iiic I

X

ZERKESZTJ j ^ i s s

ÍSXÍAPJA V

J d ^ S E j p

•r

ALAPÍTTATOTT 1870.

A ">v

.

í v < 7

v *

^

*

P

/ /// P

/

ieíés kiadóhivatal^/ S C íii./nnrrtarrrmu/iiic I

fiuftcz Cl Pjt-

HERZL ANTALNÉ

Gmehling

i s k

császári

és

királyi

Hermann

udvari

szállító

BUDAPEST

BŐR- ÉS BÖRBUTORG -YÁRA.

Yiczi-ntcza 3. - ErzséM-M 15.

Legnagyobb czipöraktár.

Budapest, VII., Damjanich-utcza 6. sz.

Czipók

csak

a legjobTa a n y a g b ó l ,

elegánsabb alakban,

a

a legolcsóbb

leg-

árban.

Egyedüli készítője a gomb-,

Bőrszékek Támlányok Mappák Papírkosarak Kályhaellenzők stb. % é f f i nácíyjc/ce/c

bőrrel

Sugnéíküu TriumpliCíipőnek, mely egy érintéssel fel- és lehúzható. Vidéki rendelések pontosan eszközöltetnek. Ecndelésnél elég egy jél illő ócska czipö beküldése.

bevonatna

p

ISSKO

A N D R A S

szűcsmester.

IX., Soroksári-utcza 11—13.

Koszit

és

r a k t á r o n tart

és javításokat

csinos

jutányos áron

szörmeárukat,

elfogad.

u. m . :

Nyáron

kabátkákat,

m o l y ellen

collierokat,

megóvást

m u f f o k a t stb.

elfogad.

Deckert és Homolka távíró-, távbeszélő-, villámhárító- és villamvilágítási berendezők VI., Izabella-utcza 88.

BUDAPESTEN

V., Dorottya-utoza 8.

A magyar királyi államvasutak

szállítói.

hangosan szóló = = grafit-mikrofon feltalálói és szabadalom tulajdonosai. Készít: t e l e f o n b e r e n d e z é s e k e t köz p o n t t a l v . k ö r k a p c s o l á s s a l , elvállalja régi berendezéseknek s egyes készülékeknek alapos á t a l a k í t á s á t , t o v á b b á : vill á m h á r í t ó k , házi s ü r g ö n y ö k , t ü z - és vizjelzó b e r e n d e z é s e k készítését legjutányosabb árakon. Telefon

automatákkal

kombinált

váltó-

áramu onmukodo berendezés jelzésadásra vasutak számára. Árjegyaékek,

ercur-bank és

válíó-üzlei

költségvetések ingyen és bérmentve.

ÉRTÉKPAPÍROK vétele és

*5b

Takarék belétek:

eladása

a napi á r f o l y a m szerint.

r é s z v . - í á r s .

est

BUDAPEST

E Ü S K l *

értékpapírokra előnyösebb

a

leg-

feltételek

mellett.

» * * * * * » » *

XII. .évfolyam.

48/622. szám.

1901.

Szerkesztöség és kiadóhivatal; .

HEGJELEN MINDEN VASÁRNAP.

BUDAPEST; Előfizetési feltételek: Egész évre Félévre Negyedévre

VIII.. Rökk Szilárd-utcza 18. sz.

... kor. 20.— » ...

»

10

H irdetések

5.—

P O L I T I K A I

É S

I R O D A L M I

SZERKESZTI K I S S

Egyes szám ára 40 fillér.

S Z E M L E .

JÓZSEF.

felvétele

ugyanott.

Kéziratok nem adatnak vissza.

— B u d a p e s t , deczember hő 1. <§Mr-

Krónika.

N u m e r u s clausus. — nov. 29.

Ügyvédtől nem kivánom, hogy lelkesüljön a pörlekedés apadásán, orvostól, hogy óhajtsa az örök egészséget. Hordártól/hogy -ki-ki maga hordja ki levelét és az államtól, hogy ezekkel a maguk nemében egészen jogosult és természetes negatívumokkal törődjék. Ezért — bocsánat az őszinteségért — nem hiszek azoknak az ügyvédeknek, akik a törvényektől elvárják a pörök apasztását és nem hiszek a kormánynak, amikor azt mondja, hogy az ügyvédi kar érdekeit a szivén hordja és tőle telhetőleg elősegíteni akarja. Ha ezt a kormány .megteszi, akkor "el kell csapni s amely ügyvéd igazán jobban nézi a igazságügyi közérdeket, mint a foglalkozását, az vagy idealista, vagy gazdag ember. Ezeket előrebocsátván, a legmelegebb érdeklődéssel fordulok a vasárnap megnyilt országos ügyvédi kongreszszus működése felé és főképpen. azt a határozatát tekintem, amely az. ügyvédi numerus claususra vonatkozó indítványokat nagy többséggel visszautasította. A határozat helyes és az ügyvédek mégis meg akarnak élni. Sokan vannak és mindegyiknek nem jut elég pör. Ezen okvetetlenül segiteni kell s mivel nem áll módjukban szaporítani á pöröket, tehát apasztani kívánják az ügyvédek számát. Magán a kongresszuson sok nemes argumentummal utasították' vissza ezt az ideát, de aljául megmaradt a Neumann Ármin indítványa, amely nem akarja a numerus clausust intézményileg, de .törekszik reá tényleg. Tudniillik oda akar hatni, hogy ne lépjenek annyian ügyvédi pályára s azokat, akik jószántukból nem riadnak vissza tőle, rostálják meg alaposan, a többinek pedig tegyék az ügyvédi pályát oly keservessé, ahogy csak lehet. Igy talán még sem nő az ügyvédek száma s a numerus clausus helyett elérik a numerus permanenst. Látván az ellentétes táboroknak ezt a megegyezését oly formulában, mely a reakczionárius czéh-institucziónak a-formáit mellőzi, de a tartalmát megóvja, egy társadalmi jelenség áll előttem, mely messzire tul nő az ügyvédeknek partikuláris osztályérdekein. Vázsonyi Vilmos, akinek ezúttal igazat adok, noha nem vagyok demokrata, ezt ugy mondja, -hogy a jelennek hitbizományi lefoglalása a jövő

rovására. Mi ügyvédek, akik már benne vagyunk a kamarában, védekezünk azok ellen, akik még be akarnak jutni. Nem eresztjük le a .»megtelt« táblát, mert.eznume•• rus clausus és reakczió volna, de bunkós bottal verünk vissza mindenkit, aki fel akar még kapaszkodni: ez az erőknek szabad versenye. Merőben az ügyvédek dolga volna ez s mint ilyennel, nem foglalkoznám vele ehelyütt, ha ez a védekező módszer éppen csak az ügyvédek körében hóditana. De amit az ügyvédek elhatároztak, azt gyakorolják a foglalkozások minden ágában és nemében, sőt — tessék csak elolvasni az uborka-szezonbeli pályaválasztási vezérczikkeket — ebben merül ki a sajtó társadalompolitikai " bölcsesége is. Sok a tanitó: ne adjátok fiaitokat, leányaitokat tanítóknak! — Sok az orvos: ne lépjen az ifjúság orvosi pályára. Ujabban sok a hivatalnok is és az óvóczédulát már kiragasztják a kereskedelmi akadémiák kapujára is. Mindez igen békés, igen józan és igen okos dolog, de ha az ember végignéz az emberek során és látja a munkások tizezreit is, akiknek nincs munkájuk, tehát a munkássorba lépéstől is megóvandó az ifjúság, akkor mégis előáll egészben a kardinális kérdés: hát voltaképpen micsoda pályára is lépjen a dolga után megélni akarószegény ember? A suszterségen alul már igazán nincsen semmi s az a sok fölösleg, amelyet minden ágon a rajta ülők le akarnak nyesegetni egy halom söpredékké válik, amely tisztán csak terhe a társadalomnak s az államnak. Megélni mindenütt nehéz és minden téren áll a tétel, ha te nem volnál, én ehetném meg a te porcziódat. Ilyetén módon akár formaliter, akár pedig csak tényleg érvényesülne a numerus clausus elve, ezt az elvet az államnak kellene kimondania: ennyi embert ki tudok tartani, a többi pusztuljon innen! Az ilyen kenyérkérdéseket csak igy egyetemesen lehet megítélni és soha sem egyes osztályok érdeke szerint. Ha nagy a szegénység, egyetlen osztálynak sincs jussa, hogy., ex offo kivétel legyen, és gondoskodjanak róla. Ellenkező esetben -nem is a czéh-, hanem a kaszt-. rendszer elevenednék fel. Hiszen ha nem mindenki lehet ügyvéd, orvos, professzor, akkor csak bizonyos emberek lehetnek azzá. S hiába beszélnek akkor az • elite selectiójáról: az ügyvédkedéshez való jog ha nem -illeti -meg? a' tökfilkót, akkor privilégiuma az okos embereknek. Nem lehet mindenkit az egyetemen befogadni s csak miután idejét, erejét és agyvelejét rápazarolta a jogi tanulmányokra, akkor kisütni róla, hogy nem az elite-hez tartozik. Ez szük-

1

786. keblüség és önzés — akár ügyvédről, akár lakatosinasról van szó: egyképpen az. Tény, hogy manapság több az ügyvéd, mint kellene. De több egyáltalán az ember Magyarországon, mint ahányan meg tudnak rajta élni. S mégis ez az ország gyérlakosságu és mégis fontos érdeknek vallják, hógy az emberek elszaporodjanak és ki ne vándoroljanak. Az ilyen ellentmondó jelenségeknek csak egy magyarázata lehet: az, hogy az emberek egyénenként nem életrevalók s a társadalom a maga összességében sem az. Az államnak pedig nincs életrevaló gazdasági politikája, nem tud az embereknek munkát, a munkának értékesítést biztosítani. Más államokban is van ügyvédi proletáriátus, orvosi fölösleg, de ott a gazdasági mechanika maga végzi korrektúráit. A tulprodukcziót maga-magától csökkenti a rákövetkező generáczió, az teheti is, mert emberi tulprodukczió csak nálunk van minden foglalkozásban egyaránt. Másutt az ügyvéd ha nem boldogul a pörei ütán, egyéb foglalkozás után lát és talál is. Nálunk ellenben. — és a sok ügyvédi panasz mellett ez a jelenség eléggé sajátságos — a guny és megvetés hangján emlékeznek meg az ügyvédi inkompatibilitásról, azaz az olyan ügyvédekről, akik ügyvédségükkel szorosan össze nem függő kereset után látnak. Nálunk a kamarából kizárják az olyan fiskálist, aki ágenskedik, tisztességtelennek mondják azt, aki provízióra dolgozik és plutokratának, aki beáll valami bankba, vagy vállalathoz. Itt élned, halnod kell: a szegény emberek kiáltása a darab kenyér után valósággal belefullad az uri emberek elfogult osztályos gőgjébe. Az ügyvédi karnak sincs jussa nagyobb tisztességhez, mint amennyit a magáéból produkálni tud. És nincs jussa, hogy amikor megélni akar, egyszersmind kösse magát a módhoz, amelyen megélni szerinte egyedül tisztességes. Az ilyen megkötéseken látnivaló a legvilágosabban, hogy mennyire mondvacsinált nálunk minden demokráczia s mennyire inkább uri még a nyomorúságunk is. Itt is, mint a társadalmi mozgalmak egyéb epizódjaiban is öntudatlanul áthatja az embereket a par excellence mezőgazdasági Magyarország agrárius gondolkodása, amely védvámokkal, hitbizományokkal dolgozik, az árakat akarja emelni, a fogyasztókkal akar mindent megfizettetni s főképpen pályázik a más falatjára. Ha a szabadgondolkodásu ügyvédek igy keresik a boldogulásukat, akkor Károlyi Sándor sem oligarcha és Ivánka Oszkár csakugyan liberális. Semper.

A házasság oly szövetség, melyben férj és nő kötelezik magukat, hogy éltök fogytáig el fogják egymásnak panaszolni bajaikat. *

Hippel.

Minden állatnak megvan a maga természeti ösztöne ; az emberé a családi szellem. Balzac. *

A korlátoltságban soha sincs meg az igazi boldogság, mert a boldogság öntudata hiányzik ott. Hoch János.

H a j h ó ,

g a l a m b o m !

— Gustave Thévenet. — Jött a. czigánylány vígan, mosolyogva . . . — Hajhó, galambom, lángol a szemed. A boldogságtut szivem fölragyogna, Hogyha szeretni tudnál engemet. De még ígérni sem akart a lány, Csak ennyit suttogott: »Talán . .. talán ...» Álmodj szivem! Jött a czigánylány hetykén, kaczkiásan . .. — Hajhó, galambom, oly szelid az est. Légy jó, kegyes, hogy teljesülni lássam Azt, amiért hóbortos szivem esd. És nem igért... de többel tett a lány, Nem mondta többé már: »Talán . . . talán ...» Ujjongj szivem ! JÖtt a czigánylány büszkén, kényeskedve . .. — Hajhó, galambom, honnan jösz, beszélj! Egy szép vitéz pihent tán az öledbe' Azért vagy oly előkelőn kevély ? S minden ígéret nélkül a leány Gőgös kaczajjal szólt: »Talán .. . talán . . .« Zokogj szivem! Jött a czigánylány néma, vad haragban .. . — Hajhó, galambom, a szived gonosz, Mig ajkadat véresre marja ajkam Mondd, mondd . . . Ugg-e mindig szerelni fogsz ? De már ígérni sem akart a láng, Annyit se mondott már: »Talán .. . talán ...« Hallgass szivem!

Heltai Jenő.

Önzetlen szerelem. Irta: LÖVIK KÁROLY.

Jessy kocsija csöndesen ügetett a ritkuló fasorban, mikor a liget szélén, ugyanott, ahol a fogat úrnője hajdanában vizet árult, egy női hang rákiáltott: — Jolánka! Jolánka! Rám se ösmersz? JeSsy zavartan nézett jobbra: vájjon ki az, aki egykori nevére emlékszik? A következő pillanatban azonban földerült az arcza s kezét kinyújtva üdvözölte régi barátnőjét, akivel hajdan együtt tánczolta végig az orosz színpadokat. — Nini! Pálma! Ez igazán kedves viszontlátás . . . Gyere föl egy perezre. Pálma mosolyogva szállt fel hozzá a hintóba s csak ekkor derült ki, hogy kezével egy apró, aranyszőke leánykát vezet. A kis gyerek igen csinosan volt öltözve: piros selyem kabátkája és fehér czipőcskéje volt, virágos kalapján struccz-tollak lengtek. Ellenben Pálma kissé kopottasnak látszott; régi szabású, olcsó zöld ruhában és eső mosta vékony gallérkában járt, sárga czipője pedig ránezos volt, mint egy sokat tapasztalt tudós arcza. — Már nem vagyok Pálma — mondta az egykori .hires troika-tánezosnő. — Hivjál Paulának . . . ezt a nevet választottam: jobban illik hozzám és csöndes életemhez. — Talán nyomorúságba jutottál ? — kérdezte Jessy résztvevően. A zöldruhás asszony mosolygott. — Oh nem — mondta csillogó szemmel — hanem férjhez mentem . . . Egy utazó vett el, óh nagyon derék,

787 szorgalmas fiu . . . és nagyon figyelmes . . . Nagyon bol- ur nézegette szigorúan a fényképész kasírozott vízesését, dogok vagyunk . . . nagyon boldogok . . . Jessy helybenhagyólag bólintott s pár nap múlva alkalma Jessy gondolkozva nézett barátnőjére. volt Horst úrral személyesen megismerkedni. Valóságban — És jómódban vagytok? — kérdezte önkéntelenül, a nyugalmazott kapitány nem volt ugyan tökéletesen — Lehetnénk jobban is . . . Sőt, neked bevallhatom, olyan, mint a képen, mert furcsa szabású zsakettet és néha bizony nyomorgunk is . . . De sosem busulunk bokában sajátságosan szük nadrágot viselt, azonfelül fölötte; nevetünk, ha krumplit vacsorázunk és nevetünk, kecskeszakállat is eresztett, de azért elég jól festett s mégha a fűszeres nem akar tovább hitelezni . . . Egy szobá- lepte Jessyt terepismereti és reglement-tudományával, ami ban lakunk, egy szál ruhában járunk, amink van, erre a az öreg tábornokból ugy látszik hiányzott. Bemutatkozásnál kis porontyra költjük, de nem érdemes-e ? Hidd meg egy csokor olcsó rezedát s egy üres aranygyűrűt nyújtott Jolánka, a boldogságot nem éri el sem a pénz, se a szép át Jessynek, aki meghatva vette át a h o l m i k a t . . . Ez hát ruha . . . az önzetlen szerelem — ujjongott föl lelke, látván, hogy Jessy fülében soká csengtek e szavak. Már bealko- a gyürü két forintot ér s neki mégis az újdonság örönyodott, haza is vitte Pálmát s még mindig arra gondolt, meit szerzé meg. Egyébként is mindjárt megértették egyhogy önzetlen szerelemben neki tulajdonképp sosem volt m á s t : H o r s t ur volt olyan őszinte, hogy bevallotta, része. Sokan forgolódtak körülte, némelyik talán a szivé- miszerint felesége van, Jessy pedig, hogy az öreg táborbői is adott egy darabkát, de őt az anyagi érdeken felül nokhoz fűzik némi lánczok. A tábornok szóra a kapisenkihez se fűzte komolyabb érzelem. Volt hintaja, pá- lány haptákba vágódott s csak hosszabb idő után volt holya, gyémántja, nyaralója, kitapasztalta az egész világot, megindítható, de később visszanyerte öntudatát s kellemeannak minden gyönyörűségét, de az önzetlen szerelem s e n csevegett el pudlija ügyességéről, Jes ismeretlen maradt előtte, részben mert nem vágyódott s y nagyon meg volt elégedve a bemutatkozással s re eső utána, részben, mert tartott a diák-szerelmek ismert véres P szívvel engedte át magát az uj érzésnek. Rendebefejezéseitől. Az élet igy is kellemes. íme, utolsó barátja, az sen este hatkor találkoztak az iparcsarnok mögött s aztán öreg tábornok elhalmozta mindennel, amit szeme-szája elsétáltak az omnibusz-állomásig és vissza. Horst ur ez megkívánt, óhajtása parancs volt, s amellett gyöngéd, időt rendesen arra használta föl, hogy Jessyvel a patkoatyai szivü jóbarátra talált benne. De az önzetlen szerelem lástan, a taktika és a geográfia köréből vett bizalmasabb mégis csak más lehet . . . rá volt irva a Pálma arczára. . részleteket megismertesse. Egy hónap múlva a leány Ugy mosolyogni és nevetni ő sosem tudott. sikerrel jelentkezhetett volna a Mindenki lehet önkéntes Álmatlanul töltötte az éjet s reggel türelmetlenül c z ™ ü harczászati iskola képesitő vizsgájára. Hogy azonhivta magához Feiglbaumnét. Ez a tisztes öreg dáma a ban igazságtalan ne legyek, barátságuknak voltak bizalházi zsidó szerepét töltötte be nála. Ő vásárolta a ruháit,. masabb részletei is, igy a kapitány néha megcsókolta a az ékszereit, ő látta el, ha kellett, apró kölcsönökkel ' leány kezét, sőt a haját is, Jessy pedig nyolcz oldalas s mindenekfelett egy viharos élet küzdelmeiben kipróbált leveleket irkált, amelyekben Blüchernek s Rómeónak netanácsokkal. vezte barátját. — Terka néni — szólt rá elhatározottan — tudja-e, * Igy ment ez néhány hétig s Jessy fenékig élvezte a hogy én még soha ez életben önzetlenül nem szerettem? titkos szerelem minden édességét. E szórakozások a köSohasem? vétkezők voltak: döczögős konflison menni találkára és Feiglbaumné megrázta kóczos szürke fejét. vissza, kültelki macskaszagu lebujokban hideg felvágottat — Ne is próbálja, nagysád, csak rosszra vezet az. vacsorálni, rettenetes pocsolyákban sétálgatni, minek köLássa, én hires füttymüvésznő voltam, mikor megismertem . vetkezménye örökös nátha volt, folyton remegni, hogy Feiglbaumot. Belészerettem és elhagytam művészetem szin- • valaki ráismer, s közbe hallgatni a ligetbeli csirkefogók helyét. Mi volt a vége? Feiglbaum elverte a pénzemet ötletes, de éppen nem finom megjegyzéseit. Jessy hősiesen s aztán kitette a szűrömet. küzdött e kellemetlenségek ellen, de mikor egy éjjel az Jessy daczosan rázta meg a fejét. eczetes disznósajttól, melyet A zöld vadásznál ettek, — Igy akarom, tehát ne szaporítsuk a szót. hatalmas hideglelést kapott, némileg csalódva kereste ez Az öreg asszonyság megbicczentette kontyát: tudta, állapotban a gyönyörűségeket. Nem sokkal több öröme hogy amit Jessy a fejébe vesz, annak törik-szakad meg volt abban, hogy egy izben a ligetben posztoló rendőr kell lennie. Igy kivánt meg egyszer egy pár majmot gyanús alakokat sejtvén bennük, igazolásra szólította fel s neki Palermóba kellett utazni értük. őket s az se vigasztalta meg, hogy a kapitány bajusza — Engedje meg legalább nagysád, hogy kicsit gon- egy rendkivül esős napon szint váltott s zöldes-szürke dolkozzam — vetette ellen s összeránczolta ravasz mezben mutatta igaz valóját. A krónikus gyomorbaj nem homlokát. — Itt volna Vas főhadnagy, de az dicsekvő kellemes dolog s igy Jessy rosszkedve napról-napra öregtermészetü s holnap az egész város tudná . . . továbbá bedett. Egy-egy kirándulása valóságos Waterloo volt: a meg lehetne próbálni Perjésit, a hősszerelmest, de az egész ruhája átázott, a nyaklánczát lelopták, a komfortáblis nem nap a szinháznál van elfoglalva s különben is oly ostoba elégedett meg a bérrel, az orra vörösre fagyott, a kalapja mint a lud . . . vagy Doddsot, a jockeyt, akiért már két tönkre ment, a szája, dohányizü volt, a czipőjében viz bárónő ivott mérget, de az meg mindig a gőzfürdőben bugyborékolt. S ezalatt otthon puha kis fészkében a ü l . . . . avagy . . . megvan: keresve se találhatnánk jobbat kandallóban vigan ropogott a fa s a szobában édes orHorst urnái! gonaillat áradt . . . Jessy magányos perczeiben kénytelen -— Horst? Sose hallottam ezt a nevet. volt bevallani, hogy mindez talán máskép is lehetne s az — Oh, nagyon distinguált u r : nyugalmazott kapi- önzetlen szerelem mintha sulyosodni kezdene . . . tány, aki egész nap egyebet se tesz, mint a kezét a hátán Amint egy reggel fölkelt, az előszobában heves szóösszekulcsolja és sétál Ez lesz a legalkalmasabb: váltást hallott. Még meg se botránkozhatott, mikor egy diszkrét; már nem könnyelmű ifju; de azért még mindig dult^ ábrázatú, furcsa kalapos hölgy berohant és kezét csinos ember; jómodoru és udvarias..Jessy nagysád, ma- csipőjére téve, igy kiáltott r á : radjunk ennél. — Igen, ön az a ledér nő, akivel az én Gusztim Feiglbaumné másnap elhozta Horst ur arczképét: barátkozik ? igen ? No nagyon szép dolog, kisasszonykám, teljes felszerelésben, tábori övvel és szolgálati éremmel, mondhatom! Házas "embereket elcsábítani, kiszipolyozni A fotográfián egy összevont szemöldökű, harczias bajusZu őket, anyákat boldogtalanokká tenni ? pfuj! háromszor pfuj! 2*

Ur"

788. — De asszonyom — védekezett Jessy ijedten. — Semmi asszonyom, ismerjük már az efféle hölgyeket 1 Családapákra vadászni, a bün fertőjébe húzni őket s aztán pisztolyt adni a kezükbe. Hohó 1 ilyen könnyen nem megy a dolog. Majd a rendőrség fog önnel elszámolni. Szégyelje magát 1 Ezzel sarkon fordult és fellökve egy útjába eső oszlopot, amelyen régi japán.vázák állottak, elrohant. Jessy kábultan nézett a furcsa kalapos förgeteg után, aztán lassan összeszedte magát. — Ez hát az önzetlen szerelem — mormolta maga elé és igen kellemetlenül érezte magát. Föl és alájárt a szobában s aztán gyors elhatározással behitta a szobaleányt. — Ha a kapitány ur jönni talál — parancsolt rá — szó nélkül dobd ki; szó nélkül: megértetted ? Megkönnyebbült, mikor e szavakat kimondta; nem kell többet megáznia és disznósajtot vacsoráznia! Tűzbe dobta a kapitány üres gyűrűjét, hervadt virágait, leveleit s miután alapjában ájtatos természetű volt, hálát adott az Istennek, hogy megszabadította ettől a kellemetlenségtől. Ez este volt hosszú idők óta először színházban, rakhatta fel sokat megcsodált gyémántjait s mutogathatta gyönyörű • decolletage-át; előadás után pedig meleg szobában, kellemes társaságban vadat, halat s egyéb jó falatokat vacsorázott s aztán puha hintón robogott, haza. Mi szép volt mindez 1 Az asszonyok irigykedve néztek utána, az urak mélyen lekapták kalapjukat, a szolganép földig borult előtte s amerre járt kényelem, udvariasság, tisztelet fogta körül. Mily kellemetlen lehet most az Iparcsarnok mögött baktatni és kocsonyát vacsorázni. Kéjesen borzongott össze a coupé lágy selymén. — Jöjjön fel még egy kicsit csevegni, barátom — — mosolygott háza előtt a tábornokra, akit ez a váratlan kegy elkápráztatott. —• oly szép volt ez a mai nap s oly . boldognak, oly .végtelen boldognak érzem magamat . . . A tábornok megpederte havas bajszát s kellemes izgatottsággal kisérte fel Jessyt a lépcsőn. — Milyen kedves leány — gondolta magában elégedetten — s hogy szeret, istenem, hogy tud szeretni . . .

párbajsegédek tárgyalnak, hanem azok, akiknek az a kötelességük és ott, ahová a nemzet küldte őket. Ha melegük van, ám izzadjanak: nem hűsölni küldötték' őket. A forróság ott, ahól az ország érdekein csatáznak, soha se lehet túlságos. Semmi szükség rá, hogy levezessék. A tüz csak hadd lángoljon, lobogjon, legyen sistergés, izzás: ami salak, csak hadd olvadjon, ami haszontalan, csak hadd pusztuljon: az igazság tűzálló. Jó, ha a tüz hevében a zagyva elemek felbomlanak, ami füstnék való, legyen belőle füst és korom, ami értékes tartalom, tisztuljon meg, kristályosodjék. Az igazságért füstöt nyelni is érdemes. *

A legnagyobb párbajt ugy hivták, hogy: leszámolás. Az egyik bajvívó, Rakovszky István adta neki ezt a nevet és a másik, Széli Kálmán, hajlandónak nyilatkozott a leszámolásra, mert ugy érezte, hogy a könyvei rendben vannak.. Ez a csata, amelyet a szabadelvű párt vezére a néppárt tüzes bajnokával megvivott: több volt, mint érdekés. Nemcsak vértek hulltak alá a birkózásban, hanem álarczok is. Nemcsak Rakovszky vágódott el benne, hanem összeroskadt egy darab taktika is és egy darab látszat. Hogy a néppárt dühét és lehangoltságát, Széli nagy ünneplését és a liberálisok ujjongását megérthessük, először szólni kell arról, amiről a nagy duellum óta többé nem lehet szó: a taktikáról. Mikor a politika mást mond, mint amit gondol, azt az ő nyelvén taktikának hivják. Nem diffamáló dolog, mert a politikának .külön erkölcse van. A nagy krízis idején a taktika ráborult a parlamenti helyzetre. Taktikáztak jobbról, taktikáztak balról, taktika volt a düh, taktika a lelkesedés, taktika a keserűség. Csak a szörnyű zavar nem volt taktika, amelybe a parlament magát és az országot sodorta. És akkor előállott Széli Kálmán, a zavart megszüntette és hogy a gépét meg 1 reparálta, a hajó kormányhidján ott maradt. A mérkőzés során kiderült, hogy maga Rakovszky István is biztatta Krónika II. Széli Kálmánt, hogy a miniszterelnöki széket foglalja .el. Széli Kálmán untalan hangoztatta, hogy ő liberális, Rakovszky István a maga rábeszélésével bizonyságot tett Duellum. róla, hogy Szélit a miniszterelnöki széken szívesen látja. — -nov. 29. A képviselőházban duellumok folynak. Ez is rend- Már pedig ha a néppárti Rakovszky bizik a liberális Széliszerváltozás. Idáig a duellumok csak keletkeztek a tisztelt ben, akkor vagy a liberalizmusnak kellett csalatkoznia a Házban, a folytatásuk és a végük átvonult a vívóterembe miniszterelnökben vagy Rakovszkynak a maga bizalmában. vagy a huszárkaszárnya lovagló-iskolájába. Idáig az volt Bánffy megbukott, Széli miniszterelnök lett. A nemzeti párt a divat, hogy a mérkőzés a Sándor-utczai palotában csak beolvadt a kormánypártba, Széli Kálmán minden nap. a gorombaságig juthatott, — a lovagias elintézés tornájá- kijelentette, hogy ő szabadelvű: a néppárt pedig mosolynak a vívóterem volt a porondja. A birkózó eszmék tüzé-. gott és csendesen duruzsolt, Bartha Miklós pedig versenyt nek feleslegét eloltották egy kis embervérrel: ezzel az dicsérte Széli Kálmánt és Egári Edét. Uj volt a helyzet, izgalom lelohadt, a csata elbágyadt, az idea sorsa eldőlt de a taktika régi erejével uralkodott a lelkeken. Romlott volt a parlament levegője: oly romlott, hogy a liberálisok a vívóteremben. A tisztelt Házban most is meglehetősen gorombás- tudtak kételkedni a tulajdon vezérükben és a reakczionákodnak. Gorombáskodnak — és tovább harczolnak. Nem ; tusok tudtak bizni az ellenséges sereg vezérében. Csak a vívóteremben, hanem a parlamentben. Az izgalmak le- hinni nem tudott már se az egyik, se a másik tábor. vezető csatornája nem árasztja át többé a parlamenti És jött a nagy szellőztetés. levegő forróságának feleslegét a huszárlaktanya lovaglóAz ellentétek óhajtják egymást. Az őszinteség néliskolájába. A parlament önmagát füti és nem a Fodor- lcül való parlament szinte rákényszeritette a nemzetet, Rákossy vivótermét. Az országos kérdések sorsán nem hogy őszintén nyilatkozzék. A nemzet nyilatkozott. A libe-

789. rálisok aggodalma és a reakczionáriusok reménysége egy"más mellett omlott a porba. A liberálisoknak látniok kellett, az ő hadseregük nem erőszakos, hanem nagy; : hogy a néppártiaknak, hogy az övék nem elnyomott, hanem — kicsi: A liberális vezér liberális vezér maradt, a maga seregének nyerte meg a csatát és nem az ellenségnek. Csoda-é, ha a néppárt megcsalódva a maga jóhiszemű rosszhiszeműségében keserű, dühvel ront rá: — H o g y a n : . h á t éz az ember nem taktikázott!? Akkor pusztuljon! A liberálisok pedig szintén rábámulnak: — Hogyan; hát ez az ember nem taktikázott! ? Akkor És csendesen restelkedvén, hangosan éljeneznek. * A duellumban, amelyben Széli Kálmán két ellenséget teritett le: a rosszhiszeműségét bizó ellenségeinek és kétkedését gyanakvó hiveinek duellumában megesett egyéb is. Egy — indiskréczió. Széli Kálmán indiskrét volt. Elárulta, hogy a magyar miniszterelnököt nem Polónyi Géza nevezi ki, sőt nem is Rakovszky István, hanem ő felsége a király. Azt mondják, hogy ez indiskréczió a Rakovszky István diadala, mert ő ugratta bele a miniszterelnököt. A titok kipattant, de vájjon ki haragudhatik meg érte. Én azt hiszem, csak Polónyi Géza. És képes lesz rá, hogy merő bosszúból ezután se nevez ki mágyar miniszterelnököt. Sylvester.

Czóbel Mirika költeményeiből.* Hosszú uton. De nehéz így fel a hegynek menni ! Álmaimban nem kisérhet senki. Hogy bírjam el e nagy boldogságot, - - Ezt a nehéz, gyönyörű:nagy álmot ? De szomorú lenn a völgyben lenni! — Álmaimban nem kisérhet senki. Hogy bírjam el e szomorúságot, Ezt a nehéz, gyönyörű nagy .álmot. Fehérednek körültem az árnyak, Párás, ködös fátyol-felhők szállnak, Hogy elvesszem e nagy fehér ködbe, Álmaimmal egyedül, örökre.

A Norna éneke. Csak be a ködbe ! Hisz köd az élet, . Belé napsugár, Alig hogy téved. Csak rémület-szülő Sölét árnyak, Tán körvonalja Kiszáradt fáknak. * Kakukfüvek, költemények 1890—1900. Athenaeum. •

És amott A ködön Tán örök Visszfénye

távol, kérésziül, tavasznak rezdül?

Csák be a ködbe! — Pihenni vágyom. Az élet fáraszt, Meglep az álom. Kitérés nincsen, Csak be a ködbe! Rövid időre? Vagy mindörökre ?

Pista bátyám szerencséje. Irta : JANKÓ ZOLTÁN.

(Folytatás.)

A kaput nyitva találtuk. Befogva várakozott a kocsi, testvéreim már fönt is szoronkodtak édes apám és bátyám mellett, az első ülésen. Ni a haszontalan leánykái, már elfoglalták a helyemet, pedig nekik igazság szerint a kocsi fenekében.a helyök, hogy ki ne pottyanjanak. Ők magok is érzik, hogy jogtalanul bitorolják a helyemet, mert amikor észreveszik, hogy jövünk, az egyik édes apám karjába, a másik Pistáéba kapaszkodik bele bogáncs módjára, nehogy leránczigálhassam őket. Persze, mihelyt meglátják édes' anyám feldúlt, haragos arczát, elcsendesülnek és még ijedtebben bújnak egymáshoz. Nagyon jól tudják, hogy ilyenkor legjobb meglapulni és meg se mukkanni addig, amig édes anyánk arczárói a haragos felhők el nem oszlanak. Még édes apám is elkomolyodott az én szégyenletes bevonulásom láttára. Pista azonban (soh'sem bocsátom meg neki) elnevette magát és színlelt sajnálkozással hangosan mondotta: — Nézzétek, szegény Laczinak fáj a keze, azért vezeti a mama fülénél fogva. Testvéreim erre fölbátorodva, vihogva mustráltak, mint a lekötözött oroszlánt szokták a gyerekek, jól tudván, hogy nem bánthatja őket. No megálljatok, hiszen édes anyám nem fogja a fülemet örökké tartani. Akkor vihogjatok majd, ha mertek ! — Ide leülsz, de meg ne mocczanj — parancsolt rám édes anyám, miközben egy ügyes kézcsavarintással leültetett az eresz alá .a fal mellé (jaj. fülem), hogy csak ugy tottyantam. Azzal' a többieknek feléje se nézve, bement a házba. Pista suhintott az ostorával és a leánykákhoz fordulva megint színlelt sajnálkozó hangon szólt hozzájok: — No menjünk, látjátok, a Laczi nem akar velünk jönni. — A határba mentek megnézni, hogy érett-e a buza, kezdhetik-e másnap az aratást. Kalapomat a szememre > húzva kuporogtam a fal mellett és mogorván néztem, mint járnak ki lassan az udvarról, engem egy tekintetre se méltatva. Elmentek, már a kocsi zörgését is alig hallom, én meg itt ülök; moczczannom sem szabad. Fájt, nagyon fájt ez a büntetés. Köny lopódzott a szemembe. Előbb csak egy, aztán a második, utána mind szaporábban a többi és mikorra édes anyám levetette az ünneplőjét s kinézett az udvarra, hogy ott vagyok-e még, ahová leültetett, csendes belső zokogás kisérte könyeim hullását. Édes anyám hozzám

790. jött, fölütötte szememre húzott kalapomat s keményen rám szólott: — Mit sirsz? Felelni nem tudtam neki, csak átöleltem a térdeit és sirtam, zokogtam keservesen, bünbánólag. Nem taszított el magától, hanem megdorgált. Szigorú hangon kezdte, de mind jobban engedett a szigorusága, mig végre egészen ellágyult. Lehajolt hozzám, az ölébe emelt és megbékülve mondotta: — No, ne sirj. Erre még nehezebb volt a sirást abban hagynom; keblére rejtettem a fejemet és a sirásom csak nem akart szűnni. Nagy sokára szépegéssé csillapodott és végre egészen elcsendesedett, de még azután sokáig tartott, mig szemeimet bünbánólag anyámra mertem emelni. Különös az anya érzelmeinek átcsapása egyik végső határból a másikba; sokaknak — amint olvassák — talán érthetetlen is, de édes anya egy sem fogja hitetlenül csóválni a fejét. Bizony, az édes anya, ha büntet, az utolsó könyeket együtt sirja megbüntetett gyermekével. Az én édes anyám is csak igy volt velem. Jóságosan nézett kisirt szemeimbe s fejemet simo-gatva, majdnem bocsánatkérőleg kérdezte, tőlem, hogy szerettem volna-e elmenni a többiekkel. Lehajtottam a fejemet és felelet helyett elpityeredtem. — No ne sirj, no — igyekezett megvigasztalni. — Hát a keresztmamához szeretnél-e elmenni? Szemeim megcsillantak e nem várt kérdésre; szinte csak lehelve mondtam rá, hogy: — Szeretnék. — Elmehetsz, de jól viseld ám magadat. Megmosdatott, rám adta ünneplő ruhámat, czipőt húzott a lábamra (nagy keservesen), kivasalt, szépen összehajtogatott zsebkendőt tett a zsebembe (ugy, hogy a csücskéje kilássák) aztán még egyszer, tudja isten hányadszor a lelkemre kötötte, hogy jól viseljem ám magamat: az ajtón kopogtassak, a kalapomat a fejemen ne felejtsem, ha valamit adnak, megköszönjem. Ha kérdeznek, ne a fejemmel bólintsak, se azt ne mondjam, hogy »a«, hanem, hogy »igen«. — Ugy, mint a Pista bátyád mondja, megértetted? Hol járt akkor már az én eszem, keresztanyám tiszta, rendes háza tájékán, bőven termő gyümölcsös kertjében! Bólintottam rá a fejemmel, hogy: — Ühüm: — Hát igy kell mondani? Takarodj a szemem elől; ne is lássalak, te kanásznak való — és lóditott rajtam egyet. Persze siettem el a közeléből. — Jösz-e mindjárt vissza; hát igy kell elmenni hazulról ? Visszasompolyogtam és kezet csókoltam neki.. — Istennek ajánlom. — No lásd-e, igy már szeretlek. Isten veled fiacskám, aztán csak jól viseld magadat. Még egyszer körülnézett, megforgatott, hogy rendben vagyok-e, azután útnak eresztett. Dehogy eresztett: kezemnél fogva vezetett a kapuig. Végre hát kijutottam az utczára; ugrándozni szerettem volna, mint a szabadjára eresztett csikó, de nem mertem. Éreztem — bár nem fordultam vissza — hogy édes anyám tekintete nyomon követ és fogva tart. Oh, az a kemény, de mégis szelid tekintete az édes anyának! De sokszor fogva tartott azután még, amikor nem egy kődobásnyi távolság, hanem mértföldek választottak el tőle; de sokszor fogva tartja szivemet még most is, amikor jóságos kék szemei már régen lecsukódtak.

A mészárszék előtt elhaladva, nagy örömmel fogadtak a pajtásaim s hivtak, csalogattak, hogy álljak be közéjök zsiványosdit játszani. Feléjök se néztem; szilárd lépésekkel mentem el előttük anélkül, hogy csak egy perezre is kísértetbe estem volna. Odább egy kutya ballagott át előttem az uton; még kőért sem hajoltam le, hogy oldalba dobjam. A korcsma előtt egy félénk szemű kis leányka jött velem szembe. Üveget szorongatott a kezében; borért küldték. Még csak meg se ránczigáltam a pántlikába font szöszke haját. (Igaz, hogy mihelyt megpillantott, ki is tért előlem.) Egyszóval, én voltam a jóság, a szelidség és e nagy átváltozást az okozta, hogy keresztanyámhoz mehetek. Aranyosi Vilma a kis kert palánkján könyökölt ki az utczára; kivül legények állottak, azokkal enyelgett. Egy szál piros rózsát tartott a fogai között, (hogy villogtak azok a fogak), azért vetekedtek, de egyiknek sem akarta od'adni. Mikor illendően köszöntve elhaladtam előttök, rám mutatott és azt mondta, hogy: — Ennek adom e. A legények nevetve fordultak felém, én meg, mintha semmit sem hallottam volna, tovább akartam sietni, hanem Aranyosi Vilma incselkedve megállított: — Hová olyan hetykén, Laczi, a Kulcsár Marcsához ? A Marcsa névre lángvörös lett az arezom. A keresztmamámhoz — mentegetődztem hebegve, de ő tovább incselkedett velem. — Én jobban szeretlek, mint a Marcsa, lásd én még virágot is tűzök a kalapod mellé — és nyújtotta felém a rózsát nevetve, kaczérkodva. Erre már elszaladtam. Hallottam a legények nevetését, de vissza sem néztem, csak futottam és meg sem állottam keresztanyám kapujáig. Mikorra odaértem, már alig pihegtem, arezom ki volt pirulva, hét esztendős ártatlan szivem szilajul dobogott. (Elég kicsiny volt arra, hogy könnyen megteljen daczczal, gyűlölettel.) . Ugy éreztem, hogy csuful. meg vagyok rabolva. Elrabolták legdrágább kincsemet egyetlen, féltve őrzött titkomat : hogy ünnepnapokon szépen kiöltözködve Marcsa kedvéért járok keresztanyámhoz. Ha Aranyosi Vilma nem a legények előtt, hanem itt, négyszem közt merészelné Marcsa nevét az ajkára venni, bizony nem szaladnék el, hanem megmarkolnám azt a szép fehér nyakát mind a két kezemmel és torkára fojtanám a szót . . . — Igen, torkára fojtanám a szót — sziszegtem visszafordulva s a szemeim villámlottak, kezeimet ökölre szorítottam. Sokáig tartott, mig fölindulásomat le tudtam küzdeni és még tovább tartott volna, ha segítségemre nincsen az az aggodalom, hogy bejuthatok-e észrevétlenül keresztanyámékhoz, ahol nekem egy félelmes ellenségem van: a Zsandár, keresztanyám házőrző komondora. A kapunak egy repedésén át kikémleltem az udvart. Szanaszét baromfiak kapargáltak, az eresz alatt egy pár szerelmes galamb turbékolt. Mindenütt csend, Zsandár hátul az isiálló küszöbén aluszik,- fejét kinyújtott első lábaira fektetve. Óvatosan kinyitottam a kis kaput, halkan be is tettem magam után: Zsandár nem vette észre. Lábujjhegyen lopva igyekeztem a konyhaajtót elérni, de Zsandár meghallotta az uj czipőim csikorgását (megint a czipők okozták vesztemet) s felütötte a fejét. Nekem se kellett több. Nekiiramodtam, betaszítottam a konyhaajtót, szobaajtót s rémülten menekültem egyenesen keresztanyám szoknyája" mögé, aki az ablaknál imádságos könyvében olvasgatott. A félelemtől remegve, nem tudtam többet mondani mint: — Keresztmama, a Zsandár. . . ..

791. Illedelmes kopogtatás, köszöntés, kézcsók, mind elmaradt ; még a kalapomat is a fejemen felejtettem. Ha ezt édes anyám megtudja, föld alá sülyed szégyenletében. (Mint mondani szokta.) Szerencsémre nem tudta meg. Keresztanyámat egy cseppet sem lepte meg, hogy igy rajtarontottam: tudta ő nagyon jól, hogy Zsandárral hadi lábon állok. Óvatosan levette szeméről a kerekes, halcsontba foglalt okulárét, beletette az imádságos könyvébe, a könyvet becsukta, odébb tolta maga elől az asztal közepére és csak azután szólott hozzám reszkető, kenetteljes hangján. — Ó te csacsi, hiszen nem bánt a Zsandár. Nézd a', mennyire örül, hogy eljöttél. Ijedten tekintettem hátra. Csakugyan ott állott mögöttem, bozontos farkát barátságosan csóválta, okos, barna szemeivel hűségesen nézett rám, mintha igazán örült volna, hogy eljöttem. — Simogasd meg a fejét — biztatott keresztanyám. Félve engedelmeskedtem, Zsandár pedig hálásan nyalta meg a kezemet . . . No lám, csakugyan nem ellenségem. Hogy is félhettem tőle mostanáig ennyire? Mert lompos a szőre, hangos az ugatása? hiszen beszélni nem tud, hát ugatnia kell. Megkötöttük a barátságot. Ennek a lelketlen állatnak, ennek a lompos szőrű komondornak a barátságában sohasem csalatkoztam. Keresztanyámnak is szemmel láthatólag jól esett, hogy félelmemet igy el tudta oszlatni. Fölemelt az ölébe és a legelső kérdése az volt, hogy: — Hát ezt a szép ruhát ki vette? — A mama. — Aztán gondját viseld ám. Minden látogatás alkalmával ez volt a bevezetés, utána következett az imádság, most éppen ugy, mint máskor. — Hát a miatyánkot tudod-e jól? — Tudom. — Hát az urangyalát? — Azt is. — És a hiszekegyet? — Azt is — feleltem, de már* nem olyan határozott hangon, mert tudtam ugyan, de csak félig; ott már összezavartam a gyónási formulával. Ezen is túlestünk, most következett a legunalmásabb része látogatásomnak. Keresztanyám közelebb húzta magához imádságos könyvét, kinyitotta, kivette belőle pápaszemét, megtörülgette, föltette és azután eleitől végig megmutogatta az imádságos könyvében levő képeket. — Ezt nagy Máriaczellből hozta a plébános ur; csókold meg. Megcsókoltam. — Ezt Csatkáról hozta édes anyád; nézd milyen sima, — s hogy tanúságot tegyen a simaságáról, az arczomhoz simitotta. • — Hát ilyen képet láttál-e már? — s az ablak felé .tartotta, hogy nézzek át rajta. — Ha rálehelsz, hát meggörbül — magyarázta tovább és rá is lehelt, hogy lássam, mint görbül meg. — Most lehelj rá te a másik feléről, akkor megint kiegyenesedik. —- Ez szent Genovéva — mondá egy csipkeszegély ü képre. — Tudod-e a históriáját? — Nem. — No, hát elmondom . . . Ekkor, mintha csoda történt volna, beszólt az ablakon egy hang: — Majd azt elmondom én. Olyan tiszta, olyan csengő volt e hang, hogy azt hittem, valamelyik szent vagy angyal, amelyiknek a képét

nézegettük, szállott le hozzánk az égből. Pedig nem is angyal volt, hanem Marcsa. Hirtelen az ablak felé fordultam: egy arcz mosolygott be rajta. Mintha mégis angyal volna . . . de mégsem az, hanem Marcsa . . . — Jól van, hát mondd el neki te — hagyta helyben keresztanyám. Ezt hallván, sietve kúsztam le keresztanyám öléből és szaporán igyekeztem ki az udvarra. Kezet csókolni, illedelmesen búcsúzni megint csak elfelejtettem, a kalapomat ellenben még a szobában föltettem. Persze, Zsandár szintén hozzám csatlakozott. Marcsa azalatt már jó messze hátul járt az udvaron és vissza sem nézett, mintha csak nem is várna. — Marcsa! — kiáltottam utána s szaladtam feléje, Zsandár versenyt velem. Erre Marcsa visszafordult, lekuporodott, karjait széttárta s vontatott, éneklő hangon kiáltott vissza: — Aki hamarabb ideér, az lesz az isten babá-á-ja. Zsandár nagyokat ugorva előzött meg, de Marcsa elhárította magától és megvárt engem. Szinte beledőltem a karjaiba, ő meg felkapott, megcsókolt és magasra emelve a karjain vitt hátra a gyümölcsös kertbe. Zsandár csaholva ugrált föl hozzám; mindenáron meg akarta az arczomat nyalni, de Marcsa nem engedte. A kalapomat mégis lekapta a fejemről s diadalmasan rázta, lobogtatta, mint valami elfoglalt zászlót. Hivtuk, csalogattuk magunkhoz, de bizony ő kelme nem adta vissza. Meg-megállott, meglapult, de mikorra közel értünk hozzá, hogy csak ki kellett volna a kezünket a kalap után nyújtani, megint fölugrott és odább szaladt. Csak akkor hozta vissza a kalapomat, amikor a vadszőlős lugasban letelepedtünk a gyöpkanapéra. Fáradtan, nyelvét lógatva terült el ő is Marcsa lábai előtt. Marcsa is elfáradt, orczái kipirultak, ajkai félig nyitva lihegtek, keble pedig (oh, az a szép puha kebel) erősen hullámzott. — De nehéz vagy Laczi — mondá egyet fújva, de azért nem tette le az öléből. — No, hát most elmondom a szent Genovéva históriáját — folytatá nekifohászkodva. — Ne mondd el, hiszen annyiszor hallottam már — tiltakoztam. — Hát akkor megtanítlak a hiszekegyre. — No, Marcsa, ne izélj, — feleltem türelmetlenül vizsgálódva. — Jól van, hát beszélj te, mondd el, mit csináltál ma litánia alatt ? Válasz helyett sértődve akartam lekúszni az öléből, Marcsa azonban nem engedett, erősen magához szoritott és azt mondta, hogy: — Óh te kis bitangom — s mikor látta, hogy ezzel sem tud teljesen megbékíteni, karjaiba zárt és kényeztetve ringatott. Én engedtem magamat kényeztetni, miközben tekintetem beleveszett azokba a bűbájos fekete szemekbe,, amelyek egyszer már a másvilágról szólítottak vissza. M

Akkor három esztendős voltam. Egy este, a tejkiosztásnál csak három gyerek és három virágos csésze állott édes anyám elé. — Laczi, te hol maradsz? — Nem kell vacsora — szóltam vissza a szobából nyafogva. — Hát ezt mi lelte ? — mondá anyám inkább magához s azonnal abba hagyta a tejosztást. — Mi bajod van szentem? — kérdé tőlem ijedten. Különös, hogy ha valamelyikünk véresen, bezúzott orral orditva ment hozzá panaszra, sohasem ijedt meg.

792. Megmosdatta, bekötözte a sebesültet, aztán családi büntető eljárásunk kívánalmai szerint megpaskolta a delinkvenst s kimondta rá a szabadságvesztés büntetését valamelyik kuczkóra mutatva e szavakkal: — Ide leülsz, de meg ne mQczczanj. (Az Ítéletnek e változatlan formája volt bíráskodásának a hivatali simlije.) Ha azonban valamelyikünk letette a kanalat és azt mondta, hogy nem éhes, akkor édes anyám mindjárt megijedt. Lefektette a gyereket s küldött Bősze orvosért. Most is aggódva vizsgálta a nyelvemet, tapogatta a pulzusomat s nyilván nem volt megelégedve, mert bevitt az első szobába és lefektetett (ide csak büntetésből, vagy betegen kerültünk). — Fáj-e valamid fiacskám — kérdezte fölém hajolva, miközben gondosan betakart. — Csak fázom — feleltem fogvaczogva, pedig az arczom csak ugy tüzelt. Hogy elcsitult a hangos, beszédes házi nép, mikor anyám visszament közéjük a konyhába és ' meglátták halavány, megrémült arczát! Lábujjhegyen járt-kelt mindenki és nem szóltak egymáshoz, . mintha megnémultak volna. Ilyen némaságot, megilletődött arczokat csaK évek múlva láttam megint magam körül, amikor kis nővérkém feküdt betegen. Akkor sem volt szabad bemennünk az első szobába, mig végre nagy sokára Marcsa kézen fogva bevezetett hozzá. Akkor már gyertya égett a fejénél és anyám szivet szaggató zokogással borult rája . . . Alig maradtam magamra, hallottam, hogy kocsi járt ki az udvarról. Megkérdeztem anyámtól, hogy ki ment el hazulról. ' — A papa ment el, neked orvosságért, majd meggyógyulsz. — Mikor jön haza? — sóhajtottam, mert akkor már iszonyúan zúgott a fejem és ha lehunytam a szememet, fekete alakokat láttam magam előtt. — Mindjárt itthon lesz, csak aludj fiacskám — és ő is a vánkosomra hajtotta a fejét. Hogy édes apám mikor jött haza, hozott-e orvosságot, azt már nem tudom, mert azok a sötét alakok nem hagytak békében: akármelyik oldalamra fordultam, mindenhol csak előttem voltak, ijesztgettek, fenyegettek. Sirva kértem édes anyámat, hogy űzze el őket; el is tűntek egy pillanatra, de megint csak előjöttek a szoba minden szögletéből és mindig többen lettek, mindig közelebb férkőztek hozzám. Felforgatták az ágyamat és engem ide-oda dobáltak benne. Borzasztóan szenvedtem. Ki voltam merülve; már védekezni sem • tudtam ellenök. Ekkor megszántak és nem bolygattak többé. Eltünedeztek á szoba négy sarkába. Igen ám, de nem sokáig volt békességem, mert az egyik szörnyalak az ágyamba bocsátott egy nagy fekete bogarat és most ez nem hagyott nyugodni. Kerestem, napokig kerestem, de nem tudtam megtalálni. Mikor végre ettől is megszabadultam, akkor meg undok csuszó-mászó férgek lepték el fekvőhelyemet, ugy, hogy ki kellett ugranom az ágyból. Édes anyám rémülten kapott a karjára. — Fiacskám, mi bajod, az istenért? — A férgek — motyogtam, a lázbeteg révedező, homályos tekintetével fürkészve hófehér habos ágyamat. — Nincs itt semmi féreg, drágám — nyugtatott meg édes anyám és megigazítva vánkosaimat, visszafektetett a helyemre. Olyan jó volt a frissen vetett ágyba belebújni! Most már csak nyugtom lesz, hiszen a magam szemeivel lát-. tam, hogy tiszta, nincsen benne féreg. De alig hunytam le a szememet, kezdődött elölről a kínszenvedésem . . . Próbáltam lesöpörni a takarómról ezeket a csúf férgeket, de nem lehetett. Tehetetlenül, fáradtan hagytam

abba a küzdelmet, azok meg ellepték a karjaimat, arczomat. Szememet, számat erősen becsuktam, hogy legalább oda ne mászhassanak. Ez az állapot is jó sokáig tartott, de végre mégis megszabadultam minden ellenségemtől. A szörnyalakok, a férgek elhagyták ágyamat és én hosszan tartó mély álomba merültem, amit nem -zavart semmiféle rémlátomás és az ébredés olyan édes,' olyan szép volt . . . Álmomban messze fönn az égen két tiszta fényű csillagot pillantottam meg. A két csillag mind lejebb ereszkedett felém és utoljára olyan közel jutott hozzám, hogy kinyújtottam utána elgyengült karjaimat. , Erre fölébredtem. Marcsa állott az ágyamnál fölém hajolva, az ő szemei voltak azok az álmomban felém közeledő csillagok s talán a bennök ragyogó könnytől volt olyan túlvilági fényök. ; Ugy éreztem magamat, mintha nagyon messze útról, fáradtan érkeztem volna haza; kinyújtott karjaimat Marcsa nyaka közé fontam és csendesen, boldogan sirtam a viszontlátás'örömére. Ő meg fölemelt párnáimmal együtt és örvendezve hirdette a szobában levőknek: — Jobban van, jobban van. Édes apám meg az orvos azonban nem sokba vették meggyógyulásomat; halk beszélgetésbe voltak elmerülve a másik ágy mellett: édes anyám hánykolódott benne lázasan, nyugtalanul. A gyermek ösztönszerű aggodalmával szólottam hozzá: . — Mama, mama. De bizony nem felelt. Most ő vesződött azokkal a rémes alakokkal és undok férgekkel, amelyek eddig engem gyötörtek. — Csitt Laczikám, a mama beteg — csitítgatott Marcsa, gyengéden magához ölelve. Megint csak sirva fakadtam. Nem tudtam ugyan megérteni, hogy milyen veszedelem van abban, hogy a »mama. beteg«, de a komoly arczok, a szokatlan környezet, a sok orvosságos üveg mind azt hirdették, hogy a mama betegsége nagy bajt jelenthet. — A gyereket meg el kell valahova vinni — mondta az orvos felém mutatva, miután apróra megmagyarázta, hogy hány óránkint kell édes anyámnak az orvosságot beadni, hogyan kell a borogatásokat fölrakni. •Mikor az orvos elment, édes apám tanácstalanul fordult Marcsához. — Hát most hogyan leszünk, hová teszszük a gyereket ? — Azon ne aggódjon keresztapa, majd csak megleszünk valahogyan. A Laczit elviszem mihozzánk, a mama pedig eljön ide ápolni helyettem a keresztmamát. — Oh, ti jó lelkek! — hálálkodott neki édes.apám, amire Marcsa már nem is hallgatott, hanem engem meleg vánkosok közé takarva azonnal elvitt magával. Nálok voltam majdnem egy hónapig. Amig feküdnöm kellett, addig ápolóm volt, mikor lábbadoztam, valósággal dajkált s midőn a szobát is elhagytam, nagy leány létére játszótársammá szegődött. Főzött' a számomra erős tyúklevest, sütött gyenge, puha pecsenyéket, hogy csak erősödjek. És ha valamire kedvet kaptam," ami nem volt a háznál, bejáratta érte az egész falut, mégis megszerezte. Ha elfáradtam, az ölébe vett és mesemondással mulattatott vagy beszélt azokról a szép időkről, amikor ő meg Pista bátyám gyerekek voltak . . . Erről legszívesebben beszélt és én is legszívesebben ezt hallgattam. De vége lett ezeknek a szép időknek is. Hazavittek. Sirva búcsúztam Marcsától. Csak m o s t ' éreztem, hogy mennyire szeretem őt, a minden jóságnak kutforrását, aki minden hibámat elnézte, minden rosszaságomat megbocsátotta és mindig pártomat fogta.

793. Ezentúl ünnepftaporh volt, ha elmehettem egy délután Marosához. Sajnos, édes anyám nem szivesen eresztett, mert szerinte nem tudtam magamat elég illedelmesen viselni. Hiába bizonykodott keresztanyám is, Marcsa is mellettem, szentül meg volt győződve, hogy alkalmatlan vagyok nekik. Pedig láthatta rajtam, hogy keresztanyáméktól hazajövet mintha ki lettem volna cserélve, én voltam a . megtestesült jóság, szelídség. Nem zavarta a mi egymáshoz való vonzódásunkat semmi, mert igaz és mély vala áz, mint a tenger vize és az idő múlásával még igazabb, még mélyebb lett. Soha még csak eszembe se jutott, hogy Marcsa valaha el tudjon irántam hidegülni, hogy jöhet idő, amikor nálamnál más valakit jobban tudjon szeretni; hogyha választani kellene köztem és más között, hogy ne engem választana. És mégis. Most, amidőn a kerti lugasban karjai közt ringatva tart, mikor a kétségnek még az árnyéka sem férkőzhetik közénk (hiszen a szive dobogását is hallom, olyan közel vagyok hozzá), átvillan agyamon az a gondolat, hogy hátha Pista bátyámat még jobban szereti. De csak átvillan. Aztán megint hiszem rendithetlenül, hogy nálamnál jobban senkit sem szerethet.. Hitemet az sem ingatja meg, hogy Pista a legelső kérdése. Hiszen máskor is mindig róla beszél, talán másra nem is gondol. Ismételni tudja minden szavát, amit évek előtt hallott tőle; meg tudja mondani, hogy három éve, amikor utoljára látta, milyen nyakkendője volt, hogyan ült, hogyan fogott vele kezet, hogyan nézett rája . . . Az volna a csoda, ha nem azt kérdezné tőlem, hogy: — Pista bátyád mikor jött haza? — Ma egy hete. — Nem is volt még nálunk — mondta elgondol-' kozva. El kellett mondanom mindent apróra, hogy mit beszél, mit tesz, hová jár, de kíváncsiságát igy sem tudtam kielégíteni. Figyelemmel hallgatott, szinte magába szivta szavaimat és mikor már mindent elmondtam, ismét ujabb és ujabb kérdésekkel ostromolt. — Hát . . . hát felőlem nem beszél ? — kérdezte végül némi habozás után. Megkönnyebbülten lélekzett aztán föl; látszott rajta, hogy milyen nehezére esett ez a kérdés. Lélekzetét visszafojtva leste a feleletet. Szemei mohón tapadtak rám, mintha arczomról akarta volna leolvasni a választ. — Nem — feleltem őszintén s magam is csak most kezdtem csodálkozni rajta, hogy Pista bátyám' mostanáig nem is emiitette Marcsát. Észrevettem, hogy Marosának rosszul esett ez a kurta felelet s hogy enyhítsem a hatását, mintegy Pista mentségére újból, élőiről kezdtem fölsorolni, hogy mivel foglalalatoskodik egész nap. — Bizonyosan nincs érkezése — tettem hozzá utoljára ártatlanul, de Marcsa rám se hallgatott. Fejét hátra hajtva, tekintetével az égen uszó felhőket követte. Gondolatai messze kalandoztak, e perczben talán azt sem tudta, hogy az ölében ülök. Ilyen elváltozottnak, gondterhesnek még sohasem láttam az arczát. — Marcsa — szóltam hozzá aggodalmasan, rövid szünet múlva és gyöngéden megráztam a karját. Összerezzent, mintha álomból ébresztettem volna föl s csak annyit.mondott, hogy: — De elgondolkoztam. Kezdett újból csevegni, tréfálkozni velem, , hogy mulattasson, hanem ez már nem volt az igazi hangja. Nem is tudtam olyan önfeledten hallgatni, mint máskor. Hallgattam, hallgattam, de aközben szüntelenül vizsgál-

gattam áz arczát és kutattam hirtelen elváltozásának az okát. Ő maga is észrevette, hogy engem nem lehet ámítani, mert annyira szeretem és annyira ismerem, hogy az én ártatlan szivemet nem tudja megcsalni. Abban is hagyta mindjárt az erőltetett beszélgetést és megilletődött hangon kérlelt: — Ne haragudj, Laczikám, hogy olyan rossz vagyok ma hozzád, de . . . de ugy fáj, hogy a Pista felénk se néz. Engesztelésül magához ölelt, megcsókolt, miközben egy forró köny hullott szeméből az arczomra. (Vége következik.)

SAISON. L-

Levél Mme. Réjaneról. — nov.

29.

Kedves Kiss, In aller Eile irom csak ezt a néhány sort — " no hallja, micsoda sok munkával jár a könyvírás! A nyolcz órai munkaidő tennis ahhoz képpest,. mennyit dolgozom én a mi kis Szakácskönyvünkön, hogy karácsonra megjelenhessen. Én istenem, hátha felsülök veié . . . De egy-két szóval mégis könnyitenem kell a lelkemen,, különben megfulladnék, a szégyentől, a nyomorúságtól, a fölhábörodástól vagy mit tudom én mitől, hogy az a Mme. Réjane ugy ment el mitőlünk, akárcsak zulukafferek vagy, ami még rosszabb: vidéki emberek előtt játszott volna. Kedves hölgyeim, _szabadjonJgy mondanom: barátnőim, akik a vidéken laknak: önök ismernek engem és tudják, hogy nem vagyok ostoba, s n e m H ^ ^ r u á l o k ^ kulturabeli külömbségeket abból a néhány kilométerből, mely bennünket egymástól elválaszt. Ez éntőlem, aki az önök előkelő jóságában, valósággal megfürödhelgrr), nemcsak hálátlanság volna, de, mondom, ostobáság is. Ám éppen önök tudják legjobban, mert színről szinre láthatják, hogy valóban van vidékiség; van bizonyos, fajtája a korlátoltságnak, mely a maga világtól való elmaradottsága természetes fogyatkozásait nem pótolni igyekszik, hanem büszke rájuk, s- megvet és lenéz, mert erkölcstelennek, ízléstelennek, hazátlannak vagy ( mi mindennek nem néz mindent, ami ezekkel nem egyezik. Ez az egyik vonása a vidékiességnek — a másik az a borzalmas érzékenység, mely, éppen abbeli érzésében, hogy ő "vidéki®, a vidékiesség lenézését vagy fitymálását látja mindenben, a : legszándékolatlanabb apróságban is. — Hát, kedves barátom, hogy micsoda vidékiek voltunk mi ezzel a Mme. Réjanenal szemben, aki végre is nem kissebb dolgot cselekedett, mint hogy elhozta magával a színművészet mai legmagasabb fokát, a lehető legbecsületesebb prezentálásban, ő maga sem kiméivé a kitűnő partnerek tetemes költségét, szemben olyan belépti dijakkal, melyek ugyan drágábbak a rendesnél, de amiknél egy vacsorányi czigányozás sem kerül kevesebbe! Először is: rettentően megsértődtünk a tiszteletlenségen, hogy influenzásán merészkedik előttünk, Előttünk! — megjelenni. Aztán: megsértődtünk, hogy nem tizenhatesztendős már — végre is, 2

794. mit gondol ez a vén asszony, ki kíváncsi az ő ránczos ábrázatjára ? 1 Mindezeken fölül pedig őszintén megharagudtunk, hogy egészen másképp játszik, mint akár Lánczy Ilka akár Lendvayné. Ez volt talán az egészben a leglesujtóbb. Ha egyszerűen arról volna szó, hogy a mi köznépünk nem ért művészethez — ezen még meg lehetne vigasztalódni. De Mme. Réjanenál éppen az volt a baj, hogy azok ejtették őt el minálunk, akik igenis értenek a művészethez, igenis szeretik s lelkük szerint foglalkoznak vele sőt megkívánják, mint a mindennapi kenyeret — s hogy éppen müértőiben éppen azokban, akiknek van Ízlésük és ítéletük, sőt bátorságuk is, hogy az Ítéletüket el ne hallgassák: hogy ezekben nem tudott még a mi közönségünk oly magasra emelkedni, hogy megértse: mit tesz a mesterség a művészetben. Mint ahogy a fül bizonyos rezgési számokon fölül már nem hall, nekünk bizonyos fokon fölül már nincs az az érzésünk, hogy művészetet látunk és egészen őszintén unatkozunk, ásítva kérdezvén: ugyan mi tetszik ebben a párisiaknak! A politikából tudnék erre hasonlatot. A mi elragadtatásunk csak a geniálís egyéniségeket tudja kisérni, a szinpad Cromwelljeit, Kossuthjait s Napóleonjait; a művészeten való souverain, tökéletes és természetes uralkodásban, a Deákokban, Andrássyakban és Disraelikban, a Richelieukben és első Vilmos császárokban nem találunk semmi különöset. Nekünk még mindig jobban imponál az, aki akar, mint az, aki tud. A Dumas filsekig, akik geniálisan fogják föl az életet, még fölér az Ítéletünk. De á Becquekig vagy Vergákig, akik magát az életet emelik, föl a művészetbe: még nem és isten tudja, meddig nem. Pedig, mondhatom, nem Mme. Réjanékon múlott. A Parisienne előadása a legszebb dolog volt, amit rég idők óta itt Budapesten láthattunk. Darab is, színészek is (mert Mme. Réjaneon kivül MM. Dubosc és Numés is igazán kitűnően értik a mesterségüket) s az egész előadás a legbecsületesebb és legelőkelőbb mesterség volt, ameddig ezen a téren a — ha szabad ezt a nagy szót kimondani : az emberiség e mái napig eljutott. Az utolsó jelenet triója emlékezetében marad a nézőnek, élete fogytáig, akár egy Sargent-portrait. S tiszteletlenség! Lehet jobban megtisztelni a közönséget, mint ha fölteszik róla, hogy nem kell hozzá leszállani s nem kell a művészi alakítást mintegy aláhúzva és kommentálva állítani eléje, mint a régi mozaikokat, amikre a szegényebbek kedvéért mindig ráírták, hogy: ez szent Bazilius, az meg szent Czirillius? Egyszerűen: nekünk ezek az emberek nem erőlködtek eleget; nekünk olyan zongoraművészek kellenek, akik: már sok művészt hallottunk, de még egyet sem, aki ennyire izzadt volna . . . S azok a toilettek! Olvasom, hogy egy osztrák udvari tanácsos naftalinban és megfelelő pénzalapitványnyal az egész garderobeját a bécsi vagy prágai muzeumra hagyta, hadd lássa az utókor, hogy élt és hogy öltözködött egy intelligens uri ember a huszadik század elején. Istenem, mintha a régi nadrágokat nem ismerték volna már a XVIII. században is, és divatjuk múlna majd a XXI-ikben! Lássa, a Mme. Réjane ruháit el lehetne tenni, ezzel a felírással: »Igy öltözködtek volna, ha lett volna

miből, a XX. század asszonyai.® Nem mondom, hogy első perezre meg nem ijedtem, mikor ez a non plus ultra asszony, mint Clotilde a színpadra lépett; elhűlt bennem a vér, hogy egy esztendő múlva én is, te is, mi is, mindnyájan igy fogunk öltözködni, ahogy, alapjában, a nagyanyáink öltözködtek, anno Eugenie császárné és szuezi kanális, vikler, rojtos shawl, bordeaux, sárga és lilaszin selyem . . . . De csakhamar megvigasztalódtam, egyrészt nem igen öltözködhetünk igy, mert minálunk csak a muzeumban van ennyi prém meg csipke, másrészt ezt a divatot éppoly szépnek fogják találni, mint minden eddigit. Tehát, hölgyeim, figyeljenek: Prém és csipke, csupa prém és csipke. Aztán: sima és uszályos aljak, de hátul erősen ránezba húzva. Csupa rövid ujj, bugygyal és hosszúszárú keztyüvel. Öv csakis ránczolt és elég széles szalagöv, csokorral és agrafe-fal, elől, oldalt derékban hozzá applikált nagy virágcsokorral. Felöltő : tisztára a régi galléros, bő vikler forma, á la Doktor Faust. Ennek sok értelme volna, tekintettel az alatta levő csipkeruhára, de, nehogy mégis könnyen járjon, mellény van belevarrva, amely derékban összefogja. Ezt általában — a részletek itt következnek: Első felvonás: kék bársony utczai ruha, szoknya mint fent, dereka sima, hátul annyira bevágott, hogy szinte princesseé olvad a szoknyával; elől széles revers, mely derékban két nagy zománezos gombban fut össze. Csipkedisz. Valami — messziről nem jól láthattam, miféle — szürkésfekete hosszuszálu prémből elképzelhetetlenül széles és földig érő boa, s még elképzelhetetlenebbül nagy, széles és lapos karmantyú; széles, egyenesen feltett, oldalt felhajtott fehér duchesse kalap, hátul rátűzött s két oldalt előre vetett nagy fekete csipkefátyollal. Könyökig érő hasított ujjak, melyekből két sor igaz csipke buggyan elé. Könyökig érő keztyü. Az egész első perezre ijesztő, különösen az öreges fátyolviselet s a rengeteg muff miatt — mikor ezeket leveti, gyönyörű. És hogy jár ez az asszony föl és alá! És hogy lógatja csuklóban a kezét, hogy, mint a régifajta elegáns vivó: e gy- e gy váratlan finom, de kifejező mozdulatra mindig készen tartsa! Második felvonás: Rengeteg vörös brokát bő köpenyeg, rojtos vállgallérral, két tenyérnyi széles czobolylyal beszegve mindenütt, ahol beszeghető, természetesen ugyanilyen stuárt-gallérral. A mellénye fehér duchesse és csipke. A kalap gyönyörű, egyenes, rózsaszín rózsákból összeállított, hátul két oldalt lehajló kék panne-csokrokkal, melyek szorosan ráhajlanak a hajra. Maga a ruha csipkeszövet; a szoknyán elől, középütt deréktól lábig tenyérnyi széles guipure betét; a derék csipkeboleró, melynek két félkörös végződése magából az igaz csipkéből van elszőve, roppant finom és odaillő Louis XVI.-es körmintában. Övszalag szürkéskék selyem. Agraffe: lilakék kövekkel, alkalmasint ametiszt. Vékony napernyő, melylyel rátámaszkodva jár, mint a férfiak. És még egyszer: hogy jár 1 Mint egy Musset-szonett! — Harmadik felvonás: kék krepp otthonka, melyre egy igaz csipkéből ilyenre szőtt ujjatlan hosszúszárú csipkekabát van rávetve. Ujj ugyancsak könyökig érő, bugygyos, szalagöv, agraffe, csokor. — S végre: a Lolotte, melyben egy afféle hölgyet kell adnia, félig színésznőt, félig — komédiásnőt. Micsoda köpönyeg

795. Földig érő, aranynyal himzett ivoire szövet, belül egészen kibélelve s kivül két tenyérnyi szélesen beszegve, ha jól láttam: kék róka prémjével, amit magyarul Blaufuchsnak hínak és minden inkább, mint kék. Ennek a gallérnak a közönség sem tudott ellentállani, zúgott, mint a vihar. Kalap: nagy, lapos, egy kicsit ferdén feltett, tollas. A ruha — ó, a ruha! Megvallom az igazat:-nem tudom pontosan elmondani, ugy fáj utána a szivem. A derék megint boleró, természetesen megint igaz-csipke; az ujja rövid, point d'aiguille-csipkéből külön szőve, s ugyancsak csipkéből szőtt hosszúszárú félkeztyü. De a szoknyája — istenem, a szoknyája! Valami titka lehetett ennek a szivárványszín felhőnek — alkalmasint: a rózsaszínű selyem alj s a fölébe vetett igazcsipke-szoknya között még egy vékony, szivárványszín tüllszoknya lehetett, az irizált át minden lépésénél, de éppen csak hogy szivárványlott, mint a gyöngyház. Szalagöv, agraff és csokor, mint fentebb. Egyszóval: nagyon fájt a szivem. Akarom, hogy az önöké is fájjon — azt szeretném, ha többé-kevésbbé mindnyájan egy kicsit rosszul éreznők magunkat, s ne szeressünk magunkra maradni, egy szobában a lelkiismeretünkkel, amért ennyi minden nagyszerűséget : Párist, Henry Becquet, franczia színészetet és franczia szabómüvészetet olyan közömbösen és hidegen néztünk, mint a paraszt a fagylaltot. Bizony isten, nem az ő hibájuk volt. Az ember annyit olvas a Marsról, hogy ott is élnek emberek, olyanfajták, mint mi, de szebb és tökéletesebb és magasabbrendü életet. Álmatlan éjszakákon szivszakadva várunk valami izenetet a Marsból — s mikor itt van, itt van vagy hat napig, s ama távoli tökéletesebb világnak még a lélekzetét is megérezzük, azt se mondjuk, hogy bikkmag. E határozott fordulattal vagyok a maga elkeseredett barátnője Emma.

n. Az első hó. 1.

Áz, ami az első fecske A tavasznak, kikeletnek, Az, ami az első, szűzi Csók azoknak, kik szeretnek, Szebb jövőnek szép reménye, Mely nem .csalhat, nem hazudhat: Az az első, téli hó a Viharedzett kocsiűtnak. Szerencsére e hasonlat Bevezet in medias res, Énekeljünk hát a hórul Addig, amig uj tavasz lesz. Két nap óta havazik már, Küszöbön van a deczember És e meglepő tünetnek, Minden újság czikket szentel.

És a költők bősz tömegje Lelkes hévvel veri kobzát, Mindenütt csak »Hó« fehérlik, Semmi »Tőled«, semmi »Hozzád«. Hogyne gyúlna lángra szivem, Hogyne verném kobzom én is, (Pláne itt a kályha mellett, Már fogyóban van a szén is, És a legtüzesebb lélek Sem melegít, csakis félig, Mikor ittbenn szénhiány van S odakinn a hó fehérlik.) 2.

A kis szobába visszavárlak És kitekintek epedőn, Óh mennyi sár a trottoáron És mennyi hó a háztetőn. És a szivemben mennyi vágy van, Forró, tüzes, bohó, mohó, Lángján a józanságod édes, Tudom elolvad, mint a hó. Ezek a téli délutánok, A szerelemre óh mi jók, A kályha mellett hópehelynél Is szaporábban hull a csók. •A kis szobába visszavárlak, Én édes szőke szeretőm. És a szivemben annyi vágy van, Amennyi hó a háztetőn. 3. A A És A

thermométer sülyed, lét oly mostoha némán áll a sarkon gesztenyés-kofa.

És álmodik merengve, Egy deli taliánrul, Ki lenn valahol délen Narancsot árul. 4. Mint Villon a ballada-iró, Ki züllött volt s szegény-, Én is sóhajtva kérdem S miért ne kérdeném: Óh hol van a sok uri dáma, Ki kegyes volt, tiszta, jó, Hol Blanche, a liliomvállú És hói van a tavalyi hó? Kinézek a bús makadámra, Amely egy percze még Fehér volt, mint sok uri dáma, Ki halva, halva rég! A hó az eltűnt, az elillant, Elvitte a hókaparó S én egyre tűnődöm a titkon: Óh hol van a tavalyi hó ? Ineubus. 2*

.796

Herzl Antalné.

INNEN-ONNAN.

Az a jóképű, nyájas uri asszony, aki A , Hét mai czimlapját ékesíti, a budapesi izr. jótékony nőegylet elnöke és az elmúlt héten volt ünnepélyes • felavatása annak a monumentális leányárvaháznak, melynek betetőzése az ő nevéhez fog fűződni mindörökre. Ott volt az ünnepélyen Széli Kálmán, aki mindenre ráér, ott volt Wlassics miniszter, aki mindent meglát, ott volt tömérdek előkelő nép és az mind hódolt annak az egyszerű, póz nélkül való zsidóasszonynak, aki két emberöltőn át megosztotta az ő nemes lelkét a családja és a világ szegényei közt ugy, hogy a világ szegényei ugy érezték, mintha a családjához tartoznának.

A Wolf ur. Lám, ki hitte volna ? Wolf ur, a dühös alldeutsch Wolf ur, a padfödél csattogtatója, minden szlavofil kormány réme lemond a képviselőségről, hogy lapjának szentelhesse minden idejét ? És mit hallok — Wolf ur, a német erények Wolfja, a dühös felforgató, szabad óráiban veszekedő házastársakat békit össze és — ettől már káprázik hithez szokott elmém — annyira belemerül a békités müvébe, hogy a szép Seidlnéval szorgalmasan tördelgette a házasságot, miközben a családi béke helyreállításán fáradozott ? Mindez igen szép és igen meglepő s á magyar alkotmányosság ezúttal is hizhatik, hogy mennyire fölötte all az osztrákon. Ki hallott már valaha magyar ' képviselőről, aki házasfeleket békitene, vagy pláne házasságot törne ? Ha nálunk egy képviselő kény-, telen lemondani, akkor vagy csődbe jut, vagy Amerikába szökik. A nyomorult osztrákok immunitása pedig olyan gyönge, hogy egy közönséges házasságtörés alatt is összeroppan. És Wolf ur voltaképpen azért mondott le, mert kellett lemondania. Az osztrák alldeutschok összedugták a fejüket s megegyeztek abban, hogy házasságtörő ember nem az ő soraikba való. És ezek uri emberek ?

Mig a megboldogult Bischitz Dávidné, ez a férfias energiájú asszony élt, az ő árnyékában húzódott me'g szerényen, mint az ibolya, az alkalmazkodni tudás bájos mintaképe, az igazi asszony. Mikor Bischitzné meghalt, ő került kormányra. Annak a nagy asszonynak a helyét elfoglalni a jótékonyság birodalmában nehéz, nagy sor,de egyúttal disz és dicsőség. Azt mondják, hogy azóta a jótékonyság arcza megváltozott, sokat, vesztett arisztokratikus allurejeiből és úgyszólván intimebb lett; mert ez az egyszerű polgári nő, akit valami nagy anyagi javakkal nem áldott meg az isten, aki pénzt, vagyont nem áldozhatott, akinek nagy ambicziói nincsenek, csak lelke van: az ő egész életét, nappali munkáját, délutáni pihenőjét, álmát, nyugalmát, gondjait adta oda a szegényeknek! Neki a jótékonyság nem sport, hanem hivatás, az elnökség nem hivatal, hanem papnői tiszt és munkájában több része van a szivnek, mint amennyit a convenczio megkövetel. Ah, a zsidó nők tudnak jótékonyak lenni! A szeretet a kereszténység előjoga, ő codifikálta törvényeit és kizárólagos just formál hozzá; de a jótékonyság, ha e reakcziós világban zsidókkal szemben ezzel a kifejezéssel élni illik, úgyszólván első sorban zsidó erény. A világ legrégibb jótékony egyesülete is zsidó. A jótékonyság és a váltó egy anyaméhből született és bizonyos mértékben a jótékonyság is váltó, melyet egyszer akkor, tán egy jobb világban isten ő szent felsége escomptálni fog mille per mese kamatokkal és nagy bombardóval. A bombardóról Herzl Antalné lemond, a kamatokról is lemond. Egy egyszerű, igénytelen, de harmonikus lélek, akinek életeleme, hogy a mások ügyebajával bíbelődjön. Talán az ő lelke érzékenységében is ama bizonyos átöröklési törvény nyilatkozik meg; lehet, hogy valami földönfutó martyr családnak az utóda, aki másoknál jobban megtanulta, jobban megérzi, hogy mi a szenvedés! Mert zsidóknak annyi martyrja van!

Az élők a valódi szenvedők. Akik már kiszenvedtek, nem búsulhatnak többé. *

• Jósika.

Csodálatos optikai illúziókra képesiti az uralkodókat a tömjénfüst, melyen keresztül néznek.. • • -Kossuth.

.

. ' Ó Sirkő-liczitáezió. Egy használt,, de teljesen jókarban lévő két méter magas fehér márvány sirkő : becsérték hatvan korona ! . . . Hat korona! Hat korona e l ő s z ö r ! . . . Hat korona husz fillér! Hat korona husz fillér: e l ő s z ö r . . . M á s o d s z o r . . . Hat korona husz fillér — senki többet?" — harmadszor! . . . Megvette a progresszív adó. Menjünk tovább; mert még sok van hátra. Közel hatszáz sirkövet hezitáltat Budapest főváros. Azokét a halottakét, akiknek fölmondották az örök nyugodalmat és a kegyeletes utódok nem jelentkeztek a kitűzött terminusra a drága csontokért. Ha nincs sir: minek a sirkő ? Igy legalább a kövek árán megtérül valami abból, amibe a hantok eihordása kerül. Budapesten, hála Istennek, sok a liczitáczió; de ilyen nem akad minden harmadik napon. Aki szeret olcsón vásárolni, itt a fényes alkalom. Kis sirkő, nagy sirkő, fehér és vörös, márvány és mészkő, kerek és lapos, egyszerű névvel és sirató versikével: pazar a választék, soha ilyen alkalom többé nem lesz. A derék főváros ezúttal csakugyan gondolt a közérdekre is és eltérve a- rendes gyakorlatától, nem kéz alatt, hanem nyilvános árlejtésen intézi el ezt az ügyletet. A protekeziós vállalkozók ehhez a zsiros falathoz nem juthatnak csak ugy suba alatt. Aki sirkövet akar magának, az adjon többet, sőt legtöbbet érte. Vannak tehát olyan javaink is, amelyeket nem érinthet semmiféle korrupezió. Ez felemelő tudat, amint felemelő látvány lesz az is, mikor az árverési hiénák tfestületileg vonulnak ki a temetőbe. Nagy liczitáczió lesz, szép liczitáczió, érdekes liczitáczió: hiszen kinek nem él a lelkében a vágy, hogy egy sirkövet mondhasson a magáénak ? A sirkőről legyalulják a nevet: lesz belőle lépcső, sarokkő vagy e m l é k t á b l a ' — m i k o r olyan potom áron lehet hozzájutni — valamelyik apróbb jelesünk szülőházán. Egyet megtarthat azonban a főváros is. Véssék rá ezt: Itt nyugszik egy fél millió. És állítsák fel valami olyan helyen, ahol rá nem tud akadni a rendőrség.

*** A g y e r m e k e k . Párisban • gyerekjáték-kiállitás volt s mint a franczia újságok Írják, nemcsak mesteremberek, hanem művészek is j a v a termésükkel vettek részt a tárlaton. A legnagyobb piktorok és szobrászok is leereszkedtek a kisdedekhez s játékokat csináltak, hogy egyrészt a babák és huszárok niveau-ját emeljék, másfelől tapasztalatokban s pénzben meggazdagodva térjenek vissza a nagy gyermekekhez. Csodáljuk, hogy Francziaország-csak most veszi észre ezt a kihasználatlan

797. -művészi területet; nálunk már régebben fölfedezték. A gyermekirodalom egyik kedves force-a ama derék nyárspolgároknak, akiket a Múzsa nyakon legyintett, s a serdültebb ifjúság számára való darabok színvonala is közismert. Csak legyen egy novella rossz s égy darab ostoba, azonnal a fiatalságot tisztelik meg vele. Egy időben alig volt iró, aki gyerekregényéket ne irt volna s e történetek tényleg annyira gyerekesek voltak, hogy némely auktort még a Kisfaludy-társaság is tagjai-sorába avatta. A gyerekkultusz tehát megelőzte Francziaországét; -gyerekjáték volt ifjúsági folyóiratokat szerkeszteni, ifjúsági drámát irni s kis babáknak való mesekönyveket összetákolni. Ez a tisztelt czéh még ma is létezik s tengernyi vizenyősséggel árasztja el az u. n. könyvpiaczot. Csak az adresszük nem helyes; mikor a müveik világgá szállnak, a gyerekekhez kívánnak szólani, holott az igazi gyerekek azok az apák és mamák, akik ez ifjú ostobaságoknak felülnek s nehéz garasaikkal táplálják nem a saját, hanem e negyven és ötvenesztendős csecsemőket. * *

*

Csütörtök délután egy úrral találkoztunk, aki fekete kávé-tájt izgatottan sietett az operaházba. A derék férfiú, ha Frithiof Nansenhez képest talán nem volt tökéletesen felszerelve, legalább is elérte Johansen, az éjszaksarki utazó- kollegájának öltözeti rekordját. A jelzett ur teljes podgyászszal, lábzsákokkal, ébresztő ' órákkal, ebédlő-csajkákkal, vánkosokkal, lélegzőkészülékkel, aetherrel, bundákkal, teleszkóppal és aneroiddel vonult az opera felé. Tristan és Isoldat adták ; az előadás hat órakor kezdődött, a véget senki sem tudta. Azt mondják, az utolsó felvonásig még ember nem jutott: addig a karmester, a zenészek, a kuliszatolagatók, a színészek annyira kimerülnek, hogy a második felvonás végén a mentők Kovách Aladárja szállítja őket haza. Érthető tehát, ha akadt egy merész ember, aki Mac. Clure, Payer és Andrée példáját követve felfedezési útra indult s törik-szakad, meg akarta ösmerni az opera utolsó jeleneteit. E czélra vitte magával az aneroidot, a-fokmérőt és a távcsövet, nemkülönben égy trikolórt, melyet, ha sikerül megérni, az utolsó felvonás partitúrájába készül beletüzni, jelezvén, hogy még meghóditatlan és ösmeretlen terület..A derék idegent nem tartóztattuk fel útjában: kisérje szerencse lépteit, meg kell azonban jegyeznünk, hogy lapunk lezártáig nem kaptunk róla értesítést. Valószinü, hogy őt is lezárták. * *

*

- *** Regények. Szép dolog, ha a trónörökös leszáll a pulpitusról, rozmaringot tüz a koronájába s azt mondja: »Szivem szerint fogok megházasodni!« Ilyenkor a világ minden pugrisa tapsol . s a regény nagy hozsannával indul meg. Az ilyen nyilatkozatok ma divatosak, ám nem kevésbbé .divatosak a befejezésök is, mikor a királyfi kiszedi koronájából a rozmaringszálat s ügyvédjének nyújtva át, igy szól: »Kérem csatolja '/. alatt a válóperhez!« Egyszerre három királyi válóper hire hallatszik: a hesseni nagyherczegi páré, a román trónörökös páré és a szerb királyé. Hja! a regények nem mindig fejeződnek be közóhajra, Pálffy Alberton kivül zordabb felfogású irók is vannak. Ilyenkor a pugrisoknak egyszerre lelohad a kedve. »Oh, hogy ennek igy kellett lennie — sóhajtják — 1 még sincsenek regények . . . « Pedig hát ez is regény, ha nem is vidám s ez is' demokráczia,- ha mindjárt kellemetlen is. Sőt: ez az igazi emberi élet s ez az igazi egyenlőség, mert nem a boldogság, hanem a szomorúság füz össze. Und als wir im Koth uns wiederfanden . . . itt értjük és méltányoljuk egymást s nyujtjuk kezünket a demokráczia diadalára. Ha a világ sopánkodik is s a kávésbácsikák és nénikék keserű könyeket hullatnak 'a regény elmúlásán, örömmel libbentem meg a kalapomat./a válási-pörök láttára s kiáltom: »Tapsoljatok emberek, a királyok most kezdenek emberek lenni!« •

SZÍNHÁZ. T r i s t a n é s Izolda. — Bemutatója az Operaházban. —

Wagnert nem lehet a könyveiből megérteni, csak ugy mint Goethehez nem jutunk el a morfologiáján át és ahogy Cellinit, a szobrászt, érczöntőt és aranyművest sem ismerjük meg az önéletrajzából. Tehát félre a wagneri iratokkal; lássuk a hangjegyeket. Ha az emberek a bayreuthi mester operáiba tizedrész annyi figyelemmel és előkészültséggel mennének be, mint amennyi gonddal és intelligencziával forgatták az iratait, ma már alig kellene velük vitázni a Tristan és ennek egész vérrokonsága fölött. Ez erős hitem. Az iratok csak zavart csinálnak, mert Wagner a problémáit jobban oldotta meg, mint ahogy fejtegette. A 'praxisa tökéletesebb az elméleteinél. Már az ő lázas, csillagokat rugó stílusa is némi bizalmatlansággal tölt el. Még kevésbbé vesztegetnek meg a barátai az ő himnuszaikkal. Ha Bülow azt mondja, hogy Tristan szép mint a legszebb költői álom és ha Nietzsche ugyanezt az operát élete legfönségesebb művészi impressziójának nevezi, mi. ezeket a nyilatkozatokat hajlandók vagyunk egy kicsapongó képzeletre visszavezetni. Pedig nincs igazunk. Ismétlém, a könyveknél és barátoknál is világosabban szól maga a zene. A »Tristan és Izolda« pedig vállalhatja azt, hogy belőle a mestert ellenőrizzük. Nem egy szerelmi dráma itt a théma, hanem maga a szerelem. Wagner erre rámutat az előjátékban. Nagyon érdekesen. Ez a bevezetés ugyanis nem szövődik valamennyi fontosabb - motívumból, amely a későbbi cselekményt kiséri, tehát nem ugy alakul, mint a »Tannháuser« vagy a »Mesterdalnokok« nyitánya, ahol megszólalnak az összdrárna motívumai. A »Tristan és Izolda« előjátéka a darabból csak a szerelmi motívumokat használja fel. Egyebet nem. Wagner ilyen módon jelzi, hogy lelkét első sorban a szerelem problémája izgatta; a mese többi része csak függeléke ennek. A szerelmet fogja firtatni, amint először páraként leng és idomul, aztán sürün és súlyosan zeng, végül teljesen kifeslik, mint az istenség és ki nem alvó fénye átlopódzik a túlvilágba. Ennek a sugárözönnek a forrása azonban csak egy: a szerelem. Ezért épül fel az. előjáték csak egyetlen egy alapmotívumon, a többi ivadék-mótivüm mind ennek a főthémának részeiből, módosításaiból, durvább vagy finomabb izületeiből alakul. Mi sem logikusabb ennél. Százféle gondolatunk is csak megannyi foszlánya egy-két vezérlő ideának. Ezekből pattan ki a sok apró ér, miként a Wagner szerelmi motívumából a többi kis frázis, amely ennek a szerelmes érzésnek egy-egy mozzanatát jelzi; szilánkok, amelyek örökös egyesülésben és bomlásban vannak. . Mikor tehát Wagner azt mondja, hogy ő megzenésít minden képzetet és a képzetek végtelen sora számára csak kevés zenei thémát mozgósít, ebben ellentmondás nem rejlik. Mert azt mondtuk, hogy a képzetek gazdag törzsfája is csekély számú ideáknak köszöni létezését, és viszont az a pár zenei motívum utóbb rengeteg sarjadzást mutat. És még valamire szeretnék figyelmeztetni. A zeneszerző, amikor dolgozik, nem tér vissza mindig tudatosan és gépiesen -azokra a motívumokra, amelyeket korábban már leirt; akárhányszor önkéntelenül is eszébe ötlik egy frázis, melylyel előbbi jelenetek, helyzetek vagy fogalmak illusztrálásánál már élt. Mit bizonyít az ? Vájjon mást-e, mint hogy ezek között a helyzetek vagy fogalmak közt benső" atyafiság" létezik s hogy a költőnek ilyen különböző árnyalatú, de -voltaképp együvé tartozó- gondolatait a zeneszerző

410 magasan szárnyaló gondolatok lyrája, melyben a költőnő egyénisége kiszélesül, megbővül, egyetemessé válik, annyira, hogy személyisége felolvad az összesség kultuszában és lelkének hangszerén a mindenség melódiája csendül. Czóbel Minka pantheista, de pantheismusát nőies lágyság fedezi. Nem annyira philosophia, mint inkább az érzés dolga. Megvan benne a mindenséggel való összetartozás tudata; de inkább gyöngéd, rejtelmes, odaadó, reflexív formájában, semmint az eszme proklamálásában. Nem önmagában keresi az egyetemest, hanem magát találja meg a természetben; a mindenség életének eszméje benne nem teremtő erő, hanem feloldó ágens, mely az ő külön életét az universális Életbe olvasztja. Költészete innen veszi emelkedettségét és tárgyaiban ezért ragaszkodik a külső világ szemléletéhez, ihletét az táplálja és ez vonja egységbe a Nyírségből vett genreképeit a Boszorkány-dalok és a Magány mysticzizmusba burkolódzó verseivel. A Pan kultusza él és dolgozik benne, ezért ragaszkodik az anyaföldhöz, ez viszi érdeklődését a föld népe felé és az tölti be lelkét a természet ünneplésével: mindig és mindenütt, önmagán és a dolgokon keresztül a végtelenbe pillant és a nagy mindenség életét érzi. Ezért kelt benne szűzi megindulást a felszántott föld illata és ez hatja át a Sphinx himnusá-X, melyből az egyetemes életbe való átolvadás szava hangzik. Fejlődésében megjárta az érzelmi pantheismus minden állomását, az élet örömétől a nirvánába való vágyódásig, attól fogva, hogy ujongó szerelemmel öleli át a világot (Maya), a nyugalom ölébe való elmerüiésig (A norna éneke) és mindenik stádiumot megjelölte finom, szubtilis hullámzásu lelkének visszhangzó dalával. A kritikus olvasó ugyan azt fogja találni, hngy a kötet nem mindegyik részében egyenlő erejű; az első gyűjteményekből átvett festések és elbeszélő költemények közül többet ki lehetett volna hagyni, anélkül, hogy sajnálnunk kellene; de átlapozva ezeket, becsben és nagy elismerésben fogja tartani az egészet, mint egy tiszta és magasrendű női lélek belső életének előkelő reveláczióját.

Haris, Zeillinger és Társa Budapest, IV., Váczi-u. 16.

Ajánlanak karácsonyi ajándékoknak alkalmas czikkeket Kivételes árak 1 Kivételes árak 1 1 vég 23 méter 82 cm. honi pamutvászon 11.— kor. 1 » 23 » 82 » sz-pes-iglói lenutánzat 14.— > 1 » 20 » 84 » finom honi sifon 15.'— » 1 » 15 » 88 • valódi lenvászon 6 női ingre 15.50 • 1 » 14 » 150 » erős pamutv. 6 lepedőre... 16.— » 1 » kávés-teriték ajour szegélylyel 6 személyre 7.50 » Legjobb minőségű barchet, kreton és zephyr m.-kint 60 fillér, azonkívül rendkívüli nagy választék fehér és szines zsebkendőkben, továbbá gyönyörű kávésteritékek, himzett asztalfutók és milieuk, harisnyák, kötények, selyem és flanell alsószoknyák, kész női, férfi- és gyermek-fehérnemű.

ELADÓ: NI

Uj, igen nagy, önmeginditó HOLTZ-fóle gép. Czim a kiadóhivatalban.

egjelentl

Kóbor Tamás regénye: 30

Ívnyi t a r t a l o m m a l .

Royal

Á f 34

kOf.

BUDAPEST.

Magrendelheti! A H É T

szálloda.

IW — M i n d e n

Egy türelmetlen asszony. A kiadóhivatalban nem történt semmi baja. A Zsolnay-váza épp oly épp és egészséges, mint a teremtés első napján. A baj a juryban van, melyet deczember ötödike előtt nem lehet összehívni, mert a jury elnöke, báró Dániel E-nőné ő kegyelmessége csak deczember 4-ikén érkezik állandó tartózkodásra Budapestre. Noha a bírálók külön-külön már tisztában vannak a pályázat eredményével, mégis a bárónő van hivatva a döntő szó kimondására. Addig tehát várjon a türelmetlen asszony türelemmel. Sub rosa azt ts megírhatjuk, hogy a Szakácskönyv már sajtó alatt van és karácsonyra meg is fog jelenni. Számot tevő, becsületes munka lesz Szakszerű és nem egészen unalmas. Emma asszony konyhaművészetének nem csonka oszlopa. Ennek a könyvnek a prospektusát már a közelebbi napokban szélnek eresztjük. Szeged. R. Mi adjunk felvilágosítást önnek, hogy a szegedi Közvélemény micsoda vonatkozással irta az ő becsületes czikkét a legmodernebb magyar szinmüvészetről ? Kell ahhoz vonatkozát? Nem közölhetők: Az ifjúság gyűlése. — Muzsikaszónál. — E. /. Ha minden. — Erzsébet királyné.

kiadóhivatalában.

Budapest

A főváros leglátogatottabb étterme. Esténként az e l i t e - k ö z ö n s ó g

HETI POSTA.

a kék csillaghoz.

találkozó helye, este

és a

művészvilág

"•ti

czigány-zenekar. Srnidt Károly,

— igazgató.

Felelős szerkesztő és kiadótulajdonos: KISS JÓZSEF. Az »Anker«, élet- és járadék-biztositó-társaság (Magyarországi vezérképviselőség: Budapest, VI., Deák-tér »Anker-udvar«) 1901. október havában benyujtatott a társaságnál 773 ajánlat 4,118.504 kor. biztosított összegre és kiállíttatott 669 kö'vény müimcj«t« 3,562.591 korona összegre. — A befolyt dijak összege 936.748 korona, a kifizetett károké 169.180 korona. — A január—október havi ktszitialcqiobb időszak alatt benyujtatott 8728 ajánlat 45,189.306 koronára és kiállíttatott 7998 kötvény 39,599.205 kor.-ra. Dijakért bevétetett 12,544.065 K. Károkért kifizettetett 2,559.265 korona. — A halál-eseti biztosításoknál A) osztalékterv szerint a nyeremény-osztalék az elmúlt évben v.z évi roinfccrncrnü' dij 25°/0-át tette ki. A vegyes és takarékpénztári biztositásnál B) osz9 0 nyomtatványhoz talékterv szerint az összes befizetett dijak 3 /0-a fizettetett ki nyeremény-osztalék gyanánt. A társaság vagyona 1900. deczember 31-én 138 millió korona. Biztosítási állomány 505 millió korona. Eddigi ki$utapt$tm$zcDtkiralyí-utcza-13 fizetések összege 232 millió korona. Budapest, 1901. Az A t h e n a eu*jn irodalmi és nyomdai r.-társulat betűivel.