Jill Mansell Ú J R A K E Z D É S

Jill Mansell

ÚJRAKEZDÉS

„Remek regény, mely számot tarthat minden korosztály lányainak és asszonyainak érdeklődésére.” – Daily Express „Elragadóan kavargó, kiszámíthatatlan, és végtelenül szórakoztató.” – Daily Record „Gyors, vad, és mesésen vicces. Nem olvasni, falni kell.” – Company

Jill Mansell: Thinking of You Copyright © 2007 by Jill Mansell First published by HEADLINE PUBLISHING GROUP, 2007 London

ISBN 978-963-87663-5-9 2007 Kulinária Kiadó, Budapest

A szerző a könyvben szereplő egyes ismerősök, szomszédok nevét a személyiségi jogok védelmében megváltoztatta.

Fordította: MOLNÁR EDIT Szerkesztő: BERKA MARIANNA Sorozatszerkesztő: STAHL JUDIT Műszaki szerkesztő: KISS ZSUZSA Borító, kötésterv és tipográfia: GERHES GÁBOR Tördelés és nyomdai előkészítés: ART-AND GRAFIKA STÚDIÓ Készült a Kinizsi Nyomda Kft.–ben Printed in Hungary

Ajánlás Charlotte Ashnek, továbbá férjének, Iannek aki olyan nagyvonalúan támogatta Blisst.

Első fejezet

H

a Ginny Holland együttérzésre vágyott, tudhatta volna, hogy nem jó helyen jár. Igaz, nem volt sok választása ezen a verőfényes, ám szeles októberi szombat reggelen. És csak az utca túloldalára kellett átmennie, ami nem elhanyagolható szempont. – El sem tudom mondani, milyen érzés. – Öklét a mellkasához szorítva, bánatosan rázta meg a fejét. – Olyan… olyan… – Pontosan tudom, milyen. Madárfészek-szindróma – mondta Carla. Ginny elhúzta a száját. Carláról ordított, hogy nincs gyereke. – A madárfészek-szindróma kifejezés legfeljebb a frizurám állapotára utalhatna. Nekem üresfészekszindrómám van. A kicsikém kirepült otthonról, én pedig olyan üresnek érzem magam, mint egy… mint egy vacak húsvéti tojás. – Nem vagy normális. – Carla, csupasz lábfejét a krémszínű bőrkanapé alá akasztva, olimpiai bajnokokat megszégyenítő módon végezte a felüléseket: fényes tincsei ide-oda himbálóztak. –Jem egyetemista lett. Megint szabad vagy. Örülnöd kéne. Ráadásul – tette hozzá némi gondolkodás után –, a Cadbury csokitojás egy csomó fincsi dologgal van tele. – Veled ellentétben – mutatott rá Ginny. – Szívtelen vagy. – Te meg harmincnyolc éves, nem hetven. – Carla, miután az ötmillomodik felüléssel is végzett, a levegőbe emelte a lábát, és, lélegzetvételnyi szünetet sem tartva, vadul biciklizni kezdett. – Egy évvel idősebb vagyok nálad, de nézz rám: rengeteg szabadidőm van! Csúcsformában vagyok, a pasik nem tudnak ellenállni nekem, és soha nem élveztem ennyire a szexet. Most élem a virágkoromat – jelentette ki Carla. – És te is. Ginny persze tudta, hogy még nincs vége mindennek, de Jem távozása alaposan fejbe kólintotta. Eddig boldogan sürgött-forgott, mindig akadt valami dolga, a mostani állapot viszont teljesen új volt a számára. Az, hogy közeledett a tél, csak tovább súlyosbította a helyzetét. Portsilverben többnyire szezonális munkákból éltek az emberek: az elmúlt fél évben ő is látástól vakulásig gürizett az egyik tengerparti kávézóban. A turisták azonban hazamentek, Jem Bristolban volt, Ginnynek pedig hirtelen jóval több szabadideje lett, mint amennyihez eddig hozzá volt szokva. Csak olaj volt a tűzre, hogy a múlt hónapban két barátnője is elköltözött a környékről, a kedvenc borozóját felvásárolták és alkoholos üdítőket vedelő fiatalkorúak lármás szórakozóhelyévé változtatták, ráadásul az imádott latin-amerikai tánctanfolyamnak is vége szakadt, amikor a tanár elcsúszott szambázás közben, és eltörte a csípőcsontját. Mindent egybevetve, nem ez volt Ginny életének legsikeresebb októbere. Ami pedig Carla megjegyzését illeti arról, hogy most élik a virágkorukat… őt csak a törvény kényszerítő hatására fektetné le bárki is. Ginny lopva megnézte magát Carla csillogó-villogó, egész alakos velencei tükrében, és félresimított egy tincset szemébe lógó, lenőtt frufrujából. Az előbb említett madárfészekre emlékeztető frizura hosszú volt, szőke és enyhén hullámos. Néha rendesen viselkedett, néha nem, de Ginny egyik esetben sem tudott mit kezdeni vele. Az arca viszont korántsem emlékeztetett töppedt aszalt szilvára – Ginny tisztában volt vele, hogy fiatalabbnak látszik a koránál –, de ebben a női magazinok uralta világban azért bőven akadt rajta javítanivaló. Ginny szeretett volna olyan sikkes, ápolt és születetten vadító lenni, mint Carla, de be kellett látnia, hogy nem lenne képes ekkora erőfeszítésekre. – Szedd már össze magad! – Carla abbahagyta a biciklizést. Döbbenetes módon, egyetlen izzadságcsepp sem volt az arcán. – Hagyd abba a nyavalygást, és élvezd az életet! – De hiányzik a lányom! – Ginny szégyellte magát, amiért így érez. Soha nem szorult rá senkire; úgy elborzadt a gondolatra, mintha hirtelen megmagyarázhatatlan vonzódás támadt volna benne a harangszoknyák iránt. – Ő is azt akarná, hogy jól érezd magad – felelte Carla józanul. – Tudom. – Ginny a pulóvere ujján felfeslett cérnaszálat babrálta. – De akkor is látni szeretném! – Jó. Ha ez minden vágyad. És ha szerinted Jemnek nincs ellenére. – Carla kecsesen talpra állt, és automatikusan megnézte fénylően sima, balzsammal táplált haját a velencei tükörben (igen, igen, most is tökéletes), majd így szólt: – Amúgy lyukas a pulóvered ujja. Ginnyt hidegen hagyta a megjegyzés; minek sajnálja ezt a régi, koszlott pulóvert? Hiszen megkapta, amiért jött.

– Rendben, akkor megyek is. – Hova? – Meglátogatom Jemet Bristolban. Isteni ötlet! – Most? Nem kéne előbb felhívnod? Jem már tizennyolc éves mondta;Carla. – Lehet, hogy éppen valami rosszaságot csinál. – Jó, felhívom – felelte Ginny engesztelésképpen. – Jó hétvégét, holnap este átugrom, ha hazaértem. – Nekem mindig jó hétvégém van – paskolta meg Carla feszes, napbarnított hasát. – Már elfelejtetted, hogy most élem a virágkoromat? Robbie-val leszek – tette hozzá önelégülten. Robbie egyike volt azoknak a futószalagon gyártott helyes fiatal fiúknak, akiket Carla a kisportolt testükért, a lazán lelógó fürtjeikért és… khm, az egyáltalán nem lazán lelógó egyéb testrészeikért kedvelt. Betegesen irtózott a komoly kapcsolatoktól. – Akkor én megyek is. – Ginny megölelte a barátnőjét. – Puszilom Jemet. És vigyázz az autópályán! – Vigyázok. Amikor Ginny kilépett az ajtón, Carla utána kiáltott: – Először szólj oda neki. Lehet, hogy nem örülne, ha csak úgy váratlanul beállítanál. Ezek a gonosz barátnők! Ha Ginny nincs úgy felajzva, talán még meg is sértődött volna. De Carla már csak ilyen: hogyan is érthetné meg ezeket a dolgokat, amikor nincs gyereke? – Anyu, ezt nem hiszem el! De jó, hogy itt vagy! – derült féljem arca. A lány bombaként csapódott anyja karjába, és olyan szorosan ölelte, hogy az asszony alig kapott levegőt. Igen, ez jó. Vagy: – Istenem, Anyuci, ez életem legcsodálatosabb meglepetése… ha tudnád, mennyire hiányoztál… Hoppá, csak semmi bőgés! Ginny erőnek erejével elhessegette a lázasan dolgozó fantáziája szülte szívmelengető jeleneteket, és szaporán pislogni kezdett, hogy a vezetésre tudjon koncentrálni. Az északcornwalli Portsilverből három és fél órába telt eljutni Bristolba, és úgy tűnt, a páros egy óra tájban fog megérkezni. Bellamy szerencsére imádta a hosszú au-tóutakat: most is lehunyt szemmel, kilógó nyelvvel, elégedett pofával hevert a hátsó ülésen. Amikor Ginny izgatottan hátraszólt neki: – Na, kihez megyünk, Bellamy? Na, kihez? Jemhez! – felnyitotta az egyik szemét, és lustán megcsóválta a farkát. Ha Ginnynek lett volna farka, ő is követi a példáját. Jem három hete ment el hazulról. Ginny ugyan felkészült a legrosszabbra, de úgy tűnt, alábecsülte a dolgokat; az űr, amelyet Jem hagyott maga után, százszorta elviselhetetlenebb volt, mint képzelte volna. Ginnynek a lánya volt a legfontosabb személy az életében, ennyi az egész. Bristol felé menet Ginny számba vette a legszebb emlékeket. Amikor a tizennyolcadik születésnapján hozzáment Gavin Hollandhez… nos, lehet, hogy hibát követett el, de miért sopánkodna, amikor ők ketten hozták össze Jemet? A szülés – ahogy lihegve próbálta túlélni az egyre fájdalmasabb összehúzódásokat, és megfenyegette Gavint, hogy kiveri az összes fogát, amikor az panaszosan felnyüszített: – Aúúú! Ne szorítsd úgy a kezem, fáj! Amikor végre valahára a karjában tartotta Jemet, és egyfolytában zokogott, mert a szeretet hullámai minden képzeletet meghaladó erővel törtek rá, különösen amikor észrevette, hogy a visító teremtés, akit az ölében ringat, csupa vér, trutymó és nyálka. Aztán később, amikor a parányi tengericsillag-ujjacskák a levegőt markolásszák. .. az első elbűvölő mosoly… az első nap az óvodában („Anyuci, ne menj eeeeeel!”)… és az őszinte pánik Jem arcán, miután feladta a levelet a Mikulásnak, mert mi lesz, ha összekeverik a másik Jemimával, aki Miss Carter osztályába jár, elálló fülű és szemüveges? Hát, igen, mennyi tökéletes pillanat! Ginny szája egyre szélesebb mosolyra húzódott, ahogy sorra az agyába villantak az emlékek. Jam kilenc éves volt, amikor különköltöztek Gavinnel: szomorú dolog volt, persze, de azért nem a világ vége. Gavinről kiderült, hogy nem az az otthonülős hűséges típus. Ennek ellenére szerető apja maradt Jemnek, és soha nem hagyta cserben a kislányt. Jem meglepően jól viselte szülei különköltözését, majd későbbi válását, és könnyedén fogadta az elkerülhetetlen változásokat. Attól kezdve Ginny és Jem végleg elválaszthatatlanok lettek, olyan közel kerültek egymáshoz, amennyire az anya és lánya között csak lehetséges.

Még a rettegett pubertáskor sem rontott a kapcsolatukon, és Ginny jól tudta, hogy ezen a téren óriási szerencséje volt: míg más tinédzserek lázadoztak, dacoskodtak és úgy vágták be az ajtót, hogy az kiesett a tokjából, Jem meg tudta őrizni azt az erényét, hogy humorosan fogja fel a dolgokat, és továbbra is vidám, jó kedélyű lány maradt. Ők ketten mindig kéz a kézben szálltak szembe a világgal. Ebben a pillanatban egy nedves orr nyomódott Ginny bal karjához, majd Bellamy, aki a két első ülés közé dugta a fejét, megnyalta a könyökét. – Jaj, ne haragudj, drágaságom, kicsit elgondolkodtam. – Ginny, miközben mereven bámulta az előttük húzódó utat, bocsánatkérően megvakargatta a kutya fülét. – Hogy is feledkezhettem meg rólad, hmm? Mi hárman, kéz a kézben, a világ ellen. Az autópályán kicsi volt a forgalom, így tíz perccel egy óra előtt Ginny már Bristol külvárosában autózott. Jem nem lelkesedett az ötletért, hogy kollégiumban lakjon. Inkább sorra felhívta a helyi ingatlanügynököket, még szeptemberben körbejárta a várost, és két diáktársával együtt kibérelt egy lakást Cliftonban. Itt segített neki Ginny kipakolni a cuccait a kocsiból három hete, még a két másik lakótárs érkezése előtt. Ginny végighajtott a Downson a Whiteladies Road felé: Jem Pembroke Road-i albérletének környéke olyan kitörölhetetlenül égett bele az agyába, mintha egy láthatatlan köldökzsinór húzta volna a lakás felé. Ami azt illeti, elég lehangoló kép tárult Ginny szeme elé. Vagy mégsem? Egy érdekes külsejű mexikói étterem a bal oldalon; este kipróbálhatnák Jemmel. És ha Jem lakótársai is el akarnának jönni velük, nos, annál jobb. Ginny, miközben indexelt és lekanyarodott az Apsley Roadra, lelki szemei előtt már látta is, amint ott ülnek a nyüzsgő étteremben, a tányérokkal és jéghideg sörrel megrakott asztal körül, harsányan nevetnek, miközben a többiek így kiáltanak fel: – Te akkora mázlista vagy, Jem! Bárcsak az én anyukám is ilyen jó fej lenne, mint a tied! Hoppá, vigyázat, egy busz jobbról!

Második fejezet

A

lakás egy négyemeletes, vöröstéglás ház első emeletén helyezkedett el. Ginny megvárta, amíg Bellamy diszkréten könnyít magán az előkertben álló fa tövében, majd becsöngetett. Hát, itt vannak, Jem nem hisz majd a szemének… – Igen? – Á, jó napot! Maga biztosan Rupert. – Ginnynek össze kellett szednie magát, nehogy könnyekben törjön ki Jem lakótársa előtt, akiről már sokat hallott. – Ööö… Jem itthon van? – Nincsen. – Rupert egy pillanatra elhallgatott. – Kihez is van szerencsém? – Jaj, én az édesanyja vagyok! Ez pedig Bellamy, Jem kutyája. Milyen buta vagyok, gondolnom kellett volna rá, hogy esetleg nem lesz itthon. Próbáltam utolérni, de ki volt kapcsolva a mobilja, én meg azt hittem, lustálkodik egy kicsit. Ööö, nem tudja, hol van? Rupert, aki egy fehér sorton kívül semmit sem viselt, sovány, napbarnított fiú volt. Megborzongott, amikor egy hideg fuvallat meglegyintette a mellkasát. – Ebédre lett beosztva a sörözőben. Tizenegytől kettőig, vagy valami ilyesmi. – Ebédre lett beosztva? A sörözőben? – Ginny az órájára pillantott.. –Melyikben? – Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Rupert. – Mondta, de nem jegyeztem meg. A'sszem, valahol Cliftonban. Mivel Cliftonban körülbelül egymillió söröző volt, ez fontos információnak bizonyult. – Megvárhatnám itt? A fiú egyáltalán nem tűnt lelkesnek, de azért így szólt: – Persze, természetesen. Bár elég nagy a kupi. Rupert nem hazudott. Az emeleti nappaliban koszos tányérok és üres csészék borították a halványzöld szőnyeget. A kanapén egy egzotikus külsejű, rövid sötét hajú lány terpeszkedett, müzlit evett, és egy feketefehér filmet nézett a tévében. – Szervusz! – köszönt rá Ginny sugárzó mosollyal. – Te biztosan Lucy vagy. – Nem, Caro – pislogott a lány. – Caro a barátnőm – világosította fel Rupert Ginnyt a konyhába menet. – Ez itt Jem anyukája, látogatóba jött. Ginny azon töprengett, kezet nyújtson-e, vagy ez nagyon ciki lenne. – Hello! – dünnyögte Caro tele szájjal. Oké, talán tényleg ciki lenne. – Ő pedig Bellamy. – Szerencsére a kutyák mindig megtörik a jeget. – Aha – bólintott Caro, és lenyalta a kanalát. Juj! – Hmm! Te is az egyetemre jársz? – Ginny, mivel senki sem kínálta hellyel, állva maradt. – Igen. – Caro a földre hajította az üres müzlis tálat, feltápászkodott, és kiment a konyhába. Ginny, akinek kuncogás és fojtott vihogás ütötte meg a fülét, hirtelen émelyegni kezdett. Pár perc múlva Rupert dugta be a fejét az ajtón. – Hozhatok egy csésze teát? – Jaj, köszönöm szépen! – Na, jó, most már elég, ne beszélj csupa felkiáltójellel! – Tejjel, egy cukorral. – Ööö, azt hiszem, elfogyott a cukor. – Semmi gond – felelte Ginny. – Akkor egy pohár vizet kérek. Rupert komoran vakargatta a fejét. – A'sszem, vizünk sincs. Ez most komoly? Vagy így próbálnak megszabadulni tőle? – Csak csapvíz – tette hozzá Rupert. Úristen, micsoda finnyás alak! – Jó a csapvíz is – válaszolta Ginny. – Ahogy gondolja – húzta el a száját Rupert. – Ne is tessék foglalkozni vele – hallatszott egy hang Ginny háta mögül. – Rupert csak arannyal futtatott vizet iszik. Üdvözlöm, Lucy vagyok.

Láttam a fényképeket Jem szobájában, úgyhogy szerintem ön Jem mamája. Örülök, hogy találkoztunk. Na, így mindjárt más! Lucy magas volt, karcsú, fekete hajú és gyönyörű. Ráadásul mosolygott. Ginnyt annyira elborította a hála, hogy majdnem ott helyben meghívta a lányt vacsorázni. Lucy perceken belül eltakarította a több halomnyi tányért, a kanapé mögé tolta az egymásra tornyozott magazinokat, és a legkényelmesebb fotelbe ültette Ginnyt, aki már-már királynőnek érezte magát. – Jem tegnap kapta meg az állást. Ma ment először dolgozni. Mindig jól jön egy kis mellékes, nem igaz? – Lucy szórakoztató volt és barátságos, pontosan az a fajta lakótárs, akit egy anya elképzel a lányának. Miután lelkesen megszeretgette Bellamyt, kiment egy tál vízért, és már előre bocsánatot kért, hogy csak csapvízzel tud szolgálni. Rupert és Caro zenét hallgatott a konyhában, majd Rupert megjelent, hogy – meglehetősen ügyetlenül – kivasaljon egy kék inget a nappali sarkában álló vasalódeszkán. – Majd én megcsinálom – ajánlkozott Ginny, aki mindenáron meg akarta kedveltetni magát a fiúval. – Nem, köszönöm, én is elboldogulok vele – felelte Rupert derűsen. –Jem sosem rajongott a vasalásért. Fogadok, hogy halmokban áll nála a vasalnivaló. Ha már itt vagyok – mondta Ginny –, akár be is segíthetnék neki. – Ha én kérném meg az édesanyámat, hogy vasalja ki a ruhámat – közölte Lucy vidáman –, lusta disznónak nevezne, és rám parancsolna, hogy csináljam meg magam. Jem szobája rendetlen volt, de tiszta. Ginny kalapáló szívvel itta magába az ismerős részleteket, a falon lógó parafatáblára erősített családi fotókat, a minden talpalatnyi helyet beborító ruhákat, könyveket és CD-ket, a szemetesből kikandikáló üres kólás dobozokat és chipses zacskókat. Ginny, nem tudván türtőztetni magát, gyorsan beágyazott, és beakasztotta a szétszórt ruhákat a szekrénybe. Ez lehet az az új top, amit Jem az Oasisban vett. Juj, egy olajfolt van a kedvenc farmerén; be kell áztatni, ha azt akarjuk, hogy kijöjjön. Ez itt nem körömlakk… A bejárati ajtó csapódására Ginny sóbálvánnyá merevedett; rájött, hogy úgy szorongatja a lánya farmerét, mint valami ritka zsákmányt. Gyorsan az ágyra hajította a nadrágot, és mire Bellamy ugatni kezdett, már ki is viharzott a szobából. Egy pillanat alatt a nappaliban termett, ahol Jem és Bellamy teljes eksztázisban üdvözölték egymást. – Ezt nem hiszem el! Anyu, mit keresel itt? – nézett föl Jem, miközben Bellamy vidáman nyalogatta az arcát. – Az anyukád képes volt egy csomót utazni csak azért, hogy meglátogasson téged – mondta Rupert vontatottan. Ginny elkapta a fiú pillantását, amelyből világosan ki lehetett olvasni, Rupertnek mi a véleménye azokról az őrült anyákról, akik hajlandóak több száz kilométert utazni azért, hogy egy rövid időre láthassák a lányukat. – Jaj, Anyu! – kiáltotta Jem döbbenten. – Nem igaz – bukott ki Ginnyből. – Ugyan, dehogy! Éppen Bathba tartunk, és gondoltam, biztosan örülnél, ha beugranak hozzád egy percre. – Tényleg? Szuper! – Jem végre elengedte Bellamyt, és az édesanyja nyakába borult. Ginny megcirógatta a lány rózsaszín csíkokkal tarkított szőke haját. A nagy találkozás nem egészen úgy sikerült, ahogyan elképzelte, és miközben Rupert, Caro és Lucy ott tátotta a száját körülöttük, lázasan törte a fejét, milyen választ adjon Jem következő kérdésére, de az a fő, hogy itt van. Ez is jobb, mint a semmi. Jaj, mennyire hiányzott neki ez a lány! – Bathba? – lépett hátra Jem zavartan, továbbra is az anyjába kapaszkodva. – Mi dolgod neked Bathban? Aaahhh, halvány gőzöm sincs! – Egy barátnőmet megyek meglátogatni – válaszolta Ginny. Gyorsan, találj már ki valamit! – De hát nem is ismersz senkit Bathban. Tudom, tudom! – Na, ez az, amiben tévedsz – felelte Ginny vidáman. – Meséltem már neked Theresa Trottról? Jem megrázta a fejét. – Nem. Ki az? – Osztálytársak voltunk, kicsim. Felmentem a „Régi barátok” honlapra, megadtam az e-mail címemet, és Theresa azonnal írt nekem. Most Bathban él. Amikor meghívott magához, úgy gondoltam, butaság lenne úgy végigmennem a városon, hogy nem állok meg nálad. Úgyhogy itt vagyunk! – Nagyon örülök – ölelte át Jem újra az édesanyját. – Jó látni téged. Titeket. – Az anyukád már éppen neki akart állni, hogy kivasalja a ruháidat – szólt közbe Rupert, pukkadozva a visszafojtott nevetéstől. – Jaj, Anyu! – kacagott föl Jem.

Ginny, aki, miután úgy döntött, hogy ki nem állhatja Rupertet, már kellő bátorságot érzett magában ahhoz, hogy visszavágjon, egyenesen a fiú szemébe nézett: – A maga édesanyja talán nem szokta kivasalni a ruháit? – tudakolta. – Nem – vont vállat a fiú. – De talán azért, mert halott. A francba, a francba! Brrrrrrrrrrr! – szólalt meg az ajtócsengő. – Nyisd ki, Jem! – mondta vontatottan Rupert. – Biztosan az apukád. Jem elvigyorodott, kiöltötte a nyelvét Rupertre, majd leszaladt, hogy ajtót nyisson. Egy sovány, sötét szemű fiúval tért vissza. – Lucy, Davy Stokes keres. Lucy éppen a szürke pulóveréből próbált kibújni. – Szia, Davy! – mondta, miközben lejjebb ráncigálta magán a pulóver alatt lévő zöld pólót. – Hogy vagy? Épp zuhanyozni indultam. Ginny hallotta, amint Rupert odasúgja Carónak: – Fogadok, hogy a srác szívesen csatlakozna hozzá. – Bocs! – Davy, akinek hosszú sötétbarna haja volt, egy könyvet szorongatott a kezében. – Tudod, megígértem, hogy kölcsönadom neked ezt, és gondoltam, bedobom. – Mi ez? Ja, persze, John Donne versei. Köszi! – Lucy elvette a könyvet, és bájosan rámosolygott a fiúra. – Nagyon kedves tőled. Davy elpirult. – Szerintem tetszeni fog. Ööö… kocsmai vetélkedő lesz a Medvében ma délután. Azt akarom kérdezni, hogy esetleg nincs-e kedved, ööö, eljönni velem. Rupert gúnyosan elvigyorodott. Ginny legszívesebben hozzávágott volna valami súlyos tárgyat. – Kösz a meghívást, Davy, de nem érek rá. Bulizni megyünk Jemmel. Nem is ártana csipkedni magunkat, különben elkésünk. Háromkor lesz a találkozó. Háromkor? Már fél három volt. Ginny azon töprengett, vajon mindez kegyes hazugság volt-e Lucy részéről. – Oké. Akkor majd legközelebb. Sziasztok! – Davy félénken körbepillantott a szobában, és közben az ajtó felé hátrált. – Kikísérlek – ajánlkozott Rupert. Amikor visszajött, széles vigyor ült az arcán. – Micsoda hódítás! – Ne merd cikizni Davyt! – vágott vissza Lucy. – Jó fej. – Eltekintve attól, hogy nincsenek barátai és még mindig az anyukájával lakik. – Milyen buliba mentek? – erőltette magára Ginny laza, csacsogós stílusát, és Jem felé fordult, aki miatt három és fél órát autózott. – Az évfolyamtársunk, Zelda szülinapját ünnepeljük – magyarázta Jem. – Az új koktélbárban kezdünk a Park Streeten. Ideje is összekapnom magam. Mikorra kell Bathban lenned? – Ó, ráérek. Ha akarod, elviszlek titeket a koktélbárig. – Kösz, Anyu, de fölösleges. Lucy kocsijával megyünk, és még egy csomó embert fel kell vennünk útközben. – Jem! – hallatszott Lucy hangja Jem szobájából. – Nem találom a fekete felsőt, amit kölcsönkértem tőled. – Ott kell lennie! A földön, a CD lejátszó mellett. – Csak a szőnyeg van a földön – dugta be Lucy a fejét az ajtón. – Az összes ruhád eltűnt. – A szekrényben vannak – vallotta be Ginny restelkedve. – Felakasztottam őket. Rupert remekül szórakozott. – Jaj, Anyu! – csóválta meg a fejét Jem. – Legközelebb be is ágyazol? – Már megtörtént – vigyorodott el Lucy. – Még a lepedőt is kisimítgatta – dünnyögte Rupert félhangosan Caro fülébe. – Akkor hagylak is titeket készülődni. – Ginny, miután rájött, hogy a lányoknak kevesebb, mint tíz percük maradt arra, hogy elkészüljenek, ő pedig csak útban van, már csettintett is Bellamynak. Megölelte Jemet, de csak módjával. – Viszlát! – intett oda barátságosan Rupertnek és Carónak, mert, ha tetszik, ha nem, ők is részei voltak Jem új életének. – Micsoda pocsék időzítés! – füstölgött Jem. – Két percet sem voltál itt, és már rohansz is tovább. Ginnynek sikerült egy laza mosolyt kicsikarnia magából. Ennyit a csodálatos tervéről, hogy azzal töltse a hétvégét, akit mindenkinél jobban szeret a világon. – A jövő héten hívlak. Szia, kicsim! Gyere, Bellamy, köszönj el szépen Jemtől!

Odakint eleredt az eső. Ginnynek összeszorult a torka, amikor elhajtott és vidáman visszaintegetett a küszöbön álló Jemnek. Mire elért a White-ladies Roadig, úgy eluralkodott rajta a csalódottság és a levertség, hogy képtelen volt vezetni. Azonnal az út szélére húzódott, és hogy megállítsa a könnyek áradatát, mélyeket lélegzett, miközben olyan erővel markolta meg a kormányt, hogy majdnem kettéroppantotta. Ez nem, ez nem ér, ez egyszerűen nem… Hirtelen arra riadt, hogy valaki figyeli. Oldalra nézett, és pillantása összeakadt Davy Stokes fürkésző tekintetével. Ginny egy másodpercen belül ráébredt, hogy egy buszmegállóban vesztegel, metszően hideg, esős délután van, Davy pedig, az arckifejezéséből ítélve, azt hiszi, az asszony azért állt meg, hogy felvegye őt. Még csak ez hiányzott! De már nem hajthatott el. És amúgy sem bőgött. Ginny leeresztette az anyósülés melletti ablakot, kihajolt rajta, és megint magára öltötte azt a stílust: – Hahó! Te aztán jól eláztál! Elvigyelek? Ez a fiú végül is a lánya ismerőse. Ő az anyja annak a lánynak, akivel ez a fiú úgy-ahogy baráti viszonyban van. Ginny rájött: ugyanúgy, ahogy ő kötelességének érezte, hogy felajánlja a szolgálatait Davynek, most Davy is kötelességének érzi, hogy elfogadja az ajánlatot. – Henbury nagyon kiesik magának? – kérdezte a fiú zavartan. Ginny soha életében nem hallott Henburyről, de kétszáz mérfölddel a háta mögött, amelyet még visszafelé is meg kellett tennie, miért is izgatta volna magát egy kis kerülő miatt? – Egyáltalán nem. Csak mondd, merre menjek. És ne ijedj meg, ha Bellamy megnyalja a füledet, csak kedveskedni akar. – Szeretem a kutyákat. Szia, öregfiú! – Davy, miután bemászott a kocsiba és becsatolta az övet, kisimította a szeméből hosszú sötétbarna haját, így szólt: – Kérdezhetek valamit? – Bármit. – Ami nincs kapcsolatban a fogamzásgátlással. – A többiek beszéltek rólam, miután eljöttem? – Nem – felelte Ginny rövid gondolkodás után. A fiú halványan elmosolyodott. – Nem szabadott volna tétováznia. Tehát igen. Azt gondolják, hogy beleestem Lucyba? – Ööö, valószínűleg – ismerte el Ginny vonakodva. – Miért? Tévednek? – Természetesen nem. Lucy csodálatos. De már látom, hogy halott ügy az egész. Tudom, hogy nem vagyok az esete. – Davy szomorkásán folytatta: – Abban reménykedtem, hogy sikerül elkápráztatnom a száraz humorommal. Csak az a gond, hogy amikor meglátom Lucyt, minden szellemesség elpárolog belőlem. Béna hülyegyerekké változom. Hűha! Ginny csodálta a fiú nyíltságát. – Ne légy türelmetlen – vigasztalta a fiút. – Először mindenkinek megbénul a nyelve. – Hogy őszinte legyek, már úgysem rúghatok labdába. Ugye, nem mondja el senkinek? Köztünk marad? – kérdezte Davy. – Már így is jól leégettem magam. – Egy szót sem húznak ki belőlem. – Becsszó? – Becsszó. Mondhatok valamit ezzel kapcsolatban? Én egyáltalán nem estem hasra Ruperttől. Davy ajka csúfondáros mosolyra húzódott. – Rupert egy beképzelt seggfej. Bocs, de ez az igazság. Mindenkit lenéz. Egyenesen át a körforgalmon. – Valaki említette, hogy még otthon laksz. – De jó a szüleinek, gondolta magában Ginny, miközben követte a Henbury felé mutató nyilat. – Az édesanyámmal. Apa évekkel ezelőtt lelépett otthonról. Anya nem akarta, hogy elköltözzem – magyarázta Davy –, úgyhogy csak Bristolba jelentkeztem. Még szerencse, hogy fölvettek, különben nyakig lennék a szószban. Micsoda mázlista anya! Megkérte a fiát, hogy ne költözzön el otthonról, az meg belement. A probléma megoldva, gondolta magában Ginny. Hogy én miért nem gondoltam erre? – Lehet, hogy Lucy később meggondolja magát. Előfordulhat, hogy Rupert elmegy, és akkor maga beköltözhet a helyére. – Ginny csak viccelt, de nem lenne fantasztikus, ha tényleg ez történne? – Csak az a gond, hogy Rupert valószínűleg nem fog elköltözni – felelte Davy –, mivel az övé a kégli. – Tényleg? – Ginny nem is gondolt erre. – Azt hittem, mind a hárman albérlők. Davy megrázta a fejét. – Rupert édesapja vette a lakást, hogy a fiának legyen hol laknia, amíg egyetemre jár. – Igen, ez okos gondolat. Na persze, csak ha megengedheti magának az ember.

– Ha jók az információim, Rupert édesapja bármit megengedhet magának, amit csak akar. – Szóval a többiek csak besegítenek a törlesztő részletbe, és gondoskodnak róla, hogy Rupert ne érezze egyedül magát. – Itt tessék balra fordulni. És véletlenül ugyanarra a szakra járnak – jegyezte meg Davy szárazon. – Szerintem nemsokára velük fogja írattatni az esszéit. A következő sarkon balra. Itt is vagyunk, a kék ajtós ház a miénk. Szuper! Köszönöm a fuvart; remélem, még összefutunk. – A fiú hátrafordult az ülésen: – Szia, Bellamy! Pacsit! Megvárta, amíg Bellamy fölemeli a mancsát, majd ünnepélyesen megrázta. – Sok szerencsét! – mondta Ginny. – Ki tudja, lehet, hogy végül jóra fordulnak a dolgok. Davy kikecmergett a kocsiból. – Úgy érti, a szófukar jófiú végül elnyeri a lány kezét? Ha egy hollywoodi filmről lenne szó, még adnék rá esélyt. De az életben minden másképp van – rándította meg a vállát vidáman. – Mindegy, legalább fejlődik a személyiségem. Nem is árt, ha az embernek néha-néha összetörik a szívét. Ginny elnézte, amint a fiú bemegy a kissé szerény külsejű háromszobás sorházba, amely bizonyára gúnyos mosolyra fakasztotta volna Rupertet. Kit érdekel, hogy másoknak összetörik a szívét; az övé is megrepedt egy kicsit. – Na, induljunk, öregfiú! – paskolta meg Ginny Bellamy torzonborz fejét. – Megyünk vissza Portsilverbe. Jó kis hétvégét töltöttünk Jemmel, mi? Ne haragudj! Bellamy megnyalta a kezét, mintha így akarná a tudtára hozni, hogy nem haragszik, és már régen megbocsátott. Ginny szeretettel nézett rá: – Jaj, drágaságom, hála az égnek, hogy itt vagy velem. Mihez is kezdenék nélküled? Bellamy három hét múlva elpusztult. A rák, amely szédületes gyorsasággal terjedt szét az egész testében, gyógyíthatatlannak bizonyult. A kutya sem járni, sem enni nem tudott, szemmel láthatóan fájdalmai voltak. Az állatorvos biztosította Ginnyt, az a leghumánusabb megoldás, ha elaltatják Bellamyt, és hagyják, hogy békében eltávozzon. Ginny megfogadta a tanácsot, és még nyomorultabbul érezte magát, mint valaha. Bellamy azóta mellette volt, amióta Gavin elköltözött otthonról. Annak idején valaki megemlítette Ginnynek, hogy egy kutya biztosan felvidítaná, és ennyi elég is volt: két hét múlva megérkezett hozzájuk Bellamy, és annyival szórakoztatóbb társnak bizonyult, mint Gavin, hogy Ginny már bánta, hogy nem jutott eszébe előbb kutyát szerezni. Gavin hűtlen volt, úgy hazudott, mint a vízfolyás, és érzelmek tekintetében teljesen megbízhatatlan volt. Bellamy ezzel szemben gyengéd, melegszívű és kimondottan bizalomra méltó. Egyszer sem füllentett arról, hol járt. Kevéssel is beérte, és feltétel nélkül tudott szeretni.

– Jobban szereted ezt a kutyát, mint engem – zsörtölődött néhanapján Gavin. És Ginny egyáltalán nem viccből válaszolta: – Csodálod?

Harmadik fejezet

D

e Bellamy meghalt. Ginny még mindig nem bírta felfogni, kép-telen volt elhinni, hogy soha többé nem látja azt a kedves bozon-tos pofát. Reggel eltemették a kutyát a hátsó kertben álló cseresznyefa alá. Jem előző este érkezett a vonattal, így együtt zokogták végig a szomorú ceremóniát. Jemnek azonban órái voltak Bristolban, amelyekről nem hiányozhatott. Szóba sem jöhetett, hogy Portsilverben maradjon. Kisírt szemmel és nehéz szívvel szállt fel a déli vonatra, hogy visszautazzon Bristolba. Ginny, akinek szintén erősen lángolt az arca, csak tovább rontott a helyzeten, amikor sminkelés közben megbökte a szemét a szempillaspirál keféjével. Mindene fájt, üresnek és kiégettnek érezte magát, de túlságosan nyugtalan volt ahhoz, hogy egyedül gubbasszon az üres házban, Bellamy sírját bámulva. A szomorúság nem illett az egyéniségéhez – alapvetően vidám természetű nő volt. Hogy elterelje a gondolatait, beautózott Portsilver központjába, és leparkolt. Szerencsére novemberben nem volt fizikai képtelenség parkolóhelyet találni. Na jó, milyen aprósággal lepje meg magát? Mondjuk, egy gyönyörű új rúzzsal? Egy flitteres sállal? Vagy egy új sípoló játékkal… Nem, Bellamy nincs többé. Ne gondolj rá, ne gondolj rá! Ne nézegesd a szembejövő kutyákat! És ne bőgj! Pár hét múlva itt a karácsony, mi lenne, ha megvenném az első ajándékokat? Ginny azonnal felvidult. Jemre gondolva, megvett egy rózsaszín bőrövet meg egy jegyzetfüzetet, amelynek a borítóját gyöngyház berakás díszítette. Egy másik üzletben egy pár kék-zöld kockás harisnyát, érintésre villogó, átlátszó műanyagból készült hajba valókat és egy lila marabu-tollakkal díszített golyóstollat zsákmányolt. Mindig is imádott filléres mütyüröket vásárolni. Miután mindent kifizetett, kilépett az utcára. Hirtelen egy festményt pillantott meg az egyik közeli üzlet kirakatában, elindult hát, hogy megnézze. Nem, közelről már nem is olyan szép. A következő pillanatban Ginny egy nőt pillantott meg az utca túloldalán, akit egyszerűen csak Veraként ismert, és ijedtében hevesen kalapálni kezdett a szíve. Nem voltak közeli barátnők: kutyasétáltatás közben ismerkedtek össze a portsilveri tengerparton. Verának egy Marcus névre hallgató elegáns afgán agara volt, aki pillanatnyilag türelmesen üldögélve várta, hogy a gazdája megkösse a fejkendőjét. Vera szeretett fecsegni. Ha észrevenné Ginnyt, biztosan megkérdezné, hol van Bellamy. Mivel Ginnynek semmi kedve nem volt Verával beszélgetni, a boltban keresett menedéket. Odabent az asztalokon dekoratív elrendezésben sorakoztak a porcelán csecsebecsék, a kézzel faragott faállatkák, az élénk színű üveg gyertyatartók és más jópofa ajándéktárgyak. Jópofa és méregdrága ajándéktárgyak, állapította meg Ginny, amikor felemelt és megfordított egy aprócska ónpávát, amelynek a farka színes kövekkel volt kirakva. Az árcédula láttán majdnem szívszélhűdést kapott – te jó isten, ha ez itt harmincnyolc font, akkor az a minimum, hogy a drágakövek valódiak legyenek. Ez a páva nem az ő világa, de Jemnek talán tetszene. Nahát, micsoda gyönyörű párnák, ezeknek biztosan örülne! Kár, hogy Jemnek nem lesz alkalma látni őket, mert egy diszkrét pillantás az árcédulára, és máris kiderül, hogy a párnák darabja hetvenöt font. Igen, ez egy fantasztikus bolt, de talán nem ide érdemes jönni, ha olcsó és vidám apróságokat keres az ember. Ginny az ajtóhoz legközelebb eső asztalnál lapult, és óvatosan kikukucskált az utcára, hogy lássa, Vera még a közelben van-e. Nem mintha nem kedvelte volna őt, nem erről volt szó, de tudta, a mostani idegállapotában képtelen lenne közölni egy kutyabaráttal, hogy Bellamy elpusztult. Nem akart nyilvános helyen sírni. Úgy tűnt, tiszta a levegő. Ginny, amint még egyszer körbepillantott az üzletben, hogy végképp meggyőződjön róla, nincs más holmi, amit közelebbről megnézne és meg is tudna engedni magának – nem mintha egy pillanatig is kételkedett volna ebben –, arra ocsúdott, hogy valaki figyeli. Egy szúrós tekintetű, fekete hajú férfi, aki farmert és felhajtott gallérú, kopott barna bőrdzsekit viselt, mereven bámulta Ginnyt.

Egy pillanatra egymásba fonódott a tekintetük, és Ginny valami megfejthetetlen érzelmet vélt kiolvasni a férfi szeméből. Te jó ég, milyen jóképű, szinte perzsel a tekintete! Aztán megtört a varázs. A férfi alig észrevehetően megrántotta a vállát, és elfordult, szemmel láthatóan elvesztette az érdeklődését. Ginny, aki nagy huppanással ért vissza a földre, gondolatban jól összeszidta magát. Hogyan is képzelhette, hogy egy ilyen filmsztár kinézetű pasi eldobja magát a láttára, ráadásul éppen ma, a temetés után, kisírt szemmel, kócosan. Álmodozz csak, mondaná Jem a tinédzserek őszinteségével. És igaza lenne. Szerencsére nem csinált hülyét magából, nem próbált mosolyogni és nem rebegtette csábítóan a szempilláit. Ginny megkönnyebbülten fordult el, amikor nyílt az ajtó, és egy újabb vevő lépett be a boltba. Ginny kifurakodott mellette, és mivel még mindig azon igyekezett, nehogy véletlenül összefusson Verával, gyorsan elindult a parkoló felé. Ennyi elég volt mára; ideje hazamenni és… – Láttam magát. Ginny szíve majdnem kiugrott a helyéről. Egy kéz nehezedett a karjára, és bár nem ismerte a férfi hangját, azonnal tudta, ki áll mellette. Ki máshoz tartozhat egy ilyen hang? Ginny hátrafordult, és érezte, hogy pír önti el az arcát. Azanyja, közelről még szívdöglesztőbb a pasi! És bizonyára intelligens is, ha túl tud látni Ginny jelenleg korántsem csábító külsején. Mint azok a modellügynökök, akik meglátnak egy sápadt, hórihorgas lányt az utcán, és ösztönösen tudják, hogy jól ki lehetne kupálni. – Láttam magát – ismételte a férfi. Még az illata is fantasztikus volt. Ginny nem ismerte a szóban forgó arcszeszt, de rögtön megkedvelte. – Én is láttam magát – pihegte. A férfi tekintete nem változott. A kezét továbbra is Ginny karján nyugtatta. – Mehetünk? Tessék? Te jó isten, mi történik itt? Mintha egy fekete-fehér francia művészfilmet látnánk, amelyben két ember találkozik és alig szól egymáshoz, de a tetteik magukért beszélnek. – Hová? – Szedd össze magad, ez itt egy vadidegen pasi, nem mehetsz fel hozzá, tépheted le a ruháját és bújhatsz ágyba vele, amikor alig… – Vissza a boltba. Ginny fantáziája azonnal megtorpant. (A férfinak baldachinos ágya van, és krémszínű leplek omlanak le róla, amelyek lágyan lengedeznek a nyitott ablakon át belibbenő szellőben – mert Ginny egy balzsamos augusztusi délutánt képzelt maga elé.) – Vissza a boltba? – Lehet, hogy ő a tulaj. Vagy az emeleten lakik. Jaj, milyen romantikus, ahogy megfogja a kezét! De jó lenne, ha nem ismételgetné papagáj módjára, amit a férfi mond! – Gyerünk, ne nehezítse meg a saját dolgát! Hiába is ellenkezik. Lehet, hogy maga profi – mondta a férfi vontatottan –, de azért nem teljesen. Hát ez meg mit jelentsen? Az elképedt Ginny nézte, amint a férfi erősen megmarkolja a kezét, majd felfelé fordítja, és egyenként szétfeszegeti az ujjait. Ginny ereiben megfagyott a vér. A következő pillanatban rémülten felsikoltott, majd önkéntelenül is hisztérikus nevetésben tört ki. – Te jó Isten, észre sem vettem! Jaj, de kínos! Nem értem, hogy sétálhattam ki vele csak úgy. Még szerencse, hogy maga észrevette! Máris visszaviszem és mindent megmagyarázok… Ginnynek a torkán akadt a szó, amikor észrevette, hogy hiába próbálja kiszabadítani a kezét, a férfi nem engedi el. Ráadásul egyáltalán nem fakasztotta mosolyra Ginny szórakozottsága, a figyelmetlenségnek köszönhető, ám korántsem szándékos ballépése. Ehelyett erősen szorította Ginny csuklóját, nehogy az asszony elszökhessen. – Nézze – mondta idegesen Ginny –, nem szándékosan tettem! – Gyűlölöm a szarkákat. Nagyon remélem, lecsukják – válaszolta a férfi kimérten. – De én nem vagyok szarka! Életemben nem loptam semmit. Jaj, Istenem, nem hiszem el, hogy képes ilyet feltételezni rólam! – Ginny, aki rémülten vette észre, hogy a járókelők mind őket nézik, sőt, egyesek le is lassítanak, hogy fültanúi lehessenek a szóváltásuknak, hirtelen sarkon fordult, és, még mindig a markában szorongatva a drágakövekkel kirakott pávát, visszasietett a boltba, miközben minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa a szégyentől szemébe toluló könnyeket. Mert hirtelen belenyilallt, hogy miközben képzeletben egy férfiról ábrándozott, akiről azt hitte, érdeklődik iránta, teljesen elfeledkezett Bellamyról. Micsoda elképesztő felszínesség és önzés! Amikor benyitott az üzletbe, látta, hogy az eladónőn kívül körülbelül egy tucatnyi nézelődő tartózkodik a helyiségben. A férfi, aki szorosan a sarkában volt – semmi kétség, még a földre is leteperte volna, ha

megpróbál elszökni –, sietve a kasszához terelte. Ginny az eladónő kezébe nyomta az ékkövekkel kirakott pávát, és megszégyenülten dadogta: – Borzasztóan sajnálom, véletlen volt, nem vettem észre, hogy a kezemben maradt, amikor kimentem. – Meggyőző, mi? – vonta fel a férfi a szemöldökét. – De figyeltem őt. Láttam, hogyan viselkedett, mielőtt eliszkolt volna. Vajon ilyen lehet, amikor gyilkosságért ártatlanul halálra ítélik az embert? – Kérem, ne mondjon ilyet! – A könnyek már Ginny szemhéját csiklandozták. Ginny, aki látta, hogy most már tényleg mindenki őt nézi, levegő után kapkodva markolta meg a pult szélét. – Becsületes ember vagyok, sohasem szegtem meg a törvényt, egyszerűen figyelmetlen voltam. – Így van – szakította félbe a férfi. – Különben nem kaptam volna el. – Jaj, FOGJA MÁR BE! Nem akartam elvinni! Visszahoztam volna, amint észreveszem, hogy a kezemben maradt – üvöltötte Ginny. – Véletlen volt. – Végső elkeseredésében az eladónő felé fordult, és esdekelve kérdezte: – Ugye, maga hisz nekem? Ugye, maga nem gondolja, hogy szándékosan el akartam lopni azt a pávát? A nő riadtan nézett rá. –Hát… – Látja ezt a feliratot? – mutatott a férfi a kassza mellett függő táblácskára, amelyen az állt, hogy a tolvajok ellen feljelentést tesznek. – Nem véletlenül van itt. Ginny elszédült. – De én nem vagyok tolvaj. – Gyerünk, hívja a rendőrséget! – szólt oda a férfi az eladónőnek, a pulton álló telefonkészülékre mutatva. – Véletlen volt – zokogta Ginny. – Tegnap elpusztult a kutyám. Ma reggel t-temettem el. – Ahogy ezt kimondta, a térde összecsuklott alatta. Patakokban folytak a könnyei. Az eladónő sietve széket húzott elő a pult mögül. – Sajnálom. Nagyon sajnálom… kicsit összejöttek a dolgok. –Ginny a székre rogyott, a kezébe temette az arcát, és megrázta a fejét. – Nagyon kiborult – dünnyögte az eladónő nyugtalanul. – Mert rajtakaptuk. Most minden trükköt bevet, hogy tisztára mossa magát. – Mi van, ha tényleg elpusztult a kutyája? Szörnyű érzés lehet. És olyan sápadt. Jól érzi magát, kedvesem? Ginny megrázta a fejét. Rosszullét kerülgette. – Hányingerem van. Egy kézzel festett, rózsaszín-arany százszorszépekkel díszített nagy kék tálat nyomtak a kezébe. Az árcédula szerint 280 fontot ért. Ginny, akit rémülettel töltött el a tudat, hogy ebbe kell belehánynia, mélyeket lélegzett, és érezte, hogy izzadságcseppek gyöngyöznek a homlokán. – Szörnyen néz ki. – Mert furdalja a lelkiismeret. – Hahó, kedvesem, hall engem? Biztosan van valami hozzátartozója. Kit értesítsünk? – A rendőrséget – jegyezte meg a férfi pikírten. Ez maga a pokol; ennél még az is jobb, ha bedugják egy cellába és a falhoz láncolják. Mindenki őt bámulja a boltban. Ginny megrázta a fejét. – Senkit. Senkit sem tudnak értesíteni – dünnyögte. – A lányom már nincs velem. Elment. Essünk túl a dolgon, hívják a rendőrséget! Gyerünk, tartóztassanak le, fütyülök rá! Síri csönd lett. Mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Az eladónő végül így szólt: – Nem tudom megtenni. Szegénykém, miért adnám rendőrkézre? – Ne nézzen rám! Ez a maga üzlete – felelte ingerülten a férfi. – Nem egészen. A tulajdonos Penzance-ba ment, én csak beugrottam helyette. De végül is megkerült az áru. – Ginny hallotta, amint az ékkövekkel kirakott páva talpa az üvegpulthoz koccan. – Miért nem hagyjuk ennyiben a dolgot? A férfi leplezetlen csalódottsággal sóhajtott föl. – Hát jó – mondta ridegen. – Én csak segíteni akartam. Az ajtó hangosan vágódott be mögötte. Ginny előhalászott egy zsebkendőt, és megtörölte az orrát. Az eladónő megpaskolta a karját: – Minden rendben – mondta lágyan. – Felejtsük el, ami történt. – Véletlen volt – szipogta Ginny. – Ebben biztos vagyok. Nehéz időszakon mehet most keresztül. Haza tud menni egyedül? Ne idegeskedjen, és vigyázzon magára! – Úgy lesz. – Ginny megsemmisülten, de hálásan állt fel, és azon imádkozott magában, nehogy megint szembetalálja magát a Terminátorral. –Köszönöm!

Negyedik fejezet

Ginny érezte, hogy elpirul, miközben belekezdett a történetbe. –Találd ki, mi történt velem a múlt héten. – Egészségedre! – bólintott elégedetten a barnára sült Carla, aki két hetet töltött Szardínián. – Örülök, hogy visszatértél a való életbe. Már ideje volt. Hol ismerkedtél meg a pasival? Na ne! – Nem arról van szó – tiltakozott Ginny. – Nem mindenki szexőrült nimfomániás. – Az a jó. Annál több pasi jut nekem. Áruld el, mi történt veled, ami sokkal jobb volt, mint a szex? – kérdezte Carla derűsen. – Nem mondtam, hogy jobb volt, mint a szex. – Teljesen váratlanul a libegő függönyű, krémszínű baldachinos ágy képe suhant át Ginny agyán, egy magas, hiányos öltözetű árnyalak kíséretében. – Szörnyű volt. Véletlenül elloptam valamit, egy fickó pedig rajtakapott, és nem hitte el, hogy nem szándékosan történt a dolog. Ne nevess ki! – csattant fel, amikor Carlának megrándult a szája. – Ez volt életem legborzalmasabb élménye, kis híján letartóztattak. – Én is gyűlölöm az ilyesmit. És mit próbáltál elcsórni? Valami szépet? Mire valók tulajdonképpen a barátok? Ginny Carla kezére szegezte a villáját. – Semmit sem próbáltam elcsórni. Egy ékkövekkel kirakott miniatűr páva volt. Még csak nem is tetszett. – Soha ne csórj el olyasmit, ami nem tetszik. Hol járt az agyad? – Hát éppen ez az: sehol. Aznap temettük el Bellamyt. Aztán kivittem Jemet az állomásra. Azt hittem, egy kis bevásárló túra majd felvidít. – Ginny elhúzta a száját. – Már semmilyen boltba sem merek bemenni, hátha megint pórul járok. Ha így folytatom, répakonzerv és kukoricapehely lesz a karácsonyi menü. – Szedd össze magad! – mondta Carla. – Járj többet társaságba, és keress magadnak egy jó pasit. Komolyan beszélek – kötötte az ebet a karóhoz. – A konzerv répa meg a felfüggesztett börtönbüntetés nem valami jó perspektíva. – Tudom, tudom. – Ginny már legalább ötvenedszer hallotta ezt; társtalansága folyamatosan sajnálkozást és megrökönyödést keltett Carlában. – Majd karácsony után, jó? Jem nemsokára hazajön. – Látod, erről beszélek. Már megint itt tartunk. Amíg Jem nincs itthon, teljesen begubózol. – Carla megpördült a széken, és vádlón Ginny konyhai naptárára pillantott. – Fogadok, hogy számolod, hány nap van még hátra a félév végéig. – Nem is tudom, miért barátkozom veled. Eszembe sem jutna ilyesmi – felelte Ginny. Méghogy a konyhai naptáron húzogassa ki a napokat, hogy Jem észrevegye, amikor hazajön; ennyire azért nem ostoba. A másik naptárt használta erre a célra, azt, amit az ágy alatt dugdosott. – Na, ennyi elég is volt belőled. Most beszéljünk rólam – jelentette ki Carla. Carla eseménydús szardíniái nyaralásának nyolcadik napjához értek. Egy férfi sem érezhette biztonságban magát. – Mi történt, miután Russel hazament? – Köszönöm! – Töltötte újra Carla csillogó szemmel a poharaikat. – Azt hittem, már sohasem kérdezel rá. Nos… Ginny elmosolyodott. Már csak tizenkilenc nap van hátra Jem érkezéséig. Erre inni kell. Karácsony után egy héttel Ginny a konyhában volt, és éppen a mosogatógépbe pakolt be, amikor Jem kikiabált a nappaliból: – Anyu! GYERE GYORSAN! Ginny felegyenesedett. Csak nem egy pók futott át a szőnyegen? –Anyu! MI LESZ? Amikor az asszony belépett a nappaliba, Jem már nem a kanapén heverészett, hanem felegyenesedve meredt a tévé képernyőjére. Valami magazinműsort adtak, a riporternő éppen a szingliklubokról csacsogott. Ginnynek összeszorult a szíve.

– Nem, én nem megyek ilyen helyre, ne is próbálj rábeszélni. Jaj! A kamera oldalra fordult, hogy megmutassa a riporternő mellett álló személyt. – Jaj, de ciki! – nyögött féljem. – Mondd, hogy félreléptél, és nem ő az apám! Ginny a szájához kapta a kezét, és tágra nyílt szemmel nézte, amint a riporternő arról faggatja Gavint, milyen változások következtek be az életében, amióta a szingliklub tagja lett. Gavin dagadt a büszkeségtől. A védjegyének számító – egyesek szerint menő – tarka csíkos ingét viselte. Ginny fájdalmasan rikítónak találta. Gavin vidáman áradozott arról, milyen jó társaság verődött össze, és milyen sok barátra tett szert, amióta belépett a klubba. – Tudom, hogy nem vagyok egy Johnny Depp – folytatta jókedvűen a szerénynek még a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető Gavin –, de szükségem van valakire, akivel megoszthatom az életem, és őszintén remélem, hogy egyszer rátalálok a hozzám illő nőre. Nagy kérés ez egy negyvenéves férfitól? – Negyvenéves? – kiáltott fel hitetlenkedve Ginny, mivel Gavin – a pofátlan – negyvenhárom éves volt. – Fúj, mindjárt kikezd a riporternővel! – Jem a díszpárnába fúrta a fejét. – Nézni se bírom! A műsorvezető és Gavin végül röhejes táncot lejtettek, majd Gavin teátrálisan magához ölelte a nőt. Jem öklendezést imitált a kanapén. Aztán véget ért a bejátszás. A szingliklubot követően három perces mélyenszántó beszélgetés következett a hólyaghurutról. – Hihetetlen, hogy közöm van ehhez az emberhez – nyöszörögte Jem, amikor végre ki merte nyitni a szemét. – Már az is épp elég ciki, ha az ember apja szingliklubba jár. De nem, az enyém büszkén még szét is kürtöli a tévében. Annyi méltóság sincs benne, hogy kikockáztassa az arcát. –Azzal a mobiljáért nyúlt, és dühösen bepötyögte az apja számát. – Apu? Nem, itt nem Keira Knightley. Én vagyok az a lányod. Igen, természetesen láttuk. Miért nem figyelmeztettél bennünket előre? Mi van akkor, ha a barátaim is nézték a műsort? Mond meg, miért pont nekem van ilyen idétlen apám? – Sportot űz abból, hogy mindenkit megalázzon – szólt közbe Ginny. Gavin válaszát hallva, Jem elkínzott arccal fordult Ginny felé: – Azt mondja, kilyukad a gyomra, olyan éhes. – Mindig csak zabálna. Azért kell ormótlan csíkos ingeket hordania, hogy ne látszódjon a nagy kövér hasa. Na jó – sóhajtott föl Ginny –, mondd meg neki, hogy ugorjon át. – Hallottad? – szólt bele Jem a telefonba. Elvigyorodott. – Apu azt üzeni, hogy jó fej vagy. – Még nem tudja, mi lesz a menü – törölte bele Ginny a vizes kezét a farmerja szárába. – Mondd meg neki, hogy saláta.

Ötödik fejezet

G

avin egy óra múlva kanyarodott be a kocsifelhajtóra piszkos, fehér, kapuzárási pánikra utaló Porschéjával. A család együtt vacsorázott a konyhaasztalnál. Jemnek nyilvánvaló erőfeszítései éheire sem sikerült megszégyenítenie az apját. – Most mit vagytok úgy oda? – Gavin, aki a megbánás legkisebb jelét sem mutatta, újabb hegynyi vajas krumplipürét kanalazott a tányérjára. –Bővíteni szeretném az ismeretségi körömet, barátokat akarok szerezni, jól akarom érezni magam. Bomba csajokkal találkozom. Hát persze, a csajok. Ginny számára szinte hihetetlennek tűnt, hogy annak idején házasok voltak Gavinnel. A férfi mostanában gyakran számolt be arról, hogy megismerkedett egy fantasztikus lánnyal, és ezúttal tényleg sikerült megtalálnia az igazit. Fölösleges mondani, hogy Gavin lelkesen próbálta megdumálni az ellenkező nem képviselőit, de nem választott túl körültekintően. A barátnői kivétel nélkül húsz év körüli, miniszoknyás, magas sarkokon tipegő, platinaszőke hajbetoldással rendelkező lányok voltak. Ezek a kapcsolatok nem a nagy szellemek találkozásán alapultak. Rendszerint csak pár hétig tartottak. Amikor Gavin karácsonykor látogatást tett Ginnyéknél, egész idő alatt újdonsült szerelméről, Marináról áradozott. Most, tíz nap elteltével, a szingliklub erényeit ecsetelte. – Mi van Marinával? – mártott bele Ginny egy kenyérdarabkát a fokhagymás majonézzel teli tálba. – Kivel? Ja! Az expasija bepörgött, és elég csúnya féltékenységi jelenetet rendezett. Most megint együtt vannak. – Akkor nagyot koppantál – jegyezte meg Ginny. – Nem zavar, hogy a szingliklubba idősebb nők járnak? – Á! Egyáltalán nem. Gyönyörű lányaik vannak. – Gavint nem lehetett kihozni a sodrából. – Ne nézz így rám! Neked is ki kéne próbálnod. – Mit? Dumáljak meg ötvenes banyákat, hogy aztán lelépjek a lányaikkal? – A klubot. Jót tenne a lelkivilágodnak. Jem a jövő héten úgyis visszamegy az egyetemre. – Gavin egészen belemelegedett. – Többet kéne társaságba járnod. Gyere el velem, mindenkinek bemutatlak. Jó buli lesz. – Megbuggyantál? A volt feleséged vagyok. – Ginny nem hitt a fülének. – Nem egészséges dolog elvinni a volt feleségedet a szingliklubba. Még akkor sem, ha el akarnék menni, de nem akarok. Gavin vállat vont. – Haladni kell a korral. És arra is gondolnod kell, mi lesz veled később. – Apu, hagyd már abba, ez olyan, mint amikor rá akarsz beszélni, hogy egyek olívabogyót, mert te imádod. Anyu teljesen oké, nem olyan görcsös, mint te. – Nem vagyok görcsös. – Gavin teljesen felháborodott, amiért csorba esett a becsületén. – Dehogynem, úgy viselkedsz, mint egy strici. – Jem előrehajolt, és vigasztalóan megpaskolta az apja kezét. – Ez nem kritika, ez az igazság. Anyu nem ilyen. Ő jól érzi magát a bőrében. Te sosem érzed magad egyedül, ugye, Anyu? – fordult Ginnyhez. – Te nem olyan típus vagy. – Ööö… hát… – Ginny, akit váratlanul ért ez a nyilvánvalóan költőinek szánt kérdés, azon morfondírozott, vajon ez-e a megfelelő pillanat arra, hogy bevallja, néha bizony ő is… – Még szerencse – szónokolt tovább Jem. – Megmondom őszintén, le a kalappal előtted. – Hitetlenkedve rázta a fejét. – El sem tudod képzelni, milyen szülők vannak! Több reménytelen esettel is találkoztam. Ott van például Lizzy, az évfolyamtársam: a szülei szinte minden nap felhívják; észre sem veszik, milyen ciki, amit művelnek. Már mindenki röhög, amikor megszólal a telefon: olyan, mintha a szülei csak rajta keresztül tudnának létezni. Aztán vegyük Davyt: na, ő aztán még szarabb helyzetben van. Szegény srác, az anyja ki sem engedi a házból. Ott vannak összezárva, és persze Davy szív az egész miatt. Mégis mit képzel az a nő? Nem veszi észre, hogy teljesen tönkreteszi a fia életét? Szegény Davy! Szegény édesanyja! Szegény asszony! Ginny ivott egy kis vizet, mert émelyegni kezdett. Egyrészről megkönnyebbült, hogy Jemnek halvány sejtelme sincs arról, milyen kifosztottnak érzi magát. Másrészről viszont rájött, hogy mostantól kezdve nem beszélhet erről. – Biztos nem szándékosan csinálja – vette a védelmébe Ginny Davy édesanyját.

– Jó, de ez annyira… szánalmas! Már egyikünk sem gyerek – hadonászott Jem a villájával a nagyobb nyomaték kedvéért. – Felnőttek vagyunk. – Nem vall túl felnőttes gondolkodásra, hogy halálra szekáltok egy fiút, csak azért, mert még otthon lakik. – Ginnynek eszébe jutott, hogy a bölcsődés korú Jem ugyanilyen erélyesen hadonászott a műanyag villájával az etetőszékben. – Remélem, te nem undokoskodtál vele. – Jaj, persze, hogy nem! De ez olyan ciki? És azt jelenti, hogy Davy kilóg a sorból. Amikor a többiekkel elmegyünk inni, a végén mindig felugrunk valamelyikünkhöz egy sörre. De mit csináljon Davy: hívja meg a bandát az anyukájához? Gondolj csak bele! Porceláncsészéből isszuk a teát, szépen üldögélünk, és udvariasan beszélgetünk az anyjával! Ginny összerezzent. Miért nem szurkálja össze Jem a villájával? Az sem fájna jobban. – Ne törődjetek vele. Oldja meg, ahogy tudja. – Gavin, aki olyan tapintatos volt, mint amennyire Mr. Bean talpraesett, így folytatta: – Foglalkozz a többi barátoddal. Szerintem homokos a srác. Ginny a szobalétrán egyensúlyozott, és torkaszakadtából együtt énekelt a rádióval, amikor távoli csöngetést hallott. Beletelt egy kis időbe, amíg megtörölte a kezét egy rongyban, lekecmergett a létráról, és lerohant a földszintre. Mire kiért az előszobába, Carla már a levélnyíláson át kiabált befelé. – Tudom, hogy itthon vagy, rémes ez a nyikorgás. Már megint bőgsz? Gyerünk, nyisd ki az ajtót! Azért jöttem, hogy felvidítsalak, mert én ilyen rendes vagyok. Ginny egészen meghatódott ennyi figyelmességtől. – Ez nagyon kedves tőled – tárta ki az ajtót. – Továbbá kölcsön akarom kérni a hajszárítódat, mert az enyém elromlott. Hé, te nem is sírsz! – kiáltott föl Carla elismerően. – Helyes a megállapítás. – Mi ez az ocsmány overall rajtad? – Miss Marple, kegyednek semmi sem kerülheti el a figyelmét. – És mi ez a sárga trutyi az arcodon meg a kezeden? Carla elhallgatott, alaposan szemügyre vette a bizonyítékokat, majd ravaszul összevonta a szemöldökét. – Szerintem egy borsodóval teli kádban dagonyáztál. – Látod? Ezért ráz le mindig a rendőrség, amikor bele akarsz kontárkodni az ügyeikbe. Carla elvigyorodott, és követte a barátnőjét a konyhába. – Minden pasinak szemet fog szúrni, ha bele akarok kontárkodni az „ügyeibe”. Áruld már el, hogy mit művelsz. Festesz? – A vendégszobát mázolom ki. Carla, aki nem lelkesedett a barkácsolásért, felvonta a szemöldökét. – Van valami konkrét célod vele? – Naná. – Megkérdezhetem, hogy mi? Ginny teát főzött, és kibontott egy csomag karamellás ostyát. – Mert már elegem van a folytonos önsajnálatból. Ideje összeszednem magam és kézbe vennem a dolgaimat. – Ez nagyszerű. De nem értem, hogy jön a képbe a szobafestés. – Jem felhívott tegnap este. Éppen valami buliba mentek Lucyval. Olyan boldog volt a hangja! – mesélte Ginny. – Olyan jól érzik magukat együtt! Lucy beszélt az egyik fiúval a rögbi csapatból, aki meghívta őt meg Jemet a szombati meccsére. – Szegény Jem, rögbit kell néznie! – borzongott meg Carla, aki mindenben a kényelmet kereste, azzal kibontott egy karamellás ostyát. – Nem tudok elképzelni ennél borzalmasabb dolgot. – Nem ez a lényeg. Jemnek egyre több barátja van. És nemsokára a barátai barátaival is össze fog ismerkedni – magyarázta Ginny. – Ha egyszer elkezdődik, nincs megállás. Elhatároztam, hogy nekem is ezt kell tennem. Itt ez a ház, kong az ürességtől, ami nagy kár. Feladok egy hirdetést… – És keresel magadnak egy nagydarab rögbi játékost! Gin, ez fantasztikus ötlet! Szerintem legyen egy egész rögbi csapat. – Bocs, hogy ilyen földhözragadt vagyok – válaszolta Ginny –, de én nőre gondoltam. És ha lehet, ne rögbizzen. Legyen kedves, normális és egyedülálló, mint én. Eljárhatnék vele mindenfelé, mint Jem Lucyval. Megismerkednék a barátaival, ő is megismerkedne az én barátaimmal, és annyit járhatnánk társaságba, amennyit csak akarunk. Amikor meg nincs kedvünk kimozdulni, beülünk a tévé elé, kibontunk egy üveg bort, és jól kibeszélgetjük magunkat. Carla sértődött képet vágott. A lelke mélyén meg is volt sértve.

– Úgy érted, új barátnőt keresel magadnak? De hát én azt hittem, hogy én vagyok a barátnőd. Én is szeretek borozgatni. És istenieket lehet velem beszélgetni. – Tudom. De neked már kialakult az életed – mutatott rá higgadtan Ginny. – Jobban fogsz ragaszkodni hozzá, mint hozzám! – Clara a szívére szorította a kezét. – Ki fogtok beszélni a hátam mögött. Amikor becsöngetek hozzád, azt fogod mondani: „Most nem alkalmas, Clara, Dorisszal éppen most akartunk felbontani egy üveg bort, hogy jól kibeszélgessük magunkat. – Jól van – tartotta fel Ginny festékfoltos kezét –, feladom. Legyél te az albérlőm. Carla elborzadt. – Viccelsz? Eszem ágában sincs hozzád költözni! Köszönöm, de nagyon jól elvagyok otthon. – Erről van szó. Én viszont nem. Gyűlölöm ezt a házat – jelentette ki Ginny egyszerűen. – Nem vagyok hozzászokva az egyedülléthez. Úgyhogy amint kifestettem a szobát, feladom a hirdetést. – Hirtelen felderült az arca. – Ha már itt vagy, nem segítenél a festésben? – Továbbra is barátnők maradunk? – Hát persze. – Akkor biztosan meg fogod érteni – felelte Carla –, hogy inkább eszem nyers békát, mint hogy segítsek a festésben. Add ide a hajszárítódat, és már itt sem vagyok. Két dudás egy csárdában, satöbbi, satöbbi. Ginny mosolyogva nézte, amint Carla feláll és lesöpri az ostyamorzsákat makulátlan fekete nadrágjáról. – A barkácsolás és csináld magad nem a te műfajod. – Én másban vagyok jó. – Carla, akit hirtelen elborítottak az érzelmek, megölelte Ginnyt. – Megtiltom, hogy lecserélj! Ha az albérlő megfelel az elképzeléseidnek, áldásom rátok. De akkor is én vagyok a legjobb barátnőd, ezt ne felejtsd el.

Hatodik fejezet

J

em rámosolygott Davy Stokesra, aki záróra előtt ugrott be a Royal Oakba, hogy hazakísérje a lányt munka után. – Nem muszáj velem Tudom, de úgyis útba esik – vonta meg a vállát Davy, majd lágyan így szólt: – Vagy leégetlek vele? Szólj, ha azt akarod, hogy lekopjak. – Ne hülyéskedj már! Legalább van kivel beszélgetnem. És ha a csizmám már végképp kidörzsölte a lábam – tette hozzá Jem, mivel az új csizmája inkább a közönség elkápráztatására volt tervezve, mint munkára –, lesz, aki fölvegyen a hátára. – Álmodozz csak! – tért ki vigyorogva Davy a lány útjából, mielőtt az elkaphatta volna a vállát, hogy felkapaszkodjon a hátára. – Miért nem edzőcipőt vettél, mint más normális felszolgálók? – Nézz rá! Nem volt szívem otthon hagyni. Olyan gyönyörű! – Jem egyenesen bele volt szerelmesedve a hegyes orrú veszkócsizmájába. –Csak irigykedsz, mert neked nincs ilyen. Szaporán, dideregve lépdeltek a Guthrie Roadon a szemerkélő esőben. – Kerry és Dan bulit rendez ma este. Nincs kedved eljönni? – kérdezte Jem, egy hirtelen ötlettől vezérelve. Davy vonakodva rázta meg a fejét. – Kösz, de haza kell mennem. Davy minden szombaton, miután hazakísérte Jemet, visszabuszozott Henburybe. Jem megsajnálta a fiút. – Csak most az egyszer! – kérlelte. – Jól fogod érezni magad. Mindenki jön. Utána pedig feljöhetsz hozzánk. – Jem tudta, ha Davy, aki még mindig bele volt esve Lucyba, erre sem harap rá, akkor semmire. A fiú a kabátzsebébe mélyesztette a kezét. – Tényleg nem megy. Anyu vár. – Davy, tizennyolc éves vagy! Davy kerülte Jem pillantását. – Tudom, de az anyukám nem szeret egyedül lenni. Légy szíves, ne kezdjük elölről. Az én anyukám nem olyan, mint a tiéd. Oké? Jem a fiúba karolt, és békülékenyen megszorította a karját. – Oké, bocs! Meg sem szólalok. A fiú megnyugodott. – Az jó lesz. – Még nem is meséltem neked az anyám legújabb húzásáról. Tegnap felhívtam, hogy beszámoljak neki az új csizmámról – mondta Jem. – Mire közölte, hogy kiadja az egyik szobát! – Nem mondod! Kinek? – Fogalmam sincs, még nem hirdetett. Csak most festette ki a vendégszobát. Jövő héten teteti be a hirdetést a helyi lapba. – Nem semmi! És mit szólsz az ötlethez? – Szerintem csúcs. Úgysem választ olyat, akivel nem szimpatizálok. Szerintem jót fog tenni neki. – Jem büszke volt az édesanyjára. – Végre a saját életét éli, és nem gubózik be. Most, hogy elkerültem otthonról, talán jobban fogja igényelni a társaságot. Felvethetnéd az ötletet az anyukádnak, így elköltözhetnél otthonról, nem maradna egyedül. – Már megint kezded? – emelte égnek a tekintetét Davy. – Bocsi, bocsi, csak olyan kár, hogy… – Légyszi! – Jem háza elé értek. Davy rápillantott az órájára. – Ki kell lépnem, ha el akarom érni a buszt. Jó bulizást! – Kösz! Rendes vagy, hogy hazakísértél. Hétfőn találkozunk. – Jem hátraintegetett a magányos alaknak, aki a Whiteladies Road felé bandukolt ormótlan, régimódi kabátjában, hogy otthon kakaót igyon és kekszet egyen az anyukájával. Nem csoda, hogy a többiek cikizik. Szegény Davy, milyen élete lehet? Jem belépett a lakásba. Nem számított rá, hogy bárkit is otthon talál. Éjfél volt: Rupert biztosan valami menő diszkóban van. Lucy már elment Kerry és Dan bulijába. Jem tudta, nincs más dolga, mint hogy

gyorsan átöltözzön, kifesse a szemét, belakkozza a haját, és már indulhat is. Ezúttal olyan cipőben, amely nem csipkedi úgy a lábát, mint egy felbőszült rák. Amikor kinyitotta a nappali ajtaját, Rupertet pillantotta meg, aki a kanapén feküdt, és tévézett. A kisasztalon egy rakás kínai kaja hevert. – Jaj, azt hittem, elmentél! – Jaj, képzeld, nem mentem el! – gúnyolódott Rupert, Jem meglepett arckifejezését utánozva. – Itthon maradtam. – Hogyhogy? Beteg vagy? És hol van Caro? – Miközben Jem lehámozta magáról a télikabátját (Rupertben az volt a jó, hogy nem akart spórolni a fűtésen), hirtelen ráébredt, hogy Caro már jó néhány napja nem járt náluk. – Mit tudom én? Kit érdekel? Szakítottunk – vonta meg a vállát Rupert, és magához húzott egy doboz csirkét. – Nem is tudtam. Sajnálom. – Te csak ne sajnálkozz. Halálra untam magam mellette. Dekoratív csaj – sóhajtott fel Rupert –, de annyi kisugárzása van, mint egy darab szappannak. Ebben igaza volt, de Jem diplomatikusan hallgatott. Tapasztalatai szerint ez volt a legbiztosabb módja annak, hogy amennyiben az érintettek egy héten belül kibékülnének, ne nézzenek rá úgy, mint egy leprásra. – Úgyhogy most itt gubbasztok teljesen egyedül, annyi kínai kajával, amennyit senki nem bírna megenni egy ültő helyében. De te is itt vagy. –Rupert megpaskolta a kanapét. – Szerencsére. Gyere, ülj ide és szolgáld ki magad. Van egy csomó DVD-m. Milyen volt a melóhelyen? Jem habozott. Rupert még soha nem érdeklődött a munkája felől. Gyanította, hogy a fiú társaságra vágyik, és sokkal jobban fel van dúlva Caro miatt, mint mutatja. – Ööö, az a helyzet, hogy Lucyval találkozom. Kerry és Dan bulijában. Nincs kedved eljönni? – Kerry, a síkbunkó hokis? És a stoplámpa fejű Dan, az az undorító háj-pacni? Inkább levágom a lábam. Szerintem nem is akarsz elmenni – mondta Rupert vontatottan. – A nagyhangú rögbisek közé, akik a saját súlyuknak megfelelő mennyiségű olcsó sört döntenek le a torkukon. Hideg van kint, és az eső is eleredt. Bőrig áznál, mire odaérnél. Ennyit nem ér a dolog. Rupertről ordított, hogy egyedül érzi magát. És amikor azt mondta, hogy inkább levágná a lábát, Jem talpába belehasított a fájdalom. A lány tanácstalan volt, próbálta elképzelni, mit hagy ki, ha nem megy el a buliba. Farkaséhes volt, de Kerrynél és Dannél csak száraz franciakenyérre meg egy nagy tál fokhagymás mártogatósra számíthatott. Rupert ellenben nem közönséges gyorséttermektől szokott rendelni, ahol futószalagon készülnek a kaják, hanem Clifton legelőkelőbb kínai vendéglőjéből, így minden szemet gyönyörködtető fogás, amely az asztalon sorakozott, ínycsiklandó illatot árasztott magából. – Talán igazad van. – Jem engedett a csábításnak, és belesüppedt a kanapéba. – Nekem mindig igazam van – vigyorgott Rupert. – Segítsek? Jem leráncigálta a bal csizmáját, és megkönnyebbülten sóhajtott fel, ahogy a lábujjai szép sorban kiegyenesedtek. Rupert, miután segített lehúzni a jobb csizmát, feltartotta a lábbelit, és szomorkásán csóválta meg a fejét. – Nem szabadna ilyeneket hordanod. Ki ez az ember, ortopéd szakorvos? – Bőr – mondta Jem. – Kitágul. – Attól még borzalmas marad. – Micsoda?! – Ez az igazság. Mennyiért vetted? – Nagyon olcsó volt. Húsz font leárazva. – Sejtettem. – Hetvenötről szállították le! – Sejtettem. Ki az a barom, aki megvesz egy ilyet? – Én! – méltatlankodott Jem. Szemügyre vette a csizmát, és közben azon morfondírozott, vajon Rupertnek igaza van-e. Rupert elmosolyodott, amikor meglátta a lány arckifejezését. Félrehajította a csizmát. – Na jó, ennyit a csizmáról. Igyál egy kis bort. És vegyél a kajából is. Nem fázol? A királyrák felséges volt. Jem mohón belekóstolt a chili szószos fésűkagylóba is. A fehérbor klasszisokkal jobb volt, mint azok az olcsó lőrék, amelyekhez hozzászokott. A lány lehunyta a szemét. – Figyu! – szólalt meg, a lábujjait tornáztatva. – Én inkább itthon maradok. – Még jó. Az otthonülés a szórakozás legújabb formája. – Rupert, aki boszorkányos ügyességgel kezelte az evőpálcikát, egy falat citromos csirkét dugott Jem szájába. – Hallod, kint hogy esik az eső? Mi pedig itt

vagyunk a szobában, minden földi jóval körülvéve. Az emberek azért szoktak akaratuk ellenére is elmenni valami szar buliba, mert nem mernek otthon maradni. Túl görcsösek. Jem lenyelte a csirkedarabot, és arra gondolt, Rupert mennyivel bőbeszédűbb, amikor kettesben vannak. Amíg Caróval járt, a modoruk mindig olyan… ha nem is lenéző, de hűvös volt. Jem most, miközben belekortyolt a borba, ráébredt, hogy a fiú határozottan sokat javult. Alig várja, hogy elmondhassa Lucynak, hogy a szupersznob Rupert is csak ember. Apropó, kellene írnia Lucynak egy sms-t, hogy kihagyja a mai bulit. Fél kettőre két üveg bor fogyott el. A New York bandái nem tartozott Jem kedvencei közé, de az étel mindenért kárpótolta. Amikor véget ért a film, Rupert a lányhoz fordult: – Megnézzük Az irodát? – – Aha! – villantotta rá sugárzó mosolyát a kissé spicces Jem. – Figyu! Nagyon örülök, hogy nem mentem el. – A legnagyobbak mind ezt csinálják. Nem úgy, mint ez a söpredék – felelte Rupert, arra a hangoskodó bandára utalva, amely éppen akkor csörtetett végig az utcán. – Hallod ezt a sok seggfejet? – Majd emelt hangon megismételte: – Seggfejek! – Nem hiszem, hogy meghallották – kuncogott Jem. Rupert felugrott a kanapéról, és átvágott a szobán. Feltolta az ablakot, és kiüvöltött rajta: – SEGGFEJEK! Megjegyzése hatalmas felzúdulást váltott ki. Füttykoncert és szitkozódás hallatszott, egy sörös doboz fémes csattanással csapódott a falnak. – Csukd be az ablakot! – szólt rá a fiúra Jem, ahogy a hideg levegő betódult a szobába. – Viccelsz? Megdobáltak sörös dobozzal. – Rupert végignézett a szobán, mit hajíthatna ki az ablakon viszonzásul. – Az üveget ne! – kapta el a fiú elöljem fürgén a kiürült borospalackot. De rögtön fel is sikoltott, mert Rupert ezután a csizmáját ragadta meg, és az egyiket azonnal ki is hajította az ablakon. – Ne, a csizmám!

Hetedik fejezet

M

ielőtt Jem közbeléphetett volna, Rupert a másik csizmát is kihajította az utcára, – köcsögök! – üvöltötte, majd bevágta az ablakot. – Megőrültél? Azonnal hozd vissza! Az az én csizmám. – Módosítok. Az a te undorító csizmád. – A fiú vigyorogva kapta el Jem karját, amikor a lány megpróbált kislisszolni mellette. – Már úgyis késő, magukkal vitték. – Szemét! Hogy merészelted? – Nyugi, éppen eleget hordtad. Veszek neked egy másikat. – Én hoztam el az utolsó párat a boltból? –Jem kapálózva próbálta kiszabadítani magát. – Teljesen gagyi volt. Te jobbat érdemelsz ennél. Veszek neked egy rendes csizmát. – Rupert szabályosan hahotázott. – Ilyen ajánlatot nem illik visszautasítani. Jó, bocs, nem kellett volna csak úgy kidobnom, de csak szívességet tettem neked. Holnap elmegyünk a városba, és keresünk egy gyönyörű csizmát. Ígérem. Jem mereven a padlóra szegezte a tekintetét. Egy hang sem jött ki a torkán. A csodaszép hegyes orrú rózsaszín veszkócsizmája, a kiárusításon szerzett csizmája, amelyre olyan büszke volt, nincs többé. Tényleg gagyi volt? Davynek tetszett. Igaz, Davy nem a kifinomult ízléséről volt híres. – Na! – emelte fel Rupert a lány állát. – Te is tudod, hogy igazam van. – Ellágyuló tekintettel cirógatta meg Jem arcát. – Istenem, de szép vagy! Jem érezte, hogy Rupert meg fogja csókolni. Soha nem gondolta volna, hogy ez valaha is bekövetkezhet. Most viszont teljesen természetesnek tűnt. Amikor a fiú szája az övéhez ért, melegség öntötte el a testét. Rupert a hajába túrt, majd közelebb vonta magához, és rendesen is megcsókolta. Fantasztikus érzés volt. A fiú hátrébb húzódott, két kezébe fogta Jem arcát, és mogyoróbarna szemével a lány tekintetét kereste. – Mi van? – suttogta Jem. – Bocs, ezt nem kellett volna – mosolyodott el szomorkásán a fiú. – De nem tudtam uralkodni magamon. Jem elbizonytalanodott. Vajon túl rámenősnek tűnne, ha megengedné a fiúnak, hogy megismételje az előbbieket? De Rupert már bűnbánóan csóválta a fejét. – Nem volt valami jó ötlet. Ez az ő lakása volt, a lány pedig az albérlője. Talán igaza volt. Jem, aki szexuális téren nem számított különösebben tapasztaltnak, tulajdonképpen megkönnyebbült, amiért a fiú nem ugrott rá, hogy, minden csáberejét latba vetve, becsalogassa őt a hálószobájába egy forró éjszaka erejéig. Másrészről viszont aggasztotta a visszautasítás, sőt, őszintén szólva, megbántva érezte magát. Talán nem elég vonzó? – Gyere, nézzük meg a filmet! – borzolta fel Rupert gyengéden a lány haját, majd elfordult, és egy kupacnyi DVD között kezdett kotorászni. Megnézték a filmet. A következő órában Jem a fiú mellett ült a kanapén, és mereven bámulta a képernyőt, de egy pillanatig sem tudott a történésekre koncentrálni. A gondolatai összekuszálódtak: csak a csókra és Rupert különös pillantására tudott gondolni. Miért állt le a fiú? Már semmit nem érez iránta? A ő teste tüzel, csordultig van adrenalinnal, Rupert meg úgy tesz, mintha semmi sem történt volna köztük. Vajon a csók miatt ment el a kedve? Talán valami nem sikerült tökéletesen? Vajon Rupert már megbánta az egészet, és a világon semmit sem érez iránta? Egy biztos, ő nem fog rákérdezni. Jem szíve meglódult, amikor Rupert a távirányítóért nyúlt. A fiú lekapcsolta a DVD-t, hatalmasat ásított, majd így szólt: – Mára elég volt. Irány az ágy!

Mi ez, valami jelbeszéd? Jem lélegzetvisszafojtva nézte, amint Rupert feláll, megint ásít egyet, és megmozgatja a vállát. – Aludj jól – szólt hátra a fiú, majd elindult az ajtó felé. Oké, szó sincs jelbeszédről. – Te is – felelte Jem zavartan és csalódottan. Habár hónapok óta együtt lakott Ruperttel, egyetlen pillanatra sem támadtak benne romantikus érzelmek a fiú iránt, mivel teljesen nyilvánvaló volt a számára, hogy ők ketten nem tartoznak egy súlycsoportba, így meg sem fordult a fejében, hogy bármi is történhetne köztük. Rupert, családi hátterének, aranyifjakhoz illő életvitelének és arisztokratikus előkelőségének köszönhetően teljesen kirítt közülük. Ő és Caro magasabb körökben mozogtak, hétvégenként felruccantak Londonba, a vidéki barátaiknál vendégeskedtek, vagy ha úgy tartotta kedvük, elugrottak Párizsba. Egy másik világhoz tartoztak. Rupert megcsókolta őt. Most pedig elment lefeküdni. Jem rájött, hogy hiába is reménykedik. Milyen naiv volt! Jem már tíz perce feküdt az ágyban, amikor kopogtak a szobája ajtaján. Még mielőtt kiszólhatott volna, lenyomódott a kilincs, és az ajtó kinyílt. Rupert állt a küszöbön, egy szál sortban. – Nem bírlak kiverni a fejemből. – Mi? – suttogta remegő hangon a lány. A pulzusa a világrekord megdöntésére készült. – Mondom. – Sötét volt, de Jem hallotta, hogy Rupert mosolyog. – Nem tudok aludni. Csak téged látlak itt bent – kopogtatta meg a homlokát a fiú. – El akartalak hessegetni, de nem sikerült. Jaj, ez a hang, ez a lágy arisztokratikus duruzsolás! A fiú elindult Jem felé a sötétben, de közben tovább beszélt: – Kíváncsi vagyok, te is így érzel-e. Jem nyelve a szájpadlásához tapadt. Nem tudta, mit válaszoljon. – Bebújhatok melléd? – kérdezte Rupert félrebiccentett fejjel. – Vagy inkább egyedül akarsz lenni? Ha hülyeséget csináltam, már megyek is vissza a szobámba. Jem reszkető ujjakkal fogta meg Brumi Mackót, az ütött-kopott plüssállatkát, akivel öt éves kora óta osztotta meg az ágyát. Lopva az ágya és a komód közé rejtette őkelmét, majd visszahajtotta a paplant, és oldalra húzódott, hogy helyet csináljon Rupertnek. – Tényleg nem baj? – Rupert becsúszott mellé az ágyba, és a karjába vette. – Nem – súgta Jem a fiú fülébe. Még soha életében nem volt ennyire biztos a dolgában. Négykor Rupert kikecmergett az ágyból, és a sortja után kezdett tapogatózni. Jem felkönyökölt. – Mit csinálsz? – Próbálok diszkrét lenni. Jobb, ha Lucy nem tudja meg, mi történt. –Rupert beletúrt a hajába. – Még azt hinné, hogy útban van. Egyszerűbb, ha nem mondjuk el neki. Rupertnek igaza volt. Ez itt az ő lakása, Jem és Lucy pedig az albérlői, ami elég kényes szituáció. Teljesen érthető a hozzáállása. Hacsak… nem arról van szó, hogy ami köztük történt, csak egy alkalomra szólt, és nem volt több egyszerű dugásnál? Ez az oka az egésznek? – Hé, ne nézz így rám! – Rupert, miután magára ráncigálta a sortját, lehajolt, és megcsókolta a lányt. – Jó buli lesz. Mintha viszonyunk lenne, azzal a könnyebbséggel, hogy nem vagyunk házasok. Sokkal izgalmasabb, ha senki sem tud róla. Jem megkönnyebbülten fonta a karját a fiú nyaka köré. – Igazad van. Jobb, ha nem szólunk Lucynak. De azért furcsa lesz. Mindent el szoktunk mondani egymásnak. – Akkor most kénytelen leszel visszafogni magad – egyenesedett fel Rupert vigyorogva. – Ugye, nem akarsz mindent elrontani? Tudod: ne szólj szám, nem fáj fejem.

Nyolcadik fejezet

A

hirdetés kiemelt helyen jelent meg az aznapi Western Morning News-ban és a Cornish Guardianben. Ginny órákig fogalmazgatta, míg végül ennél maradt: „Vidám természetű elvált nő, 38, albérlőt keres portsilveri tágas otthonába, hasonló adottságú hölgy személyében. Heti A60 font teljes ellátással.” Na, ez jól hangzik. Barátságos és kellőképpen figyelemfelkeltő. Ha ő keresne albérletet, biztosan elcsábulna. Ginny, miközben büszkén szemlélte az újsághirdetéseket – mind friss volt és ígéretes –, megborzongott az izgalomtól, amikor arra gondolt, mennyi klassz dolgot fognak majd csinálni az új bérlőjével: együtt mennek vásárolni meg… Hoppá, telefon! – Halló! – mondta Ginny a legnyájasabb hangján. – Halló, drága, belevaló csajnak tűnsz. Dugunk egyet? Te jó Isten! – Nem, szó sem lehet róla! – sipította Ginny, és már bontotta is a vonalat. Remegett a keze. Milyen undorító! Hát ez vár rá? Mindenféle perverz alak fogja zaklatni? Egy óra múlva ismét megcsörrent a telefon. Ginny ezúttal felkészült a legrosszabbra, és különös óvatossággal vette föl a kagylót. – Én vagyok az. Mi újság? Micsoda megkönnyebbülés! Gavin. – Egyelőre semmi. Egy szemét perverzen kívül. – Mit mondtál neki? – Hogy kapja be. – Figyelj, mindenképpen szólj, ha valaki meg akarja nézni a szobát. Jobb, ha én is ott vagyok. Nem biztonságos idegeneket beengedned a házba, amikor egyedül vagy otthon. Ginny megenyhült. Gavin már korábban is felajánlotta ezt a lehetőséget, de Ginny közölte vele, hogy fölösleges fáradnia, tekintve, hogy úgyis nőlátogatói lesznek. Most azonban rájött, hogy a férfinak igaza van. Butaság lenne ekkora kockázatot vállalnia. Gavin több szempontból is katasztrofális alak, de azért neki is megvannak a maga erényei. –Jó. Ha egyáltalán hív valaki. Kösz! – tette hozzá kelletlenül. – Szívesen. Ma este ráérek. Egyébként nem mondtad. – Mit? – Hogy kapjam be. Ginny elszámolt tízig. – Te voltál? Igazán kedves vagy! – De legalább észre téritettelek. Nem biztos, hogy legközelebb is én leszek az. Gavin már akkor is éppen elég idegesítő volt, amikor nem volt igaza. Amikor pedig igaza volt, egyszerűen nem lehetett kibírni. Ginny, aki gyűlölte, ha meg akarták leckéztetni, így szólt: – Jó, de csak akkor, ha elbújsz az emeleten. Nem akarom, hogy ott tátsd a szád, amikor a jelentkezőkkel beszélgetek. – Pedig ez lett volna a pláne – méltatlankodott Gavin. – Mindig mondom: soha ne szalaszd el a lehetőséget, hogy nőkkel ismerkedj meg. Mi lenne, ha egy dögös kiscsaj költözne be hozzád, én meg fölszedném? Jó buli lenne, mi? Féltékeny lennél? – Nem, csak csodálkoznék, hogy a csajnak milyen bizarr az ízlése – válaszolta Ginny türelmesen. – Amúgy egyáltalán nem lenne jó buli. Harmadszor pedig – tartotta fel a középső ujját is –, már most biztosíthatlak, hogy az albérlőm nem lesz dögös kiscsaj. Pontban hétkor felberregett a csengő, jelezvén, hogy megérkezett az első albérlőjelölt azok közül a jelentkezők közül, akik aznap délután telefonáltak. Ginny, aki sokkal idegesebb volt, mint amilyennek tűnt – te jó ég, ilyen lehet a vakrandi? –, gyorsan felterelte Gavint az emeletre, majd mély lélegzetet vett, és kinyitotta a bejárati ajtót.

– Üdvözölöm, kedvesem, Monica vagyok. Ahogy elnézem az ablakpárkányt, nem ártana áttörölni egy kis súrolószeres ronggyal. Az csodás fényt adna neki. Ó, ezt a vasalódeszkát is le kéne már porolni. A vakrandinak az a hátulütője, hogy miután alaposan szemügyre vesszük az előttünk álló szerencsétlen nemkiválasztottat, nem illik rögtön a képébe vágni: – Sajnálom, de szerintem nem jönnénk ki egymással, úgyhogy az lesz a legokosabb, ha elbúcsúzunk. Ginny, aki úgy érezte magát, mintha egy hóbortos külsejű arisztokratával vakrandizna, tudta, hogy udvariasnak kell lennie, és barátságosan el kell beszélgetnie a nővel, hiszen ez a dolgok rendje. Még akkor is, ha ez a némber kemény kritikával illette az ablakpárkányt, és Ginny inkább levágta volna a saját fejét, minthogy engedje beköltözni a házba. Monica alacsony, zömök nő volt, dauerolt ősz hajjal és szemüveggel. Úgy nézett ki, mint egy rövidlátó teknősbéka. És legalább hatvanöt évesnek tűnt. És egyre csak mondta a magáét. – … én mindig ezt csinálom, kedvesem. Ez az én kis titkom. Belemártom a fogkefét az ecetbe, szépen megdörzsölöm, és minden csap úgy ragyog, mint a gyémánt! Itt a kabátom. Jesszusom, nincs akasztó? Ihatnánk egy csésze teát és elbeszélgethetnénk egy kicsit, mielőtt megnézem a szobámat, hm? így jobban megismerjük egymást. Hűha, Gold Blend tea, nem túlzás ez egy kicsit? Marks and Spencer mosogatószer? Nekem eszembe se jutna megvenni. Ne legyen túl erős a tea, kedvesem, majd megosztozunk a filteren. Nem kérek cukrot, már így is elég édes vagyok. – Elnézést, mit is mondott, hány éves? – kérdezte Ginny. – Negyvenkettő, kedvesem. Ezért is gondoltam, hogy sok közös vonásunk lesz, hiszen egyidősek vagyunk. – É-értem. – Ginny azon morfondírozott, ne hívja-e le Gavint az emeletről, hogy megnézze, hogyan kezd ki a nővel. – Akkor mondanék pár szót magamról, jó? Nos, elválunk a férjemmel, úgyhogy eladjuk a házunkat, ezért keresek kiadó szobát. Jó dolog a közös albérlet, ugye? Olyan meghitt. Köztünk szólva, nem is bánom, hogy végre megszabadulok a férjemtől. Egy rakás szerencsétlenség, csak ül, mint a sült hal, és egy mukkot sem bír kinyögni. Amikor nem dolgozott, minden szabadidejét a vacak sufnijában töltötte, úgyhogy nem hiányolom túlságosan. De azért hideg zuhanyként ért, amikor bejelentette, hogy válni akar! Ezt azért nem hittem volna! Fura szerzetek a férfiak, nem igaz? Rá nem tudok jönni, mitől kergülnek meg hirtelen. Vén bolond, el sem tudom képzelni, hogy fog boldogulni nélkülem. Tudja, hogy foltos az ablaka? Valami szemtelen madár az üvegre piszkított. Le kéne mosni, mert nem túl gusztusos. Ha gondolja, szívesen megcsinálom. – Ő az igazi. Mikor költözik? – jött le Gavin az emeletről, amint becsukódott az ajtó. – Pszt, cseng a fülem! – Kiszidolozzam? Gyönyörűen fog csillogni utána. – Kész rémálom ez a nő! – borzongott meg Ginny. – Iszonyú volt! Mondtam neki, hogy rengeteg az érdeklődő, és majd holnap értesítem. – Csak két jelölted van rajta kívül. Mi lesz, ha még nála is rosszabbak? Ginny a mosogatóba tette a csészéket, és vágyakozva gondolt a hűtőben várakozó fehérborra. – Nem létezik, hogy bárki is rosszabb legyen Monicánál. – Üdvözlöm, kerüljön beljebb, Ginny vagyok! – Zeee. Ginny elbizonytalanodott, azt hitte, a nőnek egy poszméh akadt a torkán. – Tessék? – Zeee. Ez a nevem. Három „e”-vel. – A nő kissé kihívóan beszélt, mintha attól tartott volna, hogy Ginny esetleg megkérdőjelezi az előbbi tényt. – Zeee Porter. Az az asztal nem jó helyen áll. Nem lehet az előszobában. Nem feng shuis. – Ó! – Ha már itt tartunk, mondta volna legszívesebben Ginny, magához sem illik ez az összetapadt szőke kóctömeg meg ez a cintányérszerű fülbevaló, ami csak még inkább felhívja a figyelmet a vékony csirkenyakára, és én a maga helyében nem viselnék lila kezeslábast egyedi készítésű bőrszandállal és gyapjú titokzoknival, mert ez sem feng shuis. Zeee Porterről kiderült, hogy harminchat éves és – hihetetlen módon – még egyedülálló. A szellemi vezére, Vágtató Szarvas volt az egyetlen férfi az életében. Zeee nyáron szörfözött, hennatetoválásokat festett, de leginkább csak élvezte a semmittevést. Az év többi részében általában szintén csak élvezte a semmittevést, és várta, hogy megint beköszöntsön a nyár. Igen, egyszer rendes állása is volt, Aldershotban, egy vegetáriánus büfében, de az, hogy mindig utasítgatták és ráadásul korán is kellett kelnie, végleg betette nála a kaput.

– Rossz volt a kisugárzás – csóválta meg a fejét Zeee rosszallóan. – Nekem egyszerűen nem jön be ez az állandó nyüzsgés. Nyilvánvaló volt, hogy a sampon és a dezodor sem jön be neki túlságosan. Ginny kíváncsi volt, vajon Vágtató Szarvas csipeszt rakott-e az orrára, vagy szellemi vezérek nem törődnek ilyen földi hívságokkal. A jó ég tudja, mihez kezdene ezzel a nővel Monica. Valószínűleg kizavarná a kertbe, és azonnal nekiesne a mosószerrel meg a dörzsi-szivaccsal. Ginny kötelességtudóan megmutatta a szobát, amelyet Zeee először és utoljára látott, majd vidáman így szólt: – Az a helyzet, hogy rengeteg a jelentkező, de holnap mindenképpen felhívom, hogy elmondjam, mit döntöttem. – Nincs telefonom – felelte Zeee. – A telefonok tönkreteszik a bolygót. – Ó! – Kivéve azt az egy esetet, amikor Zeee idetelefonált, hogy bejelentkezzen. – Őszintén szólva – folytatta Zeee –, részemről tárgytalan a dolog. Nem akarom megsérteni, de nem szeretnék itt lakni. Tudja, valahogy nem jön be nekem ez a hely. – Ó! – képedt el Ginny. – Vágtató Szarvas is azt mondta, hogy ne jöjjek ide. Nem érezné jól magát itt. – Értem. – Ginny, akinek hatalmas kő gördült le a szívéről, elmormolt egy imát az ismeretlen szellemi vezérek tiszteletére. Éljen Vágtató Szarvas! Zeee hátravetette molyrágta fürtjeit. – És még azt is mondta, hogy magának zavaros az aurája. – Úristen, micsoda bűz! Nyisd ki az ablakot! – siránkozott Gavin. – Ki a következő? Ginny nem kergetett hiú ábrándokat. A harmadik és egyben utolsó jelölt egy férfi volt. – Martinnak hívják. Mondtam neki, hogy női albérlőt keresek, mire közölte velem, hogy ezt nem köthetem ki, mert ez nemi diszkrimináció, és akár be is perelhetnek, ha nem állok szóba férfi jelentkezőkkel. – Jó nagy barom lehet. Még szerencse, hogy itt vagyok. – Nem tűnt annak. Sőt, kifejezetten kedves volt. Összeveszett a feleségével – magyarázta Ginny –, úgyhogy gyorsan albérletet kell találnia. – Vagy meggyilkolta a nőt, és a rendőrség már a sarkában van. Ginny mérget vett volna rá, hogy Martin nem gyilkos. – Elnézést kért, amiért férfi. Szerinte jól kijönnénk egymással, mivel nem bömbölteti a zenét és nincsenek idegesítő szokásai. Úgyhogy mi mást tehettem volna, mint hogy elhívom? Ki tudja, talán tényleg rendes. – Túl engedékeny vagy, ez a te bajod. Hozom a baltát – mondta Gavin jókedvűen. – Hátha szükség lesz rá.

Kilencedik fejezet

M

artin Mason nem tűnt gyilkosnak. Udvariasan bemutatkozott, szemmel láthatóan elégedett volt a szobával, amit Ginny meg-mutatott neki, és dicsérő szavakkal illette a festést. A konyhában elfogadta a felkínált csésze teát, majd így szólt: – Gondolom, több jelentkező is van, de azért elmondanám, hogy nagyon érdekel a szoba. Bár szerintem maga a végén úgyis nőt fog választani – tette hozzá szárazon. – Nem tudom. Majd akkor döntöm el, ha már mindenkivel találkoztam. – Nem lett hosszabb az orra? A férfi rendesnek tűnt, de Ginny tudta, hogy nem szívesen választaná ezt a férfit lakótársául, bár abban egy percig sem kételkedett, hogy Martin pontosan fizetné a lakbért. Egyáltalán nem vágyott arra, hogy egy őszülő hajú, öltönyös, ötvenes bankigazgató-helyettessel ossza meg az otthonát. – Örülnék, ha hamar döntene – mondta Martin. – Tudja, jelenleg a kollégám vendége vagyok. Nem akarok visszaélni a vendégszeretetével. Ginny bólintott, és eszébe jutott, hogy a férfinak nemrég ment tönkre a házassága. Szegény ember, nem lehet könnyű neki; biztosan nagy megrázkódtatás volt. – Mi történt pontosan? A felesége maradt a házban? – Nem túl szemtelen kérdés ez? De Ginny annyira kíváncsi volt! Martin szaporán pislogott bagolyszerű szemüvege mögött. – Egyelőre igen. – És képes volt csak úgy kidobni magát? Ginny látatlanban is haragudott a feleségre; nem tartotta igazságosnak, amit tett. – Á, dehogy! Én jöttem el – felelte Martin lágyan. – Teljes egészében az én döntésem volt. Egy percig sem bírtam volna tovább a feleségemmel. Te jó ég, ez aztán a meglepetés! – Hogyhogy? – kérdezte Ginny elhűlve. – Milyen volt vele élni? Martin ajka felfelé görbült. A szeme derűsen csillogott az acélkeretes szemüveg mögött. – Higgye el, ha ismerné Monicát, nem kérdezne ilyeneket. – Monica férje. Szegény ember! – sóhajtotta Ginny mély együttérzéssel. – Nem csoda, hogy ennyire örül. – Mondtad neki, hogy itt járt a felesége? Ginny bólintott, azzal csurig töltötte a két poharat borral, és az egyiket Gavin kezébe nyomta. – Azt mondta, semmi esetre se engedjem, hogy ideköltözzön, mert pokollá tenné az életemet. – De a fickót sem akarod idevenni. Ennyi volt – vonta meg a vállát Gavin. – Mind a hárommal beszéltél, de egyik sem ütötte meg a mércét. Most mi lesz? – Azt hiszem, feladok még egy hirdetést. Még egy próbát megér. Remélem, legközelebb több szerencsével járok. – Ginny mohón belekortyolt a borba, és a vártnál jóval csalódottabbnak érezte magát az este történései miatt. Úgy remélte, hogy megismerkedik valakivel, akivel szavak nélkül is megértik egymást. Most viszont ráébredt, hogy naiv volt, és a csalódottság szinte teljesen összetörte. Mi lesz, ha hiába ad fel újabb és újabb hirdetéseket, mert nem talál megfelelő jelentkezőt? Nyolc órára kiürült az üveg. Gavin már éppen menni készült, amikor megszólalt a telefon. – Jó estét! – mondta egy meleg férfihang. – A kiadó szoba ügyében telefonálok. Megvan még, vagy már tárgytalan a dolog? Nem is meleg hang volt ez, hanem egyszerűen csodálatos: azt a képzetet keltette a hallgatóban, hogy a tulajdonosa is az. Ginny, akiben feltámadt a remény, hogy talán nincs minden veszve, így válaszolt: – Nem, még megvan. – Ez fantasztikus! A hirdetésben az áll, hogy ön inkább női albérlőt szeretne… – Mondjuk. De igazából nem érdekes. – Ha amúgy jól kijönnek az illetővel. – A férfi, a hangjából ítélve, elmosolyodott. – Tudom, milyen fontos ez. Egyébként Perry Kennedy vagyok. És nagyon érdekel a háza, pontosan ilyesmit keresek. Mikor ugorhatnék át, hogy megnézzem?

A reménytől és a sebtében legurított három pohár bortól megittasodott Ginny vakmerően megkérdezte: – Hol lakik? Ha gondolja, most is idejöhet. Ginny, aki olyan nagy reményekkel vágott neki az estének, ajtót nyitott, és megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a fickó nem törpe. Perry Kennedy száznyolcvanöt centi magas volt, hullámos vörösesszőke hajjal, szikrázó zöld szemmel és ragyogó mosollyal. Kisportolt testén sötét színű zakót, fehér inget és farmert viselt. – Nagyon örvendek! – rázta meg Ginny kezét. – Azonnal megkedveltem ezt a helyet. Milyen szépen megcsinálta az előszobát. Húsz perc múlva a konyhában ültek, és úgy beszélgettek, mintha már évek óta ismernék egymást. Perry jelenlegi lakása túl kicsinek bizonyult, ami az őrületbe kergette a férfit. Harmincöt éves volt, egyedülálló, de kiterjedt baráti köre volt Portsilverben, és imádott társaságba járni. Egy éve költözött le Londonból Cornwallba, eladta a lakását Putneyban, és minden pénzét a szitanyomó vállalkozásába ölte. A szabadidejében vízisízni és búvárkodni szeretett. Rajongott a thai konyháért. Egy régi MG-t vezetett, és a Bíborszín volt a kedvenc filmje. – Bár ezt nem nagyon hangoztatom – vallotta be Perry. – Nem is tudom, miért mondtam el mindezt magának. Mindig elérzékenyülök azon a filmen – csóválta meg a fejét szégyenlősen. – Ami sokat rontana a hírnevemen. – Nem is tudnám megmondani, hányszor zokogtam végig a Bíborszint – mondta Ginny. – Igen, de magának szabad, nekem viszont nem, vagy tévedek? Mégiscsak férfi vagyok. Ginny elnevette magát a férfi arckifejezésén. Perry tökéletes volt. – De nem akarom feltartani. Nagyon tetszik a szoba – mondta Perry. –És maga is nagyon tetszik. Most mihez kezdjek? Megadjam a számom, és várjam, hogy jelentkezik-e? Létezik ennél megfelelőbb jelölt? Ginny gondolatban végigfutott mindazon, amit megtudott a férfiról, hátha talál valami hibát, de hiába. Perry elbűvölő volt és szórakoztató. Igaz, hogy nem nő, így valószínűleg nem társalognának órák hosszat a körömlakkokról, de ettől eltekintve, milyen hátrányuk származhatna a helyzetből? – Vagy talán – kérdezte mosolyogva Perry – meg tudunk egyezni? Nyilvánvaló, hogy nem a három pohár bor döntött Ginny helyett, de azért nagyban hozzájárult az események alakulásához. Ginny, aki semmi okot nem látott arra, hogy mellébeszéljen, sutba dobta az elővigyázatosságát. Már eldöntötte, mit akar. Sugárzó mosolyt villantott Perryre, majd így szólt: – Megegyeztünk. A férfi boldogan nézett az asszonyra. – Nem is tudja, mekkora örömöt szerzett nekem. Megváltoztatta az életemet. Mikor foglalható el a szoba? – Amikor önnek megfelel. – Ginny nézte, amint a férfi előveszi a pénztárcáját, és átszámol egy kötegnyi húszfontost. – Mit szólna a szombathoz? – A szombathoz? Részemről rendben. – Tessék, egyhavi foglaló és az első havi lakbér előre. – Perry az asszony kezébe tuszkolta a bankjegyeket, majd vidáman így szólt: – Mielőtt meggondolná magát. Nyilván referenciára is szüksége van. Szombaton hozom. Köszönöm a vendéglátást! – Olyan pillantást vetett Ginnyre, hogy annak minden idegszála remegni kezdett. – Nagyon örülök, hogy megismertem. – Én is. – A férfi felállt, és a kocsi kulcsáért nyúlt. – Mennem kell. Szombat reggel találkozunk. Tizenegy tájban megfelel, vagy az még rettenetesen korán van? Ginny megrázta a fejét. Új fejezet kezdődött az életében, így, ami őt illette, még a szombat is borzasztóan távolinak tűnt. – Nem, dehogy. Tizenegykor várom. A volt férjekkel az a baj, hogy mindig észreveszik, amit nem kellene. És, természetesen, nagy élvezettel dörgölik az ember orra alá. – Hé! – tartotta fel a mutatóujját győzedelmesen Gavin, amikor lejött az emeletről. Ginny elszántan próbálta kimagyarázni magát. – Mi van? – Beleestél. – Nem igaz! – Dehogynem. Legszívesebben lerángatnád róla a gatyát. Na, látod, elpirultál.

– Csak mert ilyen hülyeségeket gondolsz rólam – tiltakozott Ginny. –Nem azért, mert igaz. – Nem gondolom, tudom. Hallottalak. – A férfi elvigyorodott, és ördögi élethűséggel kezdte utánozni Ginnyt, ismételte meg az elkapott félmondatokat, amelyeket kamaszlányos kuncogással és kissé hangos nevetéssel fűszerezett. Ginny azon töprengett, az ő volt férje miért is nem él ezer kilométerre tőle? Vagy Ausztráliában? Igen, Ausztrália pont jó lenne. – Hallgatóztál! – húzta el a száját Ginny vádlón, hogy a férje tudtára adja, mi a véleménye az ilyen alpári viselkedésről. – Csak vigyáztam rád. Az a dolgom, hogy figyelemmel kísérjem az eseményeket. Szép kis testőr lennék – jegyezte meg Gavin –, ha fülhallgatóval a fülemen üldögélnék odafönt. Hiába sikoltoznál torkod szakadtából, egy mukkot sem hallanék. Mire lejönnék a konyhába, a pasas már az utolsó porcikádat nyomná le a szemétledobón. Akkor bezzeg késő lenne. – Mindegy, a fickó szombaton beköltözik – felelte dacosan Ginny. – Én nem estem bele, oké? Egyszerűen jó fej, és megkedveltük egymást, ennyi. – Hmm – húzta fel a szemöldökét hitetlenkedve Gavin. – Látom, alakulnak a dolgok. Jóképű, mi? – Átlagos – válaszolta Ginny. – Jobban néz ki, mint a másik három. Illetve négy – mutatott rá Gavinre, hogy visszaszerezze elvesztett önbecsülését. – Téged is beleértve. A férfi elvigyorodott. – Ez izgalmas lesz. Ginny egészen felvillanyozódott. Izgalmas. Ő is ebben bízott.

Tizedik fejezet

S

zombat délelőtt tizenegyre a ház ragyogott a tisztaságtól, és – mint-ha még emelkedettebbé akarta volna tenni a pillanatot – a nap is kisütött. Ginny, aki nagyon vigyázott, hogy ne viselkedjen úgy, mintha belezúgott volna a pasiba, a konyhában pakolászott, és közben a nevetést gyakorolta, nehogy túl harsány legyen. Persze, amint Perry beköltözik és kezdik megszokni egymást, remélhetőleg lecsillapodnak a kedélyek, és ő sem lesz ilyen… Úristen, ez ő! Ginny a mosogatóba hajította a törlőrongyot, a farmerjába törölte a kezét, és felborzolta a frizuráját. A motor leállt, és a sportautó torokhangú berregése elhalt. Az asszony kinyitotta az ajtót. – Üdv! – Perry már ki is ugrott az autóból, és odaintegetett Ginnynek. Ma sötétkék pulóvert, vajszínű farmert és bakancsot viselt. – Hello! – Ginny nézte, amint kinyílik az anyósülés melletti ajtó, és egy karcsú, hosszú göndör hajú, vörösesszőke, fehér bőrű, szeplős nő száll ki a kocsiból. Lélegzetelállítóan gyönyörű volt; hosszú fekete télikabátot viselt, amelynek kigombolt szárnyai alól egy halványszürke top és egy nadrág villant elő. – Ez itt Laurel. – Perry Ginny felé terelte a karcsú nőt. – A testvérem. Ó, hát persze, a testvére! Ez a csodálatos vörösesszőke haj – micsoda megkönnyebbülés? – Jó napot, Laurel, örvendek! – rázta meg a nő kezét Ginny lelkesen. – Hello – felelte Laurel színtelen hangon. – Akkor essünk is néki, vigyük fel ezeket az emeletre – mondta Perry, aki már javában pakolt kifelé az MG parányi csomagtartójából. – Laurel, légy szíves, hozd ezeket, én meg majd viszem a többit. – Adjanak valamit nekem is! – nyúlt előre Ginny buzgón. – Hadd vigyem ezeket! – Látod? – pillantott Perry Laurelre. – Ugye, mondtam, hogy jó fej? Ginny elpirult. Ötösre vizsgázott. Laurel bólintott. – Igen, mondtad. Amikor már minden táska a vendégszobában volt, Ginny magára hagyta a testvérpárt. A konyhában feltette a teavizet. Néhány perc múlva Perry jelent meg az ajtóban. – Ne fáradjon a teával. – Miért? Inkább kávét kérnek? A férfi megrázta a fejét, és egy üveget varázsolt elő a háta mögül. – Hűha, pezsgő! Szombat reggel? – Ráadásul Veuve Cliquot, nem pedig valami ócska lőre. – Ez a legmegfelelőbb pillanat, hogy felbontsuk. Poharakat, gyorsan? –mondta Perry, miközben a dugó kirepült a palackból, és a mennyezetnek csapódott. – Hát akkor, egészségedre! – koccintott Ginny a férfival, aki csak két poharat töltött tele a háromból. – Laurelt nem kínálod meg? – Laurel nem iszik. Egészségedre! Ha Gavin most itt lenne, rögtön közölné vele, hogy a „Kettőnkre!” elképesztően kihívó válasz lenne. Így hát Ginny csendben maradt, kedvesen mosolygott, és illedelmesen belenyalt a pezsgőbe. Az emeleti szobából bútortologatás hangjai hallatszottak le. – Mit csinál Laurel? – tudakolta Ginny. – Nem jön le hozzánk? – Á, nem, jobb, ha nem szólok bele a dolgába – válaszolta Perry csillogó szemmel. – Kicsit átrendezi a szobát, kipakolja a cuccait. Tudod, milyenek a nők. – Tessék? – Ginny nem hitt a fülének. – Mi a baj? Talán csak nyelvbotlás volt. Hát persze. Ginny elmosolyodott. – Az előbb azt mondtad, a nővéred kipakolja a cuccait. Perry bólintott. – Igen. Várjunk csak egy kicsit, gondolta magában Ginny, lehet, hogy hirtelen egy másik világba csöppentem? A szíve kellemetlenül zakatolt. – De… – kérdezte – miért pakolja ki a cuccait? Nem ő fog beköltözni. Én neked adtam ki a szobát.

Perry rámeredt. – Úristen, ne haragudj, ezt hitted? Nem, a szoba nem nekem lesz, hanem Laurelnek. Ez hihetetlen! – De hát te jöttél el megnézni! Azt mondtad, pont ilyet kerestél? –mondta Ginny emelt hangon. – Azt mondtad, teljesen megfelel! A férfi zavartan pislogott. – Tényleg megfelel. Laurelnek. Ginny gyorsan felidézte magában mindazt, amit a férfi mondott neki aznap este. – Nem, álljunk meg, azt is mondtad, hogy túl kicsi a lakásod… – Tényleg kicsi. Úgy értem, én még csak elférek benne – magyarázta Perry –, de két ember már szorong benne. Laurel hat hete költözött hozzám, és, őszintén szólva, már kezd az agyamra menni. Kezd az agyadra menni?! És az én agyammal mi van? – D-de én neked adtam ki a szobát – ismételte Ginny, aki még mindig nem tért magához a kábulatból. – Tudom. Ez így van. Odaadtam a foglalót és a lakbért is fizetni fogom – felelte Perry. – Emiatt nem kell aggódnod. Külön számlát nyitok erre a célra. Hidd el, minden rendben lesz. Rendben? Hogyan lehetne rendben? Ginny úgy érezte, mindjárt szétrobban a feje. – Elhitetted velem, hogy te fogsz beköltözni! Egy árva szót sem szóltál a nővéredről. Tudtad, hogy azt fogom hinni, te leszel az albérlőm. – Ez nem igaz, esküszöm – tárta szét a karját Perry. – De hát éppen az a pláne a személyes találkozóban, hogy az ember eldöntheti, meg akarja-e osztani az otthonát az illetővel! – Tényleg? – Úgy tűnt, Perry őszintén meglepődik. – Erre nem is gondoltam. – Egy pillanatra elgondolkodott, majd hirtelen így szólt: – Ne félj, semmi problémád nem lesz Laurellel. Amint megláttalak, tudtam, hogy jól ki fogtok jönni egymással. Laurelnek pont ilyen főbérlőre van szüksége. Mi? Mi? Itt nem arról van szó, hogy másnak mire van szüksége, hanem rólam, te hülye, üvöltötte volna legszívesebben Ginny. – Ja, elhoztam a referenciákat. Nincs miért aggódnod. – Perry néhány borítékot húzott elő a zsebéből. – Becsületes, tiszta, előzékeny: ideális lakótárs. Olyan elviselhetetlenül kétségbeejtőnek tűnt a helyzet, hogy Ginny már alig tudott világosan gondolkodni. Azt kívánta, bárcsak Gavin mellette lenne, mert látszólag ő maga volt az egyetlen, aki fennakadt a helyzeten. Bár, ha Gavin itt lenne, szénné röhögné magát, hogy a volt felesége mibe keveredett. Ez a vége, ha az ember elragadtatja magát, és olyan hülye, hogy azt hiszi, valaki esetleg vonzódik hozzá. – Arról nem is beszélve – folytatta Perry –, hogy a hirdetésben amúgy is női lakótársat kerestél. Ez volt az eredeti elképzelésed. – Akkor miért nem Laurel hívott fel a múltkor? Miért nem ő jött el megnézni a házat? A férfi felsóhajtott, és újratöltötte a poharát. Felmutatta az üveget, de Ginny megrázta a fejét. – Laurel továbbra is szívesen aludt volna a kanapémon. Ő nem találta különösebben fontosnak, hogy albérletet keressen magának. Őszintén szólva, kicsit maga alatt van mostanában. Tavaly nyáron szakított a barátjával, és azóta eléggé összejöttek a dolgai. Kirúgták a londoni állásából. A volt pasija megismerkedett egy másik lánnyal, akit rögtön el is jegyzett. Ez csak tovább rontott a helyzeten. Laurel teljesen kikészült. Mondtam neki, hogy költözzön vidékre, mire egy szép napon megjelent a lakásomon. – Perry elgondolkozva vonta meg a vállát. – Egy darabig egész jól megvoltunk. Örültem, hogy látom. Most viszont úgy döntött, hogy végleg Portsilverben marad, az én lakásom pedig tényleg nem elég kettőnknek. – Akkor költözzetek nagyobb lakásba. – Jaj, Ginny, ne haragudj! Nem akartam ezt rád zúdítani. De már megszoktam, hogy egyedül élek. Nem szeretem, ha rám telepednek. És amikor megismertelek, rögtön láttam, milyen fantasztikus nő vagy, beszédes, szórakoztató, és tudtam, hogy pont te lennél a megfelelő ember Laurelnek. Éppen ilyen lakótársra van szüksége, hogy újból magára találjon, és szeresse az életet. Ginny megrázta a fejét. Ez nem lehet igaz, ő nem ilyen lovat akart. És ezt közölnie kell Perryvel is. – Az a helyzet, hogy… – Figyelj, szerintem nagyon jól kijöttök majd Laurellel – nézett rá merően Perry. – Én, bármennyire is szeretnék, nem költözhetek ide. – Miért nem? – dörzsölte meg Ginny sajgó halántékát. Nem értette, miért mondja ezt a férfi. Perry huncutul hunyorgott.

– Ugyan már, nem igaz, hogy nem tudod! Észbontó nő vagy! Hogyan lakhatnék ebben az albérletben, amikor csorog a nyálam a főbérlőért? Ez egyszerűen… istenem, ez egyszerűen lehetetlen. Jaj! Ginny nem számított erre. Derült égből villámcsapás. Szóval a férfi mégiscsak vonzódik hozzá. – Bocs, kicsit hirtelen jött, ugye? – kérdezte Perry szomorkás mosollyal. – Nagyon megijesztettelek? – Nem, nem… – Általában visszafogottabb szoktam lenni. De te mindenáron választ akartál kapni a kérdésedre. Őszintén szólva, most is az jár a fejemben, eljönnél-e velem vacsorázni a jövő héten. De ki tudja, lesz-e bátorságom, hogy meghívjalak. – Perry savanyú képet vágott. – Ijesztő dolog férfinak lenni. Mindig fennáll annak a kockázata, hogy a nő, akit randira hívunk, élből visszautasít minket. Ti nők nem is tudjátok, milyen érzékeny lelkek vagyunk. Ginny szóhoz sem jutott. Miközben válasz után kutatott az agyában, lépések hallatszottak a lépcső felől. A következő pillanatban kivágódott az ajtó, és Laurel lépett be a konyhába. – Kicsomagoltam. – Szuper! – mondta sugárzó mosollyal Perry. – Látod, nem is tartott olyan sokáig. Ügyes kislány! A fenébe! Ginny belekortyolt a pezsgőbe, és rádöbbent, hogy képtelen Laurel szemébe nézni. Ha akar valamit mondani, most kell megtennie, ebben a minutumban. De hogyan fogjon hozzá? Hogyan közölje Laurellel, hogy nem költözhet be, hogy menjen vissza az emeletre és pakolja össze a cuccait? – Valami baj van? – kérdezte Laurel. Ginnynek vadul kalapálni kezdett a szíve. Fejben elpróbálta, hogyan mondja meg a lánynak, hogy szörnyű félreértés történt, hogy nem maradhat itt, mert… izé, mert… ööö, mert… – Perry! Mi folyik itt? Perry Laurelre pillantott, és vállat vont. – Nézze, nagyon sajnálom – szólalt meg hirtelen Ginny –, de fogalmam sem volt róla, hogy maga lesz az albérlőm. Egy kis félreértés történt. Azt hittem, a bátyja keres kiadó szobát. – Nem – komorult el Laurel. – Neki már van lakása. – Most már tudom. Csakhogy ő a múltkor elfelejtette megemlíteni – kiáltotta az asszony ökölbe szorított kézzel. Laurel mereven bámult az arcába. – Mire akar kilyukadni? Te jó ég, hogy mondhatott ilyet? A teljesen feldúlt Ginny érezte, hogy a vér ismét az arcába szökik. Az ég szerelmére, hiszen brit! Nem jellemző rá, hogy szándékosan belegázoljon egy másik ember lelkivilágába. Ha Laurel nem lenne itt, most elölről kezdhetné a nyűglődést a hirdetéssel, és ki tudja, akad-e jobb jelölt a lánynál. Ráadásul Perry így is odavan érte, és meg akarja hívni vacsorázni. Ami nagyon jó dolog, sőt, majdnem jobb is, mintha… – Nem szeretné, hogy itt maradjak? – Laurel tágra nyílt zöld szemében könnyek csillogtak. – El kell mennem? Ebből elég! Most mondja azt, hogy igen, és maradjon egyedül? Ginny megrázta a fejét. – Nem, nem, dehogy kell elmennie. Minden rendben van. Laurel legyűrte a könnyeit, és hálásan elmosolyodott. – Köszönöm! Perry szemmel láthatóan megkönnyebbült. – Nagyszerű! Ginny hirtelen jobban érezte magát, már nem mardosta a bűntudat. Tessék, megcsinálta! Ráadásul vár rá az első randevú Perryvel, úgyhogy minden rendben lesz. Teljesen megfeledkezve mindarról, amit a férfi korábban mondott neki, megragadta a pezsgősüveget, és vidáman odaszólt Laurelnek: – Erre iszunk! – Nem ihatok alkoholt – rázta a fejét Laurel. – Gyógyszert szedek. Gyógyszert. Minden rendben lesz, emlékeztette magát Ginny. – Antibiotikum? – kérdezte együttérzően. – Antidepresszáns – felelte pislogva Laurel. Jaj! – Na, én visszamegyek a boltba – pattant fel Perry. – Magatokra hagylak titeket, lányok, hogy nyugodtan beszélgethessetek. Sziasztok! – Kikísérlek – mondta Ginny sietve, és követte a férfit az ajtóhoz.

– Nagyon aranyos lány. Nem fogod megbánni. – Perry lehalkította a hangját. – Figyelj, azért tartsuk a kapcsolatot. Ha sikerül összeszednem a bátorságomat, hogy elhívjalak vacsorázni, igent mondasz? – kérdezte hamiskás mosollyal. – Talán – válaszolta Ginny incselkedve. – Szuper! Majd hívlak. De nagyon kérlek, ne szólj Laurelnek. – Miért ne? – Ginny elbizonytalanodott. – Tudod, hogy mostanában nem volt szerencséje a férfiakkal. Eléggé kapcsolatellenes lett. Amikor mondtam neki, hogy elvált vagy, örült, hogy olyan emberrel lakhat együtt, aki egy cipőben jár vele. Ha kiderülne, hogy találkozgatunk, lehet, hogy kiakadna. Ginny azon töprengett, vajon helyesen cselekszik-e. Egy délelőtt leforgása alatt minden terve a feje tetejére állt. Mibe keveredett? – Pszt, nyugi! – Perry, akinek végre sikerült olvasnia Ginny gondolataiban (vagy inkább kétségbeesett „jaj, mit tettem!” tekintetében), a szájához emelte a mutatóujját, majd elmosolyodott, és gyengéden az asszony ajkára szorította az ujjbegyét. – Jól meglesztek. Laurelnek pont rád van szüksége, hogy helyrejöjjön. A férfi cirógatására Ginny kellemes bizsergést érzett a térdében. Atya-ég, ha ilyen egy félig-puszi, milyen lehet az igazi? Hát persze, hogy jól kijön majd Laurellel, hiszen az ő életében is akadtak hullámvölgyek. Együtt erősebbek lesznek, és igazi barátság szövődhet közöttük. – Most már tényleg mennem kell – pillantott az órájára Perry. Ginny kinyitotta a bejárati ajtót. – Akkor szia! – mondta. A szája még mindig bizsergett a félig-puszitól. Minden rendben lesz. – Azt hiszem, Perry elunta, hogy mindig csak erről beszélek – mondta Laurel színtelen hangon. – A férfiak nem bírják az ilyesmit. Főleg a testvérek. Valahányszor Kevinre tereltem a szót, azonnal megpróbált témát váltani. Pedig muszáj beszélnem róla – magyarázta. – Nem bírom megállni. Tudod, nagyon szerettem őt. Nagyon. És nem törölhetem ki csak úgy az életemből, mert még mindig velem van – kopogtatta meg a halántékát. – Csak rá tudok gondolni. Hogyan is felejthetném el azt az embert, aki millió darabra törte a szívem? – Hát – felelte Ginny bizonytalanul – ööö… – Ő már valószínűleg rég elfelejtett. – törölte meg a szemét Laurel egy textil zsebkendővel. (Nem papírral.) – Mert már nem számítok neki. Kevin továbblépett, pillanatok alatt talált magának egy másik nőt, akibe annyira beleszeretett, hogy rögtön meg is kérte a kezét. Régebben sokszor elmentem a házához. Egyik este az ajtó előtt csókolóztak. Olyan boldogtalan voltam, hogy azt hittem, meghalok. És tudod, mi a legszörnyűbb? A nőnek vastag a bokája. Esküszöm! Kifejezetten… vaskos. Ginny megpróbált kellőképpen döbbent és együttérző arcot vágni, ám ekkor erős ásítási inger kezdett felfelé kúszni a bordái között, és félő volt, hogy azon nyomban megpróbál kiszabadulni, amint az asszony ellazítja az állkapcsát. Ginny már másfél órája hallgatta Kevin Történetét. Másfél órába már egy film is belefér. Megnézhette volna az Anna Kareninát, és akkor se lenne ennyire maga alatt. – Látom, untatlak – mondta Laurel tompa hangon. – Nem, nem – rázta meg a fejét Ginny hevesen. – Azt hittem, összeházasodunk, családot alapítunk, és boldogan élünk, amíg meg nem halunk, de Kevin meggondolta magát, és most semmim sincs. Az a nő fog gyerekeket szülni neki. Rá sem bírok gondolni. Miért ilyen igazságtalan az élet? Ó., jaj egy újabb megválaszolhatatlan kérdés! – Nem tudom, de mi lenne, ha megpróbálnál… ööö, kevesebbet gondolni rá? – kérdezte Ginny, aki mostanra már meglehetősen elcsigázott volt. Laurel olyan megvető pillantást vetett az asszonyra, mintha az azt javasolta volna, hogy szüntessék meg a gravitációt. – De hát annyira szerettem! Ő volt a mindenem. És még most is az. Úristen!

Tizenegyedik fejezet

P

erry Kennedy, annak dacára, hogy megígérte Ginnynek, tartani fogják a kapcsolatot, azóta sem jelentkezett, pedig az asszonynak nagy szüksége lett volna a vigasztalásra. Carla, aki, bár nem szólt, nem volt biztos benne, hogy érdemes megbízni Laurel sima modorú bátyjában, döntő elhatározásra

jutott. – Na, jó, gyere, meghívlak ebédelni. – Mikor? – nézett föl Ginny meglepetten. – Ma. Most. Ha van kedved. – Viccelsz? – csillant föl Ginny szeme. – Persze, hogy van. – Biztos? – Igeeen! Carla vállat vont. – Mert ha szívesebben maradnál itthon, hogy egy jóízűt beszélgess az új barátnőddel, Laurellel, én azt is megértem. – Neeem! – De most komolyan, ki az a hülye, aki eljönne velem ebédelni, ahelyett, hogy a konyhában ülne, és meghallgatná, milyen ember ez a Kevin, Kevin, Kevin… – Én! – esdekelt Ginny. – Kevin, Kevin, Kevin, Kevin… óóó, és megint csak Kevin. – Fogd be, és induljunk! Carla imádta a munkáját, és értett is hozzá. Amikor a potenciális ügyfelek kapcsolatba léptek a Portsilveri Üvegház Kft.–vel, Carla rögtön időpontot egyeztetett velük, majd ellátogatott az otthonukba, ahol különleges, nem túl rámenős eladási technikáját bevetve próbálta meggyőzni az érdeklődőket, hogy amennyiben tökéletes üvegházat szeretnének, az ő cége a legjobb választás. Carla szinte minden esetben győzedelmeskedett. Jó érzéke volt az ügyfelek elbűvöléséhez: lehetővé tette a számukra, hogy átérezzék azt az örömet, amelyet egy napfényes üvegház hozhat az életükbe. Keresztülkasul utazta Délnyugat-Angliát, és gyakran este és hétvégén is dolgozott, de ez jól jött neki, mert így akkor vehetett ki szabadnapot, amikor csak akart. Például ma. Eltökélt szándéka volt, hogy emlékezetessé tegye a napot, mivel Ginny, a barátnője az elmúlt néhány hónapban nehéz időszakon ment keresztül. Megérdemelt egy kis lazítást. Carla a maga részéről gyanította, az, hogy Ginny ilyen hirtelen belehabarodott Perrybe, annak köszönhető, hogy az asszonynak régóta nem volt dolga vonzó férfiakkal. A jelek szerint Perry Kennedy hevesen udvarolt Ginnynek, aki nagyon hízelgőnek tartotta ezt a kiemelt figyelmet. Carla remélte, hogy a barátnője nem fog csalódni. Ginny már most remekül érezte magát. Sebesen suhantak Carla sportos fekete Golfjában, sütött a nap, Ginny pedig szilárdan elhatározta, hogy nem fog lelkiismeret-furdalást érezni, amiért Laurel egyedül mossa otthon a konyhakövet. Nem ő kérte erre a lányt, Laurel maga ajánlkozott a feladatra. – Szeretek tenni-venni, ettől legalább hasznosnak érzem magam – mondta szomorúan. – Amikor Kevinnel éltem, minden nap felmostam a konyhát. Mielőtt Ginny meglépett volna otthonról, Laurel hirtelen felegyenesedett, és így szólt: – Szeretek itt. Jó, hogy egymásra találtunk, ugye? Ginny nem tudta, mit feleljen erre. Azt mégsem mondhatta, hogy kábé annyi öröme telik a dologban, mintha egy alternatív költőnővel osztaná meg az otthonát. Mindegy. Három örömteli Kevin-mentes óra várt rá. Talán ez a megoldás a problémájára: neki is olyan nővé kell válnia, aki a hét minden napján étteremben ebédel. De előbb nyernie kell a lottón. – Kíváncsi vagyok, mit csinálhat most – szólalt meg Carla. – Ki? – kérdezte Ginny, aki azonnal Perryre gondolt. – Kevin.

– Jaj, ne! Nem szabad gúnyt űznünk belőle. – Én nem űzök gúnyt belőle, tényleg érdekel a dolog. Szívesen találkoznék a pasival – mondta Carla huncutul. – Bevonszolnám az ágyba. Megnézném, mire ez a nagy felhajtás, joggal nyavalyog-e a kis barátnőd. – Sajnos Londonban él. Mi a baj Jamie-vel? – Semmi a világon. – Carla fiatal fiúkái rendszerint nem húzták négy hónapnál tovább, Jamie viszont hármat Ausztráliában töltött. – Fantasztikus, jobb, mint bármelyik fitnesz videó – felelte Carla. – De ismersz, tudod, hogy szeretem lebegtetni a dolgokat. Sosem tudhatod, mikor találkozol valakivel, aki egy kicsivel még tökéletesebb. Á, megjöttünk. – Carla kitette az indexet, és lelassított, mielőtt rákanyarodott volna a kocsifelhajtóra. Ginny a kék-arany feliratra pillantott. – Penhaligon's – olvasta fennhangon. – Elit hely lehet. Megpróbáltunk asztalt foglalni náluk karácsonyra, de már tele voltak. – Az egyik ügyfelem ajánlotta. Kétszáz rongyot fizetett az ebédért – közölte Carla –, de állítja, hogy megérte. Kétszáz rongyot? Azta! – Megígérem, hogy csak száraz kenyeret fogok rendelni csapvízzel – mondta Ginny. Az étterem egy hosszú, fehérre meszelt és repkénnyel benőtt tizenhatodik századbeli tanyaházban kapott helyet, amelynek szürke palateteje és élénkpiros bejárati ajtaja volt. A tanyaház végéből egy sor szépen felújított és átjárókkal összekapcsolt épületszárny nőtt ki, egyik oldalán nyitott téglalapot alkotva a belső udvar körül. Miközben Carla leparkolta a kocsit egy özönvíz előtti piszkos kék Astra és egy csillogó skarlátvörös Porsche közé, egy fekete macska rohant ki az egyik melléképületből egy középkorú férfi előtt, aki egy kis komódot cipelt. A férfi nekikészült, hogy betegye a szekrénykét az egyik furgon hátuljába. A macska olyan képet vágott, mintha rá akarná vetni magát a férfi lábára. – Étterem és régiségkereskedés – magyarázta Carla, szükségtelenül, mivel az ajtó fölött ott állt a felirat. – Ügyes ötlet. Az ügyfelem a múlt héten itt ünnepelte a házassági évfordulóját a feleségével. Kicsit beszívtak ebéd közben, úgyhogy körbenéztek a boltban, és végül megvettek egy ezernyolcszáz fontos György-korabeli csillárt. Ginny kiszállt az autóból, és felbámult az épületre. A napfény vakítóan verődött vissza az ablakokról, a repkény fényes indái pedig lágyan lengedeztek az enyhe szélben. Égő fa füstjének illatával vegyülő ínycsiklandóan fokhagymás ételszag terjengett a levegőben. Az étteremből élénk csevegés hangjai szűrődtek ki, a régiségkereskedésben pedig Robbie Williams énekelte az Angels-t. Jó, talán nem személyesen ő volt. De milyen izgalmas lenne, ha mégis. A fekete macska teljes erőből rárontott a férfira, aki már a furgon ajtaját csukta be. – Kár a gőzért, ez már az enyém – ugrott el a férfi az útból. – Neeeeeeeehm – húzta el a száját gúnyosan a macska, azzal sarkon fordult, és peckesen elsétált. – Rohadt dög! – kiáltott utána a férfi. .– Nagyon csöndben vagy – bökte oldalba Carla Ginnyt, miután mind a ketten végignézték, hogy ugrik be a furgonba és hajt el a pasas. – Elvitte a cica a nyelved? Tulajdonképpen igen. Jó, talán nem a macska volt az, hanem a Penhaligon's Étterem és Régiségkereskedés épületei, hangjai és illatai. Ginny, akit teljesen megbabonázott a hely hihetetlen bája, kicsit úgy érezte magát, mintha első látásra szerelembe esett volna. – Még egy pohárkával? – lengette meg Ginny a boros üveget Carla orra előtt. – Na, csak egy picikét! – Nem lehet. Vezetek. – Hagyjuk itt a kocsit. Majd holnap reggel eljövünk érte. Istenem, de jó itt! Miért nem ilyen minden étterem? Ahhoz képest, hogy nem volt szezon, ráadásul kedd, a Penhaligon's döbbenetes forgalmat bonyolított. Az éttermet, melynek bordó falait nyomatok és eredeti festmények díszítették, válogatott antik bútorok eklektikus elegyével rendezték be. A hangulat kifejezetten barátságos volt, az étel pedig fejedelmi. Ginny, miután jóízűen befalta az előételként rendelt citromszószos fésűkagylót, már a füstölt marhaszelet utolsó falatjait nyelte le. Mondani sem kell, hogy a bor legnagyobb részével egyetemben. – Na, jó, meggyőztél – mondta Carla. – De ne engedd, hogy bármit is megvegyek a szomszédban. Az egy üveg borból kettő lett. A két nő végigbeszélgette a következő egy órát, és az ablakból figyelte, hogyan cserkészi be és félemlíti meg a fekete macska a látogatókat az udvaron. A változatos zeneszámok,

amelyek előadói Frank Sinatrától a Black Sabbath-ig terjedtek, átszűrődtek a régiségkereskedésből, és néha hallani lehetett, hogy a konyhai személyzet is bekapcsolódik az énekbe. – Kávét és konyakot, lesz szíves! – mondta Carla a pincérnőnek, amikor az az asztalukhoz lépett, hogy felvegye a rendelést. – Gin? – Tökéletes! – bólintott Ginny. A pincérnő döbbent arcot vágott. – Kávét, konyakot és gint? Biztosak benne? – Két kávét és két konyakot – vigyorgott Carla. – Gin a barátnőm neve. – Hű, akkor megnyugodtam! Kicsit furcsának tűnt a párosítás. Már értem. – A lány bocsánatkérően ingatta a fejét. – Elnézést, de teljesen kikészültem. Annyian vannak ma. – Hé, Martha! – szólt oda a lánynak a szomszéd asztalnál ülő férfi. –Csak nem egyedül vagy ma, drágám? Mi történt Simmyvel? – Simmy elszambázott Thaiföldre a pasijával. Három órával kezdés előtt jelentette be. Időben, mi? Úgyhogy sürgősen találnunk kell egy felszolgálónőt, mielőtt összeesem. Ha érdekel a meló, Ted, csak szólj. Ted, aki a hatvanas éveiben járt, így felelt: – Pocsék pincérnő lennék, kedvesem. Nem elég formás a lábam. A hatos asztal fizet. – Kösz, Ted! Akkor két kávé és két konyak. Hozom, amint tudom. Martha elsietett, Carla felhajtotta az utolsó korty bort. Ginnyre nézett. Ginny visszabámult rá. – Min töprengsz? – kérdezte végül Carla. – Tudod te azt. – Enyhe izgatottság kúszott föl Ginny gyomrában. –Szívesen dolgoznék itt. – Biztos? Még csak február van. – Nem érdekel. – Az idénymunkára specializálódott Ginny általában az április és október közötti időszakban dolgozott, de kit érdekel, amikor a Penhaligon's úgy vonzza, mint a mágnes? Az asszony tavaly egy belvárosi teázóban dolgozott, amely forgalmas volt ugyan, de nem különösebben lebilincselő. A mazsolás puffancsok és az uborkás szendvicsek egy idő után elvesztették a varázsukat, ráadásul a törzsvendégek zöme – akiket nyilvánvalóan a fodros, vajszínű csipkefüggöny és a Nosztalgia Teázó felirat vonzott – nyolcvan év fölött járt. Ginny lábán annyiszor hajtottak át figyelmetlen tolószékesek, hogy már nem is számolta. Az emlékek hatására sajogni kezdtek a lábujjai. – A Nosztalgia Teázónál biztosan jobb. – Hogy a Kölyökpoklot ne is említsük – bólintott Carla, és megborzongott. Valójában nem így hívták a helyet, pedig találóbb lett volna. A Kölyök-paradicsom! – a végén a hetyke felkiáltójellel – az a játszóház volt, ahol Ginny két évvel korábban dolgozott arcfestőként, és kétségbeesetten igyekezett kipingálni a visító, kapálózó gyerekeket, akik vagy már eleve jégkrémtől maszatos arccal érkeztek, és vagy nem voltak hajlandóak kivenni a szájukból a nyalókájukat, vagy fokozott orrfolyással járó szénanáthától szenvedtek, így az egész arcukat beborította a… mondjuk úgy, az az anyag, amely egyáltalán nem kompatibilis a festékkel. Nem mintha Carla szemtanúja lett volna ezeknek a fiaskóknak – megvolt a magához való esze: az ő szempontjából a gyerekek teljesen fölösleges teremtmények voltak –, de eleget hallott Ginnytől, hogy tudja, ez a munka olyan volt, mint az ember foga között át szűrni a szennyvizet. – Itt akarok dolgozni – ismételte Ginny. – Kifejezetten pozitív kisugárzása van a helynek. – Izgatottan számlálta az ujján az érveket: – Csak… kábé öt kilométerre van a házamtól. A parkolás is megoldott, ami nagy szó. És az egyetlen ok, ami miatt régebben nem vállaltam teljes munkaidős pincérke-dést, az volt, hogy amíg Jem itthon lakott, nem akartam este dolgozni, de most már elköltözött, úgyhogy ez sem gond! – Ráadásul Laureltől is távol lennél – mutatott rá szárazon Clara. – Úristen, ez szörnyen hangzik! – De igaz. Kifogtad a világ legunalmasabb albérlőjét, akitől minden épeszű ember rövid úton megszabadulna. De te túl jószívű vagy ahhoz, hogy erre vetemedj, így hát inkább munkába állsz, csak hogy ne kelljen otthon lenned, mert még ez is elviselhetőbb, mint az ütődött Laurel nyavalygását hallgatni. Ez csak félig volt igaz. Jó, lehet, hogy jószívű – egy kicsit –, de Perryt is számításba kell venni. Ginny érezte, azzal, hogy kihajítja a lányt, nem lopná be magát a férfi szívébe. Széles mozdulattal felhajtotta a borát, majd így szólt: – Laurel ide vagy oda, ez mind mellékes. Ha pincérnő akarok lenni, akkor az is leszek. Tetszik a hely, szívesen dolgoznék itt. – Komolyan? – Jaj! – Ginny észre sem vette, hogy Martha ott áll a háta mögött, türelmesen várva, hogy az asszony abbahagyja a hadonászást, és ő végre letehesse a tálcát az asztalra. – Hát persze! – kiáltotta hirtelen elhatározással. – Mindenképpen!

– Ez szuper! – ragyogott fel Martha szeplős arca. – Szólok is Evie-nek! Ő a főnök. El lesz ájulva! – Feltűnően ráharaptak a dologra, mire annyit mondhatnál, kizsákmányolás, már alá is íratják veled a szerződést – mormolta Carla, amikor Martha elsietett. – Pocsék egy munkahely lehet. Ne siess el semmit. – Pedig pont erre készülök! Hallod, a Queen! – Ginny ütemesen tapsolni kezdett az udvar túloldaláról felharsanó We will rock you ritmusára. – Hogy lehet pocsék hely, amikor Queent hallgatnak? – Felejtsük el. És hagyd abba az éneklést! – parancsolt rá a barátnőjére Carla. – Halaszd későbbre Freddie Mercury utánzását. Itt jön a nagyfőnök. Az étterem vezetőnője egy szempillantás alatt végigkopogott a helyiségen. Ötvenöt év körüli lehetett, olyan magas és elegáns volt, mint egy versenyló. Szőkésbarna haját kontyba tűzve hordta, gondosan elkészített sminkjét feketével kihúzott szem és fényes vörös rúzs alkotta. Széles mosollyal nyújtotta üdvözlésre a kezét. – Üdvözlöm, Evie Sutton vagyok. Örülök, hogy megismerhetem. Ha befejezték az ebédet, volna kedvük átjönni az irodámba, hogy válthassunk pár szót, vagy… ? – Már a kávénál tartunk – mondta Ginny, majd invitáló mozdulattal az egyik üres székre mutatott. – Ha gondolja, itt is beszélgethetünk. Húsz perc múlva megkapta az állást. Három délutáni és négy esti műszak hetente, minél korábbi kezdéssel. – Akár már holnaptól – nyújtott át Evie egy formanyomtatványt. – Legyen szíves, töltse ki ezt, és ha visszahozta, megkapja az egyenruháját. – Nagyszerű! – Ginny alig bírt magával. – Köszönöm szépen, érzem, hogy nagyon jól fogom magam érezni itt. – Ebben biztos vagyok. Minden vendégünket el fogja bűvölni. Az én napomat mindenesetre sikerült bearanyoznia. – Evie kék szeme vidáman csillogott. – Nincs annál elkeserítőbb, mint amikor egy rakás lehetetlen embert kell interjúztatni. – Nyugodtan öntse ki a szívét – mondta együttérzéssel Ginny, aki kezdte egyre jobban megkedvelni a nőt.

Tizenkettedik fejezet

A

z izgalomtól repeső Ginny, akinek az alkohol minden gátlását feloldotta, szó szerint keresztülszökdécselt a napfényben fürdő udvaron. – Még ne menjünk haza. Meg akarom nézni a régiségboltot. Az átalakított melléképületekben a kőfalak smaragdzöld színben pompáztak, és egy jól megvilágított, festményekkel, tükrökkel, lakkozott bútorokkal és művészi dísztárgyakkal teli csodabarlang köszöntötte a látogatót. A legnagyobb helyiség közepén egy zenegép állt, amely éppen Stevie Wonder Superstition című számát játszotta. Távolabb, az egyik jobbról nyíló helyiségben valaki egy diófa szekretert mutatott meg két potenciális vevőnek. Az ablak mellett álló íróasztalon egy bögre kávé, egy félig megevett KitKat csokoládé és Miller Régiségkalauzának egy nyitott példánya hevert. Ez utóbbi alól a Heat legfrissebb száma kandikált ki. – Nézd csak! – futtatta végig az ujjait Ginny vágyakozva egy bronzvörös bársonnyal bevont kereveten. Amikor megfordította az árcédulát, elfehéredett, és többé nem gondolt arra, milyen jól mutatna a bútordarab a nappalijában. – Ne lógasd az orrod, inkább nézd meg ezeket. Húszlépésnyire tőle Carla két György-korabeli súlyos ezüst gyertyatartót emelt a magasba. –Gyönyörűek! – Hagyd abba! – mondta Ginny derűsen, amikor Carla megpróbálta belegyömöszölni a gyertyatartókat krémszínű bőrretiküljébe. – Rossz kislány! Tedd vissza szépen mind a kettőt! – Túl kicsi ez a rohadt táska. Nem gondolkozom előre, ez az én bajom. Á, ez kisebb! – Carla felkapott egy lakkdobozkát, és játékosan meglengette. – Szarvasagancs! – nyüszített fel örömében Ginny, azzal keresztülvágtatott a helyiségen, hogy közelebbről is szemügyre vehesse a holmit. –Mindig is erre vágytam! – Nem állna jól. És amúgy sem férne bele a táskádba. – Carla pillantása hirtelen Ginny mögé siklott. – És nem ajánlom, hogy megpróbálja ellopni. Ginny mindent tudott, amint meghallotta a hangot. A bőre is, amely egyszeriben libabőrös lett, és a gyomra is, amely émelygéssel válaszolt a felismerésre. – Maga is tegye le, ami a kezében van – folytatta a hang tulajdonosa, Carlának címezve a mondandóját. Carla, akit meghökkentett ez a rideg stílus, visszatette a csinos kis lakkdobozkát. – Nem akartam ellopni – csicseregte bájosan. – Csak hülyéskedtünk. Vicc volt. – Jó, hogy nem komikusként keresik a kenyerüket. Az emberek visszakérnék a pénzüket. – Hogy magának milyen megnyerő a modora! Minden vevővel így bánik? – kérdezte Carla villámló tekintettel. – Egyáltalán nem – válaszolta hűvösen a férfi. – De ne tegyenek úgy, mintha vásárolni jöttek volna ide. Lehet, hogy régimódi vagyok, de az én olvasatomban a vevő olyasvalaki, aki ki is fizeti azt, amit elvisz a boltból. Ginny lehunyta a szemét. Ez borzasztó, egyszerűen borzasztó, és Carla ráadásul üvöltözik vele… – Hogy merészeli! – kiabálta Carla, azzal az ajtó felé indult. – Nincs olyan épeszű ember, akinek eszébe jutna, hogy bármit is vásároljon ebben az ócska üzletben. Menjünk, Gin! Ne aggódjon, soha többé nem tesszük be a lábunkat ebbe a lomtárba! De én igen, gondolta Ginny kétségbeesve. – Nagyszerű! – A férfi félreállt, hogy utat engedjen Carlának. – Küldetés végrehajtva. – Még nem! – bukott ki Ginnyből. – Állj! Carla, gyere vissza, jobb lesz, ha tisztázzuk a dolgot. – Ha-ha! Az egyetlen mód, hogy tisztázzuk a dolgokat, az lenne, ha a saját szarvasagancsával öklelném fel ezt az alakot. – Carla dühösen előrántotta a mobilját: – Halló! Halló! Egy taxit, de rögtön… – Itt ebédeltünk – fordult Ginny kétségbeesetten a férfi felé. – Nagyon finom volt az étel. – Fizettek is érte? – Igen! – A saját hitelkártyájukkal vagy valaki máséval? – tudakolni a férfi villogó szemmel. – Az ég áldja meg, abbahagyná ezt az örökös vádaskodást? Mi nem – Jaj, de jó, hogy még itt vagy! – Evie jelent meg az ajtóban, fülig érő mosollyal. – Pont azért jöttem, hogy mindent elmeséljek Finnek, de látom,

hogy már megismerkedtetek. Finn, Ginny már elmondta a nagy újságot? ;- Még nem – vágott közbe sietve Ginny. – Tudod, van egy kis… – Nem kell meghirdetnünk a pincérnői állást! – fordult Evie Finnhez. – Ő Ginny Holland, nálunk fog dolgozni, hát nem… – Nem, nem fog – felelte Finn komoran. Nagyon komoran. – Én neked fogok dolgozni – nézett Evie-re Ginny, és közben azon imádkozott, Evie higgyen neki, amikor a sztori napvilágra kerül. – Lehet, hogy ebben a hitben volt – vágott vissza Finn –, de Evie csak vezeti az éttermet. Én Finn Penhaligon vagyok, a tulajdonos, ami azt jelenti, hogy maga nem fog itt dolgozni, mert én így akarom. Evie arckifejezése megváltozott. – Finn, beszélhetnék veled négyszemközt odakinn? A férfit mintha kifejezetten mulattatta volna a helyzet. – Nem túl bölcs gondolat. Jobban szeretném, ha mi maradnánk itt, és ezek ketten mennének ki. Ginny majd felrobbant, annyira dühítette a helyzet igazságtalansága. Úgy szeretett volna itt dolgozni, de most már nyilvánvaló, hogy nem fog. – Ő az, ugye? – biggyesztette le undorral az ajkát Carla, aki időközben rájött, miről is van szó. – Ő az az alak a boltból, aki megríkatott? – Szeretném tudni, mi folyik itt – szólt közbe Evie dühösen. – Biztos vagyok benne, hogy az úr el fogja mondani. Sajnálom, hogy nem jött össze az állás. – Ginny nagyot nyelt. – Szívesen dolgoztam volna itt. – Miközben követte Carlát az ajtó felé, lepillantott a kezére, nem szorongat-e véletlenül valami régiséget a markában, majd széthúzta a táskája száját, hogy megmutassa Finn Penhaligonnak, semmi sincs nála, ami az üzletből származna. Eltökélten próbálván védeni becsülete utolsó morzsáit, mélyen a férfi szemébe nézett, és határozott hangon így szólt: – Tudom, hogy azt hiszi, igaza van, pedig nincs. – Láttam, amit láttam – vont vállat Finn, akit egyáltalán nem hatott meg az asszony kijelentése. – Tudja, min bukott le? Az, ahogy rám nézett, amikor elkaptam a bolt előtt. Az, ahogy ránézett. Más körülmények között Ginny nevetésben tört volna ki. A férfi sohasem fogja megtudni, de neki aznap nem bűntudat villant fel a szemében. Hanem vágy. Éjfél volt, felhők kergették egymást a hold előtt, Carla és Ginny pedig nekiindultak, hogy az éj leple alatt észrevétlenül elhozzák Carla kocsiját a Penhaligon's udvaráról. – Micsoda seggfej! – Carla még mindig azon füstölgött, milyen fogadtatásban részesítette őket aznap Finn Penhaligon. Ginny mereven nézte az utat. – Tudom. – Ennek a pasinak komoly magatartásproblémái vannak! – Tudom. Mindjárt megérkeznek. – Nem is mondtad, hogy ilyen jól néz ki. Ginny ezzel is tisztában volt. Nem említette Carlának, hogy Finn Pen-haligonról fantáziált. És mivel azóta teljesen okafogyottá vált a dolog, később sem látta értelmét a vallomásnak. – Itt kell befordulni? Úristen, mi lesz, ha itt van? Sí maszkban kellett volna jönnünk. – A sí maszk nem az én stílusom. Ráadásul akkor valószínűleg vadászpuskával fenyegetne meg bennünket, én pedig Kénytelen lennék puszta kézzel megfojtani. Na, már itt is vagyunk. – Amikor begördültek az udvarra, Carla előrehajolt, és látta, hogy a fekete Golf egymagában áll az épület túlsó végénél. – Csak fordulj meg, és tolass a kocsim mellé, hogy kiugorhassak. Mindjárt… A francba, mi az ott a szélvédőn? Ha ez a bunkó büntetőcédulát tett a… Carla egy szempillantás alatt kiugrott a kocsiból. Amint kirántotta a borítékot a szélvédő alól, egy sötét árny rohant elő az udvar mélyéről, hangos nyávogás közepette. Néhány pillanatra megbabonázva torpant meg Ginny autójának fényszórója előtt, majd nagyot szökkent, és eltűnt. Jaj, de jó, most biztosan a kocsi alatt kuporog, gondolta Ginny, így ha megpróbálok elindulni, tutira kivasalom. Ginny sietve leengedte az ablakot. – Hol a macska? – kérdezte suttogva. – Nem tudom, de ez neked szól – nyomta a kezébe Ginny a borítékot. – Biztosan írásbeli felszólítás, hogy csak tíz méterre közelítheted meg.

– Örömmel! – Ginny gyorsan feltépte a borítékot. – Nézd meg, légy szíves, nincs-e a kocsim alatt a macska! Fel kellett kapcsolnia a lámpát, hogy el tudja olvasni az üzenetet, amely Evie-től származott. Rövid volt és lényegre törő. Kedves Ginny! Szükségünk van Rád! Ne haragudj a történtek miatt – Finn néha kiáll-hatatlanul viselkedik, pedig amúgy jó fej. Beszéltem vele, minden rendben van. Nagyon remélem, hogy számíthatok a munkádra. Hívj fel! – Na, mi van? – kukucskált be Carla a nyitott ablakon. – Mit ír? Úristen, ez meg mi? – Az udvaron becsapódott egy ajtó. Carla úgy összerezzent, hogy beverte a fejét az ablakkeretbe. – Au, ez fájt! – Ő az. – Ginnynek jól estek Evie szavai, de még mindig erős késztetést érzett arra, hogy rálépjen a gázra, és fülsiketítő fékcsikorgás közepette elszáguldjon. Igen ám, de nemcsak a fék csikorogna, ha elgázolná ezt a nyavalyás macskát. Ginny csapdába esetten, reszketve nézte, amint Finn Penhaligon átvág az udvaron. A férfi fehér inget és fekete nadrágot viselt. Ginny egy fikarcnyi bizalmat sem érzett iránta. – Legalább nincs nála puska – jegyezte meg Carla. – Hacsak nem dugdos egyet a zsebében – nevetett fel ideges csuklással Ginny. – De azt nem mondhatnám, hogy örül nekünk. – A francba, milyen jóképű! Carla nem kiabált, de a hang nyilvánvalóan jól terjedt az amúgy üres udvarban. – Köszönöm! – biccentett oda neki komolyan Finn, majd Ginnyhez fordult. – Olvasta Evie üzenetét? – Igen. – És? – És igaza van. Maga néha tényleg kiállhatatlanul viselkedik – mondta Ginny hirtelen támadt merészséggel. A férfi, a pillantásából ítélve, nem olvasta az üzenetet, nem tudta, hogy Evie ezt írta róla. Váratlanul elmosolyodott. – Lehet, hogy igaza van. De ez nem feltétlenül baj. Mit írt még Evie? – Hogy beszélt magával, és minden rendben van. – Ginny még mindig nem bírta elhinni, hogy ez történik vele: az éjszaka kellős közepén itt ül a kocsijában, és ezzel az emberrel beszélget. – Még mindig azt akarja, hogy az étteremben dolgozzam. Nos, hivatalosan ezt fogom tenni. Nem hivatalosan persze csalni fogok a számlákkal, elsikkasztom a borravalót és lemásolom a vendégek hitelkártyáit. – Lehet, hogy kicsit eltúloztam a dolgot – válaszolta Finn. – Ha valaki ezen a vonalon dolgozik, higgye el, a tolvajok megkeserítik az életét. Carla dühösen felszisszent: – Már megbocsásson, de a barátnőm nem… – Oké, oké – tartotta fel a kezét Finn. – Ne kezdjük elölről. – Ismét Ginnyhez fordult: – Nézze, ha kell az állás, a magáé – mondta kifejezéstelen hangon. Ginny fülében hangosan lüktetett a vér. Egyrészről csodálatos elégtételt jelentene, ha azt mondhatná a pasasnak, hogy dugja fel a nagylelkű ajánlatát és a tetves éttermét a seggébe. Másrészről viszont az étterem korántsem volt tetves. És az asszony még a történtek ellenére is szerette volna megkapni az állást. – Mivel sikerült Evie-nek meggyőznie magát? – kérdezte végül Ginny. – Lehetek őszinte? – villant fel a férfi szeme. – Persze. – Elmeséltem neki az első találkozásunkat abban a portsilveri üzletben. – Finn egy pillanatra elhallgatott. – Mire Evie közölte velem, hogy egyszer egy Christian Dior szempillafestékkel a kezében sétált ki az egyik áruházból. Csak a kocsijához érve vette észre, mi történt, és amikor visszavitte a cuccot az áruházba, az eladónő megnyugtatta, hogy ő egyszer két kádkilépővel és egy vécékefével a kezében távozott egy boltból. – A macskája az autóm alatt van? – nézett rá Ginny. A férfi megrázta a fejét. – Nem, beszökött a lakásomba, amikor kijöttem. Akkor mi legyen az állással? Mit mondjak Evie-nek? Ginny felbőgette a motort, és vidáman felelte: – Mondja meg neki, hogy még meggondolom. – Majd, mivel ritkán érezte magát ennyire nyeregben, ragyogó mosolyt villantott Finn Penhaligonra, amely azt üzente: „kapd be!” – Viszlát!

Tizenharmadik fejezet

G

innynek repesett a szíve örömében, amikor meghallotta Jem hangját; a lánya telefonhívásai mindig felvidították. – Szia, Anyu, mi újság? Pörögnek a dolgok Laurellel? Bárcsak így lenne! Mi a pörgés ellentéte? Talán a fáradt vánszorgás. Az, hogy Ginny Perryre számított, de Laurelt kapta helyette, olyan volt, mintha Disneylandbe indult volna vakációra, de Szibériába térítették volna el a gépét. – Jól vagyunk! – Ginny szilárdan elhatározta, hogy nem vallja be Jemnek, mekkora baklövést követett el. – Laurel már kezd megszokni nálunk. És nálad? Minden rendben? – Minden a legnagyobb rendben. – Jem hallhatóan csúcsformában volt. – Olyan jól érzem magam itt, Anyu! – Jaj, kicsim, úgy örülök! Figyelj csak – mondta Ginny, egy hirtelen ötlettől vezérelve –, már karácsony óta nem jártál itthon. Nincs kedved leugrani hozzánk Lucyval a hétvégén? Jót tenne egy kis kikapcsolódás, és Apu is szeretné… – Nem megy, Anyu. Dolgoznom kell a sörözőben. Enyém a szombat este meg a vasárnap délután. Az a rohadt söröző! – De azért, remélem, nem hajtod agyon magad – mondta Ginny. – Küldök még pénzt, ha akarod. Akkor nem kéne ilyen sokat dolgoznod. – Szeretek a sörözőben. Ne izgulj miattam! Mindjárt itt a húsvét. Akkor úgyis leugrom hozzátok. Leugrik? Ginnynek egyáltalán nem tetszett ez a kifejezés. Egy pillanatra elvesztette a türelmét. – Leugrasz? Azt hittem, az egész húsvéti szünetet itthon töltöd. – Igen, tényleg így terveztem. De a tulaj a múltkor megkért, hogy menjek be dolgozni húsvétkor. Ha azt mondom neki, hogy több hétre lelépek, elvesztem az állásomat. Úristen, már fél tíz? Tízkor órám lesz. Szia, Anyu, jövő héten hívlak. Vigyázz magadra, és puszilom Aput. Ginny mindig szívesen énekelt a zuhany alatt, de ma reggel nem volt kedve. Jem úgy hiányzott, hogy az már szinte fájt. És Bellamy is. Az életvidám új albérlő-barátnő helyett megkapta Laurelt. A szerelmi élete – vagy amit annak nevezett – helyén pedig hatalmas űr tátongott. Perry Kennedy természetesen nem váltotta be az ígéretét, és nem telefonált, hogy megbeszéljék a közös vacsora időpontját, amitől az asszony nemcsak visszataszítónak tartotta magát, hanem komplett hülyének is, amiért volt olyan naiv, hogy elhitte, a férfi jelentkezni fog. Ebből elég! Ez az ő élete, és rajta múlik, mihez kezd vele. Ginny elzárta a zuhanyt, egy kék törülközőt tekert maga köré, majd letörölte a párát a fürdőszobatükörről, és farkasszemet nézett a tükörképével. Vele nem lehet packázni, és eljött az idő, hogy ezt be is bizonyítsa. Ma reggel, miközben teát főzött a konyhában, kergetőző mókusokat pillantott meg a gyepen, mire félhangosan megjegyezte: – Fogadok, alig férnek a bőrükbe örömükben, hogy ennyi év után az egész kert az övék lett. Bellamy nem hagyta őket békén. Laurel, aki szinte láthatatlan margarinréteget kent az egyetlen szelet teljes kiőrlésű pirítósára, így válaszolt: – Ugye, nem lesz másik kutyád? – Ez inkább parancs volt, mint kérdés. – Nem szeretem a kutyákat. – Miért nem? – Mert koszosak. És büdösek. Ginny, aki legalább annyira megsértődött, mintha Laurel azt mondta volna: „Koszos vagy. Büdös vagy.”, vadul megrázta a fejét. – Lehet, hogy vannak ilyen kutyák. De Bellamy nem volt az. Laurel csak a vállát vonogatta. – Én akkor sem szeretem őket – azzal, kezében a pirítóssal, kisétált a konyhából. Ginny az emlék hatására erősen megdörzsölte a haját a törülközővel. Még túl korai Bellamy utódjáról gondolkodni – az kegyeletsértés lenne –, de ha közölné Laurellel, hogy szerez egy másik kutyát, vajon a lány úgy döntene, hogy nem akar tovább egy fedél alatt lakni vele? Vajon meghallgatásra találnának az imái? Jó, hazudna, de még így is ezerszer könnyebb dolga lenne, mintha oda kellene állnia Laurel elé, és közölnie vele: mivel unalmas, szerencsétlen, és egyfolytában Kevin miatt nyavalyog, kénytelen lesz kiköltözni. Ginny felvidult. Ó, igen, ez aztán a fantasztikus ötlet: egy nem létező kutya!

Aki ráadásul büdös is. – Nahát! – Laurel a konyhában volt, kenyeret sütött és rádiót hallgatott, araikor Ginny szépen felöltözve lejött az emeletről. – De csinos vagy! Szép a ruhád. – Kösz! – Laurelnek megvolt az a zavarba ejtő szokása, hogy akkor legyen kedves, amikor az ember a legkevésbé számít rá. – Figyelj csak, bocs, hogy az előbb olyan tapintatlan voltam. Nem azt akartam mondani, hogy a te kutyád is koszos volt. Aranyos lehetett. – Igen. – Ginny, aki megrémült, hogy Laurel esetleg bejelenti, imádja a kutyákat, sietve hozzátette: – Bár nem mindig volt tiszta. A kutyák már csak ilyenek. Bellamy imádott sáros pocsolyákban ugrálni és róka kakiban hemperegni. – Akkor se haragudj. Amint készen vagyok ezzel a kenyérrel, sütök egy kis cseresznyés-mandulás lepényt. A kedvencedet. – Jó. Izé, köszi! De ne fáradj vele – felelte bűntudatosan Ginny. – Nem fáradság. Megérdemled. Perry telefonált, amíg zuhanyoztál. Mondtam neki, hogy nagyon jól érzem magam itt. Perry telefonált! Ginnynek már a férfi neve hallatán is az arcába szökött a vér. Vagy maradjunk a másik elnevezésnél: Perry, a Hazudós Rohadék? Laurel sebesen gyúrta a tésztát az asztalon. – Azt üzeni, hívd fel, ha van egy kis időd. A bankszámlával kapcsolatban akar kérdezni valamit. – Jó, köszi! – A férfi vajon tényleg a bankszámlával kapcsolatban akar beszélni vele? – Akkor én megyek – mondta Ginny hanyagul. – Majd jövök. – Szia! – Laurel világoszöld szeme hirtelen könnybe lábadt, és az álla is remegni kezdett. Úristen, most meg mi van? Ginny dühösen torpant meg a küszöbön. –Jól vagy? Nem lesz gond? – Nem, nem – legyintett Laurel lisztes kezével, majd megtörölte a szemét vézna felső karjával, és a rádió felé bökött a fejével, amelyből az Osmonds' Crazy Horses című dala szólt. – Bocs, csak a dal miatt van. Kevinre emlékeztet. Ginny, miközben bemászott a kocsiba, azt hajtogatta magának, hogy ráér felhívni Perryt. Fölösleges túlbuzgónak tűnni. Rengeteg dolga van ma, rengeteg, például, el kell mennie a Penhaligon's-ba, hogy megbeszélje Evie-vel… Ó, a francba! Ginny, amint befordult a sarkon és látótávolságon kívül került, lehúzódott a járdaszélre, és előkotorta a mobilját a táskájából. – Szia! Hogy vagy? – Perry, a hangjából ítélve, örült, hogy az asszony felhívta. – Minden rendben Laurellel? – Ööö, persze… – Ginny megmarkolta a telefont, és gondolatban elátkozta magát, amiért képtelen megmondani az igazat; a szülei hibája: ők verték bele gyerekkorában, hogy mindig udvariasnak kell lennie. – Jól megvagyunk. – Látod? Nem megmondtam? Laurelnek észrevehetően jobb a kedve. Csodát műveltél vele. Ginny szája kiszáradt az izgatott várakozástól. – Laurel említette, hogy beszélni akarsz velem a bankszámla ügyében. Az asszony arra számított, hogy Perry felnevet, és így válaszol: „Á, ez csak ürügy volt, hogy megbeszélhessem veled, mikor megyünk vacsorázni.” A férfi azonban csak ennyit mondott: – Á, ez csak ürügy volt, hogy Laurel gyógyszeréről beszéljek veled. Az a helyzet, hogy nagyon kiakadna, ha megtudná, hogy ellenőrizni akarom, de fontos, hogy rendesen szedje az orvosságát. Gondoltam, talán finoman rávehetned, hogy a jövő héten ugorjon be a rendelőbe receptet íratni, különben gyógyszer nélkül marad. És még depressziósabb lesz. Még rágondolni is rossz. – Jó. – Ginny az ajkába harapott. – Szuper! Az asszonyt csalódottság fogta el. – Ez minden? – Igen, azt hiszem. Nem is tartalak fel tovább… A jó büdös francba, ez minden?! Rohadék! Ginny végleg elunta az udvariaskodást – jobban mondva, teljesen bepöccent – így aztán kifakadt: – Őszintén szólva nem hiszem, hogy sok értelme van ennek az egésznek. El is kezdhetsz új albérletet keresni Laurelnek. Megállapodtunk, hogy amennyiben gond lesz, négy hetet adok, hogy… – Micsoda, micsoda?! – vágott közbe rémülten Perry. – Nem hiszek a fülemnek.

Ginny sem hitt a fülének, pedig megcsinálta. Úgy folyt belőle a szó, mint paradicsomszósz a konzervdobozból. – Ginny, figyelj rám! Beszélnünk kell. Nézd, tudom, hogy nem akarsz velem vacsorázni, de legalább igyunk meg valamit együtt. Ráérsz ma? Találkozzunk! – H-hát, talán – dadogta az elképedt Ginny. – A Csempésztanyán? Egy körül megfelel? Egy körül. Addig még két teljes óra volt hátra. Ginny, aki nem akart túl készségesnek tűnni, így válaszolt: – Egy órakor a Csempésztanyán. Rendben. Perry már ott volt, amikor Ginny megérkezett: a bárpultnál ácsorgott. Némi habozás után kézfogással üdvözölte az asszonyt – kézfogással! –, majd így szólt: – Jó újra látni téged, olyan… nem, bocs, ezt nem szabad. Mit iszol? Ginny megvárta, míg letelepednek az ablak melletti asztalhoz, csak ezután tette föl a kérdést, amely már két órája ott zakatolt a fejében, és alig várta, hogy megkérdezze. – Miért mondtad azt a telefonban, hogy nem akarok veled vacsorázni? Perry vállat vont, és kibámult az ablakon. Szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát. – Mert láttam rajtad. Bocs, nagyon tetszettél, és kicsit elragadtattam magam. Hülyét csináltam magamból. Nem ez volt az első eset. Mint már említettem, ijesztő, ha neked kell megtenni az első lépést, mert könnyen előfordulhat, hogy mindent elrontasz. Rájöttem, hogy velem is ez történt. Ennyi. Ordított rólad, hogy nem érdekellek. – Megköszörülte a torkát, és ivott egy kortyot. – Figyelj csak, olyan megalázó ez a helyzet! Nem beszélhetnénk másról? – Nem. – Ginny túl kíváncsi volt ahhoz, hogy ejtse a témát. – Nem tudom, honnan vetted ezt az egészet. Elhívtál vacsorázni, én pedig igent mondtam. Perry megrázta a fejét. – Azt mondtad, talán. – Az igent jelent. A férfi szemében remény csillant. – Azt hittem, csak udvariaskodsz, nem akarsz megbántani. – Rosszul hitted – felelte Ginny. – Vártam a hívásodat, azt mondtad, keresni fogsz. Nem értettem, miért nem jelentkezel. Perry hitetlenkedve nézett az asszonyra. – Komolyan? – Komolyan. – Elszúrtam? Ginnynek nagyon tetszett, hogy a férfi ilyen sebezhető. – Teljesen. – Hogy én mekkora barom vagyok! – kapott a fejéhez Perry. – Az a baj, hogy rettegek a visszautasítástól. Ha nem vagyok ötezer százalékig biztos abban, hogy érdeklem az illetőt, inkább visszavonulok, el sem kezdem, csak nehogy csalódás érjen. – Pedig nem kéne. – Könnyű azt mondani – mondta keserű mosollyal Perry. – Az ember nehezen teszi túl magát a kamaszkori traumákon. Tizenöt éves koromban, minden bátorságomat összeszedve, meghívtam egy lányt a suli diszkóba. Repestem az örömtől, amikor igent mondott. De amikor elmentem érte, az apukája nyitott ajtót, és közölte velem, hogy a lánya már nincs otthon. – Szegénykém! – kiáltott fel Ginny. – Úgyhogy egyedül mentem a diszkóba. A lány már ott volt a barátaival, mindenki tudta, mi történt. Kiderült, hogy csak fogadásból mondott igent. Az egész suli rajtam röhögött. Ginny mélységesen sajnálta Perryt; szinte maga előtt látta az egész jelenetet, el tudta képzelni, micsoda megpróbáltatásokon mehetett keresztül a férfi. – A gyerekek nagyon kegyetlenek. – Akkor is: már rég túl kellett volna tennem magam a dolgon. Ez is azt mutatja, milyen gyáva vagyok. – Perry mély levegőt vett. – Ha meghívnálak vacsorázni, tényleg eljönnél velem? – Elmennék. – Komolyan? Nem versz át? Ötezer százalékig biztos vagy benne? Ki hinné, hogy egy ilyen jóképű férfi – aki ráadásul kívülről olyan magabiztosnak tűnik –, ennyire nem bízik magában?

– Persze, hogy nem verlek át – válaszolta Ginny. – Ötezer százalékig biztos vagyok benne. Vagy legyen inkább hat. Perry szája széles mosolyra húzódott. – Oké, mielőtt megint elveszítem a bátorságom, mit szólnál a holnap estéhez? – Tökéletes. – Ginny azon kapta magát, hogy a nagyobb nyomaték kedvéért még bólint is. – Szuper! A Penhaligon's-ba megyünk. Ó! – Inkább ne. Ma megyek oda egy pincérnői állás ügyében. – Micsoda mázlista vagy! Fantasztikusan főznek. Jó, akkor mit szólsz a Zöld Szobához a Tate Hillen? Találkozzunk, mondjuk, nyolckor. – Nyolckor – bólintott újra Ginny, és földöntúli boldogság öntötte el a szívét. – Ígérd meg, hogy nem ejtesz át. – Ígérem. Ha te sem ejtesz át engem. – Ne is gondolj ilyesmire. – Perry mosolyogva megfogta és gyorsan megszorította az asszony kezét. – Észbontó nő vagy. Nem csoda, hogy Laurel ennyire örül, hogy nálad lakhat. Egészen odalenne, ha máshová kéne költöznie. Úristen, ez bizony igaz! Ginny bűnbánóan kortyolt bele jéghideg szódavizébe. – Mi a gond vele? – kérdezte Perry. – Rendetlen? Nem segít a házimunkában? – Nem, nem erről van szó. – Túl hangos? Ginny feszengett. Laurel túlságosan is halk volt. Csöndes, megfontolt, lelkiismeretes – az ideális albérlő, akinek nincsenek idegesítő szokásai vagy antiszociális megnyilvánulásai. – Eltört valamit? Elhasználja az összes meleg vizet? Kisajátítja a távkapcsolót? Laurel semmi ilyesmit nem tett. Csupán túl sokat beszélt Kevinről, a férfiról, aki összetörte a szívét. – Oké – adta be a derekát Ginny. – Maradhat. Perry megkönnyebbült arckifejezése többet mondott minden szónál. – Köszönöm! Komolyan. Istenem, úgy… megcsókolnálak! – A férfi körbepillantott a sörözőben, amely zsúfolásig tele volt emberekkel. – De nem itt. – Gyáva nyúl! – mondta Ginny évődve. – Ez felhívás keringőre? – A férfi talpra ugrott, és magához húzta az asszonyt. A következő pillanatban pedig megcsókolta – de rendesen –, ott, a söröző kellős közepén, mindenki szeme láttára. Nahát, ez a pasi nem is olyan gyáva! – Pfuj, de undorító! – horkantott fel utálkozva a bárpultot támasztó öreg halászember. – Nézd, pedig tisztára öregek! – kacarászott egy neonrózsaszín pánt nélküli sztreccs topot viselő vézna lány. A pincérnő, aki ebben a pillanatban lépett ki a konyhából két púpozott tányérral, elkiáltotta magát: – Egy vegetáriánus pita, egy óriás sült kolbász! Mindenhonnan kuncogás hallatszott. Ginny gyorsan összeszedte magát, és kibontakozott a férfi öleléséből. – Menjünk innen! – A te hibád – mondta derűsen Perry. – Te hergeltél föl. Ezek a férfiak elképesztőek! – Mert álmomban sem gondoltam volna, hogy megteszed.

Tizennegyedik fejezet

A

mikor Ginny megérkezett a Penhaligon's-ba, Evie Sutton olyan örömmel fogadta, mint egy rég nem látott testvért. Három óra volt, az ebédidő a végéhez ért. A két nő egy kanna kávé mellett üldögélt az üres étteremben: a munkáról, a beosztásról és a fizetésről beszélgettek, majd Ginny kitöltötte a jelentkezési lapot. – A műszakokat rugalmasan kezelitek, ugye? Úgy értem, lehet cserélni, ha valami közbejön? – Ginny magyarázkodni kezdett: – Csak azért kérdezem, mert a lányom egyetemista, és ha meg akarna látogatni valamelyik hétvégén, nem szívesen dolgoznék reggeltől estig. – Nem mintha Jem a közeljövőben tiszteletét akarta volna tenni, de a remény hal meg utoljára. – Nem gond – bólintott megértően Evie. – Az én három csemetém is szanaszét lakik az országban, élik a maguk életét. De ha lehetőségem adódik rá, hogy találkozzam velük… – Hát igen. Én olyan nehezen vagyok meg Jem nélkül, hogy az már szégyen! Most jut eszembe, van is pár fotó a pénztárcámban – lelkesült fel Ginny, érezvén, hogy rokon lélekre talált. – Nekem is! – Evie boldogan ment be az irodába a táskájáért, hogy kivegye belőle a gyerekei fényképeit. Miközben a fotókat csodálták, Ginny azon morfondírozott magában, miért nem egy Evie-hez hasonló nő – vagy ami még jobb: maga Evie – válaszolt a hirdetésére. Az irodában megszólalt a telefon. Evie, aki éppen egy anekdotát mesélt a kisebbik fiáról, bement, hogy felvegye. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és Finn Penhaligon sietett be az étterembe. Amikor meglátta Ginnyt, felvonta a szemöldökét. – Jó napot! – Jó napot! – Ginnynek kiszáradt a szája; még mindig nehezen tudott úgy a férfira nézni, hogy ne jutott volna eszébe a baldachinos ágy meg a szélben lengedező elefántcsontszínű drapéria. Most már igazán ki kell vernie a fejéből ezt a fantáziaképet, különös tekintettel arra a tényre, hogy ő az a céda, akit nem egészen két órája egy kocsma teljes közönsége előtt csókoltak meg. – Evie hol van? – Az irodában. Egyébként csütörtökön kezdek. Négy délutáni és három esti műszakot osztottak rám – mutatott Ginny az előtte heverő kitöltött nyomtatványra. A férfi felvette a papírlapot. – Jó. Rendben. – A férfi átfutotta a papírt, bólintott, majd az asztalon lévő fényképekre tévedt a tekintete. – Ki ez? – A lányom, Jem. – Ginny Evie előtt felszabadultan dicsekedett, és nagy lelkesedéssel ecsetelte a lánya erényeit, de most befogta a száját. A férfiak mások. Finn némán bámulta a fotót. – Mi történt vele? – kérdezte végül. – Tessék? Ja, a hajával? Eredetileg szőke, de Jem rózsaszín csíkokat tetetett bele. – Nem, úgy értem… – komorodott el a férfi. – Nem ő halt meg? Mi? – Nem értem, mire akar kilyukadni – felelte zavartan Ginny. – Jem az egyetlen lányom. És nem halt meg! – Pedig nekem azt mondta – rázta meg a fejét a férfi. – Még a múltkor, a boltban. Az eladónő ezért nem bírta rászánni magát, hogy kihívja a rendőrséget. – Esküszöm, semmi ilyesmit nem mondtam! Mi okom lett volna rá? – Ki tudja? Hogy szánalmat keltsen bennünk, és kimossa magát a lopási ügyből? – Ezt most találta ki! – Az asszony hitetlenkedve vonta össze a szemöldökét. – Nagyon gonosz dolog ilyesmivel vádolni valakit – kiabálta. – Hisztériás rohamot kapott. Azt mondta, aznap reggel temette el a kutyáját – vont vállat a férfi. – Lehet, hogy ez sem volt igaz. – De igaz volt! Szerettem a kutyámat! – Aztán az eladónő megkérdezte, kit értesítsen, mire maga azt felelte, hogy senkije sincs – kötötte az ebet a karóhoz Finn. – Azt mondta, a lánya már nincs magával, elment. Végre leesett. Ginny megsemmisülten döbbent rá, hogy akaratlanul is félrevezette a férfit meg az eladónőt. – Így van, de nem úgy értettem, hogy meghalt. Jem él, és nagyon jól érzi magát Bristolban.

Finn tetőtől talpig végigmérte. – Tehát fölöslegesen sajnáltuk magát. – Ne mondjon ilyet! Mindegy, elnézést, hogy pongyolán fogalmaztam. – Nem tartóztatták le. Úgyhogy elérte a célját. – Hadd kérdezzek valamit – szólt közbe Ginny indulatosan. – Ugye, magának nincsenek gyerekei? Vagy igen? A férfi egy darabig mereven bámulta az asszonyt, majd megrázta a fejét. – Nincsenek. – Meg is látszik, mert ha lennének, tudná, hogy soha egyetlen normális szülő sem vetemedne ilyen égbekiáltó hazugságra, hogy mentse a bőrét. Az életemet is odaadnám a lányomért. – Jó, jó. Biztosan igaza van. Lépjünk túl a dolgon – tartotta fel a kezét Finn. – A kezdet nem volt túl biztató. De mostantól nekem fog dolgozni, úgyhogy egyszerűbb lenne, ha jól kijönnénk egymással. Nem gondolja? Ginny, aki még mindig forrt a dühtől, de magában elismerte, hogy Finnek igaza van, megrázta a férfi felé nyújtott kezét, és így szólt: – De igen. – Jó. Most pedig bocsásson meg, de beszélnem kell Evie-vel. A férfi eltűnt az irodában. Ginny felhajtotta a langyos kávét, hátradőlt a széken, és ábrándosan csavargatni kezdte a haját. Szóval itt fog dolgozni, ebben a napsütötte, eklektikusán berendezett étteremben, amelynek gerendás mennyezete és fényezett tölgyfa padlója van. A bíborvörös falakon lógó festmények a régi és a modern stílus elbűvölő ötvözetei voltak, az ablakok előtt lógó bársonyfüggönyöket vastag szaténzsinórok fogták össze, és minden asztalon zöldekkel és tavaszi virágokkal megrakott egyedi tál vagy váza állt. Ginny, miközben Evie-t várta, más dolga nem lévén, alaposan szemügyre vette a környezetet, így mindössze néhány percbe telt, hogy észrevegye a padlón heverő gyűrött bankjegyet. Az asszonynak, miután lehajolt és fölvette a félig a hatos asztal alá beesett pénzt, átsuhant az agyán, hogy apró cafatokra tépi. Ez majd móresre tanítaná a pasast. De sehogy sem vitte rá a lélek – húsz font mégiscsak húsz font. Ehelyett benyúlt a táskájába, kivette a pénztárcáját – szerencsére pont ma reggel járt a bankautomatánál –, majd kicserélte a viharvert húszast két ropogós tízesre, amelyeket gondosan elhelyezett a hatos asztal alatt. Pár perc múlva Evie, Finn kíséretében, visszaviharzott az étterembe. – Bocs, hogy egyedül hagytunk! Finn feltartott. Naná, gondolta magában Ginny, és érdeklődéssel figyelte, amint Finn sötét szemével a hatos asztal felé pillant. Amikor a férfi meglátta a padló heverő két tízest, majdnem – de csak majdnem – elmosolyodott. – Ügyes trükk! – jegyezte meg Ginny, amikor találkozott a tekintetük. – Mi? – Nyilvánvaló volt, hogy Evie nem volt beavatva a hevenyészett tesztbe. – Semmi – rázta meg a fejét Finn. – Jól van, magatokra hagylak titeket. Úgy látom, megérkezett a New York-i szállító. Egy hosszú fekete autó állt meg a régiségkereskedés előtt. Ginny és Evie némán figyelte, amint Finn keresztülvág az udvaron, hogy üdvözölje a szállítót. – Juj, ez nő! Labdába se rúghat. – Evie Ginnyre sandított. – Megint megtámadott? – Megpróbált, de már kezdem megszokni a stílusát. Valamennyire sikerült is helyre tennem. Megjegyzést tett Jemre, mire közöltem vele, látszik, hogy nincs gyereke – mesélte büszkén Ginny. – Ó! És mit mondott erre? – Semmit. Illetve elismerte, hogy nincsenek gyerekei. Evie szembeült az asszonnyal. – Mivel itt fogsz dolgozni, jobb, ha felvilágosítalak. Finn-nek karácsonykor lett volna az esküvője. Tavaly nyáron gyereke született Tamsintől. – Jesszusom! – Ginny rémülten kapta a szája elé a kezét. – Nehogy azt mondd, hogy meghalt a baba! – dadogta. Evie megrázta a fejét. – Nem, senki sem halt meg. Mae júliusban született, és a legszebb baba volt, akit valaha láttam. Nem is csoda, ilyen szülők mellett! Finn úgy megrészegült, hogy azt el sem lehet mondani. Egyszerűen… sugárzott a boldogságtól. Alig lehetett ráismerni. Megvette ezt a helyet; éjt nappallá téve dolgoztunk, hogy végezzünk a felújítással, és felfuttassuk az éttermet. De Finn még így sem bírt elszakadni Mae-től. Mindenhova magával cipelte. Nem láttál nála boldogabb embert – mesélte Evie szomorúan. –Igazi apa volt. Ginny megbabonázva hallgatta a történetet. – Mi történt? – Istenem, olyan borzasztó! Finn egyik nap Wiltshire-be ment árverésre. Én éppen a festőkre felügyeltem itt az étteremben, amikor egy taxi állt meg az épület előtt. Egy sötét hajú olaszos külsejű pasas szállt ki belőle.

Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem, mit akar. Azt mondta, azért jött, hogy elvigye Tamsint és Mae-t. A következő pillanatban Tamsin rontott le a régiségkereskedés fölött lévő lakásból – ott lakott Finn-nel és Mae-vel –, egy csomó táskával a kezében. Közölte velem, hogy elköltöznek. Nem hittem a fülemnek. Tamsin bepakolta a cuccokat meg Mae-t a taxiba, és a kezembe nyomott egy levelet, hogy adjam oda Finnnek. Ekkor már remegtem az idegességtől. – „Nem szakíthatod el Mae-t Finn-től, mégiscsak ő az apja!” – mondtam neki. Mire az olaszos külsejű fickó, aki mellesleg tényleg olasz volt, a képembe röhögött, és így szólt: – „Téved. Én vagyok Mae apja.” – Majd az órájára nézett, és odaszólt Tamsinnek, hogy csipkedje magát, mert a helikopter már vár rájuk, és neki háromra Londonban kell lennie. Ginny émelyegni kezdett. Micsoda szörnyűség! – És a pasas tényleg igazat mondott? Ő volt a gyerek apja? – Igen. Finn aznap este velem is elolvastatta a levelet. Röviden összefoglalva, Tamsin egy éjszakai bárban ismerkedett meg az olasszal – aki Angelo Balboa névre hallgatott –, amikor Finn éppen beszerzőkörúton volt valahol. Hetekig találkozgattak, és csak az vetett véget a viszonyuknak, hogy Angelónak üzleti ügyben Ausztráliába kellett utaznia. Amikor Tamsin megtudta, hogy terhes, fogalma sem volt, tulajdonképpen ki a gyerek apja. És amikor Mae megszületett… nos, Finn-nek és Angelónak is sötét haja meg sötét szeme van, úgyhogy a csaj könnyen megúszhatta volna a dolgot. – Akkor miért nem maradt nyugton? – Az első pár hónapban mélyen hallgatott. – Evie ironikusan kis köröket írt le a levegőbe az ujjával. – De talán a helikopter említése elegendő támpontot jelent. Angelo Balboa dúsgazdag. A családja milliárdokat akaszt le az olívaolaj-termelésből. Tamsin pedig mindig is szerette a szépet, különösen a szép arcú milliárdosokat. Ne érts félre, Finn első osztályú a maga nemében, de nincs egy súlycsoportban Angelóval. Gondolom, ez ingatta meg Tamsint. A levélben azt írta, hogy megcsináltatta a DNS-vizsgálatot, ami kimutatta, hogy Mae nem Finntől van. Ezek után természetesen kötelességének érezte értesíteni Angelót, van egy lánya. És láss csodát, Angelo belehomorított! A modern romantika jegyében további DNS-vizsgálatokat követelt, hogy biztos lehessen a dolgában. De amint lezajlott a bizonyítási eljárás, annak rendje és módja szerint bejelentette, hogy Tamsin és Mae az övé. – Ez rettenetes! Szegény Finn! – Ginny sosem gondolta volna, hogy ilyen érzések támadhatnak benne. – Mit csinált? – túrt bele a hajába. Evie vállat vont. – Mit tehetett volna? Semmit. Azon kívül, hogy egy ideig minden nap leitta magát. És felbontotta az eljegyzést. És megpróbálta megemészteni, hogy nem apa többé. – Istenem! És azóta sem találkoztak? – Nem. Tamsin és Mae Londonban él Angelóval. – Mikor történt ez? – Októberben. Októberben. Mae júliusban született. Ezek szerint Finn-nek három teljes hónapja volt arra, hogy megszeresse ezt a hús-vér babát, elhiggye, hogy az övé, és még az életénél is jobban ragaszkodjon hozzá. Mielőtt elszakították tőle, azt a lehetőséget sem adták meg neki, hogy még egyszer utoljára a karjába vegye, és elbúcsúzzon tőle. Ginnynek gombóc nőtt a torkában. Nem találta a szavakat. Mit érzett volna, ha valaki megpróbálja elszakítani tőle a kis Jemet? – Nem kellett volna elmondanom. – Evie ijedtnek tűnt. – Dehogynem – rázta meg a fejét Ginny nyomatékosan. – Te jó Isten, már így is sikerült beletaposnom a lelkivilágába. Ez megbocsáthatatlan. –Hirtelen beléhasított a felismerés: – Ráadásul alig pár héttel ez után történt, hogy lefülelt abban a boltban. Nem csoda, hogy nem volt rózsás kedvében. – Most már megértheted, miért olyan fontos Finn-nek az őszinteség és a bizalom. – Evie a vázában lévő fréziákat babrálta. – Nem haragudhatunk rá. Amíg Tamsin el nem hagyta, mindig azzal dicsekedett, hogy milyen jó emberismerő. Nagy pofon lehetett a számára, amikor rádöbbent, hogy pont azt a nőt ismerte félre, akit feleségül akart venni. Hát igen. Sokan csak utólag ébrednek rá, hogy rosszul választottak társat maguknak (nevek említése nélkül… na jó, Gavin). De amit Tamsin tett, az túlmegy minden határon.

Tizenötödik fejezet

A

mikor Ginny ötkor hazaért, látta, hogy Gavin a szokásosnál is y piszkosabb fehér Porschéja ott áll a ház előtt. Kicsit megrémült, mert mindez azt jelentette, hogy a férfi anélkül mutatkozott be Laurelnek, hogy ő mint villámhárító jelen lett volna. Amikor belépett a házba, még jobban megrémült, mert az első dolog, ami megütötte a fülét, Gavin következő megjegyzése volt: – … és nézd meg a cipőd, szörnyű! Lesheted, ki fog utánad fütyülni, ha ilyenben mész ki az utcára. Jó öreg Gavin, tapintatos és együttérző, mint mindig. Ginny besietett a nappaliba, ahol Laurel karót nyelten, egy csapdába esett nyúl arckifejezésével ült a széken. – Hagyd már békén, Gavin! – Én? Egy ujjal se nyúltam hozzá. Csak beszélgetünk – tárta szét a karját Gavin. – Gondoltam, beugrom hozzád, de nem voltál itthon, úgyhogy éppen Laurellel ismerkedem. És meg kell mondanom, hogy piszok jól haladok. Ginny nem is kételkedett ebben. Gavin hírhedt volt a pimasz kérdéseiről. – Azt mondja, unalmas vagyok – szólalt meg Laurel, görcsösen szorongatva a térdét. A pimasz és kéretlen megjegyzéseiről nem is beszélve. – Gavin! – vetett gyilkos pillantást Ginny a férfira. – Nem szép dolog ilyeneket mondani. – Ugyan már! – A férfi nem zavartatta magát, ismét Laurelhez fordult. – Tényleg unalmas vagy. A vak is látja. Soha nem fogsz túllépni Kevinen, ha nem ismersz meg valakit, aki eltereli róla a gondolataidat, de soha nem fogsz megismerkedni senkivel, mert egyfolytában Kevinről dumálsz. – Mióta vagy itt? – Ginny azon morfondírozott, vajon egy alapos pofán vágás javítana-e a helyzeten. – Egy órája. Egy teljes órája, de hidd el, nekem egy hétnek tűnt. Egyfolytában azt magyarázom neki, hogy szedje össze magát, és zárja már le végre ezt a Kevin-ügyet – hadonászott Gavin felhevültén. – Lépjen tovább. Járjon el többet itthonról, és ismerkedjen. És olyan cipőt vegyen fel, aminek a láttán nem menekülnek fejvesztve a férfiak. Laurel még mindig nem tért magához. – Te mindig ilyen bunkó vagy? – Igen – válaszolta Ginny bocsánatkérő hangon. – Szerintem inkább őszinte. Ha gyönyörű cipő lenne rajtad, azt is megmondanám. Nem nézel ki rosszul – folytatta Gavin, miközben úgy méregette Laurelt, mint a versenylovakat szokás. – Csinos arc, csillogó haj, formás alak. Én ugyan nem vagyok oda a vörösekért, de… – Akkor jó, mert én meg az elhízott, kopaszodó pasikért nem vagyok oda. – Egy-egy! – Gavin nem sértődött meg. – De amúgy komolyan az a véleményem, hogy ideje lenne túllépned az exeden. – Egy pillanatra elgondolkodott. – Már tudom is, kit vessünk be az ügy érdekében. – Kösz, de ne fáradj! – vágott közbe Laurel hirtelen. – Látod? Miért vagy ilyen negatív? Szerintem jól kijönnétek egymással. – Nem érdekel. – Ki az? – kérdezte Ginny, legyűrve gyanakvását. – Hamishnek hívják. Nagyon jó fej. Kicsit félénk, de aranyból van a szíve. Olyan érzékeny lélek. – Gavin egészen belemelegedett a témába. – Ismeritek ezt a típust. Verseket ír. Regényeket olvas. – Honnan a csudából ismersz te olyan embert, aki verseket ír? – meredt rá Ginny. – Ő is tagja a klubnak. A szingliklubnak – magyarázta Gavin Laurelnek. – Állati jó buli! Hetente kétszer van összejövetel. Ha gondolod, megemlítelek Hamishnek, szólok néhány jó szót az érdekedben, aztán amikor eljössz, bemutatlak neki, és kalap, kabát! Laurel világoszöld szeme tágra nyílt a rémülettől. – Szó sem lehet róla! – Jaj, engedd már el magad egy kicsit! Minél jobban meggondolom, annál biztosabb vagyok benne, hogy ti ketten egymásnak lettetek teremtve.

Hamish is magas és vékony, mint te. És csöndes! Legtöbbször csak ül a sarokban, szinte észre sem venni, hogy… – Nem! – rázta meg a fejét vadul Laurel. – Felejtsd el. Hogy én szingliklubba menjek? Még csak az kéne! – Inkább egész életedben szomorkodni fogsz? – Nem megyek szingliklubba – ismételte Laurel komoran. – Hagyd már békén! – szólt közbe Ginny, nem túl meggyőzően, mert bár Gavin eléggé tapintatlanul viselkedett, nem mondott butaságot. Nagyszerű lenne, ha Laurel rátalálna a lelki társára. – Nem akarsz egyedül jönni? Semmi gond. Gin, mi lenne, ha elkísérnéd? – vonta föl a szemöldökét Gavin, az örök szervező. Ez olyan ajánlat volt, amit nem lehetett visszautasítani. Talán nem is olyan rossz ötlet. – Hát… – Holnap este? – Ó! – Holnap este Perryvel vacsorázik. – Nem érek rá – szabadkozott Ginny. – Programom van. – Éspedig? – Egy barátommal találkozom. – Akkor legyen a jövő hét. – Elnézést, én is beleszólhatnék? – Laurel hátravetette a haját, és felpattant. – Mondtam már, hogy nem megyek, és komolyan gondoltam, úgyhogy ne is próbáljatok meg olyasmibe belerángatni, amihez semmi kedvem – mondta ingerülten. – Ha megismernéd Hamisht, biztosan megkedvelnéd – hízelgett Gavin. – Gondolod te. Szerintem egy nyálgép – vetette oda Laurel, azzal kiviharzott a nappaliból. Ginny másnap este találkozott Perryvel a Zöld Szobában, egy szikla tetejére épült étteremben. A férfi ezúttal nem állt fel, hogy mindenki előtt megcsókolja az asszonyt, de az étel finom volt, jót beszélgettek, és Ginnyben most is felszikrázott a vágy, ahányszor csak rápillantott Perryre. – Az exed igazi egyéniség. – Miután Ginny beszámolt Laurel és Gavin találkozásáról, Perry megfogta az asszony kezét, és álmatagon cirógatni kezdte az ujjait. – Mikor váltatok el? – Kilenc éve. – Ginny nehezen bírt koncentrálni; a keze egy szempillantás alatt erogén zónává változott. – Kilenc éve. Hosszú idő. Gondolom, azóta több kapcsolatod is volt. – Hát igen. – Vajon a férfi azt próbálja kideríteni, kéjsóvár lotyó-e, aki az első adandó alkalommal ágyba vonszolja a pasikat? – De nem sok. Csak… izé, néhány. Perry kérdőn vonta fel a szemöldökét. – Na jó, három – vallotta be Ginny. A férfi elmosolyodott. – Helyes. A három szép nőies szám. Tudtam, hogy igazi nő vagy. A férfi bóknak szánta a megjegyzését, de Ginny nem volt biztos benne, megérdemli-e. Ha nincs annyi kötelezettsége, az élete, már ami a szexet illeti, sokkal eseménydúsabban alakulhatott volna. De Jem mellett nem ez volt a legfontosabb. Az anyaság állt az első helyen, a férfiak csak fölösleges kitérőt jelentettek volna. – Tudod, nagyon tisztellek ezért, de komolyan – bólintott Perry, és tovább cirógatta az asszony kezét. – Sokkal romantikusabb, ha időt hagyunk arra, hogy közelebbről is megismerjük a másikat. Sokan egyik egyéjszakás kalandból a másikba ugranak. Ami nagyon kiábrándító. – A férfi mélyen Ginny szemébe nézett. – Örülök, hogy te más vagy. A fenébe, gondolta magában Ginny. Az, hogy régebben nem volt ilyen, még nem jelenti azt, hogy most is így akar élni. Perry nem hazudtolta meg magát: amikor befejezték a vacsorát, megcsókolta az asszonyt a parkolóban, majd úriemberhez méltón besegítette őt a kocsiba – még mielőtt Ginny a motorháztetőre lökte volna, hogy letépje róla az inget, mert legszívesebben ezt tette volna. De azért hízelgőnek találta a helyzetet. Ha Perry úgy gondolja, hogy ő egy tiszteletreméltó hölgy, az igazán… kedves. – Csodálatos vagy! – dünnyögte Perry. Majd a két keze közé vette az asszony arcát, és másodszor is megcsókolta, méghozzá egészen hosszan. Ugye, milyen kedves? És milliószor romantikusabb, mint amikor egy ziháló pasi ősembert idéző szenvedéllyel próbál belenyúlni az ember melltartójába. – Majd hívlak – mondta Perry. – Vigyázz magadra! Kedvel engem, ujjongott magában Ginny, miközben kifordult a parkolóból. Hát nem isteni?

Tizenhatodik fejezet

G

inny számára továbbra is olyan furcsa érzés volt kutya nélkül sétálni, mint karácsonykor üresen találni a fa alját. Még ennyi idő elteltével is azon kapta magát, hogy önkéntelenül körbepillant, vajon Bellamy mellette trappol-e, vagy vadul rohangál körbe-körbe, kincsek után kutatva. De ami még ennél is meghökkentőbb volt, főleg a külső szemlélőnek, Ginny néha még mindig fölszedett egy-egy botot, és csak miután elhajította, jött rá, hogy Bellamy már nem fogja azt visszahozni. A járókelők furcsán néztek rá. A strand volt a kedvenc helyük. Most, ahogy végiggyalogolt a tengerparton, Ginny mélyen a fekete mellénye zsebébe süllyesztette a kezét. Kicsivel odébb egy dobálásra ideális uszadékfa hevert egy csillogóan nedves hínárgombolyagba akadva. (Nem szabad fölvenni, nem szabad eldobni.) Egy rák szaladt át a homokon, hogy egy félig a vízbe merülő szikladarab alatt keressen menedéket. Bellamy imádott a rákokkal játszani: szimatolva követte és az orrával böködte őket, majd amikor a rákok felé kaptak az ollójukkal, úgy hőkölt vissza, mint egy felháborodott aggszűz, aki egy pucér férfival találja szemben magát. Milyen szomorú, hogy Bellamy nincs többé! Egész más érzés volt nélküle sétálgatni a tengerparton. És Jem nélkül is. Évekig hármasban gázoltak át a hullámokon, féktelen játékokat játszottak, és kagylókat gyűjtöttek Jem ablakpárkányára. Most meg egyedül vagyok, gondolta magában Ginny, a tengert bámulva, amelyen egy magányos halászhajó pöfögött, nyomában az időnként le-lecsapó sirályokkal. Az asszony zsebében megcsörrent a telefon. – Anyu! – Szia, kicsim! – Ginny egy szempillantás alatt felvidult, hogy éppen akkor hallja Jem hangját, amikor a legnagyobb szüksége van rá. – De jó, hogy hívtál! Mi újság? – Á, csak a szokásos. Egy rakás meló. Uncsi esszék, szigorú tanárok… megkaptad tegnap az e-mailemet? – Igen. – Jem egy fotót is mellékelt az e-mailhez, amelyen ő és Lucy volt látható, buliba menet. – Nem hittem a szememnek, hogy nem az új csizmád van rajtad. – Jemnek megvolt az a szokása, hogy valahányszor vett valamit, utána három hónapig csak azt hordta. – Pedig az volt – kuncogott Jem. – Én arra a rózsaszínre gondoltam. Kicsikém, nehogy azt mondd, hogy azóta vettél még egyet! – Nem én vettem, hanem Rupert. Nem tetszett neki a rózsaszín csizmám, úgyhogy kidobta az ablakon, amikor egy csomó hülye az utcán randalírozott. Másnap adott pénzt, hogy vegyek magamnak egy másik csizmát – folytatta nevetve Jem. – Mit szólsz ehhez? Száz fontot kaptam tőle! Ginny felbőszült. – Csak úgy kidobta az ablakon? Miféle ember az ilyen? Úgy szeretted azt a csizmát! – De most már ezt szeretem! Jaj, Anyu, olyan halálos volt, kár, hogy nem lehettél ott. Az én csizmám túl gagyi volt. Ez sokkal szebb. Most is rajtam van. Rupert szerint nagyon szép, azt mondja, már nem nézek ki úgy, mint egy ócska kurva. Rupert egy barom, méghozzá az arrogáns fajtából, gondolta magában Ginny: ha az ő cuccai közül mert volna kidobni valamit az ablakon, biztosan utána hajította volna őt is. Most, hogy az amúgy rendkívül józan Jem a fiú védelmére kelt, az asszonynak a hideg futkosott a hátán. – Még együtt van a barátnőjével? Hogy is hívják… Caro? – Nem. Szakítottak. – Ginnynek rossz előérzete támadt. – De most te mesélj – hadarta Jem. – Milyen az új állásod? Tetszik? Na, jó. Váltsunk témát. A következő pár percben, miközben sirályok köröztek a feje fölött, Ginny elmesélte Jemnek, milyen volt az első esti műszakja tegnap a Penhaligon's-ban. Finn nem volt ott, úgyhogy az asszony remekül érezte magát; Evie és Martha csodálatos munkatársnak bizonyult, a konyhai személyzet szorgalmas és vidám emberekből állt, és a törzsvendégekkel is élvezet volt megismerkedni. – De jó neked, Anyu! – örvendezett Jem. – Szívesen lemennék, hogy találkozzam velük. – De hát dolgozol. – Ginny félreugrott, amikor egy hullám csapódott a cipőjének.

– Most nem. Ezért is telefonálok – felelte diadalmas hangon Jem. – Ma reggel felhívott a tulaj. Csőtörés volt a tetőtérben, az egész söröző úszik, úgyhogy a jövő hétig zárva leszünk. Szóval szabad vagyok – hadarta a lány vidáman –, és arra gondoltam, leugranék a hétvégére, ha nem gond. Ginnyt úgy elborította az öröm, hogy észre sem vette, amikor egy másik hullám mind a két lábát beterítette. Arra sem figyelt volna föl, ha egy cápa bukkan elő a habokból, hátán egy sellővel. – Persze, hogy nem. Jaj, kicsim, ez fantasztikus! Már alig várom. – Ezt nem teheted – jött elő Rupert a konyhából, amikor Jem kinyomta a telefont. – Nem mehetsz haza. Pocsékba menne a hétvége. – Hogy menne pocsékba? Az anyukámat látogatom meg. – Úgy értem, a mi szempontunkból – ölelte át a fiú a lányt a szoba közepén. – Teljesen egyedül leszek. Mihez kezdjek magammal, amíg nem vagy itt? – Nem leszel egyedül. Lucy majd vigyáz rád. – Nem, most mondta, hogy Manchesterbe utazik az unokatestvére esküvőjére. – A francba! – Lucy éppen zuhanyozott; Jem döbbenten meredt a csukott fürdőszobaajtóra. – Azt hittem, itt marad, és nem tudunk… izé… együtt lenni. – De nem marad itt. Úgyhogy rengeteg időnk lesz… izé… együtt lenni. – gúnyolódott Rupert csibészes mosollyal Jem szóhasználatán, majd a lány ágyékához szorította a sajátját. – Gondold csak el, mennyi együttlétben lehetne részünk. Jem gyötrődött. Nem mindennap adódik ilyen lehetőség. Bárcsak húsz perccel korábban tudta volna meg, hogy Lucy elutazik! – Hmm? – mormolta Rupert csücsörítve. – Együtt lehetnénk, együtt lehetnénk. .. – Már megbeszéltem Anyuval. Számít rám. – Kezdesz úgy viselkedni, mint Davy Stokes. Ugyan már, öt perce sincs, hogy beszéltetek. Hívd vissza anyádat, és mondd meg neki, hogy mégsem érsz rá. – Rupert a lány fülét birizgálta az orrával. – Mondd azt, hogy közbejött valami – dünnyögte derűsen. – Ami tulajdonképpen igaz is. Jem elgyengülve képzelte maga elé a jelenetet, amint közli az anyjával, hogy mégis inkább Bristolban marad. De az illendőség kedvéért talán érdemesebb lenne a Ruperténál valamivel kevésbé buja indokkal előhozakodni. Vajon Anyu nagyon csalódott lesz? – Úgy örült, amikor mondtam neki, hogy meglátogatom. – Az anyák már csak ilyenek – vonta meg a vállát Rupert. – Mindig lelkesedniük kell, ez is része a munkaköri leírásuknak. Neked sem esne jól, ha azt mondaná: „Úristen, muszáj?” Vajon tényleg ez a helyzet? Tulajdonképpen igen; lehet, hogy csak útban lenne, gondolta magában Jem. Az anyukájának új állása és új albérlője van. Vígan éli a saját életét. Valószínűleg a háta közepére sem kívánja, hogy a minden lében kanál lánya hazamenjen, felforgassa az életét és elrabolja az idejét. Rupert gyászos képet vágott. – Ha egyedül hagysz, Kénytelen leszek elmenni itthonról, hogy megdugjak valami hájas tehenet. Aminek nem örülnék túlságosan. Jem elvigyorodott, és végleg elhatározta magát. – Tudod, mit? Én sem örülnék neki. Ginny éppen a csemegebolt pénztáránál állt sorba, hogy kifizesse a kosarában tornyosuló finomságokat, amikor megcsörrent a mobilja. – Szia, Anyu! Megint én vagyok. Figyelj, mégsem tudok menni. Most jutott eszembe, mennyire le vagyok maradva a házi dolgozataimmal. Ha nem tanulok a hétvégén, nagy gáz lesz. (Jaaj) Nem gond, ugye? Gondolom, úgyis van elég dolgod. Ginnynek kiszáradt a szája, és összefacsarodott a szíve. Jem sebesen hadart, ami biztos jele volt annak, hogy nem mond igazat. Ráadásul nem jön haza. Az asszonyon csalódottság lett úrrá. És honnan jött ez a nyüszítés? – Mi történt? – Mikor? – Mi volt ez a nyüszítés? Azt mondtad, nagy gáz lesz, és nyüszítettél. –Ja, csak Rupert hülyéskedett – kuncogott Jem. – Semmi komoly. Akkor jó lesz így? Nem fogom felforgatni a zaklatott életedet. A kosár hirtelen ólomsúlyú lett. Ginny kilépett a sorból. –Jól van, kicsim – felelte óvatosan. – Örültem volna, ha látlak, de te tudod, mit szeretnél. Ha tanulnod kell… akkor tanulj csak. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. Na, szia, Anyu, most már leteszem. Szeretlek!

Ginny visszatuszkolta a mobilját a táskájába, majd elindult, hogy kiürítse a kosarát. A töltött olívabogyóval teli üvegek, a kesudiót és mogyorót rejtő zacskók, a füstölt sonkaszeletek és a marinált articsókák szép sorban visszakerültek a polcokra. Ezek voltak Jem kedvencei. – Otthon felejtette a pénztárcáját, kedvesem? – nézett Ginnyre együttér-zően egy idősebb hölgy. Ginny megrázta a fejét. – Úgy volt, hogy a lányom hazajön hétvégére. Most telefonált, hogy mégsem tud. Sok a dolga. – Mind ezt mondja. A fiatalok nagyon önzőek. Az én gyerekem is ezt csinálta – panaszkodott a nő. – Veszekedtünk is miatta éppen eleget. Szép kis alakok! Ginny nem akart összeveszni Jemmel, de annyira csalódott volt, hogy már szinte bármire képes lett volna. – És volt valami eredménye? – Nem ajánlom ezt a módszert, kedvesem – sóhajtott lemondóan a nő, miközben egy üveg pestót vett le a polcról. – Hozzáment egy alakhoz, akit ki nem állhattam – mondta szomorúan. – Emiatt is voltak vitáink. Aztán tizennégy évvel ezelőtt fogták magukat, és kivándoroltak Ausztráliába.

Tizenhetedik fejezet

S

zombat este zsúfolásig megtelt az étterem. Finn is ott volt: fogadta az újonnan érkezőket, magabiztosan járkált az asztalok között, és minden női vendég figyelmét sikerült magára vonnia. Ginny nézte, hogyan csillan fel a nők szeme, amikor Finn – aki a házaspárok férfi tagjaival is ugyanolyan fesztelenül beszélgetett, így biztosítva őket, hogy a jelenléte nem jelent veszélyt – megszólítja őket. Az egyedülálló nők is örültek ennek. Annál több esélyük maradt. Amikor egy olyan jóképű férfi került a közelükbe, mint Finn Penhaligon, rögtön feltámadt bennük a remény. – Nézed, hogy csinálják a profik? – Evie, aki a hatos asztalhoz vitt ki két tányér kagylót, kaján mosollyal torpant meg. – Érzed? Szinte izzik a levegő a női hormonoktól. Jó öreg Finn – kacsintott rá Ginnyre –, nem kell félteni. – Azt látom. – Amikor Finn keresztülvágott a helyiségen, hogy fölvegye a telefont, az összes nő tekintete rászegeződött. – Jobb lesz, ha vigyázol. Nehogy te legyél a következő. Ginny csak mosolygott a groteszk felvetésen. – Nem hinném, hogy sor kerülne rá. Finn be lenne tojva, hogy elcsórom a pénztárcáját. Finn pár perc múlva a pulthoz intette az asszonyt. – Rokona? – Ki? – Ginny a határidőnaplóra pillantott, amelyben a fél tízes időpont mellett a Holland név állt. – Asztal két személyre. Most foglalták le. Szerintem a hölgy a lánya lehetett, bár nem mondta. Ginny szíve összerándult az izgalomtól. Az asszony azon morfondírozott, vajon tényleg Jem telefonált-e? Hát mégis eljött, hogy meglepje őt? Asztal két személyre, ez azt jelenti, hogy nem egyedül érkezett? Ginny megesküdött, ha Rupert az illető, olyan kedves lesz hozzá, amennyire csak lehet. Egy óra múlva Ginny minden bolondos reménye szertefoszlott, amikor nyílt az étterem ajtaja, és Gavin sétált be rajta egy szőkeséggel, akinek a jelek szerint az lehetett az egyetlen életcélja, hogy a meztelen fotója megjelenjen a Sun harmadik oldalán. Finn, aki láthatóan nehezen tudta összeegyeztetni a tízcentis tűsarkakon tipegő jelenséget Jem fényképével, hitetlenkedve kérdezte: – Ez a lánya? – Ha az volna, azonnal ráparancsolnék, hogy festesse újra a haját, és vegyen föl melltartót. – Ginny mélységesen elkeseredett, amiért egyáltalán reménykedni mert abban, hogy Jem idejön. – Ez itt a volt férjem az egyik cicababájával. Gondolom, nem az eszéért szereti a csajt. – Nahát, nahát! – rándult meg Finn szája. – Nem szabad az első benyomás alapján ítélni. Magának aztán illene tudnia. A férfi piszkálódott, de Ginny gondolatai már annál a személynél jártak, akit első pillantásra sikerült megutálnia. Lehet, hogy tévedett Rupert-tel kapcsolatban, és a fiú nem is annyira visszataszító. – Kivéve, ha pisztolyt szegeznek az emberre – kapott föl az asszony két bőrborítású étlapot. – Ebben az esetben ugyanis az a legokosabb, ha hallgatunk a megérzéseinkre. És eliszkolunk. – Gondoltuk, meglepünk – mondta Gavin vidáman, amikor Ginny az asztalhoz vitte az étlapokat. – Ja, ő Cleo, Cleo, ő Gin. – Szia! – Ami azt illeti, Cleónak bájos és barátságos mosolya volt, de a pókháló vékony, mélyen dekoltált topja és a hiányzó melltartója mellett ez valószínűleg nem sok férfinak tűnt fel. – Tényleg megleptetek. Amikor Finn azt mondta, egy lány foglaltatott asztalt, azt hittem, Jem volt az. – Én voltam – kuncogott Cleo. – Gavin megkért, hogy hívjam fel az éttermet, amíg ő zuhanyozik. – Lelkesen nézett körbe. – Még sosem voltam ilyen menő étteremben, inkább hamburgert szoktam enni. Ezek… igaziak? – mutatott a sötétkék damasztszalvétákra. – Igen, azok – felelte Ginny udvariasan. – De király! Mindig is olyan szalvétára vágytam, ami nem papírból van!

A főfogás után, amikor Cleo tízcentis tűsarkain kibillegett a mosdóba, Gavin az asztalhoz intette Ginnyt. – Na, milyen? – Aranyos. Csinos. Fiatal. – Ginny tehetetlenül vonogatta a vállát; most mit mondjon? – Csak ne vedd el feleségül, oké? Gavin széles mosolyt villantott rá; egyszerűen nem lehetett megsérteni. – Belevaló csaj. Jól megvagyunk. Apropó belevaló, mi van az új albérlőddel? Még mindig ő a társaság lelke? – Oké. – Ginny elismerte, ha ő piszkálja Gavint a barátnői miatt, akkor úgy igazságos, ha hagyja, hogy a férfi is megjegyzést tegyen Laurelre. – Szerdán hozd el a szingliklubba. – Jaj, ne kezdd megint! Úgysem fog eljönni. – A te dolgod, hogy meggyőzd. – Úgy tűnt, Gavin borzasztóan elégedett magával. – Tudod, hogy igazam van. Figyelj, mert van egy bomba ötletem. – Ez az ötlet egészen véletlenül nem hasonlít ahhoz, amikor azt találtad ki, öntsünk gázolajat a grillre, hogy jobban égjen a tűz? És aminek köszönhetően három hónapig nem volt szemöldököd? A férfi elengedte a füle mellett ezt a becsmérlő megjegyzést. – Mondd azt Laurelnek, hogy te vagy kíváncsi a szingliklubra, de nem mersz egyedül elmenni. Könyörögj neki, hogy kísérjen el. Zseniális, nem? Ginnynek inkább az „átlátszó” jelző jutott az eszébe. Olyan, mint Cleo topja. – Te is ott leszel? Gavin úgy meredt rá, mintha az asszony azt mondta volna, hogy a tenger rózsaszín. – Hát persze, hogy ott leszek! – És Cleo? – Nem vagyunk összenőve – felelte Gavin csillogó szemmel. – Különben is, Cleo szerdánként jógára jár. Kutyából nem lesz szalonna. Gavin még nyolcvanéves korában is az öregotthonok réme lesz: egy mozgékonyabb özvegyasszony sem lesz biztonságban tőle. – Minden rendben? – lépett melléjük Finn. – A legteljesebb mértékben, köszönjük. Finom volt a vacsora – paskolta meg a hasát Gavin vidáman. – Most próbálom rábeszélni Ginnyt, hogy jöjjön el a helyi szingliklubba. Ginny leküzdhetetlen kísértést érzett, hogy egyetlen jól irányzott mozdulattal kirántsa Gavin alól a széket. A farcsonttörés vajon eléggé fájdalmas? Gavin komolyan nem bírja felfogni, hogy a volt felesége jobban örülne, ha nem tálalna ki mindent az újdonsült főnöke előtt? Az újdonsült főnöke előtt, aki alig bírja visszafojtani a nevetését? – Nem érdekel a szingliklubod! – Ginny érezte, hogy elvörösödik. – Bocs, persze, hogy nem. – Gavin bicskanyitogató arckifejezéssel kacsintott, és a szájához emelte az ujját, jelezvén, hogy ez a kettejük titka. – Szerdán nyolckor. Imádni fogod. Pszt, itt jön Cleo! – Csocsi! – csicseregte Cleo, amikor Gavin bemutatta őt Finn-nek. –Olyan király itt! – Majd előrehajolt, és Finn karjára tette a kezét: – Bocs, hogy szólok – suttogta –, de valaki elcsórta a törülközőt a női mosdóból. A vécépapírban kellett megtörölnöm a kezem! Ki hinné, hogy ilyen flancos helyen is lopnak az emberek! – Máris megnézem – dünnyögte Ginny sietve, mielőtt Finn vagy Gavin valami szellemes megjegyzést tehetett volna. – Pedig ott vannak – jött vissza fél perc múlva. – Sötétzöld kéztörlők, két oszlopban a szennyes tartó fölött – magyarázta, amikor Cleo zavartan nézett rá. Aztán a lánynak felderült az arca. – Ja, azok! De hát azok olyan picik! Azt hittem, mosdókesztyűk. Gavin felröhögött, és kedvesen meglapogatta Cleo vállát. – A kis Eliza Dolittle. Azok törülközők, édesem! Leveszel egyet, megtorlód benne a kezed, aztán beledobod a szennyes tartóba. Cleo egy pillanatra zavarba jött. – Jaj! Ezt nevezem! Szegény Cleo! Ginny már-már megsajnálta. – Én is – felelte. A szerda este a klubban találta Ginnyéket. Az asszony még mindig nem bírta megemészteni a dolgot. Előző nap volt az évfordulója Laurel és Kevin megismerkedésének. Laurel ennek köszönhetően vigasztalhatatlan

volt: gyámoltalanul bámulta az exfiújáról készült megkopott fényképet, miközben gyászos hangon újra meg újra azt kérdezgette, minek éljen, amikor úgysincs értelme. Estére már Ginny is egyetértett vele. Ha Laurel úgy döntött volna, hogy agyoncsapatja magát az árammal a fürdőkádban, Ginny boldogan hozza a hajszárítót meg a hosszabbítót. – Bocs, tudom, hogy unalmas vagyok – ráncigálta elő Laurel az utolsó zsebkendőt a tartóból, hogy megtörölje a szemét. – De annyira hiányzik! Úgy érzem, nincs értelme élnem. Neked könnyű, te túl tudtál lépni Ga vinen, nem akarsz újra összejönni vele. De én még most is rettenetesen vágyom Kevinre. – Nem akarok újra összejönni Gavinnel – szólt közbe Ginny –, de szeretnék magamnak egy férfit. Szívesen megnézném azt a szingliklubot, amiről Gavin mesélt. Csak… nem merek egyedül elmenni. – Nyugodtan elmehetsz – szipogta Laurel. – Gavin is ott lesz. – Hát ez az! Ezért képtelenség az egész. Senkit sem ismerek ott a volt férjemen kívül! De ha elkísérnél, csak most az egyszer, nagy szívességet tennél vele – könyörgött Ginny elkeseredetten. – Holnap este. Megtennéd? Légyszi! Álmában sem gondolta volna, hogy Laurel igent mond. – Nem bánom. Mi? Ginny a lányra meredt. – Komolyan? – Ha ez a vágyad, segítek – mondta Laurel hervadtan. – Persze nem fogom jól érezni magam, de ennyivel tartozom neked. Amiért elviseled, hogy néha kicsit magam alatt vagyok. Kicsit? – Kösz! – felelte Ginny elképedve. – De ne várd, hogy bárkivel is szóba állok. Főleg azzal a Hamish nevű fickóval, akiről Gavin mesélt. – Á, dehogy! – Ginny gondolatban gratulált magának. – És csak most az egyszer megyek. – Persze. – A francba, ez azt jelenti, hogy neki is muszáj elmennie. A szingliklub összejöveteleit a Fehér Szarvas söröző különtermében tartották. – Biztos, hogy ezt akarod? – torpant meg a küszöbön Laurel. – Hát persze! – felelte Ginny ragyogó mosollyal. – Biztosan király lesz. Gondold csak el: lehet, hogy találkozom a férfival, aki megváltoztatja az életemet! Laurel a füle mögé tűrt egy hosszú vörös tincset. – Jó, hogy ilyen bizakodó vagy. Remélem, itt van az illető. Én is, gondolta magában Ginny. És remélem, Hamishnek hívják.

Tizennyolcadik fejezet

A

terem tele volt, ami nagy megkönnyebbülést jelentett. Amikor a két nő belépett, nem hallgatott el a zene, és síri csönd sem támadt. Sok fej azonban feléjük fordult, így az érkezésük korántsem maradt észrevétlen. Ginny, akire több tucatnyi szempár tapadt, tudta, hogy mint minden újonnan érkezőt, őt is villámgyors értékelésnek vetik alá. A többi nő vetélytársként méregette, tekintetük végigsiklott a frizuráján, az arcán és a ruházatán. Gavin ugyan az egekig magasztalta ezeket az embereket, és biztosította Ginnyt, hogy mindegyikük mélységesen jóindulatú, ám ebben a percben nem tűntek túl lelkesnek. Elég volt egy gyors pillantás, hogy Ginny felmérje, a nők száma jócskán meghaladta a férfiakét, körülbelül kettő az egy arányban, így érthető volt a fanyalgásuk. Ginny legszívesebben egyenként odaszaladt volna hozzájuk, hogy megnyugtassa őket, nem azért van itt, hogy lenyúlja a pasijaikat. De Laurel jelenlétében nemigen volt lehetősége erre. – Na? Látsz valakit? – kérdezte Laurel bánatosan. Szegény Laurel! Alig várta, hogy kijusson innen. Szíve szerint annak örült volna, ha Ginny kiválasztja az emberét, lasszót vet a nyakába, és a földre teperi. Minél hamarabb ejti el a zsákmányt, annál hamarabb hazamehetnek. – Azt hiszem, ez kicsit több időbe fog telni, mint húsz másodperc. –Ginny sietve szemügyre vette a felhozatalt, hogy lássa, van-e egyáltalán kedvére való férfi. A választék hatalmas volt: kövér pasik, magas pasik, pasik hajjal és haj nélkül, pasik divatos ruhában vagy olyan szerelésben, amit valószínűleg az anyukájuk választott nekik. Egyesekhez kegyes volt a természet, míg mások esetében… nos, csak abban lehetett reménykedni, hogy lehengerlő egyéniségek. De így első pillantásra egyikük sem dobogtatta meg Ginny szívét. Egyikük sem hasonlított Perryre. Volt viszont egy Gavinre emlékeztető alak. Amikor észrevette őket, azonnal hozzájuk csörtetett. – Ajánlom neki, hogy normálisan beszéljen velem – vonta össze szemöldökét Laurel. Ami valójában annyit tett: Laurel reméli, hogy az emberevő tigris nem harapja le a lábát. – Lányok, lányok, hát rászántátok magatokat? Nagyszerű! – veregette hátba Gavin Laurelt, mire a lány kis híján előrebukott. – Jól fogjátok érezni magatokat. – Én ugyan nem. Csak azért vagyok itt, mert Ginny könyörgött, hogy kísérjem el – mondta Laurel gorombán. – És ne mondd azt, hogy „lányok.” Olyan lekezelő. – Jézusom, már megint kezded? Jobban szeretnéd, ha vén szatyornak hívnálak? – Igyunk valamit! – vágott közbe sietve Ginny, mielőtt Gavin tényleg vén szatyornak kezdte volna nevezni a már így is ingerült Laurelt. Ne szekáld, súgta oda hangtalanul a volt férjének. – Én nem szekálom – fortyant fel Gavin. – Ő kezdte az egészet. Nem értem, mi rossz van abban, ha lánynak nevezem. Na mindegy – tette hozzá gyorsan, amikor Ginny jelentőségteljes pillantást vetett rá –, ne veszekedjünk. Szórakozni jöttünk, nem? Laurel, hadd mutassalak be néhány barátomnak… Azzal sietve magával vonszolta Laurelt. Ginny odament a bárpulthoz, hogy megrendelje az italokat – egy narancslevet Laurelnek, és egy vodka-tonikot saját magának. A bárpult fölötti tükörből látta, amint Gavin bemutatja a láthatóan vonakodó Laurelt egy csomó embernek. Az asszony kíváncsian nyújtogatta a nyakát, hogy vajon Hamish is köztük van-e, de mivel egyik férfi sem viselt skót szoknyát és szorongatott dudát a kezében, ezt nehéz volt megállapítani. Biztosan nem az a pufók, aki úgy néz ki, mint a kis gömböc, sem az a narancssárga kardigános pasas, aki már jócskán súrolja a hatvanat. – Te vagy Gavin volt felesége? Ginny hátrafordult. Egy vonzó, értelmes arcú, barna hajú nőt pillantott meg, aki nagyjából egykorú volt vele. Krémszínű nadrágkosztümöt viselt. – Igen. Ginny vagyok. Szia! – rázta meg Ginny a felé nyújtott kezet. –Honnan tudtad? – Gavin mondta, hogy te is itt leszel ma este. Azt is mondta, hogy nagyon csinos vagy, tiszta Goldie Hawn, csak fiatalabb kiadásban. Amivel, be kell vallanom, nem aratott osztatlan sikert a női szakasz körében – mosolygott a nő. – Bev vagyok. – Talán jobb lett volna, ha feketére festem néhány fogamat, és egy hatalmas bibircsókot ragasztok az arcomra – húzta el a száját Ginny. – Gavin azt állította, hogy itt mindenki kedves, de…

– Mert Gavint mindenki szereti. Ő a mi mókamesterünk. Minden nő őt akarja, és minden férfi rá szeretne hasonlítani. De a mi esetünkben más a helyzet. Tudom, mit érzel, hidd el. Értem sincsenek túlságosan oda a többek. – Mert az összes pasit maguknak akarják megkaparintani? – Nem ezeket a pasikat. Csak nem bírják elviselni a gondolatot, hogy ha egyik este besétál ide George Clooney, nem ők lesznek az elsők, akik rávethetik magukat. Ginny jól szórakozott. – Te is erre vársz? – kérdezte. – Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De most eléggé bele vagyok esve az egyik itteni pasiba. – Tényleg? – Ginny szeme izgatottan pásztázta a tömeget. Biztosan nem ő az. Ő sem, ő sem. Ő aztán pláne nem… – Gavin az – vallotta be Bev. – Nem mondod! – De. Tudom – hajtotta le a fejét Bev szomorú beletörődéssel. – Reménytelen eset. Negyvenéves vagyok! Talán ha tíz évvel fiatalabb lennék, még labdába rúghatnék, de így semmi esélyem. Úgyhogy nem is próbálkozom. – Egyszer csak megjön az esze, elgondolkodik egy kicsit, és rájön, hogy ideje lenne megállapodnia egy vele egykorú nő mellett. Bárcsak így lenne! – mondta Ginny szenvedélyesen. – Erre nem fog sor kerülni. – Őszintén szólva, nem. Nagyobb az esélye annak, hogy George Clooney betoppanjon ide. – Akkor nincs más választása. Szegény öreg George, visszacsúszott a második helyre. Biztosan te is meg szeretnéd kaparintani – mondta Bev csillogó szemmel. – Lehet, hogy meg kellene küzdenünk érte. Ginny tudta, ha rajta múlik, soha többé be nem teszi a lábát ide. De nem árulhatta el Bevnek, hogy csak Laurel miatt van itt. – Ha már George Clooney-nál tartunk – halkította le a hangját Bev –, itt jön valaki, aki… egyáltalán nem hasonlít rá. A következő tíz percben Ginny Bevvel és egy szódásüveg-szemüveget viselő elvált férfival, Harolddal csevegett, aki negyvenkilenc éves volt, könyvelőként dolgozott, és imádott zöldségeket termeszteni. Ennél jobban csak azt imádta, amikor aprólékosan elmagyarázhatta az asszonynak, hogyan is történik mindez. Később a harminckilenc éves Timothy csatlakozott hozzájuk, aki napközben hentes volt, este pedig Elvisimitátor. Pösze Elvis. – Moszt biztoszan azt gondolja, hogy nem isz haszonlítok rá – mondta Timothy felhevültén –, de cak várjon, amíg meglát a parókámban meg a szminkemben. Azzal – Ginny gyanította, hogy nem először és nem is utoljára – hozzálátott, hogy bemutassa a mozdulatokat. Mivel Timothynak gyér szőke haja és rózsaszín, pufók babaarca volt, olyan idétlenül festett, mintha Anna hercegnő Freddie Mercurynak öltözött volna. A fehér műszálas Elvis-kezeslábas, mondta büszkén Timothy, méretre készült, a férfi száját keze munkájával. Jim következett, a matematikatanár, akinek három éve halt meg a felesége. A férfinak a hegymászás és a tollaslabdázás volt a hobbija. – De nem egyszerre! – közölte fülsértő hahotával, és még percekig fogta az oldalát a nevetéstől. – Az aztán veszélyes lenne! A humorharold Jim után David, a szarvasmarha-tenyésztő következett, aki egész jóképű volt a maga pirospozsgás, vidékies módján, ráadásul remek társalgónak bizonyult, de sajnos szanaszét spriccelt a nyála, valahányszor megszólalt. – Jaj, elnézést, már megint nem figyeltem! – mentegetőzött David, azzal egy nagy textil zsebkendőt húzott elő a zsebéből, és óvatosan felitatta Ginny arcáról a nedvességet. – Az idegességtől van. Itt mindig rám jön, de amikor a tehenekkel vagyok a farmon, semmi bajom. Kész megkönnyebbülés volt az asszony számára, amikor Gavin a megmentésére sietett. A férfinak megvoltak a maga hibái, de legalább senkinek sem köpködött az arcába. – Mi újság Laurellel? – Atyaég! Reménytelen eset – felelte Gavin. – Megtiltottam neki, hogy szóba hozza Kevint, de nem bírta megállni. Nem túl hálás dolog közölni a férfiakkal, hogy azért nem iszol, mert antidepresszánsokat szedsz, mert a pasid dobott, és tudod, hogy soha nem fogod elfelejteni őt, mert ő az egyetlen, akit valaha is szerettél. Őszintén szólva, a pasasok hanyatt-homlok menekültek. Szerencsére remek ötletem támadt: bemutattam Laurelt a három banyának. Őket is dobták a férjeik – magyarázta Gavin Ginny értetlen arckifejezését látva. –

Enyhe kifejezés, ha azt mondom, gonoszak. Egész idő alatt összebújva sutyorognak, hogy a férfiakat már csecsemőkorukban vízbe kellene fojtani, – Azt hittem, kedves emberek járnak ide – jegyezte meg Ginny. – Ugyan már! Nagyon nyájasak Laurellel. Nézd csak! – mutatott Gavin a sarokban álló asztal felé. Laurel bőgött, a három banya pedig buzgón bólogatott: minden kétséget kizáróan egyetértettek abban, hogy Kevin egy szemétláda. – Ezek szerint nem volt meg a nagy egymásra találás Hamishsel. Melyik is az? – tekintgetett körbe Ginny reménykedve. – Nincs itt. Nem jött el. Jellemző. Ginny nagy nehezen elvonszolja ide Laurelt, abban a reményben, hogy a lány esetleg összemelegedik Hamishsel, mire a fickó ide sem tolja a képét. Amúgy is nevetséges ez az egész, egyike Gavin képtelen ötleteinek. Egyáltalán: Gavinnek mióta van tehetsége a párok összeboroná-lásához? Apropó összeboronálás… – Aranyos ez a Bev. – Jó fej – vonta meg a vállát Gavin. – Jaj, ne, nehogy elkezdj kombinálni! – kiáltott fel, amikor elkapta Ginny pillantását. – Nem az esetem. Ez őrület – lehet, hogy Gavin a legidegtépőbb ember egész Cornwallban? – Mert nem látszik ki a segge a szoknyájából? – Ez is egy magyarázat – vigyorodott el a férfi. Ginny az órájára nézett. – Szerinted van még rá esély, hogy Hamish betoppanjon? Lehet, hogy csak késik. – Fél kilencre mindig ideér. Akkor ennyi volt. – Fantasztikus! Igazán érdemes volt eljönnünk. – Hé, ne kapd fel a vizet. Jövő héten itt lesz. – Mi viszont nem leszünk itt. Elegem volt ebből! – Ginny nem bírt volna ki még egy estét ezen a helyen; az emberek táncolni kezdtek, és némelyikük bizony jobban tette volna, ha csak otthon, a négy fal között próbálkozik meg ezzel a mutatvánnyal. Ginny kívülállónak érezte magát. Ilyen erővel Perryvel is találkozhatott volna, biztosan jól érezte volna magát… Bár ez sajnos nem teljesen fedte a valóságot. Nem találkozhatott volna Perryvel, mivel a férfi egész héten nem jelentkezett. És bár Ginny randizás terén már kissé kijött a gyakorlatból, azzal azért tisztában volt, hogy ciki lenne felhívni a férfit és megkérdezni tőle, miért nem telefonált. – Lehet, hogy neked nem is kell eljönnöd – mutatott Gavin a sarokba. – Nézd meg Laurelt! Ginny engedelmeskedett. Laurel már nem sírt. A négy nő teljes transzban volt: ölelgették egymást, és úgy vihogtak, mint a tinédzserek. –Jé, nevetni is tud? – csodálkozott el Ginny. – Csatlakozott a banyák gyülekezetéhez. Fogadni mernék, hogy mostantól kezdve minden héten itt lesz. Istenem, milyen zseni vagyok? –mondta Gavin szerényen. Tényleg? Létezik, hogy Gavin egyszer az életben jól csinált valamit? Ginny, aki igennel válaszolt a kérdésre, hálásan megölelte a férfit, és azonnal érzékelhette a gyűlölet hullámait, amelyet a teremben lévő magányos nők bocsátottak ki magukból. Sietve elengedte Gavint, és hátralépett, egyenesen valakinek a lábára. – Au! … Bocánat! – rándult össze Elvis Presley, gyorsan higgadtságot erőltetve magára. – Ninc kedved táncolni? – Dehogy nincs – felelte Gavin szívélyesen, még mielőtt Ginny kinyithatta volna a száját. A banyák gyülekezete résnyire szűkült szemmel figyelte, ahogy Timothy a táncparkettre vezette Ginnyt. Az asszonynak összeszorult a szíve, amikor megszólalt a zene. A banyák gúnyosan kacarásztak a sarokban. Timothy, akinek az ajka alig néhány milliméternyire volt az asszony fülétől, vad keringőzésbe kezdett, és vidáman dúdolta a Gyanakvó elméket. Még szerencse, hogy Jem nincs itt. A két nő tizenegykor indult haza. – Na? Nem is volt olyan szörnyű, igaz? – kérdezte könnyedén Ginny, aki egészen felvidult, hogy három banya vette a szárnyai alá Laurelt. – Ezt meg honnan veszed? – meredt rá Laurel döbbenten. – Rosszabb volt, mint gondoltam! – Pedig ha jól láttam, sikerült összebarátkoznod azzal a három ba… izé, azzal a három nővel. Azt hittem, jól érzed magad velük. – Iszonyú volt – felelte Laurel komoran. – De hiszen nevettél! – erősködött Ginny.

– Merő udvariasságból. A falra másztam tőlük, de még ez is jobb volt, mint a pasikkal társalogni. Kizárólag ezért ültem le hozzájuk. – Ezek szerint nem érezted jól magad. – Persze, hogy nem! Miért, te igen? – Szerintem… jó volt. – Ginny erősen megmarkolta a kormányt, hogy meggyőzőbben tudjon hazudni. – Kicsit ijesztő, amikor az ember először jár egy társaságban, de ha a jövő héten újra eljönnél, talán… – Szó sem lehet róla! – Laurel olyan eltökéltséggel rázta meg a fejét, hogy majdnem pofon vágta Ginnyt a hajával. – Ne is próbálj meggyőzni! – De… – Most az egyszer megtettem, de ennyi elég is volt belőle. Őszintén szólva, nem láttam rajtad, hogy olyan lelkesen keresnéd a nagy őt. – Az utcai lámpák narancsos fényében Laurel úgy nézett Ginnyre, mint egy különösen elvetemült tinédzserre, aki az istennek sem akar szót fogadni. – Ne haragudj, de ha legközelebb is ott akarsz lenni, Kénytelen leszel egyedül menni.

Tizenkilencedik fejezet

C

arla a nappali padlóján feküdt, felüléseket csinált, és bár a hasa csillogott az izzadságtól, a hangja egy pillanatra sem bicsaklott meg. – Még mindig nem telefonált – mondta neki Ginny. – Te hívtad? – Hogy hívtam volna? – Megvárod, amíg jelentkezik? – Mi mást tehetnék? Carla két felülés között vállat vont. – Hívd föl. – Nem! Az a legnagyobb baj, hogy nem értem az egészet. Amikor együtt vagyunk, mindig olyan aranyos. Úgy tűnik, hogy kedvel. Amikor azt ígérte, hogy keresni fog, teljesen meggyőzőnek tűnt. Megbíztam benne – sóhajtott fel Ginny, és a tévére pillantott, amelynek képernyőjén egy ausztrál szappanopera bűnbánó képet vágó szakállas szereplője éppen összetűzésbe került a feleségével meg a szeretőjével. („Drágám, félreérted, mindent megmagyarázok.”) Carla követte Ginny pillantását. – Lehet, hogy van valakije – jegyezte meg. Ez már Ginny fejében is megfordult. –Jó, de akkor miért nem mondja meg? Carla a kétszázadik felülést is becsülettel teljesítette. Felkapta a telefonját a dohányzóasztalról. – Mi a száma? – Miért? – Mert te vagy a legjobb barátnőm, ez az alak pedig semmibe vesz. – Ez nem igaz – tiltakozott Ginny. – Éppen ellenkezőleg: amikor együtt vagyunk, úgy bánik velem, mint egy királykisasszonnyal. – Dolgozol péntek este? – Nem. Miért? – Csak add ide a számát! Ginny nem tudta eldönteni, vajon bedugja-e a fülét – a sajátját, nem Carláét –, vagy végighallgassa, a barátnője hogyan kapja le Perryt a tíz körméről. – Perry? Jó napot, a nevem Carla James, Ginny barátnője vagyok. – Carla pattogós „ne merészelj belém kötni”-stílusban beszélt, és közben fel-alá járkált a nappaliban. – Ugye, emlékszik Ginnyre, ő az, akit másfél hete nem képes felhívni. Ginny összerezzent, és betapasztotta a fülét. Sajnos még így is hallotta, mit mond Carla. – Úgyhogy kezdem azt hinni, talán a másik barátnője foglalja le minden percét. Vagy a felesége? – Szünet. – Biztos? Értem, akkor esetleg úgy döntött, hogy nem akar többé Ginnyvel találkozni? – Szünet. – Nagyszerű, ezt örömmel hallom, bár meg kell mondanom, nem vagyok biztos benne, hogy maga megérdemli őt. Ha maga az én pasim lenne, már rég lapátra tettem volna. – Szünet. –Jaj, ne jöjjön nekem ezzel! Mindenkinek sok a dolga. Ha együtt akar járni valakivel, nem szabad sajnálnia az időt. Mit szólna a holnap estéhez? Ginny, aki egyre kisebbre zsugorodott össze, nem értette, hogyhogy nem tűnt még el a kanapé belsejében. Hirtelen talpra ugrott, és kimenekült a konyhába; fülében még ott csengett az ausztrál feleség hisztérikus visítása: „Bruce, te hazug disznó!” Mire nagy dérrel-dúrral kipakolt a mosogatógépből, Carla jelent meg az ajtóban. Szemmel láthatóan nagyon meg volt elégedve magával. – Mindent elintéztem. – Belekényszerítetted! – jajdult fel panaszosan Ginny. – Ettől aztán nagyon kívánatosnak érzem magam! – Nana, te adtad meg a számát. Találkozni akartál vele, hát találkozni fogsz. Méghozzá – mondta Carla hűvösen – velem együtt. – Hogyhogy?

– Meg akarom nézni magamnak, hogy véleményt tudjak alkotni róla. Ha úgy látom, hogy csak ki akar használni, szólni fogok. Ha nem nyeri el a tetszésemet, te fogod elsőként megtudni. Ha szerintem nem megbízható, rögtön a szemedbe mondom. Mert te jobbat érdemelsz egy link alaknál, aki csak szórakozik veled. Nem engedem, hogy bárki is fájdalmat okozzon neked. Íme, a hamisítatlan Carla: semmi kecmec, semmi mellébeszélés. Egyetlen percre sem ingott meg életében. – Tetszeni fog neked. Őt nem lehet nem szeretni – felelte Ginny. – Ebben azért nem lennék ennyire biztos. Idáig nem estem hasra tőle. – Carla egy üveg Eviant vett elő a hűtőből, és egy hajtásra megitta a felét. – Amúgy a Carson Hotelben találkozunk holnap este. A Carson Portsilver legnagyobb szállodája volt, melyet nagy csinnadratta közepette készültek megnyitni a felújítást követően, amely nyolc hónapba és rengeteg millióba került. Carla, aki a legnagyobb üvegházat adta el nekik, amelyet a cége a fennállása óta épített, igazi bennfentes volt náluk. Ginny rögtön tudta, hogy a pénz nem lesz akadály a holnapi estélyen. Több száz embert hívtak meg. Ginny egyrészt nem akart Perryvel találkozni, mert Carla úgy kényszerítette a férfit. Másrészt érezte, hogy különleges estének néznek elébe. Ginny még sosem járt Perry boltjában. Az összes falat nyomott mintás pólók díszítették. A pénztár mögött egy melírozott hajú, ajakpiercinges lány ragozott, akinek pólóján a következő felirat állt: „Okosabb vagyok, mint amilyennek látszom.” Ezt bizonyítandó, a kassza mellett Tolsztoj Háború és békéje hevert kinyitva. – Jó napot! Perry bent van? – Hátrament. – Beszélhetnék vele? – kérdezte Ginny rövid hallgatás után. – Gondolom. – A lány állkapcsa egy pillanatra sem pihent meg. – Hogy hívják? – Ginny Holland. A lánynak a szeme se rebbent; Perry nyilván nem beszélt Ginnyről az asszisztensének. Hála Istennek! – Menjen csak hátra – intett a fejével a lány az ajtó felé, majd hatalmasat ásított. Lehet, hogy nem is az övé a könyv. Perry a hátsó helyiségben volt, mindenféle színű pólókat pakolt ki a dobozokból. Amikor meglátta Ginnyt, felugrott. – Bocs, tudom, hogy nem érsz rá. – Ginny nehezen nyögte ki az előre elpróbált mondatokat. – Szeretnék bocsánatot kérni Carla miatt, néha hajlamos elvetni a sulykot. Felejtsd el a holnap estét, nem kell találkozunk. Ne aggódj. Na, jó, nekem mennem kell… – Hé, állj csak meg! – kapta el Perry Ginny karját, amikor az asszony a kijárat felé indult. – Mi a baj? Csak egy férfi kérdezhet ilyet. – Semmi. Csak nem szeretem, ha mások intézkednek helyettem. Gondolom te sem – válaszolta Ginny. – Bocs, hogy Carla felhívott. – Ne mentegetőzz már. Inkább nekem kéne bocsánatot kérnem. –Perry elhallgatott, és némán fürkészte az asszony arcát. – Tényleg sok a dolgom, fel kell készülnöm a nyári szezonra. De telefonálnom kellett volna. A barátnőd, Carla jogosan szúrt le. És nagyon szeretnék elmenni a Carsonba holnap este. Komolyan. Jaj, ne, újabb bonyodalmak! Amikor Perry így nézett rá és a hangja ilyen őszinte megbánásról tanúskodott, Ginny nem tudta, mit tegyen. Úgy jött ide, hogy erős lesz, de megint kezdett elgyengülni, mert mindenáron hinni akart a férfinak. – Kérlek! – esdekelt Perry, azzal magához húzta az asszonyt, és ellenállhatatlan mosolyt villantott rá. – Adj még egy esélyt, hogy jóvátegyem a hibámat. Fantasztikus esténk lesz, ígérem. Mindent megteszek, hogy bebizonyítsam Carlának, nem vagyok olyan szívtelen gazember, mint amilyennek hisz. Egyébként életben is ilyen félelmetes? – Még félelmetesebb – felelte Ginny. Kár, hogy nem tudta leplezni, mennyire megkönnyebbült, amikor a férfi azt mondta, amit hallani akart. – Akkor holnap este találkozunk. – Isteni! – A férfi megcsókolta. – Csodálatos vagy! Milyen fantasztikus, amikor összeérnek az ajkaik! – Szeretném, ha elkápráztatnád Carlát. – Nekem te vagy a legfontosabb. Én annak örülök, ha téged sikerül elkápráztatnom – mondta Perry lángoló tekintettel. – Különben is, mit árthat nekem Carla? – Fogalmazzunk úgy – felelte Ginny –, az lesz a legjobb, ha golyóálló mellényt veszel fel. Ginny, aki éppen a konyhából lépett ki, jó néhány másodpercig nem tudta hova tenni azt a három nőt, akik ebédelni tértek be az étterembe. Aztán beugrott. Pfuj, a banyák! Ráadásul Finn köszöntötte őket és segítette le a kabátjukat, mert Evie szabadnapos volt.

– Enyém a kacsa, kedvesem. A férjemé a rák. – Jaj, elnézést! – Ginny gyorsan kicserélte a tányérokat. Érezte, hogy a banyák őt figyelik a háta mögött. – Ginny, jöjjön csak! – intette oda őt Finn a bárpulthoz, ahol már ott csoportosultak a banyák, hogy italt rendeljenek. – Ezek a hölgyek azt mondják, hogy ismerik magát valahonnan. – Gavin volt neje, igaz? – A főboszorkának, akinek szemhéján vastag rétegben virított a csillámló sárgászöld festék, rosszindulatú fény villant fel a tekintetében. – Tegnap ott volt a klubban, ránk sózta a barátnőjét. Nagy kár, hogy magával egy szót sem tudtunk váltani. Rengeteg kedves ember jár a szingliklubunkba – fordult Finnhez. – De egyesek időpocsékolásnak tartják, hogy a saját nemük képviselőivel is megismerkedjenek. Ginnyt jobban érdekelték a férfiak. Ha jól emlékszem, szinte egész este a fiúkkal beszélgetett. Más labdába sem rúghatott. Ginny nehezen tudta türtőztetni magát. A bárpult túloldalán Finn arckifejezése mindent elárult. Na persze; Ginny múlt héten még teljesen felháborodott, amikor Gavin fölvetette, hogy menjen el a klubba. Finn-nek reszketett a szája széle. – Nem is mondta, hogy megy. Hogyhogy meggondolta magát? Ginnynek az arcába szökött a vér; fölösleges lett volna a bárpult mögötti tükörbe néznie, anélkül is tudta, hogy Campari-vörösre változott. – Szerettem volna, ha Laurel megismerkedik valakivel. Csak azért kísértem el, hogy ne kelljen egyedül mennie. – Ugyan már! – mosolygott gúnyosan a második boszorka. – Nem is törődött szegény lánnyal. Aki egyébként azt mondta, hogy maga mindenáron meg akar ismerkedni valakivel, csak ezért egyezett bele, hogy elkísérje magát. – Cigarettára gyújtott, és hosszan kifújta a füstöt. – A jelek szerint elég sok férfival sikerült összemelegednie. Timothy teljesen elolvadt, amikor összebújva lassúztak a táncparketten. – Kellemes estéje lehetett – vonta föl Finn a szemöldökét. – Ő kért fel táncolni. Udvariatlanság lett volna visszautasítani. És nemcsak férfiakkal ismerkedtem meg. Bevvel is beszélgettem. – Na persze, azzal a nővel. Azt hiszi magáról, hogy mindenkinél különb – vetette hátra a harmadik boszorka túllakkozott, szögegyenesre szárított haját. – Ő is férfibolond. Közönséges ringyó. Mindenki utálja. – Én nem. – Ginny a bőrkötésű étlapokért nyúlt, és mindegyik banyának a kezébe nyomott egyet. – De mindegy, mert úgysem megyek vissza a klubba. – Kár – mondta Finn vontatottan. – Isteni hely lehet. – Ő is szingli – nézett Ginny kihívóan a boszorkányok gyülekezetére. A banyák azonnal felélénkültek. – Ha így érdekli a dolog, miért nem beszélik rá, hogy látogasson el magukhoz. Talált, süllyedt! A főboszorka tekintete izgatottan csillogott a több rétegnyi összecsomósodott szempillafesték alatt. – Micsoda nagyszerű ötlet! – ragadta meg Finn karját. – Nem kell aggódnia, hogy unatkozni fog – mondta Ginny pimaszul. –Biztos vagyok benne, hogy a hölgyek egy percre sem hagyják magára. – Kösz szépen! – Finn megvárta, amíg kiürül az étterem, lévén, hogy a három banya távozott utoljára. Édes a bosszú. Ginny, aki energikusan szedte le az asztalokat, ragyogó mosolyt villantott a férfira. – Szívesen. Remekül fogja érezni magát. – Inkább levetem magam az első szikláról. Nem mintha elviekben bármi kifogásom lenne a szingliklubok ellen – tette hozzá Finn sietve. – De az agyamra ment, hogy ez a három nő állandóan a sarkamban van. Abban persze semmi kivetnivaló sincs, ha valaki egyedül van és társra vágyik. Ginny már azon volt, hogy még egyszer megpróbálja elmagyarázni Finn-nek, miről is van szó, de aztán úgy döntött, nem strapálja magát. Minél többet magyarázkodott, annál szánalmasabbnak tűnt. Úgyhogy inkább bólintott, és így szólt: – Tudom. – Nem randevúra akarom hívni – jelentette ki Finn, amikor az asszony visszajött a konyhából, hogy összeszedje az abroszokat –, hanem konkrét ajánlatot teszek. Holnap estére meghívtak a Carson Hotel megnyitójára, és vendéget is vihetek magammal. Ha van kedve, jöjjön el velem. Még hogy nincsenek véletlenek! – Azt akarja, hogy elkísérjem magát egy hotelbe? – kérdezte Ginny, a melléhez szorítva az abroszokat. – Nem fél, hogy elcsórom a fürdőlepedőket? Finn elmosolyodott. – Bízom benne, hogy uralkodni fog magán. – Ezt nem tudom megígérni. Sok egyedülálló férfi lesz ott?

– Azt hiszem, van rá némi esély. Ezért is gondoltam, hogy szívesen eljönne. És miközben beszélget velük, ne felejtse el megemlíteni a Penha-ligon's-t. Ginny elgondolkozott. – Szóval megengedi, hogy az étterem reklámozása közben fölszedjek néhány pasit? – Hogyne. Amennyit csak akar. Lehet, hogy a férfi segíteni akart, de az asszony egy kicsit megalázónak érezte a helyzetet. – Ez nagyon kedves magától – mosolygott rá Ginny a férfira. – De sajnos nem megy. – Nem? – Finn úgy hőkölt hátra, mint az a jótékonykodó, akinek karácsonykor egy magányos nyugdíjas visszautasítja az ajánlatát. – Az a helyzet, hogy már elígérkeztem a holnap esti Carson-féle bulira. A fiúmmal megyek. – Nem túl ciki, ha az ember lánya harmincnyolc évesen a fiújának nevez valakit? – Biztosan összefutunk majd. – Jó – felelte csodálkozva a férfi. – Akkor minden rendben. Csak gondoltam, megkérdezem. – Látja? Nem vagyok olyan szerencsétlen, mint hiszi. – Senki sem hitt ilyesmit – mondta Finn. – De azért reklámozza egy kicsit az éttermet, ha már ott van. – Ez csak természetes – villantott hetyke mosolyt a férfira Ginny, amint elsiklott mellette, karján az abroszokkal. – Ha nem leszek túlságosan elfoglalva.

Huszadik fejezet

L

aurel a kanapén üldögélt bő köntösében, fél szemmel egy lehangoló borítójú könyvet olvasva, a másikkal pedig egy hajhullásról szóló dokumentumfilmet kísérve figyelemmel. Az ölében heverő könyvnek Hogyan tudnék élni nélküled? volt a címe. Ginny önkéntelenül is arra gondolt, ha Laurelnek vidámságra van szüksége, többre menne egy vagány nőcis könyvvel. – Csinos vagy – mondta Laurel. Ginnyt azon nyomban furdalni kezdte a lelkiismeret. – Kösz! – simította le a zöld selyemruhát a csípőjén, majd megmutatta orgonalila cipőjét, amely teljesen azonos árnyalatú volt a táskájával. – Kicsit magas ez a cipő, attól félek, hogy megbotlom benne, és kitöröm a bokám. Kár, hogy nem jöhetsz velünk, de… – Tudom. Carla csak egy ingyenjegyet kapott. – Laurel nem tűnt túlságosan letörtnek. – Ne aggódj, szívesen maradok itthon. – Amilyen finom curryt főztél – áradozott Ginny –, van is miért! Pfuj, mint egy kórházi látogató! – Tudom. Gondoltam, áthívom Perryt. Imádja a curryt. Ugye, nem baj? – kérdezte Laurel, amikor észrevette Ginny szemében a riadalmat. Jaj, ne, újabb bonyodalom! – Dehogy! Akkor én… Ginny táskájában megszólalt a telefon. Az asszony előkotorta, és közben azon imádkozott magában, nehogy Perry legyen az. Hála az égnek nem ő volt. – Jem! Szia, kicsim! Hogy vagy? – Az asszony némán búcsút intett Laurelnek, és kilépett az előszobába. – Nagyon jól, Anyu. Csak azért hívlak, hogy holnap délelőtt ne keress, mert ma este bulit rendezünk, és valószínűleg hajnalig fönt leszünk, úgyhogy délig fogunk aludni. Ginny elmosolyodott, amikor maga elé képzelte a holnap reggeli állapotokat. Kész csatatér lesz a lakás. – Jól van, édesem, hagylak aludni. De a vendégeket is vonjátok ám be a takarításba! Nehogy csak úgy kisétáljanak, és rátok hagyják a piszkos munkát! – Arra nem lesz szükség – nevetett Jem. – Rupert már kihívott egy takarítóbrigádot, hogy pofozzák helyre a lakást holnap délután. Ez az előnye, ha valaki gazdag: a kisujjunkat sem kell mozdítanunk. – Ez jó hír. Ezek szerint megvagytok? – Mivel Jem magától semmit sem volt hajlandó elárulni a Ruperthez fűződő kapcsolatáról, Ginny sem firtatta a dolgot. Jem esetleg tolakodásnak venné. Ginny tudta, képtelen lenne úgy tenni, mint aki odavan a gyönyörűségtől, de veszekedni sem akart. – Minden a legnagyobb rendben – csicseregte Jem. – Éppen a kaját csináljuk Lucyval Kolbászt sütünk meg hagymát szeletelünk … – És Rupert? – Na tessék! Sehogy sem bír uralkodni magán. – Á, Rupert egy lusta disznó! A fürdőkádban áztatja magát! Minő meglepetés! De Jem csak nevetett, túlságosan fel volt dobva ahhoz, hogy a szívére vegye Rupert beképzeltségét, önzését és lustaságát. – Davyt is meghívtátok? – kérdezte Ginny hirtelen. – Anyu, már kezdem azt hinni, hogy nem vagy közömbös Davy iránt – kuncogott Jem. – Állandóan őt emlegeted. Mert kedves fiú, mondta volna legszívesebben Ginny. Ellentétben egyesekkel. De hangosan csak ennyit mondott: – Bocs! – Őszintén szólva Davy és Rupert nem nagyon bírja egymást. Úgyhogy egyszerűbb volt nem meghívni Davyt. De még nem is kérdeztem, mi van veled – váltott témát Jem. – Mit csinálsz a hétvégén? Van valami terved? – Van bizony. – Ginny, miután kilépett a házból, szabadon beszélhetett, anélkül, hogy Laurel kihallgatta volna. – Én is buliba megyek ma. Ma nyitják meg újra a Carson Hotelt, és nagyszabású partit rendeznek az esemény tiszteletére. Carla meghívott engem meg egy barátot. Remélem, mi azért nem sült kolbászt kapunk hagymával.

– Jaj, Anyu, de szuper! Ki ez a barát, Carla legújabb fiúkája? – Nem, egy férfi, akivel már randiztam párszor. Jól megértjük egymást – mondta Ginny olyan könnyedén, mintha már több millió férfival találkozott volna. – Anyu! – Jem, aki tudta, hogy korántsem ez a helyzet, teljesen felvillanyozódott. – Ki az? – Egy kedves férfi. Nem kell annyira odalenned. – Ginny, bár már eddig is alig bírta megállni, hogy ne beszéljen Perryről, továbbra sem merte megnevezni a férfit. Jem nem a diszkréciójáról volt híres: egyszer fennhangon kihirdette a buszon, hogy a Mikulás nem létezik, megríkatva egy tucatnyi kisebb gyereket. Igaz, hogy akkor tízéves volt, de sosem lehet tudni. – Ne mondd, hogy ne legyek oda. Igenis odavagyok! Jól néz ki? Carla ismeri? Szuper! Ginny átvágott az úttesten, amikor Carla kilépett a házból. – Igen, jól néz ki. És Carla most fogja megismerni. Mindjárt indulunk a hotelbe, úgyhogy le is teszem. Jó szórakozást ma estére, kicsim! Légy jó! – Te is. – Jem hangja kissé csúfondárosnak hatott. – Ott van! – mutatott Ginny túláradó büszkeséggel a terem túlsó felébe, ahol az elegánsan öltözött (hurrá!) és (kétszeresen hurrá!) a szokásosnál is vonzóbb Perry álldogált. Vörösesszőke haja csak úgy ragyogott a csillárok sziporkázó fényében: minden jelenlévő férfi jelentéktelennek tűnt hozzá képest. Sötétkék öltönyt és kék-fehér csíkos inget viselt. Amikor észrevette Ginnyt és Carlát, olyan mosolyt villantott rájuk, hogy Ginny háta borsódzni kezdett a kéjtől. A férfi melléjük lépett, és bemutatkozott. – Örülök, hogy végre megismerhetem – rázta meg Carla kezét. – Hmm – felelte Carla hűvösen. – Csak nehogy megbánja. – Azt mondtad, félelmetes – fordult Perry Ginnyhez. – Igazad volt. – Ginny a barátnőm. Megpróbálok vigyázni rá – közölte ridegen Carla. – Mondjak valamit? Fölösleges. – Amikor nekem új barátom van, az egyfolytában a telefonon lóg. Le sem lehet vakarni. Minden szabad percünket együtt töltjük. – Miután megírták a leckéjüket és az anyukájuk kiengedte őket játszani – vágott vissza Perry. – Fejezzétek már be! – lépett közbe Ginny. – Mintha egy brazil szappanoperát látnék! Minek pocskondiázni egymást? Azt szeretném, ha jól kijönnétek egymással. Perry vállat vont. – Ő kezdte. – Maga tényleg ennyire nyúlbéla? – Ne! – könyörgött Ginny. – Jó, bocs! Biztosan nagyszerű fickó – bólintott Carla, majd körülnézett a teremben. – Nekem most be kell vetnem magam. Ti csak beszélgessetek. – Azzal faképnél hagyta őket. – Nem szokott ilyen lenni – szólalt meg Ginny döbbenten. – Ne aggódj, ismerem ezt a típust. Vannak nők, akik nagy előszeretettel szólnak le másokat, de ők maguk nem bírják elviselni a kritikát. Nézd csak meg a haját – mondta Perry becsmérlőén. – A ruháját, a sminkjét. Kemény, mint az acél, mindenáron bizonyítani akar. Ezért kezd mindig fiatalabb férfiakkal: hogy játszhassa a főnököt, hogy ő mozgassa a szálakat. De a szíve mélyén? Bizonytalan – mondta Perry magabiztos, elutasító hangon. – Carla nem bizonytalan. Csak… – Elég volt Carlából. Az a lényeg, hogy itt vagy. – Perry mélyen az asszony szemébe nézett. – Nagyon jól fogunk szórakozni ma este. A szerencsétlen kezdet ellenére Ginny örült, hogy viszontláthatja a férfit. Perry két pohár pezsgőt vett le egy arra járó pincérnő tálcájáról. Koccintottak. – Rád. Arra, hogy ilyen gyönyörű vagy. – A férfi elismerő pillantással méregette az asszony ruháját. – Most pedig meséld el, hogy telt a heted. Ginny beszámolt róla, milyen volt a munka a Penhaligon's-ban, hogyan vitte el Laurelt a szingliklubba, és mit mondott Laurel, aki otthon ül a bő köntösében, és szomorú műsorokat néz a tévében. – Az volt a terve, hogy áthív téged ma estére. Szörnyen éreztem magam. – Nem kell. Nagyon rendes vagy vele. – De még mindig bánatos Kevin miatt. – Képzeld el, mennyivel szomorúbb lenne, ha nem állnál mellette. Valaki figyel minket – nézett el Perry az asszony bal füle mögött. – Csak nem valamelyik volt szerelmed?

Ginny hátrafordult, és Finnt pillantotta meg a távolban, aki éppen egy buja barnával beszélgetett, de közben Ginny felé tekintgetett. – A főnököm. Finn ismét a bögyös barnára összpontosított, de Ginny, akit egészen felvillanyozott, hogy a férfi észrevette őket, közelebb húzódott Perryhez, és beszéd közben megérintette a karját. Ha Finn arra számított, hogy valami közönséges, nem túl megnyerő külsejű férfi lesz a partnere, nos, akkor nagyot tévedett! Remélte, hogy Finn meglepődött. Később, ha alkalmuk adódik rá, majd arrafelé sétálnak, és bemutathatja egymásnak a férfiakat. Ó, újabb tálca ital! Nagyszerű! Carla egy teljes órán keresztül körözött a teremben, üdvözölte az ismerőseit, és bemutatkozott azoknak, akikkel még nem találkozott. A Carson Hotel volt az egyetlen ötcsillagos szálloda Portsilverben, ezért a pompázatos megnyitóünnepség különleges eseménynek számított. Mindenki megcsodálta a makulátlan viktoriánus stílusú üvegházat, amely egyenesen az óceánra nézett. Carlát már három vendég is megkérte, hogy állítson össze árajánlatot az otthonuk vagy az irodájuk kibővítésére. Máris megérte eljönni ide. Egy kellemetlen, de orvosolható kivételtől eltekintve. A női mosdó felé menet Carla egyenesen belé botlott. Perry, aki teljesen ura maradt a helyzetnek, egy bűvész ügyességével lökte ki a hosszú folyosóról nyíló ajtót, és egy üres helyiségbe húzta Carlát. – Mi az? – kérdezte Carla indulatosan. – Történt már veled ilyesmi? A nő szeme összeszűkült. – Úgy érti, megpróbáltak-e elrabolni? – Tudod, miről beszélek. A férfi a vállánál fogva a falhoz szorította Carlát, és lenézett rá. A nő nagyot nyelt, és érezte, hogy reszket. – Eresszen el! – Még nem válaszoltál a kérdésemre. – Nem hiszem, hogy kéne. – Szerintem igen. – Ha ijesztgetni akar… – Arra semmi szükség – mosolyodott el Perry. – Te remekül halálra tudod rémíteni magad. Szóval, hajlandó vagy végre bevallani? Carla ajka cserepes volt. – Mit vallják be? A férfi válaszul félig elengedte Carlát, és jobb tenyerét a nő V-alakú nyakkivágása és a torka közé helyezte. Carlának úgy kalapált a szíve, mintha most futotta volna le a maratonit. – Igaz, hogy nem vagyok orvos – mondta Perry behízelgő hangon –, de szerintem százhúsz a pulzusod. A nő kezdte elveszteni a fejét. A férfi mindent tudott. – Ez szokott történni, ha valaki erőszakkal bevonszolja az embert egy szobába. – Carla erősen a falnak vetette a hátát. – Főleg, ha az a valaki teljesen megbízhatatlan. – Csakhogy ez nem egészen igaz, ugye? Amikor Ginny bemutatott minket egymásnak a bálteremben, rögtön láttam rajtad. Láttam, mit érzel. – Perry újból elmosolyodott, majd könnyedén végighúzta a mutatóujját a nő kidudorodó, vadul lüktető nyaki erén. Micsoda borzasztó rémálom! Carla mindig, mindig el tudta titkolni a valódi érzelmeit. Büszke volt erre a képességére. De ha jobban meggondolja, volt már része ilyen intenzív, ilyen elsöprő érzelmekben? Amint megpillantotta Perry Kennedyt, a teste azon nyomban függetlenné vált az agyától. Nem hitte, hogy létezik szerelem első látásra, de ha mégis… az biztosan ilyen. Csakhogy ez a férfi Ginnyhez tartozik. Ginny pedig a legjobb barátnője. Nem szabad beadnia a derekát. – Én is ugyanígy érzek – suttogta Perry. – Pontosan ugyanígy. Te vagy az igazi, a nő, akire mindig is vágytam. Ne haragudj, tudom, hogy ez egy kicsit nyálasan hangzik. De igaz. – Eresszen el! Mit képzel? Takarodjon innen! – Carla, aki szédült és levegőért kapkodott, megpróbálta ellökni magától a férfit. – Úgysem fogod megakadályozni, nem bírod. Nézd, én nem akarom megbántani Ginnyt. És tudom, hogy ma semmit sem tehetek, de minél előbb látni akarlak. Add meg a telefonszámod, és felhívlak. Holnap találkozhatunk? – Nem! – Carlának végre sikerült kiszabadítania magát. – Nem – lihegte, azzal kitántorgott a helyiségből. Édes Istenem, miért pont vele történik ez?

A női mosdó szerencsére üres volt. Carla bezárkózott az egyik hűvös márványfülkébe, lerogyott az ülőkére, és a kezébe temette lángoló arcát. A következő tíz percben megpróbálta kiüríteni az elméjét. Töröl. Visszajátszás. Gondolj Ginnyre, gondolj Ginnyre, ne gondolj… Brrrrrr! Carla kis híján lezuhant a vécéülőkéről, amikor felvisított a telefonja. Szörnyen reszketett a keze. A kijelzőn egy ismeretlen szám villant fel. Hagyd, hogy hangpostára kapcsoljon, ne nyúlj hozzá! Nem, azt nem lehet. – H-halló! – Én vagyok. Tudta, hogy a férfi lesz az. – Mondtam, hogy ne hívj. – Nem mondtad – felelte Perry derűs, könnyed hangon. – Azt mondtad, nem adod meg a számod. – Akkor hogyan…? – Szerencsére van egy asztal az üvegházban, tele a céged szórólapjával. – A férfi elhallgatott. – Hogy arról a rengeteg névjegykártyáról már ne is beszéljek. – Nincs mit mondanom. Leteszem. – A bolt fölött van a lakásom. Harbour Street 25/B. Holnap este nyolckor megfelel? Carla lehunyta a szemét, és összeszorította reszkető térdeit. – Elment az eszed? Ginny a barátnőm. – Akkor nyolckor. – Mindent elmondok neki. Most rögtön odamegyek hozzá, és elmesélem neki, mit műveltél a háta mögött. – Nyolckor – ismételte Perry. Katt! Carla a telefonra meredt. A férfi már letette.

Huszonegyedik fejezet

Ginny Finn mellett állt. – Ez ő. – Büszkén mutatta be Perryt. – Üdvözlöm! Örülök, hogy megismerhetem – rázta meg Perry Finn kezét. – Bocs, hogy csak most jövök. Egy ismerősömmel beszélgettem. – Semmi baj – felelte Ginny vidáman. – Én csupa ismeretlennel beszélgettem, elmondtam nekik, miért érdemes ellátogatniuk a Penhaligon's-ba! Az egyik pár le is akar foglalni egy termet a jövő hétre, a lányuk esküvői fogadására. – Esküvői fogadás – borzongott meg Perry. – Borsódzik tőle a hátam. Fel-alá rohangáló gyerekek, bömbölő csecsemők… magának vannak gyerekei? – Nincsenek. – Finn álla megfeszült. – Végre egy okos ember! Ne is hagyja magát. Én nem értem, mások miért vannak úgy oda érte. Mindenki azt mondja, a gyerek megváltoztatja az ember életét… köszönöm, de én nem akarom megváltoztatni a magamét. Maradjon csak úgy, ahogy van. Minek szenvedjek? – Ezt nem kellett volna – mormolta Ginny, amikor Finn elnézést kért, és ismét csatlakozott a buja barnához. – A pasas barátnője tavaly szült. Finn azt hitte, az övé a gyerek, de nem az övé volt. A csaj a végén lelépett a gyerek apjával. – Ez aztán a szerencsés véletlen! Jaj, ne nézz így rám! – mondta Perry vigyorogva, és átkarolta az asszonyt. – Nem vagyok oda a gyerekekért, ennyi az egész. Hidd el, nincs rosszabb a tapadós nőknél. Nézd csak meg Laurelt. Részben azért érinti ilyen rosszul ez a Kevin-ügy, mert az a kényszerképzete, hogy nem fog másik pasit találni magának. Bepánikoltak a hormonjai, úgy rohangálnak körbe-körbe, mint a fej nélküli csirkék. – A férfi megszorította az asszony csípőjét. – Ezt szeretem benned. – Mit? Hogy a hormonjaim úgy rohangálnak körbe-körbe, mint a fej nélküli csirkék? – Éppen az ellenkezőjét. – Perry zöld szeme derűsen csillogott. – Egyidős vagy Laurellel, de te már megtetted a magadét, megvolt a szülés meg minden. Ne érts félre. Szerintem szuper, hogy van egy lányod. De én nem vagyok oda az ötletért. – Pont úgy beszélsz, mint Carla. – Jézusom, ezek szerint van valami, amiben egyetértünk? Nem mondanám, hogy örülök neki. – Carla jó fej. – Ginny nagyon szerette volna, hogy Carla és Perry összebarátkozzon. – Várj, amíg jobban megismered. Perry elhúzta a száját. – Kösz, de nem. – Ne legyél undok! Ő a legjobb barátnőm. – Vipera! Kár is szót pazarolni rá. Még meg sem csókoltalak. Ekkora közönség előtt! – Itt nem lehet! – sikoltott fel Ginny. – Tudom. Azért ennyire én sem vagyok primitív. – Perry a derekánál fogva átvezette az asszonyt a zsúfolt báltermen. A férfi útközben barátságosan odabiccentett a mosolytalan Carlának, aki éppen egy potenciális ügyféllel beszélgetett. – Ezért is gondoltam, hogy körbejárhatnánk az épületet. – Sötét van kint. Mi lesz, ha rálépek valamire és hasra esem? – Nem fogsz, telihold van. Fényben fürdik az egész kert. – Perry kinyitotta a parkba vezető ajtót, és előreengedte az asszonyt. – Kapaszkodj belém, majd én vigyázok rád. Ginnynek tetszett ez a mondat: mintha James Bond szájából hallotta volna. Biztonságban érezte magát. Carla nem bírt magával: amikor megpillantotta Finn Penhaligont, rögtön odament hozzá. A férfi csodálkozva húzta fel a szemöldökét. – Kérdezhetek valamit? – Összerándult a gyomra. – Mi a véleménye Ginny pasijáról?

– Alig beszéltem vele. Nem szeretek elhamarkodottan ítélni. – Finn elgondolkodott. – Bár az ő esetében kivételt fogok tenni. – Nos? – Az a fickó egy seggfej – jelentette ki megvetően a férfi. Carla pont ezt akarta hallani. Kézbe vett egy ropit, és kettétörte. – Nos? – utánozta őt alig érezhető gúnnyal Finn. Fura, hogy egy ilyen kimondottan jóképű férfi semmilyen hatással nincs rá, miközben… úristen, nem szabad, még csak ne is gondolj Perry Kennedyre! Carla bólintott, és újabb ropiért nyúlt. – Szerintem is. A zene dübörögve visszhangzott a falakról, még a padló is remegett. A nappaliban duhaj játék folyt: az volt a cél, hogy a résztvevők minél hosszabb ideig egyensúlyozzanak a fejükön egy kibontott sörös dobozt. Nagy volt a lökdösődés, és minden cuppogott a sörtől. A szőnyeg teljesen szétázott, a padlót elborították az üres alumíniumdobozok. Jem, aki nézte, amint Rupert egyik haverja újabb dobozt ejt a földre – placcs! –, előre sajnálta a takarítóbrigádot, amely másnapra volt kirendelve. Összerezzent, amikor valaki a fenekére csúsztatta a kezét. – Mire gondolsz? – mormolta Rupert, szájával a lány fülcimpáját cirógatva. – Ha ezek ma a földön akarnak aludni, akkor meg fognak fulladni. – Az ő bajuk, nem az enyém. Van rajtad bugyi? – Igen! – fickándozott Jem, miközben a fiú forró ujjai a farmerja hátulsó felén kalandoztak. – Kár. Hé, senki sem venné észre, ha félrevonulnánk pár percre. Nincs kedved egy gyors menethez? – Nem lehet – fordult hátra Jem vigyorogva. – Illetlenség magukra hagyni a vendégeket. – Szarok a vendégekre! Ez az én bulim, és ha dugni akarok… – Rupert, beszélnél Tillyvel és Marcusszal? Jem ezúttal azért rezzent össze, mert hirtelen Lucy jelent meg a hátuk mögött. Egyenesen Ruperthez intézte a mondandóját. – Bezárkóztak a fürdőszobába, és már egy csomóan vécére szeretnének menni. – Nagy elmék, ha találkoznak – súgta Rupert Jem fülébe. – Na, jó, megyek és beszélek a fejükkel – lökte el magát a faltól. – Elrontom az örömüket. – Mit mondott neked Rupert? – kérdezte Lucy furcsa hangon, amikor a fiú elment. Úristen, csak nem hallgatózott? – Semmit – felelte zavartan Jem. – Arról beszélgettünk, mennyire átázott a szőnyeg a sok kilocsolt sörtől. Nézd csak! – intett a fejével a szoba túlsó vége felé, ahol nagy spriccelések közepette egy újabb doboz sör zuhant a földre. – Nekem nem úgy tűnt – csúsztatta bele Lucy a kezét csípőszabású farmerének a zsebébe. – Nagyon meghitten sugdolóztatok. Jemnek kiszáradt a szája. Még jó, hogy Lucy nem látta, amikor Rupert letapizta; a fiú szerencsére diszkrét volt. – És megsimogatta a fenekedet? – Nem … izé, csak hülyéskedett – dadogta Jem. – Nem volt komoly. Lucy összevonta a szemöldökét. – Van valami közted meg Rupert között? Lucyt szemmel láthatóan dühítette a helyzet. Ezért Jem pontosan tudta, hogy nem szabad elmondania az igazat. – Dehogyis! – válaszolta Jem elképedve. – Úristen, ezt komolyan kérdezed? Még viccnek is rossz! Nem értem, hogy juthatott eszedbe ilyesmi. Elég meggyőző volt? Jem az ártatlanok felháborodásával védekezett, miközben azon imádkozott magában, nehogy Lucy előkapjon egy hazugságvizsgáló készüléket. – Oké – mondta Lucy higgadtan. – De, ugye, szólsz, ha bármi történik? – A szavai olyan érdesek voltak, mint a száraz faágak. – Szeretnék tudni róla. Hát persze. De mi van, ha Lucy rájön? Lőttek a laza, vidám hangulatnak. Lucy fölöslegesnek érezné magát, és valószínűleg az első adandó alkalommal elköltözne. Jem nem akarta ezt. Lucy volt a legjobb barátnője Bristolban, és ideális lakótársnak bizonyult. – Szólok, ha van valami, de úgysem lesz, ígérem – mondta Jem. – Nem vagyok én elég előkelő Rupertnek! Lucy ajka halvány mosolyra húzódott. – Mindenkinek lehetnek kilengései.

– De kedves vagy! – Jem, aki megkönnyebbült, hogy véget ért a kihallgatás, játékosan megráncigálta barátnője ízléstelen fülbevalóját. – A saját nevedben beszélj. Lucy visszamosolygott rá. Ő is megkönnyebbült. – Nem ég oda a kolbász? De igen. Csoda, hogy még nem kapcsolt be a füstjelző. Jem örült, hogy elhárult a veszély, és mindenáron Lucy kedvében akart járni. – Majd én megyek. Te úgyis egész idáig a konyhában voltál. – Elfogyott a hagyma. – Jó, vágok fel. Lucy félrebillentette a fejét. – Furdal a lelkiismeret? – kérdezte könnyedén. – Nem! – Jem a lány másik fülbevalóját is megpróbálta elkapni. – Még csak az kéne! Én akarok először venni a kolbászból, hogy nekem jussanak azok, amik nem égtek el. – Már kivettem őket a sütőből – mondta Davy, amikor Jem megjelent a konyhában. A kolbászok ott gőzölögtek a tepsikben a tűzhely tetején, Davy pedig feltűrt ingujjal hámozott és aprított egy nagy kupac hagymát. – Én hősöm! Nem is tudtam, hogy itt vagy! – ölelte át a fiút Jem. Örült, hogy Davy el tudott jönni: az anyjával folytatott telefonbeszélgetés után úgy furdalta a lelkiismeret, hogy sms-ben meghívta a fiút a buliba. Most kétszeresen is örült, hogy így döntött. – Még éppen időben érkeztél. Megmentetted a kolbászokat! – Nem mindegyiket. Néhány teljesen szénné égett. – Ez a banda észre sem fogja venni. Amilyen állapotban vannak, az igazi szenet is megennék, ha zsemlével, egy jó adag ketchuppal meglocsolva tálalnánk fel nekik. Kóstolj meg egy nem elégettet. – A lány kiválasztotta a legszebb kolbászt, kettétörte, majd az egyik felét Davy, a másikat pedig a saját szájába dugta. Hú, ez forró! – Áááá! – jajdult féljem. – Ighhhen. – Davy, aki egy fél hagymát meg egy kést tartott a kezében, a fogai közé szorította és vadul lóbálni kezdte a kolbászt. – Juj, de forró! – kapkodott levegő után Jem, a karjaival csapkodva, egyik lábáról a másikra ugrálva. – Repülni tanulsz? – szólalt meg Rupert a háta mögött. – Mmmm – dünnyögte Jem teli szájjal, és hátrafordult. – Hát ez meg mit keres itt? – kérdezte Rupert. Jem, a szája elé kapva a kezét, gyorsan megrágta és lenyelte a falatot. – Én hívtam meg. Segít főzni. – És közben felzabálja az összes kaját. – Majd kitöltök egy csekket – mondta Davy közönyösen. – Úgyis fedezetlen lenne. Különben is, szeretek jótékonykodni. – Rupert! Néha olyan bunkó tudsz lenni! – Jem Davyhez fordult: – Nem úgy gondolta. – Hát persze, hogy nem – felelte Davy szárazon. – Ne aggódjatok, nem zavarok tovább. Jem pánikba esett. – Ugye, nem mész haza? – Nem. – Davy leöblítette és megtörölte a kezét, majd a lányra mosolygott. – Eszemben sincs. Amikor kiment a konyhából, Jem Ruperthez fordult: – Gyűlölöm, amikor ilyen vagy! – .Szerintem halálos – felelte a fiú vigyorogva, és közelebb lépett a lányhoz. – Szerintem meg nem. És jobb, ha ezt is abbahagyod – ugrott félre a lány, amikor Rupert megpróbálta elkapni. – Lucy meglátott minket az előbb. Gyanakszik. – Mit mondtál neki? – Hogy természetesen semmi sincs köztünk, és nem is lesz. Közöltem vele, hogy nem vagy az esetem. Ami igaz is – tette hozzá Jem pikírten –, amikor Davyt szívatod. Ha nem tudsz kedves lenni valakihez, inkább ne szólalj meg. – Hé, hol a pillanatragasztó? Ezennel végérvényesen befogom a számat. Bár a fene tudja, hogy fogok így inni. Rupert kisétált, Jem pedig felvágta a maradék hagymát. Amikor húsz perc múlva csatlakozott a többiekhez, éppen zajos limbóverseny zajlott a szoba közepén. Rupert nevetve nézte, amint Lucy a padlóra rogy. Felsegítette a lányt, aztán ő is tett egy próbát, és csodával határos módon nem verte le a lécet. A lármás

haverjai megtapsolták, és elismerően ordítoztak: nekik a limbóléc zavaró jelenléte nélkül is nagy kihívást jelentett, hogy talpon tudjanak maradni. Amikor megpillantották Jemet, kezében a hot dogokkal, újabb csatakiáltást hallattak. Úgy rontottak rá a lányra, mint egy falkányi farkas. Szelíd farkas, hála az égnek. Jem félretolta a – nemcsak az ételért – nyúlkáló kezeket, és sikerült megmentenie három hot dogot. Odament Davyhez, aki egy duci, de csinos barna hajú lánnyal beszélgetett. Mint Jem megtudta, a lányt Suze-nak hívták, és Patty Carson nővére volt. Patty, aki szintén angol szakra járt, éppen egy rögbissel smárolt. Suze, aki ápolónőként dolgozott és Birminghamből jött le a hétvégére, láthatóan örült, hogy Davy csatlakozott hozzá. Jem mindkettejüknek a kezébe nyomott egy-egy hot dogot, és örült, hogy Davynek ilyen aranyos beszélgetőpartnere akadt. – Ajtó! – üvöltötték páran, amikor, a későn jövő vendégek érkezését jelezve, felberregett a csengő. Mivel senki sem akarta beengedni őket, Jem égnek emelte a tekintetét, és magára hagyta Davyt és Suze-t. Teljesítvén a feladatot, már indult volna vissza a szobába, amikor hatalmas csattanást hallott a konyha felől. – Jaj, Jem, ne haragudj! – kapta el a karját a kipirosodott arcú Patty Carson. – Ben teljesen beindult, nem bírtam visszatartani. Levertük a nagy salátástálat a konyhaasztalról. A tökrészeg Patty és Ben inkább kerékkötő volt, mint segítség. Miután mind a ketten háromszor is megvágták magukat, Jem kiparancsolta őket a konyhából, és inkább egyedül állt neki összeszedni a törött üvegcserepeket. Sokkal biztonságosabb volt így, ráadásul, köztünk szólva, Patty meg Ben az összes ragtapaszt elhasználta. – Ne gyertek be! – kiáltotta el magát Jem, amikor lenyomódott a kilincs. – Csak én vagyok – lépett be Davy. – Segítsek? Egy józan segítőtárs, micsoda luxus! Jem hálásan bólintott. – Hol van Suze? – kérdezte. – Megpróbál beszélni Patty fejével. Salátalevél van a hajadban. – Minden tele van salátalevéllel meg üvegcseréppel. Meg olajjal. Vigyázz, csúszik a padló az öntettől! Pattyék is összevissza korcsolyáztak rajta. –Jem félretűrte a frufruját a könyökével. – Kénytelen voltam kiküldeni őket, mielőtt valamelyikük elvágja az ütőerét. Jem és Davy feltakarította a saláta maradványait. Amikor visszamentek a szobába, Rupert éppen Suze Carsonnal beszélgetett. Davy kivett egy üveg sört az olvadozó jégkockákkal teli vödörből. – Kiestem a pikszisből – állapította meg. – Ez még nem jelent semmit. Rupert csak barátkozik. – Na ja. Elég hevesen – vonta föl a szemöldökét Davy. Jem összerezzent, amikor meglátta, hogy a pár csókolózik. Suze hátravetette a fejét, karját pedig elragadtatott mozdulattal kulcsolta Rupert nyaka köré. Jem félrekapta a tekintetét, és nagyot kortyolt a borából. A következő pillanatban Lucy termett mellette, és kézen fogta. – Táncoljunk! – üvöltötte túl feldobottan a fülrepesztő zenét. – Gyere te is, Davy! Hajnali négykor a buli már az utolsókat rúgta. A vendégek kiterülve aludtak a kanapén meg a székeken; a kevésbé szemfülesek Kénytelenek voltak a csuromvizes padlóval beérni. – Ágyba! – kapcsolta le ásítva Lucy a CD-lejátszót, és közben majdnem hasra esett az ajtó mögött hortyogó testben. – Jó éjszakát, Davy! Jó éjszakát, Jem! Jó éjszakát, részeg seggfejek! Jem a kínok kínját állta ki, miközben megpróbált természetesen viselkedni, de az elmúlt néhány órában egész jól uralkodott magán, és most már nem akarta feladni. Rupert egész este vadul flörtölt és smárolt Suze Carsonnal. Hajnali kettőkor Patty hazament, a táltörő rögbi játékos kíséretében. Nem sokkal ezután Rupert és Suze eltűnt Rupert szobájában, ahol valószínűleg nem az elsősegélynyújtást gyakorolták. Jem remekül alakította a támasz nélküli szingli lány szerepét, de a gyomra közben egyetlen nagy gombóccá zsugorodott. Most bánatos pillantást vetett Davyre. – Hívjak egy taxit? – kérdezte tőle. Davy habozott. – Hát, azt mondtad, itt alhatók, ha akarok. És elég késő van. Így igaz. De olyan nehéz koncentrálni, amikor az ember legszívesebben végigrohanna a folyosón, és üvöltve dörömbölni kezdene Rupert bezárt ajtaján. – Hagyjátok abba, akármit is csináltok! HAGYJÁTOK ABBA! Jem bólintott. – Hát persze, hogy itt alhatsz. Bocs, csak azt hittem, haza akarsz menni. – Mondtam anyukámnak, hogy nálatok maradok. Egész jól fogadta. Kis lépés az embernek – mondta Davy gunyoros mosollyal –, nagy lépés nekem. – Ez tök jó, Davy! – Jem azt kívánta, bárcsak nagyobb lelkesedéssel tudná fogadni a fiú győzelmét, mert ez tényleg nagy dolognak számított. – Ügyes vagy! – Ne aggódj, bárhol elleszek. – A fiú a kanapé előtti üres helyre mutatott a földön. – Például itt.

A szőnyeg cuppogott a fiú lába alatt, Tommy Beresford-Smith pedig úgy horkolt a kanapén, mint egy rozmár; ha megfordul álmában, még lezuhan és agyonnyomja Davyt. – Itt nem alhatsz – dörzsölte meg Jem cigarettafüsttől kivörösödött szemét. – Inkább gyere a szobámba. Száraz a szőnyeg, és nem horkolok.

Huszonkettedik fejezet

A

mikor Jem felriadt, úgy érezte, öt percet sem aludt, de amikor az órára pillantott, az fél tizenkettőt mutatott. Davy párnákból és pokrócokból hevenyészve összerakott ágya üres volt, a konyhából pedig férfihangok szűrődtek be. A nyugtalanságtól kiszáradva, cserepes szájjal Jem óvatosan kikecmer-gett az ágyból. Ekkor nyílt az ajtó, és Davy lépett be rajta, két bögre teával a kezében. – Szia! Ezt neked hoztam. – Kösz! – A lány átvette a gőzölgő bögrét. – A többiek felébredtek már? – Csak Rupert. – Iszom egy pohár vizet. Mindjárt jövök. – Jem lesimította alvástól kócos haját, és kiment a szobából. Rupert a konyhában volt, és undorítóan egészségesnek tűnt, ahhoz képest, mekkora mennyiségű alkoholt nyakalt be előző este. Farmert viselt, és pimaszul mosolygott, miközben cukrot lapátolt az előtte lévő két csésze kávéba. – Jó reggelt, nyuszikám! – kacsintott a lányra. – Jól aludtál? Jem, akinek görcsbe rándult a gyomra a féltékenységtől, behúzta maga mögött a konyhaajtót, nehogy meghallják őket, majd így szólt: – Lefeküdtél vele? – Kivel? – Scarlet Johanssonnal – rázta meg a fejét Jem türelmetlenül. – Mégis kivel? Azzal a csajjal! – Ja, úgy érted Suze-zal? Azzal a csajjal? Természetesen nem – válaszolta Rupert derűsen. Jem fogott egy félliteres korsót, kiöntötte belőle a tegnap esti sör maradványait, majd a csap alá dugta, és sikerült jéghideg vizet spriccelnie a hálóingére. – Nem hiszek neked. – Az a te bajod – rántotta meg a vállát Rupert. – Én igazat mondok. Ahogy ledőltünk az ágyra, már aludtunk is. – Megcsókoltad! – Jesszusom, gondolta magában Jem, úgy viselkedem, mint egy hisztérika, de mi a fenét csináljak? Amikor tényleg megcsókolta! – Azt hittem, örülni fogsz – felelte Rupert. – Örülni?! – Lucy kezdett szagot fogni. Azzal, hogy bevittem Suze-t a szobámba, sikerült eloszlatnom a gyanúját. Zseni vagyok! Jem nagyot nyelt. – Ezért tetted? – Aha. Ez volt az egyik ok. A másik pedig – vigyorodott el Rupert –, hogy elválasszam a csajt a haverodtól, a kis Davytől. – Miért? – Szerinted? Hogy felhúzzam az agyát. – Én akkor is úgy gondolom, hogy lefeküdtetek. – Nem. De mindegy, gondolj, amit akarsz – válaszolta Rupert. – Most pedig te jössz. Mi történt köztetek Davyvel? – Semmi! – Mondod te – billentette félre a fejét a fiú. – De vegyük csak a tényeket: a srác életében először nem otthon, hanem a te szobádban töltötte az éjszakát. Ezt meg kellett ünnepelni. Úristen, mit fog szólni az anyukája? – folytatta Rupert csillogó szemmel. – Szerintem egész éjjel a mentőket meg a rendőrséget hívogatta. Mostanra már mindenütt mentőhelikopterek cirkálnak az égen, és búvárok fésülik át a folyómedret. – Tudta, hogy Davy itt marad éjszakára. Amúgy Davy a földön aludt. Te is tudod, hogy nem csináltunk semmit. Soha nem tennék ilyet. – Azt akarod mondani, hogy bízzam meg benned? Na ne! – Rupert fogta a bögréket, és amikor elhaladt a lány mellett, futó csókot lehelt a vállára. – De soha ne feledd, hogy én szabadítottalak meg Lucytól. A lány elgyengült. Még egy röpke vállra adott puszitól is megremegett a térde. Jem nézte, amint a fiú kimegy az ajtón, és hirtelen elborította a vágy. Halott ügy, ha az ember olyasvalakivel kerül összetűzésbe, aki még Johnny Deppnél is kívánatosabb.

A lány visszament a szobájába, megitta a langyos teát, és végighallgatta Davy rövid telefonbeszélgetését a mamájával. – Igen, Anyu, életben vagyok. Nem, nem drogoztam. Nem, nem hívták ki a rendőrséget. Anyu, nincs semmi baj. Majd megyek, jó? Én is téged. Jem leült az ágyra. Szörnyű, ha valakinek ilyen aggódós, idegbeteg anyja van. Davy befejezte a hívást, majd újabb számot pötyögött be a telefonba. – Szia, én vagyok. Honnan indulunk és hánykor? – Bólintott, majd felkapta a Jem öltözőasztalkáján heverő lila filctollat, és hozzálátott, hogy leírjon egy címet. De hirtelen abbahagyta. – Rendben – mondta Davy kimérten. – Ott leszek. Amikor kinyomta a telefont, Jem megkérdezte tőle: – Egy kis kiruccanás? A fiú vállat vont, és Jem orra alá nyomta a papír fecnit, amelyre egy cím első sorát írta le. A lány elkomorult. – De hát… ez itt van. – Annál jobb. – Nem értem. Kivel találkozol? Davy felfújta az arcát, és megvakarta a fejét. Végül így szólt: – A csapat többi tagja a „Fényezők”-től jön. „Fényezők”. A takarítócég, amit Rupert bérelt fel, hogy a lakás ismét a normálishoz közeli állapotba kerüljön. Bár inkább normálist meghaladó állapotba, ha az árakat nézzük. – Nem is tudtam, hogy nekik dolgozol – mondta Jem. – Csak pár hete kezdtem. Egy-két óra szombaton meg vasárnap. Egész jól fizetnek, úgyhogy belevágtam. Rupert odalesz a gyönyörűségtől, ha megtudja – sóhajtott fel Davy bánatosan. Jem mindent megpróbált, hogy felkeltse a többieket és kitessékelje őket a házból, de az egész annyit ért, mint halottnak a csók. Pontban délben egy narancssárga furgon állt meg a ház előtt, amelynek mindkét oldalán ott virított a türkizkék „Fényezők” felirat. Öt narancssárga-türkizkék overallt viselő, harcra kész takarító ugrott ki belőle. – Megjöttek – fordult el az ablaktól Davy. – Készülj fel. Az a fejkendős Rhonda. – Jó napot, kedvesem, a „Fényezők” brigádja megérkezett. – Amikor Rupert kinyitotta az ajtót, majdnem elsöpörte egy világító narancssárga fejkendőt viselő mini hurrikán. – Atyaég, látom, jó volt a buli, micsoda felfordulás, föl kell kötnünk a gatyánkat! – Rhonda félretolta a fiút, és szaporán pislogva, fejét félrebillentve szemügyre vette a buli utáni rendetlenséget, majd jóindulatúan megpaskolta Rupert karját. – Egy percig se aggódjon, kedvesem, azért vagyunk itt, hogy elvégezzük maguk helyett a piszkos munkát, egy szempillantás alatt puccparádéba vágjuk ezt a disznóólat. Jé, maga aztán piszok jóképű! Nos, mindenkit megkérnék, hogy távozzon, és hagyjon minket dolgozni. Mire három óra múlva visszajönnek, nem fognak ráismerni a lakásra, ezt garantálom! – Addig megebédelünk. – Rupert megszámolta a vödörrel és mindenféle takarítóeszközökkel felszerelkezett overallosokat, akik libasorban bevonultak a lakásba. – Nem úgy volt, hogy hatan jönnek? – De igen, kedvesem. Az utolsó emberünk még nem érkezett meg, de ne aggódjon, egy szempillantás alatt itt lesz. Jesszusom, csak most látom! Davy, kedvesem, éppen időben! Janice, add oda a fiúnak az overallját, aztán csapjunk bele. Rupert alig bírta visszafojtani a röhögést, amikor Janice odadobta a narancssárga kezeslábast az ajtóban álldogáló Davynek. Davy belebújt az overallba, és felhúzta a cipzárt. – Nekik dolgozol? – kérdezte Rupert. – Igen. – Akkor te fogod kitakarítani a lakásomat? – Úgy tűnik. – Ez jó! Aztán ne felejtsd el kisúrolni a vécét! – Meglesz – felelte Davy nyugodtan. – De ragaszkodom hozzá, hogy te csináld. Nagy örömet szereznél vele. – Uramatyám, ezt a kuplerájt! – kiáltotta Rhonda a konyhából. – Davy, kedvesem, gyere, segíts! – Jobb lesz, ha csipkeded magad, Davy, kedvesem! – mosolygott gúnyosan Rupert. – Vár a konyha. Remélem, lesz mit fényezni.

Ginny, aki még mindig fel volt villanyozódva az előző este miatt, alig várta, hogy felhívhassa Jemet, és megkérdezhesse, hogy sikerült a buli. Egykor – már nyugodtan telefonálhat, biztosan nem alszanak – végre cselekedhetett. A negyedik csöngetésre vették fel a kagylót. – Halló! Ez nem Rupert hangja. Helyes. – Jó napot, beszélhetnék Jemmel? – csicseregte Ginny. – Sajnos nem. Senki sincs itthon. – Ó! Értem. – Mintha ismerős lenne ez a férfihang. – Kivéve magát. – Igen. – A hang tulajdonosa habozott. – Jem édesanyjával beszélek? – Igen – hökkent meg Ginny. – És maga kicsoda? – Davy Stokes. Lehet, hogy már nem emlékszik, de régebben egyszer hazavitt a kocsiján… – Davy! Dehogynem emlékszem! Örülök, hogy hallom a hangod. Hogy vagy? – Köszönöm, jól. – Ezek szerint te is ott voltál a buliban tegnap este. Azért telefonáltam, hogy megkérdezzem, hogy sikerült. – Ginnynek hirtelen eszébe jutott valami. –Jaj, Istenem, Jem nincs otthon, de te igen. Ez azt jelenti, hogy te meg Lucy jártok? – Jó is lenne – felelte a Davy derűsen. – Ne haragudjon, de ki kell ábrándítanom. Még Claudia Schiffernél is több esélyem lenne. –Hát akkor mit…? – Keresek itt? Rupert felbérelt egy takarítóbrigádot, amelynek én is a tagja vagyok. Ami természetesen borzasztóan tetszett Rupertnek – tette hozzá a fiú szárazon. – El tudom képzelni. – Ginny elhallgatott, mivel ő meg Davy ugyanolyan rossz véleménnyel voltak Rupertről. Ez volt kettőjük sötét kis titka. – Kérdezhetek valamit? – szólalt meg hirtelen Ginny. – Nyugodtan. Jemről? – És Rupertről. – Az asszony igyekezett óvatosan fogalmazni. – Van… izé, valami kettőjük között? – Úgy érti, járnak-e? – Davy hallhatóan meglepődött. – Nem hiszem. Jem nem mondta. – Nem? – Ginny azt kívánta, bárcsak biztosabb lehetne a dolgában. –De megmondaná neked? – Szerintem semmi sincs köztük. Éjjel Jem szobájában aludtam a földön. Rupert pedig egy másik lánnyal volt. – Ó, akkor jó. – Ez már sokkal biztatóbb. – Nem kérdezte meg tőle? – Nem mertem, hátha igen lesz a válasz. De ha Rupert egy másik lánnyal volt, akkor biztosan igazad van – sóhajtott fel Ginny megkönnyebbülten. – De nem tartalak föl. Mondd meg Jemnek, hogy később visszahívom. És sok szerencsét Claudia Schifferrel! Miután elbúcsúztak egymástól – milyen kedves fiú! –, Ginny Carlát próbálta felhívni, hogy megkérdezze tőle, nincs-e kedve együtt ebédelni vele. De Carla mobilja ki volt kapcsolva, ami valószínűleg azt jelentette, hogy Carla dolgozik, felkeresi mindazokat a címeket, amelyeket tegnap este olyan hangyaszorgalommal gyűjtött össze. Sebaj, gondolta magában Ginny. Bemegyek a városba, és veszek valami szép ruhát. Vagy itthon maradok, és meghallgatom a végtelen Kevin Saga legújabb folytatását Laurel előadásában. Ginny a táskájáért nyúlt. Inkább a vásárlás.

Huszonharmadik fejezet

R

upert a Pinkbe, egy újonnan nyílt felkapott étterembe vitte a tár-saságot a Whiteladies Roadra. Meleg, napos idő volt, ezért kiültek teraszra. Összesen tízen voltak, és pezsgővel próbálták enyhíteni a másnaposságukat. Jem már megnyugodott, bár jobban örült volna, ha Suze beismeri, hogy vesztett, hazamegy a húga lakásába, és végre békén hagyja őket. Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy majd megőrül Rupertért: közvetlenül a fiú mellett ült, és bávatagon mosolygott, láthatóan azon járt az esze, mi minden vár rá, ha eléggé kitartó. Az is világos volt azonban, hogy Rupert egy fikarcnyi érdeklődést sem mutat iránta. Suze teljesen kívül rekedt az asztal fölött zajló szellemes szópárbajon. Rupert és a londoni entellektüel barátai csúcsformában voltak, de Jem és Lucy is bekapcsolódott a társalgásba. – Ajaj, itt jön a nagyfőnök! – jegyezte meg Rupert vigyorogva, amikor észrevette, hogy a vendéglős elindul feléjük az asztalok között. – Lehet, hogy ki leszünk penderítve. Jem nagyon remélte, hogy erre nem kerül sor. – Túl hangosak vagyunk? – Ennél sokkal hangosabb is tudok lenni – felelte Rupert csillogó szemmel. – Én is – mosolyodott el fölényesen Suze, és közelebb húzta a székét a fiúéhoz. Jem jelentőségteljesen Lucyra nézett. Legszívesebben lelökte volna Suze-t a székről. De a vendéglős nem azért jött, hogy kidobja őket. Közölte Ruperttel, hogy egy menő életmódmagazin fotósa van itt, hogy fényképeket készítsen egy cikkhez, amely Délnyugat-Anglia felkapott éttermeiről szól. – Az önök asztaltársasága testesíti meg a célközönségünket – magyarázta a vendéglős. – Megengednék, hogy lefotózzuk önöket? – Hű! – élénkült fel Suze, és azonnal igazgatni kezdte a frizuráját. – De király! Amivel csak azt bizonyította, ő maga mennyire nem az. – Felőlem – vonta meg a vállát Rupert, majd körbepillantott a társaságon. – Mindenki benne van? – Ha ezt a barátnőim megtudják! – áradozott Suze, amikor a fotós melléjük lépett. – Még sosem szerepeltem újságban! Megyek is és rendbe hozom a sminkemet! Milyen szánalmas! Jem alig bírta nézni, milyen görcsösen szorongatja Suze Rupert karját, hogy ezzel is hangsúlyozza, ők ketten összetartoznak. Valószínűleg mindenki örült, hogy egy menő magazinban fog megjelenni a képe, de egyedül Suze csinált bohócot magából azzal, hogy ezt ki is mutatta. – Kicsit változtatnunk kéne az ülésrenden – lendült akcióba a fotós. A legjobb szöget kereste, és intett, hogy pár széket vigyenek ki a képből. – Te ott maradsz, te leszel a kép középpontjában – szólt oda Rupertnek. – Na most, mind a két oldaladra kellene egy lány … – Akkor én maradhatok is – negédeskedett Suze, és egy tapodtat sem mozdult. – Te meg te, húzódjatok közelebb egymáshoz! – mutatott rá a fotós Lucyra és Rupert hanyagul jóképű londoni barátjára, majd Jemet és Suze-t kezdte méregetni. – Ti pedig cseréljetek helyet, lányok! Igen, igen, igen! Jem legszívesebben a fotós nyakába borult volna. Suze arcáról úgy olvadt le a mosoly, mint jégcsap az ereszről tavasszal. Végül a fotós is beállt, az asztal Rupert felé eső részére irányítva a gépét. Amikor Jem lehuppant a duzzogva odébb húzódó Suze székére, Rupert hanyagul a vállára tette a kezét, és a fülébe súgta: – Üdvözöllek a szépek világában. – Vegyük ki a hamutartókat a képből? –mutogatott a fotós élénk mozdulatokkal. – És takarjuk le azt a borfoltot az abroszon! – Hol van ilyenkor Davy? – csettintett tettetett bosszúsággal Rupert. –A fenébe, nehéz jó személyzetet találni manapság. De nem is baj, hogy nincs itt: ki akarna minket fényképezni, ha Davyt is lehet? – Ne legyél undok! – mondta Jem automatikusan. – Nem vagyok undok, csak őszinte. Az a fickó egy igazi lúzer. – Rupert kiemelt egy palackot a jegesvödörből, és újratöltötte a poharaikat. – Gondolj csak bele. Az élet arra való, hogy élvezzük. Mihez lenne inkább kedved? Itt ülni a napsütésben, pezsgőt inni, finom ételeket enni és egy menő magazinnak

fotózkodni, vagy narancssárga nejlon kezeslábasba bújni, ami úgy áll rajtad, mint tehénen a gatya, és más klozettját súrolni? – Undorító féreg vagy, Rupert! – szólalt meg Lucy könnyedén. – Tudom – kacsintott rá a fiú –, de ez az undorító féreg átkozottul jóképű is. És tudja, hogyan kell élni. A fotós buzgón kattogtatott. Minden járókelő őket nézte. Jem, aki különlegesnek és sugárzóan gyönyörűnek érezte magát az ámuló tekintetek kereszttüzében, hátravetette a haját – katt-katt! –, és belekortyolt a jéghideg pezsgőbe. Semmi kétség, Rupertnek igaza van. A Penhaligon's-ban egy munkahelyi kollektívát vártak vacsorára, akik a főnökük negyvenedik születésnapját akarták megünnepelni. Mielőtt a vendégek megérkeztek volna, Finn és Ginny az utolsó simításokat végezte a termen; többek között, az előzetes kérések alapján, minden szék hátára ezüstszínű, héliummal töltött lufikat kötöztek. Miután Ginny az utolsó madzagot is megkötötte, hátralépett, hogy szemügyre vegye az összképet. – Mintha egy gyerekzsúrra készülnénk. – Ez volt a kérésük – vonta meg a vállát Finn. – Fizetnek érte. Úgy tűnik, ez a szokás ezekben a körökben: vacsora után kibogozzák a lufik zsinórját, jól letüdőzik a héliumot, és egérhangon elcincogják, hogy „Boldog szülinapot!” – Egyes cégeknek fura szokásaik vannak. – Ráadásul ennél csupa okleveles könyvvizsgáló dolgozik. Na, készen is vagyunk. – Finn megigazított néhány széket. – Remélem, a lufikat is leírják az adóból. Onnan, ahol álltak, Ginny jól látta az udvart. Egy kis furgon állt meg a bejárat előtt. Egy férfi szállt ki belőle, kezében egy hatalmas, celofánba csomagolt virágcsokorral. – A könyvvizsgálók rendeltek virágot? – Nem – pillantott ki Finn az ablakon. – Lehet, hogy magának küldte a fiúja. Volt valami lekezelő a férfi hangsúlyában. – Perrynek hívják – felelte kimérten Ginny. – És ha virágot akarna küldeni, a házamba vitetné. – Ezt úgy mondta, mintha Perry legalább hetente háromszor küldene neki virágot, ha nem naponta. De mi van, ha a csokor tényleg tőle származik, csak nem akarja, hogy Laurel esetleg elolvassa az érzelgős kísérőlevelet? – Hali, szépségem! – köszöntötte vidáman a futár Ginnyt az étterembe lépve. – Elnézést, kicsit el voltunk havazva ma, de jobb később, mint soha. Lesz szíves aláírni! Az asszony aláfirkantotta a nevét, majd átvette a csokrot, vakító kék és narancssárga virágok izgalmasan egzotikus keverékét. Majd megfordította a csokor mellé tűzött kis borítékot, és meglátta a nevet. A francba! – Ez a magáé – nyújtotta át a csokrot Finn-nek, aki felhúzta a szemöldökét. – Ejha, köszönöm szépen, milyen kedves meglepetés! Így akarja megköszönni, hogy ilyen jó főnöke vagyok? – Pontosan. A legjobb. Egy vagyonomba került, úgyhogy nem ártana egy kis fizetésemelés. – Ginny nézte, amint a férfi felbontja a borítékot, és kiveszi belőle a kártyát. – Egyébként ki küldte? – Catherine. – Zeta-Jones? Ez már döfi! Finn ajka megremegett. – Szóval? Catherine ki? – Kis kíváncsi. – Nem kíváncsi. Érdeklődő – felelte Ginny. – Ha a nevét nem árulhatja el, legalább írja körbe, ki az illető. – Maga is látta. Velem volt a Carsonban tegnap este. Hazafuvaroztam, ennyi az egész. A bögyös-szexis buja barna. – Sötét haj, fehér ruha? – idézte maga elé a képet Ginny. – Igen, ő az. – És virágot küld magának? Emlékezetes fuvar lehetett. – Igyekszik az ember. Ginny tudta, hogy gyerekesen viselkedik – a férfi egyedülálló és valószínűleg Catherine is az –, de Finn kissé lealacsonyító megjegyzése Perry-re felébresztette benne a harci szellemet. – Mély benyomást tett rá. Találkoznak még? – Talán igen, talán nem. Még nem tudom. De valószínűleg nem – húzta el a száját Finn. – Fura, hogy egy nő virágot küld nekem. Még soha nem történt velem ilyesmi. Magának adom, ha akarja – nyújtotta az asszony felé a csokrot. Legalább ötven fontba kerülhetett.

– Kösz, nem. Nincs szükségem más levetett virágaira. Szegény Catherine! – mondta Ginny. – Nagyon kedvelheti magát. Hívja fel és köszönje meg neki. A férfi jelentőségteljesen ránézett. – Kíváncsi és okoskodó. – Komolyan gondoltam. Maguk, egyedülálló férfiak rémesek tudnak lenni. – Remélem, nem tapasztalatból beszél. – Finn hangja könnyed volt, de az asszony biztosra vette, hogy a férfi újabb sebet akar ejteni rajta. – Nem tapasztalatból, nem. Boldog vagyok Perryvel. Nagyon jól éreztem magam tegnap este. – Ezt örömmel hallom. Jó magának. Úgy látom, megjöttek a vendégeink. – Ebben a pillanatban egy taxi konvoj kígyózott be az udvarra. – Nem tudom, melyikük az ünnepelt. A második taxiból egy energikus szőke nő pattant ki. Élénkvörös ruhát és hatalmas műanyag Miki Egérfüleket viselt, a nyakában lógó, elemről működő villogó nyaklánc pedig öles betűkkel hirdette: MA VAGYOK 40! – Lehet, hogy csupán női megérzés – mondta Ginny –, de szerintem ő lesz az. – A főkönyvelő – ámult el Finn. – Már megint első látásra ítél – cicergett Ginny. – Azt hiszi, a könyvelők nem tudnak mulatni? Ez szűklátókörűségre vall. – Igaza van. Máris jóváteszem a hibát. – Finn az ajtóhoz ment, hogy üdvözölje a társaságot. Két puszit adott a főkönyvelőnek, majd átnyújtotta neki a csokrot. – Milyen kedves magától! De gyönyörű! – A szőkeség élvezettel szagolt bele az egzotikus kék és narancssárga virágkelyhekbe. Amikor fölemelte a fejét, az egész orrát virágpor borította. – Milyen figyelmes! És képzelje csak, ma délelőtt felhívott a húgom, és elmesélte, hogy magával töltötte a tegnap estét! Maga fuvarozta haza őt a Carsonból. Micsoda különös véletlen, ugye? Catherine szerint maga a legszuperebb férfi, akivel valaha is találkozott – folytatta a szőkeség sugárzó mosollyal.

Huszonnegyedik fejezet

S

zombat este nyolc óra tíz volt. Ginny az étteremben dolgozott. Carla a konyhájában álldogált, és eltökélten próbált nem ránézni a kikapcsolt mobiljára. Ha lett volna nála bilincs, biztosan a tűzhelyhez láncolja magát, és lenyeli a kulcsot. Úristen, ez elviselhetetlen! A nő reszketett. A múlt éjjel alig aludt valamit: gondolatban újra meg újra végigélte a Perry Kennedyvel való találkozás minden egyes pillanatát. És ma is nagyjából ugyanezt tette, sehogy sem bírta kiverni a fejéből a férfit. Ha lett volna egy gomb, amivel leállíthatja az agyát, biztosan megnyomja. De nem volt. Nyolc tizenkettő. Nyerésre áll. Nem szabad találkoznia Perryvel, egyszerűen nem szabad. A férfi nem független, barátnője van. Méghozzá Ginny. Ginny pedig fülig szerelmes Perrybe, ami olyan gátlástalanná tette a férfit, hogy abba jobb nem belegondolni. Carlának kiszáradt a szája. Ismét az órájára pillantott. Tizenkét és fél perccel múlt nyolc. Perry már vár rá. Ő pedig itt van. A legjobb helyen. Jó, lehet, hogy tűkön ül, jobban mondva áll, de már csak tizenöt vagy húsz percet kell kibekkelnie, mert ha fél kilencig sem ér oda Perryhez, a férfi úgyis rá fog jönni, hogy hiába vár. Harminc perc telt el. Negyven perc, aztán ötven. Carla még mindig otthon volt, nem ment el Perryhez. De miért nem könnyebbült meg? Negyed tízkor csöngettek. Carla minden idegszála felborzolódott. Hát ezért nem bírt megnyugodni! Résnyire nyitotta a bejárati ajtót, de a láncot nem akasztotta le. – Tűnj el innen, úgysem tudsz rávenni. – Legalább engedj be. – Perry az álcázás kedvéért kalapot viselt. Izgatottan suttogta: – Nem hiszem el, hogy ilyesmire ragadtattam magam miattad. Laurel ott van az utca túloldalán, bármelyik pillanatban megláthat az ablakból. Ó, te jó ég! – Értsd meg, hogy nem engedhetlek be. – Carla, én egy tapodtat sem mozdulok innen. – A férfi szemmel láthatóan nem tréfált. – Te is tudod, hogy beszélnünk kell. Carla megborzongott; a férfinak igaza volt. De nem beszélhetnek itt a házban, ahol csak egy úttest választja el őket Ginny házától. – Átmegyek hozzád. Most menj haza. Tíz perc múlva ott leszek. – Odamegy? Nem megy oda? Maga sem tudta. – Becsszó? – suttogta Perry. – Becsszó. – Újabb hazugság? Talán igen, talán nem. – Tíz perc múlva – mondta Perry. – Várni foglak. – Oké. Szia! – Carla becsukta az ajtót. Perry árnyéka rávetődött az előszobaablakra, és zsugorodni kezdett, amint a férfi elindult az autója felé. Nem szabad odamennie, nem szabad! Carla nagyjából kilenc negyvenkor parkolt le a kocsival. A felfokozott izgalom és a kínzó lelkiismeretfurdalás miatt még arra sem vette a fáradságot, hogy megnézze magát a visszapillantó-tükörben, mert akkor farkasszemet kellett volna néznie saját bűnbánó tekintetével. A parkoló kétszáz méterre volt a férfi lakásától. Carla végigsietett a szűk sötét utcán, és közben eszébe jutott, hogy szinte semmit sem tud Perry Kennedyről. Amikor megismerkedünk valakivel, az illető külseje heves vágyakat ébreszthet bennünk, de semmit sem árul el arról, mi rejlik a felszín alatt – rengeteg még felfedezetlen visszataszító tulajdonságra bukkanhatunk. Oké, ez lesz az: Perry boltja, a nyomott mintás pólókkal teli kirakat, mellette pedig a lakásba vezető ajtó. Csak egy közönséges sötétkék ajtó, rajta a rézbetűkből kirakott házszám, amelyre ráférne már egy alapos fényesítés. Ugye-ugye? – gondolta magában Carla. Nem is ismeri a férfit. Talán elég lesz egy gyors pillantást vetnie Perry lakására, hogy elillanjon a varázs, és mindez annyi időbe sem fog telni, mint

agyonnyomni egy csótányt. Előfordulhat, például, hogy a lakás ragad a kosztól. Ennyi elég is lesz ahhoz, hogy Carlának felforduljon a gyomra. Vagy macskatálak áznak együtt a mosogatóban a többi edénnyel – tökéletes! Vagy Perry titokban odavan a vonatokért, és a nappalija közepén egy hatalmas terepasztal foglalja el a főhelyet. Vagy motorbiciklin pózoló meztelen lányok posztereivel tapétázta ki a falakat. Vagy nem dobja ki a levágott lábkörmeit, hanem egy befőttesüvegben tárolja őket a fürdőszobában. Vagy ami még jobb, más levágott lábkörmeivel teszi ugyanezt. Carla, aki émelygett az izgalomtól meg a szégyentől, a kéjvágytól meg a félelemtől, és őszintén remélte, majd csak lesz valami, ami sikeresen kiábrándítja őt a férfiból, megnyomta a csengőt, és magában felkészült a találkozásra. Mély levegőt vett, és várt. És várt. Újból megnyomta a csengőt. Megint várt. Semmi. Úristen, Perry nincs is itthon! Carla pánikba esett, a szíve hevesen dörömbölt. Hogyhogy a férfi nincs itthon? Semmi életjel. Hiába csönget még egyszer: a férfi nincs a lakásban és punktum. Vagy itthon van, de nem akar ajtót nyitni. Vagy itthon van, de elcsúszott a zuhany alatt, beütötte a fejét, és most elvérzik a fürdőszobapadlón… Szóval szándékosan elment itthonról. Carla sarkon fordult. Ennyi volt, vége lett, még mielőtt elkezdődhetett volna. Tulajdonképpen örülnie kellene, amiért legalább az egyikük észhez tért és… – Carla! A nő hátrafordult, és megkönnyebbülten kiáltott fel, amikor Perryt pillantotta meg az ajtóban. A férfi, aki mostanra már megszabadult abszurd fejfedőjétől, azonnal a karjába kapta a nőt, és vadul csókolni kezdte az arcát, miközben iszonyú erővel magához szorította. – Már azt hittem, meggondoltad magad – dadogta Carla tehetetlenül. – Ugyan! – Miért nem nyitottál ajtót? – Ott voltam fönn – mutatott a férfi a lefüggönyözött első emeleti ablakra. – Látni akartam, meddig erőlködsz. – Szadista! – Tudnom kellett, hogy neked is olyan sokat jelent-e ez az egész, mint nekem. – Mélyen a nő szemébe nézett. – Sokat jelent? – Hát persze, te gazember! Különben nem lennék itt. Ginny a legjobb barátnőm. Gyűlölöm magam… – Pszt, menjünk be! – Perry betuszkolta Carlát az ajtón, majd fölvezette az emeletre, és a nő tudta, hogy semmi, még a mosogatóban úszkáló levágott lábujjkörmök sem vehetik el a kedvét ettől a férfitól. De azért megnyugtató volt látni, hogy nincs mitől tartania. Perry nézte, amint Carla fürgén felméri a terepet. – Mit csinálsz? – Ellenőrizlek. Ne zavarj! Borzalmas ez a tapéta. – Tudom. Nem érdekel. Nem az enyém a lakás. – A párnahuzat nincs összhangban a paplannal. – Nincs érzékem az ilyesmihez. Carla a hálószobából átviharzott a nappaliba. – Milyen édes az a falnak támasztott szörfdeszka! – Örülök, hogy tetszik. – És banánhéj van a papírkosárban. A banánhéj a konyhai szemetesbe való – magyarázta Carla. – Gyűlölöm a banánillatot. – Ginny nem is említette, hogy tisztaságmániás vagy. – Pedig az vagyok. – A nő már a fürdőszobát vette górcső alá. – Nem is tagadom. Az a borotva ki van csorbulva. – Mielőtt felvágom az ereimet, feltétlenül újat veszek. A sampon elnyerte a tetszésedet? – Elmegy – szagolt bele Carla a samponos flakonba. – Bár különösebben nem vagyok oda a kókuszillatú frizuráért. – Jó. Akkor kopaszra borotválom a fejem. – Ez a kék vécépapír viszont nagyon ciki. Perry csípőre tette a kezét, és félrebillentette a fejét. – Muszáj mindent leszólnod?

– Ez a hely egyszerűen kritikán aluli. – Miért csinálod ezt? – Megvárakoztattál – felelte Carla –, úgy toporogtam az ajtód előtt, mint egy hülye. Jobb, ha beletörődsz, bosszúálló típus vagyok – hadonászott felhevültén. – Ezt már tudom Ginnytől – mosolyodott el halványan a férfi. – Azt mondta, nem kíméled a pasikat. – Megkérhetnélek, hogy ne beszéljünk Ginnyről? Már így is pocsékul érzem magam. – Oké. De van egy még jobb ötletem. Egyáltalán ne beszéljünk. Carla testét elöntötte az adrenalin, amikor a férfihoz lépett. Még soha életében nem érzett ilyet. És most végre itt volt; már így is túl sokat vártak egymásra. A nő két keze közé szorította Perry arcát, és sóvárogva bámulta a férfi vékony, szépen ívelt száját. – Felőlem – mondta. Féktelen szenvedéllyel szeretkeztek, és a lelkiismeret-furdalás csak még tovább tüzelte a vágyukat. Carla még sosem érzett ilyet – pedig igencsak tapasztalt volt szex terén. Nem pusztán fizikai egyesülésről volt szó, hanem érzelmekről is. Most először, döbbent rá Carla. Valami összekötötte őt Perryvel – olyan elkerülhetetlenül és olyan elsöprő erővel, hogy a nőnek sírni lett volna kedve. Egész életében erre várt, és eddig még csak nem is tudott a létezéséről. Már nem számított, hogy a párnahuzat nem illik a paplanhoz. Apropó, hol vannak a párnák. Carla felkönyökölt, és lenézett az ágy mellé. Ott voltak, szétszórva a földön, a ruhákkal együtt, amelyeket ő és Perry téptek le egymásról. A vászonruhája úgy fog kinézni, mintha a kutya szájából húzták volna ki, ha nem akasztja fel gyorsan. Kit érdekel? A nő lehunyta a szemét. Fontosabb dolgok is vannak a világon, mint egy összegyűrődött ruha. – Most mi lesz? – Hmm? – Perry a vállát csókolgatta, és végigsimított a combján. – Segítek egy kicsit. … Pár perc és megint a tiéd vagyok. – Úgy értem, Ginnyvel. A simogatás hirtelen abbamaradt. – Nem tudom. – El kell mondanunk neki. – Kizárt dolog. – De. Muszáj. Én egyenes ember vagyok – mondta Carla. – Nem vágom át a barátaimat. – Elmondtad neki, hogy ma este találkozol velem? – Nem, mert egész nap nem beszéltem vele. Szándékosan kikapcsolva hagytam a mobilomat. De nem fogom félrevezetni. Ha velem akarsz maradni, meg kell mondanod Ginnynek, hogy vége. – Jesszusom! – dörzsölte meg az arcát Perry kétségbeesetten. – Én nagyon szeretnék veled maradni. De… izé… Újabb kifogások. Miért habozik ennyit Perry? – Na, jó – mondta Carla. – Kit szeretsz jobban, őt vagy engem? – Téged! – Mert mi ketten összeillünk. Te is tudod, és én is tudom. Alig ismerlek. – A nő szeme hirtelen könnybe lábadt. – De érzem, hogy mi ketten összetartozunk, miközben nem hiszek a fülemnek, hogy ezt mondom. Soha életemben nem történt velem ilyesmi, és most itt van. Perry elkínzott arccal bólintott. – Igazad van. Ez valami más. A francba, de bonyolult! – Carlára nézett. – Ginny sosem fog megbocsátani neked. – Tudom, én sem fogok megbocsátani magamnak. Teljesen ki fog készülni – sopánkodott Carla. – Ráadásul ez dupla megcsalásnak számít. Mintha kétszer döfnének hátba. – Ginny tényleg kedvel engem? – Igen. – Mennyire? – Nagyon – emelte az égnek a tekintetét Carla. – Ráadásul azt hiszi, hogy te is kedveled őt. – Kedvelem is – mondta Perry. – Szép, jó a humora és szórakoztató. Nagyon szeretem. Csak… nem úgy. – Miért nem? – Honnan tudjam? Az ember nem tudja befolyásolni az érzelmeit. Ginny helyes kis nő. Talán túl jó nekem. Sokkal kedvesebb, mint te – tette hozzá halvány mosollyal. – De ez lényegtelen. Nekem te jössz be, én téged akarlak. Nem pedig Ginnyt.

Egyhelyben toporogtak. Carla teljesen egyetértett a férfival abban, hogy Ginny sokkal kedvesebb, mint ő. Ő, Carla, kőkemény üzletasszony, borotvaéles elmével és az ehhez illő testtel. A ruhatára szuper elegáns, az életét úgy alakítja, ahogyan akarja: nincs olyan szelete, amivel ne lenne elégedett. Ginny ezzel szemben melegszívű, lobbanékony, szórakozott és kétbalkezes. Ami a ruháit illeti, meg sem üti a mércét. Ahogy Perry is említette, szép és jó humorú a maga hóbortos, szőke nős módján, ugyanakkor túlzottan anyáskodó, ragaszkodó és jól nevelt, továbbá olyan mértékben hajlamos a megbocsátásra, amire Carla soha nem lenne képes. Bár azt ő is sejtette, hogy ezt az árulást még Ginny sem nyelné le. – Meg kell mondanunk neki – ismételte Carla. – Nem lehet. – De hiszen te magad mondtad, hogy Ginny nem az eseted! Nem értem, akkor egyáltalán miért kezdted el… – Nézd – vágott a szavába Perry –, nekem Laurelre is gondolnom kell. Nem vagyok büszke rá, de baromira el voltam keseredve. Megdumáltam Ginnyt, hogy vállalja át tőlem a nővéremet, de ezt csak úgy tudtam elérni, hogy… azt hiszem, ezt hívják érzelmi zsarolásnak. De bejött. Ha szakítok Ginnyvel, tuti, hogy azonnal kirúgja Laurelt. Carlába rögtön belehasított a felismerés, mennyire hasonlítanak egymásra Perryvel; a férfi kegyetlen volt Ginnyhez, ő pedig most ugyanilyen kegyetlen próbál lenni Laurellel. – Na és? Laurel nem ötéves már. Felnőtt nő. Perry nagyot sóhajtott. – De olyan érzékeny! Tudom, hogy idősebb nálam, de mindig is ő szorult pátyolgatásra. És mióta Kevin lelépett, még tovább romlott az állapota. Depressziós és túlságosan ragaszkodó. Tudom, hogy nem kéne ennyit foglalkoznom vele, de képtelen vagyok megállni. Ginnynél nagyon jó helye van, de ha Ginny kidobja… fogalmam sincs, mihez kezdek. Laurel biztosan vissza akar majd költözni hozzám. Én persze nem örülnék ennek, de addig fog könyörögni, amíg végül úgyis beadom a derekam. – A férfi lehajtotta a fejét. – Mert nincs senkije és semmije – mondta nyersen. Úristen, ez kész rémálom! Carla alig mert belegondolni, micsoda kellemetlenségeket okozhat ez az ügy Perrynek. Mennyivel könnyebb lenne az életük, ha nem ismerték volna meg egymást. De megismerkedtek, és Carla most újból szeretkezni akart a férfival, mert egy dologban biztos volt. Perry Kennedy fenekestől felforgatta Carla nyugodt, kiegyensúlyozott, szuper hatékony életét, és a nő tudta, történjék bármi, már nem tudna lemondani a férfiról.

Huszonötödik fejezet

F

inn vörösbort töltött a három pohárba. – Most aztán benne vagyok a pácban. És ez a maga hibája. Éjfélre járt; a vidáman hangoskodó könyvvizsgálók végre kilejtettek a hosszú sorban várakozó taxikhoz. Ginny, Evie és Finn letelepedett az egyik asztalhoz, hogy egy-egy pohár itallal ünnepelje meg a jól sikerült estét. – Nem én tehetek róla – tiltakozott Ginny. – De igen. Hálásan el kellett volna fogadnia a virágot, amikor felajánlottam magának. – Minek akarta egyáltalán odaadni? Micsoda pofátlanság! Maga sem örülne neki, ha elvinne valakit vacsorázni, és az illető egyszer csak kisétálna az étteremből, hogy odaadja a kajáját az első szembejövőnek. – Az más. Catherine nem kérdezte meg tőlem, örülnék-e, ha virágot küldene nekem. – Finn elgondolkozott. – Lehet, hogy meg sem tudja, mi lett a sorsuk. – Ó, dehogynem – felelte Ginny. – És Catherine nagyon meg lesz bántva – tette hozzá Evie készségesen. – Mostantól kezdve minden egyes alkalommal, mielőtt beindítanád a kocsid, ellenőrizned kell, nincs-e alatta robbanószerkezet. Finn nagyot kortyolt a borból. – Sokat segítettél. – Sokat segíthettem volna. – Evie szeme derűsen csillogott. – Tudniillik én nem vagyok olyan válogatós, mint egyesek, én bárkitől elfogadom a fölöslegessé vált virágokat. Ha nekem ajánlod fel a csokrot, én elfogadtam volna, és nem kellett volna Alex testvérére hagyományoznod őket.

– Alex? – ráncolta a homlokát Finn. – Miféle Alex? – Jaj, bocs, de buta vagyok, a Végzetes vonzerőben hívták így a nőt. Glenn Close játszotta, emlékeztek? Amikor Michael Douglas visszautasította, teljesen bekattant – magyarázta Evie vidáman. – Nyelvbotlás volt! Catherine-t akartam mondani. – Kösz! – válaszolta Finn szárazon. – Ha itt lettél volna, amikor megérkeztek a virágok, neked is felajánlom őket. De nem voltál itt. Elkéstél. Evie-nek a szeme se rebbent. – Igen, de jó okom volt rá. A drága kislányom pont akkor telefonált, amikor kiléptem volna az ajtón. Most költözött új lakásba Salisburyben, és holnap lakásavatót tart. Úgyhogy holnap reggel indulok Salisburybe! Ginny megpróbálta legyűrni a hirtelen rátörő irigységet. Micsoda mázlista ez az Evie, holnap találkozik a lányával, Philippával. Mit nem adna érte, ha Jem egyik nap ezzel hívná föl: „Szia, Anyu, holnap bulit rendezünk, ugye, eljössz?” Egy szempillantás alatt ott teremne, mint Superman, amikor kilövik az ágyúból. Finomakat főzne, és még el is mosogatna utána. De ettől nem kellett tartani. A közös, vidám bristoli hétvégék, amelyeket elképzelt magának, végül nem valósultak meg, a portsilveriek pedig siralmasan eseménytelennek bizonyultak. De jó Evie-nek! – Milyen a lakás? – kérdezte Finn. – Második emeleti, felújított Edward-korabeli, két hálószobával. Alig várom, hogy láthassam. Jaj, nincs nálad egy autós atlasz? – érintette meg Evie Finn karját. – A szomszédasszonyom kölcsönkérte és elvesztette. – Valahol kell lennie egynek. De fogalmam sincs, hol – ráncolta a homlokát Finn. – Ha jól emlékszem, az A36-oson kell menni Salisburybe. De ha akarod, megnézem az interneten. – Én tudom, hol van – ugrott fel Ginny. – Mi, Salisbury? – Az autós atlasz. Valamelyik nap láttam. Az atlasz a bárpult mögött volt, alulról a második fiókban, egy kupac telefonkönyv alatt. Az önelégült Ginny széles mozdulattal átnyújtotta, szerényen meghajolt, majd így szólt: – Köszönöm, köszönöm, igazán semmiség! – Imádom az ilyet! – tapsikolt ujjongva Evie. – Feltétlenül el kell jönnöd hozzám, hogy felkutasd az elveszett cuccaimat. Van egy kék szandálom, amit már évek óta nem találok. – Ez meg mi? – kiáltott fel Finn, amikor valami kicsúszott a lapok közül, és a képes felével lefelé a földre hullott. Ginny lehajolt, hogy fölvegye. – Egy fénykép? – találgatott Evie, mert a papírdarab pont akkora méretű és alakú volt. Tényleg fénykép volt. Ginny csak egy röpke pillantást vetett rá, de a jelenet egészen beleivódott az emlékezetébe. Az asszony Finnre sandított, majd szó nélkül átnyújtotta neki a fotót. – Ennyire ciki, Finn? Ne mondd, hogy te vagy rajta egy hiányos öltözetű lánnyal! – kiáltott fel Evie tágra nyílt szemmel. Ginny az ajkába harapott és elfordult, mert a fénykép bizonyos szempontból tényleg ciki volt. Finnt ábrázolta, aki egy kőfalon ült farmerban és fehér pólóban. Napos idő volt, és a lágy szellő a férfi homlokába fújt egy sötét tincset. Finn egy hozzá hasonlóan sötét hajú és szemű kisbabát tartott a karjában. A baba, aki csak egy zsebkendőnyi rózsaszín-fehér napozóruhát viselt, sugárzó mosollyal bámulta Finnt. Finn pedig akkora szeretettel, örömmel és imádattal mosolygott vissza rá, hogy az bárkinek könnyeket csalt volna a szemébe, még akkor is, ha nem ismeri a teljes történetet. – Mi az? Mutasd már meg! – kapta ki Evie Finn kezéből a fotót. Amikor ránézett, hirtelen megváltozott az arckifejezése. – Ó! Kínos csönd támadt, majd Finn visszavette Evie-től a fényképet, és letette az asztalra. Ginnyhez fordult: – Most biztosan csodálkozik, mi ez az egész. A baba a volt barátnőm kislánya. Jobban mondva, a volt menyasszonyomé. Ginny egy pillanatig habozott, de aztán úgy döntött, nem szabad elárulnia a férfinak, hogy mindent tud Tamsinről és Mae-ről. Evie sem szólt semmit; annak idején titokban mesélte el a történetet Ginnynek, aki érezte, Finn nem venné túl jó néven, ha kiderülne, hogy kibeszélték a háta mögött. – Értem – acélozta meg magát Ginny. Az ilyesfajta hazugságokat találta a legnehezebbeknek. Ártatlan arckifejezést öltött magára – ügyelnie kellett, hogy a tekintete se túl meglepettnek, se túl bárgyúnak ne tűnjön –, majd bólintott, és sunyin így szólt: – Ezek szerint maga… khm, vőlegény volt.

Micsoda vaslogika! Jelentkeznie kéne valamelyik tévés vetélkedőbe. Vagy az egyetemre, asztrofizika szakra. – Igen. – Finn elgondolkodott. – És abban a hitben éltem, hogy Mae az én lányom. De a végén kiderült, hogy nem. – Jaj, de borzasztó! – kapta a kezét Ginny a szája elé. Döbbenten ingatta a fejét. Viselkedj természetesen! – Ez biztosan… izé, ööö… – Az volt – bólintott a férfi. – Tamsin összeköltözött Mae édesapjával. Most Londonban élnek. A fickó dúsgazdag. – Izé… tényleg? – De ezt már úgyis tudja. Zsupsz! – esett le Ginny álla, gyorsabban, mint egy zsák cement. Az asszony próbált úgy tenni, mint akinek fogalma sincs, miről beszél a férfi. – H-honnan tudnám? – vonta föl a szemöldökét. – Lehet egy tippem? – pillantott Finn jelentőségteljesen Evie-re. – Valaki elmesélte. Mert, meg kell mondanom, maga a világ legügyetlenebb hazudozója. – Igen, elmeséltem neki – állt elő az igazsággal Evie. – Kösz szépen! – felelte Finn. – Nem pletykált magáról – szólt közbe Ginny sietve. – Csak felvilágosított. Miután sikerült a dolog kellős közepébe trafálnom, és valami olyasmit vágnom a maga fejéhez, messziről látszik, hogy nincs gyereke, rettenetesen éreztem magam. – Oké. – Finn újra kézbe vette a fotót. – Most mit csináljak ezzel? Azt hiszem, eldobom. – Ne! – kapta ki a képet a férfi kezéből Ginny, mielőtt az összegyűrte volna. – Egy ilyen fotót? A férfi arca megvonaglott. – De ez az egész egy hazugság. – Akkor sem szabad eldobnia. Először is, egészen emberinek tűnik rajta – próbálta oldani a hangulatot Ginny. – Kösz szépen! – felelte Finn szárazon. – Pedig ez az igazság. Ígérje meg, hogy megtartja – mondta Ginny. A férfi a szemét forgatta, de azért belecsúsztatta a fotót az ingzsebébe. – Na, jó, én megyek. – Evie kiitta a poharát, és felkapta az autós atlaszt. – Ezt elvihetem? Hétfőn visszahozom. – Jó szórakozást holnapra – mondta Ginny irigykedve. – Kösz! Már alig várom, hogy viszontlássam az én kis tündérkémet? –Evie csak késve döbbent rá, mit is mondott. –Jaj, Finn, a fene a nagy pofámat! Philippára gondoltam. Tudom, hogy már nagylány, de az én szememben mindig kisbaba marad. Miután Evie sietve elbúcsúzott, Ginny is kiitta a poharát, majd szedelődzködni kezdett. Amikor Finn kikísérte, Ginny így szólt: – Sajnálom, ami ma este történt. – Nem maga tehet róla. – A férfi szája megvonaglott. – Kivételesen. – És azt is sajnálom, ami Tamsinnel és Mae-vel történt. El sem tudom képzelni, én hogy reagáltam volna. Pokoli lehetett. Finn egy darabig nem válaszolt. Majd bólintott, félrefordította a fejét, és megfejthetetlen arckifejezéssel így szólt: – Valahogy úgy. Számomra Mae volt a világ közepe, az életem értelme. Az egyik pillanatban még velem volt, és szó szerint kész lettem volna meghalni érte. Aztán hirtelen eltűnt, és kiderült, hogy nem is én vagyok az apja. Életben van, de nem hiszem, hogy valaha is viszontláthatom. Persze, nincs is rá okom, de a szememben ő akkor is ugyanaz a kislány. – A férfi elhallgatott. – Csak éppen nem az enyém. Ez volt a legszívszorítóbb történet, amit Ginny valaha is hallott. Az asszony megint gombócot érzett a torkában. Ha Finn nem lett volna olyan, amilyen, Ginny átölelte volna. Ehelyett azonban görcsösen szorongatta a kocsi kulcsát meg a táskáját, és zavartan így szólt: – Majd csak találkozik valakivel. Az igazival. És akkor magának is lesz saját családja. – Én erről a családról is azt hittem, hogy az enyém. És nézze, mi lett belőle. – Finn sötét tekintete egy röpke percre összefonódott Ginny pillantásával, aztán a férfi megint az ajtókilincsre meredt. A hangjából áradó elutasítás arra engedett következtetni, hogy most már végleg lezártnak tekinti a beszélgetést. – Nem hiszem, hogy még egyszer megpróbálom.

Carla megfordult az ágyban, a mobiljáért nyúlt, és a kijelzőre pillantott. Ha Ginny keresi, nem veszi föl. – Nyomd már ki! – nyögött föl Perry, a párnák alá temetve a fejét. Ismeretlen szám volt, talán egy új ügyfélé. Carla hivatalos stílust öltött magára. – Tessék, Carla James! – Hahó, egy bazi nagy üvegházat szeretnék! Szia, Carla, itt Jem! Jem. Úristen, Jem már hónapok óta nem jelentkezett! Carla ösztönösen az oldalára fordult, hogy elhúzódjon Perrytől. – Nahát, micsoda meglepetés! Jól vagy, szívem? – Minden a legnagyobb rendben. Csak meghalok a kíváncsiságtól, ki ez az új pasi, de Anyu nem akar felvilágosítani. Tudom, hogy rendes, és Anyu kedveli őt, de csak ennyit sikerült megtudnom róla. Anyu szerint még korai bármit is mondani – panaszolta Jem kedélyesen. – De engem akkor sem hagy nyugodni a dolog, mindent tudni akarok. Hallottam, hogy péntek este találkoztál a fickóval. Hopp, gondoltam magamban, felhívom Carlát, és jól kifaggatom! Carla szíve elnehezült. Vasárnap reggel van, és ő itt fekszik Perry ágyában. Hogy süllyedhetett ilyen mélyre? Mit szólna Jem, ha megtudná az igazat? Hogyan reagálna Ginny, a legjobb barátnője, ha rájönne, hogy… – Hagyj békén! – sziszegte hátra Carla a válla fölött. Befogta a hallgatót és ficánkolva odébb húzódott, amikor Perry keze végigsiklott a gerincén. – Jem – felelte szégyentől lángoló arccal –, csak pár percet beszéltünk, úgyhogy nem tudok sok mindent mondani. Anyukádnak igaza van: még nem elég mély a kapcsolat ahhoz, hogy bármi komolyról lehetne beszélni. Ha jól tudom, nem találkoznak olyan sűrűn. – Neeee! – jajdult föl panaszosan Jem. – Ez nem igazság! Ismered Anyut, tudod, hogy évek óta nem volt senkije – méltatlankodott. – Persze, hogy érdekel a dolog. Az ég szerelmére, ez a fickó lehet az új mostohaapám! És erre te is megpróbálsz lerázni! Legalább annyit árulj el, hogy jóképű-e. Perry mindent hallott. Megkocogtatta Carla vállát, és bólintott. – Elmegy. – Carla összerezzent, amikor a finom kopogtatások ütésekké változtak. – Vagyis egész jóképű. Ahhoz képest, hogy vörös. – És rendes? – Ezt nem tudom. Egész rendes. – Hát ez reménytelen! – csattant féljem. – Figyelj, ha látnád egy buliban, tetszene neked? Ez rettenetes! – Én jobban kedvelem a fiatal pasikat. – Carla ismét odébb csusszant, mert a feldühödött Perry jó keményen megmarkolta a karját. – Ezt tudjuk. Különben meg, nem versz át. – Mi? – Egy pillanatra sem – mondta Jem. Carlának elállt a lélegzete. – Hogyhogy? – Nem vagyok hülye. – Nem? – És már elmúltam ötéves. Tudom, miben sántikálsz. Jem nem tudhatja. Nem létezik. – Miben sántikálok? – Carla csak félig-meddig érzékelte, hogy a lány mondatait szajkózza. – Úgy teszel, mintha egyedül lennél – mondta Jem huncutul. – Pedig nem. Tudom, hogy van veled valaki. Ó! – Ezt meg honnan veszed? – Azon kívül, hogy hallottam, amikor befogod a hallgatót, és hátraszólsz az illetőnek, hogy hagyja abba? – Ez tényleg komoly bizonyíték – ismerte el Carla. – És van még valami, amit biztosan tudok a pasiról. Carla megkönnyebbült sóhaja hirtelen az ellenkezőjére fordult. A nő levegő után kapkodott, és próbálta összeszedni magát. – Mi lenne az? – Fogadok, hogy jó tíz évvel fiatalabb, mint ez a titokzatos Perry – vágta rá Jem diadalmasan.

Huszonhatodik fejezet

A

múlt héten Ginny még irigykedett Evie-re. De most már nem kellett, mert – tra-laaa! – eljött az ő ideje. Jem végre hazajön a húsvéti szünetre. – Elcseréltem a műszakomat a sörözőben – mondta a lány Ginnynek. – Rupert Dél-Franciaországba megy, Lucy pedig hazautazik Birminghambe, úgyhogy arra gondoltam, minek gubbasszak itt egyedül, amikor meg is látogathatlak? Szóval Rupert külföldön lesz; talán ennek köszönhető Jem látogatása? Ha igen, éljen Rupert! – Ez nagyon jó hír! – felelte Ginny vidáman. – Már alig várom, hogy lássalak. És végre Laurelt is megismerheted. – Perryről nem is beszélve – szólt közbejem kajánul. – Mindenképpen találkozni akarok vele. Hmm, ha Perry tud időt szakítani a dologra. Ginnynek mostanában többször feltűnt, hogy Perry talán nincs is úgy oda érte, mint állítja; a sok munka egy dolog, de az asszony kezdte gyanítani, hogy valami más áll a háttérben. Ennek ellenére, ha megkérdezné a férfit, volna-e kedve megismerni Jemet, talán ki tudná puhatolni, mi lehet az a valami. – Jó, de nehogy bármit is elkotyogj! Ugye, emlékszel, mit meséltem Laurelről? – Emlékszem. Bár szerintem elég röhejes, hogy titkolóznotok kell. Ezt Ginny is elég röhejesnek tartotta, de ugyanakkor tudta, hogy Perry-nek igaza van. Nem mintha mostanában sok eltitkolnivalójuk lett volna – a férfi állítólag annyira el volt havazva, hogy egész héten nem ért rá az asszonnyal találkozni. – Tudom, kicsim, de Laurel Perry testvére, csak az érzelmeit próbáljuk kímélni. Egy kicsit depressziós, ennyi az egész. – Mondd meg neki, hogy bárkit fel tudok vidítani. Péntek este ott leszek. Anyu, ugye, tudod, hogy nagyon szeretlek…? – Szemtelen kölyök! – felelte Ginny nagyot vigyorogva, mert Jem mindig ezt mondta, ha hízelegni akart. – Nyugi-nyugi, érted megyek este az állomásra. – Juhé! Ezek szerint nem dolgozol? – De nem ám! – Akkor – vetette föl Jem – elmehetnénk vacsorázni a Penhaligon's-ba, hogy megünnepeljük a látogatásomat. Én fizetem! – Jem, drága lesz az neked. – Tényleg? Na jó, akkor te fizeted! Azért foglaltatsz asztalt három személyre? – Neked, nekem és Apunak? Jó ötlet. – Ginny képzeletben feljegyezte magának, hogy fel kell hívnia Gavint; nem tudta, a férfi együtt van-e még Cleóval, de egy estét csak… – Aput már felhívtam, szombaton találkozom vele. Én rád, rám és Perryre gondoltam. Ügyes, mi? – kérdezte boldog önelégültséggel Jem. –így legalább egyszerre megismerem az összes új barátodat! Már a kopottas kék bejárati ajtó puszta látványa is mágikus hatással volt Carlára: úgy vonzotta, mint egy drog, aminek nem tud ellenállni. Carla már tizenkét napja járt Perryhez, és a varázslat erősebb volt, mint bármikor. Becsöngetett, Perry pedig ajtót nyitott. Innentől kezdve begubóztak a saját kis világukba, ahova senki más nem tehette be a lábát, és ez semmihez sem fogható érzéseket keltett a nőben. Tökéletes szerelem. Tökéletes biztonság. Tökéletes boldogság. Amíg Ginny rá nem jön. Carla gyűlölte magát azért, amit tesz, de képtelen volt leállni. A csengőgombra helyezte az ujját, és két rövidet nyomott rajta. Aztán lélegzetvisszafojtva várta, hogy Perry ledübörögjön a lépcsőn. Amikor kinyílt az ajtó, a szíve hevesen kalapálni kezdett. A férfi rámosolygott, és gyorsan beterelte az előszobába. – Szia, te!

Megint elfogta az a bizonyos érzés. A földöntúli boldogság. Hogyan is tudna lemondani valamiről, ami ennyire tökéletes? Szeretkezés után Carla meglepetéssel rukkolt elő. – Holnap baldachinos ágyban fogjuk csinálni. – Mi? – Foglaltattam szobát a Cunrow kastélyban. A legszebb lakosztályt kapjuk. – Még szép, hogy a legjobbat, tekintetbe véve a mellbevágó háromszáz fontos árat. Nem mintha Carla sajnálta volna a pénzt, még többet is fizetett volna – egyenesen vágyott rá, hogy valami kimondottan extravagáns gesztussal ünnepelje meg Perry iránti, bárminél erősebb, varázslatosan boldog érzéseit. – Imádni fogod – simított ki egy nedves vörös tincset a férfi homlokából. – Tévedsz, mert nem tudok elmenni. Le kell mondanod a foglalást. – Hogyhogy? A férfi vállat vont. – Holnap este Ginnyvel találkozom. – Mi? – ült fel Carla az ágyban, és jeges rémület kezdte mardosni a gyomrát. – De én veled akarok lenni. Mondd meg Ginnynek, hogy közbejött valami! Perry elvigyorodott, de aztán sajnálkozva csóválta meg a fejét. – Én is veled akarok lenni. Naná, hogy inkább veled lennék, de nem megy. Ginny össze akar ismertetni a lányával. – Jemmel? Perry megkönnyebbülten csettintett. – Ez az! Jemmel. Mindig Jennyt akarok mondani. Carla egyre növekvő rémülettel hallgatta Perry beszámolóját, aki türelmesen elmagyarázta neki, hogy Ginny telefonált neki az előző este, hogy meghívja a Penhaligon's-ba. A férfi hiába próbálta udvariasan lerázni, Ginny szó szerint könyörgött neki. Jem állítólag nagyon szeretne találkozni vele… elég kínos helyzet. A végén Perrynek nem volt szíve nemet mondani. – Sokat jelent ez Ginnynek – fejezte be a történetet Perry. – Nem hagyhatom cserben. – Laurel miatt. – Carla egy pillanat alatt átlátott a szitán. – Mert Laurel kedvéért nem szabad felbosszantani Ginnyt. – Pontosan – tárta szét a karját a férfi. – Nem mintha sok kedvem lenne hozzá. – Ez egyszerűen abszurd! Nem gondolod? – rázta meg a fejét hevesen Carla. – Laurel irányítja az életedet, megakadályozza, hogy mi ketten együtt lehessünk. – Hé, hé! – vágott közbe Perry. – De hiszen együtt vagyunk. – Tényleg. Itt bujkálunk a lakásodban, mint valami menekültek, amikor nem is tettünk semmi rosszat? Azt akarom, hogy normális pár legyünk! – nézett Carla kétségbeesetten a férfira. – Szeretlek. Ez így nem mehet tovább. Egyikünkhöz sem méltó ez a helyzet. Ráadásul hülyét csinálsz Ginnyből. Ő a barátnőm – emelte föl a hangját Carla –, és nem ezt érdemli. – Tudom. De nincs más választásunk, legalábbis egyelőre. Amikor eljön az ideje, mindent elintézek – csitítgatta a nőt Perry. Azt akarta, hogy Carla megbízzon benne. – De most még nem. – Biztos, hogy nem nehéz? – kérdezte Finn. – Nem, nem nehéz. – Ginny már éppen hazafelé indult a péntek déli műszak után, amikor Finn állt be az udvarra a furgonjával. Egy vidéki házban tartott árverésről érkezett Bodmin Moorból, és büszkén mutogatta új szerzeményét, egy Viktória-korabeli márványszobrot. Mivel az asszisztense, Tom éppen egy vevőt szolgált ki, Ginny felajánlotta, hogy segít bevinni a szobrot a boltba. A márvány valójában nehezebb volt, mint amilyennek látszott. De péntek volt, Jem érkezésének a napja. Ginny olyan jó hangulatban volt, hogy biztosra vette, ha kell, fél kézzel is meg tudná emelni a szobrot. Szerencsére ezt senki sem kérte tőle. – Erősen fogja? – aggodalmaskodott Finn. – Ne idegeskedjen már! Erősebb vagyok, mint hinné. – Ginny kisimította a haját a szeméből, a férfira vigyorgott, majd jó erősen átkarolta a női szobor bokáját. A túlsó oldalon Finn a nő csupasz mellkasát ragadta meg. Elindultak hátrafelé a kavicson, áthaladtak az ajtón, óvatosan a talpára állították a szobrot… aztán nagyot fújtak. – Szép munka volt – nézett Finn Ginnyre elismerően. – Azt hittem, le fogja ejteni. Tényleg erősebb, mint amilyennek látszik. – Adjon ide egy telefonkönyvet – felelte Ginny szerényen –, hadd tépjem ketté! – Végigsimított a szobor hűvös, selymesen sima vállán, és elábrándozott, milyen jól mutatna ez a darab a kertben. – Mennyiért akarja eladni?

– Háromezerért. Hát, akkor talán mégsem. Talán valamelyik lakberendezési áruházban árulnak hasonlót üveggyapotból. –Jó, hogy csak most mondja. Különben biztosan leejtettem volna. – Nem olcsó a hölgy – paskolta meg Finn elégedetten a szobor hátsóját. – Ráadásul fiatalabbnak néz ki a koránál. Ginny elábrándozott, milyen érzés lenne, ha Finn megpaskolná a fenekét. De gyorsan el is hessegette a gondolatot, és összeszedte magát. – Igen, semmi narancsbőr. Jól tartja magát. Vagy kés alá feküdt, és itt-ott bevetetett magából egy picikét. Nevezzük el Chernek. – Ebben a pillanatban megcsörrent a mobilja, és Carla neve jelent meg a kijelzőn. – Ha már a narancsbőr nélküli nőknél tartunk… na szia! Te meg hol bujkáltál eddig? – Csak… sok volt a dolgom. – Carla hangja visszafogottabbnak hatott a megszokottnál. – Szia! Figyelj csak, itthon vagyok, és feltétlenül beszélni szeretnék veled. Mit csinálsz most? – Éppen most fejeztem be a műszakot. Nagyon titokzatos vagy – mondta Ginny kíváncsian. – Miről van szó? – Át tudsz jönni most? – Először el kell intéznem pár dolgot a városban, de egy óra múlva végzek. Jem hazajön! Rövid csönd. – Tényleg? – kérdezte Carla. – Fél hétkor találkozom vele az állomáson. Már tűkön ülök. És képzeld csak! Hármasban fogunk vacsorázni Perryvel! – Nagyszerű. – Úgy tűnt, Carlának egész máshol járnak a gondolatai. –Izé, akkor ide tudsz jönni egy óra múlva? Ginny az órájára pillantott. – Négyre nálad leszek, ígérem. Bárcsak tudnám, miről van szó. – Majd személyesen elmondom. Carla nem volt önmaga. Ginny elkapta Finn pillantását. – Carla, valami butaságot csináltál? Csönd. – Igen. – Mondd el! – Nem lehet – felelte Carla. Ginny zsebre vágta a mobilját. – Carla nagyon titokzatos ma. – Akkor jobb is, ha indul. Este találkozunk. – Nyolckor – válaszolta sugárzó mosollyal Ginny. – Már alig várom, hogy megismerje Jemet. – Aki végre Perryvel is találkozhat. Mi van, ha nem tetszik neki? Már megint piszkálódunk? Csak mert Perry egy ártatlan, hányaveti megjegyzést mert tenni a gyerekekre meg az apaságra? Miért nem tud örülni Finn mások boldogságának? – Imádni fogja – felelte határozottan Ginny. Finn vállat vont. – Vagy nem. – Tisztázzunk valamit. Egy: ismerem a lányom. Kettő – az asszony szeme derűsen csillogott, mert ma semmi sem tudta elrontani a jókedvét – ne legyen már ennyire pesszimista.

Huszonhetedik fejezet

A

lighogy Carla ajtót nyitott, Ginny azonnal a nyakába borult. Csak a bevásárlásból hazafelé jövet jutott az eszébe, hogy Carla esetleg beteg. Ginny az imént tréfálkozva azt kérdezte tőle, butaságot csinált-e, mire Carla józanul azt felelte, hogy igen. De mi van, ha a barátnője arra utalt, hogy tavaly, amikor behívót kapott az esedékes méhnyakrákszűrésre, annyi munkája volt, hogy végül nem sikerült időpontot kérnie, és nem ment el? Amint ez a gondolat befészkelte magát Ginny agyára, az asszony képtelen volt másra gondolni. – Na jó, itt vagyok. És most mesélj! – És Carla most nem viszonozza az ölelését, csak áll, mint egy darab fa, és – Ginny csak most vette észre – könnyben úszik a szeme. – Jesszusom! – meredt rá rémülten Ginny, aki hirtelen úgy érezte, mintha nedves cement lenne a gyomrában. Alig bírt megszólalni. Jó erősen megszorította Carla kezét, és érezte, hogy összeszorul a torka a félelemtől. Nagy nehezen megkérdezte. – Izé… rákos vagy? Carla sarkon fordult, és elindult a konyha felé. – Nem vagyok rákos. Ó! – Hú, de megkönnyebbültem! – fújta ki a levegőt hangosan Ginny, azzal megpaskolta ziháló mellkasát. Majd, hogy teljesen biztos legyen a dolgában, megkérdezte: – Ezek szerint nem vagy beteg? – Nem. Ginny most már végképp megkönnyebbült. – El sem tudod képzelni, mi minden meg nem fordult a fejemben. – Ginny, nem vagyok beteg – fordult szembe vele Carla, akinek a hangjában megint ott volt az a különös él. – Meghalt valaki? Carla tökéletesen szimmetrikus bubifrizurája himbálódzni kezdett, amikor a nő megrázta a fejét, de az ajkait továbbra is szorosan összepréselte, nem szólalt meg. – Akkor segíts – mondta Ginny –, mert egyszerűen nem tudom, mi történhetett. Fogalmam sincs. – Tudom, hogy nem tudod – felelte Carla. – Ez meg mit jelentsen? Miért mondod ezt így? – Ginny, nagyon sokat jelentesz a számomra. Te vagy a legjobb barátnőm, és nem akarlak megbántani – hadarta Carla, görcsösen szorongatva a háta mögötti gránit munkalapot. – Hidd el, én nem akartam, hogy így legyen. Perrynek van valakije. Síri csönd borult a konyhára; olyan érzés volt, mintha minden oxigént kiszippantottak volna a levegőből. Carla nem bírta rászánni magát, hogy a többit is elmondja. Egyszerre elég egy bomba. Megfájdult az ujja, olyan erővel kaparászta a konyhapultot. Pokoli érzés volt, de túl kellett esnie rajta. Ginny csak bámult rá, láthatóan szóhoz sem bírt jutni a döbbenettől, amire minden oka megvolt. Az ég tudja, hogyan – jaj, ez a rohadt telefon! Amikor azonban Carla rápillantott a rohadt telefonra, és meglátta, ki hívja, tudta, hogy föl kell vennie. – Szia, én vagyok! Figyelj, legkésőbb éjfélre hazaérek – mondta Perry. – Várj meg a lakásban. – Az a helyzet, hogy most itthon vagyok. Ginny is velem van. – Tényleg? – döbbent meg a férfi. – Azt hittem, bujkálsz előle. – Már nem. – Carla egy pillanatra elhallgatott, a hangja idegenül csengett a fülében. – Elmondtam neki. – Micsoda?! Ezt nem mondod komolyan! Mindent tud rólunk? – Igen. – Illetve majdnem. De mindjárt megtudja. – Jesszusom, mit csináltál? – üvöltötte Perry. – Megmondtam, hogy ne szólj neki! És az mire lett volna jó? Ezen túl kellett esni. – Képzeld, szóltam – felelte Carla kimérten. Kinyomta a telefont. Ginny tágra nyílt szemmel meredt rá. – Ki volt az? – Ne haragudj!

– Perry? Mi folyik itt? Oké, szóval láttad őt valakivel – rázta meg a fejét Ginny zavartan. – De nem lehet, hogy tévedsz? – Nem tévedek. – Ezek szerint bevallotta? Egészen biztosan tudod, hogy van valakije? Micsoda szemét! – Ginny reszkető kézzel megfogott egy poharat, és hideg vizet eresztett bele a csapból. – Mikor jöttél rá? Hol láttad őket? Gondolod, hogy régen tart? A francba, hogy odavoltam érte! – A pohár jól hallhatóan Ginny fogához koccant, miközben az asszony egy szuszra kiitta a víz felét. – Miért nem sikerül nekem semmi? Tudod, én komolyan azt hittem, hogy van köztünk valami. Most meg kiderül, hogy ő is csak egy mocskos csaló. Jaj, te szegény! – Tessék? Miért? – Most Carlán volt a sor, hogy összezavarodjon. – Pont neked kellett elmondanod. Gondolom, hogy rettegtél tőle. –A torz mosoly nem tudta leplezni Ginny csalódottságát. – Szörnyű dolog, amikor az embernek rossz híreket kell közölnie valakivel, aki ráadásul a barátja. De örülök, hogy elmondtad. Komolyan. Ne félj, nem rajtad fogok bosszút állni! Carla meg sem bírt szólani. Most telnek le értékes barátságuk utolsó percei. Egy időzített bomba van a konyhában, és ő bármelyik pillanatban megnyomhatja a gombot. – Láttad a nőt? – kérdezte Ginny információra éhesen. – Gondolom, fiatalabb nálam. Hogy néz ki? Már csak néhány másodperc van hátra. Carlának úgy kiszáradt a szája, hogy alig bírt megszólalni. – Úgy néz ki… izé, úgy néz ki, mint én. – Szóval a teljes ellentétem. Gondolhattam volna. – Ginny szemügyre vette az ablakról visszaverődő tükörképét, és megvető arccal túrt bele zilált Goldie Hawn-frizurájába. – A természet így adja a tudtodra, hogy ideje fodrászhoz menned – jegyezte meg. Majd megpaskolta finoman domborodó pocakját. – És hogy talán néhány felülés sem ártana. – Ne okold magad. – Carla nem bírta hallgatni, hogyan pocskondiázza magát a barátnője. – Melegszívű vagy, humoros, szép… – mondta indulatosan. – De nem elég jó Perrynek, mert ő olyanokra gerjed, mint te. Carla úgy érezte, már órák óta a gomb fölött tartja az ujját. Nem muszáj megtennie, továbbra is találkozhatnak titokban Perryvel, és minden maradhatna, úgy mint eddig. Nem, ezt nem szabad! Becsapná a barátnőjét. És ha szakítana Perryvel? Nem, arra képtelen lenne. Ez egyszerűen lehetetlen. Talán… talán… Nem, ez képtelenség! Carla megnyomta a gombot. – Én vagyok az. – Kicsoda? – Perry értem van oda. Velem randevúzik. Nagyon sajnálom! – szakadt ki Carlából. – Gyűlölöm magam, nem bírom elhinni, hogy ilyesmire vetemedtem. De megtörtént. Te vagy a legjobb barátnőm – siránkozott. – A világért sem szeretnélek megbántani, de még soha senki iránt nem éreztem ilyet… találkoztam Perryvel és mintha… megnyílt volna alattam a föld. Ha tudom, megakadályoztam volna. De egyszerűen nem tudtam… – Carla hirtelen elhallgatott, kavargott a gyomra a szégyentől, kétségbeesetten szorította ökölbe a kezét. Kényszerítette magát, hogy Ginny szemébe nézzen, és ügyefogyottan lehelte: – Annyira sajnálom! Ginny úgy érezte magát, mintha egy filmet nézne, és hirtelen olyan nem várt fordulat következne be, amelytől eláll az ember lélegzete, mert nem tudja, mi fog történni a következő percben. Carla arca krétafehér volt és merev a görcsös erőfeszítéstől. Úgy tűnt, mindent elmondott, amit akart. Olyan volt, mint egy idegen, vagy mint a Doctor Who egyik szereplője, aki lehúzza magáról a maszkot és felfedi az alatta lévő robotarcot. Mert egyvalami biztos volt: ez a Carla már nem az, akit Ginny tizenöt éve ismert, akit szeretett és akiben megbízott. – A világért sem szeretnél megbántani? – Ginny egészen elcsodálkozott, hogy meg bír szólalni. – Én vagyok a legjobb barátnőd? – emelte föl a hangját. – Hát ez nagyszerű! Ha így bánsz a legjobb barátaiddal, kíváncsi lennék, mit művelsz az ellenségeiddel. Carla arca megvonaglott. – Ne haragudj! – Abbahagynád ezt a folytonos bocsánatkérést? Mert nem hat meg! Ha olyan nagyon sajnálnál, nem kezdtél volna ki Perryvel a hátam mögött. Azt mondtad volna, kösz, de nem, mint más normális barát, és faképnél hagytad volna. Ezt nevezik lojalitásnak – rázta meg a fejét Ginny undorodva. – Tudom, és meg is akartam tenni. Hidd el! De képtelen voltam. Szeretem őt – siránkozott Carla. – És ő is szeret engem. Néha csak úgy megtörténnek a dolgok. – Ebben a pillanatban, óriási fékcsikorgások közepette, egy sportautó állt meg a ház előtt. Becsapódott a kocsiajtó, és szapora lépések zaja hallatszott az ösvény felől. Csöngettek.

– Ez a Mesebeli Herceg lesz. Aki rögtön a megmentésedre siet. Milyen elragadó! – Ginny szíve vadul kalapált. – Milyen tökéletes! Gondolom, le is feküdtél vele. – Hát persze, hogy lefeküdtem vele – lépett Carla az ajtóhoz. – Ahogy az már a normális pároknál szokás. Mintha kést döftek volna Ginny gyomrába. Az asszony összerándult a fájdalomtól, amikor ráébredt, hogy a barátnőjének igaza van. Ennek a sok álszent dumának arról, hogy ne kapkodják el a dolgokat, előbb ismerjék meg egymást, tulajdonképpen semmi köze sem volt a romantikához. Nem volt más, mint… egy nagy rakás szar. És már itt is jön ő, szarjancsi személyesen – tébolyult tekintettel, borzas fejjel ront be a makulátlan konyhába. Hirtelen már nem is tűnt olyan ellenállhatatlannak. Ami kapóra jött, tekintettel a körülményekre. – Ne haragudj, Ginny, kérlek, ne haragudj! Ó, hogy az a magasságos, már ez is kezdi! – Csodálatos nő vagy – folytatta Perry –, és a világért sem szeretnélek megsérteni… Na, még ez is! – Ne bocsátkozzunk fölösleges ismétlésekbe – mondta Ginny. – De én komolyan beszélek, esküszöm! Álmomban sem gondoltam volna, hogy ez bekövetkezhet. Egyikünk sem gondolta. És… mégis. –Perry tehetetlenül engedte le a karját, így jelezvén, hogy vesztett. – Igazi… coup de foudre volt. – Értem. – Ginny azon morfondírozott, mi lenne, ha a férfi fejéhez vágná az ólomkristály gyümölcsöstálat. – Azt jelenti, szerelem első látásra – tette hozzá Perry. Nagyképű barom! Ennyire libának és sötétnek néz? – Nem egészen – felelte Ginny. – Azt jelenti, villámcsapás. – Villámcsapás, fejbecsapás, bármelyik jöhet. – Nem is ez a lényeg. Szeretjük egymást. Jobb lett volna, ha nem így tudod meg, de… – Ahogy elnézem, te azt szeretted volna, ha egyáltalán nem tudom meg. – Ginny fütyült Carlára: most minden idegszálával Perryre összpontosított. – Mióta tart? – A Carson Hotel-beli buli óta. Nem bírtunk uralkodni magunkon. Elég volt egy pillantás, és már tudtuk. – Csodálatos! Nagyon romantikus! Ezek szerint a vécében vagy a bokrok között dugtatok? – Dehogy! – vonta össze a szemöldökét Perry sértődötten. – Hiszen veled voltam. – Jó, akkor másnap este. Carla nem szokta vesztegetni az időt. – A párocska arckifejezéséből ítélve, Ginny nem járt messze a valóságtól. – Bár jóval idősebb vagy azoknál, akik általában bejönnek neki – közölte a férfival a miheztartás végett. – Sajnálom – mondta Perry ismét. – Tudom, hogy nagy megrázkódtatás ez a számodra, de, remélem, azért barátok maradunk. A behízelgő, „ne veszítsük el a fejünket”-típusú hangnem volt az, ami igazolni látszott Ginny gyanúját. Perry Kennedy a kezdet kezdetétől átverte: kizárólag azért kezdeményezett vele kapcsolatot, hogy lepasszolja neki a nővérét. Mintha Laurel egy szatyor használt ruha lenne, Ginny meg a helyi Vöröskereszt. Most pedig a férfi, az arckifejezéséből ítélve, attól retteg, hogy visszakapja a szatyrot. Érdekes módon Ginny olyan ügyesen külön tudta választani az érzelmeit, mint a késeket, a villákat meg a kanalakat az evőeszközös fiókban. Megalázottság, mert azt hitte, Perry kedveli őt, holott nem. Düh, mert Jem már útban van hazafelé, és ma ünnepelni akartak. Ismét csak megalázottság, mert asztalt foglaltatott hármójuknak a Pen-haligon's-ban, és ma nagyképűen azzal kérkedett Finn előtt, hogy Jem teljesen odalesz Perryért. Düh, mert Perry átverte. És további megalázottság, mert Finn nehezen tudja majd leplezni a kárörömét, amikor meghallja, mi történt. Ezek voltak tehát a kanalak meg a villák. De mi van a késekkel? Ginnynek felkavarodott a gyomra, amikor rádöbbent, hogy Carla hátba szúrta. Mert a düh korántsem a megfelelő szó arra, amit Ginny az állítólagos barátnője iránt érzett. A fortyogó-emésztő méreg közelebb állt a valósághoz. És ez minden másnál jobban fájt, mert egy barát árulása sokkal jobban fáj, mint egy férfié. A férfiak esetében előbb vagy utóbb úgyis felmerül a gyanú az ember szíve mélyén. Szóval Carla és Perry közel állnak egymáshoz. Nagyon is közel. És – milyen édes! – Carla most egy egész kis családot kap ajándékba. – Ti akarjátok elmondani Laurelnek vagy mondjam el én? – Micsodát? – kérdezte Perry idegesen.

– Ó, azt hittem, már rájöttél. Mindenféle ügyes trükkel rám lőcsölted a nővéredet – magyarázta Ginny. – Én pedig eluntam a dolgot. Viheted a nőt. – Ginny, ezt nem teheted? – pislogott szaporán a férfi. – Ezentúl hármasban fogtok élni. Hát nem fantasztikus? – De Laurel jól érzi magát nálad – fogta könyörgőre Perry. –Tökmindegy. Nem az én problémám. Hidd el, boldog leszek, amikor elmegy. – Csak nem dobod ki. – Nem-e? Majd meglátjuk. – Ginny keresztülmasírozott a konyhán, és csak egy pillanatra torpant meg, hogy lesajnáló pillantást vessen Carlára. – Veletek pedig soha többé nem állok szóba.

Huszonnyolcadik fejezet

G

innynek még két órája volt a Jemmel való találkozásig. Amikor az asszony besurrant a házba, azon imádkozott magában, hogy Laurel ne legyen otthon, aludjon vagy a Leonard Cohen CD-jét hallassa az emeleten. Nem volt ekkora szerencséje. Abban a pillanatban, hogy becsukódott a bejárati ajtó, Laurel lépett ki a konyhából. – Végre itt vagy! Szereti Jem a csokit? Csak mert citromtortát sütöttem, de ha jobban szereti a csokit, összeüthetek – Jaj! – hőkölt hátra Laurel. –Mi történt? – Semmi. Semmi sem történt. Jó lesz a citrom. Vagy a csoki. Jem minden tortát szeret. – Úgy nézel ki, mintha kísértetet láttál volna. Valami baj van? Elmondjam? Vagy ne mondjam? Ginny megmenekült a döntéstől, mert Laurel ellépett mellőle, kinyitotta a bejárati ajtót, és kikukkantott rajta, hogy lássa, mi lehet Ginny feldúltságának oka. – Az ott Perry kocsija – mutatott át az utca túlsó oldalára. – Mi folyik itt? Hol van Perry? – Na, jó. – Ginny becsukta az ajtót, és a konyhába terelte Laurelt. – Nagyon felzaklatna, ha azt mondanám, hogy… találkozgatok Perryvel? Laurel elámult. – Te? Perryvel? Komolyan mondod? De hiszen ez szuper! Miért zaklatna fel? Pontosan. Miért is zaklatta volna fel a dolog Laurelt. Bármennyire csábító is volt a gondolat, hogy kinyisson egy üveg bort, Ginny egy dobozos kólát vett elő a hűtőből, és leült. – Bocs, de Perry azt állította, hogy neked nem tetszene a dolog. Mindegy, már úgyis szakítottunk. – Az asszony megrántotta a nyitógyűrűt, és nézte, amint a hab túlcsordul a doboz tetején. – Vége. – Hála az égnek! – Hogyhogy? – pillantott fel Ginny. – Mert Perry kész rémálom! – emelte égnek a tekintetét Laurel. – A te érdekedben mondom, nagyon megkönnyebbültem, hogy szakítottatok. Ne érts félre, imádom az öcsémet, de Perry kapcsolatai mindig katasztrófába fulladnak. Ha nőkről van szó, annyi felelősségérzete sincs, mint egy szúnyognak. Az egyik pillanatban megőrül értük, a másik pillanatban dobja őket. Úristen – kapta a szája elé a kezét –, veled is ezt tette? – Nem… nem… – Ginnynek nem volt szíve elárulni, miért tett úgy Perry, mintha vonzódna hozzá. – Vagyis igen. Már mással van együtt. – Egy darabig. Őszintén szólva, jól tetted, hogy megszabadultál tőle. –Laurel előrehajolt, és aggodalmaskodva ráncolta a homlokát. – Nagyon kétségbe vagy esve? Ginny megpróbált kétségbeesést erőltetni magára, de nem ment. Megalázottság és düh, az jócskán volt benne, de egy fikarcnyi kétségbeesést sem érzett Perry miatt. Az, hogy elvesztette az állítólagos legjobb barátnőjét, sokkal felkavaróbb volt, mint Perry Kennedy elvesztése. Megrázta a fejét. – Nem. Csak néhányszor randiztunk. Nem volt komoly. Laurelen látszott, hogy nem ezt a választ várta. Vagy legalábbis nem hitt az asszonynak. – De azért biztosan felzaklatott a dolog. Perry cserbenhagyott téged. Az ilyesmi nagyon tud fájni. Jó hallgatóság vagyok – mondta a lány buzgón. – Nyugodtan öntsd ki a szíved. Nem érdekes, hogy az öcsémről van szó, csak add ki magadból, amit érzel, mert én aztán tudom, hogy nincs rosszabb, mint amikor az ember elkeseredésében nem tudja kivel megbeszélni a… Én másképp gondolom – jutott eszébe Ginnynek a mentő ötlet. – Szerintem, ha egyfolytában a sebeinket nyalogatjuk, csak még rosszabbul leszünk. Én inkább a „ha nem gondolok rá, nem is létezik” elvét vallom. De azért segíthetsz, ha akarsz. Gondoskodj róla, hogy soha többé ki ne ejtsem a számon Perry nevét. – Rendben! Ne aggódj – rázta meg a fejét Laurel lelkesen. – Rögtön szólok, amint megemlíted. – És… és az is sokat segítene, ha te sem emlegetnéd többet Kevint – mondta Ginny. – Mert ha beszélsz róla, az azonnal Perryt juttatná az eszembe, és, hogy őszinte legyek, minél kevesebbet gondolok rá, annál

hamarabb elfelejtem, hogy valaha is létezett. – Igen, igen, ez remek ötlet! Perrynek is megvan a maga haszna. – Mondasz valamit. Oké, megígérem. És ne aggódj, még könnyen megúsztad. Gondolj bele, mennyivel rosszabb lenne, ha olyan régóta lettetek volna együtt, mint Kev – Hoppá, bocs! – Laurel bűnbánó arcot vágott. –Majdnem elszúrtam! – De visszafogtad magad. Ez nagyszerű! – bólintott elismerően Ginny. – Szerintem hamar belejövünk. – Biztosan. – És mintha még soha nem hallotta volna ezt a kifejezést, Laurel kihúzta magát, és büszkén kijelentette: – Ha nem gondolok rá, nem is létezik! – Ó! Csak még egy dolog, mielőtt hozzákezdenénk. Perrynek azért áll kint a kocsija, mert a testvéred most Carlával jár. – Carlával?! A legjobb barátnőddel?! – Laurel világoszöld szeme tágra nyílt a döbbenettől. – Már csak volt legjobb barátnőmmel – markolta meg erősen Ginny a kólás dobozt. – Az előbb jelentették be. – Ezt nem hiszem el! A csaj lenyúlta tőled Perryt? Ócska ribanc! – Köszönöm! Én is így gondolom. – Nyugtasson meg az a tudat, hogy nem fog sokáig tartani – mondta Laurel vigasztalóan. – Az nem olyan biztos. Ez kivételes helyzet – magyarázta Ginny. – Szerelmesek egymásba. Perry szerint… – Coup de foudre? – horkant fel vidáman Laurel. – Jaj, már megint? Ginny belekortyolt a kólába, és alig győzött ámuldozni a fejleményeken. Tényleg megnyugtató volt a tudat, hogy Carla és Perry kapcsolata nem fog sokáig tartani. – Még egy kérdés. Miért nem mondtad ezt el korábban Perryről? – tudakolta kíváncsian az asszony. Laurel meglepődött. – Mert sosem kérdezted. Igen. Ez igaz. – Ő a testvérem – folytatta Laurel. – És mindig rendes volt hozzám. Nem fogom befeketíteni. És különben sem tudtam, hogy együtt vagytok. – Vadul megrázta a fejét. – Ha megemlíted, talán figyelmeztethettelek volna, mire számíthatsz. – De Perry azt mondta… – Na, jó, most már elég – tartotta fel Laurel mind a két kezét, akár egy közlekedési rendőr. – Azonnal fejezd be. Látod, mit csinálsz? Újra meg újra Perryre tereled a szót, és kéjelegsz az önsajnálatban! Nekem viszont az a dolgom, hogy megakadályozzam ezt. Úgyhogy verd ki őt a fejedből. Ne is gondolj rá. Nem érdemli meg. Ginny alig bírta visszafojtani a nevetést. Soha életében nem gondolta volna, hogy Laurel ilyen kemény és határozott tud lenni. – Rendben – mondta engedelmesen. Bízz bennem! – bólintott Laurel komoly képpel, majd feltört négy tojást, és sebesen elkezdte felverni őket. – Ez az egyetlen megoldás. A történések ugyan beárnyékolták a nap hangulatát, de azért teljesen nem rontották el. Abban a pillanatban, hogy Jem leugrott a vonatról, az összes Perryvel és Carlával kapcsolatos gondolat kiröppent Ginny fejéből. Fél percig csak álltak, összefonódva, szorosan egymásba kapaszkodva. Jem, Ginny kisbabája végre itthon volt, és csak ez számított. Ginny Jem szőke, rózsaszínnel melírozott hajába temette az arcát, és mélyet lélegzett: orra áthatolt a divatos új parfüm illatán, amíg rá nem bukkant arra a mindent felülmúló, végtelenül finom, de annál ismerősebb testszagra, amely biztosította őt, hogy tényleg a lányát tartja a karjában. Végül, idétlenül vigyorogva, kibontakoztak az ölelésből. – Jaj, kicsim, de örülök, hogy látlak! – kiáltotta Ginny összefacsarodó szívvel. – Látom, levágattad a hajad. Jem pajkosan megcibálta Ginny lenőtt szőke tincseit. – Te viszont nem. – Hát a mosnivaló? Azt hittem, íratlan szabály köztetek egyetemisták között, hogy legalább egy mázsányi szennyest hoztok haza. – Csúcsszuper Bosch mosó- és szárítógépünk van. – Akkor talán én fogom hozzád hordani a szennyest. Lucy hogy van? –Jól. – Rupert? – Ő is. – Hát Davy? Jem vállat vont.

– Megvan. Buzgón takarítja mások lakását. De az a lényeg, hogy itthon vagyok. Menjünk! Alig várom, hogy találkozhassam a barátaiddal. –Ahogy elindultak a peronon, a lány belekarolt Ginnybe, és cinkosán megszorította a karját: – Főleg Perryvel. – Ezt nem hiszem el! Micsoda szemét alak! Hogyhogy azt a nőt szereti és nem téged? – A rádióból egy rock banda üvöltött. Jemnek úgy kellett túlkiabálnia a ricsajt. – És az a tetű Carla… Soha többé nem állok szóba vele. Micsoda liba! Ginnynek jól esett, hogy a lánya így felháborodott. Fél kilenc volt, a Penhaligon's felé tartottak, és Jem az egész utat végigfüstölögte. Mivel Laurel megtiltotta, hogy otthon akár egy szót is ejtsenek arról a témáról, Jem most jócskán bepótolta a lemaradást. Tudván, hogy Carla mennyire büszke tökéletesen szimmetrikus bubifrizurájára, azt tervelte ki, hogy az éj leple alatt besurran Carla házába, és levágja a haját a sövénynyíróval. És ha már ott van, egy kis zsírbefecskendezést is megejt: pár liternyi rengő hájat juttat Carla bronzbarna, feszes combjába. – Már sejtem, kivel volt, amikor felhívtam – mondta hirtelen Jem. –Csak most esett le. Micsoda kétszínű nőszemély… éppen együtt voltak. Mocskos ribanc! Legszívesebben felpofoznám. – Nem – szólt közbe Ginny szigorúan. – Ha találkozunk vele, levegőnek nézzük. – Kár. – Épp elég büntetés lesz neki, hogy meg kell küzdenie a lelkiismeretével. Laurel szerint amúgy sem fog sokáig tartani a dolog. Perry dobni fogja. Már alig várom. – És ha szakítanak? – nézett rá Jem. – Akkor mi lesz? Ne mondd, hogy megbocsátasz neki. Ginny megrázta a fejét; ebben a kérdésben már döntött. – Attól nem kell félned. – Helyes! – dőlt hátra Jem elégedetten. – És mit szólsz Laurelhez? – váltott témát Ginny, miközben előrehajolt, hogy lehalkítsa a zenét. – Tetszik! Nagyon jó fej. Egész vidámnak tűnt, pedig azt mondtad, depressziós. Ginny elnyomott egy mosolyt. Jemnek igaza van: Laurel bámulatos változáson ment keresztül. Ki gondolta volna, hogy Laurelt az fogja kirántani a kétségbeesésből, hogy valaki más is depresszióba zuhan a környezetében? A lány szinte tobzódott az újdonsült mókamester szerepében, még akkor is, ha Ginny tulajdonképpen nem is gyászolta annyira Perry elvesztését, mint ahogyan azt Laurel hinni szerette volna. – És isteni a sütije! – tette hozzá Jem vidáman. – Ez sem elhanyagolható szempont. – Nem bizony – bólintott Ginny megkönnyebbülten, mert bár Perrynek azt mondta, hogy többé nem akarja Laurelt a házában látni, a szíve mélyén egész idő alatt tudta, hogy nem lesz ereje kidobni a lányt. – Na, várjunk csak: hol is tartunk? Azt hitted Carláról, hogy a legjobb barátnőd, mire kiderül róla, hogy egy szemétláda. Azt hitted Perryről, hogy tökéletes, hogy ő az a férfi, akire mindig is vártál – számlálta Jem az ujjain. – Laurelre pedig ráfogtad, hogy depressziós. Tudod, Anyu, kész szerencse, hogy itt vagyok – mondta a lány. – Mert, mindent egybevetve, reménytelen eset vagy. Mindenkit sikerült félreismerned.

Huszonkilencedik fejezet

Finn éppen akkor lépett ki a lakása ajtaján, amikor Ginny leparkolt az udvaron. – Ez a főnököd? Nem is mondtad, hogy ilyen jól néz ki. Ahhoz képest, hogy öreg – jegyezte meg Jem. – Pszt, halkabban! – De ahogy a férfi hozzájuk lépett, hogy üdvözölje őket, Ginny látta rajta, hogy mindent hallott. – Gondolom, te vagy Jem – rázott kezet mosolyogva a férfi a lánnyal. –Már sokat hallottunk rólad. – Dettó. Maga az a pasi, aki le akarta tartóztattatni az anyámat. – Már leszoktam róla – felelte Finn. – Valaki rám fújt – nézett el a férfi mellett Jem. Ginny Myrtle-t pillantotta meg, aki farkcsóválva, megvetően bámult le rájuk a magas, repkénnyel befutott fal tetejéről. A macska pislantott egyet, majd újból vicsorogni kezdett. – Myrtle-nek hívják. Nem a világ legbarátságosabb macskája – mondta Finn. – Szerintem vemhes, de senki sem tud közel férkőzni hozzá, hogy megvizsgálja.

– Ha tényleg ilyen idegbeteg, kész csoda, hogy valaki teherbe tudta ejteni. Vannak ilyen nők – folytatta Jem nem minden él nélkül. – Ha a külsejüket nézzük, senki sem mondaná meg róluk, hogy szex őrültek, de a szívük mélyén közönséges lotyók. Finn kérdő pillantást vetett Ginnyre, aki rögtön fülig pirult. Ó, nagyszerű, ezek szerint a férfi azt hiszi, hogy Jem rá célzott? – És ha Myrtle vemhes, nem szabadna magas falak tetején kóricálnia. Nagyon veszélyes lehet. – Azzal Jem faképnél hagyta Finnt, felnyújtózkodott, és cuppogatni kezdett. – Gyere, tündérkém, ne félj, mindjárt leveszlek onnan! Myrtle úgy bámult Jemre, mintha az megbolondult volna, majd gőgösen hátat fordított a társaságnak, és Supermant megszégyenítő ügyességgel átugrott a fal tetejéről az alatta lévő szederfa felső ágára. – Dr. Dolittle-höz van szerencsém? – kérdezte kárörvendőn Finn. – Általában megtalálom a hangot az állatokkal. – Jem csalódottan nézte, amint Myrtle elegánsan végigsétál az ágon, majd átugrik a szomszédos fára. – Szerintem nem vemhes. Az étterembe lépve Finn körülnézett. – Sehol sem látom Perryt. – Ne is tolja ide a képét – válaszolta Jem –, hacsak nem akarja a húsdarálóban végezni. – Nem jön – szólt közbe Ginny sietve. Finn ismét felvonta a szemöldökét. – Megcsalta Anyut. És találja ki, kivel találkozgatott a háta mögött! A legjobb barátnőjével! – közölte a férfival Jem. – Kivel, Carlával? – kérdezte döbbenten Finn. – De hiszen Carla azt mondta, hogy nem… – Az esete? Hazudott. Váltsunk témát, jó? – vágott közbe Ginny. – Végre itthon van a lányom, és csak ez számít. Ma este ünnepelünk. – És egy icipicit becsiccsentünk – mosolygott Jem Finnre, aki a bárpult mögé ugrott. – Úgyhogy kaphatnánk egy kis fehérbort? Félliteres pohárban, ha lehet. – Ne aprózzuk el. – Finn egy üveg pezsgőt vett elő a hűtőből, leszedte róla a drótot, és szakszerűen kibontotta. – A cég ajándéka! – Hé, imádom ezt a helyet! – Azért ne ragadtasd el magad. Ez szigorúan egyszeri alkalom. Jem széles mosollyal nézte, amint a férfi teletölti a poharakat, és egy jeges vödörbe állítja a palackot. – Maga sokkal kedvesebb, mint képzeltem. A férfi szája megvonaglott. – Úgy érted, sokkal kedvesebb és csinosabb? – Igen. Van felesége? – Jem! – Miért? – kérdezett vissza Finn. – Csak úgy – felelte ártatlan képpel Jem. Egy óra múlva Ginny kezdett ellazulni. Nagy lelkesedéssel mutatta be Jemet Evie-nek, aki megkérdezte, hol van Perry, és hüledezve hallgatta végig Ginny már korántsem akkora lelkesedéssel előadott beszámolóját. Aztán Evie továbbadta a híreket Marthanak, akit még nála is jobban felháborított az eset. De végül lecsillapodtak a kedélyek, részben a maradék Moët pezsgőnek köszönhetően, amely még jobban ízlik, ha más fizeti az ember helyett. A Furgonos Dan is kitett magáért: fenséges spárgával és articsókával látta el az éttermet – ezek voltak Jem kedvenc zöldségei. – Ez isteni volt! Mindjárt kinyalom a tányért – mondta Jem sóvárogva. – Inkább ne. Finn azonnal kipenderítene. – Szóval napközben a régiségkereskedésben dolgozik, este pedig itt az étteremben. Nem túlzás ez egy kicsit? – Mind a kettő a saját vállalkozása. Azt akarja, hogy jól menjenek. És az emberek is szeretik őt. Jem Finnt nézte, aki a nyolcas asztalnál ülőkkel beszélgetett. – De mikor van szabadideje? – Amikor csak akarja. – Ginny, aki érezte, hogy a lánya gondolatai veszélyes irányba kezdenek terelődni, gyorsan előrehajolt, és témát váltott. – Mesélj már, mi újság Bristolban? Egy ideje nem hallok fiúkról. Van valaki a láthatáron? – Azért nem beszéltem fiúkról, mert én is látástól vakulásig robotolok. – De Jem kék szeme csillogott, a hangja játékosan csengett. A lány, akit elandalított a pezsgő, szemmel láthatóan készen állt arra, hogy előálljon a nagy újsággal.

– Nem hiszem – lengette meg Ginny az utolsó szál spárgát Jem üres tányérja fölött. – Hááát, igazság szerint van valaki. – És hogy hívják…? – Megkaphatom a spárgát? – kérdezte Jem. – Az attól függ. Talán. Szóval hogy hívják…? De jó lenne, ha Jem azt felelné: Davy. – Rupert – válaszolta Jem. És elpirult. Hát igen. A francba! Bár nem is olyan nagy meglepetés. – Rupert? Ez aztán a meglepetés! Ti együtt? – csóválta meg a fejét Ginny hüledezve. – Hű! – Olyan jó fej! – lelkendezett Jem, miközben leszedte a spárgát Ginny villájáról, és gyorsan bekapta, még mielőtt az anyja meggondolhatta volna magát. – Már találkoztatok, tudod, hogy milyen jóképű. Pár hete jöttünk össze. – Sietve megrágta és lenyelte a spárgát. – Csak az a gond, hogy Lucy semmit sem tud. Elég ciki, így, hogy hárman vagyunk az albérletben. Eddig olyan jól kijöttünk egymással, és lehet, hogy Lucy kirekesztve érezné magát, ha megtudná. Úgyhogy ez egyelőre csak a kettőnk titka. Déjà vu. Déjà vu, szólalt meg Ginny fejében a vészcsengő. Ez valami örökletes dolog? – töprengett magában az asszony. Ő meg Jem arra vannak ítélve, hogy olyan pasikkal akadjanak össze, akik nem akarják a nyilvánosság elé tárni a kapcsolataikat? – Ez a te ötleted volt vagy Ruperté? – kérdezte óvatosan. Jem elgondolkozott. – Mind a kettőnké. Úgy értem, Rupert találta ki. De meggyőzőnek hangzik. Nem szeretném, ha Lucy elefántnak érezné magát, mert az nekem sem tetszene. Ez meggyőző érv volt – és nagyon ismerős is egyben –, de Ginnyt ennek ellenére elfogta a nyugtalanság. Szóval mindössze arról van szó, hogy ezek ketten Lucy háta mögött dugnak. Milyen romantikus! – De azért boldog vagy? Jem sugárzó mosolyt villantott az anyjára, és belekortyolt a pezsgőbe. – Nagyon. – Egy pillanatra elhallgatott. – Azt hittem, te is örülni fogsz. –Jaj, kicsim, én örülök! Ha szereted azt a fiút, akkor… áldásom rátok. Csak ezen a titkolózáson gondolkodtam, mert Perry is ugyanezt mondta nekem. Nem akarom, hogy csalódj. – De hát az teljesen más. Laurel Perry testvére. Őszintén szólva, Anyu, nagyon átlátszó kifogás volt. Kicsit naiv voltál. De Rupert nem olyan, mint Perry, ő csak azért találta ki az egészet, hogy kímélje Lucyt. Rupert nagyon rendes. És vicces is. Egy csomó lány bele van esve – mondta Jem büszkén. – Bárkit megkaphatna. De ő engem választott. – Mert van ízlése – simogatta meg Ginny Jem kezét. Megpróbált lelkesedést erőltetni magára. – Szerencsés fickó. Alig várom, hogy közelebbről is megismerhessem. Gyertek el valamelyik hétvégén. Leruccanhatnánk a tengerpartra. – Anyu, Rupert már elmúlt nyolcéves – emelte égnek a szemét Jem mókásan. – Mit csinálnánk ott, piknikeznénk meg homokvárat építenénk? Mi olyan szörnyű egy tengerparti piknikben? – Nem egészen, de… – Rupert Dél-Franciaországban van az apukája villájában. Láttam róla fényképeket – magyarázta Jem. – Egyszerűen lélegzetelállító! És Joan Collins lakik a szomszédjukban! Jó öreg Joan! – Rupert a régi kollégiumi szobatársával van ott. – Jem előrehajolt. –Akinek az apukája milliárdos! – suttogta izgatottan. Szóval ez a baj? Jem azt hiszi, az ő házuk nem elég előkelő Rupertnek? Mert nincs óriási medencéjük, hatalmas személyzetük, és csodálatos kilátásuk a St. Tropez-i kikötőre? – Akkor már tudom, mit kell tennem – felelte Ginny könnyedén. –Hozzámegyek Rupert barátjának az apjához. – Ne hülyéskedj, túl öreg vagy hozzá – kuncogott Jem. – A fazon tavaly nősült ötödször, és a felesége huszonkét éves. Kihozták a második fogást, amelyhez Ginny egy üveg bort is rendelt. A beszélgetés elkanyarodott Ruperttől; anya és lánya könnyedebb témákról, ruhákról, cipőkről, Jem sörözőbeli vendégeiről és arról a gazdag amerikairól csevegett, aki a múlt szerdán tért be a Penhaligon's-ba, és a végén félmillió dollárt ajánlott Finnnek a zenegépért (ó, igen, részegen). Fél tíz után valamivel nyílt az ajtó, és egy hattagú család nyomakodott be rajta. Az egyik lány azonnal kiszúrta Jemet, és odaszaladt az asztalhoz. – Jem Holland! Hát itthon vagy?

Jem felugrott, és Kaz Finnegan nevű osztálytársnője nyakába borult. – Te is, Kaz? – De jó, hogy összefutottunk! Szia, Ginny! Hallottam, hogy itt dolgozol. – Igen. – Ginny nagyon szerette Kazt. – De ma este szabin vagyok, mert Jem meglátogatott. – A szívdöglesztő Finn-nek dolgozol. Mázlista! Figyu, jövő kedden lesz a szülinapom – fordult Kaz Jemhez. – Itthon leszel még? Jem bólintott. – Egy hétre jöttem. – Szuper, akkor el tudsz jönni a bulimra! Sátrat állítunk fel a kertben, egy banda élőben fog zenélni. Egy csomó embert meghívtam. Tűzijáték is lesz! – mondta Kaz rábeszélőleg. Jem habozott, majd Ginnyre nézett. – Szerinted, Anyu? Nem gond, ha elmegyek? – Niall is ott lesz – folytatta lelkesen Kaz. – Már nagyon szeretne találkozni veled. Ginny elmosolyodott, mert Jemet és Kaz bátyját kamaszkori szerelem fűzte össze pár évvel korábban, és bár a kapcsolat megszakadt, amikor Niall Manchesterbe költözött, hogy történelmet tanuljon az egyetemen, az asszony tudta, hogy Jem még mindig gyengéd érzelmeket táplál a fiú iránt. Ginny is hasonlóképpen érzett iránta, mert nem Rupertnek hívták. – Menj csak – mondta Jemnek. – Biztosan remekül fogod érezni magad. Kedd este úgyis dolgozom. – Finn Penhaligonnal – jegyezte meg Kaz csillogó szemmel. – Az anyukám úgy bele van zúgva, hogy az már gáz. Jó vele dolgozni? Ebben a pillanatban Finn haladt el az asztaluk mellett – Kész rémálom az az ember – felelte Ginny. – Egy rabszolgahajcsár. – Vannak rabszolgák, akiket muszáj hajtani – szólt oda Finn, anélkül, hogy lelassított volna. Mire kihozták a desszertlapot, Jem a bor maradékát próbálta elosztani. Fölitatta az asztalra hullott csöppeket, aztán hátradőlt, és félrebillentette a fejét. – Mi van? – csattant föl Ginny. – Miért nézel így rám? Mintha azt akarnád belém szuggerálni, hogy nem kérek desszertet, mert tele vagyok. – Sosem tennék ilyet. Arra talán megpróbálnálak rávenni, hogy add nekem a desszertedet – felelte sugárzó mosollyal Jem. – De most másvalamin gondolkodom. – Oké. – Ginny szándékosan belemélyedt az étlapba. – Vagy forró narancspudingot kérek, vagy dupla csokis tortát. Óóó, vagy mangós-citromos túrótor… – Kérdezd már meg, min gondolkodom! – Na jó, min? – Ginny már teljesen megnyugodott; igaz ugyan, hogy stresszes napja volt, de most jól érezte magát. Nagyon örült, hogy Jem, szeretett kislánya végre meglátogatta. Csak ez számított. – Hááát, jóképű. Kaz mamája pedig legszívesebben leráncigálná róla a nadrágot – intett Jem a szemével a szóban forgó illető felé, hátha Ginny azt hiszi, a hatos asztalnál ülő hájas ürgére gondol. – Úgyhogy felmerül bennem a kérdés, egy picit sem ábrándoztál el róla? Na, jó, módosította az előbbieket Ginny; alapjában véve örül, hogy a lánya végre meglátogatta. – Nem – rázta meg a fejét, és sietve elhessegette az agyában felsejlő képet a baldachinos ágyról, a lágyan lengedező krémszínű függönyről meg a félmeztelen… – nem, nem, soha, még csak az kéne! – Túl hevesen tiltakozol. Így van. Túl hevesen. Ginnynek kényszerítenie kellett magát, hogy ne rázza olyan hevesen a fejét, amely mintha külön életet élt volna. – Nem szoktam úgy gondolni rá! Mégiscsak a főnököm. – Gyenge kifogás – mutatott rá Jem. – Egy csomó ember szerelmes a főnökébe. – Hát én nem. – Ginny belekortyolt a borába, mert egészen kimelegedett. Hoppá, fenékig! – Miért nem? Miért nem? Ginny több száz érvet is fel tudott volna hozni, mindenekelőtt azt, hogy az önbizalma romokban hever. Mert, nézzünk szembe a tényekkel, csúnyán lejáratta magát azzal, hogy bevette Perry hazugságait, és kész lett volna az első szóra ágyba bújni a férfival. Erre azonban nem került sor, mert Perrynek esze ágában sem volt lefeküdni vele – olyannyira nem, hogy a leggyermetegebb kifogásokkal állt elő. Mennyiben növeli ez az önbizalmat? Ráadásul, ha Perry ennyire érdektelennek találta őt, akkor hogy a fenébe tudna elbűvölni egy olyan embert, mint Finn? Aki bárkit megkaphat. Még Kaz anyukáját is. A vizsla tekintetű Jem azonban türelmesen várta a választ.

– Nézd, jól kijövünk egymással – improvizált Ginny. – Ami már magában is csoda, ha arra gondolunk, milyen körülmények között ismerkedtünk meg. De csak néhány óra telt el Perry és Carla lebukása óta. Úgy érzem, nem való nekem a pasizás. Azt hiszem… kinőttem belőle. Jem csalódottnak tűnt. – De olyan rendesnek látszik. És én azt akarom, hogy boldog légy. Ginny, akinek a szíve akkorára dagadt, mint egy sütőtök, megszorította a lánya kezét, a lányáét, aki az egész világot jelentette a számára. – Jaj, kicsim, én boldog vagyok! Hiszen itt vagy velem. – De csak egy hétig. Mi lesz, ha elutazom? Akkor megint egyedül maradsz. Tudom már! – derült fel Jem arca. – Beszélek Finn-nel, kipuhatolom, hogy tetszel-e neki. Ginny ujjai egyre szorosabban kulcsolódtak Jem kezére. Az asszony arca megvonaglott. – Drágám, ez nagyon aranyos tőled. De nem teheted meg. – Dehogynem! Finom leszek és – au! – Mert ha megteszed – folytatta Ginny angyali mosollyal –, letöröm a derekadat.

Harmincadik fejezet

S

zombat délután volt, és Gavin, aki nemrég érkezett, megint a szo- kásos félénk és visszahúzódó formáját hozta. – Az a baj, hogy rád nézek, és ásítanom kell. – De bunkó vagy, Apu! – sopánkodott Jem. – Kezdesz olyan lenni, mint egy fiatalkorú bűnöző. Teljesen antiszociális a viselkedésed. – Amíg valaki föl nem képeli – jegyezte meg Laurel higgadtan. – Szerencsére nem vagyok híve az erőszaknak. – Ne haragudj Apura – kérlelte Jem. – Mindenkivel ilyen. Tiszta ciki, ahogy viselkedik. – Még nem fejeztem be. – Gavin, aki egyáltalán nem zavartatta magát, kivette az utolsó szelet citromtortát. – Laurel ruháiról beszéltem, arról, hogy milyen benyomást tesz az emberekre. Mindene lóg – bökött a tortaszelettel Laurelre. Jó, a cicije talán nem, de minden más igen. A szoknyája, a topja, a haja. Ez csak építő jellegű kritika. Mi a bajotok vele? – tudakolta, amikor Jem égnek emelte a tekintetét. – Az első benyomás sokat számít. Az a lényeg, hogy az embereknek leessen az álluk, amikor rád néznek. – Miért, ha rád néznek, leesik? Gavin, aki tarka csíkos inget, fekete nadrágot és tulipiros mellényt viselt, büszkén jelentette ki: – Amikor rám néz valaki, nem mondhatja, hogy unalmas vagyok. – Nem. De rólam sem gondolja senki, hogy dagadt vagyok. Síri csönd támadt. Majd Gavin harsányan fölnevetett. – Ez jó! – Nem – pislogott Laurel zavartan. – A kövérség komoly egészségügyi probléma. – Vicceset mondtál. Tetszett! – Igazán leadhatnál pár kilót – válaszolta Laurel. – Nézd meg a hasadat! – Akkor ne kínálgass sütivel. – Én nem kínáltalak. Kiszolgáltad magad. Gavin vigyorogva mérte végig a lányt. – Tudod, mit? Kezdesz fejlődni. Vegyél magadnak néhány dögös cuccot, és senki sem fog rád ismerni. – Nem akarok dögös cuccokat. Semmi bajom a ruháimmal. Ginny, aki ebben a pillanatban lépett be a nappaliba, gyanakvóan nézett Gavinre: – Már megint Laurelt piszkálod? – Éppen ellenkezőleg. Most dicsértem meg a humorérzékét. Sokat fejlődött a kislány – jelentette ki Gavin. – Ráadásul tíz perce vagyok itt, de még egy szó sem esett Kevinről, ami szerintem… – Pszt! – förmedt rá Laurel. – Ezt a nevet nem szabad kiejteni. Ez egy új szabály. – Zseniális szabály. Előbb is eszetekbe juthatott volna. Kezdesz belejönni a dologba. Mi a programod szerda estére? Laurel hatalmas zöld szeme összeszűkült a rémülettől. – Ugye, nem randira akarsz hívni? – Kicsikém, azt mondtam, hogy kezdesz belejönni a dologba, nem azt, hogy kikaptad a főnyereményt. Csak rá akarlak beszélni, hogy adj még egy esélyt a szingliklubnak. Hamish is ott lesz. Sosem lehet tudni, hogy ilyen vidám hangulatban… – Szó sem lehet róla! – felelte Laurel. – Pedig én érzem, hogy ti ketten egymásnak vagytok teremtve. Vetélkedő is lesz – tette hozzá Gavin rábeszélőleg. A hervadt, lógó ruhák témakörében te lehetsz a nyerő. – Most ugratsz? – Aha – vigyorgott a férfi. – Ügyes vagy, hogy észrevetted. – Kösz – felelte Laurel –, de akkor sem megyek el a szingliklubodba. És tényleg rád férne egy kis fogyókúra. – De kegyetlen vagy! – kapott a szívéhez Gavin. – Mintha tőrt döftek volna a szívembe.

– Inkább a hasadba kéne. – Most először jelent meg mosoly Laurel szája szögletében. – Attól talán leeresztene, mint egy kipukkadt lufi. – Fogalmam sincs, hogy nőhetett ekkorára – paskolta meg a hasát Gavin gyászos képpel. – Rám mászott, amikor nem figyeltem oda. Pedig régen milyen jó alakom volt, igaz, Gin? – Sok jó alakod volt – felelte Ginny. – De azok sajnos miniszoknyás csajokhoz tartoztak. – Ott van! – kiáltott fél Jem, aki bambán bámészkodott kifelé az ablakon, mialatt a felnőttek egymással civódtak. – Megjött a nyanya! Nézzétek, úgy iszkol befelé, mint egy patkány. Kedvem lenne odamenni hozzá és jól beolvasni neki. – Megtiltom – mondta Ginny, akinek viharos utcai csetepaté képe jelent meg a lelki szemei előtt. – Mi nem a tévében vagyunk egy beolvasó-showban. Szépen levegőnek nézzük, és kész. – Hagyod, hogy megússza? Ez nem igazság! – méltatlankodott Jem. – Várjunk csak! – pislogott bután Gavin. – Carláról beszéltek? Mit úszik meg? Mindenki az ablakhoz gyűlt, hogy lássa, amint Carla berohan a házba, és bevágja maga mögött a fényes bejárati ajtót. – Mit úszik meg? – ismételte Gavin meghökkenve. – Most akartam elmesélni. – Ginny gyomra kőkemény gombóccá zsugorodott, miközben felvilágosította Gavint. Amikor végzett, feltette azt a kérdést, amelyet nem lehetett kikerülni: – Nálad is történt ilyesmi? Gavin arca mindent elárult. – Úgy érted, Carla nálam is próbálkozott-e? – Vagy fordítva. – A fenébe, Gin, hogy juthat ilyesmi az eszedbe? – Nem tudom, de egészen tegnapig azt hittem, megbízhatok a legjobb barátnőmben – vonta meg a vállát Ginny. – És nézd meg, mi lett belőle. – Semmi sem történt köztünk, erre megesküszöm. Carla egyszer sem próbálkozott, én pedig akkor sem nyúltam volna hozzá, ha fizetsz érte. Előbb feküdnék le a löttyedt Laurellel – mondta Gavin komolyan. Löttyedt Laurel égnek emelte a tekintetét. – Álmodik a nyomor – felelte. Carla a jelek szerint csak azért viharzott haza, hogy magához vegyen egy váltás ruhát. Tíz perc múlva nyílt a bejárati ajtó, és Carla lépett ki rajta, kezében egy kisebb bőrönddel. Ügyelve, hogy egy pillantást se vessen Ginny házára, a kocsijához sietett. – Mindjárt odamegyek hozzá, és megmondom neki a véleményemet – jelentette ki Gavin. – Szó sem lehet róla! – Ginny, akit meghatott Gavin segítőkészsége, mindenesetre elállta a férfi útját az ajtó felé. Ami teljesen fölöslegesnek bizonyult, mivel Gavin ekkorra már feltépte az ablakot, és kiordított rajta: – Hé, Carla, tudtad, hogy a fickónak herpesze van? Carla meg sem rezzent, de egy fiatal postás, aki éppen ebben a pillanatban biciklizett el a ház előtt, olyan rémülten taposott bele a kontrafékbe, hogy majdnem leesett a kerékpárjáról. – Szegény gyerek! – méregette Gavin zord elégedettséggel. – Úgy látom, ő is megvolt. Kivételesen minden vendég időben távozott. Fél tizenegyre kiürült az étterem, csak Ginny és Finn maradt ott, hogy leszedje az asztalokat. – Ma korán hazaér – jegyezte meg Finn. – Gondolom, nem bánja. – Jem buliba ment. Ma van Kaz Finnegan születésnapja. De legalább meg tudom nézni azt a főzős műsort – felelte Ginny. – Egy franciáról szól, aki megvett egy düledező kastélyt Walesben, és átalakította étteremmé. – A fene egye meg, erről lemaradtam. Pedig mindenki ajánlotta. – Semmi gond, fölvettem DVD-re. Szívesen kölcsönadom – mondta Ginny, miközben az evőeszközöket szedte össze a tízes asztalról. Finn megrázta a fejét. – Nem, köszönöm. – De olyan érdekes. Biztosan tetszene magának. – Nem, ne fáradjon. – A férfi a kasszában lévő húszfontosokat kezdte összeszámolni. Volt valami a hangjában, ami felkeltette Ginny kíváncsiságát. – Nincs DVD-je? – Dehogy nincs! – felelte Finn védekezően, talán kissé túl gyorsan. – Akkor miért nem akarja, hogy kölcsönadjam a DVD-t? A férfi félbehagyta a számolást, és az asszonyra pillantott.

– Mert a DVD-lejátszó még nincs kibontva. Ginny a homlokát ráncolta. – Oké, tudom, hogy merész ötlet, de mi lenne, ha… izé, lássuk csak, kivenné a dobozból és összekötné a tévével? Hosszas hallgatás. A férfi végül beadta a derekát. – Már próbáltam, de nem ment – sóhajtotta. Hát ez elképesztő! Ginny minden erejével azon volt, hogy visszafojtsa a nevetését. – Elolvasta a használati útmutatót? – Igen. De attól csak még jobban összezavarodtam. Állandóan valami vezetékeket meg… kábeleket emlegetett; egy kukkot sem értettem belőle. – Finn szigorú pillantást lövellt az asszonyra. – Ha nevetni mer… – Nem nevetek. – Ginny hősiesen az ajkába harapott, de ő is csak ember volt. – Csak mosolygok. – Ez egyáltalán nem vicces – mondta Finn. – Inkább kínos. Mégiscsak férfi vagyok. – Kevésbé kínos, mintha azt kellene bevallania, hogy impotens – vágta rá Ginny gondolkodás nélkül, majd sietve hozzátette: – Persze nem azt akarom mondani, hogy az. – Nem vagyok – felelte Finn komoran. – De azért vicces, nem? – Ugye, most nem az impotenciáról beszélgetünk? Ginny megrázta a fejét. – Nem, mert az impotencia nem tréfadolog – mondta komolyan. Te jó ég, miről beszélgetnek itt? – Nem értek a DVD-lejátszókhoz – ismerte be a vereséget Finn. – Sem a videókhoz. De, ha már itt tartunk, a tévékhez sem. Undorodom az elektromos vezetékektől, a konnektoroktól meg a használati útmutatóktól, amik szándékosan összezavarják az embert. A férfi utálta ezeket; az asszony egyenesen imádta. Ginny szája egyre erősebben remegett. – Akkor, izé, hogyan birkózik meg az ilyen feladatokkal? – Szerelőt hívok – vallotta be a férfi kissé szégyenkezve. Szerelőt. Hát persze. – Egy egyszerű nő is megteszi? – kérdezte Ginny, akit megszédített a hatalom. Halvány mosolyt vett észre a férfi szája sarkában. – Egy egyszerű nő? Nem értem. – Szeretné, hogy beüzemeljem a DVD-lejátszóját? – Ha akarja – vonta meg a vállát a férfi lekezelően. – Már bocsánat, de ez nekem nem elég. Több meggyőződéssel, kérem! Finn lovagiasan beadta a derekát; elmosolyodott, és becsukta a kasszát. – Oké, maga nyert. Igen, legyen szíves.

Harmincegyedik fejezet

K

eresztülvágtak a sötét udvaron – most az egyszer sikerült megúszniuk Myrtle orvtámadását. Fönt a lakásban Finn előhozta a DVD-lejátszót, amelyet olyan hevenyészve tömködtek bele az eredeti csomagolásába, mintha valaki – khm – már megpróbálta volna összerakni, de aztán elvesztette a türelmét. Finn olyan arckifejezéssel nyújtotta át Ginnynek, hogy az asszony önkéntelenül is elmosolyodott. Kevesebb mint negyed órába telt, hogy Ginny módszeresen kibogozza a spagetti vékonyságú zsinórokat, bedugja őket a megfelelő csatlakozóba, és beállítsa a csatornákat. – Nem értem, hogy tud megbirkózni vele. – Finn nézte, amint az asszony lekuporodik a földre, és nagy szakértelemmel pötyögi be az utasításokat a távirányító segítségével. – Pedig egyszerű. Megmutatom, hogyan lehet beprogramozni. – Inkább ne. Majd megnyomom a felvevő gombot, ha fel akarok venni valamit. Műszaki analfabéta vagyok. – A férfi fölsegítette Ginnyt. – De azért köszönöm. Nagyon siet, vagy kérhetek magától még egy szívességet? Az asszony mélyen beszívta Finn arcszeszének az illatát, és megborzongott, amikor a férfi meleg keze az övéhez ért. –Javítsam meg a vízforralót? – A vízforralónak semmi baja. Mindjárt bebizonyítom. Igazából azt szeretném kérni magától, hogy mondjon őszinte véleményt erről a szobáról. Ginny szemügyre vette a berendezést. – Micsoda kérés! Mint Ginny megtudta, Tamsin ötlete volt, hogy fogadjanak föl egy szemtelenül felkapott lakberendezőt, csalják le Londonból, és alakíttassák át vele az egész lakást, amíg Finn beszerzőkörúton van. Amikor Finn hazaért, döbbenetes változások fogadták: padlizsánlila-ezüst csíkos falak, pisztáciazöld mennyezet és hatvanas éveket idéző pop art padlizsánlila-pisztáciazöld szőnyeg. A világítás modern, már-már futurisztikus volt. A keskeny, kényelmetlennek tűnő ülőgarnitúrát ezüsttel fröcskölt zöld tweedhuzat borította. Austin Powers kiugrott volna a bőréből, ha látja. – Jobb, ha nem árulom el, mennyibe került – borzongott meg Finn. – Megmondta a barátnőjének, hogy nem tetszik magának? – Nem tehettem. Ez volt a születésnapi ajándékom. És Tamsin úgy örült. Nem akartam megbántani. Finn nagyon szerethette Tamsint. Ginnynek sikerült beidomítania Ga-vint, hogy rögtön a blokkal együtt adja át a lehetetlen születésnapi ajándékait. Lám, a Marks and Spencer-féle ruháknak is megvan a maguk előnye. Egy egész szobát már nehezebben lehetne visszavinni a boltba. – És most mi lesz? – Eltüntetem. Az egészet. Már előbb is megtehettem volna, de az étterem az első. Egyszerűbb lenne, ha hagynám a fenébe. De már megvannak a színskálák – mondta eltökélten Finn. – És eszem ágában sincs lakberendezőt hívni. A férfi kávét főzött a tökéletesen működő vízforralóval. Ginny leült a kanapéra, és kiterítette a színskálákat a csiszolt alumínium – csiszolt alumínium! – dohányzóasztalkán. A következő egy órában a falak színéről, függönyökről, bútorokról és kiegészítőkről beszélgettek. Le a modernnel és a fájdalmasan trendivel, éljen a visszafogott, hagyományos stílus! Ginny felvázolta az ötleteit: a rajzán krémszínű függöny lengedezett a nyitott ablakok előtt. – Ne legyen inkább kék? – kérdezte Finn. – Nem, az túl sötét. A krémszínű az igazi. – Ginny nem engedett: ragaszkodott a krémszínű függönyhöz, még ha nem is a hálószobáról volt szó. És lengedeznie kell. Lengedezni fog, még ha saját kezűleg is kell betörnie az ablakokat. – Hogy érzi magát Perryvel kapcsolatban? Kösz, hogy szóba hoztad! – Hülyén. – Nem szabad. Ő a hülye.

Ginny, akit egészen felvillanyozott Finn közelsége – egymás mellett ültek a kanapén, és majdnem összeért a válluk –, így szólt: – Nem vagyok túl gyakorlott szerelmi ügyekben. Észre kellett volna vennem, hogy csak játszadozik velem. Talán ha több szeretőm lett volna, most nem volnék ilyen naiv. – Ne hibáztassa magát. Jobb is, hogy megszabadult attól az alaktól. Carlának is vigyáznia kellene, mert most őt próbálja átejteni. Pedig ő aztán tapasztalt nő – tette hozzá a férfi szárazon. – Azt akarja, hogy sajnáljam? – mosolyodott el halványan Ginny. –Még mit nem! – Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy felejtse el, ami történt, és lépjen tovább. – Maga is ezt tette? – Az asszony most már elég bátornak érezte magát, hogy föltegye ezt a kérdést. – Amikor Tamsin elhagyta? Finn megrántotta a vállát, amely hozzáért az asszony vállához. – Ez az egyedüli megoldás. – De van, akinek ez sokkal könnyebben megy, mint másoknak. Vegyük csak Catherine-t – mondta Ginny. – A nőt, aki virágot küldött magának. Miért tette? – Mert hazafuvaroztam? – mélázott el a férfi derűsen. Na persze! – Lefeküdt vele? – tette fel a kérdést kerek perec Ginny. A férfi egy darabig hallgatott, majd bólintott. – Oké, beismerem, igen. – Látja? – rázta meg a fejét hevesen Ginny. – Én is pont ilyen szeretnék lenni! A férfi most már leplezetlenül mosolygott. – Szeretne lefeküdni Catherine-nel? Vagy velem? Egek, micsoda ötlet! – Dehogy! Úgy értem, szeretném, ha én is így tudnék viselkedni. –Ginny érezte, hogy a vér az arcába szökik. – Felcsípnék valami helyes pasit, aztán … lefeküdnék vele, csak úgy, a hecc kedvéért. De képtelen vagyok rá. Én nem az a típus vagyok, és soha nem is leszek ilyen. – Soha? – Soha. Bosszantó, nem? Minden férfi ezt csinálja. És sok nő is, ha nem tévedek. De én képtelen vagyok rá. Ha elárulnám, hány férfival feküdtem le életemben, leesne a kanapéról nevettében – mondta Ginny vakmerően. –Jaj, de szánalmas vagyok! – Ezzel azt akarja mondani, hogy olyan szeretne lenni, mint Carla? –vonta föl Finn a szemöldökét. – Úristen, dehogy, azt azért nem! De… egyszer-egyszer, ha éppen úgy állnak a csillagok, jó lenne… ó, a fenébe, miért ne? – Felcsípne valami helyes pasit, aztán mindent bele? – Igen. – Ginny tudta, hogy lángol az arca; maga sem értette, hogy keveredhetett ebbe a helyzetbe, ráadásul pont Finn Penhaligonnal. De a visszafojtott érzelmei olyan zabolátlanul törtek felszínre, mint a kiömlő láva. – Mit csinál? – kérdezte, amikor a férfi hátat fordított neki a kanapén, és az eget kezdte fürkészni az ablakon keresztül. – Nézem, hogy állnak a csillagok. Ginnynek elállt a lélegzete. Önkéntelenül vagy sem, pontosan ezt a választ várta. Lehet, hogy szánalmasan viselkedett, de miután Perry alaposan megtépázta – vagyis inkább porig rombolta – az önbecsülését, mindenáron meg akarta tudni, vajon Finn Penhaligon kész lenne-e lefeküdni vele. Csakhogy, Ginny legnagyobb rémületére, a férfi a jelek szerint most ajánlatott tett, és várta a választ. De, aaahhh, mi van, ha ez nem is ajánlat volt? Lehet, hogy a férfi lelkes csillagász, akit őszintén érdekel a csillagok állása? – Nos? – nézett az asszonyra Finn kérdőn. Ginny, aki reménytelenül bizonytalannak érezte magát, és rettegett, hogy esetleg hülyét csinál magából, visszakérdezett: – Maga szerint? – Nézze meg. – A férfi gyengéden az ablak felé fordította az asszonyt. –Mit gondol? Ginny, nem túl romantikus koppanással, azonmód beütötte a bokáját a dohányzóasztal szélébe. A kávéscsészék csörömpölni kezdtek a fém asztallapon. Az asszonynak a torkában dobogott a szíve, amikor tekintetével követte Finn mutatóujját, és megpillantotta a közeli szikomórfa fölött pislákoló csillagokat a tintakék égbolton.

– Kedvező a csillagok állása? – suttogta a férfi. Meleg lehelete úgy cirógatta Ginny fülét, hogy az asszonynak azonnal felkorbácsolódtak az érzékei. De Ginny továbbra sem tudta, mindez egy csábítási hadművelet része-e, vagy csak a tapasztalt csillagász faggat egy tudatlan laikust. – Úgy látom… ööö, izé… talán igen. – Tényleg? – kérdezte a férfi derűsen. Jaj, talán nem ezt a választ várta? – Kis jóindulattal – hazardírozott Ginny – megkockáztathatom… hogy nagyjából… kedvező. – Hmm – bólintott a férfi komolyan. – Azt hiszem, igaza van. – Nyáúúúúúúúú! – Hát ez meg mi? – nyílt tágra Ginny szeme az ijedtségtől, amelyet a halk, de tisztán kivehető földöntúli hang váltott ki az asszonyból. – Szerintem Myrtle az. – Grrrrááááúúú! – Elég panaszosan nyávog. Jesszusom, mi van, ha megtámadta egy róka? – Szegény róka, nem tudja, mire vállalkozott. Myrtle cafatokra tépi. – Mmmmmmmiiiiiiiááááááááááúúúúúúúúúú! – vernyákolt Myrtle. Ginny még sosem hallotta ennyire panaszosnak a hangját. – Valami megtámadta. Kimegyek érte. – Az asszony felpattant, levihar-zott az emeletre, és kinyitotta a bejárati ajtót. – Myrtle! Gyere ide, drágaságom, nincs semmi baj! Na, gyere be szépen! Ginny újabb elhaló nyávogást hallott, de látni nem látta Myrtle-t, aki elmosódó, dühös fekete szőrgombolyagként gyorsan elslisszolt az asszony bokája mellett. Ginny végül becsukta az ajtót, és visszament az emeletre. Ha Finn-nek van zseblámpája, meg tudják keresni a macskát. De amikor fölért az emeletre, Finn már a folyosó végén állt, keze egy résnyire nyitott ajtó kilincsén nyugodott, amely ajtó az asszony érzései szerint a hálószobába vezetett. Finn sötét szeme egy pillanatra összevillant az asszony tekintetével. A férfi arckifejezése megfejthetetlen volt. Majd Finn kinyújtotta a kezét, és lassan magához intette az asszonyt. – Gyere ide! – dünnyögte mély, rekedtes hangon. Hűha! Ginny kétségbeesetten próbálta eldönteni, hogy az elveszett macska keresésére induljon, vagy hagyja magát bevonszolni Finn Penhaligon hálószobájába. De ha már itt tartunk, mit tett érte Myrtle? Talán eljött az idő, hogy végre ő is önző legyen. Ha Finn úgy döntött, hogy kedvező a csillagok állása, miért vitatkozna vele? Ginny kábultan tántorgott oda Finnhez; lelki szemei előtt már látta is, hogyan gombolja ki a férfi hófehér ingét, hogyan csatolja ki a fekete nadrágot tartó bőrövet, milyen fülledt érzékiséggel húzza le a cipzárt. Úristen, gondolta magában az asszony, borzalmasan kiestem a gyakorlatból, remélem, nem fogok lebukni! Vegyük például a zoknit. Vajon Finn lehúzza a zokniját, mielőtt lekerülne róla a nadrág? Azt biztosan nem várja el, hogy én húzzam le. Te jó ég, nem emlékszem, hogyan kell megszabadulni a zoknitól, hülyét fogok csinálni magamból… – Ezt nézd meg! – Finn nesztelenül kinyitotta a hálószoba ajtaját, és beljebb húzta Ginnyt. Az asszonynak elakadt a lélegzete, amikor ráébredt, hogy végül mégsem kell megküzdenie a zoknival. És Finn-nel sem, ha már itt tartunk. A másik megállapítása az volt, hogy ami a féltő gonddal dédelgetett fantáziaképet illeti, ennél jobban nem is trafálhatott volna mellé. Sem baldachinos ágy, sem lágyan lengedező krémszínű függöny nem volt a láthatáron. Az ágy hatalmas volt és ultramodern, bőr fejtámlával és súlyos, drága sötétkék bársony ágytakaróval. Bár ebben a pillanatban nem tűnt drágának, a finom tapintású, kifogástalan minőségű bársony közepén szétkenődött nyálkás trutymót elnézve. – Jaj! – kapta a szája elé a kezét Ginny. – Miiiiiiiiáááááúúúúú! – nyávogta Myrtle szétterpesztett manccsal, ziháló mellkassal, amikor az újabb fájások görcsbe rántották a testét. Egy ezüstös csomagocska csusszant ki Myrtle testéből az ágytakaróra, csak néhány centiméterrel az első vak nyivákoló kiscica mellé. Myrtle, aki szemmel láthatóan megkönnyebbült, hogy a második kölyök is kint van, megfordult, és hegyes fogaival elkezdte lehámozni a burkot, majd – pfú-úúj! – elrágta a köldökzsinórt. – Nem is tudtam, hogy bent van – suttogta Finn. – Biztosan valamelyik fáról mászott be. – Jaj, nézd! – ráncigálta meg Ginny a férfi ingujját, amikor az első kiscica reszketegen lábra állt, majd rögtön vissza is huppant az ágyra. Másodszor is fel akart állni, de megcsúszott egy sötétzöld nyálkafolton, és a hátán landolt. Szívfacsaró nyivákolások közepette feküdt ott, amíg Myrtle meg nem szánta, és minden teketória nélkül, a nyakánál fogva a hasára nem fordította.

– Honnan tudja, mit kell csinálnia? – kérdezte Finn, amikor a kiscica habozás nélkül, mohón szopni kezdett. – És Myrtle honnan tudta, hogy el kell rágnia a köldökzsinórt? – ingatta a fejét álmélkodva Ginny. – Azért örülök, hogy Jemnél nem volt szükség erre. Myrtle hátrafordult, és fensőbbségesen pislogott; topázszínű szemével jó alaposan megnézte magának a közönségét. Kivételesen nem fújt rájuk. – Talán most, hogy anya lett, megnyugszik egy kicsit – mondta Finn, nem túl meggyőzően. – Lehet, hogy sokkal fontosabb dolgok járnak a fejében, például, lélekben próbál felkészülni a következő fogamzásra. Amúgy mennyibe került az ágytakaró? – Több száz fontba. – Finn elgondolkodott. – Vagy még annál is többe. Tamsin választotta. – Megint elgondolkodott. – Volt az egy ezres is. – Talán ki lehet tisztíttatni – mondta vigasztalóan Ginny. Mivel a csábítás már nem volt napirenden – ha egyáltalán lehetett ilyesmiről beszélni –, Ginny és Finn magára hagyta Myrtle-t, és visszament a nappaliba. Finn főzött még egy kávét, és fel-alá járkált a konyhában, miközben Ginny egy magas széken ült a pultnál, és a férfi laptopján internetezett. – Ülj már le! – kérte. – Teljesen elszédülök. – Izgulok. Úgy érzem magam, mint egy újdonsült apa. – Ne érezd úgy. – Ginny összerezzent. Hogy mondhatott ilyet! Szerencsére a „vajúdó macska” begépelése a keresőbe mindkettejük figyelmét elterelte. Hűha, a macskák szülése nem is olyan egyszerű, mint ahogy azt az ember gondolná. – Mi van? – kérdezte Finn az asszony riadalmát látva, és egy bögre kávét tett a pultra. – Finnyás vagy? – Miért? – Itt egy hosszú lista azokról a dolgokról, amikre szükséged lehet, ha a macskád vajúdni kezd. Szülőágy. – Azt már szerzett magának – jegyezte meg Finn szárazon. – Hát még? Gáz és levegő? – Melegítőpalack – olvasta Ginny hangosan. – Tiszta rongy vagy törülköző. Mérleg. – Van egy fürdőszobai mérlegem – vonta össze a szemöldökét Finn. – Éles olló – húzta el a száját Ginny. – Fertőtlenítőszer. Egy kisméretű fecskendő. És fogselyem. – Az meg minek? – Ha az anya nem rágja el a köldökzsinórt, neked kell megcsinálni helyette. Elkötöd a köldökzsinórt a fogselyemmel, aztán elvágod. – Érdekes ez az egyes szám második személy – jegyezte meg Finn. – Inkább dobjunk föl egy érmét. – Én csak a DVD-lejátszókhoz értek – tárta szét a karját Ginny. – Különben is, a te macskád. A férfi grimaszt vágott, majd a monitor felé intett a fejével. – Ez minden? – Nem egészen. Vazelin. Ha az anya nehezen szül, vazelinnel kell bekennünk, hogy a kölykök könnyebben kicsússzanak – olvasta Ginny a vazelinhez tartozó utasítást. – Jó. Majd bekenem a fülét. – Ezenkívül szükségünk van még három teniszlabdára és egy fej megmosott salátára. – Mi? – Csak vicceltem – vigyorgott Ginny. – Miiiiááááááááúúúúúúúűúú! – Nem hiszem, hogy Myrtle értékeli a viccedet – mondta Finn, amikor visszasiettek a hálószobába. Hajnali háromra minden rendben lezajlott. Myrtle négy kiscicának adott életet, és szerencsére nem szorult rá a kétbalkezes bábák segítségére. Szépen világra hozta a kölykeit, jó étvággyal elfogyasztotta a méhlepényt (brrrrr!), és most békésen hevert az ágyon, mellette a négy alvó kis-cicával. Amikor Finn, aki gyorsan megágyazott a vendégszobában, tekintve, hogy Myrtle elfoglalta az ágyát, kilépett az ajtón, Ginny éppen ásítozva szedte össze a dzsekijét, a táskáját meg a kocsikulcsait. – Mész? Vezess óvatosan. Nem a legromantikusabb megjegyzés, de érthető, figyelembe véve a körülményeket. Ginny fején átsuhant a gondolat, hogy a férfi talán meg is csókolta volna, ha nem ásítozna olyan kiábrándítóan, mint egy víziló. – Jó. Bocs, kicsit elfáradtam. Holnap találkozunk – intett a férfi felé. Ki tudja, hogyan végződött volna az este, ha Myrtle nem pont Finn hatalmas ágyát szemelte volna ki magának? Mindegy, így is nagy élmény volt. – Jó éjszakát! – mondta Finn. Tényleg szomorúan csengett a hangja, vagy csak képzelődöm? – morfondírozott magában Ginny. Macskusz belegyalogolandusz. A francba!

Harminckettedik fejezet

A

búcsúzás most sem volt egyszerű. Jem visszautazott Bristolba, Ginnynek pedig sajgott a szíve az erőfeszítéstől, hogy ne mutassa ki az érzéseit mindenki előtt. Jó volt, hogy Jem hazalátogatott, de az asszony most elviselhetetlennek érezte a gondolatot, hogy eltelt az egy hét. Csak olaj volt a tűzre, hogy a vonat pontosan érkezett. Amint begördült az állomásra, megdördült az ég, és hullani kezdtek az első esőcseppek. – Juj! – Jem, aki nem akarta, hogy óriási szenvedések árán kivasalt haja összeugorjon, gyorsan megölelte Ginnyt, és nagy puszit nyomott az arcára. – Menj csak nyugodtan, Anyu, mindjárt leszakad az ég. – Nem baj. Írj egy sms-t, ha megérkeztél, hogy ne izguljak. – Ginnynek vissza kellett fognia magát, nehogy megcirógassa a lánya arcát (Jaj, Anyu, olyan ciki vagy!”), mint régebben, amikor Jem még kicsi volt. – Jó, Anyu, és ígérem, hogy sok gyümölcsöt és zöldséget fogok enni, és rendesen felöltözöm. – Te csak ne gúnyolódj! Az a dolgom, hogy aggódjak miattad. – Nem kell, mert már nagylány vagyok. – Jem a vállára kanyarította a hátizsákját, és a várakozó vonat felé indult. – Aztán te is viselkedj rendesen – szólt vissza vigyorogva. – Ne csinálj semmi butaságot most, hogy nem tudom rajtad tartani a szemem. Ginny gondolatai önkéntelenül is Finnre terelődtek. Fura dolog a sors. A kismacskák születése óta nem esett szó a csillagokról. Kétértelmű pillantásokra sem került sor – olyannyira nem, hogy az asszony már kezdte azt hinni, csak képzelődött. Megnyíltak az ég csatornái. Jem sikítva ugrott föl a kocsira. – Szia, Anyu! Nemsokára találkozunk! – Szia, kicsim! – Ginny csókot dobott a csukott vonatajtó felé. A szívfájdalom hirtelen pityergéssé fajult. Szerencsére a lecsorgó esőcseppek elleplezték a könnyeket, és az asszony arcáról egy pillanatra sem olvadt le a széles mosoly. Miközben Jem széles mozdulatokkal csókokat dobált az anyjának, a vonat kigördült az állomásról, és néhány másodperc múlva már hűlt helye sem volt. Jem visszament Bristolba, vissza Cliftonba, a Pembroke Roadra, vissza Ruperthez, akiről Ginny pontosan tudta, hogy nem való a lányához. De mit tehet ő? Jem már elmúlt hatéves, nem tilthatja el a fiútól – mint ahogy a fejvédő nélküli görkorcsolyázástól sem –, mert ha megtenné, csak ártana vele. Jemnek már joga van ahhoz, hogy elkövesse a maga hibáit. Remélhetőleg tanulni fog belőlük. Mint mindenki, emlékeztette magát Ginny, Carlára, Perryre meg arra a zűrzavarra gondolva, amely a saját nem létező szerelmi életét jelentette.

Jem már a vonatról sms-ezett Rupertnek. A fiú aznap reggel repült haza Nizzából. – Szia, édesem! Megjöttem! – kiáltotta vidáman Jem, amikor belépett a lakásba. – Hali! – jelent meg a fiú az előszobában. Hihetetlenül barna volt, és egy üveg sört szorongatott a kezében. – Összement a pólód, nyuszikám. Jem lepillantott magára; a zivatar egész úton elkísérte, odakint ömlött az eső. A Whiteladies Road-i buszmegállótól idáig tartó hosszú gyaloglásnak köszönhetően a lány kurta fehér pólója teljesen átázott és átlátszóvá vált. – Nehogy eltakard magad. Tetszel – vigyorgott a fiú. Hűvös, sörszagú csókot nyomott Jem ajkára, és végigsimította a lány mellét. – Lucy itthon van? – kérdezte Jem óvatosan. – Még nincs. Aminek, meg kell mondanom, őszintén örülök. Jól érezted magad? – Nagyon! – Jem egyetlen gyakorlott vállrándítással ledobta magáról a nedves hátizsákját, amely tompa puffanással ért földet. – Voltam bulizni, és összefutottam egy csomó régi barátommal. – Régi barátoddal? Lányokkal vagy fiúkkal? – Is-is. – Jem, aki el volt bűvölve, hogy Rupert féltékeny, sietve hozzátette: – Igazából egy régi szerelmem volt ott. – Most aggódnom kéne? – vonta fel Rupert pajkosan a szemöldökét. – Nem. Már semmit sem érzek iránta. – A lány nem hazudott: a Niall-lel való találkozás semmilyen hatással sem volt rá. Ruperthez képest Niall olyan… közönségesnek tűnt. – Akkor jó. – Rupert csókja minden Niall Finnegannel kapcsolatos gondolatot kisöpört Jem fejéből. A lányt sokkal jobban izgatta a készülődő tűzijáték. – És Lucy? – lehelte Jem, amikor a fiú a vizes pólójánál fogva a szobája felé kezdte húzni. – Nyugi! Csak órák múlva ér haza. – Rupert egy jégtáncos ügyességével vezette be a lányt a szobájába, cipzárazta ki a szoknyáját, és ráncigálta le a pólóját – mindezt egyetlen mozdulattal. Jemet az sem érdekelte, hogy menthetetlenül kinyúlik a pólója. – És mi volt Dél-Franciaországban? – böködte meg a fiú mellkasát incselkedve. – Körüldongtak a gyönyörű bikinis lányok, mi? Fogadok, hogy megpróbáltak elcsábítani. – Te azt mondod, gyönyörű bikinis lányok. Én meg azt mondom, egy csomó ócska ribanc. Persze, hogy megpróbáltak elcsábítani – affektált Rupert. – De ezek csak arra mennek, hogy felszedjenek maguknak egy pénzes pasit. Amint kiszúrják a platinakártyádat, rád tapadnak, mint a piócák. Nem az én világom. – A fiú gyengéden a franciaágyra taszította a lányt, végignézett rajta, és így szólt: – Ezért is vagyok most itt. Mert te vagy az én világom. – Most biztos úgy nézek ki, mint egy sündisznó – túrt bele később Jem a felborzolódott frizurájába. – Gyönyörű vagy – puszilta meg Rupert az orra hegyét. – Olyan izgatóan zilált. – Izgatóan zilált – fintorgott a lány bizalmatlanul. – Ezt bóknak szántad? – Te kis álszent! Na, jó. – Rupert szemügyre vette Jem meztelen testét. – Bomba alakod van. És nem vagy borostás, ami külön előny – simította végig a lány sípcsontját. – Szemtelen! – kuncogott Jem. – Jaj, majdnem elfelejtettem! – Rupert óvatosan oldalra fordította a lányt, és alaposan megvizsgálta a fenekét. – Tökéletes, narancsbőröd sincs. – Persze, hogy nincs! – mélyesztette bele Jem a körmeit a fiú vállába tiltakozásul. – Sosem lehet tudni, bármikor megtámadhat. Aztán szépen befészkeli magát, akár akarod, akár nem. Anyukádnak van narancsbőre? – Nem, nincsen! – Hé, csak megkérdeztem. Mert az ilyesmi örökletes is lehet. Elég példát láttunk rá a múlt héten. – Rupert nevetve gurult arrébb, mielőtt még a lány megüthette volna. – Amilyen az anya, olyan a lánya: együtt gurulnak végig a homokon. De csak a nyilvános strandokon. A magánstrandokon nemkívánatos a hájas hátsó. – Szemét vagy – mondta Jem. – De te pont ilyennek szeretsz – fordította a hátára a lányt Rupert. Mogyoróbarna szeme sokatmondóan csillogott. Jem gyomra összeszorult a vágytól, amikor a fiú betérdelt a lába közé. A világért sem ismerte volna el, de kezdte úgy érezni, hogy komolyan beleszeretett Rupertbe. Nem is csoda, hiszen olyan jóképű. És olyan jól megértik egy…

– A francba! – szisszent fel Rupert, amikor csapódott a bejárati ajtó. Jem megmerevedett alatta. Hallották, amint Lucy tűsarkú cipőjében végigkopog az előszobán. – Hol vagytok? – kiáltotta el magát. – A picsába! – suttogta Rupert. Jem tágra nyílt szemmel, kétségbeesetten pillantott a szekrényre. Halomban állnak benne a ruhák, az érintetlen tankönyvek, a teniszütők meg a görkorcsolyák; még egy hörcsög sem férne el ott, nemhogy egy jól fejlett tizennyolc éves. Egy pucér tizennyolc éves. Jem torkát hisztérikus kacagás fojtogatta. Lehet, hogy a sors akarta így. Lucy előbb-utóbb úgyis rájött volna mindenre. – Pszt! – Rupert, aki nem volt vidám kedvében, fürgén talpra tornázta magát. – Bújj be az ágy alá! Ez valami vicc? Úgy tűnik, nem. – Rupert! – kopogott be az ajtón Lucy. – Befelé! – sziszegte Rupert, a matrac szélére taszítva Jemet. A lány úgy döntött, kedvére tesz a fiúnak, és hangtalanul a földre csúszott. Rupert sietve összeszedte Jem szétdobált ruháit, és a lány kezébe nyomta őket. – Lucy! Te vagy az? – kiáltotta álmos hangon. – Hány óra? Elaludtam. Az ágy alatt kuporgó Jem, kezében a ruháival, egy félig leeresztett gumibirkával találta szemben magát (inkább kanbulihoz illő kellék, mint perverzió). A birka bamba, gyűrött arckifejezéssel bámult a képébe. – Te lusta disznó, délután négy óra van! Hová tűnt Jem? – Gőzöm sincs. Szerintem még nem jött meg. – De igen. Ott a hátizsákja a földön. Kivágódott a szoba ajtaja, és Jem megpillantotta Lucy smaragdzöld tű-sarkúját. – Ugye, nem te rejtegeted valahol? Az ágy megnyikordult, ahogy Rupert felült rajta. – Ha nincs a szobájában, akkor biztosan elment valahova. Várj, fölkelek. Főzöl egy kávét? Hirtelen csönd lett. Jem visszafojtotta a lélegzetét. – Nekem jobb ötletem van – szólalt meg Lucy. – Majd én rendesen felébresztelek. Hát ez meg mit jelentsen? – ráncolta a homlokát Jem. Látta, amint a cipők az ágy felé indulnak; Lucy már olyan közel volt, hogy ha Jem kidugja a kezét a birka mellett, megfoghatta volna a bokáját. Attól rájött volna a frász. – Ne piszkálj, Luce! Fáj a fejem. – Nem hittem volna, hogy valaha is ilyet hallok tőled. – Az ágyrugók ismét megnyikordultak, és Lucy egyik cipője kikerült a képből. Jem hirtelen rádöbbent, hogy a barátnője az ágyon térdel. – Hagyd abba! – förmedt rá Rupert. – Bocsi! – mormolta Lucy, aki nyilvánvalóan egy pillanatig sem zavartatta magát. – Azt hiszem, nem fog menni. Na, mi van veled? Nem is hiányoztam? Mi? MI?! – Luce, légyszi… – Mert te hiányoztál ám. Nagyon. Ha tudni akarod – mondta Lucy, majd hatásszünetet tartott –, ennyire – búgta aztán. Jem úgy érezte magát, mintha egy kád jeges vízbe mártották volna. Természetesen tudta, mi folyik odafönn, de az agya sehogy sem akarta felfogni. Sokkos állapotban volt, moccanni sem bírt. – Na, jó, ebből elég! – szólalt meg Rupert nyersen. – Vége a játéknak. – Mi van veled? – méltatlankodott Lucy. – Nem is tudom – felelte vontatottan Rupert. – Nézz be az ágy alá, hátha rájössz. Jem nem hitt a fülének. Igaz, a fiúnak nem volt sok választása. Jem szorosan lehunyta a szemét, és megpróbálta összeszedni magát. – Nehogy azt mondd, hogy a felfújható birkáddal játszottál – hallotta föntről Lucy hangját.

Harmincharmadik fejezet

Amikor Jem kinyitotta a szemét, Lucy már az ágy mellett guggolt, és döbbenten meredt rá. – Nem! Nem! – rázta meg a fejét Lucy. – Ez nem lehet igaz! – Fölteszem a kávét – mondta Rupert. – Mind a kettőnket megdugtad? Te rohadék! – visította Lucy. – Azért ne túlozzunk, szabályosan rám másztál. Jó volt, amíg tartott – mondta a fiú unottan. – De hamar kifulladt. – Te arrogáns disznó! Takarodj innen! – üvöltötte Lucy. – Beszélni akarok Jemmel. – Csak nyugodtan. – Rupert felráncigálta magára a farmerét, és lazán kisétált a szobából. – Ezt nem hiszem el! – fakadt ki Lucy. Egyszerűen nem hiszem el! Ez a szemét hülyét csinált belőlünk. Jem előkecmergett az ágy alól. – Elfordulnál, amíg felöltözöm? – Ó, te jó Isten! – fordult el ingerülten Lucy. – Szóval ez zajlott a hátam mögött. Rupert biztosan remekül szórakozott – füstölgött a fejét csóválva, és a lábával idegesen dobolt a padlón. Jem sietve kirázogatta és magára kapkodta az egy gombócba gyűrt ruhákat. Megborzongott, amikor a nyirkos póló a bőréhez ért. – Miért nem szóltál? – förmedt rá Lucy. – Miért nem szóltál te? – vágott vissza Jem, aki sértőnek találta ezt a hangnemet. – Mert sosem került szóba. Pedig még rá is kérdeztem. A bulin, amikor láttam, hogy Rupert a seggedet markolássza. – Lucy sötét szeme szikrázott a dühtől. – Kérdeztem tőled, hogy van-e valami köztetek, de te azt mondtad, hogy nincs. – Rupert nem akarta, hogy fölöslegesnek érezd magad. – Érdekes, nekem is ezt mondta. Jem mély levegőt vett. – Ez hihetetlen! – Az a hihetetlen, hogy becsaptál. A francba! – hepciáskodott Lucy, majd feltartotta a kezét. – Oké, oké, én is becsaptalak. Rupert viszont mindkettőnket átvert. Mindenért ő a felelős. Most aztán rácseszett. A rohadék! – Hallottam ám. – Rupert az ajtófélfának dőlve állt, és nagyot húzott a kezében lévő sörösüvegből. – Hála Istennek! – pördült hátra Lucy. – Keress magadnak új lakótársakat. Mert mi megyünk. Jem rémülten meredt a barátnőjére. – Elmész? Jó. Sőt, nagyszerű – rándította meg a vállát Rupert, majd Jemre nézett. – De te nem akarsz elköltözni, ugye? Lucy semmit sem jelentett nekem, csak futó kaland volt. De ami köztünk van… az egészen más. Különleges. Jemnek a torkában dobogott a szíve: a lány hetek óta erre a mondatra várt. – Felejtsd el! Mind a ketten elmegyünk! – üvöltötte Lucy magán kívül. – Nem áll jól neked ez a hisztériázás – vonta föl a szemöldökét Rupert. – Egy őrjöngő nő nem túl kellemes látvány. – Hánynom kell tőled! – ordította Lucy. – Az idegesség árt a szépségnek. – Kapd be! – Az a te műfajod, édesem. Mit is ígértél az előbb? Rupert nagyot húzott a sörből, majd Jemre mosolygott. – Remélem, tudod, miért ilyen ideges Lucy? Haragszik rám, mert téged szeretlek. – Szemétláda! – Már megint ezzel jössz? Kezd unalmas lenni. De nem kéne már csomagolnod? – Gyere, Jem! – adta ki az utasítást Lucy. – Húzzunk innen! – Jem nem a kiskutyád – szólt közbe hűvösen Rupert. – Nem te mondod meg neki, mit csináljon. – Azzal Jemhez fordult: – Te döntesz. Én nem akarom, hogy elmenj. – Jaj, fogd már be, te arrogáns féreg? – Jem? – biccentette félre a fejét Rupert.

– Jem! – dühöngött Lucy. – Bemegyek a szobámba – mondta Jem. – Gondolkodni. Lerogyott az ágyra, és a kezébe temette a fejét. Minden olyan szépen alakult, és most itt van ez. A szomszédban Lucy nagy csapkodások és dörömbölések közepette húzkodta ki-be a fiókokat, hogy kivegye belőlük a holmiját. Amikor nyílt az ajtó, Jem arra sem vette a fáradságot, hogy felnézzen. – Ne menj el! – kérlelte Rupert. Miközben beszélt, a farmerzsebében pittyegni kezdett a mobilja, jelezvén, hogy új üzenete érkezett. – Azt akarom, hogy maradj. Mostantól csak ketten leszünk. Úgy élhetünk, mint egy igazi szerelmespár. Jem szíve olyan erősen sajgott, mintha szó szerint szét akarna szakadni. Régebben ösztönösen a barátnőihez húzott a fiúkkal szemben; méghozzá olyan automatikusan, hogy soha eszébe sem jutott megkérdőjelezni a döntése helyességét. Most azonban más volt a helyzet: sokkal több forgott kockán. Mert való igaz, Rupert aljas módon viselkedett, de most már túl vannak rajta. A fiúk már csak ilyenek. Főleg azok, akiknek olyan sanyarú gyerekkoruk volt, mint Rupertnek. Az a fontos, hogy mit éreznek egymás iránt most, hogy a rémálom véget ért. És Jem tudta, hogyan érez Rupert iránt. Illetve, kezdett rájönni, a fiú hogyan érez iránta. Jem megborzongott. Lucy, a barátnője egzotikus, vonzó és elképesztően gyönyörű. Jem tudta, hogy ő is csinos a maga bolondos, rózsaszínnel és szőkével melírozott módján, de elegancia tekintetében a nyomába sem érhet Lucynak. Mégis, amikor kenyértörésre került a sor, Rupert őt választotta. Ami több, mint hízelgő. Nem csoda, hogy Lucy nem lát a pipától. BUMM! – csapódott be a szekrényajtó a szomszéd szobában, majd ruhaakasztók őrült csattogását lehetett hallani. Rupert elolvasta az üzenetet. – Olly, a haverom meghívott minket a bulijába a jövő hétvégére. Skóciába. Eljössz? Olly, Olly. Oliver Maclntyre-Brown. – Ő az, akinek kastélya van? – Méghozzá bazi nagy. Olly azt írja, ha akarjuk, felvisz minket a bácsikája helikopterén. Helikopter. Kastély. Jem soha nem járt Skóciában, még vonattal sem. – Bocs! – mondta Rupert. – Kicsit elsiettem a dolgot. Lehet, hogy most te is lehülyézel, és elkezded kiüríteni a szekrényedet. Jem a fiúra nézett. Borzalmas lenne az élete Lucy nélkül. De Rupert nélkül aztán végképp. – Nem. – Tényleg? – mosolyodott el a fiú. – Tényleg. – Örülök. – Rupert ellágyult tekintettel tette le a telefont meg a sörösüveget. – Nagyon örülök. Hé, gyere már ide! Amikor megcsókolta Jemet, a lány tudta, hogy helyesen döntött. Ők ketten összetartoznak. Jem úgy érezte, végre megtalálta az igazit. Ha ez nem szerelem, akkor semmi sem az. Éles kopogtatás hallatszott az ajtó felöljem megacélozta magát, kibontakozott Rupert öleléséből, és az ajtóhoz ment. – Na? – kérdezte Lucy mereven. – Itt maradok. – Vele? – Lucy szája szánakozó mosolyra görbült. – Hülye liba! Rupert engem választott, vágott volna vissza Jem a szíve szerint, de sikerült uralkodnia magán. Lucy úgyis tudta. – Azt hiszed, szeret? – kérdezte Lucy. – Erről van szó? Mert ha igen, hülyébb vagy, mint… – Összepakoltál? – szakította félbe Rupert hűvösen. – Hívtál taxit? Tudod mit? Én fizetem. Én nem haragszom rád, édesem. Szoros volt a küzdelem, de a jobbik győzött. – Te arrogáns fasz! – Nagylelkű arrogáns fasz, ezt nem tagadhatod. – Azzal Rupert előhúzta a pénztárcáját, és két húszfontost vett ki belőle. – Tessék, a visszajáró egyhónapnyi előleg meg egy húszas taxira. Még szerencse, hogy vettem ki pénzt. – Nem zavar, hogy az apádon élősködsz? – Fura, de a legkevésbé sem. A legjobb dolog a világon. Próbáld ki te is. Jaj, bocs, elfelejtettem, hogy csórók vagytok. Micsoda pech, édesem, nem tudod, miről maradsz le. Jem tudta, hogy Rupert nem akar rosszat; a fiú mindig pimasz, lekicsinylő megjegyzésekkel illette a családja vagyonát és más családok szegénységét.

– Őszintén sajnállak titeket – mondta Lucy villámló tekintettel. Azzal kiviharzott a szobából. – Úgy látom, jobban odavolt értem, mint mutatta – vonta meg a vállát Rupert. – És nem tud veszíteni. – Ne! – támadt fel Jemben a bűntudat. – Mégiscsak a barátnőm. – Csak volt – fogta át a fiú Jem derekát. – Mostantól csak az enyém vagy – mondta kacsintva. Lucy kiráncigálta a csomagjait a taxiból, és felnézett a visszataszító sorházra, amelynek kék bejárati ajtaja és rendezett, zsebkendőnyi előkertje volt. Nyílt az ajtó, és Davy lépett ki rajta, hogy üdvözölje a lányt. Nem a legideálisabb megoldás, de Lucynak, mivel sietve hagyta el Rupert lakását a húsvéti szünet kellős közepén, nem maradt túl sok választása. A legtöbb barátja hazautazott a szünetre. Davy legalább kéznél volt. És megértően viselkedett. – Davy, nagyon köszönöm, hogy segítesz. Egy percig sem bírtam volna ott maradni – ölelte meg Lucy. – Jem nem normális, azt hiszi, hogy Rupert… Rupert… – Tudom. Nyugi! – Jaj, Davy, mindjárt megpukkadok! Hogy lehet valaki ilyen hülye? Ne hidd, hogy féltékeny vagyok rá – törölte le Lucy az arcáról a harag könnyeit –, csak… hogy képes megbocsátani Rupertnek azok után, hogy minden kiderült? – makogta. – Gyere, menjünk be! Anyu már vár. – Jaj, Istenem! Én meg rád akaszkodom. Nagyon haragszik? – Viccelsz? – vigyorodott el Davy. – Teljesen odavan a gyönyörűségtől. Rhona Stokes teát főzött a parányi konyhában. Ötven felé járt, és Davy idősebb, női mása volt, ugyanazokkal a nagy barna szemekkel és vállig érő sötét fürtökkel. Lucy észrevette, hogy a fél lábára sántít. – Szervusz, drágaságom, Isten hozott nálunk! Tyűha, Davy mondta, hogy csinos vagy, de azt nem, hogy szupermodell lehetnél – mondta sugárzó mosollyal, és két puszit nyomott Lucy arcára. – Lesz miről pletykálniuk a szomszédoknak. Azt fogják hinni, hogy a mi Davynknek végre sikerült felcsípnie egy klassz kis nőt! – Anyu! – emelte égnek a tekintetét Davy. – Jaj, elnézést, csak vicceltem. Ne haragudj rám, drágaságom. – fordult Rhona Lucy felé. – Bolondot csinálok magamból – súgta oda a lánynak bizalmasan. – Ez a maga háza, azt csinál benne, ami jólesik. Nagyon kedves maguktól, hogy befogadnak. Ígérem, hogy amint találok új albérletet, rögtön kiköltözöm – intett zavartan Lucy a táska halom felé. – Nem kell sietni. Addig maradsz, ameddig jólesik. Tessék, idd meg a teádat, amíg még meleg, és vegyél kekszet is. Aztán megmutatjuk a szobádat. Sajnos elég picike – biztosan kisebb, mint a régi. Lucyt elborította a hála. – Nem számít. Örülök, hogy itt lehetek, minél messzebb a Pembroke Roadtól. – Fölviszem a cuccaidat – mondta Davy. – Mást nem is ismerek Davy évfolyamtársai közül – vallotta be Rhona, amikor Davy kiment. – Davy azt mondja, te mindig rendes voltál vele. Rendes. – Hát… ez csak természetes. – Megkérdezhetem, hogy Davynek vannak-e barátai az egyetemen? Tudod, milyenek a fiúk – magyarázkodott Rhona. – Nem szívesen beszélnek ilyesmiről. – Szerintem nincs különösebb gond – felelte diplomatikusan Lucy. –Én úgy látom, Davy jól érzi magát. Rhona kíváncsian fürkészte a lány arcát. – És nem szokták csúfolni? Amiért még mindig az anyukájával él? Lucy megégette a száját a forró teával. Hogy válaszoljon erre a kérdésre, ha nem akarja megsérteni Rhonát? Letette a bögrét. – Hát, vannak páran, akik leszólják, de azok hülyék. Senki sem áll szóba velük. Mi mást mondhatna? Hogy Davy közröhej tárgya? – Ó, akkor jó. – Rhona megkönnyebbülten vett ki egy darab kekszet. –Nem mintha Davy panaszkodott volna, csak érdekel a dolog. – Davy nagyon rendes srác – mondta Lucy komolyan. Mennyi könyvet kölcsönadott az utóbbi időben! Nem mintha Lucy el akarta volna olvasni őket, de akkor is. A gesztus az, ami számít, és a lány nem ismert Davynél figyelmesebb embert. – Ő a szemem fénye – közölte Lucyval Rhona egyszerűen. – Néha furdal a lelkiismeret, amiért ennyire magamhoz láncolom, de megvan rá az okom. – Egy pillanatra könnybe lábadt a szeme, de rögtön

összeszedte magát, és gyengéden megpaskolta Lucy karját. – Köszönöm, hogy megnyugtattál, kedvesem. Én nem is tudom, mit csinálnék, ha Davy elköltözne innen.

Harmincnegyedik fejezet

Finn kibontott egy üveg bort, és teletöltött két poharat. Az egyiket az asszony elé tette. – Hogy miért is nem gondoltam én erre korábban? – mondta Finn. – Azzal az ürüggyel hívom fel a nőket a lakásomra, hogy nézzék meg a kiscicákat. Ezerszer jobb, mint rézkarcokat mutogatni. – Mert a rézkarcok unalmasak – felelte Ginny –, a kiscicák viszont ennivalóan édesek. Csak az a bökkenő, hogy a nők majd annyira elolvadnak tőlük, hogy rád sem fognak fütyülni. – Már megszoktam – bólintott Finn komoran. – Na, persze! Fogadok, hogy alig bírod lerázni őket. – Ezzel azt akarod mondani, hogy szerinted az ellenkező nem tagjai meglehetősen vonzónak találnak? – húzta föl játékosan a szemöldökét. Szerencsére a Ginny ölében lévő kismacska megmentette a helyzetet. A cica rendben teljesítette harci feladatát: vékony pisisugarat eresztett ki magából, amely épphogy egy hajszállal kerülte el az asszony szoknyáját. Mire Ginny feltörölte a csinos kis tócsát, és visszavitte a bűnöst Myrtle mellé, a kérdés régen elfelejtődött. – A szobatisztaságra! – emelte föl a poharát az asszony vidáman. –Egészségedre! – A szobatisztaságra! – Finn elgondolkodott. – Nem a legemelkedettebb tószt. – Bocs, nem vagyok túl emelkedett hangulatban – rázta meg a fejét Ginny, aki végig úgy próbált tenni, mintha mi sem történt volna. – Perryvel van valami? – Jaj, dehogy! – Akkor Jemmel – találgatott Finn. Az asszony bólintott. – Igen. – Hiányzik? – Hiányzik és aggódom érte. Összejött egy fiúval, akinek még a szeme se áll jól. – Ginny szinte szó szerint vissza tudta idézni a délutáni telefonbeszélgetést. A jelek szerint Jem és Rupert között komolyra fordult a dolog, Lucy elköltözött, hogy ne legyen a terhükre, és minden fantasztikus. Amikor Ginny ijedten közbeszólt: – Lucy elköltözött? Nem fog hiányozni? –, Jem csak nevetett. – Anyu – felelte vidáman –, miért hiányozna, amikor itt van Rupert? Minden király! Ginny önkéntelenül is arra a megállapításra jutott, hogy a lánya nevetése kissé fellengzősebbé vált az elmúlt tizennégy nap során. –Jem csak tizennyolc éves. Úgysem maradnak együtt – csitítgatta Finn. – És ha mégis? Együtt élnek – borzongott meg Ginny. – Az a fiú egy gazember. Pénze van, de… szíve nincs. Azt hiszi, ő a világ közepe. – Ezek szerint jóképű. – Nagyon. – Ezért nem bízol benne? Az asszony bólintott. – Ezért meg a természete miatt. – Akkor Jem előbb-utóbb úgyis kiismeri – felelte Finn. – Nem buta lány. Sőt, kifejezetten okos. – Én sem tartottam magam ostobának – válaszolta Ginny –, és nézd meg, mi lett velem. – Jöhet a következő? Az asszony hirtelen azt hitte, Finn egy következő férfiról beszél. De nem, csak az üres borospoharat vette el előle. Hűha, két deci bor, és nem is emlékszik, hogy megitta volna! – De olyan nehéz megállni, hogy ne szóljak bele. Tudom, hogy a saját kárán kell tanulnia, de mégiscsak én vagyok az anyja. – Ginny elvette a poharat. – Úgy érzem magam, mintha egy olyan sebész operálná a lányomat, akiről tudom, hogy kétbalkezes és nem ért hozzá.

– Hé! – paskolta meg Finn maga mellett a kanapét. – Fiatalok. Adj nekik pár hetet, aztán úgyis kiszeretnek egymásból. Ginny otthagyta a kosárban nyivákoló kiscicákat, és leült a férfi mellé. Finn ma azt az ingét viselte, amely az asszony kedvence volt: kobaltkék anyagból készült, és olyan bársonyos volt, mint egy őszibarack. Illetve, olyan bársonyosnak tűnt, mint egy őszibarack; Ginny egyszer sem érintette. Azt sem árulta el, mennyire tetszik neki. – Remélem, igazad van. Jem teljesen bele van esve abba a fiúba. A hétvégén Skóciába mennek valami kastélyba. Ráadásul helikopterrel. – Ismerős a sztori – jegyezte meg Finn szárazon. – Ó, a fenébe! Ne haragudj! – Ginny csak későn eszmélt rá, hogy Tamsin is hasonló módon szökött meg Portsilverből: a gazdag olasz szeretője helikopterén menekültek. – Nagyon sajnálom – szorította meg Finn karját. – Nem akartalak felzaklatni. Na, tessék, ez az ing tényleg olyan bársonyos, mint egy őszibarack! – Nem zaklattál fel – mosolyodott el halványan a férfi. – A fejembe szállt a bor. Olyan ideges voltam, hogy enni se bírtam – paskolta meg az üres hasát Ginny magyarázatképpen. – Muszáj lesz taxit hívnom. – Én vagyok a hibás, amiért borral kínáltalak. – Inkább én, amiért feljöttem megnézni a rézkarcaidat. Vagyis a kiscicáidat. – Most már úgyis mindegy. Láttad a cicákat, és még maradt egy kis bor. Nem isszuk meg? Még egy kicsi? Most, hogy az alkohol egyenletesen szétáradt a testében, Ginnynek önkéntelenül is az jutott az eszébe, hogy egy üveg bor két embernek nem… jaj, elfelejtette a szót! Ja, igen! Elég. Finn, látván az asszony csalódottságát, újra teletöltötte a poharát, és jókedvűen így szólt: – Ne aggódj, van még egy üveggel a hűtőben. Myrtle és a kiscicák elaludtak. Ginny és Finn a következő negyven percben iszogatott, ropit eszegetett, és az étteremről beszélgetett. Evie-re néhány napja rágerjedt egy ingatlanügynök, aki mindent elkövetett, hogy megszerezze az asszony telefonszámát. – Nem értem, Evie miért nem állt szóba vele – tűnődött el Finn. – Kedves fickónak tűnt. – Túl kedvesnek. – Ginny megpróbálta elmagyarázni, miért nem esett kísértésbe Evie. – Szinte már nyálasnak. Az az alak egy szélhámos. Pfuj! – De azért jóképű, nem? – Túl jóképű. Senki nem áll le egy ilyennel. – Ginny felszedegette a pólójára hullott morzsákat, lenyalta az ujját, majd újabb adag borral öblítette le a sós ízt. – Én nem is akartam leállni vele – jegyezte meg Finn. – Úgy értem, egy nő sem, akinek van egy csöppnyi esze. A jóképű pasikkal csak baj van. – Először Rupert, most meg a fickó a hatos asztaltól. Mind a ketten jó-képűek, tehát automatikusan nem bízol bennük. Nem vagy kicsit előítéletes? – kérdezte Finn. – De igen. Meg józan. Az átlagos pasikkal nincs gond, de a feltűnően jóképű férfiakkal vigyázni kell. Első számú szabály: jó messzire kerüld el őket. – Értem. – Finn elgondolkodva túrt a hajába. – Kérdezhetek valamit? Ginny nagylelkű hangulatban volt. – Bármit. – Szerinted én jóképű vagyok? Jaaj, csak ezt ne! – Micsoda? – Az asszony úgy egyenesedett föl, mintha a férfi arra kérte volna, hogy oldjon meg egy bonyolult matematikai egyenletet. Bár még az is egyszerűbb lett volna. – Komolyan érdekel. Amikor a tükörbe nézek, magamat látom, azt, aki mindig is voltam – magyarázta Finn. – Sötétbarna haj, egyenes, nem göndör. Szürke szem. Egy heg a bal halántékomon: még iskoláskoromból való, amikor az egyik gyerek hozzám vágott egy diszkoszt. Egy orr, ami egyszer eltörött rögbizés közben, de még egy darabban van. Egy áll, amire legtöbbször ráférne egy kis borotválás. Ez minden, én csak ennyit látok – nézett Ginnyre. – De már többen is mondták, hogy jóképű fickó vagyok. Elég sokan, hogy őszinte legyek. Úgyhogy kíváncsi vagyok, te hogyan vélekedsz erről. Szerinted is az vagyok? Ha van mersze ilyet kérdezni, gondolta magában Ginny, nekem is lesz merszem válaszolni. Az asszony örült, hogy a bor megnövelte az ellenálló képességét. – Oké, először is: nem szabadott volna ilyesminek kitenni az orrodat. Másodszor: persze, hogy jóképű vagy. Finn hitetlenkedve billentette oldalra a fejét. – Biztos? Tényleg ennyire nincs tisztában a dolgokkal?

– Biztos – bólintott Ginny. – Majd, mivel a férfinak láthatóan további megerősítésre volt szüksége, még hozzátette: – Nagyon. Finn egy darabig a borospoharát tanulmányozta, de Ginny kezdte gyanítani, hogy csak azért, mert alig tudja visszatartani a nevetést. – Szóval azt mondod, teljesen mindegy, milyen rendes vagyok és mennyire kedvellek, a külsőm miatt úgysem állsz szóba velem. Ó, te jó ég, tehát erre ment ki a játék! Ha nem lennék részeg, gondolta magában Ginny, most szégyellném magam. Méghozzá rettenetesen. De szerencsére részeg volt, így csak vállat vont, és vidáman így felelt: – Pontosan! – Ez diszkrimináció. – Azért nem kell ennyire mellre szívnod. Nincs minden veszve. Egy csomó nő van, aki biztosan nem utasítana vissza. Vegyük például a virágot küldő csajszit – tette hozzá Ginny csúfondárosan. – De én nem más nőkről beszélek. Hanem rólad. Azt állítod, hogy, kizárólag a külsőből ítélve, eszed ágában sem lenne kapcsolatot kezdeményezni egy hozzám hasonló férfival. Ginny kezdte szégyellni magát. De Finn úgy fogalmazott, hogy egy hozzá hasonló férfival. Nem kifejezetten magára gondolt. Az asszony nem tudta, hogy bólogasson, vagy a fejét rázza. – Igen… úgy értem, nem… úgy értem… így van. – De ez igazságtalanság. Elutasítanál, anélkül, hogy esélyt adnál. Elvileg be is perelhetnélek ezért – mondta Finn elmélázva. – Igazságtalan elutasítás címén. Ginny, aki egészen kimelegedett, nagyot kortyolt a borából. – Jó. Akkor perelj be. A férfinak derűsen csillogott a szeme. – Inkább megpróbálnálak jobb belátásra bírni. – Ez már a nyálas duma határát súrolja. Ha így folytatod, úgy jársz, mint Evie ingatlanosa. – Bocs! A sors kegyetlenebb, mint a halál. Szóval azt állítod, hogy a hozzám hasonló férfiakra hosszú távon nem lehet számítani. Csak futó kalandokra vagyunk alkalmasak, ha jól értem. Oké, most már nem lehet kibúvót találni. A férfi nyilvánvalóan nem véletlenül célozgat. Ginnynek teljesen kiszáradt a szája. – Ezt mondtam volna? – Ezt bizony. – Volt valami játékos kihívás a férfi hangjában. – És ha még mindig így érzel, nekem nincs kifogásom ellene. Ajaj! – Ez roppant kedves tőled. – Ginny elgondolkodott. – De hol találok egy olyan jóképű pasit, aki hajlandó lenne futó kalandba bocsátkozni velem ebben a lehetetlen időpontban? Finn elnevette magát. Majd közelebb hajolt az asszonyhoz. – Csukd be a szemed! Ajajaj! – Miért? – Mintha nem tudnám. – Abbahagynád végre az akadékoskodást? A férfi akarta őt. És csodálatos volt. Ginny hónapok óta erről álmodozott. Úgyhogy, minden félelmét sutba dobva, abbahagyta az akadékoskodást. Egy ilyen élményt vétek lett volna kihagyni. Egyenesen bűn. Hajnali egykor Ginny kibújt az ágyból. A szex észbontó volt, az asszony úgy érezte, mintha most vesztette volna el másodszor a szüzességét. A hasonlat persze erősen sántított: a ma éjszaka milliószor jobb volt, mint az első alkalom. De az örömbe azért üröm is vegyült, mert Ginny nem feledkezhetett meg arról, hogy ez a kapcsolat nem komoly, csak egy futó kaland, így hát ahelyett, hogy összeölelkezve feküdt, sugdolózott és nevetgélt volna Finn-nel, a következő randevút tervezgetve, úgy kellett tennie, mintha modern, laza csaj lenne, aki remekül érezte magát, de most már szeretne hazamenni, megfeledkezni a történtekről, és újra belevetni magát a szingli lányok pezsgő életébe. Mint Carla. Finn felkönyökölt. – A fürdőbe mész? Csak a férfi csillogó szemét lehetett kivenni a sötétben. Ha én látom őt, hasított bele Ginnybe, vajon ő is lát engem? Az asszony gyorsan behúzta a hasát, és a pólójáért nyúlt. – Nem. Haza – felelte.

Pont mint Carla. – De miért? Ginnyt elfogta a szomorúság. – Mert ideje mennem. – Nyugodtan maradhatsz – mondta Finn. Csak udvariaskodik, játssza az úriembert. Mennyire meglepődne, gondolta magában az asszony, ha örömteli sikollyal visszaugranék az ágyba: „Oké, akkor maradok!” Az ilyen Finn-félék kész istencsapásnak tartják azokat a lányokat, akik visszaélnek a vendégszeretetükkel. Rettegnek attól, hogy egy levakarhatatlan és túlzottan érzelmes nő kiveti rájuk a hálóját. – Kösz, de inkább hazamegyek. – Ginny villámgyorsan felöltözött, és laza, érzelemmentes mosolyt villantott a férfira. – Ez jó volt. De vége. Ideje mennem. Maradj csak – szólt oda a férfinak, amikor az félrehúzta a takarót, hogy felkeljen. – Egyedül is kitalálok. És ne aggódj, nem küldök virágot! – Tudsz így vezetni? – kérdezte kissé megütközve Finn. – Hát persze. – Igaz, hogy az asszony négy pohár bort ivott meg, de annak már két órája volt. Soha nem érezte magát józanabbnak. Belelépett a cipőjébe, gyorsan lesimította a haját, aztán lehajolt a férfihoz, és futó csókot lehelt az arcára. – Mindent köszönök, nagyon jó volt veled. Szia! – Szia! – mondta Finn rövid hallgatás után. Ennyi volt. Kész, passz. Ha Carla most látna, büszke lenne rám.

Harmincötödik fejezet

D

él volt. amikor Furgonos Dan bepöfögött az udvarra sárfoltos zöld kisteherautójával. Ginny kidugta a fejét a konyhaajtón. – Rendben, megjött. Behozom a ládát – kiáltotta. Dan reggel összekeverte a megrendeléseit, és elfelejtett málnát hozni a délelőtti gyümölcs- és zöldségszállítmánnyal. Amikor Ginny előjött az étteremből, a férfi zaklatott arccal pattant ki a furgonból. – Nagyon sajnálom, nem értem, hogy történhetett ilyesmi – dadogta bocsánatkérően –, esküszöm, hogy mindent kipipáltam a listáról, ez az első eset… – Semmi baj, Dan – próbálta Ginny lecsillapítani. A rendszerint félénk és visszahúzódó Dan volt a világ leglelkiismeretesebb szállítója. – Az a fő, hogy időben ideért. Ne aggódjon. – Én akkor is szégyellem magam. Megbíztak bennem, én meg cserbenhagytam magukat. Bocsánatot kérjek Finntől? – Fölösleges, nem is tud a dologról. Szia, szépségem! – kiáltott fel Ginny ellágyulva, amikor Dan kutyája rányaffantott az anyósülésről. A Danhez hasonlóan jóindulatú és félénk Stiller szikár, torzonborz, kissé ápolatlan keverék volt, kedves ábrázattal és bozontos farokkal. – Hát, ha tényleg így van. – A még mindig bűntudattól szenvedő Dan fölemelte a málnával teli ládát, és az asszony kezébe nyomta. – De ha mégis rájönne, mondja meg neki, esküszöm, hogy soha többé nem fog előfordulni. – Ne aggódjon, úgyis tudjuk. – Amikor Ginny átvette a ládát, egy autó kanyarodott be az udvarra. – Ha jól hallom, megjött az első vendégünk. Beviszem ezt a konyhába. – Ne felejtsen el bocsánatot kérni a nevemben a séftől. – Dan, ne szabadkozzon folyton, komolyan nem… – Jó napot! Elnézést! Hol találom Finnt? Ginny megfordult, hogy szemügyre vegye a mézesmázos hang tulajdonosát. Finn legújabb hódítása vagy egy üzletfél? Mindenesetre nagyon csinos. Sőt, feltűnően csinos. A lány magas volt, és a húszas évei vége felé járhatott. Csillogó, majdnem derékig érő barna haja és ezüstszürke szeme volt. Fekete pólót viselt szűk fehér farmerral és… – Finn Penhaligon – mondta a lány tagoltan, mintha kétségbe vonná, hogy Ginny felfogja, amit hall. Először a régiségkereskedés, majd az étterem felé mutatott, majd lassan megkérdezte: – Itt van? Ginny, akinek erőt kellett vennie magán, nehogy hasonló stílusban válaszoljon, így felelt: – Azt hiszem, a régiségkereskedésben van. – Köszönöm! – A lány kinyitotta a fekete kocsi hátsó ajtaját, behajolt rajta, és egy skarlátvörös napozóba öltöztetett kisbabát nyalábolt elő. A csípőjére ültette a gyereket, majd elindult a bolt lonccal benőtt bejárata felé. Hirtelen megtorpant, elgondolkodott, majd Ginnyhez fordult. – Megkérhetném egy szívességre? Én kint maradok, maga pedig vigye be a kislányt. Ginny megmerevedett, mert amikor a kisbaba is hátrafordult, többé már nem volt kétséges, kik Finn látogatói. – Tessék? – Vigye be a kislányomat, és mondja meg Finn-nek, hogy valaki beszélni szeretne vele. Igen – bólintott Tamsin önelégülten –, így sokkal jobb lesz. – Ezt nem tehetem. – Dehogyisnem! Ne féljen, nem sírós gyerek. Adja át az úrnak azt a málnát – biccentett Tamsin Furgonos Dan felé, aki döbbenetében azonnal elvette a málnás ládát Ginnytől. – Na, látja! Megy ez. Most pedig fogja Mae-t. Nagyon fontos, hogy Finn előbb lássa meg a kislányt, mint engem, így ni! Ginny legszívesebben felkiáltott volna: – Nem tehetem, mert tegnap este lefeküdtem Finn-nel! – De már késő volt. Tamsin a karjába nyomta Mae-t. – Beviszem a málnát – vette sietősre Furgonos Dan. – Én pedig itt maradok. – Tamsin, akinek izgatottan csillogott a szeme, gyengéden a bolt irányába lökte Ginnyt. – Ne aggódjon, Finn örülni fog. Na, menjen már!

Én viszont nem örülök, gondolta magában Ginny. Tegnap este lefeküdtem Finn-nel. Az asszony megrázta a fejét. – Ne haragudjon, de tényleg nem megy, én nem… – Ó, te jó ég, mi olyan nehéz ebben? Csak egy icipici szívességet kértem magától! – lépett hátra Tamsin. – Mi baja származhat magának ebből? – vonta föl hitetlenkedve a szemöldökét. A régiségkereskedésben vagy egy tucatnyi potenciális vásárló nézelődött; a meleg levegőben régi fa és méhviasz illata terjengett. A zenegépből az Unchained Melody szólt. Finn háttal állt Ginnynek, és két japán turistával beszélgetett, akik éppen ekkor vásároltak meg egy György-korabeli íróasztalt. Ginny megvárta, amíg a férfi befejezi a beszélgetést. Mae érdeklődve nézett körül Aladdin csodabarlangjában, és észrevett egy életnagyságú zománcozott papagájt. Az élénk színek teljesen lázba hozták. – Madáj! – kiáltott fel, a papagájra mutatva. – Igen – suttogta Ginny vadul kalapáló szívvel. – Ügyes vagy? –MADÁJ! Finn mosolyogva fordult hátra, hogy megkeresse a hang forrását. Amikor észrevette Ginnyt, még szélesebb mosolyra húzódott a szája, de látszott rajta, nemigen érti, mit keres az asszony a boltban. Aztán továbbsiklott a pillantása, és amikor meglátta a kisbabát Ginny karjában, hirtelen megváltozott az arckifejezése. A mosoly lelohadt, hogy a következő pillanatban a döbbenet, a fájdalom és az öröm keverékének adja át a helyét. Szívfacsaró volt elképzelni, micsoda kínokat élhet át a férfi. – Madájmadáj! – gagyogta Mae a plafonra mutatva, és sugárzó mosolyt villantott Finn-re. A férfi elnézést kért a japánoktól, és előreszegett állal az asszonyhoz lépett. – Mi folyik itt? – Tamsin kint vár. Ő kért meg, hogy jöjjek be. Én nem akartam – mondta Ginny –, de ő ragaszkodott hozzá. Tessék, nekem vissza kell mennem az étterembe. – Azzal sietve a férfi kezébe nyomta Mae-t. Mae, aki egyáltalán nem zavartatta magát, amiért kézről kézre jár, mind a két kezét előrenyújtotta, és Finn arcához nyomta parányi tengeri csillagokra emlékeztető ujjacskáit. Talán tudat alatt felismerte a férfiban korábbi életének egyik szilárd pontját, mert a mosolya olyan ragyogó volt, hogy Ginnynek gombóc nőtt a torkában. – Ba! – kiáltotta Mae. Sötét szeme csillogott, nagyra tátott szájában miniatűr gyöngyházszínű fogacskák csillogtak. – Vavavaaa! – gagyogta, miközben boldogan rugdalta Finn fehér ingét. – Madáj. Finn egy darabig csak állt, és mindenről megfeledkezve tartotta maga előtt Mae-t. Ez az a kisbaba, akinek végignézte a születését, akibe első látásra beleszeretett, aki örökre megváltoztatta az életét. Négy hónapig a lánya volt, ő pedig kész lett volna az életét áldozni érte. Amíg tavaly, egy októberi napon a kislány el nem tűnt az életéből – Tamsin se szó, se beszéd, elvitte őt –, és ő meg nem tudta, hogy semmi köze a gyerekhez. De a szeretet – ezt Finn a saját bőrén tapasztalta – nem olyan ingatag, mint egy DNS-teszt. A Mae iránti érzései azóta sem változtak. És bár az eszével tudta, hogy valószínűleg soha többé nem látja viszont a kislányt, aki nem az övé, mindez nem jelentette azt, hogy ne gondolt volna rá, ne képzelte volna el, hogyan nézhet ki most, vagy ne gyászolta volna meg ennek a gyereknek az eltűnését, aki teljessé tette az életét. Amikor Finn kilépett a napfényre, megpillantotta a várakozó Tamsint. – Mit jelentsen ez? – Szia, Finn! – mosolygott a férfira Tamsin, bár a hangja kissé feszülten csengett. – Gondoltam, örülnél, ha viszontláthatnád Mae-t. – Búúbúúbúú! – gőgicsélt Mae, vidáman csapkodva a karjával. – És? – kérdezte Finn komoran. – Búúbúúbúúbúú … búúbúú! – És? – Tamsin ezüstös szemébe könnyek gyűltek. – Jaj, Finn, csak azt akartam megtudni, hajlandó vagy-e még szóba állni velem. – Nem bírom elhinni, hogy ide meri tolni a képét! – A felháborodás és az öröm között ingadozó Evie izgatottan kukucskált ki az ablakon. – Ennek aztán van bőr a képén! Szerinted mit keres itt? A francba, miért nem tudok én szájról olvasni? – Gyere el az ablaktól! – Ginny sem tudta, mi folyik odakint, de kavargott a gyomra. – Nem bírok, egyszerűen képtelenség. Istenem, nézd csak Mae-t, milyen tündéri! Mennyit nőtt! – Evie, megláthatnak. – Ne hülyéskedj már, ezek ketten akkor sem vennének észre, ha pucéran eltáncolnám előttük a Macarenát. Ginny elpirult. Tegnap este Finn látta őt meztelenül. És ő is látta meztelenül a férfit. – Tamsin sir – jelentette be Evie élvezettel. – A szemét törölgeti. Nincs egy távcsöved?

– Nincs, de a nyolcas asztalhoz bármelyik pillanatban megérkezhetnek a vendégek, úgyhogy talán… – A francba, elmennek! – Tamsin meg a kisbaba? – Ginny, nem bírván uralkodni magán, odaszaladt az ablakhoz, elbújt Evie háta mögé, hogy onnan figyelje, anya és lánya mikor száll be a kocsiba. Nem volt ilyen szerencséje. Amikor kikukucskált Evie válla mögül, látta, hogy a három alak eltűnik a Finn lakásához vezető ajtó mögött. – Egyesek olyan önzőek! – sóhajtott fel Evie bosszúsan. – Semmibe veszik a többi embert. Te nem szeretnéd tudni, mi történik odafönn? A fél karomat odaadnám, ha lenne egy lehallgató készülékem. – Mit jelentsen ez? – nézett Finn a lányra, akit valaha szeretett, a gyönyörű lányra, akivel örökre meg akarta osztani az életét. A többi embertől eltérően Tamsin még sírás közben is megőrizte a szépségét. – Jaj, Finn, nem is tudod, mi mindenen mentem keresztül. Életem legnagyobb hibáját követtem el, amikor elhagytalak. Olyan hülye voltam? –harapdálta a szája szélét Tamsin remegve. – Hidd el, ha tehetném, visszaforgatnám az idő kerekét. Bár sose találkoztam volna Angelóval! – Ő a gyereked apja. Ha nem ismernéd, most Mae sem lenne. – Tudom, tudom, úgy értem, bárcsak Mae a te lányod lenne. Csupán egyetlen hibát követtem el – tartotta fel Tamsin tökéletesen manikűrözött mutatóujját a nyomaték kedvéért. – Egyetlenegyet. Elutaztál, én pedig megismerkedtem Angelóval. Körülrajongott, megszédített a bókjaival, levett a lábamról. Egy pillanatra elvesztettem a fejemet. Lefeküdtem vele. Ő azt akarta, hogy dobjalak téged és legyek a barátnője, de én közöltem vele, hogy szó sem lehet róla, mert téged szeretlek. Azt hittem, ezzel vége. Mondtam neki, hogy ne találkozzunk többet, és komolyan is gondoltam, halálosan komolyan, mert hozzád akartam feleségül menni. Úgyhogy megszakítottam vele a kapcsolatot. Persze utána furdalt a lelkiismeret, de Angelo csak egyéjszakás kaland volt, én pedig levontam a szükséges tanulságokat. Azt gondoltam, ha nem tudod meg, mi történt, minden rendben lesz köztünk. – De aztán rájöttél, hogy terhes vagy – mondta Finn színtelen hangon. – Igen. – Újabb könnycseppek gurultak végig Tamsin napbarnított arcán. – De meggyőztem magam, hogy te vagy az apa. Még csak gondolni sem mertem arra, hogy esetleg Angelótól van a gyerek. Mert mindenáron azt akartam, hogy a tiéd legyen. Finn Mae-re nézett, aki időközben elaludt a kanapén. A kislány születésének minden pillanatára emlékezett. Amikor először találkozott a tekintetük, a férfit olyan erősen magukkal ragadták az érzelmek, hogy rögtön tudta, az élete sosem lesz már a régi. Ez az igazság. – De nem az enyém. – Tudom. Pedig annyira szeretted őt – törölte meg Tamsin a szemét a keze fejével. – Azt hittem, örökre titokban tudom tartani a dolgok, de amikor Mae megszületett, minden megváltozott. Gondolom, a bűntudat miatt. Nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy becsaplak. Tudnom kellett, mi az igazság. – A lány nagyot nyelt. – Ekkor csináltattam meg a tesztet. Az volt életem legborzalmasabb napja, amikor megjött az eredmény! Annyira szerettem volna, hogy te legyél az apa! De tudtam, hogy értesítenem kell Angelót. Joga volt tudni. Ne haragudj, nehéz erről beszélni… – Úgyhogy értesítetted – fejezte be a mondatot Finn. Az a nap az ő számára sem volt túl vidám. Amikor Tamsin és Mae eltűnt, Tamsin hagyott neki egy levelet, de ez volt az első alkalom, amikor Finn a lány saját szájából hallotta a történteket. – Igen. És ő úgy döntött, hogy együtt akarja tudni a családot. Meggyőzött, hogy helyesen cselekszem, és hogy nincs más választásom. Angelo erőszakos ember; mindent megszervezett, én meg csak sodródtam az eseményekkel. – Tamsin megrázta a fejét. – Szinte fel sem fogtam, mi történik velem. Nem bírtam tisztán gondolkodni. – És most? – nézett rá Finn. – Jaj, Finn, mindenben tévedtem! Mindenben. Szakítottam Angelóval. Csak magára tud gondolni. Csak addig örült a lányának, amíg dicsekedhetett vele – csóválta meg a fejét Tamsin elcsigázottan –, de a pelenkáját egyszer sem cserélte volna ki. Amikor megkértem, hogy vigyázzon Mae-re egy órácskát, úgy meredt rám, mintha azt mondtam volna neki, hogy vágja le a saját lábát. Külön dadánk volt nappalra meg éjszakára. Anyagilag mindenünk megvolt. De éreztem, hogy nem szeretem Angelót. És szerintem ő sem szereti szívből Mae-t. – Úgyhogy elhagytad – mondta Finn határozottan. – Idehoztad Mae-t. De még mindig nem árultad el, miért. – Tudod, miért. – Tamsin hangja a férfiéval ellentétben reszketett; a lány úgy szorította a kezét a mellkasához, mintha alig kapna levegőt. –

Jaj, Finn, te pontosan tudod, miért vagyok itt. Súlyos hibát követtem el, és nem is tudom elmondani, mennyire sajnálom, ami történt, de még mindig szeretlek. Tudom, hogy rettenetesen megbántottalak, de szerintem mi boldogok voltunk együtt. Te, én meg Mae: mint egy igazi család. Szóval azt szeretném kérdezni, látsz-e még valami esélyt arra, ha nem is az én, de Mae érdekében, hogy megbocsáss nekem és megint boldogok legyünk együtt?

Harminchatodik fejezet

A

z ebédidő kész kínszenvedés volt: Evie egyfolytában spekulált, miközben Ginny úgy érezte, mintha egy fészekaljnyi kígyó vonaglana a gyomrában. Végre az utolsó vendégek is távoztak, az étterem készen várta az esti rohamot, Ginny tehát hazamehetett. Az asszony már éppen nyitotta volna a kocsija ajtaját, amikor Finn lépett ki a lakásából. Ahogy elindult Ginny felé, az asszony gyomrában lapuló kígyók eszeveszett tekergőzésbe kezdtek. Furcsa módon a Tamsin keltette felfordulás sokkal érzékenyebben érintette Ginnyt, mint Carla és Perry afférja, ami ékes bizonyíték volt arra, Perry mennyivel kevesebbet jelentett a számára, mint azt akkor hitte. Tegnap este Finn teljesen más dimenzióba repítette, ébredt rá Ginny. Az sem könnyítette meg a dolgát, hogy időről időre éles emlékképek tolultak az agyába, amelyekben mind a ketten meztelenek voltak, és sokkal intimebb dolgot műveltek, mint a Macarena. Zavarba ejtő volt a tudat, hogy esetleg Finn agyában is felvillan egy-egy emlékkép. Bár valószínűleg egészen más foglalkoztatta, mint az előző esti futó kaland. A férfi feszült arccal állt meg Ginny előtt. Kezét a nadrágzsebébe dugta, a vállát mereven tartotta. Zaklatott pillantást vetett az asszonyra, majd rögtön a tárgyra tért. – Ginny, ne haragudj, de beszélnünk kell. Mint látod, Tamsin visszajött. Nem számítottam rá, de most itt van. És el kell rendeznünk bizonyos dolgokat. – Finn elhallgatott, látszott rajta, hogy nem szívesen magyarázkodik. – A tegnap este fantasztikus volt, komolyan, és nem akarom, hogy úgy érezd… szándékosan mellőzlek vagy kerüllek, de most, hogy Tamsin itt van, kicsit kellemetlen… – Semmi baj – vágott közbe Ginny, aki képtelen volt nézni a férfi vergődését. Finn megint úriember módjára viselkedett, mindent megtett, hogy finoman zárja le a dolgot, mindenáron meg akarta értetni az asszonnyal a helyzetet. – Nem kell magyarázkodnod. Tökéletesen megértem a helyzetedet. Különben sincs miért bocsánatot kérned. Nem tartozunk elszámolással egymásnak – folytatta. – Felnőtt emberek vagyunk, akik jól érezték magukat együtt. Egy éjszakára szólt a dolog, mindketten megkaptuk, amit akartunk, de ez még nem jelent semmit. Finnt kissé meghökkentette az asszony kirohanása, de ugyanakkor láthatóan megkönnyebbült. – Igen. Hát, izé, persze. Ezek szerint nem haragszol. Mintha egy csöppnyi hitetlenkedés hallatszott volna ki a férfi hangjából. Úristen, gondolta magában Ginny, ez azt hitte, hogy titokban gyengéd érzelmeket táplálok iránta, és piócaként fogok rátapadni? Ginny, hogy megmutassa, mennyire hidegen hagyja a helyzet, hevesen megrázta a fejét, és így kiáltott: – Jaj, nem kell ennyit rágódni a tegnap estén! Nem volt különösebb jelentősége. Ha éhes vagy, szerzel valami ennivalót. A szexszel is ugyanez a helyzet. Az, hogy lefekszel valakivel, még nem jelent semmit. Nem következik belőle automatikusan, hogy a jövőben együtt akarsz járni az illetővel. A múlt héten isteni kínai kaját ettem – magyarázta. – Királyrákot, gombás rizses húst és tavaszi tekercset. De ettől még nem adtam el a házam, hogy felüljek a legközelebbi repülőre és Kínába költözzek. Finn döbbenten nézett, talán a rizses húsos hasonlat miatt. De Ginny úgy érezte, végre sikerült meggyőznie a férfit. Finn bólintott, és zavartan így szólt: – Persze. Akkor ezt megbeszéltük. Köszönöm. Ezek szerint… minden megy tovább a régiben. – Pontosan. Mintha mi sem történt volna – bólintott határozottan Ginny, hiszen nyilvánvaló volt, hogy a férfi ezt szeretné hallani. Majd, mivel már képtelen volt türtőztetni magát, megkérdezte: – Amúgy jól vagy? Meg szabad kérdeznem, mi történt? Mit keres itt Tamsin? Finn habozott, majd megcsóválta a fejét. – Nehéz megmagyarázni. Tulajdonképpen… – Jesszusom, itt jön! – sikkantott föl Ginny. Bűntudattól zakatoló szívvel tépte fel a kocsi ajtaját. – Akkor én nem is zavarlak titeket. Ám hirtelen megtorpant, mert Tamsin egyenesen felé tartott, és vadul integetve próbálta magára vonni a figyelmét. – Hahó! – vágott át az udvaron. – Ne siessen úgy! De én sietni akarok, gondolta magában Ginny, akit hirtelen elfogott a rémület, hogy Tamsin rájött, ő volt az, aki Finn ágyában töltötte a múlt éjszakát. Vajon a lány egy kóbor szőke hajszálat talált a párnán, és gyorsan

elvégeztette a DNS-vizsgálatot? Vagy rábukkant egy bugyira, és azonnal rájött, hogy csak egyetlen olyan trampli van a környéken, aki 42-es fekete Marks & Spencer bugyit hord? Nem, az nem lehet, az asszony emlékezett rá, hogy volt rajta bugyi, amikor hazaindult. – Kérdezhetek valamit? – Tamsin, aki nagy valószínűséggel 36-os La Perla tangát viselt, odaért az autóhoz, és elkapta Ginny karját. Ne! – Persze – bólintott óvatosan Ginny, miközben azon imádkozott magában, nehogy a DNS-vizsgálathoz kérjenek tőle mintát. – Az előbb olyan ügyesen bánt Mae-vel, nekünk pedig rengeteg megbeszélnivalónk lenne Finn-nel – mondta Tamsin bizalmasan, cinkos mosoly kíséretében. – Úgyhogy arra gondoltam, lenne olyan drága és vigyázna Mae-re ma este? – Ööö… – dadogta Ginny, akit teljesen váratlanul ért a kérés. Pocsék egy ötlet! – Természetesen nem ingyen. Csak mondja meg, mennyit kér – hadonászott Tamsin fölényesen, jelezvén, hogy fogalma sincs az árakról. – Elnézést, de hozzászoktam az állandó személyzethez. Újra bele kell jönnöm ezekbe a dolgokba! De ne aggódjon, Finn majd gondoskodik magáról. Ami azt illeti, tegnap este eléggé odaadóan gondoskodott rólam. Ginny kíváncsi volt, mi történne, ha hangosan is elismételné ezt a gondolatát. Ehelyett azonban megrázta a fejét: – Ne haragudjon, de nem megy. Programom van ma estére. – Igazán? – Tamsin olyan döbbent arcot vágott, mintha Ginny legalábbis azt utasította volna vissza, hogy egy hetet töltsön egy egzotikus szigeten George Clooney társaságában. – Biztos? Nem lehetne lemondani? – Nem. – Ginny ugyan nem tervezett semmit aznap estére, de eszében sem volt bébicsőszködni. – Nem érdekes – vágott közbe Finn türelmetlenül. – Úgysem kell vigyázni Mae-re. Nem megyünk sehova. – De hát… – Tamsin, gondolkodj egy kicsit! Nyolc hónapja nem láttam Mae-t – csóválta meg a fejét határozottan a férfi. – Miért hagynám másra? Pláne rám, gondolta magában Ginny.

Harminchetedik fejezet

J

em egymás után firkálta a kockákat az A4-es jegyzettömb margójára, hogy azt a látszatot keltse, mintha dolgozna, holott még egyetlen sort sem írt le. Hétfő reggel volt, a zsúfolásig telt előadóteremben elhasználódott a levegő. Az előadó, aki éppen Milton Elveszett paradicsomát elemezgette, akár szuahéliul is beszélhetett volna. Pillanatnyilag semmi hasznos gondolat nem tudott a lány agyába hatolni. Három sorral előrébb Davy és Lucy egymás mellett ült. Úgy figyeltek, mint a stréberek, és közben buzgón jegyzeteltek. Amikor reggel összetalálkoztak Jemmel az előcsarnokban, Lucy megvető pillantással mérte végig a lányt, majd odasúgott valamit Davynek. Jem levegőnek nézte őket. Milyen szánalmas, úgy viselkednek, mint a tinédzserek, gondolta magában, de a gyomorszáját összeszorító jeges rémület csak nem akart elmúlni. Jó lett volna, ha Rupert vele van, de nem volt ott. A fiú otthon maradt, lógott a reggeli előadásról, hogy kijózanodjon és kipihenje az állítólag mesés skóciai kiruccanását. Amikor Jem elképzelte, milyen mesés lehetett a hétvége, addig szórakozottan kalandozó tolla csontig belemélyedt a jegyzettömbbe, és elszakította a papírt. Végül nem akadt két szabad hely Olly bácsikájának a helikopterében. Rupert egyedül ment el Olly Maclntyre-Brown bulijára, Jem pedig, aki gyakorlatilag egész múlt héten azzal volt elfoglalva, hogy mindenkinek elpöttyintse, Skóciába fog repülni Ruperttel egy kastélyba, Kénytelen volt egy szörnyű ételmérgezésre fogni a távolmaradását. Így viszont egész hétvégén otthon kellett kuksolnia. Soha életében nem tévézett még ennyit. Az előadás véget ért, de a nap csigalassúsággal telt. Jem négyre ért haza. Miután belépett a lakásba, halkan kinyitotta a hálószoba ajtaját, hátha Rupertnek, aki igazi hétalvó volt, még nem sikerült magához térnie. Az ágy üres volt. És a lakás többi része is. Jem szívében enyhe nyugtalanság támadt, noha semmi oka nem volt az aggodalomra. Hát persze, hogy semmi. Fogta a telefonját, és felhívta Rupertet, de a fiú mobilja azonnal hangpostára kapcsolt. Hol lehet Rupert? A lány ölelésre vágyott, arra, hogy – a szinte számkivetésben töltött nap után –, megnyugodjon a fiú karjaiban, és érezze, hogy nincs egyedül. Rupert ölelése egy csapásra elfeledtetné vele mindazt a megaláztatást, amit Davytől és Lucytól kell elszenvednie. Vagy, ahogy Rupert mostanában hívta őket, a Szépseggtől és a Szörnyetegtől. De a fiú nem ölelheti át, mert nincs itt. Jem, aki komoran próbálta legyűrni magában a bizonytalanságot – Rupert nem szerette, ha a hollétéről faggatták –, kivette a hátizsákjából a könyveit, és lekuporodott a kanapéra, hogy tanuljon egy kicsit. A beadásra váró esszék, az ismétlés, az év végi vizsgák Damoklész kardjaként lógtak a feje fölött. Na, jó, gondolkodjunk pozitívan, töltsük hasznosan az időt. Ha Rupert nem ér haza hat előtt, az azt jelenti, hogy két órám van… Jó, de először főzök egy kávét. És csinálok egy sajtos melegszendvicset, mert üres gyomorral nem lehet… A konyhában Jem még egyszer megpróbálta felhívni Rupertet. Semmi válasz. Talált egy KitKatet a hűtő hátuljában. Gyorsan megette, amíg sült a sajtos szendvics. Hol a fenében lehet Rupert? Jem visszament a nappaliba, belelapozott az egyik könyvbe, de rögtön félre is tolta, és bekapcsolta a tévét. A vetélkedő és a sorozat után tanulni fogok. Becsszó! – HéhéhéHÉÉÉÉÉÉÉ! – énekelte Rupert torkaszakadtából, amikor hazaért, Bono stílusában lépkedve és bokszolva a levegőt. Berontott a hálószobába, és úgy vetette le magát az ágyra, mint egy hátára fordult bogár. – HÉÉÉ-HÉÉÉ-HÉ-HÉ-HÉÉÉÉ… HÉÉÉÉÉÉ! – üvöltötte, miközben egy képzeletbeli dobot ütött. Éjfél volt. Jem, aki ébren volt, nem tudta eldönteni, haragudjon-e, amiért Rupert több órányi gyomorszorító idegeskedésnek tette ki, vagy örüljön, hogy a fiú végre hazaért. Még akkor is, ha az ágyra vetődés közben telibe találta a lány bal bokáját. – Hol voltál? – ült föl Jem, idegesen simítva ki a frufruját a homlokából. – Valahol. – Hol?

– Jaj, a rettegett inkvizíció! – fordult a lány felé Rupert csibészes mosollyal. – Édesem, teljesen ártatlan vagyok. Háromkor felébredtem, és éhes voltam. Nem találtam sonkát a hűtőben. Úgyhogy elmentem a boltba, hogy vegyek. Aztán hazafelé jövet összefutottam Mazzel, aki akaratom ellenére bevonszolt a bárjába. Nem tudtam mit csinálni, esküszöm. Teljesen leitatott. – Kilenc órán keresztül? – Nem, nem, nem! – Rupert komoly képpel vizsgálgatta az óráját. –Nyolc órán és tizenegy percen keresztül, hogy pontos legyek. Egy másodperccel se tovább. – Fogalmam sem volt, hol vagy – mondta Jem. – És a mobilod is ki volt kapcsolva. Felhívhattál volna. – Igaz – bólintott a fiú, mélyen elgondolkodva a hallottakon. – De arra gondoltam, tizenkilenc éves vagyok, és nem vagy az anyukám. Egyedül is kimehetek az utcára, még az úttesten is átkelhetek, ha előtte ügyesen körülnézek. Különben is, azt mondtad, tanulnod kell, úgyhogy azt hittem, óriási szívességet teszek, ha nem lábatlankodok itt körülötted. – Neked is tanulnod kell – mutatott rá Jem. – Tudom, tudom. De az olyan kibaszott unalmas. Na, most már leszállsz rólam? Mondani akarok valamit. Rupert nem vette komolyan a lányt, és ezzel sikerült felülkerekednie rajta. – Mit? – Igazából két dologról van szó. Hogy kiengeszteljelek, amiért rossz kisfiú voltam és nem hívtalak fel, holnap este elviszlek vacsorázni a Byzanti-umba. Na, mit szólsz hozzá? A Byzantium volt Bristol talán legpuccosabb étterme, bűvészekkel és hastáncosokkal. A lány, ragyogott a boldogságtól – na, tessék, azért Rupert mégis sajnálja, ami történt. – És mi a másik? – kulcsolta át a térdét. A fiú szeme ragyogott. – A U2 Rómában koncertezik a hétvégén. Maz szerzett jegyet. – Komolyan? – sikkantott fel Jem örömében. – Állat, mi? A sors keze, hogy pont ma futottam össze vele. Pénteken repülünk Rómába. Jem magán kívül volt, egészen elszédült az örömtől. – Úristen, ez fantasztikus! Úgy volt, hogy szombaton dolgozom, de majd cserélek valakivel, nem hiszem, hogy… – Hé, álljunk meg egy szóra, szerintem te félreértettél – tartotta fel a kezét Rupert, hogy megfékezze a lányt. – Maz szerzett jegyet a koncertre. Ketten utazunk Rómába. Mi ketten – magyarázta. – Én meg ő. Ó! Az, hogy Jem csalódott volt, túl enyhe kifejezés. Inkább lesújtott. Vagy porig alázott. – Bocs, édesem, nem akartalak fölöslegesen felizgatni – paskolta meg a lány térdét Rupert. – Tudtam, hogy a hétvégén dolgozni fogsz, ezért is gondoltam, hogy elmegyek. Maz a csaját akarta vinni, de a múlt héten szakítottak. Amikor megemlítette, hogy van egy fölösleges jegye, rögtön ráharaptam. Ilyen esély csak egyszer adódik az életben. Hé, ne szomorkodj már! Olyan szép napom volt! Nekem nem, az én napom kifejezetten szar volt! Jem érezte, hogy megremeg az alsó ajka. Ezek szerint a hétvégén sem lehet együtt Ruperttel. – Mi van veled? Nehogy felhúzd magad! – Rupert abbahagyta a dobolást, átkarolta a lányt, és gyengéden megpaskolta a hátát. – Te is tudod, hogy ilyen ajánlatot nem lehet visszautasítani. Jem bólintott; végül is a U2-ról volt szó. – Persze, de hiányozni fogsz. – Csak pár nap az egész. – Rupert visszahajtotta a paplant, és finoman megbökte a lány csípőjét. – Látod ezt? – Majd a saját farmerba bújtatott csípőjére mutatott. – És ezt? Nem vagyunk összenőve. Nem kell minden percünket együtt töltenünk. – Gondolom, nem – felelte Jem vékonyka hangon. De ha valaki szereti a másikat, nem az a normális, hogy a lehető legtöbb időt szeretné együtt tölteni vele? A lány önkéntelenül is úgy érezte, Rupertnek nem jelent annyit a kapcsolatuk, mint neki. – Hé, most mit hisztizel? Ne bőgj már! – szólt rá a fiú fenyegető hangon, amikor könnyek gyűltek a szemébe. – Holnap megyünk a Byzantiumba. Persze, csak akkor, ha te is akarod. A lány visszatartotta a könnyeit. – Akarom. – Ez az! Most pedig adj egy puszit! – A fiú meleg, alkoholtól bűzlő szája rátapadt Jemére. Részegség ide vagy oda, Rupert tudta, hogyan kell csókolózni. Amikor elhúzódott, csibészes mosollyal ráhemperedett a lányra. – Mmm, kezdem meggondolni magam. – Mivel kapcsolatban? – Jem remélni sem merte, hogy a fiú végül úgy dönt, mégsem utazik el Rómába.

Rupert már a sliccét gombolta. – Néha nincs is jobb annál, ha össze vagyunk nőve.

Harmincnyolcadik fejezet

A

mikor Carla legutoljára találkozott Tess Whelannel, mélységes szánalmat érzett iránta. Négy hete történt: Tess, aki akkor a kilencedik hónapban járt, úgy cammogott fel-alá a házban, mint egy álmatag elefánt. Miközben teát főzött és gyorsan végiglapozta a színes üvegház-katalógusokat, a fájós hátát masszírozgatta, félig humorosan arról panaszkodott, hogy már a lábkörmét sem tudja kifesteni, és… nos, őszintén szólva, a kelleténél több információval árasztotta el Carlát a méhösszehúzódásokról, az aranyérről és arról, hogy durván húszpercenként vécére kell mennie, mert a baba feje nyomja a húgyhólyagját. Ráadásul Tess gumis derekú nadrágot és hatalmas, förtelmes pólót viselt, amely pattanásig feszült groteszkül dagadt hasán. Lehet, hogy korábban csinos nő lehetett, de most pocsékul nézett ki. Carla, aki együttérzést mímelt, de valójában visszataszítónak találta a helyzetet, fejvesztve menekült a házból. Ezúttal sem fűzött sok reményt a látogatásához. Ha Tess Whelan már a szülés előtt emberi roncs volt, a jó ég tudja, hogy nézhet ki most, egy bömbölő, hányó bébivel kiegészülve. Ha pelenkaszag lesz a házban, döntötte el magában Carla, tíz perc alatt elhúzok. Ez a maximum. – Szia! De jó, hogy látlak! Gyere be! Carlának leesett az álla, amikor megpillantotta Tesst. A nő szőke haja fényesen csillogott, az arca ragyogott, mindehhez pedig 38-as farmert és rövid rózsaszín csipketrikót viselt. – Te jó ég, mi történt a hasaddal? Tess mosolyogva paskolta meg lapos hasát. – Hihetetlen, mi? Kész csoda! A védőnő szerint a szoptatás miatt van. Annyit eszem, mint egy ló, de valahogy mindenem helyreállt. Gyere be, és nézd meg Alfie-t! Carla döbbenten pislogott. Tess alakja elölről és hátulról is káprázatos volt. A házban nem terjengett pelenkaszag, ami szintén csodaszámba ment. – És hogy vagy? – kérdezte Carla, követve Tesst a nappaliba. – Istenien. Sokkal könnyebben boldogulok, mint hittem. Annyi rémtörténetet hallani a kisbabákról. De Alfie olyan, mint egy kisangyal. Nagyon boldog vagyok. Hogy őszinte legyek – tette hozzá Tess kis szünet után –, soha nem voltam az a kifejezett anyatípus. Nem érdekeltek a gyerekek. De mivel a férjem annyira szeretett volna egyet, kötelességemnek éreztem, hogy szüljek. De most, hogy itt van Alfie, bármit megtennék érte. El sem tudnám képzelni az életemet nélküle. Ő a mindenem, bearanyozza a napjaimat. Pontosan ugyanígy érzek Perry iránt, gondolta magában Carla önelégülten. – Itt is vagyunk! – Tess szeretettől és büszkeségtől sugárzó arccal mutatott a kisfiára. Carla lenézett a kisbabára, aki ébren, de csöndben feküdt egy süppedős kék-fehér babzsákfotelen. Alfie parányi fehér pólót és pelenkát viselt. Sötét szeme érdeklődőén csillogott, haja kis pihékben meredt égnek a feje tetején, miniatűr ujjacskáival ritmusosan markolászta a levegőt, miközben mereven bámulta Carlát. Úristen! Úristen! – Jól vagy? – érdeklődött Tess nyugtalanul. – Persze – krákogta Carla. – Persze. – Majd kimondta azt a mondatot, amely még soha életében nem hagyta el a száját, és amelyről azt hitte, soha nem is fogja kiejteni. – Ööö… megfoghatom a babát? És ekkor rendkívüli dolog történt, maga a megvilágosodás, amihez semmi más nem volt fogható. Tess lehajolt, hogy fölemelje Alfie-t, majd gyengéden megpuszilta a kisfiút, és átadta Carlának. Carla a karjába vette a csecsemőt, és úgy érezte… végre kiteljesedhet az élete. Persze nem Alfie-val. Ő Tess kisbabája volt. Hanem a saját gyerekével. Az ő és Perry közös gyerekével. Hogyan képzelhette magáról, hogy nem akar gyereket? Biztosan nem volt elég érett a dologra. És nem találta meg a megfelelő férfit. Carla lehajtotta a fejét, és beszívta a finom babaillatot: a tej, a melegség és az újonnan érkezettség leírhatatlan keverékét. Alfie bőre elképesztően puha volt – olyan sima és bársonyos, mint egy frissen felnyitott vadgesztenyeburok belseje; Carla órákig tudta volna simogatni. Igazság szerint nem Alfie volt a világ leggyönyörűbb kisbabája, de amikor az ember ránézett és a karjában tartotta, mégis annak tűnt.

Amikor kis tengericsillagkezecs-kéjével megfogta Carla ujját, a nőt elöntötte a boldogság. Ez, ez az, ami kell neki. – Nahát! – bólintott Tess elismerően. – Igazi anyatípus vagy. – Még soha nem tartottam a karomban kisbabát. Soha – mondta élesen Carla. – Nem vonzott a dolog. – Hány éves is vagy? – Harminchat. – Tik-tak! – mondta Tess mosolyogva. – Az sem érdekelt, van-e egyáltalán biológiai órám. – Carla alig bírta visszafojtani az elérzékenyülés könnyeit. – Nem értem, mi ütött belém. Úgy érzem, rátaláltam az élet értelmére. Az sem érdekelte, ha nevetségesen szentimentálisnak hat, amit mond. Komolyan beszélt. – Hogy micsoda? – nevette el magát Perry. – Gyereket akarok. – Carla úgy érezte, megtalálta Istent. Ilyen egyszerű és világos. Alig bírta megkötni a szerződést Whelanék új üvegházára, de azért valamennyire sikerült összeszednie magát. Utána elment Perryhez a boltba, és rábeszélte a férfit, hogy sétáljanak egyet a tengerparton. – Ugye, csak ugratsz? – A férfi megállt, és félrebillentette a fejét. – Nem ugratlak. – De hát te utálod a kölyköket. Te magad mondtad. Kijelentetted, hogy nem akarsz gyereket. – Tudom. De tévedtem. – Carla nem bírta magába fojtani a boldogságát, a bizonyosságát. – A testem azt üzente, hogy nem akarok gyereket, mert még nem találtam meg a megfelelő férfit. De most végre megvan. – Carla Perry keze után nyúlt, amely az előbb kicsúszott a szorításából. –Minden vágyam, hogy gyerekem legyen, tőled. Hihetetlen, ugye? Ezentúl még boldogabbak leszünk együtt… nem kell lemondanod a vágyaidról. – Miféle vágyaimról? – kérdezte őszinte elképedéssel a férfi. – Hogy gyereked legyen! Bár nem szólhatok semmit, csodálatosan viselkedtél – rázta meg Carla a fejét, meghatottan gondolva a férfi nagylelkűségére. Amikor, azon az emlékezetes első éjszakán közölte Perryvel, hogy nincs oda a gyerekekért, a férfi egy szó nélkül tudomásul vette a dolgot. Hála Istennek, mindez nem befolyásolta az érzéseit, bár a szíve mélyén biztosan csalódott volt. De ez nem egy hétköznapi szerelem, ébredt rá Carla. Együtt jóban-rosszban. Ha Perry azt mondta volna neki, csak akkor maradhat vele, ha Izlandra költözik és jégkunyhóban él, azt is elfogadta volna. Mert amióta együtt voltak, semmi más nem számított… – Hahó! Hallasz engem Carla? Honnan veszed, hogy gyereket akarok? Mondtam valaha is ilyesmit? – rázta meg a fejét Perry hitetlenkedve, és ügy meredt a nőre, mintha az… mintha az hirtelen agancsot növesztett volna. – Ki nem állhatom a kölyköket. Örültem, amikor megtudtam, hogy nem akarsz szülni. Ami engem illet, ez az egész csak hab volt a tortán. – De az még régebben volt. Meggondoltam magam, és te is meg fogod – mondta sürgetően Carla. – Perry, ez a legjobb, ami velünk történhet. Szeretjük egymást. Minden csodálatos lesz. – Hát szerintem nem. A nő testében végigcikázott az adrenalin. Lesújtotta, amit hallott, de biztos volt benne, hogy sikeres üzletasszonyként meg tudja győzni a férfit. A pasik hajlamosak bepánikolni az apaság gondolatára, de a végén mindig megadják magukat. – Ha annyira irtózol a gondolattól, miért nem sterilizáltatod magad? –Carla hangja huncutul csengett. – Jesszusom! Csak egy dolog van, ami még a gyerekeknél is rémesebb: a gondolat, hogy valami sarlatán a golyóim felé közelít a szikéjével – rázta meg a fejét Perry zordan. – Éppen elég rémtörténetet hallottam már ahhoz, hogy egy életre elmenjen a kedvem a dologtól. Apropó, ha te annyira biztos voltál benne, hogy nem akarsz gyereket, miért nem pakoltattad ki magad? – Mert a jelek szerint valami azt súgta, hogy egy szép napon meg fogom gondolni magam! – felelte Carla diadalmasan. – És tessék! Perry már régen nem mosolygott. Elnézett a nő mellett, és, bal kezével az állát dörzsölgetve, mereven bámulta a tengert. Carla, aki sóvárogva legeltette a szemét a férfi állát pöttyöző aranyszínű borostákon meg a fényes aranyszőke tincseken, szinte már maga előtt látta a közös gyereküket. Meg fogja győzni a férfit, pontot fog tenni a vita végére. A férfiakat néha noszogatni kell, ennyi az egész. – Mikor gondoltad meg magad? – szólalt meg hirtelen Perry, miközben sirályok köröztek a fejük fölött, és hullámok nyaldosták a partot. – Ma. Ma délután. Elmentem ahhoz a nőhöz és megláttam… – Ezek szerint még bent van a spirálod.

Carla bólintott, és halványan elmosolyodott. Mivel nem az a típus volt, aki visszatáncol, ha egyszer már döntött, azon nyomban felhívta a nőgyógyászát, és bejelentkezett másnap délelőttre, hogy eltávolíttassa a spirált. Végül is harminchat éves, nincs vesztegetni való ideje. Ha tehette volna, már aznap délután elvégezteti a beavatkozást, de már a gondolatra is görcsbe rándultak a lábujjai. – Hallod ezt? – kérdezte Perry. Carla csecsemősírást hallott. Amikor megfordult, egy túlsúlyos, zaklatott nőt pillantott meg, aki egy babakocsit tolt végig a kemény, nedves homokon. – Nézd meg, milyen állapotban van. Te is így akarsz kinézni? – Én nem leszek ilyen. – Carla megmakacsolta magát. – És ez a ricsaj! – nyögött fel fájdalmasan Perry, mivel a csecsemő, akinek már vörös volt az arca a sírástól, úgy visított és kapálózott, mint egy veszett macska. – A kisbabák már csak ilyenek. – Döbbenetes módon, a csecsemő hangjára Carlának nem az volt az első gondolata, hogy kiszedi a kis vakarcsot a babakocsiból, és behajítja a tengerbe. Hanem az, hogy odamegy hozzá, a karjába veszi, elringatja… De úgy tűnt, ezt sem tanácsos megpróbálni. Az anyuka legalább százhúsz kilót nyomott, és bárkinek könnyedén be tudott volna húzni egyet. – Úristen, milyen ronda gyerek! – fintorgott Perry. – A miénk nem lenne csúnya. A férfi átható pillantást vetett Carlára. Aztán elmosolyodott. – Mire akarsz rávenni? – Csak meg akarom mutatni neked, mennyire szeretlek. – Carla szorosan átölelte a férfi derekát. – Ez az élet rendje. Nem fogod megbánni. Amikor Perry megcsókolta, teljesen elolvadt, és heves vágy támadt fel benne. Ha egyedül lettek volna, lehúzza a férfit a homokra, és ott helyben megerőszakolja. De a parton nyüzsögtek a turisták, kutyák kergették a hullámokat, kamaszok fociztak, és kisgyerekek gyűjtögették a kagylókat. – Te boszorkány! – suttogta Perry Carla fülébe, amikor a nő hozzásimult. – Nem tehetek róla. – Carla szaporán vette a levegőt, a testét elöntötte a forróság. Az anyaság ígérete hatásos vágyfokozónak bizonyult. – Azt látom. Most mit csináljak veled? – A férfi mosolyogva a töltés kőlépcsői felé vezette a nőt. – Menjünk haza, ha nem akarunk sittre kerülni.

Harminckilencedik fejezet

Amikor Finn péntek délben megjelent az étteremben, Evie vádlón rátámadt. – Finn, mi ütött beléd? – Belém? Semmi. Egész délelőtt a régiségkereskedésben voltam. – Ne add az ártatlant. Tudod, mire célzok. – Evie egyáltalán nem félt Finntől, így azokat a kérdéseket is fel merte tenni, amelyeket senki más. Ginny, aki a poharakat fényesítette a bárpult mögött, látta, hogy Finn arca bosszúsan megrándul. – Semmi közöd hozzá. – Megőrültél? Tamsin egyszer már tönkretette az életedet, most meg visszajön? Hagyod, hogy újból becsapjon? Korán volt; még egy vendég sem érkezett meg. Finn, aki láthatóan nem volt rózsás hangulatban, harciasan Evie elé állt: – Nincs jogod felelősségre vonni. Felnőtt ember vagyok, el tudom dönteni, mit szeretnék. – Most nagyon rosszul döntöttél, nekem elhiheted – vágott vissza Evie. – Na, jó, figyelj rám! Tegyük fel, hogy Philippa még kicsi és veled él: hogy érintene, ha valaki idejönne, és elvinné a négy hónapos gyerekedet? Továbbá közölné veled, hogy soha többé nem látod? Önként odaadod neki a kislányodat, és megpróbálod elfelejteni őt? Elfojtod magadban a szeretetet? Nem gondolsz rá többet, mert már nem része az életednek? Evie szeme villámokat szórt. – Nem, de Mae nem a te gyereked. – De én azt hittem, hogy az enyém – felelte kimérten Finn. – Az enyém is lehetett volna. Egy csomó férfi nem a saját gyerekét neveli, mégis úgy szereti, mintha a sajátja lenne. – Ezek szerint te is ezt akarod tenni. Ne is törődj vele, hogy Tamsin megcsalt, és pofátlanul beadta neked, hogy Mae tőled van, mindezek után pedig egy szó nélkül lelépett Mr. Nagymenővel. Te azért megbocsátasz neki, ugye? Hagyod, hogy ép bőrrel megússza az egészet. Milyen kényelmes! Ginnyt a rosszullét kerülgette, nem bírt nem odafigyelni. Még a konyhába sem tudott kimenekülni, mert Finn elállta az utat. A férfi tajtékzott: remegett az álla, és a bárpultot markolászta. Talán nem ez volt a legmegfelelőbb időpont ennek a megállapítására, de elképesztően vonzó volt… – Ne szabd meg, hogyan éljem az életem! – Miért ne? – vágott vissza Evie. – Valakinek csak meg kell próbálnia észre téríteni. Mindenki tudja, hogy hülyeséget csinálsz. Ugye? – fordult az asszony Ginny felé. Ó, te jó ég! – Én nem szólok bele – válaszolta sietve Ginny. – Pedig jó lenne. – Evie hajthatatlan volt, teljesen elkapta a harci szellem. – Együtt dolgozunk! Jóban vagyunk, vagy nem? Erre valók a barátok. Úristen, ha közölném veletek, hogy viszonyom van egy tizenhét éves fiúval, aki megkérte a kezemet, és azt akarja, hogy adjak kölcsön neki száz fontot, hogy kifizesse a kártyaadósságait, ölbe tett kézzel néznétek, ahogy megteszem? – Őszintén? Simán – válaszolta Finn. – Látod? És még te vagy mérges rám. – Evie taktikát változtatott. – Pedig fölösleges, mert csak az aggodalom beszél belőlünk. Minek ez a királyi többes? – gondolta magában Ginny rémülten. – Tudom, hogy szereted Mae-t – folytatta Evie –, de azt nem hiszem el, hogy még mindig szereted Tamsint. Erre nem lehet kapcsolatot alapozni. Oké, Tamsin gyönyörű lány. Szexis, ezt is elismerem. De attól, hogy szereted a tejet, még nem kell megvenned a tehenet. Ha szexre vágysz, rengeteg nőt találsz, aki örömmel bújna veled ágyba. Esküszöm neked, Finn, csak csettintened kell, és már jönnek is, hogy – juj! – Hoppá! – Tamsin, aki ebben a pillanatban jelent meg az étterem bejáratában, a karján Mae-vel, derűsen méregette a csoportosulást. – Hirtelen mindenki elhallgatott. Rólam volt szó? – A lány tekintete végül Ginnyn állapodott meg. – Ez a céklavörös arc mindent elárul – húzódott széles mosolyra Tamsin szája. Ginny majdnem elsüllyedt szégyenében. A tehénnel kapcsolatos megjegyzés váltotta ki belőle ezt a reakciót. Finn, aki megérezte a helyzet kínosságát, megszólalt:

– A munkáról beszélgettünk. Parancsolsz valamit? – Csak el akartam köszönni. E kijelentés hallatán Evie szemöldöke magasra szökött, Ginny reményei pedig szintén emelkedni kezdtek. Tamsin odabillegett Finnhez. – Bemegyünk a városba, hogy vegyünk pár új ruhát Mae-nek, aztán játszunk egyet a strandon – csicseregte vidáman. – Háromra itthon leszünk, jó? – Azzal Finn arca elé tolta Mae-t. – Mondd, hogy pá-pá! Mae sugárzó mosollyal puszit nyomott a férfi arcára. – Ppáááá! – kiáltotta. Finn ellágyulva cirógatta meg a kislány selymes sötétbarna haját. – Neked is ppáááá! Érezzétek jól magatokat! – Nahát! – kiáltott fel diadalmasan Tamsin, aki láthatóan nagy élvezettel gyönyörködött Finn és Mae jelenetében. – Nézzétek Mae arcát! Teljesen odavan Finnért! Ginny csalódottan nyelt egyet. Én is, gondolta magában. Hogy behozza a rendelőben eltöltött időt, Carlának este nyolcig kellett dolgoznia. Magas sarkain végigkopogott a Harbour Streeten, majd megállt Perry ajtaja előtt. Amikor becsöngetett, várakozásteljes izgalom lett úrrá rajta. Ha a tegnap este ilyen emlékezetesre sikeredett, a mai még jobb lesz. Már hallotta is a lépteket a lépcső felől… Hátrahőkölt, amikor Allyt, a hátborzongató külsejű eladónőt pillantotta meg az ajtóban. –Jó estét! Perry már vár. Ally egykedvűen pislogott ki melírozott, fekete hajsátra mögül. – Igen, mondta, hogy talán látogatója lesz. Jöjjön be! Carla csak akkor eszmélt rá, hogy valami nincs rendben, amikor beléptek a nappaliba. Először is undorító szagú gyertyák égtek az ablakpárkányon álló tartókban. A kanapén pedig a jó ég tudja, mivel teli reklámszatyrok tornyosultak. De ami a legfontosabb: Perrynek nyoma sem volt. – Hol van Perry? – Hmm? Ja, elment. Várjunk csak, itt kell lennie valahol – nézett körül szórakozottan Ally a szobában. – Elment? – Carla gyomra fejest ugrott a mélybe. – Hová? – Fogalmam sincs, nem mondta. Csak annyit tudok, hogy pihenésre van szüksége, ezért rám bízta a boltot. Baromi nagy meló, de Perry megengedte, hogy ideköltözzek, amíg távol van. Így azért elviselhetőbb. Anyám már kezdett az agyamra menni – vágott egy grimaszt Ally, együttérzést várva. Kékre rúzsozott szája lebiggyedt. – Úgyhogy inkább eljöttem ide. Jaj, megvan! – A dohányzóasztalon tornyosuló vacakok között végre megtalálta a borítékot, amit keresett, és átnyújtotta Carlának. Hogy utazhatott el Perry? Mennyi is… tizenegy óra leforgása alatt. Amikor ma reggel elváltak, még semmi baja sem volt. Carla feltépte a borítékot, és elfordult Allytől meg a lány kíváncsi, ciklámenrózsaszínnel keretezett tekintetétől, hogy nyugodtan elolvashassa a levélkét. Carla! Én szerettelek, de te megijesztettél. Nem akarok gyereket, és ez nem is fog megváltozni. Elutazom egy időre, hogy átgondoljam a dolgokat. Ne próbálj hívni – nem fogom fölvenni. Azt hittem, te vagy álmaim nője, de mindent elrontottál. A ruháid a hálószobában vannak – vidd el őket, amikor hazamész. Bocs, nem vagyok túl jó az ilyesmiben. A jövőben inkább olyan nőket választok, akiknek eltávolították a méhét! Szia: Perry Carla összegyűrte a levelet, és addig nyomorgatta, amíg belefájdult a keze. Szia: Perry. Szia: Perry. A férfi tegnap még szerette őt, most pedig hirtelen mindennek vége, elmúlt, mintha elzártak volna egy csapot. – Minden rendben? – Ally a földre borította az egyik zacskó tartalmát – rikító színű zoknik és bugyik kavalkádját. – Persze. Remekül vagyok. – Carla a táskájába gyömöszölte a gombócba gyűrt levélkét, és azon töprengett, vajon talál-e borotvaéles kést a konyhafiókban. Az egyik fele azt súgta, vágja föl az ereit, a másik viszont – és ez volt az erősebb – azt, hogy inkább Perryvel tegye ugyanezt. És ha már úgyis ott van, vágjon le néhány szép szeletet a férfi oly féltő gonddal óvott csatolt részeiből.

Bárcsak tudná, hol van Perry! A düh elsöprő erejű volt, de a sírás veszélye is fennállt – ami még jobban felbosszantotta Carlát. Nagyot nyelt, átviharzott a hálószobába, és felnyalábolta szánalmasan kevés holmiját, amit Perry jóváhagyásával gyűjtögetett itt. Egy blúz, egy pár cipő, sminklemosó vattakorongok meg egy fogkefe. Az összes cuccot beletuszkolta a táskájába, aztán gyorsan bekukkantott Perry ruhásszekrényébe és komódjába. A férfi majdnem az összes ruháját elvitte. Szemétláda! – Már megy is? Viszlát! – mondta Ally éneklő hangon, amikor Carla visszament a nappaliba. – Igen – biccentett Carla. Úgy érezte magát, mint egy minden előzetes figyelmeztetés nélkül elbocsátott köztisztviselő, akit arra kértek, hogy azonnal hagyja el az épületet. – Viszlát! – mondta feldúltan. Éjfélre elviselhetetlenné vált a fájdalom. Mindkét értelemben. A spirál eltávolítása miatt Carla hasgörcstől szenvedett, amelyet extra erős fájdalomcsillapítóval, a hasára szorított forró vizes palackkal és tömény whiskyvel próbált enyhíteni. De mindez semmi sem volt a szívében tátongó gyötrő, fájdalmas ürességhez képest. Elvesztette Perry Kennedyt, élete nagy szerelmét. És csak magát okolhatta. De nem tehetett semmit, mert, bármenynyire elviselhetetlen is volt a gondolat, hogy a férfi nélkül kell leélnie az életét, még mindig gyereket akart. Mindenáron. Olyan volt ez, mint egy kényszer, egy természeti törvény, amit nem lehet megtagadni. Ha törik, ha szakad, ő meg fogja szülni azt a gyereket. Igaz, nem az lesz az apja, akit kiszemelt a feladatra. Jaj, miért fáj ennyire? Carla felkapta a fejét. Egy kocsi fordult be az utcába, és lassan megállt. Carla, akinek a szíve úgy fickándozott, mint egy partra vetett hal, félrehajította a forró vizes palackot, és kiugrott – juj! – az ágyból. Lehet, hogy Perry észhez tért, és most eljött, hogy csókokkal borítsa el őt, és a bocsánatáért esedezzen. Nos, egy filmben Perry biztosan ezt tette volna. De az élet nem film. Carla úgy lapult az összehúzott függönyök mögött, mint egy kém, és a résen kikukucskálva Ginnyt pillantotta meg, aki a műszak leteltével hazaérkezett a Penhaligon's-ból. Carla száraz szemmel nézte – mély bánatában már sírni sem tudott –, amint Ginny kiszáll az autóból. Csalódottságába jókora adag megbánás is vegyült, hiszen Ginny lett volna az egyetlen, aki vigaszt tudott volna nyújtani neki. A legjobb barátnője. A hajdani legjobb barátnője. A legjobb barátnője, akitől elcsábította a kedvesét. Carla ijedten húzta össze magát, amikor Ginny hirtelen megfordult és felpillantott, mintha megérezte volna a másik személy jelenlétét. Carla pillanatnyi felindultságában legszívesebben feltépte volna az ablakot, hogy kikiabáljon Ginnynek – hogy elmondja, mennyire sajnálja a történteket, és hogy megpróbálja rábeszélni az asszonyt, ugorjon be hozzá. Furcsa módon senki sem tudná jobban átérezni a fájdalmát, mint Ginny. Ginny biztosan megvigasztalná, tudná, mit mondjon, hogy egy kicsit felvidítsa. Carla azonban tudta, hogy mindez lehetetlen, és már amúgy is elkésett. Ginny eltűnt a házban. A bejárati ajtó nagy dörrenéssel csapódott be a háta mögött, aztán a konyhában felgyulladt a villany. Carla látta, hogy Ginny és Laurel vihorászva cseveg a konyhában. Ki hitte volna, hogy Laurel nevetni is tud? Pedig most is ezt csinálta. Egyedül maradtam, gondolta magában Carla, azzal elfordult az ablaktól, és a hasához kapott, amelybe újból beleállt a görcs. És az egész az én hibám. Ginnynek már új legjobb barátnője van.

Negyvenedik fejezet

A

Pókember, miután sikerült átverekedni magát a bárpult előtt cso-portosuló tömegen, odakiáltott – hét korsó Blackthorn, négy fehérbor és öt Bacardi Breezer. Amúgy jól vagy? – tette hozzá barátságosan. Jem felnézett. Hát persze, minden csupa móka és kacagás. A sörcsapok elromlottak, és egy az egyben beterítették a lány fehér pólóját barna sörrel. Jemnek még a könyökéről is sör csurgott végig a karján, ami gyűlöletes érzés volt. De a Pókember volt az egyetlen az egész jelmezes bandából, aki valamelyest kedvesen szólt hozzá, úgyhogy magára erőltetett egy mosolyt. – Remekül, kösz. Száraz legyen a bor? A Pókember, alias Darren, elvigyorodott, és diadalmasan így felelt: – Jobban szeretem a nedves dolgokat. Baromi vicces! Ami az elmés beszólásokat illette, Darren nem volt egy nagy szám. De őt legalább meghívták Alex és Karén bulijára, amit Jem nem mondhatott el magáról. A lány serényen dolgozott, lepattintotta a kupakokat a Breezerek tetejéről. A héten mindenki Alex és Karen jelmezes bulijáról beszélt az előadásokon meg a szemináriumokon; az emberek izgatottan tervezgették, mit vegyenek föl. Mindenkit meghívtak, kivéve Jemet és Rupertet, aki kijelentette, inkább ledarálja a belső szerveit, mint hogy elmenjen. Mire Jem elkezdte teletölteni a korsókat, az elhagyatottság ismerős érzésének megint sikerült befészkelnie magát a gyomrába. Délelőtt csodálatosat szeretkezett Ruperttel, és Bristol legszerencsésebb lányának érezte magát. Aztán a fiú lezuhanyozott, felöltözött, és elhúzott Cheltenhambe, egy régi iskolatársának a bátyjához, akinek aznap volt a legénybúcsúja. Induláskor Rupert szórakozottan megcsókolta a lányt, és közölte vele, hogy valamikor másnap érkezik. Déjà vu. Először Skócia, aztán Róma, most meg ez. Amitől a lány megint úgy érezte magát, mint Macaulay Culkin a Reszkessetek, betörőkben. Azzal a különbséggel, hogy, a dolgok jelenlegi állása szerint, még a betörőket is tárt karokkal fogadta volna. Legalább lenne, aki elszórakoztatná. A bárpult közelében álló kisebb csoportosulás felől harsány hahotázás hallatszott. Amikor Jem önkéntelenül is felpillantott a sörcsap mögül, Davyt és Lucyt pillantotta meg, akik, halszálkás öltönyükből és puhakalapjukból ítélve, New York-i gengszternek öltöztek. Nem is olyan régen még Davy volt a kirekesztett, a lenézett kívülálló. Lucy azonban, azóta, hogy egy elképesztő ötlettől vezérelve odaköltözött a fiúhoz, egyfolytában azon ügyködött, hogy kiráncigálja őt a csigaházából. Davy anyukájával laktak együtt – tök ciki! –, mégis, fura módon úgy tűnt, jól érzik magukat. A többiek kezdték befogadni Davyt; valamilyen oknál fogva már nem tekintették szánalmas csodabogárnak. A Lucyhoz fűződő barátsága menővé tette. Jem kénytelen volt elismerni, hogy a fiú nagyon jól néz ki; illett hozzá a gengszterstílus. És persze Lucyhoz is, aki bármilyen szerelésben káprázatosan festett. A páros egy röpke pillantásra sem méltatta Jemet. És a többiek is keresztülnéztek rajta, mintha láthatatlan lenne. Úúú, most meg tiszta sör lett a farmerja! – Utolsó kör! – húzta meg a csengőt a tulaj tizenegy előtt tíz perccel. Jem egymás mellé állította a borokat, a söröket meg a Breezereket. Blokkolt, elvette a Pókember hitelkártyáját, és bedugta a gépbe. – Mindjárt végzel, ugye? – kérdezte Darren kihívóan, de jóindulatúan. Az álarcát a feje tetejére tolta. – Majd ha mindenki hazament. – Te is jössz a buliba? Jem nem tudta, képzelődik-e, vagy tényleg elhalkult a beszélgetés a kocsmában. Vagy most lépett be Clint Eastwood, vagy a Pókember mondott valami rosszat. – Ööö, nem – rázta meg a fejét a lány. Darren, aki nem tartozott a legsziporkázóbb elmék közé, észre sem vette, hogy darázsfészekbe nyúlt. – Miért nem? Mert nemkívánatos személy vagyok. Mindenki utál, nem vetted észre? – felelte Jem gondolatban. Sietve áttolta a kártyaolvasót a pult túlsó oldalára, és így szólt:

– Ne is törődj vele. Csak üsd be a PIN kódodat, légyszi! – De hát, ha úgysincs más dolgod! Hé, Alex! – ragadta vállon Darren Alexet. – Most mondom Jemnek, hogy ő is eljöhetne a buliba. Jem émelyegni kezdett. Alex zavartan pislogott, miközben a többiek vigyorogva böködték egymást. Láthatóan nagyon élvezték az előadást. – Izé… az a helyzet, hogy ez egy jelmezes buli – dünnyögte Alex. – Úgyis haza kell mennem – vetette oda Jem, rémülten látva, hogy Davy és Lucy tisztes távolságból figyelik, mintha az ő külön szórakoztatásukra előadott jelenet lenne. – De… ööö, azért kösz! Kösz, Alex, hogy nem hívtál meg a bulidra, és kösz, Darren, hogy a söröző teljes közönségének felhívtad a figyelmét erre a tényre! Lehet, hogy a holnapi Evening Post címlapon közli a sztorit. Ceris Morgan, akit Jem sohasem bírt, és akiről köztudott volt, hogy odavan Rupertért, francia szobalánynak öltözött. Nem bírván megállni, hogy kimaradjon a mókából, megigazította mélyen dekoltált felsőrészét, és éneklő hangon így szólt: – Nem vagyunk elég előkelőek. Jemet már nem érdeklik azok a bulik, amiket mi, hétköznapi emberek tartunk. Amikor ott van neki Rupert. Hülye picsa! Jem nagy kísértést érzett rá, hogy odavágja Cerisnek: ő sem hagyna ki egy olyan pasit, mint Rupert, ha nem lenne vastag bokája és ostoba lóarca. Be is szólt volna, ha nem fél, hogy a tulaj ott helyben kirúgja. – Hat korsó Blackthorn, négy fehérbor, három Bloody Mary és két Ba-cardi Breezer. – Alex sugárzott az elégedettségtől, hogy sikerült visszatalálnia a sörözőbe. – Ja, és tizenöt csomag sajtos-hagymás chips. Vasárnap dél volt, és a tegnap esti buli lerongyolódott túlélői, még mindig jelmezben, készen álltak, hogy ott folytassák, ahol abbahagyták. A kommentárok alapján a buli fergetegesen sikerült. Jem, aki azóta sem találkozott Ruperttel, lehajolt, hogy kivegye a chipses zacskókat a pult alatti dobozból. Magában hálát adott a sorsnak, hogy Davy és Lucy nem jöttek el, mivel a jelenlétük csak még idegölőbbé tette volna a helyzetet. Sajnos, Ceris ott volt. – Alex, én nem sajtos-hagymásat kérek! Sósat akarok! – A lány mindenkit túlsipákolt. – Hallottad? – nézett Jemre Alex a bárpult fölött. – Szerintem egész Clifton hallotta – dünnyögte Jem. – És nem tisztán kérem a bort. Jaj, a fejem, teljesen kiszáradtam! – visította Ceris, drámai arckifejezéssel tapogatva a fejét. – Tetessél bele szódát! Jem fölegyenesedett. – Jaaj, micsoda éjszaka! Nem is tudod, mit hagytál ki. – Ceris cigarettára gyújtott, és lószerű orrlyukain keresztül átfújta a füstöt a bárpult fölött. – Kár, hogy nem jöttél el… hoppá, elfelejtettem! Nem is hívtak meg! Alex, a nagy diplomata, elvörösödött, és sietve közbevágott: – Nem igaz, hogy nem hívtuk meg Jemet. Csak nem volt mit fölvennie. – Jaj, ne már! – mosolyodott el gúnyosan Ceris. – Lehetett volna kétszínű dög, még jelmezt se kellett volna vennie hozzá. Ssssssssssssssss, spriccelt ki a szódavíz, ahogy Jem rátenyerelt a ballon nyomókarjára. Ajaj, vajon hogy történhetett ez? – Ááááááááááá! – sikoltott fel Ceris olyan vérfagyasztó hangon, mint amikor valaki végighúzza a körmét a táblán. A szobalányjelmeze azonnal csurom víz lett. Jem egészen belemelegedett a dologba. Ceris egy szemét szarkeverő, aki élvezi, ha leszólhat másokat. Megérdemli, hogy végre letörjék a szarvát. És van-e jobb módszer erre, mint az eláztatás? Jem, aki máris jobban érezte magát, diadalittasan szegezte a csövet Cerisre – a lány minden porcikájáról szúrós, jéghideg szódavíz csöpögött. Nem várt, de jóleső elégtételt jelentett, hogy a többiek pukkadoztak a nevetéstől, ami világossá tette, hogy Ceris csak azt kapta, amit megérdemelt. Jem elmosolyodott, mert tegnap ugyan hősiesen megállta, hogy belekössön Cerisbe, de most örült, hogy mégis engedett a csábításnak. Remekül szórakozott. – Hagyd abba, HAGYD MÁR ABBA! – visította Ceris. Patakokban folyt az arcán a szemfesték, miközben megpróbált kitérni a vízsugár elől. – Nem! – Jem istenien érezte magát. Jobb, mint a vízipisztolyozás a strandon, gondolta magában. – Állítsátok már le! Megőrült! Jaj, de hideg! – Vastag a bokád. És lóképű vagy – mondta Jem vidáman, a miheztartás kedvéért.

Ha már elveszti az állását, veszítse el tisztességgel. – Tedd le azt a ballont! – kulcsolódott rá a tulajdonos péklapát keze Jemére, hogy elszakítsa a lányt legújabb játékától. – Szemét kurva! – őrjöngött Ceris, miközben a szódavizet csavargatta ki a hajából. – Az apám ügyvéd, be fog perelni! – Nem – felelte a tulajdonos, méla undorral méregetve Cerist. – Hangosak vagytok és részegek. Te pedig ki vagy rúgva – fordult Jemhez. Jemet végre senki sem nézte levegőnek; az egész söröző türelmetlenül várta a fejleményeket. – Szuper! – válaszolta Jem, és megtörölte a kezét a konyharuhában. –Már így is épp eléggé befürödtem. Kit érdekel ez az egész? Több millió söröző van Bristolban. Bár a lány kezdett kételkedni abban, hogy továbbra is pultosként szeretne dolgozni, tekintve, hogy ez az állás mennyire feldúlta a baráti kapcsolatait. Ahogy Jem hazafelé vánszorgott, eszébe jutott, bármikor fölvehet egy kis hitelt, hogy szabadon élvezhesse az életet. Így többet lehetne együtt Ruperttel, és a fiú nem járogatna el olyan gyakran hazulról. Nem is rossz ötlet. Egy csomó ember él így, anélkül, hogy különösebben izgatnák magukat az adósságaik miatt. Aztán valamikor, a távoli jövőben, egy alkalmasabb időben mindent visszafizetnek. Ha jobban meggondoljuk, egy nagyobb összegű kölcsön még inkább megérné. Jemnek megdobbant a szíve, amikor, befordulva a Pembroke Roadra, Rupert kocsiját pillantotta meg a ház előtt. Hála Istennek, hogy a fiú hazaért! A lány megszaporázta a lépteit. Rupert dőlni fog a röhögéstől, ha megtudja, mi történt, és meg fogja nyugtatni őt, hogy a lehető leghelyesebben járt el. De ami a legjobb: szorosan átöleli és megszeretgeti egy kicsit, mert Jem az elmúlt napokban már nagyon magányosnak érezte magát. Arra vágyott, hogy valaki becézgesse és megnyugtassa, nem ő a legelvetemültebb ember a világon. Még nem is mesélte a fiúnak, hogy a tanára péntek délután behívatta az irodájába – túlságosan restellte a dolgot. Bár Rupert előtt fölösleges szégyenkeznie – ő ezt is murisnak találná. Jem fölszaladt a lépcsőn, bedugta a kulcsot a zárba, és kinyitotta a bejárati ajtót. – Rupert! – Pechje van, ha alszik, gondolta magában Jem, úgyis fel fogom kelteni. A lány már annyira vágyott Rupert közelségére, hogy semmi más nem érdekelte. De a fiú nem aludt; a lány hallotta, hogy a fürdőszobában zuhanyozik. A gondolat, hogy a meztelen Rupert éppen a napbarnított testét szappanozza, teljesen megrészegítette Jemet, és mosolyt csalt az arcára. Jem lerúgta az egyik csizmáját, és óvatosan lenyomta a kilincset, hátha Rupert, szokásától eltérően, magára zárta az ajtót. De nem. A lány a másik csizmától is megszabadult, és lehámozta magáról nem túl csábos lila zokniját. Még soha nem szexeit a zuhany alatt. De Rupert már igen. Tulajdonképpen most is ezzel volt elfoglalva. Jem sóbálvánnyá merevedett a túlfűtött fürdőszoba küszöbén, amikor túl sok kart és lábat pillantott meg a zuhanykabin bepárásodott opálüvegén keresztül. Nőtől származó nyögések és jajok vegyültek a vízcsobogásba. De ami még ennél is rosszabb, ezután Rupert hangja hallatszott: – Igen… jaj, igen… Jaj, ne! Csak ezt ne! Ez nem lehet igaz! De a kiabálás egyre hangosabb lett, és különböző testrészek – egy napbarnított fenék itt, egy szétterpesztett ujjú kéz ott – nyomódtak az üvegnek. Mielőtt a végkifejletre került volna a sor – Jem a megaláztatás netovábbjárnak tartotta volna, ha még azt is végig kell néznie –, a lány odaszaladt a mosdóhoz, és maximumra tekerte a melegvizes csapot. Ez legalább olyan hatásosnak bizonyult, mint egy vödör vizet önteni a marakodó kutyák nyakába. Jem most értette meg, mit jelent a „lehűteni a lelkesedést” kifejezés. – 'sza meg! – üvöltött fel Rupert, amikor a zuhanyrózsából folyó víz tűzforróból két másodperc leforgása alatt jéghideggé változott. – Kurva csövek! – Jaaaaaaaaaaaaaj! – rikácsolta egy női hang, amelynek tulajdonosa kétségbeesetten próbálta félrehúzni a zuhanykabin ajtaját. – Zárd el, zárd el! Jem felnyalábolta a tengerészkék törülközőket a sárgaréz akasztóról. Az ajtóhoz ment, kihúzta a kulcsot a zárból, és megvárta, amíg Rupert meg a partnere kimásznak a zuhany alól. – JAAAAAAAAAAAAAJJJJJJJJJ! – hőkölt hátra és ütközött Rupertnek vérfagyasztó sikítással Caro, amikor kitámolygott a kabinból, és Jemet pillantotta meg a küszöbön. Caro. – A picsába! – nézett Rupert Jemre, majd nagyot sóhajtott. – Azt hittem, dolgozol.

– Bocs, hogy tönkretettem a délutánotokat. – Jem szájából automatikusan ömlöttek a szavak. – Gondoltam, korábban hazajövök és megleplek. Úgy látom, sikerült. Rupert nem említette neked, hogy együtt járunk? – fordult Caróhoz. – Nem – felelte az egzotikus Caro halvány mosollyal. – Csak annyit mondott, hogy dug téged. Carót mindig is a gőgösség levegője lengte körül. Ami azt illeti, Rupertet is. – Értem – felelte Jem. – Figyelj csak, nagyon sajnálom! – Rupert közelebb lépett a lányhoz, hogy elvegye tőle a törülközőket. Jem hátrálni kezdett. Micsoda délután! – Nem hinném. De tökmindegy. Majd most sajnálni fogod – tette hozzá könnyedén. Kezében a két törülközővel, bevágta az ajtót, és ráfordította a zárat. –Jem, ne légy buta! – ordította Rupert a fürdőszobából. – Nem vagyok az. – Jem a hüvelyk- és a mutatóujja közé fogta a kulcsot, majd némi gondolkodás után így szólt: – Eddig az voltam, de szerencsére megjött az eszem. Vajon nem túl durva, amire készül? Nem, hát persze, hogy nem. Tíz perc múlva bedörömbölt a fürdőszoba ajtaján. – Na, jó, én elmentem. A kulcs a konyhai szemetesben van. Vigyázzatok, nehogy megfázzatok! Sziasztok!

Negyvenegyedik fejezet

A

mikor Ginny este tízkor ajtót nyitott, azt hitte, hallucinál. – Jem? – Jaj, Anyu! – Jem halálsápadt volt, az arcát könnyfoltok maszatolták. Úgy rogyott Ginny karjaiba, mint maga a két lábon járó szerencsétlenség. – Mi a baj, kicsim? Mi történt? – A lány szőke fürtjei fölött Ginny egy taxit pillantott meg a kapuban. A hordóhasú sofőr öles léptekkel csörtetett feléjük a kerti ösvényen. – Minden rendben, kislány? – A taxisofőrnek jámbor arca volt. – No, jól van, most már itthon vagy. Sírt, amikor fölvettem az állomás előtt – nézett bocsánatkérően Ginnyre. – Nem volt nála pénz. Tizennégy ötven lesz. A félelemtől megnémult Ginny bólintott, valahogyan kibontakozott a lánya öleléséből, és bement a konyhába a pénztárcájáért. Húsz fonttal szegényebben becsukta a bejárati ajtót, és újból magához szorította a reszkető, pityergő Jemet. Ó, Istenem, add, hogy ne legyen terhes! – Rupert? – kérdezte gyengéden kis idő múlva, amikor Jem már az orr-fújós, szipogós, „túlestünk a legrosszabbon”-fázisban járt. – I-igen – bólintott Jem, majd elcsigázottan rázta meg a fejét. – A-azaz, nem. Részben. – Jól van, kicsim, az a lényeg, hogy itthon vagy. Ne aggódj. Bármi legyen is a baj, megoldjuk. Jem a pulóvere ujjába törölte a szemét. – Nem kell. Én már megoldottam. Csak nem gyilkolta meg a fiút? – Hogyhogy? – Mindennek vége. Nem megyek vissza. Soha többé. Jem olyan kifejezéstelen hangon beszélt, hogy Ginny hátán felállt a szőr. Lehet, hogy Jem tényleg meggyilkolta Rupertet? – Jem, el kell mondanod, mi történt. – Adjam fel a saját lányomat? Hívjam a rendőrséget? Vagy legyek a cinkosa, hazudjak az érdekében, szöktessem el Argentínába, arra kárhoztassam, hogy egész életében menekülnie kelljen a hatóságok elől? Igen, Ginny eldöntötte, hogy ezt fogja tenni. Senki sem érdemli meg, hogy börtönbe kerüljön Rupert meggyilkolása miatt. – Jaj, Anyu, olyan szörnyű ez az egész! Rupert megcsalt. Ma rajtakaptam őket. Caróval, a volt barátnőjével. Ott volt, amikor meglátogattál. – Emlékszem. – Ginny Carót sem kedvelte túlságosan. – Mit csináltál? Jem mindent elmesélt. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem ölte meg a párocskát, Ginny szorosan magához ölelte. – Jaj, édesem, ripsz-ropsz túl leszel rajta! Minden rendben lesz. Hogyan fog kijutni Rupert a fürdőszobából? – Gondolom, az ablakon keresztül. Tök pucéran le kell másznia az ereszcsatornán, és be kell csöngetnie a szomszédokhoz, hogy eresszék be. –Jem megtörölte az orrát. – Kár, hogy nem tudom fölvenni videóra. Még a leggyengébb poén is jó jelnek számít. Ginny megsimogatta Jem haját, és egy tiszta zsebkendőt nyomott a kezébe. – Meglátod, ha visszamész, mindenki a te pártodon lesz. Az összes barátod körbeugrál majd és… jaj, Jem, ne sírj… amikor meghallják, mit műveltél ezekkel, odalesznek a gyönyörűségtől. – Nem! – zokogta Jem, kétségbeesetten borulva az anyja karjába. – Dehogyisnem. – Nem, mert nem megyek vissza. Mert már nincsenek barátaim, Anyu. Mindenki utál… komolyan… – Á, ezt nem hiszem el! És Lucy? – Utál. – A szavak fojtottan hallatszottak Ginny mályvaszínű gyapjúkardigánja mögül. – Ő is lefeküdt Ruperttel. Amikor Rupert engem választott, elköltözött. Atyaisten! Mennyi mindent nem tudok, Jem mennyi mindent elhallgatott előlem! – Ott van Davy.

– Ugyan, ő is utál! Sülve-főve együtt vannak Lucyval. Lucy odaköltözött hozzá. – Jem fölemelte a fejét Ginny válláról. – Nincs hol laknom. Ma kirúgtak a sörözőből. Pénteken a tanárom behívatott az irodájába, és hegyibeszédet tartott arról, mekkorát csalódott bennem, amiért leromlottak a jegyeim. Meg van győződve róla, hogy meg fogok bukni. Igaza van, akkor meg minek törjem magam? Tegnap egyfolytában ezen rágódtam – hadarta Jem. – Nem tudtam, mit tegyek, de most, hogy ennyi minden összejött, már fölösleges görcsölnöm. Mert eldöntöttem, nem megyek vissza. Nincs értelme, mert gyűlölök ott lenni. Nem akarok Bristolban lakni. – Kicsim, nem kéne… – De igen! – bólintott Jem hevesen, és elkapta Ginny karját. – Kipróbáltam az egyetemet, nem jött be. Kész, vége. Döntöttem. Azt fogom csinálni, ami igazán örömet okoz. Hátizsákkal bejárja Ausztráliát? Táncosnő lesz Thaiföldön? – És mi az? – kérdezte Ginny elhaló hangon. – Munkába állok – szorította meg Jem Ginny könyökét bánatos mosollyal. – Itt Portsilverben. És hazaköltözöm. – Elnézést! Nem akarom feltartani – érintette meg a négyes asztalnál ülő idősebb hölgy az éppen arra haladó Ginny karját – de, ööö, esetleg visszakaphatnám a hitelkártyámat? Te jó Isten! – Mit keresel? – Amikor Finn két perc múlva belépett, Ginny lázasan keresgélt az egymásra tornyozott étlapok és egy kupac hitelkártya között. – Mrs. Black hitelkártyáját. – Ginny a papírkosárban kezdett kotorászni. – Az előbb adta oda, de sehol sem találom. Elveszett. – A hitelkártyalopás első szabálya – jegyezte meg Finn – : a jogos tulajdonos ne vegye észre a tettest. – Hova a francba tűnhetett? – Ginny kétségbeesetten kukkantott bele a bárpulton álló fehér rózsákkal teli tálba. – Nyugi! – mondta Finn, miután kinyitotta a kasszát, és felmutatta az elveszett Visa kártyát. – A tízesek között volt. Ginny vadul legyezni kezdte magát. – Bocs, ma nem vagyok a topon. – Már észrevettem. A fenébe, ezek szerint a férfi azt is látta, amikor Ginny desszertet vitt ki a tizenegyes asztalnál ülőknek, miközben azok még csak az előételükre vártak. – Nem haragudtak – védekezett az asszony. – Jót nevettek az egészen. – Tudom. Nem bántásból mondtam. Csak látom, hogy máshol jár az agyad. – Teljesen máshol. – Akarsz beszélni róla? – Igen – bólintott Ginny hálásan. Annyira össze volt zavarodva, hogy feltétlenül hallani akarta egy pártatlan és megbízható kívülálló véleményét is. – Tíz perccel múlt kettő. Kihúzod még háromig? – A férfi a zsúfolt étterem felé intett. – Ha mindenki hazament, leülünk dumálni, jó? – Nem tudom, mitévő legyek – fejezte be a mondandóját Ginny egy óra múlva. Az egyik ablak melletti asztalnál ültek a férfival és kávéztak. Az asszony mindent elmesélt Finn-nek. – Teljesen össze vagyok zavarodva. Amikor Jem elköltözött, majdnem belehaltam a bánatba… és most tulajdonképpen valóra vált az álmom. Nem tudok szebb dolgot elképzelni annál, hogy a lányom megint itthon van velem. De azt akarom, hogy boldog legyen, és nem vagyok biztos benne, hogy ez a legjobb megoldás a számára. Az a szemét Rupert Derris-Beck! – mondta mérgesen. – Jem egész idáig imádott egyetemre járni. Nem akarom rákényszeríteni, hogy visszamenjen, de azt sem akarom, hogy elszúrja az életét. Mi van, ha kiiratkozik, aztán később megbánja az egészet? Finn elgondolkodva kavargatta a cukrot a kávéjában. – Akár nyolcvanöt évesen is szerezhet diplomát. Nincs korhatár. – Igen, tudom, hogy nincs. De Jem most akarna tanulni, ha nem történt volna ez a szörnyűség. Mindig is vidám és népszerű lány volt. Most, hogy elvesztette a barátait, teljesen padlóra került és nagyon egyedül érzi magát. Nekem meg megszakad a szívem. – Ahogy Ginny kinézett az ablakon, látta, hogy Tamsin lép ki a lakásból a karján Mae-vel.

– Hát, ez csak az én magánvéleményem, de Jem már majdnem befejezte az első évet. Jönnek a vizsgák, és kár lenne, ha nem tenné le őket – mondta Finn. – A nyári szünetben pedig elég ideje lenne rá, hogy eldöntse, mit akar. Ginnyt elborította a hála a férfi kedvessége nyomán. – Én is így gondolom. – Ha megbukik, még mindig elmehet pótvizsgázni – folytatta Finn, miközben kipillantott az udvarra, ahol Tamsin meg Mae éppen eltűntek a régiségkereskedésben. – De sosem lehet tudni, lehet, hogy elsőre átmegy. Utána pedig tőle függ, mi lesz. Lehet, hogy talál egy új albérletet, új barátokat szerez, és folytatja az egyetemet. Vagy itt marad veled. Vagy úgy dönt, hogy teljesen mást fog csinálni: halaszt egy évet, és körbeutazza a világot. Mint Dan – mutatott ki az ablakon a férfi a zöld furgonra, amely éppen abban a pillanatban gördült végig a kavicson. – Miután ledoktorált, két évig járta a világot. Azt állítja, felejthetetlen élmény volt. Ha gondolod, kérd meg, hogy beszéljen Jemmel. – Dannek doktori címe van? Miből? – Asztrofizikából. Nem semmi! Ginny nézte, amint Dan kiemeli a zöldséggel és gyümölccsel teli rekeszeket a furgon hátuljából, és becipeli őket a konyhába. Semmit sem tudott a férfiról, aki végül is szállítmányozó lett. Honnan sejthette volna bárki is, hogy köze van az asztrofizikához? – Neked van diplomád? – Nem volt időm egyetemre járni – rázta meg a fejét derűsen Finn. –Egy aukciós cégnek dolgoztam; mindent meg akartam tanulni a régiségekről, mielőtt saját vállalkozásba kezdtem volna. Ginny felsóhajtott. A férfi végül is jól döntött. – Még mindig nem tudom, mi legyen Jemmel. – Az apja mit mond? Á! Ginny reggel felhívta Gavint, de vele sem ment sokra. – Hogy az ő dolga. – Fel a fejjel! Minden elrendeződik – lágyult el Finn pillantása, olyan gondolatokra ragadtatva az asszonyt, amelyeket az már nem engedhetett volna meg magának. – Adj neki pár napot, hogy átgondolja a dolgokat. – Gavin is ezt mondta. Bárcsak… – Aááááááááááááá! – Mind a ketten összerezzentek a fülsiketítő visításra; Finn egy szempillantás alatt felpattant a székről. Ginny kinézett az ablakon, és látta, amint a tenyérnyi miniszoknyát és tűsarkú cipőt viselő Tamsin Mae felé rohan a kavicson. Stiller óvatosan szaglászta körbe a kislányt, aki Dan furgonja mögött ült. – Hagyd békén a lányomat, te DÖG! – üvöltötte Tamsin, amikor Stiller érdeklődve megszaglászta Mae arcát. Tamsin úgy ragadta ölbe Mae-t, akár egy vézna sas. Stiller, aki csalódottan vette tudomásul, hogy elszakították újdonsült játszótársától, barátságosan csóválta a farkát, és reménykedve nyalta meg Mae lecsüngő lábát. – PFUJ! NEM! Mocskos dög! Mit képzel maga? – ordított rá Tamsin Danre, aki éppen akkor fordult be az étterem sarkánál. – Hagyja, hogy a kutyája szabadon futkározzon és megtámadjon egy védtelen kisgyereket? Szegény Dan egészen elfehéredett rémületében, és azonnal vérfoltok után kezdett kutatni a tekintetével. Finn ebben a pillanatban lépett ki az ajtón, a nyomában Ginnyvel. –Jól van, higgadj le, senki sem sérült meg. – Kész szerencse – süvöltötte Tamsin. Hosszú haja vadul himbálózott, miközben az esetleges sérülések nyomait kereste Mae-n. – Ez a szörnyeteg bármire képes! – E-elnézést, én nem tudtam – dadogta rémülten Dan –, jaj, Istenem, rettentően sajnálom, fogalmam sem volt, hogy… – Semmi baj, Dan! – vette kézbe az irányítást Finn, kezével nyugalomra intve Dant. – Én arra lennék kíváncsi, hogyhogy Mae teljesen egyedül volt itt kint – fordult Tamsin felé, aki erre még jobban magához szorította Mae-t, és azonnal védekezni kezdett. – Szóval az én hibám, mi? Két másodpercre letettem a lányomat, mert nem akart ölben maradni. Épp csak beköszöntem Tomnak, hogy megkérdezzem, hogy megy az üzlet. Mire lenéztem a földre, Mae már kimászott a boltból. Egy pillanat alatt – bizonygatta Tamsin izgatottan, és a nagyobb nyomaték kedvéért még a kezét is fölemelte. – Tudod, milyen hirtelen el tud tűnni. – Tudom – bólintott Finn. – De ahhoz nem elég gyors, hogy ki tudjon kerülni egy behajtó autót. Tamsin hangja még rikácsolóbb lett. – Figyeltem, nem jön-e autó! Úristen, azt hiszed, el akarom gázoltatni a gyerekemet? Ha motorzúgást hallok, kijöttem volna. De hagyni, hogy egy kutya szabadon kóricáljon… az már felelőtlenség.

Szegény Stiller, akit teljesen felzaklatott a perpatvar, hátrálni kezdett, és Dan korbársony nadrágba bújtatott lábához préselte magát. Mae, akinek fogalma sem volt róla, micsoda felfordulást okozott, boldog ártatlansággal csapta össze a tenyerét: – Kutyu-kutyu-vau-vau! – Na, jó, mindenki higgadjon le! – Finn-nen látszott, hogy el akarja kerülni a szópárbajt. – Mae jól van, nincs semmi baj. – Semmi baj?! Hiszen ez a kutya bűzlik! Szagold csak meg! – parancsolt rá a férfira Tamsin. – Ez a mocskos dög összenyalta a lányomat, ráadásul még csak nem is fajtiszta! Dan és Stiller remegett a szégyentől. Ginny a segítségükre sietett. – Tamsin, Stiller a legaranyosabb, legjámborabb kutya, akit valaha is láttam. Biztosíthatom, hogy a légynek sem tudna ártani. Esze ágában sem volt bántani Mae-t – mondta engesztelőén, hogy lecsillapítsa Tamsint, de a lány magán kívül volt dühében. – Esze ágában sem volt? Viccel? Egy büdös, mocskos kutya, akin csak úgy hemzsegnek a bacilusok, összenyalja a lányom arcát, és maga azt meri mondani, hogy nincs semmi baj? Jesszusom, és én még azt hittem, hogy maga ért a gyerekneveléshez! – hisztériázott tágra nyílt szemmel. –Ha tényleg ez a véleménye, többet nem fogom megkérni, hogy vigyázzon a gyerekemre. Nagyszerű! – gondolta magában Ginny. Úgysem vállalnám el. És ami azt illeti, Finn sokkal jobbat érdemel nálad.

Negyvenkettedik fejezet

A

z összegyűltek körében szinte tapintható volt a feszültség, a rájönni gók egyre növekvő izgalommal várták, hogy az óra mutatói elérjék a fél nyolcat. Nem sűrűn fordult elő, hogy egy igazi A-kategóriás hollywoodi híresség Bristolba látogasson az önéletrajzát dedikálni, de, Marcus McBride már úton volt. A negyvenéves sztár már majdnem húsz éve tanyázott a csúcson: eleinte valódi fenegyereknek számított, de elég tehetséges és elszánt volt ahhoz, hogy a közönség megbocsásson neki. És persze sugárzó szexepilje is megtette a hatását. Vagány, nem hétköznapi külsejének, megkérdőjelezhetetlen intelligenciájának és fanyar humorának köszönhetően Marcus McBride rengeteg nőt bűvölt el a vonzerejével szerte a világon, és ismeretlenül is több millióan rajongtak érte. Az, hogy megvegyék és dedikáltathassák McBride újonnan megjelent könyvét, ráadásul még kezet is foghassanak a sztárral, túl nagy lehetőség volt ahhoz, hogy elszalasszák. – Nézd, fogadok, hogy ő az! – mutatott fel Lucy a szürke égboltra. Több száz szempár követte az ujját, amint egy helikopter halványan pislákoló fényei jelentek meg a távolban. – Mindjárt esik – fintorította el az arcát Davy, amikor egy esőcsepp hullott a bal szemébe. – Hamisítsuk alá a nevét, tegyünk úgy, mintha találkoztunk volna vele, és üljünk be valahova egy italra. Persze nem gondolta komolyan: tudta, hogy ez szóba sem jöhet. Lucy mindenáron látni akarta Marcus McBride-ot. És Davy tudta, hogy az anyja is szétrúgná a fenekét. – Szegény Rhona, kár, hogy nem lehet itt! – Lucy még mindig az egyre növekvő helikoptert bámulta. – Odalenne a gyönyörűségtől. Davy elmosolyodott, mert az anyja soha nem csinált titkot abból, hogy szerelmes Marcus McBride-ba. Amikor meghallotta, hogy a férfi Bristolba jön az új könyve dedikálására, magán kívül volt az izgalomtól. Kár, hogy egyedül nem tudott eljönni a bevásárlóközpontba. A helikopter valahol az épületkomplexum mögött szállt le. A több száz méteres sorban mindenki felkészült a nagy eseményre. Lucy századszor is ellenőrizte a fényképezőgépét. – Egy csomó képet fogok csinálni Marcusról és Davyről, amikor Davy dedikáltatja a könyvet – ígérte meg még korábban Rhonának. – Remélem is – mosolyodott el Rhona, akit egészen meghatott a lány figyelmessége. – Felgyűrődött a gallérod. – Lucy buzgón megigazította a fiú pólóját. –így, most már jobb. – Ez a legfontosabb. Meg ez – simított végig Davy bánatosan az új frizuráján. Még mindig nem szokott hozzá. Lucy elrángatta őt Cothambe, egy divatos szalonba, és addig állt a háta mögött, mint valami smasszer, amíg a rövid, szálkás fazon, amelyet a fodrász csalt elő Davy előzőleg hosszú, bozontos és szándékosan korszerűtlen fürtjeiből, teljesen el nem nyerte a tetszését. – Ne nyavalyogj már, tök jól néz ki! – Egy vagyonba került. – Pontosabban szólva, hatórányi takarításba, ami kész őrület, főleg, hogy a fiúnak kifogástalan minőségű ollója volt otthon. – Mi lesz már? – dünnyögte türelmetlenül a mögöttük álló férfi. – Megindult a sor. Tényleg megindult, de Davyt, tekintve, hogy még több százan álltak előttük, teljesen hidegen hagyta a dolog. Marcus McBride-nak még híre hamva sem volt a könyvesboltban. – Nézd csak meg, pont az ilyen típusú pasikra indulok be! – Most, hogy kicsit előrébb araszoltak, Lucy kedvére legeltethette a szemét a kirakatban lévő egészalakos poszteren, amely Marcust ábrázolta. – Nem mondhatnám, hogy jóképű. Sokkal több annál: izgató és érdekes, nem szimplán vonzó. És ez a tekintet! Mit szólna, ha megcsókolnám? – Semmit – felelte Davy. – Csak egy poszter. – Te! – bökte oldalba Lucy. – Hiányozni fogsz, ha elköltözöm. Emlékszel, régebben teljesen belém voltál esve – billentette oldalra a fejét. – Mi történt azóta? – Nem tudom. Kiábrándultam. – Szóval most már nem is tetszem neked. Egy picit sem. – A lány bánatos grimaszt vágott. – Ez nem túl szívderítő. – Bocs! – vigyorodott el Davy. – De ne szívd mellre.

– De hát régebben teljesen odavoltál értem! A fiú vállat vont. – Annak idején a Darkness cédémet is rongyosra hallgattam. A világ legjobb albumának tartottam. Aztán eltelt pár hónap, és már nem tettem be olyan gyakran. Most pedig egyáltalán nem is hallgatom. Egyszerűen… elillant a varázs. – Ha arra célzol, hogy olyan a hangom, mint Justin Hawkinsnak, jól fenékbe rúglak. – Nem olyan. Bár kinézetre… – mondta komoly képpel Davy. Némi dulakodás támadt a könyvesbolt előtt, amelyben szokás szerint Lucy kerekedett fölül. Davy örült, hogy a Lucy iránt érzett sok kényelmetlenséggel járó szerelme magától elmúlt, és laza barátsággá szelídült. Hiszen így nem némult meg többé a lány jelenlétében – úgy cseverészett vele, mint… mint a legjobb haverjával. A mögöttük álló férfi hangosan kérődzött egy mentolos rágógumin, Davy orrát megcsapta az illata. Lucy ma délután, hazafelé menet egy csomó szórólapot gyűjtött be az egyik albérlet-közvetítő irodától. Neki is hiányozni fog Lucy. – Nem muszáj elköltöznöd – mondta Davy. A lány hálásan megszorította a karját. – Tudom, hogy nem, de én el akarok. Az anyukád nagyon jó fej, imádom, de nem maradhatok nálatok örökre. Pont az a pláne a diákéletben, hogy diák módjára élhetsz és diákokra jellemző dolgokat csinálhatsz. – Széthagyod a cuccaidat a lakásban, áthívod magadhoz az összes haverodat, berúgsz, és olyan emberekkel fekszel le, akik biztosan nem nyernék el a szüleid tetszését – felelte Davy. – Azon vitatkozol a többiekkel, ki itta meg az összes tejet és tette vissza az üres dobozt a hűtőbe. – Bocs, ezt kifelejtettem. – Fogalmad sincs, mi bűzölög, míg végül felfedezel egy felbontott halkonzervet a nappaliban, a kanapé alatt. – Ez már szinte klasszikus – csóválta meg a fejét Davy együttérzően. –Megértem, hogy nosztalgiád van. – Azért vannak pozitív dolgok is. Például, kölcsönveheted a szobatársad ruháit – mutatott rá Lucy. – Vagy kipróbálhatjátok egymás sminkcuccait. – Azért egy rögbi játékossal ez nem nagyon menne. Egy kis időre mind a ketten a gondolataikba mélyedtek. – Kíváncsi vagyok, mi lehet Jemmel – szólalt meg végül Lucy. – Egész héten nem láttam. Davy tudta, Lucyt mennyire megviselte a Jem és Rupert közötti kapcsolat napvilágra kerülése, és az, hogy Jem Rupertet választotta, ahelyett, hogy a legjobb barátnője mellé állt volna. A két lány azóta sem volt beszélő viszonyban egymással. – Lehet, hogy beteg. – Mind a ketten tudtak a szódás incidensről és arról, hogy Jemet azonnali hatállyal kirúgták a sörözőből. – Ha akarod, felhívom – ajánlkozott a fiú. – Csak megkérdezem tőle, hogy van. De Lucy azonnal megrázta a fejét. – Ne fáradj vele. Rupert majd a gondját viseli. – A lány összeszorította az ajkát. – Ne is beszéljünk róluk. Inkább arra lennék kíváncsi, mikor mozdul már meg ez az átkozott sor… Ebben a pillanatban, mintegy varázsütésre, hirtelen felbolydult a könyvesbolt, ami azt jelentette, hogy Marcus McBride megérkezett. Felvillantak a fények, az emberek egy helyben ugráltak, hogy jobban lássanak, és hatalmas tapsvihar tört ki. – Ez igen! – Lucy le volt nyűgözve. – Még soha nem beszéltem igazi filmsztárral. – Most sem fogsz – közölte vele Davy. – Nem koktélpartin vagyunk. Nem fogtok a gardróbban smárolni. A fickónak több száz könyvet kell aláírnia egy órán belül. Amikor ránk kerül a sor, kábé két másodperced lesz a fotózásra. – Te aztán tudod, hogyan kell összetörni egy lány álmait – felelte Lucy. A következő fél órában a sor kis lépésekkel araszolt előre – Lucy és Davy végre elérte a könyvesbolt bejáratát. Az eladók megmutatták, hol kell kinyitni a már megvásárolt kötetet, hogy Marcus McBride gyorsan ráfirkanthassa olvashatatlan aláírását a címoldalra. Ahogy közelebb kerültek az íróasztalhoz, amely mögött Marcus ült, végre megpillanthatták a férfit. Marcus, akit tagbaszakadt őrök és hipermodern fülhallgatós, egyenruhás biztonsági emberek vettek közre, szorgalmasan írt és szabályos rendszerességgel felvillantotta híres mosolyát. Aki abban reménykedett, hogy egy pillanatra megállhat és válthat pár szót a sztárral, határozottan továbblökdöstek. Semmi sem szakíthatta meg az események folyását. Erős mentolillat jelezte, hogy a Lucy és Davy mögött álló férfi újabb ragot helyezett a szájába, hogy friss lehelettel nézzen a hollywoodi hírességgel való röpke találkozás elébe. Amikor a sor pár lépéssel előrébb araszolt és Davy túl lassan reagált, a férfi megbökdöste a hátát, és ingerülten rászólt: – Ha ennyire nem érdekel a dolog, inkább menj haza! Lucy felvonta a szemöldökét, Davy pedig elvörösödött, és úgy tett, mintha semmit sem hallott volna. Ilyenkor szokta cserbenhagyni a magabiztossága, amikor ismeretlenek kéretlen megjegyzéseket tettek, és

egy bátrabb ember gondolkodás nélkül kiállt volna az igazáért. Davy mindig zavarba jött mások udvariatlansága láttán, és nem tudta, hogyan reagáljon; ebből következően nem is reagált, ami igencsak szánalmas benyomást keltett. Vajon Lucy azt várta tőle, hogy visszavágjon, hogy valami szellemes megjegyzéssel jól helyre tegye a pasast? Naná. Davy nagyot nyelt, szégyellte magát, és úgy tett, mintha a tizenéveseknek szóló könyvek kötnék le minden figyelmét. Ő ilyen, mindig is ilyen volt, és ezen már nem tud változtatni. Még akkor sem, ha Lucy pipogya alaknak tartja. Már közel volt a cél. Marcus McBride szűk rózsaszín pólót, fekete farmert és kék veszkócsizmát viselt, mert a sztárságnak arra a fokára ért, ahol bármit magára húzhatott, mégsem nevette ki senki. Ami nagy előny, gondolta magában Davy, miközben az előtte álló túlsúlyos nő felkészült a nagy találkozásra. Megigazította dauerolt frizuráját, és a válla fölött hátrapillantott Lucyra. – Jaaj, micsoda férfi! Bárcsak harminc évvel fiatalabb lehetnék! – suttogta vágyakozva. – Jó helyen van kinyitva? Rendben, mehet! – adta ki az utasítást az őrmester fazonú férfi, aki a sor elején teljesített szolgálatot. Az asszony az íróasztalhoz botladozott. – Maga a kedvenc színészem! – mondta elfúló hangon, és Marcus felé nyújtotta a könyvet. Mosoly, egy firkantás, mosoly, kész. – Következő! – vakkantotta az őrmester. Lucy felkészült, hogy elkészítse a nevezetes fényképet. – Gyerünk már! – sziszegte a pasas Davy háta mögött, mentolfelhőbe burkolva a fiút. Davy előrelépett, átnyújtotta a könyvet, és feszélyezetten oldalra fordult, hogy ne a hátát mutassa a fényképezőgépnek. Inkább csak érezte, mint látta, hogy a színész odafirkantja az aláírását a könyv címoldalára, és amint Lucy háta mögé pillantott, észrevette, hogy a lány mögött álló férfi izgatottan matat valamivel a nadrágzsebében. Úristen, de ciki! Davy csak remélte, hogy a férfi nem azt csinálja, amire ő gondol; igaz, az események hevében egyesek hajlamosak elveszteni a fejüket… Katt! Villant Lucy fényképezőgépe, átmenetileg elvakítva Davyt. A fiú remélte, hogy nem vágott túl bamba képet. Az őrmester harciasan továbbhessegette őket, jelezvén, hogy lejárt az idejük. Az ezt követő fél másodpercben Davy újabb villanást látott, amely ezúttal egy fémtárgytól származott. Pislogva nézte, amint a Mentazabáló egy kést húz elő a zsebéből, szorosan a jobb kezébe fogja, és elrejti a kabátja alatt. Az örök optimista Lucy káprázatos mosolyt villantott Marcusra, míg az őrmester küllemű egyre türelmetlenebbül terelgette odébb őket. A Mentazabáló következett. – Ne! – kiáltott fel Davy, akiben ekkor tudatosult, hogy senki sem vette észre a kést. A Mentazabáló ádáz pillantást lövellt rá, majd az asztalra vetette magát. Davy, aki mindig is gyűlölte a rögbit, egy jól irányzott ugrással a földre teperte a Mentazabálót. Éles fájdalmat érzett. Az összes levegő kipréselődött a tüdejéből, a Mentazabáló pedig úgy bömbölt, mint egy felbőszült hím elefánt. A szédelgő Davy, akinek az járt a fejében, hogy nem véletlenül gyűlölte annyira a rögbit, hirtelen arra ocsúdott, hogy egy kupac egybenyakú és biztonsági őr alatt nyomorog. Amikor a következő pillanatban talpra rántották, érezte, hogy remeg a lába. Kétségbeesett sikoltozást hallott, amely egybevegyült a biztonságiak egyszavas utasításaival és a Mentazabáló szaggatott káromkodásával. Valaki felkiáltott: – Jézusom, megszúrta! Davy Lucy felé tántorgott – már a gondolattól is émelygett, hogy a kés beleszaladt a földön fekvő őrültbe. Aztán Lucyra nézett, aki rémülten meredt rá. – Úristen, Davy! Hívják a mentőket! – sikította a lány levegő után kapkodva.

Negyvenharmadik fejezet

A

z őrmester külsejű férfi, aki valójában Marcus McBride sajtófőnöke volt, a bolt mögötti irodában világosította föl Davyt és Lucyt. – Letartóztatták, és bekísérték a rendőrőrsre. Mint kiderült, régóta pszichiátriai kezelés alatt áll. Állítólag Margit hercegnő bujtotta föl. – Az a nő kész veszedelem. Ez volt a kedvenc ingem – dugta át Davy az ujját morcos képpel a vágáson, amely a vérfoltokkal tarkított kék-zöld csíkos anyagon éktelenkedett. – Biztosra veszem, hogy meg tudunk egyezni. – A turkálóból van – szólt közbe lesajnáló hangon Lucy. – Na, és? Akkor is ez a kedvencem. – Kész is. – Az orvos, aki az utolsó öltéssel is végzett, lehúzta kezéről a sebészkesztyűt. – Most már megmaradsz. – Azt fogom mondani, hogy párbajsebesülés. – Davy szemügyre vette a kitisztított sebet, amely a Mentazabáló kétségbeesett válasza volt az őt ért támadásra. Húszcentis volt, erőteljesen vérzett és bizarr látványt nyújtón;, de valójában sokkal kevésbé fájt, mint azt a külső szemlélő hitte volna, amit Davy persze egyáltalán nem bánt. Ha a vékony karcolás helyett most egy lüktető szúrt seb éktelenkedne a mellkasán… hát, a fiúnak már a puszta gondolattól is felfordult a gyomra. Az őrmester, mintha csak olvasott volna Davy gondolataiban, így szólt: – Bátran cselekedtél, fiam. Hihetetlenül bátran és elképesztően ostobán. Davy ez utóbbival értett egyet. Úgy érezte, még csak bátornak sem nevezheti magát, hiszen mindössze arról volt szó, hogy elhamarkodottan cselekedett. Ha lett volna ideje gondolkodni, eszébe sem jutott volna, hogy leteperjen egy késsel hadonászó őrültet. Nyílt az ajtó, és Marcus McBride lépett be rajta. Sugárzott belőle a karizma. – Szevasz, öcsi! Nagy voltál. – Kezet rázott Davyvel, és ezúttal szívből mosolygott. – Igazi hős vagy. – Nem vagyok az a hős típus – felelte Davy zavartan. Odakint egy egész sereg fotós vette körbe őket. Davy, aki a vérfoltos ingét viselte, félszegen álldogált, miközben Marcus McBride átkarolta a vállát. A még mindig kába Davy megmondta a nevét az újságíróknak, akik mindenáron látni akarták a sebét. Amikor megkérdezték a fiútól, hogy érzi magát, az így válaszolt: – Mint egy nyuszilány. Mindenki nevetett. Öt perc múlva elküldték a sajtót. – Nagy voltál, de komolyan – mondta Marcus. – Nem is tudom, hogy háláljam meg. Szívesen felajánlanék neked egy dedikált példányt a könyvemből, de… – Olyanunk már van – tartotta föl Lucy a reklámszatyrot, benne a könyvvel, amelyet Davy akkor hajított félre, amikor a földre teperte a Mentazabálót. Szerencsére nem lett véres. – Majd kitalálunk valamit. – Az őrmester az órájára pillantott. – Kocsival vagytok, vagy hazavigyünk titeket? – Busszal jöttünk – válaszolta Davy. – Semmi gond. Szerzek egy kocsit. Az őrmester elővette a mobiltelefonját, és hadarni kezdte az utasításokat. Marcus helikoptere már készenlétben állt, hogy egy manchesteri tévéfelvételre repítse a színészt. Előállt a kocsi, hogy hazaszállítsa Davyt és Lucyt Henburybe. Davynek hirtelen eszébe jutott valami, és minden bátorságát összeszedve hangot is adott neki. – Az előbb azt mondta – fordult Davy Marcushoz –, nem is tudja, hogyan hálálja meg a dolgot. – Igen. – Nos, az édesanyám nagyon örülne, ha találkozhatna önnel. Ma este nem tudott itt lenni, de csak tíz percnyire lakik innét. – Ne haragudj, fiam – mondta szigorúan az őrmester, aki időközben befejezte a telefonálást –, de most nem megy. Már így is késésben vagyunk. Majd legközelebb, jó? – Persze – felelte Davy lelombozódva.

Miután Rhona befejezte a mosogatást, egy csésze teával a kezében átment a nappaliba. Bekapcsolta a tévét, és szórakozottan nézni kezdte a műsort, amely egy nőről szólt, aki annyira a rabjává vált a ruhavásárlásnak, hogy az anyagi csőd szélére került. Nekem aztán nem kell ilyesmitől tartanom, gondolta magában az asszony. Már attól is ideges lett, hogy végig kellett néznie, amint a nő egy egész halomnyi ruhát szed le az állványokról a Marks and Spencerben. Na, mindegy, semmi baj. Kár, hogy nem tudott elmenni a bevásárlóközpontba ma este, de az egészségi állapota sajnos nem engedte meg. Idővel talán maguktól is megszűnnek ezek a pánikrohamok. De Davy és Lucy legalább elment, hogy dedikáltassa a könyvet, úgyhogy azért nem maradt le teljesen… Amikor kisvártatva csöngettek, Rhona kitipegett az előszobába. Kinyitotta az ajtót, és Marcus McBride-dal találta szemben magát. Egy darabig csak bámult, mintha a férfi egy nem túl egyértelmű keresztrejtvény-meghatározás lenne. Ez az ember nem lehet Marcus McBride! – Rhona? – Igen. – Hihetetlen, hogy egyáltalán meg tudott szólalni. – Hello, Marcus vagyok. – Az ajtóban álló látogató ünnepélyesen megrázta az asszony kezét. – Hogy… hogy, hogy… izé, hogy… ? – Davy elárulta nekem, hogy kegyed nagyon szeretne megismerkedni velem. Mire én azt feleltem, nagyszerű, mert én is meg akarok ismerkedni kegyeddel. Rhona azon morfondírozott, lehetséges-e, hogy elszunyókált a tévé előtt és most tulajdonképpen álmodik. Igaz, az ő álmai sosem voltak ilyen kellemesek, mint ez. Az asszony lefejtette a nyelvét a szájpadlásáról. – Davy? – Az ön fia, ugye? – mosolyodott el Marcus. – Ezért vagyok most itt. El akartam mesélni, milyen bátor tettet hajtott végre ma este. Borzasztóan hálás vagyok neki. – Az én fiam bátor tettet hajtott végre? – Rhona egy pillanatra lehunyta a szemét; amikor újból kinyitotta, Marcus McBride még mindig ott állt az ajtóban, és elképesztően élethűnek tűnt. – Ööö… hol van Davy? – kérdezte Rhona, aki még arról is megfeledkezett, hogy nincs rajta cipő. – Kinn a kocsiban. Lucyval. Nézze, nem maradhatok sokáig, a sajtófőnököm nem egy könnyű eset. De amikor Davy azt mondta, kegyed örülne a látogatásomnak, nem tudtam nemet mondani. Különben nincs komolyabb baja. – Baja? Hogyhogy nincs komolyabb baja? Miért lenne? Marcus McBride elmesélte, mi történt a dedikáláson. Rhonának összeszorult a gyomra rémületében és elképedésében. Csak úgy mezítláb kiszaladt a ház előtt várakozó autóhoz. Feltépte az ajtót. – Davy, hogy tehettél ilyet? Meg is ölhettek volna! Úristen, mi történt az ingeddel… Lucy az összes kockát ellőtte a tekercsen Rhonára és Marcus McBride-ra. Végül Marcus két puszit nyomott Rhona arcára, majd, meglátva Lucy arckifejezését, a lányt is megpuszilta. – Most már tényleg mennem kell. Mindent köszönök – rázta meg Davy kezét. – Vigyázz magadra! – Viszlát! – mondta Davy. A kocsi elhajtott. A még mindig mezítláb ácsorgó Rhona a szívéhez kapott. – Két percre sem engedhetlek el itthonról. Davy a szemét forgatta. – Ne izélj már, Anyu! Jól vagyok.

Negyvennegyedik fejezet

G

innyt, aki a postásra számított, kisebb sokkhatásként érte, hogy Finnt találja az ajtóban. Talán Finnt is, gondolta magában Ginny, összébb húzva magán a köntösét, és azon imádkozott magában, a haja ne meredjen túl rémisztően az égnek. Ha jobban meggondoljuk, a postásokat kemény fából faragták – a szemük se rebben az iszonytató reggeli ábrázatok láttán. – Bocs! Úton vagyok Portsilverbe, és eszembe jutott, hogy talán még nem láttad a mai újságot. – Nyolc óra van. Még a kávéscsészét sem láttam. Miért, mi van benne? – nyúlt Ginny az újság felé, de Finn habozni látszott. – A lányod bristoli barátai, Lucy és Davy. Mi is Davy vezetékneve? Ginny lázasan kutatott az emlékezetében. – Ööö … Stokes. Finn láthatóan megkönnyebbült. – Akkor ő az. Jól emlékeztem. – Átnyújtotta az összehajtogatott újságot. – Nagy buli volt Bristolban – magyarázta. – Gondoltam, ez jó ürügy lenne Jemnek, hogy felhívja a barátait. A jelek szerint Jem is felébredt a csöngetésre. Megállt Ginny háta mögött. – Nekem nincsenek barátaim Bristolban – mondta kimérten. – Nincsenek? Hát, akkor – vette vissza Finn az újságot – biztosan nem is akarod elolvasni ezt a cikket. – Mit mondott magának az anyám? – kérdezte durván Jem. – Hogy abbahagytad az egyetemet. – Mit csinált Davy? – intett a lány a fejével az újság felé. – Ha nem a barátod, miért érdekel? – Jaj, az ég szerelmére, add már ide! – Ginny, akit már majd szétfeszített a kíváncsiság, kikapta a férfi kezéből az összehajtogatott újságot. – Én tudni akarom! – De Jemnek ne mutasd meg – mondta Finn derűsen. Ginnynek leesett az álla, amikor a hetedik oldalon megtalálta a cikket. –Jesszusom! – Oké, oké – dünnyögte Jem, azzal átkukucskált az asszony válla fölött. – Én is tudni akarom. Finn magukra hagyta őket. Jem és Ginny szinte falta a sorokat. – Hála az égnek, hogy nem esett baja! – sápítozott Ginny. – Meg is ölhették volna. – Ühüm. – Jem óvatosan kavargatta a teáját. – Kicsim, Finn-nek igaza van. Felhívhatnád Davyt. – Nem lehet! – Jemnek, akit láthatóan elborítottak az érzelmek, sehogy sem sikerült megfékeznie reszkető alsó ajkát. – Nincs értelme. – Éppen hogy most van értelme. Gratulálhatnál neki! – Nem lenne rá alkalmam – felelte Jem. – Azonnal lecsapná a kagylót. Sehogy sem tudtak dűlőre jutni; Ginny mindent megtett, hogy megnyugtassa Jemet, de a lány egyre csak kötötte az ebet a karóhoz: meg volt győződve róla, hogy hiába is próbálná fölvenni a kapcsolatot Davyvel vagy Lucyval, úgyis visszautasítanák. – Anyu, nem válthatnánk témát? Nem akarok erről beszélni. A lány boldogtalansága olyan szemmel látható volt, hogy Ginny úgy érezte, megszakad a szíve. Huszonhat órával később Ginny halántéka már lüktetett a megfeszített koncentrálástól. Mindig is nehezen tájékozódott, de most végképp próbára tette saját képességeit. Hét hónapja járt Bristolban, és akkor hazafelé jövet nem kellett odafigyelnie az első útszakaszra, mert Davy ott ült mellette az anyósülésen, és mindig szólt, mikor kell balra vagy jobbra fordulni. Most viszont egyedül volt, és pusztán a memóriájára hagyatkozva próbált eltalálni Henburybe, ami nem volt egyszerű feladat. A Vén Varjú sörözőnél jobbra kellett fordulni, vagy keresztül kellett menni a körforgalmon? Amikor a benzinkút utáni kereszteződéshez értek, balra fordultak? Jaj, ez reménytelen; ha így folytatja, még éjfélkor is itt fog körözni!

Beletelt egy kis időbe – na jó, negyven percbe –, amíg Ginny végre befordult egy utcába, amely halványan ismerősnek tűnt. Biztos volt benne, hogy jó helyen jár. Az egyetlen dolog, amire emlékezett, a zsebkendőnyi rendezett kiskert és a királykék bejárati ajtó volt. Egy utcaseprő gép sebességével gördült végig a barna, piros, fehér, zöld ajtók előtt… Megvan! Végre! Vajon Davy itthon van egyáltalán? És ha igen, mekkora az esélye, hogy bevágja az orra előtt az ajtót? És Jem vajon szóba fog állni vele, ha megtudja, mire vetemedett? Finn mindenesetre megengedte, hogy szabadságot vegyen ki. Nem passzióból tette meg ezt a hosszú utat. Ezek után butaság lenne visszafordulni. Egy űzött tekintetű asszony nyitott ajtót, aki szemmel láthatóan nem örült a váratlan vendégnek. Az órájára pillantott, majd Ginnyre nézett. – Igen? – kérdezte hisztérikus hangon. –Jó estét! Davy itthon van? – Sajnos nincs. Maga is újságíró? Ginny mély levegőt vett. – Nem, én Jem Holland anyukája vagyok. – Hála az égnek! Fáradjon be! Davy most fog nyilatkozni a rádióban. Nem azért kell hálát adni az égnek, hogy én vagyok Jem Holland anyukája, döbbent rá Ginny, amikor Davy édesanyja betessékelte a házba, hanem azért, mert így én is hallhatom a fiúval készített interjút. De mi ebben a rossz? Ginny is ugyanezt tette volna. A két nő a konyhában ült, és csöndben hallgatta az asztalon álló régimódi elemes rádiót. A műsor negyed óráig sem tartott. – Elnézést a közjátékért! Rhona vagyok – mondta Davy anyja. – Davy még sosem szerepelt a rádióban. – Az asszony meghatottan törölgette meg a szemét egy papír zsebkendővel. – Ez a műsorvezető elég epés volt. Ginny rögtön tudta, mire gondol a másik. Először minden arról szólt, Davy mekkora hőstettet hajtott végre, ám a beszélgetés vége felé a műsorvezető alattomosan megjegyezte: – Úgy tudom, még mindig otthon laksz az édesanyáddal, amit én egy kicsikét furcsállok. Nem szigetel ez el téged a diáktársaidtól? Davy persze kerek perec tagadta a dolgot, de sehogy sem tudta meggyőzni a riportert. – Azért be kell látnod, hogy nem ez a normális. A legtöbb újdonsült egyetemista alig várja, hogy szabad lehessen. Az édesanyád akarta úgy, hogy ne költözz el, ő kényszerített, hogy vele maradj, vagy te magad döntöttél így? Talán a szíved mélyén szívesebben ülsz a mama szoknyája mellett? Most, hogy Rhona kikapcsolta a rádiót, Ginny lázasan törte a fejét, mit is feleljen. Aztán vállat vont. – Ha engem kérdez, nagyon is. De kit érdekel, mit gondol? Ha Davy itthon akar maradni, tiszteletben kell tartani a döntését. Rhona lassan bólintott. Teljesen elmélyült a gondolataiban. – Ugye, maga az, aki egyszer hazafuvarozta Davyt Cliftonból? – nézett Ginnyre. – A fiam azt mesélte magáról, hogy Cornwallban lakik. A lányát jött meglátogatni? – Nem. Jem otthon van Cornwallban. Szakított a rémes barátjával. – Ruperttel – húzódott mosolyra Rhona szája. – Hallottam hírét. – Jem tizennyolc éves. Óriási hibát követett el. És most keményen megfizet a tévedéséért – mondta Ginny. – Abba akarja hagyni az egyetemet, és haza akar költözni hozzám. – Ez csodálatos! De látom, maga nem repes az örömtől. Nem akarja, hogy a lánya hazamenjen? Rhona szemmel láthatóan semmit sem értett az egészből. Ginny felsóhajtott, és a karkötőjét kezdte csavargatni. – Dehogynem akarom, erről szó sincs. De én Jem érdekeit tartom szem előtt, nem a sajátjaimat. – Hűha! – felelte Rhona. – Maga nagyon bátor. – Nem hinném – rántotta meg a vállát Ginny. Egy darabig némán ültek. Végül Rhona törte meg a csendet: – Tudja, négy évvel ezelőtt agyvérzésem volt. – Komolyan? – Ginny őszintén megdöbbent. – Ezt nem tudtam. – Nem? Igaz, meglepne, ha tudná. Davy szerint senkinek semmi köze hozzá, miért maradt itthon. De ez az igazi ok, annak ellenére, hogy én még a szerencsésebbek közé tartozom. Szinte teljesen felépültem. Az enyhe bicegéstől eltekintve – paskolta meg Rhona a bal lábát. – De elképzelheti, mennyire megijedtem. Azóta is attól rettegek, hogy újra bekövetkezik a legrosszabb, és senki sem lesz mellettem, aki a

segítségemre siethetne. A boltokban is a rosszullét kerülget, ami nem túl kellemes. Ezért ment el Lucy és Davy Marcus McBride könyvdedikálásra. Mert én nem mertem. – Ez teljesen érthető – vágott közbe Ginny. – Jaj, ne! – kiáltotta, amikor Rhona szeme könnybe lábadt. – Nehogy önmagát okolja a történtek miatt! – Nem. – Rhona egy zsebkendőt húzott elő a ruhaujjából. – Illetve, önmagamat okolom, de nem ez a legnagyobb baj. Nagyon örülök, hogy Davy itt van velem, de ez nem túl igazságos vele szemben, ugye? Hiszen végül is nem vagyok nyomorék. Ő pedig még fiatal, a saját életét kellene élnie. – Ez igaz – bólintott Ginny egyetértően. Rhona nagyot nyelt. – Még nem tudom megtenni. De hamarosan rászánom magam. Éppen itt az ideje, hogy elengedjem őt. – Attól Davy még ugyanúgy szeretni fogja magát. Rhona kipréselt magából egy halvány mosolyt. – Ajánlom is neki. Davy negyedóra múlva ért haza. Rhona szorosan magához ölelte az ajtóban. – Nagyon ügyesen beszéltél, olyan büszke voltam rád! – áradozott. –Nem hazudtoltad meg magad! Aztán dünnyögött valamit, amit Ginny nem értett, és egyenesen a konyhába küldte a fiút. – Szia, Davy! – Jó napot, Mrs. Holland! Mrs. Holland! Ez aztán udvarias gyerek! – Nagyon… csinos vagy – mondta Ginny. A fiú riadtan kapott a fejéhez. – Lucy beszélt rá, hogy vágassam le a hajam. – Jól áll. – Köszönöm! Jem jól van? – kérdezte a fiú kisvártatva. Vajon Jem megbocsátja nekem, hogy beleavatkoztam az életébe? – Nem – és azonnal összeszorult a torka. – Nem, Davy, nincs jól. – Na milyen volt? – kérdezte Davy. – Borzalmas! – hajította le Lucy a rózsaszín blézerét és a nála lévő reklámszatyrokat. Egy újsághirdetésnek járt utána, amelyben vidám lakótársat kerestek három másik bérlő mellé Redlandben, és most ért haza a találkozóról. – Kész rémálom! A lakás ragad a kosztól, a szoba akkora, mint egy kutyaól, és mindenhol zokniszag terjeng. Két szőrös fizikushallgató meg egy szakállas-szandálos földrajztanár bérli – mondta fintorogva. – És nem lehet zenét hallgatni, mert az elvonná a figyelmüket a tanulásról. – Biztos, hogy vidám lakótársat szeretnének? – kérdezte Davyt, aki a szíve mélyén nagyon megkönnyebbült. – Naná! Állati viccesnek hiszik magukat! Van egy képzeletbeli macskájuk. És állandóan ugratják egymást, például mű macskakakit tesznek egymás müzlijébe. Majdnem megszakadtam a röhögéstől. Vedd le azt a pólót! – A testemet akarod? – vonta föl a szemöldökét Davy. – Vettem neked két új pólót – nyúlt Lucy a szatyrok után. – Gyerünk, próbáld fel őket! – Mindjárt. Vendégünk van. – Davy a konyhába vezette a lányt, és kimutatott az ablakon az anyjára és Ginnyre, akik a napfényben fürdő hátsó kertben üldögéltek. – Ki az? – ráncolta a homlokát Lucy tanácstalanul. – Csak nem… ? – Jem mamája. – A fiú elvette Lucytól a szatyrokat, és kissé hátrahőkölt, amikor meglátta, hogy az egyik póló vakító neonzöld színben pompázik. – Beszélni akar veled. Szombat délután öt órakor Jem egyedül volt otthon, miután az egész napját az apjával töltötte. Szegény Gavin mindent megpróbált, hogy felvidítsa a lányát, és talán sikerült is elhitetni vele, hogy nem hiába, de bármennyire is jó volt újra látni őt, Jem örült, hogy visszatérhet a régi szobája menedékébe, és nem kell tovább vigyorognia meg úgy tennie, mintha jól érezné magát. Ginny még az étteremben volt, Laurel pedig vásárolni ment Newquay-be. Jem megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy egyedül van a házban, bár a Moulin Rouge DVD-változatának megtekintése talán nem volt túl jó ötlet a részéről. Jem az ágyon hevert, Laurel házi készítésű kekszének a társaságában, és könnyes szemmel arra gondolt, milyen elviselhetetlen fájdalmat fog érezni szegény szívdöglesztő Ewan McGregor, amikor Nicole Kidman végül a karjai közt hal meg. Ő miért nem tud kifogni magának egy ilyen klassz pasit, mint Ewan, aki soha nem szexelne a zuhany alatt a régi csajával Nicole háta mögött? Hogy lehetett olyan ostoba, hogy bedőlt Rupert nem létező vonzerejének? Miért is nem rohant el a lakásból Lucyval együtt? Nem volt magánál!

Könnycseppek gördültek végig Jem arcán, miközben a lány üveges tekintettel meredt a képernyőre. Ewan és Nicole éppen azt énekelték, hogy a halálukig kitartanak egymás mellett. Hát, nem sokat kell várniuk. Jem bánatosan kivett még egy kekszet, és közben arra gondolt, a családtagjain kívül kit rázna meg, ha meghalna. Bristolból senkit, ebben egészen biztos volt. Nicole káprázatosan festett, miközben elegánsan vért köhögött fel a tüdejéből. Ekkor csöngettek. Jem fancsali képpel lesöpörte a kekszmorzsákat a pólójáról, kikecmergett az ágyból, és levánszorgott a földszintre. Lucy állt az ajtóban. Jem elhűlve meredt rá. Aztán Davyt pillantotta meg Lucy háta mögött – a fiú a kerítés tetején ült, rikító zöld pólóban. Jem rémülten gondolt arra, milyen csúnya lehet a kisírt szemeivel. – Ti meg hogy kerültök ide? – szólalt meg nagy nehezen. – Jaj, Jem, csak rád kell nézni! Szerinted miért vagyunk itt? – Egy pillanatra úgy tűnt, Lucy is sírva fakad. Kitárta a karját, és fejcsóválva mondta: – Azért jöttünk, hogy visszavigyünk Bristolba. – Tényleg? – Jem alsó ajka remegni kezdett. – Tényleg. – Jaj, Luce, ne haragudj rám! Sajnálom, hogy így alakult. –Jól van. Gyere ide! A két lány összeölelkezett az ajtóban, majd egymásra mosolyogtak, és elpityeregték magukat. Davy is odament hozzájuk. – Nem szeretek ölelkezni – mondta, és megpaskolta Jem vállát. – Nem hiszem el, hogy képesek voltatok leutazni Cornwallba! – lelkendezett Jem. – Kitől szereztétek meg a címet? Vonattal jöttetek? – Az anyukád keresett meg minket – felelte Lucy csillogó szemmel. – Az anyukám? Mikor? – Ezek szerint Ginnynek is vannak titkai? – Ma – felelte Davy. – De hát ma az étteremben van, esküvői vacsorán… ó… – Hazudott – mondta Lucy komolyan. – Elugrott a boltba, hogy vegyen egy kis kaját. Nálatok fogunk aludni. Nem akarsz behívni minket? – Davy könnyedén a mellkasához emelte a kezét. – Tudod, ez az álldogálás nem tesz jót a sebemnek. – Jaj, persze, gyertek be! – Nehogy bedőlj neki – forgatta a szemét Lucy. – Csak egy karcolás. A körmöm nagyobb sebet ejtene. – Mindent tudni akarok – mondta Jem, miután beterelte a többieket a házba. – Á, semmiség! Inkább azt hallgasd meg, mi történt, amikor anyukád elment a Pembroke Roadra, hogy elhozza a maradék cuccodat.

Negyvenötödik fejezet

J

em hihetetlen és szívmelengető változáson ment keresztül. Ginny életében először érezte úgy, megérte, hogy a szívére hallgatott. – Anyu, még mindig nem tudom elhinni! – ölelte át Jem. – Végre minden elrendeződött. Olyan boldog vagyok! – Egyszerűen nem bírta elviselni a gondolatot, hogy itt maradsz vele – mondta Lucy. – Teljesen kétségbe volt esve. Ginny csak mosolygott, hiszen anyai ösztöne azt súgta, legjobb lenne örökre maga mellett tudni Jemet, és megvédeni őt a csalódásoktól. Ezek a gyerekek még nem értik, az, hogy újból elengedi a lányát, élete legérettebb cselekedetének számít. Ginny ezúttal biztos volt abban, hogy Jem boldog lesz. Holnap este visszaviszi a csapatot Bristolba. A hátralévő pár hétben Rhonánál fognak lakni Henburyben. Bonyolult lesz, de nem lehetetlen: Davy átköltözik abba a parányi szobába, ami eddig Lucyé volt, Lucy és Jem pedig megkapja a fiú szobáját. Mind a hárman gőzerővel tanulnak majd a vizsgákra, és Jem remélhetőleg elég ügyes lesz ahhoz, hogy mindet letegye. A nyári szünet után pedig Lucy és Jem új albérletbe költözik, remélhetőleg egy olyan illető társaságában, aki kevésbé jóképű, viszont sokkal kedvesebb, mint… – Anyu, még el sem mesélted, mi volt Rupertnél! Ó, igen, az jó buli volt! Amikor Rupert ajtót nyitott, egy pillanatra elborult az arca. – Hello, Rupert! – mondta Ginny vidáman. – Ezek szerint sikerült kijutnia a fürdőszobából. Azért jöttem, hogy elvigyem Jem maradék holmiját. Meg a lakbérletétet. – Örülök, hogy végre megszabadít attól a sok kacattól – húzódott kaján mosolyra a fiú szája. – A letétet pedig, írásbeli felmondás hiányában, Kénytelen vagyok megtartani. – Rupert, ne legyen már ilyen! Semmi szükség rá – nézett Ginny megvetően a fiúra, azzal bemasírozott a lakásba. – Úgysem megyek el addig, amíg vissza nem fizeti. Készpénzben. Miért ne? Ötszáz font az ötszáz font. Ginny nagyon elszántnak tűnhetett, mert Rupert nehéz sóhajjal eltűnt a szobájában, majd néhány perc múlva egy köteg húszfontossal tért vissza. – Nem kell megszámolnia. – Én azért megszámolom. A becsületesség sosem volt az erőssége, vagy tévedek? – Miután Ginny leszámolta a bankjegyeket, átment Jem szobájába, és összeszedte a lány holmiját. Amikor végzett, a nappaliban találta Rupertet: a fiú cigarettázott, és a kocsiban várakozó Davyt figyelte az ablakból. – Látom, Stokes is magával jött. Csak nem lemondta a takarítást, hogy a maga testőrének álljon? – Rupert, az a fiú tízszer különb magánál – felelte Ginny higgadtan. –Nem hinném, hogy maga valaha is rá fog jönni erre, de legalább mások tisztában vannak vele. És Davy jól érzi magát a bőrében. Rupert gúnyos mosollyal fújta ki a füstöt. – Maga szerint én nem? – Ó, biztosra veszem, hogy most még igen. A saját életét éli, azt teszi, amit akar, és nem érdekli, hogy esetleg megbánt másokat. De ez a hozzáállás idővel megbosszulja magát. És amikor eljön ez az időszak, a saját bőrén fogja tapasztalni, milyen érzés alulmaradni. – Vége a hegyibeszédnek? – vonta föl a szemöldökét lakonikusan a fiú. – Most azt várja, hogy térdre vessem magam, és bűnbocsánatért könyörögjek? – Egyáltalán nem – felelte Ginny. – Sőt, örülök, hogy így alakultak a dolgok. A lányom óriási baklövést követett el, de legalább tanult belőle. A jövőben remélhetőleg távol tartja magát a magához hasonló alakoktól. – A hozzám hasonló alakoktól – pöckölte ki derűsen a fiú a csikket az ablakon.

– Sok pénz, semmi tisztesség. A legtöbb ember nem ezt várja egy kapcsolattól. – Ginny, akit teljesen felbőszített a mozdulat, kimondta azt, amire egyébként még célozni sem mert volna. – Szerintem az édesanyja is nagyjából hasonló következtetésre jutott. Rupert arcáról leolvadt az arrogáns félmosoly. A fiú megmerevedett, és azonnal védekezni kezdett. – Tessék? – Az édesanyja. Maga a múltkor azt állította róla, hogy meghalt. –Ginny megcsóválta a fejét. – Akkor szörnyen éreztem magam. De maga nem mondott igazat, ugye? A fiú elsápadt; ég áldja az internetet és Finnt, akinek halványan ismerős volt Rupert dupla vezetékneve. – Az én számomra halott – felelte Rupert színtelen hangon. – Az édesapja folyamatosan csalta őt, amíg házasok voltak. Az édesanyja rettenetesen boldogtalan volt, de magára való tekintettel kitartott. Aztán, amikor maga tizenhárom évesen középiskolás lett, beleszeretett egy másik férfiba. Amikor a maga édesapja rájött a dologra, kirúgta őt. – Na, jó, vége a mesedélutánnak? Most már nyugodtan hazamehet. –Rupert üveges tekintettel újabb cigarettára gyújtott. – Azonnal. – Ginnynek eszében sem volt abbahagyni. – Maga azóta sem hajlandó szóba állni az édesanyjával. Pedig ma is ugyanazzal a férfival él, és nagyon boldogok együtt. Úgy tudom, végtelenül kedves ember. – Nem tudom. – Rupert álla megfeszült. – Mindenesetre ügyes munkát végzett. – Az édesanyja biztosan szenved, hogy nem láthatja magát – mondta Ginny barátságosabb hangon. – Igazán meglátogathatná. – Kizárt dolog. – A fiú arca megvonaglott. – Van két kishúga, akiket még csak nem is ismer. – És akik önkormányzati lakásban laknak egy lakótelepen. Az anyámmal meg az agyontetovált szerelővel, Darrennel. Tessék, kimondtam! Most boldog? Ginny már-már megsajnálta a fiút. – Én remekül vagyok. És maga? – Ez életem legszebb napja. – Pöcc! A második cigaretta is kivitorlázott az ablakon, hogy aztán a járdán landoljon. – Gratulálok! Remélem, mindent elmesélt Jemnek. A fiú egyszerre volt dühös és megalázott. Ginny megrázta a fejét. – Nem. De elmesélem, ha olyasmit tesz vele vagy mond neki, ami felzaklatja. Mostantól kezdve tartsa távol magát a lányomtól meg a barátaitól, oké? – Azzal Ginny felnyalábolta a Jem holmiját rejtő táskákat, és intett Rupertnek, hogy nyissa ki az ajtót. Amikor a fiú engedelmeskedett, még odavetette neki: – És nem halna bele, ha használná a hamutartót. Mivel Ginny nem volt szent, alig bírta magában tartani a Rupert édesanyjával kapcsolatos értesüléseit. De a szíve mélyén érezte, ha nyilvánosan megszégyeníti Rupertet, csak eltántorítja a fiút attól, hogy felvegye a kapcsolatot az anyjával. Önző módon azonban az a megérzése nyomott többet a latban, hogy amennyiben a lágyszívű Jem meghallja a sztorit, rögtön megsajnálja Rupertet, és önkéntelenül is vonzani fogja a fiú újonnan felfedezett sebezhetősége. Még csak ez hiányzott volna. Úgyhogy inkább hősiesen lakatot tett a szájára. Jem, Davy és Lucy mindössze annyit tudott meg, hogy Ginny jól beolvasott Rupertnek és sikeresen lelohasztotta a gúnyos mosolyt a fiú arcáról. – De le ám! – mondta büszkén Finn-nek hétfő délben az étteremben. –Hála neked. – Örömömre szolgált – vigyorgott a férfi. – Még szerencse, hogy a srácnak ilyen különleges neve van. – Az a szerencse, hogy emlékeztél rá – felelte Ginny. Egy különös véletlen folytán Finn másfél évvel ezelőtt személyesen találkozott Elizabeth Derris-Beckkel, amikor az bement a férfi londoni boltjába, hogy eladja a régi eljegyzési gyűrűjét. A finom beszédű, bájos hölgy, aki a két kislánya társaságában érkezett, mindent elmesélt balul sikerült első házasságáról, és azt is elmondta Finn-nek, milyen végtelenül elégedett az új férjével meg az új életével. A gyűrű egy nagyobbacska, szögletesre csiszolt smaragddal és a legkiválóbb minőségű gyémántokkal volt díszítve. Amikor túlestek az ilyenkor kötelező formaságokon, Elizabeth megölelte a lányait, és vidáman így szólt: – Ebből el tudunk menni Lappföldre, hogy találkozzunk a Mikulással. A maradékból pedig új autót veszünk. – Még képet is küldött négyükről, ahogy ott ülnek a szánban a Mikulás háza előtt – mesélte Finn. – Egy kis levélkét is csatolt mellé, amiben megköszönte, hogy megvettem a gyűrűt. Azt írta, ez volt életük legemlékezetesebb utazása. – Jövőre ti is elvihetnétek oda Mae-t. – Ginny maga is furcsállotta ezt a mondatát. Egy év hosszú idő.

– Meglátjuk. Ezek szerint sikerrel jártál. – Teljesen. Hálás vagyok Davynek és Lucynak. Tegnap a tengerparton piknikeztünk, és homokvár-építő versenyt rendeztünk. Lucy és Jem fürdött. Davynek meg egyfolytában csörgött a mobilja: az összes haverjának el kellett mesélnie, hogyan mentette meg Marcus McBride életét. Ez az eset nagyon jót tett az önbizalmának. Olyan büszke vagyok rá, mintha a saját fiam lenne. Aztán tegnap este visszavittem őket Bristolba. Jem túl van a nehezén, ebben biztos vagyok. A többiek vigyáznak rá. – Ennek örülök. Képzelem, mennyire megkönnyebbültél – mondta Finn. Ginny mosolyogva bólintott, mert úgy tűnt, a férfi komolyan beszél. Finn-nek igaza volt, végül minden jóra fordult. De Ginny azt az egyet már nem árulhatta el neki, milyen lehangoló volt hazaérni Portsilverbe tegnap éjfélkor. Laurel a szobájában aludt, és a házban elviselhetetlen volt a csönd. Ginny megint kimerülten, magányosan és szomorúan feküdt az ágyában, miközben az visszhangzott a fejében: „És velem mi lesz?”

Negyvenhatodik fejezet

Ginny összerezzent; észre sem vette, hogy Evie visszajött a konyhából. – Ne fixírozd a főnököt! – Nem is fixíroztam! De igen. – Evie tekintete pajkosan csillogott. – Én aztán nem hibáztatlak érte. Széles váll. Feszes fenék. – Pszt! – Miért kell Evie-nek mindig ordítania? Finn csak húszlépésnyire volt tőlük, az utolsó délutáni vendégeket kísérte ki. Aztán becsukta az ajtót, és megfordult, hogy lássa, mi ez a nagy susmorgás. – Mi folyik ott? – Semmi. Csak a testedet csodáltuk – felelte Evie arcátlanul. – A magad nevében beszélj. – Csak úgy csilingeltek a poharak, ahogy Ginny dühösen összeszedegette őket. – Jó, akkor csak én csodáltam. Neked meg majd kiesett a szemed. – Nem igaz! Jemre gondoltam – váltott sietve témát Ginny. – Ma reggel felhívott, hogy elmesélje, a tanára nagyon elégedett a mostani munkájával. Úgy néz ki, végül csak sikerül átevickélnie ezen az éven, és mindenből levizsgáznia. – Ez nagyon jó hír. – Evie tudta, Ginny mennyire aggódott Jem miatt. – De ettől még kapásból kiszúrom, ha valaki fixírozza a másikat. Van érzékem az ilyesmihez. Meg szád is. Milyen kár, hogy nem lehet bevarrni! – Hagyd már abba! – szólt rá Ginny, amint, kezében a poharakkal, csilingelve elhaladt mellette. – Fontosabb dolgom is van, mint férfiak testét bámulni. – És ha az enyém az a test? – vonta föl a szemöldökét Finn. A konyha üres volt, csak Tom, a mosogatófiú serénykedett az edényekkel. – Meleged van? – meredt rá a fiú Ginny céklavörös arcára. Az asszony kivételes óvatossággal tette le a poharakat, megpróbálta összeszedni magát. – Csak sok a dolgom, Tom. Mennyivel könnyebb lenne az élet, ha nem pirulnék el állandóan! Na, jó: mennyivel könnyebb lenne az élet, ha végre abbahagynám ezt a reménytelen, céltalan, nevetséges ácsingózást! És ha ez még nem lett volna elég, amikor Ginny végre kilépett a konyhából, nyílt a bejárati ajtó, és Tamsin viharzott be a helyiségbe, a karján Mae-vel. – Beleszerettem! – kiáltotta csillogó szemmel. Ez a kijelentés akár okot is adhatott volna Ginnynek a reménykedésre, ám Tamsin egy csillogó prospektust lobogtatott a szabad kezében. Egyenesen Finnhez szaladt, kényeskedve megpuszilta a férfit, majd így szólt: – Drágám, ezt neked is látnod kell! Hat szoba, kilátás a tengerre, Clive Christian konyha és meseszép fürdőszoba. Ez álmaink otthona, igazi családi fészek. Már meg is beszéltem az ügynökkel, hogy ötre odamegyünk és megnézzük. – Hat szoba. – Finn rémülten nézegette a prospektust. – Úristen, láttad, mennyit kérnek érte? – Ez csak irányár, még alkudhatunk belőle. – Tamsin lelkendezve mutogatta a fotókat: – Nézd meg ezt a biliárdszobát! Meg ezt a kertet! Hat szoba nem is olyan sok, ha a hátralévő életünkről van sző. – Igéző mosolyt villantott a férfira. – Te is tudod, hogy Mae testvéreket szeretne. Ginnyt a hányinger kerülgette, de nem tudta kivonni magát az intim családi jelenetből. Tamsin ragaszkodott hozzá, hogy Ginny és Evie is megnézze a prospektust: a ház minden szegletéről ódákat zengett, miközben azt bizonygatta, mennyire kényelmetlen a lakásuk most, hogy Mae járni tanul. – Meg kell vennünk! Egyszerűen fantasztikus! – Tamsin oldalra simította hosszú haját, és együttérző pillantást vetett Ginnyre. – A magáé egyszerű ikerház, ugye? Gondolom, szívesen lakna egy ilyen palotában. Ginny elgondolkodott, mit szólna Tamsin, ha azt felelné: „Igen, de csak akkor, ha Finn is velem jönne.” Persze semmi ilyesmit nem mondott. Úristen, mi ütött belé? Fél órája még Finnt bámulta suttyomban. (Evie odalenne a gyönyörűségtől, ha kiderülne, hogy igaza volt.) És most az jár a fejében, milyen szellemes megjegyzéssel vágjon vissza a riválisának.

Kivéve, hogy Tamsin nem is rivális. Tamsin igazi komoly kapcsolatban él Finn-nel, nem pedig holmi szánalmas fantáziavilágban. – Nagyon szép – felelte Ginny kötelességtudóan. – Papapapaaa! – nézett Mae Finn-re tapsikolva. – Apuhoz akarsz menni? Gyere, vedd el! Leszakad a karom. – Tamsin, miután átadta Mae-t Finn-nek, elragadtatva nézett apára és lányára, majd a házról készült fényképre. – Minden gyerek boldog lenne, ha ilyen házban nőne fel. Ginny, miközben hazafelé tartott az étteremből, ünnepélyes fogadalmat tett, hogy összeszedi magát, végre túllép Finnen, és éli a saját életét. Hiszen nem ő az első és az utolsó nő, aki egyéjszakás kalandba keveredett a jóképű főnökével. Gondolkodjunk pozitívan, éppen ideje továbblépni. De végleg. Örüljünk annak a sok-sok jónak, amink van, ami körülvesz. Egészséges boldog gyermek. Élvezetes munka. Szép ház, még akkor is, ha Tamsin mindenkit lesajnál, aki egy ekkora gyufás skatulyában lakik. És az a rengeteg minden, ami örömet okoz, például a művészet, a könyvek, a tengerparti séták, a zenehallgatás… Ginny, aki máris kezdte jobban érezni magát, leengedte az ablakokat, és ünnepélyesen megfogadta, hogy azoknak az apró dolgoknak is örülni fog, amelyek olyan könnyen elkerülik az ember figyelmét, például, az arcát melengető napsugaraknak meg az égboltot pöttyöző finom kis bárányfelhőknek. Az asszony a kedvenc fehér angóra pulóverét viselte, amely halványan egy felhőre emlékeztetett, de még nem bolyhosodott ki. A rádióban David Gray énekelt. Az asszony imádta David Grayt, főleg a fejmozdulatait. Ginny felhangosította a rádiót, és nagy kísértést érzett, hogy bekapcsolódjon az éneklésbe, de tudta, ezzel csak elrontaná a hangulatot; még csak az hiányzik Davidnek, hogy belekornyikáljanak a gyönyörű, mély átéléssel előadott dalába. Ginny némán hallgatta a számot, és közben további varázslatos dolgokra gondolt: a kavicsok bársonyos simaságára, Laurel citromtortájának omlósságára, a Portsilver Pointon túl a tengerben viháncoló delfinek semmihez sem hasonlítható látványra, a forró aszfalt illatára… Igen, a forró aszfalt, az első számú kedvenc. És milyen jó, hogy nem üvöltötte túl a rádiót! A kanyar után Ginny lelassított, és sugárzó mosolyt villantott a középkorú férfira, aki egy tárcsát tartott a kezében. A tárcsa azt mutatta, hogy „Állj!” A férfi nem is sejtette, milyen mázlija van, hogy nem hallotta Ginnyt énekelni. Előtte két másik munkás serényen aszfaltozta az út bal oldalán húzódó téglalap alakú foltot. A másik oldalon egy busz és néhány autó haladt el. – Szép időnk van – kurjantott ki Ginny a tárcsás embernek, akinek bőrét cserzetté tették a napon töltött évek. – Túl szép a munkához – felelte széles mosollyal a láthatóan jó kedélyű férfi. Minek is búslakodjon, amikor egész nap érezheti a friss aszfalt illatát? A férfi lendületesen megfordította a tárcsát. Ginny odaintett neki, majd gázt adott, és mélyen beszívta a levegőt, nehogy egy cseppnyi is kárba vesszen a forró aszfaltaromából. És már el is illant a varázs. Ginny vigasztalhatatlan volt, mert hiába szimatolt lázasan az utolsó illatfoszlány után, sehogy sem találta. Egy kilométer után nem bírta tovább: lehajtott a padkára, gyorsan hátramenetbe tette a kocsit. Ez így nem lesz jó; ha már kibontunk egy csomag tejkaramellát, nemcsak egy szemet eszünk meg belőle. Nahát. És ha ő vissza akar menni, hogy újra érezze az aszfalt illatát… mi van abban? A csudába, nem tiltja a törvény! És a tejkaramellától eltérően ez egyetlen kalóriát sem tartalmaz. Csak egyike az élet büntetlen örömeinek. Ráadásul ingyen van. A tárcsás ember kissé meglepődött, amikor megpillantotta az asszonyt. A véletlennek köszönhetően Ginny ismét az „Állj” tábla előtt kötött ki. – Már megint maga? – kacsintott rá a férfi. – Csak nem engem üldöz? Nézze, szívesen meginnék magával valamit, de a mama szétrúgná a tökömet. Ginny elvigyorodott, mert az utóbbi kifejezés mindig bizarr képzeteket keltett az elméjében. Aztán nekilátott, hogy teljesítse a küldetését: mélyen beszívta az aszfalt illatát, amely, ha lehet, ezúttal még ellenállhatatlanabb volt. Vajon meg tudná környékezni ezeket az embereket, hogy adjanak el neki egy kis aszfaltot? Hülyének néznék, ha megkérdezné tőlük? És ha nemet mondanának, vajon vissza tudna lopózni ide az éj leple alatt, hogy kiásson egy kis aszfaltot, mielőtt megszilárdul? – Elfelejtett valamit, mi? – bólintott szívélyesen a tárcsás ember. – Pont, mint a mama: a fejét is elhagyná, ha nem lenne hozzánőve a nyakához. A vidám eszmecserét követően a férfi megfordította a tárcsát, és másodszor is továbbterelte Ginnyt. Az asszony mélyen beszívta az aszfalt illatát, amikor elhaladt az út másik oldalát borító fényes, ragacsos, lekvárszerű massza mellett.

Ginnynek hirtelen beugrott, miért tűnik olyan ismerősnek a helyzet; végre rájött, mikor igézte meg utoljára ez az illat. Olyan régen volt, hogy már szinte teljesen a feledés homályába merült. Annak idején nagyobb útjavítási munkálatokat végeztek az iroda előtt, ahol dolgozott, és a többiek állandóan morogtak a felfordulás, a szag meg a zaj miatt. Ginnynek azonban annyira tetszett a dolog, hogy ebédidőben nem átallott kiülni a kerítésre, hogy szendvicsevés közben figyelemmel kísérje a munka alakulását. Jobban mondva, szendvicszabálás közben, mivel éppen… Mivel éppen… Jaj, csak azt ne! Ginnynek a robotpilóta üzemmóddal sikerült viszonylag szabályosan leparkolnia a belvárosi parkolóban. Remegő térddel kecmergett ki a kocsiból. Na, jó, ha összecsuklik, csak az idejét vesztegeti, ráadásul hülyét csinál magából. Összeszedte magát, fogta a táskáját, és elindult a bolt felé. A drogéria előtt megtorpant. Az eladónők jól ismerték; az asszony rengeteg boldog órát töltött itt, a polcok között ődöngve, szemhéjpúdereket kenve a keze fejére, és rúzsokat próbálgatva. Mit szólnának, ha meglátnák, hogy… nem, máshova kell mennie. A St. Aldam's Square-en volt egy patika, amely nem árusított sminkhol mit, így Ginny még egyszer sem járt ott. Miután túlesett az ügyleten, az asszony kisietett az üzletből, menet közben jobbra-balra tekintgetve, nehogy összetalálkozzon valamelyik ismerősével, akinek esetleg eszébe jutna megkérdezni, mi van a szatyrában. Nem a nyilvános vécé volt a legideálisabb megoldás, de haza nem mehetett; az negyed órába telt volna, márpedig ő azonnal tudni akarta, mi a helyzet. Ez a vécé ráadásul nagyon szemrevaló volt: makulátlanul tiszta és frissen meszelt, a bejáratánál élénk színű virágkosarakkal. Ginny bezárkózott a legtávolabbi fülkébe, reszketve felbontotta a dobozt, és elolvasta a használati útmutatót. Rápisilt a papírcsíkra, és lehunyt szemmel várta, hogy a vegyszerek megtegyék a magukét. A fülke előtt egy anyuka a babakocsiban ülő kisgyerekével huzakodott, miközben megpróbálta rávenni a kislányát, hogy mossa meg a kezét. – Na, Megan, legyél jó kislány, ne fröcskölj! – Ez csak víz! – Tudom, édesem, de Thomas nem szereti. Vigyázz, nehogy eláztasd. Letelt az idő. Ginny kinyitotta a szemét, és megnézte a rudat. Úristen! Úristen! Odakint dulakodás kezdődött, amelyet vad pancsolás zaja és egy kisbaba méltatlankodó bömbölése kísért. Ginny üveges tekintettel meredt a szürke ajtóra, és hallotta, amint Megan, sikeresen teljesítve küldetését, diadalmasan fölkacag. A csuromvizes kisbaba mérgében fülrepesztő ordításba kezdett. – Jaj, te buta, most nézd meg, mit csináltál! – mondta Megan anyukája rezignáltan. – Eszeden vagy? Nem én, gondolta magában Ginny.

Negyvenhetedik fejezet

G

avinnek nem volt ellenére, hogy belecsíptek a fenekébe. Sőt, kifejezetten örült neki. Csak váratlanul érte a dolog, miközben békésen trappolt lefelé a zsúfolt padstowi utcán. – Hello, idegen! – tárta ki a karját felderülve, és két puszit nyomott Bev arcára. – Reménykedtem benne, hogy egy fiatal, lélegzetelállítóan gyönyörű nő lesz a tettes. – Hát, háromból egy azért nem is olyan rossz – felelte Bev kesernyés mosollyal. – Ne hülyéskedj már! Nem hiszem, hogy szívesen lennél huszonöt éves. És a korodhoz képest nagyon jól tartod magad. – Gavin elismerően méregette az asszony sötét haját, skarlátvörös ruháját és érzéki alakját. – Látom, még mindig nem iratkoztál be a diplomata-tanfolyamra. – Reménytelen eset vagyok – vigyorgott a férfi. – Egyszerűen javíthatatlan. Örülök, hogy összefutottunk. Hiányolunk a klubból. Bev megrántotta a vállát. – Nem bírtam kivárni, amíg George Clooney is csatlakozik hozzánk. Biztosan gondok vannak a vízumával. Jól nézel ki – csodálta meg Gavin öltönyét. – Ki hitte volna, hogy ilyen elegáns is tudsz lenni? Alig ismertelek meg a szakadt inged nélkül. – Üzleti ügy. Hosszú, unalmas találkozó egy hosszú hajú, unalmas ügyféllel. És te? – Ennél azért szórakoztatóbb. Egy távolról sem unalmas találkozó egy meglehetősen izgalmas újdonsült baráttal – felelte Bev csillogó szemmel, a háta mögött lévő asztal felé intve, ahol azelőtt ült, hogy meglepte volna a férfit. – Nagyszerű! Bemutatsz a hölgynek? – Vicces vagy. Az illető férfi – mutatott Bev büszkén az ő félig teli borospohara mellett álló üres sörösüvegre. – De azért nagyon örülnék, ha összeismerkednétek. Iszunk egyet, mielőtt átmegyünk vacsorázni a Kék Holdba. A barátom bement, hogy rendeljen még egy kört. – Ezek szerint végre találtál egy kedvedre való pasast. – Bev sugárzó arcából ítélve teljesen nyilvánvaló volt, hogy az asszony fülig szerelmes. – Igen! Hát nem hihetetlen? Elhatároztam, hogy nem megyek többet a klubba, gondoltam, ha jönnie kell valakinek, úgyis jönni fog. És puff neki! – csettintett Bev sugárzó mosollyal. – Pár héttel ezelőtt meg is jött az illető. Ami szerintem azt bizonyítja, hogy nem muszáj feltétlenül szingliklubba meg edzőterembe járni, vagy kutyát venni, hogy séta közben szóba tudj elegyedni más kutyásokkal. Találd ki, hogyan ismerkedtünk meg! – Beálltál sztriptíztáncosnőnek. – Gavin, te vén kéjenc, nem is értem, mit ettem rajtad annak idején! A kertben gyomláltam! Négykézláb, a nagy seggemet a levegőbe meresztve tépkedtem a pitypangokat. Gavin, a vén kéjenc bölcsen megtartotta magának a gondolatait. De Bev kétségtelenül igéző jelenség lehetett. – És akkor arra jött ez a fickó, és megállt a kapu előtt. Naná, hogy megállt, gondolta magában Gavin, a vén kéjenc. – Eltévedt – folytatta Bev. – Megkérdezte, merre van a Lancaster Road. Ó, igen, a klasszikus trükk. – Jót nevettünk, amikor kiderült, hogy pont abból az irányból jött. Hát persze. – És aztán hirtelen szikrázni kezdett körülöttünk a levegő – csettintett egyet Bev a szemléletesség kedvéért. – Elképesztő volt: beszédbe elegyedtünk, és egyszerűen nem tudtuk abbahagyni, mert ott volt ez a… vibrálás. Vérprofi. – Egy óra múlva a pasi megkérdezte, volna-e kedvem meginni vele valamit aznap este. Így kezdődött. Én persze igent mondtam. Találkoztunk, és egy csodálatos estét töltöttünk együtt. Úgy éreztem, mintha már régóta ismernénk egymást – mondta Bev ábrándosan. – Végre rátaláltam álmaim férfijára. Olyan kedves, olyan lovagias, és úgy érdeklődik irántam! Szinte túl szép, hogy igaz legyen. Ez a harmadik randink – el sem tudom hinni, hogy még csak a harmadik! – de már most érzem, hogy vonzódom Perryhez, azt hiszem, végre…

– Mi?! – szakította félbe az asszonyt Gavin. – Mit mondtál? – Ez még csak a harmadik randink. Múlt vasárnap ismerkedtünk meg. – Mellékes. A fickót Perry Kennedynek hívják? – Ó, te jó Isten, igen! – tapsikolt Bev örömében. – Ismered őt? Eddig a pillanatig Gavin egy hozzá hasonló nőcsábászként könyvelte el Bev új barátját, aki csak azt teszi, amit a szíve diktál. Gavin semmi kivetnivalót nem látott a dologban. Most azonban hideg zuhanyként érte a felismerés, hogy mégiscsak akad némi kivetnivaló benne. Őszintén remélte, hogy ő nem olyan elvetemült, mint Perry Kennedy. Ő azért nem bírt megállapodni, mert annyi türelme sem volt, mint egy szúnyognak, de egy nőt sem csapott be szándékosan. Sosem tudott hideg és számító lenni. Bev bizonytalanul mosolygott. – Miért nézel így rám? – Ismerem őt. Kész életveszély. Igazi szélhámos. – Mivel finomabban nem lehetett megfogalmazni a dolgot, Gavin nem vesztegette arra az idejét, hogy becsomagolja a mondandóját. – Szegény Ginnyt is átverte. Kiderült, hogy a fickó a legjobb barátnőjével dug. És nem ez volt az első eset. Szegény Bev arcáról most már végképp leolvadt a mosoly. Mélységesen meg volt rendülve. És Perry most már bármelyik pillanatban megjelenhet az italokkal. – Megvetem őt azért, amit Ginnyvel művelt – folytatta Gavin. – Összetörte a szívét – oké, ez azért túlzás –, és a tiéddel is ugyanezt fogja tenni. Gavin remélte, hogy Bev nem fog könnyekben kitörni. De az asszonyt keményebb fából faragták. Sóhajtott egyet, aztán hátradőlt a széken. – A francba, a francba, a francba! – fakadt ki. – Ne haragudj, drágaságom! Muszáj volt elmondanom. – Ez az én formám. Már illene hozzászoknom. Ha valami túl szép, hogy igaz legyen, akkor valószínűleg tényleg nem is igaz. Én meg azt hittem, hogy végre rám mosolygott a szerencse – sóhajtotta az asszony. – Azt hittem, hogy ellenállhatatlan vagyok. – De hát az vagy, gyönyörűm. – Legalábbis a korodhoz képest, ismerte el magában Gavin. – Még egy ok arra, hogy ne kezdj egy ilyen szemétládával. Higgy nekem: csak kihasználna. Menekülj, amíg nem késő. Bev a cipőjére pillantott. – Ebben a magas sarkúban? Tűzpiros, pillangókkal díszített, pántos tűsarkút viselt, olyat, amilyet azok a nők szoktak, akik el akarják kápráztatni újdonsült hódolójukat. Meg kell hagyni, igéző látványt nyújtott. – Vedd le – javasolta Gavin. – Jaj, miért ver engem az Isten? – pillantott át Bev a válla fölött, hogy megnézze, jön-e már Perry. – Nem te vagy az egyetlen. Az ilyen alakokat móresre kell tanítani. – Menj a fenébe! – mondta az asszony szárazon. – Juj! Mindent értek – felelte Gavin mosolygó tekintettel. – Akkor én megyek is, nem zavarlak tovább. – Hova mész? – Bekapok valamit. De azt hiszem, nem a Kék Holdban. – A férfi egy darabig némán fürkészte Bevet, hátha az meggondolja magát. – Miért? Az asszony megrántotta a vállát. – Nem baj, ha elkísérlek? – Nem, de csak akkor, ha megígéred, hogy nem nyaggatsz a modorom miatt. Bev kilépett a tűsarkújából, fölállt, és kiitta a poharát. – Te pedig nem mondogathatod azt, hogy akár belém is tudnál szeretni, ha nem lennék ilyen öreg. Most az egyszer próbálj meg kedves lenni hozzám, jó? Cserbenhagyott nő vagyok. – A kedvenc típusom – kacsintott rá az asszonyra Gavin. A bárpult előtt röhejesen hosszú sor állt. Perry, miután kiszolgálták, mindkét kezében egy-egy itallal lépett ki a söröző ajtaján. Bevnek nyoma veszett. Hát ez meg mi, jelenet a Kandi Kamerából? Perry megtorpant, és körülnézett. Az asztalt, amelynél idáig Bevvel ültek, már egy négytagú család foglalta el. Amikor Perry odament hozzájuk, kiderült, hogy az asztal már üres volt, amikor megérkeztek. A férfi szemügyre vette a teraszon üldögélő többi vendéget. Egyikük sem viselt piros ruhát. Lehet, hogy Bev bement a mosdóba, és elkerülték egymást? A férfi tovább várakozott. A nőnek hűlt helye volt. Perry, aki már kezdte nagyon kínosan érezni magát, végül odament ahhoz a társasághoz, amelyik a négytagú család mögötti asztalnál ült.

– Ööö… elnézést, nem tudják, mi történt azzal a hölggyel, aki ott ült? Sötét haj, piros ruha… – Kapása volt – vigyorgott rá a barátaira egy szeplős, tüskés hajú srác. – Warren! – bökte oldalba a mellette ülő lány. – Ne mondj már ilyet! – Miért ne? Ez az igazság? – Hogy érti ezt? – merevedett meg Perry. – Egyedül üldögélt az asztalnál. Aztán jött az a fickó. A következő pillanatban a nő fölugrott, és rávetette magát a fazonra. Belecsípett a fenekébe meg minden. Teljesen egymásra voltak kattanva. – Egy darabig beszélgettek – helyesbített a lány –, aztán elmentek. – A nő a kezében vitte a cipőjét – kotyogott közbe egy másik lány. –Tisztára, mint Hamupipőke, csak fordítva. – Szóval semmi Hamupipőkés nem volt benne – mondta a szeplős fiú gúnyosan. – Szerintem inkább a pasas valami perverz vonzalmat érzett a nő cipője iránt. – És a nő csak úgy elment vele? – pislogott Perry elképedve. – Hogy nézett ki? – Negyvenes. Pocakos. Elöl kopaszodik. Nem egy Pierce Brosnan – vonta meg a vállát az első számú lány. – De kedves volt a mosolya – tette hozzá elgondolkodva. – És csillogott a szeme. Szerintem jó fej. – A nő legalábbis annak tartotta – kuncogott a fiú. Perry még mindig nem tért magához. Bev lelépett egy másik férfival, aki még csak nem is jóképű. Csak úgy elment vele, azt se mondta, fapapucs. Hogy tehette ezt? Perryt még soha senki nem alázta meg ennyire. Bev csöndesen mosolygott. – Mi van? – kérdezte tőle Gavin. – Eszembe jutott valami. – Az asszony szembefordult a férfival. – Fogadok, hogy én vagyok a legöregebb nő, akivel valaha is lefeküdtél. – Vastagon. De tudod, mit mondok? Nem is volt olyan szörnyű, mint gondoltam! – Szemtelen! – Bev csupasz lábával átkulcsolta a férfi combját. – Bóknak szántam. De komolyan. – Gavin magához húzta az asszonyt. – Te aztán tudod, mitől döglik a légy. – Ennyi év tapasztalata után… Nem vagyok lemaradva tőled. Ráadásul egy negyvenes férfi szexuális szempontból már túl van a csúcson. Én viszont – mondta az asszony, miközben őrjítő lassúsággal kis köröket írt le az ujjbegyével a férfi belső combján – most élem a virágkoromat. – Hogy én túl vagyok a csúcson? Ez egy olyan rágalom, amit azonnal meg kell cáfolnom. – Gavin az asszonyra hemperedett, hogy bebizonyítsa az igazát, de Bev kicsusszant alóla, mielőtt maga alá gyűrhette volna. – Nem érek rá. Nyolc óra van. Kilencre bent kell lennem. Ez volt a rideg valóság. Egyikük sem hitte volna, hogy a tegnap este így végződik. Miután megvacsoráztak Padstowban, Gavin meghívta Bevet a portsilveri házába egy pohár italra. Először Perry Kennedyről beszélgettek. De aztán abbahagyták, mert csak még jobban lelombozódtak volna, és más témákat kerestek. Gavin ekkor ébredt rá, milyen üdítő változatosságot jelent egy okos, érdeklődő és szellemes nővel beszélgetni. Bev szórakoztató beszélgetőpartner volt, meg tudta nevettetni őt, és nem bámult bután a Nixon és Watergate nevek hallatán. Tudta, ki volt Janis Joplin. Még emlékezett a mobiltelefon előtti világra. Amikor pedig az örökzöld slágerek eléneklésére került a sor, kívülről fújta a szövegeket. Na jó, azért nemcsak intellektuális témák kerültek terítékre. Ezek után minden ment a maga útján. Gavin éppen kávét főzött a konyhában, Bev pedig cukrot tett az egyik csészébe. A férfi keze véletlenül hozzáért az asszonyéhoz. Bev megugrott, és az egész pultot beterítette cukorral. – Ilyen hatással vagyok rád? – kérdezte Gavin derűsen. – Igen – felelte Bev. – Amikor a sörözőben beszélgettünk, azt mondtad, régebben tetszettem neked. Csak ugrattál? – Nem, ez az igazság – rázta meg a fejét az asszony. – És még csak nem is szóltál. – Gavint elbűvölte az asszony őszintesége. – Nem volt értelme. Hiába próbáltam volna huszonkét évessé változni. Gavin legutolsó huszonkét éves ismerőse az idei V Festivalról áradozott. Amikor Gavin büszkén elmesélte neki, hogy ő ott volt az eredeti Live Aid koncerten, a lány izgatottan kiáltotta: – Jaj, de király, tanultunk róla töriórán!

A következő percben Gavin már szenvedélyesen csókolta Bevet. A cukorszemcsék roszogtak a lábuk alatt, ahogy egymásba kapaszkodtak. Teljesen megfeledkeztek a kávéról, és a kiömlött cukor is a pulton maradt. A tegnap este igazi megvilágosodás volt, amit csak tetézett a helyzet váratlansága. Kész mámor volt Bevvel szeretkezni. Jó lett volna repetázni, de az asszony fölkelt, magára kapkodta a ruháit, hogy munka előtt még hazaszaladjon zuhanyozni és átöltözni. Egy szempillantás alatt elkészült. Gavin döbbenten állapította meg, hogy nem akar elválni tőle. – Mit csinálsz ma este? – kérdezte, amikor Bev búcsúcsókot nyomott az ajkára. – Én? Semmit. Megnézem a kedvenc sorozatomat. Kifényesítem a járókeretemet. Elolvasom a nyugdíjasok magazinját – vonta meg a vállát Bev. – És te? – Hát, ha hajlandó vagy kihagyni a kedvenc sorozatodat, bebizonyítanám, hogy még nem vagyok túl a csúcson. – Kinek akarod bebizonyítani: nekem vagy magadnak? – nézett rá fürkészően az asszony. – Hé, csak szeretnélek újra látni! Nem számítottam rá, hogy ez fog történni, és szerintem te sem. De megtörtént. – A férfi a Bev szeme sarkában húzódó vékony ráncokat figyelte, és magában megállapította, hogy kifejezetten karakteressé teszik az asszony arcát. Megérintette Bev állát – még szerencse, hogy nincs tokája; azt aztán nem bírná elviselni –, majd így szólt: – És örülök neki. – Ugye, ezt nemcsak udvariasságból mondod, vagy hogy felvidíts? – Ennyire azért nem vagyok önzetlen. Szóval, Miss Moneypenny, eljön hozzám ma este hétre, vagy sem? – Miért jönnék el? – Buja szexszel és sajtos melegszendviccsel várom – felelte Gavin Sean Connery stílusában. – Ó, hát erről van szó! – Bev szeme felcsillant, amikor a férfi puszit nyomott az orrára. – Talán fel tudom venni a kedvenc sorozatomat.

Negyvennyolcadik fejezet

A

postás egy nagy köteg borítékkal meg egy Laurel nevére szóló kis ajánlott csomaggal érkezett. Ginny a konyhába vitte a paksamétát, és felbontotta az első borítékot. Villanyszámla, mesés! A második: vízdíj, nagyszerű! A harmadik egy banki kivonat volt. Ginnyben, mint mindig, most is feltámadt a remény, hátha ezen fog szerepelni az a szemtelenül nagy összeg, amelyet merő véletlenségből az ő számlájára utaltak valaki másé helyett, az illető azonban – ez a legjobb az egészben –, akinek meg kellett volna kapnia a pénzt, olyan gazdag, hogy észre sem veszi a tévedést. Mint Sting, akinek annak idején fel sem tűnt, hogy fondorlatos módon jó pár millió fonttal megcsapolták a számláját. Ez már valami! És ne mondja senki, hogy egy teljesen ártatlan billentyűleütés nem hozhat hasonló helyzetbe bárkit is. Sajnálatos módon Ginnynek csak egy pillantást kellett vetnie a kivonatra, hogy lássa: újabb hónap telt el anélkül, hogy az álma valóra vált volna. Az pedig még sajnálatosabb volt, hogy Ginny számlaegyenlege a vártnál kevesebbnek bizonyult. Amikor az asszony alaposabban is szemügyre vette az adatokat, rögtön rájött, mi hiányzik. – Laurel! – Igen? – jelent meg Laurel az ajtóban. – Nem jött meg a lakbér. Szólnál Perrynek, hogy intézkedjen? – Jaj! – Laurel egyik lábáról a másikra állt, és kerülte az asszony tekintetét. – Ööö… már nem tudja fizetni. – Tessék?! – Bocs, már akartam mondani – felelte Laurel védekezőn. Nyilvánvaló volt, hogy régóta tud a dologról. – Akkor ki fog fizetni? – Nem tudom. Ginny elképedve csóválta meg a fejét. Mintha nem lenne elég baja. Az elmúlt hetekben, Kevin születésnapjának közeledtével, Laurel megint visszasüppedt a depresszióba. Laurelnek sikerült meggyőznie

magát, hogy Kevin ezen a napon fog visszatérni hozzá. Amikor a nagy esemény elmaradt, a lány elkeseredettsége gigantikus méreteket kezdett ölteni. Ez egy hete történt, és Ginny igyekezett együttérezni Laurellel, de mostanra elfogyott a türelme. – Nézd, valamiből be kell fizetnem a csekkeket – fakadt ki hisztérikusan Ginny. – Jem már nem dolgozik, úgyhogy őt is támogatnom kell. Nem várhatod el, hogy azt mondjam: „Ó, semmi baj, talán a jövő héten nyerünk a lottón!” Ha Perry már nem fizeti a lakbért, akkor fizesd te. Laurel kiköpött Ofélia volt a világoszöld szemével. – De nekem nincs pénzem. Ginnynél végképp betelt a pohár. – Akkor tedd azt, amit más rendes emberek szoktak, és keress magadnak munkát! Laurel úgy rezzent össze, mintha pofon ütötték volna. – Nem tudok. – Dehogynem tudsz! – vágott vissza Ginny. – Csak nem akarsz. Sajnálom, de ha nem fizeted a lakbért, nem maradhatsz itt. Nemcsak neked vannak problémáid. Én is nagy szarban vagyok, de valahogyan ki kell kecmeregnem belőle, mert erről szól az élet. Laurel szeméből patakzottak a könnyek. A konyhaasztalon heverő csomagra sandított. – Ez a tiéd. Az előbb érkezett. – Ginny irigykedve méregette a csomagot. Hogy kaphat Laurel csomagot, amikor neki csak rohadt számlákat küldözgetnek? – Kösz? –Bontsd ki! – Majd később. Ó, te jó ég, mi ez a nagy titkolózás? Vibrátor nem lehet, ahhoz nem elég nagy. – Bontsd már ki azt a tetves csomagot! – förmedt rá a lányra Ginny, aki már olyan dühös volt, hogy nem bírt uralkodni magán. Laurel fancsali képpel engedelmeskedett. Remegni kezdett az álla, amikor letépte a csomagolópapírt. – Kitől kaptál te Gucci órát? – szűkült össze Ginny szeme. – Senkitől. – Ezt úgy értsem, hogy te vetted magadnak? – Te jó ég, mennyibe kerülhet egy Gucci óra? – Ha tudni akarod – fakadt ki Laurel védekezőn –, Kevinnek vettem. Gondoltam, így majd újra belém szeret. Egy Gucci óra volt az álma. – A lány kihajtogatta a kísérőlevelet, végigfutotta a sorokat, majd összegyűrte a lapot. – De nem tőlem. Nem bírom elhinni, hogy visszaküldte. Édes Istenem, miért nem sikerül nekem semmi? Ginnyben fölment a pumpa. – Nézd, én azt hittem, hogy már túl vagy ezen. Elment az eszed, Laurel? Kevin nem fog újra beléd szeretni. Soha nem fog visszajönni hozzád. Vedd tudomásul, hogy vége. Próbálj pozitívan gondolkodni – tette hozzá gyorsan, még mielőtt Laurel zokogásban tört volna ki. – Szépen elviszed az órát a boltba, és visszakapod az árát. És remélhetőleg kifizeted a lakbért. – Nem lehet – szipogta Laurel, bánatosan meredve az órára. – Már hogyne lehetne? Hacsak nem hamisítvány. – Ginny közelebb hajolt az asztalhoz; ha az óra hamisítvány, akár meg is tarthatná. Laurel magánkívül volt. – Hogy lenne hamisítvány? Minek nézel te engem? Ezt vajon komolyan kérdezte? – Olyan embernek, aki a csórósága ellenére több száz fontot költ valakire, aki semmit sem akar tőle. Az ég szerelmére, vidd el a boltba, és kérd vissza az árát! – Mondtam már, hogy nem lehet. Három hete vettem. – Laurel zavartan babrálta bő, zsályazöld kardigánja kinyúlt ujját. – Csak tizennégy napon belül adják vissza a pénzt. Atyaisten! – Legközelebb zoknit vegyél neki a Marks and Spencerben – felelte Ginny felbőszülve. – Ne haragudj rám! Szeretem őt. – Újabb könnyek gördültek le Laurel fakó arcán. – Nem tudom, mit tegyek. – Nem tudod? – Ismét eljött a fejmosás ideje. Ginnynél, aki egy magzatot hordott a hasában, és akinek számlák borították a konyhaasztalát, végképp elszakadt a cérna. – Komolyan nem tudod? – üvöltötte fejhangon. – Majd én megmondom neked. Felejtsd el Kevint, és ne sajnáld már ennyire magad! Szedd össze magad, és viselkedj végre felnőtt módjára! Itt az ideje! Ha itt akarsz maradni ebben a házban, indíts, és keress magadnak munkát! Ginny mély levegőt vett. Hűha, ezt tényleg ő mondta? Mivel Laurel rémült csukladozások közepette lökte el magát az ajtófélfától és támolygott ki az ajtón, úgy tűnt, hogy igen.

Ginny Jem szobájában ült a számítógép előtt, és magzatokról készült képeket nézegetett. Az övének, mint kiderült, már kifejlődtek az ujjai meg a lábujjai és többé-kevésbé az arca is – igaz, hatalmas ufószemek és fura alakú fülek díszítették. Volt szaglása (ezt meg honnan tudják?) és agyalapi mirigye, a mellkasában pedig parányi szív dobogott. Ó, jaj, tényleg gyerekem lesz, gondolta magában Ginny. Egy meggondolatlan pillanat, és itt az életre szóló következmény. Hogy lehettem ennyire… – Ööö, szia! – Nyitott be Laurel a szobába az óvatos kopogást követően. Ginny megragadta az egeret, és olyan kétségbeesetten célozta meg az oldalbezáró ikont, mint őrült a lőtáblát, de szerencsére sikerült egy ezredmásodperccel hamarabb eltüntetnie a képeket, mint ahogy Laurel belépett a szobába. – Mi van? – vakkantotta feldúltan. Laurel összerezzent. – Bocs! Ööö, elmegyek a gyógyszertárba kiváltani a receptemet. Gondoltam, megkérdezem, hozzak-e valamit. Hmm, lássuk csak, kéne egy kis mellbimbóápoló krém meg valami kenőcs, ami megakadályozza a terhességi csíkok kialakulását, amikor az embernek már akkora a hasa, mint egy strandlabda. Aztán jó lenne még egy doboz melltartóbetét, ezer csomag pelenka meg egy kis babapiskóta. Jaj, de jól esne most egy kis babapiskóta… – Kösz, nem kell. – Jó. – Csönd. – Ne haragudj a… tudod, a lakbér miatt. Ginny megacélozta magát; Laurel tudta róla, hogy aranyból van a szíve. Kivéve most. – Ezt már hallottam – felelte ridegen. Bejött a trükk: Laurelnek leesett az álla. – Izé, fél óra múlva itt vagyok – mondta a lány, a kilincset markolászva. – Mindent elintézek. Ígérem. Ezt nevezik érzelmi zsarolásnak. Ginny nem volt hajlandó beadni a derekát. – Jó – fordult vissza a számítógéphez. Három óra múlva Laurelnek még híre-hamva sem volt. Ginny kipakolt a szárítógépből, és felvitte az emeletre a mosott ruhákkal teli kosarat. Laurel nem szokott ilyen sokáig kimaradni, de a mai nap kivételes volt; lehet, hogy bement a munkanélküli hivatalba vagy meglátogatta Perryt. Mire Ginny átválogatta a ruhákat, Laurel még mindig nem ért haza. Az asszony, akit kezdett furdalni a lelkiismeret, bement Laurel szobájába, hátha talál valami nyomot, hova mehetett a lány. A napsárga szoba feltűnően rendezett volt: mintha egy katalógusból vágták volna ki. Az ágyon heverő válltáskán kívül minden el volt pakolva. Ez Laurel táskája. Ginny a homlokát ráncolta; ha valaki vásárolni megy, magával viszi a táskáját is. Hacsak Laurel esztétikai okokból ki nem cserélte a táskáját (ami, őszintén szólva, elég valószínűtlennek tűnt), és át nem pakolta ennek a retikülnek tartalmát egy másikba, amely jobban ment az iszapbarna ruhájához meg a zöld kardigánjához. De nem, amikor Ginny fölemelte a táskát, érezte, hogy az tele van Laurel holmijával. Laurel összes holmijával, a pénztárcáját és a hitelkártyáit is beleértve. De fura! Az asszony kalapáló szívvel húzta ki a Laurel ágya mellett álló komód fiókjait. Az első fiókban fehérneműk voltak, szépen kivasalva és összehajtogatva: semmiben sem hasonlítottak ahhoz a melltartó- és bugyikavalkádhoz, amely Ginny gyűjteményét alkotta. A második harisnyákat és kombinékat rejtett, amelyek szintén olyan precízen voltak elrendezve, mint egy üzlet kirakatában. Az alsó fiókban Kevin (aki annyira azért nem érdemelte meg, hogy ennyit siránkozzanak utána) bekeretezett fényképei hevertek a Gucci órát tartalmazó doboz, egy ormótlan, lyukas könyökű gyapjúpulóver meg egy halványszürke bőrborítású napló társaságában. Ginny nagyot nyelt. Megtegye? Ne tegye? Nem ez lenne az első eset, hogy belekukucskál mások naplójába. Annak idején nem volt túl kellemes megtudni, hogy: „Anyu azt hiszi magáról, hogy jól táncol, de tiszta ciki volt, amit művelt, az összes osztálytársam rajta röhögött a karácsonyi ünnepségen.” Majd alább: „Miért nem képes Anyu normális feliratot csinálni az iskolai egyenruhámra? Én vagyok az egyetlen, akinek filctollal van felírva a neve. Mrs. Hegarty (gyűlölöm!) elhúzta a száját, és megkérdezte: »Az édesanyád nem tud varrni?« Ginny megborzongott szégyenében. Mire nagy nehezen felvarrta mind a harminckét névtáblát, és olyan lett a keze, mint a tűpárna, neki is sikerült megutálnia Mrs. Hegartyt. Azok után, ahogyan ma reggel rátámadt Laurelre, nem valószínű, hogy dicsérő szavakat fog olvasni magáról. Inkább valami ilyesmit: „Ginny Holland kőszívű, önző, pénzéhes banya, aki soha nem törli le a szegélylécet, és még a bugyijait sem képes kivasalni.”

De akárhogy is nézzük, ez Laurel titkos naplója, nem szabad beleolvasni. Ginny az ablakhoz lépett, és kinézett rajta; minden vágya az volt, hogy végre megpillantsa Laurelt, amint hazafelé tart. Akkor visszatehetné a naplót oda, ahol találta, és nem kellene elmarasztaló megjegyzéseket olvasnia magáról. Ám az utca néptelen volt; sehol sem lehetett látni Laurelt a hosszú ruhájában meg a kinyúlt kardigánjában. Már majdnem három órája, hogy elment. A táskája nélkül. Ginny, aki kezdte egyre kellemetlenebbül érezni magát, felnyitotta a naplót, és végigpörgette a több tucatnyi sűrűn teleírt lapot, amíg meg nem találta a legutolsó bejegyzést. Elmaszatolódott könnyfoltok tarkították a papírlapot. Laurel ezt írta: Kevin visszaküldte az órát egy levél kíséretében, amelyben megkért, hogy ne zaklassam tovább. Ginny rájött, hogy nem utaltuk át a lakbért, és teljesen kiakadt. Tudom, hogy legszívesebben megszabadulna tőlem. Azt mondta, ha nem keresek munkát, Kénytelen leszek kiköltözni, de hogyan keressek munkát, amikor ilyen pocsékul érzem magam? Ginny nem ért meg engem. Mint ahogy más sem. Semmi értelme az egésznek. Nem bírom tovább. Gyűlölöm magam, amiért így tönkrementem. Tudom, mit kell tennem, és itt az ideje, hogy meg is tegyem. Isten veled, Kevin! Nagyon szerettelek. Élvezd az életet. És ne aggódj, többé nem állok az utadba.

Negyvenkilencedik fejezet

G

inny reszketve rogyott le a gondosan megvetett ágyra. Úgy kiszáradt a szája, hogy nyelni sem tudott, egy ér a fülében hangosan lüktetett. Úristen, ez rosszabb, mint gondolta! A könnyfoltok szá- rázok voltak; Laurel több, mint három órája vetette papírra ezeket a sorokat, még mielőtt üres kézzel távozott volna. Ginny kalapáló szívvel olvasta újra a bejegyzést. Kétség sem fért hozzá, milyen szándék vezette Laurelt. Lehet, hogy már halott: a tenger felszínén lebeg, vagy rongycsomóként hever a sziklák lábánál. De az is lehet, hogy elment a gyógyszertárba kiváltam az antidepresszánst, és ott rögtön be is szedte az egészet, komor képpel mind az utolsó szemig lenyelte a tablettákat… Te jó ég, hogyan kiabálhatott rá egy olyan emberre, aki antidepresszánst szed? Az asszony fejében egymást kergették a bűntudatot keltő emléktöredékek. Ne sajnáld már ennyire magad! Szedd össze magad! Kevin soha nem fog visszajönni hozzád. Nem érdekled. Legközelebb zoknit vegyél neki a Marks and Spencerben. És mik voltak Laurel utolsó szavai, mielőtt elkeseredetten távozott otthonról? „Mindent elintézek. Ígérem.” Ginny reszketve döbbent rá, könnyen lehet, hogy ő adta a lány kezébe a csőre töltött pisztolyt. Laurel azért fordult hozzá, mert együttérzésre és megértésre vágyott, ő azonban úgy támadt rá, mint egy elvetemült hárpia. Ginny felállt. Zihálva kapkodta a levegőt, és kavargott a gyomra. Már tudta, mit kell tennie. Ker-rer-rer-rer-rer-rer-rer! Gyerünk! Ker-rer-rer-rer-rer! Szépen kérlek, ne csináld ezt velem! Indulj már be, a fene essen beléd! Ker-rer-rer, rer-rer, rer-rer, rer, rer! Ginny letörölte az izzadságot a felső ajkáról, és tövig nyomta a pedált. Ahogy halkult a kerregés, úgy szorult összébb a gyomra. Ker … rer … rer … rer … Katt! Ó, a francba! Hülye tragacs! Az asszony lihegve kipattant a járdára, és azon töprengett, mihez kezdjen. De van más megoldás? Visszaugrott a kocsiba, hogy még egy kísérletet tegyen, és közben azon imádkozott, szánja meg az autója és szedje össze minden maradék erejét egy utolsó menethez. Katt! Rohadt szemét! Ginny rávágott a kormányra, és kétségbeesetten hunyta le a szemét. Arra riadt, hogy valaki kopogtat a szélvédőn. Összerándult a szíve, amikor meglátta, ki áll az autó mellett. – Ha akarod, kölcsönadom az akkutöltőmet. – Mi? – Ginny agyában rövidzárlatot okozott a váratlan találkozás. – Lemerült az aksi – mondta Carla. – Tegnap este bekapcsolva felejtetted a lámpát. – Mi? – Ginny a műszerfalra meredt, és rádöbbent, hogy Carlának igaza van. – Úgy érted, láttad, hogy égve hagytam a lámpát, és nem szóltál? Carla kihúzta magát. – Azt mondtad, többé nem állsz szóba velem. Most is csak azért jöttem ide, mert kissé zaklatottnak tűnsz. Kissé zaklatottnak? – Hát ez szép! Ezek szerint, ha tegnap este a szemed láttára gázol el egy busz, ott hagytál volna az úton? Tudtad, hogy lemerült az aksim, de azért… azért… – Ginny nagyot sózott a kormányra. Képtelen volt Carlára nézni: a szimmetrikus bubifrizurájára, a lehengerlő rózsaszín kiskosztümjére meg a makulátlan sminkjére. – Figyelj, mondtam, hogy kölcsönadom a töltőmet. – Azzal én nem érek semmit, órákig tart, míg végzek. Most – újabb ökölcsapás – kell a kocsi! – Jó, ha ilyen sürgős, akkor elviszlek. Hova mész?

– NEM TUDOM! – üvöltötte Ginny kétségbeesetten. – Éppen ez az: nem tudsz elvinni, mert fogalmam sincs, hova akarok menni, csak annyit tudok, hogy meg kell találnom, mielőtt… Istenem, mielőtt túl k-késő lenne … – Na jó, szállj ki! – Carla kirántotta a slusszkulcsot a nyílásból, és a járdához rángatta Ginnyt. – Az én kocsimmal megyünk – hadarta –, nem érdekes, meddig tart. Bristolban van? – Mi? – Ginny arra ocsúdott, hogy Carla áttereli az úttesten. Egyfelől nem akarta, hogy így legyen, másfelől viszont Kénytelen volt elismerni, hogy nincs sok választása. – Miért lenne Bristolban? Carla rámeredt. – Hát nem Jemről van szó? – Nem, nem. Laurelről. – Ginny nagy lendülettel tálalta ki a reggel történteket. Carla csöndben végighallgatta, majd így szólt: – Ne értesítsük a rendőrséget? – Már értesítettem őket! De mivel Laurel nem azt írta: „Meg fogom ölni magam”, csak annyit mondtak, hogy várjak. Csak huszonnégy óra elteltével nyilváníthatnak eltűntnek egy felnőtt embert. Én megértem őket – magyarázta Ginny idegesen –, de eszükbe sem jut, min megyek keresztül? Az egész az én hibám. – Ne okold magad. Ha ez megnyugtat – felelte Carla –, én már hónapokkal ezelőtt lelöktem volna egy szikláról. Akkor hova menjünk? Égett a láztól, hogy elinduljanak. – Bárhova. Mindenhova – válaszolta Ginny tehetetlenül. – Talán kezdjük a gyógyszertárban. Az orvosi rendelőben. Vagy a munkanélküli központban. – Ccc! – cicergett Carla bosszúsan, miközben gázt adott. – Ott aztán kereshetjük. – Ne légy már ilyen! – Úristen, mi van, ha Laurel már halott? Ginny megborzongott. – Fölmehetnénk a sziklákhoz. Vagy kinézhetnénk a tengerpartra, megkérdezhetnénk a vízimentőket, nem látták-e. A barna ruhájában ment el otthonról. – Magas, sovány nő, hosszú vörös hajjal, hosszú barna ruhában. – És Perryt is megkérdezhetnénk. Lehet, hogy együtt vannak. – Ginnynek émelyegni kezdett a gyomra, amikor arra gondolt, hogyan magyarázza meg Perrynek, mi történt, ha Laurel nem lesz nála. Talán Carla magára vállalja a dolgot. – Már nem lakik Portsilverben. A telefonszámát is megváltoztatta. Szakítottunk – mondta ki kertelés nélkül Carla némi gondolkodás után. –Már hetek óta nem láttam. – Viccelsz? – Ginny egy pillanatra megfeledkezett Laurelről. – Miért, mi történt? – Vége lett, ennyi az egész. Majd később elmesélem. – Carla mereven nézte az utat. – Most koncentráljunk Laurelre. Sehol sem találták a lányt. A négy órából öt lett, az ötből pedig hat. Senki sem látta Laurelt, nem járt a patikában, hogy kiváltsa a gyógyszereit, és sehol senki nem látta több órája. Sem a szikla tetején, sem a tengerparton nem találkoztak vele. – Ez azért megnyugtató – próbálta Carla felvidítani Ginnyt. – Nem találtak holttestet a tengerben. De ez csupán sovány vigaszt jelentett. Laurel még mindig nem került elő, és valószínűleg nagyon szélsőséges állapotban volt. Ginny, bár előzőleg hagyott egy üzenetet a konyhaasztalon, amelyben arra kérte Laurelt, hívja fel őt a mobilján, amint hazaért, századszor is beütötte az otthoni számát, és hallgatta, amint a telefon kicsöng az üres házban. Förtelmes önzőség volt a részéről, és már a gondolat is szégyennel töltötte el, de az járt a fejében: ha Laurel meghalt és a rendőrség elolvassa, mit írt a lány a naplójába, közvetve őt fogják felelősségre vonni a tragédiáért, sőt, talán még emberöléssel is megvádolják. – Vécére kell menned? Ginny arra ocsúdott, hogy a hasára szorítja a kezét. Sietve elhessegette magától a gondolatot, hogy a börtönben fog szülni – bilincsbe verve, fájdalomcsillapító nélkül. – Nem, jól vagyok. – És most hova menjünk? – A Sadler-barlanghoz, ott még nem próbáltuk. – Na, jó – jelentette ki Carla egy óra múlva –, ebből elég! Tovább is mehetnénk, de ebben a cipőben lehetetlenség. Makulátlan fekete bőr körömcipője poros és kopott volt, miután megpróbáltak végigvánszorogni a Sadlerbarlanghoz vezető köves ösvényen. Felhők takarták el a napot, és a strandolok is szedelődzködni kezdtek. Ginnyt kiverte a hideg veríték, amikor eszébe jutott, lehet, hogy hazaérve komor ábrázatú rendőrök várják majd őket a ház előtt, hogy közöljék velük a lesújtó hírt.

De amikor végre hazaértek, egy rendőrautó sem állt a ház előtt. Viszont Ginny megbabonázva meredt az ütött-kopott zöld furgonra, amely a lerobbant autója mögött parkolt. – Ez Dané – mondta. – Az új barátod? – vonta föl a szemöldökét Carla. – Nem egészen. Furgonos Dan szállít az étteremnek. Mit keres itt? –Ginny, bár szinte négykézláb mászott ki a kocsiból, látta, hogy a furgon üres. Fura ügy. Lehet, hogy Dan valamelyik szomszédhoz jött látogatóba? – Jaaaj, de megijesztettél! – kapott Laurel csontos mellkasához, amikor kivágódott a konyhaajtó. – Mi a baj? Úgy nézel ki, mint aki kísértetet látott! Az erősen lihegő Ginny zavarodott tekintettel mérte föl a terepet. Laurel és Furgonos Dan szorosan egymás mellett ültek a konyhaasztalnál, teáztak, és jóízűen falatoztak abból a narancstortából, amelyet Laurel még előző nap sütött. Dan, akárcsak egy kisfiú, bűnbánó arccal söpörte le a morzsákat gyér szakálláról, és megpróbált felállni. – Üljön le! – förmedt rá Ginny, mire a férfi sietve visszahuppant a székre. – Mi folyik itt? Hol voltál, az ég szerelmére? – fordult ismét Laurel felé. Laurel riadtan nézett rá. – A városban. Miért? – Amikor megpillantotta Carlát az ajtóban, megváltozott az arckifejezése. – Hát ez meg mit keres itt? – Elnézést! – Furgonos Dan halálra volt rémülve. – Talán jobb lesz, ha én most megyek… – Nem mész sehová! – ripakodott rá kórusban Ginny és Laurel. – Hogy mit keresek itt? – nyomult be Carla villámló tekintettel a konyhába. – Utánad futkoztunk Ginnyvel. Jobban mondva, a holttested után. Bizony ám – folytatta, amikor Laurel elsápadt –, egész nap a sziklákon meg a tengerparton kutakodtunk, még a cipőm is tönkrement a nagy keresésben. Felhívtuk a rendőrséget, beszéltünk a vízimentőkkel, továbbá három fontos találkozómat kellett lemondanom, úgyhogy az ég tudja, mibe került nekem ez a kis kaland. Legalább olvasni megtanulhattál volna. – Carla felkapta a cédulát, amelyet még Ginny hagyott az asztalon, és meglobogtatta Laurel elborzadt arca előtt. – Ginny ugyanis magán kívül volt az idegességtől. Csupán annyit kellett volna tenned, hogy fölemeled a telefont, és szólsz neki, hogy NEM HALTÁL MEG! – Jól van, mindenki higgadjon le! – túrt bele a hajába Ginny. – Miből gondoltátok, hogy meghaltam? – kérdezte Laurel elképedve. Carla metsző pillantást vetett rá. – Mert azt írtad a naplódba, hogy véget fogsz vetni mindennek. – Micsoda?! Úgy érted, fölmentetek a szobámba, és beleolvastatok a naplómba? – emelte föl Laurel a hangját. – A titkos naplómba? Hát ez szép! – Te önző, hálátlan seggfej! – vágott vissza Carla. – Inkább köszönd meg Ginnynek, hogy így törődik veled, mert azt most megmondom neked, ha az én házamban laknál – – Hagyjátok abba! – emelte föl a kezét Ginny futballbíró módjára, mivel kezdtek felgyorsulni az események, és az üvöltözés sem vezetett sehová. – Ne haragudj, hogy beleolvastam a naplódba – fordult Laurelhez –, de azt mondtad, csak fél óráig leszel távol. Zaklatott voltál. Még a táskádat sem vitted magaddal. Amikor megláttam, mit írtál, halálra rémültem. Ezért is hagytam itt ezt a cetlit, hogy hívj föl, amint hazaértél. – Csak húsz perce jöttünk meg. Én próbáltalak hívni, de állandóan foglalt volt a vonal. Később is keresni akartalak, de belemerültünk a… beszélgetésbe. Aztán berontottál a konyhába, mint valami fúria. – Ezek szerint egész nap nem voltál itthon – rázta meg a fejét Carla. – Az én hibám – szólt közbe Dan megalázottan. – Ugyan már. Csak téves következtetésre jutottam. – Ginny, aki majd elepedt egy csésze teáért, teletöltötte a kannát, és intett Carlának, hogy üljön le. – Az a lényég, hogy minden megoldódott. Laurel, most már elmesélheted, hogy telt a napod. Hol találkoztatok Dannel? Laurel döbbenten pislogott. – Ki az a Dan? Megáll az ész! Lehet, hogy Dannek van egy ikertestvére? – Dan, tisztázzunk valamit – mondta Ginny. – Maga szerint is megőrültem? Laurel megrökönyödve meredt Danre. – Hát ez meg mit jelentsen? Mi folyik itt? A férfi pironkodva vonta meg a vállát. – Minden megrendelőm Furgonos Dannek hív. Csak úgy rám ragadt. Az igazi nevem Hamish.

Ötvenedik fejezet

T

eaivás és narancstorta-evés közben Ginny és Carla meghallgathatta a teljes sztorit. Laurel, aki nagyon a szívére vette Ginny kirohanását, és arra a megállapításra jutott, hogy most már tényleg ideje lenne összeszednie magát, elindult, hogy kiváltsa a gyógyszerét, és útközben a jövőjén gondolkodott. A gyógyszertárban hatalmas sor kígyózott, szó szerint az utcán állt a vége, így a lány elhatározta, hogy sétál egyet, amíg a patikus utoléri magát – bármit hajlandó volt elviselni, kivéve azt, hogy két rivalizáló nyugdíjas közé beékelődve várakozzon, akik egymás szavába vágva tárgyalták ki bélműködésük és aranyerük sajátosságait. A pékségben is nagy volt a sor, de Laurel ezúttal beállt a végére. Amikor sorra került, minden bátorságát összeszedve félénken megkérdezte a péktől, véletlenül nincs-e szükségük kisegítőre. A pék már nem volt ennyire udvarias. Megvetően közölte Laurellel, hogy az ő emberei hajnali háromkor kelnek és este hatkor mennek haza. Nehéz fizikai munkát végeznek, a zsírral készült kalács a specialitásuk, és amúgy sincs szükségük kisegítőre. Laurel leforrázva menekült ki az üzletből. Kifelé menet még hallotta, amint egy férfi enyhe méltatlankodással így szól: – Ezt azért nem kellett volna. Laurel a gyógyszertár felé indult – még mindig jobb érzékeny belekről és ribizli nagyságú aranyeres csomókról szóló történeteket hallgatni, mint hagyni, hogy kigúnyolják az embert –, amikor valaki megkopogtatta a vállát. Amikor a lány megfordult, azzal a férfival találta szemben magát, aki mögötte állt a sorban. – Ne is törődjön Berttel. A múlt héten hagyta ott a felesége. – Nem lep meg. – Laurel pártfogója kissé rendezetlen külsejű, hórihorgas, ámde meleg tekintetű és barátságos arcú férfi volt. – Nézze… izé, nem tudom, mit szeretne, de van egy asszony St. Aus-tellben, aki péksüteményeket árul a piacon. Véletlenül tudom, hogy kisegítőt keres. St. Austell több kilométernyire volt Cornwall déli partjainál. Laurel nagy kísértést érzett, hogy kerek perec nemet mondjon, ám ugyanakkor sehogy sem bírta rávenni magát, hogy véget vessen a beszélgetésnek. A férfi, ha lehet, még nála is félénkebb volt. – Nem harapja le a fejem? Amikor a férfi elmosolyodott, az egész arca felragyogott. – Emily Sparrow-nak1 hívják. El tudja képzelni egy ilyen nevű emberről, hogy leharapja a maga fejét? – Kiállt a sorból. – Laurel észrevette, hogy a férfinek üres a keze. – Itt úgysem olyan finom a húsos pite. Az utca végén is van egy pékség. Van magánál toll? Laurel mutatta, hogy nincs nála táska; csak a lakáskulcsát meg a receptet hozta magával a kardigánja zsebében. – Nálam sincs. Sebaj, a kocsiban biztos lesz. A férfinak a hangja is szép volt: megnyugtatóan lágy és finom. Mire Laurel felocsúdott, már el is indultak a másik üzlet felé, ahol a férfi három húsos pitét vett magának. Aztán odavezette a lányt a furgonjához, és elmesélte, hogy már hét óra óta úton van. Laurel összerezzent, amikor a férfi kinyitotta az ajtót, és egy nagy testű bozontos kutya ugrott elő az anyósülésről. – Ne féljen Stillertől, nem harap. Mindig pihenünk egyet ilyentájt. Nem éhes? – De igen. – Laurelnek csak most jutott el a tudatáig, milyen csábítóan illatoznak a piték. – Ezt nekem vette? – Igen. Bár szerintem akkor sem veszne kárba, ha nem enné meg. Egyébként Hamish vagyok. Hamish? Hamish! Te jó ég, csak nem az a Hamish, aki verseket ír, és aki néhány hónappal ezelőtt nem jött el a szingliklubba? Az a Hamish, akivel Ginny volt férje szerint tökéletesen illenének egymáshoz? A trió befordult a parkba, ahol a fák teljes virágdíszben pompáztak. Hamish szétosztotta a pitéket. – Maga nős? – bukott ki a lányból. Egyszerűen tudnia kellett, hányadán állnak. A férfi mosolyogva rázta meg a fejét. 1 Sparrow = veréb

– Nem. Miért? – Csak… kíváncsi voltam. – Laurel sietve beleharapott a pitéjébe, nehogy azt is megkérdezze a férfitól, költő-e. Érezte, mivel Gavin valószínűleg nem zengett ódákat róla, jobb, ha Hamish – már amennyiben ő az a Hamish – nem tudja meg, ki ő. A lány tudatalattija azonban más véleményen volt. – Ismer egy Ginny Holland nevű nőt? – csúszott ki Laurel száján a kérdés, amint a lány lenyelte a falatot. Hamish meglepetten nézett rá. Aztán elvörösödött. – Igen – bólintott. – Miért kérdezi? Laurel hirtelen felbátorodott. Egyenesen a férfi szemébe nézett, és így felelt: – Maga csalódást okozott nekem. – Tényleg? – meredt rá a férfi. – Jaj, csak nem a klubra céloz? Az utolsó percben összetojtam magam, nem mertem elmenni. Ezek szerint…? A lány mosolyogva bólintott; már semmitől sem félt. – A nevem Laurel. Ezt követően minden megváltozott: fesztelenül cseverésztek a legkülönbözőbb témákról, mintha több rétegnyi fal omlott volna le kettőjük között. Laurel egészen idáig senkivel sem érezte magát ennyire egy hullámhosszon, még … á, gondolni sem akart Kevinre! Mielőtt még felocsúdhatott volna, visszamentek a furgonhoz, hogy Hamish felírja a St. Austell-i asszony nevét és címét, akinek péksüteményes standja van a piacon. Majd Laurelre nézett, és szégyellősen így szólt: – Ha nem sértelek meg és ráérsz, pont arrafelé van dolgom. Több se kellett Laurelnek. Elkísérte Hamisht St. Austellbe, ahol összeismerkedett Emily Sparrow-val, aki valóban nem volt vérmes típus. Hamish felajánlotta, hogy keddenként elmegy Laurelhez a süteményekért, így a szerdai piacon már el is tudják adni az árut. Minden olyan egyszerűen és zökkenőmentesen zajlott le, hogy hálakönnyek szöktek a lány szemébe. Igaz, hogy csak félállás, de kezdetnek ez is megteszi. Ünneplésképpen hosszú sétára vitték Stillert a tengerpartra. A beszélgetés egyetlen pillanatra sem szakadt meg köztük. Amikor Laurel megkérdezte Hamishtől, Gavin unalmasnak titulálta-e őt, a férfi nem kertelt, egyszerűen rávágta. – Igen, de megnézted már a barátnőit? Üresfejű, miniszoknyás libák – borzongott meg, majd hozzátette: – Gavin rendes fickó, és persze ízlések és pofonok különbözőek, de ami a nőket illeti, szerintem ritka kificamodott ízlése van. Három órát töltöttek a tengerparton, majd elmentek Hamish házába, hogy lefektessék a kimerült Stillert. Amikor Laurel búcsúzóul megvakargatta a kutya füle tövét, Stiller olyan esdeklően bámult rá a vizenyős barna szemeivel, hogy a lánynak önkéntelenül is kicsúszott a száján: – Nyugi, kisöreg, nemsokára találkozunk. Amikor ráébredt, mennyire önelégültnek hathatott ez a megjegyzés, gyorsan elhallgatott, és óvatosan Hamishre sandított. – Remélem is – jegyezte meg Hamish. – Már megbocsáss – vágott közbe Ginny, miután végre képbe került –, de te utálod a kutyákat. Úgy tűnt, Laurel mélyen megbántódott e rágalom hallatán. – Nem is igaz. – Dehogynem. Nekem azt mondtad, hogy undorodsz tőlük, mert piszkosak és neveletlenek. Sőt, még azt is mondtad, hogy büdösek – szegezte rá Ginny vádlón a lányra az utolsó szelet tortát. Laurel úgy meredt rá az asszonyra, mint egy elmeháborodottra. – Én csak annyit mondtam, hogy egyes kutyák büdösek. De Stiller nem. Ez olyan szemenszedett hazugság volt, hogy még Hamish is feszengeni kezdett tőle. – Egy kicsit az – szólt közbe. – Szerintem meg egyáltalán nem az. Stiller maga a tökély. Ebből is látszik, állapította meg magában Ginny, hogy a szerelem nemcsak vak. Hanem még az ember szaglását is eltompítja.

Ötvenegyedik fejezet

G

inny az ablakból nézte, amint Hamish lovagiasan besegíti Laurelt az anyósülésre, majd visszaült Carla mellé a konyhaasztalhoz. – Ha ezt Gavin megtudja! Nem fogunk bírni vele. – Szóval nem változott! – jegyezte meg Carla halvány mosollyal. –Csak vicceltem. Hogy van? – Ugyanúgy. Gavin sosem fog megváltozni. – Ginny némán szedegette föl a morzsákat az ujja hegyével, hogy aztán bekapja őket. – És veled mi van? Mind a ketten erre a pillanatra vártak. Carla rászánta magát, hogy feltegye a kérdést. – Ez volt életem legnagyobb baklövése, a legocsmányabb dolog, amit valaha is műveltem. Nagyon sajnálom. – Váratlanul könnyek szöktek a szemébe. – Jaj, Gin, kérlek, ne haragudj rám! Úgy hiányoztál! Meg tudsz nekem bocsátani? Carlának, aki sosem vetemedett sírásra, most könnyek csurogtak végig az arcán. Mindaz, ami huszonnégy órával ezelőtt még elképzelhetetlen lett volna, hirtelen természetesnek tűnt: az egyetlen lehetséges megoldásnak. Ginny arra gondolt, ha Lucy képes volt megbocsátani Jemnek, ő is megteheti ugyanezt Carlával. Vannak férfiak, akik egyszerűen nem érnek annyit, hogy elveszítsük miattuk a legjobb barátnőnket. És Perry Kennedy egyiküknek sem hiányzott túlságosan. – Fátylat rá! – mondta Ginny, mire Carla a nyakába borult. – Köszönöm, köszönöm… Istenem, olyan szörnyű volt nélküled! Mint amikor meghal valakid, de te időről időre fogod a telefont, hogy felhívd, és csak később jut eszedbe, hogy már hiába minden. El se hinnéd, hányszor voltam így. – Én is. – Ginnynek gombóc nőtt a torkában; az utóbbi pár hét nem volt kifejezetten eseménytelen. – De meséld már el, mi történt köztetek Perryvel. Te dobtad őt, vagy ő lépett le valakivel? – Bár Ginny megbocsátott Carlának, titokban azt remélte, hogy az utóbbi történt; szép dolog az együttérzés, de a szemet szemért elve sokkal vigasztalóbb volt. – Egyik sem. Közöltem vele, hogy gyereket akarok. Erre faképnél hagyott. Ginny összerezzent a gyerek szó hallatán. Majd összeszedte magát, és hitetlenkedve kérdezte: – Hogy a fenébe mondhattál neki ilyet? – Mert ez volt az igazság. – Mi?! – Gyereket akartam. Ginny megrázta a fejét. – Ez valami vicc? – Nem! Hirtelen felbolydultak a hormonjaim. Ennyi volt, ni – csettintett Carla –, és már el is vesztem. Mintha elraboltak volna a földön kívüliek. Csak ez járt a fejemben. Még aludni sem tudtam, annyit gondolkodtam. – Áthajolt az asztal fölött, és bizalmasan bevallotta: – Olyan volt, mint amikor látsz egy gyönyörű cipőt a Vogue legfrissebb számában, és érzed, hogy meg kell szerezned, még akkor is, ha hajnali négykor el kell indulnod Londonba, hogy nyitásra odaérj a boltba. Ginny még soha nem érzett efféle késztetést, bár egyszer látott egy reklámot a tévében az új Magnum jégkrémről, de mire odaért a legközelebbi élelmiszerboltba, már egy darab sem volt belőle. – A cipők nem vernek föl éjnek évadján. Nem büfizik le a vállad. Amikor kezdenek unalmassá válni, elpasszolhatod őket valamelyik turkálónak. De a turkálóban nem vesznek be kisbabákat. – Tudom, tudom – sóhajtotta Carla, és a kezébe temette az arcát. – Szóval közölted Perryvel, hogy gyereket akarsz, mire ő? – Bepánikolt. Már nem érezte biztonságban magát mellettem. Amikor másnap átmentem hozzá, már csak a hűlt helyét találtam. Most biztosan örülsz – jegyezte meg Carla torz mosollyal.

– De csak azért, mert megmenekültünk. És most hogy érzed magad? –A gondolat, hogy az anyatípusnak cseppet sem nevezhető Carla egy hasfájós csecsemővel hadakozik, legalább olyan nagyon bizarr volt, mintha Ann Widdecombe2 egy krokodillal verekedne a mocsárban. – Még mindig szeretnél gyereket? – A'sszem. Nem is tudom. Néha igen, néha meg azt hiszem, megőrültem. Hullámokban jön rám – vallotta meg Carla. – Amikor magamnál vagyok, nem igazán lelkesedem az ötletért. – Ne kapkodj el semmit, amíg nem vagy teljesen biztos a dolgodban. –A torta már rég elfogyott, de Ginny még mindig érezte a tepsiben maradt utolsó morzsákból áradó narancsillatot. Vajon megbotránkoztatná Carlát, ha kikaparná a maradékot? – A pelenkázással gondok lennének – fintorgott a mindig finnyás Carla. – A pelenkázás semmi. – Aztán meg itt van a szórakozás. Mi van, ha este el akarsz menni valahova, hogy kirúgj a hámból? Egy gyerek annyi kötöttséggel jár! – Ez igaz. – Jól esne most egy pohár narancslé. – Kár, hogy nem lehet őket betenni valami ketrecbe. – Pontosan! Ez már nekem is eszembe jutott! Jaj, te! – pattant föl Carla, amikor rájött, hogy csak ugratják, és szorosan átölelte Ginnyt. – Úgy örülök, hogy kibékültünk! Ezt meg kéne ünnepelni. Van bor a hűtőben? – Sajnos csak narancslével tudok szolgálni. – Finom gyümölcsös, narancsos narancslé … – Nincs itthon bor? Hát ez elképesztő! Mi ütött beléd? – Carla kinyitotta a hűtőajtót, lehetővé téve Ginnynek, hogy az sóvár pillantást vessen a narancsleves dobozra. Olyan erős volt a kísértés, hogy az asszony szájában összefutott a nyál. – Mindegy. Majd én hozok. – Carla becsukta a hűtőt – mintha Johnny Depp orra előtt vágta volna be az ajtót –, és így szólt: – Hazaszaladok pár üveg borért, aztán jól kibeszélgetjük magunkat. Kíváncsi vagyok, mi van veled. – Most hülyéskedsz? – Nem – felelte Ginny. – Jesszusom! – Bizony. Carla úgy meg volt rökönyödve, hogy kis híján leöntötte vörösborral a rózsaszín szoknyáját. – És most mihez kezdesz? – Na, ez az, amit nem tudok – szorongatta Ginny a már majdnem kiürült narancsleves korsót. – Minden olyan zavaros. Annak idején halálra izgultam magam, nehogy Jem teherbe essen. Erre most itt van ez. – Lehet, hogy tudat alatt szándékosan tetted – kockáztatta meg Carla. – Úgy értem, annyira egyedül érezted magad, hogy szerettél volna egy másik gyereket, aki a helyébe léphet. – Nem szándékosan tettem. Ráadásul elővigyázatosak voltunk – rázta meg a fejét Ginny elkeseredetten. Gondolatban már legalább ezerszer végigpörgette magában az ominózus éjszaka eseményeit. – Védekeztünk, ha tudni akarod. De mégse vált be az a vacak. – Megtartod? – Carla mindig is gyakorlatias nő volt. Ginny, aki viszont nem, így felelt: – Nem vetethetem el. – El kell mondanod Finn-nek. – Az lehetetlen! – Nézd, tudom, hogy a férfiak ostobák – magyarázta Carla –, de előbb-utóbb úgyis észreveszi. Vajon Ginnynek a fél liternyi narancslétől kavarodott fel a gyomra, vagy attól a gondolattól, hogy Finn rájön a turpisságra? Az asszony mélyeket lélegzett. – Nem, ha otthagyom az éttermet. – De joga van tudni! – Ami Finnt illeti, csak egy egyéjszakás kaland voltam a számára. Jesszusom – vörösödött el Ginny az emlékek hatására –, gyakorlatilag szívességet tett nekem. Itt van neki Mae meg Tamsin. Pont ez hiányzik még neki. – Ginny látta, hogy Carla furcsán méregeti. – Mi jár a fejedben? –kérdezte védekezőn. – Egy kisbabát hordasz a szíved alatt! – mutatott Carla ábrándosan a barátnője hasára. – Egy igazi kisbabát! Ha megszületik, annyit tutujgathatom, amennyit csak akarom. Játszhatok vele, beszélhetek hozzá meg… meg minden. – I-igen. – Hát nem csodálatos? Ezentúl nem kell azon aggódnom, szüljek-e? –kiáltotta Carla diadalmasan. Hát, így is fel lehet fogni. Ginny nézte, amint Carla a negyedik pohár bort is felhajtja. – Örülök, hogy segíthetek – mondta szárazon. 2 Brit konzervatív képviselő, elkötelezett állatvédő

Ötvenkettedik fejezet

ürügy volt, de a legjobb, amit hirtelen ki tudott találni. Finn, aki éppen Ginnyhez tartott, úgy Átlátszó érezte magát, mint egy kamasz, ami nem volt túl kellemes a számára.

Egészen mostanáig nem tapasztalt ilyesmit. Tovább súlyosbította a helyzetét, hogy kénytelen volt együtt dolgozni Ginnyvel az étteremben; egyszerűen nem bírt megszabadulni az asszony iránt táplált érzéseitől. A férfi gyötrő bizonytalanságtól szenvedett, mert nem tudta, vajon az asszony is viszonozza-e az érzéseit. Most azonban elhatározta magát: tudni akarta, van-e esélyük a közös jövőre. Megállt Ginny háza előtt, bár tisztában volt azzal, hogy kockázatos dolgot művel. Lehetetlen helyzetbe került; tudta, hogy nem szereti Tamsint. Viszont ott volt Mae, akit mindennek ellenére imádott, és akire tekintettel kellett lennie. A francba, ez kész rémálom! De ha már itt van, meg fogja mondani Ginnynek az igazat. Amikor az ember felfedez egy ritka régiséget egy árverésen, egy darabig ugyan fölveheti a pléhpofát és játszhatja a közömböst, de amint elkezdődik a licitálás, előbb vagy utóbb jelét kell adnia az érdeklődésnek. Ezek után minden Ginnyn múlik: előfordulhat, hogy a képébe nevet és elküldi a francba. Vagy igent mond. Bármi is történjék, legalább megszűnik ez a kínzó bizonytalanság. Na, gyerünk! Finn leállította a motort, és az anyósülésen heverő kardigánért nyúlt. Összeszorult a gyomra és kiszáradt a szája – élete legrizikósabb licitálása előtt állt. Becsöngetett. A rücskös mintájú üvegen keresztül látta, hogy egy homályos rózsaszín folt lép az ajtóhoz. Rögtön felismerte, hogy az egy női köpeny, és maga elé képzelte az alatta megbúvó Ginny meztelen testét, de aztán gyorsan elhessegette magától a fantáziaképet. Így kísértse az ember a sorsot. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó és – úristen! – Szevasz, Finn! Rég láttalak! A megrökönyödött Finn tehetetlenül hagyta, hogy Gavin Holland lelkesen megrázza a kezét. Nem elég, hogy összetévesztette Gavint Ginnyvel, most ráadásul Kénytelen elbeszélgetni a rózsaszín csipkés köntöst viselő férfival, akinek szőrös mellkasa kivirít a ruhadarab alól. – Bocs a szerelésem miatt. Most zuhanyoztam – mondta Gavin vidáman, aki szemmel láthatóan nem feszélyezte magát. – Mi járatban? Még szerencse, hogy van mire hivatkoznia. Finn feltartotta a halványzöld angóra kardigánt, és tekintetével megpróbálta kerülni Gavin meztelen lábát. – Ööö… Ginny az étteremben felejtette ezt ma délután. Éppen erre jártam, és gondoltam, talán hiányzik neki. Egyébként, ööö, itthon van? – A fürdőkádban ül. Vacsorázni megyünk ma este. Megyünk? Finn, remélve, hogy csak félreértett valamit, könnyedén megkérdezte: – Azzal a lánnyal, akivel a múltkor voltatok az étteremben? Hogy is hívják? Cleo? – Nem, nem. Annak már régen vége. Leszámoltam a kalandor élettel. Rájöttem, hogy rossz úton jártam. – Ó! Ginny a fürdőkádban ül, a volt férje pedig, akivel mindig is baráti viszonyban álltak, és aki az exneje rózsaszín köntösét viseli, épp az imént jelentette ki, hogy idáig rossz úton járt. Ráadásul együtt fognak vacsorázni. A fenébe is, mit lehet ezen félreérteni? Finn, aki úgy érezte magát, mint akinek behúztak egyet, nagyot nyelt. – Ginny nem is említette. – A férfi nem győzött csodálkozni, milyen közömbösen cseng a hangja. – Ez jellemző a nőkre: nem bírják elhinni, hogy komolyan gondolom a dolgot. Túl sokszor játszottam már el a becsületemet. De most mindenáron bizonyítani akarok. Beletelt egy kis időbe, amíg észhez tértem, de érzem, hogy most örökre szól – mondta Gavin csillogó szemmel. – Végre itt a lehetőség, hogy normális életet éljek. Semmi bajom a csinos fiatal pipikkel, de van valami… különleges az érettebb nőkben – tette hozzá vigyorogva. – Ha meghallaná, hogy érettebb nőnek nevezem, leszedné a fejem.

– Értem. – Finn-nek semmi keresnivalója nem volt itt. – Ezt örömmel hallom – füllentette. – Sok boldogságot kívánok… mindkettőtöknek. Azzal elviharzott, még mielőtt ő maga szedte volna le a gálád Gavin fejét. A törülközőbe burkolózott Ginny dideregve jött elő a fürdőszobából. – Amikor azt mondtam, lezuhanyozhatsz, nem úgy értettem, hogy elhasználhatod az összes meleg vizet. Épphogy csak langyos volt a fürdővizem. – Bocs! – szólt fel a lépcső aljáról Gavin, akinek elromlott a bojlerje. –Milyen vagyok? Ginny azonnal megengesztelődött, mivel Gavin az elmúlt hetekben szembetűnő változáson ment keresztül. Ki tudja, meddig tart a dolog – Ginny személy szerint maximum két hónapot adott a párnak –, de látszott, hogy a férfi mindenben igyekszik Bev kedvében járni. – Szívdöglesztő. A magad túlsúlyos, kopaszodó módján. – Ez kedves. Néha nem is értem, miért váltam el tőled. Aztán egyszer csak eszembe jut. – Én váltam el tőled – válaszolta Ginny. – Te, melegvíz-pocsékoló! De az inged tényleg szép. Gavin elégedetten igazgatta a kézelőt elegáns, sötétkék ingén, amelyet kifejezetten erre az estére vett. Ez volt eddigi ruhatárának legletisztultabb darabja. – Bev azt mondta, jól áll nekem a kék. – Bev ezt mondta, Bev azt mondta – gúnyolódott Ginny, mert a férfi a szerelemnek éppen abban az elvarázsolt szakaszában volt, amikor az ember minden második mondatába megpróbálja beleszőni a kedvese nevét. – Ki csöngetett az előbb? Gavin elmélyülten csodálta magát az előszobatükörben. – Hmm? Ja, csak Finn. Beadta a kardigánodat, amit otthagytál az étteremben. Nem öltözöl föl? Bev mindjárt itt lesz. Egy exeteri üzleti megbeszélést követően Bev egyenesen Ginnyhez jött, hogy aztán hármasban menjenek el vacsorázni. – Biztos, hogy nem leszek útban? – kérdezte Ginny. – Persze, hogy nem. Jól fogod érezni magad. – De akkor ígérd meg, hogy nem fogjátok nyalni-falni egymást. – Végig az asztalon lesz a kezem. Az egyéb testrészeimért viszont nem vállalok felelősséget. Ginny beletúrt nedves hajába, és a szobája felé indult, de előbb játékosan V-jelet mutatott a hallban várakozó Gavinnek. A férfi szerelmes volt – immár sokadszorra –, nem ő tehetett róla, hogy Ginny irigykedett rá. Ő élvezné az estét, ha jó passzban lenne; csakhogy Finn nevének hallatán teljesen lelombozódott. Bizonyos szempontból jó dolog hármasban vacsorázni, de ha az élet is úgy akarná, mennyivel csodálatosabb lenne, ha neki is lenne valakije, és négyesben ülnék körül az asztalt.

Ötvenharmadik fejezet

G

inny nem tudta, mit hagy ki. Carla jéghideg Moët pezsgőt kor-tyolgatva figyelte, amint Lawrence gyakorlott kézzel csodát mű-vel a hajával. A nő, aki mindenáron jóvá akarta tenni korábbi vétkét, a legnagyobb igyekezettel próbálta rábeszélni Ginnyt, hogy csináltasson Lawrence-szel egy dögös frizurát, az ő kontójára. De Ginny, aki már alig látott ki a frufruja mögül, és – mint mindig – sehogy sem bírta kivárni, amíg időpontot kap, felvitte a konyhai ollót a fürdőszobába, és a szokott módon egyszerűen lenyisszantotta a fölösleget. És ami a legbosszantóbb: így is egész szép lett a haja. – Látod? – perdült körbe Ginny boldogan, közszemlére bocsátva szokásos stílustalan frizuráját. – Ráadásul egy csomó pénzt megspóroltam neked! A frusztrált szó meg sem közelíti azt a lelkiállapotot, amelybe Carla került. – De gondold csak el, mennyivel fantasztikusabban nézne ki, ha Lawrence csinálta volna. Ginny azonban egy csöppnyi lelkiismeret-furdalást sem érzett, így Carla végül feladta a harcot. Ginny nem tudhatja – föl sem tudná fogni –, hogy Lawrence-hez járni jóval többet jelent egy tökéletes frizuránál. A mester parányi egyszemélyes szalonja volt Carla legkedvesebb helye a világon, rózsaszín, mint az anyaméh, Lawrence pedig egy személyben volt pszichiáter, terapeuta és lelki tanácsadó. Semmin sem ütközött meg. Szeretett beszélgetni, de nem pletykált. Annak idején családos ember volt; most viszont, ötvenes évei elején, melegnek vallotta magát, és boldog egyetértésben élt együtt egy Bob nevű rendőrrel. Lawrence mókás, bölcs ember volt, akit mindenki csodált, és bámulatos stílusérzékkel rendelkezett – mi mást várhatna el az ember egy férfitól? Ráadásul pezsgővel kínálta a vendégeit. Hát igen, Ginny tényleg nem tudja, mit hagy ki. – Törődj bele, hogy elment, édesem – mondta Lawrence. – Egy ilyen férfi? Profi szélhámos, nekem elhiheted. És ha véletlenül teherbe is estél volna, milyen apa lett volna belőle? – Tudom, tudom. Csak annyira beleéltem magam a dologba. – Carla belekortyolt a pezsgőbe. – Gyereket akartam, és eszembe se jutott, hogy ő esetleg más véleményen van. – A legtöbb férfi nem rajong az ötletért. Amikor megszületett az első két gyerekünk, Linda egy harmadikat is szeretett volna, de én már nem lelkesedtem annyira – hadonászott az ollójával Lawrence Carla feje mellett. Aztán megcsóválta a fejét, és bánatosan megjegyezte: – Én mondom neked, sose mondj ellent egy nőnek, akiben tombolnak a hormonok, mert csak te kerülhetsz ki vesztesen a dologból. És ráadásul így is véghez viszi, amit akar. Carla tudta, hogy a férfinak három felnőtt gyereke van, akikkel nagyon közeli kapcsolatban áll. – Hogyhogy meggondoltad magad? – A feleségem kész helyzet elé állított. Suttyomban abbahagyta a tablettaszedést. Jaj, édesem, de örülök, hogy így meg vagy botránkozva? –csukladozott a férfi a nevetéstől. – Látom, te még új vagy ezen a terepen. A nők már csak ilyenek. – De miből gondolta a feleséged, hogy nem fogod elhagyni? – A Perry-fiaskó előtt Carla mindig büszke volt az őszinteségére; eszébe sem jutott, hogy ne avassa be a férfit a terveibe. – Imádtam a gyerekeimet. Linda tudta, hogy ha sikerül megemésztenem a dolgot, minden elrendeződik. Persze jól kalkulált. Ki kér repetát? – Lawrence még egy ujjnyi pezsgőt löttyintett Carla poharába, és annak a lánynak a poharát is teletöltötte, aki a hőlámpa alatt melegítette satírozott fürtjeit. – Ezek szerint minden rendbe jött? – kérdezte a lány nevetve. – Kérdezzétek meg, mit csinálok ma este – mondta Lawrence. A lány vidám pillantást vetett Carlára. – Mit csinálsz ma este? – A két unokámra vigyázok. A legkisebbik lányom gyerekei. – Lawrence arca csak úgy sugárzott a büszkeségtől. – Nekem van a legklasszabb családom a világon, el sem tudnám képzelni az életemet nélkülük. Nagy hiba lett volna, ha kihagyom. – Jaj – nyögött fel Carla –, még a végén bogarat ültetsz a fülembe! – De legközelebb rendes pasit válassz! – fenyegette meg a mutatóujjával Lawrence. – Olyat, aki legalább nem utálja a gyerekeket.

– És aztán? Vessem rá magam? – Pontosan, édesem. De csak finoman. Carla, aki kellemesen ellazult a pezsgőtől, rávigyorgott Lawrence másik kuncsaftjára. – Ezek szerint nem volt túl okos húzás tőlem, hogy kivetettem a spirálomat. Lawrence szörnyülködve nézett össze a lánnyal, majd mindketten nevetésben törtek ki. – Azt hittem, örülni fog neki! – méltatlankodott Carla. – Te kis naiv! – paskolta meg Lawrence a nő vállát. – Legközelebb azért ravaszabban csináld. Ne felejtsd el, hogy nő vagy. Mindig te diktálod a feltételeket. – Kivéve, ha óvszert használunk – húzta el a száját Carla. – Azzal nem sok mindent lehet kezdeni. – Dehogynem – kacsintott rá a lány. – Baromi egyszerű. Csak diszkréten kell csinálni. Carlának majdnem torkán akadt a pezsgő. Ezért imád ide járni! Itt mindenki őszinte. – Hogyan? Félidőben leveszed, és reménykedsz, hogy a pasi nem veszi észre? – Amikor második gyereket akartam, a vőlegényem kijelentette, hogy még túl korai a dolog. Mint te – mutatott a lány Lawrence-re. – De nekem már visszarendeződtek a hormonjaim, és egyszerűen nem akartam lemondani a gyerekről! Úgyhogy fogtam egy nagyon vékony varrótűt, és az összes óvszert kilyukasztottam vele, ami a dobozban volt – mesélte vigyorogva. – Mind a huszonnégyet. Carla vidáman tapsikolni kezdett; neki aztán sosem jutott volna eszébe ilyesmi! – És nem vette észre? – Nem kötőtűt használtam. Hanem egy icuri-picurit a szállodai varrókészletből. Csak elsimítod a lyukat az ujjaddal, és alig látszik. – A lány teljesen belemelegedett a témába. – Hidd el, amikor a pasi már az óvszer után nyúl, nem fog leállni, hogy tüzetesen átvizsgálja. – És bevált? – Carla le volt nyűgözve. A lány elutasító mozdulatot tett a szabad kezével. – Azóta változott a felállás – felelte könnyedén. – Tudod, hogy van ez. De akár be is jöhetett volna. Igen. Carla nem győzött csodálkozni, egyes nők micsoda ravaszságokra képesek; megnyugtató volt a tudat, hogy nemcsak őt részegítette meg ez a féktelen, ősöktől örökölt szaporodási vágy. Ráadásul ez a lány, anyuka létére, nem hagyta el magát, amit Carla igen dicséretes dolognak tartott. Ragyogó alakja volt, és sportos, de ráadásul szemmel láthatóan drága ruhákat viselt. – Készen is vagyunk. – Lawrence abbahagyta a csattogtatást, és széles mozdulatokkal letette az ollót. – Tíz perc türelmedet kérem, amíg befejezem a satírozást, aztán beszárítom a hajad. Van itt egy cikk, ami biztosan tetszeni fog – nyomott Carla kezébe egy színes magazint. – Egy ír nő örökbe adta a gyerekét, a lánya pedig húsz év múlva a nyomára bukkant, de a nőnek már csak napjai vannak hátra. Meg fog szakadni a szíved. Carla elvette a felé nyújtott papír zsebkendőket. A többi fodrásztól eltérően, akik egyszerűen egy halom magazint raknak a vendég ölébe, Lawrence személyesen böngészte át a lapokat, hogy kiválassza a legérdekesebb cikkeket. Imádta – és tudta, hogy a kuncsaftja is imádják – a szívszorító történeteket. Amíg Lawrence a hajmosóhoz vezette a másik vendégét, és elkezdte leszedegetni a fejéről a több tucatnyi fóliadarabot, Carla a sztoriba mélyedt. Tényleg könnyfakasztó volt, olyannyira, hogy a nő csak távolról hallotta, amint megcsörren a lány mobilja. Úristen, milyen lehet, amikor az ember megtudja, hogy rákos, de fogalma sincs, lesz-e még alkalma találkozni rég nem látott lányával, mielőtt feldobná a bakancsát, aztán egy szép napon csöngetnek, és amikor felnéz a betegágyából… – Szia, ezek szerint megkaptad az üzimet! Hogy vagy? – A lány incselkedve beszélt; valószínűleg nem a nagynénikéje hívta. Carla megpróbált nem odafigyelni a lányra, hogy nyugodtan olvashassa a cikket. Pont a legizgalmasabb résznél tartott. – Persze, hogy jól vagyok, miért ne lennék jól? Minden rendben, csak gondoltam, találkozhatnánk. A hétvégén úgyis Londonban leszek. Ez a lány nagyon odalehet ezért az illetőért. Carla tovább olvasta a cikket, készenlétben tartva a zsebkendőket. – Hát persze. Akkor ezt megbeszéltük – mondta a lány diadalmasan. –Tudtam, hogy nem fogsz nemet mondani. Mae-t is magammal vigyem? Gondoltam! Nem, nem gond, majd itthon hagyom. Nekem is jár néhány szabadnap. Mit vegyek föl? – A lány felkacagott a válasz hallatán. – Nem hazudtoltad meg magad. Carla a homlokát ráncolta. Minden erejével a cikkre próbált koncentrálni, de fél füllel önkéntelenül is a háta mögött zajló egyoldalú beszélgetést figyelte. Jól hallotta, hogy a lány egy bizonyos Mae-t említett? És amennyiben igen, ha homályosan is, de honnan ismerős ez a név? Mae, Mae… Carla megmerevedett. Hirtelen minden a helyére került.

A francba! Mae.

Ötvennegyedik fejezet

A

délelőtt eseménydúsán telt: először is el kellett búcsúzni Laureltől, aztán itt volt ez a másik dolog. Ginny a kormánykeréken dobolt az ujjával, és mélyen beszívta a frissen vágott fű illatát, miközben a két sofőr magából kikelve ordítozott egymással, és teátrális mozdulatokkal mutogatott a megkarcolódott sárhányókra. Senki sem sérült meg; csak kisebb koccanás történt, de az autók elálltak az utat, ami azt jelentette, hogy az asszony el fog késni a munkából. Ki számított erre? Laurel már elment, összeköltözött Dannel… nem, nem a Furgonos Dannel, gondolta magában Ginny; lassan hozzá kell szoknom, hogy Hamishnek szólítsam a fickót. Azért ez már valami. Minden zsák megtalálja a foltját, ahogy Gavin nagymamája szokta mondani. Hamish volt Laurel foltja. Tökéletesen kiegészítették egymást, fülig szerelmesek voltak, és olyan jól kijöttek egymással, hogy egyáltalán nem tűnt furcsának, hogy Laurel ilyen rövid idő elteltével beköltözött Dan – Hamish – vityillójába. Méghozzá Stiller mellé, akinek büdösségére Laurel egészen meglepő módon továbbra is immúnisnak bizonyult. Reggel Hamish bezötyögött a furgonjával, és készségesen bepakolta Laurel holmiját a csomagtérbe. Ginny, aki félig bűntudatot, félig megkönnyebbülést érzett, magához ölelte Laurelt, majd búcsút intett a párnak. Örült, hogy Laurel megint boldog, ám ugyanakkor irigyelte is kettejüket, amiért sikerült egymásra találniuk. Laurel nem fog különösebben hiányozni, de a süteményei igen. Dudaszó harsant fel Ginny háta mögött: valaki elvesztette a türelmét. Ajtócsapódás hallatszott. – Jaj! Vigyék már innen ezt a két kocsit! – kiáltotta egy nő. A két férfi a füle botját sem mozdította, tovább veszekedtek. Ginny tű-sarkak bosszús kopogását hallotta az aszfalton. A következő pillanatban egy nő kukkantott be az ablakon. – Nem fogom órákig nézni, ez a két alak hogyan öli egymást. Ha segítene, ketten talán félre tudnánk tolni azt a Renault-t. Ginny már látott ilyesmit; tudta, hogy egy kocsi odébb tolása nehéz fizikai munka. Egy pillanatra átsuhant az agyán, hogy ilyen megerőltető tevékenység könnyen vetélést okozhat, és talán nem is lenne olyan nagy baj, ha így alakulnának a dolgok. Itt a remek alkalom, hogy megszabaduljon minden bonyodalomtól. Ez azonban szóba sem jöhetett. Ránézett a nőre, és így szólt: – Ne haragudjon, de nem megy. Terhes vagyok. Milyen furcsa ezt mondani egy idegennek! Hirtelen minden olyan valóságossá vált. A rohadt életbe, gyerekem lesz! – Ó! – A nő csalódottnak tűnt. – Várjon csak! – Ginny kinyitotta az ajtót, kimászott a kocsiból, és odament a veszekedő férfiakhoz. – Jó napot, szeretnénk továbbmenni. Ha nem viszik el innen az autóikat, Kénytelenek leszünk félretolni őket. Csupán annyi a bökkenő, hogy terhes vagyok, úgyhogy jobban örülnék, ha maguk intézkednének. A fiatalabbik férfi, egy kopaszra borotvált fejű, agyontetovált alak hátrafordult, és tetőtől talpig végigmérte az asszonyt. Majd lemondóan felsóhajtott: – Pont úgy beszél, mint az asszony, amikor rám akarja lőcsölni a mosogatást. Ginny éppen befordult a Penhaligon's udvarára, amikor megszólalt a mobilja. Miután sikeresen bepasszírozta a kocsit egy Datsun és egy Range Rover közé, felnyitotta a telefont. Carla. – Szia! Csak röviden, jó? – Na, látod, pontosan ezért kerültél bajba! – Elkésem a melóból! – Nem baj. Megtudtam pár dolgot, ami szerintem téged is érdekelne – mondta Carla ujjongva. – Mit? – Ginny kipattant a kocsiból; az étterem zsúfolásig volt. – Az első. Azt hiszem, tudom, hogyan estél teherbe. – Carla, én is tanultam biológiát, tudom, hogy történt.

– Végighallgatnál? Tamsin Mae születése után mindenáron akart egy másik gyereket is. Gondolom azért, mert nem tudta biztosan, Mae Finntől van-e, úgyhogy akart egyet, ami tutira a pasié. – Micsoda? Micsoda?! – Ginny döbbenten torpant meg a kavicson. – Finn viszont nem akart másik gyereket, ami kissé kellemetlenül érintette a csajt – hadarta tovább Carla. – Úgyhogy Tamsin szándékosan megrongálta az óvszerkészletet: mindet kilyuggatta. Csakhogy nem sokkal ezután újraéledt az ügye az olasz milliárdossal, és elutazott Londonba. Finn-nek meg elfelejtett szólni. Ginny homlokráncolva nézte, amint nyílik az étterem ajtaja. – Carla, ugye, csak álmodtad ezt az egészet? – Nem! Igazat beszélek! Tamsin vásárolni ment, úgyhogy tiszta a levegő, ha esetleg utána akarsz nézni a dolognak. A csajnak már spirálja van, szerintem ott vannak az óvszerek, ahol Finn a legutóbb hagyta őket. Finn állt az ajtóban: egyik karjában Mae-t tartotta, a másik kezében egy köteg dossziét szorongatott. – Ginny, elkéstél! Tudom, hol tartja az óvszereket. – Elnézést, két autó egymásba ment előttem, eltorlaszolták az utat. – De ez még nem minden, Gin, nem fogod kitalálni, mit… – Gyere már, tele a bolt, nekem pedig telefonon kell licitálnom a Sot-heby's árverésén. – Brrraaa, brrraaaaa! – Mae úgy integetett a kezével, mint egy őrült licitáló. – Le kell tennem – dünnyögte Ginny a telefonba. – Ne! Ezt nem teheted! Várd meg, amíg… – Kirúgnak? – vágott közbe Ginny, látva Finn jelentőségteljes pillantását. – Majd visszahívlak – fojtotta a szót Carlába. – Jól vagy? – érintette meg Finn az asszony karját, amikor az elsietett mellette. Jaj, miért kell tapiznia? – Hát persze! Mi bajom lenne? – Kicsit sápadtnak tűnsz. – Jól vagyok. Legalább most nem olyan vörös a fejem, mint egy stoplámpa. Te jó ég, tényleg ez lenne a magyarázat? Komolyan? Mae Finn farmerba bújtatott csípőjét kezdte rugdalni. – Brrraaaaabrrra! – gagyogta diadalmasan. Ez így nem lesz jó, tudom, hol tartja Finn az óvszereket, és ki kell derítenem, Carla igazat mondott-e. Ginny úgy érezte, mintha hetekig tartana az ebédidő az étteremben. Fél négykor kisettenkedett a régiségkereskedés bejáratához, és – kerülve a feltűnést – bekukucskált az ajtón. Látta, hogy Finn éppen két potenciális vásárlóval van elfoglalva. A férfi félbehagyta a mondókáját, amikor Ginny berontott a helyiségbe. – Elnézést, csak egy kis ennivalót hoztam Myrtle-nek meg a kismacskáinak. Nem tudtam, hogy vannak nálad… mindegy… – Csak tedd le az ajtó elé – felelte Finn. – Majd később fölviszem. Neeeeeeee! Ginny megmarkolta a folpackba csomagolt füstöltlazac nyesedékeket, amelyeket a konyhából csent el. A zenegépből a Eurythmics Miért hazudnék neked? című száma bömbölt. – De – tette hozzá Finn némi gondolkodás után – te is fölviheted, ha meg akarod nézni őket. Igeeeeeeen! – Kösz, akkor inkább fölmennék. Csak öt percre – felelte Ginny megkönnyebbülten. Mindent szép sorjában. Amikor Ginny felért az emeletre, balra fordult, és egyenesen a hálószoba felé indult. Úristen, ez kész őrület! Nem mindegy most már, hogy Tamsin szándékosan megrongálta-e az óvszereket? De Ginnyben ennek ellenére is ott munkált a vágy, hogy kiderítse az igazságot. Az asszony lihegve az ágy Finn felőli oldalán álló komódhoz sietett, és kihúzta a legfelső fiókot. Ott volt a doboz, leghátul, az oldalára borulva: néhány csomag kiesett belőle és belekeveredett a régi övek, gyufásdobozok, tollak, toll-kések, úszó- és napszemüvegek alkotta kupacba. Ginny felmarkolt néhányat, majd megállapította, hogy a szobában túl sötét van ahhoz, hogy tüzetesen megvizsgálja a gumikat, lámpát gyújtani viszont kockázatos lenne. Betolta a fiókot, és átsietett a nappalin, ügyet sem vetve a kiscicák izgatott nyávogására. Ott a nagy ablaknál jó lesz. Ginny a fény felé tartotta az egyik csomagot; reszketett a keze, miközben végigfuttatta az ujjait a műanyag borítású fólián. A szíve olyan hevesen kalapált, hogy alig bírt… – AU! – sikított fel, amikor váratlanul valami súlyos tárgy landolt a vállán. Ginny ijedten fordult hátra, kezéből kiesett az óvszeres tasak. Ez a nyavalyás Myrtle halálra rémisztette! Az asszony lefejtette Myrtle karmait a fehér sztreccs topjáról, a földre hajította a macskát, és lehajolt, hogy fölvegye az elejtett óvszert. A francba, ez nem lehet igaz! Ginny rémült döbbenettel meredt a csomagra, amely tisztán láthatóan, de kiszabadíthatatlanul hevert a csiszolt tölgyfa padlódeszkán tátongó résben. Ha ötszáz óvszert dobunk föl a levegőbe, egy sem esne bele a padlódeszka rései közé. Nem hagyhatja itt; az túl bizarr lenne.

Gondolkodjunk, gondolkodjuk! Ginny a melltartójába gyömöszölte a maradék óvszert, azzal kirohant a konyhába, és kihúzta az evőeszközös fiókot. Kés? Villa? Mind a kettőből magához vett egyet-egyet, visszasietett a nappaliba, és az ablak elé térdelt. A padlóból finom méhviaszillat áradt, de az asszony most nem ezért volt itt. A kés használhatatlan volt, a villa úgyszintén. A francba, miért ilyen csúszós ez a csomagolás? Mintha egy nyaláb túlfőtt spagettit próbált volna kihalászni; a tasak minél többször csúszott vissza a résbe, Ginnynek annál erősebben remegett a keze, és annál nyirkosabb lett a tenyere. Na, jó, lélegezzünk mélyeket és próbáljuk meg újra, de most… – Ginny, te meg mit művelsz itt?!

Ötvenötödik fejezet

G

inny kezében megállt a villa. Az asszony lassan, nagyon lassan hátrapillantott a válla fölött. Finnnek igaza volt: mit művel ő itt? – Forgácsot eszel? – kérdezte Finn. Ööö… ööö… – Ez így nem lesz jó; Finn egyre közeledik. A férfi megállt, és csípőre tett kézzel lepillantott az asszonyra. Kivette a villát Ginny kezéből, majd lehajolt, és egyetlen jól irányzott mozdulattal kihalászta az óvszeres tasakot a résből. Jellemző. – Jaj, köszi! – tépte ki Ginny az óvszert a férfi kezéből. – Ne haragudj! Csak… izé, Myrtle rám támadt, én meg ijedtemben akkorát ugrottam, hogy… ez kiesett a zsebemből, és persze nem akartam itt hagyni… Finn a homlokát ráncolta. – A zsebedből esett ki? – Igen! – A farmerod zsebéből? Ginnyn semmi más nem volt, aminek zsebei lettek volna. Miközben az asszony kétségbeesetten tekintett körbe, Finn fölemelte a kezét, jelezvén, hogy egy kis türelmet kér. Amikor harminc elviselhetetlen másodperc múlva visszatért a hálószobából, így szólt: – Milyen fura, megesküdtem volna, hogy van egy doboz óvszer az éjjeliszekrény fiókjában. De a doboz üres. Az összes óvszer eltűnt belőle. Ginnynek mintha fűrészpor lett volna a szájában. Na, jó, itt a vissza nem térő alkalom, hogy tisztázza magát, hogy mindent kitálaljon, hogy beszámoljon Finn-nek a terhességéről… – Mi ez a zaj? – hegyezte a fülét Finn. – A lihegésem – felelte Ginny, aki minden idegszálával sebesen hullámzó mellkasára összpontosított. – Ez a nyikorgó hang. – Én nem hallom. – Az asszony nem mert levegőt venni. – Mintha valami gumi nyikorogna. – Finn az asszony mellkasára szegezte a tekintetét. – Furcsa kitüremkedést látok az egyik oldaladon. Ginny lepillantott. A jobb melle lágyan domborodott, mint mindig. A bal viszont egy teletömött szatyorra emlékeztetett. Úgy nézett ki, mintha… mintha az asszony egy maréknyi csomagolt óvszert dugott volna a melltartójába. Ginny lassan benyúlt a vékony sztreccs top V-kivágásába, előkotorta az ominózus tasakokat, és a férfi kezébe nyomta őket. – Bocsánat! Finn furcsán nézett rá. Ginny nem hibáztatta. – Nem értem. Miért nem mész el a boltba, és veszel magadnak? Vagy kéred meg Gavint, hogy hozzon egy dobozzal? Most, most kell elmondania. Ginny idegesen próbált belekezdeni a mondókájába. – Nézd, én meg tudom magyarázni, az a helyzet, hogy… hogy… – Folytasd! – noszogatta az asszonyt, amikor annak elhalt a hangja. De már késő volt; onnan, ahol állt, Ginny jól látta, hogy egy kocsi áll meg az udvaron. – Megjött Tamsin – rázta meg a fejét. A férfi felsóhajtott, és lepillantott a kezében lévő óvszerekre. – Az lesz a legjobb, ha visszateszem ezeket. Ginny megacélozta magát: ha már túlélte ezt a megaláztatást, mi hátránya származhat abból, ha még mélyebbre süllyed? – Elvihetek egyet? A férfi megmerevedett. – Tessék? Hallottad.

– Adnál… egy óvszert? Kisegítenél? – tette hozzá sietve Ginny, amikor a férfi felvonta a szemöldökét. – Visszaadom. – Egy elég lesz? – kérdezte a férfi gúnyos éllel a hangjában. Mit bánom én? – Akkor legyen kettő. – Te jó Isten, mikről beszélgetsz te a leendő gyereked apjával?! Finn szó nélkül két óvszert pottyantott az asszony kinyújtott tenyerébe, majd átment a hálószobába. Mire Tamsin felszaladt a lépcsőn, újra megjelent. Ginny a farmerzsebébe gyömöszölte a két óvszert – olyan szorosan lapultak ott, hogy csak egy atomrobbanás mozdította volna el őket a helyükről. – Jó napot, csak nem fodrásznál járt? Nagyon szép lett a haja! – Tudom – vetette hátra Tamsin önelégülten fényes, gesztenyebarna tincseit. – Maga meg mit keres itt? Hát, most akartam elmondani Finn-nek, hogy gyereket várok tőle. Ami minden bizonnyal felkeltette volna Tamsin érdeklődését, Ginny mégsem tudta rászánni magát a vallomásra. – Hoztam Myrtle-nek egy kis lazacnyesedéket. Nem mintha ez a szemét, halálos karmolású Myrtle megérdemelné. – Ez az? – méregette Tamsin az ablakpárkányon heverő felbontatlan, lefóliázott csomagot. – És a jövő heti beosztást is meg kellett beszélnem Finn-nel. – Izgalmasan hangzik – mondta Tamsin minden érdeklődés nélkül, majd egy ölnyi színes reklámszatyrot lobogtatott meg Finn orra előtt. –Drágám, nézd csak, mi mindent vettem! Olyan jól éreztem magam! Hol van Mae? – Martha elvitte sétálni. Elég zűrös napunk van. Ha Finn bűntudatot akart kelteni Tamsinben, nem járt sikerrel. – Jó. Talán rá tudjuk venni, hogy vigyázzon a gyerekre a hétvégén. A barátnőm, Zoe meghívott magához egy pár napra. – Tamsin haja még erősebben himbálódzni kezdett, amint a lány a földre tette a reklámszatyrokat, és kotorászni kezdett bennük. – Vettem neked egy cuki inget… várj csak, itt kell lennie valahol. Ginny elnézést kért, és távozott, mielőtt Tamsin megtalálta volna a cuki inget, és felpróbáltatta volna Finnnel. – Már éppen ideje! – Alighogy Ginny hazaért, Carla máris ott dörömbölt az ajtaján. Az ablak előtt álltak a napsütésben fürdő konyhában, és egy-egy óvszeres tasakot tartottak a fény felé. – Három lyuk – állapította meg Carla. – Ezen négy van. – A tűszúrások szabad szemmel szinte láthatatlanok voltak, de ha az ember végigfuttatta az ujját a műanyag borítású fólián, tisztán ki lehetett tapintani őket. De ez megfeszített figyelmet kívánt. Nem csoda, hogy Finn semmit sem vett észre. – Tessék! Most már tudod. – Tamsin miatt estem teherbe – húzta el a száját Ginny. – Jó főcím lenne valamelyik pletykalapban, a mesterséges megtermékenyítés meg leszbikusok mellett. – Ha már itt tartunk – mondta Carla egy eltökélt üzletasszony hanghordozásával –, még nem is hallottad a többit. Tamsin Londonba utazik a hétvégére. – Tudom. A Zoe nevű barátnőjét látogatja meg. Ott voltam, amikor bejelentette Finn-nek. – Hmm. Én meg ott voltam, amikor leszervezte a találkát. – Carla tökéletesen rúzsozott száján sejtelmes mosoly játszott. – Mondok én neked valamit. Megeszem a kalapom, ha nővel beszélt a telefonban. Az étteremben megint nem volt megállás. Ginny nem ma este akart kitálalni, de addig provokálták, hogy nem maradt más választása. Finn az elmúlt két órában feltűnően lekezelően bánt vele, és sötét pillantásokat vetett rá a távolból. Ginnyt ez teljesen zavarba ejtette és felzaklatta. Amikor kifogyott a tolla, és átment az irodába egy másikért, visszafelé jövet a férfi feltartóztatta a folyosón. – Sajnálom, de nem tartunk óvszert az irodában. – Ha a férfi jobb hangulatban van, akár könnyed játékos felhangja is lehetett volna a megjegyzésének. De erről szó sem volt. – Kifogyott a tinta a tollamból – tartotta fel Ginny az új tollat. – A régi a kukában van, ha ellenőrizni akarod. És az előbb már bocsánatot kértem. – Mély levegő. – Nézd, mindenképpen beszélnem kell veled az… izé, óvszerek miatt. Finn álla megfeszült. – Ne fáradj! Egyébként, ha kíváncsi vagy a véleményemre, szerintem óriási hibát követsz el.

– Valóban? – Bármire is célzott a férfi, nem lehetett túl hízelgő dolog. Ginnyben fölment a pumpa. – Szerintem nem vagyok egyedül ezzel – fakadt ki. – A helyedben én alaposan utánanéznék, kivel találkozik Tamsin a hétvégén. Juj, kimondta! Mindegy, Finn-nek tudnia kell. A férfi mozdulatlanul állt. – Mi? – Jól hallottad. – Ginny hirtelen azt kívánta, bárcsak befogta volna a száját. Hogy is szól a mondás: lőjétek le a hírnököt? Nos, Finn, az arckifejezéséből ítélve, szívesen lelőtte volna őt. – Miért mondod ezt? – Ne engem kérdezz. Kérdezd Tamsint. Finn szó nélkül sarkon fordult. Atyaég, micsoda káosz, micsoda felfordulás! Ginny reszketve döbbent rá, hogy az imént nem kevesebbel vádolta meg Tamsint, mint azzal, hogy van valakije. Tamsin biztosan tagadná a dolgot, és magán kívül próbálná kideríteni, ki terjeszt róla ilyen hazugságokat. És akkor mi van? Konkrét bizonyítékok nélkül Tamsin szava a döntő az övével szemben… Még belegondolni is szörnyű volt. Csak egy megoldás maradt. Ginny összeszedte magát, fogta a vadonatúj tollát, és visszament dolgozni. A felszolgálás olyan, mint a szórakoztatóipar: mosolyogj, mosolyogj, mosolyogj!

Ötvenhatodik fejezet

T

amsin nemrég szállt ki a kádból, most éppen egy türkizkék fürdőköpenybe burkolózva nagy gonddal lakkozta gyöngyházszínűre a körmeit. Amikor Finn belépett a szobába, a lány felnézett, és elmosolyodott. – Szia, drágám! Mae alszik. Hogyhogy ilyen korán jöttél? Gyönyörű volt. Bármelyik férfit az ujja köré csavarhatta volna. Ha Ginny igazat beszélt, ez volt a legjobb hír, amit Finn hónapok óta hallott. – Sokat dolgoztam mostanában. Rám fér egy kis pihenés – felelte Finn. – A hétvégén elutazhatnánk Londonba. Foglaltattam egy lakosztályt a Sohóban. Rövid csönd támadt. – Jaj, Finn, az nagyon jó lenne! – mondta sajnálkozva Tamsin. – De nem mehetek. Megígértem Zoénak, hogy meglátogatom. Az a helyzet – de ne áruld el senkinek –, hogy felvarratta az arcát, és most úgy néz ki, mint egy szörnyszülött. El akarok menni hozzá, hogy felvidítsam egy kicsit és elfeledtessem vele, hogy úgy néz ki, mint Frankenstein kishúga. – Értem. – Finn farkasszemet nézett Tamsinnel, azzal a magabiztos, rezzenéstelen tekintetű nővel, aki olyan szemrebbenés nélkül hazudott a lánya apjának személyével kapcsolatban. – Majd legközelebb – mondta Tamsin, sugárzó mosolyt villantva a férfira. – Nem fogom elfelejteni. Mit szólnál a jövő héthez? Akkor – te meg mit művelsz? – Kölcsönveszem a telefonodat. Ugye, nem baj? – Finn fölkapta a parányi mobilt, amelyet Tamsin egy percre sem tévesztett szem elől, és fürgén keresgélni kezdett a telefonkönyvben. – Á, már meg is van… – Azaz én telefonom! – ugrott föl Tamsin rémülten, amikor a férfi a füléhez emelte a mobilt. – Ezt nem teheted… – Zoe? Szia, itt Finn Penhaligon. Hogy vagy? Figyelj, ez még csak egy előzetes hívás, de körbetelefonálom Tamsin barátait, hogy megkérdezzem, ki tudna eljönni arra a meglepetéspartira, amit a Connaughtban rendezek a tiszteletére szombat este. – Egy darabig feszülten figyelt, majd így szólt: – Hát ez igazán remek –, azzal átadta a telefont Tamsinnek. –Nesze, beszélj Zoéval! Magán kívül van a gyönyörűségtől. Azt mondja, szívesen eljön. Ginny ijedtében majdnem leejtette a karamelltorta-szeleteket, amelyeket éppen a konyhából hozott kifelé, amikor Tamsin nagy durral beviharzott az étterembe. Farmert viselt fehér pólóval, vészjósló arccal állt meg a lármás, zsúfolt terem közepén, és egymás után minden asztalon alaposan végigfuttatta a tekintetét. Evie kíváncsian vonta föl a szemöldökét, és a lányhoz lépett. – Keresel valakit? – Azt nézem, ki lehet az. – A lány szavai úgy ropogtak, akár a puskalövések. – Finn nem hajlandó elárulni, de én tudom, hogy valaki az étteremből. – Tamsin továbbra is a vendégeket vizslatta, majd Evie-hez fordult, és így fakadt ki: – El sem fogod hinni, mit művelt velem valami kicsinyes, rosszindulatú… irigy… – Amikor Ginnyre tévedt a pillantása, hirtelen elhallgatott. Lassan, hitetlenkedve szólalt meg újra: – Maga talán nem is fog annyira meglepődni. Csak rá kell nézni az arcára! A rohadt életbe, mi folyik itt? Maga pontosan tudja, miről beszélek, igaz? Ki fújt be Finn-nél? Ginny állta a lány tekintetét. Na, jó, most már hivatalosan is vége a világnak. Az asszony megnyalta kiszáradt ajkát. – Én voltam – felelte. – Maga?! De miért? Úristen, tudhattam volna! Szemét szarkeverő! – visította Tamsin fejhangon. A vonásai eltorzultak. – Fogadni mernék, hogy féltékeny rám, amiért Finn-nel élek, miközben magának nincs senkije. Nem bírja elviselni mások boldogságát, ezért jól bekavar, és mindenkinek telebeszéli a fejét! Majdnem ráhibáztál, gondolta magában Ginny. Féltékeny vagyok rád, mert nem érdemled meg Finnt. Megcsalod őt, amit én soha nem tennék meg vele. Úristen, mindenki minket néz!

– Nem hazudtam – mondta Ginny kimérten. – Biztosan szerelmes belé – vicsorgott Tamsin, felfedve macskaszerű szemfogait. – Erről van szó, ugye? Ezért ment föl ma délután a lakásunkba; abban reménykedett, hogy sikerül felhívnia magára Finn figyelmét. – Na, jó, ebből elég! – Evie az ajtó felé kezdte taszigálni Tamsint. – Kicsit felizgattad magad, visszakísérlek a… – Nem! – üvöltötte Tamsin, és kiszabadította magát. Fölkapott egy kancsó fehérbort a legközelebbi asztalról, megfordult, és a kancsó egész tartalmát Ginnyre zúdította. – Te mocskos kurva, tönkretetted az életemet! A vendégek levegő után kapkodtak. Ginnyvel már másodszor fordult elő az elmúlt három percben, hogy majdnem leejtette a karamelltorta szeleteket. Majd, miközben pislogva próbált megszabadulni a szemébe folyt bortól, észrevette, hogy a sütemények is a támadás áldozatául estek, ami azt jelentette, hogy nem lehetett felszolgálni őket a vendégeknek. Hát akkor ne vesszenek kárba … – Aaahh! – Tamsin, aki szemmel láthatóan nem számított rá, hogy egy mezei pincérnő bosszút álljon rajta, sikítva ugrott hátra. Megrökönyödve meredt a fehér pólóján meg a farmerén végigfolyó sűrű barna masszára. – Ez nem a te napod, ugye? – kérdezte Ginny. – Először az életed meg tönkre, most meg a ruhád. Az őrjöngő Tamsin, aki hiába próbált szabadulni Evie vasmarkából, toporzékolni kezdett, és újabb vérfagyasztó üvöltést hallatott. Az asztaloknál kuncogva súgtak össze az emberek. Annak a házaspárnak a férfitagja, amely a karamelltortát rendelte, Ginnyre pillantott. – Az a miénk volt? – tudakolta kajánul. Ginnynek, bár remegett a térde, sikerült higgadtságot erőltetnie magára. – Borzasztóan sajnálom! Ráadásul ez volt az utolsó két szelet. De ajánlom helyette a csokitortát. Csodával határos módon Ginnynek sikerült anélkül hazaérnie, hogy az árokban kötött volna ki. Még csak kilenc óra volt, így Carla lélekszakadva futott át hozzá az utca túloldaláról. – Úristen, mi történt? Ginny nem bírt leülni. Felspannolva, tajtékozva járkált fel-alá a konyhában. – Kész, vége, ki vagyok rúgva – rázta meg a fejét, miután részletesen beszámolt az éttermi balhéról. – Scarborough-ba költözöm. – Ülj le! Higgadj le! Ezek szerint Finn még mindig nem tudja, hogy terhes vagy – nyitogatta-csukogatta Carla nagy csapkodások közepette a szekrényajtókat. – A rohadt életbe, próbálok valami normális innivalót keresni neked, és mit találok? Kakaót! – Levette a polcról a pléhdobozt, és megrázogatta. – Jártál már egyáltalán Scarborough-ban? – Egyszer ott nyaraltunk, amikor Jem még kicsi volt. Van egy jó gyógyfürdője. És messze van innen. – Amikor felberregett a telefon, Ginnynek összeszorult a gyomra. Jaj, ez biztos nem tesz jót a kisbabának! – Ha nem akarod, ne vedd föl – mondta Carla. De a kijelző szerint Jem volt a hívó. – Szia, Anyu, de jó, hogy utolértelek! Képzeld, mi történt! Jem hangja még vészhelyzet esetén is fel tudta vidítani az asszonyt. – Miért, mi történt? – kérdezte Ginny, aki örült, hogy egy kis időre megfeledkezhet a gondjairól. – Marcus McBride-nak van egy nyaralója Miamiban. Az előbb e-maile-zett Davynek, és azt írja, ha nyaralni szeretnénk, júliusban szívesen átengedi nekünk. Ez a legtutibb ház az egész világon! – Hűha! – Ginnynek az járt a fejében, vajon mennyibe fog kerülni a repülőjegy. – A repülőutat is ő fizeti – folytatta Jem izgatottan. – Hát nem csodálatos? Személyesen nem fogunk találkozni vele, mert éppen Ausztráliában fog forgatni, mialatt ott leszünk, de amikor Davy megkérdezte tőle, nem baj-e, ha hárman megyünk, egyáltalán nem kekeckedett. Azt mondta, minél többen leszünk, annál jobb. Sőt, megkérdezte, nem visszük-e magunkkal Davy anyukáját is. – És elviszitek? – Nem! Rhona azt mondta, hogy ez a mi nyaralásunk, ő szívesebben marad itthon. Ami nagy fegyvertény, mert eddig még egy percre sem váltak el egymástól Davyvel. Ugye, nem baj, ha júliusban elmegyek Miamiba? – Hát persze, hogy nem, kicsim! – Ginnynek összeszorult a torka. Ő is, Jem is arra érdemtelen férfiakra pazarolták az idejüket. És ha arra gondol, hogy még ő aggódott, nehogy Jem teherbe essen. – Most le kell tennem. Mindenki sárgulni fog az irigységtől, ha megtudja! Nálad minden rendben, Anyu? – Igen, igen, persze. Carla van itt nálam. Éppen italt kever nekem. – Hadd találjam ki: egy nagy pohár jéghideg Frascatit! Ginny Carlára sandított, aki bosszankodva próbálta elkeverni a kakaócsomókat a mikrobán felmelegített tejben.

– Honnan jöttél rá? – kérdezte. – Van ám még valaki, akit illene beavatnod, mielőtt kipottyan a gyerek. – Carlából csak úgy dőltek az okos tanácsok. – Tudom. Szállj már le rólam! – Ginny letette a rossz ízű, csomós kakaóval teli bögrét. – Úgy ülünk itt, mint az öngyilkosjelöltek. Azért valaki igazán felhívhatna, ha másért nem, azért, hogy közölje veled, ki vagy rúgva. – Ha Tamsin hív, az egyet jelent a halálos ítéletemmel. – Ginny hirtelen pánikba esett. – Lehet, hogy följelent a rendőrségen, amiért az életére törtem a karamelltortával. Úristen, mi van, ha nem is csalja Finnt? Mi van, ha… Brrrrrrrrrrrrrrr! A csengő hangjára a két nő majdnem leesett a székről. – Ez nem tesz valami jót az egészségemnek – szorította a szívére a kezét Ginny. – Megnézem, ki az. – Nem – rázta meg a fejét Ginny. – Ez az én mocskom. Nekem kell feltakarítanom. Majdnem szívszélhűdést kapott, amikor Finnt pillantotta meg az ajtóban, aki szemmel láthatóan nem volt túl nyájas hangulatban. – Bejöhetek? – Mielőtt Ginny válaszolhatott volna, a férfi már be is nyomult a házba. Amikor megpillantotta Carlát, kővé meredt. – Magunkra hagyna minket? – kérdezte nyersen. – Sajnos nem tehetem. – Carla! – intett Ginny a fejével az ajtó felé. – Légy szíves! – Legyek szíves, mit? – Menj haza. – De mi lesz, ha ez az alak apró darabokra vág téged, aztán föletet a sátáni macskájával? – Kifelé! – förmedt rá Finn. – Ünneprontó! – dünnyögte Carla kifelé menet.

Ötvenhetedik fejezet

A

szavak hirtelen buktak ki Ginnyből. – Nem bántam meg a kara-melltorta-ügyet, úgyhogy ne is várd, hogy bocsánatot kérjek. Amúgy pedig felmondok. Így legalább nem neked kell kirúgnod engem. – Előtte azt sem tudta, mit mondjon. – Nem akarlak kirúgni – felelte Finn. – Nem kell elmenned. Ha-ha, ez az ember semmit sem tud! – Akkor is felmondok. – Ginny tenyerébe mélyesztette a körmeit. Ez az egyetlen megoldás. Sokkal jobb, ha Finn nem jön rá a turpisságra. – Nyugi, mindennek vége. Elmentek. – Finn arckifejezése hűen tükrözte a férfi érzéseit. – Tamsin és Mae. Te jó ég, milyen szörnyen érezheti most magát! – Sajnálom. – Ginny komolyan beszélt. Finn biztosan magán kívül van. – Ennek így kellett lennie t vonta meg a vállát Finn. – Nem hittem benne, hogy jó ötlet újból összejönni Tamsinnel. Csakis Mae miatt mentem bele. De így nem lehet élni. Egyébként nem Tamsin hagyta ott Angelót, mielőtt visszajött ide. A pasas dobta őt. Ma este derült ki. Tamsin már hetek óta abban mesterkedett, hogy visszahódítsa a fickót. És sikerült is volna neki, ha minden az ő elképzelései szerint halad. Még mindig nem érti, hogy jöttél rá – tette hozzá fürkésző tekintettel. Nem volt értelme tovább titkolózni. – Carla fültanúja volt Tamsin telefonbeszélgetésének a fodrásznál. – Már megint Carla. Sejthettem volna. De most már úgyis mindegy. Elmentek. Nem hiszem, hogy valaha is viszontlátom őket. Ginny bele sem mert gondolni, mi játszódhat le a férfi a higgadt külseje mögött. Felelősnek érezte magát a történtekért. – Ha akarnád, azért csak meg tudnád oldani. Finn megrázta a fejét. – Kész, vége, elmúlt. Ami engem illet, már régóta nem éreztem semmit Tamsin iránt. És Mae sem az én gyerekem – tette hozzá némi gondolkodás után. – Most már tudom. Fájdalmas volt elbúcsúzni tőle, de nem annyira, mint tavaly. Ezúttal valahogy elkerülhetetlennek tűnt a dolog. – Komolyan? – Hát, ez megnyugtató. – Komolyan. Ha őszinte akarok lenni, folyamatosan kerestem a kibúvót. Mae szempontjából is az volt a jobb, hogy minél előbb túlestünk a dolgon. Ennyi. Vége. – Finn zsebre vágta a kezét. – Az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan szeretnénk. Azt hiszed, ura vagy az eseményeknek, pedig nem. Olyan ez, mintha felszállnál a Velencébe tartó gépre, és a végén Helsinkiben találnád magad. Ginnynek összeszorult a gyomra. Mondd meg neki, hogy terhes vagy! Nem lehet, nem tehetem. Mondd csak meg! Tényleg nem lehet. Ha a mai este után állok elő a hírrel, a pasi végképp padlóra kerül. – Gavinnel Velencében töltöttük a mézesheteinket – szólalt meg az asszony. – Lehet, hogy inkább Helsinkibe kellett volna mennem. Ginny humoros próbált lenni, hogy mosolyt csaljon Finn arcára, de a férfi szemmel láthatóan nem volt túl rózsás hangulatban. Szinte dühösen vetette oda: – És ezt akkor is így gondoltad? Ginny hátrahőkölt a férfi felindultsága láttán. – Nem, természetesen nem. Tudtam, milyen Gavin, de fiatal voltam és ostoba. Azt hittem, meg tudom változtatni. – És most? Az asszony vállat vont. – Most öreg vagyok és ostoba. De Gavin állítja, hogy megváltozott. – Hiszel neki? A leopárd vajon le tudja vetni a pöttyeit? Fogas kérdés. De ha valaki együtt látja Gavint és Bevet, elhiszi, hogy boldogok együtt.

– Romantikus típus vagyok – felelte Ginny. – Szeretnék hinni neki. Finn úgy nézett rá, mint akinek még rengeteg mondanivalója van. Ginny elképzelte, milyen képet vágna a férfi, ha elmondaná neki az igazat. Mondd el! Nem. – Na, jó – szólalt meg hirtelen Finn. – Akkor sok szerencsét! – Kösz! – Ennyi volt. Felmondás elfogadva. Nem megy vissza dolgozni. – Szia! – A férfi sarkon fordult, és, anélkül, hogy visszanézett volna, becsukta maga mögött az ajtót. Te jó ég, micsoda este! Ginny megdörzsölte az arcát, aztán beletúrt a hajába. Mivel túlságosan fel volt zaklatva ahhoz, hogy sírjon, fogta a telefonkagylót, hogy beüsse Carla számát, noha tudta, Carla bizonyára tökéletesen tisztában van a helyzettel, látván, hogy Finn beszáll a kocsijába. Abban a pillanatban megint csöngettek. Emlegetett szamár. Ginny mezítláb trappolt ki a hallba, ajtót nyitott, és… – Te megőrültél! Nem hiszem el, hogy ennyire naiv vagy! – Tessék? – Gavin – felelte Finn zordan. – Tönkre fog tenni. Ginny kábultan pislogott – ám örült is, hogy újra látja a férfit. – Engem aztán nem. – felelte. – Miről beszélsz? Finn szemmel láthatóan megdöbbent. – Ezek szerint nem randizgatsz Gavinnel? – Persze, hogy nem! Kilenc éve elváltunk. Tegnap este együtt vacsoráztam vele meg az új barátnőjével. Bevnek hívják, nagyon aranyos nő. –Ginnyből csak úgy ömlött a szó. – És képzeld csak, annyi idős, mint én! – Én azt hittem, megint összejöttetek Gavinnel – mondta komoran Finn. – Amikor beadtam a kardigánodat, Gavin a te köntösödet viselte. – Elromlott a bojlerje. – Gavin biztosan nagyon poénosnak találta, hogy női köntösben nyisson ajtót, döbbent rá Ginny. – Megengedtem neki, hogy lezuhanyozzon nálam, ennyi. Ha még egyszer összejönnék Gavinnel, inkább zárjanak be a diliházba! – Ne haragudj, nem is értem, hogy feltételezhettem rólad ilyesmit – csóválta meg a fejét Finn kifejezéstelen arccal. – És… ööö, szerinted meglesznek ezzel a Bevvel? – Őszintén? Nem hinném. Bev klassz nő, mint már említettem. De Gavin nem fog megváltozni. Csak az újdonság varázsa bűvölte el. Én pár hetet adok nekik. – Nem erről kellett volna beszélgetniük, de Ginny nem tudott elkanyarodni a témától. – És a szíve mélyén szerintem Bev is tisztában van ezzel. Tegnap este valami olyasmit mondott, ha nem is működne köztük a dolog, legalább végleg el tudja felejteni Gavint. Hosszú csönd támadt. – Ez nem olyan biztos – szólalt meg végül Finn. – Miért nem? – A dolgok nem mindig úgy alakulnak, ahogy eltervezzük őket. – Felnőtt emberek. – Ginny érezte, hogy elvörösödik, elbátortalanodik Finn átható tekintetétől. – Miért nézel így rám? Ha rájött, én meghalok! – Talán mert lefeküdtem veled, és azóta sem tudtalak elfelejteni. Ginny alatt majdnem összecsuklott a térde. – M-mi? – Bocs! Csak őszinte vagyok. Te akartad tudni. – Finn a hajába túrt. –Tudom, hogy te csak egyéjszakás kalandnak tekintetted az egészet, de én nem bírtam túllépni rajta. Egyáltalán nem. Természetesen nem szólhattam róla, és talán most sem kellene elmondanom. – A férfi nagyot nyelt, Ginny megrendülést vélt felfedezni a hangjában. – De ma pocsék napom volt, és szeretném, ha tudnád, mit érzek irántad. Ha őszinte akarok lenni, végig így éreztem, azalatt is, amíg Tamsin velem volt. Síri csönd támadt. Ginny nem bírt megszólalni. – É-én is – dadogta. Most Finnen volt a sor, hogy meglepődjön. – Komolyan? – Igen. Igen. Komolyan. A férfi megcsókolta. Ginny még soha életében nem érezte magát ilyen elevennek, de ilyen rémültnek sem. Elhúzódott a férfitól. – Mondanom kell valamit – szólalt meg pislogva. Finn nem volt abban a hangulatban, hogy komolyan vegye. – Ugye, nem azt, hogy eredetileg férfi vagy? Aligha. Ginny összeszedte magát. – Nem volt szándékos.

– Micsoda? Az asszonyt cserbenhagyta a bátorsága. – Nem árulhatom el. Dehogyisnem! Nem lehet, nem lehet, nem lehet! De muszáj! – Jó hír vagy rossz? – kérdezte Finn. – Nem tudom. – Szeretlek. Ez segít valamit? Ginny szeme könnybe lábadt. – Terhes vagyok. Finn megmerevedett. – Komolyan? – Igen. – Az asszony észrevette Finn arckifejezését, sejtette, mi járhat a férfi fejében. – Tőled, esküszöm! – bukott ki belőle! – Nem feküdtem le mással… már évek óta. Ne haragudj! Legnagyobb megkönnyebbülésére Finn láthatóan megnyugodott. Halvány mosoly játszott az ajkán. – Nincs miért mentegetőznöd. Örülök, hogy nem feküdtél le mással. Minden rendben van? – pillantott le az asszony hasára. – A babával? Hát persze. Voltam ultrahangon. – Elmondtad volna? – Nem. Scarborough-ba akartam költözni. – Ginny még mindig kótyagos volt a boldogságtól. – Egészen ma délutánig családos ember voltál. Finn magához vonta. – Volt egy lányom, aki nem tőlem fogant, és egy barátnőm, akit nem szerettem. – A férfi tekintete ellágyult. – De ami a legrosszabb, szerelmes voltam egy nőbe, aki nekem dolgozott, de nem árulhattam el neki, mert újból összejött a volt férjével… Mi volt az az ügy az óvszerekkel? Végre egy megválaszolható kérdés! A két óvszer, amelyet Ginny és Carla korábban megvizsgált, még mindig a konyhai gyümölcsöstálban lapult. Ginny kihalászta őket. – Tamsin tavaly szeretett volna egy második gyereket is, de te nem lelkesedtél annyira az ötletért. Úgyhogy egy tűvel kilyuggatta az összes csomagot a dobozban. – Még szerencse, hogy a lelkész nem ugrott be hozzád ma este – nézett Finn a gyümölcsöstálra, majd végigsimított a kezében lévő tasakon. – Hála az égnek, hogy nem jött be a csel. – De bejött. Csak nem a megfelelő alanynál – felelte Ginny. – Ez komoly? Végre Tamsin is csinált valami jót életében. – Finn kisimította a rakoncátlan fürtöket az asszony arcából. – Ez életem legboldogabb napja. Ünnepeljünk! Ginny megborzongott az örömtől, amikor a férfi másodszor is megcsókolta, majd szabadkozva kibontakozott az ölelésből. – Föl kell hívnom Carlát. Már biztosan lerágta mind a tíz körmét. – Carla nagylány – nézett végig az asszonyon Finn derűsen. – Magától is rá fog jönni, mi történt. – De gyűlöli, ha kimarad valamiből. Tisztára becsavarodik tőle. Még képes idejönni, és addig verni az ajtót, amíg ki nem nyitom. Az asszony mobilja még mindig a konyhaasztalon hevert. Finn kézbe vette, és kikereste belőle Carla számát. Carla, aki már tűkön ült, az első csöngetésre felkapta a telefont. – Láttam, hogy kijön, aztán visszamegy. Most vagy dugtok, vagy egymás haját tépitek. – Ezt nevezem! – felelte Finn. – Az első válasz a helyes. – Juhé! – sikkantott föl Carla. – Kösz! Szerintünk is. Úgyhogy mindketten örülnénk, ha nem rohanna ide, mert a hálószobában leszünk. Ginny kikapta a telefont a férfi kezéből. – És egy darabig nem is jövünk elő – tette hozzá boldogan. Másnap reggel már csak egy telefonhívást kellett elintézni. – Szia, kicsim, hogy vagy? – Jól, Anyu. Megkaptad a fotókat, amiket átküldtem neked? – Igen – mosolyodott el Ginny, mert Jem vidámsága ragadós volt, és mert a görkorcsolyázni tanuló Davyről és Lucyról készült fényképek nagyon is mókásak voltak. – Mondanom kell valamit. Ne ijedj meg nagyon. Jem hangja azonnal megváltozott. – Jesszusom, csak nem vagy beteg? Súlyos? – kérdezte a lány rémülten. – Dehogyis, nem vagyok beteg! – Az asszony Finnre pillantott, és, hogy erőt merítsen, megszorította a kezét. A férfi viszonozta a szorítását. – Kicsim, terhes vagyok. Síri csönd.

– Jaj, Anyu! – szólalt meg végül Jem józanul. – Nem is tudom, mit mondjak. Gondolom, Perry Kennedytől van. – Te jó ég, dehogy! Nem az övé. – Anyu! – kiáltott fel döbbenten Jem. – Már megbocsáss, de emlékszel, micsoda hegyibeszédet tartottál nekem, mielőtt elkezdtem az egyetemet? És most azzal jössz, hogy teherbe ejttetted magad? Hány férfival feküdtél le? Legalább sejted, ki lehet az apa? Jem úgy rikácsolt, mint egy papagáj. Ginny, tudván, hogy Finn mindent hall és módfelett mulatságosnak tartja Jem reakcióját, a férfi felé nyújtotta a telefont. – Isten őrizz! – tartotta föl a kezét Finn vigyorogva. – Ezt inkább meghagyom neked.

Ötvennyolcadik fejezet

V

éget ért a nyár, és beköszöntött az ősz; a szél sárgásvöröses leve-leket söpört végig a peronon – félő volt, hogy ha a sínre kerülnek, fennakadást okoznak a vasúti közlekedésben. Ginny gondolatban felidézte egy évvel ezelőtti önmagát, aki bármit megadott volna, hogy most itt tartson. Szaporán pislogni kezdett, mert bár az agya ura tudott maradni a helyzetnek, a hormonjai minden alkalmat megragadtak, hogy elérzékenyítsék. Szerencsére volt mivel elterelnie a figyelmét. – Hagyd abba! – mondta Jem. – Mit hagyjak abba? – kérdezte Gavin ártatlan képpel, ami nem jelentett túl sok jót. – Ne bámuld már olyan feltűnően azt a lányt! – Nem is bámultam. – De igen, Apu. A pénztárosnővel is kikezdtél. Telebeszélted a fejét. Mind a ketten láttuk – nézett Jem Ginnyre. – Csak kedves voltam hozzá – tiltakozott Gavin. – Nem tudnátok kivételesen megbízni bennem? Húsz év után? Őszintén szólva, nem. Ginny égnek emelte a tekintetét, és sajnálkozva gondolt Bevre. Négy hónapja jártak együtt Gavinnel, ami hosszabb idő volt, mint amit épeszű ember valaha is jósolni mert volna. De most, akár egy tíz körömmel kapaszkodó valóságshow-szereplőnek, akit hétről hétre egy hajszál választ el a kieséstől, Bevnek kezdett kitelni a becsülete. A nő tudta ezt, de nem volt bátorsága szakítani. Gavin soha nem fog megváltozni. – Öt perc múlva itt a vonat – csacsogta Jem a mobiljába. Alig várta, hogy megint Bristolban lehessen. – Három üveg bor és két Laurel-féle torta van a bőröndömben. Főzünk egy jó kis spagettit ma este? Ginny szeretetteljes büszkeséggel nézte a lányt. Jem, aki még mindig csokibarna volt a háromhetes, Miamiban töltött nyaralás után, az utolsó porcikájáig magabiztos, életvidám tizenkilenc éves lány volt, aki a második évét kezdi az egyetemen. Rengeteg élmény várt rá, többek között az új háromszobás, kingsdowni albérlet elfoglalása a két legjobb barátjával. Szegény Rhona nehezen törődött bele, de végül is elfogadta, hogy Davynek el kell költöznie otthonról és… – Ginny, te vagy az? Ginny hátrafordult, és egy nagydarab, pirospozsgás, feszülős tweedka-bátot viselő nővel találta szemben magát, aki a jelek szerint valahonnan ismerte őt. – Hát persze, hogy te vagy az! – kiáltott fel örömében a nő. – Ez fantasztikus! Hogy vagy? Már megint a régi nóta. Ginny gyűlölte ezt. Tegyen úgy, mintha felismerte volna az illetőt és próbálja kibekkelni a beszélgetést, vagy adja föl a harcot és sértsen vérig mindenkit? – Én jól vagyok! Milyen fura, hogy pont itt futunk össze! – Mivel beismerő vallomást már nem tehetett, Ginny megadóan préselődött a szúrós tweedanyaghoz, és hagyta, hogy a nő két puszit nyomjon az arcára. – Éppen hazafelé tartok! A nénikémet látogattam meg Tintangelben. Úgy örülök, hogy találkoztunk… semmit sem változtál! Te viszont sokat, gondolta magában Ginny, miközben kétségbeesetten próbálta visszapörgetni az éveket, és eredeti állapotában maga elé képzelni a nőt. Tovább súlyosbította a helyzetet, hogy Jem időközben befejezte a telefonálást, és odajött hozzájuk. – A lányom is a vonatot várja. – A lányod? Hát ez hihetetlen! Hogy hívnak? – kérdezte a nő Jemtől sugárzó mosollyal. – Jem. – Jem kíváncsian fordult Ginny felé. – Anyu! Ki ez a hölgy? A francba, a francba! – Kicsim, ő… jaj, elnézést… – Ginny a szájára szorította a kezét, de így sem sikerült elnyomnia a torkát csiklandozó köhögést, aztán a következőt, aztán a következőt… – Örülök, hogy megismertelek, Jem. Theresa Trott vagyok. Együtt jártunk iskolába anyukáddal, még az őskorban! – Ja, persze! – kiáltott föl Jem vidáman. – A régi osztálytárs. – Igen – felelte derűsen Theresa. – Osztálytársak voltunk. Ginny riadtan lapított: azt kívánta magában, bárcsak Jemnek ne lenne olyan memóriája, mint egy elefántnak, amikor nevekről van szó.

– Ön az, aki tavaly megkereste Anyut e-mailben. – Jem nagyon elégedett volt magával, amiért megtalálta az összekötő szálat. – Anyu meg is látogatta önt Bathban. – Az valaki más volt – vágott közbe Ginny sietve. – Nem igaz! Theresa Trottot mondtál! – Hiszen én nem is Bathban lakom, hanem Ealingben – jegyezte meg Theresa, aki mostanára már teljesen elvesztette a fonalat. – Mi folyik itt? – kapcsolódott be a beszélgetésbe Gavin. – Apu, csinálj már valamit Anyuval! Tisztára begolyózott? – Jól van, bocsánat! – tartotta föl a kezét Ginny. – Hazudtam. Az elképedt Theresa, mintha mi sem történt volna, kezet rázott Gavinnel, és így szólt: – Szóval maga Ginny férje, nagyon örvendek – jaj, te jó Isten! – kiáltotta tágra nyílt szemmel, amikor Ginny hasán szétnyílt a terjedelmes fehér dzseki, és felfedte az összetéveszthetetlen gömbölyödést. – A nemjóját! – meredt Gavin is a pocakra. – Hát ez meg kitől van? –kérdezte méltatlankodva. – Az biztos, hogy nem tőlem. Azt hitte, humoros. Ebben a pillanatban egy szimatoló valami kezdte birizgálni Ginny bal bokáját. Az asszony megkönnyebbülve fordult hátra, a karjába vette a kiskutyát, és így szólt: – Ments meg! Finn profihoz méltóan kezelte a helyzetet. Miután diszkréten megpisil-tette Rockyt az állomás előtti zsebkendőnyi gyepfolton, lebilincselő mosolyt villantott Theresa Trottra. – Mindjárt elmagyarázom. Gavin Ginny volt férje. Én vagyok Ginny leendő férje, és a gyerek is tőlem van. A kutya is a miénk. Rockynak hívják. Januárra várjuk a kisbabát, utána pedig összeházasodunk. – Ő lesz a mostohaapám – karolt Finnbe vigyorogva Jem. – Hát ez nagyszerű! – felelte vidáman a megrökönyödött Theresa, akit szemmel láthatóan teljesen elbűvölt Finn vonzereje. – Sok boldogságot! Én bezzeg még hajadon vagyok! Ginny figyelmeztető pillantás lövellt Gavinre, nehogy a férfi ki merje fejteni, mindez azért van, mert Theresa kövér, boglyas hajú és olyan kabátot visel, amiben hetvenévesnek néz ki. – Ó, sosem tudhatjuk, mikor botlunk bele az igaziba – mondta Finn. –Bármikor megtörténhet. Hát igen. Ginny csak úgy sugárzott a szerelemtől és a büszkeségtől. Ez a különbség Gavin és Finn között. Ezúttal jól választott. Theresa, akinek remegett az álla a meghatottságtól, káprázatos mosolyt villantott Finnre. – Anyuék is mindig ezt mondják – felelte szapora pislogások közepette. – Maguk hogyan ismerkedtek meg Ginnyvel? Ginny hasában rugdalózni kezdett a baba. A távolból már hallani lehetett a közelgő vonat zakatolását. – Lopáson kaptam – válaszolta Finn.