George Friedman: The next 100 years A címben szereplő, Hazánkban méltatlanul kevés figyelmet kapott politikai bestseller szerzője George Friedman magyar születésű geopolitikai elemző, napjaink egyik legismertebb külpolitikai szakértője. Holokauszt túlélő szülők gyermekeként született, családja a kommunista diktatúra kezdeti éveiben hagyta el az országot. Iskoláit már az Egyesült Államokban, New Yorkban végezte. Geopolitikai és gazdasági elemzői munkája mellett több neves egyetemen is tartott előadásokat, illetve számos kormányzati szerv munkáját segítette. Rendkívüli pályájának egyik csúcspontja az 1996-os esztendő volt, amikor megalapította a STRATFOR-t (Strategic Forecasting, Inc.). A cég fő profilja, hogy a döntéshozók számára geopolitikai
információkat,
hírszerzési
adatokat,
stratégiai
előrejelzéseket
és
esettanulmányokat szolgáltasson magasan képzett, hivatásos hírszerzőkből és elemzőkből álló szakértői közreműködésével. A Stratfor állandó munkatársainak száma kb. 80 fő, de nagy számban foglalkoztat külsős szakembereket is. A cég honlapja mára a világ egyik vezető internetes geopolitikai és hírszerzési fórumává vált, de nyilvános anyagain kívül a Stratfor nyomtatott formában is készít bizalmas tájékoztatásokat kiemelt ügyfelei számára. Megrendelőinek listája természetesen titkos, de több nemzetközi és kormányzati szerv, illetve a gazdasági élet vezető szereplői is a cég ügyfélkörébe tartoznak. Bár a 2009-ben megjelent The next 100 years című könyvet Friedman nevével jegyzik, munkájában segítségére voltak a Stratfor szakembergárdájának tagjai is. Szokatlan feladatra vállalkozott könyvében a szerző, nem kevesebbre, mint hogy megírja a következő száz év történelmét, vagy legalábbis annak egy általa lehetségesnek vélt változatát. A könyv külföldön jóval nagyobb visszhangot váltott ki a szakmai körökben, mint nálunk. Többen bírálták a könyvet, hogy túlzottan hipotetikus, már-már a science fiction kategóriájába tartozik. Friedman és munkatársai valószínűleg nem tiltakoznának a sci-fi besorolás ellen, hiszen az egész mű valóban tudományos feltevés.
Esetünkben azonban mindkét szónak különös jelentősége van: Fikció, hiszen a könyv a jövő egy lehetséges alternatívájáról szól. A szerző nincs abban a kényelmes helyzetben, hogy megtörtént eseményeket kelljen kommentálnia, ehelyett a jelenlegi állapot elemzéséből kiindulva a közeljövő várható változásait, illetve az idő folyamatos előrehaladtával valószínűsíthető, de legalábbis elképzelhető történéseket kell prognosztizálnia. Ugyanakkor a könyv tudományos jellegét sem lehet vitatni, hiszen a jövőkutatás interdiszciplináris jellegéből fakadóan a politikatudomány, a stratégiai gondolkodás, a hadtudomány, a közgazdaságtan, a szociológia, a szociálpszichológia, a demográfia, a különböző természet- és technikai tudományok eredményei egyaránt felhasználásra kerültek a tanulmány elkészítésekor. A The next 100 years aktualitását az ottomania.hu Olvasói számára az adja, hogy Friedman könyvében kiemelten foglalkozik Törökországgal. A rendszerváltást követő magyar külpolitika szinte kizárólagos céljának tekintette az euro-atlanti integrációt, miközben – érdektelenség és az anyagi eszközök szűkössége miatt – leépítette kapcsolatait a tágabb értelemben vett közel-keleti térségben. Reméljük, hogy a közeljövőben magyar diplomácia is a fontosságának megfelelő helyen fogja kezelni a térséget és azon belül is Törökországot. Noha a kötet korántsem Törökországról szóló monográfia, mégis majd’ minden fejezetében meghatározó szerepet kap. Friedman az eurázsiai térség legfontosabb országának Törökországot tartja. A szerző Törökországgal kapcsolatos álláspontját jól mutatja Obama elnök 2009-es európai útját követő megállapítása: "Barack Obama Európába utazott, hogy fényképezgethessék. Stratégiailag fontos dolga csak Törökországban volt." Érdemes röviden összefoglalni a The next 100 years Törökország jelenlegi helyzetéről és közeljövőjéről alkotott vízióját. Friedman vitatja Huntingtonnak a civilizációk összecsapásáról vallott nézeteit, mert szerinte az „iszlám civilizációt" nem lehet egységesnek tekinteni, hiszen az többszörösen tagolt a szunnita-síita, arab-nem arab, szekuláris-vallásos stb. törésvonalak mentén. Friedman a nemzetközi politika fő szereplőinek és mozgatóinak továbbra is nemzetállamokat tekinti, melyek már a 18. sz. óta töltik be ezt a szerepet. Az Oszmán Birodalom, noha az iszlám világ legerősebb állama volt, az említett időszakban már hanyatló időszakát élte és csak
korlátozottan tudott hatást gyakorolni az eseményekre. Friedman szerint az iszlám világ unifikációja önkéntes alapon nehezen elképzelhető, viszont egy erős nemzetállam (politikai nemzet, nem nemzetiség) vezetése alatt – ahogy arra a történelemben több példa is akadt – időlegesen/regionálisan megvalósulhat, amennyiben a dominanciára törekvő állam képes elismertetni felsőségét a többiekkel. Törökország az egyedüli állam az iszlám világban, melynek minden feltétele adott ahhoz, hogy vezető szerepre tegyen szert a térségben. Bár lakosságát tekintve Indonézia a legnagyobb muszlim ország, túlságosan gyenge és perifériális fekvésű ahhoz, hogy érvényesülni tudjon. Pakisztán, mely a második legnagyobb lélekszámú muszlim ország és atomhatalom is egyben, belső megosztottsága és földrajzi elszigeteltsége folytán szintén alkalmatlannak tűnik a vezető szerepre. Az említett két országot követi három, nagyjából azonos népességű muszlim ország: Egyiptom, Törökország és Irán (80, 71 ill. 65 millió főnyi lakossággal). Gazdasági rangsoruk szerint Törökország a világ tizenhetedik legnagyobb gazdasága 660 milliárd dolláros GDPvel, Irán a huszonkilencedik (300 milliárd $), míg Egyiptom az ötvenkettedik (125 millárd $). Az elmúlt öt évben a török gazdaság 5-8 %-kal növekedett évente, mely az egyik legmagasabb érték a nagy területű országok között. Az utóbbi két év recessziójától eltekintve Irán és Egyiptom is évi 6 % körüli növekedést produkált, azonban jóval alacsonyabb szintről indultak, mint Törökország, melynek gazdasága európai viszonylatban tekintve is a hetedik legnagyobb és növekedésének üteme gyorsabb bármelyik európai országénál. Természetesen a gazdasági potenciál nem minden. A három ország közül Irán tűnik a legagresszívebbnek, bár ez a perzsa állam esetében az egyik legfőbb gyengeség forrása is egyben. Meg kell védenie rendszerét az Egyesült Államokkal, a szunnita muzulmánokkal és az Irán-ellenes arabokkal szemben. Irán túl korán kezdett hatalmi expanziójába, ezért magára vonta az Egyesült Államok figyelmét, mely veszélyes erőként tekint rá. Irán perzsa-öbölbeli és iraki érdekeltségei miatt ellentétben áll a szuperhatalommal, emiatt erőforrásokat kell elkülönítenie a saját védelmére, holott ezekre az erőforrásokra égetően szüksége volna ahhoz, hogy gazdasági képességeit és erősítse pozícióit. Mindezek miatt Friedman szerint Iránban nem adottak a feltételek ahhoz, hogy a régió vezető hatalmává váljon.
A perzsa államnak földrajzi értelemben sem a legkedvezőbb a fekvése egy esetleges expanzióhoz. Keleten Afganisztánnal határos, mely országot a történelem során megszállni még senkinek sem sikerült, mellesleg remélhető zsákmány sem túl magas. Ha Irán északi irányban próbálná kiterjeszteni befolyási övezetét, összeütközésbe kerülne Oroszországgal. Amennyiben a legkézenfekvőbb célpont, Irak felé kezdene expanziót, az azonnal kiváltaná az amerikai ellenintézkedéseket és a pánarab tiltakozást. Egyiptom a népességét tekintve a legnagyobb és legerősebb arab állam. Azonban az arab országok között erős a megosztottság: Egyiptom szemben áll az arab világ másik kulcsszereplőjével, Szaúd-Arábiával. Az 1978-as Camp David-i különbéke után Egyiptom sokat vesztett tekintélyéből az arab világban és beszüntette Nasszer alatt megkezdett hatalmi expanzióját. Viszonylagos gazdasági gyengeségéből és elszigeteltségéből következően nem valószínű, hogy Egyiptom belátható időn belül regionális hatalommá válik, sőt elképzelhető, hogy valamely idegen hatalom befolyása alá fog kerülni, ahogy az az ország történelme során korábban többször megtörtént. Törökország számára – Iránnal és Egyiptommal szemben – minden feltétel adott ahhoz, hogy regionális hatalommá váljon. Törökországban található az iszlám világ talán egyetlen valóban modern gazdasága, melynek nagysága több mint kétszerese a rivális Iránénak és több mint ötszöröse Egyiptoménak. Ami viszont ennél is meghatározóbb, Törökország stratégiai fekvése Európa, Oroszország és a közel-keleti régió között. Törökország nem elszigetelt, expanzióját több irányban is megindíthatja. Legfontosabb előnye azonban, hogy – legalábbis hatalma kiterjesztésének kezdeti időszakában – nem jelent veszélyt az amerikai érdekekre, ezért nem kell számolnia a szuperhatalom ellenintézkedéseivel. Friedman víziójában a történelem megismétli önmagát: Törökország a történelem során egyszer már képes volt arra, hogy a Földközi-tenger medencéje keleti felének vezető hatalmává váljon. A szerző az 1917 és 2020 közötti évszázadot anomáliának tekinti Törökország szempontjából, mely az első világháborúban elszenvedett vereség hatására keletkezett és a kétpólusú világrend hatására konzerválódott. Ebben az időszakban Törökország hatalma Kis-Ázsiára korlátozódott. A kétpólusú világrend felbomlása viszont kedvező feltételeket teremtett Törökország újbóli hatalmi expanziójához.
Már manapság is szembetűnő Törökország megnövekedett súlya a nemzetközi politikában. A törököknek nagyon jó diplomáciai és gazdasági pozícióik vannak Közép-Ázsiában, a Balkánon, a Kaukázusban és a Közel-Keleten egyaránt. A térség megkerülhetetlen szereplőivé váltak, mellőzésükkel lehetetlenség lenne a régió problémáinak kezelése. Közvetítőként léphetnek fel az arab-izraeli probléma rendezésében éppúgy, mint az iráni kérdés megoldásában. A nemrégiben a nukleáris fűtőanyagcseréről tető alá hozott iráni-törökbrazil megállapodást a török diplomácia kiemelkedő sikerének tekinthetjük. Ugyanakkor a 2010. májusában a Gázai övezetbe tartó segélyszállító hajók elleni fellépés nyomán Izrael és Törökország között kialakult feszültség – bár növelte Törökország tekintélyét az arab és az iszlám világban – megnehezíti a török diplomácia számára az arab-izraeli kérdés rendezésében való részvételt. A tervezett amerikai kivonulás után Törökország iraki szerepvállalása szintén meghatározó jelentőségűvé válhat. Törökország az európai energiapolitikában is fontos szerepet játszik, hiszen területén keresztül Oroszország megkerülésével is eljuttathatók Európába a Kaszpitengeri vagy közép-ázsiai importból származó olaj és földgáz. A török hadsereg a régió meghatározó fegyveres ereje. Egyes szakértők már egy új Pax Ottomanica-t vizionálnak a régióban. A The next 100 years előrejelzése szerint a megerősödött Törökország még jó pár évig az Egyesült Államok szövetségese marad, később azonban szembefordul vele és a válság nyílt konfliktusba fordul. A könyv időben lineáris szerkezetű: az egyes fejezetek a jelenkorból indulva szinte évtizedes bontásban vizsgálják a globális folyamatokat és az egyes régiók történéseit. A jelenkorról adott megállapításaival nehéz vitába szállni, viszont az idő előrehaladtával egyre több a könyvben a fikció és ezzel párhuzamosan nő az olvasóban a szkepszis érzése. Természetesen rendkívül kockázatos vállalkozás száz évre előre jóslásokba bocsátkozni, hiszen a jelen folyamatait nem elégséges egyszerűen kivetíteni, extraportálni ahhoz, hogy a jövőt csalhatatlanul megismerhessük. Ezek a történések szempontjából meghatározó folyamatok, nem lineárisan tartanak egy jól kiszámítható irányba, hanem töréspontokkal tarkítottak és mindemellett egymással is kölcsönhatásban állnak.
Nem véletlenül írta a szerző előszavában: „Nincs kristálygömböm. Viszont van egy metódusom, mely bár nem tökéletes ugyan, de jól szolgálatokat tett nekem a múlt megértésében és a jövő megismerésében”. (I have no crystal ball. I do, however, have a method that has served me well, imperfect though it might be, in understanding the past and anticipating the future.) 2040-re valóban török beltengerré válik a Fekete-tenger és török ellenőrzés alá kerül a Szuezicsatorna? A könyv értékéből semmit nem von le az, ha ezek a távoli jövőbe előre jelzett események mégsem, vagy nem egészen úgy történnek meg, ahogy azt a könyvben a szerző leírja. Akik Friedman művét egyfajta nostradamusi próféciaként tekintik, egyrészről félreértik a könyv eredeti célját, másrészről bizonyosan csalódni fognak. A könyv célja, hogy feltárja és rámutasson azokra az erőkre és folyamatokra, amelyek meghatározói lesznek az emberiség sorsának az elkövetkező évszázadban. A The next 100 years elgondolkodtató, kliséktől és sablonoktól mentes mű, mely megérdemelné, hogy – a szerző más műveivel egyetemben – Hazánkban is nagyobb figyelmet kapjon. A könyv külön értéke egyszerű, mégis szabatos és precíz nyelvezete, mely mellőzi a hasonló témájú könyvekre jellemző túlbonyolított stílust. A kötet beszerezhető a Libri Könyvkereskedelmi Kft. internetes oldalán.
Cabir DEMIRCI, az ankarai Middle East Technical University doktorandusza a Török Magyar Baráti Társaság egri tagozatának tagja.
