I. A kulturális sokféleségről

I. A kulturális sokféleségről A korábbi évszázadokban mintha egy-egy társadalom kultúrája egységesebbnek, homogénebbnek lenne tekinthető a maival összevetve. Az egyre nagyobb társadalmakban, (főként, ha a történelmük folyamán népességük keveredett, vagy a migráció következtében nagy tömegű más kultúrából származó személy él társadalmukban) a kultúra egyre inkább heterogenizálódik. A kulturális sokféleség azonban nem tekinthető új keletű tapasztalatnak. A legtöbb társadalom nem csak egyetlen kulturális hagyománnyal rendelkezik, hanem számos, egymással interakcióban álló kulturális csoportból tevődik össze egy nagyobb nemzeti kereten belül. J. S. Furnivall, aki Burmában és Indonéziában végzett történeti kutatásokat és a gyarmati országok etnikai összetettségét vizsgálta használta először a „plurális társadalom” kifejezést 1939-ben. → Az ő megközelítésében a plurális társadalmakat olyan csoportok alkotják, amelyek egymás mellett élnek anélkül, hogy egy politikai egységen belül keverednének egymással. (probléma a közös értékek hiánya + mi tartja össze a társadalmat?+ társadalmi instabilitáshoz vezet) ↕ Mindig is léteztek multietnikus társadalmak, soknyelvű, vallású régiók, falvak, → stb. Európában mindössze néhány állam van, amely ténylegesen egynyelvűnek tekinthető (Izland, Lichtenstein, Monaco, San Marino), de csak 9 európai államban fogadják el az adott területen fellelhető valamennyi nyelvet hivatalosként. ↓ kulturális pluralizmus = az egymástól eltérő kulturális jegyekkel jellemezhető csoportok egy társadalmon belüli együttélése (nem mindig konfliktusmentes). Az egyes kultúrák különbözőségük ellenére is rendelkeznek közös kulturális és intézményi elemekkel, érintkeznek egymással, hatnak egymásra az együtt élő közösségek. A kulturális sokféleség nem egy statikus állapot, folyton változó viszonyok jellemzik. A kulturálisan plurális társadalmak különböző történelmi események eredményeként jöttek létre → kolonizáció (egyik kultúra a másikat); nemzetépítés (különálló kulturális csoportok határok közé helyezése); vándorlás (egyének, csoportok más országokban való letelepedése). + A társadalmon belül többé-kevésbé elkülönülő szubkultúrák formálódnak. A kulturális sokféleség más-más gyökerekkel rendelkezik Európa egyes országaiban, eltérő történetre tekint vissza az USA-ban és Európában. (Második vh. utáni bevándorlóhullám Nagy-Britanniába, Belgiumba, Hollandiába a gyarmatokról, később a Földközi-tenger térségéből. K-Eu: határrendezések, nemzetállamok kialakulása nyomán létrejövő sokféleség) + A kulturális sokféleség ezredfordulós dimenzióinak megértéséhez mindenekelőtt érdemes kísérletet tenni a globalizáció fogalmának meghatározására. Globalizáció(=világméretű integráció, mely alapvetően a világméretű pénzpiacok kialakulására utal. Ugyanakkor az információs technika, utazás, szállítás lehetőségeinek fejlődésével az infomáció, a kultúrák, gazdasági javak és emberek áramlásának világméretű hálózata jön létre.) → A globalizációnak köszönhetően a Föld nem helyek sokaságának ad otthont, hanem egyetlen hellyé (one world; single world) változik: az információs- és közlekedés-technika roppant fejlődésével a távolságok lecsökkennek, a világ bármely pontjával pillanatok alatt érintkezésbe léphetünk, s az onnan kapott információk összekeverednek a szomszédunktól hallottakkal. A távoli és a közeli közötti interakciók növekvő mértéke (termelés és fogyasztás

1

folyamatai, a kommunikáció formái hozzájárul a nemzetek feletti érintkezés sűrűsödéséhez) – testközelbe kerül az idegenség, a másság élménye, különösen azokban a társadalmakban, amelyek a tömeges bevándorlás célpontjai. A kedvező hatalmi és gazdasági pozícióval rendelkező országok bevándorlási régiót alkotnak, s különösen a nagyvárosok vonzóak a migráció szempontjából. Az identitás és az individuum megteremtésnek célja igen erős a modern társadalmakban → Új identitások igyekeznek megtalálni helyüket a társadalom szövetében. Elismerésük új formáit keresik azok, akik eddig is jelen voltak a társadalom életében, de a társadalmi nyilvánosság szférájából kirekesztődtek (nők, szexuális kisebbségek, őshonos vagy régen bevándorolt etnikai kisebbségek.) II. Többség és kisebbség fogalmairól A kisebbség fogalmát használva sok minden juthat eszünkbe, attól függően, hogy milyen tudományterületről vagy milyen társadalmi szférából szemléljük jelentését. Ami bizonyos, hogy kisebbség fogalma nem tárgyalható a többség nélkül (hiszen szinte magától értetődik, hogy csak egy létszámban, erőben nagyobb csoporthoz viszonyítva tekintheti magát kisebbnek egy közösség). Ám ez fordítva is igaz: csak a kisebbség viszonylatában tekinthetünk többségként egy csoportra. Kisebbség és többség viszonya tulajdonképpen kétféle másság relációját jelenti. Nem véletlenül válik az egyik másság többséggé, a másik pedig kisebbséggé. A fogalom jellegéből következik, hogy a többség definiálja a kisebbséget, helyzetéből fakadóan az ő privilégiuma a kisebbség mibenlétének meghatározása. 1 Így kisebbség és többség viszonya mindig egyfajta egyenlőtlenségen alapszik. Ha pusztán a számszerűsítés elve mentén közelítünk a kisebbség fogalomhoz, akkor úgy határozhatjuk meg, mint „egy adott emberi egység keretében megkülönböztethető legalább két, egymástól eltérő nagyságrendű alegység.” 2 Ám a kifejezés többet jelent számbeli kisebbségnél, legalábbis a társadalomtudományi szakirodalomban a kisebbségi helyzetet mindig összefüggésbe hozza a politikai alávetettséggel (épp ez magyarázza a többség kisebbség-definiáló kiváltságát). Kisebbség és többség ilyen szembenállása gyakran – bár nem szükségszerűen – a többség számára kedvező hatalmi helyzetet biztosít, mely egyet jelent azzal, hogy az uralkodó, irányító pozíciót a többség gyakorolja. Ennek megfelelően a kisebbségi fogalom tartalma az adott társadalom felépítésétől és működésétől függ, s a többség-kisebbség fogalompár átfordítható az uralkodó-uralt kategóriáiba, mivel az etnikai csoportok között hatalmi aszimmetriák (egyenlőtlenségek) fordulhatnak elő. 3 Egy társadalmon belül kisebbséget alkotó csoport lehet többségi másutt, sőt többséggé válhatnak, ha képesek újrafogalmazni, vagy megteremteni geopolitikai értelemben vett határaikat, például önálló országot hoznak létre 4 A kisebbség fogalma sosem áll önmagában, vagyis mindig valamilyen értelemben vett kisebbségről beszélünk. Mivel többség és kisebbség közötti különbségtétel alapja meghatározott társadalmi vagy kulturális különbségek kiemelése, így beszélhetünk vallási, etnikai, nyelvi, nemi, stb. értelemben vett kisebbségről, tehát viselkedés, bőrszín, Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Bp. Új Mandátum Kiadó, MTA Kisebbségkutató Intézet, 2001. Jakab Attila: A kisebbségi kérdés, mint a többség válsághelyzetének visszatükröződése. In Pro Minoritate. 1997/2. 50-69.pp. 3 Hylland Eriksen, T.:Kis helyek – nagy témák. Beveztés a szociálantropológiába. Gondolat Kiadó, Bp., 2006. 352-353.pp. 4 Hylland Eriksen, T.:i.m. 353.p. 1 2

2

nyelv, hagyomány, felekezet egyaránt alapja lehet a többség-kisebbség viszonyrendszer létrehozásának. Azok a különbségek, amelyek a kisebbségiként való megközelítés alapjául szolgálnak, összekapcsolódva a politikai alávetettség pozíciójával, gyakran hátrányos megkülönböztetéshez vezetnek, amelynek következtében a kisebbségi közösség tagjai gazdasági és társadalmi értelemben periferikus helyzetbe kerülhetnek (pl. jogfosztott helyzetbe kerülnek vagy csak a kisebbségi csoportot érintő terheket rónak rájuk.). Természetesen nem tekinthetünk úgy a kisebbség fogalmára, mint egy homogén csoport jellemzőjére. A kisebbségi csoport tagjai számtalan vonásuk mentén különbözhetnek egymástól, a kisebbségen belül további csoportosulásokat, vagy kisebbségeket hozhatnak létre. A kisebbségi pozíció betöltésének további követelménye egy meghatározott kisebbségi öntudat a csoport részéről, vagyis az adott kisebbségi csoport önazonosságának kinyilvánítása és kisebbségi helyzetének tudatosulása alapvető eleme kisebbség és többség reláció fenntartásának. 5 Ugyanakkor a kisebbségi öntudat hozzájárul a többségi identitás fenntartásához, melynek szélsőséges formája lehet az, amikor a domináns kultúra saját határainak fenntartása vagy megerősítése érdekében a tőle különböző kultúrákat igyekszik beolvasztani, vagy a különbözőség felszámolására valamilyen más módot alkalmaz. Fontos látni tehát, hogy a kisebbség létezésének alapkövetelménye, hogy tagjai tudatában legyenek annak, hogy csoportjuk valamilyen lényeges szempont szerint más, eltér a többségtől. Ugyanakkor fontos, hogy a többség is tudatában legyen a kisebbségi csoport különbözőségének és egyetértsen a különbözőség védelmének biztosításában. Gyakran a kisebbségi és a többségi csoport hasonlósága is megnehezíti a kisebbségi státushoz szükséges kisebbségi tudat elérését (pl.: frízek Hollandiában). Elvileg az a megállapítás is elfogadott, hogy egy adott nemzet, etnikum különböző regionális formái nem tekinthetők kisebbségnek (pl.: palócok Mo.-n). Sokszor azonban szinte eldönthetetlen, hogy külön nyelvről/etnikumról vagy egy nyelv/etnikum regionális változatáról van-e szó (pl. litvániai tatár). A kisebbség fogalmának meghatározása során az egyik legátfogóbb próbálkozás az 1977-es ún. Capotorti-jelentés. Ez azzal a céllal készült, hogy az európai államok erre támaszkodva megalkossák a kisebbség fogalmát, s jogi érvényességre emeljék. Francesco Capotorti szerint a kisebbség olyan csoport, amely: - számát tekintve kisebb, mint az adott állam lakosságának többi része - nincs domináns helyzetben -tagjai etnika, vallási vagy nyelvi sajátosságokkal rendelkeznek, amelyek megkülönböztetik őket a lakosság többi részétől - a tagok sajátosságaikat, kultúrájukat, nyelvüket meg is akarják őrizni, ez jelenti a közösséget összekötő szolidaritás érzését, az önálló közösségi tudatot. Kisebbség és többség viszonya, elsősorban a többségi társadalom által alkalmazott „kisebbségkezelési” stratégiák természetétől függően épp úgy lehet kiegyensúlyozott, mint konfliktusoktól terhelt. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy kulturális sokféleség kérdése új formát öltött a 19. századtól fogva kialakuló nemzetállamok korában. Az eltérő etnikai csoportok közötti versengés és a dominanciára törekvés ekkor érkezett el Európába, s ekkorra tehetjük a kisebbségi kérdések születését is. 5

Jakab Attila: i. m. 50.p.

3

↓ A nemzet komplex, nehezen meghatározható politikai és szociokulturális jelenség. A nemzetfogalom meghatározásakor megkülönböztetünk objektív és szubjektív elemeket: Objektív elemek: Az objektivisták szerint a nemzetfogalom objektív ismérveinek megléte önmagában nemzeti identitás-teremtő. Bár ezek a tényezők fontos elemi lehetnek az egy nemzethez tartozásnak, ugyanakkor nem minden ilyen típusú közösség válik nemzetté. Ebben a megközelítésben a nemzet széles társadalmi csoport, amely egyszerre több objektív kapcsolat kombinációja. ↓ - Nyelv: az esetek többségében a nemzet legtisztább szimbóluma. De az egyazon nyelvet beszélők nem feltétlenül közös nemzettudatúak. Vannak olyan nemzetek, ahol nincs közös nyelv (Belgium). - Vallás: fontos néhány helyen, pl.: Észak-Írország - Származás, etnicitás: a legtöbb esetben hivatkoznak rá, de valójában inkább fiktív tényezőkről, nemzettudatot erősítő mítoszról van szó, nem valóban létező elemekről. - Történelem, hagyomány: általában fontos, de pl.: az USA-ban kevésbé. Szubjektív elemek: Ezen beállítódás szerint a nemzethez tartozás hite a legfontosabb, a nemzetet azok alkotják, akik vallják odatartozásukat. A nemzet közös értékek és érdekek együttese, pszichológiaipolitikai entitás. Az emberek egy csoportja magát egy politikai közösséghez tartozónak tekinti, adott tehát a közösségi összetartás, lojalitás, az egyének belső akarata, amely az önrendelkezés igényéhez vezethet. A nemzet nem statikus kategória, hanem formálható, amelyben az emberi akaratnak meghatározó szerepe van. A nemzetállamiság eszméje mögött ott húzódik tehát a közös eredet, a közös ős, így a közös kultúra ideája, amely az állam szerveződésének egyik alapköve. Működése a nacionalizmus politikai programján nyugszik. Ideológiai hátterének lényege, hogy az adott állam politikai határai egybeesnek a kulturális határokkal, tehát az egy nemzethez tartozók származásukat, hagyományaikat, kultúrájukat tekintve egységesnek tekinthetők. (Az etnikai csoport fogalmával összefüggésbe hozva nem jelent tehát mást, mint egy etnikai csoport saját állam iránti igényét 6.) Az állam területén élő emberek az állam polgárai, akikre egyöntetűen vonatkoznak az állam törvényei és szabályozásai, ugyanakkor biztosított számukra az állami intézmények használata, amelyek egységesek (például az egyes etnikai csoportoknak nincs elkülönült oktatási rendszere). A nemzet egységét számtalan szimbólum fejezi ki, a nyelvtől, a közös jelképeken át, a közös nemzeti kultúra elemeiig (nemzet irodalom, ünnepek, történelem). Ahogyan E. J. Hobsbawm fogalmaz:

„(…) a magukat „nemzetként” értelmező csoportokat megilleti a jog, hogy egy amúgy a francia forradalom óta kialakult modellhez igazodó territoriális államot hozzanak létre. (…) szuverenitást kívánnak szerezni egy lehetőleg összefüggő, világosan megrajzolt határokkal rendelkező és homogén lakosságú terület fölött. (…) Az efféle államokban mindenkor egyetlen nyelv, az illető „nemzet” nyelve élvez kitüntetett vagy akár monopolhelyzetet.” 7

Állam –nemzet -nemzetiség→

6 7

Hylland Eriksen, T.:i.m. 351.p. Hobsbawm, Eric John: Nacionalizmus és etnicitás. In Hiány. 1992. Szeptember, 34. p,

4

Homogén nemzetállam: a nemzeti kisebbségek aránya nem éri el országos szinten a 10%-ot, és nincs olyan nagyobb, jól körülhatárolható területe az országnak, ahol többségben élnének. Nemzetállam: az állam egyes, jól körülhatárolható részein a nemzeti kisebbségek abszolút többséget alkotnak, de összesen nem éri el a 10%-ot. Nemzetiségi állam:10-25% Több- ill. soknemzetiségű állam: a legnagyobb nem teszi ki a lakosság 75%-át. Így magyarázható a nemzeti kisebbség fogalmának megjelenése is. A nemzeti kisebbség kifejezés ugyanis a nemzeti többségtől eltérő etnikai csoportok jelölésére használatos, mindazon csoportokra vonatkoztatva, amelyek valamely más nemzettel azonosítják magukat. Így a nemzetállamiság kontextusában értelmezett kulturális különbözőséggel összefüggésben használt kifejezésként tekinthetünk rá. A szakirodalom és a törvényalkotás is megkülönbözteti a nemzeti kisebbségeket és az etnikai kisebbségeket. Az egy etnikai kisebbséghez tartozók közös etnikai identitással rendelkeznek, ugyanakkor nem kötődnek egyetlen nemzethez sem, identitásuk nemzeteken átívelő. Magyarországon az 1993./77. a nemzeti és etnikai kisebbségek jogairól szóló törvény tizenhárom kisebbséget sorol fel, mint őshonos kisebbséget. Őshonos kisebbségnek azok a csoportok tekinthetők, A tizenhárom államalkotó kisebbségből a cigányság etnikai kisebbséget, míg a következő tizenkettő nemzeti kisebbséget alkot: a bolgár, a görög, a horvát, a lengyel, a német, az örmény, a román, a ruszin, a szerb, a szlovák, a szlovén és az ukrán. 2001-ben Magyarországon nemzetisége szerint 314 060 fő vallotta magát valamilyen kisebbséghez tartozónak. Ez a létszám tartalmazza a választásra nem jogosult 18 év alatti állampolgárokat is. 2001. népszámlálási adatok szerint: Cigány, roma 189 984 Német 62 105 Szlovák 17 693 Horvát 15 597

A nemzetállamok homogenizáló törekvései - vagyis azok a gyakorlatok, amelyek megkísérlik beolvasztani a kultúrák sokféleségét a nemzeti kultúrába - nagyban hozzájárultak kisebbség és többség egymással szembenálló viszonyának kialakuláshoz. Sajátos színezetet kap a kulturális – elsősorban is etnikai – sokféleség és a nemzetállamiság találkozása Közép- és KeletEurópában, hiszen a Nyugat-Európa etnikai struktúrájával szemben e térség etnikai csoportjai egymással keveredve és földrajzilag elszórtan, diaszporadikusan élnek 8. Így a történeti fejlődésének köszönhetően az etnikai, nyelvi, vallási különbözőséggel való együttélés történelmi tapasztalatként van jelen. Az etnikai sokféleség századokon át „multikulturális” birodalmak keretein belül létezett, melynek örökségeként jelentek meg az újra és újra feléledő nemzeti mozgalmak. A nemzet modern értelemben vett fogalmát, s ezen fogalom mögött álló új elgondolásokat a felvilágosodás hozta el Kelet-Európa, így a Kárpát-medencében élő népek számára, s ily módon a nemzeti mozgalmak katalizátorává is vált. E mozgalmak gyakorta a nemzeti újjáéledés, újjászületés vonásait viselték magukon, előtérbe helyezve a nemzeti nyelvet és irodalmat, összekapcsolva ily módon az önállósodási törekvések kulturális és a politikai vonásait. A történelmi, politikai változások újra és újra felvillantották ugyan az autonómia és a szuverenitás kivívásának lehetőségét, de csupán a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján lezajló demokratizálódási folyamatok nyomán jöhettek létre az önálló államok. Ezek multietnikus jellege azonban nem változott, s az ismét teret kapó nacionalizmus számos 8

Garami Erika - Szántó János: Magyarországi szlovákok identitása. In Régió. 1992/2. 113-133. pp.

5

országban többség és kisebbség összeütközését eredményezte. A volt szocialista országokban a nacionalizmus felerősödését E. J. Hobsbawm azzal magyarázza, hogy a régi rend összeomlásával és a hagyományos kapcsolatok felbomlásával általánossá vált a bizonytalanság az átmenet országaiban. A különféle etnikai csoportok nyelvükben, az őket összetartó kultúrában vélték megtalálni azokat a kapaszkodókat, amelyek segítségével ismét visszanyerték társadalmi tájékozódóképességüket. Az etnikai kötődések felerősödése sok esetben az etnikai csoportok közti feszültség felerősödéséhez vezetett. Ennek magyarázata az – mondja Hobsbawm – hogy a saját identitás megerősítésének egyik eszköze az eltérő identitások megbélyegzése, felszámolása, vagyis az idegengyűlölet, amely bizonyos értelemben a társadalom csődjére adott válasz 9. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a nemzet fentiekben használatos fogalma nem alkalmazható a világon mindenhol. Vannak országok, amelyekben állam és etnikum nem esik egybe, vagyis nincs olyan etnikai csoport, amelynek hagyománya, kultúrája, történelme a nemzetépítés alapját képezné. Ilyen például az Egyesült Államok, Kanada, Mexikó, s az afrikai kontinens számtalan országa, például Kenya vagy Nigéria, de a sor sokáig folytatható. Mindemellett azt is figyelembe kell vennünk, hogy a globalizációval a nemzet újrafogalmazódik, új jelentések társulnak hozzá. Ahogyan erről korábban esett már szó, a határokon átívelő gazdasági folyamatok megváltoztatják a nemzeti szintű politikai döntéshozó testületek befolyásoló, érdekérvényesítő erejét. Ennek következményeit elemezve sokan úgy vélekednek, hogy a nemzetállamok kora lejárt. Egyidejűleg az etnikai és a nemzeti identitások újjáéledését tapasztalhatjuk, vagyis ismét megelevenednek az addig elfeledettségben szunnyadó szimbólumok és jelentéseik. Kisebbségi oktatás Magyarországon Az 1993-as kisebbségi törvény (és a 2004-es módosítási javaslat is) a szülőre bízza, hogy gyermekét anyanyelvű, illetve anyanyelvi (anyanyelven és magyar nyelven folyó) vagy magyar nyelven oktató óvodába/iskolába íratja be. A gyermek tizennegyedik életévétől maga is dönthet e kérdést illetően (azaz szüleivel közösen választhatja ki, hogy milyen típusú iskolába szeretne járni). Az 1993-as közoktatási törvény kisebbségi oktatásra vonatkozó részei szerint a helyi önkormányzatoknak biztosítania kell a településen élő kisebbségi gyermekek óvodai nevelését és iskolai oktatását és nevelését, amennyiben legalább nyolc, egyazon kisebbségből származó tanuló szülője ezt kéri. Ha a jelentkezők létszáma nem teszi lehetővé önálló csoport vagy osztály indítását a területi (megyei) kisebbségi önkormányzat kiegészítő kisebbségi oktatást szervezhet az adott kisebbség országos önkormányzatának kezdeményezésére. Teljes iskolahálózata a német, a román, a szlovák, a szerb és a horvát kisebbségi közösségeknek van. A bolgár kisebbség minden oktatási fokon rendelkezik egy-egy intézménnyel, a szlovén kisebbségből származó gyerekek pedig bővített nyelvoktató programokban vehetnek részt. Az iskolai oktatás és nevelés irányelvei alapján a kisebbségi oktatás lehetséges formái az anyanyelvű, kétnyelvű kisebbségi oktatás, nyelvoktató kisebbségi oktatás, cigány felzárkóztató oktatás és interkulturális oktatás. A magyarországi nemzeti kisebbségeket az első három oktatási forma érinti. Az elmúlt évtizedben folyó kutatások tanúsága szerint a nemzetiségi oktatásban résztvevők száma növekszik, s azok az iskolák a legnépszerűbbek, amelyek az adott nemzetiség anyanyelvét önálló tantárgyként oktatják (nyelvoktató programok).

9

Hobsbawm, Eric John: Nacionalizmus és etnicitás. In Hiány. 1992. Szeptember, 36-37. pp.

6

Az anyanyelvű oktatási programok keretében a magyar nyelv és irodalom tantárgyakat kivéve az oktatás/nevelés az adott kisebbség nyelvén folyik, illetve az órarendbe illeszkednek a népismeret, anyanyelv és irodalom tárgyak is. A kétnyelvű kisebbségi oktatási program célja a kiegyensúlyozott kétnyelvűség megteremtése, melynek érdekében a diákok valóságos nyelvi szituációban gyakorolhatják anyanyelvüket. A pedagógiai program itt is tartalmazza az anyanyelv és irodalom tantárgy és a népismeret tantervét is. A tanítás nyelve a kisebbségi nyelv és a magyar nyelv, illetve mindkettő tantárgy is. Azt, hogy mely tantárgyakat milyen nyelven tanítanak az iskola határozza meg, a magyar nyelv és irodalom kivételével, de legalább három tárgyat a kisebbség nyelvén kell tanítani, a heti órakeret ötven százalékában. A nyelvoktató kisebbségi oktatási programok önálló tárgyként oktatják a kisebbség nyelvét, irodalmát. A népismeret itt is helyet kap az iskolák pedagógiai programjában, így járulva hozzá a kisebbségek identitásának megőrzéséhez és erősítéséhez. A kisebbségi oktatás formája lehet hagyományos nyelvoktató és bővített nyelvoktató. Az előbbi esetében a tanítás nyelve magyar s a kisebbségi nyelvet és irodalmat legalább heti négy órában (német nyelv esetében öt) az első évfolyamtól oktatják. Az utóbbi oktatási forma felkészíti a diákokat a kétnyelvű vagy az anyanyelvű oktatásra. A kisebbségi nyelv és irodalom tantárgyak mellett legalább három tantárgyat kisebbségi nyelven tanulnak első évfolyamtól legkésőbb nyolcadikig. Mit kezdjünk a kulturális sokszínűséggel, avagy a plurális társadalmak „receptjei” a sokféleségre és a sokféleség ellen. A társadalmak kulturális sokféleséget kezelő eljárásaira tekintve - és itt elsősorban az etnikai összetettségből fakadó kulturális sokféleségre gondolunk - azt látjuk, hogy azok a különbségek (olykor a kisebbségi csoport) teljes felszámolásától egészen a teljes elkülönítésig terjedhetnek. Valamennyi multikulturális társadalom törekszik valamiképp a többség és kisebbség viszonyának szabályozására, de ennek módjai a társadalom felépítésétől, történetétől függően igen sokfélék lehetnek. Ezen akkulturációs (kulturális alkalmazkodást célzó) technikák vagy kisebbségpolitikai eljárások közé soroljuk az asszimilációt, a szegregációt és az integrációt, melyeket ehelyütt részletesebben tárgyalunk. A felsorolt stratégiák inkább címkék, melyek többek között megjelölik a többségi társadalom célkitűzéseit, utalnak kisebbség és többség egymáshoz fűződő viszonyára, így például arra, hogy a kisebbséget alkotó csoportok milyen mértékben szólhatnak bele saját helyzetük alakításába. A többségi csoport ugyanis nem egyedül dönt a stratégiák választásáról, irányáról, a gyakorlati megvalósítás menetéről. A kisebbségi csoport maga is kidolgoz eljárásokat, amelyek segítségével a többséggel szemben kialakított viszonyát meghatározza. Bár elsődleges céljuk kultúrájuk, hagyományuk megőrzése, a csoport fenntartása, ám valamiképp igazodniuk kell a többi csoport kulturális mintázataihoz, értékrendjéhez, társadalmi gyakorlataihoz (ha másért nem, hát azért mert nem vonhatják ki magukat a többi csoport kultúrájának befolyása alól). A többségi és kisebbségi technikák nem feltétlenül tényleges párbeszéd útján jönnek létre, ráadásul sem a többségi, sem a kisebbségi csoport nem egységes a kérdés kezelését illetően. Ennek következtében a választható stratégiák a „valóságban” sosem „tiszta” formájukban valósulnak meg, kisebbség és többség viszonyát ezek kombinációja alakítja. A többségi megoldásokban dominálhat a szegregáció, de a kisebbséghez tartozó egyének szintjén érvényre juthat az asszimiláció, vagyis dönthetnek a többségi kultúrához hasonulás mellet is. Emellett a többségi társadalom egyszerre több utat is

7

járhat a kisebbségek helyzetének kezelése során. Előbbit példázza az észak-skandináv szamik helyzete is, akik

„(…) az elmúlt évtizedekben inkább az erősebb etnikai inkorporáció és a választott szegregáció felé mozdultak el, közülük sokan mégis inkább a többségi etnikai identitáshoz asszimilálódtak (vagyis a helyzetnek megfelelően norvégokká, finnekké vagy svédekké váltak.)” 10

A szegregációról akkor beszélünk, ha a kisebbségi csoport a többségtől - akár fizikailag is elválasztva él. B. B. Hess úgy határozza meg a szegregációt, mint a kisebbségek elszigetelésére tett többségi kísérletet, melyet jogilag és ténylegesen is megvalósíthat 11. A kisebbségi csoport is választhatja ezt az eljárást, azaz dönthet úgy, hogy társadalmilag, gazdaságilag, kulturálisan, de földrajzilag is elkülönül a többségi társadalomtól, ha önfenntartó érdekeit ez szolgálja. Az akkulturáló csoport (aki az akkulturáció folyamatában a domináns szerepet tölti be, azaz a többségi csoport, leegyszerűsítve, akihez alkalmazkodni kell) részéről választott szegregáció következménye lehet, hogy az akkulturálódó (akinek alkalmazkodnia kell a domináns csoport által meghatározott viszonyok társadalmi, kulturális elvárásokhoz és mintákhoz) csoportban egymásra rakódva jelennek meg a társadalmi egyenlőtlenség. Gyakran kapcsolódik hozzá az a többségi képzet, hogy a nem többséghez tartozók alacsonyabb rendűnek tekintendők. Ép ezért a többség által választott szegregációs stratégiák gyakran magukban foglalják a marginalizáció (a döntési, érdekérvényesítési folyamatokból kiszorító eljárások, melyek következményeképp az adott csoport tagjai a társadalom perifériájára kerülnek) technikáit is. A szegregációs stratégiák fenntartják a kulturális sokféleséget, s a csoportok közötti interakciók száma minimálisra szűkül. Szélsőséges formájában a társadalom kisebb, egységesebb társadalmakra eshet szét. 12 (Például az USA-ban az indiánok területeire (pl.: rezervátumok) nem terjed ki az állami törvényhozás hatásköre, kivéve, ha erről a szövetségi törvényhozás másképp rendelkezik, amelynek következtében például New York államban üzemeltethetnek kaszinókat és folytathatnak szerencsejátékot, az állam területén érvényben lévő tiltás ellenére). Az asszimiláció kifejezés a biológiából került át a társadalomtudományokba. Eredetileg azt a folyamatot jelenti, amely során az élő szervezet a tápanyagokat saját szerves anyagává alakítja. 13 A szociológiában és a kulturális antropológiában az asszimiláció az elhatárolódás csökkenésének folyamata, mely két vagy több társadalom, illetve kisebb kulturális csoportok találkozásakor zajlik le. Befejezett formájában a korábban elkülöníthető szociokulturális csoportok összeolvadását jelenti, mely a kulturális pluralizmus megszűntéhez vezetne. Az asszimilációra olyan folyamatként kell tekintenünk, amely a kulturális interakció legelső lépésétől jelen van, de soha nem valósul meg teljes egészében, mindemellett visszafordítható, melynek az etnikai törekvések újjáéledése során is tanúi lehetünk. 14 Hiszen a társadalmat 10

Hylland Eriksen, T.:i.m. 357.p. A szamik Norvégia, Finnország, Svédország és a volt Szovjetunió területén elhelyezkedő kisebbségi csoport. Létszámuk 60000 fő körül mozog, mely a felsorolt országokban különböző arányban oszlik meg (legtöbben Norvégiában élnek).Vallásuk protestáns, a lapp, norvég, svéd vagy finn nyelvet beszélik. A köztudatban inkább lapp elnevezéssel vannak jelen, ezt azonban maguk pejoratívnak találják. Hagyományosan nomád nép, ám a huszadik században sokan földművelésre tértek át közülük. In Etnikumok enciklopédiája. Bp. Kossuth Kiadó, 1993.109-111. pp. 11 Gyurgyík László: Az asszimiláció elméleteinek és operacionalizálásuknak egy lehetséges változata a társadalomtudományi kutatásokban. In Politika és nemzeti identitás Közép-Európában. Bp. Teleki László Alapítvány, 2001. 152.p. 12 Berry, J. W. - Portinga, Y., H. - Segall, M.H. – Dasen, P. R.: Etnikai csoportok és kisebbségek. In Czachesz Erzsébet (szerk.): Multikulturális nevelés –Szöveggyűjtemény tanító- és tanárszakos hallgatók számára. Szeged, Mozaik Oktatási Stúdió, 1998. 44.p. 13 Gyurgyík László: Az asszimiláció elméleteinek és operacionalizálásuknak egy lehetséges változata a társadalomtudományi kutatásokban. In Politika és nemzeti identitás Közép-Európában. Bp. Teleki László Alapítvány, 2001. 149-162. pp. 14 Yinger, Milton, J.: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. In Régió. 2002/1. 24-44.pp.

8

alkotó etnikai csoportok határvonalai nem mozdíthatatlanok, az együttélés során lassacskán kialakulnak azok a kettős vagy többes kötődések, amelyek következtében a kisebbségi csoport tagjai a többség vagy más kisebbségi csoportok kultúrájának elemeivel is azonosulnak. Ezzel az asszimiláció hozzájárul a csoportok közötti konfliktusok enyhítéshez, s olyan tanulási folyamatként, adaptációs stratégiaként fogható fel, amely során a kisebbségi csoport elsajátítja, belsővé teszi (internalizálja) a többség „emlékeit, értékítéleteit, érzelmeit, attitűdjeit és a közösen megélt történelem és sors következményeként részesei lesznek egy közös kulturális, gazdasági és politikai univerzumnak.” 15 Az asszimiláció folyamata elindulhat kényszer hatására, de lehet önként választott is. Utóbbi esetre használja a szakirodalom az olvasztótégely modelljét (pl.: az Egyesült Államokban uralkodó kulturális pluralizmus-modell), előbbi helyzetet pedig a kukta metaforája írja le 16. Az asszimiláció iránya és intenzitása nagyban függ az interetnikus (az etnikumok közötti) kapcsolatok jellegétől, azoktól az elvárásoktól, amelyeket az egyes csoportok megfogalmaznak egymással szemben, illetve az asszimilálódó csoport nyitottságától, zártságától, belső összetartó erejétől. Előfordulhat, hogy a kulturális különbözőségnek olyan jegyei is vannak, amelyen a csoport nem változtathat (pl.: bőrszín), de amely nagyban hozzájárul társadalmi helyzetének meghatározásához. Ezek a sajátosságok megakadályozzák az asszimiláció folyamatának kibontakozását Illusztrációképpen említhetnénk az Egyesült Államokban élő különböző etnikai csoportok asszimilációjának kérdést. A huszadik század első évtizedeiben bevándorló kelet- és dél-európaiak mind vallásukban (katolikus), mind nyelvükben különböztek azoktól, akiknek ősei az 1700-as években Európa északi és nyugati országaiból érkeztek. Ez utóbbiak között az angol nyert dominanciát, s vált a nyelv, a kultúra, a társadalom, a gazdaság szerveződésének alapjává. Az első bevándorlók utódai úgy tekintettek az 1900-as években megjelenő migránsokra, melyek veszélyeztethetik az amerikai demokrácia jogszerű működését, illetve az egységes nemzeti kultúra fennmaradását, mely fehér, protestáns, középosztálybeli értékeket állított középpontjába. 17 A befogadó társadalom asszimiláló politikája következtében az „új” bevándorlók és azok második, harmadik generációja erősen asszimilálódott. Az Afrikából behurcolt rabszolgák leszármazottai azonban sohasem teljesíthetik WASP (white = fehér, Anglo-saxon = angolszász, protestant = protestáns) nemzeti követelményét. 18 Mindenképpen el kell választani egymástól az asszimiláció egyéni és csoportszintű megjelenését is, hiszen a csoport szintű asszimiláció nagyban függ az egyének asszimilációs törekvéseitől, vagyis attól, hogy az egyének milyen mértékben tekintenek felemelkedési stratégiaként az asszimiláció útjára. A kulturális sokféleség mögött húzódó történeti összetettség az asszimilációs modellek kialakítása során is problémát jelentett. Az asszimiláció elméleti kereteit kidolgozó korai elméletek az interetnikus kapcsolatok vizsgálata során csupán a migrációs célpontként szolgáló országok etnikai sokféleségét vették alapul, „olyan társadalmakkal foglalkoztak, melyekben az önkéntes bevándorlók főleg Európából származó csoportjai tették ki az etnikai mozaik legnagyobb részét. Kutatásaik eredményei és javasolt hipotéziseik csak bizonyos társadalmakra és etnikai csoportokra voltak alkalmazhatóak.” 19 Elsőként Robert Ezra Park tett kísérletet arra, hogy asszimilációs elméletével felülemelkedjen a korábbi modellek korlátain. Elgondolása szerint az asszimiláció nem egyoldalúan csak a kisebbségi csoportot érinti, hanem kölcsönösen ható folyamatok összessége, mely egyén és csoport szintjén egyaránt megnyilvánul. Az asszimiláció olyan egybeolvadási folyamat, amely Bindorffer Györgyi: Kettős identitás. Bp. Új Mandátum Kiadó, MTA Kisebbségkutató Intézet, 2001., 136.p Berry, J. W. - Portinga, Y., H. - Segall, M.H. – Dasen, P. R.: i.m. 44. p. 17 Banks, James, A.: Cultural Diversity and Education. Allyn and Bacon, 2001. 19. p 18 Hylland Eriksen, T.:i.m. 356.p. 19 Gyurgyík László: i.m. 150. p. 15 16

9

során az asszimilált és az asszimiláló csoport kulturális horizontja összeolvad, sajátosságaik egy közös kulturális térben egyesülnek. A beolvadás folyamata Park szerint meghatározott lépésekből állnak, melyek visszafordíthatatlanul maradéktalan asszimilációhoz vezetnek. Az asszimilációs folyamat gyökere az egymással interakcióba lépő kultúrák közötti verseny, melynek következtében a csoportok alkalmazkodni kezdenek egymáshoz 20. Park asszimilációs folyamatot modellező elmélete azonban hibásnak bizonyult több ponton is, így többek között a beolvadás visszafordíthatatlan voltát illetően. Mégis igen termékenyen hatott a témáról gondolkodókra. Hasonlóképpen nagy befolyással bír M. M Gordon modellje, annak ellenére, hogy szintén az amerikai társdalom interetnikus kapcsolatait veszi alapul annak felépítése során. Elmélete szerint az asszimiláció folyamata hét fokozattal jellemezhető, melyek a következők: „1. kulturális asszimiláció – akkulturáció (a bevándorlók elsajátítják és befogadják az amerikai kulturális és viselkedési mintákat. 2. ezzel párhuzamosan halad a strukturális asszimiláció (betagozódás a befogadó társadalomba, az elsődleges csoportok szintjén.) 3. amalgamáció – házassági asszimiláció (nagymértékű vegyes házasodás a befogadó és a bevándorló népesség, illetve leszármazottaik között) 4. identifikációs asszimiláció (közösségi, etnikai, nemzeti érzés kialakulása a befogadó társadalom irányában) 5. az előítéletek megszűnése 6. a diszkrimináció megszűnése 7. az érték és hatalmi konfliktusok megszűnése. „ 21

Az elméletben felvázolt szakaszok nem egyenlő súllyal járulnak hozzá az asszimilálódáshoz. Elsőként a kulturális asszimiláció következik be, amely bizonytalan ideig is húzódhat, s ez mindenképpen végbemegy, még akkor is, ha a többi asszimilációs szakasz nem következik is be. Ha azonban a strukturális asszimiláció végbemegy, tehát vegyes házasságok jönnek létre, a bevándorlók számára is megnyílik a munkaerőpiac valamennyi szegmense, akkor az asszimilációs folyamat többi szakasza már magától értetődően végbemegy. Ez az etnikai csoportnak mint elkülönült egységnek az eltűnéséhez vezet. Az asszimiláció nem csupán a domináns etnikai csoportba történő beolvadás révén valósulhat meg. Asszimilálódhat egy csoport egy teljesen új etnicitásba (olvasztótégely) vagy egy másik nem domináns etnikai közösségbe is. 22 J. Milton Yinger úgy tekint az asszimilációs alfolyamatokra (biológiai - keveredés, pszichológiai – identifikáció, kulturális – akkulturáció, strukturális – integráció), melyek bármilyen sorrendben és kombinációban kialakulhatnak, s erősen hatnak egymásra, s hatásuk visszafordítható. Az asszimiláció fogalmának ellentéte a disszimiláció, vagyis az a folyamat, amely révén a „társadalmi különbségek fennmaradnak, illetve a különböző szubkultúrákhoz kötődő csoportok elkülönülnek” 23. Ezzel a kifejezéssel illethetjük az etnikai elkülönülés erősödő tendenciáit a huszadik század végén, melyek az egyébként szintén erősen ható asszimilációs folyamatok mellett mennek végbe. A huszadik század közepétől fogva világossá vált, hogy a klasszikus asszimilációs programok nem tarthatók fenn a megváltozott társadalmi és gazdasági viszonyok közepette. Szükségessé vált új irányvonalak kidolgozása kisebbségpolitikában, melynek eredményeként megszülettek Európában az integráció elvű kisebbségi politikák, melyet az USA-ban (és később Európában is) multikulturalizmusnak hívtak. 24 A kifejezés széles körben használatos, ám jelentése csöppet sem egységes, gyakorlati megvalósítása terén országonként különböző dolgokat jelöl. Gyenge formájában tulajdonképpen az asszimilációhoz közelít. Bár az integráció a nyílt 20

Gyurgyík László: i.m. 150. p. Gyurgyík László: i.m. 151. p. 22 Gyurgyík László: i.m. 152. p. 23 Yinger, Milton, J.: Az asszimiláció és a disszimiláció elmélete felé. In Régió. 2002/1. 35. p. 24 Grillo, Ralph: Backlash Against Diversity? Identity and Cultural Politics in European Cities. Centre on Migration, Policy and Society. Working Paper No. 14. University of Oxford, 2005. 5. p. 21

10

asszimiláció tagadását jelenti, s a magánélet területén elismerik és elfogadják a kulturális másságot, ugyanakkor a társadalmi élet közösségi színterein, a társadalmi intézmények használatában erősen érvényesül az asszimiláció. Biztosítják a kisebbségek egyenlő hozzáférését a társadalmi élet valamennyi szférájához, illetve intézményeihez, amelyek többség és kisebbség megosztott normáira épülnek, de ez az eljárás tulajdonképpen a domináns kultúra értékeihez való igazodást követeli meg. Erős formájában az integráció a különbségek intézményi szintű elismerését jelenti. A kisebbségek normái értékrendje megjelenik a társadalmi élet egyes szféráiban, különösen a nyelvhasználat, az oktatás, az egészségügy, a jólét terén. Az eddig bemutatott kisebbségpolitikai eljárások mellett az integráció útja az a lehetőség, amely biztosítja, hogy a kisebbségek egyenlő jogokkal vegyenek részt a társadalmi döntéshozás folyamatában, s azonos mértékű hozzáférésük legyen a társadalmi intézményekhez, ugyanakkor fenntarthatja identitását és közösségi integritását védelmező határait. Az integráció kifejezi a kisebbségi és többségi csoport kooperációját, ugyanakkor a kulturális sokféleségnek azt a formáját, melyet leginkább a mozaik hasonlatával írhatnánk le: valamennyi kultúra a maga jól körülhatárolható egységével és egyediségével járul hozzá a társadalom egészének működőképességéhez. Ilyen értelemben a sokszínűség tulajdonképpen társadalmi erőforrásként fogható fel, s az integráció a társadalmi stabilitás megteremtésének útja. Ebben a modellben tulajdonképpen a domináns többség és az alárendelt kisebbség kategóriái elhalványulnak, vagy megszűnnek, s a különbözőség általában véve pozitív kategóriává válik. Az integráció stratégiája mögött ott húzódik a multikulturalizmus ideológiája, s konkrét megvalósulási módjaiban a multikulturalizmus technikái kerülnek alkalmazásra. Egyes szerzők egyenesen úgy vélekednek, hogy a multikulturális jelző csak azokat a plurális társadalmakat illetik meg, amelyek képesek megbecsülni a pluralizmust, a kormánypolitika, a kisebbségi csoportok és a lakosság szintjén egyaránt, és ahol épp ezért valószínű, hogy a sokféleség fennmarad. Eszerint csak azok a társadalmak tekinthetők multikulturálisnak, amelyekben az integráció eszközét alkalmazzák a kisebbségek helyzetének kezelésére. 25 „A változatosság gyönyörködtet”, avagy a multikulturalizmus stratégiái Ahogyan az eddigiek során láthattuk a multikulturalizmus kifejezés magában foglalja a kulturális sokféleség állapotát egy társadalmon belül, megfogalmazza a kulturális sokféleség fenntartásának feladatát, ezzel együtt kinyilvánítja, hogy mindenkinek és minden közösségnek joga van saját hagyományainak gyakorlásához, másságának kinyilatkoztatásához és védelméhez, amelynek megtartására az államnak biztosítania kell a szükséges intézményi, jogi és politikai hátteret. Ezzel együtt felmerül a kérdés, hogy ha mindenki számára szabad a kulturális „önmegkülönböztetés”, akár a tudatos elkülönülés is a társadalmon belül, akkor ezzel elfogadhatóvá válik-e az etnikai csoportok másságának hangsúlyozása? Hogyan egyeztethető össze az egyéni esélyek elvével az, ha folyton felhívjuk a figyelmet arra, hogy valaki etnikailag „különböző”? A lehetséges válaszok, illetve a kulturális sokféleséghez való viszony alapján, ha úgy tetszik a multikulturalizmusnak több irányzatát különböztethetjük meg, melyek rövid ismertetéséhez Feischmidt Margit kategóriáit használjuk. 26 a. Deskriptív (leíró) jellegű multikulturalizmus 25

Berry, J. W. - Portinga, Y., H. - Segall, M.H. – Dasen, P. R.: Etnikai csoportok és kisebbségek. In Czachesz Erzsébet (szerk.): Multikulturális nevelés –Szöveggyűjtemény tanító- és tanárszakos hallgatók számára. Szeged, Mozaik Oktatási Stúdió, 1998. 43-65. pp. 26 Feischmidt Margit: Multikulturalizmus: kultúra, identitás és politika új diskurzusa. In uő. (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, 1997, Osiris Kiadó, Láthatatlan Kollégium, 7-28. pp.

11

Azok az elméletek, megközelítések és társadalmi gyakorlatok sorolhatók ide, amelyek a multikulturalizmust tényként kezelik, a társadalom adottságnak tekintik azt (fogyasztói multikulturalizmus). Ezen irányzathoz tartozók megelégszenek azzal, hogy kulturális sokféleségen a kulturális javak sokféleségét értésék, amelyek a globálissá váló fogyasztás és a kultúripar, a kommunikáció és az olyan szolgáltatások, mint a turizmus révén kerülnek be a társadalmi gondolkodásba. A kínai és arab éttermek multikulturalizmusa ez, s az így értelmezett sokféleség inkább a már említett dine-dance-dresses típusú kulturális sokféleség felszínes megközelítését választja. Miután ezek a megközelítések nem tekintenek mélyebbre a fogyasztás mintáinál, csak illúzió lenne tőlük remélni a mássággal szembeni tolerancia kialakítását. Az egzotikumként felfogott kulturális különbözőség torz képet vetít elénk a másságról, és nem engedi látni a másságot hordozó, velünk élő embert. b. Normatív értelemben megfogalmazott multikulturalizmus. A multikulturalizmus normatív értelmű megközelítése tekinthető a legelterjedtebbnek a multikulturalizmus diskurzusai között. Azért tekinthető normatívnak a multikulturalizmusról szóló viták ezen csoportja, mert új normák felállítását követelik azok helyett, amelyek a kulturális másság kezelése során kudarcot vallottak. Ez nem jelent mást, mint hogy ez a fajta multikulturalizmus modell kritizálja és elutasítja azokat a korábbi technikákat, amelyek fenntartják a domináns többség és alávetett kisebbség kategóriáit vagy azokat, amelyek a sokféleség felszámolására és a kulturális homogenizációra törekszenek. Új szempontok kidolgozását követeli, ebből fakadóan elsősorban a társadalom azon területein jelenik meg, amelyek egyébként is felelősek a normák kidolgozásáért, betartásáért és átadásáért Ilyenek az oktatás, a szociálpolitika, vagy a társadalmi ellenőrzés intézményei. b.1. Pedagógiai multikulturalizmus A multikulturalizmus fogalom az oktatás szférájának több rétegét érinti. Egyfelől az oktatásban is jelentkező multikulturális jelenségek kezelésére fogalmaz meg – alapvetően morális jellegű – elveket, hátterét a kulturális relativizmus szentenciája képezi, miszerint valamennyi kultúra egyenrangú, voltaképp össze nem vethető, egyedi, így nem állíthatók hierarchikus sorrendbe. A kultúrák vizsgálatának helyes eszköze nem a saját kultúra mércéül választása, hanem a másik kultúra kontextusába történő belehelyezkedés. Az etnocentrikus szemléletmód ellenében fogalmazódnak meg azok a követelmények, melyek a különböző kisebbségeket kiemelnék hagyományosan elnémított helyzetükből s e partikuláris kultúrák örökségét a nemzeti kultúra szerves részének tekintenék. Az oktatás valamennyi szintjén úgy kell átfogalmazni a curriculumokat, hogy az abban foglalt kulturális kánon a többségi magaskultúra mellett, a kisebbségek és szubkultúrák hasonló tudásanyagát is megjelenítse. (Vagyis ne csak nemzeti irodalom, hanem például a kisebbségi és a női irodalom is képezze részét az irodalmi törzsanyagnak). Ugyanakkor a multikulturális oktatás koncepciója többet jelent az együtt élők tradícióinak tananyagba építésénél. A kognitív és oktatási, nevelési célokon túl egyfajta attitűd-orientációt is magában foglal (vagyis a diákok mássággal szembeni beállítódását irányítani igyekvő), mely köré a kulturális tudatosság és érzékenység, tolerancia, konfliktuskezelés, a kulturális identitások iránti tisztelet kulcsszavai épülnek. 27A multikulturális szemléletmód épp ezért nem csupán a humán tárgyak tanításában nyújt új perspektívát, hanem a természettudományok szemléletmódját is kitágítja. Így születhetnek meg az olyan tantárgyi hibridek, mint az ethno-mathematics (etnikai sajátosságokat figyelembe vevő matematika-oktatás) 28.

27

Ekstrand, L.H.: Multicultural Education. In Saha L. J. (ed.): International Encyclopedia of the Sociology of Education. Oxford, Pergamon Press, 1997, 349. p. 28 Stone Hanley, Mary: The Scope of Multicultural Education. Forrás: www.newhorizons.org/strategies/multicultural/hanley.htm

12

b.2. Állami ideológiaként megfogalmazott multikulturalizmus: Ideológiaként a multikulturalizmus abból a tapasztalatból indul ki, hogy vannak etnikailag definiálható csoportok, amelyek fenn kívánják tartani sajátosságaikat, mely igényt össze kell egyeztetni az ország politikai egységével. A kulturális sokféleséget nem elegendő megtűrni, hanem minden eszközzel támogatni kell. Olyan intézményi kereteket kell teremteni, amelyek között a kisebbségek úgy őrizhetik meg kulturális örökségüket, hogy nem kell lemondaniuk a társadalmi egyenlőség esélyéről. Ebben az értelemben a multikulturalizmus célja, hogy olyan társadalmi és politikai közeget hozzon létre, amelyen belül az egyének képesek a másság pozitív érzékelésére, emellett pedig stabil identitást képesek kialakítani. A kulturális sokféleség fenntartása mellett voksoló államok különféle multikulturális irányelveket érvényesítenek a gyakorlatban. Vegyünk szemügyre néhány példát 29! Kanadában, mint a migráció szempontjából tipikusan befogadó országban a kezdeti irányelvek az asszimiláció mellett voltak, s csak lassan, a sorozatos konfliktusok hatására (pl.: az 1960-as években kiéleződő francia-angol ellentét) vált nyilvánvalóvá, hogy a kulturális homogenizáció és az asszimiláció eszköze nem alkalmazható a kulturális sokféleségből fakadó problémák megoldására. 1971-ben a kanadai kormány nemzeti multikulturalista irányelvet hirdetett meg. Az ebben megfogalmazott kisebbségpolitikai koncepció elismeri a Kanadában létező kulturális sokféleséget, támogatja a különböző kisebbségeket abban, hogy fenntartsák, erősítsék identitásukat, ugyanakkor megosszák kulturális örökségüket és értékeiket másokkal, így törekedve az „egység a sokféleségben” eszmény megteremtésére. 30 Svédországban 1975 óta létezik olyan multikulturális politika, melynek három fő célja az egyenlőség, a választási szabadság és a partnerség kialakítása. Az egyenlőség az életkörülmények egyenlőségét jelenti, amely épp úgy megilleti a bevándorlókat, a Svédországban élő nemzeti kisebbségeket, mint a svédeket. A választás szabadsága az identitás szabad megválasztásának lehetőségét kívánja biztosítani. A cél itt az, hogy mindenki maga dönthesse el, megtartja, továbbviszi saját etnikai identitását vagy pedig a svéd kulturális identitással azonosul. A partnerség kialakításával azt kívánják elérni, hogy a multikulturális politikában érintett valamennyi csoportnak előnye származzon az együttműködésből, legyen szó kisebbségi vagy többségi etnikai csoportról, így biztosítva érdekeltségüket e politikai irányelv követésében. A normatív értelemben vett multikulturalizmussal szemben számos kritika fogalmazódik meg, melyek a kritikai multikulturalizmus égisze alatt is összegezhetők. Gyakran megfogalmazott ellenvetés a multikulturalizmussal szemben, hogy annak normatív irányzata továbbra is adottnak veszi többségi és kisebbségi, saját és idegen kategóriáit, s folytonosan hangsúlyozza is különbségüket, erősíti a merev identitás-határokat, mely szélsőséges formájában szegregációhoz vezet. A kisebbségek válasza erre a visszavonulás a kisközösségi életformába, az autentikus kulturális identitásba, melyek felvetik a fundamentalizmus veszélyét. A kritikai multikulturalizmus egy nyitottabb és demokratikusabb közös kultúra létrehozására törekszik, melynek központi kategóriája a heterogenitás (a sokféleség). A kultúrákat nem mint jól körülhatárolt, a határok mögött pedig egynemű egységeket kell tekinteni, hanem sok sejtből állónak, melyek dinamikusan változnak és kölcsönhatásban vannak egymással. Ennek a szemléletmódnak az érvényesítése lehetővé teszi, hogy életteli

29

Berry, J. W. - Portinga, Y., H. - Segall, M.H. – Dasen, P. R.:i.m. 47. p. Fleras, Augie –Elliot, Jean Leonard: A multikulturalizmus Kanadában: „A sokféleség felmagasztalása” In: Feischmidt M. (szerk.): Multikulturalizmus. Budapest, 1997, Osiris Kiadó, Láthatatlan Kollégium, 29-38.pp

30

13

párbeszéd folyjék a különböző kultúrák között, elmosva a domináns többség és az alárendelt kisebbségek kategóriáit. 31

Turner, Terence: Az antropológia és a multikulturalizmus –avagy miért törődjön a multikulturalizmus az antropológiával? In Feischmidt M.: i.m. 109-123. pp. 31

14