XII. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia
Giuseppe Verdi élete és legjellegzetesebb alkotásai
Szakmai irányító:
Készítette
as.. Bálint Johanna
Jártó - Kocsis Emőke
Nagyváradi Állami Egyetem Zene kar Zene előadói szak
Nagyváradi Állami Egyetem Zene kar Zene előadói szak
Nagyváradi Állami Egyetem Kolozsvár 2009. május 15-17
Tartalomjegyzék
A romantika és képviselıi ...................................................................................................... 2 Giuseppe Verdi élete és munkássága ..................................................................................... 3 Verdi mővei és ezek zenei sajátossága................................................................................. 29 Forrásanyag .......................................................................................................................... 31
A romantika és képviselıi A romantika kezdetben nehezen különíthetı el a klasszicizmustól, mellyel közel egy idıben jelentkezett, XVII. Század végén. A kifejezés a francia, roman „regény” szóból eredeztethetı. A romantika nem stílus – legalább nem abban az értelemben, ahogyan a feudalizmus korának nagy stílusait, a romantikát, a gótikát, a reneszánszot vagy a barokkot értelmezzük -, inkább egy szellemi áramlat eredményeként létrejött mővészeti módszer, sajátos esztétikai törekvés, beállítottság, mivel alkotásaiban a legkülönbözıbb európai, sıt azon kívül esı területek stílusformáit is felhasználta. Ennek ellenére nem sorolhatjuk egyszerően historizmus – eklekticizmus keretei közé, mert mindazt, amit a történeti korok stílusaiból átvett, átalakítva új összefüggésbe helyezte, s így egy meghatározott, semmi mással össze nem téveszthetı kifejezési formához jutott. Európában a romantika egész nemzedék képzeletét ihlette meg. A természet és az emberi érzelmek ereje kifejezést nyert Sir Walter Scott regényeiben, valamint Wordsworth és Victor Hugo költészetében. A középkor iránti lelkesedés a neogótikus stílusú londoni parlament épületében manifesztálódott, míg Constable és Tuner festészetét a természet szépsége ejtette rabul. A nyugati civilizáció a gızerınek köszönthetıen az ipari urbanizáció szakaszába lépett. A vasút adta új mobilitás forradalmasította a közlekedést, a távíró pedig a kommunikációt. Látványos elırelépés történt a tudományokban, különösen az orvoslás és biológia területén. A zenében a romantika szóvivıje Beethoven, aki a mély és intenzív érzelmek kifejezésére tette alkalmassá a hagyományos mőfajokat. Mendelssohn-Bartholdyt, Schumannt és Lisztet a természet nagyszerősége nyőgözte le. A korszak a virtuózok ideje is: a közönség özönlött, hogy hallhassa Chopint és Paganinit. A nemzeti érzület mindenekelıtt Wagner és Verdi operáiban, valamint az orosz zeneszerzık mőveiben tükrözıdött. A romantikus zene fıbb képviselıi: Beethoven, Bellini, Berlioz, Bizet, Borogyin, Brahms, Bruckner, Chopin, Csajkovszkij, Donizetti, Glinka, Gound, Hugo Wolf, Liszt, Mendelssohn-Bartholdy, Muszorgszkij, Paganini, Rimszkij-Korszakov, Rossini, Schubert, Schumann, Strauss, Sullivan, Verdi, Wagner
2
Giuseppe Verdi élete és munkássága Giuseppe Fortunino Francesco Verdi (1813. október 10. – 1901. január 27.) a 19. század legnépszerőbb olasz zeneszerzıje volt, az operának (Mozart és Wagner mellett) kimagasló egyénisége. Mőveit ma is nagy sikerrel játsszák világszerte, néhány operarészlete igazi slágerré vált, mint pl. a La donna è mobile (Az asszony ingatag) a Rigolettóból. A francia és német befolyásokat követve áttörte korának bel canto kliséit, és a zenedráma szolgálatába állította az éneket, kritikusai emiatt gyakran nyersnek, csiszolatlannak minısítették zenéjét. Mestermőveket alkotott, mint fiatalember, mint érett komponista, és mint idıs zseni, melyeket a 1. Kép. Verdi portré
mai napig a világ összes operaházában elıadnak.
Giuseppe Verdi 1813. október 10-én született a lombardiai Le Roncoléban, az akkori Pármai Hercegség Busseto nevő kis vásárvárosától négy kilométerre, délkeletre fekvı falucskában. A sors iróniája, hogy ugyanebben az évben, május 22-én született Lipcsében Richard Wagner, aki élete során legfıbb zenei vetélytársa volt. Mivel szülıföldje abban az idıben Napóleon Itáliai Királyságának része volt, ezért a helyi anyakönyvben a gyermek neve – Giuseppe Fortunio Francesco – francia keresztnevekkel szerepel: Joseph Fortunin François. Apja, Carlo Verdi (1785–1867) Bussetóban kocsmát és üzletet tartott fenn, s 1805-ben vette feleségül
Luigia
fogadóslányt. megjelent illiteratinak,
Uttini
Noha
egy
népszámlálási azaz
(1787–1851), 1832-ben adatokat
írástudatlannak
piacenzai Bussetóban
közlı nevezi,
jelentés Carlo
2. Kép. Verdi szülıháza Le Roncole-ban
Verdinek kellett rendelkeznie annyi képzettséggel, hogy 1825 és 1840 között a roncole-i templom pénzügyi titkára legyen. A fennmaradt vaskos levelezés is írástudatlanságuk ellen bizonyíték.
3
Gyerekkorában az ifjú Verdinek a zene volt a mindene. Legfıbb szórakozása az apja kocsmájába betévedı vándormuzsikusok és a templomból kiszőrıdı orgonaszó hallgatása volt. Zenei hajlamait állítólag Don Baistrochi, a Szent Mihály arkangyal-templom orgonistája fedezte fel, aki egyben iskolai tanítója is volt. A gyermek apját 3. Kép. Emléktábla Verdi szülıházának
rábeszélte egy ócska spinét megvásárlására, ennek falán köszönhetıen az ifjú Verdi otthon is nyugodtan gyakorolhatott zenélni. Tízéves korában beíratták a bussetói iskolába, így elkerült otthonából. Miután Don Baistrochi meghalt, ıt nevezték ki orgonistának, ami azt jelentette, hogy vásár- és ünnepnapokon gyalogosan kellett megtennie az utat Bussetóból Le Roncole-ba. Díjazása jelentéktelen volt, és még otthoni támogatásra sem számíthatott, hiszen családja folyamatos pénzügyi problémákkal küszködött. A bussetói évek alatt az ifjú Verdit kiváló tanárok tanították, sikerült megtanulnia a klasszikusokat, humanista tudományokat és retorikát egyaránt. 1825-ben zeneiskolába került, melyet a helyi templom orgonistája, Ferdinando Provesi vezetett. Verdit ezekben az években karolta fel Antonio Barezzi gazdag kereskedı, akitıl többek közt apja, Carlo is áruját vásárolta. Négy lánya és két fia mellé családtagnak fogadta be. Barezzi maga is jártas volt zenei téren, hiszen a helyi zenekar vezetıje volt, amellyel együtt nemcsak templomokban, hanem vásárokon is fellépett. Az ifjú Verdi számos darabot (nyitányok, indulók, stb.) komponált a zenekarnak, sıt áriákat és kantátákat is írt templomi és színházi elıadások számára. Ebben az idıben írt nyitányt Rossini A sevillai borbély címő operájához, valamint ekkor zenésítette meg Alfieri Saul lázálmait is. 1829-ben megpályázta a közeli Sorgana templomának orgonista állását, de tanára, Provesi ajánlása ellenére elutasították. Mivel így megszőnt a kilátása arra, hogy a közelben jól fizetı állást találjon, az évek múlásával egyre nyilvánvalóbb lett, hogy Verdinek több szakmai képzettségre van szüksége, mint amennyi Bussetóban megszerezhetı. Idıközben beleszeretett Barezzi idısebb lányába, Margheritába és mivel nem volt olyan anyagi helyzetben, hogy megkérje a kezét, milánói ösztöndíjért folyamodott a helyi segélyegyesülethez, a Monte di Pietahoz. Noha jelentkezését kedvezıen fogadták, az ösztöndíjakat sajnos már két évre elıre kiosztották. Barezzi azonban megelılegezte a pénzt, így Verdi 1832-ben Milánóba ment felvételizni. A felvételi kudarc volt, vizsgáztatói elutasították. Ennek fı oka a konzervatórium zsúfoltsága és Verdi kora (18 éves) volt. A vizsgáztatóbizottság 4
egyik tagja, Alessandro Rolla, a Scala korábbi karnagya azt tanácsolta az ifjúnak, hogy tanuljon magánúton. Vincenzo Lavignát ajánlotta, aki zeneszerzést tanított a konzervatóriumban, és korábban maga is az operaház zenekarában játszott, mint maestro al cembalo. Tanulmányaival
jól
haladt,
tanára,
Lavigna
rendszeresen dicsérte tanítványa szorgalmát, egyre növekvı bátorságát és kifogástalannak vélt erkölcsös 4. Kép. A Piazza Verdi, Busseto fıtere, a komponista szobrával
jellemét is. Lavigna mutatta be Verdit a milánói filharmóniának, melynek igazgatója, Pietro Massini hamarosan Verdi legkitartóbb támogatója lett. 1834-ben egy alkalommal Haydn Teremtés-ét próbálták, s a három maestro, aki felváltva szokta a csembalókíséretet játszani, mind hiányzott. Massini megkérte Verdit, hogy ugorjon be a helyükre, s elegendı, ha a basszust játssza. Verdi annyira fellelkesült, hogy egyszerre játszott a bal kezével és vezényelt a jobbal. A nagy lelkesedés láttán Massini felkérte az elıadás levezénylésére, melyet úri közönség elıtt adtak elı a Teatro Filodrammaticóban. Ez volt elsı nagy sikere a milánói közönség elıtt. Verdi 1834 végéig Bussetóban maradt, és részt vett a filharmonikusok tevékenységében, majd visszatért Milánóba Lavignához. Ekkoriban kérték fel, hogy pályázzon a monzai katedrális orgonista állására, és tegyen próbát a jelentkezıknek kiírt fúgatémával. Beszámolók szerint Verdi saját kettıs kánonjával gazdagította a szerinte soványka témát. 1835 júliusában Verdi visszatért Bussetóba, mert a pármai kormány kompromisszumos megoldást talált problémájára: Ferrarit megtartották orgonistának, Verdinek pedig felajánlották a zeneiskola igazgatói posztját. A versenyvizsga idıpontját folyamatosan csúsztatták, így Verdi elkezdett puhatolózni a monzai állás iránt. Amikor kitudódott, hogy valószínőleg megkapja a monzai állást, a város népe felhördült és megfenyegették, ha kell, erıszakkal akadályozzák meg a fiatalember távozását. A versenyvizsgára 1836 februárjában került sor Pármában. A vizsgabizottság elnökét, Giuseppe Alinovit lenyőgözték Verdi képességei és a legnagyobb elismerés hangján szólt róla. Verdi végre elfoglalhatta helyét Bussetóban.
5. Kép. Szent Mihály arkangyaltemplom, Le Roncole
5
Verdi 1836. május 4-én feleségül vette Margherita Barezzit. Rövid milánói nászútjuk után Verdi elfoglalta helyét mint zenei igazgató. Ebben az idıszakban szerezte a Tantum ego-t, valamint az Alessandro Manzoni Il cinque Maggio címő ódájára írt zenemővet, melynek partitúrája elveszett. Verdi bussetói tartózkodása alatt is folyamatosan kapcsolatban állt milánói barátaival, kiváltképpen Massinivel, aki a Teatro Filodrammaticóban levezényelte az ifjú zeneszerzı ódáját. Massinitól még 1835-ben kapott egy operaszövegkönyvet, melynek zenéjét rövidebb-hosszabb megszakításokkal 1837-re megírta. Ekkor felmerült egy lehetıség, hogy a Rocester nevő operát a parmai Teatro Ducale bemutassa, de a színház impresszáriója az utolsó pillanatban elállt az ismeretlen komponista mővének bemutatásától, ezért Verdi figyelme ismét Milánó felé fordult, eldöntötte, hogy Massininél próbálkozik. 1838. augusztus 12-én családi tragédia érte: elsıszülött gyermeke, Virginia tizenhét hónapos korában, négy héttel fiútestvére, Icilio világra jötte után meghalt. Ez a csapás megszilárdította Verdi szándékát: mielıbb menekülnie kell Bussetóból. Operáját sosem fogják bemutatni, ha itt marad és az egyre tartó pártoskodások felırlik idegeit. Nem sokkal ezután Verdi és felesége titokban Milánóba utaztak egy lehetséges bemutatót kieszközölni az operának, azonban csak ígéreteket kaptak egy karneváli idıpontot illetıen. A Scala végül elállt az opera színrevitelétıl a karneváli idıszakban, majd egy másik, Verdi által felkeresett színház is. Elkeseredésében Verdi visszavonta a darabot, szereposztását pedig nyomorúságosnak titulálta. Lehetısége nyílt volna a darabot bemutatni a Pio Istituto számára jótékonysági célokra, azonban az egyik énekes, Napoleone Moriani megbetegedése miatt a terv meghiúsult. Végül a Scala impresszáriója, Bartolomeo Merelli sietett segítségére: több lényeges módosítást javasolt, és a szövegkönyv javításainak elvégzésére Temistocle Solerát ajánlotta. Noha az opera bemutatójáról még nem született végleges döntés, Verdi felmondta szerzıdését a bussetói polgármesteri hivatallal, és feleségével meg fiával Milánóba költözött. 1839 nyara a munka jegyében telt: Verdi lázasan dolgozott elsı operáján. Már javában folytak a próbák, 6. Kép. A milánói La Scala a 19. században amikor október 22-én fia, Icilio meghalt. Október végén a Scalában megkezdték a fıpróbákat és Verdi, maga is mélyen lesújtva, kénytelen volt egyedül hagyni lelkileg teljesen összetört feleségét, hogy a mővészeket buzdítsa, a munkálatokat ellenırizze. 6
Az Oberto, San Bonifacio grófját november 17-én bemutatták. Az elıadás mérsékelt sikert aratott, de az elegendı volt ahhoz, hogy a Scala mősorán tartsa, sıt az elıadások számát is megnövelje. Verdit további három opera megírására szerzıdtették le, melyeket nyolchónapos idıközönként mutattak volna be. Verdi következı operájaként Merelli a Gaetano Rossi librettista által írt A számőzöttet szemelte ki, azonban késıbb úgy döntött, hogy a Scala repertoárjából leginkább egy opera buffa (=vígopera) hiányzik. Így esett választása Felice Romani Az ál-Szaniszló címő librettójára. Ezt azonban Adalbert Gyrowetz osztrák komponista 1818-ban már megzenésítette, ezért az olasz szokásoknak megfelelıen más címet adtak neki: A pünkösdi királyság. Verdinek sokkal nehezebben ment a komponálás, gyakori torokfájásai voltak, amelyek a késıbbi években is jelentkeztek zeneszerzés közben. Számos anyagi problémája volt, egy alkalommal felesége arra kényszerült, hogy ékszereit elzálogosítsa. 1840 júliusában agyvelıgyulladásban meghalt felesége, Margherita. Az összetört Verdit hitvesének apja hazavitte Bussetóba. Megpróbálta felbontani a Scalával kötött szerzıdését, azonban Merelli nem egyezett bele, így a zeneszerzı kénytelen volt visszatérni Milánóba, és színpadra vinni új operáját. Az opera megbukott, amit Verdi elsısorban a gyenge zenének tudott be, de valószínőleg az elıadók gyengesége is közrejátszott, hiszen elsısorban drámai szerepekre szakosodott énekeseket alkalmaztak a vígopera szerepeire. A darabot 1845-ben Velencében, 1859-ben pedig Nápolyban Ál-Szaniszló címen színre vitték, mérsékelt sikerrel. A következı librettót 1840-41 telén kapta meg, Temistocle Solera egy szövegkönyvét, melyet az akkor nagy hírnévnek örvendı Otto Nicolai visszautasított. Az új opera, a Nabucco (korábbi nevén Nabucodonosor) 1841 ıszére készült el, így Verdi lekéste a karneváli szezont, a mő bemutatására pedig a következı szezonig
várnia
kellett
volna.
Tiltakozása és makacssága meghozta az eredményt: a bemutatót kitőzték 1842. március 9-re. Mivel rövid idı alatt kellett színre vinni, nem volt elegendı megépítésére,
idı
a ezért
díszletek 7. Kép. A Nabucco partitúrájának részlete (A Szabadság-kórus korábbi elsı sorai)
elıadásokból kölcsönzött háttereket használtak. A problémákat tetızte, hogy az Abigél szerepét éneklı szoprán, Giuseppina Strepponi hangja borzalmas állapotban volt. Ennek ellenére az opera átütı sikert aratott, és így Verdi egyetlen lendülettel a korabeli olasz zeneszerzık élvonalába 7
került. Ezzel együtt Verdi óriási népszerőségre tett szert a milánói közönség soraiban, és egyúttal bebocsájtást is nyert az arisztokrácia köreibe, így szerezve magas rangú mecénásokat. Az elıadást követıen Giovanni Ricordi zenekiadó egy összes mőveire szóló szerzıdést ajánl fel Verdinek, Merelli pedig bianco szerzıdést egy új operára. Verdi – Strepponi tanácsára – 8000 osztrák lírát kért, amennyit Bellini kapott a Normáért. Az
1815-ös
Bécsi
Kongresszus
döntésének
eredményeképpen Itália újra tartományokra szakadt. Az északkeleti részek (Lombardia és Velence) és KözépItália Habsburg, a Pápai Állam és Két Szicília
8. Kép. Verdi 1842-ben
Királysága pedig francia, illetve spanyol fennhatóság alá kerültek. A lombardok, de különösen a milánóiak minden lehetıséget megragadtak elégedetlenségük kifejezésére, habár eleinte ezt csak közvetett formában tehették meg. Ilyen körülmények között mutatták be a Nabuccót, ami mondanivalójával belopta magát az olaszok szívébe. A Szabadság-kórus, a hazájukról álmodó rabszolgák dala igazi sláger lett, Milánóban az utcákon is énekelték. Felmerült, hogy az elsı sora után olaszul Va' Pensiero-nak nevezett dal legyen az olasz himnusz. Verdi elıször a Tommaso Grossi költeménye alapján írt, A lombardok az elsı keresztes háborúban címő operája miatt került összetőzésbe a cenzúrával. Mivel Milánó abban az idıben az Osztrák-Magyar Monarchiához tartozott, a bécsi kormány cenzorai minden eszközzel megpróbálták elejét venni a darabok akár burkolt politikai tartalmának és esetleges forradalmi üzenetének. Gaisruck bíboros, Milánó érseke ellenezte elıször a keresztes lovagok tömeges megjelenítését az operában, egy pogány keresztelésének ábrázolását és legfıképpen egy Ave Mariával kezdıdı ária eléneklését. Verdi hajthatatlan maradt, így librettistája, Solera és a Scala karnagya, Merelli egyezett meg a milánói rendırfınökkel, hogy a keresztelés nem a színpadon lesz, és az Ave helyett Salvét énekelnek. Az operát végül 1843. február 11-én mutatták be a Scalában.
8
Verdi azonban úgy döntött, hogy
következı
cselekményét
operájának
Victor
Hugo
Hernanijára alapozza. Az Ernani bemutatását késleltette a tény, hogy a
La
Fenicében
nem
voltak
megfelelı kaliberő énekesek, így várni
kellett
Spanyolországban
az
éppen
éneklı
tenor,
Domenico Conti visszatérésére. Bár 9. Kép. A La Fenice 1837-ben a velencei közönség nem kifejezetten kedvelte Verdi operáit és az énekesek sem teljesítették az elvárt szintet, az 1844. március 9-én bemutatott Ernanit mégis kedvezıen fogadták. A nemzetközi zenei világ meglehetısen ellenségesen fogadta Verdit, akinek zenei stílusa nem illeszkedett be sem a Mendelssohnt követı konzervatívok, sem a Liszt Ferenc és Richard Wagner képviselte új német zeneiskola elvárásaiba. A zenekritikusok egyöntetően úgy vélték, hogy Verdibıl hiányzik az eredetiség, és tönkreteszi énekeseinek hangját. Verdi következı megbízását Rómából kapta, ahol 1844. november 3-án a Teatro Argentinában színre vitte a A két Foscarit. Az elıadás (melyet a szerzı mezzo-fiascónak, azaz félkudarcnak nevezett), hővös légkörben zajlott, amit részben az okozott, hogy a színház impresszáriója az utolsó pillanatban megemelte a belépıjegyek árát, a közönség nagy felháborodására. Ettıl eltekintve az elıadás nagy sikernek örvendett, és Verdi tiszteletére a színház bérlıje, Torlonia hercege egy fogadást is rendezett. November végén Verdi már új operáján dolgozott, melyet a milánói La Scala és a Giovanni Ricordi által vezetett kiadó rendelt meg a következı év karneváli szezonjára. A Giovanna d'Arco szövegkönyvét Temistocle Solera írta. Verdi megbetegedett ugyan, de sikerült idıben befejeznie új operáját, melynek premierje 1845. február 15-én ugyan nagy sikernek örvendett a közönség soraiban, de a kritikusok kedvezıtlenül fogadták. Többen is megjegyezték, hogy az opera ismétli önmagát és hiányzik belıle az igazi ihlet. Verdit nagyon elszomorították a kritikák, és úgy döntött, hogy 10. Kép. Salvatore Cammarano
szakít a Ricordival, mert részben ıt okolta a sikertelenségért. 9
A szakításra azonban még várnia kellett, hiszen következı operáját már leszerzıdte a kiadóval. Az Alzirát 1845. augusztus 12-én mutatták be a nápolyi San Carlo operaházban, mely a harmadik legjelentısebb itáliai operaház volt a Scala és a La Fenice mögött. Librettistája Salvatore Cammarano volt, akit Donizetti fedezett fel, és akinek nevéhez többek között a Lammermoori Lucia szövegkönyve főzıdik. Verdi munkáját torokfájás szakította meg, de az operaház impresszáriója, Flauto hallani sem akart a darab halasztásáról, és a zeneszerzıt Nápolyba rendelte. 1845 júniusában indult útra riválisának, Mercadanténak hazájába. A közönség nagy lelkesedéssel fogadta az Alzirát, de a korábbi megszokott nagy siker elmaradt. Ez volt egyik legkevésbé sikeres operája, élete végén már alig emlékezett rá. Az év végére Verdi visszatért Lombardiába. Házat vett Bussetóban, és gazdasági ügyeit intézte. Ekkor kereste fel Lèon Escudier párizsi kiadó, aki felvásárolta mőveinek franciaországi jogait. 1845-ben Verdi Velencébe utazott, ahol színre vitte a Giovanna d'Arco-t és A két Foscarit, amely a cenzorok korábbi félelme ellenére nem váltott ki semmiféle ellenséges reakciót a nemesség soraiban. A következı opera témájaként Piavéval közösen Zacharias Werner Attilája mellett döntöttek. Librettistának Temistocle Solerát kérték fel, akinek azonban
nem
sikerült
megírnia
a
szövegkönyvet,
mert
Spanyolországba utazott feleségével, aki a madridi Teatro Realban énekelt. A szövegkönyvet végül Piave fejezte be, ezzel kiváltva Solera ellenségességét. Verdi ágynak esett, és úgy tőnt, nem sikerül a szezon végéig befejeznie az operát. Kiadója, Lucca unszolására azonban 1846. március 17-én mégis megszületett a darab, mely 11. Kép. Temistocle Solera
sikeres lett és népszerősége nıttön-nıtt, ahogyan körbejárta az olasz
operaházakat. Az év végén Lucca mértéktelenül magas bérleti díjat követelt a La Scalától és csak az osztrák rendırség közbenjárására engedett az árból, ami bizonyítja, hogy mekkora ráhatással voltak a hatóságok a zenei életre is. Verdi következı operáját a kiadó a firenzei 1847-es karneváli szezonra szánta. Az 1846 nyarára felépülı Verdi a felajánlott témák közül Shakespeare Macbethjét választotta, azzal a feltétellel, hogy a darab baritonjának szerepére Felice Varesit szerzıdtessék le, akinek nagy csodálója volt. A szövegkönyv megírására Piavét kérte fel. Az 1847. március 14-én bemutatott opera hatalmas sikert aratott, a mővészeket harmincnyolcszor tapsolták vissza. A siker nagyon fontos volt Verdi számára, hiszen karrierje szempontjából elengedhetetlen volt Firenze, azaz Itália Athénjének meghódítása, ahol a kor leghíresebb és legtöbbre értékelt mővészei és mővészetpártolói éltek. 10
1847 márciusában Verdi visszatért Milánóba, hogy hozzákezdjen új operájának megírásához a londoni Her Majesty's Theatre számára. Verdi, aki korábban elutasította a felkérést, ezúttal úgy ítélte meg, nem szabad kihagynia egy londoni felkérést, hiszen Weber Oberonjának 1826-os premierje után ez lett volna a második szigetországi elıadás, melynek megírására külföldi zeneszerzıt kértek fel. Választása Andrea Maffei A haramiák szövegkönyvére esett Az 1847. július 22-én bemutatott elıadás ugyan nagy sikernek örvendett a közönség köreiben, de a kritikusok soraiban nem aratott osztatlan sikert, hiszen az angol zenei élet a mendelssohni konzervativizmus követıje volt, így Verdi nyers stílusát érthetetlennek titulálták. Verdi két elıadást vezényelt, majd átadta a ka rmesteri pálcát Michael Balfének. Az operát még kétszer játszották. Ez volt elsı és egyben utolsó angliai ısbemutatója. Verdi Párizsba ment, ahol 1847. november 26-án bemutatták új operáját, a Jeruzsálemet, mely tulajdonképpen A lombardok átdolgozott változata. Ezzel a darabbal a zeneszerzı eleget tett a párizsi Opera és Léon Escudier zenekiadó egy korábbi, 1845-ös felkérésének. A bemutató hővös fogadtatásra lelt. Még ugyanebben az évben kiadta az opera zongorakivonatát, melyet Giuseppina Strepponinak, a kiváló énekmővésznek ajánlott. Ez Verdi életének egyik fordulópontja, hiszen ekkor kapcsolja össze sorsát Strepponival. Verdi távollétében a trieszti Teatro Grandéban mutatták be 1848. október 25-én A kalózt, melyet jó ideje halogatott. A darab megbukott, ami részben betudható a szerzı távollétének is, hiszen mint azt Donizetti korábban megjegyezte, „ha egy komponista nincs jelen az ısbemutatón, azt a kritika és a közönség egyaránt sértésnek veszi”. Verdi csak rövid idıre tért vissza Itáliába, hogy megvásárolja a hajdani Sant'Agata-birtokot Busseto mellett, ahova beköltöztette szüleit, majd maga is ide jött lakni. Párizsi tartózkodásának oka Giuseppina Strepponi volt, a komponista életének legfigyelemreméltóbb asszonya és késıbbi felesége. 12. Kép. A párizsi operaház a 19. században
Strepponi 1815-ben született a lombardiai
Lodiban. A milánói konzervatóriumban tanult énekelni, majd 1835-ben debütált Rossini Matilda di Shabran operájában. Verdi életébe az Oberto, San Bonifacio grófja kapcsán került be, amikor elvállalta fıszerepének eléneklését, abban az idıszakban, amikor a zeneszerzıt még nem ismerték. Karrierje során többször is találkozott Verdivel, akinek hasznos pénzügyi tanácsokat adott. A zeneszerzı és az énekesnı kapcsolatának legnyilvánvalóbb bizonyítéka a Jeruzsálem 11
partitúrája, melyben a szerelmi kettıs részben Verdi, részben pedig Strepponi kézírásával szerepel. Tulajdonságaikban kiegészítették egymást: Verdi durva, nyers modorú ember volt, ellentétben Strepponival, aki jó humorú és együttérzı volt. Ugyanakkor
a
primadonna
magasfokú
nyelvtudással
rendelkezett, aminek bizonyítéka, hogy a késıbbiekben férje számára lefordította A trubadúrt és a Simon Boccanegrát. Házasságukra azonban 1859-ig várni kellett. A forradalom szele elérte az olasz csizmát is: 1848. március 18-án felrobbant a puskaporos hordó Milánóban, és öt napig tartó utcai harcok után a lakosság kiőzte az osztrák
13. Kép Giuseppina Strepponi
katonákat a városból. Késıbb Velence is kikiáltotta függetlenségét. Verdi és Strepponi (mindketten forradalom-pártiak), lelkesen támogatták a megmozdulá sokat.Idıközben esedékessé vált egy Nápolyban bemutatandó operára kötött szerzıdése is. Mivel az 1848-as események kibillentették a Verdi által utált Flautót az igazgatói székbıl, felvetette, hogy az új darab szövegkönyvét Cammarano írja meg, ezzel rendezve szerzıdéses kötelezettségeit. Az új opera (A legnanói csata) arról szól, miként gyızi le a Lombard Liga 1184-ben Barbarossa Frigyest. A darab 1848 ıszén és telén született meg Párizsban, bemutatójára 1849. január 27-én került sor a római Teatro Argentínában. Február 9-én kikiáltották a Római Köztársaságot, így az opera alkalmi siker lett, de a hadiszerencse fordulásával az opera csillaga is leáldozott. Verdi idıközben Bussetóban egy palotát vásárolt, a Palazzo Dordonit, ahova Giuseppinával együtt be is költözött, ezzel maga ellen uszítva úgy a klérust, mint a kisváros lakosságát, akinek szemében elfogadhatatlan volt, hogy a zeneszerzı együtt él egy nıvel, aki nem a felesége és akinek hírneve sem kimondottan makulátlan, hiszen szerelemgyermeke volt, akit Firenzében neveltetett. 1850-re Verdi már elegendı pénzt keresett ahhoz, hogy annak jövedelmébıl éljen, és ha kedve tartja, visszavonuljon, ahogyan Rossini tette ennyi idıs korában. Verdi azonban nem tett így. Nápolyból egy új, grandiózus 14. Kép. Verdi 1849-ben
opera tervével tért haza. A Lear király szövegkönyvének
megírását Cammarano elvállalta. Ennek híre külföldre is eljutott, és többek között felkérték 12
Shakespeare Hamletjének megzenésítésére is, amit elutasított, mondván, „ha a Lear királyt nehéz megzenésíteni, a Hamletet még nehezebb”. Idıközben a nápolyiak visszamondták a szerzıdést, így Verdi a Ricordi zenekiadónak ajánlotta fel, hogy megírja az operát. Idıközben felkeresték a velenceiek is, akik az 1850-51-es karneváli szezonra szerették volna leszerzıdtetni. A téma Souvestre és Bourgeois Stiffelio címő darabja volt, melyet aztán Piave dolgozott át. 1850 júniusára nyilvánvalóvá vált, hogy Cammarano nem tudja befejezni a Lear király szövegkönyvét, így Verdi arra kényszerült, hogy felajánlja Ricordinak a Stiffeliót, melyet november 16-án a trieszti Teatro Grandéban be is mutattak. Az opera ugyan sikert aratott, de a kísérı taps érezhetıen inkább a jelenlevı szerzınek, mintsem az operának szólt - vélekedett Verdi, aki csalódottan hazautazott. A velencei La Fenice számára Piavéval közösen egy új darabon kezdtek el dolgozni Victor Hugo Le roi s'amuse címő darabja alapján. Az opera kezdetben a La maledizione (Az átok) címet viselte, majd Verdi megváltoztatta Rigolettóra. A szövegkönyvet elküldték a velencei cenzoroknak, akik december elsején tudatták a zeneszerzıvel és a librettistával, hogy a témát teljes egészében betiltották. A velencei hatóságokat elsısorban a király kicsapongásainak színpadi megjelenítése háborította fel. Verdi elsısorban Piavét okolta az esetért, aki idıközben a király szerepét hercegre cserélte, mert úgy gondolta, nemesemberek nıügyei könnyebben megbocsáthatók, mint a királyé, illetve kihagyta azt a jelenetet, melyben a fıszereplıt, Gildát egy zsákba dugják, mivel az énekesek amúgy is tiltakoztak volna ellene. Verdi válaszlevelet írt a velencei operaház presidenzájához, melyben magyarázatot adott minden kifogásra. Végül sikerült kiegyeznie velük, de a kort és a helyszínt kénytelen volt megváltoztatni, az alaphelyzetek és szereplık nagy része viszont maradt. A zeneszerzı februárban utazott Velencébe megkezdeni a próbákat. Az ısbemutatóra Felice Varesivel a fıszerepben 1851. március 11-én került sor. Verdi eddigi legmerészebb és legforradalmibb operája minden várakozást felülmúló sikert aratott. Az opera Victor Hugót is meghódította, aki korábban az Ernanit saját drámájának ügyetlen utánzatának nevezte. Különösen a harmadik felvonás négyese ragadtatta el. Rossini pedig kijelentette, hogy a Rigoletto az elsı opera, amelyben a komponista nagysága megmutatkozott számára.
13
1851 nyarán Verdi egy másik témát ajánlott Salvatore Cammaranónak, aki még mindig a Lear királyon dolgozott: García Guttiérez El trovadorját, mely a zeneszerzı szerint tele van szép és erıteljes jelenetekkel. A mővet Strepponi ajánlotta a szerzı figyelmébe. Idıközben Verdi Bussetóban élt visszahúzódva a társasági élettıl, hiszen a lakosság továbbra sem volt hajlandó
elfogadni,
hogy
együtt
élt
Giuseppinával.
Decemberben Párizsba utaztak, ahol Verdi egy új szerzıdést kötött az Operával (ez lesz A szicíliai vecsernye), ugyanakkor
megkapta
a
francia
Becsületrend
lovagkeresztjét. Párizsi tartózkodása alatt levelet kapott Barezzitıl, 15. Kép. A Rigoletto korabeli díszletterve
aki
szemére
hányta,
hogy
továbbra
is
Giuseppinával él. A viszály oka tulajdonképpen az volt,
hogy Barezzi úgy gondolta, Verdi eltávolodott tıle, hiszen egyre kevesebb elintéznivalóval bízta meg. Ezen erıs hangvételő levélváltás ellenére Barezzi továbbra is szívesen látott vendég maradt Verdi birtokán. Párizsi tartózkodása idején látta a Vaudeville színházban ifj. Alexandre Dumas A kaméliás hölgy címő darabját, amely nyomban megtetszett neki. Verdit nagyjából ekkortájt megkereste a velencei La Fenice vezetısége is, amely a Rigoletto sikerére építve folytatni szerette volna az együttmőködést. A zeneszerzı elfogadta a felkérést, de témát még nem választott, egyelıre A trubadúr színrevitele foglalkoztatta. Cammarano a szövegkönyv befejezése után, 1852. július 17-én meghalt. Verdi nápolyi jóbarátja, De Sanctis segítségével Leone Emanuele Bardare személyében egy új librettistát talált, akit megbízott Cammarano szövegkönyvének módosításával. Ekkor dılt el, hogy Leonora azonos rangra kerül Azucénával, a gróf is új romanzát
kapott.
A
partitúra
nyomtatott
változatán
tiszteletbıl csak Cammarano neve szerepelt. Idıközben a
16. Kép. Verdi 1853-ban
velenceiek aggódva nézték, hogy Verdi még nem jelentkezett ötlettel a következı karneváli szezonra, ezért megsürgették ıt. Verdi megkérte Piavét A kaméliás hölgy átdolgozására és szinte 14
biztos volt benne, hogy a velencei cenzorok ezúttal nem emelnek kifogást darabja ellen. Igaza is lett, a cenzorok csupán a darab címének megváltoztatását kérték Amore et morte-ról (Szerelem és halál) Traviatára. Verdi a továbbiakban párhuzamosan dolgozott a két darabon. A trubadúrt 1853. január 17-én mutatták be a római Teatro Apollóban. Az elıadás kiemelkedı sikert aratott. A premier után Verdi visszasietett bussetói birtokára, hogy befejezze a La traviatát. Nyugtalanító híreket kapott a szereplıkrıl, még Varesirıl is, akinek a fıszerepet
kellett
Szerzıdésében rendelkezett
alakítania.
külön arról,
záradék hogy
más
címszereplıt kereshet, ha Fanny Salvini Donatelli, akit némi vonakodás után felkért,
alkalmatlannak
bizonyulna. 17. Kép. A La traviata bemutatójának plakátja Verdinek azonban kötelessége lett volna 1853. január közepe elıtt értesítenie az operaházát kifogásairól, ezt azonban elfelejtette megtenni A trubadúr elıkészítése miatt. Levelet írt a La Fenicének, melyben tudatta a vezetıséggel, hogy a kiválasztott szereplıgárda teljesen alkalmatlan a darabra, illetve tudatta velük, hogy reumája miatt valószínőleg nem tudja idıben befejezni a darabot, ezért cserébe felajánlaná A trubadúrt, mely a velencei közönség számára új darab lenne. A velencei presidenza azonban barátságos, de határozott hangon felszólította a zeneszerzıt, hogy tegyen eleget kötelezettségeinek. „Most kaptam egy üzenetet, hogy ha a tenort és a baritont nem cserélik le, az opera katasztrófa lesz. Tudom, tudom, és be is bizonyítom” - írta egyik levelében Piavénak. Az opera premierjére 1853. március 6-án került sor. Bukás volt, amelynek okát a zenetörténészek a mai napig vitatják. Valószínősítik, hogy maga Verdi szervezte úgy, hogy megbukjon a darab. A pünkösdi királysággal ellentétben a La traviata minden elıadása megbukott. Egy év múlva azonban felújították, és a szintén velencei Teatro Gallóban színre vitték. A zeneszerzı öt számon változtatott, de a színház tulajdonosának kérése ellenére sem volt hajlandó megváltoztatni az utolsó felvonás végét, ennek ellenére a szegény bőnös, ahogyan Verdi nevezte Violetta Valéryt, a darab fıhısnıjét, megbocsátást nyert a világ szemében, és hamarosan elfoglalta helyét a legkedveltebb Verdi-figurák között. Verdi vonakodott Giuseppinát magával vinni a premierekre, mert tartott a közönség esetleges rosszallásától, ami adott az esetben az elıadott opera bukását is jelenthette volna. Az 15
egyetlen hely, ahová mindig ketten mentek, Nápoly volt, messze Észak-Itáliától. 1853 telét is Nápolyban szándékozták eltölteni, de a párizsi Operával kötött szerzıdése miatt a francia fıvárosba kellett utazniuk, ahol több mint két esztendeig maradtak. Verdi kapcsolata Bussetóval tovább romlott, annak következtében, hogy védencének, Muziónak a pályázatát a megüresedett városi zenemesteri posztra visszautasították. „Nemo propheta in patria (Senki sem próféta a maga hazájában)” - ezt Verdi többször is hangoztatta élete során. Verdi és Giuseppina 1853 októberében költöztek be a rue de Richter 4. szám alá, és noha a leszerzıdött opera kitőzött bemutatójáig még legalább egy év hátra volt, a zeneszerzı máris késésben volt, hiszen librettistája, Eugène Scribe nem szállította le a szerzıdésben kikötött idıpontig (1853. június) a szövegkönyvet. Verdi a párizsi szokásokhoz híven egy grandiózus, történelmi 18. Kép. A szicíliai vecsernye díszletterve tárgyú operát akart komponálni. Scribe felajánlotta neki a Le Duc d'Albe szövegkönyvét, melyet eredetileg Donizettinek szánt. Verdi elıször habozott másodkézbıl elfogadni a librettót, de végül belegyezett azzal a kikötéssel, hogy a cselekmény helyszínét Németalföldrıl Szicíliába helyezik át. A darabot négyrıl öt felvonásosra bıvítette. Új operájának elıkészítése mellett a régiekkel is foglalkozott. Felújította a Traviatát, mely aztán Velencében a Teatro Gallóban távollétében nagy sikert aratott. Újra színre akarta vinni A legnanói csatát, és tovább foglalkoztatta a Lear király. Cammarano halála után Antonio Somma velencei ügyvéd és mőkedvelı kapta meg a szövegkönyv befejezésének lehetıségét. 1854 szeptemberére elkészült új operájának négy felvonásával. Októberben megkezdıdtek a próbák, de azonnal abba is maradtak, hiszen a fıszereplı, Sophia Cruvelli, korának egyik leghíresebb énekesnıje eltőnt. Verdi a felmentését kérte szerzıdéses kötelezettsége alól, hiszen úgy értékelte, az operát nem sikerül idıben és kellı minıségben színpadra vinni. Idıközben elıkerült Cruvelli, aki saját bevallása szerint menyegzı elıtti mézeshetekre utazott el, de meghagyta valakinek, hogy értesítse az igazgatóságot távollétérıl. Az esetbıl hatalmas botrány kerekedett, mely az operaház intendánsának állásába került. Verdi továbbra is szorgalmazta szerzıdése felbontását, legfıbb indokként ezúttal azt hozta fel, hogy Scribe nem hajlandó kívánságai szerint módosítani a szövegkönyvet és nem veszi ki a történetbıl a szicíliaiakra rossz fényt vetı jeleneteket. Minden próbálkozása ellenére kénytelen volt megírni a darabot, melyet 1855. június 13-án bemutattak. Az opera jó fogadtatásban részesült és tisztességes számú 16
elıadást ért meg, többet, mint amennyi a szerzıdésben elı volt írva, de nem került be a standard grand opéra repertoárba, mint Meyerbeer Ördög Róbertje, Halévy A zsidónıje vagy Rossini Tell Vilmosa. Verdi az opera bemutatója után is Franciaországban maradt, elsısorban azért, hogy jogainak érvényt szerezzen a Theatre des Italiensben, ahol több operáját is játszották kalózverzióban. Hosszas és erıteljes hangú levélváltás után sikerült kiegyeznie a színház igazgatójával, Calzadóval, sıt belegyezett A trubadúr színrevitelébe is, ha a színház biztosítja a megfelelı énekeseket. Verdinek nem csak Franciaországban voltak problémái operáinak kalózváltozataival: Portugáliában például a Jeanne d'Arcot Giovanna di Guzman címmel, Németalföldön A legnanói csatát pedig Haarlem ostroma címen játszották. Eközben Párizsban A trubadúr átütı sikere után Calzado tervbe vette a La traviata és a Rigoletto színrevitelét is. Verdi azonban arra kérte párizsi kiadóját, Escudier-t, hogy tartsa vissza a partitúrákat, mert úgy érezte, ha nem irányítja személyesen az elıkészületeket, az opera megbukik. Calzado kalózkiadások segítségével mégis színre vitte a darabokat. Verdi perelt, de veszített. A párizsi események miatt komoly késései lettek a Simon Boccanegra megírásában. Mivel Piave Velencéhez volt kötve, nehéznek bizonyult a gyors és hatékony kommunikáció kettejük között, ezért Verdi úgy döntött, hogy egy helyi fiatalembert, Giuseppe Montanellit kért meg a szövegkönyv véglegesítésére. Az anekdoták tanúsága szerint Verdi leküldte Piavénak a kész szövegkönyvet ezzel a megjegyzéssel: „Itt a Boccanegra szövegkönyve, rövidítve és többékevésbé, szükség szerint megváltoztatva. Ráírhatod a neved, vagy sem, ahogy tetszik. Ha sajnálod a dolgot, én is sajnálom, talán még jobban mint te, de újra csak azt mondhatom, meg kellett lennie.” A Simon Boccanegrát végül 1857. március 12-én mutatták be a Teatro La Fenicében. A darab megbukott: a zenetörténészek ezt a cselekmény és librettó hibáinak tudják be, a zene újdonságát, kísérleti jellegét azonban nagyra tartották. Ez az opera Verdi egyik legsikertelenebb szerzeménye volt: a késıbbi firenzei bemutatón kinevették, Milánóban pedig szintén katasztrofális fogadtatásban részesült. 1857 nyarára elkészült a Stiffelio átdolgozott változata, az Aroldo, melynek premierjét a rimini Teatro Nuovóban kedvezıen fogadta a közönség. A sajtó és a közönség lelkesedése ellenére ez a darab még inkább feledésbe merült, mint a Boccanegra. Ma ez a legritkábban játszott Verdi-opera. 17
Az év fennmaradó részében Verdi a birtokával foglalkozott, a nápolyi Lear királyról pedig végleg lemondott. Sikerült befejeznie az Aroldo címő operáját, melyet 1857. augusztus 16-án Riminiben mutattak be elıször, hatalmas sikert aratva. Verdi az 1857-58-as karneváli szezonra új témát keresett. Megtetszett neki Scribe III. Gusztávja, de gondolkodott a Simon Boccanegra és az Aroldo felújításán, valamint A legnanói csata ismételt színrevitelén is. Végül Scribe darabja mellett döntött, melyet a cenzorok kérésére Az álarcosbál címen íratott meg. A szövegkönyv megírására Antonio Sommát kérte fel. Mivel a librettista nem volt hajlandó Bussetóba utazni, a szövegkönyv hosszas levelezések eredményeként született meg. A nápolyi cenzúra közbeavatkozására a darab szereplıit és a cselekmény színhelyét is meg kellett változtatni. Verdi 1858. január 14-én Nápolyba utazott, ahol részt vett A szicíliai vecsernye átkeresztelt változatának, a Batilde di Turenne elıadásán. Az elıadás sikerét azonban beárnyékolta a librettó körüli huzavona. A cenzorok és a San Carlo operaház házi librettistája teljesen átírták a szövegkönyvet Adelia degli Animali címen. Verdi két lehetıséget ajánlott fel az operaház igazgatóságának: vagy szabadítsák fel szerzıdéses kötelezettségei alól vagy pereljék be. Az igazgatóság az utóbbi mellett döntött, de a pert végül Verdi nyerte egy rátermett ügyvéd segítségével, aki bebizonyította, hogy a két librettó különbözik egymástól, így Verdi magával vihette Az álarcosbál partitúráját. A nápolyi per jóformán még el sem dılt, amikor Verdi már írt a római Teatro Apollo igazgatójának, akinek figyelmébe ajánlotta új darabját. Fogadtatását illetıen túlságosan is optimistának bizonyult, hiszen a római cenzúra is a nápolyihoz hasonló ellenállással fenyegetett. Verdit Donizetti sógora, Antonio Vaselli ügyvéd segítette a cenzorokkal vívott csatájában. Mivel helyszínként egész Észak-Európa tiltott terület volt, Verdi Észak-Amerikát javasolta az angol uralom idején. A darabot 1859. február 17-én mutatták be. Átütı sikert aratott, és a további elıadások egyre zsúfoltabb házak elıtt zajlottak. Az elıadásra szokatlan módon Giuseppina is elkísérte Verdit. Ez volt az utolsó alkalom, hogy Giuseppina Strepponi félreérthetı minıségben kísérte utazásán a zeneszerzıt. 1859. augusztus 29-én Collonges-sur-Saleve-ben, Annecy mellett egybekeltek. Gyermekük nem született, de örökbe fogadták Verdi egyik unokatestvérének árvaságra jutott gyermekét, Maria Filoménát, aki a zeneszerzı egyetlen örököse lett. Az 1850-es évek végére az Itáliai-félszigeten egyre riasztóbban fokozódott a nyugtalanság. Az 1848-as forradalom után Rómában és Nápolyban brutális módszerekkel állították vissza a rendet. Nem történt ez másképp a kisebb észak-olaszországi tartományokban sem, melyek továbbra is a francia, illetve osztrák érdekek ütközızónájában feküdtek. Mazzini köztársaság18
eszménye feledésbe merült, azonban az itáliaiak egyre inkább egy, Viktor Emánuel, szárdpiemonti király alatt egyesített királyságban bíztak. A háború ideje alatt Verdi tele volt lelkesedéssel. Csodálta a francia császárt, III. Napóleont, aki a piemontiakat támogatta, de elhárította a felkérést, hogy egy himnuszt írjon dicsıítésére. Viktor Emánuel tiszteletére sem írt himnuszt, de pénzügyileg támogatta annak az ágyúnak az öntését, melyet a bussetóiak ajándékoztak a királynak. A risorgimento következményeként a számos északolaszországi kis városállam csatlakozott Piemonthoz, egyedül a Pápai Állam és Két Szicília Királysága maradtak még az önálló államok táborában, de a Giuseppe Garibaldi vezette seregek véres harcok során 1861-re mindkét államot meghódították. 1859-ben rövid ideig Busseto képviselıje lett a torinói parlamentben, melynek megnyitóján három általa komponált operarészlet hangzott el. Minthogy Verdi a nép szemében azonos volt Itália 19. Kép. Verdi 1859-ben
szabadságának ügyével, megszületett a híres Viva V.E.R.D.I.!
felkiáltás, mely a risorgimento egyik fı jelszava lett. A legendák szerint Nápolyban kapta meg rejtett jelentését: Viva Vittorio Emanuele Re D'Italia, azaz Éljen Viktor Emánuel, Olaszország királya. Rá esett a választás, hogy Busseto lakosságát képviselje a torinói parlamentben. Ezekben a forradalmi években a komponálás csekély szerepet játszott Verdi életében, kedvenc idıtöltése a vadászat, kertészet és kéziratok győjtése volt. Ebben az idıszakban Léon Escudier francia zenemőkiadó a zeneszerzıt az Académie Française tagságára jelölte. Felkereste Temistocle Solera is, aki egy sor kétes szerelmi kaland után tönkrement, és a zeneszerzı segítségét kérte. Verdi kisegítette pénzzel, de nem támogatta a torinói Gazzeta Ufficiale szerkesztıi állásának megszerzésében. Solere végül Firenzében telepedett le, ahol élete végéig egy antikváriumot vezetett. 1870-ben Verdi meglátogatta, és Solera mindössze annyit rótt fel a mesternek, hogy „sajnálja, amiért átpártolt Piavéhoz”. Verdit nem érintette különösebben A végzet hatalmának elmaradása, mert felkérést kapott az 1862-es londoni világkiállításon tartandó nagyszabású koncertre, melyen Európa négy vezetı nagyhatalma egy közös zenei kompozícióval állt a nagyközönség elé. Franciaországot Auber képviselte, Poroszországot Meyerbeer, Angliát Sterndale Bennett, Olaszországot pedig Rossini képviselte volna, aki betegsége miatt visszautasította a felkérést, így a választás Verdire esett, aki egy kantáta megírása mellett döntött, 19
melynek szövegét Arrigo Boito, egy húszéves milánói költı szolgáltatta. A koncertet végül Verdi darabja nélkül tartották meg, arra hivatkozva, hogy a zeneszerzı nem küldte be a darabot, és különben is, hangszeres mővet kértek, nem vokálisat. A The Times-nak adott interjújában Verdi azonban megvédte magát mindkét váddal szemben, majd James Henry Mapleson közbenjárására május 24-én a Her Majesty's Theaterben elhangzott az Inno delle Nazioni (Nemzetek himnusza) teljes változatában. Becsületének megvédése után Verdi visszatért Párizsba, majd onnan Szentpétervárra utazott operájának bemutatására. A végzet hatalmának vegyes fogadtatása volt, ami részben betudható a külföldiek iránti ellenszenvnek, részben pedig az orosz zenei nacionalizmusnak, mely a hazai szerzıket és a nemzeti témákat preferálta. Verdi továbbutazott Spanyolországba, ahol szintén színre vitték a darabot, majd pedig Párizsba, ahol kevés sikerrel ismét színre vitte A szicíliai vecsernyét. A következı évben Verdi ismét a párizsi operaháznak dolgozott. Elıbb a La traviata francia nyelvő változatán, majd kedvenc operáján, a Macbeth átdolgozásán. Ez utóbbit
jelentısen
átkomponálta
és
a
párizsi
követelményeknek eleget téve egy balettel is megtoldotta. Az 1865. június 7-i premier azonban nem volt átütı siker. Bussetóban ismét összetőzésbe került a város lakosságával. 1859-ben a városvezetıség elhatározta egy kis színház építését, mely a pénztelenség és háború miatt csak 1865-re lett kész. A város leghíresebb szülöttének tiszteletére Teatro Giuseppe Verdinek nevezték el, azonban
20. Kép. Verdi az 1860-as években
elvárták tıle, hogy a megtiszteltetésért cserébe pénzügyileg támogassa az intézményt. Hosszas huzavona után Verdi elfogadta az ajánlatot, és egy tízezer líráról szóló csekket állított ki a nevét viselı színház számára. Noha fenntartottak számára egy páholyt, a zeneszerzı soha sem lépett be az intézmény ajtaján. Giuseppina eképpen ír az esetrıl: „Coppolának, a szerény képességő, közepes zeneszerzınek Catania polgárai 1227 frank értékő aranyérmét nyomtattak, hogy kifejezzék afölötti örömüket, hogy tizenöt év távollét után hazatért. Giuseppe Verdit, aki az egész világot betöltötte zenéjével, Busseto polgárai mindenféle aljassággal jutalmazzák meg”. Ez az eset részben hozzájárult, hogy Verdi ismét egy párizsi felkérést fogadott el, hiszen mindvégig úgy tartotta: az olaszok nem becsülik meg kellıképpen. Párizsi tartózkodása idején úgy döntött, új operáját Schiller Don Carlos címő drámájára alapozza. A szövegkönyvet Camille du Locle írta. Az elsı felvonást még a francia fıvárosban írta 20
meg, majd visszatért birtokára, Sant'Agatára. Idıközben az olaszországi politikai helyzet jelentısen megváltozott. Olaszország békeszerzıdést kötött Poroszországgal és hadat üzent Ausztriának. Noha a poroszok északon folyamatos sikereket értek el az osztrákok ellen, az olaszok nem osztották szerencséjüket. Verdi tanácstalan volt, hogy meneküljön-e Párizsba, vagy tegyen eleget hazafias kötelezettségeinek és maradjon az országban. Miután azonban a poroszok és az osztrákok megkötötték a békeszerzıdést, amelyben lemondtak többek között Venetóról, Verdi az otthonmaradás mellett döntött. Genovába utazott egy lakásról tárgyalni a Palazzo Sauliban (ez a késıbbiekben téli lakhelyük lett). A párizsiak azonban felszólították, hogy mielıbb tegyen eleget szerzıdéses kötelezettségeinek, ezért kénytelen volt visszautaznia a francia fıvárosba. A Don Carlost 1867. március 11-én mutatták be. Annak ellenére, hogy a szakmabeliek elismerıen nyilatkoztak róla, mondván, új korszakot nyitott a zeneszerzı pályafutásában, az opera nem aratott nagy sikert. Verdi a késıbbiekben megpróbálta Olaszországban is színre vinni a mővet, de az terjedelme (öt felvonás) miatt gyenge sikert aratott. 1867 végén a Don Carlos átdolgozott változatát elıadták Bolognában is, ahol óriási sikert aratott. 1868 elsı hónapjaiban a milánói Teatro alla Scalában is bemutatták, de itt mérsékelt sikert aratott. 1867. január 15-én meghalt a zeneszerzı apja, Carlo Verdi, majd júliusban fiatalkori támogatója, Antonio Barezzi. 1867 decemberében Piavét szélütés érte, minek következtében élete végéig beszéd- és mozgásképtelen maradt. Verdi azonnal felajánlotta segítségét a költı feleségének és lányának, és a költı javára kiadandó Piave-album érdekében közbenjárt Aubernél, Frederico Riccinél és Mercadanténál is. Sıt kérését Wagnernek is elküldte, aki tudvalevıleg Verdi zenéjének legnagyobb ellenzıje volt. Az 1868-as év legnagyobb sikereként könyvelte el, hogy sikerült átdolgoznia A végzet hatalma címő operáját, melyet aztán nagy sikerrel 1869. február 27-én a Scalában színre vitt. Az elıadás után Verdi és egyik legodaadóbb barátja,
Mariani
(az
elıadás
karmestere)
viszonya
fokozatosan megromlott. Az ok valószínőleg a cseh születéső Teresina Stolz fiatal szoprán megjelenése volt, akit a karmester 1868-ban feleségül vett. Stolz felkeltette Verdi érdeklıdését olyannyira, hogy a zeneszerzı nem akarta meghívni feleségét, Giuseppinát A végzet hatalma próbáira, 21. Kép. Teresina Stolz
21
melynek fıszerepét Stolz énekelte. Verdi minden bizonnyal neheztelt a sorsra, hiszen már ötvenes éveiben járt, ezenkívül felesége is idejekorán megöregedett. Teresina Stolzban felfedezni vélte az életébıl hiányzó vitalitást és a makulátlan vokális technikát. Verdi úgy találta, hogy a szintén idısödı Mariani mellé nem méltó feleség Stolz, és irigysége elvezetett a kettejük közötti baráti kapcsolat megromlásához. A legnagyobb nézeteltérés Rossini halálával kapcsolatos. A zeneszerzı 1868. november 13án halt meg. Temetése évfordulójára szülıvárosában, Pesaróban különleges programmal készültek, és felkérték Marianit Cherubini d-moll Rekviemjének vezényelésére. Rossini ifjúkorának helyszínén, Bolognában is készültek emlékezı ünnepséggel, melynek szervezésével Verdit bízták meg, aki tervbe vette, hogy egy rekviemet rendel az összes élı zeneszerzıtıl úgy, hogy mindenki egy-egy részletet ad hozzá. A darab a nyár végére készen állt, viszont a bolognai kórus nem bizonyult megfelelınek. Ekkor Mariani felajánlotta a pesarói kórus segítségét, Verdi azonban egy éles hangú levélben visszautasította azt. Mariani lemondott a vezénylésrıl, így a gyászmise terve romokban hevert. Verdi akkori kiadója, Giulio Ricordi felajánlotta, hogy adják elı Milánóban, de a zeneszerzı úgy érezte, az nem lenne méltó Rossini tiszteletére. A Mariani és Verdi közötti levélváltás 1870 elején indul újra egy genovai közös barát közbenjárásával. Verdi hővösen fogalmazott, Mariani pedig félénken, alázatosan. 1870 nyarán Marini egy levélben megírta Verdinek, hogy Loretóba ment, a csodatevı Szőzanya segítségét kérni, mert már súlyos beteg volt. A brutális és humoros válasz és egyben utolsó levél azonban nem Verdi, hanem Giuseppina keze írásával érkezett, aki valószínőleg tudott férje vonzalmáról Stolz iránt, és valószínőleg a karmestert okolta, hogy a nı betört az életükbe. Teresina Stolz, Strepponi mindenféle közbenjárása ellenére Verdi egyik legjobb barátja maradt, gyakran énekelte operáinak fıszerepét, sıt a Sant'Agata-i birtokon is megfordult több alkalommal. Verdi következı megbízása Egyiptomból érkezett 1869ben. Az alkirály színházat szándékozott nyitni a Szuezi-csatorna megnyitásának megünneplésére és mivel nagy rajongója volt a zeneszerzınek, felkérte a nyitódarab megírására. Verdi elıször elhárította a felkérést, és csak azután kezdett komolyan foglalkozni az ötlettel, miután elolvasta August Mariette francia egyiptológus és Camille du Locle levelét, amely szerint ha ıt nem érdekelné a dolog, talán majd Gounod-t vagy Wagnert érdekelni fogja. Mivel Verdi mindkét zeneszerzıt riválisának 22. Kép. Verdi az 1870-es évek elején
22
tekintette, inkább aláírta a szerzıdést. A történetet August Mariette írta, majd Antonio Ghislanzoni dolgozta át verses szövegkönyvvé. Du Locle mindvégig közvetített. A szereposztás elıkészületei 1870 ıszén kezdıdtek. A politikai események azonban meghiúsították a terv kivitelezését: Franciaország hadat üzent Poroszországnak, és váratlan vereséget szenvedett. Novemberben a francia fıváros, benne az Aida jelmezeivel és díszleteivel ostrom alatt állt. Ezt az idıt Verdi a darab csiszolására és finomítására használta fel, többek közt ekkor írta hozzá az O patria mia címő románcot is. Figyelmét idıközben két zenei esemény foglalta le: Nápolyban meghalt Mercadante, üresen hagyva a helyi konzervatórium igazgatói székét. A komponistát felkérték, foglalja el az állást, de ı visszautasította, mert úgy gondolta, hogy függetlenségét kell majd feláldoznia, hiszen a zeneoktatás folyamatos ottlétet és felügyeletet igényelt volna. A másik esemény Firenzéhez kötıdik, mely akkor az Olasz Királyság fıvárosa volt. Nem nagy örömmel ugyan, de beleegyezett, hogy részt vegyen abban a bizottságban, mely a konzervatóriumi oktatás megreformálását tőzte ki célul. Verdi úgy vélekedett, hogy a konzervatóriumok nem biztosítanak megfelelı zenei képzést, és az igazi nagyok (Rossini, Bellini) valójában annak ellenére lettek naggyá, amit ott tanultak. Inkább arra buzdította a bizottságot, hogy a színházakat támogassák. 1871 novemberében Milánóban bemutatták a Lohengrint. Verdit bosszantotta az elıadást övezı reklámhadjárat, mivel zenei körökben is kész tényként kezelték rossz viszonyát Richard Wagnerrel. Ennek ellenére inkognitóban elment az elıadásra, és egy ott kapott szövegkönyv oldalára feljegyezte benyomásait. Az elıadás tetszett neki, de (már csak büszkesége miatt is) langyosan nyilatkozott róla. Idıvel azonban megenyhült a Lohengrin iránt, majd halála elıtt egy évvel, csodálattal nyilatkozott a Trisztán és Izoldáról, Wagner másik operájáról. 1871 decemberében esedékessé vált az Aida kairói bemutatója, majd februárban a milánói. A kairói szereposztást Drahnet bej szervezte, aki Marianit és feleségét, Stolzot próbálta felkérni a darab vezényelésére és a fıszerep eléneklésére. Verdi kezdetben ellenezte az ötletet, de mivel úgy tervezte, nem jelenik meg Kairóban, jóváhagyta azt. Végül Mariani volt az, aki visszamondta a felkérést. Kettejük utolsó, véletlen találkozására a Lohengrin bemutatójának idején, a bolognai vasúti pályaudvaron került sor, ahol Mariani megpróbált segíteni a zeneszerzınek felpakolni csomagjait, de az kurtán leintette.
23
Az 1871. december 24-én, Kairóban bemutatott Aida nagy sikert aratott, de ennek ellenére Milánó számára a darabot mégis jelentısen megváltoztatta. Az eredeti partitúrát azonban nem semmisítette meg, így azt késıbb elı lehetett adni, ahogyan azt 1940-ben Toscanini tette Amerikában. A milánói elıadás is siker volt. A közönség lelkesedett ugyan, de a kritikusok akadékoskodtak,
és
elsısorban
Wagner,
Gounod
és
Meyerbeer Verdire gyakorolt hatását nehezményezték. 1873. május 22-én, nyolcvannyolc esztendıs korában elhunyt Alessandro Manzoni. Verdi nyomban bejelentette kiadójának,
Ricordinak,
hogy
gyászmisét
komponál
tiszteletére, amelyet az évfordulón való elıadásra szán. Június 25-én Giuseppinával Párizsba indult, hogy a rekviemen dolgozzon. Közben értesült Mariani haláláról is, de a hír hidegen hagyta. A gyászmise szeptember végére készen állt, de a próbák csak 1874 májusában kezdıdtek meg. A milánói 23. Kép. Verdi 1879-ben a Vanity Fair címlapján
Városi Tanács sokallta a megemlékezı ünnepségre szánt pénzösszeget, és csak Arrigo Boito közbenjárásával (aki
szintén tanácstag volt) sikerült a szükséges összeget megszerezni. Az elıadás elıtt Hans von Bülow egyházi ruhába bújtatott operának titulálta Verdi mővét, de erre rácáfolt annak sikere. Az elıadást Párizsba is elvitték, ahol szintén nagy sikert aratott. Párizsi tartózkodása alatt néhány napra Londonba utazott, ahol megegyezett róla, hogy a Rekviem 1875-ös bemutatója az akkor világcsodának számító Royal Albert Hallban lesz. Az ezt követı években a mővet Olaszország és Európa több jelentıs színházában is bemutatták. A következı években Verdi komponista élete háttérbe szorult mivel inkább pénzügyi problémái foglalkoztatták. 1876-ban a párizsi Opéra Comique Bizet Carmenjének bukása miatt csıdbe került, így igazgatója és egyben Verdi barátja, Camille du Locle képtelen visszafizetni a zeneszerzıtıl korábban felvett 48 000 líra értékő kölcsönt. Pénzének visszaszerzésére Verdi ügyvédhez fordul, de a perre nem kerül sor, valószínőleg még elıtte sikerült megállapodniuk. Francia kiadójával, Escudierrel is felbontotta baráti viszonyát. Azt nehezményezte, hogy a francia hanyagul foglalkozott az Aida és A végzet hatalma párizsi Theatre de Italiens-beli bemutatóival, így azok rendre kudarcot vallottak. A zeneszerzınek nem sikerült visszaszereznie pénzét, mert a színház a következı évben csıdbe ment, Escudier pedig 1881-ben meghalt. 24
Miután halálhírérıl értesült, Verdi azonnal pénzt küldött Escudier özvegyének, akivel üzleti kapcsolatuk a színház csıdje ellenére fennmaradt. Végül nápolyi barátjával, De Sanctisszal is megszakította a kapcsolatot, miután az is adósa maradt. Ettıl kezdve csak Giuseppina látta el a keresztszülıi teendıket. Az 1870-es évek végére Verdibıl zsémbes, beteges öregember lett. Folyton kételyeinek adott hangot a világ eseményeivel kapcsolatban, nem értette a gazdasági recessziót, kétségbe
ejtették
a
támogatás
nélkül
maradt
színházak
bezárásának hírei. Idejét utazással töltötte. Bejárta Németországot, Hollandiát, visszatért Párizsba, majd ellátogatott Monte Carlóba is. 1878 végén hatalmas tapsvihar követte a milánói Scalában 24. Kép. Verdi 1886-ban
színre vitt Don Carlost, melyet maga Verdi vezényelt, de a sikert
az egyre inkább eluralkodó depressziója miatt keserőséggel fogadta. Az 1879-es évet Verdi karitatív tevékenységgel kezdte: Milánóban a Rekviemet vezényelte, melynek bevételeit a tavaszi olaszországi árvizek kárvallottjainak megsegítésére költötte. Az elıadást követıen Verdi kiadója, Ricordi társaságában vacsorázott, aki véletlenül megemlítette neki, hogy Arrigo Boito Shakespeare Othellójának drámáját próbálja szövegkönyvnek átírni. Verdi érdeklıdést mutatott a darab iránt, így másnap Ricordi és Boito a zeneszerzı birtokára látogattak a szövegkönyv vázlatával. Verdi, aki mindvégig csokoládétervnek nevezte a darabot, ráállt annak megzenésítésére, hiszen különösen érzékenyen érintette Rossini egy korábbi kijelentése, melyben ıt vígopera komponálására képtelennek nevezte. Boito novemberig befejezte a szövegkönyv megírását. Elıtte azonban Verdi felkérést kapott a párizsi Operától, hogy vezényelje az Aidát. A balettel megtoldott elsı elıadásra 1880. március 22-én került sor. A sikerrel kiérdemelte a francia Idegenlégió tisztje kitüntetést. Ekkortájt Bécsben megválasztották a Gesellschaft der Musikfreunde tiszteletbeli tagjává, Olaszországban a királytól megkapta a Nagykereszt Lovagja címet. 1880 áprilisában két jótékonysági koncert keretén belül a milánói Scalában bemutatták Pater noster és Ave Maria kamaramőveit. Mivel idıközben Boitót is elszólították szerzıdéses kötelezettségei, az Otello színrevitele tovább csúszott. Legközelebb 1880 szeptemberében találkoztak ismét, amikor a központi téma az utolsó felvonás fináléja volt, melyet Verdi tökéletes csattanóra szeretett volna dolgozni, hiszen meglátásában ez volt a vígopera lényege. Mielıtt azonban nekiállt volna a darab 25
komponálásához, egy próbamenetet tartott, mégpedig a Simon Boccanegra átdolgozásával és felújításával. Noha az átdolgozott darab zajos sikert aratott, alig lett népszerőbb az eredeti változatnál. Az elkövetkezı három évben az Otello ügye kisebb-nagyobb megszakításokkal haladt a megvalósítás felé, részben Boito kötelezettségei, részben pedig Verdi egyébirányú elfoglaltságai miatt. 1881-ben, Escudier halála után Verdinek intéznie kellett Párizsban szerzıi jogainak ügyét. Ugyanakkor átdolgozta francia nyelvre A végzet hatalmát, melyet Force du destin néven 1882ben mutattak be Antwerpenben. 1883-ban Velencében meghalt nagy zenei ellenfele, Richard Wagner. Verdi a következıképpen írt az eseményrıl: „Szomorú, szomorú! Egy nagy egyéniség tőnt el! Egy nagy név, amely oly erısen rányomta bélyegét a Mővészet történetére”. Március közepén Boito Nápolyba utazott saját operájának színrevitelére. Egy tiszteletére adott vacsorán megjegyezte, hogy egy új shakespeare-i szövegkönyvön dolgozik,
amelyet
akár
saját
maga
is
szívesen
megzenésítene. Egy helyi lap leközölte a hírt, amelybıl elsı olvasatra az derült ki, Boito sajnálja, hogy Verdinek eladta a librettót. Maga Boito nem tulajdonított különösebb
jelentıséget
a
cikknek,
és
nem
is
feltételezte, hogy Verdi, messze északon a Sant'Agata-i birtokon tudomást szerez róla. Verdi szóvá tette a dolgot Facciónak, kettejük közös jó barátjának, és felajánlotta, hogy 25. Kép. Verdi, 1886-ban (Giovanni Boldini festménye)
„a
harag
legcsekélyebb
árnyéka
nélkül”
visszaszolgáltatja a szövegkönyvet. Boito haladéktalanul levelet írt a zeneszerzınek, és tisztázta magát, azonban
úgy döntöttek, a darab megírását az év végéig felfüggesztik. A darabot végül 1887. február 5-én mutatták be. Hatalmas sikere volt, utána pedig záporoztak a kitüntetések: Maurizio- és San Lorenzo-rend nagykeresztje, milánói díszpolgárság és ezen felül rengeteg pénz, melyet Verdi karitatív tevékenységekre fordított. 1888 augusztusában a Gazzetta musicale di Milano zenei lap megjelentetett egy rejtélyes skálát, felszólítva az olvasókat, hogy próbálják megharmonizálni. Verdi úgy döntött, sorompóba áll egy teljes polifonikus Ave Maria kompozícióval. Így jött létre az elsı a Quattro pezzi sacri (Négy egyházi darab) közül. Idıközben egy új opera ötlete csírázott benne Shakespeare A 26
windsori víg nık vígjátéka alapján. Ez lett késıbb a Falstaff. Az opera elsı felvonása 1890. március 17-re lett kész, a második júniusra, a harmadik pedig szeptemberre. Verdi még a teljes szövegkönyv befejezése elıtt, tıle szokatlan módon, nekilátott a hangszerelésnek, mert állítása szerint: félek, hogy elfelejtek néhány részt és hangszeres megoldást. 1890-ben megírta a Laudi alla Vergine Mariát, a Négy egyházi darab második részét. Ugyanakkor részt vett Richard Wagner A nürnbergi mesterdalnokok címő darabjának premierjén Milánóban (ennek hatásai érezhetık a Falstaff elsı felvonásának végén). A Falstaff premierjére végül 1893. február 9-én került sor a Teatro alla Scalában. „A közönség szívélyes volt a Falstaff iránt, ahogyan az Otello iránt is” - jegyezte meg Verdi. Három hónappal késıbb jelentıs változtatásokkal Rómában is színre vitte a Teatro Costanziban. Ez az elıadás fergeteges sikerrel zárult. A zeneszerzı pályafutásának csúcsára jutott. Az 1890-es évek végén a zeneszerzıt elsısorban az Otello és a Falstaff olaszországi és nemzetközi bemutatói kötötték le. Az Otello párizsi bemutatójához egy balettet is komponált, így eleget tett a nagy francia operaház ısi hagyományainak. 1895 elején Verdi egy Milánóban építendı idıs zenészek otthonának tervei felıl kezdett érdeklıdni (Casa di Riposo per Musicisti). A kétemeletes épület száz, hatvanöt évnél idısebb muzsikus számára épült volna, akik szőkös körülmények között éltek. Verdi elvetette, hogy az épületnek szegényház jellege legyen és kérésének
26. Kép. Casa di Riposo per Musicisti
megfelelıen a hálótermek helyett kétágyas szobákat építettek. Az építkezés a következı évben kezdıdött el, és Verdi késıbb összes – zenei vagy egyéb – mőve közül a legkedvesebbnek nevezte. Operaszerzıi komponálást
nem
pályafutását tudta
lezárta,
abbahagyni.
de
a
Ebben
az
idıszakban született meg a Négy egyházi darab utolsó két része, a Stabat Mater és a Te Deum. 1897-ben januárjában figyelmeztetı jelet kapott. Egy nap Giuseppina az ágyban fekve találta, látszólag megbénulva és beszédre képtelenül. Verdinek sikerült jelekkel
papírt
és
írószert
kérnie,
és
reszketı 27. Kép. Verdi felravatalozva 27
ákombákomokkal leírta, hogy kávé. Pár nap alatt felépült. Késıbb, még ugyanabban az évben meghalt Giuseppina, akit egy ideje arthritis (krónikus ízületi gyulladás) gyötört. Novemberben súlyos hörghurutot kapott, és pár nappal késıbb, 14-én meghalt. A gyászszertartást a bussetói katedrálisban tartották, majd a koporsót átvitték a milánói temetıbe. Az utolsó éveiben Verdi egyre több idıt töltött Milánóban, hogy közelebb legyen barátaihoz. A Sant'Agatát elhanyagolta, sıt egy gyilkossági eset is beárnyékolta a birtok életét. Ebben az idıben ismerkedett meg Arturo Toscaninivel is, a Scala új, karizmatikus karmesterével, akivel élete végéig jó barátságban volt, és aki mindig friss események hírével szórakoztatta az operaszínpadról. 1901. január 21-én Verdit szélütés érte. Hat nap múlva, január 27-én, délután három órakor meghalt. Boito a következıket írta: Temetésekor egy percre megállt az élet Olaszországban, becsuktak az üzletek, megálltak a vonatok. Itália ezzel nem csak a nagyszerő zeneszerzı, de a hazafi elıtt is fejet hajtott, aki egész életében az egységes, szabad Olaszország megteremtésén fáradozott. Huszonnyolcezer ember állt sorfalat azokon az utcákon, amerre a temetési menet elhaladt. Halkan, maguktól kezdték énekelni a Va' pensiero-t...
28
Verdi mővei és ezek zenei sajátossága Verdi munkájára Rossini, Bellini, Meyerbeer, de leginkább Donizetti és Saverio Mercadante volt hatással. Az Otello és az Aida kivételével Wagner hatása nem érzıdik mővein. Bár Gounod-t – akit kortársai a legnagyobb élı zeneszerzınek tartottak – tisztelte, igyekezett nem eltanulni stílusát. Tenoráriáiban csak ritkán használt magas C-t, mert szerinte a hang közönség elıtti éneklésének lehetısége megzavarja az elıadót a magas C elıtti és utáni részeknél. Ennek ellenére írt magas C-t Duprez-nek a Jeruzsálemben és Tamberlicknek A végzet hatalma eredeti változatában. Bár gazdagon hangszerelte mőveit, Verdi inkább a dallamra, a zenei kifejezés leghatásosabb eszközére helyezte a hangsúlyt. Sok tételében, különösen az áriákban, az egész zenekar egy dallamot játszik, mintha csak egyetlen hatalmas hangszer szólna. Kritikusai szerint szakképzetlensége miatt nem fordított elég figyelmet a komponálás technikai részleteire. Ezt Verdi is elismerte: „Az összes zeneszerzı közül én vagyok a legkevésbé képzett.”, majd hozzátette: „Ezt a legkomolyabban gondolom, de képzettség alatt nem a zene ismeretét értem.” Mindezek ellenére hiba lenne feltételezni, hogy Verdi nem volt tisztában a zenekari hangzás kifejezı erejével vagy hogy ezt nem használta volna ki. Mi több, az összhangzat és az ellenpont fejlesztése jellemzı rá: például Monterone jelenetében, a Rigolettóban a vonósok gyors, mélyülı skálázása fokozza a feszültséget vagy szintén a Rigolettóban hatásosan ábrázolja a közelgı vihar baljós hangját, ahogy a színfalak mögött a kórus hat, egymáshoz kapcsolódó hangot zümmög. Verdi újításai annyira jellemzıek rá, hogy más zeneszerzık nem is használják. Verdi volt az elsı zeneszerzı, aki nagy hangsúlyt fektetett a cselekményre. Tisztában volt vele, hogy erıssége az érzelmek kifejezése, ezért együtt dolgozott szövegíróival és minden felesleges részletet, nélkülözhetı szereplıt kihúzatott a szövegkönyvbıl, csak az érzelemdús karakterek és drámai jelenetek maradhattak.
29
V
erdi a legnagyobb jellemfestık, emberábrázolók egyike. A zenei portrék gazdag sorát hagyta ránk, hısöket, akiket nemcsak a szövegkönyv versei jelenítenek meg, hanem a zene is, sıt elsısorban a zene. Nem kell látnunk alakjait a színpadon,
magából a zenébıl is feledhetetlen plaszticitással lépnek elénk. Ezek az operahısök, olyanok, mint megannyi örök útitárs, kiket Verdi zenéje vésett bele emlékezetünkbe, oly mélyen, hogy vágyaik, bosszújuk, szerelmük, érzésviláguk szinte összefonódik saját élményeinkkel. És Verdi mindenekfelett olasz. Legtragikusabb zenjébıl is sugárzik Itália verıfénye, az itáliai ember legyızhetetlen életszeretete, mellyel magához öleli a világot minden örömével és bánatával együtt.
Hitvallása így összegezhetı:
„S eljön a nap, mikor nem beszélnek többé melódiáról, harmóniáról, német vagy olasz iskoláról, múltról vagy jövırıl… és akkor talán megkezdıdik a zene országa.” Verdi Arrivabenehez
30
Forrásanyag 1.
Tóth Dénes, Hangversenykalauz, Zenemőkiadó, Budapest, 1956
2.
Balassa Imre, Gál György Sándor, Opera kalauz, Zenemőkiadó, Budapest, 1956
3.
John Burrows, A klasszikus zene, Mérték Kiadó KFT. Budapest, 2006
4.
Roland Vernan, Nagy zeneszerzık élete, Méliusz könyvkiadó, Debrecen 1998
5.
John Stanley, Klasszikus zene, Kossuth Kiadó, 2005
6.
www.wikipedia.hu
31
