"Istennek prófétákra van szüksége, hogy hallasson magáról, és minden próféta szükségszerűen művész." (Medicus)

STUDIA CAROLIENSIA

2008. 2 .

SZÁM

107–119.

CZEGLÉDY ANITA KÖLTÉSZET A VALLÁS MELLETT, A VALLÁS FELETT VAGY A VALLÁS HELYETT? – HERMANN HESSE ÉS GOTTFRIED BENN ÚTKERESÉSE "Istennek prófétákra van szüksége, hogy hallasson magáról, és minden próféta szükségszerűen művész." (Medicus) A szakrális nyelv és az irodalom kapcsolatának vizsgálata olyan terület, amelyet gyakran méltatlanul elhanyagolnak vagy inkább az értékvesztésre, a hiányjelenségekre koncentrálva említenek. Nemcsak a könyvtárak polcairól, de az irodalmi kánonból is eltűnnek a szakrális tartalmakat hordozó művek. Egy divatos szemlélet szerint a vallásos tárgyú irodalom csak ritkán felel meg a költészettel szemben támasztott magas szintű esztétikai elvárásoknak. Az elméleti írások pedig szégyenlős fogalmi zsonglőrködéssel próbálják elkerülni a megnevezhetetlen megnevezését, és ezért a vallásról inkább mint rituáléról, esztétikai élményről, a Bibliáról pedig mint könyvről, szövegről vagy kultúrtörténeti dokumentumról értekeznek. Maga a kutatási terület meghatározása is gondot jelent, hiszen nem könnyű elválasztani egymástól a morális-etikai világi irodalmat és a szakrális vonatkozású irodalmi szövegeket. Hasonlóan óvatosan kell kezelni a teológus és a keresztény művész közötti hasonlóságokat, illetve különbözőségeket. Az Egyetem Küldetésnyilatkozata értelmében érdekes feladat lehetne a jövőben az irodalom és vallás viszonyát a felekezeti hovatartozás tükrében megvizsgálni. A dolgozat első részében ennek lehetőségeire szeretnék rávilágítani. Ezt követően Hermann Hesse és Gottfried Benn egy-egy művét tárgyalva igyekszem a címben szereplő kérdésre egy új alternatívát jelentő választ adni. Herbert Schöfler "Protestantizmus és irodalom" című munkájában 1 azt írja, hogy a reformációt követően a felekezetek közötti harc és a hitélet dogmatizálása kötötte le a szellemi erőket és ezzel elvonta őket a világi szépirodalomtól. Szerinte az ebből adódó irodalomellenesség a 18. századtól enyhül, a felvilágosodásnak köszönhetően meg is szűnik. A vallásos műveken képzett olvasók ismét a világi irodalom felé fordulhattak, illetve egyházi személyek számára sem volt már tiltott világi szépirodalmi szövegeket írni. Albrecht

1

Schöfler, Herbert: Protestantismus und Literatur. Göttingen 1958.

107

CZEGLÉDY ANITA

Schöne ezzel szemben azon a véleményen van, 2 hogy különbséget kell tennünk a különböző felekezetek között. Szerinte a világi irodalom merev elutasítása csak a kálvinizmus követőire jellemző, akik aszketikus szigorral utasítottak el mindent, ami a világi-pogány szférából indult ki, illetve ami szentségimádásnak vagy akár időveszteségnek tűnhetett. Ebben a tekintetben még a pietisták osztották a leginkább a kálvinisták nézeteit. Velük szemben azonban a lutheránusokat, állítása szerint, mindvégig viszonylag nagyfokú nyitottság és nagyvonalúság jellemezte. Nem próbálták olyan szigorúan elkülöníteni az Istennek tetsző dolgokat az elvetendőktől. Míg a kálvinizmus követői a színjátszást, még a bibliai történetek színrevitelét is a bűn csábításának és a színházat a kicsapongás színterének tekintették, és ezért ellenezték, addig a lutheránusok vagy a jezsuiták a színjátszást az egyház szolgálatába állították. 3 A német lutheránusok, szemben pl. az angol protestánsok elutasító magatartásával, igen nyitottak voltak a humanizmus műveltségeszményével szemben. Az ókori nyelvek tanulásával, kutatásával nemcsak a Szentíráshoz kerülhettek közelebb, hanem egyúttal az antik szerzők költői hitvallását, gyakorlatát is megismerték, sőt elsajátították és aztán ezek szellemében csiszolták, formálták anyanyelvi szövegeiket. A korabeli egyetemi teológusoktatók gyakran egyben a filozófia, a történettudomány vagy akár a poetika doktorai is voltak. Érdekes bizonyítéka ennek az, hogy a wittembergi egyetemet már a 16. században "poéta egyetemnek" hívták. 4 Albrecht Schöne így summázza véleményét: "Míg Kálvin számára az a Platon volt mérvadó, aki a költőket száműzte államából, addig Luther számára Arisztotelész, a művészetek és a művészetelmélet barátja." 5 Ebben a tekintetben tehát a lutheránusok közelebb álltak a katolikusokhoz, mint a kálvinistákhoz, a puritánokhoz, vagy a pietistákhoz. Schöne tézisei szerint tehát a német irodalomban nem köthető egyértelműen csak a felvilágosodás korának beköszöntéhez a világi irodalom felé történő nyitás. A felekezeti gyökerekre visszavezethető nyitottságnak köszönhetően már jóval korábban, a 16. 2

Schöne, Albrecht: Säkularisation als Sprachbildende Kraft. Studien zur Dichtung deutscher Pfarrersöhne. Göttingen 1968. 3 Jól illusztrálja a nézetbeli különbségeket a hamburgi opera 1687-es megnyitása körül kibontakozó vita, ahol is a kálvinisták és a pietisták az opera megnyitása ellen harcoltak, míg a lutheránusok a wittenbergi és rostocki teológiai és jogi karok állásfoglalását kérik ki az ügyben, hogy vajon bűnös dolog-e operákat színre vinni és operaelőadásokat látogatni. A remélt jóváhagyás várakozásaiknak megfelelően meg is kapják. Ez nem is csoda, hisze n maga Luther is a wittenbergi énekeskönyv előszavában arra bíztat, hogy a művészeteket, de különösen a zenét szívesen látja a Teremtő szolgálatában. 4 J. A. Comenius pedig a reneszánsz világáról szólva egy helyütt azt mondja: "A keresztények főiskolái csak a nevükben vallanak kereszténységet. Valójában Terentiust, Plautust, Cicerot, Ovidiust, Catullust, Tibullust, Venust és a múzsákat tekintik kincsnek, őket illeti szeretetük." Lásd: Albrecht Schöne: Säkularisation als Sprachbildende Kraft. Studien zur Dichtung deutscher Pfarrersöhne. Göttingen 1968. 13. o. 5 Lásd: Schöne, 23. o. (Idézet a szerző fordításában)

108

KÖLTÉSZET A VALLÁS MELLETT, A VALLÁS FELETT VAGY A VALLÁS HELYETT?

században megfigyelhetők a világi irodalom kezdetei a lutheránus egyház köreiben, igen gyakran éppen a papi családoknál. Novalis szerint a költő és a pap kezdetben egyek voltak, csak később váltak ketté a szerepek. Szerinte az igazi költő mindig egyben pap is, úgy ahogy egy igazi pap is mindig költő marad. Egy német szólás szerint a papok csak könyveket és gyerekeket hagynak hátra maguk után. Ez tágabb értelemben is igaz: a gyermekeik által írt könyveket is bele kell értenünk. A protestáns, főleg luteránus papok utódai statisztikailag mérhetően kiemelkedő számban képviselik magukat a szépírók között. Albrecht Schöne számítása szerint 1525 és 1900 között 100 német költő közül több mint 26-an papi családból származnak. És ez csak azok számát jelenti, akik nem vallásos irodalmat írtak. Egy-két név a teljesség igénye nélkül: Paul Fleming, Andreas Gryphius, Johann Jakob Bodmer, Johann Christoph Gottsched, Christian Fürchtegott Gellert, Gotthold Ephraim Lessing, Christoph Martin Wieland, Jakob Michael Reinhold Lenz, August Wilhelm und Friedrich Schlegel, Jeremias Gotthelf, Friedrich Nietzsche und Gottfried Benn. Schöne értelmezésében ezeket a kiemelkedő egyéniségeket az úgynevezett "zsenitermelésnek" köszönhetjük, ugyanis a fent nevezett időszakban a művelt polgárság mellett a tudósdinasztiák és lelkipásztor családok otthonai adtak helyet a német kultúra ápolásának. Mivel a házasságok is nagyon szűk körben köttettek, végeredményben egyfajta beltenyésztéses zseniképzés alakulhatott ki. Ezzel a témával többen is behatóan foglalkoztak a századforduló körül és a 20-30-as években. Gottfried Benn is, akinek verseit később idézem, lelkes híve volt Johann Friedrich von Schulte katolikus egyházjogász "zsenitermelésről" vallott nézeteinek. Schulte az Általános német biográfiában 16 000 híres német életrajzát vizsgálta és 860 papi családból származó fiút talált köztük. Benn 1929-ben tudományos értekezést írt: Das Genieproblem címmel, amelyben a humanista-protestáns papi nevelés hatásait elemzi. Szerinte a papi családok genealógiai adottsága az a kulturális alapanyag, az a "majdnem zárt egységes örökítő anyag, amely majd minden híres személynél fellelhető: filozófusok, akik egyben költők, és költők, akik egyben gondolkodók és tudósok (...) Tehát azt is lehet mondani, hogy ebből a miliőből származik a német nép teljes szellemi kapacitása, kultúrateremtő ereje." 6 Mi magyarázza a lelkipásztorok gyermekeinek irodalom iránti vonzalmát? A humán, lelki gondozáson alapuló nevelés, az öröklött, kivételesen fejlett nyelvi és logikai készségek? Vajon milyen szociológiai, pszichológiai körülmények hatnak ebbe az irányba? Láttuk egyrészt, hogy a lutheránus egyház nyitottsága és toleranciája már a felvilágosodás előtti időkben lehetővé tette az egyházi személyek számára a világi művészetekkel való találkozást, sőt esetleg ennek gyakorlását is. Ez ter6

Lásd: Benn, Gottfried: Sämtliche Werke. III. kötet. Stuttgart 1987. 278-292. o.

109

CZEGLÉDY ANITA

mészetesen a papi családok gyermekeire is igaz. Emellett persze igen fontos szerepet játszik a szülőház hatása is. A már említett tudásbeli, szellemi gazdagság mellett ugyanakkor itt különösen kiélezett az apa-fiú viszony. Mivel Isten szolgálata mindeneknél előbb áll, a családi hagyomány szerint a fiúnak is apja pályáját kellene választani. Ő viszont gyermekként elkerülhetetlenül szembesül az ideálok és a valóság, a vallás és az egyház, az Ige és az emberi gyengeségek ellentmondásaival, és kamaszkori lázadása az apa és egyben annak hivatása ellen irányulhat. Közismert példája ennek Hermann Hesse ifjúkori eltávolodása a pietista szülői háztól. Amellett, hogy a lázadás az édesapával való konfrontációt eredményezi, tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy az engedetlen "gyermek" az Úr akaratának, hívó szavának szegül ellen. A szülői-apai akarattal szembeszálló fiú így kétszeresen esik bűnbe. Az apa-fiú konfliktusnak ilyen alkalmi kitörését illusztrálják a későbbiekben elemzett Hermann Hesse és Gottfried Benn szövegek is. A bűnből való kiutat nyilvánvalóan a költészet, mint "rejtett teológia, és Isteni dolgokról való beszéd" jelentheti. Az idézet Martin Opitz Buch von der deutschen Poeterey című művéből származik. 7 A lutheránus felfogás szerint minden őszinte odafordulással, becsületesen elvégzett munka értékes és Istennek tetsző, és a 18. századtól kezdve a belső elhivatottság fogalma éppúgy kivetíthető volt a nem egyházi területen végzett tevékenységekre is. Így a költészetet is, és nemcsak szigorú értelemben az egyházi költészetet, hanem a világit is Isten dicsőségét hirdető szolgálatként lehetett értelmezni. Az apától, az egyháztól, a vallástól való elfordulás és annak feldolgozása természetesen igen sokféle formát, árnyalatot ölthet még egy szerző munkásságában is. Az azonban egyértelmű, hogy a költészet az egyik legkézenfekvőbb kiútként kínálkozik a papi hivatástól elidegenedett vagy meghátráló teológusfiúk számára. Ez annál is inkább így volt, mert kisgyermekként talán egyik legmeghatározóbb élményük az idegen nyelvekkel, az írott szóval való találkozás. Az otthoni, főleg az édesapa irányításával történő tanulás alapja az antik világ irodalma és a Szentírás volt. A Biblia szent szövegeit nap, mint nap hallják, olvassák, képeit, szimbólumait, fordulatait elemzik, és a tanult minták alapján maguk is szövegeket szerkesztenek. A lelkészlak a költészet iskolájává válik. Ha nem is predesztinál, de kétségkívül hajlamosít. A Szentírás tehát, nyugodtan mondhatjuk, megkerülhetetlen. Az írók, költők nagy része valami módon állást foglal a Bibliáról, mint a kereszténység szent írásáról, mint irodalmi műről vagy kultúrtörténeti dokumentumról, de gyakran a tematikus-világnézeti csapdákat kikerülve, egyszerűen csak annak nyelvezetéről. Alfred Döblin így írt Luther bibliafordításának stílusáról: "Ez a stílus generációkon át fennmaradt, jelenleg bizonyos irodalmi színvonalat képvisel, bizonyos szellemi szintet jelent, és aki fellép erre a szintre, annak tudnia kell, milyen terü7

Opitz, Martin: Buch von der deutschen Poeterey (1624) Studienausgabe. Ditzingen 2002. 8.o.

110


letre érkezett, és tudnia kell, hogy ez a nyelv hova vezet tovább, és akár csak egy mondat kiragadása is ugyanennek a területnek más mondataihoz, de gondolataihoz és elképzeléseihez is elkerülhetetlenül továbbvezet. Másképpen kifejezve: minden stílusnak megvan a produktív ereje, de ugyanakkor valamilyen kényszerítőereje is, mégpedig formai és gondolati szempontból." 8 Friedrich Nietzsche, aki szintén papi családból származott, így fogalmaz egy helyütt: "A Biblia a legjobb eddig született német könyv. Luther Bibliájával összehasonlítva majdnem minden más csak 'irodalom'." 9 A Biblia nyelvezete így szükségszerűen az irodalmi, de egyéb világi szövegek forrásává is válik, és kétségkívül a legmérvadóbb nyelvi hatása a gyermekkornak. Maga az iskolai írás és olvasás oktatás is a bibliai szövegekre támaszkodott. Így aztán magától értetődő módon vésődnek be ezek a nyelvi struktúrák, képek, sőt normák is. A korai nyelvi szocializáció a családi közegtől való eltávolodás, sőt esetleg elhatárolódás után is félreismerhetetlenül és kitörölhetetlenül tovább hat. Ennek egyik legjobb példája Gottfried Benn költészete. De idézhetjük a szintén protestáns papi családból származó Johann Gottfried Herdert is. Az ő nevéhez kötődik ma a Biblia esztétikai jelenségként történő értelmezése: "A vallás igen gazdag forrása az ilyen képeknek. És miért tiltsam meg magamnak, amikor nem csak a tiszta értelemhez szólok, hanem képekben akarok beszélni, hogy ahhoz a forráshoz nyúljak, amiben a képzelőerőm zsenge gyermekkoromban megmerítkezett, és amelyből folyamok vezetnek olvasóim emlékezetébe, ami a legközelebb áll, az olvasóimnak a legmegbízhatóbb, és a témám számára talán a legalkalmasabb, legtermékenyebb és legízesebb?" 10 A fenti gondolatmenet alapján azt mondhatjuk, hogy a Biblia már azelőtt esztétikai forrásként hatott, mielőtt esztétikai jelenségként értelmezték volna. Az, hogy a Biblia-fordító Luther Márton német nyelvterületen egyben nyelvújítóként is számon van tartva, a mai napig messzemenő következményekkel bír a vallás és az irodalom kapcsolatára, és ezen belül a nyelvi szekularizációs folyamatokra. 11 Ma a szekularizáció kifejezést hallva elsősorban az egyház pozíciójának megváltozására és a vallásos világkép fokozatos visszaszorulására gondolunk. A nyelvi folyamatokat tekintve azonban arról van szó, hogy a szakrális nyelv kilép kultikus környezetéből, és ez által veszít szakralitásából. Ennek egyik oka, mint korábban rámutattam, az volt, hogy az egyházak egyre nyitottabbá váló szemlé8

Lásd: Schöne, 25. o. (Idézet a szerző fordításában) Nietzsche, Friedrich: Jenseits von Gut und Böse. München 1980. 247. o. (Idézet a szerző fordításában) 10 Herder, Johann Gottfried: Über Thomas Abbts Schriften. in: Sämtliche Werke. Berlin/Hildesheim: Suphan II.kötet 286.o. 11 Lásd pl.: "A szentírás kell, hogy a mi szótárunk legyen, a szavak művészetének forrása, az írás, amelyen a keresztények minden fogalma és beszéde alapul, amelyekből áll és felépül." Hamann: Biblische Betrachtungen eines Christen (1758). Lásd: Hamann: Sämtliche Werke (szerk.) J.Nadler. Bécs 1949-57. 243. o. 9

111

CZEGLÉDY ANITA

lete megengedte, hogy Isten szolgálatát a világi területekre is kiterjesztve értelmezzék. Ugyanakkor hasonlóan erős hatása volt annak a fentiekben idézetekkel illusztrált ténynek, hogy a világi élet, jobban mondva a világi költészet is igényt tartott a vallásos kontextusból származó nyelvi képekre és fordulatokra. Bármily nemes, akár vallásos indíttatással is teszik ezt, az így átvett nyelvi kifejező eszközök kiszakadnak szakrális környezetükből: az isteni szó emberivé válik. Teológiai és irodalomtudományi viták sora foglalkozott és foglalkozik ma is azzal a kérdéssel, hogy hol húzódik a határ az Isteni kinyilatkoztatás és az Istennek tetsző emberi szó között, mely ponton válik a szakrális nyelv profán nyelvvé, létezhetnek-e átmenetek, és valójában meddig tolerálható a szakrális nyelv nem szakrális célokra történő felhasználása? A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a különböző hitvallású felekezetek eltérő válaszokat adnak ezekre a kérdésekre. A szekularizáció, főleg nyelvi tekintetben, azonban nem szimplán veszteséget és bizonyos jelenségek megszűnését jelentette, hanem inkább ezek átvitelét, átemelését a világi szférába. Azaz a mérlegnek ebben a serpenyőjében egy fajta többlet keletkezik. Vannak, akik egyértelműen pozitívan szemlélik ezt a folyamatot, azzal érvelve, hogy ez által az átvitel által maga az eredeti nyelvi forrás nem veszít gazdagságából, nem szűnik meg, a nyelvi szekularizáció csak egyfajta kisugárzása, kivetítődése az eredeti nyelvi anyagnak, ami igen sokféle variációra ad lehetőséget. A szakrális nyelvből kölcsönzött kifejezőeszközök hozzák magukkal az eredeti szövegkörnyezetből származó jelentéstartalmakat, asszociációs hátteret. Erre utal Döblin is a fenti idézetben. Ennek a transzponált jelentéstöbbletnek a vizsgálata lehet egy egyházi egyetem kutatóinak feladata. A tudatosan megjelenített tartalmak és formák mellett a szerzők szándéka ellenére áttörő hatások elemzésére is ki kell térniük az elemzéseknek, mivel a szakrális nyelvi elemek, mint láttuk, nemcsak produktív, hanem kényszerítő erőként is hatnak. Gyakran találkozunk a szakirodalomban, különösen vallásos-egyházi környezetben nevelkedett költők, írók esetében azzal az állítással, hogy az elhagyott hitélet és vallásgyakorlás helyébe a művészet lép, mintegy helyettesítve, pótolva azt. Erre utaltam tanulmányom címében is. Nevet is adtak a jelenségnek: "irodalmi szekularizáció" (Literarische Säkularisation). Ezzel a fogalommal azt a jelenséget jelölik, mely szerint a vallásos világkép széttöredezése után egyfajta magas szintű, világi irodalom venné át a szerepét a széthulló vallási-erkölcsi értékrendnek. Rilkéről például egyik elemzője kijelenti, hogy számára költészet vallásteremtés volt. A századfordulón olyan szélsőséges értelmezések is elképzelhetőek, mint pl. Stefan George "papi" gesztusai és próféciái, melyek jegyében a művészet, az esztétikum alkalmas a világ megváltására. Gottfried Benn is a vallás fölé helyezi a művészetet, mikor azt mondja, "a művész evangéliuma az európai metafizika utolsó formája" avagy "Gott ist Form", azaz "az Isten a forma". Számára az antropológiai megváltás az irodalmi- esztétikai formán keresztül tűnik megvalósíthatónak.

112


A fenti érveléssel szemben két modernkori költő, Hermann Hesse és Gottfried Benn példáján szeretném bemutatni, hogy a gyermekkori szocializáció, a papi család hatása végérvényesen, még a lázadásban is pozitívan meghatározó marad az egyház világából kilépő költők számára. Nem "költészet a vallás helyett", hanem "vallás a költészetben" a találóbb kifejezés az ő viszonyuk leírására. Hermann Hesse tradicionálisan vallásos, protestáns családból származik. Szülei, sőt nagyszülei is misszionáriusként dolgoztak Indiában. A családi légkört a pietizmus szelleme határozta meg, amelyet Hesse csak 13 éves koráig érzett sajátjának. Mire a konfirmációra sor kerül, a fiatal író már tele van szkepszissel. Visszatekintve így fogalmaz: "Ha pietista lennék, és nem ember, ha minden tulajdonságomat és hajlamomat az ellenkezőjére formálhatnám, akkor talán harmóniában élhetnék a családommal." 12 Mindezek ellenére megkezdi tanulmányait a teológián, majd egy év múlva kilép onnan. A gyermekkor azonban egész életére maghatározóan elültette benne a transzcendentális élmények utáni csillapítatlan vágyat, ahogy ő mondja, "a Bibliától a legendákig és a Koránig minden paradicsom ajtaján bekukkantok". Útkeresése során sokat utazik a világban, kapcsolatba kerül a keleti hitvilággal. A 30-as évektől aztán visszatér az apák hitéhez, de nem az intézményesített kereszténységhez, hanem egy olyan hithez, amely nem a templomokban, hanem az ember legbensőjében lakik. Ennek oka ismét csak a gyermekkor vallásos élményében keresendő: "Hogy életem elvilágiasodása ellenére meg tudtam őrizni az őszinte hit iránti mély tiszteletemet, az annak köszönhető, hogy ezt a tiszta hitet gyermekkoromtól kezdve láthattam és megismerhettem." 13 Először a kétkedő Hessét idézzük egy paródiával. A vers címe szabad fordításban így hangzik: Így szólítá Keresztelő Szent Jánost Hermann, az Iszákos. 14 Ez a fajta irodalmi paródia komoly hagyományra tekint vissza a német irodalomban. Már a 12 században írnak imádságokat parodizáló Bachus dalokat vagy kocsmadalokat. A látszat ellenére ezek a paródiák nem az eredeti vallásos szöveg ellen irányulnak, céljuk nem a blaszfémia. A figuralitás eszközével épp azt a személyt veszik célba, akire az átvitel irányul. A korábbi paródiákhoz hasonlóan ez esetben is az eltérő stílusrétegek közötti feszültség adja a humoros hatást. Hermann, az Iszákos a versben Keresztelő Szent János parodisztikus ellenpontjává válik. Vidám bordal formájában élteti a jelent, a test örömeit, a felhőtlen kicsapongást. E mellett a költősorsot is tematizálni igyekszik.

12

Hesse, Hermann: Kindheit und Jugend in Briefen und Lebenszeugnissen. Frankfurt a. M. 1984, 1985. (Idézet a szerző fordításában) 13 Hesse, Hermann: Kindheit und Jugend in Briefen und Lebenszeugnissen. Frankfurt a. M. 1984, 1985. (Idézet a szerző fordításában) 14 Eredeti címe: Zu Johannes dem Täufer sprach Hermann der Säufer. Lásd: Hesse, Hermann: Die Gedichte 1892-1962. Frankfurt 1977. 520. o. (Vers a szerző fordításában)

113

CZEGLÉDY ANITA

Nekem jó minden, csavarogjunk csak tovább! Így alakult az élet, Nincs mit tenni hát. Nézd, lelkem üres ház tárva ajtó, s ablakok, kísértetek tántorognak mind részeg alakok. Neked viszont még van pénzed, Fizess egy kört nekik, csupa öröm az élet, m'ért, hogy így bűzlik. Más költők is isznak, De józan szóval szólnak, Én fordítva szoktam, Józan vagyok szótlan. Úgy a tizedik pohárral A logika már szárnyal, Akkor költeni öröm. El sem vörösödöm, S dicsérem, mi kiszabatott, Nincs annak párja, Én Életigenlő vagyok, Ahogy a polgár várja. A látszólagos könnyedség ellenére nem lehet nem észrevenni a sorok között megbújó keserűséget, lelki ürességet, a belső stabilitás hiányát. A második a versszakban már egyértelműen érzékelhető az irónia, mondhatni önirónia. A duhajkodó, iszákos költő Keresztelő Szent Jánossal szemben a borba, a költészetbe, és a hírnévbe való menekülést élteti, de mosolya fanyar, a sorokból árad a beteljesedettség hiánya. Már az első versszak vége is utal erre, "m'ért, hogy mind bűzlik". Az eredeti német szövegben az utolsó versszakban a "lecken" szóra épp a "verrecken" rímel. Ez is abba az irányba mutat, hogy a költő a látszólag gondtalan vígasság ellenére is tisztában van a gyönyörök talmiságával, az élet múlandóságával, és ez a bordal valójában az üresség és az elmúlás miatt érzett bánatot igyekszik feledtetni. Ki a gyönyöröket ismeri, Megnyalhatja száját. Ezen felül más sem jut neki, mint hogy megássák a sírját.

114


Hesse soha nem tudott elszakadni a pietista családi kör emlékétől. Az idősödő íróban is megszólal a kétely, a lelkiismeret furdalás. A paplak című rövid prózamunkájában egy vidéki paplak mellett elidőzve játszik el a gondolattal, mi történt volna, ha otthon marad, ha édesapja nyomdokaiba lép. Milyen pap lett volna belőle, kötelességtudó, elmélyült szolgája-e Istennek, vagy mihaszna, lelkének árnyaival hadakozó, mindenféle kísértéstől szenvedő szerencsétlen. Meghatározó azonban az élmény: vágyakozást, honvágyat érez a kis ház láttán. A csend, a nyugalom képei-illatai árasztják el: kerti pad, kényelmes ágyak, finom ételek illata, dohányfüst, dolgozószoba, régi könyvek, – ez mind a gyermekkort jelenti. Elmélkedését végül így zárja: "Egyszer majd honvágyat fogok érezni ezután a paplak után, amit csak kívülről láttam és a benne lakókat sem ismerem. Egyszer honvágyat fogok érezni, mint egy igazi otthon után, mint olyan helyek után, ahol gyermekként boldog voltam. Mert itt is, egy negyedóráig gyermek voltam és boldog." 15 Egy későbbi verse jól illusztrálja a lázadást, keresést követő időszak megállapodottságát, a hit felfedezését, a megtalált harmónia állapotát. Mottójaként hadd álljon itt Hesse következő mondata: "A hazatérő mindig más, mint az örökké otthon maradott." A belső út Aki a belső útra rátalált, Aki magában izzón elmélyedve Sejtette a bölcsesség magvát, Hogy létének csak kép-és hasonmása lehet Isten és a világ: Annak minden gondolata és tette Lelkével való párbeszéd lesz, Melyben Isten és a világ. 16 Gottfried Benn egy százéves protestáns hagyományokat ápoló család sarjaként jött a világra. Érettségi után két évig édesapja kívánságára teológiát és filozófiát tanult, majd saját vágyait követve orvostudományt. Felnőttként bőr és nemi betegségeket gyógyító orvosként dolgozott. Felkavaró, radikális költészetét a "medicinikus" jelzővel illeti a szakirodalom. Munkásságának egyik állandó motívuma az apa-fiú konfliktus. Ennek a legkendőzetlenebb megjelenése A lelkipásztor fia című vers 17 . 15 Hesse, Hermann: Pfarrhaus. Lásd: Hesse, Hermann: Beschreibung einer Landschaft. Frankfurt a. M. 1992. 147. o. (Idézet a szerző fordításában) 16 Eredeti címe: Weg nach Innen. Lásd: Hesse, Hermann: Die Gedichte 1892-1962. Frankfurt 1977. 433. o. (Vers a szerző fordításában) 17 Eredeti címe: Pastorensohn. Lásd: Benn, Gottfried: Gesammelte Schriften. Berlin 1922. 17. o.

115

CZEGLÉDY ANITA

Benn A lelkipásztor fia című írását csak egyetlenegyszer, 1922-ben jelentette meg, később önmaga előtt is igazolnia kellett megírását. Ez a vers könyörtelen leszámolás a gyermekkori miliővel, de kiváltképp az apával. Az "öreget" mint aszociális, nőfaló, szexuálisan telhetetlen, 10 gyermeket nemző, mások kegyeit kihasználó, számító embert láttatja. A vers egyben önéletrajzi visszatekintés is, megjelenik az édesanya halála, a kisgyerek vigasznélkülisége, a papgyerek megalázottsága és kiszolgáltatottsága, az úgynevezett jótevőktől való függése. Ez a vers a gyermekkori környezettől való elhatárolódás legradikálisabb kifejeződése, az expresszionizmus tabukat ledöntő, korlátokat áthágó, forradalmian destruktív lendületével, dadaista nyelvi szerkesztéssel. A montázsokban énekeskönyvekből, a napi liturgiából vett részletek keverednek cinikusan lealacsonyító képekkel. Célja a látszat és a valóság elkülönítése, a világ kettősségének és kétszínűségének bemutatása, ahogy azt a kisgyermek megélhette. A vers dőreségével valóban megbotránkoztat. Maga Benn is idegenkedett újbóli megjelentetésétől, sőt testvérének is magyarázatot próbál adni, mondván, hogy lehetetlen a versben megírtakat visszavonni, de visszatartani is. Benn, bár nagyon eltávolodott a szülői háztól, egész életében tisztelte és csodálta édesapját. A csodálat mellett esetleg a szeretetteljes irónia kaphatott még helyet műveiben. Egyéb szövegekkel összehasonlítva ezt a verset, olyan nagymértékben különbözőek a költő és a lírai én apával kapcsolatos érzelmei, hogy talán valóban érdemes elhinni, hogy az itt oly kegyetlenül lecsupaszított apafigura távol áll a valóditól, nem az ő megalázása volt a cél. A vers valódi célja így nem a cinizmus és a blaszfémia, hanem a kétségbeesett segélykiáltás lehet. Édesapjára másutt így emlékezik Benn: "Ha most őrá visszagondolok, és búcsút veszek attól az 50 évtől, amikor is mindig részvéttel és tisztelettel néztem rá, az a legerősebb benyomásom, hogy soha, semmilyen helyzetben, semmilyen esemény során nem láttam őt kicsinek, félénknek, gyámoltalannak vagy szerencsétlennek, mindig a dolgok felett állt, mindig felemelte a lealacsonyodottat, magával vitte az elesettet, a bajban levőt egy csak őhozzá tartozó tiszta, jóságos világba. Kétségkívül nagyon szokatlan ember volt: egészen egyszerű, az intellektualitás teljes hiányával, alig olvasott könyvet (...) A városi lakásban elviselhetetlen volt. Egy-két évente meglátogatott a Bellealliance utcában egy fél délutánra. Akkor hozott nekem két almás pitét, én főztem neki csokoládét. Olyan hangosan beszélt, mint a templomban, és én szégyelltem magam a két szobával odébb várakozó betegek előtt. Aztán az is előfordult, hogy Berlinben mentem vele az utcán, és egy szolgálólány hirtelen letette a kosarát, átölelte és kezet csókolt neki. Évekkel azelőtt konfirmált nála. Aztán a lány elkísért minket, és ő úgy beszélt vele, mint egy grófnővel..." 18

18

Benn, Gottfried: Levél F. W. Oelze-hez 1939. Lásd: Benn, Gottfried: Ausgewählte Briefe. Wiesbaden 1957.

116


A lelki közösség vállalása ugyanakkor mindvégig elképzelhetetlen volt számára. A következő verstöredék a hit és megváltás nélkül maradt költő reménytelenségének ad hangot: Törmelék A hit átverés Az öröm átverés Noé galambja üres kéz 19 Gottfried Benn helyzetét talán Hermann Hesse érezhette volna át igazán, aki egy helyütt azt mondja: "Aki vallásos protestáns családból származik, annak hosszú utat kell megtennie az igazi imádságig. Az ismeri a lelkiismeret poklát, ismeri az önmagával való elégedetlenség halálos tüskéjét, a meghasonlottság, a szenvedés, és a kétségbeesés minden fajtáját megtapasztalja." 20 Gottfried Benn Prológus egy verseskötethez (1922) című versében 21 ezek az érzések törnek fel drámai erővel: Prológus egy verseskötethez Keresztek oroznak a Koponyák Hegyén, bálványok és üldözők, vérfolyammal szomjazó pilátuspofák, templomredőnyök szakadnak szakadatlan, éjfelente farmok kukorékolnak, tenyész- és szaporító komplexumok elárulása istennek és embernek tetszőnek, senki sem sír keserűn, nevetnek, nevetnek. Az apai útról letért fiú a művészetet metafizikus cselekedetként igyekszik értelmezni, ezzel próbálva biztosítani alkotói szabadságát és egyben megőrizni énje gyermekkori transzcendens gyökereit. "Amilyen biztosan eltávolodtam a dogmák problémájától és a hitközösség tanától, mert csak a szavak formálásának, a költészetnek kérdései érdekeltek, olyan biztosan megőriztem máig a szülői ház atmoszféráját: a transzcendencia fanatizmusában, abban a meggyőződésben, hogy minden történelmi vagy pszichológiai materializmust elutasítsak, mert nem alkalmasak az élet megragadására és ábrázolására. De a transzcendenciát a mű19

Eredeti címe: Schutt. Lásd: Benn, Gottfried: Gesammelte Gedichte. Zürich/Wiesbaden 1956. 90. o. (Vers a szerző fordításában) 20 Hesse, Hermann: Kapelle. Lásd: Hesse, Hermann: Beschreibung einer Landschaft. Frankfurt a. M. 1992. 158. o. (Idézet a szerző fordításában) 21 Eredeti címe: Benn, Gottfried: Prolog. Lásd: Benn, Gottfried: Gesammelte Schriften. Berlin 1922. S. 3.

117

CZEGLÉDY ANITA

vészetbe vetítve látom, mint filozófiát, a művészet metafizikáját. Látom, hogy a művészet rangosabb a vallásnál. Az európai nihilizmusban, minden értékek nihilizmusában nem látok más transzcendenciát, mint az alkotó öröm transzcendenciáját." 22 Benn életében ekkor a formába, a művészet formáló erejébe vetett hit dominál, ars poetica-ját a "Gott ist Form" formulában foglalja össze. 23 Hogy ez a hitvallás csak egy átmeneti szakaszt jelenthetett életében, számos későbbi műve példázza. A Hidasgátnál című versben 24 Benn már a valódi megváltás után kiált: A hidasgátnál Hadd legyek még egyszer gazdag, ahogy azt az ifjúság nekem szánta, hadd legyek még egyszer lágy az éjszaka virágillatába', vedd el poklomat, burkomat a formát, a formázókényszert, add az elmélyülést, a teljességet, a teremtést – add! A kiválasztott versekből látható, hogy a szekularizációs jelenségek semmiképpen sem jelentenek egyet a szerzők hitének elvesztésével, nem szabad egyszerűen a költők hiányzó hitbéli meggyőződésének bizonyítékát keresni bennük. A fenti versek is azt bizonyítják, hogy nagyon erősen jelenlévő az isteni kegyelem utáni vágy, a hit megtalálásának vagy visszanyerésének reménye. Ha felülemelkedünk a nyelvi jelenségeken, azok felszínes, tartalmi megítélésén, láthatóvá válik, hogy a szentségsértőnek tűnő fordulatok is inkább a kétségbeesett segélykiáltás hangjai. Benn tudatosan végigvitt emancipációs kísérletei a művészetben, melyek lényegét a "feltámadás a formában" kifejezéssel ragadta meg, vagy Hesse eltökélt útkeresése, mind visszavezettek a protestáns lelkész családokban beléjük ivódott transzcendens bizonyossághoz és az idő előrehaladtával a vallásgyakorlás letisztult formáihoz is. Ezért javaslom esetükben a címben felvetett megfogalmazások helyett a "vallás a költészet mélyén" szófordulatot.

22 Benn, Gottfried: Lebensweg eines Intellektualisten. Lásd: Benn, Gottfried: Doppelleben. Wiesbaden 1950. 42. o. (Idézet a szerző fordításában) 23 Benn, Gottfried: Doppelleben. Wiesbaden 1950. 202. o. 24 Eredeti címe: Am Brückenwehr. Lásd: Benn, Gottfried: Gesammelte Gedichte. Zürich/Wiesbaden 1956. 174. o.

118


Felhasznált szakirodalom: Benn, Gottfried: Sämtliche Werke. III. kötet. Stuttgart 1987. Benn, Gottfried: Gesammelte Schriften. Berlin 1922. Benn, Gottfried: Gesammelte Gedichte. Zürich/Wiesbaden 1956. Benn, Gottfried: Doppelleben. Wiesbaden 1950. Benn, Gottfried: Ausgewählte Briefe. Wiesbaden 1957. Hamann, Johann Georg: Biblische Betrachtungen eines Christen (1758). Lásd: Hamann, Johann Georg: Sämtliche Werke I-VI. Historisch-kritische Ausgabe. Szerk. Josef Nadler. Wien 1949-1957. Herder, Johann Gottfried: Über Thomas Abbts Schriften. Lásd: Herder, Johann Gottfried: Sämtliche Werke. Berlin/Hildesheim: Suphan II. kötet Hesse, Hermann: Die Gedichte 1892-1962. Frankfurt 1977. Hesse, Hermann: Beschreibung einer Landschaft. Frankfurt a. M. 1992. Hesse, Hermann: Selbstzeugnisse, Gedenkblätter und Rundbriefe. Frankfurt a. M. 2003. Hesse, Hermann: Kindheit und Jugend in Briefen und Lebenszeugnissen. Frankfurt a. M. 1984, 1985 Nietzsche, Friedrich: Jenseits von Gut und Böse. München 1980. Opitz, Martin: Buch von der deutschen Poeterey (1624). Studienausgabe. Ditzingen 2002. Schöfler, Herbert: Protestantismus und Literatur. Göttingen 1958. Schöne, Albrecht: Säkularisation als Sprachbildende Kraft. Studien zur Dichtung deutscher Pfarrersöhne. Göttingen 1968.

119

"Istennek prófétákra van szüksége, hogy hallasson magáról, és minden próféta szükségszerűen művész." (Medicus)

Recommend Documents