Egyházi iskolák: pro és kontra 2008.05.20 13:26 – Utolsó módosítás: 2008.05.20 15:20
A kilencvenes évek elején újraéledő egyházi iskolák oktatási rendszerünk színfoltjai lettek. Mára megszokottá, sőt keresetté is váltak, hiszen követelményrendszerük, oktatási módszerük sok szempontból versenyképes az állami fenntartású iskolákéval. Cikkünk azt vizsgálja, miben ad többet-mást az egyházi képzés a világinál. A kilencvenes évek liberális iskolapolitikája bizonyos szempontból felkészületlenül érte az egyházakat. A kilencven előtti kormányok országosan mindössze nyolc, felekezeti alapon működő tanintézmény működését engedélyezték. A katolikus kerettantervet a Nemzeti Alaptanterv (NAT) megfogalmazásával egy időben állították össze. A katolikus hierarchiában az iskolafenntartói jogkör ma leggyakrabban az illetékes megyés püspöké. Az egyházi iskolák jelentős része a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia Iskolabizottságának fennhatósága alatt működik. Az ilyen iskolák közösségteremtő erejét a többiénél jóval intenzívebbnek tartják. A folyamat ráadásul kétirányú, hiszen működésüket erősen támogatja a hívők közössége is. Az egykori diákok is gyakorta éreztetik gondoskodásukat, sőt a szülői munkaközösség sem csupán formális szervezet, inkább a gyermekeikért tenni akaró emberek csoportja.
Forrás: Educatio 2005/III
Nem jobb, nem is rosszabb A Debreceni Egyetem Pedagógiai Doktori Iskolájának műhelye, Pusztai Gabriella vezetésével számos kutatást végzett az egyházi iskolák témájában. Arra jutottak, hogy az egyházi iskolák bizonyos szempontból nem jobbak, nem is rosszabbak a világiaknál. Bár vannak elitiskolák, nem minden egyházi fenntartású intézmény az. Néhány jellemző azonban biztosan megkülönbözteti őket a világi oktatási intézményektől. Egyrészt az egyházi iskolák tanulói jobb eredményeket hoznak magukhoz képest - többet fejlődnek - csökkennek a tudásbeli szélsőségek is. Ezek az iskolák a rosszabb szociális helyzetű gyerekeket is képesek jobb háttérrel rendelkező társaikhoz közelíteni. Persze utóbbiak teljesítménye is javul - de a rosszabb közegből érkezőt erősebben emeli a közösség ereje.
A pedagógusok a világi iskolák többségében tapasztaltnál több energiával próbálnak kiemelkedési lehetőséget teremteni számukra. Másrészt az egyházi kollégiumok nem csupán lakóhelyek, de nevelési központok is. Az itt dolgozó tanárok állandóan figyelnek, segítik a gyerekeket gondjaik feldolgozásában, megoldásában - legyen az akár iskolán kívüli, szociális jellegű probléma. A szocializáció zálogán, az azonos életlehetőségek megteremtésén is ügyködnek: ha például valaki nem engedheti meg magának, hogy részt vegyen a közös kiránduláson - a pénzt rendszerint máshonnan teremtik elő. Kasztosodás nélkül Magas státuszú szülő gyermekével kiemelkedő eredményeket elérni nem nagy pedagógiai eredmény. A hozzáadott pedagógiai érték ott számottevő, ahol alacsony társadalmi állású tanulókból hozzák ki a legtöbbet. Az egyházi iskolák pedig rendszerint igen jó eredményeket érnek el az alacsony státuszú szülők gyermekeinek oktatásában. Ez nemcsak itthon, de tőlünk nyugatabbra is hasonlóképpen van. Az integráció sikerének lehetséges oka, hogy sikerrel gátolják a kasztosodás folyamatát, nemritkán az uniformizálás módszereit sem mellőzve. Gergely, a budakeszi Prohászka Ottokár Gimnázium volt tanulója így emlékezik: „A tudás, a tanulmányi előremenetel mindennél fontosabb volt. Ha jól tanultál, nem marasztaltak el a kisebb-nagyobb stiklikért sem. Nem volt szigorkodó fegyelem, persze voltak regulák, amiket be kellett tartani - például a köpenyt hordani kellett. Ha nem tetted, annak azért következményei lettek. Lányok elvileg nem festhették magukat, de közülük is csak azoknak szóltak, akik már tényleg csiricsárén néztek ki. Ha normális színű hajfestéket használtak, és nem neonzöldben villogtak a körmeik, őket sem bántották.” Keresztény értékrenddel A különböző családi hátterű gyerekek vegyülését megkönnyíti a közeg, az összetartó értékrend: közösen megélt hitük élménye. A vallás a legtöbb felmerülő kérdés rendezése során szilárd hivatkozási alap. Rengeteg délutáni, hétvégi program van, amit tanárok szerveznek, részt is vesznek rajta. Az egyházi iskolákban tanítók nemcsak a tudást adnak, a gyerek jövőjét,
személyiségét is formálják. Fontos tényező a tanárok önkéntes többletmunkája is. Erről az esztergomi ferencesekhez járó Ákos például így mesél: ”Nem szerettem az angolt, ami a jegyeimen is meglátszott. Ha világi iskolába járok, nyilván meg is buktatnak. Zoltán atya azonban, miután észrevette, mi a helyzet, egy héten keresztül (hétfőtől vasárnapig) naponta gyakorolt velem. Vasárnapra minden típusfeladatot átláttam.” - A papi sokkterápia tehát sikerrel járt; Ákos még a főiskolán is ötösre záróvizsgázott a tárgyból.
Forrás: Educatio 2005/III
A számos közösségi esemény is komoly integráló erővel bír. A kevésbé jó képességű gyerekek énképét is táplálja, ha azt hallják, hogy „bár ez neked nem megy annyira jól, azért értékes vagy – mert Isten téged is szeret”. A gyerek pedig jobban összekapja magát, jobb lesz az énképe, önbizalma, motiválja a környezet.
Nem válogatnak Tévedés tehát, hogy az egyházi iskolák sikere a jobb képességű gyerekek „kimazsolázásában” rejlene – ez igaz lehet bizonyos elitintézményekre, de az egyházi fenntartású, vidéki kisiskolákra (pl. Nagyecsed, Csurgó) bizonyosan nem. Míg a kilencven előtt is működő iskolákat ma már elit intézményekként tartják számon, magas bejutási ponthatárokkal, az újabb iskolák számára nem elsődleges cél, hogy kimagasló tanulmányi eredményeket produkáljanak. Számukra az emberséges emberek nevelése, erkölcsi fejlődésük segítése a legfontosabb. Céljuk a nagy tudásbeli különbségek kiegyenlítése, a rosszabb háttérből érkezők felemelése, társaik szintjére. Az egyházi iskolák kapcsolatrendszere sem hasonlítható az elit fővárosi intézmények által kiépítetthez. A kiterjedt nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező bencések, piaristák és jezsuiták persze kivételt jelentenek az állítás alól. Ők külföldi testvérszervezeteik révén utaztatják a gyerekeket. Az iskolák eredményességét mérő statisztikák szerint az egyházi iskolák tanulói az átlagnál jobb tanulmányi teljesítményt nyújtanak. A kilencvenes évek folyamán kiderült, hogy az állami, önkormányzati és alapítványi iskolákhoz képest rohamosan nőtt az egyházi iskolában végzettek aránya, az egyetemre, főiskolára felvettek körében. A felsőoktatásban tanuló öregdiákok tanulmányi teljesítményelőnye még diplomaszerzésükkor is kimutatható. Kritikus hangok Van persze olyan szülő, - maga is főiskolai tanár – aki bírálja az egyházi iskolák tanítási
gyakorlatát. „Annyira figyelnek a gyerekekre, hogy azok önállótlanok maradnak, így később rosszul kezelik az egyetemen rájuk köszöntő szabadságot. Én ezt jórészt a piaristák számlájára írom. Ha kibocsátanak egy gyereket az iskolából, abban legyen felelősségérzet. Bár jó volt a közösség, tanárok és diákok között közvetlen, emberi kapcsolat uralkodott, ez nem javított gyermekünk felelősségérzetén, munkamorálján. Nem buzdították például arra, hogy az angol mellett latinból is nyelvvizsgát tegyen, pedig nagyon közel volt hozzá. Nem alakult ki határozott elképzelése arról sem, mi akar lenni. Világi iskolába járó másik fiamnál nincs ilyen probléma.”
Forrás: Educatio 2005/III
Az általunk megkérdezett szülők mindegyike azt mondta, hogy gyermekeit azért járatja egyházi iskolába, mivel a mai világban fontos az erkölcsi nevelés. Ahogy az egyik apuka fogalmazott, „alig van időnk beszélgetni a gyerekekkel. A napi rutin után kevésbé nyitunk egymás gondolatai felé. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy áthárítom a szülői felelősséget az iskolára, inkább úgy érzem, hogy a két nevelés alkot egészet.” Egy fővárosi anyuka szerint több ismerőse küldi félve a gyereket iskolába, mert nem tudja, épségben kerül-e haza. Az egyházi iskolákban viszont kisebb különbség van a gyermekek viselkedése között. „Nyilván minden osztályban van egy kis szélhámos, de nem tartok attól, hogy bármi rosszba belekeverhetné a gyerekemet”. Lázadóknak nem ajánlott Az egyházi iskolák kikristályosodott nevelési elvei persze nem minden gyerek számára elfogadhatóak. Ha gyermekünk az átlagnál individualistább, „lázadó típus”, nem biztos, hogy éppen a papok vonalas oktatási módszereivel hozható ki belőle a maximum. Marci halkszavú, hosszúhajú, zenészféle. Középiskolai hányattatásairól így mesél: „a Lónyay Utcai Református Gimnáziumban töltött második évben rájöttem, hogy a hitoktatók másképp értelmezik a Biblia tanait, mint én. Nem éreztem, hogy jószándékú emberek között volnék, így elhatároztam, hogy másik iskolát választok.” Az egyházi iskolákban azért nem csalódott, hiszen másodjára is felekezeti gimnáziumot választott. ”Szerintem nem szabad erőszakkal hatni az emberekre. Aki ezt teszi, annak nincs más eszköze. Ezt szüleim is megértették és támogattak az iskolaváltásban. A régi suliból közönnyel távoztam, egyenesen a Sylvester János Protestáns Gimnáziumba. Itt megtaláltam a helyem, remek éveim voltak.” Nem kellett hajat vágatnia sem, az iskolai hitéletet számára a szerdánkénti hittanórák jelentették. A ma már környezetvédelmi szakemberként dolgozó Péter egykor a budai Baár-Madas
Református Gimnázium padjait koptatta. Rövid töprengés után ő két dolog végiggondolását ajánlja az egyházi iskola választását fontolgató szülőknek. Szerinte kell annyira ismernünk gyermekünket, hogy felmérhessük, képes lesz-e csemeténk beilleszkedni egy - legalábbis kívülről - meglehetősen zártnak tűnő közösségbe. Ha gyerekünk lázadó típus, nem célszerű egyediségében és kreativitásában korlátozni, talán jobban kiforrhatná magát egy alternatív iskolában. Az egyházi iskolák legnagyobb előnye Péter szerint egyben hátrány is: szerinte nem az „igazi” életre neveli diákjait. Mai farkastörvényeink közt egy becsületes, szilárd erkölcsi alapok szerint nevelt fiatalembert igen sok csalódás érhet, miután kikerül iskolája óvó falai közül.
Forrás: http://oktatas.origo.hu/20080520/egyhazi_iskolak_pro_es_kontra
