Harmonikus jogrend csak az európai érdekviszonyok felismerésével és a nemzeti érdekek képviseletével teremthetõ

Dr. Máthé Gábor jogtörténész professzor, a Magyar Jogász Egylet elnöke:

Harmonikus jogrend csak az európai érdekviszonyok felismerésével és a nemzeti érdekek képviseletével teremthetõ Nem tudom a választ arra a kérdésre, hogy merre tovább magyar közigazgatás? A kiinduló pontokkal van gondom. Az a tézisem, hogy az elmúlt 200 év fényesen bizonyította: nem telhetnek el maguktól a közgazdaságtudomány képviselõi. Most ha abból a felfogásból indulunk ki, hogy semmi és annak az ellenkezõje sem igaz, akkor nagyon nehéz a premisszákat megfogalmazni. Abból a ténybõl kell kiindulni a közgazdasági tézist figyelembe véve, hogy ezt az adósságállományt a magyar gazdaság nem tudja kitermelni. Ezt nem lehet visszafizetni. Világos elõttünk, hogy mindent meg kell tenni a visszafizetés érdekében és más gazdaságpolitikával azért a remény megvan. Bennem is megvan a remény. Szeretném, ha ebben a nemzetközi és hazai környezetben egy adekvát közigazgatási rendszer alakulna ki. De már messze más, teljesen megváltozott a világ, mint amilyen volt a rendszerváltás idején. 1990-nel összehasonlítva a mai viszonyokat, az a kép bontakozik ki elõttünk, hogy a nemzetállamoknak és a nemzeti szuverenitásoknak vége van. Ennek része a közigazgatás is, a nemzeti közigazgatás, de nagyon feles lesz ez a közigazgatás. Meghívtak engem egy elõkelõ házba, és ott a vacsora keretében az egyik milliárdos tulajdonos beszélt, miközben az emberek vacsoráztak és elmondta a gondolatait a világról, merre tovább XXI. század. És ez az úriember, — nagyon elegáns magyar milliárdos — közölte, hogy õ annak a tekintélyes klubnak a tagja, amelyiknek Amerikában, az Európai Unióban és Elõ-Ázsiában vannak milliárdos társai. Félévente egyszer összeülnek és megtárgyalják a stratégiát. Szó szót követett, és vacsora közben én is felszólaltam. Mondtam, mennyire szenzációs az, hogy amit mond, amit õk elhatároznak, az általában sikerül is. Megkérdeztem tõle, hogy mit határoztak el például Közép-Kelet-Európáról? Kicsit gondolkodott és azt felelte: az az igazság, hogy föl sem vetõdött semmi. Közép-KeletEurópa nem létezik az érdeklõdési körükben. Ugorjunk vissza 1989-90-re. Képzeljük el december 2-án és 3-án 1989-ben Málta közelében a Maxim Gorkij nevezetû hajót, amelynek a fedélzetén van egy Bush nevezetû úr és van Gorbacsov nevezetû ember. Beszélgetnek, és Bush mondja Gorbacsovnak: nézze uram, amit most mondok, az nem kitaláció. Mindezt azért említem, mert kollégámmal egy nagyon komoly nemzetközi dokumentációs anyagot állítunk össze, megnézve, hogy az elmúlt 20 esztendõ tulajdonképpen milyen nemzetközi törés- és érdekvonalak mentén alakult ki. Nos – visszatérve a párbe19

szédre – így Bush: uram, Ön elvesztette a játszmát. Persze kárpótolni fogjuk, stb. stb., el kell fogadnia, hogy mi a német egységet támogatjuk. Nagyon fontos további mondat is elhangzott még, hogy de kérem, fogják vissza ezeket a Közép-Kelet-Európaiakat, mert hihetetlenül nyomulnak, a szabadság iránti és a gazdagodási vágyuk megfoghatatlan. Felkészületlenek vagyunk a fogadásukra. Ezt a gondolatot, az említett példabeszédet és a mostani helyzetet a világgazdasági válságra és egyebekre vonatkoztatva én összefüggés-rendszerben látom. Helmuth Schmidt nagyon okos kancellár volt. Írt a közelmúltban egy cikket, amely engem nagyon megragadott. Ezt azért idézem fel röviden, mert a most összeülõ G8-ak sem adtak semmi választ arra a kérdésre, hogy mi is történt az elmúlt két évben. „A matematikai tehetséggel párosuló magas intelligenciának, valamint a kellõ ítélõképességet és felelõsségtudatot nélkülözõ szélsõséges önzésnek és önös gazdagodásnak a kombinációjáról van szó mindenekelõtt New York-ban és Londonban. Ezt a kórt csak egyetlen névvel illethetjük: gátlástalan mohóság. Ugyanakkor láthatóvá vált a kormányok és a hatóságok nemtörõdöm ostobasága is, annak az egész politikai osztálynak a hallatlan gondatlansága, amely könnyelmûen a pénzpiacok öngyógyító erejének illúziójára hagyatkozott, ahelyett hogy idejekorán beavatkozott volna. Kiváltképp igaz ez az Egyesült Államokra és NagyBritanniára. A kormányok és a felügyeleti hatóságok, na meg a parlamentek elmulasztották az átfogó kórmegelõzést. Nevén nevezhetjük ezt a politikai betegséget, és a piaci radikalizmus tévhitérõl beszélünk. A messze legnyomósabb ok abban rejlik, hogy a pénzügyi szféra elveszítette mûködõképességét.” Igen, a pénzügyi szféra elveszítette mûködõképességét. Csodálatos ez az elemzés arról, hogy mi történt a bankok megmentésére és a hogyan továbbra. Azok a politikusok, akik ebben a folyamatban valamilyen szinten a nemzetközi politika hazai partnereiként tettek lépéseket és hoztak döntéseket, jogi formába öntött normarendszerû rendelkezéseket, azoknak a felelõssége benne van ebben a felelõsségi témában, amit ír Helmuth Schmidt. De Helmuth Schmidt azt is mondja — és ez nagyon fontos lesz a témánk, a közigazgatás szempontjából, — hogy a nemzeti pénzügyi rendszerek és a nemzeti költségvetések önmagukban az õket kiszolgáló intézményrendszerrel kevesek. Magyarul, ezeket a folyamatokat csak szupranacionális szervezetek felállításával lehet kivédeni. És a XXI. században, a század elsõ évtizedének a végén nagy váltáshoz érkeztünk el: míg 1945 után állami tulajdon és egypárt-állam volt, addig 1989-ben magántulajdon és többpárt-állam dominál. Mert a klasszikus kritériumoknak megfelelõ jogállamról nem beszélhetünk. A kormányok jogi kontroll alatt kell, hogy mûködjenek. De nem mûködnek jogi kontroll alatt. Most nem beszélek arról, hogy a Közigazgatási Bíróság modellje a rendes bírósági szervezetben és polgári peres eljárási rendben nálunk torzan mûködik, mert ez olcsó történet lenne. De okos ember, aki nem ért a közgazdasághoz, ám jogászként felismertem: a privatizációnál sokkal fontosabb az intézményrendszer és annak normakötöttségû mûködése. Sokkal elegán20

sabban fogalmaz Milton Friedmann Nobel díjas közgazdász: kiderült, hogy a jogrend alapvetõbb a privatizációnál. Néhány jogász kollégával leülve gondolkodtunk és néztük azt, hogy milyen a mi közigazgatási bíráskodásunk ügyforgalma. Körülbelül fele közigazgatási bíró mûködik a vidéki bíróságokon, a fõvárosban a duplája és körülbelül 10 %-os fellebbviteli mutatót tudunk megállapítani az akkor még csak bevezetni tervezett vagyonadó apropójára. Ha megnézzük ennek a vagyonadónak az APEH vonatkozásait, évente 250 ezer ügy ebbõl kapásból összejön és akkor még csak rezzenéstelen arccal és a legnagyobb tolarenciával viseltetünk a hatóságok és hivatalok iránt. Ebbõl a 250 ezer ügybõl rögtön lesz 25 ezer fellebbvitel. És ennek körülbelül a 10 %-a, de lehet hogy kevesebb, 1300 legfelsõbb bírósági felülvizsgálat. Mire ez végigmegy a jelenlegi személyi állományon, addig az a kormány is megbukott, amelyik ezt kitalálta. Tehát gondolkodni kellene, jó közigazgatás, jó döntések. Mik a jó döntések? Milyen közigazgatásról beszélünk? Alapvetõ problémákat látok és most térek vissza a problémának az árnyalásához, ehhez a bizonyos szupranacionális szervezetrendszerhez. A 4-5 nagy multi tevékenységéhez lehet kötni a magyar gazdaságot. Ennek az áttétel-rendszere a kisvállalkozók felé megrendelésekkel meghatározó és a munkalehetõség és technológia stb. stb., amit adnak, ez nagyon fontos a munkavállalók szempontjából és az állam szempontjából is, mert így adófizetõvé tudnak válni. Amikor beszélünk, akkor a GDP-t mondjuk meghatározónak és ennek a felhasználását próbáljuk a továbbiakban döntéseinkben figyelembe venni. Igenám, de teljesen normális, hogy aki a befektetéseket és a cégeit mûködteti, az a hasznát máshová is elviszi. Akkor marad a GNA. Innentõl kezdve már nem igaz semmi, hiszen a GDP és a GNA egymástól eltérõ mutatószám. A hazai igazgatási politikai környezet támogatja, kedvezményekkel látja el az ide települt multikat, ebbe nem érdemes belemenni, ennek megvannak a technikái. De ki ellenõrzi a világ bankrendszerének, a Világbanknak a rosszindulatú hitelminõsítéseit? Szakértõi vélemények alapján a hitelminõsítõk egyik-másik csoportját néhányan nemes egyszerûséggel csak nemzetközi bûnszervezetnek tartanak. Tulajdonképpen ugyanis nem kell semmit tenni, csak X.Y. hitelminõsítõnek meg kell mondani, hogy ezt a gazdasági részt a továbbiakban szíveskedjenek úgy minõsíteni, ahogy kívánatos, és innentõl kezdve a hitelpolitika és egyebek sajátosan alakulnak. Magyarul, kellene egy kontroll-szervezet. Melyik az a szupranacionális szervezet, amelyik ezt a nemzetközi pénzvilágot ellenõrzi, felügyeli, és milyen jogosítványai vannak? A németek próbálkoznak az ENSZ megváltoztatásával. Tegnap olvastam a sajtóban, hogy a pápa igyekezett egy enciklikájában ugyanerre felhívni a figyelmet: át kell szervezni az ENSZ-t. Angela Merkel protestánsként másként kívánja átszervezni a világszervezetet. Szerinte egy szociális tanácsot kell az ENSZ mellé felállítani. De ezek után rögtön jön a mindannyiunk által évente átélt õrület, a költségvetési vita. Mirõl beszélünk? Meghatározott kiadások és meghatározott bevételek 21

rendszerérõl. A magyar költségvetés és a hitel- és kamatvilág, a nemzetközi pénzvilág azonban még köszönõ viszonyban sincs egymással. Nézzük meg egy kicsit közelebbrõl ezt a költségvetést. Az Európai Unió költségvetése a tagállamok befizetésébõl és egyéb forrásokból tevõdik össze, a befolyt összeg felhasználása azonban adott esetekben nem minden tagállam érdekeivel találkozik. Hogyan lehet változtatni ezen a helyzeten? A változtatás ugyanis egyik-másik témakörben nagyon fontos lenne számunkra. Hiszen például a mezõgazdasági támogatás és finanszírozási rendszer — mindannyian tudjuk, — nem ekvivalens az érdekekkel, a késõbb csatlakozottak érdekei csak másodlagosan érvényesülnek. Márpedig a magyar gazdaság közigazgatás-szerkezete, a finanszírozás és egyebek szempontjából döntõ lenne, ha születne koncepció az arányosabb támogatásra. 2013-ig az Európai Uniós szekér elmegy. Nézegettem a Pénzügykutató Rtnek és sok gazdasági szakembernek a 2013 utáni világra szóló jóslatait. A közjavakban, a közszolgáltatások minõségében nincs megegyezés az Európai Unió tagállamai között. A mezõgazdaságban különösen nincs. Az Unió három mag államát feltétlenül meg kell említeni: Angliát, Franciaországot és Németországot. Világosan kell látnunk, hogy ez a három ország egy kétkörös gazdasági finanszírozási rendszer felé mozdul el. Világosan lehet azt is látni, hogy a pénzügyi válság idején itt nagyon erõsen érvényesült a protekcionizmus. Mindannyian tudjuk, hogy a késõbb, 2004-ben csatlakozottak semmilyen segítséget nem kaptak, kivéve azt, amit a Világbank mellett vele egyeztetve az Európai Unió adott. Ez helyes, jó, én attól nem félek, hogy az Európai Unió késõbb csatlakozottjai tönkre fognak menni. Azért nem, mert ennek a 150 millió embert magába foglaló bõvített társaságnak a szerepe megvan, hiszen a raktárkészlet fogyasztására van berendezkedve. Ehhez a klubbhoz csatlakoztunk és a piaci törvények szerint éljük az életünket. Mindezt én azért mondtam el bevezetõként a témámhoz, mert úgy ítélem meg, hogy a kiinduló pontokat egymás között tisztázni kell. Ha a tudatunkban nincs köszönõ viszony az országot a csõd szélétõl megmentõ – EU-támogatással kapott — világbanki hitelek és a költségvetésünk között, és ha nem látjuk ennek a hitelpolitikai pénzvilági mozgásnak, az egyébként matematikailag visszafizethetetlen kötelezettségvállalásnak az összefüggését, az összhangját a magyar pénzügyi helyzettel, akkor ennek a jogi összhangját borzalmasan nehéz lesz megteremteni 2013 után. Nincs ugyanis az EU-ban megegyezés a közjavak ügyében. Arról van szó, hogy esetleg emelni kellene a tagállami befizetéseket, - s ebben sincs egyetértés, - vagy pedig prioritásokat kell meghatározni és ezeket kell finanszírozni. Az ebben résztvevõk differenciáltan tudnak közremûködni. Nem tudunk még semmit! Törökország és Horvátország felvétele kapcsán olyan számításokat végeztek, amelyek a jelenlegi, a 15-ök által kialakított finanszírozási rendszerekhez képest teljesen eltérõek. Ezek még inkább alátámasztják azt, hogy nem okvetlenül a tiszta világ következik, hanem az érdekek mentén fog ez az Európai Unió fejlõdni. 22

Nagyon jó lenne azonban tudni, milyen közigazgatási rend felé mozduljunk el. Mert a nemzeti közigazgatások — elegánsan — nemzeti kompetenciában maradnak. De a brüsszeli bürokrácia olyan döntéseket hoz, amelyek egyértelmûvé teszik, hogy a nemzeti közigazgatások egész egyszerûen végrehajtói ezeknek a döntéseknek. Tehát párhuzamos döntések, igazgatási kompetenciák jönnek létre. Ez a második vonulat a pénzpiaci vonulatok mellett. A harmadik vonulat a jog. A jog rendkívül izgalmas dolog, és nekünk, jogászoknak bizonyos dolgokban következetesnek kell maradnunk. A Belügyminisztérium és az Igazságügy Minisztérium átalakításában és egyéb döntésekben ez a következetesség hiányzott. Nagyon szórakoztató, ha okos emberek hülyéskednek, de ha hülye emberek okoskodnak, abból rengeteg probléma keletkezik a hogyan tovább ügyében. Az EU-t illetõen már érzékelhetõ, hogy a jog teljesen átalakult. A lisszaboni szerzõdés hamarosan hatályos lesz, de ha nem tudjuk, micsoda jogilag az Európai Unió, akkor jogi személlyé is válhat a jelenlegi átmeneti állapotában. Nem lesz még föderáció, nemzetállam is van, de már parlamentnek felelõs kormányzás nincs. Négyszintû kormányzás van, és valamilyen szinten a területi igazgatást is motiválni kell. És közben mondjuk, mert a gazdasági törvényszerûségek hatnak, hogy racionalizálni kell. De mit racionalizáljunk? Milyen döntési szinteket racionalizáljunk? Természetesen tudjuk, hogy a bürokrácia szót pozitív értelemben használjuk, a szakszerûség értelmében, de itt sem lehet össze-vissza kapkodni. Ha a lisszaboni szerzõdés alapján az Európai Unió által hozott jogforrások megelõzik a nemzeti jogforrásokat, akkor túl sok keresnivalónk nincs a továbbiakban. Illetve egy sajátos stratégiát kell kitalálni. Ha a luxemburgi bíróság döntései az elõzetes döntéshozatali eljárásban kötelezõek a nemzetállami bíróságokra, akkor ennek a konzekvenciáit át kell gondolni. Egy picit nézzük meg Amerikát: figyeljünk a transznacionális jog térhódítására mindezek mellé. Nézzük meg a médiát! Hihetetlen hatalma van. A dezinformáció központja. Semmi és annak az ellenkezõje sem igaz, és ezt a legkülönbözõbb érdekcsoportok, a legkülönbözõbb csatornákon és eszközrendszeren, egyebek között az interneten keresztül, az un. kiberjogon keresztül átalakítják. Én hiába hozok itt tiltó rendelkezéseket, az átalakított információt pl. fellövik a mûholdra, és a CNN vagy bármely másik terméken így jön vissza. Felkészületlen naivák vagyunk? Tehát a nemzeti jogok és a más jogok különlegesek. A bírósági gyakorlatnak, ezeknek az un. pergyûjtõ pereknek, csokorba gyûjtõ pereknek a gazdasági kihatása felbecsülhetetlen. Minden államnak van saját alkotmánya. A mi jelenlegi alkotmányunk 20 évvel ezelõtt született. Más politikai viszonyok között. Ebben a külsõ környezetrendszerben és a rossz papírokkal történt gonoszkodások a pénzügyi világban egyértelmûvé teszik, hogy 2004-ben Kelet-Európa, amellyel mos23

tanában a világon senki nem törõdik, a második Jalta apropóján kapott EU tagságot. És megvan a funkciója, fizeti az adókat, törleszti a hiteleket, de a hogyan tovább-ra egy társadalmi szerzõdést kezdett nyitni. Utálom a demagógiát, de el kell mondanom: beszélünk egyensúlyról, alkotmányról, világválságról, de soha nem beszélünk a szerencsétlen adózó polgárról. Pedig a terheket ezeknek a rovására próbáljuk elszámolni. Szavakban viszont azt hirdetjük, hogy a nép jóléte legyen a legfõbb törvény. A mag-országok szépen mûködnek az Európai Unióban, ezeknek a példája a német alkotmányból levezethetõ. Szakszervezeti szakmai tanácskozáson vagyunk és közös a gondolkodásunk. Az emberi jogokat, — mint ennek a pénzügyi-gazdasági világnak a lelkiismeretét — mindig odabiggyesztik valamilyen szerzõdéshez, mert így megnyugszunk. De a német alkotmányban rögzített szociális jogok, a szociális charta hol van az utóbb csatlakozott nyolcaknál? Sehol. Ezt az alkotmányba be kell építeni. Egy új társadalmi szerzõdés kell! És nem azért, mert a különbözõ színû ruhába öltözött emberek itt a legkülönbözõbb dolgokat mesélik. Csak fel kell ismerni, hogy ezen a 300x700 km-en, az itt élõ tíz millió emberbõl három millió már gyakorlatilag csak szociálisan kezelendõ téma, számukra csak valamilyen jogi és ennek megfelelõ igazgatási modell az alkotmány. Meg kell határozni az állami feladatokat. El kell felejteni azt a csacska kísérletet, az euliberális államelméletet, amely szerint a kicsi állam, a szûk korlátok között funkcionáló állam a jó állam. Meg kell tanulni azt az egy gyönyörû mondatot, hogy az állam határozza meg a játékszabályokat, de nem vesz részt a játékban. A piaci radikalizmus a játéktéren zajlik, de játékszabályok keretei között. Nem lop mindenki akaratlanul össze-vissza, mert a kontrollnélküliség a korrupció melegágya. A rendszerbe kódolva van. Bármilyen döntést hozol, ha ennek a jogi és egyéb feltételrendszerét nem következetesen érvényesíted, üres malaszt marad. Ez nagyon fontos feltétel. Az állami feladatok: egészségügy, oktatás. Igen, kimûvelt emberfõ. Az Európai Unió közli, hogy 2012-tõl mindenkinél kötelezõ a GDP 3 százalékát tudományos kutatásra fordítani… Nálunk 1 %. Tehát az egészségügy, az oktatás, a szociális biztonság, a közrend, közbiztonság ezek állami feladatok. És ezeknek a GDP meghatározott része a társadalmi szerzõdés alapja. Bármit csinálunk, bármit találunk ki, ezt az alkotmányba be kell emelni X évig. Ha nem, nem. Mert ma mi a helyzet? Ma a nem létezõ visszafizetethetetlen, különbözõ trükkökkel XIX. századi klubjátékszabályoknak az alkalmazásával megbeszéljük, egyeztetjük a szakszervezeti vezérkarral és kijön belõle valami. Kifizetjük, ami a kötelezettségünk, és ami marad, azt megpróbáljuk szétosztani és hatalmas vitát folytatunk a költségvetésbõl. Ez valószínûnek tartom, hogy rengeteg ideig tartó homokozási lehetõség, de ez a luftballon elõbb vagy utóbb ki fog szakadni. És a rendszer nem fog mûködni, ezért ezen feltétlenül változtatni kell. Tehát ezekbõl próbálom összerakni a közigazgatási váltás kérdését. Rendkívül fontosnak tartom a továbbiakban, hogy egy harmonikus rend jöjjön létre. De ez a harmonikus rend csak az európai érdekviszonyok felismerésével és a nemzeti 24

érdekek képviseletével valósul meg. Nyugodtan ki merem jelenteni: az Európai Unió jelenleg nem más, mint felkészült profik abszolút érdekérvényesítése felkészületlen naivákkal szemben. Ez pozitív, mert ez egy mûködõ klub. Gazdag klub. Kaphatunk technológiát, lehetõséget, stílust. Az értelmes ember nem szemetel, a többinek pedig tilos. Tehát ez egy kellemes valami, de fel kell ismerni az érdekeket és ezeket kell tudni érvényesíteni. Különben nem megy. Gondolatok a közigazgatási reformról A közigazgatási reform 2000-tõl „intenzíven tart”. De alapjaiban senki nem akar közigazgatási reformot. Ez világosan és tisztán látszik. A politikának természetesen van egy „nagy ellensége”: a köztisztviselõi kar. Kétezervalameddig a magyar köztisztviselõi kar 95 %-a kicserélõdött. Ez egy csodálatos szervezet, köszönet azoknak, akik még itt vannak. Nekem 25.000 fiatalt volt alkalmam felkészíteni a képzési éveim alatt. Ez nagyon komoly csapat volt, amelyik a rendszerváltást végigélte és utána fokozatosan lemészárolták és kirakták õket a rendszerbõl. Nincs baj azokkal, akik újként érkeznek, csak nyeretlenek és még nem értenek hozzá. Kérem, a politikának fel kell állnia és távoznia kell a közigazgatás szakpozícióiról! Ez teljesen logikus. Az egyik választásnál mondják, hogy rengetegen vannak az önkormányzati szektorban. Persze, mert ugye vidéken nincs munkalehetõség, ám a pártszavazók mondták, hát ennek a szép kislánynak persze valamit kell csinálnia, akkor elküldték az Államigazgatási Karra és onnan rögtön berakták pl. az önkormányzati szervezetbe. Más 30-40 ezer emberrel együtt. Egyik kedves politikus barátom mondta: csak azt utálom magunkban, hogy rendszeresen élõ embereken kísérletezünk. Én meg azt mondom: tessék szíves lenni abbahagyni. A közigazgatásban ne tessék kísérletezni. A közigazgatáshoz mindenki ért, — kesergett Magyary a Magyar Közigazgatás elõszavában — az ácsmester, a hajóépítõ, bárki, itt nálunk is mindenki ért hozzá, de addig nincs baj, amíg csak mondja, de amikor elkezdi csinálni, az szörnyû. Isten bocsássa meg, ez a teljesítménymérõ kedves fiú is, akivel semmi baj nincs, mert kedves ember, csak nem ért hozzá. De hát a közigazgatás személyi állományában, a jó közigazgatásban ezek sok gondot okoznak. Át lehet rendezni „ágrólszakadtan”, idea-programban a közigazgatást, mert volt egy-két ilyen reform. Nem vezetett sehová. Meg kellene tudni, hogy miért akarom átszervezni? Az élet kitüntetett, és lehetõségem volt egyszer hatod magammal egy kormányzati tájékoztatóra elmenni, ahol mondták, hogy egy közigazgatási reformot kell csinálni. Megkérdeztem, hogy mennyi pénz van rá. Mondták, hogy az nincs és kérdeztem, hogy a központi közigazgatáshoz hozzá tetszenének nyúlni esetleg, mert azokat a technikákat tökéletesen értjük, hogy én kiraklak téged, de a háttér intézet már vár. Hát erre nincs idõ – így a válasz. Mondom, akkor azt meg lehet csinálni, hogy mint Magyarynál, felmérjük a szervezetet, a hatásköröket, feladatköröket és innen elindulunk szépen lassan, hogy tisztán lás25

sunk, központi igazgatás, stb. Áh, szó nincs róla – mondották. Tehát minden reform ötletszerû és a politika által meghatározott. Ezen az úton nem lehet tovább menni. Ezt abba kell hagyni! Ezért mondom azt, hogy megváltozott a világ az elmúlt 20 évben. Az állami tulajdonból 95 % magántulajdon lett. Egypárt-államból többpárt-állam lett. Nemzeti egység nincs. És nem a szavakban hirdetett nemzeti egység kell, hanem az érdekszinten felismert nemzeti egység. És ebben mindenkinek egyet kell értenie az Európai Uniós partnerjátékokban. Ehhez kell majd a közigazgatást kiépíteni, de legelõször is egy társadalmi szerzõdést és egy alkotmányos megállapodást kell kötni. Ennek része lehet a szervezett személyi állomány. A településszerkezettel kapcsolatban nagyon unjuk már sorolni, hogy hány város, hány község van Magyarországon. Megint a politika. Nem tudjuk, szeretjük, kompromisszumokat kötünk, egy csomó településbõl pl. város lett. Nem baj, legalább lehet ünnepelni. Ami a községeket illeti, ez a 3000-es településszám önmagában nem mond semmit. Mi 30, mi mennyi? Mi az, hogy sok? Össze lehet hasonlítani, lehet hozni a nemzetközi példákat. Nem untatom Önöket a számokkal. De kérem azt a polgári kori tételt tessék szíves lenni végre megérteni, hogy minden településnek van önkormányzata, de nincs minden településnek közigazgatása. Azt azonban még hozzáteszem, hogy pl. 2170 a kutatóintézeteink száma. A 3000 községi települést tekintve 25 ezres nagyságrendû az önkormányzati képviselõk száma – kell ennyi? –, a kutatóké pedig 24700. Tudásalapú társadalom a közigazgatásban! Lehet ezt a drága személyi állományt kipenderíteni, de ez tudásérték még akkor is, ha nem akarják elismerni. A központi igazgatásban dolgozók ötven valamennyi százaléka felsõfokú végzettségû. A képesítési elõírások okán a területi igazgatásban, a helyi igazgatásban pedig 70 százaléka. Kérem, itt tudásértékrõl van szó, minõségrõl. Óriási dolog, hogy meg tudod tartani a jogi, morális kötelezettségedet, a hivatásodat egy ilyen politikai abnormitással és felelõtlenséggel szemben. Mire kell társadalmi szerzõdés? Nagyon fontos tisztáznunk, hogy mit akarunk elérni egy társadalmi szerzõdéssel. Az állami feladatok meghatározásában mit akar az ember, aki benne van ebben a 20 éves történetben? Ezt figyelembe kell venni, ez a politikusok felelõssége. Az Európai Unió pillanatnyilag protekcionista gazdaságpolitikát folytató mag-országok kedves együttmûködése, ahol a perspektíva nincs megoldva. A jogi kérdésekben háttérbe szorulnak a nemzeti intézmények és elõtérbe kerülnek az Európai Uniós jogszabályok, amelyek meghatározzák a jövõt. A költségvetések a boldog jogállamnak, a Vesztfáliai béke utáni jogállamnak, minden nemzeti szuverenitásnak az alapja. Az ilyen típusú költségvetéstõl el lehet búcsúzni. De nem baj, újat kell kitalálni. Különösen az ilyen elszegényedett, gazdaságilag lerobbant, ilyen magas hitelállománnyal rendelkezõ országoknak, mint a miénk is, nagyon komolyan kell venni a belépést a szupranacionális szervezetekbe. Mindent 26

utána kell gondolni. Az éves költségvetéseknek, amelyeket a nemzeti parlamentek hagynak jóvá, X százaléka, — nem tudom mennyi, ki tudja mennyi a hitelállomány — a nemzetközi pénzügyi rendszer felé fizetendõ kötelezettségeink. Ki ellenõrzi ezt? Ki tudja? Senki. Én amikor ezt a hitelt felvették, akkor „önkívületbe helyeztem magam”, és mint a Magyar Jogászegylet elnöke berohantam Kovács Árpádhoz, hogy megkérdezzem, ez a hitel része-e a költségvetésnek? Azt mondta, hogy nem, dehogy része. Akkor a felvevése miatt nem is kell izgulniuk az adófizetõ állampolgároknak – gondoltam cinikusan. Aztán kiderült két-három hónap múlva, hogy természetesen része a költségvetésnek. Tehát meg kell teremteni a költségvetés és ennek a pénzügyi állománynak a szervezeti keretét. Nem tudja senki, hogy ez hogy mûködik. Közigazgatási reform a jelek szerint egyelõre nem lesz, mert ahhoz kell alkotmánymódosítás, új alkotmány. És kell a globális struktúraváltás a nemzeti és a nemzetközi összefüggések miatt. Kellene egy elfogadott politikai koncepció is, ez a harmadik ok, amivel indokolom, hogy szerintem miért nem lesz érdemi reform. És az összefüggések mindegyik elemének megvalósíthatónak kell lennie. A közszektornak, a közpénzügyi reformnak a normákhoz kötöttséggel kell funkcionálnia. A közigazgatási bíróság azért kell, hogy egy államot, annak a kormányát, a közigazgatását jogi kontroll alatt tartsa. A miénk most nincs jogi kontroll alatt. Mi kell a jó kormányzáshoz? Konszenzus-orientáltság. Nincs. Elszámoltathatóság? Nincs. Átláthatóság? Nincs. Érzékenység? Lehet. Hatékonyság? Méltányosság? Befogadó készség? Nem tudjuk, nem tudjuk. Egy biztos: a szegénységet csökkentõ, az emberek érdekeit szolgáló kormányzást kell tekinteni a jó közigazgatás alapjának. Ezt egy kitûnõ ember írta. Ezekkel a gondolatokkal ugyan nem hiszem, hogy vissza tudjuk fizetni az adósságot, ez matematikailag képtelenség. 1872-ben is azt tartották, hogy az államháztartás kérdésének rendezése elodázhatatlan, megoldandó feladata a hazának. E nélkül a nemzet elpusztul. Tehát már 1872-ben is. Aztán jött az 1873-as világválság. Itt mindig jött valamilyen válság. De túléltük, hiszen akkor voltak Deákok. Most nem biztos, hogy vannak jó Deákok. Ugyanilyen paradoxont jelent egy értékkonzervatív gondolkodású ember számára a szétesett nemzet problémája. Egyszerre kellene ugyanis átalakítani az állam szerepét és elindítani egy nemzetépítõ programot. Társadalmi konszenzus. Erõs állam, racionális, a közérdeknek megfelelõ, a közjót szolgáló állam. A probléma lényege az, hogy lemondás, áldozathozatal, átmeneti szenvedés nélkül nincs megoldása a képletnek. Jelenleg ezt éljük át. Ugyanis individuális anyagi és fogyasztói érdekkövetés alapján ez már nem megy és a politikusoknak sem hisz már senki. De azért ne adjuk fel, s gondolkodjunk el egy kiváló történész publicista értékítéletén. Következésképpen a hagyományos konzervatív értékrend, a közjó szolgálata, a nemzeti érdek és a nemzeti összefogás lenne az egyetlen, ami kimozdíthatna bennünket a holtpontról. Vannak tehát konzervatív értékek, csakhogy ezeknek az 27

értékeknek nincs politikai hordozója. Mindennek ellenére a helyzet ma nem rosszabb, igaz nem is jobb, mint volt a reformkor elõtt, az 1820-as évek elején. Látszólag feloldhatatlanok a paradoxonok. Idegen érdekeket hûen kiszolgáló, csak önmaguk sorsával foglalkozó, korlátolt és felelõtlen politikusok. Bezárkózó, komoly teljesítményre képtelen értelmiség, kíméletlen, önzõ és vad gazdasági elit, elszegényedõ, félrevezetett és tudatlan nép. Na, emeljük fel a fejünket. De akkor jött egy addig ismeretlen Széchenyi nevezetû gróf, szétvágta a csomót és azt mondta: sokan azt gondolják Magyarország volt. Én azt szeretném hinni, hogy lesz. Miért ne hihetnék ma is, hogy lesz. Miért ne sikerülhetne a halaszthatatlan reformok bevezetése nekünk is!

Dr. Dudás Ferenc közigazgatási elemzõ, a KözigPress fõszerkesztõje

Megtépázott közigazgatással nem jutunk elõbbre Valljuk be önkritikusan és õszintén, hogy mi, akik belülrõl és kivülrõl egyaránt jól ismerjük a közigazgatást, a közjó és a közérdek szolgálatát, néha kicsit üzemi vakságban szenvedünk. Mindezek miatt néha érdemes nagyobb távolságból is rátekinteni erre a hívatásra, s ez még egyetlen professziónak sem ártott meg, nem vált hátrányára.Nehezebb idõkben, problémás helyzetekben fontos, hogy elvonatkoztassunk a megszokottól, s próbáljuk rendszerszerûen megvizsgálni, górcsõ alá venni tevékenységünket, ill. annak hatásait. Ezúttal én most egy sajátos aspektus, a versenyképesség szempontjait követõ megközelítést szeretnék alkalmazni. Nekem gyakran van szerencsém a versenyszféra képviselõi, jeles partnerei körében is beszélni a közigazgatásról. Nem tudni miért, ill. sejteni lehet, de még mindig azt lehet érzékelni, hogy – enyhén szólva – némi idegenkedés tapasztalható akkor, amikor arról van szó, hogy a közigazgatás, ill. a közszféra egy országban versenyképességi tényezõnek tekintendõ. Ilyenkor engem kicsit óvatosan méricskélnek, s azt mondják, ugyan már, ez a kérdés nem is merülhet fel, mivel a közigazgatás és a versenyképesség egymástól igen távolálló kategóriák. Ezzel szemben én viszont monomániásan hiszek abban, hogy az összefüggés vitathatatlan és teljes mértékben törvényszerû. Lásuk és vegyük sorra: mire is alapozom azt, hogy a közigazgatás egy országban fontos versenyképességi tényezõ? 1. Mint minden európai államban, a közszolgálat Magyarországon is a legnagyobb egységesen mûködõ szféra. 2009-es adatok szerint mintegy 690 ezer, vagyis közel 700 ezer embernek ad munkát az állam a költségvetési szektorban. Mindez hazánkban a legnagyobb egységesen mûködõ munkáltató. Többek között ezért is van óriási felelõssége ennek a szektornak. Ez a szektor – EU-s adatok szerint – 28