Izrael Palesztina etnikai- és vallásföldrajza Szakdolgozat

MISKOLCI EGYETEM MŰSZAKI FÖLDTUDOMÁNYI KAR FÖLDRAJZ-GEOINFORMATIKA INTÉZET TÁRSADALOMFÖLDRAJZ INTÉZETI TANSZÉK

Izrael–Palesztina etnikai- és vallásföldrajza Szakdolgozat

Készítette: Hegymegi Ádám, földrajz alapszakos hallgató Konzulens: Dr. Kocsis Károly, akadémikus, intézetigazgató egyetemi tanár Miskolc, 2015. május 8.

Eredetiségi nyilatkozat

Alulírott Hegymegi Ádám, a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Karának hallgatója büntetőjogi és fegyelmi felelősségem tudatában kijelentem és aláírásommal igazolom, hogy ezt a szakdolgozatot meg nem engedett segítség nélkül, saját magam készítettem, és a szakdolgozatban csak az irodalomjegyzékben felsorolt forrásokat használtam fel. Minden olyan részt, melyet szó szerint, vagy azonos értelemben, de átfogalmazva

más

forrásból

átvettem,

egyértelműen

a

forrás

megadásával

megjelöltem.

Miskolc, 2015. május 8.

.......................................... Hegymegi Ádám

2

Tartalomjegyzék

1. Bevezető ...................................................................................................................... 4 2. Szakirodalmi előzmények és kutatási módszerek ....................................................... 4 3. Izrael–Palesztina rövid földrajzi jellemzése ................................................................ 5 4. Izrael–Palesztina rövid történeti földrajza ................................................................. 12 5. Izrael–Palesztina etnikai- és vallásföldrajza .............................................................. 19 5.1. Izrael ............................................................................................................ 19 5.1.1. Jeruzsálem ..................................................................................... 29 5.2. Palesztin Autonóm Területek ....................................................................... 32 Összegzés....................................................................................................................... 39 Summary........................................................................................................................ 40 Köszönetnyilvánítás ...................................................................................................... 42 Irodalomjegyzék ............................................................................................................ 43 Ábrajegyzék ................................................................................................................... 46

3

1. Bevezető A Közel-Kelet – stratégiai jelentőségénél fogva – a jelenkor talán legnagyobb figyelemmel kísért térsége. A média napi szinten tudósít az itt zajló eseményekről, vallási ellentétekre visszavezethető, vagy nagyhatalmak destabilizációs tevékenysége folytán kirobbanó háborúkról, polgárháborúkról. Jelen dolgozat témája a Közel-Kelet egyik legmarkánsabb válságövezetének, Izrael–Palesztina területi konfliktusának, etnikai és vallási viszonyainak kérdésköre. A probléma gyökere időben meglehetősen messzire nyúlik vissza, egészen a XIX. század második feléig, a cionizmus kezdeti időszakáig, és az ellentétek az elmúlt évtizedek alatt csak tovább éleződtek. A békekötési kísérletek ellenére egy máig megoldatlan kérdéssel állunk szemben. Etnikai, vallási és kulturális szempontból a két, jelentősen eltérő népcsoport sérelmekkel terhelt viszonyának, és békés együttélésének problematikája

inspirált

a

témaválasztásban.

Úgy

vélem

a

jelenleg

a

multikulturalizmus terén tapasztalt kihívásokra, ha nem is általános érvényű, de egy lehetséges választ adhat az izraeli–palesztin konfliktus kimenetele, és annak mikéntje, szimbolikus értelemben legalábbis. Elsődleges célom mégsem a jövőbeli lehetőségek kutatása, sokkal inkább a térség vallási és etnikai viszonyaira kívánok koncentrálni, és az ellentétek okait feltárni.

Ehhez

társadalomföldrajzi

nélkülözhetetlen adottságainak,

első és

lépésként történelmi

a

terület

múltjának

természet-

és

megismerése.

A

továbbiakban a dolgozat fő célkitűzésének kívánok eleget tenni Izrael és a Palesztin Autonóm Területek etnikai és vallási sajátosságainak bemutatásával.

2. Szakirodalmi előzmények és kutatási módszerek A dolgozat megírásához kizárólag irodalmi kutatómunkát folytattam, a terepi kutatás anyagi megfontolásból nem valósulhatott meg. Szerencsére a téma bőséges szakirodalommal rendelkezik. Némi szelektálással számos olyan művet találtam,

4

melyek igazodnak a kényes téma támasztotta elvárásokhoz, kiváltképp az objektív szerzői nézőpont megléte, és az annak megfelelő elfogulatlan véleménynyilvánítás igénye volt számomra fontos szempont. A társadalomföldrajzi, gazdasági és politikai aspektusokból készült szakirodalom gazdagsága ellenére Izrael és Palesztina természetföldrajzi viszonyainak leírásával meglehetősen kevés szerző foglalkozik, és az egyes mérési adatok is különböznek, ezért az izraeli külügyminisztérium által kiadott hivatalos anyagban foglaltakhoz ragaszkodtam. Izrael–Palesztina újkori történetéről számos jeles szerző írt kimerítően. Jómagam ebben a témában elsősorban Martin Gilbert Izrael története című munkájára támaszkodtam. A gazdasági, etnikai-vallási kérdésekben felhasznált statisztikai adatokat a CIA hivatalos oldaláról, a The World Factbook-ról, az UNCTAD, a Middle East Research and Information Project, a Pew Research Center, az izraeli külügyminisztérium és az Izraeli Központi Statisztikai Hivatal, valamint a Palesztin Központi Statisztikai Hivatal honlapjáról, illetve egyéb, az irodalomjegyzékben feltüntetett forrásokból gyűjtöttem. A mellékelt térképek szerkesztéséhez ArcGIS, illetve Photoshop szoftvereket használtam.

3. Izrael–Palesztina rövid földrajzi jellemzése A jelenkori Izrael alatt az 1948. május 14-én a Földközi-tenger keleti partvidékén létrehozott államot értjük, mely államot délnyugatról Egyiptom, délről az Akabai-öblön keresztül a Vörös-tenger, keletről Jordánia, a Holt-tenger és Szíria, északról pedig Libanon határolja. Az új állam létrejötte a korábbi Palesztina rovására valósult meg, amely ilyen módon Ciszjordániára, illetve a Gázai övezetre redukálódott, és mint autonóm terület működik, részben izraeli ellenőrzés alatt (1. ábra). Izrael Állam 22 070 km2 területen, 470 km hosszan és legnagyobb szélességében mindössze 135 km-es vastagságban elnyúlva megközelítőleg az é. sz. 29° és 34°, illetve k. h. 34° és 36° között fekszik. Domborzatát tekintve hosszanti

5

irányban három látványosan elkülönülő sávra osztható: a Földközi-tenger partvonala mentén végighúzódó parti síkságra, az ettől keletebbre elhelyezkedő, a belső területeket alkotó rögvidékre, valamint a keleti határt jelentő, a Szíriai–Afrikai hasadék részét képező Jordán-árokra. A hegyes-dombos palesztin rögvidéken további három történelmi régió különíthető el: északon az ország legmagasabb vidékének számító Galilea (legnagyobb csúcsa az 1208 méter magas Har Meron), tőle délre a Jezréelvölgyön túl Szamária dombvidéke, végül Jeruzsálemtől délre a harmadik fontos régió, Júdea. Júdeától keletre, a Jordán-árokban húzódik a tengerszint alatti 420 méteres mélységével a Föld legmélyebben fekvő, és egyben a legsósabb tavak között említendő Holt-tenger. Vizét a beléömlő Jordán folyó táplálja. Az édesvíztartalékként kiemelt jelentőségű Kineret-tavon keresztülfolyó 251 km hosszú Jordán természetes határt képez a szomszédos Jordániával. Ez a térség kevés számottevő vízfolyása közül a legnagyobb és legfontosabb, amit a nagymértékű vízkivétel is példáz, minek eredményeképpen a csökkent vízutánpótláshoz jutó Holt-tenger alacsonyabb mélységű déli medrét máris a kiszáradás fenyegeti. A három észak-déli lefutású tájegység mellett egy negyediket is meg kell említeni, a tőlük délre elhelyezkedő száraz zónát. Az ország területének közel felét lefedő vidék két legfontosabb tája a Holt-tenger déli szegletétől az Akabai-öbölig vékony sávban húzódó szavannajellegű Arava, valamint tőle nyugatra egészen az egyiptomi országhatárig a Negev sziklás fennsíkokkal, erózió okozta kráterekkel és egykori folyóvölgyekkel tarkított sivataga (Muzslai I. 2014). Földtanilag szemlélve a Negev felszíni formakincséhez hasonlóan változatos kőzetfelépítést mutat. Északi, zömében kő- és kavicssivatagos régióit helyenként löszös rétegek fedik, délen a vörös- és szürkegránit, valamint homokkő dominál, de a völgyekben elvétve triász kori gipsz is fellelhető. A Negevtől északra, a palesztin rögvidéket javarészt kréta kori mészkő, dolomit és márga építi fel. Továbbtekintve északra, Galilea keleti oldalát már bazalttakaró borítja, csakúgy mint a Jordán túlpartján elterülő Golán-fennsíkot. Galileától nyugatra, a Földközi-tenger menti homokos parti síkságot megszakítva, a mészkő és kovakő keveredéséből létrejött Kármel-hegy magasodik (Israel Ministry of Foreign Affairs).

6

Izrael teljes területe a meleg mérsékelt övben található. Éghajlatában elsősorban mediterrán hatás érvényesül. Ennek megfelelően két évszak különböztethető meg: a relatíve csapadékos enyhe tél, és a csapadékszegény forró nyár. A csapadék eloszlásában a földrajzi szélesség a legfontosabb módosító tényező. A hűvösebb északi régiókban 600-800 mm csapadék is eshet, míg a déli országrészekben mindössze 200 mm, vagy kevesebb. A Földközi-tenger közelsége is éghajlat módosító szereppel bír: a parti síkság területén jellemzően csapadékosabb a nyár, és kevésbé hűvös a tél. A januári középhőmérséklet itt 12-13 °C, a júliusi középhőmérséklet 25-28 °C. Tovább módosíthatja a klímát a tengerszint feletti magasság. A hegyvidéki területeken ez szárazabb nyarak és hűvösebb telek formájában mutatkozik meg, nem ritka a hó formájában hulló csapadék sem. Az alacsonyabb földrajzi szélességű területek felé haladva, így például a Negev vidékén a mediterránt fokozatosan félsivatagi, sivatagi klíma váltja fel (Israel Ministry of Foreign Affairs). Az éghajlatnak megfelelően az ország felszíni vizekben nem bővelkedik. A Jordánon és a Kineret-tavon kívül csak csekélyebb, jellemzően időszakos vízfolyások fordulnak elő. A vízszükségleteket lehetőség szerint az említett felszíni vizekből fedezik, a felszín alatti vízkészletek kihasználtsága, azok tartós megőrzése érdekében, csak kisebb mértékű. A regionális különbségek kiegyenlítése céljából fejlett csatornaés vízvezetékrendszer épült ki az 1960-as években. Éves szinten 1,7 milliárd m3 vízmennyiséggel gazdálkodhat az ország. A felhasználás nagyjából felét az öntözés teszi ki, a maradékot az ipari és kommunális igények kielégítésére fordítják. A vízszükséglet fedezéséhez alternatív megoldásként a már felhasznált vizek tisztítását, valamint a sótalanítási és felhőmagvasításos eljárásokat is széles körben alkalmazzák (Israel Ministry of Foreign Affairs). A kevés rendelkezésre álló víz, és a nem különösebben kedvező talajtani adottságok miatt a mezőgazdasági termelést kisebb területekre összpontosítva, fejlett technikai és technológiai eszköztárat felvonultató intenzív, belterjes módon végzik, elsősorban a parti síkság, a Kármel-hegy és a Jezréel-völgy termékeny vidékein. Noha hosszú távú célként régóta szerepel a Negev termékennyé tétele, ez a terv idáig még nem valósult meg. Az említett régiókban elsősorban citrusféléket, zöldséget, gyapotot

7

termesztenek, jelentős a baromfitartás és a tehenészet. Utóbbinak köszönhetően Izrael a világ legnagyobb tejhozamával rendelkezik. A mezőgazdaság az ország GDP-jének 2,4%-át adja, miközben a munkavállalók 1,6%-át foglalkoztatja. A kezdeti időkben a mezőgazdasági termelés hagyományosan a kibucok tagjainak fő megélhetési formája volt, mára azonban többnyire kiszorultak a primer szektorból, és a szekunder vagy a tercier szektorba kapcsolódtak be (Israel Ministry of Foreign Affairs). Míg Izrael mezőgazdasága nagyjából önellátónak mondható, addig az ipart alapvetően meghatározza a fellelhető nyersanyagok és energiahordozók hiánya, így ezekből importra szorul. Ugyan foszfátot, kálisót, magnéziumot helyben képesek kitermelni, homok- és kőbányák is működnek, mindent összevetve a térség ásványi anyag vagyona elenyésző. A helyzetet valamelyest javíthatja a nemrégiben talált földgázlelőhelyek kitermelése, ami pillanatnyilag részlegesen megoldott. A teljes hozzáférhetőségre a tervek szerint 2018-ig kell várni. Jelentős emellett a megújuló energiaforrások, úgymint a nap- és szélenergia hasznosítása. Mindazonáltal az erőforrások szűkössége, ahogy a mezőgazdaságot, úgy az ipart is determinálta, mégpedig a nagy szaktudást igénylő, csúcstechnológiai ágazatok irányába. A repülőgépgyártás, orvosi műszerek, telekommunikációs, számítástechnikai és egyéb elektronikai eszközök gyártása sorolandó ide, mint az izraeli ipar húzóágazatai, és fő exportcikkei. A csúcstechnológia ipar előfeltételezi a magasan képzett munkaerőt és a kutatás-fejlesztés financiális támogatottságát. Utóbbira Izrael Állam GDP-jének 4,4%át költi évente, ami világviszonylatban kiemelkedően magas aránynak számít (The World Factbook). A mezőgazdaság intenzív termelékenysége is ennek köszönhető. A bio- és géntechnológia alkalmazása a vetőmagok, permetezőszerek vagy a szarvasmarha állomány javítása érdekében, az elektronika az automatizált öntöző és trágyázó rendszerekben mind a csúcstechnológiához köthető (Israel Ministry of Foreign Affairs). Továbbra is jelentős a gyémántipar, a vegyipar és gyógyszeripar, valamint említést érdemel a fa- és papíripar, építőanyag ipar, textilipar, élelmiszer- és dohányipar. Kiemelkedő a – részben szintén high-technek számító – hadászati eszközök gyártása saját használatra, és exportra egyaránt. A fejlett országoktól

8

eltérően az ipari termelés éves szinten növekszik, számszerűsítve 5,5%-kal, és a bruttó hazai termék 31,2%-át teszi ki, ami meglehetősen magas aránynak számít. A munkavállalók 18,1%-a szekunder szektorban talál megélhetést, ez a fejlett országok viszonylatában átlagosnak mondható (The World Factbook). A fennmaradó 80,3%-os többség termeli a GDP 66,4%-át a szolgáltatások révén. Izrael nemzetközi szinten is jelentős szereplő a pénzügyi szektorban, a telekommunikáció terén pedig abszolút vezető szerepet tölt be. Ebbe beletartozik a távközlési rendszerek és eszközök gyártása és értékesítése, ugyanakkor a telekommunikáció nem csupán termelőágazatként jelentős, de egyúttal a többi szektor termelésének irányításában, összehangolásában is kulcsszerepet játszik. A fejlett infrastruktúra, a kiépített légi-, tengeri-, és úthálózatok révén a szárazföldi közlekedés adja a kereskedelem és a turizmus alapját. A legnépszerűbb turisztikai célpontok vallási

és

kulturális

jelentőségüknek,

vagy

a

kikapcsolódáshoz

kedvező

természetföldrajzi adottságaiknak köszönhetően Jeruzsálem, Tel-Aviv, Haifa, Akkó, Eilat, a Kineret-tó és a Holt-tenger vidéke (The World Factbook). A fejlett infrastruktúra mellett a magasan képzett munkaerő az izraeli gazdaság alapja. Nagy felelősség hárul emiatt az oktatási intézményekre, különös tekintettel a felsőoktatásban. A kötelező sorkatonaság teljesítése után az izraeli fiatalok több mint fele továbbtanul. Jeruzsálem, Tel-Aviv, Haifa, Ramat Gan, Rehovot, Beér-Seva a legfontosabb egyetemvárosok (Israel Ministry of Foreign Affairs). Izrael mára nagymértékben urbanizálódott. A lakosság 91,9%-a városokban él. A nagyvárosok erőteljesen a Földközi-tenger partvidéke mentén koncentrálódnak, a déli országrész kimondottan ritkán lakott. A kezdeti időkhöz képest a falusi településeken élők száma jelentősen csökkent, mint ahogy a gazdaságban betöltött szerepük is. Az ország jellemző vidéki települései a kibucok és a mosavok. Alapvető különbség a kettő között, hogy míg a kibucokhoz tartozó birtokok és eszközök a kommunát alkotó közösség tulajdonát képezik, addig termelőszövetkezetekbe tömörülő mosavok szerveződési alapja a család, a földterületet pedig az államtól bérelik. Az iparosodással, és a tercier szektor felértékelődésével párhuzamosan ma már nem kizárólag a mezőgazdasági termelés a fő profiljuk, sokan bekapcsolódtak a

9

szolgáltatásba a turizmus révén. A falu és a város közötti átmenetet képezik a jisuv kehillati elnevezésű növekvő népességű települések. Ezek nagyvárosok közelében fekvő, többnyire ingázók által lakott alvófalvak, vagyis termelői funkcióval nem, csak lakófunkcióval rendelkeznek. Az izraeliták lakta vidéki településeken kívül meg kell említeni a térség arab falvait is. A birtok itt magánkézben van, és az egyes családok között nem tapasztalható együttműködés vagy munkamegosztás, felszereltségük is elmarad a zsidó falvakétól (Bassa L. 1993). Hasonló elmaradottság jellemzi a palesztin gazdaság egészét. Tekintve, hogy nem beszélhetünk önálló államról, egységes, jól szervezett közigazgatás híján a szűkös lehetőségeket sem tudják kellőképpen kihasználni, továbbá a megszállt területek adóbevételének begyűjtési jogát Izrael bírja, ami pedig a palesztin közigazgatási kiadások mintegy kétharmadát teszi ki. A külpolitikai helyzet esetleges romlása szankciók bevezetését vonhatja maga után, nehéz helyzetbe hozva a palesztin gazdaságot. Külföldi működőtőke beruházások hiányában alacsony foglalkoztatottság (43,6%-os) melletti magas munkanélküliség jellemző (Gázában 36%, Ciszjordániában 22%, a megszállt területeken 27%). A munkavállalók nem elhanyagolható hányadát Izrael foglalkoztatja, így kijelenthető, hogy gazdasági tekintetben a zsidó államtól való erős függés tapasztalható. Ásványkincsekben kimondottan szegény a régió, csupán a kőbányászathoz szükséges nyersanyag áll nagy mennyiségben rendelkezésre. A fontosabb energiahordozókhoz, mint például a kőolajhoz kizárólag import útján juthatnak. Az egyetlen jelentős vízfolyás, a Jordán, az izraeli vízkivétel miatt korlátozottan hasznosítható, a tengervíz sótalanítása pedig nem megoldott, így a termőföldek öntözése problémás. Ennek megfelelően alacsony a mezőgazdaság teljesítőképessége, a GDP 4-5%-át termeli meg, ugyanakkor a lakosság jelentős hányadát foglalkoztatja. Hivatalosan 13,4%-uk tevékenykedik a primer szektorban, a tényleges érték ennél azonban jóval magasabb. Az ipari termelés főként kézműves termékekre korlátozódik. Ezeket a turisztikailag legvonzóbb településeken, KeletJeruzsálemben, Betlehemben vagy Jerikóban nagy mennyiségben árusítják. A látnivalók dacára ebben a szektorban sem tud kiteljesedni Palesztina a megszállás okozta bizonytalanság miatt. A palesztin népesség körülbelül 70%-a urbanizálódott. A

10

legnagyobb népességű, és a közigazgatás szempontjából legjelentősebb palesztin városok Gáza, Ramallah, Hebron, Náblusz (UNCTAD 2014).

1. ábra: Izrael–Palesztina fontosabb tájai, települései Készítette: Hegymegi Á. 2015

11

4. Izrael-Palesztina rövid történeti földrajza A történeti Izrael alatt a Földközi-tenger keleti partvidékének a Kr.e. XIII. századtól héber törzsek által uralt területét értjük. A héber honfoglalás mikéntjéről megoszlanak a vélemények. Az elsődleges írásos emlék, a Biblia szerint az Egyiptomból érkező héberek hódítás útján, az őslakos kánaánita népek leigázásával nyertek új hazát. A folyamat évszázadokig tartott, mivel a héberek nem boldogultak a parti síkság védett városállamaival, ezért a hegyvidékre húzódtak vissza az ottani szórványtelepülések elfoglalása után. Az idő azonban nekik kedvezett, és a Kr.e. X. századra a héberek uralták Kánaánt. Józsué könyve is a hódítás elméletét erősíti, ám e szerint a héberek egyetlen gyors lefolyású invázióval hódoltatták be a kánaánitákat. A Bibliában leírt verziót erősítik bizonyos régészeti leletek, melyek alátámasztják, hogy a Kr.e. XII. századi héberek teraszos földművelést folytattak, és településrendszerük a hegyekből terjedt el a tengerpart felé. Ugyanakkor a leletek nem zárják ki annak a lehetőségét sem, hogy a héberek kezdetben békés úton, a helybéliekkel elvegyülve telepedtek meg a vidéken. E szerint az elmélet szerint a héberek nomád állattartók voltak, és legeltetésre alkalmas területek után vándorolva érkeztek meg Kánaánba. Itt termékeny földeket találtak, és idővel áttértek a földművelésre. A Kr.e. XII. században éleződtek ki az ellentétek köztük és a kánaániták között, ami végül a vérontáshoz vezetett. Egy harmadik, szociológiai kutatásokra alapozott modell szerint a kánaánita városállamok elnyomás alatt sínylődő alacsony néprétegeinek lázadásával, majd menekülésével, vagy lázadás helyett a korabeli kereskedelem összeomlása miatti városhanyatlás következtében elvándorlással kezdődött a folyamat. A hegyekbe költöző népekhez csatlakoztak az Egyiptomból érkezők, akik aztán meghonosították a Jahve-kultuszt (Rózsa H. 1993). Az bizonyosnak tűnik, hogy a történeti Izraelt tizenkét héber törzs alkotta (2. ábra): Júda, Benjámin, Issakár, Zebulon, Ásér, Naftáli, Dán, Gád, Rúben, József házának két része Efraim és Manasszé, valamint Simeon és Lévi, de utóbbi leszármazottai nem alkotnak önálló törzset. A Bibliában foglaltakkal ellentétben ugyanakkor az is bizonyos, hogy ezek a törzsek nem egy időben léteztek. A törzsek a

12

szomszédos népek folyamatos fenyegetésében léteztek. Legnagyobb ellenségük a vasfegyvert használó filiszteusok voltak. Jól szervezett, ütőképes haderejükkel a Kr.e. XI. századra fennhatóságuk alá vonták az izraelitákat, akik törzsi keretek között képtelenek voltak egységesen fellépni. Ezt belátva Kr.e. 1012-ben királyt választottak maguknak Saul személyében. A függetlenedés szempontjából végül nem bizonyult eredményes lépésnek, a filiszteusokkal szemben újfent alulmaradtak. A Sault követő Dávid (Kr.e. 1004-965) volt az, aki győzelemre vezette az izraelita népet. Szintén az ő idején fejeződött be ténylegesen a héber honfoglalás, és innentől kezdve lett Jeruzsálem a királyság fővárosa. Utóda Salamon (Kr.e. 965-926) békés politikát folytatott. Uralkodása alatt felvirágzott a kereskedelem és a kultúra, fokozódott az urbanizáció, jelentős építkezések valósultak meg (Rózsa H. 1993). Salamon utódai kétfelé, egy déli Júdeai Királyságra és egy északi Izraeli Királyságra osztották területét. A két, egymással is sűrűn hadakozó államnak Kr.e. 721-ig sikerült megőriznie függetlenségét, ekkor azonban áldozatául estek az Asszír Birodalom hódításának. Az elkövetkező évszázadokban egymást váltották az elnyomó hatalmak: előbb az Újbabiloni Birodalom, majd ennek bukásával a Perzsa Birodalom, egészen Nagy Sándor előretöréséig. Az ő halálával széteső Makedón Birodalom fennhatósága alól függetlenedő Egyiptom uralma alá került, ugyanakkor folyamatos harcok dúltak a terület birtoklásáért a Makedón Birodalom hamvaiból emelkedő szeleukidákkal. Kr.e. 204-ben végül utóbbi népcsoport diadalmaskodott. Kr.e. 167-ben a zsidó makkabeusok sikeres felkelést vezettek a Szeleukida Birodalom ellen, minek eredményeképpen Palesztina egy évszázadig élvezhette függetlenségét, a Kr.e. 63-as római megszállásig. Maga a Palesztina név is ezekből az időkből származó, szándékosan a filiszteusokra utaló római elnevezés. Helyzetük ellen fellázadtak (Bar Kohba-lázadás Kr.u. 132-135 között), ám a felkelést vérbe fojtották, és az eddigieknél is keményebb szankciókat vezettek be az izraeliták ellen elnyomóik. Mindez nagyarányú migrációhoz vezetett (3. ábra). Ez a zsidó diaszpóra kezdete (Harmat Á. P – Bukva K. 2014).

13

2. ábra: Izrael tizenkét törzse Készítette: Hegymegi Á. 2015

3. ábra: A zsidó diaszpóra Készítette: Hegymegi Á. 2015

14

A zsidóság ezután a szélrózsa minden irányában, kezdetben a Földközi-tenger partvidékén vetette meg a lábát, ám sorsuk nem feltétlenül fordult kedvezőbbre. Többé-kevésbé állandó üldöztetésben, kirekesztésben volt részük bármerre is mentek, így aztán igyekeztek alkalmazkodni, integrálódni a többségi társadalomba, amennyire ez lehetséges volt. Mégis, időről-időre akadtak, akik elzarándokoltak Jeruzsálembe, noha az út nagy kockázatokat rejtett. Palesztina a VII. századtól a Bizánci Birodalom után arab kézbe került, akik ha lehet még kevésbé tolerálták a zsidó zarándokokat. A még palesztin területen élő izraelitákat beolvasztották, áttérítették az iszlám hitre, így lényegében megszűnt az őslakos zsidóság. Eközben a diaszpórában élők a visszatérés reményét táplálták, noha ez akkoriban csupán vágyálomnak tűnt (M. Gilbert 1998). 1516 és 1918 között, négy évszázadon át az Oszmán Birodalom szárnyai alatt létezett Palesztina. Ez idő alatt szerte a világban fokozódott a zsidóellenesség, ami pedig tovább indukálta a cionista mozgalmakat. A zsidóság kétségbeejtő helyzetére korabeli vélekedések szerint a többségi társadalomba való teljes integrálódás lehetett volna az egyik megoldás. Ez esetben fel kellett volna adniuk vallásukat, zsidó identitásukat. Mások egy leendő kommunista világforradalomban láttak megoldási lehetőséget, ami majd felülírja az antiszemitizmust. A legnagyobb támogatottságot a cionista mozgalmak szuverén zsidó nemzetállamról alkotott elképzelése élvezte. A kérdés csak az volt, hol valósuljon meg mindez? Az őshazára, Palesztinára esett a választás, ahová már 1881-től letelepedési szándékkal érkeztek, főként oroszországi és más kelet-európai diaszpórák pogromok által sújtott tagjai. A Palesztinában tapasztalt nehéz életkörülmények miatt sokan visszatértek anyaországukba, míg a kitartóbbak idővel és kemény munkával megteremtették egy új haza alapjait. Ez volt az első nagymértékű bevándorlási hullám, más néven alija. Noha a XIX. században több cionista mozgalom is működött, a tudatosan megszervezett, szisztematikusan kivitelezett új zsidó honfoglalás első lépéseit a magyar származású Theodor Herzl, avagy Herzl Tivadar fellépésével tette meg a zsidóság. Herzl 1896-tól fáradhatatlanul szolgálta az általa szentnek tartott ügyet. Az ő tevékenysége nyomán létrejött önálló zsidó pénzintézeteken keresztül megteremtődött a palesztinai gyarmatosítás gazdasági alapja. Herzl feltett szándéka volt a beszivárgásos honfoglalási modell megvalósítása,

15

ennek érdekében alapítványi pénzeken földeket vásároltak Palesztinában, támogatták a zsidó betelepülést, és a már betelepült földművesek termelőtevékenységét. Herzl már nem élhette meg a zsidóság második nagy lélekszámú bevándorlását, hiszen arra csak közvetlenül halála után, 1904-től, az újabb oroszországi antiszemita megmozdulások hatására került sor. Az újonnan érkezők csatlakoztak az addigra körülbelül 35 ezres nagyságúra duzzadt izraelita telepesekhez. Számuk ezzel a duplájára növekedett (M. Gilbert 1998). A kor divatos ideája, a kommunizmus szellemiségének jegyében szerveződő kibucokban éltek, és tevékenykedtek. Noha akár világviszonylatban, akár az egyes nemzetek szintjén nézve a kommunizmus eszmerendszere a gyakorlatban megbukott, a zsidó közösségek kibucaiban mégis működő modellnek bizonyult. Az izraelita népesség növekedésével, és a Zsidó Gyarmatügyi Bank és a Zsidó Nemzeti Alap anyagi támogatásával fejlődött az ipari szektor, és elindult az urbanizáció. Az elsők között alapították 1909-ben Tel Aviv városát, a későbbi közigazgatási központot. A palesztinai zsidók növekvő lélekszáma és gazdasági ereje az arab lakosság körében egyre nagyobb visszatetszést keltett. Tel Aviv alapításának évében a fokozódó feszültség erőszakhullámba csapott át, ami izraelita részről komoly emberáldozattal járt. Az arab támadássorozat hatására az izraeliták megszervezték saját védelmüket, létrehozták a Hásomér nevű fegyveres szervezetet. A török vezetés, bár nem támogatta a zsidó földvásárlásokat, és elzárkózott az autonómia biztosításának gondolatától, sokáig nem avatkozott közbe egyik fél érdekében sem (M. Gilbert 1998). 1914-ben az Oszmán Birodalom világháborúba sodródásával változás állt be addigi elnéző magatartásukban. Innentől kezdve csak a török állampolgársággal rendelkező zsidók kaphattak letelepedési engedélyt Palesztina területén, a már korábban betelepültekkel szemben pedig keményen felléptek, sokakat kitoloncoltak. Ekkorra már a lakosság közel hatoda izraelita volt, jelentős hányaduk Oroszországból érkezett, ezáltal az Antant ellen harcoló törökök számára potenciális veszélyforrást jelentettek. A korlátozás egyik oka tehát az arabok növekvő elégedetlensége mellett a betelepülő zsidók származásában keresendő. A török kormány gyanúja nem volt alaptalan, noha lehetséges, hogy a szigorú intézkedések is közrejátszottak a zsidók

16

csatlakozásában az Antanthoz. Az önálló zsidó hadtest nem aratott nagy sikereket a harctéren, szereplésükkel mégis elnyerték a britek rokonszenvét. Ennek, és az izraelita delegáció diplomáciai erőfeszítéseinek eredménye a Balfour-nyilatkozat, melyben a brit kormányzat jóváhagyja a zsidók szuverén nemzetállamhoz való jogát. A deklarációnak gyakorlati jelentősége a világháború lezárulásával lett, amikor is a vesztes oldalon harcoló törökök Palesztina átadására kényszerültek. A brit fennhatóság, és a Balfour-nyilatkozatban tett állásfoglalás az arabok érdekeit sértette, így aztán az elkövetkező évek újfent az etnikai összecsapások jegyében teltek. A szórványos arab akciók nem tudtak gátat szabni a zsidóság gyarapodásának, a harmadik (1919-1923) és negyedik alija (1924-1929) után számuk tovább emelkedett, immár széleskörű palesztin felkelést eredményezve. Az arab nyomásgyakorlás ahhoz elégnek bizonyult, hogy a brit vezetés felülvizsgálja palesztinai migrációs politikáját. Vizsgálóbizottságuk megítélése szerint a zsidók nem tartották be az irányelveket, vagyis több bevándorlót fogadtak, mint amennyit a gazdaság teljesítőképessége lehetővé tett volna, továbbá a munkahelyteremtésben és foglalkoztatásban is egymásnak kedveztek, hátrányosan megkülönböztetve ezzel az arab munkavállalókat. A brit kormány döntése értelmében a hatóságok limitálták az országba éves szinten bebocsátható zsidó migránsok számát. A zsidó állam létrehozása szempontjából kedvezőtlen fordulat volt ez, hiszen a cionista törekvések az etnikai többség elérésére irányultak,

ami

elképzeléseik

szerint

igazolhatta

volna

önálló

nemzetük

létjogosultságát. Született egy kétállamos javaslat is brit részről, mely szerint adott régióban többséget élvező etnikum gyakorolná a hatalmat a közigazgatásban, brit gondnokság alatt. E szerint a felosztási elv szerint meglehetősen kis terület tartozott volna izraelita felügyelet alá, mégis az arabok voltak, akik végül elutasították a javaslatot. Kitartottak addigi álláspontjuk mellett, minek legfőbb pontjai a Balfournyilatkozatban foglaltak eltörlése, az izraelita földvásárlások és betelepülések megszüntetése, valamint a britekkel szembeni demokratikus érdekképviseleti szerv létrehozása voltak (Harmat Á. 2014). A ’30-as években járunk, a zsidóság fenyegetett helyzete fokozódik, különösen német nyelvterületen. A betelepülési szándékkal érkezőket a korlátozások sem

17

tántorítják el. Bár többségüket visszafordítják, az illegális bevándorlók száma így sem elhanyagolható. A II. világháború kitörésével számítani lehetett a migránsok számának ugrásszerű növekedésére. Az Egyesült Királyság befolyását latba vetve már a kezdeti fázisnál, az egyes anyaországokból való kijutás gátolásával igyekezett elejét venni a tömeges zsidó bevándorlásnak, miközben ideiglenes jelleggel teljes körű bevándorlási tilalmat rendelt el Palesztinában, ily módon közreműködve a hatmillió zsidó halálát követelő holokausztban (Harmat Á. 2014). 1947-től az ENSZ átveszi Palesztina gondnokságát. Az etnikai konfliktus megoldása érdekében újabb kétállamos modell megvalósításáról tesznek javaslatot. A palesztin vezetés részéről újfent elfogadhatatlannak bizonyult ez a rendezési elv, a zsidó fél viszont üdvözölte a döntést, és 1948. május 14-én David Ben-Gurion vezetésével megalapították Izrael Államot (Harmat Á. 2014). Az új állam létrejöttével párhuzamosan az izraeliták és palesztinok közti ellentét egy új, az eddiginél is hevesebb fázisba lépett. Az államalapítást követően kitört az első arab-izraeli háború, melyet hosszabb-rövidebb megszakításokkal még négy másik követett. Ezek közös jellemzője, hogy a zsidóság ezúttal nem csupán a helyi palesztin erőkkel kényszerült szembenézni, hanem környező arab szomszédainak fenyegetésével is. Miután az arab világ vallási alapon hadat üzent Izraelnek, a szembenálló felek viszonya innentől nem kezelhető pusztán etnikai konfliktusként. Annál is inkább igaz ez, mivel Izrael és Palesztina esetében az etnikai és vallási különbözőségek kéz a kézben járnak, mint ahogy a konfliktus maga is egyszerre etnikai és vallási természetű, a két tényező nem különíthető el egymástól.

18

5. Izrael–Palesztina etnikai- és vallásföldrajza

5.1. Izrael A legfrissebb népszámlálási adatok szerint Izrael lakossága megközelítőleg 7,8 millió főre tehető. Ennek háromnegyede zsidó, egynegyede többségében arab származású

állampolgár.

Az

etnikai

megoszláshoz

hasonló

arányszámokat

tapasztalunk, ha a vallási hovatartozást vizsgáljuk (4. ábra). A zsidó nemzetiségűek döntő többségben egyúttal a judaizmus követői is, jóllehet léteznek más vallási meggyőzősédű, főként keresztény zsidó csoportok is. Valamivel nagyobb, de nem különösebben számottevő differenciálódás fedezhető fel a kisebbség körében: a 17,4%-nyi muszlim mellett 2% a keresztény, 1,6% a drúz, 3,9% pedig a más valláshoz tartozók részaránya (The World Factbook). A látszólagos homogenitás ellenére messze nem tekinthető egységesnek az izraeli zsidó társadalom, tekintve hogy tagjai a világ különböző részeiből érkeztek, és vallási meggyőződésük mértéke sem azonos.

4. ábra: Izrael népességének vallási megoszlása Adatok: Israel Central Bureau of Statistics Készítette: Hegymegi Á. 2015

19

Az államalapítás utáni kezdeti időszak lakosságának meghatározó hányadát az ötödik alijával frissen betelepült askenázi zsidók alkották. Egy részük a ’20-as, ’30-as évek Európájának antiszemita légköre elől menekült, a kevésbé szerencsések már csak a világháború után, holokauszt-túlélőként kerültek Izraelbe. Többségük német, francia, magyar vagy lengyel származású. Noha arányukat tekintve ma már kevesebb, mint a lakosság felét adják, politikai és gazdasági szerepük alapján továbbra is Izrael vezető rétegének számítanak, iskolázottságuk ennek megfelelően általánosan kiemelkedő (Baumann Zs. 2011). Jelentős a szefárdok csoportja is. Ők Dél-Európa, azon belül is elsősorban a Pireneusi- és a Balkán-félsziget, valamint Észak-Afrika földközi-tengeri partvidékének Izraelbe áttelepült zsidó lakossága. Az askenázikhoz hasonlóan a II. világháború alatt települtek be, legális vagy illegális menekültként, ily módon mind az askenázik, mind a szefárdok súlyos anyagi veszteséget voltak kénytelenek elkönyvelni, hiszen ingó és ingatlan vagyonukat vagy elkobozták, vagy nem tudták értékesíteni, ily módon hátra kellett hagyniuk. A szefárdok viszont jellemzően elmaradottabb országokból érkeztek, alacsonyabb iskolázottsággal és eltérő kulturális háttérrel rendelkeznek. Talán ez az oka, hogy a közigazgatásban kisebb fajsúllyal bírnak, mint az askenázik. Vallási tekintetben viszont egyenrangú felek. Mutatja ezt az is, hogy mindkét etnikai csoport saját főrabbival rendelkezik (Baumann Zs. 2011). A szefárdokkal gyakran egyként kezelik a mizrahi zsidók csoportját, mégis érdemes szétválasztani a kettőt egymástól, különösen mivel anyaországaik földrajzi elhelyezkedése merőben eltérő. A déli szefárdokkal ellentétben a mizrahik keletről származnak (maga a mizrahi elnevezés is erre utal), főként arab országokból. A szefárdokkal együtt 40%-ra tehető az izraeli társadalmon belüli megoszlásuk. Az első mizrahik 1882 után érkeztek Jemenből. Számuk az arab-izraeli háború kirobbanásával tovább gyarapodott a környező mohamedán országokból. Az 1949-1950-ben érkezett keleti zsidók sokaságát – férőhely hiányában – ideiglenesen sátortáborokban szállásolták el (a palesztinok által hátrahagyott lakóépületekbe már korábban betelepítették az európai zsidókat). Ez az ideiglenesnek szánt állapot huzamosabb ideig is fennállhatott. Az izraeli vezetés különösebben nem siettette a helyzet

20

rendezését, ami – a kétségtelenül fennálló külpolitikai, gazdasági és egyéb más gondok mellett – egy kezdődő társadalmi problémára vezethető vissza. A probléma a keleti és észak-afrikai zsidók európaitól eltérő kultúrájában keresendő. Ők ugyanis évszázadok óta arab területeken éltek, és bár zsidó vallásukat megőrizték, kultúrájukban és szokásaikban az arab világot idézik, a közös nyelvként működő hébert pedig nem beszélik. A különbözőségek természetszerűleg súrlódásokhoz vezettek a mizrahik és a többi csoport között, ám egyúttal elindult egy integrálódási törekvés is mizrahi részről, ami pedig körükben okozott belső ellentéteket. Képletesen kettészakadt a keleti zsidóság egy arab gyökerű hagyománykövető, és egy arabellenes szekcióra. Mostanra az ellentétek mérséklődtek, olyannyira hogy a hagyományőrző mizrahik által meghonosodhattak Izraelben az arab kultúra bizonyos elemei is. Mindazonáltal iskolázottság, szakképzettség és ennek következtében a foglalkoztatottság terén mind a mai napig lemaradásban vannak az askenázikhoz képest. Hátrányos helyzetüket tovább tetézi az európai zsidókéhoz késpest magasabb termékenységi rátájuk, ami alacsonyabb egy főre eső jövedelemmel kiegészülve alacsonyabb életszínvonalat eredményez (Grünhut Z. 2013). Szociális helyzetüket tekintve még a mizrahiknál és szefárdoknál is nagyobb hátrányból indultak a színesbőrű falasák (5. ábra). Etiópiából Szudánon át menekítette őket ki az izraeli kormány a ’80-as, ’90-es években több misszió keretében. Számuk ma körülbelül 120 ezerre tehető. Érkezésükkor héber nyelvismerettel egyáltalán nem rendelkeztek, csupán az amhara nyelvet beszélték, általánosan nagyarányú analfabetizmus

mellett.

Beilleszkedésüket

a

többségi

társadalom

kirekesztő

magatartása is hátráltatta. Akadtak, akik megkérdőjelezték a falasák zsidó identitását, mivel sokukat keresztény módon keresztelt meg az etióp egyház. A vallás terén egyébiránt a szefárd irányultságot követik. Ők voltak, akik kiálltak mellettük, és mint Dán, az egykori héber törzs leszármazottaiként tekintettek a falasákra, ezzel legitimálva helyüket az izraeli zsidó társadalomban (Steinerné Molnár J. 2011).

21

5. ábra: Etióp zsidó Forrás: www.biopoliticaltimes.org

Izraelben nagy számban képviseltetik magukat az orosz, illetve jiddis nyelvű szovjet zsidók, olyannyira hogy ez a szám mára eléri a hárommillió főt. Bár orosz származású zsidók már a XIX. század végétől az 1920-as évekig folyamatosan települtek be, sőt azidőtájt dominánsak voltak a palesztinai zsidó lakosságon belül (többek között az első kibucok alapítása is hozzájuk köthető), a szóban forgó csoport a XIX. század második felében érkezett a Szovjetunió, elsősorban Oroszország, Ukrajna és Fehéroroszország területéről. A korábbi kivándorlási hullámokhoz hasonlóan ezúttal is az üldöztetés volt a kiváltó ok, a sztálini időkben ugyanis virágzott az antiszemitizmus. Sztálin a Közel-Keleten való térnyerési ambíciói miatt ugyan támogatta Izrael Államot annak létrejöttében, és a szomszédos arab nemzetek elleni harcában, ám a Szovjetunió területén élő zsidósággal szemben kevés empátiát mutatott. 1930-ban megkísérelte a Távol-Keleten létrehozott Zsidó Autonóm Területre áttelepíteni a zsidókat. Minden törekvése ellenére a szovjet zsidóságnak csak csekély hányada települt be az autonóm területre, és akik így tettek, azok még az ott élő egyéb etnikumok viszonylatában is kisebbségben voltak. Az erőszakos áttelepítéseken túl a felsőoktatásban való részvételük korlátozásával, orvosok és művészek üldözésével, ellehetetlenítésével, gyakori koncepciós perekkel teltek a sztálini diktatúra évei, ezért aztán lehetőség szerint igyekeztek elhagyni a Szovjetunió területét. Az általánosan

22

érvényben lévő határátlépési tilalom miatt erre ritkán nyílt módjuk. A tömeges kilépés engedélyezésére Mihail Gorbacsov pártfőtitkárságáig kellett várni. Ő jelentős engedményeket tett a szovjet zsidók irányába, a Szovjetunió összeomlásával pedig korlátlan kiutazási lehetőség nyílt meg előttük. A ’90-es évek elején többek között Magyarország is tranzitország szerepet töltött be a volt szovjet blokkból kiáramló zsidó tömegek számára, akik az ország érintésével utaztak tovább Izraelbe. A szovjet zsidók letelepedése az izraeli lakosság számára többségében kedvező gazdasági, társadalmi, kulturális hozadékokkal járt. Magasabb szintű szaktudással érkeztek, mint a

keleti

zsidók

többsége,

a

műszaki

szakemberek,

mérnökök,

orvosok,

képzőművészek, zenészek száma növekedett általuk. Negatívumként kell megemlíteni, hogy az alkoholfogyasztás, mentális betegségek és erőszakos bűncselekmények száma növekedett. A legnagyobb arányban Arad, Ashdod, Beér-Seva, Karmiel, Kirját Gát, Ma’alot, Naceret Ilit, Or Akiba, Rishon LeZion, Sderot és Tirat Carmel városait népesítik be ex-szovjet zsidók (Steinerné Molnár J. 2011). Érdemes közelebbről megvizsgálni a fent tárgyalt etnikai csoportok egymástól való

térbeli

elkülönülését.

Megfigyelhető,

hogy

az

askenázi

zsidók

a

centrumtérségekben arányukat tekintve nagyobb súllyal vannak jelen, mint az alacsonyabb társadalmi rétegekbe tartozó csoportok tagjai. Utóbbi elemek adják az északi és déli peremvidéki városok lakosságának zömét. Ez a fajta térbeli differenciálódás több okra vezethető vissza. Alapvető okként jelölhető meg az izraeli vezetés bevándorlási politikája, azon belül is a migránsok elhelyezésének problémájára adott válasza. A korai ’50-es évek migrációs hullámával beáramló, többnyire nincstelen tömegeket a kormányzat a határvidékeken telepítette le, tehát a jelenlegi helyzet egy tudatos rendezés eredménye. Ezzel a lépésével az állam ugyan megoldotta a lakhatás kérdését, ugyanakkor nem segítette elő a hátrányos helyzetben lévők felzárkóztatását. Helyette konzerválta kedvezőtlen helyzetüket azáltal, hogy az egyébként is elmaradottabb, csekélyebb munkalehetőséggel bíró régiókba költöztette az újonnan érkezetteket. A másik ok az alacsonyabb iskolai végzettségből és a szakképzettség hiányából ered. Ez is inkább a nem askenázi zsidók sajátja, és természetszerűleg nem könnyíti meg számukra az átjárást alacsonyabb társadalmi

23

státuszból egy magasabba. Az általuk ellátni képes alacsonyabb szaktudást igénylő tevékenységek a központi régión kívül eső vidékekre koncentrálódnak, ilyen módon a probléma elnyeri térbeli dimenzióját, és a szociálisan perifériára szorultak térben is perifériára szorulnak (Grünhut Z. 2013). A fenti szempontok a zsidó többségre érvényesek, azonban beszélni kell az arab kisebbségről is, hiszen az izraeli társadalom ötödét ők alkotják, és számuk egyre gyarapodik (6. ábra). Az arabok térbeli elhelyezkedése részben az 1948 előtti viszonyokat tükrözi. Izrael Állam kikiáltásával az újonnan emelt határokon belül élő mintegy 800 ezer palesztin zöme a környező arab országokba menekült. Körülbelül 160

ezerre

tehető

az

otthon

maradtak

száma,

ők

javarészt

a

félreeső

szórványtelepülések földművesei. A városi középosztály szinte teljes egészében eltűnt. Hogy saját belátásból menekültek, vagy etnikai tisztogatás keretében űzték ki őket, arról megoszlanak a vélemények. Akárhogy is történt, az 1950-es évek elejétől az első arab-izraeli háború végeztével megindult a palesztinok visszatelepülése (D. Rabinowitz 2001).

6. ábra: Izrael népességének növekedési üteme Adatok: Israel Central Bureau of Statistics Készítette: Hegymegi Á. 2015

24

Emiatt, és az általánosan magas természetes szaporulat miatt számuk mára eléri a másfél millió főt. Jelenleg a legnagyobb arányban Izrael északi részén, Galileában élnek. Az államalapítást követően távozó arabok földjeit az állam elbirtokolta, és a zsidó imigránsok rendelkezésére bocsátotta. Az arab többségűnek megmaradt területeket biztonsági okokra hivatkozva katonai ellenőrzés alá vették. A katonai intézkedések sok esetben a helybéli arab lakosok jogait csorbították. Ez az állapot az 1960-as évekig állt fenn. Mára javult az arab közösségek helyzete, miután autonómiával, saját önkormányzatokkal és a szabad vallásgyakorlás jogával rendelkeznek, politikai és gazdasági súlyúk ellenben továbbra is messze elmarad a többségi társadalom szintjétől. Hasonló a különbség az arab lakosok átlagos életszínvonalának és a települési infrastruktúra kiépítettségének viszonylatában is (Grünhut Z. 2014). Ez a fajta másodrendű állampolgár szerep, kiegészülve a vallási- kulturális ellentétekkel és a történelmi múlt sérelmeivel, idővel egyre inkább felébresztheti az izraeli arabok nemzeti öntudatát. Ezt látszik alátámasztani egy 2008-as felmérés, mely szerint

az

egyébként

izraeli

állampolgárságú,

de

arab

etnikumba

tartozó

megkérdezettek csupán 12%-a vallotta magát izraelinek, ami csökkenő tendenciát mutat, ellenben 43%-uk arabként vagy palesztinként definiálta magát (M. Sharabi 2010). Érdemes említést tenni a beduinok (7. ábra) közösségéről, akik etnikai szempontból nem mutatnak különbözőséget az araboktól, és a többséghez hasonlóan a Korán tanításait követik, mégis sajátos életmódjukból fakadóan ki kell emelni őket. Két csoportra különíthetők: a Galileában élő, és mára letelepült, integrálódott közösségre, valamint a Negev-sivatag nomád állattartóinak törzseire. Utóbbi a jellegzetesebb, és az izraeli kormány számára problémásabb csoport. A települések és földművelésre szánt területek számának növekedésével egyre terhesebbé vált a beduinok vándorlási szokása, különösen mert a számukra kijelölt szűkös határokat kevéssé tartották tiszteletben (az állam esetükben is jelentős területeket sajátított ki), továbbá adóztatásuk is akadályokba ütközött. A helyzet megoldására kétféle elgondolás született. Az egyes számú javaslat támogatói a mintegy tizenegyezer

25

beduin szétszórásában látták a megoldást. A másik modell szerint a beduinok számára külön települések létesítésével kell biztosítani a letelepedés lehetőségét. Utóbbi megoldás lépett életbe, mivel az érintettek csak annak elfogadására hajlottak. Az új beduin lakóhelyek kialakítására Beér-Seva vonzáskörzetében került sor, meglehetősen hosszas folyamat keretében. Az elhúzódó építkezések mellett további problémát jelentett a beduinok új környezetükkel és megváltozott életkörülményeikkel kapcsolatos elégedetlensége. A kedélyek csillapítása és az önkéntes költözési hajlandóság növelése érdekében az izraeli kormány anyagi kompenzációt biztosított számukra. Ezzel együtt is az urbánus körülmények közé került beduin közösségek kedvezőtlen kilátások elé nézhettek alacsony képzettségük, illetve az új települések szűkös munkalehetőségei okán. A régi életmódjuknál maradók még nehezebb helyzetben találták magukat. A bíróság által illegálisnak minősített hagyományos beduin falvakban élők alapvető állampolgári jogai sérültek, azáltal hogy állandó lakóhellyel nem rendelkező személyekké nyilvánították őket, ráadásul földjeik az állam számára kártérítési kötelezettség nélkül kisajátíthatóvá váltak. Országos viszonylatban rendkívül alacsony életszínvonal tapasztalható mind a félnomád életmódot folytató, mind az állam által kialakított településeken élő beduin közösségek körében (Grünhut Z. 2014).

7. ábra: Beduinok a Negev-sivatagban Forrás: www.valery-novoselsky.org

26

Az izraeli arabok etnikailag homogénnek tekinthetők, vallási meggyőződésük alapján viszont több csoportra oszthatók. A muszlim többség mellett akadnak keresztények és drúzok is, mindkét vallási irányzat körülbelül 140 ezer követőt tudhat magáénak. A keresztény arab hívek számára Názáret, Shfar’am és Haifa városai adnak otthont. A római, görög katolikus, és görögkeleti egyház egyaránt képviselteti magát (Israel Ministry of Foreign Affairs). A drúzok a kormány jóvoltából saját, önálló közigazgatási, igazságszolgáltatási, oktatási és érdekképviseleti intézményekkel rendelkeznek, és a teljes jogú izraelita polgárokhoz hasonlóan képviseltetik magukat a közös haderőben, mi több, a politikai életben, a döntéshozás terén is. A drúzok által lakott települések Észak-Izrael területén, főként Galileában koncentrálódnak. A jelentős állami támogatásoknak köszönhetően fejlett infrastruktúrával rendelkeznek, és összességében kedvezőbb helyzetet élveznek az izraeli társadalmon belül, mint a mohamedán arabok (Grünhut Z. 2014). Csekély, alig négyezer fős cserkesz kisebbség is él Izrael területén. Kaukázusi eredetű népcsoport, tehát etnikailag különböznek az araboktól, vallásukat tekintve mégis mohamedánok. Az Orosz Birodalom által hazájukból elűzött cserkeszek egy kisebb csoportja a XIX. század második felében telepedett meg a térségben. Mindössze két település, Kfar Kama és Rehanija ad otthont nekik. Településeik fejlettsége meghaladja az arabok lakta területek átlagos színvonalát, köszönhetően az állami támogatásoknak. Izrael Állam megalakulását követően autonómiát kaptak, így saját önkormányzattal rendelkeznek, tehát a drúzokéhoz hasonló kedvezőbb helyzetben élhetik társadalmi létüket (Grünhut Z. 2014). Az izraeli társadalmat nemcsak etnikai, de vallási különbözőségek is megosztják. „A statisztikai adatok szerint a lakosság 40%-a szekuláris, 25%-a vallásos, 6%-a ultra-ortodox. A fennmaradó 35% a szekuláris és a vallásos nézetet vallók között helyezkedik el” (Nagy M. 2011, p. 9). Feszültségek főként a nem vallásos csoportok és az ultraortodox zsidóság (8. ábra) között figyelhetők meg. Alapvető szemléletbeli különbség a két csoport között, hogy míg a szekulárisok számára az állam elsőbbséget élvez a vallással szemben, addig az ultraortodoxok értékrendjének középpontjában a vallás áll, Izrael Állam meglétét pedig sokadlagos

27

szempontként kezelik, szélsőséges esetben el is ítélik. Az ellentétek gyakorlati alapját képezi, hogy az ortodox csoportok férfi tagjai mentesülnek a mindenki más számára kötelező katonai szolgálat alól, és a munka világában sem képviseltetik magukat. Napjaik javarészt a Talmud tanulmányozásával telnek. Az izraeli társadalmon belül az ortodoxoknál a legmagasabb a gyerekvállalási kedv, ezáltal számuk és társadalmon belüli részarányuk folyamatos növekedést mutat. Idővel ez egyre nagyobb terhet róhat a szekuláris többségre, hiszen az ortodox kisebbség termelő-szolgáltató tevékenységek híján csak szociális juttatásokból tarthatja fenn magát, amit pedig a nem ortodox lakosság által fizetett adókból fedez az állam. A nemek közti egyenlőség tekintetében az izraeli társadalom szekuláris elemei élen járnak, ennek ékes példája a nőkre is kiterjesztett

sorkatonai

szolgálat.

Ellenben

a

hagyományokhoz

ragaszkodó

ultraortodox családok esetében még jelen van a nők számára hátrányos nemi szegregáció. A vallási előírásoknak eleget nem tevő nőket ért gyakori atrocitások egy újabb belső feszültségforrás lehet a jövőben. Az egyenjogúság elősegítéséhez szükséges lenne a mindenkori vezetés határozottabb szerepvállalása, de jelenleg nem ez a tendencia. Jelenleg a politika részéről a belső egyensúly fenntartása élvez prioritást, és bár történtek lépések a vallás visszaszorítása érdekében, az eddigi kísérletek erőtlennek bizonyultak (Nagy M. 2011).

8. ábra: Ultraortodox zsidó vallásgyakorlás közben Forrás: www.skyscanner.ie

28

Az arabok lakta izraeli vidékek hitéletbeli és kulturális sajátosságai nem különböznek

számottevően

a

Palesztin

Autonóm

Területeken

tapasztalható

viszonyoktól, így ez a kérdés az elkövetkezőkben kerül bővebb taglalásra.

5.1.1. Jeruzsálem Érdemes külön kitérni Jeruzsálem helyzetére, tekintve hogy három világvallás szent városa, és mind az izraeli, mind a palesztin fél saját meglévő, illetve leendő államának központját látja benne, ennek megfelelően a zsidó-palesztin konfliktus egyik sarokköve. Jelenleg Izrael irányítása alatt áll, annak egyoldalúan kinyilvánított fővárosaként. Jeruzsálemnek ezt a nemzetközileg el nem ismert státuszát az 1967-es izraeli katonai sikerek tették lehetővé. Az eredeti, 1947-es elképzelések (9. ábra) szerint a létrejövő zsidó és palesztin államtól függetlenül, nemzetközi felügyelet alá helyezve működött volna Jeruzsálem, ám ezt a megállapodást egyik fél sem tartotta be, és a hatnapos háborúig megosztottan irányították a várost. Izraeli részről kezdetben nem mutatkozott egyöntetű igény Jeruzsálem kisajátítására, majd fővárosi rangra emelésére. Egyfelől még az államalapítás idején sem lett volna realitása, másfelől a cionisták és ultraortodoxok között a már kezdetektől meglévő ellentétek a cionisták bizonyos csoportjait Jeruzsálem helyett – ahol nagy számban éltek ortodoxok – egy másik főváros, Tel-Aviv kijelölésére sarkallta. Ez a szemlélet ugyanakkor ellentétben állt az államalapítást megelőző cionista törekvések elsődleges irányelvével, a zsidó lakosságszám növelésének biztosításával, valamint a jövőbeli egység érdekében a zsidó

hagyományokból

táplálkozó

közös

(Schweitzer A. 2006).

29

kulturális

háttér

megteremtésével

9. ábra: Az 1947-es tervezett területi megoszlás és a 2011-es tényleges állapot Készítette: Hegymegi Á. 2015

A zsidóság számára legfontosabb vallási emlék együttes a kelet-jeruzsálemi óváros Templom-hegye, valamint a Salamon és Heródes templomának emlékét őrző Siratófal, ahol a második templom lerombolását sirathatják a hívek. Szintén a Templom-hegyen magasodik a muszlimok által nagy becsben tartott al-Aksza mecset és a Sziklamecset is (10. ábra). Mindkét vallás követői úgy tartják, Ábrahám itt szándékozta feláldozni egyik fiát, a zsidó hagyomány szerint Izsákot, az iszlám szerint Izmaelt (Religious Narratives on Jerusalem and Their Role in Peace Building 2009).

30

10. ábra: Jeruzsálem óvárosának szent helyei Forrás: www.travelthemiddleeast.com Kiegészítette: Hegymegi Á. 2015

Noha szent irataik szerint a két nép egy tőről fakad, a többek között épp Jeruzsálem kérdésén félresikló béketárgyalások fényében az ellentétek pillanatnyilag feloldhatatlannak tűnnek. 2000-ben az Ehud Barak-féle izraeli kormány még mutatott hajlandóságot a város igazgatásának megosztására, a későbbi vezetés viszont már elzárkózott a Bill Clinton által javasolt etnikai alapú rendezési elvtől (Schweitzer A. 2006). A város teljes lakossága 2012-es felmérés szerint 815 300 fő, amiből 515 200 zsidó vagy más etnikumba tartozó, és 300 100 arab (Israel Central Bureau of Statistics 2014). Arányaiban ez 63-37%-os izraelita túlsúlyt jelent, ami etnikai felosztás alapján látszólag Izraelnek kedvezne, ugyanakkor nem elhanyagolható szempont, hogy a Templom-hegy pont a többségében arabok által lakott Kelet-Jeruzsálemben található (11. ábra). A megosztás problémássá válna az izraeli kormány által időközben a keleti városrészbe költöztetett zsidó lakosok számára is, akik ezáltal palesztin fennhatóság alá kerülnének. Minden jel arra mutat, hogy Izrael elzárkózik a kompromisszumos megoldásoktól, amelyek Jeruzsálem oszthatatlanságát kérdőjeleznék meg. Ezt az elhatárolódást fizikai és szimbolikus síkon is kifejezi az Izrael által többek között Kelet-Jeruzsálem köré emelt fal (12. ábra) (Nagy M. 2011).

31

11. ábra: A kelet-jeruzsálemi lakosság megoszlása Készítette: Hegymegi Á. 2015

12. ábra: Izraeli védelmi fal Jeruzsálem körül Készítette: Hegymegi Á. 2015

32

5.2. Palesztin Autonóm Területek „Palesztínai araboknak, palesztínoknak tekintjük mindazokat, akik Izrael állam létrehozása (1948. május 14.) előtt hagyományosan a Földközi-tenger és a Jordán folyó közötti területen éltek, jelenleg is ott élnek, vagy a történelmi események következtében más államok területére kényszerültek, oda menekültként, vagy egyéb okokból önként távoztak és jogot formálnak arra, hogy saját államuk létrejöjjön” (Paragi B. 2005, p. 2). Paragi Beáta tanulmányában három különböző osztályba sorolja a palesztinokat azok lakóhelye szerint. Az első csoportba tartozók Izrael megalakulását, majd az első arab-izraeli háborút követően helyben maradtak, és otthonaik az új határok meghúzása következtében Izrael területén belülre kerültek, és hivatalosan izraeli állampolgárként jelenleg is ott élnek. Esetükben megközelítőleg 160 ezer főről beszélhetünk 1949-es viszonylatban. Számuk mára meghaladja a másfél milliót. A második csoportba a Gázai övezetben és Ciszjordánia területén élő arabok tartoznak. Mások a környező arab országokban kerestek menedéket a háború viszontagságai elől, ők alkotják a harmadik csoportot. Elsősorban Jordánia, Szíria, Libanon vagy Egyiptom valamelyike volt a fő úti céljuk (Paragi B. 2005). Egy részük jelenleg is menekültként él a célországban (13. ábra), illetve a Jordániát választók – más arab államok gyakorlatától eltérően – megkapták a jordán állampolgárságot. A többi arab ország palesztinokkal szembeni látszólag csekély szolidaritást és szociális érzékenységet mutató magatartása mögött az izraeli államalapítás, és a zsidók palesztinokkal szembeni – véleményük szerint – méltatlan bánásmódja áll. Azzal, hogy megtagadják a palesztinoktól az állampolgárságot, igyekeznek kifejezésre juttatni elüldözésük jogtalanságát, és egyúttal életben tartani hazatérésük reményét. Jelenleg összesen 4,7 millió palesztin menekültet tartanak nyilván, és számuk emelkedő tendenciát mutat (Nagy M. 2011).

33

13. ábra: Palesztin menekülttáborok Forrás: PASSIA – Palestinian Academic Society for the Study of International Affairs

34

Ciszjordánia 2,7 millió palesztinnak ad otthont, ebből 300 ezer keletjeruzsálemi illetőségű, és további 1,8 millió palesztin él a Gázai övezetben, 1,99%-os, illetve 2,91%-os növekedési ráta mellett (The World Factbook). Vallási megoszlás tekintetében a Gázai övezet meglehetősen homogén képet fest. A lakosság 98-99%-a muszlim, a keresztény és más vallásúak aránya 1% alatti. Ciszjordániában valamivel nagyobb diverzitás figyelhető meg. Itt a 80-85%-os muszlim többség mellett 12-14% zsidó és 1-2,5% – főként görög katolikus – keresztény hitű kisebbség él (The World Factbook). Az említett két régió, Ciszjordánia és a Gázai övezet alkotja a Palesztin Autonóm Területeket. 1950-ben Jordánia annektálta Ciszjordániát, és kiterjesztette az állampolgárságot az ott élő palesztinokra. Ezzel egy időben a Gázai övezet Egyiptom fennhatósága alatt állt, egészen az 1967-es hatnapos háborúig, amikor is Izrael mind Ciszjordániát, mind a Gázai övezetet megszállta, előbbinek bizonyos részeit még ma is katonai igazgatás alatt tartja (14. ábra). A megszállt területeken élő palesztinok olyan alapvető jogai csorbultak, mint a szólás- és véleménynyilvánítás szabadsága, vagy a saját politikai érdekképviselethez való jog, valamint ezeken túl is mindennaposak az izraeli fél túlkapásai a rendfenntartás és igazságszolgáltatás terén. A kezdetben a fennmaradásért küzdő, határait védő Izrael katonai sikerei nyomán kiterjesztette meglévő határait, és az a tény, hogy mintegy 560 ezer zsidót telepített Ciszjordániába és Kelet-Jeruzsálembe, valamint további 7800-at a Gázai övezetbe, azt a benyomást látszik erősíteni, hogy a zsidó állam nem elégszik meg az 1947-ben számára kijelölt területtel. A képet árnyalja, hogy a gázai zsidó családokat 2005-ben végül visszatelepítették a hivatalos izraeli államhatáron belülre, és a palesztin féllel folytatott béketárgyalások alapján az izraeli kormány, valamint kártérítés fejében a palesztin területekre települt zsidó lakosság zöme hajlandóságot mutat a megszállt területek elhagyására, ugyanakkor biztonsági okokra hivatkozva ragaszkodnak ellenőrzési jogkörükhöz (Middle East Research and Information Project).

35

14. ábra: Ciszjordániai megosztottsága Készítette: Hegymegi Á. 2015

A zsidó telepeseket leszámítva a Palesztin Autonóm Területeken élő arab lakosság homogénnek tekinthető, és tulajdonképpen etnikai, vallási, kulturális téren számottevő különbséget a szomszédos arab államok lakosságának viszonylatában sem mutatnak. Sokáig a legszembeötlőbb eltérés az államszervezetükben, illetve a palesztinok esetében annak hiányában volt felfedezhető. Még Izrael alapítását megelőzően, az oszmán időkben a palesztin társadalom legfőbb összetartó ereje a vallás és a család, legnagyobb szerveződési egysége a törzs volt, ezek laza szövetségéből épült fel a palesztin közösség. Hagyományos értelemben vett nemzetről ekkor még nem beszélhetünk, már csak azért sem, mert a nemzeti identitás, mint olyan nem létezett körükben. A XX. század első felének eseményei változást hoztak ilyen téren is. Izrael megalakulása, és ezáltal egykor arab birtokban lévő földek, erőforrások

36

elvesztése előhívta a palesztinok nemzeti érzelmeit. A nemzetté válás folyamatának következő meghatározó állomása a hatnapos háború volt. A megszállás traumája által kiteljesedett a palesztinok Izraellel szembeni önmeghatározása, és az egységes fellépés iránti igénye. A meglévő igény ellenére a palesztin politika máig megosztott, és nem sikerült előremutató lépéseket tennie az önálló állam megalakulásának útján. Ahhoz ugyanis az állandó népességen és területen túl, egy egységes, nemzetközileg is elfogadott kormányzat megléte szükségeltetik (Paragi B. 2005). Jelenleg Ciszjordánia Izrael és a Palesztin Nemzeti Hatóság megosztott igazgatása alatt áll, ahogy korábban a Gázai övezet is. Utóbbi területen 2007 óta a radikálisabb álláspontot képviselő, és legalábbis megkérdőjelezhető eszközökkel élő Hamász gyakorolja a hatalmat. A Hamász eddigi nyolcéves regnálása alatt képtelennek bizonyult a Gázai övezetet sújtó talán legsúlyosabb problémák, a nagyarányú munkanélküliség és nyomor felszámolására, vagy legalább enyhítésére. A közelmúltban eszközölt intézkedésük, az iszlám jog szerinti saría bíráskodás visszaállítása sem feltétlenül a fenti problémák megoldására hivatott. Az alapvetően szekuláris irányvonalat képviselő Palesztin Autonóm Területeken az elmúlt évtizedekben elsősorban európai példára építkező jogrendszer működött. Innen nézve jelentős visszalépésnek tűnik a középkori dogmákon alapuló igazságszolgáltatás bevezetése, noha meg kell jegyezni, hogy eltérő módon ugyan, de az arab világ egészében a nyugati típusú joggyakorlat mellett mindmáig fennmaradt ez a modell. Egy olyan társadalomban, ahol a Korán és a Szunna a hivatalos jogforrás, következményként számolni kell a nők helyzetének romlásával. „A férfiak fölötte állnak a nőknek, mivel Allah előnyben részesített közülük egyeseket másokkal szemben, s amiatt, amit javaikból (a nőkre) költenek. A jóravaló asszonyok engedelmesek, és vigyáznak arra, ami (a kívülállók számára) rejtve van, mivel Allah vigyázz (arra). Akiknek nyakaskodó természetét félitek, azokat intsétek meg, kerüljétek őket (a házastársi) ágyakban és lássátok el a bajukat! Ha (már) engedelmeskednek nektek, ne keressétek ellenük (a kényszerítés) más útját! Allah magasztos és nagy” (Korán 4:34). A Palesztin Központi Statisztikai Hivatal 2011-es adatai szerint Gázában a férjezett nők 35%-a, az egyedülálló nők 40%-a vált otthonában fizikai erőszak elszenvedőjévé a

37

felmérést megelőző egy évben (Palestinian Central Bureau of Statistics 2011). A családon belüli erőszak legalizálásával ez az arány feltételezhetően nem fog csökkeni. A törvény előtti egyenlőség hiányában az elkövetők felelősségre vonása is problémássá válhat. „(Felnőtt) férfiaitok közül két tanút kérjetek föl tanúságtételre! Ha nem lenne két férfi, akkor legyen egy férfi és két nő, olyanok, akiket alkalmasnak találtok tanúnak – hogyha a két (női tanú) közül az egyik hibázik, akkor a másik emlékeztesse őt (a valóságos helyzetre)” (Korán 2:282). A Korán tanításainak törvényerőre

emelésével

a

nők

személyes

szabadsághoz,

tanuláshoz,

munkavállaláshoz, egyenlő örökösödéshez való joga is csorbulhat. „Gyermekeitekre vonatkozóan Allah (eképpen) rendelkezik: A fiúgyermeket (az örökség elosztásakor) annyi illeti meg, mint amennyi két leánygyermek része” (Korán 4:11). A kockázatok ellenére a Palesztin Autonóm Területek lakosságának 89%-a támogatja a saría kizárólagos gyakorlatát az igazságszolgáltatás terén – derült ki a Pew Research Center 2013-as felméréséből. Kiderült továbbá, hogy a muszlim nemzetek közül a palesztinok körében élvezi a legnagyobb támogatottságot (43%) a nemtől függetlenül egyenlő arányban megvalósuló örökösödés gyakorlata. Aggasztó ugyanakkor, hogy 40%-uk szerint civilek elleni öngyilkos merényletek, és más erőszakos cselekedetek elfogadhatóak, ha az iszlám nevében történnek (Pew Research Center 2013). A radikális vallásos szemlélet ilyen mértékű megerősödése egy már szekuláris berendezkedés felé orientálódó nemzet esetében a lakosság rossz életkörülményeit, a kilátástalanságból fakadó elkeseredettségét és bizonyos fokú morális leépülését jelzi. A terror eszköze, mellyel a palesztinok már a konfliktus egészen korai fázisától előszeretettel éltek, ahogy az a történeti áttekintésből is kitűnik, nem segítette elő a konfliktus megoldását, sőt tovább eszkalálta azt. A csapásokat válaszcsapások követik mindkét fél részéről. Az erőszakspirál továbbgyűrűzése végső soron a palesztinok nemzetközi elszigeteltségét növeli, és egyúttal csökkenti az önálló állam létrehozásának lehetőségét, különösen annak fényében, hogy izraeli oldalon a Likud párt élén frissen újraválasztott Benjámin Netanjahu miniszterelnök nyilvánvalóvá tette, kormányzása alatt nem várható a palesztin államiság megvalósulása (15. ábra).

38

15. ábra: A palesztin állam valósága Forrás: www.williamdavidmurray.wordpress.com

39

Összegzés A zsidó és palesztin nép közötti ellentétek alapja a közel két évezreden keresztül diaszpórában élő zsidóság körében megfogalmazódott önálló állam létrehozásának igényére, és a gyakorlati megvalósítás érdekében tett lépéseikre vezethető vissza. A zsidó állam a palesztinok kárára valósult meg, egy kisméretű, energiahordozókban, ásványkincsekben szegény területen. Ez a tény behatárolja két működőképes

szuverén

állam

kialakításának

lehetőségét,

palesztin

részről

mindenképpen, figyelembe véve hogy gazdasági szempontból jelenleg is egyoldalú függő viszonyban állnak Izraellel szemben. Egy közös zsidó-palesztin állam megvalósulása még valószerűtlenebbnek tűnik, nem csupán a két nép közötti feszült viszony, és az etnikai, vallási, kulturális különbözőségek miatt, hanem legfőképpen az arab etnikumra jellemző nagymértékű természetes szaporulat okán is, ami rövid úton kisebbségbe kényszerítené az izraelitákat. Izrael számára e nélkül is problémát jelenthet saját növekvő arab kisebbsége, mely kisebbség bár politikai fajsúllyal nem rendelkezik, arab illetve palesztin identitástudata egyre meghatározóbb. Az ellenséges környezetben Izrael számára saját belső egységének megőrzése kiemelt fontossággal bír. Törékeny egységről beszélünk, tekintettel a zsidóságon belüli változatos etnikai és kulturális háttérrel rendelkező csoportokra, világi és fundamentalista elemekre, és a közöttük meglévő ellentétekre. Az államalapítást megelőzően mindezzel nem számoltak, akkoriban a cionista törekvések főként a zsidó lakosságszám növelésére irányultak, és hasonló indíttatásból engedtek teret a vallásnak is, tekintettel a hívek számára. A kulturális megosztottság miatt a zsidó állam sikeres megalakulása nem járt együtt az egységes izraeli zsidó nemzet megvalósulásával. Palesztin részről a nemzetté válás igénye Izrael Állam megalapítása, majd az arab-izraeli háborúk, és végső soron a pánarab szellemiség kudarcai nyomán került megfogalmazásra, de mint ahogy az említett események előtt sem, úgy jelenleg sem rendelkeznek egységes kormányzattal, ami végigvihetné a folyamatot. A nemzeti érzelmek vallási színezettel is rendelkeznek, ami különösen a muszlim országok esetében nem ritka, lévén hogy történelmük folyamán az állam és az egyház

40

hagyományosan nem vált szét. Főként a radikális nézeteket képviselő Hamász által vezetett Gázai övezetben figyelhető meg a hagyományos iszlám berendezkedéshez való fokozatos visszatérés, legszembeötlőbben az igazságszolgáltatás terén. Mindez a nyugati értékrenddel kevéssé egyezethető össze, márpedig a palesztin államiság a nyugati nagyhatalmak támogatása nélkül aligha valósulhat meg.

Summary

The conflict between Jews and Palestinians is based upon the demand of an independent Jewish state and the measures taken to found it. This Jewish state was brought into existence at the expense of Palestinians on a small area without notable mineral resources or energy sources. This fact delimits the possible establishment of two viable sovereign states, especially a Palestinian one, taking into consideration that Palestinians are in economical dependence to Israel. A potential common JewishPalestinian state seems even more unlikely, not only because of the tense conditions and ethnical, religious or cultural differences between the two folks, but also because of the high natural growth typical of Arabic ethnicity, which would lead to a Jewish minority in short time. For Israel, even its own growing Arabic minority can cause a problem in the future, as it is a minority that has not got political power but has got a rising Palestinian national consciousness. With its hostile surroundings, Israel’s first priority is to reserve its own inner integrity. This balance is a fragile one, as in the Israeli Jewish society, there are several groups with different ethnical and cultural background, secular and fundamental convictions and there are conflicts between them. It was not foreseen before the foundation of the state, at that time first priority was to increase the Jewish population and that is why religion got a role as there were many religious Jews. The successful foundation of state was not followed by the formation of a monolithic Israeli Jewish nation because of the mentioned contraries. For Palestinians, the demand of becoming a nation was drawn up by the effect of the foundation of Israel, the failures of Arab-Israeli Wars and the failure of the

41

ideology of Pan-Arabism and since then, they still have not got a united government to push through the process. Their national feelings also have got religious tones which is not a rare thing among muslim countries as the secular and religious power usually were not divided through their history. The return to a traditional islamic system can be observed mainly in the Gaza Strip lead by the radical Hamas. That change can be seen especially in the field of jurisdiction. It is not compatible with western values, however a Palestine state probably cannot be brought into existence without the support of leading western countries.

42

Köszönetnyilvánítás Szeretnék köszönetet mondani Dr. Kocsis Károly témavezetőmnek a szakdolgozathoz fűzött javaslataiért, valamint Balogh Lászlónak, a Miskolci Egyetem Műszaki Földtudományi Kar földrajztanári szakirányán végzett hallgatónak, aki Európa népesedési folyamatainak vizsgálata során behatóan tanulmányozta az iszlám kultúrát, és tanácsaival, hasznos információival nagymértékben segítette munkámat.

43

Irodalomjegyzék

Bassa László 1993: Falusi térségek átformálódása Izraelben – Földrajzi Értesítő XLII. évf. 1-4. füzet, pp. 263-275. Gilbert, Martin 1998: Izrael története – Pannonica Kiadó, Budapest, 609p. Grünhut Zoltán 2013: A keleti (mizrahi) zsidók letelepítése Izraelben. Egy társadalmi leszakadás eredete – Tér és Társadalom 27. évf. 4. szám, pp. 154-169. Grünhut Zoltán 2014: Arab, beduin, drúz és cserkesz települések Izraelben – Kisebbségek a távolban – Pro Minoritate 2014. tavasz, pp. 5-18. Korán – Simon Róbert fordítása, Helikon Kiadó, Budapest, 1987. Nagy Milada 2011: A palesztin–izraeli konfliktus néhány kérdése az új világrendben, Budapesti Gazdasági Főiskola, Budapest, 126p. Paragi Beáta 2005: A palesztínai arabok nemzeti identitásának fejlődése – Kül-Világ II. évf. 2-3. szám, pp. 21-39. Rabinowitz, Dan 2001: The Palestinian citizens of Israel, the concept of trapped minority and the discourse of transnationalism in anthropology – Ethnic and Racial Studies Vol. 24 No. 1 January 2001, pp. 64-85. Rózsa Huba 1993: Izrael története a kezdetektől Salamon uralmáig – In: Ószövetségi bevezető, Szerzői Kiadás, Budapest, pp. 16-33. Schweitzer András 2006: Az átalakuló Izrael/Palesztina-konfliktus és a Jeruzsálemkérdés – PhD értekezés, Budapesti Corvinus Egyetem, Budapest, 230p.

44

Sharabi, Moshe 2010: Ethnicity, Ethnic Conflict and Work Values: the Case of Jews and Arabs in Israel – Journal of Peace, Conflict and Development Issue 15, March 2010, pp. 59-73. Steinerné Molnár Judit 2011: Multikulturalizmus – orosz zsidók Izraelben – Habilitációs értekezés, Országos Rabbiképző–Zsidó Egyetem, Budapest, 109p.

Internetes források Baumann Zsófia 2011: Izrael, a bevándorlók országa I-II. rész – Kitekintő.hu http://kitekinto.hu/eia/2011/01/16/izrael_a_bevandorlok_orszaga_i._resz/#.VSd6T5Og vVJ (2011. január 16.) http://kitekinto.hu/eia/2011/01/19/izrael_a_bevandorlok_orszaga_ii._resz/#.VSeH8JO gvVJ (2011. január 19.) Harmat Árpád Péter 2014: Izrael története. A palesztin–izraeli konfliktusok – Történelem klub 2014. május 10. http://tortenelemklub.com/adattar/egyes-orszagok-toertenete/1487-izrael-toertenete Harmat Árpád Péter – Bukva Kármen 2014: A Közel-Kelet múltja és jelene – Történelem klub 2014. május 10. http://tortenelemklub.com/xxszazad/1990-utan/1488-a-koezel-kelet-multja-es-jelene Israel Central Bureau of Statistics 2014: http://www1.cbs.gov.il/www/hodaot2014n/11_14_134e.pdf Israel Ministry of Foreign Affairs: http://www.mfa.gov.il/mfa/aboutisrael/land/pages/the%20land%20geography%20and%20climate.aspx http://mfa.gov.il/MFA/AboutIsrael/Economy/Pages/ECONOMY%20Sectors%20of%20the%20Economy.aspx

45

http://mfa.gov.il/MFA/AboutIsrael/People/Pages/SOCIETY%20Jewish%20Society.aspx http://mfa.gov.il/MFA/AboutIsrael/People/Pages/SOCIETY%20Minority%20Communities.aspx Middle East Research and Information Project: http://www.merip.org/primer-palestine-israel-arab-israeli-conflict-new Muzslai Izabella 2014: Izrael földrajzi tagoltsága – Fókusz vajdasági ismeretterjesztő és tudománynépszerűsítő portál 118. szám, 2014. július 1. http://www.fokusz.info/index.php?cid=1862959364&aid=1363764335 Palestinian Central Bureau of Statistics 2011: http://www.pcbs.gov.ps/Portals/_pcbs/PressRelease/el3onf2011_E.pdf Pew Research Center 2013: http://www.pewforum.org/2013/04/30/the-worlds-muslims-religion-politics-societyexec/ Religious Narratives on Jerusalem and Their Role in Peace Building 2009: http://www.kas.de/wf/doc/kas_19583-1522-2-30.pdf?110210175815 The World Factbook: https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/is.html https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/we.html https://www.cia.gov/library/publications/the-world-factbook/geos/gz.html UNCTAD 2014: http://unctad.org/meetings/en/SessionalDocuments/tdb61d3_en.pdf

46

Ábrajegyzék

1. ábra: Izrael–Palesztina fontosabb tájai, települései ................................................... 11 2. ábra: Izrael tizenkét törzse ......................................................................................... 14 3. ábra: A zsidó diaszpóra ............................................................................................. 14 4. ábra: Izrael népességének vallási megoszlása ........................................................... 19 5. ábra: Etióp zsidó ........................................................................................................ 22 6. ábra: Izrael népességének növekedési üteme ............................................................ 24 7. ábra: Beduinok a Negev-sivatagban .......................................................................... 26 8. ábra: Ultraortodox zsidó vallásgyakorlás közben ..................................................... 28 9. ábra: Az 1947-es tervezett területi megoszlás és a 2011-es tényleges állapot .......... 30 10. ábra: Jeruzsálem óvárosának szent helyei ............................................................... 31 11. ábra: A kelet-jeruzsálemi lakosság megoszlása ...................................................... 32 12. ábra: Izraeli védelmi fal Jeruzsálem körül............................................................... 32 13. ábra: Palesztin menekülttáborok.............................................................................. 34 14. ábra: Ciszjordánia megosztottsága .......................................................................... 36 15. ábra: A palesztin állam valósága ............................................................................. 39

47