelőtt találkozott vele, hogy te megszülettél. – Jo elhallgatott, amíg elhessegetett egy körötte keringő szitakötőt. – Nős volt. – Ó! – Már több felesége is volt. Úgy értem, hogy elvált korábban. – Huh! – Ráadásul volt mit a tejbe aprítania. Valamiféle sikeres üzletember lehetett, de ne kérdezd, hogy mivel foglalkozott… gőzöm sincs róla. A házassága a jelek szerint nem volt boldog. A pasas

anyádat szerette. Vagy legalábbis neki ezt mondta. – Mit akar ez jelenteni? Anyám nem hitt neki? – Szeretett volna hinni. Mégis úgy vettem ki a szavaiból, hogy nem tudott teljesen megbízni benne. Elvégre többször nősült… Az volt a benyomásom, anyád attól tart, az a fajta, aki hamar ráun a nőire. Lara ujjai már egészen elgémberedtek. Levette kezét a térdéről. Lenézett Bath girbegurba utcácskáira és kekszszínű házaira, amelyektől jobbra állt az otthona. Vajon James vette a házat? És ha igen, ez azt jelenti-e, hogy ő az apja? – Jól vagy? Lara bólintott. – Igen. Ez mind jó hír. Felkavaró, de jó. Bárminek örülök, ami arra utal, hogy az apám nem volt az apám. Nézd, tudom, hogy nem mondhatsz biztosat erről, mégis, mit gondolsz, lehetett akár James is? – Jaj, drágám, ki tudná azt megmondani? Anyád sosem beszélt erről. Nem szegezhettem neki a kérdést! Régimódinak tarthatsz, de akkoriban nem illett szexről beszélni. Nem volt olyan közkeletű beszédtéma, mint manapság. Talán ha gyerekkorunktól jóban lettünk volna, megkockáztathattam volna, de mi csak felnőtt fejjel ismerkedtünk össze. A te iskoláddal szemközti kávézóban dolgoztam. Kilenc-tíz éves lehettél akkor. A mamád rendszeresen betért hozzánk egy csésze teára. Meghallgatott, mikor a semmirekellő férjemet szidtam. Aztán amikor munka után a kutyát sétáltattam, csatlakozott hozzám. Talán az hozott össze minket, hogy egyikünknek sem volt boldog a házassága. Meglehetősen szoros kötelék ez, tudod. Jó hallani, hogy másnak is nehéz. Az volt a benyomásom, hogy a papád uralkodó természet volt. Jo Larára pillantott visszaigazolásért, aki bólintott. – Igen, az volt. – Csak egyszer jártam nálatok. Apád értésemre adta, hogy nem vagyok szívesen látott vendég. – Gyűlölte a látogatókat. Csöndes otthon volt az övék. Általában hármasban voltak. Ritkán hangzott fel náluk nevetés. Lara már attól is rosszul lett, hogy felidézte az emlékeit. Gyerekkorában nem ítélte el az apja viselkedését, egyszerűen mert nem is volt összehasonlítási alapja. Felnőtt fejjel azonban hajmeresztőnek találta. Milyen büszke volt akkor is, amikor Gigi – anélkül, hogy bármiben befolyásolta volna – ugyanezt a rosszkedvű zárkózottságot felfedezte a fiújánál, és szakított vele! Jóképű srác volt, ám amint kritizálni kezdte Gigi öltözködését, és útjába állt a barátságainak, a lány lúzernek nevezte, és szép csöndben szakított vele. Vajon miért nem volt erre képes az édesanyja? Lara álla megfeszült az indulattól. Évek óta kísértette ez a kérdés. – Min gondolkozol? – kérdezte Jo. – Csak azon tűnődöm, miért nem hagyta ott anyám az apámat. Annyival könnyebb lett volna az életünk! – A mamád tudta ezt. Mégis aggódott, hogy árt vele neked. Az életetek jobbra fordulhatott volna, de mi történik, ha ennek az ellenkezője következik be? – Ennél rosszabb már nem lehetett volna – sóhajtott Lara. – Ő mégis félt ettől. „Legalább nem üt meg, soha nem ütött meg” – mondogatta. És a másik férfi, James miatt is furdalta a lelkiismeret. Azt hiszem, úgy érezte, hogy büntetést érdemel ezért a barátságért. Mintha Charles, az apád jogot szerzett volna ezzel, hogy pokollá tegye az életét. Különben is, nem tudhatjuk, hogyan érezte magát a bőrében. A házi zsarnokok tönkreteszik a partnerük önbizalmát. Ki tudja, Charles mivel tartotta sakkban anyádat. – Hát igen. – Lara mindezt ezerszer végiggondolta már. – Azt tette, amit helyesnek látott. – Mind a kettőtöknek. – Jaj, istenem, meg szeretném találni Jamest! Lara elheveredett a füvön, és a sebesen rohanó felhőket nézte. – De hát miként? – vetette fel Jo.

– Téged is megtaláltalak. Jó, nem én, hanem Flynn. Talán erre is lesz mód. – Nem volt anyádnak más barátja is, akit megkérdezhetnél? – Nem. Gondoltam, talán te tudnál neveket mondani. – Sajnos nem, drágám – rázta meg a fejét Jo. Lara felnézett az eget keresztül-kasul szántó kondenzcsíkokra. Hová igyekeznek ezek a gépek? Kik az utasaik? Lehet bárki, tarthatnak akármerre. Az egyik utas talán ismeri Jamest. Vagy ő maga az. Az volt csak a gond, hogy ezt soha nem tudhatja meg. – Remek nő lett belőled – jegyezte meg Jo. – Jó életet harcoltál ki magadnak. Anyád büszke lenne rád, ha láthatná. – Köszönöm. Kedves volt Jótól, hogy ezt mondta, és Lara hálás is volt érte. Sajnos azonban csak a történet felét ismerte, és ez nem volt elég.

Huszonharmadik fejezet Az volt a lényeg, hogy elhitesse magával, nem is igazi randi ez. Evie a Brown’s előtt várakozva savanyúan nyugtázta: muszáj lesz ragaszkodnia ahhoz, hogy ő állja a számla felét. Mivel ez nem valóságos találka, nem lőcsölheti az egészet Ethanre, nem volna korrekt. Amúgy néhány üveg drága bor után a számla meghaladná egyheti fizetését. Jól van, nyugi! – intette magát. Az elkövetkező néhány órában Ethan meg ő elbeszélgethetnek majd, úgy, mint két normális ember. De ez nem randi. Amint véget ér a vacsora, ő lelép. Még egy jóéjt-puszit sem enged meg a pasasnak. Hű, de elegánsak azok, akik kint ülnek a teraszon! Adja az ég, hogy Ethan most ne kifakult, lyukas pólóban és elnyűtt khaki nadrágban jelenjen meg! Nem adta meg neki a telefonszámát, de azért amikor megszólalt a mobilja, reménykedni kezdett, hátha Ethan mondja le a randit. Pillanatnyilag szívesen maradt volna hoppon. A kijelzőn azonban sokkal ismerősebb név jelent meg. Mit volt mit tenni, fogadta a hívást. – Szervusz, Joel – köszönt közönyösen. – Anyu most hívott. Azt mondja, valami ürgével találkozol ma este. Kösz szépen, Bonnie! – Na és? – Ki ez az alak? Evie megnézte az óráját. Ha az ég nem hallgatja meg a kérését, és Ethan mégis eljön, hát percek múlva megjelenhet. – Nézd, nem számít, kicsoda. – Nekem igenis számít – szólt Joel sértődötten. – Csak együtt vacsorázunk, ez minden. Jogom van hozzá! Evie titkos elégtételt érzett, hogy sikerült megbántania Joelt. – És milyen az ürge? Evie-t ez a kérdés is kellemesen érintette. – Ha nem lenne kedves, nem találkoznék vele. – Merrefelé vagy? – kérdezte Joel. Majd bolond lesz az orrára kötni! – Most mennem kell, megérkezett. Viszhall – mondta, és kinyomta a mobilt. Hahaha! Csaknem, mint Madonna! Ráadásul még csak nem is hazudott. Ethan jött felé az úton. Sajnos most is hanyagul öltözködött, bár nem olyan lehetetlenül, mint korábban. Gyűrött tengerészkék nadrág és kigombolt olajzöld ing volt rajta. Az utóbbit egy kifakult lila-zöld póló fölé vette fel. Elképzelhető, hogy ez volt a legjobb ruhája, és talán vasalóra sem futja neki? Pedig igyekezett, nyugtázta Evie, amint Ethan a közelébe ért. A haja ugyan rendetlenül lógott az arcába, de legalább frissen megmosta. Arcszeszt is használt, méghozzá jó illatút. Talán az anyja vagy a nővére vette neki karácsonyra. – Á, már itt van! – Szerencsére a férfi meg sem kísérelte, hogy üdvözlésképpen megölelje vagy megcsókolja. – Köszönöm, hogy eljött! Nem késtem el, ugye? Régóta vár? – Mindössze pár órája – válaszolta Evie. Ethan szeme sarkában a mosolytól összeszaladtak a finom ráncok. – Helyes. Ha szívesen venné, most azt mondanám, milyen jól néz ki. Lehet, hogy hiba a túlzott óvatosság, de nem merem megkockáztatni. – Köszönöm a bókot. Evie méltányolta a pasas száraz humorát. – Kérem, asztalt foglaltattunk este nyolcra, McEnery névre. Kiülhetnénk a teraszra? – szólt oda Ethan egy arra elhaladó pincérnőnek. Evie tiltakozni akart, de meggondolta magát. Csodás este volt, egyenesen arra való, hogy az

ember a szabad ég alatt vacsorázzon. Ha nemet mondana erre, Ethan azt hihetné, szégyell vele a nyilvánosság előtt mutatkozni. – Magának is jó így? – nézett rá Ethan. – Igen, persze. Elvégre is kertész volt, érthető hát, hogy a szabadba vágyott. Ezért mosolyogva igent intett. Ha meglátják kettejüket, hát meglátják. Odavezették őket egy asztalhoz, és Ethan kihúzott egy széket Evie-nek. Kellemes modora volt: határozottan úgy festett, volt gyerekszobája. – Szóval, meséljen, milyen egy jelmezkölcsönzőben dolgozni! – Miután a pincérnő felvette az italrendelést, Ethan előrehajolt, és az asztalra könyökölt. – Mi a legfurább jelmez, amit eddig önöktől kértek? – Ismeri a Ki vagy, doki? című sci-fi sorozatot, ugye? Az abban szereplő mutánsokból kértek hatot. Nem kéket, nem ezüst- vagy rózsaszínűt. Kizárólag zöldet kértek. Hihetetlenül felháborodtak, amikor közöltem velük, hogy nincs ilyen jelmezünk. – És, mi lett a vége? – Rábeszéltem őket, hogy inkább öltözzenek mesefigurának. – Látom, van üzleti érzéke – biccentett Ethan elismerően. – Mellesleg elnézését kérem, amiért arról a modelldologról kotyogtam a munkahelyén. Meggondolatlanság volt. Nyilván nem kéredzkedett el a főnökétől, ezért tagadta le. Nos, ezt is el kell akkor magyaráznia. Evie hátradőlt a székén, mert a pincérnő megérkezett az italokkal. Őszintén szólva hízelgett a hiúságának, hogy összetévesztették egy modellel. Nem táplált illúziókat a megjelenéséről: alig valamivel volt jobb az átlagnál. Az alakja meg… na, azt lerontotta a kissé túlméretezett feneke. Nem sminkelte magát, és nemigen követte a divatot. Eddig még soha senki nem keverte össze egy modellel. Titokban most mégis megörült ennek. Mosolyogva legyintett. Ugyan mit számít, hogy elhallgatja az igazságot? – Nem gond. Bonnie nem haragudott meg érte. Ethan szemlátomást megkönnyebbült. – Kedves nőnek látszik. – Az is. Evie rájött, hogy a füllentés kiszárítja a száját. – És milyen az Ellisonban dolgozni? Mindig kertészként kereste a kenyerét? Ethan habozni látszott. – Hát… – Bocs, úgy értettem kertészként és mindenesként – tette hozzá Evie sietve, mert ez így jelentősebbnek tűnt. – Gondolom, rengeteg dolga akad. Hol a füvet nyírja, hol javít valamit, bármit, ami elromlott… meg sem tudnának lenni maga nélkül! Uff, remélte, hogy nem hangzott túl lekezelően. Mintha egy elemi iskolai tanítónő mondta volna a nebulójának. Szerencsére Ethan nem sértődött meg. Lazán hátradőlt a székén, és könnyedén válaszolt: – Na, abban biztos vagyok. – És mindig ilyen ügyes keze volt? Ez meg éppenséggel kétértelműre sikeredett, de Ethan erre is röviden reagált. – Szeretek szerelni és javítani – válaszolta. Az egyik szomszédos asztalnál ülő két csaj azonban meghallotta a kérdést. Ők annál jobban fennakadtak rajta. – Bírom, amikor ügyes a kezük – súgta oda hangosan egyik a másiknak, mire mindketten vihogni kezdtek. Istennek hála Evie el tudta rejteni égő arcát a méretes étlap mögé. Elmélyülten tanulmányozta a kínálatot. Az előételek között rátalált a sajtos szufléra, márpedig a felfújtak mindig is a kedvencei közé tartoztak. Sajnos azonban az étlap szerint a fogás elkészítése húsz percet vesz igénybe, ezért inkább garnélarákot kért. Minél hamarabb véget ér ez a nem randi, annál jobb. Miután rendeltek, visszaadták az étlapot a pincérnőnek. Evie az italáért nyúlt, hátradőlt a

székén, és… leöntötte vele magát. Az út túloldalán ugyanis, vagy húsz lépésre tőle ott állt Joel. Ott állt, és őt bámulta. – Hoppá! A vidám pincérnő szalvétát hozott, hogy leszárogassa a ruhája elejéről a rálöttyent rozét. – Tessék! Még szerencse, hogy nem vörösbor volt – jegyezte meg. – Köszönöm. Evie nagy gonddal szárogatta magát, aztán újra felnézett. Joel ugyanott állt, ahol az előbb. Nagyon úgy nézett ki, hogy nem is szándékozik elmenni. Evie hátralökte a székét, és odaszólt Ethannek: – Megyek, letisztogatom magam. Egy perc, és itt vagyok. A női mosdóból felhívta Joelt. Második csengetésre beleszólt a vonalba. – Mit keresel itt? – sziszegte Evie. – Egyáltalán, honnan tudtad meg, hogy itt vagyok? – Megkérdeztem anyámat. Bonnie természetesen megmondta, mert azt akarta, hogy Joel féltékeny legyen. – Jól van, de most menj el! – Kivel vagy? – Joel, menj el! – Miért? Semmi rosszat nem csinálok – tiltakozott ő. – Ez zaklatás! – Csak tudni akartam, mivel állok szemben. Ha engem kérdezel, ez az ipse sehol sincs hozzám képest. Sokkal jobban nézek ki nála. Ez annyira igaz volt, hogy Evie nem is vitatta. – De talán hűségesebb típus nálad – replikázott. – Meg akarsz büntetni? Erre megy ki az egész, nem igaz? – Szó sincs róla. Holott igaz volt, ez volt a terv. – Hagyj most békén, Joel! Kérlek, ne tedd tönkre az estémet! Evie átvágott az éttermen. A teraszra érve megállt, és szembenézett Joellel, aki pár másodpercig állta a tekintetét. Végül vállat vont, megfordult, és elindult a Pulteney híd felé. Addig nincs baj, amíg le nem veti magát a zúgó habok közé. – Sikerült lemosni? – nézett rá mosolyogva Ethan, mikor Evie visszaült az asztalhoz. – Igen, köszönöm. Elnézést, hogy ilyen sokáig maradtam távol. Joel meggyőzése, majd pedig a ruhája elejének kimosása és megszárítása a kézi szárító alatt valóban tetemes időt vett igénybe. – Semmi gond. Én meg összeakadtam közben egy barátommal. Elbeszélgettünk kicsit. A terasz túloldala felé mutatott. Evie udvariasan a jelzett irányba nézett. Ám még mielőtt rájöhetett volna, ki Ethan barátja, bánatára ő is ismerős arcot fedezett fel. Emily Morris volt az. A fenébe is, ennek a csajnak is pont most kell idedugnia a képét! Mi ez, valamiféle kozmikus összeesküvés? A következő pillanatban Emily felpillantott, és meglátta Evie-t. – Ezt nem hiszem el! – suttogta maga elé. Ekkora pechet! Ráadásul most felugrott és elindult feléjük, szándékosan eltúlozva a meglepetést, miközben hosszú lábával és keskeny csípőjével átfurakodott az asztalok között. Evie felvértezte magát az összecsapásra. Volt is miért. A pallérozott viselkedés nem tartozott Emily Morris erősségei közé. Bath gyönyörű város, néha azonban nem elég nagy ahhoz, hogy ki lehessen kerülni a hozzá hasonlókat. – Á, Evie, te vagy az! Ezt nem hiszem el! Hallottam, hogy visszatértél! – Emily ölelése annyira mesterkélt volt, hogy meg sem érintették egymást. – Jaj, hogy vagy, te szegény? Lefogytál. Nos, ez aligha meglepő. Istenem, az arcod is milyen nyúzott! Rokonszenvnek álcázott rosszakarat, Emily Morris ebben erős volt. – Szervusz, Emily. Csak néhány kilót fogytam, igazán nem nagy ügy.

– Mikor Ethan azt mondta, együtt vacsorázik valakivel, nem is álmodtam, hogy te vagy az! Most Evie-n volt a sor, hogy ledöbbenjen. Ő volt az az ismerős, akiről Ethan beszélt? Kérdőn nézett rá. – Ez engem is meglep. Honnan ismerik maguk egymást? – Á, csak a szállodából – legyintett Ethan közömbösen. – És maga, maga honnan ismeri Emilyt? – Jaj, én régestelen-régen ismerem Evie-t! – csacsogta Emily. – Mindössze az lep meg, hogy ilyen hamar emberek között látom, mindazok után, ami történt… Úgy értem, hoppon maradni az oltár előtt nem fordul elő naponta… Amikor meghallottam, azt mondtam, hűha! Teljesen kikészített, hogy nem láthattam az esetet! Még nem voltam olyan esküvőn, amit az utolsó pillanatban fújtak le! Olyan lehetett, mint a Szex és New York egyik jelenete! Hát ezt sikeresen kitálalta. Többé nem lehetett az ő sötét titka. Szegény Ethan mindent elkövetett, hogy ne vágjon megrökönyödött képet. Még szerencse, hogy nem volt ez igazi randi. És szerencse volt az is, hogy a terasz túloldalán egy pincér épp ekkor vitt ki tányérokat Emilyék asztalához. Evie arrafelé mutatott. – Megérkezett a rendelésetek. – Jaj, de kár! Jó, még beszélünk… Vacsora után csatlakozhatnánk hozzátok egy italra! Oké, csaó egyelőre… Csaó egyelőre? Mond ilyet élő ember? Emily visszament az asztalához. Közben úgy riszálta a csípőjét, mint egy modell, amivel nagy feltűnést keltett. – Muszáj lesz meglépnünk, mielőtt ezek ránk szabadulnak – morogta a fogai között Ethan. – Hogy mondhat ilyet? Hátha a legjobb barátnőmről van szó. – Csakhogy nem az. Ethant szemlátomást mulattatta a dolog. – És maga? Magának barátja? – kötött bele Evie. – A legkevésbé sem. A szállodából ismerem. Az a benyomásom, hogy nem éppen a nők kedvence. – Finoman szólva – húzta el a száját Evie. Emily vetélytársat látott minden nőnemű lényben, és ha csak tehette, mindegyiket kicsinálta. – Szóval, most tegyünk úgy, mintha nem említette volna az esküvőt? – kérdezte meg Ethan, majd kis hallgatás után folytatta: – Vagy inkább szívesen beszélne róla? – Miért ne? Nem titok. – Most már értem, miért vonakodott együtt vacsorázni velem. Hadd tegyem hozzá, hogy aki otthagy az oltár előtt valakit, az megérdemli, hogy élete végéig lakoljon érte. Alávaló gazság az ilyen! És nem kérdés, hogy a svihák nem érdemelte meg magát. – Igazán kedves, hogy ezt mondja. – Evie nem látszott túl hálásnak. – Sajnos azonban az alávaló gazságot nem a vőlegényem követte el, hanem én.

Huszonnegyedik fejezet – Ez esetben briliáns húzás volt! – vágta rá Ethan pillanatnyi habozás nélkül. – Azt tette, amit tennie kellett. Evie elmosolyodott. Egyre jobban tetszett neki ez a fickó. – Tudom. – Nyilván meg is érdemelte a vőlegénye. – Bármennyire furán hangzik: igen, megérdemelte. – És megkönnyebbült, hogy nem ment hozzá? – Azt hiszem. Pontosabban ez volt az egyetlen lehetséges lépés. – Kiderült, milyen könnyű Ethannel beszélgetni. Egyesek arra születtek, hogy meghallgassák embertársaikat. – Pedig évek óta jártunk… Belekerül némi időbe, amíg hozzászokom a szingliléthez. Az egész olyan zavaros! – Nem csoda, hogy nem akart találkozni velem. – Semmi gond. Viszont figyelmeztettem, hogy unalmas leszek. – Ezt nevezi unalmasnak? – Hát… tudja, hogyan értettem. – Evie felvette a borospoharát, és ide-oda forgatta a szárát. – Ha ez valódi randevú lett volna, nem mondtam volna el, mit érzek, nem igaz? Megjátszottam volna magam, hogy imponáljak; úgy tettem volna, mintha már túl lennék a dolgon. Magabiztos lennék… – Mint Emily. – Ahogy mondja, mint Emily! Amúgy régebben ő is flörtölt a vőlegényemmel. Evie mintha rájött volna valamire. Nagy ég, lehet, hogy ezek is lefeküdtek egymással! – Miért, ez történt? Azért hagyta faképnél a pasast, mert viszonya volt valakivel? – Beszéljünk inkább többes számban. Mint kiderült, számtalan nőügye volt. Igen, úgy érezte, ha hűséges hozzám, azzal csak az idejét vesztegeti. Miért legyen az embernek egy nője, amikor hat is lehet? – Evie látta, hogy Ethan meglepődik. – De csak a templom felé menet jöttem erre rá. Nem a legjobb időzítés. Mindamellett némi újdonsággal szolgáltam egyeseknek, ahogy Emily mondta az előbb. – És mikor történt ez? – kérdezte Ethan a homlokát ráncolva. – Három hete. – De hát akkor láttam meg magát először! – pislogott Ethan zavartan. – A szálloda parkolójában. Maga… jaj, a francba… maga, ugye, nem is a fotózáson vett részt? Azért öltözött menyasszonyi ruhába, mert… – Mert épp akkor szöktem meg az esküvőmről… Persze, honnan is sejthette volna! Mellesleg, köszönöm, hogy modellnek hitt… Hízelgett a hiúságomnak. Nos, nem vagyok modell. Megérkezett a vacsorájuk. Tovább beszélgettek a jelmezkölcsönzőről, és arról, milyen érzés, ha az ember váratlanul az utolsó percben fújja le az esküvőjét. Még a kertészkedésről is, meg arról, hogyan lehet megzabolázni a szeszélyes cserepes virágokat. Evie maga is meglepődött, milyen jól érzi magát. Egyáltalán nem erre számított. Őszintén élvezte az estét, amit Ethan laza modorának köszönhetett. A férfival könnyű volt kijönni, az embernek nem kellett megjátszani magát előtte. Ami a külsejét illeti, őszintén szólva az kisebbfajta katasztrófa volt, de most éppenséggel ez a szerény külső is segített. Evie évek óta hozzászokott ahhoz, hogy bárhová mentek Joellel, a vőlegénye mindig a figyelem középpontjába került. Ethannel sokkal egyszerűbb volt emberek között lenni. Nem kellett folyvást attól rettegni, hogy mindenki őket nézi. Noha… Emily Morris azért szemmel tartotta őket a terasz túloldaláról. De ez csak azért volt, mert Emily egy utálatos pletykafészek. – Helyes – jelentette ki Ethan, amikor végeztek a vacsorával. – Emily és a barátja még a desszertnél tart. Mi volna, ha meglépnénk, mielőtt ránk akaszkodnának? – Gyerünk! – Evie nézte, hogyan inti le Ethan a pincért. – De osztoznunk kellene a számlán. – Én hívtam meg. Hadd fizessek én. – Nem, nem, szó sem lehet róla! Evie enyhén elpirult. Olyan volt ez az egész, mintha transzparenst tartott volna a feje fölé

ezzel a felirattal: Igazából nem is tetszel. Egy fikarcnyit sem. Ne is képzeld, hogy valami történhet köztünk a randi után. Azt lesheted! – Rendben. Ethan belenyugvón visszakozott. – Hiszen ez nem is igazi randi. Semmi ilyenre nem állok még készen. De azért jól éreztem magam! – mondta Evie. – Sokkal jobban, mint vártam. – Én is – suhant át futó mosoly Ethan arcán. – Egy perc, és jövök – mentette ki magát Evie, és a női mosdó felé indult. Éppen kezet mosott, amikor háta mögött a tükörben megjelent Emily képmása. – Á, te vagy az, Evie! Összeültünk volna veletek, de Ethan azt mondja, dolga van, mennie kell. – Igen, megyünk. – Annyira sajnálom! Örülök, hogy újra láttalak. De tudod, azért nem győzök csodálkozni, hogy ezek után máris… azt hittem, hogy hónapokig nem térsz magadhoz! – Az élet megy tovább – dünnyögte Evie, miközben leöblítette a szappant a kezéről. – Na persze. Szerencsés alkat vagy. Hanem sejtelmem sem volt, hogy te meg Ethan… – ingatta a fejét Emily, és várakozón nézett Evie-re. – Csak barátok vagyunk – egészítette ki ő a mondatot szűkszavúan, mialatt megszárította a kezét. Emily arra kényszerült, hogy megvárja, amíg végez. – Nos, meg kell hogy mondjam, ez azért nem semmi! – Emily kendőzetlen mohósággal nézett rá. – És le is feküdtél vele? – Nem, dehogy – mondta Evie. – Tényleg? – Aztán mintha eszébe jutott volna valami Emilynek, mert szája elé kapta a kezét. – Nagy ég, Ethan a valódi ok, amiért ejtetted Joelt? Szegény Ethan! Ha történetesen kihallgatta volna ez a beszélgetést, feltehetően mulatott volna rajta. – Nem, semmi nincs köztünk – jelentette ki Evie. – Az égvilágon semmi. Az esküvő előtt azt sem tudtam, kicsoda. Hiszen csak az Ellison mindenese. Akkor találkoztunk, amikor valami jelmezt szállítottam ki a szállodába, aztán tegnap visszahozta az üzletbe. Ez minden. Csupán leültünk beszélgetni. Mialatt beszélt, Emily nagy adag bézs rúzst kent a szájára. Ahogy találkozott a pillantása Evie-vel a tükörben, megismételte: – Az Ellison mindenese? Jaj, csak ne kezdje újra! Ha egyszer Emily Morris kipécéz egy megvető megjegyzést, hát tuti, hogy jócskán elrágódik rajta. – Egyáltalán nem úgy értettem! Ő ott a kertész és a mindenes, nincs ebben semmi rossz. Gyönyörű foglalkozás. Kizárólag azért hoztam szóba, hogy megértessem veled, hogyan találkoztunk. Emily befejezte a rúzsozást. Hangosan rákattintotta a rúzsra a kupakját – Dior volt, mi más –, és szembefordult Evie-vel. Volt az arcán valami, amit Evie már ismert; mint aki tud valamit, amit ő nem, és ezzel fenemód elégedett. – Ahá, értem. Eszerint… Ethan ezt mondta neked? Hogy kertész és mindenes? – Igen. – Hiszen látta, amint megöntözi a dézsába kitett virágokat. Beszéltek is a munkájáról, az isten szerelmére! Semmi olyat nem mondott, ami ellenkezett volna az ő feltevésével. Evie összevonta a szemöldökét: – Miért, nem ott dolgozik? – Nem igazán. – Emilynek láthatóan nehezére esett, hogy megőrizze a komolyságát. – Vagyis nem úgy, ahogy gondolod. Ő a szálloda tulajdonosa! Ő a tulajdonos. Evie a hallottakat emésztette. A hotel Ethané. Ő hitte csak, hogy a kertész, Ethan meg, ki tudja, miért, meghagyta ebben a tévhitében. Micsoda idióta is ő! Emily láthatóan elemében volt, és ujjongva, ugyanakkor megjátszott aggodalommal kiáltott

föl: – Szent ég! Hihetetlen, hogy nem tudtad! – Á, itt van! Azt hittem, kimászott a hátsó ablakon. – Megpróbáltam, de túl kicsi volt. Beszorultam, daruval emeltek ki. A számla már az asztalon volt, két húszfontos bankjeggyel együtt. Evie kinyitotta a retiküljét, és letette ugyanezt az összeget. Negyvenfontos vacsora, uhh! – Tényleg meg akart szökni? – Egy kicsit igen. – Miért? – kérdezte Ethan aggodalmas arccal. – A szégyen vitt volna rá. Irtó hülyén érzem magam. – Evie látta a szeme sarkából, hogy Emily ismét feléjük tart. – Tűnjünk innen, mielőtt ideérne, hogy csordultig kiélvezze a helyzetet. – Mármint miféle helyzetet? Ethan követte Evie-t a járdán. – Azt, hogy a szálloda mindenesének néztem, holott maga a tulajdonosa. – Á! – Ethan most beérte. – Kitől tudja? Vagy meg se kellett volna kérdeznem? – Emily is bejött a mosdóba, ő mondta. – Naná! Hogy is tarthatta volna magában? – morogta Ethan, aki láthatóan remekül szórakozott. – Ne haragudjon! Nem akartam zavarba hozni azzal, hogy kijavítom. – Értem. Csak éppen most égek, mint a rongy. – Hé, álljon meg! – A sarkon túl befordultak a Manvers Streetre. Ethan Evie karjáért nyúlt, és szembefordította magával. – Én tényleg élveztem ezt az estét! Csodás volt! És mintha maga se nagyon unatkozott volna, de lehet, hogy csak a képzeletem játszik velem. – Én is jól éreztem magam! – ismerte be Evie. – Ezt örömmel hallom. Mindeközben maga engem lóti-futi mindenesnek nézett. És nem zavarta magát! – Nem. Japán turistacsoport özönlötte el a járdát, a Pulteney híd felé tartottak. Áradatuk közelebb sodorta Evie-t Ethanhez. – Én meg élveztem, hogy nem tudja az igazságot. Sokkal természetesebb volt. Tudja, mi történik általában, amikor az emberek rájönnek, hogy egy nagy szálloda tulajdonosa vagyok? – A figyelem középpontjában találja magát? – A számból vette ki a szót! Ráadásul olyan nők ragadnának rám, akikkel nem szeretnék kezdeni. – Elhallgatott, majd folytatta: – Drága nők… hogy úgy mondjam. – Amilyen Emily is. – Igen, amilyen Emily is. Riasztó jelenség, meg kell hagyni – dörzsölte meg az állát. – A melírozott haja, a tökéletes, feldúsított frizurája… tőle tudom, hogy tizenhárom órán át ült a fodrásznál. El tudja ezt képzelni? Én egész életemben nem töltöttem el ennyi időt fodrászszalonban! Evie igyekezett megőrizni a komolyságát. – Miért is nem lep meg ezzel? – A múlt hónapban megpróbált rám akaszkodni. Négyszer is! Én azonban egyfolytában nemet mondtam. De azt azért elmesélte, hogy a szempilláit darabonként rakatja föl! És hogy hat hétig maradnak fent! El tudja ezt képzelni? Ethan szemlátomást nehezen tért napirendre a dolog fölött. – Nos, hallottam róla. De nem állíthatom, hogy valaha is kipróbáltam. – Miért is tette volna? Olyan ez, mint valami rémálom! Ethan hitetlenkedve fújt egyet. Evie rájött, hogy valószínűleg azért is tetszik Ethannek, mert ugyanolyan tájékozatlanok a szépségipar újdonságainak világában. – Azt akarja ezzel mondani, hogy azért rokonszenvez velem, mert majdnem ugyanolyan szakadt vagyok, mint maga? Majdnem, mivel az aranyérmet mindenképpen maga viszi el – kérdezte félig viccesen Evie. Ethan elvigyorodott. Csöppet sem sértődött meg. – Nézze! Szimpatikus a mosolya is, az egyénisége, az őszintesége. De valóban bejön, hogy

nem műkörmökkel díszeleg, nem kent a szemére egy vödör fekete festéket, és a homlokát is tudja mozgatni. Újabb turistacsoport szállt ki egy buszból. Izgatott beszélgetés zaja töltötte meg a levegőt, fényképezőgépek villogtak. – Ha tudtam volna tegnap, hogy maga hoteltulajdonos, nem fogadtam volna el a meghívását. – Sejtettem. Többek között ezért sem mondtam el. Nos, itt maradunk a járdán az elkövetkező három órában? Beülhetnénk valahová, hogy folytassuk az ismerkedést. Bármilyen szakadt volt is, kedves volt a mosolya. – Miért ne? De továbbra se tekintsük ezt randinak, jó? Ethan összerázkódott, és megfogta Evie a karját. – Jaj, nem, dehogy! Még elgondolni is iszonyat lenne. – Szent ég! – morogta Evie. – Észre sem vettem, hogy rajtunk kívül minden vendég elment. – Nem? – vigyorgott rá Ethan az asztal túloldaláról. A csaknem csonkig égett gyertya fénye visszatükröződött a szemében. – Pedig már egy teljes órája kettesben vagyunk. – Hogy mi? – bámult rá Evie elképedve. – Ez komoly? Éjjel fél egy van! Ezt nem hiszem el! – Még szerencse, hogy maga nem nemzetközi kém. – Jaj, de szégyellem magam! Evie-nek fogalma sem volt, hogy repült el ilyen hamar az idő. Mindössze annyit tudott, hogy folyt belőlük a szó. A Brown’s után betértek egy bárba, majd miután az bezárt, beültek ebbe az olasz kisvendéglőbe. Nem enni, hiszen ettek már. Mindamellett azért, hogy maradhassanak, bort és pizzát rendeltek. Az utóbbit elfelezték, mert a végén csak le-lecsipegettek belőle. – Komolyan gondolom – mondta Evie. – Mennünk kell! – Ez azt jelenti, hogy elege lett belőlem? – Nem, de ezek a szerencsétlenek itt alig várják, hogy hazamehessenek! Evie izgatottan mutatott a személyzet hátramaradt tagjaira, akik a bárpult mögött poharakat mosogattak, és időnként odaszóltak egymáshoz. – Csak ne izgassa magát! Mindent elrendeztem. – Hogyhogy? – Csöndben eltársalogtam velük az utolsó vendég távozása után. Közöltem, hogy maradni szeretnénk még egy darabig. Megígértem, hogy kapnak valamennyit a fáradozásukért, aminek fölöttébb megörültek. Akár egész éjjel itt dekkolhatunk. Evie megkönnyebbülten felsóhajtott. – Azért inkább ne! – Persze. Látom magán, hogy már nagyon mehetnékje van. Várjon meg itt, amíg lerendezem őket. Evie hátradőlt a székén, és nézte, mint intézkedik Ethan. Nem győzött csodálkozni az események fordulatán. Ez is csak azt mutatja, mi minden történhet az emberrel, amikor a legkevésbé számít rá. És ha valamire nem gondolt, hát erre semmiképpen. Fantasztikusan jól érezte magát! Ha nem kellett volna másnap reggel mind a kettejüknek munkába mennie, akár az egész éjszakát végigvirraszthatták volna. Ethan hatalmas felfedezés. Mintha csak a sors akarta volna ezt a találkozást… Jó, ez kissé hangyásan hangzott, nem is mondaná ki hangosan az istennek sem, de Ethannel együtt lenni olyan volt, mintha valamiféle varázsporral hintették volna be kettejüket. És még csak pityókás sem volt. Nagy ég! Jaj, csak Ethan meg ne csókolja! Nyugalom és hidegvér…

Huszonötödik fejezet Javában zuhogott, és Lara kocsival tartott Bradford on Avon felé. Fura, hogy az ember egyszerre várhat is valamit, és tarthat is tőle. Tegnap bemutatta Gigit Jónak. Flynn szintén csatlakozott hozzájuk. Négyen kerti partit rendeztek a napsütötte hátsó kertben. Tökéletesen megtalálták egymással a hangot, remekül érezték magukat. Távolról akár valódi családnak is nézhették volna őket. Bárcsak igaz lenne! Milyen érzés lehet a normálisak közé tartozni? Persze lehet, hogy a normalitást túlértékelik. Mivel soha nem tapasztalta, Lara nemigen tudott véleményt nyilvánítani a kérdésben. Lefelé hajtott a szerpentinen a városba. Attól, ami rá várt, elszorult a gyomra. Úgy érezte magát, mint azokban az álmokban, amikor az ember vizsgázik, de rájön, hogy egy szót sem tud a tételről. Hamar megtalálta Bingham Close-t; nem csoda, hiszen kívülről tudta, merre kell mennie. A 32-es számú ház az utca végében állt, sötét és borongós volt, illett a szénszürke éghez. Esőtől csöpögő fák vették körül. Dacára annak, hogy délelőtt tízre járt az idő, az ablakokat kivilágították, és két kocsi is várakozott a kocsifeljárón. Ami jó hír volt. Lara beparkolt a ház elé, leállította a motort, és nagy levegőt vett. Istenem, csak engedjék be! És hallgassák meg! A bejárati ajtóban Joan, az idősebb testvér fogadta, akinek a szája menten összezáródott, akár egy patkánycsapda, mikor megpillantotta Larát a küszöbön. – Jó napot! Janice-hez jöttem. Rendkívül fontos dologról szeretnék vele beszélni. – Épp reggelizik. Janice mindig szeretett sokáig heverészni az ágyban. Lara azért is választotta ezt az időpontot, mert sejtette, hogy ilyen korán még nem megy el hazulról. – Megvárom, amíg befejezi. Mindenképpen beszélnem kell vele! – Milyen ügyben keresi? – Magánjellegűben. Igyekezett udvarias lenni, ám határozott, remélve, hogy a kíváncsiság legyőzi Janice ösztönös ellenszenvét, amit vele szemben táplál. – Maradjon itt!– rendelkezett Joan. Festett fekete haja reszketett felháborodásában. – El ne mozduljon innen! Fél perc múlva visszatért a konyhából. – Negyedóra múlva fogadja magát. Addig várjon idekint! – Az esőben? A nő rámeredt apró gombszemével. – Mégis mit vár? Bejelentés nélkül állított be – mondta hidegen. – Semmi gond, majd várok. – Megköszönni mégsem akarta a szíveslátást, ezért csak annyit mondott: – Akkor a mielőbbi viszontlátásra. Pontban negyedórát várt a kocsiban, aztán újra becsengetett. Ismét Joan nyitott ajtót, és némán bevezette a nappaliba. Lara orrát megcsapta Janice fullasztó, viszolyogtató parfümjének szaga, amelynek a maradékát oly nagy gonddal szellőztette ki az otthonából. Maga a helyiség tágas volt és komor, súlyos, sötét bútorokkal és kusza mintázatú szőnyeggel rendezték be. Az ökörvérszínű bőrkanapén úgy terpeszkedett Janice, akár egy béka. Szokott tengerészkék ruhája volt rajta. Keble a hasát verte, vaskos lábát magas sarkú körömcipőbe préselte. – Foglaljon helyet! Egy kényelmetlennek látszó székre mutatott, majd összekulcsolta maga előtt felékszerezett kezét. Lara le merte volna fogadni, hogy a kövérkés ujjakon legalább két gyűrű az édesanyjáé volt. Ha azonban kérdőre vonná érte, Janice letagadná. Lara azonban ennél sokkal fontosabb ügyben jött. Különben sem vett volna fel olyan

ékszert, amit a mostohaanyja, Janice valaha viselt. A gondolatra is megborzongott az undortól. – Hogy van? Igyekezett udvarias maradni. – Megvagyok. Már ahhoz képest. – Janice szempilláin fekete festékcsomók hintáztak, mint pók a hálóján. Pislantott egyet, és megkérdezte: – Mi szél hozta erre? – Szükségem van a segítségére – mondta Lara erélyesen. – Mindketten tudjuk, hogy az apám nem szeretett. Volna ezért egy kérdésem, és remélem, tudja rá a választ. Megfordult ugyanis a fejemben, hogy nem ő volt a vér szerinti apám. Janice álla megrándult. – Csak most jött rá erre? Tessék, megkapta a választ, ilyen könnyen, pedig éveket várt rá. Lara úgy érezte, alig kap levegőt. – Eszerint nem az apám. – Köszönet érte, Uram! – És ő ezt végig tudta? – Igen, tudta. – Janice ujjai görcsösen akaszkodtak egymásba. – A szíve mélyén tudta az igazságot. A maga anyja ennek ellenére hazudott neki. Azt állította, hogy maga az ő gyermeke, ő pedig egy ideig hitt neki. Ezért maradtak házasok. Mert ő ilyen férj volt, érti? Jóval viszonozta az alávaló bánásmódot. Mert Charles finom úr volt és jó ember! – Janice szeme könnybe lábadt, arca a vastag alapozóréteg és a púder alatt elvörösödött a haragtól. – Mindenki a maga anyját ajnározta, mintha valamiféle szent lett volna. Csak mert fiatalon elvitte a rák! Csakhogy ott volt neki az a piszkos kis viszonya. Charles viszont hű maradt hozzá, ő aztán nem csalta volna meg, akkor sem, ha az a nő bolonddá tette! Felnevelte egy másik férfi kölykét. Hányan tennék ezt meg a helyében? Az igazat akarta hallani? Jó, hát megkapja, ha annyira akarja. A maga drágalátos anyukája egy rüfke volt! Lara meg se mert szólalni. Holott nem volt más vágya, mint hogy megvédje az anyját, és elküldje Janice-t melegebb éghajlatra. Hogy mer így beszélni az édesanyjáról? Másfelől viszont még nem tudott mindent. Az is kész csoda, hogy Janice ennyit kikotyogott. Ha kiosztaná, végleg elhallgatna. Nem vállalhatta a kockázatot. – És hogyan jött rá a viszonyra az… ööö… Charles? Az apró gombszem ezúttal állta a tekintetét. Pár pillanatig egyedül az állóóra hangos ketyegését lehetett hallani. – Tőlem tudta meg – bökte ki végül Janice. Lara azon kapta magát, hogy a fejét csóválja. Hát nem erre számított! – Hogyan? – hebegte. Janice körbepingált szeme elégedetten megvillant. – Á, ez meglepi, amint látom! – Egy kicsit. Várjunk csak: ez azt jelenti, hogy ön ismerte az édesanyámat? – Egyre szürreálisabb volt ez az egész. Eddig azt hitte, hogy az apja csak az anyja halála után találkozott Janice-szel. Ha azonban ez így volt, akkor tizennégy évvel korábban ismerték egymást… Te jó ég, ez hihetetlen! – Éppenséggel a szeretőjét is ismertem! – Hogyan? Ha Lara nem ül, hát összecsuklik a lába. Szegény agyát készületlenül érte ennyi váratlan információ. Fülében vadul dörömbölt a vér. Tudta, hogy nem álmodik, mégis olyan volt az egész, mint egy rémálom. Fogalma sem volt, mivel rukkol elő Janice a következő pillanatban. – Hogyhogy? Ki ő? – kérdezte kiszáradt szájjal. Janice szemlátomást élvezte a helyzetet. Lara most jött rá, hogy évekig magában, terjedelmes keblében kellett tartania a titkát, mert a férje szigorúan megtiltotta, hogy továbbadja. Most azonban, hogy meghalt, világgá kürtölhette, amit tudott. Azzal, hogy Lara felbukkant itt reggel, végérvényesen átszakadt a gát. Dőlt belőle a szó. – Dolgoztam neki – közölte Janice. – A titkárnője voltam. A titkárnője! Lara álla megfeszült az izgatott várakozástól. – És milyen ember volt?

Janice lebiggyesztette a száját. – Az a fajta, aki azt képzeli, mindent megtehet, amihez csak kedve szottyan. Hogy minden az övé lehet, amit megkíván. Nős volt, de ezt Bájgúnár úr nem tartotta akadálynak. Oké, biztosan nem így hívták. – És hogy történt ez az egész? – kérdezte Lara. – Hogy kezdődött? Minden apró részletre kíváncsi volt. – Nem tudom, hogyan jöttek össze, de a maga anyja egyszer csak hívogatni kezdte az irodát. Nem ő volt az első nő – tette hozzá Janice megvetően. – Hozzászoktam, hogy átadom az elegáns hölgyek üzeneteit. De a korábbi ügyek általában csak néhány hétig tartottak. Ezúttal azonban a dolog tovább folytatódott. A maga anyja felhívta a főnökömet, én bekapcsoltam hozzá. Kisvártatva mindig elment egy-két órára. Elvárta, hogy fedezzem – ahogy Janice ezt kimondta, megkeményedett az arca. – Mikor a felesége telefonált, le kellett szerelnem azzal, hogy a férjecskéje tárgyal. Hazudnom kellett. Hozzátartozott a munkámhoz. – És látta együtt őt meg az anyámat? – Hosszú hetekig nem. Aztán egyszer délben telefonált, a főnök meg elrohant, mint máskor is. Aznap fogorvoshoz mentem, ezért húsz perc múltán én is eljöttem az irodából. A parkon át, a botanikus kert hátsó része felé mentem, mert úgy rövidebb volt az út. Ekkor láttam meg őket. Janice újra lebiggyesztette a száját. Atyaég, mit láthatott? Lara megint bepánikolt. Tán valami illetlent műveltek? – Egy padon ültek – folytatta Janice. – Beszélgettek, fogták egymás kezét. – Értem. Istennek hála, hogy csak ennyi volt. – A főnök úgy nézett a maga anyjára, mintha ő lenne az egyetlen nő a Föld kerekén. Nem vettek észre. Azt is láttam, ahogy odanyúlt és megsimogatta az anyja arcát. – Janice fejét csóválva nézett ki az ablakon, ahogy felidézte magában a múltat. – A következő pillanatban átölelte és csókolni kezdte. Ekkor ébredtem rá, hogy elég lenne elfordítania a fejét, és észrevenne. Gyorsan odébbálltam hát, nehogy még azt higgye, hogy követtem őket. Az anyja arcát mindamellett elég jól láttam. Meg a jegygyűrűt a bal kezén. Ez maradt meg bennem a leginkább. Két házas ember lépett itt félre, fittyet hányva arra, hogy hűséget fogadott. Mindezt csipetnyi izgalomért. Semmi más nem érdekelte őket, csak saját maguk. Miért ne élvezkedjenek, ha egyszer megtehetik? – Eszerint nem tette szóvá? És a főnöke, vagyis az apám nem sejtette, hogy maga tud a dologról? – Nem, noha nem is titkolta különösebben. Vannak ilyen férfiak, azt képzelik, hogy nekik mindent szabad! Mikor bekapcsoltam hozzá a telefont, ilyeneket mondott: „Barbara, drágám! Hogy vagy? Mikor láthatlak?” Tíz perc múlva már ott se volt. Természetesnek vette, hogy nem árulom be a feleségének!

Huszonhatodik fejezet – És elmondta neki? – kérdezte Lara. – Igen. Úgy éreztem, meg kell tudnia. Janice dacos arca mindennél többet elárult. – És? – Nem volt rá kíváncsi. – Összeszorította vörös száját; olyan volt, mint egy macska hátsója. – Azt mondta, nem érdekli. Én csak jót akartam neki, és ez volt a hála! Túlontúl féltette a kényelmes életét, nem mert szembenézni az igazsággal. Odaveszett volna a nagy ház, az álomautó, az ascoti és wimbledoni utak meg a dél-franciaországi nyaraló. Nem kockáztathatott ennyit, nem igaz? Ehelyett inkább homokba dugta a fejét. Férjeura továbbra is élt, mint hal a vízben, ő pedig tovább járt vásárolgatni Londonba meg a Harrod’s szépségszalonjába. Élte a maga elkényeztetett életét a jómódú barátaival. – Hogy hívták az apámat? – kérdezte Lara. Gondolta, ha mintegy mellékesen teszi fel a kérdést, Janice talán megválaszolja. Ő azonban szándékosan úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. – Szóval folyt minden tovább, mintha mi sem történt volna. A maga anyja tovább hívogatta az irodát, a főnök meg el-eltűnt a találkákra. Aztán úgy egy év múltán kihallgattam, hogy valami csecsemő születéséről beszél telefonon. Tudtam, hogy a gyerek nem a feleségétől van. Ezért a legközelebbi találkozó alkalmával utánalopóztam a parkba, és újra együtt láttam őket. Láttam, hogy a maga anyja várandós. – Velem? Velem volt terhes? – kérdezte kiszáradt szájjal Lara. – Ki mással? Az anyja nem a férje gyermekét hordta a szíve alatt! Nevezzen régimódinak, de rettentően ízléstelennek találtam… – És beárulta őket az apámnál, illetve a mamám férjénél! – Nem volt szükség lángészre ahhoz, hogy Lara rájöjjön. Kezdett összeállni a kép. – Hogyan talált rá? – kérdezte. – Pofonegyszerű volt. Nemtörődöm pasas volt a főnök – horkant fel Janice mély megvetéssel. – A telefonhívásokból tudtam, hogy a nőt Barbarának hívják. Ezek után már csak a főnök határidőnaplóját kellett megnéznem, amibe kiírta a szeretője teljes nevét: Barbara Carson, ez állt benne, meg a száma is. Utánanéztem a telefonkönyvben, akkoriban kevesen titkosították a számukat, így a cím is meglett. – És maga elment oda. Janice nem sokra ment James feleségével, megpróbálkozott hát Barbara férjével. – Igen! – jelentette ki szégyenkezés nélkül. – Nem tudhattam, otthon találom-e, de sikerült. Vasárnap délelőtt volt. Az autóját mosta a lakásuk előtt. Lara pontosan maga elé tudta képzelni a jelenetet: a kocsi mosása és fáradságos fényezése hozzátartozott gyerekkora vasárnap délelőttjeihez. Az apja soha nem engedte meg neki, hogy segítsen; durván az arcába vágta, hogy úgyis csupán kerékkötőnek lenne jó. – És csak úgy elé állt, hogy mindent elmondjon neki? – Ne legyen nevetséges! Nem tudhattam, nincs-e odabent a házban a maga anyja. Megkérdeztem, nem Charles Carsonhoz van-e szerencsém. Ha meg szeretne tudni valamit a feleségéről, hívjon fel, mondtam ezután. A kezébe nyomtam a számomat, és elsétáltam. Ő hívott vissza, és kérte, látogassam meg. Barbara épp misén volt, talán hogy könnyítsen bűnös lelkén. – Janice lassan, ütemesen pislogott, és újra összekulcsolta a kezét az ölében. – Charles azt mondta, a neje úgy egy óra múlva ér haza. Ő aztán tényleg kíváncsi volt a részletekre! Ezért elmondtam, amit tudtam. Szótlanul emésztette a hallottakat. Lara maga elé képzelte a jelenetet: a merev, magának való Charles Carson, Barbara férje, elmerülten fényesíti a kocsiját vasárnap reggel. Elébe áll egy vadidegen azzal, hogy a felesége csalja, mi több, a gyerek, akivel az asszony várandós, nem az övé. Ezt nevezik derült égből villámcsapásnak. Ennek ellenére Charles nem vált el Barbarától, aki vélhetőleg mindent tagadott. Harminchat éve a válás különben is sokkal ritkább volt, mint

manapság, és Charles nem akart köznevetség tárgyává lenni. Inkább vállalt egy boldogtalan házasságot, mint annak nyilvános elismerését, hogy felszarvazták. – De megköszönte nekem – folytatta Janice –, ami kedves volt tőle. Azt mondta, majd lerendezi a dolgot. Arra is megkért, hogy újra felhívhasson, amennyiben tisztázni szeretne még valamit. – És maga elmondta, ki a főnöke? Janice megrázta a fejét. – Nem. Nem vállalhattam ezt a kockázatot, nem igaz? Nem ismertem Charlest, nem tudhattam, mire ragadtatná magát. Nem akartam elveszíteni az állásomat. Ezt el is magyaráztam neki, és ő megértette. Ennyiben maradtunk. Hónapokig nem is hallottam felőle. Larának megfájdult a feje Janice parfümjétől. A legszívesebben megkérte volna, hogy nyisson ablakot, de nem akarta félbeszakítani. – És apám kérdőre vonta anyámat, amikor hazatért a templomból? – Igen. Barbara természetesen megdöbbent. Mindent letagadott, és a hűségét bizonygatta. Mikor Charles a fejére olvasta, hogy lefülelték a parkban, megtört, és vallott. De mindössze annyit ismert el, hogy a másik férfi a barátja, semmi több. Az emberek effélékkel takaróznak, mikor rajtakapják őket, nem? – Janice rosszallóan rázta a fejét. – Pánikba esnek, és hazudnak a végsőkig. – Mi történt azután? – Barbara megígérte, hogy többé nem találkozik a „barátjával”. Egy ideig tartotta is magát ehhez. A telefonhívások megszűntek. A titkos randik hónapokig szüneteltek Aztán megszületett maga. Egy hétre rá Barbara felhívta az irodát. A beszélgetés közel egy órán át tartott.. Olyan volt ez Lara számára, mintha rádiójátékot hallgatna. A falat bámulva maga elé képzelte az anyját, amint a kisbabát egyik karjában szorongatva kétségbeesetten suttog a telefonba. James pedig az íróasztalánál ülve hallgatja… vagy ő az apja, vagy se… egek, hogyan nézhet ki? Nem tudhatta. – Charles röviddel ezután felhívott, én pedig beszámoltam neki a történtekről. Ezután megszűntek a hívások, legalábbis az irodában az anyja nem kereste többé a főnököt. – Janice hallgatott egy sort, aztán folytatta: – Két év múlva a vállalat gazdát cserélt, és engem elbocsátottak az állásomból. Korábbi munkaadóm elvált a feleségétől, és bejelentette, hogy külföldre költözik. Kíváncsi voltam, Barbara is vele megy-e. Charles sem tudta. De hiába számítottunk erre, nem így történt. A volt főnököm elment, Barbara pedig Charlesszal maradt. – Ekkor költöztünk át Bradford on Avonből a bathi házba – jegyezte meg Lara. – Kétéves koromban. A házat anyám nevére vették. Jamestől kapta a pénzt? – Nyilván. – Janice szeme megvillant. – Nem mintha akkoriban tisztában lettem volna a részletekkel. Charles ezt nem kötötte az orromra. A Bradford on Avon-i lakás nem volt elég jó Barbarának: túl kicsi volt, túl dohos, és nem volt kertje. Mikor Charles közölte, hogy elköltöznek, abban a hitben voltam, hogy ő vette a házat. Gondolom, a büszkeségét sértette, hogy nem, ezért hallgatta el. Az igazságot csak azután vallotta be, hogy összeházasodtunk. Barbara maga választotta ki az ingatlant, kijelentve, hogy maguk ketten mindenképpen odaköltöznek. Végső soron ultimátumot adott Charlesnak, akinek nem volt más választása, vele kellett mennie. Igencsak megalázó egy férj számára! – Janice egy zsebkendővel gondosan megtörölgette a szája sarkát. – Amint látja tehát, a maga anyja nem volt az az angyal, akinek sokan lefestették. Lara úgy érezte magát, mint aki lélekvesztőn utazik, és az evezőket elragadta az ár. A többire már nem volt kíváncsi. De vigyázott rá, hogy Janice ne lássa meg, mennyire kikészült. – És a főnöke? – próbálkozott újra. – Hogy hívják? Janice megvetően mérte végig. – Ha hajlandó lennék kiadni a nevét, nem gondolja, hogy már megtettem volna? – Eszerint nem mondja meg. Ez borzasztó volt ugyan, de korántsem meglepő. – Nem. Charles nem akarta, hogy maga valaha is találkozzon azzal az emberrel, aki talán az igazi apja. – Nem akarom megkeresni, mindössze tudni szeretném, kicsoda. Nézze – próbált érvelni

Lara –, ez az egész nem az én hibám. Olyan valamiért büntetnek, amiről nem tehetek. – Ami viszont Charlest illeti, az anyja és ez az alak tönkretette az életét – vont vállat Janice. – Viszont lehet, hogy ő a biológiai apám! – Vagy nem. – Jó, de ha ennek egy módja is van, miért ne próbálnánk meg rájönni? – győzködte Lara. – Elkéstünk. Évekkel ezelőtt én is ezt akartam – felelte Janice. – Azon voltam, hogy Charles kiderítse az igazságot. Ez azonban azzal járt volna, hogy megkeresse magát Keswickben, amihez semmi kedve nem volt. Különben pedig – biggyesztette le megint a száját – az az alak meghalt. Nincs mit tenni. Az eső elállt, mire Lara ismét kilépett a szabadba. Janice nővérét, Joant az előkertben találta. A hervadt rózsafejeket csipdeste le szorgosan, majd átdobálta őket a kerítésen, a szomszéd gondozott sövényére. Mikor becsapódott a bejárati ajtó, a hang irányába fordult: – Remélem, nem kellemetlenkedett a testvéremnek! – Egyáltalán nem hergeltem fel. Joan szeme gonoszul összeszűkült, miközben újabb rózsát fejezett le, majd áthajította a szomszédba. – Látom, nagyon elégedett magával! – Van is miért! – mosolygott rá Lara. – Csaknem bizonyos, hogy nem Charles volt az apám. Janice mindent elmondott Jamesről. Látszott, hogy ez meglepte Joant. – Tényleg? – Végighallgattam a teljes sztorit. Hálás is vagyok érte Janice-nek. Nincs ennél jobb hír a világon! – Most ezt gondolja, de nem ismerte őt – nézett rá Joan olyan savanyú arccal, mintha citromba harapott volna, aztán tovább vagdosta a rózsafejeket. – A hozzá hasonló férfiak elveszik, amihez kedvük szottyan, aztán ha jól kimulatták magukat, akkor lelépnek. Janice istenítette, ő pedig lábtörlőnek használta. Gondolom, ugyanúgy, ahogyan a maga anyját is. Sok szerencsét tehát a kereséséhez, ha ezt tervezi – tette hozzá gonoszul. – Mert én mondom magának, az a szemét Agnew összetörte a testvérem szívét! – Látjátok, mindig is ez volt a baj Janice-szel. Olyanokat néz a tévében, mint A külsőre adni kell vagy a Kincskeresők, a CSI helyett\'7b4\'7d – jelentette ki Lara. A többiek ámulva nézték, amint Lara a válltáskájából műanyag zacskót húzott elő: Charles Carlson hajkeféje volt benne. – Nem éppen szemet gyönyörködtető látvány, de elég hajszál ragadt bele egy DNS-teszthez. Mikor hajat kezdtem emlegetni, Janice azt felelte, hogy az emeleten még ott van Charles neszesszere az utolsó kórházi tartózkodása idejéből. Odaadta, a kefével együtt. Mindössze meg kell vizsgáltatnom a hajszálakat, és a DNS-teszt remélhetőleg kimutatja, hogy Charles nem az apám. Annyira izgatott vagyok, hogy forog velem a világ! – És James vezetékneve is megvan! – álmélkodott Jo. Lara bólintott. Igen, megvolt a név, bár egy pillanatig sem bízott a terve sikerében. Bármilyen fondorlatos és tolakodó volt is, nem volt hajlandó lelkifurdalást érezni miatta. James. Agnew. A kereszt- és vezetéknév ismeretében már kezdhettek valamit. Pillanatnyilag Flynn és Gigi együtt kuporogtak a számítógép előtt, egy keresőprogram segítségével szűkítve tovább a gyanúsítottak körét. A böngésző nem csupán az összes brit James Agnew címét és telefonszámát adta ki, de még az életkorukat is. – Úgy saccolom, hogy a hetvenes évei közepén járhat – kandikált át Jo Lara vállán. – Biztos vagyok benne, hogy néhány évvel idősebb volt Barbaránál. – Amennyiben az Egyesült Királyságban él, akkor vagy az egyik, vagy a másik krapek. A program ugyanis két embert dobott ki, szédítő tömegű információ kíséretében. Megadta,

mióta él a két férfi a jelenlegi lakcímén, kik a szomszédai, milyenek a jelenlegi ingatlanárak a környéken. Még légi felvételeket is mutatott az épületről. Az első James a családjával lakott egy teraszos családi házban. Az ingatlan Birmingham egyik kétes hírű negyedében volt. Ha ő a keresett James, hát igencsak lecsúszhatott az idők folyamán. Flynn átváltott a másik James Agnew-ra. Ő egyedül élt egy jóval elegánsabb londoni címen. A ház Wimbledon egyik árnyas sugárútja mentén állt, ahol az ingatlanok átlagára meghaladta a kétmillió fontot. – Ez lenne az apám? – örült meg Lara. – Felhívom – nyúlt a mobiljáért. Még mielőtt izgulni kezdhetett volna, beütötte a számot. A mobil kicsöngött… és csak csöngött, hosszan, végeérhetetlenül. Jaj, vegye már fel valaki… – Halló. Idegen kiejtésű, habozó női hang szólt a vonalba. – Jó napot. Beszélhetnék James Agnew-val? – Nem, nem. Lara tenyere izzadni kezdett. – És miért nem? – tudakolta. – Agnew úr menni szabadság. Akkor él. Helyes! – Rendben. Van mobilszáma? – Mit mondani? – Nincs olyan telefonszám, amin elérhetném? Vagy egy cím? – Nem… én takarít ház. – És hol van ő? Agnew úr? A nehézkes akcentus, úgy látszik, ragadós volt. – Menni víz. Naaagy hajó. – Rendben. És mikor jön vissza? – Igen, visszeres láb. Csúnya visszerek. Még néhány percig így folyt a társalgás. Lara végül csalódottan fejezte be a beszélgetést. Nem lett okosabb. Megadta ugyan a számát a bejárónőnek, de honnan tudhatta, hogy lejegyezte-e, arról nem szólva, felfogta-e, hogy tovább kell adnia. Inkább úgy döntött, hogy néhány nap múlva újra telefonál. Addig elindítja a DNS-vizsgálatot.

Huszonhetedik fejezet Hat nap telt el. Lara ez idő alatt két újabb üzenetet hagyott James Agnew bejárónőjénél. Ennél azonban jóval többször csörgött oda, de általában senki sem vette fel a kagylót. Bárhová utazott is a ház ura, egyelőre nem tért haza. Nem segített a dolgon, amikor Gigi nagy vígan felvetette, hogy a vonal túloldalán felhangzó női hang tulajdonosa James jelenlegi barátnője lehet. Csupán megjátssza, hogy semmit sem ért, és ő csak egy butuska takarítónő, közben azonban azon van, hogy elűzze a lehetséges vetélytársakat. Szerencsére új állása lefoglalta Larát. Don Temple nagyszerű társaságnak bizonyult az ékszerüzletben. Imádott pletykálkodni, és kényes ízlése volt. Rosszmájú megjegyzésekkel illette a kirakat előtt elhaladó földijeit. Ha bárki meghallja, hát biztosan rágalmazási pert sóz a nyakába. Énekelni is szeretett, és Larát is erre buzdította. A rendszeres, visszatérő vevői kedvelték, óriási népszerűségnek örvendett a hölgyek körében. Gátlástalanul flörtöltek vele, ahogy azokkal a férfiakkal szokás, akik nem jelentenek valódi fenyegetést a női nemre. Most is akadt egy csodálója. Egy hatvanas évei végén járó nő azzal az ürüggyel tért be az üzletbe, hogy megnézesse karkötője gyémántjainak foglalatát. Valódi célja azonban az volt, hogy rábírja Dont, töltsön vele pár napot algarvei villájában. – Imádná, drágám! És olyan jól mulatnánk együtt! Kérem, mondjon igent! Utálok egyedül lenni! Mire a nő elment, annyit elért, hogy Don megígérte, legalább fontolóra veszi az ajánlatot. A boltból kilibegve a hölgy a Dior No. 19. illatfelhőjét hagyta maga után. – Áldja meg az isten szegénykét, de nehéz is nemet mondani! – vonta fel Don formára szedett szemöldökét, miután az ajtó hangosan becsapódott az asszony mögött. – Magányosnak érzi magát a férje halála óta. Ennek ellenére eszem ágában sincs vele tartani! – Miért nem? – kérdezte Lara. – Ragyogóan érezné magát! Én addig vinném az üzletet. – Nem is ezért aggódom. Tavaly meghívott a házába egy vacsorára… Aztán erővel ott marasztalt volna a vendégek távozása után, ha érti, mire gondolok. – Kényeskedve összerázkódott. – Szegény drágám, annyira odavan, hogy az utolsó szalmaszálba is belekapaszkodik. Lara elvigyorodott, látva Don vicces borzongását. – Huh! Azt hitte talán, hogy megváltoztathatja magát. A másodperc törtrészéig csönd támadt a boltban. Aztán Don a homlokát ráncolva visszakérdezett: – Már miért kellene megváltoznom? Segítség! – ijedt meg Lara, és menten visszakozni próbált. – Ööö… csak arra gondoltam, hogy… ööö… magához szeretné édesgetni. Don azonban különös tekintetet vetett rá. – Nem erre gondolt. Azt mondta: megváltoztatni. Nyilván azt feltételezte, hogy meleg vagyok. Lám, el is pirult. Tényleg ezt hitte rólam? Cikis egy helyzet volt. – Ugyan, hová gondol! – Lara érezte, hogy könnyen piruló arca céklavörösre változik. – Jó, fogjuk rá: tényleg ezt hittem. Tudja… csak egy icipicit. – Fura! És miért hitte? Don a jelek szerint őszintén meglepődött. Ez azt jelentette, hogy nem tudta magáról? Nem fogta fel, miféle benyomást kelt kényeskedő, pletykás természetével, a filmzenék iránti rajongásával és hegyes orrú lakkcipőjével? – Igazán nagyon sajnálom. Azért gondoltam, mert azt mondta, soha nem volt nős és nincsenek gyerekei… Elhamarkodott következtetés volt. Egy hatökör vagyok! – tette még hozzá Lara leforrázva. – Jaj, drágám, cseppet se bánkódjon emiatt, nem sértődtem meg. Az igazat megvallva nem először fordul ez elő velem. Csak, tudja, azért mindig váratlanul ér. – Don oldalt billentette a fejét, mint egy kíváncsi feketerigó. – Néha elgondolom, hogy esetleg kissé… kifinomultnak hathat az

ízlésem. Kissé kifinomult? Ezt olyan valaki mondja, aki állandóan körömpolírozót tart magánál, hogy tükörfényesre tudja csiszolni a körmét? Lara hangosan csak ennyit mondott: – Akár így van, akár úgy, nekem nem számít. – Tudom, drágám. Ennek ellenére nem vagyok meleg, soha nem is voltam. Szeretem a szebbik nemet – osztotta meg a titkát Don most boldogan. – Ami talán meglephet egyeseket. Csak mert elegánsan öltözöm, és törődöm a külsőmmel, még nem kell mindjárt erre gondolni! – A szeme felcsillant, ahogy végigsimított nadrágja nyílegyenesre vasalt élén. – De nem lehetünk mind izompacsirták, nagyokat böfögő, sört vedelő rögbijátékosok, nem igaz? – Hálát adok a szerencsémnek, hogy nem tartozik közéjük! – mondta Lara őszintén. – …Eszerint totál heteró. – Lara felvagdalta és a salátástálba öntötte a paradicsomot. – Alig hiszem el. Legközelebb arra ébredek majd, hogy jegyet vesz nekünk a Nyomorultakra a bristoli Hippodrome-ba! – Örülj neki. – Flynn benézett hozzájuk hazafelé menet, hogy közölje, Gigi fitneszterembe ment, és egy óra múlva várható. – Talán ez a harcmodora. Így éri el, hogy a nők ellazuljanak a jelenlétében. Nekem is ki kéne próbálnom – tette hozzá kis hallgatás után. – Feltétlenül javaslom. Lara apróra vagdalt újhagymát szórt a salátára, majd a korábban kikevert olívaolajbalzsamecet elegyért nyúlt. Az egészet egy tálba öntötte, és kezével meg-megemelte a salátaleveleket, hogy egyenletesen eloszlassa a dresszinget – pontosan úgy, ahogy Jamie Olivertől látta a minap a tévében. Ráadásul profibb látszata is volt, vérbeli konyhaművészt sejtetett. – Azt gondolod tehát, segítene, ha melegnek tettetném magam? Flynn a munkapultnak támaszkodott, és kicsippentett egy pirított kenyérkockát a mellette lévő kék tálból. – Egy ilyen félszeg, visszahúzódó alaknak, amilyen te vagy, minden lehetséges segítségre szüksége van a női nemnél. – Tényleg, van is néhány rózsaszín ingem. – Elgondolkozott egy pillanatra. – Egyszer még balettre is elvonszoltak. – És tetszett? Flynn hosszan nézett rá. – Nem. – Nagyobb összhangot kell teremtened a női oldaladdal – vélte Lara. – Beszélj többet az érzéseidről és a lelkedről! – Oké. Per pillanat éhséget érzek. Újra elvett egy kenyérkockát. Lara arrébb tolta a könyökével – az nem volt olajos –, a férfi pedig viszonzásul játékosan oldalba bökte. – Hé, hagyd ezt békén! – tette volna odébb Lara a kék tálat, hogy Flynn ne érje el, sajnos azonban síkosabb volt a keze, mint gondolta. A tál kicsúszott a markából, és végigszánkázott a munkapulton. Ahogy utánavetette magát, összeütközött Flynn-nel. Meglökte könyökével az edényt, ami átrepült a konyhán… – Jaj, neee! – kiáltotta. – Szent isten! – Flynn megnyúlt ábrázattal mérte fel a kárt. A tányér valami csoda folytán nem tört össze, a padlót azonban elborította a csillogó saláta. – Ez a te hibád! Gondatlan voltál! – Még hogy én? – kapkodott Lara levegő után. – Te tehetsz róla! Flynn a fejét rázta. – Nem, határozottan a te könyököd volt a ludas. Lara kivett egy kenyérkockát a kék tálból, és felé hajította. Flynn fürgén elkapta a bal kezével, és a foga közé helyezte. – Köszi! – Miattad borult a padlóra! Lara újabb kenyérkockákkal bombázta Flynnt, aki darabonként elkapta és megette őket.

– Te támadtál rám! Akár még a karomat is eltörhetted volna! – gyűrte fel Flynn az inge ujját. Aztán együtt nekiláttak, hogy felszedegessék a földről az olajos leveleket, a szétgurult paradicsomot, az avokádódarabkákat és az újhagyma apró foszlányait – ezekkel maszatoltak a legtovább. – A legbosszantóbb az az egészben – jelentette ki Lara –, hogy a legjobb balzsamecetemet öntöttem rá az olcsó helyett! – Kapsz tőlem egy üveggel a születésnapodra. A fejük közel került egymáshoz, ahogy papírtörlővel elkezdték feltisztítani a padlót. Flynn megállt egy pillanatra, és Larára sandított. – Még mindig milyen hosszú a szempillád! – Miért, milyen legyen? Flynn enyhén elmosolyodott. – Ez igaz. Az arcodon is ott a dresszing. – Ezt is neked köszönhetem! Ahogy ott térdelt, Lara szoknyája felcsúszott pucér lábszárán. Csodás látvány volt! Néhány centire tőle Flynn kuporgott: guggolt, nem térdelt, mert féltette fekete nadrágját. Most megtámaszkodott, és mutatóujja hátuljával letörölte a csillogó foltot Lara arcáról. A következő pillanatban lassú, céltudatos mozdulatokkal a másik oldalt vette kezelésbe. Jaj, a szeme, az a gyönyörű szempár! Lara felvett a padlóról egy szál lila fodros kellevéldarabot, és nagy gonddal Flynn arcához ragasztotta. A padlón gubbasztottak, körülöttük salátalevelek, mégis egymás lelkébe néztek. Larát hirtelen elöntötte a vágy. Flynn kinyújtotta a kezét, és elmázolta a dresszinget Lara orrnyergén. Olyan volt, mintha újra tizenhat évesek lennének. Flynn szája tényleg vadító volt! Lara azon kapta magát, hogy ujjbegyét mintegy próbaképpen végighúzza a férfi ajkán, ami észvesztően puha volt, már a borostás áll aranyló sörtéihez képest. Tizenhat évesen ez az áll még alig pelyhedzett, különben azonban az arc minden szöglete fájdalmasan ismerős volt… Flynn két kezébe fogta Lara arcát, és magához vonta. Larát megcsapta a férfi meleg lélegzete. A szíve vad vágtába kezdett. Szájuk összeért. Hosszú éveken át próbált visszaemlékezni, milyen is volt ez a közelség. Ezek az évek azonban most nyomtalanul szertefoszlottak, mert minden visszatért… Igen, ilyen volt Flynn szája, ilyen a csókja. Mindkettő ugyanolyan volt, sőt jobb… Lara azt akarta, hogy folytatódjon, hogy soha ne legyen vége… – Apu? Apu! – Kinyílt, majd bevágódott a bejárati ajtó. Úgy rebbentek szét, ahogyan két mágnes taszítja el egymást. – Képzeljétek, áramszünet volt a fitneszteremben, erre mindenkit hazaküldtek! Futva jöttem hazáig! Uff, itt meg mi történt? Tényleg, mi történt? Flynn tért magához először. – Anyád lelökte a salátát a földre. Segítettem neki feltakarítani. – Az ő hibája, nem az enyém! Ő tehet róla! Lara felmarkolt valamennyit a konyhai papírtörlőből, és vadul sikálni kezdte a padlót azzal az üveg súrolószerrel, amit szintén felborított az imént, amikor egymással voltak elfoglalva. – Anyu mindig hajlamos volt balesetekre. Gondolom, tudsz róla. Különben meg találd ki, kitől kaptam SMS-t! Lara felnézett, mert Gigi hozzá beszélt, szemlátomást izgatottan. – Kitől? – Harrytől! – Ne butáskodj! Harry nem tud elküldeni egy SMS-t. A férfinak volt ugyan egy olcsó mobilja, de olyan óvatosan bánt vele, mint egy fel nem robbant gránáttal. Úgy beszélt bele, mint egy ötvenes évekbeli készülékbe. – Hát most tudott – vont vállat Gigi. – Azt kérdezte, itthon vagyunk-e ma este, mert ha igen, beugrik hozzánk. – Mi az? Megőrült? Még hogy beugrik! – szaladt föl Lara szemöldöke. – Csak nem vásárolt

egy időgépet? Biztos vagy benne, hogy nem valamelyik barátja sütötte el ezt az SMS-tréfát? – Az ő számáról érkezett az üzenet. Különben meg saláta van a hajadban. – Gigi segítőkészen kiszedte a levelet anyja hajából. – Ez meg hogy került ide? – Ööö… – Ki az a Harry? – szólt közbe Flynn. – Biztosan emlékszel: akinek az az ingvarrodája van, és a rapper haverja lett – ecsetelte Gigi, mert Flynn továbbra is értetlen arcot vágott. – Beszéltem neked róla. Aki elvette anyut.

Huszonnyolcadik fejezet Flynnre egy sereg új információ zúdult abban a néhány hétben, ami alatt a lányával ismerkedett, de úgy érezte, ez mindennek a teteje volt. Elképedt ábrázata is erről árulkodott. Lara, aki az előző jelenet miatt amúgy is feldúltabb volt a szokásosnál, felkacagott: – De már nem vagyunk házasok! – közölte, miközben nekiállt új salátát készíteni. – És mikor készültél beszámolni erről a házasságról? Vagy úgy gondoltad, olyan jelentéktelen apróság, hogy említeni sem érdemes? A kérdés várható volt. – Egészen kiment a fejemből. – Lara újabb paradicsomokat szeletelt fel. – Őszintén szólva tényleg nem fontos. Gondoltam, Gigi majd elmondja. – Én csak azért nem hoztam szóba, mert azt hittem, ti már beszéltetek róla – szólt közbe Gigi. – Ezek szerint nem. Nem számít, az egész tök lényegtelen. – Nem számít, hogy van egy mostohaapád? – vonta fel Flynn a szemöldökét, majd menten Larára siklott a tekintete: – De hát te azzal etettél, hogy egy szál magadban nevelted fel Gigit. Itt sajnáltattad magad, hogy senki nem állt melletted, hogy milyen iszonyatos küzdelem volt… és tessék! – Engedd, hogy megmagyarázzam – tette le a kést Lara. – Hülye balfogás volt, semmi több. Egy évig sem tartott. Jó anya akartam lenni és boldognak látni Gigit. Négyévesen óvodába kezdett járni. Egy nap azzal jött haza, hogy hol van a papája. Azt mondta, minden más gyereknek van, és ő is akar magának egyet. – Ami azt illeti, egy szóra sem emlékszem ebből – avatkozott közbe Gigi segítőkészen. – Pedig ezt mondtad. – Lara félt, hogy Flynn mindjárt rákezdi, miért nem őt kereste meg, ezért sietve folytatta: – Akárhogy is, húszéves voltam, és a srácok nem versengtek épp értem az én helyzetemben. Harry azonban más volt, mint ők. Huszonhárom volt akkor, és kedvelt engem. Jó barátok voltunk. – Sajnált téged – tette hozzá Gigi. – Harry mindig a jóra törekszik – magyarázta Flynn-nek. – Szeret segíteni, ilyen a természete. Tök jó fej! – Eszerint megkérted a kezét – fordult Flynn újra Larához –, és ő igent mondott. Lara arra gondolt, vajon mennyire vet ez rossz fényt rá? De már semmit sem tehetett ellene. – Igent mondott, bizony. De nem én kényszerítettem ki a dolgot, ő ajánlotta fel, hogy elvesz feleségül. Születése óta ismerte Gigit, és szerette. A lányom pedig rajongott érte. Akkoriban tökéletes megoldásnak tűnt, ami mindent elsimít. – Azt leszámítva, hogy te nem szeretted. Vagy mégis? Lara habozott a válasszal. Nem, természetesen nem volt szerelmes Harrybe, szó sem volt erről. Barátként azonban nem kívánhatott magának jobbat. Figyelmes volt és önzetlen. A legnagyobb áldozatot hozta, ami csak elképzelhető, és akkor, amikor neki, Larának a legnagyobb szüksége volt rá. – Boldog családot szerettem volna magam körül. Mindent megpróbáltunk, hogy működjön a dolog. Harry jó ember – kereste a szavakat, hogy megmagyarázza a helyzetet. – Tudod, reméltem, hogy összeszokunk. Úgy véltem, az emberek túlértékelik a szerelmet, és mi jól megleszünk nélküle. – Azt mondtad, egy évig sem tartott. – Flynn a hűtőszekrénynek támaszkodott, és merőn nézte Larát. – Miért mentetek szét? – Mert sehogyan sem tudtunk összecsiszolódni. – Az igazi okot esze ágában sem volt Flynn orrára kötni. Nem tartozott rá. – Olyanok voltunk, mint két kölyök, akik papás-mamást játszanak. Cefetül éreztük magunkat. Vártuk, hogy minden a helyére kerüljön, és rendes… valóságos párrá váljunk… de sehogy sem ment. Rájöttünk, hogy tévedtünk. Nem akartuk elmérgesíteni a viszonyunkat. Gigi meg én visszaköltöztünk Nettie-hez. De nem nehezteltünk egymásra Harryvel. Azóta is barátok vagyunk. – És te? – fordult Flynn Gigi felé. – Tetszett, hogy mostohaapád van? – Semmire nem emlékszem. Még arra sem, hogy koszorúslány voltam az esküvőn – tárta

szét a kezét Gigi. – Pedig lefotóztak, úgyhogy biztos ott voltam! – Azért csináltuk az egészet, mert apukát akart – magyarázta Lara. – De fura módon nem is apunak szólította, hanem Harrynek. Igaz, akkoriban pösze volt, és úgy ejtette: Hahhri. – Igen, bizony! – mosolygott Gigi az apjára. – Ne aggódj, nincs miért féltékenynek lenned rá. Hosszú évek óta téged hívlak először apukámnak! – Legyek egyben az utolsó is – mondta Flynn. – Különben pedig, amint már említettem, semmi ok az aggodalomra – szólt közbe sietve Lara. – Gigi mindig is inkább olyan nagybácsifélének tekintette Harryt. – Olyannak, akit ugrathat az ember, mert gőze sincs arról, ki Ashton Kutcher, és az N-Dubz együttesről sem hallott – tette hozzá Gigi szeretettel. – Ugyanakkor ha kaptam egy rázós töri házi feladatot, hát a végtelenségig ült mellettem, amíg csak kész nem lettem vele. – Én is segítettem volna – jegyezte meg Flynn. – Tudom – szorította meg a karját Gigi. – Minden rendben, ne próbálj meg vele versengeni. Csak úgy mondtam. Megszólalt Lara mobilja. Harry neve jelent meg a kijelzőn. – Ne fesd az ördögöt a falra, mert megjelenik – szólt bele a vonalba. – Épp rólad beszélünk. – Hát, igen, én vagyok az. – Harry mindig újra elcsodálkozott, hogy a kijelző feltünteti a neveket. – Ööö… otthon vagy most? – Igen! Te hol vagy? Mi ez az egész? – Bathban vagyok. Átjöhetek hozzád? – Persze. De továbbra sem értem, mit keresel itt. – Egy perc, és elmesélem! – A háttérben valami zene szólt. Fura volt, mintha Harry egy lokálból beszélt volna. – Magammal vihetem egy barátomat? – kérdezte habozva. – De csak ha nem zavarunk. Gigi kikémlelt az ablakon. Böhöm nagy kocsi állt meg a ház előtt. Akkor mégis jól tippelt. Hú, ez csúcs! – örült meg. – Anyu, itt vannak! És Harry nem a barátnőjét hozta el. Uramatyám, eldobom az agyam! – kiáltotta. Szélesre tárta a bejárati ajtót. Már indult volna, hogy átvágtasson a kerti ösvényen, de aztán meggondolta magát. Még hülye rajongónak gondolnák. Ezért inkább lassított. Kecsesen szeretett volna végiglejteni a kerten, de mezítláb a kavicson nehéz balerinának látszani. Túl későn jött rá, hogy jobb lett volna cipőt húznia. Vagy tucatnyian ugráltak ki az autóból. Ott volt Harry is, noha egészen eltörpült az öles termetű izompacsirták mellett. Amúgy is roppant maradian nézett ki mellettük. – Harry! Juj, de fáj a lábam! – rohant felé széttárt karral Gigi. – Szia, bogárkám! Bocs, hogy magammal hoztam Enjayt meg a többieket. Egész biztos, hogy Lara nem bánja? Harry emberemlékezet óta „bogárkámnak” nevezte Gigit, aki most viszonozta az ölelését. – Miért bánná? Jaj, de jó, hogy újra látlak! – Attól tartok, filmezni is fogunk egy keveset. A tévéműsorhoz van rá szükség. Ha túlzásba viszik, szóljatok, és leállítom őket. Lara csatlakozott hozzájuk. Harry tőle is hosszan elnézést kért. Háta mögött a videokamera már búgva vett mindent. – Láttuk a posztodat a YouTube-on – mondta Gigi. – Tök viccesek vagytok együtt! – Tudom, noha nem így akartam – nézett rá Harry zavartan. – Mindenki csak „furcsa párként” emleget minket. Tény és való, hetek óta nem került elő ilyen fura csodabogárcsapat az interneten. – Akkor minek csinálod? – kérdezte Lara. – Mert egy zsák pénzt kapok érte – vont vállat Harry, majd hozzátette: – Különben is irtó mulatságos. A legjobb hotelekben szállunk meg. Saját lakosztályom van, el tudod ezt képzelni? Hadd ismertesselek össze titeket. Bolond ember, de tégy úgy, mintha nem vennéd észre. A dolog nyitja az, hogy lerázd magadról a csip-csup ostobaságokat.

Enjay a közelükbe ért. Harry bemutatta őket egymásnak. Gigi alig tudta levenni a szemét a sztárról. Soha nem került még ilyen közel egyetlen hírességhez sem. A legközelebb eddig akkor volt egy celebhez, amikor kis híján egymásnak mentek a járdán Keith Chegwin színész-komikussal, aki az iPodjával bajlódott. A jelenlegi híresség azonban EnjaySeven volt tulajdon személyében! Csodás illata volt, és hófehér pólója jól illett vakító fehér fogához. Csillogó bőre totál olyan volt, mint Gigi kedvenc River Island retikülje. Értelmes, mandulavágású szempárját rövid, kunkori szempillák keretezték. Aztán ahogyan őt megnézte… hú, az egyenesen vérpezsdítő volt! Gigi szíve nagyot dobbant. Totál csúcs volt! – Gigi. Gyönyörű név! Enjay hosszan legeltette rajta a szemét. Nagy csalódás lett volna, ha hozzáteszi, hogy „egy gyönyörű lányé”. Gigi lélegzet-visszafojtva várta, nem ront-e el mindent. De nem tette. Enjay kezet rázott vele, aztán Larának mutatkozott be. Gigi még mindig a hallottakat emésztette. Húha! EnjaySeven megdicsérte a nevét! Ez király! Ráadásul isteni teste volt; a hasizmai elárulták, hogy törzsvendég lehet a fitnesztermekben. Kár, hogy olyan öreg – gondolta Gigi. A házba csak Harry, Enjay és Maz, az operatőr vonult be. A többiek, látva, hogy a főnökük jó kezekben van, visszamentek vacsorázni a hotelbe. Gigi büszkén mutatta be Flynnt Harrynek. A hetedik mennyországban járt, amikor Harry azt mondta: „Kedves kislány”, Flynn pedig visszafelelt rá: „Maga a tökély.” Nagyszerű pillanat volt! Aztán be kellett avatniuk Harryt az egész James Agnew-sztoriba. Annyi mesélnivalójuk volt! Harry is elmondta, hogy újabb segéderőket kellett felvennie Keswickben, különben a műhely nem bírta volna az iramot. – Bizarr az egész – tette hozzá. – Az újságok folyton interjúkat kérnek tőlem. Hiába mondom nekik, hogy unalmas vagyok, mintha a falnak beszélnék. – Totál bevadulnak a visszautasítástól – rötyögött Enjay. – Ez a pasi egy PR-géniusz! Minél többször nemet mond, annál elkeseredettebben vetik rá magukat. Pillanatnyilag azonban Harry szőröstül-bőröstül a miénk. – Mennyi ideig maradnak? – kérdezte Lara. – Egy hétig vagy valamivel tovább. Ki tudná megmondani? A turné a jövő hónapban kezdődik, úgyhogy most a tévéműsor kedvéért vagyunk Nagy-Britanniában. Harry lett a kísérőnk, érdekes helyeket és embereket mutat meg. Például Batht. Festői város, nem igaz? Csődülnek ide a turisták. Holnap a termálfürdőben filmezünk. Majd belebújtatjuk a mi Harrynket valami dögös fürdőruciba… – Arról tégy le! – horkant fel Harry. – Jaj, Harry, csináld meg! – kapacitálta Gigi. – Az a fürdő egy csúcs! – Gyere el velem helyette te, Gigi! – nézett rá Enjay lusta mosollyal. – Harry túl félős. Asszem, víziszonya van, vagy mi. – Nem félek a víztől, csupán nem akarok a tévében egy szál fürdőgatyában mutatkozni! – rázta meg a fejét Harry. Lerítt róla, hogy a döntése megmásíthatatlan. – Sérti az emberi méltóságot, ezért szó se lehet róla! – Úgy érti, nem csípné, ha kinevetnék a hóka, pipaszár lábát. Neked azonban nincs mitől félned – fordult Enjay újra Gigi felé. – A te lábadon senki nem nevet. Szóval, Gigi, eljössz velem strandolni? Mit szólsz hozzá? Lágyan fuvolázta ezt, mint valami lírai dalszöveget. – Miért ne? Ha akarod – vágta rá Gigi. Remélte, hogy nem túl mohón. – De holnap dolgoznom kell, csak utána érek rá. Hacsak… – pillantott Flynnre, aki egy ideje félrevonult, hogy ne legyen útban. – Nem, nincs lazsálás, dolgozol holnap – rázta meg a fejét alig láthatóan. – Jó. Uff, az apja nem engedi el! – Holnap estére is időzíthetnénk – csillant fel Gigi szeme. – Van alkonyati jegy, ami a tetőteraszra szól. Az ember gyönyörködhet a lenyugvó nap meg a város kigyúló fényeiben. Még

szebb is lenne! – Király! – Enjay Maz felé biccentett, aki a kamerát kezelte. – Hívd fel őket, haver! – Meg kell keresnem a fürdőruhámat! – hadarta Gigi izgatottan. – Csak nem egyrészesed van? – képedt el Enjay. – Jó kis cucc. Tengerészkék. – Nem tudnál bikinit felvenni? – Nincs bikinim. Tavaly vettem ugyan egyet, de a klór szétmarta az anyagát. – Semmi gond. – Enjay ötvenfontosokat húzott elő a hátsó zsebéből. – Szerezz egyet magadnak holnapra! – Jóságos isten! Háromszáz font! Egy bikiniért? – Erre nem lesz szükség – rázta meg újra a fejét Flynn. – Ne maga fizesse a bikinijét! Vajon komolyan bepipult? Gigi sietve beavatkozott. – Semmi baj, én is tudok venni egyet. A New Lookban ötösért is van. – Hé, hagyd, hogy én álljam! Nem akarom, hogy valaki ötöst érő hacukákban jelenjen meg a műsoromban – szólalt meg Enjay. Gigi belebámult a kamerába, majd végignézett saját sárga-fehér csíkos, testhezálló miniruháján. – Hát, erről sajnos lekéstünk – jegyezte meg.

Huszonkilencedik fejezet Az előző este több szempontból is mozgalmas volt. Lara éjféltájban aludt el, Flynnre és a Félbemaradt Csókra gondolva. Remélte, hogy álmában talán folytatja, de az agya nem volt ennyire engedelmes. Ehelyett rémálma volt arról, hogy az ékszerüzletet felbőszült vevők töltötték meg, akik mind azért átkozták, mert ékszer helyett óriási sertéspástétomot akart nekik eladni. Noha az éjszakai látomásban sem Flynn, sem a Félbemaradt Csók nem tűnt fel, gondolatai egész nap e körül jártak. És Flynn most újra itt volt a házban. Állítólag azért, hogy miután hazahozta Gigit a munkából, elvigye a fürdőbe. Valójában le sem szándékozott szállni róla egész este, ő akart a lánya kísérője lenni. Ami vicces volt ugyan, de nem olyan húzás, amit egy 21. századi kamasz lány elviselne. A döntés mindamellett Gigi kezében volt. Lara már elmondta a véleményét, le is torkollták rendesen… – Rendben, készen vagyok! – robogott le Gigi a lépcsőn fekete pamut nyári ruhájában és ezüstszínű topánkában. Vállán bézs sporttáska himbálózott. Kicipzározta a táskát, ahonnan élénkzöld-sárga, flitteres bikinit húzott elő. A szülei felé lobogtatta: – Nézzétek, ebédszünetben vásároltam! Hát nem fantasztikus? Csak úgy csillog-villog! Szuper! – Gyönyörű darab – értett egyet Lara, mert valóban az volt. – De hát alig takar el belőled valamit – morogta Flynn méltatlankodva. – Hat font ötvenért vettem! – Gigi láthatóan örült a jó vásárnak. – Szűken mérték az anyagot, ez igaz, de hiába kerestem, lepedőnyi bikinit manapság nem árulnak. Á! – kiáltott föl, amint torokhangú röhögés ütötte meg a fülét. – Ezek ők! Lara az ablakon kipillantva látta, hogy a Maybach beáll a kapu elé. Egyúttal azt is észrevette, hogy Flynn állkapcsa megfeszül mérgében. – Mondtam, hogy én viszlek el! Gigi visszagyömöszölte az új fürdőruhát a táskájába. – Nincs rá szükség. Enjay szerint semmibe nem kerül nekik, hogy felvegyenek. És haza is hoznak a végén! – Csakhogy én is veled tartok. Azt hiszem, ezt nem kerülhetjük el. – Apu, hagyd ezt abba! Anyu, értesd meg vele, hogy nincs szükségem gardedámra! Nem Jane Austen korában élünk. – Enjay tényleg nem Mr. Darcy\'7b5\'7d – vágott vissza Flynn. – Ne aggódj, nem lesz semmi baja – lépett most közbe Lara. – Érezd jól magad, angyalkám! – veregette meg Gigi hátát. – Van nálad lakáskulcs? – Igen. Szia, anyu. Szia, apu, viszlát. – Előbb beszélek ezzel az alakkal! – dörmögte Flynn. – Szent Habakuk! – nyögött fel Gigi, mert az apja kinyitotta a bejárati ajtót, és már meg is indult a kocsi felé. – Elsüllyedek szégyenemben! – Ő az apád – figyelmeztette Lara –, és még nem szokta meg ezt a szerepet. Rendes tőle, hogy vigyáz rád. – Tanulóvezető táblát kellene magára kötnie – vágott egy grimaszt Gigi. A Maybach elrobogott, és magával vitte Gigit is. Lara az ajtóból figyelte, hogyan baktat vissza a házba Flynn. Te jó ég, még a járását is mennyire szerette! – Mit mondtál a pasasnak? – Mégis, mit gondolsz? Figyelmeztettem, hogy lassan a testtel, különben velem gyűlik meg a baja! – És mit válaszolt erre? – Olyan pillantással nézett rám, ami várható volt a jelen körülmények között. A

legszívesebben kitekertem volna a nyakát! Aztán azt mondta, hogy rendben, nincs miért aggódnom. Ami persze semmit nem jelent – csóválta a fejét Flynn. – Gigi meg beugrott a kocsiba, és megígérte, hogy lefotózza a mobilján a fürdőt, és elküldi e-mailben. De közben Mr. Bennetnek\'7b6\'7d hívott – tette hozzá mérgelődve. Larának nevethetnékje támadt. – Nem is olyan vicces – emelte fel a hangját Flynn. – Enjay kibérelte az egyik magánmedencét. – Nyugi! Giginek semmi baja nem lesz! – Neked elment az eszed? Ez egy menő rapper, aki mindent megkap, amire csak ráteszi a mancsát. El sem hiszem, hogy tényleg elengedted vele Gigit! – követte Larát a konyhába. – Meg kellett volna tiltanod, hogy elmenjen! – Hát persze! Miért is nem gondoltam erre? Milyen ostoba is vagyok! – vágott vissza Lara. – Tényleg ennyire nem érdekel? – Flynn, Gigi tizennyolc éves! Egyrészt nem tilthatom meg neki, ha menni akar. Másrészt pedig a lányom, így jobban teszem, ha megbízom benne. Tudja, mit várok el tőle. Semmi értelme ezt tovább ragozni. – Mondod ezt azok után, ami veled történt? Lara kezdett begurulni. – Pontosan. Engem ugyanis az apám mindentől eltiltott, és látod, milyen fényes eredménnyel! – Erre te hagyod, hogy a lányod azt tegye, amire kedve szottyan! – Elég legyen ebből! – tartotta fel a kezét védekezőn Lara. – Utánaérdeklődhetsz a zsaruknál, ha akarod, de mintha a gyerekek megbilincselését és elzárását tiltaná a törvény. – Mindössze annyit mondok, hogy nem veszed kellőképpen komolyan a helyzetet. Nem valami kamasz fiúról beszélünk, hanem egy felnőtt férfiról, ráadásul egy nagyképű celebről! Még te beszélsz! – gondolta Lara. – Ha attól félsz, hogy megrontja a lányodat, hát nincs miért aggódnod – jelentette ki hangosan. – Nem tudhatod, mi telik ki tőle. – Giginek nincs jó véleménye az egyéjszakás kalandokról. Ostobaságnak tartja az egészet, amire nem érdemes energiát fecsérelni. Leszólja azokat a barátnőit, akik ilyenekbe bonyolódnak. – Vagy most is így gondolkozik, vagy nem. – Ezt is tudom, Flynn, és néha jobb lenne nem tudni. De Gigi felnőtt ember, és bármit dönt is, nem akadályozhatod meg benne. – Lara rápillantott az órájára: fél hét volt. Egy órával későbbre Harryvel beszélt meg találkozót. – Itt jegyzem meg, hogy én neveltem fel, és nincs ínyemre, hogy kritizálod a szülői hozzáértésemet. – Nem mondod? Észre se vettem! – Kivált hogy e téren semmi tapasztalatod nincs. – Kedves, hogy ezt rovod fel nekem – sértődött meg Flynn. – A te döntésed volt, nem az enyém. Lara érezte, hogy a vérnyomása az egekbe szökik. Ideje lesz lenyugodni. – Nem válthatnánk témát, mielőtt újra összeveszünk? – sóhajtott fel. Flynn a száját nézte, ami nem sokat segített. Néhány másodpercig a konyhában csak egy dühödt légy zümmögése hallatszott. Az állat a szabadba kívánkozott, de folyton nekirepült az üvegnek. Flynn kinyitotta az ablakot, és kiengedte. Aztán hátrafordulva kérdezte: – Miért, miről akarsz beszélni? Jesszus, csak nem a tegnapi Félbemaradt Csókra gondolt? Sötétben játszó szemének villanása nem zárta ki ezt a lehetőséget. Lara nyelt egyet. Megrohanták az érzések, remegett a gyomra, és most ő nem tudta levenni a szemét Flynn szájáról. Igen, ez volt az a pillanat, csak bele kell menni, és… – Minek az a sok beszéd! – húzódott közelebb Flynnhez. – Máshoz van kedvem. Kitalálod,

mire? Flynn elmosolyodott. Azok közé a férfiak közé tartozott, akiknek egyetlen pillantására elolvad. Lara egész bensője felkavarodott. – Volna rá tippem – morogta Flynn. Lara elég közel volt hozzá, hogy az arcán érezze meleg leheletét. Oké, akkor akár kezdhetik is. Karját Flynn nyaka köré fonta, és szájára húzta a száját. A férfi nem állt ellen, ezt előre sejtette. Újra visszatért a korábbi varázslatos érzés, reménytelen függőséget okozó vegyületek árasztották el a vérét. Flynn verhetetlen volt a csókban… olyan csók volt ez, amikor elsüllyed az ember körül a világ. Közel két évtized múlt el az utolsó óta, de ez a legújabb abszolút kiállta az idők próbáját. A csók végeztével Lara elhúzódott Flynntől, és rámosolygott. – Istenem, de jó vagy! – Te sem vagy túl rossz – mosolyodott el Flynn. – És most mi lesz? – Semmi. Ennyi volt. – Hogyhogy? – horkant fel Flynn. – Tegnap félbeszakítottak minket. Márpedig utálom, ha valamit nincs módom befejezni. Akkor egyre azon jár az agyam, miről maradtam le, és ebbe bele lehet őrülni! – magyarázta Lara. – Talán te is így vagy ezzel. – És mit mondasz most, hogy kielégítettem a kíváncsiságodat? Mindössze eddig akartál elmenni? Lara tántoríthatatlan volt. – Igen. – Tudod, mit? Nem hiszek neked – vonta fel Flynn a szemöldökét. – Az a te dolgod. Én nem akarok többet tőled – közölte Lara, de Flynn meredten bámult rá, ami fölöttébb kellemetlen volt. – Mondtam már korábban, semmi olyan nem történhet közöttünk, ami megzavarhatná Gigit. Jó viszonyban kell maradnunk egymással, nem gyűlölködhetünk. – De én nem gyűlöllek, és te sem engem. – Nem is, mert nem jöttünk össze. Ezért nem szabad soha újrakezdenünk. Addig jó, amíg meg tudjuk őrizni a tárgyilagosságunkat. – De hát mit műveltél az előbb is?! – böködte meg Lara mellkasát Flynn. – Erre mondod, hogy ne kezdjük újra? – Mert ez nem is kezdet volt, hanem befejezés. Túl vagyunk rajta. És látod, továbbra is barátok maradtunk. Gigi miatt kell ennek így maradnia – próbálta megértetni Lara a maga álláspontját. – Semmi olyat nem tehetünk, ami nem az ő érdekeit szolgálja. – Azt mondod, soha? Flynn tényleg nem értette. – Soha – rázta meg a fejét Lara. – Akkor sem, ha őrülten belém lennél esve? – Csakhogy nem vagyok beléd esve. – Tudom – jegyezte meg Flynn. – Csak éppen felvetettem. Elméletileg. Ha rájönnél, hogy szerelmes vagy belém, és én is beléd, ha egymásba szeretnénk… akkor meggondolnád magad? – Nem hagyhatjuk idáig fajulni a dolgokat, semmi értelme nem lenne. – Egész pontosan miért nem? – Azért, mert úgysem szexelhetnénk. – Rendben. – Flynn elhallgatott, majd folytatta: – Az igazat megvallva kissé új ez nekem. Szemlátomást nem tudott mit kezdeni a kezével, ezért a zsebébe dugta. – Pedig nem most mondom először. – Nem hittem, hogy komolyan gondolod. Hogy a soha, az neked tényleg soha. – Pedig komolyan gondoltam. Csak épp nem forszíroztam a témát – csóválta a fejét Lara. Mégis, mit képzelt Flynn? – Ha azt akarjuk, hogy működjön ez a szülői közösködés, hát ez az egyetlen lehetséges módja. – Rendben. Semmi szín alatt nem gondolod meg magad? – Nem!

– Sejtettem. Lara megnyugodott. Akkor ezt rendezték. – Hé, ne kenődj el annyira! Jó hírem van! Akarod hallani? – Ki vele, mondd! – sóhajtott fel Flynn. – Gigi az anyja lánya. Ha egyszer a fejébe vesz valamit, akkor annak úgy kell lennie. Ezért vagyok biztos abban, hogy nem kell féltenünk ma este. – Hmm. – Örülnöd kellene. – Ennek a részének örülök is. Érződött a hangján, hogy a másik dologtól nincs túlzottan elragadtatva. – Nézd, igazam van, és ezt te is tudod. De most találkoznom kell Harryvel, ő pedig utálja, ha valaki elkésik – pillantott az órájára Lara. – Muszáj villámgyorsan lezuhanyoznom. De azért mindent köszönök. – Szóra se érdemes – felelte a férfi szárazon. Vajon sikerült meggyőznie? Lara bízott ebben. – Gigi miatt pedig tényleg ne aggódj, tud ő vigyázni magára. Amint mondtam már, tőlem csak jót tanulhatott – tette hozzá pajkosan.

Harmincadik fejezet – Késtél! – olvasta Lara fejére Harry, mikor megérkezett. – Csak tíz percet. Gyere ide, Zsémbes Trézsi! – Lara alaposan megölelgette. Tegnap nem volt módja rá, most azonban bepótolta. – Alig hiszem el, ami veled történik! Ilyen furát még nem láttam! Halljam, mi ez! Harry szokott rosszalló, fanyar mosolyával válaszolt. – Két hetet töltök egy együttessel, amelynek a zenéjétől kiszakad a dobhártyám. Ha meg szeretném értetni velük magam, jobbára a süketek párbeszédére emlékeztet. Enjay olyan, mint egy elkényeztetett gyerek, akinek mindig meg kell kapnia, amit kigondol. A koszos zokniját a szemétbe dobja, mert kétszer soha nem veszi fel ugyanazt. – Hú! És olcsó zoknik ezek? – Mégis mit gondolsz? Mindegyik kasmír! – Fogd fel izgalmas kalandnak! Igazán klassz! – Tegnap este, mikor találkoztak, Enjay állt a figyelem középpontjában. Lara örült, hogy most igazából kibeszélheti magát. – És hogy állsz Moirával? Nem bánja, hogy belekeveredtél ebbe? Moira, akinek bioboltja volt Keswickben, Harry barátnője volt. Nehéz lett volna őket álompárnak titulálni: Moira komoly nő volt elálló füllel és ellenállhatatlan hajlammal, hogy az egészséges táplálkozásról áradozzon. Ahhoz képest, hogy másról sem tudott beszélni, mint teljes kiőrlésű gabonáról, nyomelemekről, étrend-kiegészítőkről és leveles zöldségekről, nem úgy festett, mint aki salátán él. – Szakítottunk – közölte Harry, akit láthatóan nem sújtott le túlságosan ez a fordulat. – Nem működött a dolog. Az igazat megvallva megkönnyebbültem, hogy nem kell többé nyeldesnem azokat a böhöm nagy pirulákat. – Tehát nem sajnálod? – Nem. – Akkor jó. Kissé ijesztő volt néhanap. – Lara igyekezett kedves lenni a nőhöz, ám amikor egyszer három csokiszeletet kebelezett be egymás után, Moira megsemmisítő pillantást vetett rá festetlen szemével, és azt mondta: „Ha eltömíted az artériáidat cukorral, infarktussal végzed.” Igazán nem volt kellemes hallgatni. – Túl heves természet. – Harry úriember volt, aki egy rossz szót nem mondott volna az exére. – Egyébként is, ez többé nem az én gondom. És hogy jössz ki Flynn-nel? – Remekül – felelte Lara. – Láttad Gigit tegnap, ugye? Imádja az apját! – És te? Te mit érzel iránta? – Hát nem imádom. És jobb is ez így. Különben elmondhatatlanul összezavarná a dolgainkat. – Láttam, hogy nézett rád – jegyezte meg Harry. – Mikor épp nem Enjayre fújt. Ha valamit Harry észrevesz, az a napnál is világosabb. – Igyekszem józanul és éretten viselkedni – vette elő Lara a legkomolyabb arckifejezését. Harry megértően bólogatott. – Persze, persze. És hogy megy a munka? Sokat melózol? – Szinte belehalok, annyit. – Harry volt az egyetlen ember, akinek be merte ezt vallani. – De igyekszem tartani a frontot. – Majd belejössz. – Flynn aggódik, hogy Enjay kikezd Gigivel ma este. – Hát az nem lehetetlen. Nem tehet róla, gyakorlatilag minden nőnemű lénnyel megpróbálkozik, aki az útjába kerül. De Gigi nemet is mondhat. Én magam is beszéltem a fejével, de kábé akkora eredménnyel, mint amikor egy darazsat próbálsz elhessegetni a lekvárról – vágott egy grimaszt Harry. – Nem lesz semmi gond – vélte Lara. – És hogy van Nettie? Amikor telefonon beszélünk, mindig azt mondja, hogy minden rendben. Remélem, nem nagyon magányos. Mit gondolsz,

hiányzunk neki? – Láttam a piacon a múlt héten. Remekül néz ki. Amúgy azt hallom Bettytől, hogy sűrűn találkozgat Fred Miltonnal. – Freddel? Na, erről nem lehetett semmit kihúzni belőle! Én is javasoltam, hogy összejöhetne Freddel, ő azonban úgy tett, mintha a legkevésbé sem érdekelné a dolog. Látod, egész jó vagyok! – tárta szét a karját Lara. – Elmehetnék profi házasságközvetítőnek. Mindamellett jó ezt hallani. Micsoda megkönnyebbülés! Aggódtam, hogy nehezen talál magára egyedül. – Megkérdeztem tőle, hiányoztok-e neki – mesélte Harry. – Azt felelte, ne legyek nevetséges, istenien érzi magát. Hoppá, miért mondhatta ezt? – Mert nem voltál túl diplomatikus. Mindamellett örülök, hogy Nettie jól érzi magát – felelte Lara. – Azért nem bánnám, ha csak egy kicsit is úgy tenne, mintha hiányolna minket. – Tudod, mit, klassz csaj vagy. Jól éreztem magam ma este. Az amerikai kiejtéssel elfuvolázott kijelentés Gigi elcsábítását szolgálta – ezzel mindketten tisztában voltak. És noha Gigi tudta, hogy le fogja építeni és kineveti Enjayt, azért persze jólesett az udvarlása. A férfinak az volt a trükkje, hogy minden figyelmét az ember lányára összpontosította, és éreztette vele, milyen különleges teremtés. Gigi is jól érezte magát ma este. Csodás élmény volt a tetőterasz gőzölgő medencéjében úszkálni és lenézni a városra, hát még hogy EnjaySeven társaságában tehette ezt. Enjay vicces volt és elbűvölő… a bermudanadrágjában meg… hmm… volt mit nézni rajta. A teste csupa izom volt, Gigi a világ végéig elgyönyörködött volna benne. Nem mintha megtette volna. Természetesen nem. Puhány alaknak nevezte Enjayt, aki erre fejen állt a vízben, aztán country- és westerndalokat énekelt, szándékoltan hamisan, csak hogy bosszantsa. – Én is jól éreztem magam – felelte Gigi, de aztán nyomban remegő hangon kornyikálni kezdett, Tammy Wynette-et\'7b7\'7d utánozva: – Haj, az én bikinimnek nincs párja… olcsón, haj, olcsón vettem a vásárban… – Bolond lány vagy – jelentette ki Enjay. – Dögös, de bolond. – Okos is, ezt ne feledd! – jegyezte meg Gigi. A járdán álltak a Maybach mellett. Enjay megsimogatta Gigi arcát. – Tudod, mit utálok magamban? – Igen? Isteni érzés volt. Gigi azt is csípte, hogyan csillog Enjay bőre az utcai lámpák gyér fényében. És hogy lehetett ennyire fehér a fogsora? – Azt, hogy vannak elveim – morogta Enjay. – Nekem az adott szó szent. Nagyon szívesen megcsókolnálak, de megígértem az édesapádnak, hogy tisztelettel bánok veled – sóhajtott fel bánatosan. – Bárcsak ne tettem volna, a fenébe is! – Apu csak vigyáz rám – mosolyodott el Gigi. Korábban húzta az apját ezért, most azonban csodás volt azt érezni, hogy maga mögött tudhatja. – És Harry is beszélt a fejemmel. Már a maga modorában. Áldja meg az isten! – gondolta Gigi. Szerette Harryt, az elveit, szelíd lényét. Nyilván most is nagyon finoman fogalmazhatott. – Mégis miből gondolod, hogy annyira vágyom rá, hogy megcsókolj? Tizennyolc éves vagyok, te pedig huszonnyolc. Roskatag aggastyán! – Hé, kislány! – rikkantotta el magát Enjay. – EnjaySeven vagyok. Bomlanak utánam a nők! – Borzalmas érzés lehet, nem? Mert azt is jelenti, hogy nem érdekli őket, milyen vagy valójában, a lelked mélyén. Azért üldöznek, mert híres vagy. – És miért zavarna ez engem? – vont vállat Enjay. Olyan volt, mint Joey a Jóbarátokból. Nem voltak mélységei. Ha tetszik a lányoknak, ez az, ami számít, semmi egyéb. A személyiségük meg kit érdekel? – Hát nekem nem kellesz, az tuti. – Csak úgy mondod. – Azért mondom, mert így is gondolom – magyarázta Gigi türelmesen. – Érdekes volt veled

beszélgetni, mert soha nem találkoztam még igazi sztárral. De totál öreg vagy. Az összes srác, akivel smároltam, korombeli volt. Gondold csak el, neked milyen érzés lenne, ha meg kellene csókolnod egy nálad tíz évvel idősebb nőcit… – Jó estét! – Á, jó estét! A szomszédasszony, Jacqueline Cumiskey köszönt rá vidáman Gigire Fiestája lehajtott ablakából. Ő is most érkezett haza. Barna szeme elkerekedett, mikor megpillantotta mellette Enjayt, és felismerte, hogy kicsoda. – Effélére gondoltál? – morogta Enjay a foga között. – Itt menten lesmárolnám! És a fejem rá, hogy nem ellenkezne. – Lehet, bár vőlegénye van – közölte Gigi. – Amúgy meg fölösleges ezen tökölődni. Vissza kell menned a hotelbe. – A biztonság kedvéért betuszkolta a kocsiba, nehogy Jacqueline elé álljon, és a frászt hozza rá. – Nekem meg korán kell kelnem holnap. Viszlát! Enjay hunyorogva nézett Gigire, miközben a tapintatos Maz beindította a motort. – Rendben, te kis zsarnok. Mondhatok azért valamit? – a lány kezéért nyúlt, és a szájához emelte. Amaz beleborzongott az érintésbe. – Le merném fogadni, hogy rólam álmodsz ma éjszaka. – A mindenit, de nyomulós fazon! – jegyezte meg Jacqueline, miután a Maybach eltűnt szem elől. – Hát az. – Nekem túl magabiztosnak tűnik. – Az is. – Akár önteltnek is nevezhetném. Mellesleg mit keres itt? Honnan ismered? – Á, csak egy barátunk barátja – mondta Gigi. Jacqueline beletúrt a hajába skarlátvörös, manikűrözött körmeivel. – Szexi pasas. Atyaég, csak nem hallotta meg, mit mondott róla Enjay? – Azt hiszem, jobb, ha megmaradsz a mostani pasidnál – tanácsolta neki Gigi.

Harmincegyedik fejezet Ékszerüzletben dolgozni megrendítő pillanatokkal járhat. Jó és rossz értelemben egyaránt. Tegnap egy fiatal pár több mint egy órán keresztül keresgélt megfelelő karkötőt a lány anyjának. Kevés pénzük volt, de tökéletes ajándékkal szerették volna meglepni az asszonyt, hálából, amiért olyan áldozatosan szervezte közelgő esküvőjüket. Hosszan haboztak két karkötő között, végül a drágábbikat választották. Úgy döntöttek, hogy inkább kerékpárral járnak munkába, és nem vesznek autót. – Igazán megérdemli – mondta a fiú. – Nála jobb anyóst nem hordott hátán a Föld. A menyasszony elmondta Donnak és Larának, hogy az édesanyja tíz éve lovasbalesetet szenvedett, azóta tolószékhez kötve él. Lara csak nagy nehezen tartotta vissza a könnyeit, miközben a fiatalok kéz a kézben távoztak az üzletből. De másfajta indulatok is lecsapódtak itt. Talán egy gyóntatópap érezheti magát így, aki nem róhat ki valódi büntetést még a legvétkesebb vezeklőre sem. – Akkor, ugye, meg tudják csinálni? A negyvenes évei végén járó fickó nagyhangú volt és vörös arcú. Csaknem hibátlan, négykarátos gyémántgyűrűt vitt be. – Tehát azt kéri, hogy vegyük ki a gyémántot, és tegyünk a helyére cirkóniumot? Lara tudta, hogy ez az alak akkor is ellenszenves lenne, ha a túl szűk öltönyében nem nézne úgy ki, mint egy disznó. Homlokán verejtékcsöppek gyöngyöztek, a modora meg valójában bizonytalan volt a harsány külső mögött. – Attól tartok, bizonyítékra lesz szükségünk, hogy ez a gyémánt valóban a magáé – jelentette ki. – A gyűrű régi családi ékszer, ezt nem tudom okmánnyal bizonyítani. A feleségem viselte két évtizeden keresztül. De Mr. Temple korábban is látta már. – A pasas Don felé intett, aki a hátsó helyiségben tartózkodott. – A feleségem hozta be nemrég, hogy igazítsák méretre. Don kijött, megvizsgálta a gyűrűt, és bólintott. – Igen, igen. Mrs. Barrowmané. Emlékszem. Gyönyörű darab! – Arra kérem, adja el belőle a gyémántot. Mit gondol, mennyit ér most? – Harmincöt-, talán negyvenezret – mondta Don. – Helyes. Akkor magára bízom. – A fickó zsebkendőt vett elő, és megtörölte verejtékes arcát. – Minél hamarabb. A feleségemnek nem kell erről tudnia. Nyilván megérti. Azt mondtam neki, hogy a kő kilazult. Azt hiszi, a foglalatot erősíttetem meg. – De… – Visszakapja a gyűrűt, és nem fogja észrevenni a különbséget. – Hát ha ezt akarja, legyen – egyezett bele Don, mire a pasas állkapcsa megfeszült. – Ha nem akarnám, nem lennék itt, nem igaz? Csak intézze el! Megadom a bankszámlaszámomat, hogy amint eladta, átutalhassa a pénzt. – Előfordul az ilyen – magyarázta Don, miután a fickó elment. – Te is tudod. – De hát az a szegény asszony! Szörnyű, hogy így elbánt vele! – Éppenséggel lehet, hogy neki is nehezére esik, mégsem tehet mást. Mondjuk, a neje rákos, és más módon nem tudja előteremteni a kezelés költségeit. Mi a jobb: egy szerető férj és rákos feleség, vagy egy minden hájjal megkent gazember férj egészséges feleséggel? Lara maga se tudta volna megmondani. – Annyira optimista vagy – jegyezte meg. – Vagy tegyük fel, hogy a fiuk van bajban. A férj nem szeretné, hogy a felesége tudomást szerezzen a dologról, mert a bánat megölhetné. Így azonban az apa kihúzza a fiút a csávából. Az asszonynak meg soha nem kell megtudnia a történteket. – Egy dolog az optimizmus, te azonban álomvilágban élsz. – Nem szabad rögtön a legrosszabbat feltételeznünk valakiről – jelentette ki Don. – Mondjuk, egyesek azt hihetnék, hogy az az ember, aki itt dekkol a csicsás kocsiján a kirakatunk

előtt, drogkereskedő, és innen volt pénze az autóra. Én azonban inkább gondolom úgy, hogy keményen megdolgozott érte. Az úttest túloldalán sovány, sárgás bőrű, tetovált, farmeres-pólós pasas szállt ki a Lamborghinijéből, amellyel éppen a tilosban parkolt le. – Akár a bűnügyi hírekben is feltűnhetne – tette hozzá Lara. – Nézd azt a forradást az arcán! Fél perc múltán a fickó előkerült a zöldségestől. Egy fej karfiol meg egy csomag póréhagyma volt a kezében. – Látod? Ez egy rendes ürge! – bólogatott Don, elégedetten az emberismeretével. – Még a drogbárók is bevásárolnak néha – vetette ellen Lara, miközben a Lamborghini újra életre kelt, és hangos berregéssel elrepesztett. Turisták rebbentek szét előtte. – A látszat néha csal. – A következő pillanatban Don arca halálsápadtra vált, úgy dadogta: – Szent isten, ezeknél fegyver van! Ne engedd be őket! Nyomd meg a pánikgombot! Nyomd meg! A kirakaton beszüremlő fényt átmenetileg eltakarta a bekukucskáló két hústorony – személy szerint Maz és AJ. Maz valami műanyag fóliába csomagolt hosszú és keskeny tárgyat szorongatott. Mögöttük Enjay várta, hogy biztonsággal beléphessen az üzletbe. Kötött sapkát és tükrös napszemüveget viselt. – Minden rendben, ő csak Enjay és a kísérete. Lara sietve széket tolt Don alá, nehogy úgy kelljen felmosnia a padlóról. Megnyomta az ajtónyitó gombot, és a trió bevonult az üzletbe. – Jó napot. Halálra rémítették Dont! – Ó, bocsika. Azt hitték, kiraboljuk magukat? – Maz felfogta, hogy fegyvernek nézik, ami a lapátkezében van. – A mamám is mindig lehord, hogy miért ijesztgetem az embereket – tette hozzá bocsánatkérőn. – Ne féljenek, nem puska. – Kibontotta a csomagot. – A meteorológusok aszondták, hogy eshet máma, ezér’ Enjay vett egy esernyőt. Nem komálja, ha elázik a haja. – Nem szereti? Mert én sem. – Don magát legyezgette, hogy magához térjen a nagy ijedtség után. – Rémálom a York Streeten! Bocs, kissé kifulladtam, de rossz a szívem – lihegte hisztérikusan. – Ahogy megláttam magukat odakint, azt hittem, nekem befellegzett! – Hogy mi? Enjay azt hitte, rosszul hall. Láthatóan sok volt neki ennyi affektálás. – Mi, britek már csak így mondjuk ezt – törte meg Lara a zavart csöndet. – Különben örülök, hogy látom magukat. Hol van Harry? – A Beachesben vásárolgat. Egy perc, és itt lesz. Filmezhetnénk itt? – mutatott Enjay a kamerára, amit AJ épp most vett elő a tokjából. – Gondoltuk, remek helyszín ez a műsorhoz. – Hú, ez izgalmas! – kelt életre Don. – Lara sokat beszélt a maguk tévéműsoráról. – Harry is itt van – közölte Lara, azzal beengedte az elektronikus ajtózárral. – Helló. Ugye nem baj, hogy idejöttünk? – köszöntötte Harry udvarias puszival, majd Donhoz fordult, és kezet rázott vele. – Jó napot. Örülök, hogy megismerhetem, Harry vagyok. Amint látja, filmezni készülünk. – Alig mondta ki, a felvevőgép máris dolgozni kezdett. – Tudom, hogy egy kicsit ciki az egész, de ígérem, nem zavarunk sokáig. Enjay fülbevalót szeretne magának, ez minden. Amint megkapja, már itt sem vagyunk. – Ccciki – ismételte meg a háttérben Enjay, britnél is britebb kiejtéssel. – Állok rendelkezésükre – mondta Don enyhén csodálkozva. – Fülbevaló, azt mondja? – Tudom, tudom – csóválta a fejét Harry. – Egy felnőtt férfinak! Figyelmeztettem én, hogy ez fenemód nevetséges, de neki aztán magyarázhattam. – Hé, haver, a fülbevaló csúcs. Jesszusom, te meg mit vettél? Meg vagy te huzatva? Kikapta a könnyű zacskót Harry kezéből, és megnézte az oldalát. BHS? – Hiszen mondtam, hová megyek! Csak nem figyelsz oda, ez veled a baj! Olyan vagy, mint egy hároméves! – Biiiicsiiiz. Gondolom a felső körökben így ejtik a Beachest. Azt hittem, valami elegáns dizájner, akiről nem hallottam. – Az is – helyeselt Harry. – Ritka jó minőség!

– Higgy nekem, Harry, ez a zacskó nem dizájnertől való. Egek ura, mi akar ez lenni? – húzta elő a celofánpapírba csomagolt alsógatyákat. – Álmodom, vagy ez a valóság? – Már lyukas volt a régi. Szükségem volt néhány új darabra. Kényelmes viselet, pont a méretem. Ráadásul igen olcsó is. – Erről beszélsz? – Enjay meglobogtatta a gatyákat a kamera előtt. – Nézzék! – Alsóneműről van szó – magyarázta Harry türelmesen. – Hétköznapi cikk, nincs benne semmi rendkívüli. Senkit nem érdekel, milyen. – A pillantása ekkor Enjay vészesen ejtett derekú farmerjára és az onnan kikandikáló Calvin Klein alsóra esett. – Veled ellentétben én inkább nem mutogatom az alsógatyámat a nemzet színe előtt. – Annak a te nemzeted csak örülhet – törölte meg Enjay viccből a homlokát, mint aki nagy tehertételtől szabadult meg. Miután kölcsönösen leszólták egymás ízlését, Lara is szóhoz jutott. – Milyen fülbevalót keres? – fordult Enjayhez. Ő erre kivillantotta vámpírfogsorát. – Gyémántot. Mi mást? Van másfajta is? – És a méret milyen legyen? – A szokásos, gondolom – forgatta a szemét Harry. – Akkora legyen, hogy az űrből is meg lehessen látni. – Ha már egyszer gyémánt fülbevalója van az embernek, legyen nagy – szögezte le Enjay. – Nem igaz, Maz? – Nagyon igaz, főnök!

Harminckettedik fejezet – Mutassa, mijük van! – fordult Enjay Larához. – Hadd mondjam el előre, hogy kizárólag párosával árulunk fülbevalót. Ezért ha egyetlen darabot szeretne, azt csináltatnunk kell. – Nem, nem, nem! – A várakozás szemlátomást nem illett egy szupersztár világába, szó sem lehetett róla. – Nekem most rögtön kell! – Akkor menjen másik ékszerészhez. Don Lara oldalán felnyögött izgalmában, ő azonban zavartalanul folytatta: – A mi vevőink ezt úgy oldják meg, hogy megveszik a párt, és az egyiket elteszik tartalékba. – Mire lenne nekem jó egy tartalék fülbevaló? – Ajándékba is adhatja egy barátjának. Enjay, tudva, hogy a kamera veszi a jelenetet, lassan elmosolyodott, és Harryhez fordult: – Szuper ötlet. Mit szólsz hozzá, cimbora? Harry olyan képet vágott, mint aki darazsat nyelt. – Jaj, nem, erről szó sem lehet! A fülbevaló nőknek való. – Hé, haver, nekem is van fülbevalóm, pedig nem vagyok nő! Ugyan már, megszereted a végén – fogta hízelgőre Enjay. – Nem fogom kilyukasztatni a fülem! Abból nem eszel! – borzongott össze Harry iszonyodva. – Akkor sem, ha ettől dögösebb leszel? – Nem dögösebb leszek, hanem úgy fogok festeni, mint egy idióta. De jövő héten lesz AJ születésnapja. Ő talán szívesen venne egy fülbevalót. Maz AJ-re szegezte a felvevőt, akinek felderült a képe. – Hé, testvér, akarsz egy fülbevalót? Bár Enjay mindig testvérnek nevezte, Lara csak tegnap este tudta meg, hogy valóban vér szerinti testvére. – Igen, testvér. AJ több centivel magasabb, negyven kilóval nehezebb és öt évvel fiatalabb volt a bátyjánál. Egy szelíd, mackósan morgó hangú, enyhén pösze óriás. – Pompás! – Lara színpadias mozdulattal kinyitotta a vitrint. – Akkor megmutatom, mink van. – És pezsgő van-e? – Hogy mi? – Mindig megkínálnak itallal, ha órát vagy ékszert vásárolok – közölte Enjay. – Azt egy pillanatig sem kétlem. – Lara elgondolta, miféle trükköket vethetnek be a Rodeo Drive\'7b8\'7d eladói, hogy megszabadítsák a dúsgazdagokat a millióiktól. – Sajnos azonban mi nem tartunk pezsgőt. – Miért nem? – Mert ezzel becsapnánk a vevőinket. Döntsenek józanul, tiszta fejjel. De egy csésze teával azért megkínálhatjuk. – Szuper ötlet! – lelkesedett Harry. – Jólesne egy tea. – Nekem is – helyeselt Maz. – Felteszem a kannát! – ugrott Don szolgálatkészen. – Kérnek cukrot, fiúk, vagy a nélkül is elég édesek? Enjay felvont szemöldökkel nézett Larára, jelezve, hogy a főnöke bizony meleg. A tea elkészült, a fülbevalókat sorra szemügyre vették. Don, aki teljesen fellelkesült a vásárlástól, most Shirley Bassey dalával – Gyémántok az örökkévalóságnak – kedveskedett vendégeinek. – Köszöntöm önöket Angliában – mondta Enjay a kamerába. – És mi még azt hittük, hogy mi, kaliforniaiak vagyunk furák. Higgyék el, ez semmi ahhoz képest, ami ezektől a csodabogár

angoloktól telik. – Kivillantotta a fogsorát, majd Harry hangján folytatta: – Ez a bagázs viszi el a pálmát. A testvérek végül egy 7,4 karátos briliánst választottak. Ha ennél nagyobb lenne a kő, magyarázta Lara, az lehúzná a fülbevalót, és vele együtt a fülcimpát is. Nem beszélve arról, hogy nincs is nagyobb méret az üzletben. Enjay a platina Amex kártyájával fizette ki a csillagászati összeget. Épp csak az arcizma rezdült, amikor Don a kezét megragadva lelkendezett, milyen mennyei szerencse, hogy megismerhette. – Most már örül, látom, hogy mégsem akartuk kirabolni a boltját és felrobbantani a széfjét – jegyezte meg a maga vontatott módján. Don tüsihaja égnek állt izgalmában. – Igazán sajnálom! Maguk olyan elbűvölőek! Megyek, és megveszem valamennyi lemezüket, tudja. És mindenkinek elmondom, milyen csodálatos emberek! – Mivel Lara oldalba lökte, elhallgatott. – Rendben, és elnézést. Hadd csomagoljam akkor be a fülbevalót. – Nem muszáj, itt rögtön felvesszük. Enjay láthatóan megörült, hogy visszakapta a kezét. Lopva beletörölte a tenyerét a farmerébe, majd Larához fordult: – És élvezte a fürdőzést a lánya tegnap este? Mit mondott, jól érezte magát? – Igen. De azt is mondta, hogy maga túl öreg hozzá. Enjay felvonta a szemöldökét, és áthajolt a pult fölött. – Magának nem jutott eszébe, hogy ő meg túl fiatal nekem? Mi van, ha az érettebb hölgyeket kedvelem? Uff, mi volt ez, ajánlat? – Akkor térjen be az apátság fölötti teázóba! Dugig van idős hölgyekkel. Enjay arcára visszatért a gonosz, győztes mosoly. – Hé, maga pontosan tudja, mire akarok kilyukadni! – Még közelebb nyomult Larához, és a fülébe súgta: – Hány éves magácska? Harmincöt. Ha engem kérdez, ez az ideális életkor! Ezt a fickót a hormonjai irányítják, saját vesztére. Le sem lehet állítani – gondolta Lara. – Sajnos nem az esetem – jegyezte meg aztán. – Ezt csak úgy mondja. – Enjay kiegyenesedett, és nézőközönsége felé fordult. – Várják meg azonban, mi történik, ha kikapcsoljuk a kamerát. El tudják képzelni? Maz rájuk irányította a felvevőgépet. Lara jólelkűen csóválta a fejét. – Sok szerencsét a kalandjaihoz! Gyanította, hogy az utóbbi kis közjátékot kivágják az anyagból. Elvégre is ez Enjay show-ja, aki nagy nőcsábász hírében tetszeleg. Nyilván nem sokszor utasítják el, és ha mégis, nem kürtöli világgá. Harry mintha olvasott volna a gondolataiban. – Ne törődj vele, ő mindenkivel ilyen – jegyezte meg. – Gondoltam. – Már megbocsáss, de nem mindenkivel – rándította a fejét Enjay Don felé, aki az ujjlenyomatokat törölte le nagy buzgalommal a vitrinről. Don nem hallotta a megjegyzést, még mindig a Gyémántok az örökkévalóságnak dallamát dudorászta. – Hé, AJ, hívd fel a klubot, és foglaltasd le a VIP-termet! – Enjay újra megcsodálta fülbevalós, napszemüveges tükörképét. – Kemény akcióra vágyom az este, ember! Londonba igyekeztek, hogy belevessék magukat az éjszakai életbe. Természetesen a legújabb, legmenőbb klubot nézte ki magának. Lara Harryre nézett: – Nincs kedved inkább átugorni hozzánk vacsorára? Játszhatnánk egy rund betűjátékot. Lara nem igazán rajongott érte, de Harry igen, és Evie is. – Kösz, de velük kell tartanom. Enjay úgy sejti, fergeteges hatása lesz, ha lefilmeznek a klubban. – Hé, apám, nem sejtem, hanem tudom!

– Azt is szeretné, ha táncolnék – borzongott Harry. – De nagyon téved, ha erre számít. – Külön fizetek neked, ha táncolsz – vetette oda Enjay. – Annyi pénz nincs a világon, amennyiért rá tudnál venni – jelentette ki Harry. – Majd viszek magammal könyvet, hogy elüssem valahogy az időt. Mikor elmentek, Don újra kezet rázott mindőjükkel. Lara észrevette, milyen kellemetlen ez Enjaynek. Kikísérte őket a járdára, ahol félrevonta Enjayt. – Láttam, hogyan viselkedik Donnal. Ha ő is észrevette, hát vérig sértődik – súgta oda. Enjay, aki nem szokott a kritikához, kihúzta magát. – Tudom, de nem tehetek róla. Hülyét kapok tőle, kisanyám! – Azt látom. És ne nevezzen kisanyámnak! Enjay feltolta homlokára a szemüvegét: – Bocs, Lahhrra. Most is ugyanúgy eltúlozta a brit kiejtést, mint mindig. – Maga azt hiszi, hogy Don meleg. Meg fog lepődni, mert nem az! – Ne etessen, mert még elhiszem! – Pedig ez az igazság! Ő maga mondta! – Hazudik! Enjay láthatóan elunta a beszélgetést. A következő pillanatban átkarolta Larát, és szájon csókolta. Kint a járdán, mindenki szeme láttára! Lara elhúzódott, és a fejét csóválta. – Maga kész agyrém! – Csak jókedvet hozok az embereknek, bébi. Felderítem a napjukat. – A fülbevalójának hála tényleg felderítette. És Don nem meleg! – jelentette ki nyomatékkal Lara. – Én is ezt hittem róla, de tévedtem. – Ha maga mondja – húzta el a száját Enjay. – Nekem akkor is herótom van tőle.

Harmincharmadik fejezet Huszonnégy órával később a társaság megállt a Maybachhal a Grey és Erskine borkereskedés előtt. – Ne merj flörtölni Gigivel! – intette Enjayt Harry. – Az apja nagyon bepipulna. – Most aztán totál beparáztam! – Enjay láthatóan élvezte a helyzetet. – Bízd ide, Harry! – Légy tekintettel arra, hogy az apja. Az emberiesség is ezt diktálja. Enjay megfékezése néha olyan volt, mint amikor az ember egy totyogó kisgyereket próbál átrángatni a forgalmas úttesten. Nem ismert félelmet, és az istennek sem lehetett lebeszélni semmiről. – Hé, lazulj el, haver! Hogy nézek ki? Enjay megcsodálta az autó üvegében tükröződő képmását, és megigazította fehér Repülő Récék ingének gallérját. – Hihetetlenül hiúnak. E téren fikarcnyit sem változtál. Fékezd magad, légy szíves! Viselkedj, mindössze ennyit kérek! Enjay mélyen meghajolt, aztán Mazzel és AJ-jel bevonult a főépületbe. A levegőt megülte a fa és a bor súlyos illata. A palackok kartonokban és falipolcokon sorakoztak a fehérre meszelt, érdes felületű kőfalak mentén. – Király! – rikkantotta Enjay, majd ellenőrizte, hogy Maz elkezdte-e a forgatást. Lagymatagon, szupersztár módra odaintett Giginek, aki épp egy vevővel foglalkozott, most azonban felnézett, és meglátta őket. – Hé, bébi, gyönyörű asszisztensre lenne szükségem… hogy csak engem szolgáljon ki! Kinyílt egy ajtó, és Flynn sietett eléjük. – Jó napot! Miben segíthetek? – Kösz, de megvárom, amíg felszabadul a szépséges, ifjú kolléganője. A levegő megtelt feszültséggel. Harry most jött rá, hogy Enjaynek esze ágában sem volt visszafogni magát. Két alfahím ment most egymásnak, hogy megvívjanak az elsőbbségért. Harry sietve közbeszólt: – Borért jöttünk, és Flynn ebben a legnagyobb szakértő. Ő az, aki mindent tud! – Nem bor kéne nekem, hanem pezsgő – közölte Enjay. Harry megköszörülte a torkát. – Rendeljünk akkor azt? – Várjuk meg, amíg Gigi felszabadul. Addig körbe is nézhetünk. Még nem jártam brit borkereskedőknél. Menő hely! Gigi hamar kiadta az útját az idősebb úrnak, és odament társalogni: – Milyen volt a tegnap este Londonban? – Hahaha! Harry imádta! – Dehogy. A kínok kínját álltam ki! – tiltakozott ő. – Füldugót viseltem. – Úgy bizony – hagyta helyben Enjay. – Valahányszor szóltak hozzá, ezt mondta: „Rettenetesen sajnálom, de nem hallom, füldugót tettem be.” – És táncoltál? – kérdezte Gigi. – Már hogy táncolt volna? – rázta a fejét Enjay. – Ott ült, paradicsomlevet ivott, és a római kori Britanniáról olvasott. – Ez rávall – jegyezte meg Gigi. – És ti? Jól éreztétek magatokat? – Hé, bébi, én mindig jól érzem magam! – kacsintott rá Enjay. – És tudod, nem azzal töltöttem az időmet, hogy a rómaiakról olvassak! Harry vállat vont, láthatóan nem sértődött meg. A legkevésbé sem érdekelte, mivel töltik mások a szabad idejüket. Előző este Enjay két karcsú lány kíséretében távozott. Alig volt rajtuk több egy melltartónyi pólónál és egy zsebkendőnyi miniszoknyánál. Tűsarkújuk elképesztően magas volt, kész csoda, hogy nem buktak fel benne. A hotel felé menet mindketten ráfonódtak Enjayre, akár a kígyók. AJ és Maz szerint ez volt a főnök szokott rutinja. Számára a szex volt a

legkedveltebb szabadidős tevékenység; nyers, kendőzetlen hentergés minden érzelem nélkül. Reggel elküldte az aktuális csajokat, és soha többé nem gondolt rájuk. Harry a maga részéről úgy vélte, hogy ez így siralmas és lélektelen. Ő akkor inkább olvasott. – És megvan a veszélye, hogy pénzt adsz ki nálunk, vagy ne is álmodjunk erről? – kérdezte Gigi. – Egy zsák pénzt szeretnék itt elkölteni. A Cristal nevű pezsgőre, ami a kedvencem. Mennyit tartotok belőle? – Semennyit. Enjaynek leesett az álla. – Basszus, ez komoly? Mi a baj veletek, angolokkal? – Ne törődj vele! – csóválta a fejét Harry. – A címkék megszállottja. A belső bizonytalanság jele. – Hé, ezt vágjátok ki! – rikkantotta Enjay a segédeinek. – Jöjjön csak velem! Flynn a faltól falig érő, üvegfalú hűtőkhöz vezette a menetet. Kiválasztott egy palackot a második polcról, ügyesen megszabadította a csomagolástól és a dróttól, majd szakértő mozdulatokkal eltávolította a dugót, amely halk pukkanást hallatott. Gigi karcsú poharakat sorakoztatott fel egy fapulton. Flynn alig ujjnyit töltött mindegyikbe, majd az elsőt Enjay kezébe nyomta. – Kóstolják meg! – Hé, apám, adjon többet ebből! – Látjátok? – csóválta a fejét szomorúan Harry. – Pontosan ez jellemzi a nyárspolgárt. – Szagolják meg először! Ne így! – Flynn megmutatta, hogyan csinálják. – Dugják bele az orrukat a pohárba, és vegyenek mély levegőt! A Cristal fantasztikus cuvée, de szerintem ez jobb. Most kóstoljanak bele, és mondják el a benyomásaikat! Próbálják meg elkülöníteni a különböző ízeket… Harry hetek alatt kellőképpen kiismerte már Enjayt, és felfedezte, hogy harsány, felszínes modora ellenére szívesen tanul. Jóllehet kinevette őt, amiért olvas, ennek ellenére kölcsönkérte tőle Khaled Hosseini legújabb kötetét. Előző nap Don kiselőadását követte nagy figyelemmel a gyémántvágás módszereiről és a kövek tisztasági fokáról. Most ugyanilyen figyelmes hallgatóságnak bizonyult, mialatt Flynn a különböző szőlőfajták minőségéről és termesztési sajátságairól, a borászat módszereiről és a régi évjáratú borokról értekezett. Jóval intelligensebb volt, mint ahogy magáról elárulta. De valamiért jobbnak látta eltitkolni az eszét. Fél óra múlva vásárolt is. Flynn nem csupán a pezsgőre beszélte rá, hanem jó minőségű újzélandi, olasz és francia borokra is. A listán Pinot Gris, Sauvignon Blanc és burgundi szerepelt, Pinot Meunier félszáraz pezsgő társaságában – ez utóbbi egy szép reményű új termelőtől származott. – És mikor akarod ezt mind meginni? – firtatta Gigi, mikor a kartonokat felsorakoztatták Enjay előtt. – Gondolom, Londonban – tette hozzá elszomorodva. – Dehogy, bébi! – Enjay játékosan kisimított egy hajfürtöt a lány arcából. – Holnap este partit rendezek az Ellisonban. Hálám jeléül. – Valójában ezzel kér bocsánatot a személyzettől, valamint a vendégektől, amiért megkeserítette az életüket – szólt közbe Harry. – Ugyan, haver, semmi rosszat nem tettem. – Egy rémálom volt, amit rendeztél! Egyfolytában azt a förtelmes zenét bömböltetted, vagy ha nem, hát te kornyikáltál. A fél éjszakát az uszodában töltötted. Szegény öreg hölgyek a falnak lapulnak félelmükben, ahányszor csak megjelensz. – Holnap azonban meghívom őket a partimra – vágott vissza Enjay –, ahol lebűvölöm róluk a bugyijukat. Már nem a szó szoros értelmében – tette hozzá kis hallgatás után. – Az vérfagyasztó lenne! Maz letette a kamerát, és megkérdezte: – Kihordjam ezt a kocsihoz, főnök?

– Igen, légyszi. – Enjay kiitta poharából a bor maradékát, és Gigi felé biccentett, jelezve, hogy kér még. – Lehet, hogy kedvelem az idősebb nőket, de az ennyire időseket már nem. Ezzel vigyorogva Flynnre pillantott. Harry nyomban tudta, mi következik, ezért sietve megpróbált közbelépni. – Eszerint partit rendez, hogy kiengesztelje a hotelt a sok kellemetlenségért, amit okozott. Csakhogy akkor még többet kapnak szegények az iszonyatos zenéjéből… – Minket is meghívtok? Gigi sosem volt szívbajos, ha meg kellett kérdezni valamit. – Persze, gyere csak, annál vígabban leszünk. – Enjay átfogta a lány vállát, és úgy búgta: – És hozd magaddal a mamádat is! Harry zavartan hunyorgott. Vajon ezt szándékosan csinálta a rapper? Ami nem volt kérdés. Naná hogy szándékosan. – Hé – szorongatta meg barátilag Enjay Gigi vállát. – Elmesélte anyád, mi történt tegnap? – Igen. Elmentél a boltjába, ahol gyémánt fülbevalót vettél. Mennyiért is? Úgy tízmillió fontért! – Már úgy értem, utána – kacsintott Enjay AJ-re. A háta mögött Flynn mereven kihúzta magát. – Nem, semmit sem mesélt – kerekedett el Gigi szeme. – Miért, mi történt? – Á, semmi különös! Csak egy kis smár. De csúcs volt! – Nem! – kiáltott fel Gigi. – Ezt nem hiszem el! – Pedig a gép felvette – vont vállat Enjay. – Harryt is megkérdezheted. Ő is ott volt. Pompás, keverj bele engem is! – gondolta Harry. – Most már elengedné a lányomat? Már megbocsásson. – Flynn keze kinyúlt, és egy pillanatig úgy tűnt, erőszakkal fejti le Enjay kezét Gigi válláról. Végül mégsem tette, de farkasszemet nézett a szemtelen rapperrel. – Köszönöm. Enjay várt pár másodpercet, és csak azután engedte el Gigit. – Csak barátságos próbálok lenni, haver. Semmi rosszra nem gondoltam. – Talán igen, talán nem. Mindamellett hálás lennék, ha nem próbálkozna újra. – Ó, ó! Valami zavarja önt, uram – küldött futó mosolyt Flynn felé Enjay. – Ahhoz képest, hogy ha elgondolom, egy vagyont költöttem el az üzletében! Flynn azonban nem hátrált. – Akár sztornózhatjuk is a vásárlást. Menjen, ahová csak óhajt! – Apu! – Azt gondolja, maga a jani, amikor az embereim füle hallatára így beszél velem? – fuvolázta Enjay. Flynn álla megfeszült. – Gyáva alak maga, ha elbújik mögéjük! Bassza meg! – gondolta Harry, aki különben hangosan soha nem káromkodott, még magában sem. Egek ura! Maz, a hústorony épp most tért vissza a következő kartonért, AJ pedig ökölbe szorította lapátkezét… – Hé, nyugi, haver! – emelte fel a kezét Enjay, és ellépett Gigi mellől. – Gigi a maga lánya, és én tiszteletben tartom ezt. Megbízhat bennem, cimbora! A szavamat adom! Harry várta, mi lesz ezután, ahogyan a többiek is mind. Végül Flynn felsóhajtott, és láthatóan megnyugodott. – Rendben. – Látod? – kacsintott Enjay Gigire. – Ennyire vigyáz rád a papád! Ami jó jel. Azt mutatja, mennyire törődik veled. – Inkább azt, hogy szeret basáskodni – kelt harcra Gigiben a sértett önérzet és a kamaszok félszegsége. – Kössünk békét, haver! Jöjjön el maga is a holnapi partira! Most pedig mennünk kell. Három házat kell megnéznünk, vár minket az ingatlanos. – Ingatlanos? – ragyogott fel Gigi képe. – Úgy érted, az ingatlanközvetítő? Hú, csak nem

veszel egy házat Bathban? – Az ember soha nem tudhatja. Hátha rátalálok egy menő kéglire. – Szívélyesen intett Giginek és az apjának, és a társaság kivonult az üzletből. – Helló mindenkinek. – A holnapi viszontlátásig! – kiáltotta Gigi. Harry megvárta, amíg mind elfészkelődnek a kocsiban, és csak ezután fordult fejcsóválva Enjayhez. – Azt hittem, Flynn neked megy. – Tényleg? – Enjay kinyitott egy kólásdobozt. – Egy pillanatig én is azt hittem. – És nem is akarsz lakást venni Bathban. Enjaynek ez valóban nem állt szándékában. Mindössze azért készült megnézni néhányat, hogy anyagot gyűjtsön a műsorához. A producer ugyanis elmagyarázta, hogy a tévénézők semmit sem szeretnek jobban, mint álomotthonokba belépni a kamerán keresztül, olyan házakba, amelyekről ők maguk álmodni sem mernek. – Soha ne mondd, hogy soha. – Enjay felerősítette a zenét. – Ilyen az élet, haver. Ki tudja, mit hoz a sors. – Lárifári – jegyezte meg Harry. – Csak azért találtad ki, hogy felhúzd Flynnt. Ez a szó mulattatta Enjayt. – Szeretem felbosszantani az embereket. Szórakoztat. – Az isten szerelmére, miért? Enjay feltolta a homlokára tükrös napszemüvegét, és szeretettel nézett Harryre. – Jaj, Harry, ne tégy úgy, mintha nem vetted volna észre! Ez az ürge megjátszotta, mintha Gigit féltené tőlem, igazából azonban akkor pöccent be, amikor bedobtam, hogy smároltam Larával.

Harmincnegyedik fejezet Mikor Lara pénteken hazaért a munkából, piknikkosarat talált a küszöbén. Csodaszép vesszőkosár volt. Már attól is megkordult a gyomra, hogy ránézett. Ahogy felemelte a fedelet, és visszahajtotta a fehér terítőt, ínycsiklandó falatok sorát pillantotta meg: spárgás quiche-t, különféle apró szendvicseket, jégbe hűtött bort, gombás lepényt, mini stefániatekercset és külön kis csuprokban tejszínhabos málnát. Ennél klasszabb ajándékot még nem látott. Ráadásul annyiféle szendvics volt benne: csirkés, szalonnás, marhahúsos, füstölt lazacos és krémsajtos… Ha egy-kettő hiányzik, ugyan ki veszi észre? Jó, legyen három. Ügyesen lefejtette róluk a celofánt, aztán a finomságokra visszaborította a terítőt. A stefánia ugyan nagy kísértés volt, de megacélozta az akaratát. Mindennek van határa. Elég valószínű, hogy nem neki szánták a kosarat. A következő pillanatban férfihangot hallott a házból. Sietve visszahajtotta a kosár fedelét. Aztán nyílt az ajtó, és szemtől szembe került Joellel, aki most úgy festett, akár egy bukott angyal. – Á, te vagy az! Légyszi, mondd meg Evie-nek, hogy azt üzenem, nem ártana, ha gondolkodna. – Egyszerre látszott izgatottnak és sértődöttnek. Vajszínű vászonzakót és farmert viselt. – Mire meggondolja magát, talán túl késő lesz. Ezzel felkapta a kosarat, és elsietett a kerti ösvényen. Lara elkapta az ajtót, mielőtt becsapódott volna. Odabent Evie úgy járt fel-alá, mint egy éppen leszokóban lévő dohányos, aki nem bírja nikotin nélkül. – Mi történt? Joel romantikus piknikre hívott, de te visszautasítottad? Evie hatalmasat sóhajtott. – Nem olyan könnyű ez, mint reméltem. Azt hittem, már túlléptem a történteken, erre jön Joel, és most megint a béka feneke alatt vagyok! – Nem vagy éhes? – Nem. – Evie hirtelen abbahagyta a járkálást. – Vagyis tulajdonképpen igen. – A francba, többet kellett volna elcsórnom! – Lara elvette a kezét a háta mögül, és felmutatta a zsákmányt. – Nem tudtam ellenállni a kísértésnek. A tied. – Osztozzunk meg rajta! – Evie beleharapott a csirkés szendvicsbe, majd megrágta és lenyelte a falatot. – Hú, de fincsi! Istenem, miért érzem magam ilyen nyomorultul! – kámpicsorodott el. – Mégis, mit beszéltetek? – Azt mondta, lehet, hogy a királyfira várok fehér lovon, csak hát ki tudja, eljön-e valaha is. Mi van, ha nem? Egyszer talán megbánom a mostani makacskodásomat. A végén olyan pancserrel kell beérnem, mint az a fazon, akit a Brown’sban látott velem. – Ne törődj vele! Te mondtad, hogy Ethan kedves fickó, és jól kijöttetek egymással. Tetszett neked! – jött tűzbe egyre jobban Lara. – Mit számít, ha nem olyan jóképű, mint a volt vőlegényed? Micsoda öntelt alak ez a Joel! Evie lehuppant a kanapéra, és eltakarta az arcát. – Éppen ez az, ami megnehezíti a dolgot. Korábban nem mondtam, de több volt rokonszenvnél, amit Ethan iránt éreztem. Nem erre számítottam, a végén azonban őszintén megkedveltem. Irtó jól éreztük magunkat! Önbizalmat adott, érted? Nem éreztem magam akkora lúzernek. Azt hittem, felhív később. Nagyon vártam azt a telefont – vette el a kezét az arca elől, és bánatosan bólogatott. – Csakhogy nem hívott. Egész héten erre vártam, de hiába. Most még rosszabb, mint volt, százszor rosszabb. Joelnek talán igaza van. Nem kellek én senkinek! – Jaj, ne mondd ezt! Dehogynem! Csak néha a férfiak nagyon hülyék tudnak lenni. – Lara kettétörte az utolsó szendvicset. – Az a fontos, hogy ne vedd magadra. Bennük van a hiba, nem benned. – Hát… – pislogott Evie kétkedve. – Egyelőre egyáltalán nem így érzem. Evie már az emeleten volt, amikor fél óra múlva életre kelt a mobilja. Joel nevét látva a

kijelzőn Lara gondolkodás nélkül beleszólt a telefonba. – Mielőtt bármit mondanál, nem Evie vagyok. Épp zuhanyozik. Különben pedig irdatlan szemétség volt, hogy mivel szomorítottad szegényt! Nem kényszerítheted, hogy visszafogadjon. Hagyd békén! – De hát szeretem! Joel ugyanolyan kétségbeesettnek tűnt, mint Evie. – Megcsaltad! – Egyébként nem ezért telefonálok. Most vittem volna vissza a boltba a kosarat, de nem vették be. Három szendvics hiányzott! Gondolom, te etted meg. – Két hozzáfűznivalóm is van – jegyezte meg Lara. – Az egyik, hogy itt hagytad a kosarat a küszöbömön. Mikor hazaértem, egy kamasz srác futott ki a kocsifelhajtóról. Kérdeztem, mit keresett nálunk, sajnos azonban nem hallottam a válaszát, mert tele volt a szája. A másik, hogy romlandó ételt nem viszünk vissza az eladónak. Snassz dolog. – Igen, ők is ezt mondták. Nem tudtam. Az az átkozott kosár egy vagyonba került! – motyogta Joel elszontyolodva. – Különben meg ne haragudj, hogy megvádoltalak. – Oké. Milyen szendvicsek voltak? – Finomak. Én is megettem egyet, de őszintén szólva nincs most étvágyam. – Milyen kár! – Lara csupa együttérzés volt. – És nincs más lány, akit elhívhatnál piknikezni? – Nincs. És ne csesztess, légyszi! – kérte Joel. – Nem csesztetlek. Csak, tudod, Evie igencsak megéhezett. Sajnálnám, ha ez a finom kaja mind kárba veszne. Joel felfogta, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom, visszaküzdheti magát Evie bizalmába. Nem telt bele néhány perc, és újra megjelent a kosárral. – Különben úgyis kidobhatnám – mondta. – Ez meg mi? – kérdezte Gigi, amikor fél óra múlva hazaért. – Piknikezünk. Evie épp a tejszínhabos málnát kebelezte be. – Mármint házon belül – azzal Lara megveregette maga mellett a nappali padlójára leterített skót kockás takarót. – És innen közben nézhetjük akár a kedvenc sorozatunkat is a tévében – tette hozzá Evie. – Így legalább nem kell darazsakkal és szúnyogokkal hadakoznunk. Kóstold meg, nem fogod elhinni, milyen finom! – mutatott Lara a fenséges spárgás quiche maradékára. – Nem ez az egyetlen, amit nehéz elhinnem a nap eseményei közül – huppant le melléjük a padlóra Gigi. – Enjay elmondta, mi történt tegnap! Basszus! Pedig Lara őszintén remélte, hogy ezt megússza. – Totál elvörösödtél! – kurjantotta el magát Gigi. – Eszerint igaz. De anyuuu! Ha következő életében javíthat magán valamit, akkor az az lesz, hogy ne jöjjön ki olyan könnyen a sodrából és ne piruljon el olyan hamar – fogadta meg titkon Lara. – A te hibád, anyu! Miért csókoltad meg? – Fordítva történt, és kábé egy másodpercig tartott. Nem viszonoztam a csókját. Csak szórakozott velem. – El tudom képzelni. Hahaha, apu is furán viselkedett! Nagyon nem tetszett neki a dolog. – Nem? A hír érzelmek egész kavalkádját kavarta fel Lara lelkében. – Egy pillanatig azt hittem, meg is üti Enjayt. – Hogy mi? – Na, nem miattad. Ez akkor volt, amikor Enjay éppen átkarolt. – Gigi mohón beleharapott a stefániatekercsbe. – Tudod, milyen. Anyu, ez szuper! Mi tagadás, Enjay mellett Jack Nicholson félszeg, zárkózott úrnak tűnt. – Egy hét múlva elpályázik – jelentette ki Lara. – Erről jut eszembe: holnap este búcsúbulit rendez az Ellisonban.

– Mi a csudának? – Csak hogy még több videóanyagot szedjen össze. Azt mondja, így akar bocsánatot kérni mindazoktól a vendégektől, akiket felbosszantott. Minket is meghívott – mutatott körbe Gigi, jelezve, hogy mindhármuknak szól a meghívás –, gondolom, hogy felhígítsuk a vén spinék népes táborát. Hú, gondolta, Lara, itt a soha vissza nem térő alkalom. – Mindenképpen el kellene mennünk – szólt oda Evie-nek. – Láthatnád Ethant. Abban a pillanatban megszólalt Lara mobilja, mire a nő nagyot ugrott, mint újabban mindig. A James Agnew-ra és a DNS-tesztre való várakozás kész idegroncsot csinált belőle. De csak Don kereste. Megkérte, hogy ő nyisson ki másnap reggel, mert kilazult egy koronája, és sürgős jelenése van a fogorvosnál. Lara bontotta a vonalat, és ha már a kezében volt a telefon, újra beütötte James Agnew számát. Senki nem vette fel. Ha az a külföldi nő ott volt a lakásban, elunhatta a folytonos hívásokat. Hol lehetett Agnew? Mikor jön vissza? Meghalt volna?

Harmincötödik fejezet Szombat este, útban az Ellison felé Lara megszólalt: – Nézzétek, nem tehetek róla, de egyre ez az álom jár a fejemben. Valahogy úgy érzem, jeladás akart lenni, és értelmes üzenete van a számunkra. – Hagyd ezt abba, anyu! – fedte meg Gigi. – Szegény Evie, jól befürödne a választottaddal! – Jó, bocs. Lara mutatta, hogy becipzározza a száját. Mégis különös álma volt az éjjel. Azt álmodta, hogy Harry és Evie összeházasodtak! Ők – a volt férje és a barátnője – egymással! A tetejébe tökéletesen összeillettek, dacára annak, hogy valami csíkos cirkuszi sátorban kellett lakniuk, és műanyag gyerekmedencében mostak. De őket ez nem zavarta, Harry boldogan nevetgélt, és kézen fogva jártak. Szemlátomást elválaszthatatlanok voltak. Miközben Evie a sátor előtt térdelt a füvön, és a kék medencében mosta el az edényeket, vidáman kijelentette, mekkora szerencse, hogy nem Joelhez ment feleségül. Erre Harry is csatlakozott hozzá: „Milyen szerencse, hogy elváltam Larától!” A medencében egy delfinborjú is fickándozott. – Gondoljatok, amit akartok! Ezt álmodtam, és kész – sóhajtotta Lara. Az összejövetelt a bálteremben rendezték. Maz és AJ filmezték az eseményt. A hotel szabadnapos személyzete és a ki tudja, honnan összesereglett meghívottak töltötték meg a termet. A háttérzene ezúttal nem volt olyan fülrepesztő, mint az, ami a sok panaszt okozta. Ma Frank Sinatra volt műsoron. Enjay is kicsípte magát: makulátlan, háromrészes, méretre csináltatott szürke öltönyt viselt. Magas nyakú inge vakítóan fehér volt, bőrcipőjét akárki tükörnek használhatta volna. Gyémánt mandzsettagomb és pazar gyémántberakásos óralánc egészítette ki az öltözékét. Per pillanat egy mikrofont szorongatott, és egy ijedt, narancslét szorongató hetvenes öregasszonynak énekelte a „New York, New York”-ot. – Szegény nő! – sajnálkozott Gigi. – Még megérheti, hogy Enjay lesmárolja – jegyezte meg Lara. – Itt van Harry – bökte oldalba Evie. – Nehogy szólj neki az álmodról! Ezt Lara meg is ígérte. Ugyanakkor pokolian frusztrálta, hogy Evie nem veszi komolyan az ő briliáns ötletét. Hát nem látja, hogy ez a jövő útja? – Sziasztok. Jól érzitek magatokat? A kilencvenes évek divatját követő Enjayjel szemben Harry vászonnadrágot és bézs Repülő Récék inget viselt. – Még nem kaptunk rá a parti ízére. Meg szeretnék kóstolni egyszer egy igazán drága pezsgőt – jegyezte meg Lara. Leintett egy arra elhaladó pincért, és elvett a tálcáról egy poharat. – Hmm – kortyolt bele. – Ennek olyan az íze, mint a szupermarketekben kapható pezsgőbornak. – Mert az is – helyeselt Harry. – A tálcára olcsó tucatáru került. Az igazi durranást az előkelő vendégeknek tartogatják, akiket el szeretnének kápráztatni a hangzatos márkákkal. – Azzal rászólt Larára: – Tedd ezt le, és kerítünk neked belőle. – Tessék, ezt megihatod – adta át Lara a poharát a lányának. – A te ízlelőbimbóidnak úgyis mindegy. – Jaj, ne! – kiáltott fel Harry rémülten, amikor Gigi odaintette az újra dalra fakadó Enjayt a terem túlsó végéből. – Ha idejön, végighallgathatod a szerenádját. Már mindenki retteg, hogy ő lesz a következő áldozat. – Ha nekem próbál meg énekelni, csatlakozom hozzá. Attól majd elhallgat – jegyezte meg Lara. Bármilyen fura volt is ez a parti, az elkövetkező órában lassan megjött a hangulat. Az alkohol feloldotta a vendégek gátlásait, egyesek táncra perdültek, és egy markáns, szigorú arcú úr, aki leginkább egy adóellenőrre emlékeztetett, mindenki meglepetésére odaállt Enjay mellé a színpadra, és Dean Martin-dalokat adott elő. Miután Sinatra és Dean Martin letűnt a színről, Evie elnézte, hogyan dolgozza meg

egyenként a vendégeket Enjay. A lenge öltözetű huszonéves lányok mindent elkövettek, hogy magukra vonják a sztár figyelmét, ő azonban főleg a nehéz esetekkel foglalkozott, éspedig elsöprő sikerrel. Kevés híja volt, hogy hiphopozni nem kezdtek. – Minden rendben? – ment oda Laráékhoz Harry. Szerencsére sejtelme sem volt arról, miféle kalandokon esett át az éjszaka – mármint Lara álmában. Mindettől függetlenül Harry bizonyos tekintetben tényleg ideális férjanyagnak tűnt. De Evie-t most Ethan érdekelte. Ethan azóta a kvázi randi óta – azaz másfél hete – nem kereste. Pedig ahhoz képest, hogy semmi jóra nem számított, akkor este meglepően jól megtalálták a hangot. Ő úgy hitte, a rokonszenv kölcsönös. De hát akkor miért nem hívta fel a férfi? Mindegy. Mit lehetett tenni? – Jól vagyok – jelentette ki Evie. – A jelek szerint egyébként mindenki más is. És te? – Nos, ami azt illeti, nem fogok énekelni, az fix! Lehet azonban, hogy a táncparkettre kimerészkedem. – Harry elhallgatott, majd folytatta: – Valami lassúbb számnál, persze. Nem akarok vadulni! – Te meg a vadulás! – mosolygott rá Evie, mert hatott rá Harry félszeg varázsa. – Úgyis csak megfájdulna a hátam. – Harry most Evie-re pillantott. – Lara ugyanakkor azt szeretné, ha felkérnélek. Mit szólsz hozzá? Természetesen nem most, kicsivel később. Csupán azért kérte fel Evie-t, mert Lara csak nem tudott parancsolni magának. – Nyugi, nem muszáj udvariaskodnod – húzta el a száját Evie. – Nem udvariasságból kérlek fel. Mi mást is mondhatott volna erre egy ilyen veleszületetten illemtudó ember? – Jó, akkor majd később táncolunk, amikor összeszedted hozzá a bátorságodat – mondta Evie. – Majd nagyon vigyázunk, hogy ne tapossuk le egymás lábát. A bálterem az épület nyugati szárnyában húzódott. Magas mennyezetű, aranyozott, világos csarnok volt ez, franciaablakai tágas teraszra nyíltak. A szálloda többi része sötétebb és zártabb volt keskeny, lambériás folyosókkal és kisebb vendégszobákkal. Evie a női mosdóból kilépve nem ment vissza azonnal a terembe, hanem úgy döntött, hogy felfedezi a hotelt. Ethant továbbra sem látta az estély folyamán, valahol azonban ott lehetett az épületben. Nem kérdezősködött a személyzettől, merre találja; az kéne még csak, hogy azt higgye, üldözőbe vette! Ugyanakkor meghívott vendég volt ezen a partin, ami azt jelentette, hogy jogosan tartózkodik a helyszínen. Egyúttal persze azt is, hogy amennyiben összeakadna a szálloda tulajdonosával, nem minősülne mindenre elszánt, zaklató nőszemélynek. Ha történetesen mégis összefutnának, hát a közönyöst adja majd. Széles lépcső vezetett fel az első emeletre, tetején kis belső erkéllyel. Evie megmászta a lépcsőfokokat, és elindult a folyosón a könyvtár felé mutató diszkrét nyíl irányába. A helyiségben végig polcok sorakoztak a fal mentén, és több számítógép állt a vendégek rendelkezésére. Egy márványtetejű, alacsony asztalon drága magazinok voltak, az ablak alatt egy láda pedig társasjátékokat rejtett. A fal melletti padkán egy fiatal pár ölelkezett. Evie lába alatt megnyikordult a padló, mire szétrebbentek, s rémült tekintettel meredtek rá. – Elnézést! – hátrált ki a könyvtárból Evie, magukra hagyva a szerelmeseket. Épp a belső balkonig jutott, mikor meglátta Ethant, aki a földszinten vágott át az előtéren. Evie szíve nagyot dobbant, ő maga is meglepődött ezen. Ethanen most sem volt öltöny, szemlátomást nem az a típus volt, aki el tudta volna viselni magán. Kívül hordott kockás ingében és kordbársony nadrágjában továbbra is inkább kertésznek látszott, mint igazgatónak, de Evie ettől még nagyon vonzónak látta. Ethan megállt a recepciós pultnál, ekkor azonban megszólalt a telefonja. – Nem, nem, még tíz percet kérek! Akadt még egy kis dolgom. Amint odaérek, gondom lesz rá, ne aggódjon. Ezzel befejezte a beszélgetést, és odaszólt a recepciósnak: – Meg tudná keresni Tinát? Kérem, küldje be hozzám! Ha most felnézne, meglátná őt. Evie, aki a polírozott fakorlátra támaszkodott, szerette volna, ha így tesz. De kívül eshetett Ethan látóterén, aki elindult a recepciós pulttól jobbra eső folyosón, és

eltűnt balra a harmadik ajtó mögött. Most mi legyen? – habozott Evie. A következő pillanatban egy barna hajú szobalány jelent meg és sietett végig az előbbi folyosón. Ethan ajtajához érve kopogtatott, és várt, mielőtt belépett volna. A kihallgatott beszélgetés alapján Evie úgy vélte, hogy Ethan nem marad bent sokáig. A férfi szobájától nem messze volt az a női mosdó, ahová Evie betért korábban. Ha „véletlenségből” össze akar találkozni Ethannel, akkor el kell mennie az ajtaja előtt, amikor ő kilép a szobájából. Lement hát a lépcsőn. A recepciós tíz perc leforgása alatt másodszor mosolygott rá. Vagy azt hiszi róla, hogy húgyhólyaggyulladás gyötri, vagy hogy túl sokat ivott. Nem az ajtó előtt áll meg közvetlenül, inkább félúton Ethan szobája és a mosdó között. Majd úgy tesz, mintha keresne valamit a táskájában, de a mobiljával is matathatna, mint aki izgalmas SMS-t olvas éppen. – …Nem tudom, mennyire betegek a maga átkozott gyerekei! Mi? – képedt el Evie. Ethan hangján hallotta, hogy igencsak haragos lehet. – Jaj, de kéééreeem, muuuszáj velük leeennem! A szobalány magából kikelve esdekelt, szemlátomást szabadságot kért. – A maga baja, nem az enyém. – De túl kicsik! A kislányom, Tánya csak néééégyéééves!… Mindent megteszek… – Nézze, nem először játsszuk ezt végig – hallatszott Ethan unott hangja. – Nem kérek mást magától, mint hogy végezze el rendesen a munkáját. Ha hiába kérem, találok mást maga helyett.

Harminchatodik fejezet Evie-vel forgott a világ. Ethan a főnök, ezért hihetőnek látszott, hogy gondjai akadnak a személyzettel, ám ahogy a kelet-európai szobalánnyal beszélt, arra mégsem volt mentség. Mintha Evie a Télapót kihallgatva rájött volna, hogy veri a feleségét. Újra beválasztott hát, ez a pasas is egy sötét alak… – Jól van, hölgyem? Az Ethan szobája felé tartó recepcióslány észrevette a keskeny folyosón tébláboló Evie-t. – Ööö… igen… köszönöm. Csak nincs térerő – tartotta fel a mobilját bizonyítékképpen. – Á, errefelé elég bizonytalan a helyzet. Odakint több szerencséje lenne. A lány intett Evie-nek, hogy kövesse, és a főbejárat felé mutatott az előtér túloldalán. Kint úgy tett, mintha a mobillal babrálna, és fel is hívna valakit. Visszafelé látta, hogy a recepciós fénymásol a hátsó kis irodában. Most, hogy tiszta volt a levegő, újra felment a lépcsőn, és a balkonról figyelte az eseményeket. Innen már nem hallotta, mit beszél Ethan a szobalánnyal, de kíváncsi volt a végkifejletre. Talán ha más lenne a természete, hát biztosan berontana a helyiségbe, ahol Ethan az alkalmazottját szidta. Ez azonban nem az ő stílusa volt; az esküvőjét leszámítva még soha nem szállt szembe senkivel. Amúgy a hihetetlenül durva és nyers beszéd mellett Ethan semmi rosszat nem tett. Akarata ellenére elárulta magát; ez volt minden. Ezzel szemben ő, Evie, ismételten bebizonyította, milyen pocsék emberismerő, kivált ha a másik nem képviselőiről van szó. Elszorult a szíve a felismeréstől. Joel megérte a pénzét, a beosztottjaival azonban soha nem bánt volna így. Éppenséggel az ellenkezője telt volna tőle: ajánlatot tett volna nekik, amennyiben nőneműek, hogy lefektesse őket. Talán – de csak talán – ezért is ért többet Ethannél. Képtelen volt ellenállni a szebbik nemnek, ez volt a legnagyobb hibája, tudatos kegyetlenségre azonban nem lett volna képes. A következő pillanatban nyílt az ajtó, és a fiatal szobalány lépett ki rajta. Evie takarásba húzódva figyelte, hogyan törli meg a szemét és szedi össze magát, aztán haját lesimítva és barna lófarkát megigazítva dolgára indul. Láthatóan beletörődött a szomorú valóságba, hogy kicsi gyermekei betegen fekszenek otthon. Egy perc múlva Ethan is újra megjelent. Most sem nézett fel. Habár Evie kísértésbe esett, hogy elébe áll, és a fejére olvassa, mit gondol róla, mégsem tette. Hagyta elmenni. Csak nevetségessé tenné magát a kirúgott, hárpiaként visszatérő bosszúálló hisztérika szerepében. Az igazat megvallva ezt is megtapasztalta már, és annyi elég is volt. Flynn a terem túloldaláról figyelte Larát. Mennyivel könnyebb lenne az élet, gondolta, ha semmit sem érezne iránta! Ebbe azonban nem sok beleszólása volt. Lara bámulatosan csinos volt ma este a magas nyakú, ujjatlan, ezüst-fehér tunikában, amelynek színei még inkább kiemelték lebarnult bőrét. Ám ha csak csinos lett volna! De ő vitt életet a partiba. A táncparkettre csábította a hústorony Mazt. Játékosan elvette tőle a kamerát, és az egyik idősebb vendég kezébe nyomta. Aztán megragadta Maz kezét, és táncba vitte. A szelíd óriás jóindulatúan engedett. Együtt lejtettek hát, e rögtönzött keringő komikus tánclépéseivel, amit Lara a vendégek mulattatására szánt. Nevetve társalgott partnerével, aki ugyan megvolt vagy százötven kiló, mégis meglepően könnyedén mozgott. Mikor aztán Lara fejét hátravetve elnevette magát, Flynn is vele mosolygott. Sietve beleivott az italába, hogy leplezze az érzéseit. Lara felkavarta az érzelmeit, ugyanakkor be is aranyozta a napjait. Vicces volt, okos és nagylelkű azokkal, akiket szeretett. Igazi kincs! A fenébe, még most is ő volt az igazi, pótolhatatlan párja! Evie távollétében felforrósodott a hangulat a bálteremben. Visszatérve felfedezte, hogy Frank Sinatra helyét átvette a Beatles. A vendégek feltódultak a színpadra, a mikrofon köré gyűltek, és kórusban énekeltek, miközben Enjay rappelt. Evie Flynnt is észrevette, aki távolságtartón figyelte az eseményeket. Nem számított rá,

hogy itt látja. Odament hozzá: – Hát te? Hogy kerülsz ide? – kérdezte. – Enjay hívott meg, ki tudja, miért. Így legalább szemmel tudom tartani Gigit – jelentette ki szárazon. – És te jól érzed magad? – pillantott Evie-re. Empátia volt benne, Evie-nek ezt el kellett ismernie. – Remekül. Csak hozzá kell szoknom a szingliléthez. Már egészen elfelejtettem, milyen. – Evie a füle mögé simította a haját. – A férfiak eleinte kedvesnek tűnnek, hanem eljön az idő, amikor lehull az álarc. Néha éppenséggel az derül ki, hogy komplett szemétládák – tette hozzá bánatosan. – Azért nem mindegyik – mosolyodott el halványan Flynn. – De igazad van, az egész egy nagy tanulási folyamat. Most először értem meg én is a női nézőpontot – intett a szemével a lánya felé. Gigi a terem túlsó végében táncolt karcsún, gyönyörűn, vörös miniruhájában és pántos szandáljában egy magas, hosszú hajú sráccal, aki fekete farmert és megszaggatott Sex Pistols-os pólót viselt, és akin több tetoválás díszelgett, mint Ozzy Osbourne-on. – Látod? Rémálom, mit kell egy nőnek elviselnie! Borzalom! Mulatságos volt, hogy Flynn ennyire átadja magát apai érzelmeinek. – De hát jó, hogy ilyen barátkozós – vélte Evie. – Különben is csak táncol. Nincs benne semmi rossz. – Az a rossz, ami kisülhet belőle – csóválta a fejét Flynn. Evie elnevette magát. – Gigi tizennyolc éves! Népszerű lány. Nem zárhatod be a pincébe! – Ha lenne pincém, talán megtenném – itta ki a borát Flynn. – Ki tudja, lehet, hogy kedves srác a partnere. – Ne etess ezzel! Nézd meg jobban! Aligha ideális udvarló. – Nem ítélhetsz a látszat alapján. – Rájöttem, hogy csöppet sem árt – morogta Flynn bánatosan. – Te is így öltözködtél ennyi idős korodban. Még hosszú hajat is növesztettél. – Pontosan erről van szó. Jól emlékszem, milyen voltam – vágott vissza Flynn. Evie belátta, hogy a férfinak igaza van. Azt azonban fölöttébb érdekesnek találta, hogy amikor nem a lányát leste árgus szemekkel, Flynn tekintete oda-odatévedt a terem túloldalára, hogy lássa, mit csinál Lara. Épp egy negyvenes férfival tárgyalt elmerülten a csillárok vakító fényében. Vélhetően hotelvendég volt; enyhén szűk tweedzakó és mustársárga nadrág volt rajta. Látva, hogy nincs közvetlen veszély, Flynn válla ellazult, és újra Gigire figyelt. Evie azonban néhány másodperc után felkiáltott: – Egek ura, az a kövér fickó megcsókolta Larát! – Hogy mi? – kapta fel Flynn a fejét. A túloldalon a pocakos úr most mutatta be Larát a nejének. – Bocs, de nem tudtam kihagyni ezt a poént – jegyezte meg Evie. – Ez a hála, amiért rendes voltam veled? – Az élet soha nem könnyű, nem igaz? – Evie a falnak vetette a hátát. – Mennyire vagy beleesve Larába? – Azt hiszem, tudod a választ. – Flynn újabb pohár bort vett el egy arra elhaladó pincértől. – Csak az a kár, hogy Lara nem így érez irántam. – Talán tud az érzéseidről, de egyelőre nem bízik meg benned. – Úgy vagyunk ezzel, mint te meg Joel. Láttam az egyik este. Mindenáron vissza szeretne kapni téged, te azonban nem hiszel neki. – Vajon miért? – vonta fel Evie a szemöldökét. – Lara az őrületbe kerget! – panaszolta Flynn. – Én nem vagyok megrögzött szoknyapecér, mint Joel. És Lara még csak esélyt sem ad nekem, hogy bizonyítsak. – Te pedig nem szoktál ehhez hozzá – nézett rá Evie évődve. Noha Flynn nem tarolt úgy a nők körében, mint Joel, azért az évek során neki is volt egy sereg csaja. Előkelő helyen szerepelt nem egy hölgy kívánságlistáján. – Hát nem – rázta meg a fejét most egyetértően. – És fogalmam sincs, mit tehetnék.

Beszéltél vele erről? – Természetesen beszéltem, de senkit sem kötelezhetsz arra, hogy meggondolja magát. Ennek magától kell jönnie. Az alkoholisták is csak akkor térnek jó útra, ha maguktól mennek elvonókúrára – jegyezte meg Evie segítőkészen. – Hálásan köszönöm, hogy hozzájuk hasonlítasz! – Jaj, tudod, hogy értem. Pszt, itt jön! Miután sikeresen lerázta a mustársárga nadrágos urat és nejét, Lara feléjük tartott Harryvel az oldalán. A színpadon Enjay most fejezte be a „Sárga tengeralattjáró” rapváltozatát, és belekezdett a „Yesterday” csábos, könnyfakasztó verziójába. A vendégek megörültek, hogy valami normálisat hallanak, és csoportba verődve táncoltak. – Á, itt vagytok! – szólította meg őket Lara. – Hát nem bámulatosan jó ez az Enjay, már ha nem a szokásos stílusát nyomja? Egek, a végén még úgy beszélek, mint egy nagymama! Most pedig menj, és táncolj Harryvel! – vette el Evie-től a poharát. – Úgy beszélsz, mint egy basáskodó nagymama. Evie jól tudta, hogy semmi értelme nem lenne tiltakozni, jobb túlesni ezen a táncon. Sokat segített, hogy Harry a jelek szerint ugyanúgy húzódozott tőle, mint ő maga, a jó modor azonban arra sarkalta, hogy mosolyogva a kezét nyújtsa, és a parkettre vezesse. – Gyere, mutassuk meg nekik, hogyan kell ezt csinálni! Harry jó ember volt, és nem csupán Evie felületes benyomása szerint. Lara ugyanezt gondolta róla, pedig közel két évtizede ismerte. Talán ha táncolni kezdenek, tényleg csoda történik. – Menjünk akkor – egyezett bele sután. – Hanem nektek is táncolnotok kell egymással! – nézett még vissza Larára és Flynnre. – De még mennyire! – bólintott Lara. – Nos? – kérdezte Flynn. – Mit akarsz? Lara a táncoló párt figyelte. – Mi is megyünk? – Nem. – Miért nem? – Csak azért mondtam, hogy Evie-t lerázzam. – Szóval hazudtál. – Nem akarok táncolni! Lara szája kiszáradt. Már az is nehéz volt, hogy itt kellett állnia Flynn oldalán. Ahogy közel hajolt és halkan beszélt hozzá, még a mellkasa remegését is érezte. Az is zavarta, hogy Flynn közelében a bőre bizseregni kezdett. Nem táncol vele, ha a fene fenét eszik, akkor sem! – Nem akarsz vagy nem fogsz velem táncolni? Flynn tisztában volt a köztük lévő vonzalommal, hiszen maga is érezte. Mégsem tudta megítélni, mennyire hat ez Larára, arról meg fogalma sem volt, milyen nehezen uralkodik magán. – Nézd, mekkora különbség! Hogy témát váltson, Lara a színpadra mutatott, ahol Enjay és egy lenge öltözetű szőkeség összefonódva ringatózott. Ruganyos testük lágyan követte a zene ritmusát. Aztán Harryre és Evie-re mutatott, akik vitézül igyekeztek túlélni ezt a néhány percet. Mosolyogtak, és mindent megtettek, hogy úgy látsszon, mintha jól éreznék magukat egymás társaságában, mégis szinte ordított róluk a kelletlenség. Evie kiesett a ritmusból, Harry meg, aki sosem volt jó táncos, úgy mozgott, mintha összeforrasztották volna az ízületeit. – Evie máskor nem ilyen – jegyezte meg Flynn. – Nem ám. Szegényke! De nem lennének szép pár, ha kicsit elengednék magukat? – Mi az, kerítőnek álltál? – nézett rá Flynn. – Miért ne? Harry és Evie remekül összeillenének! Hidd el, hogy igazam van! Nekem mindig igazam van! – erősködött Lara. – Hát tudod, két ellenérvem is van. Egyrészt nincs mindig igazad, másrészt Evie úgy mozog, mintha egy létrával táncolna. Harmadsorban pedig…

Elhallgatott. Lara nem győzte kivárni a folytatást. – Kettőt mondtál, ez már három. – Meggondoltam magam, előfordul az ilyesmi. – Flynn hangja ugyanolyan határozott volt, mint a tekintete. Mindez valóságos hormonáradatot zúdított Lara ereibe. – Harmadsorban pedig egy pillanatig se hidd, hogy lemondtam rólad. Mert nem fogok!

Harminchetedik fejezet Gigi vasárnap ebédidőben érkezett a szállodába. A recepciós felszólt Enjaynek, aki lejött a lány elé. – Helló, bébi! – Most zuhanyozott. Pólója a hasizmaira tapadt, és az illata is észvesztő volt! Magán érezve a recepcióscsaj sanda pillantásait, megkérdezte Gigit, de nem ért hozzá: – Mizújs? A szállodában biztonságban érezte magát, itt nem volt szüksége arra, hogy Maz és AJ árnyékként kövesse. – Mondani szeretnék valamit, ezért jöttem – kezdte Gigi. – Magántermészetű ügy. – Habozott, hogy folytassa-e, mert bár a recepcióslány nem nézett fel, a fülét nyilván nem dugta be. – Üzleti ajánlat. Mi lenne, ha felmennénk a szobádba? A fényűző, fehér-porcelánkék berendezésű lakosztályban Enjay becsukta maga után az ajtót. – Ki vele! Miért jöttél? – Mindenekelőtt meg szeretném köszönni, hogy meghívtál minket a tegnapi partira. Király volt! És az összes vén spinét az ujjad köré csavartad. Nem vettem volna rá mérget, hogy sikerül. – Mit mondhatnék erre? – tárta szét a karját Enjay. – Szerénységem és sármom nem maradt hatástalan. Mindig megfőzöm őket. – Ajándékot is hoztam köszönetképpen. – Tényleg? – csillant fel Enjay barna szeme. – Ez jól hangzik. Nem kapok túl sok ajándékot. – Nyújtsd ki a kezed! – Remélem, egy Rolex óra. Maga elé tartotta a kezét. – Ugyan, abból már épp elég van neked! Olyat kapsz tőlem, amid még nincs. – Gigi a farmerzsebébe nyúlt. – Csukd be a szemed! – Á, és mire kinyitom, elpályázol az összes ékszeremmel! De azért engedelmesen behunyta a szemét, és türelmesen kivárta, amíg Gigi megcsomózta csuklóján a zsineg két végét. – Oké, kinyithatod. Enjay felnézett. Az ajándék semmiségnek tűnt a kezén gyémántberakásos Rolex órája és díszes gyűrűi mellett, mindamellett nem bánta. Ha nem tudsz a karátokkal versenyezni, találj ki valami mást. – Ez egy barátságkarkötő – magyarázta Gigi. – Hé, minek nézel engem? – lágyult el Enjay hangja. – Persze hogy tudom, mi ez! Tök szuper! Alaposan megvizsgálta az egy centi széles, nagy gonddal egymásba font rózsaszín, zöld és lila csíkokat. – Ma reggel bütyköltem össze. – Lefogadom, eltartott egy ideig. – Két és fél órába került. – Mostantól le se veszem! Köszönöm! Előrelépett, kezét Gigi vállára tette, de aztán nyomban vissza is hátrált, mintha a lány fertőző lenne. – Tetszik? – Baróra! – villantotta rá Enjay lusta farkasmosolyát. – Örülök, hogy megismertem Harryt és az ő kedves barátait. – Mondhatok valamit? – vett nagy levegőt Gigi. – Szabad országban élünk. – Gondolkoztam. Emlékszel, a termálfürdőben, ahol rám startoltál, visszautasítottalak, azt mondtam, ne is álmodd, hogy valaha is kezdenék veled. – Emlékszem. – Nos, meggondoltam magam – bökte ki Gigi.

Szavait néma csönd fogadta. – Azaz? – Azaz rengeteget tökölődtem ezen. Mert nem akarok egyike lenni a könnyű kalandjaidnak, egy semmi kis csaj, akit, miután lefekteted, máris elfelejtesz. Ugyanakkor nézhetem ezt máshogyan is. – Egyre gyorsabban beszélt. Csak úgy ömlött belőle a szó, ahogy megpróbálta megértetni magát. – Mert ez számomra is soha vissza nem térő lehetőség, olyan, amilyen csak egyszer adódik egy életben. Hiszen milyen gyakran fekhetek le egy világhírű rapperrel? Soha többé, nem igaz? Tehát döntöttem. Feküdjünk le, és kész! Nem kell aggódnod, hogy üldözni foglak a szerelmemmel, vagy hogy többet várok tőled. Mindketten tudjuk, hogy ez egyszer történhet meg, soha többé. Enjay ismét hallgatott, végül megkérdezte: – Eszerint ami téged illet, ki akarod pipálni ezt az élményt? – Pontosan! Így mindketten megkapjuk, amit akarunk. – Oké. Te azt mondod, soha nem történhetne meg újra. Hanem fogóddz meg, bébi! Egyáltalán nem történhet meg! – Miért nem? – Meggondoltad magad. Hát én is. – Szigorúan nézett Gigire. – Tudja a papád, hogy idejöttél? – Nem, nem tudja. Beijedtél? Félsz tőle? Eszem ágában sincs az orrára kötni ezt az egészet, ha ez zavar. – És a mamád? Enjay szemlátomást zavarban volt. – Ő sem tudja – felelte Gigi. – Nézd, az egyik csaj, akivel a fitneszteremben ismerkedtem meg, ma délután kerti bulit tart, és meghívott. A családban mindenki azt hiszi majd, hogy egy lansdowni farmon töltöm a napot. – Közelebb lépett Enjayhez, és csábosan búgta: – Én azonban inkább veled lennék. – Jó, szóval figyelj ide! – Enjay mindkét kezét a lány vállára tette, de azért kartávolságra tartotta magától. – Igazán hízelgő, de vannak fenntartásaim. Nem túl sok, valamennyi mégis van. Például hogy nem szeghetem meg a papádnak adott szavamat. – De hát… – Ez ellen nincs apelláta. A te érdekedben teszem – lágyult el Enjay hangja. – Napok múltán átruccanunk Londonba. Sorra járjuk a klubokat, ahol rosszlányokat szedek fel. Érted, amit mondok? Velük fogok összefeküdni. Hidd el, jobb ez így! Látszott rajta, hogy őszintén sajnálja a dolgot, ami csak még fájdalmasabbá tette a visszautasítást. – Továbbra sem értem az okaidat – morogta Gigi makacsul. – Nézd, te rendes lány vagy. Nekem a rossz lányok az eseteim. – Én is tudnék rossz lány lenni. Nem akart könyörögni, de a visszautasítást nehezen tudta megemészteni. Csakhogy Enjay újra megrázta a fejét. Halvány félmosollyal nézett rá, mint egy hátulgombolósra, aki bejelenti, hogy űrhajós lesz, ha felnő. – Túl jó vagy te ehhez. Megtisztelő az ajánlatod, mégsem fogadhatom el. A barátságkarkötőt viszont köszönöm. Tudod, mit, most menj el szépen a barátnőd kerti bulijára. Érezd jól magad! – Kurtán megölelte, aztán az ajtó felé terelte Gigit. – Viszlát. – Tök hülyén érzem magam – motyogta Gigi elvékonyodott hangon. – Ugyan már, szivi! Többet érsz te ennél! – Enjay szemébe visszatért a pajzán csillogás, ahogy ismét rávillantotta gonoszkás mosolyát: – Vedd úgy, hogy szerencsésen megmenekültél. Lara útra készen várta, hogy Flynn érte jöjjön. A terv az volt, hogy Gigi az apjával megy egy bristoli borkóstolóra, amit a kikötőben tartottak. Mikor azonban a lány pénteken bejelentette a kerti mulatságot, nem volt szíve, hogy munkára fogja. Giginek barátokra van szüksége, hogy igazándiból berendezkedjen Bathban, Lara ezért önként jelentkezett helyette a borkóstolóra. Meg tudja csinálni. Menni fog. Különben is, minél több időt tölt együtt Flynn-nel, annál jobban hozzászokik a közelségéhez. Megszűnnek majd azok a váratlan adrenalinrohamok.

Jó esetben. – Minden rendben? – kérdezte Flynn, mikor beszállt mellé az autóba. – Jobb nem is lehetne. – Elmagyarázta Gigi, mi lesz a dolgod? – Természetesen. – Lara lesimította a szoknyáját, és bekapcsolta a biztonsági övet. – Te viszed a prímet, te leszel a mindentudó szakértő. Én majd csak kóválygok körülötted, kedvesen szólok a vendégekhez, és kevéske bort töltök a poharukba kóstolóként. – Gigi még otthon van? – Nem, korán elment, tudod, arra a kerti bulira. Annyira várta, teljesen be volt sózva! – És mi van Evie programjával? – Hát… ha minden jól megy, ma indul be ördögi tervem. Harrynek azt mondtam, hogy Evie nagyon szeret golfozni, de nincs, akivel játsszon. Evie-nek meg azt, hogy Harry majd meghal a golfért, egyedül azonban utál kimenni a pályára. – Lara hasztalan igyekezett, hogy elrejtse az elégedettségét. – Alapjában véve tehát megértettem velük, mekkora szívességet tesznek egymásnak, miközben maguk is remekül szórakoznak. Hanem ezzel még nincs vége – tette hozzá diadalmasan, mint aki kijátssza az adu ászt. – Aztán hazajönnek, és Evie kisüti a húst kettejüknek. Márpedig Harryt a főztjével veheti le a legjobban a lábáról. – Tényleg azt hiszed, hogy működni fog? – nézett rá Flynn kétkedve. – Tudod, amikor Evie először főzött nálunk, magam is a legszívesebben elvettem volna. – Csakhogy ő Bathban él, Harry pedig Keswickben. – Istenem, micsoda pesszimista alak vagy! Ha illenek egymáshoz, majd megoldják ezt is. Költözésnek hívják. – Ilyen egyszerű? – Igen, ilyen egyszerű. – Joel felhívott ma reggel. Még mindig vissza szeretne menni Evie-hez. – Hogy újra megcsalja? Na, ne már! Ő egyszer és mindenkorra eljátszotta az esélyeit. Evie jobbat érdemel nála – jelentette ki Lara. – És mindent elkövetek, hogy megkapja! – Akár tetszik neki, akár nem – jegyezte meg Flynn szárazon, már a város határában.

Harmincnyolcadik fejezet Harry és Evie három perc alatt rájöttek, hogy Lara furmányos tervének áldozatai. Szerencsére úgyis mindegy volt – nyugtázta magában Evie. A golf a tánccal ellentétben nem igényelt testi közelséget. Mindketten szerettek golfozni. A remek Castle Combe-i pálya alig másfél kilométerre a várostól a Manor Hotel kertjében, gyönyörű környezetben feküdt. Ráadásul remek idő is volt. Ki kívánhatott ennél többet? Már attól eltekintve persze, hogy beletaláltak mind a tizennyolc lyukba, megnyerve ezzel a játékot. – Hú, ez jólesett! – mondta Harry a visszaúton. – Bizony! Evie azt érezte, jó volt vele beszélgetni, de ennyi. Tényleg remekül érezték magukat egész délután. Ugyan fikarcnyira sem vonzódtak egymáshoz, ez azonban a legkevésbé sem számított. Lara csalódni fog, de ez nem az ő gondjuk. Ami nem megy, azt ne erőltessük. Jobb híján elviccelték a dolgot. – Ha Lara hazaér, mondjuk azt, hogy eljegyeztük egymást – dobta be Harry. – És adjunk egymásnak beceneveket! Mint például Hápi és Sápi – javasolta Evie. – Nyuszi és Muszi. – Hacker és Vekker. – Ez nem túl romantikus. Legyen inkább Csőrike és Mórika. – Jó – egyezett bele Evie –, de én inkább Bóbita vagyok. Hazaérve Harry megjegyezte: – El is mehetünk enni. Nem muszáj főznöd. A marhacomb azonban egész éjjel pácolódott. – De én szívesen főznék – jelentette ki Evie, és felszakította a krumpli zacskóját. – Tessék, segíthetsz – nyomott Harry kezébe egy zöldséghámozót. – Lara szerint a te sültjeidnek nincs párjuk! – Igaza is van, az a specialitásom. – Evie elkezdte felaprítani a hagymát a mártáshoz. – Ami azt illeti, egyedül ehhez értek. Harry ügyesen hámozta a krumplit. Jó volt nézni. Evie vágott egy grimaszt, amikor megszólalt a vezetékes telefon. – Fel tudnád venni? Hagymás a kezem. Bizonyára Lara az. Azért hív, hogy figyelmeztessen, ne feledkezzem meg a petrezselyemről. – Halló. – Harry telefonálás közben is a finom modorát vette elő. Evie mosolyogva hallgatta. – Ó, igen, itthon van. Ki keresi? Milyen aranyos – gondolta Evie. Az ötvenes években beszéltek így a férfiak. Most befogta a kagylót, úgy súgta oda: – Téged hívnak. Ethan keres. Evie kis híján megvágta a hüvelykujját. – Volna kedves tartani? – szólt bele Harry a kagylóba. – Egy pillanat, és jön. A konyhai papírtörlőért nyúlt, leszakított belőle egy darabot, és Evie-nek nyújtotta, hogy megtörölhesse a hagymás kezét. – Jó napot, Ethan. Evie hangja ridegen csengett, noha nem akart úgy viselkedni, mint egy diákját leteremtő iskolaigazgató. A sors különös tréfája, gondolta, hogy Ethan épp most hívja. – Ööö… jó napot. – Ethan is mintha zavarban lett volna. – Ne haragudjon, hogy nem hívtam korábban. Nagyon elfoglalt voltam, tudja, hogy van ez… Azzal foglalkoztál, hogy a nyomorult, kiszolgáltatott alkalmazottaidat nyúzzad! – gondolta Evie, de nem mondta ki hangosan. Lara talán frontális támadásba lendült volna az ő helyében, őt azonban más fából faragták. – Igen, nekem is sok volt a dolgom – felelte inkább.

Ethant szemlátomást kibillentette egyensúlyából a rideg hangnem, de azért tovább mondta: – Szóval… izé… azt gondoltam… ha lenne kedve újra… találkozni… Evie eddig igazán rokonszenvesnek találta. A kémia, ami olyan sajnálatosan nem működött Harry és közte, teljes gőzzel beindult az első randijukon… az egyetlenen. Milyen tökéletesnek tűnt akkor minden… Egészen a tegnap estéig, amikor lehullott az álarc. – Nem hinném, hogy jó ötlet lenne – közölte most hidegen. – Nem, ne találkozzunk. – Ó! – Fura, de Ethan hangja csalódottan csengett. – Hát jó. – Ennek ellenére folytatta, mintha csak fenn akarná tartani a beszélgetést: – Láttam magát tegnap a szállodában, a bálteremben. Benéztem, hogy minden rendben megy-e, és ott találtam magát. Meg is szólítottam volna, de épp táncolt… – Igen. Azzal, aki most is itt van velem. Ő vette fel a telefont. – Á, értem. Rendben – morogta Ethan beletörődőn. – Hát… remélem, összefutunk még valaha. A legjobbakat kívánom! Evie nyelt egy nagyot. Ha nem hallgatja ki tegnap azt a beszélgetést, hát mindennél jobban örült volna a hívásnak. Ez is azt bizonyítja, gondolta, hogy az embereket nehéz kiismerni. Gratulált magának, hogy ez egyszer szerencsésen megúszta, és így szólt: – Köszönöm, hogy felhívott. Letette a kagylót, és visszament felvágni a hagymát. Kész, vége – gondolta. Ami egyfelől elszomorította, másfelől valamiért fel is dobta. – A volt barátod, Joel? – érdeklődött Harry. – Nem, valaki más. Kedves fickónak tűnt, de aztán kiderült, hogy nem az. Jól pofára estem! Sajnáltam, hogy így történt, de mit lehet tenni. – Az a fickó nagyot veszített. Na, kész a krumpli. Megfőzzük, mielőtt kisütjük? Harry, ez az áldott lélek máris a lábasért nyúlt. Sajna azonban Evie-nek eszébe sem jutott, hogy levetkőztesse képzeletben. De azért csodálattal eltelve megjegyezte: – Ritka az olyan férfi, aki kiismeri magát a konyhában. Neked szinte egyetlen hibád sincs! – Tudom – jegyezte meg Harry szerényen, de aztán vágott egy grimaszt. – Mindenesetre még tökéletesebb lennék, ha nem táncolnék úgy, mint egy zsiráf. A vacsora csaknem kész volt, s a konyhában fantasztikus illatok terjengtek. Harry kisütötte vajban a cukkinit, szakértően rázogatva hozzá a serpenyőt. Evie levette a tűzhelyről a sistergő marhacombot, és félretette, amíg befejezi a mártást. Csengettek. – Vendéget vársz? – kérdezte Harry. – Nem. De lehet, hogy Lara csengetett tapintatból. Figyelmeztetni akart minket, hogy megérkezett, és mi szalonképessé tehessük magunkat. Harryt láthatóan mulattatta a helyzet. – Talán fel kellene mennünk az emeletre, és az ablakból leszólnunk, hogy jöjjön vissza egy óra múlva. – Hú, de örülne neki! – a csengő újra felharsant, és Evie indult ajtót nyitni. – Siess vissza, Mórika! – szólt utána Harry. – Repülök, Csőrike! – trillázta Evie. – Máris hiányzol! Ajtót nyitott. Joel állt a küszöbön. Felettébb komor képpel. – Ki az a Mórika? Elméletben a kérdés vicces lehetett volna, a valóságban azonban nem volt az. – Senki. Csak marháskodtunk. – Evie-nek akarata ellenére elakadt a lélegzete volt vőlegénye láttán. Harry és Ethan mellett ugyanis Joel görög istenségnek tűnt. – Mit keresel itt? Joel a fejét csóválta, miközben ide-oda dülöngélt. Evie ráébredt, hogy felöntött a garatra a szombat délután örömére. – Muszáj volt, hogy lássalak, Evie! Szeretlek! Ahogy már mondtam, soha többé nem fordul ez elő! Ígérem! – Elhallgatott, és beleszimatolt a levegőbe. – Főzöl? – Igen.

– Fantasztikus illata van! Bejöhetek? – Nem! – rázta meg a fejét Evie a nyomaték kedvéért. – Miért nem? Mert itt az új barátod? Hahaha, tudtam! – húzta el a száját Joel, mikor észrevette, hogy Evie habozik. – Azt is tudom, ki az illető. Ethan McEnery, az Ellison Hotel tulajdonosa. Emilytől tudom, hogy vele vacsoráztál a Brown’sban. Beletrafáltam a közepébe, nem igaz? Eszerint itt van, és te épp romantikus vacsorát főzöl neki. Ezért nem akarsz beengedni! – Újra csak azt kell mondanom, hogy Ethan nincs itt – felelte Evie. – Akkor eressz be! Beszélnünk kell! Evie érezte az alkoholt a leheletén. Tudta, hogy Joel az utóbbi néhány órát kedvenc borozójában töltötte, hogy italba fojtsa a bánatát. – Továbbra is nemet kell mondanom! – Én viszont azt hiszem, hogy Ethan igenis itt van, te pedig titkolni próbálod! Miközben Joel beszélt, mindketten hallották, hogy megnyikordul a konyhaajtó. Joel szóra nyitotta a száját, aztán ismét becsukta, mert Harry jelent meg. – Ő tényleg nincs itt, én azonban igen – jegyezte meg Harry kedvesen. – Ki maga? Egy újabb barát? Ó! – döbbent meg Joel. – Maga… Csőrike! Harry barátságosan bólintott. – Maga meg bizonyára Joel. Örvendek a szerencsének. – Nézze, nem akarom megbántani, de mondhatnék valamit? – Joel a jelek szerint részegebb volt, mint Evie hitte róla. Most felé fordult, és félhangosan odasúgta: – Hát nem a legjobb fogás, meg kell hagyni. Megpróbálhatod persze, hogy féltékennyé tegyél, de egyik pasid sem ér a nyomomba! Más férfi megsértődött volna Harry helyében, ő azonban csak ennyit szólt: – Nem mindig a külső számít. – Evie, Evie, szeretlek! Jobbat is kaphatsz ennél! – fogta Joel könyörgőre. – Ott vagyok neked én! Evie nagyot sóhajtott. – Ez kész őrület! Hogy kerültél ide? – Taxin, de már elment – vallotta be Joel, mikor Evie reménykedve kémlelt a háta mögé, hátha ott áll még a kocsi. – Jó, akkor hívunk neked másikat. Ezzel megfordult, visszament a hallba, ott magához vette a vezeték nélküli házitelefont, és kijött vele az ajtó elé. – Maga nem szereti úgy, mint én – magyarázta Joel Harrynek. – Dugulj már el! Nem akarom ezt tovább hallgatni – tartotta fel a kezét Evie, hogy csendre intse. – Kikereste a címjegyzékéből az első taxitársaság számát. – Halló. Mennyi idő alatt tudnának kijönni az Arlington Roadra? Nem sejtette, hogy szombat délután egyáltalán nem könnyű taxit találni. Fél óra várakozás túl sok lett volna Joellel. A harmadik társaság még csak fel sem vette a telefont. Mindeközben Joelnek be nem állt a szája. Egyre azt hajtogatta, hogy nem tud Evie nélkül élni; mindörökre megtanulta a leckét, és soha többé nem csalja meg. Evie-nek megfordult a fejében, hogy rávágja az ajtót, és sorsára hagyja. Elég jól ismerte azonban ahhoz, hogy tudja, így sem lenne nyugta tőle, egyfolytában a csengőt nyomná. Mivel pedig úgy egy órája Harryvel kinyitottak egy Merlot-t, ők sem fuvarozhatják haza. – Micsoda hülye helyzet! – morogta kétségbeesetten, miután kikapcsolta a készüléket. – A fenébe ezekkel a taxisokkal, még csak fel sem veszik! – Éhes vagyok, miért nem hívsz meg vacsorára? – ajánlotta Joel. – Nem fogsz velünk enni! – emelte fel a hangját Evie. – Menj szépen haza! Megzördült az élősövény, és a szomszédasszony, Jacqueline feje jelent meg a bokrok között. – Hahó, csak én vagyok az. Nézzék, igazán nem akarok okvetetlenkedni, de hallottam, mit beszélnek. Minden szem rászegeződött.

– Maga meg kicsoda? – vonta fel a szemöldökét Joel. – Jacqueline Cumiskey. És magát hogy hívják? – Joel vagyok. – A többiekre mutatott: – Ő Evie, életem nagy szerelme. Ő pedig Harry… ki tudja, honnan szalajtották… na, hozzá semmi közöm! – Menten kitaláltam. Amúgy épp anyámat indulok meglátogatni, ne vigyem el valameddig? Már ha útba esik. Ha nem Manchesterbe vagy hasonló helyre készül – húzta el a száját Jacqueline. – Az csodás lenne! – Evie megkönnyebbülten felsóhajtott. – Rettentően köszönöm, te egy tündér vagy! Csak a bannerdowni lakásáig kéne elvinni. – Szívesen – felelte Jacqueline vidáman, majd Joel felé intett a kocsikulccsal. – Jöjjön akkor, menjünk! – És mi van, ha Manchesterbe kívánkozom? – kötötte az ebet a karóhoz Joel. – Meg ne próbáld! – Evie hangja nem tűrt ellentmondást. – Na, menj már! Harry meg ő a küszöbről nézték, hogyan mászik be Joel Jacqueline zöld Fiestájának anyósülésére. Miután az autó elporzott, visszamentek a házba. – Látom, bomlanak utánad a férfiak – jegyezte meg Harry. – Hát… nem igazán – sóhajtott fel Evie. – Sajnos nem azok, akik érdekelnének. – Hé, fel a fejjel! Klassz nő vagy! Harry olyan kedvesen vigasztalta. – Jaj, nem, dehogy! Két lábon járó szerencsétlenség vagyok. De legalább itt a jó kis vacsoránk. – Ami után betűjáték következik – figyelmeztette Harry. – Lássuk, hol van most Lara – mondta Evie. Küldött is egy gyors SMS-t: „Kész a vacsi, mikorra érsz haza?” Mire megterített, pittyegett a mobil, megérkezett a válasz: „Tíz előtt nem, még Bristolban vagyunk. Hagysz nekem is? Érezd jó magad! Puszi L.” – Ne is álmodj arról, hogy nyersz – közölte Evie. – Rettentő jó vagyok, ha nem tudnád! Harry szeme felcsillant: – Én meg még jobb!

Harminckilencedik fejezet – Hahaha! – bámult Lara a mobiljára. – Tudtam! – Mit tudtál? Most indultak el Bristolból Bath felé. Lara megvárta, amíg Flynn megáll a pirosnál a Park Street elején, csak akkor mutatta meg neki Evie második SMS-ét, amely így szólt: „O. K. Úgy lesz! Viszlát. E.” – Lángelme vagyok! – jelentette ki Lara elégedetten. – Újra rébuszokban beszélsz. Tolmácsra lenne szükségem. – Ugyan már, hiszen napnál világosabb! Evie nem azért SMS-ezett, mert engem várt vacsorára. Az érdekelte, mennyi ideig maradhat még kettesben Harryvel! – Mert annyira unta már magát? – vonta fel a szemöldökét Flynn. – Nem! Azért, mert nem szerette volna, ha rájuk török! – Biztos vagy ebben? Flynn láthatóan nem volt erről annyira meggyőződve. – Már hogyne lennék biztos? – Lara nem győzött csodálkozni Flynn értetlenségén. – Ezt csak a vak nem látja! Mikor azt írtam, hogy érezze jól magát, azt írta vissza, hogy: O. K.! – De hiszen arra kérted, hogy tegyen félre a vacsorából! Honnan tudod, hogy nem erre reagált? – Ugyan már, mit tudhat erről egy pasi? Higgy nekem! Értek a témához! – nyugtatta meg Lara, aki sziklaszilárdan hitt házasságközvetítői képességeiben. – A gond csak az, hogy azt írtad, nem érsz haza tíz előtt. – A Cabot Circus tájékán jártak, innen már csak egy ugrás volt a sztráda. Flynn-nek igaza volt, Lara erre nem is gondolt. – Majd beülök egy moziba. – Ez jó ötletnek tűnt. – Csak tegyél le az Odeonnál. Negyven perc múlva Bathban voltak. – Mit akarsz megnézni? – állt meg Flynn a mozi előtt. Lara egy falragaszra mutatott. – Ezt a kémfilmet Rupert Everett-tel. – Tényleg? Nagyon lehúzták a kritikák! – Jó, akkor azt a vígjátékot Jack Blackkel meg azzal a másik dagival. – Uff, az még pocsékabb! Ez nem volt újdonság. Míg a sztrádán repesztettek, Lara utánanézett a Google-on. – Jó. Legyen akkor az a sci-fi horror Paris Hiltonnal és azzal a kopasz ürgével. Flynn erre épp csak hogy elhúzta a száját. Nem akarta fárasztani magát azzal, ami nyilvánvaló. – De hiszen te utálod a sci-fit! – Jó, akkor benézek az Ellisonba Enjayhez. Biztosan megint kitalált valamit. Flynn sokatmondón nézett rá, aztán gázt adott. – Hová viszel? – Haza. – Jaj, ne! – tiltakozott Lara. – Evie és Harry nem számítanak rám! Nem akarok rájuk törni! – Nem a te otthonodra gondoltam, hanem az enyémre – mondta Flynn. Óóó… micsoda ravasz fickó! A lakás egy György korabeli csinos épület legfelső szintjén volt a Royal Crescent közelében. Az ingatlanosok igényeseknek árulják az ilyeneket, mivel döbbenetesen szép kilátás nyílt innen a városra. Gigi már járt itt, Lara azonban még nem. A konyha meglehetősen szűkös volt, a nappali azonban tágas, levegős. Halvány püspöklila falaihoz remekül illett a lilásszürke szőnyeg. A falakon érdekes festmények függtek. Volt ott egy jókora tévé is, meg egy fantasztikusan kényelmes, sötétkék bársonykanapé. Mialatt Flynn a konyhában kávét főzött, Lara levett néhány símagazint a polcról, a padlóra helyezte, aztán lerúgta magáról a cipőjét, és mezítelen lábát maga

alá húzta. Odakint eleredt az eső. A vízcseppek sűrű kopogása az ablaküvegen fura hipnotikus hangulatba ringatta. A tévében semmi érdekes nem volt. Ki érti, hogy miért csupa szemetet adnak szombaton kora este? Flynn DVD-i ugyan ott voltak a közelben, de olyan kényelmesen elfészkelődött, semmi kedve nem volt megmozdulni… mmm… mmm… Ahogy visszatért az öntudata, még behunyt szemmel, egy párna melegét érezte a feje alatt. Ezt az a felismerés követte, hogy a melegség a legkevésbé sem egy vánkostól származott. Ráadásul a párnája ütemesen lélegzett is… Agyában egymást kergették a gondolatok. Elaludt, ez oké. Flynn behozta a kávét a konyhából, és melléült a kanapéra. Egy ponton nekitámaszkodott Flynn-nek. Fantasztikusan jó érzés volt! Aztán felfedezte, hogy Flynn a lábára fektette a jobb karját; érezte ennek a kéznek a súlyát és melegét. Az igazat megvallva, mikor végül elfeküdt a kanapén, és Flynn ölébe hajtotta a fejét, jócskán kiszorította szegényt. Ugyanakkor ez is isteni érzés volt. Lassan, egyenletesen szuszogva félig kinyitotta a szemét. Veszedelmes húzás volt, tudta, hogy nem kellene megkockáztatnia. Ugyanakkor ő igazán nem tehetett semmiről. Az ember nem felelhet azért, amit álmában művelt. Mondjuk, arról sem tehet, hogy a karját annak a valakinek a mellkasán nyugtatja, akihez hozzábújt. Szegény Flynn, csudára összegyűrődött a fehér inge. Ahogy a sötétszürke nadrágja is. Ott volt aztán a lesült alkarja, az izmos teste, az ismerős, jaj, de ismerős, bódító illata… – Felébredtél? Lara összerezzent Flynn hangjára. Érezte, hogy a férfi feléje fordítja a fejét, hogy megnézze magának. – Most ébredtem. Nem akartam elaludni. Bocs. – Semmi gond. Larát megrémítette saját gyengesége. Ülő helyzetbe tornázta magát, és beletúrt a hajába. – Mennem kell – mondta. – Nem muszáj. Tényleg nem volt muszáj, mégis ajánlatos volt. Flynn nem segít elmenni, ez sem volt kérdés. Keze most is Lara lábszárán nyugodott, hüvelykujja lustán cirógatta a térdét. Szeme különös fényben égett, ami nem is maradt hatás nélkül: teljesen felkavarta Larát, aki megigézve bámult a szájára. – Maradj! – mormolta Flynn. – Nem akarom, hogy elmenj! Ebben a pillanatban megszólalt Lara mobilja. Hangja erőszakosan hasított a tudatába. Kába volt még a feje, nem is fogta fel azonnal, hogy a telefon szól a zsebében. Kettőjük közé préselődve mindketten érezték a rezgését. Lara kivette zsebéből a mobilt. – Nem muszáj felvenned – javasolta Flynn. – De ha Gigi az? Szüksége lehet rám! Lara szégyellte korábbi gyengeségét, és jelezni akarta Flynn-nek, hogy egy szülő nem hagyhat figyelmen kívül egy csengő telefont. Már azelőtt tudta, ki hívja, mielőtt meghallotta a hangot a vonalban. A habozása árulta el. A szíve majd kiugrott a mellkasából… Nem tudott Flynnre nézni, túlságosan is összezavarta volna. – Á, helló. Csak azért telefonálok, mert nemrég meghagyta a számát. James Agnew vagyok. Istenem! Pontosan erre a hívásra várt! Talpra szökkent, és az ablak mellé húzódott. A kagylóból szóló hangot kellemesnek találta. – Igen. Szóval… tudom, hogy a kérdésem váratlan lehet, de… ismert ön egy bizonyos Barbara Carsont? Lara pulzusa az egekbe szökött. Meglepett szisszenést hallott a vonal túlsó végén, és a benyomását Agnew szavai is megerősítették: – Ó, atyaég! Hogyne ismertem volna! Barbara! Igen! Ne haragudjon, de nem számítottam erre a kérdésre.

Lara elmosódottan érzékelte, hogy Flynn kiment a konyhába, hogy ő nyugodtan beszélhessen. – Én kérek elnézést – mondta. – Nem tudtam, hogyan másként indítsak. – Most viszont beszélünk végre! Megkérdezhetem… oké, hallgatom inkább. Maga… Lara? – Igen! Lara szíve a torkában dobogott. Kis hallgatás után James Agnew újra megszólalt, ezúttal ellágyult a hangja. – Hát ez döbbenetes! Remélni se mertem, hogy hallok magáról. Ez… egyenesen csodálatos! Lara hirtelen kevesellni kezdte, hogy csak hallja Agnew-t. Látni akarta, teljes életnagyságban! A telefonban fel sem tehette neki a mindennél fontosabb kérdést; ugyan hogy vette volna ki magát? – Többször hívtam már a lakását – magyarázta aztán. – De az a hölgy, aki felvette a telefont, nem igazán értette, mit akarok… Ön pedig rettentő sokáig volt távol. – Világ körüli úton voltam. Ma reggel értem haza. Igen, a bejárónőmmel beszélt… elnézést kérek miatta. Nála jobban senki nem tud szőnyeget porszívózni vagy növényt locsolni, attól tartok azonban, az angol nyelv nem az erőssége. – Össze tudnánk futni valahogyan? – bökte ki Lara. – Mit szól hozzá? – Hogyne, természetesen! – Lara hallotta, hogy a férfi nagyot sóhajt. – Csak, tudja, drágám, van itt egy kis gond. Most érkeztem haza, kedd reggel viszont New Yorkba kell repülnöm üzleti ügyben, azután pedig Torontóba. Három hétig leszek távol… Mi volna, ha az azt követő hétvégén találkoznánk? Jaj, ez nem lehet! Egy teljes hónapot kell várnia? – csüggedt el Lara. Hogy bírja ki addig? Ugyanakkor azt sem várhatja el, hogy Agnew miatta mondja le azt a fontos üzleti utat. – Ott van azonban a holnap – vetette fel James Agnew. – Igaz, egy sereg felhalmozódott elintézendőm van itt, de mi lenne, ha feljönne Londonba? Találkozhatnánk itt nálam… – Igen! Ez ragyogó ötlet! – Hoppá, ez kissé hangosra sikerült. – Ne haragudjon, nem akarom, hogy megrepedjen a dobhártyája. Felmegyek akkor Londonba én. – Larából dőlt a szó, annyira megkönnyebbült. Szerencsére az üzlet is zárva tartott hétfőnként. – Megvan a címe, tudom, hol lakik. Mikor menjek? Nekem bármikor megfelel. – Mondjuk, déltájban, ha az alkalmas. Alig várom, hogy lássam! – Hihető volt, hogy így is gondolja. – Kérdezhetek még valamit? Larának a lélegzete is elállt. Egek, csak nem azt akarja megkérdezni: tudja-e, hogy ő az apja? – Igen? – Hogyan talált rám? Honnan tudta meg a nevemet? Lara nagyot sóhajtott. – Szerencse kellett hozzá és csöppnyi ravaszság. – Helyes! – nevetett fel Agnew. – Ügyes kislány! Akkor holnap találkozunk. Lara imádta ezt a művelten zengő hangot. – Alig várom! – mosolyodott el. – Nos, mi van? – kérdezte Flynn, mikor Lara berobbant a konyhába. – Holnap találkozom vele. Elmegyek hozzá. Ott mindent megbeszélhetünk. Istenem, nézd, reszketek! – mutatta oda a kezét. – Végre beindult a dolog! – És hogy mész fel Londonba? Kocsival? Flynn tudta, hogy baj van a motorral, ami csúnyán zörög… Lara be is jelentkezett a szervizbe. Most elhúzta a száját. – Nem kockáztathatok. Vonattal megyek. Flynn azonban máris a fejét rázta. – Egész héten javítják a síneket, ami tetemes késésekkel jár. A hétfő reggel katasztrofális lesz. – Lassan a testtel, alig tudlak követni. Egészen beleszédültem ebbe az egészbe. Akkor majd taxival megyek.

– Nem mehetsz taxival! – Jó, akkor megkérem Enjayt, hadd menjek velük. Valószínűleg ők is hétfőn indulnak. De ha nem, hát nem. Akár gyalog is nekivágna. – Nyugi, elviszlek én – ajánlkozott Flynn. Hú, az jó lenne! – Neked dolgoznod kell. – Gigi majd tartja a frontot. Kiveszek egy napot. – Nem muszáj. – Vajon Enjay nevének említésétől lett Flynn ilyen hirtelenül nagylelkű? – A kocsit is kölcsönadhatod. Flynn barna szeme megvillant. – Elviszlek én. Úgy sokkal biztonságosabb. Igaza van. Engem biztosan kitör majd a frász odafelé menet – gondolta Lara. Érezte, ahogy ellazul a válla. – Oké, kösz. – Hú, ez jó hír! És milyen a hapsi hangja? – Pont olyan, amilyennek lennie kell – felelte Lara. Vajon érti-e Flynn, hogy mire gondol? – Helyes! Flynn megölelte. Öt perccel ezelőtt elájult volna ettől az öleléstől, most azonban mással volt elfoglalva. Forgott körülötte a világ. Flynn balszerencséjére. – Kit hívsz most? – nézett rá, amikor Lara ismét a mobiljával kezdett el matatni. – Bocs. Várj egy percet! Szia, én vagyok az – szólt bele a készülékbe, mikor Evie válaszolt. – Nem lenne gond, ha hazamennék? – Természetesen nem – válaszolta Evie. – Csak annyi időt hagyj, hogy magunkra kapjuk a ruhánkat. – Ez komoly? – Nem éppen. Már réges-rég visszaöltöztünk. – Szent ég! Tényleg? – Csak vicceltem – jegyezte meg Evie. – Gyere nyugodtan. Mi történt? Olyan fura a hangod. – James Agnew felhívott az előbb. Holnap találkozunk. Lara hangja remegett a boldogságtól. Már végleg letett erről a lehetőségről. – Hűha! Ez csodás! Milyen a pasas? Már a hangja. Lara nagy levegőt vett. – Mint… az apámé – felelte, és elöntötte az öröm.

Negyvenedik fejezet – Ez az – jelentette ki Flynn. – Itt vagyunk. Lara egy pillanatra szólni se tudott az izgalomtól. Istenem, hányszor megnézte már ezt az utcát és a házat a Google Earthön! Most azonban itt volt, személyesen a Belvedere Grove-ban. A terjedelmes birtok az úttól távol húzódott. Ápolt kertjét bizonyára kertész tartotta rendben, mialatt a ház ura a világot járta. A fehér stukkóborítású villa falát befutotta a borostyán meg a különféle kúszónövények. A faspalettákat sötétzöldre festették. Szemlátomást gondozott épület volt, frissen tisztított ablakai csillogtak-villogtak a napfényben. – Kösz, hogy elhoztál! – Flynn-nek igaza volt, valóban veszélyes lett volna ilyen zaklatott idegállapotban vezetnie. Soha nem izgult még ennyire. – Nem vagyok nagyon zilált? – Nem, dehogy – mosolyodott el Flynn. Lara érzékelte a helyzet iróniáját. – Pontosan így érezhetett Gigi is, mielőtt először találkozott veled – jegyezte meg. – Valószínűleg. De nem is lett olyan rossz vége, nem igaz? – Flynn kurtán megszorította Lara kezét, hogy erőt öntsön belé. – Akkor menj! Később találkozunk. Sok szerencsét! Miután elhajtott, Lara megigazította a gallérját és lesimította a haját. Tegnap hosszú órákat töltött azzal, hogy kitalálja, mit vegyen ma fel. Végül egy farmer és kedvenc fehér blúza mellett döntött – hiszen ez nem állásinterjú. A sminkje is visszafogott volt. Erre külön gondolnia kellett, mert tudta magáról, minél fontosabb számára egy találkozó, annál több festéket használ. Ráadásul sírhat is, márpedig az elmázolt bohóckép nem a legvonzóbb. A csillogó, sötétzöld bejárati ajtón oroszlánfejet formázó, sárgaréz kopogtató díszlett. Hát akkor vágjunk bele! Alig emelte fel a kezét, máris nyílt az ajtó. Ott állt előtte James Agnew. Remélhetőleg az édesapja. Olyan volt, mintha gyomorszájon vágták volna – mégis kellemes érzés volt. Agnew szálas, tekintélyt parancsoló, jó megjelenésű férfi volt. Ezüstszürke haját hátrafésülte lebarnult arcából, s halványkék szeme körül szarkalábak húzódtak. Ha látta is valaha Lara élete első éveiben, nem emlékezett rá. Vajon hasonlítanak egymásra? Nem tudta volna megmondani. Most, hogy szemtől szemben állt vele, a mély, zsigeri felismerés elmaradt. Ez azonban valamiért nem számított. – Figyeltem, ahogy kiszállt a kocsiból. Hadd nézzem meg magamnak! – Agnew őszinte csodálkozással rázta meg a fejét. – Lara baba! Nem hittem, hogy valaha is láthatom. Ez egyszerűen… hihetetlen! – Habozva széttárta a kezét: – Szabad? Valójában arra kért engedélyt, hogy megölelhesse Larát. A nő bólintott, mert nem jött ki hang a torkából, és hagyta, hogy az öreg magához ölelje. Szivar, kávé és drága parfüm illatát árasztotta. Mikor álljak elő a farbával? – tipródott Lara. A férfi bevezette a házába. Átvágtak a hallon, aztán egy döbbenetes halványsárga nappalin, végül a kertre néző, tágas télikertbe jutottak. Apró termetű asszony került eléjük – aszott arca olyan volt, mint a mazsola –, minden jóval megrakott tálcát tett le a csillogó üvegasztalra, majd nesztelenül visszavonult. – Szóval, mindent tudni szeretnék – kezdte Agnew. – Beszélt magának az édesanyja rólam? – Nem, soha. Nem tudom, tudja-e, de meghalt, amikor én tizenhárom éves voltam. – Tudom, tudom – sóhajtott fel Agnew. – Úgy egy-két évvel utána visszatértem Bathba, és megtudakoltam a szomszédoktól, ugyanott laknak-e Carsonék. Ekkor tudtam meg, hogy Barbara meghalt. Teljesen összetörtem. Ahogy bizonyára maga is. Őszinte részvétem! Lara bólintott. Továbbra sem merte feltenni a mindent eldöntő kérdést, ami valamiért bennszorult a mellkasában. De ha Agnew az apja lenne, nem dörömbölt volna Charles Carson ajtaján, nem törődve annak felháborodásával, hogy magáénak követelje gyermeke felügyeletét? Már ha egyáltalán ezt akarta.

– Nos, mesélje el, hogyan talált rám – kérte Agnew. Óvatosan, szőrmentén kérdez, jött rá Lara, nyilván mert fogalma sincs, ő mennyit tud. Éppenséggel azt sem, hogy tisztában van vele, talán ő az apja. – Tizenhat évesen elmentem otthonról – kezdte. – Charles Carson elüldözött a háztól. Soha többé nem láttam. Néhány hónapja halt meg, a temetésére tértem vissza a városba. Azért, mert az ügyvéd magához kéretett. Ekkor tudtam meg, hogy a ház az anyám tulajdona volt. – Igen, igen – bólogatott James, a hallottakat emésztve. – Eszerint egészen odáig Carson lakott abban a házban… – Most én költöztem oda. A lányommal. Lara úgy gondolta, hogy Janice-ről később is ráér beszélni. – Van egy lánya? – derült fel az öreg arca. – Ez csodálatos! – Ön vette meg a házat anyámnak? Az öreg újra bólintott, de nem azonnal. – Igen, én. Mármint mindkettőjüknek. Nézze, nem tudom, mennyit tud, vagy hogyan jutott a nyomomra… Jól van, ki vele. Lara nagy levegőt vett: – Charles Carson utált engem. Nyilván azért, mert nem hitte el, hogy az ő lánya vagyok. Ezért felvetődött bennem, hogy ön az apám… Tekintetét ráemelve látta, hogy James Agnew tagadólag rázza a fejét. – Sajnos nem. Bárcsak így lenne, de nem. Ó! Hát ennyi volt. Ezzel véget ért ez a szép álom. – Értem. Lara úgy érezte, hogy megszakad a szíve. – Ezért jött ide. Ó, istenem! Sajnálom! – Nem tehet róla – erőltetett az arcára Lara egy halvány mosolyt. – És… halálosan biztos ebben? – Biztosabb nem is lehetnék. Semmi olyan nem történt köztem és a maga édesanyja között. Soha nem csalta meg Charlest. Ő a maga vér szerinti apja. – Értem. Eszerint… önök csak… barátok voltak? – A kedves mamája miatt, igen. Ha rajtam múlt volna, nem maradunk meg a barátságnál. Mégis több volt ez annál – lágyult el James hangja. – Mindennél jobban szerettem őt, és ő is viszonozta az érzéseimet. Lara nyelt egyet. Hirtelen nagyon nehéz lett a szíve. – És akkor miért maradt az apámmal? Ha otthagyja, önnel együtt élhetett volna… Boldog család lehettünk volna… – Úgy gondolja? Barbara nem bízott meg bennem ennyire – nézett rá James őszinte sajnálkozással. – Nagy kár, de ez van. Nős voltam, ráadásul egyszer már elváltam. Megpróbáltam meggyőzni Barbarát, hogy velünk ez másként lesz, ő azonban rettegett attól, hogy ráunok, és őt is elhagyom. Szóról szóra ezt mondta Jo is. – És jól gondolta anyám? Ez történt volna? – kérdezte Lara. – Akarja, hogy őszinte legyek? Magam sem tudom. Tény és való, hogy a múltam ellenem szólt. Imádtam az édesanyját, ő volt a mindenem, és elképzelni sem tudtam, hogy valaha is megváltozhatnának az érzéseim. Csakhogy soha nem teljesedett be a szerelmünk. Talán ezért is éreztem olyan különlegesnek ezt a kapcsolatot. Ha együtt élünk, ki tudná megmondani, meddig tartott volna? Magam is szívesen hinném persze, hogy örökké, megesküdni azonban nem mernék rá. Mostanra négyszer nősültem és váltam el. – James bocsánatkérő grimaszt vágott. – Talán az édesanyjának volt igaza. A feleségeim többé-kevésbé mind megbánták, hogy az oltár elé léptek velem. Mennyi megválaszolatlan kérdés! – gondolta Lara. – A házat mégsem értem – mondta aztán. – Miért adott rá pénzt anyámnak?

James arcán mosoly suhant át. – A maga érdekében történt, akár hiszi, akár nem. – De hát nem az ön gyereke vagyok! – Barbaráé viszont igen! Ő pedig betegre aggódta magát ön miatt. Az a lakás Bradford on Avonben dohos volt. Magácska meg folyton betegeskedett, gyenge volt a tüdeje. Kétévesen kórházba is került tüdőgyulladással. Nagyon rosszul volt. Charles pedig ragaszkodott ahhoz az átkozott, penészes falú lakáshoz, arra hivatkozva, hogy ennyire telik a fizetéséből. Ekkor léptem közbe én, mivel megvolt rá a lehetőségem. És segíteni szerettem volna az édesanyján! – Egek! – állt el Lara lélegzete. – Hát, nagyon köszönöm! Sután hangzott, de mi mást mondhatott volna? – Örömmel tettem. – Anyám otthagyhatta volna a férjét a régi lakásban. Miért nem tette? – Nem akarta elszakítani magát az apjától. Mindennél fontosabb volt számára, hogy egyben tartsa a családját. A maga érdekében. Az én érdekemben. – Bárcsak ne tette volna! – kiáltott föl Lara szenvedélyesen. – Maga meg én ezt kívánjuk – jegyezte meg James szárazon –, ő azonban másként gondolta. Tudtam, hogy ki kell lépnem az életéből. Ekkor történt, hogy eladtam a cégemet, elváltam a feleségemtől, és külföldre költöztem. Ez volt az egyetlen megoldás. – Újra elhallgatott, aztán kitöltötte a kávét. – Az apja beszélt magának rólam? – Nem. Tulajdonképpen a második felesége mondta el a minap. – Újranősült hát? Eszerint magának lett egy mostohaanyja. Milyen volt? Remélem, rendes. – Ön jobban tudhatja, hogy milyen. A titkárnője volt – felelte Lara. James egy pillanatig értetlenül bámult rá, aztán megremegett a keze, és a kávé kilöttyent az ezüsttálcára. – Csak nem Janice-re gondol?

Negyvenegyedik fejezet Repült az idő. Lara úgy érezte, mintha évek óta ismerné ezt az embert. Ha James nem is az apja, mindenesetre első helyen állna a jelöltek listáján. Egyenes, szerény ember volt, nem fogytak ki a közös témákból. Kint a teraszon ebédeltek. James volt feleségeiről és a különböző házasságokból született gyerekeiről beszélgettek. Lara Gigiről és Flynnről mesélt neki, a Nettie-nél töltött keswicki gyermekéveiről és a mostani bathi életéről. – Továbbra sem tudok napirendre térni Janice személye fölött – töltötte újra Lara poharát James jégbe hűtött francia borral. – Utánam ácsingózott, tudja. Rögeszmének is nevezhetném. A cégnél senki előtt nem volt titok, de persze hallgattunk róla. Janice nem az a barátkozós fajta. Ügyes titkárnő volt, meg kell hagyni, külsőre meg olyan, mint egy béka. – Most is olyan. Titkos érzelmei megértették Larával a nő egykori viselkedését; azért ítélte el olyan mélyen James félrelépéseit, mert azt szerette volna, ha vele lép félre. – Féltékeny volt a mamájára. Nyilván azért ment hozzá az ön apjához, mert ezt is egyfajta visszavágásnak szánta. De hogy ezt magán verje le, az azért erős túlzás… – James újabb grimaszt vágott erre gondolva. – Egyenesen megbocsáthatatlan! – Mindegy ma már. – Nem volt értelme a múlton keseregni, Lara ezt régen eldöntötte magában. – A legrosszabb az volt az egészben, hogy attól féltem, ha a tulajdon apám így bánik velem, talán Flynn is így viselkedhetne a lányunkkal, Gigivel. Mostanra tudom, hogy ő sosem tenne ilyet. Ő meg az apám… ég és föld. Hál’ istennek – mosolyodott el Lara bánatosan. Esther, a dolgos filippinó házvezetőnő leszedte az asztalt. Ha az angolja nem is volt túl fényes, remekül főzött. – Nézze, nem tudtam, kíváncsi-e rájuk, ezért nem készítettem ki őket, de van néhány fényképem az édesanyjáról. Már ha érdekli – vetette fel James. – Tényleg? Húha! Kérem, mutassa meg nekem! – szökkent talpra Lara. Ha James tudta volna, mit jelent ez neki! – Alig maradt fénykép anyám után. Nézzük meg őket most rögtön! Beletelt némi időbe, amíg átfésülték az emeleti vendégszobában felhalmozott dobozokat. Tavaly ugyanis az egyik unoka volt szíves kiszedegetni valamennyi fotót az albumokból, és összevissza berakni őket. Lara rettegve lapozta át egyiket a másik után, hátha elvesztek a szívének oly drága felvételek. Valóságos gyorstalpaló tanfolyam volt ez James Agnew és népes családja életéről. Végül egy esküvői fénykép és egy görög taverna között megpillantotta az ismerős arcot, és nagyot dobbant a szíve. – Itt van – mutatta James elérzékenyülve. Valóban ott volt. Lara a kép minden részletét magába itta. A fénykép széle megsárgult, hisz sok-sok évvel korábban készült. Lara édesanyja piros pikniktakarón ült bő, zöld-fehér ruhában, úgy mosolygott a kamerába. Fiatalnak, boldognak és tökéletesen gondtalannak látszott. Csillogott a szeme. Lara nem emlékezett az orcáján képződött gödröcskére. Hogyan is felejthette el? – És itt egy másik, néhány hónappal későbbről – mondta James. – Szerettünk volna egy közös fotót magunkról. Megkértünk hát egy idegent, hogy kattintsa el a fényképezőgépet. Az ismeretlen jó munkát végzett. James észvesztően csinos volt ingben, nyakkendőben, ahogy átfogta Barbara vállát. Az asszony James vállára hajtotta a fejét. Kezével oldalt lefogta sárga rakott szoknyáját, mintha attól tartana, hogy egy hirtelen támadt szél fellibbenti. Bolyhos, krémszínű kardigánját elöl gyöngyház gombok fogták össze. Larának hirtelen eszébe jutott, hogy látta ezt a kardigánt gyerekkorában. Anyja nem vette már fel, a szekrényében, összehajtogatva őrizte. A kis szív alakú gombok igézően fénylettek. Lara kicsi korában egyszer titokban bele is harapott az egyikbe, hátha jó az íze. Őszintén szólva nagy csalódás volt. – Ez az angórakardigán volt a kedvencem – jegyezte meg James. – Szerettem, ha ezt viselte. – Évekig őrizgette. – Az én gyönyörű Barbarám! – Az öreg mutatóujját a fotó fölé tartotta. – Ha megbízott volna bennem, másként alakulhatott volna az életünk.

Valamennyiünk élete. Határozottan másként, és remélhetőleg jobban. – Bárcsak így lett volna! – suttogta könnyes szemmel Lara. – Én is ezt szerettem volna – sóhajtott fel James. Az öregúrnak a másnapi amerikai útja előtt még rengeteg tennivalója akadt. Lara négyre beszélte meg Flynn-nel, hogy érte jön. – De tartsuk eztán a kapcsolatot – kérte James. – Komolyan gondolom! Amint hazaértem, meglátogatom magát Bathban. – Alig várom! Ezt Lara is komolyan gondolta. – Ha még áll az a fa a Victoria Parkban, aminek a törzsébe bevéstük a nevünket, megmutatom. – Emlékszik, hol van? – Hogy mondhat ilyet? Már hogyne emlékeznék? – gyűrődtek meg a nevetőráncok James szeme körül. – BC és JA… egy szívbe véstük bele a monogramunkat – tette hozzá kis hallgatás után. – Hú, ez aztán… – Jó, persze, érzelgős, nevetséges gesztus volt – vont vállat James. – Ezt mind tudom. Akkor azonban nem éreztük annak. Ha az ember ennyire szeret valakit, meg akarja örökíteni ezt az élményt. Kivált ha titokban kell tartania, és különben senkinek nem beszélhet róla. Egy fába vésett szív annak bizonyítéka, hogy a kapcsolat valóban létezett. Közben megérkezett Flynn, hogy felvegye Larát, ő pedig bemutatta őt James Agnew-nak. – Vigyázzon erre a lányra, egészen különleges teremtés! – mondta az öreg. – Próbáltam én vigyázni, higgye el – felelte ő szárazon –, de Lara nem az a típus, aki engedi, hogy vigyázzanak rá. Valóban ezt hiszi? Csak hát ehhez maradéktalan bizalomra lenne szükség. Larának nem volt kedve vitatkozni, ehelyett melegen megölelte Jamest. – Noha nem azt hallottam, amit reméltem, mégis ez életem egyik legszebb napja! – jelentette ki. – Nekem is! – viszonozta James az ölelést. – És amint hazaérek, felkeresem Bathban! Megvannak a fotók? – Igen, mindkettőt eltettem – veregette meg Lara a táskáját. – Majd beszkennelem őket, és elküldöm a másolatot. Nagyon szépen köszönöm! – És ne feledje, hogy vár még ránk egy izgalmas találkozás – emlékeztette James. – Mi volna az? – kíváncsiskodott Flynn. – Úgy gondoltuk, meglepjük Janice-t – villant meg Lara szeme. Lara már vagy másfél hete várta a választ. A levél londoni útja után egy nappal érkezett meg a postaládájába. Épp munkába indult, ám sietve feltépte a borítékot. A laboratórium kissé megkésve ugyan, de megerősítette, hogy apja valóban az apja volt. Mit volt mit tenni, ezen nem lehetett változtatni.

Negyvenkettedik fejezet Október eleje volt, benne jártak már az őszben. A lombok lángvörös színt öltöttek, a reggel köddel érkezett, és minden új nap hűvös szeleket hozott. A Halloween-jelmezek iránt is megnőtt az érdeklődés, csakúgy, mint ilyenkor minden évben. Ezúttal Evie-t saját kis titka is égette. Most azonban a munkára koncentrált. Javában csomagolta a megrendeléseket, egyelőre nem Halloweenre, hanem egy ezüstlakodalomra. Az üzletbe betérő házaspár civódott még azon, hogy hány héliumos lufit rendelnek, továbbá hogy melyik fotójukat tegyék fel a házuk elejére kiakasztandó molinóra. – Mostani felvételnek kell lennie! – kötötte az ebet a karóhoz a férj. – Jaj, Tommy, ne mondj ilyet, hallani se akarok róla! Képzelj el egy óriási fotót a táskás szememmel és az ezer ráncommal! A vendégek szertefutnának ijedtükben. Egy lélek sem lenne az ünnepségen. Tegyük fel az esküvői fotónkat, amelyiken mind a ketten fiatalok és vonzók voltunk. – Édes drágám, te mindig fiatal és szép maradsz nekem! – kacsintott rá a férj őszinte szeretettel. – Hallják, ugye, hogy beszél a vén széltoló? – nevette el magát a felesége. – Mindig is jól forgott a nyelve. – De hát igazat beszélek. – A férfi úgy tett, mintha megsértődött volna. – Akkor is, ha egy pillanattal előbb vénnek neveztél. Te vagy az én egyetlen Maureenom, szebbnek látlak, mint az esküvőnk napján. Hanem ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, tegyük fel az akkori fényképünket. Láthatóan, érezhetően boldogok voltak. Lenyűgöző volt ez az összhang. Evie összepakolta nekik a konfettiszacskókat, az ezüstpapírból készült tányérokat, az ezüst-fehér csíkos abroszokat, a mennyezeti díszeket és szalagokat. – Hagyd csak! – szólt rá Tom a feleségére, aki éppen egy dobozért nyúlt. – Túl nehéz. Majd én. Ha előre gondolkozunk, most üres lenne a csomagtartó. – Felemelte a dobozt. – Megyek, rendet teszek a kocsiban. Nézték, ahogy távozik, és mindennek helyet csinál a szürke Audiban. – Látják, milyen! – mondta Maureen szeretettel. – Alig hiszem el, hogy huszonöt éve együtt vagyunk. Mikor egybekeltünk, huszonöt hetet nem adtam magunknak. – Tényleg? És miért nem? – kérdezte Evie, miközben lehúzta a bankkártyát. – Hát… Tommy a maga idejében nagy hóhányó volt. Gondolom, ismeri a fajtáját: jóképű, sármos, nagy dumájú fickó… A szüleim és a nővéreim mindenáron igyekeztek lebeszélni róla, féltettek, hogy összetöri a szívemet. – Maureen újra kipillantott a kirakatüvegen. – Hanem tudják, mi történt? A férjem lenyugodott, öt gyönyörű gyerekünk született, és olyan csodás huszonöt évet töltöttünk együtt, amilyet mindenkinek csak kívánni tudok. Mi vagyunk a legboldogabb házaspár közel és távol. – Ez fantasztikus! Evie egészen elérzékenyült. Mit bizonyít ez is? Kutyából is lehet szalonna… – Köszönöm, kedves. – Maureen elvette a bankkártyát és a nyugtát. – Persze megkopaszodott kissé az én férjecském, és fel is szedett pár kilót, nekem mégis ő az igazi. – Tommy, a férj közben visszatért az üzletbe a többi csomagért. Felesége vidáman folytatta: – És tudja, mi lett a nővéreimmel, akik, úgymond, jó házasságokat kötöttek? Elváltak, egytől egyig! Mint kiderült, a férjeik mégsem voltak annyira tökéletesek. Igen… Freddy Krueger közvetlenül zárás előtt érkezett. Az egyik pillanatban kampókeze a kilincsen matatott, a következő percben már fenyegetőn közeledett a pult felé, puhakalapját gonoszul fénylő szemére húzva. – A valódi Freddy csíkos szvettert viselne – jegyezte meg Evie. – Még a sorozatgyilkosok is kiöltöznek néha – vélte Freddy. – Az Elm utcában is szükség lehet öltönyre – villant meg szeme a gumimaszk mögött. Evie megpróbálta visszafojtani a mosolyát.

– És mit keres itt, kedves Freddy? – Hoztam magának valamit. Óvatosan, nehogy műanyag karmaival megsértse Evie-t, szétnyitotta ökölbe szorított kezét. Egy összegyűrt papírtasak volt a tenyerében. – Mi ez? Evie kinyitotta a zacskót. Tele volt szőrpamacsnak látszó, kakaóporba hempergetett kókuszgolyócskákkal. – Húha! – Ez az, amire gondolt? Azt mondta, kiskorában ez volt a kedvence… – Igen, igen! Édes dohánynak nevezték nálunk vagy Spanyol Aranynak… Évek óta nem láttam ilyet. – Szájába vett egyet. – Mmm… és az íze is ugyanolyan maradt! – Megbeszélésem volt Bristolban. Van egy bolt a St. Nicholas piacon, ahol retró édességeket árulnak. Megláttam a Spanyol Aranyat, és gondoltam, elhozom önnek… – Köszönöm, Freddy. Akár le is veheti a maszkját, ha úgy kényelmesebb. – Jó ötlet. Még mielőtt megfulladnék. Evie nézte, hogyan fejti le Joel előbb a karmait, veti le a kalapját, majd pedig a maszkját. Kócosan meredező szőke haját szórakozottan lesimította a jól ismert mozdulattal, ami mindig is levette a lábáról Evie-t. – Tatatata! Én vagyok az – közölte Joel. – Látom – mosolyodott el Evie. Nos, ez volt az ő kis titka, amit még Larával sem mert megosztani. Nem mintha bármi történt volna közte és Joel között, kapcsolatuk azonban határozottan javult. Joel felhagyott a hangzatos kinyilatkoztatásokkal és a túlzó gesztusokkal. Mintha a korai idők barátsága éledt volna újra, még mielőtt átfordult volna flörtbe, majd szerelembe. Csuda kellemes és vicces volt. Evie alig várta, hogy Joel megjelenjen munka után a szülei üzletében, állítólag családi vacsorára, noha mind a ketten tudták, hogy az ő kedvéért. Evie élvezte Joel látogatásait, Bonnie-ról nem is szólva, aki szerette volna újra összeboronálni kettejüket. Nem kellett ennek szükségképpen így folytatódnia, egy szelíd kis flört azonban nem árt senkinek, nemdebár? Evie napjait mindenképpen végtelenül felderítette. Lara és Gigi feltétlenül józanságra intették volna, ha tudomást szereznek a dologról, de hát ez az ő élete, senki másé. Csalódott Ethanben, ami porig rombolta az önbizalmát. Ezen az sem segített, hogy Lara mindenáron össze akarta hozni Harryvel, sőt éppenséggel azt bizonyította, hogy ha egyszer nincs fizikai vonzalom két ember között, azt nem lehet kierőszakolni. Joel azonban más lapra tartozott… a régi érzések még elevenen éltek benne. Különben is, ha nem szeretné, ugyan miért törné magát ennyire? Már régen továbbléphetett volna. Nem azért nem tette, mert nem volt más választása, a nők most is sorban álltak nála. Könnyebb lett volna új életet kezdenie valakivel, aki nem hozta szégyenbe… Joel azonban őt akarta visszakapni, és ezért semmit sem sajnált. Ami hihetetlenül hízelgő volt. Noha Joel még nem tudott róla, Evie ellenállása egyre inkább megtört. Nem gyengeség volt ez, igyekezett meggyőzni magát, inkább az érettség jele, meg talán a megbocsátani tudásé. A régi vonzalom tagadhatatlanul ott volt kettejük között. Evie voltaképpen szerette még Joelt, ha a múltbeli hibáiért nem is volt oda túlságosan. De hát tele van a világ boldog párokkal, amilyen Maureen és Tommy, és ő is követni szerette volna a példájukat. Abból, amit az ezüstlakodalmasokról megtudott, határozottan az derült ki, hogy Tommy is megérte a pénzét a maga idejében. Néhány férfinak, úgy látszik, ki kell tombolnia magát, mielőtt megállapodik. Talán ők csak akkor tudják igazán megbecsülni a hűséget. – Különben anyu kérdezteti, miért nem csatlakozol hozzánk vacsorára – szólalt meg Joel. – Annyi tepsis csirkét készített, hogy egy rögbicsapatot is jól tudna lakatni vele. – Tepsis csirke? – kérdezte Evie. Az volt a kedvence. Nagy volt az esélye, hogy Bonnie is csak ezért készítette. – Maradj itt velünk! – folytatta a kapacitálást Joel a megszokott lefegyverező mosolyával. –

A szüleim nagyon örülnének neked. Később aztán hazavinnélek. – Nem is tudom… – habozott Evie. – A sarkon is letehetlek, Lara így nem lát meg a kocsimban. Nem gúnyból mondta, inkább őszinte megbánással, mint aki tökéletesen rászolgált Lara bizalmatlanságára. Korábban nem telt volna tőle ilyen – gondolta Evie. Ez is látványos javulás! Szemlátomást tanult a hibáiból. Esett, amikor Joel hazafuvarozta. Ennek ellenére megállította az autót a sarkon. – Jól éreztem magam ma este! – Joel keze könnyedén nyugodott a sebváltón. – Olyan volt, mint régen. Úgy ülték körül a konyhaasztalt öten, nevetgélve, tereferélve, mintha semmi nem történt volna. Evie pedig pontosan ezt a boldog családi közösséget szerette a legjobban az együtt töltött időkből. Most egyetértőn bólintott: – Igen. – Ne haragudj a Spanyol Arany miatt! Vacsora után Bonnie kávét szolgált fel, Evie pedig elővette a papírzacskót: a finomság pillanatok alatt elfogyott. – Legközelebb, ha Bristolban járok, egy jókora dobozzal hozok – ígérte Joel, és még hozzátette: – Köszi, hogy eljöttél! – Most azonban mennem kell – jegyezte meg Evie, és már nyúlt is az ajtó után. – Bárcsak megcsókolhatnálak – ábrándozott Joel. – De, gondolom, nem engednéd. Evie szíve megremegett a büszkeségtől; ennyit tesz, ha valaki ura a helyzetnek. Miközben az eső vadul verte az ablakot, ezt mondta: – Hát nem. Hagyjuk ennyiben a dolgot! – Igazad van – mosolygott bánatosan, de beletörődőn Joel. – A fene vigye, neked mindig igazad van! – Kösz, hogy elhoztál! – Evie kinyitotta a kocsiajtót, és kiszállt. – Viszlát! A konyhában Lara és Gigi mosogatott. Munka közben Enjay új számára énekeltek és táncoltak, ami Gigi laptopjáról bömbölt teljes hangerővel. Amióta Enjay visszatért Amerikába, hogy megkezdje világ körüli turnéját, e-mailjeiből és a honlapján lévő blogból értesültek arról, mi van vele. A róla szóló tévéműsort közvetlenül karácsony után készült sugározni az MTV. Harry Keswickbe visszatérve igyekezett visszazökkenni a megszokott kerékvágásba. Nem volt könnyű, mert a rajongók, akik Enjay videoblogjából tudtak a kapcsolatukról, napi rendszerességgel kértek tőle autogramot. Harry változatlanul szürreálisnak és zavarba ejtőnek találta az egész közjátékot, azt azonban ő sem tagadhatta, hogy szélesített a látókörén. A Repülő Récék értékesítési rátája továbbra is az egeket ostromolta, újabb varrónőket kellett felfogadnia. A jövő héten pedig az ingeit lefotózzák a Vogue magazinba. Evie, amikor tegnap hallott Harry aggodalmairól, megmosolyogta őket. Csak Harry akadhat fenn azon, hogy női divatlapban szerepel férfiruházat is! Lara most Evie felé fordulva köszönt: – Csak nem megint Bonnie-val és Rayjel voltál egészen idáig? – Marina is ott volt! – Joelről nem is szólva. – Tepsis csirkét ettünk meg aszalt szilvát tejsodóval. – És hogy jöttél haza? – Ray hozott el idáig. Jó, majdnem. – Á, értem. Csak mert csillog a szemed, és ki is pirultál rendesen. Azt hittem, hazáig szaladtál. – Ha ennyit futottam volna, céklavörös lennék és négykézláb kúsznék – felelte Evie. – Nem, Ray tett le az imént! – Helyes. Van bor a frigóban, ha kérsz, szolgáld ki magad… „Bébi, az enyéééém vagy!” Lara és Gigi kórusban újra dalra fakadt; együtt üvöltötték Enjay észvesztően fülbemászó új dalát.

„Mindenestül, mindenestül az enyém, ezt ne feledd…” Na, ezen is túl volnánk, nyúlt Evie a kredencbe egy pohárért. És nem is hazudott nagyot. Mindössze néhány apró részletet hagyott ki.

Negyvenharmadik fejezet – Nem tehetek róla, de az az érzésem, hogy ez az egész semmi jóra nem vezet. Éppenséggel árthat is. – Ne nyúzz már folyton! Csináld inkább! – szólt rá Larára Don. Lara felsóhajtott, s nekiállt szétválogatni a csöveket és a drótokat. Még az ujja is remegett, ahogy megpróbálta rácsatolni a vérnyomásmérő mandzsettáját Don hófehér karjára. Don azonban ragaszkodott a hirtelen felindulásból, frissen beszerzett szerkentyűhöz; beszélhetett neki Lara, süket fülekre talált. Napjában kétszer kellett mérnie a vérnyomását. Akkor is, ha már a mérés gondolatára is reszketni és fulladozni kezdett a félelemtől. Don koleszterinmérő készletet is vett magának. Minden áldott reggel a hüvelykujjába kellett döfni egy parányi tűt, majd analizálni a kibuggyanó csepp vért a műszerrel. Jókora hisztit csapott ennél is. Az első három alkalommal kis híján elájult. – Jól van – gyűrte fel még jobban az inge ujját, hogy Lara végre rendesen hozzáférjen. – Most tekerd rá a karomra azt az izét! Az üzlet mögötti irodahelyiségben ültek. Lara pumpálni kezdte a vérnyomásmérő kis gumilabdáját. – Rendben, de ne lélegezz olyan szaporán! Gondolj valami megnyugtatóra! Hunyd be szépen a szemed, és engedd el magad… Nem mintha ez segített volna. Don nem lazult el, és az eredmény semmiben nem különbözött a tegnapitól. A koleszterintesztnél ugyanaz volt a helyzet, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem zöldült el az arca. – Tegnap kétszer is meghallgattam Paul McKenna CD-jét, elejétől a végéig – panaszolta Don. – Nem fér a fejembe, miért segít másokon, rajtam meg nem? Ördögi kör volt ez. Az egész a pánikrohamokkal kezdődött, csakhogy Don minden kísérlete, hogy tegyen ellene, csak tovább növelte a szorongását. Az egészséges táplálkozás sem segített. Szerette a vajat, a tejszínt, a salátát viszont sehogyan sem szívelhette. Próbálkozásai az egészséges étrend bevezetésére szánalmasak voltak. Ezután persze hiába várta a kedvező hatást. – Ugye, teljes kiőrlésű gabonapelyhet reggeliztél? – kérdezte Lara. – Mi vagy te, ápolónő? – nézett rá Don dacosan. – Csak segíteni próbálok. Lara kísértésbe esett, hogy figyelmeztesse, amennyiben infarktust találna kapni, és lefordulna a pultról, neki kellene szájból szájba lélegeztetni. Ez azonban aligha adta volna vissza Don lelki nyugalmát. – Ha igazán segíteni akarsz, hát látogass meg, menj át a szomszédomba, és csend el a dobverőiket – mondta borúsan. – Nagy ég! Ennyire rossz a helyzet? – Annál is rosszabb! Szegény Don! Néhány hónappal ezelőtt még egy aranyos kis nyolcvanas öregasszony lakott mellette, akivel jó viszonyban volt. Azt hitte, ez mindig így marad, csakhogy a néni meghalt, és a házat megvette egy család. Hat hete költöztek be. Kedves, barátságos társaság volt: a két szülő, a három kamasz gyerek meg a kutyájuk. Don balszerencséjére azonban iszonyatosan zajosak voltak, és nem is törődtek vele. Reggel hattól egyfolytában ment a szomszédban az ajtócsapkodás, a lépcsőn dübörgés, a kutyaugatás, a kurjongatás, a bömbölő zene és a harsogó tévé. A tinédzser korú fiú egy komplett dobfelszerelés boldog birtokosa volt, a lányok pedig valamilyen zenei tehetségkutató révén remélték megcsinálni a szerencséjüket, ezért torkuk szakadtából énekeltek. Mindez együtt az őrületbe kergette szegény Dont. Többször megpróbált észérvekkel hatni rájuk, ilyenkor elnézést kértek, és szentül megfogadták, hogy nem csapnak ekkora lármát. De nem telt bele néhány óra, és a zajszint a

korábbira növekedett, egyszerűen azért, mert nem fogták fel, mekkora ricsajjal jár normálisnak tartott mindennapi életük. – Ha nem bírod elviselni őket, a végén el kell költöznöd – állapította meg Lara. – Tudom – felelte búsan Don. – Csak hát ez az otthonom, itt nőttem fel. Mindig is pompásan éreztem itt magam. Épp amikor felerősítette ezüst kézelőgombját, megszólalt a csengő. Lara ajtót nyitott. – Jó reggelt! Középkorú, karcsú, enyhén lebarnult nő állt a küszöbön; szürke gyapjúruhája fölött halványkék esőkabátot viselt. – Brrr, de hideg van odakint! – borzongott össze. – Várjunk csak, hol a nyugtám? – Ezzel kotorászni kezdett válltáskája oldalzsebében. – A gyűrűmért jöttem. Betsy Barrowman vagyok… Ó, jó napot, Mr. Temple, de jó, hogy látom! Rég találkoztunk! Barrowman. Húha, akkor ez annak az izzadó ürgének a neje, akinek túl szűk volt az öltönye. A cirkóniumos tökfejnek. – Á, Mrs. Barrowman! – üdvözölte a nőt Don. – De jól néz ki! Utazgatott valahol? – Igen, igen! Édesanyámmal Nyugat-Írországban jártunk… Csodás villában laktunk Galwayben, és pazarul éreztük magunkat. Még az idő is nekünk kedvezett! Csak tegnap este érkeztem – magyarázta Betsy. – Ezért is nem jöttem hamarabb a gyűrűért. Olyan csupasznak éreztem nélküle a kezem! – mutatta feléjük vékony ujjait. – Bizonyára el is készült már. Lara, elő tudnád venni a széfből Mrs. Barrowman gyűrűjét? – Ó, mennyire más így! – sóhajtott fel a nő megkönnyebbülten, ahogy ujjára csúsztatta az ékszert. – Máris nem érzem olyan üresnek a kezem! Lara a legszívesebben felvilágosította volna szegényt, de nem lehetett; Don szigorúan megtiltotta. Elképzelte, hogy szigetelőszalaggal tapasztják le a száját; sok-sok méternyi ragasztóval tekerik körbe a fejét. Az ő munkájuk az orvosokéhoz vagy a papokéhoz hasonlít, fejtegette Don. Bármiféle disznóság derül is ki a vevőikről, hallgatniuk kell. – Á, ki is tisztították! Remek! – gyönyörködött Betsy a gyűrű csillogásában. Szerencséjükre az eredeti kő csaknem teljesen hibátlan volt. Ha van benne szennyeződés, mondjuk, szénszemcsék, most Betsy is rájött volna, hogy ez nem az ő gyémántja. – Borzasztóan köszönöm! Mennyivel tartozom? – nyúlt a táskája után. Don eltolta magától a bankkártyát. – Semmivel. A férje fizetett, amikor behozta a gyűrűt. – Tényleg? Ó, milyen lovagias! – mosolyodott el Betsy szeretettel. – Csodálatos egy férjem van! Gerald vette észre, hogy a foglalat kilazult, és meg kell javíttatni… Én bizony meg sem láttam volna! – Ssssss! Abban a minutumban, hogy becsukódott mögötte az ajtó, Lara akkora zajjal engedte ki a levegőt, ahogy egy kuktafazék sistereg. Betsy virágos parfümjének enyhe illata belengte az üzletet. Pontosan ilyen ártatlan illat illik ahhoz a nőhöz, aki nem is sejti, hogy a férje átveri. – Tudom, tudom. Don a csíkos bársonyszékek egyikére roskadt. Láthatóan ő sem hitt már Geraldnak. – Jó lett volna, ha elárulhatom neki! – Csakhogy nem teheted! Nem a mi dolgunk. – Tudnia kellene az igazságot! – kesergett Lara. – Nem tudhatjuk, igényt tart-e erre. Hogy éreznéd magad, ha annyira kifordulna magából, hogy öngyilkos lenne? Bizony igaza volt. – Jól vagy? – kérdezte Lara. Don sápadtnak látszott, és törölgetni kezdte a homlokát egy zsebkendővel. – Csak az a sok stressz. Megnéznéd a pulzusom? – Don úgy tartotta Lara elé a kezét, mint egy kutya, amelyik arra vár, hogy pacsit adhasson. – Szegény szívem majd kiugrik a mellkasomból. Nézd, tudom, hogy szívesen beavatkoznál, mégis, ígérd meg, hogy nem teszed! Különben ezért is

aggódnom kellene. – De hát… – És ha meghalok, te munka nélkül maradsz… Viccnek szánta, holott nem volt az. A pulzusa iszonyúan szapora volt, a szíve úgy zakatolt, mint a régi idők mozdonya. Igaza volt. Lara feladta. Megveregette a kézfejét. – Jó, megígérem.

Negyvennegyedik fejezet Larával madarat lehetett volna fogatni. James Agnew állta a szavát: egy hónap után, visszatérve New Yorkból és Torontóból, szobát foglaltatott az Ellisonban, hogy Bathban töltse a hétvégét. A szombati ebédet Laránál költötte el, abban a házban, amit az édesanyjának vásárolt. Gigivel az első pillanattól kezdve megértették egymást. Jó volt együtt látni őket; úgy viselkedtek, mintha örök időktől fogva ismerték volna egymást. Pont úgy, ahogy egy nagyapának és egy unokának illik. Lara rendkívül büszke volt éles eszű lányára, aki tele volt élettel és humorral, és különös módon arra is, hogy anyja egykori hódolója ilyen elbűvölő és pallérozott elme. A hallban megkondult az óra. Gigi törökülésben ült a kanapén, de az óraütésre letette a lábát. – Úgy érzem magam, mint Hamupipőke. Most kell elindulnom dolgozni. – Semmi gond – emelkedett fel ültéből James is. – Később még látjuk egymást. Este nyolcra asztalt foglaltattam a hotel éttermébe. Te, én, a papád és a mamád vacsorázunk együtt. – Hú, alig várom! Mondtam már, hogy apu valami borkülönlegességet hoz magával? Abból az évből való, amikor születtem – fintorodott el Gigi. – Reméljük, hogy nem valami ócska lőre. – És még itt van nekünk a holnap is. Vasárnap estére már halálosan unni fogtok. Az öreg megölelte Gigit búcsúzóul. – Dehogyis! Anyu, ha ti ketten úgyis bementek a városba, el tudnál vinni a buszmegállóig? Miután Gigit kitették, Bradford on Avonba indultak James éjkék Mercedesén. Előbújt a nap, fehér felhők száguldottak át az őszi égbolton. – Mennyi emléket hoz ez elő! – mondta James, ahogy végighajtottak a városközpontba vezető keskeny, kanyargós utcán. – A boltok kicserélődtek, a többi azonban alig változott. – Nézze! – mutatott Lara elbűvölve egy, a folyó vízén sikló hattyúpárra. – És az ott? – James lassított, miután átmentek a hídon. – Valaha pékség állt a fodrászüzlet helyén. A mamája imádta a kávémázas friss képviselőfánkot. Tömegével vásároltam neki, hogy a kedvére tegyek. – Emlékszem a kávés fánkra. Tényleg az volt a kedvence – mosolyodott el Lara. James balra fordult, aztán jobbra, majd megint balra. Megállt egy keskeny sikátorban, és egy magas bérházra mutatott. – Itt laktak, mielőtt átköltöztek az Arlington Roadra. A legfelső lakásban. Keskeny, rozzant lépcső vitt fel oda, dohos meg nyirkos volt minden. Látom, mostanra felújították. Régen lyukas volt a tető, a ház oldalán meg jókora repedés futott végig. – Aztán ön megmentett minket! Lara úgy érezte, hogy gombóc van a torkában. Az élet tele van ezzel a sok feltételes móddal: „mi lett volna, ha”. Baljós érzés fogta el. Ha akkor James nem segít, tán már nem is élne. Ki tudja, elvihette volna a következő tüdőgyulladás. – Hé, fel a fejjel! – James indexelt, indított, majd az utca végében balra fordult. – Most pedig alaposan kiszórakozzuk magunkat! Jól mondta. Mikor Lara hat hete a Bingham Close-ban járt, esős, borús idő volt, most viszont hét ágra sütött a nap. Vajon a fogadtatásuk is ilyen vidám lesz? Szerencsére nem nagyon érdekelte. – Kik maguk? Mit akarnak? A 32-es számú házban most is a morcos nővér nyitott ajtót. – Jó napot, Janice-t keresem – villantotta fel James legelbájolóbb mosolyát. – Maga, ugye, Joan? Janice évekkel ezelőtt nálam dolgozott. Egyfolytában magát dicsérte! Hogy van? James Agnew vagyok. Vajon meglepődött-e Joan? Lara James háta mögül figyelte, hogyan ráz kezet a nővel és kérdezi meg: – Itthon van Janice? – Ööö… igen. Fáradjanak beljebb!

– Nagyon szépen köszönöm. Régen jártam erre. – Kinyújtotta a kezét, és előretolta Larát. – Jöjjön, kedves, üdvözöljük Janice-t. – Már megint maga az! Joan egyetlen szempillantás alatt megmerevedett, mintha nyársat nyelt volna. – Jaj, ne csinálja ezt, Joan! – búgta James csillapítóan, miközben Larával az oldalán belépett a házba. – De hát… – Janice visszakérte a hajkefét – veregette meg a táskáját Lara. – És tudja, megvan a mindent eldöntő DNS-eredmény is! – tette hozzá vígan. Janice a foteljébe süppedve üldögélt a nappaliban, mikor beléptek. Vizenyős szeme elkerekedett a jövevények láttán. Soha ennyire nem hasonlított még egy békához. Bár a békák nem kennek magukra ragacsos szempillafestéket, és elpirulva az ábrázatuk nem ölt halvány gesztenyebarna színt. – Jó napot, Janice! – köszöntötte vidáman James. – Csak épp beugrottam magához. Hogy van mindig? – Én… én… én… – vartyogta Janice igazi békaként. – Kitűnő! Egyébként Lara hozott magának valamit. – Igen, bizony. – Lara előhúzta a nejlonba csomagolt régimódi hajkefét. – Tessék, ezt visszahoztam. – Lara még azelőtt felkeresett, hogy megkapta a laborból a DNS-teszt eredményét – folytatta James. – Megértettem vele, hogy semmiképpen nem lehetek az apja, mert semmi olyan nem történt köztem és Barbara között, aminek ez lehetne a következménye. Barbara soha nem csalta meg Charlest! – Az eredmény tegnap érkezett meg. – Lara borítékot vett elő a táskájából, és a becsomagolt kefével együtt Janice-nek adta. – Eszerint Charles volt a vér szerinti apám! Janice felső ajkán verejtékcseppek gyöngyöztek, ahogy kinyitotta a borítékot, és elolvasta a levelet. – Szóval, gondoltuk, hátha érdekli. Annak pedig végtelenül örülök, hogy Larát megismerhettem! – James Joan felé fordult, hogy őt is bevonja a beszélgetésbe. – Mindenképpen köszönettel tartozom magának, noha bizonyára csak véletlenül csúszott ki a nevem a száján. – Lara húzta ki belőlem – felelte Joan fagyosan. – Mégis őszintén hálásak vagyunk érte – karolta át Lara vállát James. – Kár, hogy nem vagyunk vérrokonok, de így is a legjobb barátok leszünk. – Néha egy barát többet ér egy rokonnál – szólt közbe Lara. – Ennyi hát az újság – fordult James a volt titkárnőjéhez, aki makacsul hallgatott. – Csak épp beugrottunk, hogy hírül adjuk a teszt eredményét, már megyünk is tovább. Ne féljen, nem lát minket újra! Viszlát! – mondta nyájasan, és miközben sarkon fordult, rákacsintott a savanyú ábrázatú Joanra. – Még egyszer köszönöm, amit értünk tett! Maga nélkül Lara soha nem talált volna rám. – Úgy látom, elfelejtette, hol van az a fa. – Kart karba öltve andalogtak az avarban gázolva a Royal Victoria Park sétányain. – Vallja be, hogy nem emlékszik, melyikbe vésték be a monogramjukat! – De igenis, pontosan emlékszem! Csak épp élvezem a napsütést és a sétát. A jó társaságról nem is szólva – csillant meg az öreg szeme. – Kérdezhetek valamit? – Ki vele! – Mi van Flynn és maga között? Lara megborzongott, mint máskor is, amikor váratlanul meghallotta Flynn nevét. Annál több oka volt, hogy uralkodjon magán. – Barátok leszünk, úgy néz ki – mondta. – Tényleg? Ez minden? – Ő Gigi apja. Nem akarom kockára tenni a baráti viszonyt. Jobb, ha nem gabalyodnak össze a szálak.

– Pedig fantasztikusan boldogok lehetnének együtt! – Vagy igen, vagy nem. Zátonyra is futhatna a kapcsolatunk. Lara magában bosszankodott, mit lehet ezen nem érteni. – És maga nem hajlandó kockázatot vállalni. James csodálkozó képet vágott, ami szintén felpaprikázta Larát. – Hát nem. Mi a rossz ebben? – ment át védekezésbe. – Csak érdekesnek találom, hogy mindennél előbbre valónak tartja a biztonságot. Tudja, hallottam már ehhez hasonlót. Jobban hasonlít az édesanyjához, mint hinné – lágyult el a hangja. Lara máskor megörült volna, ha az anyjához hasonlítják, most azonban nem tudta, mit gondoljon. – Hú, gesztenyék! – kiáltott fel. Örült, hogy véget vethet a kínos társalgásnak. A tüskés gombócok tucatjával hevertek a lábuk előtt, a vadgesztenyefa alatt. Héjuk már szétnyílt, láttatni engedve a barna termést. Nem telt bele néhány perc, és összeszedegették a legszebbeket. – Hát nem gyönyörűek? – vette el James az egyiket, amit Lara a kezébe nyomott. Csillogó volt, jókora, és viaszos tapintású. – Mindig megcsodálom őket! – Ha egy férfi ráun a gesztenyére, az élete fabatkát sem ér – jelentette ki Lara, miközben újabb héjat bontott fel. – Ennek kettő is van a belsejében! Nézze, milyen aranyosak! Úgy bújnak egymáshoz, mint a kölyökmacskák… ó, jaj, vigyázzon… Vajon James ennél is szebb gesztenyét fedezett fel a földön? Hanem akkor miért próbálja lehúzni maga mellé? A következő pillanatban hörgő hang ütötte meg a fülét. Rájött, hogy James nem lehajol, hanem összeroskad. Erőlködve próbálta megtartani, de nem ment. – Hrrr… – hörgött fel újra az öreg, és a fejéhez kapott. Ahogy a földre rogyott, szétszóródtak körülötte a levelek és a gesztenyék. Az arca szürke volt, és eltorzult a fájdalomtól – ezért nem tudott beszélni sem? – Jaj, istenem! Minden rendben, ne aggódjon, kerítek mentőt! Csak nyugalom! Segítség! Kérem, segítsenek! Nem tud valaki mentőt hívni? – Hrrr… James magatehetetlenül bámult fel rá, és a szemhéja kezdett lecsukódni. Jaj, istenem, ne hagyd, hogy ez megtörténjen! – fohászkodott magában Lara. Meglazította James nyakkendőjét, és az oldalára fordította. – Mi baja? Huszonéves, babakocsis szőke nő ért a közelükbe. – Nem tudom… talán gutaütés… segítsen, kérem! A szőke nő megijedt. – Jaj, istenem, nem tudom, mit kell ilyenkor csinálni! Kihívjam a mentőket? – Igen! – kiáltotta Lara. – James, hall engem? Mindjárt rendben lesz, bevisszük a kórházba… Jaj, kérem, mondja meg, hol fáj? James azonban nem tudott válaszolni. A szemét már behunyta, és elvesztette az eszméletét. Lara a pulzusát kereste… csakhogy – iszonyat! – nem tudta kitapintani. A férfi mellkasa sem mozdult, nem lélegzett. Jaj, kérlek, istenem, ne vedd el! – Halló, küldjenek egy mentőautót… ööö… egy idős ember összeesett itt, a parkban… jaj, ööö… a bathi Victoria Parkban… nem tudom, melyik részén, nem vagyunk messze a műemlékektől… Egy kocogó ért eléjük, épp mire Lara a hátára fordította Jamest, és lehúzta róla a zakóját, hogy szabaddá tegye a mellkasát. – Szükségük van segítségre? Orvos vagyok! – Jaj, hál’ istennek! Összeesett az előbb… nnneeem lélegzik… nincs pulzusa – hebegte Lara. – Meg tudja vizsgálni? Másodpercek múltán a kocogó bólintott, helybenhagyva Lara beszámolóját.

– Lássuk! Maga nyomja le ütemesen a mellkast, én meg lélegeztetem. – Igen… mondja meg a mentősöknek, hogy ez a park Marlborough Lane-i bejárata – kiáltotta oda Lara a telefonnal ügyködő szőke nőnek. – Meghalt a tata, kisasszony? Két görkoris srác érkezett. – Nem, nem halt meg! Oda tudnátok menni a Marlborough Lane-i kapuhoz, és idevezetni a mentősöket? Köszi. A fiúk engedelmesen elgördültek a bejárathoz. Lara letérdelt James mellé. Karját egyenesen tartva, összekulcsolt ujjakkal lenyomta a szegycsontot, aztán megvárta, hogy az orvos hátrahajtja James fejét, hogy hozzáférjen a légutakhoz, és levegőt fújjon a tüdejébe. – Helyes! – mondta az Larának bátorítón. – Jól csinálja. Próbálta már korábban? – Csak műanyag bábukon. Lara ütemesen le-lenyomta James mellkasát. – Az édesapja? Már megint ez a kérdés. – Nem – rázta meg a fejét. Folytatták az újraélesztést. Mintha egy katasztrófafilmbe csöppentek volna. Hogy történhetett ez meg? Ez lett volna Lara életének egyik legszebb napja. Mikor nyitja ki végre James a szemét, ül fel, és mondja: „Jaj, ne haragudjon! Igazán őszintén sajnálom”? – Szóltunk a mentősöknek, hol vannak – érkeztek vissza a srácok lélekszakadva, mégis lelkesen a tudattól, hogy egy dráma kellős közepébe csöppentek. – Már jönnek is!

Negyvenötödik fejezet Flynn a kórház kertjében, a sürgősségi osztály előtt talált rá Larára. A lépcsőn ült sápadt arccal, mozdulatlanul, két karját a térdére fonta. Amikor telefonált, Lara elhaló hangon dadogta: – Baj van! Jamesszel történt valami iszonyatos! Félrehúzódott a mentők útjából, aztán kiszállt az autóból. Lara felállt, és feléje támolygott az aszfalton. – Meghalt! – Száraz volt a szeme. Sokkos állapotban volt, nem tudott sírni. – Jaj, istenem, ezt nem hiszem el! James elment. Egyik pillanatról a másikra… lett vége. Flynn átölelte. Ha James nem is volt az apja, az, hogy megismerhette, egy világot jelentett számára. Nyomban megtalálták a hangot egymással. Flynn-nek majd megszakadt a szíve, úgy sajnálta. – Gyere, hazamegyünk! Szelíden a kocsihoz vezette Larát. A nő úgy lépkedett, mint egy robot. – Még él az asztalfoglalás estére a vacsorához – koccant össze Lara foga. – Ott találkoztunk volna valamennyien nyolckor. – Ne aggódj, majd elintézem. – Flynn besegítette az ülésre. – Mindent elrendezek. – Ne haragudj! Már megint terhellek. Csak tőle telt, hogy sokkosan is ilyesmire gondoljon. Flynn lehajolt, és megcsókolta a feje búbját. – Kösd be magad! – Jaj, James kocsija is ott van még a park bejárata előtt! Mindössze két órát fizettünk ki – fordult Flynn felé ijedten Lara. – Mostanra már megbírságolták. Mi lesz, ha elvontatják az autóját? – Semmi gond. Bízd ezt rám! Értesítetted a legközelebbi hozzátartozót? – A rendőrség foglalkozik ezzel. – Lara a kezét tördelte. – Olyan jól éreztük magunkat! Meglátogattuk Janice-t és Joant, és közöltük velük a DNS-teszt eredményét. Aztán már csak a parkban sétálgattunk, és… egy sereg mindenről beszélgettünk. Megnevettettem. Elmondtam, hogy Gigi úgy hitte, természetfölötti erő rejtőzik az új Pókember pizsamájában, és le is ugrott ebben a hiszemben egy fáról. Nem telt bele egy perc, és James összeesett! Semmi jele nem volt, hogy nincs jól. Csak hevert ott az avarban, és nem volt pulzusa. Aztán arra jött egy kocogó, aki történetesen orvos volt. Megpróbáltuk újraéleszteni… utána a mentősök is befutottak. Ők használtak defibrillátort, meg adtak neki injekciókat – mindent megtettek, amit csak el tudsz képzelni. Nagyon sokáig élesztették, hiába. Már nem lehetett segíteni rajta. Nem az ő hibája volt. A boncolás halálos kimenetelű agyvérzést állapított meg. Az ok: aneurizma – egy kitágult és meggyengült ér repedt meg. A málna alakú értágulat évek óta ott volt James fejében, időzített bombaként – a tragédia bármely pillanatban bekövetkezhetett. Az orvos megnyugtatta Larát, hogy a tréfálkozás semmiképpen nem okozhatta James halálát. – A nevetésnél nincs jobb a világon – tette még hozzá. – Ennél szebb halált elképzelni sem tudok.

Negyvenhatodik fejezet Lara felpillantott. Don most tért vissza a postáról. Nem vette észre, hogy a háta mögött két siheder is benyomult az üzletbe. A következő pillanatban átlökték a küszöbön, Halloweenmaszkokat húztak elő a zsebükből, és az arcukra illesztették. – Oké, ne mozduljanak, különben halál fiai! – mondta akadozó nyelvvel Drakula. – Ide mindent, amijük van! – rikkantotta Zombifej. – Jesszusom! Édes istenem, jaj, ne! – kapott Don a melléhez, és az egyik szederszínű székhez támolygott. – Szolgálják ki magukat. Lara megnyomta a pánikgombot a pult mögött, és szúrósan ránézett a fiúkra. Egy ideje a bolt előtt lógtak, látta őket, amint dobozból vedelik a sört. Nem lehettek idősebbek tizenhatnál, és a hangjukból ítélve nemigen bírták az italt. – Mit akar ez jelenteni? – kérdezte Drakula, kettőjük közül a magasabb. Láthatóan alig áll a lábán. – Azt mondják, ne mozduljak, ugyanakkor azt várják, hogy mindent átadjak? – kérdezte Lara. – Egyszerre nem megy mind a kettő, nem igaz? – Oké – bólintott Zombifej kábán. – Adjon ide mindent! De lassan, érti? Ne szórakozzon velünk! – Rendben. Van maguknál táska? – Hogy mi? – Amibe belepakolhatok – magyarázta Lara türelmesen. – Miért, magának nincs ilyenje? – Nincs, miért is lenne? Nézzék, hadd ellenőrizzem, jól van-e a főnököm. Donhoz lépett, aki szaggatottan lélegzett, és minden ízében reszketett. Kitapintotta a pulzusát. – Ne félj, nem bántanak! – próbálta megnyugtatni. Majd újra Zombifej felé fordult: – A főnökömnek vacakol a szíve, tudják. Nem hiszem el, hogy ezt művelik egy beteg, idős emberrel! Miféle fegyverük van különben? Kés? Pisztoly? – Mindkettő. Mintha most eszmélt volna rá, hogy fegyveres rablást hajt végre, Zombifej a zsebébe nyúlt, és úgy tett, mintha megmarkolta volna a pisztolyát. – Nálam… pisztoly van…, nála meg… kés. Drakula imbolyogva helyeselt: – Igen… az. – Tudják, mit? Adják oda a sapkájukat, abba mindent beletehetünk. Az arany karkötőkkel kezdem, rendben? Mellesleg a maszkjuk szuper! Honnan való? – Phil vette abban a jelmezkölcsönzőben. – Drakula levette a kötött sapkáját, és Larának adta. Felfelé fésült, szőke haja volt. – Tudja, ahol azokat a baró jó jelmezeket árulják. – Á, igen, jártam már ott! Remek egy hely! Most pedig nyissuk ki ezt a szekrényt… hoppá, előbb bezárok, meg ne zavarjanak minket a vásárlók. Lara az ajtóhoz ment, kinyitotta, és kiszólt: – Oké, nincs gáz, a fiúk fegyvertelenek… – Mi az? – riadt meg Drakula. – Mi… folyik itt? – hebegte akadozó nyelvvel Zombifej is. Lara félreállt, hogy beengedje a rendőröket. Hogy egyesek milyen fafejűek, az nem kifejezés! – gondolta. – Jól vagy? – szólt oda Donnak. – Felteszem a vizet, főzök magunknak egy finom teát. Drakula rekordsebességgel kijózanodott, miközben a két rendőr megbilincselte, letépte a maszkját, és megmotozta.

– Jaj, anyám beleőrül, ha ezt megtudja! A rendőrök jegyzőkönyvet vettek fel Lara és Don közreműködésével, aztán elvitték a két srácot, akikre hosszú, keserves délután várt a rendőrőrsön. – Úgy kezelted az egészet, mintha vicc lenne – jegyezte meg Don még mindig zaklatottan. – Mert az is volt. Két diák volt, akik az iskolai szünetben úgy leitták magukat, hogy az eget is nagybőgőnek nézték. – Lehetett volna fegyverük is! – Don, nincs miért aggódnod! – intette Lara türelmesen. – Hiszen nem volt. – És mi lesz, ha holnap újra megismétlődik ez, olyan rablókkal, akik már felfegyverzik magukat? – törölte meg a homlokát fejét csóválva Don. – Nem tudok nem gondolni erre! – Márpedig ne gondolj! Nemsokára megnyugszol. Menj haza, pihenj egyet! Holnap reggelre jobban leszel. – Pihenjek? A szomszédaim mellett? Hahaha! Láthatóan nagyon kikelt magából. A mellette lévő házban a zaj csak nem akart elülni. A család mostanra egy macskát is beszerzett, amelyik éjszakánként a tetőről nyávogott a holdra. Mikor Don tiltakozni próbált, ezt a választ kapta az elbűvölő családanyától: – De hát Don, ez csak egy cica, az ég szerelmére! Hogyan hallgattathatnánk el? A macskák nyávognak, ez a természet rendje. Lara szívből szánta a főnökét. És mivel vasárnap délutánra és estére az ő családja is összejövetelt tervezett, Donnak is szólt róla. – Nézd, gyere el te is! Nagy ebédet adunk. Mit szólsz hozzá? – hívta meg Dont. Főnöke, akinek a vasárnapi ebéd kiolvasztott és mikróban megsütött mélyhűtött készételből állt, kísértésbe esett, hogy elfogadja a meghívást. Ám rosszat sejtve megkérdezte: – Nem azt mondtad, hogy a nagynénéd is eljön vendégségbe a hétvégén? – Hogy Nettie? Jön bizony! Az ő tiszteletére rendezzük a partit. – Nem is tudom. Kissé ijesztő teremtés lehet. Eddig ugyanis csak vérfagyasztó történeteket hallott Larától katonás nagynénjéről. – Ijesztő, de nagyon rendes. – Hmm. Don továbbra is habozva nézett maga elé. Hallott róla, hogyan fékezett meg Nettie egy dühöngő, elszabadult bikát, amelyik a keswicki iskola előtt tombolt. Félelmetes egy nőszemély lehet! – gondolta. – Hagyd ezt abba, Nettie nagyszerű asszony! Hidd el, meg fogod kedvelni! Lara kivette az áfonyás sütit a sütőből, s közben a nappaliból áthallatszó nevetgélésre és tereferére fülelt. Nettie itt volt náluk! Végre sikerült rávenni, hogy hagyja imádott állatait Fred Miltonra. Tegnap este érkezett Keswickből, és ma este készült hazaindulni. Az elmúlt hónapokban telefonon tartották a kapcsolatot. Ez is több volt ugyan a semminél, de annyival jobb volt újra találkozni! Nettie most látta először a házat. Ennél is fontosabb, hogy Flynn-nel is megismerkedett. Úgy tűnt, nyomban összebarátkoztak. – Halljuk, mondd el, mit hiányoltál belőlünk a legjobban? – hallotta Lara a lányát. – Nagy ég, hogyan tudnék választani a sok jó tulajdonságotok közül? Mondjuk, az éneklésed hiányzott – vágta rá Nettie jókedvűen. – Vagy a fogkrémnyomok a fürdőszobai mosdókagylóban? A félig üres kólásdobozok, amelyekbe a legváratlanabb helyeken botlottam? – Látom, nem is hiányoztunk. Örülsz, hogy kitehettél minket! Hmm… – töprengett el Gigi. – És hogy állnak a dolgok közted meg Fred között? Lara mosolyogva lépett be közéjük a süteménnyel. Látta, hogy Nettie arca hirtelen zárkózottá vált. Politikusok néznek így, mikor riporterek vallatják őket a tévében. – Fred remekül van. Nemrég gyűjtötte be a krumpliját. A múlt héten segítettem neki a birkanyírásban. Most már akár fedeztetni is lehet őket. – Fedeztetni? – ráncolta össze Don a homlokát. – Az meg micsoda? – Pároztatás – felelte faarccal Nettie, aki mindig is szerette meglepni a városi nyápicokat. – Ezért kell lenyírni a faroktájékot.

– Aha. – El ne piruljon azért, kedvesem! Ez a dolgok rendje. Don még mélyebben elvörösödött, és nagyot nyelt. – Értem. A hosszúra nyúló ebéd után Don szomszédai is szóba kerültek. Nettie felajánlotta, hogy segít lerendezni az ügyet. – Hogyan? – nézett rá Don, mint aki nem hisz a fülének. – Ki kéne osztani azt a lármás társaságot! Gyanítom, hogy beszélni kellene a fejükkel. – Már megtettem – hebegte Don ijedten. – És ugyan miféle eredménnyel? Lara elbűvölten hallgatta őket. – Csak az a baj, hogy tulajdonképpen rendes emberek – tiltakozott Don. – Helyes. Én is rendes leszek velük. Majd az önkormányzat emberének adom ki magam, azzal, hogy panasz érkezett a hatósághoz, és én szálltam ki az ügy kivizsgálására. Amennyiben a reklamációnak helyt adok, bírsággal fogom sújtani őket. – Tudják majd, hogy én voltam, aki feljelentette őket! – Hadd tudják! – Jaj, de akkor meggyűlölnek! – Inkább némán szenvedne? – vonta fel elképedve a szemöldökét Nettie. – Hagyná, hogy addig nőjön a vérnyomása, amíg a végén szétrobban a szíve? Ezt, kedvesem, úgy hívják, hogy belehalni az udvariasságba! Na, jöjjön! – és már fel is állt, hogy induljon. – Vajon az önkormányzati tisztviselők kockás inget és farmert viselnek? – kérdezte Lara. – Ez a példányuk igen – felelte Nettie. Don úgy méregette, mint valami veszedelmes petárdát, amely bármelyik pillanatban felrobbanhat. – Maga mindig ilyen? – kérdezte. – Csak ha muszáj. – Nettie a slusszkulcsáért nyúlt, és meglengette Don orra előtt. – Na, kapja el! Minél előbb elindulunk, annál hamarabb érünk vissza. Nos, nem egészen így történt. Már besötétedett, kigyúltak Bath fényei, és ők még mindig nem voltak sehol. Lara már azon volt, hogy átnéz Donhoz, mi történhetett, amikor fél tízkor végre megjelentek. – Hol a csudában voltatok? – nézett rájuk hitetlenkedve. – Miért nem fogadtátok a hívásaimat? – A mobilom Keswickben van – felelte Nettie. Elég nyomós érv volt. – Az enyém meg itt – vert rá Don csinos kasmírzakója belső zsebére. – Nem csengett. Jaj, bocs, lemerültem. – Annyira izgultunk miattatok! Már attól tartottam, hogy azok a zajos szomszédok leütöttek benneteket, és elhantoltak a padlójuk alá. – Mindig ilyen – csóválta a fejét Nettie Donra nézve. – Túldramatizálja a helyzetet. – De hisz hosszú órákra eltűntetek! – A szomszédok bulizni hívtak – mentegetőzött Don. – És ti elmentetek? – Donnak igaza van, aranyos emberek – jegyezte meg Nettie jóindulatúan. – Elbeszélgettem velük arról, milyen zajosak, és megesküdtek, hogy eztán vigyázni fognak. – Ezt már megígérték – jegyezte meg Gigi. – Hát… lehet, hogy ezúttal állják is a szavukat. Különben pedig jól éreztük magunkat – mondta Don. – Karaoke is volt. – Úgy érted, énekeltél? – Az „Álmodtam én egy álmot” kezdetű dalt. A Nyomorultakból – vágta rá Don büszkén. – És te? – fordult most Lara Nettie-hez, akinek őszben játszó szőke haja kiszabadult a hajcsatok fogságából.

– Ő a „Vadnak születtünk”-et választotta – felelt helyette is Don. Jesszusom! – gondolta Lara. – Ez komoly? – Hú! – hüledezett Gigi. – És ittatok is? – Már hogy ittunk volna? – kérdezett vissza Nettie gyorsan. – Ma este még hazavezetek. Valójában már indulnom is kell. Reggel hatkor kelek, hogy megfejjem a kecskéket.

Negyvenhetedik fejezet Harry kibámult a kikötő pislákoló fényeire, és nem győzött csodálkozni azon, hogy itt van. EnjaySeven kontinenseket szelt át turnéja során, Japántól Ausztráliáig, Új-Zélandtól Szingapúrig. Végül, amikor visszaért Európába, hogy népszerűsítse új tévésorozatát, felhívta és meggyőzte Harryt, okvetlenül el kell jönnie a hétvégére Monacóba, hogy furcsa kettősük megjelenjen a másnapi sajtófogadáson. A fotósok majd rájátszhatnak az ellentétre Harry régimódi egyénisége és az őt körülvevő, milliárdosoknak kijáró csillogás között. Elegáns jachtokon fényképezik le. Lesznek ott lenge öltözetű nőcskék olyan keblekkel, amit csak sok-sok pénzzel lehet megvásárolni. Hát igen. Harry megkönnyebbülten ült ki a hotelszobából nyíló kovácsoltvas rácsú balkonra; itt kortyolgatta a kávéját. Odahaza ólomszürke az ég, és a hőmérséklet fagypont körül jár. Itt, Monacóban azonban balzsamos a levegő, az égbolt tintakék, a csillagok meg öklömnyi nagyok és ragyogók. Este tíz körül járt az idő, de még ingujjban sem fázott egy csöppet sem. A földszinti étteremben a vacsora fenséges volt, a – természetesen ötcsillagos – hotel pedig fényűző. Harry már a repülőúton olvasni kezdett egy lebilincselő könyvet. Megnézte, hány oldal van még hátra, és legnagyobb megelégedésére látta, hogy háromszáz. A forgalom és az éjszakai élet távoli zaján kívül csendes volt az este. A kávé maga volt a tökély, mellette az asztalon friss gyümölcs állt egy tálban, és talán később még egy konyak is jöhet. Kinyitotta a könyvét, és olvasni kezdett. Rosszabbul is el lehet tölteni egy hétvégét, ebben nem kételkedett. – Helyes!… Ó, igen, kitűnő!… Most pedig fordulj szembe, drágám, és hagyd, hogy Enjay végigfuttassa az ujját a hátadon! Harry az árnyékban ült, miközben a fotós körbetáncolta Enjayt és a két bikinis modellt. Nézte, hogyan nyúlkál játékosan Enjay a szőke nő bikinijének csatjához. – Hé, ne rosszalkodj! – kacagott fel a lány, és negédesen nézett rá a válla fölött. – Bocs, bébi, de egyszerűen nem tudok parancsolni magamnak. Magától rájár a kezem. Enjay a kezét könnyedén a modell hátán nyugtatta, de miközben a szőkéhez beszélt, már a másik lányra kacsintott. Az pedig válaszul csókot küldött feléje. – Tökéletes! – rikkantotta a fotós, és buzgón kattogtatta a gépét. – Harry, téged a háttérben szeretnélek látni, amint a szemüveged fölött rosszallóan nézed őket. Enjay kivillantotta hegyes fogait. – Harry meg tudja csinálni, óriási gyakorlata van ebben. Délre járt az idő, a kikötőben horgonyzó egyik jacht fedélzetén fényképezték őket. Éles napfény vetült a csillogó acélra, a fehérre festett felületekre meg a fedélzet lakkozott fájára. Miután a fotós végzett, az újságíró eltette a mobilját, és nekikészült az interjúnak. A negyvenes éveiben járhatott, és fekete haját lófarokban hordta. – Mindig így megy ez? – kérdezte kedélyesen. – Ó, de még mennyire! – bólintott Harry. – Ej, az a mienk, amit elmarunk magunknak! – tápászkodott fel Enjay. Futólag belemarkolt a szőkeség feszes fenekébe, ahogy elment mellette. – Ilyennek alkotott a Teremtő. Vagy kellek így, vagy nem. Az újságíró bekapcsolta a diktafont, s kettejük közé tette az asztalra. Enjay odahúzott egy széket. – Gyanítom, hogy kevesen hagyják ki ezt a ziccert. – Miért is tennék, cimbora? Jó formában tartom magam. Tudom, hogyan kell bánni a nőkkel. Kérdezze attól, akit tegnap éjjel csíptem fel a kaszinóban, és vittem fel a szobámba. – És Marina nem bánja, hogy másokkal kell osztoznia? Enjay vállat vont. Marina az egyik vokalista volt, akivel a turné során jött össze. – Nem kértem ki a véleményét. Ha bánja, senki nem várja el, hogy el is viselje. Különben pedig éppen több ezer kilométerre van innen! – Szuper! – bólogatott az újságíró jóváhagyólag.

– Pontosan! – Enjay pisztáciazöld öltönyének ujját igazgatva elhallgatott, hogy megcsodálja tükörképét az ezüst pezsgősvödör oldalán. – Ha úgy döntenek, hogy nem mennek bele a buliba, bármikor nemet mondhatnak. – És megtette ezt eddig egyetlen nő is? Enjay világosbarna szeme megvillant, ahogy hatásszünetet tartott, majd szokásos önelégült farkasvigyorával válaszolt: – Huh, nem. Aznap egyik interjú követte a másikat. Mikor Enjay makulátlan halványzöld öltönye meggyűrődött a hőségben, egy fehérre cserélte, aztán úgy egy óra múlva ezüstszínű szmokingra. Végül az utolsó tévés is elment. Az üres pezsgősüvegeket elvitték a jacht fedélzetéről, és a limuzin visszavitte Enjayt és Harryt a keskeny, kanyargó sikátoron át a hotelbe. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg Harry, mialatt a tükrös falú lift a negyedikre repítette őket. – Ki vele, öregfiú! Enjay még mindig élvezte, hogy kifigurázhatja az angol kiejtést. Harry megvárta, amíg a rapper abbahagyja képmása szemlélését a kettős tükörben. – Miért hazudtál az újságírónak? – Melyiknek? – Annak a lófarkasnak. Egész történetet kerekítettél ki arról, hogyan háltál együtt egy lánnyal tegnap. Pedig nem volt igaz. Vagy mégis? Enjay állkapcsa megfeszült, és a rapper felhagyott tükörképe csodálatával. – Nem, nem volt igaz. – Az emeletükre értek, az ajtó kinyílt. Kiléptek a folyosóra. – Nem tudom, hová akarsz kilyukadni, haver. Harry megállt az ajtaja előtt, úgy nézte, hogyan nyitja ki a magáét Enjay a mágneskártyával. Nem remegett a keze, de ügyetlenebb volt a szokásosnál. – Nem akarok okvetetlenkedni, csak kíváncsi voltam. – Harry követte Enjayt a lakosztályába, úgy folytatta: – Először is nem értem, miért hazudsz összevissza. Miért hiszed, hogy menő ismeretlen nőkkel összefeküdni? Nem az, nekem elhiheted! – Oké. Honnan veszed, hogy hazudtam az elmúlt éjszakáról? Enjay arcán fura kifejezés jelent meg. Harry fejében megfordult, hogy visszakozik, és annyiban hagyja a dolgot. De aztán másképp döntött. – Csak, tudom – morogta. – Baromság, haver! Azt mondtad, korán lefeküdtél. Már azelőtt durmolhattál, hogy egyáltalán otthagytuk a kaszinót. – Máskor aludtam is volna – kötötte az ebet a karóhoz Harry. – Csak volt egy jó könyvem, azért maradtam fent. Hallottam, hogy éjféltájban értél haza. Kint ültem a balkonon, és az ablakod nyitva volt. Nem hallgatóztam – tette hozzá, mert Enjay fel-le járt a szobában, akár egy felbőszült párduc. – Hallottam, ahogy a tévét kapcsolgatod. Aztán felhívtad az édesanyádat, és egy ideig vele beszéltél. Utána lezuhanyoztál, majd pedig megnézted a Star Trek egyik régi epizódját. Ezután alhattál el. Én úgy hajnali háromig kint maradtam a balkonon. Határozottan állítom, hogy senki nem volt veled a szobádban! – Jó – helyeselt Enjay. – Igazad van, haver. Tegnap éjjel tényleg egyedül voltam. – Akkor mire volt jó mindez? – Mi mást tehetnék? Ezt várják el tőlem. A foglalkozásommal jár. – Nagyon tévedsz – pirított rá Harry. – Sokakat azzal tudnál megfogni, hogy igazat beszélsz. Enjay kurtán, vakkantva felnevetett. Hátat fordított Harrynek, több másodpercen át a faltól falig, a saját balkonjára nyíló üvegajtót nézte, majd rázkódni kezdett a válla. Harry elképedve nézte. Egyáltalán nem volt vicces ez az egész. Mégis, min nevet Enjay? – Nem értem – motyogta megrökönyödve. – Tényleg nem? – Enjay lassan feléje fordult. Harry rémülten látta, hogy könny csillog a szemében. Nem nevetett, hanem sírt. – Azt hiszed, hogy a rajongóim őszinteségre vágynak? Hát nem! Szó sincs róla, haver! Viszolyognának tőlem… a karrieremnek pedig búcsút mondhatnék.

Nem is lenne karrierem, erre mérget vehetsz! Harry köpni-nyelni nem tudott. – De hát… miért? A popsztároknak nem muszáj így viselkedniük. – Vaktában keresgélt megfelelő példa után, majd felkiáltott: – Ott van mindjárt Sir Cliff Richard. Ő sem fekszik le fűvelfával, mégis imádják! – Tényleg? Fura, de ettől egy cseppet sem érzem jobban magam. – Enjay elhallgatott, megköszörülte a torkát, aztán egyenesen Harry szemébe nézett: – Ugye, halványlila gőzöd sincs arról, miről beszélek? Eddig a pillanatig Harry valóban nem tudta, és még csak nem is gyanította. Enjay azonban szomorúan bólogatott, és a szeme továbbra is könnyben úszott. Egyetlen nagy könnycsepp elvált a többitől, és legördült a bal orcáján. – Ööö… nem vagyok teljesen biztos… – Oké. Szerintem mostanra csak felfogtad. Azért mondom el neked mindezt, mert ha tovább magamban tartom, hát isten bizony beledilizek. És benned megbízom, cimbora! Megbízom benned, és remélem is, hogy megbízhatom, mert az élő istenre esküszöm, hogy különben hallgatni fogok, mint a sír. – Enjay hangja elcsuklott, ahogy vallomása végére ért. Kezével ügyetlenül letörölte az arcát. – Jaj, a francba, nem hiszem el, hogy ezt csinálom! Harry nézte, hogyan megy át a szobán, lép a bárszekrényhez, és ürít ki egy mini vodkásüveget egyetlen hajtásra. Harry arra is most jött rá, hogy noha Enjay folyton pezsgővel kínálta a környezetét, ő maga alig ivott. Vélhetőleg azért, mert nem tudta volna elviselni, ha akár egyetlen másodpercre is elveszti az önuralmát. – Meleg vagy – mondta ki Harry. Enjay összerezzent, és bólintott. – Igen, igen, az vagyok! Jaj, szent ég! – Kapkodva szedte a levegőt. – Most mondom ki hangosan először. Meleg vagyok! Egy hazug, homokos disznó, aki képtelen a normális életre! Soha nem lehetek boldog! A családom kitagadna, ha megtudná. És a lemezeimet sem tudnám eladni, mert ugyan ki rajongana egy torzszülöttért? – Nem vagy torzszülött. – Hidd el, az én világomban senkinek nem ez a szíve vágya. Ha valaha is rájönne erre a családom, belehalnának a szégyenbe. És ha egyáltalán ki mernék lépni az utcára, hát megdobálnának. – Nem lehet ez olyan rossz – vigasztalta a rappert Harry. – Eleinte megütközést keltenél talán, de aztán hozzászoknának. Hiszen így is önmagad maradnál. Érezte, hogy elpirul, olyan természetellenes volt ez a helyzet. – Önmagam maradnék – törölte meg csüggedten az állát Enjay. – Az ő szemükben szánalmas buzeráns lennék. Hidd el, senki nem nézné el nekem a szakmában. Ezért is hétpecsétes titok. Komolyan beszélt. Alaposabban belegondolva Harry igazat adott neki. Enjay világában a homoszexualitás egyszerűen elfogadhatatlannak számított, nem is vallotta be soha senki. Ő is nevetség tárgya lenne, a rajongói meg tömegével pártolnának el tőle. – Tőlem aztán senki nem hall egyetlen szót sem! Megbízhatsz bennem – jelentette ki Harry. – Kösz, haver! – bólintott Enjay. – Tudom. Ezért is mertem elmondani. A vallomása szemlátomást kimerítette. Harry belegondolt, mekkora nyomásnak lehetett kitéve Enjay az évek során. – Eszerint az a sok nő… a tapizások… a flörtölés… az ajánlatok… – Nem így akartam, de muszáj volt – vágott egy grimaszt Enjay. – Tudom, hogy gátlástalan nőcsábásznak tartanak, mert ezt várják el tőlem az emberek. – Megcsókoltad Larát! – Ne haragudj! Nem kellett volna. De nehogy elmondd neki! A világ minden kincséért se! – Nem fogom. Szóval, akkor minden csak a látszat kedvéért volt – ámuldozott Harry. – És lefeküdtél egyikükkel is? Mármint, úgy értem, nőkkel?

– Csak néhánnyal – fintorodott el újra Enjay. – Alaposan megválogattam őket. Olyanokat választottam, akikről tudtam, hogy elhencegnek majd vele a médiának. A többinek megjátszottam, hogy fáradt vagyok. Senki nem vallaná be szívesen, hogy nem izgatta fel eléggé EnjaySevent, és az elaludt mellette. – Mi a helyzet Marinával? – kérdezte Harry. – Ő csak egy barát. Számítógépes játékokat játszunk együtt. – Egyvalami mégis aggaszt. Annyira biztos vagy abban, hogy senki nem jött rá az igazságra? – Nem hát, és nem is tudhatja meg senki! Ha mégis kiderül, hát tudni fogom, hogy te voltál, aki elárulta… Elég alaposan felmérte a kockázatot. – És mi van… ha mégis elhíresztelnék… – Mármint kicsodák? – Tudod, kik – köszörülte meg Harry a torkát, mert nehezére esett a nyílt beszéd. – Hát… azok a pasasok… akikkel… összejössz. – Úgy érted, akikkel szexelek? – nézett rá Enjay kérdőn. – Erre gondoltál, cimbora? – Nos, igen. Nem aggaszt ez téged? Hisz bármelyik kiteregetheti a viselt dolgaidat a lapoknak, megzsarolhat… – Hiszed-e vagy sem, számoltam ezzel. És persze aggaszt is. Nem is kerülhet rá sor. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? Enjay elfordult, két kezét összekulcsolta a tarkója mögött, és ide-oda forgatta a fejét, mintha csak a nyakizmai feszültségén próbálna enyhíteni. Végül fakó hangon ezt mondta a falnak: – Azért, mert nem fekszem le pasasokkal. Pontosan emiatt. Túlontúl kockázatos lenne. – Elhallgatott, és újra Harry felé fordult: – Ez az ábra. – Mi? Soha? – döbbent meg őszintén Harry. – Egyetlenegyszer sem? – Tizennyolc éves korom óta nem. Rejtett kamerák… mobilfotók… hogyan vállalhatnám a kockázatot? – A világosbarna szempár ismét megtelt könnyel. – Az óvatosság sosem árt. – De hát miféle élet ez így? – Az élet egyetlen lehetséges módja. Nincs más választásom. – És mi történt, amikor tizennyolc voltál? Harry döbbenten vette észre, hogy a kérdése újabb könnyözönt indított útjára. – Hát… nem sok. Összejöttem egy helybeli sráccal. Minden hétvégén együtt jártunk horgászni. Ő is… ugyanebben a cipőben járt. Együtt töltöttük a nyarat. A dolog a mi titkunk maradt, soha senki nem jött rá. Shaun azonban tele volt bűntudattal, tudod. Gyűlölte magát, normális szeretett volna lenni. Nagyon a szívére vette a dolgot, és nem látott kiutat a helyzetéből. – Enjay elhallgatott, és nagyot nyelt, miközben megpróbálta összeszedni magát. – Szóval egyre mélyebb depresszióba esett. Mindent elkövettem, hogy a segítségére legyek, de rajta már nem lehetett segíteni. Képtelen volt elfogadni magát, nem tudott megbirkózni ezzel. Nem tudott elviselni ekkora szégyent… Harry törte meg a csöndet, bár már tudta a választ. – És mi történt? – Leugrott egy hídról. Másnap találtak rá, néhány kilométerrel lejjebb vetette ki a folyó. Búcsúlevelet is hagyott a családjának. – Enjay hangja mostanra érzelemmentessé vált. – Azt írta, reménytelenül szeret egy lányt, és nem tud nélküle élni. – Enjay állán rángani kezdett egy izom. – Szegény édesanyja évekig hiába próbálta kideríteni, ki az a lány. Kis híján bele is őrült ebbe. Soha nem jött rá, hogy én… voltam az… aki nélkül a fia… nem tudott élni. A következő pillanatban teljesen összeomlott: hosszú évek visszafojtott keserűsége és bűntudata tört elő, átszakítva a gátakat. Harry életében ugyan volt jó néhány kellemetlen pillanat, ennél kínosabbal azonban még nem találkozott. Teljesen lebénult, nem tudta, mivel vigasztalhatná meg Enjayt. Lara bizonyára odafutott volna hozzá, hogy átölelje, és csillapító szavakat mormoljon a fülébe. Hát ez neki, Harrynek soha nem volt az erőssége! Különben is, Enjayről volt szó, aki nem tűrte volna, hogy egy másik férfi babusgassa. Nála hiúbb embert nem hordott hátán a föld.

Harry ezért csak állt ott, és a feltörő zokogást hallgatta, amely egyre hevesebbé vált. Végül átment a fürdőszobába, ahonnan ezüst papír zsebkendős dobozzal tért vissza. Elővett belőle egy tucattal, és Enjaynek nyújtotta. – Tessék, vedd el! Igazán sajnálom! Ne sírj, minden rendben. Enjay a fejét rázta. – Bizonyára undorodsz tőlem. – Ne mondj ilyeneket! Ó, ha tudná! – Az előbb is úgy értél hozzám, cimbora, mintha ragályos betegségem lenne. – Azért, mert azt hittem, nem akarod, hogy megérintsenek – nézett rá Harry. – Egy rémálom az életem! – tört ki Enjayből, a szemét törölgetve. – Te ezt nem értheted! Harry nagy levegőt vett, aztán hallotta magát, amint olyat mond, amit azelőtt soha, senkinek: – Hátha mégis értem.

Negyvennyolcadik fejezet Lara egyedül vezette az üzletet, és semmi másra nem maradt ideje. De hát ő maga tehetett róla, ő javasolta Donnak, hogy menjen el szabadságra. Túlhajszolt és boldogtalan volt, ideje volt lazítania. Ám Lara nem számított arra, hogy beleegyezik a javaslatba, meg is lepődött ezen. Don hétfő reggel elrepült Algarvéba Wilhelminához, elszánt hódolójához, hogy a nő tengerre néző villájában ejtőzzön. – Le kell majd szerelned, a testedre ácsingózik – figyelmeztette jó előre Lara. – Mondtam már neki, túl beteg vagyok az efféle szamárságokhoz. Pihenni akarok, kikapcsolódni, ez minden – rázta meg a fejét Don. Bármennyire is kedvelte a főnökét, Lara fellélegzett. Most, hogy Don elment, elengedhette magát, és a bűntudat sem marcangolta. James halála óta minden megváltozott. Don nem bízhatott meg többé benne, hiszen egyszer már kudarcot vallott. Korábban Lara volt a biztosíték, hogy ha megtörténik a baj, ott lesz mellette, és megmenti az életét. Larát kegyetlen lelkifurdalás mardosta. Nem csoda ezek után, hogy ez a hét, amíg Don Portugáliában üdült, mindkettőjüknek megkönnyebbülést hozott. Délután háromkor nagyot dobbant Lara szíve, amikor megszólalt a csengő, és Flynn állt a kirakat túloldalán. Eddig is hiába próbálta csitítani az izgalmát, valahányszor meglátta, a bolond szíve csak nem akart lenyugodni. Olyan volt, akár egy izgatott kutyakölyök. Beengedte a férfit. Tudta, hogy nemrég jött meg Languedoc-Roussillonból, ahol egy családi borászatot látogatott meg. – Szia, milyen volt az utad? – Jó. – Flynn egyenesen az arcába nézett. Látszott rajta, hogy valami nagyon kikívánkozik belőle. – Ide hallgass! Van egy ötletem, de előbb veled szerettem volna megbeszélni, mielőtt előhozakodom vele Giginek. Úgy tudom, soha nem volt még a lábán síléc. Uff! – Igen. Ahogy nekem sem. – Január első hetére gondoltam. Akkorra elül a karácsonyi és újévi felfordulás. Egy hétről, vagy ha nagyon jól éreznénk magunkat, tíz napról lenne szó Val d’Isère-ben. Mit gondolsz, tetszene neki? – Szerintem imádná – ragyogott fel Lara arca a fantasztikus ajánlattól. – Vissza is kell majd fognod, mert bizonyára megállíthatatlan lesz. – Meghiszem azt! – mosolyodott el Flynn is. – Szóval neked nincs ellene kifogásod, hogy Gigi meg én együtt elmenjünk síelni? Egy röpke pillanatig, amikor január első hetéről beszélt, Lara azt remélte, őt is meghívja, hogy hármasban vágjanak neki a kiruccanásnak. De szemlátomást ez eszébe se jutott. Talán jobb is volt ez így. – Miért is ellenezném? – kérdezte. – Remekül érzitek majd magatokat a hegyek között. Gigi fel lesz dobva. – Helyes. Akkor kiveszek egy házat, és megszervezem a repülőutat. – Flynn elhallgatott egy pillanatra, azután folytatta: – Tudod, mitől lenne ez még jobb? Ha te is velünk jönnél! Hó, fenséges hegycsúcsok, síparadicsom! Mesebeli mézeskalács házikó, fantasztikus éttermek és forralt bor. Ellenállhatatlan ajánlat, plusz Flynn Erskine személye. Lara lelki szemei előtt jelenetek hosszú sora vonult el; egyik izgatóbb, mint a másik. Már Bathban is alig tudott ellenállni Flynn-nek. Mi lenne akkor Val d’Isère-ben? Ismerte a maga határait. – Hát… ez biztató – vonta fel játékosan a szemét Flynn a habozása láttán. – Azt jelenti ez, hogy akár igenre is számíthatok? Most helyesen kell dönteni! Jaj, miért olyan fontos ez? Miért nem rosszalkodhatok?

De hová vezetne? Hmm. Ne tégy úgy, mintha nem tudnád a választ erre a kérdésre. – Menjetek csak ketten – rázta meg végül a fejét. Igen, ez volt az egyetlen lehetséges döntés. – A síelés nem az én műfajom. A végén még eltörném a lábam. – De nem lenne muszáj… – Donnak szüksége van rám – folytatta Lara ellentmondást nem tűrően. – Igazán köszönöm az ajánlatot, te és Gigi jól meglesztek nélkülem. – Lara – Flynn arckifejezése kifürkészhetetlen volt. – Tudod, ugye, miért szeretném, ha te is eljönnél? Te meg én… adsz valaha is esélyt kettőnknek? Flynn közben a kezéért nyúlt, ő pedig dobogó szívvel, ösztönösen elhúzta. – Nem – motyogta a fejét rázva. – Ne is álmodj róla! Végre kimondta. – Soha nem gondolod meg magad? – kérdezte Flynn kis szünet után. Uram, irgalmazz! – Nem. – Jól van. – Flynn hátrált egy lépést. – Ez esetben megnyugodhatsz, többé nem nyaggatlak ezzel. Mostantól békén hagylak. Lara bólintott. Belül ugyan csalódott kissé, mégsem mutatta. – Rendben. Mindenesetre kösz, hogy megkérdezted. – Semmi gond. Gondolom, megkönnyebbülsz, ha ezt megígérem. Remélhetőleg mindkettőnknek egyszerűbb lesz így, hogy tisztáztuk. – Flynn újra rejtélyesen nézett rá, aztán sarkon fordult, hogy távozzon. – A síelés mindenképpen jó hír. Megyek, elmondom Giginek. Szombat volt, az Örömtüzek Éjszakája.\'7b9\'7d Tömegek özönlöttek a bathi Rögbiklub kertjébe, mert szokás szerint itt rendezték a város legnagyobb tűzijátékát. Valóban roppant látványos esemény volt. Mindenki tátott szájjal bámulta, ahogy óriási krizantémokhoz hasonló fényrózsákat festettek az éjszakai égre a szétrobbanó rakéták. Gigi is elragadtatottan nézte. Larának azonban máson járt az esze. A klub felé menet látott ugyanis valamit, amit sehogyan sem tudott hová tenni. Két kisfiú játszott egymással – pomponos sapkát és bélelt orkándzsekit viseltek. Világító rudakkal hadakoztak. Amint az várható volt, egyikük rútul végezte: fejbe kólintotta az ellenfél. Tiltakozásul hatalmasat rikkantott, és a fivérére vetette magát. Az összecsapásnak egy elegáns, szőrmesapkás hölgy vetett véget, vélhetőleg a nagyanyjuk. A következő pillanatban Lara meglátta az arcát. Alaposabban is megnézte. Nem volt itt semmi kétség, Wilhelmina volt az. A víg özvegy, akinek Donnal kellett volna lennie Algarvéban… A tömeg hullámzása elnyelte a nőt is, a két rosszcsontot is. Lara sehogyan sem értette, mit keres itt Bathban. Miután a tűzjáték káprázatosan és lármásan a tetőfokára hágott – a végén majd meg lehetett süketülni a durranásoktól –, a sokaság lelkesen tapsolt, aztán megindult a kijárat felé. – Éhes vagyok – karolt Lara a lányába. – Te is érzed ezt a jófajta kolbászszagot? Gyere, járjunk utána, hol árulnak hot dogot! Vagy azt az új mexikói kajáldát is kipróbálhatnánk. Gigi orra kipirult a hidegtől. A lélegzete is fehér páraként gomolygott előtte, miközben a kezét dörzsölgette. – Brr, alig érzem az ujjaimat! Az a helyzet, anyu, hogy húsz perc múlva találkozom apuval az Aquában, ott fogunk enni. Ne haragudj! – Á, rendben. Nem tudtam. Semmi baj, drágám. Majd veszek magamnak egy hot dogot hazafelé menet. – Lara félig-meddig csalódottan szorongatta a zsebében a pénzét. – Biztos, hogy nem baj? – Ugyan miért lenne kifogásom az ellen, hogy az apáddal egyél? Gigi habozott, és újra a kezére fújt. – Hát, tudod, nem csak apu meg én leszünk ott… – bökte ki, miközben kerülte Lara pillantását. Egy penny hangos koppanással a földön landolt. A rögbipályáról kifelé menet Lara újra észrevette maga előtt Wilhelminát. Átfurakodott a

tömegen, hogy üdvözölje. – Helló! – köszönt rá. Wilhelmina mindkét bőrkesztyűs kezével egy-egy unokát vezetett maga mellett. Felismerte Larát, és vidáman felelte: – Á, jó napot, kedvesem! Hogy van Don? Ő is itt van? – Nem, néhány napra szabadságot vett ki – vetette oda Lara közönyösen. – Valamiért azt hittem, hogy ezen a héten magával pihen Portugáliában. – Hogy velem? Nem, a lányomnak rövidesen megszületik a harmadik gyereke, ezért nem megyek sehová. Itthon maradok, és vigyázok az unokáimra. Nem igaz, srácok? – nézett le rájuk szeretettel. – Amíg a mama otthon pihen, mi addig levegőzünk egyet. – A mamánknak kisbabája lesz – komorodott el a kisebbik fiúcska. – Nagy a hasa. – Szurikátát kértünk, ehelyett testvért kapunk – morogta a bátyja. – A kisbabák tök unalmasak! – És kakisak! – Hagyjátok már abba! A kishúgotok nem sokáig lesz unalmas. Meglátjátok, nagyon megszeretitek majd – mondta Wilhelmina a szemét forgatva, majd rászólt a kölykökre: – Gyertek, fiúk, menjünk haza! – Kissé bánatosan mosolygott Larára: – Adja át üdvözletemet Donnak, ha találkoznak. Mellesleg kivel ment el üdülni, nem tudja? Szegény, magányos, özvegy Wilhelmina! És szegény Don, aki csak állítólag magányos! – Fogalmam sincs, nem mondta – felelte Lara. – Értem – vont vállat önérzetesen a nő. – A lényeg, hogy jól érezze magát. Hát, a viszontlátásra! Lara és Gigi együtt ment a Pulteney hídig, onnan tovább végig a Northgate Streeten, majd a Walcot Loop Roadon. – Anyu, nem kell tovább jönnöd velem. Nagy kerülő lenne – jegyezte meg aztán Gigi. – Semmi gond, nem vagyok fáradt. Szívesen járok egyet, így legalább tudom, hogy nem esett bajod. Szóval, mesélj nekem apád új barátnőjéről! – Amióta Gigi megemlítette a létezését, bogarat ültetett vele a fülébe. Most azonban, amikor először hozta szóba, nagyon ügyelt rá, hogy közönyös hangot üssön meg. – Mióta tart a dolog? – Azt hiszem, mindössze néhány hete. Apu magánborkóstolót rendezett a Royal Crescent egyik épületében, és a nő is ott volt a meghívottak között. – Hogy hívják? – Annabelnek. – Annabelnek. – Larának fogalma sem volt, milyen névre számított. Erre biztosan nem. Hogyan nézhet ki egy Annabel? Vajon szőke bombázó? Vagy tüzes szemű, bongyor hajú fekete démon? Hogyan öltözik? – És apád… azonnal randira hívta? Mármint a borkóstolón? – Nem tudom, anyu – válaszolta Gigi türelmesen. – Elvégre nem faggathatom ki az apámat a kényes részletekről! Az Aqua elé értek a Walcot Streeten. Gigi itt megcsókolta az anyját. – Akkor viszlát. A bárban várnak. Később találkozunk, anyu. – Nem gondolod, hogy faragatlanság lenne, ha lelépnék, és még csak nem is köszönteném apádat? – hallotta Lara a saját szavait. Nem hangzottak túl meggyőzően, mégsem tudott magának parancsolni. – Nem szeretném, ha Flynn udvariatlannak tartana. – De hát… – Nem, ezt nem tehetem meg vele! – bólogatott Lara hevesen. – Csak beugrom, odaköszönök, aztán lelépek. Merő udvariassági gesztusból. Az étterem tele volt emberekkel, de Lara azonban nyomban észrevette őket. A bárnál várták Gigit. Flynn mondott valamit Annabelnek, aki vidám nevetésben tört ki. Akkor bizonyára vicces lehetett. Hacsak nem rajtam nevetnek – gondolta Lara. De hát miért tették volna? Különben meg nem volt ideje ezen töprengeni, mert Gigi már ott vágtázott előtte.

– Szia, angyalom! – csókolta arcon a lányát Flynn. – Ő Annabel. Bemutatom az én gyönyörű kislányomat! – Megvárta, amíg kezet ráznak, majd hozzátette: – Ő pedig Lara, Gigi mamája. – Helló! – Lara, aki különösen barátságos akart lenni, észlelte, hogy túl lelkesen viselkedik. – Ne féljetek, nem maradok a nyakatokon. Csak tudni szerettem volna, nem marad-e hoppon Gigi. – De hiszen tudta, hogy itt várjuk! – tiltakozott Flynn. – Semmiképpen nem hagytam volna cserben! – Akárhogy is van, üdvözlöm! – Annabel, aki a húszas évei derekán járhatott, sugárzó mosollyal kezet rázott Larával. – Annabel vagyok. Örülök, hogy megismerhettem! Velünk vacsorázik? – Á… izé… – Nem! – mondta Flynn és Gigi egyszerre. Ó! – Legalább egy italt igyunk meg együtt! Annabel intett az egyik csaposnak, hogy kér még két pohárral, és a már kibontott jégbe hűtött palackért nyúlt. – Irtó finom, muszáj megkóstolnia! Az áldóját, csinos nő volt! Egyenes szálú haja, amelyet geometrikus bubifrizurára nyíratott, úgy csillogott, akár az üveg. Barna szeme volt, ajka, mint a nyíló rózsabimbó, orra pedig olyan finom vonalú, amilyet Lara még nem is látott. Ráadásul galambszürke ruhája is maga volt az elegancia. Egyúttal azt is közhírré tette: „Nézzétek, milyen karcsú és sikkes vagyok, 38-as méret! Igazi csinibaba!” A bort illetően igaza volt, tényleg irtó finom volt. Lara elismerősen bólintott: – Eszerint maga is borász? – kérdezte meg. – Jaj, dehogy! – húzta el a száját Annabel. – Csak a Szakértő Úr előtt játszom meg magam. Az igazat megvallva inkább sörös vagyok, mint boros. Egek, ez a csaj nemcsak csinos, de kedves is! – Sörös? – nézett rá Lara elismerőleg. – Egy medikának a sörözés amolyan beavatási rítus – tette hozzá Annabel bizalmasan. – Maga medika? – hüledezett Lara. – Csak voltam, évekkel ezelőtt. A bristoli Frenchay Kórház idegsebészetén dolgozom. – Király! – rikkantotta el magát Gigi. – Eszerint agysebész vagy. – Az vagyok – villant meg Annabel szeme. – Pedig fiatalnak látszik ehhez. – Vénséges vén vagyok, higgye el! – Gigit átkarolva közelebb hajolt Larához, úgy súgta, jól hallhatóan azért: – Harminchárom éves! – Húha! – ámuldozott Gigi. – Anyu harmincöt, de te sokkal fiatalabbnak látszol! Lara a legszívesebben sípcsonton rúgta volna a lányát. Sajnos azonban nem tehette. Nem baj, majd otthon bepótolom – gondolta. – Jó napot! – érkezett meg a kellemes modorú főpincér. – Csak tudatni szeretném, hogy az asztaluk készen áll. Ha volnának szívesek átfáradni velem… Három főre terítettünk – tette hozzá –, amennyiben azonban többen lesznek, mindjárt megoldjuk. A beálló csöndben Lara gyomra hatalmasat kordult. Akár egy élelem után kolduló kutyáé. – Szerintem nem lesz rá szükség – rázta meg a fejét Flynn. – Nem – kontrázott rá Gigi is. – Már menned kell, ugye, anyu? A jelek szerint igen. – Igen, de azért köszönöm – mosolygott Lara a főpincérre, az egyetlen emberre, aki szívesen vette volna, ha marad. – Örültem, hogy megismerhettem. A mielőbbi viszontlátásra! – rázta meg csillogó haját Annabel. Flynn és Annabel az asztaluk felé tartott a főpincér vezényletével, Gigi pedig az ajtóhoz kísérte az anyját.

– Maradhattam volna! – fakadt ki Lara. – Tudom, de akkor olyan lett volna az egész, mint egy teniszparti: te meg én az ő ellenükben. Én legalábbis így éreztem. Pedig szeretném megismerni Annabelt! – Miért? Azért, mert agysebész, és sokkal fiatalabbnak látszik nálam? – csúszott ki Lara száján. De nem volt miért aggódnia, Gigi nem hallotta ki belőle a sértettséget. – Fogjuk rá. Különben meg érdekes foglalkozás, nem igaz? Eddig nem láttam aput együtt nőkkel. Márpedig ha elveszi Annabelt, akkor a mostohaanyám lesz! – Gigi álmélkodó arcot vágott. – Ezt add össze! – tette hozzá vidáman, szemlátomást fütyülve arra, hogy anyjának közben majd megszakad a szíve.

Negyvenkilencedik fejezet Lara már kinyitott kedd reggel, amikor Don megjelent. Most is olyan volt, mint akit skatulyából húztak ki. De szemernyit sem barnult le, ami kész csoda volt az algarvei üdülés után. Ahová persze nyilván a lábát sem tette be. – Szervusz! – köszöntötte Lara. – Jól érezted magad? – Remekül! – ragyogott fel Don ábrázata. – Felhívhattál volna a reptérről tegnap este. Érted mehettem volna, hogy behozzalak Wilhelminával. – Taxival jöttünk – rázta a fejét Don. – És jó időtök volt? Don félszegen pillantott sápatag kezére. – Az igazat megvallva, jobb is lehetett volna. Végig borús volt. – Ez fura – vágott Lara csodálkozó képet. – Mert ahányszor megnéztem az interneten, mindig napsütést és kánikulát mutatott az előrejelzés. Don elpirult, és a nyakkendőjét igazgatta. Lara szándékosan nem törte meg az egyre kellemetlenebbé váló csöndet. Don adta fel hamarabb: – Eszerint rájöttél? Lara lassan, sokatmondóan bólintott, ahogyan Miss Marple szokta. – Igen, Don, rájöttem. – Ezt nem hiszem el! Ő is azt mondta, ki fogod szagolni. – És igaza is volt. – Ami azt illeti, égetnivaló boszorkának nevezett – tette hozzá Don halvány félmosollyal. – Elbűvölő! Csak hogy tudd, nem kémkedtem utána. Mindössze belebotlottam a hétvégi tűzijátékon. – Álljon meg a menet? – lepődött meg Don. – Kiről beszélsz? – Miért? Te kiről beszélsz? – pislogott Lara megrökönyödve. – Wilhelminával találkoztál? – szaladt magasba Don szemöldöke. – Igen! Innen tudom, hogy nem nála üdültél Portugáliában. Egészen mostanáig abban a hiszemben voltam, hogy odautaztál, de nem vele – nézett Lara sokat tudón Don sápadt arcára és fehér kezére. – Mindazonáltal továbbra sem értem, mire való ez a nagy titkolózás! Tegnap este beszéltem Nettie-vel telefonon, és azt mondta, hallotta tőled, mennyire vágysz arra a… arra a… kis… – hangja azonban elcsuklott Don arckifejezése láttán. – Szent isten, végre leesett a tantusz! Olyan ez, mint egy álom, ahol semminek semmi értelme, és minden egyre furcsább lesz! Te nem voltál külföldön! Te Nettie-nél voltál Keswickben! Hanem akkor miért kellett eltitkolnod? – Az arcához kapta a kezét, mint Kevin a Reszkessetek, betörők!-ben. – Jesszusom, az én szédült tyúk nagynénikém! Ezt nem hiszem el! Donnak meg sem kellett szólalnia, az arca mindent elárult. Mindennek dacára Nettie minden volt, csak szédült tyúk nem. – Szeretem Nettie-t! – jelentette ki Don egyszerűen. – És ő is szeret engem! – Megáll az eszem… – Várj, megmagyarázom. – Azzal Don az ajtóhoz ment, és kitette rá a ZÁRVA táblát. Manikűrözött kezét tördelve nekidurálta magát a vallomásnak: – Az első pillanatban beleszerettem! Soha ehhez fogható nem történt még velem! Észvesztően boldog vagyok! Valahányszor rágondolok, mintha nem is a földön járnék! Lara nem tudta, merje-e mondani vagy sem. – Értem… de… de… ne sértődj meg… annyira különbözőek vagytok – dadogta. – Tudom! Hát nem őrület? Mégis akkora boldogság! Nettie bámulatos asszony! Minden együtt van benne, amire csak vágyhatom! – csóválta a fejét álmélkodva Don. – Egészen idáig nem is voltam ennek tudatában. Azt képzeltem, hogy olyan nő kell nekem, aki hasonlít hozzám… körülményes, ápolt és elegáns.

– Mint például Wilhelmina. – Pontosan. Holott épp az ellenkezőjére lett volna szükségem. Nem csoda, hogy senki nem volt elég jó nekem. Most, hogy elmagyarázta, hirtelen minden a helyére került. Nettie-ben szikrányi hiúság sem volt, nem sokat adott a külsejére, ugyanakkor energikus, nyers és józan volt, azaz pontosan az ellentéte a világ összes Wilhelminájának. Férfias nő volt, ahogy Don meg nőies, ugyanakkor heteroszexuális férfi. Bizarr páros, de úgy látszik, a természet kedveli az efféle tréfákat. – Mindig azt hittük, Fred Miltonnal jön össze a végén. – Tudom, beszélt nekem erről, én meg jót nevettem. – Don szeretetteljesen elmosolyodott az emléken. – Nem, Fred nem az esete. – Büszkeségtől ragyogva tette hozzá, mint aki nem hisz a fülének: – Tudod, miért? Mert én vagyok az esete, senki más! Lara teát főzött kettejüknek. Ilyenkor kedd reggelente nem kellett attól tartani, hogy a vevők ostrom alá veszik az üzletet. – És hogy tetszik Keswick? – Döbbenetesen szép hely! Nagyon tetszett! – Don megfújta a teáját, belekortyolt, és pironkodva mondta: – Mindenütt jó, ahol Nettie-vel lehetek! Úgy viselkedett, mint egy szerelmes kamasz. Olyan bájos volt ez az egész. Egyetlen aprócska körülményt leszámítva. – És felváltva jártok át egymáshoz? Lara titkon máris a nehézségeket vette számba: Don hónapokkal korábban adta el az autóját, mert túl stresszesnek tartotta a vezetést. És ha a bathi közlekedés is kikészítette, hogy bírna ki akkor öt órát az autópályán? – Ülj le, és hallgass végig! Nem akartam ilyen hamar elmondani, de nem számítottam rá, hogy azonnal kiderül minden. – Ahogy megrázta a fejét, frizurája remegve meredezett, akár egy süni tüskéi. – Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de mindketten ezt akarjuk. – Folytasd! – Ez az elmúlt hét életem legszebb időszaka volt! Semmi stressz. Húsz évvel fiatalabbnak érzem magam, és hússzor boldogabbnak – sóhajtott hatalmasat Don. – Nem tudom, hogyan fogadod majd, de mikor Nettie megkérdezett erről, igent mondtam. Odaköltözöm hozzá, együtt fogunk élni. Ez biztosan jót tesz az egészségemnek és a szívemnek. Mert tudod, most, hogy egymásra találtunk, Nettie és én, képtelenek lennénk egymás nélkül meglenni. Különben is, ki tudja, mennyi időnk van még hátra. Lara szája kiszáradt. Ugyan miféle ellenvetése lehetne? Egyfelől az egész szörnyen romantikus, másfelől ezzel lőttek az állásának. Megölelte Dont. – Hát ez fantasztikus hír! Gratulálok! Amúgy három évvel fiatalabb vagy Nettie-nél. Szép kis selyemfiú lett belőled, mondhatom! – Bizony! – ragyogott fel Don képe. – Eszerint az egész azon a vasárnapon kezdődött, amikor velünk ebédeltél. Ha nem hívlak meg, ti ketten soha nem találkoztok. – Jaj, de jó érzés volt is ez! Hanem Lara most másvalamire is rájött: – Aztán a szomszédék partiján jöttetek össze, ahol karaokéztatok! – kiáltotta. Don tétován kortyolgatta a teáját, majd óvatosan letette. – Meglepne, ha azt mondanám, hogy feléjük se néztünk? – De hát azt mondtad… ahá! – Lara hirtelen becsukta a száját. Hú, akkor ezek tényleg megléptek! Sietve témát váltott. – Eszerint eladod ezt a helyet – mutatott körbe az üzletben. – A házat egyelőre kiadom – felelte Don. – A diákok tán jobban bírják a zajt. Az üzletet pedig nem adom el… – Lara érezte, hogy torkában dobog a szíve, úgy várja a folytatást. – Reméltem, hogy majd te vezeted. Felvehetünk segítséget. Jaj, engedj el, te lány! Rosszabb vagy egy acsargó labradornál! – Bocs! – vette le róla a kezét Lara széles mosollyal. – Csak megörültem a döntésednek. És meg is könnyebbültem. Arra számítottam, hogy szélnek eresztesz. – Viccelsz velem? Az üzletet nem adhatom fel, az hozza a zsozsót! – Don karját széttárva énekelni kezdte az ABBA dalát: – „Money! Money! Money!”

Létezik-e két ember, akinek a zenei ízlése ennyire különböző lenne, mint Doné meg Nettieé? – morfondírozott magában Lara. De hát Don annyira boldog volt. – És mikor költözöl? – Hamarosan! – Jaj, istenem, nagyon fogsz hiányozni! Persze azért találkozunk még – törölgette meg a szemét Lara. – Ez olyan csodálatos! – Ugye?! És Nettie az étrendemre is ügyel majd, tudod. Bámulatosan jól főz! El sem hiszed, mennyi egészséges étellel etetett ezen a héten! – Éppenséggel el tudom képzelni – jegyezte meg Lara. – Máris jobban érzem magam. Csökkent a vérnyomásom. És találd ki, még mi történt. Fogytam két kilót! – csapott a hasára Don. Újabb kellemes – halpástétomból és ragacsos karamellpudingból álló – vacsorán volt túl Ray és Bonnie otthonában. Evie a nappaliban hagyta a házaspárt, hadd vitatkozzanak a tévéműsoron. Éppen a konyhában pakolta be a mosogatógépbe a szennyes edényt, amikor hallotta, hogy Joel kijön utána. Csak ő lehetett, senki más. Megismerte a léptei neszét a kövezeten. Felgyorsult a pulzusa. Aztán nagyot ugrott, amikor a derekán érezte a férfi kezét. – Vigyázz – figyelmeztette Joel –, még elejtesz egy tányért. – És ha így lenne, bizonyára engem hibáztatnál. Nyújtsd ide azt a tálat, légy szíves! – Igenis, asszonyom! Óhaja számomra parancs. Miközben az edényeket adogatta, mintegy véletlenségből Evie csípőjéhez súrolta az oldalát. Ahogy teltek-múltak a hetek, egyre inkább felforrósodott közöttük ez a flört. Ezúttal azonban Evie volt az, aki uralta a helyzetet. Most fedezte fel, micsoda édes, szédítő érzés ez. – Hallgasd csak! – fintorodott el, mert odakint a zivatar még inkább nekikeseredett. Az esőből jégesőbe fordult, jégdarabok verték az ablaküveget. – Semmi gond, majd én hazaviszlek. Húsz perc múlva már az Arlington Roadon jártak. Sötét volt, a motor üresben duruzsolt. Joel Evie felé fordult, és lustán kisimított egy fürtöt az arcából. – Mondhatok valamit? Megölsz ezzel! – Mármint mivel? Mintha Evie nem tudta volna. – Azzal, hogy itt vagyok veled, kettesben, és nem tehetem, amit szeretnék. Ez volt az a pillanat, amikor ki kellett volna nyitni a kocsi ajtaját, és elpályázni. A természet azonban közbelépett. A jégeső olyan hévvel dobolt a motorháztetőn, hogy úgy hangzott, mint a puskaropogás. Fülsiketítő lármát csapott. – Evie, hányszor kell még bocsánatot kérnem? Joel halkan, őszinte megbánással tette fel a kérdést, Evie vére felforrt tőle. Akarata ellenére összerázkódott, és felsóhajtott. – Százszor? Ezerszer? – nyomult tovább Joel. – Eddig rendben is lenne. Mondj bármit, én megteszem. Ahányszor csak akarod. Evie megrázta a fejét. Örült, hogy a férfi nem lát bele a gondolataiba. Joel továbbra is a nyakát simogatta. Időtlen idők óta nem esett ez meg vele. Ami a testiséget illeti, az elmúlt néhány hónap alaposan kiéheztette. Márpedig ő is csak ember… – A hajadnak, mellesleg, fantasztikus az illata! Evie nem felelt. A jégeső ádázul nekieredt odakint. – Nézd – mondta Joel. – Még csak tíz óra, gyerek az idő. Gyere, ugorj be hozzám egy kávéra! Elbeszélgetünk kicsit. Úgy egy óra múlva az eső is eláll, és utána hazaviszlek. A garázsból közvetlenül fel lehetett jutni a lakásába, ami most határozottan jó pontnak számított. Evie habozott egy keveset, aztán hallotta magát, amint ezt feleli: – Rendben, ennek van értelme. Ami azt illeti, a haja tényleg rettentően be szokott göndörödni, mikor megázik az esőben.

Ötvenedik fejezet Éjfélre járt az idő. Joelnek igaza volt, a heves zápor és a jégverés elült, és kísérteties csend meg az utcán álló víz maradt a nyomában. Nem mintha mindezt Evie innen bentről is látta volna, de amikor el-elment a ház előtt egy autó, hallani lehetett, ahogy a kerekek felverik az esővizet. Egy hang mormogta a fülébe: – Alszol? Kinyitotta a szemét. – Kis híján tényleg elaludtam. – Maradj így! Joel játékosan végigfuttatta ujjait a bordáin, pucér lábszára az övéi közé nyomult az összegyűrt paplan alatt. – Hé, kijöttem a gyakorlatból! Olyan régen történt meg ez velem. Joel csókokat hintett a kulcscsontjára. – Ugyan már! – Bezzeg te biztosan egy csomó csajjal lefeküdtél, amióta szakítottunk. Joel felemelte a kezét. Szőke haja az arcába hullott, miközben Evie-re szegezte tüzes tekintetét: – Ezt hiszed rólam, ugye? És meg is érdemlem. Csakhogy tévedsz. – Nem hiszek neked! – közölte Evie. – Megértelek, mégis ez az igazság. Tanultam a leckéből – mondta Joel egyszerűen. – És csak téged akarlak, senki mást! – Továbbra sem hiszek neked – rázta meg a fejét Evie. – De miért áltatnálak, ha nem lenne igaz? Ez hihető volt. Valamennyire. Evie megnézte az óráját. – Későre jár. Haza kell mennem. – Nem muszáj elmenned. – De igen. – Maradj, kérlek! – simogatta meg Joel az arcát. Evie érezte, hogy meginog. Odakint hideg van. Itt, Joel ágyában viszont finom meleg. A testi közelség, az ölelés ugyanúgy hiányzott neki, mint maga a szex. Joelnek pedig nehéz volt nemet mondani, ha egyszer rákezdte. – Oda tudnád adni a retikülömet? A nappaliban van. Joel kiugrott az ágyból. Pillanatokkal később visszatért Evie kézitáskájával. Evie megnézte, benne van-e fogkeféje, aztán tárcsázta Lara számát. – Szia, én vagyok az. Csak azért telefonálok, mert ma éjszaka Raynél és Bonnie-nál alszom. Holnap ugyanis korán kell kezdenem… Fél perc múlva befejezte a beszélgetést. Ez is megvolt. Lara hitt neki, és a kis hazugság még izgalmasabbá tette a kalandot. Most az egyszer ő rosszalkodott, ő lépett le a helyes útról. – Hallom, füllentettél – intette meg Joel játékosan. – Ha nem tettem volna, Lara megnyúzna. Voltaképpen nem is egy, hanem két lódítás volt – mondta Evie. – Holnap ugyanis nem kell korán kezdenem. – Ezt örömmel hallom – mosolyodott el Joel, és közelebb húzta magához. – Azt ugyanis szavatolhatom, hogy ma éjjel egyhamar nem alszol el. Másnap reggel munkába menet a sarkon tette le Evie-t a szülei utcájában. Újabb titok volt ez, de Bonnie-val nem lehetett volna bírni, ha rájön az igazságra. – Gyere ide! – Joel megcsókolta egyszer, kétszer, majd harmadszor is. – Szeretlek! Láthatlak ma este? Evie megrázta a fejét. – Massinghamék partijára vagyunk hivatalosak, nem emlékszel? Tánccsoportot viszünk bűvészekkel, az édesanyád beszélt róla. Tizenegy előtt semmiképpen nem szabadulok el tőlük.

– A francba! És utána? Joel olyan csüggedtnek látszott, hogy Evie-nek megmelegedett a szíve. – Nézd, két órát aludtunk az éjszaka, maximum hármat. Estére mindketten olyanok leszünk, mint a mosott rongy. Hagyjuk ki a mai estét! Joel láthatóan elszontyolodott. – Jó. És holnap találkozhatunk? Evie bólintott. Egy busz húzott el mellettük. Egy csapat iskolásfiú bámult ki az ablakon. – Hé! – lengette meg a kezét az arca előtt Joel. – Szóval akkor holnap? – Tessék? Á, bocs. – Evie agyában egymást kergették gondolatok. Maga sem tudta, mit akar. Jó volt újra szeretkezni ennyi hónap után, ez nem kérdés. Ugyanakkor tisztázni szerette volna magában, hogyan érez Joel iránt. Összeszedte magát. – Igen, akkor holnap. Majd felhívlak. A lányuk születésnapi partiját Massinghamék jókora vidéki udvarházukban rendezték, bő tizenöt kilométerre Bathtól. Nem volt nála elkényeztetettebb tizenhét éves közel és távol. Evie ki nem állhatta. Foxie Massingham, ez az akaratos csitri, aki ahhoz szokott, hogy minden kívánsága teljesül, máris jeleneteket rendezett a frizurája, a műszempillája, az ünnepi fogások, a bűvészek és a barátja szerelése miatt. Pedig a parti még el se kezdődött. – Marvin zöld öltönyben jött! – panaszolta az anyjának. – Tök nevetséges! Kérlek, anyu, vedd rá, hogy menjen haza, és öltözzön át valami kevésbé cikis cuccba! Arról megfeledkezni látszott, hogy ő maga fluoreszkáló sárga minisortot visel, combig érő ezüstszínű csizmát és ezüstszegélyű bikinifelsőt. És ha ez nem lett volna elég, villózó lámpásokat is felaggattak a szobákban. – Jaj, bébi, már túl késő ehhez! – Foxie beidomított édesanyja bocsánatkérőn szólt oda a fiúnak: – Ne törődj vele, majd belenyugszik. Tudod, milyen hisztis! – Ha engem kérdezel, további balhé is várható – morogta Marvin, miközben kikerülte Evie-t az ajtóban, aki újabb lámpásokat szerelt fel. Ami azt illeti, nem tűnt túl vidámnak. Egy óra múlva Foxie elérkezettnek látta az időt, hogy kibontsa az ajándékait. Anyja kétségbeesetten tördelte a kezét. – De hát ennek a partin lenne az ideje, kislányom! Ezt beszéltük meg. – Nem akarok tovább várni! Muszáj tudnom, mit kaptam! Apu, hozd ide őket, de rögtön! Evie a szoba túloldaláról nézte végig, hogyan fogadja el Foxie kegyesen a gyémánt nyakéket, egy egész üzlet árukészletét kitevő márkás cuccot, három Louboutin cipőt, és hogy semmi ki ne maradjon, egy vadonatúj Volkswagen Golf kulcsát. A barátja, Marvin kicsiny, csinosan csomagolt dobozt adott át neki. Foxie kinyitotta. Megnyúlt arccal emelt ki a dobozból egy karkötőt. – Valódi arany? – húzta el a száját, miközben méregette. – Izé… nem. – Van benne bármi, ami valódi? Például a kövek? – bökött feléjük Foxie türkizkék műkörmeivel. – Mik ezek? – Eszerint nem tetszik? – kérdezte Marvin hidegen. – Azt hittem, valami szépet kapok tőled. – Nem volt több pénzem. Asztalos vagyok, nem milliárdos – morogta Marvin. – Hiszen mondtam is, hogy üres a zsebem, mire azt felelted, hogy nem számít. – Csakhogy nem gondoltam komolyan! – emelte fel Foxie a hangját. – A francba! Ennél mindenképpen többet vártam! Evie ijedten pislogott Marvin arckifejezése láttán. Még Foxie szülei is zavarban voltak, pedig ők majomszeretettel csüngtek a lányukon. – Rendben – mondta végül Marvin. Fejét csóválva hátrált egy lépést, aztán sarkon fordult, és távozott. – Jó mulatást! – Várj! Hová mész? – Haza.

– Nem mehetsz el! – visította Foxie. – Azonnal gyere vissza! – Találj magadnak valami nagymenőt, ő talán boldoggá tesz, ha te nem is teszed azzá – mondta Marvin egész jól hallhatóan. Evie a falnak lapulva figyelte, hogyan fut utána Foxie. Rövid, kendőzetlen közelharcra került sor az ajtóban. – Nem mehetsz el! Ez az én partim! – üvöltötte Foxie. – Márpedig elmegyek. Elegem van! – közölte Marvin csüggedt fahangon. – Megváltoztál. Nem voltál ilyen. – Lefejtette karjáról a lány ujjait. – Most pedig elmegyek. Örökre. Ezzel lelépett. Hoppon maradt barátnője ezután élete leghangosabb hisztériás rohamát produkálta. Este hat óra volt, egy óra múlva várhatók voltak az első vendégek. Foxie, akit eddig nyilván soha nem büntettek meg a viselkedéséért, sikoltozva zokogott, miközben a személyzet – köztük Evie is – némán nézte végig a jelenetet. Marvin elment, és a mobilját is kikapcsolta. – Akkor nem lesz parti! – kiabálta Foxie. – Jaj, virágszálam, ne mondj ilyet! – tiltakozott az apja. – Pedig igenis ezt mondom! És az isten verje meg, ne hívj virágszálamnak! Nem lesz születésnapi buli! Az egész Marvin hibája! Miközben ezt kiáltozta, Foxie szétmázolta a sminkjét. Úgy festett, mint egy eszét vesztett bohóc. Aztán a haját kezdte tépni, leszakítva a szőke álhajat. Ezt követően felkapta Marvin ajándékát, és kettéroppantotta. A karkötő darabjai szertegurultak a szobában. – Csillapodj, kicsim! – kísérelte meg lenyugtatni az anyja, aki ijedten hátrált, amikor Foxie ellene fordult. – Jesszusom, anyu! Mit nem értesz ebből? Nem lesz ünnepség, és kész! – az elmázolt festék és a félig levált műszempilla mögött a szeme villámokat szórt. – Lefújtam, és kész! – vicsorgott. Evie kilenckor indult haza. Mivel leányuk hajthatatlan volt, szegény szülők egyenként fordították vissza az érkező vendégeket. Foxie addigra elviharzott, és bezárkózott a szobájába. Az ételszállítók, a bűvészek és a dj összepakoltak, Evie pedig leszedegette a díszeket. Ezután taxit hívott, de odalépett hozzá a dj, aki az erősítőket cipelte ki lila furgonjába. – Arlington Roadot mondott? Elvihetem, arra megyek magam is. – Tényleg? Nagyszerű! Igazán nagyon köszönöm! A taxisok talán nem örültek meg a hírnek, ő azonban igen. A cingár dj, akit igazán nem lehetett szívtiprónak nevezni, még hozzátette: – Ne féljen, nem akarom elcsábítani! Nős vagyok. A visszaúton Evie végighallgatta Dave, a dj tízéves boldog házasságának történetét. Mire a város határába értek, döntött a saját sorsáról. – Valójában nem kell elvinnie az Arlington Roadig – mondta a bannerdowni leágazásnál. – Nem tudna inkább itt letenni? Eljön az idő, amikor tudjuk, mi helyes, mi nem, és nincs értelme tovább tagadni.

Ötvenegyedik fejezet Joel lakásán égett a villany. Otthon volt. Szerencsére, mert Evie megpróbálta felhívni, de ki volt kapcsolva a mobilja. Mindegy, ideért. Már majdnem megnyomta a kapucsengőt, ekkor azonban megjelent a lépcsőházban a legfelső emeleti szakállas lakó. Felismerte őt, és beengedte. – Ki az? – kiáltott ki Joel néhány másodperc az után, hogy becsöngetett hozzá. Evie jól ismerte, tudta, hogy mivel azt hiszi, valamelyik szomszéd az, feltétlenül ajtót nyit. Így is történt. Miután várt egy keveset, fordult a kulcs a zárban. – Ó! – Joel olyan képet vágott, mint aki nekiment egy elektromos kerítésnek. – Hogyhogy? Azt hittem, dolgozol! Evie máris tudta, mi az ábra. – A partit lefújták. Gondoltam, megleplek. – Nagyszerű! Épp elmenőben vagyok. Adj két percet, és csatlakozom hozzád a földszinten… Iszunk egyet valahol, és közben elmeséled, mi történt. Evie-nek nehezére esett megőriznie a hidegvérét. Joel sötétkék fürdőköpenyt viselt. – Bejöhetek? – Bocs, de inkább ne. Óriási a kupi, a bejárónő nem kegyeskedett megjelenni… – Valóban? Semmi gond, majd segítek takarítani. – Nem, nem, ezt nem hagyhatom! – rázta meg a fejét Joel. Arca eltorzult a fájdalomtól, és a hasát fogta. – Nézd, nem vagyok túl jól… – Jaj, te szegény! – kiáltott fel Evie. – Tudod, mit, inkább hazamegyek, és hagylak pihenni. Holnapra bizonyára rendbe jössz… Joel arca nyomban felderült. – Na, látod! Talán csak egy könnyű fertőzés. Legyen akkor így. – Jó – bólintott Evie egyetértően. – Akkor nem kerülsz ilyen szégyenletes helyzetbe sem. Nem kell bújtatnod valakit, ha tetten érlek vele. – Én… én… – Nem tudod, mit is mondhatnál? Vagy hogyan mássz ki a csávából? Kínos egy helyzet, szent igaz! – fejtegette Evie. Elhallgatott, majd folytatta: – Hanem csöppet se bánkódj ezért! Megnyugodhatsz, azért jöttem vissza, hogy közöljem veled, nekünk, kettőnknek nem lehet közös jövőnk! Bizonyos értelemben még örülök is, hogy így történt, legalább tudom, hogy jól döntöttem. – Basszus, nem akartam, hogy így legyen – hunyta be a szemét Joel. – Soha nem szándékosan csinálod. Ki ő, úgy mellesleg? Ismerem? Joel félrenézett, ami igent jelentett. – Nem érdekes. Ne félj, nem bőgöm el magam – közölte Evie. – Mindazonáltal inkább nem mondom meg – felelte Joel. – Régóta tart? A borozóban szedted fel ezt a csajt is? – Evie árgus szemekkel leste, hogyan reagál a férfi. – Tudja, hogy tegnap lefeküdtél velem? Joel összerezzent, noha épp csak, és szájával a „nem” szót formálta. A nyomaték kedvéért a fejét is ingatta hozzá. Ekkor Emily Morris jelent meg mögötte a folyosón. Nyilván a hálóból hallgatta ki az eddigieket. A magas, szőke lány mezítláb volt, de legalább tapintatból felöltözött. – Ez komoly? Te meg Joel megint összejöttetek? – lihegte felháborodottan. – Együtt voltatok tegnap éjjel? – Tudom, milyen érzés. Megdöbbentő, ugye? – kérdezte Evie. – Te… te… szemétláda! – támadt most Emily megbotránkozva Joelre. – Azt mondtad, Evie könyörgött, hogy feküdj le vele, te azonban visszautasítottad! Azzal etettél, hogy én vagyok az egyetlen az életedben! – Szedd össze magad! Hazudott. Hozzá kell szoknod – közölte Evie. Ezúttal valóban taxit kellett hívnia, hogy hazajusson. Szerencsére a sofőr nem volt beszédes fajta. Evie a hátsó ülésen gubbasztva tudta már, hogy jól döntött. A gondolat azonban másnap

ebédidőben, Bath belvárosában ütötte szíven, közvetlenül azután, hogy bekapott egy szendvicset és megivott egy kávét a Cafè Neróban. Várta, hogy átjusson a Milsom Streeten, amikor elszoruló gyomorral ismerte fel a lelassító fehér furgont. A következő pillanatban meglátta Ethant a volán mögött, aki felemelt ujjal jelezte, hogy átmehet előtte. Aztán miután megkésve ráismert, rámosolygott. Előbbi gesztusa bizonytalan integetésbe ment át. Evie elpirult. Nehogy Ethan észrevegye ezt, úgy sietett át a zebrán, mintha se látna, se hallana. A túloldalon még hallotta, hogy Ethan letekeri az ablakot, és a nevét kiáltja. Meg ne fordulj, ne reagálj! Csak menj tovább… Nem hallhatod meg, tilos! A Queen Square-re érve leroskadt egy padra. Minden ízében reszketett. Ethan McEnery akarata ellenére kimutatta a foga fehérét. Nem az, akinek hitte! Evie ennek ellenére nehezen feledte, milyen jól érezte magát a társaságában. Bár nem olyan jóképű és sármos, mint Joel, annyira helyénvalónak tetszett, hogy együtt vannak. Mintha hirtelen rátalált volna egy kirakójáték rég elveszettnek hitt darabjára. Ezt az érzést pedig nehéz volt elhessegetni magától. Voltaképpen ez késztette döntésre Joellel kapcsolatban. Talán egyik pasas sem az igazi, de élhet valahol valaki, aki mellett teljesnek érezheti magát. Aki nem csupán látszatra elbűvölő, hogy azután kiderüljön róla, mekkora görény! A taxi befordult az Arlington Roadra. Miután belépett a házba, Evie a konyhában talált Larára. A szomszédasszonnyal, Jaqueline Cumiskeyval üldögélt ott. Közöttük az asztalon egy csaknem teljesen üres vörösboros palack állt. – De jó, hogy látlak! Evie hozott magának is egy poharat. – Kösz – mosolygott rá Jacqueline. – Két órája jött át – mondta Lara. – Azóta dumcsizunk. Főleg pasikról. – Meg pedikűrről – tódította Jacqueline. – És szempillafestékről. – Meg vakációkról. – Meg arról, mekkora istenkísértés kiugrani egy repcsiből holmi vékonyka ejtőernyővel. Mert mi van akkor, ha madárba ütközik ilyenkor az ember? De legfőképpen a pasik voltak terítéken – foglalta össze az elhangzottakat Lara. – Kiismerhetetlen népség – csóválta a fejét Jacqueline. – Nekem mondod? – nyitott meg Lara egy újabb palack bort. – Tegnap lefeküdtem Joellel – jelentette be Evie. – Ez komoly? – kerekedett el Lara szeme. – Csak hogy emlékeztessem magam, milyen is volt régen. Nem, tényleg nem volt komoly. Azzal vett le a lábamról, hogy vissza akarta könyörögni magát. – Ejha! – kiáltotta Lara. – És? – Jó volt! Joel azt hitte, végleg visszamegyek, én azonban nem így gondoltam. Mikor este felmentem a lakására, hogy közöljem vele, tudjátok, mi történt? Rajtakaptam egy másik nővel! – A szemét! – háborodott fel Lara Evie nevében is. – Nagyon kiborultál? – Nem, éppenséggel megkönnyebbültem. Jól döntöttem. Fantasztikus érzés volt, hogy ezt kimondhatta. Minden porcikája ellazult tőle. – Joel – vonta össze a szemöldökét Jacqueline. – Az a részeg pasi az, akit hazavittem? Amikor nem kaptál taxit? – Ő az, bizony – bólintott Evie. – Látjátok! Soha nem fog megváltozni. Ha meglát egy nőt, máris kikezd vele! Jacqueline barna szeme felcsillant, és elpirult. – Nos, velem is kikezdett akkor. Egészen nyíltan, ami azt illeti. Azzal jött, hogy nálam szebb nőt még nem látott, és könyörgött, hogy menjek fel vele a lakására. Nem mentem – tette hozzá gyorsan. – De tudjátok, roppant meggyőzően beszélt. Az volt a benyomásom, hogy nagy gyakorlata van benne. Evie hátradőlt a székén, és elmosolyodott. Így érezheti magát egy kalitkából kiengedett madár?

– Azt hiszem, beletrafáltál a közepébe.

Ötvenkettedik fejezet – Egészségedre! Így sokkal jobb, nem gondolod? – De igen. Mármint minél jobb? – emelte fel Lara a maga pezsgőspoharát, hogy koccinthasson Flynn-nel. – Hát a kettőnk dolga – mosolyodott el Flynn játékosan. – Megszűnt a korábbi huzavona; nem próbállak meghódítani, miközben te egyfolytában visszautasítasz. Leszámoltunk ezzel az egész ostobasággal. Barátok vagyunk, akik kellemesen érzik magunkat egymás társaságában. Remek érzés, nekem igencsak kedvemre való. – Újra koccintott Larával, mintegy szavai megerősítéseképpen. – Igyunk kettőnkre! És egy boldog karácsonyra! Ezt komolyan is gondolta. – Kettőnkre. És a karácsonyra – ismételte utána Lara. Csak lassan a testtel. Nem mindegy, mit kívánsz – gondolta menten. December első hetében jártak, csütörtök este volt és csikorgó hideg. A város híres adventi vására teljes gőzzel működött. A kivilágított székesegyház körül csinos kis bódék sorakoztak a macskaköves utcácskákban. A fákat is kivilágították és feldíszítették, a levegőt megtöltötte a narancsos, kandírozott gyümölcsös sütik és a forralt bor illata. Iskolások énekeltek, elragadtatott turisták fotózták és filmezték őket. A bárban valamivel melegebb volt. Jólesett innen nézni a hömpölygő tömeget. A karácsonyi vásárlás két teljes órába telt, és Lara itt pihente ki a fáradalmakat. Flynn ötlete volt, hogy együtt vegyenek ajándékot Giginek. – Ez az első közös karácsonyunk, és jól szeretném csinálni – magyarázta Flynn. – Szólj, ha olyan valamit találnék, amit ki nem állhat. A közös vásárlás tehát logikus lépés volt. Ráadásul azt is elkerülték így, hogy ugyanazt vegyék a lányuknak. Lara azonban nem számított arra, hogy mások ajándékainak dolgában is Flynn személyi tanácsadójává kell előlépnie. Mindez legfőképpen új barátnőjére, Annabelre vonatkozott. A kérést visszautasítani azonban modortalanság lett volna, Lara ezért jó képet vágott az egészhez. Miután Flynn vett egy pár bőrcsizmát Giginek a Russell and Bromleynél, a hegyikristállyal díszített tűsarkúk felé fordította a figyelmét. – Na, ebben a segítségedre szorulok – jelentette ki. – Mit gondolsz, melyik tetszene jobban Annabelnek? – mutatott fel kétféle cipőt. Mindkettő csodaszép volt, ez nem kérdés. Lara, aki soha nem vett még itt cipőt, és a legszívesebben egy pár csinos birkabőr papucsot javasolt volna a tűsarkú helyett, most őszintén azt mondta: – Az, amelyiknek csokor van a sarkán. Flynn megvette ezt a bámulatos darabot Annabelnek. A férfi alaposan tájékozódott, ezért tudta, hogy harminchatos a lány mérete. Harminchatos, hát nem fantasztikus! Az összegyűjtött zacskókat az asztaluk alá halmozták. Flynn egészen belejött a költekezésbe. Gigi és Annabel bizonyára elégedett lesz a meglepetésekkel. A férfi nem nézte a pénzt, ha egyszer örömet szerezhet nekik, és Lara meg sem próbálta visszafogni, noha a pihekönnyű, mézszínű Armani szarvasbőr kabátot azért túlzásnak találta. Pláne hogy Flynn vele próbáltatta fel az új barátnőjének szánt dzsekit. Miután Flynn megbizonyosodott róla, hogy jól áll rajta, azaz Annabelen is csinosan mutat majd, segített kibújni Larának a negyvennégyes méretből, és egy harmincnyolcasat kért helyette az eladónőtől. De hát bánja a fene! Most együtt üldögéltek mint Gigi szülei és mint két érett felnőtt. Pezsgőztek, és élvezték a megérdemelt pihenőt az óriási bevásárlás után. Bárki, aki látta őket, egy párnak nézte volna kettejüket. A látszat azonban néha csal. – Alig várom az ünnepeket! Ilyen jó karácsonyom régen volt! Lara hallotta már ezt a hangot, mégsem ismert rá azonnal, csak miután titkon odasandított a

szomszéd asztalnál ülő két nőre. Te jó ég, az egyik Betsy Barrowman volt, a kedves, de hiszékeny, becsapott feleség, aki azt hitte, hogy az ő férjecskéje a legremekebb hitves a világon, s hogy az ujján valódi négykarátos gyémánt csillog. – Jobban nézel ki – mondta most Betsy barátnője. – Kiegyensúlyozottabbnak látszol. És milyen a villa? – Már teljesen átköltöztem. Csodás! Emlékszel, eddig nem tarthattam kutyát. Nos, a jövő héten beszerzek egyet. Lakókocsim is lesz! Régóta tervezem, hogy végigjárom a brit partvidéket, de tudod, milyen volt a férjem, ő aztán nem volt hajlandó kimozdulni velem! Ezért amint kitavaszodik, nekivágunk az útnak a mamámmal. Remek kaland lesz. Olyanok leszünk, mint Thelma és Louise, csak jó strapacipővel és műanyag szendvicses dobozokkal. – Jól vagy? – kérdezte meg Flynn, látva, hogy Larának másutt járnak a gondolatai. – Psszt. Hallgatózom – súgta oda Lara. Flynn őt utánozva súgta vissza: – Látom. Őszintén szólva Lara kis híján lefordult a székéről, úgy hegyezte a fülét. Betsy ekkor felemelte a kezét, és Lara látta, hogy nincs rajta a gyűrű a gyémántot utánzó olcsó kővel. Meghalt volna a férje? Ám ha igen, így beszélne róla? Furcsa volt… – Már megbocsásson, de maga hallgatózik? Hoppá! A kérdést Betsy beszélgetőpartnere tette föl, inkább kíváncsian, mint megbotránkozva. – Elnézést, nem… jó, egy kicsit mégis. Csak felismertem a barátnőjét, ez minden. Nem tehetek róla, hogy hallottam, mit beszélnek… – Á, igen, emlékszem magára! Temple ékszerüzletében láttam a York Streeten! – kiáltott fel Betsy. – Maga Don Temple-nél dolgozik. Annyira kedves ember, nem igaz? – Az bizony. Látom, nem hordja a gyűrűjét – bökte ki Lara. Ennél tapintatosabban nem sikerült. – Nos, jó szeme van – lengette meg Betsy csupasz bal kezét. – Se gyűrű, se férj. Vége a házasságomnak. Hál’ istennek! – Tényleg? Hűha! A kellemes ünnepi légkör meg a bor láthatóan feloldotta Betsy Barrowman gátlásait. – Megcsalt! – mondta Flynn és Lara felé hajolva. – Valami förtelmes teremtéssel, aki akkorára pumpáltatta fel a száját, mint egy biciklikerék! Hanem tudják, abban a pillanatban, amint rájöttem erre, hihetetlenül megkönnyebbültem, nem igaz, Mary? Mert így legalább megvolt az okom, hogy felbontsam a házasságomat! – De hát ez csodás! Örülhet neki – sóhajtott fel Lara. – Amikor nálunk járt, abból, ahogyan a férjéről beszélt, úgy látszott, hogy… boldogok együtt. – Hahaha, csak úgy tettem, mintha minden rendben lenne. Ennyi év után hozzászokik ehhez az ember. – Az az ember egy házi zsarnok – szólt közbe Mary. – Betsy minden önbizalmát letörte. Egyikünk sem kedvelte. – És mi történt a gyűrűvel? – biccentett a fejével Lara Betsy keze felé. – Nos, az a férjem családi öröksége volt. Az a fajta, amelyik nemzedékről nemzedékre száll. Különben sem akartam már viselni. Szerencsére a fivérem ügyvéd, ezért a válás intézésénél kikötötte, hogy amennyiben a volt férjem visszakéri a gyűrűt, enyém lesz a Bentley Continental. Ejha! Elmondja-e Betsynek az igazat? Lara úgy érezte, ez lenne a helyes… – A férjem valamiért nagyon bepöccent ezen – folytatta a nő. – A Bentley ugyanis a szeme fénye volt, sokkal többet törődött vele, mint velem valaha is. A fivérem azonban ragaszkodott hozzá, hogy a csere méltányos. Aztán néhány hét múlva a férjem még jobban bepipult, amikor rájött, hogy eladtam a drágalátos autóját. El tudja képzelni, hogy dühöngött? Elégedetten, a legcsekélyebb megbánás nélkül dőlt hátra a székén. – Betsyt mintha kicserélték volna, rá sem lehet ismerni! – jelentette ki büszkén Mary. – Olyan ez, mint amikor egy hernyó bebábozódik, aztán egy szép napon gyönyörű pillangóvá

változik. – Ez fantasztikus! – lelkesedett Lara is. – Igazán örülök! Vajon elmondja-e, mi az igazság a gyűrű dolgában? Meg kellene tennie. – Valójában… – kezdte. – Várjon, még nincs vége. Az a szerencsétlen bizonyára fülig belezúgott a nőcskébe, mert nekiadta a gyűrűt – csóválta a fejét Betsy hitetlenkedve. – Bemutatta a szívszerelmét a közös barátainknak, az a liba meg ország-világnak mutogatta a gyűrűt. Az én gyűrűmet, amit harminchat éven át viseltem! Szinte még meleg volt a kezem után, mikor az ujjára húzta! – Ez borzalmas! – szörnyülködött Lara, várva, hogy mikor állhat elő a farbával. – A java azonban még hátravan – folytatta Betsy. – Az a cafka elvitte a csodás új gyűrűjét egy chippenheimi ékszerészhez, hogy felbecsültesse. Találja ki, milyen eredménnyel? – Elhallgatott, aztán Lara arckifejezését látva hozzátette: – Szóval akkor maga végig tudta? Abból, ahogyan beszélt a gyűrűről, különben is erre lehetett következtetni. – Ne haragudjon! Meg akartam mondani, de Don megtiltotta. Pocsékul éreztem magam miatta. – Nos, bizonyára feleannyira sem, mint a férjem, amikor az új menyasszonykája hazaérkezett, és hatalmas patáliát csapott. Felforgatta a házat, öt liter lakkot öntött a volt férjem új kocsijára, majd közölte vele, hogy hazug disznó, és az ágyban is minősíthetetlen. Ráadásul jó hangosan, hadd hallja az egész világ – tette hozzá Betsy, szemöldökét felvonva. – Minden egyes szót hallottam! – helyeselt Mary elégedetten. – Ugyanis a szomszédban lakom. – Ami most jól is jött – tette hozzá Betsy huncutul. – Így mindenről azonnal értesültem. A nőcske különben összepakolt, és lelépett. Hát nem ez volt az évszázad románca. Közös barátaink szerint a férjem le van sújtva, és a slampos, elhanyagolt felesége után ácsingózik. – Csakhogy elkésett! – szorította meg Mary barátnéja karját. – Soha többé nem mész vissza hozzá, hiszen túl vagy rajta! Mivel Mary baráti támogatása ellenére sem volt túl tapintatosnak mondható, Lara még hozzátette: – De hiszen maga egyáltalán nem slampos! Flynn nem szólt hozzá a nők beszélgetéséhez, Lara azonban végig magán érezte a tekintetét. Miután kiitták az italukat, és összeszedelőzködtek, megkérdezte: – Akarsz még vásárolni, Flynn? Elbúcsúztak a két barátnőtől, és kimentek a hidegbe. A hőmérséklet közben több fokkal esett vissza. – Most akkor hová menjünk? – kérdezte újra Lara. Orrát pirosra csípte a hideg. Annabellel ilyesmi bizonyára soha nem eshetne meg. – Úgy terveztem, veszek egy érintőképernyős iPodot Giginek. Mit gondolsz? – Azt az új fajtát? Biztos imádni fogja. Miközben az Apple üzletébe tartottak, egy fagyöngyöt áruló fickó megjegyezte: – Jaj, de szép pár! Nem vesznek a portékámból? – Nem vagyunk egy pár – helyesbített Lara. – Pedig ez nem akármi ám! – vigyorgott rá az utcai árus. – A fagyöngy csodákra képes. A könnyebb érthetőség kedvéért szemléltette e csoda természetét. Lara szíve nagyot dobbant, mégis azt mondta: – Karácsonyra elfonnyad. – Ne légy kicsinyes! – szólt rá Flynn, és már vette is elő a tárcáját. – Ne is hallgasson rá! Kérek egy csokorral. A fagyöngy jókora műanyag zacskóba került, az ára pedig az eladó markába. – Sok szerencsét! – mondta Flynn-nek. – Maga bátor fickó! – Kösz – kacsintott a férfi cinkosan. – Valaki másnak veszem. Muszáj volt ezt ennek az alaknak az orrára kötni? – háborgott magában Lara.

– A bogyók egytől egyig mind le fognak hullani karácsonyig. Tudod, nem? – rótta meg Lara Flynnt hangosan, aki erre hirtelen megállt menet közben. – Nézd, végre találkoztam valakivel, akit őszintén kedvelek – magyarázta a férfi türelmesen. – És Giginek is szimpatikus. Azt hittem, boldognak szeretnél látni. – Jaj, tényleg, úgy viselkedem, mint a Grincs\'7b10\'7d – szégyellte el magát Lara. – Ne is törődj velem! Csak ez a sok szerencsétlenül végződő kapcsolat, amikről hall az ember… Betsy, akit a szörnyű férje lábtörlőnek használt… aztán ahogy Joel is újra átrázta Evie-t… mindez elég ok, hogy gyanakodjon a párkapcsolatokkal szemben az ember. – Mi azonban nem ilyenek vagyunk – tiltakozott Flynn. – Különben pedig boldog kapcsolatok is vannak! Megesik, hogy találkozol az igazival, és soha többé nem is válsz el tőle. Miközben beszélt, egy ékszerüzlet kirakatát bámulta Lara háta mögött. Lara megborzongott: vajon mit bámul annyira Flynn, az eljegyzési gyűrűket vagy a karkötőket? – És Annabel az igazi? Olyan volt ez, mint amikor az ember egy lötyögő fogat mozgat a nyelvével. Lara félt megtudni az igazságot, mégis képtelen volt ellenállni a kísértésnek. – Korai még erről dönteni. Mindamellett kopogjuk le, hogy így lesz. Rendben, térj magadhoz! – utasította magát Lara. Számíthattál rá, hogy ez előbb vagy utóbb bekövetkezik. Ráadásul Annabel tényleg bájos teremtés volt, ezt el kellett ismernie. – Hát ez… nagyszerű! – Lara is elkezdte nézegetni a spotlámpákkal megvilágított kirakat kincseit. Megvárta, amíg újra visszanyeri az önuralmát, majd ujjával a kirakatüvegre mutatott: – És lefogadom, tetszene neki az az óra.

Ötvenharmadik fejezet A happy end ritka e földtekén, ennek ellenére a legfurcsább párok jönnek össze. – Jaj, de jó, hogy itt talállak! – vetette magát Harry nyakába Lara, mikor ajtót nyitott a férfinak Nettie házában. – Legalább nem én leszek a felesleges harmadik. Don és Nettie úgy viselkedik, mint két zöldfülű kamasz! – Ne mondj ilyet! – tiltakozott Nettie, aki most került elő a konyhából. – Nem is igaz. Hogy vagy, aranyom? Kérsz egy finom teát meg egy kis gyümölcstortát? – Majd később – felelte Lara, még mielőtt Harry megszólalhatott volna. – Egy darabig magatokra hagyunk benneteket. Látni szeretném egyszer istenigazából a hegyeket, hogy a helyén van-e mind. Majd jövünk. Harry elhajtott Larával kedvenc kilátóhelyére, ahol vagy százszor jártak az évek folyamán. Leültek együtt egy sziklára, és hallgatták a csöndet, amelyet csupán a fejük fölött köröző madarak csivitelése tört meg. Hideg és tiszta volt a levegő, alattuk a Derwentwater tükre csillogott. Az ég fehérbe burkolózott, az ismerős dombok tetejét hó borította. Minden pontosan olyan volt, amilyennek lennie kellett. Lara érezte, amint ellazul a válla, s tagjaiból távozik a feszültség e fenséges nyugalom láttán. Reggel érkezett Keswickbe – Don holmijait hozta át Bathból. Don kiadta a házát, és legtöbb ingóságát raktárba vitette. Harry nézte, mennyire élvezi Lara a kilátást. Végül, miután elég időt hagyott neki, megszólalt: – Tényleg olyanok, mint a kamaszok? – Látszatra nem. Nem nyalják-falják egymást úton-útfélen. Belül azonban pontosan így éreznek. – Lara Harrynek támaszkodott, és fázósan összedörgölte a kezét, mert mint mindig, most is elfelejtett kesztyűt húzni. – Igazán olyan aranyosak. Majd részletes tájékoztatást kérek a viselt dolgaikról! – Meglesz. – Mint mindig, Harrynél volt tartalék kesztyű. Előkotorta a zsebéből, és odaadta Larának. – És te, te hogy vagy? Lara vállat vont. – Jól. Gigi boldog. Én viszem majd az üzletet, ami isteni. Flynn továbbra is találkozgat Annabellel… – És? Hogy viseled? – kérdezte Harry, bár előre tudta a választ. – Ha Annabel egy szörnyeteg volna, nem venném annyira a lelkemre. Csakhogy nem az – sóhajtotta Lara. – Igazán kedves lány, és Gigi is imádja. Mit mondhatok ezek után? Előbb vagy utóbb úgyis bekövetkezett volna valami hasonló. – Közelebb bújt Harryhez, a férfi pedig átkarolta, hogy ne fázzon. – De ne beszéljünk rólam. Úgy hallom, a céged továbbra is tele van megrendelésekkel. – Igen – bólintott Harry. Az Enjay-jelenség még éreztette hatását, noha várható volt, hogy tavaszra véget ér a tizenöt perc hírnév. Amit Harry bizonyos mértékig várt is. – Szóval, mit akartál elmondani? – kérdezte Lara. Könnyebb volt ez így, hogy ott ültek egymás oldalán, körülöttük a hegyek, előttük a tó tükre. Harry megköszörülte a torkát. – Hát… tudom, hogy kissé lassú a felfogásom… de rájöttem, hogy… a férfiakat kedvelem. Végre kimondta. Figyelte Lara arcát, hogyan reagál a hallottakra. – Meleg vagy? Harry bólintott. – Húha! Mit értesz azon, hogy rájöttél? Mióta tudod? – Nem olyan régóta. Pár hónapja. Korábban csupán gondolatban játszottam a lehetőséggel – bólogatott. – De amint már mondtam, lassan leesett a tantusz. Jócskán össze is zavart a dolog.

Egyesek, gondolom, úgy nőnek fel, hogy születésüktől fogva tudják ezt magukról – vont vállat Harry. – Én azonban, becsület istenemre, nem így voltam ezzel! Egyszerűen… nem tudtam. – Jaj, Harry! – szorította meg Lara a karját. – Eszerint holtbiztos vagy ebben? Döntöttél? – Igen – bólintott Harry. – Hát… ez végül is sok mindent megmagyaráz – mosolyodott el halványan Lara. Harry egyetértőn bólintott. Közös titkuk volt, amire Lara célzott. – Ne haragudj rám ezért! Őszintén mondom, nem voltam tisztában magammal. Amikor összeházasodtunk, kedveltelek téged is meg Gigit is. Segíteni szerettem volna, és reméltem, hogy működni fog a dolog. – Tudom. Én is bíztam ebben. És ne kérj bocsánatot! Legalább tudom, miért ment fuccsba a kettőnk dolga. Lara csókot nyomott Harry arcára. Harry meghatódott. Tudta ugyanakkor, hogy sajnálatosan elégtelen házaséletük sértette Lara érzelmeit. Magát okolta a testi vonzalom hiányáért. Szegény! Holott gyönyörű fiatalasszony volt, egy olyan férjjel, akit ez hidegen hagyott. Nem csoda, hogy az önbizalma látta kárát. – Az én hibám volt – nyugtatta meg Harry. – Csakis az enyém. – Senki nem hibás ebben. Meleg vagy, nem tömeggyilkos – vigyorodott el Lara. – És hogyan jöttél rá? Találkoztál valakivel? Nyilván ez történt. Óóó, ez izgalmas! – kerekedett el a szeme. – Ki az? Ismerem? Harry nem szívesen hazudott Larának, de tudta, ezúttal nincs más választása. Olyan titok volt ez, amit a sírba is magával visz majd. Megfogadta, márpedig az adott szó kötelez. – Nem ismered. Különben pedig vége is lett. Ne félj, nem törtem le nagyon – tette hozzá, látva Lara homlokán a ráncokat. – Mindenesetre amíg tartott, gyönyörű volt! Ezért tudom, mit akarok az élettől. A dolog végkimenetele tehát… fantasztikus! – Jaj, Harry, annyira örülök! És titokban tartod, vagy kiállsz vele a világ elé? – Feltett szándékom, hogy büszkén vállalom! – jelentette ki Harry. – Jól teszed! Példát mutatsz vele másoknak. Persze lesz, aki megütközik majd rajta. Harry tudta, mire gondol. Némelyik hegyi farmer nem vallott éppen 21. századi nézeteket. – Nem érdekes. – És Moira? – Ő már jár valakivel. Valami Bernarddal, és vega vendégházat vezet Buttermere-ben. Látnod kellene őket, pompásan összeillenek. – Remek! Ahogy Nettie szokta mondani, minden zsák megtalálja a foltját. Ez így helyes – jegyezte meg Lara, aztán eszébe jutott valami, és elfintorodott. – Van egy tippem, ki lesz még nagyon meglepve: Enjay! Harry lassan bólintott. – Beszéltem vele tegnap. Mit mondjak, meglepődött. – Tényleg? És hogyan fogadta? Undokul? – kérdezte Lara harciasan, készen arra, hogy Harry védelmére keljen. – Nem, nem. Harry tudta, hogy ha valaki, Lara megőrizné a titkát, mégsem merte rábízni. – Biztos ez? Mert nem lepne meg, ha valami undoksággal állt volna elő. Pont ő, ez a megrögzött nőcsábász! Az a sok tapizás meg flört – Lara mutatta, hogyan gondolja. – A hozzá hasonló Casanovák általában homofóbok. – Nos, ő nem az. Roppant megértő volt. – Harry nagyon vigyázott, hogy meg ne remegjen a hangja. – Ugyanakkor nem szeretné, ha mindez rá is árnyékot vetne. Egyik-másik rajongó talán megjegyzéseket tenne. Ezért abban állapodtunk meg, hogy leközli a hírt a honlapján azzal, hogy a legjobbakat kívánja nekem, de a műsorában nem lépek fel többé, és a többi, és a többi. – Eszerint nem akar veled közösködni többé – húzta el a száját Lara. – Mondhatom, gyönyörű! – Nem gond – vont vállat Harry. – A karrierjéről van szó. Megértem. – Hát… rendesebb ember vagy nála – szorította meg újra a kezét gyöngéden Lara. – De hát

ezt eddig is tudtuk. – Enjay csak azt tette, amit tennie kellett. Sokat köszönhetek neki. – Hogy mennyit, arról Larának fogalma sem volt. – A céget is hogy felvirágoztatta! – Hmm. Előre látom, milyen lesz – fújt egyet megvetően Lara. – Többé nem veszi fel az ingeidet. – Talán tényleg nem. De kit érdekel? Harry egy madárra mutatott, amelyik magasan a fejünk felett körözött. Ideje volt témát váltani. A világon senki nem tudhat rajta és Enjayen kívül rövid, ám tökéletes kapcsolatukról. Előre sejtették, hogy nem lehet tartós. Élő ember nem álmodta volna, hogy létezhet ilyen furcsa pár, a viszony mégis örökre megváltoztatta Harry életét. Öt titkos, varázslatos nap volt csupán, amit soha nem fog elfelejteni.

Ötvennegyedik fejezet Holmi amatőr produkció megtekintése egy helyi kis színházban – a program nem szerepelt Evie kívánságlistáján, Bonnie azonban kapott két jegyet, és könyörgött neki, hogy kísérje el. – Kérlek, gyere el velem! Ray nem akar, és nem szívesen mennék egyedül. Biztosan érdekes lesz, és tetszeni fog – tette hozzá a rá jellemző optimizmussal. Erre ugyan aligha volt esély, a jegyek azonban egy törzsvásárlótól származtak, az ő fia volt a rendező. Bonnie nem bújhatott ki a kérése alól, Evie-nek pedig nem volt szíve Bonnie-nak nemet mondani. – Na jó. Az ember soha nem tudhatja. Hátha jobb lesz, mint amilyennek gondoljuk. A nézőtér valóban gyorsan megtelt, ami jó jel volt. Borzasztó lett volna, ha szegény színészek üres soroknak játszanak. – Kényelmesek a székek – hajolt Evie-hez Bonnie. – Ha nagyon unalmas a darab, legalább szunyálunk egyet. Miután kialszanak a fények, senki nem veszi észre. Hol hallotta már ezt a hangot? – Evie hiába próbálta felidézni magában, sehogyan sem sikerült. A Maria szerepét játszó színésznő méretes munkásruhát viselt, haját a sapkája alá gyűrte. Pedig Evie határozottan ismerte valahonnan… Idegesítette, hogy az istennek sem jut eszébe, honnan. Talán a helyi szupermarket pénztárosnője? Aztán újabb színész lépett a színpadra. – …Nem tudom, mennyire betegek a maga átkozott gyerekei! Evie akkorát ugrott a székén ültében, mintha elektrosokk érte volna. Szent ég! – Jaj, de kéééreeem, muuuszáj velük leeennem! – A maga baja, nem az enyém – rázta a fejét Maria főnöke. – De túl kicsik! A kislányom, Tánya csak néééégyéééves!… Mindent megteszek…. – tördelte a kezét Maria kétségbeesetten. Evie megigézve meredt a színpadra. Nem hitt a szemének. Hiszen ez egy amatőr színtársulat! Körülötte a nézők nyugodtan üldögéltek, nem vettek észre semmi rendkívülit. – Nézze, nem először játsszuk ezt végig – hárította el Maria könyörgését a gyártulajdonos. – Nem kérek mást magától, mint hogy végezze el rendesen a munkáját. Ha hiába kérem, találok mást maga helyett. – Nahát! Képzeld, rájöttem, ki ez – fogta meg a könyökét izgatottan Bonnie. – Te is ráismertél? Az Ellison Hotel tulajdonosa, Ethan, akivel én hoztam össze neked azt a randevút! A darab nagyjából A karácsonyi ének cselekményét követte. A végén kiderült, hogy Ethan sem alávaló gazfickó. A poros, kék függöny lement, majd újra felgördült, hogy a színészek meghajolhassanak a közönség előtt. A nézők felállva tapsoltak. Vélhetőleg a rokonaikat és a barátaikat ünnepelték. Evie is megkönnyebbülten tapsolt. De annyira elgyengült a térde, hogy attól félt, rosszul lesz. Micsoda szégyen lenne, ha át kellene emelni az üléseken, és kivinni a színházból. Istenem, mégis fura érzés volt, hogy remegett a lába… Végül elült a taps és az éljenzés, és a fiatal rendező felemelte a kezét, hogy csöndet kérjen: – Köszönjük önöknek a lelkes támogatást, végtelenül hálásak vagyunk érte! Remélem, nem sietnek. A bárban italokat szolgálunk fel, és anyám annyi süteményt sütött, amennyi karácsonyig elég lenne mindannyiunknak. – Jaj, de kedvesek! – lelkesedett Bonnie. – Ami azt illeti, jócskán megéheztem. Mit gondolsz, drágám? Ne maradjunk kicsit? Evie nyelt egyet. Kiszáradt a szája, és minden ízében remegett, mint a nyárfalevél. – Igen, maradjunk. A színészek mostanra átöltöztek, és a bár túlsó felében fotózták őket a helyi lap számára. Evie az italát szorongatva, tisztes távolból figyelte Ethant, aki a többiekkel együtt pózolt. A következő pillanatban megfagyott ereiben a vér, mert Ethan észrevette. Ellenállhatatlan

késztetést érzett, hogy elforduljon, és úgy tegyen, mintha meg se látná. A régi beidegződések makacsok. Ezúttal mégis kényszerítette magát, hogy viszonozza Ethan pillantását, és visszamosolyogjon rá. Azt leszámítva persze, hogy az utóbbi napokban elfelejtette, hogy kell mosolyogni, így inkább vigyorgás lett a dologból. Azt érezte, hogy rettentő nevetséges. – Ez a sütemény! – lelkesedett Bonnie, miközben a rétes morzsái ráperegtek rózsaszínű kardigánjára. – Kóstolj meg egyet, drágám! Evie azonban azt érezte, már éppen csak az hiányzik, hogy kiegészítőként tésztamorzsákat gyűjtsön az öltözékére. Amúgy is kezdte elhagyni a lélekjelenléte. Egyáltalán nem bízott magában, hogy Ethan elé mer-e állni. Ő pedig már feléje se nézett, a fotóssal nevetgélt és viccelődött. Hanem a következő pillanatban, miután Bonnie elment, hogy a rendező szakácsművész anyjával trécseljen, Ethan Evie elé állt. – Helló – üdvözölte. – Jó estét. Evie minden erejével arra koncentrált, hogy egyenletesen lélegezzen. Ennyi csak telik tőle, nem igaz? Ethannek isteni illata volt. Maga sem hitte el, de minden egyes arcvonására kitűnően emlékezett. – Tetszett a darab? – Igen. – Rám mosolygott az előbb, vagy tévedek? – Megpróbáltam – bólintott Evie. – Elnézést, elég ramatyul sikerült. – És meglátott a múlt héten, amikor átment a Milsom Streeten? – Ööö… – Tudja, amikor úgy tett, mintha nem venne észre – segített a memóriáján Ethan. – Á. Hát azért is elnézést kérek – vágott egy újabb grimaszt Evie. – Feltehetek egy igencsak személyes kérdést? – Ethan szemlátomást tanácstalan volt. – Mi romlott el köztünk? Mert majd beleőrülök, hogy nem értem. Úgy éreztem, remek estét töltöttünk el együtt. Ha engem kérdez, tökéletes randi volt. Talán nem kellene ezt mondanom, de őszintén kedvelem magát. Úgy értem, szívből, igazán… – Ezek után döntött úgy, hogy nem hív fel? – fakadt ki Evie. Ami azt illeti, ő meg ebbe golyózott bele kis híján. – Meg sem próbált megkeresni, amit alig hittem el. Hülyén éreztem magam. Arra számítottam, hogy telefonálni fog! – Istenem, ez komoly? Alig hiszem el! – rázta a fejét Ethan kétségbeesetten. – Várjunk csak. Láttam magát a randink után, azon a partin a hotelben, ahol levegőnek nézett. Egy fickóval táncolt… és amikor felhívtam másnap, akkor is ott volt maga mellett, maga pedig elküldött melegebb éghajlatra. Mit tehettem volna ezek után? Maga talált valaki mást, én pedig eljátszottam az esélyemet. Mondanom sem kell, szegény nővéremnek volt mit hallgatnia! – Elhallgatott, majd kis szünet után megkérdezte: – Még találkozik vele? – Harryvel? Nem, de soha nem is randiztunk. Álljon meg a menet, mi köze mindehhez a nővérének? – Az én csodás testvéremet, a nagy kerítőnőt kérdezi? – kérdezte Ethan. – Tetszett nekem, emlékszik, ugye? A randi után felhívtam a nővéremet, és a tanácsát kértem, mert nem akartam elrontani a dolgunkat. Már másnap reggel fel akartam hívni magát, de ő szigorúan megtiltotta. – Igen? És miért? Ethan beletúrt kócos hajába. – Azt mondta, csak a lúzerek viselkednek így, meg hogy semmi nem riaszt el egy lányt jobban, mint az efféle túl heves tempó. Ha ismerné a nővéremet, megértené – nézett maga elé Ethan bánatosan. – Roppant erős egyéniség. Na szóval, kötötte az ebet a karóhoz, hogy maga szóba se állna velem ezek után. Taszítónak találná, hogy már másnap reggel magára török. – Hát, ha tudni akarja… jólesett volna, ha felhív. Megspórolhattuk volna ezt a szörnyű bizonytalanságot. – Ahogy mondja. Nem is kap a tesóm az idén tőlem karácsonyi ajándékot! A tanácsa

fabatkát sem ért! – Valamennyien követünk el hibákat – jegyezte meg erre Evie engedékenyen. – Hmm. – Ethan jóval kevésbé volt elnéző. – Egyesek nagyobbakat, mint mások. A Maria szerepét játszó hotelalkalmazott jött oda hozzájuk. – Elnézést a zavarásért. Ethan, kösz, hogy visszavinne a hotelbe, de nincs rá szükségem. Beülünk néhányan egy klubba. Hangjában most nyoma sem volt már a kelet-európai akcentusnak. Hiszen csak szerep volt. – Helyes. Érezzék jól magukat! – felelte Ethan. – Úgy lesz. Ha van kedvük, velünk tarthatnak. – Hogy beüljek egy klubba? Én? – rázta meg a fejét Ethan. – Ehhez túl öreg vagyok. De azért köszönöm. – És ne féljen – vigyorgott rá a lány –, nem késem el holnap reggel. Miután elment, Ethan azt mondta: – Ő Lizzie. Az ő hibája, hogy itt vagyok. Ő vonszolt el ide, ebbe a társulatba. – Félreértelmezve Evie arckifejezését, még hozzátette: – Nincs mitől tartania, csak az alkalmazottam. Ideje volt, hogy Evie is előrukkoljon a maga magyarázatával. – Tudom – válaszolta üdvözült mosollyal.

Ötvenötödik fejezet Lara az üzletben dolgozott szerda délután, amikor Flynn felhívta. – Mi van Gigivel? – tört rá minden bevezető nélkül. – Elengedtem délelőttre, hogy elintézze a karácsonyi bevásárlását, de egyre be kellett volna jönnie. Nincs sehol, nem hívott, és a telefonját sem veszi fel. – Nem tudom. Nem érkezett meg Bristolba? Talán dugóba került. – Nos, ez átkozottul nem elegendő magyarázat! Alig bírjuk a melót, ő pedig még csak telefonálni sem kegyeskedett. – Flynn hangjából kihallatszott a düh. – Egy ügyféllel van találkozóm Cheltenhamben. Nincs kire hagynom az üzletet. – Biztosan nem szándékosan késik – nyugtatta Lara. – Valószínűleg jó oka van rá. Talán baleset volt az autópályán, és most kilométeres sorok vesztegelnek előtte, térerő pedig nincs, hogy telefonálhasson. Különben pedig semmit sem tehetek: engem is ideköt a munkám. – Pompás! – fújt egy nagyot mérgesen Flynn, és letette a telefont. – Neked is boldog karácsonyt! – mondta Lara. Fél hatig többször próbálta hívni Gigit, hiába. Kezdett ő is megijedni, nem volt ez rendben sehogyan sem. Bezárta a boltot, és nem a szupermarketbe ment, mint tervezte, hanem egyenesen hazahajtott. Abban a pillanatban, amint kinyitotta a bejárati ajtót, tudta, hogy nagy a baj. Gigi kézitáskája a széktámlán lógott, ott, ahol előző este hagyta. – Gigi? Hol vagy? – vadul kalapáló szívvel sietett végig a konyhán és a nappalin. Ajtók csapódtak utána, de mindegyik helyiség üres volt. A félelemtől kiszáradt a szája, ahogy felfelé szaladt a lépcsőn. Rettegve lépett be Gigi szobájába… Macskanyávogáshoz hasonló hangot hallott, mikor kivágta az ajtót. Gigi az ágyában feküdt, haja izzadságtól csapzottan tapadt a fejére, holtsápadt arca eltorzult a fájdalomtól. – Jaj, anyu! – hörögte ijedt tekintettel. – Segíts! Azt hiszem, meghalok! Lara a váróterem sarkában állt, mikor Flynn berontott az intenzív osztályra. – Hol van? Mi van vele? – Pillanatnyilag éppen vizsgálják, aztán megműtik. Vele szerettem volna maradni, de itt kell várnom. Perforált a vakbele. Hashártyagyulladása van. Ha néhány órával később hozom be, azt mondták, késő lett volna. – Te jó ég, végig egyedül volt otthon!… Még elgondolni is borzalmas! És hogy ilyen gyorsan jött ez az egész a semmiből! – Tegnap este fájlalta kissé a gyomrát, és korán lefeküdt, de mindketten azt hittük, hogy csak menstruációs görcs. Nem ébresztettem fel reggel, mert utál korán kelni, amikor nem kell épp munkába mennie. – Lara nem mert Flynnre nézni. Amióta hazaérve ilyen állapotban találta Gigit, elviselhetetlen bűntudat gyötörte. – Azt mondta, miután elmentem, erős fájdalmai voltak. Gondolta, alszik rá egyet, majd csak elmúlik. Aztán a fájdalom elviselhetetlenné vált, annyira, hogy az ágyból sem tudott már felkelni. Az orvos szerint ekkor perforálódott a vakbele. – Hol volt a mobilja? – A földszinten, éppen töltötte. – Lara ezért is felelősnek érezte magát. Gigit zavarták éjjel a bejövő SMS-ek, ezért az ő tanácsára nem a hálószobában tartotta a telefont. – Eszerint órákig feküdt ott segítség nélkül. – Flynn majd felnyársalta a tekintetével. – Hallotta, hogy hívom, de nem volt keze ügyében a mobil. – Ezt már hallottam! Van-e borzasztóbb a világon, mint amikor az ember rájön, hogy a gyereke súlyos beteg, éspedig az ő hibájából? Lara úgy érezte, mindörökre maga előtt fogja látni a fájdalomtól hétrét görnyedő Gigit. – Nézd, én csak… – Hagyjuk ezt, jó? Lara elfordult. Honnan is tudná Flynn, hogyan érez? Elvégre is Gigi anyja, és most ezért

kerültek ide. Flynn a vállára tette a kezét, ő azonban összerázkódva elhárította. Flynn kedvessége az utolsó ellenállását is megtörné, és ő összeroppanna. – Jó napot, maguk Gigi szülei? – Egy orvos szólította meg őket; hideg, tekintélyt parancsoló figura, aki doktor bácsis drótkeretes szemüveget viselt. – Hadd magyarázzam el, mi történik. Gigi állapota egyre romlik, ezért haladéktalanul meg kell operálni. Néhány pillanatig láthatják, mielőtt betoljuk a műtőbe. Előre figyelmeztetem önöket, gyenge a pulzusa, ezért oxigént kap, és infúzióra kötöttük. Attól tartok, nagyon rosszul van, de minden tőlünk telhetőt elkövetünk, hogy megmentsük… A klub sötét és zajos volt, tele emberrel. Egyáltalán nem Harry természetes közege, de hát ha már egyszer idejött, ki kellett bírnia. A következő órában legalábbis… Mindez az új élethez tartozott. Olyan helyzetekbe kellett kerülnie, amelyektől korábban távol tartotta magát. Ha egyszer valaki meleg, muszáj más melegekkel találkoznia. És mivel egy átlagos klubban ritkán fordulnak elő, a homofóbok legnagyobb örömére, ez volt az egyedüli lehetősége. Akkor is, ha az italok nevetségesen drágák voltak, és a zenétől máris megfájdult a feje. Egek, ez azért fura volt. Zavarba ejtő. Egy bárszéken gubbasztani Carlisle-ban, magán érezve más pasasok gyakorlott, vizslató tekintetét, miközben úgy tesz, mintha nem venne tudomást róla… Aztán változott a zene, és Harry kihúzta magát. Ráismert ugyanis valakire. Tekintete a bárpult mögötti óriás képernyős tévére siklott, ahol látható volt a zenéhez tartozó videoklip. A színpad közepén ott állt Enjay fehér öltönyben és hozzá illő kalapban. Körülötte vagy fél tucat, gyakorlatilag pucér nő ringott, kerengett. Harry szívverése felgyorsult. Enjay az új számát énekelte. A héten jött ki, és az „Amit a csajok akarnak” címet viselte. Maga is együtt lejtett a lányokkal, ujjaival végigcirógatta a hátukat. „Amit a csajok akarnak, az én, én, én vagyok… azt akarod, hogy téged válasszalak, és együtt rázzunk, lalala…” – Nem is olyan rossz – szólalt meg a csapos, mire Harry összerezzent ijedtében –, az énekes azonban egy fafej. – Nem igazán ezt a fajta zenét kedvelem – felelte Harry. – Inkább komolyzenét szoktam hallgatni. A pultos könnyedén rámosolygott, mintha nem lepődne meg ezen annyira. – Mindenkinek más az ízlése. Először van itt? Ezt most kezdeményezésnek vegye? Vajon a csapos hetero vagy meleg? Istenem, nem értett ő ehhez! Enjayjel még csak elvolt, hiszen egyiküknek sem volt tapasztalata e téren. – Először – bólintott. Érezte, hogy ég az arca. Körbenézve ráeszmélt, noha későn, hogy rajta kívül senki nem visel kardigánt. – Pompás! Barátságos népség vagyunk. Csak lazán, haver, meglátja, minden jól megy majd. Mi az, a pultos be akarja fűzni? Vagy csak kedves akar lenni? Harry zavartan a táncparkett felé fordult, hátha felfedez egy ismerőst. A következő pillanatban csaknem leesett a bárszékről, mert tényleg meglátott valakit a túloldalon. Belekerült pár pillanatba, mire felfogta, hogy nem kell elbújnia. Semmi baja nem származik abból, ha a magas, szőke Duncan is felfedezi. Duncan a helyi kertészetben dolgozott. Mellesleg ő hozta be ma este Carlisle-be is, mert ez a hely harmincvalahány kilométerre volt Keswicktől. Huh! – Helló! Duncan átkelt a táncparketten, hogy üdvözölje. – Helló – köszönt vissza Harry. Pár pillanatig haboztak, mi legyen, aztán kezet ráztak. Vajon az ő tenyere is úgy ragad az izzadságtól, mint Duncané? – morfondírozott Harry. – Nem tudtam… hogy… maga… izé… – rándította meg a fejét Duncan, jelezve a környezetet.

– Tudom, nem egészen az én ízlésem. Jobban érezném magam a tévé előtt valami finom teával és aprósüteménnyel. – Úgy értem… hogy épp ide jött… hiszen itt… Egy pillanatra rémület költözött Duncan szemébe, hátha Harry mit sem tudva sétált be a klubba. – Aha, nyilván úgy értette, hogy melegbárba – bólogatott Harry élénken. – Idáig nem is jártam hasonló helyekre. Kicsit zavarban is vagyok. Nem is kicsit. De nem tudtam, hogy maga is… Duncan habozott. – Nem is tudja senki magán kívül. Csak az édesanyám. Ezért kérem, ne mondja el senkinek! Majdnem az asztal alá bújtam, amikor megláttam. – Én pedig a bárszék mögé – mondta Harry. – Ami nem igazán működött volna. – Nos, megláttuk egymást. És… kitálalt? – Már hogy érti? Á… – jött rá Harry a kérdés értelmére. Nem igazán szokott még hozzá az újfajta szóhasználathoz. – Igen, kitálaltam… Felvállaltam és mindent elmondtam a múlt héten az embereimnek. – Tényleg? – nézett rá Duncan irigykedve. – És hogyan fogadták? – Nagyszerűen! – lágyult el Harry, ahogy Morag és Betty válaszára gondolt. – Azt mondták, kitalálhatták volna. Túl rendes vagyok ahhoz, hogy hetero lehessek. – Ez igazán szép tőlük – bólintott Duncan, aztán nagy levegőt vett. – Nézze, nem akarom megbántani, de öntsünk tiszta vizet a pohárba: maga nem az esetem. A megtermett izompacsirtákra hajtok. Nincs ebben semmi személyes. – Nem gond – könnyebbült meg Harry, mert ő sem találta vonzónak Duncant. – Per pillanat magam sem nagyon tudom, hová soroljam magam. Egyelőre csak idejöttem. – Nincs miért elsietni – vélte Duncan. – Szerintem sem. Van időm. Amúgy kezdem megkedvelni ezt a klubot. – Harry egyre inkább ellazult. – Kicsit olyan, mint… egy vakáció. – Tudom, hogyan érti. Én is hasonlóképpen érzem magam – bólogatott lelkesen Duncan. – Ez a világ legjobb helye!

Ötvenhatodik fejezet Lara és Flynn egy-egy széken ült a kórházi ágy két oldalán. Közöttük feküdt Gigi. Éppen aludt. Tegnap este megoperálták, egyelőre azonban nem volt túl a nehezén. A hasüreget elárasztották a baktériumok. Gigi szülei azért imádkoztak, hogy az intravénásan beadott antibiotikumok legyőzzék a fertőzést. Mostanáig még nem sikerült. Gigi láza magas volt, és a lány időnként felnyögött álmában. Arca olyan fehér volt, mint a lepedője. Larának majd a szíve szakadt meg, hogy így látja. A csitrit, aki eddig tele volt élettel. Erről is én tehetek! Flynn hátralökte a műanyag széket, és felállt: – Kimegyek egy kicsit levegőzni. Nem maradok sokáig. Lara bólintott. Reggel nyolc óra volt. – Nyugodtan elmehetsz. – Miért akarnék elmenni? – Dolgoznod kell. Flynn különös tekintetet vetett rá. – Miért, te bemész? Az isten szerelmére, dehogy! – Nem, természetesen nem. – És miért nem? – Ezt komolyan kérdezed? Nem hagyom itt Gigit! – Mert a lányod? – nézett rá szúrósan Flynn. – Képzeld el, hogy az enyém is! Kiment a kórteremből. Lara követte a tekintetével. Ha lehetséges volt egyáltalán, hogy az eddiginél is cudarabbul érezze magát, most elérte. Flynn-nek igaza volt. Hogyan is képzelhette, hogy a férfit nem sújtják le ugyanúgy a történtek, mint őt magát? – Ne haragudj! – dünnyögte, amikor Flynn negyedóra múlva visszatért. A férfi némán biccentett. Visszaült a helyére, és újra megfogta Gigi bal kezét. – Egyszerűen csak megszoktam, hogy egyedül én vigyázok rá. – Tudom. Lara legnagyobb megkönnyebbülésére nem tette hozzá: és kinek a hibája volt ez is? Bűntudat bűntudat hátán. Több volt ez, mint amennyit Lara el tudott viselni. Lopva Flynnre sandított, amint az előrehajolt, és kisimított egy fürtöt Gigi falfehér arcából. A tekintete űzött, a szeme karikás volt, borostás álla megfeszült. Egyikük sem aludt az éjszaka. Ugyanúgy szereti, ahogyan én. Istenem, atyám, add, hogy hasson végre az antibiotikum, és Gigi felgyógyuljon! Nagyot ugrott, amikor a lánya megmozdított a fejét, és megköszörülte a torkát. Behunyt szemmel, rekedten hörögte: – Mind a ketten itt vagytok? – Igen – szorította meg Flynn az ujjait. – Én is, szívecském! – tette még hozzá szeretettől eltelve. – Helyes. Ennek örülök. Csak kérlek, ne veszekedjetek itt felettem! – suttogta Gigi. Délutánra kinyitotta a szemét, és arcába lassan visszatért a szín. Továbbra is voltak fájdalmai, és nyűgösködött, de már annyira jól érezte magát, hogy a frizurája kezdte aggasztani. Ami persze csapnivaló volt. – Nem, egyelőre nem moshatsz hajat! – tiltotta meg Lara. Ezek a tinik! – gondolta. – Juj, de olyan, mintha madzagból lenne! – Mi lenne, ha kölcsönkérnék egy borotvát? Kopaszra nyírhatnánk a fejedet, akkor nem lenne frizuragondod – ajánlotta Flynn segítőkészen. – Hahaha!

Giginek kiszáradt a szája, belekortyolt hát a vízbe, amit az apja nyújtott elé egy műanyag pohárban. Egy csepp végigcsordult az állán. Lara felugrott, hogy letörölje egy papír zsebkendővel. – Kösz – mosolyodott el Gigi kurtán, aztán az apja felé fordult. – Köszönöm. Amúgy ti ketten tehetnétek nekem egy szívességet. – Minden további nélkül. Hadd halljam! – mondta Flynn. – Igen, mi az? – sürgette Lara is. – Üljetek át az ágyam egyik oldalára. Akkor nem kellene folyton forgatnom a fejemet, mintha egy teniszmeccset néznék. Három nap múlva Evie jött be a kórházba. Pipereszereket hozott, meg mindenféle finomságot és Gigi kedvenc bulvármagazinjának friss számát. – Kösz – üdvözölte Gigi egy puszival, aztán felvonta a szemöldökét a szamárfüles oldalak láttán. – Beleolvastál? – kérdezte. – Muszáj volt. Harry felhívott minket azzal, hogy írnak róla a lapban, ezért elrohantam, és vettem egyet. Á, ezt meg Ray és Bonnie küldi. Evie kinyitotta a táskát, és egy Elton John nevét felvillantó szemüveget vett elő.\'7b11\'7d – Ejha! – Gigi felvette, és a villogó szemüvegben illegette magát. – És mit írnak Harryről? – kérdezte. – Várj csak, már nézem is – lapozott bele a magazinba Lara, majd hangosan felolvasta: – „Szent isten, úgy tűnik, szétment a Furcsa Pár! Alig néhány hete Harry Wells és EnjaySeven még a legjobb cimborák voltak, most azonban, hogy a mi kedves kétballábas Harrynk előrukkolt azzal, hogy meleg, a hírhedt nőcsábász, Enjay minden kapcsolatot megszakított vele. »Totál ledöbbentem a hír hallatán – nyilatkozta tegnap a celeb. – Halványlila gőzöm sem volt Harry hajlamairól. Különben is befejeztük az angliai forgatást. Semmi bajom Harryvel, rendes gyerek, most látom azonban, hogy még kevesebb bennünk a közös vonás, mint eddig. Kétlem, hogy valaha is újra találkozni óhajtanék vele.« A mindenit, Enjay, Harry csak meleg, nem veszettséget terjeszt. Nem ragályos kór ez, biztosíthatlak!” – Micsoda tahó! – tolta fel a homlokára Gigi a villogó szemüveget. – Szegény Harry! – tette még hozzá dühösen. – És van itt egy fotó is Enjayről meg az új barátnőjéről! – tartotta fel Lara a magazint, hogy mind a hárman lássák. – A jelek szerint együtt karácsonyoznak Enjay antiguai villájában. Bombázó a csaj, nem vitás. De hát randákkal ő le sem állna, nem igaz? – Nagy kujon – biggyesztette le Gigi a száját. – Soha nem fog megállapodni egyetlen nő mellett. Nem adok néhány hetet, és talál a mostaninál is dögösebbet. – Elhallgatott, majd kis idő múltán folytatta: – Hanem ha már csinos csajokról beszélünk, el sem hiszitek, mit hozott nekem Annabel ma délután! Anyu, kérlek, vedd ki a szekrényből, mert nem érem el. – Annabel itt járt? Larában ellenséges érzések tolultak fel. Mi az, ennek a nőnek nem elég, hogy lenyúlta Flynnt, most Gigi mostohaanyjának a szerepében tetszeleg? Egy dolog a kedvesség, és megint másik a pofátlan tolakodás. – Hát nem bámulatos? Soha életemben nem volt még ilyen gyönyörű hacukám! – Mmm! Lara feltartotta a lilásszürke selyemruhát, amely a szivárvány színeiben csillogott a rideg neonfényben. – Találjátok ki, honnan van? A Harvey Nicholstól! – Gigi szeme szinte kiguvadt. – El tudjátok ezt képzelni? Annabel ma reggel tette le a huszonnégy órás ügyeletet, ahonnan egyenesen a Cabot Circusbe ment, hogy megvegye ezt nekem! Azt mondta, jól jön majd itt az osztályon, mert a frottírpongyola túl meleg. – Csodás! – lelkendezett Lara, noha belül szégyellte magát. Szent Habakuk, Harvey Nichols! Mennyibe kerülhetett ez? – Anyu, a karácsonyról is beszéltünk. Meghívtam Annabelt hozzánk december 26-ra ebédre. – Tényleg? – Lara hangja a kelleténél magasabbra sikeredett. A háta közepére kívánta ezt a

látogatást. – Azt hittem, csak magunkban ünnepelhetünk – mondta aztán. – Tudom, de Annabel dolgozik szenteste és karácsony első napján. Apu is örülne, ha ott lehetne velünk! Egek! Micsoda szőrös szívű, undok alak is ő a lányához képest! – szégyellte el magát Lara. Óvatosan összehajtogatta a selyemholmit, és betette éjjeliszekrénybe. – Hát ha nincs hová mennie, akkor… – A lányuk jól van – mondta az orvos a műtét utáni ötödik napon. – Vérmérgezésnek semmi jele, hál’ istennek. A hasüreg tiszta. És a heg is szépen gyógyul. Azt hiszem, levehetjük az infúzióról. – Jaj, de jó! – vidult fel Gigi. – Milyen hamar mehetek haza? – Még néhány napig szemmel tartunk a kórházban – felelte a doktor, és becsukta a jegyzetfüzetét. – De biztosíthatlak, hogy karácsonyra otthon leszel. – Akár négykézláb is hazakúszom – fogadkozott Gigi. – Nem akarom megsérteni, de nincs az a pénz, amiért elmulasztanék egy otthoni karácsonyt! Maga egyedülálló vagy nős? – Ami azt illeti, egyedülálló vagyok – mosolyodott el az orvos Gigi egyenes kérdésén. – Miért? – Csak megkérdeztem. – Ez meg mire volt jó? – bökte oldalba a lányát Lara, miután a férfi kiment a kórteremből. – A doki nagyjából egykorú veled, jóképű, talán meghívhatnánk karácsony első napjára. – Hogy mi? – Hogy feldobjuk kicsit az ünnepet. Csupán futó ötlet volt – mentegetőzött Gigi. – Szó sem lehet róla! Meg ne merd hívni! – De lehet, hogy szegény magányosnak érzi magát, és neked is segíthetne… – Elég legyen ebből! Nincs szükségem effajta segítségre – tartotta fel Lara a kezét, hogy véget vessen Gigi fondorkodásainak. – Nem, nem és újra nem!

Ötvenhetedik fejezet – Balra dől – jelentette ki Gigi. – Kicsivel arrébb… még egy kicsivel… jaj, most meg jobbra dől! – Még szerencse, hogy mozgásképtelen vagy – jegyezte meg Flynn. Lara látta a norvég lucfenyő ágain keresztül, hogy szeretettel megvillan a szeme. Éppen a karácsonyfát állították fel. – Különben te is itt hajladoznál – mondta most a lányának. – Csupán építő kritikával szolgálok. – Gigi a kanapéról felügyelte az eseményeket. – Szeretném, ha minden tökéletes lenne! December 23-a volt, aznap délután engedték ki a kórházból. Előtte a szülei elmentek, és megvették a fát. Lara ugyanis babonából nem merte korábban megvásárolni. A régi kedvencek mellé új díszek is kerültek. Gigi az elmúlt néhány órát azzal töltötte, hogy karácsonyi dalokat játszott le a családnak, és az ünnepi előkészületeket irányította a kanapéról. Az égősor vezetékét összefonták a kertben szedett borostyánnal, ezzel díszítették az ajtókereteket. Kis kártyákat aggattak vörös zsinórokra, és ezüstcserepekben mikulásvirágokat helyeztek el itt-ott a lakásban. Már csak a fa feldíszítése maradt hátra. – Mesésen néz ki! – sóhajtotta Gigi, miután ezzel is végeztek. – Ez az első családi karácsonyunk Bathban. Isteni illata van ennek a fenyőnek! A CD-lejátszón felhangzott a Pogues és Kirsty MacColl dala, a „New York-i tündérmese”. A szám eszébe juttatta Larának, hogy ezt hallgatták kamaszkorukban Flynn-nel, miközben javában civakodtak. Vajon ő is emlékszik a jelenetre? – Igyál még! – töltött Flynn újra a Proseccóból Lara poharába. Nemrég jött vissza a lakásából. – Kösz. Boldog volt, hogy Flynn-nel kettesben készülhettek az ünnepre. A ház meg nem csupán tökéletes volt, de… vidám is. Könnyes lett a szeme, ahogy az anyja halálát követő rideg karácsonyokra gondolt. Hunyorogva belekortyolt a jéghideg italba. – Jól vagy? – nézett rá fürkészőn Flynn. – Csak örülök, hogy… mind… együtt vagyunk – bólintott Lara. – Tudom, hogy mi hiányzik! Nincs fagyöngyünk! – kiáltott Gigi. – Már nem tudtunk venni, mind elfogyott – jelentette ki Flynn. – De hát egy rakással vettél a piacon! – figyelmeztette mit sem sejtve Gigi. – Á, tényleg! – nézett rá ártatlanul az apja. – Arról sajnos minden bogyó lehullott. – Széltoló! – mondta Lara. Vajon emlékszik-e? Emlékszik-e, mi erre a válasz? Flynn szája nevetésre rándult. – Girnyó! – morogta. Húsz évvel ezelőtt így szapulták egymást merő heccből. Tehát nem felejtette el. Melegség öntötte el Lara szívét. – Miről sugdolóztok? – szólt rájuk Gigi. – Semmiről. – Flynn megnézte az óráját. – A fenébe, ennyi az idő? Most már tényleg mennem kell. – Nincs még annyira késő – tárta ölelésre a karját Gigi a kanapéról. – Kösz, hogy segítettél anyunak! Add át üdvözletemet Annabelnek! Lara a fa felé fordult, és megigazított rajta egy üvegangyalkát. Annabel nevének említése romba döntötte előbbi titkos örömét. Újabban ez hamar ment. Éjfélre befejeződött a Le a celebekkel!\'7b12\'7d karácsonyi különkiadása. A műsor alatt sikerült egy teljes doboz sütit befalniuk.

Mivel Gigi nem tudott előrehajolni – nem a sütemények, hanem a műtét miatt –, Lara levágta a lábkörmeit, és az ünnep kedvéért lángvörösre festette őket. Most, hogy pucér lábszára az anyja ölében nyugodott, Gigi megkérdezte: – Az összes ajándékomat megvettétek? – Nagyjából. – A kórházlátogatások és a munka mellett Larának sikerült mindent beszereznie. – Miért? Vágysz még valamire? – Nem, semmi újra. Csak úgy kérdeztem – felelt a lány kis hallgatás után. – Na ki vele, hadd halljam! – veregette meg Gigi térdét Lara. – Mit értesz azon, hogy semmi újra? Gigi vállat vont, és a lábujjait kezdte tanulmányozni. – Csak… mert… épp az az ajándék nem lehet enyém, amire mindennél jobban vágyom. Tudom, tudom, így van ez rendjén. De azért sajnálom. Larának egy pillanatra átfutott az agyán, hogy valami álomutazásra vagy saját kocsira gondol. Aztán Gigire nézett, és mindent megértett. – Igen, ez lett volna a legszebb ajándék – folytatta a lány. – Hogy te meg apu összekerültök. Csak hát hallani sem akartál róla, és most már túl késő. Túl késő. Lara heteken keresztül ezen rágódott. Lesöpört néhány sütimorzsát Gigi pizsamafelsőjéről. – Megbeszéltük már, hogy ez volt az ésszerű döntés. Te is tudod. – Véled te. De anyu, mi van, ha tévedsz? A nappaliban csak a karácsonyfa pisla égői és a kandalló körül lobogó gyertyák világítottak. Gigi szürke szeme óriásira tágult a félhomályban, pupilláján megcsillant a gyertyafény. – Miattad tettem! – hebegte Lara elszoruló torokkal. – De én nem kértem ezt tőled! – Ezért vagyok én a szülő, te pedig a gyerekem. Néha meg kell tennünk dolgokat, ha tudjuk, hogy a javunkra válnak. – Továbbra is azt hiszem, hogy tévedsz – mondta Gigi. – Tudom, mennyire szereted aput. És ő is szeretett téged. Egészen addig, amíg Annabel meg nem jelent a színen. Szeretett. Múlt időben mondta. – Úgy érzem, mindez az én hibám. Ha nem veszel számításba, apuval megint összejöttetek volna, mivel semmi más nem szólt ellene. Százezer százalék, hogy boldogok lettetek volna! Örökkön-örökké! De te nem engedted, és apu most talált magának mást. Te pedig magányos vagy és szomorú. Uff, ez fájt! – Nem vagyok szomorú! Ne mondd ezt! Elvégre is itt vagy nekem te, nem igaz? – szorította meg Lara a lánya karját. – Minden a legnagyobb rendben. Gigi a vállára hajtotta a fejét. – Igen, de azt azért nem állíthatod, hogy százezer százalékban boldog vagy – jegyezte meg elvékonyodott hangon. – Kérdezhetek valamit? – Tudod, hogy kérdezhetsz. – Éreztél valaha is icipici féltékenységet Annabel iránt? – Nem – válaszolta Lara kis tétovázás után. – Anyu, légy őszinte! Néha csak-csak éreztél. Ismerd el! – Na, jó, néha. – Lara mindig igyekezett igazat mondani a lányának. – Nem mintha bármin is változtatna, de egy picurkát tényleg. Hanem maradjon ez köztünk! – vonta fel figyelmeztetőn a szemöldökét. – Nehogy kikotyogd! Gigi felemelte a fejét, és egyenesen a szeme közé nézett: – Eszem ágában sem volt! Szenteste napján két csodálatos dolog is történt, na meg valami vicces is. Az első az volt, hogy Gigi felhívta Larát az ékszerüzletben: – Apu most telefonált. Annabelnek ügyelnie kell karácsonykor, ezért nem ebédel nálunk. Igen!!!

Hangosan azonban csak annyit mondott: – Jaj, szegényke! De kár! Nem lehet szórakoztató az ünnepek alatt gürizni. – A jelek szerint nem nagyon bánja. Á, és van még valaki, aki beszélni szeretne veled. – Ki az? – Várj, mindjárt átadom. Recsegés hallatszott a vonalban, aztán felcsendült Don vidám hangja: – Remélem, vigyázol a boltomra! – Hú, itt vagy? Ez fantasztikus! – Havazni kezdett odafönt, úgyhogy kocsiba vágtuk magunkat, mielőtt a hó teljesen befújná az utakat. Nettie úgy vezetett, mint a villám… úgy, mint máskor is. – Mi lenne, ha hamarabb bezárnék? Látni akarlak benneteket! – kiáltotta Lara. – Megőrültél? Ezt nem teheted! – felelte Don. – Szenteste napja van. Azok a fickók, akik mindent az utolsó percre hagynak, megrohamozzák az üzletet ma délután. Hatkor bezárhatsz, egy perccel sem korábban! – Mondd, Nettie-nek is így dirigálsz? – morogta Lara. – Azt már nem! – nevette el magát Don. – Nem merném! – Istennek hála még nyitva vannak! – rontott be az üzletbe hat előtt tíz perccel Joel. Meglepődött, hogy Larát találja a pultnál: – Á, jó napot! Elfelejtettem, hogy itt dolgozol. – Kissé zavarba jött, de azért rávillantotta ellenállhatatlan mosolyát: – Hogy vagy? Jól? – Nagyszerűen – felelte Lara. – Miben segíthetek? – Karácsonyi ajándékra lenne szükségem. Kicsit későre hagytam ugyan a vásárlást. Máris a vitrinekhez lépett, és tanulmányozni kezdte az ékszereket. A drágábbakra ügyet sem vetett, s végül egy ezüst karkötő mellett állapodott meg. – Jól mutat. Szeretik az effélét a lányok? – Már amennyiben nem a legolcsóbbakat célzod meg – bólintott Lara. – Természetesen nem a lányokra értettem, hanem a karkötőkre. Joel elvigyorodott, Lara pedig kinyitotta a vitrint. Fél perc múlva Joel döntött. – Ezt kérem. Be tudod csomagolni? – Igen. Épp az olyan alakoknak való, akik nem veszik maguknak a fáradságot, hogy maguk csomagolják be az ajándékokat – gondolta Lara. – Csodás! – Joel megkönnyebbülten vette elő pénztárcájából a bankkártyáját. – Kérhetek hármat?

Ötvennyolcadik fejezet Végre elérkezett a karácsony reggele. Lara elsírta magát. – Tudtam, hogy nem tudod megállni – jegyezte meg Nettie, a sokat szenvedett nagynéni. Lara a szemét törölgette. A „Hóember”\'7b13\'7d dallama mindig ilyen hatással volt rá. Máskor azonban nem festette ki a szemét. – Te könnyezel, pedig én vágom a hagymát – Nettie ezt a ziccert sem hagyhatta ki. – Azt mondtad, te akarod elkészíteni a tölteléket. – Lara, aki azt a feladatot kapta, hogy szalonnát tekerjen apró kolbászok köré, feltűrte a pólója ujját. – Készen is megvehettem volna. – Az enyém ezerszer jobb, te is tudod! – mosolygott Nettie Donra, aki habzóboros palackkal felszerelkezve lépett be a konyhába. – Igaza van! – Kipukkantotta a dugót és teletöltötte a poharakat. – A hölgy a világ legjobb szakácsnője! Meg is látszott rajta, hogy egészséges koszton és nem gyorséttermi kaján meg szendvicseken tartják! Hetek alatt lement róla vagy három kiló. A szeme csillogott, az orcája kipirult. Ilyen egészségesnek és boldognak Lara még sose látta. – Brrr, fagy odakint! Evie lépett a konyhába. Látogatóban járt Joel szüleinél. Ray és Bonnie mostanra beletörődtek, hogy soha nem lesz a menyük, ettől azonban nem veszítette el a szeretetüket. Ő is sugárzott újabban. Ethannel pompásan összeillettek, a kapcsolat tartósnak ígérkezett. Lara örült ennek, ahogyan annak is, hogy nem kapkodják el a dolgot. Evie velük ebédel, mialatt Ethan a hotelvendégekkel társalog. Később Evie is csatlakozik hozzá. – Á, kösz – vett el egy poharat Evie Don kezéből. – „Téli csodaországban járva”\'7b14\'7d – énekelte Don, aki a konyhaablakból csodálta a tájat. Előző este havazott Bathban, és most vékony fehér réteg lepett be mindent. A derült idő és az alacsony hőmérséklet miatt a csillogó hó meg is maradt. Hiába sütött a nap, nem adott meleget, és továbbra is nagyon hideg volt odakint. – Hú, megjött apu! Gigi füle messziről meg tudta különböztetni apja kocsijának hangját. Átbicegett a hallon, és a nyitott ajtóban várta, hogy Flynn átvágjon a kerti ösvényen. – Szia, boldog karácsonyt! – rikkantotta elragadtatva, mikor az apja a küszöbhöz ért. – Csak most jöttem rá, hogy először kívánok boldog karácsonyt az apámnak! Lara a konyhaablakból nézte a jelenetet. Gombócot érzett a torkában: ez is az ő hibája. Flynn letette a hóra a tömérdek ajándékot, és átölelte Gigit. Lara nem hallotta a konyhából, miről beszélnek, de abban egy pillanatig sem kételkedett, hogy ezek ketten szeretik egymást. Nagyon úgy festett, hogy Flynn be szeretné pótolni a tizennyolc év kimaradást, és elhalmozza a lányát ajándékokkal. A következő pillanatban megjelentek a konyhában. Flynn mindenkit üdvözölt, mialatt a kezét dörzsölgette, hogy megmelegedjen a kinti hideg után. Olyan friss és jóképű volt, hogy Lara újra azt érezte, mintha delfinek ficánkolnának a gyomrában. Most, karácsonykor, a szokottnál is erősebbnek bizonyult az érzés. Flynn szénfekete gyapjúnadrágot, fehér inget, fölötte pedig sötétvörös gyapjúszvettert viselt. Az illata is isteni volt. Mikor Lara került sorra, hogy boldog karácsonyt kívánjon, csókot nyomott az arcára, alig egy ujjnyira a szájától. Alig egy ujjnyira! Mi lett volna, ha a megfelelő pillanatban mintegy véletlenségből elfordítja a fejét… De nem. Észnél kellett lennie. Ehelyett azt mondta: – Neked is boldog karácsonyt. Ennyi ajándékot hoztál Giginek? Flynn nem jött zavarba. – Lehet, hogy kicsit elvetettem a sulykot – vont vállat. – Ne szidj meg, kérlek! – Szegény Annabel, hallom, dolgoznia kell.

– Igen. Kérdezhetek valamit? Lara pulzusa felgyorsult. Utoljára akkor hallotta ezt a mondatot, amikor Gigi megkérdezte, féltékeny-e Annabelre. Most óvatosabb volt. – Mi volna az? Flynn megérintette az arcát. – Miért kented el a szemfestéked? Itt is, meg itt is. A francba! Eddig senki sem figyelmeztette. – Bocs, de a „Hóember” ríkatott meg. – Hol van, a hátsó kertben? – tréfálkozott Flynn. – Akarod, hogy kimenjek, és letépjem a répaorrát? – Tegyetek le mindent! Gyertek át a nappaliba! – jelent meg mellettük Gigi csillogó szemmel. – Ideje kibontani az ajándékokat! Gigit ezen a karácsonyon igencsak elkényeztették. A nappali szőnyegét elborította a csomagolópapír. Flynn egy számítógépes egérpad büszke tulajdonosa lett, amelyen Gigi fotója ékeskedett. – Nehogy elfelejtsem, milyen is vagy – vigyorgott a lányára, aki több konyharuhára is rányomatta az arcmását. De fekete lakk-keretes fényképet is kapott tőle az apja, az első fotót, ami kettőjükről készült. Lara zavarban volt. Mivel muszáj volt ajándékot vennie Flynn-nek, egy éjkék Oswald Boateng ingre esett a választása. Noha jólesett, hogy tetszett neki, az már sokkal kevésbé, hogy a jelek szerint Flynn semmit sem szánt neki. Hanem ekkor Gigi az utolsó két fekete-ezüst papírba csomagolt ajándékért nyúlt a fa alatt. – Ezek a mamádéi – mondta Flynn. Lara megkönnyebbülten felsóhajtott, mert semmi sem megalázóbb, mint az egyoldalú ajándékozás. Már azt leszámítva, hogy Flynn két ajándékot vett neki, azaz most ő maradt alul eggyel. Jól van, kár ezért idegeskedni. Jaj, de izgalmas… – Meg kell mondanod neki! – szólt rá Gigi tárgyilagosan az apjára. – Előbb lássuk az ajándékokat! – rázta meg a fejét Flynn. – Nem, apu, előbb ezt! Higgy nekem! – De… – jött zavarba Flynn. Gigi azonban nem hagyta szóhoz jutni. – Ez csak így működik. Csináld, ha mondom! – Mi folyik itt? – Lara hallotta, amint Don, Nettie és Evie a „Fehér karácsony” rádióból felhangzó dallamát dúdolja a konyhában. Gigi és Flynn hosszú, sokatmondó pillantást váltott. Végül Gigi megszólalt: – Ha te nem mondod meg, majd megmondom én! – Miről van szó, mit titkoltok? Aztán a másodperc törtrésze alatt felfogta, hogy Flynn valami igazán jelentőset vonakodik hírül adni. Istenem, és Gigi tud róla, különben nem nyaggatná az apját. – Hadd találjam ki. Annabelről van szó – mondta, és megremegett a rossz előérzettől. Remélte, hogy a hangja nem kong olyan üresen, mint amilyennek ő maga hallotta. Ha nem ül éppen, hát a térde se bírja el. – Eljegyeztétek egymást… Erre akarta hát Gigi felkészíteni a minap. Ezért dörgölte az orra alá a mulasztását. – Igen – mondta Flynn. Elhallgatott, és a megrázta a fejét. – Vagyis hogy nem. Úgy értem, igen, Annabelről van szó… – Istenem, atyám, reménytelen eset vagy! Majd mondom én – szakította félbe Gigi apja dadogását. – Nos, ide figyelj, anyu! – fordult Larához. – Apu valóban azon a borkóstolón találkozott októberben Annabellel, amiről beszámoltunk neked. Elbeszélgettek utána. Annabel elmondta, mennyire fél elmenni egy munkaebédre, ahová a barátját is elvárják, mert neki nincs fiúja. – „Hacsak nem vállalja el ezt a szerepet”, jelentette ki tréfásan – szállt be a magyarázatba

Flynn is. – Mivel pedig épp volt egy szabad estém, gondoltam, miért ne. Lara nem tudta, meddig képes még érdeklődő arcot vágni. – És elment vele arra a munkaebédre! – vágta ki Gigi diadalmasan. – Csodás! Hát nem romantikus? Larának egyre inkább sajogtak az arcizmai hősies mosolyától. – Ezután pedig megkérte Annabelt, hogy viszonozza a szívességet! – Rendben. Mire kérted? – fordult most Flynnhez Lara. – Arra, hogy kísérjen el valami rendezvényre? Nem hagynák végre abba? Nem volt kíváncsi minden gyomorforgató részletre. – Igen. Eljött velem. Az Aquába – mondta Flynn. – Ó! Eszerint ezért a kedvenc éttermed? – Anyu, néha olyan eszes tudsz lenni, máskor azonban bámulatosan, hihetetlenül nehéz a felfogásod! – forgatta a szemét Gigi. Nagy nehezen feltápászkodott, és Flynnre nézett. – Oké, én végeztem veletek. A tiéd, szőröstül-bőröstül. Sok szerencsét! Az ajtó becsukódott mögötte. Négyszemközt maradtak a nappaliban. Flynn kisimította a haját a homlokából, és lassan, tagoltan rákezdte: – Annabel nem a barátnőm. Soha nem is volt az. Gigi ötlete volt. Azt mondta, hátha ez a kis trükk csodát művel, és meggondolod magad… mármint kettőnkkel kapcsolatban. Annyira az ellenkezője volt ez annak, mint amire Lara felkészítette magát, hogy alig fogta fel a hallottakat. Újra hatévesnek érezte magát. Annak idején alig várta a szentestét, amikor sárgarépát és sütit tehet ki a Télapónak és a rénszarvasának. Egy nap azonban apja a fülébe súgta: „Nincs is Télapó, ha nem tudnád. Kitaláció az egész. Nekem kell fizetnem az ajándékaidért.” Hatalmas csalódás volt, soha nem beszélt róla senkinek. Az anyjának sem, amikor vidáman a Télapóról és Rudolfról, a rénszarvasról mesélt neki. Ösztönösen érezte, hogy az anyját nagyon felzaklatná, ha megtudná a történteket. Most a semmiből bukkant elő ez a hatéves kori emlék, ami egész akkori világát porrá zúzta. Könnyeit nyelve hallgatta Flynnt. Meglehet, mostani élete is megingott, de mekkora különbség is volt ez! Ezúttal olyan valamiről hallott, ami örömet szerzett neki. – Megkérdeztem Gigit, mit kérne karácsonyra – folytatta Flynn. – Én is megkérdeztem. Larának vadul dörömbölt a szíve, és a nappali megtelt sistergő elektromossággal. Vagy csak a képzelete játszott vele? – Gondolom, mindkettőnknek ugyanazt a választ adta. – Flynn elhallgatott, és Larát fürkészte. – Hát ennyi. Most már tudod az igazat. – De… megkértél, hogy segítsek ajándékot venni Annabelnek. – Másnap mindent rendre vissza is vittem. Ez is Gigi ötlete volt, hogy féltékennyé tegyelek. És, hatott? – kérdezte meg újabb szünet után. Rajta! Légy őszinte! – Igen – mondta Lara egyszerűen. – Nagyon is. – Hát, kezdetnek ez is jó. Gigi biztos volt benne, hogy így lesz, én nem. Azért nem kis lelki tortúra volt ez. Az egyik pillanatban attól kellett tartania, hogy bejelentik Annabellel az eljegyzést, a következőben meg azt közlik vele, hogy a vetélytárs nem is létezik. Azaz létezett, de nem úgy. – Kérdezhetek valamit? Ki vette azt a selyem Harvey Nichols neglizsét Giginek? – Nem Annabel. És nem is Harvey Nichols. Az Amazonon rendeltük meg, expressz kiszállítással. Potom ötven font volt. Miért, te is akarsz egyet? – kérdezte Flynn. Voltaképpen nem jönne rosszul. Ötven font irtó jó vásár olyan cuccért, ami akár Harvey Nichols is lehetne. – Jól összekutyultátok ezt az egészet – jelentette ki Lara. – Néha szükség van effélére. Főként ha semmi más nem működik. – Igen? Volt más terv is? – Nos, az egyik az volt, hogy szerelmet vallok – kezdte az ujján számolgatni Flynn. – A

másik meg, hogy elcsábítalak. A harmadik, hogy közlöm veled, arra ugyan várhatsz, hogy elcsábítalak… Lara az ajkába harapott a harmadik lehetőségre. Az igazat megvallva pánikba esett kissé, amikor meghallotta. – Ez pedig a legeslegutolsó trükköm – jegyezte meg Flynn. – Rajtad áll, hogyan fogadod. Tudod, mit érzek irántad, és azt is, mit szeretne Gigi. Bombabiztos garancia eztán sem lesz arra, hogy boldogan élünk, míg meg nem halunk, mégis gyalázatos gyengeség lenne, ha még csak meg se próbálnánk. Szóval akkor, igen vagy nem? Igen vagy nem? Igen vagy nem? Gyermeke apja állt előtte, akit mindig, minden percben szeretett. Az elmúlt hónapokban megpróbálta meggyőzni magát, hogy úgy a legjobb, ha nemet mond. De mi van akkor, ha téved? Felállt – magasságos ég, hogy reszketett a lába! –, pár botladozó lépést tett előre, és azt mondta: – Igen.

Ötvenkilencedik fejezet Mennyi ideig tarthatott ez a csók? Lara mindössze annyit tudott, hogy a konyhai dalnokok előbb a „Téli mese” számait zengték el, aztán Greg Lake került sorra „Hiszek a Télapóban” című dalával. Hogy e kettő között mi történt, arról sejtelme sem volt. – Hallgass meg! – mondta végül Flynn, és mélyen a szemébe nézett. – Jobban szeretlek, mint hinnéd. – Két kezébe fogta Lara arcát. – Működni fog, elhiszed nekem? Lara bólintott, és a könnyeit nyelte. Hatalmas megkönnyebbülés volt, hogy elengedhette magát, és többé nem kellett a saját érzései ellen harcolnia. – Igen, elhiszem. – Helyes. – És én is szeretlek! Fontosnak érezte, hogy kimondja; hogy Flynn hallja ezt a szájából. Hiszen ez volt az igazság. – Tudod, ennél szebb karácsonyi ajándékot nem is kívánhattam volna magamnak – szólt Flynn elgondolkozva, mialatt Lara arcát cirógatta. – Még szerencse, hogy megtartottam magamnak annak az ingnek a blokkját. Flynn jót nevetett, majd a fa alatt heverő csomagokra mutatott. – A te ajándékaid ott vannak. Kíváncsi vagy rájuk? – Szépek? – Szerintem tetszeni fognak – mondta Flynn. Naná hogy tetszettek, hiszen mindet maga választotta. Ő kapta a pihekönnyű, lenge Armani szarvasbőr kabátot, az ő ajándéka volt a csodás fekete tűsarkú is, sarkán a csokorral. Gyönyörű volt, és tökéletesen illett a lábára. – Nagy kockázatot vállaltál – közölte. – A vetélytársnőmnek kellett válogatnom. Választhattam volna szándékosan a legrondábbakat is. – Tudtam, hogy nem teszed. Nem vagy olyan. Ezért szeretlek. – Ez az egyedüli oka? – Ha nagyon gyötörném az agyamat, biztosan találnék még párat. Lara újra megcsókolta, aztán azt mondta: – A konyhai személyzetünk talán kíváncsi, mi történt velünk. – Igazad van – felelte Flynn. – A tudtukra kell adnunk. Ekkor nyílt az ajtó, és Gigi rontott be rajta. – Nincs rá szükség, hallgatóztunk! – rikkantotta. – Ez egyenesen csodálatos! Mögötte Evie is megszólalt: – Épp ideje is volt. Egy órára az összes fogást előkészítették, és mind a sütőbe vagy a tűzhelyre került. – Ha le akartok lépni ti ketten, hát menjetek – jegyezte meg Nettie. – Lelépni? Miért? Lara semmi pénzért nem akart lemaradni az ebédről. – Kettőkor eszünk. – Nettie beletörölte kezét a konyharuhába, és megveregette a karórát a csuklóján. – Szóval, van egy teljes órátok. – Pompás! – nyúlt máris Flynn a kocsikulcsáért. – Az rengeteg idő. – Álljunk meg egy szóra! Fogalmam sincs, mi folyik itt. Lara arca kigyulladt, és értetlenséget mímelt. Ha Flynn titokban megkérte Nettie-t, adjon nekik egy órát, hogy a lakására rohanva egymásnak essenek, hát menten elsüllyed szégyenében. Akkor is, ha ennek rég itt lenne az ideje. De nem így és nem most. – Hahaha! – mutatott Gigi az anyja arcára. – Sejtem, mire gondol. – Nem erről van szó – lépett közbe Flynn, és felsegítette a karamellszínű szarvasbőr kabátot Larára. – Mutatni szeretnék valamit. Hmm…

Lara nem először hallotta ezt ma este. – Még egy ajándék! – Gigi láthatóan tudta, mi az újabb meglepetés. – Vagyis valami efféle. Ezúttal nem márkás cucc. És jobban tennéd, ha nem tűsarkúban mennél – mutatott az anyja lábára. Soha nem lehetett még ilyen könnyen közlekedni Bath belvárosában. A máskor zsúfolt utcák üresen tátongtak, minden bolt bezárt. Furcsa csönd ülte meg a várost. – Megmondanád végre, hová megyünk? – Nem. Várd ki türelemmel! – sandított rá Flynn, majd kedvesen hozzátette: – Ne rontsuk el a meglepetést! Lara alig tudta megállni, hogy az ostoba vigyor ne terüljön szét az arcán. – Ha valamire érdemes várni, hát kivárom. Tudom, nem egészen ezt kéne mondanom, de tudod, hogy értem. – Tizennyolc év. Nem is, már tizenkilenc. Elég hosszú várakozás – mondta Flynn. – Megérte rám várni. Flynn szája mosolyra rándult. – Rám is. A város döbbenetesen szép volt; az ég kéken derengett, a hó kristálycukorként sziporkázott az erős napsütésben. Mikor Lara meglátta, hol állította le Flynn az autót, megértette, miért akarta Gigi, hogy cserélje le a tűsarkút csizmára. A Royal Victoria Park egész évben nyitva tartott, most azonban a szokásosnál is néptelenebb volt, noha egy-egy családot és kutyasétáltatót így is elhagytak útközben. Lara szívesen megcsodálta volna a dérlepte fák szépségét, ha figyelmét nem vonja el szüntelenül, hogy keze Flynn tenyerében pihen. Olyan jó érzés volt, olyan helyénvaló. Már ez a közelség, ahogy karja a másikéhoz ért, ez is színtiszta örömmel töltötte el. Megtanulta a leckét, nem szabad elfutni az élet elől. Kockázatot kell vállalni. – Már nem járunk messze – biztatta Flynn, miközben megmásztak egy kaptatót, és balra fordultak. Nem az a hely volt, ahol James összeesett és meghalt. Lara megszorította Flynn kezét, mintegy köszönetképpen, hogy megkímélte ettől. Végre egy kanyar után Flynn megállt az ösvényen: – Itt vagyunk – jelentette ki. Kis tisztásra értek, amelyet fák és bokrok szegélyeztek. Közepén pad állt, deszkáit vékony hóréteg vonta be. Lara hagyta, hogy Flynn odavezesse. Nézte, hogyan törli le szabadon maradt kezével a háttámláról a havat. Egy táblára vésve a következő állt ott: Barbara és James. Szeretettel emlékezünk rátok. Flynn átkarolta Larát, ő meg hozzábújt, s fejét a mellkasára hajtva nézte a feliratot, amíg a könnyek teljesen el nem homályosították a látását. – Csodálatos! Nagyon szépen köszönöm! Ez most már mindörökre így marad. – Így. Flynn magához szorította, és csókot nyomott a feje búbjára. Fantasztikus érzés volt. Miért várt vele ilyen sokáig? – És mit tettél volna, ha nemet mondok, és nem jövök vissza hozzád? – nézett aztán fel Flynnre. – Besurrantam volna ide az éj leple alatt egy csavarhúzóval, és visszaloptam volna a táblát. Vagy felbéreltem volna egy furgont, majd pedig elfuvaroztam és elégettem volna az egész padot – mosolygott vissza Larára. – Nem, természetesen nem azért csináltam, hogy megpuhítsalak. Ez nem egy alku része. Mindenképpen megcsináltattam volna. – Nagyon tetszik! – Lara szemügyre vette a tisztást. – Vajon anyu és James jártak itt? Úgy értem, pont ezen a helyen? – Nos, efelől semmi kétségem. Újra maga után húzta Larát. Ezúttal hová? Lara igyekezett lépést tartani vele, miközben Flynn elvezette a padtól, a szemközti fák elé. Megállt a tisztás szélén, és egy vén ezüst nyárfa törzsére mutatott, amelynek alácsüngő ágait most

hó borította. – Ó… – sóhajtotta Lara, aki csak állt megigézve az ezüstszürke fatörzs előtt. Ott volt előtte az enyhén csáléra sikerült szív, amelyet James vésett fáradságos munkával közel negyven esztendeje. Benne két monogram: BC és JA állt. – El sem hiszem, hogy megtaláltad! – csóválta a fejét álmélkodva. James halála után Flynn járt már néhányszor a parkban, de ötvenhét holdat kellett volna átkutatnia, ami kifogott rajta. – Akár mondhatnám azt is, hogy az én érdemem, de nem teszem – mondta Flynn, mialatt Lara a mutatóujjával végigsimított a betűkön. – Megkérdeztem az egyik kertészt a parkban. Ő ugyan nem tudta, hol van a szív, de lepasszolt egy másik kertésznek. Ő aztán egy Billy nevű öreg fickóhoz irányított, aki mára nyugdíjas ugyan, de negyven évig dolgozott a parkban. Beszéltem vele. Nos, azonnal tudta, miről van szó. Nem tudta elég pontosan leírni a helyet, ezért érte mentem, és idehoztam kerekes székestül, hogy mutassa meg. – És honnan hoztad ide? – Manchesterből! Larát mérhetetlenül meghatotta, mit meg nem tett érte Flynn. – Ez az utolsó ajándékod. – Flynn felnézett a feje fölött szétterülő ágak szövedékére. A törzs megvolt vagy tizenöt méter magas, és a korona is legalább ilyen széles. – Bocs, hogy nem csomagoltam be neked! – Megbocsátom. Ennél gyönyörűbb ajándékot életemben nem kaptam! – húzta magához Lara egy újabb csókra. – És attól semmiképpen nem kell félned, hogy visszaviszem a boltba. – Remélem, engem sem. – Flynn szája ugyanolyan meleg volt, mint a keze. Most mosolyogva mormolta: – Itt maradtam a nyakadon. Örökre. – Végre! Őszintén szóval nem tudom, mi tartott ilyen soká – riposztozott Lara.

\'7b1\'7d Veszekedő családtagokat összebékítő brit tévéműsor. \'7b2\'7d Az étterem Somerset Maugham regényéről kapta a nevét. Maugham színházi díszletgyűjteményét Bath múzeumának ajándékozta. \'7b3\'7d Brit illuzionista. \'7b4\'7d Az első népszerű angol vígjátéksorozat, a második brit tévéműsor. \'7b5\'7d Jane Austen 1913-ban megjelent regénye, a Büszkeség és balítélet férfi főhőse. \'7b6\'7d A Büszkeség és balítélet női főhőse, Elizabeth Bennet apja. Austen két regénye játszódik Bathban, a város nagy gonddal ápolja az írónő emlékét. \'7b7\'7d Amerikai country-énekesnő. \'7b8\'7d Beverly Hills bevásárlóutcája. \'7b9\'7d November 5-én, a Lőpor-összeesküvés ünnepén Angliában arra emlékeznek, hogy Guy Fawkes és társai nem tudták felrobbantani a Westminster épületét. \'7b10\'7d Utalás A Grincs című filmre, amelyben a szőrmók szörny ellopja a karácsonyt. \'7b11\'7d Az énekes színpadi fellépéseinek egyik híres kelléke. \'7b12\'7d Zenei celebkvízshow a BBC műsorán. \'7b13\'7d Karácsonyi gyerekdal. \'7b14\'7d Dean Martin karácsonyi száma.