III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

329

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET


ADA ADA – Magyar–szerb m. v. Bács vgyében, a Tisza jobb partján, Zentától délre 3 órányira. Van 6000 magyar kath., 2000 szerb n. e. óhitű, 150 zsidó lakosa, kath. és óhitű anyatemploma, synagógája. Határa nyugatról dombos, a Tisza mentiben lapályos, általában gazdag termékenységű. Kiterjedése 17983 bácsi hold (2200 □ ölével), mi 1600 □ hozva 24,727 holdat tesz. Ebből urb. szántóföld 4616 bácsi hold, rét és belsőség 7251 h., jó legelő 4697 h., szőlőskert 306 h. Uradalmi 44 h. szántó és rét, 556 h. nádas, 392 h. mocsár, 121 h. utak. E város a korona szabad tiszai kerülethez tartozik (Fényes Elek, 1851). A „temesi Bánság”-nak egy 1723–25. évi térképén a Tiszának bácskai oldalán Ada (Hata névalakban) is már fel van tüntetve Zenta és Mohol között, tehát már volt falu. 1736-ban pedig Osztrova vagy Ada a tiszai határőrvidék adójának 5 százalékával volt megterhelve. Ezen évekből való más okiratok is a kettős néven említik mint határőri katonai sáncot, mely 69 határőrt tartozik kiállítani, pedig 200 megadóztatható egyén lakik e helységben, melyhez Bánovce, Csanadszki és Novoszeló nevű puszták is tartoznak. – 1751-ben a tiszai határőrvidék véglegesen megszűnt és így Osztrova vagy Ada is kiváltságos tiszai kerületnek egy tagját képezte, amely 1791-ben tiszai koronakerületté lett, és csak 1848-ban kebeleztetett be Bács vmegyébe. – Kath. plébániája 1760-ban alakult, addig zentai filialis volt; temploma 1795-ben épült. A helység neve 1800-ig Ostrova seu Ada volt. 1836-ban pedig mezővárossá lett (Iványi István, 1909). Monográfiák

Cikkek, tanulmányok

3580. Ada község kisiparának és a Merkur kisipari szövetkezet története; Ada, 1979. 114 p.

Vö.: 1411. sz.

3580a. Urbán János: Tűzsziget – Az adai földmunkás- és munkásmozgalom krónikája; Novi Sad – Forum Könyv kiadó, 1967. 395 [1] p.

3581. Biacsi Antal: Adai népadat; 7 Nap, 1991. május 31., 12–13. p. 3582. (b s): Beszélgetés egyházmegyénk legidősebb papjával – Gere Vince pápai prelátussal; Hitélet, 1978. 2. szám, 6–10. p.

330

ADAHATÁR

3583. Burány Béla, dr.–Csehpál Pál, dr.: Három gyereknél kezdődik a család – A születésszám néhány adata Ada község területén 1975 és 1989 között; Magyar Szó – Kilátó; 1990. szeptember 22., 40. szám, 13–14. p. 3584. (ee): Ada nagy napja [Toronyszentelés]; Hitélet, 1970. 11. szám, 4–7. p. 3585. Kalapis Zoltán: Moholy-Nagy László adai és moholi évei I–II.; Magyar Szó – Kilátó, 1982. szeptember 4., 34. szám, 11. p. és szeptember 11., 35. szám, 11. p. 3586. Kántor Oszkár: Volt egyszer híd a Tiszán – Emlékezéstöredék Gere Vince adai plébánosra; Vajdasági Hírnök, 1994. december 20., 18. p. 3587. Kántor Oszkár: Skorpió havának három napja; Családi Kör, 2001. október 11., 22. p. 3588. Kántor Oszkár: A fölszabadulás első napjai; Családi Kör, 2001. október 18., 24. p. 3589. Kántor Oszkár: Hídverés az oroszoknak; Családi Kör, 2001. október 25., 23. p. 3590. Kántor Oszkár: Özönlöttek az oroszok, elmentek a tanárok; Családi Kör, 2001. november 1., 23. p.

3591. Kántor Oszkár: Egy véres vasárnap; Családi Kör, 2001. november 8., 29. p. 3592. Molnár Csikós László, dr.: Közelképek az adai római katolikus egyházközség múltjából; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 63–65. p. 3593. Molnár Csikós László, dr.: Szoborleleplezés 1898-ban; Ada – Községi Körkép, 2005. június 17. 3594. Németh Ferenc: Adai múltkutatók – A közelmúltban alakult meg az Adai Helytörténeti Társaság, amely a jövőben intézményesíthetné a történelmi kutatásokat; Családi Kör, 2003. augusztus 14., 24–25. p. 3595. (S): Búcsú Adán [A katolikus egyházközség életéről]; Hitélet, 1974. 8. szám, 18–24. p. 3596. Solymosi Éva: Ada múltjából; Szabad Hét Nap, 1997. június 5., 4. p. 3597. ys.: Szenta és Ada városok kiváltságlevelei; BBVTT Évkönyve 1904. 81–85. p. 3598. Vastag János: A titokzatos adai kincs; Családi Kör, 2005. március 17.

ADAHATÁR A Tiszavidéken az 1870-es évek elején nyíltak meg az első tanyai iskolák, s egy-két évtizede söpört rajtuk végig a „végzet szele”. A Tiszavidék tanyai iskoláit a hatvanas-hetvenes években sorra becsukták, egy részüket lebontották, a meglévők gazdasági épületté, lakóházzá váltak. Az egyetlen megmaradt tanyai iskola a Zentához tartozó Adahatáron található. A megfogyatkozott tanyák közt vívja harcát az idővel. Több mint 110 éve építették a 24 lépés hosszú és 10 lépés széles, sárgára festett épületet. Ölnyi széles csurgásának

331


horogfáit díszesre faragták az egykori mesterek, alkalmi menhelyként szolgált s szolgálhat még ma is a záporok, jégverések elől. Hajlott a teteje, ki kellene cserélni a valamikor a múlt század második felében a Kárpátokból a Tiszán leúsztatott cifrára „kézivonyózott” fákat. (…) A szomszédos határban, a nagyúti iskolában tanító Szűcs Máté fizetése tanulónként 1 véka búza 5 krajcár (vagy három forint fűtés nélkül), a községtől pedig 30 forintot, 1 lánc föld haszonélvezetét és a lakást kapta. Ezért az egész tanévben rendszeresen meg kellett tartania az órákat, sőt a felnőtteket is oktatnia kellett. A szegény tanoncoktól tilos volt tandíjat kérni. Ehhez igazították az adahatári tanító járandóságát, kötelezettségét is azokban a távoli 1870-es években. (…) Van miről tanúskodnia a már lebontott, vagy lakóházzá, kocsmává, gazdasági létesítménnyé vált, vagy elhagyatottan, üresen álló egykori hasonló iskolák helyett is. Pl. a firityi, rábéi, majdáni, imrepusztai, országúti, terjáni, hodicsi, a Fodor, a szalatornyai, a Bicskei, ostorkai, a Gábor, a híressori, a Szél, az oromparti, a Gyenes, a Bűn, a Csúzdi, a Huszák, a Bakos, a Matyó, a kisúti, a nagyúti, a völgyparti, nagyvölgyi stb. helyett is (Cs. Simon István, 1995). Cikkek, tanulmányok 3599. Cs. Simon István: Az utolsó tanyai iskola; In: Lehasadt ág; Kanizsa – Cnesa, 1995. 7–16. p.

3600. Tóth Lívia: Elsiratták az iskolájukat; Hét Nap, 2004. szeptember 15., 12–13. p.

ADORJÁN Adorján az északkelet-bácskai Tisza mente egyik sajátságos települése. Bár nevét a XII. század óta őrzi, lakossága azóta többször teljesen kicserélődött. Az egykori okmányokban szereplő Alsó-Adorján és Felső-Adorján helyén ma jobbára a XIX. század második felében érkezett ö-ző nyelvjárású magyar lakosság él: 1991-ben 1158 lakosból 949 vallotta magát magyarnak. Az adorjániak mind római katolikus vallású magyarok; kis számban élnek a faluban beás cigányok is, akik közül többen ugyancsak katolikusnak vallják magukat. A faluban más, a kisegyházakhoz tartozó felekezetű lakos nincs (Silling István, 2003). Monográfiák Vö.: 2321. sz. 3601. Adryantól Adorjánig – Szociográfiai műhelytanulmányok 1. Kanizsai Szociográfiai Műhely – Logos Grafikai Műhely, 2003. 441 p. – Papp György: Előszó, 7–10. p.; Fényképek a munkaközösségről, 11–16. p.; Papp György: Adryan – Adorján – Nadrljan – Adorján, 17–23. p.; Rajsli Ilona: Egy előz-

mény, Sinkovics Jenő tanulmányáról, 24–25. p.; Szinkovics Jenő: Adorján nyelve, 26–44. p.; Silling István: Adorján vallási életének sajátosságai, 45–58. p.; Papp György: Semmivel sem pótolható az anyanyelven elmondott imádság – Szociográfiai riport ft. Tari Jánossal, 59–62. p.; Szemerédi Magda: Tiltások és javallatok – A gyermekáldáshoz fűződő szokások most és valaha Adorjánon, 63–72. p.; Klamár Zoltán: Halálban is közösség – Az

332

ADORJÁN adorjáni temető vizsgálata, 73–130. p.; Varjú György: Egy gányófaluról – Az adorjáni dohánykultúra közösségi vonatkozásai, 131–198. p.; Batta Péter: Csempészkaland, 199–202. p.; Papp György: Barta Péterről, 203–204. p.; „Így éltünk abban a világban” – A 76 éves Milutinovics Mihály dohánykupec életútja, 205–208. p.; Szolgálnom köllött rogyásig – Kovács Ferenc, a dohányvágó, 209–211. p.; Varnyú György: Móvázási szokások Adorjánon, 212–233. p.; Klamár Zoltán: Adorján parasztságának vállalkozói rétege a 90-es években, 234–246. p.; Papp György: Nagyszaladás? De melyik? – Történelmi sorsfordulók emlékezete, 247–258. p.; Fényképezkedés a halott apa képével, 259–266. p.; Egy szűkszavú vallomás, 267–272. p.; Papp György: A Kisfától a Nömösútig – A helynevek tanúsága, 273–277. p.; Papp György: Adorján ragadványnevei, 277–296. p.; Bárth János: Tanyák változó időkben, 297–307. p.; Vörös Anna: Olvasásszociológiai felmérések az adorjáni tanulók körében, 308–319. p.; Adamović Erzsébet: Az adorjáni cigány népesség szociográfiai jellemzői, 320–344. p.; Dudás Károly: Adorján, a kibocsátó, visszafogadó fészek – Beszélgetés Szecsei Mihály közgazdás�szal, 345–351. p.; Kovács Mária: Otthonmaradottak, elszármazottak, 352–378. p.; Kovács Mária: Rögös út, egy asszonyi sors, 379–394. p.; Hózsa Éva: A mítosz és a „szociográfia” összetartozásának kérdése a vajdasági magyar irodalomban, 395–401. p.; Rajsli Ilona: Nyelv és nem összefüggéseinek vizsgálata, 402–416. p.; Tóth-Glemba Klára: Női szerepkörök a muzslyai

szokásrendszerben, 417–423. p.; Gábrityné Molnár Irén: A szociológiai és szociográfiai kutatások közeledése a Vajdaságban, 424–432. p.; Molnár Csikós László: Mennyiben helyettesítheti az interjút a kérdőív a munkahelyi nyelvhasználat kutatásában?, 433–435. p. 3602. Harkai Imre–Klamár Zoltán: Adorján népi építészete; Kanizsa – Cnesa, 1997. 95 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 2321. sz. 3603. Bödő Sándor: Adorján nyolc évszázada – Egy szorgalmas közösség múltja, jelene, jövője; Családi Kör, 1998. október 8., 12–13. p. 3604. Dudás Gyula [dr.]: Adorján történetéből; BBVTT Évkönyve 1913. 43–54. p. 3605. Gallusz László: A tenyérnyi falu; Családi Kör, 1999. február 4., 8–9. p. 3606. Hovány Lajos: Vizek Adorján és Zenta között Müller 1706-os térképén; Bácsország, 1999. 11–12. szám, 15–17. p. 3607. Kovács Nándor: A lélek fölébred, hallatja szavát! – Beszélgetés Adorján plébánosával, a gyémántmisés Tari János atyával; Hét Nap, 2002. június 26., 7. p. 3608. Tóth Tibor: Adorján – Egy Tisza menti falucska csendes hétköznapjai; Hét Nap, 2006. június 7., 12. p. 3609. (se): Adorján – Új oltár, ősi hit; Hitélet, 1971. 9. szám, 18–20. p.

333

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 3610. Szemerédi Magda: Tiltások és javallatok – A gyermekáldáshoz fűződő szokások most és valaha Adorjánon; Bácsország, 2002. X– XII. szám, 113–115. p.

3611. Valkay Zoltán: Adorján településének újabb kori története; Új Symposion, 1992. 7–8. szám.

AKACS Akácspuszta A tájból láthatóan kiemelkedő magaslaton, ahol a telephelyet kijelölték a számukra – egy gerincen, mondják a helybeliek – Akacs néven a középkorban is volt egy település. 1332-ben már parókiás hely, temploma Achatius ókeresztény vértanúnak volt felszentelve. Elmagyarosodott alakját a középkori tizedjegyzékben található Akacs, Akácsy családnevek őrzik. Nyilván a helynév forrását is itt kell keresnünk. A település a hódoltság idején is lakott. Bálint Sándor írja A szögedi nemzet című munkájának első kötetében: „A Tisza több hajdani mellékága között feküdt, a nép a szigeteken pákászéletet folytatott. A török adószedő évente egyszer csónakon kereste fel.” A törökök kiűzése után a hajdúk, útonállók és szegénylegények gyülekező- és menhelye. Különállásuk, szilajságuk, a hatósággal szembeni dacolásuk miatt a környék népe Akacs vármegye néven emlegette a vidéket. (…) Az új kertészfalu is ezt a nevet vette fel. (…) A sorvadó települést 1890-ig tűrték meg a Karátsonyi-uradalomban. Ekkor a földesúr végképp kiadta a kertészek útját, mivel az általuk bérelt földdel más szándéka volt. (…) Akacs eltűnt a föld színéről, mint annyi más telepítvényes falu vidékünkön (Kalapis Zoltán, 1983). Cikkek, tanulmányok 3612. Csömöre Zoltán: A titokzatos Akácsi kő; Szabad Hét Nap, 1996. február 15., 22. p.

3613. Kalapis Zoltán: Majorról, birtokról, tanyáról – faluba (1983); In: Vándorok és letelepülők – Szociográfiai riportok; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1985. 7–68. p.

ALADÁR Aladártanya Aladár egy gróf Karátsonyi keresztnevének emlékét őrzi, azét, aki 1896-ban Torontál vármegye fényes nemesi bandériumát vezette a budapesti millenniumi felvonuláson. (…) Magyarországot Európában akkoriban úgy ismerték, mint a nábobok országát, Magyarországon viszont Torontált, a mai Bánátot úgy tartották számon, mint a nábobok vármegyéjét. Településünk tehát mindenféleképpen a nábobok birodalmához tartozott, illetve annak icipici, mondhatnánk így is: jelentéktelen része volt. Itt semmi sem történt a cselédasszonyok veszekedésén, a betyárok garázdálkodásán, a gyakori születéseken, temetéseken kívül, vagy az is lehet, hogy nem akadt a környéken egy íródeák, aki lejegyezte volna a történéseket. A szájhagyomány persze sok mindent megőrzött, ennek központi eseménye egy klasszikus úri történet: a grófnő egy éjszaka elkártyázta Aladárt ezer

334

ALBERTFALVA

holddal együtt. (…) Karátsonyi Andor birtokához abban az időben, vagyis a XIX. század végén a már említett Aladár mellett még Kerektó, Vörösistálló, Akacs, Paktó, Bikács és Újhodály majorság tartozott. Jól benépesedett tehát ez a vidék, amelyet még a XVIII. század első negyedében, a török hódoltság megszűnésének idején lakatlan területként tartottak nyilván. Az első telepesek nagykunsági magyarok, aradi szerbek voltak, ezután rajokban jöttek a monarchia többi részéből is. A Karátsonyi család őse, egy Bogdan nevű örmény kereskedő 1781-ben vette meg a beodrai uradalmat. Ezt a falut (a mai Miloševót) Böldre néven ismeri egy 1331-es okirat, de a török időkben teljesen elpusztult. A hódoltság megszűnése után gyorsan fejlődik, 1805-ben már mezőváros, három országos vásár tartására nyer kiváltságot (Kalapis Zoltán, 1979). Cikkek, tanulmányok 3614. Kalapis Zoltán: Tanyai krónika; In: Bánát könyve; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 191–192. p.

ALBERTFALVA „Igen mélyen tisztelt nagyméltóságú Uraim, én alulírott és szintúgy az összes bennlakók nagy örömünket fejezzük ki azon, hogy amiként Árpád atyánk a nagy honalapító elindult egykor hont szerezni az magyarnak, tudomásunk szerint Önök is a szent célból jöttek hazulról, hogy a hontalanoknak hont szerezzenek és a hont minél jobban felvirágoztassák. Szerencse és áldás kísérje lépteiket és Isten segítse törekvéseikben; adja Isten, hogy a szegény ember Önöknek még a poraikat is áldja, és hogy nevüket még az unokák is emlegessék. Tehát ezen szempontból kiindulva rátérek kérésem valódi céljára, hogy mivel mi az összes bennlakók a mi igen tisztelt jegyző urunk engedelméből és nagyérdemű elöljáróink szívességéből mintegy ideiglenes hazát találtunk és itt bent vergődünk ki húsz, ki tíz, ki több, ki kevesebb évek óta, és bár ezen idők számtalanszor volt könnyhullatás a kenyér, mert sokszor sírva feküdtünk és sírva keltünk és többször egész évi fáradozásunk jutalma oda lett és sokszor ki kellett hurcolkodni és a mikor visszajöttünk nem találtunk lakóházainkból mást csak romokat, elvitte a víz, úgy hogy még egy darab fa sem maradt vissza, és sírtunk mint a fecske, ha fészke dúlva van. Talán ennek alapján, mivel már igen sokat áldoztunk és sokat elbuktunk, méltóztassanak a nagyrabecsült magas küldöttség mindezt figyelembe venni és alázatosan esedezem én összes bennlakók érdekében, méltóztassanak minket magas pártfogásukba venni, he eljön ezen idő, hogy telepíteni méltóztat, hogy legalább köztünk szíveskednének kivételt tenni, hogy ne pénzért, hanem felebaráti szeretetből kifolyó részvétből telepítsenek. Hogy ne kénytelenítsünk e szívből szeretett magyar hazából kivándorolni. Isten vezérelje Önöket, e szent célokban és áldás kísérje lépteiket, kívánom szívből éljen a magyar küldöttség!” (Becseji Eszter P. I.-né, 1909).

335

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok 3615. Cholnoky Jenő, dr.: A M. Földrajzi Társaság harmadik vándorgyűlése; Földrajzi Közlemények, 1909. IX. füzet, 391–403. p.

3616. Kalapis Zoltán: Időszámítási könyv, In: Élet, élet, csuda élet; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2005. 137– 154. p.

ALIBUNÁR A török korszak ily név alatt adta át nekünk ezen jelenleg terjedelmes torontálmegyei szerb és román községet. Neve magyarul annyit jelent, mint „Ali kútja”, és lehetséges, hogy a hódoltsági történelemben szereplő két Ali (Hali, török vezérek) egyikének személyével áll vonatkozásban. Létezett-e azon helyen, hol Alibunár elterül, azelőtt valamely község – és mily nevezet alatt – nem tudni. Valószínű, hogy a török iga idejében ott szerbek laktak, kik sorsosaikkal Keve (Kubin) eleste s a Délvidék hódoltatásai után, menekülni nem tudtak, vagy nem akartak. Alibunár neve a mellette poshadó mocsárra is átszármazott, melyet történészeink, geografusaink és statisztikusaink közönségesen „Alibunár mocsár” név alatt ismernek, és a közvetlen mellette elterülő, szintén hirhedett, „Háncsai mocsár”-ral említenek. (…) 1751-ben Alibunárnak 86; 1757-ben 99 lakóháza volt. A görög keletiek mellett, a délmagyarországi vidékek visszahódítása után, csakhamar más hitűek is tűnnek fel Alibunáron. A második és harmadik tizedben r. k. németek telepedtek le ide, kiket később a hatodik tizedben, egy-két magyar család követett; az utóbbiakat az akkori verseczi plébános, Brankovich Pál, a verseczi kerületben szétszórva tartózkodott többi magyarokkal külön községgé akarta egyesíteni (Milleker Bódog, 1887). Monográfia


3617. [Vilovói] Stefanovits János lovag: A versecz-alibunári mocsár kiszárítása és a szatmár-arad-palánkai csatorna; Verseczen – nyomatott Wettel & Veronits-féle könyvnyomdában, 1882. 32 p. + 3 tábla.

3618. Katolikus püspöki szentmise Alibunáron – először; Hitélet, 1990. 11. szám, 19–20. p. 3619. Milleker Bódog: Alibunár története; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1887. 195–207. p.

APATIN APATHIN – Német m. v. Bács vármegyében, a Duna bal partján, Zomborhoz délre 2 mfd. lapályos térségen. Van 6500 lakosa, kik többnyire r. kath., paroch. templommal, emeletes plébániával, selyem-gombolyitó-házzal, több jeles urad. épületekkel, 20 száraz és 6 Duna-malommal, sok mesteremberrel. Lakosai igen szorgalmas vagyonos emberek, híres kendert, repczét termesztenek, ennek magvából olajat ütnek, selyembogarat tenyésztenek, a gyermekek szalmakalapokat, az öregek korczvesszőből kosarakat fonnak, borral, fával, kenderrel kereskednek stb. Határa 1100 □ ölével számítva 24653 hold,

336

APATIN

mellyből 160 egész urb. telek után van 5832 h. szántóföld, 3951 h. rét és belsőség, 160 jó és 800 hold homokos legelő, 256 h. szőlő. Majorsági szántó és rét 26 h., 5912 h. erdő, 1166 hold füzes, 4681 h. nádas, 1589 tó és mocsár, 280 h. utak. Bírja a várost a kamara, s feje egy uradalomnak (Fényes Elek, 1851). Kender e korszak végén [1825] már mintegy 40,000 mázsa szállíttatott ki. Mi annál örvendetesebb jelenés, minthogy még az előbbi korszakban nevezetes mennyiségű kendert kelle behozni a tengerpartra Bolognából és Ferrarából a honi hajózás szükségeire. Apatinban, Hódságon és Filippován bizományosokat is tartának már angol kereskedők, kik nem csak jó áron szedék ezeknek számára e növényt, hanem jobb kezelésre is taníták azokat, kiktől a kendert venni szokták (Horváth Mihály, 1840). Monográfiák 3620. Apatiner Gemeinde und Gemeinschaft Gestern – Heute (Hergest. Von Josef Volkmar Senz); Straubing, 1974. 148 p. 3621. Kurze Geschichte der Apatiner Kirche und der Gemeinde Apatin zur hundertjärigen Jubiläumsfeier der Kirche – Vergefast von St. Basler kaplan und J. Becher Lehrer; Apatin – Druck bei Josef Czavabill, 1898. 116 p. – Új kiadás: Bassler, Stephan–Becher, Jacob: Kurze Geschichte der Apatiner Kirche und der Gemeinde Apatin – Zur hundertjärigen Jubiläumsfeier der Kirche 1898; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1979. [4] 115 p. 3622. Jurg, Hans: Apatin – Heimatbuch der gröβten donaudeutschen Gemeinde: Apatin – Selbstverlag, 1940. 305 p. + 6 t. Irodalom: Bakács István János: Apatin; Századok, 1941. 222–223. p.; Papharkay Dénes [Herceg János]: Hans Jurg: Apatin; Kalan gya, 1942. 4. szám, 188–190. p. 3623. Kanonische Visitationen der Apatiner Pfarrei im XVIII. und XIX. Jahrhundert; Straubing, 1979. 121 p.

3624. Lanji Kalman: Stari Apatin u razglednicama i slikama; Apatin, 1988. 134 p. 3625. Mayer Josef: Als wir noch daheim lebten – Apatiner Bilder von Gestern und Heute; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1978. 155 p. 3626. Mayer Josef: Apatin und seine Menschen; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1983. XXIV + 336 p. 3627. Selgrad, Anton: Das Apatiner Deutsche Gymasium – Ein Beitrag zur donauschwäbischen Schulgeschichte; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1977. 56 p. 3628. Senz, Josef Volkmar: Apatinen Gemeinde und Gemeinschaft Gestern – Heute; Straubing – Apatiner Ausschuβ 1947. 148 p. 3629. Senz, Josef Volkmar: Apatin und die Apatiner – Festschrift zu 200-Jahrfeier der donauschwäbischen Groβgemeinde Apatin, Batschka; Schwimmbach bei Straubing, 1949. 148 p. 3630. Senz, Josef Volkmar: Apatiner Heimatbuch – Aufsteig, Leistung und Untergang der donauschwä-

337

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET bischen Groβgemeinde Abthausen Apatin im Batscher Land; Straubing, 1966. 832 p. 3631. Senz, Josef Volkmar: Der Dona ufischerai bei Apatin – Entstehung, Organisation, Bedeutung; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1976. 76 p. 3632. Senz, Josef Volkmar: Totenbuch der Apatiner Gemeinschaft; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1977. 40 p. 3633. Senz, Josef Volkmar: Totenbuch der Apatiner Gemeinschaft; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1980. 44 p. 3634. Senz, Josef Volkmar: Die Apatiner Staatliche Knaben- und Mädchen-Bürger-Schule – Eine Dokumentation zur donauschwäbischen Schulgeschichte; Straubing – Apatiner Gemeinschaft, 1984. 88 p. 3634a. Senz, Josef Volkmar: Wir bleiben dem Strom verbunden – Apatiner Betrachtungen und Berichte; Straubing, 1977. 139 p. 3635. Schwend, Josef Paul: Familienregister Apatin – Abthausen bis 1945 donauschwäbische Marktgemeinde im Batscherland; Frankfurt M. – Straubing, Apatiner Gemeinschaft, 1986. XLVII + 895 p. 3636. Szeberényi Tibor: Zombor és Apatin között létesítendő motoros vasút ismertetése; Apatin – k. n., 28 p.

Cikkek, tanulmányok Vö.: 1263., 1936. és 5555. sz. 3637. Apatinban Duna–Tisza czím alatt társadalmi hetilap indult meg (Megjelenik minden pénteken); Ó-Becse és Vidéke, 1899. április 2., 4. p. 3637a. Az első magyar kendergyár Apatinban; Vasárnapi Ujság, 1867. február 3., 52–53. p. 3638. Beke György: Az apatini plébános; Szabad Hét Nap, 1998. december 30., 13. p. 3638a. Biacsi Antal: Apatini lélekszámapadás, 7 Nap, 1991. június 21., 8–9. p. 3639. Csíkos Éva: Csak lenne magyar iskola! – Az apatini Ábrahám Pál Egyesületről; Hét Nap, 2006. február 22., 12. p. 3640. Flasch, Paul: Von Apati bis Apatin – Die Geschichte der Gemeinde von ihrer ersten Gründung bis zu ihrem Wiederaufbau im XVIII. Jahrhundert; Straubing, 1967. 36–55. p. 3641. Góbor Brigitta: Apatin zenei élete (1750–2000) I–II.; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 95–99. p.; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 86–89. p. 3641a. Jubiláló dalegyesület – Az apatini férfi Dalárda 50 éve; Óbecse és Vidéke, 1910. május 29., 4. p. 3642. Mašić, Boris: Az apatini apátság; Bácsország, 1996. április 4., 6. p.

338

ARACS

3643. Muharay Alfonz: Apatini lelet; Archaeologiai Értesítő, 1897. 286– 287. p. 3644. Pleidell Ambrus: A magyar kincstár apatini telepei Mária Terézia korában; Századok, 1929. 384– 420. p. és 1930. 486–517. p. 3645. Pleidell Ambrus: A merkantilizmus történetéhez Magyarországon; Közgazdasági Szemle, 1934. 3646. Pogány Károly: Az apatini izraelita hitközség hatosztályos osztatlan tagozatú népiskolája; Bácsország, 2006. 4. (39.) szám, 33–35. p.

3648. Weigang János: Jelentés az Apatin, Szonta és Erdőd határában, valamint a vármegyénkkel határos Baranya megyében talált néhány őskori tárgyról, úgyszintén az Apatin mellett és Weindl Mór nagybirtokos jószágán feltárt őskori sírokról; BBVTT Évkönyve 1901. 20–29. p. Apatini szerző könyve 3649. Jung Ferenc: Kalászok a pedagógia és a közélet köréből. Tanítók, szülők, tan- és nevelésbarátok számára; Apatin – Szavadi ny. 1899. 225 p.

3647. Pogány Margit: Apatini kalapos vándorlegények; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 54–55. p.

ARACS Néhány a templomot tartó corinthnyi oszlop közt, most kényökre dúlnak az üvöltő orkánok. Ilyen ma Aracs. Puszta. Volt, s nem igen lesz többé. Hagyományok, csak köznép száján szárnyalnak, tündériek, rémesek, nem igazak. A közelebb múlt években, igen éltes korában elhúnyt Balázs János, csanádi czímzetes kanonok gyakori előadásaiból hallám: miszerint ő, ifjú éveiben látta az aracsi góth templomot, s benne még egy kis s a nagy oltárképet (falképet?). E nagy kép sz. Mihályt ábrázolá, magyar dolmányban, sárga csizmában, sarkantyúval s nagy bajusszal. E szép régiségnek nincs se híre, se hamva. A góth romok (!) is rég összerogynak vala, ha azokat 1827-dik évben Hertelendy Ignácz akkori alispán jelentésére, a vármegye meg nem menti, s a kikindai kerület által el nem sánczoltatta volna. És valóban mi magyarok, sokan hideg érzelemmel nézzük halomba dőlni legszentebb régi ereklyéinket is. Büszke öntudattal törünk újat teremteni s taposni a hajdan koszorúján. Pedig, ki teremteni akar, hátra is kell nézni (Bárány Ágoston, 1845). Mennyire eltörpül az ember évezredes falai mellett! A szél átfütyült csonka tornyán… és a régi dicsőségről mesélt. S a táj ragadozó madarai, kuvik, gyöngybagoly tanyát ütöttek benne. Vijjogva keringtek körülötte. Fáin vércsék tanyáztak. Telkén majdnem kizárólag lombos akácok nőttek, csak néhány satnya tölgyet és juhart láttam köztük (Berecz Sándor, 1970).

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 3650. Berecz Sándor: Pusztatemplom – Egy darab Szentföld. Az aracsi bencés apátság története; Temerin – Szent Rozália plébánia hivatal, 1970. 191 p. Irodalom: Szekeres László: Id. Berecz Sándor: Pusztatemplom – Egy darab Szentföld; Üzenet, 1971. 368. p. 3651. Raffay Endre: Az aracsi templomrom – Tanulmányok az 1200 körüli évtizedek magyarországi művészetéről I.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2005. 122 p. 3652. Stanojev, Nebojša: Arača; Novi Sad – Muzej Vojvodine, 2004. 139 p. 3653. Vajda János, Aracsi: A „mese-titkú” aracsi Pusztatemplom – Árva magyarságunk zászlóhordozója; 2002. Irodalom: Gubás Jenő: Az aracsi jó ember; Hét Nap, 2002. augusztus 28., 18. p.; Rajović: Könyv az aracsi Pusztatemplomról; Hét Nap, 2002. augusztus 28., 27. p. Cikkek, tanulmányok 3654. Bárány Ágoston: Aracs: Társalkodó, 1835. március 25., 96. p. 3655. Bárány Ágoston: A vándor titkai; Társalkodó, 1837. szeptember 16., 295. p. 3656. Brenner János: Aracson jártam 1943-ban – Többet, vagy kevesebbet láttam, mint ami ma látható?; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 64. p.

339 3657. Burányi Nándor: Aracs: dacolva a pusztulással; Hét Nap, 2004. október 27., 14. p. 3658. Csemegi József: Az aracsi kő; Archaeológiai Értesítő, 1958. 2. szám, 174–190. p. 3659. Gerecze Péter: Néhány Árpádkori templomunk; Archaeológiai Értesítő, 1896. 310–316. p. 3660. Csömöre Zoltán: Észak-Bánát monostorai; Vajdasági Hírnök, 1994. július 12., 20–21. p. 3661. Henszlmann Imre: Aracs; Archaeológiai Közlemények, 1868. VIII. szám, 39–49. p. + 1 fametszet. 3662. Henszlmann Imre: Archaeológiai kirándulás Csanádra; Archaeológiai Közlemények, 1871. 1–50. p. 3663. (h l): [A] Pusztatemplom hivatást teljesített; Hitélet, 1971. 6. szám, 3–6. p. 3664. Istvánfi Gyula, dr.: Az aracsi pusztatemplom; Krónikás – Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma – A határon túli épített örökség megóvása, 2000. 22–23. p. 3665. Jung Károly: Viaskodó aracsi táltosok; Magyar Szó – Kilátó, 1983. december 10., 48. szám, 15. p. 3666. Jung Károly: Rejtett kincsek nyomában, Magyar Szó – Kilátó, 1984. január 21., 3. szám, 15. p. 3667. Kalapis Zoltán: Az aracsi Pusztatemplom; Magyar Szó, 1994. július 26.–augusztus 1. és Történelem a föld alatt; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1995. 29–61. p.

340

BAJA

3668. Kalapis Zoltán: Gerecze Péter és az Aracsi Pusztatemplom – A régész a múlt század végén csaknem húsz fényképet készített a középkori romokról; Bácsország, 1995. június 8., 9. p. 3669. Nadj, Šandor: Arača; Rad vojvodjanskih muzeja, 1953. 85–91. p. 3670. Raffay Endre: Az aracsi templom; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 56–72. p. 3671. Raffay Endre: Az aracsi romok felfedezése; Vajdasági Hírmondó, 1996. augusztus, 23–26. p. 3672. Raffay Endre: Kérdések és válaszok az aracsi templomról; Magyar Szó – Kilátó, 1998. augusztus 15., 8. p. és augusztus 22., 8. p.

3673. Raffay Endre: Az aracsi templom; In: A középkori Délalföld és Szer; Szeged, 449–474. p. 3674. Raffay Endre: Az aracsi templomrom; Híd, 2004. szeptember, 1244– 1262. p. 3675. Szekeres István Gellért: Egy aracsi tudós emlékére – Dr. Kiss János (1921–2005); Hét Nap, 2005. október 12., 25. p. 3676. Szekeres István Gellért: Egy elfelejtett aracsi hittudós – Ft. Dr. Faragó János (1889–1935); Hét Nap, 2006. február 8., 26. p. 3677. Tóth Sándor: Az aracsi kő rokonsága; Bácsország, 2003. I–III. szám, 4–13. p.

ARADÁC RÁCZ-ARADÁCZ – Szerb falu Torontál vgyében, N. Becskerekhez 1 mfdnyire síkságon. Van 225 háza, 1628 n. e. óhitű, 28 evang., 19 róm. kath. lakosa, óhitű paroch. templommal, s két lelkésszel. Határa néhol ingoványos, általában gazdag termékenységű; posványaiban számos vad hemzseg. Van 79 6/8 egész urb. telke; a majorságit nem tudom, de egy hiteles összeírásból láttam, hogy az ittebei és eleméri uradalomban majorsági és urbéri föld összesen 70,136 hold, 974 □ öl van. Bírta e helységet a szerencsétlen eleméri és ittebei Kiss Erneszt cs. kir. ezredes és volt magyar altábornagy, ki Aradon october 6-kán 1849-ben agyonlövetett. E helység helyén hajdan Aradi magyar falu állott, melly már a 14. században virágzott, mint ezt a pápai tizedlajstrom mutatja 1332–1337-ről. Birtokosa 1422-ben György szerviai [!] despota volt, ki azt Birini Pálnak ajándékozá. A mohácsi vész után elpusztulván, később ráczok ülték meg s Aradácznak nevezték (Fényes Elek, 1851).

BAJA Baja a XVIII. század második és a XIX. század első felében élte aranykorát. Forgalmával, de nagyságával is a kor legnagyobb vidéki városai közé tartozott (1823-ban Bajának 11.133, Temesvárnak 11.170 lakosa volt, 1850-ben Bajának 14.031, Győrnek


341

pedig 16.486). Az országos jelentőségű sertés- és marhafelhozatal az érdekeltek tízezreit vonzotta, a jövevények nem is fértek el a városban: a környező réteket szállták meg. Nagy mennyiségben volt itt még a szerémségi bor, a baranyai ló, a sárközi gyapjú, a komáromi faáru, a Szlavónia erdeiben makkoltatott sertések ezrei mellett a tölgyfa padló és a gerenda. És hát persze hatalmas tételekben a gabona minden fajtája. Legnagyobb keletje itt is az acélos bánsági búzának volt. Úgy is mondhatnánk, hogy a vagonrakományok ezrei érkeztek, bár ez képtelenség, mert akkor még nem volt vasút (Kalapis Zoltán, 1998). Általában a hambárok a város hajdani életének jelképei voltak. A gabonakereskedők magtárai ugyanis részint a városban a házaknál, másrészt a város szélein körös-körül mindenütt sűrűn egymás mellé sorakoztak. Némelyik hambár olyan terjedelmes volt, hogy abban 30.000 mérő gabona is elfért. A gabonaforgalom már 1760 táján kezdődött, és innen folyton terjedt és növekedett majdnem száz esztendőn át. Nemcsak Bácsmegye felső részének a Tiszáig húzódó helységeiből, hanem Solt és a szomszéd megyék minden termését is nagyobbára Bajára szállították. A gabonaforgalom lebonyolítása úgy történt, hogy a piactérre érkező falusi szekereknél megjelentek a hajtólegények, akik a termények gazdáival egyezséget kötöttek az árura, és onnan a hambárokhoz vezették a kocsikat, de a kapunál, azaz az utcák gyepre néző szélső végén is tanyáztak ezek a vásárló legények, és ott kötötték meg a városba igyekvő eladókkal az üzletet. Később, amikor már kényelmesebb volt a helyzet, u. n. garasosok a terményből mintát vittek a kávéházban vagy vendéglőben tartózkodó vásárló kereskedőkhöz. A megvett áru a hambárokba került, és csak alkalmas ár esetében jutott eladásra. Mindezek lebonyolításánál a napszámosok egész seregét foglalkoztatták. Legélénkebb volt a berakodás munkája, mikor a hambárokból a Sugovica partjára iparkodtak a kocsik, és ott egymás hegyén-hátán tolongva várták a már lemért gabona beszállítását. Lenn a parton nyüzsgő-forgó embertömeg, a vízen 2-3 sorban hajók várakoztak a megtöltésre. Látszólag könnyen megbirkóztak ezzel a nehéz munkával a zsákhordók, egyik-másik 2-3 zsákot is vitt le egyszerre a partról, mindenik vállán egy-egy zsákot s keresztben nyakcsigolyára még egy harmadikat is. Egy időben híres volt a zsákhordók sorában valami Jula nevű istvánmegyei lány, ki gatyába öltözve három zsákot hordott le mindig a partról. Minél több zsákot cipelt le a hajóhoz egy munkás, annál több bért kapott, mert a bére a lehordott zsákok után lett megállapítva. Természetes, hogy az ilyen nehéz, testet ölő munka, a termények berakodása körül foglalatoskodó embertömeg, annak nyers beszéde, civakodása, káromkodása s a teméntelen ló, hajók vontatása olyan lármát teremtett, hogy annak zsivaja messze elhallatszott a piacra s a városba. A megvásárolt árut rendesen készpénzben kifizették a vásárlók. Később hitelre is lehetett már eladni a terményeket. Baján elismert gabonacégek voltak valamikor a Krapl (illetve Áldássy) család, aztán Stephanovics, Gruber, Csernyánszky, Adamovics, Császár stb. (Rapcsányi Jakab, 1934). Monográfiák 3677a. Evetovics János: Képek Baja város múltjából; Baján – Rajkovits Károly könyvnyomdájában, 1901. 52 p. – Klny. a Bajai Közlönyből

3678. Hirn László és Szaulich Antal, szerk.: Bácskai fejek – Magyar társadalmi lexikon II.; Baja – Corvin könyvnyomda és kiadóvállalat nyomása, 1928. [318] p.

342 3679. Kemény Simon, vitéz: Csonka-Bácska tükre – A megye kulturális és gazdasági viszonyai; nyomatott Beniczky Fiúotthon nyomdájában Homokon, 1931. 400 p. 3680. Kőhegyi Mihály (szerk.): Baja története a kezdetektől 1944-ig; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1989. 417 p. 3681. Margalits Ede: Egy lap Baja szabad királyi város történetéből; Baján – nyomatott Paul Károly gyorssajtóján, 1875. 53 p. 3682. Rapcsányi Jakab, dr.: Baja és BácsBodrog vármegye községei; Budapest – Magyar városok monográfiája kiadóhivatal, 1931. 728 p. – Magyar városok monográfiája XIV. 3683. Szathmári Károly: Baja szerepe Magyarország kereskedelmében és lehető összekapcsolása az alföldi vonattal; Budapest, 1864. Cikkek, tanulmányok

BAJA 3686. [Gragger Róbert]: Bajai születésű német költő – Beck Károly; BBVTT Évkönyve 1909. 138–141. p. 3687. [Iványi István]: Baja város történetéhez I–II.; BBVTT Évkönyve 1886. 169–182. p. és BBVTT Évkönyve 1887. 15–29. p. 3688. Iványi István: Baja; BBVTT Évkönyve 1888. 114–115. p. 3689. Iványi István: Adatok Baja múltjához; BBVTT Évkönyve 1907. 8–31. p. 3689a. Kiss Mária: A Baja környéki délszlávok (bunyevácok) szokásformái; In: Dunatáji találkozás – A Bács-Kiskun megyei nemzetiségkutató konferencia előadásai; Kecskemét, 1992. 115–124. p. 3690. Muhi János: A Czobor-család, Baja földesura; Kalangya, 1944. 3. szám, 104–106. p.

Vö.: 5593. sz.

3691. Palóczi Edgár: Baja feltámadása; Kalangya, 1944. 3. szám, 101–104. p.

3684. Albert Iván: Amiről a fénykép mesél – A bajai fényképészet rövid története 1945-ig; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 40–42. p.

3692. (R) [Rapcsányi Jakab]: Baja; In: Magyar városok; Budapest – kiadja a Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, é. n., 149–151. p.

3685. Czirfusz Ferenc: Baja város számlája 1748. évből; BBVTT Évkönyve 1896. 12–13. p.

3693. Szabadkai Kiss István: „Jelky András bajai fiú csodálatos kalandja”; Kalangya, 1944. 3. szám, 107–111. p.

3685a. Fehér Zoltán: Egy régi bajai néprajzkutató tanár, Bellosits Bálint; Honismeret, 1985. 3. szám, 20–23. p.

3694. Zsoldos Benő: A bajai gombkötők sérelmei; BBVTT Évkönyve 1912. 187. p.

343


BAJMOK Bajmok fennállása 1760-tól datálható. Mária Terézia Szabadka város lakosainak lehetővé tette, hogy akkora földterületet hasítsanak ki a pusztán, amekkorát meg tudtak művelni. Az ideköltözöttek római katolikus vallású dalmaták (horvát–bunyevácok) voltak, akik földműveléssel, állattartással és termékeik árusításával foglalkoztak. Legtöbben a városból és Horvátországból érkeztek. A magyarok szintén római katolikus vallásúak voltak, betelepítésük 1785-re, a német nemzetiségű, szintén római katolikusoké 1821-re, a zsidók (28 család) Bajmokra jövetele 1829-re tehető. Egy 1785-ből való dokumentum név szerint is felsorolja a lakosokat. Ekkor 1832 dalmata és 612 magyar lakosa volt a településnek. Az Ormos-féle gyűjtemény 1859-ben 2150 magyar, 2206 dalmata, 1179 német és 147 zsidó lakosról tesz említést. Az ideköltözéskor nem volt templom, iskola. A Ferenc-rendiek jártak ki a pusztára istentiszteletet tartani, később épült egy templom, majd 1817-ben új templom épült. Iskola 1832-től létezik (Mojzes Antal, 2004). Monográfiák Vö.: 2211. és 2337. sz. 3695. Bajmok – monográfia; Bajmoki helyi közösség, 1979. 66 p. 3696. Koppány György: Bácskai életképek – Emlékek Bajmokról; Szeged, 1997. 73 p. 3697. Mojzes Antal: A közoktatás története Bajmokon; Szabadka – Monográfiák, 1985. 165 p. – kétnyelvű kiadvány; és Magyar Szó, 1986. március 27.–április 9. (14 folytatásban) 3698. Mojzes Antal: Munkásmozgalom Bajmokon; Szabadka, 1984. 115 p. 3699. Mojzes Antal: Bajmok művelődési krónikája I–II.; Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1992. 149 p. és 1993. 269 p. 3700. Mojzes Antal: A bajmoki önkéntes tűzoltó egyesület története; Bajmok, 1994. 65 p. 3701. Mojzes Antal: A bajmoki Szent Péter és Pál római katolikus plé-

bániatemplom története; Szabadka – Grafoprodukt, 2001. 134 p. 3702. Mojzes Antal: Bajmok utcanevei, emlékművei és jelentősebb épületei; Szabadka – Grafoprodukt, 2003. 191 p. – Benne: Szakrális objektumok, emlékművek, emléktáblák és emlékhelyek, 127–183. p. Irodalom: Búcsú Ottó: Újabb helytörténeti kiadvány Bajmokról; Hét Nap, 2003. április 23., 26. p. 3703. Mojzes Antal: Bajmok a családnevek tükrében; Szabadka – Grafoprodukt, 2004. 344 p. 3704. Mojzes Antal: Mementó, Bajmok; Szabadka – Grafoprodukt, 2004. 51 p. 3705. Nuber, Georg: Die Geschichte von Bajmok 1188–1944, II. Band; H. n., é. n. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1971., 2211. és 5555. sz. 3706. Fehér Mayer Mária: Emlékek otthonról – Pfeifferéknél, az egyik utolsó bajmoki német családnál; Családi Kör, 2006. január 26.

344

BAJMOK

3707. (hl): Péter és Pál apostolok egyházközösségéből püspököt is kaptunk; Hitélet, 1974. 5. szám, 18–24. p.

3717. Mojzes Antal: A zsidók élete és kiveszése Bajmokon; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 97–100. p.

3708. Iványi István: Bajmok és Csantavér keletkezése; BBVTT Évkönyve, 1885. 1. füzet, 33–48. p.

3718. Mojzes Antal: A II. világháború bajmoki áldozatai; Bácsország, 2002. I–III. szám, 61–64. p.

3709. Kollár Károly: A bajmoki ledöntött emlékművekről; Bácsország, 1999. 1–2. szám, 22–23. p.

3719. Mojzes Antal: Az 1848/49-es magyar forradalom és szabadságharc leállította a bajmoki uradalmi ház építését; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 92–94. p.

3710. Kókay Károly: Bajmok I–III.; Híd, 1935. május, 5. szám, 6–8. p.; 1935. június, 6. szám, 5–8. p. és 1935. július–augusztus, 7–8. szám, 7–14. p. 3711. Lalia Gábor: Bajmoki szőlőszerződés; Bácsország, 1995. szeptember 7., 7. p. 3712. Mojzes Antal: A csárda épült fel először – Bajmok újratelepítése; Bácsország, 1996. május 2., 8. p. 3713. Mojzes Antal: A bajmoki németek életéből és történetéből; Bácsország, 1998. 4. szám, 12–18. p. 3714. Mojzes Antal: Bajmok település története a századfordulóig a gondok, népszaporulat és fellendülés tükrében; Bácsország, 1999. 11–12. szám, 21–22. p. 3715. Mojzes Antal: A madarasi tanyavilág története Bajmokon; Bácsország, 2000. 3–4. szám, 13–18. p. 3716. Mojzes Antal: Az aratás és a cséplés egykoron Bajmokon; Bácsország, 2000. 5–6. szám, 4–9. p.

3720. Mojzes Antal: Bajmokon a madarasi tanyasiak között is voltak ártatlan áldozatok; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 19. p. 3721. Mojzes Antal: A Bajmoki Atlétikai Club története; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 104–110. p. 3722. Mojzes Antal: Bajmoki fotográfusok; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 35–56. p. 3723. Mojzes Antal: A cserkészmozgalom és a Felderítők Szövetségének története Bajmokon I. rész; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 69–75. p. 3724. Mojzes Antal: A bajmoki vadásztársaság története; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 94–102. p. 3725. tm: Bajmok születésnapja – Több mint ötszáz évvel ezelőtt Mátyás király édesanyjának ajándékozta Bajmokot és környékét; Magyar Szó, 2006. február 18–19.

345


BAJSA BAJSA – Tót–magyar–szerb falu Bács vmegyében, ut. p. Topolyához 1 óra. Lakja 1713 evang., 1048 kath. 713 n. e. óhitű, 40 zsidó, s mind a három fő hitfelekezetnek helyben van papja és temploma. Róna határa 1200 □ ölével 13023 hold, mellyből 110 telek után urbéri szántó 4344, rét 1586, legelő 1657, szőlő 246, urasági föld és rét 4825, nádas 100, homokos s főleg rozsot terem, rétjei szárazok. Bírják ½ részben Vojnits, ½ Zákó családok (Fényes Elek, 1851). A péterváradi sáncok egyik, 1721-es összeírása szerint Bajsa-puszta, Bajsa néven, mint bérbe adott terület szerepel. Ugyanabból az évből származik még egy katonai összeírás, ahol szintén említés esik ezen puszta nevéről, most már Bajsa néven. A következő és egyben legrészletesebb forrás egy 1734. június 10-én készült bérbeadási szerződés. Ennek értelmében Stoić Bogdanović határőr Bács-Bodrog vármegyétől évi 216 forint 75 dénárért bérli Topolya- és Bajsa-pusztát. (…) 1743-ban Mária Terézia hozzáfogott a marosi és a tiszai határőrvidék felszámolásához és a területek beépítéséhez a magyar vármegyerendszerbe. A feleslegessé vált tiszteket nyugdíjazni kellett. Ekkor került szóba a dalmáciai gyökerekkel rendelkező Zako Stevan kanizsai határőrkapitány, a tiszai határőrvidék legidősebb tisztjének neve is. Katonai érdemeiért jogot nyert a nemesi rang elnyerésére, amit 1751. március 1-jén egész családjával együtt meg is kapott a velejáró címmel együtt. A menesztés mégis érzékenyen érintette az öregedő hadfit, mivel évenként néhány ezer forint jövedelemtől esett el. (…) Nyugdíj helyett olyan birtokot kért, amely évenként 400 forint jövedelmet biztosít a számára. A korona a döntés jogát átruházta gróf Grassalkovich Antalra, a Magyar Udvari Kamara elnökére. Ő azt ajánlotta, hogy Zako kapitány kapja meg Bajsa-pusztát, de legyen köteles azt betelepíteni. Zako Stevan nem volt megelégedve, mert a puszta dimbes-dombos, távol minden nagyobb településtől. A közelben nem volt erdő, vagy nagyobb vízfelület. A betelepítés nagy költségekkel járt. A telepeseknek kölcsönöket és néhány évre adómentességet kellett adni. De nem volt választás. A császárnő elfogadta Grassalkovich nézetét, és a 13.021 holdas Bajsa-pusztát 1751. június 21-én, Baján kiállított adományozó levéllel Zako Stevan kanizsai határőrkapitány kapta meg (Nagy Tibor, 2001). Monográfiák 3726. Damján Zsolt: Nagyboldogasszony oltalmában – Szemelvények a bajsai római katolikus egyházközösség történetéből; H. n. [Bács-Topolya], 2000. 109 p. 3726a. Grlica, Mirko: A bajsai Vojnich család nemesi világa – Vojnići od Bajše. Plemićka priča; Szabadka, 2003. 127 p.

3727. Ulmer, Gašpar: Posed Bajša, spahije i kmetovi 1751–1849; Novi Sad – Filozofski Fakultet, Institut za istoriju, 1986. 339 p. Irodalom: Dévavári Zoltán: Földesurak és jobbágyok – Bajsa helytörténetéről; 7 Nap, 1987. április 10., 29. p.; Dévavári D. Zoltán: A templom mindenese; Hét Nap, 2005. április 20., 12. p.

346

BÁCS

Cikkek, tanulmányok 3728. Borús Sándor: A bajsai csárdák emlékezete; Szabad Hét Nap, 1998. december 30., 12. p.

3734. Nagy Tibor: „Bajsa helységének a hazai helynevek gyűjtéséhez megkívántatott statisztikai adatok”; Bácsország, 1996. november 7., 6. p.

3729. Dankó László: Bajsai hétközna pok; 7 Nap, 1987. december 4., 20. p.

3735. Nagy Tibor: A bajsai róm. kat. iskola legrégibb (?) naplója; Bácsország, 1996. december 5., 7. p.

3730. Kocsis Antal: Fybaych és Baych topográfiai elhelyezkedése; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 90–93. p.

3736. Nagy Tibor: Bajsa-puszta újratelepítésének 250. évfordulója; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 89–91. p.

3731. Kocsis Antal–Fekete Annamária: A bajsai evangélikus egyház; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 3. p.

3737. Németh Ferenc: A bajsai kúria; Magyar Szó – Kilátó, 1986. április 26., 17. szám, 21. p.

3732. Krekity Olga: Hétköznapok; 7 Nap, 1992. január 31., 12–13. p.

3738. Palóczi Edgár: Bajsai Vojnits József; Kalangya, 1944. 1. szám, 18– 20. p.

3733. Létmányi István: A topolyai csodadoktor; Kalangya, 1944. 1. szám, 21–22. p.

3739. Virág Gábor: Rigó István, a bajsai gyorsfényképész; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 37–39. p.

BASAHÍD BASAHID – Rácz falu Torontál vármegyében, a kikindai szabad kerületben. Becskerekhez északra 4 ½ mfdnyire; 12 kath., 2684 n. e. óhitű, 14 zsidó lak., szép n. e. óhitű anyatemplommal, derék helységházzal, 97 egész jobbágytelekkel. Lakosai igen jó lovakat tartanak, s híres kocsisok. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851).

BÁCS BÁCS – Dalmát mezőváros Bács-Bodrog vgyében, igen kies és termékeny síkságon, Zomborhoz délre 5 mfd. Lakja 2838 r. kath., 33 óhitű, 44 zsidó. Kth. paroch. templom. Sz. Ferencz szerzetbeli monostor és szentegyház, melly hajdan a templariusoké volt. Határa 234,19 hold 1200 □ ölével, mellyből urbériség 120 telek után 4441 h. szántó, 3440 hold rét, 2003 hold jó legelő, 332 vörös bort termő szőlőskert, majorsági erdő, 2313 hold tölgyes, 9832 füzes- és lágyfa erdőség, 372 hold nádas, 525 hold mocsár, 161 hold utak. Földje lapályos fekete s igen gazdag. Nagy sertéstenyésztés. Jövedelmes halászat a Dunában és tavakban. – Bírja a kalocsai érsek. E város hajdan nevezetesebb volt mint jelenleg, sőt már Sz. István alatt derék hely sőt vár lehetett, mert a vármegye is innen vette nevét. Sz. László érsekséget alapított itt 1093-ban, gazdag káptalannal együtt, de csak 3 érseket


347

számlálhatott, mert II-dik Béla 1135-ben a kalocsai püspökséggel egyesítvén, azóta erre szállott az érseki czím. 1494-ben Ulászló civitasnak nevezi, s polgárait a fő- és alispányok hatósága alá helyezi, s a vám alul is felmenti. 1518 és 1519 országgyűlések tartattak itt. Régi vára a városon kívül feküdt a Mosztonga mocsár mellett, s hajdana lakóhelyül szolgált a kalocsai érseknek. 1526 után a törökök elfoglalván építettek rajta. 1697-ben ezektől visszavétetett. 1703 Rákóczi népe bevévén, felgyújtották; későbben pedig a császáriaktól egészen széthányatott, s mind ez ideig omladékokban hever (Fényes Elek, 1851). Régibb a várnál a ferenc-rendiek tulajdonában lévő templom, a melynek bizonnyal kolostora is volt, egy hajóval bírt. Hossza 40 m, szélessége 13, miért is az ország nagyobb rendi templomai közé tartozik. Stílje után ítélve, a mint a meglévő keleti oldalon látható, a XIII-dik századból származik, a midőn a körívet a támrendszerek egyesítették, a mi nálunk csak a tatárjárás után történt. Az épületanyag a vidék kő hiánya miatt, mészkőből faragott építészeti tagok kivételével, tégla. A templom belsejében még a keresztboltozatok is megvannak, míg a hosszhajó ablakai újak, a szanktuáriuméi be lettek falazva, mindazonáltal kívülről még fölismerhető félköríves záródásuk, egyszerű tokjuk, a melynek főtagja ferde (Henszlmann Imre, 1902). Monográfiák 3740. Balogh György, alesperes bácsi plébános: A bácsi r. k. plébánia százéves emléke; Esztergom – nyomatott Horák Egyednél, 1867. 42 p. 3741. Blaskowitz, Stefan: Batsch – Geschichte einen tausendjärigen Stadt in der Batscka; Freilassing – Pannonia-Verl. 1965. 115 p. 3742. Cvekan, Paškal: Franjevci u Baču; Virovitica, 1985. 142 p. 3743. Sekulić, Ante, dr.: Drevni Bač; Split, 1978. 119 p. – Bibliográfia 7–10. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 16a. és 1282. sz.

3746. Bárth János: Szállások Bács mezőváros környékén a XVIII. század elején; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 73–74. p. 3747. Blaskovitz, Stefan: Batsch. Geschichte einer tausendjärigen Stadt in der Batchka; Freilassing, 1965. 3748. Csorba Csaba: Bács – Vár a mocsarak között; In: Regélő váraink; Budapest – Magyar Könyvklub, 1997. 30–32. p. 3749. Csorba Csaba: Bács (Bač) vára [és Heyer Arthur festménye]; Várak, kastélyok, templomok; 2006. április, 25–26. p. 3750. Dankó László: Bács; 7 Nap, 1991. szeptember 20., 5. p.

3744. Bácsi éremlelet; BBVTT Évkönyve 1912. 135. p.

3751. Dudás Gyula, dr.: Jelentés Bács várának romjairól, 1842-ik évről; BBVTT Évkönyve 1891. 185–188. p.

3745. Barbarić, Mladen: Bač – crtice za njegovu povjest; Franjevački vjesnik, 1936. br. 5–6., 164–178. p.

3752. Evetovics János: A boszna-gradovári kegykép Bácsban; BBVTT Évkönyve 1903. 155–158. p.

348 3753. Evetovics János: A bácsi régiségek; BBVTT Évkönyve 1907. 156–160. p. 3754. Franjevački samostan Sv. Marije Bač; Novi Sad – Agape, é. n., 4 p. 3755. [Gubitza Kálmán] G. K.: A bácsi török fürdő föltárása; BBVTT Évkönyve 1909. 143–145. p. 3756. [Gubitza Kálmán] G. K.: Adatok Bács néprajzához; BBVTT Évkönyve 1911. 101–112. p. 3757. Gubitza Kálmán: A bácsi Árpádházi éremlelet; BBVTT Évkönyve 1915. 9–24. p. 3758. [Hajnal Ignác] Holczmann Ignácz: Bácsi szekeresek; BBVTT Évkönyve 1899. 127–129. p. 3759. Henszlmann Imre: Jelentés az 1872. april 19-én megkezdett és május 7-én befejezett régészeti utazásomról és Bács vidékén tett ásatások eredményéről; Archaeologiai Értesítő, 1872. 3. szám (november 15.) 37–39. p.; 4. szám (december 1.) 57–60. p.; 5. szám (december 20.) 73–79. p.; 6. szám (január 1.) 89–94. p. 3760. Henszlmann Imre: A bácsi vár; Építészeti Szemle, 1902. 154–183. p. 3761. Henszlmann Imre: A ferenc-rendiek kolostora Bácsban; Építészeti Szemle, 1902. 195–196. p. 3761a. Herceg János: Régmúlt időkből – Hajók a Mosztongán [A bácsi vár nem csupán isten dicsőségére épült]; Dunatáj, 1973. február 7. (6. szám) 6. p.; Lásd még: Összegyűjtött esszék, tanulmányok III. (ös�-

BÁCS szegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László); Beograd – Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, 2003. 14–15. p. 3761b. Herceg János: Vasárnapi levelek [4]; In: Összegyűjtött esszék, tanulmányok III. (összegyűjtötte, az utószót és a jegyzeteket írta Pastyik László); Beograd – Zavod za udžbenike i nastavna sredstva, 2003. 412–414. p. 3762. Horváth Alice: Egy magyar humanista, Váradi Péter építkezései (15. századi építészeti központ Dél-Magyarországon); Művészettörténeti Értesítő, 1987. 1–4. szám. 3763. Horvát István: Fölvilágosítások II. Lajos Magyar Király 1518-dik évi Bátsi Törvények 2-dik Tzikkelyéről; Tudományos Gyűjtemény, 1818. III. szám, 3–8. p. 3764. Iványi István: Bács; BBVTT Évkönyve 1898. 165–171. p. 3765. Iványi István: Bács II. Krónika; BBVTT Évkönyve 1900. 51–61. p. és Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 84–86. p. 3766. Jung Károly: Egy bácsi boszorkánypör a. d. 1732; Magyar Szó – Kilátó, 1985. július 6., 26. szám, 14. p. 3767. Korhecz Papp Zsuzsanna: A bácsi várkép (A könnyező madonna); Bácsország, 2006. 4. (39.) szám, 76–79. p. 3768. Kőhegyi Mihály: Országgyűlés Bács várában; Bácsország, 1996. január 4., 10. p.

349

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 3769. Kőszeghy Sándor: Imreffy Mihály följegyzései 1522-ből (A bácsi és a péterváradi háztartások havi lajstroma); BBVTT Évkönyve 1893. 24–29. p. 3770. (l): Legősibb kolostor egyházmegyénkben; Hitélet, 1975. 5. szám, 18–21. p. 3771. Majtényi Mihály: A fekete torony; Híd (Budapest), 1942. március 10. (10. szám), 11–12. p. – Balázs G. Árpád három rajza Bácsról. 3772. Steltzer Frigyes: Bács múltja; Bácska [Zombor], 1883. (Szerb fordítása a Grad na Mostongi című kötetben, 1976.) 3773. Šemudvarac, Marin: Narodna vjerovanja i gatanja u Baču; Subotica – Klasje naših ravni, 1942. 22–28. p. 3774. Šokčić, Albe: Nekoliko crtica iz povijesti Bača; Subotica – Klasje naših ravni, 1935. 108–114. p. 3775. Petrović, Miomir: Srednjovekovna tvrdjava u Baču – branič kula; Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 29. sveska, 1984–1985. 121– 131. p.

3776. Ricz Péter: A bácsi lovagvár – Mementó egy méltánytalanul elhanyagolt műemlékért; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 87–89. p. 3777. Silling István: Borban az igazság – XVI. századi feljegyzések Bács és Pétervárad borfogyasztásáról; Magyar Szó – Kilátó; 1990. szeptember 29., 41. szám, 16. p. 3778. Szekeres László: A bácsi vár; Bácsország, 1995. május 4., 4. p. 3779. Trencsény Károly: Bácsi szekeresek; BBVTT Évkönyve 1908. 173– 176. p. 3780. Városy Gyula: A kalocsai és a bácsi püspökség egyesítése; [A kalocsai érsekség 1885-i schematismusában] Irodalom: B. S. [Borovszky Samu]: ~; Századok, 1885. 280–281. p. 3781. Zvekanović, Matija: Nova et vetera de ecclesia Bačiensi-Suboticana. In: Schematismus primus dioecesis Subiticanae ad a. 1968; Suboticae, 1968. 15–32. p.

BÁCSFEKETEHEGY Feketehegy, Feketics FEKETEHEGY (FEKETICS) – M. falu Bács vmegyében, Szabadkához 3 mfdnyire; 2000 lak., kik többnyire reformatusok, anyaeklézsiával. Határa első osztálybeli s mindent gazdagon termő. Kiterjed 1200 □ ölével 13447 holdra, mellyből van 140 egész urb. telek után 5472 h. szántóföld, 3312 h. rét és belsőség, 4491 h. legelő. Uradalmi birtok csak 52 h. vízállás és 120 h., közutak. Bírja a kir. kamara (Fényes Elek, 1851). Nyertenek is ugyan azon Föld nélkül szűkölködő Famíliák a’ Királyi Kegyelmes Resolutio szerént Tekintetes Nemes Báts Vármegyékben, Tekintetes Zombor

350

BÁCSFEKETEHEGY

Administratio alatt a’ mostan fel vett nevezete szerént Fekete-Hegy nevezetű pusztát lakó földül, a’ Szomszéd Határban meg megépíttetett Új Verbász Helységtől ki maradott Parasztinátz és Kis Dobra nevezetű maradék Pusztákkal együtt, melly Pusztákhoz a’ már ki adott Kegyelmes Királyi Resolutio után Nagyságos Ürményi Mihály Zombori Administrator Úr Közben vetésére Velity nevű Puszta is hozzájok adattatott, mellyekből áll az egész Helységnek Határa 140 Coloniális egész Sessiokat foglalván magában, a’ Parochialis I, Helység részére is I, Mészárszékhez is I egész, Notarialis ½ és Oskolához is ½ Sessiokon és közönséges Pascuumon kívül. Ezen fellyebb említett Fekete Hegy a’ Királyi Resolutioban Fekete-Tónak jelentetitk; a’ Rátzok pedig a’ meg-szállás előtt nevezték Feketitynek, melly Fekete-Tó nevezetet ezen Tek. Nemes Báts Vármegye hibásnak találván, még a’ Meg-Szállás előtt ezen hibás nevezet a Nemes Vármegye által meg igazíttatott, és Fekete-Tó egészen ki töröltetett; a’ mint ezt a’ Tek. Nemes Vármegye Protocollumában lehet látni. (…) Ezen említett Lakó Földön kívül pedig: a’ mint az a’ Királyi Kegyelmes Resolutióból ki tetszik, meg ajándékoztattak ezen ujjonnan szállíttatott három esztendőbeli Szabadsággal, és három esztendőknek el forgása alatt a’ Lakosoknak Kenyérnek és vetni nem való mindenféle szemes jószágnak az Uraság Életes Házából való költsön adásával, és minden Lakos kész pénzzel 18 ∙/· tizennyolcz Rforintokkal: melly három, ugymint 1785, 1786, 1787 Esztendőbeli Szabadság nem tsak az Uraság Részéről a’ Robotra ’s Désmállásokra hanem a’ Nemes Vármegye Részéről is mind a’ közönséges Portiobeli Fizetésre, mind a’ közönséges hajtogatásokra ’s szolgálatokra nézve nem hogy meg tsonkítattatott volna, sőtt a’ Törökkel mindjárt kezdendő Háborúban tett szolgálatjok miatt a’ Lakosoknak még edgy fél esztendővel meg is hosszabbíttatott. Az három esztendők alatt az Uraságtól ki hordott kölcsön élet pedig az egész Helységre nézve egy summában ment Buzában… (Kálmándi Pap János, 1784). Monográfiák Vö.: 3507–3523. sz. 3782. A megtartó egyház – A feketicsi református gyülekezet történetéből (írták: Ágoston Sándor, Hodosy Imre, Kiss Antal, Margit István, Póth Lajos, Sárközi Ferenc, Stanyó Tóth Gizella, Szabó Lajos); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1997. 205 p. 3783. Hallgató Imre: A feketicsi református templom kétszáz éve; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 53 p. 3784. Orosz Attila: Egy püspök élete; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 86 p.

3785. Pénovátz Antal: Jászkunsági református magyarok Bácskában – Emléksorok a 210 éves Pacsér, Moravica, Feketics és Piros megtelepüléséről; Pacsér, 1996. 56 p. 3786. Virág Gábor: Feketicsi móringlevelek; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2005. 133 p. 3787. Virág Gábor: A feketicsi református iskola története; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2005. 245 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1972. 1973. és 5555. sz. 3788. Bordás Attila: A feketicsi széldarálók; Újvidék – Hungarológiai Közlemények 1989. 81. szám 571–582.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET p. és Létünk, 1989. 5–6. szám, 756– 772. p. 3789. Bordás Attila: A feketicsi széldarálók – A Bácskában három széldarálóról tudunk; Magyar Szó – Kilátó; 1989. december 9., 52. szám, 16. p. 3790. Bordás Attila: Adalék a feketicsi széldarálókhoz; Létünk, 2005. 4. szám, 125–134. p. 3791. Bordás Győző: Az ősi földön – Feketicsiek a millenniumi zászlóavató ünnepségen Kunhegyesen; Családi Kör, 2000. október 19., 17. p. 3792. Fehér Mayer Mária: Kun ivadékok bácskai kutatásai; Családi Kör, 2006. november 23., 22. p. 3793. Fekete Andor: Szőlőtermesztés Feketicsen: Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 90–93. p. 3794. Hallgató Imre: A feketicsi református templom kétszáz éves története; Bácsország, 2003. I–III. szám, 32–33. p. 3795. [Kek Zsigmond] Kossa János: Feketics; Híd, 1938. december, 12. szám, 379–382. p. 3796. Kórizs József: Szilády János, a feketehegyi prédikátor; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 29–30. p. 3797. Kórizs József: A redempciótól Feketehegyig; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 15–16. p. 3798. Pénovátz Antal: Adalék a négy bácskai kun helység: Pacsér, Moravica, Feketics és Piros telepü-

351 léstörténetéhez. In: A Jászkunság összefogása; Karcag, 1996. 145– 170 p. – részlet: Bácsország, 2000. 11–12. szám, 59–62. p. 3799. Stanyó Tóth Gizella: A szülőföld vonzásában – a Jászkun redemptio 250. és a bácskai kirajzás 210. évfordulója; Újvidék – Magyar Szó Naptár ’96 [1995]. 90–98. p. 3800. Szilády János: A feketehegyi református egyház 100 éves története; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 22–28. p. 3801. Ván László: Lelkész beiktatás a jugoszláviai Feketicsen; Református Lap, 1998. május, 2. p. 3802. Virág Gábor: Móringolás Feketicsen, Létünk, 2001. 1–2. szám, 128–132. p. 3803. Virág Gábor, dr.: A feketicsi református iskola története – A protestáns egyház szervezeti felépítésének rövid áttekintése; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 27–31. p. 3804. Virág Gábor: A feketicsi református iskola története (1805–1870) I–III.; Bácsország, 2002. VII–IX. szám [?]; 2002. X–XII. szám, 55– 63. p. és Bácsország, 2003. I–III. szám, 46–59. p. 3805. Vojnits Tivadar: Egy feketicsi zenészlegenda – Emlékezés Kántor Lászlóra I–II.; Családi Kör, 2006. május 18., 22–23. p. és 2006. május 25., 22–23. p.

352

BÁCSFÖLDVÁR

BÁCSFÖLDVÁR TISZA-FÖLDVÁR – Szerb–magyar falu, a Ferencz csatorna mellett, hol a Tiszába szakad, Bács vmegyében, 2800 n. e. óhitű szerb, 2000 kath. magyar, 100 zsidó lak., óhitű és kath. anyatemplommal, vendégfogadóval. Határa első osztálybeli s gazdag termékenységű. Kiterjed 2200 □ ölével számítva 9527 holdra, mellyből urb. szántóföld 2834 h., rét és belsőség 2904 h., legelő 2323 hold, szőlőskert 170 h. Uradalmi szántóföld és rét 132 h., nádas 700 h., mocsár 175 h., utak 189 hold. E falu a koronai szabad tiszai kerülethez tartozik (Fényes Elek, 1851). Kiss Józsefnek sikerült kiharcolnia a Szabadalmazott Hajózási Társaság megalakítását, amelyről a szerződést már jóval előbb, 1793. március 27-én aláírták. (…) Ez idő tájban Magyarországon nagy volt a munkaerőhiány, s ezért a birodalom távoli vidékeiről is toboroztak mintegy háromezer munkást a csatorna befejező munkálataihoz: Morvaországból, Csehországból, Németországból és Ausztriából. (…) A Kiss testvérek úgy tervezték, hogy a napi háromezer munkással három év alatt elkészül a csatorna. A terv azonban nem válhatott valóra. A munkálatok 1793. május 1-jén kezdődtek, 1795-ben már Bácsföldvárnál is folytak csatornaépítési munkálatok, ugyanis ekkor kezdődött meg a falu északkeleti részén az ún. „angol fajta zsilip” építése, amit később az itteni lakosság „slajc”-nak nevezett. (…) A zsilipen a munkálatok 1801 áprilisában befejeződtek. A csatorna átvételi szakbizottsága 1801. július 14-én kezdi el helyszíni szemléjét Monostornál, és június 28-án fejezi be Bácsföldvárnál. A bizottság tagjai: báró Froon utász altábornagy, báró Podmaniczky József, Ürményi Mihály kamarai tanácsos, Ódry András királyi tanácsos, Bács-Bodrog megye alispánja és Franz von Redl udvari tanácsos, a hajózási társaság képviselője. A földvári csatornazsilipet, s ezzel együtt a Ferenc-csatornát is 1802. május 1-jén adták át a forgalomnak (Weissenbeck József, 2005).

Monográfiák


3806. A Bács-Földvári „Tiszahát” Hegyközség alapszabályai; Óbecse, 1903.

3808a. Bács-földvári járásosztás; Ó-Becse és Vidéke, 1898. július 24., 1. p.

3807. Bácsföldvár – Adalékok a monográfiához; Novi Sad, 1986. 49. p. 3808. Weissenbeck József: Szent és mostoha délibábunk – Bácsföldvár művelődési életének krónikája 1867–2002; Újvidék, 2004. 370 p. Irodalom: l. gy.: Egy falu, egy szerző, két könyve; Magyar Szó, 2005. november 16.

3809. Beretka Csábi Éva: Ünnep volt Bácsföldváron – Bérmálkozás a templomépítés 200 éves jubileuma alkalmából; Családi Kör, 2006. május 18., 12–13. p. 3809a. Czirják J[ános]: Egyetmást a bácsföldvári r. k. templom újításáról; Óbecse és Vidéke, 1910. augusztus 14., 3. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 3810. Gärtner István: Elkésett beszámoló egy elmaradt jubileumról (A bácsföldvári plébániatemplom évfordulója); Hitélet, 1984. 11. szám, 23–24. p. 3811. Knežević, Slavko: A bácsföldvári Önkéntes Tűzoltóegyesület a megalakulásától az I. világháború végéig; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 32–33. p. 3812. (tsj): Szent Mihály népe szót kér magának; Hitélet, 1974. 10. szám, 18–23. p. 3813. Varga Csaba: Improvizáció a háború forgatagában, avagy az emberiség lehetőségei – Délvidék, 1941; Bácsföldvári interregnum – Varga Gyula kényszerleszállást szenvedő repülő visszaemlékezése; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 39–50. p. 3814. Weissenbeck József: Bácsföldvár település névalakjai; Bácsország, 1999. 5–6. szám, 4–6. p. 3815. Weissenbeck József: A földvári zsidókról; Bácsország, 2000. 1–2. szám, 14. p. 3816. Weissenbeck József: Zsinagóga a hársak árnyékában; Bácsország, 2000. 5–6. szám, 4–9. p. 3817. Weissenbeck József: A szerb lakosság településtörténetéből Bácsföldváron; Bácsország, 2000. 7–8. szám, 15. p. 3818. Weissenbeck József: A tornyos városháza; Bácsország, 2001. IX– XII. szám, 97–98. p.

353 3819. Weissenbeck József: Százkilencvenegy földvári zsidó betűrendes jegyzéke; Bácsország, 2002. IV– VI. szám, 17–20. p. 3820. Weissenbeck József: A Liget története; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 79–81. p. 3821. Weissenbeck József: A bácsföldvári Tiszahát Hegyközség keletkezésének története I–II.; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 49–53. p. és 2003. I–III. szám, 116–119. p. 3822. Weissenbeck József: A bácsföldvári református szórványgyülekezet története; Bácsország, 2003. X– XII. szám, 58–61. p. 3823. Weissenbeck József: A nazarénusokról; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 62. p. 3824. Weissenbeck József: A szervezett oktatás 300 éve Földváron; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 80–81. p. 3825. Weissenbeck József: Szüszner Ferenc bácsföldvári tanító életútja; Bácsország, 2004. I–III. szám, 97– 99. p. 3826. Weissenbeck József: A Szokol Tornászegyesület; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 38–40. p. 3827. Weissenbeck József: A háborús évek műkedvelődési élete; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 113–114. p. 3828. Weissenbeck József: Bácsföldvár a XIX. században I–VI. rész; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám,

354

BÁCSGYULAFALVA 16–21. p.; 2. (33.) szám, 36–38. p.; 3. (34.) szám, 13–15. p.; 4. (35.) szám, 35–36. p.; 2006. 1. (36) szám, 35–38. p.; 4. (39.) szám, 39–44. p.

3829. Vojvodina – Gyűjtők Egyesülete Bačko Gradište – Közlöny 7.; Bácsföldvári képeslapok, 26 p. (sokszorosított kiadvány)

BÁCSGYULAFALVA Telecska Mikor először kerültem szemtől szembe a Telecskával, az nekem olyan volt, mint valami csoda. Mert váratlanul bukkant fel, Csonoplyát messze megkerülve, s csak Kerény után tűnt fel, egyszerre elállva a messzire futó síkság útját. Még a vonat mozdonya is másképpen fütyült, ahogy Becse felé robogott a vicinális, és oly furcsa volt, hogy egészen közel jött a látóhatár vonala. A céltalanul álldogáló jegenyék eltűntek, s ami látható lett a Telecska vonulásával, egészen más táj volt, mint amit megszoktam. Eltűntek a gémeskutak is, tehéncsorda se legelt sehol, búzatáblák és kukoricaföldek helyett szőlőtőkék sora kéklett, mintha egy más országba, másféle világba került volna az ember. Mert itt egyszerre valamilyen miniatűr népi Európába értünk. Kék szoknyás szlovák asszonyok telepedtek le a bajusztalan és minden szót é-vel befejező protestáns németek mellé. Ruszin vásárosok mentek haza Kucorára és Keresztúrra, báránybőr sipkás szerbek igyekeztek leszállni Újszivác után, s ott voltak persze szétszórva ebben a tarka népi gyülekezetben a magyarok is. Ilyen szűk területre szorítva talán sehol a világon nem élt ennyiféle nép, mint itt, a telecskai szőlődombok és az akáccal szegélyezett Csatorna között! (Herceg János, 1979). Telecskán innen – mert mintha ez lett volna a vízválasztó – nyoma sem volt ennek a magyar népiségnek. Nem mintha errefelé nem lett volna magyar parasztság. Doroszló, Gombos, Bácskertes a maguk egzotikus szépségében tökéletesen kialakult népi életformát éltek, a folklór igazán gazdag és színes változatával. Csak éppen egy szellemi központ nem volt, ahova összefuthattak volna ennek a népiségnek a közös szálai. (…) a századelő szerb népi öntudata épp a nyugat-bácskai szállások népében találta meg az osztatlan erőt, amellyel számolni akart. S Veljko Petrović novelláiban már ott van a bácskai szállás, sőt az anekdota is, akárcsak a tájnyelv, a szokások és hagyományok sajátossága (Herceg János, 1993). Monográfiák 3830. A gyulafalvi Magyarok Nagyas�szonya plébániatemplom 100 éves jubileuma 1898–1998; Telecska, 6 p. 3831. Fekete József: Telecska 1883–1973; Topolya, 1973. 91 p. + 5 tábla.

3832. Lábadi Károly: Dohányosok – A telecskai dohánytermesztés és szókincse; Telecska, 1983. 86 p. Irodalom: Penavin Olga: Egy foglalkozás fortélyai, Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 22., 41. szám, 17. p. 3833. Varga Sándor–Fekete József–Baranyi István: A telecskai iskola 100 éve; Telecska, 1985. 80 p.

355

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok

3839. Lányi Károly: Gyulafalva; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 44. p.

Vö.: 1411. és 5555. sz. 3834. Beljanski, Milenko: A százéves falu ünnepén; 7 Nap – melléklet, 1983. szeptember 30., 3. p. 3835. Csík Nagy Ferenc: Dohányfalu; Magyar Szó, 2003. február 15. 3836. Gyermán Tibor: Egy falualapítás centenáriuma – Telecska településtörténetéhez, Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 15., 40. szám, 14. p. 3837. Fehér Ferenc: Egy könyv és egy vers – Telecskáról; Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 15., 40. szám, 16. p. 3838. Herceg János: Visszanéző, Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 329– 333. p.

3840. Lévay Endre: Gyulafalvi dohányosok; Kalangya, 1942. 3. szám, 126– 132. p. 3841. Szabó Mihály: Telecska; Híd, 1937. szeptember, 9. szám, 3–5. p. 3842. Tizenhét bánáti faluból egy új bácskai; Hitélet, 1973. 12. szám, 17–18. p. 3843. Varga Sándor: A nép szolgálatában – A telecskai iskola múltja és jelenének gondjai: szaktanárokra van szükség; Családi Kör, 1999. március 18., 19. p. 3844. Varga Sándor: A telecskai művelődési életről I–V.; Családi Kör, 2000. április 27., 21. p.; május 4., 20. p.; május 11., 20. p.; május 18., 20. p.; május 25., 20. p.

BÁCSKERTES Kupuszina KUPUSZINA – Bács m. magyar falu, Zomborhoz 1 ½, a Dunához egy órányira; 2551 kath. 2 óhitű, 10 zsidó lak. Földje fekete s igen termékeny; híres káposztát, sok zöldséget, nevezetesen fokhagymát terem. A határjában lévő posványságok közt, némely épületek nyomdokait láthatni; ugyan ezen mocsárok tekenyős békát, csikot, nádat, sat. bőven szolgáltatnak. Kath. paroch. templom. F. u. a kamara. Határa 1100 □ ölével 9534 hold, mellyből 49 7/8 urbéri, 1 6/8 szabad telek után van 1872 hold szántó, 1259 hold rét és beltelek, 314 hold jó, 1810 hold mocsár legelő, 102 h. szőlő. Uradalmi szántó és rét 158 h., nádas 2392 h., mocsár 1532 h., utak 95 hold (Fényes Elek, 1851). 1762. május 11-én, még a hétéves háború idején, Mária Terézia rendeletet küldött Herberstein grófnak, az Udvari Kamara elnökének, hogy a bácskai kamarai kerület még üres pusztáit telepítsék be. Gróf Grassalkovich 1762. május 30-i jelentésében hangsúlyozta, hogy a most betelepítendő puszták a Dunától távol esnek, és ott kutak nincsenek, így a németek telepítésére nem alkalmasak, ezért magyarokkal vagy illyrekkel kell betelepíteni, akik ilyen pusztákhoz már hozzá vannak szokva, és ismerik az itteni gazdálkodási módot. Ezek után kiadatott a királyi rezolúció, hogy a kamarai birtokokat minél

356

BÁCSKERTES

hamarabb térképezzék, személyi és tárgyi álladékait pontosan összeírják. Kovács mérnök kezdi meg a bácskai kamarai puszták felmérésének megszervezését. (…) „Az 1768. kam. térkép szerint a faluban 157 család lakik” (Dudás Antal, 2000). Kupuszina se tudott érdeklődést kelteni a Történelmi Társulat „működő tagjai” sorában. Talán túl közelről jöttek Zomborhoz a keddi meg pénteki hetipiacokra, utóbbihoz már csütörtök este biztosítva maguknak helyet a zárda és a Grassalkovich-palota meg a régi posta épületének és a Magyar Olvasókörnek utcájában, túloldalon a plébániatemplommal, hogy konyhakerti termékeikkel lássák el a városi népet. Akiknek lovuk volt, kocsin jöttek, az Apatini úton megállva a vámház sorompója előtt, hogy helypénzt és adót előre megfizessenek – mert a városra vezető minden egyes országúton volt egy ilyen vámház –, úgyhogy már hajnalban ott álltak a kupuszinaiak a piacon, ugyancsak sajátosan színes népviseletben paradicsom és paprika bőséget sugárzó halmai között, különös tájszólásban panaszkodva, ha a nagyságák az amúgy is olcsó portékából szerettek volna lealkudni még valamennyit: – Jáj, istenem, megváltó szizanyam, hogy is csak bírnam olcsóbban ánni, édes náccsagam! – Ezt a mennyei bőséget igyekezett megörökíteni szegény Juhász Árpád, ha éppen nem volt munkája a környező kastélyokban, s ezekkel a pirospozsgás parasztmadonnákkal még élőbbé tenni azt a magyar zsánerképet, amelynek az idő tájt oly nagy keletje volt Pesten, a Károly körút műkereskedéseiben. Klinóczki Pál is ott csellengett pénteken a sűrű sorok között, mert fenéje volt, nem hat segédje, magányosan bütykölt egy Bezdáni úti fészerben, s itt kapott megrendelést egy-egy kocsikerékre vagy lőcsre legalább, mert olcsóbb volt, mint a falusi mester, s természetben lehetett fizetni neki (Herceg János, 1989). Monográfiák Vö.: 1984. sz. 3845. Beljanski, Milenko: Hetes és Kupuszina története a XVIII. század végéig; Zombor – Prosveta, 1974. 64 p. 3846. Dudás Antal: Szülőföldem évszázadai – Kupuszina újratelepítése; Szabadka – Életjel, 1992. 3847. Silling István: Ismeretlen anyám – Kupuszinai népballadák és balladás dalok; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 237 p. 3848. Silling István, mgr.: Kupuszinai tájszótár; Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1992. 234 p.

3849. Silling István: Megszentelt jeleink – A 250 éves Kupuszina szabadtéri vallási emlékei; Kupuszina, 2001. 38 p. + 42 kép. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411., 1941., 1954., 1957., 1971., 1972., 1973a., 2363. és 5555. sz. Falutörténet 3850. Aranymise Bácskertesen (Veszelity Pál); Hitélet, 1979. 9. szám, 3–7. p. 3851. Czirfusz Ferenc: Kupuszina község telepítéséhez; BBVTT Évkönyve 1898. 15–16. p. 3852. (ás) [Dudás Antal]: Ebek harmincadján; 7 Nap, 1989. március 31., 9. p.

357

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 3853. b. e.: Kupuszina földrajza; Magyar Szó – Dunatáj, 1990. augusztus 9. 3854. Csíkos Éva: Szoboravatásra készülnek Bácskertesen; Hét Nap, 2006. március 8., 16. p. 3855. Dudás Antal: Kupuszina 1762-es kamarai összeírása; Magyar Képes Újság, 1985. december 5. és Kupuszina 1762. évi kamarai ös�szeírása; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 57–58. p. 3856. Dudás Antal: 1890-ben leégett fél Kupuszina; Hét Nap, 2001. május 9., 8–9. p. 3857. Dudás Antal: Az 1751-től 1753-ig Kupuszinára telepített és elfelejtett dalmát-sokác családok; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 45–47. p. 3858. Dudás Antal–Dudás Árpád: A régi Kupuszina német családjai; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 99– 100. p. 3859. Dudás Antal–Dudás Árpád: Messze földön is ismerték; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 73–74. p. 3860. Dudás Árpád: Tanítók gyűlése Kupuszinán; Bácsország, 2002. IV– VI. szám, 42. p. 3861. Faragó Árpád: A kötődések csodálatos hajszálgyökerei – A két Sturcz József, Szabad Hét Nap, 1999. július 7., 11. p. 3862. Faragó Árpád: Nyolcvanéves a kupuszinai színjátszás; Családi Kör, 2000. március 9., 20. p.

3863. Friedrich Anna: Kupuszina 250 év után; Családi Kör, 2001. május 17., 10–11. p. 3864. Hajnal Árpád: Nagy ünnepre készül Kupuszina – Kétszázötven esztendős az idén a nyugat-bácskai falu; Magyar Szó, 2001. április 23. 3864a. Majtényi Mihály: Asszonyuralom az egyetlen bácskai palóc faluban; Híd (Budapest), 1942. december 15. (34. szám), 20–21. p. 3865. Matuska Márton: Bácskertes megmenekült – 52 halálra szánt férfi megmentésének históriája I–III.; Új Hét Nap, 1994. december 16-ától december 30-áig (három folytatásban). 3866. Mikó Pál: Kupuszina története; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 68–69. p. 3867. Szülőfaluja papjaként hunyt el (Veszelics Pál esperesplébános); Hitélet, 1987. 3. szám, 20–21. p. Néprajzi hagyományok 3868. Dudás Károly: A lányok kendërt fonytak… – A kupuszinai fonó emléke nyomában; 7 Nap, 1987. február 20., 25. p. 3869. Krekity Olga: Keresztek – Beszélgetés dr. Silling István néprajzkutatóval, egyetemi docenssel szülőfaluja, Kupuszina 250. évfordulóján; Hét Nap, 2001. május 9., 7. p. 3870. Silling István: Helynevek nyolc országból, Magyar Szó – Kilátó, 1983. december 3., 47. szám, 15. p.

358

BÁCSKOSSUTHFALVA

3871. Silling István: Népi utcanevek Kupuszinán; Magyar Szó – Kilátó, 1984. augusztus 18., 33. szám, 12. p.

3874. Silling István: Kupuszinai mondák; Néprajzi Látóhatár, 1993. 1–2. szám, 177–182. p.

3872. Silling István: A kupuszinai lány kelengyéje; Magyar Szó – Kilátó, 1984. szeptember 8., 36. szám, 15. p.

3875. Silling István: Úrnapi körmenet Kupuszinán; Bácsország, 1995. június 8., 6 p.

3873. Silling István: Sonka, kolbász, szalonna – A disznótartással kapcsolatos szokások és hiedelmek Kupuszinán, Létünk, 1989. 5–6. szám, 712–730. p.

3876. Silling István: Karácsony Kupuszinán; Néprajzi Látóhatár, 2001. 1–4. szám, 419–426. p.

BÁCSKOSSUTHFALVA Ómoravica, Omorovicza OMOROVICZA – Népes magyar f. Bács v. Szabadkához délre 4 mfd. 467 kath. 4005 ref., 88 zsidó lak. Kath. és ref. anyatemplomok. Számos csinos uri lakházak és kertek határa dombos s csak közép termékenységű. Szőlőkertje sok. Marha és juhtartása virágzó. Kiterjedése 19421 hold 1200 □ ölével. Ebből urbériség 204 telek után 7923 h., szántóföld, 4079 hold rét, 3334 h. legelő, 413 hold szőlő, 3476 hold uradalmi szántó és rét, 196 hold utak. A helység 24 részre osztatik s ebből 17 rész bir a Vojnics család, 3/24 Piukovics, 2/24 Szalmásy, 1/24 Tomcsányi, 1/24 Heinrich családok (Fényes Elek, 1851). Azt hiszem, azért érdekel oly szenvedélyesen Moravica, melyet a századelő éveiben Kossuthfalvának neveztek el, mert nincs még egy helysége Bácskának, amelyről annyit írtak volna, s amelyről én is annyit tudnék, mint Moravicáról, a bácskai dzsentrik fellegváráról. Ismerem az egész róla szóló irodalmat, Papp Dánieltől kezdve Mikszáthon át a legújabb krónikákig, s tán épp ezért sose tudtam meg, „mi volt a felszín alatt”, s épp ezért maradtak dolgok, amelyek azóta se hagynak nyugton. Pedig mindezeken túl is tudok még egyet-mást Moravicáról. Még ismertem például azt a lompos, csámpás, elhasznált kis öregasszonyt, akit mikor még fiatal volt és gazdag, egyszál ingben szöktetett meg az Ungár kastélyból Szemző Gyuszi, Bácska megkésett rablólovagja. Mindig szerettem volna megszólítani a kormos Ó utcai házában Budapesten, ahova hárompengős napidíjért járt borítékot címezni, s fizetési felszólításokat szétküldeni, de nem volt szívem hozzá. Oly elesett volt szegényke, hogy kegyetlenség lett volna általa megközelíteni az elmerült bácskai dzsentrivilágot, amely után a szélnek eresztett cselédek maradtak, akikről Veljko Petrović erős novellája, a „Miska öregbéres” szól (Herceg János, 1979).

359

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák Vö.: 3785. sz. 3877. A St. Moravicai Református Egyház Értesítője az 1923. évről – Szerkesztette D. Dévay Lajos lelkész; B.-Topolya – Hajtman István könyvnyomdája, 1924. 23 p. 3878. Brindza Károly: Békétlen rónaság – A moravicai földmunkások és szegényparasztok mozgalma 1805– 1945; Moravica – Moravica Helyi Közösség, 1986. 244 p. + 15 tábla. 3879. Dévay Lajos–Gyarmati Sándor: Nagy idők sodrában – A Sztáramoravicai református keresztyén egyház és község története 1786– 1936; H. n., é. n. [1936]. 124 p. 3880. Hetesy Vince: Gyászbeszéd Nagy János ó-moravicai ref. birtokos felett – Készítette és elmondta 1891. decz. 9-én Hetesy Viktor ref. lelkész s az Alsó-Baranya-Bácsi E.M. főjegyzője; Pécsett – Nyomtatott a Püspöki Lyceum Könyvnyomdájában (Feiler M.), 1892. 8 p. 3881. 9+1 Ómoravica 1978–2000 (művésztelepi katalógus); Ómoravica, é. n., 64 p. 3882. Kossuth Lajos – Moravica 1894– 1994; Moravica, 1994. 24 p. (kétnyelvű kiadvány).

jának szerkesztő bizottsága, 1977. 120 p. 3885. Ó-moraviczai ünnepély – Ima, beszély és emlékköltemény, melyek Magyarország ezeréves jubileuma és a felállított Kossuth Lajos szobra leleplezési ünnepélyekor, 1896. augusztus 20-án előadattak; B.-Topolyán – nyomatott Wilhelm Miksa könyvnyomdájában, 1896. 32 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1971. és 3798. sz. Falutörténet 3886. Besnyi Károly: Az első buszok Moravicán; 7 Nap, 1985. augusztus 2., 15. p. 3887. Bori Imre: A moravicaiak Közlönyének első számáról; Magyar Szó – Kilátó, 1976. augusztus 7., 31. szám, 11. p. 3888. B. Z.: Papp Dániel; Hét Nap, 2005. április 27., 33. p. 3889. Dévavári D. Zoltán: Minek nevezzelek?; Hét Nap, 2003. október 22., 12–13. p. 3890. Evetovics János: Valami a bácskai helynevekről (Parabuty, Gajdobra-Szépliget, KossuthfalvaÓmoravica); BBVTT Évkönyve 1907. 179–180. p.

3883. Máté László: Emléklapok Ómorovicza község 100 éves múltjából; kiadja az ómoroviczai képviselőtestület, Nagy-Kőrösön, 1886. 21 p.

3891. Fehér Mayer Mária: Bács vármegye első református temploma; Családi Kör, 1997. október 23., 13. p.

3884. Moravica monográfiája – Közlöny 2.; kiadja a Moravica monográfiá-

3892. Gulyás László–Besnyi Károly: Részletek Moravica monográfiá-

360

BÁCSKOSSUTHFALVA jából; Topolya és Környéke, 1988. ? – 1989. március 3. (a 24. folytatás – töredék).

3893. Hegedűs Antal: Gyermekgyilkos anya Ómoravicán, Magyar Szó – Kilátó, 1983. szeptember 17., 36. szám, 15. p. 3894. Herceg Elizabetta: A Noszty fiú és a mi Piroskánk – A bácskai Ungár család emlékét őrzi a Mikszáthregény; Magyar Szó, 2004. június 12–13. 3895. Herceg János: Visszanéző, Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 359– 360. p. 3896. Hovány Lajos: A Krivaja-patak Omorovica környéki szakasza a XVIII–XIX. századi térképeken; Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 113–116. p. 3897. Kovács György: Stara Moravica; Híd, 1938. január, 1. szám, 3–5. p. 3898. Magyar László: Tűzifecskendő – száz évvel ezelőtt – Adalékok a moravicai tűzoltóság történetéhez; Magyar Szó – Kilátó, 1979. április 14., 15. szám, 16. p. 3899. Magyar László: „…az izlés finomítását czélozza…” – Az „ómoroviczai” olvasókör múltjából; Bácsország, 1996. július 4., 4. p. 3900. Magyar László: Ómoravica történetéből – A falu újratelepítésének 210. évfordulója kapcsán I–II.; Bácsország, 1998. 4. szám, 25–27. p.; 1999. 1–2. szám, 15–19. p. 3901. Nagy Klára: Bácskossuthfalva két évszázada – Nyomdakész a falu

monográfiája; Magyar Szó – Kilátó, 2005. április 2–3. 3902. Ricz Péter: Egy nomád birodalom nyomában – Régészeti ásatások Moravicán a Koplalónál; 7 Nap, 1982. szeptember 24. 3903. Ricz Péter: A moravicai avar kori temető; Bácsország, 1998. 1. szám, 38–39. p. 3904. Stanyó Tóth Gizella: A szülőföld vonzásában – a Jászkun redemptio 250. és a bácskai kirajzás 210. évfordulója; Újvidék – Magyar Szó Naptár ’96 [1995]. 90–98. p. 3905. Szakmány György: Egy magyar sziget a Vajdaságban (2.) – Bácskossuthfalva; Magyar Turista, 2007. május, 44–45. p. 3906. Szimin Bosán Magda: Az ómoravicai zsidó családok története; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 6–16. p. 3907. Szimin Bosán Magda: Emlékezés Schreier Imrére; Bácsország, 2003. I–III. szám, 86–94. p. 3908. Torok Csaba: Még egyszer Moravicáról – Helynévi magyarosítások és szerbesítések nyomai és következményei; Családi Kör, 1993. március 11., 15. p. 3909. Torok Csaba: A fától az erdőt… – Omorovicza-puszta újratelepítésének köztes jubileumáról; Családi Kör, 1996. május 9., 18. p. 3910. Torok Csaba: Az erdőtől a fát… – Még egyszer Omorovicza-puszta újratelepítésének köztes jubileumáról; Családi Kör, 1996. május 16., 18. p.

361

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 3911. Torok Csaba: Kunok vagyunk vagy kurucok? – Szétszórattatásunk és ezzel szembeni együtt maradásunk régi és új dokumentumairól I–VII.; Családi Kör, 1998. június 18., 18. p.; június 25., 18. p.; július 2., 18. p.; július 9., 20. p.; július 16., 18. p.; július 23., 18. p.; július 30., 19. p. 3912. Torok Csaba: Földerítő évfordulók – Omorovica-puszta eredetije az első hazai Magyarország-térképen; Családi Kör, 2000. október 12., 25. p. 3913. Torok Csaba: Van mire alapoznunk – Helyneveink hagyományos és egységes használatáról Ómoravicán; Családi Kör, 2002. május 30., 15. p. 3914. Torok Sándor: Bácskossuthfalva; Hét Nap, 2004. május 12., 5. p. 3915. Tóth László: Ünnepre készül Moravica – Kétszáz éves a falu; Magyar Szó, 1985. március 3. 3916. Vojnić Tunić, Grgo: Ki lakja majd a nagy házakat? – Moravica né-

pessége 1948-tól 1981-ig; 7 Nap, 1984. július 13., 14–15. p. A Kossuth-szobor története 3917. Ádor Lajos: Közeledik március idusa – Az 1848-as magyar szabadságharc és forradalom bácskossuthfalvi (ómoravicai) ünnepsége elé – Megemlékezés az elfelejtett emberekről; Magyar Szó, 2007. február 20. 3918. Csubela Ferenc: Moravicán vis�szaállítják a Kossuth-szobrot; Új Hét Nap, 1994. március 18., 8. p. 3919. Csubela Ferenc–Deák József–Pénovátz Antal: Az ómoravicai Kossuth-szobor; Bácsország, 2002. VII– IX. szám, 40–41. p. 3920. Torok Csaba: Szoborleplezés Ómoravicán; Családi Kör, 1994. március 31., 19. p. 3921. Torok Csaba: Egy szobor hányattatása, Családi Kör, 1994. április 21., 21. p.

BÁCSORDAS Wolfingen, Karavukovo KARAVUKOVA – Német falu Bács vmegyében, a Mosztonga mocsárjai mellett, Bácshoz éjszakra 1 ½ mfld; 1844 kath., 6 óhitű, 3 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Tehetős lakosai sok és jó kendert, kolompért, buzát sat. termesztenek. Marhájuk, boruk, nádjuk elég. Halat nemcsak a mocsárban, hanem az innen egy mfldre eső Dunában is fognak, mégpedig nagy bőséggel. Földjük részint lapályos, részint fekete agyag. F. u. a kamara. Határa 15,404 hold 1100 □ ölével; ebből urbéri szántó 1488, rét 992, jó legelő 800, lapályos legelő 1043, szőlő 190, uradalmi makkos erdő 758, nádas 6479, mocsár 1214, utak 123 hold (Fényes Elek, 1851). A plébániát 1766-ban alapították, előtte Doroszló és Gombos leányegyháza volt. A régi templomot 1764-ben emelték, 1785-ben kibővítették és újat építettek. A torony 1924-ben épült fel, majd 1934–36-ban a templomot ismét bővítették. A templom név-

362

BÁNTORNYA

adója Szent Márton püspök. (…) A második világháborúig itt is főleg németek laktak, és ők építették ezt a templomot. Sajnos kitelepítésük után hívek nélkül maradt a templom. Nagyon rossz állapotban van és rajta is, mint sok másik társán, csak a felújítás segíthet. (…) A plébániát Jakob Pfeifer látja el Hódságról. Híveinek száma 10–20 főre tehető. Az istentisztelet nyelve horvát (Czini Tibor, 2005). Cikkek, tanulmányok 3922. Czini Tibor: Árva templomaink; Internetes hírportál, 2005. 30 p.

BÁCSSZENTIVÁN Monográfiák 3922a. Gassmann, Hans–Jäger, Ernst: Unser schönes Batschsentiwan; Regensburg, 1985. 304 p. 3923. Ludwig, Elisabeth: Heimat-Chronik Batschsentivan oder von Batschsentivan bis Schiffenstadt; Schiffenstadt – Geiger, 1986. 144 p.

3923a. Schuy, Jacob–Scherer, Paul: Ortsschippenbuch Batschsentiwan 1763–1827; Forschungsgemeinschaft Mittelbatschka zu Hd. Herm Andreas. Passau – Passavia Druckerei Pfuhl GmbH, 1992. 565 [7] p.

BÁCSÚJLAK Neudorf Monográfia 3924. Negele, Josef: Heimetbuch von Batschko Novoselo 1734–1945; Heidemheim – Werner Jerratsch, [1986]. 183 p.

BÁNTORNYA A bántornyai freskóegyüttes hat képe eleveníti meg a Szent László-legendát, a fennmaradt öt kép pedig visszavezethető egy a XIV. században még élő, Salamon király (1052–1087) nevéhez fűződő, időközben elenyészett mondakörre, amit a kutatás naiv eposzként emleget, mivelhogy meglétét több nyom alapján is követni lehet. (…) Ez a rész azonban nem oly kerek, összefüggő, nem olyan kiérlelt, mint László története a kunnal. A döcögő képsorba még egy ismeretlen jelentésű freskó is tartozik, a tizenegyedik, ezt a szakirodalom „meghatározatlan jelenetként” tartja számon. (…) A régi krónikák alapján először Bogyay Tamás azonosította a koronát nyújtó remetében Salamon királyt, a vezek-

363


lő koldusban pedig László királyt. (…) Hogy a Bántornyán ábrázolt jelenet az elveszett eposznak egyik fejezete vagy éppen csattanója volt, azt ma már nem lehet tudni. A faliképek alapján ítélve csak az látszik bizonyosnak, hogy a festő a mondavilág és a krónikás hagyomány alapos ismerője lehetett, egyébként nem alkothatta volna meg a László-legenda és a Salamon-monda legteljesebb képötvözetét (Kalapis Zoltán, 1978). Ez a leányrablás Kerlésnél, a Meszes kapunál történt a legenda szerint, amikor a pogány kunok 1068-ban betörtek Magyarországra. A vezérüket Osulnak hívták, aki a kun sereggel együtt nyílzáporral fogadta a közeledő magyarokat, akiknek vezérei Salamon, Géza és öccse, László herceg voltak. Ezt a jelenetet sehol nem festették meg. Kivétel talán Bántornya, amely minden más Szent László-legendától különbözik, és ezért még számos kérdést vet fel (Móser Zoltán, 2006). Cikkek, tanulmányok 3925. Bogyay Tamás: A bántornyai faliképek donátorairól; Arc Hungarica, 1986. 2. szám. 3926. Göncz László: Vita a turniščei (bántornyai) hősi emléktáblákról – Nemzeti-nyelvi ellentétek a Mura mentén a II. világháború idején; Muratáj, 2002. 1–2. szám, 99–111. p. 3927. Kalapis Zoltán: Aquilla János ismeretlen segéde – A Szent Lászlólegenda és az elveszett Salamon-

monda legteljesebb képi ábrázolása Bántornyán (Szlovénia); Bácsország, 1997. január 9., 4–5. p.; február 6., 4–5. p. 3928. Kalapis Zoltán: Aquilai János és ismeretlen segédje; In: Az Alvidék évszázadai; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2006. 88–94. p. 3929. Móser Zoltán: Musica sacra (Bántornya); Új Ember, 2006. október 15. 3930. Móser Zoltán: Sebes és tüzes, mint a nyíl (Bántornya); Új Ember, 2006. november 26.

BÉGASZENTGYÖRGY SZENT-GYÖRGY – Rácz–német f. Torontál vármegyében, Becskerekhez keletre 1 ½ mfdnyire, 1004 kath., 958 n. e. óhitű lak., kathol. és óhitű templomokkal, szép urasági épületekkel, s egy igen gyönyörű kerttel. 93 4/8 egész jobbágytelket számlál. F. u. ittabei Kiss Miklós (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok 3931. Bárány Ágoston: Bege-SzentGyörgy’ leírása; Felső Magyar Országi Minerva, 1826. Augusztusz, 816–825. p.

3932. I-n: Történelmi visszapillantás. Begaszentgyörgy – Szentgyula – Žitište; Hitélet, 1970. 10. szám, 24–25. p. 3933. Németh Ferenc: Ahol szerették a fákat, cserjéket, virágokat – A múlt századi Begaszentgyörgyről; Családi Kör, 1995. március 2.

364

BÉLLYE

BÉLLYE Bellye, Bélle BÉLLYE – Magyar–német falu Baranya vármegyében, Eszéktől 1 órányira, a Moravicza vize mellett, 542 kath., 6 evang., 625 ref., lakossal kath. és ref. anyaszentegyházzal. Utczái egyenesek; házai csinosak; ékesítik az Eugen herczegtől épített fellegvár, s más urasági épületek. Lakosai földmívelésből, marhatartásból, halászatból, kézmüvességből élnek; fejes káposztájuk híres. Szép és nagy erdő. Ezen helység feje egy 15 □ mfdre terjedő nagy uradalomnak, mellyet ezelőtt Albert királyi herczeg, most pedig Károly ausztriai főherczeg örökösei bírnak. Az egész 6 kerületre osztatik. Az elsőhöz tartozik Béllye, Kopács, Darócz, Eugeniusfalva, Laskafalu helységek a mitvári és kohári pusztákkal és vendégfogadókkal. A másodikhoz: Vörösmarthi, Keő-, és HerczegSzőlős, Sepse, Csuza, Batina. A harmadikhoz: Darázs, Marok, Izsép, Bodolya, Dályok; a csibogári korcsma és vámház. 4-ikhez: Nyárad, Májs, Szabár, Udvar; 5-ikhez: Villány, Lipova, Sárok, Szent-Márton. 6-ikhoz: Baranyavár, Monostor, Lucs, Sz-István, Bán, Kisfalu hegységek; Haranya, Latjka, Henye, Gösa, Lipovicza-majorságok. – Ezen uradalom szinte arról nevezetes, miről a dárdai; t. i., hogy itt véghetetlen kiterjedésű mocsárok kiszárítattak s mívelhetővé tétettek (Fényes Elek, 1851). Eszéket, Slavoniának a’ Töröktől lett visszavétele után, a’ Fő Méltóságú Királyi Magyar Kamara bírta légyen: Ennek birtoka alatt ama’ feledhetetlen emlékű Niczky Kristóf ügyelése által több elmés Plánok után October’ 5-dikén 1772-dik esztendőben kezdett építtetni amaz ország szerte híres Beljei töltés, melly az akkori Drávai általjárás öblénél kezdve, Beljeig 2200. ölnyire terjed el, alsó szélessége 9 ölnyi, magassága a’ földszínétől 9. lábnyi: Szerkesztetése égett téglából meszes homokkal erősen öszveenyvezve áll, mellynek felszíne 5. lábnyira felhordott poronddal töltve van, melly esztendőnként a’ F. M. Királyi Magyar Kamara rendeléséből ugyan ennek költségein megújíttatni szokott, ’s két oldala fűzfákkal elég sűrűn be van ültetve: Az egész gigászi munkára 5 millio négyszáz ezer égett téglát fordítattak, ’s 194,000 forintokba tellett lábra állítása, a’ folyamatján lévő Beljei hidat kivévén. A’ Beljei Híd September 30-dikán 1776-ban kezdett építtetni, ’s ugyan erős kövekből, el végeztetett pedig September 30-dikán 1779-ben 48,500 forintnyi költséggel, ezen Híd, melly a’ Dráva hídnál kevéssel rövidebb, most fából vagyon újra építve, mert a’ kőhidat az alatta folyó ó Dráva szárnyának ereje 1778 eszt. egészen el rontotta. A’ Beljei töltés négy esztendei ’s 26 napi munka után October’ 31-dikén 1776-ban végre hajtatott. A’ mostani Eszéki fa-oszlopokon álló híd (melly ugyane’ folyó 1821-dik esztendőben Jan. 28-dikán a’ jég által el roncsoltatott, de helyre állítása szükségesképpen következni fog). Melly Eszéktől a’ Dráván által a’ Beljei töltésre vezet, ’s Magyar országot Slavoniával egybe kapcsolja ’s Eszéknek melly fekvésre nézve is a’ kereskedésre legalkalmasabb, nem kevés díszt ád, 1780-ban Martzius’ elsőjén kapta eredetének zsengéjét, ’s egész létében felállíttatott ugyan ezen esztendőben Junius végével négy hónapi munkával, ’s 7737 forintnyi költséggel, noha az időknek változásaik miatt az újabb építendő hídnak becs-árát a’ köz hír 80 ezerre határozza (Tudományos Gyűjtemény, 1822).

365

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 3934. Der Herrschaft Bellye; Wien – K. K. Hofbuchhandlung Wilhelm Frick, 1883. 304 p. + 1 térkép. 3935. Tri stoleća Belja; Osijek, 1986. 807 p. Cikkek, tanulmányok 3936. Bódai Ferenc: Baranya Vármegye’ Topographiai és Historiai Leírása; Tudományos Gyűjtemény, 1820. XII. szám, 31–69. p. 3937. Kiss Mária Magdolna: A bellyei uradalom jobbágyainak élete a Mária Terézia-féle országos úrbérrendezés előtt I–V.; Horvátországi Magyarság, 1995. április, 4. szám, 24–28. p.; május, 5. szám, 15–20. p.; június, 6. szám, 20–26. p.; július, 7. szám, 20–26. p. és augusztus, 8. szám, 16–21. p. – Rovátkák 1995; Zágráb, 1996. 54–106. p. 3938. Lábadi Károly: Bellye; In: Rovátkák 1995; Zágráb, 1996. 107–118. p. 3939. Matijevics Lajos: Bellye, 1796 – Egy figyelemre méltó könyv, fi-

gyelemre méltó adatai; Magyar Szó – Kilátó, 1978. január 14., 2. szám, 14. p. 3940. Sándor László: Pusztai iskolák a bellyei uradalomban 1830–1918; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 8–9. szám, 1986–1987. 86–112. p. 3941. Széchenyi Zsigmond: Bellye I–IV.; Horvátországi Magyarság, 1995. szeptember, 9. szám, 17–22. p.; október, 10. szám, 19–25. p.; november, 11. szám, 19–24. p. és december, 12. szám, 23–26. p. 3942. Troszt Sándor: A Bellye birtok munkabárcái; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 3. szám, 1981. 253–265. p Bellyei születésű szerző műve 3943. A szederfa és a Selyem bogár neveléséről való oktatás, mellyet írt a falusi oskolák számára Mitterpacher Lajos apát úr; Németből magyarra fordította Spécz Antal felséges kir. magy. helytartó tanács protocollumának tisztje; Budán, 1805.

BEODRA BEODRA – Rácz–német–magyar m. város, Torontál vmegyében, Nagy-Becskerekhez északra 6 órányira: 970 kath., 4 evang., 6 ref., 1808 n. e. óhitű, 50 zsidó lak., kath. és óhitű anyatemplomokkal, szép urasági épületekkel a pompás istállóval, postatisztséggel, gazdag búzatermő határral, 103 3/8 egész urbéri telekkel. F. u. Beodrai Karácsonyi Lajos és László (Fényes Elek, 1851). „1932-ben, gyermekkoromban, szemtanúja voltam, amikor gőzgépekkel lerombolták gróf Karátsonyi Jenő üresen hagyott kastélyát. Az emberek elhűlve nézték a pusztítást. Senkinek sem volt közömbös annak a kastélynak a földig rombolása, amelynek a falu legnagyobb része a megélhetését köszönhette, mégsem szóltak egyetlen szót se. (…) Az épületanyagból azután lóistállót építettek az Aladár-majorságban. Mára az istállókkal együtt

366

BEZDÁN

a kúria is ebek harmincadjára jutott. Az elburjánzott erdőből előtűnő omladozó falak, üresen tátongó gazdasági épületek nemcsak a gazdálkodás, hanem a szellemiség csődjét is tanúsítják az egykori Torontál vármegye pusztuló területén” (Kovács Nándor, 2005). Cikkek, tanulmányok

3948. Kovács Nándor: Karátsonyi grófok Beodrán; Hét Nap, 2005. október 12., 14. p.

Vö.: 770. és 3372. sz. 3944. A beodrai templom megújult; Hitélet, 1974. 12. szám, 28–29. p. 3945. Aranymisés főpásztor szentelt papot Beodrán; Hitélet, 1986. 9. szám, 21–22. p. 3946. Jubileumi ünnepség Beodrán; Hitélet, 1991. 9. szám, 17–18. p. 3947. Kiss Béla: Lőrincz Mihály beodrai plébános emlékére (1912–1978); Hitélet, 1978. 10. szám, 24–25. p.

3949. Lajber György: Magyarnak maradni Beodrán; Magyar Szó, 2004. július 3–4. 3950. Németh Ferenc: A beodrai úrilak; Magyar Szó – Kilátó, 1986. május 10., 19. szám, 13. p. 3951. Szekeres István: Vince testvér utolsó fogadalma, Szabad Hét Nap, 1997. szeptember 25., 23. p.

BEZDÁN BEZDÁN – Magyar mező-város Bács vmegyében, a Dunához 1, Bajához délre 3 mfdnyire, saját postahivatallal. Van 6500 r. kath., 250 zsidó lakosa, paroch. temploma, synagógája, révje a Dunán, mellyen Baranyába járnak. Határa igen lapályos; szénája, hala sok. Kiterjed 1100 □ ölével 18910 holdra, mellyből 140 telek után urbéri szántó 4927, rét 3500, jó legelő 2523, mocsaras legelő 890, szőlő 79, uradalmi szántó és rét 79, makkos erdő 1741, füzes 200, nádas 3872, tavak 900, utak 199. Földje első osztálybeli. Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). A partizán hadsereg első ténykedése az volt (nov. 3-án), hogy mintegy 200 férfit (18– 24 éveseket) összegyűjtöttek házról házra járva azzal, hogy Isterbácra kísérik őket „munkára”. Minthogy semmiféle élelmet, munkaeszközt (fűrészt, fejszét, ásót, lapátot) nem kellett magukkal vinni, már akkor félő volt, hogy ezekkel valami kegyetlenséget akarnak csinálni. Erős fegyveres kísérettel vezették őket, több csoportban, szinte egész nap. Minthogy onnan élő nem jött vissza, így csak olyanok elbeszélései alapján lehet rekonstruálni a történteket, akik az isterbáci település házainak padlásáról titkon kukucskálva, több száz méter távolságból, többé-kevésbé figyelemmel kísérhették az eseményeket. (…) 1944. november 3-án 13 óra volt. A többszáz „halálra ítélt” további csoportjai a közeli pincékbe és a Majorék padlására zárva, őrizet alatt várta a sorsát, s amikor hallották a sortüzeket és a halálos sebesültek hörgését és jajgatását, a pince falába vésték utolsó üzeneteiket az otthonmaradottakhoz: „Isten veletek, megyünk vértanuságba, ártatlanul halunk meg” és hasonlókat (Bezdán, 1944).

367

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 3952. Abonyi István: Emlékezések Bezdán község 1920–1940 éveinek kultúrtörténetéből; kb. 150 gépirat és kézirat – TLA 503/2/1987. 3953. Balla Ferenc, dr.: Bezdán története a kezdetektől 1914-ig; Bezdán, 1993. 314 p. 3954. Balla Ferenc, dr.: A bezdáni Szentháromság fogadalmi kápolna; Bezdán – Római Katolikus Plébániahivatal, 1994. 48 p. 3955. Balla Ferenc, dr.: Bezdán története az I. világháború kezdetétől 1944. október 25-ig; [Tóthfalu] – Logos, 2001. 355 p. Irodalom: Hajnal Árpád: Bezdán küzdelmes életéről; Hét Nap, 2001. május 23., 15. p. 3956. Balla Ferenc, dr.–Balla István, dr.: Bezdán története a jugoszláv katonai közigazgatás bevezetésétől a termelő parasztszövetkezetek felbomlásáig (1944–1953); [Tóthfalu] – Logos, 2001. 494 p. + 2 tábla. Irodalom: Hajnal Árpád: Bezdán története – Dr. Balla Ferenc és dr. Balla István legújabb könyvéről; Hét Nap, 2002. július 31., 18. p. 3957. Bezdán község monográfiája; 54 p. (gépirat) – Ligeti Győző iratai között szerepelt – TLA 504/1987. 3958. Bezdán lakosságának 1944 novemberi kálváriája és féléves hadszíntéri krónikája; gépirat, 10 p. – TLA/503/4/1987. 3959. Ligeti Viktor: Bezdán 1944–1945; Budapest – 1980. 100 p. (gépirat) – TLA

3960. Penavin Olga: Bezdán földrajzi neveinek adattára – Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 12.; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1988; 147 p. 3961. Szülőföldünkre emlékezünk – Volt bezdániak az 1940 előtti Bezdánról; Budapest, 1984. 163 p. + képmelléklet. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1263., 1411., 1438., 1587., 1937., 1954., 1957., 1971. és 1972. sz. 3962. Balla Ferenc: Nepomuki Szent János kultusza Bezdánban; Létünk, 1995. 1–2. szám, 15–24. p. 3963. Balla Ferenc, dr.: Gyöngykaláris, 1936; Bácsország, 1995. július 6., 4. p. 3964. Balla Ferenc: Így alakult újra Bezdán; Bácsország, 1996. március 7., 6. p. 3965. Balla Ferenc, dr.: A bezdáni egyházközség megalakulása; Bácsország, 1996. május 2., 10. p. 3966. Balla Ferenc, dr.: Az építkezések ideje – A bezdáni falusi társadalom gazdasági és erkölcsi megszilárdítása (1752–1763); Bácsország, 1996. július 4., 10. p. 3967. Balla Ferenc, dr.: A bezdáni szüreti ünnepségek nyomában; Bácsország, 1998. 3. szám, 10–14. p. 3968. Balla Ferenc, dr.: Részletek a bezdáni Abonyi (Ruff) család történetéből; Bácsország, 2000. 7–8. szám, 7–8. p.

368

BEZDÁN

3969. Balla Ferenc: Amit feljegyeztek a kétszázötven éves bezdáni házassági anyakönyvek; Létünk, 2001. 1–2. szám, 85–91. p.

3977. (dr. B.): Legalább vasárnaponként lássuk egymást mindnyájan! [A katolikus hitközség életéről]; Hitélet, 1975. 4. szám, 18–24. p.

3970. Balla Ferenc: Kronika Bezdana do 1944. godine; 33 p. (gépirat, magyar fordítás) – Ligeti Győző iratai között szerepelt – TLA 503/5/1987.

3978. Friedrich Anna: Kétszázötven éves a bezdáni egyházközség; Újvidék – Magyar Szó Naptár ’94 [1993]. 171–175. p.

3971. Balla István, dr.: 140 éves a bezdáni műkedvelő színjátszás I–II.; Hét Nap, 2005. december 2., 30. p. és december 14., 30–31. p.

3979. Friedrich Anna: Bezdán vizei; Családi Kör, 2001. augusztus 30., 14– 15. p.

3971a. Bezdán – Kis-kőszeg áthidalás; Óbecse és Vidéke, 1902. december 21., 3. p. 3972. Bezdáni beszámoló – A bezdáni templom építésének története; Hitélet, 1971. 9. szám, 12–15. p. 3973. Bosnyák Sándor: Adalékok Bezdán néphitéhez; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1973. 15. szám, 87–105. p. 3974. Bosnyák Sándor: Adalékok Bezdán néphitéhez I–II.; II. rész, Kecskemét – Cumania 12., 1990. 431– 455. p. 3975. Czirfusz Ferenc: Adatok Bezdán község történetéhez; BBVTT Évkönyve 1897. 55–61. p. 3976. Deák Imre, dr.: A Délvidék ipara, kereskedelme és a bezdánkiskőszegi híd; Kalangya, 1943. 6. szám, 241–246. p.

3980. Gaál György, dr.: Gróf Hofmannsegg útleírása Vajdaságról 1794ben – Bezdáni tudósítás, 1794. május 31.; 7 Nap, 1988. november 11., 38–39. p. 3981. Hovány Lajos: A bezdáni Bajomfokrendszer; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 108–114. p. 3982. Muhi János: Bezdáni hajósok; Kalangya, 1943. 5. szám, 230–232. p. 3983. Neveda Lilla: Sírtak a falumban (1944. október); Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 78–79. p. 3984. Őskori leletek Bezdánban; BBVTT Évkönyve, 1914. 30. p. 3985. Silling István: Alakuló, változó névkincsünk – Bezdán földrajzi neveiről; Magyar Szó – Kilátó; 1989. november 4., 47. szám, 16. p.

369


BOGARAS Cikkek, tanulmányok 3986. Molnár Cs. Attila: A szélmolnár; 7 Nap, 1992. május 1., 14–15. p.

BOLDOGASSZONYFALVA, GOSZPODINCZE Boldog-Asszony-falva. Egy boldog-asszony-falvai Lőrinc lánya Suska 1341-ben a bácsi káptalan előtt Maróthi Jánosnak eladja Baranya vármegyei birtokait. – 1513-ban Boldog-Asszony-falva, másképpen Szent-Mária mint Bács vm. birtok van besorolva Nádasd, Gyürken, Szt.-Iván, Barlad, Egres stb. birtokokkal. Az 1522. évi Bács vm. dézsmalajstromban is Temerin, Szirég stb. mellett B. A.-falva is fel van sorolva, amely e szerint nem más, mint a mai Goszpodince (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 3987. Mindszenthy Antal: Egy fordulás az Alföldön; Tudományos Gyűjtemény, 1832. VI. szám, 3–43. p.

BÓKA A közép-bánáti Kismargita Kanakkal és Bókával mintegy háromszöget alkot a Temes és a Berzava között. A két utóbbi falu ősi középkori település, az 1332–1337. évi pápai tizedjegyzékben már fel voltak tüntetve. A török időkben is lakottak, az 1717-es kincstári összeírás során pedig Bókán negyven, Kanakon tizenhét ház volt. Ekkor csak szerb parasztok lakták, de később németekkel, bolgárokkal, magyarokkal gyarapodott, s nagy számban horvátokkal is, mivelhogy ez a terület – birtokostul, falustul – a zágrábi püspökség tulajdonába került. A szájhagyomány szerint Rózsa Sándor a bókai és a kanaki pusztákon szintén otthonosan mozgott, az „ottani juhászok főzték neki a bográcsgulyást”. Ezen a vidéken is érvényes Kálmány Lajos Törökbecsén feljegyzett dala: „Rózsa Sándor az én nevem, / Ösmerős is minden helyen” (Kalapis Zoltán, 2005). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz. 3988. Papp Árpád: A Borovszky-féle vármegye monográfia Bókán (Torontál vármegye) kitöltött néprajzi

kérdőíve; Bácsország, 2000. 3–4. szám, I–V. p. 3989. Burányi Nándor: Bóka nem hagy nyugtot, Magyar Szó – Kilátó, 1978. szeptember 2., 12. szám, 9. p.

370

BULKESZI

BÖKÉNY Dunabökény Monográfia

dt. Gemeinde Bukin in d. Batschka – Jugoslawien (Hrgs. von Benedikt Helmlinger); Magstadt – Helmlinger, 1974. 346 p.

3990. Bukiner Heimatbuch – Werdegang, Aufstieg und Untergang der

BRESZTÓC Monográfia

schneider, Adolf Bauer, Josef Naglitsch, Anna Keiner, Franz Follmer, Johann Hans Takatsch]; Naber u. Rogge, Rheinmünste – Stollhofen, 1988. 616 p.

3990a. Banat-Brestowatz – Bildband. Herausgegeben vom Heimatausschuß Banat-Brestowatz [Anna Reim-

BULKESZI Falu Bács vm. alsó részében Palánkától éjsz. keletre Szilbás és Kulpin alatt. Ez a vmegyének nevezett ősrégi magyar helysége, a 13. század közepe óta, s róla a Fráter család kezén levő okmány ad legelső hírt. Ezen család ősei bácsi várjobbágyok voltak, s ezek közt a legrégibb, akit ismerünk, Marcel volt. Ennek két fiát, Kelement és Mártont V. István ifjabb magyar király 1263-ban a neki tett hűséges szolgálatáért avval jutalmazta meg, hogy bizonyos Kezy nevű földet adományozott nekik örökségi joggal, és őket 1265ben nemességre emelte: minthogy pedig Kezy addig a bácsi várispánság alá tartozott, azt 1263-ban egyúttal annak köteléke alól is felmenté. (…) A török hódoltság után kir. kincstári puszta lett, de 1723-ban a közeli palánkai határőrvidéki milicia foglalta le a maga számára. 1717-ben itt teleltették a sereg élelmezésére szolgáló szarvasmarhát; neve 1717 és 1737-ben Bulkessa-nak van írva. 1728-ban már benépesített puszta volt, és 1740 körül Vulkesfalu pusztának íratott. – A határőrvidék megszüntetése után 1745-ben újra a kir. kincstárhoz került vissza, és 1786-ban telepíttetett be rendszeresen nagyobbrészt ág. hitv. németekkel s pedig 1100 lélekkel 230 házban (Iványi István, 1909). Monográfia 3991. Glider, Karl: Geschichte der 150-järigen Gemeinde Buljkes 1786– 1936; Buljkes – é. n., 141 p. Cikkek, tanulmányok 3992. [Bulkeszi 100 éves ünnepe]; Bácska, 1886. 48. szám.

3993. Grosschmid Gábor: A bulkeszi Árpádkori lelet; BBVTT Évkönyve 1890. 60–69. p. 3994. Pesty Frigyes: Magyar helynevek [Bulkesz. Mehádia]; Századok, 1875. 650–653. p.

371


BURÁNY-SOR Cikkek, tanulmányok 3995. Molnár Cs. Attila: Így múlnak a napjaink…; 7 Nap, 1988. június 10., 18–19. p.

BUZIÁSFÜRDŐ BUZIÁS – Csinos mezőváros Temes vmegyében, Temesvárhoz délkeletre 3 ¼ mfdnyire, s egy része a szilasi hegy északi oldalának kellemes völgyében, másik és nagyobb része pedig dombos helyen terül el. Népessége 1684 lélek, kik közt 385 magyar, 245 tót, 320 német r. kath., 16 evang, 745 n. é. óhitű oláh. Római kath. és óhitű paroch. templommal. Urbéri szántóföld 1647 hold, rét 629 h., legelő 273 h., szorgalom föld 14 h., uradalmi házhely szerződéses 59 h., 123 h. szántóföld, 127 h. legelő 34 h. kaszálló. Erdő nincs a határában. Második osztályú földje középszerű, buzára és zabra legalkalmasabb. Érczes savanyúvízforrásai, melyek 7 helyen ivásra s fördésre használtatva bugyognak, említésre méltók. A fördőhely évenkint számos vendégektől látogattatik. A víz alkatrészei: szénsavas vasacs, mészeg, kesereg, szikeg, zöldlet, hamany, szikany, kovasav, vondék és kőolaj. A fördőhelyen számos magányosok által ízletesen felállított épületek, valamint az uradalom által épített nagyszerű vendégfogadó s kávéház, tánczteremmel együtt, ugy a tervben levő r. kath. egyház, az ízletes park és sétahely említést érdemelnek. Vasárnap tartani szokott vásárain az élelmi szerek nagy változatosságát nyújtja; de országos vásárokat nem tart. Bírja a kir. alapítvány, s a n. kövéresi uradalomhoz tartozik (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok Vö.: 770. sz. 3996. Buziás gyógyfürdőhely I–IV.; Gyógyászat, 1893. 300. p.; 313. p.; 324. p. és 338. p.

3997. Fárnek Dávid: A’ Magyarországi nevezetesebb Fürdők; Tudományos Gyűjtemény, 1830. V. szám, 101–111. p.

CSANÁD Ócsanád Szent István király akaratából vált püspöki székhellyé, Velence szülötte, Szent Gellért volt első püspöke. Innen indult Budára a lázadókat békíteni, akik a mai Gellérthegyről a szakadékba taszították, s a helyszínen halálát lelte. Az 1030-ban alapított püspökségnek 1333-ban a Pápai Levéltár adatai szerint már két káptalanja, hét főesperessége, húsz apátsága és prépostsága volt. A mohácsi csatában elesett hat püspök közt ott volt Csaholy Ferenc csanádi püspök is. A hódoltság idején minden tönkrement, 200 éven át nem volt

372

CSANTAVÉR

püspök a térségben. 1716-ban újra életre hívták a helyi egyházat, amelynek VI. Károly császár akaratából Temesvárt jelölték ki székhelyéül. (…) A trianoni békeszerződés három részre szabta a püspökséget. A történelmi terület 250 plébániáját az alábbiak szerint osztották szét: 32 került Szeged, 64 pedig a Nagybecskerek irányítása alá, míg Temesvár kormányzása alatt 154 plébánia maradt (Hitélet, 1991). Monográfia


3998. Szentkláray Jenő: A csanádi püspöki kápolna újjáalakításáról; Budapest, 1891.

3999. Ugyanannak a Gellért püspöknek négy utóda együtt Ócsanádon; Hitélet, 1991. 10. szám, 23. p.

CSANTAVÉR CSANTAVÉR – Magyar–dalmát falu Bács vmegyében, Szabadkához délkeletre 3 mfd., 3500 kath. lak., paroch. templommal. Homokos határa 4-dik osztálybeli s kiterjed 19,081 holdra 1200 □ ölével. Ebből 175 4/8 urb. telek után szántóföld 7200 h., rét 4299 h., legelő 3048 h., szőlő 192 h., majorsági birtok 4176 hold, utak 166 h. Bírja Szabadka város (Fényes Elek, 1851). Csantavér, magyar és dalmát helység Bács m-ben. E helyen 7 halom van, melyben csontok porladoznak, és a nép úgy tartja, hogy itt csata volt és csont és véráldozatot kívánván a csonthalmokról és az itt elfolyt vérről kapja a nevét. (Községi értesítés, 1863. január 20-áról.) Más változás szerint Chonta nevű jobbágy nevét tartja a falu (Réső Ensel Sándor, 1862). Monográfiák 4000. Kiss István: Csantavér múltja és jelene; H. n., é. n. [1975]. 48 p. (kétnyelvű kiadvány). 4000a. Láncz Irén: Csantavéri hiedelemmondák; Becse – Rubicon, 2001. 159 p. – Bibliográfia 154–158. p. 4001. Palić, Milenko dr.–Kiss István: Forrongó földvilág – Csantavér munkásmozgalma 1895–1945; Szabadka – Életjel, 1983. 152 p. 4002. Pálinkás József: Csantavér népoktatása 1785–1985; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1985. 106 p.

4003. Sinkovits Ferenc: Bácskai magyar időjóslás – Csantavér népi meteorológiája; Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1997. 231 p. 4003a. Virág Gábor: Csantavér keresztnevei (1782–1970); Budapest – ELTE soksz. 1978. 75 p. (Magyar személynévi adattárak 18.) 4003b. Virág Gábor: Csantavér családnevei; Budapest – ELTE Magyar Nyelvészeti Tanszékcsoport, 1985. 83 p. (Magyar személynévi adattárak 70.)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4004. Visszaemlékezések a Csantavéri Vadászegyesület 100 évére – kiadja a Galamb Vadászegyesület Csantavér; Szabadka – Grafoprodukt, 2001. 123 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 16a., 1411., 1971. és 2124. sz. 4005. Agyánszki Tamás: A Csík-ér Csantavér környéki szakaszának változása; Társadalom és tudomány – Válogatás a II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia humán tárgyú dolgozataiból; Újvidék – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2005. 397–414. p. 4005a. Csantavéri levelek, 1849; Bácsország, 2003. I–III. szám, 43. p. 4006. Csantavéri ünneplés (1929–1979) – Csantavér története; Hitélet, 1979. 12. szám, 20–22. p. 4007. Czirfusz Ferenc: Egy adat Csantavér község telepítéséhez; BBVTT Évkönyve 1897. 177–178. p. 4008. Dudás Károly: Kasza és kombájn – Régi és új csantavéri aratások; Magyar Szó – Kilátó, 1978. július 22., 6. szám, 11. p.

373 4011a. Féja Géza: Atyámfiai – Bácskai uti napló [Csantavér]; Híd (Budapest), 1941. május 27. (23. szám), 6–7. p. 4012. Helynév magyarázatok (Bácska, Csantavér); BBVTT Évkönyve 1917. 26–27. p. 4013. Iványi István: Bajmok és Csantavér keletkezése; BBVTT Évkönyve, 1885. 1. füzet, 33–48. p. 4014. Juhász György: Takács Gáspár plébános halálának 25. évfordulója; Hitélet, 1992. 2. szám, 18–20. p. 4015. Lalia Gábor: A csantavéri Törley és pezsgőgyára. In: Vajdasági Magyar Kalendárium; Szabadka – Szabad Hét Nap, 1998. 184–186. p. 4016. Láncz Irén: Csantavéri hiedelemmondák; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1989. 81. szám, 661–674. p. 4017. [Mayer Ottmár] Kalmár István: Földmunkások között [Csantavér, 1939. január]; Híd, 1939. január– február, 1–2. szám, 11–13. p. 4018. Sinkovits Ferenc: Csantavér családnevei; 7 Nap, 1987. szeptember 18., 27. p.

4009. Dudás Károly: Újra kell tanulnunk a táj arcát – Határrendezés Csantavéren; Magyar Szó – Kilátó, 1982. augusztus 21., 32. szám, 13. p.

4019. Szedlár Rudolf: Csantavér egyházi eseményei és papjai az újratelepítéstől 1967-ig; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 14–20. p.

4010. Dudás Károly: Kétszáz év gyermekzsivaj – A csantavéri iskola ünnepe; 7 Nap, 1985. november 8., 12–14. p.

4020. Szedlár Rudolf: Vasútállomás egy nép keresztútján – Egy kiátkozott és elsiratott vasút; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 83–88. p.

4011. Dudás Károly: A szegényedő falu; 7 Nap, 1989. február 3., 9. p.

4021. Szedlár Rudolf: A Csantavéren áttért reformátusokról az újrate-

374

CSATÁD lepítéskor – Történelmi áttekintés a környék vallásos helyzetképéről; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 32–34. p.

4027. Ulmer Gáspár: Csantavér falu jobbágyainak úrbéri adózása az 1794/5-ös esztendőben; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 46–48. p.

4022. Szedlár Rudolf: A csantavéri és környékbeli vasutak fénykora; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 70–79. p.

4028. Vékony László: Csantavér története – vázlat I–III.; Bácsország, 1995. november 2., 6. p., december 7., 6. p. és 1996. január 4., 4. p.

4023. Szedlár Rudolf: 1849 a gyász éve Csantavéren; Bácsország, 2004. I– III. szám, 10–14. p.

4029. Vékony László, dr.: Csantavér rövid története; Szabad Hét Nap, 1997. június 12., 4. p.

4024. Szedlár Rudolf: Az erősebb jogán – Csantavéri események 1944 őszén; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 14–18. p.

4030. Vékony László: Az 1848–49-es magyar szabadságharc Csantavéren eltemetett hősei; Bácsország, 1997. október 2., 3. p.

4025. Szedlár Rudolf: Csantavér 1941-es „hazatérése”; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 50–53. p.

4031. Virág Gábor, dr.: Szent Miska csantavéri hívei; Bácsország, 2000. 7–8. szám, 22–23. p.

4026. Szedlár Rudolf: A csantavéri fényképészet története egy évszázad távlatában; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 26–31. p.

4032. Virág Gábor: Identitászavar a Csantavér névrendszerében; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 77–79. p.

CSATÁD CSATÁD – Gazdag német mezőváros Torontál vmegyében, a török kanisai postaútban Temesvárhoz nyugatra 5 mfdnyire; 2224 kath., 6 evang., 2 ref., 40 óhitű, 6 zsidó lak., kath. paroch. templommal, postatisztséggel, és váltásai Kis-Becskerek és Komlós közt, szép uradalmi épületekkel, vendégfogadóval, első osztálybeli legjobb minőségű határral, 181 3/8 egész telekkel, jeles lótenyésztéssel. F. u. a kamara, s feje egy tiszttartósági kerületnek (Fényes Elek, 1851). Monográfiák 4033. Milleker, Felix: Geschichte der Gemeinde Cetad im Banat 1415– 1925; Werschetz, 1925. 16. p. 4034. Szentkláray Jenő: Csatád helytörténeti emlékei; Temesvár – Csa-

nád-egyházmegyei nyomda, 1902. 17 p. – különnyomat a „Délmagyarországi Történelmi Értesítő” 1902. évi III. füzetéből. Irodalom: – YJ –: ~; Századok, 1903. 259–261. p.

375

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok 4035. Krisch, Alois: Die Schwabengemeinde Csatád im Banat, die Geburtsstätte von Nikolaus Lenau; Dt. Erde (Gotha), 1911. 76–81.

4035a. Lenau Miklós születésének századik évfordulója; Vasárnapi Ujság, 1902. augusztus 10. (32. sz.) 509– 510. p.

CSÁKTORNYA A legjobb útban, egy gyönyörű földön számos falukon keresztül, Csáktornyára értünk, mely is Muraközben a fő helység. Ez egy jól épült mezőváros. A horvátokon kívül kevesebb számmal németek is lakják. Nevezetes itt a Zrínyi vára, mely most a g. Festetics kastélya, egy erős kerítéssel és bástyákkal körülvett vár, melynek széles árkát egy tó töltötte bé, amely most ki van szárasztva és rétté változtatott. A városban egy nagy kastély és egy ehhez hasonló épület vagyon. A kastélynak alsó része a Zrínyi kastélya volt, és erre építtetett a felsőbb rész még két emeletre g. Althán által. Kívülről a vár magán egy szép, de szomorú régiséget mutat, belülről pedig a kastély egy nagy tekintetű épület. A vár körül gyümölcsfák vagynak ültetve, és úgy van a szándék, hogy a vár környülete egy kellemetes, árnyékos kertté változtassék (Teleki Domokos, 1794). Nagy mértékben mívelték már e korban [1820–1830] a tengerit is, nem csak többféle, igen nagy hasznai miatt, hanem a jobbágyoktól azért is, mert a tizedtől ment vala; legelterjedtebb volt míveltetése a temesi bánságban, Bács- és Zalában, Horvát- s Tótországban stb. Egyedül Szerémben mintegy 25–30,000 hold ülteték be vele, mi körülbelül 700,000 mérőt adott. Nagy mennyiségben míveltetett a csáktornyai, bélyei stb. uradalmakban is (Horváth Mihály, 1840). Monográfia 4036. Zrínyi Károly: Csáktornya monográfiája – A vár és város története s az 1901-iki népszámlálás; Csáktornya – Fischel (?) Fülöp (Strausz Sándor) könyvnyomdája, 1905. 457 p. Cikkek, tanulmányok 4037. Csorba Csaba: Csáktornya – A Zrínyiek vára; In: Regélő váraink; Budapest – Magyar Könyvklub, 1997. 40–42. p.

4038. F. Gy. I.: Csáktornya ormai – Vukovár romjai – Útijelentés a horvát hátországból; Új Magyarország, 1993. március 28., 12. p. 4039. L. G. [Laboda Gábor]: Zrínyi és Csáktornya; Magyar Képes Újság, 1987. augusztus 27. 4040. Szatanek József: Zrínyieknek büszke vára: Csáktornya; Várak, kastélyok, templomok; 2006. 1. szám, 38–40. p.

376

CSIKÉRIA

CSÁVOS Monográfia 4041. Milleker, Felix: Geschichte der gemeinde Ciavos – Csávos im Banat 1247–1919; Vršac – Kirchner, 1929. 12 p.

CSERVENKA CSERVENKA – Német falu Bács vmegyében, a Ferencz csatornája mellett, Zomborhoz keletre 4 mfd., 80 kath. 14 óhitű, 1321 evang., 900 ref., 13 zsidó lak. A helység rendesen épült, egyenes, széles utczái és helyes házai vagynak, mellyek közt valóban szépeket is láthatni. Az evang. és reform. tornyos templomok derék új épületek. A lakosok tehetős gazdák, sőt egynehányan gazdagok, s gabonával fontos kereskedést űznek. Három nyomásbéli határa jó, és mindenféle gabonája szép, s bőven terem. A helység felett emelkedő halmokon pedig sok és meglehetős bort termesztenek. F. u. a kamara. Határa, melly 3-ik osztálybeli, 15694 holdra terjed 1200 □ ölével. Ebből 175 4/8 urb. telek után van szántóföld 6480 hold, rét 4385 hold, legelő 3220 h., szőlő 811 hold, uradalmi szántó és rét 58 hold, mocsár 175 hold, utak 565 hold (Fényes Elek, 1851). Monográfia


4042. Albrecht, Johannes: Die Tscherwenkaer – Sittenbild e. Dorfgemeinschaft; [München] – Maurus Verl. 1985. 313 p.

Vö.: 1411. és 5555. sz. 4043. Mindszenthy Antal: Szivác, Cservenka, Kúla; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 92–94. p.

CSIKÉRIA Szabadkánál Sebesity pusztának nyugati részéből délk. irányban Verusityon és Csantavéren át folyik az ú. n. Csikér, és Petrovoszelónál a Tiszába ömlik. Az ér kezdetén kétágból áll, és a kiindulása körüli földterületet Csikeriának neveztetik a szláv ajkú népektől (Iványi István, 1909). A hagyomány szerint a homokdűnék között ered a Csík-ér, a szabadkai-horgosi homokpuszta legjelentősebb vízfolyása. A vízhozama nem volt olyan jelentős ebben a térségben, hogy rajta patakmalmot létesítsenek, mint például a tőle keletebbre eredő Körösön, melyen a kispiaci határban még a múlt század közepén is hat patakmalom működött. (…) Az első világháborút [követően] kettéválasztották a tanyákat, Felső-Csikéria

377


Magyarország része lett, Alsó-Csikériát pedig a Szerb–Horvát–Szlovén Királysághoz csatolták. Ez a kettéválasztás alaposan megpecsételte az itt élő tanyasiak sorsát. FelsőCsikérián volt a vasútállomás, köréje a huszadik század első harmadában kisebb település szerveződött: templomot is építettek, megmaradt az iskola. Alsó-Csikérián viszont tanyasor maradt, amely az ezredfordulóra teljesen visszafejlődött. Három nép élt itt együtt a huszadik század közepéig: németek, magyarok és bunyevácok. A legnagyobb birtoka a Flakenstein, a Faltum és a Pleti családnak volt. (…) A XX. század elejéig a bunyevác családok nagycsaládi szervezetekben éltek, az első világháború után végérvényesen megszűnik a családszervezetnek ez a formája (Beszédes Valéria, 2005). Monográfia 4043a. Beszédes Valéria: A csikériai vakköz – A tanyasor építészeti öröksége; Szabadka – Községi Műemlékvédelmi Intézet, 2007. 110 p. (kétnyelvű kiadvány). Cikkek, tanulmányok 4044. Beszédes Valéria: Csikéria, a sor, amely nem vezet sehova; In: Vaj-

dasági Magyar Kalendárium; Szabadka – Hét Nap, 2005. 204–210. p. 4045. Krekity Olga: Se kutya, se macska – Csikériai tanyavilág; 7 Nap, 1992. április 24., 14. p. 4046. Krekity Olga: Mégis itt maradtam – Csikériai tanyavilág; 7 Nap, 1992. szeptember 25., 10–11. p.

CSIKÉRIA Óbecse mellett Egy más Csikeria vagy Csík puszta Ó-Becsétől nyugatra van a város és Devecser puszta között (Lipszky és Quits térképein 1802 – II.). S ezen Csikeria pusztát 1657-ben a nádor Kutas pusztával együtt Botra, Kovinc, Vekalo rác falukat stb. (Ó-Becse, Csurog, Zsablya körül) Gombkötő Jánosnak adományozta. A török hódoltság után az ó-becsei határőröké volt a puszta (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 4047. Beretka Csábi Éva: Falu a legelőn, Családi Kör, 2006. március 23., 14– 15. p.

CSONOPLYA CSONOPLYA – Német–dalmát–magyar falu Bács vmegyében, Zomborhoz keletre 1½ óra; 4200 kath., 9 óhitű, 90 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Synagóga. Bortermesztés. Nagy marhatartás. F. u. a kamara. Határa első osztálybeli, s 1200 □ ölével 17,647 holdra terjed; mellyből 192 urb. telek után van szántóföld 7639 h., rét 4613 h., legelő 4756 h., szőlő 397 h., uradalmi föld 12 h., mocsár 82 hold, utak 150 hold (Fényes Elek, 1851).

378

CSÓKA

Csonoplya neve már 1399-ben is előfordul írott dokumentumokban. Igaz, akkoriban még Csonoplija és Csomoklya formában szerepelt, és azt sem lehet biztosan tudni, hogy területet, vagy települést fedett-e a név. De már az a tény, hogy neve volt, valószínűvé teszi, hogy ha nem is állandó, de legalább időszakos jelleggel lakossága is volt, bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a XIV. és a XV. században a háromtól tíz házig terjedő településeket is faluként jegyezték be. Az azonban bizonyos, hogy Csonoplya Bodrog vármegyéhez tartozott. A helységnek ma négy és fél ezer lakosa van. A lakosság korábban is többnemzetiségű volt: egykor a németekkel éltek itt a magyarok, most viszont a helybeliek 70 százaléka korduni szerb (akik két hullámban érkeztek: egy részüket még kolonizálták, másik részük, mintegy 500-an, a 90-es években menekültként érkezett a rokonsághoz. A fennmaradó harminc százalékot magyarok, bunyevácok és horvátok képezik (Pásztor Sándor–Varga Attila, 2001). Monográfiák 4048. Beljanski, Milenko: Šest vekova Čonoplje (1399–1987); Sombor, 1996. 243 p. 4049. Dinić, Ilija: Čonoplja, Sombor, 1980. 4050. Vujaklija, Dragan: Čonoplja od 1399–1983. godine; Čonoplja, 1983. 38 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1972. sz. 4051. Czirfusz Ferenc: Csonoplya község telepítése; BBVTT Évkönyve 1898. 160–161. p.

4053. Pásztor Sándor–Varga Attila: „Tudod, ez azért mégiscsak Szerbia…” – Csonoplyán nem olyanokra van szükség, mint a szenteltvíz. Merni és vállalni kell!; Magyar Szó, 2001. február 12. 4054. Szlávics Károly: Csonoplya a múltban; Bácsország, 1996. május 2., 11. p. és június 6., 12. p. 4055. Szlávics Károly: A csonoplyai németek házasságkötési szokásai; Létünk, 2001. 1–2. szám, 123–127. p. 4056. Váci István–F. C.[irkl] Zsuzsa: Csonoplya – Az eltűnt idő nyomában; Szabad Hét Nap, 1995. június 22., 42. p.

4052. Fabinyi Gáborné: Csonoplyáról indult (Zahoray József); Bácsország, 2006. 4. (39.) szám, 56–58. p.

CSÓKA CSÓKA – Magyar–rácz–tót mváros Torontál vmegyében, Szegedhez délre 4 mfdnyire; 1310 kath., 12 evang., 972 n. e. óhitű, 116 zsidó lak., szép kath. paroch. templommal, s óhitű szentegyházzal, élénk vásárokkal, révvel a Tiszán, 51 telekkel. F. u. a Marczibányi család (Fényes Elek, 1851).


379

Az 1782. év sorsfordító esztendő volt Csóka számára. A följegyzések szerint akkor a kincstári javak árverésén Csókát Marczibányi Lőrincz vette meg 95.500 forintért. (A kikiáltási ár 82.860 forint volt.) A földesúr már itt lévő szerb családok mellé magyarokat és szlovákokat telepített, hogy birtoka megműveléséhez biztosítsa a kellő számú munkaerőt. A Marczibányiak azt is kieszközölték, hogy Csóka 1797-ben mezővárosi kiváltságot, majd néhány évvel később országos vásárok megtartására is jogot nyerjen. A magyarok újratelepítése tehát 1782-ben kezdődött, de nem sokkal a Szeged környékéről érkezők hulláma után (1800-ban) újabb hullámuk érkezett Tolna és Baranya vármegyékből. 1806ban pedig tótok, azaz szlovákok jöttek Liptó, Gömör és Terencsén vármegyékből, de közülük többen is visszamentek szülőföldjükre, mások pedig máshová költöztek, a maradékuk meg beolvadt a magyarok közé. Azt hiszem, hogy nem tévednek azok, akik azt állítják, hogy a mai Csóka alapjait a Marczibányiak vetették meg. Köztük Marczibányi Lőrincznek, az alapozónak elévülhetetlenek az érdemei (Cs. Simon István, 2002). Monográfiák Vö.: 20. és 107. sz. 4057. Čoka – 725 – Csóka; Novi Sad – Forum, 1972. 73 p. 4058. Cs. Simon István: Virulsz-e még szülőföldem?; Zenta, 1997. 108 p. Irodalom: Tóth Lívia: Parlagmagány – Beszélgetés Cs. Simon Istvánnal az értékek megőrzéséről, nótázásról, a Bánság szeretetéről; Hét Nap, 2005. február 16., 7. p. Cikkek, tanulmányok 4059. Cs. Simon István: Őstelepek, lakóés temetkezőhelyek; Magyar Szó – Kilátó, 1985. március 16., 11. szám, 17. p. 4060. Cs. Simon István: Megtévesztő Marcibányi-síremlék a csókai parkban; Szabad Hét Nap, 1994. szeptember 8., 6. p. 4061. Cs. Simon István: Be se fért a faluba – Adatok a csókai Szentháromság római katolikus templomról; Hét Nap, 2002. július 10., 27. p.

4062. Cs. Simon István: Be se fért a faluba – Adatok a csókai római katolikus templomról; Bácsország, 2003. I–III. szám, 30–31. p. 4063. Cs. Simon István: Végre láthatóvá vált – Marczibányi István síremléke a csókai parkban; Hét Nap, 2003. augusztus 6., 27. p. 4064. [Dudás Andor] M[uhora]y II.: A csókai ásatásokról; BBVTT Évkönyve 1911. 119. p. 4065. Gergely József: Múzeum a templomban – Sok más tárggyal együtt háromszáz éves szentségtartó is látható a felújítás alatt álló csókai Szentháromság-templom múzeummá alakított oratóriumában; Magyar Szó, 2007. március 24–25. 4066. Haupt József: Segítségért síró templom; Hitélet, 1975. 9. szám, 18–23. p. 4067. Kockottné özv. Lederer Magdolna: Egy bánáti uradalom – A csókai Lederer család története I–IV.; Családi Kör, 2005. március 3., 20–21. p.; március 10., 20–21. p.; március 17., 20–21. p; március 23., 20–21. p.

380

CSÚROG

4068. Kovács Nándor: Az élő egyház építője – Pillanatkép a vajdasági Csóka községről; Új Ember, 2001. június 24., 8. p. 4069. Kovács Nándor: Ballangót sodor a szél a bánsági tájon; Hét Nap, 2005. szeptember 28., 14. p. 4070. Milosavljević, Milivoje: Veleposed Lederera u Čoki i agrarna reforma 1919–1941; Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 29. sveska [1984–1985]. 133–145. p.

4072. Orosz Endre: Jelentés a csókai Kremenyák nevű őstelepen 1908. év nyarán végzett ásatásról; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1912. 27–38. p. 4073. Tóth Lívia: Móra Ferenc és a csókai jó emberek; Hét Nap, 2004. december 8., 27. p. 4074. (Tha) [Tóth Lívia]: A félig megvalósult álom; Hét Nap, 2006. április 6., 24. p.

4071. Németh Ferenc: A csókai kastély; Magyar Szó – Kilátó, 1986. július 26., 30. szám, 14. p.

CSÚROG Ilyen szándékkal nemcsak a kubikos, zsákoló földtelen szegény emberek hagyták el Csúrogot, hanem olyanok is, akik nem látták biztosítva jövőjüket, vagy más körülmények között könnyebb előrehaladást reméltek. Eleinte egyenként vándoroltak el, majd amikor azok visszajeleztek, többen nekibátorodtak, és elköltöztek Csúrogról. Sokan Baranyába mentek, azok elköltöztek, akik Argentínába, Brazíliába vagy Kanadába mentek, azok elvándoroltak. Voltak csoportok, akik már Csúrogon elkezdték a spanyol nyelvet tanulni, hogy később könnyebben beilleszkedjenek az új környezetbe. (…) 1932-ben szüleim végleg elhagyták Csúrogot. Amit lehetett, vasúton szállítottak, a gazdasági felszerelést, az edényeket, a ruhákat bepakolták, és kocsira rakták. A lovakat a kocsi elé fogták, a szomszédoktól könnyes szemmel elköszöntek, és elindultak a több mint 100 kilométeres útra, a Baranyába, a dárdai rétbe, Kistopolikra. Elhagyták a Görbe utcát, elhagyták Csúrogot (Mellár Lajos, 2000). Monográfiák Vö.: 2102., 2318., 2319., 2320., 2328., 2329., 2334., 2341. és 2345. sz. 4075. Čurug kroz istoriju; Novi Sad, 2002. Cikkek, tanulmányok Vö.: 2351., 2364. és 2372. sz.

4076. Csúrog – Bácsmegyének legvagyonosabb községe; Óbecse és Vidéke, 1910. április 24., 3. p. 4076a. Csúrog selyemtenyésztése; Óbecse és Vidéke, 1903. április 19., 4. p. 4076b. Lázongás Csúrogon (A réti földek kérdése); Óbecse és Vidéke, 1905. szeptember 24., 3. p.

381

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4076c. Mellár Lajos: Csúrog elnevezése a történelem folyamán; Magyar Szó, 2004. június 1.

4078. Uri Ferenc: Egy csúrogi asszony élettörténete I–XX.; Magyar Szó, 2004. június 15-étől július 16-áig.

4077. Uri Ferenc: Betlehemezés és karácsonyi köszöntők Csúrogon; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 12–13. p.

4079. Uri Ferenc: Mi történt Csúrogon 1941–1945-ben – A csúrogi magyarok elleni atrocitások 60 éves évfordulója alkalmából; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 107–109. p.

CSÚZA CSÚZA – Magyar falu Baranya vmegyében, közel a Dunához, az eszéki országútban. Ut. p. Herczegszőlős. Lakja 13 kath., 850 ref. lélek, ref. anyatemplommal. Határa mindennel megáldott; szántóföldjei, rétjei igen termékenyek; szőlőhegye kitűnő bort terem. Bírják Károly cs. kir. főherczeg örök[ösei] (Fényes Elek, 1851). Emlékirat – Az épület, melynek alapzatában e sorok megtaláltatni fognak, csúzai közjegyzői lakásnak épült 1892, azaz: ezernyolcszázkilencvenkettő évben. A költségvetésileg megállapított építési költség 2800 ft szóval: kettőezernyolcszáz forintot tett ki, minden fuvart a község közerővel teljesítvén. Egy forint száz krajcárból állott, egy forint két német márka vagy 1/10, egytizedrész angol sterling névleges értékével volt egyenlő értékű. Ezen ház épületkor állott Csúza község 232 házszámból, lakossága volt az 1891. évi népszámlálás szerént 579 férfi és 568 nő, összesen 1147 lélek. Ínyelvre nézve a lakosság tiszta magyar, vallásra: ¾ részben kálvinista, a többi rom. cath, görög keleti, lutheránus, zsidó, csekély nazarénus. Gazdasági tekintetben a község… képest… egyik leggazdagabb községe. A filokszéra 1889 évben észleltetett, 1892 évben már félelmet terjesztett mindenfelé. Az új bor ára középárban hectoliterenként 1891 őszén 20 forintot tett ki. A búza ára ma 8 ft 0 kr métermázsánként, a kukorica ára 4 ft 40 kr. A község jelenlegi bírája Kiss Sándor 13 hsz, helyettes bíró: Jakab Sándor 62 házsz, esküdtek: Dávid András 101 hsz, Papp Ferenc 54 hsz, Bakó István 70 hsz. Pénztárnok: Gyurka István (?) hsz. Közgyám: Kaszab Illés 111 hsz. Közjegyző: Sebestyén Ádám ki is e sorokat írta. Az 1886. évi (?) törvénycikk szerint megalakított… testület tagjai a következők: 1) Virilisek: Gráner Miska, Csányi Sándor, 17 hsz, Refm. Egyház képviseletében Varga József 176 hsz, Tóth Sándor 66 hsz, Hangya Sándor 155 hsz, Kis Pápa István 58 hsz; 2) Választottak: Csipán Sándor 104 hsz, Szűcs János 85 hsz, Jakab János 65 hsz, Dékány János 110 hsz, Pápa Sándor 81 hsz, Pápa István. Lelkész (refm.) Katona János:… néptanító Tarr Géza, Refm Kurátor Pápa Sándor 29 hsz, községi kisbíró Soós József. A község Baranya megye baranyavári járásába tartozik, főszolgabírája Antal Pál, szolgabíró: Weniss Sándor, Királyi Járásbíró: Balaskó János, aljárásbírák: Decleva Béla, Fobsz Béla, Királyi Közjegyző Urszing Pál. A vármegye főispánja: Kardos Kálmán, alispánja: Szili László. Ezen néhány sorból álló emlékirat az új épület alapzatába tétetett 1882 év Május hó 2-ik napján (Kelemen Imre, 1986).

382 Monográfiák 4080. Fejezetek egy Árpád-kori magyar falu történetéhez; Eszék – HunCro, 2002. 117 + [16] p. 4081. Segota Márta: Csúzai anekdoták és életképek; Eszék – HunCro, 2006. 119 p. Cikkek, tanulmányok 4081a. Czine Mihály: Kossuth-dombormű rabságos sorsa; Vasárnapi Hírek, 1991. március 24. 4082. Csapody Miklós: Szent Istvánkor, Csúzán; Új Magyarország, 1997. október 15. 4083. Dékány Zsuzsanna: Polgári Olvasóegylet 1882 – Jókai Mór Művelődési Egyesület 1982; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 5. szám, 1983. 155–167. p. 4084. Dékány Zsuzsanna: Ács Gedeon közéleti munkássága csúzai éveiben; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 10. szám, 1988. 315–319. p.; Ua.: In: Rovátkák 1999; Eszék – HunCro, 2000. 37–54. p. 4085. Dékány Zsuzsanna: Kossuth-emlékmű újraavatása a Drávaszögben; Nyelvünk és Kultúránk 82. szám, 1991. június, 100–101. p. 4086. Dékány Zsuzsanna: Tanítóválasztás Csúzán 1892-ben; In: Rovátkák 1997; Eszék – HunCro, 1997. 70–79. p. 4087. Dékány Zsuzsanna: Háborús feljegyzések I–VII.; Horvátorszá-

CSÚZA gi Magyarság, 1999. 3–4. szám, 30–38. p., 5–6. szám, 21–37. p., 7. szám, 17–22. p., 8. szám, 20–27. p., 9. szám, 27–29. p., 10. szám, 19–23. p., 11. szám, 15–19. p. 4088. Dunai János: Három csúzai pap I–II.; Horvátországi Magyarság, 1997. június, 6. szám, 27–31. p. és július, 7. szám, 21–26. p. 4089. Fehér Ferenc: Százéves a csúzai könyvtár; Magyar Szó – Kilátó, 1982. szeptember 18., 36. szám, 14. p. 4090. Főhajtás az Ácsok előtt; Horvátországi Magyarság, 1999. november, 11. szám, 3–5. p. 4091. Kelemen Imre: Helyzetkép Csúzáról, 1892-ből; Magyar Képes Újság, 1986. április 10. 4092. Lábadi Károly: Ács Gedeon; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 5. szám, 1983. 198–202. p. 4093. Lábadi Károly: Ács Gedeon szülőföldképe és néprajzi leírásai; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 10. szám, 1988. 306–314. p. 4094. Lábadi Károly: A hazától elszakadva (Ács Gedeonról); In: Rovátkák 1994; Zágráb, 1995. 56–62. p. 4095. Lengyel Mihály: Csúzai patakmalmok; Gyepű, 2003. március, 2. p. 4096. Sándor László: Adatok Csúza gazdasági és társadalmi történetéhez (1849–1914); Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 5. szám, 1983. 203–221. p.

383

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4096a. Szász Károly: Csúza-HarasztiTordincze – 1885. évi püspöki vizitáció; In: Református Évkönyv 1980; Újvidék – A Jugoszláviai Református Lelkészegyesület, [1979]. 58–65. p. 4097. Tóth Lajos: Csúza, egy dél-baranyai kis magyar falu a népek tengerében I–VIII.; Horvátországi Magyarság, 1994. január, 1. szám, 19–24. p.; február–március, 2–3. szám, 19–23. p.; április, 4. szám, 19–22. p.; május, 5. szám, 18–22. p.; június, 6. szám, 17–22. p.; július, 7. szám, 18–22. p.; augusztus, 8. szám, 19–23. p.; szeptember, 9. szám, 19–22. p.

4098. Tóth Lajos, dr.: Egy bűnük volt: magyarok voltak; Hét Nap, 2002. szeptember 18., 8. p. 4099. Varga György: A csúzai Keresztyén Ifjúsági Egyesület története; In: Rovátkák 1999; Eszék – HunCro, 2000. 72–85. p. 4100. Zombori István, dr.: Ács Gedeon amerikai évei és emlékezete az amerikai magyarság körében; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 10. szám, 1988. 299–305. p

DARÁZS Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz.

DARUVÁR Monográfia 4101. Papp Károly, dr.: A szlavóniai Daruvár hévvízű-fürdő védőterülete; Budapest, 1910. 47 p.

DÁLY-HEGY, DÁLYA Szüretelőket keresünk Dály-hegyen, ezen a dús szőlőskertektől híres dunántúli tájon. Szombat van, délidő. Tiszta és nyugodt az ég. A dombok fölött jó gazda módjára elégedetten ballag az ősz, széles jókedvében diót perget alá a fanyar-édes illatú fákról, seregélyeket röppent fel tenyeréből az ezüstösen kanyargó folyó fölé, berkenyével, sommal traktálja a feketerigót, jófajta szőlőt potyogtat a kosarakba, aztán meg szőke mustot, kedvcsináló óbort töltöget a szüretelők poharába. Csendül a koccintás a vén diófa alatt megterített asztalnál, és lassan megoldódnak a nyelvek, hogy is volt régen, hogy is van mostan? (Farkas Zsuzsa, 1984)

384

DÁRDA

Cikkek, tanulmányok 4102. Farkas Zsuzsa: Szüretelők között Dály-hegyen; Magyar Szó, 1984. október 28.

4103. Szent-István napi búcsú a dályai hegyekben; Hitélet, 1979. 9. szám, 13–15. p.

DÁRDA DÁRDA – Mezőváros Baranya vmegyében, ut. p. Eszékhez 1 ½ órányira, felette termékeny lapályon, 1200 kath., 600 n. e. óhitű, 20 protestáns, 250 héber lakossal, kik német, magyar és szerb nyelven beszélnek. Gazdag határát délről lapos térség környezi, mellyen keresztül a rómaiak egész a Dráváig erős töltést csináltak. Követte őket Soliman török császár is, ki Eszéktől fogva Dárdáig 8565 lépés hosszú s olly széles töltést készíttetett, hogy 3 kocsi egymás mellett elmehetett, de mellyet Zrínyi Miklós 1664-ben elrontatott. IV. Mahomed ismét helyreállítá, de jelenleg a mocsárokban csak némely karókat lehet észrevenni. Utczái egyenesek és tágasak; van itt derék urasági kastély és angolkert, kath. és óhitű anyatemplomok, synagóga. Marha- és sertéstenyésztése virágzó, tölgyes erdeje nagy. Feje egy uradalomnak, mellyhez 23 helység és 6 puszta tartozik, s mellyet jelenleg Lippe herczeg bír (Fényes Elek, 1851). KIS-DÁRDA – Német falu Baranya vármegyében, közel Eszékhez, 180 kath. lak. A dárdai uradalomhoz tartozik (Fényes Elek, 1851). Monográfia 4104. Lotz, Friedrich: Die Deutsche Besiedlung der Gemeinde Darda in der Südbaranya; Budapest, 1941. 19 p. Cikkek, tanulmányok 4105. Beljanski, Milenko: Ha van miből, lehet; 7 Nap, 1984. október 19., 25. p. 4106. Berecz Sándor–Sóti Imre: Dárdán népmissziót tartottak; Hitélet, 1977. 11. szám, 17–18. p.

4107. Márfi Attila: Színészet Dárdán a Monarchia évtizedeiben I–II.; Horvátországi Magyarság, 1997. október, 10. szám, 30–37. p. és november, 11. szám, 34–36. p. 4108. Strázsay János: Baranya Vármegyének topographiai leírása; Tudományos Gyűjtemény, 1823. III. szám, 28–63. p.

385


DERNYE Dornau Dernye Hódság és Bács között elhelyezkedő falu Nyugat-Bácskában. Római katolikus temploma Dernye központjában található a szerb templom szomszédságában. 1805ben épült, sajnos a templomalapító német lakosság nem gondolt arra, hogy egyszer ez a szép kis templom ilyen romos állapotban lesz mint ma. A német lakosság kitelepítése után tulajdonképpen hívek nélkül maradt, és ma is alig érik el hívei a 20 főt. Az 1990-es évekig viszonylag jó állapotban volt, de most már mindig rosszabb és rosszabb állapotban van. (…) A plébániát 1804-ben alapították, mint bácsi leányegyházat. A templomot 1805-ben építették, felújítását 1903-ban végezték. A templom névadója: Szent József, Szűz Mária jegyese. (…) 1910-ben 2.664 szerb és német lakosa volt. 1991-ben 2.876 lakos közül mindössze 8 magyar lakta, a hívek között van még néhány horvát, és így alig érik el a 20 főt (Czini Tibor, 2005). Cikkek, tanulmányok 4109. Czini Tibor: Árva templomaink; Internetes hírportál, 2005. 30 p.

DIAKÓVÁR, DEÁKÓVÁR Djakovo Djakovo eredete a rómaiak uralmának idejére esik, akik a Sisakról Sirmiumba vezető birodalmi út mentén Certissa nevű nagyobb állomáshelyet alapították. E községet azonban – sok másikkal együtt – a népvándorlás viharai elsodorták a föld színéről, csak a XIII. században támadt ismét életre. Ekkor IV. Béla testvére, Kálmán, Halics volt királya, egész Szlavónia hercege, 1239-ben királyi beleegyezéssel a boszniai püspöknek és utódainak adományozta Possessio Diacót a hozzá tartozó óriási birtokkal együtt. Káptalan is keletkezett a püspökség mellett. A boszniai püspökség központja akkor a mai Szarajevó területén elhelyezkedő Burdo (Brdo) volt, ám a térségben dúló bogumil zavargások miatt el kellett onnan menekülniök. Később a török megszállás miatt nem térhettek vissza. (…) Djakovo hamarosan virágzásnak indult, a feljegyzések szerint Zsigmond király három ízben is megfordult benne. E virágzó korszak a mohácsi csatával szűnik meg, ugyanis ezután Szulejmán foglalja el a települést. A csatában elesett tíz püspök között volt a djakovói is, egyedül a szerémi püspök, Brodarics István menekült meg, aki később hitelesen megírta a mohácsi csata történetét. (…) Amikor a törököket 1687-ben egészen a Száváig visszaszorították, Olovčić püspök ismét visszatért Djakovóra, s a romokból új élet támadt. Ám jelentősebb fejlődésnek majd csak a XVIII. sz.-ban indul a város, ekkor készül el a püspöki palota homlokzata, és az előtte lévő díszkert is ekkor létesül. A XIX. század elején, 1807-ben alapította Mandić püspök a papnevelő-intézetet és a bölcseleti és hittudományi tanfolyamú líceumot (Burján István, 1999).

386

DOBRADÓ

Monográfiák

4113a. Czobor Béla, dr.: A diakóvári székesegyház; Vasárnapi Ujság, 1882. november 26., 760–762. p.

Vö.: 17. és 57. sz. 4110. Djakovačka katedrala – bazilika; Djakovo, 1970. 37 p. + színes illusztráció. 4111. Hauschka Márton: Az 1393-iki Diakovári egyezség; Ujvidéken – Ivkovics György könyvnyomdája; 1909. 43 p. 4112. Hodinka Antal, dr.: Tanulmányok a bosnyák-djakovári püspökség történetéből; Budapest – kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1898. 118 p. Irodalom: Srs. [Sörös Pongrác]: ~; Századok, 1898. 446–451. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 848. és 1195. sz.

4114. Képek a djakovói püspökszentelésről; Hitélet, 1974. 5. szám, 4–6. p. 4115. Varga Géza: Száz éves tornyok – A djakovói egyházmegye száz éves jubileuma; Hitélet, 1982. 3. szám, 7–9. p. Kiegészítés: Meghívó az ünnepségre; Hitélet, 1982. 3. szám, 10– 11. p.; A djakovói püspök beszéde [Msgr. Ciril Kos]; Hitélet, 1982. 7. szám, 18–21. p. 4116. Werni, Josef: Die katholischen Donauschwaben in Diözese Diakowar 1918–1945; In: Die katholischen Donauschwaben in der Nachfolgenstaaten 1918–1945; Freilassing, 1972. 277–325. p.

4113. Burján István: Djakovo, Szlavónia éke; Horvátországi Magyarság, 1999. 9. szám, 22–26. p.

DOBRADÓ Dobradóról az első feljegyzések 1702-ből származnak. Nevét egy Dobrodolac szerb betelepülőről kapta. Amikor a Pejačević nagybirtokról 1866-ban több magyar család letelepedett, akkor Dobradó-pusztának nevezték. 1918 után teljesen felszámolták a Pejačević nagybirtokot Szolnok (Žarkovac) központtal. És likai szerb telepeseknek osztották ki. 1945-ben a faluban csak 33 ház volt 147 lakossal, akik majdnem mind magyarnak vallották magukat. Nagyobbrészt földnélküliek voltak, csak két családnak volt a birtokában egy kevés föld. A falu lakói jórészt napszámba jártak, vagy földet béreltek (Uri Ferenc, 2002). Itt a Pusztában, mert akkor csak így hívtuk, összesen tizenkilenc ház volt. Úgy tudom, hogy a puszta valamikor a tizenkilencedik században, talán 1875-ben létesült, Pera Pejačević horvát gróf tulajdona volt ez is meg kilencvenkilenc puszta a környéken: Szolnok, Meggyes, Nikolišta. Abban az időben sem volt itt iskola, Satrincára jártam tanulni. (…) A falunak kápolna nagyságú temploma van, tizenkét ülőhellyel. Minden második

387


vasárnap az ürögi horvát pap misézik néhány idős ember és néhány unoka előtt. (…) Mi, szerémségi magyarok, évtizedeken át el voltunk hanyagolva itt, a likai szerbekkel körülvéve (Németh Zoltán, 2001). Cikkek, tanulmányok 4117. Németh Zoltán: Dobradó nem veszett el; Magyar Szó, 2001. december 24.

4118. Pásztor Sándor: Mindentől messze; Magyar Szó, 2001. március 18. 4119. Uri Ferenc: Dobradó nem Doberdó; Magyar Szó, 2002. január 18.

DOBRONAK DOBRÓNAK – Magyar mváros Zala vmegyében, 912 kath., 15 zsidó lak., paroch. templommal. Földje hegyes és lapályos; bora középszerű; rétje kevés de jó. Bírja h. Eszterházy, s ut. p. A. Lendva (Fényes Elek, 1851). Dobronak helységet az oklevelek 1280-ban említik először, amikor V. István király újra letelepedési engedélyt adott erre a területre. Dobronak mezőváros pecsétje is, amely 1644-ben készült, és 1838-ban újították meg, ezt az évet említi. (…) A település a lendvai Bánffy család birtoka volt. A birtokon 1389-ben Bánffy Miklós fiai osztoztak, amikor az északi fele Istváné, a déli pedig Miklósé és Lászlóé lett. A Bánffy-család birtoki osztály-levelei elsőször 1334-ben, majd 1389-ben említik, hogy Dobronakon egyházkerület van a Szent Jakab-templommal. Feltételezhető, hogy az egyház a Szent István-i alapelvek alapján létesült, hiszen tíz falu tartozott a plébániához: Dobronak, Bödeháza, Jósecz, Göntérháza, Gáborjánháza, Kámaháza, Radamos, Szíjjártóháza, Szombatfa és Zsitkóc. (…) A tizenötödik (helyesen: tizenhatodik) század végén már a dobronaki katolikus plébánia is a protestánsok kezébe került. Ennek a vallásnak vidékünkön a fő támasza a lendvai Bánffy földesúr volt. Dobronakon 1595-től 1631-ig kálvinista hitközség működött. (…) Musay György evangélikus püspök 1661-ben már azt jegyezte fel, hogy Dobronakon újra katolikus plébánia működik (Varga Sándor, 1997). Monográfiák 4120. Göntér János: Dobronak – Múlt és jelen a határ mentén; Lendva, 1998. 139 p. Irodalom: Mohos Mária: Könyvek a szlovén–magyar határmentéről; Muratáj, 1999. 1. szám, 70–80. p. 4121. Varga Sándor–Pivar Ella: Dobronak, Göntérháza, Kót helytörténete; Lendva, 1979. 160 p.

4122. Varga Sándor: A dobronaki plébánia történetéből; Lendva – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 1997. 149 p. Irodalom: Mohos Mária: Könyvek a szlovén–magyar határmentéről; Muratáj, 1999. 1. szám, 70–80. p. Cikkek, tanulmányok 4123. Kerecsényi Edit: A dobronaki, kebelei és filóczi (egykor Zala vm., ma Szlovénia) parasztfazekasok

388

DOROSZLÓ termékértékesítése az 1900-as években; In: VII. Kézműipar-történeti Szimpózium; Veszprém, 1991.

4125. Krampac, Franc: Levél a muravidéki Dobronakról; Hitélet, 1981. 1. szám, 22–23. p.

4124. Krampac, Franc: Dobronak – Murántúl; Hitélet, 1979. 11. szám, 17–18. p.

4126. Szomi Judit: Ritka ünnep Dobronakon; Hitélet, 1986. 5. szám, 25. p.

DOMBÓ Dombó bencés kolostor volt a XIII. században. A XV. században várrá alakították át. A Duna szerémségi jobb partján, ahol az újonnan épült Rakovac falu terül el, a kora középkorban és középkorban sűrűn lakott terület volt. (…) A kutatások bebizonyították, hogy a Gradina nevű hely a falu szélén a középkorban Dombó néven ismert bencés kolostor volt, amit a XV. században a törökök közkedvelt várrá alakítottak át. Pétervárad eleste után a dunamenti várakat a törökök elfoglalták. Dombó váracska védői ellenálltak az ellenségnek, s a török harcban foglalta el. (…) A török alatt a dombói lakosok Hajvazagának adóztak, aki Péterváradon székelt. Végül a karlócai béke értelmében, három évi halogatás után, 1702-ben a dombói vár még megmaradt falait is lerombolták (Nagy Sándor, 1972). Monográfia 4127. Nagy Sándor: Dombó; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1974. 22 p. – Második kiadás: Dombó – Középkori monostor és erőd; Újvidék – Forum Könyvkiadó – Vajdasági Múzeum, 1987. 48 + XLI p. Irodalom: Jung Károly: Dombó, Létünk, 1974. 4. szám, 242–245. p.; Gerő László: Dombó; Magyar Szó – Kilátó; 1975. november 1., 44. szám, 13. p. (A Műemlékvédelem 1975. 2. számából); Ricz Péter: A dombói apátság története; Létünk, 1986. 2. szám, 382–385.

p.; Szekeres László: Legfontosabb építészeti emlékeink egyikéről; Üzenet, 1986. január–február, 112. p. Cikkek, tanulmányok 4128. Burányi Nándor: Dombó: időálló üzenetek; Hét Nap, 2004. október 6., 14. p. 4129. Nagy Sándor: Középkori magyar történelmi műemlékek jelenlegi állapota a Vajdaság déli részén; A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 10. szám, 1972. március, 107–115. p.

DOROSZLÓ DOROSZLÓ – Magyar falu Bács vmegyében, a Mosztonga mocsár mellett, ut. p. Zomborhoz délre 3 óra, 2500 kath., lak., paroch. templommal. Bírja a kamara. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével 10,169 hold, mellyből 98 4/8 urbéri és 4 szabad telek után


389

van 3281 h. szántó, 2525 h. rét és beltelek, 2468 h. legelő, 119 h. szőlő. Uradalmi birtok: 1190 hold tölgyes erdő, 289 h. tó, 297 hold utak (Fényes Elek, 1851). S ha lehet, a doroszlói cselédlányok még szebbek voltak [mint a gombosiak]. Nem is igen tudtam közöttük különbséget tenni. Hogy lányok és legények egyaránt elmentek szolgálni Zomborba, Hódságra, Apatinba, megszokott dolog volt. Herman Ottó, aki hónapokat töltött a faluban, természetesnek tartotta ezt a szegénységet, mert szegény volt az egész régi Magyarország. Itt írta a magyar halászatról szóló könyvét, és sógora, az erdőmester Skulthéthy eldugta őt, ha kijöttek a megyei urak egy-egy toklyópaprikásra, mert röstellte, hogy ez csak a rovarok életéről tud beszélni, s lepkefogó hálóval szalad az utcán, mint a gyerekek. Az ő példáján felbuzdulva Kovács Huszka Ferenc, az erdőt járta doroszlói káplán korában, s a füvek és virágok életét írta inkább az emberek helyett, abban a biztos tudatban, hogy azok sorsa Isten kezében jó helyen van. De megírta a vidék páratlan és sajátságos növényvilágát (Herceg János, 1989). Monográfiák 4130. A Doroszlói Mária-kegyhely [A Szentkút története] – fényképezte Dobai István; Újvidék – Krišćanska sadašnjost, 1983. 1 p. + 18 színes kép. 4131. A doroszlói szentkúti kegyhely rövid ismertetése; Kalocsa, 1887. 4132. Bajkút – A doroszlói szentkút kegyhely ismertetése; H. n., k. n., 1922. 18 p. 4133. Bajkút – A doroszlói Szentkút ismertetése; Subotica – Cservik nyomda, 1929. 24 p. 4133a. Búcsús könyv [Fritz Ferenc előszavával]; [Doroszló] – Római Katolikus Plébániahivatal, 1974. 63 p. 4134. Doroszló – Egy bácskai falu élete; Doroszló, 1977. 169 p. Irodalom: Fehér Ferenc: Doroszló visszahívott, Magyar Szó, 1977. szeptember 25., 15. p. 4135. Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje; Újvidék – a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1982. 324 p.

4136. Kovács Endre: Doroszló hiedelemvilága; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1982. 327 p. Irodalom: Herceg János: Doroszló hiedelemvilága; Magyar Szó – Kilátó, 1982. március 6., 9. szám, 14. p. 4137. Kovács Endre: Bölcsőtől a koporsóig – Az emberélet fordulóinak népszokásai Doroszlón; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1988. 194 p. + illusztrációk. 4138. Kovács Endre: Doroszló népessége – Helytörténeti jegyzetek; Doroszló, 1992. október, 99 p. (gépirat) 4139. Kovács Endre: Földművelés egy bácskai magyar faluban; Budapest – Mikes Kiadó, Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1993. 221 p. + fényképmelléklet. 4140. Kovács Endre: Doroszló népi juhászata; Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1995. 106 p. + képmelléklet. 4141. Raj Rozália–Nagy István: Bajkúti Szűz Mária, könyörögj érettünk!

390

DOROSZLÓ – A doroszlói kegyhely történetének összegyűjtött adatai, valamint a búcsújárás és a helyi szentkúti búcsúk sajátosságai; Tóthfalu – Római Katolikus Plébániahivatal, 1993. 95 p.

4142. Raj Rozália–Nagy István: Doroszlói népi textíliák; Tóthfalu – Logos Grafikai Műhely, 2001. 432 p. 4143. Kovács Endre: Körül csillagos az ég – Doroszlói csirajnóták gyűjteménye; Doroszló, 2003. 54 p. 4143a. Segíts anyánk, mindig bátorítsd hitünk – Doroszló; Hajdukovó – Plébániahivatal, 1981. 14 p. 4144. Szalai János, szerk.: Doroszló – Egy bácskai falu élete; Kiadja a doroszlói helyi közösség tanácsa, é. n., 169 p. 4145. Wátz Oszkár: Doroszlói hajnalcsillag – Vezérkönyv a doroszlói Bajkúthoz zarándokló búcsúsok részére. A kegyhely története, képek, doroszlói imák és énekek; Stara Kanjiža – Kiadja a „Katholikus Hitélet” könyv- és kegytárgykereskedés, 1930. 64 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 16a., 1263., 1366., 1941., 1954., 1972., 3577. és 5555. p. Falutörténet 4146. A doroszlói honfoglaláskori sírlelet; BBVTT Évkönyve 1914. 29– 30. p. 4147. Bárth János: Doroszló népessége a XVIII. század közepén; Újvidék

– A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1981. 46–47. szám, 1–70. p. 4148. Bodzsoni István: Szeplőtelen nacionalizmus – Doroszlón sem hallani már magyar szót; Budapest – Kincses Kalendárium a 2003-as esztendőre, [2002]. 99–101. p. 4149. Dautbegovics Zoltán: Ahol a Mosztonga medre vargabetűt írt – Az újratelepített Doroszló 250 éve; Magyar Szó, 2002. augusztus 7-étől folytatásos tárca. 4150. Ehmann Imre: Akit még Kalocsán szenteltek – Msgr. Fritz Ferenc emlékére; Hitélet, 1983. 7. szám, 24–25. p. 4151. Fehér Mayer Mária: Nézd, itt magyarok is laktak! – Emlékekről és valóságról az elöregedett faluban, Doroszlón; Családi Kör, 2000. július 20., 8–9. p. 4152. Fodor István: Honfoglalás kori sírok Törökkanizsán és Doroszlón; In: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 385–391. p. 4153. Kovács Endre: A doroszlói németek; Bácsország, 1998. 4. szám, 10–11. p. 4154. Kovács Endre: Doroszló – Település a történelem útvesztőjében; Bácsország, 1999. 11–12. szám, 6–7. p. 4155. Kovács Endre: Millenniumi vis�szapillantás Doroszló múltjából; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 53–56. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4156. Kovács Endre: Doroszlói kendergyárak; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 63–64. p. 4157. Kovács Endre: Amikor a Délvidék visszatért…; Bácsország, 2004. VII– IX. szám, 103–106. p. 4158. Laboda Gábor: Pusztaszentegyház. Az meg mi?; Magyar Képes Újság, 1987. február 5. 4159. Szabó Pál Zoltán: Doroszló és Sztapár szövetsége; Délvidéki Szemle, 1942. 5. szám, 207–208. p. és Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 155. p. 4160. Szalai János: Fehér Ferenc Doroszlón; Hét Nap, 2001. augusztus 22., 16–17. p. 4161. Szalai János: Herceg János Doroszlón; Hét Nap, 2002. január 30., 16–17. p. Vallás és néphagyomány 4162. Beretka Csábi Éva: Emberek a kegyhelynél – A doroszlói búcsúban, Kisboldogasszony napján; Családi Kör, 2001. szeptember 13., 12–13. p. 4163. Dautbegovics Zoltán: A doroszlói kegyhely őre; Családi Kör, 2006. június 15., 16–17. p. 4164. Doroszló 1967; Hitélet, 1967. 10. szám, 3–4. p. és 7–8. p. 4165. Gallusz László: A népélet krónikása – Doroszlói találkozás Kovács Endre néprajzkutatóval; Családi Kör, 2000. május 18., 18. p.

391 4166. Kovács Endre: Doroszlói kendermunka; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1975. 23–24. szám, 237–244. p. 4167. Kovács Endre: A kunyhók világa – Egy élet a szőlőkunyhóban; Magyar Szó – Kilátó, 1979. június 30., 26. szám, 10. p. 4168. Kovács Endre: Hagyományos szőlészet és borászat a vajdasági Doroszlón; Néprajzi Látóhatár, 1993. 3. szám, 47–68. p. 4169. Kovács Endre: A mosztongai halászat emlékei Doroszlón; Néprajzi Látóhatár, 1992. 3–4. szám, 199– 207. p. 4170. Kovács Endre: Boldogasszony anyánk – Adatok egy bácskai falu Szűz Mária-kultuszához; In: Folklór és tradíció VII. – Az V. Magyar–Jugoszláv Folklórkonferencia előadásai, Budapest, 1994. 4171. Kovács Endre: Doroszlói védőszentek; Létünk, 1995. 1–2. szám, 7–14. p. 4172. Kovács Endre: A kutak története és kulturális szerepe a doroszlói hagyományvilágban I–II.; Bácsország, 1996. június 6., 10. p. és július 4., 14–15. p. 4173. Kovács Endre: Húsvéti ünnepkör népszokásai Doroszlón; Bácsország, 2000. 3–4. szám, 19–24. p. 4174. Kovács Endre: Aratási dolgok; Bácsország, 2000. 5–6. szám, 10– 11. p. 4175. Kovács Endre: Népi táplálkozás a XX. században – Új irányzatok és

392

DUNACSÉB hatások egy doroszlói ételkülönlegesség példáján; Bácsország, 2004. I–III. szám, 89–90. p.

4176. Péter László: Doroszlói levelek – Herman Ottó születésének 150. évfordulóján; 7 Nap, 1985. június 21., 31. p.

4177. Szalai János: A tudós a bajkútnál – Herman Ottó többször is megfordult Doroszlón; Családi Kör, 2002. június 13., 24–25. p.

DUNACSÉB CSÉB – Német falu Bács vmegyében, Ujvidéktől keletre 3 órányira 1384 kath., 169 óhitű, 309 evang., 31 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Lapályos fekete földjei gazdagon fizetnek. Erdeje és kövér rétjei vannak. F. u. Polinberger családbeliek. Határa első osztálybeli s kiterjed 8469 holdra 1100 □ ölével; mellyből 70 urb. telek után van 2341 hold szántóföld, 1342 hold rét, 949 hold jó, 61 hold mocsáros legelő, 2970 hold majorsági szántó és rét, 376 h. tölgyes, s 85 h. lágyfa erdő, 104 h. nádas, 90 h. mocsár, 144 h. utak (Fényes Elek, 1851). A régebbi kisebb [kastély] földszintes épület, amelyet 1798-ban Márffy Lipót „aranysarkantyús vitéz” építtetett. Márffy 1791 és 1808 között vármegyei főjegyző és országgyűlési képviselő volt, ezenkívül egyike azoknak, akik 1802-ben a pesti országgyűlés elé terjesztették Bodrog vármegyének Báccsal való egyesítését, s az országgyűlés ezt el is fogadta. Több ezer holdas csébi birtokát 1791-ben vette meg a kamarától. Márffynak nem volt családja, ezért 1810. július 10-én Kiliegl Károlyt fogadta örökbe, ám halála után fogadott fiát a királyi ügyész nem engedte az örökségbe, s így az uradalmat Polimberger József kapta zálogba, mivel előzőleg kifizette a birtokot terhelő adosságokat. Cséb még 1828-ban a Polimberger családnál volt zálogban, később pedig hozományként a Bezerédyek birtokába jutott, majd a 19. század második felében Dunygyerszky Lázár (Lazar Dundjerski) tulajdona lett (Németh Ferenc, 1986). Az ősi plébániát már 1493-ban említik. 1802-ben alapították, a templomot 1822-ben építették. A templom 1907-ben lett felújítva, miután tűzvészben leégett a tornya. 1966-ban ismét felújították. A templom névadója: Szűz Mária Mennybevitele. (…) Az anyakönyvet 1803-óta vezetik. Az istentisztelet nyelve: horvát, magyar és német. A plébániát Sztrikovits János látja el Újvidékről. 1910-ben 2.571 német, szlovák és magyar lakott a faluban. 1991ben az 5.017 lakos közül 137 volt magyar nemzetiségű (Czini Tibor, 2005). Cikkek, tanulmányok 4178. Czini Tibor: Árva templomaink; Internetes hírportál, 2005. 30 p.

4179. Németh Ferenc: Čelarevói kúriák; Magyar Szó – Kilátó, 1986. március 29., 13. szám, 17. p.

393


EGRES Az egresi apátság Torontál megyében a Maros partján Csanádtól keletre két óra távolságban épült. Régi okmányokban Egris, Egrus, Aegris, Agris, Hegre, Argia, Eguse stb. nevek alatt fordul elő. Alapítója III. Béla király volt, ki 1170-ben Pontignyből telepített itt le 12 szerzetest egy apáttal. A ciszterciek az első megszálláskor rendesen csak ideiglenes fából készült lakásokat szerveztek, s csak később kezdtek kőépületek emeléséhez, ha a vidéket megélhetésre alkalmasnak találták. Így történt ez Egresen is, hol a tulajdonképpeni monostor csakis 1187-ben készült el. (…) A letelepedett szerzetesek Egresen tág tért találtak működésüknek, a rengeteg őserdők, a feltöretlen föld, a műveletlen talaj, a vad vidék igénybe vette összes erejüket (Bősz Egyed, 1911). Monográfia 4180. Bősz Egyed: Az egresi ciszterci apátság története; Budapest – Stephaneum Nyomda R. T., 1911. 56 p.

EGYHÁZASKÉR, VERBICA VERBICZA – Torontál vm. népes magyar puszta, Csókához nem messze; 57 házzal, 486 kath. lak., s dohánytermesztéssel. F. u. Marczibányi (Fényes Elek, 1851). Gyütt egy papféle és érdeklődött az embereknél, hogy tudnak-e mesélni, vagy ismernek-e jó mesélőt. Borbély Mihályt javasolták neki. Akkor ő kint lakott a tanyán, a legelő széliben, de azért oda is elment hozzá a pap, oszt meséltette. De, hogy jobban forogjon a nyelve, italt is kért, no nem fukarkodott a pap, és aztán gőz alatt – mert pálinkáztak – Mihály bácsi nemcsak mondta a történeteket, hanem danóta is… Jól fogott az agya, megjegyezte a történeteket, meg ki is kerekítette egyiket-másikat, pedig, ha jól tudom, nem volt iskolája, hanem amit hallott, fölfedezett, azt mind megjegyezte. Könyvet is adtak ki a meséiből. No, nem csak ő, hanem más falubeliek, idősebb emberek is sokat meséltek az én gyerekkoromban, de annyit egy se tudott, mint Borbély Mihály, mert akkor nem hozzá küldték volna a papot (Túri Dezső, 1970-es évek). Monográfia


4181. Verbica – Egyházaskér; Verbicai helyi közösség tanácsa, 1999. Irodalom: F-ch: Kétszáztíz év monográfiája; Családi Kör, 1999. szeptember 9., 12. p.

4182. Bálint József: A nehéz talajú réti földeken; Családi Kör, 1991. június 13., 12–13. p. 4183. Beretka Csábi Éva: A fiatalok elmennek – Egyházaskéren, az országhatár és a kihalás szélén; Családi Kör, 2004. augusztus 26., 17. p.

394

ERZSÉBETLAK

4184. Dudás Károly: Verbica; 7 Nap, 1987. szeptember 11. 21. p.

4188. (-k. -a): Egyházaskér – ugyan hol van?; Hitélet, 1980. 3. szám, 22–24. p.

4185. Fodor Ferenc: A Vízhányó család gazdálkodása Egyházaskéren; In: Észak-Bánság paraszti műveltségéből; Szeged, 1999. 113–123 p.

4189. Kettős ünnep a határmenti Verbicán; Hitélet, 1989. 9. szám, 6. p.

4186. Friedrich Anna: Ünnepre készül Verbica – A kétszáz éves falu és a fokhagyma; Családi Kör, 1999. február 16., 8–9. p. 4187. Huszár Gábor: Egy kicsi település kétszáz esztendő után; Magyar Szó, 1990. február 9–10. (2 folytatásban).

4190. Tóth Lívia: Az „utolsó magyar sámán” emléke – Százötven éve született Kálmány Lajos; Hét Nap, 2002. október 16., 13. p. 4191. Tóth Lívia: „A szél kihívásaira a fa gyökérzetével válaszol” – Kálmány Lajosra és Borbély Mihályra emlékeztek Egyházaskéren; Hét Nap, 2005. november 2., 24. p.

ELEMÉR ELLEMÉR – Torontál vm. szerb–német falu, Becskerekhez észak-nyugatra 1 mfdnyire; 1064 kath., 16 ev., 2654 n. e. óhitű, kath. és óhitű anyatemplommal, 124 2/8 egész telekkel. F. u. Kiss Erneszt után a kincstár (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok 4192. Elemér 1799–1999 – 1849–1999 – programfüzet az évfordulóra. 4193. Németh Ferenc: Az eleméri Szent Ágoston-templom; Családi Kör, 1995. május 25.

4194. Németh Ferenc: Kiss Ernő leszármazottainak nyomában I–III.; Családi Kör, 1999. október 7., 12–13. p.; október 14., 12–13. p.; október 21., 10–11. p.

ERZSÉBETLAK Elisenheim Első lakosai németek voltak, a település neve 1868-tól Elisenheim. 1878–79. évi nagy árvizek után a lakosság Temesvár környékére vándorolt. Az újratelepítés 1882-ben kezdődött: elsőként 183 padinai szlovák család érkezett a vidékre, majd utánuk 35 német család tért vissza. A 90 magyar család a környező birtokokról és Szerémségből érkezett, a mintegy 30 bolgár család pedig a szomszédos Lukácsfalváról jött. A telepesek a kapott földek árát gátépítéssel dolgozták le. Mindez kedvezett azoknak is, akik addig napszámosként dolgoztak, hiszen ezáltal idővel a maguk gazdái lehettek (Kecskés István, 2003).

395

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok 4195. István Márta: Kápolnaszentelés Erzsébetlakon; Hét Nap, 2004. október 20., 24–25. p. 4196. Kecskés István: Elisenheim, Erzsébetlak, Lizika?; Magyar Szó, 2003. október 1.

4197. K. I.: Ahol öt nyelvet beszélnek – Újratelepítésének 120. évfordulóját ünnepli Erzsébetlak; Magyar Szó, 2003. szeptember 27. 4198. Kovács Jolánka: Erzsébetlaki nádvágók között I–II.; Szabad Hét Nap, 1995. február 16., 24. p. és február 23., 24. p.

ESZÉK Eszék város a Dráva mellett fekszik, mely olyan nagy, mint a mi Elbánk, egy egészen csupasz vidéken, de amely még nem olyan szürke és szikár, mint Szeged vidéke, hanem beláthatatlan rétek, szép zöld legelők környezik, melyek bokrokkal és erdőkkel váltakoznak, és a szemnek kellemes látványt nyújtanak. Ha a vízállás magas, úgy a csak valamennyire mélyebben fekvő helyek is el vannak öntve, és így keletkeznek a különben oly sűrűen lakott mocsarak. Az idén majdnem mindenütt száraz lábbal lehetett járni s a víz visszahúzódott a tulajdonképpeni mocsarakba, tavakba és árkokba, de amelyeket elég nehéz megközelíteni. Az eszéki oldalon van Szlavónia, vele szemben Magyarország. Szlavónia szebb, zöldebb és változatosabb, mint Magyarország legtöbb vidéke, és lakói éppen olyan műveltek. Eszéknek három része van: a vár, az alsó és felső város. A vár majdnem olyan nagy, mint Neustadt Drezdában. A helyőrség s ami ezzel jár, adja népességének legnagyobb részét, vagy legalábbis élénkségét. Itt minden egészen német és német lábon áll. Itt lakik a tábornok. A felső város egy negyedóra járásnyira van a várostól a folyó mentében fölfelé, némileg rosszabbul van építve, de nagyobb és igen festőiesen néz ki, mert sok kert van körülötte. Itt vannak a megyei és más királyi hivatalok, mint a fő-sóhivatal stb., némi nemesség is van s emiatt már inkább magyaros. Az alsó város éppen oly távolságra van a vártól a folyó alsóbb folyása mentében. Leginkább rácz kereskedők lakják. Ide ritkán jön az ember, legfeljebb, ha valami vennivalója van, mit sokkal előnyösebben vehet, mint a várban. Ezerkétszáz franczia fogoly is van itt, de közülük egy sincs tiszt. Helyzetökhöz képest elég jó dolguk van, meg van engedve nekik, hogy őrség felügyelete alatt csapatonkint menjenek ki a várból a vásárra egyet-mást bevásárolni, és kazamatáik körül sétálni. Kezdetben igen sokan haltak el közülök, most már alig van száz beteg. Az itteni vidék lerajzolását nem tartom érdemesnek, mert semmi különöst nem nyújt. Annál több dolgot fog majd adni Péterváradnál Belgrádban. Mindkettőt megnézem a következő héten (Gróf Hofmannsegg, 1794). A Dráván, mely itt elfoly, az ember hídon általmenvén, mindjárt Eszek várába ér, mely ezen víznek partján egy kies térségen fekszik. Már e[z] Slavonia. Eszeknek más két részei, úm. az alsó- és felsőváros, a vártól egy fél mérföldnyi távolságra feküsznek, jobb és bal felől a Dráva mellett, úgy, hogy a várat éppen közbülveszik. A várba megszállván, egy kevés kinyugovás után a várat és a két várost bejártuk. A vár egy a legerősebbek közül az országban. A legerősebb várak pedig Magyarországban: Pétervárad, Eszek, Tömösvár, Arad. Erősítéseinek egy része a Dráván túl is fekszik a várral éppen

396

ESZÉK

szembe, és annak nagy oltalmazására szolgál. A várban nagyobbára mind szép és derék épületek vagynak, melyek közül a piacon lévő nagy kaszárnya tekintetet érdemel: az utcák csinosak és nemigen egyenetlenek, kővel is rakottak. Az egynehány várbeli kaszárnyákban pedig és a föld alatt lévő kazamatákban harmincezer fegyveres ember férhet. A lakosok majd csaknem mind németek. A felsővár, melybe a városból egy szép allé vezet, a jobb és csinosabb mezővárosok közé számláltathatnak. Az árnyékos utcák, minthogy a házak előtt majd mindenütt nagy hársfák vagynak ültetve, a városnak, mely különben szép és nagy épületekben szűkölködik, sok kellemetességet adnak. Az alsóváros, mely a vártól hasonló messzeségnyire van, mint a felsőváros, ehhez hasonló, csakhogy épületeire nézve alább való ennél. A lakosok, kiknek számok mindöszve mintegy nyolcezerre megyen a két városban, rácokkal elegyes tótok, kik részint katolikusok, részint görög vallásúak, vagynak kevesebb számmal németek és legkevesebben magyarok is. Verőce vármegyének a felsővárosban vagyon vármegyeháza, és némely vármegye tisztjei itten laknak, itt vagyon egy provinciális kommiszariátus is. Eszek egészen, mind a vár, mind a két város, k. kamara jószága, és a többi kamarai városok módjára vagyon igazgatása. Eszeknek egész vidékit az elterjedt sík térség, a szélesen folyó Dráva vize, a házak felett tetejeket kiemelő sok fák és a vár háta megett a két város között hosszan elnyúló kertek gyönyörűségessé teszik. Itt állott a régi időkben ama római híres kolónia, Mursia, melyet Adrianus császár épített volt, és amely egy tartománybéli tiszttartónak volt helye, ki innen az akkori Pannoniának egy részit igazgatta. A Nagy Konstantin császár idejében itt egy püspökség is volt. Ez a város a Napnyugati Császárságnak romlásáig virágzott, és sok barbarus népek pusztításaik miatt egy csekély faluvá lett. A Magyar Birodalomhoz foglaltatván azután Slavonia, egy a magyar királyok közül itt egy várat építtetett a Drávánál, melyet Eszeknek nevezett. I. Ferdinánd császár és király itt egy erős hidat építtetett a vízen keresztül, de amely a török háborúkban elrontatott. I. Leopold a várat rendes erősséggé formáltatta; az újabb időkben pedig a mostani derék híd építtetett a Dráván keresztül (Teleki Domokos, 1794). Ez idő tájban ’s végig a’ közép Eszéknek egyéb emlékre méltó viszontagságai nem voltak, mert 1697. esztendőben Eugeniusz Szabaduai Fejedelem’ vezérlése alatt a’ császári Seregek a’ Törököt Zentánál végképen megvervén, 1699-ben a’ Karloviczi ’s a’ későbbi Török háború után pedig, melly még jobb szerencsével folyt 1718-ban a’ Passzaroviczi béke Eszéket a’ csata’ piaczáról messzire helyezteté ’s már a’ legújabb Eszéknek csillaga e’ korban fényleni kezdett (Tudományos Gyűjtemény, 1822). Monográfiák Vö.: 57. sz. 4199. Atanacković–Mileušić–Ratkovčić: Eszék és tájai; Zágreb – Školska knjiga, 1980. 60 p. 4200. Az eszék-sziszeki vasút kérdése; Pest – nyomatott Heckenast Gusztávnál; 1869. 16 p. + 2 térkép

4201. Balić, Milan: Spomenici kulture Osijeka, Vukovara i Djakova; Osijek – Povjesno društvo, 1978. 48 p. 4201a. Gedanken und Vorschlag zur Begründung eines Vereines der Landwirthe des Veröczer Komitates in ihrem eigenen und im Allgemein-Wirthschaftlichem Interessre. Von J. C. A.; Essek – Lehmann & Comp, 1866. 38 p.

397

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4202. Katanchich Petrus [Mátyás Péter]: De Columna millitaria Romana ad Eszecum reperta; Zagrebiae, 1794. Typ. Episc. 122 p. + 1 t. 4203. Mažuran, Ivo: Srednjovekovni Osijek – Od rimske Murse, do turskog Osijeka; Osijek – Matica Hrvatska, 1962. 153 p. + 1 t. 4204. Mažuran, Ivo: Najstariji zapisnik općine Osijek i tvrdjava od 1705 do 1746 – Uvod u historiju Osijeka XVIII. stoljeća; Osijek – Historijski Arhiv, 1965. 168 p. 4205. Mažuran, Ivo: Stanovništvo Osijeka 1693–1703. Liber baptizatorum, copulatorum et mortuorum Essekini ab anno 1693 usque ad 1703; Osijek – Historijski Arhiv, 1974. 344 p. 4206. Mažuran, Ivo: Osijek; Osijek – Litokarton, 1978. 192 p. 4207. Népkör 1946–1996; Osijek, 1996. 58 p. 4208. [Steltzer Frigyes]: Az Eszék mellett a 11. szelvénynél épült Dráva híd leírása és annak kivitel szerinti rajzai 1881–1883; Budapest – Kiadja az Alföld-fiumei vasút, 1883. 35 + 9 p. + 31 t. 4209. Studie über die Eisenbahnenlinie Groβwardein – Eszék – Sziszek – Carlstadt – Fiume; Pest – Druck v. J. Noreda, 1864. 16 p. 4210. Szabó Pál Zoltán: Az eszéki híd; Pécs – Dunántúl ny. 1942. 12 p.; Eredeti közlés: Majorossy Imre Múzeum Értesítője, 1941. 65–75. p. 4211. Védokai az Eszék-Broodi vagyis Dráva-Száva csatorna’ létesíté-

se végett; Budán, a’ Kir. Egyetemi Nyomdában, 1843. 15 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 248., 249., 848., 1195. és 1198. sz. 4212. Banos János: Eszék – tűzszünet után; Magyar Fórum, 1992. január 3., 3. p. 4213. Beljanski, Milenko: A Horvátországi Magyarok Szövetség; 7 Nap, 1985. augusztus 9., 21. p. 4213a. Eszék; Vasárnapi Ujság, 1864. január 3. (1. szám), 5. p. 4214. Eszék (Részlet a Magyarország képekben című 1870-ben megjelent könyvből); Horvátországi Magyarság, 1996. november, 11. szám, 32–36. p. 4215. Faragó Árpád: A megmaradás tartópillérei – Létfontosságú események a horvátországi magyarság számára: művelődési központ nyílt Eszéken; Családi Kör, 1999. október 28., 20. p. 4216. Firinger, Kamilo: Magistratska instrujcija za grad i tvrdjavu Osijek od 18. VIII. 1690; In: Osiječki zobornik 13.; Osijek, 1971. 161–167. p. 4217. H–.: Eszék’ Viszontagságairól; Tudományos Gyűjtemény, 1822. IX. szám, 3–21. p. 4218. Holéczy Mihály: A’ szabadító háború Dunán túl; Tudományos Gyűjtemény, 1834. VI. szám, 3–76. p. 4219. Horvátországi Magyar Oktatási és Művelődési Központ – Eszék

398

ÉCSKA (Ideiglenes működési szabályzat); Eszék, 1999. május 18., 27 p. – horvát nyelvű gépirat.

4220. Jankó János: Eredeti Oklevelek’ kivonási. A’ Pécsi Püspöki Könyvtárban található Eredeti Oklevelek kivonásainak folytatása; Tudományos Gyűjtemény, 1821. VII. szám, 126–130. p. 4221. Kovács Irén: Az Eszéki Rádió jubileuma; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 2. szám, 1980. 73–77. p. 4222. Kosanović, Nikola: Osijek revolucionarnih godina 1848–49; In: Osiječki zbornik 16.; Osijek, 1977. 131–170. p. 4223. Malušev, Svetozar: A Magyar Képes Újság 35. évfordulójára; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 8–9. szám, 1986–1987. 143–148. p. 4224. Németh János: Mi lesz még? – Eszéki hadijelentés; 7 Nap, 1991. szeptember 20., 6–7. p. 4225. Pomogáts Béla: Eszék; Új Ember, 1995. április 16.

4226. Sarkady István: Látogatás Siklóson és Eszéken; Horvátországi Magyarság, 1996. július, 7. szám, 28–32. p. – eredeti közlés: Napkelet, 1858. 25. szám. 4227. Sztárüj Liszica: Segélykiáltások Eszékről; Magyar Fórum, 1991. december 12., 7. p. 4228. Troszt Sándor: Adatok az eszéki hidak történetéhez; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 4. szám, 1982. 212–271. p. 4229. Víz Péter: Földönfutók – Eszéken; Új Ember, 1995. április 2., 5. p. Eszéki szerző műve 4230. Uj módi magyar selyemruha, azaz Magyar és Hozzátartozandó országoknak a selyemeresztő-bogarakból következendő külön hasznok és gyarapítások, Sollenghi Károly Magyar-, Horváth- és Szlavónia országokban a selyem munkásságának első császári és királyi tisztviselője által; Pozsony, 1770.

ÉCSKA Etska egy kies hely a Böge vize bal parttyán, rendes uttzákra fölosztva, Lakosai Oláhok, Bolgárok és Németek, kettő benne a Templom, mellyek közül a Katholikusoké a Plébániával; ’s egy nagy három emeletű Gabona Tár Pintzéjével együtt; a Tisztek Lakhellyei, valamint szintén az Uraság háza és épülendő Kastéllyának telekje is a’ Böge partyára vannak helyeztetve, mellyen keresztül komp jár, és túl rajta az újj erdő végibe, egy nevezetes szitás száraz malom mellett a Serház áll. Az Uraság tsinos épülettyében, mellynek udvara a’ Fehértó szélin tsak egy helyen termő követtsel van meghordva, és Virginiai Boglár fa fiatalokkal körül ültetve, elegendő alkalmatosság készült az idén a’ vendégek, utazók, ’s tudományt kedvellők tisztességes fogadására; ’s eggyáltaljában itt mindenütt a nagy tisztaság, szép rendtartás és józan tsendesség mellett a legvidámabb elevenség uralko-


399

dik. – Az épület hoszsza végin a’ Biliárd szoba bőv tornátztza, bényúlik azon kellemetes erdős kertbe, mellynek véletlen, ’s ezen a tájjékon nem is képzelhető meglátásán az ember bámulva elmosolyog! (…) Azon kertet, mellyet Tekéntetes Lázár Lukáts Úr, az Etskai Uradalom’ Szerzője, és a mostani Birtokos Obester Urnak édes Attya ott helyben, az Uraság háza mellett készítetett, és a melly az akkori üdőben Bánátban legszebbnek tartatott, minekutánna az üdő több részeiben kellemeitűl megfosztott vólna, testvér Báttyainak Tekéntetes Lázár Jánosnak Úrnak Tekéntetes Nemes Torontál Vármegye nagy érdemű Vice-Ispánnyának halála után, mint Örgebb testvér az Uradalom birtokába való jutásával, elpusztítván, annak helyébe egy 20–25 holdnyi erdős kertet kezdete építetni, 1811-diki Esztendőben. – Nagy tsapás volt ez akkor Etskára való nézve! (…) Ezekkel kezdődött azon kellemetes, és szép erdőtskének ültetése, 1822-dik Esztendőben, mellyet már most ha megnéz az ember szívében gyönyörűség, ’s elméjében tsudálkozás gerjed föl az iránt leginkább: miképpen eshetett az meg, hogy 5 esztendő elfolyása alatt 2-3, sőt 4 ölnyi magasságú, 3-6, sőt 7 hüvelk vastagságú fák is nyőhessenek, sokan közülök gyümöltsöt ’s magvat teremjenek – ott, a hol ezek előtt hire se vólt az erdőnek! (…) Eggy tsinos kő oszlopon álló napórához vezet ez a követtsel mindenütt kirakott út, melly körül több karikákba, külső országi különbféle ritka fák ültettettek, ’s az itt lévő fél kerekségű virágos kertetske óldala mellett pedig Agátz fábúl lévő sűrű Lugas alatt a szép, Nem számára ülő padok helyheztettek. – A nap óránál a kertnek nagyobb része szembe tűnik, ’s rendes rendetlenség szerént, kisded, ’s nagyobb tsoportokban ültettetett sokféle fa fajták, más más színekkel, és formákkal kedveskedve, azon kaszáló mezőt, mellyet sok helyeken ellepnek, és fölékesítenek kellemetes tekintetűvé változtatnak; közöttük a Török Hibik többféle színű virági a Tsillagok tündökölvén. (…) Úgy tettzik, hogy ezen nevendék erdős kert gyönyörűségeit érző, és jövendőbéli hasznát képzelő emberbe, olly forma érzemények gerjednek föl, mint a’ millyenekket egy nagy embernek tisztességesen fölnevelt, szép tálentumú, és maguk felől a Hazának sok jót ígérni láttzó olly gyermekek társaságában szokott tapasztalni, kiknek meglátásuk után a Hazájuk boldogságát szívessen óhajtó öreg emerek örömestebb halnak meg (Vedres Istvány, Sept. 22-dikén, 1817). ÉCSKA (NÉMET) – Torontál v. német falu, Becskerekhez délre 1 ½ mfdnyire: 1312 kath., 8 evang., 2 ref., 2 óhitű, 22 zsidó lak. Van kath. paroch. temploma, szép kastélya és kertje, derék épületei, s gyönyörű hídja a Begén. Contract. hely. F. u. écskai Lázár Zsigmond (Fényes Elek, 1851). ÉCSKA (OLÁH) – Torontál v. oláh falu, Német-Écska mellett; 94 kath., 2 evang., 6 ref., 2252 n. e. óhitű lak., óhitű anyatemplommal 853/8 egész jobbágytelekkel. F. u. Lázár [Zsigmond] (Fényes Elek, 1851). Monográfia Vö.: 3497. sz. 4231. [Vedres Istvány]: Etska Kisded Rajzolattya – A’ Nemzeti-Gazda számára küldte Vedres Istvány Szegedrül, sept. 22-dikén, 1817. 29 p.

Irodalom: Németh Ferenc: Egy régi bánáti Georgikon – Vedres István szegedi „inzsellér” 1817. évi écskai tanulmányútjáról I–II.; Családi Kör, 1996. május 16., 22. p. és május 23., 22. p.

400

FEHÉRTEMPLOM

Cikkek, tanulmányok 4232. A pislákoló mécsest eltaposni nem szabad (Az écskai egyházközségről); Hitélet, 1987. 11. szám, 13–14. p. 4233. Kalapis Zoltán: A becses écskai Georgikon; Magyar Szó – Kilátó; 1988. október 15., 43. szám, 15. p. és Az alföldi síkság oázisai lehetnének…; 1988. október 22., 44. szám, 18. p. 4234. Kovács Jolánka: Élet az écskai kastélyban I–V.; Szabad Hét Nap, 1995. szeptember 21-étől október 19-éig.

4235. Marcsók Vilma: Vendégünk a trónörökös – Ferenc Ferdinánd főherceg Écskán és Nagybecskereken; Szabad Hét Nap, 1999. február 10., 12–13. p. 4236. (o. i.): A Fehét-tó halászai – Écska száz éve; 7 Nap, 1992. október 2., 15. p. 4237. Préc István: Az écskai katolikus egyház történetéből; Hét Nap, 2001. október 17., 28. p. 4238. Préc István: Az écskai zsinagóga; Hét Nap, 2002. december 4., 28. p.

FEHÉRTEMPLOM Fehértemplom körül a háttérben már magas sziklás hegységek látszanak. A város maga egy középmagas szőlőhegy aljában fekszik, melyen igen jó bor terem. Előtte pedig a Duna felé egy szép, termékeny, jól mívelt síkság terül. Az utolsó török háborúban majdnem az egész város leégett, de most már nagyrészt az egész és még jobban felépült, de az emberek teljesen még sem bíznak, mert új veszélytől félnek. – Leginkább kár egy a város előtt fekvő igen nagy kaszárnyáért, melyből csakis a puszta falak maradtak meg, s mely távolról úgy néz ki, mintha egy török város lenne. Ama 5–600 család, mely itt lakik, nagyobbrészt német, a kisebb rész rácz. Különös, hogy oly távol Németországtól, ily vad határhelyen egy kis városkában teljesen német szokásokat, német építési modort és nyelvezetet talál az ember. Tovább utazásom végett az illír-oláh ezred ezredese és alezredese távollétében az őrnagyhoz voltam ajánlva, ki azonnal a leglekötelezőbb modorban tett meg minden intézkedést. Igen, igen – intézkedést, mivel itt az ember nem játszik kevesebbel, mint a fejével, mivel azon választása van, hogy vagy a völgyekben szegi nyakát valahol, vagy a rablók gyilkolják meg, kik egy halmon 50–60 főnyi társaságban mindig szolgálatára állnak az utasnak. (…) Három út vezet Mehádia felé. Egy a Dunán, de itt veszélyes örvények vannak; egy Temesváron, Lugoson és Karánsebesen át, a harmadik a hegyen keresztül, melyet Stanschilovának hívnak. A két utóbbi a rablók miatt egyformán veszélyes. Ilyen utakra katonai fedezetet kell az utasnak kérni (Gróf Hofmannsegg, 1794).

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák Vö.: 105. sz. 4239. A fehértemplomi m. kir. állami főgimnázium XXXXI. értesítője az 1915–1916. iskolai évről; Fehértemplom, 1916. 87 p. 4240. Bandl Károly Antal: Emlékirat a magyarországi törvényhatóságok kikerekítéséről Fehértemplom város községi bizottságának megbízásából; Budapest – nyomatott az Athenaeumban, 1874. p. 19 p. 4241. Böhm, Leonhard: Monographie der privilegierten Militär-Communität Wieβkirchen; Banat-Weiβkirchen, 1871. 94 p. Irodalom: Pesty Frigyes: ~; Századok, 1871. 702–705. p. 4242. Böhm, Leonhard: Weiβkirchen in seiner Vergangenheit und Gegenwart. Nach Handschriftlichen Quellen geschildert. Zweite gänzlich umgearbeitet und vermehrte Auflage mit Pläne; Ung. Weiβkirchen, 1881. 305 p. Irodalom: Ferenczy József: ~; Századok, 1881. 366–367. p. 4243. Böhm, Leonhard: Geschichte der Stadt Weiβkirchen; Ung-Weiβkirchen, 1905. 410. p + 1 térkép.

401 verl. d. Vereines Weiβkirchner Ortsgemeinschaft, 1980. 668 p. 4246. Bildband zum Heimatbuch der Stadt Weiβkirchen im Banat (Dokumentation in 1500 Abb. nach Originalfotografien); Salzburg – Selbstverl. d. Vereines Weiβkirchner Ortsgemeinschaft, 1985. 552 p. 4247. Milleker, Felix: Kurze Geschichte der Stadt Belacrkva (Weiβkirchen) im Banat 1355–1918; Bela Crkva (Weiβkirchen) – Kuhn, 1927. 38 p. + 1 tábla. 4248. Milleker, Felix: Geschichte der Gemeinden der Weiβkirchner Gegend; Vršac – Kirchner, 1930. 20 p. 4248a. Milleker, Felix: Die Weisskirchner Gegend Mitteilungen über fünfzehn verschollene Ortschaften und geschichtliche Daten von elf Dörfern des Bezirkes; Salzburg – Weisskirchner Ortsgemeinschaft, 1976. 32 p. Donauschwäbisches Archiv R. 6. Weisskirchner Beiträge. 4249. Nada Stojanović: Istorija štamparstva u Beloj Crkvi (1867–1961); Bela Crkva, 1995. Irodalom: Németh Ferenc: Régi fehértemplomi nyomdászok nyomában; Magyar Szó – Kilátó, 1996. április 27.

4244. Gál Kálmán: A Fehértemplomi „Társaskör” története. (Kulturtörténeti adatok 1876–1912.) – kiadja a Kaszinó; Fehértemplom – Wunder Gyula könyvnyomdája, 1912. 40 p.

4250. Popović, Djoka: Belacrkva nekad i sad; Pančevo, 1905. 130 p.

4245. Heimatbuch der Stadt Weiβkirchen im Banat; Salzburg – Selbst-

4252. Rigó Sándor: Fehértemplomi egyházlapok – Válogatott egyházi és

4251. Popović, Djoka: Istorija grada Bele Crkve 1717–1928; Bela Crkva, 1928.

402

FEHÉRTEMPLOM alkalmi beszédek és felolvasások; Fehértemplom – (Hepke B.), 1910. 194 p.

4253. Trittner, Bartholomaeus: Kurzgefaβte Beschreibung des Weinbaues der Stadt Fehértemplom; Fehértemplom, 1909. 19 p. 4254. Wassner, Martin: Topographischökologische Skizze der k. k. Militär-Grenz-Communität Weiβkirchen im Banat; Temeschburg, 1863. 20 p. 4255. Weifert, Ladislaus: Weiβkirchner Familiennamen; Vršac – Kirchner, 1928. 12 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 2172., 2244., 2257. és 2259. sz. 4256. A fehértemplomi városi múzeum; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1881. 191. p. 4257. Böhm Lénárd: Fehértemplomra vonatkozó okirat a XIV. századból; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1882. 87–88. p. 4258. Böhm Lénárd: Fehértemplom ostroma 1848. augusztus 19.; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1887. 12–54. p. 4259. Fehértemplomi régiségi leletek; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1882. 46. p.

4260. Ferenczy József: Fehértemplomi képviselő-választási mozgalmak 1848-ban; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1882. 180–183. p. 4260a. Gráber László, dr.: Fehértemplom; Délvidéki Lapok, 1908. július 26., 1. p. 4261. Milleker Bódog: Fehértemplomi barbár leletek; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1883. 15–27. p. 4262. Milleker Bódog: Újabb verseci és fehértemplomi leletekről; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1884. 29–33. p. 4262a. Németh Ferenc: Egy régi fehértemplomi fényképész – Harkányi Nándor tevékenységéről a századelőn; Magyar Szó – Kilátó, 1999. március 6. 4263. Pesty Frigyes: Leonhard Böhm: Monographie der privilegirten Militär-Communität Weiskirchen; Századok, 1871. 703–705. p. 4263a. Porse Vince: Fehértemplomhoz (vers); Délvidéki Lapok, 1908. augusztus 23., 4. p. 4264. Subotić, Svetolik: Bela Crkva u dogadjajima iz 1848/49; Novi Sad – Zbornik Matice Srpske, 1960. 27. sveska 91–122. p.

403


FEJÉRTELEP [A delibláti homokpuszta] igazi természeti paradicsom, bár területén több apró település is van, (…) a legérdekesebb az 1896-ban alapított Fejértelep (nevét az akkori földművelésügyi miniszterről kapta), mai nevén Šušara. Lakosai több irányból érkeztek. Versec környékéről tönkrement szőlőgazdák, Torontálvásárhelyről (ma Debelyacsa) és Ürményházáról elszegényedett földművesek, az Al-Duna kanyarulatából bukovinai székely telepesek. Németek is szép számban éltek itt, a második világháború végén űzték-pusztították ki őket a környékről. (…) Az ide-települtek 1900 körül építették első lakóházaikat. Fejenként akkor nyolc hold földet kaptak, amit igen nehezen törtek be, szőlőt, gyümölcsöst telepítettek, majd búzát, árpát, napraforgót és kukoricát is termeszteni kezdtek. Gazdaságaik háztáji jellegűek (mindenből van egy kicsi). A földművelés mellett állattenyésztéssel is foglalkoznak, méhészkednek, de közkedvelt kiegészítő foglalatosságuk a csigagyűjtés, a galagonya- és a borókabogyó-szedés, na meg ősszel a gyökérkefe alapanyagának begyűjtése. Fejértelep egyedülálló szélkútjával a világ első szélenergiával működtetett kútjával is büszkélkedhet. A mintegy 250 méter mélyre fúrt kút megtalálható a falu központjában (Péter László, 2005). Fejértelep, mint nevéből is kitetszik, telepes falu, és a vidéken meginduló szőlőtermesztésnek köszönheti létét, akárcsak az egykori Pálffy-telep, Wekerle-telep, Emanueltelep. Ez az utóbbi Šumarak néven él tovább. (…) Emánuel-telep lakossága a húszas években költözött ide Észak-Bácskából – Martonosról, Horgosról, Királyhalmáról (Kalapis Zoltán, 1979). Cikkek, tanulmányok 4265. Emléklap Árpádházi Szent László tiszteletére épült lelkipásztorkodási központ templomának a felavatására; Fejértelep, 1994. 4266. Herceg Elizabetta: Fejértelepi hétköznapok; Magyar Szó, 2004. július 2. 4267. Komáromi Ákos: Átutazóban – Susarán, akácvirágzás előtt; 7 Nap, 1987. március 13., 10–11. p. 4268. Kovács Jolánka: Emberek a homokpusztán; Családi Kör, 1998. október 8., 6–7. p.

4269. Makai József: Szerencse; 7 Nap, 1990. szeptember 14., 12–13. p. 4270. Péter László: Al-dunai székelyek nyomában I–III. rész – In: Magyar Turista, 2005. április, 26–28. p., 2005. május 44–45. p., 2005. június, 44–45. p. 4271. (-r): Templomavatás Dél-Bánátban; Hitélet, 1994. 9. szám, 16–18. p. 4272. (r r): Odalent Bánátban [A fejértelepi katolikus egyházközség életéről]; Hitélet, 1980. 11. szám, 25– 27. p. 4273. Sz. F.: A bánáti „száraz misén”; Hitélet, 1970. 7. szám, 21. p.

404

FELSŐHEGY

FEKETETÓ Feketetó panaszai Feketetó, Feketetó, miért hívnak feketének? Azért, mert a házainkban ritkán csendül fel az ének, azért, mert a templomunkban kiüresednek a padok, Feketetón feketében imádkoznak az asszonyok. Szent Vendelkor a búcsúnap olyan gyorsan tovaillan, estefelé gyermekek már nincsenek a sorainkban, estefelé Feketetó fekete színt ölt magára. Vadgalamb száll kimerülten az elhagyott keresztfára. Feketetón fekete a húsvét és a szent karácsony, mennyi szegény, beteg ember fekszik most a betegágyon, mennyi özvegy morzsolgatja az olvasót kisírt szemmel: „Szűz Mária és Szent József, legyél reánk tekintettel.” Észak-Bánát drága kincse, ne légy mindig feketében, Panaszaid meghallja a jó Isten a magas égben. Csillagod, ha feketén is, meglásd, egyszer újra lángol. Kis Jézuska gőgicsél, és fénnyel telik meg a jászol. (Bogdán József, 2006) Cikkek, tanulmányok 4274. Bálint József: Kétrét görnyedt Feketetó népe; Családi Kör, 1991. július 11., 12–13. p.

4276. Berák Benitta: Inkább a börtön, mint a hűtlenség – A Bogdánffy Szilárd emlékév megnyitója Feketetón; Hét Nap, 2002. október 16., 27. p.

4275. (BBM): Megvalósult álom [A katolikus egyházközség életéről]; Hitélet, 1977. 3. szám, 20–23. p.

4277. Bogdán József: Harmincéves a feketetói templom; Hét Nap, 2006. november 8., 23. p.

FELSŐHEGY Az első megbízható adat 1783-ból származik. Egy katonai térkép a falu mostani helyén „szőlőskerteket” jelöl. Egyházi adatok szerint a településnek (akkor még Szőlőhegy megnevezéssel) 1808-ban már kápolnája van, melyet Szent Orbán tiszteletére emeltek. 1856-ban birtokfelmérés keretében elkészül a falu kataszteri térképe, ahol már kirajzolódik a település mai szerkezeti felépítése. Az észak–dél irányban húzódó (mintegy 2 km) utca mentén házsorok, házcsoportok jelennek meg Felsőhegy elnevezéssel. 1751-ben a török veszély megszűntével a zentai, főleg szerbekből álló határőrség jelentős része kitelepült a vidékről. Másik része földet kapott, letelepedett, Felsőhegy határában kapott földeken tanyát épített és letelepedett. A lakosság egy része kimerészkedett a palánkok mögül, és a szőlőkbe települt. A török pusztítások és a határőrség kitelepülése megti-

405


zedelte a lakosságot. A népességet 1750–1760-ban betelepítéssel pótolták, jászsági és nagykunsági magyarokat, illetve Nyitra megyei szlovákokat telepítve a térségbe. Ezt bizonyítják a fennmaradt családnevek. A második betelepülési hullám 1800 körül történt, Szeged-Dorozsma térségéből érkezett. A település népességéről 1908-tól vannak biztos adataink, de bizonyos adatok szerint 1855-ben 700 lakosa van, illetve 1890-ben a településen 246 ház található (Borsos György, 2002). Monográfia 4278. Oláh István: A felsőhegyi Tűzoltóegyesület története; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2003. 31 + 13 p. – ZMF 51. Cikkek, tanulmányok 4279. fi.: Felsőhegy kétszáz éve – Fogyatkozás és építkezés; Magyar Szó, 2007. január 18.

4280. Gergely József: Fiatal falu; Magyar Szó, 2007. július 2. 4281. Hovány Lajos: A Felsőhegy melletti Kalocsai-völgy a térképeken; Bácsország, 1999. 7–8. szám, 13– 14. p. 4282. [Szabó Géza] Szakács Gábor: Gornji Breg; Híd, 1939. április, 4. szám, 121–124. p.

FIRITY, FILITY, FEJÉREGYHÁZ, FIRIGYHÁZA A középkorban a Csanád nemzetség ősi birtokaként a falu helyén állt Fejéregyház, majd pusztulása után, a XVI–XVII. században Félegyháza, amelynek nevét a szerb telepesek Felityre ferdítették. A XVIII. század végén már Firigyházaként tartották számon, a Szerviczky család birtokaként, amely Csongrád megyei haszonbéreseket telepített oda. Az 1830-as években (…) Török-Félegyházának nevezték, amely 1858-ban lett önálló község, majd később újra puszta, melynek élete a pár ezer holdas Tallián-mintagazdaság fejlődésével lendült fel ismét valamelyest a XIX. század végén és a XX. század elején. Később annak megszűntével a település maradt, de lakossága lassan kicserélődött, fogyatkozott… Egykoron búcsújáró híres magyar falu volt, amelynek 1906-tól négyosztályos iskolája, imaháza, sőt kocsmája is volt. Azt követően a második világháború után, az 1960-as években a bosnyák telepesek beköltözésével vegyes összetételű lett, miközben a magyarság egy része a közeli Törökkanizsára költözött át. Ma már mindössze tíz-egynéhány magyar maradt Firityen, főképpen idősebbek, akik már nem akarnak sehová sem költözni (Németh Ferenc, 2002). Cikkek, tanulmányok 4283. Cs. Simon István: Falu a szikesen; Magyar Szó – Kilátó, 1982. július 31., 29. szám, 11. p.

4284. Németh Ferenc: Sem templom, sem iskola, sem temető – Firityen lassan elöregszik a falu, fogyatkozik a lakosság; Családi Kör, 2002. április 18., 10–11. p.

406

FUTAK

FRANZFELD Ferenchalom Monográfiák 4285. A Franzfeldi Hengermalom részvénytársaság alapszabályai; Pancsova – Druck von Brüder Jovanović, 1908. 25 p.

4286. Geschichte der Franzfelder Gemeinde anlässlich ihrer hundertjährigen Bestande. Herausgegeben von der Gemeinde; Pancsova – Drück von Wittigschlager, 1883. 24 [2] p.; Ua.: Geschichte der Franzfelder Gemeinde anlässlich ihres hundertjährigen Bestandes; Pancsova – Jovanović, 1893. XLI p. + 8 t.

FUTAK Ó-FUTAK – Német mv. Bács vmegyében, a Duna bal partján, Ujvidékhez 1 ½ órányira, 2800 r. kath. lak., kath. paroch. templommal, szép urasági kastélylyal, vendégfogadóval, sörházzal, sok dunamalommal, s csinos magán házakkal. Kövér fekete földű határa első osztálybeli, s 1100 □ ölével 18153 holdra terjed, mellyből 142 urb. telek után van 4612 h. szántóföld, 4152 h. rét és belsőség, 1826 h. legelő. Uradalmi szántóföld és rét 3210 h., tölgyes erdő 3124 h., füzes 404 h., nádas 375 h., mocsár 214 h., utak 236 hold. Bírja gr. Brunszvik család s feje egy uradalomnak (Fényes Elek, 1851). UJ-FUTAK – Német falu Bács v.-megyében, Ó-Futak mellett, 1300 kath. lakossal. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével 5850 holdra terjed, mellyből 40 6/8 telek után urb. szántóföld van 1396 h., rét és belsőség 1108 h., legelő 420 h., szőlő 122 h., uradalmi szántó és rét 1040 h., tölgyes erdő 1260 hold, nádas 240 h., mocsár 180 h., utak 84 hold. Bírja a gróf Brunszvik család (Fényes Elek, 1851). Hadik András huszárgenerális, Mária Terézia egyik leghűségesebb katonája már kétszáz éve alussza örök álmát a futaki templomban. Saját kívánságára helyezték oda, az általa építtetett barokk istenháza főbejárati küszöbe alatt levő családi kriptában, miután 1790. március 12-én, 80 éves korában, részben aggkori tünetekkel, részben a nándorfehérvári csatában kapott előző évi lábsebének kiújulása miatt átköltözött a másvilágra. (…) Mária Terézia bőségesen megjutalmazta a hűséges generálisát. 1771-ben neki adományozta a futaki kamarai birtokot, hat településsel: Futakkal, Glozsánnal, Petrováccal, Kiszáccsal, Pirossal, Begeccsel. 1773-ban az uradalomhoz csatolták a Duna túlsó partján fekvő cserevicsi birtokot is. A királynő 1776-ban Hadikot kinevezte Bács vármegye örökös főispánjává. Ő volt az első világi főispán, ezt a hivatalt ugyanis a XV. századtól csakis a mindenkori kalocsai érsek tölthette be, a két méltóságot összetartozónak tekintették. (…) A futaki birtok 1801-ben a Brunszwick-család kezébe került, 1886-tól pedig a Chotek-családé lett (Kalapis Zoltán, 1995).

407

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 4287. Bart, Stefan–Radović, Nadežda: Dečak iz komšiluka. Životna priča Stefana Barta (Stefan Barth), rođenog 1937. godine u Futogu; Erlangen – Nemačko udruženje za dobrosusedske odnose, Karlowitz. Sremski Karlovci 2005–2006. (A német Stefan Barth szerb nyelvű élettörténete.) 4287a. Iványi István: Futak és a futaki uradalom történelmi helyrajza; Szabadka – Schlesinger Sándor könyvnyomdája, 1895. 14 p. 4288. Klinger, Josef: Unsere verlorene Heimat – Futog; Freilassing – Pannonia-Verl. 1958. 275 p. 4289. Markó András: Futaki gróf Hadik András tábornagy; Budapest – az Athenaeum kiadása, 1944. 315 p. 4290. M. n.: A futaki uj templom felszentelési ünnepélye 1908. okt. 3.; Baja – nyomatott Kazal József könyvnyomdájában, 1908. 12 p. Cikkek, tanulmányok

örökös főispánja, 1710–1790; BBVTT Évkönyve 1885. 2. szám, 3–16. p. 4292. Futak és a futaki uradalom – Történelmi helyrajz; Szabadka – Schlesinger Sándor könyvnyomdája, [?] 4293. (hl): Ahol szentet terem a Duna vize [A futaki katolikus egyházközségről]; Hitélet, 1974. 2. szám, 18–22. p. 4294. Kalapis Zoltán: A császárnő hűséges huszártábornoka – I. Hadik András halálának 200. évfordulója; Magyar Szó – Kilátó; 1990. március 3., 11. szám, 16. p. – II. A huszár generális futaki emlékei; 1990. március 10., 12. szám, 16. p.; Ua.: Hadik András huszárgenerális Futakon; In: Történelem a föld alatt; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1995. 153–167. p. 4295. Kovács Nándor: Újrasarjadt a hársfa Futakon; Hét Nap, 2005. szeptember 21., 14. p. 4296. Polyvás József: Meg kell nézni a futaki templomot!; Családi Kör, 2002. augusztus 15., 29. p.

Vö.: 1282. sz. 4291. Donoszlovits Vilmos: Futaki gróf Hadik András, Bácsmegye volt

GALAMBÓC, GALAMBÓCZ A fegyverszünet lefolyása után a törökök ismét megkezdték rabló hadjárataikat, Oláhországból Dániel vajdát kikergették, és Lazarevics István szerb despotát fenyegették. Utóbbi Brankovics György unokájával és számos bojárral Zsigmond udvarában megjelent, és a királylyal s Magyarország főrendeivel oly tartalmú szerződést kötött, hogy egyrészről Brankovics György a magyar mágnások s mint ilyen az ország tanácsosai közé

408

GALAMBÓC

soroztassék, Szerbországot maga s fiúutódai Magyarország fönnhatósága alatt bírhassák, és hogy a törökök ellen magyar haderő biztosítsa, – más részről pedig a szerb fejedelem és bojárok Zsigmondnak hűséget esküdjenek, Magyarországra nézve némely fontos, és attól nemrégiben elszakított várakat, mint Nándor-Fehérvárt (Belgrád), Machót, Galambóczot (Kolumbacz) stb. visszaadjon, és Szerbország az anyaországot minden háborúban, minden erejével segítse, s végre, ha György családja kihalna, Szerbország felől Magyarország rendelkezhessék. Brankovics György az átengedett várakért számos jövedelmes birtokot kapott kárpótlásul Magyarországban. (…) Nemsokára az öreg Lazarevics meghalt, és az uralkodásban Brankovics György követte. Zsigmond Szerbországba ment seregével, hogy a kialkudott várakat átvegye. Ez alkalommal Belgrádot megerősítette, és annak kapitányául Thallóczy Mátét nevezte ki. A várakat Galambóczon kívül át is vette, mely még bizonyos István nevű bojárnak volt 12,000 aranyért elzálogosítva. Miután Zsigmond a zálogösszeget nem akarta letenni, István bosszúból néhány török csapatot hítt a Dunához, és Galambóczot azoknak átadta. Szerbiát most minden oldalról el lehetett árasztani törökökkel, és a határos temesi grófság, valamint ennek szomszéd tartományai nem kevésbé leendettek a törököknek kitéve, ha egyszersmind a bánsági dunaparton is erősen védett pontról nem gondoskodtak volna. Ugyanezért Zsigmond Galambócz átellenében (törökül Gögerdschinlik, azaz galamb-ducz) Lászlóvár nevű erődöt építtette, melynek sánczai erős akadályul szolgáltak. Lászlóvár 1428-ban történt felépíttetése után Zsigmond a seregnek Rozgonyi István temesi gróf vezérlete alatt parancsot adott Galambócz bevételére. Ő maga a sereg után ment, kísérték vitéz bajtársa grabovi Zavissa Niger, a Szepesség kapitánya (kora leghíresb lovagja) és Voda Péter, az Odrovansz nemzetségből, banderiumaikkal. A lászlóvári helyőrség védelme alatt számos hajót gyűjtöttek össze a Dunán, és egyrészről az ozmanoknak a Moravából a Dunára befutó hajóikat fölégették, más részről Galambóczot erősen ágyúzták. Rozgonyi István neje, St. Jörgen Cecília, egy lelkes honleány, részt vett a harcz veszélyeiben s dicsőségében, maga is egy hajó parancsnoka, több ellenséges hajót elsüllyesztett, másokat fölgyújtott, roncsmozsaraiból, puskáiból s vetágyúiból romlást és halált szórt a várba. Más oldalról Rozgonyi István maga irányította a legnehezebb ágyút, mely Magyarországban öntetett, és a vár több tornyát romba döntötte. A Zsigmond által vezényelt seregrész szerb oldalról kerítette körül a várat, és egyes, majdnem mindig szerencsés ütközetekben mint utósereg foglalkoztatta a fölszabadítására elővonuló ozmán csapatokat. Most azonban Murad maga nyomult előre serege zömével. A kémek hírei Murad túlnyomó erejéről meggyőzték a királyt, hogy jobb lesz, ha alkudozásba bocsátkozik a szultánnal. Új fegyverszünetet kötöttek, és Galambócz a törökök kezébe került (Böhm Lénárt, 1867). Cikkek, tanulmányok Vö.: 848. sz. 4297. Balogh Kálmán: A IX. statisztikai kongresszus tagjainak kirándulása; Vasárnapi Ujság, 1876. szeptember 17., 593–597. p. és 600. p.

4297a. Chrismar, F. S.: Der Babakai mit der Ansicht von Golumbacz; In: Die Wundermappe der Donau oder das Schönste und Merkwürdigste an den Ufer dieses Strames in seinen Laufe durch die österreichischen Staaten; Pest und Leipzig, 1841. 77–84. p.

409

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4298. Csorba Csaba: Galambóc (Golubac) vára; Várak, kastélyok, templomok, 2006. 1. szám, 28. p.

4298a. Veszprémy László: Zsigmond Ga lambócnál 1428-ban; Hadtörténelmi Közlemények, 2008. június (2. szám), 283–302. p.

GÁKOVA GÁKOVA – Német falu Bács vmegyében, Zomborhoz éjszakra 2 mfld, saját postahivatallal és váltással Zombor és Gara közt. Lakja 3000 kath., paroch. templommal, vendégfogadóval. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével 7087 hold, mellyből 99 telek után úrbéri szántó 3261, rét 2352, legelő 540, szőlő 190, uradalmi rét 13, tavak 560, utak 171 hold. Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). A’ Török járások alatt elpuszult, ’s ujra mint egy 1700 előtt ülték meg a mostani lakosok eleik, kik mind Catholicus németek, ’s számok 1300ra vagy valamivel többre megy. A’ helység derék, a’ Magyar országi többi német helységek módjára csinosan és rendesen van építve, sok derék sőtt szép paraszt házak vagynak benne: a’ házakat ezen a’ tájon földből tömött falakból szokták csinálni, az ilyen földből tömött falakból épült házak nagyon tartósak, kivált tűzi szerencsétlenségben nem égnek úgy földig mint a’ sövény oldaluak, a’ honnét ollyan vidékeken a’ hol száraz, a’ föld, ’s az árvizektől félni nem lehet, csudálom hogy nem olly közönséges az illyen féle építtés módja, mint a’ mennyire megérdemelné azt, mert árvizes helyen csak a’ sövény ház jó, ha téglából nem telik, mert ott a’ vályog és tömött ház ledűl tizenkét óra múlva, ha tövébe megy az árvíz. (…) A’ mint Gakova táján elhagyja az utas a’ kedvetlen homokos vidéket, maga az utazó is vidámabb, kellemetesebbek lévén az utat körül vevő tanyák (Mindszenthy Antal, 1831). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282. és 1411. sz.

4299. Thormásy Gábor: Gákova története – Az első említéstől a XVIII. század végéig; BBVTT Évkönyve 1886. 35–45. p.

GOMBOS BOGOJEVA – Magyar falu, Bács vmegyében, a Dunához ½, ut. p. Zomborhoz délre 3 mfd, 1700 kath., 100 zsidó lak., paroch. templommal. Határa az árvizek miatt 3-ik osztálybeli, s 1100 □ ölével 8670 hold, mellyből 36 4/8 telek után urbéri szántó 1140, rét 932, jó legelő 700, mocsáros legelő 1339, uradalmi rét 14, makkos erdő 2339, lágyfaerdő 230, nádas 956, tavak 639, utak 61 hold. Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). Az már, amit Cziráky Gyula írt az Évkönyvbe Gombos történetéről s népéről, mind ott volt az én gyerekkoromban színesen és mesébe illően, a Zomborba szegődő cselédlányokkal, ahogy megjelentek a piacon a nagyságák után, kosárral a karjukon, de kikeményített slingelt pruszlikban, amelynek két ujja fönn, a vállakon kicsit felemelkedett, mintha angyalszárny akart volna lenni, s a szélesen suhogó, alul csipkésen és fodrosan

410

GOMBOS

kikandikáló alsószoknyák szinte muzsikáltak utánuk, s így mentek kényesen a piaci sokadalomban. (…) – Szegény kislány! – nézett végig egyszer anyám egy árva kis gombosi cselédlányon. – Ilyen fiatal, és máris odaadták szolgálni! (…) Szóval, tündöklő szegénység volt az övék, nem engedte meglátni a társadalmi egyenlőtlenség vérforraló bajait abban a régi világban! (Herceg János, 1989) Monográfiák


4300. Gombos (Bogojevo) – Írások egy nyugat-bácskai falu jelenéről és múltjáról (szerk. Jung Károly); Gombos – Arany János Művelődési Egyesület, 1978. 168 p.

4305. Burkus Valéria: A falu krónikása [Papp Ferenc]; Hét Nap, 2001. május 23., 20. p.

4301. Jung Károly: Az emberélet fordulói – Gombosi népszokások; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1978. 327 p. Irodalom: Híradás egy eltűnt világról – Beszélgetés mgr. Jung Károllyal, a Gombosi népszoká sok című monográfia szerzőjével (Kakas József interjúja); Magyar Szó – Kilátó, 1979. február 10., 6. szám, 16. p.; Krizsán Mónika: „Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy költő” – Beszélgetés dr. Jung Károly néprajzkutatóval, egyetemi tanárral; Hét Nap, 2006. március 16., 30–31. p. 4302. Kiss Lajos: Gombos és Doroszló népzenéje; Újvidék – a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1982. 324 p. 4303. Kovács Ilona–Matijevics Lajos: Gombosi népballadák; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1975. 81 p. 4304. Steingassner Imre–Berecz Károly: A gombos-vajszkai ármentesítő és belvizszabályozó társulat monographiája; Budapest – Légrády Testvérek, 1896. 28 p.

4306. Búzási Ibolya: Hetvenéves a gombosi Gyöngyösbokréta, Hét Nap, 2006. augusztus 9., 32. p. 4307. Buzgóság emésztett hazádért (Csajkás Antal 1911–1985); Hitélet, 1985. 11. szám, 17. p. 4308. Cziráky Gyula: Bogojeva és Gombos múltja; BBVTT Évkönyve 1898. 51–80. p. 4309. Cziráky Gyula: Gombos (azelőtt Bogojeva) régi emlékei (ábrákkal); BBVTT Évkönyve 1901. 99–182. p. 4310. Cziráky Gyula: Város a faluban – A bogojevai ásatásokról; BBVTT Évkönyve 1899. 79–82. p. 4311. Dévavári D. Zoltán: A dunai végvár: Gombos; Hét Nap, 2004. július 7., 13. p. 4312. D. R.: A bogojevai ásatásokról; BBVTT Évkönyve 1898. 176–177. p. 4313. Ezüstmise Gomboson (Suhajda Lajos atya); Hitélet, 1984. 7. szám, 14–25. p. 4314. Jung Károly: Baj ellen oltalmazó égi levél és áldás Gombos hagyományvilágában; Újvidék – A

411

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1978. 35. szám, 127– 133. p. 4314a. Kvassay Jenő: Az algyői vashíd és a gombos-bogojevai gőzkomp; Vasárnapi Újság, 1873. április 13., 176–178. p.

4317. Pogány Jenő: Gombosi sírmező; Archaeologiai Értesítő, 1908. 404– 415. p. és BBVTT Évkönyve 1909. 6–22. p. 4318. Pogány Jenő: Gombosi sírmező; BBVTT Évkönyve 1913. 55–57. p.

4315. Németh Ferenc: Szólt a zene, szállt a dal... – 60 évvel ezelőtt, 1936 júniusában Gomboson rendezték meg az első Gyöngyösbokrétát; Családi Kör, 1996. június 13.

4319. Polácsi János: A bogojevói magyarok származási helye; Mi Irodalmunk, 1932. február 14., 13–14. p.; Ua.: Délvidéki Szemle, 1942. 10. szám, 427–430. p. – Bibliográfia, 430. p.

4316. Papp Ferenc: Gombosi kubikosok; Bácsország, 1995. szeptember 7., 17. p.

4320. (-s -l): Kétszáz éves a gombosi templom; Hitélet, 1973. 9. szám, 18. p.

GUNARAS A XIX. század végén, a járásföldek felosztása idején jutott nagybirtokhoz Ada határában többek között Engelmann Jenő is, aki 2000 hektáros birtokán Gunaras és Kavilló között építette fel a majorságot és a kastélyt, legyen hol a nyári hónapokat töltenie a családnak. A birtok állandó lakói a cselédek, kommenciós béresek és a környékbeli zsellérek voltak. Az 1919-es „őszirózsás forradalom” idején érte az első csapás a kastélyt. Az emberek, amit csak értek, vittek. A széthordott tárgyak felkutatásában még az itt állomásozó francia katonaság is részt vett. Lassan elő is kerültek a tárgyi értékek, de a visszatérő Engelmann család nem ezek hiányát fájlalta legjobban, hanem azt, hogy amikor a trianoni békediktátummal elszakított terület új fennhatóság alá került, a szerb királyi hatalom likai dalmát telepeseket hozatott a vidékre, és számukra az Engelmann-birtokból hasított ki családonként hat hold földet (Kovács Nándor, 2005). Monográfia


4321. Kocsis Antal–Sárvári V. Zsuzsa: „Gunarasban templom lesz…” – Adatok a gunarasi egyházközség életéből; Novi Sad – Agapé, 1995. 125 p. Irodalom: Silling István: Helytörténet, egyháztörténet, népi vallásosság; Híd, 1996. május–június, 565–567. p.

4322. Bálint József: A marasztaló falu; Családi Kör, 1991. július 18., 10– 11. p. 4323. Dudás Károly: Pulitürelemmel – Gunaras: a tanyavilág központja; 7 Nap, 1986. december 26., 12–13. p.

412

GYERTYÁNOS

4324. Gallusz László: Sirató helyett; 7 Nap, 1987. március 27., 14. p. 4325. Ha Gunaras és környéke összefog… [Az egyházközség életéről]; Hitélet, 1983. 9. szám, 14–15. p. 4326. Hovány Lajos: Vizes területeken – Gunaras és környéke a térképeken I–II.; Családi Kör, 1998. február 19., 23. p. és február 26., 23. p. 4327. Kocsis Antal: Zentagunarassal (Orahovó) összefüggésbe hozható do-

kumentumok időrendi sorrendje; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 103–104. p. 4328. Kovács Nándor: A múltról nem beszélnek, nem is emlékeznek; Hét Nap, 2005. október 5., 14. p. 4329. Soltis Gyula: A hit összetart! – Gunarason megtartották a templomszentelés 75. évfordulóját; Szabad Hét Nap, 2000. szeptember 20., 13. p.

GYERTYÁNOS (GYERTYÁMOS) GYERTYÁMOS – Német falu Torontál vármegyében, szép rónaságon, Temesvárhoz 3, ut. p. Csatádhoz 1 mfld. Határa 4482 hold, mellyből szántóföld 3225 h. 800 □ öl, rét semmi, legelő 352 h., szőlő 66 h., háztelek 122 h., malomhely 12 h., utak 184 h. 700 □ öl. Ebből uradalmi föld csak 221 hold. Gazdag határa főleg tisztabúzát és zabot terem; lakosai szép lovakat és teheneket tenyésztenek. Lakja 1874 kath., paroch. templommal. Bírják gr. Sermage Anna és Bonáczi Antal, mint a zágrábi püspök hűbérnökei (Fényes Elek, 1851). Monográfiák 4330. Dold, Stefan: Die Einwanderung und Ansiedlung der Deutschen. Kurzgefaβte Gelegenheits-Broschüre zur Bildenthülung in Gyertyámos am 15. Mai 1910.; Temeschburg, 1910. 23. p. 4331. Hoffmann, Mats dr.: Hundertfünfzig Jahre deutsches Gertianosch Banat-Rumänien 1785–1935; Timisoara – Schwäbischen Verlage, é. n. [1935]. 367 p. + 2 tábla.

4332. [Ludwig, Nikolaus]: Monographie der röm.-kath. Kirchen-Gemeinde Gyertyámos – Herausg. anläβlich des hundertjärigen Jubiläums der Kirchen-Gemeinde Gyertyámos durch die Gemeindevorstehung; Temeschburg, 1885. 342 p. 4333. Statuten der Gyertyamoser Raif feisen – Genossenschaft mit unbeschränkter Haftplicht; Hatzfeld, 1908. 24 p.

413


HADIKFALVA Rastina Monográfia Vö.: 5555. sz. 4334. Beljanski, Milenko: Rastina; Sombor – Prosveta, 1979. 105 p.

HAJDÚJÁRÁS Palics és Hajdújárás között az E5-ös út egy vizenyős réten fut keresztül, a Ludasitavat egykor tápláló ér mocsaras maradványa. Ennek déli, magasabb partján, amely Ludas-Csurgó felé terjed, már volt a IV. század folyamán a szarmata és az azt követő hun-korszakban egy kisebb település, amelyet a X. vagy a XI. század legelején egy újabb, népesebb település követett. A későbbi írott dokumentumokban felmerülő környékbeli helynevekből ítélve ennek a településnek a lakossága magyarul beszélt. (…) I. (Szent) István úgy rendelkezett, hogy mindenfelé templomokat kell építeni. (…) A most Kővágónak nevezett területen az ilyen fajta építkezésre csak a XII. század közepe táján került sor, amit a templom építészeti stílusa és az ott talált érmék alapján lehet megállapítani (egyenes szentélyzáródású román stílusú templom és II. Béla, II. István, Imre és III. Béla királyok pénzei, dénárai). Ettől függetlenül ez a templom szélesebb környékünkön biztosan a legelsők közé tartozott (Szekeres László, 1991). Cikkek, tanulmányok 4335. Lévay Endre: A hajdújárási szigetmagyarság; Délvidéki Szemle, 1942. 8. szám, 320–325. p. Ua.: A Dél kapujában; H. n. – Szenteleky Társaság kiadása, é. n., 32–40. p. 4336. Ricz Péter: Hajdújárás – Kővágó, Varga-tanya; Bácsország, 1998. 2. szám, 42–43. p. 4337. Szekeres László: A hajdújárási középkori templomrom; Magyar Szó, 1991. augusztus 18.

4338. Szekeres László: Hajdújárás – Kővágó – Egy Árpád-kori templomromról Szabadka határában I– III.; Magyar Szó, 1994. augusztus 17–19. 4339. Szekeres László: In situ, Rablóárok… – A Palics és Hajdújárás közötti „Kövágó” közelében lévő templomromnál végzett régészeti ásatások naplójából; Bácsország, 1996. február 1., 13. p.

414

HERCEGSZÖLLŐS

HARASZTI HARASZTI – Magyar falu Baranya vmegyében, 12 kath., 369 ref. lak. Ref. anyaeklézsia. Gazdag róna határ. Sok legelő. F. u. gr. Eszterházy Kazmér zártömege. ut. p. Siklós (Fényes Elek, 1851). Közigazgatásilag az eszéki járáshoz tartozik – Száva bánság. Vasútja nincsen. Megközelíthető Szt-Lászlóról – Laslovo, ahonnan dűlőút – részben rossz kövesút – vezet a községbe. Ez mintegy 8–10 km. Szintén hasonló távolságra fekszik Laczházától. Az előbbi vasútvonal Eszék–Vinkovci, az utóbbi Eszék–Djakovo. A község vezetősége idegenek kezében van. A jegyző szerb ember, aki régebben a községben van, teljesen terror alatt tartja a lakosságot. (…) A község művelhető területe meghaladja az 1200 k. holdat. Ebből városi nagybirtokosi tulajdonban van mintegy 1000 k. hold, úrbéri legelő a cca 60 k. holdnyi erdőterülettel együtt, mintegy 200 k. hold, amelyből azonban a Vuka folyó szabályozása miatt csak cca 70–80 hold használható. A legelők egyáltalán nicsenek kihasználva. Többet is művelés alá lehetne vonni, ha intenzívebb gazdálkodás kezdődne. Bár a magyarok kezében van az úrbéri közösség vezetése, ezzel egyáltalán nem törődnek. A legelő teljesen elhanyagolt, egyedül az erdőterület áll némi gondozás alatt, hogy a kitermelést az úrbéri közösség tagjainak biztosítsák. Az agrárreform következtében a környező Khon, Schmidt és részben a városi birtokból mintegy 6–700 k. hold került osztás alá. Mindössze 100 k. hold került a harasztiak kezére, a többi kedvezményezett Dalmáciából, Likából és Hercegovinából ide telepített dobrovoljac. A harasztiak közül körülbelül 40 család kapott földet, ezek közül egyetlen egy 6 k. holdat, a többiek csak 1-3 holdat. Nem így a dobrovolyacok, akik legtöbbje 7-8 k. hold területet kapott. (…) A község lakóinak száma 660–670 körül mozog (Hrastin-Haraszti, 1937). Cikkek, tanulmányok 4340. Dudás Andor: Haraszti község adományozása; BBVTT Évkönyve 1905. 96–97. p.

4342. Penavin Olga, dr.: Haraszti és a hagyomány; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 7. szám, 1985. 177–183. p.

4341. Hrastin – Haraszti (Szlavónia); 1937. augusztus, 6 p. – TLA gépirat.

HERCEGSZÖLLŐS HERCZEG–SZŐLŐS – Magyar–rácz–német falu Baranya vmegyében 643 kath., 560 óhitű, 688 ref., 9 evang. lak., óhitű s ref. anya-. kath. fiók-egyházakkal. Fekszik a Budáról Eszékre vivő országútban. Postahivatal. Nagy vendégfogadó. Határa mindennel bővelkedik. Bora sok és jó. Van itt az uraságnak 2 roppant pincéje, mellyekben az uradalmi kilenczed és tized rész dézsma tartozik. F. u. Károly főherczeg örök[ösei] (Fényes Elek, 1851). Egyik része Bodolyához tartozott, a Hunyadiak korában olyan mezőváros volt, amel�lyel kastélyok és erősségek jártak. Másik fele felett a szekcsői Herczegh család rendelke-

415


zett. A török uralom idején város rangú település. (…) A török kivonulása után is fennállt, 1799-ben azonban már faluként emlegetik. Savoyai Jenő birtoka, majd a XIX. sz.-ban Albrecht főherceg bellyei dominiumának tartozéka, a drávaszögi szőlészet központja. Híres volt kettős pincéje, amelynek befogadóképessége 20.000 urna bor. Úgy jellemezték a települést, hogy bora sok és jó, s a lakók földek, szőlők művelésével, halászattal, állattartással egészítik ki jövedelmüket. (…) Neve szőlőművelők településére, a Herceg előtag egykori tulajdonosára utaló (Lábadi Károly, 1996). Monográfia


4343. Mokos Gyula: A herczegszöllősi kánonok; Budapest – Magy. Prot. Irodalmi Társaság, 1901. 280 p. Irodalom: Révész Kálmán: ~; Századok, 1902. 277–279. p.

4344. Beljanski, Milenko: A baranyai jó borokról – Hercegszőlősi levél; 7 Nap, 1984. szeptember 7., 21. p. 4345. Népmissziók Hercegszöllősön; Hitélet, 1978. 2. szám, 23–24. p.

HERTELENDYFALVA Vojlovica Az „ígéret földjén” az elhagyott bukovinai nincstelenség szépnek tűnt. A szórványos rendezvényeket és lampionos, kokárdás hangulatot a valóság követte. Leendő lakóhelyük határában egy elmosott falu romjait és a vízkárosult őslakók rögtönzött viskóit találták a bukovinai magyarok. „Marienfeld romjai ott fehérlettek a megrongált töltés mellett. A szétfutott lakosok jó része a környező falvakban húzódott meg. A bátrabbak a töltésen tákolták össze a rögtönzött kunyhókat. A jól értesültek a vojlovicai erdő peremén ütötték fel a tanyájukat, ahová már 1881-ben engedélyezték a letelepedést” – idézte gyermekkorát Vlček Mara, aki Marienfeldben született. (…) A bukovinai székelyek fogadtatása enyhén szólva hűvös volt. A terület új birtokosait már az első napokban leplezetlen ellenszenv fogadta. Ezt az ellenszenvet nem csökkentette a hivatalos közegek szüntelen biztatása, a magyar fölény állandó hangoztatása. Az őslakók furcsa szolidaritása az egyedüllét jól ismert érzését táplálta székelyeinkben. Csakhamar tapasztalták, hogy a telepítés elhamarkodott volt. A megcsalatottság, a kiszolgáltatottság érzését csak tetőzték az újabb sorscsapások, járványos betegségek ütötték fel a fejüket: bélbántalmak, vérhas és malária (Nagy Sívó Zoltán, 1999). Monográfiák 4346. Kemény Lajosné Varga Mária: Hertelendyfalvi székely varrottasok; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2004. 29 p. + 62 színes illusztráció.

4347. Nagy Sívó Zoltán: Bukovina, mit vétettem?; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999. 219 p. – Részlet: Hertelendyfalva; Családi Kör, 2000. január 13., 21. p. 4348. Nagy Sívó Zoltán: A főváros árnyékában; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2003. 169. p.

416

HODICSFALVA

Irodalom: Tóth Lívia: Emlékek sodrában – Nagy Sívó Zoltán helytörténész, pedagógus portréja, múltidéző jegyzetekkel; Hét Nap, 2006. március 22. 48–49. p. Cikkek, tanulmányok 4349. (bi hl): Pancsova peremén, naftafinomító és azotgyár munkásai szeretetéből él az egyház; Hitélet, 1976. 11. szám, 18–24. p.

4352. Németh Ferenc: A dél-bánáti székelyek ünnepe – 40 éves a hertelendyfalvi Tamási Áron Székely Magyar Művelődési Egyesület; Családi Kör, 2001. november 29., 24–25. p. 4353. Németh György: Muzslyai tanítónő Hertelendyfalván; Családi Kör, 2000. június 2., 10–11. p.

4350. Matuska Márton: A kő sem állná ki – Mivé lettél, Vojlovica? I–XXIV.; Magyar Szó, 1987. június 13.–július 6.

4354. Thomka Viktor: Egy aldunai székely község szociográfiája I–V.; Magyar Kisebbség, 1939. június 1., 11. szám, 258–264. p.; július 16., 13–14. szám, 322–327. p.; augusztus 16., 16. szám, 398–403. p.; szeptember 16., 17–18. szám, 432– 435. p. és december 1., 23. szám, 562–566. p.

4351. Nagy Sívó Zoltán: Székelyek a századfordulón, Létünk, 1998. 1–2. szám, 90–109. p.

4355. Vojlovica, a jugoszláviai Kalotaszeg; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 37. p.

4349a. Hertelendyfalváról; Délvidéki Lapok, 1909. július 25., 3–4. p.

HODICSFALVA „A nincstelensíg végett könyörtelenül sokat dógoztunk. Egy-egy kicsit összetakarítottunk, de olyan kikúdúttak sose vótunk, hogy éhöztünk vagy fáztunk vóna! (…) Mit mondjak még a faluról? Olyan nincs itt nagyon, aki elköltözne. Alig van gyerek, pedig valamikor négy-öt is hancúrozott egy-egy udvarban. Itt a bódéban mindönt mögvöhetünk, kivéve a könyeret; találkozik olyan is, aki még háznál süt. Úgy hetven-ennyihány család élhet itt Hodicson” (Molnár Cs. Attila, 1986). Cikkek, tanulmányok 4356. Molnár Cs. Attila: Az édes szó mézgáján – Hodicsfalvi hétköznapok; 7 Nap, 1986. október 24., 22–23. p.

417


HORGOS HORGOS – Magyar falu Csongrád vmegyében, Szegedhez nyugat-délre két és fél órányira; 2495 kath., 8 zsidó lak., kath. paroch. templommal, ékes urasági épületekkel, postahivatallal és váltással Szeged és Kis-Kanizsa közt. Határa egy részben gazdag termékenységű korhany föld, nagyobb részben homokos, de azért mind szántásvetésre, mind különösen szarvasmarha- és juhtenyésztésre felette alkalmatos. A Tisza rétségeiben sok nádat vághat. Urbéri telke 100-ra felmegy. F. u. Kárász nemzetség (Fényes Elek, 1851). A Tisza–Maros menti határőrvidék szervezése, miként a háború is, sokáig elhúzódott, úgy, hogy véglegesen szervezetét 1700-ban kapta meg. A határőrvidéket a Tisza mentén elhelyezett sáncok láncolata alkotta, a sáncokban meghatározott számú helyőrséggel, „miliciával”. Ilyen milicia volt Szegeden, hol az egész határőrvidék parancsnoksága székelt, valamint Szegedhez legközelebb a Tisza mentén Martonoson. A milicia eltartására minden sánc megfelelő területet kapott. Így a Horgos és Szent Péter pusztákat elfelezték a szegedi és a martonosi sánc között. A két pusztát a két sánc miliciája háborítatlanul használhatta egyrészt azért, mert a puszták egykori tulajdonosai, illetve azok jogutódai nem jelentkeztek, vagy nem tudták tulajdonjogukat a bécsi haditanács Újszerzeményi Bizottsága előtt hitelt érdemlően bizonyítani, másrészt azért, mert e területet mint határőrvidéket kiemelték a vármegyék jogköréből, tehát azok szervei e területen hatalmat nem gyakorolhattak, hűbéri előjogaikkal nem élhettek. Később azonban, 1746-ban maga az uralkodó, Mária Terézia úgy ítélte meg, hogy a martonosi miliciának amúgy is elég földje van a megélhetésre, a két pusztát a királyi [helyesen: császári] kincstár javára el kell adni. A puszták értékét ekkor a királyi birtokok igazgatósága felbecsülteti, és eladásra hirdeti. Vásárlóként Andrássi Zsigmond és Kárász Miklós szegedi főjegyző jelentkezett, de a martonosiak is igényt tartottak a puszták általuk bírt és használt részére. A királyi kamara így 1749-ben a két pusztát a két vásárló és Martonos között felosztotta. Martonos kapta meg a Gulyás halom–Börcsök halom– Ladu-tó–Lapis halom–Kettős halom vonalától délre eső részt, ugyanakkor a szegedi milicia által korábban bírt részt az előbb leírt martonosi határvonal, valamint a Pap halom–Buzogány halom–Körös ér–Szeged–Szabadka határdombjával határos részt Andrássi és Kárász között osztották fel. Ennek az utóbbi felosztásnak azonban nem volt jelentősége, mert 1751-ben Andrássi része is Kárász Miklós birtokába került. Ezzel a rendezéssel, ami egyébként a Kárász-birtok kialakulását is jelöli, egyben kezdetét veszi a mai Horgos, mint területi-politikai közösség kialakulása (Horgos 1772–1978). Monográfiák Vö.: 5569. sz. 4357. Beszélő múltunk (szerkesztették Kiss-Iván Anna, Nagygyörgy Zoltán, Táborosi Imre); Újvidék – Agapé, 1995. 256 p. 4358. Hegedüs László, dr.: A Horgosi Bokréta; A Délvidéki Magyar Köz-

művelődési Szövetség Néprajzi Osztályának kiadása, 1944. 30 p. 4359. Horgoš 1772–1978 Horgos; 1978. 57 p. 4360. Kiss Lajos: Horgosi népdalok; Zenta – a Zentai Múzeum kiadása, 1974. 312 p.

418

HORGOS

4361. Ó-Kanizsa, Martonos, Horgos helytörténete; Szabadka – EBI, 1991. 62 + 57 + 95 p.

4371. Nagygyörgy Zoltán: A 230 éve újratelepített Horgos címere; Bácsország, 2002. I–III. szám, 67–69. p.


4372. Nagygyörgy Zoltán: Horgos helytörténet-kutatása és kultúrájának helyzetképe; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 118–121. p.

4362. Dudás Károly: Béklyó és mozsár; 7 Nap, 1989. február 24., 21. p. 4363. Értékeink megőrzése, megbecsülése; Hitélet, 1995. 11. szám, 17–18. p. 4364. Farkas Ágnes–Túrú Anita: A szőlészet Horgoson; Bácsország, 1998. 3. szám, 48–50. p. 4365. Gubi K.: Ahol már 1775-ben 440 bérmálkozó volt; Hitélet, 1976. 4. szám, 18–24. p. 4366. Hegedüs László, dr.: Horgosi lakodalom; Kalangya, 1942. 1–2. szám, 31–41. p. 4367. Hovány Lajos: A Horgos és Martonos közötti Láda-fokrendszer ismertetése; Bácsország, 2001. IX– XII. szám, 115–119. p. 4368. Matijevics Lajos: Idézzük a régi Horgost; Magyar Szó – Kilátó, 1976. szeptember 4., 35. szám, 10. p. 4369. Nagygyörgy Zoltán: Horgos – Királyhalom (Horgosi puszta, Rósa major, Rózsa major, Rózsaháza, Királyhalom [Kraljev Breg], Bački Vinogradi [Bácsszőlős]); Bácsország, 2001. I–IV. szám, 48– 53. p. 4370. Nagygyörgy Zoltán: A népdalgyűjtés múltja Horgos-Kamaráson; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 111–113. p.

4373. Nagygyörgy Zoltán: A horgosi borvidék története I–III.; Hét Nap, 2003. május 21-étől június 4-éig. 4374. Nagygyörgy Zoltán: Horgos helytörténetének kutatása és kultúrájának helyzete; In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Történeti Tanulmányok 6., Szeged, 2003. 333– 374. p. 4375. Nagygyörgy Zoltán: A 230 éve újratelepített Horgos címere; In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Történeti Tanulmányok 7., Szeged, 2004. 315–324. p. 4376. Nagygyörgy Zoltán: A Horgos melletti egykori Kamaráserdő nyomában; In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Történeti Tanulmányok 8., Szeged, 2005. 187–223. p. 4377. Nagygyörgy Zoltán: Nem nyílik már Kamaráserdő rózsát a számomra?; Hét Nap, 2005. szeptember 14., 14–15. p. 4378. Nagygyörgy Zoltán: A népdalgyűjtés múltja Horgos-Kamaráson I– III.; Hét Nap, 2006. augusztus 9., 30–31. p.; augusztus 16., 30–31. p. és augusztus 23., 30–31. p. 4379. Nagygyörgy Zoltán: A horgosi borvidék története; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 29–34. p.

419

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4380. Papp György–Szöllősy Vágó László: Horgos évszázadai – A paprikát, gyümölcsöt és népdalt termő homok; Magyar Szó – Kilátó, 1981. július 11., 26. szám, 16. p. 4381. Raj Rozália–Nagy István: Nepomuki Szent János tisztelete Horgoson; Létünk, 1995. 1–2. szám, 25–28. p. 4382. Ricz Péter: Győzött a józan ész – Egy régészkonferencia margójára; Szabad Hét Nap, 1994. december 8., 10. p. 4383. Szekeres László: Egy XIII. századi falusi templom maradványai Horgoson; Újvidék – A Hungaroló-

giai Intézet Tudományos Közleményei, 1972. 10. szám, 117–125. p. 4384. Szekeres László: A kishorgosi templomromról; Családi Kör, 1993. szeptember 23., 13. p. 4385. Tergina Gyula, dr.: Horgosi ásatások; Archaeologiai Értesítő, 1894. 198–206. p. 4386. Új oltár körül a horgosiak; Hitélet, 1986. 11. szám, 26–27. p. 4387. Ü.: Csongrád Vármegye Bővebb Ösmértetésének Folytatása; Tudományos Gyűjtemény, 1821. V. szám, 54–67. p.

HÓDEGYHÁZA, JÁZOVA Neve arra enged következtetni, hogy itt egykor a vízben hódok is éltek. (…) A temesvári igazgatóság 1760-ban szerződéses községet telepített itt Jázova-Hodics néven szegedvidéki magyarokból. 1816-ban József nádor vette meg a kincstártól és 1833–34ben a Törökbecse melletti egykori Akácsról, valamint a kissé távolabbi (Basahíd környéki Nagy- és Kis-Bikácsról) idetelepítettekkel gyarapította az itteni lakosságot. (…) Jázova eredetmondája (…) szerint a zentai csatából a menekülő törököket Jázova térségében utolérték a huszárok, és az öldöklésben a szultán egyik fia, Zova is elesett, akit a menekülők (egy másik változat szerint az édesanyja) hangosan sirattak: Jaj, Zova! Jao, Zova! Hát így, ennek alapján kapta a falu a nevét: Jázova (Cs. Simon István, 1997). Cikkek, tanulmányok

Hódegyháza, Családi Kör, 2006. február 23., 18. p.

4388. Bálint József: Falu a földháton; Családi Kör, 1991. január 24., 10– 11. p.

4391. Miklós Kornélia: Jázovai búcsú; Bácsország, 1998. 2. szám, 41. p.

4389. Cs. Simon István: Falu a szikesen; In: Jázova 1337–1997 – Jázova 660 éve; 4 p.

4392. Molnár Cs. Attila: Mögkeserítött élet…; 7 Nap, 1990. október 21., 12–13. p.

4390. Fehér Mayer Mária: Orvosság kerestetik – Az elcsöndesedő falu,

4393. – Y –: Százéves a jázovai templom; Hét Nap, 2001. október 24., 23. p.

420

ISTERBÁC

HÓDSÁG HODSÁG – Német mv. Bács vmegyében, Zomborhoz délre 4 mfld, 3000 kath. lak., paroch. templommal, melly igen szép épület. A helység mellett folyik el a Mosztonga mocsár, s ugyanitt láthatók némelly régi sánczok. Sok és híres kendert termeszt, és selyembogarat tenyészt. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével 11,449 hold, melyből 152 2/8 telek után urb. szántó 5006, rét 3579, legelő 2322, szőlő 200, tavak 86, út 256 hold. Majorsági föld nincs. Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). Monográfiák


4394. Lotz, Friedrich: Aus der Vergangenheit der Gemeinde Odžaci – Historisches Heimetbuch mit besonderes Berücksichtung der Aussiedlungsgeschichte; Novi-Vrbas – Selbsverlag des Verfassers, 1929. 207 p.

4396. Becherer Károly: Hódság 1941– 1945; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 99–102. p.

4395. Lotz, Friedrich: Hodschag – Geschichte e. Marktgemeinde in der Batschka; Freilassing – PanonoaVerl. 1964. 231 p.

4397. (hl): A 3200 kilós nagyharang örökösei; Hitélet, 1974. 3. szám, 18–24. p.

4396a. Cató: Hódság; Óbecse és Vidéke, 1903. május 3., 1–2. p.; Uo.: A hódsági kiállítás; 3. p.

4398. Papszentelés, újmise Hódságon; Hitélet, 1983. 6. szám, 8–9. p.

INDJIJA Monográfia 4399. Oberkersch, Valentin: India – Deutsches Land in Ostsyrmien 1825–1944; Stuttgart – V. Ober kersch, 1978. 406 + 54 p.

ISTERBÁC Sterbác Sterbácz a török hódoltság után keletkezett kis rác helység; Marsigli mappáján Sterbze néven a mai Bezdántól kissé jobban nyugatra van feltüntetve. – Bács vmegyének 1699. évi összeírásában a zombori járásban Koluth alatt egy Sterbácz nevű kis falu van felsorolva 7 gazdával s igen csekély vagyonnal és 7 hold szántófölddel. (…) A bezdániakkal 1742. szept. 10-én kötött kir. kincstári szerződés szerint e helység határa Sterbác, Paka,

421


Merkopnia és Bezdán pusztákra terjed ki. És az új lakosok a sterbáci és a bezdáni fokban szabadon halászhattak is. (…) Cothmann kamarai biztos 1763-ban is Bezdán mellett említi e pusztát és a bezdáni réti kaszálókat mai napig is Isterbácnak nevezik (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 4400. Thim József, [dr.]: Sterbác eltűnt község; BBVTT Évkönyve 1886. 64. p.

ISTVÁNFÖLDE Monográfia 4401. Milleker, Felix: Geschichte der Gemeinde Šupjalja, Stefansfeld im Banat 1796–1936; Werschetz – Kirchner, 1936. 27 p.

ISTVÁNVÖLGY Hajdušica A helységet 1809-ben Damaszkin István birtokos alapította, s már 1824-ben „átköltöztette”, mert az árvíz az első települést elmosta. Róla nevezték el a falucskát Istvánvölgynek. Még az első világháború előtt katolikus felekezeti tanítót is kapott a falu. (…) Ezekben az években a szerb, szlovák és magyar lakosok mellett németek is laktak a faluban, ők szívesen hívták településüket Heiderschütznek, vagy Heuduzischének, ezt az elnevezést alakították a helybeliek Hajdusicára. Helyben lakó katolikus lelkipásztora soha nem volt a híveknek. 1847-től az egykori Malenitzfalváról (ma Veliki Gaj) járt ki a plébános, majd 1889-ben a kis helységet Ürményházához csatolták (Hitélet, 1992). Cikkek, tanulmányok 4402. Hamarosan összedől-e?; Hitélet, 1992. 3. szám, 17. p.

4403. Németh Ferenc: Az istvánvölgyi kúria; Magyar Szó – Kilátó, 1986. április 19., 16. szám, 15. p.

422

ITTABÉ

ITTABÉ, MAGYARITTABÉ Magyarittebé MAGYAR–ITTEBE – Magyar falu Torontál vmegyében, ut. p. Becskerekhez keletre 4 ½ mfdnyire, a Bege partján; 44 kath., 2360 ref., 6 óhitű, 10 zsidó lak., ref. anyatemplommal, 68 4/8 egész telekkel. Határa minden trágya nélkül gazdagon terem. F. u. Ittebei Kiss Erneszt örökösei (Fényes Elek, 1851). RÁCZ–ITTEBE – Rácz falu Torontál vmegyében, Magyar-Ittebe szomszédságában, 40 kath., 14 ref., 3172 n. e. óhitű lak., s anyatemplommal. Határában gyönyörű fáczányosok vannak; 172 egész telket számlál. F. u. Ittebei Kiss Erneszt örök[ösei] (Fényes Elek, 1851). 1800 táján, de talán korábban is, megkezdődtek a kincstári telepítések. Így jött létre 1817-ben a kiszárított alibunári mocsár területén Ürményháza, amely az akkori temesvári kincstári igazgató nevét vette fel. A nagyobb arányú telepítések eltartottak egészen a XIX. század derekáig, de a dohánykertészek kisebb-nagyobb csoportjai ezután is szivárogtak. Így az 1852 és [18]56 között a szegedi Pallavicini-birtokon szétvert kertészfalvak lakossága Becskerek mellett, Magyarszentmihályon kapaszkodott meg. (…) Bánátban a következő városok mellett alakultak kertészkolóniák, illetve önálló telepekből az alábbi kertészfalvak jöttek létre: Akacs (feloszlott), Aracs (Vrányova, összeépült Törökbecsével), Beodra, Begaszentgyörgy, Budzsák (összeépült Törökkanizsával), Csóka, Egyházaskér (Verbica), Frigyháza (feloszlott), Gyála, Imretelek (feloszlott), Ittabé, Jázova, Kikinda, Kisorosz, Lukácsfalva, Magyarcsernye, Magyarszentmihály, Majdán, Monostor, Morotva (feloszlott), Muzsla, Oroszlámos, Padé, Rábé, Sasülés (feloszlott), Szaján, Tamásfalva (Hetin), Terján (feloszlott), Tóba, Torda, Törökbecse, Törökkanizsa, Töröktopolya, Udvarnok, Udvarszállás, Ürményháza. Észak-Bácskában is néhány település szegedi gyökérzetű, így Horgos, Martonos, Hajdújárás, Kelebia, Bácsszőlős, Ludas, de részben Szabadka is. Bácsgyulafalvát, azaz Telecskát is a bánáti kertészfalvakból kirajzott népesség alapította (Kalapis Zoltán, 1988). Monográfiák


4404. Novi Itebej – Magyar Ittebej – Alsó Ittebe 1786–1986 – Rövid adalékok Novi Itebe monográfiájához; Novi Itebe, 1986. 38 + 22 (számozatlan oldal) (A Tudás – hatalom tévéműsor alkalmából).

Vö.: 1411. sz.

4405. Simon Sándor: Feljegyzések Magyarittebéről (1786–1986); Tóthfalu – Logos, 2002. 349 p.

4405a. Burány Nándor: Ittabé; In: Szórványban [Burány Nándor–Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 35–42. p. 4406. Jung Károly: Idyllium és népítélet Magyarittabén, Magyar Szó – Kilátó, 1984. április 14., 15. szám, 15. p.

423

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4407. Kovács Nándor: Falu a két Bega között; Hét Nap, 2006. január 25., 27. p.

4409. Pesty Frigyes: Az itabői prépostság; Századok, 1875. 678–683 p.

4408. Marton Ilona: Ünnepel az egyházközség is; Hét Nap, 2006. augusztus 30., 23. p.

JANKOVÁC JANKOVÁCZ – Magyar mv. Bács vmegyében, Pest vármegye szélén; 5712 r. kath., 4 egyesült óhitű, 8 n. e. óhitű, 4 evang., 5 ref., 255 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Vendégfogadó, Synagóga. Határja igen nagy, de jobbára homokos. Gulyát, ménest és sok juhot tart. Szőlőskertjei csekély borral fizetnek. Fában szükséget érez. Széksót gyűjt. A báró Orczy családtól megvette valami Mayer nevű bécsi bankár. Határa 4-dik osztálybeli, s kiterjed 41,838 holdra 1100 □ ölével. Ebből 284 6/8 egész urb. telek után van szántóföld 11,042 hold, rét 6841 h., jó legelő 3563 h., buczkás legelő 2381 h., szőlő 590 h., majorsági föld 10,000 hold, erdőkkel beültetett homoktérség 6874 h., mocsár 373 h., utak 114 hold (Fényes, Elek 1851). Cikkek, tanulmányok 4410. Czirfusz Ferenc: Adatok Jankovác község történetéhez; BBVTT Évkönyve 1895. 86–88. p.

JÁREK JÁREK – Bács m. német falu, Temerinhöz egy fertálynyira; 20 kath., 1123 evang., 11 ref., 5 zsidó lak. Evang. anyatemplom. Lakosai tehetősek, szép búzát és sok kolompért termesztenek. F. u. Széchén család. Az 1848/9-ki forradalomban Temerinnel együtt a ráczok által meggyújtatott és kiraboltatott. Első osztálybeli határa 2647 hold 1100 □ ölével. Ebből 36 urb. telek után van 1160 hold szántóföld, 916 h. rét, 549 h. legelő, 22 h. utak (Fényes Elek, 1851). Monográfiák 4411. Ćulibrk, Branko–Branćul: Pedeset naših proleća; Bački Jarak – Odbor za obeležavanje 50 godina kolonizacije, 1996. 100 p. 4412. Schmidt, Michael (szerk.): Jarek 1787–1987. 200 Jahre; Ortsaus-

schuss Jarek, Heddesheim [1987]. 82 p. + 36 p. fénykép. 4413. Schmidt, Michael (szerk.): 1944– 1994. 50 Jahre fern von Jarek. Ortsausschuss Jarek, HeddesheimSchifferstadt-Reetzweg, [1993]. 94 p. + 14 p. fénykép.

424

KALOCSA

Cikkek, tanulmányok 4414. Mészáros Sándor: A járeki haláltábor. Gyermekvértanúink; Világszövetség, 1993.

4415. Steltzer Frigyes: Adalékok Bácska hajdanához; Újvidék (hetilap), 1882. január 22.

JÓZSEFFALVA Monográfia 4416. Kellermann, Ingeborg: Josefsdorf – Josipovac. Lebensbild eines dt. Dorfes in Slawonien; Leipzig – Hirzelm 1942. VI + 84 p.

KALOCSA – KALOCSAI ÉRSEKSÉG KALOCSA – Magyar érseki város Pest-Solt vmegyében, a Vajas vize mellett, nem messze a Dunától, lapályos, vizenyős rónaságon, Pesthez délre 15 mfdnyi távolságra, saját postával. Ékességére szolgálnak a helybeli kath. érsek kastélya, a székesegyház, a piaristák zárdája és Collegiuma, 9 kanonoki ház, Seminarium. Van itt továbbá egy. kath. gymnasium a piaristák alatt, fő nemzeti iskola, ser- és olajgyár. Népessége a szállásokkal együtt 11,281 r. katholikus, 2 görög, 107 héber; ezek közt 357 czéhbeli mesterember. Határa roppant kiterjedésű, mert 5976 holdat számít 1200 □ ölével. Ebből szántóföld 29145, kaszáló 18486, szőlő 1775, tavak és mocsárok 7500, legelő 4670, erdő 600 hold. Ebből ismét polgári szántóföld 5280, kaszáló 2640 hold; majorsági uradalmi 23865 hold szántóföld, 15846 hold kaszáló. A föld kevéssé szikes és mocsáros, de általában gazdag fekete föld, hanem a Duna árja gyakran rongálja. Az örjegi mocsár e határba is behat. Tart a város 4 országos vásárt, u. m. Mátyás napján, úrnapkor, N-Boldogasszony napján és sz. András napján; és heti vásárokat szerdán és szombaton. A kalocsai érseki megyének, melly a bácsival egyesült, Kalocsa a főszékhelye. Kiterjed az egész Bács vmegyére, a Csajkások kerületére, továbbá Solt- és Csongrád vmegyék némelly részeire. Van benne 10 valóságos kanonokság, 3 fő, 10 alesperesség, 100 plebánia, 5 szerzetesház. Az érsek suffraganeus püspökei pedig ezek: a csanádi, diakóvári és szeremi, erdélyi, nagyváradi, szegniai és modrusi, zágrábi (Fényes Elek, 1851). Monográfiák 4417. Asbóth Miklós–Romsics Imre: Kalocsa múltja és jelene – Segédkönyv Kalocsa helyismeretének tanításához az általános és középiskolában; Kalocsa, 1998. 215 p. + 3 melléklet.

4418. A kalocsai érsekség a renaissancekorban; Zenta – Kovacsevits Ottó Nyomdája, 1899. 282 p. 4418a. A Kalocsai Főszékesegyház, az olasz barokk csodája; Kalocsa – Római Katolikus Főszékesegyház Plébániája, é. n., [16] p.


425

4419. Bárth János: Kalocsai kontraktusok; Kalocsa, 1997. 467 p.

p. (Tájak, Korok, Múzeumok Kiskönyvtára, 524).

4420. [Berauer József]: A kalocsa-egyházmegyei rom. kath. népiskolák története. Írta és egyházhatósági engedéllyel kiadta Berauer József kalocsai kath. tanítóképző-intézeti tanár; Kalocsa – nyomatott Werner Ferencz könyvnyomdájában 1896. 292 p. + táblák; Ua.: Berauer, Josef: Geschichte des Volksschulwesens der Erzdiözese Kalotscha-Batsch von den Anfängen bis 1896 [Übers. von Nikolaus Hartmann, Anton Selgrad]; München – Donauschwäbische Lehrer-Arbeitskreis für donauschwäbische Heimat- und Volksforschung, 1983. 278 p.

4420f. Kanitz, August: Cardinal-erzbischof Dr. Ludwig Haynold als Botaniker; Budapest, 1890. 20 p.

4420a. Fraknói Vilmos: Váradi Péter kalocsai érsek élete 1483–1501; Budapest – az Athenaeum R. Társ. Könyvnyomdájában, 1884. 64 p. 4420b. Grabatits István: A kalocsai ásványgyűjtemény; Kalocsa – Kalocsai Múzeumbarátok Köre, 2000. 132 p. 4420c. Haynald bíboros emlékezete – Halálának centenáriuma alkalmából Kalocsán elhangzott előadások; Kalocsa, 1991. 82 p. 4420d. [Hegedűs Antal]: Patachich Gábor kalocsai érsek élete és restaurációs tevékenysége – Hegedűs Antal laurea értekezése. Készült a budapesti róm. kath. hit. Akadémia egyháztörténelmi szemináriumában; Budapest, 1959. 298 p. (gépirat gyanánt). 4420e. Kalocsa – Érseki rezidencia; Budapest – Cartographia Kft., 1994. 16

4421. Katona István: A kalocsai érseki egyház története I. kötet; Kalocsa – k. n., 2001. 303 p.; II. kötet, k. n. 2003. 376 p. 4422. Lakatos Andor szerk.: A kalocsabácsi főegyházmegye történeti sematizmusa 1777–1923; Kalocsa – Calocza, 2002. 486 p. 4422a. Lakatos Andor: Plébániák szervezése a dualizmus kori KalocsaBácsi Főegyházmegyében [Ver bász, Mozsor, Wekerlefalva]; In: Fiatal egyháztörténészek írásai (szerkesztette Fazekas Csaba); Miskolc – Miskolci Egyetem. Bölcsészettudományi Kar. Újkori Magyar Történeti Tanszék, 1999. 160–171. p. 4422b. Lantos Andrea: Középkori templom és temető Homokmégy–Szent egyházparton; Kalocsa – Kalocsai Múzeumbarátok Köre, Viski Károly Múzeum, 2007. 32 p. 4422c. Márton Mátyás: Váradi Péter kalocsai érsek élete; Budapest – az Athenaeum R. Társ. Könyvnyomdája, 1883. 82 p. 4422d. Romsics Imre: Kalocsa és vidéke – Sárközi települések a Duna bal partján; Kalocsa – Kalocsai Múzeumbarátok Köre, 2006. 32 p. 4422e. Udvardy József: A kalocsai főszé keskáptalan története a középkorban; Budapest – Magyar Egyház-

426

KAMANC történeti Enciklopédia Munkaközössége, 1992. 152 p.

4423. Varga Lajos: Kalocsa és vidéke; Kalocsa – Árpád Részvénytársaság kiadása, 1927. 116 p. 4424. Winkler Pál: Kalocsa története; Kalocsa – Árpád Részvénytársaság kiadása, 1927. 160 p. 4425. Winkler Pál: A kalocsai és a bácsi érsekség; Kalocsa – Árpád Részvénytársaság kiadása, 1926. 60 p. 4426. Winkler Pál: A kalocsai érseki kastély és főszékesegyházi könyvtár története; Kalocsa – Árpád Részvénytársaság kiadása, 1932. 44 p. 4426a. Winkler Pál: A kalocsai-bácsi érseki főkáptalan története alapításától 1935-ig; Kalocsa – Nyomatott Árpád részvénytársaság könyvnyomdájában, 1935. 110 [2] p.

4426b. Zorn Antal: Adatok a katolikus népoktatás helyzetéhez a kalocsai érsekség területén 1848-ig; In: Oktatás és nevelés – Kecskemét, 1983. 97–138. p. Cikkek, tanulmányok 4427. Érdujhelyi Menyhért: Dömötör választott kalocsai érsek (1311– 1317); BBVTT Évkönyve 1900. 62–66. p. 4428. Laczkovics Imre: Dreiszinger Ferenc értekezése az országos katolikus tanítógyűlésről; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 95–97. p. 4429. (M): Kalocsa; In: Magyar váro sok; Budapest – kiadja a Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, é. n., 204–206. p. 4430. Vass Előd: A kalocsai náhije 1548. évi török adóösszeírása; Kecskemét – Cumania 8., 1979. 7–60. p.

KAMANC, KAMANCZ Kamenica Kamenicza igen nagy mezőváros, 500 háza van s vagy 3–4000 lakosa. A házak amphitheatralis alakban vannak a Dunapartra építve. Mögötte a hegyek lépcsőzetesen emelkednek és mind szőlővel vannak beültetve, a völgyek pedig középmagasságú szilvafákkal. A szilvatermelésből slivoviczát főznek, de nekem ez ital nem ízlik. Itt az országban nagyon iszszák és külföldre is szállítják. Rozsneműeket az emberek épen nem vetnek, csakis szilvatermesztéssel foglalkoznak és halásznak. A rozsot Bácsmegyéből kapják, de egy sajátságos intézkedés következtében nekik nem szabad kenyeret sütniük, ezt egy újvidéki bérlő cselekszi. Ez nagyon nyomasztónak látszik. A szőlőhegyek megett más hegyek is emelkednek, melyek erdővel vannak benőve. Egy kis paraszt szekérrel egy óra alatt értem fel a meredek hegy tetejére. Egy ló volt csak a kocsi két rúdja közé fogva, a másik mellette vontatott. E járművet itt taligának hívták. A magasból igen jó kilátás nyílt. Először is az úgynevezett Kralova-Stoliczára, a Duna másik oldalán látható az egész Bács- és Torontálmegyének egy része 10–12 mérföldnyi távolságra. A hegycsúcs másik oldaláról a Szerémség nagy részét lehet látni, melyen sok szép és nagy hegység fekszik, Belgrádot is lehet látni mintegy nyolcz mérföldnyi távolságban. Mögötte és jobbra a Szá-

427


vától láthatók a szerb és bosnyák határhegységek. A hegyekből igen jó forrásvíz ered, melyekből nehányat a tulajdonos szökőkutakra használt fel, melyek most kertjének díszeiül szolgálnak. Nem igen láttam még helyet, hol angolkertet olyan könnyen lehetne alakítani mint itt. Búcsúzáskor jó házigazdám egy igen nagy keselyűt ajándékozott nekem; ezek Európának legnagyobb szárnyasai. Szívesen vittem volna élve is haza, mert szelíd volt. Ezek e vidéken laknak ép úgy a nagy sasok három faja is, melyek harminczával, negyvenével röpködnek néhány ezernyi magasságban (Gróf Hofmannsegg, 1794). Cikkek, tanulmányok 4431. Bagi Ferenc, dr.: Egy szerémségi gyöngyszem – Fejezetek Sremska Kamenica múltjából I–II.; Családi Kör, 2001. május 3., 20–21. p. és május 10., 20–21. p. 4432. Bagi Ferenc: Sremska Kamenica a valamikori Camancz; In: Kisebbségi létjelenségek – Szórvány- és szociolingvisztikai kutatások (Gábrityné dr. Molnár Irén és Mirnics Zsuzsa szerk.); Szabadka – Magyarságkutató Tudományos Társaság, 2003. 119–142. p.

4433. Burányi Nándor: Kamanc: európai magatartás; Hét Nap, 2004. október 13., 15. p. 4434. Németh Ferenc: A kamenicai kastély; Magyar Szó – Kilátó, 1986. április 12., 15. szám, 15. p. 4435. Uri Ferenc: Kamancz (Kamenica) mezőváros középkori története 1237–1526; Bácsország, 2003. I– III. szám, 18–20. p. 4436. Uri Ferenc: Kamenica története (1694–1918) – Különös tekintettel a Marczibányi és a Karátsonyi nemesi családokra; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 57–58. p.

KAMARÁS, KAMARÁSERDŐ A terület sokáig pusztaként létezett, Tisza Szent Péter-puszta kisebb részeként. A Kamarás nevet onnan kapta, hogy a királyi udvari kamara birtokában volt. (…) Kamarás Csongrád megyéhez tartozott, és a későbbiekben Kamaráserdő szegedi telepítésű magyarok lakta nyaralóhelység volt. (…) A Duna–Tisza közén lévő pusztákra 1239-ben IV. Béla király a Batu kán vezette mongol seregektől vereséget szenvedett kunokat telepítette, miután azok megkeresztelkedtek. Később a kunok a városokba húzódtak, és a puszták elnéptelenedtek. A török hódoltságot követően a puszták tulajdonjogát illetően pereskedés folyt. A királyi kamara a Horgos és Tisza Szent Péter-pusztákat eladta, köztük a Kamarást is, amely 1751-ben a Kárász-család birtokába került (Nagygyörgy Zoltán, 2000). Cikkek, tanulmányok 4437. Nagygyörgy Zoltán: Az eltűnt Kamaráserdő nyomában; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 49–52. p.

4438. Nagygyörgy Zoltán: A Horgos melletti egykori Kamaráserdő nyomában; In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve – Történeti Tanulmányok 8., Szeged, 2005. 187–223. p.

428

KAPETANOVÓ

4439. Nagygyörgy Zoltán: Nem nyílik már Kamaráserdő rózsát a számomra?; Hét Nap, 2005. szeptember 14., 14–15. p.

4440. Nagygyörgy Zoltán: A népdalgyűjtés múltja Horgos-Kamaráson I–III.; Hét Nap, 2006. augusztus 9., 30–31. p.; augusztus 16., 30–31. p. és augusztus 23., 30–31. p.

KANAK KANAK – Rácz falu Torontál v.-megyében, a Berzava csatornája mellett, Bókához 1 ¼ mfdnyire ; 120 kath., 6 evang., 828 egész telekkel. A helységet sok puszta körözi, mellyek közül Krivobara puszta roppant kiterjedésű rétjei s legelője miatt nevezetes. F. u. b. Bedekovich, Petrovich s más feudalis nemesei a zágrábi püspökségnek. Ut. p. Margita (Fényes Elek, 1851). Kanak (…) a nevét (konak, éjjeli szállás, egynapi út) az egykori utazók, kereskedők éjjeli szálláshelyéről, megállóhelyéről kapta, mert földrajzi fekvésénél fogva a Pancsova– Temesvár és a Becskerek–Versec közötti út keresztezésén helyezkedik el. Ezt a helységet választotta lakhelyéül a múlt század vége felé Dániel László, aki ott 1898-ban pompás klasszicista stílusú kastélyt építtetett magának (Németh Ferenc, 1986). Cikkek, tanulmányok 4441. Németh Ferenc: A kanaki Dániel-kastély; Magyar Szó – Kilátó, 1986. április 5., 14. szám, 15. p.

KAPETANOVÓ A Bács-Bodrog vármegye nemesei című könyv tanúsága szerint Mária Terézia, majd fia, II. József, a magyarokon kívül mindenkinek előszeretettel osztogatta a kincstári birtokokkal járó nemesi címeket, rangokat. A legkiválóbbak mégsem ragadtak le az úri világ anyagi jóléténél. Isten és haza szolgálatát vállalták azzal, hogy a török időkben elnéptelenedett területek újratelepítésekor keresztény magyar kultúrát kisugárzó uradalmakat hoztak létre, melyekben emberhez méltó életet éltek magyarok, délszlávok, szlovákok, románok, bolgárok és németek egyaránt. Az egységes hazát széjjelszabdaló trianoni határok felállítása után a Délvidéken rohamos pusztulásnak indultak ezek az uradalmak. A birtokok háromnegyed része a Szerb–Horvát–Szlovén Királyságot szolgáló zágrábi és belgrádi bankok kezére jutott, szláv nagybirtokokat hoztak létre, a betelepítésekkel pedig megváltoztatták Vajdaság nemzetiségi összetételét. A második világháborút követően a baloldali ideológiába bújtatott szláv kizárólagosság partizán megtestesítői már nyíltan a magyar keresztény kultúra megsemmisítésére törekedtek. Nemcsak a kastélyokat és nagybirtokokat államosították, hanem kirabolták és meggyalázták a magyarfőnemesek sírjait is, és mindent elkövettek azért, hogy nemzetünk kiválóságainak az egyébként is

429


halványuló emlékét teljesen megsemmisítsék. (…) A Nagybecskereket Verseccel összekötő műút mellett Kanakon, Ólécen, Kapetanovón és Istvánvölgyön állnak még kastélyok (Kovács Nándor, 2005). Cikkek, tanulmányok 4442. Kovács Nándor: Fehér galamb a Botka kastély fölött; Hét Nap, 2005. november 23., 14. p.

KARASJESZENŐ Monográfia 4443. Milleker Felix: Geschichte der Gemeinde Jasenovo: Vršac – Kirchner, 1929. 14 p.

KARLÓCA Karlovicz Újvidékről folytatott utunkban Péterváradon által Karlovicra jöttünk. Ez egy népes mezőváros, majd mind rácok lakják. Itt vagyon lakása az orientálisi rítust tartó tót-rác, görög és oláh eklésiák metropolitájának, azaz fő püspökjének az egész Magyar Birodalomban s minden austriai tartományokban. A mostani metropolita Stratimirovics úr őexell.-ja. Kívánja minden hazafi, hogy mind ilyen püspökjei legyenek a nevezett vallásúaknak. Kinek is tiszteletére lévén, megnéztük ez alkalmatossággal a metropolitai templomot és az őexell.-ja bibliotékáját. A metropolitai templomot azelőtt nemrégen építtette az előbbeni érsek úr; kívülről jól mutatja magát az épület, belülről pedig rác gusztus szerént ítélvén szépnek vagy inkább cifrának lehet mondani, minthogy számtalan sok szép festésekkel és aranyozásokkal ékeskedik. A bibliotékája az érsek úrnak nem nagy, de válogatott könyvekből áll, némely igen ritka és megjegyzésre méltó könyveket és kízírásokat is látni. Ezen utolsóbbak közül említem Brankovicsnak, szerviai despotának Égerbe való (Csehországba) fogságában írott, Serviának és az maga idejebéli magyarországi s erdélyi dolgoknak históriáját, mely is a maga tulajdon keze írása, és igen nevezetes. (…) Karlovic emlékezetes azon békekötésről, melyet itten I. Leopold cs. és király 1699-ben a törökökkel kötött, amely által Bosniának és Serviának nagy részei a Magyar Koronához visszakapcsoltattak, de amely országok bírásától a possarovici békesség által, melyet IV. Károly császár és király kötött, a Magyar Korona ismét elesett (Teleki Domokos, 1794). Nagyot csavarodik a Duna keskenyebbre szabott szalagja e tájon, de azután kitágul. Szép nézőpontok, de szemünk a karlócai székesegyház kettőstornyát keresi és mellette az egyházfejedelmi palotát. (…) A jó, de szegény tanulóknak az 1900-ik évben épült

430

KARLÓCA

internátusa a papnevelő intézet legközelében van, hasonlóképp kerttel. A palotaszerű ház előtt zöld szegélyben, két oldalt Brankovits György pátriárka és Tököly Száva mellszobra van. Az utóbbi nevezett Tököly-Popovits Száva († 1842. Aradon) a szerbek nagy jótevője volt. Többi között két nagy alapítványt tett a szerb ifjak gyámolítására. Egyet Bécsben, a másikat Budapesten. A magyar alkotmánynak buzgó védelmezője volt az 1802-ki országgyűlésen. Ezt kellene azoknak is tenni, kik az alapítványaiból tanulnak, és képzett emberekké lesznek. (…) Nézem Radicsevits Bránkó, a híres szerb költőnek mellszobrát a gimnázium előtti téren. Ő volt az, ki a költészetben a szerb irodalmi nyelvet első használta. Költeményei több kiadásban láttak napvilágot. Meghalt Bécsben 1853-ban, de a nép, tetemeit, hálából, 1883-ban Karlócára hozta. Köveket a síremlékéhez minden szerb által lakott vidékről küldtek, sírjára pedig Miklós montenegrói fejedelem ezüst koszorút küldött (Vértesi Károly, 1909). Monográfiák 4444. Acsády Ignác: A karloviczi Béke története 1699; Budapest – Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1899. 80 p. 4445. Érdujhelyi Menyhért: A karlóczai patriarkátus és a boszniai gör. kel. egyház; Budapest – az Athenaeum R. Társaság könyvnyomdája, 1894. 15 p. – Ua.: Századok, 1894. 224– 236. p. 4446. Hodinka Antal: Ami a karlócai békekötésből kimaradt és következményei; Pécs – Dunántúli Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda RT., 1935. 57 p. 4447. Kovács József: Az első kerekasztal-értekezlet – Egy nevezetes karlócai esemény és egy elfelejtett békekápolna; Családi Kör, 1999. január 29., 12. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 848. sz. 4448. Fried István: Kórógyi, újvidéki levelek nyomában – Rumy Károly

György karlócai éveihez; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1973. 14. szám, 73–77. p. 4449. Kalapis Zoltán: Egy erdélyi harangöntő „Majszter” Karlócán – Karadjordje ágyúöntője is volt az első szerb felkelés idején; Magyar Szó – Kilátó, 1985. szeptember 28., 38. szám, 17. p. 4450. Kalapis Zoltán: Egy erdélyi harangöntő „majszter” Karlócán I–II.; Bácsország, 1995. július 6., 7. p. és augusztus 3., 7. p. 4451. Kulturno-istorijska karta Sremski Karlovci; Novi Sad – Pokrajinski zavod za zaštitu spomenika kulture, 2005. (térkép) 4452. Mihályi Katalin: A múlt kötelez – Jövőre lesz 200 éves a Karlócai Gimnázium; Magyar Szó, 1990. november 26–27. 4453. Németh Ferenc: Karlócai kúriák; Magyar Szó – Kilátó, 1986. június 28., 26. szám, 18. p.

431


KATALINFALVA Katalinfalva történetének kezdete az Úr 1794. esztendejének nyarára tehető. A települést a példás és kiváló Lukács Katalin, szül. Isszekutz, majd fia, Ittebei Kiss Antal, Béga-Szent-György dominium ura patronálta. A házhelyek száma akkoriban 135-re tehető, ebből 115 telepes és 20 házas zsellér. Az idő múlásával még 19 ház épült. (…) 1794. december 24-én Francisco Foder főtisztelendő, a csanádi székeskáptalan szeniora Katalin asszony és kiskorú fia jelenlétében Páduai Szent Antal tiszteletére ideiglenes templommá avatta a plébánia nagytermét (Putz Jakab, 1932). Cikkek, tanulmányok 4454. Putz Jakab: Katalinfalva I–II.; Létünk, 2005. 4. szám, 95–109. p. és 2006. 1. szám, 113–132. p.

KAVILLÓ Cikkek, tanulmányok 4455. Kocsis Antal: Kavilló keresztjei; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 23–24. p.

KÁPTALANFALVA Káptalanfalva (Busenje) összlakossága 119 fő, közülük 107 magyar. Ez utóbbiak már-már beszélni sem tudnak magyarul, az égvilágon semmilyen intézményük nincsen. Magyar újságot nem kapnak, tanító, pap, iskolázott ember nem él közöttük. Imaházuk a kilencvenes években leégett. Jellemző. Egy szál papon, a Bókáról havonta kijáró katolikus papon keresztül kötődnek még a magyar világhoz (Matuska Márton, 2003). Káptalanfalva és Módos körülbelül három kilométerre fekszik egymástól. Az első meglepetés akkor ért bennünket, amikor a falu határához értünk. A helységnévtáblán kizárólag szerbül, kockabetűkkel van feltüntetve a falu neve: Busenje. Ez azért volt furcsa, mert a kis községet 90 lélek lakja, akik – néhány szerb család kivételével – magyarok (Tomek Viktor–Tóth Tibor, 2006). Monográfia 4456. Burger, Josef: Heimatbuch der Gemeinde Modosch im Banat und

Ortschronik der Gemeinde Kaptalan; Bermatingen Kr. Überlingrn / Baden, 1964. 528 p. + 1 térkép.

432

KELEBIA

Cikkek, tanulmányok 4457. Matuska Márton: Maradva megmaradni; In: Sorskérdéseink – Válogatás a Magyar Szó vasárnapi rovatának írásaiból (szerkesztette

Sebestyén Imre); Újvidék – a Magyar Szó kiadása, 2003. 18–24. p. 4458. Tomek Viktor–Tóth Tibor: Káptalanfalva, árvíz után; Hét Nap, 2006. január 11., 48–49. p.

KÁROLYFALVA, KARLSDORF Bánát rózsájának nevezték egykor Károlyfalvát. A falu lakói 2002-ben ünnepelték a valamikori Karlsdorf betelepítésének 200. évfordulóját. A mai Banatski Karlovac 7.000 lelket számlál, de már aligha mondható többnemzetiségűnek. Jelenlegi lakosságának a többségét Szerbiából telepítették, betöltve azt az űrt, amely a 3.400 német ajkú polgár távozása után maradt. A kimutatások alapján ebben a szórványban még napjainkban is élnek magyarok. A katolikus közösség 10 lelket számlál. Áll még a Borromeo Szent Ká rolyról elnevezett, egykor monumentális katolikus templom, mellette a régi iskola, ahol szállást kaptak a legutóbbi háború menekültjei, a paplak épülete. Egyedül ez utóbbiról lehet elmondani, hogy gondozzák, jelenleg ugyanis óvodaként szolgál. A többi létesítményen meglátszik az idő múlása, a toronyórát megette a rozsda, az iskola falából virító téglák és maradványok az elmúlt idők kiváló mestereiről tanúskodnak. A nagy parkot, a vasráccsal körülkerített kőfeszületet az ápolt cserjék teszik még szebbé. (…) Megtalálhatók a múlt emlékei is, a régi vasútállomás, az első világháborúban elesett német honfitársaknak emelt emlékmű, de van második világháborús emlékhely is, amely a partizánokat dicsőíti (István Márta, 2004). Monográfia


4459. Milleker Felix: Geschichte der Gemeinde Banatski Karlovac (Karlsdorf); Wrschatz – 1934. 63 p.

4460. István Márta: A károlyfalvi emlékkő; Hét Nap, 2004. szeptember 29., 24. p.

KELEBIA Kelebia-puszta KELEBIA – Bács m. népespuszta, Szabadka határában; 900 kath. lak (Fényes Elek, 1851). A mai nagyközség földrajzilag körülhatárolható területe a messze múltba veszően mindig is Szabadka város volt, Szabadkának is Tompa pusztája, miközben Szabadkának volt/van egy Kelebia nevű pusztája/községe, ami viszont messze nem a mi Kelebiánk. Már nem is Magyarország. Neve a tompai határátkelőt elhagyva hamarvást feltűnő közúti helynévtáblán így szerepel: Kelebija. A honi közbeszédben régebben Rác-kelebiaként emlegették. Miközben lakossága jórészt magyar nemzetiségű. (…) A városok vetélkedője

433


1872-ben végérvényesen eldőlt, midőn hosszú mérlegelés után végre kijelölték, hol s merre épüljön a Balkánra vezető vasúti fővonal. Vesztett Kalocsa (érseki székhely), Baja (későbbi megyeszékhely) és Zombor (megyeszékhely). A vereséget mondhatni máig sem heverték ki. Nyert (Kiskun)Halas és Szabadka. A két város mögötti csendes ismeretlenségben talán legnagyobb szerencse a későbbi, leendő Kelebiát érte. Ha a Balkánra vivő vasúti fővonal a Duna mentén fut, a község vélhetően meg sem születik. (…) A Budapest–Szabadka közötti 173 kilométeres vaspálya, amit akkor már Budapest–Zimony vasútnak neveztek, 1882. december 5-én nyílt meg. (…) Az úton 13 állomás volt, ezek között két úgynevezett kitérő. Kelebia két sínpárral az utóbbiak közé tartozott. Tompa nevű állomáson, vagyis a 101. számú őrháznál (ahogy Kelebián mondják: a Százegyesen) csak 1897-től áll meg a vonat (Miskolczi Miklós, 2004). Monográfia 4461. Miskolczi Miklós: Trianon gyermeke, Kelebia; H. n., 2004. 208 p. Cikkek, tanulmányok 4462. Bálint Marianna–Bató Szilvia: Kelebia régészeti topográfiája és településtörténete I.; Kecskemét – Cumania 18., 2002. 125–169. p.

4463. Kovács Nándor: Székelyharang, négy ginkófa, romba dőlt kastélyfalak Hadikkisfalun, Babapusztán; Hét Nap, 2005. augusztus 31., 14–15. p. 4464. Kőhegyi Mihály: XIV. századi ezüstkincs Kelebiáról; Kecskemét – Cumania 1., 1972. 205–213. p. 4465. (-n): A legszebb Szabadka környéki plébániatemplom; Hitélet, 1993. 7–8. szám, 13–14. p.

KERESZTÚR Ókeresztúr, Bácskeresztúr KERESZTÚR – Bács m. orosz falu, Kulához délre 1 ½ órányira; 92 kath. 2818 egyesült göröghitű, 9 evang., 2 zsidó. Görög egyes. Templom és plébánia. Fekete kövér földjei síkon feküsznek. Lakosai tehetős gazdák. F. u. a kamara. Első osztálybeli róna határa 1100 □ ölével 15,898 hold, mellyből 208 úrbéri és 6 4/8 szabad telek után van 6864 h. szántó, 4934 h. rét, 2500 h. jó, 1250 hold posványos legelő, 200 h. mocsár, 150 hold utak (Fényes, Elek 1851). Monográfia Vö.: 3152–3156. sz. 4466. Marić, M. Dragoslav: Krstur kroz vekove; Krstur – Mesna zajednica, 1977. 173 p.

4466a. Varga, Vladislav, O.: Vodica – Rus ki Kerestur; Novi Sad, 1990. 70 p. (ruszin nyelven) Cikkek, tanulmányok Vö.: 3161., 3162., 3165. és 3166. sz.

434

KERÉNY

4467. Az orosz-keresztúri Szentkút vize; Hitélet, 1990. 7–8. szám, 19–20. p. 4468. Bárth János: Egy bácskai ruszin falu, Keresztúr, telepítése a XVIII. század közepén; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 14–15. p. 4468a. Bárth János: Egy bácskai ruszin falu, Keresztúr telepítése a XVIII. század közepén; In: Kétvízközi népismeret – Tanulmányok a Du-

na–Tisza közéről; Kalocsa – Kalocsai Múzeumbarátok Köre, 2005. 519–522. p. 4469. Keresztúron keleti szertartású püspököt szenteltek; Hitélet, 1983. 5. szám, 18–19. p. 4470. Kuzmiák Sándor: Keresztúr községének archeológiája; BBVTT Évkönyve 1890. 157–175. p.

KERÉNY KERNYÁJA – Bács m. német falu, Zomborhoz keletre 5 fertálynyira; 2736 kath., 11 óhitű, 6 ref., 24 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Határa mindenféle gabonát jól megterem. Szőlőskertjei vannak. F. u. a kamara. Határa 1300 □ ölével 11,674 holdra terjed, mellyből 5246 h. urbéri szántóföld (142 urb. és 2 szabad telek után), 3423 h. rét és beltelek, 2070 h. legelő, 253 h. szőlő, 460 h. uradalmi szántó és rét, 27 h. mocsár, 195 hold utak (Fényes Elek, 1851). Kerény Északnyugat-Bácskában elhelyezkedő település Zombor, Szivác és Bácsgyulafalva szomszédságában. A falu központjában álló templomot az egykori német lakosság építtette. A hívek kitelepítése után hívek nélkül maradt a templom, és emiatt került rossz állapotba. (…) A plébániát 1765-ben alapították, előtte Csonoplya leányegyháza volt. A templom névadója: Sarlós Boldogasszony. Az első templomot 1767-ben építették a Szent Erzsébetet látogató Boldogságos Szűz tiszteletére, 1767-ben megkapta leányházul Szivácot, amely 1797-ben szakadt el tőle. 1791-től 1797-ig kibővítették, és felépítették a mai templomot. 1925-ben tűzvészben megrongálódott, majd ismét felépítették. A felújítási munkálatokat 1938-ban fejezték be (Czini Tibor, 2005). Legtovább talán a Puszta Kula nevű nagy határrész maradt, s azt is négyfelé vágták, és bérletbe adták, úgyhogy a kukorica selymes levele mellett a sárguló gabonatáblákat is megfújta rajta a szél. Csupán a Telecskát hagyták parlagon, azon legelt Kéry nyája, lejjebb a gulyája, s így kapta a kis település – Kerény – a Kernyája nevet. A népdal szerint kisasszony legeltette a gulyát, Kéry földesúr lánya, s így esett szerelembe a másik gulya őrzőjével, amelyről már nem lehetett tudni, kié volt (Herceg János, 1979). Monográfia


4471. Beljanski, Milenko: Krnjaja – Kljajićevo (1590–1977); Sombor – Prosveta, 1978. 159 p.

4472. Czini Tibor: Árva templomaink; Internetes hírportál, 2005. 30 p.

435

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4473. Herceg János: Visszanéző, Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 377. p.

4474. Ricz Péter: A kerényi németek golgotája; Bácsország, 1998. 4. szám, 3–4. p.

KEVEPALLÓS Dél-Bánátban, térképileg annak is a legalján, van egy folyó nélküli régi híd, amelynek az eredetét, de főleg a rendeltetését senki sem tudja. Csak találgatnak, s építőiként emlegetnek rómaiakat, törököket, osztrákokat is, ami nem csoda, hiszen az idők folyamán sokféle nép megfordult már ezen a tájon, s majd mindegyik épített is meg rombolt is valamit. Amit ők vagy sokkal későbbi utódaik nem romboltak le, abból ez-az meg is maradt egészen napjainkig. Mint ez a híd Pločicánál. (…) A kétezernyi lélekszámú falutól néhány kilométernyivel délebbre folyik a Duna, s légvonalban átellenben magasodik az egykori szendrői, ma smederevói vár. Pločicának (ez a mai neve, de volt Pallós, Ploschitz, Plosic, Plosicz is) a mostani magyar neve Kevepallós, csak éppen úgyszólván senki sem használja errefelé, még a közeli Székelykevén se. Pločica egyébként sem volt sose magyarlakta falu, hanem szerbek és németek lakták, aztán amikor a második világháború után a németeket elűzték innen, helyükbe szerbek települtek be Koszovóról. (…) Manapság már csak egyetlen német család él a faluban, s egy szál magyar lakosként egy festőember, név szerint Szunyog Ferenc. Maga a híd, mint jelenség a bácsi vár képét idézi fel, csak ez itt éppen nagyobb téglákból épült. Háromlyukú, azaz két pillérre támaszkodik, s érdekes, hogy (a falu felől nézve) csak a jobb oldalon mindkét pillért félkör alakú „kidomborodás” erősíti. Ezeknek jégvédő vagy -törő szerepük volt. Vagyis a hídlábakat óvták jégzajláskor, esetleg nagy víz idején az úszó fatörzsek károkozásától. Eredetileg a híd a feljárókkal együtt legalább félszáz méter hosszú lehetett, szélessége négyméternyi, a legnagyobb magassága meg úgy öt méter körüli (Habram Károly, 2007). Cikkek, tanulmányok 4475. Habram Károly: Zöld mezőben piros híd – Régmúlt idők érdekes

emléke áll Kevepallós határában; Családi Kör, 2007. május 3.

KEVEVÁRA Kovin Ekkor közös tanácsban elhatározták, hogy feleségüket otthagyva, távoznak a szigetről, átmennek a Dunán túlra, meghódítják Pannónia földjét (…). Azonban mielőtt ez megtörténnék, sereget akartak küldeni Galád vezér ellen, kinek az uralma a Maros folyótól egészen Haram váráig terjedt. Az ő ivadékából származott hosszú idő múltán Ajtony, akit Csanád megölt. E dologra Szovárdot, Kadocsát és Vajtát küldték ki. Mikor ezek engedelmet nyerve ellovagoltak, a Tiszán Kanizsánál átkeltek és a Csesztreg vize mellett szállottak meg. Azonban semmiféle ellenség nem mutatkozott előttük, aki kezet emelt volna rájuk, mivel annyira rettegett tőlük azon a földön minden ember. Innen továbbvonulva a bögei részekre jutottak. Ott két hétig maradtak, amíg annak a hazának összes lakosságát a

436

KEVI

Marostól a Temes folyóig meghódították, és fiait kezesül összeszedték. Azután seregüket nekiindítva, a Temes folyó felé mentek, és a Fövény-rév mellett ütöttek tábort. Midőn át akartak kelni a Temes folyón, ellenük jött annak a hazának a vezére, Galád, akinek ivadékaiból Ajtony származik, nagy lovas meg gyalogos sereggel, azonkívül még kun, bolgár és blak segítséggel. Mikor másnap – minthogy köztük volt a Temes folyó – egyik hadsor sem bírt sehogyan sem átjutni a másikhoz, akkor Szovárd meghagyta testvérének, Kadocsának, hogy serege felerészével vonuljon valamivel lejjebb, azután akárhogyan, de menjen keresztül, és ütközzék meg az ellenséggel. Kadocsa rögtön engedelmeskedett testvére rendeletének, a sereg felével sebes vágtában lejjebb került, s minthogy az isteni kegyelem volt a kalauzuk, az átkelést könnyen végrehajtotta. Midőn a magyar sereg egyik része Kadocsával odaát volt, felerésze Szovárddal pedig az innenső oldalon, akkor a magyarok megfútták a harci kürtöket, és a folyón átúsztatva heves küzdelembe bocsátkoztak. S mivel az Isten járt előttük a kegyelmével, nagy győzelmet adott nekik, és az ellenség úgy hullott előttük, mint a kévék az aratók után. Ebben a csatában elesett a kunok két vezére, a bolgároknak pedig három kapitánya. Maga Galád, a vezérük, futással ugyan megmenekült, azonban egész serege elolvadván, mint a tűznél a viasz, kard élén emésztődött meg. Ekkor a diadal után Szovárd, Kadocsa meg Vajta onnan továbbvonulva a bolgár határ felé nyomultak, és a Panyóca vize mellett ütöttek tábort. Galád vezér pedig, amint fentebb mondottuk, elszaladt, és a magyaroktól való félelmében Keve várába húzódott. Harmadnap Szovárd, Kadocsa meg Vajta, akitől a Baracska-nemzetség származik, elrendezték seregüket, és Keve várának a vívásához fogtak. Midőn Galád, amazoknak a vezére, látta ezt, követeket küldve békét kért tőlük, és a várat különféle ajándékokkal együtt önként odaadta nekik. Innen továbbmenvén Orsova várát foglalták el (Anonymus: Gesta Hungarorum). Cikkek, tanulmányok 4477. E. E.: 200 éves templomot tataroztak Kovinban; Hitélet, 1985. 2. szám, 16. p.

KEVI Kevi a XIV. században a Csík-patak völgyében szórványtelepülés volt, ahol kevés gabonát termelő emberek éltek, főleg állattartással és halászattal foglalkoztak. 1522-ben mindössze 12 gazda fizetett dézsmát. 1828 táján a jelenlegi kövesút közelében szaporodni kezdtek a tanyák, s a századfordulóig tanyaközpontként említik az írásos emlékek. Ebben a határban a századfordulón két lecsúszott dzsentri eladta telkeknek a tornyosi, illetve a gyömrei úti földjét, s két falu létesült a tájon: Kevi Felső (ma Búránysor) és Kevi Alsó (ma Arany János utca). Földesura nem volt a vidéknek, de annál több haladó kisgazdája. (…) 1880-ban két, lóhúzatós szárazmalom és három szélmalom működött. 1880 és 1940 között három olajütő üzemelt; 1896-ban gőzmalma is volt a falunak! A fejlettséget bizonyítja az is, hogy 1895-ben már lóvontatta cséplőgép, vaseke és marokrakó aratógép

437


volt a gazdasági eszközök között, két évvel később pedig megjelent a kévekötő aratógép. 1903-ban magánjáró gőzgépe volt a falunak, 1911-ben már géppel „csépöltek”, 1922-ben pedig két traktor is könnyített a munkákon (Gallusz László, 2000). Monográfiák


4478. Fehér Lajos: A kevi-tornyosi tűzoltóság ötven éve 1937–1987; Zenta, 1987. 30 p. – ZMF 31.

4480. Gallusz László: A földhöz szokottak faluja – A kis település múltja és jelene; Családi Kör, 2000. június 29., 8–9. p.

4479. Gerhardt János: Kevi története; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok köre, 2002. 71 p.

4481. (Sz. J.): Oltárt szentelt Kevi; Hitélet, 1976. 12. szám, 10–11. p.

KIRÁLYHALOM, SZENTPÉTERPUSZTA Királyhalma, Bácsszőlős Az igaz ugyan, hogy 110 éves a falu, de a Szeged környéki puszták léte évszázadokra nyúlik vissza. (…) Több mint egy évszázaddal ezelőtt, amikor Európába behurcolták a filoxérát, és a kötött talajokon a szőlőtelevények kétharmada kipusztult, fölfedezték, hogy e betegség a homokon nem károsít. Tehát egyre nagyobb szőlőültetvényeket létesítettek. A szőlészet népszerűsítésében nagy szerepet játszott Heilrich József szőlészeti vándor tanár, illetve Szobonya Bertalan. Utóbbi volt az, aki a közoktatási minisztérium megbízásából Adán létrehozta a kertészeti iskolát, 1890-ben pedig Királyhalmán 140 hold homokot vásárolt, és szőlővel telepítette be. Haláláig, 1941-ig magas szinten művelte a szőlészetet (Gallusz László, 2000). Monográfiák


Vö.: 5527. sz.

Vö.: 5555. sz.

4482. Horváth Mátyás: Királyhalma múltja; Szabadka – Grafoprodukt, 2002. 133 p.

4484. Bálint József: Élet a mezsgyén; Családi Kör, 1991. február 28., 12– 13. p.

4483. Teodorovits Ferenc–Kiss Ferenc– Kallivoda Andor: A királyhalmi m. kir. erdőőri szakiskola és külső kísérleti állomás tanulmányi erdejének valamint Szabadka és Szeged sz. kir. Városok erdőbirtokának leírása; Selmecbánya – Joerges Ágost özvegye és fia könyvnyomdája, 1914.

4485. Gallusz László: Bőséget termő homokvidék – Bácsszőlősi hétköznapok; Családi Kör, 2000. augusztus 31., 10–11. p. 4486. (hl): Jézus Szíve szőlőskertje [A bácsszőlősi katolikus egyházközségről]; Hitélet, 1974. 6. szám, 16– 23. p.

438

KISHEGYES

4487. Horváth Mátyás: Királyhalom 105 éve; Bácsország, 1996. február 1., 6. p. 4488. Horváth Mátyás, dr.: Királyhalma terménybeszolgáltatási kötelezettségei 1949-ben; Bácsország, 1998. 2. szám, 18–19. p.

4491. Mészáros András: Háromnevű település száztíz éve – Szentpéterpuszta, Királyhalma, Bácsszőlős; Szabad Hét Nap, 2000. május 24., 10. p.

4489. Horváth Mátyás, dr.: A névadás 110 éve; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 54–56. p.

4492. Nagygyörgy Zoltán: Horgos – Királyhalom (Horgosi puszta, Rósa major, Rózsa major, Rózsaháza, Királyhalom [Kraljev Breg], Bački Vinogradi [Bácsszőlős]); Bácsország, 2001. I–IV. szám, 48–53. p.

4490. Horváth Mátyás, dr.: HorgosKirályhalma hétköznapjai; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 114. p.

4493. Szloboda János: Királyhalom – igen, királyhalomi – nem!; Magyar Szó, 2005. február 24.

KISHEGYES Hegyes HEGYES – Magyar falu Bács vmegyében, saját postahivatallal és váltással ÚjVerbász és Topolya közt. Lakja 4500 kath., 90 evang., 120 zsidó; kath. paroch. templom, synagóga. Határa első osztálybeli, 1100 □ ölével 18610 hold, mellyből 197 telek után, úrbéri szántó 7653, rét 4767, legelő 5600, szőlő 200, uradalmi rét 20, nádas, 100, tavak 90, utak 180 hold. Bírja a kamara. 1849-ki júl. hónapban itt támadta meg b. Jelachich táborszernagy a Guyon vezérsége alatt álló magyar sereget; de véres ütközet után a Ferenczcsatornai vonalat is kénytelen volt elhagyni (Fényes Elek, 1851). A falu maga Kis Hegyes pusztán épült a Krivaja patak völgyében; s ezért a falu is KisHegyes nevet nyert. (…) Hegyes vagy Kis-Hegyes néven a falu 1783-ban felméretett és úrbérileg rendeztetett. Egy 1785. évi úrbéri összeírés szerint Hegyesen csupa magyarok laktak, s pedig volt 214 gazda és 21 házas zsellér. Az egész határban 178 2/4 telek volt, továbbá 2 szabad és 16 2/4 elhagyott telek. (…) Hegyes és környékére nevezetes esemény volt az 1849. év jul. 14-én itt vívott csata, melyben Guyon magyar tábornok fényes győzelmet aratott Jellasicson. E csata színhelyéről és elnevezéséről egész irodalmi harc folyt a vármegyei lapokban. A csata emlékére a három szomszéd helységnek: Feketehegy, Hegyes és Szeghegy közös hármas határán 1887. jul. 17-én emelt emlékszobor lepleztetett le ünnepélyesen. De a szeghegyiek evvel nem elégedvén meg s maguknak és határuknak vindikálván a dicsőséget, 1895. aug. 11-én maguk is állítottak fel külön egy honvéd emlékszobrot. A hegyesi határban a Lóger-part (táborhely) nevű határrész is megörökíti ama eseményt. Van itt egy Strázsahegy nevű halom, ahol az 1860-as években kincset akartak ásni s csak csontokat találtak. A községtől éjszak-felé Várhegy nevű romok maradványai látszanak, melyek régebben a szántást is gátolták; öregek itt látott pincékről is regéltek. (…) Az 1890. évi népszámlálás szerint Kis-Hegyes nagyközségben 5559 lélek volt 976 lakóházban. Ezek anyanyelv szerint 5278 magyar, 247 német, 13 ruthén, 10 tót s 8 egyéb

439


nyelvű; vallás szerint pedig 5108 rom. kath. 184 ág. ev. 182 izrl. 52 ref. 13 gkath. és 19 egyéb keresztény. – A község határa 14121 kataszt. hold, ebből 877 hold a községé (334 h. nem használható), Kiss Ábel és más Kissek, Vichard, Kriszhaber stb. a legnagyobb földbirtokosok (Iványi István, 1906). Monográfiák Vö.: 2114., 2128. és 2165. sz. 4494. A kis-hegyesi keresztény takarékés fogyasztási önsegélyező szövetkezet alapszabályai; Kalocsán – Werner Ferenc könyvnyomdájában, 1891. 16 p.

4501. Kollár Lajos: 25 éves a Dévics Imre Kerámiai Művésztelep; Kishegyes, 1984. 112 p. 4502. Matijevics Lajos: Kishegyes és környéke földrajzi neveinek adattára; Újvidék – Hungarológiai Intézet, 1977.

4495. Czékus Géza, dr.: Kishegyes múltja a demográfiai adatok tükrében; Tóthfalu – Logos, 2002. 169 p.

4503. Márkus László: Guyon Richárd; Budapest – Művelt Nép, 1955. 153 p. – Benne: „Utolsó csepp vérig…” [A hegyesi csata] 104–130. p.

4496. Csordás Mihály: A Csépe-emléknapok egy évtizede (1972–1982); Kishegyes, 1982. 113 p.

4504. Vári Anna: Szemelvények a kishegyesi egyházközség életéből; Újvidék – Agapé, 1988. 59 p.

4497. Fodor Pál: Elődök és utódok; Kishegyes, 2001.

4505. Virág Gábor: Egy bácskai magyar népiskola krónikája – A kishegyesi római katolikus felekezeti iskola története (1770–1920); Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 1999. 262 p. + dokumentumok; Részlet: A kishegyesi közoktatás múltja; Családi Kör, 1999. szeptember 9., 21. p.

4498. Fodor Pál: Harangszóval száll az idő – Töredékek a délvidéki Kishegyes múltjából; Kishegyes, 2002. 4499. Fodor Pál: Egyszer volt – Kishegyesi történetek; Kishegyes, 2005. Irodalom: Vigh Rudolf: Álom egy monográfiáról; Hét Nap, 2006. február 8., 30. p. 4500. Kishegyes 225 éves – Szemelvények a falu múltjából; Üzenet, 1994. május–június; – Vigh Rudolf: Értékmentés, 215–216. p.; Virág Gábor: Szemelvények Kishegyes múltjából, 217–327. p.; Maronka János: A ballagó idő nyomában – Részletek Kishegyes történetéből, 328–364. p.

4506. Virág Gábor: Kishegyes; Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, 2002. 316 p. Irodalom: Nagy Farkas Dudás Erika: Tanulmánykötet Kishegyesről; Hét Nap, 2003. július 23., 18. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 2193., 2218. és 2235. sz. 4507. Biacsi Antal: Kishegyesi népkép; 7 Nap, 1991. május 24., 8–9. p.

440 4508. Burány Béla, dr.: A füstszínű halál – A kishegyesi község lakosainak dohányártalmáról I–II.; 7 Nap, 1992. május 8. és május 15. 4509. Dankó László: Vádló kérdések – Kishegyes, 1992. május 4.; 7 Nap, 1992. május 8., 8–9. p. 4510. Gubitza Kálmán: A kishegyesi sírmező I–VI.; BBVTT Évkönyve 1906. 23–26. p.; 77–92. p. és BBVTT Évkönyve 1908. 124–131. p.; 176–182. p. és BBVTT Évkönyve 1909. 79–84. p.; 117–123. p. 4511. Gyetvai Péter: Kishegyes lakóinak származási helye az anyakönyvi adatok alapján; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1984. 60. szám, 939–1039. p. 4512. (hf): Bácska kellős közepén – Kishegyesi beszámoló; Hitélet, 1976. 1. szám, 18–24. p. 4513. Iványi István: Hegyes. Kis- és NagyHegyes: BBVTT Évkönyve 1897. 49–54. p. 4514. Jung Károly: Hogy is állunk azzal a turullal?; Híd, 2006. 8. szám, 28–40. p. 4515. Kántor Oszkár: Kishegyes 225 éve – Az ősökre emlékezve, Családi Kör, 1994. április 21., 8–9. p. 4516. Kántor Oszkár: Kishegyes, Anno Domini 1769–1994 – Mélyre eresztett gyökerek; Családi Kör, 1994. április 28., 8–9. p. 4517. 200 éves a kishegyesi templom; Hitélet, 1988. 9. szám, 5. p.

KISHEGYES 4518. Komáromi Ákos: Büdöske; 7 Nap, 1987. június 5., 10–11. p. 4519. Krekity Olga: Faluköszöntő – „A falu a miénk, mindannyiunké”; Szabad Hét Nap, 1998. március 25., 4–5. p. 4520. Krekity Olga: Baba-lak; Hét Nap, 2005. november 2., 16. p. 4521. Lalia Gábor: Kis Hegyes falu az 1570. és 1578. évi defterekben I–II.; Bácsország, 1997. november 6., 6. p.; december 4., 2. p. 4522. Maronka János: Kinek hogyan húzták el a nótáját? – Büntetések Kishegyesen (1826–1832); Családi Kör, 1997. április 10., 18. p. 4523. Mátyus Szolán József, dr.: Kishegyes környékének felszíne; Bácsország, 2003. I–III. szám, 120–121. p. 4524. Pénovátz Antal: A megzabolázott Bácsér – A századelő vízművei Kishegyes és Topolya területén; Magyar Szó – Kilátó, 1985. április 20., 16. szám, 17. p. 4525. Szőke Anna: A karácsonyi ünnepkör szokásvilága egy cselédsors tükrében; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 29–31. p. 4526. Szőke Anna: A rokonsági csoportok határai – Adalék Kishegyes társadalomnéprajzához; Bácsország, 2004. I–III. szám, 78–88. p. 4527. Szőke Anna: Kishegyesi keresztek; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 69–75. p.

441

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4528. Vigh Rudolf: Hídverők – Kishegyes múltjának láncszemei; 7 Nap, 1992. április 24., 18. p.

4532. Virág Gábor: A hegyesi fényíró asszony; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 46–47. p.

4529. Vigh Rudolf: Nagyhegyes a feledés ködében; Családi Kör, 2000. augusztus 10., 24. p.

4533. Virág Gábor: Kishegyes (hivatalos) történelmi utcanevei; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 45–49. p.

4530. Virág Gábor: Kolerajárványok Kishegyesen I–II.; Bácsország, 1995. július 6., 14. p. és augusztus 3., 14. p.

4534. Zomborcsevits György: A hegyesi csata 1849-ik évi július 14-én. Emlékirat a csata emlékére 1887ik évi július 17-én feketehegyi, hegyesi és szeghegyi hármas határon emelt szobor leleplezésének ünnepélyére; BBVTT Évkönyve 1887. 81–92. p. és Bácsország, 1995. július 6., 13. p. (részlet).

4531. Virág Gábor, dr.: Kishegyes háborús veszteségei; Bácsország, 2004. I–III. szám, 69–77. p.

KISHOMOK Kishomok a jelentősebb dűlőutakra épült, és az egyre szaporodó tanyák soraiból alakult ki, mégpedig a XIX. század utolsó évtizedében. Maga a település Martonoshoz tartozott, és a község birtokát képezte. A községi képviselő-testület 1890 körül 2-5 holdas parcellákra osztva elárverezte az itt lévő földeket. (…) Martonosiak mellett főleg szegediek és kanizsaiak lettek az új tulajdonosok, akik már 1892-ben tanyákat építettek az akkor hivatalosan Homoki első vetőnek, a lakosok által pedig Kisszigetnek, Belső-homoknak nevezett határrészen, és szőlőt, gyümölcsöst próbáltak telepíteni, ám amint ezt a falucsúfoló is tanúsítja, nem nagy eredménnyel. (…) A Neszür név képzettársítással keletkezett. (…) A falualapító szőlőtelepítő ősök humoros véleményét örökítette meg: „Aki itt szőlőt telepített, pórul járt, mert nem szűrt le sok bort. Így azt mondták: ne szűrj! Majd ebből lett a Neszür” (Szabó Frigyes, 2006). Monográfia


4535. Szabó Frigyes: A királydinnyés homokban – Kishomokról írom. Ne fújja be nyomtalanul a szél; Tóthfalu – Logos, 2006. 342 p.

4536. Kovács Nándor: Kishomok, a kiszolgáltatott falu; Hét Nap, 2004. április 14., 12–13. p.

KISKÉR KÉR (KIS-) – Bács m. csinos német falu, Verbászhoz délre egy mfld., az ujvidéki postautban; 16 kath., 1501 evang., 28 zsidó lak. Evang. anyatemplom. Határa fekete rónaság s gazdag termékenységű, ezért is lakosai 1848 előtt vagyonosak voltak. Termesztenek

442

KISOROSZ

igen sikeres híres buzát, sok kendert, kolompért, zabot sat. Szénájok bőven lévén, szálas lovakat és sok teheneket tartanak, s vajjal is kereskednek. F. u. a kamara. Határa 1100 □ ölével 7018 hold, mellyből 86 urb. telek után 2915 h. szántó, 2193 h. rét, 1499 h. legelő, 11 h. mocsár, 100 hold utak (Fényes Elek, 1851). Monográfia 4537. Koch, Josef: Kiskér; Neusatz, 1882. 67 p.

KISKŐSZEG Batina BATINA vagy máskép KIS-KŐSZEG – Magyar–német shokacz falu, Baranya vmegyében, 1388 kath., 6 óhitű, 4 reform. lak., katholikus plébániával, Dunarévvel, mellyen Bács vármegyébe járnak át. Határa első osztálybeli; bora jó; viza-halászata jövedelmes; kőbányája van. A Duna-parton fekvő hegyéről szép kilátás esik a környékre. Délnyugat felé fekvő hegyén pedig egy régi vár omladékai látszanak, mellyet a lakosok Leányvárnak neveznek. F. u. Károly főherczeg. Út. p. Bezdán (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok

rencz 1896-ban említi, 425. p.)

Vö.: 1411. sz. 4538. Jung Ferenc: Kis-Kőszeg (Batina) I–II.; BBVTT Évkönyve 1890. 1–16. p. és 49–60. p. (Várady Fe-

monográfiaként

4538a. Tausz Imre: Batina-Kiskőszeg – Adatok a falu történetéhez; Eszék – HunCro Sajtó és Nyomdaipari Kft., 2005. 84 p.

KISOROSZ Monográfiák


4539. Képek a kisoroszi római katolikus plébánia életéből; Kisorosz, 1995. 223 p. Irodalom: K. Z.: A népi szolgálat jegyében – Erős Lajos kisoroszi plébános új könyve; 1995 [?]

4541. Kőművesné Nyáry Márta: 91 éves a kultúra „homokliget”-e – Lőrik Gizella szól a kisoroszi műkedvelésről; Hét Nap, 2006. március 9., 24. p.

4540. Sztánics Ferenc: Ott szeretnék erdő lenni, ahol kihajtottam, I. kötet; Kisorosz, 1997. 136 p.

4542. Lőrinc Natália: Kisoroszi földrajzi nevei; In: Tanulmányok – Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének Évkönyve; 2002. 145–162. p.

443

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4543. Mi újság Kisoroszon? [A katolikus egyházközség életéről]; Hitélet, 1974. 7. szám, 9–11. p. 4544. Németh Ferenc: Kisorosz, Kisoroszi, Kisoroszin... – Egy közel 110 éves, tanulságos vita Kisorosz nevéből; Családi Kör, 1995. január 12.

4545. Nyáry Márta: A fönséges – PéterPál, a kisoroszi templombúcsú napja; Vajdasági Hírnök, 1994. június 28., 14–15. p.

KISPEST Cikkek, tanulmányok 4546. Makai József: Eltűnőfélben; 7 Nap, 1987. július 3., 21. p.

KISPIAC Kispiacot 1935-ig a legjobb térképeken is hiába keresnék kitűnő fekvési helyén, a Telecskai-dombok – Orompartnak nevezik errefelé – az egykor nagyobb hírnévnek örvendő Körös és a Járás kietlensége által körülölelt termékeny területen, ahol a homok a fekete földdel, a dombhátak a legelőkkel, ezek pedig a rétséggel futnak össze, s kicsiben egész Észak-Bácska képét varázsolják elénk. Körös-piac (Kiriška pijaca), avagy 1938ban már véglegesen Kispiac ennek ellenére ősi, vérzivataros múltú települések kései örököse, amelynek emlékét már csak egy-egy névben őrzi a mai köztudat, és néma tanúként néhány ősi sír, az 1964-ben Körösoldalon feltárt honfoglalás kori lelet a legjelesebben árulkodik az ember korabeli jelenlétéről. A középkorban két falu is feltűnik ezen a változatos arculatú tájon. Először Puszta-Egyház (Pusta Igház), mely több évtizedes török uralom után, 1590-ben is 22 adózó házzal bírt (Zenta viszont mindössze nyolccal). Valamivel később jelenik meg Vastorok, Vastorka, de aztán ki tudná már milyen körülmények között a pusztulás, a pusztaság vette át évszázados uralmát és a Puszta-Egyház elnevezés azt sejti, nem is először. Ezek után csak a nevek villannak fel, eltűnve, de mégis nyomon követhetően: Puczai puszta, Pucs, majd Stara Torina, s innen már csak egy lépés a népi magyarázó készség vadhajtásaként megszületett Szalatornya. A másik név, a Vastorok életrajza nem nélkülözi a regényességet, amelynek Alsó és Felső Ostorként, Ostorakként és végezetül Ostorkaként, Ustorkaként követhetjük „színeváltozását”, a névmagyarázat pedig szinte magakelletően kínálkozott. „Olyan messze esett mindentől, mint az ustor leghegye – így lett Ustorka” (Kovács Mária, 2003). Monográfiák 4547. Kovács Mária: Örökség; Tóthfalu, 1996.

4548. Kovács Mária: Kispiaci apró mécslángok – Adalékok Kispiac oktatástörténetéhez 1874–2004; Kispiac, 2004.

444

KISZÁCS

Cikkek, tanulmányok 4549. (dr. mb. ssz.): Hegyen épült templom; Hitélet, 1976. 3. szám, 18–24. p.

4553. Kovács Mária: Háborús keserveink (1941–1944); Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 118–121. p.

4550. Gallusz László: Kispiac új utakon; Családi Kör, 1999. március 11., 6–7. p.

4554. Kovács Mária: Múltidéző fényképek; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 43–45. p.

4551. Kovács Mária: „Apró mécslángok”; Bácsország, 2003. I–III. szám, 111– 115. p.

4555. Kovács Mária: Miért éppen nejlonfalu?; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 80–81. p.

4552. Kovács Mária: Kispiac keresztjei; Bácsország, 2004. I–III. szám, 65– 66. p.

4556. (M. B.): Kispiac nem is olyan kicsi; Hitélet, 1972. 9. szám, 17. p.

KISZÁCS KISZÁCS – Bács m. német–szerb falu, Ujvidéktől éjszakra 2 órányira; 13 kath., 623 óhitű, 1575 evang. lak. Van egy evang. anyatemplom, és lapályos fekete földe. F. u. gr. Brunszvik család. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével 6691 hold, mellyből urbéri birtok 96 6/8 urb. és 3 2/8 szabad telek után 3211 h. szántó, 2330 h. rét és beltelek, 960 h. legelő, 49 h. mocsár, 141 h. utak. Majorsági földek itt nincsenek (Fényes Elek, 1851). Alch – Ezen névalak mai olvasás szerint: Alcs, Ács. Ilyen helység volt hajdan Bács vmegyében kettő, t. i. Nagy Ács (Alch és Nagalch) és Kis Ács mind a kettő. – Már 1420-ban említtetik egy Paulus de Alch mint tanu Töttös Jánossal. (…) Steltzer Frigyes volt kiszácsi ev. lelkész mindkettőnek nyomát a mai Kiszács határában vélte feltalálni. Piros felé t. i. egy dűlőnek neve most is Stari Kiszács, azaz a régi Kis-Ács. Ettől félórányi gyaloglásra észak felé Nagy-Ács régi templomának nyomaira akadt. (…) Nikolics Izidor (a Letop. Mat. 100. köt.) felemlíti, hogy Kiszácson 1722-ben már szerb egyház volt, s ehhez 110 ház tartozott. (!?) Mennyiben áll ezen tétel, magam adataiból nem bizonyíthatom. Csak annyi kétségtelen, hogy Kiszács puszta csak az 1750-es évek végén telepíttetett be a futaki uradalom által. A telepítés már 1758-ban indult meg, és nov. 17. köttetett meg az első urbéri szerződés. 1763-ban Kis Ács néven mint falu 325 frt. hadi adóval volt megterhelve. (…) Az 1880. évi népszámláláskor 531 házban 3529 lelket találtak. 1890-ben pedig volt 641 ház 3920 lélekkel: 3629 tót, 156 szerb, 71 német, 56 magyar. Vallás szerint 3571 ág. h. ev., 163 gkel., 44 rk. Van itt tót évang. és gkel. templom. A helység határa 4621 kataszt. holdat tesz. Ebből a községé 238 (de 187 hasznavehetetlen) és gr. Choteké 224 k. hold (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 4557. Steltzer Frigyes: Kiszács története; BBVTT Évkönyve 1885. 1. füzet, 20–25. p.

445


KOPÁCS KOPÁCS – Magyar falu Baranya vmegyében, közel a Dunához, ut. p. Eszék 1 óra. Lakja 1350 ref., 20 kath. Ref. anyatemplom. Határa nagy kiterjedésű, de lapályos; szénája, nádja, halastava bőséggel. A bellyei urad.[alomhoz] tartozik (Fényes Elek, 1851). 1885-ben se volt különb világ ránk, csak még egyre rosszabb, fogyott a hal erősen. Vergődtünk csak. Mit volt mit tenni – szégyenszemre, tiszai halászok – a Dunára jártunk halért. Egész télen, késő tavaszig onnan kereskedtünk bizony, mert a Dunán mindig egyformán sok volt a hal. Apatinnal szemben terült el Albrecht főherceg 70.000 holdas birtoka, a béllyei rét, mi szegediek ugyan mindig koppáncsi-rétnek hívtuk – oda jártunk leginkább. Nagyon szerettek minket, szegedi halászokat, mert mindig nagyobb árat fizettünk a halért, mint az apatiniak. Hetenkint egyszer volt halvásár, azaz árverés, 8 tokos bárka állt mindig eladásra készen, kitett 1700–1800 mázsát is; vásárolni hát ugyancsak lehetett, akinek volt kedve, meg pénze. Mert hitel – az aztán nem volt. Vagy pénzért, vagy sehogy. Ez volt az elv. De nem is lehetett volna másként, mert mindig árverés útján adtak el halat és voltak sokan, százan is árverezők. Az nagyon szép volt, hogy magas árra soha nem engedték felvinni a halat. Egy-egy bárkát rendesen 10–12-en vettünk meg – a hal mindig pontosan le volt mérve, ha utána mértük, soha hiányt nem találtunk, szép rendes munkát csináltak a dunai halászok – könnyű volt azután a társaknak osztozkodni. Hej, azokból a halakból nem eszik ma már magyarországi ember. Elviszik azt mind egy szálig Szerbiába (Bitó János, 1930). A kopácsi halász különbséget tesz a csónak és a csikli között. Számára mindegyik más-más jellegű vízi alkalmatosság. A csónakon a XIX. század végéig használt, egy darab fából kivésett, az első végén enyhén kihegyesedő vízi járművet értették. A hasonlókat az egész magyar nyelvterületen megkülönböztetett névvel illették. Elnevezésére a finnugor eredetű hajó vagy a szláv eredetű csónak, csónyik szavakat használják. A vízi közlekedési eszközöket jelölő szavak jelentésének keveredését bizonyítja az is, hogy egyes vidékeken, ahol nagyobb teherszállítást végző alkalmatosságok is közlekedtek, a halászok járművét csónaknak nevezték, vagy a hajó jelzős változatát, mint Foktőn, a bodonhajó elnevezéssel éltek. (…) Jankó János arról tudósít, hogy az 1860-as években a bödönhajó még általános volt a Balaton vidékén is. A halászok kizárólag azt használták. A közeli szlavóniai szigetmagyarság körében csónyiknak nevezték, a tölgyfa törzséből a halászok maguk vájták ki a teknőszerű alkotmányt. A kopácsi csónakot hozzáértő halászok, famegmunkáláshoz értő ügyes parasztemberek egy darab vastag fűz- vagy nyárfából vájták (faragták). A farönk átmérője nyolcvan-kilencven centiméter volt, hossza elérte a négy-öt métert. A fát egyszerű, helyben készített eszközzel, a csónakásó kapával formálták. A kapa negyven-negyvenöt centis, enyhén a nyele felé hajló, csákány alakú vasrészből állt. Végére a kasza pereméből élezett acélt forrasztottak, hogy könnyebben véshessék vele a fát. Ha kicsorbult az éle, újrafenték. A kapa nyele körülbelül hatvan centis, könnyű fából készült. A csónak peremét egyenesre faragták, belső terét nem választották el, vályúszerűre mélyítették. Mindkét vége felé enyhén elkeskenyítették. A halászok alakját koppozó teknőhöz (koppasztó teknő) hasonlították. Mind az egy darab fából faragott csónak, mind a deszkából épített csikli tartósításához kátrányt használtak, amelyet boszniai házaló kereskedőktől vásároltak, vagy halért cseréltek (Lábadi Károly, 1987).

446 Monográfiák 4558. Egy szép dologrul én emlékezem – Csöbrös István kopácsi énekeskönyve; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete – Forum Könyvkiadó, 1993. 208 p. 4559. Lábadi Károly: Kopácsi vízi élet; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1987. 151 p. Irodalom: Papp György: Kopács tűnő aranykora; Magyar Szó – Kilátó, 1987. szeptember 19., 41. szám, 18. p. 4560. Lábadi Károly: Kopács, a víz melletti falu; Budapest, 1994. 638 p. Cikkek, tanulmányok Falutörténet 4561. Bojniczky György: Már csak emlékeinkben él a Kopácsi rét; Magyar Szó – Halászat, vadászat, 2005. január 18.–február 8. (4 folytatásban) 4561a. Dudás Károly: Szakadozott hálók, keserű emberek; In: Szórványban [Burány Nándor–Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 67–72. p. 4562. Faragó Árpád: Egy kis falu nagy ünnepe; Szabad Hét Nap, 1999. december 15., 11. p. 4563. Gergely András, A.: Nemzetiségi történelem – Egy történelemviselt falu a periférián és a tűzvonalban; Valóság, 1991. 12. szám, 26–38. p. 4564. Gergely András, A.: Kopács, 1942 I–III.; Horvátországi Magyarság,

KOPÁCS 1999. 1–2. szám, 27–33. p., 3–4. szám, 18–29. p. és 5–6. szám, 9–14. p. 4565. Hovanyecz László: Kopács; Népszabadság, 1994. október 29. 4566. Kővári Árpád: Kopács él, és élni akar; Magyar Szó, 1990. március 7. 4567. Rozs András: A kopácsi jobbágyok úrbéri pere a bellyei uradalom ellen 1842–1848; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 7. szám, 1985. 189–232. p. 4568. Tóth Lajos, dr.: Kopácsi tanítóskodásom emlékei I–IV.; Horvátországi Magyarság, 1994. március, 3. szám, 14–17. p.; április, 4. szám, 19–21. p.; május, 5. szám, 10–13. p. és június, 6. szám, 16–19. p. 4569. Ungár Tamás: Az első magyar menyegző Kopácson; Népszabadság, 1999. január 8., 6. p. Művelődési hagyományok 4570. Apró István: A molyok dáridója – Mi lesz a sorsa a híres, de teljesen elhanyagolt kopácsi madármúzeumnak?; Magyar Szó, 1990. május 5. 4571. Dormán László: Kopácsiak; Horvátországi Magyarság, 1997. 5. szám, 6–8. p. 4572. Dudás Károly: Mi lesz a vezérhallal?; 7 Nap, 1987. november 20., 14–15. p. 4573. Farkas Zsuzsa: Mi újság Kopácson?; Magyar Szó, 1996. április 19., 9. p. 4574. Katona Imre–Pataky András: Kopácsi népballadák; Újvidék – A

447

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 5–6. szám, 102–131. p. 4575. Katona Imre, dr.: Táj- és népkutatás Kopácson; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 7. szám, 1985. 184–187. p. 4576. Katona Imre: A hősök mély álma a kopácsi népmesékben; Néprajzi Látóhatár, 1993. 4. szám, 77–80. p. 4577. Katona Imre: Szilágyi és Hajmási fogságba esésének története egy kopácsi mondában; Horvátországi Magyarság, 1996. november, 11. szám, 29–31. p. 4578. Kántor Oszkár: Farsang Kopácson; Családi Kör, 1991. február 28., 14. p.

4579. Lábadi Károly: Kopácsi házassági szerződések; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 7. szám, 1985. 233–255. p 4580. Lábadi Károly: Ha megszólal az újító – Népi időjóslás a kopácsi halászoknál; Magyar Szó – Kilátó, 1985. június 15., 23. szám, 17. p. 4581. Pataky András: A kopácsi daloskönyv I–VIII.; Magyar Képes Újság, 1975. 8. számtól a 15. számig folytatásban. 4582. Vujevićné Pozsár Petronella: Kopács családnévanyaga; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 7. szám, 1985. 256– 273. p

KÓRÓGY A XVI. századtól a jobbágyfelszabadításig a nagycsaládi gazdálkodás hagyományos szántóföldi növénytermesztésen és állattartáson alapuló paraszti gazdálkodás, védekezés a föld, a különben is kicsi földbirtok szétaprózódása ellen, a nadrágszíjparcellák ellen, az elszegényedés ellen. A nagyobb gazdaság – tudott dolog – több embert képes eltartani, de több munkaerőt is igényel. A két lóval szántáshoz elég egy ember is, a sok igához sok férfi munkaerő szükséges. A zadruga biztosítja a gazdaság vagyoni alapjának a stabilitását is. Mivel célszerűnek bizonyult a szervezet, az aránylagos állandóságot mutató jogszokások is igyekezték konzerválni. A jogszokás óvta, őrizte a vagyon együttmaradását: a gazda tartozott a közös vagyonról elszámolni, együttes munkával teremtik meg a közös kenyeret, az egész család a közöst szolgálja, közös a család tagjainak munkaereje, ideje, még a külön kereset is közös volt a legtöbb családban. (A századfordulón már nem ment a közösbe.) A megélhetés kényszere, a gazdasági kényszer tartja össze a nagycsaládot. Szlavóniában a gyermekek nősülésük után is a családban maradtak, összedolgoztak, teljes volt a munkamegosztás. A családok szaporodása azonban helyet is igényelt, de nem építettek külön házat, épületet az egyes családoknak, hanem egy-egy ablaktalan, fűtetlen és fűthetetlen kamrával, „ólcsá”-val toldták meg a törzsökös házat. Ott helyezte el az ifjú pár ládáját, kócsagját, ágyát, azaz kulúpját és személyes holmiját. A férfiak általában az istállóban aludtak, míg a termékeny évek tartottak, csak 2–3 évig alhattak együtt a házasságkötés után… (Penavin Olga, 1981)

448

KÓRÓGY

Nincs többé engedelmesség. Ha egyik-másik megorrol valamit, kész a csetepaté. A ház feje hiába csitítja megvadult rokonságát, senki sem hajt a szavára. Megtörténik az osztozkodás, földarabolják a birtokot. S kik együttesen jómódban gazdagon éltek, csakhamar megismerkednek az ínséggel és nyomorúsággal. Még nem is olyan régen, hej de más nap ragyogott az égen. Minden háznak megvolt a maga gulyája, ménese, nyája, csordája. A ládafiában lázsiások penészedtek, a pincében ó-borok csillogtak. A ház véne intézkedett, szavát szentül fogadták. Azt sem tudták, honnan jön az áldás, úgy velük volt az Isten kegyelme (Neumayer Kornél, 1897). Monográfiák 4583. Ágoston Sándor kórógyi ref. lelkész: Vasárnap délután – Imák és elmélkedések; Eszék – Nyomatott a „Szlavóniai Magyar Újság” nyomdában, 1911. 238 p. 4584. [Ágoston Sándor]: Üzenet hazulról a kórógyi katonáknak küldi szent karácsony ünnepére az egész község nevében Ágoston Sándor lelkész; Eszék – Nyom. a „Szlavóniai Magyar Újság” nyomdában, 1915. 20 p. 4585. Ágoston Sándor: Szórványok gondozása – Irányelvek a diaspóramisszió gyakorlására (a Dunántúli Református Egyházkerület 1916. évi jegyzőkönyvéből); [Budapest] – Franklin-Társulat nyomdája, [1916]. 44 p. 4586. Kell József: Kórógy; Zágráb, 1994. 46 p. 4587. Penavin Olga: Szlavóniai (kórógyi) szótár I–III.; Újvidék – Forum Könyvkiadó, é. n. [1965]. 413 p.; 1975. 391 p.; 1978. 285 p. 4588. Penavin Olga: A nagycsaládszervezet Szlavóniában (Kórógyon); Újvidék – Forum Könyvkiadó, a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981. 224 p.

Irodalom: Jung Károly: A szintézisteremtés könyve; Magyar Szó – Kilátó, 1981. augusztus 8., 30. szám, 13. p.; Lábadi Károly: Szlavóniai hétköznapok – Köszöntőféle Penavin Olga kórógyi és szentlászlói szerzői estje elé, Magyar Szó – Kilátó, 1983. június 18., 23. szám, 17. p. 4589. Penavin Olga: Kórógyi (szlavóniai) népballadák, balladás történetek, balladás dalok; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézet, 1976. 100 p. 4589a. Rajsli Ilona: Múltbéli tájak üzenete; Becse – Rubicon, 2001. 213 p. – Benne: Bevezetés, 3–4. p.; Martonosi panaszlevelek, 5–28. p.; A kórógyi református szuperintendensi jegyzőkönyvek, 29–192. p.; Felhasznált irodalom, 193–194. p.; Illusztrációk, 195–211. p. Cikkek, tanulmányok Falutörténet 4590. Andrási Attila: A kórógyiak fele Zánkára költözött; Magyar Hírlap, 1991. október 19. 4591. [Andrási Attila]: Kórógy I–II.; Horvátországi Magyarság, 1996. július, 7. szám, 11–14. p. és augusztus, 8. szám, 13–21. p.


449

4592. [Andrási Attila]: Földönfutók; Horvátországi Magyarság, 1996. szeptember, 9. szám, 9–17. p.

4601. Eszéki Endre: Elnémultak Kórógy harangjai; Népszabadság, 1993. szeptember 25., 9. p.

4593. Bencze Sándor: A kórógyi iskola története; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 3. szám, 1981. 131–169. p.

4602. Fábián Gyula: Kórógy és Szentlászló; Magyar Fórum, 1991. július 18.

4594. Bencze Sándor: Az élet sodrásában; Magyar Szó – Kilátó, 1981. június 6., 21. szám, 14. p. 4595. Bencze Sándor: Két korszak mezsgyéjén; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 4. szám, 1982. 272–289. p 4596. Bencze Sándor: A kórógyi falupalánk históriája; Magyar Szó – Kilátó, 1983. július 16., 27. szám, 12. p. 4597. Bencze Sándor: A tudás műhelye – A 450 éves kórógyi iskola múltja és jelene; Magyar Szó, 1988. január 12. 4598. Bencze Sándor: Száz esztendő a történelem sodrában; Magyar Szó, 1998. december 22., 10. p. 4599. Bencze Sándor: Megújulás a történelem hordalékában – A kórógyi református templom lerombolásának és újjáépítésének története; Magyar Szó, 2002. szeptember 5. 4599a. Burány Nándor: László–Kórógy; In: Szórványban [Burány Nándor– Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 14–24. p. 4600. (D.): Hazavágynak a kórógyiak; Magyar Szó, 1996. április 12., 2. p.

4603. Gaál Zoltán–Muzslai Zoltán: Kórógy még ép, de Szlavónia retteg; Magyar Hírlap, 1991. július 27., 8. p. 4604. Hagyaték a jövőnek – Részletek egy menekült kórógyi naplójából I–V.; Szabad Hét Nap, 1997. április 24-étől május 22-éig öt folytatásban. 4605. Hamarosan befejeződik a kórógyi templom építése; Hitélet, 1983. 4. szám, 14. p. 4606. Hankó Ildikó: Kórógy; Magyar Nemzet, 1992. április 23. 4607. J. Garai Béla: Kórógy ostromgyűrűben; Magyar Hírlap, 1991. július 11. 4608. Juhász Géza: Elnémult Kórógy!; Magyar Szó, 1993. október 14. 4609. Kántor Oszkár: A kórógyi templomszentelés ürügyén; Hét Nap, 2002. február 6., 12. p. 4610. Komáromi Ákos: Kórógy és imádság; 7 Nap, 1991. augusztus 2., 9. p. 4611. Kórógyi Gáspár: Hagyaték a jövőnek: Kórógy; Szabad Hét Nap, 1995. január 26., 6–7. p. 4612. Kórógyi Gáspár: Kései falusirató; Vajdasági Hírnök, 1995. szeptember, 18–19. p. 4613. Kórógyi Gáspár: Az elhunyt kórógyiak lajstroma (1991–1996); Szabad Hét Nap, 1996. november 21.

450 4614. Kővári Árpád: Kórógyi emlék; Családi Kör, 1993. december 2., 9. p. 4615. Lágler Péter: Kórógy – egy keletszlavóniai magyar falu és lakói a délszláv háborúban I–IV.; Horvátországi Magyarság, 1998. (…) 1999. 1–2. szám, 83–91. p. 4616. Lukácsy András: Kórógy; Magyar Hírlap, 1991. július 12. 4617. Neumann Ottó: Hazamennének – de hol a régi otthon?; Magyar Hírlap, 1993. november 1. 4618. Orosz Ibolya: Kórógy nem hisz a könnyeknek; 7 Nap, 1991. október 16., 18. p. 4619. Pál Ágnes: Látogatóban Baranyában; Hét Nap, 2003. október 22., 31. p. 4620. Penavin Olga: In memoriam Kórógy – A szlavóniai magyarok nyelve; Hungarológiai Közlemények, 1996. 4. szám, 68–75. p. 4621. Póbai Szabó György: Megpecsételődött Kórógy sorsa – Kell József polgármester faluja pusztulásáról nyilatkozik; Új Magyarország, 1991. október 31. 4622. Rajsli Ilona: Szuperintendensi jegyzőkönyvek Kórógyról; In: Tanulmányok – Az Újvidéki Egyetem Magyar Tanszékének Évkönyve; 2000. 106–122. p. 4623. Rajsli Ilona: Életképek Kórógy vidékéről a XIX. századból; Hungarológiai Közlemények, 2001. 1. szám, 50–76. p.

KÓRÓGY 4624. Rajsli Ilona: Régi szövegek olvasása – A kórógyi anyagról; Hungarológiai Közlemények, 2001. 3. szám, 102–111. p. 4625. Szigethy András: Hány lépés a határ?; Népszabadság, 1998. december 24., 36. p. 4626. Tüskés Tibor: Magyar falu Szlavóniában: Kórógy; Magyar Képes Újság, 1975. [?] 4627. Tüskés Tibor: Rekviem Kórógyért; Horvátországi Magyarság, 1994. január, 16–17. p. 4628. Varga Géza: Templomavatás Kórógyon; Hitélet, 1985. 3. szám, 22– 24. p. 4629. Vödrös Attila: Pestről manipulálható csetnikek – Kórógy veszélyben volt és van; Új Magyarország, 1991. július 22. Művelődési hagyományok 4630. Bencze Sándor: Bugylibicska, fanyelű – Egyszer volt Kórógyon is hó alatti nagy halászat, gazdag halászzsákmány; Magyar Szó – Kilátó, 1980. augusztus 16., 32. szám, 12. p. 4631. Bencze Sándor: A kenyérsütés; Magyar Szó – Kilátó, 1980. november 22., 46. szám, 14. p. 4632. Bencze Sándor: A talpas házak világa; Magyar Szó – Kilátó, 1981. január 24., 3. szám, 16. p. 4633. Bencze Sándor: Bogdan apó testamentuma; Magyar Szó – Kilátó, 1981. február 28., 8. szám, 14. p.

451

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4634. Bencze Sándor: Beszédes adatok a szlavóniai népmondákról; Magyar Szó – Kilátó, 1981. május 16., 18. szám, 14. p.

4642. Bencze Sándor: Kórógy népi építészete; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 7. szám, 1985. 274–280. p.

4635. Bencze Sándor: A népélet képes krónikája; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 4. szám, 1982. 290–304. p.

4643. Bencze Sándor: Szőlőtermesztés Kórógyon; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 8–9. szám, 1986–1987. 187–215. p. és Néprajzi Látóhatár, 1993. 3. szám, 29–46. p.

4636. Bencze Sándor: Kihaló mesterségek nyomában; Magyar Szó – Kilátó, 1982. július 17., 27. szám, 14. p. 4637. Bencze Sándor: Szita, szita péntek… – Pajzán gyermekvers, vagy rejtélyes színjáték; Magyar Szó – Kilátó, 1982. július 31., 29. szám, 14. p. 4638. Bencze Sándor: Egy volt urasági cseléd visszaemlékezései; Magyar Szó – Kilátó, 1982. augusztus 7., 30. szám, 11. p. 4639. Bencze Sándor: Kórógyi fejfák és fejfakészítők, Magyar Szó – Kilátó, 1982. augusztus 21., 32. szám, 14. p. 4640. Bencze Sándor: Unokáink is szeretnék hallani; Magyar Szó – Kilátó, 1982. szeptember 25., 37. szám, 16. p. 4641. Bencze Sándor: Egy tájegység élővilágának emlékei – Kórógy földrajzi neveiről; Magyar Szó – Kilátó, 1983. május 28., 20. szám, 15. p.

4644. Bencze Sándor: A kórógyi Bencze nagycsaládról; Magyar Szó, 1997. augusztus 14., 8. p. 4645. Bencze Sándor: Szemelvények a kórógyi Palkó család életéből; Magyar Szó, 1997. szeptember 26., 7. p. 4646. Bencze Sándor: Palkó Ilyés családjáról és utódairól; Magyar Szó, 1998. december 18., 7. p. 4647. Bencze Sándor: A kórógyi Kismartinokról; Magyar Szó, 1999. január 22., 7. p. 4648. Bencze Sándor: Bába Dávity családhistóriája; Magyar Szó, 2000. március 4., 6. p. 4649. Bencze Sándor: Emlékek az idő tükrében; Magyar Szó, 2001. augusztus 24.

KÖLPÉNY Kulpin KULPIN – Bács m. szerb–tót falu, Ujvidéktől éjszaknyugatra 3 órányira; 15 kath. 1108 n. e. óhitű, 501 evang. lak. Határja untató rónaság, de termékeny. Marhájok sok. A földes uraságoknak csinos épületjeik vannak itten. F. u. a Stratimirovics örök. Első osz-

452

KÚLA

tálybeli határa 1100 □ ölével 9330 hold, mellyből 76 urbéri, 5 szabad telek után van 2604 h. szántó, 1947 h. rét és beltelek, 15600 h. legelő. Urasági szántó és rét 3010 hold, mocsár 40, utak 169 hold (Fényes Elek, 1851). Kulpin rónaságon fekszik, de helyheztetése nem igen kies; határa termékeny földből áll, melyben mindenféle gabona terem. Lakosai Ó-hitű Ráczok, Evangelicus Tótok és Catholicusok is, a kik Futakra járnak templomba. Ez előtt rendetlen ’s rosszul épült helység volt, de néhány esztendők olta már regulázódik, ’s helyesebb házakat lehet benne látni, kivált a’ helységet bíró uraságoknak többnyire szép épületjeik vagynak. Sok szarvas marhákat ’s juhokat tenyésztetnek: gabona terményeiket Új-Vidékre, Palánkához a’ Dunára, ’s a’ Ferencz Csatornáján megálló hajókra Kulához, Verbászhoz és Szt. Tamáshoz hordják eladni (Mindszenthy Antal, 1832). Cikkek, tanulmányok

4651. Steltzer Frigyes: Kulpin története; BBVTT Évkönyve 1890. 40–46. p.

Vö.: 1282. sz. 4650. Németh Ferenc: Kulpini kúriák; Magyar Szó – Kilátó, 1986. május 3., 18. szám, 12. p.

KÖRTÉS Monográfia 4651a. Schnaterbeck Gertrud und Johann: Familienbuch Kruschwil (Kruševlje, Birndorf, Körtés) in

den Batschka; Institut für Genealogi Fridrichsdorf, Taunus, é. n. [1999]. 770 p.

KUCORA Cikkek, tanulmányok 4652. Megújult a kucorai plébániatemplom; Hitélet, 1978. 12. szám, 12–14. p.

KÚLA KULA – Bács megyében, vegyes német–szerb–magyar m. v. a Ferencz csatorna mellett, annak csaknem közepe táján; 7353, u. m. 4524 róm. kath., 2813 nem egyesült óhitű, 16 zsidó lak. Van itt egy nagy kath. és egy óhitű templom; egy roppant serház, mellyben híres sert főznek; egy derék vendégfogadó, kávéház, és tánczteremmel; több jeles ura-

453


dalmi épületek. A helység felett északra a telecskai dombok nyulnak el, mellyek lehetős bort termő szőlőkkel kevélykednek; a többi határ pedig kövér búza termő, fekete szántóföldekből s zsíros rétekből áll. A szerbek és a magyarok többnyire vagyonos földművelők, gulyát, ménest s számos juhnyájakat tartanak, gabonájokat pedig gyakran az itten megálló hajókra adják fel. A németek ellenben mind mesteremberek, s köztük igen ügyes kötéljártók és kalaposok találtatnak. F. u. a kamara, s feje egy uradalomnak. Határa 1100 □ ölével 25877 h., mellyből 272 4/8 urbéri, 10 szabad telek után van 10062 h. szántó; 6731 h. rét és beltelek, 7226 h. legelő, 798 hold szőlő. Uradalmi birtok 427 hold szántó és rét, 74 h. tó, 559 h. utak (Fényes Elek, 1851). PUSZTA-KULA – Igen szép és gazdag puszta, Bács vmegyében, Kula város mellett. Róna határa 1200 □ ölével 8036 hold, mellyből 79 hold mocsár, 79 h. utak, a többi szántóföld, rét és legelő. Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). Kula a’ legrégibb idők óta a’ Mohácsi veszedelemig a’ Kalocsai Érsekek birtoka volt, ki hajtatván a’ Törökök Hazánkból a’ Királyi Kamara foglalta el, a’ mellytől Gróf Grassalkovich Antal nyerte meg, de későbben a’ Bajai Uradalomért vissza engedte a’ K. Kamarának, melly azt most is bírja. Kulán ahol mindjárt egy derék fa híd van a’ Ferencz Csatornáján, mellyen által az út Verbászra visz; a’ hidon alól nem meszszére vizes lapály, azon keresztül pedig keskeny töltés van csinálva, mellyen tul mindenütt jól mívelt szántóföldek ’s rétek között megy az ut, melly a’ Csatorna egész mentében legkiesebb kilátásokkal gyönyörködteti az ezen utazót Verbászig. Balról a’ Telecskai dombok emelkednek, mellyek a’ Kulai és Verbászi szöllőkkel bé ültetve nyulnak el, ha előre néz egyenesen az utas, a’ Verbászi zsilipnél való Uradalmi épületeket látja, az azokat készitő gyümölcs és jegenye fás kertektől körül vétetve, mellyek távolról gyönyörködtetik a’ szemet; a’ láthatár végső pontja pedig a’ most említett épületek felett emelkedő halom tetejét koronázó pavilonja. T. Kiss Mihály Urnak (Mindszenthy Antal, 1831). Monográfiák 4652a. Két évszázad emlékére – A kúlai Szent György egyházközség jubileumi emlékkönyve. Összeállította az egyházközség szerkesztőbizottsága; Kúla, 1971. 195 p. 4653. Kula und seine Deutschen (Hrsg. von Franz Blantz); Ostfildern, 1976. 307 p. 4654. Penavin Olga: Kúla és környéke földrajzi neveinek adattára; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1985. 153 p.

4655. Zichy Jenő: A Duna-Tiszai vagyis Pest, Szeged, Szabadka és Kúla közti csatorna ügyében; Pest – Emich ny. 1868. 51 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282. sz. 4656. Csajági Bernát: Emlékszobor leleplezés Bács-Kulán; Vasárnapi Újság, 1902. április 27. (17. sz.) 274. p. és Honvéd-emlék Kúlán; Ó-Becse és Vidéke, 1902. március 2., 4. p. 4656a. Fehér Mayer Mária: Években mért állomáshelyek – Lorenz Schmidt

454

KUMÁN kúlai német ember életének története I–II.; Családi Kör, 1997. szeptember 4., 10–11. p. és szeptember 11., 10–11. p.

4662. Juhász György: Kőmíves Károly nyugalmazott kúlai esperes-plébános [halála]; Hitélet, 1992. 9. szám, 16. p.

4657. Grosschmid Gábor: Régészeti leletek (Kúla, Zombor); BBVTT Évkönyve 1893. 76–81. p.

4663. Kármán Pál ujverbászi ref. pap: Kula 1849-ben – Január 28-tól április 2-ig; Zombor – Bács-Bodrog vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve, 1912. 1. füzet, 169–184. p.

4658. Habram Károly: A kúlai múmiák – A Récsey család mauzóleumának múltja és jelene I–II.; Családi Kör, 1997. június 26., 10–11. p. és július 3., 10–11. p.

4664. Kleiner Adolf: Kúla 1849-ben (január 28-tól április 2-ig); BBVTT Évkönyve 1912. 169–173. p.

4659. Habram Károly: A Cecilia zászlódíszei – Kilencvenéves a kúlai Szent György-templom énekkara; Családi Kör, 2001. december 6., 10–11. p.

4665. Krekity Olga: Serény munkának szerény ára – 130 éves a kulai Népkör; Szabad Hét Nap, 1998. február 4., 10. p.

Monográfiák

4666. Mindszenthy Antal: Szivác, Cservenka, Kula; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 92–94. p.

4660. Habram Károly: Kúlai stáció Palicson; Családi Kör, 2002. március 7., 14. p. 4661. (hl): 200 éves jubileum Kulán; Hitélet, 1970. 6. szám, 11–14. p.

4667. (sy): Hol élnek a gyermek Jézus testvérkéi? [A katolikus hitközség életéről]; Hitélet, 1975. 3. szám, 18–23. p.

KUMÁN KUMÁND – Torontál vmegyében, szerb falu, a kikindai sz. kerületben ut. p. Melenczéhez nyugatra 1 ¾ mfdnyire; 32 kath., 3248 n. e. óhitű, 2 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, 136 egész telekkel. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851). Kumán község Torontálmegye törökbecsei járásának egyik 5600 lakossal bíró faluja. Körülbelül egyenlő távolságra fekszik Török-Becsétől, Mellenczétől és Tarrastól. Becsével a lakosság csaknem állandó összeköttetésben van, ott adván le gabonáját, s onnan szerezvén be különböző szükségleteit. A Tisza folyó a községtől kocsival egy órányira van s a község határa nyugat felé egész a Tiszáig terjed el. (…) A lakosság, pár magyar család kivételével tiszta szerb, azonban sokban elüt Torontálmegye többi szerbjétől. Kellemesen lepik meg az idegent a minden szombaton s minden ünnepnap előtt tisztára söpört utcák s a kívül-belül fehérre meszelt, szerb szőnyegekkel ízlésesen díszített házak. A milyen sokat ad azonban a lakosság háza berendezésére, a tisztaságra, olyan keveset költ élelemre. Csaknem hihetetlen, hogy az 5600 lakosú faluban mészárszék nincs s csak elvétve,

455


ünnepnapokon kapható disznó- és birkahús!... A lakosság fő élelme főzelék, tészta, kenyér, elvétve szárnyas, igen gyakran birkatúró és némely hónapban kizárólag gyümölcs! (Szászy István, 1893) Cikkek, tanulmányok 4668. Szászy István: Adatok az idei cholerajárványhoz I–II.; Gyógyászat, 1893. 589–590. p. és 603–605. p.

KUSICS Monográfia 4669. Milleker, Felix: Geschichte der Groβgemeinde Kussics 1383– 1907; Fehértemplom – Wunder, 1907. 22 p.

KUTAS Kutaspuszta, Drea 1642-ben Kutas mint puszta Bács vmegyében a közvetlen fölötte levő Obornica pusztával Jakus Tamásé lesz. 1657 Kutas és Csikeria puszták Bács vmegyében nádori donáció utján Gombkötő János birtokába jutottak. – Kutas puszta később Turiához tartozott, hanem a szt. tamási milicia erőszakkal foglalta el magának és (1826-ban is) most is Szt. Tamás-hoz tartozik (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 4670. Gallusz László: Falu a csöndben; Családi Kör, 1999. december 30., 14–15. p. 4670a. Kalapis Zoltán: Bácskai bukás, Ka liforniai vagyonosodás: Haraszthy Ágoston; In: Lentségi arcképcsarnok; Újvidék – Forum Könyvkiadó Kft., 2001. 19–28. p.

4671. Kántor Oszkár: Kutaspusztán, Brazíliában…; Hét Nap, 2003. augusztus 27., 13. p. 4672. Kocsis Antal: Kutas gyökerei, Kutas múltja; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 59. p. 4673. Kovács Nándor: A megmaradásért küzd Kutaspuszta; Hét Nap, 2004. június 16., 12–13. p.

456

KÜLLŐD

KÜBEKHÁZA Monográfia 4674. Juhász Kálmán: A száz éves Kübekháza (1844–1944); [?] Irodalom: B. S. [Bálint Sándor]: Juhász Kálmán: A száz éves

Kübekháza (1844–1944) – falumonográfia; Délvidéki Szemle, 1944. 9–10. szám, hátsó borító.

KÜLLŐD Kolut, Kolluth KOLLUTH – Bács m. német falu ut. p. Bezdányon fölül 1 fertálynyira; 2445 kath. 40 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Határja vizenyős és salétromos, de jól mívelt. Erdeje a Duna mentében kettő is van. Selyembogarat tenyészt. A Duna mellett vagyon az úgy nevezett régi Béka várnak omladéka. F. u. a kamara. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével 10.180 h., mellyből [urbéri birtok] 98 urbéri és 2 szabad telek után 3206 h. szántó, 2318 hold rét és beltelek, 329 jó, 266 posványos legelő, 111 h. szőlő, 103 h. uradalmi makkos, 238 h. lágyfa erdő, 2028 hold nádas, 619 hold mocsár, 62 hold utak (Fényes Elek, 1851). Kollut falu a vm. felső részében a Duna mellett mocsarak közt fekszik. Ezen igen nevezetes helység (…) legrégibb említése 1305-ből való, amidőn Batand filius comitis Bulyár de Kolud magához váltja a szomszéd Battyán-ban Pathe falunak részbirtokait. (…) 1688-ban a császári sereg Szegcsőnél a Dunán átkelvén, jul. 3-án Baja mellett pihent. 5-én Szántován volt, 6-án Kollutig ért, 7-én Sombor-ban (Zombor) volt. – A török uralom végével Kollut lakossága ismét megfogyatkozott, mert az 1699. évi bácsmegyei összeírás alkalmával csak 16 gazda találtatott. – A későbbi adóösszeírásokban is szegényesen szerepel Kollut. Így 1715-ben csak 10, 1722-ben 15 adófizetője volt. – Ugyancsak a falu szegénységére vall azon adat is, mely szerint 1724-ben Kolluton csak egy vesszőből font templom volt. (…) Kolluton az 1890. évi népszámláláskor volt: 2641 lélek, 451 ház. Anyanyelv szerint 2568 német, 60 magyar, 6 szerb. Vallás szerint 2620 rk., 17 izr., 4 ev. ref. A község határa 7618 kat. hold, melyből a községé 1042, a kincstáré 2149 hold. Az 1904. évi belügym. rendelet folytán Kollutnak hivatalos neve Küllőd (Iványi István, 1906). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz. 4675. Grosschmid Gábor: Kolluth; BBVTT Évkönyve 1887. 1–14. p.

4676. Szabó J. József: A küllődi erődítmény – Bácskára sohasem terjedt ki a Barbaricum; Vajdasági Hírnök, 1993. október 20., 16–17. p.

457


LASKÓ LASKO – Magyar falu Baranya v.-megyében, közel a Dunához, 23 kath., 1105 ref. lak., ref. anyaeklézsiával. Vagyonos lakosai marhatenyésztésből, halászatból, földművelésből táplálják magokat. F. u. Károly főherceg. Ut. posta Laskafalu (Fényes Elek, 1851). A XVI. század új vallásának fellegvárává vált a laskói templomdörömb: Dél-Baranyában itt állandósult a reformáció, innen sugárzott szét a vidékre (Baranyai Júlia, 1977). A vidéket már a XIX. századi utazók úgy jellemezték, hogy meg van áldva minden bőséggel, mintegy természetes angolkertet képez. Északi részén, a Dunához közeli területen sorakoznak a Hegyalja települései, legdélibb részén az Alfaluk: Laskó, Várdaróc, Kopács és Bellye. Ezeknek volt szellemi és gazdasági központja évszázadokon keresztül Laskó. Jólétéhez hozzájárult, hogy régen a folyó hajózható ága egészen szélső házainak kertjéig ért. Ez az adottság tette lehetővé, hogy ne csak a földi javak vízi kereskedelme virágozzon itt, hanem ezen a gyorsan és könnyen járható úton a szellem emberei is eljussanak a településre. A viszonylagos anyagi jólét, a lakosság igényessége hozzájárult ahhoz, hogy a település az anyanyelvi kultúra egyik erőssége legyen. Mint egy félszigetet, úgy ölelte körül a rétség, a vizek világa. Művelésre csak a magasabban fekvő területek voltak alkalmasak. Szűk határa követelte az itt élőktől, hogy a földművelés mellett olyan tevékenységet is folytassanak, amely megszaporítja asztalukon a kenyeret. Megtanultak a rétből élni, a halászat kiváló művelői lettek. A tehetősebbek szőlőföldeket szereztek a Hegyalján, de az elmúlt századokban szép számmal akadtak olyanok is, akik tanultak, hogy szellemi tudásukkal keressék a megélhetésre valót (Lábadi Károly, 2002). Monográfiák 4677. Lábadi Károly: Laskaiak; Laskó, 1983. 58 p. 4678. Lábadi Károly: Laskó; H. n. [Budapest] – Száz magyar falu – Könyvesház Kht., é. n. [2002]. 172 p. 4679. Lukácsy Imre: A Laskói Ref. Egyház története; Dárda – nyomatott Arady Lajos könyvnyomdájában, 1913. 84 p.

4681. Fehér Mayer Mária: Ősök jussán – Egy nap Laskón, mielőtt végérvényesen külföld lett Baranya; Családi Kör, 1997. december 4., 8–9. p. 4682. Laskói Demeter verses imája 1433-ban – Fontos felfedezés Šibenikben; Magyar Szó, 1984. május 5., 12. p.


4683. Lábadi Károly: Ács Zsigmond, a műfordító; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 6. szám, 1984. 181–210. p.

4680. Faragó Árpád: Eltérítették a Dunát – Sztárai Mihály, a 16. századi református prédikátort követően is voltak itt mindig színházkedvelők; Családi Kör, 1996. augusztus 1., 20. p.

4684. Lábadi Klára: A Laskói Helytörténeti és Néprajzi Gyűjteményről; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 4. szám, 1982. 305–313. p.

458

LENDVA

4685. Lábadi Klára: Laskó földrajzi nevei; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 5. szám, 1983. 236–247. p.

4688. Szita László, dr.: Adatok Laskó történetéhez; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 10. szám, 1988. 147–175. p.

4686. Pataky András: A laskói iskola története I–XII.; Magyar Képes Újság; 1975. [?]

4689. Vass Zoltán: Iskolaavatás Laskón: Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 4. szám, 1982. 162–164. p.

4687. Pataky András: A laskói iskola történetéből; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 2. szám, 1980. 175–206. p.

LENDVA, ALSÓLENDVA, FELSŐLENDVA Lendvavidék LENDVA (Alsó; Unter-Limbach) – Magyar m. város Zala vmegyében, a Lendva mellett. 838 kath., 7 ref., 78 zsidó lak. Ékességére szolgálnak: a hegyen épült nagy várkastély, a kath. paroch. templom, posta-hivatal, s más urasági épületek. Szőlőhegye nagy kiterjedésű. Országos vásárja, melly october 28-án tartatik, különösen szarvasmarhára nézve híres. Feje a h. Eszterházy egyik uradalmának, mellyet hajdan a hatalmas Bánffy nemzetség bírt. Némelyek úgy vélekednek, hogy a város hajdan római gyarmat volt, s Lindaviának neveztetett (Fényes Elek, 1851). A Bánffyak közel 350 éves uralkodása idején a középkori Lendva elérte fejlődésének csúcspontját. Az előkelő család a nagybirtokosi jogok érvényesülése mellett a mecénás szerepét is elvállalta. Oroszlánrészt vállalt abban a folyamatban, amelyben a viszonylag jellegtelen település a magyarok letelepedésétől kezdődően egészen a 16. század második feléig a tágabb földrajzi terület fontos kereskedelmi és kultúrtörténeti központjává fejlődött. (…) Az Árpád-kortól 150-ig Magyarország 21 leggazdagabb nagybirtokos családja közül négy emelkedett ki, közülük a Bánffyak is. Az alsólendvai birtok nagy területre terjedt ki. 1542-ben például a terület átmérője 70–80 kilométer, mely 47 települést foglalt magában. A Bánffy családnak voltak szálláshelyei is. Az 1549. évi összeírás alapján 5 szálláshellyel rendelkeztek, ahol 308 szolgát alkalmaztak. Bánffy Pál és Miklós a 15. században komornyik, asztalnok, udvari tárnokmester és lovász volt. A 16. században is találunk a család leszármazottai között olyanokat, akik fontos pozíciókat láttak el. IV. János 1514-ben az udvari pohárnokmester szerepét töltötte be, de a legnagyobb helyet VI. János érte el, akit Szapolyai János 1530-ban nádori rangra emelt. István tárnokmester volt, 1567-től pedig országbíró. László 1556 és 1574 között komornyik, majd a király főlovásza. Miklós, István fia 1573-ban a király főtárnokmestere, miközben az utolsó Bánffy fiú, Kristóf a király tárnokmestere és nádor. A Bánffyak Lendvát gazdag szellemi központtá fejlesztették úgy, hogy az arisztokrata környezet szellemi hatása felülmúlta a város gazdasági és közigazgatási szerepét. (…) A 16. században a város fontos irodalmi sziget volt. Az 50-es években itt íródott a magyar irodalom két értékes verses műve.


459

Szerzőjük Tőke Ferenc, a jelek szerint plébános volt. (…) Bánffy Jánost követően fia, István is a reformáció lelkes követője, az ő 1547-ben született fia, IV. Miklós pedig buzgó terjesztője lett. Hittevékenységének szellemében Lendvára hívta Hoffhalter Rudolfot, az ismert nyomdászt, Raffael Hoffhalter fiát, aki az 1573. évben nyomdát alapított, az elsőt a tágabb régióban. Biztosan állíthatjuk, hogy három magyar nyelven íródott könyv Hoffhalter Rudolf nyomdájában látott napvilágot. Mindhárom könyv szerzője a prédikátor-tanító Kultsár György (Göncz László, 2005). Monográfiák Vö.: 1625., 1627., 1632., 1650. és 1653. sz.

4696. Halász Albert: Az alsólendvai sajtó és a néprajz 1889–1919; Budapest, 1994. 286 p.

4690. A millennium szobrásza Zala György 1858–1937; Budapest – Kossuth Kiadó, é. n., 145 p.

4697. Horváth Ferenc: A lendvai labdarúgás 100 éve; Lendvai Füzetek 18., Lendva, 2004. 130 p.

4691. Az alsólendvai polgárosodás korszaka 1867–1945; Lendva, 2003. 122 p. (kétnyelvű kiadvány)

4698. Horváth Sándor: Alsólendva múltja és jelene; Alsólendva, 1942. 122 p.

4692. Békássy Jenő: Alsólendvai járás – In: Zala vármegye feltámadása Trianon után; Budapest – Hungária Hírlapnyomda Részvénytársaság, 1930. 278–298. p. 4693. Csapody Csaba: Az Esterházyak alsólendvai uradalmának gazdálkodása a XVIII. század első felében; Budapest, 1933. 51 p. Irodalom: Penyigei M. Dénes: ~; Századok, 1935. 373–374. p. 4694. Fúss Nándor és Pataky Kálmán: Alsó-Lendva nagyközség millenniumi emlékkönyv 1896; NagyKanizsa – Weiss L. és F. könyvnyomdája, [1896]. 88 + XL p. 4695. Göncz László: Fejezetek Lendva történetéből 1920-ig; Lendva – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet, 1996. 120 p.

4699. Kaszás József: A szlovéniai Lendva (Lendava) környékének helynevei; Budapest – Lendva, 1995. 160 p. 4700. Lendva 1192–1992 – Tanulmányok Lendva történetéből, Lendva, 1994. 85 p. – Iva Mikl Curk: A római birodalom területi feloszlását bizonyító régészeti leletek (nyomok) Hosszúfaluban, 49–53. p.; Branko Kerman: Halicanum – Lindolveschirichun vagy Lendva?, 54–57. p.; Vándor László: A HahótBuzád nemzetség birtokközpontjainak kialakulása Zala vármegyében (Az alsólendvai vár keletkezésének körülményei), 58–63. p.; Janez Balažić: Az alsó-lendvai HaholdBánffyak, mint donátorok, 64–69. p.; Bilkei Irén: Az alsólendvai Bánffy család a XVI. században, 70–75. p.; Franc Kuzmič: A protestantizmus Lendván és környékén, 76–79. p.; Molnár András: Képviselőválasztás Alsólendván 1848-ban, 80–85. p.

460 4701. Lendva község közleménye; Lendva – 1981. június, 314 p. 4702. Lendava – Lendva; 1996. 40 p. 4703. Lendava – Lendva; Muraszombat, Franc-Franc, 2005. 144 p. 4704. Mód László–Simon András: A szőlő és bor ünnepei Lendva-vidéken; Lendva, 2002. 159 p. 4705. Štefan Galič–Szúnyogh Sándor– Dr. Thomka Miklós: Pozdrav iz Dolnje Lendave – Üdvözlet Alsólendváról. Alsólendva képes levelezőlapokon 1898-tól 1945-ig; Lendva Község, 1997. 176 p. 4706. Szentmihályi Imre: Hetés és Lendvavidék néprajzi sajátosságai; In: Zalai Gyűjtemény 7. szám, Zalaegerszeg, 1977. 72 p. 4707. Tantalics Béla: Lendva kulturális emlékei a 16. század második feléből; Lenti, 1988. 114 p. 4708. Tarján G. Gábor: Lendvai századok; Zalaegerszeg – Zala Megyei Levéltár, é. n., 31 + 16 p. 4709. Varga Sándor: A lendvai plébániatemplom történetéből; Győr – Hazánk, 1992. 108 p. 4710. Varga Sándor: A lendva-hegyi bortermelés; Lendva – Lendava, 1993. 83 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1687., 1692., 1716., 1717., 1730., 1731., 1733., 1734., 1748., 1754., 1756., 1757., 1758., 1787., 1790., 1793., 1796., 1799., 1809., 1812., 1814. és 1971. sz.

LENDVA Várostörténet 4711. Alsó-Lendva város rendtartása és árszabása 1558-ból; Magyar Gazdaságtörténeti Szemle, 1899. 136–137. p. 4712. Bence Lajos: A lendvai evangélikus gyülekezet 100 éve; In: Naptár 2003; Lendva – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, 2002. 70–73. p. 4713. Borsa Gedeon: A négyszáz éves alsólendvai nyomda és nyomdásza; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1974. 21. szám, 8–18 p. 4714. Csáky S. Piroska: Az alsólendvai nyomda és nyomdáinak szerepe a reformáció korában; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1974. 21. szám, 19– 27. p. 4715. Foki Ibolya: Alólendva és vidéke szolgálatában – Adatok Dervarics Kálmán életpályájához; Muratáj, 2004. 2. szám, 35–47. p. 4716. Göncz László: A török elleni győzedelmes alsólendvai csata 400. évfordulója; In: Naptár 2003; Lendva – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, 2002. 62–66. p. 4717. Nagy János, dr.: A felsőlendvai úriszék a XIX. századfordulón; különnyomat a Dunántúli Szemle 1942. 7–8. számából, 241–249. p. 4718. Papp József: Lendvai nyomdatörténet, Muratáj, 2002. 1–2. szám, 82–89. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4719. Pivar Ella: Az alsólendvai uradalom állapota a XVIII. században; In: Naptár ’84; Lendva, 1983. 95– 105. p. 4720. Szúnyogh Sándor: Adalékok Lendva város 800 éves évfordulójához; In: Naptár 1993. – A Szlovéniai Magyar Írócsoport – Lendva, 1992. 111–112. p. 4721. Tantalics Béla: Lendva kulturális emlékei a 16. század második feléből; In: Naptár ’87. – A szlovéniai magyarok szemléje; Pomurska Založba – Murska Sobota, 1986. 86–95. p. 4722. Varga Sándor: A lendvai nyomda 1889–1947 között; Muratáj, 1989. 1. szám, 47–58. p. 4723. Varga Sándor: A zsidók története a Lendvai községben 1773–1944; In: Három tanulmány, Lendva, 1991. 41–64. p. 4724. Varga Sándor: A lendvai plébánia területén született lelkészek; In: Naptár 2002; Lendva – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, 2001. 93–98. p. Művelődési hagyományok 4725. (bshl): [Lendvai népmisszió]; Hitélet, 1977. 2. szám, 23. p. 4726. Kuzmič, Franc: Lendva község és város bibliográfiájából; In: Nap-

461 tár 1996; Lendva – Muravidéki Magyar Művelődési Intézet, 1995. 105–111. p. és Varga Sándor: Kiegészítés Lendva környéke és város bibliográfiájához; In: Naptár 1998; Lendva – Magyar Nemzetiségi Művelődési Intézet – Magyar Nemzetiségi Tájékoztatási Intézet, 1997. 122–124. p. 4727. Lendva építészeti emlékei (szerzői csoport); Muratáj, 2001. 2. szám, 153–183. p. 4728. Lendván keresztet szenteltek; Hitélet, 1973. 3. szám, 12–13. p. 4729. Megújult lélekben a lendvai hívek; Hitélet, 1974. 1. szám, 12–15. p. 4730. Mejak Renáta: A lendvaiak Magyarországra átnyúló kapcsolatai; Muratáj, 1999. 1. szám, 81–95. p. 4731. (Résztvevő): „Élő hittel a jövőbe” – A murántúli Lendva hívőközössége missziókkal készül a harmadik évezredre; Hitélet, 1993. 5. szám, 13–14. p. 4732. Szántó Károly: Alsó-Lendva és vidéke; Földrajzi Közlemények, 1883. [?] 4733. Szente Arnold: A Lendva-vidék néprajza; Ethnographia, 1898. [?] 4734. Udvarhelyi Gyula: Alsólendva és vidéke. Táj és néprajz; In: A magyar írásmód; Budapest, 1897. [?]

462

LUDAS

LÉGRÁD Monográfia 4735. Haller Jenő: Légrád története; Eszék – a Szlavóniai Magyar Újság Nyomdája, 1912. 159 p.

LIPPA Monográfia


4736. Róth Albert: A lippai gyógy-forrás; Arad – Réthy Lipót nyomdája, 1871. 10 p.

Vö.: 976. sz. 4737. Kropf József: Lippa a hódoltság alatt; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1888. 169–177. p.

LOVAS, LOVÁSZ Monográfia 4738. Unvergessene Heimat Lowas, Lewa, Lovász, Lovas – Aus d. Geschichte eines donauschwäbi-

sches Dorfgemeinschaft in Syrmien (bearb. von Fridrich Kühbauch); Tübingen, 1983. 352 p.

LUDAS, LUDASEGYHÁZ Ludaspuszta, Ludasi-tó LUDAS – Telep és postaváltás a szabadkai határban, Bács vmegyében, Török-Kanisa és Szabadka közt (Fényes Elek, 1851). Ludas ősrégi Szabadka környéki település. Régészeti vonatkozásban Észak-Bácska kivételes jelentőségű helye, hiszen a Ludasi-tó környékén rábukkantak a kb. i. e. 16.000 évvel ezelőtti társadalom (a jégkorszak utolsó szakasza) nyomai mellett a kőkori, bronzkori, rézkori, kora vaskori, szarmata kori, népvándorlás és honfoglalás kori leletekre is. (…) Talán inkább mocsárjellegéből kifolyólag, a legrégibb térképek sajnos nem tüntetik fel a tavat. Először egy 17 század végi, majd C. F. Kaysser mérnök 1747. évi térképén látható, északkeleti partján egy templomrom megjelölésével. Ezen a kerek alakú tó északi részén nagy kiterjedésű erdőséget is megfigyelhetünk. A Pozsonyban kiadott „Ungarisches Magazin” című lap 1871. évi száma említést tesz arról, hogy a Ludasi-tavon hattyúk költenek, melyek a Palicsi-tavat is felkeresik. De idézhetnénk Kitaibel Pál (1757–1817) neves


463

természettudós naplóját is, melyből megtudjuk, hogy a tudós 1800. május végén érkezett Szabadka határába. Jelenti többek között, hogy a Szabadka környéki állóvizekben sok a tófonál. Ludassal kapcsolatban írja, hogy a láp (Morast) mindkét oldalát dohánykertészek birtokolják. (…) Ludas lakosainak életében fontos szerepet játszott a Ludasi-tó. A mocsaras, lápos vidék, a tó náddal benőtt vízivilága jó védelmet nyújtott a portyázó török csapatok ellen, később pedig a betyároknak szolgált rejtekhelyül. – A barátok feljegyzéseiből tudjuk, hogy a török veszedelem idején a nép a tó partján árkot ásott, és szekérvárat formált. „Legnagyobb veszedelemkor a nádasba bújtak, naphosszat a vízben állottak, és a közeledő ellenség zajára a víz alá is merültek nádat tartva szájokban, melyen át levegőt szívtak, hogy meg ne fulladjanak, míg a… vad tatárok… lovaiktól, barmaiktól… élelmi szereiktől fosztották meg őket, sőt közöttük nem egyet rabbá is tettek. Csak éjjel merészkedtek ázva s fázva a nádasból előjönni… de reggelre ismét elbújtak a nád közé. A környéken portyázó ellenség azonban cselhez folyamodott: s hogy onnan kicsalja, a nép nyelvén talán foglyai által egyesek neveit kiáltatá: Kata! Bára! Mára! Jertek ki bátran, az ellenség már elment! S többen hittek a csalfa hívásnak, és az ellenség prédája lettek.” A barátok tanácsára a Ludasi-tóba elrejtőző lakosság egy időre Szegedre menekült, az alsóvárosi Ferenc-rendi zárdába (Magyar László, 1997). Monográfiák 4739. Ludasi jegyzetek 1., Palics,1997. 129. p. – kétnyelvű kiadvány. 4740. Ludasi jegyzetek 4–5., Palics, 2001– 2002. 113 p. – kétnyelvű kiadvány. 4741. Szöllősi Gyula, dr.: A Ludasi-tó vize; Szabadka – Grafoprodukt, 2003. 164 p. Irodalom: Rencsényi Elvira: A Lu dasi-tó vize – Beszélgetés dr. Szöllősi Gyula hidrobiológussal, egyetemi tanárral, megjelent könyve kapcsán; Hét Nap, 2003. június 11., 7. p.

4744. Farkas Zsuzsa: Méltó helyére, Ludasra került egy 170 éves síremlék; Hét Nap, 2005. augusztus 31., 22. p. 4745. Gerlovics Szilveszter: Útszelte történelem – XII. századi temetőn és templomromon halad át az E75-ös autóút; 7 Nap, 1991. augusztus 23., 18. p. 4746. Horváth Mátyás: Ludasegyház évszázadai; Bácsország, 1996. október 3., 8. p.; november 7., 8. p.; december 5., 4. p.

Vö.: 1971. sz.

4747. Horváth Mátyás, dr.: A dobrovoljacok Ludaspusztán; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 10–13. p.

4742. Beszédes Valéria: Az első tanyai templom – Magyar László levéltáros emlékére; Szabad Hét Nap, 1999. június 16., 11. p.

4748. Horváth Mátyás, dr.: Kis ludasi oktatástörténet; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 29–31. p.

4743. Dugonjić, V.: Ludoško jezero; Beograd – Glasnik srp. geografskog društva, XXXVI/1., 1956. 35–43. p.

4749. Horváth Mátyás, dr.: Korpakenyér, facipő… (Ludas, 1941); Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 50–55. p.


464

LUGOS

4750. Hovány Lajos: Térképezett múlt – A Körös-ér és a Ludasi-tó kapcsolata; Családi Kör, 1999. július 1., 24–25. p.

4755. Magyar László: Ludas 650 éves; 7 Nap, 1985. november 1., 26–27. p. (1945 után először szerepel a sajtóban a „Helytörténet” mint cím.)

4751. Krekity Olga: Víz, víz, víz… – Beszélgetés dr. Szöllősy Gyulával; 7 Nap, 1988. december 23., 26. p.

4756. Magyar László: Ludas és a Ludasitó – Történelmi áttekintés; In: Ludasi jegyzetek 1., Palics,1997. 22–29. p.

4752. Lalia Gábor: A ludasi gányók; Bácsország, 1998. 4. szám, 28–30. p. 4753. Lalia Gábor: A Ludasi-tó és környéke; Szabadka, 1999. (térkép) 4754. Magyar László: Rózsa Sándor a ludasi határban; Magyar Szó – Kilátó, 1981. július 18., 27. szám, 16. p.

4757. Torok Csaba: Nem is olyan néma az a Hinga – Holt nyelvű-e valóban a Ludasi-tó partján álló k(h)unhalom, vagy avargyűrű?; Családi Kör, 2000. február 3., 21. p. 4758. Vlaovics József: Ludas tizenkettedik órája; 7 Nap – melléklet; 1983. december 2., 6–7. p.

LUGOS Monográfiák 4759. Boros János: Történeti feljegyzések Lugos városáról és Udria Kon stantin nevű bírájáról az 1848/49. évi szabadságharccal kapcsolatban; H. n., é. n. [1916]. 111 p. 4760. Boros János: Az Unio (Hitegyesülés) kezdete Lugoson és Jakabffy Miklós táblabíró működése; Lugos, 1915. 111 p. + 2 tábla Irodalom: Gagyi Jenő: ~; Századok, 1916. 305–306. p. 4761. Iványi István: Vidékünk története 1571–1658-ig, különös tekintettel Lugos, Karánsebes és Lippa történetére; Temesvárott – nyomatott Magyar Testvéreknél, 1875. 61 p. 4762. Iványi István: Lugos rendezett tanácsú város története – Adatok és

vázlatok; Szabadka, 1907. 189 p. Irodalom: K-n.: ~; Századok, 1908. 160–162. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 976. sz. 4763. Iványi István: A lugosi és karánsebesi bánok; Temesvár, Történeti Régészeti Értesítő, 1875. 3. füzet 100–103. p. 4764. Iványi István: Lugos és Karánsebes története I–III.; Temesvár, Történeti Régészeti Értesítő, 1876. 1. füzet 24–34. p., 2. füzet 70–91. p. és 3. füzet 136–145. p. 4765. Iványi István: Adatok Lugos és Karánsebes történetéhez (1658– 1695); Temesvár, Történeti Régészeti Értesítő, 1877. 2. füzet 59–67. p.

465


LUKÁCSFALVA LUKÁCSFALVA – Magyar–tót hely. Torontál vmegyében, Écskához ¼ órányira; 86 házzal, 470 kath., 84 evang. 38 ref. lakossal s dohánytermesztéssel. F. u. Lázár Zsigmond. Ut. p. N.-Becskerek (Fényes Elek, 1851). 1785-ben Lázár Lukács écskai birtokos a környező megyék törvényhatóságaihoz fordult, s így tette közhírré, hogy „mintegy száz családot keres, akiket ő szerződéses alapon fogadna fel, és akiket Torontál vármegye mérsékelten adóztatna, a célból, hogy míveljék a maradvány földekből kihasított kerteket”. Szegedi magyarok és vingai bolgárok kerültek ekkor a Bega partjára, s megalapították a birtokosról elnevezett Lukácsfalvát (Kalapis Zoltán, 1988). Cikkek, tanulmányok 4766. Gallusz László: Kimozdulni a mindennapok egyhangúságából; 7 Nap, 1987. március 20., 22. p.

MACAHALMA A hagyomány szerint a bánatában a kútba ugrott és nagy részvét mellett itt eltemetett, sanyargatott cselédlányról, a kis Macáról, Macahalmának elnevezett majorjárásban kötöttünk ki. A számomra jól ismert, de hosszabb ideje nem látott helyen döbbenetszerűen ütött mellbe a felismerés, hogy milyen gyorsan változik, jobban mondva: megy tönkre itt minden. (…) Gyermekkorom vidéke ez itt, közeliek és túl erőszakosak az emlékek ahhoz, hogy közömbösen tudomásul vegyem a visszavonhatatlan valóságot. Ha lehunyom a szemem, emlékezetemben az Egyfasor környéke újra kivirul százszínű virágaival, ha kinyitom, beleszúr a gaz, és úgy tűnik, hogy a falak gyermekkoromra omlanak, meg még néhány csobolyós és lóvezető zsibongó hangú pajtásra (Cs. Simon István, 1993). Cikkek, tanulmányok 4767. Cs. Simon István: „Hát nincsen itt virág…” – Macahalma; Vajdsági Hírnök, 1993. október 20., 19. p.

MADARAS 1743-ban Csicsovszky Ferenc szabados vállalkozott arra, hogy Madarász és Sára pusztákat betelepíti, illetőleg lakosságot toboroz ide. Mennyire sikerült, ez nem ismeretes. (…) Madaras még 1786-ban is puszta volt, s utóbbi években a zomboriak itt tartották marhájokat. Fridrik szerint az 1770–1780-as években telepíttetett meg, véglegesen

466

MAGYARCSERNYE

1782-ben különböző tájakról jött vegyes ajkú lakosokkal; a németek pedig későbben jöttek. (…) A telepítés 1787-ben fejeztetett be; ez évi jul. hóban „recenter impopulatum praedium”-nak íratik; s ekkor kapja első pecsétjét is. A rkat. lelkészség 1789-ben állíttatott fel, temploma pedig tíz évvel későbben, 1799-ben épült a B. Szűz Mária mennybemenetelésről címezve. A falu határa 158 telekből állott, lakossága pedig túlnyomóan magyar volt. 1820-ban 2000 rkat. magyar és 787 bunyevác lakott itt. – Az 1890. évi népszámlálás szerint a lakosság száma 5442 lélek. Ebből 4750 magyar, 674 német, 12 szerb, 5 tót; vallásra pedig 5289 rkat., 110 izr.; a lakott házak száma 932. A helység határa 9086 kataszt. holdból áll, ebből 1181 k. hold a községé (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 4768. Mojzes Antal: A madarasi tanyavilág története Bajmokon; Bácsország, 2000. 3–4. szám, 13–18. p.

4769. Roediger Lajos: A bács madarasi tumulusokról (Az Arch. Értesítő XXV. kt. 5. sz. megjelent közleményből); BBVTT Évkönyve 1905. 132–136. p.

MADARASFALU Kisfalu (Kevinél) Tudják, ez itt tanyavilág, de azért ennek a pár háznak itt egy kupacban két neve is van: Kisfalu vagy Madarászfalu. Ez utóbbit gondolom a most elhunyt Madarász Pista bácsiról kapta, talán az ő tanyája lehetett itt a legelső (Molnár Cs. Attila, 1988). Cikkek, tanulmányok 4770. Molnár Cs. Attila: Az életsors csendje – Madarasfalvi nyárutó; 7 Nap, 1988. október 28., 22–23. p.

MAGYARCSERNYE MAGYAR-CZERNYA – Nagy magyar hely, Torontál vmegyében, csősztelekhez 1 órányira; 213 házzal, 1864 kath., 4 evang., 8 ref., 8 zsidó lak., kath., szentegyházzal, s nevezetes dohánytermesztéssel. F. u. Csekonics János (Fényes Elek, 1851). NÉMET-CZERNYA – Német falu Torontál vmegyében, Haczfeldhez 1 órányira; 1508 kath., 6 evang., 24 óhitű lak., kath. paroch. templommal. F. u. Csekonics János (Fényes Elek, 1851). RÁCZ-CZERNYA – Rácz falu Torontál vmegyében, Német Czernya mellett; 236 kath., 6 evang., 2816 n. e. óhitű, 10 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, 113 egész telekkel. F. u. Csekonics János (Fényes Elek, 1851).

467

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 4771. Csányi Mihály–Hajdu Sándor: Iskola és templom – Pillanatképek a magyarcsernyei iskola és egyházközség történetéből; Magyarcsernye, 2004. 101 p. 4772. Tanók József: Emlékőrző – Nova Crnja – Magyarcsernye 200 éves. Első könyv; Magyarcsernye, 1992. 152 p. Irodalom: Biacsi Antal: Tanók József Emlékőrzője; Új Hét Nap, 1994. február 4., 10. p. 4773. Tanók József: Emlékőrző – Nova Crnja – Magyarcsernye 200 éves. Második könyv; Magyarcsernye, 1995. 204 p. Irodalom: Fazekas András: A múlt átmentése az utókornak – Készül Magyarcsernye monográfiájának második kötete; Családi Kör, 1993. november 11., 12. p.; Fazekas András: Emlékőrző másodszor – Magyarcsernye egy (újabb) könyvvel gazdagodott; Családi Kör, 1995. április 20., 8. p.; Nagy Erzsébet: Hamarosan megjelenik az Emlékőrző harmadik kötete; Szabad Hét Nap, 1996. november

14., 24. p.; Németh Ferenc: Ha minden kis településnek... – Tanók József: Emlékőrző. Magyarcsernye 200 éves; Bácsország, 1995. szeptember 7. 4774. Tanók József: Emlékőrző – Nova Crnja – Magyarcsernye 200 éves. Harmadik könyv; Magyarcsernye, 1997. 151 p. Cikkek, tanulmányok 4775. Biacsi Antal: Iskola és templom; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 25–28. p. 4776. Csernyei könnyek és mosolyok; Hitélet, 1980. 2. szám, 21–24. p. 4777. Fazekas András: Eltűnt Bartók-sírok Magyarcsernyén, Családi Kör, 1999. január 21., 8–9. p. 4778. [Márton Róza]: Rózsa Márta: Nova Crnja; Híd, 1939. április, 4. szám, 126–127. p. 4779. Ünnepeltek Magyarcsernyén [150 éves a plébániatemplom]; Hitélet, 1994. 11. szám, 18. p.

MAGYARITTABÉ, ITTABÉ Magyarittebe, Itebő MAGYAR–ITTEBE – Magyar falu Torontál vmegyében, ut. p. Becskerekhez keletre 4 ½ mfdnyire, a Bege partján; 44 kath., 2360 ref., 6 óhitű, 10 zsidó lak., ref. anyatemplommal, 68 4/8 egész telekkel. Határa minden trágya nélkül gazdagon terem. F. u. Ittebei Kiss Erneszt örökösei (Fényes Elek, 1851). RÁCZ–ITTEBE – Rácz falu Torontál vmegyében, Magyar-Ittebe szomszédságában, 40 kath., 14 ref., 3172 n. e. óhitű lak., s anyatemplommal. Határában gyönyörű fáczányosok vannak; 172 egész telket számlál. F. u. Ittebei Kiss Erneszt örök[ösei] (Fényes Elek, 1851).

468

MAGYARKANIZSA

Monográfia 4780. Simon Sándor: Feljegyzések Magyarittebéről (1786–1986); Tóthfalu – Logos Grafikai Műhely, 2002. 349 p. + 14 tábla. Cikkek, tanulmányok 4781. Biacsi Antal: Magyarittabé krónikása – Patai Sándor múzeuma; Új Hét Nap, 1993. november 5., 15. p. 4782. Kiss Nándor: Magyarittebe története; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 42–43. p. 4783. Marcsók Vilma: Erőforrás és biztatás – Március idusának helytörténeti vonatkozásai Nagybecske-

reken és Magyarittabén; In: 1848–1849 – A magyar forradalom és szabadságharc jubileuma – a Magyar Szó különkiadványa, Újvidék, 1998. 29. p. 4784. Matijevics Lajos: Ittabé múltjából – Mit mondanak a dokumentumok és a szájhagyomány; Magyar Szó – Kilátó, 1976. március 12., 11. szám, 11. p. 4785. Patai Sándor: Rövid adalék a Kossuth-szobor történetéhez Magyar Ittabén; Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 42. p. 4786. Pesty Frigyes: Az itebői prépostság; Századok, 1875. 678–683. p.

MAGYARKANIZSA, Ó-KANIZSA Ókanizsa, Kanizsa KANISA (Ó- vagy MAGYAR-) – Bács vmegyében, jól épült vegyes magyar–szerb mv. A Tisza jobb partján, Szegedtől délre 3 ½ mfdnyire. Számlál 9137, u. m. 7724 magyar kath., 1297 óhitű, 4 evang., 112 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Synagóga. Városháza. A helységtől ½ órányira van a Tisza révje, mellyen Torontálba járnak át. Határa, mellyet a telecskai dombok hasítanak keresztül, szállásokra van felosztva. Földe fekete, s szép buzát, kukoriczát, sok kölest és dohányt terem. Marhatartása virágzó. A Tisza mentében és a Körös-ér körül sok posványai vannak. Határa roppant, mert 1600 □ ölével 32,080 holdra megy, szabad koronai kerületi hold pedig 2200 ölet tevén, illyen holdakban van polgári szántóföld 2828, rét és beltelek 11,032, legelő 5300, szőlő 278, uradalmi föld 306, nádas 2800, tavak, vizek 396, utak 391 hold. E város a koronai tiszamelléki szabad kerülethez tartozik (Fényes Elek, 1851). Ekkor közös tanácsban elhatározták, hogy feleségüket otthagyva, távoznak a [Csepel] szigetről, átmennek a Dunán túlra, meghódítják Pannónia földjét (…). Azonban mielőtt ez megtörténnék, sereget akartak küldeni Galád vezér ellen, kinek az uralma a Maros folyótól egészen Haram váráig terjedt. Az ő ivadékából származott hosszú idő múltán Ajtony, akit Csanád megölt. E dologra Szovárdot, Kadocsát és Vajtát küldték ki. Mikor ezek engedelmet nyerve ellovagoltak, a Tiszán Kanizsánál átkeltek és a Csesztreg vize mellett szállottak meg (Anonymus: Gesta Hungarorum).


469

Bács-Bodrogh megyéknek tiszai vidéke 1751-ig katonai őrvidék lévén, ez évben polgárosíttatott, szerb lakosai, kik a katonai életet a polgárinál többre becsülték, számban igen megfogyatkoztak, mert innét lassankint elköltöztek, részben az alsó vidékeken kikerekített és újólag szervezett végvidékekre, részben más vidékekre, Oroszországba is. Így nevezetesen Ó-Kanizsáról is több száz szerb család másfelé keresett hazát és tűzhelyet. A szerbek tömeges kiköltözésével kezdődött a magyarok visszatelepítése is, mi oly rohamos mérvben hajtatott végre, hogy Ó-Kanizsán alig pár évtized alatt a népesség száma nemcsak hogy megkétszereződött, de az itt maradt szerbekkel szemben a magyarság számban és vagyonban határozottan túlsúlyra került. Ezen időben vette fel Ó-Kanizsa, mintegy megkülönböztetésül a szomszédos, túlnyomólag szerbek által lakott Török-Kanizsától, a „Magyar” előnevet is, hogy ezen időtül fogva máig vegyesen hol Ó, hol Magyar-Kanizsának neveztessék. Az 1751-ik év Kanizsára nézve nevezetes azért is, mert ezen évben június 28-án kelt, Mária-Terézia királyné által kiadott privilégium által a mezővárosok sorába emeltetett, a melyről szóló eredeti okmány a városi levéltárban őriztetett (Appel Ede, 1886). Monográfiák Vö.: 7., 12., 20., 31., 2150., 2321., 4361. és 6733. sz. 4787. Appel Ede: Ó-Kanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése; Szabadka – Bittermann József könyvnyomdájából, 1886. 62 p. Irodalom: ~~: Tárca – 1. Jausz János: „Szeghegy…”, 2. Erős József: „Új sóvéi ev. ref. egyház…”, 3. Belohorszky Gábor: „Újvidék”, 4. Appel Ede: „Ó-Kanizsa”, 5. Dudás Gyula: „A zentai ütközet és Szeged visszavétele 1686-ban”; BBVTT Évkönyve 1886. 158–160. p. 4788. Az Ó-Kanizsai Róm. Kath. Egyházközség alapszabályai; Ó-Kanizsa – nyomtatott Schwarz Sándornál [1879]. 26 p. 4789. Dokumentumok, források Kanizsa monográfiájához 1093–1993; Kanizsa, 1991.; Appel Ede: Ó-Kanizsa nagyközség történelmi, helyrajzi, gazdasági, népismei és statisztikai ismertetése, 62 p.; Dudás

Endre: A Tiszáninneni koronakerületnek rövid múltja, jogviszony és a korona, mint földesurávali dézsma pere, 27 p.; Iványi István: Martonos története, 51–58. p.; Ó-Kanizsa nagyközség szabályrendeletei és fontosabb közgyűlési határozatai, 73–157. p.; Horgos 1772–1978. 62 p. 4790. Djere, Kornel dr.–Tomić, Pavle, dr.: Opština Kanjiža – Geografska mo nografija; Novi Sad – Prirodno-ma tematički Fakultet Novi Sad, Insti tut za geografiju, 1982. 203 p. 4791. Ilyenek vagyunk – Bemutatkozik a kanizsai Műszaki Középiskola; [Kanizsa], é. n. [2003?]. 18 p. 4790a. 35 éves a kanizsai középiskola – A kanizsai Műszaki Középiskola ju bileumi évkönyve 1965–2000; Ka nizsa, [2000.] 41 p. (kétnyelvű ki advány). 4792. Írók, költők Kanizsáról; Kanizsa – Cnesa Kiadó, 1994. 194 p. 4793. Kanizsa monográfiája I.; Kanizsa, 1995. 499 p.

470

MAGYARKANIZSA

4794. Kanizsa kilencszáz éves – Dokumentumok és források a kilenc évszázados Kanizsáról; Üzenet, 1993. szeptember–október, 375–484. p.

Irodalom: Matijevics Lajos: Újabb dokumentum a Tisza mentéről; Magyar Szó – Kilátó, 1983. május 7., 17. szám, 17. p.

4795. Kanizsa község – Opština Kanjiža; Kanizsa, 2002. (városismertető kiadvány) s. p.

4803. Papp György: Kanizsa és környéke földrajzi neveinek adattára II.; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1989. 190 p. – Vajdasági helységeinek földrajzi nevei 14.

4796. Kanizsa önmagáról – Lična karta Kanjiže, 1993; 17 p. (kétnyelvű sokszorosított füzet). 4797. Kávai Szabolcs: Emberségünk vára – Visszapillantás iskolánk száz éves történetére; Tóthfalu – Logos, 2001. 84 p. 4798. Kertek, parkok; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 163 p. Irodalom: Vajda Gábor: Zöld remények; 7 Nap, 1990. február 9., 22. p. 4799. Klamár Zoltán: Örökségünk – kanizsai képeskönyv; Tóthfalu – Logos, 1995. 222 p. 4800. Klamár Zoltán: Tanyák, parasztgazdaságok Magyarkanizsa vidékén (1900–2000); Szabadka – Kiss Lajos Néprajzi Társaság Könyvtára 2., 2006. 325 p.

4804. Pató Imre: A Kanizsai Írótábor bibliográfiája 1953–1981; Újvidék – Kanizsa, 1986. 1075–1106 p. – Különnyomat a Hungarológiai Közleményekből. 4805. Pejin Attila: Magyarkanizsa 1848– 49-ben; Zenta, 1999. 72 p. 4806. Szekeres László: Kanizsa múltja a régészeti leletek fényében; Kanizsa, 1986. 73 p. Irodalom: Papp György: Kanizsa kilencszáz és kilencezer éve; Magyar Szó – Kilátó, 1987. június 20., 28. szám, 18. p. 4807. Szöllősy Vágó László: Iskoláink krónikája – Fejezetek a kanizsai oktatásügy történetéből; Kanizsa, 1991. 132 p.

4801. Molnár Tibor: Kanizsa község I. világháborús hősi halottai; Tóthfalu – Logos Grafikai Műhely, 2003. 203 p.

4808. Urbán János: Lángérdem – Az önkéntes tűzoltóság 100 éve Kanizsán; [Magyarkanizsa], 1989. 156 p. + képmelléklet.

4802. Papp György: Kanizsa és környéke földrajzi neveinek adattára I.; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1982. 142 p. – Vajdasági helységeinek földrajzi nevei 8.

4809. Urbán János: Parázsföld; [Magyarkanizsa] 1988. 352 p. Irodalom: Burány Nándor: A tudományos teljesség vagy az osztályérdek; Magyar Szó – Kilátó; 1990. augusztus 25., 36. szám, 14. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok Vö.: 1366., 1378., 1411., 1971., 2348. és 3558. sz. Várostörténet 4810. Beszédes Valéria: A kanizsai kálvária; In: Hét Nap – Vajdasági Magyar Kalendárium, Szabadka, 2006. 221–225. p. 4811. Biacsi Antal: Kanizsai népfogyatkozás; 7 Nap, 1991. június 14., 12–13. p. 4812. Burányi Nándor: Nemcsak hálából, (köz)érdekből is – A kanizsai Tóth József és Wagner Mária alapítványa kapcsán; Magyar Szó – Kilátó; 1990. szeptember 15., 39. szám, 15. p. 4813. Dobos János: Az ősidőktől 1848-ig – Megjelenés előtt Kanizsa monográfiája; Bácsország, 1995. május 4., 8. p. 4814. Dobos János: „Dióhéjban szorítottan körvonalazott eszme”; Bácsország, 1995. október 5., 8. p.

471 4819. Hovány Lajos, mgr.: A Miróthalastó és rokonai – A kultúrtáj Magyarkanizsa környéki vízrajzi jellemzőinek nyomában; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 41. p. 4820. Kalapis Zoltán: Beszédes József kanizsai emlékei I–III.; Magyar Szó, 1986. február 9–11. (3 folytatásban). 4821. Klamár Balázs: Impériumváltások Magyarkanizsán (Ókanizsán) 1918–1944; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 4–17. p. 4822. Klamár Balázs: A kanizsai iskolák története 1918–1941-ig; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 5–8. p. 4823. Klamár Zoltán: Bácskai variációk térre és városnévre – Kanizsa; Magyar Napló, 2003. június. 4823a. Klamár Zoltán: Egy magyarkani zsai bognárdinasztia története a családi jegyzetfüzet és iratanyag tükrében; In: Parasztélet, kultúra, adaptáció; Budapest – Akadémiai Kiadó, 2005. 13–34. p.

4815. Dobos János: Az Árpád-kori Kanizsa; In: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 392–397. p.

4824. Kanizsán ismét újmise volt (Dobó Tibor); Hitélet, 1985. 8. szám, 9. p.

4816. Dobos János: Magyarkanizsa 1848–1849-ben Miloš Dimitrijević emlékiratában; Bácsország, 1998. 2. szám, 8–14. p.

4825. Kávai Szabolcs: Emberségünk vára – A kanizsai iskolák rövid története; Bácsország, 2002. I–III. szám, 52–54. p.

4817. Hovány Lajos: Vizek Kanizsa és Adorján között a térképen; Bácsország, 1999. 3–4. szám, 20–22. p.

4826. Kovács Nándor: A hősök sírkertje – Felújították az I. világháborús katonatemetőt Magyarkanizsán; Hét Nap, 2003. augusztus 20., 12. p.

4818. Hovány Lajos: Kapitány-rét a térképeken; Bácsország, 1999. 5–6. szám, 19–21. p.

4827. Magyarkanizsa; In: Magyar városok; Budapest – a Vármegyei

472

MAGYAR-PÉCSKA Szociográfiák Kiadóhivatala, 1941. 421–423. p.

4828. Mák Ferenc: Kanizsa, a kilencszázéves város – Beszélgetés Dobos Jánossal, a készülő monográfia főszerkesztőjével; Magyar Szó – Kilátó, 1982. június 19., 23. szám, 17. p. 4829. Orosz Ibolya: Oskolaseprő diákból akadémikus – Beszédes József (1787–1852) vízépítő mérnök Magyarkanizsa szülötte; Szabadka – Vajdasági Magyar Kalendárium 2003. 142–148 p. 4830. Papp György: Melyik hát az igazi Kanizsa? – Hol alakult ki az első település Kanizsa néven?; Magyar Szó – Kilátó, 1979. szeptember 29., 39. szám, 14. p. 4831. Papp György, dr.: Kossuth levelezése a kanizsaiakkal; In: Kossuth Lajos 1802–2002 – a Magyar Szó melléklete, Újvidék, 2002. 28–29. p. 4832. Ricz Péter: A kanizsa-velebiti bronz és szarmata kori temető; Bácsország, 1998. 3. szám, 54–55. p.

4834. Vékony László, dr.: Kanizsa 1694ben; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 34–37. p. Művelődési hagyományok 4835. (d. k.) [Dudás Károly]: Kanizsai Újság; Új Hét Nap, 1993. november 19., 9. p. 4836. Faragó Árpád: A műkedvelő színjátszás 110 esztendeje; Hét Nap, 2005. július 27., 30–31. p. 4837. Fehér Ferenc: Kanizsa, könyvek, találkozások; Magyar Szó – Kilátó, 1984. szeptember 22., 38. szám, 16. p. 4838. (hl): Az imádság városa [A katolikus egyházközség életéről]; Hitélet, 1974. 7. szám, 18–26. p. 4839. Silling István: Kanizsa és környéke archaikus népi imádságai; Orbis, 1997. II. évf., 1. szám, 33–39. p. 4840. Urbán János: Elveszett hangok – Tallózás a két háború között a Tisza mentén megjelent lapokban; Magyar Szó – Kilátó, 1985. április 27., 17. szám, 17. p.

4833. (sv): Kilencszáz év hite és reménysége; Hitélet, 1993. 11. szám, 11. p.

MAGYAR-PÉCSKA, PÉCSKA Monográfia 4841. Szomorú István: Tanterv a magyar-pécskai községi iskolák ré-

szére az 1898/9-ik tanévre; Pécska – nyomatott Ruber E. könyvnyomdájában, 1898. 29 p.

473


MAJDÁNY MAJDÁN – Magyar hely. Torontál vmegyében, a bébai uradalomban; 41 házzal, 687 kath., 4 zsidó lak., dohánytermesztéssel, szép fekvésű szőlőkkel. F. u. gr. Battyáni. Ut. p. Szeged (Fényes Elek, 1851). Majdány és [tőle egy kilométerre] Rábé a jugoszláviai Bánság legészakibb csücskében fekszik, közvetlenül a magyar–román–jugoszláv hármas határ mellett. Színtiszta magyar település. A faluhoz 3.289 hold termőföld tartozik, amelyből csupán 11 hold az államé, 1.833 a szövetkezeté, a többi 1.445 hold a magángazdaságoké. A háztartások száma 143, a lakosság lélekszáma pedig 351 (Rábé 162; összesen 513). A századfordulón Majdány házainak száma 164, a lakosságé pedig 757 volt. A faluban hitelszövetkezet és gazdakör is működött. (…) Súlyos kilátástalanság és reménytelenség nyomasztja a falut (Gubás Jenő, 1997). Monográfia 4842. Gubás Jenő: Veszendő végeken – Egy bánsági magyar falu, Majdány szociográfiája; Tóthfalu – Logos, 1997. 201 p. és ua. I–III. folytatásban: Szabad Hét Nap, 1996. október 17-étől október 31-éig. Irodalom: Gubás Jenő, dr.: „Előttünk egy nemzet sorsa áll” – A Mocsáry-díjas Gubás Jenő önvallomása Vörösmarty igézetében fogant; Szabad Hét Nap, 1998. november 4., 8. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 2549. sz.

4843. Bálint József: A parasztnak télen sincs nyugvása; Családi Kör, 1991. január 31., 10–11. p. 4844. Bognár Anikó: Ünnepi táplálkozás Majdánon és Rábén; In: ÉszakBánság paraszti műveltségéből; Szeged, 1999. 63–80. p. 4845. Habram Károly: Romok Majdán felett – Régészeti ásatásoknál az észak-bánáti hármas határon I–II.; Családi Kör, 2004. július 1., 14–15. p. és július 8., 14–15. p. 4846. Simon András: Temetők és temetkezés Majdánon és Rábén; In: Észak-Bánság paraszti műveltségéből; Szeged, 1999. 37–62. p.

MARADÉK Maradik (Maradék), Dunabánság, irigi járás. A község lakóinak száma: 2600 lélek, amiből 1500–1600 a magyarok száma. (…) A katolikusok Djakovo alá tartoznak. 1898ban csak egy Ács nevezetű család volt katolikus. Ennek idején az irigi plébános nem akart magyarul még temetni sem, kértek Strossmayertől, az akkori püspöküktől magyar papot, aki azonban nem teljesítette a kérést, sőt azt mondta a küldöttségnek: inkább kutyák ugassanak a templomban, mint magyarul énekeljenek. Az időközben megszaporodott magyar katolikusok közül ekkor 30 család tért át [reformátusra]. Informátorom személyesen kereste fel 1934-ben Aksanović djakovói püspököt, és feltárta előtte a katolikusok tűrhetet-

474

MARTONOS

len helyzetét. Aksanović ígéretet tett segítésre, mondta majd tanulmányozza a helyzetet. Informátorom egyébként Székely Sándor református lelkész. Aksanović röviddel ezután Marketićet helyezte Maradékra. Szerb–horvát ember, aki keveset tudott magyarul, különben dadogott. (…) Helyébe Peternej Jozo 40-es szlovén pap került, aki egy szót sem tud ismét magyarul. Mikor az új papot kapták, kérték a hívek, hogy legalább a Mária-énekeket énekelhessék a templomban az istentisztelet alatt magyarul, vagy akárcsak vasárnap, litánia után. Mikor semmi választ nem kaptak, egyszer az asszonyok váratlanul elkezdtek magyarul énekelni, a pap és a kántor azonnal elhagyták a templomot. Utána a csendőrök szedték össze az énekeseket a pap utasítására és feljelentésére, és az Államvédelmi tv. alapján lebünteték valamennyit 100–300 din. pénzbüntetéssel (Maradik – Maradék, 1937). Cikkek, tanulmányok 4847. Ablonczy Bálint: Maradék szórványmagyarsága a Szerémségben; Magyar Nemzet, 2001. július 21. 4848. Ambrus Vilmos: „Így tanultuk az ősöktől” – A maradéki betlehemesek; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 9–11. p. 4848a. Dudás Károly: Maradék; In: Szórványban [Burány Nándor–Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 84–91. p.

4849. Klamár Sára: Ki vagyok Én? És ki vagy Te? – Identitásstratégiák a maradéki magyarok körében; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 30–34. p. 4850. Kósa László: Maradék – Vallás és anyanyelv konfliktusa egy szerémségi községben a XIX–XX. század fordulóján; In: Magyarságkutatás 1989; Budapest, 1990. 7–22. p. 4851. Maradik (Maradék); [1937]. 2 p. – TLA/432/11.

MARTONOS MARTONYOS – Helység Bács v.-megyében, a tiszai koronai kerületben, Csongrád vmegye szélén, ut. p. Horgos. Lakja 4500 lakos, kiknek fele szerb n. e. óhitű, fele magyar katholikus; és még 83 héber. Kath. és óhitű anyatemplomok. Sok dohányt termeszt. Hala bőséggel. Első osztálybeli határa 2200 □ ölével 11,374 hold, mellyből polgári szántó 2406, rét 4491, legelő 1330, szőlő 229, uradalmi szántó és rét 160, nádasa 1700, tavak 758, utak 300 hold (Fényes Elek, 1851). Midőn Szeged 1686. október 22-én a császári sereg által bevétetett, a másfél százados török uralkodásnak e vidéken vége szakadt; de a Tiszán túl még sokáig tartotta magát s az ellen kellett a Tisza innenső partját megvédeni. Ez volt a feladata a néhány évvel később szervezett határőrvidéknek, melynek első nyomait mindjárt 1687-ben Szegeden és Szabadkán találjuk; sőt Martonoson és Zentán is, a hol e célból rác milicia volt elhelyezve, a mely egy 1688. január 25-én kelt jelentés szerint élelemhiány miatt e váracsokat (Schlosser!) el akarja hagyni. Azért a katonai kincstár részéről a kanizsai rácokat és a


475

martonosi meg becsei őrségeket 1696-ban is élelmezni kellett. De a cél biztosabb elérése végett a határőrvidéket katonailag készültek szervezni. S így a szervezetbe Martonos mindig felvétetett, mert helyzeténél fogva abból ki sem maradhatott. Martonosra 50 gyalog és 25 lovas katona volt kivetve. 1702-ben itt legalább 300 adóköteles egyén volt. (…) Az 1848–49. évi mozgalmak alatt a martonosi nemzetőrség is (magyarok és szerbek egyaránt) a római sáncok mögött tanyázó felkelő szerbek ellen az ó-kéri táborba szállottak. De midőn a szerb nemzetőrök magyarellenes hangulatot kezdének tanúsítani a magyarok az ó-kanizsai nemzetőrök segítségével azokat lefegyverezték; maguk pedig Szent-Tamásnál is részt vettek (Iványi István, 1896). Monográfiák Vö.: 2321., 4361. és 4589a. sz. 4852. Dongó Ferenc–Gulyás M. Fulgencia–Kovács József: A Martonosi Egyházközség története; Martonos, 1976. 4852a. Historia Domus Parochiae Martonosiensis 1237–1985 – Adatgyűjtemény a Martonosi Rkt. Egyházközség történetéhez; Martonoson, 1985. 103 p. – Összegyűjtötte Dongó Ferenc és segítői, Kovács József és Savelin Zoltán plébános urak, valamint Gulyás M. Fulgencia és Bagi M. Ronorika t. nővérek. Továbbá a falu „régi öregjeiből” néhányan. (gépirat) Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. és 5555. sz. 4853. Aranymise Martonoson (Kovács József); Hitélet, 1978. 5. szám, 10– 11. p. 4854. Bálint József: Kosárfonók nyomában; Családi Kör, 1991. április 11., 10–11. p. 4855. Beszédes Valéria: A népi műemlékvédelem lehetőségei Martonoson, Létünk, 1985. 3–4. szám, 528–551. p.

4855a. Cvetanović, Milan: Martonos, az egykori pannonhalmi birtok a formálódó eurorégió útján; Társadalom és tudomány – Válogatás a II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia humán tárgyú dolgozataiból; Újvidék – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2005. 385–396. p. 4856. Dongó Ferenc: „…Kárvallott embörök…” – Martonoson még a török hódoltság idején 245 hívőt bérmált meg a belgrádi püspök; Hitélet, 1976. 6. szám, 18–24. p. 4857. Egy gyertyaszállal kevesebb világít (Kovács József 1905–1983); Hitélet, 1983. 11. szám, 15. p. 4858. Erdősi Loc Valéria: Vesszőszobrászok – Száz évvel ezelőtt alakult meg a martonosi Kosárfonók Szövetkezete; Családi Kör, 2004. augusztus 26., 20–21. p. 4859. Erdősi Loc Valéria: Nincs utánpótlás – A martonosi kosárfonás szomorú jelene; Családi Kör, 2004. szeptember 2., 20–21. p. 4860. Iványi István: Martonos község története; BBVTT Évkönyve 1896. 51–58. p. – Ugyanaz: Dokumentumok, források Kanizsa monográfiájához; Kanizsa, 1991.

476

MILITICS

4861. (kf): Megünnepelték a martonosi templom 200 éves jubileumát; Hitélet, 1976. 12. szám, 6–7. p.

4864. Tandari Erzsébet: A martonosi kosárfonás története; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 29–33. p.

4862. Kovács Mária: Volt egyszer egy Ustorka; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 84–85. p.

4864a. Vidéki napló – Martonos, jan. 13-án; Szegedi Napló, 1880. január 15., 3. p.

4863. Kovács Mária: Utcáink története – A Szabadkai utca; Bácsország, 2004. I–III. szám, 67–68. p.

MELENCE MELENCZE – Rácz m.-v., Torontál vmegyében, a kikindai szabad kerületben, N.Becskerekhez 1 posta állásnyira északra; 46 kath., 6160 n. e. óhitű lak. Van 1 szép bádogos tornyú szentegyháza, postahivatala, 264 egész telke, gazdag búzatermő határa, s felette sok szarvasmarhája. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok 4865. Kalapis Zoltán: Egy régi torontáli iszapfürdő – A melencei Ruszanda 100 éves hirdetések tükrében; Bácsország, 1997. augusztus 7., 7. p.

4866. Németh Ferenc: A bánáti Marienbad – A melencei Ruszanda gyógyfürdő múltjából; Családi Kör, 1995. február 23.

MILITICS Militich RÁCZ-MILITICS – Német–szerb falu Bács vmegyében, Hodsághoz 1 mfd., 2400 német kath., 700 szerb n. e. óhitű lak., kath. és óhitű paroch. templomokkal. Sok kendert termeszt. Első osztálybeli gazdag határa 1100 □ ölével 8998 hold, mellyből 112 4/8 telek után urbéri szántó 3694, rét 2697, legelő 1896, szőlő 136, urad. rét 10, mocsár 393, utak 172 hold. Birja a kamara (Fényes Elek, 1851). Monográfia 4867. Wüscht, Johann: Über Vergangenheit und Gegenwart der Gemeinde Srpski-Militics – Ein Heimat-

buch als Festgabe zur 150 Jahrfeier; Odžaci, 1936. 224 p. Irodalom: Réz Henrik: ~; Századok, 1937. 469–473. p.

477


MITROVICA Monográfia

– Buchdruckerei von I. C. Soppron, 1973. 86 p. + 2 térkép.

4868. Godra, Bartholomaus E., dr.: Monographie von Syrmien; Semlin

MOHOL MOHOL – Helység Bács vmegyében, a tiszai korona szabadalmas kerülete, a Tisza jobb partján, ut. p. Ó-Becséhez északra 3 mfd. Lakja 3500 n. e. óhitű szerb, 1800 magyar kath., 100 zsidó, óhitű és kath. anyatemplommal. Gazdag fekete földű határa 2200 □ ölével, 16,322 hold, mellyből polgári szántó 3801, rét 6355, legelő 4321, szőlő 138, uradalmi föld 160, nádas 1081, mocsár 300, utak 166 hold (Fényes Elek, 1851). Moharéve – Mohar régi férfinév, már 1283-ban előfordul. Bácsmegyei Moharáve Becsei Imre birtoka volt, aki ezt 1323-ban Lampert országbíró előtt Dombónak adta cserébe, annak tiszántúli Szentmiklós és Akacs nevű birtokaiért. (…) 1701-ben telepedtek le Moholon szerbek. – 1702-ben a tiszai határőrvidék szervezésekor Mohol katonai sánc lesz. 1717-ben a katonaság ökreit legelteti a Mohol-i határban. (…) 1771-ben Moholon az urbéri összeírás szerint volt 273 gazda, 17 házas zsellér és 6 lakó. A Moholhoz tartozó határrészek (puszták és dűlők): Novoszelo, Csanadacz, Pogledics, Obornyacza, Gyentáros, Tivitska, Dolity, Ugarszko-Szelistye. Magyarok 1804–5-ben telepedtek le számosan, akik már 1806-ban plébániát is kaptak. A Szt. György tiszteletére épült templom 1824-ből való. 1848-ban a kor. kerület megszűnvén, Mohol is a vmegyében kebeleztetett és 1870-ben megváltja magát a földesúri terhek alól. (…) Moholon az 1890. évi népszámlálás szerint volt: 9509 lélek 1733 házban. Anyanyelv szerint: 5710 magyar, 3669 szerb. Vallás szerint 5465 rk., 3670 gkel., 295 izr. stb. A község határa 25530 kat. hold (Iványi István, 1906). Monográfia 4869. A moholi Szent Száva pravoszláv templom; Szabadka, 2003. 22 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz. 4870. Csin.: Több évtizedes munka – Baranyi István a családi ősök után kutatott, végül megírta Mohol monográfiáját; Magyar Szó, 2004. október 10.

4871. (hl): Jubileumi ünnepség a Tisza melléken; Hitélet, 1970. 12. szám, 5–8. p. 4872. (hl): Moholi képek – moholi értékek; Hitélet, 1974. 9. szám, 18–24. p. 4873. (hl): Aranymise Moholon – Ágoston Miklós; Hitélet, 1980. 11. szám, 17–20. p. 4874. Kalapis Zoltán: Moholy-Nagy László adai és moholi évei I–II.; Magyar Szó – Kilátó, 1982. szeptember 4., 34. szám, 11. p. és szeptember 11., 35. szám, 11. p.

478

MOLLYFALVA

4875. Király János: Mohol krónikása – Baranyi István családfa-kutatásai; Magyar Szó, 2002. október 4.

4878. Suhajda Lajos: „Mindenkinek mindene lettem…” (Varga Lajos plébánosról); Hitélet, 1995. 9. szám, 10. p.

4876. Muhi János: Mól jelene; Híd, 1935. szeptember, 9. szám, 7–13. p.

Moholi szerző műve

4877. Soltis Gyula: Hová tűnt a Moholi Völgy?; Szabad Hét Nap, 1998. december 30., 11. p.

4879. [Novak, Radonjić:] Molska mudrovanja Novaka Radonjića koji su od više godina u raznim listovima pod znakom „N” izlazili I–II.; Novi Sad, 1878. XI + 266 p. és XIII + 262 p.

MOKRIN MOKRIN – Rácz–magyar m.-város Torontál vmegyében, a kikindai kerületben, Kikindához északra 1 ½ mfdnyire; 240 kath., 2984 n. e. óhitű, 48 zsidó lak., n. e. óhitű anyatemplommal, postahivatallal és váltással, Csatád és Török-Kanizsa közt, vendégfogadóval, 289 egész telekkel. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok 4879a. A kétszáz éves híd (a kilenclyukú híd); Csókai Krónika – Čokanska hronika. 2007. szeptember–október (18. szám), 20. p. – A „mokrini szerzők” Híd az Aranka folyón című könyvének ismertetése.

4880. Fehér Mayer Mária: Mokrinba már nem jár magyar újság; Családi Kör, 2001. június 28., 12–13. p. 4881. Mokrinban nagy az öröm; Hitélet, 1991. 4. szám, 15–16. p.

MOLLYFALVA, MOLIDORF Molyfalva MOLIDORF – Német falu Torontál vmegyében; 552 kath., 6 zsidó lak., Contractualis hely. F. u. gr. Zichy Ferraris Ferencz örök[ösei] (Fényes Elek, 1851). 1945 elején érkeztünk Molidorfba. Az egész falu tábor volt, haláltábornak hívták, mert csak öregek és gyerekek éltek itt. (…) 1948 elején Gádorról Szerbcsernyére hoztak bennünket, a Júlia-majorba. Két héttel húsvét előtt a nagykikindai nagynénénk meghallotta, hogy ómama, a bátyám meg én ott vagyunk, és eljöttek értünk. A bátyámat és engemet kivihetett. Ómamát még nem engedték ki, majd csak 1948 nyarán mehetett ő is, amikor felszámolták a tábort. Édesanyám nem volt velünk a haláltáborban. Mint a többi, életerős asszonyt, őt is Oroszországba vitték munkatáborba, és egy szénbányában dolgozott. 1950-ben szabadult, és kikerült Németországba. Édesapám német katona volt, 1944ben elesett. Anyuka 1952-ben megtudta, hogy mi hol vagyunk, ki akart vinni bennünket

479


Németországba, de végül is maradtunk. (…) Anyukámmal csak 1958-ban találkoztam, amikor kimentem hozzá látogatóba. Akkor láttam a féltestvéremet is. Nekem van még egy édes öcsém is, akivel együtt kerültünk a lágerbe, de ő anyukámnak a mamájával volt együtt. Nekik sikerült megszökniük a táborból, és Romániába kerültek. Hansi öcsémmel én édesapám mamájával és tatájával voltam a táborban. A Romániában élő öcsém 1960-ban kivándorolt Németországba. – Szerbcsernyén a kastély közelében, a mostani park helyén temették el azokat, akik a szerbcsernyei táborban haltak meg. Közvetlenül a határátkelő mellett van egy ötven méter hosszú, négy méter mély árok, amely egy nagy sírgödör volt, oda temették azokat, akiket kivégeztek (Nagy Erzsébet, 2005). Cikkek, tanulmányok 4882. Cs. Simon István: Az elöntött falu – Mollyfalva, Molidorf, Molin; Hét Nap, 2002. szeptember 4., 27. p.

4883. Nagy Erzsébet: Koszorúzás Molidorfon; Hét Nap, 2005. december 28., 25. p.

MONOSTOR, KANIZSAMONOSTOR MONOSTOR – Magyar hely., Torontál vmegyében, Csókához 1 mfdnyire; 44 házzal, 366 kath. lak., dohány termesztéssel. F. u. a Marczibányi család. Ut. p. Uj-Kanisa (Fényes Elek, 1851). Monostor is a Csanád nemzetség ősi birtoka, mely itt monostort alapított, ahonnan a helységet Kanizsamonostorának vagy Monostoros-Kanizsának nevezték. Első ízben 1230-ból van adatunk az itteni monostorról, amelynek a följegyzések szerint a Maros mellett, Csiga nevű falunál birtoka volt, és amelynek II. Endre 1233-ban kétezer kősót ígért. A helység első ismert birtokosa Kelemenös bán fia, Pongrácz. (…) Oláh Miklós 1536-ban még jelentékeny helységnek említi, ám másfél évtizeddel később ezen a vidéken is föltűnik a hódító török félhold (Torontál vármegye monográfiája, 1911). Kanizsamonostorról azonban még 1582-ből is van hírünk, öt szerb pásztor lakta, akiknek összesen 1028 birkájuk volt. De nem sokkal ezután pusztává vált. Az 1723. évi Mercy-féle térkép is pusztaként tünteti föl. 1782-ben azonban a Marcibányiak Szeged vidéki magyar kertészeket telepítenek ide, a régitől délkeletre az Aranka közelébe. Mikor épült föl a monostor, ki építette, kik és mikor semmisítették meg? Ezek nyitott kérdések maradnak… (Cs. Simon István, 2001) Monográfia


4884. Cs. Simon István: Monostor – 770; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2001. 78 p.

4885. Cs. Simon István: Helyváltoztatás és lejtő; Szabad Hét Nap, 1994. szeptember 22. – Bánáti Újság, 3. p. 4886. Cs. Simon István: Közeleg az ünnepetek! – Monostor hétszázhet-

480

MONOSTORSZEG venedik évfordulójára; Szabad Hét Nap, 2000. szeptember 6., 28. p.

4887. Tóth Lívia: Falu a kilenclukú híd közelében; Hét Nap, 2001. november 7., 14–15. p.

MONOSTORSZEG Bački Monoštor MONOSTOR-SZEG – Magyar falu Bács vmegyében, Zomborhoz nyugatra 2 mfd, s ut. post. Bezdán 1 óra. Itt szakad a Ferencz csatorna a Dunába, s itt van ezen az első zsilip hollandiai módra készítve. A parton áll egy vendégfogadó és több uradalmi épületek. Lakja: 4500 l., kik többnyire r. katholikusok, paroch. templommal. Fekete földje híres búzát és kendert terem; nádja; hala bőséggel. Határa 1100 □ ölével 19,908 h., mellyből 84 telek után úrbéri szántó 2962, rét 2426, jó legelő 1269, mocsáros legelő 2000, szőlő 96, uradalmi föld és rét 968, makkos erdő 4023, lágyfa erdő 845, nádas 4022, tavak 1087, utak 212. F. u. a kamra. Hajdan e tájon feküdt Bodrog város, s itt volt a Sz. Péter tiszteletére szentelt bodrog-monostori apátság is, valamint szinte a Bodrog-Duna szigetében a sz. kereszt apátság (Fényes Elek, 1851). A’ csatorna jobb partján vannak az uradalomnak némelly, a’ gazdasághoz tartozó épületei, azokon pedig túl Monostorszegh fekszik, melly jókora helység; 3787 catholikus, 280 óhitű, 10 evangelikus és 71 zsidó lakos van. Miolta a’ Törökök hazánkból kiverettettek, azolta a’ K. Kamara birja, ’s az Apatini uradalomhoz tartozik most. Határja két nyomásbeli, agyagos és fekete földű, búzát jól terem, lent eleget, szőlleje is, erdeje és nádja bőven van, ’s a’ lakosok sok szarvas marhákat nevelnek. Míg a’ csatorna nem volt, addig a’ Dunán a’ partosban sok hajók rakodtak a’ beljebb fekvőhelységekből, de már most ez csak ollyankor történik, mikor az igen kis víz miatt a’ hajók nem mehetnek bé a’ csatornába, melly igen ritkán esik meg. T. Bács Vármegye részéről a’ helységben mindig egy esküdt lakik (Mindszenthy Antal, 1831). Monográfiák 4888. Beljanski, Milenko: Tragajući za Bodrogom i Monoštor do kraja osamnajstog veka; Sombor – Prosveta, 1972. 95 p. – Bibliografija 89– 91. p. 4889. Beljanski, Milenko: Bački Monoš tor izmedju 1801. i 1920. godine; Sombor – Prosveta, 1986. 71 p.

4890. Beljanski, Milenko: Bački Monoš tor izmedju 1921. i 1985. godine; Sombor – Prosveta, 1986. 207 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282. sz. 4891. Beljanski, Milenko: Még a kő is dalol; 7 Nap, 1983. október 21., 3. p.

481


MOZSOR Falu a titeli fönnsík tövében. (…) 1746-ban a szabadkai kivonuló határőrök ide telepíttetvén, a kamara a falut katona sáncnak adta át. A tiszai határörvidék feloszlatásakor 1750-ben nem jutott vissza a vmegyéhez, mert csajkásnak szánták e helyet. Ennek szervezése azonban egyelőre nem sikerülvén, Mosorin 1752-ben ideiglenesen a vmegyének adatott át, míg a katonai hatóság 1763-ban ismét visszavette, s a csajkás határőrség szervezetébe sorozta be. Végre az 1873. évi XXVII. t. c. értelmében ismét a polgári hatóságokhoz jutott, és a vármegyébe kebeleztetett vissza. (…) Mosorinon az 1890. évi népszámlálás adatai szerint volt: 2717 lélek 467 házban. Anyanyelv szerint volt: 2553 szerb, 80 magyar, 63 német (Iványi István, 1906). Cikkek, tanulmányok

éves lelőhely öröksége; Magyar Szó, 1987. augusztus 25.

4892. J. Szabó József: Újjáépülő bronzkori település a csaknem négyezer

MÓDOS NÉMET-MÓDOS – Német m.-város Torontál vmegyében, Becskerekhez keletre 6 órányira; 892 kath., 2 óhitű lak., 6 paroch. templommal, 52 egész telekkel, gyógyszertárral. F. u. a zágrábi káptalan, s feje egy uradalomnak (Fényes Elek, 1851). RÁCZ-MÓDOS – Rácz m.-v. Torontál vmegyében; 94 kath., 2364 n. e. óhitű lak., óhitű anyatemplommal, epres kerttel, 153 2/8 egész telekkel. F. u. a zágrábi káptalan (Fényes Elek, 1851). Monográfiák


4893. Burger, Josef: Heimatbuch der Gemeinde Modosch im Banat und Ortschronik der Gemeinde Kaptalan; Bermatingen Kr. Überlingrn / Baden, 1964. 528 p. + 1 térkép.

Vö.: 1411. sz.

4894. Milleker Felix: Geschichte der Gemeinde Jaša Tomić (Módos, Modosch) im Banat; Vrschatz – Kirchner, 1935. 45 p.

4895. Németh Ferenc: Régi módosi nyomdák I–II.; Magyar Szó – Kilátó; 1990. június 9., 25. szám, 16. p. és 1990. június 16., 26. szám, 16. p.

482

MUZSLYA

MUZSLYA Hogy ezen a vidéken települések keletkezhettek, az annak is köszönhető, hogy a XVIII. sz. második felétől, de különösen a XIX. sz.-ban nagy lecsapoló munkálatokat végeztek, majd szivattyús rendszerű csatornahálózatokat építettek ki, s így a dombhátakon a XIX. sz. második felében három település is keletkezett: 1. Lukácsfalva (Lukino Selo) 1785-ben, a Bega folyó közvetlen közelében, ezt 1878-ban árvíz öntötte el. Ekkor kilométernyi távolságra, egy magasabb dombháton, új település keletkezett. Ez a mai település. 2. Erzsébetlak (Elisenheim, Belo Blato, nevezték még Nagyerzsébetlaknak is) 1866-ban települt be, 1876-ban a Tisza áradása teljesen tönkretette a falut; lakói elköltöztek, majd 1887-ben újratelepítették. (…) 3. Muzslya (Felsőmuzslya) 1890-ben. (…) 1888-at írtak, amikor országgyűlési képviselőválasztások zajlottak le, Magyarországon az uralkodó párt a 67-es kiegyezés (Deák Ferenc) pártjából kialakult Szabadelvű Párt volt Tisza Kálmán miniszterelnök irányításával, aki egyben a szabadelvűek vezére is volt. Nagybecskereken természetesen biztosítani kellett egy szabadelvű képviselő megválasztását, mert a vármegye főispáni megbízatása is ennek az eredményétől függött. Nos, a főispán Hertelendy József volt, a képviselőjelölt (és korábbi képviselő) pedig Demkó Pál, nagybecskereki illetőségű földbirtokos. A választások lebonyolítása után az esti órákban Hertelendy József a vármegyeház előcsarnokában idegesen sétálva várta, kivont kardú csendőrök sorfala között, Demkó Pált, hogy gratuláljon neki az alig 7 szavazattöbbséggel megnyert képviselői megbízatáshoz. A gratuláció után állítólag ezeket mondta: – A fene egye meg! Nem fogok én itt többé értetek idegeskedni. Hozatok én ide hamarosan 400 kormánypárti szavazót. (…) 1888-ban tehát a vármegye telepítési igénnyel fordult a magyar földművelésügyi minisztériumhoz… (Karl Miklós, 1990) Monográfiák 4896. Karl Miklós: A dűlőutak szorgos népe – Adalékok Muzsla százéves történetéből 1890–1990; H. n. [Muzsla], 1990. 223 p. 4897. Tóth-Glemba Klára: „Mindönki Muzslára akar mönni”; Tóthfalu – Logos, 2000. 101 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 3601. sz. 4898. Gabona Ferenc: Szórvány magyarság Közép- és Dél-Bánságban; Polísz, 2004. február–március, 75. szám, 27–32. p.

4899. (gs hl): Ahol lovat, szekeret, szerszámot és embert gyilkoltak a messzi földek; Hitélet, 1976. 7. szám, 18–23. p. 4900. (-k -o): Templomavatás Muzslyán; Hitélet, 1994. 7–8. szám, 14–15. p. 4901. Kovács Jolánka: Csak hét villanykaró hiányzik; Családi Kör, 1999. március 18., 12–13. p. 4902. Nagy János: Muzsla; Híd, 1934. szeptember, 5. szám, 4–5. p.; Muzsla vasárnapja; 1934. október, 6. szám. 4–6. p. és Lakodalom Muzslán; 1934. november, 7. szám, 5–9. p.

483

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4903. Németh Ferenc: Muzslya 100 éve I–XVI.; Magyar Szó – Bánáti Híradó, 1990. január 6.–április 28.

imaházat a közép-bánáti telepes község római katolikus hívei; Családi Kör, 2002. február 28., 20–21. p.

4904. Németh Ferenc: A Bodré vendéglő padlásán is táncoltak – Hatvan évvel ezelőtt rendezték meg az első muzslyai Gyöngyösbokrétát; Vajdasági Hírnök, 1996. szeptember, 20–21. p.

4907. Palatinus Aranka: „Kész az étel, gyé kend má önni!” – Hagyományos táplálkozás a muzslyai parasztházban; Családi Kör, 2001. június 28., 24. p.

4905. Németh Ferenc: Olvasók a vendéglőben – 100 évvel ezelőtt alakult meg a muzslyai magyar olvasókör; Családi Kör, 1997. április 10. 4906. Németh Ferenc: A muzslyai templom 100 éve – 1902-ben kaptak

4908. Palatinus Aranka: Házassági anyakönyvek tanulsága Muzslyán; Létünk, 2001. 1–2. szám, 101–116. p. 4909. Préc István: Megemelt kalappal; Szabad Hét Nap, 1997. október 9., 22. p.

NAGYBECSKEREK NAGY-BECSKEREK – Igen csinos város, s főhelye Torontál vármegyének, a Béga vagy Bege hajókázható folyóvize mellett, Szegedhez délre 14, a Tiszához 1 ½ mfdnyi távolságra. Házai nagyobb részt cseréppel fedettek, s utczái elég rendesek. Van benne 5 templom, vármegyeház, posta- és sóház-hivatal, 2 casino, színház, 2 patika, sörház. Népessége 15,544 lélek, kik közt 3968 katholikus, 604 evang., 66 ref., 10398 n. e. óhitű, 508 zsidó. Nyelvökre nézve ráczok, németek, magyarok, oláhok, tótok, bolgárok. – Kereskedése gabonával, szarvasmarhával, s nyers bőrökkel felette nagy fontosságú; mesteremberei számosak; roppant kiterjedésű határa 399 2/8 egész telket számlál, s igen termékeny; epreskertje legszebb a megyében; erdőcskéje is van. F. u. a királyi kamara, s széke egy tiszttartósági hivatalnak (Fényes Elek, 1851). Nagybecskerek egy nagy és szépecske mezőváros, melyet majd mind rácok laknak. Egy kellemes partos helyen fekszik a Béga kanálisa mellett, mely a város félig körülveszi, és azon keresztül is megyen, aholott rajta egy derék híd vagyon építve olyan magasságra, hogy alatta vitorlás dunai hajók elmehetnek. A kanálisban az ember sok hajókat lát, minthogy minden produktumok, amelyek a Banátus belső részeiről kivitetnek, ezen a vízen vitetnek ki, melyből azután a Tiszára és innen a Dunára jönnek. A kanális partján a város részein szép kis ligetek vagynak, melyek a helynek annál több kellemetességet adnak, minthogy ezen a vidéken az ember fákat éppen nem lát. Vagyon ezenkívül egy nagy eperfás kert, mely a vármegyéé, és selyemtenyésztés gyarapítása végett míveltetik. Mert minthogy ezen vármegyében sok selymet termesztenek, a vármegye az eperfák elegendő bőségéről gondoskodik, és a helységeket, amelyekben eperfákra szükség volna, azokkal kielégíti (Teleki Domokos, 1794).

484

NAGYBECSKEREK

De a mestert nem zavarta Somlyaiék fanyarsága, amely valóban a somhoz hasonlított. Nem zavarta a Marczi szamarast sem, annak az idegei kötélből voltak megszervezve, és bölcsen osztotta be a napját, a várost egyaránt, hogy merre hordja a vizet, lévén ő a becskereki vízvezeték. A haját hátul fésű szabályozta, a füle cimpájába kis sárgarézlapot fűzött, mert az megóvta a szemfájástól, állandóan papucsban járt, és mezítelenek valának dússzőrű lábai, amelyek fogvicsorgatásra ingerelték az én Treff vizslámat. Nem bántott az a jámbor állat a világon senkit, csak valami érthetetlen ingertől hajtva a Marczi bokáját kapta a szájába anélkül, hogy megharapta volna. – Ággyík á rosztopcsint a rummal! – szólt be arramenet a boltba Marczi, minekután türelmes állatait, nevükön szólítva őket, megállította. (…) Marczi, ha szigorúan veszem a dolgot, és ezen az alapon akarom karakterét megrajzolni, világpolgár volt, mert amikor az Amerika-negyedben igyekezett kielégíteni a szomjúhozókat, éppen úgy betért a Budzsák sarkán Schlesingerhez is, márpedig azt aligha lehetett a lutheránus hívek közé sorolni. Tótok – ahogy Becskereken az evangélikusokat nevezték – egyébként is csak a templomok körül laktak (Sz. Szigeti Vilmos, 1937). Monográfiák Vö.: 99a., 106., 107., 1370., 3475., 3497., 3503., 3504., 3507. és 3530. sz. Várostörténet 4910. Lauka Gusztáv: N.-Becskerek az alig multban és jelenben; NagyBecskerek – kiadja Mangold Lipót, 1886. 13 p. 4911. Milleker, Felix: Geschichte der Stadt Veliki Bečkerek 1333–1918; Wrschatz – Kirchner, 1933. 96 p. 4912. Nagy-Becskerek rendezett tanácsú városának szervezési és ügyrendi szabályrendeletei; NagyBecskerek – Nyomtatott Pleitz Ferencz Pálnál, 1873. 76 p. 4913. Rapajić, Zoran: Zrenjanin bez tajni; Beograd, 2005. 45 + 8 p. 4914. Stanić, Radiša: Veliki Bečkerek, Petrovgrad, Zrenjanin; Zrenjanin, 1995.

4915. Szentkláray Jenő: Vonások NagyBecskerek város és vidéke történetéből; Temesvár, 1877. 4916. [Szentkláray Jenő]: Nagy-Becskerek utczáinak és tereinek magyarosítása – Vonások a vidék és város történetéből. A dél-magyarországi részek visszakapcsolásának százados évfordulója emlékére – írta s Torontálmegye Törvényhatósági Bizottságának 1879-ik évi szeptember hó 22-én s folyt. tartott ünnepélyes közgyűlésén felolvasta dr. Szentkláray Jenő; Nagy-Becskerek – Nyomtatott Pleitz Fer. Pálnál, 1879. 30 p. 4917. Szentkláray Jenő: A becskereki vár; Budapest – kiadja a Magyar Tud. Akadémia, 1886. 49 p. – Értekezések a történeti tudományok köréből, XII. 10. 4918. Szentiványi Ferencz: Nagybecskerek város fejlődése és jelentősége; Budapest – Pesti Könyvnyomda-Részvénytársaság, 1911. 47 p. – Különnyomat a Közgazdasági Szemle 1911. évi január–február havi füzetéből.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Művelődési hagyományok 4918a. Alma Mater – A nagybecskereki magyar középiskolások lapja; 2005. június 24., 20 p. – I. évfolyam 1. szám. 4919. Barácius Zoltán: Megkésett rekviem – A megszüntetett vajdasági magyar színházak története; Szabadka – Életjel, 1996. 229 p. 4920. Bányai Jakab: Steinbach Antal élete és működése; Nagybecskerek – Pleitz Fer. Pál könyvnyomdája, 1896. 44 p. 4921. Čolić, D. Dragoljub: Poznati Zrenjaninci; Zrenjanin, 1963. 4922. Jankó Ágostonné: A nagybecskereki Szociális Missió Társulat jelentése az 1916–1917. évről; Nagybecskereken – Nyomtatott Pleitz Fer. Pál könyvnyomdájában, é. n. [1917]. 23 p. 4923. Kalapiš, Zoltan: Bečkerečki svetlopisac; Novi Sad, 1986. 58 p. 4924. Klein Mór, dr.: A döntés küszöbén – Egyházi beszéd; Nagybecskerek – Pleitz Fer. Pál könyvnyomdája, 1898. 6 p. 4925. Lőrinc Péter: A Pleitz-ház tudományos kiadói tevékenysége a bánáti rónán; Újvidék – a Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1978. 201 p. Irodalom: Vajda Gábor: Fontos anyagfeltárások; Magyar Szó – Kilátó, 1979. október 27., 43. szám, 14. p. 4926. Négy Város – Becskerek; Híd, 1995. január–február – Kalapis Zol-

485 tán: A becskereki főtér és környéke, 30–37. p.; Németh Ferenc: Nagy is volt, becses is, kerek is…; 38–45. p. 4927. Németh Ferenc: A torontáli szőnyeg; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1995. 107 p. 4928. Németh Ferenc: A Fülep család Becskereken; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1997. 141 p. 4929. Németh Ferenc: Streitmann Antal; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2000. 115 p. 4930. Németh Ferenc: A nagybecskereki sajtó története (1849–1918); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 213 p. 4930a. Petőfi Művelődési Egyesület, Zre njanin 1945–1980; Zrenjanin, 1980. 42 p. (kétnyelvű kiadvány) 4931. Stocker Eduárd–Hegyi József: A zrenjanini Petőfi Művelődési Egyesület 50 éve; Zrenjanin, 1995. 187 p. 4932. Szentkláray Jenő: Debreczeni Bárány Ágoston élete és munkái – Emlékezés Dél-Magyarország első történetírójáról; Budapest – Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, 1914. 107 p. – Értekezések a történelmi tudományok köréből, XIII. 8. 4933. Veselinov, Ivanka: Bečkerečki tipik 14 veka; Skopje, 1970. 15 p. (különnyomat) 4934. Zrenjanin nekad i sad (Fényképek a városról); é. n. [2004].

486 Cikkek, tanulmányok Vö.: 1074., 1411., 1460., 2205., 2235., 2543. és 2547. sz. Várostörténet 4935. A nagybecskereki vár maradványa; Századok, 1885. 770. p. 4936. Baróti Lajos: A becskereki spanyol telep; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1892. 193–198. p. 4937. Demkó István: A nagybecskereki cukorgyár alapításának kezdetei; Bácsország, 2004. I–III. szám, 40–41. p.

NAGYBECSKEREK neti vonatkozásai Nagybecskereken és Magyarittabén; In: 1848–1849 – A magyar forradalom és szabadságharc jubileuma – a Magyar Szó különkiadványa, Újvidék, 1998. 29. p. 4944. Marcsók Vilma: Örömünnep és szomorú megemlékezés – A 95. születésnap; Szabad Hét Nap, 1999. február 3., 7. p. 4945. Marcsók Vilma: Vendégünk a trónörökös – Ferenc Ferdinánd főherceg Écskán és Nagybecskereken; Szabad Hét Nap, 1999. február 10., 12–13. p.

4938. János pap tíz garasától [a] püspökszentelésig; Hitélet, 1975. 12. szám, 17–23. p.

4946. Marcsók Vilma: Nagy elődök, emlékező leszármazottak – Négy aradi vértanú meg VII. Dániel Pál; Szabad Hét Nap, 1999. október 6., 8–9. p.

4939. Kovács Jolánka: Százéves a nagybecskereki Djordje Joanović Közkórház; Szabad Hét Nap, 1995. december 21., 24. p.

4947. Marcsók Vilma: Romosodó templomok, meggyalázott kegyhelyek; Szabad Hét Nap, 1999. november 3., 8–9. p.

4940. Kunkin Zsuzsanna: A becskereki Demkó ház; Szabad Hét Nap, 1995. december 7., 24. p.

4948. Marcsók Vilma: 125 éves közművelődési jubileum; Bácsország, 2000. 3–4. szám, VI–VIII. p.

4941. Marcsók Vilma: Október hatodika meg az utókor; Szabad Hét Nap, 1998. október 14., 14–15. p.

4949. Martonosi Mirella: A nagybecskereki magyar gimnázium és a Miasszonyunkról elnevezett szegény iskolanővérek leánykollégiuma a világháborús (1941–1943) években; Létünk, 2005. 4. szám, 49–63. p.

4942. Marcsók Vilma: Az emlékek hulladéktelepén – Száz évvel ezelőtt adták át a forgalomnak a Nagybecskereket Zsombolyával összekötő keskenyvágányú vasutat, de a centenáriumi ünnep elmaradt; Szabad Hét Nap, 1998. december 16., 14. p. 4943. Marcsók Vilma: Erőforrás és biztatás – Március idusának helytörté-

4950. Nagy-Becskerek utcáinak és tereinek magyarosítása; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1879. 202–203. p. 4951. Németh Ferenc: Az első „betskereki könyvnyomtató intézet”; Magyar

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Szó – Kilátó, 1984. január 7., 1. szám, 15. p. 4952. Németh Ferenc: A becskereki prostitúció múltjából I–IV.; 1. Bordélyházak, kéjnők, utcalányok; Családi Kör, 1994. július 14.; 2. Türelmi bárca, bordélyházi szabályzat, 1994. július 21.; 3. Bűnbarlangok, gyanús kocsmák, titkos találkahelyek, 1994. július 28.; 4. Énekesnők, tamburásnők, pincérlányok, 1994. augusztus 4. 4953. Németh Ferenc: Ferenc Ferdinánd bánáti vadászatai I–IV.; 1. Első látogatása Écskán és Nagybecskereken 1898 novemberében; Családi Kör, 1994. szeptember 8.; 2. Második látogatása 1899 novemberében; 1994. szeptember 15.; 3. Harmadik látogatása 1900 novemberében, 1994. szeptember 22.; 4. Negyedik látogatása 1901 novemberében; 1994. szeptember 29. 4954. Németh Ferenc: Az al-dunai székely telepítés történetéből I–IV.; 1. A telepesek első csoportja 1883 áprilisában érkezett Bánátba, a szebb és jobb élet reményében; Családi Kör, 1994. október 27.; 2. A lelkesedéstől a kiábrándulásig, 1994. november 3.; 3. A Tallián-féle jelentés visszhangja, 1994. november 10.; 4. A három telepes község rendeződő élete, 1994. november 17. 4955. Németh Ferenc: Bánáti szőnyeg a királyi udvarban – Kereken száz éve kezdte meg üzemelését a nagybecskereki szőnyeggyár; Családi Kör, 1994. október 6., 22–23. p. 4956. Németh Ferenc: Nagybecskerek kiváltságlevele; Bácsország, 1996. augusztus 1., 10. p.

487 4957. Németh Ferenc: Rózsa Sándor 1848-ban Nagybecskereken; Híd, 1998. július–augusztus, 600–603. p. 4958. Németh Ferenc: A nagybecskereki római katolikus székesegyházban – Megoldódott az oltárképek rejtélye; Családi Kör, 2001. szeptember 6., 12–13. p. 4959. Németh Ferenc: A régi Nagybecskerek egykori írásokban, vis�szaemlékezésekben; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 92–93. p. 4960. Németh Ferenc: Egy példás bánáti leányintézet [Messinger Karolin Leánynevelő Intézet]; Bácsország, 2003. I–III. szám, 60–61. p. 4961. Németh Ferenc: A folytonosság jelképei – 1753 januárjában fektették fel a nagybecskereki római katolikus egyházközség anyakönyveit; Családi Kör, 2003. május 1., 16–17. p. 4962. Németh Ferenc: „A haza bölcse türelemre intett bennünket” – Egy nagybecskereki deputáció az 1860-as évek elején Deák Ferencnél tett látogatást a Nagykikinda– Nagybecskerek vasút ügyében; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 11–12. p. 4963. Németh Ferenc: Leányiskolák Nagybecskereken a 19. században; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 34–35. p. 4964. Préc István: Adalék a nagybecskereki református templom történetéhez; Bácsország, 1999. 1–2. szám, 20. p. 4965. Préc István: A nagybecskereki templom 135 éve; Hét Nap, 2003. április 9., 28. p.

488 4966. Rakić Lazar: Veliki Bečkerek (Zrenjanin) revolucionarne 1848– 1849. godine; Novi Sad – Zbornik za društvene nauke, 1964. 39. sveska, 5–34. p. 4967. Szabó J. József: A nagybecskereki vízivár – A közeli tó nyugati csücskének egy nagyobb szigetén állt 175 esztendeig; Vajdasági Hírnök, 1993. november 20., 17. p. 4968. Vékony László, dr.: Becskerek vára; Bácsország, 1998. 3. szám, 32–33. p. 4968a. Villamos világítás Nagybecskere ken; Délvidék, 1893. január 1., 3. p. Művelődési hagyományok 4969. Barácius Zoltán: Megkésett rekviem – A zrenjanini magyar színház múltjáról; Magyar Szó – Kilátó; 1990. július 21., 31. szám, 14. p. 4970. Barácius Zoltán: Az elődök hagyatéka – 160 éves a nagybecskereki színházépület; Családi Kör, 1999. november 18., 20. p. 4971. Cholnoky Jenő, dr.: A M. Földrajzi Társaság harmadik vándorgyűlése; Földrajzi Közlemények, 1909. IX. füzet, 391–403. p. 4972. Čolić, Dragoljub: Novinarstvo u Velikom Bečkereku; Pisac, 1990. január 25. 4973. Káich Katalin: A becskereki Adytársaság (1923–1925?); Magyar Szó – Kilátó, 1977. december 24., 50. szám, 16. p. 4973a. Lauka Gusztáv; Délvidék, 1893. május 7., 2. p.

NAGYBECSKEREK 4973b. Lauka Gusztáv (1818–1902); Vasárnapi Újság, 1902. augusztus 31. (35. sz.) 565. p. 4974. Németh Ferenc: Írók, könyvek, könyvkereskedők – Zrenjaninban a 19. század első felében; Magyar Szó – Kilátó, 1984. március 10., 10. szám, 15. p. 4975. Németh Ferenc: Kísérlet rajziskola alapítására – Kezdeményezések a múlt század közepén az akkori Becskereken; Magyar Szó – Kilátó, 1984. május 5., 18. szám, 15. p. 4976. Németh Ferenc: „Kisdedóvó-Intézet alapíttatott…”; Magyar Szó – Kilátó, 1984. június 9., 23. szám, 15. p. 4977. Németh Ferenc: Egy gyógytár két évszázada, Magyar Szó – Kilátó, 1984. június 23., 25. szám, 15. p. 4978. Németh Ferenc: Tanító kerestetik…; Magyar Szó – Kilátó, 1984. augusztus 4., 31. szám, 12. p. 4979. Németh Ferenc: Egy régi vendégszereplésről – 100 éve, hogy Blaha Lujza Zrenjaninban járt; Magyar Szó – Kilátó, 1984. augusztus 11., 32. szám, 13. p. 4980. Németh Ferenc: Az első becskereki leányiskola – Wiltschego Rezső magániskolája; Magyar Szó – Kilátó, 1985. március 2., 9. szám, 17. p. 4981. Németh Ferenc: Színezett mozgófényképek – 1898-ban kezdődtek Zrenjaninban az első filmvetítések; Magyar Szó – Kilátó, 1986. március 8., 10. szám, 17. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 4982. Németh Ferenc: Kávéházak, szállodák, vendégfogadók; Magyar Szó – Kilátó, 1986. augusztus 30., 34. szám, 14. p. 4983. Németh Ferenc: Jókai Mór és a becskerekiek; Magyar Szó – Kilátó, 1986. október 18., 42. szám, 15. p. 4984. Németh Ferenc: Egy alapkőletétel századik évfordulója, Magyar Szó – Kilátó, 1986. november 8., 45. szám, 15. p. 4985. Németh Ferenc: Egy pajzán hetilap – Reyser Lajos és a Rendkívüli Újság I–II.; Magyar Szó – Kilátó, 1986. december 20., 3. szám (új számozás), 16. p. és 1986. december 27., 4. szám, 16. p. 4986. Németh Ferenc: Az egykori becskereki Révai Kör; Magyar Szó – Kilátó, 1987. május 30., 25. szám, 16. p.

489 4991. Németh Ferenc: Biztos fedél – A zrenjanini színház másfél százada I–III.; Magyar Szó – Kilátó; 1989. március 25., 15. szám, 16. p.; 1989. április 1., 16. szám, 16. p. és 1989. április 8., 17. szám, 16. p. 4992. Németh Ferenc: Régi bánáti találmányok I–III.; Magyar Szó – Kilátó; 1989. október 14., 44. szám, 16. p.; 1989. október 21., 45. szám, 15. p.; 1989. október 28., 46. szám, 15. p. és 1989. november 4., 47. szám, 16. p. 4993. Németh Ferenc: Három becskereki magán-kölcsönkönyvtár; Magyar Szó – Kilátó; 1990. szeptember 15., 39. szám, 16. p. 4994. Németh Ferenc: A Torontáli Ellenzék 100 éve – A becskereki ellenzéki sajtó múltjából; 7 Nap, 1993. március 19., 18. p.

4987. Németh Ferenc: A Bohém Újság – Egy ismeretlen zrenjanini színházi lapról, Magyar Szó – Kilátó; 1988. január 16., 5. szám, 16. p.

4995. Németh Ferenc: Az egykori becskereki megyeház – Lechner Ödön híres nagyar építész alkotása; Vajdasági Hírnök, 1993. szeptember 20., 18–19. p.

4988. Németh Ferenc: A Mi csoporttól a Renaissance-ig – Egy ismeretlen becskereki lapalapítási kísérletről; Magyar Szó – Kilátó; 1988. november 5., 46. szám, 16. p.

4996. Németh Ferenc: Egy bánáti fiúnevelő intézet – 90 évvel ezelőtt nyitotta meg kapuit a becskereki Engel-konviktus; Vajdasági Hírnök, 1994. június 4., 21. p.

4989. Németh Ferenc: A zrenjanini magyar zenei élet kezdetei; Létünk, 1988. 5. szám, 725–743. p.

4997. Németh Ferenc: A bánáti időszaki sajtó számbavétele; Magyar Szó, 1994. október 29.

4990. Németh Ferenc: A Szenteleky Társaság – Egy irodalmi tömörülés ötvenöt évvel ezelőtti zászlóbontása; Magyar Szó – Kilátó; 1989. február 25., 11. szám, 16. p.

4998. Németh Ferenc: Srpska periodika 19. veka u Vel. Bečkereku; Zrenjanin – Srpsko-Narodni kalendar, 1994. október 28.

490 4999. Németh Ferenc: Mozgófényképek Nagybecskereken I–III.; Családi Kör, 1995. február 2., 20–21. p.; február 9., 20–21. p. és február 16., 20–21. p. 5000. Németh Ferenc: Az Ungarischer Schulbote – 1868-ban Nagybecskereken jelent meg az első pedagógiai szaklap a mai Bánát területén; Napló, 1995. március 29. 5001. Németh Ferenc: A bánáti közművelődés szolgálatában – Százhúsz éve alakult meg a Nagybecskereki Polgári Magyar Olvasókör I–IV.; Családi Kör, 1995. április 20., 17. p.; április 27., 17. p.; május 4., 17. p. és május 11., 17. p. 5002. Németh Ferenc: Az első becskereki könyvkereskedés – 1843 májusában nyitották meg könyvesboltjukat a Bettelheim-testvérek; Bácsország, 1995. május 4., 11. p. 5003. Németh Ferenc: Becskerek építészeti öröksége I–VII.; 1. Az igazságügyi palota; Családi Kör, 1995. október 12.; 2. A megyeház, 1995. október 19.; 3. A kis híd, 1995. október 26.; 4. A református templom, 1995. november 2.; 5. A piarista gimnázium, 1995. november 9.; 6. A római katolikus plébániatemplom, 1995. november 16.; 7. Megőrzésre méltó alkotások, 1995. november 23. 5004. Németh Ferenc: A becskereki sajtó története 1849–1918. I–LXIV.; Magyar Szó, 1996. július 16. és 1996. szeptember 6. 5005. Németh Ferenc: Földrajztudósok egy régi bánáti találkozója – A

NAGYBECSKEREK Magyar Földrajzi Társaság vándorgyűlése 1909 szeptemberében, Nagybecskereken; Magyar Szó – Kilátó, 1996. szeptember 16. 5006. Németh Ferenc: A bánsági középtanoda – A nagybecskereki Piarista Gimnázium története (1846–1920) I–VII.; Családi Kör, 1996. szeptember 19., 24–25. p.; szeptember 26., 24–25. p.; október 3., 24–25., p.; október 10., 24–25. p.; október 17., 24–25. p.; október 24., 20–21. p.; október 31., 20–21. p. 5007. Németh Ferenc: Egy régi irodalmi folyóiratról – 75 évvel ezelőtt indították be Becskereken a Fáklyát; Családi Kör, 1997. február 13. 5008. Németh Ferenc: Egy ismeretlen becskereki napilapról – 75 évvel ezelőtt jelent meg a Szabadság; Magyar Szó – Kilátó, 1997. április 12. 5009. Németh Ferenc: A hamvaiból újjáéledt város – Az 1807. évi tűzvész Nagybecskereken; Családi Kör, 1997. május 1. 5010. Németh Ferenc: Másfél százados a becskereki nyomdászat – Pleitz Pál 1847-ben nyitotta meg „könyvnyomtató intézetét”; Családi Kör, 1997. június 5. 5011. Németh Ferenc: Egy régi bánáti katolikus lapról – 60 évvel ezelőtt jelent meg a K. S. A.; Magyar Szó – Kilátó, 1997. július 26. 5012. Németh Ferenc: A becskereki nyomdászat másfél évszázada; Magyar Szó – Kilátó, 1997. november 1.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5013. Németh Ferenc: A bánáti népművészet kutatói a századelőn; Magyar Szó – Kilátó, 1998. augusztus 23. 5014. Németh Ferenc: Város a Bega partján; Polisz, 1998. szeptember. 5015. Németh Ferenc: Nagylelkű gesztusok, új köntös – Felújítják a becskereki gimnáziumtemplomot; Családi Kör, 2000. július 6., 12–13. p. 5016. Németh Ferenc: Kettős jubileum – Egy évszázaddal ezelőtt, 1902 szeptemberében egy napon szentelték fel a hertelendyfalvi református és az evangélikus templomot; Családi Kör, 2002. szeptember 5., 12. p. 5017. Németh Ferenc: Kossuth méltatása; – 1902 szeptemberében Nagybecskereken méltó kegyelettel ünnepelték meg Kossuth Lajos születésének 100. évfordulóját; Családi Kör, 2002. szeptember 19., 23. p. 5018. Németh Ferenc: Bánáti írók szervezkedése, mostoha időkben; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 115– 116. p. 5019. Németh Ferenc: Halárusok és mutatványosok Kis-Amerikában; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 34–35. p. 5020. R. P.: A Messinger egy évszázada – A nagy múltú iskola jubileumát ünnepelték Nagybecskereken; Családi Kör, 2004. május 27., 18. p. Becskereki jeles személyek 5021. Aranymisés főpásztort köszöntünk… (Msgr. Jung Tamás); Hitélet, 1986. 7. szám, 17. p. és Na-

491 gyon szép volt az aranymise…; Hitélet, 1986. 9. szám, 20–21. p. 5022. B. Z.: Dr. Várady Imre; Hét Nap, 2004. november 17., 33. p. 5023. B. Z.: Lauka Gusztáv, Hét Nap, 2004. december 22., 33. p. 5024. B. Z.: Brajjer Lajos, Hét Nap, 2005. május 18., 33. p. 5025. B. Z.: Pleitz Ferenc Pál; Hét Nap, 2005. augusztus 31., 33. p. 5026. [Debreceni] Bárány Ágoston történetíró megünnepeltetése Délmagyarországon [Emléktábla leleplezése nagybecskereki lakóházán]; Századok, 1885. 546–547. p. 5027. Duranci, Bela: Az alkotóművész nyomában – Streitmann Antal 1850–1918; 7 Nap, 1989. december 22., 22–23. p. 5028. Gulyás Gizella, dr.: Lauka Gusztáv, a Márciusi Ifjak egyike és a Petőfi család; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 76–79. p. 5029. Jenovay Lajos: Nagybecskerek törlesztette régi adósságát [Emléktábla Lázár Vilmosnak]; Hét Nap, 2005. október 29., 23. p. 5030. Kalapis Zoltán: Egy becskereki jurista teljesítménye – A Társadalmi Szerződés teljes magyar szövege 1875-ben jelent meg először dr. Stassik Ferenc fordításában I–II.; Magyar Szó – Kilátó, 1987. december 19., 2. szám, 16. p. és 1987. december 26., 3. szám, 16. p. 5031. Kalapis Zoltán: Lázár Vilmos becskereki és temesvári évei – Egy

492

NAGYBECSKEREK kevésbé ismert aradi vértanú életútja I–IV; Családi Kör, 1998. január 22., 24–25. p.; január 29., 24–25. p.; február 5., 24–25. p.; február 12., 24–25. p.

5039. Németh Ferenc: Szerkesztőség a hotelszobában – Balás Frigyes zrenjanini lapalapításáról; Magyar Szó – Kilátó, 1985. november 23., 46. szám, 17. p.

5032. Lőrinc Péter: Pleitz Fer. Pál és Szabó Ferenc tevékenysége a bánáti rónán; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1974. 21. szám, 28–38. p.

5040. Németh Ferenc: Amikor a szerkesztő elkártyázta a lapját – László B. Jenőről, az utolsó vajdasági bohémről; Magyar Szó – Kilátó, 1986. február 8., 6. szám, 17. p.

5033. Marcsók Vilma: Adósságtörlesztés március idusán [Mihalovics József, Vécsey István, Schaeffer Antal, Hadfy Döme, azaz Dimitrije Hadžić, Prick József]; Szabad Hét Nap, 2000. március 15., 12–13. p.

5041. Németh Ferenc: Egy régi kiadó – Mangold Lipót munkásságáról; Magyar Szó – Kilátó, 1987. április 18., 20. szám, 16. p.

5034. Marcsók Vilma: Rekviem – Tamás püspök halálának 10. szomorú évfordulóján; Hét Nap, 2003. január 8., 14–15. p. 5035. Németh Ferenc: Kézdi-Kovács László becskereki újságíróskodásáról; Magyar Szó – Kilátó, 1984. február 18., 7. szám, 12. p. 5036. Németh Ferenc: Egy szlovén portréfestő – Franjo Pfalz rajziskolaalapítási kísérlete; Magyar Szó – Kilátó, 1985. szeptember 14., 36. szám, 17. p. 5037. Németh Ferenc: Egy magyar Maupassant tragédiája – Jurkovics Aladár emléke; Magyar Szó – Kilátó, 1985. október 19., 41. szám, 17. p. 5038. Németh Ferenc: Egy Nušić-levél margójára – Hesslein József zrenjanini éveiről; Magyar Szó – Kilátó, 1985. november 16., 45. szám, 17. p.

5042. Németh Ferenc: A becskereki érettségiző – Fülep Lajos diákéveiről; Magyar Szó – Kilátó, 1987. augusztus 8., 35. szám, 15. p. 5043. Németh Ferenc: Adalék Fülep becskereki éveihez; Magyar Szó – Kilátó; 1988. február 20., 10. szám, 16. p. 5044. Németh Ferenc: Nušić Becskereken; Magyar Szó – Kilátó; 1988. április 9., 17. szám, 16. p. 5045. Németh Ferenc: A „tehetségtelen zseni” fia – Emlékezés Aszlányi Károlyra, halálának 50. évfordulóján; Magyar Szó – Kilátó; 1988. december 10., 1. szám, 16. p. 5046. Németh Ferenc: Dositej becskereki vonatkozásai; Magyar Szó – Kilátó; 1989. szeptember 16., 40. szám, 16. p. 5047. Németh Ferenc: Becskereki Oldalkortársak – Wippler József és Adolf fényírói munkásságáról; Magyar Szó – Kilátó; 1989. december 23., 1. szám, 16. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5048. Németh Ferenc: Scossa Dezső becskereki évei – Születésének 130. évfordulójára emlékezve; Magyar Szó – Kilátó; 1990. január 27., 6. szám, 16. p. 5049. Németh Ferenc: A megyeház kapujából szemlélődve – Sz. Szigethy Vilmos becskereki pályakezdéséről I–II.; Magyar Szó – Kilátó; 1990. október 13., 43. szám, 16. p. és 1990. október 20., 44. szám, 14. p. 5050. Németh Ferenc: Egy szerény, csöndesen elmélkedő, csupaszív bánáti – Perjéssy Lajosról; Vajdasági Hírnök, 1993. október 20., 18. p. 5051. Németh Ferenc: „A gyermek, mint rajzoló művész” – Streitmann Antal rajztanár, az ország első gyermekművészeti kiállításának rendezője; Létünk, 1994. 1–2. szám. 5052. Németh Ferenc: A Fülep család Becskereken – Fülep Lajos születésének 110. évfordulójára; Híd, 1995. április–május és Híd, 1996. október. 5053. Németh Ferenc: A szép illusztrációk egy régi bánáti műhelye – 1854 májusában nyitotta meg litográfiáját Pleitz Ferenc Pál becskereki nyomdász; Bácsország, 1995. június 8., 5. p. 5054. Németh Ferenc: A bánáti tipográfus (1804–1884) I–XXXIII.; Magyar Szó, 1995. július 25-étől 1995. augusztus 27-éig. 5055. Németh Ferenc: Az első bánáti tudományos magángyűjtemény – Debreceni Bárány Ágoston becskereki magánkönyvtáráról; Bácsország, 1995. augusztus 3., 11. p.

493 5056. Németh Ferenc: „Mely szobor hirdesse időtlen időkig...” – 90 évvel ezelőtt emeltek szobrot Becskereken Kiss Ernő aradi vértanúnak I–III.; Családi Kör, 1996. április 4.; április 11. és április 18. 5057. Németh Ferenc: Egy régi Torontál megyei főorvos – Dr. Petőcz Mihályról, az első magyar bölcseleti rendszer megalkotójáról; Családi Kör, 1996. május 30., 22. p. 5058. Németh Ferenc: Három múlt század végi fényképész – Funk Ignác, Kossák József és Oroszy Lajos becskereki tevékenységéről; Magyar Szó – Kilátó, 1997. augusztus 23. 5059. Németh Ferenc: „Becskerekről sohasem távozom üres lélekkel” – Szenteleky Kornél és a becskerekiek; Híd, 1997. november, 813– 823. p. 5060. Németh Ferenc: Egy régi becskereki lapszerkesztő – Dr. Brájjer Lajos munkásságáról; Híd, 1999. március–április, 223–228. p. 5061. Németh Ferenc: Treisz Géza munkásságáról – Egy elfelejtett becskereki színműíró; Magyar Szó – Kilátó, 1999. július 31. 5062. Németh Ferenc: Egy elfeledett bánáti jegyző-poéta – Czarina Szilárd munkásságáról; Magyar Szó – Kilátó, 2000. szeptember 2. 5063. Németh Ferenc: Egy elfelejtett becskereki költő – (Freund) Baráth György munkásságáról, Magyar Szó – Kilátó, 2000. november 11.

494

NAGYFÉNY

5064. Németh Ferenc: Gozsdu Elek bánáti vonatkozásairól; Magyar Szó – Kilátó, 2000. november 25.

5071. Németh Ferenc: Dankó Pista Bánátban; Családi Kör, 2002. augusztus 8., 22. p.

5065. Németh Ferenc: Coubertin báró becskereki barátja – Dr. Kemény Ferenc pályafutása; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 84–85. p.

5072. Várady Loránd: Dr. Várady Imre; Létünk, 2005. 4. szám, 82–94. p.

5066. Németh Ferenc: A Bencze-bútorokkal kezdődött – 140 éves a nagybecskereki ipari bútorgyártás; Családi Kör, 2001. november 8., 24–25. p.

5073. Gömöri Jenő: A nagy háború katona nótái: Budapest – Lampel R. könyvkereskedése (Wodianer F. és Fia) R. T., 1918. 184 p. – Előszó – Nagybecskerek, 1918 januárius havában, 5–16. p.

5067. Németh Ferenc: Homa Kálmán játékai – Az első nagybecskereki játékkészítő műhelyéről; Családi Kör, 2001. november 22., 24. p. 5068. Németh Ferenc: A nagybecskereki nyomdászat története 1847–1918 – Pleitz Ferenc Pál és Dohány Ignác munkássága; Bácsország, 2002. I–III. szám, 86–89. p. 5069. Németh Ferenc: A nagybecskereki nyomdászat története 1847–1918 – Lutsch Józseftől Scheinberger (Tímár) Ignácig; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 115–117. p. 5070. Németh Ferenc: A nagybecskereki nyomdászat története 1847–1918 – Seprős Valtertől a 12. cs. és kir. gyalogezred nyomdájáig; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 97–99. p.

Nagybecskereki szerzők művei

5074. Hegedűs János: Magyar nők a nemzet nagy napjaiban; Nagybecskerek – Orcsits és Szöllőssy Könyvnyomdája, 1904. 87 p. 5075. Manasztirról – manasztirra lóháton; Írta: az egyik [dedikáció: Vankó(?) Ágoston] – Nagybecskerek, Pleitz Fer. Pál Könyvnyomdája, é. n. [dedikáció: 1910. aug. 1.], 43 p. 5076. Martiknak József: A privigyei medence vízrajza; Nagybecskerek – Schneller és Göschl Testvérek Könyvnyomdája, 1918. 42 p. 5077. Scossa Dezső: A népbiztosításról; Budapest – Szabad Lyceum kiadása, 1920. 16 p.

NAGYFÉNY, JÓZSEFFALVA Zsednik NAGY-FÉNY – Puszta Bács vármegyében a szabadkai határban, hol egy postahivatal van Topolya és Szabadka közt (Fényes Elek, 1851). Ez Szabadka városnak egy pusztája, mely a város határának déli részében fekszik Zobnatica és Györgyén puszták között. Hajdan falu volt, s mint ilyen 1462-ben említtetik

495


először, amidőn Mátyás király Bajmok, Györgyén, Csantavér stb. faluval együtt Nagyfény falut is anyjának adományozta. (…) A török hódoltság éveiben a falu elpusztult, és a törökök kiűzetése után a szabadkai lakosság foglalta le ezen pusztát, melyet 1702 óta jogérvényesen is bír. (…) Az 1880. évi népszámláláskor 1549 lélek, 1890-ben pedig 1791 lélek lakott a pusztán 180 házban (Iványi István, 1907). Cikkek, tanulmányok 5078. Fehér Ferenc: Nagy fenyértől – Nagyfényig…; Magyar Szó – Kilátó, 1988. július 23., 31. szám, 14. p.

5080. Solymár Imre: „Madár dalolt a kriptában” – A józseffalviak „Székely Kálváriá”-ja tárgytörténetéhez; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 19–22. p.

5079. Magyar László: A nagyfényi munkabeszüntetés; Magyar Szó – Kilátó, 1985. március 16., 11. szám, 17. p.

5081. Szűcs István: Nagyfénytől Zsednikig – A település nevének eredete; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 18. p.

NAGYKÁROLYFALVA Karlsdorf Monográfiák 5082. Milleker, Felix: Geschichte der Gemeinde Banatski Karlovac – Karlsdorf 1803–1934; Wrschatz – Kirchner, 1934. 63 p.

5083. Szmida, Ludwig: Geschichte der Grossgemeinde Karlsdorf in Temeser Comitate; Temesvár – Buchdruckerei J. Csendes, 1902. 126 p.

NAGYKIKINDA Nagy-Kikinda KIKINDA (NAGY-) – Torontál v. csinos mv., s főhelye a kikindai szab. kerületnek, melly hajdan katonai igazgatás alatt volt, de jelenleg is magának külön tanácsa s szép szabadalmai vannak, különben kamarai javadalom. Fekszik N.-Becskerekhez éjszakra 8, Szegedhez 7 mfldnyire; 2908 kath., 24 ref., 74 evang., 11,800 n. e. óhitű, 196 zsidó lak., kik nyelvökre nézve szerbek, németek s magyarok. Van kath. és n. e. óhitű temploma, szép városháza, postahivatala, gyógyszertára, vendégfogadója, epreskertje. Határa roppant kiterjedésű s igen termékeny; kevés erdeje, sok szőlőkertje van, szarvasmarhát, juhot nagy mennyiségben tart, s 406 egész telket számlál. A kikindai szabad kerülethez még e következő népes helységek tartoznak: Mokrin, Franyova, Melencze mvárosok, Kumánd, Basahid, Karlova, Josephova, Taras, Rácz-Keresztur faluk s számos puszták. A kerület pallosjoggal élt (Fényes Elek, 1851).

496 Monográfiák 5084. A nagykikindai gymnasium értesítője az 1886/7. tanévről; NagyKikindán, 1887. 42 p.

NAGYKIKINDA zása és említett czélra 1870 évben igénybe vehető, a törvényhozás részéről megszavazandó pénzkellék iránt; Budán – a Magyar Kir. Egyetemi nyomdából, 1869. 32 p.

5085. Barát András: A magyar művelődés Kikindán; Kikinda, 1995. 117 p. + képmelléklet.


5086. Kikindska gimnazija 1858–1983; Kikinda, é. n. 375 p.

5093. Barát András: A nagykikindai magyar nyelvű oktatás múltjából; Létünk, 2004. 3–4. szám, 138–166. p.

5087. Krcsméry Károly, dr.: A nagykikindai gymnasium értesítője az 1890–91. tanévről; Nagy-Kikindán – nyomatott a kiadó-nyomdában, 1891. 55 p.

5094. István Márta: Egy zsidó család története; Hét Nap, 2006. március 1., 24–25. p.

5088. Milleker, Felix: Geschichte der Stadt Velika Kikinda – Groβ-Kikinda 1412–1918; Wrschatz – Kirchner, 1928. 43 p. 5089. Pejin, Jovan: Knjige, listovi, časopisi i muzikalije štampane i objavljivane u Kikindi 1876–1994 – Prilog bibliografiji; Kikinda, 1995. 5090. Schwarz, Peter–Trautner, Alexandar–Wittje, Margaretha: Kikinda, eine Stadt im Banat; Sersheim – Hartmann Verlag, 1996. 268 p. 5091. Stajić, Vasa: Veliki Kikindski Dištrikt 1776–1876; Novi Sad, 1950. 5092. Sztojacskovics Sándor: Előadmány a sz. kir. városok, Jászkún, Hajdú és XVI. szepesi városok, továbbá a nagykikindai kerület és a rendezett tanáccsal bíró mezővárosok számára, törvénykezési költségeik kárpótlása fejében 1868–1869 évig álladalmilag engedélyezett adományok mikénti fölhatalma-

Vö.: 1411. sz.

5095. István Márta: Közös múltunk jelképei; Hét Nap, 2006. december 6., 25. p. 5096. Kikinda megárvult – Schuld Imre plébános halálára; Hitélet, 1974. 1. szám, 25. p. 5097. Németh Ferenc: A Nagy-Kikindai Lapok – Az első magyar nyelvű kikindai újságról; Magyar Szó – Kilátó, 1995. szeptember 30. 5098. Németh Ferenc: A Nemzeti Szalon tárlata Nagykikindán – Egy 90 évvel ezelőtti, emlékezetes kiállításról; Családi Kör, 1996. február 29. 5099. Németh Ferenc: II. Rákóczi Ferenc hamvai Nagykikindán; Családi Kör, 1996. június 6., 22. p. 5100. Németh Ferenc: A Közérdek – Geleji Frigyes egy évszázaddal ezelőtti, kikindai lapalapításáról; Magyar Szó – Kilátó, 1998. január 31. 5101. Németh Ferenc: Megy a gőzös, megy a gőzős – Kikindára – Csak

497

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 1883-ban, a nagykikinda-nagybecs kereki vasút kiépítésével kapcsolódott be a Közép-Bánát Európa vérkeringésébe; Családi Kör, 2003. július 10., 14–15. p. 5102. Németh Ferenc: „Rákóczi vonata” Nagykikindán – 1906 októberében a kikindai vasútállomáson tartották meg Torontál megye központi Rá-

kóczi-ünnepségét; Bácsország, 2003. VII–IX. szám, 50–52. p. 5103. Szentesi Imre: Hogyan élnek a katolikusok Kikindán?; Hitélet, 1975. 7. szám, 18–25. p. 5104. Tanács István: Az Orient expressz útján; Népszabadság, 2001. április 14.

NAGYSZERED A krónikák szerint a Lazarevićok 1803-ban Szerbiából települtek Bánátba. Eleinte Kovinban éltek, mígnem 1823-ban a családalapító Golub Lazarević megvásárolta a kincstártól a nagyszeredi uradalmat, 1839-ben pedig a kisszeredit is. 1841 júliusában V. Ferdinánd Golub Lazarevićot nemesi rangra emelte „nagy- és kis-szeredistyei” előnévvel. Golub 1849-ben hunyt el, és öt gyermeket hagyott hátra: két fiút és három lányt. Ők léptek az örökébe. (…) Golub Lazarević fia, Vasilije, tovább öregbítette a család hírnevét. 1866-tól 1869-ig Temes vármegye másod-alispánja, majd királyi tanácsosa, 1876-ig pedig Temesvár város főispánja volt. A család birtokait is jelentősen bővítette. KrassóSzörény vármegyében megvásárolta a bottinyesti, a szárázányi és a szécsényi birtokot. 1887 júliusában halt meg Nagyszereden (Németh Ferenc, 1986). Cikkek, tanulmányok 5105. Németh Ferenc: Nagyszeredi kúriák; Magyar Szó – Kilátó, 1986. augusztus 9., 32. szám, 14. p.

5105a. Németh István: A nagyszeredi em ber; In: Szórványban [Burány Nándor–Dudás Károly–Németh Ist ván–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 131–134. p.

NÁNDORFEHÉRVÁR Nándor-fejérvár, Belgrád Árpád vezér meg nemesei innen előnyomulva egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a népet. Majd továbbindulva, a Szalánkemén-révhez jutottak, s a Tisza–Duna aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a bodrogi részekre tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort. Azokon a részeken a vezér nagy földet adott lakosaival együtt Tasnak, Lél apjának és nagybátyjának, Kölpénynek, Botond apjának. Akkor Árpád vezér meg főemberei tanácskozás után elhatározták, hogy sereget küldenek Salán vezér után a Dunán át Bolgárfejérvár ellen. A sereg élére kapitányokul és vezetőkül Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, Kölpény fia Botondot állították. Ezek, miután Árpád vezér elbocsátotta őket, ellovagoltak, és azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába ömlik, minden ellenállás nélkül átkeltek a Dunán. Innen továbbindulva Bolgárfejérvár városa ellen lovagoltak (Anonymus: Gesta Hungarorum).

498 Monográfiák 5106. Dümmerth Dezső: A két Hunyadi; Budapest – Panoráma, 1985. 278 p. 5107. Korbuly Imre: A báni méltóság, tekintettel a horvát-, dalmátés tótországi, nem különben a szörényi, bosnyákországi, macsói, sói, ozorai, bronchi, kruchói, bolgárországi, nándorfehérvári, zreberniki, jajczai, szabácsi és szerémi bánságok történelmi és közjogi viszonyaira; Pest – kiadja Korbuly Ignácz, 1868. 220 p. 5108. Monostori László: Nándorfehérvár emlékezete 1456–2006; Szeged – Bába Kiadó, 2006. 95 p. 5109. Nándorfehérvár (1456–2006); Bácsország, 2006. 2. (37.) szám – Dr. Marko Popić: Az 1456-os nándorfehérvári győzelem, 2–10. p.; Petrovics István: A Délvidék és a török veszély – A nándorfehérvári diadal és előzményei, 11–19. p.; Thuróczy János: A magyarok krónikája. 20– 23. p.; Dr. Hegedűs Antal: Kapisztrán Szent János és Nándorfehérvár, 24–27. p.; Laczkovics Imre: Tatától Nándorfehérvárig, 28–33. p.; Németh Ferenc: Dugovics Titusz, a nándorfehérvári csata hőse, 34. p.; Gleszer Norbert: Táj és kultusz – Kegyhelykutatás új megközelítésben, 35.; Uri Ferenc: A nándorfehérvári csata, 36–39. p.; Szabó Zsombor: Újlak és Zimony a XV– XVI. században, 40–45. p.; Németh Ferenc: Konstantin Mihály – Konstantin Mihajlović, 45. p.; Dr. Horváth Mátyás: Nándorfehérvár eleste 1521-ben, 46–50. p.; […] Ricz Péter: Szabadka és a Hunyadiak, 55– 59. p.

NÁNDORFEHÉRVÁR 5110. Visy Zsolt (szerk.): Déli harangszó – Tanulmányok a pápai rendelet félezeréves jubileumára; Budapest – Mundus Magyar Egyetemi Kiadó, 2000. 523 p. 5111. Zay Ferenc: Az Nándorfejérvár elvesztésének oka e vót és így esött; Budapest – Magyar Helikon, 1980. 209 p. – Szakály Ferenc: Nándorfehérvár, 1521: a vég kezdete, 83– 153. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 848. és 2549. sz. 5112. A Belgrádi Érsekség 50 éves; Hitélet, 1974. 12. szám, 6–10. p. 5113. Bene Ferentz, ifj.: Dunai Utazás Pestről Orsováig; Tudományos Gyűjtemény, 1833. IX. szám, 3–20. p. 5114. Boleszny Antal: A belgrádi békekötés tekintettel Orsova és a mehádiai Hercules-fürdők vidékére; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1876. 188–195. p. 5115. Burányi Nándor: Nándorfehérvár: a világraszóló győzelem; Hét Nap, 2004. november 3., 14. p. 5116. Döbrentei Gábor: Dugovics Titus, ki magát, csak hogy Nemzete győzzön, halálra szánta; Tudományos Gyűjtemény, 1824. VIII. szám, 16–28. p. 5117. Faggyas Sándor: Csillagórák 1456– 1956; Heti Válasz, 2006. július 20., 33–36. p. 5118. Gyarmati József: Nándorfehérvár hősei – Hunyadi János (1407–1456)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET és Kapisztrán János (1386–1456); In: Magyar Szó Naptár, Újvidék, 2006. 76–83. p. 5119. Hardi Irsai Angéla: Nándorfehérvár, Magyarország kulcsa; In: Magyar Szó Naptár, Újvidék, 2006. 70–75. p. 5120. Hardi Irsai Angéla: A nándorfehérvári diadal (1456); Létünk, 2006. 2. szám, 5–16. p. 5121. Harmath Károly: Exterminator turcarum; Létünk, 2006. 2. szám, 17–25. p. 5122. Hofer János: Der Sieger von Belgrad 1456; Historisches Jahrbuch, 1931. 163–212. p. 5123. Holéczy [Mihály]: Belgrád hadi Történetei; Tudományos Gyűjtemény, 1833. XII. szám, 12–58. p. 5124. Irsai Angéla: Nándorfehérvár előestéjén; Családi Kör, 1998. március 5., 24–25. p.; A nándorfehérvári diadal; március 12., 24–25. p.; Tisztelet és halál; március 19., 24–25. p. 5125. Jung Károly: Hunyadi János származáslegendájának, származáslegendáinak kérdéséhez; Létünk, 2006. 2. szám, 26–52. p. 5126. Jung Károly: A nándorfehérvári diadal és a déli harangszó; Létünk, 2006. 2. szám, 107–110. p. 5127. Melich János: Nándorfejérvár; Századok, 1916. 160–166. p.

499 5128. Nagy Tibor: Török ostrom, magyar győzelem – Nándorfehérvár volt a magyar hadtörténelem egyik legnagyobb diadala I–II.; Családi Kör, 2006. július 27., 14–15. p. és 2006. augusztus 3., 16–17. p. 5129. Pesty Frigyes: Nándor-fejérvári, szreberniki, jajczai bánok és barsi alispánok; Századok, 1875. 132– 133. p. 5130. Pesty Frigyes: Levéltári hulladékok – VI. Nándorfehérvári püspökök 1332–1812; Századok, 1874. 503–506. p. 5131. Románcz Mihály: A Szibinyanirománczkör a szerb népköltészetben; Létünk, 2006. 2. szám, 53–102. p. – a Pancsován Wittigschlager nyomdában 1890-ben megjelent mű hasonmás kiadása (50 p.). 5132. Šišić Nándor: A Nándorfejérvár név jelentéséről; Századok, 1915. 615–641. p. 5132a. Vanyó Tihamér: Belgrádi püspökök jelentései a magyarországi török hódoltság viszonyairól 1649–1673; Klny. a Levéltári Közlemények 1973. (XLII.) évfolyamából (Bálint Sándor bibliográfiája). 5133. Visy Zsolt: Harang és szabadság; Heti Válasz, 2006. július 20., 34– 35. p. 5134. Ž. S.: A legrégibb belgrádi gimnázium – Magyar tanulói is voltak a 375 évvel ezelőtt megnyílt tanintézménynek; Magyar Szó – Kilátó; 1989. december 2., 51. szám, 15. p.

500

NEMESMILITICS

NEMESMILITICS Nemes-Militics NEMES-MILITICS – Magyar–bunyevácz falu, Bács vármegyében, saját postahivatallal és váltással, Zombor és Bajmok között. Lakja 3500 lak., többnyire r. katholikusok, paroch. templommal. Róna és termékeny határa 15,274 hold 1200 □ ölével, s ez mind majorsági birtok, mellyből 575 hold szőlő, 64 mocsár, 138 utak. Bírják e következő nemes családok: Allaga, Alföldy, Baghi, Barassevics, Berkó, Burza, Csernus, Czintula, Dózsa, Hajnal, Horváth, Iváncsics, Ivánkovich, Kajty, Kanyó, Klinoczky, Knézy, Kocsis, Körmöndi, Kunszabó, Laczkó, Mándics, Markovics, Mátyus, Molnár, Nagy, Odry, Páll, Piukovics, Radics, Szórád, Tar, Vidakovics, Vujevics (Fényes Elek, 1851). Nemesmilitics egy sajátos bácskai szimbiózis szülötte. Pusztája egy ideig a milliárdosok birtokában volt, de azután, hogy a határőrvidék részben megszűnt, részben pedig délebbre húzódott, ott maradt a tízezer hold kincstári föld, és nem volt, aki megmunkálja. Rédl kamarai adminisztrátor csak bérleti szerződésre toborzott telepeseket, mivel azonban a vármegye ügyeit nem lehetett nemesség nélkül igazgatni, nemes ember meg kevés volt az akkori Bácskában, az egész országból csalogattak ide elszegényedett nemeseket. Ez volt sokáig az úri rezervátum, innen kerültek ki csaknem száz éven át a megye alispánjai, mintha ez a tisztség csak nekik lett volna fenntartva. Odry, Kovács, Knézy, Paál és a főbb tisztviselők egész sora még, mivel az az előnye is megvolt Nemesmiliticsnek, hogy közel feküdt a megyeszékhelyhez, s jó időben egy óra alatt benn volt a kocsi a tornyos vármegyeháza előtt. De hát kezdetben nem mentek ilyen simán a dolgok. Az idesereglett nemesek segélyért folyamodtak a megyéhez, mert a kutyabőrükön kívül semmijük sem volt. Harminchat nemesi család erre negyvenezer forint ellenében – amit a községgel fizettettek ki – megkapta nemesi közbirtokként a tízezer holdat, s neve elé a „nemesmiliticsi” predikátum használati jogát. A népi keveredésnek is bölcsője lett azután Nemesmilitics. Mert nemcsak magyar nemesek voltak a lakói. A határőrség lassú felszámolásával a leszerelt katonákról is gondoskodni kellett, és sokan, akik a granicsárok közül nemességet kaptak, a Vidákovicsok, Barásevicsek, Vujevicsek, otthagyták korábbi lakóhelyüket, és ide költöztek. A nyelvi különbözőséget nem engedte észrevenni az egyenrangúságot biztosító nemesi cím és a közös vallás. Isten és király előtt egyformák voltak, s ezt a méltóságukat önérzetesen viselték is több mint száz éven át. Nem ok nélkül. Mert ott voltak a nemesi felkelések hosszú sorában, a napóleoni háborúkban is kardot kötöttek, úgyhogy nemcsak uralkodtak, szolgáltak is (Herceg János, 1979). Monográfia 5135. Beljanski, Milenko: Nemeš Militić – Svetozar Miletić (1752–1984); Sombor – Prosveta, 1984. 199 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz.

5136. Balog Gyula: Hogyan éltek százhúsz évvel ezelőtt a Bácskában? – Paál Antal nemesmiliticsi földbirtokos nemes pénztárnaplója alapján 1844–1867; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1976. 26–27. szám, 89–98 p.

501

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5137. Beljanski, Milenko: Történelem – Nemesmiliticsi levél; 7 Nap, 1984. augusztus 24., 14–15. p.

5139. Grosschmid Gábor: Nemes-Miletics 1771-ik évben; BBVTT Évkönyve 1895. 90–106. p.

5138. Fehér Mayer Mária: Föllendülőben – Nemesmiliticsi tettek és gondok; Családi Kör, 2002. május 23., 10– 11. p.

5140. Herceg János: Visszanéző, Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 393– 394. p.

NOSZA Noszán, a Hingán, vagyis azon a dombon, amely alatt egy XI. és XV. század közötti templom és temető található, 1948-ban és 1949-ben végeztek ásatásokat. Ekkor a lelőhelynek csak felét tárták fel. A 132 sírból előkerült leletek alapján állapították meg, hogy keleti irányban húzódott egy település a XI. és XV. század között. A második világháború elején, 1940-ben erre a dombra építettek egy betonbunkert, és tönkretették a több százéves templom alapjait is. (…) A Ludasi-tó partján találtak neolit górékat, és az 1950-es években a Gyöngyparton is végeztek ásatást. Hat rézkori sírt találtak és egy korai neolitikus települést. Pattintott kőszerszámok is előkerültek a földből (Tóth Margaréta, 2007). Cikkek, tanulmányok 5141. Beke György: Nosza – út a jövőbe. Templomépítők a Délvidéken; Új Ember, 2006. július 9. 5142. Burányi Nándor: Az égadta világon semmi… – Elmondja Nagy Jenő noszai földműves; Magyar Szó – Kilátó; 1988. január 16., 5. szám, 14. p.

5144. Miklós Hajnalka: A felfordított csónak – Holnap avatják fel a már 10 éve épülő noszai templomot; Magyar Szó, 2007. március 24–25. 5145. Perisits Irma: Ne hagyjátok a templomot! – Május 9-én megkondult a harang Nosza befejezetlen templomában; Hét Nap, 2006. május 17., 12–13. p.

5143. Fehér Mayer Mária: Attól falu, hogy tornya is van; Családi Kör, 2002. október 31., 10–11. p.

NYÉKINCA Cikkek, tanulmányok 5146. Csík Nagy Ferenc: Magyarok közt Nyékincán – Szegény is, meg nem is; Magyar Szó, 2002. december 8.

502

ÓPÁVA

OBORNYACSA A török defterek szerint a szabadkai náhijében Sofron, Likas, Tornyos helyekkel együtt egy Obornyácsa is van felsorolva 1580-ban 13 és 1590-ben 25 házzal. Ezen helység budai Bornemissza Polgár Pálé volt. (…) A török hódoltság után a petrovoszelói határőri milicia bírta ezt és még 2 másik pusztát, t. i. Obornyacsa, Szvianicsa, Vizes (1740 körüli okmányban). Fel van említve Szabadka város 1768. és 1779. évi határjárásában, hogy a csantavéri völgy Obornyáca, Tornyos, Likas pusztákon is áthúzódik, mintha Csantavér közvetlen szomszédja volna. (…) Az 1880. évi katonai térképen Obornyos-nak van írva Kutas pusztától éjszakra helyezve. – Obornyacsa puszta tehát Petrovoszelo- és Moholtól nyugatra van (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 5147. Dudás Károly: Hátrányos helyzetűek [Törökfalu, Obornyacsa, Valkai sor]; 7 Nap, 1987. június 5., 18–19. p.

5148. Kocsis Antal: Obornyacsa; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 28. p.

OMLÓD Monográfia 5149. Haag, Rudolf: Ortsgeschichte von Omoljica Homoliz, Groβgemeinde

in der Wojwodina, Süd-Banat, des Königreiches Jugoslawien 1766–1938; [h. n.], 1938. 255 p.

ÓPÁVA Oppova Alig hétszáz katolikus él ma Oppován, az egykori Ópávának, ma hivatalosan Opovónak nevezett faluban. (…) Sajátos, hogy a híres Grigelini térképen nem szerepel a [Temes-kanyarban lévő] falu, noha bizonyos, hogy a Mária Terézia által szorgalmazott nagy telepítések előtt (1772, illetve 1790 előtt) Oppova már létezett, és az ortodox vallású lakosság – piciny, szalmafedeles házaikban – helyben lakott. Azt is feljegyezték, hogy 1764-ben két részből állt a település: az egyiket Zselycinek, a másikat Kuljugának hívták. Az előbbiben szerbek, az utóbbiban németek és magyarok laktak. Az első katolikus templomot 1766-ban fából építették. A híveket kijárólelkész gondozta: a pancsovai minorita rendházból látogatott ki a faluba időről időre. Ezekben az években (1770-ben) épült fel a szerb-ortodox templom is. (…) Amikor 1788-ban Lilieu báró tábornok seregeit Ali bég visszaszorította, a sereg október 5-én Oppováig vonult vissza. Húsz nappal később, azaz október 25-én már I. József császár szintén Oppován át szorítja Zimony felé a törököt, miután előzőleg Brechamville és Clairfayt gróf altábornagyok vezetésével ugyanaz a serege Belgrád várába menekítette az ellenséget. Az ellenségeskedések 1789. július 16-án

503


kiújultak. A hadi vezetés ekkor határozta el, Oppovától a Dunáig töltést építtet, és ennek a végén hidat emel a Dunán (Hitélet, 1990). Cikkek, tanulmányok 5150. Dél-bánáti hívőközösség Ali bég idejéből I–II.; Hitélet, 1990. 3. szám, 16. p. és 4. szám, 18. p.

OROM Még a legidősebb oromiak sem tudják pontosan, mikortól is létezik a falujuk. Merthogy nem is falunak indult a település, hanem amolyan tanyabokornak. Sűrűn lakott vidék volt ez, csak éppen központja nem volt. Aztán a századelőn, amikor megépült a Szabadkát Zentával összekötő vasútvonal, a mai Orom Nagyútján felépült egy vasútállomás. E jeles épület köré kezdtek betelepülni a környék tanyáiról azok a gazdák, akik valamiféle biztonságot és állandóságot reméltek a masszív téglaépülettől. Ablakot a világ felé, ahová menetrendszerűen érkeztek hírek és emberek az addig oly távolinak tűnő városokból. S az első fecskéknek követőik lettek, lassan kezdett a Nagyút két oldala benépesülni. Jöttek föl az emberek az „oromra”, a lapályos, völgyes vidék legtetejére. Mára már közel ezer házat számlál a falu, lakosainak száma 2600 (Fehér Mayer Mária, 1997). Monográfiák


5151. Cseh Mária: Tanyákra épült templom; Tóthfalu – Logos, 1997. 113 p. + 2 táblalap + 12 táblaoldal.

5153. Beretka Csábi Éva: A zárkózott falu – Oromi emberek, események, hétköznapok; Családi Kör, 2006. június 22., 16–17. p.

5152. Duranci, Bela–Lazukič, Stevan: Oromi szállások – Salaši Oroma (fotóalbum); Orom, 1984. 32 p.

5154. Fehér Mayer Mária: Falu a Nagyúton – Orom hétköznapjai, Családi Kör, 1997. július 10., 10–11. p. 5155. (Gy. J.): Templom épül Oromon; Hitélet, 1971. 11. szám, 23–25. p.

OROMHEGYES Méltóságteljesen uralja a magaslatot a takaros falu, amelynek mindig verőfényben fürdő templomtornyát a hazaváró közösség szeretetével aranyozza be az őszi napsugár. Vasváros, Gunaras, Filkó-falu, Dávid-falu – a helybeliek számára nem ismeretlenek ezek a megnevezések, hiszen Oromhegyes egyes falurészeit még ma is így emlegetik. 1272ből származó írásos dokumentumok tanúsítják, hogy ez a vidék már akkor lakott volt, de a település 1848 után alakult ki. (…) Egy Sípos nevű földesgazda hat lánc földjét és

504

OROSZLÁNOS

szőlejét parcellázta föl és adta el olcsó pénzen a nála dolgozó napszámosoknak, házhelyeknek, s így alakult ki a település magva, Sípos-falva, valamikor 1852-ben, majd 1857 márciusában egyesült a közvetlen szomszédságában lévő Zákó-földjével, és fölvette a Tetőhegyes nevet. A falu emberei csak rövid ideig tűrték meg ezt a nevet, mert a városiak Tetűhegynek keresztelték el, úgyhogy 1858-ban Kishegyesre keresztelték a falut, amely nevet 1880-ban az addig is közhasználatban lévő Oromhegyes váltotta föl. A névváltozási kálvária nem fejeződött be, mert 1934-ben Uzunovićevo lett a falu neve, majd 1940ben ismét Oromhegyes, hogy (…) ehhez párosuljon a Trešnjevac név is (Gallusz László, 2000). Cikkek, tanulmányok 5156. Az oromhegyesi templom 75 éves; Hitélet, 1987. 11. szám, 15. p.

5157. Gallusz László: Oromhegyesi hétköznapok; Családi Kör, 2000. október 12., 14–15. p.

OROMPART Ötven-egynéhány tanya díszíti a Telecskai-dombok Felsőhegytől délre húzódó nyúlványát. A magaslaton úgy sorakoznak egymáshoz bújva a házak, mint ősszel, messzi útra indulás előtt a fecskék a sürgönydrótokon: ez Orompart. Csakhogy az itt élők örök időkre gyökeret eresztettek a zsíros szántók vidékén, sokszor még a közeli város, Zenta is távolinak tűnik, nemhogy az ismeretlenben, bizonytalanban keressenek boldogulást. Orompart fölött is elvonult a tanyarombolás vihara, de nem hagyott maga után megvakult ablakokkal tanúskodó-vádoló épületromokat, mint amilyenekkel Közép-Bácskában, a nagybirtokok szomszédságában találkozunk. (…) Orompart közelében már 1198-ban egy Karjad nevű település létezett, s ez a település Orckharia néven került be a köztudatba. A korabeli iratokból az is kiderül, hogy a kalocsai érsek akkor engedte át tizedét a budai káptalannak. (…) Karjad az 1600-as évekig létezett, majd nyoma veszett, de az Orompart elnevezéssel a korabeli katonai térképeken is találkozunk (Gallusz László, 2000). Cikkek, tanulmányok 5158. Gallusz László: A tanyavilág szebbik oldala; Családi Kör, 2000. április 6., 10–11. p.

OROSZLÁNOS, OROSZLÁMOS OROSZLÁNOS – Szerb–magyar f., Torontál vmegyében, ut. p. Szeged. Van gazdag fekete földű róna határa, 84 egész urb. telke, 1600 n. e. óhitű és 390 romai kath. lakosa, óhitű plébániája. A gr. Batthyáni család bírja (Fényes Elek, 1851).

505


Csanád lett az Ajtony elleni királyi hadak főparancsnoka. (…) A nyert csata után Csanád fogadalomból felépítette a Szent Györgyről elnevezett oroszlánosi monostort. Állítólag a csata előtti éjjel oroszlán képében jelent meg álmában a bizánci katonaszent, s megmutatta a győzelemhez vezető utat. Egyes feltételezések szerint innen ered a később létrejött település neve. A másik változat szerint az oroszlános falunév személynévből keletkezett: egy Arszlán nevű birtokosról nevezték el, aki Csanád bizalmas embere volt (Kalapis Zoltán, 1989). Cikkek, tanulmányok

5160. ger: Ezer év hagyatéka; Magyar Szó, 2004. szeptember 18.

Vö.: 2549. sz. 5159. (Csaba): Oroszlámos, ahol Gellért övéi körébe érkezett; Hitélet, 1980. 9. szám, 17–20. p.

ORSOVA A banatusi vagy temesi határnokokról – Ezeknek lakosai rácok és oláhok; minthogy nagyobb része rác, őket pedig stylo curiali illyricusoknak is nevezik, azért a két banátusi határregementek is illyricus regementeknek neveztetnek. Százötvennyolcra megyen a határnokosok lakhelyeinek számok. Közöttük a nagyobbak, melyek régi váracskák is voltak, ezek: 1) Pancsova (melyről már emlékeztem) 2) Újpalánka 3) Óorsova (Újorsova emettől egy fél mérföldnyire fekszik egy dunai szigeten.) és 4) Mehadia. Ezen utolsó egy nagy falu, mely is egy sáncerősítéssel bír. Innen egy mérföldnyire vagyon az a hely, melyet a rómaiak Ad Aquasnak neveztetnek, és amelyek a híres Hercules feredői voltanak. Itt tízféle ferdővizek erednek, melyeknek mindmegannyi neveik vagynak és amelyek mindmegannyi különbféle betegségekben használtatnak. Azonban mindnyájan büdöskövet tartanak. A számosan ide gyűlő feredőbeli vendégeknek mulatására tágas épületek és fogadók vagynak (Teleki Domokos, 1794). Monográfiák Vö.: 91. és 2121. sz.

dában, 1889. 27 p.; Ua.: Történelmi és Régészeti Értesítő, 1889. 51–71. p. és Még néhány szó a magyar koronáról, 171–175. p.

5161. Beschreibung und Schichsale von Bender, Bukurest und Orsova; Wien, 1790.


5162. Boleszny Antal: A magyar Szent Korona Orsova melletti elásatása 1849-ben és megtalálása 1853ban; Temesvárott – nyomatott a Csanád-egyházmegyei könyvnyom-

5163. Bene Ferentz, ifj.: Dunai Utazás Pestről Orsováig; Tudományos Gyűjtemény, 1833. IX. szám, 3–20. p.

Vö.: 848., 3497. és 5114. sz.

506

ÓBECSE

ÓBECSE Ó-Becse, Becse Ó-BECSE – M. város Bács vármegyében, a tiszai korona kerületben, Szegedtől délre 8, Újvidéktől északkeletre 5½ mfd., a Tisza jobb partján, saját postahivatallal. Lakja 9000 lakos, kiknek fele magyar kath. másik fele szerb n. e. óhitű, de héber is lakik 120. kath. és óhitű anyatemplomok, synagóga. Gazdag róna határa első osztálybeli, s 2200 □ ölével 28,778 hold, mellyből polgári szántó 4933 h., rét 13567 h., legelő 5461, szőlő 257, uradalmi föld 334, nádas 3620, tavak, vizek 386, utak 220 hold. Marhatartása virágzó; bár az árvizektől sokat szenved. Örökös ura a korona (Fényes Elek, 1851). Becse – több hely viseli e nevet. Horváth István szerint bizonyos, hogy Becse nevű helyeket hajdan a Betse Gregor francia eredetű nemzetség, amelynek dicső Bethlen grófi ág tagadhatatlan maradéka, bírta a régibb századokban. (Tud. Gyűjt. 1833. X. kötet, 121. p.) E nemzetség maradékit fel is sorolja, s hivatkozik Kézai krónikája 126. és 137. lapon tett állításaira, mely szerint Beche család Gvillermus nevű franciától eredett, s már III. Béla alatt nevezetesek valának honunkban. (…) Beche vármegyét említi Zsigmond magy. király 1399ik jul 10iki oklevelében. Becse néven volt Árpád alatt egy magát harczra felajánlott nemes ifjú. Betse nemzetségről bőven ír Kerékgyártó Magyar életrajzok czímű művében. Ó-Becsével szemközt Új-Becse Bács [helyesen: Torontál] vb. Török-Becsének is íratik, mert a XVII. században a pusztító török nép Bánátot is bírván e helyre alkalmatosnak vélt egy várat építeni*, melynek romjai most is szemlélhetők. A vár Ó-Becsével szemközt emeltetvén, Új vagy Török-Becsének neveztetett el. 1779-ben még csak 250 házzal bírt, 1824-ben 660 házzal. (*Megjegyzés: a török nem építette, hanem 1551-ben elfoglalta és lerombolta a várat – M. F.) (Réső Ensel Sándor, 1862) Hiába volt azonban Zombor a megye székhelye, szellemi hatása – ha ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet – a Tisza vidékére már nem jutott el. Becsét ugyan összekötötte Kiss József csatornája Zomborral, de személyforgalmat régen sem bonyolítottak le a partjai között lassan úszkáló hajók. Csak búzával, homokkal, kenderrel megrakott uszályokat lehetett látni. A vasút 1906 óta ugyan naponta négyszer tette meg oda-vissza az utat, de Verbásznál kicserélődött a nép, ott már érezhető volt egy másik világ kezdete. Szenttamás után pedig mintha már a Tisza levegője áradt volna be a vonat nyitott ablakán. Még a báránybőr sapka is másképpen állt a parasztok fején; a beszédük is meglassúdott, elnyújtottabb lett, mintha a súlyos és lomha Bánát az elválasztó folyón átcsapva egyszerre diktált volna tempót és elfojtott indulatot, úgyhogy a hang is halkabb lett, és megfontoltabb a szó. De nemcsak Zombornak, Szabadkának és Újvidéknek se volt hatása a Tisza vidékének népére, amely így a közigazgatási határtól függetlenül, inkább Szeged vonzásába került (Herceg János, 1979). Monográfiák

Várostörténet

Vö.: 7., 31., 515., 1349., 1527. és 2254. sz.

5164. A Bácstiszamelléki Népbank Részv.Társaság alapszabálya; Óbecse – Lux nyomda, 1942. 16 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5165. Az Ó-Becsei római katholikus egyház község alapszabályai; Kalocsa – Nyomtatott Malatin és Holmeyer érseki könyvnyomdászok betűivel, 1878. 20 p. 5166. Az ó-becsei g. kel. szerb egyház községtől (Az ó-becsei g. kel. szerb templomban folyó évi aug. 18. délelőtt ½ 10 órakor fog a hállaadó isteni tisztelet dicsőségesen uralkodó első Ferencz József apostoli királyunk Őfelsége szül. napja alkalmával megtartani…); Óbecsén – Lőwy Lajos könyvnyomdájában, 1914. 5167. Bácsmegyei egyetemes naptár az 1912. évre. Szerkesztette Lévai Aladár; Óbecse – Lévai [nyomda], 1912. 5168. Becse történetéből; Kiadja a Becse-belvárosi Rkt. Plébániahivatal – Becse, 1985. 158 p. 5169. Bečej 900 Becse; [Becse] 1991. 64 p. 5170. Carić, Nebojša, dr.: Opština Bečej; Novi Sad, 1984. 236 p. 5171. Fárbás József: Régi arcok – Száz arckép a régi Becse közéletéből; a Tiszavidék című hetilap 1931., 1932. és 1933. évfolyamából. 5172. [Fernbach József és özv. Dimsits Istvánné]: A zombor-óbecsei h. é. vasút ismertetése és jövedelmezőségi számítása; Budapest Czetler és Deutsch-féle műintézet, é. n. [1904]. 11 p. 5173. Gleszer Norbert: Kalászfejek zsolozsmája – Aratás és cséplés Óbecsén a XX. században; Újvidék – Jugoszláviai Magyar Művelődési

507 Társaság, 1999. 167 p. + ábrák és mellékletek. Irodalom: Kartag Nándor: Aratás és cséplés Óbecsén – Beszélgetés a régi világról Gleszer Norbert ifjú néprajzkutatóval; Családi Kör, 1997. július 10., 8–9. p. 5174. Iz istorije fudbala Bečejske opštine – Becse község labdarúgásának történetéből; [Városi Múzeum és Képtár], [kiállítási katalógus] é. n. [44] p. 5175. Keöpeczi Sebestyén József: A Becse-Gergely nemzetség, az Apafi és a Bethleni gróf Bethlen család címere; Cluj-Kolozsvár, 1928. 19 p. 5176. Kovács Huszka Ferenc: Változások Óbecse flórájában; Budapest – Hornyánszky V. cs. és kir. udvari könyvnyomdája. 1915. [14] p. 5177. Kovács Ferenc, dr.: Óbecse határának virágos növényei; Szeged – Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó R-T. 1929. 190 p. 5178. Mikić-Antonić, Branislava: Sarmati – Szarmaták; Becsei Városi Múzeum és Képtár, é. n. [katalógus] 5179. Mikić-Antonić, Branislava–Ivetić, Dušan: Keramika kroz vekove; [Városi Múzeum], [Becse], é. n. [2000]. 36 p. [katalógus] 5180. Opinćal, Dušan: Bečej, Óbecse [fényképalbum történelmi bevezetővel]; Óbecse – Mozaik Kft., 2006. 128 p. 5181. Opinćal, Dušan: Znameniti Bečejci – Neves óbecseiek; Óbecse, 2007. 84 p.

508 5182. Óbecse – A Nagyboldogasszony plébániatemplom bemutatása; é. n. [2005]. 16 p. 5183. Pal, Šandor dr–Páll Sándor, dr.: Bečejska bibliografija – Becse bibliográfiája; Sveska I. Füzet 1805– 1944; Gradski muzej i galerija – Városi Múzeum és Képtár, Bečej – Óbecse 1989. 257 p. Irodalom: Györe Géza: Újabb helytörténeti bibliográfia; 7 Nap, 1990. január 19., 31. p.; Mák Ferenc: Forrásmű, amely visszavezet a múltba; Magyar Szó – Kilátó; 1990. október 20., 44. szám, 18. p.; Németh Ferenc: Ami a bibliográfiából kimaradt – Néhány adalék Becse bibliográfiájához; Magyar Szó – Kilátó; 1990. december 1., 50. szám, 14. p. 5184. Pal, Šandor, dr–Páll Sándor, dr.: Štamparstvo u Bečeju – Becsei nyomdászat (1879–1944); 1989. 209–240. p. – különnyomat a Becsei bibliográfia című könyvből. 5184a. Pal, Šandor–Ivošević, Slobodan: Univerzal 1964–1984 – Iz istorijata trgovine Bečeja i njegove okoline); Bečej, 1984. 36 p.

ÓBECSE Művelődési hagyományok 5187. A becsei Művésztelep tizennyolcadik kiállítása; Bečej – Gradski muzej i galerija. 1971. október, 60 p. 5188. Az óbecsei község oktatásügyé nek három évszázada; Óbecse – Óbecsei Városi Múzeum, 2004. 51 p. – kétnyelvű kiadvány. 5189. Az ó-becsei izr. hitközség alapszabálya 1896; Ó-Becse – Lőwy Lajos könyvnyomdájából, 1900. 16 p. 5190. Az ó-becsei Katholikus Legényegyesület módosított házszabályai; H. n., k. n., 1900. 22 p. 5191. Borota, Jovan: Pravoslavna hrišćanska nauka za srpsku kuću i škola; St-Bečej – štamparija Lajoša Levai, 1901. 31 p. 5192. Emléklap az „Ó-becsei Polgári Magyar Dalkör” zászlószentelési dalünnepe alkalmából 1899. május hó 22-én; [Óbecse], 18 p.

5185. Penavin Olga–Matijevics Lajos: Becse és környéke földrajzi neveinek adattára; A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, Újvidék, 1983. 227 p. Irodalom: Molnár Csikós László: Becse és vidéke helynevei; Magyar Szó – Kilátó, 1985. február 2., 5. szám, 17. p.

5193. Fárbás József: Huszonöt év az óbecsei polgári céllövész-egylet történetéből 1878–1903; Óbecse – nyomatott Lévay Lajos könyvnyomdájában, 1903. 62 p. + 2 tábla Irodalom: ~~: 1. A bács-szerémi ág. hitv. ev. egyházmegye monográfiája, 2. Bierbrunner Gusztáv: Újvidék, 3. Fárbás József: Huszonöt év az óbecsei polgári céllövész-egylet történetéből 1878– 1903; BBVTT Évkönyve 1903. 187–188. p.

5186. Popović-Bjelica, Dubica: Trolist Bogdana Dundjerskog; Bečej – Stylos, 2000. 150 p.

5194. Fárbás József: Csupor Gyula közadakozásból emelt síremlékének 1904. szept. 4-én volt leleplezése

509

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET alkalmából; Zombor – Bittermann János és fia Könyv- és Kőnyomdája, 1904. 22 p. Irodalom: ~~: Vegyesek. 1. Dudás A[ndor]: Régi könyvek Zentán, 2. [Fárbás József]: Csupor Gyula; BBVTT Évkönyve 1905. 118–119. p. 5195. Gradski muzej Bečej – Városi Múzeum Óbecse 1953–2003; Óbecse, 2003. 203 p. 5196. Hoós Ferenc: Végválasz Bende József óbecsei Plébános és ker. esperes úrnak – 1867. november 12-iki értesítésére; Szabadkán – Bittermann Károlynál, 1868. 9 p. 5197. Izložba oslobodjenje Bečeja (1944– 1945) – Kiállítás Becse felszabadulásáról (1944-től 1945-ig) – 1976. január 20.–március 20. [Városi Múzeum és Képtár], [kiállítási katalógus] 5198. Kraljević, Ljiljana: Umetnička kolonija u Bečeju; é. n. [1964]. h. n. [kiállítási katalógus] 5199. Medurić, Jovan D.: Az óbecsei község oktatásügyének három évszázada; Óbecse – Óbecsei Városi Múzeum, 2005. 113 p. – kétnyelvű kiadvány. 5200. Medurić, Jovan D.: Az óbecsei gimnázium 1925–2005; Óbecse – Óbecsei Városi Múzeum, 2005. 95 p. – kétnyelvű kiadvány. 5201. Medurić, Jovan D.: Az óbecsei ipari iskola 1886–2006; Óbecse – Óbecsei Városi Múzeum, 2006. 93 p. – kétnyelvű kiadvány.

5202. Óbecsei járás; In: Bács-megyei egyetemes naptár 1912. évre; Óbecse – Lévai Lajos Könyvkiadóhivatala, 200 p. – részletek. 5203. Razglednice Bečeja – Becsei képeslapok; Becse, 2002 szeptembere, 16 p. [katalógus] 5204. Ribarstvo Bečejskog područja – Halászat Becse területén – 1977. június 14.–október 1. [kiállítási katalógus], 47 p. 5205. Skrabány Viktor: Jelenetek az Újszövetségből – Katolikus Falinaptár 1992. [12] p. 5206. Stare bečejske razglednice; Bečej – Gradski muzej i galerija, 1985. [36 p.] 5207. Szekrényi Lajos: Emlékbeszéd Szulik József fölött; Budapest – SzentIstván-Társulat Tudományos és Irodalmi Osztálya, 1896. 29 p. 5208. Tri veka obrazovanja u opštini Bečej – Az óbecsei község oktatásügyének három évszázada; Óbecsei Városi Múzeum, Óbecse, 2004. 49 p. 5209. Wilhelmb Gizella: Than Mór; Budapest – Képzőművészeti Alap, 1953. 52 + képmelléklet. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1463., 2236. és 2254. sz. Várostörténet 5210. Flaskár Melinda: Fejezetek az Óbecsei Zsidó Hitközség történetéből; Bácsország, 2005. 4. (35.)

510

ÓBECSE szám, 56–62. p.; 2006. 1. (36) szám, 38–43. p.

5211. Gärtner István: Becse múltjáról és jelenéről egyszerre; Hitélet, 1982. 11. szám, 12–16. p. 5212. Gulyás Gizella, dr.: Than fivérek és az 1848–49-es szabadságharc; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 9–11. p. 5213. Kalapis Zoltán: Várrom a Tisza mellett; Híd, 2000. október, 757– 759. p. 5214. Kántor Oszkár: Óbecsétől az aradi vesztőhelyig – Damjanich János becsei napjairól és az emlékére állított márványtábláról; Családi Kör, 2002. március 14., 19. p. 5214a. Komáromi József Sándor: Mint a kísértetjárás… – 1916 pünkösdjén fogságba esett, 1941 karácsonyára tért haza; Híd (Budapest), 1942. január 6. (1. szám), 18–19. p. 5215. Kovács Teréz: A tanyák társadalmi folyamatai egy bácskai községben (Óbecsén); Létünk, 1973. 6. szám, 33–48. p. 5216. Kovács Teréz: A tanyák társadalmi struktúrája egy bácskai községben – Becsén; Létünk, 1976. 1. szám, 50–70. p. 5217. Móricz Zsigmond: Óbecsei szállások; Kelet Népe, 1941. december 1., 1–3. p. 5218. [Pál Tibor] Tibor Pal: Stanovništvo i demografske prilike u Starom Bečeju 1849–1890; Novi Sad – Zbornik Matice srpske za istoriju 55/1997. 151–162. p. (Különlenyomat)

5219. Pál Tibor: A lakosság és a demográfiai körülmények Óbecsén 1849 és 1890 között; Bácsország, 1999. 11–12. szám, 9–14. p. 5220. Pál Tibor: Óbecse gazdasági körülményei; Bácsország, 2000. 5–6. szám, I–VIII. p. 5221. Rakić, Lazar, dr.: Stari Bečej revolucionarne 1848–1849. godine; Novi Sad – Matica Srpska, 1978, Zbornik za istoriju 16. sveska, 87– 108. p. és Becsei Újság, 1989. augusztus 26-ától folytatásban. 5222. Stanojević, Nebojša: Naselja VIII– IX. veka u Vojvodini; Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 30 sveska, 1987. 119–146. p. 5223. Szekeres István: Becse vára – Emléktábla a víz fölött; Szabad Hét Nap, 1998. október 7., 24. p. 5224. Trencsény Károly: Az óbecsei szerb lázadás 1848-ban; BBVTT Évkönyve 1910. 95–117. p. 5225. Vékony László: Becse vára; Bácsország, 1998. 2. szám, 15–17. p. Művelődési hagyományok 5226. Beck Mihály: Than Károly; In: Balnea Budensia – Gyógyvizek, gyógyfürdők a Tabánban; Budapest – Tabán Társaság, 2005. 14–18. p. 5227. (Ft.) Benák Ferenc (1955–1995); Hitélet, 1995. 9. szám, 16. p. 5228. Beretka Csábi Éva: Kántor, költő és jótevő – Tisztelgés a becsei Gärtner István előtt; Családi Kör, 2001. július 19., 12–13. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5229. Beretka Csábi Éva: Maradandó mű történelmünkről – Óbecsén bemutatták dr. Simonyi Mária tanárnőnek a vajdasági sajtóval foglalkozó könyvét; Családi Kör, 2003. december 11., 25. p. 5230. Habram Károly: A becsei emlékház lakói – Hajléktalanok a híres Than Mór és Károly egykori otthonában; Családi Kör, 2000. augusztus 31., 8–9. p.

511 5238. Kalapis Zoltán: Than Mór-festmények Bácskában; Családi Kör, 1999. február 25., 24–25. p. 5239. Laczkovics Imre: Szulik József emlékezete (1841–1890); Bácsország, 2003. I–III. szám, 99–102. p. 5240. Laczkovics Imre: Csupor Gyula: Dicsbeszéd és Csupor Gyula: Emlékbeszéd; Bácsország, 2004. I–III. szám, 8–9. p.

5231. Harangszentelés volt Becse-alsóvároson; Hitélet, 1981. 6. szám, 11. p.

5241. Mák Ferenc: Óbecse; Forrás, 1997. 10–11. szám, 177–181. p.


5242. Mindszenti Dániel: Asszonyi nagy lelkűségnek némelly vonzata a’ délszaki Amerika honszabadító háborúnak történetiből; Tudományos Gyűjtemény, 1832. VIII. szám, 72–87. p.

5233. Hogy Jézus ott lehessen közöttük – Interjú Pósa Lászlóval (Smidt Valéria); Hitélet, 1994. 11. szám, 10–11. p. 5234. (i. b.): Hat évre előre kifizette az adót [A katolikus hitközség életéről]; Hitélet, 1975. 1. szám, 18–22. p. 5235. Kalapis Zoltán: Than Mór bácskai emlékei I–IX.; Magyar Szó, 1982. augusztus 1.–augusztus 9. 5236. Kalapis Zoltán: László Fülöp becsei és verbászi kapcsolatai – I. A gazdag jurista és a szegény piktor barátsága; Magyar Szó – Kilátó, 1986. március 8., 10. szám, 16. p.; II. – A becsei úrilaktól a lordok házáig; Magyar Szó – Kilátó, 1986. március 15., 11. szám, 17. p. 5237. Kalapis Zoltán: A kémiaoktatás atyja: Than Károly I–III.; Családi Kör, 1999. január 28., 24–25. p.; február 5., 24–25. p.; február 11., 24–25. p.

5243. Németh István: Egy kovácsmester kudarcai; Magyar Szó – Kilátó, 1981. febuár 28., 8. szám, 16. p. 5244. Óbecsei Járási Naptár az 1918-ik évre; Óbecse – Lévai Lajos könyvnyomdája; benne: Az óbecsei járás statisztikája (5 oldal). 5245. Pal Šandor: Štamparstvo u Bečeju; Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 31. sveska, 1988–1989. 333– 342. p. 5246. Sportovi na vodi u opštini Bečej – A vízi sportokról Becse község területén – 1982. július 22.–szeptember 18. [kiállítási katalógus] 5247. Templomszentelés volt Becsén; Hitélet, 1977. 9. szám, 22–24. p. 5248. Than Mór; Vasárnapi Újság, 1869. október 17., 569–570. p.

512 5249. Than Károly; Vasárnapi Újság, 1868. augusztus 30., 413–414. p. 5250. Than Károly Társaság alakul; Szabad Hét Nap, 1995. április 6., 62. p.; Uo.: Ki volt Than Károly? 5251. Törteli Imre (halála); Hitélet, 1986. 3. szám, 23. p. 5252. Vagyunk – A sztáribecseji önképzőkör lapja; 1939. IV. 9. vasárnap, I. évf. 1. szám, 4 p. 5253. Virág Gábor: Tájkép csata után; Bácsország, 1996. szeptember 5., 11. p. 5254. Zbirka Umetničke kolonije Bečej 1954–1974; [Becse] 1974. október [kiállítási katalógus] Óbecsei szerzők és kiadványok 5255. Cziráky Imre: Bácskai kalászok; Sztári Becsej – Subakov I. könyvnyomdája, 1940. 193 p. 5256. Cziráky Imre: …mosoly… könny…; Subotica – Jugoszláviai Magyar Könyvtár, é. n., 157 p. 5257. Draskóczy Ede, dr.: Regionalizmus; Kalangya, 1943. 9. szám, 394–397. p. 5258. Evers György: Képek a régi és új Rómából; Ó-Becse – Löwy L.[ajos] nyomdája, 1900. X + 498 p. – Fordították: Makra Imre és Waldmann György. 5259. Fárbás József: Dalos könyvecske népiskolák részére; Óbecse – nyomatott Löwy Lajos nyomdájában, 1898. 40 p.

ÓBECSE 5260. Lajber György: Derűs hordalékok – Vidékünk anekdotakincséből, tréfás történeteiből; Magyar Szó, 2003. 147 p. 5261. Lovász Pál: Tiszamentén; Sztári Becsej – Radoszávlyevits nyomda, 1922. 70 p. 5262. [B.] Király Béla: Fakadó rügyek – Vegyes tartalmú tárczák; nyom. Gavansky M. könyvnyomdájában, Ó-Becse, 1898. 80 p. 5263. Óbecsey István: Pislákoló mécs; H. n. [Becse], 1986. 166 p. 5264. Óbecsey István: A hanyatló nap sugarai; H. n. [Becse], 1988. 128 p. 5265. Szászy István: Bácsmegyei anekdoták; Óbecse – Lévai [nyomda], 1909. 124 p. 5266. Szászy István: Szerb költőkből; Budapest – Franklin-Társulat, 1910. 172 p. 5267. Szulik József költeményei és műfordításai – A költő nővérének megbízásából sajtó alá rendezte Lévay Mihály; Budapest, 1896. 319 p. Irodalom: ~~: Érdekes tollharc; BBVTT Évkönyve 1886. 127. p. – Szulik József és Jószity Mladen a „Zentai Ellenőr”-ben; Laczkovics Imre: Szulik József emlékezete (1841–1890); Bácsország, 2003. I–III. szám, 99–102. p.; Gleszer Norbert– Klamár Sára: Szulik József emlékezete – Egy vajdasági katolikus irodalmi kultusz története; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 37–40. p. 5268. Szulik József összegyűjtött költeményei és műfordításai; Szulik Alapítvány, Óbecse, 2002. 240 p.

513

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Irodalom: Beretka Csábi Éva: Tisztelgés a papköltő előtt – Nyomtatásban Szulik József munkái; Családi Kör, 2003. január 30., 21. p. 5269. Szulik József prózai írásaiból – Szulik József emlékezete; Lux Color Printing és Szulik Alapítvány – Óbecse, 2004. 168 p.

5270. Szulik József: A magyar nemzeti irodalomtörténet rövid ismertetése tanítóképző intézetek és polgári iskolák használatára; Kalocsa, 1878. nyomtatta Malatin és Holmayer, 100 p. 5271. Teleki Béla SJ, dr. (szerk.): Szavalókönyv – Versek és jelenetek hittanosoknak; I. kötet: Becse, 1972, 363 p. – II–IV. kötet: Szeged, 1992. 374, 349 és 360 p.

ÓBÉBA Ó-BÉBA – Oláh–német falu, Torontál vármegyében, Szegedhez kelet-délre 2 órányira; 130 kath., 6 evang., 1848 n. e. óhitű, 14 zsidó lak. óhitű anyatemplommal, 66 2/8 egész jobbágytelekkel. F. u. gr. Batthyányi család (Fényes Elek, 1951). Cikkek, tanulmányok

ásványvizeiről általánosan; Pest – Emich Gusztáv Magyar Akad. Nyomdásznál, 1860. 29 p. (hiányzik az 5–23 p.)

5272. Nendtvich Károly: Az ó-bébai ásványvíz vegybontása és hazánk

ÓLÉC Az emeletes kúriát Botka Béla építette 1904-ben. A kislapási Botka család a krónikások szerint Nyitra megyéből származik, s a múlt század elején került Bánátba. 1835től Olécpusztán volt jelentős birtokuk, amelyet 1907-ben közigazgatásilag a községhez csatoltak. Torontál vármegye 1834-ben hitelesítette nemességüket. Botka Béla, a kastély tulajdonosa 1861-ben született, s a századfordulón több jelentős tisztséget töltött be a vármegyénél. Volt országgyűlési képviselő, 1906 és 1910 között pedig Torontál megye főispánja. A század első éveiben szép vagyonnal rendelkezett, 1400 holdas birtoka volt Ólécen. Akkortájt írta róla Borovszky, hogy „van fűztelepe, melyet kosárfonók révén értékesít, és 4 kilométer hosszú mezei vasútja” (Németh Ferenc, 1986). Cikkek, tanulmányok 5273. Németh Ferenc: Az óléci Botkaféle kastély; Magyar Szó – Kilátó, 1986. június 21., 25. szám, 14. p.

5274. Újraépült templom felszentelése Ólécen; Hitélet, 1990. 11. szám, 19. p.

514

ŐRSZÁLLÁS

Ó-SZENT-IVÁN Szentiván O-SZENT-IVÁN – Puszta Torontál vmegyében, magyar hely 64 házzal, 354 kathol. lak., dohánytermesztéssel. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851). ÚJ-SZENT-IVÁN – Rácz–német falu Torontál vmegyében, Szegedhez délre egy órányira, 100 kath., 562 n. e. óhitű, 7 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, 27 5/8 egész jobbágytelekkel. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851). Monográfia 5275. Banner János: Az ószentiváni ásatások; Szeged – Városi Nyomda

és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1928. 98 p.

ŐRSZÁLLÁS Az 1740-es évekig a zombori határőri militia kezén volt 18 puszta között Staniczki puszta is. Sztanisics még 1762-ben is puszta volt, ahol a királyi szarvasmarhát legeltetik, és szénát is szoktak gyűjteni a csordabeli marha számára. A baracskai és a dautovai rácok az oda özönlő magyarok által kiszorítva, ezen pusztára kívánkoznak telepedni, és Chotmann telepítési biztos az új falut a puszta azon részére tervezi, ahol a péterváradi és a zombori utak találkoznak, hogy így a közszolgálatnak előnyös helyen legyen. A mellette lévő Sári pusztát Katymártól elvéve Sztanisicshoz akarja csatolni, miáltal ezen új falu 220 telkes gazdát is befogadhatna. A falu telepítését még 1763-ban megkezdették, s több felől jöttek oda a rácok, úgyhogy 1768-ban már 88 rác telkes gazda volt Sztanisicson. (…) Az 1900. évi népszámláláskor Sztanisicson volt 688 lélek 1177 házban. Anyanyelv szerint 5087 német, 1112 magyar, 456 szerb, 36 egyéb. (…) A helységnek hivatalos neve az 1904. évi miniszteri rendelet szerint Őrszállás lett (Iványi István, 1907). Monográfia 5276. Beljanski, Milenko: Stanišić; Senta – Udarnik, 251 p. Cikkek, tanulmányok 5277. 1991 a jubileum éve volt Őrszálláson; Hitélet, 1992. 1. szám, 18. p.

5278. Fehér Mayer Mária: Az őrszállási magyarok ünnepe; Családi Kör, 1999. augusztus 12., 12–13. p. 5279. (Gy): Őrszállási és regőcei hívek küszködése; Hitélet, 1988. 1. szám, 5. p. 5280. Kovács Nándor: Magyarok között Őrszálláson; Hét Nap, 2004. május 26., 13. p.

515


PACSÉR PACSÉR – Magyar–szerb falu Bács vmegyében; 382 kath., 1241 n. e. óhitű, 2304 ref., 4 evang., 67 zsidó lak. Kath. s ref. anyatemplomok. Határa 18,891 hold, holdját 1200 □ ölével számítva. Ebből 192 úrbéri, s 5 2/8 szabad telek után van 7457 hold szántó, 4748 h. beltelek és rét, 3052 h. legelő, 470 h. szőlő. Urasági szántóföld és rét 2788 hold, közutak 376 hold. Földe róna és homokos, főleg rozsot, burgonyát, kukoriczát terem. F. u. Odry, Pocskay, Mészáros, Császár, Szucsin, Rezsny, Kászonyi, Koronay, Horváth, Huszár, Matyasovszky, Polyák, Vojnics családok (Fényes Elek, 1851). Monográfiák Vö.: 3785. sz. 5281. Cziráky Imre: Pačir – Pacsér; Bačka Topola, 1988. 28 p. – kétnyelvű kiadvány. Irodalom: Penavin Olga: Pačir – Pacsér; Magyar Szó – Kilátó; 1989. március 25., 15. szám, 18. p. 5282. Pénovátz Antal: A pacséri földművelés és állattartás szótára; Újvidék – Hungarológiai Intézet, 1975. 173 p. 5283. Takáts Károly: Százötvenöt év – A Pacséri Református Egyház története 1786–1941; Budapest – Bethlen Gábor Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaság nyomása, 1942. 89 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1971. és 3798. sz.

élésre; Családi Kör, 1994. január 20., 8–9. p. 5287. Fehér Mayer Mária: A pacséri műkedvelés krónikása – Tóth Rozália évtizedekre visszanyúló munkásságáról; Családi Kör, 2000. augusztus 10., 12–13. p. 5288. Fehér Mayer Mária: Számokkal – A pacséri iskola története Art Ferenc nyugalmazott tanító összegzésében; Családi Kör, 2003. január 23., 14–15. p. 5289. Magyar László: Elolvadó közpénzek – Régi pacséri visszásságok; Magyar Szó – Kilátó, 1983. december 17., 49. szám, 15. p. 5290. Pénovátz Antal: A karácsonyi ünnepkör szokásai, hiedelmei Pacséron; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1974. 19–20. szám, 77–82. p.

5285. Dudás Ödön: Pacsér történetéből; Pacsér – Bács-Bodrog, 1878. 38– 47. p.

5291. Pénovátz Antal: Vuk és a pacsériak; Magyar Szó – Kilátó, 1987. november 7., 48. szám, 13. p. Megjegyzés: Magyar László: Mostarski – az ügyvéd és iskolaigazgató (A Vuk és a pacsériak című írás kapcsán); Magyar Szó – Kilátó, 1987. november 21., 50. szám, 14. p.

5286. Fehér Mayer Mária: Pacséri hétköznapok – Próbálkozások a túl-

5292. Pénovátz Antal: A pacséri katolikus egyház rövid története a kezde-

5284.  [Dudás Andor] D. A.: Pacsér község egy régi pecsétje; BBVTT Évkönyve 1912. 135. p.

516

PADÉ tektől az első világháborút követő impériumváltásig; Bácsország, 2004. I–III. szám, 57–61. p.

5293. Stanyó Tóth Gizella: A szülőföld vonzásában – a Jászkun redemptio 250. és a bácskai kirajzás 210. évfordulója; Újvidék – Magyar Szó Naptár ’96 [1995]. 90–98. p.

5294. Szendy Lajos: A pacséri kun-telep; BBVTT Évkönyve 1900. 16–22. p. 5295. Túri Tibor: Évszázadok forgatagában – Pacsér a levéltári okmányok tükrében; Magyar Szó, 1988. június 16.

PADÉ Padé a hódoltság idején is lakott – szerb pásztorok telepe volt –, a török kiűzése után pedig katolikus lakossággal gyarapodott, akik egyházilag – ha hinni lehet a forrásoknak – az igen távoli Óbesenyőhöz tartoztak, gazdaságilag, mint kincstári birtok pedig az ugyancsak távol eső Temesvár igazgatása alá. Padét és környékét 1781 augusztusában Ormosdy István pozsonyi gabona- és marhakereskedő vette meg 40.790 forintért a torontáli kincstári birtokok emlékezetes bécsi árverésén. Az újdonsült földbirtokos 1784-ben kétszáz főből álló dohánykertész csapatot hozatott Szeged környékéről, akik még abban az évben megkezdték a palántanevelést. Ugyancsak az ő kezdeményezésére alakult meg 1784-ben a padéi kihelyezett lelkészség is. Ezt az eseményt így írja le a falu helytörténésze, Herresbacher József „állami tanító és postamester” az 1914-ben befejezett munkájában (…): Ormosdy István „udvarában kápolnát állított és egy Ferenc-rendi szerzetest – Muharait – fogadott házába káplán gyanánt, később a paplakot a jelenlegi plébánia helyén lévő házba helyezte. E ház valószínűleg valami urasági gazdasági épület lehetett… Kis fatemplomot is épített a plébánia előtti szabad térre…” (…) Padét csaknem húsz évig pásztorolták a ferencesek. Jelenlétük máshol sem volt ritkaság, így kimutatható nyomuk van Beodrán és Szajánban, valamint északabbra, Algyőn és Tápén, a bácskai részen pedig Martonoson és Ludason (Kalapis Zoltán, 1992). Monográfiák


5296. Herresbacher József: A Torontál vármegyei Padé és a vele egybeépülő Magyarpadé községek monográfiája (1914); Létünk, 2005. 1. szám, 85–111. p. – Bevezető: Kalapis Zoltán: Padé monográfiája és monográfusa, Herresbacher József.

5298. (bk): Padé nagy napja – Havas Boldogasszony ünnepén a plébániatemplom felépülésének másfél évszázados jubileumáról emlékeztek meg a hívek; Hitélet, 1992. 9. szám, 18–19. p.

5297. Takács Rafael: Toldalék; Padé, 1794. 29 számozatlan + 21 p.

5299. Kalapis Zoltán: A padéi Typotbeta; Magyar Szó, 1990. december 25.– 1991. január 7. 5300. Mészáros Zoltán: Padé és Perczel Mór; Szabad Hét Nap, 1999. május 12., 17. p.

517

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5301. Mészáros Zoltán: Padé és Takáts Raffael; Bácsország, 1999. 5–6. szám, 12. p. 5302. Németh Ferenc: Régi padéi műkedvelők; Családi Kör, 1995. április 6. 5303. Németh Ferenc: Egy régi bánáti tanyaiskola – 1883 őszén iskola nyílt a Padé melletti Morotva-pusztán; Napló, 1995. május 17. 5304. Németh Ferenc: A padéi kántortanító – Herresbacher József pályafutásáról; Magyar Szó – Kilátó, 1995. június 17.

5305. [Nyári János]: Gyereknek lenni a királyi Jugoszláviában – Egy padéi ember élete a kisebbségi lét és a világháborúk fordulatos korszakában, 1921 és 1947 között; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 95–100. p. 5306. (-sch, -r): Katolikusok és görögkeletiek egy családdá kapcsolódnak össze; Hitélet, 1975. 10. szám, 18–23. p. 5307. s. i. [Simon István]: Fél évszázadon át a padéiak javára szolgált – Herresbacher József tanító és postamester tevékenységéről; Magyar Szó, 2001. október 16.

PALÁNK, PALÁNKA Temes-Palánka Az osztrovai nagy Dunasziget, a Morava és a Karas folyók torkolatai között 1788-ban az osztrákok által volt megszállva. Ráma várkastélyt is a szerb földön, az említett sziget alsó csúcsa közelében, mely az ellenség figyelmét elkerülte, szintén a császáriak foglalták el. A hegység, mely a Malva és Pek folyók között a Duna jobb partjáig levonul, az Osztrova szigeten alól annyira fekszik a Dunának, hogy azt félkör kanyarulatra szorítja. A kerekség legszélsőbb csúcsán áll a torony alakú négyszögű váracs és ahhoz közel Ráma falu. A vidék előnyössége arra nézve, ki a bal partról a jobb partra átkelni szándékozik, már a régibb időkben ismeretes volt. A Duna itt csak mintegy 1000 lépésnyi széles és egy sziget Új-Palánkánál elég téres sánczra, mely az átkelést biztosítja. Az osztrákok nem késtek felhasználni, és a szigetet védelmi állapotba tették. Ellenben Ráma valószínűleg csak a szükségnek köszönheti eredetét, hogy az innenső védpontnak a túlsó oldalon egy másikkal szemközt állítson (Böhm Lénárd, 1867). Cikkek, tanulmányok 5308. A rámai hős síremléke Ó-Palánkán; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1879. 53. p. 5309. Böhm Lénárd: Történet-régészeti kirándulás Palánkára és Rámára; Délmagyarországi Történeti és Régészeti Társulat jegyzőkönyve – 1877. május 2., 6 p. – Különnyo-

mat; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1877. 162–172. p. 5310. Böhm Lénárd: Új-Palánka múltja és jelene; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1879. 165–183. p. 5311. Miletz János: Az ó-palánkai LoPresti síremlék története; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1879. 183–198. p.

518

PALÁNKA

PALÁNKA, ÓPALÁNKA Ó-Palánka, Bácska-Palánka PALÁNKA – Bács vmegyében, áll Német-Palánka m.-városból, Ó- és Új-Palánka faluból, a Duna bal partján, Ujvidéktől nyugatra 5 mfdnyire, Illokkal (Ujlak) s ennek hegyén fekvő gyönyörű tekintetű régi várával általellenben. Ezen városnak a kath. óhitű, evang. anyatemplomok, az uradalomnak szép épületei, s átaljában a csinos magán házak igen díszes tekintetet adnak. Lakosai, kik 6107, u. m. 3491 rom. Kath., 2063 óhitű, 366 ev., és 188 zsidókra mennek, – nyelvökre németek és szerbek, közönségesen tehetős és pénzes gazdák. – Ugyanis mindenféle mesterségen kívül gabonával nagy kereskedést folytatnak, selyem-bogarakat tenyésztenek, s a vármegyének itt van egyik selyemgombolyító háza; gazdag fekete földeikben sok és jó búzát, árpát, rozsot, kukoriczát, burgonyát, repczét termesztenek. – A ló-, marha-, juhtenyésztés virágzó. – Erdejök felette szép. – Halászatjuk jövedelmes a Dunában. F. u. a kamara, s feje egy uradalomnak. – NémetPalánka határán van 77 úrbéri, 4 6/8 szabad telek után 2512 hold szántó, 2181 h. beltelek és rét, 1271 h. legelő, 148 hold szőlő, 2457 h. uradalmi tölgyes erdő, 500 h. nádas, 677 h. mocsár, 319 h. közutak, össz. 16,015 h. 1100 □ ölével. Új-Palánka határa 7400 hold, mellyből 49 4/8 urbéri, 1 4/8 szabad telek után 1836 h. szántó, 1190 h. beltelek és rét, 616 h. legelő, 62 hold szőlő, 2140 h. uradalmi tölgyes erdő, 1134 nádas, 312 h. mocsár, 110 h. utak. – Ó-Palánka határa 17,208 hold, mellyből 158 2/8 úrbéri, 4 szabad telek után van 5192 h. szántó, 4165 h. beltelek és rét, 3162 h. legelő, 174 h. szőlő, 658 h. uradalmi föld, 956 uradalmi tölgyes erdő, 129 hold lágyfa erdő, 1236 h. nádas, 1043 h. mocsár, 493 hold utak (Fényes Elek, 1851). Monográfiák 5312. Gauβ, Adalbert Karl: Erinnerungen an Palanka; Freilassing – PannoniaVerl. 1958. 220 p. 5313. Hepp, Nikolaus: 150 Jahre BačkaPalanka. Die Geschichte der Deutschen Ansiedlung der drei Schwestergemeinde Palanka bis zur Gegenwart. Stara-Palanka 1751 bis 1930. Nova-Palanka 1767 bis 1930. Bačka-Palanka 1780 bis 1930; Novi Vrbas – Druck von Heinrich Bleck, 1930. 171 [5] p. Irodalom: Eperjessy Kálmán: ~; Századok, 1933. 227. p. 5313a. Palanka an der Donau – Eine Dokumentation unser verlorenen Heimat im Batscher Land 1764–1944.

Herausgegeben vom Heimatortsausschuß Palanka; Sindelfingen, 1986. – I. Band, 560 p. + Stadtplan des Gemeinde Batschka Palanka und den Schwestergemeinden AltPalanka, Neu-Palanka, Deutsch-Palanka. – II. Band, 640 p. [16] p. 5314. Tolnay János: A „Palánkai Dalárda” XXX. éves fennállásának és zászlószentelésének emlékére – Jubileumi emlékfüzet 1883–1913; A „Palánkai Dalárda” kiadása, é. n. [1913]. 54 p. Cikkek, tanulmányok 5315. Faragó Árpád: Magyar művelődési egyesület Palánkán; Hét Nap, 2001. augusztus 1., 18. p.

519

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5316. Iványi István: Palánka. Mutatvány Bács-Bodrogh vármegye helynévtára című művének sajtó alatt levő III. kötetéből; BBVTT Évkönyve 1905. 91–96. p. 5317. Németh Ferenc: A hagyományra építenek – Látogatóban a palánkai Vecsera Sándor Magyar Művelődési Egyesületben; Családi Kör, 2003. május 22., 16–17. p.

5317a. Németh Zoltán: Szent István Palánkán; Magyar Szó, 2007. augusztus 18–19. 5318. Pucher Pongrácz: Ó-Palánkai „kolostor”; Archaeologiai Értesítő; 1899. 382–383. p.

PALICS A pality vagy palics tava Bács vármegyében fekszik, Szabadkához ¾, Szegedhez 4 mérföldnyi távolságra lapályos, homokos helyen. Nagyságra nézve hazánk tavai közt a Balaton és Fertő után harmadik helyen áll. (…) Fürdővizül, hova nyáron csupán megfürdés végett ki-kirándult a város alsóbb rendű lakossága, már e század első évtizedeiben használtatott, azonban csak a lefolyt három utolsó évtizedben történt, hogy véletlenül a tó vizének azon tulajdonságát fedezték fel, hogy az némely bajok gyógyítása körül nagy hatást gyakorol. (…) A palityi tó vizét először Molnár János vegyész úr és a kir. magyar természettudományi társulat tagja vegybontotta 1856-ban (Wiener S., 1869). Palics Gyógyfürdő – Zenedíj a) Öt napot meghaladó időre 30 napig egy felnőtt személy után (családfő) Minden további felnőtt személy, ki a családhoz tartozik Minden 10–15 éves gyermek után

K6 K3 K2

b) A 30 napot meghaladó időre vagy egész évadra egy felnőtt személy után (családfő) K 8 Minden további felnőtt személy, ki a családhoz tartozik K4 Minden 10–15 éves gyermek után K3 c) A gyógyfürdő területén, de magán nyaralókban lakó fürdővendégek és családtagjaik a fent megállapított zenedíjak felét fizetik. d) A gyógyfürdő területén lévő nyaralók tulajdonosai és családtagjaik zenedíj czímén a b) alatt megállapított évdíjak felét fizetik. Egy családhoz tartozóknak azok tekintetnek, kik a fürdőtelepen vagy a gyógyfürdő területén közös háztartásban élnek, nemkülönben a tanító és nevelőszemélyek. Tíz éven alóli gyermekek s a cselédek után zenedíj nem számíttatik fel. A zenedíj fizetése alól felmentetnek továbbá a fürdőtelepen s a gyógyfürdő területén hivatalból tartózkodó állami és törvényhatósági alkalmazottak és családtagjaik, valamint az orvosok és hírlapírók saját személyükre nézve. Palics-fürdő, 1914. évi április hó 1-én

520

PALICS

1891-nek az őszén megint Palicson voltunk 6 heti halászatra, ugyanazokkal az embereimmel. Szörnyű nagy hideg tél volt, vastag hó a tavon. De azért kitűnően sikerült halászatunk volt. Már éppen befejezés előtt álltunk, mikor egész váratlanul csuda nagy fogáshoz jutottunk, a Partok alatt a Juhász saroknál egy tanyában 800 mázsa halat fogtunk ki. Mert a halak az idő gyengülésével mind ide húzódtak, úgy látszik, itt találták legjobbnak a vizet, s ha akkor mink ki nem fogjuk véletlenül, mind ott pusztult volna, mint annak idején a Fehér-tóban. És ezt nagyrészt a két halászmesteremnek köszönhetem, akik nem nézték, hogy már minden ujjuk elfagyott, dolgoztak igazán inuk szakadtáig. Nem féltek azok semmi dologtól, nem sajnálták magukat, de volt is Isten áldása munkájukon. Elmondom itt azt is, mert igen érdekes dolog, hogy abban a rettenetes nagy télben, a gyilkos nehéz munkában hogy tudtam én az embereimben a lelket, a munkakedvet tartani; csakis azzal, hogy enni-inni jól és eleget! A palicsi korcsmárosnak, amikor letelepedtünk, mindjárt letettem 50 forintot azzal, hogy az én embereimnek, amennyit és amit inni akarnak, adjon mindig. A 6 hét végén kitűnt, hogy a 16 ember megivott összesen 7 hektó és 20 liter bort, az 18 krajcárjával számítva 130 forint és 84 liter pálinkát, ami 60 krajcárjával számítva 51 forint 20 krajcár – minden nap egy emberre 1 és fél liter esett, de annak a felét forralt bornak itták meg, mert annál jobb melegítő nincs; csakhogy nem cukorral ám, hanem jó erős paprikával. Korán reggel megitták a pálinka porciójukat, akkor arra reggelire jó nyárson sült halat vagy sült szalonnát ettek, délig a forralt bor járta, és rá a jó halebéd, vacsorára azután megitták a boruk többi részét, de olyan halvacsorákat a király asztalánál se igen ettek, mint az én palicsi halászaim! Mert a tóban egy egészen különös finom fajta hal volt, a pasztár-ponty, ami a pontynak és a kárásznak a keresztezése, valami kitűnő erős húsú hal, és legalább háromszor olyan finom íze van, mint a pontynak. Hát az én embereim mindennap jó két kilós pasztárokból főztek maguknak vacsorát; hát hogy ne fogtak volna másnap újra jó szívvel a munkához (Bitó János, 1930). Monográfiák Vö.: 2563. és 5572. sz. 5319. Csillag Károly–Mačković, Titus: Palics kiépítése; Szabadka – Kladek és Hamburger könyvnyomdája, 1904. 21 p. 5320. Hovány Lajos: A Palicsi-tó és környéke – Különös tekintettel az 1697-es tollrajzra; Kanizsa – Cnesa, 1997. 174 p. Irodalom: Roncsák Alexander: „Esővíztől összegyűlt pocsolyák…” bűvkörében; Szabad Hét Nap, 1998. május 20., 14. p. 5321. Magyar László: Palicsi séták; Szabadka, 2003. 137 p. (magyar–szerb– angol)

5322. Mrkić, Branko: A palicsi olimpia; Palics – Ludas, é. n., 38 p. – Nyomaink sorozat 3. könyv. 5323. Palics gyógyfürdő – Üdülő és szórakozási hely, korszerűen berendezett „hidegvízgyógyintézet”tel, villamos gyógymód, massage, iszapfürdő és uszodákkal; Palicsfürdő, 1914. április 1-én, 3 p. 5324. Stadler Aurel; Istorija Palića 1462– 1958. Prikaz Banjskog lečilišta i jezera Palić, Ludoš, Krvavo jezero, Slano jezero, potoka Kireš, na bazi izvornih radova i arhivske gradje; Palić – Ludoš, 1998. 154 p. 5325. Szabadka, Palics fürdő útmutatója; Szabadka, 1943.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5326. Sziklai Soma, dr.–Wiener Salamon, dr.: A palicsi fürdő monográfiája; Szabadka – nyomatott Schlezinger Sándornál, 1897. 5327. Szöllősi Gyula: A Palicsi-tó elhalása és felújítása; Szabadka, 1973. 121 p. 5328. Szöllősi Gyula, dr.: A Palicsi-tó vize 1781–1999-ig; Szabadka – Grafoprodukt, 1999. 151 p. Irodalom: Rencsényi Elvira: Lassú víz, partot mos; Szabad Hét Nap, 1999. április 21., 9. p. 5329. Szöllősi Gyula, dr.: A Palicsi Fürdő és a Böge-csatorna; Szabadka – Grafoprodukt, 1998. 212 p. 5330. Wiener S., dr.: Palityi tófürdő – magánrajz; Szabadkán – Nyomtatott Bittermann Károlynál, 1869. 31 p. 5331. Wüstinger József: A palicsi tó és környéke statisztikai leírása; Szabadka, 1820. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411., 1413., 1904. és 5693. sz. 5332. Beszédes Valéria: Boszorkányok pedig nincsenek – A Palicsi-tó eredete I–IV.; Szabad Hét Nap; 1994. augusztus 25-étől szeptember 15-éig – négy folytatásban. 5333. Györe Kornél: Palics eredeti nevének keletkezéséről; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1971. 8. szám, 86– 90. p. 5334. Horváth Mátyás, dr.: Palics önállósága; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 8–11. p.

521 5335. Hovány Lajos: A halak erős szagát nem tudják elviselni… – A Palicsitó árapasztásának következményei I–II.; Bácsország, 1996. január 4., 11. p. és február 1., 15. p. 5336. Hovány Lajos: Megkevesbítetvén a’ víz… – A Palicsi-tó XIX. századi lecsapolási terve I–II.; Bácsország, 1996. április 4., 15. p. és május 2., 15. p. 5337. Hovány Lajos: A Kőnig-féle palicsi vízimalom I–II.; Családi Kör, 1996. június 6., 23. p. és június 13., 23. p. 5338. Hovány Lajos: Ezen különös ajándékát a’ természetnek parlagon tovább nem hagyhattuk – Fürdőalapítás Palicson I–II.; Bácsország, 1997. január 9., 14. p.; február 6., 14. p. 5339. Hovány Lajos: „Engedje minélelőbb a’ gondviselés!” – A palicsi fürdő néhány korai leírása I–II.; Bácsország, 1997. június 5., 7. p.; július 3., 7. p. 5340. Lalia Gábor: A palicsi szőlőiskola; Bácsország, 1996. október 3., 3–4. p. 5341. Magyar László: A palicsi fürdőorvos jelentései – Egykori feljegyzések az 1854 és 1857 közötti időszakból; Magyar Szó – Kilátó, 1980. július 26., 29. szám, 13. p. 5342. Magyar László: Százéves a palicsi Platán sor, Magyar Szó – Kilátó, 1983. január 15., 2. szám, 15. p. 5343. Magyar László: Tófürdők és uszodák – Megsárgult palicsi dokumentumok; Magyar Szó – Kilátó, 1983. április 2., 13. szám, 15. p.

522

PALONA

5344. Magyar László: Palics felvirágoztatásáért; Magyar Szó – Kilátó, 1984. április 21., 16. szám, 15. p.

5351. Magyar László: Palics évszázadai; Szabad Hét Nap, 1997. január 16., 6. p.

5345. Magyar László: A palicsi fürdőszabályozás bonyodalmai; Magyar Szó – Kilátó, 1986. július 12., 28. szám, 14. p.

5352. Magyar László: Cigányzenekarok Palicson (1860–1918); Bácsország, 1998. 2. szám, 20–32. p. és Üzenet, 1998. október, 141–154. p.

5346. Magyar László: „Engedélyt adni méltóztatnék…” – Hajdani palicsi kioszkok; 7 Nap, 1986. október 3., 18–19. p.

5353. Magyar László: A Palics fürdő szóban és képekben – Avagy: Szabadka részvétele az 1885. évi budapesti országos általános kiállításon; Bácsország, 1998. 1. szám, 3–7. p.

5347. Magyar László: Páli és Paligó Palus – Palics és a Palicsi-tó első említése kapcsán; Magyar Szó – Kilátó, 1987. január 17., 7. szám, 16. p.

5354. M[agyar] L[ászló]: Palics fürdőhely térképvázlata (1884); Bácsország, 1998. 1. szám, 8. p.

5348. Magyar László: A palicsi posta múltjából; 7 Nap, 1988. január 8., 24–25. p.

5355. Magyar László: A palicsi fürdőorvos jelentései (1854–1867); Bácsország, 2000. 10–12. szám, 6–7. p.

5349. Magyar László: Palics első tanítója – Adatok Fehér Jenőről és a palicsi iskola létesítéséről; 7 Nap, 1989. december 15., 19. p.

5356. Magyar László: Palics kiépítése (1904–1912); Bácsország, 2000. 11–12. szám, 39–40. p.

5350. Magyar László: Ajóka ecettel – A palicsi Kisvendéglő múltjából; Bácsország, 1995. december 7., 14–15. p.

5357. Vujinović, Gordana: A palicsi villák létrejötte, fejlődéstörténete és transzformációja; Létünk, 1988. 2. szám, 332–366. p.

PALONA A népmonda szerint Árpád fejedelem községünkben ütötte föl táborát, mikor Szlavónia meghódítására indult. A „Vajas” folyó mellett elterülő szőlők helyén lett volna a tábor, mely helyet a nép „kamen” (kő) szóval jelez. Ezen történelmi adat hitelességéhez azonban kétség fér. A község Bácskának legalsóbb részében a Dunába ömlő érpatakok mentében fekszik. Utczái sugáregyenesek, szélesek és rendezettek. (…) A lakosok száma 1903; magyar 138, német 584, sokácz 1161, tót 12, szerb 7, horvát 1. Vallás tekintetében következőleg oszlik meg a lakosság: római kath. 1836, görög kel. 30, ág. ev. 3, ref. 3, izr. 17, nazarénus 14. (…) A községnek őslakói a sokáczok, a kik a török uralom idejében a XVII-ik században költöztek be. Bosznia és Herczegovina volt eredeti hazájuk, a honnan magukkal hozták a község eredeti szláv elnevezését is. A németek II. József

523


alatt Németországból bevándorlott, Palánkán és Apatinban letelepedett polgárok leszármazói. A német lakosság elődei azért költöztek be a sokácz községbe, mert a Palánka vagy Apatin községben bírt föld árából kétszer, csaknem háromszor annyi birtokot vásárolhattak a modern agrikulturához akkor még nemigen értő és inkább állettenyésztésből élő sokáczoktól. A német gazdáknak jellemző vonása, hogy szülőföldjét könnyen elhagyja, fölkeresi azt a vidéket, a hol a föld fejletlen közlekedési viszonyoknál és a modern agrikultura hiányánál fogva olcsóbb. A föld iránti szeretetét – sokszor földéhségét – kielégítve, alkalmazkodik az új viszonyokhoz, alapít új otthont és boldogul. A bánáti községekben sokszor megtörténik, hogy a családi birtokot átvevő fiú testvéreit kielégíti, s ezek azután a pénzben kikapott összeggel letelepednek valami távoli községben, vesznek elég olcsón földet, és pár évtized múlva ugyanannyit érő birtokuk van, mint az otthon maradt fiúnak. A magyar nemigen hagyja el szülőföldjét, inkább él szegényesen, föld nélkül, a föld iránti szeretetét föláldozza a szülőföld iránti szeretetért, míg a németnél a föld iránti szeretet a legnagyobb. A magyar lakosság Gombos és Doroszló községekből költözött be (Steuer György, 1906). Monográfia 5358. Steuer György, dr.: Palona BácsBodrog vármegyebeli község gaz-

dasági monographiája; Budapest – Stephaneum nyomda R. T., 1906. 20 p.

PANCSOVA A Duna, mely a Száva béfolyása által erősen elszélesedik, Pancsováig egynéhány szigeteket formál, melyek között a Belgráddal szemben lévő és hadi szigetnek hívatott sziget a legnagyobb, és a török háborúban sok csetepatékról volt nevezetes. Páncsovától egy félórányira a Temes vize a Dunába szakadván, a hajó ezen folyóvizen felvonatik egész Páncsováig, mely város a Temes mellett fekszik. Itt volt, ahol mi is kikötöttünk, s ezzel vége volt a vízen való vizes útnak (mert jó esőnk is volt). Páncsováról, mely is egy alkalmas nagyságú. Szépen épült mezőváros, jöttünk Idvaron, Ecskán által N[agy] becskerekre, ahonnan másnap továbbmentünk Temesvár felé, mely is oda tíz mérföld (Teleki Domokos, 1794). Pancsova körülbelül olyan városka mint Zimony, de távolról sem oly kellemes fekvésű. Lakosai ráczok és németek, de már oláhok is vannak, kik különben a Bánát és Erdély nagy részét lakják. Az oláh férfi ruházata kissé különbözik a rácz és a magyar férfiétől, de annál inkább a nőké. Ezek nem viselnek felöltőt, csak egy hosszú inget, elején és hátul egy-egy tarka kötő van hosszú rojtokkal. Arczkifejezésök itt-ott valóban római szabású; vallásuk görögkeleti. A vidékeket, hová ezután megyek, teljesen oláhok lakják, legfeljebb a fogadókban (ha ugyan van) talál elvétve az ember olyat, ki más nyelven is beszél, mint németül, magyarul, vagy még inkább ráczul. Pancsovától Fehértemplomig levő négy állomásnyi út egy egész napot vett igénybe. Ha oly időben utazik az ember, midőn a lakosok a mezőn vannak elfoglalva, jól teszi, ha már előre megrendeli az előfogatot. A vidék kezdetben jelentéktelen volt, majd a homokhalmoknak egész vonala következett. Ezek részben egészen kopaszak, részben fűvel vagy bokrokkal vannak benőve és marha legel rajtok (Gróf Hofmannsegg, 1794).

524 Monográfiák Vö.: 99a., 1065., 1262. és 3497. sz. 5359. A pancsovai gőzmozdonyú közúti vasút helyszínrajza; Pancsova, 1899. 5360. A pancsovai róm. kath. plébánia templomépítési egylet alapszabálya; Pancsován – Buchdruckerei C. Wittigschlager, 1895. 16 p. 5361. A pancsovai Széchenyi Szövetség alapszabályai; Pancsova – Délvidéki Lapok könyvnyomdája, 1909. 15 p. 5362. Goldgruber Salamon: A pancsovai izr. nőegylet 25 éves fennállásának története; Pancsován – nyomatott Víg Simonnál, 1899. 7 p. 5363. Jakšić, Milan (szerk.): 250 godina katoličke crkve u Pančevu – 250 Jahre der Katholischen Kirche in Pančevo – 250 éves a pancsovai katolikus templom; Pančevo – Istorijski arhiv u Pančevu, 2007. 88 p. 5364. Milleker, Felix: Geschichte der Stadt Pančevo; Pančevo – Wittigschlager in Komm. 1925. 234 p.; Ua.: [Mileker, Srećko]: Istorija grada Pančeva napisao Srećko Mileker (preveo Vladimir Dakić). U Pančevu – Istorijski arhiv, Gornji Milanovac – Dečje novine, 1994. 191 p. (Reprint) 5364a. Milleker, Felix: Die Familie Weifert und das Brauhaus in Pantschowa, 1722/23–1923 [zur Erinnerung an die goldene Hochzeit Georg Weiferts mit Marie Gaßner, am 9. September 1923]; München – Mathias Weifert Hrsg., Donauschwäbische Kulturstiftung, 1923. 36 p.

PANCSOVA 5365. Pancsova thj. város háztartásának költségelőirányzata 1913 évre; [Pancsova], [1913]. 33 p. 5366. Petykó Anna–Lemle Rezső: A pancsovai tanítói fiókegylet területén tanítandó népdalok dalgyűjteménye (43 dal + 10 gyermekdal); Pancsova – nyomatott Wittigschlager Károlynál, 1901. 60 p. 5367. Popović, Daka: Pančevo u Srpskom ustanku 1848–1849 – Prilog istoriji vojvodjanskih gradova; Novi Sad – Zbornik državnih arhiva Vojvodine, 1954. 66 p. 5368. Schwalm, Georg: Geschichte der Evang. Kierchengemeinde A. C. in Pancsova; Pancsova – Wittigschlager, 1914. 196 p. 5369. Szabályrendelet a korcsmákról, serházakról és pálinka mérésekről; Pancsova, 1896. 4 p. 5370. Torontál vármegye községei és egyéb lakott helyei, továbbá Pancsova szab. kir. törvényhatósági jogú város területéhez tartozó egyéb lakott helyek jegyzéke; Budapest – Pesti Könyvnyomda-részvénytársaság, 1911. 19 p. 5371. Vogenberger, Otto: Pantschowa – Zentrum des deutschtums im Südbanat; Freilassing im Bayern – Pannonia-Verlag, 1961. 254 p. 5372. Wigand János: Pancsovai emlékkönyv (Pancsova 1872–1896) – Hazánk ezeréves fennállásának örömünnepére; Pancsova – Wittigschlager C. Könyvnyomdája, 1896. 362 p.

525

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok

Pancsovai szerzők művei

Vö.: 976., 1074. és 1411. sz.

5379. Baloghy Imre: Zsivánovits Porfir de genere Zsiván (regény); Pancsova – Kraus Adolf [Délvidéki Lapok] könyvnyomdája, 1909. 160 p.

5373. A szórványban élők lelkipásztora – Munkájáról, hivatásáról vall Erős Mihály pancsovai plébános (Nagy Erzsébet); Vajdasági Hírnök, 1996. március, 15. p. 5374. Istorija Pančeva i okoline – prilozi za monografiju; Pančevo – Istorijski arhiv, 1978. 82–105. p. 5375. Nagy Sívó Zoltán: Múltidéző jegyzetek – A régi Pancsova; Létünk, 2005. 2. szám, 132–145. p. 5376. Németh Ferenc: A szabadságharc szolgálatában – 1849 augusztusában jelent meg Pancsován az első (nyomtatott) újság a mai Bánát területén, a Südungarische Grenzbote; Családi Kör, 1995. március 15. 5377. Németh Ferenc: Egy sokoldalú bánáti fényképész – Korabeli újságok nyomán Rechnitzer István pancsovai fényképészről; Családi Kör, 2001. augusztus 30., 25. p. 5378. Pancsovai körkép – Papszentelés a ferencesek templomában – A hívőközösség múltja; Hitélet, 1991. 2. szám, 17. p.

5380. Bolovits János: Hajnali sugarak; Pancsova – ny. Wittigschlager C.nál, 1903. 60 [2] p. 5381. Markucz Márkó, Oppova község jegyzője: Az aldunai réti földek története; Pancsován, Koszovics, 1905. 15 p. 5382. Poznan Jolán: Magyarok és a balkán-szlávok – Történelmi, földrajzi, jogi, nyelvtudományi és statisztikai tanulmány; Pancsova – Özvegy Kirschner J. E.-féle műintézet [Versecz], 1903. 88 p. 5383. Poznan Jolán: A magyar történelem vezéreszmék szerinti tanítása; Pancsova – Özvegy Kirschner J. E.-féle műintézet [Versecz], 1904. 23 p. 5384. Zita Sándor A.: Könny… láng… vér; Pancsova – Napredak könyvnyomda, 1915. 56 p.

PANDUR Ez a falu a régi Bál helyén volt a Sugovica és a Vajas által képezett szögletben, Bajától nyugatra. – Szelepcsényi György kalocsai érsek 1665-ben régibb okmányok alapján összeállított jegyzékében Pandur falut is mint az érsekséghez tartozó helységet említi fel; és 1678–79. évre a pandúriak csakugyan fizettek is az érseki adószedőnek 8 frtot, így 1691–92-ben is. (…) 1780 körül elpusztult, midőn a sok áradás miatt a nép kénytelen volt lassankint másfelé telepedni, pedig a közeli Szent-István falu melletti sörházhoz költöztek által, és megszaporodván, 1830 körül Új-Kákonynyal majdnem egybeolvadtak. – Ami a falu nevét illeti, nem bizonyos, vajjon amiatt kapta-e, mert itt laktak az érsek banderiális csatlósai (Iványi István, 1909).

526

PARIPÁS

Cikkek, tanulmányok 5385. Bellosics Bálint: Hol feküdt Pandur község?; Zombor – Bács-Bodrog Vármegyei Történelmi Társulat Évkönyve 1911. 26–32. p.

5386. Iványi István: Pandur és Szeremlje a múlt században; BBVTT Évkönyve 1891. 65–69. p.

PÁRDÁNY Cikkek, tanulmányok Vö.: 3497. sz. 5386a. Németh István: Hadd menjek én feledőbe…; In: Szórványban [Bu

rány Nándor–Dudás Károly–Né meth István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 139– 142. p.

PARIPÁS, PARABUTSCH Ratkovo PARABUTY – Német–szerb falu Bács vmegyében, Bácshoz északra ½ mfd. 2276 kath., 868 óhitű, 101 zsidó lak. Kath. és óhitű anyatemplomok. Synagoga. Fekete földű határja szép búzát és sok kendert terem. Szőlőskertek. F. u. a kamara. Első osztálybeli határa 12999 hold 1100 □ ölével. Ebből 160 úrbéri és 7 szabad telek után van 5280 hold szántóföld, 4046 hold beltelek és rét, 1991 hold jó s 995 hold vizenyős legelő, 98 hold szőlő, 112 hold mocsár, 477 hold utak (Fényes Elek, 1851). Paripás Nyugat-Bácskában helyezkedik el Hódság, Parrag és Pincéd között. Római katolikus temploma Nepomuki Szent János tiszteletére épült 1818-ban. Római katolikus lakosságát, a második világháborúban kitelepítették, így hívek nélkül maradt. Híveinek száma ma 70–80 között mozog. (…) A plébániát 1785-ben alapították, 1767 előtt Hódság leányegyháza volt, korábban pedig Bácshoz tartozott. Önálló lett 1787-ben. A templom névadója: Nepomuki Szent János, vértanú. A templomot 1818-ban emelték. 1880-ban kibővítették, 1937-ben és 1958-ban felújították. (…) Az anyakönyvet 1785 óta vezetik. Sajnos, a temetőben található Szent József-kápolna, akárcsak a Kálvária, romokban hevernek. (…) 1791-ben a katolikusok, többségben németek 718. 1798-ban 1.000. A ferences atyák után a lelki teendőket Filkó József plébános végzi 1792-től. 1910-ben 4.073 német, szerb és magyar lakott a faluban. 1991-ben 4.130 lakosa volt, ezek közül 38 magyar nemzetiségű (Czini Tibor, 2005). Cikkek, tanulmányok 5387. Czini Tibor: Árva templomaink; Internetes hírportál, 2005. 30 p.

527


PECESOR Pecesor még nem falu. Az óbecsei község csücskében van, és két kataszteri község, Óbecse és Péterréve területén oszlik meg. Éppen ezen a helyen tett nyilvános ígéretet Dušan Jovanović polgármester, hogy hamarosan hivatalosan is falu lesz Pecesor. Már folyamatban van az erre vonatkozó eljárás. Egy település lesz a három részből álló tanyacsoportból. A jelenleg alig 400 lakosú Pecesor ugyanis ennyiből áll. Az óbecsei határban van a központja, ahol húsz-egynéhány ház és a középületek, az Arany János Kultúrkör, a bolt, az iskola-óvoda és az orvosi rendelő, az óbecsei földműves-szövetkezet raktára és igazgatósága található. A Havas Boldogasszony nevét viselő kápolna is itt található, bő egy évtizeddel ezelőtt kistemplommá bővítették, és az óbecsei újfalusi római katolikus plébánia vikáriájaként van bejegyezve, ahol időnként ft. Péter Antal plébános misézik és hittant oktat. (…) ezt a települést valamikor a hatvanas évek végén az akkori óbecsei városrendészek „halálra” ítélték. Az akkor beindult határrendezés során úgy vélték, nincs értelme ezt az Óbecsétől 18, Péterrévétől 15 kilométerre lévő tanyacsoportot fejleszteni. A felszámolásra kerülő tanyák gazdáit le is beszélték arról, hogy Pecesorra költözzenek. Zömmel Óbecsén és Péterrévén települtek meg. (…) A falu lélekszáma folyton csökkent, és az egykori tanyákkal együtt a hatszázból mintegy négyszáz fő maradt (Lajber György, 2007). Cikkek, tanulmányok 5388. Beretka Csábi Éva: Az emlékké váló falu – Hogyan élnek, mivel foglalkoznak Pecesoron?; Családi Kör, 1997. augusztus 14., 14–15. p.

5390. Lajber György: Búcsú Pecesoron; Magyar Szó, 2004. augusztus 6. 5391. Lajber György: Pecesoriak (nagy) napja; Magyar Szó, 2007. május 24.

5389. Kocsis Antal: Pecesori kápolnák és keresztek; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 67–68. p.

PERJÁMOS Monográfia


5392. Baróti [Grünn], Ludwig [Lajos]: Geschichte vom Perjamos; Perjamos – Druck Pirkmayer, [1888]. 200 p.

5393. Baróti Lajos: Perjámos lakosai 1747-ben; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1902. 113–114. p.

528

PÉTERRÉVE

PERLEZ Cikkek, tanulmányok 5394. (hi): Ősleletek Perlez környékén; Magyar Szó, 1986. február 1.

PETRŐC, BÁCSPETRŐC Ilyen nevű helység már a 14. században volt Bács vmegyében. 1395-ben egy Palánka körüli földvári ügyben, mint homo regius Georg de Petreuch (Petrőc) szerepel. (…) A török defterek a bácsi náhijében is említenek 1553-ban egy Petróca nevű falut 9 fizető és 10 nem fizető házzal; 1570 körül is Petrovce 5 és 1590-ben 28 adózó házzal van felsorolva. – Vajjon ezen Petróca (Petrovce) a mai Petrocának felel meg?, az adatok elégtelensége miatt nem dönthető el. Sőt a török defterek a zombori nahijében is külön két Petróc (Petrovce) helyet említenek 1553-ban az egyik 3 fizető és 10 nem fizető, a másik csak 7 nem fizető házzal. (…) az 1904. évi miniszteri rendelet szerint Petrőc lett Petrovácnak új, hivatalos neve. (Iványi István, 1907) Monográfiák Vö.: 3351. sz. 5395. A petrőci m. kir. állami szlovák tanítási nyelvű koedukált polgári fiú- és leányiskola és az ezzel kapcsolatos gimnáziumi előkészítő tanfolyam évkönyve az 1942–43. tanévre. Az iskola fennállásának 24. évében. Szerkesztette Bencsik Jenő igazgató; [Petrőc], [1943]. Nyomta a „Grafika” Könyvnyomda, Kassa, 20 p. 5396. A petrőci m. kir. állami szlovák tanítási nyelvű koedukált polgári

fiú- és leányiskola és az ezzel kapcsolatos gimnáziumi előkészítő tanfolyam évkönyve az 1943–44. tanévre. Az iskola fennállásának 25. évében. Szerkesztette Bencsik Jenő igazgató; Petrőc – Könyvnyomda R. T. [1944]. 31 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 3355., 3356., 3362. és 3364. sz. 5397. Hliczky Antal: Némelly Római Emlék Kövekről; Tudományos Gyűjtemény, 1824. IV. szám, 3–19. p.

PÉTERRÉVE PETROVOSZELLO – Magyar–szerb falu Bács vmegyében, a Csik-ér mellett, közel a Tiszához; 3080 magyar kath., – 2180 n. e. óhitű, 180 zsidó lak. Kath., óhitű anyatemplomok. Synagóga. Legelőjét a Tisza gyakran elönti. Búzát, zabot, kölest, bort termeszt, egy kis erdeje is van. A koronai szabadalmas tiszamelléki kerülethez tartozik. Határa 2200 □ ölével számítva tesz: 12553 holdat, mellyből 2943 hold szántóföld, 3906 hold rét


529

és beltelek, 3080 hold legelő, 100 hold szőlő, 2020 hold nádló rét, 304 hold mocsár, 200 hold utak (Fényes Elek, 1851). Péterréve katolikus vallású lakosairól Perich Flórián ferences atya jegyezte fel az első adatokat 1762-ben. Béli Apollinár ideiglenes becsei lelkész 1770-ben kért engedélyt az Érseki Szentszéktől arra, hogy Petrovoszellón vert falú kápolnát építhessenek. A nádfedeles, vert falú templom 1772–73-ban épült meg. Két évre rá Kondoray Ferenc személyében állandó lelkészt is kapott a falu. Az első plébános 1776-ban jegyezte be az anyakönyvbe az első keresztelőt, temetést, esküvőt. A mostani templom alapkövét 1802. október 3-án tette le Csábi Mihály kalocsai kanonok Szalay István kalocsai kanonok és Rost István zentai plébános segédletével. Az új templom 1805-re épült fel, s ma is áll. A nagyszámú hívő miatt a templom kezdetben kicsinek bizonyult, így a százéves évforduló után Városy Gyula kalocsai érsek elrendelte a bővítését és a plébánialak építését. A plébánia meg is épült, s az első világháború kezdetén a templombővítéshez szükséges tégla a helyszínen volt, ám a háború után a bővítés elmaradt. A templom homlokzatát 1937–38-ban felújították, 1941–42-ben pedig elkészült a belső festés (Beretka Csábi Éva, 2005). Monográfiák 5398. A péterrévei Mindenszentek templom két évszázada; Péterréve – Római Katolikus Plébániahivatal, 2005. 24 p. 5399. Beretka Ferenc: Péterréve az idők sodrában – Megjelent Péterréve első írásos említésének 910. évfordulóján; Péterréve – Samu Mihály Általános Iskola, 2003. 100 p. (kétnyelvű kiadvány) 5400. Péterrévei (B.-Petrovoszellói) Keresztény Fogyasztási Szövetkezet Alapszabályai; Óbecse – Nyomtatott Lévai Lajos könyvnyomdájában, 1904. 11 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz. 5401. Beretka Csábi Éva: A doktor bácsi emléke – Péterrévén Dr. Kiss Imre Emléknapot tartottak; Családi Kör, 2004. november 11., 14. p.

5402. Beretka Csábi Éva: Templomszentelés Péterrévén – A Mindenszentek-templom 200 éves; Családi Kör, 2005. október 27., 14–15. p. 5403. Búcsú Ottó: Péterréve az idők sodrában – Rendkívüli érdeklődés kísérte a falu történetét feldolgozó könyv bemutatását; Hét Nap, 2004. március 10., 13. p. 5404. Dudás Károly: Komposok; 7 Nap, 1987. április 17., 20–21. p. 5405. [Ft.] Holló András plébános (1913– 1987); Hitélet, 1987. 6. szám, 21. p. 5406. (hl): Jó pap volt – Eltemették Hegyi Pál péterrévei plébános-tanácsost; Hitélet, 1975. 5. szám, 14–15. p. 5407. Lajber György: Templomszentelés a 200. évfordulón – Péterrévén már 1773-ban megépült az első katolikus templom, a mostanit viszont 1805-ben emelték; Magyar Szó, 2005. október 13.

530

PÉTERVÁRAD

5408. Klímó Attila: Péterréve lakosságának egészségi állapota az 1977-től 1992-ig terjedő demográfiai változások tükrében; Létünk, 1993. 2–3. szám, 229–250. p. 5409. Koliger Károly: Péterréve közérdekű hetilap; Magyar Szó – Kilátó, 1983. július 16., 27. szám, 13. p.

5411. Serfőző Jenő: Emlékezés dr. Kiss Imrére; Hét Nap, 2004. november 24., 12. p. 5412. (y l): Péterrévén megújult a Mindenszentekről elnevezett plébániatemplom; Hitélet, 1978. 8. szám, 2–4. p.

5410. Péterrévei beszámoló (Az egyházközösség életéből); Hitélet, 1985. 5. szám, 20–23. p.

PÉTERVÁRAD, BÉLAKÚT Pétervárad egy erős vár, és a legerősebb M[agyar]országban s annak részeiben. Slavoniába fekszik. A Duna mintegy félig keríti, és a várhoz közel ágakra oszolván két szigetet formál, melyek közül a nagyobbik Karlovicig nyúlik, ahol a Dunának ága a nagyobb Dunával ismét egyesül. Ezen szigetnek szélibe a várnak általellenébe, valamint a várral hasonlóképpen szembe az újvidéki parton, erősítések (fortifikációk) vagynak, amelyek a várnak nagy oltalmára és különös erősségére szolgálnak. A vár az alsó és a felső várból áll: az alsó a felsőt egészen körülveszi, és szélesen kiterjedt erősítésekkel bír: a felső pedig egy magos, kősziklás hegyen van építve, és erős kőfalakkal és sáncokkal körülvéve. A felső sokkal régibb építés is az alsónál, amelyet I. Ferdinánd cs. és király építtetett, akkor a felsőt is renováltatván. Az ebben lévő épületek egynehány nagy kaszárnyákból és egy fegyverházból állanak. Az alsó várnak kerületiben pedig maga a város vagyon, melyet ugyan szoros, de csinos városnak mondhatni. Itten tartja helyét a slavoniai generálkommandó. A várral egy törpe hegy függ egybe, mely a Duna partján nyúlik el; ennek a várral egyberagadott része várbéli erősségekkel bír, más része pedig, amíg csak tart (minthogy egyedül az a hegy az a hely, melyről a várost ostromlani lehet, a több hegyek a vár háta megett messze lévén), minázva vagyon (Teleki Domokos, 1794). Péterváradnak megvan mind ama tulajdona, melylyel egy jeles helynek bírnia kell. Egy pompás folyam tele hallal, nagy kereskedelmi hely, körös-körül beláthatatlan mes�szeségig szőlőhegyek, pompás rétek tele tönkölylyel és luczernával. Csakhogy magában a városban kevés lakó van, s ezek sem tudják a helyzet előnyeit kellőleg felhasználni. Mert ha közülük néhányat nappal alva találtam, mélyen ásítozva, csak azt válaszolták, hogy mit is csináljon egyebet az ember ilyen elhagyatott fészekben. (…) Miután a tábornok ajánlása a főhadbiztostól számomra újabb előfogatot szerzett, [1794. július] 7-én reggel elhagytam Péterváradot, este 11 órakor érkeztem meg Zimonyba. (…) Péterváradon is 1200 franczia fogoly van, kik ott különféle szép dolgokat készítenek, mint fonalgombolyítót, hajómintákat rajzokat stb. Verebeket és csókákat tanítanak, hogy a folyót átröpüljék, s aztán egy füttyre ismét visszajöjjenek. A »Fekete Sas« nevű fogadóban minden


531

szoba el volt foglalva úgy, hogy az éjszakát egy asztalon kellett töltenem. Reggel a parancsnokló Lüderseron ezredesnél tettem tiszteletemet, és mindenre kaptam engedélyt. A mennyi eddig is volt (Gróf Hofmannsegg, 1794). Monográfiák 5413. K. L.: Gruss an Ungarn, Ungarus Fahnenweihe und geschichtliche Denkwürdigkeiten von MariaSchnee bei Peterwardein; H. n., é. n., 6 p. 5414. Milković, Veljko: Petrovaradin i Srem; Novi Sad, 2003. 72 p. 5415. Milković, Veljko: Petrovaradin kroz legendu i stvarnost; Novi Sad, 2001. 90 p. 5416. Ózer Ágnes: A látható középkor; a Híd 2004. 5–6. számának melléklete, 16 p. 5417. Petrovaradin várának hadi története rövid kivonatban; Újvidék – Hirschenhauser és Pilisser könyvnyomdája, 1915. 16 p. 5418. Takács Miklós: A bélakúti/péterváradi ciszterci monostor; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1989. 125 p. Irodalom: Ózer Ágnes: Új könyv Péterváradról; Létünk, 1990. 4–5. szám, 585. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 847., 848. és 2549. sz.

Ferencre (1780–1839); Kalangya, 7. szám, 306–309. p. 5420. Burányi Nándor: Pétervárad: évezredek titkai; Hét Nap, 2004. szeptember 29., 14. p. 5421. Dorner, Joseph von: Die Festung Peterwardein in der slawonischsyrmischen Militergränze; In: Die Wundermappe der Donau oder das Schönste und Merkwürdigste an den Ufer dieses Strames in seinen Laufe durch die österreichischen Staaten; Pest und Leipzig, 1841. 169–177. p. 5422. Érdujhelyi Menyhért: A péterváradi apátság I–II.; BBVTT Évkönyve 1891. 99–106. p. és 147–159. p. 5423. Érdujhelyi Menyhért: Újvidék pere Péterváraddal kövezetvám miatt; BBVTT Évkönyve 1892. 134–139. p. 5424. Iványi István: A péterváradi katonai sánc polgáriasítása; BBVTT Évkönyve 1885. 13–20. p. 5425. Kalapis Zoltán: A középkori Pétervárad – Feltárás előtt a 750 éves Bélakúti apátság fellegvára; Magyar Szó – Kilátó, 1987. június 6., 26. szám, 16. p.

5418a. A péterváradi havi Boldog As�szony; Religio, 1854. (II. félév) 75. szám, 578–579. p.

5426. Kalapis Zoltán: A bélakúti apátság dunai erődje; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 35–36. p. és Történelem a föld alatt; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1995. 24–28. p.

5419. Bácsmegyei: Pétervárad elfelejtett krónikása – Emlékezés Schams

5427. Kőszeghy Sándor: Imreffy Mihály följegyzései 1522-ből (A bácsi és a

532

PIROS péterváradi háztartások havi lajstroma); BBVTT Évkönyve 1893. 24–29. p.

5431. Szekeres László: Bélakút – Pétervárad; Bácsország, 1996. szeptember 5., 8. p.

5428. Márki Sándor: Ada-Kaleh és Pétervárad múltszázadi vártervrajzai; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1881. 3–8. p.

5432. Takács Miklós: Egy XV. századi konzol a péterváradi erőd falában; Létünk, 1987. 6. szám, 885– 894. p.

5429. Németh Ferenc: Teljesen új kép a várról; Családi Kör, 2003. október 2., 24–25. p.

5433. Zsoldos Zsaklina: Kézzelfoghatóvá vált a Péterváradi vár történelme; Magyar Szó, 2003. augusztus 16–17.

5429a. Péterváradi Eugen-emlék; Vasár napi Újság, 1902. augusztus 10. (32. sz.) 519. p. 5430. Silling István: Borban az igazság – XVI. századi feljegyzések Bács és Pétervárad borfogyasztásáról; Magyar Szó – Kilátó; 1990. szeptember 29., 41. szám, 16. p.

5434. Wertner Mór: Várdán; Századok, 1905. 571–573. p. Megjegyzés: Dudás Gyula: Petur bán és Péterváradja; Századok, 1906. 84–86. p.

PINCÉD, PIVNICA PIVNICZA – Szerb–német falu Bács vmegyében, Kulához délre 2½ mérföld, 31 kath., 2256 n. e. óhitű, 1619 evang. 32 zsidó lak. evang. és óhitű anyatemplomok. Határa 1-ső osztálybeli. Sok kender, len és búza. F. u. a kamara. Kiterjedése 1100 □ ölével 13908 hold, mellyből 158 4/8 úrbéri és 5 6/8 szabad telek után van 5672 hold szántóföld, 4135 hold rét és beltelek, 3793 hold legelő, 98 h. szőlő, 20 hold uradalmi föld, 190 hold utak (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok 5435. Roncsák Alexander: Mankó és vándorbot; 7 Nap, 1990. szeptember 28., 13. p.

PIROS PIROS – Magyar–szerb falu Bács vmegyében, Ujvidékhez 1 mfd., 19 kath., 746 óhitű, 873 ref. lak. Óhitű és uj ref. anyatemplomok. Sík határa igen áldott; szép búzát, kukoriczát, sok szénát terem. F. u. Brunszvik család. Első osztálybeli határa 1100 □ ölével lesz 7413 holdat, melyből 97 úrbéri, 4 4/8 szabad telek után van 3264 hold szántóföld,

533


2349 hold rét és beltelek, 690 hold legelő, 300 hold urad. nádas, 191 hold mocsár, 349 hold utak (Fényes Elek, 1851). Piros falu Futak fölött. Már 1237-ben említtetik mint Bács vmegyei falu, amely Oronati és Coochka nevű szomszéd falvakkal együtt a bodrogi várhoz tartozott, de a nagy távolság miatt annak nem nagy hasznára volt. Ezért Béla király többi között e 3 falut is a bélakúti apátságnak adományozta. Ezen 3 falu 1267-ben mint a Harsány és Kér nevű birtokok északi szomszédja említtetik (s ezért kérdés, vajjon a mai Piros értendő-e mely kissé távolabb esik Kértől). Azonban 1432-ben Garai Miklós nádor birtokai között felsoroltatik Futak és Piros is, mely a mainak megfelel. (…) Az 1900. évi népszámláláskor Piroson volt 2203 lélek 455 házban. Anyanyelv szerint 1009 magyar, 72 német, 64 tót, 1048 szerb, 10 egyéb. Vallás szerint 76 rkath., 1028 gkel., 109 ág. ev., 932 ev. ref., 13 izr., 44 egyéb. A község határa 5166 kat. hold. Ebből 1893-ban a községé volt 232 hold és gróf Chotek futaki uradalmi birtokosnak 632 holdnyi birtoka (Iványi István, 1907). Monográfia

demptio 250. és a bácskai kirajzás 210. évfordulója; Újvidék – Magyar Szó Naptár ’96, [1995]. 90–98. p.

Vö.: 3785. sz. Cikkek, tanulmányok

5438. Uri Ferenc: Piros története; Bácsország, 1999. 5–6. szám, 10–12. p.

Vö.: 3798. sz. 5436. Erdősi Loc Valéria: Negyed évezredes múlt; Családi Kör, 2006. június 29., 16–17. p.

5439. Uri Ferenc: Piros helység rövid története – 870 évvel ezelőtt alapították Pirost; Magyar Szó – Tarka Világ, 2007. május 10., 4. p.

5437. Stanyó Tóth Gizella: A szülőföld vonzásában – a Jászkun re-

PÓLA, PULA [1070 körül] Salamon, László és Géza között súlyos viszálykodás tört ki, a haza gyermekei megoszlottak. Némelyek ugyanis Salamonnal, mások pedig Lászlóval és Gézával tartottak. (…) Salamon tehát rokonaitól való féltében egész családjával Stiriába költözött, és családját otthagyva az admonti kolostorban, visszatért Mosonba, és újra össze akarta szedni seregét. (…) És bár a sereg bérlésére csak úgy szórta a pénzt, a németek a magyaroktól való féltükben el sem akarták fogadni. Ezért minden reményétől megfosztva vis�szatért Admontba a királynéhoz, és miután néhány napot vele töltött, szerzetesi ruhában Fehérvárra jött. És midőn unokatestvére, László a Boldogságos Szűz templomának előcsarnokában saját kezével alamizsnát osztogatott a szegényeknek, úgy beszélik, ő maga is részesült abban a többi között. László, amint rápillantott, azonnal megismerte. Amikor azonban László az alamizsnaosztogatásból visszatért, szorgalmasan kerestette, nem azért, mintha ártani akart volna neki. Ő azonban attól tartott, hogy bajba keveredik miatta, elment onnan az Adriai-tenger felé, és ott haláláig a legnagyobb szegénységben és bűnbá-

534

RÁBÉ

natban töltötte életét Pula városában, ahol el is temették, és haláláig egyetlenegyszer sem tért vissza feleségéhez (Kézai Simon Magyar krónikája). Monográfiák 5440. Illustrierte Führer durch Triest und Ungebungen. Aquileja, Görz, Pola, Istrien, Fiume, Abbazia, die Quarnerischen Inseln (…); Wien– Pest–Leipzig, Hostleben’s Verlag, 1886., XVI + 140 p. + 8 t + 6 térkép. 5441. Pola – seine Vergangenheit, Gegenwart und Zukunft; Wien – Carl Gerold’s Sohn, 1886. 93 + 3 p. + 4 térkép.

5442. Rokay Péter: Salamon és Póla; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1990. 265 p. Cikkek, tanulmányok 5443. Matuska Márton: Hová lett Salamon király?; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 17–20. szám, 1995–1998. 107–116. p.

RÁBÉ RÁBÉ – Népes magyar puszta. Torontál vmegyében, a szőregi uradalomban; 34 házzal, 318 kath., 4 zsidó lak., dohány-termesztéssel. F. u. a kamara. Ut. p. Szeged (Fényes Elek, 1851). Azok a hatalmak, amelyek valamikor Rábénál megvonták a határvonalat, nem törődtek az ilyen apróságokkal. Kit érdekel egy ilyen kicsi falu, hát még egyik utcájának sorsa. Lerakták a fehér határköveket, s nem is gondoltak arra, hogy ezzel árvaságra ítélték ezt a faluszéli utcát. Ebben az utcában a határvonal pár méterre húzódik a házak előtt. Nem közlekedhet rajta sem ember, sem jármű, az utcának nincsen sem kocsiútja, sem gyalogjárója. A házak kapui sem nyílnak az utcára, lakói mintha lopakodva idegen helyen járnának, a kertek fölött mennek be lakásukba. Az utcasor és az előtte lévő térség teljesen kihalt. A házak előtt nem játszhat vidám gyermeksereg, és a nyári estéken az emberek nem ülhetnek ki a ház elé egy kis beszélgetésre. A fehér, kis házak ablakai drótsövényre és azon túl meg figyelőtornyokra néznek. A drótsövényt sűrűn fonták, szemben a házakkal a magyar, jobbra pedig valamivel távolabb román szomszédaink (Lukó András, 1945). Monográfiák 5444. Bogdán József és Molnár Rózsa: Falu a hármashatáron – Rábé 740 éve; Zenta, 1996. 50 p. + képmelléklet. 5445. Molnár Rózsa: Rábéi történetek; [Családi Kör], 2001. Irodalom: N. F.: Életüket a humor ízesíti – Alkalmi beszélgetés Mol-

nár Rózsával, a nemrég megjelent Rábéi történetek című adomagyűjtemény kapcsán; Családi Kör, 2002. január 24., 11. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 484. és 4846. sz. 5446. Bálint József: Rábé éltetői; Családi Kör, 1991. augusztus 29., 10–11. p.

535

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5447. Juhász Antal: Adatok egy tanyasorról és közösségi életéről; Szeged, 1998. 41–55. p. (különnyomat)

1997-ben és családfájuk; In: Észak-Bánság paraszti műveltségéből; Szeged, 1999. 81–112. p.

5448. Juhász Antal–Makovics Erika–Mészáros Vera–Mikó Margit–Simon András–Vass Erika: Rábé lakói

5449. Lukó András: Utca a határon; Magyar Szó, 1945. február 16.

REGŐCE Mint minden régi település, Regőce is a beosztásával figyelmeztetett a társadalmi különbségekre. Itt is van természetesen felvég és alvég, fehér templommal, községházával, bolttal és patikával, és gyepsor, ahol a szegények laktak alacsony, nádas, vert falú házakban. (…) A szélesen terpeszkedő nagy beltéri házak változatlanul állnak. Csupán a lakói változtak. Elmentek belőlük a németek, és beköltöztek a Likából jött telepesek. S lehet, hogy csak én gyanítom vendéglátóm után következtetve, hogy főként magyarok szorultak annak idején ide ki a faluszélre. Csoportosan ereszkedtek le a Bácskaságba, s aki már nem talált kenyeret a Latinovitsok birtokain, itt vert fel magának egy kis házat, hogy innen járjon a kastélyok környékére napszámba, s itt szerezzen majd maga is egy-két parcellát kertnek, szőlőnek, hiszen errefelé olcsóbb volt a föld, mert ez nem olyan zsíros televény, mint délebbre, hanem sívó homok, amelytől vihar idején még az ég is szürke lesz. Hetven évvel ezelőtt kelta sírt ástak ki az egyik szőlőben, s Bács-Bodrog vármegye Történelmi Társulatában nagy volt az izgalom. Gozsdu Elek igazgatósági tagot felkérték, hogy sürgessen ki némi rendkívüli segélyt a főispánnál az ásatásokhoz, s Gubicza Kálmán két jelentésben tájékoztatta a közgyűjtemények országos felügyelőségét a leletről. De hát ilyesmire akkor sem adták sietve a pénzt, a bajai ékszerészek gyorsabbak voltak, s a talált arany és a drágakő nagy része ott cserélt gazdát. Évtizedekig keresték ezután a kincseket a regőcei homokban, s hogy előkerült-e valami, titok maradt. A Történelmi Társulat is megszűnt közben, s a falut úgy vette körül hosszan az országhatár, mint valami késpengét a fokja. Erre még emlékeznek az öregebbek, múltba feledkezően, homályosan, erre az aranylázra, hiszen sokáig kutattak kincsek után. A másik nagy szenzációról azonban 1919 júniusában, amikor a községi orvos, Csáth Géza három revolverlövéssel megölte a feleségét, már nem tud senki. Pedig a tragédia ott történt a főtéren, ahol emlékezetesebbek maradnak az események, mint a faluszélen (Herceg János, 1979). Cikkek, tanulmányok 5450. Beljanski, Milenko: Falu az országhatárról; 7 Nap, 1984. július 20., 20. p. 5451. Cs. I.: A küszködés folytatása Regőcén; Hitélet, 1990. 7–8. szám, 20. p.

5452. (Gy): Őrszállási és regőcei hívek küszködése; Hitélet, 1988. 1. szám, 5. p. 5453. Herceg János: Visszanéző; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 360– 362. p.

536

RÉTFALU

RESICABÁNYA Monográfiák 5454. Alapszabályai a Magyarnyelvterjesztő Egyesületnek Resiczabányán; Resiczabánya – Weiss ny., 1900. 16 p. 5455. Brostean, Peter: Das Eisen- und Stahlwerk Reschitza. 1871. 5456. Kisseler, Josef: Das Eisenwerk Reschitza im Banat in der Jahren 1770–1800; Wien, 1940. 78 p. 5457. Konstantiny [József] Johann: Denkschrift über die banater Bergwerke Oravitza, Moldova, Saska Dognacska, Bogschan, Reschitza und ihre Filialen; Temesvar – Druck Hazay, 1857. 108 p.

5459. Mihalik Sándor: Resicza’s Rolle im ungarischen Freiheitkamf; Resicza – Druck Weiss, 1896. 32 p. 5460. Resiczabányai Almanach az 1912-ik évre. Szépirodalmi, tudományos, társadalmi és közhasznú évkönyv (szerk. Szentkirályi [Tóth] Gyula); Resiczabánya, 1911. Cikkek, tanulmányok 5461. Az osztrák államvaspálya-társaság resiczai telepe; Vasárnapi Újság, 1876. november 26., 757–758. p. 5461a. Véber Antal: Resicza vidéke és vasipara; A Temesvári Gimnázium Évkönyve, 1883–1884.

5458. Mihalik Sándor: Resicza jelene és múltja; Resiczabánya – Hungária ny., 1896. IV + 197 p.

RÉTFALU, RÉTHFALU Rétfalu, eszéki járás, közigazgatási terület. A község közvetlen Eszék mellett fekszik, teljes összeolvadásban. (…) A község lakói u. n. várjobbágyok voltak az eszéki várurak alatt. A község ősidők óta áll, a reformátió idejében Petres néven szerepelt, mint Eszék függvénye. Helyét az idők során a Dráva állandó mederváltoztatása következtében változtatta, jelenlegi helyén 200 évet meghaladó idő óta van. (…) 1400 k. hold megművelhető terület, mint amennyit a község 1870 körül az úrbéri földekből kapott. Ez a magyarok és németek között került kiosztásra annak idején. Ezen „felszabadított” gazdák közül ¾ rész magyar, ¼ rész német volt. A lakosságnak a száma összesen akkoriban 2000 körül mozgott. A magyarok kertészek, nem földművesek. Mindössze 3–4 nagyobb magyar gazda van. A magyarság legnagyobb része 2 fertályos (7 k. h.), ez mintegy 60%, de ezek is kertészkednek, sőt talán az a tulajdonképpeni foglalkozásuk. ½ fertályos a magyar lakosság 25%-a, a többi törpebirtokos vagy napszámos. A háború előtt fuvarosok voltak, most bejárnak Eszékre. (…) Az összlakosság 8000-re tehető, ebből magyar 800 lélek, német 1600 lélek, a többi horvát–szerb ¾ – ¼ arányban (Rétfala, 1937).

537

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfia 5462. Népkör 1946–1996; Osijek, 1996. 58 p. Cikkek, tanulmányok 5463. Penavin Olga: Iliriában hellyeztetett Réthfaluról való emlékezetes dolgok; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 2. szám, 48–53. p.

5464. Rétfala (Szlavónia); 1937. augusztus, 5 p. – gépirat TLA 5465. Tausz Imre: A Népkör – A magyar művelődés szolgálatában Eszék – Rétfalu; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 11–14. szám, 1989–1992. 103–110. p.

SAJKÁSSZENTIVÁN Kovil Kovil Szent-Iván Mosorin és Kovil között van a Csajkás kerületben. Kamarai falu volt 1769-ig, amidőn a csajkás militia szaporítása céljából ezen falu is csajkás szolgálatra soroztatott be, mígnem végre 1873-ban ismét a vmegyéhez került vissza. – Jelenlegi területéből a községnek 1970, az angol–osztrák banknak 190, a kincstárnak 126 hold birtoka van. – A községnek eddigi neve az 1904. évi miniszteri rendelet szerint Sajkásszentiván. – Az 1900. évi népszámláláskor Kovilsztivánon volt: 2987 lélek 558 házban. Anyanyelv szerint: 131 magyar, 1183 német, 1661 szerb, 10 egyéb. Vallás szerint 126 rkath., 1639 gkel., 1122 ág. ev., 45 ev. ref., 26 izr., 26 egyéb. – A község határa 6713 kat. hold. A rk. hívek egyházilag Zsablyához tartoznak, az ág. evangelikusok 1877-ben szervezték anyaegyházukat. A község határában 4 régi halom van (Iványi István, 1906). Monográfia


5466. Popović, Daka: Život u šajkaškom bataljonu početkom XIX. veka; Novi Sad – Matica Srpska, 1953. 1–7. p.; In: Zbornik Matice Srpske iz društvenih nauka br. 3. (különnyomat)

Vö.: 1282. sz.

SAJKÁSVIDÉK Csajkás kerület – Bács vmegyének délkeleti sarka, a Tisza–Duna és a római sáncok által bekerített háromszög képezte 1763–1873 között a csajkások kerületét. Az itt lakó nép, mint a tiszai és a dunai határőri militiának utódai, a Tiszán és a Dunán csajkákon (naszádokon) katonai és rendőri szolgálatokat teljesítettek. A kerület egész terjedelme 16,7 □ mf, s kivált az alsó részében nagyon mocsáros s vizenyős volt. Főhelye Titel volt, ide tartozott még 13 helység. Titel, Gardinovác, Lok, Vilova és Mosorin képezte az I. századot; Alsó-Felső-Kovil és Káty a II. századot. Goszpodince és Kovil-Szent-Iván a

538

SASÜLÉS

III. századot, Zsablya vagy Josefdorf a IV., Csurog az V., Gyurgyevó és Nádaly (1808 óta) a VI. századot alkották. A Régi vitorlás csajkákat 1853-ban teljesen leszerelték s más célokra használták; ezeket korunk alkotása: az acél páncélú dunai gőzflotilla váltotta fel. A csajkásokból csak szárazföldi had lett, s mint utászok s hidászok alkalmaztattak az ország egyéb pontjain, sőt annak határain túl is. A határőrrendszer megszűntével a csajkás kerület kivételes helyzete is megszűnt, a katonai hatóság alól felmentetett, s az 1873. évi 27. tc. által a magyar alkotmány védelmébe került s Bács vmegyében kebeleztetett, s ebből alakíttatott a titeli és a zsablyai járás (Iványi István, 1906). Monográfiák 5467. Ko je vlasnik ritskih zemalja u Šajkaškoj?; u Novom Sadu – štamparija Djordja Ivkovića, 1898. 40 p. 5468. Tapavicza György: A sajkás kérdés; Újvidék – nyomatott Fuchs Emil és Társánál, 1909. 207 p.

Matica Srpska – Vojvodjanski muzej, 1975. 97–119. p. 5471. Feichtinger Sándor, dr.: Jelentés a Csajkások kerülete, és Torontál vármegye flórája érdekében tett 1870. augusztus havi utazásomról; Budapest – Mathematikai és Természettudományi Közlemények, é. n., 15–36. p.

5469. Tyukics A.: Ustrojstvo c. kr. Titelskog krajiškog šajkaškog bataljona za doba narodnog pokreta 1848–1849 [A titeli cs. kir. határőr sajkás kerület szervezete 1848– 1849-iki forradalomban]; Újvidék, 1900. 82 p. – különnyomat a Letopis Matice Srpske 1899. évi folyamából

5472. Iványi István: A Csajkás-kerület 1750–1872; BBVTT Évkönyve 1888. 17–35. p.


5474. Mák Ferenc: A Sajkás-vidék; Polis, 1998. szeptember, 41. szám, 28–32. p.

5470. Ćirković, Sima: [Šajkaška] – U okvirima Ugarske; Novi Sad –

5473. [Matuska Márton]: Negyvenöt nap negyvennégyben; Újvidék – Magyar Szó Naptár 1991. 89–109. p. – Sajkás-vidéki statisztika, 108. p.

SASÜLÉS Először a síneket szedték föl és elköltözött a bakter. Aztán a házakat bontották le és szétszéledt a nép.

Buldózerek, traktorok vettek a falun erőszakot, a tisztaszobák földjét se kímélték.

Sasülés kifordítva néz föl a halmokra, felhőkre, utolsó lakója az öreg Masa, a harangot is magával vitte. (Cs. Simon István: Sasülés)

539


Rábé falutól délnyugatra, 500–700 méterre harminc–negyven évvel ezelőtt 10–12 házból álló tanyasor húzódott. Írott források, térképek Sasülés néven jelölték, a közeli faluk lakói és az ottlakók Sasillésnek említették. A tanyasort sajátos története és lakóinak közösségi élete teszi érdemessé figyelmünkre. Újhely, más néven Sasülés vagy Kis-Sziget településről Szentkláray Jenő a következőket írja: „Kis kertészség, fekszik Majdánon túl és Bébtől 8 km távol nyugat, dél irányban. Nevét onnan nyerte, mert Batthyány Antónia grófné a 48-iki szabadságharc után kis-szigeti magyar jobbágyait, kiknek a szerződése lejárt, az uradalom területén ugyan, de egy másik, azaz újabb helyen telepíté le. A falucska védőszentje Szent Mihály arkangyal, kinek ünnepén a pap sátor alatt egyházi beszédet mond a hívekhez. Lakossága mind római katolikus vallású és összesen 80 főnyi.” (A Csanád egyházmegyei plébániák története I.) A 19. század végén tehát Sasülés 80 lelket számláló dohánykertész telep volt (Juhász Antal, 1998). Cikkek, tanulmányok 5475. Juhász Antal: Adatok egy tanyasorról és közösségi életéről; In:

Néprajzi dolgozatok; Szeged – József Attila Tudományegyetem Néprajzi Tanszéke, 1998. 41–55. p.

SÁNDOREGYHÁZA A bukovinai székelyeket befogadó három falu közül egyedül Sándoregyházát nem költöztették át a folyamatos ár- és belvízveszély miatt. A falu a Duna főága és egyik mellékága közötti nagyobbacska szigetre épült. Itt még mindig állnak az egykori határőrházak, a megerősített töltés pedig a falu központjától alig néhány percre van. (…) A falubeliek a földművelés mellett a múltban halászattal is foglalkoztak, a természeti adottságokat igyekeztek saját hasznukra fordítani. A gát melletti lápos a mai napig tele van vízimadarakkal – kócsagok, gémek fehérlenek a vízen. A partszakasz még sértetlenül őrzi természeti kincseit. Sándoregyháza azonban ma már hanyatlófélben lévő falu. (…) [Lakosságának zöme] római katolikus (magyarok és bolgárok), de sok a betelepült szláv, zömükben idősebb, nyugdíjas szerb, sokan hétvégi nyaralóként használják a megüresedett, olcsón megvásárolt házakat. A székelyek száma immár 700 fő alatt van. Kevesebben vannak a bolgárok, akik a törökellenes felkelés leverése után, 1664-ben bűnbaknak kikiáltott katolikus bolgárok ivadékai. Erdélyen keresztül menekültek Temesvár környékére. Egy részük az Al-Duna-kanyarban találta meg az új otthonát 1868-ban, közösségük így már meghonosodva, őslakosként fogadta a bukovinai székelyeket. Míg a ma Székelykevén élő bolgárok második anyanyelvüknek tekintik a magyart, s az ifjabb bolgárok már nem is igen értik nagyapáik ízes óbolgár nyelvét (Péter László, 2005). Cikkek, tanulmányok Vö.: 6076. sz. 5476. Al-dunai székelyek kalendáriuma 2004–2005; 1883–2003 – 120 éve az Al-Dunán, 1764–2004 – 240 éve

a Madéfalvi veszedelemnek; Fényképekkel illusztrált kalendárium. 5477. (f. j.): Ivanován együtt készülnek karácsonyra a magyar és a bolgár hívek; Hitélet, 1976. 12. szám, 18–24. p.

540

SZABADKA egyházi (ivanovói) római katolikus plébánossal a faluról, a hívekről és az egyházi életről; Családi Kör, 2000. november 9., 25. p.

5478. Ivanován századik évét ünnepelte a templom; Hitélet, 1992. 11. szám, 17. p. 5479. Kecskés István: Újra megtelt Szent Vendel temploma; Magyar Szó, 2000. január 16. 5480. Németh Ferenc: Növekedjünk hitünkben – Mellár József sándor-

5481. Péter László: Al-dunai székelyek nyomában I–III. rész – In: Magyar Turista, 2005. április, 26–28. p., 2005. május, 44–45. p., 2005. június, 44–45. p.

SIMOGY Cikkek, tanulmányok 5481a. Németh István: Levél Simogyra; In: Szórványban [Burány Nándor–

Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 153–155. p.

SURJÁN Surján kis falu a maga 110 házával, 450 főnyi lakosával. A magyarok száma 150re tehető. Éppen annyian vannak, hogy mindenki ismerje egymást. (…) Nagy telkeken állnak a házak, rövid az út a román országhatárba hajló legelő felé, ahová minden reggel kihajtják a jószágot. (…) A falu magyarjai lassan elöregednek, de ez a sorsa a szerb lakosságnak is (Friedrich Anna, 2001). Cikkek, tanulmányok 5482. Friedrich Anna: Szép magyar nevek, kihaló magyar nyelv; Családi Kör, 2001. május 10., 8–9. p.

SZABADKA SZABADKA, Maria Theresiopolis, Szuboticza – Szab. királyi város Bács vmegyében, Szegedhez 4, Bajához 6, Pesthez 20 mfdnyi távolságra, dombokkal változó homokos térségben. – A város kiterjedése nagy; házai többnyire alacsonyak, és még náddal fedettek; azonban az újabb időben igen kezdett szépülni. Nevezetesebb épületei: a kalocsai székesegyház mintájára épült kathol. paroch. templom; a ferencziek zárdája; az óhitűek szép tornyos temploma; synagóga; városháza; kathol. gymnasium; postaház; kórház; lovaskaszárnya. Népessége a hozzá tartozó falukkal és pusztákkal együtt 45,000 lélek, kik 3000 n. e. óhitűt, 400 zsidót, 80 ref., 90 ágostait kivéve mindnyájan római katholikusok. Eredetre s nyelvre nézve a többség dalmaták, kevesebb magyarok, legkevesebb szerbek. Határa a városnak magának is roppant kiterjedésű, mert 2000 □ ölével 128,242; 1600


541

□ ölével pedig 160,302 holdat foglal el. Névszerint 2000 □ ölés holdakban szántóföld van 8718, rétekben és beltelkekben 81,485, jó legelőben 19,351, a homokos legelőben 11,370, szőlőskertben 2284, lágyfás erdőben 2700, nádas rétségben 940, tavakban és mocsárokban 940 hold. Földje délre fekete homok, melly mindent bőven terem; nevezetesen termesztik itt búza, rozs, árpa, zab, kukoricza, köles, sok dohány és len. Szarvasmarha, ló, juhtenyésztése felette virágzó, s az ezekkel való kereskedés fő élelmét teszi a lakosoknak. Határában vannak Palics és Vért tavak s a Ludas mocsár, mely bővelkedik csukával, pontytyal, sügérrel és vízimadarakkal. Ezen tavak körül sziksót is sokat gyűjtenek. Kézművesei közt a vászonszövők és festők érdemelnek említést, egy műtakács pedig nadrágkelméket is készít. Négy országos vásárjai híresek szarvasmarhára, lóra, juhra; – ezenfelül nyers bőrökkel, gyapjúval, dohánynyal, gabonával, sertéssel, festett vászonnal nevezetes kereskedés űzetik. Bor sok van, de gyenge, hanem gyümölcs bőséggel és jó. Szabadka a zentai ütközet után sánczokkal megerősíttetetvén, főhelye lett a török ellen vont fegyveres határszélnek, azaz 1743-ban szabad kamarai, majd 1779-ben szabad királyi várossá tétetett. Jelenleg Bács vmegyével együtt az újan felállított temesi bánság és szerb vajdasághoz tartozik. Határán kívül még több pusztákat és 3 falut bír, u. m. Sándort, Bajmokot és Csantavért (Fényes Elek, 1851). Szabadka, mely hat mérföldnyire van Szegedtől, egészen kellemes város, s Mária Terézia tette azzá. Mint mindenütt a merre utaztam, úgy itt is minden teljes virágzásban állott. A sok baraczk-, mandula-, cseresznyefa a szőlőkben kellemes, változatos képet nyújt, habár a gyümölcsfák virágzása nálunk sokkal gazdagabb, teljesebb látványt nyújt. […] Tehát itt berendeztem magam. Első tudakozódásaim tárgya a mocsarak voltak, a hol, mint hallottam, mérföldnyi távolságra is lehet csónakázni és számtalan vadat lőni. De mily kellemetlenül csalódtam, midőn hallám, hogy az idei nagy szárazság miatt, minőre még a legidősebb emberek sem emlékeznek, a körülmények egészen megváltoztak, s a környéken több mérföldnyire, a folyókat kivéve, egy csepp vizet sem találhatni, s így semmiféle vízimadár sincs, legfeljebb egynehány elég távoli helyen. – Szegeden a Tiszánál, 1794. május 31. (Gróf Hofmannsegg, 1794) [1526-ban] Az elvonult török hordák véres nyomai még el sem tűntek, az öldöklés elől elmenekült magyar lakosság lakhelyeire még vissza sem térhetett, máris egy új rabló kalandor jelenik meg vidékünkön Lippa tájáról, felfegyverzett paraszthaddal. A magyarság a jobb halántékától talpáig futó ujjnyi széles fekete jegye miatt „fekete ember”-nek, saját népe Cerni Ivánnak nevezte, igaz neve pedig Csernovics Nenád volt. Koholt fejedelmi származással kérkedvén, „rácz despota” címet vett fel, s földieinek nagy hadi zsákmányt ígérvén, még török területről is tódultak zászlaja alá. A szabadkai magyar tábor ekkor már szétszaladván, kardcsapás nélkül foglalhatta el Szabadkát egész vidékével. Ezek voltak nálunk az első, akkoron úgynevezett rácok, kiktől a lassankint visszatérő magyar lakosság csak véres küzdelmekkel követelhette vissza megmaradt kis vagyonát. Zápolya Ivánt, ki előbb lovász volt, Ferdinánd ellen felhasználni vélvén, magához hívatta Tokajba, hol Iván néki hűséget esküdvén, királyi jóváhagyás alatt folytatta azután rablásait. Serege 10–12 ezerre szaporodván, független fejedelemségről álmodozott, székhelyét Szabadkára, Török Bálint várába tette, s magát cárnak neveztette. (…) Török Bálint 300 lovasával Szabadkát Iván távollétében ismét megtámadván, a várban talált rácokat leölette, s a várat megerősítvén, Szabadkának békét szerzett; Iván pedig Szegedre tette át

542

SZABADKA

székhelyét. (…) Zápolya, hogy az eddig neki hódolt alvidéket a Ferdinándhoz pártolt kalandortól megszabadítsa, hadjáratot indított ellene, s ismételt csaták után 1527. jul. 15-én Szeged környékén úgy megverte, hogy Iván csak kevesed magával menekülhetett Szegedre, hol egy Orbán nevű ember által meglövetvén, halálosan megsebesült. Emberei azonnal a Zenta melletti, akkor még Tornyos falura vitték. Az eseményről hírt vett Török Bálint, fegyvereseivel rögtön Tornyosra sietett, de Ivánt már halva találta. Fejét levágván, azt mintha harcban ölte volna meg, mint harci dicsőség jelét Budára Zápolyának küldé, ki örömében Törököt ismét kegyelmébe fogadja, míglen az eset kiderülvén, Török szégyenében Budáról eltűnik, s ismét Ferdinánd pártjára áll, de már 1536-ban újra Zápolya párthíve, kinek élete végéig békében maradt vidékünk (Frankl István, 1899). Monográfiák Vö.: 7., 12., 31., 1882., 1943., 2135., 2136., 2323., 2333., 2336., 2889., 3377., 3379–3387., 3976. és 5325. sz. Várostörténet 5483. A 244 éves Szabadkai Gimnázium Évkönyve 1747–1991; Szabadka, 1990/91. 143 p. – kétnyelvű kiadvány. 5484. A szabadkai kiadványok bibliográfiája 1764–1869 (Szentgyörgyi István–Eva Bažant – Nevenka Bašić Palković); Monográfia – Szabadka, 1988. 73 p. Irodalom: Mák Ferenc: Önismereti útmutató; 7 Nap, 1988. július 22., 32–33. p.; Garai László: Szabadkai kiadványok 1764–1869; Magyar Szó – Kilátó; 1988. augusztus 6., 33. szám, 14. p. 5485. A szabadkai kiadványok bibliográfiája 1871–1918 (Szentgyörgyi István–Eva Bažant); Monográfia – Szabadka, 1993. 231 p. 5486. A szabadkai kiadványok bibliográfiája 1918–1944 (Kiss Gusztáv– Eva Bažant–Katarina Čeliković); Monográfia – Szabadka, 2003. 423 p.

5487. A szabadkai Vöröskereszt 1886– 1986; Szabadka, 1986. 127 p. (Monográfiák) 5488. A Szent György-templom építésének története a régi dokumentumok nyomán; Szabadka, 1998. 64 p. 5489. Avilai Szent Teréz-székesegyház; Szabadka, 2003. 22 p. 5490. Az Úr Mennybemenetele-templom; Szabadka, 2003. 21 p. 5491. Bačić, Slaven: Povelje slobodnih kraljevskih gradova Novog Sada, Sombora i Subotice; Subotica, 1995. 204 p. 5492. Bačić, Slaven: Iz prošlosti gradskog prava Novog Sada, Sombora i Subotice; Subotica, 1998. 132 p. 5492a. Codex statutorum synodi primae Bačiensis; Suboticae, MCMXXXVII. 193 p. 5493. Ćupurdija, Branko, dr.: Subotica i okolina – Etnološka istraživanja; Novi Sad – Matica srpska, 1987. 195 p. 5494. Farkas Bertalan Sz. Ferencz üdvözítőről nevezett megye áldozó papja: Szabadka szabad királyi város’

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET századjai; Szegeden – Nyomatott Grün János betűivel, 1842. 49. p. 5495. Frankl István, dr.: Szabadka szabad királyi város ismertetése – A magyar orvosok és természetvizsgálók Szabadkán tartott XXX-ik vándorgyűlése alkalmára; Szabadka – Krausz és Fischer Könyvnyomdája, 1899. 219 p. + térkép. 5496. Frankl István, id.: Harminc év a szabadkai életben (1890–1920) – Visszaemlékezések; Szabadka, 1942. 126 p. 5497. Gyökerek – Évszázadok vallomása – Szabadka közjogi helyzete és lakossága 1391–1828, Szabadka – Történelmi Levéltár, 1991. 297 p. – kétnyelvű kiadvány. Irodalom: Szekeres László: Szabadkai „Gyökerek”; 7 Nap, 1992. április 24., 19. p. 5498. Györe Kornél, dr.: Szabadka településképe, Szabadka – Életjel, 1977. Irodalom: Gubás Ágota: A korszerű városrendezés nem tagadja a múltat; Magyar Szó – Kilátó, 1977. szeptember 10., 35. szám, 12. p. 5499. Hevér Géza–Vojnics Félix: Szabadka sz. k. város köztörvényhatóságának szabályrendeletei; Szabadka – Schlesinger Sándor könyvnyomdája, 1891. 462 p. 5500. Iványi István: Szabadka szabad királyi város története I–II.; Szabadka – Bittermann József könyvnyomdájából, 1886. 551 p. és 1892. 648 p. + 76 okmánytár + 4 térkép (hasonmás kiadás); Továbbá: Iványi István: Szabadka város felszaba-

543 dulása – Mutatvány Iványi István most megjelent művéből: Szabadka sz. k. város története; BBVTT Évkönyve 1886. 45–61. p. Irodalom: Grosschmid Gábor: Szabadka monográfiája; BBVTT Évkönyve 1893. 46–49. p. 5501. Iványi István: A szabadkai bunyevácok és szokásaik; é. n., – különnyomat az Ethnographia II. évf. V. füzetéből, 16 p. 5502. Iványi István–Magyar László: Szabadka és vidéke 1848/49-ben; Szabadka – Grafoprodukt, 1998. 347 p. 5503. Jelić, Dušan: Kratak pregled istorije subotičkih Jevreja i njihovog doprinosa razvoju grada; Beograd – Zbornik Jevrejski Ist. Muzeja, 1987. 192 p. 5504. Lackner János: A suboticai ágost. hitv. evang. templom építésének rövid története – A templom felavatásának 25 éves jubileuma alkalmából; Subotica – Minerva nyomda R. T., é. n. [1925]. 24 p. 5505. Magyar László: Szabadka képes történelme; Szabadka – Íróközösség, 2004. 231 p. (kétnyelvű kiadvány). 5506. Magyar László: Életek, iratok – Iratok, életek – Egy levéltáros írásaiból; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1994. 147 p. 5507. Magyar László: Iratvallató – Egy levéltáros írásaiból; Szabadka – Életjel, 1999. 197 p. 5508. Magyar László: Tovatűnő évszázadok – Helytörténeti írások (1891–

544

SZABADKA 1942). Iratvallató II.; Szabadka – Életjel, 2001. 217 p.

5509. Magyar László: Tovatűnő évszázadok – Helytörténeti írások (1391– 1918). Iratvallató III.; Szabadka – Életjel, 2002. 234 p. 5510. Magyar László: Tovatűnő évszázadok – Helytörténeti írások (1391– 1945). Iratvallató IV.; Szabadka – Életjel, 2003. 173 p. 5511. Magyar László: Tovatűnő évszázadok – Helytörténeti írások (1391– 1918). Iratvallató V.; Szabadka – Életjel, 2004. 153 p. 5512. Magyar László: Középkori olvasókönyv – Levéltári dokumentumok; Szabadka – Életjel, 2005. 139 p. 5513. Mačković, Stevan: Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941); Subotica, 2004. 508 p. 5514. Mészáros Piroska: A településhálózat történelmi kialakulása Szabadka község területén; Szabadka, 2003. 83 p. 5515. Muhi János: Mesélő múlt; Szabadka – Életjel, 1979. 118 p. 5516. Panić, Ivan: Kolera u Subotici 1873. godine; Subotica – Monografija, 93 p. + 2 tábla. 5516a. Prčić, Ivo: Subotica i bunjevci; Subotica – Matica Subotička, 1936. 48 p. 5517. Protić, Pop-Marko: Zlatni dani Subotice – Od oslobodjenja 13 nov. 1918 do potpisa mira 4 juna 1920; Subotica – Gradska štamparija i knjigoveznica, 1930. 120 p.

5518. Régi ismerősök vagyunk, ugye?...; Szabadka – Monográfia Társadalmi Szervezet, 1989. 72 p. 5519. Šokčić, Joso: Subotica pre i posle oslobodjenja; Subotica – [s. n.], 1934. 432 p. + 24 tábla. 5520. Szabadka igazgatástörténetéből 1428–1918 (A polgármesterek névjegyzékével 1796–1996); Szabadka – Pannon Press, 1996. 157 p. + illusztráció. 5521. Szabadka 200 éves városrendezése 1780–1980; Szabadka, 1980. 12 + 15 p. 5522. Szabadka szab. kir. város közigazgatása az 1902–1912. években; Szabadka – Szent Antal-nyomda és Irodalmi vállalat mint szövetkezet, 1912. 273 p. + táblázatok. 5523. Szabadka hatszáz éves; Üzenet, 1991. május–június; – Dudás Ödön: Szabadka város története (a monográfia 5. része), 390–399. p.; Magyar László: Szabadka legrégibb említése, 400–402. p.; Mák Ferenc: Szolgálni hont és nemzetet (150 éve alakult meg a Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat), 403–410. p.; Klein Tibor: Pávatoll és építőművészet (Szabadka szecessziós épületei európai összefüggésben), 411–421. p. 5524. Szabadkáról 1945–1985; Létünk Évkönyv, 1985. 249 p. – Anton Rudinski: Szabadka város központjának tér- és időbeli fejlődése, 9–28. p.; Bela Duranci: Szabadka építészete, 29–42. p.; Magyar László: Szabadkai piacok és vásárok a dokumentumok tükrében (1860–1918), 43–59. p.; Tóth La-

545

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET jos: Szabadka, mint iskolaközpont a múltban és jelenben. A közép- és felsőoktatás kialakulása, 60–78. p.; Gerold László: Két évtized a szabadkai színjátszás múltjából, 79– 102. p.; Dévavári Zoltán: Ami az Összes versekből kimaradt (Kosztolányi Dezső), 103–109. p.; Gajdos Tibor: A Szabadkai Városi Múzeum képzőművészeti tárlata – Százhatvan éves áttekintés, 110–119. p.; Ricz Péter: A Szabadkai Városi Múzeum régészeti tevékenysége (1948–1985), 120–132. p.; Kunkin Zsuzsanna: A Városi Könyvtár háború utáni fejlődése, 133–138. p.; Szöllősy Vágó László: A puszták zenéjétől a koncertpódiumig – Villanások Szabadka zenei múltjából és jelenéből, 139–148. p.; Milan Dubajić: A szabadkai munkásmozgalom fejlődése 1870–1941-ig, 149–165. p.; Magyar László: Palics történetének rövid áttekintése, 166–174. p.; Valihora István: A mai Palics, 175–180. p.; Sturc Béla: Az élővilág múltja és jelene Szabadka határában, 181–189. p.; Zolnai Albert: A környezetvédelem eredményei és problémái Szabadka területén, 190–198. p.; Németh János: A sportok egykori városa, 199–203. p.; Bártol Ilona: Szabadka lakossága, 204–210. p.; Ana Tot: A szabadkai község gazdasági fejlődése és viszonylagos lemaradásának okai, 211–220. p.; Kutri Júlia: Az iparosodás jellegzetessége Szabadkán, 221–236. p.; Szórád György: Szabadka szépet álmodik, 237–249. p. 5525. Szekeres László–Ricz Péter: Szabadka története a régmúltban; Szabadka – Grafoprodukt, 1998. 169 p.

5526. Szent Rókus-kápolna; Szabadka, 2003. 16 p. 5527. Teodorovits Ferenc–Kiss Ferenc– Kallivoda Andor: A királyhalmi m. kir. erdőőri szakiskola és külső kísérleti állomás tanulmányi erdejének valamint Szabadka és Szeged sz. kir. városok erdőbirtokának leírása; Selmecbánya – Joerges Ágost és özvegye és fia könyvnyomdája, 1914. 5528. Tormásy Gábor (F. M. Szabadkabelvárosi segédlelkész): A szabadkai római kath. főplébánia története; Szabadka – Pertits Simon könyvnyomdájából, 1883. 263 p. 5529. Vad Lajos: Szabadka felszabadulásának napja – Az új utcanevek mutatója Szabadka város térképével és a bácskai helységek neveivel; Szabadka – Délvidék Hírlapiroda kiadása, 1941. 61 p. 5530. Vojnić H., Blaško: Moj grad u davnini. Subotica od 1391 do 1941; Subotica, 1971. 92 p. + térkép. Művelődési hagyományok 5531. A káromkodás elleni társulat szabályai Szabadkán; Kalocsán, 1869. október 6-án, 4 p. 5532. A püspökszentelés szertartásai – Méltóságos és főtisztelendő Budanovich Lajos úr püspökké szentelése alkalmára; Szuboticán, 1927. év május 1-jén – Alfa T. D. Subotica, 8 p. 5533. A szabadkai Vívó Club alapszabályai; Szabadka – Krausz és Fischer könyvnyomdája, 1919. 18 p.

546 5534. Braun Henrik (szerk.): Városháza felavatásának ünnepére; Nagyvárad – Sas Ede Nyomda- és Ujságvállalata, 1912. 79 p. 5535. Csúszó Dezső: Könyörgésünk színhelyei – Közkeresztek Szabadkán I.; Szabadka – Életjel, 2003. 200 p. 5536. Csúszó Dezső: Könyörgésünk színhelyei – Közkeresztek a szabadkai határban II.; Szabadka – Életjel, 2004. 217 p. + 8 illusztráció. 5537. Dévavári Zoltán: Régi házak, régi történetek I.; Szabadka – Életjel, 2000. 150 p. Irodalom: Juhász Géza: „Szabadka művelődéstörténetének jelentős dokumentuma”; Szabad Hét Nap, 2000. szeptember 27., 17. p. 5538. Életjel 1958–1967 – Irodalmi élőújság 1. [Évkönyv]. Sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán és Lévay Endre; Szabadka – a suboticai Munkásegyetem kiadása, é. n. [1967]. 139. p. 5539. Életjel 1967–1972 – Irodalmi élőújság 2. [Évkönyv]. Sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán és Lévay Endre; Szabadka – a suboticai Munkásegyetem kiadása, é. n. [1972]. 283. p.

SZABADKA Emma, Lévay Endre; Szabadka – A szabadkai Veljko Vlahović Munkásegyetem kiadása, 1983. 462. p. 5542. Életjel 1983–1988 – Irodalmi élőújság 5. [Évkönyv]. Sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán, Horváth Emma; Szabadka – A szabadkai Veljko Vlahović Munkásegyetem kiadása, 1988. 382. p. 5543. Életjel 1988–1994 – Irodalmi élőújság 6. [Évkönyv]. Sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán és Horváth Emma; Szabadka – A szabadkai Veljko Vlahović Szabadegyetem kiadása, 1995. 536. p. 5544. Életjel 1995–1998 – Irodalmi élőújság 7. [Évkönyv]. A kötetet szerkesztette, az utószót írta, a szöveget gondozta és sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán; Szabadka – A szabadkai Veljko Vlahović Szabadegyetem kiadása, 2000. 502. p. 5545. Farkas Zsigmond: A szabadkai közkönyvtár-egyesület évkönyve – Jelentés az 1892–1894. évekről; Szabadkán – Bittermann József könyvnyomdájából, 1895. 23 p. 5546. Gajdos Tibor: Szabadka képzőművészete; Szabadka – Életjel, 1995. 367 p.

5540. Életjel 1972–1978 – Irodalmi élőújság 3. [Évkönyv]. Sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán és Lévay Endre; Szabadka – A szabadkai Veljko Vlahović Munkásegyetem kiadása, 1978. 431. p.

5547. Gajdos Tibor: Képzőművészeti élet Szabadkán a két világháború között; Szabadka, 1977. 158 p.

5541. Életjel 1978–1983 – Irodalmi élőújság 4. [Évkönyv]. Sajtó alá rendezte Dévavári Zoltán, Horváth

5549. 7 Nap 40 – Jubileumi szám; 1986. április 4., 14. szám, 100 p.

5548. Gymnasium 1747–1997: Szabadka – Pannon Press, 1997. 383 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5550. Horváth Mátyás: A szabadkai gimnázium 100 éve (1890–1990); Szabadka – Grafoprodukt, 2001. 108 p. 5551. Kertész Samu: „Alkotás” – „Stvaranje” t. és t. szk. páholy alakulásának és működésének története 1909–1934; Szabadka – kiadja az „Alkotás”-„Stvaranje” szk. páholy, é. n. [1935]. 62 p. 5552. Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1848–1919); Szabadka – Életjel, 1973. 575 p. + illusztráció 5553. Kolozsi Tibor: Szabadkai sajtó (1919–1945); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 518 p. 5554. Könyvjegyzék a szuboticai Magyar Olvasókör könyvtárának rendelkezésére álló könyveiről; Szubotica, 1938. év végén, 96 p. (gépirat) 5555. Lévay Endre: Dél kapujában; H. n. – Szenteleky Társaság kiadása, é. n., 176 p. – Harc a holnapért – Előszó gyanánt, 5–9. p.; Magyarok a déli végeken, 10–17. p.; Mi, délvidékiek, 18–31. p.; Hajdújárási szigetmagyarság, 32–40. p.; Bunyevácok magyar földön, 41–53. p.; Bunyevácok az irodalomban, 54–65. p.; Magyar Kánaán – magyar temető: Tavankút, 67–77. p.; Királyhalom, 78–83. p.; Martonos, 84–88. p.; Ószivác, 89–94. p.; Hadikfalva, 95–103. p.; Bácsgyulafalva, 104– 113. p.; Apatin, 114–124. p.; Bácsfeketehegy, 125–136. p.; Cservenka, 137–146. p.; Bácskertes, 147–153. p.; Doroszló, 154–162. p.; Bajmok, 163–176. p. 5556. Libman, Emil dr.: Subotička bolnica; Subotica, 1997. 185 p.

547 Irodalom: Rencsényi Elvira: A szabadkai kórház 100 éve – Megjelent dr. Emil Libman monográfiája; Szabad Hét Nap, 1997. szeptember 11., 15. p. 5557. Mezőgazdák Szövetkezete Suboticán – Alapszabályai; Subotica, é. n. [1930]. 14 p. 5558. Miocs József: A szabadkai egyházmegye orgonái; Szabadka, 1999. Irodalom: Palásthy Lenke: A hangszerek királyáról; Szabad Hét Nap, 1999. november 17., 10. p.; Soltis Gyula: Ősbemutató a székesegyházban; Szabad Hét Nap, 2000. április 26., 6. p. 5559. Négy város – Szabadka; Híd, 1995. január–február – Szekeres László: Szabadka a sínek mellől, 47–56. p.; Bela Duranci: Városformálók, 56–67. p.; Magyar László: Adatok Szabadka kézművesiparához (1849–1872); 67–76. p.; Lovas Ildikó: Szabadkáról, 76–82. p. 5560. Németh Simon: A szabadkai iparkiállítás és karácsonyi vásár emlék-albuma és katalógusa; Szabadka – Szent Antal nyomda, é. n., 48 p. + hirdetések. 5561. Népkör Művelődési Egyesület – Szabadka 1872–1987; é. n. [1987]. 8 p. (kétnyelvű kiadvány) 5562. Népkör képes emlékkönyv 125; Szabadka – Grafoprodukt, 1997. 103 p. 5563. Pálinkás József: Szabadka népoktatása 1687–1918; Szabadka – Életjel, 1974. 120 p.

548

SZABADKA

5564. Pekár Tibor: Szabadka zenei élete 1900–1918; Szabadka – Életjel, 2002. Irodalom: -cius: Egy város gazdag múltjából; Hét Nap, 2003. január 22., 24. p.

5571. Szabadkai Nemzeti Casino részesei és szabályai 1841; Szegeden – Nyomt. Grünn János’ betűivel [?]

5565. Pekár Tibor: A zenekari muzsikálás kétszáz éve (1803–2003) Szabadkán; Szabadka – Életjel, 2005. 172 p. Irodalom: Barácius Zoltán: Menteni, ami menthető; Hét Nap, 2005. szeptember 28., 20. p.

5573. Szabadkai Ünnepi Játékok; Subotica – Palić, 1953. 87 p.

5566. Petkovics Kálmán: Régi szabadkai játékok; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1983.; (Folytatásos tárca a Magyar Szóban, 1981. július 23-ától.) Irodalom: Vajda Gábor: Művelődéstörténeti kirándulás; 7 Nap, 1984. április 13. 5567. Petkovics Kálmán: A 7 Nap útja – Adalékok hetilapunk történetéhez I–XV.; 7 Nap, 1985. december 27-e és 1986. április 4-e között; Kötetben: A 7 Nap útja – Adalékok hetilapunk történetéhez; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1986. 162 p. + fényképek. 5568. Sto godina Gradske Biblioteke u Subotici 1890–1990; Subotica, 1991. 157 p. 5569. Sturc Béla, dr.: A Szabadka-Horgos-homokpuszta természetes flóraképe és megőrzésének kérdése; Szabadka – Életjel, 1997. 216 p. + térkép. 5570. Subotica – turistički vodič; Subotica, 1964. 80 p. térkép.

5572. Szabadka, Palics fürdő útmutatója; Szabadka, 1943.

5574. Szabadka képekben, szavakban, zenében; Szabadka – Subotičke No vine, 1989. 48 p. + 2 hanglemez. 5575. Szekeres László: Szabadkai helynevek; Szabadka – Életjel, 1975. 109 p. Irodalom: Milodánovics Mária: ~; Létünk, 1976. 3–4. szám, 265–269. p. 5576. Szöllősy Vágó László: Tíz év krónikája – A Vajdasági Magyar Művelődési Szövetség tevékenységének első évtizede; Szabadka, 2002. 49 p. 5577. Szöllősy Vágó László: Népünkkel – népünkért! – A szabadkai Népkör krónikája 1872–1992; Szabadka, 1994. 118 p. Szabadka jeles személyiségei 5578. Bittermann Károly, az első szabadkai nyomdász 1805–2005; Szabadka – Városi Könyvtár, 2006. 47 p. (kétnyelvű kiadvány) 5579. Dér Zoltán: Három tudós tanár (Iványi István, Toncs Gusztáv, Loósz István); Újvidék, 1975. 207 p. Irodalom: Lőrinc Péter: Három tudós tanárról; Magyar Szó – Kilátó, 1976. május 29., 21. szám, 11. p.; Vékony László: Gondolatok egy könyv kapcsán; Létünk, 1977. 5. szám, 331–333. p.

549

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5580. Jámbor Pál emlékalbum; Paks – Városi Könyvtár, 2007. 164 p.

gyar Társulatának múltjából; Szabadka – Életjel, 2003. 218 p.

5581. Libman, Emil: Istaknuti lekari Subotice (1792–1992); Szabadka – Történelmi Levéltár, 2003. 210 p.

5589. Garay Béla: Az ekhósszekértől a forgószínpadig – A szabadkai magyar színjátszás története; Újvidék – Testvériség Egység Könyvkiadóvállalat, 1953. 153 p.

5582. Magyar László: Lányi Ernő szabadkai évei – Levéltári dokumentumok; Szabadka – Életjel, 1996. 235 p. 5583. Magyar László: Milkó Izidor és könyvtára – Levéltári dokumentumok; Szabadka – Életjel, 1997. 145 p. 5584. Mijo Mandić bibliográfiája; Szabadka – Monográfia Társadalmi Szervezet, Városi Könyvtár, 1987. Irodalom: Beljanski, Milenko: A bibliográfia mint műfaj; 7 Nap, 1987. július 31., 31. p.; Mák Ferenc: Első lépés a forráskutatások terén; 7 Nap, 1987. május 22., 29. p.

5590. Gerold László: Száz év színház – Dráma és színjátszás Szabadkán a XIX. században (1816–1918); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1990. 310 p. 5591. Népszínház – 130 éves az épület (1854–1984); Szabadka, 1984. 124 p. – kétnyelvű kiadvány. 5592. 150 éves a színház épülete; Szabadka – Népszínház, 2004. 263 p. – (kétnyelvű kiadvány). Cikkek, tanulmányok

5585. Martinović Cvijin, Kata: Subotički opus Ferenca J. Rajhla; Subotica – Rukovet, 1985. 37 p.

Vö.: 424., 1266., 1367., 1378., 1411., 1435., 1932., 1954., 1971., 3535., 3550., 3554., 3455., 3566 és 3579. sz.

5586. Martinović Cvijin, Kata: Subotički opus Komora i Jakaba; Subotica – Subotičke Novine, 1988. Irodalom: Garai László: Egy találkozás építészettörténete; Magyar Szó – Kilátó; 1988. augusztus 20., 35. szám, 14. p.

Várostörténet

5587. Németh Ferenc: Bittermann Ká roly és a szabadkai nyomdászat kezdetei; Szabadka – Életjel Miniatűrök 48., 1994. 83 p. Szabadkai Népszínház 5588. Barácius Zoltán: Ötgarasos színház – A szabadkai Népszínház Ma-

5593. Albert István: Szabadka–Baja vasúti szárnyvonal megépítésének története; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 24–28. p. 5594. A modernizáció hordozóiként fellépő zsidó gyáriparosok Szabadkán, az 1918–1945 közötti időszakban; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 69–71. p. 5595. Bibó-Bige György: Római kor[i] telep Szabadkán; BBVTT Évkönyve 1900. 105–111. p.

550 5596. Biacsi Antal: Szabadka a természetes központ; 7 Nap, 1991. október 25., 14. p. 5597. Birkás Ágoston: Ellennyilatkozat; Kelt Szabadkán 1849-ik April 21kén (röpirat). 5598. Blazovich László: Szabadka földesurai a középkorban I–VI.; Bácsország, 1996. március 7., 3. p.; április 4., 3. p.; május 2., 3. p.; június 6., 3. p.; július 4., 3. p.; augusztus 1., 9. 5599. Bogár Imre: Kilencvenéves a szabadkai Városháza; Hét Nap, 2002. augusztus 14., 24. p. 5600. Czékus Géza: Szabadka XIX. század végi népesedési jellemzői; Bácsország, 1997. augusztus 7., 6. p. 5601. Czékus Géza, dr.: A szabadkai Bajai úti temetőben eltemetett 1848– 49-es honvédek; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 12–15. p. 5602. Csery Ferenc: A kétszáz éves város fejlődése; Kalangya, 1943. 8. szám, 350–354. p.

SZABADKA 5606. Dobos János, mgr.: A kiváltságlevél – Visszapillantás Szabadka mezővárosi jogállásának elnyerésére; Magyar Szó, 1992. december 29.–1993. január [?] 5607. Dudás Andor: Kopunovits Gergely szenátor Szabadka múltjáról 1820-ban; BBVTT Évkönyve, 1911. 33–44. p. 5608. Fábián Borbála: „Világít nekünk Singer olcsón és jól” – Szabadka „conservativ” fényei I–III.; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 57–59. p.; 3. (34.) szám, 53–56. p. és 4. (35.) szám, 84–87. p. 5609. Fehér Mayer Mária: Hatalmas terület édesanyja – Ötszáz, illetve kétszáz éves jubileumot ünnepelt a szabadkai Szent Teréz-plébánia; Családi Kör, 1997. október 23., 12. p. 5610. Gerhardt Rudolf: Fragmentumok Szabadka kronológiájához 1941– 1944; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 24–47. p. 5611. Gohl Ödön: Szabadkai régiségek; BBVTT Évkönyve 1894. 112–120. p.

5603. Csuka János: Szabadka tanyavilága; Kalangya, 1943. 8. szám, 355– 362. p.

5612. Gohl Ödön: Római edények Szabadkán; Archaeologiai Értesítő, 1899. 290–296. p.

5604. Dévavári D. Zoltán: Egy vidéki város háborús hétköznapjai – Szabadka a helyi sajtó tükrében – bevezető és I–XVII.; Hét Nap, 2001. június 6-ától október 17-éig.

5613. Gohl Ödön: Szabadkai szükségpénzjegy a szabadságharcz idejéből; BBVTT Évkönyve 1899. 118–121. p.

5605. Dévavári Zoltán: Mikor épült a szabadkai vár? – Beszélgetés Ulmer Gáspár helytörténésszel; 7 Nap, 1988. április 22., 28–29. p.

5614. Grlica, Mirko: Szabadkai hadi zászlók a 18–19. századból; Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 99– 102. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5615. Grlica, Mirko: Vereség a krivajai láposnál és a kaponyai csatánál – Szabadka és környéke 1849 tavaszán a szerb memoárirodalomban és a sajtóban; Üzenet, 2003 tavasza. 5616. Gyermán Tibor: Homokból épült, de nem homokra – 90 éves a szabadkai városháza; Hét Nap, 2002. szeptember 4., 26. p. 5617. Hovány Lajos: Csatornát lehet kapálni a várostól egész a Tiszáig – Kiss József tevékenységének szabadkai vonatkozásai I–II.; Bácsország, 1995. szeptember 7., 14. p. és október 5., 12. p. 5618. Hovány Lajos: Egy, a „Dunának a’ Tiszával…összvekötését…tervező eszme” – A Pest-Kanizsa csatornaterv szabadkai vonatkozásai I–II.; Bácsország, 1996. szeptember 5., 15. p.; október 3., 15. p. 5619. Hovány Lajos: A szabadkai Jaszibara XVIII–XIX. századi vízrendszerei; Bácsország, 2002. I–III. szám, 79–82. p. Irodalom: Rencsényi Elvira: Mesélő kertek – Beszélgetés Hovány Lajos vízépítő mérnökkel…; Hét Nap, 2003. március 19., 12. p. 5620. Hovány Lajos, mgr.: Radanovác Baltsek környéki vizenyős területei; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 38–43. p. 5621. Iványi István: A jó öreg Jószics Péter audenciája Mária Terézia királynőnél; BBVTT Évkönyve 1886. 88–93. p. 5622. Iványi István: Szabadka régmúltjából; BBVTT Évkönyve 1904. 167–171. p.

551 5623. Juhász Erzsébet, K.: A szabadkai villamosvasút; Bácsország, 1998. 3. szám, 24–29. p. 5624. Kiss Ferenc: Szabadka és Szeged sz. kir. városok erdőbirtokainak rövid leírása; Budapest – Az Erdészeti Kísérleti Állomások Nemzetközi Szövetségének VII. nagygyűlése, 1914. 7–44. p. 5625. Kiss Vilmos: „Felszabadulástól – felszabadulásig” Szabadka története 1941–1944; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 4–23. p. 5626. Kovács Sz. Zoltán: A zabadkai vártól Szabadka városáig; Kalangya, 1943. 8. szám, 344–349. p. 5627. Lalia Gábor: Az erdész jelentése – Szabadkai korrajz; 7 Nap, 1993. január 22., 16. p. 5628. Lalia Gábor: Az eltűnt sándori szőlők nyomában I–III.; Szabad Hét Nap, 1995. január 5., 15. p.; január 12., 15. p. és január 19., 15. p. 5629. Lalia Gábor: A homokpuszta természetföldrajza I–III.; Szabad Hét Nap, 1995. február 2., 18. p.; február 9., 18. p. és február 16., 16. p. 5630. Lévay Endre: A céhládától az ipartestületig – A szabadkai derék mívesek históriája; Kalangya, 1943. 8. szám, 363–366. p. 5631. Libman Emil, dr.: Kórházalapítási kísérletek Szabadkán 1766 és 1841 között; Bácsország, 2001. V– VIII. szám, 63–67. p. 5632. Libman Emil, dr.: Az első szemészeti kórház Szabadkán, és alapí-

552

SZABADKA tója Dr. Kiss György (1839–1891); Bácsország, 2002. I–III. szám, 99. p.

5633. Magyar László: A tinójárási telepítéskísérlet körülményei (Adalék Rigó János mozgalmi múltjához); Létünk, 1978. 2. szám, 85–96. p. 5634. Magyar László: A szükséges rossz – Kísérletek a prostitúció szabályozására 1860–1900 között; Magyar Szó – Kilátó, 1980. december 27., 50. szám, 16. p. 5635. Magyar László: Egy gyógyszerész üzelmei – Joó Károly viaskodása a szabadkai hatóságokkal és a belügyminisztériummal; Magyar Szó – Kilátó, 1981. febuár 28., 8. szám, 13. p. 5636. Magyar László: Vidékünk egykori halottkémei; Magyar Szó – Kilátó, 1981. május 9., 17. szám, 12. p. 5637. Magyar László: Sétatéri Julis és a többiek – Levéltári adatok vidékünk névtudományához; Magyar Szó – Kilátó, 1981. június 20., 23. szám, 14. p. 5638. Magyar László: Katonaügyi tarkaságok; Magyar Szó – Kilátó, 1981. szeptember 26., 37. szám, 13. p. 5639. Magyar László: Otthont a munkásoknak! – A szervezett munkásság század eleji törekvései levéltári adatok alapján; Magyar Szó – Kilátó, 1981. november 21., 45. szám, 14. p. 5640. Magyar László: Fásítás – faiskolák. Egykori feljegyzések vidékünk gazdasági erőfeszítéseiről; Magyar Szó – Kilátó, 1982. november 20., 45. szám, 15. p.

5641. Magyar László: Adóvégrehajtás katonai karhatalommal; Magyar Szó – Kilátó, 1983. június 18., 23. szám, 15. p. 5642. Magyar László: Vörös bérkocsikra emlékezve… – Szabadka közúti forgalmának múltjából; Magyar Szó – Kilátó, 1983. szeptember 17., 36. szám, 15. p. 5643. Magyar László: „Villany delejesség és távírászat”; Magyar Szó – Kilátó, 1984. január 28., 4. szám, 15. p. 5644. Magyar László: „Bérszolga intézet” Szabadkán; Magyar Szó – Kilátó, 1984. február 11., 6. szám, 15. p. 5645. Magyar László: „…ház ásás, verem felbontás…” – A pacséri, a csantavéri és a szabadkai éjjeliőrök kötelezettségeiről; Magyar Szó – Kilátó, 1984. március 10., 10. szám, 15. p. 5646. Magyar László: A haladó eszmék előretörése; Magyar Szó – Kilátó, 1984. május 5., 18. szám, 15. p. 5647. Magyar László: Egy kolerajárvány áldozatai; Magyar Szó – Kilátó, 1984. augusztus 18., 33. szám, 13. p. 5648. Magyar László: A szabadkai „koldusgyár” borzalmai; Magyar Szó – Kilátó, 1984. szeptember 22., 38. szám, 15. p. 5649. Magyar László: Szabadkai fogházi rendszabályok; Magyar Szó – Kilátó, 1984. október 27., 43. szám, 15. p.


553

5650. Magyar László: A szabadkai gyártelepekről; Magyar Szó – Kilátó, 1984. december 8., 49. szám, 15. p.

rom műtétek”: foghúzás, köpölyözés, érvágás; Magyar Szó – Kilátó, 1986. június 28., 26. szám, 18. p.

5651. Magyar László: Karabélyos pusztázók, szuronyos pandúrok; Magyar Szó – Kilátó, 1985. január 13., 2. szám, 15. p.

5660. Magyar László: Céhlevelek látképekkel; Magyar Szó – Kilátó, 1986. szeptember 27., 39. szám, 15. p.

5652. Magyar László: A szabadkai polgármester és az ellenzék; Magyar Szó – Kilátó, 1985. január 26., 4. szám, 15. p. 5653. Magyar László: „…életkérdést képező vasúti ügy…”; Magyar Szó – Kilátó, 1985. május 11., 18. szám, 19. p. 5654. Magyar László: Az újonnan megkerült Havi Krónikáról – A szabadkai sajtó múltjából; Magyar Szó – Kilátó, 1985. május 25., 20. szám, 17. p. 5655. Magyar László: Erdők a futóhomokon; Magyar Szó – Kilátó, 1985. június 29., 25. szám, 16. p. 5656. Magyar László: Meghiúsult kiútkeresés – A szabadkai napszámosok összefogásáról, Magyar Szó – Kilátó, 1985. december 7., 47. szám, 17. p. 5657. Magyar László: Vidékünk történetének mozaikkockái (Észak-Bácska, Martonos és Kis-Kanizsa, Szabadka és Bács); Magyar Szó – Kilátó, 1986. március 1., 9. szám, 17. p. 5658. Magyar László: Vidékünk postakocsirablói; Magyar Szó – Kilátó, 1986. április 26., 17. szám, 21. p. 5659. Magyar László: Kirurgus borbélyok – A mesterséghez járó „há-

5661. Magyar László: Hamisítvány-e a szabadkai cégprivilégium?; Magyar Szó – Kilátó, 1986. november 1., 44. szám, 15. p. 5662. Magyar László: Pozsonyi levéltárakban és könyvtárakban – Szabadka történetére vonatkozó adatok után kutatva; Magyar Szó – Kilátó, 1987. július 18., 32. szám, 12. p. 5663. Magyar László: Kallódó dokumentumok nyomában – A Szabadkai Történelmi Levéltár nemrégiben megszerzett érdekesebb dokumentumai; Magyar Szó – Kilátó, 1988. december 17., 2. szám, 16. p. 5664. Magyar László: Szabadka történeti kronológiája – Észrevételek egy kiadvány kapcsán; Magyar Szó – Kilátó, 1989. április 29., 19. szám, 18. p. 5665. Magyar László: A régi városháza lebontása; 7 Nap, 1986. augusztus 1., 28. p. 5666. Magyar László: Szabadka városházai; 7 Nap, 1986. október 24., 29. p. 5667. Magyar László: Mácskovics Titusz téglagyára; 7 Nap, 1987. március 20., 28. p. 5668. Magyar László: Az összes kereskedések zárva tartassanak; 7 Nap, 1988. szeptember 16., 30–31. p.

554 5669. Magyar László: Szabadka és környéke közép- és török kori kézművességéről; Tanulmányok Csongrád Megye Történetéből XXI., Szeged, 1994. 7–19. p.; Ua.: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 424–443. p. 5670. Magyar László: A szabadkai prostitúció története (1867–1918) I–V.; Szabad Hét Nap, 1994. december 29., 66. p.; 1995. január 5., 66. p.; január 12., 66. p.; január 19., 66. p. és január 26., 66. p. 5671. Magyar László: Szabadka városfejlesztése I–VI.; Családi Kör, 1995. február 2.; február 9.; február 16.; február 23.; március 2.; március 9. 5672. Magyar László: A Török és a Sulyok család viszálykodása; Bácsország, 1995. október 5., 3. p. 5673. Magyar László: Szabadka mezőgazdasága (1867–1918); Bácsország, 1996. szeptember 5., 4. p. 5674. Magyar László: Szabadka gazdálkodása – háztartása (1867–1912) – 2. Pénzügyek; Orbis, 1996. I. évf. 2. szám, 48–52. p. 5675. Magyar László: Adalékok Szabadka építészettörténetéhez (1867– 1918); In: Cumania 14., Kecskemét, 1997. 289–312. p. 5676. Magyar László: Szabadka története a kezdetektől 1918-ig – I. rész: Középkor (XI. század–1526); Üzenet, 1998. július–augusztus, 47– 55. p.; II. rész: A török hódoltság kora, 1526–1686; 1998. szeptember, 87–100. p.

SZABADKA 5677. Magyari Domokos: Szabadka nagy bűnpere; Kalangya, 1943. 8. szám, 369–372. p. 5678. Matijevics Lajos: Szabadka 1886 – Városunk Hunfalvy János egyetemes földrajzában; Magyar Szó – Kilátó, 1977. április 2., 13. szám, 12. p. 5679. Mészáros Piroska: Szabadka városrendezésének története; Bácsország, 1999. 7–8. szám, 7–12. p. 5680. Mészáros Zoltán: Szabadka gazdaságáról kirajzolódó kép Stevan Mačković: Industrija i industrijalci Subotice (1918–1941) c. műve alapján I–II.; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 9–12. p. és 4. szám, 13–18. p. 5681. Németh Ferenc: Középkori sírok között – Miről tanúskodnak a Szabadka melletti leletmentő ásatások; Családi Kör, 2001. november 1., 24. p. 5682. (P.): A gázgyár; 7 Nap, 1989. szeptember 22., 19. p. 5683. Papp Árpád: „Hitel nincs!” A XIX. századi szabadkai kocsmák statisztikai vizsgálata; In: Néprajzi Látóhatár; 1999. 1–4. szám, 493– 516. p. 5684. Papp Árpád: Vadászat a századfordulón – A szabadkai Városi Múzeum 2001. július 12-én megnyitott kiállítására írt katalógus szövege; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 30–34. p. 5685. P.[etkovics] K.[álmán]: A törvényszék épülete – Szabadka száz évvel ezelőtt; 7 Nap, 1989. október 6., 15. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5686. Prokopy Imre: Zombor és Szabadka sorsa két újságcikk tükrében; Magyar Kisebbség, 1936. április 1., 7. szám, 172–173. p. 5687. Ricz Péter: „…A legtávolabb van szívünktől már beheggedt sebek feltépése…” – A szabadkai (voltnincs) szabadságemlékművek; Bácsország, 1995. május 4., 5. p. 5688. Ricz Péter: Szemelvények a középkori Szabadka történetéből; In: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 409–423. p. 5689. Ricz Péter: A középkori Szabadka alapításáról és annak lakóiról, a tatárjárásról Zsigmond király (császár) haláláig; Bácsország, 1997. február 6., 6. p. 5690. Ricz Péter: Gimnáziumi régiséggyűjteményből indult – Részletekben az ötvenéves Szabadkai Városi Múzeumról – a muzeológus szemével; Családi Kör, 1999. január 7., 21. p. 5691. Ricz Péter: Nyomozás a szabadkai Erzsébet-szobrok után; Szabad Hét Nap, 1999. július 7., 10. p. 5692. Röck Andor, dr.: A kétszázesztendős város; Kalangya, 1943. 8. szám, 337–339. p. 5693. Sefcsich György, dr.: A szabadkapalicsi villamosközlekedés; Bácsország, 1998. 3. szám, 19–23. p. 5694. Szabó Zsombor, mgr.: Változások Szabadka térszerkezetében (morfológiájában) és városképében a II. világháború alatt 1941. április 11-től 1944. október 10-ig; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 54–58. p.

555 5695. Szedlár Rudolf: A szabadkai Erzsébet-szobrok rejtélye; Bácsország, 1999. 5–6. szám, I–IV. p. 5696. Segedincev, Tatjana: A szabadkai emigráció a két világháború között; Bácsország, 2006. 1. (36.) szám, 24–26. p. 5697. Szekeres Ágnes: Egy középkori templomrom és temető Szabadka határában; Bácsország, 2004. VII– XII. [helyesen X–XII.] szám, 82. p. 5698. Szekeres László: Voltak középkori folyosók Szabadkán?; 7 Nap, 1986. május 30., 22. p. 5699. Szekeres László: A hatszáz éves Szabadka; In: Magyarok Jugoszláviában ’90 – A Vajdasági Magyarok Demokratikus Közösségének évkönyve; Újvidék, 1990. 203–208. p. 5700. Szénásiné Harton Edit: A vasútépítés nagy korszaka – 120 éve adták át a forgalomnak a Baja– Bácsalmás–Szabadka vasútvonalat; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 20–22. p. 5701. Szlávics Károly: Szabadka szőlőművelésének története; Bácsország, 1998. 3. szám, 3–9. p. 5702. Szöllősy Vágó László: Régi viharok – Szabadka szabad királyi várossá emelésének százados jubileuma; Új Hét Nap, 1994. január 28. p., 8. p. 5703. Tari László: Szabadka villamosítása és villamos vasútja I–II.; Szabad Hét Nap, 1997. február 20. és február 27. 5704. Toncs Gusztáv: A Szabadka név magyarázata: BBVTT Évkönyve 1913. 8–21. p.

556 5705. Török József: Szabadkai március; Vigilia, 1998. március 5706. Ulmer Gáspár: Porodične zadruge kod bunjevaca i srba u Subotici krajem XVIII. veka; Novi Sad – Matica srpska, 1977. Zbornik za istoriju 16. sveska, 123–129. p. 5707. Ulmer Gáspár: Hitélet a török időkben Szabadkán; Bácsország, 1996. február 1., 9. p. Irodalom: R. A.: Ha az ember nyitott szemmel jár… – Beszélgetés Ulmer Gáspár nyugalmazott levéltárossal; Szabad Hét Nap, 1997. október 2., 14. p. 5708. Uzon Miklós: Hogyan éltem meg az 1941–1945 közötti időt Szabadkán – Egy kortárs visszaemlékezései; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 140–149. p. 5709. Valihora István: Szabadka várossá válásának szimbóluma – 135 évvel ezelőtt épült a színház; Magyar Szó – Kilátó; 1989. június 24., 28. szám, 15. p. 5710. Vass Géza: Speletich Bódog, az 1848/49-es szabadságharc szabadkai kormánybiztosa; Bácsország, 1999. 3–4. szám, 17–19. p. 5711. Vékony László: A Káliz út I–II.; Bácsország, 1997. január 9., 11. p.; február 6., 9. p. Művelődési hagyományok 5712. Berényi János: Szabadka dalban és daltalanságban; Kalangya, 1943. 8. szám, 366–368. p.

SZABADKA 5713. Beszédes Valéria: Áldott szép pünkösd, Új Hét Nap, 1994. május 20., 2. p. 5714. Beszédes Valéria: Szentháromság ünnepe és úrnapja; Új Hét Nap, 1994. június 3., 2. p. 5715. Beszédes Valéria: Szent Rókus kultusza Szabadkán; Létünk, 1995. 1–2. szám, 34–41. p. 5716. Dévavári Zoltán: Az utolsó szemtanú – Megkésett nyomozás egy évforduló kapcsán; 7 Nap, 1987. február 27., 28–29. p. 5717. Dévavári Zoltán: Szimbólumalkotó építészek; 7 Nap, 1988. április 15., 29. p. 5718. Gajdos Tibor: Freskó a kapualjban, Magyar Szó – Kilátó, 1982. március 13., 10. szám, 14. p. 5719. Gajdos Tibor: A címer-kultusz közszemlén; Magyar Szó – Kilátó, 1982. április 3., 13. szám, 14. p. 5720. [Grosschmid Gábor] - -r: Bittermann Károly nyomdatulajdonos és a szabadkai első könyvnyomda felállítása; BBVTT Évkönyve 1893. 41–46. p. 5721. Gubás Jenő: Egy fontos tudományos tanácskozás 90. évfordulóján – A Magyar Orvosok és Természetvizsgálók 1899-ben rendezett szabadkai gyűléséről; Létünk, 1989. 5–6. szám. 824–830. p. 5722. Habermann Gusztáv: Bíró Antal: Életem lefolyásának rövid vázlata; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1980. 45. szám, 113–130. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5723. Hegedűs Antal: István király kezébe „visszalopták” a Szent Koronát, Szabad Hét Nap, 2000. április 19., 7. p. 5724. Horváth József: A szabadkai szabadkőművesek; Bácsország, 2002. I–III. szám, 55–60. p. 5725. Horváth József: Történelmi-társadalmi események ismétlődése más néven, más időkben (diáksegélyezés); Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 88–89. p. 5726. Horváth Mátyás, dr.: 1848 hétköznapjai Szabadkán; Bácsország, 2004. I–III. szám, 15–16. p. 5727. Horváth József: Szabadkai fényképészek és a képes levelezőlapok megjelenése; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 50. p. 5728. Ivković, Luka: Szeretném Szabadkának ajándékozni gyűjteményemet – Székely Tibor világutazó; 7 Nap, 1987. március 27., 23. p. 5729. Kalapis Zoltán: Öt magyar napilap Szabadkán; Magyar Szó, 1992. május 22.–június 2. (11 folytatásban) 5730. Klein Rudolf: A szabadkai zsinagóga, mint a gótikus templomok ellentéte; Létünk, 1987. 3–4. szám, 471–512. p. 5731. Korhecz Papp Zsuzsanna: A szabadkai Városi Múzeum Deákportréja; Bácsország, 2004. I–III. szám, 4–5. p. 5732. Krekity Olga: Közkincsek birtokában – Beszélgetés mgr. Hulló

557 István biológussal, a szabadkai Városi Múzeum igazgatójával; Hét Nap, 2001. május 16., 7. p. 5733. Macskovics Benedek: A „Népkör” története; In: Magyar Naptár – Gazdák, iparosok és a nép naptára 1927 közönséges évre – A suboticai Magyar Népkör és a Torontál-megyei Közművelődési Egyesület kiadása, Subotica – Szent Antal nyomdában, [1926]. 49–51. p. 5734. Magyar László: Szabadka művelődéstörténete – A tudományos mutatványoktól a filmszínházig; Magyar Szó – Kilátó, 1982. január 30., 4. szám, 14. p. 5735. Magyar László: A népnevelés útjai, Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 15., 40. szám, 15. p. 5736. Magyar László: Egy hivatás „becsülete” – A szabadkai tanítóság történetéből; Magyar Szó – Kilátó, 1983. december 3., 47. szám, 15. p. 5737. Magyar László: Régi találmányok dokumentumai; Magyar Szó – Kilátó; 1988. október 29., 45. szám, 16. p. 5738. Magyar László: A régi Szabadka képe; Magyar Szó – Kilátó; 1989. február 18., 10. szám, 16. p. 5739. Magyar László: Gimnázium és kápolna; Szabad Hét Nap, 1994. október 27., 10. p. 5740. Majtényi Mihály: Szabadka; Kalangya, 1943. 8. szám, 339–343. p. 5741. Miocs József: Múlt és tradíciók – Százkilencven éves a szabadkai ze-

558

SZABADKA nekultúra; 7 Nap, 1991. január 18., 19. p.

ja alkalmából); Létünk, 1991. 4–5. szám, 316–321. p.

5742. Palásthy Lenke: Szabadka SzentGyörgy temploma: Bácsország, 1996. május 2., 6. p.; Ua.: PyI.: Jubilál a szabadkai Szent Györgytemplom; Hitélet, 1996. 4. szám, 12. p.

5751. Szekeres László: A szabadkai közkönyvtár és múzeumegyesület történetének áttekintése; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 5. p.

5743. Pálinkás József: Diákélet a szabadkai latin gimnáziumban (1747– 1845) I–IV.; Bácsország, 1997. április 3., 3. és 8. p.; május 1., 3. és 7. p.; június 5., 3. p.; július 3., 3. és 8. p. 5744. Pekár Tibor: A szabadkai filharmónia hőskora (1908–1914); Létünk, 1988. 5. szám, 698–724. p. 5745. Petkovics Kálmán: A küzdelem hajlékai I–X.; 7 Nap, 1986. szeptember 19-étől november 21-éig. 5746. Petkovics Kálmán: Szabadka első bajnoka I–II.; 7 Nap, 1988. szeptember 16., 27. p. és szeptember 23., 29–30. p. 5747. Pósa Árpád: Szabadka sportkultúrájának másfél évszázadáról; 7 Nap, 1990. október 12., 17. p. 5748. Raffai Judit: Szabadkai fényképészek a XIX. században és a XX. század elején; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 22–25. p. 5749. Soltis Gyula: A bárónő hagyatéka – avagy egy temetkezési kápolna „titkai”; Családi Kör, 1994. október 6., 6–7. p. 5750. Sturc Béla: A flórakutatás kezdetei Szabadkán és környékén (A város fennállásának 600. évforduló-

5752. Szöllősy Vágó László: Kossuthkultusz a szabadkai Népkörben; Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 92–94. p. Szabadkai jeles személyek 5753. Bőgős László: Vojnich Oszkár – A világjáró földesúr; Magyar Hírlap, 1989. május 20. 5754. Brenner János: Lifka Sándor, a kinematográfia úttörője; Subotica – NIP „Subotičke Novine” – „Otvoreni Univerzitet”, 1993. 87– 169. p. (kétnyelvű kiadás). 5755. B. Z.: Toncs Gusztáv, Hét Nap, 2005. augusztus 17., 33. p. 5756. B. Z.: Iványi István; Hét Nap, 2005. augusztus 24., 33. p. 5757. B. Z.: Loósz István; Hét Nap, 2005. szeptember 7., 33. p. 5758. B. Z.: Braun Henrik; Hét Nap, 2005. szeptember 28., 33. p. 5759. B. Z.: Aczél Henrik; Hét Nap, 2005. november 23., 33. p. 5760. B. Z.: Dr. Bíró Károly; Hét Nap, 2005. november 30., 33. p. 5761. Conen Vilmos emlékirataiból – Nyolcszor bebörtönözték és kétszer halálra ítélték; Bácsország, 2004,

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 72–79. p. 5762. Csetvei Mária: Akiről megfeledkeztünk – Emlékezés Fenyves Ferenc születésének 100. és halálának 50. évfordulója alkalmából; Magyar Szó – Kilátó, 1985. december 21., 49. szám, 17. p. Hozzászólás: Tomán László: Fenyves Ferenc és a vajdasági magyar irodalom; Magyar Szó – Kilátó, 1985. december 28., 50. szám, 17. p. 5763. Dér Zoltán: Toncs Gusztáv, a pedagógus; Létünk, 1972. 3. szám, 153–166. p. 5764. Duranci, Bela: Faragó Endre; Létünk, 1985. 5. szám, 672–727. p. 5765. Fehér Mayer Mária: Csóvits Ilona, az első szabadkai festőnő; Családi Kör, 1999. november 4., 8–9. p. 5766. (Msgr) Gere László aranymisés; Hitélet, 1989. 8. szám, 7. p. 5767. Gulyás Gizella, dr.: Száztíz éve született Farkas Béla; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 78–81. p. 5768. Hovány Lajos: Hogy folytonosan szem előtt legyen – Kováts, másképpen Kovatsik Károly Lipót mérnöki munkája Szabadkán I–II.; Bácsország, 1995. július 6., 12. p. és augusztus 3., 12. p. 5769. Kalapis Zoltán: A szabadkai és zombori Bácska alapítója: Radics György – Egy művelt és sokoldalú gimnáziumi tanár sajtótörténeti szerepéről; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 51–58. p.

559 5770. Kató Gyöngyi–Tóth Laura: Raichle J. Ferenc; Létünk, 2005. 4. szám, 43–48. p. 5771. Kecskeméti Tibor: Csepreghyné Meznerics Ilona a tudós geológusnő – Egy tudományos életpálya oknyomozó elemzése; Bácsország, 2002. I–III. szám, 96–97. p. 5772. Koós Ferenc: Szabadkai Failla Lajos – Az oláhországi orvosi növelde bonctanára; Hazánk – 1865. december 3. (rézkarc – arckép) 5773. Kovačić, Ladislav: Ivan Sarić repülője nyomában I–II.; 7 Nap, 1989. augusztus 25., 9. p. és szeptember 1., 29. p. 5774. Lalia Gábor: A ’Ndzsaro túszai (Vojnich Oszkár): Bácsország, 2000. 11–12. szám, 79–83. p. 5775. Lelbach Gyula: Szabadka és a Szkenderovicsok; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 41–42. p. 5776. Lénárd Miklós: Egy kérlelhetetlen radikalista (Hoffmann Mihály); Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 95–98. p. 5777. Lévay Endre: Egy érdemes életút – A nyolcvanéves Garay Béláról; Létünk, 1978. 1. szám, 183–195. p. 5778. Magyar László: Martinovicsok és Kosztolányiak nyomában – A szabadkai levéltár anyagából; Magyar Szó – Kilátó, 1979. március 3., 9. szám, 13. p. 5779. Magyar László: A tántoríthatatlan Rigó János: Magyar Szó – Kilátó, 1979. június 16., 24. szám, 10. p.

560

SZABADKA

5780. Magyar László: Szárits János viaskodása; Magyar Szó – Kilátó, 1979. október 13., 41. szám, 15. p.

iratok, falragaszok nyomtatásával szolgálta a forradalom ügyét; Családi Kör, 2001. március 15., 20. p.

5781. Magyar László: Blaha Lujza nyomában… – Szabadkai adalék egy gazdag életpályához; Magyar Szó – Kilátó, 1980. december 13., 48. szám, 14. p.

5790. Szöllősi Gyula, dr.: Taubert Alfréd (1879–1945) – Egy méltatlanul elfeledett szabadkai kutató; Bácsország, 2006. 4. (39.) szám, 61–63. p.

5782. Magyar László: A rámenős színházigazgató – Levéltári adatok Latabár Endre szabadkai éveiről; Magyar Szó – Kilátó, 1981. október 17., 40. szám, 14. p.

Szabadkai intézmények 5791. A szabadkai Magyar Olvasókör súlyos anyagi helyzete; Magyar Kisebbség, 1940. január 16., 2. szám, 47–48. p.

5783. Magyar László: Stoczek József emlékezete; Magyar Szó – Kilátó; 1990. július 7., 29. szám, 14. p.

5792. Bayer József: A magyar színészet legrégibb nyoma Szabadkán; BBVTT Évkönyve 1904. 101–111. p.

5784. Magyar László: Komor és Jakab szabadkai pavilontervei; Bácsország, 1997. augusztus 7., 5. p.

5793. Beszédes Valéria: Húszéves a szabadkai Műemlékvédelmi Intézet; Magyar Szó, 2001. augusztus 9-étől november 20-áig (14 közlemény).

5785. Mindvégig következetesen (Kartali Jenő, 1917–1991); Hitélet, 1991. 4. szám, 16. p. 5786. Miocs József: Emlékezés Lányi Ernőre; Hitélet, 1973. 4. szám, 26. p. 5787. Miocs József: Arnold György emléke – Kétszáz éves Szabadka városának zenei élete; Családi Kör, 2000. november 30., 24. p. 5788. Németh Ferenc: Bittermann Ká roly és a szabadkai nyomdászat kezdetei – A 150. évforduló alkalmából I–III.; Üzenet, 1994. szeptember, 591–596. p.; október, 711– 718. p. és november, 798–806. p. 5789. Németh Ferenc: A szabadságharc bácskai nyomdásza – Bittermann Károly annak idején újságok, röp-

5794. Békeffy Gyula, dr.: Ünnepi beszéd – Elhangzott a Szabadkai Nemzeti Kaszinó 1898. ápril II-én tartott „Matinéján”; Bácsország, 2004. I–III. szám, 17–20. p. 5795. Biacsi Antal: Minden összefügg mindennel – A Népkör 120. éve elé; 7 Nap, 1991. február 8., 16–17. p. 5796. Csordás Mihály: Százéves a szabadkai Városi Könyvtár; 7 Nap, 1990. október 12., 19–20. p. 5797. Garay Béla: Magyar színjátszás a megszállt Szabadkán; Délvidéki Szemle, 1943. 2. szám, 90–94. p. 5798. Garay Béla: Kilencvenéves a szabadkai színház; Kalangya, 1944. 3. szám, 133–135. p.


561

5799. Gerold László: Szabadkai színjáték (1816–1849); Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1983. 55. szám, 183– 227. p.

5809. Magyar László: Mozaikkockák – Szaklevéltárak, könyvtárak és múzeumok iratanyaga; Magyar Szó – Kilátó; 1988. január 23., 6. szám, 16. p.

5800. Gerold László: Színház épült Szabadkán a Bach-korszakban; Magyar Szó – Kilátó; 1989. december 16., 53. szám, 18. p.

5810. Magyar László: Az automobil klub szabadkai szekciója I–II.; Magyar Szó – Kilátó; 1990. január 6., 3. szám, 15. p. és 1990. január 13., 4. szám, 16. p.

5801. Gyermán Tibor: Szabadkai jótékonysági zsidó egylet – A Jótékonysági Nőegylet 150. és a Chevra Kadisha 120. évfordulójára; Hét Nap, 2002. március 13., 24. p. 5802. hk [Harmath Károly]: Harmincéves a Paulinum; Hitélet, 1992. 5. szám, 13–14. p.

5811. Magyar László: A Szabadkai Felső Kereskedelmi Iskola létesítése (1907); Üzenet, 1998. április, 36– 45. p. 5812. Magyar László: A szabadkai városi zeneiskola alapítása (1868); Bácsország, 1998. 3. szám, 44–46. p.

5803. Hegedűs Antal: A szabadkai gimnázium megalakulásának körülményei; Bácsország, 1997. december 4., 3. p.

5813. Magyar színjátszás a megszállt Szabadkán; Bácsország, 2004. VII– IX. szám, 153–154. p.

5804. Kasza Bálint: A világi színészet kezdetei Szabadkán; Létünk, 1975. 5–6. szám, 100–110. p.

5814. Németh Ferenc: 135 éves a Népkör – Régen is a művelődési élet forrása volt, ma is az; Családi Kör, 2003. augusztus 14., 10–11. p.

5805. Kasza Bálint: A szabadkai színjátszás múltjából; Létünk, 1976. 5. szám, 115–125. p. 5806. Kiss Gusztáv: A szabadkai Nemzeti Nyelven Munkálkodó Társulat; Hungarológiai Közlemények, 2001. 1. szám, 25–51. p. 5807. Lévay Endre: Egy egyesület ünnepel… [Népkör] I–II.; Kalangya, 1943. 3. szám, 130–132. p.; 6. szám, 266–268. p. 5808. Magyar László: Adalék a Szabadkai Múzeum történetéhez; Létünk, 1978. 5–6. szám, 79–98. p.

5815. Soltis Gyula: Fakuló képek, eleven emlékek – Az idén 120 éves a szabadkai Népkör I–XVI.; Családi Kör, 1992. január 30., (16–17. p.) május 14., (16–17. p.) 5816. Szekeres László: Múzeum és állandó kiállítás; 7 Nap, 1988. február 19., 29. p. 5817. Székely Tibor: Milyen lesz a Szabadkai Múzeum?; 7 Nap, 1988. április 8., 30. p.

562 Szabadkai szerzők művei 5818. Az ókatolikusok; Szubotica – Alpha Könyvkiadó Vállalat, é. n. [1929]. 8 p. 5819. Bajsai Vojnits Aladár: Földben maradt gyökér…: Szabadka – a Kosztolányi Társaság Kiadása, é. n. [1944]. 101 p. 5820. Bogner József: A szerb uralomnak a délvidéki magyarok nyelvére tett hatása; Szabadka – Keresztény Sajtószövetkezet, 1943. 92 p. 5821. Halotti énekek; Szabadkán – nyomatott Bittermann Károly betűivel, 1856. 4 p. 5822. Emlékek Török Zsigmondtól; Szabadka – Pertits Simon könyvnyomdája, 1882. 192 p. 5823. Forró Pál: A szenvedély; Subotica – Kurir, Kosztics Sándor és Schwimmer Béla könyv-, hírlap- és zeneműkiadó, é. n. [1922]. 130 p. 5824. Forró Pál: Lohengrin kisasszony; A Bácsmegyei Napló eredeti regénye, h. n. [Szabadka] é. n., 176 p. 5825. Havas Antal: Afrikai népek – Különös tekintettel Magyar Lászlóra; Szabadka – Krausz és Fischer könyvnyomdájából, 1895. 84 p. 5826. Három ajánlás – imádságok; Szabadkán – nyomatott Bittermann Károlynál, 1856. 4 p. 5827. Jámbor Pál (Hiador): Párisi emlékek I–II.: Szabadka – Oblath Leo, 1861. 176 és 160 p.

SZABADKA 5828. Képes naptár az 1927. évre; Subotica – Fischer és Krausz könyvnyomdája, 1926. 128 p. 5829. Milkó Izidor: Roma Capitale; Budapesti Szemle, 1894. 387–407. p. 5830. Milkó Izidor: Római emlékek – Emlékek és jegyzetek az örök városból; Budapest – Révai testvérek kiadása, 1895. [14] 381 p. 5831. Molnár György: Világos előtt – Emlékeimből; Szabadka – Nyomatott Schlesinger Sándor könyvnyomdájában, 1880. 179 [1] p. 5832. Radics György (szerk.): Bácskai emlény; Szabadka – Nyomatott Schlesinger Sándornál, 1873. 184 p. 5833. Révész Hugó: Bácskai dalok, mesék; Szabadka – Székely Simon kiadása és nyomása, 1892. 154 p. 5834. Sztoczek Károly: Konstantinápolyi levelek; Budapest – Rózsa Kálmán és neje, 1877. 50 p. 5835. Sztoczek Károly: Afrikai és ázsiai úti tapasztalatok; Szabadka – Nyomatott Schlesinger Sándor könyvnyomdájában, 1886. 203 p. 5836. Toncs Gusztáv: Dr. Zomborcsevics Vincze és könyvtára; Szabadka – Krausz és Fischer, 1901. 56 p. 5837. Toncs Gusztáv: Szemelvények a magyar epikusokból és történetírókból, Budapest – Franklin-Társulat, 1904. 344 p.

563


SZABÁCS Cikkek, tanulmányok Vö.: 848. sz. 5837a. Mátyás király Szabácsnál; Vasárnapi Újság, 1868. január 19. (3. szám), 29–30. p.

5838. Névtelen: Szabács viadala; In: Históriás énekek és széphistóriák (Válogatta, a szöveget gondozta, az előszót és a jegyzeteket írta Molnár Szabolcs); Bukarest – Albatrosz Könyvkiadó, 1981. 29–33. p.

SZAJÁN SZAJÁN – Nagy magyar népes puszta, 3112 kath., 6 óhitű, 4 zsidó lak., kath. paroch. templommal. F. u. Tajnay János. Ut. p. U. Kanizsa (Fényes Elek, 1851). Kincstári telepként jött létre 1770 és 1780 között Majdán, Rábé, Torda, Kisorosz, dohánykertész népességgel gyarapodott Kikinda és Törökkanizsa lakossága. Bizonyos források szerint a folyamat korábbi kezdetű, Jázován állítólag már 1760-ban voltak kertésztanyák. A nagy fordulat valójában 1782 után állt be, amikor a bánáti kamarai birtokok tetemes része a főleg örmény, cincár, macedón és szerb származású gazdag kereskedők, udvari szállítók, a Csekonicsok, Nákók, Kissek, Karátsonyiak, Szervitzkyek kezébe került. Ettől kezdve az új birtokosok csapatosan telepítették földjeikre az elhíresült, specializált termelőket – a kezdődő kapitalista termelési mód e jellegzetes vándormunkásait. (…) Egy 1873-ban meghozott törvény sokévi huzavona után végre lehetőséget adott a dohánykertészfalvak lakosságának, hogy bérelt földjeiket örök áron megváltsák. Ezzel elsőként Szaján élt. 1879-ben ideiglenes szerződést kötött a földesúrral, 1882-ben pedig véglegeset, s ekkor az ottani szóhasználat szerint „megörökült” a falu. (…) akik földhöz jutottak, sokan nem tudták törleszteni az örökválságot, emiatt mintegy 3000 hold visszaszállt az uradalomra. Ekkor nagyon sokan vettek vándorbotot a kezükbe: 1883 és 1890 között mintegy 1700-an. Azok, akik nem örökültek – mintegy 220 család – 1883-ban bácskai kincstári birtokra költöztek, s megalapították Gyulafalvát, a mai Telecskát, azok pedig, akik nem tudták fizetni az örökválságot, a Becskerek melletti kincstári telepen, Muzslán találtak menedéket (Kalapis Zoltán, 1985). Monográfiák 5839. Beszédes Valéria: Jávorfácska – Félszáz szajáni népmese; Szabadka – Életjel, 1978. 5840. Herresbacher Dénes: Szaján története; Szubotica – kiadja a Szajáni Gazdakör – Szent Antal nyomda és irodalmi vállalat mint szöv. Könyvnyomdája, 1926. 14 p.

5841. Juhász Antal (szerk.): Szajáni gyűjtés. Táj és Népi Kultúra 4. A Szegedi Egyetem Néprajzi Tanszékének kiadvány-sorozata; Szeged, 2003. 207 p. 5842. Törköly István: Hívjuk az élőket, siratjuk a holtakat – Szaján története; Szaján (magánkiadás), 2000. 410 p.

564

SZALÁNKEMÉN

5843. Törköly István: Kongjatok, szajáni harangok – Az újratelepített Szaján 200 éve; H. n. [Zenta], a szerző kiadása, 2006. 99 p. Irodalom: Törköly István: Egy eltusolt évforduló – Szaján már a 13. században is létezett; Hét Nap, 2006. november 22., 25. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1263., 1411. és 2550. sz. 5844. A 120 éves Szaján; In: Magyar Naptár – Gazdák, iparosok és a nép naptára 1927 közönséges évre – A suboticai Magyar Népkör és a Torontál-megyei Közművelődési Egyesület kiadása, Subotica – Szent Antal nyomdában, [1926]. 49–51. p. 5845. Bálint József: Oázis a szikesen, Családi Kör, 1991. február 14., 12– 13. p. 5846. Bálint Sándor: Szaján; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 3. szám, 88– 92. p.

5847. Emléktáblát avattak Szajánban; Szabad Hét Nap, 1999. december 8., 17. p. 5848. Kőművesné Nyáry Márta: Kétszázéves a szajáni plébániaközösség; Hét Nap, 2006. augusztus 16., 17. p. 5849. Ricz Péter: Egy bánáti magyar oktatásügyi dokumentum 1942ből – Avagy miről árulkodik egy Szajánban kiadott iskolai bizonyítvány; Bácsország, 2004. VII– IX. szám, 138–139. p. 5850. si. [Simon István]: Az „utolsó magyar sámán” emléktáblái; Magyar Szó, 1999. december 2. 5851. Törköly István: Szaján három paphalottja; Bácsország, 1995. november 2., 6. p. 5852. Törköly István: Az 1944–45-ös megtorlás áldozatai I–VII.; Szabad Hét Nap, 1994. október 27-étől december 15-éig – hét folytatásban. 5853. Törköly István: Régi gabonacséplések Szajánban I–II.; Hét Nap, 2003. augusztus 13. és 20.

SZALÁNKEMÉN Slankamen 1691. augusztus 19-én, a szalánkeméni (Slankamen) csatában elesett a 28 éves Zrínyi Ádám, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós egyetlen fia. Vele kiveszett a dalmáciai Šubićokra visszavezethető, négyszáz éves múltra tekintő, a XVI. és XVII. században nagy szerepet vivő magyar–horvát família. (…) A Zrínyi név a XVII. században úgy csengett, mint a Hunyadiaké a XV.-ben, ezért Lipót császár maga mellett kívánta őt tudni (Kalapis Zoltán, 1991).

565

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 5854. Ruvarac, Ilarion: Stari Slankamen; Zimony, 1892. Irodalom: Thim József: Ruvarac, Ilarion: Sztari Szlankamen; Századok, 1892. 757–761. p. 5855. Schoblocher, Peter: Neu-Slankamen – Deutsche als Minderheit in

einen ostsyrmischen Gemeinde; h. n. [Oberösterreich], 1986. 364 p. Cikkek, tanulmányok 5856. Kalapis Zoltán: A Zrínyi-család emlékei Ozalytól Szalánkeménig; Létünk, 2005. 2. szám, 111–131. p.

SZANÁD SZANÁD – Rácz–német falu Torontál vmegyében, Csókához egy kis órányira, a Tisza mellett; 378 kath., 1382 n. e. óhitű, 6 zsidó lak., kath. és óhitű anyatemplomokkal, kastélylyal, fűz erdővel, 113 4/8 egész jobbágytelekkel. F. u. Áldásy Ignácz örökösei. Ut. p. Török-Kanisa (Fényes Elek, 1851). Nagyon lecsökkent a magyarság létszáma ebben a faluban, így nem csoda, hogy valamennyien jól ismerik egymást. (…) Kevés ember vallhatja magát itt tősgyökeres lakosnak. Jövevények vagyunk mi, kérem. Annak idején több család költözött Szanádra, de időközben sokan el is mentek. Akkor volt öröm itt élni, amikor a gyerekek hada lármázott az utcán, de most már csendesebb lett a faluvég (Bálint József, 1991). Cikkek, tanulmányok 5857. Bálint József: Csendesebb lett a faluvég; Családi Kör, 1991. szeptember 12., 8–9. p.

5858. Csak kétszázan, de töretlenül [Az egyházközség életéről]; Hitélet, 1980. 8. szám, 24–26. p.

SZÁVASZENTDEMETER Sremska Mitrovica Cikkek, tanulmányok 5859. Györffy György: A szávaszentdemeteri görög monostor XII. szá-

zadi birtokösszeírása; In: A Magyar Tudományos Akadémia II. Társadalmi–Történeti Osztályának Közleményei, 2. 1952. 3–4. szám.

SZEGED Szeged nemcsak befogadó volt, az 1770-es évektől lakosságából rajokat bocsátott ki nyugati, keleti és déli irányban közelebbi és távolabbi településekre. Bálint Sándor A szögedi nemzet című munkájának első kötete bőséggel tárgyalja e szegedi „hódítást”. (…) A legközelebb fekvő helyek közül a szőregi uradalom községeibe (Szőreg, Gyála, Térvár,

566

SZEGED

Újszentiván, Újszeged) távoztak, délfelé és nyugatra Martonos, Szabadka, Szentpéter, Jankovác, Szivác és Topolya helységekbe, a Kárász-uradalomba: Horgosra, Szentpéterre és Budzsákra, az Erdődy majd Pallavicini uradalom dohánykertész községeibe: Algyőre, Ányásra, Farkra, Mindszentre, Sövényházára és más helyekre. Mártélyon is megjelentek a szegediek, akik a község katolikus lakosságát adták. A Temesköz távolabb fekvő részeinek számos helye közül Bébát, Csókát, Kikindát, Padét, Törökkanizsát és Verbicát soroljuk fel. Kelet felé kevesebb helyre költöztek, de megemlíthetjük Földeák nevét. A szegedi hatalmas határ kialakuló tanyavilágát ugyancsak a városból népesítették be. Az alföldi mezővárosok, a közelebbiek közül Hódmezővásárhely, Makó és Szentes is bocsátottak ki rajokat a fenti irányokba, a Délvidék magyar lakossága azonban elsősorban Szegedről toborzódott. A telepesek az egymást követő emberöltők során anyavárosukhoz kötődésüket elvesztették, de a ma élők tudatában és nyelvében szegediségük máig él. (…) A népesség mozgása a 19. század első felében sem állt le. (…) A gyarapodó városból – erejét nagyon jól mutatja – tovább folytatódott a kirajzás. Önálló települést, mint Ferencszállás, Magyarszentmárton, Porgány, Szaján és Ürményháza, már keveset hoztak létre, inkább mások, főképp németek és szerbek mellé települtek, mint például Aracson, Bégaszentgyörgyön, Dettán, Kübekházán, Oroszlámoson, Törökbecsén és más helyeken. Nem egy esetben a korábban települtek további rajokat bocsátottak ki. Szajánból például sokan költöztek Pusztaföldvárra, Tamásfalvára és Torontálújfaluba. A Magyarszentmártonból távozók építették Aurélházát. Több Szegedről kirajzott település lakói alapították a Temes megyei Majlátfalvát. A valósághoz hozzátartozik, hogy nem egy települést (pl. Akács, Imretelek, Kissziget és mások) – amelyet szegediek létesítettek –, elhagytak lakói a mostoha körülmények miatt. Bálint Sándor, amikor kutatásainak mérlegét megvonta, arra az eredményre jutott, hogy szegediek 145 településen találhatók, ami mindenképpen városunk döntő és eddig eléggé nem hangsúlyozott szerepét bizonyítja a Délvidék magyarságának betelepítésében (Blazovich László, 2005). Monográfiák 5860. A Délmagyarország fél évszázada 1910–1960 – Jubileumi évkönyv (szerkesztette Lőkös Zoltán–Péter László–Simon István); Szeged – Nyomda Vállalat, 1960. 83 p. 5861. A Dugonics Társaság ötven éve 1892–1942; Szeged – Dugonics Társaság, 1943. 352 p. 5862. A feltámadt Szeged – írta Enyedi Lukács et al.; Szeged – Endrényi Lajos és Társa, 1883. 20 p. 5863. Apró Ferenc–Péter László: Szeged – A városról lakóinak és vendégeinek; Szeged – Grimm K. 2002. 240 p.

5864. Apróné Laczó Katalin–Pitrik József: Szegedi Tanárképző Főiskola 1873–1998; Szeged – Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, 1998. 577 p. 5865. A Somogyi Könyvtár száz éve; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1984. 338 p. 5866. A szegedi boszorkányokról (bevezető: Oltvai Ferenc); Budapest – Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, 1976. 221 p. 5867. Bartucz Lajos (szerk.): Alföldi Tudományos Gyűjtemény I–II.; Szeged – Alföldi Tudományos Intézet, 1944–1945. 420 p. és 1946–1947. 342 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5868. Bálint Sándor: Szeged reneszánszkori műveltsége; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1975. 185 p. 5869. Bálint Sándor: Szeged városa; Budapest – Képzőművészeti Alap, 1959. 171 p. + 1 térkép. 5870. Bálint Sándor: Szeged-Alsóváros; Budapest – Szent István Társulat, 1983. 201 p. 5871. Bálint Sándor: Szeged-Alsóvárosi templom; Budapest – Panoráma, 1966. 52 p. 5872. Bálint Sándor: A szegedi nép, Budapest – Gondolat, 1968. 174 p. + 24 tábla. 5873. Bálint Sándor: A szegedi népélet; Szeged – MJV Idegenforgalmi Hivatal, 1958. 81 p. 5874. Bálint Sándor: A szegedi paprika; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1962. 138 p. 5875. Bálint Sándor: A szegedi papucs; Szeged, TIT, 1955. 19 p. 5876. Bálint Sándor: Szegedi szótár I–II.; Budapest – Akadémiai Kiadó, 1957. 863 és 704 p. 5877. Bálint Sándor: A szegedi tanyavilág benépesedése helyneveink tükrében; Szeged – József Attila Tudományegyetem BTK, 1963. 10 p. 5878. Banner János: Szeged közgazdasága; Szeged – Dugonics Társaság, 1922. 54 p. 5879. Bátyai Jenő: Szegedi malomhistória; Szeged – Csongrádmegyei Ga-

567 bonaipari és Malomipari Vállalat, 1991. 237 p. 5880. Berta Tibor–Géczi Lajos–Tóth Ilona: Szeged Város Levéltára 1359– 1950; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 1995. 256 p. 5881. Blazovich László: Városok az Alföldön a 14–16. században; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 2002. 271 p. + 1 térkép. 5882. Blazovich László: Szeged rövid története; Szeged, 2005. 317 p. – Dél-Alföldi Évszázadok 21.; Szeged történetének válogatott bibliográfiája, 237–272. p. 5883. Csaba Jenő: A piaristák vezetése alatt álló Szegedi Városi Főgimnázium kétszázados jubileumának emlékkönyve; Szeged – Juhász István Könyvnyomdája, 1922. 184 p. 5884. Csajkás Bódog: Szeged egészségügye a 18. században; Szeged Szab. Kir. Város, 1944. 267 p. + 8 tábla. 5885. Csegezy Géza: Szeged ártézi kútjairól; Szeged – Ferencz József Tudományegyetem Közegészségügyi Intézet, 1926. 56 p. 5886. Csernovics Agenor: A tanyai vasútról; Szeged – Engel Lajos Könyvnyomdája, 1916. 30 p. 5887. Cserzy Mihály: Az öreg Szeged; Szeged – Új „Élet”, 1922. 80 p. – Új kiadás: Szerkesztette és az utószót írta Csongor Győző; Szeged – Szegedi Nyomda, 1981. 245 p.

568 5888. Csonka Ferenc–Váradi Géza: A szegedi paprika és a szegedi paprikakereskedelem; Szeged – Engel Lajos Könyvnyomdája, 1906. 64 p.

SZEGED ged – Móra Ferenc Múzeum és Magyar Nemzeti Múzeum, 1990. 116 p.

5889. Czibula Antal: A gazdag város szegénysége; Szeged – Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat, 1927. 179 p.

5898. Emlékkönyv a Szegedi Kegyesrendi Főgimnázium 200 éves jubileuma alkalmából 1720–1920 (összeállította Móra Ferenc); Szeged – Dugonics Társaság, 1921. 107 p.

5890. Czímer Károly: A Szegedi Belvárosi Kaszinó százéves története (1829–1929); Szegedi Kaszinó, 1929. 296 p.

5899. Fári Irén–Nagy Ádám: Szeged, a Móra Ferenc Múzeum története; Budapest – TKM Egyesület, 2001. 16 p.

5891. Czímer Károly: A Szegedi Egyetem; Szeged – Endrényi Imre Kny., 1907. 21 p.

5900. Farkas László: Vedres István mérnök élete és működése; Szeged – Székesfővárosi Házinyomda. 1937. 163 p. + 20 tábla.

5892. Czímer Károly: A szegedi veszedelem; Szeged, 1891. 44 p. 5893. Dankó Pista (1858–1958) – Emlékkoszorú a nagy nótaköltő születésének centenáriumára (összeállította Csongor Győző); Szeged – NHF, 1958. 72 p. 5894. Dégen Imre–Lászlóffy Waldemar– Károlyi Zsigmond: A szegedi árvíz 1879 – Adalékok a Tisza-szabályozás történetéhez; Budapest – VDT. 1969. 80 p. – Vízügyi Történeti Füzetek 1. 5895. Domokos László: Szeged a háború után; Szeged – Közüzem Kny. 1918. 107 p. 5896. Dugonics András szegedi monográfiája – Sajtó alá rendezte Lugosi Döme; Szeged – Hírlap- és Nyomdavállalat, 1929. 32 p. 5897. Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára; Sze-

5901. Farkas Mária Margaréta: Az iskolanővérek szegedi intézetének iskolái 1873–1948; Szeged – Szegedi Iskolanővérek Alapítvány, 2001. 5902. Gaál Endre: Szeged nyomdaipara az 1850-es évektől 1891-ig; Békéscsaba – Gyoma, Kner Nyomda, 1987. 48 p. 5903. Gaál Endre: A szegedi nyomdászat 1801–1918; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 2001. 350 p. 5904. Gál Ferenc: Főiskolai törekvések Szegeden 1790–1922; Szeged – Hírlapkiadó és Nyomdavállalat, 1929. 113 p. 5905. Giday Kálmán: A Dugonics Társaság története 1883–1948; Szeged, 1986. 135 fol. 5906. Giday Kálmán: Vedres István élete és kora; Szeged, 1981. 100 p.


569

5907. Hermann Gusztáv: Személyi adattár a szegedi polgárcsaládok történetéhez; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 1992. 3003 p.

5916. Jenőfi Éva: Adatok a szegedi német telepesek és céhek történetéhez; Budapest – Pfeifer Ferdinánd, 1932. 54 + 8 p.

5908. Három hét a szabadságharc történetéből, Szeged, 1849. július 11.–augusztus 5. (sajtó alá rendezte Vass László); Szeged – Reprostúdió, 1998. 368 p.

5917. Juhász Attila: A szegedi táj vonzásában; Szeged – Bába K., 2004. 263 p.

5909. Hatolykai Pap István: Szeged környéke vízrendezésének megoldása és annak hatása a Fehértói Tógazdaság létesítésére; Budapest – Magyar Királyi Egyetemi Ny., 1935. 21 p. 5910. Heka László: A szegedi dalmaták – előszó: Péter László; Szeged – GoldPress Ny., 2000. 272 p. 5911. Hilf László: A szegedi iparosság története; Szeged – Ipartestület, 1929. 272 p. 5912. Homor István: A Szegedi Magyar Királyi Állami Főreáliskola története 1851–1894; Szeged – Traub B. és Társa, 1895. 377 p. 5913. Imrédi-Molnár László: A szegedi Fehér tó; Szeged – Városi Nyomda, 1929. 24 p. 5914. Ivánkovics János: A szeged-alsóvárosi Havi Boldogasszonyról címzett fejedelmi templom története; Szeged – Endrényi Lajos és Társa, 1884. 61 p. 5915. Jászai Géza: A Szegedi Szent Rókushoz czímzett r. kath. plébánia 100 éves története 1805–1905; Szeged – Endrényi Imre Kny., 1905. 454 p.

5918. Juhász Attila: A szegedi táj tanyái; Szeged – Móra Ferenc Múzeum, 1989. 270 p. 5919. Juhász Kálmán: A szeged-palánki plébánia története 1199–1895 – bevezető: Ábrahám István; Szeged – Agapé nyomda, 2001. 183 p. 5920. Káldy-Nagy Gyula: Szegedi török számadáskönyvek az 1585–1588-as és az 1670-es évekből; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 2002. 215 p. 5921. Kálmány Lajos: Szeged népe; I. Ős Szeged népköltése; Arad – Réthy Lipót és fia, 1881. 216 p. + VII. tábla; II. Temesköz népköltése; Arad – Réthy Lipót és fia, 1882. 244 p. + XI. tábla és III. Szeged vidéke népköltése; Szeged – Bába Sándor, 1891. 322 p. 5922. Kanyó Ferenc: Világháború szegedi hősi halottai; Szeged – Bába Nyomda, 2002. 304 p. 5923. Kiss Ferenc–Tonelli Sándor–Sz. Szigethy Vilmos: Szeged; Budapest – Magyar Városok Monográfiája Kiadó, 1927. 422 p. – Magyar Városok Monográfiája 1. 5924. Klebelsberg Kunóné: Életünk – Gróf Klebelsberg Kunóné visszaemlékezései; Szeged – KDMP Sze-

570

SZEGED ged városi szervezete, 1992. 120 p. + 14 tábla.

5925. Kovács János: Szeged és népe – Szeged ethnográfiája; Szeged – Dugonics Társaság, 1901. 516 p. + 9 tábla. 5926. Kovács János: Szegedi emlékek – Helytörténeti és néprajzi vázlatok; Szeged – Endrényi Lajos, 1895. 180 p. 5927. Kulcsár Péter: Szeged könyvtártörténete az egyetem alapításáig; Szeged – JATE, 1970. 52 p. 5928. Kulinyi Zsigmond: Szeged új kora – A város újabb története (1879– 1899) és leírása; Szeged – Szab. Kir. Város Közönsége, 1901. 690 p. 5929. Lázár György: Visszaemlékezés a nagy árvíz napjaira; Szeged – Endrényi Imre Kny. 1909. 310 p. 5930. Lechner Lajos: Szeged újjá építése; Budapest – Fanda József Könyvnyomdája, 1891. 92 p. – Hasonmás kiadás: Szeged, 2000. 92 p. + 2 tábla + XV p. + XVIII tábla + 6 melléklet.

5934. Lugosi Döme: A Szeged-Alsóvárosi templom és kolostor kincsei; Szeged – Új Nemzedék Lapvállalat, 1932. 72 p. 5935. Lugosi Döme: A szegedi Nagy Árvíz P. Máté Jób minorita atya naplójában; Szeged – Új Nemzedék Lapvállalat, 1939. 16 p. 5936. Mandola Aladár: A Szegedi Fogadalmi Templom; Szeged – Endrényi Lajos Könyvnyomdája, 1930. 61 p. 5937. Marjanucz László: A szegedi zsidó családok a 19. században; Szeged – Móra Ferenc Múzeum, 1988. 51 p. 5938. Márki Sándor: A Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem története 1872–1922; Szeged – Városi Nyomda Rt., 1922. 176 p. 5939. Miklós Péter: Város, egyház, társadalom – Tanulmányok a szegedi katolicizmus történetéről; Szeged – Bába K., 2004. 309 p. 5940. Minker Emil: Szeged egyetemének elődei; Szeged – Szegedi Tudományegyetem, 2003. 138 p. + 2 tábla.

5931. Legújabb Szegedi útmutató – ös�szeállította Lugosi Dömötör; Szeged – Árvay Könyvkereskedés, [1909]. 102 p. + 2 tábla.

5941. Molnár Antal: Püspökök, barátok, parasztok – Fejezetek a szegedi ferencesek török kori történetéből; Budapest – METEM, 2003. 120 p.

5932. Lengyel András: „Közkatonái a tollnak…” – Vázlatok Szeged sajtótörténetéhez; Szeged – Bába és Társa Kft., 1999. 494 p.

5942. Nagy Zoltán: A Szegedi Kőbárány – Adalékok Szeged XI–XII. századi művészettörténetéhez; Szeged – Gellért Nyomda, 1947. 12 p. + 2 tábla.

5933. Löw Immánuel: A szegedi új zsinagóga; Szeged – Traub B. és Társa, 1903. 35 p.

5943. Niamessny Mihály, dr.: Szeged és a Délvidék; Szeged – Juhász István könyvnyomdája, 1937. 22 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 5944. Oláh János: A szegedi tankerület működésének legfőbb jellemzői 1919-től 1950-ig; Szeged, 1989. 202 p. 5945. Oltvai Ferenc: Szeged múltja írott emlékekben 1222–1945; Szeged – Megyei Jogú Város Tanácsának Művelődési Osztálya, 1968. 357 p. 5946. Oltványi Pál: Szeged a nagy katolikus város egyik nyílt sebe; Szeged – Endrényi Lajos Könyvnyomdája, 1885. XVI + 76 p. 5947. Pap János: A piaristák Szegeden 1720–1886; Szeged – Engel Adolf, 1886. IX + 339 p. 5948. Péter László: Szeged irodalmi emlékhelyei; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1967. 23 p. Ugyanaz: Szeged, 1974. 174 p. + 54 tábla. 5949. Péter László: A szerette város; Budapest – Szépirodalmi Könyvkiadó, 1986. 529 p. + 20 tábla. 5950. Péter László: Mindörökké Szeged; Szeged – Argumentum, 1997. 591 p. 5951. Péter László: Szegedi seregszámla; Szeged – Bába és Társai Kft., 1999. 405 p. 5952. Péter László: Mindenkor csak feléd nézek, Szeged; Szeged – Bába és Társai Kft., 2001. 401 p. 5953. Péter László: Szegedi számadás; Szeged – Bába K., 2002. 336 p. 5954. Péter László: Szegedi tudósítások; Szeged – Bába K., 2003. 358 p.

571 5955. Prónai Antal: Dugonics András életrajza; Szeged – Dugonics Társaság, 1903. 239 p. 5956. Reizner János; Fábri Irén tanulmányával (szerkesztette Gyuris György– Tandi Lajos); A bibliográfiát készítette Fejérné Pintér Veronika; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1999. 180 p. + 32 tábla. 5957. Reizner János: A régi Szeged; I. A negyvenes évek és a forradalom napjai Szegeden; Szeged – Burger Zsigmond és Társa, 1884. VII + 319 p. + 1 melléklet és II. A kőbárány és a kun puszták népe; Szeged – Endrényi testvérek, 1887. 201 p. 5958. Reizner János: Szeged története I–IV.; Szeged Szab. Kir. Város közönsége; I. A legrégibb időktől a XVIII. század végéig; 1899. 398 p. + 7 tábla; II. A XVIII. század végétől az 1879. évi árvízig; 1899. 367 p. + 5 tábla; III. Egyházak és hitfelekezetek. Hatóság és társadalom. Egészségügy, iskolák, közművelődés, közigazgatás; 1900. 536 p. + 2 tábla; IV. Oklevelek, név- és tárgymutató; 1900. 650 p. 5959. Ruszoly József: Dettre János és kora; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1994. 317 p. 5960. Ruszoly József: Osztróvszky József: Reform, forradalom, kiegyezés; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1993. 293 p. 5961. Ruszoly József: Szeged megyétől Nagy-Szegedig; Szeged – Móra Ferenc Múzeum, 1987. 60 p.

572

SZEGED

5962. Ruszoly József: Szeged szabad királyi város törvényhatósága 1872– 1944; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 2004. 336 p.

történetéből 1888–1988; Budapest – Szeged, Közlekedési Múzeum és Szegedi Vasútigazgatóság, 1988. 285 p.

5963. Ruszoly József: A szegedi népképviseleti közgyűlés 1848–1871; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1984. 215 p.

5972. Szeged Szabad Királyi Város hatóságának szervezete; Szeged, 1873. 80 p.

5964. Ruszoly József: A Város és polgára – Válogatott írások Szegedről; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1999. 182 p. 5965. Sebestyén Károly, Cs.: A szegedi Palánk; Szeged – Hírlapkiadó és Nyomdavállalat Rt., 1927. 14 p. 5966. Sebestyén Károly, Cs.: A szegedi utcák; Szeged – Szegedi Szemle, 1928. 24 p. 5967. Sebestyén Károly, Cs.: Szeged középkori vára; Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1928. 37 p. 5968. Sebestyén Károly, Cs.: A szegedvidéki parasztház és az alföldi magyar háztípus; Szegedi Városi Nyomda és Könyvkiadó Részvénytársaság, 1933. 12 p. 5969. Szabó László: Szeged halála és feltámadása – Az 1879. évi árvíz és a város újjáépítésének története I–III.; Szeged – Délmagyarországi Nyomda Rt. 1929. 199 p.; 174 p. és 183 p. 5970. Szabó Tibor: Szegedi Kőrös Gáspár; Szeged – Szegedért Alapítvány, 1995. 158 p. 5971. Százéves a MÁV Szegedi Igazgatósága – Fejezetek a vasútigazgatóság

5973. Szeged Szabad Királyi Város köztörvényhatóságának szervezési szabályzata; Szeged, 1887. 485 p. 5974. Szeged története I–IV.; Szeged – Somogyi Könyvtár – I. A kezdetektől 1686-ig (szerk. Kristó Gyula), 1983. 810 p.; II. 1686–1849 (szerk. Farkas József), 1985. 846 p.; III. 1/2 1848–1919 (szerk. Gaál Endre), 1991. 1214 p. + 1 térkép; IV. 1919– 1944 (szerk. Serfőző Lajos), 1994. 798 p. 5975. Szeged történeti kronológiája a kezdetektől 1944-ig (szerk. Kristó Gyula); Szeged – Somogyi Könyvtár, 1992. 98 p. 5976. Szegedi egyetem, délvidéki művelődés; Délvidéki Szemle, 1944. 9–10. szám; Halasy-Nagy József: Tudomány és élet – A Délvidéki Szellemi Találkozó keretében tartott tudományos ankét elnöki megnyitója, 369–371. p.; Kramár Jenő: Mit jelent a szegedi egyetem a Délvidéknek?, 371–377. p.; Hermann Egyed: Szeged-délvidéki tájegyetem, 377–383. p. – bibliográfia, 383. p., Búza László: A szegedi jogi kar, 383–386. p.; Kanyó Béla: Közegészségügyi problémák a Délvidéken, 386–395. p.; Eperjessy Kálmán: A településtörténet problémái a Délvidéken, 395–397. p.; Hadrovics László: A szlavisztika

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET jelentősége a szegedi egyetemen, 398–406. p.; Banner János: Egyetemünk régészeti feladatai, 406–410. p.; Flachbarth Ernő: A magyar és a nemzetiségi kultúrák viszonya, 410–416. p – bibliográfia, 416. p.; A hátsó borítón: B. S. [Bálint Sándor]: Juhász Kálmán: A száz éves Kübekháza (1844–1944) – falumonográfia. 5977. Szesztay László: A Szeged-alsótanyai gazdasági vasút; Budapest – Pátria nyomda, 1910. 38 p. 5978. Szigethy Vilmos, Sz.: A régi Szegedből az újba – Krónikák emberekről, dolgokról; H. n. [Szeged] – Délmagyarország Hírlap- és Nyomdavállalat RT. é. n., 318 p. 5979. Szigethy Vilmos: Szeged II. kötet; Budapest – Magyar Városok Monográfiája kiadóhivatal, 1937. 38 p. 5980. Szmollény Nándor: A középkori Szeged műveltsége. Caspar Fraximus (Körösi) de Zegedinus levelezése Nádasdi Tamás nádorral (1553–1562); Szeged – Engel L. Könyvnyomdája, 1910. 199 p. + 2 melléklet. 5981. Szmollény Nándor: A szegedi magyar nemzeti színjátszás százéves története; Budapest – Ráth Mór, 1906. 217 p. 5982. Szüts Mihály: Szeged mezőgazdasága; Szeged – Traub B. és Társa, 1914. 465 p. 5983. Takáts Endre: Gr. Nádasdy László csanádi püspök (1662–1729); Szeged, 1943. 145 p.

573 5984. Tamási Mihály: A régi szegedi gazdasági elit (1870–1944); Szeged – Bába és Társai Kft., 2001. 160 p. 5985. Tápay-Szabó Gabriella: Szeged erkölcsei a XVIII. században; Gyoma – Kner Izidor Könyvnyomdája, 1833. 85 p. 5986. Terhes Sándor–Nagy István: „Lófejűek, pöfögők” a vaspályán – Szemelvények a száz éve indult szegedi lóvasút történetéből; Szeged – Szegedi Könyvkereskedési Vállalat, 1985. 80 p. + 26 tábla. 5987. Tonelli Sándor: Szeged – Ismertető a város múltjáról és jelenéről, kultúrájáról és közgazdaságáról; Szeged – Délmagyarország Hírlapés Nyomdavállalat Rt., 1926. 124 p. 5988. Tonelli Sándor: A franciák Szegeden 1918. december–1920. március; Szeged – Magyar Királyi Ferenc József Tudományegyetem, 1939. 62 p. 5989. Tóth Béla: Szegedi regélő – Céhmesteri irományok 1810–1949-ig – Egy öreg asztalosmester emlékezései; Szeged – Somogyi Könyvtár, 1999. 280 p. 5990. Tóth Béla: Tudósítások a török kori Szegedről; Szeged – Bába K., 2003. 88 p. 5991. Tóth Ilona, G.: Az 1848/49. évi forradalom és szabadságharc szegedi dokumentumai a Csongrád Megyei Levéltárban; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 2000. 470 p. 5992. Történetek a szegedi betyárvilágból (válogatta Bálint Sándor); Szeged – Tiszatáj-Magvető, 1961. 246 p.

574 5993. Ujlaki Antal: Szeged a forradalomban és a nemzeti föltámadásban – Krónikás adatok; Szeged – Városi Nyomda és Könyvkiadó Vállalat Rt., 1921. 160 p. 5994. Ujlaki Antal: Tisza Lajos és Szeged; Szeged – Endrényi Lajos Könyvnyomdája, 1910. 192 p. 5995. Útmutató (Millenniumi évkönyv) – Szeged város nevezetesebb és kiemelkedő részeinek leírásával… (összeállította Weinemann Antal); Szeged – Endrényi Imre, 1896. 93 p. 5996. Vág Sándor: Szegedi nyomda a 16. században; Szeged – Egyetemi Könyvtár, 1954. 16 p. 5997. Varga András: A szeged-alsóvárosi ferences rendház könyvtára, 1846; Szeged – Scriptum, 1998. 139. p. 5998. Varga András: A Szegedi Minorita Könyvtár a XVIII. században; Szeged – Scriptum, 1991. 41 p. 5999. Varga Ferenc: II. Rákóczi Ferenc kora Szegeden – Kuruc világ; Szeged – Endrényi Imre Könyvnyomdája, 1906. 72 p.

SZEGED 6002. Vedres István: A sivány homokság használhatása; Szeged – Grünn Orbán, 1825. 140 p. + 2 levél + 10 tábla. 6003. Vedress D. Csaba: A szegedi vár; Budapest – Zrínyi Kiadó, 1986. 194 p. + 28 tábla. 6004. Vincze Sándor: Szeged város gazdaságpolitikája a XVIII. század első felében; Baja – Corvin Nyomda, 1942. 34 p. 6005. Zolnay László: Egy szegedi polgár a 19. században – Id. Gál Ferenc 1824–1898; Szeged – Móra Ferenc Múzeum, 1985. 30 p. + 15 tábla. Cikkek, tanulmányok 6006. Bálint Sándor: Szeged; Kalangya, 1943. 11. szám, 481–485. p. 6007. Érszegi Géza: Adatok Szeged középkori történetéhez; In: Tanulmányok Csongrád megye történetéhez 6.; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 1982. 13–51. p. 6008. Klemm Antal: Szeged neve; Délvidéki Szemle, 1943. 3. szám, 97– 108. p. – bibliográfia, 107–108. p.

6000. Varga Ferenc: Szeged város története – I. A legrégibb időtől a török foglalásig; Szeged – Burger Zsigmond özvegye, 1877. 314 p.

6009. Kovács Mária: Betekintés a „Szegedi nap pör”-be; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 52–55. p.

6001. Vass Károly: A Szeged-Csanádi Takarékpénztár alapításának és ötvenéves fennállásának története; Szeged – Bába Sándor Könyvnyomdája, 1896. 111 p.

6010. Knotik Márta, T.: A Csongrád megyei fényképészet fénykora (1880– 1896); In: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve, Szeged, 1999. 375–437. p. 6011. Máté Zsolt: Szeged XVI. századi helyrajza; In: Tanulmányok

575

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Csongrád megye történetéből 16.; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 1989. 5–75 p. 6012. Nikolényi István: A szegedi színjátszás históriája; Délmagyarország 1986. szeptember 8-tól (9 folytatásban). 6013. Szabó Pál Zoltán: Szeged és a Balkán; Délvidéki Szemle, 1942. 8. szám, 305–309. p. 6014. Varga Endre: A szegedi szandzsák és Csongrád-megye; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1883. 60–66. p. 6015. Varga Ferenc: Szeged városának viszonyáról Délmagyarország szőlőműveléséhez és borkereskedelméhez a XIV. és XV. században; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1875. 80–88. p.

6016. Varga József: Díszpolgári beszéd november 15-én (Szeged és a Délvidék); Délvidéki Szemle, 1942. 12. szám, 497–504. p. 6017. Vass Előd: A szegedi és csanádi náhije 1548. évi török adóösszeírása; In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből IV.; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 1979. 5–80. p. 6018. Vass Előd: A szegedi náhije 1553– 1554. évi török adóösszeírása; In: Tanulmányok Csongrád megye történetéből VI.; Szeged – Csongrád Megyei Levéltár, 1982. 67–95. p. 6019. Vincze Sándor: Szeged gazdaságpolitikája a 18. század első felében; Délvidéki Szemle, 1944. 1. szám, 31–37. p.

SZEGHEGY Szikics, Szekity Szeghegynek elszlávosított névalakja. (…) Szeghegy 1476-ban a Marótiak birtoka gyanánt felemlíttetnek Szegegyház, Feketeegyház, Kétsofrona, Kutas sbi. A vm. neve ugyan nincs megemlítve, de kétségtelenül Bács vármegyében vannak a helységek. Az 1520. évi csongrádi dézsmajegyzékben (Csongrádmegye akkoriban mélyen a Tisza mellett lenyúlt) Zegegyház, Nagyhetes, Himesegyház és Tornyos egy csoportba említtetnek. (…) 1786-ban Szekity puszta az u. n. Reichból jött németekkel telepíttetett be. (…) A falu régi pecsétje a következő: Egy kis halomból kiemelkedő fára mindkét oldalról egyegy oroszlán ágaskodik szőlőfürtöt tartva. A halomban 1786. évszám látható. Körirat: „Szekityer Gericht Siegel”. Szeghegyen az 1900. évi népszámláláskor volt 4936 lélek 918 házban. Anyanyelv szerint 4664 német, 271 magyar. Vallás szerint 172 rkath, 4622 ág. ev., 120 ev. ref. 120 izr. A község határa 6837 kat. hold (Iványi István, 1907). Monográfiák 6020. Istina, na primeru Sekića – Die Warheit am Beispiel von Sekitsch – Az igazság Szikics példáján; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2007. 170 p.

6021. Jaus, Johann [Jausz János]: Szeg hegy im ersten Jahrhunderte seines Bestandes; Kula, 1886.

576

SZENTIVÁN

6022. Sekitsch 1786–1986 – 200-JahrFeier 26–28. September 1986 GrosUmstadt, 58 p.

Cikkek, tanulmányok 6023. Mačković, Stevan: A szekicsi (Lovćenac) német gyűjtőtábor 1944– 1946-ban; Bácsország, 2000. 11– 12. szám, 101–106. p.

SZELENCS Monográfia

daktor Josef Gašparovsky; Slovan, Selanča – Kultúra, Bačský Petrovec, 1998. 944 p.

6023a. [Josef Gašparovsky] Selenča 1758– 1998 – Hlavný a zodpovedný re-

SZENDRŐ Monográfiák

6024. Borovszky Samu: Szendrő vára; Budapest – Akadémia, 1908. 40 p. – (Értekezések a történeti tudományok köréből XXII. 2.)

Vö.: 848. sz.

SZENTFÜLÖP Monográfia 6025. Filipowa – Entstehen, Wachsen und Vergehen einen donauschwäbischen Gemeinde in d. Batscka; Freilassing – Pannonia-Verl. 1957. 254 p.

6025b. Pertschi, Johann: Ortsschippenbuch Filipowa in den Batschka; Herausgegeben von den Ortsgemeinschaft den Filipowaer Wiennenden – Leutenbach. Druck Boscolo u. Königshoffer, Karlsruhe. I. Band, 1989. 798 p. – II. Band, 1994. 523 p.

6025a. Leh, Jacob: Filipovo – Bilder aus meiner Heimat; Novisad – Druckerei und Verlage A. B. Novisad, 1937. 267. p. – Selbstverlag des Verfassers

SZENTIVÁN PRIGLEVICZA-SZENT-IVÁN – Német falu Bács vmegyében, Zomborhoz délre 1 ½ mfd., 3200 r. kath., 20 zsidó lak., paroch. templommal. Selyembogár-tenyésztés. Határa 1100 □ ölével 11172 hold, mellyből urb. szántóföld 111 4/8 telek után 3568 h., rét és beltelek 2632 h., jó legelő 534 hold, szőlő 77 h., urad. szántóföld és rét 447 h., igen

577


szép uradalmi tölgyes erdő 3219 hold, tó és mocsár 645 hold, utak 50 hold. Fekete földe gazdag, s első osztálybeli. – Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). Priglevica-Szent-Iván falu van Zombor alatt, Apatinnak keletről szomszédja. E falu határán az u. n. kis római sáncok húzódnak át, s ezért kapta meg különböztetésül a többi Szt.-Ivántól (különösen Deszpot-Szt.-Ivántól) a Prigrevica (vagy Priglevica, azaz a „sánc melletti”) előnevét. (…) Ezen helység birtokosa a Szentiváni család volt. (…) 1722-ben az összeíráskor 36 családot találtak itten, és a helység nevét először írják: SzentivánPrigrevici-nek. 1740-ben két rác pópa volt itt. Az egész faluban is kizárólag rácok laktak. – 1760 körül a régi szt.-iváni területen lakott rácok házaikat a szomszéd igen termékeny Gyurity nevű pusztára vitték át, és itt telepítettek új falut. (…) Az 1900. évi népszámláláskor volt itt 5056 lélek 750 házban. Anyanyelv szerint 195 magyar, 4812 német, 6 tót, 2 oláh, 30 szerb, 11 egyéb. Vallás szerint 4963 rk., 5 gk., 17 gkel, 5 ág. ev., 1 ev. ref., 60 izr. Határa 8609 kat. hold. Ebből a községé 1627, a kincstáré 1577 hold. – Az 1904. évi min. rendelet Priglevicaszentiván hiv. nevét Bácsszentivánra változtatta (Iványi István, 1909 és 1906). Cikkek, tanulmányok 6026. Kovács Endre: Egy gazdag német és zsidó barátsága Prigrevica

Szent Ivánon; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 17–18. p.

SZENTLÁSZLÓ Laslovo – Szent-László, eszéki járás, az eszék–vinkovci vasútvonalon fekszik, Eszéktől 18 km-re. (…) Régi település, a nyomok bizonyíthatólag a honfoglalás korára vezethetők vissza. A község nevét Szt-László királyról kapta. A község helyét az idők során nem változtatta, az ma is körülbelül [az] eredeti helyén van. (…) A község területe cca 2200 k. hold, ebből azonban 1000 k. hold u. n. uradalmi birtok: Reisner eszéki nagybirtokos birtoka. Az úrbéri legelő mintegy 200 k. holdat tesz ki, a ref. papi föld 16 k. holdat. A legelő rossz állapotban van, egyáltalán nincsen kihasználva, az állattenyésztés nagyon gyenge. Magyarok a közbirtokosság vezetői, de valószínűleg tájékozatlanságból nem hasznosítják a legelőt, csak szükség szerint használják. Amit művelés nélkül kiad, ahhoz arányítják igényeiket is. Az állattartás így nagyon gyenge, a lovak is rosszak. Ez feltűnő, mert a szomszédos községben a lovat szeretik és megbecsülik. (…) A lakosság száma 1100 lélekre tehető. Ebből 864 református, 180 katolikus, a többi szintén katolikus az u. n. Ujfaluból, pusztaiak, akiknek a száma nem pontosan meghatározható. Ebbe bele vannak számítva Reisner 1200 holdas pusztáján lakó béresek és mások is (Laslovo – Szentlászló, 1937). Monográfiák 6027. Kelemen Dávid: Szentlászló; Eszék – HunCro, 1997. 44 + 20 p.

6028. „Nádcsövön szíta a lelköt” – Ásványtó, Lazlofalua, László, Szent-László után Szentlászló is leromboltatott; Eszék – Kiadja az Eszéki Magyar Képes Újság, 2003. 66 + [12] p.

578

SZENTMIHÁLY

Cikkek, tanulmányok 6029. Bencze Sándor: Szentlászlói fuvarosok – A fuvarozás százaknak adott tisztességes megélhetést; Magyar Szó – Kilátó, 1983. november 19., 45. szám, 14. p. 6030. Bencze Sándor: A szentlászlói fuvarosokról; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 10. szám, 1988. 234–241. p. 6031. Csörgits József: Szentlászló – a hős falu; Magyar Fórum, 1994. február 24., 7. p. 6032. Faragó Árpád: Újra él, lélegzik Szentlászló; Családi Kör, 2000. január 20., 19. p.

6034. Laczkó Krisztina: Az eddigi legtöbb halálos áldozat; Pesti Hírlap, 1991. július 29. 6035. Laslovo – Szentlászló, 1937. augusztus, 7 p. – gépirat TLA 6036. Szelászlai László: Szentlászlón jártunk; Szabad Hét Nap, 1998. július 1., 68. p. 6037. Ungár Tamás: Vakolatlan szentlászlói házak; Népszabadság, 2001. szeptember 7., 6. p. 6038. Vajta Zoltán: Szentlászlói advent – Ostrom után hét évvel; Magyar Hírlap, 1998. december 24.

6033. Kegyes András: Szentlászlót minden irányból lövik; Népszava, 1991. augusztus 30.

SZENTMIHÁLY SZENT-MIHÁLY – Puszta Torontál vmegyében, magyar hely Elemérhez 1 ½ órányira; 91 házzal, 816 kath., 8 evang., 4 ref. lakossal, kik dohánykertészek. F. u. Kiss Erneszt tömege (Fényes Elek, 1851). A történet szerint a török időkben itt nem messze egy ütközetre került sor. Méghozzá akkor, amikor a törökök Temesvárról megpróbálták bevenni Becskerek várát. A török hadak a Bega felől nem tudták bevenni az erődítményt, mert arról várfal védte, ezért a szárazföld felől kísérelték meg a támadást. Ott, az egykori becskereki várkapu táján volt az úgynevezett Ó-Bega, vagy Öreg-Bega, a folyó keskeny morotvája. (Ezt itt a magyar lakosság még „rossz” Begának, a szerb lakosság pedig „török” Begának nevezi.) Mért volt ez „rossz”, és miért „török”? Mert azon érkeztek a török dereglyék Becskerek alá. Nem volt olyan széles, mint az „új” Bega. Rajta lehetett lovakkal vontatni a dereglyéket, és cipelni a málhát. Ott, ahol Szentmihály alatt éles kanyarban elfordult a „rossz” Bega, ott várta be a magyar sereg a török dereglyéket, amelyek a kanyarban kénytelenek voltak lelassítani. A partot sűrű nád borította, s az ott rejtőzködő seregek jelszavakat használtak ahhoz, hogy felismerhessék egymást a sűrűben. Így például odakiáltották, hogy „Isten”, s erre azt kellett válaszolni, hogy „Szent Mihály”. Aki nem így válaszolt, az nyilván ellenség lehetett, és könyörtelenül lekaszabolták (Németh Ferenc, 2000).

579

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Cikkek, tanulmányok 6039. Friedrich Anna: Szentmihály búcsúra készül – 550 éves múlt és bizakodó jelen; Családi Kör, 2004. szeptember 23., 10–11. p. 6040. Gallusz László: Magasan, az ingovány fölött – Szentmihály, a konyhakertészek falva; Családi Kör, 2000. március 9., 8–9. p.

6041. Kovács Teréz: Paraszti gazdálkodás és életmódváltás Szentmihályon; Létünk, 1989. 5–6. szám, 684–700. p. 6042. Németh Ferenc: Egykori nádas közepén – Gazdag, megírásra váró falutörténetről beszélgetünk a szentmihályi Mavrák Juliannával; Családi Kör, 2000. november 16., 12–13. p.

SZENTTAMÁS Bács-Szenttamás SZENT-TAMÁS – Szerb–magyar helység Bács vmegyében, a Ferencz csatornája mellett, Ujvidéktől északra 4 mfd. E helység szerencsétlen emléke az 1848-ki magyar forradalomnak. Mindnyájan tudjuk, hogy ez alkalommal Sz.-Tamás vala főhelye a harczoló szerbeknek, kik ezt erősen besánczolván, több ízben hiába ostromoltatott a magyar seregek által, míg végre Perczel serege által bevétetvén az egész hely kevés kivétellel leégett és elpusztult. 1848 előtt számlált 8500 n. e. óhitű szerb és 3000 magyar kath. lakost. Kath. és szép óhitű temploma szinte leégett a roham és bevétel alkalmával. Határa 2200 □ ölével számítva 27740 hold, mellyből szántóföld 5403, rét és beltelek 14,000 h., jó legelő 7061 h., szőlő 420 h., Curialis szántóföld és rét 263 h., nádas 60 h., mocsár 240 h., utak 293 hold. Határa a leggazdagabb fekete föld. A koronai szabad tiszai kerülethez tartozik (Fényes Elek, 1851). Zsombolyától Becskerekig a magyar helységek elégetett, kipusztított állapota borzasztó látvány volt. Magyarcernya, Torda, Szentmihály, nemrégen virágzó magyar helységek, most csak omladékok s kormos falak színhelyei valának. Egy-egy ház előtt csoportosan és néma szomorúságban heverve több magyar család, az egykori lakosság része, mely a magyar seregek visszajövetele után részint emiatti felháborodásból, részint a nyomortól kényszerítve régi lakhelyére visszatért. Az ég tudja, mi történt velük s a többi magyar bánsági néppel, mióta a nemzeti hadsereg Temesvár alatt legyőzetett. Ők hűn szolgáltak mindenben a magyar hadaknak, s azért aggódni kellett, hogy a győzők másodszori bosszújának prédáivá lettek. A Tiszán átkelve még borzasztóbb jeleit láttuk a szörnyű pusztításnak. Magyarbecse, mely népes, nagy és gazdag mezőváros vala, egészen elégve, lerombolva, mint temetőhely terült el előttünk, midőn keresztülvonultunk üres utcáin. Keresztülmentünk a híres Szenttamáson is. Ez legfeldúltabb volt, még a házak előtti akácfák is elpörzsölve setétlettek a fehér házfalak előtt. A templomok felgyújtva, kiprédálva, ablaktalanul s ajtótlan tátongtak leütött tornyaikkal a sírcsendű láthatáron. Szenttamáson egy élő lelket sem láttunk. Néhol a ház falaiból bágyadtan egy macska kivánszorgott. Messze a városon innen és túl a gazdag termésű földek szántatlanul burjánzottak. [1849.] Június 4. napja volt, amikor szokottan a gabonatermést, dús bőségében látni kell. De az átkos emlékezetű város a lázadók által várfészekké volt alakítva, a magyar hadak 1848.

580

SZENTTAMÁS

őszekor minden oldalról ostromolták, és így szántva, bevetve határa nem volt. 1849. tavaszkor Perczel romba dönté a hongyilkos had odúját, s a pusztulás a városból a mezőkre is kiterjedt. Így lőn, hogy a szántóföldek tenger területe oly nagy fűvel volt benőve, hogy az egészet bő eredménnyel kaszálni lehetett. De a nép, a föld tulajdonosa, messze szökésben kereste menedékét a méltán felbőszült magyar fegyveres nép elől, a magyar földmívelők, kik időközben a Bácskába visszaszállottak, rettegve a bosszútól, nem mertek hozzányúlni (Vukovics Sebő visszaemlékezései 1849-re). Monográfiák Vö.: 2130. és 2157. sz. 6043. Golubski, Novak: Emlékirataim az 1848/49-es [rác] nemzeti mozgalomról, különösen Szenttamás ostromáról és elestéről; Újvidék, 1893. (ford: Virág Gábor, kézirat). 6044. Iskruljev, Toša: Srbobran i Srbobranci; Novi Sad, 1938. 6045. Sukić, Radoslav: Srbobran u istorijskoj prošlosti; Novi Sad, 1996. 6046. Szenttamástól Világosig – Szalkay Gergely emlékirata 1848–1849-ről és a 6. honvédzászlóalj történetéből; Kecskemét, 1998. 128 p. 6047. Todorović, Manojlo: Osnivanje Srbobrana; Vojvodjanin (od Miloša D. Rasića) – Srpsko-narodnij kalendar za godinu 1853 – Bécs, 1853. 40 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282., 2229., 2245. és 2248. sz. 6048. Délvidéki S. Attila: Az 1848-as (Bács)Szenttamás véres titkai; Bácsország, 2001. I–IV. szám, 71–78. p.

6049. Egyedülálló szokás Bácskában [A szenttamási Krisztus-katonák]; Hitélet, 1973. 4. szám, 30. p. 6050. E. L. V.: Csodaforrás Szenttamáson; Családi Kör, 2006. október 26., 29. p. 6051. Futó Hargita: Kálvária pro és kontra; Családi Kör, 1998. augusztus 20., 7. p. 6052. (i. m.): Ahol az Úr szent keresztjét magasztalják [A katolikus egyházközség életéről]; Hitélet, 1975. 2. szám, 18–24. p. 6053. Jenei Dezső: Összefogás jelképe – A szenttamási kálvária 1864–2001; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 15–17. p. 6054. Kenyeres Dénes: A szenttamási földvár birtokbavétele és a szenttamási emlékérem; Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 65–66. p. 6055. Morel András: Srbobran; Híd, 1938. február–március, 2–3. szám, 754–757. p.

581


SZÉKELYKEVE A mai napig mintegy 2,5–2,7 millióan élnek a Kárpát-medence keleti és délkeleti részében, a magyar tömbről leszakadva, de magyarságukat soha meg nem tagadva. Hazájuk a Kárpátok koszorújának keleti zuga, de élnek e törzsről elválasztott távolabbi rokonaik is. (…) Őket nevezik al-dunai székelyeknek, akik még 1882–83-ban a csángó-láz belső kitelepültjeiként tartanak számon. Ők azok a telepesek, akik otthonteremtés céljából képesek voltak folytatni az al-dunai kanyarulat mocsarainak lecsapolását, falvakat emeltek az ingoványon, és fittyet hányva a történelem zivatarainak, a mai napig békéskitartóan élik életüket, ápolják nyelvüket és hagyományaikat. Ők azok, akik maroknyian vannak, de a legutóbbi, Jugoszlávia széthullását eredményező, balkáni háború kétszer hét szűk esztendeje ellenére is megpróbálnak talpon maradni. (…) Az új településnek a Székelykeve nevet adták, lévén, hogy nagy többségük bukovinai székely telepes volt. A lakóházak építését az állam is támogatta, többéves részletfizetéssel biztosítva az összes épületanyagot. Így épültek fel igen gyorsan azok a hármas osztatú, vertfalú, cserépfedeles kincstári házak, amelyek két helyiségből (szoba és konyha) és a ház elejétől húzódó nyitott gangból álltak. Az épület folytatásában volt az istálló és a supa (ami nyitott kocsiszínt jelent). (…) Fél évszázadra volt szükség ahhoz, hogy a lecsapolt mocsarak réti földjeit a falu közelében lévő, jól termő, parti földekre cserélhessék (Péter László, 2005). Monográfiák 6056. Bodor Antal: Temesvár és Délmagyarország múltja, jelen közállapotai és turisztikai leírása az Alduna uti kalauzával; Temesvár – Moravetz Testvérek kiadása, é. n. [1908]. 328 p. 6056a. Dudás Károly: Szakadó; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1977. 183 p. 6057. Galambos Tibor: Székelykeve (Skorenovac) – A falu története; LO Press, 2001. 313 p. + térkép. 6058. Nagy Sívó Zoltán: A főváros árnyékában; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2003. 169 p. 6059. Penavin Olga–Matijevics Lajos: A jugoszláviai székelyek nyelvatlasza; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1978. 327 p.

6060. Ujváry Zoltán: Népdalok és balladák egy al-dunai székely közösségből; Debrecen – k. n. [Kossuth Lajos Tudományegyetem Néprajzi Intézete], 1968. 96 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 4954. sz. 6061. Al-dunai székelyek kalendáriuma 2004–2005; 1883–2003 – 120 éve az Al-Dunán, 1764–2004 – 240 éve a Madéfalvi veszedelemnek; Fényképekkel illusztrált kalendárium. 6062. Bartha Elek: Adatok a dél-bánsági székely telepek interetnikus kapcsolataihoz; Folklór és Tradíció VI., 1988. 48–58. p. 6063. Beszédes Valéria: Egy al-dunai székely mesemondó az ezredfordulón; Néprajzi Látóhatár, 2001. 1–4. szám, 95–102. p.

582

SZÉKELYKEVE

6064. (B. J.): Nagy Bálint ny. kántortanító életpályája; Hitélet, 1973. 11. szám, 20–21. p.

6074. Nagy Sívó Zoltán: Száztíz éves a Háromfalu; Új Hét Nap, 1994. május 13., 8. p.

6065. (B. J.): Székelykevén papszentelés volt – Élni akaró emberek faluja; Hitélet, 1976. 10. szám, 18–23. p.

6075. Nagy Sívó Zoltán: Délvidéki székelyek; Magyar Képes Újság, 1995. április 27., 4. p.

6066. Both Mihály: Székelykeve, a magyarság végvára; Népszabadság, 1993. november 1.

6076. Németh Ferenc: Székelykeve, Sándoregyháza – A bukovinai székelyek Bánságba telepítésének rövid története; Vajdasági Hírnök, 1994. január 20., 21. p.

6066a. Dudás Károly: Szakadó; In: Szórványban [Burány Nándor–Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 91–108. p.; Szakadó II.; 108–115. p. 6067. Dudás Károly: Szakadó II.; 7 Nap, 1986. augusztus 8., 12–13. p. 6068. Haklik Norbert: Al-dunai székely ünnep; Magyar Nemzet, 2003. augusztus 23., 14. p. 6069. Haklik Norbert: Székely világ a déli végeken I–IV.; Magyar Nemzet, 2003. augusztus 23-ától szeptember 13-áig. 6070. 75 éves jubileum; Hitélet, 1967. 10. szám, 13. p. 6071. Kibékülés a „szomszédval” (Népmissziós napok); Hitélet, 1985. 1. szám, 26–27. p. 6072. Kovács Szilárd: Magyarságunk déli bástyáin; Magyar Szó, 2003. január 30. 6073. Makkai Béla: Fogadjisten s Istensegíts – Száz éve kezdődött a bukovinai szigetmagyarság nemzeti gondozása; Magyar Nemzet, 2005. augusztus 27., 32. p.

6077. Németh Ferenc: Az al-dunai székely telepítés történetéből I–IV.; Családi Kör, 1994. október 27., 22–23. p.; november 3., 22–23. p.; november 10., 22–23. p.; november 17., 22–23. p. 6078. Péter László: Al-dunai székelyek nyomában I–III. rész; Magyar Turista, 2005. április, 26–28 p., 2005. május, 44–45 p., 2005. június, 44– 45. p. 6079. Sike Lajos: Vendégségben az aldunai székelyeknél I–VI.; Romániai Magyar Szó, 2003. július 19-étől 25-éig (6 folytatásban). 6080. Szamosújvári Sándor: Rólunk szóló magyar könyv; Magyar Képes Újság, 1969. július 15. 6081. Szántó Márta: A telepítések népe; Magyar Szó, 2003. augusztus 27. 6082. Százéves székely templom; Hitélet, 1989. 9. szám, 6. p. 6083. Szofrán Tamás: Önmagunk nyomában – Az al-dunai székelyek története; Vajdasági Hírnök, 1995. március, 18–19. p.; 2. Az iszonyat

583

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET kezdete, 1995. április, 18–19. p.; 3. Falualapítás az ígéret földjén, 1995. május, 20–21. p.; 4. A „székelymenés” ma is tart, 1995. június, 20–21. p. 6084. Tóth Lívia: Össze kell kötni a szakadó szálakat – Százhúsz évvel ezelőtt telepedtek le az al-dunai székelyek a Kárpát-medence legdélibb csücskében; Hét Nap, 2003. április 9., 10–11. p.

6085. Torok Csaba: Nem várnak többé másokra – A dél-bánáti magyarság a saját kezébe akarja venni sorsának irányítását: közművelődési kerekasztal Székelykevén; Családi Kör, 1994. április 28., 20–21. p. 6086. Varsányi: Látogatás Szkorenovácon; Alföld (Szabadka), 1938. november – Újra közli: Vajdasági Hírnök, 1994. október 20., 22. p.

SZÉPLIGET Schönau, Gajdobra Gajdobra Bulkesznek nyugati tőszomszédja, Palánkától éjsz. keletre. Nevével először a török korban találkozunk, s bizonyosan két helységnek összesített nevéből keletkezett. A mohácsi vész előtt itt egy premontrei rendű prepostság volt, melyet Pázmán Gajdelnek nevez; ez és a közelében lévő Dobra nevéből alakult a Gajdobra név. Pázmán Péter mint a kalocsai egyházmegyéhez tartozó premontrei prepostságot említi a gajdeli, magodlini és zemlini prepostságot. (…) 1763-ban Cothmann telepítési biztos azt mondja, hogy Gajdobra kamarai pusztát akkor a kal. érsek tiszttartója és Kuluncsics bácsi postamester évi 500 frtért tartotta bérben. Földje igen termékeny s főképpen szénatermelésre igen alkalmas. Alatta egy Kerektó nevű víz is van. (…) 1859-ben a faluban volt 239 házban 2446 lélek. A lakosok gabona- és kendertermesztéssel foglalkoztak. A falu határában lévő nagyobb kiterjedésű mocsár lecsapoló csatorna által van a Dunával összeköttetésben. – Az 1900. évi népszámláláskor Gajdobrán volt 2569 lélek 429 házban. Anyanyelv szerint 124 magyar, 2429 német, 76 tót, 28 szerb. Vallás szerint 2531 rk., 25 gkel., 94 ág. ev., 8 ev. ref. A község területe 5965 kat. hold. – Az 1904. évi miniszteri rendelet szerint Gajdobrának új hivatalos neve Szépliget (Iványi István, 1906). Az ősi plébániát 1765-ben alapították, nyers téglából, hossza 12, szélessége 4 öl volt. A templom névadója: Szent Márton püspök. A mostani templomot 1788-ban építették szilárd anyagból. (…) Az anyakönyvet 1765 óta vezetik. (…) 1757-ben a katolikus lakosság száma 680, 1733-ban gyónásra képes 845 személy, nem képes 278. Lelkészei voltak: Egy ferences atya 1765, Walter Szilveszter 1775, Weiland Mihály 1787-től. 1910-ben 2.732 német, szlovák és magyar lakott a községben. 1991-ben a 3.169 lakosból 14 magyar (Czini Tibor, 2005). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282. sz.

6087. Czini Tibor: Árva templomaink; Internetes hírportál, 2005. 30 p.

584

SZILÁGYI

SZILÁGYI Szilágyi volt az utolsó kincstári település, belenyúlt még a huszadik század első éveibe is. Több parcellázható föld már nem volt. Ezt is a Duna árterületéből hasították ki, százados fűzfákat irtva ki. S mikor már együtt volt a java nép, amelyet Bácska különböző falvaiból hoztak azzal a kikötéssel, hogy katolikus legyen és magyar ajkú, átjött Szentivánról az egykori képviselő és indexre tett költő, Rónai István kanonok, hogy a szabad ég alatt misét mondjon. Az új, még meg sem igen száradt vert falú házak elé kivezették a lovakat és teheneket, hadd érje őket is az istenáldás. Az egész olyan volt, mint egy élő illusztráció Rónai István pályadíjnyertes művéhez, amelynek „Az állatok megtérése” volt a címe. De ő akkor már nem írt semmit, s nemsokára meghalt. (…) Akkor még neve se volt a településnek, Szentiván filiálisának tekintették, s csak amikor meghalt Szilágyi Dezső, a liberális törvények, többek között a polgári házasság kiküzdője, akkor nevezték el róla a falut. Most is ott áll hetven év óta a szobra a templom kertjében, gondosan nyírt bukszusbokrok között bronzba öntve. (…) Temerinből, Doroszlóról, Kupuszináról jött a nép ide. S nemcsak szegény Rónai István lehetett megelégedve, az egész megyei kormányzat a maga diadalát látta ebben a telepítésben, amely a kivándorlást lett volna hivatott megállítani. Azok jöttek, akiknek messze volt Amerika, Szlavóniában meg féltek az idegenségtől. S mikor kiderült, hogy rossz a föld, már késő volt. Persze egy kis csöndes önvédelem is végbement ezzel a településsel. Akkor jött rá ugyanis a vármegye, hogy lassan már a Bácskaság is Schwäbische Türkeinek lesz mondható, mint odaát Tolnában, ahol minden megvehető földet megvettek a német birodalomból jött honfoglalók (Herceg János, 1979). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. sz.

6092. Gallusz László: Száz év a szikesen; Családi Kör, 1999. november 25., 8–9. p.

6088. D. I.: Szilágyi százéves – Megváltozott a lakosság összetétele; Magyar Szó, 1999. június 30.


6089. Emléktáblát állítottak a szilágyi hívek Quotidián Lajos plébánosnak; Hitélet, 1986. 11. szám, 24. p.

6094. Herceg János: Szilágyi – A falu nevének eredetéről; Magyar Szó – Kilátó; 1989. október 21., 45. szám, 15. p.

6090. Erdősi Loc Valéria: Szilágyi mindennapjai; Családi Kör, 2006. február 2., 16–17. p. 6091. Faragó Árpád: Hagyományaink őrzői, éltetői; Hét Nap, 2001. december 19., 17. p.

6095. Kántor Oszkár: Vihar oldotta kéve a falu; Családi Kör, 2003. november 13., 23. p. 6096. Krekity Olga: Könnyen jöttek, könnyen mennek – Köszöntjük a százéves Szilágyit; Szabad Hét Nap, 1999. március 10., 8–9. p.

585

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6097. Loboda Gábor: Szilágyi – Falucsecsemő „balladás múlttal”?!; Magyar Képes Újság, 1987. január 22. 6098. Negyedszázados plébánosi munka – Bilanić Fischer Antal; Hitélet, 1980. 10. szám, 15. p.

6098a. Szilágyi Dezső; Vasárnapi Újság, 1878. május 12., 293–294. p. 6098b. Szilágyi Dezső falva; Óbecse és Vidéke, 1903. április 19., 4. p.

SZILBÁCS SZILBÁS – Rendetlen, nyomorult szerb falu Bács vmegyében, Palánkához északra 2 mfd. 1300 n. e. óhitű, 36 kath., 40 evang. lak., óhitű anyatemplommal. Határa 1100 □ ölével 10,444 hold mellyből úrbéri szántóföld 115 6/8 telek után 3808 hold, rét és beltelek 2868 h., jó legelő 3327 hold, mocsár 122 h., utak 319 h. Majorság nincs. Határa első osztálybeli s fekete földje mindent gazdagon terem. Bírja a k. kamara (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282. sz.

SZILBEREK Monográfia 6099. Brestowatz in der Batschka (Hrgs. von Anton Affolder); Freilassing – Pannonia-Verl. 1971. 236 p.

SZIVÁC, ÓSZIVÁC SZIVACZ – Két részre osztott falu Bács vmegyében, u. m. Német és Rácz vagy új és ó Szivacz, fekszik a Ferenc csatornája mellett, Zomborhoz keletre 3 órányira, 1600 magyar kath., 3700 n. e. óhitű szerb, 2200 német reform., 100 zsidó lakossal. Díszesitik e helységet a kath., óhitű, reform. tornyos templomok, a helység feletti dombon lévő uradalmi épületek, vendégfogadó. Mind a két helységnek külön bírája és határa van. Rácz-Szivacz határa 1100 □ ölével 24642 hold, mellyből 247 telek után van úrbéri szántóföld 9144 h., rét és beltelek 6166 h., jó legelő 7082 h., szőlő 784 h., majorsági szántóföld és rét 619 h., mocsár 276 h., utak 571 h. Német-Szivacz határa 7361 h., mellyből 75 4/8 telek után úrbéri szántóföld 2826 h., rét és beltelek 1889 h., jó legelő 2200 h., szőlő 201 hold, mocsár 48 h., utak 197 hold. Mind a két határ igen termékeny, s a németek gazdagok. Bírja a k. kamara (Fényes Elek, 1851).

586

SZONTA

Monográfiák


6100. Eng. Philipp: Eine pfälzisch-deu tsche Siedlung. Novi Sivac, eine deutsch-reformierte Gemeinde (…) in Stari Sivac, Neu- und Altsivac 1786–1936 – Zur 150-jährigen Ansiedlungsgedenkfeier; Novi Vrbas, 1936. 160 p.

Vö.: 5555. sz.

6101. Siwatz 1786–1944 – Geschichte eine dt. Gemeinde in der Batschka; Freilassing – Pannonia-Verl, 1983. 223 p.

6102. Dudás Károly: Lépkedtünk egymás mellett; 7 Nap, 1985. december 6., 19. p. 6103. Fehér Mayer Mária: Szenteleky falujában – Szivácon, az egykoron volt szellemi élet központjában még nem adták föl a harcot; Családi Kör, 1997. július 31., 6–7. p. 6104. Mindszenthy Antal: Szivác, Cservenka, Kula; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 92–94. p.

SZOND Fernbach Bálint (…) nevéhez fűződik az egykori árterület, Szond környékének lecsapolása. Gomboson még használatban vannak azok a pumpák, amelyekkel a lecsapolt vizet a Dunába emelte. Munkájának eredményeként termőre fordultak a földek. Az első világháború végéig háromezer hold birtoka volt. Az 1920-as határok meghúzása után a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság csak ötszáz holdat hagyott a tulajdonában, a többit a győztes délszlávok fiai kapták. Nemcsak anyagiakban alázták meg ezt a mindenképpen kiváló embert. Rendszeres csendőri zaklatásnak, testi fenyítéseknek volt kitéve itt Szondon. Mindez odavezetett, hogy idegileg teljesen összetörve, 1926 januárjában apatini házában önkezével véget vetett életének. Ezt követően kastélyát lerombolták, belőle építették fel az apatini malmot (Kovács Nándor, 2005). Cikkek, tanulmányok 6105. Kovács Nándor: Az „ismeretlen” világutazó szondi emléke; Hét Nap, 2005. november 9., 12. p.

SZONTA SZONTA – Dalmát falu Bács vmegyében, a Duna mocsárja mellett, Apatinhoz délre 2 mfd., 2700 kath., 50 zsidó lak., paroh. Templommal. Határa 1100 □ ölével 22527 hold, melyből úrbéri szántóföld 122 4/8 telek után 4587 hold, rét és beltelek 3001 h., jó legelő 662 h., mocsáros legelő 3300 h., szőlő 138 h., uradalmi tölgyes erdő 3156 hold, lágyfa erdő 4881 hold, nádas rétség 11,473 hold, tavak, mocsárok 1356 h., utak 212 hold. Fekete

587


földje mindent bőven terem. Sok sertést tenyészt, és halászata jövedelmes. Bírja a k. kamara (Fényes Elek, 1851). Cikkek, tanulmányok 6106. Iványi István: Adatok Szónta helyrajzához; BBVTT Évkönyve 1894. 51–60. p.

SZÖLLŐSUDVARNOK Rogendorf Rogendorf területe Udvarnok határának egy részét képezte, Rogendorf József ugyanis feleségül vette Petrobics József udvarnoki földbirtokos lányát, aki hozományul kapta e részt. Erre telepítette 1840-ben a gróf a mai községet, s ezt róla nevezték el. (…) 1886ban Back Herman a község tulajdonosa, 1891-ben pedig Csekonics Endre gróf vásárolja meg. (…) Endre gróf 1894 táján magyarokat is telepített a község területére. Ekkor a bolgárok tömegesen vonultak vissza Bulgáriába, Kanakra, Ivanovóra. A gróf fia, Gyula egy alkalommal elkártyázta a községben épült grófi kastélyt és a birtokot. Egy bárónő nyerte el tőle, aki egy banknak adta el a községünket 1915-ben. (…) Jelenleg kb. 320 katolikus lélek képezi az egyházközségi szervezetet (Hitélet, 1970). Cikkek, tanulmányok 6107. I-n.: Történelmi visszapillantás. Rogendorf – Szöllősudvarnok

– Banatski Dušanovac; Hitélet, 1970. 9. szám, 18–19. p.

SZŐREG Monográfia 6108. Vujanović, I. Djordje–Vujanović, I. Božidar: Sirig; Sirig, 1997. 246 p.

SZTAPÁR Ó-SZTAPÁR – Szerb falu Bács vmegyében, Zomborhoz délre 2 mfd., 2900 n. e. óhitű, 200 magyar kath. lak., óhitű paroch. templommal. Határa 1200 □ ölével 20520 hold, mellyből úrbéri szántóföld 215 6/8 telek után 7938 hold, rét és beltelek 4779 h., jó legelő 6238 h., szőlő 400 h., majorsági szántóföld 30 h., tó és mocsár 830 h., utak 305 hold. Határa bár Bács megyében 3-ik osztálybeli, de azért minden jól megterem. Bírja a k. kamara (Fényes Elek, 1851).

588

SZTAPÁR

KIS-SZTAPÁR – Gazdag termékenységű puszta Bács vmegyében, 2700 hold határral. A kamara bírja s a Ferencz-csatorna alapjához tartozik (Fényes Elek, 1851). A rossz hírüket őseik hagyták rájuk, akiket a török hódoltság után Apatin mellett, Bukcsinovóra és Vranješevóra telepítettek, egyrészt a százötven éves parlagot feltörni, másrészt fegyveresen védeni a déli határokat. A rendezetlen birtokviszonyok és a zsold gyakori elmaradása miatt azonban úgy éltek ezen a határrészen a szerbek, ahogy tudtak. Megtámadták a kincstári ménest, gulyát, nyájat, kiszakítottak belőle egy-egy darabot, és hazahajtották. A pandúrokat, akik üldözőbe vették őket, lefegyverezték, elkergették, a kirendelt katonákat pedig sortűzzel fogadták, s aztán eltűntek a réteken. Félig-meddig különben is nomádok voltak még. Rákóczi forradalma után, amelyben nagy vérveszteségük volt a császáriak oldalán, inkább csak kunyhókban húzták meg magukat, mint akik nem számíthatnak biztonságra. Egy éjszaka, 1750-ben, erős katonai kordont vontak a két falu köré, és megkezdődött az erőszakos kitelepítés. Most se hagyták magukat, fegyveresen szálltak szembe a császári katonákkal, s főleg egy Tasa Lazić nevű fiatal határőr harcolt elszántan és kitartóan. Nem is hagyta elfogatni magát, hanem amikor a túlerővel szemben mégis megadásra kényszerült a két falu népe, Lazić eltűnt az apatini erdőben. Száz párt – sto pari – telepítette a Telecska aljába, egy sík, termékenynek látszó pusztára, ahol se víz, se erdő, se betyárt bújtató ingoványos rét nem volt. Egy ideig erős katonai felügyelet alatt álltak, aztán amikor már látszott, hogy megnyugodtak a bő termést hozó földön, föloldották a zárlatot. Különben is kellett a katonaság, kitört a hétéves háború, minden fegyverforgatásra alkalmas férfit kivittek a határokra. Ott tűnt ki aztán hősiességével a korábban erdőbe menekült Tasa Lazić, úgyhogy tiszti rangot kapott, s Mária Terézia kihallgatáson fogadta, és egy drágakövekkel kirakott karddal ajándékozta meg. Lazić diadalmasan vonult be az új faluba, Sztapárra, kardját ereklyeként őrizték a községházán, és Latinovics alispán a megye adminisztrációjának nyelvi vitájában úgy hagyta meg a szerb ügyvitel jogát Sztapáron, mint valami külön előjogot. S attól fogva kezdte magát a falu népe úgy érezni, mintha tizennégyezer holdas határa egy kis köztársaságot képezne (Herceg János, 1979). Monográfia 6109. Beljanski, Milenko: Bokčenović, Vranješevo i Prigrevica – Postojbina predaka današnjih staparaca; Sombor – Prosveta, 1972. 119 p. + 1 térkép. Cikkek, tanulmányok 6110. Herceg János: Visszanéző, Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1979. 369– 373. p.

6111. H. L.: A kis-sztapári Pannóniaszobor, Vasárnapi Újság, 1872. október 13., 504. p. 6112. Szabó Pál Zoltán: Doroszló és Sztapár szövetsége; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 155. p.

589


TAMÁSFALVA, HETÉNY Tamásfalvát, régebbi nevén Hetényt 1876-ban említik először hivatalos okiratban. A falu mindössze 400 méterre fekszik a román határtól. 800 lakosának kétharmada magyar. (…) Száz évvel ezelőtt Hetényben tégla- és kendergyárunk, tejcsarnokunk, szódaüzemünk, búzatárolónk, csukrászdánk volt, ma viszont jóformán semmi sincs a faluban. A II. világháború előtt német telepesek jöttek ide, de őket kilakoltatták, helyükbe boszniai telepeseket hoztak (Varga Attila, 2002). Rengeteg nyoma van itt a múltnak. Római kori leletektől kezdve egészen a tegnapig vagy máig. Gazdag történelme van ennek a falunak. Hívták Jetinek, Etininak, aztán Tamásfalva lett, majd Hetin. Ez a legújabb kori neve. 1922-ben kapta. Sorolja, kik hány évig uralták ezt a vidéket, ezt a falut. Tudomása szerint 166 évig a kelták voltak itt, 149 évig a rómaiak, 120 évig a gótok, 78 évig a hunok, 97 évig a gepidák, 253 évig az avarok, 84 évig a bolgárok, 657 évig a magyarok, 164 évig az osztrák–magyar birodalomhoz tartozott, most meg, az első világháború óta néhány évnyi megszakítással ide tartozik. Látja, sokféle hatalom, nép fordult meg itt a történelem során. Sokszor feldúlták, felperzselték a falut, de csak megmaradt. Meg is fog maradni (Dankó László, 1991). Cikkek, tanulmányok 6113. Dankó László: Visszanézőben; 7 Nap, 1991. augusztus 16., 12. p. 6114. Dévavári D. Zoltán–Tomek Viktor: Tamásfalvi sokadalom; Hét Nap, 2005. május 25., 24–25. p.

6116. Kocsis Józsefné Marcella: Rekviem Tamásfalváért!; Magyar Szó, 2003. szeptember 26. 6117. Varga Attila: Életjel a bánsági végekről; Magyar Szó, 2002. március 21.

6115. Fa Jenő: Az Urošević Tájház Hetényben; Szabad Hét Nap, 1998. január 8., 22. p.

TAVANKÚT A mai Tavankútról annyit kell tudni, hogy az elmúlt évtizedekben faluvá serdült település nem történelmi elődje helyén helyezkedik el. Tőle néhány kilométerrel nyugatabbra fekszik Felső-Tavankút, a kis településcsíra, amelyet bunyevác horvát lakosai, az ott látható kápolna védőszentje után Sveta Annának neveznek (…). A régészeti leletek bizonysága szerint a középkori okiratokban említett „város” az utóbbi kis település helyén terült el. Annak keleti oldalán, a Felső-Tavankútról az Alsó-Tavankút felé vezető út mellett található a középkori templom romjainak helye. Fekvése ideális. A természetes magaslaton kétfelől a Bácsér két ágának vizenyős völgye öleli körül. Északi irányban homokos dűnék terülnek el, délre pedig a termékeny televény kezdődik. Ide már csak dolgos kezek kellettek, hogy oppidium (város) keletkezzen (Szekeres László, 1996).

590

TEKIJA

Cikkek, tanulmányok Vö.: 5555. sz. 6118. Makai József: Holtvágányon; 7 Nap, 1987. szeptember 11., 16–17. p.

6119. Szekeres László: Egy Árpád-kori település történetéből – Tavankút; In: Honfoglalók; Híd, 1996. május– július, 5–7. szám, 398–408. p.

TEKIJA A mai díszes, kéttornyú templom helyén a XIII. századtól a XVI. század derekáig létezett egy Szűz Máriának szentelt katolikus templom, amelyet a törökök 1526. május 28-át követően, Pétervárad elfoglalása után ledöntöttek, és helyére egy deszkából épült iszlám rendházat emeltek, amelyben két dervis tartózkodott, s amely mellé egy kis, karcsú tornyú dzsámit is építettek. Innen ered a neve is, hiszen arabul a tekija menedékhelyet, zárdát jelent. Hosszú ideig a péterváradi és a karlócai török előkelőségek kedvenc kirándulóhelye volt. Ez a török szentély 1687-ben néptelenedett el, amikor a törökök elhagyták a péterváradi várat. 1693-ban a dzsámit Kolonics Lipót esztergomi érsek engedélyével kápolnává alakították át, melyet a Szeplőtelen Fogantatás tiszteletére szenteltek fel. Az 1699. évi karlócai békének véget kellett volna ugyan vetnie a török garázdálkodásának ezen a vidéken, de III. Amed szultán nagyvezére, Damad Ali pasa 1716. július 29-én kétszázezer főnyi seregével váratlanul megjelent a Fruška gora lankáin, Karlóca és Pétervárad között, s augusztus 5-én, éppen Havas Boldogasszony ünnepének reggelén a kegyhely közelében megütközött Savoyai Jenő hadaival. Az összecsapás reggel hét órától a déli harangszóig tartott, és Savoyai hadainak fölényes győzelmével ért véget. Jenő herceg és katonái is meg voltak győződve arról, hogy a sikert nemcsak hősiességük hozta meg, hanem a „keresztények segítségé”-nek, Szűz Máriának a pártfogása is (Németh Ferenc, 2002). Monográfia 6120. Berti János: A tekijai Boldogas�szony – A Petrovaradin melletti Tekijára zarándoklók kézikönyve; Petrovaradin – A tekijai kegyhely kiadása és tulajdona, 1938. 47 p. Cikkek, tanulmányok 6121. Csorba Béla: Tekijai üldözöttek; Bácsország, 2006. 4. (39.) szám, 32. p. 6122. Habram Károly: Lélekben gazdagodók – Modern zarándokok között a tekiai nagybúcsún; Családi Kör, 1997. augusztus 7., 12–13. p.

6123. M. Gy.: A tekiai Mária-kegyhely múltja és jelene; Hitélet, 1990. 9. szám, 16. p. 6124. Németh Ferenc: A tekijai Máriakegyhely; Családi Kör, 2002. augusztus 8., 23. p. 6125. Szabó Judit: Győzelemre segítő augusztusi hóvihar – A tekijai kegyhely az évszázadok sodrában; Kárpát-medencei Família, 2005. 8–9. szám, 16–17. p.

591


TEMERIN TEMERIN – Magyar m. v. alsó Bács vmegyében, saját postahivatallal és váltással Ujvidék és Ó-becse közt, 6500 lak., kik többnyire katholikusok, s Pest vmegyéből és a Jászságból szállíttattak ide. Van itt derék paroch. templom, urasági kastély és kert, vendégfogadó. A helységet az almási mocsár ketté szakítja, s az 1848/9 forradalomban a szerbek felgyújtották. Első osztálybeli gazdag határa 1100 □ ölével, 27234 hold, mellyből 309 4/8 telek után úrbéri szántó 10032, rét 7478, legelő 4240, uradalmi szántó és rét 4550, mocsár 500, utak 434 hold. Bírja gr. Széchen család (Fényes Elek, 1851). Temerin derék mező város, nagy, rendesen van épülve, széles és egyenes utszái és derék paraszt házai vagynak; a’ helység közepén a’ Catholikusok szép templomjok, ’s a’ mellett a’ szép épületű parochialis ház, a’ derék vendégfogadója az uraságnak, ’s azzal réssut általellenben a’ tulsó szegeleten a’ Tisztartó háza. A’ mező város napkeleti részén épült az uraság emeletes szép Kastélya, melly után derék kert van, ’s körülötte némelly gazdaságbeli épületek. Napnyugatra a’ mező városon kívül hosszan nyulik el az uradalmi gabona-tár, mellette pedig a’ disznókat hizlaló akol fekszik: az uradalmi gabona-tár belseje először a’ Fagot módja szerént buza verem formájára épült volt, ’s némelly gazdasághoz értők most is hasznosabbnak tartják az illyen építések módját a’ gabona tárnak azért, mert tűzi veszedelem ellen tökélletesen bátorságos, és még azért is, hogy a’ levegő nem férhetvén így a bétöltött gabonához az ártalmas gabona férgek nem támadhatnak fel benne: ellenben a’ gazdasághoz értő mások nem tartják a’ Fagot módja szerént való gabona tárokat czélarányosnak, mivel a beléjük töltött gabona nem mindenkor állandó bennek, kivált mikor aratásban sok essők járnak, mivel erőssen őszve lévén a’ gabona és vastagon szorítva, a’ szél nem járhatja, nem is lévén szelelő lyukak a’ gabona tár oldalán. (…) Az uradalom pinczéje is ezen gabona tár alatt van. Az Új-Vidékról Ó-Becsének, ’s onnét Temesvárnak másfelé Szegednek menő posta út a’ mező városon megy keresztül, ’s Új-Vidéktől fogva s az első statió itt van, melly 1 ½ statiót tészen; a’ posta tisztség a’ M. földes uraságé, az expeditor pedig a’ mindenkori uradalmi Kasznár. Határa három nyomásbéli és nagy, mindenféle gabonát jót és sokat terem, kivált szép kölest: a’ lakosok terméseiket Új-Vidékre, ’s a’ Ferencz csatornáján megálló hajókra, Turjához, Szt. Tamáshoz, Verbászhoz ’s Kulához hordják eladni. Sok marhákat nevelnek és juhokat is: fuvarozni és körül belöl napszámba is járnak a’ szegényebb lakosok, különben pedig tehetős, sőt igen jó pénzes gazdák vagynak közöttük. (…) Temerin lakosainak száma 5935 catholicusra, 12 ó-hitűre és 106 zsidóra: más tudósítások szerént pedig mindenessen 6853 főkre megy (Mindszenthy Antal, 1832). Monográfiák Várostörténet Vö.: 2325. sz. 6126. Ádám István–Csorba Béla–Matuska Márton–Ternovácz István: A te-

merini razzia. A VMDP Történelmi Bizottsága; Temerin, 2001. 288 p. 6127. Góbor Béla–Ökrész Károly–Szungyi László: Az idők emlékezetére – A temerini római katolikus plébánia története; Temerin – Római Katolikus Plébániahivatal, 2006. 300 p.

592 6128. Aleksandar Kasaš: Kamendin (Bácsszőreg) – Jedan od veleposeda Dunđerskih u Vojvodini. Filozofski fakultet, Odsek za istoriju, Novi Sad, 2007. 175 p. 6129. Matuska Márton: A temerini tűzoltóság száz éve (1891–1991); Temerin – Rubicon Könyvkiadó, 1991. 82 p. 6130. Matuska Márton: Temerini iparosok; Újvidék – Forum Könyvkiadó – Temerini Iparosok Egyesülete, 146 p. 6131. Mészáros Sándor: Évszázadok viharában – Temerin története 1941-ig; Temerin Község Szkupstinája, 1969. 210 p. 6132. Ökrész Károly: A temerini plébánia története; Újvidék – Agapé, 1993. 144 p. Irodalom: Góbor Béla: Monog ráfia a plébánia történetéből; Magyar Szó, 1993. szeptember 2.; B.[eszédes] V.[aléria]: Egyháztörténeti monográfia Temerinből; Új Hét Nap, 1994. április 15., 11. p. 6133. Ökrész Károly: Lelke üdvére állította… Temerini keresztek; Újvidék – Agapé, 1997. 66 p. 6134. Ökrész Károly: Míg Temerinbe’ magyar szántani fog…; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1999. 275 p. – Részlet: Családi Kör, 1999. november 25., 21. p. 6135. Ökrész Károly: Temerin a magyar szabadságharcban 1848–1849 – A korabeli emlékiratok, naplók, hírlapcikkek tükrében; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2006. 165 p.

TEMERIN 6136. Zsúnyi Illés: Nehéz idők; A szerző kiadása Stark Tamás előszavával. [h. n.], 2001. 120 p. – A Tolna megyében élő temerini származású szerző emlékirata, többek között a Gulagra került temerini leventékről. 6137.  Wier, Wilhelmine: Die deutschen Familien von Temerin in der Batschka. Hamm[burg], 1995. 585 p. Művelődési hagyományok 6138. A temerini községi magyar kath. polgári kör könyvtárjegyzéke; Újvidék – Ivkovics György kvny., 1910. 55 p. 6139. Ádám István: Ötéves a Kertbarátkör. A Temerini Kertbarátkör kiadványa; Temerin, 2002. 46 p. 6140. Balogh Lajos: Temerin nyelvjárásáról; Temerin, 1969. 32 p. – Temerini füzetek 1. szám (kézirat gyanánt). 6141. Csorba Béla: Temerini néphagyományok; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1988. 275 p. 6142. Csorba Béla: Még azt mondják, Temerinben…; Kanizsa – Cnesa Kiadó, 1997. 205 p. 6143. Csorba Béla (szerk.): Illés szekerén, 1332 Temerin 2002. Írások Temerin múltjáról valamint az Illésnap hagyományáról; Temerin – A temerini községi önkormányzat kiadása, 2002. 36 p. – Benne: Ökrész Károly és Csorba Béla cikkei, Ady Endre verse, valamint egy helyi vallásos népének Illés prófétáról. 6144. Csorba Béla: Temerinben volt egy bolt – Temerini népi gyermekjáté kok I.; Temerin – TAKT, 2003. 63 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6145. Csorba Béla: A temerini tájház; Temerin – TAKT, 2005. 23 p. 6146. Csorba Béla: Szilaj csikó nem eladó. Temerini népballadák és rabénekek. A TAKT és a szerző közös kiadása; Temerin, 2005. 76 p. – [Benne mellékletként Tóth László Temerini népballadák és változatok c. írása az Újvidéki Híd 1953. novemberi számából, valamint Kováts Antal A múlt század betyár romantikájának egyetlen élő alakja Temerinben (Délbácska, 1926. május 9.) és Mit dalolt és dalol a temerini magyar nép (Délbácska, 1926. december 25.) c. cikkeivel.] 6147. Csorba Béla: Hol vette a király a várát? – Névtani, néprajzi és tárgytörténeti írások; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2006. 167 p. 6148. Harkai Imre: Temerin népi építészete; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1983. 121 p. 6149. Illés szekerén – 1332 Temerin 2002; Temerin, 2002. 36 p. 6150. Nemes János: A temerini Szigeti Sándor Méhészegyesület krónikája; Temerin, 2003. 58 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 31., 1282., 1411. és 2224. sz. Várostörténet 6151. Ádám István: Az 1944/1945-ös megtorlások temerini áldozatai. Temerini Hírmondó 10. szám, 1998. október 31., 2–4. p.

593 6152. Ádám István: Újváry Ferenc asztalosmester mosógép és jégszekrény készítő üzeme Temerinben; Bácsország, 2004. I–III. szám, 38– 39. p. 6153. Bukurov, Branislav, dr.: Neke karakteristike stanovništva opštine Temerin; In: Zbornik za prirodne nauke Matice srpske – Novi Sad, 1969. 6154. D. Ö. [Dudás Ödön]: Temerin története; Pacsér – Bács-Bodrog, 1878. 122–126. p. 6155. Csorba Béla: Temerin lakóinak származási helye a Kalocsai Érseki Levéltár bérmálási anyakönyvei alapján; Újvidék – Hungarológiai Közlemények 1986. 66–67. szám, 67–90. p. 6156. Csorba Béla: Hej kubikra kéne menni – A temerini kubikostársadalom múltjából; Újvidék – Hungarológiai Közlemények 1987. 70–71. szám 123–128. p. 6157. Csorba Béla: Az amerikai kivándorlás I–II.; Temerini Újság, 1990. január 4., 3. p. és január 11., 3. p. 6158. Cs. B. [Csorba Béla]: A „nagy szaladás” kis áldozatai. Temerin 1848-as gyermekveszteségeiről; Temerini Hírmondó, 39. szám, 2003. március 15., 2. p. 6159. Csorba Béla: Epikus ének egy mezőváros felperzseléséről; Létünk, 2005. 1. szám, 112–120. p. – A temerini gyújtogatás (1848. augusztus 18.) című szerb nyelvű eposz Djordje Stratimirović memoárjának mellékleteként jelent meg.

594

TEMERIN

6160. Góbor Béla: Templom a temerini Telepen; Vajdasági Hírnök, 1994. április 20., 22. p.

6170. Matuska Márton: A temerini áldozatok kilétéről; Vajdasági Hírnök, 1994. augusztus 20., 11. p.

6161. Illés Sándor: Egy bácskai magyar falu; Kalangya, 1942. december 15., 12. szám, 562–565. p.

6171. Nagy Magdolna: A „háborús bűnös” (Tóth Imre); Vajdasági Hírnök, 1994. augusztus 20., 10. p.

6162. Illés Sándor: Temerin gazdasági és kulturális helyzete I–II.; Híd, 1935. január, 1. szám, 9–10. p. és 1935. február, 2. szám, 4–6. p.

6172. Németh Ferenc: A temerini kastély; Magyar Szó – Kilátó, 1986. július 19., 29. szám, 14. p.

6163. Illés Sándor: Viharfelhők Temerin fölött; Magyar Nemzet, 1997. április 26. 6164. Kalapis Zoltán: Napi ingázók, vándormunkások és egyéb utazók. Temerin az iparváros vonzáskö rében; Magyar Szó, 1982. április 25.–május 16. (Húszrészes tárcasorozat) 6165. Karsai Ferenc dr.: Temerin, egykori testvérközségünk; Temerini Hírmondó 22. szám, 2000. szeptember 10. (Átvétel a jánoshalmai Hunyadi Népe c. hetilapból.) 6166. Kohut János: Temerin; Temerini Újság, 1988. szeptember 8., 3. p. (Újraközlés a Városok… falvak… nyomán, 1933) 6167. Kovács Nándor: Se emlék, se bocsánat; Hét Nap, 2005. szeptember 7., 14. p. 6168. Majoros Zsuzsanna: Templomszentelés Temerinben; Családi Kör, 2000. július 27., 9. p. 6169. Maronka János: Egy befogadó falu – 150 évvel ezelőtt; Magyar Szó, 1999. július 4.

6173. Ökrész Károly: Temerin a középkori dokumentumokban I–III.; Bácsország, 1996. április 4., 7. p., május 2., 7. p. és június 6., 7. p. 6174. Ökrész Károly: Temerin az I. katonai felvételen, II. József korában I–II.; Bácsország, 1997. február 6., 7. p.; március 6., 3. p. 6175. Ökrész Károly: „Temerin mostantól fogva örök időkig mezőváros rangot élvezzen…”; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 94–96. p. 6176. Ökrész Károly: Temerin végzetes éjszakájának szemtanúi – Egy sajtóvita kapcsán Temerin elestéről az 1848/49-es szabadságharcban; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 45–47. p. 6177. Ökrész Károly: „Oh, mily szép a tiszta nemzedék”; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 23–24. p. 6178. Ökrész Károly: A temerini Szécsenkastély kétszáz éve; Bácsország, 2004. I–III. szám, 27–31. p. 6179. Ökrész Károly: A temerini Magyar Királyi Állami Polgári Iskola három éve; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 110–112. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6180. Ökrész Károly: A temerini zsidók története 1941-ig; Létünk, 2005. 3. szám, 98–112. p. 6181. Ökrész Károly: A hontalanná vált temeriniek sorsa 1848-ban; Létünk, 2005. 4. szám, 110–124. p. 6182. Varga József: Temerin nagy ünnepe – Msgr. Szungyi László esperesplébánossal a Szent Rozália-templom felszentelésének 200. évfordulója kapcsán; Családi Kör, 2006. július 20., 23. p. 6183. Vondra Gyula (1908–1966); Hitélet, 1966. 11. szám, 7–9. p. Irodalom: A szeretet erősebb a halálnál – Vondra Gyula esperesplébános halálának 20. évfordulóján; Hitélet, 1986. 11. szám, 23. p.; Élete ma is világít; Hitélet, 1991. 10. szám, 16. p. 30 évvel ezelőtt halt meg Vondra Gyula temerini plébános (1909–1966); Hitélet, 1996. 10. szám, 5. p. Művelődési hagyományok 6184. Csorba Béla: Illés-napi hagyományok Temerinben; Újvidék – Hungarológiai Közlemények 1989. 81. szám 629–638. p. 6185. Csorba Béla: Illés-napi hagyományok Temerinben; Magyar Szó – Kilátó; 1989. november 25., 50. szám, 16. p. 6186. Csorba Béla: Illés-napi hagyományok Temerinben; Létünk, 1995. 1–2. szám, 42–50. p. 6187. Csorba Béla: A XVIII–XIX. századi temerini névanyag szláv eredetű családneveinek néhány kérdé-

595 séről; Hungarológiai Közlemények, 1996. 4. szám, 112–117. p. 6188. Csorba Béla: Temerini írók és literátusok; Temerini Hírmondó, 29. szám, 2001. április 12., 2. p. 6189. (czr): Ahol minden nyáron Illés prófétát köszöntik; Hitélet, 1974. 11. szám, 18–24. p. 6190. (D): Palackposta az oltár mögött – Vondra Gyula plébános levele 1947-ből; Vajdasági Hírnök, 1994. október 20., 16–17. p. 6191. Erdősi Loc Valéria: Temerin készül az Illés-napra – A fogadalmi ünnep gazdag rendezvény-sorozatának egyik jelentős eseménye a tájház megnyitása lesz; Családi Kör, 2003. július 10., 24–25. p. 6192. Matuska Márton: A toronyóra az irányadó – Balázs G. Árpád temerini iskolaszéki jegyző saját kezű feljegyzései egy hetvennyolc évvel ezelőtti botrányról; Magyar Szó – Kilátó; 1988. április 2., 16. szám, 16. p. 6193. Még egy újmisés Temerinből (Pásztor Árpád); Hitélet, 1985. 9. szám, 26. p. 6194. Nagy Magdolna: Magyarságunkból nem csinálunk boltot – Skrabány Endrére (…) emlékezünk; Vajdasági Hírnök, 1994. szeptember 20., 17. p. 6195. Ökrész Károly: Egy régi vadászat Temerinben és ami azzal jár; Vajdasági Hírnök, 1995. január, 16–17. p. 6196. Ökrész Károly: Csénásy Simeon, Temerin örmény postamestere;

596

TEMESVAJKÓC Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 11–14. p.

6197. Torok Csaba: Megtalálták a temerini templom tervrajzát; Vajdasági Hírnök, 1994. február 20., 16. p.

6198. Túri Tibor: A kis múzeumok nagy szerepe; Magyar Szó, 1987. december 20. 6199. Varga Antal: Cséplőgéppel keresett kenyér… – Temerini visszaemlékezés a szép, de nehéz munkára; Családi Kör, 2004. június 17., 23. p.

TEMESKUTAS Monográfia 6200. Milleker, Felix: Geschichte der Groβgemeinde Kudritz; Werschetz – Wettel és Veronits, 1888. 48 p.

TEMESVAJKÓC Versectől egy karnyújtásnyira, múlt és jövő között őrlődik lassan Temesvajkóc. A Delibláti-homokpuszta délkeleti csücskében magyarok, románok és szerbek lakta falu, amelyben 1859-ben gróf Bessingen Ernő kastélyt és igényes arbarétumot építtetett. A környéken Temesvajkóc vonzáskörében a XIX. században rajta kívül több nagybirtokost tartottak számon. Román és szerb ortodox templom azóta, magyar katolikus templom pedig 1995 óta segíti a híveket vallásuk gyakorlásában. A múltjában gazdag faluban még ma is a kilencszázötven méterről felhozott kristálytiszta víz csorog az artézi kutakból, az a víz, ami évszázadok óta a Kárpátokból lezúdulva kerül a mélyben húzódó vizekbe. A kutak használatát először az 1859-ben felépült kastély kertjében kezdte el a Bessingen grófi család, majd a falu több utcája, amely máig részesül az állandóan csorgó életforrásból. (…) Bessingen Ernő gróf nagy gondot fordított a temesvajkóci kastélya körüli arbarétum kialakítására. (…) Korábban német, majd partizán légelhárító egységek nyűtték kopottá a több ezer kötetes könyvtárral ellátott kastélyt. De volt itt hadiárva-otthon, mezőgazdasági szövetkezeti iroda és szövetkezeti lakás is. Gondját senki sem viselte, még akkor sem, amikor homlokzatára óriási vörös csillagot biggyesztettek (Kovács Nándor, 2005). Cikkek, tanulmányok 6201. Kovács Nándor: Temesvajkócon, mocsárciprusok között; Hét Nap, 2005. november 16., 14. p.

597


TEMESVÁR TEMESVÁR – Királyi város Temes vmegyében, s fővárosa a mostani szerb vajdaságnak és temesi bánságnak, Szegedhez keletre 13, Pesthez 37 mfd távolságra, lapályos vidéken, mellynél fogva levegője nem a legjobb, s a lázok nagyon uralkodnak. Különben egy vala a legcsinosabb s legszebb városaink közül, de az 1849-ki ostrom alkalmával igen sokat szenvedett. Áll t. i. Temesvár magából a belvárosból, egy várból és külvárosból. A vár és belváros köröskörül kőfallal és erős sánczokkal van bekerítve, minélfogva az osztrák birodalom első rangú erősségei közé soroltatik. Külvárosai közt legszebb a Józsefváros. Itt megy el a Bege hajózható csatornája, melly a város kereskedését igen előmozdítja; sőt az ivóvíz is ebből vezettetett csöveken át a városba, de az ostrom óta, a midőn a Begében éppen semmi víz nem volt, elfogván azt a magyarok, vizet csak kutakból isznak, s a nagy csatornai közönséges kút romokban hever. Temesvár székhelye a szerb vajdaság és temesi bánság polgári és katonai főkormányainak, a fő fellebbviteli és megyei törvényszéknek, egy kincstári igazgatóságnak, főpostahivatalnak, a csanádi római kath. püspöknek, káptalannak és seminariumnak; temesvári n. e. óhitű püspöknek. Van itt továbbá kath. lyceumés gymnasium, polgári és példány iskola, színház, só, harminczad hivatal, takarékpénztár stb. Kórházai közül az irgalmas barátoké különösen kiemelendő. Népessége a városnak 1848-ban 19,081 lélek volt, de a háború súlya miatt jelenleg hihetően kevesebb. Legtöbben vannak köztük római katholikusok, aztán n. e. óhitűek, de az itt egyesült reformátusok és ágostaiak összesen csak 600 főre mennek; s a héberek is majd megközelítik e számot. Nyelvet illetőleg németek, szerbek, oláhok, magyarok. Mindenik hitfelekezetnek helyben van papja és temploma. A kézművesség és kereskedés itt igen virágzó; a Begén levő malmok híres lisztet őrölnek, van egy bőr, stearingyertya, szivar és vegytani termékgyár (ez utóbbi Mehalán), több posztós és timár. Fő kereskedési czikkek a gabona, liszt, szilvapálinka, méz, viasz, gyapjú, nyersbőr, szarvasmarha és sertés. – Temesvár I. Károly idejében már nevezetes város volt. 1413. Hunyady János várat építtete, s azt jól megerősíté. Kinisi Pál mint temesi bán és parancsnok itt lakott; Dózsa György pedig a fellázadt parasztok vezére 1514-ben ugyan itt Báthori István és Zápolya János által megveretvén, borzasztó kínzásokkal végeztetett ki. A török 1552-ben Losonczy várkapitánytól a várat capitulatio erejénél fogva elfoglalván, magukat benn annyira megfészkelték, hogy csak 1716-ban vehette azt vissza Eugen herczeg igen elszánt és kemény ostrom után. Végre az 1848/9-ki magyar forradalomban, kivált utoljára a magyar seregek által igen komolyan ostromoltatott, s már csak nem kénytelen vala magát feladni, midőn aug. 9-kén h. Haynau osztrák fővezér osztrák és orosz seregekkel a magyarokat közel Temesvárhoz megtámadta, s igen véres ütközet után megvervén, a várat is felszabadítá (Fényes Elek, 1851). Monográfiák Vö.: 99a., 959., 965., 966., 1225., 1262., 1331., 1544., 1547., 1548. és 3497. sz. 6202. Becker Vendel: Temesvár kulturgeografiai hatása a Délvidékre –

Kulturgeográfiai monográfia; H. n. [Szeged], é. n. 76 p. 6203. Bellai József: Temesvár és Délmagyarország kis kalauza; Temesvár – Moravetz Testvérek könyvnyomdája, 1914. 73 p.

598

TEMESVÁR

6204. Bellai József szerkesztésében: Dr. Telbisz Károly m. kir. udvari tanácsosnak Temesvár szab. kir. város polgármesterének és díszpolgárának 25 évi polgármesteri működése alatt elmondott beszédei (1885–1910); Temesvár – nyomatott Uhrmann Henrik könyvnyomdájában, 1910. 376 p. + LX tábla.

6211. Déznai Viktor, dr.: Temesvár reviziója; Temesvár, 1929. 24 p. + térkép – különnyomat a Temesvári Hírlap 1929 húsvéti számából.

6205. Berkeszi István: A temesvári könyvnyomdászat és hírlapirodalom története; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1889. 175 p. és Függelék: A temesvári könyvnyomdákban 1771-től 1871-ig nyomtatott könyvek jegyzéke, 177–189. p.

6213. Juhász, Coloman: Das TschanadTemesvarer Bistum wärend der Türkenherschaft 1552–1699 – Untergang der abendländischen Kultur in Banat; Dülmen in Westfalen, 1938. 355 p.

6206. Berkeszi István: Temesvár szabad királyi város kis monográfiája; Temesvár – Uhrmann Henrik Könyvnyomdája, 1900. 202 p. 6207. Berkeszi István: Kataklizma (napló) – 1914. június 28.–1918. október 27.; Békéscsaba, 1989. 94 p. 6208. Berkeszi István: Temesvári művészek; Temesvár – Történelmi és Régészeti Értesítő, 1909. 144 p. 6209. Berkeszi István: A Delejtű. Délmagyarország első magyar hírlapjának kritikai ismertetése a kor jellemzésével (1858–1861); Történelmi és Régészeti Értesítő, 1910. 1–93. p. – Repertórium, 85–93. p. 6210. Bodor Antal: Temesvár és Délmagyarország múltja, jelen közállapotai és turisztikai leírása az Alduna uti kalauzával; Temesvár – Moravetz Testvérek kiadása, é. n. [1908]. 328 p.

6212. Jancsó Árpád–Balla Loránd: Temesvár régi ábrázolásai; Marosvásárhely – Mentor Kiadó, 2005. 282 p.

6214. Krischan, Alexander: Die „Temeschvarer Zeitung” als Banater geschihtsquelle (1852–1948); München, 1969. 160 p. + IX tábla. 6215. Lendvai Jenő: Temesvár város közgazdasági leírása; Budapest, 1908. 61 p. 6216. Milleker Bódog: Temesvár vidékének régiségleletei a honfoglalás előtti időkből; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1900. 1–20. p. 6217. Pesty Frigyes: Oklevelek Temesvár-megye és Temesváros történetéhez; Pozsony – Eder István könyvnyomdája; 1896. XXXIV p. 6218. Pontelly István: A Temesvári Magyarnyelv-Terjesztő Egyesület feladatai; Temesvárott – Nyomatott a Csanád-Egyházmegyei könyvsajtón, 1883. 74 p. 6219. Steiner Adolf, dr.: Temesvár és a DMKE; Temesvár – Mangold Sándor nyomása, é. n., 30 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6220. Telbisz Károly 25 évi polgármesteri működése alatt elmondott beszédei 1885–1910; Temesvár, 1910. 376 p. 6221. Temesvár. Magyarország Vármegyéi és Városai; Az Országos Monográfia szerkesztő-bizottságának felügyelete alatt a Temes vármegyei helyi munkatársak közreműködésével szerkesztette Borovszky Samu dr. †; Budapest – Országos Monográfia Társaság, é. n., 294 p. – Telbisz Károly: Előszó, I–V.; Szentkláray Jenő: Temesvár története, 1–110. p.; Geml József: Temesvár újkora, 111–161. p.; Bellai József: Temesvár leírása, 162–185. p.; Bellai József: Temesvár közoktatásügye, 186–203. p.; Vende Ernő–Berkeszi István–Bellai József: Irodalom, tudomány, művészet, 204–258. p.; Ury Lajos: Törvénykezés, 259–264. p.; Lendvai Jenő: Ipar, kereskedelem, hitelügy, forgalom, 265–287. p.; Betűsoros név- és tárgymutató, 290–294. p.

599 6225. Magony József: Temesvár visszafoglalásának százados emlékünnepe 1816. október 13-án; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1917. 6–18. p. 6226. Miletz János: Temesvár hadászati jelentőségéről történelmünkben. I. Az Árpád-ház kiholtáig; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1875. 5–17. p.; II. Vegyesház trónraléptétől Mátyás király haláláig 1301–1490; 1875. 61–80. p. 6227. Miletz János: Chronológiai adatok a magyar királyok tartózkodásáról Temesvárott; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1875. 171–184. p. 6228. Páll György: A Bánát fővárosának nemzetiségi és gazdasági helyzete; Magyar Kisebbség, 1937. április 1., 7. szám, 177–196. p. 6229. Pesty Frigyes: Műveltségi állapotok Temesváron a XVIII. században; Századok, 1877. 49–56. p.

6222. Wolf, Hans: Das Schulwesen des Temesvarer Banats im XVIII. Jahrhundert; Baden bei Wien, 1935. 195 p.

6230. Singer Jakab: A temesvári zsidók az 1848–49-iki szabadságharcban; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1913. III–IV. füzet, 73–92. p.


6230a. Szekernyés Irén: Az utókor mégsem felejt (Temesvár, Zsombolya és Nagyszentmiklós műemlékei); Nyugati Jelen, 2008. január 12–13.

Vö.: 1421. és 2786. sz. 6223. Berkeszi István: Társadalmi és kulturális viszonyok Temesváron a múlt század végén; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1900. 48–61. p. 6224. Gálffy István: Temesvárnak a szabad királyi városok sorába való felvétele 1790-ben; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1888. 163–168. p.

6231. (sz. n.): Temesvár és a török háborúk 1500–1603-ig egy XVII. századbeli krónika adataiból; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1888. 81–87. p. 6231a. Temesvár; Vasárnapi Újság, 1902. szeptember 7., 576–578. p.

600

TISZAKÁLMÁNFALVA

TERJÁN TERJARI – Puszta Torontál vmegyében, magyar hely 12 házzal, 70 k.[atholikus] lak., kik dohány termesztők. F. u. a Marczibányi család (Fényes Elek, 1851). A Holt-Tisza kanyarában, a mind néptelenebbé váló határ csöndjébe süppedve, sűrű búzavetés és burjánzó gyomok alatt nyugszik a falum, Terján. Ázsiai hangzású a neve ennek az egykori dohánykertész-településnek. Ha szabálytalan időközökben Terján térségébe lépek, emlékezetemben megelevenedik a halott falu, benépesülnek a fehér-zöld fényű utcák: kavarog a búcsúi tömeg, az összesereglett rokonság, és fölcsendülnek a nagysátorban a betyárdalok és kurucnóták. Irgalmatlan gürcölés után kegyetlen tobzódás. Beszolgáltatás és disznótorok, keresztelők és kiszolgáltatottság, meg a lakodalmak pántlikás örvényű hangulata, majd mindezt elnyomja a kikiáltási ár. Több évtizede már, hogy a falut elárverezték. Hamar elkelt minden ház, az iskola és a kápolna is. Lebontotta ki-ki a maga hajlékát, az erőteljes vegetáció alá kerültek a falak, a mázolt földű szobák, ahol az idő vesztegzárába fogva hozzátartozóim szőtték-fonták a megmaradás szálait évek hos�szú során át… Az árverés után csak a süppedő temető, kiapadt kút, repedezett harangláb sejteti az arra járó idegennel, hogy falu lehetett itt, a Holt-Tisza halálkanyarán (Cs. Simon István, 1994). Monográfia 6232. Cs. Simon István: Szülőfalum, Terján; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1994. 81 p. Cikkek, tanulmányok 6233. Cs. Simon István: Terjánról röviden; Hitélet, 1994. 10. szám, 16–17.

p. – Uo.: Terjánra emlékeztünk; 16. p. 6234. ger: Ötven éve volt Terján; Magyar Szó, 2004. szeptember 16. 6235. Maros Antal; Terján; Hét Nap, 2004. május 19., 24. p.

TISZAKÁLMÁNFALVA Waldneudorf, Budiszava A magyar állam 1880 és 1900 között az akkori Bács-Bodrog és Torontál vármegyébe mintegy 17.500 magyar és 2.500 német lakost telepített a következő új telepes községekbe: Bácsgyulafalva, Tiszakálmánfalva, Wekerlefalva (csak németek), Szilágyi, Ótelek, Felső-Muzslya, Nagyerzsébetlak, Székelykeve, Hertelendyfalva és Sándoregyháza. Néhány helységhez hozzátelepítés történt, a többi helységben pedig a szerb lakossághoz egyre többen kezdtek Duna menti és Tisza vidéki magyarok bevándorolni (Palánka, a Palánka melletti állami csikótelep, Csurog, Zsablya, Titel, Mozsor és Sajkáslak). Az állami telepítések Tisza Kálmán akkori miniszterelnök, gróf Szapáry Gyula pénzügyminiszter, gróf Bethlen András és dr. Darányi Ignác földművelésügyi miniszterek nevéhez fűződnek. Új településként jött létre Tiszakálmánfalva is a felső-kovili–grahovai és az alsó-kovili–sanaci bozótos, erdős területen. A Magyar Királyi Államkincstár kétszáz ma-

601


gyar család letelepítését irányozta elő, de a Sajkás-vidéki szerbség között a vártnál kevesebb telepes akart új otthont teremteni, ezért a kincstár a jelentkező 121 magyar telepes család mellett 31 német család letelepítését is lehetővé tette. A magyar kormány célja egy életerős magyar község megteremtése volt a Sajkás-vidéken, ezért kezdetben csak olyan egyének kaphattak letelepítési jogot, akik hivatalos okiratokkal igazolni tudták, hogy legalább ezerforintnyi vagyonnal rendelkeznek. Különböző okokból ez nem sikerült. Ennek következtében az első magyar telepes családok nagy részét a legszegényebb népréteghez tartozó, írástudatlan, földnélküli nincstelenek alkották, akik Bács-Bodrog vármegye mintegy ötven községéből, illetve Szeged környékéről származnak, legtöbben mégis Temerinből, Pirosról, Csurogról, Feketehegyről, Újvidékről, Ókérről, Óbecséről és Bácsföldvárról jöttek. Az első német ajkú telepes családok Káty, Kiskér, Ókér, Bulkesz, Járek, Verbász, Futak és Sóvé községekből érkeztek (Galambos József, 2004). Monográfia 6236. Wurtz, Johannes: Waldneudorf – Deutsches Schicksal im Zeichen d. Nachbarschaft zwischen Magyaren und Serben; Spiegelberg, [1968]. 240 p. Cikkek, tanulmányok 6237. Bóka Lídia: Tiszakálmánfalva ünnepel; Magyar Szó, 2002. február 28. 6238. Felejthetetlen napok [Népmissziós napok Budiszaván]; Hitélet, 1966. 4. szám, 13–20. p.

6239. Galambos József: Részletek Budiszava (Tiszakálmánfalva) történetéből – Fennállásának 120 éves jubileumát ünnepli a település I– XVIII.; Magyar Szó, 2004. február 26.–március 26. 6240. Tomek Viktor–Tóth Tibor: Akik tartják a frontot; Hét Nap, 2005. május 25., 12–13. p. 6241. Uri Ferenc: Budiszava; Magyar Szó, 2004. február 26-ától március 26-áig.

TISZASZENTMIKLÓS TISZA-SZENT-MIKLÓS – Rácz–magyar falu Torontál vmegyében, Csóka és Padé közt, mindenkitől egy órányi távolságra; 934 kath., 1912 n. e. óhitű, 14 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, kövér szántóföldekkel, sok legelővel és réttel, 136 7/8 egész jobbágytelekkel. Az utakat itt szép fasorok ékesítik. F. u. a volt nádor, József ő cs. k. fő herczegsége örökösei. Ut. p. Török Kanisa (Fényes Elek, 1851). A többnyelvű közösség tagjainak a túlnyomó többsége, természetesen egynyelvűként indult egykor hosszú útra, Wislából Tiszaszentmiklósra, ám itt gyorsan alkalmazkodott a körülményekhez. Az úttörők a múlt század első felében jelentek meg a faluban. Tavasztól őszig gyűjtötték a szikesen a salétromot, amit azután nagy üstökben megfőztek és apróra törve Temesvárra szállították a hadiipar számára. Mellette burgonya- és káposztatermeléssel is foglalkoztak. Ősszel visszaköltöztek a szülőföldjükre, de tekintettel

602

TITEL

a nagy távolságra és a korabeli közlekedésre, a múlt század harmincas éveiben a Šalbut, az Urbanek és a Buják nevezetűek közül néhány letelepedett Tiszaszentmiklóson, vagyis a Wislából hozott asszonyaikkal itt kezdtek új életet. (…) A távolság tehát megtette a magáét, közben új nemzedékek nőttek föl, újfajta körülmények, rendszerváltozások között, a tiszaszentmiklósi lengyelek közösségének fiataljai mind gyakrabban léptek házasságra a szlovákokkal, majd később a más nemzetiségűekkel is. [Andrija Polaček] Értelmes ember. Sok a közlendője, 1924 óta rögzíti Kévék és kaparék munkacím alatt a följegyzéseit, s a filozofikus gondolatokat három nyelven írja. Szerbül piros betűkkel, zölddel magyarul, fekete vagy kék irónnal pedig szlovák nyelven (Cs. Simon István, 1995). Cikkek, tanulmányok 6242. Cs. Simon István: Kenyérért kislányt; Vajdasági Hírnök, 1994. június 28., 17–18. p. 6243. Fehér Mayer Mária: A szentmiklósi templombúcsú, Családi Kör, 2000. március 23., 8–9. p. 6244. Micsiz Sándor: Szülőfalumnak, Tisza Szent Miklósnak magyarsága, vallási és kulturális élete a múltban és jelenben I–V.; Szabad Hét Nap, 1996. január 4-étől február 1-jéig. 6245. Miklós Erzsébet: Szülőfalumnak, Tisza Szent Miklósnak magyarsága, vallási és kulturális élete a

múltban és jelenben VI–IX.; Szabad Hét Nap, 1996. február 8-ától február 29-éig. 6246. [Ft.] Pajor Sándor esperesplébános elhunyt; Hitélet, 1993. 2. szám, 14. p. 6247. Pósa Mária: Szülőfalumnak, Tisza Szent Miklósnak magyarsága, vallási és kulturális élete a múltban és jelenben X.; Szabad Hét Nap, 1996. március 7. 6248. Szentmiklósi jegyzetek; Hitélet, 1980. 1. szám, 22–25. p. 6249. Tiszaszentmiklóson élnek még lengyelek; Magyar Szó, 2001. december 30.

TITEL Eközben Salán vezér, mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak haragra gyulladva őt űzik ki az országából. Tehát tanácsot tartván övéivel, követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek. Mikor ezek megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei tanácsot tartván, követeket küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással, hogy a földjüket hagyja el, s induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: „A földet, amely a Duna és a Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor


603

új emberekként megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a szóban volt többi mást. Ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb földet küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk.” A követek ennek hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú arccal Salán vezérhez siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek. (…) Salán vezér a görögök és bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. (…) Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: „Szittyák, kik a bolgárok dölyféből Hung várától a hungarus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne feledkezzetek meg kardotokról, és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem szerényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az asszonyoktól.” Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia, Lél megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görög ellen, igen sokan elestek a görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt, s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett (Anonymus: Gesta Hungarorum). Legszebb hajókat készítettek Titelen a sajkás ezred kerületében, nem csak a katonaság, hanem a bánsági búzakereskedés számára is. Vetélkedett ezzel a szegedi, helyben úgy nevezett superek készítménye, kik közt néhány évek előtt legjelesb volt bizonyos Ábrahám. Az itt készült hajók némelyike 8000 mázsánál is többet bír, közönségesen cserfából építtetnek, szépek s tengeri alakúak. 1800ban egy 8200 mázsát bíró épült a kir. udv. kamara számára; de legszebb volt azon két vízmérésekre és szabályozásokra rendelt hajó, mellyek, ha emlékezetem nem csal, 1825ben bocsáttattak a Tiszára. Jelesek még a sziszeki hajógyár művei is. Ezenkívül készíttetnek hajók Új-Aradon, Komáromban, Baján, Újbecsén, Várin, Beregben; ez utóbbi helyen leginkább a sószállításra (Horváth Mihály, 1840). Monográfiák Vö.: 1821., 1908., 2163. és 5469. sz. 6249a. A titeli Tisza–Duna–Töltés Fenntartási Társulat Emlékirata az 1896. évi Ezredéves Országos Ki állítás alkalmából; Budapest – Légrády, 1896. 32 p.

6250. Érdujhelyi Menyhért: A titeli káptalan története; BBVTT Évkönyve 1895, 49–85. p. és Zombor – Bittermann Nándor és Fia könyv- és kőnyomdájában, 1895. 37 p. 6251. Tyukics, A.: Ustrojstvo c. kr. Titelskog krajiškog šajkaškog bataljona za doba narodnog pokreta 1848–1849; Újvidék, 1900. 82 p.

604

TOPOLYA

– különnyomat a Letopis Matice Srpske 1899. évfolyamából. Irodalom: Margalits Ede: ~; Századok, 1901. 242–252. p. 6251a. Udvardy József, dr.: A titeli káptalan – A Kalocsai és Bácsi Főegyházmegye középkori története V. rész; Kalocsa, é. n. 90 p. (gépirat). 6251b. Udvardy József, dr.: Társaskápta lanok és szerzetesrendek; Kalocsa, é. n., 289 p. (gépirat). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1460. sz. 6252. Cholnoky Jenő, dr.: A M. Földrajzi Társaság harmadik vándorgyűlése; Földrajzi Közlemények, 1909. IX. füzet, 391–403. p. 6253. Čurčić, Lazar: A titeli oktatás nyolc évszázada; Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 22., 41. szám, 16. p. 6254. Čurčić, Lazar: Janus Pannonius Titelen; Magyar Szó – Kilátó, 1984. március 17., 11. szám, 15. p. 6255. D.[udás] Ö.[dön]: Adatok Titel történetéhez, Pacsér – Bács-Bodrog, 1878. 82–87. p.

6256. Érdujhelyi Menyhért: A titeli ásatások; BBVTT Évkönyve 1903. 140–142. p. 6257. Ivánfi Ede: Titel története I–II.; Pacsér – Bács-Bodrog, 1879. 51– 63. p. 6258. Ivánfi Ede: Titel, mint prépostság, káptalan, hiteles hely és vár; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1877. 108–128. p. 6259. Ivánfi Ede: Adalék a titeli sarkophaghoz; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1879. 51. p. 6260. Juhász Erzsébet: Hogy ne vesszen ki a magyar szó – Titeli kezdeményezések; Magyar Szó, 2002. június 9. 6260a. Németh István: Kriptaházak; In: Szórványban [Burány Nándor– Dudás Károly–Németh István–Tari István]; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2004. 121–124. p. 6261. Szabó J. József: Ahol a Tisza a Dunába ömlik – A titeli vár és káptalan középkori műveltségünk egyik fellegvára; Vajdasági Hírnök, 1993. július 20., 16–17. p.

TOPOLYA, BÁCSTOPOLYA TOPOLYA – Magyar m. v. Bács vmegyében, saját postahivatallal, Szabadkához délre 4 mfd. 5800 kath., 200 zsidó lak., paroch. templommal, urasági kastéllyal és kerttel. Vendégfogadó. Homokos határa 1200 □ ölével 32773 hold, mellyből 304 telek után úrbéri szántó 11843, rét 7205, legelő 4918, szőlő 296, uradalmi szántó és rét 8168, mocsár 50, utak 293 hold. Bírja a b. Kray család (Fényes Elek, 1851). Topolyát 1750-ben szállta meg a felvidéki tótság és magyarság. A község neve szláv eredetű. S valószínűleg az itt nagyszámú nyárfáktól vette eredetét. (…) Nagyon sivár,


605

szegényes volt ez a telepítés a német telepítésekhez képest. A német telepesek mindent kaptak, ami a boldog élethez szükséges. Házat, nagy kertet, a földműveléshez lovakat, szerszámot, kocsit, ekét, boronát, továbbá tehenet, sertéseket, bútorokat (még mosóteknőt és szappant is). Épített nekik az állam templomot, paplakot, iskolát tanítóval, minden két falu kapott felcsert (sebészorvost). Szabaddá tette őket tíz évig minden adótól és tehertől. Az iparosokat fölszerelték a mesterségükhöz tartozó minden eszközzel. A topolyai és környéki telepeseket lerakták, és azt mondták nekik: no, most éljetek, ahogy tudtok. (…) A topolyai jövevények hamar belátták, hogy őket nem népnek, lakosoknak hozták ide, hanem csak olcsó, ingyenes munkásoknak; azért sokan vissza is mentek elhagyott otthonaikba. Akik itt maradtak, megszállták a kivándorló törökök által lakott, de jórészt romba dőlt tobáni házakat, s lakhatóvá tették azokat. Így tobán lett Topolya község magja. Innen fejlődött a község tovább, de egyelőre csak a völgybe, mert itt könnyebb volt vízhez jutni, nem kellett oly mély kutakat ásni, mint a fennsíkon (Kiss Lajos, 1943). A táj jellegtelen, a vasút a leglaposabb részén fut át a gyönyörű Krivaja völgyén, s éppen csak feltűnik egy-egy pillanatra egy ezüstösen fénylő kaszáló a tavaszi talajvíz után, s egy nagyobb darab legelő, ahol Törley Bálint vagy a Gäyerek ménese látszott messziről az elrohanó sürgönypóznák között. (…) Papp Dániel aligha itt kereste Tündérlakot, a fővonal különben is messze elkerülte a szülőfaluját, s ha Bácska szíve volt ez a völgy, amelyet a legtermékenyebb földek fogtak körül, a szegénység és a szervezett ellenállás is itt volt a legnagyobb. A Tisza-vidék sötét és súlyos színei itt elhalványultak, derű és könnyed oldódás a Duna felől ugyancsak eltűnt, mire odáig ért, Nyugat és Kelet választóvonalához, és meg kellett érteni Bicskey Péter lemondó, halálra készülő sóhaját: – Ha elmentem volna Zentára rajztanárnak, más ember lett volna belőlem (Herceg János, 1979). Monográfiák Várostörténet 6262. Dokumentumok Topolya és környéke történetéből I. – Szerkesztette Ipacs József; Bačka Topola, 1977. 799 p. – I/1. kötet: Brindza Károly: Forradalmi munkásmozgalom a topolyai járásban 1895–1918; I/2. kötet: Brindza Károly: Forradalmi munkásmozgalom a topolyai járásban 1895–1918. 6263. Dokumentumok Topolya és környéke történetéből II. – Szerkesztette Ipacs József; Bačka Topola, 1979. 696 p. – II/1. kötet: Brindza Károly: Forradalmi munkásmozgalom a topolyai járásban 1919–1927; II/2. kötet: Brindza Károly: Forra-

dalmi munkásmozgalom a topolyai járásban 1928–1929. 6264. Dokumentumok Topolya és környéke történetéből III/1. – Szerkesztette Ipacs József; Bačka Topola, 1982. XXXII + 454 p. – Brindza Károly: Forradalmi munkásmozgalom a topolyai járásban 1930–1936. 6265. Dokumentumok Topolya és környéke történetéből III/2. – Szerkesztette Ipacs József; Bačka Topola, 1985. 455–1026 p. – Brindza Károly: Forradalmi munkásmozgalom a topolyai járásban 1937– 1941. 6266. Brindza Károly: Dr. Hadzsy János, az orvos és az ember; Topolya –

606

TOPOLYA

Művelődési, Oktatási és Tájékoztatási Központ, 1990. Irodalom: Máriás József, dr.: Bácska nagyjainak arcképcsarnokából; 7 Nap, 1990. július 27., 23. p.; Burányi Nándor: Majd, ha lesz időm… – Látogatás a hetvenéves Brindza Károlynál; Magyar Szó – Kilátó; 1989. április 29., 19. szám, 17. p. és 19. p.

Művelődési hagyományok

6267. Brindza Károly: Topolya és környéke malomipara két évszázados hagyománya; Topolya, 1998.

6276. Bačka Topola; Centar za kulturu, 1981. 28 p. (kétnyelvű kiadvány).

6268. Đere, Kornel dr.–Tomić, Pavle dr.– Jožef, Ipač: Opština Bačka Topola; Novi Sad – Prirodno-matematički fakultet, Institut za geografiju, 1985. 236 p. 6269. Harkai Imre: Topolya mezőváros tanyarendszere; Kanizsa – Cnesa, 1998. 88 p. 6270. Kiss Lajos: Kiszakított lapok Topolya történetéből 1943; Topolya, 1943. 80 p. 6271. Monografija Bačke Topole 1750– 1945; Novi Sad – Dániel Print, 2001. 260 p. 6272. Topolya mezőváros históriája (1808– 1811); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1992. 274 p. Irodalom: Bori Imre: André István dicsérete; 7 Nap, 1993. február 5., 17. p.; Bori Imre: Egy rím és egy (jel)kép nyomában; 7 Nap, 1993. február 12., 17. p.; Fehér Ferenc: Egy régi mezőváros históriája; Magyar Szó – Kilátó, 1986. augusztus 16., 32. szám, 15. p. 6273. Topolya monográfiája 1750–1945; Újvidék – Dániel Print, 2001. 260 p.

6274. A topolyai járási népszínház 10 éve; É. n. [1959]. 17 p. 6275. A topolyai Sarlós Boldogasszonytemplom képekben 1904–1906 (Harkai Imre, Rind István); Topolya – Plébániahivatal, 1993. [12] p. – leporello.

6277. Barácius Zoltán: Megkésett rekviem – A megszüntetett vajdasági magyar színházak története; Szabadka – Életjel, 1996. 229 p. 6278. Borús Rózsa: Topolya népszokásai; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981. 186 p. 6279. Cservenák Pál–Nagy Tibor: A topolyai szobrok és emléktáblák; Topolya, 2002. 69 p. 6280. Cservenák Pál: Cserkészek – felderítők; Topolya, 2004. 60 p. 6281. Dévics Imre: A Bácstopolyai Művésztelep; Novi Sad – Forum, 1962. 14 + 67 + 8 p. (számozatlan) 6282. Harkai Imre: Topolya építészete; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1991. 111 p. Irodalom: Fehér Ferenc: A népi építkezés beszédes emlékei; Magyar Szó – Kilátó, 1983. július 9., 26. szám, 15. p. 6283. Kocsis Antal–Nagy Tibor: Isten dicsőségére emeltette… – Topolya mezőváros területén található keresztek; Újvidék – Agapé, 1994.

607

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6284. Penavin Olga–Matijevics Lajos– Mirnics Júlia: Bácstopolya és környéke földrajzi neveinek adattára – Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 1.; Újvidék – Hungarológiai Intézet, 1975. 249 p. 6285. Sarlósboldogasszony római katolikus templom 1904–1994; Topolya, é. n. [1994]. 32 p. 6286. Tibold-Mojzes Djurdjica: A topolyai Népkönyvtár 50 éve – 1945– 1995; Topolya, 1997. 96 p. 6287. Topolyai kalauz; Topolya, 2002. 48 p. 6288. Tóth Ferenc: Topolya és környéke népballadái; Újvidék – Forum Könyvkiadó – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1981. 182 p. Irodalom: Matijevics Lajos: „…egy majdani nagy balladáskötet kiadásához…”; Magyar Szó – Kilátó, 1982. február 13., 6. szám, 13. p. 6288a. Virág Gábor: Topolya történeti csa ládnevei; Budapest – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Bölcsészettudo mányi Kar. Magyar Nyelvészeti Tan székcsoport. Névkutató Munkaközösség, 1992. 59 p. 6289. Virág Gábor: A topolyai iskolák története (1750–1944); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1993. 174 p. 6290. Virág Gábor: A topolyai középiskolák rövid története; Topolya, 1988. 81 p. (kétnyelvű kiadvány) 6291. Virág Gábor: A kézművesség története – Paraszti foglalkozások, kézművesek, iparosok Topolyán; Topolya, 2002. 168 p.

6292. Virág Gábor, dr.–Cservenák Pál: Az iskola; Topolya, 2003. 100 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1263., 1411., 1941., 1972., 2187. és 3541. sz. Várostörténet 6293. Biacsi Antal: Topolyai létszámfejtés; 7 Nap, 1991. június 7., 12–13. p. 6294. Brindza Károly: Az 1750-ben újratelepített Topolya I–IV.; Bácsország, 1996. szeptember 5., 9. p.; október 3., 9. p.; november 7., 9. p.; december 5., 6. p. 6295. Brindza Károly: Topolya kamarai falu leírása 1790-ben; Bácsország, 1997. január 9., 7. p. 6296. Brindza Károly: 1806: Topolya mezővárosi rangot kapott; Szabad Hét Nap, 1998. április 15., 20. p. 6297. Brindza Károly: 150 évvel ezelőtt – Topolya mezőváros tragédiája; Szabad Hét Nap, 1999. február 10., 14. p. 6298. Cservenák Pál: Topolya összeírási adatai; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 8–10. p. 6299. Fehér Ferenc: Topolya eleven történelme: Magyar Szó – Kilátó, 1983. április 16., 15. szám, 16. p. 6300. Fehér Ferenc: A múlt század eleji Topolya történetéhez; Magyar Szó – Kilátó, 1984. november 17., 46. szám, 17. p.

608

TOPOLYA

6301. Fehér Ferenc: A Kray-kastély árnyékában; Magyar Szó – Kilátó; 1988. december 24., 3. szám, 16. p.

6312. Virág Gábor: Egy „elátkozott” topolyai család; 7 Nap, 1998. 3–14. szám.

6302. Hovány Lajos: Topolya vizei a térképeken; Bácsország, 2000. 5–6. szám, 15–18. p.

6313. Virág Gábor: Topolya birtok- és gazdálkodási viszonyai a XVIII. század második felében; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 41–44. p.

6303. Kocsis Antal: Fybaych és Baych topográfiai elhelyezkedése; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 90–93. p. 6304. Kocsis Antal–Cipó Rózsa: A topolyai zsidótemető; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 69–76. p. 6305. Kocsis Antal: Topolyai zsidók; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 80–85. p. 6306. Kocsis Zsuzsanna–Gondi Martina– Rudics Diana–Benedek Gabriella– Dudás Diana: Az utolsó Kray báró és Topolya 1848–1849 között; Bácsország, 1998. 1. szám, 29–31. p. 6307. Muhi János: Topolya utolsó földesura; Kalangya, 1944. 1. szám, 8–11. p. 6308. N. K. [Nagy Klára]: Topolya 250 éve – Nagy Tibor történész a város betelepítéséről; Magyar Szó, 2000. március 11. 6309. Pénovátz Antal: A megzabolázott Bácsér – A századelő vízművei Kishegyes és Topolya területén; Magyar Szó – Kilátó, 1985. április 20., 16. szám, 17. p. 6310. Pénovátz Antal: A Krivaja-völgyi vízgazdálkodás száz éve I–VII.; Magyar Szó, 1986. július 13–19. 6311. [Simokovich Rókus] Sántha Péter: Bácska Topolán; Híd, 1939. november, 11. szám, 338–341. p.

6314. Virág Gábor: Topolya mezőváros pecsétje 1848-ig; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 45. p. 6315. Virág Gábor, dr.: Czinege György és a nemesi insurrectio; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 121. p. 6316. Virág Gábor, dr.: Topolya birtokés gazdálkodási viszonyai a XIX. század első felében; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 22–24. p. 6317. Virág Gábor, dr.: Milyen is volt a falu első temploma?; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 110. p. 6318. Virág Gábor: Topolya mezőváros fekete krónikája [1749] I–III.; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 85–94. p.; 2002. X–XII. szám, 107– 112. p. és Bácsország, 2003. X–XII. szám, 91–99. p. 6319. Vojnits Tivadar: Ha felszáll a vörös kakas… – Topolya történetének legnagyobb tűzesetei; Szabad Hét Nap, 1997. március 6., 10. p. 6320. Vojnits Tivadar: Fybaychtól Topolyáig; Szabad Hét Nap, 1997. április 3., 4. p. 6321. Vojnits Tivadar: 1944 gyászos emlékezete – A topolyai magányos fakereszt előtt, Szabad Hét Nap, 1999. november 10., 6. p.


609

6322. Zöldy Pál: Koldulás és koldulási módok Topolyán az 1900-as évek táján; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 123–127. p.

6330. Cservenák Pál: Beteljesült a régi álom – Múzeuma van Topolyának; Bácsország, 2003. I–III. szám, 126. p.

Művelődési hagyományok

6331. Csípe Tímea: Volt egyszer egy tündérkert – A topolyai park két évszázada; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 64–69. p.

6323. Barácius Zoltán: Színházvédő szegénylegények – Ötven esztendővel ezelőtt alakult meg a Topolyai Járási Magyar Népszínház I–IV.; Családi Kör, 1999. szeptember 23., 20. p.; szeptember 30., 20. p.; október 7., 20. p.; október 14., 21. p. 6324. Borús Rózsa: Topolyai népviselet a századfordulón; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1977. 32. szám, 101– 109. p. 6325. Borús Rózsa: Topolyai mondák [a] pusztatemplomról; Bácsország, 1995. július 6., 15. p. 6326. Borús Rózsa: Emberek és életraj zok – Részletek hajdani topolyaiak önéletrajzából; Bácsország, 1997. június 5., 4. p. 6327. Brindza Károly: Adatok a 110 éves topolyai sajtó történetéhez I–II., Szabad Hét Nap, 1995. március 2. és március 30. 6328. Brindza Károly: Robotmunka-megváltás; Bácsország, 1997. július 3., 6. p. 6329. Cservenák Pál–Nagy Tibor: Topolyai szobrok és emléktáblák múltja és jelene; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 29–34. p.

6332. Csuka Zoltán: Séta a Topolyai népkertben; Kalangya, 1944. 1. szám, 37–40. p. + fényképek. 6333. Fehér Ferenc: Topolyai változatok; Magyar Szó – Kilátó, 1982. június 5., 21. szám, 16. p. 6334. Fehér Ferenc: A dalkultúra emlékei Topolyán; Magyar Szó – Kilátó, 1983. szeptember 24., 37. szám, 16. p. 6335. Fehér Ferenc: Az Olvasó Egylettől a mai Népkönyvtárig; Magyar Szó, 1984. október 18., 13. p. 6336. Fehér Ferenc: Egy százéves egylet krónikájából (tűzoltóság); Magyar Szó – Kilátó, 1984. december 1., 48. szám, 13. p. 6337. Fehér Ferenc: A vándorfestő megvalósuló látomásai (Nagyapáti Kukac Péter); Magyar Szó – Kilátó, 1985. február 16., 7. szám, 18. p. 6338. Fehér Ferenc: Topolya képzőművészeti múltjából, Magyar Szó – Kilátó, 1985. július 6., 26. szám, 15. p. 6339. Fehér Ferenc: Tájház – s a tájnak az emberei; Magyar Szó – Kilátó, 1987. január 17., 7. szám, 16. p.

610 6340. Fehér Ferenc: Africasafari a bárókertben; Magyar Szó – Kilátó; 1988. június 4., 24. szám, 16. p. 6341. Fehér Ferenc: Otthon, a kálvárián…; Magyar Szó – Kilátó; 1988. október 22., 44. szám, 15. p. 6342. Fehér Ferenc: A Topolya és Környéke ezredik számához; Magyar Szó – Kilátó; 1989. január 28., 7. szám, 16. p. 6343. Fehér Mayer Mária: A nagytemplom ünnepén; Családi Kör, 2006. július 6., 10–11. p. 6344. Gallusz László: Szóljon a dal – Százéves a karéneklés Topolyán; Magyar Szó, 1989. február 4.–február 19. 6345. Hadzsy János: Kimutatás orvosi működésemről; Melléklet a Gyógyászat 1893. évi 30. számához, 4 p. 6345a. Hadzsy János: Működésem és eredményei 1895-ben; Gyógyászat, 1896. 67–68. p. 6345b. Hadzsy János: Kimutatás orvosi működésemről 1896-ban; Gyógyászat, 1897. 95–97. p. 6346. Harkai Imre: Részletek Topolya építészetéből (1750–1941); Híd, 1983. május, 654–665. p. 6347. Harkai Imre: Az alföldi kertes város topolyai modellje; Bácsország, 1995. augusztus 3., 9. p. 6348. Harkai Imre: A topolyai szélmalom; é. n. – szórólap.

TOPOLYA 6349. Háromezernyolcszázan együtt a szentmisén [A topolyai katolikus egyházközségről]; Hitélet, 1974. 1. szám, 18–24. p. 6350. Laczkovics Imre: A topolyai Limbek fotóstúdió; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 66–69. p. 6351. Matijevics Lajos: A Telecskaidombok csavargója (Krivaja, 1883); Magyar Szó – Kilátó, 1980. július 19., 28. szám, 15. p. 6352. Móricz Vince (1914–1989) [plébános]; Hitélet, 1989. 6. szám, 6. p. 6353. Nagy Klára: Milyen sors vár a topolyai kálváriára?: Magyar Szó, 1989. május 23. 6354. Összefogás a Kálváriáért; Hitélet, 1990. 6. szám, 17. p. 6355. pné [Penovácné Náray Éva]: Az utókornak megörökítve – Négy év alatt három múzeum; Magyar Szó, 1987. november 12. 6356. Raffai Judit: Zöldy Pál, Topolya krónikása; Bácsország, 2002. IV– VI. szám, 122–123. p. 6357. Rind Melitta: Topolyai gyermekjátékok; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 64–66. p. 6358. Rind Melitta: Topolyai gyermekjátékok – Eszközös játékok; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 75–77. p.; Mozgásos játékok; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 87–90. p. 6359. Sinkó István: Volt egyszer egy színház I–IV.; 7 Nap, 1988. október 14., 38–39. p.; október 21.,

611

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 38–39. p.; október 28., 38–39. p. és november 4., 38–39. p. 6360. (-s. -s): Húsvéti hívogató Topolyára; Hitélet, 1980. 4. szám, 24–28. p. 6361. Szabó Anikó: Pályám emlékezete – A topolyai Rind István hivatásáról, a fényképészetről; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 73–77. p. 6362. Szabó József: Tett lett az ötletből – A Topolyai Múzeumnak szentelt szabadkai múzeumi évkönyv; Hét Nap, 2004. január 21., 14–15. p. 6363. Szakmány György: Egy magyar sziget a Vajdaságban (1.) – Topolya; Magyar Turista, 2007. április, 40–41. p. 6364. Virág Gábor: A Kosztolányiak Topolyán I–II.; 7 Nap, 1992. november 13., 16. p. és november 20., 16. p.

Oktatás és az iskolák 6365. Deák Áron: Az elmélet igenlésétől a gyakorlat hiányolásáig – A középiskolai oktatás jubileuma Topolyán; 7 Nap, 1988. december 9., 24–25. p. 6366. Virág Gábor: A topolyai tanonciskola története I–XIX.; Topolya és Környéke, 1989. október 20-ától 1990. március 16-áig. 6367. Virág Gábor: Topolyai népoktatás 1750–1945 I–IV.; Topolya és Környéke, 1990. október 5-étől november 9-éig. 6368. Virág Gábor: A topolyai óvodák története I–IV.; 7 Nap, 1993. január 8., 14. p.; január 15., 14. p.; január 22., 14. p. és január 29., 14. p.

TOPUSKÓ Monográfia 6369. Lakatos Dénes: A topuskói ciszterci apátság története az Árpádok

korában; Budapest – Stephaneum Nyomda R. T., 1911. 80 p.

TORÁK A szerb kormány rendelete értelmében, mely nemrég jelent meg a szolgálati lapban is, a begaszentgyörgyi (Žitište) községhez tartozó Begejci falu neve mától újra Torák. Ezzel eleget tettek a főleg románok által lakott település lakói óhajának, akik már néhány évvel ezelőtt referendumon döntöttek arról, hogy falujuk vegye fel a régi elnevezést, melyet először egy 1334-ből eredő írásos dokumentum említ. A román ajkú lakosság betelepítése 1767-ben kezdődött, amikor 340 család érkezett Erdélyből. A második világháború után napjainkig a falu a Begejci nevet viselte. Torákon a lakosság kétharmada román, mintegy 10 százaléka szerb nemzetiségű, de a faluban élnek magyarok, horvátok, cigányok és né-

612

TORDA

metek is. Érdekes, hogy a településen jelenleg mintegy 4000 lakos él – több mint a község központjában, Begaszentgyörgyön (K. I., 2001). Cikkek, tanulmányok 6370. K. I. [Kecskés István]: Begejciből (újra) Torák lett; Magyar Szó; 2001. április 20.

TORDA TORDA – Puszta Torontál vmegyében, népes magyar hely, Becskerekhez északra 4 órányira; 225 házzal, 2656 kath., 10 óhitű, 10 zsidó lak. Kath. paroch. templommal. Lakosai híres dohánytermesztők, s jámbor magaviseletök által jelesen megkülönböztetik magokat. F. u. Pejachevich Péter (Fényes Elek, 1851). Az 1723–25. évi Mercy-féle térképen a becskereki kerület elpusztult helységei között találjuk Tordát. 1750-ben a dél-magyarországi kincstári puszták bérlő társasága bérelte. 1776-ban Szeged környéki magyarok telepedtek ide. 1781-ben gróf Pejacsevich József vásárolta meg a falut. Ennek utóda, Pejacsevich Zsigmond 1797-ben Szeged, Makó, Dóc, Mezőkövesd, Kiszombor, Bánlak, Apátfalva, Temerin, Szaján, Szőreg és Dorozsma helységekből telepített ide magyarokat, akikkel a szomszédos Basahídon 1798-ban szerződést kötött. 1799-ben 225 házhelyet osztott ki a telepeseknek, s ezzel a község megalapítója lett (Dobai József, 2003). Monográfiák 6371. Benák Imre: A Tordai Elemi Népiskola története; Torda, 1924. 6372. Dobai József: Torda krónikája (1776–1989); Torda helyi közössége – Dolgozók, Újvidék, 1989. 57 p. 6373. Dobai József: Torda krónikája II. kötet (1776–1990); Torda – Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, é. n., 129 p. 6374. Dobai József: Torda krónikája III. kötet (1776–1998); Tóthfalu – Logos, 1998. 148 p. 6375. Dobai József: Torda jubileumai; Torda, 2003. 67 p.

Irodalom: Biacsi Antal: A falu krónikása; Szabad Hét Nap, 1998. május 13., 21. p.; (-rajović-): Újabb könyv Tordáról; Hét Nap, 2003. július 2., 27. p.; Tóth Lívia: Könyvek a szülőföldről; Hét Nap, 2004. március 24., 28. p. Cikkek, tanulmányok 6376. Dobai József: Torda munkával készül temploma évfordulójára; Hitélet, 1992. 11. szám, 16. p. 6377. Dobai József: Az oktatás kezdete Tordán I–II.; Szabad Hét Nap, 2000. április 5. és április 12. 6378. Dobai József: Belovai Imréről szóló ballada; Szabad Hét Nap, 2000. május 24., 24. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6379. Dobai József: Az elemi csapások rövid krónikája, Szabad Hét Nap, 2000. augusztus 30., 30. p. 6380. Dobai József: Akiről nem feledkezhetünk meg; Bácsország, 2000. 5–6. szám, 19. p. 6381. Dobai József: Torda múltja – dióhéjban (1776–1953); Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 16–21. p.

613 6390. Mezei István: A kisipar fejlődése és hanyatlása az 1900-as évektől 1943-ig; Bácsország, 2002. I–III. szám, 101. p. 6391. Mezei István: A kisipar másodszori fellendülése és hanyatlása – Az 1944 és 1973 közötti időszak áttekintése; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 82–83. p.

6382. Dobai József: Mihalovits József zágrábi érsek Tordán született; Bácsország, 2002. I–III. szám, 93. p.

6392. Mezei István: A tordai Mezei család rövid története és családfája; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 82–85. p.

6383. Dobai József: Tordai hiedelmek és szokások; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 84. p.

6393. Mezei István: Benák Imre, a szigorú tanító; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 65. p.

6384. Dobai József: Az oktatás kezdete; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 68–69. p.

6394. Németh Ferenc: Ahol kedvelték a dalt meg a nótát – Közel 110 évvel ezelőtt, 1888-ban alakult meg a tordai dalárda; Családi Kör, 1995. március 9.

6385. Dobai József: Tordai örökválság („megörökülés”); Bácsország, 2004. I–III. szám, 92–94. p. 6386. Dobai József: Régi szokások és mesterségek: Hét Nap, 2004. február 25., 29. p. 6387. Dobai József: A tordai zsidó áldozatok; Hét Nap, 2005. április 6., 26. p. 6388. Habram Károly: Torda ünnepi díszben – Jubileum előtti barangolás a kétszáz éves faluban; Családi Kör, 1998. május 14., 6–7. p. 6389. Losoncz Iván: Torda és a bánsági telepítések; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 86–91. p.

6395. Németh Ferenc: A tordai iskolazavar – Egy 120 évvel ezelőtti oktatásügyi viszályról; Családi Kör, 1995. június 29. 6396. Németh Ferenc: Régi tordai kosárfonók – Két 90 évvel ezelőtti téli tanfolyamról; Családi Kör, 1996. február 22. 6397. Oltárszentelés Tordán; Hitélet, 1978. 6. szám, 4–7. p. 6398. Stanyó Tóth Gizella: A múlt nyomában – A 200 éves Torda település krónikása, Dobai József emlékezik; Magyar Szó, 1998. május 17.

614

TORONTÁLVÁSÁRHELY

TORNYOS Tornyos puszta a zentai határ nyugati része Topolya mellett. Régebben ez is lakott helység volt. 1479-ben az óbudai káptalan Konya Demeter özvegyétől, Ágotától megszerezte: Szaján, Tornyos, Temérdekegyház, Bocsár stbi csanádmegyei birtokokat s a kői kápt. – a beiktatás meg is tartatott. Itt Tornyos hihetőleg a többi helyek miatt tévedésből van szintén Csanádba számítva. Az 1520. évi Csongrád vm. (Becséig terjedt) tizedjegyzékben Tornyos, Likasegyház, Adorján, Martonos stbi említetnek. – A török kor után a zentai határőrök kapták Tornyost pusztául s azóta is mindég Zentához tartozik. Ezen pusztán 1903-ban 1950 rk., 14 gkel. Lélek lakott (Iványi István, 1906). Monográfiák


6399. Épült Isten dicsőségére és a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére [100 éves a tornyosi templom]; 2001.

6401. Övéihez tért legidősebb papunk (Szvoboda Lajos 1887–1973); Hitélet, 1973. 8. szám, 15. p.

6400. Fehér Lajos: Tornyos múltja és jelene; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1990 – ZMF 33.

6402. (gyi, hl): A gyerekek csak akkor láttak papot, ha gyónni mentek Zentára; Hitélet, 1976. 2. szám, 18–22. p. 6403. Tóth Lívia: Falukép-kirakó; Hét Nap, 2001. december 5., 10–11. p.

TORONTÁLVÁSÁRHELY Debellács, Debelyacsa A debelyacsaiak ősei 1794-ben érkeztek erre a vidékre Hódmezővásárhelyről, Szentesről, Makóról és Gyöngyösről. (…) azok, akik megülték ezt a tájat, nem katonaként jöttek a határőrvidékre, hanem telepesekként, a kedvezmények, az ingyenes úrbéri telek, a szesszió (34 holdnyi földterület) miatt és a boldogulás reményében. Tíz évre adókedvezményt és hadkötelezettség alóli felmentést kaptak, mert a kincstár megítélése szerint legalább ennyi időre volt szükség, hogy a műveletlen földek újra termőre forduljanak. (…) A falu erős támpontja a Negyvennyolcas Pártnak, illetve a Függetlenségi Pártnak, tehát a kiegyezéssel szemben álló ellenzékhez tartozott, s emiatt elkerülte a kövesút, nem részesült a kincstári tulajdonban lévő pancsovai rétből, s állami iskolát sem kapott (Kalapis Zoltán, 1980). A kincstári pusztát Debelláti pusztának hívták. Egy 1827-ből származó pecséten ez áll: Debelitasa, egy 1872-es bélyegzőn pedig Debeliatsa. Az 1885-ből származó jegyzőkönyvben már előfordul a Debelyacsa, Debelyácsa és ennek változatai. 1888tól Torontálvásárhely volt a neve, elvétve találkozhatunk még a Develak, Debeljak, Debeljácska, Debelliácsa és a Debelliás névvel (Erdősi Loc Valéria, 2004).

615

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák


6404. Bakator Judit–Mészárosné Bába Lucia: Hosszú a jegenyesor – Debelyacsa monográfiája; Debelyacsa – Vitkay, 2003. 612 p.

Vö.: 1411. sz.

6405. Csete-Szemesi István: A debeljácsai református egyház gyökerei, 200 éves múltja és jelene; Budapest – K. n., 1994. XXIV + 104 p.

6408. E. L. V.: Debelyacsa, Debellács, Torontálvásárhely – A faluban a hét végén emlékeznek meg a betelepítés 210. évfordulójáról; Családi Kör, 2004. augusztus 26., 16. p.

6406. [Gachal János]: Debeljácsi emlékkönyv 1838–1938 – A debelyácsi református keresztyén egyház emlékkönyve a templom 100 éves jubileuma alkalmából. Összeállította Gachal János esperes és Tóth Sámuel okl. jegyző; Kiadja a debelyácsi református Hitközség, é. n. [1938]. 39 p. – Csachal János: Előszó, 3. p.; A település története, 4–11. p.; Az Egyház, 12–15. p.; A templom, 15–16. p.; A harangok, 17–18. p.; Harangavatáskor (vers), 18. p.; Az orgona, 18–19. p.; Az egyház parokiája, 19–20. p.; Az egyház anyakönyvei, 20–21. p.; Az egyház nevezetesebb pártfogói és támogatói, 22. p.; Néhány szó a Debelyácsi Református Egyház Nőegyletéről, 22–23. p.; Az egyház temetői, 23. p.; Negyvennyolc év a dal szolgálatában, 24–25. p.; Debelyácsa hősi halottai, 25–26. p.; Az egyház lelkészei, 26–27. p.; Az egyház gondnokai, 27–28. p.; Az egyház iskolái. Vallásos otthon, 28. p.; Az egyház tanítói, 29. p.; Jegyzők, bírák, 29–31. p.; Egyház fegyelem gyakorlása, 31–32. p.; Fizetéses levél, 32–33. p.; Az egyház orgonista kántorai, 34. p.; Első kántori díjlevél, 34. p.; A legújabb kántori díjlevél, 34–35. p.; Az egyháznak más felekezetekhez, más egyházakhoz való viszonya, 35. p.; Befejezésül, 36. p.

6407. Dudás Károly: Egy múzeum tárgyai; 7 Nap, 1989. április 14., 25. p.

6409. Fehér Ferenc: A debellácsi karnagy emléke; Magyar Szó – Kilátó, 1985. június 22., 24. szám, 19. p. 6410. K. O.: A debellácsi kincsesház; Családi Kör, 1991. július 11., 12– 13. p. 6411. Kalapis Zoltán: Időszámítási könyv – Katona József debellácsi bíróviselt földműves feljegyzései; In: Élet, élet, csuda élet; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2005. 137–154. p. 6412. Kartag Nándor: „Veletek lakozom ezen a helyen…” – Debelyacsán 200 éves a református egyházközösség; Családi Kör, 1999. szeptember 2., 23. p. 6413. Matuska Márton: Gyökerek és termés – Debelyacsa kétszáz éves; Új Hét Nap, 1994. szeptember 2., 9. p. 6414. Németh Ferenc: Egy régi debelyacsai rablógyilkosság; Családi Kör, 1994. június 16., 14. p. 6415. Németh Zoltán: Százéves a debelyacsai gyógyszertár; Magyar Szó – Kilátó, 1985. március 2., 9. szám, 17. p.

616

TORZSA

6416. Piszár József: Kilencvenéves a debelyacsai Spartakus; Családi Kör, 2001. augusztus 23., 22. p.

6417. Tóth Lívia: Mennyire erősek a több mint kétszáz éves gyökerek? – Fogyatkozásról, elöregedésről és tervekről Torontálvásárhelyen; Hét Nap, 2004. január 21., 28–29. p.

TORZSA TORZSA – Szép német falu Bács vmegyében, ut. p. Verbásztól délre 1 ½ órányira, 1300 ágostai, 1000 reform., 200 zsidó lak., szép evang. és ref. templomokkal. Gazdag határa első osztálybeli s 1100 □ ölével 8657 hold, mellyből 110 telek után úrbéri szántó 3721, rét 2710, legelő 1947, utak 279. Uradalmi majorság nincs. Bírja a kamara (Fényes Elek, 1851). Torzsa (…) derék német helység melly II. József Császár alatt szállatott meg: a lakosok Evangelikusok és Reformátusok; mind a’ két félnek derék temploma és parochiális háza van. Azt jegyzem itt még, hogy a’ Bács vármegyében való protestans német helységekben, mikor azok megszállíttattak, a’ K. Kamara mindenütt derék parochális házakat, ’s vert falakból álló Templomokat építtetett, a’ mellyek helyekbe már most csak nem mindenütt, nem csak derék, hanem még szép Templomok is épültek; ezeken kívül mindenik parochiához egy egész urbariali hely adatott a haszonvételre, melly oly formán használtatik, hogy a’ hol egy féle vallású prédikátor van, ott az egészlen az által, a hol kétféle vallásnak, ott mind a’ kettő egy formán felosztva használja az urbarialis sessiót. A’ Catholikus lakosok Kulára járnak Templomba. Határja rónaság, fekete földből áll, három nyomásbéli, ’s mindenféle gabonát bőven megterem, de leginkább tiszta búzát, babot és kendert termesztenek; gabonabéli terméseiket Kulához és Verbászhoz hordják a’ hajókra; a’ hajdani időkben a’ Kalocsai Érsekség volt a’ földes ura; a’ Törökök alatt elpusztult, mert a’ Kalocsai Érsekségnek hajdani birtokairól 1700dik esztendőben akkori Balogh Bács vármegyei Al-kapitány által, a’ Győri Káptalan kiküldött kanonokjai előtt tett törvényes vizsgálat szerint Torzsa desertumnak neveztetett: a’ Törökök kiverettetése olta, a’ Kamara bírja, mellynek Kula uradalmához tartozik most (Mindszenthy Antal, 1832). Monográfiák 6418. Barkmann, Emma: Torscha – Eine volksdeutsche Siedlung in der jugoslawische Batschka; Berlin, 1942. 318 p. 6419. Wack, Peter: Torža 1784–1934 – Eine 150-jährige deutsche Gemeinde in Jugoslawien; Herausgegeben von Gemeinde Torža; Novi Vrbas, 1934. 626 p. + számos illusztráció, térkép és grafikon.

Irodalom: Réz Henrik: ~; Századok, 1937. 469–473. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1282. és 2192. sz. 6420. [Hajnal Ignác] Holczmann Ignácz: Torzsa község a szabadságharcban; BBVTT Évkönyve 1902. 18– 23. p.

617

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6421. [Hajnal] Holczmann Ignácz: A torzsai németek szokásai I–III.; BBVTT Évkönyve 1905. 15–19. p.; 71–77. p. és 101–116. p. 6422. Hajnal Ignácz: A torzsai német gyerekek játékai I–II.; BBVTT Évkönyve 1905. 137–157. p. és BBVTT Évkönyve 1906. 27–36. p. 6423. [Hajnal] Holczmann Ignácz: A torzsai németek szokásai – Gyermekrímek és versek I–IV.; BBVTT Évkönyve 1906. 92–101. p. és BBVTT Évkönyve 1907. 93–99. p.; 138–143. p. és BBVTT Évkönyve 1908. 131–136. p.

6424. Hajnal Ignác: A torzsai németek szólás-mondásai; BBVTT Évkönyve 1910. 32–34. p. 6425. Hajnal Ignác: A torzsai gyermekek mulattató rímes mondókái; BBVTT Évkönyve 1910. 129–132. p. 6426. Hajnal Ignác: A torzsai gyermekek találós kérdései; BBVTT Évkönyve 1910. 162–163. p. 6427. Hajnal Ignác: Sírversek a torzsai temetőben; BBVTT Évkönyve 1911. 62–65. p.

TÓBA Cikkek, tanulmányok Vö.: 1973a. sz. 6428. A vízimadarak otthona volt… – És mi lesz? [A katolikus hitközség életéről]; Hitélet, 1976. 8. szám, 18–24. p. 6429. Gallusz László: Réti talaj, sok-sok munka, Családi Kör, 2000. április 27., 10–11. p. 6430. Kalapis Zoltán: Tóba helyi közösség; In: A Testvériség-Egység találkozói; Tóba, 1981. 34–78. p.

kivesző tóbai szokásokról és hiedelmekről I–XXIII.; Magyar Szó, 1989. december 9.–1990. január 3. 6433. Kalapis Zoltán: Tóbai krónika I–XXIII.; Magyar Szó, 1990. augusztus 24.–szeptember 16. 6434. Kalapis Zoltán: December Tóbán – Az észak-bánáti telepítvényes falu szokásrendje az év utolsó hónapjában; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 32–34. p. 6435. Matuska Márton: Számadás egy faluról; Magyar Szó, 1989. október 8.

6431. Kalapis Zoltán: A tóbai Magköztársaság I–II.; Magyar Szó, 1984. június 9., 8. p.; június 10. [?].

6436. Németh Zoltán: A reményvesztettek falva; Magyar Szó, 1998. április 30.

6432. Kalapis Zoltán: Örökségünk maradványai – A változó életmóddal

6437. szó: A pislákoló mécs fénye; Magyar Szó, 2004. július 29.

618

TÓTHFALU

TÓTHFALU Tóth József egykori földbirtokos és országgyűlési képviselő neve nyilván régen kiveszett volna a köztudatból, ha a XIX. század vége felé nem alapít falut oly módon, hogy telkeket oszt vagy elad napszámosainak meg másoknak, s ha a múlt század elején nem épít templomot is, amely jövőre lesz 100 éves. Igaz, tragikus esemény – egyetlen fia korai halála – eredményezte a földbirtokos jótékonykodását, de mindmáig él az alapítójáról elnevezett Tóthfalu a magyarkanizsai község határában. Sőt az utóbbi másfél évtizedben igazán hírnevet is szerzett magának, méretéhez képest nem is kicsit. Pedig sorsa hasonlónak tűnt, mint általában az ilyen kis településeké: 1948-tól 1961-ig 1038-ról 1214-re nőtt ugyan lakosainak a száma, de ezt követően nagy ütemben apadt, és az új évszázad kezdetére csupán mintegy 750-en maradtak (Magyar Szó, 2004). Cikkek, tanulmányok 6438. Az Útitárs Tábor krónikája; Tóthfalu, 1998. VII. 5. 6439. Burányi Nándor: Tóthfaluban száraz szilfa… – Változatok egy földbirtok keletkezéséhez; Magyar Szó – Kilátó; 1990. szeptember 8., 38. szám, 15. p. 6440. fi.: Faluépítés; Magyar Szó, 2004. december 28. 6441. Friedrich Anna: Megálmodta és megépítette – Utasi Jenő atyánál Tóthfaluban, Családi Kör, 2002. február 28., 10–11. p. 6442. Friedrich Anna: Csalogató – Tóthfaluban sokan szeretnék, ha sokan ide költöznének; Családi Kör, 2002. június 6., 12–13. p. 6443. Kovács Nándor: Örökül kapott szellemiség – Méltó emlékezés a tóthfalui egyházközség centenáriumára; Hét Nap, 2002. március 13., 10. p. 6444. Kovács Nándor: A jövőnk záloga! – Beszélgetés Utasi Jenő plébá-

nossal az egyházi iskolák alapításáról; Hét Nap, 2003. február 19., 13. p. 6445. M. M. [Miskolczi Magdolna]: Utasi Jenő; Magyar Szó, 2002. október 29. 6446. Molnár Cs. Attila: Tóthfalu peremén – A nagycsalád históriája I–II.; 7 Nap, 1991. március 22., 20–21. p. és március 29., 40–41. p. 6447. Mucsi Katalin: Gutenberg és a könyvbusz; Képes Ifjúság, 2004. október 20. 6448. Programfüzet – Tóthfalu 2000; Tóthfalu, 1999. 30 p. 6449. (sbs): Tóthfaluban 50 éves a plébániatemplom; Hitélet, 1976. 1. szám, 7–9. p. 6450. Tóthfalusi Hírlap; a tóthfalusi helyi közösség tájékoztató kiadványa, II. évf. 4. szám. 1997. május. 6451. M. Nagy Viktória: Feltámadás Tóthfalun; (Budapest) Heti Válasz, 2005 [?]

619


TÖRÖKBECSE TÖRÖK-BECSE vagy ÚJ-BECSE – M. v. Torontál vármegyében, s legnagyobb gabonakereskedő hely egész monarchiában a Tisza bal partján, Nagy-Becskerekhez északra 4, Szegedhez délre 10 mfdnyi távolságra. A városnak a kath. és n. e. óhitű templomok tornyai, a magas és erős anyagból készült gabonatárházak, messziről igen szép tekintetet adnak. Az utczák Szerém vmegyéből hozott kövekkel vannak kirakva; a földesuraság kastélya előtt, a Tisza-parti magas töltésen fel, fasorok és sétahelyek gyönyörködtetik a szemet; a rakhelyt s a rév környékeit terméskövekből épült töltések ékesítik. Van itt postahivatal, patika és nagy vendégfogadó. Számlál 2204 kath., 6 evang., 22 ref., 2242 n. e. óhitű lakost, kik nyelvökre nézvést ráczok, németek, magyarok, s kevés tótok. Határa három fordulóra van osztva, melyek közül egyikben csak tisztabúzát, másikban zabot, árpát, tengerit, kölest vetnek, harmadik ugarnak marad. Trágya éppen nem szükséges. Egész úrbéri telek 123 6/8 találtatik. Erdeje kevés van, tűzifát Szlavóniából, épületi fát Erdélyből szerez. A Tisza-melletti lapályföldeket, mintegy 10,000 holdat, az árvíz tetemesen rongálta csak nem régen is, de a földesuraság egy 2400 öl hosszu, 8–9 láb magas töltést huzatván, felét ezen haszonvehetetlen földnek kiszárította, s a földmívelésnek megnyerte. Három országos vásárt, s minden szerdán hetivásárt tart. Azonban országos vásárai kevés figyelmet érdemelnek, hanem annyival fontosabb gabonakereskedése. Ausztriából, Magyarországból, Horváthországból, a Földközi-tenger nevezetesebb kikötő helyeiből néha 100 kereskedő is megjelenik évenkint. Az elmenő terhes gabona-hajók közel 300-ra mennek, mellyek közül a legkisebb 1000, a középszerű 2–3000, s a nagy hajók 3–6000 mázsa terhet vesznek fel, s így esztendőnkint egy millió pozsonyi mérő gabonánál több vitetik ki, főképpen Pest, Győr, Mosony, Bécs felé; kevesebb Horváthországba, Sziszekbe, Károlyvárosba, s innen szárazon Fiuméba, még kevesebb Leibach felé. A gabona után, dohánykereskedési mindjárt következik, de marhával, borral, csekély kereskedést folytat. Tulajdon szőlőskertjeiben mintegy 2000 akó gyenge bort termeszt. Nevezetes az, hogy ezen a környéken igen sok orvosi plánta találtatik, u. m. felette jó székfű, islandicum aquaticum Ononodis spinosa stb. Határa szélén egy elpusztult góth izlésre épült templomnak, a tiszai szigetben pedig a régi becsei várnak romjai szemlélhetők. F. u. a Sissányi örökösök (Fényes Elek, 1851). E korszakban egyik legnevezetesb activ cikke volt kereskedésünknek a gabna [sic!]; a tíz év [1777–1786] közép szám szerint évenkint 1,989,154 frtot jövedelmezett. Midőn Olaszországban szűk termés volt, a dunamelléki megyékből, sőt az ország beljéből is részint szegedi, aradi, temesvári, becsei s bajai, részint a tengermelléki kereskedők által összeszedetvén, Zimonyig a Dunán, tovább a Száván és Kulpán Károlyvárosba, innét a Károly- és Józsefúton Fiumébe, Buccariba és Zengbe szállíttaték. (…) Fő piacai ezen első rangú cikknek: Török- vagy Új-Becse és Mosony. Becse azóta kezdett e tekintetben gyarapodni, mióta a temesi bánság megnépesedvén, a termesztmény fölöslege szaporodott; e kor közepén már egyike volt Európa nevezetesb gabnapiacainak. Látogattaték számos magyar, osztrák, horvát, s tengerparti gabnakereskedőktől. Az innét elúszott, 1000–6000 mázsával terhelt hajók száma a háromszázat, a mérűké a milliót meghaladta. A kivitel 1803ig innen több ágra szakadt, nevezetesen a győri és mosonyi, a sziszeki, károlyvárosi, leibachi és tengerparti vonalakra. Az említett évtől [1802] kezdve pedig a Duna s Tisza közti Ferenc-csatorna a dunai utat majdnem ötven mérfölddel megrövidítvén, a mosonyi vonalon központo-

620

TÖRÖKBECSE

sult a gabnaszállítás, kivált még a szárazföldi rendszer s a tengerpartoknak a franciáktóli elfoglalása akadályozá a szállításokat Károlvárosba. E körülmények megváltozta után azonban, főleg miután részben a Száva és Kulpa is szabályoztatott, gabna-kereskedésünk e vonala ismét élénkebb lőn. Nagy összeköttetésben állott Becse e kor elejétől kivált 1816ig, melly időszak alatt legvirágzóbb volt e kereskedő város állapota, egyenesen Bécscsel, sőt a szárazföldi rendszer idejében a külfölddel is nem csak gabnakereskedésében, hanem a váltóüzletben (Wechselgeschäft) is (Horváth Mihály, 1840). Monográfiák


Vö.: 3497. sz.

Vö.: 1463. és 2550. sz.

6452. Istvánfi Endre: A küzdő Törökbecse; (Kalapis Zoltán hivatkozása a könyvre, 1998. 144. p.). lásd még: A küzdő Törökbecse (1850–1890) I–V. – Írta és felolvasta Istvánfi Endre; Törökbecse, 1911. március 26. (13. szám), 1–3. p.; április 2. (14. szám), 1–3. p.; április 9. (15. szám), 1–3. p.; április 16. (16. szám), 2–4. p.; április 23. (17. szám), 1–3. p.

6455a. Ambrus plébános: A törökbecsei róm. kath. plébánia levelestárából I–IV.; Törökbecse, 1909. október 31., 1–2. p.; november 7., 2. p.; november 14. 1–2. p. és november 21., 3. p.

6453. Mečkić, Lazar: Novi Bečej i Vranjevo kroz istoriju od najranijih vremena do 1941; Novi Bečej, 1989.

6455c. A kivándorlás; Törökbecse, 1908. március 22., 1–2. p.

6454. Szentkláray Jenő: Egyházi beszéd a török-becsei róm. kath. iparostársulat két zászlójának szentelése alkalmával a török-becsei kath. templomban 1883. aug. 12-én; Temesvár – Csongrád-egyházmegyei nyomda, 1883. 26 p. 6455. Üdvözlet Törökbecséről; Kasaš Aleksandar és André Károly bevezetőjével, 1994. Irodalom: Szekeres István: Törökbecse és Aracs 130 képeslapon; Szabad Hét Nap, 1994. november 17., 29. p.; Kovács Jolánka: Törökbecse képeslapokon; Szabad Hét Nap, 1995. december 14., 24. p.

6455b. A Törökbecsén felállítandó gróf Leiningen szobor alap javára; Törökbecse, 1908. március 15., 3. p.

6455d. Apróságok a szabadságharcból; Törökbecse, 1908. március 29., 1–2. p. 6456. Berta Judit: Törökbecse – II. világháborús emléktemető; Szabad Hét Nap, 1995. október 26., 21. p. 6457. Berta Judit: Törökbecse – Az 1848–49-es síremlék; Szabad Hét Nap, 1995. november 2., 21. p. 6458. Berta Judit: Törökbecse – A lutheránus templom; Szabad Hét Nap, 1995. november 16., 21. p. 6459. Berta Judit: Törökbecse – Az aracsi pravoszláv kistemplom; Szabad Hét Nap; 1995. november 30., 21. p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6460. F-ch: Összetartó közösség – Törökbecsén felújították a katolikus temetőkápolnát; Családi Kör, 2000. november 9., 14. p. 6460a. Gróf Leiningen Westerburg Ká roly 1848-as honvédtábornok élet rajza; Törökbecse, 1911. szeptember 17., 2–4. p. 6460b. Gróf Leiningen Westerburg Ká roly szobrának leleplezési ünnepélye; Törökbecse, 1911. szeptember 24., 1–4. p. 6460c. Hanyatló község; Óbecse és Vidéke, 1911. január 29., 3. p. 6461. Jung Károly: A törökbecsei komplex amulett – Egy néprajzi lelet leírása és értelmezése; Létünk, 1987. 5. szám, 671–696. p. 6462. Kalapis Zoltán: Újabbkori törökbecsei népballadák nyomában; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1978. 35. szám, 99–126. p. 6463. Kalapis Zoltán: A monarchia legnagyobb gabonapiaca I–II.; Bácsország, 1995. október 5., 9. p. és november 2., 8. p. 6464. Kelemen Imre: Kis Vaskapu a Tiszán; 7 Nap – melléklet, 1983. november 11., 3. p. 6465. (kmfk): Egyetlen helység Bánátban, amelynek két plébániája van; Hitélet, 1975. 11. szám, 18–28. p. – Szentkláray Jenő fényképe, 20. p. 6466. l. gy.: [Lajber György]: Százéves templom ünnepi búcsúja; Magyar Szó, 2003. augusztus 21.

621 6467. Ökrész Károly: A Tudományos Gyűjtemény – Törökbecse egy százhetven évvel ezelőtti útleírásban; Bácsország, 2004. I–III. szám, 33–37. p. 6467a. Rátz Oszkár: Tallián Emil; Törökbecse, 1911. december 10., 1–3. p. 6467b. Szabadságszobor Török-Becsén; Ó-Becse és Vidéke, 1902. május 11., 4. p.; Vértanú-szobor T.-Becsén (gróf Leiningen Ernő); Óbecse és Vidéke, 1906. május 27., 2. p.; Leiningen Károly gróf szobra; Óbecse és Vidéke, 1910. augusztus 14., 2. p. 6468. Szekeres István: Akit elfelejtettek Törökbecsén – Istvánffy István közjegyző I–II.; Szabad Hét Nap, 1999. április 21., 19. p. és április 28., 20. p. 6469. Szekeres István Gellért: Az 1848– 49-es szabadságharc síremléke Törökbecsén; Hét Nap, 2006. március 22., 24. p. 6470. Szekeres István Gellért: A sírkő megmentése (Keleti Várady Mihály nyug. kir. törvényszéki elnök, 1820–1898); Hét Nap, 2006. június 7., 26. p. 6470a. [Szentkláray Jenő]: 1809–1909 „Szeretem Uram házadnak ékességét” – Szentkláray Jenő írása Tö rökbecse egyházi eseményeiről; Tö rökbecse, 1908. december 20., 2. p. 6471. Tekintsék a magukénak azt, ami az övéké (A Szent Klára-templomról); Hitélet, 1987. 10. szám, 19–20. p.

622

TÖRÖKKANIZSA

TÖRÖKFALU Tiszától 25 kilométerre nyugatra. Közismertebb neve Utrine, szép magyar elnevezése pedig Törökfalu, amit ismét egyre többen használnak. Az 1960-as években még csak egyetlen utcából állt, a tagosítás utáni években sokat fejlődött, és a tanyaközpont lassan faluvá lett. (…) Törökfalu alapításáról nincsenek pontos adatok, a szájhagyomány szerint a határőrvidék felszámolásakor létesült. Egyes források szerint Török nevezetű család birtoka volt, és innen kapta nevét, mások szerint elmagyarosodott török családok maradtak ezen a vidéken az oszmán hatalom kiűzése után, és róluk nevezték el. Létezik még egy forrás, eszerint az 1880-as években osztották fel a pusztaságot a Solymossy, Mihalek, Varga és Török családok között. Az utóbbi família kapott legnagyobb területet, ők alapították az első házsort, és ezt nevezték el Törökfalunak. A településnek az elmúlt valamivel több mint száz évben majd féltucatnyi neve volt: 1930-ban hivatalosan Zrínyi tanyának nevezték el, amit a Nedićevo váltott fel. A mai hivatalos szerb nevét 1947-ben kapta, így lett Utrine. A közelmúltban aztán hivatalosan visszanyerte egykori, talán legelső magyar nevét is, a Törökfalut (Csincsik Zsolt, 2007). Cikkek, tanulmányok Vö.: 5147. sz. 6472. Bagi János–Pertics Péter: Öröm az iskolában; Magyar Szó, 1997. október 19. 6473. Beretka Csábi Éva: Falunézőben Törökfaluban; Családi Kör, 2006. december 7., 12–13. p. 6474. Csincsik Zsolt: Falusi hétközna pok – Törökfalu dinamikusan fejlődő, lakható kistelepülés; Magyar Szó, 2007. április 14–15.

6475. Dudás Károly: Hátrányos helyzetűek [Törökfalu, Obornyacsa, Valkai sor]; 7 Nap, 1987. június 5., 18– 19. p. 6476. Gallusz László–Kántor Oszkár: Törökfalu, a nyugalom faluja; Családi Kör, 2000. május 18., 10–11. p. 6477. Orosz Ibolya: A föld, az föld – Tanyavilág: Törökfalu; 7 Nap, 1992. november 27., 8. p.

TÖRÖKKANIZSA Rév-Kanizsa KANISA (TÖRÖK-) – Rácz–magyar mv. Torontál vmegyében, a Tisza mellett, Szegedhez délre 2 ½ mfdnyire; 450 kath., 2 evang., 1520 n. e. óhitű, 10 zsidó lak., óhitű és kath. anyatemplommal, kastélylyal, postatisztséggel, a Tiszán révvel, mellyen MagyarKanisára mennek által, 89 3/8 egész telekkel. F. u. Szervitzky család (Fényes Elek, 1851).

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák 6478. Sabo Jožef: Aleva 50 godina; Novi Kneževac, 1997. 225 p. 6479. [Szabó József]: Tallián Emil 1859– 1911 – Emlékezés egy világutazóra és vadászra; Törökkanizsa, é. n. [2001]. 44 p. (kétnyelvű kiadvány) Irodalom: si. [Simon István]: Szép könyv – Tallián Emilről, a világutazó vadászról; Magyar Szó, 2002. november 5.; M. K. E.: Tallián Emil főszolgabíró emlékére; Hét Nap, 2002. november 20., 27. p. 6480. Zavičajna zbirka Novokneževačkog sreza; Novi Kneževac – Čoka, 1992. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1370. és 1411. sz. 6481. Cs. Simon István: Vízszabályozás; Hét Nap, 2002. március 13., 26. p. 6482. Fodor István: Honfoglalás kori sírok Törökkanizsán és Doroszlón; In: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 385–391. p. 6483. ger: Emlékezés egy világutazóra – Tallián Emil (1859–1911) gyűjteményéből rendeztek kiállítást Törökkanizsán; Magyar Szó, 2001. október 7. 6484. Gergely Boriska: Magyarok Bánát csúcsán; Híd, 1939. március, 3. szám, 70–73. p. 6485. Gubás Jenő, dr.: Még megmenthető Bánság legnevesebb szobrászának alkotása [Szentgyörgyi István]; Hét Nap, 2001. június 18., 27. p.

623 6486. Gubás Jenő, dr.: Egy megszállott lokálpatriótáról – A törökkanizsai Tallián Emil-emlékkiállítás kapcsán; Hét Nap, 2001. október 24., 17. p. Hozzászólás: Papp Árpád: A törökkanizsai Tallián Emil-emlékkiállítás kapcsán (Néhány személyes jellegű megjegyzés dr. Gubás Jenő gondolataihoz); Hét Nap, 2001. október 31., 14. p. 6487. Kovács Nándor: Négy pusztuló kastély Törökkanizsán; Hét Nap, 2005. október 26., 14. p. 6488. Németh Ferenc: A törökkanizsai Servijski-kastély; Magyar Szó – Kilátó, 1986. augusztus 2., 31. szám, 14. p. 6489. Németh Ferenc: A törökkanizsai Wagnerok – Egy érdekes családtörténet I–II.; Családi Kör, 2001. augusztus 9., 12–13. p. és augusztus 16., 14–15. p. 6490. (s c): Az összbánáti zarándokok egyötöde; Hitélet, 1975. 8. szám, 18–25. p. 6491. (-s. -c): 125 éves a törökkanizsai templom; Hitélet, 1983. 6. szám 3–5. p. 6492. Szabó József: Emlékezés egy világutazó vadászra, Tallián Emilre; Bácsország, 2001. IX–XII. szám, 20–27. p. 6493. Szabó József: A törökkanizsai futball 100 éve; Bácsország, 2004. I–III. szám, 101–105. p. 6494. Szabó J. József: Kastélyfosztogatás, műkincsrablás a felszaba-

624

TÖRÖKTOPOLYA dítók engedélyével; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 126–130. p.

6495. Szabó József: Törökkanizsa legrégibb nemesi családja; Létünk, 2004. 3–4. szám, 167–190. p.

Törökkanizsai szerző 6496. Tallián Emil: Úti naplómból – Braziliai, indiai, ceyloni és br. kelet afrikai utazásai és vadászataiból; Kiadja a „Török-Kanizsa és vidéke”, nyomatott Szegyakov S. könyvnyomdájában, Török-Kanizsán, 1906. 319 p.

TÖRÖKTOPOLYA TOPOLYA – Magyar hely, Torontál vmegyében, Beodrához 2 órányira, 56 házzal, 376 kath. 6 zsidó lak. Dohány termesztéssel. F. u. Karácsonyi Lajos (Fényes Elek, 1851). Töröktopolya az 1800-as évek elején keletkezett a Karácsonyi grófok birtokán, Kikindától 17 kilométerre, Törökbecsétől pedig 30 kilométerre. Kezdetben kis tanyavilágként létezett. A jelenések idején (1854–1855) is mindössze 600 lakosa lehetett. Az 1850-es évek elején, a mai templom helyén a lakosság imaházat épített, amelyet egyben iskolának is használtak. 1854 végén az a hír terjedt el, hogy ebben az imaházban a Boldogságos Szűz képe jelent meg. Csajághy temesvári püspök elrendelte az ügy kivizsgálását, melynek keretében Lengyel Antal szemtanú a következőket vallotta: „Én, Lengyel Antal, Topolyai tanító, hitem letétele mellett bizonyítom, miként (1854) december 14-én du. 3 és 4 óra között az iskolás gyerekek között az iskolás gyerekek egyike mondja a másiknak: nézd meg, hogy mi ragyog ottan a falon. Én az asztalnál ültem és írtam, és észre sem vettem, mivel háttal ültem a tüneménynek, hanem én a gyermekek által figyelmeztettem, mert különben nem láttam volna, hanem az első osztálybéli gyermekeket fölszólítottam, jöjjön ki olvasni. Ki is jöttek és Szakál István mondja Molnár Józsefnek, nézd mi vagyon ottan a falon, az felelé neki, hogy az valami emberi alak. De aztán Piring András azt mondja, hogy nem ember, hanem a Boldogságos Szűz Mária, amely Huhn Vilmos ablakában volt. Mikor én azt hallottam, kérdeztem, mi ez itten? Felele Szakál István kérem alásan tanító úr, ottan a feszületnél vagyon valami. A székemről felkeltem és odamegyek, megnézem, hát valóban olyan volt, mint az amely az ablakban volt, balkarján a kisded Jézust tartva és jobb kezében liliom. Sokáig álmélkodva néztem, megijedve, gondoltam, hogyan jöhetett ez ide. A feszület mellett, ahol a Boldogságos Szűz Mária mutatkozott, a lobogó alatt, én a lobogót elvettem onnan, de azért csak ott volt a tünemény; én aztán megbátorodtam, odamegyek, megtörültem, de nem lehetett eltörölni. Bemegyek az én szobámba, kihívom nőmet s még egy másik nőt, ki nőmnél volt, Fülöpp Magdaléna, hogy jöjjenek az imaházba, nézzék a csodát. Ezek mindketten megijedtek, bejöttek az imaházba. Az én nőm mindjárt széjjelnézett, hogy nem-e talán máshonnan ered a tünemény, de akkor egész nap eső volt, és borult idő. Fülöpp Magdaléna odajön előre, ahol a tünemény volt, összeteszi kezeit, azt mondja: Istenem, hogyan jött ez ide. Én akkor a gyerekeknek mondtam, édes fiaim, nézzétek meg jól a tüneményt, melyek közül jelesen ide is följegyeztem a következőket: Szakál István, Molnár József, Piring András, Konrád Jakab, Piring Ferenc, Podvin Henrich, Kleker György, Steigevald Ferenc, Steigevald Jó-

625


zsef, Kleker Regina, Depper Margit, Steigevald Éva, Vastsak Magdaléna 10 és 12 évesek. Későbben én Fülöpp Magdalénának azt mondtam, most megpróbálom, hogy le lehet-e törölni, kivettem zsebkendőmet, megtöröltem először, de olyan fényes volt, mint a napfény. Aztán Fülöpp Magdolna azt mondta, Istenem, tanító úr, azt le nem lehet törölni; melyre én mondtam, majd még egyszer megtörlöm, mely másodszori törülés után szinte oly fényes volt, mint először, és miután harmadszor megtörültem, eltűnt. Akkor én nagyon megijedtem, a Mindenható Úr Istenhez fohászkodtam, hogyha vétettem, bocsássa meg bűneimet” (Töröktopolyai kegyhely, 1999). Monográfiák


6496a. Berecz Imre: Csodálatos dolgok, melyek legújabban történtek Topolyán; Topolya – Marusinetz Antal, 1856. – Grünn nyomda, Szeged, [8] p.

6499. Beretka Csábi Éva: Falunézőben Bánáttopolyán; Családi Kör, 1997. szeptember 18., 10–11. p.

6497. Berecz Sándor: Banatska Topola kegyhelyének története képekkel, búcsújárási imák és énekek – Sok eredeti okmány nyomán írta Berecz Sándor; Stara Kanjiža – Kiadja a „Katholikus Hitélet könyv- és kegytárgykereskedés”, 1934. 71 p. 6498. Töröktopolyai kegyhely; Novo Miloševo, 1999. 32 p.

6500. Csömöre Zoltán: 100 éves a töröktopolyai templom; Szabad Hét Nap, 1999. február 10., 24. p. 6501. Kőművesné Nyáry Márta: Zarándoklat Töröktopolyára; Magyar Szó, 2002. augusztus 13. 6502. Legújabb Ájtatos Énekek a mostani kinyilatkoztatott Topolyai Szűz Mária tiszteletére, 1855 (Szegedi ponyva – Kalapis Zoltán hivatkozik rá, 2005). 6503. Sóti János: Töröktopolyai kegyhely; Novi Sad – Agapé, 1999. 28 p.

TÜNDÉRES Vilova Kis község a csajkás kerületben Lok és Mosorin között. Nevével először 1702-ben találkozunk, midőn mint katonai sánc szerveztetik és a dunai határőrvidékbe osztatik be. – 1728-ban Vilova katonai sáncban csak egy hadnagy volt egy fél század gyalogos határőrrel. – 1740 körül panaszolja a vmegye, hogy e katonai sánc egy Szurdok nevű pusztával is bír, és csak 20 katonát állít ki, pedig 70 adóképes egyén is volna ott található. – 1750ben e sánc nem lett feloszlatva, mint a tiszai határőrvidék, hanem a szegedi várparancsnoknak volt alávetve és csajkás századok felállítására tartották vissza. Minthogy azonban ez egyelőre nem sikerült, 1762-ben ideiglenesen ezen helység is a vmegyének adatott által. – 1763-ban ismét katonai hatóság vette át Vilovát, és a csajkás század tényleg életbe is lépett. Csak 100 év csajkás élet után 1873-ban, a csajkás militáris rendszer megszűn-

626

UDVARSZÁLLÁS

tével kebeleztetett vissza a vármegyéhez. – Az 1890. évi népszámláláskor Vilován volt 1094 lélek 191 házban. Anyanyelv szerint 1052 szerb, 22 német, 20 magyar. Vallás szerint 1039 gkel., 29 rk., 15. ág. ev., 6 izr. A község határa 3860 kat. hold, melyből többek között a községnek 1127, az angol–osztrák banknak 1072 holdnyi területe van. – Ezen községnek az 1904. évi miniszteri rendelet szerint hivatalos neve Tündéres lett (Iványi István, 1906). Cikkek, tanulmányok 6504. Följegyzések Vilova (Tündéres) községről; BBVTT Évkönyve 1911. 117–118. p.

UDVARNOK Rogendorf III. Béla király 1173–96 között kelt okmányában, mely Zond határszabályozását tárgyalja, Fizeg mellett említtetik egy „terra udvornicorum”, azaz, udvarnokok faluja. – 1206-ban szintén említtetik Zond határjárásában Udvarnok, mint Vasaskerekinek éjszaki szomszédja. – I. Ulászló megengedi 1441-ben, hogy Maróthi L. visszaadhassa a Ripaki családnak a bácsmegyei Ripak, Tarcsa, Tárnok s Udvarnokban volt részbirtokait, melyet Zsigmond király alatt hűtlenség miatt vesztett el a család, s Maróthi János kapott. – Ezen Udvarnok Zondnak keleti szomszédja volt, s így a mostani Doroszló alsó határában keresendő (Iványi István, 1906). Cikkek, tanulmányok 6505. Préc István: Udvarnok; Magyar Szó, 2002. július 25.

UDVARSZÁLLÁS A néhai Horváth Józsefnek, a falu krónikásának feljegyzései szerint I. Ferenc (ur. 1792–1835) magyar király Krassó-Szörény megyében Jám helységet és a hozzá tartozó birtokokat gróf Bissingen Nippenburg Ernő württembergi eredetű ősnemes család tagjának adományozta hitbizomány címén, aki 1831-ben Magyarországon telepedett le. Jámi birtokán, a Karas folyó bal partján elterülő szántóföldeken 1833-ban Udvarszállás néven helységet alapított, pontosabban tanyákat építtetett. Az első telepesek magyarok voltak Csongrád megyéből, később Csehországból is érkezett néhány család, majd Torontálból tótok jöttek, akik idővel elmagyarosodtak. Egy német család is volt a telepesek között, mégpedig a gróf inasa, akit Németországból hozott magával. A betelepülők a nagybirtokostól családonként egy hold beltelket és 8 hold szántót kaptak használatra. Ennek fejében pedig kötelesek voltak robotot teljesíteni. (...) A szabadságharc után siralmas állapotok uralkodtak, földig lerombolt, kiégett házak fogadták a visszatérőket. Az emberek

627


sokat nélkülöztek, egy ideig sem iskolájuk, sem templomuk nem volt, de lassan kiheverték a nagy csapást. A gróf 1863-ban új iskolát és templomot épített. Az iskola épületéből később községháza lett. Az 1883-ban az országgyűlés által meghozott törvény értelmében a nagybirtokos köteles volt robotosainak családonként 7 hold szántót és 1 hold beltelket örök áron eladni. A magyar állam 1896-ban, az ezeréves jubileum emlékére egy új iskolával ajándékozta meg a községet, az épület ma is áll (Erdősi Loc Valéria, 2006). Cikkek, tanulmányok 6506. Erdősi Loc Valéria: Szigetfalu; Családi Kör, 2006. március 16., 10–11. p. 6507. Paládi-Kovács Attila: Településtörténet és folklór – Udvarszállás falu példája; Újvidék – Hungarológiai Közlemények 1989. 81. szám, 619–629. p.

6508. Paládi-Kovács Attila: Egy Karas menti magyar falu külső kapcsolatrendszere; Néprajzi Látóhatár, 1999. 1–4. szám, 163–190. p. 6509. Szőke Anna: A nyelv szerepe az egyén identitásában Nagyszered és Udvarszállás példáján; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 91–97. p.

ÚJLAK Ilok Ahogy a folyó kissé elkanyarodott, Palánka romjait pillantottuk meg, majd rövid idő múltán Illok várát. Hatalmas épület, bár, úgy láttam, kissé elhanyagolt. A vár Odeschalchi hercegé, akinek óriási birtokai vannak errefelé. Az alacsony hegysor, a nyugati part mentén, egy darabig még kísért bennünket, s a két hegy közt feltáruló réseken át zöld mezőket és ezüst patakokat, fehérre meszelt házacskákat és fantasztikus formájú templomokat láttunk: mindez valóban gyönyörű volt. Hét óra körül annyira besötétedett, hogy balesettől lehetett tartani, így hát Futakkal szemközt lehorgonyoztunk éjszakára. Másnap reggel, még alighogy ébredtünk, felvertek, nézzük meg a péterváradi erődöt. Egyenesen a fejünk felett, ott tornyosult a dombon, bástyáival és tornyaival, villogtatva tűzfegyvereit, ahogy illik, a másik oldalon pedig a tête du pont és egyéb kimondhatatlan nevű külső védművek sorakoztak. Bár a modern erődök vajmi kevés építészeti szépséggel dicsekedhetnek, a péterváradi, gyönyörű fekvésével, igazán impozáns látvány. Úgy tudom, erősnek tartják, s a pont, ahol áll, hadászatilag kulcsfontosságú. Az erődítmény tízezer katona befogadására alkalmas. A túloldalon fekvő Újvidéket főként görögök lakják; jelentős kereskedőváros (John Paget, 1835). Monográfiák 6510. Kapisztrán szt. János szentélye; Ilok – Novi Sad – Franjevački samostan, Agapé, 1986. [12] p. – horvát, olasz, német és magyar nyelvű kiadás.

6511. Margalits Ede: Kapisztráni Szent János iloki templomának restaurálása; Palánka – Kristofek és Blázek, 1905. 30 + 3 p. 6512. Népélet és jogalkotás a középkori Újlakon; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1983. 205 p.

628

ÚJSÓVÉ

Irodalom: Burány Nándor: Erre vagyunk képesek?; Híd, 1983. június, 786–790. p.; Fehér Ferenc: A középkori Újlak mindennapjai; Magyar Szó – Kilátó, 1983. április 9., 14. szám, 17. p.; Jung Károly: Egy középkori nagyváros életének dokumentuma; Híd, 1983. június, 781–786. p.; Vajda Gábor: Újlak művelődéstörténeti emlékei; 7 Nap – melléklet, 1983. augusztus 12., 16–17. p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 848. sz. 6513. Dorner, Joseph von: Illok – Martflecken in Slawonien, Komitate Syrmien; In: Die Wundermappe der Donau oder das Schönste und Merkwürdigste an den Ufer die-

ses Strames in seinen Laufe durch die österreichischen Staaten; Pest und Leipzig, 1841. 220–224. p. 6514. Erdősi Loc Valéria: Zarándokokkal Újlakon – Kapisztrán János halálának 550. évfordulójára emlékeztek; Családi Kör, 2006. október 26., 14–15. p. 6515. Erdősi Loc Valéria: Mesélő falak – Egy röpke horvátországi kirándulás emlékei; Családi Kör, 2006. november 2., 22–23. p. 6516. Illok; Vasárnapi Újság, 1871. február 26., 108–109. p. 6517. Thallóczy Lajos: Az újlakiak síremlékei; Archaeologiai Értesítő, 1889. 1–8. p.

ÚJSÓVÉ [Az 1783–1785 közötti] Három év alatt 9 protestáns és 11 róm. kath. polgári község alapja vettetett meg mintegy negyedfél ezer családdal. Az akkor telepített prot. községek közül Torzsán, Cservenkán, Ujverbászon, Ujszivátzon és Ujsóvén máig is fejlődő és szép jövőre hivatott ref. gyülekezetek állanak fenn. Ujsovei ref. gyülekezetünk tehát immár mintegy 100 éves fennállásának örvend, a mennyiben az ősi telepesek 1785. őszén érkeztek hazánkba, s a tavaszt Torzsán bevárva, 1786 április havában állandóan letelepedtek a már azelőtt bizonytalan múltban alapított Sóve nevű szerb falunak napkelet felől eső oldalán. Az első telep 54 családból – közülük 5 ágost. hitv. – állott. Polgári közigazgatás tekintetében a szerb Sóvéhoz osztattak be, egyházi ügyeikben pedig a szomszédos protestáns lelkészekhez fordultak esetről esetre mindaddig, míg a kecskeméti tractus consistiriuma, melyhez még akkor a bácsi vidéken lévő ref. gyülekezetek tartoztak: ezen ref. családokból álló uj telepítés „Ujsóve” néven, a már akkor szervezve volt torzsai anyaegyházhoz affiliálta 1788. január 1. (Erdős József, 1885) Monográfia 6518. Erdős József: Az újsóvéi ev. reform. egyház multja és jelene

– Egyházrajz levéltári adatok nyomán; Budapest – Deutsch M. féle művészeti intézet, 1885. 38 p.

629


ÚJVIDÉK UJVIDÉK – (Neoplanta, Neusatz, Nowi-Widik) szabad királyi város Bács vármegyében. Fekszik a Duna bal partján Szabadkától 12, Zombortól 9, Pesttől 32 mérföldnyi távolságra, Pétervárával által ellenben egy sík térségen. Ujvidék az 1848/9-ki magyar háborúban csaknem egészen romokba dülvén – itt csak azt mondjuk, miként volt e város 1848 előtt. A város rendetlenül vagyon ugyan építve, de azért szép házakat mutathatott, kivált a Duna-utcza jeles kétemeletű épületekkel, s gazdag boltokkal dicsekedhetett. Piacza négyszögletű s elég tágas, és kövezve van szinte mint a főbb utczák, mellyek azért meglehetős sárosak. A péteváradi várral való közösülést a Dunán felállított hajóhíd tartja fenn. Különös az, hogy Ujvidéken minden magyarországi vallási felekezetnek van tulajdon imádságháza s papja. Igy van itten 4 nem egyesült hitű szentegyház egy kápolnával együtt, egy kath. paroch. templom, egy egyesült görög hitű, egy örmény, egy evang., egy reform. szentegyház, s végre egy synagóga. Továbbá találunk itt minden felekezetnél egy trivialis oskola, egy nem egyesült óhitű gymnasium, egy kath. és egy nem egyesült görög gramatikalis oskola, egy Sz.-Antal szerzetbeli örmény klastrom. Cs. kir. só és harminczad-hivatalok, egy selyem- és egy portubák-gyár. Végre itten lakik egy nem egyesült óhitűeknek egy püspökjök consistoriumával együtt. – Népessége Ujvidéknek 17,332 lélek u. m. 5724 romai kath., 9675 nem egyesült óhitű, 114 egyesült görög, 30 örmény kath. 321 evang, 711 refomatus és 727 zsidó. Nyelvükre nézve nagyobb részint ráczok, számos németek, kevés magyarok, görögök, örmények, oláhok és zsidók. Főfoglalatosságuk a kereskedés, melly a Törökországba menő, s onnan jövő portékákkal és termesztményekkel felette nagy fontosságú, mellyet a hajózható Duna, s legközelebb a gözhajók is hatalmassan előmozdítanak. Határa a városnak 1600 □ ölével 27,133 hold s igen termékeny lapály. Buzája sikeres, kukoriczája, dinnyéje, zöldsége sok, szénája felesleges, 2 erdeje van, melly nem nagy ugyan, de szép. Szőlőket Dunán túl, a híres – szerémi hegyeken tartanak, melly hegyekre a városból igen gyönyörű kilátás esik. Az itten termelt borral, ürmössel, valamint a kedves ízű, erős szlavoniai slivoviczával eleven kerekedést űznek a lakosok. Ujvidék ezelőtt 100 esztendővel csak csekély mező városka volt, hanem 1751-ben királyi várossá tétetvén, 4000 menő népsége már 1805 13,000 hágott fel. Jelenleg összelövöldözve, több izben kirabolva, szomoru emlékjele a polgári háborunak (Fényes Elek, 1851). Újvidék (Neoplánta), németül Neusatz, 1751-ben lett királyi várossá, és annak előtte péterváradi sáncnak neveztetett. Rövid idő alatt nagyon megnépesedett, melynek oka különösen az, hogy a kereskedésre nézve derék fekvése vagyon. Innen nagy kereskedés űzetik mind a magyar és német földről a török földre, mind pedig onnan ide. Éléggé kiterjedt város és elég díszes, kivált újabb épületeire nézve. Lakosai kilencezret felyülhaladják, nemzetségekre nézve magyarok, németek és rácok – az utolsónak itt egy görög valláson levő püspökjök lakozik (Teleki Domokos, 1794). A magyar–török kereskedés (…) az Aldunán lábra nem kaphatott, a magyar határon túl nagy részben csak szárazon kezelteték. Fő utai Eszéken, Zimonyon és Újvidéken vonultak keresztül; melly városok egyszersmind lerakókul szolgáltak a kereskedésnek; Mehádián keresztüli vonalnak csekély volt jelentősége, s rajta az élelmi szerek fölcserélésén kívül csak némi sertés marha-kereskedés kezeltetett. A fő cikkelyeket, mik Tö-

630

ÚJVIDÉK

rökországból behozattak, gyapot, kordovány, szattyán, rizs, török- vagy mokkakávé és sertés (sic!) tette. Azon körülmény, hogy Magyarország gyárokban szűkölködvén, saját készítményeit a török árukkal föl nem cserélhette, az osztrák tartományok gyárműveivel pedig, mik hozzánk már a fogyaszték adóval megróva jutottak, a bécsi, illy adózásnak alája nem vetett, kalmárokkal a versenyt ki nem állhatta, Magyarországra veszteségessé tette e közlekedést (Horváth Mihály, 1840). Monográfiák Vö.: 12., 31., 99a., 2153., 2256., 2318., 2319., 2323., 2344., 3466., 3378., 5491. és 5492. sz. Várostörténet 6519. Belohorszky, Gabriel: Die königliche Freistadt Neusatz; Neusatz – Buchdruckerei von A. Bajevics, 1886. 94 p. 6520. Érdujhelyi Menyhért: Ujvidék története; Ujvidék – Popovics testvérek könyvnyomdájából, 1894. 346 p.; Hasonmás kiadás; Újvidék – Rubikon, 1990. 346 p.; új kiadás; Újvidék – Agapé, 2002. 346 p. Irodalom: ~~: Tárcák; 1. gyűjteménygyarapodás a T. T. múzeumában, 2. megyei monográfia, 3. Újvidék monográfiája, 4. Iványi Helynévtára; BBVTT Évkönyve 1894. 140–142. p.; D[udás] Gy[ula], dr.: Irodalom, 1. Iványi István: Futak történelmi helyrajza, 2. Érdujhelyi Menyhért: Újvidék; BBVTT Évkönyve 1894. 186–188. p. 6521. Friedmann Bernát, dr.: Észrevételek Erdélyi Mór ujvidéki ügyvéd ellen folyamatba tett bűnügyben kelt elsőbírósági ítélet felett; Pest, 1872. 24 p. 6522. Horváth Kázmér: Ujvidék város jövője; Újvidék, 1943. 16 p.

6523. Matuska Márton: Új vidéktől Újvidékig; Újvidék – Magyar Szó, Újvidéki Katolikus Plébánia, 2002. 176 p. 6524. Ózer Ágnes: Élet és történelem – Esszék Újvidékről; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 184 p. Irodalom: Kovács Nándor: A múzeum a hiteles múltidézés helye – Beszélgetés Ózer Ágnes főmuzeológussal a múzeumok nemzetközi napja alkalmából; Hét Nap, 2005. május 18., 16. p. 6525. Radonics János: Bakics Pál, II. Brankovics György és Csernovics Arzen [Adatok a magyarországi szerbek XVI., XVII. és XVIII. századi történetéhez]; Újvidék – a Szerb Matica kiadása, 1908–1909. 382. p. 6526. Radó Imre–Mayor József: A novizádi zsidók története; Novisad – Chevra Kadisa, Uránia nyomdai műintézet és kiadóvállalat, Komlós Márton nyomása, 1930. 224 p. 6527. Pálos Károly: Újvidék; Szeged – a Szegedi Új Nemzedék Lapvállalat Rt., 1943. 8 p. 6528. Sebesi Bassett Vilmos: Újvidék és környékének leírása és útmutatója; Újvidék – Ivkovics György könyvnyomdája, 1901. 31 p. + reklámok.

631

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6529. Šosberger, Pavle: Novosadski jevreji; Novi Sad – Književna Zajednica Novog Sada, 1988. 202 p. 6530. Stajić, Vasa: Novosadske biografije iz arhiva novosadskog magistrata I–IV.; Izdaje grad Novi Sad, 1936. 310 p.; 298 p.; 252 p. és 286 p. – Hasonmás kiadás 2002. 6531. Tapavicza György: Válasz az őskuruczok prezesének, Balla Árpádnak; Ujvidék – Natosevity tanítók részvény társasága könyvnyomdája, é. n. [1910]. 14 p. 6532. Tapavicza György: Újvidék szab. kir. város gazdasági programja; Újvidék – Popovics M. testvérekféle könyvnyomdájában, 1907. 46 p. 6533. Ujvidék szab. kir. város térképe; összeállította Fodor István, é. n. [1941 után] 6534. Ujvidéki hét 1942. június 27.–július 6. – Ünnepi rend; Ujvidék szab. kir. thj. város (programfüzet). 6535. Ujvidék; H. n., é. n. [1941–1944 között] 16 p. (idegenforgalmi kiadvány). 6536. Ujvidék szab. kir. város törvényhatóságának szervezeti szabályrendelete; Ujvidék – Dr. Miletics Szvetozar Szerb könyvnyomdája, 1885. 32 p. 6537. Ujvidék szomorúsága 1848; kiadja Sztankó István – Debreczen város könyvnyomdájában, é. n., 7 p. 6538. Živojnović, Jovan: O srpskom zanatlijstvu u Novom Sadu; Novi Sad – štamparija Djordja Ivkovića, 1908. 16 p.

Művelődési hagyományok 6539. Az Újvidéki Katholikus Olvasókör alapszabályai; Újvidék – nyomtatott Fuchs E. és társánál, 1902. 16 p. 6540. Az újvidéki róm. kath. népkönyvtár könyvjegyzéke 1912; Ujvidék – Fuchs Emil és T.-sa, 1911. 6541. Az Újvidéki Színház húsz éve; Újvidék – Forum Könyvkiadó és Újvidéki Színház, 1994. 152 p. 6542. Hegedüs László: Munka a közért – Gyakorlati útmutató társadalmi vezetők részére; Újvidék – Délvidéki Magyar Közművelődési Szövetség, [1942]. 6543. Jovanović, Petar–Vranić, Milan, dr.–Popov, Dušan, dr.: Znameniti knjižari i izdavači Novog Sada; Novi Sad, 1993. 248 p. 6544. Káich Katalin: Az újvidéki magyar nyelvű színjátszás története és repertóriuma 1836–1918; Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1983. 268 p. 6545. Metzingh Lajos: Az „Újvidéki Dalárda” évi jelentése az 1893/4. (XXV. egyleti) évről; Újvidéken – Nyomatott Hirschenhauser Benő könyvnyomdájában, 1894. 24 p. 6546. Metzingh Lajos: Az „Újvidéki Dalárda” évkönyve az 1894/5-iki jubiláris egyesületi évről (XXVI. év.); Újvidéken – Nyomtatott Fuchs E. és Társa könyvnyomdájában, 1895. 52 p.

632 6547. Milanović, Djordje: Novosadska Banka – Sto trideset godina novčarstva u Novom Sadu (1864– 1994); Novi Sad, 1993. 160 p. 6548. Solymár György: Az 1943. évi június havi munkásügyi előadássorozat Újvidéken; H. n. – Felelős szerkesztő és kiadó Solymár György, a Szövetség főtitkára, é. n., 116 p. 6549. Uri Ferenc: A kultúra szolgálatában – Az újvidéki Petőfi Sándor Magyar Művelődési Egyesület története (1931–2001); Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2001. 276 p. 6550. Ziemietzki Károly: Az Újvidéki Munkás-egylet ünnepi füzete. Az 1898. évi Pünkösdkor tartott és zászlószenteléssel egybekötött fennállásának 25-éves jubileuma alkalmából; Újvidék – Újvidéki Munkásegylet, 1898. 33 p. Oktatás és az iskolák 6551. A Magyar Királyi Keleti Kereskedelmi Főiskola tanrendje – Az I. és II. évfolyam számára az 1943–44. tanév I. félévében; Újvidék – A M. Kir. Keleti Kereskedelmi Főiskola kiadása, 1943. 25 p. + 1 tábla. 6552. Az újvidéki M. kir. Keleti Kereskedelmi Főiskola szervezeti szabályzata – Tanulmányi, vizsgálati és fegyelmi szabályzat; Budapest, 1942. 22 p. 6553. Az újvidéki M. kir. Állami Gép- és Építőipari Középiskola évkönyve az 1941–42 iskolai évről – Az iskola fennállásának 13. éve; Újvidék, 1942. 28 p.

ÚJVIDÉK 6554. Az újvidéki M. kir. Kereskedelmi Főiskola Körösi Csoma Sándor Diákotthonának szervezeti szabályzata; Budapest – Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1943. 6 p. 6555. Bartus Ödön: Az újvidéki Magyar Kir. Állami Nőipariskola Évkönyve az 1942–43 iskolai évről; Újvidék – kiadta az iskola igazgatósága, 1943. 28 p. 6556. Bruck Ferenc: Az újvidéki magyar kir. állami felső kereskedelmi iskola értesítője az 1900–1901. tanévről; Újvidék, 1901. 84 p. 6557. M. kir. Keleti Kereskedelmi Főiskola tanévnyitó ünnepélyén elhangzott beszédek; Újvidék, 1943. 16 p. 6558. Nagy Iván, dr. vitéz: Az újvidéki Keleti Kereskedelmi Főiskola és hivatása; Budapest – Magyar Külügyi Társaság Balkán-bizottsága, 1943. 16 p. 6559. Osnovno pismo serbske gimnazije Novosadske; Novi Sad – štamp. Platon, 1867. [2] 26 p. 6560. Ostojić, Tihomir: Osnivanje novosadske gimnazije 1810–1910; Novi Sad – štamparija Učiteljskog deoničar. društva „Natošević”, 1910. 6561. Szaghmeiszter Gyula: Az újvidéki M. Kir. Szerb Tanítási Nyelvű Polgári Fiú- és Leányiskola Évkönyve – Az 1943–44. iskolai évről – Godišnjak za 1943–44 školsku godinu madjarske kraljevske državne muške i ženske gradjanske škole srpskog nastavnog jezika; Újvidék – Matosevics B. T. Nyomda, é. n. [1944]. 28 p.


633

6562. Szilágyi János: Az újvidéki M. Kir. Állami Líceum és Tanítóképző Intézet Évkönyve – Az 1941–42. iskolaévről; H. n. [Újvidék], é. n. [1942]. 53 p.

6570. Burányi Nándor: Hatalomvágy és nemeslelkűség – Két évig szerb, két évig magyar városbíró Újvidéken 250 évvel ezelőtt; Családi Kör, 1996. augusztus 1., 16. p.

6563. Tanrend és tanterv; Újvidéki Egyetem Bölcsészettudományi Kar Hungarológiai Szak Magyar Nyelv és Irodalom Tanszék; Újvidék, 1997. 100 p.

6571. Csehák Gyöngyi: A repülés története Újvidéken; Magyar Szó – Kilátó, 1981. május 30., 20. szám, 14. p.

6564. Urbányi János, dr.: A Magyar Királyi Keleti Kereskedelmi Főiskola Évkönyve az 1942–43. tanévről; Újvidék – A M. Kir. Keleti Kereskedelmi Főiskola kiadása, 1943. 62 p. 6565. Urbányi János, dr.: A Magyar Királyi Keleti Kereskedelmi Főiskola Évkönyve az 1943–44. tanévről; Újvidék – A M. Kir. Keleti Kereskedelmi Főiskola kiadása, 1944. 74 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 389., 637., 1378., 1411., 2209., 2354., 2355., 2367., 2570., 3522., 3568., 3575. és 5423. sz. Várostörténet 6566. Barna István: Városmonográfia – szépséghibákkal; 7 Nap, 1987. szeptember 25., 22–23. p. 6567. Biacsi Antal: Újvidék magyarsága; 7 Nap, 1991. november 1., 10. p. 6568. Bornemissza Félix: Délvidék kikötője Újvidék; Délvidéki Szemle, 1942. 7. szám, 271–274. p. 6569. Burány Béla: Ember és város – A régi Újvidék nyomában; Magyar Szó – Kilátó, 1979. január 20., 3. szám, 15. p.

6572. Érdujhelyi Menyhért: Újvidék pere Péterváraddal kövezetvám miatt; BBVTT Évkönyve 1892. 134–139. p. 6573. Érdujhelyi Menyhért: Újvidék történetéből; BBVTT Évkönyve 1895. 20–27. p. 6574. Fehér Ferenc: Képeslap – az örmény templommal – A régi Újvidék; Magyar Szó – Kilátó, 1987. szeptember 5., 39. szám, 13. p. 6574a. Féja Géza: A keleti város – Bácskai utinapló [Újvidék, Szabadka]; Híd (Budapest), 1941. június 3. (24. szám), 8–9. p. 6575. F-ch: Mentsük meg a nagytemplomot!; Családi Kör, 2006. július 6., 19. p. 6576. Friedrich Anna: A múlt a múzeumba, a jelen a jövőnek (a Katolikus portán végzett ásatásokról); Családi Kör, 2006. augusztus 31., 10–11. p. 6577. Fajtner Martonosi Lídia: Százéves az újvidéki Telep; Újvidék – Naptár – Magyar Szó 2006. 94–97. p. 6578. Kántor Oszkár: Száz éve már, vagy… [vasúttörténet], Családi Kör, 2003. március 6., 15. p.

634 6578a. Kender, komló, gyárkémény; Híd (Budapest), 1941. július 29. (32. szám), 12–13. p. 6579. Németh Ferenc: Útban Európa felé – 150 évvel ezelőtt kapott Újvidék postát; Családi Kör, 2003. október 9., 10–11. p. 6580. Ökrész Károly: IV. Károly útja a száműzetésbe Újvidéken keresztül; Bácsország, 2003. I–III. szám, 103–104. p. 6581. Pálos Károly: Újvidék – Története, gazdasági helyzete, kereskedelme; Délvidéki Szemle, 1943. 10. szám, 442–450. p. 6581a. Révész Tamás: Adalékok a repülés történetéhez. Az újvidéki repülőtér I. rész; Társadalom és tudomány – Válogatás a II. Vajdasági Magyar Tudományos Diákköri Konferencia humán tárgyú dolgozataiból; Újvidék – Vajdasági Magyar Felsőoktatási Kollégium, 2005. 415–425. p. 6582. Spóner Sándor: Az újvidéki szabadkikötő jövője; Kalangya, 1943. 5. szám, 210–213. p. 6583. Stanyó Tóth Gizella: Újvidék hídjai – A város, ahol a Duna a hidak felett folyik; Újvidék – A Magyar Szó 2000. évi Naptára, [1999]. 167–176. p. 6584. Suhajda Lajos: „Így kellett történnie” (Kovács Kristóf plébános haláláról); Hitélet, 1995. 12. szám, 10. p. 6585. Takács Miklós, dr.: Újvidék környéke a középkorban; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 23–26. p.

ÚJVIDÉK 6586. Tomán László: Csak egy síremlék maradt utánuk – Örmények Újvidéken – Templomuk lebontásával a régi Újvidék egy jobb sorsra érdemes része ment veszendőbe; Magyar Szó – Kilátó; 1990. február 24., 10. szám, 16. p. 6587. Ujvidék – In: Magyar városok; Budapest – a Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, 1941. 429–432. p. 6588. Uri Ferenc: Kilencvenéves az újvidéki Telep; Vajdasági Hírnök, 1995. április, 21. p. 6589. Werber, Eugen: Zur Geschichte der Jüdischen Gemeinde in Novi Sad; Neusatz – Stud. Jud. Austr. 8. 1980. 93–109. p. Művelődési hagyományok 6590. Bene Ferentz, ifj.: Dunai Utazás Pestről Orsováig; Tudományos Gyűjtemény, 1833. IX. szám, 3–20. p. 6591. Érdujhelyi Menyhért: Újvidék művelődési történetéből I–III.; BBVTT Évkönyve 1890. 69–76. p.; 138–145. p. és BBVTT Évkönyve 1891. 69–75. p. 6592. Felelős szerkesztőnktől búcsúzunk – Msgr. Csipak Ferenc (1906– 1974) emlékére; Hitélet, 1974. 2. szám, 2–3. p. és Emlékezés msgr. Csipak Ferencre; Hitélet, 1974. 3. szám, 16–17. p. 6593. Kalapis Zoltán: Az első bácskai középiskola – A rövid életű újvidéki királyi (katolikus) gimnázium 200. évfordulója I–X.; Magyar Szó, 1989. augusztus 9–21.

635

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6594. Kalapis Zoltán: Egy serdülő legényke a háborúban; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 96–98. p. 6595. Kartag Nándor: Száz évvel ezelőtt született Újvidéken Ecki-BeckiTengerecki Pál; Családi Kör, 2005. január 27., 14–15. p. 6596. Káich Katalin: Kapunyitás százhúsz év után – Adalékok az újvidéki Szerb Nemzeti Színház magyar kapcsolatainak történetéhez; Magyar Szó – Kilátó, 1981. március 28., 12. szám, 14. p. 6597. Káich Katalin: Az ekhós szekértől a kőszínházig – A magyar nyelvű színjátszás újvidéki hagyományai I–II.; Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 1., 38. szám, 15. p. és október 8., 39. szám, 14. p. 6598. Klemm Anna: Érdekes multikulturalizmus – Egy újvidéki sváb ház története; Családi Kör, 2001. október 11., 28–29. p. 6599. Komáromi Borbála: Jubileumot ünnepelt a Szent Erzsébetről elnevezett egyházközség Újvidéken; Hitélet, 1981. 1. szám, 12–15. p. 6600. Nagy Iván, Vitéz: Az Újvidéki Keleti Kereskedelmi Főiskola; Kalangya, 1943. 3. szám, 112–115. p.

6601. Négy Város – Újvidék; Híd, 1995. január–február – Gerold László: „Újvidék az olyan város”, 84–95. p.; Németh István: Idegenek a Városban, 95–100. p.; Ózer Ágnes: Egy okmány a péterváradi sánc (a későbbi Újvidék) szabad királyi városi státusának megszerzéséről, 100–106. p. 6602. Pálos Károly, dr.: Újvidék kulturális múltja és jelene; Kalangya, 1943. 10. szám, 447–453. p. 6603. Simonyi Mária: Újvidéki Hírlap 1891–1905; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1980. 45. szám, 91–109. p. 6604. Simonyi Mária: Újvidék első magyar nyelvű politikai lapja; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1982. 50. szám, 79–87. p. 6605. Simonyi Mária: Az újvidéki Bácsmegye tevékenysége 1900–1904 között; Újvidék – Hungarológiai Közlemények, 1982. 51. szám, 237– 247. p. 6606. Uri Ferenc: Adalék az újvidéki Telepi Olvasó- és Gazdakör alapításának történetéhez; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 94. p. 6607. Weissenbeck József: Az újvidéki Magyar Tannyelvű Tanítóképző történetéből; Bácsország, 2006. 3. (38.) szám, 88–95. p.

ÜRMÉNYHÁZA A verseczvidéki magyar telepek között a legtekintélyesebb Ürményháza nagyközség, mely Versecz thjf. várostól északnyugatra, Torontál vármegye bánlaki járásában, közel a Teréz-csatorna jobbpartjához (…) fekszik. Határa a ma már egészen kiszáradt versecz– alibunári mocsár területébe esik, és egészen sík. A XIX. század elején itt állítólag tőzeg

636

VAJSZKA

is előfordult volna. Azonban Halaváts Gyula, ki 1884-ben a határt geológiai tekintetben átkutatta, azt már sehol sem találta. (…) 1817 márcziusában létesített Ürményházi József, temesvári kincstári jószágigazgató, Szent Jánostól nyugatra alig 2 kmnyire kincstári birtokon egy telepet, melynek lakosai r. k. magyarok, Majsa és Apátfalva községekből, valamint Rákos pusztából költöztek ide. Ez alkalommal 62 család telepíttetett le, kik közül 60 földet és házhelyet és 2 csupán csak házhelyet nyert. Ezek létesítették a nyugati utcát a hol a templom áll. Nevét az új puszta alapítója után nyerte. Ezen puszta közigazgatásilag eleinte Zichyfalvához csatlakozott, a hova egyházilag is tartozott (Milleker Bódog, 1906). Monográfiák


6608. Képek az ürményházai római katolikus plébánia életéből (szerkesztette Ürmény Lajos); Ürményháza – Római Katolikus Plébániahivatal, 1997. 169 p.

6612. Gallusz László: Elmozdulni a holtpontról – Ürményházi hétközna pok; Családi Kör, 2001. április 12., 16–17. p.

6609. Milleker Bódog: Ürményháza története 1817–1906; Versecz – nyomatott özv. Kirchner J. E.-féle műintézetben, 1906. 15 p. 6610. Móricz Rózsa: Itt születtem… – Ürményháza 1817–1997; H. n., é. n. [1997]. 125 p. 6611. Ürményháza – Jermenovci múltjának és jelenének rövid vázlata; 1984. 32 + 20 p.

6613. (lyc): Ürményházi hívek! Jöjjetek Istent imádni; Hitélet, 1976. 9. szám, 18–24. p. 6614. Sándor Zoltán: Ismerd meg DélBánátot!; Magyar Szó, 2004. október 22. 6615. S. Z. [Sándor Zoltán]: Elöregszik a falu; Magyar Szó, 2004. október 21.

ÜRÖG Cikkek, tanulmányok 6616. Uri Ferenc: A nagy ürögi pestis története; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 27–28. p.

VAJSZKA VAISZKA – Bács m. dalmát falu, a Duna mocsárai mellett, Bácshoz nyugatra 1 ½ mfd, 1182 kath., 13 n. e. óhitű, 7 zsidó lak. Kath. paroch. templom. Földe lapályos és igen termékeny; sertése, marhája, hala, nádja, fája bőséggel; bora csekély. F. u. a Gromman család. Határa 1100 □ ölével 10,392 hold, mellyből 36 úrbéri, 2 szabad telek után van

637


1268 hold szántóföld, 1008 h. rét és beltelek, 171 h. jó, 3100 h. mocsáros legelő, 117 hold szőlő. Urasági szántóföld és rét 561 hold, tölgyes erdő 1411 h., lágyfás 42 h., nádlórét 2264 h., mocsár és tó 346 h., utak 74 hold (Fényes Elek, 1851). Vajszka eredetétől majd Bácshoz, majd Plávnához tartozott, kath. fiók község vala, s csak 1787. évben alakult plébániává; az anyakönyvek 1788-tól még megvannak. Majd 50 évig nem volt templom a helységben; 1750 táján a jelenlegi falu nyugati részén egy ideiglenes fából összeállított imaház szolgált templomul mintegy ötven évig, melynek jelenleg nyoma sincs. (…) Vajszka és Bogyán eleinte állami birtok volt, jelenleg a Groman családé. 1817-ben Groman Zsigmond az állami birtokok adminisztrátora által 40.000 forintért vásároltatott meg. Az utána következett földbirtokosok: Groman Illés, ennek fia Mór s jelenleg Groman Dezső Bács-Bodrogh vármegyék főispánja (Ribovicz András, 1878). Cikkek, tanulmányok 6617. Ribovicz András: Vajszka és Bogyán; Pacsér – Bács-Bodrog, 1878. 35–38. p.

6618. Steingassner Imre–Berecz Károly: A gombos-vajszkai ármentesítő és belvizszabályozó társulat monographiája; Budapest – Légrády Testvérek, 1896. 28 p.

VALKAISOR Adától nyugati irányba, a szántók között furakszik a messzeségbe a betonsáv, mintha az egykori tanyavilágot keresné, amelynek jórészét a „fejlődés” vihara lesöpörte a zsíros termőföldről, helyet teremtve a mezőgazdasági nagyüzemnek. A tanyai embereket meg átültették… A távolban feltűnnek a hatalmas felkiáltójelekre emlékeztető toronytárolók betonóriásai. Ezeknek az árnyékában húzódik meg a negyven-egynéhány házból álló falucska: a Valkaisor, Ada község legkisebb települése (Gallusz László, 2000). Cikkek, tanulmányok

6620. Gallusz László: Csöndes falusi biztonság, Családi Kör, 2000. július 6., 14–15. p.

Vö.: 5147. sz. 6619. Dudás Károly: Hátrányos helyzetűek [Törökfalu, Obornyacsa, Valkai sor]; 7 Nap, 1987. június 5., 18–19. p.

VALKÁNY VALKÁNY – Torontál vmegyében oláh falu, az Aranka vize mellett, ut. p. Mokrinhoz északra 1 mfdnyire; 6 kath., 20 ref., 3986 óhitű lak., óhitű anyatemplommal, 139 5/8 egész telekkel. F. u. a gr. Batthyáni család (Fényes Elek, 1851). Most meg szinte teljesen kivirult a rajzon, s még virulóbb lenne, ha a hatalmas vadgesztenyefák is helyet kaptak volna az előtérben. Nézegetem a rajzot és az épület elé kép-

638

VERBÁSZ

zelem az egykori ásítozó homokrévi (mokrini) péklegényt, amint a hajnali párásságban a kockás terítővel letakart „teknőnyi” vesszőkosárból sóskiflit és perecet kínálgatott az utasoknak, majd a mozdony füttyszavára meglóbálta kiürült kosarát, és hosszan a gyorsvonat után nézett… (Régen berozsdásodtak, begazosodtak itt a sínek.) Nem lehet ugyan átlátni a gondosan megrajzolt ablakokon, de azért nekem úgy tűnik, mintha a Doberdósújtotta öregapám a Nagyállomás restijében, a söntés közelében borozgatna, a monostori zenészek pedig az Orient expresszre várakozóknak muzsikálnának szüntelenül. Mert hát különösen a hét végén, az urak, ugyebár, nem unatkozhattak, amíg a Pestre vagy Temesvárra száguldó vonatot várták (Cs. Simon István, 2001). Cikkek, tanulmányok 6621. Cs. Simon István: Kár volt érte – Töprengés egy régi rajz fölött; Hét Nap, 2001. augusztus 8., 28. p.

VEPRŐD VEPROVÁCZ – Bács m. német–magyar falu, Cservenkához délre 1 mfd., 2850 kath., 6 ref., 86 zsidó lak. Van itt egy kath. paroch. templom, egy urasági szilváskert, szőlőskertek, sok és szép búza, árpa, kolompér, kender, lentermesztés. F. u. a kamara. Második osztálybeli határa 1100 □ ölével 9262 hold, mellyből 115 úrbéri, 6 4/8 szabad telek után van 4051 hold szántó, 2828 h. rét és beltelek, 2172 h. legelő, 80 h. szőlő. Uradalmi föld 20 hold, utak 111 hold (Fényes Elek, 1851). Monográfia 6621a. Familienbuch Weprowatz in den Batschka; Karlsruhe – Heimatorts-

gemenschaft (HOG) Weprowatz in den Batschka. I. Band A-Po, 814 p.; II. Band Pr-Z, 819–1612 p.

VERBÁSZ Óverbász, Újverbász VERBÁSZ (Ó) – Bács vm. rácz falu, mellyet a Ferencz csatornája hasít keresztül, 194 kath., 3171 óhitű lak. Derék óhitű temploma, s egy vendégfogadója van, de házai alacsonyak, rendetlenek. Lakosai tehetős gazdák, marhájok, juhok, lovuk sok van; bort is termesztenek. F. u. a kamara. Gazdag határa 1100 □ ölével 15,651 hold, mellyből 176 4/8 úrbéri, és 5 szabad telek után van 6180 h. szántó, 3630 h. rét és beltelek, 4961 h. legelő, 200 h. szőlő, 360 h. mocsár, 320 hold utak (Fényes Elek, 1851). VERBÁSZ (ÚJ) – Bács vm. igen szép és gazdag falu, a Ferencz csatornája mellett, Ó-Verbászhoz egy fertálynyi, Ujvidéktől pedig 5 mfdnyi távolságra; 83 kath., 2109 evang., 707 ref., 18 zsidó lak. Az utczák egyenesek, szélesek, s eperfákkal vannak sorba ültetve; a házak csinosak, sőt szépek, az udvarok deszkával, vagy eleven kerítéssel van-


639

nak befoglalva. Evang. temploma egy a legszebb falusi templomok közül; a ref. szentegyház, a postaház, az oskola és uradalmi épületek, a vendégfogadó szinte mind figyelmet érdemelnek. Három nyomásbeli határának földe fekete, kivévén azt, melly a telecskai dombokon fekszik, de itt egyszersmind szép szőlőkertek gyönyörködtetik a szemet. Lakosai vagyonosak, s paraszti együgyüséggel nem lehet éppen vádolni őket; mert újságot járatnak, a korcsmában politizálnak, s sok dolgokat tudnak, mellyekkel különben a parasztok nem igen törődnek. Buzájok igen szép terem, s ezzel nagy kereskedést űznek, ugy hogy belőle számosan felgazdagodnak. Marhát vagy lovat azonban keveset szoktak tartani, s még kevesebb juhot. Mesterembereik közül legtöbb a kötélverő. A betegek számára maga a helység fizet egy seborvost, és egy bábát. F. u. a kamara. A helységen felül egy fertálynyi távolságra van a csatorna harmadik, legszebb, legerősebb s legmesterségesebb zsilipje angol módra készítve. E mellett vannak az igazgatósághoz tartozó roppant uradalmi épületek, egy vendégfogadóval, vízimalommal, s egy nagy kiterjedésű gyümölcsös, veteményes kerttel. A zsilipre épített hídon túl van ismét egy nagy gabonatárház, s a híd irányában a zsilip bal partján elnyúló szőlőhalmok alatt Kis Mihály-féle villa, egy gyönyörű angolkerttel; s a halmokra felhúzódó szőlőskertekkel együtt. A szőlő közepén egy torony forma pavillon áll, honnan elragadó kilátás esik az alsó Bács vármegyei dús mezőkre. A halom oldalában lévő pincze azért nevezetes, mert az üregek egymás felett emelet módra vannak készítve, a nélkül hogy téglával ki volnának falazva. Határa UjVerbásznak 1100 □ ölével 11,602 hold, mellyből 124 4/8 úrbéri, s 5 4/8 szabad telek után van 4369 h. szántóföld, 3371 h. rét és beltelek, 3422 h. legelő, 150 h. szőlő. 150 h. mocsár, 110 hold utak (Fényes Elek, 1851). Az (…), hogy ilyen istentelenül elhagyatott helyen futottak össze a jugoszláviai magyar irodalom szálai csaknem tíz éven át, fölöttébb jellemzőnek tűnik. Mert ez még csak falu se volt, ahol a Kalangya szerkesztője lakott. Egy bakterháznál kellett leszállni, borostás pályaőr tartotta vállához a piros zászlót, aztán egy hosszú sodronykerítés mellett vezette végig az embert Szirmai Károly, s amikor a cukorgyári kaszinóból végre kihallatszott a biliárdgolyók csattogása, megkönnyebbülhetett, hogy most már talán nem fogja leütni senki. Aztán egyszer csak beállt az ősz, és sűrű ködfelhőkbe bugyolálta a tájat, és hosszú szekérsorok húzódtak az országúton, tetejesen megrakva cukorrépával. Károgva zsinatoltak a varjak egészen a vasúti sínekig, ahol naponta háromszor kocogott végig piros ablakával Becse felől a zombori vonat. A borostás őr megint kicammogott a bakterház elé, vállához emelte a piros zászlót, mire a vonat egy pillanatra megállt, és a Kalangya szerkesztője még bekiáltott a ködbe: – Majd megírom Németh Lászlónak, mi a helyzet nálunk! – Néhány kilométer után felkapaszkodott a mély bácskai lapályból a kis vonat, úgyhogy a köd is felszállt, s a Telecskai-dombok ismét megjelentek, fehérre meszelt présházaik messzire világítottak (Herceg János, 1979). Monográfiák 6622. Alapítványi német tannyelvű tanítóképző-intézet […] 1940–1941; Új-Verbász, [1941].

6623. Hamm, Franz–Lotz, Friedrich–Lindenschmidt, Michel: Das Gymnasium zu Neuwerbass; München – Verl. Des Südostdeutschen Kulturwerks, 1960. 126 + 2 p.

640

VERBÁSZ

6624. Lindenschmidt Mihály: A verbászi német nyelvjárás alaktana; Budapest – Magyar Tudományos Akadémia, 1905. 39 p.


6625. Lotz, Friedrich: Novi-Vrbas – Aus der Vergangenheit eines batschkaer deutschen Sprachinseldorfes, 1785–1935; Novi-Vrbas – Bleess, 1935. 311 p. + 5 térkép. Irodalom: Réz Henrik: ~; Századok, 1937. 469–473. p.

6631. A verbászi öntözési telep; Magyar Mérnök- és Építész-Egylet Közlönye, 1880. 301. p.

6626. Schmidt Henrik: A verbászi német nyelvjárás; Philologiai Közlöny XXIII. kötet, 1899.

6633. Habram Károly: Kemence a föld alatt – Régészekkel Verbásznál, a kelta földgyűrűben; Családi Kör, 1997. augusztus 21., 8–9. p.

6627. Új-Verbász község emlékirata Wlassics Gyula vall. és közokt. miniszter úrhoz az újverbászi áll. közs. algymn. ügyében; Új-Verbász, 1990. 5 p. 6628. Verbászi Almanach. Naptár az 1913. évre (szerk. Holstein [Hamvas] Gyula); Újverbász – Boros Gy. ny. 119 [16] p. 6629. Weimann, Peter: Geschichte der Újverbászer Reformierten Kirchengemeinde und der Filialgemeinde Óverbász von der Ansiedlung bis zur Gegenwart 1785–1912; Újverbász – Buchdruckerei Georg Boros, 1912. 143 p. + 1 térkép. 6630. Werbass 1785–1975. Vrbas, Verbász – Zur Geschichte der Doppelgemeinde Alt- und Neuwerbaβ. Im 190. Jahr nach d. Gründung von Neuwerbaβ; Stuttgart – Fellbach, 1975. 259 p. + [8] p. + 30 t. + 1 térkép.

Vö.: 422., 1282., 1411., 2181., 2206., 3517., 3618. és 3560 sz.

6632. Ágoston Mihály: Orbászpalotájától Titoverbászig; Magyar Szó, 1983. április 17.

6634. Hegedűs Antal: Pestishisztéria Óverbászon; Magyar Szó – Kilátó, 1982. május 22., 19. szám, 15. p. 6635. Kármán Pál: Újverbász 1849-ben; BBVTT Évkönyve 1912. 173–184. p. 6636. Kalapis Zoltán: A kincstári inzsellér verbászi síremlékénél – Kiss József halálának 170. évfordulója; Magyar Szó – Kilátó, 1983. március 26., 12. szám, 15. p. 6637. Kocsis Antal: Verbászi zsidók az első világháborúban; Bácsország, 2002. I–III. szám, 92. p. 6638. Kocsis Antal: A verbászi református egyház; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 80–81. p. 6639. Kocsis Antal: A verbászi Lutherszobor; Bácsország, 2005. 4. (35.) szám, 101. p. 6640. Oláh Imre (1941–1973) [A plébános halálára]; Hitélet, 1973. 4. szám, 15. p.

641

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6641. Száz éve szól a harang – Titóverbászi beszámoló egy évszázad történetéről; Hitélet, 1985. 2. szám, 11–15. p.

6642. Új-Verbász község emlékirata…; H. n. [Újverbász], é. n. [1900]. 5. p.

VERSEC VERSECZ – Nagy és népes város Temes vármegyében, Temesvárhoz délre 10 mfdnyire, saját postahivatallal. Lakja 13,868 lélek, kik 5596 r. kath., 180 hébert, 100 protestanst kivéve, n. e. óhitűek; nyelvet illetőleg szerbek, németek, oláhok, magyarok. Kath. és n. e. óhitű templomok. Székhelye a verseczi görög n. e. püspöknek. Van itt postahivatal, sótisztség, kamarai uradalmi tiszttartóság, számos kézműves. A selyemtenyésztés nagy divatban. Gazdag határa első osztálybeli, s van 373 egész urbéri állománya. Roppant szőlőhegyén jó és sok bort termeszt. Egy hegytetőn valami kastély omladéka most is látható, de kié lehetett, nem tudni. F. u. a kamara (Fényes Elek, 1851). A Várhegy csúcsán, mint a török vízözönt túlélt antediluviális emlék, ősrégi várkastély csonka tornya áll. Az én ifjú életemben a kortól ezüstszürke torony, amely mint az erő, az állandóság, a hozzáférhetetlen büszkeség szimbóluma, keményen fúródik a kék bánsági égboltba, nagy szerepet vitt. Ez volt a titokzatos központi erő, amely körül évtizedekig keringett a képzeletem. Ritkán jártam fel a csúcsra, az út oda hosszú és fárasztó, de ha fenn voltam, akkor megragadott és megrázott az idegenszerű kép, a torony gigantikus falai, a szédítően tág kilátás, a toronyfecskék ezrei, amelyek a várfalak réseit lakják, és dühös visítással cikáznak a csendháborító feje körül. Gyermekkoromban elhatároztam, hogy „majd ha nagy leszek”, akkor újjáépítem a várkastélyt, és ott fogok lakni, magasan a város tornyai és kéményei fölött. Nekem később is, valahányszor a szülővárosomban voltam, az a szédítő és fenyegető képzetem volt, mintha a világ végén, a nagy semmi partján volnék. Versechez elég közel van az Alduna, a hellének Isztrosz folyama, annak túlsó partján van Szerbia, a Balkán, szóval az ismeretlen Semmi. (…) A szerbjeink a régi város girbe-gurba közeit lakták, ahol még a török idők emlékei poshadtak. Jó kereskedők és gyönge földmívesek hírében állottak, kócos kis macskalovakat tartottak, amelyeket sváb ember dehogy fogott volna a szekere elé, a szerb szőlőt pedig arról lehetett megismerni, hogy a barázdái zöld bundát eresztettek. A két felekezet között nem volt éppen gyűlölködés, csak idegenül éltek egymás mellett. A szerb testvérek mindig azt a benyomást tették, mintha rejtegetnének valamit, egy titkot, amelyet nekünk nem szabad megismernünk. Csendes nyári éjszakán, mikor az ital megnyitotta a szívüket, az a bizonyos nemzeti titok sumadiai énekek alakjában tört ki a korhelyeik szívéből (Herczeg Ferenc, 1940). Monográfia

Várostörténet

Vö.: 3497. sz.

6643. Budai József: A Verseczi M. Kir. Állami Főreáliskola története; Versecz – nyomtatott özv. Kirchner J. E.-féle műintézetben; 1896. 147 p. + 3 tábla.

642 6644. Frisch, Helmut: Werschetz, Ver secz, Vrsac. Kommunale Entwicklung und dt. Leben der Banater Wein- und Schulstadt; Wien, 1982. 786 p. – Bibliográfia 733–743. p. 6645. Halaváts Gyula: Versecz vidéke; Budapest – Franklin-Társulat Könyvnyomdája, 1883. 22 p. + 2 tábla – Magyarázatok a Magyar Korona országainak részletes földtani térképéhez – Kiadja a Magyar Kir. Földtani Intézet. 6646. Herczeg Ferenc: A Várhegy; Budapest – Singer és Wolfner Irodalmi Intézet, 1940. 264 p. 6646a. Herczeg Ferenc tanácskozások (1998–2002) szerk. Bagi Ferenc; Újvidék – Atlantis, 2003. 197 p. 6647. Kövessi Ferenc, dr.: A verseczfehértemplomi borvidék szőlőmívelési viszonyai; Budapest – különnyomat a Magyar Borkereskedelem című szaklapból, 1902. 18 p. 6648. Milleker Bódog: Versecz szab. kir. város története I–II.; Budapest – Ráth Mór bizománya, 1886. 314 p. és 392 p. + térkép. Irodalom: Versecz sz. k. város története; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1887. 50–51. p. 6649. Milleker, Felix: Geschichte der kön. Freistadt Werschetz I–II.; Budapest, 1886. XIII + 398 p. Irodalom: Szendrei János: ~; Századok, 1888. 272–276. p. 6650. Milleker, Felix: Die Gründung und ältesten Schiksale von DeutschWerschetz 1716–1723–1740. Aus Anlaβ der 200. Wiederlehr des

VERSEC Gründungsjahres; Werschetz, 1923. 26 p. 6651. Milleker, Felix: Das Werschatzer Bergschloss; Wrschatz, 1934. 20 p. 6652. Milleker, Felix: Das Vršacer Rathaus und die ersten Verschreibungen der vergangenheit der Stadt Vršac; Wrschatz, 1938. 11 p. 6653. [Vilovói] Stefanovits János lovag: A versecz-alibunári mocsár kiszárítása és a szatmár–arad–palánkai csatorna; Verseczen – nyomatott Wettel & Veronits-féle könyvnyomdában, 1882. 32 p. + 3 tábla. Művelődési hagyományok 6654. Alapszabályai az itrael. egyházi dalkörnek Verseczen; Verseczen – Nyomtatott Kirchner J. E. özvegyénél, [1885]. 24 p. 6655. Belča, Dušan: Herczeg Ferenc utolsó álma; H. n. [Versec], 2001. 20 p. (kétnyelvű kiadvány). 6656. Bernátszky Alfréd: A verseci közgazdasági egylet borászati szakosztályának fejlődése; Versec, 1896. 35 p. 6657. Gavriković, Nikola dr.: Srpskorumunsko klerikalno učilište u Vršcu 1822–1867; Novi Sad, 1883. 306 p. 6658. Hoffmann, Leo: Deutsch-Wer schetz in der ersten grossen Ansiedlungsperiode; Werschetz – Banater Buchdruckerei, 1923. 31 p. 6659. Milleker Bódog: A Délmagyarországi Tanítóegylet verseczi fiók-


643

egyletének multja és jelene (1868– 1893); Versecz – nyomatott Wettel és Veronits-nál, 1893. 31 p.

6667. Császár András: Magyarok Versecen I–II.; Szabad Hét Nap, 1997. augusztus 7. és augusztus 14.

6660. Milleker Bódog: Kalauz a verseczi városi muzeum és könyvtár régiségtárában; Versecz – kiadja a verseczi városi muzeum és képtár igazgatósága, 1910. 20 p.

6668. Gáspár András: Az 1848–49-es szabadságharc Versecen és környékén II–IV.; Szabad Hét Nap, 1998. május 20., 22. p.; június 3., 24. p.; június 10., 24. p. Megjegyzés a közléshez: Császár András: A forradalom előtti események I–II.; Szabad Hét Nap, 1998. május 6., 22. p., május 27., 24. p. – A dráma vége – Az 1848– 49-es szabadságharc Versecen és környékén IV. befejező rész; 1998. június 17., 24. p. (Sem a szerző, sem a számozás nem egységes és nem következetes.)

6661. Perjéssy Lajos: A Verseczi Magyar Közművelődési Egyesület története 1885–1910; Versecz – Özv. Kirchner J. E.-féle műintézet, 1910. 142 p. 6662. Perjéssy Lajos: Emlékeim – elbeszélések és rajzok (Herczeg Ferenc előszavával); Budapest – Singer és Wolfner Bizománya, é. n., 164 p. 6663. Rapszky Béla: A verseczi hegység geografiája; Budapest – Attila Nyomda részvény-társaság, 1919. 27 p. 6664. Tornay, Ludwig Eduard von: Beiträge zu einer Chronik von Werschetz; In: Illustrierter Werschetzer Haus-Kalender; Jahrgang 1865– 1868., 1870. Werschetz, 1865–1870. 6665. Versecz város muzeumának alapszabályzata; Verseczen – nyomatott Wettel és Veronits-nál, 1894. 8 p. (magyar–német). Cikkek, tanulmányok Vö.: 1411. és 1463. sz. Várostörténet 6666. Buday József (1908–1989) [plébános]; Hitélet, 1989. 6. szám, 6. p.

6669. Juhász Kálmán: A verseci esperesség betöltése 1743-ban; Temesvár, 1916. – Különnyomat a Történeti és Régészeti Értesítőből, 1916. 79–100. p. 6670. Mihalik József: A verseczi ötvöslemezről; Archaeologiai Értesítő, 1899. 34–41. p. 6671. Milleker Bódog: A verseci római vízvezeték; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1881. 121–126. p. 6672. Milleker Bódog: Őstelep a verseci Kápolna-hegy lejtőjén; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1882. 12–14. p. 6673. Milleker Bódog: Egy eltűnt Versec vidéki helység – Keveris (Köveres); Történelmi és Régészeti Értesítő, 1882. 53–55. p. 6674. Milleker Bódog: A nagy-zsáni (Versec-vidéki) bronzleletek; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1882. 172–174. p.

644

VERSEC

6675. Milleker Bódog: Múlt századi magyar telep Versecen; Régészeti és Történelmi Értesítő, 1886. 28–32. p.

1885-ben alakult meg a Verseci Magyar Közművelődési Egyesület; Családi Kör, 1995. március 23.

6676. Milleker Bódog: Versec vidéke a középkorban; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1896. 65–86. p.

6684. Németh Ferenc: A verseci rikliánusok; Családi Kör, 2001. szeptember 20., 18. p.

6677. Németh Ferenc: A verseci Szent Kereszt hegyi kápolna – Egy régi katolikus búcsújáró kegyhely; Vajdasági Hírnök, 1993. november 20., 18. p.

6685. Németh János: A bánáti hegy alatt – Versec négy évtizede; 7 Nap, 1984. október 19., 8–9. p.

6678. Soltis Gyula: Kiért szólnak a bánáti harangok? – Nemzetkeresőben a veszendő magyarság körében, Versecen I–X.; Szabad Hét Nap, 1998. október 14-étől december 22éig. Művelődési hagyományok 6679. Fazekas András: Versecen, „magyarmentők” között – Ötven évvel ezelőtt több száz diákja volt a magyar iskolának – ma 15-en járnak anyanyelvápolásra; Családi Kör, 2005. április 7., 10–11. p. 6680. Gazda Árpád: Párbajhistória; Erdélyi Napló, 1999. június 29.; Ua.: Magyar Szó, 2004. augusztus 7. 6681. Huszka Antal: A Várhegyen; Magyar Szó, 1989. szeptember 23. 6682. Jódal Dezső: Érdsomlyótól Versecig I–II.; Családi Kör, 2003. október 2., 23. p. és október 9., 23. p. 6683. Németh Ferenc: A közművelődés szolgálatában – 110 évvel ezelőtt,

6686. Szent Gellért ünnepség Versecen [Születésének 1000. évfordulóján]; Hitélet, 1980. 10. szám, 3–8. p. 6687. Szöllősy Vágó László, dr.: Egy kisváros a nagy történelem sodrában: Versec; Szabadka – Vajdasági Magyar Kalendárium 2003. 134–141. p. 6688. Szőke Anna: Kontaktzónák határviszonyai a Versec környéki településeken; Létünk, 2004. 3–4. szám, 68–80. p. 6689. Szőke Anna: Írott és képi azonosítók – A képkultusz szerepe a Versec környéki magyarság fennmaradásában; Szabadka – Vajdasági Magyar Kalendárium 2003. 234–252. p. és Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 56. p. 6690. Tóth Lívia: A verseci magyarok ereje; Hét Nap, 2006. június 7., 10–11. p. 6691. Versec szab. kir. város levéltára; Régészeti és Történelmi Értesítő, 1885. 49. p.

645


VÖLGYES Dolina Az oromparti és a völgyesi tanyák fejlődésének legkritikusabb korszaka a kiegyezés után volt, s a századfordulón érte őket a legnagyobb változás. A korabeli Kanizsát leíró földrajzi és történeti dolgozatokban és alkalmi kiadványokban alig találunk valamit a várostól majd húsz kilométerre eső tanyavilágról. Csupán érdekes népi, nemzeti sajátosságként említik: népességének jelentékeny része tanyákon él, de állandó lakásuk és otthonuk a városban van, ahová az évszak, vagy a munkaképességük letelte után hazatérnek. (…) 1889-ben azután nagyot változott Dolinán a világ. Megépült a szabadkai–zentai vasútvonal, s a tanyaközpont kellős közepén vasútállomást építettek, ahol vonatra lehetett ülni, és röpke egy óra alatt máris Szabadkán vagy Zentán piacozhatott a völgyesi ember. Az addigi központ, Kanizsa még messzebbre került, Szabadka és Zenta vonzása pedig rohamosan nőtt. (…) Ma Dolinán 148 házban mindössze 140 család él. A lakosok száma 367 – 361 magyar, 2 horvát, 2 szlovén, 1 szerb és 1 szlovák nemzetiségű (Biacsi Antal, 1992). Cikkek, tanulmányok 6692. Biacsi Antal: Tanyanézőben; 7 Nap, 1992. augusztus 7., 10–11. p.

VÖRÖSMART VÖRÖSMART – Magyar falu Baranya vmegyében, a Duna mellett a bács-eszéki postautban, ut. p. Herczegszőlős. Lakja 800 kath., 1100 reform., 15 óhitű, 12 evang., kath., és reform. anyatemplomokkal. Határa mindennel megáldott; szántóföldei kövérek; nagy kiterjedésű rétségein számos sertést, marhát tenyészt; halászata jövedelmes; pagonyai fát eleget szolgáltatnak; vörös bora a jobbak közé számíttatik. Nevezetes itt azon 6000 öl hosszú töltés, melly a helységet a Duna árja ellen őrzi. Bírják Károly főhg. örökösei (Fényes Elek, 1851). Fábián Zoltán az 1836. évi Egyházi Naptárból a következő sorokat idézi: „Tolna vármegyében a Tolnai és Baranyában a Veresmarti oskolák elég nagy hírre kaptak, és még a 17. században is szépen virágoztak: úgyhogy az ország más részeiből is mentek azokba tanulni, és sok tanulók dicsőségesnek tartották, ha azzal dicsekedhettek, hogy ők Tolnát, Baranyát összve járták. (…) A veresmarti oskolát a Baranyai Ekklésiákon kívül némely Erdélyi uraságok, nevezetesen a Teleki, Gilányi és Bánfi méltóságos Famíliák is segítették. Míg benne Nyírő István, Fogtüi János, Maróthi János, Laskai János, Muraközi András, Kopácsi János, Lampe szerint nominis viri taníthattak, addig sok tógás diákot számlált kebelében, de minek utána Gyimóti István Professzor 1686-ban a Tatárok által elkergettetett, a Török kiűzetése után pedig más tudva levő ok miatt az oskola többé nem virágozhatott…, a 17. század vége felé régi dicsőségéből ez is elszállani kéntelenített.” (…) Veresmart ősi scholája mintegy száz évig működhetett zavartalanul. Változó hírűek, sőt változó fokozatúak voltak akkor ezek a református iskolák, attól függően, milyen átadóképességűek, műveltek, lelkesek voltak tanítói (Baranyai Júlia, 1977).

646

VUKOVÁR

A határt járva és utána is sok halottam üzen, kik között van kedves szerető, rokon. Üzennek értem a nevek, az elszántott, lecsapolt, elfelejtett határnevek. Hiszem, hogy rámcsodálkozik s feltört, csillagnéző Keselyűs-mező, a IV. Béla-kori lankás Nánás, a pisztácia-zöld Szönd, Cikkek, tanulmányok 6693. Baranyai Júlia: A vörösmarti tájmúzeum megnyitójához; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 2. szám, 1980. 78–81. p. 6694. Csonti Melinda: Kemény emberek világa – Vörösmarti életképek; Családi Kör, 1997. október 23., 6–7. p. 6695. Dudás Károly: Bor és lélek; 7 Nap, 1987. március 13., 20–21. p. 6696. Dudás Károly: Gádorélet; 7 Nap, 1988. december 2., 24–25. p. 6697. Hatala Zoltán: Baranyát csak szeretni kell – Beszélgetés Petrik László vörösmarti nyugdíjas pedagógussal; Családi Kör, 2000. július 20., 14–15. p. 6698. Kedves Tibor: Vörösmarti barangoló; Horvátországi Magyarság, 1999. 1–2. szám, 5–16. p.

örök-nedves Zuhogó, lúdvérces Ludas, tárkánytól savanykás Kopárhát, Seprűshát. Megvakultak mind a tavak, a sima tükrű Pörölék, kékszem sirató Szobojtó, Papvejsz, Fásgödör és Besenyő. A Törökút szoknyája alól kökényfehéret villan a Hársashegy lába. (Csörgits József: Üzennek értem) 6699. Közel négyszáz éves a vörösmarti iskola; Magyar Képes Újság, 1966. február 1., 7. p. 6700. Papp György: Teljes kép egy falusi magyar iskola életéből; Magyar Képes Újság, 1966. július 1., 12–13. p. 6701. Pataki András–Pataki József: Vö rösmart földrajzi nevei; In: Rovátkák 1994; Zágráb, 1995. 87– 100. p. 6702. Petrik Anna: Részletek a vörösmarti színjátszás történetéből; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 3. szám, 1981. 276–290. p 6703. Sándor László: Gazdasági és társadalomtörténeti adatok Vörösmart község életéből (1851–1914); Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 4. szám, 1982. 193– 211. p.

VUKOVÁR A missziós központot és szeretetházat (…) 1904-ben a német Új-Banovcéről helyezték át Vukovárra. A döntést az egyházi főhatóság azzal indokolta, hogy az intézmény a magyarság érdekeit hatékonyabban szolgálja a megyeszékhelyen. „Nemzeti szempontból”

647


az áttelepítés kézen fekvő oka az volt, hogy a hét ingyenes bentlakó a német közegben nemcsak horvátul nem tanult meg, de majdhogynem magyarul is elfelejtett. Az új helyen mindenesetre 15 főre növelték a hely- és költségkeretet, s a horvát nyelv oktatására egy tanítót is szerződtettek. Az intézmény számára Hideghéthy Imre szerémi főispán neje biztosított ideiglenes elhelyezést. Kelecsényi Zádor 12 holdas adománya végül szilárd anyagi alapokra helyezte a szeretetház működését. A vukovári körjegyző egyébként közhasznú elfoglaltságul, és nem utolsósorban a gazdaságos fenntartás érdekében egy kosárfonó háziipari műhely szervezésére is javaslatot tett (amely a Julián Egyesület közvetítésével, ingyenes bajai fűzfavessző készletekkel 1905-ben valósult meg) (Makkay Béla, 2004). Cikkek, tanulmányok Vö.: 3507. sz. 6704. Lippay Etelka, V.: Álmodik a Vuka, Új Hét Nap, 1993. december 31., 11. p. 6705. Makkay Béla: Református magyar iskola és szeretetház – Vukovár (1904–1919); In: Idegenben – Ta-

nulmányok a magyar–magyar kapcsolatok korai történetéből; Budapest – Károli Gáspár Református Egyetem, 2004. 23–32. p. 6706. Németh János: Vesztett csata után; Szabad Hét Nap, 1998. február 11., 50. p. 6706a. Vukovár; Vasárnapi Újság, 1867. december 1., 588–589. p.

ZÁGRÁB Zágrábi magyarok A 900 éves zágrábi püspökség megalapítása I. László király igen-igen tartósnak bizonyult műve. A Szlavóniában is „Sveti kral”-nak nevezett uralkodó ezzel valójában tető alá hozta a Szent István által folytatott „feszített” egyházépítést – a középkori magyar állam egyik, de talán legfontosabb tartópillérét –, amely egyre szilárdabban tartotta egybe az országot. A zágrábi egyházmegye létrehozásával tulajdonképpen a Dunántúlon, vagy ha úgy tetszik, a nyugati országrészekben is befejeződött a „nemzeti” egyház megteremtése, amely a veszprémi, a győri és a pécsi püspökségek létrehozásával kezdődött meg. A „magyar” püspökségek száma ezzel elérte a tizenkettőt. Egyáltalán nem véletlen, hogy az egyházszervezés vége felé az uralkodó Árpád-házból kikerültek az első szentek is, s hogy a zágrábi egyházmegyét az első „magyar” szentnek ajánlották fel: Istvánnak, az állam- és egyházalapító királynak. (…) [Szent László] Szerémséget kivonta a bizánci egyház és állam hatósugarából, s lehetővé tette, hogy a középkori Magyarország egyik legfejlettebb vidékévé váljon. (…) Szlavónia egyébként is már a honfoglalás óta magyar területnek számított. (…) Ez a „kényszerházasság” csaknem nyolcszáz évig tartott. Előbb az egyház önállósult 1852-ben, majd 1918-ban Horvátország is kilépett a Monarchiából, de tényleges önállóságát, államiságának megteremtését a XX. században érte el (Kalapis Zoltán, 1994). Az egymásra utaltság fejlett ösztöne és a testvérkereső vágy gyűjtötte össze a Zágrábban tanuló magyar egyetemi hallgatókat. Ez az ellenállhatatlan belső kényszer hozta össze

648

ZÁGRÁB

az első úttörőket. Az összetartásról és a szervezkedésről folyt a szó a tündérszépségű Zrínyi-tér hatalmas platánja, a „Nagy fa” alatt. Ez a „Nagy fa” volt tulajdonképpen a magyar diákság első szimbolikus egyesülete. Itt találkoztak nap nap után a magyar diákok. Télen éppen úgy, mint nyáron. Délben a különböző menzákról egymás után szállingóztak ehhez a fához a magyar diákok. Itt beszélték meg a nap eseményeit, itt cserélték ki gondolataikat, mondták el egymásnak a hazai híreket, és itt vitatták meg a jövőre vonatkozó tennivalókat. Isten szabad ege alatt élt és erősödött a magyar diákság egymást kereső és egymást segítő építő akarata. A „Nagy fa” alatt számon tartottak minden magyar diákot. Egy napig sem maradhatott ki valaki, hogy a „Nagy fa” alatt ne tudtak volna róla a többiek. Egymás segítése kisebb-nagyobb kölcsönökkel minden forma, kérvény vagy írás nélkül történt. A fiatalabbak itt kaphattak meg az idősebbektől minden, a beiratkozásra, a tanulmányokra, vagy bármely más hivatalos eljárásra vonatkozó útbaigazítást. De ez a barátot szerető és segítő gondolat él a költői fekvésű és ódon levegőjű, történelmi emlékektől roskadozó felsőváros „Lotrščakhoz” címzett kis kocsma meleg szobáiban dallikázó magyar fiúk lelkében is. Azóta elég sok idő múlt el. A „Nagy fa” alól és a „Lotrščakból” elindult az otthonteremtő szervezkedés. (…) A Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesülete 1932. VI. hó 19-én alakult. Ezen a napon a Boldog Krzini-ről elnevezett diákkonviktusban 64 magyar egyetemi hallgató jelent meg az alakuló közgyűlésen. (…) A közgyűlést Bógner József korelnök nyitja meg (Számot adunk, 1940). Monográfiák Vö.: 57., 79., 83., 84., 86., 88., 94., 104. és 135. sz. 6707. Hóman Bálint, dr.: A zágrábi püspökség alapítási éve; Budapest, 1910. 48. p. 6707a. Jambressich András (jezsuita nyelvész): Lexicon latinum interpretatione Illyrica, Germanica et Hungarica… (szótár); [Zágráb, 1742] 6707b. Laszowski, Emilij: Stari i novi Zagreb; Zagreb – Braća Hrvatskog Zmaja, 1925. 47 + 319. [1] p. Bib liogr. 33–37. p. és a lábjegyzetekben; Reprint: Zagreb – Školska knji ga, 1994. 6708. Számot adunk – A Zágrábi Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúr egyesületének Értesítője 1932– 1940; Zagreb, 1940. 151 p. Irodalom: Sándor István: Köny-

vek a délvidéki magyarság húsz esztendejéről; 1. Csuka János: Kisebbségi sorsban; 2. Számot adunk – a Zágrábi Magyar Egyetemi Hallgatók Kultúregyesületének Értesítője; Délvidéki Szemle, 1942. 1–2. szám, 50–56. p. 6709. Walkó László: Budapesttől Velencéig; Budapest – Athenaeum Irodalmi és Nyomdai R.-Társulat nyomása, é. n. [1907]. 440 + [22] p. Cikkek, tanulmányok 6710. Dobai József: Mihalovits József zágrábi érsek Tordán született; Bácsország, 2002. I–III. szám, 93. p. 6711. Díszülés – A zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkör fönnállásának 70. évfordulója alkalmából; Zágráb, 2002. szeptember 26., 12 p. 6712. Fehér Mayer Mária: Régi emlékek, régi képek a „madjaracból” –

649

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Egykori vajdasági egyetemisták a 70 éves fennállását ünneplő zágrábi Ady Endre Magyar Kultúrkörben; Családi Kör, 2002. november 14., 10–11. p. 6713. Füzes Oszkár: Zágráb: kialszanak a fények; Népszabadság, 1991. október 12., 32. p. 6714. Kalapis Zoltán: „Szent királyok közt drágalátus gyöngy”; In: Az Alvidék évszázadai; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2006. 45–56. p. 6715. [Mayer Ottmár] Szabó János: A főiskolai hallgatók helyzete; Híd, 1936. november–december, 11–12. szám, 1–3. p. és A zágrábi főisko-

lai hallgatók; 1937. január–február, 1–2. szám, 20–22. p. 6716. Tomán László: Volt egyszer egy Zágrábi Magyar Újság I–XIX.; Magyar Szó, 1991. február 28.–március 18. 6717. Tóth Tibor: Az Ady Endre Magyar Kultúrkör; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 1. szám, 1979. 129–132. p. 6718. Tóth Tibor: Az Ady Endre Magyar Kultúrkör ötvenedik születésnapja; Eszék – Horvátországi Magyarok Szövetsége Évkönyve 5. szám, 1983. 174–178. p.

ZENTA A Duna–Tisza közének déli része száz esztendő alatt elnéptelenedett és elvadult. A XVII. század elején csupán pusztatemplomok tanúskodtak a nemrég még sűrűn lakott tájról. Zentának is a teljes pusztulás jutott osztályrészül. Közvetlen környékén, a XVIII. századi határán belül a középkorban kilenc templomos falu állt, majd mind eltűnt a XVI. században. A középkor végén Zenta a legszebb reményeket tápláló fejlődés útján haladt. A Mohács előtti évtizedekben az egykori Szintarév virágzó városias település. Átkelő voltának köszönheti, hogy kiemelkedett a környező községek sorából. Magyarázatul elég egy pillantást vetni a domborzati térképre. A Telecskai-domboknak nevezett bácskai lösztakaró pereme ezen a vidéken párhuzamosan fut a Tiszával. Geográfusnak élmény, a szép tájat kedvelő embernek megkapó látvány a folyó ártere fölött meredek oromfalakkal végződő löszfennsík. Zenta egy keskeny földsávra épült, amely alacsonyabb a bácskai platónál, de árvízmentes terület. Természetes hidat képez a vizes-rétes területen a folyóhoz és azon túlra, az egykori Temesközbe. (…) [Az 1751. évi kiváltságlevél] a volt határőrvidék 14 helységét külön területi-politikai egységbe egyesítette, létrehozta a tiszai kamarai (később koronai) kerületet. A statútumul szolgáló kiváltságlevél a feudális földbirtoklás sajátos változatát rögzítette, amely eltért a közönséges jobbágyhelységek jogaitól. Az adózó nép itt is feudális függőségben élt, de földesura, a magyar király nem létesített allódiumokat. Sőt biztosítékot adott arra, hogy a terület sosem kerül magánföldesúr hatalmába. A kerületnek és a községnek, ha korlátozottan is, de önigazgatási autonómiát nyújtott. (…) Zenta, Magyarkanizsa és Óbecse mezővárosi rangot és ezzel járó országos, valamint hetivásárokat is nyert. (…) Zenta mezőváros volt és maradt napjainkig (Kósa László, 1972).

650

ZENTA

Eugen még Bétsben létében olly parantsolatot kapott Leopoldtúl, hogy a’ béke’ gyümöltseit inkább, mint sem a’ tsatákat keresse, meg határozó ütközetbe pediglen semmi képpen se merészelje magát ereszteni, hanem egyedül arra ügyeljen, hogy az Erdélyi, és Dunai erősségek védelmeztessenek, ennél fogva Pétervára körül valahol helyheztesse magát sámtzok közé, és onnét vigyázzon az ellenség’ mozgására. Ezen parantsolathoz képpest tehát Veres Marthról Pétervárad felé kelle néki indúlni seregével, de minek előtte ezt tenné, minden tehetségét arra fordítá, hogy az ellenség’ erejét, ’s szándékát voltaképpen ki tanulhassa, és a’ szerént a’ maga intézeteit tehesse. E’ dologban igen nagy szolgálatot tettek nékie a rátzok, a’ kik szüntelen hívek valának Leopoldhoz: ezek mivel közülök sokan laktak a’ Török hatalom alatt is, minden gyanú, avagy veszedelem nélkül bátran ide ’s tova járhattak. Egy a’ többi között egész Nándor Fehérvár’ (Belgrád) kapujáig férvén, ki tanúlta egész erejét, és szándékát az ellenségnek. Ettől értette Eugen, hogy Mustafa maga még ugyan nem vólna ott, de már 12 ezer Jántsárnál több, a’ lovasságbúl pediglen még kevesebb érkezett légyen meg. Azon kívül hogy a’ Dunán katonasággal, leg inkább nyilasokkal meg terhelt nagyobb, ’s kisebb hajók valami száz tartózkodnék; a’ fel tett czélja pedig Mustafának az vólna, hogy mindenek előtt a’ Leopoldtúl taval újonnan megerősített Pétervárát el foglalná, és onnét tovább Magyar Országba folytatná úttyát. (...) Eugennek ekkor a’ 18 ezerből álló Péterváradi vár seregén kívül, a’ meg érkezett Vaudemon és Auersperg seregével, 26 ezer embere vólt táborában. Ezek közül egynehány százat Nehm Vezérrel Titulhoz küldött olly parantsolattal, hogy az ellenségnek minden mozgására ügyeljen, és a’ mennyire lehet a’ Dunán való általjövetelét hátráltassa; Auersperget pedig 4 Regement lovassal, 8 Bataillon gyalogossal, 12 ágyúval, és számos sántz ásóval Titul és Szalankemén közé, t. i. a’ Török tábornak egyenesen által ellenébe állította, hogy Titult fedezze, és Nehmmel egyet értőleg dolgozzék; azonban mind a’ kettőnek fejére meg parantsolá, hogy vaktában kisded seregeket veszedelembe ne ejtsék. Ezek után maga Kobili táborát egy ideig Horn Generálra bízván, Kis-Asszony Havának 23-kán útnak indult Szeged felé Rabutin elejébe, a’ ki a’ Fő Vezérnek többszöri parantsolattyára seregének egy részével már Szeged felé közeledett. (…) Ha ki látta a’ Törökök’ fekvését, azt első tekintettel olly erősnek nézte, hogy lehetetlen vólna meg venni, t. i. Zentán alul Ada felé a’ Tisza parton hármas erősséggel vólt mind táborok, mind a’ Tiszán állított híd védelmezve. (…) A’ mint e’ szerént el rendelt seregét előbbre akará mozdítani, ime sebes vágtatva láttya maga felé jönni Leopold’ póstáját egy levéllel. – Nem lehetett vólna Eugen’ ditsőségének meg homályosítására alkalmatosabb parantsolatot küldeni, mint a’ mellyet e’ levélben írt vala a’ Bétsi Hadi Tanáts a’ Tsászár’ nevében. Jól tudta annak foglalattyát Eugen, minekelőtte fel nyitotta vólna; azért is ne hogy fel tett tzéljában meg hátráltassék, annak fel szakítását tsak akkorra halasztotta, midőn az ellenséget megvervén, annak olvasására több ideje lenne. (…) Eugen’ okos intézete, Vezérjeinek, Tisztyeinek bátorsága, ’s Katonáinak vitézsége, és állandósága tökélletes gyözelmet szerzett. – Maga Leopold Bethlen Miklóshoz Erdélyben így ír: (1697 Mindszent Havának 8-dikán) „Olly dicsőséges, és fényes vólt ezen győzelem, hogy nagyobbat századoktúl fogva hallani nem lehetett, és az ellenség soha nagyobb tsapást, és kárt nem szenvedett”. (…) VIENNA AD ZENTAM SERVARAT M.DC.LXXXXVII. az az: Zentánál meg szabadíttatott Béts Városa 1697. (Ugróczi Ferentz, 1816)

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET Monográfiák Vö.: 7., 31. és 2343. sz. Várostörténet 6719. A zentai csata. Benne: Barta László: Az 1697. évi zentai csata a Spanyol Államtanács irataiban 1–23. p.; Balassy Ildikó: A zentai Eugenszobor regénye 25–51. p.; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1995. – ZMF 37.

651 6727. Dobos János: Zenta pecsétje és címere (1506–1920); Forum Könyvkiadó, Újvidék – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, Zenta, 1997. 47 p. – ZMF 42. 6728. Fábri Jenő: Zenta története 1526-ig; Zenta, 1965. 56 p. – ZMF 4. 6729. Huszágh László, mr.: A zentai gyógyszertárak története; Zenta, 1966. 40 p. – ZMF 6.

6720. A zentai csata emlékezete; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2001. 40 p. + térkép.

6730. Jokić, Igor, mr.: Opština Senta – Geografska monografija; Novi Sad – Prirodno-matematički fakultet, 2004. 218 p.

6721. A zentai csata (1697–1997) – Megemlékezések, rendezvények, események; Zenta, 1997. 22 p.

6731. Kalmár Károly: Zenta tűzoltóságának százhuszonöt éve 1874–1999; Zenta, 1999. 54 p.

6722. A zentai cukorgyár fejlődésének 25 éve (1961–1986); Zenta, 1986. 100 p. (kétnyelvű) – ZMF.

6732. Molnár Tibor: Az I. világháború zentai áldozatai; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2001. 199 p. – ZMF 47. Irodalom: Habram Károly: Fejfák, hantok, katonák – Molnár Tibor zentai levéltáros háborús veszteségkutatásai; Családi Kör, 2004. november 4., 16–17. p.; Pozsár Tibor: Ezertizenhét kopjafa – Gondolatok Molnár Tibor: Az I. világháború zentai áldozatai c. könyve kapcsán; Hét Nap, 2002. február 20., 19. p.; Tóth Lívia: „A kutatásaimmal adósságot törlesztek”; Hét Nap, 2004. június 30., 11. p.

6723. Čurčić, Milorad–Tari László–Vígh Ágoston: A zentai kórház története (1833–1998); Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1999. 234 p. – ZMF 45. 6724. Čurčić, Milorad: Istorijat psihijatrije u Senti (1853–2003); Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2003. 78 p. – ZMF 50. 6725. Čurčić, Milorad–Tari László: Gradski spasavaoci – Vanbolnička zdravstvena zaštita u Senti od 1771–2003. godine; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2004. 494 p. – ZMF 52. 6726. Dobos János (összeállította): Kommunista szervezkedés Zentán 1918– 1929; Zenta, 1969. 72 p. – ZMF 14.

6733. Molnár Tibor: Zenta és Magyarkanizsa községek II. világháborús hősi halottjai; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2003. – ZMF 53. 6734. [Opitz Sándor]: Nyílt levél Zenta város választóihoz Opitz Sándor-

652

ZENTA tól 1868; Szabadkán – Nyomatott Bittermann Károlynál, 1868. 20 p.

6735. Oratio, occasione 11. Septembris 1816. de gloriosa, 11. ejusdem mensis 1697.; Budae, Typis Regiae Universitatis Pesthanae, 1817. 7 p. 6735a. Örvény Iván: Zenta város közegészségügyi viszonyai; Zenta – nyomatott Klenóczkyné Cs. A. nyomdájában, 1895. 49 p. – Klny. a Zentai Községi Gymnasium 1893–94-es tanév (18-ik) értesítőjéből. 6736. Pejin Attila: A zentai csata olvasókönyve; Zenta, 1997. 95 p. 6737. Pejin Attila: Zsidó emlékhelyek Zentán; Zenta, 2001. 24 p. 6738. Pejin Attila: A zentai zsidóság története; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2004. 367 p. 6739. Pejin Attila: A Dudás család krónikája; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2006. 66 p. 6739a. Szekeres László: Zenta és környéke története a régészeti leletek fényében; Zenta, 1971. 110 p. + térkép – MF 18. 6740. Tari, Laslo: Elektrifikacija Sente; Senta, 1995. 91 p. – ZMF 39/A 6741. Tari László: Zenta elöljárói, polgármesterei és elnökei; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2001. 55 p. – ZMF 47. 6742. Táborosi László: Zenta sporttörténete; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2005. 410 p. – ZMF 57.

6743. Táborosi László: 125 éves a zentai atlétika 1882–2007; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2007. 575 p. – ZMF 58. 6744. Tolmácsy Géza: Pénzügyi élet I. – Bankok és részvénytársaságok 1876–1944; Zenta, 1969. 111 p. – ZMF 14. 6745. Tolmácsy Géza: Pénzügyi élet II. – A tőkevilág kereskedelmi magánvállalkozóinak, szövetkezeteinek és részvénytársaságainak címjegyzéke; Zenta, 1970. 128 p. – ZMF 18. 6746. Tolmácsy Géza: A zentai sport és testnevelés krónikája; Zenta, 1971. 80 p. – ZMF 20. 6747. Tolmácsy Géza: Testnevelés és sport a két háború között II.; Zenta, 1978. 209 p. – ZMF 22/B 6748. Tolmácsy Géza: Társadalmi egyesületek 1918-ig I/1.; Zenta, 1980. 145 p. – ZMF 20/a. 6749. Tolmácsy Géza: Társadalmi egyesületek 1918-ig I/2.; Zenta, 1980. 120 + XX p. ZMF 20/b. 6750. Tolmácsy Géza: Zenta társadalmi élete a két világháború között II/1.; Zenta, 1980. 86 p. ZMF 26/1. 6751. Tolmácsy Géza: Zenta társadalmi élete a két világháború között II/2.; Zenta, 1981. 88 p. ZMF 26/2. 6752. Tripolszky Géza: Város, folyó, emberek; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1998. 111 p.

653

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6753. Tripolszky Géza: A zentai ipartestület száz esztendeje 1888–1988; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1988. 64 + 10 p. – ZMF 31. 6754. Ugróczy Ferenc: Zentai ütközet; Szegeden – Nyom. Grünn Orbán Betűivel, 1816. 63 p. + térkép. Irodalom: [Dudás Gyula, dr.] Muhoray: Ki volt Ugróczy? (Ugróczy Ferenc: Zentai ütközet; Szeged, 1816); BBVTT Évkönyve 1908. 121–124. p. 6755. Vigh Ágoston, dr.: A zentai kórház története; Zenta, 1966. 96 + 8 p. ZMF 5. 6756. Zenta monográfiája I.; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2000. 400 p. Irodalom: gl: Négy Monográfia Füzet – a zentai Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre az egyetemes monográfia megjelentetésére készül; Szabad Hét Nap; 1996. január 4., 17. p.; -or: Monográfia; Szabad Hét Nap, 1996. december 26., 17. p.; Dobos János: Zenta monográfiája első kötete elé; Bácsország, 1997. október 2., 7. p.; Pozsár Tibor: Nagy munka volt, szép munka volt; Hét Nap, 2001. február 21., 7. p.; Keresztényi József: Konkretizálni Zenta monográfiáját – Eddig 29 füzetben 2742 oldalon jelent meg; Magyar Szó – Kilátó, 1985. január 26., 4. szám, 15. p. 6757. Zenta története című kiállítás tárgymutatója; Zenta, 1954. 27 p.

Művelődési hagyományok 6758. „A város, amelyben élek, folyó mellett fekszik…”; a Bácsország különszáma Zentáról, 2000. szeptember–október; – Pejin Attila: A Tisza és Zenta, 3–6. p.; Balassy Ildikó: Öröm és bánat forrása: a Tisza, 7–10. p.; Valkay Zoltán: Házak a vízen – Tiszai fürdőházak Zentán 1884 és 1945 között, 11–12. p.; Nagy Abonyi Ágnes: A Tisza és a Tisza vize a népszokásokban és a folklórban, 13–17. p.; Bodor Anikó: Tisza menti népdalok, 18–22. p.; Tari László: A Tisza nagy áradásai vidékünkön, 23–28. p.; Szloboda János: A szőke fürtű múzsa, 29–33. p.; Guelmino János: Tisza-parti jegyzetek, 34–38. p.; Burány Béla: A Tisza az erotikus népmesékben, anekdotákban, 39–42. p. 6759. A Zentai Múzeum állandó kiállításainak vezetője; Zenta, 1976. 63 p. 6760. A Zentai Történelmi Levéltár; Tóthfalu – Logos, 2003. 196 p. 6761. Dobos János: A zentai gimnázium száz éve (1876–1976); Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1998. 157 p. – ZMF 43. 6762. Erdélyi István: Bibliografija senćanskih izdanja; Senta – Narodna Biblioteka, 1965. 48 p. – ZMF 13/A 6763. Erdélyi István–Vojislav Janković: A zentai írók bibliográfiája; Senta – Narodna Biblioteka, 1968. 33 p. és pótfüzet 1969. 16 p. 6764. Fölvilágosító nézetek az iskola kérdésről a zentai katholikus hí-

654

ZENTA vekhez; Szabadkán – Nyomatott Bittermann Károlynál, 1869. 14 p.

6765. Gergely József: Hallod a pallidát?; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2002. Irodalom: Cs. Simon István: Pallida és sok más madár – Gergely József könyvének bánáti vonatkozásairól; Hét Nap, 2002. május 1., 28. p. 6766. Helyismereti Almanach; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2006. 167 p. – A szerkesztő előszava, 5–10. p.; Szloboda János: A Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Körének rövid története, 11–22. p.; Pejin Attila: Monográfia, Monográfia-füzetek, Zentai Füzetek és egyebek. A zentai helyismereti kutatások pillanatnyi állásáról, 23–36. p.; Pejin Attila: A mezővárostól a szabad királyi városig, 37–48. p.; Molnár Tibor: Zenta emberveszteségei a XX. század világháborúiban, 49–66. p.; Vida János: A vízen járók patrónusa. Egy zentai szoborról, 67–82. p.; Valkay Zoltán: Ress Zoltán kanizsai opusa, 83–102. p.; Baranyi István: A moholi és az adai felekezeti anyakönyvekről, 103–122. p.; Németh Ferenc: Zenta a XIX. század végén és a XX. század elején. Egy ismeretlen Dudás-notesz tükrében, 123– 142. p.; Rercskó Szabolcs: A magyar királyi V. Honvéd Gépkocsizó Vonatosztály egyik katonája, 143–162. p.; Szloboda János: Kiadói tevékenységünk 2005-ben, 163–167. p. 6767. Kalmár Károly: A zentai elemi iskolák története – Községi iskolák 1868–1908 között II.; Zenta, 1995. 103 p. – ZMF 40.

Irodalom: Szeli István: Monográfia füzetek revidivus – Zentai Füzetek 37–40. (szám); In: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 558–560. p. 6768. Katona Pál: Dudás Gyula élete és munkássága 1861–1961; Zenta – A Népmúzeum, a Történelmi Levéltár, a Városi Könyvtár közös kiadványa, 1961. 57 p. 6769. Katona Pál: Istorijat pisanja monografije Sente; Zenta, 1968. 88 p. – ZMF 11. 6770. Katona Pál: A zentai mozik története; Zenta, 1973. 64 p. – ZMF 21. 6771. Káich Katalin: A zentai magyar nyelvű színjátszás története és repertóriuma (1833–1918); Újvidék – A Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1987. 234 p. 6772. Kovačevné Fehér Ilona: Örke, mi a csoroszlya? – Önéletírás; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2006. 122 + 13 p. 6773. Megszentelt emlékeink – Zenta község szabadtéri szakrális kisemlékművei; Zenta, 2004. 6 p. 6774. Novoszel János: A Zentai Gazdakör által rendezett 1908. augusztus hó 15-től 26-ig tartó Mezőgazdasági- és Iparkiállítás utmutatója; H. n. [Zenta] – Kabos Ármin könyvnyomdája, 1908. 48 p. + hirdetések. 6775. Ötvenéves a Zentai Művésztelep; Zenta, 2002. 66 p.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6776. Pejin Attila: Zenta utcanévlexikona; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2003. 120 p. 6777. Pejin Attila: A zentai hírlapok történeti bibliográfiája (1875–1962); Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2004. 101 p. 6778. Penavin Olga–Matijevics Lajos: Zenta és környéke földrajzi neveinek adattára – Vajdaság helységeinek földrajzi nevei 5.; Újvidék – Magyar Nyelv, Irodalom és Hungarológiai Kutatások Intézete, 1980. 125 p. 6779. Rácz Vince: Mezőgazdaság II.; Zenta, 1969. 90 p. – ZMF 14. 6780. Rácz Vince: Mezőgazdaság III.; Zenta, 1970. 118 p. – ZMF. 6781. Sándor Lajos: A kosárfonó szakma kialakulása Zentán; Zenta – Thurzó Lajos Közművelődési Központ, 2006. 27 p. 6782. Szárics Bertalan: Válasz Tomcsányi János zentai káplán úr által kiadott felhívó iratára a községi iskolák felekezetivé leendő átalakítása tárgyában; Zenta, 1874. 16. p. 6783. Szeli István: Zenta írói; Zenta, é. n. [1964]. 32 p. – ZMF 1. 6784. Szeli István: Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára; Újvidék – Forum Könyvkiadó; 2004. 112 p. Irodalom: Tóth Lívia: Igyekszem rászolgálni – Beszélgetés a 85 esztendős dr. Szeli István irodalomtörténésszel, egyetemi tanárral, kritikussal; Hét Nap, 2006. november 22., 7–8. p.

655 6785. Szeli István: Tájkép- és portrévázlatok Zenta honlapjára II.; Zenta – Újvidék, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Forum Könyvkiadó; 2006. 97 p. 6786. Szloboda Ilona: A zentai óvodák története; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1996. 80 p. – ZMF 41. 6787. Szloboda János: A zentai sajtó története; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1995. 43 + 8 p. – ZMF 38. 6788. Szloboda János: A zentai kommunális munkaszervezet 40 éve; Zenta – Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 1989. 40 p. – ZMF 30. 6789. 10 éves a kertészmérnök-képzés Zentán 1996–2006; Zenta, 2006. 103 p. 6790. Tóth Péter: Általános iskolák I.; Zenta, 1979. 79 p. – ZMF 25/a. 6791. Thurzó Lajos: Zenta – Népkönyvtár, é. n. – Halálának 10. évfordulóján, 15 p. (Zentai Füzetek 1.) 6792. Törköly István: A zentai vadásztársaság 150 éve; Magyar Szó, 2004. április 29.–május 14. (10 folytatásban) Kötet; Jó Isten! Mennyi vad… – A zentai vadászat története 1855–1997; Zenta, 1999. 184 p. Irodalom: Nagy az én bánatom – a 75 éves Törköly István szomorú vallomása; Hét Nap, 2002. szeptember 18., 16–17. p. 6793. Történelmi Levéltár Zentán 1952– 1977; Zenta, 1977. 112 p. (kétnyelvű kiadvány).

656 6794. Valkay Zoltán: Zenta építészete; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 2002. 505 p. Irodalom: Tóth Lívia: Árulkodó homlokzatok – Beszélgetés Valkay Zoltán zentai építésszel; Hét Nap, 2002. július 3., 7. p. 6795. Vida János: Szakrális építmények és emlékművek Zentán; Dudás Gyula Múzeum- és Levéltárbarátok Köre, 2005. 93 p. 6796. Zenta – a Bácsország különszáma Zentáról, 1999. szeptember–október; – Pejin Attila: A századfordulót váró Zenta, 4–11. p.; Tari László: Az „aranykor” polgármesterei, 12–14. p.; Szloboda János: Zentai hírlapírás a századfordulón, 15–16. p.; Balassy Ildikó: I. Ferenc József a magyarok királya Zentán, 17–20. p.; Valkay Zoltán: Százhúsz éve született és hatvan éve hunyt el Berzenczey Domonkos, a „zentai építészeti léptékváltás” építésze, 21–23. p.; Bodor Anikó: Kálmány Lajos egy múlt századi rábéi rablóéneke és néhány mai rokona, 24–28. p.; Nagy Abonyi Ágnes: Feliratos és évszámos kerámiák a zentai Városi Múzeum néprajzi gyűjteményében (1826–1937), 29–31. p.; Tripolszky Géza: „Úgy jóllaktam zsíros tarhonyával…” – A táplálkozás Tisza menti szokásai, 31–33. p.; Burány Béla: Zenta népességének alakulása és körülményei a kiegyezéstől a második világháborúig, 34–37. p.; Stojnić Mirko, J.: Zenta pecsétje és címere, I–IV. p.

ZENTA 6798. Két szivárvány koszorúzza az eget – 142 népdal Zentán és vidékén (Burány Béla bevezetőjével); Zentai Múzeum kiadása, 1959. 187 p. 6799. Zenta vidéki népballadák – Dr. Burány Béla gyűjtése; Zenta – Művelődési Központ, 1962. 48 p. (Zentai Füzetek 8.) 6800. Száraz kútgém, üres válú – Juhásznóták, betyárdalok, balladák Zentán és vidékén; Zentai Múzeum, 1966. 92 p. 6801. Rukkolnak a szép zentai legények – 99 katonadal Zentán és vidékén; Zentai Múzeum, 1972. 144 p. 6802. Burány Béla, dr.: Hej, széna, széna – 120 vajdasági magyar gyermekjátékdal; Zentai Múzeum, 1973. 202 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 535., 598., 1263., 1370., 1378., 1411., 1435., 1937., 1954., 1957., 1971., 1972., 2125., 2180., 2512. és 3563. sz. A zentai csata 6803. A zentai csata – Tallózás a történelemkönyvekben; Bácsország, 1997. szeptember 4., 6–8. p. 6804. Dobos János, mgr.: Csata előtt – A zentai csata előzményei I–II.; Családi Kör, 1997. július 10., 22–23. p. és július 17., 22–23. p.

Zenta és környékének néprajza

6805. Dobos János: Zentaiak a zentai csatáról; Bácsország, 1997. szeptember 4., 4. p.

6797. A Zentai Városi Múzeum állandó néprajzi kiállítása; Zenta, 2004. 80 p.

6806. Dobos János: „Wienna ad Zentam servata” – Úgy, ahogyan Savoyai Jenő látta I–II.; Családi Kör, 1997.

657

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET augusztus 28., 20–21. p. és szeptember 4., 22. p. 6807. [Dudás Andor] M[uhora]y II.: A zentai csata régiségei; BBVTT Évkönyve 1911. 119. p. 6808. [Dudás Andor] D. A.: Eugen hadvezér arcképe Zentán; BBVTT Évkönyve 1912. 188–189. p. 6809. Dudás Gyula: A zentai csata I–XIV. (újraközlés); Magyar Szó, 1997. szeptember 2–16. 6810. Frey Imre, dr.: A zentai csata emlékérmei; Kalangya, 1942. 10. szám, 457–463. p. 6811. Gerlovics Szilveszter: A zentai csata dicsőségét hirdető XVII–XVIII. századi emlékérmek; Bácsország, 1999. 9–10. szám, V–VIII. p. 6812. Holéczy [Mihály]: Eugeniusnak a’ Zentai ütközetről Leopoldhoz írott Levele: és a’ meghaltakról ’s megsebesettekről kiadott tudóssitás; Tudományos Gyűjtemény, 1828. VIII. szám, 97–108. p. 6813. Majláth Norbert, dr.: Savoyai Eugén herceg, államférfi és hadvezér; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 33. p. 6814. Pejin Attila: A zentai csata néhány szereplőjéről; Bácsország, 1997. szeptember 4., 5. p. 6815. Ricz Péter: A zentai csata előzményei és következménye – Az utolsó „szent” háború; Bácsország, 1999. 11–12. szám, V–VIII. p.

6816. Szekeres László: Gondolatok egy világra szóló eseményről – A zentai csata; Bácsország, 1997. január 9., 3. p. 6817. Szekeres László: Szavoyai Jenő herceg, [a] „zentai győző”; Bácsország, 1997. szeptember 4., 3. p. 6818. Szloboda János: Jenő herceg diadala; Szabad Hét Nap, 1997. szeptember 11., 17. p. 6819. Tripolszky Géza: A zentai csata – Vienna ad Zentam servata MDLCXXXXVII; Magyar Szó – Kilátó, 1983. október 1., 38. szám, 14. p. Várostörténet 6820. Balassy Ildikó: Zenta története dióhéjban; Bácsország, 2002. IV– VI. szám, 128–130. p. 6821. Balassy Ildikó: Két sorsfordító nap Zentán 1941. április 12.–1944. október 8.; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 68–77. p. 6822. Biacsi Antal: Kis zentai demográfia; 7 Nap, 1991. május 17., 8–9. p. 6823. Dobos János: Helységeink céhes iparának történetéből I–XXIII.; Magyar Szó – Tiszavidék, 1986. június 20.–november 21. 6824. Dobos János: Zenta városi oklevele; Bácsország, 1995. augusztus 3., 4. p. 6825. Dobos János: Helységeink a török hódoltság után I–VIII.; Magyar Szó – Tiszavidék, 1986. december 12.–1987. január 23.

658 6826. Dudás Andor: Bronz-lelet Zentán; BBVTT Évkönyve 1898. 92–93. p. Megjegyzés: Szárics Bertalan: [Bronz-lelet Zentán]: BBVTT Évkönyve 1898. 93. p. 6827. Dudás Andor: Zenta bevétele 1849ben; BBVTT Évkönyve 1912. 11– 17. p. 6828. Dudás Andor: Középkori épületrom Zentán; BBVTT Évkönyve 1911. 118–119. p. 6829. [Dudás Andor] M[uhora]y II.: Római őrtorony; BBVTT Évkönyve 1911. 119. p. 6830. Dudás Gyula: A zentai nemes családok I–VI.; Zentai Ellenőr, 1885. december 25., 2. p.; 1886. január 10., 2. p.; 1886. március 21., 2. p.; 1886. április 11., 2. p.; 1886. április 18., 2. p.; 1886. május 9., 2–3. p. 6831. Dudás Gyula, [dr.]: Praehistorikus emlékek Zentán; BBVTT Évkönyve 1886. 161–164. p. 6832. Dudás Gyula: A zentai kurialisták I–II.; BBVTT Évkönyve 1887. 55– 62. p. és 74–80. p. 6833. Dudás Gyula [dr.]: Zenta az Árpádok korában; BBVTT Évkönyve 1890. 178–188. p. 6834. Habram Károly: Szőke híd a szőke Tiszán – Kereken 40 éve köti össze Bácskát a Bánáttal a zentai Tisza-híd; Családi Kör, 2003. november 13., 12–13. p. 6835. Kiss István: Százéves a zentai vasút I–VIII.; Magyar Szó – Tiszavidék, 1990. február 9.–március 30.

ZENTA 6836. Korek József, dr.: A csesztói középkori templom feltárása; Kalangya, 1943. 11. szám, 525–526. p. 6837. Laczkovics Imre: A Habsburg Birodalom utolsó törökellenes háborúja (1787–1791); Bácsország, 2004. I–III. szám, 50–52. p. 6838. (p): A zentai vasút; 7 Nap, 1989. július 7., 21. p. 6839. Pejin, Atila: Stradanje senćanskih Jevreja tokom fašističke okupacije 1941–1944. godine; Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 33. sveska, 1991. 107–113 p. 6840. Pejin Attila: Zenta a viharban – Hogyan élte át a város az 1848/49-es szabadságharcot I–II., Családi Kör, 1999. március 11., 23. p.; március 18. 25. p. 6841. Pejin Attila: Politikai pártok szervezkedése Zentán; Létünk, 2004. 2. szám, 97–104. p. 6842. Piszár József: 120 éves a zentai sport; Családi Kör, 2002. június 6., 20–21. p. 6843. Recskó Szabolcs: Zenta megyei jogú város katonai parancsnoksága 1941. április–augusztus; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 60–63. p. 6844. Szekeres László: Középkori téglaégető kemence Zenta-Mákoson; Szeged – Múzeumi Kutatások Csong rád megyében, 1985. 6845. Tari László: A Rákóczi-szabadságharc zentai vonatkozásai; Bácsország, 2003. VII–IX. szám, 22–24. p.


659

6846. Tari László: Az egészségügy helyzete Zentán 1941–1944-ig; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 86–91. p.

6856. Balassy Ildikó: Zentai szobor a Budai Várban; Bácsország, 1995. június 8., 5 p.

6847. Tari László: Zenta, a szabad királyi város (1506–1526); Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 2–7. p.

6857. Balassy Ildikó: A zentai Történelmi Levéltár kincsei; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 25–32. p.

6848. Táborosi László: 120 éves a zentai sport; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 131–139. p.

6858. Banó István: A pünkösd Zentán; Kalangya, 1944. 4. szám, 160–162. p.

6849. Táborosi László: Zenta sporttörténete 1941. április 12.–1944. október 8.; Bácsország, 2004. VII–IX. szám, 92–95. p. 6850. Táborosi László: Százéves a zentai tenisz; Bácsország, 2005. 1. (32.) szám, 98–105. p.

6859. Bodor Géza: A zentai csata a szájhagyományban; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1972. 11–12. szám, 225–230. p. 6860. Burány Béla, dr.: Pusztai törvénytétel – Zentán; Magyar Szó, 1973. május 8., 15. p.

6851. Tóth István: Szocialista per Zentán 1898-ban I–IV.; Magyar Szó, 1978. május 24–27.

6861. Dudás Károly: Valami biztos pont: egy kép a falon – A harmincöt esztendős Zentai Művésztelepről; 7 Nap, 1987. február 27., 26–27. p.

6852. Tóth Lívia: Sigillum civitatis Zyntha – 1506; In: Vajdasági Magyar Kalendárium 2006, Hét Nap – Szabadka, 217–220. p.

6862. Eltemettük a Szent Szív egyházközség plébánosát Zentán (Trungler Lajos halálára); Hitélet, 1986. 6. szám, 15. p.

6853. Vékony László: „Ha veszünk, mindnyájan vesszünk el!” – A zentai események, 1849. február 2.; Bácsország, 1998. 1. szám, 25–26. p.

6863. Érdujhelyi Menyhért: Ásatások Zentán; BBVTT Évkönyve 1903. 102– 107. p.

Művelődési hagyományok 6854. Banó István: Karácsonyi népszokások Zentán; Kalangya, 1942. 12. szám, 565–571. p. 6855. Balassy Ildikó: A „zentai” Eugen szobor regénye; Magyar Szó – Tiszavidék, 1990. június–július.

6864. Fehér Ferenc: Thurzó Lajos emlékét idézték Zentán; Magyar Szó – Kilátó, 1987. október 17., 44. szám, 14. p. 6865. Fodor István: Leomló városdíszek – „Észrevétlenül” kárba vesznek Zenta építészeti értékei; Magyar Szó, 1985. április 20., 21. p. 6866. Fodor István: Zentai körkép; Szabad Hét Nap, 1997. január 30., 6–7. p.

660 6867. g. j.: Avarok Északkelet-Bácskában – A Zentai Múzeumban megnyíló kiállítás elé; Magyar Szó, 1985. szeptember 14., 20. p. 6868. Gulyás Gizella, dr.: Solymos Beatrix halálának harmincadik évfordulójára; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 94–99. p. 6869. Hovány Lajos: A Bátka környéki tiszai ártér; Bácsország, 2000. 7–8. szám, 12–14. p. 6870. Kispál Ferenc: A zentai csata emlékparkja, Magyar Szó – Tiszavidék, 1984. október 5., 9. p. 6871. Kókai Sándor: A Dudás-notesz; Bácsország, 2002. I–III. szám, 104– 109. p. 6872. Kósa László: Zenta bácskai mezőváros néprajzi képe; In: Nemesek, polgárok, parasztok, Budapest – Osiris Kiadó, 2003. 66–82. p. 6873. NJ: Meghalt a zentai Szent Ferenc plébánia plébánosa (Rónay Lajos); Hitélet, 1991. 4. szám, 18. p. 6874. Pejin, Atila: Jevrejsko žensko udruženje u Senti (1873–1941); Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 33. sveska, 1991. 115–120. p. 6875. Pejin, Atila: Jevrejska konfesionalna udruženja u Senti do 1941. godine; Novi Sad – Rad vojvodjanskih muzeja, 35. sveska, 1993. 141– 146. p. 6876. Pejin Attila: A Kossuth-kultusz nyomai Zentán; Bácsország, 1995. július 6., 5. p.

ZENTA 6877. Pejin Attila: „Az apámtú hallottam én ezt…” – A zentai csata emlékezete I–III.; Családi Kör, 1997. május 8., 23. p.; május 15., 23. p.; május 22., 23. p. 6878. Pejin Attila: Zentai zsinagógák – Adatok a zentai zsidók történetéhez; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 32–36. p. 6879. Preszly Loránd, dr.: Zenta; In: Az élet útján; Szeged – Szeged Városi Nyomda és Könyvkiadó R.-T., é. n., 55–58. p. 6880. Schram Ferenc: Reformkori népszokások a Vajdaságból; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1974. 19–20. szám, 247–255. p. 6881. Szalma Viktória: Kereszt és félhold; Szabad Hét Nap, 1997. szeptember 18., 6–7. p. 6882. Szeli István: Zentaiak – Seregszemle és adalék a szellemi hagyományok kérdéséhez; Magyar Szó – Kilátó, 1973. november 10. 6883. Szeli István: Szellemi életünk állta ki érettségének vizsgáját – A zentai gimnázium 100 éves jubileumára; Magyar Szó – Kilátó, 1976. október 9., 40. szám, 12. p. 6884. Szloboda János: Százéves a zentai sajtó I–XIV.; Magyar Szó, 1989. április 24.–május 10. 6885. Tari László: A zentai óvodák 130 éve – Az alapítás körülményei; Szabad Hét Nap, 1996. június 20., 16. p.


661

6886. Tari László: Kossuth Lajos – Zenta díszpolgára, Szabad Hét Nap, 1998. március 18., 20. p.; Zenta város díszpolgára; In: Kossuth Lajos 1802–2002 – a Magyar Szó melléklete, Újvidék, 2002. 36. p. és Kossuth Lajos – Zenta város díszpolgára; Bácsország, 2004. I–III. szám, 23–26. p.

6895. Tripolszky Géza: A birkanyíró asszony emlékezete – Mangurásné Nagy Anna hagyatékából; Magyar Szó – Kilátó, 1985. május 18., 19. szám, 15. p.

6887. Tari László: Zenta pecsétjéről és címeréről; Bácsország, 2000. 1–2. szám, 4–7. p.

6896. Tripolszky Géza: Vőfélyek, vőfélyversek; Magyar Szó – Kilátó, 1987. június 20., 28. szám, 16. p.

6888. (Tha) [Tóth Lívia]: Hivatalosan is megváltoztak az utcanevek Zentán; Hét Nap, 2004. augusztus 4., 16. p.

6897. Tripolszky Géza: A Hanyatlöki és a többiek – A zentai kocsmákról I–II.; Magyar Szó – Kilátó; 1989. december 2., 51. szám, 16. p.; 1989. december 9., 52. szám, 16. p. és Hungarológiai Közlemények 1989. 81. szám 591–598. p.

6889. Tóth Lívia: Árpád és Mária utca – Harminchárom utca és tér nevének megváltoztatását, illetve visszaállítását hagyta jóvá Zentán a községi képviselő-testület; Hét Nap, 2004. február 25., 12. p. 6890. Tóth Lívia: Képeslapokon (és CD-n) a város; Hét Nap, 2004. március 31., 11. p. 6891. Tóth Lívia: Újra vízen a bátkai komp; Hét Nap, 2005. november 2., 27. p. 6892. Tóth Vilmos: Budapest első lovas szobrának mestere; Népszabadság, 2001. február 1. 6893. Tőke István: Nagygazdák és cselédek a zentai népi anekdoták tükrében; Létünk, 1975. 3–4. szám, 54–73. p. 6894. Tripolszky Géza: Zentai képesla pok – A város építészete a múlt szá-

zad közepétől napjainkig; Magyar Szó – Kilátó, 1984. november 3., 44. szám, 15. p.

6898. Urbán István-Gábor: Fotográfia Zentán a századforduló előtt I– III.; Családi Kör, 1998. március 26., 23. p.; április 2., 23. p.; április 9., 23. p. 6899. Urbán István Gábor: Zentai oltárképek: Családi Kör, 1999. június 24., 26. p. 6900. Valkay Zoltán: Tutajházak Zentán; Bácsország, 1996. szeptember 5., 8. p. 6901. Valkay Zoltán: ONCSA-házak építése Zentán; Bácsország, 2000. 11– 12. szám, 87. p. 6902. Virág Gábor: Kiadatlan Dudás Ödön-kéziratok I–III.; Bácsország, 1997. február 6., 11. p.; március 6., 6. p.; április 3., 4. p.

662

ZIMONY

ZENTAGUNARAS Novo Orahovo (Likasegyháza) Likas puszta a zentai határban, Csantavértől nyugatra. (…) Likasegyház Bajmok faluval már 1462-ben említtetik mint Csongrád vmegyei puszta, mellyet Mátyás király anyjának adományozott. – Ezen puszta idővel Bodrog (vagy Bács) vmegyéhez került, aminek is az 1518. évi bácsi országgyűlés a 32. tcikk által ezen Likasegyházat mint különben is Csongrádhoz tartozót újra ezen vmegyébe kebelezi. – A török defterekben Likas a szabadkai náhijében volt 1580-ban 25 és 1590-ben 31 adózó házzal, tehát félakkora mint Szabadka volt azon időben (Iványi István, 1909). Cikkek, tanulmányok 6903. Fehér Mayer Mária: Orahovón ősszel – Hétköznapok gondokkal, tervekkel; Családi Kör, 1994. október 27., 10–11. p.

6904. 73.000 tégla, 480 köbméter beton… (Felszentelték az új templomot); Hitélet, 1985. 8. szám, 5–8. p.

ZIMONY Semlin, Zemun Végre mégiscsak eljutottam a muzulmann urak szomszédságába. Tegnap este érkeztem Zimonyba. Ezzel szemben a Száva másik partján fekszik Belgrád. Amint Eszékről kiindultam, a második állomáson már egy másik alispánnál kellett jelentkeznem előfogatra szóló utalványért, mivel itt kezdődik Szerém vármegye, mely egész Belgrádig tart. Szerémmegye tulajdonképpen Szlavóniával van egybe kebelezve, de azért mégis egy külön kis tartománynak tekintik, és a czíme »herczegség«. Igen termékeny, szép vidék, valóságos paradicsom. – Valóban szépen kezdődött. Az első helység Vukovár, egy nagyobb patak torkolatánál fekszik, mely a Dunába ömlik, s ez több folyó-munkálatokra nyújt alkalmat. Így például láttam vásznat fehéríteni a parton, a mely erősen emlékeztetett szeretett hazámra. Csónakok és halász-szerelvények élénkítették a partot. A vidék szép és mindenütt változatos és így kellemesebb mint majdnem a legtöbb magyarországi vidék, és mégis igen sok hiányzott ahhoz, hogy valóságos paradicsomnak mondhatnám. Az éjszakát egy nagyobb faluban töltöttem, és másnap délben megérkeztem Péterváradra. Ez egy hajóhíddal van Újvidékkel összekapcsolva. Ujvidék jelentékeny kereskedelmi hely, s építési módjára nézve a többi magyarországi csupasz városokhoz nagyon hasonlít, ámbár mégis valamivel jobban épült, népesebb és élénkebb. Itt leginkább rácz kereskedők laknak, mint egyáltalában az egész Szlavóniát és a Szerémséget illirek lakják, kik magyarul semmit nem értenek. Itt tehát megint nem használ magyar nyelvi tudományom, s így kénytelen vagyok ráczul tanulni, a mely mégis sokkal könnyebb, mint a magyar. Ha hazamegyek, kíváncsi vagyok megtudni, mennyi hasonlósága van a mi vend nyelvünkkel. Bizonynyal igen sok. Különben ez Európának egyik legfőbb nyelve, mert azzal át lehet utazni Cseh-, Morva-, Lengyel-, Orosz- és fél Magyarországot, valamint Horvát-, Szlavon-, Görög- és Törökországot és épen nem hangzik rosszul. A várban rögtön jelentkeztem Genet tábornoknál, ki Szlavónia hadparancsnoka. A határőrvidék berendezéséről

663


írtam már neked, de arról még nem, hogy többféle hadparancsnokság van, melynek az őrvidék egyes részei alá vannak rendelve, s e hadparancsnokságnak ismét az általános magyarországiak alá tartoznak, így a horvátországi, szlavóniai, bánáti és erdélyi. A tábornok igen udvarias volt, megvizsgálta útleveleimet, s azután egy ajánlatot írt érdekemben Zimonyba, mely még az ő parancsnokságához tartozik, és Pancsovára, mely utamban az első helység a bánáti határvidéken (Gróf Hofmannsegg, 1794). A pontot, ahol Zimony áll, mintha maga a természet jelölte volna ki, hogy város épüljön rajta. Két hatalmas folyó ömlik itt egybe: a Duna és a Száva, s az általuk alkotott könyökben fekszik a város. Mi sem természetesebb, mint hogy itt van a raktára mindazoknak az árucikkeknek, melyekre a folyó két partján lakóknak szükségük van. Széchenyi gróf azt mondja, hogy a Száva is hajózható, s biztos benne, hogy akárcsak a Dunán, rövidesen itt is megindul a gőzhajó-közlekedés. Ha valóban így lesz, Zimony életében új korszak köszönt majd be. Jelenleg főként a Száva túlpartján fekvő Szerbiával áll ös�szeköttetésben, s tízezer lakójának nagy része is szerb. A belváros utcáinak legtöbbje egészen tűrhető, de a Duna menti rész valami hihetetlenül nyomorúságosan fest, ami azt illeti, a hajóról jóformán nem is lehet mást látni, csak a cigányvárost, nagy csomó sárkunyhót a domboldalban. A gőzhajózás bevezetése előtt Zimonyból indultak az utasok Konstantinápoly felé, s visszatérőben itt kerültek karanténbe. A futárok még mindig ezt az útvonalat használják, az utazók azonban jobb szeretik a gőzhajó nyújtotta kényelmet azoknál a hányattatásoknál, amelyekkel a Balkánon át vezető kimerítő társasutazás jár (John Paget, 1835). Monográfiák Vö.: 1230. sz. 6905. Balla Pál: Tanulmányaim Tétel, Sóvár és Zemony, magyar őrhelyek felállításáról és elnevezéséről; BBVTT Évkönyve 1887. 69–74. p. Megjegyzés: Dudás Gyula [dr.]: Bírálati megjegyzések Balla Pál „Tanulmányaim” című közleményére; BBVTT Évkönyve 1888. 14–17. p. 6906. Gecser Béla: A Dunán le Zimonytól Turnu-Severinig és Orsovától a Herkulesfürdőig; Pancsován – Nyomatott Wittigsckager K.-nál, 1893. VIII + 218 p. 6907. Soppron, Ignaz: Monographie von Semlin und Umgebung; Semlin – Selbstverlage, 1890. 568 + VI tábla.

6908. Thaly Emil: A Budapest–zimonyi vasút; Különnyomat a Nemzetgazdasági Szemle 1879. évi 11-ik füzetéből – Budapest, Pesti Könyvnyomda-Részvény-Társaság, 1879. 50 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 1366. és 1919. sz. 6909. Bartholomäus E. Godra, dr.: Monographie von Syrmien; Semlin – Buchdruckerei von. I. C. Soppron, 1873. 87 p. + térkép. 6910. Bene Ferentz, ifj.: Dunai Utazás Pestről Orsováig; Tudományos Gyűjtemény, 1833. IX. szám, 3–20. p. 6911. Dorner, Joseph von: Semlin – Communitatis Ort in der slawonisch-syr mienischen Militergränze König-

664

ZOBNATICA rech Ungarn; In: Die Wundermappe der Donau oder das Schönste und Merkwürdigste an den Ufer dieses Strames in seinen Laufe durch die österreichischen Staaten; Pest und Leipzig, 1841. 198–204. p.

6912. Kalapis Zoltán: Százéves a zimonyi millenniumi emlékmű; In: Honfoglalók; Híd, 1996. május–július, 5–7. szám, 519–532. p.

6913. Németh Ferenc: A zimonyi Hunyadi-torony (1896); Létünk, 2006. 2. szám, 103–106. p. Zimonyi kiadvány 6914. Krenedits Ödön: A kenderkötél a dunai hajózás szolgálatában – Tapasztalatok, hagyományok és számítások nyomán összeállítva különös tekintettel hazai kenderünkre és kötélgyárainkra; Zi mony – nyomatott Karamat Jovánál, 1896.

ZOBNATICA, ZABLATICA E név szerb nyelven zabföldet jelent. – A török defterek 1580. és 82. évben a szabadkai nahijében felsorolnak egy Ujváros, más néven Szonasicse nevű falut 31 házzal. Ez pedig a Szabadkához tartozó Zobnatica puszta lehet Topolya fölött. – Szelepcsényi György kalocsai érsek 1665-ben királyi védlevelet szerzett magának arról, hogy régi okmányok alapján a számtalan sok helység közül Zobnatica is a kalocsai érsekséghez tartozik. S Huszár István az érsekség részére 1679-re a zablaticaiaktól csakugyan beszedett 6 frtot és egy pár csizmát. A Szelepcsényi említette régibb okmányok közé tartozhatik az 1543. évi urbárium a bácsi-kalocsai érsekségnek adózó helységekről, melyek közt Zablatica is szerepel 18 pénzzel. – A török hódoltság végén mint pusztát a többi közt ezt is használták a Szabadkára telepített rác és bunyevác határőrök, akik terjedelmes marhatenyésztéssel foglalkoztak. S ennek birtokában azután 1702-ben hivatalosan is megerősíttettek (Iványi István, 1909). Monográfia 6915. Zobnatica u vremenu i prostoru; Zobnatica, 1998. 319 p. Cikkek, tanulmányok 6916. Csípe Tímea: A betyár-völgy környékének rejtőzködő csodái; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 65–69. p. 6917. Lelbach Gyula: A zobnaticai méntelep története; Bácsország, 2000. 11–12. szám, 86. p.

6918. Kocsis Antal: Zablatica; Bácsország, 2005. 2. (33.) szám, 56. p. 6919. Magyar László: A zobnaticai zugiskola; Magyar Szó – Kilátó, 1987. március 14., 14. szám, 16. p. 6920. Szekeres László: A zobnaticai lovasmúzeumról, Magyar Szó – Kilátó, 1986. december 6., 48. szám, 14. p.

665


ZOMBOR ZOMBOR – Királyi város a szerb vajdasághoz tartozó Bács vmegyében, kies termékeny rónaságon, Bajához 9, Szabadkához 8, a Dunához 2, s a Ferencz csatornához ¼ órányi távolságra, saját postahivatallal. Utczái nincsenek ugyan kikövezve, de rendesek, tágasok. A belváros négyszögletben árokkal vétetik körül, a külső város fő utczái innen csillagsugár formán ágadzanak szét; keresztutczáktól keresztülszelve, járdái többnyire téglákból vannak kirakva. Jelesebb épületei: a vármegyeház, melly két sarokra épült két emeletes épület nagy udvarral, szemközt állván az egyes emeletes, és toronynyal ellátott fogház; a csinos egy emeletű s toronynyal ékeskedő szinte négyszögű városháza; a kamarai igazgatóság épülete, és számos jeles magánházak, mellyek közt már most emeletesek is számosan találtatnak. A régi fő kath. templom a mellette fekvő plebániai épülettel hajdan ferencziek zárdája volt; de II. József császár által eltöröltetvén; az apatini uton volt barátok kerte is elvétetett, s jelenleg 16 házhely foglalja el. A kis óhitű szentegyház hajdan török mecset volt; a görögök temploma pedig igen jeles épület. Határa Zombornak tágas, mert 42,322 holdra terjed, holdját 2000 □ ölével számítva. Ebből szántóföld van 12,579 hold, beltelek és rétek 24,085 h., legelő 1758 h., szőlő 1430 h., tölgyes erdő 1160 hold. Rónán fekvő szántófölde fekete, lapos, néhol dombos, és olly jó minőségű, hogy trágyára kevés szükség van. Innen gabonája bőven terem, szénája szükségen felül, de legelője szűk, erdeje is kevés. Bora sok van, de nem igen jó; a város körül pedig szép veteményes kertek és gyümölcsösök szemlélhetők. A határt a Mosztonga mocsáros vízér és a Ferencz csatornája nedvesítik; szállásokra levén felosztva, minden felé csinos majorok tűntek szembe. Népessége 1844-ben 3159 házban volt 21,647 lélek, kik közt nem egyesült óhitű férfi 5948, r. kath. 4948, zsidó 45, ágostai 9, reform. 12, családfő 6228, polgár és kézműves 1186. Nyelvet illetőleg legtöbben vannak szerbek, aztán németek, s végre magyarok. Foglalatosságuk: mezőgazdaság, mindennemű kézművek űzése, kereskedés különösen gabonával és szarvasmarhával. A kereskedést igen előmozdítja az innen ¼ órányi távolságra fekvő Ferencz csatornája, s még inkább előmozdítaná, ha a várossal egy mellékcsatorna által összeköttetnék. Van itt egy vegyes szövetgyár egy társulat birtokában, s egy másik gyapjúszövetgyár. Tanintézetek; egy tanítóképző intézet a n. e. óhitű szerbek számára, továbbá kath. és óhitű fő nemzeti tanodák. – Hajdani állapotjáról keveset lehet tudni. Zsigmond király alatt azonban már szerviai [!] szerbek laktak itt; a török idejében kerített hely vala, őrsereggel ellátva. A törökök kiűzetése után 1745-ig katonai végváros volt; ekkor polgárivá lett, az 1741-ik 18-ik törvényczikk értelmében pedig 1749ben febr. 17-én kelt szabadalom szerint királyi várossá tétetett, válságul 150,000 p. forintot fizetvén. Ekkor hozzátartozó puszták voltak: Bukovácz, Csicsova, Gradina, Jvanovo-szello [!], Saponya, Bility, Nenadity, Korankova, Rancsevo, Bratyevity és Piperos. E két utóbbi most tőle elesett, cserében a stanicsiczi határból kapván helyet. A határhoz tartoznak még Ktusevely, Gákova, Sztapár és még 4 helység, mellyeknek jövedelmei 3 éven át a számadásokban is feltaláltatnak; de ezek a királyi oklevél által a határhoz nem kapcsoltattak (Fényes Elek, 1851). Zombor sokáig védelmezte privilegizált helyzetét a bácskai városok versenyében, de a szabadságharc s főleg a kiegyezés után ez már csak reménytelen, meddő küzdelem maradt. Szabadka nemcsak gazdasági téren, hanem a szellemi élet fejlődésében is megelőzte. Sőt a századforduló idején már elébe vágott Újvidék is, amelynek külön jelentőséget adott központi szerb jellege. Fölényét csak Bajával szemben tudta még tartani, Zenta

666

ZOMBOR

feltörésének meg amúgy is útját állta Szabadka és azon túl Szeged. (…) Zomborban a polgárosodás a jozefinista beamtermentalitás visszatartó közegén volt kénytelen átrágni magát, ezzel szemben Szabadkán, ahol német lakosság nem volt, s az uralkodó hivatal mindig hiányzott, a haladásnak kezdettől fogva magyar karaktere volt. A kis irodalmi kör alapítói: Szárics, Antunovics, Meznerics és Szárcsevics a művelődés magyar példáin keresztül jutottak el később a maguk anyanyelvi kultúrájának a sürgetéséhez. A „nemzeti nyelven munkálkodás” annak az általános követelménynek a tartozéka volt, amelyben a felvilágosodás már a magyar érdekkel párhuzamosan haladt. Zomborban a hivatalnoktársadalmat német iparosokkal kiegészítve ment végbe a polgárosodás folyamata. Szabadkán a kötetlen és szabadságmozgalmakban mindig élénken részt vevő zsidóság ezt a folyamatot lényegesen meggyorsította. Zomborban még alkudoztak, a béke közvetítésén fáradoztak, amikor Szabadkán Vojnits Géza, a vármegye első önkéntes honvédje felesküdött a piros-fehér-zöld nemzeti lobogóra. (…) Zomborban az első magyar könyv 1874ben került ki a nyomdából. A Szabadkáról idehelyezett Radics György írta, s a címe ez volt: A zombori államgimnázium (Herceg János, 1999). Talán a megyebálak miatt, amelyeken messziről jött arisztokraták is megjelentek, s nemegyszer ott maradtak mindjárt háztűznézőben. A jó bácskai fekete földdel ugyanis fölöttébb jól lehetett megaranyozni a kissé már megkopott ősi címert. Az úri összejöveteleknek, hatalmas kártyacsatáknak, a megyei szépasszonyok felvonultatásának mégiscsak Zombor volt a központja. Akkor kezdtek házakat venni a muzsikus cigányok, egész utcákat foglaltak le, a Cservenkában a Zene utcát, a Felsővárosban a Malom utca környékét. A híres prímás, Sípos Ferkó saját fogatán hajtatott parádés kocsisával délutánonként az úri házakhoz hegedűórákat adni. (…) De maga a város mégiscsak egy miniatűr Európa volt, s hatása egyformán kisugárzott Zombor bármilyen nemzetiségű lakosaira (Herceg János, 1999). Monográfiák Vö.: 12., 31., 99a., 5491. és 5492. sz. Várostörténet 6921. Balogh Ernő, dr.: Adatok a zombori takarékpénztár 25 éves történetéhez; Zombor – Bittermann Nándor Könyv- és Kőnyomdája, 1894. 87 p. 6922. Beljanski, Milenko: Put do imena Sombor; Sombor – Prosveta, 1968. 21 p. 6923. Beljanski, Milenko: Sombor i bunjevački nacionalni preporod (1870–1945); Sombor – Prosveta, 1971. 96 p.

6924. Beljanski, Milenko: Ponovo o Somborskim salašima; Sombor – Prosveta, 1979. 176 p. 6925. Beljanski, Milenko: Somborski Jevreji 1735–1970; Beograd – Savez Jevrejskih Opština Jugoslavije, 1979. 55 p. 6926. Beljanski, Milenko: Letopis Sombora od 1360. do 1800. godine; Sombor – Prosveta, 1974. 172 p. 6927. Beljanski, Milenko: Letopis Sombora od 1801. do 1860. godine; Sombor – Prosveta, 1981. 194 p. 6928. Beljanski, Milenko: Letopis Sombora od 1861. do 1876. godine; Sombor – Prosveta, 1982. 187 p.

667

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6929. Beljanski, Milenko: Letopis Sombora od 1877. do 1906. godine; Sombor – Prosveta, 1982. 187 p. 6930. Beljanski, Milenko: Letopis Sombora od 1907. do 1914. godine; Sombor – Prosveta, 1983. 211 p. – Zombor bibliográfiája 189–209. p. 6931. Beljanski, Milenko: Gradska uprava u Somboru od 1921 do 1941 godine; Sombor – Prosveta, 1984. 128 p. 6932. Beljanski, Milenko: Somborske porodice; Sombor – Prosveta, 1989. 200 p. 6933. Beljanski, Milenko: Coborszentmihal’ i Sombor su isto; Sombor – Prosveta, 1985. 16 p. 6934. Csihás Benő, dr.: Zombor szab. kir. város törvényhatóságának szervezési szabályrendelete; H. n. [Zombor] – K. n., é. n. [1892]. 79 p. 6935. Dömötör Győző, dr.: Emléklapok II. Rákóczi Ferencz zombori szobrának leleplezésére 1912. június hó 9.; Zombor – Bittermann Nándor és Fia Cég Könyvnyomdájában, 1912. 71 p. 6936. Guttmann Simon: A zombori zsidók története – A Chevra Kadisa százéves fennállása alkalmából; Szombor – Miladjev Száva könyvnyomdája; 1928. 148 p. 6937. Kostić, T. Konstantin, sveštenik: Bunjevci u Somboru pod vodjstvom franjevaca od 1787. godine; Jugoslovenska štampa u Somboru, 1934. 32 p.

6938. Molnár István Lajos: A zombori új templom története; Zombor – Bittermann Nándor Könyvnyomdája, 1880. 30 p. – Különnyomat a Bácska c. lapból. 6939. Muhi János: Zombor története; Zombor – Kalangya kiadás, 1944. 271 p. Irodalom: Zimándi Pius: Muhi János: Zombor története; Kalangya, 1944. 7. szám, 317–318. p. 6940. Pávlovits Simon, dr.: Közegészségügy – Zombor szab. Kir. Város közegészségi állapota 1884-ik évben; Zombor – Bittermann Nándor Könyv- és Kőnyomdájában, 1885. 78 p. 6941. Sekulić, Ante: Ulomci iz povijesti Sombora do kraja XVIII. stolieća; Split – Kačić, (XVIII), 1981. 6942. Szabályrendelet Zombor szab. kir. város községének a zombori római katolikus egyház irányában fennálló kegyúri joga gyakorlására és az ezzel kapcsolatos egyházi vagyonkezelés tárgyában; Zombor – Bittermann Nándor könyv- és kőnyomdája, 1891. 15 p. 6943. Szeberényi Tibor: Zombor és Apatin között létesítendő motoros vasút ismertetése; Apatin – k. n., 28 p. 6944. Sombor; Novi Sad – Forum, 1961. 218 p. + térkép. Művelődési hagyományok 6945. A zombori m. kir. állami gimnázium évkönyve az 1940–41. és az 1941–42. tanévekről; Zombor, 1942. 114 p.

668 6946. A zombori izraelita hitközség alapszabályai; Zombor – Nádasch Muzsik és Partlics, 1882. 6946a. A zombori Városi Könyvtár könyvjegyzéke és a Délvidék bibliográfiája. Összeállította és bevezetéssel ellátta Herceg János; Zombor – Bosnyák József Könyvnyomdája, 1942. 102 p. 6947. Barácius Zoltán: Megkésett rekviem – A megszüntetett vajdasági magyar színházak története; Szabadka – Életjel, 1996. 229 p. 6948. Cirkl Rudolf: A jövő záloga a múlt – Tízéves a zombori magyarok műemlékvédő mozgalma; Zombor, 1999. 36 p. Irodalom: Hajnal Árpád: Életben tartani a zombori magyarság nemzettudatát… – Beszélgetés Cirkl Rudolf nyugalmazott díszlettervezővel és kirakatrendezővel; Hét Nap, 2001. szeptember 5., 7. p. 6948a. Halleluja! – A Bácska Rákócziszáma, 1906. október 26., 11 p. 6949. Herceg János: Régi dolgainkról; Újvidék – Forum Könyvkiadó, 1993. 195 p. 6950. Káich Katalin: Egy fejezet a magyar–szerbhorvát irodalmi és kulturális kapcsolatok történetéből (Zombor 1875–1918); Zombor – Kultúr Közösség, 1975. 104 p. 6951. Káich Katalin: A zombori magyar színjátszás története és repertóriuma 1825–1918; Újvidék, 1975. 129 p.

ZOMBOR 6952. Káich Katalin: A pályakezdő Somlay Artúr; Budapest – Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet, 1999. 50 p. + 6 melléklet. 6953. Káich Katalin: A bogyófák árnyékában – Tanulmányok Zombor művelődéstörténetéből; Újvidék – Vajdasági Magyar Közművelődési Társaság, 2006. 206 p. – Előszó helyett, 9–12. p., Az úri város, 15–32. p.; Az intézménytörténet gazdag fél évszázada, 1867–1918, 35–116. p.; Színház, társulat, Lyceum – és egy új irodalmi-zenei műkedvelő kör, 119–155. p.; A másság szolgálatában, 159–186. p. 6953a. Magyar munka – A zombori MKE 1940. évi június 30-án megtartott kultur előadássorozatának anyaga. Szerk. Deák Imre dr.; Zombor, é. n. [1940]. 108 p. 6954. Négy Város – Zombor; Híd, 1995. január–február – Herceg János: A város, ahol születtem, s ahol élek (vers), 11. p.; Káich Katalin: Zomborban, a Szentháromság téren, 12–17. p.; Silling István: Séta a büszke városban, 17–23. p.; Miro Vuksanović: Milan Konjović az egykori Zomborról és zomboriakról, 26–28. p. 6955. Novákovits Izidor: Visszapillantás Zombor szabad királyi város államilag segélyezett felső kereskedelmi iskolájának történetére az első érettségi vizsgálat tíz éves fordulója alkalmából; Zombor – Bittermann Nándor és Fia Könyvés Kőnyomdája, 1901. 52 p. 6956. Radics György: A zombori államgymnasium; Zombor, 1874.

669

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6957. Radics György: Rigómezei dalok; Zombor – Bittermann Nándor könyv- és kőnyomdájából, 1882. 72 p. 6958. Százharminc év a művelődés szolgálatában 1862–1992 – Polgári Kaszinó 1862; Zombor – Petőfi Sándor Művelődési Egyesület, 1992. 89 p. 6959. 100 godina somborske štampe 1864–1964; Sombor – Državni Arhiv, 1964. 30 p. 6960. Trencsény Károly: A zombori Iparoskör – volt Népkör – 25 éves története 1876–1901; Zombor – Bittermann Nándor és Fia Könyvés Kőnyomdája, 1901. 24 p. Irodalom: ~~; Irodalom. 1. Evetovics János: Képek Baja város múltjából, 2. Trencsény Károly: A zombori iparoskör, 3. Olchváry Ödön: A magyar függetlenségi harcz 1848–1849-ben a Délvidéken; BBVTT Évkönyve 1901. 234– 235. p. 6961. Trencsény Károly: Emléklapok Schweidel József aradi vértanú Zombor város szülötte szobrának leleplezésére 1905. március 18.; Zombor – Bittermann Nándor és fia Könyv- és kőnyomdájából, 1905. 59 p. 6962. Vasiljević, Stevan: Znameniti Somborci; Novi Sad, 1989. 193 p. Cikkek, tanulmányok Vö.: 403., 1263., 1282., 1370., 1378., 1388., 1411., 1435., 2149., 2543., 3514., 3546., 3553., 3567., 3573. és 5686. sz.

Várostörténet 6963. Beszédek, mellyek méltóságos almási Rudics József úrnak, arany sarkantyus vitéznek, a’ nagy méltóságú magyar királyi helytartó tanács tanácsosának, tekintetes Bács és Bodrogh egyesült vármegyék főispányi helytartónak folyó 1837-ik évi Szent-Mihály hava 11-ik napján e’ méltóságra Zombor szabad királyi városban történt be vezetése ünnepén tartottak; Pécsett – nyomatott a’ kir. szabadékos Püsp. Lyc. Könyvnyomtató Intézetében, [1837]. 16 p. 6964. Biacsi Antal: Népesedés – Még nyílnak a zombori rózsák; 7 Nap, 1992. április 24., 15. p. 6965. Buday Gerő: Zombor város múltjából; BBVTT Évkönyve 1897. 73–83. p. 6966. Cirkl Zsuzsa, F.: Zombor 348 éve szabad királyi város – A város eredeti címere visszakerül-e a helyére?; Szabad Hét Nap, 1997. február 6., 25. p. 6967. [Dudás Gyula, dr.] M[uhara]y: Zombor monográfiája; BBVTT Évkönyve 1886. 128. p. 6968. D[udás] Gy[ula, dr.]: A zomborsáponyai lelet; BBVTT Évkönyve 1898. 20–22. p. 6969. Dudás Ödön: Három eltünt Bodrog vármegyei hely [Bodrog, Czobor-Szent-Mihály és Jánosi]; Századok, 1871. 216–218. p. 6970. Egy temetés évfordulójára [Emlékezés Sztantits Tamásra]; Hitélet, 1966. 6. szám, 16–17. p.

670

ZOMBOR

6971. Érdujhelyi Menyhért: Töredékek Zombor krónikájából; BBVTT Évkönyve 1894. 145–149. p.

rábnál… – Zombor 256 esztendővel ezelőtt lett szabad királyi város; Magyar Szó, 2005. február 20.

6972. Frey Imre: Zombori régi pénzlelet; BBVTT Évkönyve 1909. 62–75. p.

6981a. Hegedűs Antal: Zombori szerbek és magyarok 1848/49-ben a szerb és a magyar sajtó tükrében; In: Dunatáji találkozás – A BácsKiskun megyei nemzetiségkutató konferencia előadásai; Kecskemét, 1992. 109–114. p.

6973. Grosschmid Gábor: A Kukula-féle zombori régészeti lelet; BBVTT Évkönyve 1892. 105–108. p. 6974. Grosschmid Gábor: Bács-Bodrogh megye vármegyeháza; BBVTT Évkönyve 1892. 128–134. p. 6975. Grosschmid Gábor: Régészeti leletek (Kúla, Zombor); BBVTT Évkönyve 1893. 76–81. p. 6976. Gubitza Kálmán: 1. Zombori honfoglaláskori lovas sírlelet, 2. Régiséggyűjtés Bácskában 1839-ben; BBVTT Évkönyve 1912. 27–29. p. 6977. Hajnal Árpád: Zombor díszpolgárává választották – Kossuth zombori kapcsolatai; In: Kossuth Lajos 1802–2002 – a Magyar Szó melléklete, Újvidék, 2002. 30. p. 6978. Hajnal Árpád: Emlékezés a legdicsőbb szabadsághősre – Zomborban emelték II. Rákóczi Ferenc első állószobrát; Hét Nap, 2003. január 22., 15. p. 6979. Hajnal Árpád: Százéves a Szent István-templom; Magyar Szó, 2004. augusztus 7. 6980. H. Á. [Hajnal Árpád]: Zombor 255 éve lett szabad királyi város; Magyar Szó, 2004. február 17. 6981. H. Á. [Hajnal Árpád]: Jelentősebb volt Újvidéknél, Belgrádnál, Zág-

6982. Harmath Károly OFM: Örökség a jövő számára – A zombori karmeliták megünnepelték rendházuk alapításának 100-ik évfordulóját; Kárpát-medencei Família, 2005. 8–9. szám, 10–11. p. 6983. Hegedűs Antal: Látványos kivégzések Zomborban; Magyar Szó – Kilátó, 1983. augusztus 20., 32. szám, 12. p. 6984. Iványi István: Adatok Zombor város múltjához és a város régi jövedelmei; BBVTT Évkönyve 1890. 145–154. p. 6985. Jeszenszky Dezső: A zombori m. kir. állami főgimnázium története 1872–95; Zombor, 1895. 153. p. Irodalom: ~~: Szakirodalom. 1. Jankó János: Adatok a BácsBodrogh megyei sokácok néprajzához, 2. Jeszenszky Dezső: A zombori m. kir. állami főgimnázium története 1872–95; BBVTT Évkönyve 1896. 186–192. p. 6986. Kanurić, S.: Prošlost Sombora i njegovih selišta; Sombor – Glas naroda, 1933. br. 46–51. 6987. Kanurić, S.: Naseljavanje mesta oko Sombora; Sombor – Glas naroda, 1934. br. 11–12.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET 6988. Korek József, dr.: Kiegészítő adatok Zombor településtörténetéhez; Kalangya, 1944. 7. szám, 284– 286. p. 6989. Kozma László: Zombor szab. kir. város pallosjoggyakorlata – 1821. január 2.; BBVTT Évkönyve 1909. 151–160. p. 6990. Thim József, dr.: Zombor város eleste 1849. feb. 11-én; BBVTT Évkönyve 1886. 29–35. p. 6991. Trencsény Károly: A zombori szabadalmazott kereskedőtársulat céhszabályzata 1828-ból; BBVTT Évkönyve 1909. 85–111. p. 6992. Trencsény Károly: Zombori iparoscéhszabályzat 1819-ből; BBVTT Évkönyve 1910. 137–160. p. Művelődési hagyományok 6993. A zombori Rákóczi-szobor; Századok, 1912. 547. p. 6994. B.: A Bácskai Múzeum megnyitása Zomborban [1943] november 21-én; Délvidéki Szemle, 1943. 12. szám, 563–564. p. 6995. Bayer József: Az első magyar színtársulat Zomborban; BBVTT Évkönyve 1904. 147–153. p. 6996. Beljanski, Milenko: Régi zombori épületek – A múzeum és a színház; Magyar Szó – Dunatáj, 1989. február 22. 6997. Cirkl Zsuzsa, F.: Egy festmény és egy monográfia; Bácsország, 2002. X–XII. szám, 116–117. p.

671 6998. Deák Imre, dr.: Zombor város díszpolgára; Kalangya, 1943. 10. szám, 433–437. p. 6999. Grosschmid Gábor: Szlatkovics Máté zombori róm. kat. plébános emlékirata; BBVTT Évkönyve 1894. 99–102. p. 7000. Gyiszalovics Veszelin: [A zombori gör. kel. szerb tanítóképző intézet története]; Letopis Matice Srpske, 1913. 1–7. p. 7001. Hajnal Árpád: Február 17-e legyen Zombor város napja!; Hét Nap, 2001. január 31., 14. p. 7002. Ispánovics Csapó Julianna: Zombori világjárók – Adalékok a magyar utazási irodalom történetéhez; Bácsország, 2002. IV–VI. szám, 104–107. p. 7003. Kalapis Zoltán: Rákóczi-szobor a zombori Jókai-téren; Bácsország, 2003. VII–IX. szám, 80–85. p. 7004. Káich [Stojanović] Katalin: A zombori Tóth Kálmán Kör; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 4. szám, 71–78. p. 7005. Káich Katalin: Százéves a Zombori színház épülete; Magyar Szó – Kilátó, 1982. november 20., 45. szám, 13. p. 7006. Káich Katalin: Zombor művelődéstörténetéből I–III.: Létünk, 2004. 2. szám, 69–89. p., 3–4. szám, 117–137. p. és 2005. 1. szám, 64– 77. p.

672 7007. Lányi Károly: A zombori II. Rákóczi Ferenc szobra; Bácsország, 2003. VII–IX. szám, 86–87. p. 7008. Lányi Károly: Bács-Bodrog vármegye önálló nemes sereg népviselete képes levelezőlapokon – Szent Háromság-szobor – A zombori állandó színház – Bács-Bodrog vármegye székhelye – Az első zombori lovas omnibusz – Zombor város világítása; Bácsország, 2003. X–XII. szám, 72–76. p. 7009. Lányi Károly: A Szent Háromságplébániatemplom; Bácsország, 2004. I–III. szám, 91. p. 7010. Márkus Mihály: A zombori múzeum tárgyi-néprajzi feladatai; Kalangya, 1942. 7. szám, 335–340. p. 7011. II. Rákóczi Ferenc szobra Zomborban (Avatás 1912. június 9-én); BBVTT Évkönyve 1912. 91–93. p. 7012. Megyer József: A zombori ünnep – A Szenteleky Kornél Irodalmi Társaság március 14-i alakuló gyűlése; Délvidéki Szemle, 1943. 4. szám, 177–179. p. 7013. Mindszenthy Antal: Zombor; Bácsország, 2005. 3. (34.) szám, 60–62. p. 7014. Németh Ferenc: A fejedelem emléke – A rövid életű zombori Rákóczi-szoborról; Családi Kör, 2003. április 10., 24–25. p. 7015. Prokopy Imre: Zombor és Szabadka sorsa két újságcikk tükrében; Magyar Kisebbség, 1936. április 1., 7. szám, 172–173. p.

ZOMBOR 7016. Silling István: Lapalapítások virágkora – A zombori sajtó történetéhez (1865–1918) I–II.; Magyar Szó – Kilátó; 1989. szeptember 30., 42. szám, 16. p. és 1989. október 7., 43. szám, 16. p. 7017. Silling István: Tömörkény István levelei Zomborban; Magyar Szó – Kilátó, 1990. február 17., 9. szám, 16. p. 7018. Silling István: Szobortalan égaljunk szobrai – Kiss György szobrászművész alkotásai Zomborban és Apatinban; Magyar Szó – Kilátó, 1990. szeptember 8., 38. szám, 16. p. 7019. Tómó Margaréta: Magyar jelképek templomainkban – A Trianoni béke megkötése után számos templomunkból elvitték a magyar vonatkozású szimbólumokat; Magyar Szó, 2005. augusztus 20. 7020. [Trencsény Károly] T. K.: Adatok Zombor néprajzához; BBVTT Évkönyve 1911. 154–162. p. 7021. Zombor szab. kir. városi könyvtáregylet könyv-kezelési szabályai; Zombor – nyomatott Bittermann Nándor és fiánál, 1900. 11. p. 7022. Zombor – In: Magyar városok; Budapest – a Vármegyei Szociográfiák Kiadóhivatala, 1941. 436–439. p. Zombori jeles személyek 7023. Andjelić Magdolna: Radics György; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 3. szám, 61–77. p. 7024. Andjelić Magdolna: Dömötör Pál, a költő és műfordító; Újvidék – A


673

Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 4. szám, 49– 63. p.

7034. Káich Katalin: Margalits Edéről általában; Újvidék, Tanulmányok 2002. 77–94. p.

7025. Brankov Mária: Zombor neves szülöttei – Kiss Lajos; Szabad Hét Nap, 1996. június 27., 24. p.

7035. Lányi Károly: Az Ambrozovits család; Bácsország, 2002. VII–IX. szám, 55. p.

7026. Cirkl Rudolf: Egy emléktábla margójára – Bonyodalmak és félreértések a dr. Bárczy Géza-emléktábla körül; Szabad Hét Nap, 1996. november 21., 25. p.

7036. Migray József: Schmitt Jenő Henrik; In: Schmitt Jenő Henrik három előadása: Tolsztoj, Nietzsche, Ibsen; Budapest, 1911. IX–XXXX. p.

7027. Egy történelmi név letűnése (Schweidel József fiának halála); BBVTT Évkönyve 1917. 25–26. p. 7028. Gubitza Kálmán; BBVTT Évkönyve 1917. 24. p. 7029. Gulyás Gizella: Mály József 1860– 1901; Bácsország, 2006. 1. (36) szám, 82–85. p. 7030. Iványi István: A Czobor családról; BBVTT Évkönyve 1915. 25–27. p. 7031. Kalapis Zoltán: Egy Márai-rokon Zomborban – Grosschmid Gábor helytörténeti munkássága a múlt század végén; Vajdasági Hírnök, 1993. november 20., 19. p. 7032. Kalapis Zoltán: A szabadkai és zombori Bácska alapítója: Radics György – Egy művelt és sokoldalú gimnáziumi tanár sajtótörténeti szerepéről; Bácsország, 2001. V–VIII. szám, 51–58. p. 7033. Káich Katalin: Gozsdu Elek és a Szabad Lyceum; Újvidék – A Hungarológiai Intézet Tudományos Közleményei, 1970. 2. szám, 13– 20. p.

7037. Muhi János: Egy bácskai szentember [Frankovics Mihály]; Kalangya, 1944. 2. szám, 75–77. p. 7038. Pogány Margit: A Csihás család története; Bácsország, 2004. VII–XII. [helyesen X–XII.] szám, 43–45. p. 7039. Roediger Lajos: Schweidel József 1848–49-es honvédtábornok, aradi vértanú reliquiái; BBVTT Évkönyve 1901. 81–82. p. 7040. Schmidt Jenő; BBVTT Évkönyve 1917. 24. p. 7041. Schweidel József szobrának leleplezése; Emléklapok Schweidel József… szobrának leleplezésére; BBVTT Évkönyve 1905. 78–82. p. 7042. [Trencsény Károly]: Schweidel osztrák nemesi oklevele; BBVTT Évkönyve 1905. 43–46. p. 7043. Trischler Károly: Schweidel József élete; BBVTT Évkönyve 1902. 145–174. p.

674

ZSABLYA

Zombori szerzők 7044. Dömötör Pál: Őszi rózsák; benne: Hősök emléke – Zombor, 1895. 53–57 p. – a szerző fényképével. 7045. Margalits Ede: Három év után – Beszédek és hírlapi cikkek; Zombor – Bittermann Nándor Könyv- és Kőnyomdája, 1884. 223 p. 7046. Szenteleky Kornél irodalmi levelei 1927–1933; Sajtó alá rendezte, és bevezetéssel ellátta Bisztray Gyula és Csuka Zoltán, Zombor – Budapest, kiadja a Szenteleky Társaság, 1943. 403 p.

7047. Vértesi Károly: A zombori felső kereskedelmi iskola tanulmányútja 1902. június–július. Bosnyákország, Herczegovina, Montenegró, Dalmát partvidék; Budapest – Athenaeum, 1903. 56. p. – különnyomat az Ország-Világ 1902. évfolyamából. Irodalom: Bírálatok Vértesi Ká rolynak „A Zombori Felső Kereskedelmi Iskola tanulmányútja…” c. illusztrált útirajzáról; Zombor – Bittermann nyomda, 1907. 90 p.; Hersmann Antal: Vértesi Károly élete és munkái. A Bács-Bodrog megyei Irodalmi Társaság elnö kénet 40 éves írói jubileumára; Vác, 1911. 112 p.

ZSABLYA 1514-ben Dózsa György elfoglalta a szerémi püspöknek Titel-i és Zeble-i várát. – Az 1556. évi térképen szintén Zeblin van feltüntetve. – Az 1690. évi török határmappán egy Morutva mocsár és fok és Haladovacki fok által képezett sziget közepén, a Tisza partján van Sablin falu, mellette délre egy hídfő és egy Sibliatzki-ribnyik. 1686 után Zsablya lakosságából határőrséget alakítottak. (…) A falutól félórányira a Tisza felé most is halmok vannak. Ott állott régen a falu, mely – mint mondják – a Tisza beszakadásától Zsablyék, Zsabaly, Zsablya nevet kapta. A sok áradás miatt a mai helyére tétetett át II. József császártól. 1784 óta Josefdorfnak mondatik (még 1816-ban is) bár régi nevét is megtartotta. (…) 1890-ben a népszámláláskor Zsablyán volt 6697 lélek 1169 házban. Anyanyelv szerint 4690 szerb, 1017 magyar, 884 német, 80 egyéb. Vallás szerint 4658 gkel., 1627 rkath., 224 ág. ev., 135 izr., 24 ev. ref., 14 gkat., 14 egyéb ker. A község határa 21630 kat. hold. Ebből a község birtoka 6285, az angol–ausztriai banké 2296, a magy. kir. kincstáré 1190, a titeli töltésépítő társaságé 686 hold. – Az 1904. évi miniszteri rendelet szerint nyilvántartatnak s az orsz. helységnévtárba felvétetnek a Zsablyához tartozó: Rózsamajor, Alató, Zsablyafalu (pedig Novoszeló néven) (Iványi István, 1906). A szerb többségű Zsablyán 1941-ben 1.944 magyar élt, 1944 decemberében pedig 1.476, azaz 468-cal kevesebb. Zömük elmenekült, 107 pedig a megtorlás áldozata lett (nyilasok, a DMKSZ vezetőségi tagjai stb.). Zsablya többségi lakossága ezzel nem elégedett meg, úgy vélte, hogy minden itteni magyar lakos felelős az 1942. évi razziáért, kollektív felelősségre vonásukat és kitelepítésüket követelte. A katonai közigazgatás szervei, három héttel megszűnésük előtt, helyt adtak az elvárásnak. A kitelepítés 1945. január 23-án kezdődött, a túlélőket, farkasordító hidegben, fegyveres kíséretben Boldogasszonyfalván (Gospodjincin) és Temerinen át, a járeki gyűjtőtáborba irányítot-

675


ták. (…) A zsablyaiak sorsára jutott Csúrog és Mozsor (Mosorin) magyarsága is, úgyhogy a járeki táborba 3.832-en kerültek, a több mint 13.000 főnyi németség mellett. Őket a falu keleti részében zsúfolták össze, a magyarokat pedig a főúttól nyugatra eső részben. (…) 1945 júniusáig maradtak Járekon, a negyven gyűjtőtábor közül a legkegyetlenebben, majd Szépligetre (Gajdobrára) irányították őket, ott már valamivel elviselhetőbbek voltak a körülmények, a koszt is jobb volt (Kalapis Zoltán, 2002). Monográfiák Vö.: 2318., 2320., 2328., 2329. és 2330. Cikkek, tanulmányok

7048a. Új hetilap (Zsablya és Vidéke); Óbecse és Vidéke, 1910. szeptember 25., 3. p. 7049. Weissenbeck József: A zsablyai kaszinóról; Bácsország, 2002. I–III. szám, 90–91. p.

Vö.: 2356., 2362. és 2368. sz. 7048. Gubitza Kálmán: Zsabljai levelek; BBVTT Évkönyve 1901. 83. p.

ZSOMBOLYA Monográfiák


7050. Feil, Franz: Geschichte der Gewerbelehrlingsschule der Gemeinde Jimbolia. Verlaβt anläβlich des 50 jährigen Bestandsjubiläums (1885 bis 1935); Hatzfeld, 1935. 126 p.

7052. [Baróti, Ludwig]: Hatzfeld lakosai 1767-ben; Történelmi és Régészeti Értesítő, 1902. 115–116. p.

7051. Krischan, Alexander: Die Bewo hner von Hatzfeld im Jahre 1767; Hermanstadt – Deutsche Forschung im Südosten, I. Jahrgang, 1942. 641–646. p.

7053. Das Schiksal unserer achtklassigen Mittelschule; Hatzf. Vbl. 28. IX. 1924. 7054. Die Zukunft Hatzfelds; Hatzf. Zei tung, 29. I. 1922. 7055. Volkszälungs-Resultat in der Gemeinde Jimbolia und dem Jimboliaer Stuhlbezirk; Hatzf. Vbl. 15. V. 1927.

III. TELEPÜLÉSTÖRTÉNET

Recommend Documents