Haraszti Mária Manókönyv

Haraszti Mária Manókönyv

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 2

Haraszti Mária

Minden kicsinek és nagynak

Manókönyv

Csorján Melitta rajzaival AB-ART

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 4

1. Buborék megérkezik

© Haraszti Mária, 2005 Illustration © Csorján Melitta, 2005 © AB-ART 2005 Minden jog fenntartva! All rights reserved!

ISBN 80-89006-90-6

Rekkenõ júliusi hõség volt. Peti éppen a konyhai vízcsaphoz igyekezett szomjúságát oltani. Fogta a kedvenc poharát, málnaszörpöt öntött bele, a csap alá tartotta, s tekert egyet a tekerentyûn. Közben arra gondolt, hogy talán mégis jobb lett volna a szódavíz, mert az csupa buborék... – ...buborék, buborék, buborék – dúdolgatta. – Itt vagyok, ragyogok! – csobbant a csapból valami a poharába. El sem csodálkozhatott, a valami máris követelõdzött: – Azonnal vegyél ki, mert csupa ragacs leszek a szörpödtõl! – Én kivehetlek, de elõbb tudni szeretném, miféle szerzet vagy. – Hogyan?! – kiáltott fel az megrökönyödve. – Hiszen te hívtál. Háromszor mondtad a nevemet, s olyankor én megjelenek. Vegyél már ki! – ezt bizony már nagyon siránkozva mondta. Peti nyakon csípte és az asztalra állította. Tényleg csupa ragacs volt. Törte a fejét, mihez hasonlít, de sehogy sem bírt rájönni. – Most nézd meg, milyen lettem! – nyafogott a valami. – Keríts nekem nyomban egy úszómedencét!!! Kérlek – tette hozzá a biztonság kedvéért. Peti teleengedte vízzel a legnagyobb lábast, és bevitte a szobába. Helyet foglaltak egymással szemben. A valami a vízben, Peti a szõnyegen. – Ne haragudj, de akárhogy töröm a fejem, nem emlékszem, hogy hívtalak volna – kezdte óvatosan a beszélgetést a fiú. – Akkor miért mondtad, hogy Buborék, Buborék, Buborék? – Mert arra gondoltam, hogy szódavizet kellene innom, ami csupacsupa buborék, buborék, buborék, vagyis olyan kis gázguriga a vízben, tudod? – próbálta magyarázni. – Milyen kár... Pedig már úgy örültem, hogy végre lesz egy játszótársam, és nem kell tovább a csapban gubbasztanom – mondta õ, és el is pityeredett hozzá. – No, izé, ne bõgj! Hiszen egy szóval sem mondtam, hogy nem játszom veled! – sajnálta meg Peti a hüppögõ jószágot. – Jaj de jó! Nagyszerû! Hopp! Hopp! – és ugrándozni kezdett a lábasban, pocsolta a vizet szerteszét. – Te, nyughass, ne ficánkolj már, ha mondom! Mindent eláztatsz! – szólt rá a gyerek. Erre a valami megszeppent. – Hát már örülni se szabad? Tudod, mi, zöld manók, szeretjük ám a vizet. – És mert Peti még mindig haragosan nézett, huncut mosollyal 5

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 6

hozzátette: – Ne haragudj! Peti elnevette magát. Hát lehet haragudni egy ilyen apró vacakra? És arra gondolt: tényleg! Ez a Buborék leginkább egy zöld manóhoz hasonlít. – No jó, te zöld manó, akkor ismerkedjünk meg. Engem Petinek hívnak, te pedig ezek szerint Buborék vagy. – Részemrõl a szerencse – bólintott a manó kópés tekintettel, térdig a lábasban. Aztán a fiúra kacsintott: – Játszunk? – Játsszunk. De mit? – Hát bújócskát! Én bújok... Õ bújt, Peti meg számolt húszig. – Aki bújt, bújt, aki nem, nem. Megyek! – kiáltotta jó hangosan, hogy a manó biztosan meghallja, és keresni kezdte. Az ágy alatt nem volt. A szekrényben sem. A fiókokat is megnézte. Sehol egy fia manó. – Buborék! Hol vagy?! – kiabálta attól félve, hogy eltûnt. Valahonnan jóízû bugyborékolás hallatszott. Peti fülelt. – Ahá, most megvagy! – és benyitott a fürdõszobába: hát Buborék ott kandikált ki a kád csapjából! – Nagyszerû helyet találtam magamnak – jelentette be. – Itt olyan tengeri csatákat vívhatunk, hogy bármelyik kalóz megirigyelheti. – Szóval itt maradsz? Nagyszerû! – Sok nagy kaland vár ránk együtt, meglátod! – rikkantotta Buborék, és igazi manótáncba kezdett a kád fenekén. Peti meg a ritmust verve énekelt hozzá.

A kalózkapitány Peti a fürdõkádban lubickolt, amikor Buborék elõmászott a csapból. – Van kedved tengeri csatát vívni? – Már hogyne volna! – vágta rá örömmel, hiszen épp az imént gyártott egy elsüllyeszthetetlen csatahajót a mosókefébõl. – Akkor én leszek a kalózkapitány – jelentette ki ellentmondást nem tûrõen Buborék, és megragadta a mûanyag samponos flakont. – Habzó, tajtékos tengeren vívunk ma nagy csatát, elõre, bátor kalózok, vivát, vivát, vivát! – szavalta egy szuszra, s a kalózhajóra pattanva megcélozta a szappannal Peti jobb kezét. De õ se volt ám rest! Jobbról ügyes manõvert hajtott végre a kalózhajó ellen, mire a víz kilocsogott a kádból, Buborék pedig a víz alá került. Ekkor nyitott be Anya. – Peti, kisfiam! Mit csinálsz? – kérdezte ijedten.

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 8

– Hát tengeri csatát vívtunk Bu... szóval a buta kalózokkal. – És ki gyõzött? – Én! – jelentette büszkén. – Akkor jó – sóhajtott Anya megkönnyebbülten. – Régi szabály ugyanis, hogy a csata nyomait a gyõztesnek kell eltakarítania. Anya elhagyta a csata színhelyét, Buborék pedig duzzogva mászott elõ a habok közül. – Még hogy te gyõztél? És hogy buta kalózok?! – De Buborék! Hát csak nem árulhattam el, hogy itt vagy? – Hát jó, megbocsátom a buta kalózokat. És lehet, hogy igazad van: még sohasem játszottam egy felnõttel sem. Ideiglenes tûzszünetet kötöttek, és együtt törölték föl a fürdõszobát.

Miért nem sikerülnek a fényképek?

Másnap Apával nekiültek, hogy átnézzék a fotókat. Peti nagyon izgult, gondolhatjátok, hiszen a felvételekbõl ki kell derülnie, hogy Buborék itt tartózkodik a lakásban... De erre nem került sor. A képek gyönyörûen sikerültek. Rajtuk volt a virágváza, a mackó, végül Peti, ahogy vigyorog. Csak Buborék nem volt sehol. Egyetlen felvételen sem látszott. Vajon mi lehet ennek az oka? Hiába törték a fejüket, nem tudtak rájönni. – Úgy látszik, a zöld manókat nem lehet lefényképezni! Látszott rajta, hogy nagyon búsul, egész nap szavát se lehetett venni. – Ne lógasd az orrod, Buborék, majd lefestelek! – vigasztalta Peti. – Ollé! Még sohasem festettek le! – rikkantotta, és segített festéket keresni. Peti megpróbálta lerajzolni, de folyton izgett-mozgott. – Ülj nyugodtan, mert így sosem készülök el! Rajzolt, festett, az orra is csupa zöld lett, de a kép bizony egy cseppet sem hasonlított Buborékra. Újrakezdte. Most Buborék is segített, s végül tarkabarka manó lett belõle. Úgy kellett lecsutakolni. Mosakodás után megvigasztalták egymást, hogy sebaj: a világhírnek nem feltétele, hogy meg legyen örökítve az ember.

Peti fényképezõgépet kapott a születésnapjára. – Nagy fiú vagy már – mondta Apa –, tudsz rá vigyázni. Aztán majd együtt megnézzük a felvételeidet a számítógépben. Elkezdett hát fényképezni, úgy, ahogy Apa elmagyarázta. Elõször minden apróságot lencsevégre kapott: a szárítókötélre akasztott ruhákat, a csipegetõ-ugrándozó madarakat, a ház sarkát, a szomszédék kutyáját, még a postás bácsit is. – Nem lesz ez így jó – figyelmeztette Buborék. – Összevissza kattogtatsz! Inkább fényképezz le engem. – Kitûnõ ötlet. Légy szíves, gyere, állj a virágváza mellé. A manóval madarat lehetett volna fogatni örömében. – Fénykép készül rólam! Még sose fényképeztek le, most pedig én leszek a világszenzáció! Rajta leszek a képen! Izgatottan állt a virágváza mellé, és lelkesen vigyorgott. Katt! Egy felvétel kész. Katt! Megvan a második. – Most a mackóval fényképezlek le – rendelkezett Peti. Katt! Újabb kép. – Olyat nem tudsz csinálni, amelyiken mind a ketten rajta lennénk? – érdeklõdött Buborék. – Megpróbálhatjuk – felelte Peti szerénykedve, és beállította a gépet. Közben, amíg az önkioldó berregett, odaszaladt Buborék mellé, vigyorogtak, és Katt! ez a felvétel is elkészült.

– Peti, te vagy? – dugta ki a fejét egy reggel a csapból óvatosan Buborék, amint a fiú belépett a fürdõszobába. – Én hát – válaszolta álmosan, és rányomta a fogkrémet a fogkefére. – Peti! – suttogta a manó. – Tessék! – súgta vissza amaz fogkrémtõl habzó szájjal. – Vigyél el magaddal az iskoládba! Peti ijedtében lenyelte a fogkrémet. Hirtelen nem is tudott mit felelni. – Úgy szeretném látni, milyen a suli, kik a barátaid, mit tanulsz, vannak-e virágok az osztályban, milyen színûek a falak, mit eszel tízóraira, van-e bajsza az osztályfõnöködnek, mekkora térképek lógnak a falon, tényleg van-e csontváz a szertárban és kitömött madarak – sorolta Buborék. – Nem lehet! – mondta Peti határozottan. – Ha nem férnél a bõrödbe, fölfedeznének, és akkor mi lenne? Engem biztosan kinevetnének... – érvelt azzal, ami a legjobban aggasztotta. – Ugyan már! Láthatatlanná tudok válni, ha csak az kell – oszlatta el a kétségeit Buborék.

8

9

Utazás egy faragón

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 10

– Valóban? – Nem hiszed? Ide nézz! – kiáltotta. Elõugrott a csapból, pördült egyet – és hirtelen eltûnt. – Nem csalás ez? Nem trükk?! – kérdezte Peti a levegõtõl. – Még hogy trükk! – hangzott fel egy sértõdött hang az üres kádból. – Fogjál meg, ha tudsz! Peti óvatosan végigtapogatta a kád falát. Nevetés hangzott fel a mosdó felõl. Arra matatott: a kád szélén moccant meg a szivacs. Leverte a szivacsot: a szárítókötél kezdett gyanúsan rugózni. Belekapaszkodott: huppanás hangzott a kád aljáról. Kaszálni kezdett a két karjával, hogy végre elkapja, de hiába. – Peti, kisfiam, igyekezz, mert elkésel! – hallatszott Anya hangja a konyhából, és finom kakaóillat csapta meg az orrukat. Peti hirtelen engedékennyé vált.

– Nem bánom, gyere velem, de nagyon kérlek, maradj észrevétlen! – Halihó, csudajó! – pattogott a manóláb a padlókövön. – Miben fogok utazni? – Talán a tornaszeres táskámban jó lesz. De mégsem, azt az öltözõben szoktam hagyni. Tudod mit? Bújj a táskám zsebébe. Kinyitotta az iskolatáskáját, de még mielõtt kiüríthette volna a zsebet, gyanúsan mozogni kezdtek a benne levõ ceruzák. Ebbõl tudta, hogy Buborék elhelyezkedett. így legalább útközben kifaragom – Csukd be a táskádat a ceruzáidat. Szörnyen néznyugodtan, ne félj, nem nek ki... esik semmi bajom. „Csak ne fontoskodItt ülök a faragón, na annyit” – gondolta magában Peti, és sietett a konyhába, hogy megtöltse a bendõjét az izgalmasnak ígérkezõ nap elõtt.

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 12

Buborék türelmesen gubbasztott az iskolatáska zsebében akkor is, amikor az autóbuszon zötykölõdtek, és akkor is, amikor Peti elhelyezkedett a padban. Kinyitotta a táskáját, és vigyázva nyúlt a zsebbe. – Kapaszkodj a kezembe, kiveszlek – suttogta. Kuncogás volt a válasz. – Már régesrég kimásztam – suttogta vissza Buborék. Igazat mondott. A táskazsebben csak a hegyesre faragott ceruzákat lehetett kitapintani. S a táska alján egy halom ceruzaforgácsot. – Köszönöm a segítséget, de azért nem kellett volna ideszemetelned – szûrte Peti a szót a foga között. Ádám, a padtársa meghallotta. – Süsü vagy, pajti, hogy magadban beszélsz? – fordult felé. – Titok! – vágta rá Peti. Ádámot persze rögtön elfogta a kíváncsiság. – Bennem megbízhatsz, nem mondom el senkinek – sziszegte. Peti érezte, hogy egy láthatatlan kéz böködi a karját, és hallotta egy láthatatlan száj pisszegését. Buborék figyelmeztette így, nehogy elárulja. De neki esze ágában sem volt felfedni a titkot. – Titokzatos varázsigéket mormolok – suttogta vissza Ádámnak. – Miért? – kérdezte. – Hogy ne feleljek ma – füllentette. – Á, ma nem lesz felelés. – Honnan tudod? – Titok... – Na, ne légy undok! – Hoztam egy izgalmas könyvet. Sándor bácsit könnyû lesz vele eltéríteni a feleltetéstõl. Buborék nagyon élvezte a párbeszédüket. Felcsimpaszkodott Peti vállára, onnan figyelt egész álló nap. Az azért kissé kellemetlen volt, hogy idõnként megcsiklandozta Peti fülét, és nem hagyta figyelni. – Biztos lehetsz benne, hogy többször nem hozlak el – mondta neki a szünetben, miután a harmadik órán kapott miatta egy rossz pontot. Egy óvatlan pillanatban elkapta a manó frakkját, s belegyömöszölte a kis láthatatlant a táskazsebbe. Kedvetlenül indult hazafelé. Útközben vitatkoztak. Az embereknek azonban úgy tûnhetett, hogy a fiú magában beszél, mert valahogy olyan furcsán néztek...

12

A szerelmes gesztenye Peti az íróasztalánál ült, a tolla végét rágcsálta. Úgy el volt merülve a gondolataiban, hogy észre sem vette Buborékot, aki a válla fölött, a lámpáról lesett le a papírra, amelyen ez állt: Sétálgattam a minap A gesztenyefák alatt. Egyszer csak – kopp! Elém huppant egy gesztenye. Csillogó, fényes volt köntöse. „Milyen szép vagy, te gesztenye!” Így beszélgettem vele. „Ragyogsz, mint kedvesem szeme.” – Huuu, nem is olyan rossz. Igaz, hogy egy kissé mekegõs, de különben majdnem olyan, mintha én írtam volna – dörmögte Buborék. Peti hirtelen elvörösödött, és letakarta a verset. – Nem illik beleolvasni mások leveleibe! – Ez levél? Azt hittem, vers... – évõdött Buborék. – Kinek szól? – Kíváncsiskodni meg aztán végképp nem illik – háborodott fel Peti. – Ó, mi manók roppant kíváncsi természetûek vagyunk ám! Fõleg azért, mert mi nem szoktunk levelet írni a manólányoknak. – Hogyhogy nem szoktatok? És honnan veszed, hogy lánynak írtam? – Hohó, csak sorjában! Az, hogy lánynak írtad, az orrodra van írva. Peti zavarában az orrához kapott, majd elvörösödve dörzsölgetni kezdte, mint aki csak véletlenül... mint aki éppen csak... – Az utóbbi idõben gyakran bámulsz ki az ablakon ábrándozva. Ha szólok hozzád, ötször is szólítalak, mire észbe kapsz. Ez a naaaaagy szerelem jele – jelentette ki Buborék. A legényke erre még nagyobb zavarba jött, a szemét is le kellett sütnie, és addig babrálta a tollat, mígnem kettétörött... – No, azért ne szégyelld magad, mindenkit elkaphat, akár a nátha – vigasztalta Buborék. – A manók ajándékot küldenek annak, aki lángra lobbantotta a szívüket. Legtöbbször pici kis vadvirágokat, színes csillagocskákat. Persze ti azokat csak gyomnak nézitek... – Ugyan, ne hidd – szabadkozott Peti, pedig ha megnyúzták volna se jutott volna hirtelen az eszébe egyetlen pici kis csillag neve sem. – Az ibolyát mi is... meg a hóvirágot. És a százszorszépet! – örült meg, hogy 13

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 14

mégis eszébe jutott valami apró. – Aztán, ha a lányok szívesen fogadják, a hajukba tûzik a virágocskákat. Abból a manó megérti, hogy szíve hölgye is szereti. – Aha! Akkor tudd meg, hogy én valójában nem is vagyok szerelmes. Mert én csak nagy szomorúságot érzek – mondta Peti búsan. – És olyankor verset kell írnom, hogy vigasztalódjam. – Szíved hölgye tudja már, hogy imádod? – finomkodott Buborék. – Anikó? Nem hiszem. Legalábbis én nem mondtam neki. Pedig sejthetné, mert a múltkor is jól meghúztam a copfját. – Hm, a szerelmi vallomásnak nem éppen ez a legjobb módja. Inkább vihetnél neki ajándékot. Messze lakik? – Dehogy, majdnem a szomszédban. De hol szedjek én most virágot? Buborék sokáig hümmögött-hammogott, aztán kibökte: – Te Peti, megvan még az a gesztenye, amelyikrõl a verset írtad? – Igen, itt van a fiókomban. Szerinted odaadhatom? Hát ez nagyszerû! És odaadom a verset is. Odaadhatom a verset is?

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 16

Mert ugye ti is tudjátok, hogy ilyen dolgot bizony nem egyszerû megfontoltan és eredményesen nyélbe ütni. Úgyhogy megint volt min gondolkodniuk estig. Lámpaoltás után Buborék odesettenkedett az ágyhoz, és halkan megkérdezte: – Te Peti, tényleg gesztenyeszeme van? – Hogy mi van? – Hogy gesztenyeszeme van-e Anikónak. – Hát hogyne. Gesztenyeszeme és gesztenyehaja. Gesz-te-nye-színha-ja... – motyogta, és elnyomta az álom.

– És jól kinevetnek – kontrázott a gondolataira Buborék. – Honnan tudod, mire gondoltam? – Az orrodra van írva! – mondta, de a fiú most nem dõlt be neki. – És különben is: matt! – rikkantott Buborék diadalmasan. – Kinek esze máshol jár, nagyon könnyen pórul jár!

Buborék utazni vágyik

– Sikerült? – érdeklõdött Buborék. – Micsoda? Ahá! Nem. Vagyis igen. Szóval nem tudom... – Miért, mi történt? Odaadtad? – A gesztenyét igen. – A verset miért nem? Nem merted, igaz? Féltél! Haha! Ismerd be, hogy féltél! – ugrándozott csúfolódva. – Nem igaz! – paprikázódott föl Peti. – Nem is féltem! Csak nem volt alkalmas a helyzet, na! – mentegetõzött. – Ó, ó, ó! Nem volt alkalmas a helyzet... – utánozta grimaszkodva. – Mit tudsz te errõl? Azt hiszed, olyan könnyû a lányokkal bánni? – Nem hiszek semmit – komolyodott el Buborék. – Csak az az érzésem, túl sokat foglalkozol mostanában Anikóval. Velem elfelejtesz játszani – nézett rá szomorúan. – Az élet nemcsak játékból áll – mondta Peti nagy bölcsen, s lassan elpárolgott a mérge. Tényleg, mostanában gyakrabban jut eszébe Anikó, mint Buborék... Lelkiismeret-furdalást érzett. – Gyere, sakkozzunk! – próbálta engesztelni. – Jó – egyezett bele rögtön a manó. – Enyémek a fehér figurák! Sakkoztak. Buborék állt nyerésre, pedig Petinek igazán nem állt szándékában kikapni. De megint a délelõtti dolgok jártak az eszében. – Ha nem vigyázol, elbúcsúzhatsz a királynõdtõl – figyelmeztette Buborék. A fiú kivédte, de továbbra is rosszul állt a szénája. De nem Anikónál, ezt érezte. „Mégiscsak odaadom a verset, vagyis inkább bedobom a postaládájukba. Nem jó: hátha illetéktelen kezekbe kerül” – gondolkozott magában Peti.

Egy esõs hétvégi délelõttön otthon üldögéltek. Nézték a lassan vonuló haragos felhõket. – Peti, menjünk sétálni! Olyan jó lenne megázni vagy a pocsolyákban fröcskölõdni! – vágyakozott kifelé Buborék. – Tudod, én valahogy jobban szeretem az ablakon át nézni az esõt. Semmi kedvem bõrig ázni. A pocsolyákba meg majd akkor is belegázolhatunk, ha kisütött a nap. Buborék elszontyolodott, és unatkozva bámulta a távoli villámokat és a felgyülemlõ tócsákban gyûrûket vetõ esõcseppeket. – De jó lenne utazni! – sóhajtotta. – Felülni a manóhajó-járatra, és lecsurogni vele egyenest a tengerre. – Manóhajó? Ilyet se hallottam még! Csak nem azt akarod mondani, hogy van olyan? – Már hogyne volna! Minden holdtöltekor, pontosan éjfélkor indul a manóhajó-kikötõbõl. – Az meg hol van? – kerekedett nagyra Peti szeme a csodálkozástól. – Hát azt bizony még neked sem szabad elárulnom – titokzatoskodott Buborék. – Ne légy olyan undok! Hisz a barátod vagyok, nem? – fúrta a fiú oldalát a kíváncsiság. – Hiába! Ez titokzatos, szigorúan titkos manótitok! Punktum! – Ha nem mondhatod el, mit csináljak. De azt csak elárulhatod, milyen egy ilyen hajó. Én is elférnék rajta? És hogyan mûködik: vitorlás vagy motoros? – Hát te biztosan nem férnél el rajta, de száz manó kényelmesen utazhat. Persze csak a zöld manókból. – Miért, más manók is vannak? – csodálkozott. – Már hogyne volnának! – pittyesztette el a száját lenézõen a zöld manó. – Ezt sem tudod? Mi a csudát tanultok abban a híres iskolában?

16

17

Sakk? Matt!

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 18

És elkezdte a felsorolást: – Vannak zöld manók meg erdei manók, aztán vannak vízi manók és kék manók, de azok sokkal nagyobbak, mint mi. Az erdei manók sündisznóháton utaznak, a kék manók léghajón, a házi manók meg otthon vigyáznak a rendre. A vízi manók nagyon jó úszók, de van tengeralattjárójuk is. Mi, zöldek, általában hajókázni szeretünk. Én egyszer már vonaton is utaztam! – És hogyan vettél jegyet, hiszen fel sem érsz a pénztárablakig? – Manóvonaton utaztam – magyarázta türelmesen Buborék. – Arra nem kell jegyet váltani, csak a mozdonyvezetõnek kell adni egy picurka zöld követ, mert az hajtja a mozdonyt. – Micsoda?! Egy picurka zöld kõ? No ezt aztán már tényleg nem hiszem el! – és hahotázni kezdett. – Nem akármilyen közönséges kõ ám az! – ugrált mérgében Buborék. – A zöld köveket a folyóparton kell szedni, amikor a nap delelõn jár. Így ezek a kövek meleget sugároznak, s az hajtja a manójármûveket. Petit kezdte érdekelni a dolog. – Itt nem messze is folyik egy folyó, mit gondolsz, ott is találnánk zöld köveket? – Egészen biztos! – rikkantott Buborék, a szeme meg úgy ragyogott, mint a gyémánt. – Gyerünk ki! Gyerünk ki! Már nem is esik, arrafelé pedig a nap is kisütött. Gyere! A fiú zsebre vágta Buborékot, és elindultak a folyóhoz. Persze a zsebét eltorlaszolta a kezével, nehogy Buborék ki találjon ugrani, mert akkor reggelig sem lehetne elcsalni a pocsolyáktól. Útközben egyre Peti tenyerét csiklandozta: – Legalább egy pici rést hagyj, hadd lessek ki! – unszolta, és megharapta, amiért nem hallgatott rá. A folyópartra érve Peti kiszállította a zsebébõl, s mivel már éppen dél volt, elkezdtek zöld kövekre vadászni. Találtak is egy marékra való apró, átmelegedett zöld kövecskét. Akkor aztán a köveket a bal zsebébe, Buborékot a jobb zsebébe helyezte, s elindultak hazafelé.

Buborék, hová tûntél? Az az igazság, hogy másnap nem játszottak. Harmadnap se, sõt: így ment ez egész héten. A fiúnak sok volt a leckéje, Anya is megkérte, hogy segítsen, és hát: a szokásosnál gyakrabban ment sétálni. Hogy miért? Hátha találkozik Vele... Buborékot mindannyiszor otthon felejtette. Az nem morgolódott, de reggelente nagyon szomorúan kandikált elõ a csapból. – Ajaj, ajaj, ajajaj! – sóhajtotta egyszer, alighogy Peti kitörölte az álmot a szemébõl. – Mi baj? – kérdezte pislogva. – Aj-baj-baj... itt vannak azok a csodálatos zöld kövek, de ha sokáig állnak, elveszítik sugárzásukat, és akkor kárba veszett minden fáradozásunk. – Ne keseregj, majd keresünk újakat – vigasztalta Peti. Nem hangozhatott túl meggyõzõen, mert másnap hiába kereste: Buborék eltûnt! Azt hitte, csak duzzog valahol, de mikor egy hét múlva se került elõ, nagyon elkeseredett. Hiszen õ volt az oka! Oda se figyelt rá, nem törõdött vele... – Hátha csak kirándulni ment – próbálta megvigasztalni Anikó, aki búbánatos ábrázatát látva addig unszolta, míg kénytelen volt elmesélni neki az egész történetet. – Gondolod? – nézett reménykedve égõ barna szemébe. – Talán tényleg elment hajókázni, vagy látogatóba a rokonaihoz. – Igen. És visszajön, meglátod! – simogatta meg a fiú kezét Anikó, olyan finoman, mintha csak a szellõ fuvintotta volna meg. Peti mégis megborzongott.

– Ha akarod, suli után járhatunk együtt biciklizni – ajánlotta. Peti boldogan ment haza, és elhatározta: naplót fog írni, hogy mindenrõl pontosan be tudjon számolni Buboréknak, ha elõkerül. 19

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 20

Új családtag? – Peti, gyere ide, kérlek – szólt Apa, amint a fiú belépett az elõszobába. – Szeretnék beszélni veled. Annak nyomban görcsbe rándult a gyomra: nem jó jel, ha beszélni akarnak a gyerekkel! Talán Anikó miatt? Vagy mert megint elfelejtette levinni a szemetet? Minden mulasztása átsuhant az agyán, de Anya olyan kedvesen mosolygott, hogy látnia kellett: nincs nagy baj. – Tessék – állt meg. – Gyere, ülj le – mondta Anya. Apa pedig ünnepélyesen alátolt egy széket, és töltött egy pohár almalevet. – Peti fiam – kezdte krákogva. – Nagyfiú vagy már, számítunk a segítségedre. Ajaj, ez nem kezdõdik túl biztatóan. Valami készül! Megint nem lesz focilabda valamilyen spórolás miatt... – Szeretnénk, ha te is örülnél neki. Kistestvéred lesz – mondták. – Nekem? Hogyhogy? Hol? – makogta bután. – Itt van a hasamban, ahol te is nõdögéltél kilenc hónapon át, míg meg nem születtél – mosolygott Anya. Jó vicc. Azt hiszik, hogy azt hiszi: a gyereket a gólya hozza?! – Tudod, arra szeretnénk kérni téged, jobban oszd be az idõdet, hogy egy kicsit többet tudjál segíteni, mert ha megjön a baba, ránk, férfiakra sokkal több házimunka hárul majd – nézett Apa komolyan a szemébe. Ettõl Peti hirtelen fontosnak és jóval felnõttebbnek érezte magát, és lassan a tantusz is leesett: – Szóval kistestvérem lesz? – kérdezte, megrágva minden szót. – Igen – nézett rá Anya várakozón. – Kistestvérem lesz! – harsogta, és Anya nyakába ugrott, sok-sok puszit nyomva az arcára. – Nekem is lesz testvérem! Egymásra néztek. Apa arcán föloldódott a feszültség, és meghatottan így szólt: – Emeljük poharunkat az új családtagra! Koccintottak az almalével. Peti kimondottan boldog volt, és alig bírta ki, hogy ne rohanjon el Anikóhoz a nagy újsággal. Ám hirtelen eszébe jutott valami: – Apa, akkor nyáron nem utazunk el a tengerhez? Pedig megígértétek... – kérdezte ijedten. 20

– Dehogynem, te butus! Mindnyájunknak kell a jó levegõ és a napfény – válaszolta. – Bizony, még a babának is – mosolygott Anya. Nagyon szépen tudott mosolyogni. – A babának? – ezt nem értette. – Persze, neki is – nevetett Anya. – Majd megérted, miért, mert sokat fogok errõl mesélni. Peti aznap este sokáig nem tudott elaludni. Annyi mindent át kellett gondolnia…

Megérkezik a levél Közeledett az iskolaév vége, nyakig voltak a tanulásban. Dolgozatírás várt rájuk aznap, mikor Peti reggel levelet talált a postaládában. Icipici zöld boríték volt, icipici manóbetûkkel címezve. Nagyot dobbant a szíve. Buborék! Hogy feledkezhetett meg róla ennyire? „Bezzeg õ nem felejtett el engem.” Izgatottan, óvatosan bontotta föl a levélkét, és silabizálni kezdte a kusza manóbetûket. Kedves Peti! Megbántam már, hogy búcsú nélkül hagytalak ott, pedig te voltál a legjobb játszópajtásom. De meg kell értened: egy éjjel – éppen holdtölte volt – olyan csábítóan ragyogtak föl a zöld kövek, hogy útnak kellett indulnom a kikötõbe. Sikerült lemanóhajókáznom a nagyhullámú, fehérfodros zöld tengerhez. Csodálatos hely ez: manószem be nem láthatja, mozog, fodrozódik, morajlik az a rengeteg sós víz!

„Én is meglátom nemsokára, hiszen mi is utazunk a tengerhez” – szakította félbe Peti az olvasást. 21

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 22

Sok barátot szereztem már, ám nehogy azt hidd, hogy téged elfelejtettelek, nem: de azért ne haragudj, mégsem megyek vissza hozzád, mert itt sokkal érdekesebb. Rengeteg a játszótársam. Halacskák, rákok, tengericsillagok, sirályok... Elárulom, hogy van itt egy helyes manólány is, Csillagocskának hívják. Ugye nem haragszol?

„Én? Neked volna okod haragudni, amiért nem törõdtem veled” – szólt magában Buborékhoz, és letörölt egy elõrakoncátlankodó könnycseppet. Nemrég sirályháton bejártuk a vidéket Csillagocskával. Kavargó felhõk közt suhantunk, és képzeld, a magasból jól láttuk, hogy gömbölyû a tenger!

„Jaj, te oktondi – vidult fel Peti. – Már hogyne volna gömbölyû, ha egyszer a Földünk is az!” – ám el is keseredett rögtön, hogy ezt nem tudja közölni vele. Hát még az a világ milyen csodálatos, amely a víz alatt van! Nagyon szeretném megmutatni. Írtam is egy verset róla, Csillagocskának nagyon tetszik, így kezdõdik: Törékeny fénytükör alatt cikáznak lenn a kis halak... Káprázatos a tengeri világ! Le se lehet írni a sok csodát. Sajnálom, hogy nincsen címem, amit megadhatnék, mert állandóan vándorolok, de amúgy sem tudnád elküldeni a leveledet. Én a manóhajó–kapitányt kértem meg, hogy vigye el neked. Azért ha gondolsz rám, érezni fogom, és barátok maradunk. Buborék

„Kedves kis barátom...” – állt Peti a levéllel megrendülten. Aztán egyszeriben rohanni kezdett: dolgozatírás! Nem szabad elkésnie! Este ismét elõvette és sokszor újraolvasta Buborék manósorait. – Gondolni fogok rád, Buborék! – suttogta, hátha a holdfény titkos útján elrepül hozzá a hangja. – És ne félj, úgy érzem, találkozunk még. Nyáron megyünk a tengerhez. Nem tudom ugyan, hogy a te fehértarajos, zöldhullámú tengeredhez-e, de ha akarsz, megtalálsz. És akkor elolvashatod a naplómat, amit neked írok. Abban minden benne lesz.

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 24

Buborék nekiveselkedett, hogy segítsen a kapitánynak felhúzni a horgonyt. A vasmacska ugyanis beleakadt valamibe, és nem akart mozdulni, bárhogy bûvölték is. Mit lehet ilyenkor tenni? Segítségül kell hívni a manóutasokat. Mert szégyen lenne, ha itt kellene rostokolniuk mindaddig, amíg megérkezik a következõ járat. Vizük sincs már elegendõ, nem várakozhatnak ítéletnapig. Húzták hát a kötelet, tekerték a csörlõket, ahogy bírták. Mindhiába: nem moccant meg a vasmacska. Fogva tartotta valami. – Mi lehet az? Gyökér? Szikla? Errefelé pedig nem nagyon van ilyesmi – morfondírozott a kapitány, mialatt az apró manókezek szorgalmasan húzták, tekerték, feszítették, amit kellett. – Talán jéghegy? – kérdezte egy nagykalapos manókisasszony. A többiek óvatosan kacarásztak. Udvariasságból nem nevettek hatalmasat: még hogy jéghegy? A trópusokon?! – Amondó vagyok, valami nagy hal akadhatott horogra. Illetve horgonyra. Talán egy cethal. Vagy bálna. Vagy márna. Vagy delfin. Vagy tintahal. Vagy cápa... – gondolkodott egy bajszos manófi. – Jaj! – rémültek meg a manókisasszonyok, a nagykalapossal egyetemben. – Végünk van! – Még hogy hal? A hal úszik. Mi meg sajnos nagyon is állunk. Vesztegelünk. Rostokolunk! – dohogott a fûtõ, aki épp az elõbb dugta ki a fejét a kazánházból. – És mit gondolnak, meddig tárolják a hajót hajtó zöld kövek az energiát? Amondó vagyok, ha el nem indulunk, majd azért kell várakoznunk valahol az óceán közepén, hogy feltöltsük energiával a zöld köveket. Csináljanak valamit, kapitány úr! – No igen... – mormogott a kapitány. – Mama! Szomjas vagyok! – nyafogott egy csöppnyi csemete. – Asszonyom, óvatosan itassa meg a kicsit, csínján kell bánnunk az ivóvízzel, ki tudja, meddig kell még itt rostokolnunk... – tanácsolta a kapitány. – Jaj, mi lesz velünk?! – sopánkodott a manókisasszony, az a nagykalapos. – Hátha elpusztulunk...! – Pánikra semmi ok! – somolygott a kapitány a bajsza alatt. – Még hogy semmi ok?! Hogy lesz ebbõl világkörüli manóút, ha itt vagyunk kikötve egy horgonyra? – kérdezte egy mérgében megkékült zöld manó bácsi.

– Vágjuk el a kötelet, és kész! – ajánlotta egy manógyerek. De erre nem lett szükség, mert egyszerre csak elindult a hajó. Az utasok a hirtelen rándulásról vették észre, hogy már nem vesztegelnek, hanem szelik a hullámokat a hajójukkal. Hûha! Ennek a fele sem tréfa! Mi lehet? Tengeri áramlat? Csoda? Varázslat? Hiszen a vasmacska még mindig a mélyben van... Izgatottan tanakodtak a fedélzeten, míg végül magától megoldódott a rejtély. Felbukkant a hajó mögött egy delfinfióka, szájában a vasmacskával. Az éles horgonyvas beleakadt szegénynek a szája szélébe. – Még ilyet? Delfin koma, micsoda ötlet volt bekapni a horgonyt? Nem mondta a mamád, hogy veszélyes ilyesmivel játszani? – korholta a kapitány a pórul járt teremtményt. – Hol a mamád, pici? – kérdezte a manókisasszony, és szigorúan nézett a kalapja karimája alól. A pici delfin nem szólt semmit, csak tolta maga elõtt a hajót az orra hegyével, óvatosan, mint aki százszor megbánta, hogy nem hallgatott a mamájára és nem volt eléggé óvatos a csillogó kampókkal való játszadozásban. A hajó orra nagy hullámokat vetve hasította a sötét vizet. Az utasok hadonásztak, összevissza kiabáltak. A delfinkölyök meg rendületlenül tolta az apró zöld hajót. – Merrefelé tartunk? Én Honoluluba akartam menni, most meg azt se tudom, hol járhatunk – ájuldozott egy néni. „Mi dolga lehet Honoluluban?” – töprengett Buborék, aki megpróbált úrrá lenni a pánikhangulaton. Eszébe jutott a tengeri megálló, ahol néhány szép hetet töltött Csillagocska manólánnyal és a sirályokkal. Eszébe jutott Peti barátja is. „Vajon megkapta-e már a levelemet?” Ez járt a fejében, miközben a nagy vizet bámulta. A tájat nem nézhette, mert nem volt arra táj: köröskörül, amerre ellátott, csak víz meg víz. Meg a felhõk az égen, különféle furcsa alakzatokban. A láthatár széle pedig egészen görbe volt, látszott, ahogy a nagy víz alatt kerekedik a Földgolyó. A kis delfin meg csak tolta, tolta maga elõtt a törékeny hajót. Lassan lehiggadtak az utasok is, hiszen tudták, hogy a delfin okos teremtmény, még kicsi korában is. Így hát már nem féltek, persze egy kicsit azért izgultak, hogy vajon mi sül ki ebbõl... Estefelé megtudták. Mielõtt a Nap a láthatár mögé zuhant volna, a tá-

24

25

2. Buborék a szigeten

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 26

volban feltûnt egy kis sziget. Körülötte szinte nyüzsögtek a delfinek. Amint a pici meglátta õket, nagyot rikkantott. A csoportból kivált egy megtermett delfin, és elindult feléjük. – Ez biztosan a mamája – suttogta a nagykalapos. A delfinmama közelebb ért, s amikor észrevette, hogy a csemetéje szájából a manóhajó horgonykötele lóg ki, tudta, hogy baleset történt. Rövidesen lelassult, majd megállt a hajó. Odasereglettek a delfinek, és kattogó hangon tanakodtak, hogyan segíthetnének a pici, butus delfingyereken, aki még reggel eltûnt, és egész nap hiába keresték. Aztán a delfinmama megoldást talált. Óvatosan tolni kezdte a hajót a sziget partjai felé. Egy kis öbölben lefékezett és füttyögni kezdett. Néhány perc múlva megjelent a vízparton egy barna bõrû kisfiú. – Mi baj van, delfin barátaim? – kérdezte a fiú bennszülött nyelven. A delfinmama delfinnyelven elmagyarázta, mi történt. A kisfiú rögtön megértette. Belegázolt a vízbe, és ügyesen kiakasztotta a manóhajó apró horgonyát a delfinkölyök szájából. – Húzd meg! – parancsolta a kapitány, s a hajó utasai nekiveselkedtek. Fel is húzták a vasmacskát. – Sietnünk kell, mert rögtön itt az éjszaka. Hatalmas késéssel érjük csak el úti célunkat. – Hm. Tulajdonképpen azt sem tudjuk, hol vagyunk – szólt közbe a hajósinas. – Meg kell kérdeznünk a navigátort – jutott a kapitány eszébe. – Hol vagyunk? Mi a neve ennek a szép zöld szigetnek? – állták körül az utasok az iruló-piruló navigátort, aki történetesen nõ volt, és ez volt az elsõ komoly tengeri útja. – Nem tudom... – válaszolt a navigátor. – Micsodaaaaa?! – hördültek fel az utasok. – Eltévedtünk volna? – morfondírozott a kapitány. – Disznóság! Ilyet se hallottam még, hogy egy manóhajójárat eltévedt volna! – zsörtölõdött a nagykalapos kisasszony. – Nem eltévedt, csak letévedt a megszokott útvonaláról – csitította a kapitány. – Letévedt? Talán eltért?! Vagyis el-té-rí-tet-ték!!! Ez a helyzet! – szólt diadalmasan egy öreg manó bácsi. – A nemjóját, mi lesz velünk? – ijedt meg Buborék is. – Jól eljöttünk, talán vissza se találunk... 26

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:56

Page 28

Szerencsére ezalatt szép sorjában feljöttek az égre a fényesebbnél fényesebb csillagok. Sziporkáztak, tündököltek, hunyorogtak a mélykék égboltozaton. – Meg vagyunk mentve! – kiáltott fel a navigátor. – Most már tudom, hol vagyunk! A Nagy Déli Tengeren Nyugat felé hajóztunk. Kormányos, kormányos! Itt a térkép, ez itt a Majmok szigete, és erre kell indulnunk, ha vissza akarunk jutni, nézze csak! – és izgatottan magyarázni kezdett. A kormányos bólogatott, a kapitány hümmögött és egyre csak a fejét tekergette, aztán végül bólogatni kezdett, majd megnyugodva felsóhajtott: – Szerencsénk, hogy ez a delfinutód nem csavargott el messzebbre. Kedves utasok, szeretném megkérni önöket, hogy fáradjanak a kabinjaikba. Indulunk! Alighogy kimondta, s az utasok alig szóltak pár búcsúszót a delfinekhez és a kedves kisfiúhoz, fuvallat támadt. Aztán hatalmasat dördült az ég, villámok hasogatták fel a gyönyörû csillagos kárpitot, s a mélykék égre fekete szörnyek: kavargó felhõk kúsztak. Nemsokára egy csillag nem sok, annyit sem lehetett látni, csak az ide-oda csapkodó villámostorokat, amelyek egyre fenyegetõbben közeledtek a kis sziget partjai felé. A szél pedig mind nagyobb hullámokká korbácsolta fel a nagy vizet. – Ennek a fele sem tréfa – kerekedett el a kapitány szeme. – Manók, gyorsan kormányozzuk el a hajót egy védett öbölbe, mert különben még hajótörést szenvedünk! Az összes utas, az egész legénység serénykedett. Még a kalapos kisasszony is elfelejtett sopánkodni ijedtében, sõt a morgós manó bácsi sem dohogott, mert tudták: ha most nem igyekszenek, bizony vége lesz az izgalmas utazásnak... Buboréknak eszébe jutottak a delfinek, akik közben eltûntek valahová. Hátha õk segíthetnének, hiszen jobban ismerik a szigetet és az öblöket. – Kisfiú! – kiáltott Buborék, bár nem igazán hitt benne, hogy túl tudja kiabálni a nagy szélzúgást. – Kisfiú, merre vagy?! Bizony jó, hogy a szigetlakóknak jó a fülük, hallásukat nem tompította el a sok zaj, villamoscsörömpölés, tévébömbölés, zúgás-búgás: a kisfiú ugyanis meghallotta a vékony manóhangot, és megjelent a parton. Buborék nem félt, hogy nem ért manónyelven: a manók gondolatátvitel útján bárki emberfiával meg tudják értetni magukat. – Kisfiú, kérlek szépen, hívd ide a delfineket, hiszen te tudsz velük

beszélni. Kérd meg õket, segítsenek egy háborítatlan, nyugodt tengeröblöt találni, különben elsodor minket a tenger árja! – kérlelte Buborék a gyereket. A fiú bólintott, füttyentett, és néhány pillanat múlva ott termett a delfinek fõvezére. Orrára kapta a kis hajót, s elviharzott vele egy csendesebb öbölbe, ahol csak a csapkodó esõ okozott kellemetlenséget, az õrjöngõ hullámok már nem. Míg rohant a kis hajó a delfin orrán, az utasok rémülten kapaszkodtak. Ki a kabinajtóba, ki a szomszédja fülébe. Egy meg a vasmacskába. Végül is szerencsésen letette õket a delfin, s õk behúzódhattak a kabinokba az egyre ömlõ esõ elõl. A kis kajütablakokon kikémlelve csodálták immár a természet játékát, az elemek erõfitogtatását. – Hû, ez valódi nagy kaland volt, meg kell hagyni – somolygott a bajsza alatt a morgós bácsi, aki titokban roppantul élvezte az egészet. Azt hiszitek, bánta, hogy bõrig áztatták a hullámok meg az esõ? Dehogy bánta! Még a kalapos hölgyike is szó nélkül csavargatta ki a vizet a ruhájából, amikor sietve átöltözött, hogy minél elõbb csodálhassa a parton hajladozó pálmafákat. – Haaaaaapciiiiiiiiii!!! – ezt Buborék mondta, majd náthás hangon hozzátette: – Azt hiszem, begfáztam... Aztán eszébe jutott valami. A házitelefonért nyúlt (mert az is volt a hajón), és a kapitány számát tárcsázta. – Kapitágy úr, az jutott eszembe, dem kellede-e egy kis esõvizet gyûjtedünk. Elvégre öd azt mondta, hogy fogytád az ivóvízkészlet. Do és a hajót is ki kell takarítadi... – Ó, hogyne, ez remek ötlet! – felelte a kapitány, és rögvest parancsot adott a hajósinasnak. Azt persze nem állíthatom, hogy a hajósinas nagyon lelkes lett volna, amikor a nagy esõköpenyben kimászott a kabinjából és elhelyezte az esõfogó dézsákat. De hát tudta: fontos dolgot cselekszik, és az a lényeg. Az utasok közben megnyugodtak, ki tovább nézelõdött, ki a vihar alatt összevissza röpködött dolgait rakta helyre, ki pedig aludni tért. Rövidesen mindenki jóízûen szuszogott az ágyában. (Csak Buboréknak szörtyögött az orra.) Odakint elcsitult a vihar, lassan elsimultak a tenger hullámai, reggelre még az esõvíz is felszáradt a fedélzetrõl. Amint felébredtek, az utasok számba vették a pusztítást, megreggeliz-

28

29

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 30

tek, rendet raktak, gondosan lefedték az esõvíztartályokat, vagyis minden indulásra készen állt. – Viszontlátásra, kis sziget, minden jót, delfinek! – szalutált a kapitány a hajóhídon, és kiadta a parancsot: – Irány Port Manó kikötõje! Az utasok integettek a delfineknek, lefényképezték a menedéket nyújtó öblöt, majd elhelyezkedtek az üléseken és figyelték, hogyan manõverezik a kis hajóval a kapitány, a navigátor meg a kormányos. Csak Buborék ücsörgött pokrócba takarózva, forró teát kortyolgatva. Õ volt a nagy kaland egyetlen „sebesültje”: alaposan megfázott. Az orra szép piros volt, nem nagyon illett arca zöld színéhez. – Ejgye-bejgye – csóválta a kobakját –, úgy látszik, dem vagyok elég edzett... De az izgalmas útikönyvet olvasva lassan el is feledkezett a szörtyögõ orráról. Hogy mirõl olvasott? Épp a Majmok szigetérõl.

A tûzvész Eközben a szigeten is történt egy és más. Az éjszaka villám csapott abba a kunyhóba, amelyben a kisfiú élt a családjával. A kunyhó lángra lobbant, és a tûz felemésztette a falakat, a tárgyakat, s rövidesen átterjedt az egész pici településre. Igaz, nem sok felfalnivalója akadt, hiszen mindössze néhány családnyi bennszülött lakta a szigetet. Amíg a zuhogó esõ el nem oltotta a tüzet, bizony minden ház megrongálódott vagy porig égett. Ami még rosszabb: sokan megsebesültek. Volt, aki a tûztõl, volt, aki a lezuhanó faágaktól. Szerencsére a rádió adó-vevõnek nem esett nagyobb baja, így a fõnök még éjszaka fölhívhatta a szárazföldet: küldjenek helikoptert a sebesültekért. De a helikopter a vihar miatt képtelen volt a levegõben maradni. Szerencsére volt a közelben egy nagy hajó, egy valódi óceánjáró. Azt irányították a sziget közelébe. Az óceánjáróról öt motorcsónakot bocsátottak vízre, azokon vitték át a szigetrõl a hajóra az embereket. A nagy hajó pedig sietett velük a kórházba. Mindenkit elvittek. Biztos, ami biztos, mindenkit meg akartak vizsgálni, nem kaptak-e füstmérgezést. Csak a kisfiút nem találták sehol. A nagy esõben ugyanis jobbnak látta, ha nem vág keresztül az erdõn, inkább meghúzódott egy szikla tövében, ahol védve volt a csapko30

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 32

dó ágaktól, le-lezuhanó kókuszdióktól, villámoktól. Kifárasztotta õt is a kaland: a delfingyerek kiszabadítása a vasmacska fogságából meg a kis manóhajó megmentése. Izgalmas és mozgalmas éjszaka volt! Ne is csodálkozzunk hát, hogy a szikla védelmében úgy elaludt, olyan jóízûen, mélyen, hogy sem a manóhajó indulását nem vette észre, sem a nagy óceánjáró megérkezését, a szülei kiabálását, amikor hiába keresték mindenfelé. Semmit sem tudott arról, hogy a sziget túlsó felén leégett a faluja, hogy a testvérei, barátai, rokonai megsebesülhettek, és éppen útban vannak mind a kórház felé, s hogy az édesanyja már a szemét is kisírta bánatában. Mikor felébredt, csak a ragyogó Napot látta és annyit tudott: éhes. De nagyon éhes! Ha a szigeten éltek volna farkasok, ha a kisfiú járt volna iskolába és tanult volna arról, milyen is egy ordas, azt is mondhatta volna: olyan éhes vagyok, mint egy farkas. De mert nem tudta, hogy mifelénk ezt így mondják, õ azt dünnyögte: olyan éhes vagyok, mint egy cápa! Ez ugyanazt jelentette: irány hazafelé a mamához, reggelizni. Gondolhatjátok, mit érzett, amikor megpillantotta a leégett, néptelen falut! Szaladgált föl-le, keresett, kutatott, de nem talált egy teremtett lelket sem. Még a kismajma is eltûnt! – Mama! – kiabálta bennszülött nyelven, aztán sírva fakadt. El sem tudta képzelni, mi történhetett az övéivel. Nem törõdött már a hasa korgásával, hanem rohant, bejárta az egész szigetet, átkutatott minden zugot: hiába! Aztán leült a patak partjára, a kis vízesés mellé, és keservesen zokogott. Mikor jól kizokogta magát, megmosta az arcát a kis vízesés alá tartott tenyerébõl. Gondolkodni próbált, de teljesen tanácstalan volt. Csak nézte, nézte a tenyerébe hulló cseppeket, a gyöngyözõ vizet, és közben azt suttogta: – Buborék, buborék, bu-bo-bubo-rék... Persze bennszülött nyelven. De hiszen lényegtelen, milyen szavakkal mondjuk el gondolatainkat: a víz mindenhol víz, a só mindenhol só, a szél mindenhol szél, bármilyen szóval nevezzük is meg. A buborék is buborék marad, bármilyen nyelven mondod is ki. És a zöld manók, mint már tudjuk, képesek arra, hogy a gondolatot is meghallják. Most is ez történt.

32

A hívás Ült Buborék a manóhajón pokrócba burkolózva, forró teát szürcsölgetve. Merengett, ábrándozott, és azon gondolkodott, milyen érdekes sziget mellett kötöttek ki. Egyszer csak érezte, hogy hívják. Még nem tudta pontosan, honnan jön a hívás, kitõl. Ezért élesre állította minden érzékét és összpontosított. Alig telt el néhány másodperc, Buborék tudta: a szigetrõl jön a hívás, a bennszülött kisfiútól, aki egy vízesés mellett, a patakocska partján búslakodik. De úgy búsul, hogy a szíve majd’ megszakad. – Kedves barátaim – állt fel Buborék –, dekem meddem kell, mert hívdak. Az a kisfiú hív, aki segített dekünk. A manóhajó utasai felálltak, és sorban kezet ráztak Buborékkal. Mindnyájan zöld manók voltak, jól tudták hát, mit jelent a hívás: a zöld manónak meg kell jelennie. Az a dolga. A kapitány szalutált, és búcsúzóul egy zacskócska gyógyteát adott Buboréknak: hátha kidugul tõle az orra. – Úgy érzem, most dagy szükség vad rám... – mondta jelentõségteljesen a manó, biccentett a kalapos kisasszony felé, azzal eltûnt a szemük elõl, hogy a hívó szó varázserejére azon nyomban megjelenjék a szigeten, a vízesés tövében, a kisfiú orra elõtt. – Itt vagyok, ragyogok! – szólt vidáman a kisfiúhoz, persze már amennyire a náthája engedte a vidámságot. Meg hát a hangulat sem volt éppen vidám, hiszen a kisfiú szemébõl egyre szivárogtak a könnyek. Ahogy megpillantotta a manót, elfelejtett sírni. Még el is mosolyodott: – Hát te is itt ragadtál a szigeten? – kérdezte bennszülött nyelven. Mint már mondtam, Buborék minden nyelven elgondolt gondolatot megértett, s õt is megérthette bárki, bár sose beszélt másképp, csak manónyelven. – Dehogy! Hiszen te hívtál, nem emlékszel? Háromszor mondtad, hogy Buborék, Buborék, Buborék... – Ezt mondtam volna? Nem is tudom. Az a jó, hogy itt vagy, hogy visszajöttél. Senki se maradt a szigeten, mind eltûntek, egyedül vagyok – és újra szipogni kezdett. – Ne búsulj, most már ketten vagyunk! – kuporodott le mellé Buborék. – Majd csak kitalálunk valamit. – Éhes vagyok! – szólt ekkor a kisfiú. – El is felejtettem, hogy éhes vagyok. Mit egyem? Nincs itt a mamám, nem ad reggelit. – Hogyhogy nincs itt? Hová ment? – Ó, ha én azt tudnám! Teljesen üres a sziget, a falunk leégett, még 33

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 34

Wapiki, a kismajmom is eltûnt... – szipogott a kisfiú. Ajaj! Buborék bajban volt. Sok mindent tudott, de azt, hogy mit lehet tenni egy lakatlan szigeten, még sohasem gondolta át. Jobbra-balra forgolódott, azután meglátta a banáncserjéket. – Gyere, egyél banánt – húzta maga után a kisfiút. – Magasan van, nem tudom leszedni... – Akkor majd én fölmászom, és ledobok néhányat – válaszolta Buborék. Úgy is tett, ahogy mondta. A kisfiú ügyesen elkapkodta a leesõ gyümölcsöket, halomba rakta. Aztán mindketten leültek a banánrakás mellé, és megreggeliztek. – Most már nem félek – mondta a kisfiú. – Csak azt szeretném tudni, hová lettek a többiek. – Hamarosan kiderítjük – mondta a manó, és fújni kezdte az orrát, akár egy trombitát.

– Ó, hogy te milyen nagyon megfáztál! Gyere, meggyógyítalak! – kapta föl a kisfiú Buborékot. Buborék ijedtében majdnem letottyant a földre. A kisfiú ugyanis vágtázott vele, egyenesen be a sûrûbe, a nagy fák közé, amelyeken színes tollú madarak rikoltoztak és fürge majmocskák ugrabugráltak. Végre megállt egy fa alatt. – Erre másszál fel, és szakíts néhány levelet, morzsolgasd el õket az ujjaid között, az illatát pedig szívd be jó mélyen! Buborék engedelmeskedett. Leszakított néhány fényes levelet, apró kezei között szétmorzsolgatta õket, és belélegezte az illatot. Elõször csak lélegzett, lélegzett, mert érezni semmit sem érzett a bedugult orrával. Aztán lassan-lassan kitisztultak az orrjáratai, és érezte, hogy amit szippantgat, az nagyon kellemes, hûsítõ-nyugtató illat, amely a levelekbõl áramolva kitisztítja az orrát.

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 36

Végre mély lélegzetet vehetett. A nátháját mintha csak álmodta volna! – Ó, de jó! – kiáltott le a fáról. – Tudok lélegezni! – Na ugye – mosolygott a kisfiú. – A mamám azt mondta, hogy az erdõben mindenre van orvosság, csak meg kell ismerni. De hol van a mamám? Segítesz megtalálni? – Hogyne segítenék. Menjünk a faluba. Elindultak hát a faluba. Buborék szemügyre vette a pusztulást. – Hát, komám, ide bizony alighanem villám csapott be. Alig maradt valami épen. Most gyere, kövessük a nyomokat. De a nyomokat nem lehetett ám követni, mert mindenfelé voltak. – Úgy látszik, kerestek valakit – dünnyögte maga elé Buborék. – Engem? – kérdezte a kisfiú reménykedve. – Ki mást? Na gyere, hátha elvezetnek valahova. Addig járkáltak, caplattak a gyorsan szikkadó latyakban, követték a sok kesze-kusza nyomot, míg végül kiértek a tengerpartra. – Lehet, hogy elmentek? – töprengett Buborék. – Hogyan mehettek volna el, hiszen a mi kis csónakjaink mind itt vannak a parton. – Fogas kérdés – ráncolta homlokát a nagy nyomozó. – Talán ha megkérdeznénk a delfineket... – Ó, hogy ez eddig nem jutott az eszembe! – kiáltott fel a kisfiú, és füttyenteni-csettintgetni kezdett. Amúgy delfinül. Egy idõ múltával megjelentek a delfinek. Üdvözölték a kisfiút és Buborékot, majd néhány szép ugrást mutattak be szórakoztatásukra. Aztán a vezér a parthoz úszott. – Sejtem, mit szeretnél tudni – füttyögte delfinül. – A tieid elmentek. A vihar elcsitultával egy hatalmas hajó jött erre, olyan nagy, hogy idõbe telt körülúszni. Csónakokat engedtek a vízre, kikötöttek, és minden sebesültet elszállítottak a nagy hajóra. Az meg elindult velük a szárazföld felé. De ne izgulj, senki sem volt olyan nagyon beteg, rövidesen hazajönnek. Téged sokáig kerestek, de sehol sem találtak. A mamád nagyon sírt, ám neki is mennie kellett, mert a kistestvérednek eltörött a keze, amikor rázuhant egy ág, és nem akart a mamája nélkül beszállni a csónakba... Azt hallottam a kapitányi hídról, hogy nem lesznek távol sokáig. Te ugyan még kicsi vagy, de mit se félj, manó barátod segít neked. Mondd meg neki: a manóhajó is szerencsésen célba ért. A kisfiú lefordította, mit mondott a delfinvezér.

– Ó, hiszen akkor nincs olyan nagy baj, elleszünk itt valahogy – lélegzett fel a manó. – Csak azt nem értem, hogy tudhatnak a delfinek mindent ilyen jól. – Sokan vannak, és beszélgetnek egymással a víz alatt. Többet én sem tudok errõl – válaszolt a kisfiú. A delfincsapat még bemutatott néhány szórakoztató trükköt, ugrást, csettintést, füttyentést. A szigeten maradt lelkecskék végül is egészen felvidultak, és elhatározták, a következõ napon nekilátnak, hogy összeeszkábáljanak valami lakható alkalmatosságot. A megmaradt tárgyakat is jó lenne összegyûjteni, lecsutakolni a megpörkölõdött edényeket – egyszóval: megmenteni, amit meg lehet. – Ugye, ez nagyon komoly, felnõtt dolog lesz? – kérdezte a kisfiú. – Nagyon komoly, úgy ám! A mamád büszke lesz rád. A kisfiú nagyon fáradt lehetett a sok viszontagság után, mert nyomban elaludt. Buborék még ücsörgött egy ideig, gondolkodott, elvégre nem könnyû egy teljesen lakatlan szigeten valamihez kezdeni. – Számba kell venni a megmaradt készleteket. Felmérni, mi ehetõ, mi nem... Úgy kell tennünk, mint Robinsonnak. Még szerencse, hogy Peti barátommal annak idején elolvastuk... – kavarogtak a gondolatok Buborék agyában. Elálmosodott, a kisfiú mellé bújt. Nem azért, mintha fázott volna, hiszen a szigeten mindig meleg volt. Az ismeretlen élõlényektõl tartott, amin igazán nem csodálkozhatunk, hiszen sose járt még ilyen szigeten. Arra gondolt, micsoda nagy felfedezéseket tehet új barátja társaságában... Közben megpróbálta fölidézni mindazt, amit az útikönyvben olvasott errõl a különleges szigetrõl, s lassan elaludt. És képzeljétek: nem csípték a szúnyogok! Az a sziget ugyanis olyan távoli volt, hogy egy fia szúnyog nem sok, annyi sem merészkedett oda. Szerencsére. Így aztán békésen alhattak reggelig.

36

37

Wapiki megkerül Hétágra sütött a Nap, amikor felébredtek. Nyoma sem maradt a nagy zivatarnak. Felszáradt a sár, ezernyi madár fütyörészett a lombok között. Az egyik legyezõnyi pálmalevél mögül makogás hallatszott. – Wapiki! Te vagy az? – ugrott fel örvendezve a kisfiú. Buborék kissé megrettent, amikor a fehér combú majmocska hirte-

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 38

len elõszökkent és melléjük pattant. Az egyik mancsában egy jókora, ismeretlen gyümölcsöt tartott. Odanyújtotta a kisfiúnak. – Csak nem? Reggelit hozott neked? – ámult el a manó. – Ugyan dehogy – mosolygott a fiú. – Csak azt akarja, hogy törjem föl neki, mert kemény a héja, így nem tudja megenni. Wapiki egy Dianacerkóf majom. Liánok gyümölcsein él. De vannak az esõerdõnkben olyan majmok is, amelyek csak fakérget meg leveleket csemegéznek: a vörös meg fekete-fehér Kolumbusz-majmok. – Fakérget esznek? Ilyet se hallottam még. – Hát, van köztük, amelyik már jobban szereti a gyümölcsöt, az igaz, de erre én szoktattam rá. Már nem sok ilyen majom él a szigetünkön. – Szégyellem, de én nem sokat tudok a majmok életérõl – pironkodott Buborék. – Ó, majd én mesélek! Képzeld, a Kolumbusz-majmoknak csuda jópofa fehér szakálluk van! A magas fákon laknak. Nagyon ritkán jönnek le, mert nem nagyon kedvelik az emberek társaságát. Nem csoda, mert valamikor vadászták és felfalták õket. Buborék alig hitt a fülének: – Ezeket az aranyos majmokat vadászták?! – Most mit csodálkozol? Nagypapa mesélte, hogy van egy földrész, Európa, ahol meg az aranyos kis nyuszikat eszik meg. Az nem zavar? Buborék erre nem tudott mit mondani. Õ ugyan nem evett nyuszikat, de jól tudta, hogy a világ különbözõ tájain különbözõ módon étkeznek az emberek. Volt, ahol a kutyahúst, volt, ahol a sáskákat, volt, ahol a gilisztákat fogyasztották elõszeretettel... – Mondom, most már nem vadásszák a majmokat. Persze azért még nem mind kedveli az embereket. De az én kismajmom nagyon szelíd. Velünk lakott a házunkban. – Aha-haha! Ház! – csapott a homlokára a zöld manócska. – Mégiscsak jobb lenne elõször megépíteni az ideiglenes tetõt a fejünk fölé. Kellemetlen lenne, ha egy újabb zivatar zúdulna a nyakunkba. – Attól nem kell félnünk, ilyenkor már ritkák a zivatarok. – Mitõl vagy ebben olyan biztos? – Ezt nálunk a csecsszopók is tudják – mondta a kisfiú kevélyen. – Mindent az esõs meg a száraz évszak szerint osztunk be. A zivatarral éppen véget ért az esõs évszak. Ezután inkább a tûzõ napsugarak ellen kell a védelem. 38

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 40

Ez megnyugtató. De tetõ akkor is kell a fejük fölé. – Az az igazság: nem tudom, hogyan is fogjunk hozzá... – vallotta be Buborék a fiúnak. Kicsit izgult, nem neveti-e ki a tudatlanságáért. – Ne félj semmit, sokszor láttam, hogyan csinálják. Azt hiszem, egyedül is fel tudnék már építeni egy lombházikót. – Ha fel tudsz, hát fogjunk neki. Nekifogtak hát. Elõször is kerestek egy éles bozótvágó kést. Azután elbandukoltak az esõerdõ hûvös, sûrû részébe, ahol egymást érték a hatalmas, dús koronájú fák. A bozótvágóval nagyon könnyû volt lehasítani az óriási leveleket, pálmaágakat. Úgy folyt a dolog, hogy Tiwani – mert így hívták a kisfiút – fölmászott a fára... pontosabban fölkúszott. Úgy kúszott ám, mint Wapiki. Elleste a cerkóftól a módját. Vagyis nem volt igaz, hogy nem tud fára mászni. Csak nyûgös volt és szomorú az elõzõ napon... „Érdekes, mi mindenre képes az ember fia, ha muszáj neki helytállnia... – villant át Buborék agyán. – Azt azért el kell ismerni, hogy Wapiki valamivel ügyesebben mászik... – tette még hozzá a manó gondolatban. – Persze neki könnyebb, mert nemcsak a négy végtagjával tud kapaszkodni, hanem ráadásul a hosszú farkával is. A csonthéjas gyümölcsöket viszont csak Tiwani segítségével tudja feltörni. Hm...” Szóval: a kisfiú fölkúszott a fára, lemetszette a leveleket, amelyek hatalmas sasokként zuhantak alá a sûrû, zöld aljnövényzetre. Buborék ideoda ugrált a fa alatt, irányította Tiwanit, aztán együtt hordták a tisztásra a sátornak való lombgyûjteményt. Az árnyékba halmozták a készletet, majd elzarándokoltak a sziget másik csücskébe, ahol égig érõ bambusznádrengeteg nõtt. A szélébõl szedtek, nem mertek beljebb merészkedni, ti is kitalálhatjátok, miért: a nád sûrûjében mérges kígyók és más veszélyes lények is tanyázhattak. Bár a kisfiú nem félt tõlük: – Tudod, Buborék, ha óvatosan, a természet törvényeit tisztelve közeledsz az állatokhoz, nem bántanak. Csak akkor veszélyesek, ha megijednek, és valami miatt azt hiszik, hogy veszélyben vannak. – Jó, jó, de mi a helyzet a vadállatokkal? – Hát a vadállatokkal azért persze jobb óvatosnak lenni... Bevallom, igencsak megijednék egy oroszlántól vagy egy párductól... Még szerencse, hogy a mi szigetünkön egy szál vadállat sincs. Él viszont vagy tizenegyféle majom.

– Ahá, azért nevezik ezt a szigetet Majmok szigetének?! Nincs itt ellenségük! Nyugodtan élhetnek. – Így igaz. – Csak az emberek vadászták õket egy ideig, ahogy mondtad. – Persze, mert jó pénzt adtak valamelyik országban a szárított majomhúsért. Legalábbis így mondta a papám. De a legenda szerint a majmok királya bosszút állt, megbüntette a kegyetlen vadászokat. – Hogyan? – Pontosan nem tudom, ezt az öregek nem akarják elárulni. Csak anynyit mondtak, hogy titokzatos betegség támadta meg a majmok nemzetségére kezet emelõ embereket, a kereskedõk hajói pedig egytõl egyig elsüllyedtek egy nagy viharban. Így beszélgettek, s közben elegendõ bambusznádat vágtak. Tiwani tudta, körülbelül mennyire van szükség a kunyhó elkészítéséhez, s nem döntött le fölöslegesen egyetlen fenséges bambuszszálat sem. Összekötözték a nádat, és úgy húzták maguk után, mint a lovacskák. Vagy mint két kicsi csacsi? Tiwani, aki mindeddig hõsiesen dolgozott, egyszer csak megállt. – Márpedig én olyan éhes vagyok, hogy egy lépést sem teszek többet! – jelentette ki, és dacosan nézett Buborékra. – Nem és nem! „Éhes ember mérges ember” – gondolta magában a manó. Mivel elég jó emberismerõ volt, tudta, hogy ebben az esetben fölösleges érvelni, vitatkozni, könyörögni: cselekedni kell. Az árnyékba parancsolta a kisfiút, hozott neki forrásvizet, azután felderítette a környéket. Talált hullott gyümölcsöt, amelyet még nem dézsmált meg a majomnép. Jóllaktak, pihentek. No meg pihegtek a hõségben. Egyszerre egy nagy majom huppant a földre a közelükben. Buborék sóbálvánnyá merevedett ijedtében. Még Tiwani is megdermedt. A nagy majom körülnézett, szimatolt. Nem vette észre õket: szembe fújt velük a szél, a tenger felé sodorta az emberszagot. A nagy majom jelt adott, s ekkor a magasból egy kisebb majom totytyant melléje. A két majom leült egy diót termõ fa alá. A nagy majom megkereste a fa tövébe elrejtett követ, markába fogta, és feltört vele egy diót. Kibányászta a finom belet, odanyújtotta a kicsinek. Az jóízûen elmajszolta. Így ment ez egy ideig. Késõbb a nagy már nem szedte ki a dióbelet, hanem a kicsire hagyta, hadd kínlódjon vele maga, ha lakmározni akar.

40

41

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 42

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 44

– Ezek csimpánzok, ugye? – kérdezte a manó suttogva a kisfiútól. – Igen. Az a nagy a kisebbiknek a mamája. – Nem hallottam még ilyet, hogy a majmok diót törtek volna... – csodálkozott Buborék. – Ó, nem mind tudnak ám diót törni! El se hiszed, milyen soká tart, míg a mama megtanítja a kicsit. – Egy évig? – Jó is lenne! – Hát akkor meddig? – Hat év is eltelik, mire megtanulja... – Ó! Az anyacsimpánz ekkor észrevette õket. Fenyegetõen mordult egyet. Buboréknak ijedtében összekoccant a foga. – Jaj! – suttogta. – Végünk van?! A csimpánzok azonban nem törõdtek velük. Továbbcsámborogtak a mancsukra támaszkodva. Talán könnyebben hozzáférhetõ táplálék után néztek, vagy a patakhoz igyekeztek. Amint a Nap túljutott a delelõn, hõseink is továbbindultak. A kunyhó megépítése nem tartott túl soká, hiszen csak jó szemmértékre és ügyességre volt hozzá szükség. Csak egy dolog hátráltatta kissé az építõket, hogy a kismajom is segíteni akart. Emiatt aztán kétszer kellett a lombtetõvel dolgozni, mert Wapiki, amikor Buborék nem figyelt oda, szép sorjában ledobálta a leveleket... – Szerencse, hogy ez a Wapiki ilyen apró. Képzeld csak el, mi lenne, ha egy megtermett csimpánz ugrabugrálna a kunyhónk tetején. – Hahaha! Jó móka lenne, nem mondom! – kacagott Tiwani. Estére járt az idõ, mire elkészült a bambuszfalú, lombtetejû hûsölõ. A nagy munkában elfáradtak, de annyi erejük azért még volt, hogy szakítsanak maguknak egypár ízletes gyümölcsöt. Tiwani a gyümölcsök maradékát odahelyezte egy fa alá, jól látható helyre. – Miért hagytad ott a maradékot? – kérdezte Buborék. – Azért, mert errefelé szokott élelem után kutatni Bipo, a patkányõz. Õ is a barátom. – Patkányõz? Hát az meg miféle szerzet? – Icipici õzecske, olyan, mint egy kicsi antilop, csak huszonöt centisre nõ meg, és gyümölcsöt eszik, ha talál. Hát én mindig hagyok neki valamit.

„Jó szíve van ennek a gyereknek” – gondolta magában Buborék, és ráébredt, hogy nagyon megkedvelte Tiwanit. De arra is rájött, hogy napközben nem húzódott idejében az árnyékba, s megfõtt az agyveleje. Vagyis valószínûleg enyhébb napszúrást kapott. Szédült a feje, háborgott a gyomra, felszökött a láza. – Hogy lehettem ilyen buta?! Szalmakalap nélkül mászkálni a tûzõ napon! Jaj! – Negyven fok van árnyékban a száraz évszakban. Mármint a déli órákban. Estére is marad még vagy harminc fok – közölte a kisfiú. Valóban: még mindig rettenetes volt a hõség. Szerencsére ott volt a szép hûsölõjük. Bár a teteje, ahogy Buborék elnézte, kissé mintha csálén állt volna. Persze az is lehet, hogy csak a hõségtõl vibráló levegõ ûzött vele tréfát. Vagy a láz. Vagy a lemenõ Nap fénye. Jobbnak látta hát elnyúlni a lombernyõ alatt és egy nagyot szunyókálni, hideg borogatással a homlokán. Hogy mitõl hideg a borogatás ekkora melegben? Attól, hogy van egy kisfiú, aki minden félórában elmegy a hûs vizû patakhoz, és friss borogatást hoz. Sokáig virrasztott Tiwani a manócska mellett, míg végül úgy látszott, lement a láza. Mikor már egyenletesen szuszogott, a fiú is elaludt, nem kellett biztatni. Álmában a delfinekkel úszkálta kék tenger áttetszõ hullámai közt. Buborék is álmodott: Csillagocska kezének simogatását érezte a homlokán, aztán meg hûsítõ patakvízben lubickolt...

44

45

Gyökérvakarászat és úszóverseny Másnap reggelig tartott a jóízû szunyókálás. A hajnali madárhangverseny sem ébresztette fel a hétalvókat. Annál inkább a gyomruk. Pontosabban a gyomruk korgása. – Úgy látom, meggyógyultál – mondta Tiwani a manónak. – Úgy meggyógyultam, hogy majdnem éhen halok – válaszolta Buborék. – Tudod, szép álmom volt. – Mirõl álmodtál? – Hûs patakban fürödtem. – És alaposan megéheztél, akárcsak én. Kénytelenek voltak hát felkászálódni és élelmet keresni. Ezúttal egy

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 46

hegyes botocskával felszerelkezve indultak útnak. – Minek ez a kaparó? – kérdezte Buborék. – Unom már a banánt – morogta Tiwani. – Ehetõ gyökereket fogunk keresni. Buboréknak fogalma sem volt, hol lehet ehetõ gyökereket találni. Milyen egy ehetõ gyökér? Az ehetõ gyökérrõl ugyanis neki egyedül a sárgarépa jutott eszébe. Meg a cékla. Aztán a zeller, a petrezselyem... De el tudta képzelni, hogy számtalan ehetõ gyökérféleség létezhet. Így is volt. Különféle furcsa gyökereket túrt elõ a földbõl, piszkált ki a hegyes végû botocskával a kisfiú. Hazavitték, megtisztították, mind megették. „Olyan az íze, mint a jégcsapreteknek” – gondolta Buborék. Wapiki csak nézte õket, mert õ már régesrég jóllakott valahol az erdõben. Õ nem fáradt el a kunyhóépítésben, nem aludt sokáig: a madarakkal kelt, hajnalok hajnalán. Bebarangolta a szigetet, eltársalgott a barátaival, még a patakhoz is elment egy kicsit locsipocsizni meg a szomját oltani. Most aztán kíváncsian figyelte, mit mûvel ember barátja és a manó. Megvárta, amíg jóllaknak az ízletes gyökérféleségekkel, azután Tiwani vállára pattant. Ez azt jelentette: induljunk! Indultak is nyomban. Fölkeresték a leégett falut. Összegyûjtötték az épen maradt használati eszközöket. Vizet hoztak, homokot, s a tengerparti homokszemcsékkel lesúrolták a kormot. Közben Buboréknak eszébe jutott, hogy fejfedõt tegyen a kobakjára, nehogy megint napszúrást kapjon. Egy gömbölyû levelet választott ki, nagyon jól illett a fejére. Amikor már elviselhetetlenné vált a hõség, abbahagyták a sikálást. A tiszta eszközöket egy kis tisztásra hordták, amelyet nem értek el a tûzvész lángjai. Wapiki is segített: a maga képét csodálta egy fényes réztányérban. A megtisztított tárgyakat lombokkal fedték be. – Majd ha visszajönnek, mindenki kiválasztja a magáét – mondta a kisfiú. Elégedetten szemlélte munkájuk eredményét. Azután elvette a kismajomtól a réztányért. Belepillantott. Egy éktelenül maszatos pofa nézett rá vissza. – Jaj! Ez én volnék? – kiáltott fel ijedten. – Mi tagadás... – kacagta el magát Buborék. Ám õ sem nézett ki különbül: fekete volt a koromtól. – Fekete manó, ki látott még ilyet?! Nyomás mosakodni! 46

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 48

Jókedvûen futottak a patakhoz. De meggondolták magukat: csak nem kormozzák össze a szigetlakók ivóvizét! Nekiiramodtak hát: egyenest a tengerhez. Belevetették magukat a habokba. Lebuktak a víz alá, tengeri szivacsot kerestek, azzal dörgölték le a kormot. Azután nagyot úsztak meg lebegtek a vízen. Késõbb köveket gyûjtöttek. Buborék felfedezte, hogy szép zöld kövek is vannak a sekélyebb víz fenekén. „Jó tudni” – gondolta, és megjegyezte, hol találhatók az energiatároló zöld kövecskék. Néhányat kitett a partra: hadd töltõdjenek fel a Nap sugaraitól. Jó darabon körbeúszták a szigetet a part mentén, figyelték az apró, szivárványszínû halacskák tovarebbenését, a medúzák lebegését, a tengeri növények hullámzó mozgását. Egyszer csak fölbukkantak a delfinek. Füttyögtek, kattogtak, ugráltak, szaltóztak. Jókedvû fickándozás kezdõdött. Aztán a delfinek vezére jelt adott, és megkezdõdött az úszóverseny. Majd az ugrásban mérkõztek meg a delfincsapat tagjai. A kis delfinek sem maradtak ki, nekik „ifjúsági versenyt” indítottak. Találjátok ki, ki volt a legügyesebb? Hát persze hogy a mi ismerõsünk, a vasmacskába akadt delfinfi. Buborék tapsikolt, Tiwani hatalmas csobbanásokkal lubickolt, Wapiki bukfenceket vetett a parton. Lassan beesteledett, meg kellett tölteniük a bendõjüket valamivel. A fák feléjük nyújtogatták ízletes gyümölcsökkel teliszórt karjaikat: egyetek! Jóllaktak hát, aztán nyugovóra tértek.

A következõ napon folytatták a munkát. Buborék megtisztította a rádió adó-vevõt a rárakódott koromtól, majd kipróbálta. Csak rekedt hangok, sercegés, sípolás tört elõ belõle. – No, ezzel nem sokra megyünk... – motyogta az orra alatt. Ekkor Wapiki hirtelen fölkapta a masinát, és iszkiri!, fölszaladt vele egy hatalmas pálmafára. Ott fennakadt az adó-vevõ. A majmocska ráncigálta, ráncigálta, azután ijedten elengedte, mert az adó-vevõ hangszórójából hangok törtek elõ. Felkapta a fejét, és figyelt. „Halló, halló, itt a ZMV 28-96-os! Vétel!” Buborék fülelt, aztán sietve mászni kezdett felfelé a fatörzsön.

A hang már tizedszer ismételte, hogy „itt a ZMV 28-96-os”, mire a manó odaért az ijedt majmocska mellé, aki megkövülten bámulta a beszélõ dobozt. – Wapiki, mars le innen! – szólt rá Buborék. De a majompalánta csak azért sem tágított, semmiképp sem akarta a motyogó dobozt átengedni a kis zöld teremtménynek. A kisfiú a fa alatt állva mindent jól látott. Felismerte a helyzetet, így aztán õ szólt rá a majomra: – Wapiki, gyere le, de tüstént! A majmocska errefel valóban lemászott, hiszen a gazdájának engedelmeskednie kellett. Ha nem is jóságból, hát legalább szeretetbõl. Az is lehet, hogy abból a meggondolásból: ha szófogadatlan, Tiwani legközelebb nem töri föl számára a finom gyümölcsöket. De ne találgassunk, hiszen úgysem fogunk rájönni, mi motoszkálhat egy cerkóf koponyájában. Elég az hozzá, hogy Buborék végre ki tudta szabadítani a fennakadt adó-vevõt. Lassan, óvatosan akarta leengedni, de nem volt elég erõs a karja: a készülék kicsusszant a markából, és zuhanni kezdett lefelé. Buborék a szeme elé kapta a kezét. – Segítség, ezt jól megcsináltam! – kiáltott fel ijedten. Elõ se mert pislantani az ujjai közül. – Jaj! – Ezt Tiwani kiáltotta, és a fatörzs irányába ugrott. Hiszen ha ripityára törik a végre megszólalt adó-vevõ, semmit sem tudnak meg a nagyvilág híreibõl... Olyan hirtelen történt, alig tudták felfogni: a rosszacska majmocska felpattant a pálmafa törzsére, amilyen magasra csak bírt, és estében elkapta az adó-vevõ szíját. Az perdült egyet a levegõben, rugózott néhányat, himbálózott egy kicsit, aztán megállt. Képzeljétek csak: alig tíz centivel a föld fölött! Buborék, mivel nem hallotta a nagy csattanást, óvatosan kikandikált a tenyere mögül. Nem hitt a szemének. Tiwani mozdulatlanná dermedve, tátott szájjal nézte az ügyes majmocskát. Aztán egyszerre kiáltották: – Hurrá! Éljen Wapiki! – Ügyes voltál, kis barátom – dicsérte meg õt a kisfiú. A majom csak nézett, nem tudta mire vélni a nagy ovációt, hiszen szá-

48

49

Megszólal az adó-vevõ

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 50

mára jópofa játék volt elkapni a beszélõ dobozt. Még szerencse, hogy éppen csodálkozott, különben biztosan nem hagyta volna, hogy elvegyék tõle a játékszerét... Buborék gyorsan lemászott, és a gép szíja helyébe egy banánt nyomott a majom mancsába, aki erre megfeledkezett az egészrõl. Tiwani és Buborék így nyugodtan hozzáláthattak, hogy megkeressék azt a frekvenciát, ahol az elõbb megszólalt a ZMV 28-96-os. Valószínûleg rádióamatõr lehetett. Árnyékadó kunyhójuk fedezékében majdnem egy óra hosszat csavargatták a gombokat, míg végre a sok sercegés, recsegés, sípolás közül emberi hangot csalogattak elõ. Nem a ZMV 28-96-os hangja volt. – Halló, halló – kiabált a kisfiú a mikrofonba, de hiába: egy szót sem értett abból, amit egy komoly hang válaszolt vagy kérdezett. Tiwani ugyanis csak bennszülöttül és delfinnyelven értett. A hang tulajdonosa pedig pont ezt a két nyelvet nem ismerte. Mit volt mit tenni: Buboréknak kellett megpróbálkoznia a kapcsolatfelvétellel. De vajon rádió adó-vevõn keresztül is tud-e értekezni gondolatátvitellel? Nem nagyon reménykedett. Hatalmasat sóhajtott, és erõsen összpontosított. – Halló, itt a Majmok szigete, teljesen lakatlanul, csak egy bennszülött kisfiú tartózkodik itt. Vétel. – Halló, itt a Kolumbusz óceánjáró. A sziget partjaitól harminc fokra délre tartózkodunk. Vétel. Egy hajó rádióadójára hangolódtak rá. – Segítséget kérünk. Egyedül vagyunk a szigeten, mert néhány napja egy vihar alkalmával villámcsapás következtében leégett a falu, és a sebesülteket átszállították a szárazföldre a kórházba. Nem tudjuk, hová, és azt sem tudjuk, mikor térhetnek vissza. Csak egy kisfiú maradt itt meg a majma. Vétel. – Értettem. Maradjanak ezen a hullámhosszon, megpróbálunk kapcsolatot teremteni az illetékes hatóságokkal. Rövidesen jelentkezünk. Addig is: nincs szükségük orvosi vagy egyéb segítségre? Vétel. – Nem, nincs – mondta és gondolta Buborék, bár titokban átvillant az agyán néhány finom étel képe... A készülék várakozóan sercent, mert Buborék elfelejtette hozzágondolni, hogy „vétel”, a rádiós agyában viszont különféle furcsa ételek képe villant fel... Nem tudta mire vélni a dolgot. Jobb híján a trópusi 50

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 52

hõségnek tulajdonította a különös képzelgést. – Értettem. Vége. Azzal kikapcsolt. Az igazság az, hogy nem teljesen értette mégsem, mert a fejhallgatóból furcsa nyelvet hallott, az agyában viszont megjelentek a furcsa hangon mondottak megfelelõi, s õ a saját nyelvén értette meg a közleményt. „A hõség, az ülte meg az agyamat” – szögezte le ismét. Megtörölgette verejtékes homlokát, és intézkedni kezdett. Telefonált ide, telefonált oda, míg végül el tudta juttatni a hírt a szárazföldre: a Majmok szigetén egy kisfiú türelmetlenül várja a szüleit. Sok-sok ember sok-sok telefonhívása következett, míg végül kiderítették, kinek és hová szól az üzenet, és visszaüzentek: „A lábadozók jól vannak, a betegek holnap elhagyhatják a kórházat, néhány nap múlva pedig hazaviszi õket egy hajó.” A két izgatott alak ezalatt az adó-vevõt figyelte. Nem mertek elmozdulni mellõle, nehogy elszalasszák a hívást. Meg hát Wapiki is ott settenkedett a beszélõ szerkentyû körül, nyilván vissza akarta csenni elorzott játékát. Vigyázták hát a készüléket mindketten. Minden egyes reccsenésre felkapták a fejüket. Aztán végre megszólalt a rádiós hangja: – Halló, itt a Kolumbusz óceánjáró. Üzenet a Majmok szigetére a szárazföldrõl. A szigetlakók néhány nap múlva hazatérnek. Vétel. Ekkor a rádiós hirtelen lekapta a fülérõl a fejhallgatót. Abban ugyanis egy hatalmas kiáltás harsant, majdnem megsiketült tõle szegény pára, aki elõzõ beszélgetésük óta különben is a fura ételek szellemképeivel küszködött. Tiwani volt az, aki ekkorát kiáltott, mikor Buborék lefordította neki az üzenetet. Nemcsak hogy kiáltott, ugrálni, táncolni kezdett örömében. Wapiki ijedten szaladt ki a hûsölõbõl és elrejtõzött egy nagy levél mögé. A rádiós meg ezt „hallotta” a fejében: – Köszönjük a segítséget és a jó hírt. Jó utat kívánunk! Vége. Ezzel megszakadt az adás. A rádiós nem bánta. Megtette a kötelességét, s hogy a trópusi rémképek ne gyötörjék tovább, átadta az ügyeletet a váltótársának, õ maga pedig leballagott a legénységi kantin ventilátoros hûvösébe ebédelni...

52

Hová tûntek a kecskék? A szigeten nagy volt az öröm. – Néhány nap! Még néhány nap, és hazajönnek! – ...és még nem raktunk rendbe mindent... – ünneprontóskodott a manó. – Felfedezõ úton sem voltunk még... – Mit kell még rendbe rakni? A kunyhókat úgysem tudjuk újjáépíteni. Az elégett élelmiszert sem tudjuk elõvarázsolni. Ha maradt volna valami ehetõ, én már különben is felfaltam volna. Sok-sok tejet ittam volna... – Tiwani itt elhallgatott, mert eszébe jutottak a kecskék. – Az ám, hol a csudában lehetnek a kecskék?! – kérdezte rögtön Buborék. – Ilyen szamarak volnánk, hogy nem jutottak eszünkbe? – Pedig eszembe juthattak volna, hiszen a mi kecskénket én szoktam etetgetni. Jaj, és napok óta nem fejte meg õket senki, még bajuk lesz a végén... – Induljunk, keressük meg õket! Nekivágtak hát, keresték a kecskéket. Szólongatták mindenütt. Meg kellett hogy legyenek, elvégre a szigeten nem éltek vadállatok, nem volt, ami szétmarcangolja, felfalja õket. Alkonyattájt találtak rájuk. Békésen legelésztek egy füves tisztáson. A kisfiú azon nyomban felismerte a sajátjukat. A kecske is a fiút. Odafutott hozzá, és játékosan megbökdöste az orrával. Ekkor vették észre, hogy nincs egyedül: két picike gidácska dugta ki a fejét egy magas fûcsomó mögül. Oda bújtak közeledtükre ijedtükben, de most, hogy látták, barátok érkeztek, odafutottak gyenge lábacskáikon a mamájukhoz. – Te huncut kecske! Hát ezek meg a te fiaid? Na, most mégsem ihatom a tejecskédbõl, kell a gidáknak. Köréjük gyûltek a szomszédok kecskéi is, örömükben mekegtek, bökdösõdtek. Még a szigorú kecskebak is barátságosan üdvözölte õket. – Na, gyertek haza szépen! – szólt rájuk Tiwani. A kecskék engedelmesen követték. Útközben azért megálltak a pataknál, nagyot ittak, pihentek egy keveset, hiszen a gidák még nem bírták egy szuszra megtenni a hosszú utat. A nõstényeket meg tejtõl duzzadó tõgyük akadályozta a haladásban. Amint megérkeztek a falu egykori helyére, a kecskék nyugtalanok lettek. Szimatoltak, toporogtak. 53

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 54

– Talán eszükbe jutott a nagy vihar és a tûzvész – súgta Tiwani Buboréknak. Ekkor megint Wapiki kevert bajt: a kecskék közé pottyant egy fáról, azok meg ijedtükben szerteszét szaladtak. – Ezt megint jól megcsináltad! – korholta a kisfiú a megszeppent majmocskát. – Most aztán megint kereshetjük õket... – horgasztotta le a fejét a manó. Aztán eszébe jutott valami: – Esetleg építhetnénk nekik karámot... – Hát persze! – csapott a homlokára Tiwani. – Építünk nekik karámot, és aztán ugrálhat ez a szeleburdi majom, amennyit akar! Még hûsölõt és etetõt is csinálhatnánk! Este volt már, másnapra halasztották hát az építkezést. Annyit azért még megtettek, hogy karókkal kijelölték a megfelelõ helyet. Jóval távolabbra kerül, mint a régi helyük, de pont egy patakocska csörgedezik a szélén, így az itatással sem kell majd bajlódni. Mikor ezzel megvoltak, a sok élménytõl kimerülten dõltek le a kunyhójukban, s abban a minutumban elnyomta õket az álom.

A karámépítés Hajnalok hajnalán ébredtek, gyorsan megdézsmáltak egy banáncserjét, aztán kapták a bozótvágó kést, elszaladtak a nádasig, bambuszrudakat vágtak. Ezúttal erõs, vastag, megbízható szálakat válogattak. Elcipelték a leendõ karámhoz. A földbe verték a nagy karókat. Mikor ezzel megvoltak s épp indulni akartak a sövénynek valóért, megjelentek a kecskék. Feszült-dagadozott a tõgyük a sok tejtõl, alig bírták vonszolni magukat. – Buborék, gyorsan hozzuk a megtisztított sajtárokat, nem szabad késlekednünk! – adta ki a parancsot a fiú. Siettek, hozták az edényeket. Fejõszék nem volt, mind elégett a tûzben. A kisfiú fél térdre ereszkedett, úgy igyekezett megfejni a kecskéket. Azok sorban eléjárultak, hogy megszabaduljanak végre a terhüktõl. Siii-siii-ssi-siií... – spriccelt a tej a sajtárba. Telt, telegetett a sajtár, aztán a másik, harmadik. A habos tej illata betöltötte a tisztást. A kecskék nyugodtan tûrték a kisfiú ügyetlen mozdulatait. Aztán elégedetten mekegtek, megnyaldosták Tiwani kezét. Bizony, szegény fiú már alig érezte a tenyerét, a térde is sajgott. De mi54

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 56

re a Nap feljött, lefedve sorakoztak a sajtárok az árnyékban. A kecskék viszont nem tágítottak jótevõjük mellõl: megvárták, amíg jóllakik a frissen fejt tejbõl, aztán követték a bambusznádrengetegig. – Azt gondolom, Tiwani, ha már itt vannak a kecskék, használjuk ki õket. Kötözzük a hátukra a nádat, úgysem bírunk ennyit elcipelni, különben sose leszünk készen. – Nagyszerû ötlet! Fogjunk hozzá, mert nagyon elfáradtam, a Nap is túl forrón süt már... Úgy tettek, ahogy kitalálták. A kecskék hazacipelték a nádat, a gazda pedig Buborék segítségével megépítette az új kecsketanyát. Hûsölõvel! Annyi nádat meg vastag bambuszszárat hordattak össze a kecskékkel, hogy akár házat is építhettek volna. – Az etetõt ma már nem tudjuk megcsinálni. Jártányi erõm sincs! – roskadt le a földre Tiwani. És éhes vagyok. Meg fáj a kezem... – és a nap hõséhez eléggé nem illõ módon pityeregni kezdett. – Ne szomorkodj, Tiwani, hiszen már csak pár napig kell kitartanod. És ma olyan, de olyan hõs voltál... – dicsérte õt Buborék. – Tényleg? – ragyogott fel a kisfiú arca. – Nézz csak körül: egy felnõtt is megirigyelhetné, mennyi mindent építettél egy nap alatt! Tiwani elnyújtózott a kunyhó közelében, egy fa árnyékában. – Hozok egy kis tejet... – mondta Buborék. Persze tejet már nem talált, csak aludttejet. Belemerte egy kis csuporba, és a hûs patakvízbe állította, mert az aludttejet õ bizony csak hidegen szerette. – Mi legyen ezzel a sok aludttejjel? – kérdezte a fiút, aki már bóbiskolt a fa tövében. – Mitegyen-mitegyen... – motyogott. – Nem mit egyen, hanem mi legyen – javította ki Buborék. A kisfiú erre felébredt. – Maradt még a tejbõl? – kérdezte. – Hogyne maradt volna. Csakhogy azóta aludttej lett belõle. Tessék, egyél! – nyújtotta a manó a csuprot. Tiwani jóízûen belefetyelte a hûsítõ élelmet, aztán kijelentette: – A többibõl meg kecskesajt lesz! Buborék, hozz fát, tüzet csiholunk! Úgy is lett. Száraz faháncsból, levélmaradékból, fûszálakból állt a gyutacs. Tiwani meg két száraz faágat dörzsölt kitartóan, míg el nem kezdett kúszni az ég felé egy keskeny füstcsík. Aztán aprócska szikra pattant,

lángnyelvek kaptak bele a száraz alomba, s rövidesen frissen pattogott a tûz egy nagy kondér alatt, amelybe a sok aludttejet töltötték. Kevergették, leszûrték, hatalmas levelekbe tekerték, a patak által hûtött apró kõbarlangba helyezték, kövekkel lenyomtatták. – Na, vendégvárót is készítettünk – huppant le a parázs mellé Tiwani. – Ha reggelre maradna parázs, még halat is foghatnánk... Úgy gondolom, hogy... De nem tudta végigmondani, hogyan gondolja, mert már aludt is. Buborék még sokáig ücsörgött a parázs mellett, figyelte a bársonyos esti neszeket. Mikor megunta, egy izzó fadarabot gondosan betakargatott hamuval, s õ is álomra hajtotta a fejét.

56

57

Kagylóvadászok Reggel izgatottan ébredt: vajon izzik-e még a parázs? Izzott bizony, bár már csak alig-alig. Buborék felszította, elrendezte a tüzet, és lesietett a tengerpartra. Varázsigét mormolt, s nemsokára hemzsegett a sok hal a kis öbölben. Visszasietett a kisfiúhoz, aki csak akkor fordult a másik oldalára. – Ébredj, álomszuszék, hemzsegnek a halak az öbölben! – Mi?! – ült föl Tiwani ijedten. – Hogy hol? – Az öbölben a halak. Fogj egy merítõhálót! De nem volt merítõháló, így hát valami edényt kapott föl a kisfiú, azzal szaladt le a vízpartra. – Jé! Ennyi halat még sosem láttam! – kiáltott föl. Belegázolt a vízbe, és ügyesen elkapott néhányat. Szaladt is vissza vele a kunyhóhoz. – Ne haragudjatok, halacskák... – suttogta a parton Buborék, aki ellensége volt az állatok elpusztításának. De hát ez volt az a kivétel, amely erõsítette a szabályt: ha azért kellett elpusztulniuk, hogy élelemül szolgáljanak. A halacskák láthatóan nem haragudtak, hiszen õk is megették a kisebb halacskákat, ha nagyon éhesek voltak. Vígan fickándoztak tovább az öbölben. Mire Buborék visszaért a faluba, Tiwani már megpucolta, nyársra húzta és a tûz fölé rögzítette a zsákmányt. Izzottak a fahasábok, hólyagosodott, sercegett a halbõr, pár perc alatt elkészült a finom, parázson sült csemege.

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 58

– Figyelj, Buborék, a hal gerincénél kezdd a hús lefejtését, akkor a gerinc egészben marad, és biztos nem fut a torkodra egyetlen szálka sem. – Tényleg, milyen egyszerû! – örvendezett a manó. – Minden szálkát ki tudok válogatni... Jóllaktak, a tíz ujjukat is megnyalták. Leheveredtek, tanakodtak. – Vajon mikor jön meg a hajó? – Azt hiszem, a legjobb az lenne, ha tanyát ütnénk a nagy öbölnél. Onnan messzire ellátni. – Jó. Induljunk! – De elõbb tereljük össze a kecskéket. A kecskék a karámba kerültek. A tüzet nem oltották el: vigyázva biztonságba helyezték a parazsat, nehogy fölgyúljon a fû meg az erdõ. A vízparton két óriás pálmalevélbõl hûsölõt építettek. Alája telepedtek, kémlelték a messzeséget, vártak, várakoztak. – Mi lesz, ha ma nem jön a hajó? – Akkor majd jön holnap vagy holnapután... – De jó lenne, ha már itt lennének! – sóhajtott fel a kisfiú. – Gyere, ússzunk egyet! – pattant fel Buborék. Remélte, hogy ezzel jobb kedvre derítheti Tiwanit. Tiwani ügyes úszó volt, a víz alatt is jól tájékozódott. Ismerte a kagylók tenyészhelyeit, azt is, melyik ehetõ, melyik nem. Buborékot nagyon izgatta a víz alatti világ, de nehezen tanult meg tájékozódni a víztükör alatt. Lenyúlt egy kagylóért: mellé nyúlt. Meg akart érinteni egy lebegõ halacskát: kiderült, hogy rosszul számította ki a távolságot. Így hát a kisfiú tanítgatta arra, hogyan kell levegõt venni, mekkora lendülettel kell lebukni, hogyan kell kiszámítani a távolságot a másmilyen fénytörés miatt... Mikor megunták, kiültek a partra, háncsból tarsolyt készítettek. Azután kagylóvadászatra indultak. A víz alatt beúsztak egy kis öbölbe, ahol nagy kagylótelep volt. Buborék most már jóval ügyesebben mozgott a víz alatti birodalomban; összegyûjtöttek egy jókora adagot. – Micsoda csemege lesz ebbõl! – nyalta meg a szája szélét Tiwani. – Ezekbõl a ronda kagylókból?! Nem létezik. – Majd meglátod! – Eszem ágában sincs meglátni – berzenkedett Buborék. – Még mit nem? Kagylót enni... 58

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 60

De azért nem állhatta meg, hogy meg ne ízlelje, amikor elkészült a roston sült csemege. – Nem olyan, mint mikor a mamám készíti... – kesergett Tiwani. – Valami hiányzik róla. – Egy kis citromlé? – találgatta Buborék. – Ez az! Tiwani elvágtatott, és rövidesen egy sötétsárga, érett citrommal a markában tért vissza. – Itt van, próbáljuk ki! Citromlével valóban finomabb volt. – Ez azért mégsem járja, hogy egyfolytában csak együnk. Vágjunk neki, fedezzük fel a szigetet – ajánlotta Buborék. – Menjünk az esõerdõbe. – Jó – egyezett bele Buborék. – Holnap fölfedezzük az erdõt!

Az esõerdõben félhomály, titokzatos hangok kavalkádja fogadta õket. A földbõl vastagon gomolygott a pára, ahogy a forró napsugarak behatoltak a lombok résein és párologtatni kezdték az éjjel lerakódott nedvességet. A sûrûben állatok tarka foltjai villantak meg majd tûntek el; papagájok rikácsoltak hol jobbról, hol balról. A liánokon majmok hintáztak, közeledtükre elinaltak vagy elbújtak a vastagabb ágak mögé. Egyszerre volt sejtelmes és gyönyörû az erdõ. – Ilyen illatot nem éreztem még – Buborék csak suttogva mert megszólalni a megilletõdöttségtõl, ahogy egyre beljebb haladtak a sûrûbe. – Annak a nagy fának a virágát érzed, látod? Ott van... Csodálatos fa állt elõttük, óriási rózsaszín virágokkal voltak telepotyogtatva az ágai. Lepkék és bogarak nyüzsögtek a hatalmas virágkelyhek körül. Éles kiáltás harsant, aztán csönd lett: minden állat figyelt. Semmi sem történt, csak valamelyik majompapa szidhatta a csemetéjét. A madarak ismét dalba kezdtek, zúgott, zsibongott tovább az erdõ. Bámulták a sok csodát, Tiwani magyarázgatott, elmesélte, hogy az esõerdõben százötvenféle fa nõ. Azután játszottak: liánokon hintáztak, nagy nevetéssel huppantak a földre. Késõbb a páfrányok rejtekében bújócskáztak. A fogócskát sem hagyták ki.

– Egyedül nem nagyon szoktak elengedni az erdõbe, mert még kicsi vagyok, attól félnek, nem találok haza – vallotta be a kisfiú, amikor leültek szusszanni egyet. – Ajaj! – Buborék megrettent. – Remélem, innen még visszatalálsz... – Talán... – mondta Tiwani eléggé bizonytalanul. – Abban bíztam, hogy figyeled az utat – mondta a manó. – Figyeltem én, figyelgettem... Most aztán bajban voltak. Közelgett az este... Visszatalálnak-e a faluba, vagy az erdõben kell tölteniük az éjszakát, a titokzatos hangok között, teljesen védtelenül? Vészesen gyorsan sötétedik ám az erdõben. Az éjszaka hirtelen szakadt rájuk. Nyirkos párák ölelték õket körül, s bár meleg volt, a nedves forróságban vacogás fogta el mindkettõjüket. Most mi lesz? – Tüzet kéne raknunk... – pislogott körbe Buborék. – Az bizony jó lenne, de minden nedves. – Valóban nincsenek itt vadállatok? – rezzent meg Buborék minden titokzatos erdei hangra. – Vadállatok nincsenek, abban biztos lehetsz – nyugtatta a manót a kisfiú. – És kígyók? – Hát... – mondta Tiwani bizonytalanul. Hallgattak egy sort. Az erdõ hangjai ijesztõen fölerõsödtek a csendben. – Ó, ó, ó! – sziszegte a manó. A kisfiúnak eszébe jutott, hogy semmi oka a félelemre, hiszen minden erdõlakó jó barátja. Megnyugodott, hirtelen erõs lett és bátor. – Csak nem félsz? – nevetett fel Tiwani. – Ne butáskodj, Buborék, mert kinevetlek. Még ilyet? Gyere, másszunk fel erre a vastag fára! Buborék elszégyellte magát. Nohát, hogy a kisfiú ilyen bátor, õ meg reszket, mint a kocsonya?! Amikor azért jött a hívásra, hogy õ vigyázzon Tiwanira... „Össze kell szednem magam” – gondolta. Úgy is tett. Felmásztak a fára, elhelyezkedtek egy széles, kényelmes ágon. Ahogy a szél mozgatta a fölöttük sátorként elterülõ lombokat, ki-kivillant az égbolt ezernyi fényes csillaga. Gyönyörû volt! Buborék szája tátva maradt a csodálkozástól:

60

61

Az esõerdõ rémséges hangjai

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 62

– Sok szépet láttam már, de ez most valóban csodálatos – mondta. – Ugye szép? Én is nagyon szeretem nézni a csillagokat. – Azt olvastam, ezen a vidéken a legsötétebb az éjszaka... – És legszebbek a csillagok! Sok történetet ki lehet ám találni róluk. És Tiwani mesélni kezdett a csillagokról. Buborék hallgatta, aztán neki is eszébe jutott sok minden. Mesélt Tiwaninak Peti barátjáról, Csillagocskáról, a manóhajóról, a zöld manók életérõl, amirõl a kisfiú nem tudhatott. Amikor belefáradt a mesélésbe, Tiwani vette át a szót, és mesélt arról, hogyan élnek õk, kik a barátai, mit szoktak játszani. Akkor hallgattak egy sort. Figyelték az éjszakai erdõ titokzatos neszeit. Buborék egyszer mintha bársonyos talpak lopakodását hallotta volna... – Figyelj, talán egy leopárd – szólt ijedten. – Ugyan! Mondtam már, hogy a szigeten nincsenek vadállatok. – De lehet egy hatalmas majom... – Az lehet. De ne félj, nem esz meg! – szórakozott a kisfiú a manó ijedelmén. – Lehet, hogy csak a szél hangja volt... – nyugodott meg a manó. – Vagy egy hangtalanul suhanó éjjeli madár. – Esetleg óriás denevér. – Bizony denevér is lehetett... Mindketten érezték, milyen varázslatos hatalma van az éjszakai erdõnek. Minden olyan valószerûtlen, álomszerû volt, mintha csak kitalálták volna. Jobb volt hát beszélgetni, hangokkal távol tartani az ismeretlen veszedelmeket. Aztán énekeltek. Az éjszaka úgy csusszant át a hajnalba, hogy észre sem vették. A madarak kórusa rég rázendített, mikor õk még mindig egymást szórakoztatták. – Jé, reggel lett! – néztek körül csodálkozva, mintha varázslatból ébrednének. – Induljunk haza! – adta ki a parancsot Tiwani. – Hátha ma megjön a hajó... A reggeli fényben hamar megtalálták a hazafelé vezetõ utat. A hûsölõ árnyékában Wapiki várta õket. Szegény izgult már miattuk, ezért aztán boldogan ugrott a kisfiú vállára, átölelte mancsocskájával a nyakát, és örömében megharapdálta a kisfiú fülét. 62

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 64

Tiwani nem haragudott, játszottak egy kicsit. – Menjünk le a tengerparti megfigyelõhelyünkre... – javasolta Buborék. Maga sem tudta, mit szeretett volna jobban: hogy jöjjön már végre a hajó, amelyet úgy vár a fiú, vagy még inkább ne, hogy folytatódjék a kalandok sora...?

Jön-e már a hajó? Másnap késõn ébredtek. Elsõ útjuk a tengerparti figyelõhöz vezetett. Homokvárat építgettek, lubickoltak, heverésztek egy kicsit. A Nap épp a fejük fölött járt, amikor a távolban feltûnt egy sötét pont. – Ott van! Látod, Buborék? Az már biztosan a hajó! – pattant fel a kisfiú. Belegázolt a vízbe, úszni kezdett. – Tiwani, ne butáskodj, gyere vissza, úgysem tudsz odáig elúszni! – kiabált Buborék. A kisfiú rá se hederített. De aztán egyszerre csak visszafordult, mert közben maga is rájött, hogy a hullámok ellen kevés az ereje. Fõleg hogy még izomláz is kínozta. Lassan a partig úszott, visszanézett a hajó felé. A fekete pont alig nõtt valamivel. – Rengeteg idõnk van még, két órába is beletelik, amíg ideérnek – mondta neki Buborék. – Addig játsszunk delfinest, jó? Játszani kezdtek, siklottak a vízen, víz alatt, egymást segítve, jókedvûen. Egészen addig, amíg a hajó akkorára nem nõtt, hogy már az embereket is ki lehetett venni a fedélzeten. Nagy volt az öröm, amikor megérkeztek. A tengerészek segítettek az utasoknak partra szállni, aztán csónakokon áthozták a rengeteg holmit meg élelmet, amit a károsultaknak utalt ki a kormány. Sátrakat is hoztak, hogy legyen hol lakniuk, amíg újra fel nem építik a falut. Nyugágyakat, függõágyakat raktak ki. Az õslakos bennszülött törzs tagjai szorongva mentek arra a helyre, ahol a falujuk állt egykor. Arra számítottak, hogy csak korom, üszkös romok és a pusztulás képe fogadja õket. Ám közben a szél elsodorta a hamut, a Nap heve felszárította a sarat, s csodák csodája: ott díszelgett egy kicsit csálé tetejû hûsölõ és a kecskékkel teli új karám. A fák alatt szép sorjában, pálmalevelekkel letakarva ott várakoztak a tisztára sikált, megmentett kedves, régi tárgyaik. S egy halom frissen vágott bambusznád. 64

– Ó! – ámultak el még a férfiak is. Tiwani mamája büszkén ölelte magához fiacskáját. A papája bizony alig ismerte meg: néhány nap alatt megizmosodott, megkomolyodott a kislegény. Öccse hivalkodóan mutatta neki a hófehér gipszpólyát: – Két hét múlva eljön értem egy hajó, kivisz a szárazföldre, és a kórházban leveszik a gipszet. – Elkísérhetlek majd? – kérdezte Tiwani. – Hát persze – felelte az öccse nagylelkûen. Mindenki sorra rázta a kisfiú kezét, köszönték, hogy megmentette a tárgyaikat, a kecskéjüket. Megcsodálták a két kisgidát is. – Ki fejte meg a kecskéket? Csak nem Tiwani? – hitetlenkedtek az aszszonyok. – Én hát, ki más? Még sajtot is készítettem! – Sajtot? Azt már el nem hisszük! De el kellett hogy higgyék, mert a kisfiú elõszedte a sziklahûtõbõl a levélbe takart sajtgomolyagokat. – Tessék, kóstolják csak meg! Megkóstolták, és nem gyõzték dicsérni. Aztán felállították a sátrakat, árnyékba helyezték a lábadozókat, friss forrásvízzel oltották a szomjukat. A tengerészek keze alatt is égett a munka: mindennek helyet kellett találniuk. Felverték a raktársátrakat, elhelyezték a függõágyakat. Külön sátorba kerültek az élelmiszertartalékok, külön helyre a tûzoltó készülék meg néhány elsõsegélyláda. A bennszülöttek közben banánt szüreteltek, azzal kedveskedtek a segítõkész tengerészeknek. Azok jóízûen elfogyasztották a finom csemegét. Aztán elbúcsúztak, és irány a nagy hajó!

Búcsú a Majmok szigetétõl Buborék a nagy ünneplés alatt egy bokor tövében gubbasztott. Nézte a karcsú pálmafákat, az esõerdõ pompás színeit, buja növényzetét, a vígan ugrándozó majomcsapatokat. Azok ott fenn a fák tetején éppen hûsöltek a szellõ simogatásában. Bipo, a patkányõz ott settenkedett a közelében, azt remélve, hogy talál valami ehetõ gyümölcsöt. Nem messze egy antilopcsapat legelészett, fü65

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 66

lét remegtetve vigyázott rájuk a vezér. Pillangók szálltak nagy csapatban, mint eltévedt virágszirmok a szélben. Manócskánk megcsodálta a falakó hangyák szorgalmát. Ezek a pöttöm lények harminc méternyire laknak fenn a hatalmas fán. Hopp! Egy fehér hangyatojás Buborék mellett huppant a földre. Sietõs nyüzsgés kezdõdött, s az aprócska fekete hangyák nagy szervezettséggel visszacipelték a hangyatojást a magasba... Sok felfedezni való volt ám még a szigeten. A termeszek világa, a fakúszó tobzoska élete mind megannyi titok volt Buborék számára. Aztán a madarak! Az õ életük is be érdekes! Tiwani mutatott neki például gyíkász ölyvet, akit gonosz szellemnek tartottak a bennszülöttek. Elmesélte, hogy a fehér fejû bíbic vizet szív melltájéki tollaiba, azzal hûti a nagy melegben a tojáskáit. A szigeten lakik a foltos nyakú vidra is, a leggyorsabb víz alatti úszó. El sem akarta hinni, hogy ezt a bajnokot hálóval halásszák és megeszik... De megeszik az itt élõ hatalmas denevéreket is... Csak a majmokat nem, félve a majomkirály szellemének bosszújától. Valaha krokodilok is éltek itt, ezt is a kisfiú mesélte. Persze õ már egyet sem látott, de a törzs öregjei még emlékeztek rájuk. Vajon hova lettek? Nem volt nehéz kitalálni: a krokodiloknak egyetlen természetes ellenségük sincs, csak az embertõl kell tartaniuk, az vadássza õket bõrükért... Buborék ilyesmiken gondolkodott, és be kell vallanunk: szomorkodott. Tudta, hogy küldetése véget ért. Gyönyörû kaland volt, de itt az ideje, hogy fölkerekedjék, megkeresse Csillagocska manólányt és régi barátait. Vajon mit csinálhatnak, õk merre jártak? Találkozik-e Petivel valahol, valamelyik tenger partján? Az biztos, hogy lesz mit mesélnie nekik! Ez a gondolat kissé megvigasztalta. Leballagott a tengerpartra, s a nagy nyüzsgéstõl-hurcolkodástólrakodástól távol megkereste a parton hagyott apró zöld köveket. Izzottak. Tele voltak energiával. Aztán egy csónakra fellopakodva észrevétlenül följutott a nagy hajóra, amely hamarosan visszaindul a szárazföldre. Ott bizonyosan talál manóhajó-kikötõt. A zöld kövekkel megváltja a helyét hazáig... Visszanézett a sziget felé, és azt gondolta: „Viszontlátásra, Tiwani, Wapiki, Bipo és a többiek! Viszontlátásra, szigetlakó emberek, állatok és növények! Jó volt veletek. Sose felejtelek el! Remélem, találkozunk még...” 66

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 68

Fel hát új kalandra! A kis család Tiwani hûsölõjének árnyékában beszélgetett. Beszámoltak egymásnak mindenrõl, ami elválásuk óta történt. – Nagyon büszke vagyok rád, kisfiam, hogy egyedül is képes voltál gondoskodni magadról és az állatokról – mondta a kisfiú mamája. – Hát, az az igazság, hogy nem voltam egyedül... – mondta a kisfiú, és ijedten pillantott körül: hol van Buborék barátja? Sehol sem látta. Ebben a pillanatban meghallotta Buborék búcsúszavait. Rohant a tengerpartra, ahogy a lába bírta: – Buborék, Buborék, ne menj el! Maradj itt, kérlek! És sírva fakadt. Buborék nagyon sajnálta, de tudta: ott vannak Tiwani szerettei, barátai, nem fog már félni és unatkozni. „Ne szomorkodj, barátom! Majd írok!” – üzente Buborék a gondolataival. – De én még nem is tudok olvasni! „Ugyan, ugyan, hiszen nemsokára kezdõdik az iskola...” Tiwani letörölte könnyeit, s törte a fejét: mi kedveset üzenhetne? Elmosolyodott és azt kiáltotta: – Buborék barátom, megígérem, hogy én tanulok meg a leggyorsabban írni-olvasni, hogy levelezhessünk! „Úgy legyen. Viszontlátásra, Tiwani!” – Ég veled, Buborék... – integetett a kisfiú hosszan a hajó után. Buborék nézte, amíg a Majmok szigete el nem tûnt a láthatár mögött. Örömére a delfincsapat még sokáig kísérte a hajót, s vidám bukfenceikkel, füttyögésükkel felvidították a zöld manót. „Ami azt illeti, nem ártana nekem sem megtanulnom még valamit: a delfinek beszédét például...” Vajon megfejtette-e már valaki a delfinek nyelvét, akad-e olyan tudós, akitõl meg lehetne tanulni? S ha még senki sem tudja, hogyan értekeznek egymással, miként lehetséges, hogy új barátja mégis értette õket? Ezen törte a fejét Buborék, miközben megérkezett a szárazföldre, ahol újabb találkozások és újabb kalandok várták.

68

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 70

Tartalom ELSÕ KÖNYV Buborék megérkezik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 5 A kalózkapitány . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 7 Miért nem sikerülnek a fényképek? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8 Utazás egy faragón . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 9 A szerelmes gesztenye . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 13 Sakk? Matt! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 16 Buborék utazni vágyik . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 17 Buborék, hová tûntél? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 19 Új családtag? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 20 Megérkezik a levél . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 21 MÁSODIK KÖNYV Buborék a szigeten . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 24 A tûzvész . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 30 A hívás . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 33 Wapiki megkerül . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 37 Gyökérvadászat és úszóverseny . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 45 Megszólal az adó-vevõ . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 48 Hová tûntek a kecskék? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 53 A karámépítés . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 54 Kagylóvadászok . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 57 Az esõerdõ rémséges hangjai . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 60 Jön-e már a hajó? . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 64 Búcsú a Majmok szigetétõl . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 65 Fel hát új kalandra! . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 68

70

Man k ny.qxd

2005. 02. 11.

14:57

Page 72

Haraszti Mária Manókönyv Elsõ kiadás Kiadta az AB-ART Könyvkiadó, Pozsony Illusztrálta: Csorján Melitta Felelõs kiadó: Balázs F. Attila Nyomdai elõkészítés: Median Nyomta: AZ Print Kft., Érsekújvár Felelõs vezetõ: Berta András A könyv kiadását támogatta a NKÖM Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Fõosztálya

Mária Haraszti Kniha škriatka Prvé vydanie Vydalo Vydavate¾stvo AB-ART, Bratislava Ilustrovala: Melitta Csorján Zodpovedný vydavate¾: F. A. Balázs DTP: Median Tlaè: AZ Print spol. s r. o. Zodpovedný vedúci: Ondrej Berta Realizované s finanènou podporou Ministerstva kultúry Slovenskej republiky

ISBN 80 - 89006 - 90 - 6