Fortiter in re, suaviter in modo

Dr. Mikósdi György

Fortiter in re, suaviter in modo

Egy magyar gazdasági diplomata visszaemlékezései

Budapest 2010

2

Tartalom PRELÚDIUM A FUGÁHOZ BETELJESÜLT HÁT LELKEM IDEÁLJA, ÜDVÖZLÉGY KÖZGAZDÁSZI HON!

6 7

KÖZGAZDÁSZBÓL KABARETTISTA

11

ARMA VIRUMQUE CANO

14

A SIKER ÉS KUDARC SZORÍTÁSÁBAN

17

ANNYI EMBERT VETTEK FEL, AHÁNYAT ELŐZŐ ESTE KIRÚGTAK. EZT NEVEZTÉK EGÉSZSÉGES FRUKTUÁCIÓNAK. 19 ISMERKEDÉS A HIVATALI ÉLETTEL

20

ELSŐ UTAM EGY GYÖNYÖRŰ VÁROSBA, AZ ARANY PRÁGÁBA VEZETETT

25

RÖPKE TALÁLKOZÁS A MULTILATERALIZMUSSAL

28

TÁNC- ÉS ILLEMÓRÁK TÁRSADALMI MUNKÁBAN

29

24 ÉVESEN A TÖRTÉNELMI KATAKLIZMÁBAN

32

POLITIKAI MEGBÍZHATATLANNÁ VÁLÁSOM TÖRTÉNETE

38

MEGÉRKEZÉS A TÚLPARTRA SZKANDER BÉG SZOBRÁTÓL A TERVGAZDASÁGIG TALÁLKOZÁSOM ÉS HOSSZÚ JEGYESSÉGEM A VÁMPOLITIKÁVAL

42 43 48

POSZTGRADUÁLIS TANÍTÓMESTEREMNÉL, SZILÁGYI MIHÁLYNÁL

48

A VÁMPOLITIKA NEM VELEM KEZDŐDÖTT

51

MEGKAPTAM AZ ELSŐ KOMOLYABB FELADATOT

53

MIKÓSDI CSINÁLJA MEG A KETTŐS VÁMTARIFÁT!

57

ELSŐ TÉTOVA LÉPÉSEIM AZ ELVESZETT LÉPTEK TERMÉBEN

63

SZÉP HAZÁMBÓL VALÓ ELINDULÁSOM RÖVID TÖRTÉNETE

69

BRÜSSZELBŐL BUDAPESTRE GENFEN KERESZTÜL VEZET AZ ÚT.

69

HOGYAN LETTEM A FEHÉR ASZTAL LOVAGJA

69

A KIS ORSZÁG LEGYEN MINDIG SZORGALMAS

80

3

KILENC ÉVEM A GANG VÉGÉN A KITŰZÖTT IRÁNY TARTÁSA A MECHANIZMUS REFORM HULLÁMZÁSAIBAN

94 94

INDUL A GATT-BA VEZETŐ NAGY MARATÓN

103

ÍRÁSBELI ELŐKÉSZÜLETEK A TÁRGYALÁSOKRA

103

FELKÉSZÜLÉS A TÁRGYALÁSRA

107

ELKEZDŐDÖTT A TÁRGYALÁS

108

A CSATLAKOZÁS FELTÉTELEI

109

A VÁMTÁRGYALÁSOK GARMADA

110

ELSŐ LÉPÉSEIM AZ ÖNÁLLÓSÁG ÚTJÁN

112

A GATYAMADZAGKERESKEDÉSTŐL A BERLINI KLAUZULÁHOZ WASHINGTONON KERESZTÜL

119

ELBÚCSÚZÁS NYERGES JÁNOSTÓL

130

VÁRATLAN VISSZATÉRÉSEM BRÜSSZELBE

133

BELETANULÁS A KIRENDELTSÉG-VEZETÉS KISKATEKIZMUSÁBA

135

BILATERÁLIS MUNKA MULTILATERÁLIS FEJJEL

140

PÁRTÁLLAMI KELEPCÉK

144

VÉLEMÉNYEM A HATALOMRÓL

150

ÁTLANDOLÁS ELLENSZÉLBEN

150

GATYAMADZAGKERESKEDÉS KÉZI VEZÉRLÉS MELLETT

151

BEÉKELŐDÉS A RÉSEKBE

152

KEZDTEM A TARTALOMHOZ A FORMÁT MEGTALÁLNI

155

AZ EGK HELYETT A KGST-RE SZAKOSODTAM

156

KÉTSZER NEM LÉPSZ UGYANABBA A FOLYÓBA

167

HA NINCS MUNKÁD, CSINÁLJ MAGADNAK!

169

CSODA TÖRTÉNT: NYUGDÍJ HELYETT, BRÜSSZELBE MEHETEK!

172

JUTALOMJÁTÉK

173

MÁR NEM KELLETT A TOVÁBBI KARRIERÉPÍTÉSRE GONDOLNOM

174

KÉSZSÉGESEN ÉS SZERÉNYEN

175

LÁZÁRKÉNT A CSÓKOK LAKOMÁJÁN

179

4

ÍME, NEKEM IS VOLT KABÁTÜGYEM

182

A KÜLKERESKEDELEM UTOLSÓ MOHIKÁNJA VOLTAM

186

HOGYAN TESZTELTEM SCHENGENT?

187

LUKRA FUTTATTAM A MINISZTERT

189

NÉHANAPJÁN HAZA IS LÁTOGATTAM

191

EPILÓGUS

193

JEGYZETEK

194

1. FALANSZTER

194

2. KARINTHY

198

3. KONTRASZTOK

199

4. SZÁMADÁS

201

5

Dr. Szilágyi Mihály és Nyerges János emlékének Nem mindenki mondhatja el azt, hogy szakmai pályafutásának nagyobb részében ugyanaz volt munkája és hobbija. Már régen foglalkoztat ezért a gondolat, hogy papírra vessem pályafutásom emlékezetét1. Remélem a következőkből kitűnik, hogy milyenek voltak azok a körülmények, amelyek között éltem és dolgoztam. Mint minden visszaemlékezés, ez is torzít, hiszen nem azt mutatja, hogy milyen voltam valójában, hanem azt, hogy szubjektív módon, mit gondolok magamról. Mások valószínüleg másként gondolnak rám, ha egyáltalán gondolnak még rám, de ez legyen az ő dolgok, az enyém, pedig az, hogy törekedjek megérteni, pontosabban megfejteni, hogy „mi végre jöttem is a világra?” Amikor visszapillantó tükröt tartok 4 év egyetemnek és 42 év hivatásban eltöltött évnek, az úton megismert arcok és kihívások hosszan elkísérnek. Mindabból, amit visszaidézek, tulajdonképpen egy korszak és egy generáció néz vissza rám, az amelyben élnem, dolgoznom megadatott. Nem történtek velem különös dolgok, számomra az volt a belső parancs, hogy szolgáljam hazámat és a rajta élő embereket, hogy vállaljam velük a sorsközösséget és osztozzam abban. Számomra a haza szeretete nem valami nagy sűrű érzés volt, hanem a hétköznapi cselekvések által kimunkált odatartozás elrendeltetése. Voltunk egy páran ebben az országban, akik nem a haza üdvét kerestük, hanem a sokkal megfoghatóbb és ez által mérhetőbb érdek szolgálatát. Volt sokféle apróbb kereskedésünk, pamut kötszövött áruról, vagy betonacélról tárgyaltunk és eközben olykor olyan tilalomfák közé érkeztünk, melyeket nem mi emeltünk, a közöttük való útvesztéstől csak a belénk szorult józanész valamint az időben és helyén tett tájékozódás képessége mentett meg bennünket. Nem meredtünk hátra azokra a kövekre, melyeket azok dobtak volna ránk, akik később hangtalanul lopakodtak utánunk. Amikor szóltunk a világhoz, akkor egy csöppnyi kis Magyarország voltunk, Ő küldött bennünket és hozzá tértünk haza. Üzenetünk becsülését nem vettük magunkra, hanem neki származtattuk vissza. És eközben, sohasem felejtettem el, hogy milyen emberek egyszerű környezetéből jutottam el pályafutásom fényesebb oldalaira. Számomra a baloldaliság nem valami felvett és eldobható vallásos hevület volt, hanem a szülői háztól engem mindmáig elkísérő belső meggyőződés, mondhatni ösztön. Amikor a nemzetek palotáiban felemeltem a Magyarország táblát, akkor mindig elkísértek az otthon arcai és hangulatvilágának kedves képei. Sohasem a becsvágy büszkesége, hanem a szolgálat tisztessége munkált bennem. Igy voltam 42-éven át a köz szolgája és egy olyan ország gazdasági diplomatája, amely időszakonként különös színfoltot jelentett a mások akaratából elrendezett világban.

Prelúdium a fugához

1

Fortiter in re suaviter in modo: Erőteljesen a dologban, kedvesen a módban

6

Amikor sikerült leérettségiznem, akkor megkérdeztem szüleimet, mehetek-e egyetemre? Mivel válaszuk „igen” volt, már csak azt kellett eldöntenem, hova jelentkezzek. Akkor ez még így volt, aki jelentkezett, azt felvették, legfeljebb nem oda, ahova kívánkozott. Ez a szabály sajnos azokra a társaimra nem vonatkozott, akiket családi környezetük miatt diszkrimináltak és távoltartottak a továbbtanulástól. Ilyen volt a gimnáziumban Horti Bandi, akit családjával később kitelepítettek, vagy Meskó Laci, akinek neve ugyanaz volt, mint Meskó Zoltán nyilasképviselőnek. (Az már nem számított, hogy Laci apja csak névrokona volt a nyilasképviselőnek és még Laci megszületése előtt elvált Édesanyjától.) Hajtó Bélát ugyan felvették az egyetemre, de később mégis igazoltan maradt távol. A távollét igazolt oka az ő esetében is a család kitelepítése volt. Néhány barátomnak azt mondtam, hogy menjünk a Közgázra, mert ugyan az a leglinkebb, de mégis egyetem. Kerekes Jancsi (Karikás) és később Kövér Karcsi (Karesz) elfogadta érvelésem és jöttek velem a Közgázra, sőt a harmadik évfolyamtól kezdve, mindhárman együtt mentünk a Külker. Szakra. Két legközelibb barátom pályafutása ugyanolyan változatos volt, mint az enyém. Karikás inkább a gyakorlati élet irányába tájékozódott. Elég hamar került Moszkvába, később Kairóba, végül pedig kereskedelmi tanácsosként a Buenos Aires-i kirendeltséget vezette. Karesz maradt az egyetem külkereskedelmi tanszékén és a tudományos pályát választotta. Igy lett később kandidátus és végül a tudományos akadémia doktora. Tanított Kubában, lehúzott néhány évet az ENSZ new yorki központjában és pályafutását Moszkvában a KGST-vel együtt fejezte be. Az volt az érdekes, hogy amikor a világ különböző pontjain dolgoztunk, hármunkból mindig kettő volt egy helyen, vagy idehaza, vagy külföldön és a harmadik volt valahol a másik két barátot nélkülözve. Amikor ezt a visszaemlékezést írom, akkor, mindhárman itthon vagyunk, hármasban már nem találkozunk, de kettőjük között rendszeresen ingázom. Beteljesült hát lelkem ideálja, üdvözlégy közgazdászi hon! Ami a linkséget illeti, igazam lett. Bizonyítékként legyen szabad utalnom arra, hogy addig, amíg a gimnáziumban három egymást követő év végén csak pótvizsgával sikerült a következő osztályba tovább lépnem, az egyetemen az első félév végén 4, 4 lett az átlagom és egy kivétellel minden félévet 5-ös átlaggal zártam, továbbá az államvizsgák jeles osztályzatai következtében kitüntetéses vörös diplomával végeztem (ez utóbbi miatt később zűröm is volt, de majd arról pályafutásom külügyi korszakában szólok). Az akkori Közgázról tudni kell, hogy 1950-ben történt megérkezésünk előtt két évvel az ott tanító professzorokat és a tudományos asszisztencia nagyobb részét eltávolították, egyesek neveit a különböző tantárgyakban csak, mint elitélendő „polgári csökevény”-t stigmatizálták. A hirtelenjében összerántott tanerő egy része a pártapparátusból, más részük a különböző gimnáziumok tanári karából érkezett. Utóbbiakhoz csatlakoztak a nyugati baloldali emigráció egyes tagjai. A régi egyetemről egyedül Huszár Géza professzor, a biztosítási matematika nagy öregje maradt meg egyedül, de neki is meghagyták, hogy az un. szakérettségizőkre (az egy éves gyorstalpalón felkészített munkásokra és parasztokra) tekintettel, ne nagyon haladja meg a középiskolák matematikai tematikáját. Nem is esett szó kombinatorikáról és valószínűség számításról. A tananyag kiforratlan volt és esetleges, mert az a politikai rendszer gyors változásait követve sűrűn változott. Jellemző példaként hozom fel az „Agrárgazdaságtan” címet viselő tantárgyat, amelyet kezdetben a tragikus sorsú Nagy Imre professzor jegyzett. Ebben a jegyzetben szerepelt, hogy „a kis paraszti gazdaság képes a bővített újratermelésre”. Amikor Nagy Imrét 7

Rákosi eltávolította a politikai életből és ezért az egyetemről is távoznia kellett, akkor az előbb említett tézist a jegyzetben úgy módosították, hogy az idézetben szereplő „képes” szó elé egy „nem” szót iktattak be. Az ideológiai maszlaggal még a szakmainak tűnő tárgyakat is teljesen átitatták. Az első félévi kollokviumok során egyszerre húztam három tárgyból ugyanazt a tételt, hogy „Mi a leninizmus és miért helyeződött át a XX. század elején a forradalmak központja Nyugat-Európából Oroszországba?” A marxizmussal és leninizmussal foglalkozó ideológiai tantárgy alig volt több egy pártszemináriumnál. Előadói rendszerint pártszónokok voltak. Amikor előadásukban elhangzott Sztálin, vagy Rákosi neve, az évfolyam felugrott és ütemesen skandálta a nagy vezérek és a párt nevét. Egyetemi tanulmányaim első két évére nagyon rányomta a bélyegét az, hogy akkoriban 195051-et írtunk. Ezek voltak azok az évek, amikor az 1948-49-as kommunista hatalomátvétel kiteljesedett. Az egyetemi vezetés kész forgatókönyvvel várta a hallgatókat, szinte az első napok során megtudtuk, kikből lesznek az alapszervezeti párt- és DISZ titkárok. Velem is (mint munkásszármazású hallgatóval) közölték, én leszek a csoportom (ennek létszáma körülbelül egy középiskolai osztály létszámának felelt meg) „állami felelőse”. Ez a funkció az egyetem, mint intézmény, csoporton belüli képviseletének felelt meg. Mindent, ami a hallgatókat érintette, az egyetem rajtam keresztül közölt és a hallgatók is rajtam keresztül kommunikáltak az egyetemmel. Nekem kellett vezetnem a jelenléti ívet és a hallgatóknak nálam kellett igazolniuk a hiányzásukat. Egy alkalommal meg is mosták a fejemet, mert a hiányzási statisztika leszorítása érdekében megbeszéltem csoport társaimmal, hogy én osztom be a hiányzókat (kvázi én mondtam meg, hogy mikor ki mehet el „szabadság”-ra). Az első félévi tanulmányi eredmények alapján tőlem kérték azt, hogy a jó és a rossz eredményeket elérő hallgatókból szervezzek meg „tanuló párok”-at. Ezeknek a pároknak az volt a feladata, hogy a gimnáziumokból és a kereskedelmi iskolákból érkező, jobb eredményeket elérő hallgatókat kényszerítsék arra, hogy kvázi tutorként magyarázzák el a munkásokból és parasztokból lett „szakérettségisek”-nek a tananyagot, hogy gyakoroljanak velük és felügyeljék tanulásukat. A későbbiekben a pártfogoltak rossz eredményeiért a jobbakat vonták politikailag felelősségre. Ez a felelősség a későbbiekben kihatott az ösztöndíj, menza és egyéb szociális ügyekre, tehát volt mitől tartani. Az állami felelős azonban nem volt mindenható, mert minden csoportnak megvolt a hasonló hierarchiában működő a párt- és DISZ bizalmija is. A pártot és az ifjúsági szervezetet képviselő bizalmik írták a „hangulatjelentés”-eket, az egyes hallgatók időszakos jellemzéseit, stb. Az állami felelős és a két bizalmi triásza volt az a szervezeti egység, amelyen keresztül érvényesült a párt és az állam hatalma a hallgatók felett. Amikor a megszorítások első szelei elértek bennünket, amikor elkezdődött az élelmiszerjegyrendszer, majd a megszüntetését követő brutális áremelés, a beszolgáltatás, a normarendszer bevezetése, az erőszakos téeszesítés, stb, akkor az egyetem vezetése a hangulat változásait ezeken a csoportokon keresztül mérte le. Az eggyel magasabb szint a párt- és ifjúsági alapszervezet volt. Itt voltak napirenden az agit-prop tevékenység akciói, itt folytatták le a fegyelmi eljárásokat, amelyek végén több hallgató egyetemről való kizárását is itt kezdeményezték. Ezek voltak a „homo homini lupus est 2” című társasjáték első fórumai. Nem is alakulhattak ki igazi barátságok, mivel sohasem tudhattuk, hogy kiben mi lakozik. Az egész idő alatt csak a legközelebbi két barátomban: Karikásban és Kareszban bízhattam meg. A többieket, magunk között csak „hiénáknak” becéztük. Egy ilyen fegyelminek én is a szenvedő alanya lettem. Történt az, hogy az egyik politikai gazdaságtani zárthelyi dolgozatomban „jó pofiztam”, vagyis slusszpoénként a dolgozat elbírálóját „oh nyájas olvasó”-ként aposztrofáltam. A szemináriumvezető ezért feljelentett. Az 2

Ember embernek farkasa

8

egyik reggelen kiállítottak a nagyelőadó katedrájára, ahol 750 évfolyamtársam előtt kihirdették, hogy „tudatlanságát humorizálással leplezte és ezért nyilvános kurátori megrovásban és utolsó figyelmeztetésben részesült, ezzel egyidejűleg tandíjmentessége és kilencven forintos tanulmányi jutalomösztöndíja visszavonásra került”. Mit mondjak az évfolyam sztárja lettem pillanatokon belül, még azok is pajkosan kacsintottak rám, akik politikailag helyeselték a szigorú megrovást. Ennek azonban később az lett a kellemetlen következménye, hogy a határozatot egyetemi indexemben, a fényképemmel átellenes második lapon is megörökítették. Igy a kollokviumokon és a szigorlatokon a vizsgáztató előbb olvashatta el a kurátori megrovást, mint a személyi adataimat. Néhány rókalelkű vizsgáztató „na maga az a híres humorista” felkiáltással fogadott és egyébként változatlanul „kiemelkedő” feleletemet alacsonyabb jeggyel honorálta. Lényegében itt is kiderült, hogy nem mindenki volt benne a fősodorban. Huszár Géza bácsi például azt kérdezte, hogy melyik gimnáziumba jártam és, hogy Édesapám hol dolgozik, ezután megnézte hányas lett az írásbelim és szóbeliztetés nélkül írta be a jelest. A helyzet azonban később 1953-ra némileg megenyhült. Az erőltetett iparosítás után ekkor lépett Nagy Imre előtérbe, az általa bevezetett „új kormányprogram” hatása az egyetemen is érezhető volt. A tananyagokat megint átdolgozták, amit korábban oktattak, azt megtagadták. Ez a körülmény fokozatosan megnövelte a hallgatók immunitását az uralkodó ideológiával szemben és megfelelő táptalajt szolgáltatott a cinizmus kialakulásához. Egyre kevésbé sikerült valamiben, vagy az ellenkezőjében hinnünk. Az első két év alapozó kurzusát a szakosítás két éve követte. Az alapvető változás az elméleti és a gyakorlati irányok közötti választás lehetőségében kínálkozott. A választás szabadságfokát azonban itt is felül írták a „káder” szempontok. Az egyetem vezetése gondosan ügyelt arra, hogy az un. elitszakokra elegendő munkás- és parasztkáder jusson be és, hogy a frissen államosított ipari ágazatba áramoltassák a 750 fős évfolyam nagyobb részét. Az értelmiségiek és az „egyéb” foglalkozási rétegek közül érkezők számára, pedig ott volt az ideológiai talmudmagyarázatokra szakosított „politikai gazdaságtan” szak, vagy a két tanárszak. Az természetesen igaz volt, hogy a hallgatók töltötték ki a jelentkezési lapokat, de nem ők választottak, hanem őket választották. A legelitebb szak a külkereskedelem volt és a hallgatókból a „resztli”-t a belkereskedelem kapta. Jómagam, Karikással és Karesszal együtt a külkereskedelmi szakra jelentkeztem. Egyáltalán nem voltam biztos abban, hogy sikerül a szakra bejutnom. Először is ott volt a szerencsétlen fegyelmim. Az igaz, hogy a második évfolyam végére ismét sikerült 5-ös átlagra visszahoznom tanulmányi eredményeimet, de amikor a kérdőíveket be kellett adnom, még csak az első félév eredményei számítottak és azok az indexemben virító fegyelmi határozat „jutalmaként” elért lerontott osztályzatokat tükrözték. A második ok, pedig az volt, hogy még a munkás származásúak között is kategorizáltak. A legjobb megítélésre az un. szakérettségizők számíthattak, őket követték az esti gimnáziumokba és kereskedelmikbe járó munkások és parasztok, a nappali osztályokba járók, pedig csak a harmadik kategóriára számíthattak. Hogy ez mennyire nem volt az én szubjektív benyomásom, az abból volt látható, hogy ösztöndíjat csak az első két kategóriába tartozók kaphattak, én meg csak akkor, ha a megelőző félévben elértem az 5-ös átlagot. Az övék független volt a tanulmányi eredménytől, az enyém, pedig nem. Nem szaporítom a szót, mindhármunkat felvettek a külkereskedelmi szakra. Akkora örömet éreztem, mint amilyent akkor, amikor leszereltem a katonaságtól. A választási cécó azonban még mindig nem fejeződött be. Következett a tanulni vágyott nyelv kiválasztása. Már akkor is 9

mindenki angolul kívánt tanulni, oroszul, pedig csak kevesen. Az értelmiségiek és egyéb kategóriába tartozók biztosak lehettek abban, hogy vagy önként és dalolva, vagy kényszerítve jutnak el Puskin nyelvének birodalmába. A német nyelv iránt érdeklődők viszont hivatkozhattak arra, hogy ők nem nyugatnémetül, hanem keletnémetül szeretnének tanulni. Magam a könnyebb ellenállás irányát, azaz a franciát választottam. Ez is sikerült. Karikásnak, mint dolgozó paraszt ivadéknak sikerült az angol csoportba bejutnia. Karesz viszont mindig különc volt, ő önként választotta az orosz nyelvet. Az már csak a történelem furcsa fintora volt, hogy Kerekest kiváló angol tudása birtokában közülünk elsőként helyezték ki külföldre: Moszkvába. Kövér viszont jól választott, neki orosz lett a felesége. Sem a megszerezhető ismeretek, sem a későbbi karrierépítés szempontjából sohasem bántam meg, hogy a külkereskedelmi szakot választottam. Azt hiszem ez volt életem legjobb választása. A későbbiekben majd utalni fogok rá, hogy ennek ellenére miért választottam a külügyi pályát, de amikor kiderült, hogy rosszul tettem, akkor a külkereskedelmi képesítés vezetett vissza a helyes útra. A politikai helyzet átmeneti megenyhülésének és a szakmai irány sikeres megválasztásnak következtében az első két év emberi feszültségei is oldódni kezdtek. Az idegen nyelvek oktatása a külkereskedelmi szakon kiemelkedően magas színvonalú volt. Egy-egy nyelvcsoportba hatosával osztottak be bennünket és még arra is volt gondjuk, hogy a haladókat és a kezdőket különválasszák. A tanárok egytől egyig az adott nyelvű ország egyetemein végzett bölcsészek voltak. A naponként ismétlődő órákon külön-külön tanultuk a szintaxist, a nyelvtant, a történelmet és az irodalmat, valamint a beszélgetést. Minden napra kaptunk házi feladatokat és olvasnivalót az adott nyelven beszélő ország kommunista pártjának központi lapjából. Nekem a L’Humanité jutott. Jellemző példája volt a nyelvtanítás következetességének, hogy amikor a londoni 6: 3 -as győzelem alkalmából nem írtuk meg a házi feladatot, akkor a tanárnő letörölte a táblát és elkezdte franciául felírni, hogy „jobbszélső”, „balszélső”, vagyis a teljes csapatösszeállítást, utána a „tizenegyes”-t, a „szabadrúgás”-t, a „les”-t és az összes futball szakkifejezést. Másnapra azt a feladatot kaptuk, hogy a megtanult szavak segítségével folytassunk beszélgetést a londoni mérkőzésről. Mit szaporítsam a szót? – két év alatt, viszonylag használható módon megtanultam franciául. A későbbiekben tanári felkészítés nélkül sikerült előbb a középfokú, később a felsőfokú nyelvvizsgát letennem. Amikor 1961-ben először küldtek ki francia nyelvterületre, Genfbe, akkor gond nélkül értettem, amikor hozzám szóltak és ők is értettek engem. Még ma is őrzöm szűzbeszédem kézzel írott példányát, amelyet az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága vámtechnikai munkacsoportjában mondtam el 1961 januárjában a nemzetközi közúti fuvarozásban alkalmazott vámokmány, a TIR Carnet magyarországi alkalmazásáról. Hasonló jókat mondhatok a szakmai tárgyakról. Ezek előadói a külkereskedelmi vállalatok legkiválóbb gyakorló vezetői és a minisztérium szakreferensei voltak. Tőlük tanulhattuk meg a külkereskelem technikáját, az áruismeretet, a szállítmányozást és a többi szakmai ismeretet. A nemzetközi pénzügyi ismereteket például a Pénzügyminisztérium devizafőosztályának vezetőjétől, későbbi államtitkáromtól, a legendás Baczoni Jenőtől hallgathattuk. A sok ideológiai és közgazdasági általánosságokat tartalmazó tantárgy után szinte felüdülés volt belépni egy olyan szakma rejtelmeibe, amely előttünk a „terra incognita” 3 varázsát jelenítette meg. Agyunk, mint a szivacs itta fel a hallottakat. Ami engem illett, számomra ezek a 3

Ismeretlen föld

10

tantárgyak nagyon érdekesek voltak, szinte alig kellett tanulnom, mert az órákon jó előadóktól megjegyezhető ismereteket kaptunk. Egyes szaktárgyakból még gyakorlati órákat is kaptunk. Itt kellett ajánlatokat kidolgoznunk és értékelünk, meghatározni a fizetési, valamint a szállítási feltételeket és üzleti levelezést folytatnunk. A szakmai és a nyelvi oktatás egymással szinkronban volt, így valóságos külkereskedőket képeztek belőlünk. Az előadóknak és a hallgatóknak emellett módjuk volt az egymásra-találásra, nem egy hallgatót a vállalati szakemberek az órákon nyújtott teljesítményük alapján válogattak ki és csalogattak a maguk vállalatához. Az évfolyamról kikerülő hallgatók jelentős része alkalmas volt arra, hogy egyegy gyakorlott szakember mellett és annak irányítása alatt a vállalathoz való belépés első napjától kezdve érdemi munkát végezzen. Ezt a folyamatot jól gyorsította az a külkereskedelmi gyakorlat, amelyben egy-egy üzletkötő munkáját több lebonyolító segítette. Az üzletkötő üzletet kötött, a lebonyolító írta az ajánlatot, fogalmazta a megrendelést, adta fel, vagy fogadta az árut, végezte az egyéb szervezési feladatokat, természetesen az üzletkötő irányítása és felügyelete mellett. A legjobbak szinte egy éven belül maguk is üzletkötők lettek és hamarosan utazhattak külföldre. Két éven belül már nem egy évfolyamtársam került ki a kereskedelmi kirendeltségekre is. Mint később kiderült, a külkereskedelemben jobban jártak azok, akik vállalatokhoz kerültek, a minisztériumba kerülők karrier-béli előrehaladása lassabb és körülményesebb volt. Ott jobban hatottak a politikai szempontok és azok esetenként fékként is működtek. A külkereskedelmi szakon három csoport (szeminárium) alakult, mintegy 70-75 hallgatóval. A tanszék vezetője és a tanársegédek nagyobb része a minisztériumból, valamint a vállalatoktól érkezett. Alig volt közöttük egy-egy végzett hallgató. Minthogy a tanszékiek és a meghívott előadók kollégák voltak, a külkereskedelmi szak egészére is ez a kollegialitás volt a jellemző. A már említett okok miatt mély barátságok nem alakultak ki, de az emberi kapcsolatok másmilyensége miatt is jó volt „külkerszakos”-nak lenni. A tanszék vezetője „pater familias”4-ként működött és a „tanseg”-eket is inkább kollégáknak, mint tanároknak tekintettük. Ezt ők is így gondolták és nem törekedtek semmiféle szupremáciára. És ami nagyon fontos, nem volt bennünk semmiféle elitgőg a többi szakhoz képest, éltük az egyetemisták normális életét, úgy ahogy azt a többiek is élték az adott körülmények között. A többiek sem irigykedtek ránk, sőt még sajnáltak is bennünk ”a sok nyelvtanulás” miatt. Közgazdászból kabarettista Azt már említettem, hogy a korabeli „közgáz” erősen átpolitizált volt. Sokan önként és dalolva, mások inkább unszoltatva végeztek társadalmi munkát. Mivel az ösztöndíjak odaítélésénél, a szakosításnál és az egyetem utáni elhelyezkedésnél nemcsak a tanulmányi eredmény, de a politikai „jellemzés” is számított, szinte alig volt valaki, akinek ne lett volna társadalmi munkája. A „pártállás” pedig prémiumkritérium-nak számított. Mivel nem volt mese, igyekeztem mindig a társadalmi munka könnyebb végét megragadni. A társadalmi munkában két területet találtam, amellyel eleget tudtam tenni az „elvárások”-nak: vagy kultúros voltam, vagy propagandista. Az előbbi azt jelentette, hogy újságíróságot vállaltam az egyetem lapjánál a „Közgazdász”-nál. Itt a kultúrrovat munkatársa lettem. Kaptam egy ingyen belépőt a MAFILM bemutató előtti sajtóvetítéseire és az ott látott („oh borzalomatyja ne hagyj el”) döntő többségében szovjet filmekről írtam meg egy-egy flekkben a penzumot. Mivel szerettem moziba járni, egészen jól éreztem magam. Később egy-egy humoros verssel is jelentkeztem. Amikor a falra kitűzött organigrammon megláttam, hogy „Gold Andor költő”, akkor nevem alól kitöröltem a „filmesztéta” elnevezést és beírtam magamról én is, 4

Családapa, családfő

11

hogy „költő”. A propagandista, pedig azt jelentette, hogy szemináriumvezető, de arról, nincs sok, amit mesélhetnék. Kezdetben politikai gazdaságtanból vezettem szemináriumokat, később a szakszervezeti szemináriumok ellenőre lettem. Amikor a rendszerváltást közvetlenül megelőzően ismét rám erőltették a szemináriumvezetést, akkor a megadott tananyagtól eltérően olyan politikai vitakör alakult ki nálam, hogy amelyben már érezni lehetett, hogy valami nem „stimmel” az ideológiák házatáján. Főleg azok simfelték leginkább a rendszert, akik korábban a legfőbb szószólóik voltak. Az i betűre a pontot a Kultúrosztályra való beköszöntésem jelentette. Ugyanúgy, mint a szerkesztőség, ez is egy fajta „önképzőkör”-i tevékenységet takart. Az egyetem egyik eldugott szegletében ez a két intézmény, mint két szomszédvár működött. Az előbbibe azért is érdemes volt benézni, mert ott csajok5 is voltak. Visszatérve a kultúrára, ide azért kerültem, mert néhány hallgató fejében megfogant az az őrült ötlet, hogy az egyetem befejezését egy monstre kabaréval kellene befejezni. Az ötlet nem volt előzmények nélküli, mert az előttünk két évvel korábban végzett évfolyam állítólag sikeres kabaréval zárta az egyetemet. Adva volt Kállai István, mint értelmi szerző, aki a „Hogyan juthatunk be nyugati piacokra?” címmel írt szkecssében azzal válaszolt a feltett kérdésre, hogy „a 3-as, vagy 55-ös villamossal viszonylag könnyen, mert a Nyugati csak egy megállónyira van a Lehel piactól.” Kállai Pistáról azonban még azt is illik tudni, hogy később sikeres kabarészerző lett Magyarországon. Közgazdászként először a Magyar Rádióhoz került valamelyik közgazdasági (terv-, vagy pénzügyi) osztályra és addig helyezkedett ügyesen, amint tollforgatóként nem találta magát az irodalmi osztályon. A kabarészakmába azzal tört be, hogy az 1956 (hogy miért csak a számot írom, arról később még beszámolok) utáni irodalmi szélcsend idején a disszidálásról szóló „Irány Caracasba” című bohózattal jelentkezett hamarosan és maradt színpadon több szezonon keresztül. Később Kállai a különböző kabarékhoz és operettekhez Kertész Imrét szerezte meg szerzőtársul, aki köztudomásúlag, de valószínüleg nem ezért kapta meg a magyarok közül elsőként az irodalmi Nobel Díjat. Kállai pedig, Isten éltesse! - még mindig, megbecsült dramaturgként dolgozik a Budapesti Operettszínháznál. Saját kabaréötletünket, hamarosan a tett követte. Miről is szólt ez a kabaré? Az egyetemi négy évről, úgy ahogy azt megéltük. A nyitókonferansziéban idéztük Karinthy-t és közöltük a hallgatósággal, hogy ne várjanak tőlünk semmiféle humort, vagy szellemességet, mindent úgy írtunk le és mutattunk be, ahogy az a valóságban megtörtént, hiszen az önmaga által volt kész röhej. Ezzel meg volt a „captatio benevolentiae”6 és egyes professzorok irányában a „captatio malevolentiae”7. Ez utóbbin nem is lehet csodálkozni, mivel a később fegyelmit sürgető Haász Árpád tanszékét, aki az osztrák kommunista párt főtitkári székéből katapultált az egyetemre, felesleges ismeretek tanszékének neveztük. A politikai gazdaságtan tanszéken sem örültek annak, hogy a Marx Károly Tőke című művének talmudmagyarázó intézményét szőrszálbonctani intézetnek neveztük. A hallgatók viszont megfelelő „derű”-vel fogadták azt 5

(Apropos csajok: az egyetemi négy év úgy viharzott el a fejem felett, hogy egyáltalán nem jártam odajáró lányokkal. Ezt tettük többen is, mert a prezervatívok kultúrája azidőtájt „inexistant” volt és az erősen átpolitizált egyetemen a jezsuitizmussal megegyező párterkölcs a „megesett” lányokat azonnal hozzákényszeríttette az ártatlanságuktól alig szabaduló ifjakhoz.). Jelszónk ezért az volt, hogy „mindent nézni, de nem fogni!” A Rákosi rendszer azonban nemcsak ezért volt utálatos. 6 7

A jóakarat felkeltése, a hallgatóság megnyerése. Az előbbi lábjegyzetben közöltek fordítottja

12

amikor a marxizmus-leninizmus tanszéken oktató Kádár elvtársnőt Káder Józsefnének, vagy a káderosztály vezetőjét Fűrész elvtársnak neveztük. A kabarét többen írtuk és játszottuk. Szerzőtársaim közül Barabás Dénesre, a kultúrosztály vezetőjére és a kabaré rendezőjére, Varga Gyurira, a Figyelő volt főszerkesztőjére és Völgyes Péterre, az 1956-ban New Yorkba távozott barátomra emlékszem. Az egy alkalomra írt és előadott produkciót a földszinti nagyelőadóban „adtuk” elő, az autodafén megjelent a teljes évfolyam, az előadói kar jelentős része, valamint egyetem kiszolgáló személyzetének bennünket kedvelő tagjai. Külön dicséret illeti Simai Mihály későbbi akadémikust, aki saját magát alakította a felesleges ismeretek tanszékén betöltött tanseg-gi szerepkörében. Annyi év távolából már nehéz volna visszaidéznem a műsor egészét. Arra viszont emlékszem, hogy két darabban voltam társszerző és az egyikben szereplő. Az egyik darab a Honvédségnél eltöltött nyári vakációinkról szólt. Ennek a darabnak a fénypontja a „gatya” tudományos meghatározása volt: -

A gatya az a honvédség anyagnyilvántartásában tudatunktól függetlenül megjelenő 48 mintájú anyagi valóság, amely szövetből kimunkált két szára felett haránt irányban befűzött gatyakorccal rögzül a harcos testén.

Különös büszkeséggel tölt el, hogy a Völgyes Péter Dohány utcai albérletének konyhájában az asztal melletti hokedlin ültünkben, kettőnk által megírt opus lehetett a kabaré záródarabja. Haász Árpádnál és más tanároknál valószínüleg az verhette ki a biztosítékot, hogy a végzett közgazdászok ragyogó jövőjét a Madách Imre által megírt „Az Ember tragédiája” című drámája „Falanszter” jelenetének parafrázisával ábrázoltuk és nem is akárhogyan. (A jelenet teljes szövege megtalálható visszaemlékezésem végjegyzetében)8 A szinopszis Ádám és Lucifer párbeszédével kezdődik. A színre lépők a magában morfondírozó „Dókens”-től kapják meg az első eligazítást a törvény, a globális konkrétumok és kölcsönhatások világáról, amelyben „a tudvágyat szakhoz nem kötők átpillantását vágyják az egésznek”. A választás szabadságának szépségeit az egyes szakok bemutatása jelzi. Az elméleti szak diaré, amely a szájból távozik, a statisztika a szőrszálakat számlálja a „hón” alatt, az iparszak azt hörgi vissza, ami másutt volt megtanulható, még legjobban azok járnak, akiknek sorsába van írva, hogy „attasé lész, ki vagy még barom, ily perspektíva vár rád a külkerszakon”. Az egyetem elvégzését követően a világ kultúrájának nagy alakjai járulnak a káderes elé. A lánglelkű Luther útja a gyufagyárba vezet, a közgazdász lét nehézségeit a seggén érző Villon könyvelő lesz, Demosthenes, a szavak mestere propagandista és Michelangelóra, aki paloták, szobrok, festmények képét hordozza lelkében, a pincék mélyébe vesző dekorációs műhely vár. Ádám csalódottsága felettébb érthető. A felfakadó „Vezess, vezess új útra Luci Ferkó” könyörgés után a kifakadás ad még egy esélyt az önvigasztalásra: „Nyugira vágyom, jersze vígy katonának.” Elhaló lábdobogás hallik a jelenet végén. A „katona szeretnék lenni” kérésre csupán a Futás, Futás! - parancsa volt a válasz Az örök igazság üzenetét a színre belépő kiképzőtiszt tolmácsolta: „A kiskatona nem szeret, a kiskatona kér, vagy jelent”. Utólag tudtuk meg, hogy az egyetemi tanács ülésén, az egyik kari vezető komoly fejmosást kapott azért, mert a bemutatást megelőzően csak felületesen olvasta el a kabaré összes megírt jelenetét, azokat ugyanis kötelező volt vele láttamoztatnunk. Az egyetemről csak azért nem tudtak bennünket fegyelmi úton eltávolítani, mert az abszolutórium már benne volt indexünkben és ez azt jelentette, hogy az egyetemet elvégeztük. Az államvizsgára bocsátást 8

Lásd a Végjegyzet 1. számú bejegyzését

13

viszont megtagadhatták volna. Valamilyen oknál fogva nem tették. Szerzőtársaimmal együtt így lettem közgazdász. Arma virumque cano9 A fejezetet már majdnem lezártam, amikor eszembe jutott, hogy az egyetem elvégzése után nem csak diplomát kaptam, hanem katonakönyvet is. A Néphadsereg már régen megszűnt, de annak én még mindig tartalékos alhadnagya vagyok. Még első évesek voltunk, amikor a földszinti nagyelőadóban hirtelen egy katonatiszt lépett a katedrára és a kor bejelentési kultúrájának megfelelően bejelentette: „Elvtársak, pártunk és kormányunk bölcs döntése alapján lehetővé vált, hogy önök katonák lehessenek”. A kitűnő hír hallatán egyből talpra ugrottunk és „Éljen Rákosi, éljen a Párt!” felkiáltással honoráltuk a nagy lehetőséget. Senki sem ütközött meg azon a kiegészítésen, hogy „A nő elvtársak sajnos csak az orvostudományi egyetemről kaphatnak behívót.” Az 1950-54 közötti évfolyam volt az egyedüli, amely négy alkalommal kempingezhetett a nyári szünetben állami költségen. Az előttünk és utánunk végzők csak kevesebbet élhettek ezzel a lehetőséggel. Az 1956 utániak, politikai okokból egy darabig megbízhatatlanná váltak és ezért a Jamboree10-t szüneteltették. Valami hasznot én is húztam ebből, mert hasonló megfontolások miatt a „tartikik” (tartalékos tiszti ki- és továbbképzés) is szünetelt egy darabig. Az első három tanév után egy-egy hónapot töltöttem Hajdúsámson, Doboz és Lesencetomaj kies erdeiben, az egyetem elvégzését követően pedig a Horány melletti csalitosban végeztem el a kéthavi tartalékos tiszti tanfolyamot és mentem 2 hetes „diploma előtti” gyakorlatra, a Sövényházára telepített, fegyveresen „beélesített” lövészezredhez. Ne feledjük el, hogy ekkor volt az a katonanóta, hogy -A kanyargós Dráva partján lövészek portyáznak Hideg téli éjszakákon Titóra vadásznak Az első nyaraláson a „fegyvernemek királynőjénél”, a lövészeknél, azaz a gyalogságnál élveztük a vendégszeretetet. Amint azt hazaküldött leveleinkben írhattuk - a tisztek atyaiak voltak és szerető szívűek, a koszt bőséges volt és ízletes (még az élelmiszerjegyeinket is vinnünk kellett magunkkal). Beilleszkedésünket nagyban megkönnyítette, hogy Hajdúsámsonban egy jutasi őrmesterből avanzsált őrnagy lett az ezredparancsnokunk, aki a jó palócoktól elvárható kiejtéssel köszöntött bennünket olyanként, mint - ákik az általános műveltség bizonyos fokán állánák, de ákik mágátartása kátonátlán, civil.

9 10

Fegyvert, vitézt éneklek (Vergilius) A cserkészek nemzeti, vagy nemzetközi szintű nagy találkozása

14

Hogy mondandójának hangsúlyt adjon, a „civil” szót pattogó rövidséggel ejtette. Az már azt hiszem Dobozon történt, hogy az ottani parancsnok elégedetlenségét azzal fejezte ki, hogy - maguk egyetemisták azt hiszik, hogy intelligensek, pedig sokuknak csak egy érettségije van, de ez meg is látszik magukon, egyébként vegyék tudomásul, hogy a tiszt elvtársak is intelligensek és én is az vagyok Utána hosszasan kutatta, hogy ki volt az aki valahonnan az utolsó sorból katonás parancsszóként szólt be neki, hogy - Század, hidd el! A szoktatás (ma szívatásnak hívják) céljából a vasút állomásokról gyalogmenetben vezettek bennünket a városokon keresztül és az azoktól 15-20 kilométerre lévő táborokig. Hajdúsámsonban az egész napos menetgyakorlat után megkérdezték, ki szeretne megfürödni és mivel az egész század jelentkezett, gyalogmenetben vittek be bennünket a debreceni nagyerdőben lévő termálfürdőbe. A korabeli útviszonyok miatt újraizzadt, porlepte seregként tértünk vissza sátrainkba. Megázott kapcáink a reggeli ébresztőre úgy álltak kifeszülve, mint a vágyakozás a bakák gatyájában. A dobozi erdőben ivásra, fogmosásra és mosakodásra naponta egy kulacs víz volt a porció. Ezért fogadtuk megkönnyebbüléssel az állami edzőnek becézett Erdei hadnagy kiváló ötletét, hogy az esedékes menetgyakorlatot a közeli Körösökben vezényelje le. Még ma is büszkeséggel gondolok vissza arra, hogy a tökígérő folyóban a fürdőző fehérnépek mellett milyen szépen trappolt a díszmenet. Hasonló élményt nyújtott a gázálarcok alól felcsendülő katonanóta Gyula és Békéscsaba közötti másik menetgyakorlaton. Leginkább azonban a csillagfényes éjjeli menetgyakorlatok tetszettek, ilyenkor lehetett a környező dinnyeföldeken „aknát szedni”. A lékelést a bajonettekkel végeztük és, ha a dinnye nem volt édes, akkor addig próbálgattuk a lékelést, amig jó példányt nem találtunk. Még ma is érzem a harmatba hűsülő édes görögdinnyék ízét. A mondások szerint a katona azért áll őrt a laktanya előtt, hogy a logika oda be ne menjen. A táboroknál ettől nem kellett tartani, mert a józanész olyan messze esett tőlünk, mint Makó11tól Jeruzsálem. A magyar katonaságban még erősen élt a porosz katonai szellem, de erre az „Új idők új dalaként” telepedett rá a bennünket kétszer felszabadító Vörös Hadsereg ethosza és magatartási rendje. 1951-ben az egy hónap alatt kétszer kaptunk egyenruhát, bevonuláskor még a Horthy bakagúnyát, amelyet a több mosás miatti színevesztés miatt egyszerűen csak „fagylaltos ruhá”-nak neveztek, augusztus 20.-ára, pedig egy héttel a leszerelés előtt kaptuk meg a „gimnasztyorká”-t, a szovjet katonadivat magyarra „vulkanizált” változatát. A tisztek is ekkor kapták meg a cári hadseregből szovjetre rámaradt aranyló vállapokat, amelyeket legkorábban a katonalovak ismertek fel, mert azok láttán az istennek sem akartak szolgálni, lovakat ostorozni ugyanis szigorúan tilos volt a hadseregben. Sőt, a hadseregben nem az ember, hanem a ló volt a legfőbb érték, nekik ugyanis két pihenőnap dukált, a katonának, pedig csak egy. A kiképzés a szuvorovi hadművészet doktrínáját követte: „Inkább egy vödör verítéket a gyakorlótéren, mint egy csepp vért a harcmezőkön!” Nem viccelek, estére úgy ült ki az izzadság sója a katonagúnyánkra, mint a sziksó az alföldi rónára. Jóllehet, a mocskos Horthy fasizmus alatt divatos békaügetés és kikötés már kiment a divatból, de a latrinapucolás művészete és a házassági gyakorlatnak nevezett fekvőtámasz, mint haladó hagyomány, 11

Csak nemrégen tudtam meg, hogy Makó, valakinek a személyneve is volt

15

továbbra is fennmaradt. A kiskatonának továbbra sem volt szabad a puskát úgy tartania, mint szűzlánynak az apja nemi szervét és ha a parancsnok úgy kívánta, akkor teljesíteni kellett azon kívánságát, hogy „szaladjon 500 métert és nézze meg, nem vagyok-e ott”. A már említett atyai és szerető szívű kiképzőkeret, közöttük a nép egyszerű gyermekeit reprezentáló tisztesek és tiszthelyettesek ajkán díszesen csengett füleinkbe a szép magyar beszéd. Itt tanultam meg, hogy a nemzés alapigéje bármely igekötővel12 nemcsak használható, de a maga helyén teljes szabatossággal értelmezhető. A hadseregben pedig nem volt olyan hely, ahol a nemzés alapigéje ne lett volna értelmezhető. Még a fizika alapszabályai is másként voltak meghatározhatók, hiszen az elektromos gyújtású robbanóaknákat tanító tiszthelyettes szájából a kétpólusú elektromosság akként volt értelmezhető, hogy „namármost, minálunk két féle elektromosság van rendszeresítve, úgymint a negatív és a pozitív elektromosság.” Mielőtt bárki azzal a váddal illetne, hogy becsmérlő módon gondolok vissza arra az időre, amikor kosztunkat, kvártélyunkat, programunkat az állam biztosította és ahol testi-lelki erőnlétünkről állami edzők gondoskodtak, legyen szabad kijelentenem, hogy a seregben eltöltött idő jelentős mértékben járult hozzá, ahhoz, hogy olyan felismerésekre tegyünk szert, amelyek még a civil életben is segítettek a kihívások Schyllái és Charybdisei közötti navigálódásban. Ilyen felismerés volt az, hogy a csellengő kiskatonát a seregben még az ág is húzza. A körlet területén tébláboló harcos, a vele szembejövő magasabb rangút mindig megállítja és azonnali parancskiadásra készteti (menjen azonnal a zászlóalj ügyeleteshez és kérjen gereblyét a miniszteri út felgereblyézéséhez, stb). az ilyen kihívás elkerülésének legjobb módja az, ha a harcos maga veszi kézbe a gereblyét és amikor szembejön vele az „elöljáró”, akkor jelenti neki, hogy századparancsnoka parancsa alapján indul a gereblyézésre és miután engedélyt kért a továbbhaladásra, mehet tovább oda, ahova elindult. Amikor ugyanott többen kellett áthaladnunk, akkor mindig katonai alakzatot vettünk fel és egyikünk hangos 1-2-1 parancsszava mellett vigyázz-menetben (díszlépésben) közelítettünk az elöljáró felé, aki boldog szalutálás mellett engedett bennünket téblábolásunk útjára. A felismerést Lesencetomajon már tett is követte. Amikor megtudtuk, hogy az ezrednél kultúrtiszt is tevékenykedik, az első reggeli sorakozó alkalmából egyikünk jelentette a század parancsnokának, hogy az egyetem honvédelmi tanszéke parancsnokának parancsa alapján (amiből persze egy szó sem volt igaz) nekünk haladéktalanul jelentkeznünk kell az ezredkultúrtisztnél. 10 főnyi rajlétszámban jelentkeztünk a kultúrtisztnél és jelentettük, hogy augusztus 20.-ra parancsunk van a kultúrműsor megírására, betanulására és előadására (talán ennek volt a szellemi előkészítése az egyetemet záró kabaré megírása). Mikor a tiszt megkérdezte, hogy ehhez mire van szükségünk, akkor jelentettük, hogy egy írógépre, egy köteg géppapírra, íróeszközökre, a sportpályán egy színpadra és a „Csinnbumm Cirkusz „ előadásához szükséges bohócruhákra, valamint arra, hogy minden reggel a kivonulás helyett rendeljen bennünket „kultúrfoglalkozásra”. Mivel Tapolcán nem volt jelmezkölcsönző, egyikünk nyílt parancsot, retúrjegyet kapott Budapestre és egy napi hidegélelmet is, hogy Budapestről hozzon nekünk cirkuszruhát. Az egy hónap hátralevő részében meg is írtuk, be is tanultuk és elő is adtuk a „Csinnbumm Cirkusz”-t. Jómagamra Szamóca bohóc szerepét osztottam. Ezt később meg is bántam. Történt ugyanis, hogy az egy hónapi Jamboree végén a leszereltek számára a Honvédelmi Minisztérium elfelejtett külön vonatot rendelni. A kiképzési ruhákat már leadtuk, a 12

Használjuk bátran az alapigét a következő igekötőkkel: abba, agyon, alá, által, át, be, bele, benn, egybe, el, ellen, elő, előre, fel v. föl, félbe, félre, felül v. fölül, fenn v. fönn, hátra, haza, helyre, hozzá, ide, keresztül, ketté, ki, körül, közbe, közé, közre, külön, le, meg, mellé, neki, oda, össze, rá, rajta, széjjel, szembe, szerte, szét, tele, tova, tovább, tönkre, túl, újjá, újra, utána, végbe, végig, vissza stb.

16

fegyvereket lezsíroztuk, a kiosztott civil ruhákat felvettük, amikor közölték, hogy vissza kell öltöznünk az „angyalbőr”-be. Ez alól a parancs alól azok mentesültek, akik vidékiek voltak és hazaútjuk végcélja nem Budapest volt. Ekkor jutott eszembe, hogy Magyarország vasúti térképén létezik egy olyan falu, ahova csak Budapesten keresztül lehet utazni, de a végcél nem Budapest. Ez a falu pedig nem volt más, mint a Budapest - Veresegyház – Vác vasútvonalon szereplő Váchartyán. Meg is kaptam a leszerelési jegyet, valamint a vonatjegyet, de amikor kiderült, hogy több mint százan vannak már a váchartyániak, az egészet lefújták és vissza kellett volna öltöznünk nekünk is. Szerencsére nagy volt a lesencei erdő és sikerült egérutat nyernünk. A szántó és kukoricaföldeken keresztül sikerült kijutnunk a tapolcai vasútállomásra és felülni a keszthelyi személyre. Gyorsan megkértem az egyik anyukát, hogy a kezében lévő kisbabát adja a kezembe, amikor a vonatra felszálló őrjárat parancsnoka elkurjantotta magát, „Na Szamóca, ott a sarokban, magának kérvényt kell benyújtani, hogy lefáradjék a vonatról?” Itt sem érdemes a szavakat tovább szaporáznom. Mint kiképzett hadfi, rá egy évre tartalékos hadtáptiszt lettem. Amikor az egyik alkalommal a kiegészítő parancsnokságon az adategyeztetésnél a tiszt megkérdezte, hogy ha ennyi nyelvet tudok, miért nem vagyok tolmács? – akkor szakmányt változtattam. Amikor felajánlotta nekem a tolmács besorolást, megkérdeztem, hogy ez mivel járna számomra? Akkor sajnos most nem tudjuk továbbképzésre behívni. Akkor legyek tolmács – válaszoltam. Harci veszélyeztetettség dolgában ez sem lett volna valami nagy dobás, mert mint később megtudtam az ellátó század parancsnoksági képesítés, valamint a tolmácsi besorolás csak a közvetlen frontvonal mögötti második vonalra lokalizálódott. Én lettem volna a felelős a lövészárkok lőszer- vagy melegétel ellátásért, vagy a parancsnoki bunkerekben a franciául, vagy angolul beszélő hadifoglyok kihallgatása során a tolmácsolásért. Azt már senki sem hiszi el nekem, hogy miért lettem a nyertese annak, hogy Magyarországot 1955-ben felvették az ENSZ tagjai közé. Mint a frissen megalakított ENSZ főosztály referense 1956. augusztus elsején felmentést kaptam a három hónapos tartalékos tiszti továbbképzés alól. Aki jól tud számolni, az tudja, hogy a harmadik hónap októberben végén járt volna le. Azt meg én tudom, hogy a két hetes sövényházai kirándulás miatt a kiskunfélegyházi hadosztály vett tartalékos állományba. Ez volt az egyedüli hadosztály, amely 1956. október végén harcszerű körülmények között érkezett fel Budapestre. Amilyen Pechvogel13 vagyok, lehettem volna a 301.-es parcella lakója is. Hősi halott helyett azonban gyáva élő maradtam. Mindenesetre a négy év egyetem, a hat és fél hónapos katonaság végérvényesen véget ért és megnyílt előttem az ÉLET. Erről szólnak a további fejezetek.

A siker és kudarc szorításában Látogatás a Bem rakpart 47-ben – ezt a címet is adhattam volna ennek a fejezetnek. Az egyetem utolsó évfolyamához elérkezvén, megnyílt a lehetősége annak, hogy ki-ki álmai, vagy annál prózaibb számításai, szerint pályát válasszon magának. Tanulmányaim kedvező 13

Peches ember

17

alakulása, a francia nyelv elsajátításában elért eredményeim alapján egyre erősebb vágyat éreztem arra, hogy a diplomácia ösvényei irányába tájékozódjam. A francia nyelvről még úgy hittem, hogy ugyanúgy, mint a jogászok és az orvosok számára a latin a pályára lépés technikai minimuma, a diplomaták anyanyelve a francia, sokáig a franciák is ezt hitték. Amikor a jelentkezési papírokat kitöltöttük, Búzás József, a külkereskedelmi tanszék vezetője magához hivatott és a már említett pater familias-i minőségében figyelmeztetett – Mikósdi, ez a pálya nem neked való! Amikor azonban látta arcomon, hogy nagyon szeretnék a külügybe menni, akkor aláírta a jelentkezési ívemet. Ő nála tettem le az utolsó államvizsgát jelesre és az Ö kézfogása volt, amellyel búcsúztam az egyetemtől. A folyosón kinn ülőktől olyan szevasszal búcsúztam el, mintha még azután is találkoznunk kellett volna. Az előbbi fejezetből valószínüleg kitetszhetett, hogy a magam mögött hagyott négy évhez nem kötött semmiféle érzelmi kötődés. Búzás Józseffel azonban életemben még kétszer találkoztam, a másodikról még szó lesz, harmadszor viszont akkor, amikor, mint az államközi főosztály vezetője meglátogatott első kiküldetésem színhelyén, brüsszeli otthonomban. Amikor a húslevest az asztalra tettük, ő szedett levest 4 éves kisfiamnak, feleségemnek és nekem. Mintegy 500-an végeztünk a 750-es induló létszámból. Egymás után érkeztek a hírek a sikeres elhelyezkedésekről. Közvetlen környezetemből Kareszt már felvették tanársegédnek a külkereskedelmi tanszékra, Karikás örömmel újságolta, hogy a Metalimpex külkereskedelmi vállalat színesfém osztályán fog dolgozni és ezért a hátralévő államvizsgákra való felkészülés helyett fiatal évei utolsó részét inkább a Pala (a Palatínus) habjaiban fogja tölteni. Ez meg is látszott eredményein, mivel addig mindhárman színjelesek voltunk, de ő a végén közepesekkel tette fel a koronát tanulmányai finisére. Szinte alig volt már valaki, akinek ne lett volna meg az állása. Egyre nagyobb lett bennem a feszültség, kezdtem attól félni, hogy az ÁVH valami foltot talált az életrajzomban és ezért diszkvalifikáltak. Már csak néhány nap volt hátra az első államvizsgáig, amig végre megkaptam az értesítést, hogy jelenjek meg a Néphadsereg (jelenleg ismét Falk Miksa) utca valamelyik lakóházának egyik emeletén. Egy lakásnak tűnő helység előszobájában már többen várakoztak. Egyszer csak engem hívtak egy udvarra néző szobába, ahol egy hosszúkás asztal mögött ülő több tagú bizottsággal kellett szembenéznem. Valaki az asztal túlsó oldaláról üdvözölt és közölte, hogy az „elvtársat” egyszerre több szerv kívánja felvenni. Hamarosan bemutatta a résztvevőket, közöttük volt a katonai hírszerzés, az ÁVH hírszerzésének és elhárításának képviselője, a Külkereskedelmi Minisztérium és a számomra megkönnyebbüléssel fogadott Külügyminisztérium személyzetise. Közölték azt is, hogy mindenki el fogja mondani, hogy milyen beosztásra gondolnak és azokra nekem kell, majd reagálnom. Nem tudom, hogy honnan vettem a bátorságot, de amikor megköszöntem a nagy megtiszteltetést, akkor kijelentettem, hogy amikor az ember pályát választ, akkor nagyon fontos, hogy az ember érezzen hivatást a felajánlott pálya iránt és mivel én csak civil pályák irányában érzek hivatástudatot ezért idősporolás miatt csak a KKM és a KÜM képviselőitől kérek tájékoztatást. Szerencsére nem kapták fel a vizet, de megjegyezték, hogy nyugodjak meg az ÁVH-nál, vagy a hírszerzésnél is megmaradhatok az egyetemi diplomámból adódó civil foglalkozásnál. Ezt akkor nem értettem, csak jóval későbbi pályám során jöttem rá, hogy mire is gondolhattak. Végül is megnyugodtam, sikerült a külügybe kerülnöm.

18

Egy próbálkozáson már két évvel korábban átestem. Karesz barátom szólt, hogy meg kellene próbálnunk a külügyet. El is mentünk hamarjába a Bem rakpartra, ahol a kérelmek és panaszok irodájában fogadtak bennünket. A belépő cédula kiállítása után felengedtek bennünket az épületbe. Mivel nyár volt, trikóban és rövidnadrágban szőrös lábakkal sétáltunk végig az épület kihalt folyosóinak egyikén. Sehol egy felirat, sehol egy járókelő, csak a fehér ajtókon lévő aranyozott számok alapján tájékozódtunk. Hamarosan megtaláltuk Egri elvtársat, aki ráncos homloka alatt több dioptriás szemüvege alól méregetett bennünket. Amikor kérésünket előadtuk, akkor hirtelen megenyhült és értésünkre adta, -

fiúk végezzék csak el nyugodtam az egyetemet és ha még, akkor is külügyesek akarnak lenni, akkor próbálkozzanak újra.

Karesz időközben koncepciót váltott, tanársegéd lett és hamarosan Moszkvába küldték aspirantúrára. Én a tanácsot megfogadva, az egyetem után ismét próbálkoztam és mint végzett közgazdász léptem a diplomáciai pályára. Csak később tudtam meg, hogy Egri elvtárs valójában nagyon bölcs tanáccsal látott el bennünket. Az általunk célba vett külügyi akadémiát később megszüntették, az ott tanuló fiatalokat előbb a Lenin intézetbe küldték és miután ott elvégezték a nyelvtanfolyamot u.n. tökös Manciként gépírónőnek (sic) küldték ki a különböző külképviseletekre. Az egyik nagyokos ugyanis azt találta ki, hogy a gépírónőket mindenhonnan vissza kell hívni, mert az imperialista környezetben esetleg szexuális ármánynak esnek áldozatul és még be is szervezhetik őket. A fiuk azért voltak megbízhatóbbak, mert a „másság”-ot sokkal később vezették be a közgondolkodásba.

Annyi embert vettek fel, ahányat előző este kirúgtak. Ezt nevezték egészséges fruktuációnak. Az egyetemi diplomát 1954. július elsejei hatállyal adták a kezembe, másnap jelentkeztem a külügybe és a katonai behívóra való tekintettel azonnal kiadták a két hét szabadságot, elmentem katonának és csak a leszerelést követően vettem fel a munkát. Ebből az alkalomból 25 egyetemistát vettek fel a különböző egyetemekről és mivel nem volt státusz, előző nap a munkaidő lejárata előtt negyedórával ugyanennyi embert hívtak le a személyzetire, vették el tőlük a TÜK14 ládát, a külügyi igazolványt és rúgták ki őket. A névsort a portások is megkapták, hogy másnap már ne engedjék be őket. Ez volt az úzus végig amig külügyes voltam, A katonaság után a személyzetisnél kellett jelentkeznünk. Farkas Mara személyzetis felvitt Kolozs Márta főosztályvezetőhöz, akinek bemutatott azzal, hogy a III. számú Politikai Főosztályon fogok dolgozni. Az volt az érzésem, hogy a főosztályvezető is ekkor tudta meg, hogy új munkatársat kapott. A főosztályon három osztály volt: a Nemzetközi Szervezetek Osztálya, a Nemzetközi Jogi Osztály valamint a Nemzetközi Gazdasági és Pénzügyi Osztály. Ez tehát funkcionális főosztály volt, az első két politikai főosztály területi volt, az egyik volt a szocialista másik a kapitalista országok szakfőosztálya. Néhány napig a Nemzetközi Szervezetek Osztályára kerültem, utána huzamosabb ideig a Nemzetközi Gazdasági és Pénzügyi Osztályra, de amikor Magyarországot felvették az ENSZ-be, akkor az egész főosztályt átkeresztelték ENSZ Főosztálynak és engem annak Gazdasági Osztályára osztottak be. A főosztályon megmaradt a Nemzetközi Jogi Osztály, de kiegészült még a Politikai, 14

Titkos ügykezelés

19

illetve a Kulturális Osztállyal. Azt továbbra sem tudtuk, hogy a főosztályvezető mivel foglalkozik, azt pedig egyáltalán nem, hogy a miniszterhelyettesek és a miniszter mivel foglalkoznak. A legtöbb információt a pártszervezettől kaptuk, a szakszervezet csak a szociális ügyekkel (bérbesorolás, üdülés, óvoda, stb.) foglalkozott. Ismerkedés a hivatali élettel A külügyminisztérium több hagyományos minisztériummal együtt az osztrákoktól átvett ügyrend szerint működött. Minden ügyről úgynevezett előadói ívet kellett felvenni. A kívülről érkezett ügyiratokat már az ügykezelőség rakta be előadói ívekbe, az osztályokon keletkezett új ügyiratokat viszont az előadó, vagy az osztálytitkárság. A különböző rovatokra már nem emlékszem, de ezek között a legfontosabb a tárgy volt, meg az a rovat, amelyből látni lehet az ügyirat útját. Az először megadott iktatószám végig kísérte az ügyiratot, az előzmények és az „utózmányok” egy-egy törtszámmal és egy-egy újabb előadói ívvel követték az eredetit. Az újabb, meg újabb iratok és előadói ívek egymás után ölelték magukba a korábbi iratokat és előadói íveket. Találkoztam olyan ügyiratköteggel, de azonos alapiktatószámmal, amely több év ügyirattermését foglalta magába. Az előadói ívet lehetett Tudszolg (tudomásul szolgál) + további intézkedést nem igényel jelzéssel ellátni, vagy segítségével intézkedni. A kimenő válaszlevél a bejövő eredeti ügyirat iktatószámát viselte. Az ügy előadója az előadói iv belső oldalára írta rövid véleményét a beérkezett ügyről és azt is leírta, hogy intézkedésként mit szándékozik tenni. Amennyiben az intézkedés válaszlevél volt, akkor az ív belső oldalán meg kellett írni a válaszlevél tervezetét és az előadó ívvel együtt. jóváhagyásra be kellett nyújtani a közvetlen feletteshez. A minisztériumi hierarchiának megfelelően elkülönülhetett egymástól a jóváhagyó és a „kiadmányozó” személye. Az előadó csupán az ügyet adta elő, de külön felhatalmazás nélkül nem rendelkezett kiadmányozási joggal, az csak valamelyik felettesét illette meg. Ebben a rendben szigorúan érvényesült az a szabály, hogy osztályvezetővel csak osztályvezető, főosztályvezetővel csak főosztályvezető és a miniszterig bezárva azonos beosztású csak azonos beosztásúval levelezhetett. A jóváhagyási jogot lehetett lefelé delegálni, de a kiadmányozási jogot nem. A háborút megelőző időben a kiadmányozási jogot is lehetett lefelé delegálni. Az ügyben illetékességgel rendelkező személy, lehetett fogalmazó, osztálytanácsos, (az innentől feljebb rangúakat telepítették ki Rákosiék) miniszteri tanácsos, vagy államtitkár. Az adott rangban eljáró ilyenkor a „miniszter rendeletéből” megjegyzéssel látta el a kiadmányt. Az így megírt hivatalos levelet a felettes már nem változtathatta meg, hiszen azt úgy kellett tekinteni, mintha maga a miniszter intézkedhetett volna, csupán a felülvizsgálat és a döntés megsemmisítése és új eljárás lefolytatására való utasítás volt lehetséges, Ez az eljárás emlékeztetett bizonyos törvényszékek kasszatórikus (semmítő) gyakorlatára a később gyakorlattá váló reformatórikus (az eljárást felülről megmásító) eljárással szemben. Nagyon fontos volt az a szabály, hogy a végső intézkedés (a jóváhagyás és az esetleg tőle elváló kiadmányozás) előtt járatták a minisztériumon körbe az ügyiratot. Minden társszervnek az előadói iv belsejébe, vagy az iktatószámot tartalmazó belső pótlapjára kellett véleményét, vagy javaslatát beírni. Az ilyen véleményt, vagy javaslatot az illetékes elfogadhatta, vagy elutasíthatta, de azt ugyancsak az előadói íven belül meg is kellett indokolnia. Az ügyiratforgalmat rendkívül szigorú határidők keretezték. Amikor az ügykezelőség egy bizonyos határidőn belül, intézkedéssel, vagy a nélkül nem kapta vissza az ügyiratot, akkor egy sürgető kártyát (birizgáló papírt) küldött az előadó felettesének. Az előadók ezért azokat az ügyiratokat, amelyeket az adott határidőre nem lehetett elintézni, inkább egy tágabb határidő megjelölésével visszaküldték az ügykezelőségnek és onnan kapták, vagy kérték 20

vissza..A végső irattárba helyezés (A/a, vagy Irba jelzés mellett) csak a közvetlen felettes szignója mellett volt lehetséges. Ügyirat tehát nem heverhetett az osztályokon. A számítógépek és/vagy programjaik világában ez az ügyintézési rend lehet, hogy anakronisztikusnak tűnik, de véleményem szerint ennek a rendnek a logikája kompjuterizálható és ma is használható. Azon semmiképp sem szabad változtatni, hogy az állam- és közigazgatásban az írásbeliség az alapszabály. Verba volant, scripta manent.!15 És ami a legfontosabb, a felelősségi lánc és az ügyirat útja pontosan nyomon követhető, pontosan lehet tudni, hogy ki, miért és hogyan tett, vagy nem tett valamit. De nem csak ez ragadott meg. A külképviseletekre kimenő utasításokról (rendeletekről) és jelentésekről (felterjesztésekről) az illetékes területi referatúra un. futártükröt készített. Ezekben a tükrökben fogalmaztak meg tartalmi kivonatot az egyes utasításokról, vagy jelentésekről. A tükröket első sorban a miniszter, a miniszterhelyettesek, a főosztályvezetők kapták meg, de voltak olyan szituációk amikor én is beléjük tekinthettem. Ezek kordokumentumok voltak és elnevezésükhöz hűen tükrözték a diplomácia központ és a külképviseletek történéseit. Az előadóktól ezen felül még azt is várták, hogy a referált ország, vagy szakterület figyelmet érdemlő eseményeiről, vagy az azokkal kapcsolatos állásfoglalásokról készítsenek minél több un. szignalizációs feljegyzést és azokat terjesszék fel a minisztérium vezetőihez, vagy körözzék a minisztérium főosztályai között. Egy-egy előadó teljesítményét az általa írt szignalizációs feljegyzések számán is nyomon követték. Ennek megfelelően olvashattak elég sok balfékséget, de azért a legnagyobbakat a követi jelentések olvasása során tapasztaltam. Történt ugyanis az, hogy egyik előadótársammal hetenként egyszer a miniszteri titkárságra rendeltek azzal a feladattal, hogy a követek által személyesen irott jelentésekből készítsünk olyan összefoglalót, amelyet Boldoczki János miniszter fog megküldeni Rákosi elvtársnak.(apropos Boldoczki: a minisztérium tele volt Kurcsik, Bencsik, egyéb -csik végzódésű tótkomlósiakkal, mivel a miniszter odavalósi volt). Elég sokat kellett ezeken a jelentéseken manikűrözni. Legjobban Kurimszki Sándor belgrádi azon jelentése tetszett, amelyben kifejtette, hogy egy adott fogadáson azért állt úgy, mint az a „bizonyos a lakodalomban”, mert valamilyen fontos dologról nem kapott időben eligazítást a minisztériumtól. Mint említettem a III. Politikai Főosztályon, illetve a belőle lett ENSZ Főosztályon dolgoztam. Az első káderezésen megkérdezték nem akarok-e a Protokoll Osztályon dolgozni, de szerencsére valaki felvilágosított, hogy annak az osztálynak csak a neve szép és érdekes, de lényegében a Budapestre akkreditált diplomaták regisztrációjával és a velük kapcsolatos kulimunkával kell ott foglalkozni. Az ilyen osztály egyébként minden országban az illetékes egyéb hatóságok füle és szeme, itt esett le a húsz filléres először, hogy mire is gondolhattak ott azon a Néphadsereg utcai beszélgetésen. Igy kerültem azután a Nemzetközi Gazdasági és Pénzügyi Osztályra. Ez az osztály a Pénzügyminisztériumból került a külügybe és az ENSZ főosztállyá való átalakulás után ismét vissza a pénzügybe. Az osztálynak nem volt kinevezett vezetője. Az első vezető, a későbbiekben közismertté váló Fekete János volt, de őt már odaérkezésem előtt eltávolították. Az őt követő, de már szintén eltávolított vezető Bánki Elemér hajóskapitány volt. Ő volt az a folyami hajós, aki a jóvátételként lefoglalt és a Duna nyugatiak által megszállott vizein blokád alá helyezett magyar folyami hajóflottát kalandos úton, a blokádot áttörve hazanavigálta. A

15

A szó elszáll, az írás marad!

21

szovjetek a hajóflottát azonnal lefoglalták, de a hajóskapitány rövid ideig osztályvezető lehetett. Hogy miért, őt sem ismerhettem meg. Az osztály megbízott vezetője egy Roóz István nevű ügyvéd volt. Ő az aki megtanította nekem a hivatali levelezés csínját-bínját. A tanítás közvetett volt, fogalmazványaimat annyira telerakta írásjelekkel, áthúzásokkal és beírt szavakkal, hogy csak azokat lehetett látni, de az alatta lévő szövegemet nem. Ezt nevezték a gépíró lányok dekorációnak. Amikor lassan rájöttem arra, hogy milyen logika és a fortélyos félelem milyen indítékai szerint rendezi át gondolataimat, lassanként átvettem a stílusát és fogalmazványaimon egyre kevesebb dekorációt kaptak. Tőle tanultam meg azt firtatni, hogy ha valamit leírok, vagy mondok, abból milyen bajom lehet. Ezt nevezik defenzív életvitelnek. Roóztól azonban nemcsak magatartást, hanem szakmai tudást is lehetett elsajátítani. Ez volt ugyanis az a hivatal Magyarországon, amely a háború utáni államosítások és kisajátítások miatti nemzetközi kártalanítás ügyeit intézte. Az 1947. évi Békeszerződés ugyanis Magyarországot kártalanításra kényszerítette. Minthogy az itthon maradott károsultak reklamálni csak Rákosihoz fordulhattak és a panaszügyeket Vorosilov marsall intézte, egyértelmű volt hogy a kártalanításra esélye csak a nyugati hatalmak kompetenciája alá tartozó természetes és jogi személyeknek volt. Azok viszont éltek is a lehetőséggel. A kárigények, ha jól emlékszem, csak a háborút megelőző időszakra voltak érvényesíthetőek. Nem elég, hogy a párizsi békeszerződés a győztes hatalmakkal és a Magyarország által megtámadott szomszédos országokkal szemben hatalmas mértékű jóvátételt írt elő, az azokban élő, vagy létesült természetes és jogi személyek restitúciós követelései is tetemes összegre rúgtak. Ez utóbbiak rendezése volt a Roóz István vezette osztály feladata. Olyan nagyobb tételekre emlékszem, mint a monarchia idejéből fennmaradt Duna-DrávaSzáva Vasút részvényeinek visszavásárlása, a különböző nyugdíjalapok résztulajdonosainak, a nagy bankok, gyárak és lakóházak tulajdonosainak kárrendezése. Ezeknek az igényeknek a rendezése a háború után megélénkült kelet-nyugati kereskedelmi kapcsolatok keretében történt. A korabeli kereskedelmi megállapodások, még un. klíring megállapodások voltak. Az elszámolás nem valóságos pénzfizetés mellett, hanem kölcsönös klíringszámlák szembeállítása útján történt. Az áruszállítások ellenértékét az exportot, illetve a vele szembeállított importot képviselő fizetési számlákon tartották nyilván. Az áruszállítások időbeli különbözősége miatt a két oldal számlái sohasem voltak egyensúlyban, ezért a tartozások, vagy követelések egyenlegét devizában kellett kiegyenlíteni. Ezt hívták „technikai hitelkeret”-nek, szaknyelven „overdraft”-nak. A restitúciós követelések miatt Magyarországnak emellett a fizetések kiviteli számláját un. „addicionális” számlával kellett kipótolnia, azaz az overdrafton felül többet kellett exportálnia, mint mintamenyit importált. A kereskedelmi megállapodások partner országai, a kárigénylőket az addicionális számlán lévő áruk és szolgáltatások ellenértékéből elégítették ki. Ez volt tehát az a rendkívül érdekes témakör, amelybe, mint kezdő diplomata és külkereskedelmi szakon végzett közgazdász a véletlen kegyelme által bekerültem. A tárgyalásokat a külkereskedelmi tárca folytatta le, de az osztály vezetője és néhány senior munkatársa is tagja lehetett a delegációnak. Mi ezeknek a tárgyalóknak dolgoztunk a keze alá. Meg kellett tanulnunk a kárigények közötti szelektálást és arra kellett törekednünk, hogy kárrendezési kötelezettségeink teljesítését a minimálisra szorítsuk le. Ezért volt szerencsés, hogy dörzsölt ügyvédek között sajátíthattam el egy adott szakma fortélyait. Itt kezdett belém ívódni a saját országom érdekei melletti elkötelezettség. Elmesélem még egy kalandos történetemet is ehelyütt. 22

Az egyik alkalommal főnököm magához hívott és közölte, hogy a Jugoszláviával kapcsolatos viszony megváltozása miatt párt- és kormánydelegáció fog utazni Belgrádba. Azt már éreztem, hogy valami változóban van, vagy lesz, mert az egyik alkalommal, mint franciául tudót lerendeltek a jugoszláv referaturára és megbíztak, hogy Tito elnök részére franciául írjak egy üdvözlő táviratot közelgő születésnapja alkalmából. A feladat egy kissé meglepett, hiszen, mint arról az előbbiekben beszámoltam, nem is olyan régen a „Kanyargós Dráva mentén” című katonai sanzonban még arról énekeltünk, hogy „Hideg téli éjszakákon” Titóra vadászunk. Most meg már excellencenciás úrnak kellett Titót titulálnom, aki addig köztudomásúlag az „imperialisták láncos kutyája” volt. Most viszont komolyabb dologról lehetett szó, mert még azt is megengedték, hogy bebocsátást nyerjek Berei Andor korábbi külügyi államtitkár hét pecséttel őrzött titkos külön archívumába. Napokig jártam a Bem rakparti épület pincéjébe, ahol nem tudom, hogy miért a TÜK egyik marcona munkatársa őrizte biztonságomat. A feladatom az volt, hogy 1945-től kezdve nézzek át minden ügyiratot és ahol azt olvasom, hogy a harci cselekmények miatt Magyarországra átsodródott partizánok valamit rekviráltak, azt a kezembe adott belkereskedelmi árjegyzék alapján árazzam be és jegyezzem fel. Mondanom se kell, odafenn már azt hitték, hogy a pokolra jutván elkárhoztam, mert napokig nem tudtak rólam semmit. Mint Alizka a meseországban, egyik ámulatból estem a másikba. Felvonult előttem a közelmúlt titkos történelme. Valószínüleg többet maradtam, mint amennyit kellett volna, de a kezembe került ügyiratokat, mint egy regényfolyamot olvastam végig. Kár, hogy az emberi emlékezet véges, mert, akkor mindazt amit eddig írtam és fogok írni ezután, eldobnám és Sagá-t írnék a magyar-jugoszláv kapcsolatok akkori történelméről. A háborús idők borzalmain keresztüljutva megírhatnám a politikai szerelem és gyűlölet nagyregényét, mindazt, ami Berei Andor boszorkánykonyháján fortyogott a katlanban. A szóbeli jegyzékek kezdetben még adtak az illemre, a Külügyminisztérium még tiszteletét fejezte ki a Jugoszláv Szövetségi Köztársaság Nagykövetségének és volt szerencséje közölni ezt, meg azt, majd megragadni az alkalmat, hogy ugyanőt őszinte nagyrabecsüléséről biztosítsa. Később az udvariassági megszólítások és záradékok kezdtek elmaradozni, hogy a kapcsolatok milyenségét a sarki kocsmák és az FTC stadion B középjének nyelvi világából kölcsönzött pofázmányok hangszerelése minősítse. Olvastam arról, hogy az egyes diplomaták mikor kapták meg a fegyverviselési engedélyt és hozzá a szolgálati stukkert, részletes tudósításokat olvashattam azokról az autós csillagtúrákról, amelyeket a magyar diplomaták CD rendszámos gépkocsijai és az UDBA 16 őket üldöző elfogó járművei folytattak Belgrád utcáin és körterein. Elolvastam minden aktát, minden Aide Mémoire-t és minden szóbeli Jegyzéket az összes Feljegyzéssel és kísérő ügyirattal együtt. Közben a plajbász szorgalmasan dolgozott, ami forintosítható volt azt forintosítottam. Végül vonalat húztam az oszlop végére és a részösszegeket összeadtam. A végösszegre már nem emlékszem, de arra igen, hogy annak nagyságrendjét sehol, senki se ellenőrizte. Ez akkor derült, hogy amikor a Gerő Ernő és Hegedűs András vezette párt- és kormánydelegáció elsőízben ment belgrádi kanossajárásra, úgy vágták őket haza őket, hogy a lábuk se érte a földet. Kiderült ugyanis, hogy a magyar kárigények alig voltak kisebbek, mint azé a Jugoszláviáé, amely a párizsi békeszerződés alapján jelentős mértékű jóvátételi

16

Jugoszláv ÁVH

23

szállításokra volt jogosult. Ritkán mondhatja el magáról valaki, hogy nem csak átélte, de egy adott pillanatban maga is csinálta a történelmet. Az osztályon dolgozó kollégák többségére már nem emlékezem. Három név azonban megmaradt. Egyikük volt Lőwinger Andorné, a másik Dr. Ustor Endre és a harmadik Kávássy Margit. Lőwinger mama (mert egymás között, így hívtuk) meglett korú idősebb elvtársnő volt. Valamilyen baleset, vagy betegség miatt egyik szemét elveszítette és ezért fekete kaucsuk monoklit hordott. Szilárd tartású, határozott egyénisége régi munkásmozgalmi káder múltat hordozott. Bársonyos hangja ellenére nagyon tartottam tőle, főleg akkor, amikor a fiatalabb munkatársként azért ültettek vele egy irodahelységbe, hogy legyen kitől, tanuljak és saját vélelmem szerint, felügyeljen rám. Ha egy kicsit többet voltam a szobából távol, attól tartottam, hogy rendre és munkafegyelemre fog utasítani. Magán telefonbeszélgetést csak távollétében mertem folytatni. Az egyik alkalommal megemlítette, hogy a fodrásznál találkozott egy lány ismerősömmel (valamelyik klubesten mutattam be neki) és az illető panaszkodott neki, hogy nem nagyon törődőm vele. Az illető leányzó nagyon ragadt rám és attól tartottam azért keresi a kapcsolatot, hogy hozzámehessen egy leendő diplomatához. (Sejtésem nem volt alaptalan, mert valahogy mégis ráakaszkodott valamelyik fiatal külügyesre, elvetette magát és miután sikerült, valahova Latinamerikába kiküldetést kapniuk, fiatal hölgy valamilyen anyagi visszaélése miatt fegyelmi úton hozták haza őket). Lőwingerné érdeklődését azzal igyekeztem leszerelni, hogy a lánnyal, klerikális beállítottsága miatt nem szeretnék barátkozni. Erre azután megkaptam a letolást. -

Mit gondol, egy fiatal kommunistának nem az a feladata, hogy igyekezzen átnevelni a helytelen utat választó fiatal lányokat?

Évtizedekkel később tudtam meg, hogy Lőwingerné, amikor moszkvai emigrációban volt, a sztálini önkény miatt veszítette el férjét, vagy valamelyik közvetlen hozzátartozóját és neki sokkal több oka lett volna a félelemre, mint nekem. Ha már lúd, akkor legyen kövér! Elmesélem egy másik megkísértésem történetét is. Még egyetemista koromban történt, hogy a különböző lányiskolákba jártam ki a végzős tanulók „beiskolázását” előkészíteni. Akkor még agitációval kellett a hallgatókat a Közgázra csábítani. 1956 után valamikor megszólalt a telefon az irodámban. Az egyik ilyen korábban általam meglátogatott gimnázium igazgatóhelyettesnője hívott fel és örömmel konstatálta, hogy nem disszidáltam. Arra kért, hogy valamilyen nagyon fontos ügyben keressem fel a lakásán. Amikor a meghívást elfogadtam és meglátogattam őt, bemutatott a nagymamának és ünneplőruhába öltözött lányának. Később bevezettek a következő szobába, ahol asztalrogyásig jelent meg a hideg büfé összes gyönyörűsége. Szívélyesen kínáltak, majd az idősek diszkrétan elvonultak mondván „maguknak biztosan sok a megbeszélnivalójuk”. Püff mondtam magamnak: „beállott a házasságveszély tényálladéka”. Minthogy megmaradtam úriembernek még az elvtársi időkben is, a meghívást revanzsálandó a fiatalhölgyet meghívtam a „Déríné”-ba, de azután a feledés fálylát borítsam az afférra. Sok év telt el a találkozó óta. Már a genfi állandó ENSZ képviseleten dolgoztam, amikor a hölgy, mint a külügy hivatalos kiutazója megjelent. A kollégáktól tudtam meg, hogy neki is külügyes lett a férje, de elváltak. Kitartó fáradozása gyümölcsöt érlelt, ő maga lett diplomata, de úgy ment el mellettem a genfi irodában, mintha sohase látott volna engem. A Nemzetközi Gazdasági és Pénzügyi Osztályra visszatérve még két kollégát kell megemlítenem: Bandi bácsit a nemzetközi jog nagy öregjét, Dr. Ustor Endrét, aki nagy tudásával és a fiatalok iránti nagy barátsággal zárta magát az emlékeimbe. Ugyancsak későbbi 24

genfi éveim alatt találkoztunk. Minden évben több hónapra jött ki egy olyan nemzetközi jogi munkacsoportot elnökölni, amely a nemzetközi magánjog kodifikációjának valójában lehetetlen feladatát vállalta magára. Nem tudom, hogy Bandi bácsi él-e még, de az biztos, hogy az UNCITRAL (az ENSZ nemzetközi kereskedelmi jogi bizottsága) örök. Tessék megnézni az ENSZ honlapját. Kávássy Margit, aki később Zoletnik Sándorné lett, állandó vidámságával emlékezet mindig arra, hogy valamikor egy osztályon dolgoztunk és egy ugyanazon napon utaztunk külföldre, Ő Párizsba és Prágába. Margittal, mint nyugdíjasok nem egyszer találkoztunk az óta is. Első utam egy gyönyörű városba, az arany Prágába vezetett Ennek is elmondom a történetét. Történt, hogy az osztályra korábban egy új harmic év körüli kolléga, később egy új osztályezető érkezett. Mind a ketten a Minisztertanács titkárságáról érkeztek. A fiatalabb később közvetlen jó barátom lett, az osztályvezetőt, azaz Móré Andrást viszont néhány évvel ezelőtt köszöntöttem a Gazdasági Minisztérium nyugdíjas összejövetelén, tehát még közöttünk van. Az új osztályvezetőben egy olyan embert ismertem meg, aki felülről bukott lefelé. Amikor Rákosi Mátyás Nagy Imrét eltávolította a kormányfői posztról, Móré is kegyvesztetté vált, ha jól emlékszem a Minisztertanács titkárságának vezetői posztját kellett feladni egy minisztériumi osztályvezetői posztért. Emlékszem arra is, hogy telefonáltak neki, hogy már nem jár neki a szolgálati Volga és a sofőr, ideje, hogy azokat visszaszolgáltassa. Energikus ember lévén igyekezett hamarosan körülnézni új helyén és felvenni a megkívánt üzemi sebességét. A már említett harmincas barátom ezt a pillanatot használta ki arra, hogy közbe szóljon: „te Bandi, ez a gyerek már több mint egy éve itt van a külügyben és még nem utazott sehová”. Móré azonnal reagált és megkérdezte, tudok-e valami olyan témát, amellyel kiutaztathat. Hirtelen más nem jutott eszembe, mint hogy éppen az elmúlt héten kaptunk egy átiratot a Külkereskedelmi Minisztériumból, miszerint a Magyar-Csehszlovák Vámegyüttműködési Bizottság következő ülését Prágában tartja és kérdezik, hogy a külügy kívánja-e azon magát képviseltetni. Móré nem sokat teketóriázott, azt mondta „Mikósdi, ott a helyed!” Akkor még nem tudtam, hogy későbbi kedvelt szakmámra leltem rá a véletlenek kedvező összejátszása folytán. Hamarosan megkaptam sötét barna bőrkötéses diplomata útlevelemet, benne a beírás: Mikósdi György attaché. (Egy pillanatra felvillant bennem a madáchi parafrázis: ”attaché lész, ki vagy még barom, ily perspektíva vár a külkerszakon.). Kaptam némi csehszlovák koronát és egy csekket a Cechoslovenski Státni Bank-ba. A vonatjegy az egyik éjszakai Budapest-Prága hálókocsis gyorsvonatra szólt. Szüleim számára is nagy élmény volt, hogy első külföldi útjára kerekedő fiúkat búcsúztathatták a Keleti pályaudvaron. (előtte való este hallottam a másik szobából: „Pista, betetted a termoszt a gyerek csomagjába?) A külföldi utazások ritkasága következtében Budapestet egyazon szerelvényben hagyta el a Párizs-Prága gyors. A nyugat-kelet közötti elválás színtere a komáromi vasútállomás volt. Az utazási izgalom miatt nem tudtam elaludni. Hálófülkém függönyét félre húzva olyan érzés vett erőt rajtam, mintha valami senki országába tévedtem volna. Körülöttünk fegyveres, kutyás őrök vigyázták a szerelvényt, lélek az ajtókról se ki-se be. Valószínüleg Lenin érkezhetett meg ilyen körülmények között a sankt pityerburgi „Finlandski Vokzal”-ra a lezárt vagonban. A határ mindkét oldalán megadták a módját a határformalitásoknak. A két baráti ország határpályaudvarain egy-egy órát tartott a procedúra. Az útlevélkezelés után kedves kvaterkázás között zajlott le a vámvizsgálat, hiszen a magyar delegációban ott volt a magyar 25

vámszervek legfőbb parancsnoka, Szemelka Ernő vámőrezredes. A csehszlovák oldalon, a Prágából külön e célra odaérkezett Benda elvtárs a csehszlovák vámfőigazgató megbízottja fogadott bennünket. (Amikor ezt elmeséltem harmincas barátomnak, akkor azt mondta, hogy ez semmi, ő, amikor főelőadói minőségben megérkezett Albániába, akkor a megérkezéskor eljátszották neki a két ország himnuszát). (Szegénynek már nem tudtam elmesélni, hogy amikor jóval később meglátogattam a le Havre-i kikötőt akkor a francia vámszervek parancsnoki jachtjának legénysége a fedélzeten díszsorfallal fogadott és amikor a hajóra léptem a fedélzetmester sípszóval jelezte a jeles vendég megérkeztét. Miután parancsot adhattam a kihajózásra, a parancsnok a pezsgőzés közben tájékoztatott arról, hogy legutóbbi vendégük a jachton Jaqueline Kennedy és Arisztotelész Onassis volt. Igaz, hogy addigra már elhagytam a főelőadói rangot és osztályvezető lettem a KKM vámpolitikai osztályán). Közben a vonat elringatott. A pozsonyi pályaudvar megafonja ébresztett: „Pozor, pozor, mezinárodni rychlik z Budapesti do Prahy nastupiste čislo tři.” Akkor még nem tudtam különbséget tenni a szlovák és a cseh nyelv között. A későbbiekben valószínüleg a cseh nyelv utánozhatatlan dallamvilága volt az, ami elragadott. Olyan sokszor utaztam Prágába, hogy a későbbiekben kívülről fújtam a vasútállomásokat a csehszlovák határ és Prága között. Kedélyes sörözgetések közepette nagy sikereket értem el cseh barátaim között, amikor autentikus cseh hangzásban adtam elő a vasútállomásokat, valamint azt, hogy „mialatt a vonat az állomáson tartózkodik, tilos a toalettet használni és, hogy használat után a fogantyút meg kell húzni.” Utóbbi szöveget később már más világnyelveken angolul, franciául, németül, olaszul, oroszul és a flamandok nyelvén, azaz hollandul) is képes voltam intonálni. Ezek a mutációk is nagy sikert arattak baráti körökben. Prága az ötvenes évek között már kiheverte a háborús éveket, a városon és az embereken látszott, hogy nem a „felszabadítottak” sorában, hanem a „felszabadítók” oldalán landoltak. Ami feltűnő volt az a sok kiskatona és katonatiszt, közöttük sok arany vállapos amazon. Ezt a jelenséget csak 1968 után értettem meg. Klement Gottwaldéknak sikerült elkerülniük, hogy a szovjet hadsereg ott felejtse magát Smetana és Dvořák országában. Ennek az alkunak a fejében vállalniuk kellett, hogy kétszer akkora hadsereget tartanak fegyverben, mint amennyire szükségük lenne. Amikor aztán kitört a Prágai Tavasz nem zenekari változata, akkor a csehszlovák hadsereg megbízhatatlanná vált és a garnizonok nagyobb részét a szovjet hadsereg vette át „szocialista megőrzésre”. Prága az arany város (Praha Zlaté Město) számomra 1955 telén olyan volt, mintha nemcsak földrajzi értelemben érkeztem volna nyugatra. A városban nyüzsögtek az emberek, megkezdődött a karácsonyi vásár, a Vencel Téren, amely tulajdonképpen nem is tér, hanem egy széles sugárút a Nemzeti Múzeum és (az amolyan Kossuth Lajos utcaszerű) Národni Třida között. A Tér magasabb. részén lévő Vencel szobrot jobbról-baltól egymást követő piros villamosok kerülgették, a széles járdák mögött szállodák és fényes kirakatok, önkiszolgáló és más éttermek és nyüzsgő embertömeg. A filmszínházak utcai portáljairól nyugatias plakátokról néztek le a már Budapestről is ismert szovjet „filmcsillagok”. A járdákon lévő butikokban kolbász- és virslifesztivál, frissen csapolt csehsör, amely akkor az igazi, ha a rádobott ezüst egy koronás nem süllyed le a krigli aljára. (Megvallom őszintén, hogy azt követően legalább tízszer-tizenegynéhányszor jártam Prágában, de ugyanúgy, mint II. János-Pál pápa, aki leborulva csókolta meg az általa meglátogatott ország anyaföldjét, csomagjaimat kibontatlanul a szállodákban hagyva rohantam a Vaclavske-ra, hogy mint a szentmisén Katz Páter a Svejkből ajkamhoz illesszem a frissen habzó Velkopopovickét.) A szívem csücske megegyezett a Vencel Tér alsó csücskében lévő Koruna önkiszolgáló (samoobslucha) éttermemmel. A 76 koronás napidíjból bőven jutott az 1, 20-s, vagy 0, 90-es 26

fekete (černy), vagy szőke (svetly) sörre. Egyszerre két korsót kértem magamnak, az elsőt egyhajtásra tettem magamévá és csak a másikkal támogattam meg a söntés pultját. De elég volt a szórakozásból, lássuk a munkát! Micsoda véletlen, a prágai Vámfőigazgatóság (Ustředny Celny Správa) szintén a Vencel Téren volt. A tárgyalás két hétig tartott. Akkoriban még mindennek megadták a módját. Az asztal két oldalán egyenruhás vámtisztek és civilek. Ez utóbbiakhoz tartoztam én is. A tárgyalás nyelve cseh és magyar volt, következésképpen a konszekutív tolmácsolás miatt a két hét végére már elég sok mindent megértettem. A cseh nyelv dallamos énekét úgy hallgattam, mint Smetana Moldva (Vltava) című zeneművét. Természetesen már nem tudom visszaidézni a napirendre tűzött témákat, csupán egyre emlékszem. Az egyik pont arról szólt, hogy a két fél kicserélte egymás között azoknak a termékeknek a listáját, amelyeket a két ország állampolgárai csempésztek egyik országból a másikba. Ezzel megoldódott az a gondom, hogy mit érdemes Prágában vásárolnom. Mint már említettem gavalléros volt a 76 koronás napidíj, a sör, meg a hozzávaló olcsó volt, sőt még a legelegánsabb Vencel téri több pincéres étteremben sem tudtunk egy több fogásos ebédért, vagy vacsoráért fejenként 15 koronánál többet költeni, ezért nem okozott gondot a bevásárlás. A velúr kalap, a selyempuplin ing, a selyem nyakkendő mellett gyönyörű borjúbőr cipőt és aktatáskát vettem és még jutotta melegítőre, sőt az akkor még ismeretlen narancsból és banánból is tudtam vásárolni szüleimnek. Ezek az áruk azidőtájt Budapesten hiánycikkek voltak, a vám miatt, pedig nem kellett izgulnom, mert azokkal voltam, vagy azok vendégségét élveztem. Van azonban egy olyan körülmény, ami később nagymértékben hatott ki szakmai karrieremre. Sohase gondoltam volna, hogy egy olyan szakma mutatkozott be előttem, amelynek politikája később mindennapi kenyeremmé vált. Igaz, hogy sohasem lett belőlem egyenruhás vámtiszt, de én írtam számukra azt a vámtarifát és vámjogot, amelyet munkájuk során alkalmaztak, vagy én folytattam le azokat a nemzetközi tárgyalásokat, amelyek erre a tarifára, vagy jogra vonatkoztak. Az én természetesen nem első szám első személyben értendő, de az igen, hogy részese lehettem később egy olyan csapatnak, amelynek ez lett az élethivatása és amely csapatot magam is irányíthattam. Később, majd elmesélem, hogy milyen véletlen vezetett el ehhez a szakmához17, ezt akkor Prágában még nem tudtam, mint ahogy azt sem, hogy a vámpolitika mesterségét később Prágában és Genfben két kiemelkedő csehszlováktól Ota Benes és Karel Svec idősebb kollégáktól sajátíthattam el. Emléküket ma is őrzöm. Budapestre hazatérve, az a hír várt, hogy azt osztályt, amelyen dolgoztam, visszaviszik a Pénzügyminisztériumba, de Kávássy Margit, és én, mint a két legfiatalabb, a külügyben maradunk. Ugyanez történt harmincas barátommal is. Időközben ugyanis Magyarországot felvették az ENSZ-be, mi ketten az ENSZ főosztály gazdasági osztályára kerültünk, Harmincas évek beli barátom harmad titkári ranggal a new yorki állandó ENSZ képviseletre küldték ki, de egyelőre még itthon maradt, hogy felkészülhessen a kinti munkára. Az ENSZ főosztályon Hárs Ernőt, az EGB (Európai Gazdasági Bizottság) szakreferensét nevezték ki osztályvezetőmnek. Hárs Ernő később ismert költő lett Magyarországon és számos verses kötete látott napvilágot. Felesége Sándor Judit operaénekesnő volt. Amikor Ernő odabenn verset írt, akkor néha behívott és friss verseit nekem olvasta fel először. Egy szép sorára még ma is emlékszem: „A virágok sorsa az enyészet, a szíveké az, hogy lángra gyúljanak.” Valószínüleg ez a hatás váltotta ki belőlem is azt, hogy ha nem is sok, de néha egy-egy verset magam is írjak. Ha elérek ennek az emlékiratnak a végére, epilógusként azzal 17

Amikor Kepes Imre beajánlott Nyerges Jánosnak, hogy vegyen fel a dr. Szilágyi Mihály által vezetett Vámpolitikai Osztályra

27

a verssel fejezem be a munkát, amelyet a több mint 40 éves karriert lezáró utolsó munkanapon írtam. Röpke találkozás a multilateralizmussal A lírai közbevetés után azonban legyen szabad még vagy 40 évet visszapattannom és röviden megemlékeznem arról, hogy hogyan kerültem kapcsolatba a nemzetközi szervezetek világával és hogyan ismerkedtem a multilateralizmussal. Mint az egyik legfiatalabb diplomata jelölt az ENSZ szakosított intézményei közül a nemzetközi szabványügyek, az egyetemes posta –és távközlési ügyek, a polgári repülés, valamint a meteorológia nemzetközi szervezetei kerültek hozzám. Abban az időben a nemzetközi kapcsolatok monopóliumának következtében ezekkel a szervezetekkel a hivatalos kapcsolatok létesítése, fenntartása csak a Külügyminisztériumon keresztül volt lehetséges és ha jól emlékszem még a felmerülő tagsági díjakat is ennek a minisztériumnak a költségvetési fejezetében határozták meg. Az adott szervezetekben való érdemi együttműködést természetesen az illető szakma magyar intézményei folytatták le, de a levelezés, a delegációk küldése és fogadása a Külügyminisztérium, vagy a magyar külképviseletek felügyelete mellett történt. Az én feladatom az volt, hogy fogadjam az adott szervezetektől érkező leveleket és dokumentumokat és azokat továbbítsam az illetékes magyar szervekhez. A határidőkhöz kötött válaszok, vagy intézkedések esetében ezeket az időpontokat nyilvántartásba kellett vennem és lejáratukkor sürgető leveleket kellett írnom a hazai szerveknek. A magyar szervezetektől érkező válaszokat és anyagokat futár postán, valamint a szervezetek fogadó országában lévő külképviseleteink útján továbbítottam az adott nemzetközi szervezetekhez. A kiutazó delegációkról értesítettük az adott külképviseletet és a kiutazókat kértük, hogy megérkezésükről telefonon értesítsék követségeinket, vagy állandó képviseleteinket. A delegációvezetőknek feladatául szabtuk, hogyha az időben lehetséges volt, akkor személyesen is jelentkezzenek külképviseleteinken. Ez utóbbiak intézték a szállófoglalásokat és esetenként a delegációkat az általuk látogatott üléseken is felkereshették. Amint ez az előbbiekből látható, a diplomáciai felügyelet körkörös volt és gyakori. Ne felejtsük el, hogy akkoriban még az ötvenes éveket írtuk és a kapcsolattartás szabályozási rendszere lehetőséget biztosított arra is, hogy az állambiztonsági szervek fedett munkatársai maguk is őrködhessenek a meteorológusok, postások, szabványügyiek, stb. „lelki üdvösségén és megőrizhessék őket az elkárhozásról”. Erre a felfedezésre természetesen csak sok évtized távolából visszapillantva jutottam. Akkoriban minden egyszerűnek és világosnak tűnt. A sokféle szakmával való foglalkozás bővítette általános műveltségemet, nagyon sok szakma „megszállott”-jával találkoztam, tőlük is sokat tanultam. Az adott osztályon az előrelépés lehetősége abban állott, hogy később tovább léphettem volna olyan szakterületekre, amelyek ellátása a külügyi apparátusra jutott. Az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (Commission) kebelén belül további szakmai bizottságok (komiték) működtek és azok tevékenységét az EGB éves közgyűlésén értékelte. Hárs Ernő volt ennek a nagybizottságnak a nemzeti titkára és ő gyűjtötte be tőlünk azokat a feljegyzéseket, amelyekben az érintett magyar szervezetektől ebből a célból bekért jelentéseket összegyűjtve készítettünk az általános tapasztalatokról. Az ENSZ Gazdasági Osztályának az volt a feladata, hogy elkészítse az EGB éves üléséhez szükséges felszólalásokat és határozati javaslatokat. Minthogy Magyarország csak frissen lett az ENSZ tagja, ugyanakkor a szakosított ENSZ szervezetekben, már ezt megelőzően is tagként vehetett részt (az Egyetemes Posta Uniónak például alapító tagjai voltunk, mivel az még Ferenc Jóska apostoli királyunk aláírásával jött létre), az ország akkori politikai vezetésének is volt az 28

érdeke, hogy minél előbb kikerüljünk a háború elvesztése miatt ránk kiszabott gettóból és az ENSZ családban mutassuk meg, hogy mi is létezünk. A szakmai munkánkhoz tehát meg volt a kedvező politikai hátszél, szakmailag viszont kihasználhattuk azt a lehetőséget, hogy pl. a Nemzetközi Mérésügyi Szervezetben a metrikus rendszerben nem különböztettek meg szocialista, vagy kapitalista métert. Amennyiben velem nem történt volna semmi, akkor valószínüleg kikerülhettem volna Genf-be is, ahol az általam gondozott szakosított szervezetek zöme működött és az Állandó Képviseleten folytathattam volna ugyanazt a munkát, mint amelyet a Bem rakpart 47. szám alatt elkezdtem. Mint közgazdász, ezen felül tovább is léphettem volna a gazdaságpolitikával kapcsolatos nemzetközi témakörökhöz és azokban mát túlléphettem volna a levelek és anyagok oda-visszaküldésén alapuló adminisztratív munkán. A társminisztériumok és főhatóságok anyagainak feldolgozásán keresztül fokozatosan juthattam volna a kifelé képviselendő szakmai és politikai állásfoglalások kidolgozásához és képviseletéhez vezető kreatív munkához. Elégedett lehettem önmagammal, hittem abban, hogy jó helyre érkeztem és van előttem előrehaladási lehetőség. És ne felejtsük el, még alig haladtam meg a 24. életévemet. Tánc- és illemórák társadalmi munkában Egyetemi éveim leírásánál már megemlékeztem a „kötelező” társadalmi munkáról. A külügyben is szerencsém volt, az ifjúsági szervezet (Dolgozó Ifjúság Szervezete, később a KISZ) alapszervezetének kultúrosa lettem. A direkt politizálás fővonalát elkerülve sikerült olyan „portfolióra” szert tennem, amely ízlésemnek és addig elért kulturális beállítottságomnak megfelelt és amelyet nemcsak magam, de mások megelégedésére is jól végezhettem. Természetesen én is kaptam politikai irányítást, például Németh Jóska DISZ/KISZ titkártól, aki ugyan bigott kommunistának tűnt, de irodalomszerető és rendkívül kulturált ember volt. Fergeteges haragját félve egyszer mégis megmertem mondani neki, hogy „Jóska, te aki Székesfehérvár szülöttje vagy ugyanúgy, mint Kaszap Pista18, ha nem ez a szocializmus van, akkor valószínüleg te is jezsuita lettél volna.” Az sem tetszett nagyon neki, amikor azt kérdeztem tőle, hogy amikor belépett a frissen megalakult Munkásőrségbe: „Mondd Jóska, ott is van bal, jobb és egy-kettő-egy?” Politikai meggyőződésénél csak a froclizással szembeni tűrőképessége volt erősebb és nagyobb. Soha sem tett volna velem szemben barátságtalan lépést. Tehát az volt a politikai irányítás, hogy meg kell „nősítenem” a külügyet (sic). Ehhez azt kell tudni, hogy a Rákosista hatalomátvétel után, amikor kiderült, hogy a frissen kinevezett munkás- és parasztkádereknek „kicsit bőre sikerült a diplomáciai mellény”, az ötvenes évek elején a külügyet igyekeztek egyetemet végzett fiatalokkal feltölteni. A feltöltés olyan jól sikerült, hogy a külügy személyi állományának átlagéletkora leesett harminc év alá. Ez az átlagéletkor még annak ellenére is alacsony volt, hogy az átlagba beszámítottak még „a nemzetközi munkásmozgalom” –akkor még élő –„nagy halottai” is. A gondot pedig az

18

Részlet a Magyar Életrajzi Lexikonból: Kaszap István (Székesfehérvár, 1916. márc. 25. – Székesfehérvár, 1935. dec. 17.): jezsuita szerzetesnövendék. Hosszú szenvedés után tizenkilenc éves korában, egy székesfehérvári kórházban meghalt. A tragikus sorsú szerzetesnövendék, az engedelmesség, a szenvedés, az önfeláldozás modern szentjeként vált s páratlan kultusz részesévé. 1941. okt. 11-én megindult boldoggá- és szentté avatási pörének első egyházmegyei, 1948-ban pedig második római szakasza.

29

jelentette, hogy a fiatalok nőtlenek voltak. A benősítést saját készletből azért nem lehetett megvalósítani, mert a már korább említett esztelen féltés miatt, a titkárnőket a külügyi akadémistákból „tökös mancisították”. Maradt tehát a hozott anyagból való fazonérozás. Kapóra jött számomra az a lehetőség, hogy az egyetemen én voltam az egyik beiskolásázási felelős és a véletlen folytán én a leányiskolákat választottam. Még emlékeztem az iskolaigazgatók neveire, még a telefonszámokat is megjegyeztem, így egymás után szerveztem meg a közös „tánc- és illemórákat” a középiskolák végzős osztályaival. Az előbbiekben már írtam arról, hogy a „nősülés veszélye” engem, hogy fenyegetett és előle, hogyan tértem ki, de most az volt a feladatom, hogy fiatal társaim számára teremtsek „kulturált” lehetőséget az ismerkedésre. Arra már nem emlékszem, hogy e klubestek következtében születtek-e frigyek, minden esetre a munkatervben „teljesített”-ként lehetett a feladatot kipipálnom. A kulturális identitás (ugye milyen szépen fogalmaztam meg?) építésére viszont azt találtam ki, hogy közös klubestet szervezek a Film- és Színművészeti Főiskola és a Külügyminisztérium DISZ szervezete között. A deal lényege az volt, hogy ők eljönnek hozzánk kultúrműsort tartani, mi meg elmegyünk hozzájuk és a taggyűlésükön a „nemzetközi helyzet”-ről tartunk előadást. Jóllehet ezt utóbbiakra az ő hibájukból nem került sor, a színművészetiek „szerencsére” eljöttek hozzánk. Kis csapatukat én fogadtam a portán és igyekeztem feszélyeztetettségüket kedves szóval enyhíteni. Mindannyijukra nem emlékszem, de köztük voltak Bodrogi Gyula és Törőcsík Mari, Medgyesi Mária és Majcen Mária főiskolai hallgatók. Amikor utóbbiakat megláttam, akkor azt mondtam magamnak „ide lenne jó benősülni”. Törőcsík Mari ugyanis már foglalt volt, mindenki tudta, hogy közte és Bodrogi között már nem annyira „elvtársi” volt a kapcsolat. A későbbiekben magam is szerveztem rendezvényeket és klubesteket. Az egyik ilyen rendezvény egy korabeli ifjúsági karneválon való részvétel volt. A részvételre jelentkezőktől azt kérték, hogy a különböző karneváli felvonulásokhoz hasonlóan készítsenek feldíszített teherautókra varázsolt életképeket. Rövid tanakodás után, diplomáciatörténeti ismereteink alapján azt javasoltam, hogy a jelmezkölcsönzőből vegyünk ki főpapi, lovagi és egyéb korokra jellemző öltözeteket és azokon keresztül ábrázoljuk azt, hogy a diplomácia kezdetben az egyházak, az uralkodók, hidalgók és egyéb grandok „úri huncutság”-a volt. Bécsből hazakérettük a külképviselet CD rendszámú nagyteherautóját, azt feldíszítettük és magunkra öltöttük a színes maskarát. Jómagam a nem tudom hanyadik Ince pápa jelmezét öltöttem magamra. Minden rendben zajlott addig, amíg a karneváli menet el nem akadt valahol a Dózsa György út és Thököly út kereszteződése tájékán. Mivel már eléggé hosszasnak tűnt a várakozás, azt mondtam a fiúknak, hogy igyunk már meg egy pofa sört a sarki klimóban. Kisvártatva be is tértünk a nevezetes Sportcsarnok Kávéházba, amelyet a nép egyszerű ajka csak Sponyának nevezett. Mielőtt azonban Gambrinus gyöngyöző habját törülhettük volna le tikkadt szánkról, az ott dagonyázó hetérák és proxeneták (magyarul: kurvák és stricik) egyházférfiúi megjelenésünktől felindulva úgy zavartak vissza bennünket szülő jó édesanyáink melegebb égtájai felé, mint ahogy azt előírta a korabeli munkásmozgalmi induló: „Zúgva száll(tunk el), mint a győzelmi zászló”. Kulturális mozgalmi életemnek azonban volt egy olyan momentuma is, amelyre még ma is szívesen emlékszem vissza. Már túl voltunk 1956-on, már KISZ lett a DISZ-ből, a MUK (Márciusban újra kezdjük!) sem fordította vissza a történelem keserves fonalát, amikor 1957

30

tavaszán, ahelyett hogy a pártállami korszakban megszokott szovjet költőket19 invokáltam volna, „Karinthy költészete”20 címmel szerveztem formabontó klubestet az ifjúsági szervezetben. Fiatalkoromtól napjaimig Karinthy szerelmese vagyok. A forradalom/ellenforradalom hullámverésében nem is tudom, hogyan volt ösztönös vágy bennem arra, hogy ihletért és belső megnyugvásért a humoristához, a filozófushoz, a költőhöz forduljak és ehhez előadótársul megnyerjem nem egy fiatal kollégámat. A felvezető és kísérő konferanszié szövegét magam írtam (kéziratban ma is őrzöm a szöveget), a verseket többedmagammal adtuk elő. Ebből a szövegből és a versekből idézek fel néhány gondolatot. A klubestet Karinthynak, a költőnek szenteltük, amelyben az örök ifjú, bohém, az izzig-vérig humoristát olyan oldaláról mutattuk be, mely oldala sokak előtt talán kevésbé volt ismert, de ami nélkül életművét csak torzult formában lehetett volna megismerni. Humora sohasem volt öncélú, még pénzért írt karcolataiban és pamfletjeiben is megtalálható volt Karinthy világnézete, a mély humanizmus, az erőszak és a háború költői szépen megfogalmazott megvetése. Idéztem „Olvasókönyv” című írását. Ebben szembeszállt a tankönyvíróval, aki kisfia számára a bátorságról, az önfeláldozásról a háború hazugsággal, hamis romantikával és rosszhiszemű eszményítéssel átszőtt apoteózisával akart erkölcsi tanulságot megfogalmazni. „Hát csak olyan küzdelmet tudtok elképzelni, amelyben ember embertársát akarja megölni, csak olyan győzelmet, amely egy másik gyalázatát jelenti” – kérdezte Karinthy. Ha hősről, tudósról, gondolkodóról, költőről akar valaki szólni, az beszéljen a természet nyers erőin úrrá levő emberről, aki forradalmárról, az arról az emberről szóljon, aki embertársaiban nem az embert, hanem a gonosz természet sárkányát kaszabolja. „ha pedig a háborúról is akartok beszélni” – folytatta, akkor azt a főhadnagy barátját ajánlotta leírni, aki négy vitézségi éremmel és idegsokkal jött vissza a frontról, mert egy ütközetben véletlenül saját katonáját lőtte le és aki azért rázta szüntelenül fejét halála percéig, „mintha azt mondaná folyton, nem , nem, nem ezt akartam, nem akartam”. Versei közül az Előszó (Nem mondhatom el senkinek…), a Méné Tekel… (Hallgasd meg, aztán mond utánam ezt…), a Halott (…én már tudom miből él a halott, a halott könnyekből él….), a Karácsonyi elégia (Mit tettél ártatlan szívemmel, gyalázatos kor, felelj meg…), a Lecke (Megcsókoltalak megmutatni, hogyan kell nékem csókot adni….) és a Pitypang (Kezed felé, Kezed, hajad felé, Kezed, hajad, szemed felé, Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé Mit kapkodok?! –mindegyre kérded) című költeményeit mutattuk be. A két utolsó könnyed hangvételű verset az előbbiek súlyos üzenetének oldása érdekében állítottam műsorrendbe. Ne felejtsük el, hogy a klubest idején (ismétlem) 1957 tavaszát írtuk. Ekkor idéztem mégis a nagy célra hivatott gondolkodó, költő keserű kacagását egy olyan kor felett „melynek mérlege hamis S megcsal holnap, mert megcsalt tegnap is” (Méné Tekel.)21

19

Zászlóra tűzve Vlagyimir Vlagyimirovics Majakovszkij közismert poémáját: Ivan Kozirev vasöntő elbeszélése arról, hogyan költözött új lakásba. "Proletár vagyok. Mindent megmondtam ezzel. ... 20

Karinthyről jóval később írott versemet lásd a Végjegyzet 2. számú bejegyzésében

21

Mene, tekel, ufarzin (arameus nyelv): „megszámláltatott, megméretetett, könnyűnek találtatott”

31

Arra, pedig már nem is gondolhattam, hogy abban a korban, amikor már elkezdtek működni a vérbíróságok és amikor a lábak alól már elkezdték kirúgni a zsámolyokat, a műsort az általam legnagyobbnak tartott Karinthy hőskölteménnyel és annak is záróképével fejezzem be: „Először Sigrayt vezették köztük el: Szolárcsik felbukott a lépcsőhöz közel. Szentmarjay vadul ellökte a papot – Hajnóczy sírva ment, Őz Pál viaskodott. Martinovics – így szólnak a régi krónikák – Ájult volt, amikor a padra hurcolák. Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó – Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó. Kuszált vizes haja, sovány gyermekfeje Ráhajlott csendesen a hóhér keblire. S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött: Két karja átölelte szelíden a farönköt.” (Vérmező, 795. május) És ezzel eljutottam oda, hogy magyarázattal szolgáljak, miért írtam eddig csupán négy számmal, jelzői főnév nélkül azt, hogy 1956. 24 évesen a történelmi kataklizmában Az események hirtelen gyorsasággal vettek drámai fordulatot. 1956. október 23.-án délelőtt 10 óra körül lehívtak bennünket a DISZ irodára és rendkívüli vezetőségi ülést tartottak. Ezen arról tájékoztattak bennünket, hogy az illetékes szervek információi szerint a Műegyetem hallgatói délután 17 órára békés megemlékezést szerveznek a Bem téri Bem szoborhoz, ahol szolidaritásukat kívánják kifejezni a lengyelországi eseményekkel kapcsolatban. Kérték a vezetőség tagjait, hogy maradjanak az épületben, annál is inkább, mert a Külügyminisztérium épületének északi oldala a Bem térre esik. Ami engem illett, az én irodám ezen a fronton volt, úgy hogy ablakom a Bem szoborra nézett. Az ebédidő környékén, telefonon közölték, hogy a Belügyminisztérium a rendezvényt betiltotta, de azért maradjunk az épületben. Délután 3 óra körül újabb telefon: a tilalmat visszavonták, így a reggel adott információ a helytálló. Valamikor később újabb telefon: ablakainkba tegyünk ki nemzeti színű zászlókat, de ez alkalommal ne tegyük mellé az obligát vörös zászlót. Nem sokára, amikor kinéztem a térre, láttam, hogy szinte minden utcából egyre tömöttebb sorban érkeznek a tüntetők. A távolabbi Margit hídon leállt a forgalom, a rajta átvonuló sokaság teljesen elfoglalta a hidat. A Bem téren is tömöttebbé váltak a sorok. A Bem József utcából hirtelen zárt katonai alakulat érkezett, később látni lehetett, hogy teljesen érdektelen katonadalokat énekeltek, amelyeket egy-egy „Rá-rá hajrá” semlegesnek tűnő csatakiáltásokkal szakítottak félre. A szobor körül beszédek megtartására készülődtek. Ez volt az a pillanat, amikor először vettem észre, hogy a rakpart déli szakaszáról érkezők elkezdték kivágni a nemzeti zászlókon szereplő népköztársasági címereket. Időközben elkezdődtek a szónoklatok, de a téren uralkodó hangzavar és a hangosítás hiánya miatt a beszédeket nem lehetett hallani, annál jobban a lengyel-magyar barátság éltetését és a hangos 32

tetszésnyilvánításokat. Megismertem, hogy az egyik szónok Veress Péter író és volt parasztpárti politikus volt. Később Bessenyei Ferencet, vagy Sinkovics Imrét véltem felfedezni, a deklamálás stílusából arra következtettem, hogy valószínüleg a Nemzeti Dal-t és a Szózatot-ot adták elő. A lelkesedés egyre fokozódott, a demonstráció méltóságteljességét semmi atrocitás sem zavarta. Valószínüleg a szobor talpazatáról elhangzott felhívásra a tömeg fegyelmezetten levonult úgy 17 óra felé a térről. Akik zárt rendben érkeztek ugyanúgy távoztak. Mivel fél hatra mozibérletem volt a Báthori utcában lévő filmfőigazgatóság vetítő termébe és ott két hölgyismerősömmel volt találkozóm, a Fő utcára néző teherkapun át elhagytam az épületet és sietős léptekkel az elvonulók mellett még át tudtam menni a Kossuth hídon és bár késve, de megérkeztem a mozi előadásra. Valami förtelmes szovjet filmopust adtak elő, ezért inkább felálltunk és elindultunk valahová beülni egy italra. A BajcsyZsilinszky úton még jártak a villamosok, így mi is kiértünk ahhoz a grundhoz, amelynek helyén most 72-es és 73-as trolibuszok végállomása található. Beültünk az egyik presszóba, de arra lettünk figyelmesek, hogy az utcán elindult a sokadalom „gyerünk a rádióhoz” felkiáltással. Mivel a lányok mindig kíváncsiabbak, mint a kísérőjük, fizettem és mi is elindultunk. A villamosok akkor már nem közlekedtek. A tömeg ritmusát felvéve így is hamar elérkeztünk a Múzeum kerthez. Ott befordultunk a Bródy Sándor utcába és a lányok kíváncsiságától továbbra is ösztökélve elindultunk a Rádió felé. A tömeg ott már egyre sűrűsödött, de még át tudtunk rajta furakodni. Egyszerre csak ott találtuk magunkat a Rádió főkapuja előtt. Ekkor vettem észre, hogy beszorultunk, visszafelé már nem volt szabad kijárat. Egyesek valami féle 12 pontról beszéltek és arról, hogy azt mondja be a Rádió. A résztvevők azt kiabálták, hogy az épületek ablakába tegyenek ki rádiót, hogy meg lehessen hallgatni 12 pont felolvasását. Ehelyett a szokásos időpontban megszólalt az esti híradó. Ebben felolvasták Gerő Ernő MDP főtitkár felhívását, aki egyébként délután érkezett vissza Belgrádból a Tito marsallal folytatott első sikertelen találkozóról. Gerő azzal kezdte, hogy Budapest utcáin ellenforradalmi csőcselék randalírozik és felhív minden tisztességes magyar embert arra, hogy álljanak ellen minden provokációnak és arra kérte a rendfenntartás erőit, hogy állítsák helyre a rendet. Ha valami provokáció volt, akkor ez a beszéd volt az, ami olajjal öntözte meg a zsarátnokot. A tömeg elkezdte üvölteni, hogy „nem vagyunk mi csőcselék”, néhány méterrel a két lány és az én orrom előtt elkezdték döngetni a főkaput és megpróbáltak azon betörni. Hirtelen füstbombákat dobtak közénk és kitört a pánik. Szerencsénkre észrevettem, hogy a hátunk mögött egy földszintes ház áll, amelynek még nyitva volt a kapuja, a két lányt magam után rántottam és sikerült a pokolból kiszabadulnunk. Ez volt az utolsó pillanat, mert valaki a kaput bereteszelte belülről, így viszonylagos megmenekülésünk egyelőre megvalósult. Tudtuk, hogy ez nem maradhat így örökké, de átmenetileg biztonságban érezhettük magunkat. Valaki észrevette, hogy a ház udvarát csak egy téglakerítés választja el a szomszédos hát udvarától. Másvalaki kerített egy létrát és egyenként átmenekültünk a szomszédos ház udvarába. Az a ház viszont már a Szentkirályi utcára nézett, és amikor oda kiérkeztünk, akkor örömmel vettük észre, hogy a tömeg mögé érkeztünk és a Rákóczi út felé szabad a kijárás, sőt ott még láttuk, hogy járnak a villamosok. Mint oktalan és dolgukat jól végző fiatalok ezért nem a hazamenet útját, hanem a Szentkirály utca és Trefort utca találkozásánál lévő Marika presszót választottuk és oda ültünk be egy kis cseverészésre. Alig hánytuk és vetettük meg az eseményeket, hirtelen dübörgést hallottunk az utcáról és az ismételt kíváncsiság ördögének engedelmeskedve belesodródtunk a Rákóczi út felé rohanó tömegbe. Amikor hátrapillantottam, akkor vettem észre, hogy valamiféle katonai alakulat puskatus rohammal veri a menekülők leszakadó szárnyát. Szerencsére, sikerült a helyzet által parancsolt síkfutást abszolválnunk és utána, mintha mi sem történt volna, felugranunk a Síp utcához érkező 44-es villamosra. A köruton átszálltunk a hatosra és még 33

kapuzárás előtt külön-külön sikerült hazaérkeznünk. Még az 1 forintos kapupénzt sem kellett kifizetnünk. Mindez tehát 23 óra előtt történhetett. Évekkel sokkal később az egyik unokatestvéremtől megtudtam, hogy az első lövöldözések a Rádiónál 22 óra körül kezdődtek el. Balatongyörökön élő nyugdíjas kovácsmester unokatesóm történetesen, amikor én kinn, ő benn volt az ominózus estén. Mint sorkatonát, pech-ére az ÁVH karhatalmi ezredéhez hívták be, ahol egy évvel volt hosszabb a katonaidő és éppen ők teljesítettek szolgálatot a Rádió épületén belül. Elbeszélése szerint már nem volt senki, aki a szolgálat után visszavezényelte volna őket a Hungária körút és Kerepesi út sarkán lévő karhatalmi laktanyába, így amikor parancsnokuk kijelentette, hogy „éljen a haza” és eliszkolt haza, akkor ő is a Gerő által kiöntött „olajra lépett”. Későbbi szerencséjére fegyverét a Rádióban hagyta (ha nem ezt tette volna, mint dezertőrt felakasztják) és elment Irma nénihez (a Kálvária téren lakó közös nagynénikénkhez), ott aludt és a tőlük kapott civil ruhában másnap hazautazott a Balatonszentgyörgytől 10 kilométerre lévő Marót Pusztára (utolsó posta: Somogysámson). A kék parolitól megtisztított egyenruhát soha senki sem kérte tőle vissza. Járhatott volna rosszabbul is, ha valakit ilyen egyenruhában találtak, azt az utcán meglincselték. Másnap reggel a rádió már ellenforradalmi erők garázdálkodásáról szólt. Gondoltam, nehezebb lesz a közlekedés, ezért jóval korábban és gyalog indultam el a Külügybe. A Nagykörút és a Rudas László (most ismét Podmaniczki) utca sarkán láttam, hogy a villamos felső vezetékek a földön hevernek és az utcán szovjet katonai járművek cirkálnak. Mivel gondoltam, hogy a Kossuth hídon tankok nem tudnak átmenni, arra vettem az irányt. A hídon köd ereszkedett a városra és imitt-amott hangzott el egy-egy puskalövés. Mondtam magamnak, hogy a ködben nehezebb a célzás, ezért kísértsük meg az Istent. Mint rendesen, most is időre, fél kilencre megérkeztem a munkahelyemre. Visszaemlékezéseim eddigi részében 1956-ról jelzői főnév nélkül szóltam, itt az ideje, hogy magyarázatot adjak ennek okára. Akinek van szeme az olvasásra, akinek van képességre, az értelmezésre, azt tapasztalhatta az eddig leírtakból, hogy sohasem voltam forradalmár típus, még olyan sem, aki „embertársaiban a gonosz természet sárkányát kaszabolja”22 Érthető, hogy a békésnek induló és később véresbe forduló lázas események, mint sokan másokat is érzelmileg és főleg értelmileg teljesen felkészületlenül értek. Nem tartoztam azok közé, akik az első pillanattól kezdve tudták, hogy kitört a forradalom, vagy a bekövetkezett eseményeket kapásból ellenforradalomnak nevezték. Addigi életemből kiindulva, tudtam, hogy egy géplakatos és egy házmesterné szegény fiából, aki a második világháború kezdetének éveiben egy pincelakásból járt gimnáziumba, sohasem lehetett volna diplomata, legfeljebb pap. Édesapám annak készült, de nagyapám elvesztése miatt kénytelen volt öt testvére és nagymamám családfenntartójává válni. Mint a legtöbb szülő, megvalósulatlan álmainak valóra váltása érdekében, valószínüleg ezért adott gimnáziumba. Volt bennem valami kötelezettségtudat velük szemben, amikor a rossz gimnáziumi tanulmányok után egymás után vittem haza a jeleseket az egyetemről. Teljesen átéltem örömüket, amikor hazavittem a „Közgazdász” című egyetemi lap azon számát, amelyben azok között szerepelt a fényképem, akik kitüntetetéses, azaz, ahogy akkor nevezték: „vörös diplomá”-val végezték el az egyetemet. Nagyon büszkén újságolták mindenkinek azt is, hogy sikerült a „gyerek”-nek bejutnia a diplomata növendékek közé. Tudtam tehát, hogy honnan jöttem, még ha a jövő kontúrjai rövidesen fénytörésbe keveredtek.

22

Hivatkozom a Karinthy költészetéről tartott klubest konferanszié szövegemre, ahol idéztem az „Olvasókönyv” forradalmár meghatározásából.

34

A hirtelen felgyorsult események közepette, a Külügyminisztériumban kezdtek megjelenni a világháborút megelőző rendszert reprezentáló azon diplomaták, akiket vagy a világégés, vagy Rákosiék 1948-as hatalomátvétele távolított el a minisztériumból. Mint ahogy később kiderült, eléggé oktalan módon, ekkor mondtam valahol a folyosón, hogy „gyerekek, ha ez így megy tovább, hamarosan kitörölhetjük a seggünket a vörös diplománkkal”. Ezt annyira komolyan gondoltam, hogy még a külföldre távozás gondolata is felmerült bennem. Amennyiben, mint „munkáskáder” gyerekét kirúgtak volna a minisztériumból, akkor elmentem volna valamelyik dunai hajóra szolgálni. „Navigare necesse est” – mint mondták a rómaiak.23 A disszidálás gondolata, nálam tehát fordított előjellel merült fel. A társadalmi hovatartozás érzése bennem természetes volt, de sohasem dogmatikus. Ha politikai nézeteimet nyíltan kellett volna megfogalmaznom, akkor az akkori szóhasználat szerint, valószínüleg „revizionista” lettem volna. Egyre inkább megfogalmazódott bennem sokak „Anyám, én nem ilyen lovat akartam” élménye. Természetes volt az is, hogy a Nagy Imre kor beköszöntését szimpátiával fogadtam. Az, hogy a hangulat enyhülése, hogyan hatott rám, az jól kiolvasható abból is, hogy mit és hogyan adtunk elő abban a híres/hírhedt egyetemi kabaréban. Alig vártam a megjelenés napját, hogy „faljam” az Irodalmi Újság egyre revizionistább inkább politikai, mint irodalmi opusait. Néhány alkalommal elmentem a „Petőfi kör” rendezte autodafékra is. Az egyik alkalommal érdekes megfigyelésre tettem szert, de ehhez egy kicsit vissza kell, menjek az időben. Nem tudom, hogyan vannak mások vele, de Budapest, annak ellenére, hogy nagyváros számtalan olyan arcot hordoz forgatagában, akik időnként különböző helyeken előtűnnek és anélkül, hogy személyesen megismerkednénk velük, mint jellegzetes arcukat megjegyezzük mielőtt az ismeretlenség fátyolába burkolózva tova távoznának A lakásomhoz közel eső busz járaton most is látok egy női arcot, melynek viselőjével valahol, valamikor fiatal koromban találkoztam, de most sem tudom ki ő. Így találkoztam egy fiatal férfi ikerpárral valahol a VII. kerület egyik vállalatának üzemi mulatságán, lehet, hogy a Kazán- és Gyárkéményépítő Vállalat Garai utcai kultúrotthonában. Jellegzetes alacsony növésük, hullámos szőke hajuk és iker voltuk alapján nem volt nehéz később ismeretlen ismerősként megismerni őket, amikor ismételten találkoztam velük a VII. kerületi Fodrászipari Szövetkezet Király utcai „báltermében”. Érdekes, hogy erre a találkozásra és helyére pontosan emlékszem. Nos, a két iker egyike ÁVH-s hadnagyi egyenruhában ropta a táncot. Ezt az ÁVH-s láttam civilben a Petőfi Kör egyik ülésén. És nem utoljára. Amikor Szűrös Mátyás a Parlament erkélyéről kikiáltotta, hogy „Magyarország Köztársaság”, akkor láttam utoljára a Kossuth Lajos térre kitódult embertömegben. Visszatérve a Külügybe, ott is lehetett tartani attól, hogy mint minden jobb diplomáciában számosan dolgoznak olyanok, akiket nemcsak a külügyek vonzottak a szférába. Ezt a megjegyzést, tessék úgy fogadni, ahogy tapasztaltam, nincs olyan diplomáciai szolgálat a világon, ahol nem lennének jelen a „társszervek” képviselői. Azt, hogy pontosan mi történt 1956. október 23.-a és november 4.-e között a Külügyben, azt már nehéz volna több mint félévszázad után pontosan visszaidéznem. Nem akarok abba a hibába esni, hogy olyanra is visszaemlékezzem, ami meg sem történt velem. Ennél fogva csak azokat a történéseket foglalom össze, amelyek későbbi sorsomat illetően meghatározóak voltak és amelyekre ezért nem nehéz visszaemlékeznem. 23

„Navigare necesse est, vivere non est necesse” Vagyis „Hajózni kell, élni nem kell!” Az utóbbira természetesen nem fizikai, hanem a diplomata lét értelmében gondoltam.

35

Mint azt már jeleztem, október 24.-én reggel pontosan ugyanúgy jelentem meg a minisztériumban, mintha a 76-os trolibusszal és a 6-os villamossal érkeztem volna. A munkába járás számomra olyan természetes követelmény volt, mint a reggeli fogmosás, vagy borotválkozás. A körülmények folytán azonban a napi rendszerességgel történő bejárás már nem volt lehetséges. Volt úgy, hogy bementem, de hazatérni már nem tudtam, ezért valamelyik főosztályvezetői iroda ülésgarnitúrájának arra alkalmas ülőalkalmatosságán aludtam. Ugyanannak az évnek a nyarán megismerkedtem egy nagyon vonzó elvált fiatalasszonnyal, akivel szerettem volna közelebbi kapcsolatba kerülni és még azt is el tudtam volna képzelni, hogy ő lesz majd a feleségem. Nevezett hölgy a Filatori gátnál lakott. Egyszer-kétszer a hazautat egy kis óbudai kitérővel tettem meg, természetesen gyalog, mert szünetelt a tömegközlekedés. Bem tér-Filatori gát- Rottenbiller utca ez még egy fiatal epekedő szívnek is megerőltető. Emiatt volt olyan nap, amelyet kihagytam és csak másnap mentem be a Külügybe. Ez volt az oka annak, hogy aznap nem voltam odabenn, amikor a Dudás féle csoport fegyveresei tettek „látogatást” a Külügyben. Más jellegű minősítést csak azért nem írok, mert később, sokan közülük a kádárista megtorlás áldozatai lettek. Hallomásból tudom, hogy a fegyveresek a főbejárat mögötti hallban elkezdték a jelen lévők szelektálását aszerint, hogy kit véltek ÁVH-snak és kit nem. Azt hiszem közülük az ÁVH-s csoportba soroltak már látták a hall mögötti udvart és tudták, hogy mi vár rájuk. Állítólag az egyik ember szabályosan összecsinálta magát félelmében. A félelemtől én is így tettem volna, ha ott vagyok. Szerencsére valakinek a hallból még sikerült kereket oldania és telefonálnia a Forradalmi Karhatalomnak. Még mielőtt megtörtént volna az öldöklés, Király Béla, élén karhatalmi osztagának, megjelent a Külügyben és elzavarta Dudásékat. A feszült helyzetben akadtak nyugisabb pillanatok is. Ezek közé tartoztak azok, amelyeket néhányan a miniszter szobájában töltöttünk. A rangidős közöttünk Szarka Károly miniszterhelyettes volt. Valójában ügyeleti szolgálatra hívtak oda bennünket és ki-ki nyelvtudása szerint hallgatta a külföldi rádióadások híradásait és abból kellett sajtótükröt készítenünk. Francia tudásom miatt nemcsak Párizst, hanem a Radio Monte Carlo-t és a Radio Luxembourg-t is hallgattam. Utóbbi kettő könnyű zenei műsora már akkor is kiváló volt. Akkor és ott tanultam meg kanasztázni is, a későbbi békés kártyacsaták szempontjából tehát akkor voltam ott „jó időben és jó helyen”. Kicsit az időben előreszaladva, az ügyelet november 4.-e után is fennmaradt. A hírtükrök iránti érdeklődés nagyobb lett, de azért a kanasztára is maradt idő. A Kádár kormány Budapestre „költöztetése” után egyszer megszólalt a telefon. Szarka Károly igennel válaszolt és a telefont letette. Az ott kanasztázók közül rámutatott Erdélyi Károlyra és Ribánszky Róbertre és azt mondta, hogy ti menjetek át a Parlamentbe. Az egyikből lett Kádár János, a másikból Münnich Ferenc személyi titkára. Erdélyi Károly már nagy ember volt, amikor együtt feküdtünk 1960-ban a Bajcsy-Zsilinszky Közkórház fülészeti és gégészeti sebészetén, nekem a fülemet trepanálták 24, neki a manduláját vették ki. Azért mentünk mindaketten a külvárosi kórházba, mert ott műtött Liebermann Tódor professzor, kinek híre a magyar orvostudományban még ma is fogalom. Őt valószínüleg a Kútvölgyiből ajánlották, én meg úgy kerültem oda, hogy szüleim a tanár úr lakóházában voltak házmesterek. A lényeg az, hogy a később tragikus sorsú Erdélyi 25 rám ismert és néha együtt sétálgattunk hármasban a kórház folyosóján egy velünk egy szobában fekvő BKV buszkalauzzal. Ribánszky később azt hiszem pekingi nagykövetünk lett, előtte, vagy utána a csepeli városi pártbizottság első titkára. A rendszerváltás után a Kommunista Párt újjászervezését szorgalmazta. Valószínüleg nemcsak a véletlen, hanem Szarka Károly emberismerete mentett meg attól, hogy engem küldjön át a parlamentbe. A kanaszta partik 24 25

Koponyafúrással elvégzett fül műtét Állítólag agydaganat miatt egy erdei séta során főbe lőtte magát. Mások szerint „megöngyilkolták”

36

mellett még az volt említésre méltó esemény, hogy néha egy-egy vezetőt áthívtak Kádárhoz, vagy Münnich-hez. Ilyenkor fel kellett hívni egy telefonszámot és akkor küldtek egy „Kádár taxi”-t azaz egy szovjet tankot tanksapkával együtt. Elég nehéz volt Sík Endrét, vagy a frissen kinevezett új minisztert, Horváth Imrét a tankba betuszkolni. Horváth Imre illegális kommunista káder volt, aki mielőtt a Szovjetunióba emigrált volna, idehaza több évet töltött a Horthy rendszer börtöneiben. Akkor jött haza Magyarországra, amikor Rákosiék már átvették a hatalmat. Azonnal külügyi pályára irányították és 1956-ig egyik követségről ment a másikra, előbb követségi tanácsosként, később követként és nagykövetként. Legfrissebb emlékei Magyarországról csak a Horthy börtöneit megelőző időkből származtak. Külügyminiszterként úgy került be a magyar valóságba, mint Pilátus a Krédóba. A legenda szerint amikor még Budapest utcáin zajlottak a fegyveres konfliktusok, a frissen kinevezett miniszter inspiciálta az épületet. A minisztérium Fő utcai mellékkapujánál az egyik fiatal kollégánk a Protokoll Osztálytól kapott sörétes puskával, vagy a Magyar Honvédelmi Szövetség helyi szervezetének leventepuskájával őrizte az épületet. Amikor Horváth megkérdezte, hogy „mondja, az elvtárs mit csinálna, ha itt a kapun néhány fegyveres akarna „manu militari”26 behatolni?” Fiatal kollégánk rámutatott a fegyverére és közölte, hogy elmenekülne a fegyveres túlerő elől. Horváth erre a hely és a körülmények teljes ignoranciájában27 azt válaszolta, hogy Ő megkérdezné a fiuktól, hogy miért akarják bántani „a nép hatalmát”. Egy másik alkalommal az történt, hogy valahol a folyosón Krek Lajos jogász kollégámmal együtt megszólított bennünket Pártbizottság első titkárából a Forradalmi Bizottságba átigazolt elvtársnő, hogy a kerületben megalakult a Nemzetőrség és onnan átszóltak, hogy küldjenek a Külügyből is néhány rendes embert. Miután pillanatokon belül rendes emberek lettünk Krek Lajossal átmentünk a Keleti Károly utcába, oda, ahol most a FIDESZ kerületi szervezete működik. Miután jelentkeztünk, beültünk a terembe. Egymás után érkeztek a kerület különböző intézményeiből küldöttek, egyre másra viszont olyanok is kezdtek szállingózni, akik megjelenése egyre kevésbé tűnt számomra bizalomgerjesztőnek. Amikor viszont elhangzott felhívás, hogy gyerünk a laktanyákba fegyvert szerezni, akkor szóltam Lajosnak, hogy „jó lesz innen lelécelni”. Mint később kiderült itt volt a „Széna tériek” alakuló ülése, ha ott maradtunk volna, lehet, hogy emlékünket valahol egy-egy utca neve őrizné. Amint már említettem, hogy a sajátos háromszögellés következében Buda-Óbuda-Pest között jártam a várost. Amikor a Leninből visszakeresztelt Teréz köruton, az Aradi utca sarkán megláttam az első hullát, egy barna boxcipője miatt meglincselt és utána felakasztott ember tetemét, akkor vessenek meg érte, de beállott nálam az „Odi et timeo profanum vulgus et arceo”28 effektus. Bevallom, hatottak rám Gustave le Bon nem egészen marxista tanai is, amelyeket a tömegek lélektanáról vallott és amelyekkel eléggé nemtelen módon egy Karesz barátomtól kölcsönkapott agyon olvasott brosúrából ismerkedtem meg. Ilyen érzések fogtak el akkor is, amikor a Nyugatitól a Margit híd felé haladva egyszer csak láttam, hogy faltól falig érő nemzetiszínű zászló mögött hömpölyög felém a kikerülhetetlen tömeg, rajta a felirat: „Aki magyar, velünk tart”. Bár magyarnak, magyar voltam de jobbnak láttam, ha hirtelen jobbra sasszézok a megmentő Visegrádi utcába. Az sem volt egy idegszanatórium, amikor egy Rákóczi úti másik fiatalasszonyhoz hajtott a vérem és a kijárási tilalmat követően az Almási tér egyik oldalán a felkelők, másik oldalán a bennünket ismételten „felszabadító” szovjet

26

Fegyveres erővel, erőszakkal Ismeretének hiányában 28 Gyűlölöm és félem a profán tömeget és távol tartom tőlük magamat. 27

37

harcosok igazoltattak. Egyik oldalon az „engedjétek, ez rendes srác”, a másik oldalon a „Davaj, davaj malagyec29” jó indulata mentett meg attól, hogy ne tűnjek el a nagy semmibe. Láttam tehát ezt is- azt is. olyan voltam, mint Örkény István (másik eszményképem) színdarabja: „Pistike a vérzivatarban”. Mielőtt a történelmi kataklizma leírását befejezném, az emlékezés redőit félrehajtva legyen szabad egy zenei élményemet is visszaidéznem. Valójában Mendelssohn E- moll hegedűversenyére emlékezem, amely 1956-ban egymás után kétszer csendült fel számomra: először október 22.-én este a Zeneakadémia nagytermében Henrik Szeryng lengyel származású hegedűművész tolmácsolásában, másodszor november 4.-én délelőtt a Budapestet ostromló szovjet ágyuk morajának kíséretében. Amikor először hallgattam a lassú tétel megkapó szövegnélküli dallamát, a felhőtlen érzelmek és a zavartalan harmónia üzenetét, még nem tudtam, hogy másnap a történelemmel lesz randevúm. Amikor a Prágai rádióadó távoli adásából másodszor áramlott fülembe a zenekarral versenyző hegedű dallama, akkor (mivel emlékeim szerint vasárnap délelőtt volt) arra gondoltam, hogy az ebédhez készülődő prágaiak talán nem is tudják, hogy tőlük 600 kilométerre valahol délkeletre egy Rottenbiller utcai ház második emeletén sokkal búsabban és megtörtebben zokog fel a hegedű csipkefinom dallamvilága, mint a prágai hangversenyterem aranyboltozatú kupolája alatt. Amikor a történelem az évszámot megfordította és az 56 65-re váltott, a prágai külügyminisztérium díszebédlőjének kávézójában ülve ittuk a náluk szokásos török kávét, és meséltem közben el különös hangversenyélményemet csehszlovák kollégáimnak. A kollégák elmondták, hogy azon a napon, mi mást tehettek, csak tehetetlenül itták a söreiket és nem is tudhatták, hogy valaki tőlük távol messze milyen szomorúan hallgatja ugyanazt a zenét, amelyet ők is hallgathattak volna. Milyen különös a történelem, hogy a Loretanské Namesti 5. szám alatti Cerny Palotában (ez az ottani Külügy címe) akkor még azt sem tudhattuk, hogy három év múlva, ha Budapesten hangzott volna el még egyszer Mendelssohn E-moll hegedűversenye, akkor azt valahol távol Észak-nyugatra tőlünk ők hallgathatták sóvárogva. Sok év telt el az óta, de ha felcsendül az E-moll hegedűverseny, emlékezésem Budapest és Prága között kószál megállíthatatlanul. Politikai megbízhatatlanná válásom története Az élet időközben kezdett visszatérni a rendes kerékvágásba. Mintahogy az a nagy történelmi kataklizmák esetében szokott történni kétszer már nem lehetett ugyanabba a folyóba lépni kiváltképp, ott a Bem rakparton nem lehetett. A visszarendeződés elején erőre kaptak azok, akik mindent jobban tudtak (ugye milyen ismerős e jelenség?). Különösen azok voltak a leghangosabbak, akik, a már említett kettős identitásuk miatt, amikor „az ég rengett” jobbnak látták azt, ha „olajra lépnek”. Az egyik ilyen alak engem is feljelentett. Ez akkor történt, amikor az MDP-ből az MSZMP-be való átigazolást tárgyalta a taggyűlés. Akit nem igazoltak át, az „porolhatta a munkakönyvét”. Akire, pedig rásütötték a politikai megbízhatatlanság bélyegét, az hosszú éveken keresztül búcsút mondhatott a hivatalnoki létnek és még a fizikai munka hátsó szögleteiben lévő beosztásokban is érezhette a „gondoskodó utánnyúlás” komfortfokozatát. Ilyen premisszák között került sor az én átigazolásom tárgyalására. Az idézett alak ekkor állt fel és közölte: 29

Gyerünk, gyerünk derék fickó

38

- Mikósdi elvtárs az ellenforradalom alatt kijelentette, hogy kitörülheti a seggét a vörös diplomájával. Még aki nem is ismert, az is undorral kereste a tekintetemet. A vésztörvényszék kegyetlen felmorajlását csupán az egyik kollégám kiállása volt képes megakasztani. - Az előbbi elvtárs, akit egyébként a nehéz napokban, kénytelenek voltunk körünkben nélkülözni, miért nem tette hozzá, hogy Mikósdi elvtárs ezt a keserű kifakadását milyen kontextusban tette meg? A hangulat szerencsére megváltozott, mert a feljelentőt egyébként is sokan utálták. Külön vizsgáló bizottságot jelöltek ki az ügy kivizsgálására. A bizottság megállapította, hogy a kijelentést a korábbi diplomaták jelentkezése kapcsán tettem meg és eszem ágában sem volt kétségbe vonni a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen kapott diploma értékét. A megbízhatatlanság béklyóját sikerült rólam levenni. Aki akkor megmentett, azzal a sors sokkal később ismételten egymás mellé vezetett bennünket, Ő lett a brüsszeli magyar nagykövet, én pedig már ott voltam, mint a kereskedelmi kirendeltséget vezető kereskedelmi tanácsos. Tardos Jóska, mert így hívták, a diplomatták és kereskedők hagyományos, kölcsönös utálatát azzal a kijelentéssel cáfolta meg, hogy - Tőlem senki se várja, hogy rosszban legyek a Kereskedelmi Kirendeltség vezetőjével. Sajnos, egy orvosi műhiba korán elvitte közülünk. A minisztérium felső vezetése eközben levette magáról a Forradalmi Bizottság kabátját és visszatért normális „hétköznapi” hivatásához. A Népköztársaság külügyminisztériuma a Forradalmi Munkás- és Parasztkormány kötelékébe igazolt át és megkezdődött itt is a kádári konszolidáció. Horváth Imre személyében már minisztere is volt a hivatalnak, hamarosan bekövetkező halála után Sik Endre vette át a minisztérium vezetését. A kedélyeket leghamarabb a központilag elrendelt racionalizálás, azaz a személyi állomány jelentős mértékű megtisztítása jelentette. A szempontok számomra nem tűntek világosnak, mivel a Rákosi korszakban olyan „sikeres” volt a káder-munka, hogy politikai okokból néhány csak szóban „hőbörgő”-t leszámítva tulajdonképpen senkit sem kellett volna eltávolítani. A helyzetre jellemző volt az a körülmény, hogy az egész külügyi apparátusból, a külképviseleteket beleértve alig akadt néhány disszidáló (ha jól emlékszem számuk 10 alatt maradt). Politikai szempontból azok váltak megbízhatatlanokká, akik a forradalom/ellenforradalom vitában nyíltan vállalták a felkelést pártoló és a szovjet beavatkozást elítélő véleményüket, vagy akik burkolt formában mutattak engedetlenséget. Ez utóbbiak közé lehetett sorolni például Vitányi Bélát a Nemzetközi Jogi Osztály vezetőjét, aki 1955-ben családi okokra hivatkozva vonta ki magát abból a delegációból, amely Varsóban aláírta a „Varsói Szerződés”30-t, vagy Rubin Péter-t aki hasonló okok miatt hárította el az ENSZ közgyűlésre 1957-ber kiutazó kormánydelegációban való részvételt. Első sorban tehát a politikailag megbízhatatlanokká minősítettek várhattak előkelő helyezésre a racionalizálódandók listáján. Éppen ezért, teljesen váratlan volt számomra, hogy néhány olyan 30

A fáma szerint, a katonai szerződés előkészítése annyira titkos volt és annyira váratlan, hogy a kiutazó delegáció tagjai a delegációt vezető Miniszterelnök és a Külügyminiszter kivételével csak Varsóban tudták meg, hogy miről van szó és azt is csak az eléjük aláírásra odatett szerződés szövegéből. A mezei delegációs tagok feladata csupán arra korlátozódott, hogy a szöveget lingvisztikai szempontból ellenőrizzék és pontosítsák.

39

munkás- és parasztszármazású egyetemi végzettségű fiatalt is eltávolítottak a nagy racionalizálás során, akik 1956-ban és annak kapcsán ki sem nyitották a szájukat. Az ominózus „vörös diplomás” afférom miatt és sem számítottam „kegyes elbánás”-ra. A többiekkel együtt feszülten vártuk annak a bizottságnak a döntését, amely sorsunk jobbra-, vagy balrafordulásáról szólt. Már délután 4 órára járt az idő, amikor az osztály titkárnője szólt, hogy menjek be Hárs Ernő osztályvezetőhöz. Felálltam és elbúcsúztam a szobában lévőktől, tudtam, hogy külügyi sorsom beteljesedett. Hárs Ernő hellyel kínált meg és talán még kávét is hozatott. Irodája a Bem tér és a Bem rakpart sarkán lévő traktuson volt ablakaiból jól lehetett látni a Margit hídon már élénkülő késő délutáni forgalmat. A 6-os villamosok két pótkocsival közlekedtek, a gépkocsi forgalom azokban az években még nem volt jelentős. Szinte már azon járt az eszem, hogy aligha fogok még egyszer a Jászai Mari téren a Budára tartó villamosra szállni. Hárs Ernő hirtelen megkérdezte, -

nem tudod ki fognak közülünk elküldeni?

Döbbenten jutott ismét eszembe az, hogy a Külügyben a. főosztályok és osztályok vezetői nem maguk választják meg saját munkatársaikat, hanem kapják a személyzeti főosztályról. Ebben a pillanatban Hárs Ernő már nem osztályvezetőként, hanem sorstársként ült köztem és a Margit híd között. Rövid beszélgetés után visszamentem a szobámba, ahol már két kollégámmal ültek kevesebben. A jó külügyi szokás szerint háromnegyed 5-kor lehívták őket a személyzetire, elvették igazolványaikat, munkakönyvüket megkapták és kiállították kilépőjüket. Másnap már be se léphettek az épületbe. Egyikük nevére ma is emlékszem: Kubik Pista vásárosnaményi parasztgyerek volt. Vele együtt jöttem a Közgázról, arra már nem emlékszem, hogy ő melyik szakra járt. Azt hittem megmenekültem és a látszat valóban azt mutatta. A „vörös diploma” többé már nem volt ügy. Maradhattam az ENSZ szakosított intézményeinél és álmaimnál. Egy idő után az ifjúsági szervezet is újjáéledt, 1957 márciusában megalakult a KISZ, annak lettem alapító tagja, ismételtem megválasztottak kultúrfelelősnek. Ekkoriban készítettem elő a „Karinthy költészete” című klubestet. Az egyik minisztériumi ünnepségre írtam egy olyan kabarészámot, amelyben prédikáló papnak öltöztem és a szerephez illő ornátusban prédikációt adtam elő a „gyülekezetnek”. A szövegben megfogalmaztam az Atyaúristen (vagyis a Külügyminisztérium) tízparancsolatát is. Ebből csak az első parancsolatra emlékszem: - Én vagyok a te urad, az Istenit – és csak nekem szolgálj! Az ünnepséghez kapcsolódó ivászat során, az emelkedő hangulat közepette magához intett a minisztérium azon főosztályának vezetője, amely a Külügyön belül a belügyeknek volt a rezidentúrája. Ide tartoztak többek között a távírászok, a rejtjelezők, a futárszolgálat stb. Éberségi okokból a főosztálynak nem volt elnevezése, hanem száma volt, például 5-ös főosztály. Ugyancsak hasonló okokból, ezt a számot időnként megváltoztatták, például 11esre, vagy másra. Azt ugyan mindenki tudta, hogy mivel foglalkoznak, de remélhetőleg az ellenséget sikerült megtéveszteniük. Az azonban már a kóbor apácákat sem téveszthette meg, hogy amikor az alkoholizáció bizonyos magaslatait már elérték, akkor rázendítettek a „Nem lehet a, nem lehet az Ávósokkal kikukoricázni” című népdalra. Amikor nótafák repertoárja kimerült, főnökük magához intett. -

Na szentatyám, maga milyen nótát tud? –mondta.

40

Hirtelen eszembe jutott az a korábbi felfedezésem, hogy a templomban énekelt szövegek között egyszer egy olyanra akadtam, amely nagyon jól énekelhető magyar nóta hangfekvésben. Először halkan, szinte fülbe súgva elkezdtem intonálni az - A keresztfához megyek, mert másutt nem lelhetek nyugodalmat lelkemnek. S ott talállak, Óh Szűzanya, fájdalom közt bágyadozva, tőr járá át szívedet - című templomi éneket. A főnök a szöveget, úgy ahogy azt az előénekléstől memorizálni tudta, egyre hangosabban kezdte énekelni. Amikor már megvolt a teljes hangerő, akkor a sarki kocsmák mesterdalnokaitól megszokott módon akkorát vert ritmikusan az asztalra, hogy abba a nemcsak a meglepett közönség, de a boros flaskák is beleremegtek. Szerintem a Svejkből megismert Katz páter sem dalolhatott szebben a České Budejovice-i, vagy Protivin-i restiben. Hamarosan a Külügy egész belügyi fertálya bekapcsolódott a zengerájba és úgy tűnt, a „Treuga Dei31 ült rá a Bem rakpart 47-re. Már-már azt hihettem, hogy fejem felől elhárulnak a borús fellegek, amikor lehívatott magához a főosztályvezetőnő és közölte, a személyzetiről telefonáltak: -

Magát valahonnan kikérték és mi kiadtuk magát. Kérdezze meg Farkas Marát, a személyzetist, hogy hol kell felvennie a munkát.

Semmi, sajnálom, semmi elismerés az együtt töltött évekért. Ennyi (ahogy azt mostanság mondják). Egy világ omlott össze bennem. Helyzetem tragikumát még fel sem fogtam. Kiderült, hogy Búzás József kért ki a Kereskedelmi Kamarától, ahol egy ideje már ő volt a Konjunktúrakutató Főosztály vezetője. Amikor felkerestem Hold utcai irodájában, elmondta, Zahorecz József volt évfolyamtársamtól hallotta, hogy nem érzem magam jól a Külügyben és emlékeztetve arra az intelmére, amit még tanszékvezetőként mondott nekem (a Külügy nem nekem való), azonnal megírta a kikérő levelet. Miután megköszöntem, hogy azon nyomban segíteni akart nekem, elmondtam, hogy az egész olyan hirtelen jött, hogy még nem tudtam feldolgozni. Egy kis időre van szükségem, hogy felocsúdjak és megkeressem azt a helyet, ahova szeretnék menni. A konjunktúrakutatás nem vonzott, pedig tudtam, hogy az ő személyében nagyon jó főnökre találtam volna. Tudtam, hogy a Külügyből ezután el fogok jönni, de az időt és az új helyet én szeretném megválasztani. Búzás nem sértődött meg, s később még főnököm is lett, amikor kikerültem a brüsszeli kirendeltségre. Amikor visszamentem, azonnal Farkas Marához mentem. Annyi eszem volt, hogy Búzástól kértem egy másik levelet, amelyben visszavonta a kikérő levelet és, ha nem volt kikérés, akkor formálisan kiadás sem volt. Amikor Búzás újabb levelét átadtam Marának, akkor megkérdeztem, hogy mi volt ez az egész. Mara közölte velem, hogy mint munkásgyerektől elvárták volna, hogy nyíltan állást foglaljak az ellenforradalommal szemben. Ezért megrendült bennem a bizalmuk és váltak volna meg könnyen tőlem. Megkérdeztem, hogy volna-e lehetőség arra, hogy bizalmukat visszanyerjem. Azt válaszolta, hogy akkor, ha maradni akarok, dolgozzak becsületesen és majd meglátják később, hogy mit tegyenek velem. Arról minden esetre tegyek le, hogy külszolgálatra küldjenek, pedig, mint mondta, tervbe volt véve későbbi kiküldetésem a genfi állandó ENSZ képviseletre. Sikerült tehát elnyerni a bűnbocsánatot, de tudtam, hogy nem maradok a Külügyben. Az ottani viszonyokra jellemző,

31

Isten békéje, amikor az egyház átmeneti időre felfűggeszti a háborúzást.

41

hogy Kolozs Márta főosztályvezető nem is vette észre, hogy ott maradtam a főosztályon, Hárs Ernő osztályvezető, pedig nem is tudta, hogy majdnem elmentem onnan. Végeztem napi munkámat, az egyik alkalommal, pedig mivel sok volt a határidős feladatom, lábon hordtam ki egy influenzát, később ennek meg is lett a böjtje (ezért kellett 1959 januárjában a fülemet megoperáltatni). Az, pedig kifejezettem meglepett, hogy 1958. április 4-ére miniszteri dicséretet kaptam. Akkor tudtam meg, amikor az ünnepélyen a nevemet felolvasták, s a színpadra rohanva a kulisszafába úgy bevertem a fejemet, hogy még ma is emlékszem rá. Egyszer csak felhívott az egyik barátom a Külkereskedelmi Minisztériumból, hogy főosztályukon volna egy üres státusz, főelőadó lehetnék havi 2200 forintos fizetéssel. A Külügyben 1750 volt a gázsim és kegyvesztettségem miatt már régóta nem is kaptam emelést, ez volt az az ajánlat, amit már megfelelőnek tartottam és ez volt az az időpont, amikor már kitüntettek és nem akartak elengedni. Okos ember ilyenkor távozik, ezt tettem én is. Május elsején még a Külügyben voltam, 15.-én, pedig már a Külkerben. Amikor Németh Jóskának bejelentettem azt, hogy lemondok a kultúrfelelősi posztomról, mert távozom, akkor a búcsúzáskor, amikor „viszontlátással” köszöntem, a maga érdes módján úgy válaszolt, hogy minek ezt mondani, hiszen mi már úgy sem fogjuk egymást az életben látni. (Maga sem tudta szegény, hogy ez mennyire nem igaz. Erre a temetésén gondoltam vissza). Ezek a szavak 1958. május 14.-én hangzottak el. A főkapun már én is kilépővel léptem ki, de az igazolványomat nem ők vették el, hanem én adtam vissza. A Margit híd felől a tavasz első fuvallata borzolta hajamat, belülről tolakodó könnyeimet visszafojtottam és elindultam a 6-os villamos megállója felé.

Megérkezés a túlpartra Honvéd utca 13-15. Külkereskedelmi Minisztérium. 38 évet tartoztam ehhez az épülethez és a benne dolgozó emberekhez. Amikor elhaladok előtte, már nem az a minisztérium van benne. Évenként egyszer, Karácsonyt megelőzően mégis odahívnak bennünket, hogy a Szemere utcai oldalon a miniszteri bejáró alatti pincehelységben átadják a miniszter év végi ajándékát: legutóbb egy 20 ezer forintértékű vásárlási csekkfüzetet. Különös átkötése a sorsnak, hogy amikor 1954-ben, a Külügyminisztériumban legelőször jelentkeztem munkára, a Személyzeti Főosztályon Bíró Lajos főelőadó fogadott, tőle tudtam meg, hogy együtt dolgozott Édesapámmal a BESZKÁRT32 Aréna úti (ma: Dózsa György úti, azóta megszüntetett) főműhelyében és amikor 1958 májusában ugyanezt tettem a Külkereskedelmi Minisztériumban, Maklári Géza főelőadó, amikor végeztünk azt kérdezte 32

Budapest Székesfőváros Közlekedési Részvénytársasága, a BKV korábbi jogelődje

42

„és Pista bácsi hogy van?”. Ő is az Aréna útról érkezett a Honvéd utcába. Édesapám gondoskodó szeretete ide is elkísért. Szkander bég szobrától a tervgazdaságig Karcsai Károly barátom a Műszaki Tudományos Együttműködési Osztályon dolgozott, mint osztályvezető, oda hívott és ajánlott főelőadónak. Amikor munkára jelentkeztem, bemutatott Péter Pál főosztályvezető helyettesnek. Ő volt az egyedüli az életben, aki nemcsak azt kérdezte meg, hogy van-e diplomám, hanem azt is, hogy milyen eredménnyel végeztem el az egyetemet. Amikor megtudta, hogy kitüntetéssel, akkor a javasolt fizetési besorolást egy osztállyal megemelte. Péter Palinak (mivel mindenki úgy hívta őt) ugyanolyan színű volt a göndör haja, mint a diplomámnak. Gondoltam ez is jó előjel. Csak rövid ideig dolgoztam az osztályon, mert Károly barátom, aki eredetileg „fele királyságát”, azaz a magyar-bulgár, a magyar-albán és a magyar vietnami együttműködési vegyes bizottság titkári tisztét ruházta volna át rám, valami miatt meggondolta magát és ott maradtam beosztás nélkül. Eredetileg azért kaptam volna meg ezeket a viszonylatokat, mert ezekben használhattam volna a francia nyelvet. Egy darabig besegítőként dolgoztam Károly mellett és ebbeli minőségemben első önálló munkám az volt, hogy „műszaki tudományos együttműködés”-ként segítsem azt, hogy Képzőművészeti Alap felállítsa Szkander Bég szobrát Tiranában. Aki arra jár adja át üdvözletemet. Ezen az osztályon dolgoztam már, amikor az egyik reggel, amikor a 70-es trolival jártam be munkába, olvastam a Népszabadságban, hogy Nagy Imrét és társait halálra ítélték és az ítéletet már végre is hajtották. Ezt megelőzően a nyilvánosság csak annyit tudott, hogy Nagy Imréék 1956. november 4.-e után a jugoszláv nagykövetségre menekültek. A döbbent félelemtől senki sem jutott szóhoz. Azon a napon mindnyájan szótlanul végeztük munkánkat. Néhány nap múlva Károllyal együtt két sötét Volga gépkocsiban vidékre utaztunk. A Budapestre érkezett bulgár műszaki tudományos együttműködési delegációt kísértük a Szerencsi cukor- és csokoládégyárba valamint a Tokaji pincészetbe. Ennek az üzemlátogatásnak az volt a célja, vagy inkább apropója, hogy a vendégek szakmai kívánságát kielégítsük és tárgyaljunk az együttműködés lehetőségéről, vagy inkább lehetetlenségéről. A műszaki tudományos együttműködés lényegét, hogy szemléletesen tudjam megmagyarázni, ahhoz azt a KGST viccet kell segítségül hívnom, amelyben a Hét Szűk Esztendő-ből ismeretes két lesoványodott tehén egymást feji. Ezt az együttműködési formát a „szovjet elvtársak” hagyományozták ránk. Lényege az volt, hogy az egyes „szellemi tulajdonjogok” (azaz műszaki újítások, feltalálások, know-how-k, gyártási eljárások, stb) cseréjét ne a kereskedelemben megszokott pénzfizetés mellett, hanem a „testvéri segítségnyújtás szellemétől áthatva” ingyenesen bonyolítsuk le. Amikor tehát a KGST-ben elhatározták, hogy a rádiógyártást Magyarország adja át Bulgáriának, akkor ehhez ingyenesen át kellett adni azokat a műszaki leírásokat, amelyeket esetleg a magyar tudósok, mérnökök fejlesztettek ki az Orion gyárban, vagy a Videotonban. Az együttműködés filozófiája az volt, hogy a fejlettebb testvér kutyakötelessége a fejletlenebb testvér segítése. A Szovjetuniónak, mint győztes hatalomnak a második világháború után természetesen nem volt szüksége ahhoz, hogy „műszaki tudományosan működjön együtt” a kettéosztott Németországgal, elég volt hadi zsákmányként elvenni például az Opel Kadett 43

gépkocsi, vagy a Leica fényképezőgép licencét a teljes gyártókapacitással, hogy azután az „élenjáró szovjet ipar” produktumaiként exportálja vissza a Moszkvics gépkocsikat és a Zorkij fényképezőgépeket, történetesen az NDK-ba. A műszaki tudományos együttműködés természetesen már a kölcsönösség tiszteletben tartásával működött. (Vesd össze azzal a másik KGST viccel, amikor Kohn sikerrel adja oda sánta kutyáját Grűn két vak macskájáért). Vagy azonban mégsem. Az említett megállapodásokról származó megállapodásokat úgy készítették elő, hogy a két fél kicserélte egymással azoknak a licenceknek a listáját, amelyeket a másiktól ingyenesen meg akart szerezni. A mi példánknál maradva, azért utaztunk történetesen Szerencsre és Tokajba, mert a bulgár elvtársak kérték tőlünk a Tibi csokoládé és a Tokaji aszú licencét. A rövid idő, amelyet a Külkerben töltöttem, elég volt ahhoz, hogy ellessem a trükköt, hogyan lehet kitérni a kényelmetlen kérések elől és hogyan lehet olyan körülmények között is kitartani saját érdekeink mellett, amikor ahhoz az előjelek nem a legkedvezőbbek. Azt valahol Balzacnál olvastam, talán a Goriot apóban, hogy a politikában nincsenek elvek csak események vannak, mert ha nem így lenne, akkor a politikusok nem úgy váltogatnák elveiket, mint mások teszik azt fehérneműjükkel. Azt már a gazdasági diplomáciában tanultam meg később, hogy az elvek helyett sokkal inkább az érdekek után kell kutakodnunk, mert azok sohasem hazudnak. Tegyük azt fel tehát, hogy két olyan ország áll egymással szemben, amely (és nem aki, mint ahogy azt mostanság sok tudatlan parvenü mondja) nem áll a gazdasági fejlettség egyazon szintjén. Ilyenkor hiába szabály a kölcsönösség, amit kér, azért cserébe nem tud ugyanannyit felkínálni. Példánknál maradva a rádiógyártás licence sokkal értékesebb annál, hogy azt a hagyományosan fejlett bulgár konyhakertészet valamelyik produktuma megtermelésének módjával lehessen ellentételezni. (Különösen akkor nem, amikor sohasem értettem azt, hogyan lehet, hogy amikor később néha Plovdivba utaztam KGST ülésre, akkor a szófiai kereskedelmi kirendeltség dolgozói azon versengtek egymással, hogy melyikük vihet le bennünket gépkocsival a Vásárvárosba. Később megtudtam, azért, mert csak az ottani piacon lehetett zöldséget kapni. Bulgáriában, na mit szólnak hozzá?) Továbbra is példánknál maradva: a Tibi csokoládé licence nem egyenértékű a Kumisz (erjesztett lótej) előállításának szellemi tulajdonjogával. Ilyenkor a következőt kell csinálni: olyant kell kérni a partnertől, ami nincs neki, például Christian Dior, vagy Armani modellek szabásmintáit, vagy olyan termékek előállítási jogát, amelyet keményvalutáért Nyugatra is könnyen tudna eladni, például a világhírű bulgár joghurt, vagy rózsaolaj szellemi tulajdonjogát. Az ilyen alapon folytatott tárgyalások a lefelé történő licit útját követik mindaddig, amig csupán olyan tételek maradnak az egymással szembeállított listákon, amelyekre tulajdonképpen egyik félnek sincs szüksége. Minthogy eredményre mégis szükség van, a felesleges tételeket szépmívű megállapodásba szövegezik, amelyet a végén kölcsönös puszilkodás közepette alá lehet írni és a kétnyelvű példányokat egymással kicserélni. A jobb érthetőség céljából mi adjuk a magyar szövegű változatot és kapjuk cserébe a bulgárt. Odahaza aztán olvashatjuk. Azt ugyanis a tokaji borpincében tanultam meg, hogy az Aszú előállítási jogát azért volna teljesen haszontalan kérniük, mert kiderült (és akik mondták, nem is hazudtak)33, hogy Tokaji aszút csak Tokaj szölövesszei tájékán lehet előállítani (mint később kiderült, a szlovákok nem 33

Beste Lűge ist die Wahrheit: A legjobb hazugság az igazság.

44

így gondolják). A pincemesterek kvaterkázás közben elmesélték, hogy nem olyan régen elvitték a tokaji mustot Badacsonyba és az ottanit pedig elhozták Tokajba. Még a pincefalakra rárakódott nemes penészt is kicserélték, az eredmény az volt, hogy minkét helyen ihatatlan lőrét kaptak. Haza felé jövet hallottuk a rádióban, hogy lemondott Vincent Auriol francia köztársasági elnök és helyébe De Gaulle tábornokot választották meg. Bulgár vendégeink közül az egyik erre úgy reagált, hogy kitör a harmadik világháború. Szerencsére nem tört ki és a hórihorgas tábornokot megkedveltem. Kár, hogy mifelénk Deák Ferenc óta híján vagyunk az államférfiaknak. Műszaki tudományos karrierem hamarosan befejeződött. Mivel Károly nem adott át nekem semmi munkát, hamarosan kapun belüli munkanélküli lettem. Tekintettel arra, hogy az új munkahelyem a minisztérium Tervgazdasági Főosztályának kebelébe tartozott és Tallós György főosztályvezetőnek az volt a dilije, hogy főosztályát állandóan átszervezze (ez 1958 májusa és december vége között háromszor történt meg), rövid időn belül átkerültem az Anyag Osztályra. A döntés végrehajtását igyekeztem elszabotálni, mert a tervkészítéshez elengedhetetlenül szükséges matematikához úgy értettem, mint hajdú a harangöntéshez (a gimnáziumban is kétszer buktam meg és pótvizsgáztam matekből). Bosszúból, elmentem nászútra. De nem volt mese, mire visszamentem, íróasztalomat egy emelettel lejjebb vitték a Bagolyvárból (úgy hívták a legfelső emeletet) a harmadik emeleti Anyag Osztályra. A jó hivatalnok pedig odamegy, ahova az íróasztal. Mit mondjak, nem is olyan régen még diplomáciai álmokat szövögettem a Külügyben és most tervelőadó lettem. A munkát még el sem kezdtem, de utáltam. Az volt az egyedüli szerencse, hogy egy olyan nagy terembe kerültem, ahol nagyon sok hölgy dolgozott és szinte én voltam az egyedüli férfiú. Mint már említettem, a Külügyben krónikus nőhiány uralkodott, ez tehát teljesen új környezet volt a számomra. Különösen az volt furcsa, hogy akkor még teljesen szokatlan volt a számomra, hogy a hölgyek a sarki kocsmák sajátos nyelvjárását használták és akikhez képest az akkor még nagy számban praktizáló kocsisok Kazinczy díjas nyelvművelőknek hatottak számomra. Amikor például az ott lévő rendkívül csinos (a Külügyben csak megbízható hölgyek dolgoztak) titkárnőnek diktálni szerettem volna, akkor próbálkozásomat „ne b---gasson Gyurikám” felkiáltással utasította vissza. Ahelyett, hogy tanácsát megfogadtam volna, teljesen ledöbbentem. Persze, az is lehet, hogy részéről ez egy visszavágás volt azért, mert nem olyan régen úgy látszik megjegyzett magának. Történt ugyanis, hogy együtt utaztam vele a trolin és mivel még nem voltam neki bemutatva, nem köszöntem neki. Ez természetesen nem modortalanság volt, hanem azt a benső meggyőződésemet követtem, hogy itt van egy vonzó nő, mindenki az ő kegyeit keresi, én akit még nem is ismer, mit strapáljam magamat. Hallottam is később amikor a hátam mögött összesúgtak - Képzeld ez a szemtelen fráter, a trolin nem is köszönt nekem. Jó pár évvel később meg az történt, hogy álltam a büfében és ittam a kávét. Hirtelen odaugrott hozzám és beleivott a kávémba, majd felkiáltott - Látjátok, ezek a dögök a férfiaknak mindig jobb kávét főznek, mint nekünk. Na még egy sztorit, aztán megyek tovább. Sokkal később, már Genfből is hazajöttem, a kolléganőt a genfi tóparti sétányon egy gépkocsi elütötte. Lábtörését egy lausanne-i 45

szanatóriumban gyógyították és amikor hazajött, sikerült egy olyan ügyvédet találnia, aki addig-addig srófolta a tétet, hogy még kétszer visszautazhatott utókezelésre és még a szépségén esett erkölcsi kárt is perelte. Mint illetékes, akkor én táviratozgattam az ügyében Genfbe és vissza. Mondanom se kell, elég nagy volt körülötte a cirkusz. Egyszer bejött hozzám a férje és azt mondta - Gyurikám sokkal jobban jártam volna, ha az én lábam törik el. Azokban az években még a legbigottabb tervgazdaság volt divatban. Termékmélységben írták elő azt, hogy az egyes külkereskedelmi vállalatoknak mit, hova kell eladniuk, vagy onnan venniük, még a körülbelüli árat is meghatározták (ez volt a tervár) és mivel mindent előre megmondani lehetetlen, a tervet állandóan módosítgatták. Minden vállalatnak megvolt a saját tervelőadója, nekem a Mineralimpex, a szénhidrogén féleségek kereskedelmével foglalkozó külkereskedelmi vállalat jutott. Arra már nem emlékszem, hogy hogyan, de nekem kellett kitalálni, hogy egy adott termékből mennyit kell exportálni és ha a mennyiséget beszoroztam a termék tervárával, akkor megkaptam a tervszámot. Amikor az összes termék tervszámát összeadtam, az volt a vállalat tervszáma egy összegben. Na már most, mivel az összes külkereskedelmi vállalat tervezése szét volt osztva az osztályon dolgozó előadók között, ha a vállalatok tervszámait összeadtuk, akkor megkaptuk, hogy mekkora az egész anyagexport, vagy-import tervezett összege. Az így kidolgozott tervszámok ágazatonként (ipar, mezőgazdaság, anyag stb) addig kumulálódtak, amig meg nem kaptuk a külkereskedelem teljes export és import tervszámát. Nem akarom fokozni az élvezeteket, de a Tervhivatal pedig a minisztériumok terveit kumulálta. És most eszembe jutott az is, hogy a tervszámokat hogyan találtuk ki. Az Országos Tervhivatal u.n. anyagmérlegeket készített. Ezekben egymással szembeállította a szükségleteket a termeléssel. Ha a termelés nem fedezte a szükségleteket, akkor beállította a szükséges beviteli számokat is, ha viszont a termelés haladta meg a szükségleteket, akkor a feleslegek levezetésére beállította a kiviteli számokat. A különböző mérlegek egymással is kumuláltak és így alakult ki a népgazdasági terv. A gyakorlatban ez természetesen nem volt ennyire egyszerű, különösen ha ehhez hozzátesszük, hogy nemcsak egy évre, de periódusonként öt évre is el kellett a terveket készíteni. Erről szólt az a mondás - Hogy öt év múlva mi lesz, azt világosan látom, de hogy holnap mi lesz, arról fogalmam sincs. A Tervhivataltól megkapott tervszámokat, mint a karácsonyi ajándékot a vállalatok között szét kellett osztani. Ezt nevezték tervlebontásnak. Ezzel párhuzamosan a vállalatok is elkészítették saját tervjavaslataikat, a minisztériumban azokat kellett összesíteni és szembeállítani a Tervhivatalból kapott tervszámokkal. Minthogy a szocializmus nemcsak tervgazdálkodás volt, hanem proletárdiktatúra is, a tervezésnél is nem egyszer érvényesült az erősebb kutya elve. Nagyon nagy volt a voluntarizmus, a megfelelni vágyás. Magas röptű matematikai képességeimmel ebbe a környezetbe csöppentettek be. Egy dologban azonban biztos lehettem és emiatt hamarosan közismeretségre is sikerült szert tennem. Ha a tervezés végén a számok nem akartak egységes egésszé összeállni, akkor nyugodtam jöhettek hozzám, mert a négy alapműveletből valamelyik nálam nem stimmelt. Ennek ellenére, amikor később végül is sikerült a tervezéstől megszabadulnom, alig akartak elengedni. A főosztályvezetőhelyettes kifejezettem pikkelt emiatt rám, mert ő is el akart

46

menni a főosztályról, de nem engedték. Az osztályvezetőnő pedig könyörgött, hogy maradjak, ennek is megvan a maga sztorija. Történt ugyanis az, hogy az egyik reggel elém tették a Nehézipari Minisztérium előterjesztését a „Szocialista országok elektromos távvezetékeinek összekötése” tárgyában és azt mondták, hogy a főosztályvezető másfél órán belül kéri a véleményezést, mert már így is kicsúsztunk a határidőből. Ránéztem az osztályvezetőnőre és megkérdeztem, hogy komolyan gondolja-e. - Gyurikám, az Istenért ne vacakoljon, egyébként is, mi az magának” – volt a válasz. Elővettem, hát a vaskos papírköteget, odaültem a titkárnő mellé és csak azt nem diktáltam le neki, ami nem jutott eszembe. Időnként belenéztem az előterjesztésbe, egy-egy mondatra ráböktem és mivel egy szót sem értettem belőle, lediktáltam, hogy az adott megfogalmazás nem világos és az további pontosításra szorul. Majd javaslatot tettem egy-két bekezdés felcserélésére és végül közöltem, hogy a véleményezésre adott határidő szűkösségére tekintettel az előterjesztés számszerűségét nem állt módomban ellenőrizni. Ezek után szignáltam, ugyanezt kértem az osztályvezetőnőtől és határidő előtt az anyagot visszaküldtem a főosztályvezető titkárságára. Nem is mertem arra gondolni, mi lesz ha hivat a főosztályvezető. Nem hivatott, ezzel szemben egymás után kaptam a sürgős anyagokat véleményezésre. Az egyik osztályértekezleten a főnök asszony arról számolt be, hogy Tallós elvtárs külön megdicsérte az Anyag Osztályt azért, hogy a legjobb véleményezéseket tőlünk kapja és sohasem késtük le a határidőt. Ezért aztán, amikor végül is eljöttem, azt mondta, ha maradok, nem kell tervszámokkal bíbelődnöm, csak az előterjesztések véleményezése lesz a feladatom. De addig még más is történt. A rám pikkelő főosztályvezetőhelyettes kifigyelte (ezt szó szerint mondom, mert időnként olyan halkan jött a hátam mögé, mint ahogy azt Karinthy írta az Igy írtok című művének „Mint aki halkan belelépett” kezdetű versparódiájában), hogy időnként elmélázom a kurblis számológép mögött. Különösen az verte ki nála biztosítékot, hogy ugyancsak Karinthy epigonként örömmel újságoltam a kolléganőknek, hogy a Mineralimpex tervszámai közül a petrolkoksz és a polistirol ragozható (én kokok, te koksz, ő kok; én stírolok34, te stírolsz, ő stírol stb.) Aztán még az is történt, hogy az újabb, meg újabb átszervezések következtében, csökkentették az osztály szobáinak számát és úgy döntöttek, hogy nekem be kell költöznöm az osztályvezetőnő irodájába. Mint fiatal munkaerő, nem szerettem volna állandóan egy szobában lenni a főnökömmel, hiszem akkor nem tudtam volna időnként el-ellógni a munkahelyemről. Ezért azt javasoltam, hogy inkább vegye magához azt a dús hajú fiatalembert, aki éppen akkor érkezett az egyetemről az osztályra. Igy is történt. Később annyit jártak az Tervhivatalba és a vállalatokhoz egyeztetni, hogy összeszűrték a levet. Amikor a minisztériumi pártbizottság első titkára egyszer bejelentette, hogy tudomásukra jutott az, hogy egy sor elvtárs és elvtársnő nemcsak elvtársi értelemben tartja egymással a kapcsolatot, akkor sokkal többen váltak el és házasodtak össze, mint amennyiről a pártbizottság tudott. Mivel a párttitkárt és későbbi minisztert Bíró Józsefnek hívták, így lett az osztályvezetőnőből és a fiatal kollégából Bíró házaspár. A kolléga később megkopaszodott és miniszterhelyettes lett, az én hajszálaim is nagyon meggyérültek, de nem lettem miniszterhelyettes. 34

A mai szlengben ezt „kukkolok”-nak mondják

47

A figyelmet már nem akarom tovább felcsigázni, ezért utalok arra, hogy a büfében összetalálkoztam Kepes Imre későbbi kollégámmal, aki kérdezte, hogy mit keresek az épületben. Ismeretségünk onnan származott, hogy Vajnai Lajos másik későbbi kollégámmal gyakran látogattak meg szakmai ügyekben a Külügy ENSZ főosztályán. Amikor megmondtam, hogy a Külker Tervfőosztályán, akkor azt mondta „marhaság, miért nem nálunk dolgozol?” Miután a tervezést én is marhaságnak tartottam felvitt az ötödik emeletre, bemutatott Nyerges János főosztályvezető helyettesnek, aki azonnal felvett volna a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Osztályára, ha Tallós azonnal elengedett volna. Utóbbitól kaptam félévnyi gondolkodási időt, arra, hogy elengedjen. Korrekt ember volt, mert akkor elengedett, így kerültem a Tőkés Országok Államközi Főosztályára, mert a vámpolitika oda tartozott.

Találkozásom és hosszú jegyességem a vámpolitikával Amikor visszaemlékezéseim elején azt írtam, hogy munkám egybeesett hobbimmal, akkor erre gondoltam, ha valaki úgy emlékszik vissza rám, hogy valaki lettem a szélesebb értelemben vett kereskedelempolitikában és elismert tárgyaló a multilaterális és bilaterális gazdasági diplomáciában, akkor azt hiszem, hogy számomra az volt a legjobb választás, amiben sorsom kegyeltetett. A Vámpolitikai Osztályon és azon a főosztályon, amelyhez ez az osztály tartozott, két olyan embert ismertem meg, akik nélkül sohasem válhattam volna olyan szakemberré, mint amilyenné lettem. Közülük az egyik Dr Szilágyi Mihály osztályvezető, a régi rendszerből itt maradt nagy tudású rezervátumi bölény, a másik Nyerges János a főosztály későbbi vezetője, a magyar kereskedelempolitika nemzetközi szinten elismert fenegyereke. Nem volna teljes a kép, ha tanítóim sorából kihagynám az ugyancsak kivételes tudású és emberségében számomra mindig példamutató, legendás, tevékenységünket felügyelő miniszterhelyettest, a későbbi államtitkárt, Baczoni Jenőt. Amennyiben róluk emlékezem meg e sorok között, akkor más nem mondhatok, hogy jó helyen voltam, jó időben. Posztgraduális tanítómesteremnél, Szilágyi Mihálynál Először Szilágyi Mihály bácsival kezdem. Élettörténete jól példázza azt, hogy fiatal kortársként milyen korban adatott meg élnem. A magyar vámpolitika nagy öregje, valamikor a huszadik század első évtizedét követően született Aradon, ahol Édesapja volt az állomásvezető a MÁV pályaudvaron, Baczoni Jenőről nincsenek adataim, csak annyi, hogy valahol Erdélyben született, fiatal éveiben ugyan úgy, mint Illyés Gyula költőfejedelem, a Magyar Nemzeti Bank tisztviselője volt. A volt államtitkár felesége Benedek Elek író lánya volt. De térjünk vissza Mihály bácsi történetére. Osztályvezetőm az egyetem elvégzését követően a magyar királyi Kereskedelmi Minisztériumba került, mint fogalmazó és a rendszerváltást miniszteri osztálytanácsosként élte meg. Már fiatal fogalmazó volt, amikor a Bethlen féle konszolidáció időszakában részt vehetett az Ausztriától elszakadt Magyarország első kereskedelmi és hajózási szerződéseinek előkészítésében és aláíráskor ő itatta le az aláírásokat azon az első kereskedelmi és hajózási szerződésen, amelyet Magyarország 1941 48

márciusában írt alá a Szovjetunióval egyidejűleg azzal, hogy 56 darab 1948-as lobogót kaptunk vissza tőlük. Mihály bácsi sokat mesélt Nickl Alfréd nagykövetről és Ferenczi Izsó miniszteri osztálytanácsosról, ők voltak azok, akik mellett bojtárkodott mindazoknak a kereskedelmi és vámtarifa egyezményeknek az előkészítésében, amelyeket a korabeli Magyarország Portugália, Albánia, Litvánia és a Szovjetunió kivételével minden európai országgal megkötött. Elképzelni sem lehet, hogy mennyi szakmai tudást és tapasztalatot szereztem tőle ezeknek a beszélgetéseknek a során. Ámulattal és irigységgel hallgattuk kollégáimmal, hogy azidőtájt a miniszteri tisztviselők munkaideje reggel 9 órakor kezdődött és délután 1 órakor fejeződött be és az otthon elköltött ebédet követően a nehéz munkát még rövid szieszta is követte. Ezután került sor az iratok tanulmányozására és a másnapi hivatalra való felkészülésre, majd a társasági életre. Ez azt jelentette, hogy a munka azért átölelte az egész napot, a délelőtti kötelező bennlét a felettesekkel szembeni rendelkezésre állás és a félfogadás miatt volt szükséges. Nemzetközi tárgyalások ideje alatt, viszont nem volt munkaidő, akkor addig kellett a hivatalban maradni, amig azt a feladat teljesítése megkívánta. Egy-egy jól sikerült tárgyalás, vagy törvényjavaslat elkészítése után az államtitkár személyesen fogadta a feladatot dicséretes módon elvégző munkatársat és az erkölcsi elismerést megtoldva, távozáskor egy-egy jeltelen borítékban nyújtott át párszáz, vagy kiemelt esetben akár ezer pengőt, amelynek átvételét sehol sem kellett aláírással elismerni. Úriemberek között ugyanis alantas dolog lett volna pénzről beszélni. Számomra imponáló volt az ügyintézés rendje és az ahhoz kapcsolódó hatáskör. Az előadói ívről, már a Külügyminisztériummal kapcsolatban említést tettem. A hatáskör úgy érvényesült, hogy még a legkisebb fogalmazó is a „miniszter rendeletéből” írta alá (azaz kiadmányozta) a hatáskörébe tartozó ügyekben keletkezett hivatalos iratokat. A fogalmazó a kiadmányt azzal kezdte, hogy valamelyik jogszabály megfelelő rendelkezése alapján megállapította, hogy az adott ügy elbírálása és elintézése a hatáskörébe tartozik-e. Amennyiben nem, akkor köteles volt az ügyet a hatáskörrel rendelkező másik kollégájához „intézkedésre megküldeni” és ezt közölni a „beadvány” aláírójával. Amennyiben viszont ő volt az illetékes, akkor az ügyet határozathozatallal kellett elintézni és azt is meg kellett jelölni, hogy helye van-e a fellebbezésnek és ha igen, akkor az hol és kinél tehető meg. A közigazgatásban a tisztviselők sohasem írtak levelet, hanem csak átiratot, vagy határozatot. A határozat viszont a hatáskör abszolút tiszteletben tartásán nyugodott. Aki a „miniszter rendeletéből” intézkedett, annak intézkedését úgy kellett fogadni, mintha azt maga miniszter tette volna meg. Ezért szokták írni, hogy a „miniszter által rám ruházott hatáskörben” stb. stb. A felettestől tehát már nem lehetett a határozat megváltoztatását kérni, csupán annak jogszabályi felülvizsgálatára lehetett indítványt tenni. A közigazgatás is úgy működött, tehát mint a bírói hatalom. A nemzetközi jogelvekből és joggyakorlatból meritkezve a magyar közigazgatás nem a reformatórikus (azaz az alacsonyabb szint határozatának megváltozatását), hanem a kasszatórikus (a határozat megsemmisítését és új eljárást lefolytatására utasítást adó) változatát követte. Ezek a beszélgetések a külső szemlélő számára fesztelen csevegésnek tűntek, pedig valójában egy-egy témára kihegyezett egyetemi utánképzések voltak. Hogy milyen időket éltünk arról szóljon Mihály bácsi egy megvalósult és egy szerencsésen elhárított utazásának a története.

49

Budapesten 1945 februárjának közepére, vagy végére, a harcok véget értek, az ostrom befejeződött. A Szilágyi család Nagyszölös utcai háza előtt hirtelen egy szovjet páncélozott jármű állt meg, a lakásba lépő katonák „Szilagi Mihali-t keresték. Mihály bácsi cók-mókját összeszedte, családjától végleg elbúcsúzott, az őt elsiratta és beszállt a katonai járműbe. Talán még a páncélosok ismert sapkáját is fejére adták. A jármű elindult és órákon, vagy egy teljes napon keresztül baktatott valahol Magyarországon, vagy még azon túl is, kilátni nem lehetett, mert a kilátórések zárva maradtak. Amikor végre megérkeztek és kiszálltak, kiderült, hogy Debrecenben vannak, mégpedig a szovjet hadsereg komendatúrája előtt. Bevezették a főparancsnokhoz, ahol a tolmácson keresztül megkérdezte, maga Szilagi Mihali? Igen volt a válasz. Na, akkor vigyék át tovaris Gerehoz. Hamarosan Gerő Ernő, a szovjetek által létrehozott debreceni ideiglenes kormány gazdasági főminisztere, Rákosi után később a Politbűro második embere előtt állt. Gerő közölte, hogy Szilágyi elvtársra, még emlékezett Mikoján elvtárs a szovjet Politbüró később sokakat túlélő koronahercege, külkereskedelmi miniszter az 1941-ből származó magyar-szovjet kereskedelmi szerződést aláíró magyar delegációból. Igy lett Szilágyi Mihályból miniszteri tanácsos és az Államközi Főosztály vezetője. Később ő kötötte meg a Párizsi Békeszerződést megelőző ideiglenes kereskedelmi megállapodások legtöbbjét az európai országokkal. A bécsi tárgyalásokra kiutazva katonai járművön vitték magukkal a több napi hidegélelmet és osztották meg osztrák tárgyaló partnereikkel, Helsinkiben pedig, a partnerek feleségei által megkent felséges vajas kenyereket majszolták az aláírást követő fogadáson. Rákosiék hatalomra kerülése után már nem ő volt a főosztályvezető, de mint őskövületet megtartották. Én is így ismerkedtem meg vele. Évekkel később valakitől értesülést kapott, hogy családjával együtt másnap kitelepítik Budapestről és deportálják őket valahová vidékre. Kétségbeesetten könyörgött, hogy fogadja őt Szobek András külkereskedelmi miniszter (akiről azt mesélték, hogy amikor később moszkvai nagykövet lett, akkor egy kiutazó magyar kormánydelegációt a nagykövetség udvarán fogadott, mert mint korábbi békéscsabai hentes éppen disznót ölt a diplomáciai testület megvendégelésére), de mint „horthysta csökevény”-t nem akarta látni. Valaki mégis segített, így személyesen hallhatta, hogy a miniszteri tanácsosok mind disznók és azoknak pusztulniuk kell a szocialista közigazgatásból. Erre Szilágyi „De az ég szerelmére Szobek elvtárs, engem Mikoján elvtárs ajánlása alapján Gerő elvtárs léptetett elő miniszteri tanácsosnak. Erre Szobek felemelte a telefont és felhívta Péter Gábort, az ÁVH főnökét: - Mondja ki volt az a marha, aki elhatározta, hogy kitelepítse legjobb emberemet? Már osztályán dolgoztam, amikor szívinfarktust kapott. Amikor kijött a kórházból és munkába engedték, udvari szobámba egy kanapét tettek be és ott szokott naponta egyszer lepihenni. Amikor felébredt elszenderedéséből, kiszólt telefonon és akkor újra bemehettem, hogy folytassuk a szakmáról folytatott Atya-fiú közötti beszélgetéseket. Első kiküldetésem alatt ment el nyugdíjba, de amikor 1969-ben hazajöttem Genfből és kineveztek osztályvezetőnek a helyébe, feleségemmel együtt meghívott családjukhoz, ahol egy ebéd végén felesége és négy, akkor már felnőtt és egyformán külkeres fia előtt átadta nekem Ferenci Béni emlékplakettjét a már említett Ferenczi Izsóról, amelyet, mint a vámpolitika letéteményese mind a mai napig a vitrinemben őrzök. Ahhoz, hogy visszaemlékezéseim keretei között érzékeltetni tudjam, hogy miért volt számomra megnyerő az a szakma, amellyel eljegyeztem magam, meg kell találnom az a 50

formát, amelyben az olvasó türelmével vissza nem élve vázlatos átpillantást adhatok a vámok és az azokkal foglalkozó politika fogalmi világáról. Mindezt úgy kell tennem, hogy ne lépjem túl az emlékiratok készítésének műhelyszabályait és írásom a szakmán kívül állók számára ne váljék unalmas szakirodalommá. A vámpolitika nem velem kezdődött Kezdjük azzal, hogy mi a vám? A vám közadó, amelyet az egyik ország vámterületéről a másikra átvitt áruk után kell fizetni. A vámpolitika az a tevékenység, amelyet az állam az országon belül és kívül a vámok alkalmazásával kapcsolatban folytat. Az országon belül arra törekszik, hogy a vámrendszert megszervezze és tiszteletben tartassa, mindezt azért, hogy a nemzetgazdaság érdekeit megvédje a nemzetközi konkurenciától. Az okos vámpolitika az országot nem zárja el a külső versenytől, hanem igyekszik kedvező feltételeket teremteni ahhoz, hogy az ország bekapcsolódjék a nemzetközi munkamegosztásba. Ehhez viszont a kölcsönös előnyökön nyugvó kereskedelmi szerződéseket kell kötnie. A vámrendszer feladata tehát a következő: védi a gazdaságot (védelmi funkció), bekapcsolja a nemzetközi vérkeringésbe (szerződéskötési funkció) és mivel a vám közadó, a belőle származó bevétellel táplálja a költségvetést (fiskális, azaz költségvetési funkció). A vámrendszer akkor működik tökéletesen, ha az egyes funkciók gyakorlása egymással harmóniában áll. Az eltúlzott védelem protekcionizmushoz vezet, a szerződéskötési feladat túlhajszolása parttalan liberalizmushoz, és a bevételszerzés eltúlzása lehetetlenné teszi a kereskedelmet.

Azt hiszem ennyi elég is annak érzékeltetésére, hogy a közgazdasági szakma rendkívül érdekes világába érkeztem. Amit legjobban szerettem benne, az az volt, hogy két lábon álló tevékenységre sarkallt, egyszerre vehettem részt a nemzetgazdaság hazai irányításában és annak nemzetközi képviseletében. Ez különösen szép kihívás volt egy olyan korszakban, amikor a világ két részre szakadt és a mélység feletti vékony pallón kellett egyensúlyozni ahhoz, hogy akik erre a tevékenységre adták életüket, eleinte félénken, utána egyre biztosabban jussanak át egyik partról a másikra és vissza anélkül, hogy a szakadékba belezuhannának. Fontos volt azzal is tisztában lennünk, hogy a vámpolitika története nem velünk kezdődött. Szilágyi Mihály bácsi példáján már utaltam arra, hogy generációm még kapcsolatba kerülhetett a szakma nagy öregjeivel és még a teljesen új világban is tanulhatott tőlük, szerezhette meg a szakma alapismereteit. Mihály bácsi nem volt az egyedüli, akiktől tanulhattam. A Pénzügyminisztériumban, a Magyar Nemzeti Bankban és főleg a hazai vámigazgatásban, azaz a Vámőrség Országos Parancsnokságán is még ott voltak azok az idős szakemberek, nemcsak ismerték szakmájuk csínját-bínját, de mint annak megszállottai szívesen osztották meg azt az olyan „ifjú törökökkel”, mint amilyen én is voltam. A Pénzügyminisztériumban ilyen volt Dr. Némethy Gyula osztályvezető, a nemzeti banki tapasztalatokkal hozzánk érkezett, már említett Baczoni Jenő államtitkár, a vámigazgatásból Kónya Imre bácsi és Szabó Dénes a vámtarifák tudora, továbbá Verényi Tóni bácsi és Tihanyi Sanyi, akik a gyakorlati végrehajtás mesterégét is kiválóan ismerték. Amit Ők nem tudtak az adózásról és a vámügyekről, azt nem is volt érdemes tudni. Annak ellenére, hogy központi tervgazdaság eluralkodása a vámrendszert tetszhalálra ítélte, a gazdaságirányítási rendszer előkészületeinek folyamatában (szerencsémre ekkor érkeztem én is a porondra), volt hová visszanyúlni és nem a semmiből kellett hozzá kezdenünk a vámrendszer újjáélesztéséhez. Ahhoz, hogy az elért fejlődés ívét ábrázolni tudjam, szükséges arra rámutatnom, hogy a hatvanas években a Főnix poraiból visszahívott vámrendszer, a 51

hetvenes években elsőként került szerződéses kapcsolatba az Európai Gazdasági Közösség vámrendszerével, hogy az ezredforduló éveiben az Európai Unióhoz való teljes jogú csatlakozásunkat megkönnyítve annak szerves részeként épüljön be az Egységes Európai Belső Piacot körül ölelő integrált európai vámrendszerbe. Érdekes a történelmi párhuzam. Magyarország az első világháború előtt úgy szeretett volna a Monarchia közös vámrendszeréből kiszakadni, hogy kifelé megszerezze magának a függetlenséget, de befelé megtarthassa magának a vámmentes osztrák piacot. Erre a „félig kint is, félig bent is” pozícióra törekedett a jóval későbbi magyar kereskedelempolitika is, amikor úgy kívánt nyitni az Európai Gazdasági Közösség irányába, hogy eközben ne haragítsa magára a birodalmi „nacsalnyik”-ot a KGST-ben. A vámpolitikai útkeresések ugyanis már az Osztrák-Magyar Monarchia utolsó évtizedeiben elkezdődtek. Eredetileg arra gondoltak, hogy a magyar érdekeket a közös vámtarifa átdolgozásával olyanná alakítsák, amely jobban felel meg a magyar termelési szempontoknak. Amikor ez nem sikerült, akkor a magyarok arra törekedtek, hogy a vámmentesség Magyarország és Ausztria között maradjon fenn (ez felelt meg a magyar export érdekeknek), de kifelé a harmadik országokkal szemben (a magyar import érdekeknek megfelelően) jöjjön létre önálló magyar vámtarifa. Elődeink anélkül, hogy tudták volna ezzel egy olyan, a mai fogalmaknak megfelelő szabadkereskedelmi övezetté kívánták az osztrákmagyar vámuniót átalakítani, amelyet például Svájc tart fenn még ma is az Európai Unióval. (Későbbi beszélgetéseink alkalmával francia partnereim meglepetéssel tudták meg tőlem, hogy az Európai Gazdasági Közösség közös mezőgazdasági politikáját nem ők, hanem a magyarok találták fel még a monarchia idejében). Mindkét vámuniónak tulajdonképpen az a kompromisszum volt az alapja, hogy az iparilag erősebb fél (náluk az NSZK, nálunk Ausztria) annak fejében kapta meg vámmentesen a másik fél piacát, hogy hajlandó volt a világpiaci áraknál magasabb árakon megvásárolni az utóbbiaknál magasabb költséghatékonysággal előállított mezőgazdasági termékeket.) Annak ellenére, hogy Ausztria hajlandóságot mutatott a vámuniós szerződés felülvizsgálatára, a tervezett tárgyalásokat az első világháború kitörése elodázta és a Monarchia felbomlása időszerűtlenné tette. Ennek ellenére impozáns az az igyekezet, amellyel a korabeli hazai gazdasági erőközpontok a múlt század tízes éveinek elején hozzáláttak a tárgyalások előkészítéséhez. 1912/13-re 2000 kartotékból álló vámarchívumot állítottak fel és ahhoz hat vaskos kötetben dolgozták fel az ország termelőerőinek helyzetét. A tervbe vett autonóm új magyar vámtarifa 2000 vámtételére összegyűjtötték a termékek kereskedelmi elnevezéséhez szükséges műszaki leírásokat és meghatározásokat. Lajstromba vették az adott áru hazai előállítóit, vagy importőreit. Termékekként gyűjtötték össze az 1904. évi kiviteli-behozatali statisztikai adatokat. (Ezt a statisztikát lehetett 1925-ben kiegészíteni, amikor az önálló magyar állam első autonóm vámtarifáját készítették elő). A behozatali adatokat származási országonként is részletezték, külön megjegyezve azt, hogy az adott termékből származó vásárlások a szállító ország kiviteléből hány százalékban részesednek. Ugyanezeket az adatokat a kiviteli termékekre is megismételték. A magyar külkereskedelem viszonylagos súlyának meghatározása érdekében a behozatali és kiviteli adatok származási országonkénti részletezését összegyűjtötték az osztrák-magyar vámszövetség egészére nézve is. Ugyancsak, a külkereskedelem viszonylagos súlyának megállapítása érdekében mindenegyes termék vonatkozásában begyűjtötték az 1886., 1906. és 1911. évi termelési adatokat, lehetőséget hagyva a későbbi adatfelvételnek is. Termékenként gyűjtötték össze a közös vámszövetség autonóm és szerződéses vámtételeit és egyéb vámelőírásait és azt ugyanabban a termékmélységben összehasonlították Német-, Olasz-, és Franciaország és kivitelben szereplő többi ország hasonló adataival. Az adatgyűjtéssel egyidejűleg 6000 kérdőívet küldtek ki az érdekképviseleti szervekhez és ebben azt kérdezték meg, hogy mekkora vámvédelmet kérnek, hogy az ilyen kéréseiket korábbiakban hogyan teljesítették és annak mi lett a következménye. Ugyanezeket a kérdéseket az Ausztria-Magyarország által korábban megkötött külkereskedelmi szerződésekkel kapcsolatban is feltették és azt is megvizsgálták, hogy a vámtételek és nemzetközi szerződések ügyében 1906. óta milyen kérelmek

52

érkeztek a Kereskedelmi Minisztériumhoz. Az adatgyűjtésbe bevont termékek vonatkozásában megvizsgálták a kamarai évi jelentések hasonló adatait is. A világháború következtében széthullott a Monarchia. Az őszrózsás forradalom és az azt követő Tanácsköztársaság mással volt elfoglalva, minthogy az üres lapokon kívül mással is gazdagította volna a magyar vámpolitika történetét. Hasonlóan járt el az azt követő ideiglenes hatalom, legfeljebb annyi történt, hogy 1919. október 5-én egy pénzügyminiszteri rendelet helyezte hatályba a megbukott monarchia vámrendelkezéseit A Horthy Magyarország első hónapjainak kereskedelempolitikája a beviteli és kiviteli tilalmakra, valamint a korona romlásával összefüggésben alkalmazott vámfelpénzekre korlátozódott. Az uralkodó kormányzat csak 1921-re jutott abba helyzetbe, hogy meghirdesse vámpolitikai koncepcióját, amely elsőnek az új magyar vámtarifa és vámjog megteremtésére, másodsorban, pedig új kereskedelmi és vámszerződések megkötésére irányult. A program végül is azoknak a törekvéseknek a nyomán indult el, amelyek impozáns előkészületeiről az előbbiekben esett szó. Az önálló magyar vám- és kereskedelempolitikát és az azok nemzetközi érvényesítését szolgáló új kereskedelmi szerződéseket a Bethlen féle konszolidáció teremtette meg és hozta létre. A „vámtarifáról” szóló 1924. évi XXI. törvényt augusztus 3.-án cikkelyezték be. A Lengyelországgal és Ausztriával megkötött első és új kereskedelmi szerződéseket 1925. márciusában és áprilisában kötötték meg. 1927re Portugália, Albánia, Litvánia és a Szovjetunió kivételével az össze európai országgal megkötötték a kereskedelmi szerződéseket. A Bethlen féle konszolidáció az ország külkereskedelmében „békeéveket” hozott létre. A kivitel és bevitel feltételei liberalizálódtak, erre a folyamatra rásegítettek a Népszövetségi kölcsön előfeltételei is.

A további történetet már nem bonyolítom. Mihály bácsitól tudom, hogy a vámpolitikai koncepció kidolgozása és megvalósítása, valamint a megkötött kereskedelmi szerződések elválaszhatatlanok a már említett Nickl Alfréd nagykövet és Ferenczi Izsó miniszteri tanácsos, azaz főnököm főnökeinek nevétől. Azt, hogy Dr. Szilágyi Mihály mikor kapcsolódott be ebbe a folyamatba azt nem tudom, de elbeszélései alapján arra már emlékszem, hogy amikor Hitler bekebelezte Ausztriát, akkor már fiatal munkatársként részt vett a magyar-német kereskedelmi szerződés kiigazítására és a magyar-osztrák kereskedelmi szerződés annulálására irányuló berlini tárgyalásokon. Megkaptam az első komolyabb feladatot A megelőző időszakra vonatkozó ismeretek fontosságát akkor ismertem fel, amikor valamikor 1960 elején Nyerges János maga elé rendelt és közölte velem: - Na Mikósdi úr, készüljön fel, mert aktivizáljuk a vámpolitikát! Amennyiben nem lett volna ott Szilágyi Mihály bácsi és a Vámőrség nagy öregjei, akkor valószínüleg úgy jártam volna, mint amikor néhány hónappal a Külügyből való távozásom után a „szocialista országok áramrendszereinek összekapcsolásáról” kellett volna „ex hasibusz”35 értekeznem. De előbb még arról, hogy más is történt velem a Vámpolitikai Osztályon. Történt ugyanis az, mint a Külügyben, hogy felvételem a Vámpolitikai Osztályra úgy kezdődött, hogy az osztályról politikai okokból eltávolították Dr Tóth Sándor főelőadót. Sanyit, akivel később többször utaztam Genfbe és Brüsszelbe, azért távolították el, mert Török István főosztályvezető megtudta, hogy a szovjeteket nevezett kollégám nem volt hajlandó barátainknak nevezni, mert mint később nekem elmesélte, fiatal korában, mint 35

„Hasból”

53

leventét fogságba ejtették és mint hadifoglyot egy ukrajnai bányában dolgoztatták, kezéről az egyik ujját a bányacsille vágta le. Amikor Nyerges felvett az osztályra Sanyi még ott volt, békésen készülődött a Vámőrséghez, ahol századosi rendfokozattal a parancsnok mellé került. Minthogy a parancsnokok még hosszú ideig kötve voltak az édes anyanyelvhez, Sanyinak aranyélete volt, ha a főnök utazott valahova, angol, francia tolmácsként mindig Ő kísérte. A későbbiekből majd kiderül, hogy a tervgazdálkodás miatt a szocialista országokban a vámrendszer tetszhalott állapotban volt, így a Vámpolitikai Osztály csak azért maradhatott meg, mert hozzácsapták a Nemzetközi Szervezetek elnevezést, ahol két előadó foglalkozott az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának kereskedelemfejlesztési szakbizottságával. Engem tulajdonképpen azért ajánlottak az osztályra, mert korábban a Külügy ENSZ főosztályán dolgoztam, de mivel szabad státusz csak a vámpolitikai csoportban keletkezett, oda vettek fel. A csoport feladata az volt, hogy gyűjtse össze a külföldi országok vámtarifáit, azokat dokumentálja és ha egy-egy külkereskedelmi vállalat érdeklődött egy-egy termék, mondjuk délafrikai vámtétele után, akkor azt keressük ki és közöljük vele. A nagyobb és alaposabb külkereskedelmi vállalatok államközi osztályaikon foglalkoztattak u.n. vámdokumentációs felelősöket és azok személyesen jöttek el hozzánk a keresett vámtételek beszerzésére. Ezek a vámdokumentátorok általában a korábbi időszakból származó „deklasszált személyek” voltak, közöttük voltak arisztokraták és nagypolgárok, mind olyanok, akik sok idegen nyelvet ismertek, de politikai okok miatt nem utaztak külföldre. Voltak közöttük olyanok is, akik nem tudták tartani a szájukat és ezért, mint rossz káderek követhették előbb említett társaik sorsát. Közülük az egyik leggyakoribb kuncsaftunk Kádár Béla későbbi közgazdász professzor volt, aki nagyon szeretett nálunk elidőzni és cseverészni. Béla később a közgazdaságtudomány fenegyereke lett, s mint ilyent a rendszerváltás első miniszterelnöke, Antall József az elsők között hívta meg kormányába. Barátunk azonban ott sem rejtette véka alá, hogy kiket tart vele egy színvonalon lévő jófejnek és kik azok, akikről becsmérlő volt a véleménye. A kiváló intellektusú miniszterelnök azonban nem nagyon viselte a külgazdasági miniszter különcködését, ezért a későbbiekben nem kellett rendszeresen kormányülésekre járnia, azokon csak a politikai államtitkárnak kellett őt helyettesítenie. Jellemző epizód kettőnk kapcsolatára, hogy amikor kinevezték miniszternek, akkor állítólag hívatott magához, de az üzenetet nem adták át nekem. Igy azután, amikor valamikor egyszer kíváncsiságból elmentem a parlament karzatjára, akkor egyszerre azt vettem észre, hogy a miniszteri karéjból integet nekem és mutatja, hogy menjek le hozzája. Ezt követően gyalog mentünk a minisztériumba, akkor ment meglátogatni az elmúlt rendszer utolsó kereskedelmi miniszterét, hogy megbeszélje az ügyek átadását. Kiderült, hogy néhány emberről kérte volna ki a véleményem, de mivel már azokat kinevezték, hála Istennek, már nem kellett senkiről, semmit se mondanom. Mikor megkérdezte, hogy velem mi van, akkor közöltem vele, hogy folyamatban van nyugdíj helyetti utolsó kiküldetésem Brüsszelbe és azt kértem, hogy ne fúrja meg. - Ha ezt akarod, akkor menj” –mondta beleegyezőleg. Később még egyszer találkoztam vele, mint miniszter. Nyári szabadságra jöttem Brüsszelből és úgy gondoltam illő szólnom a kabinetfőnöknek, hogy ha a miniszter valamit szeretne kérdezni az Európai Gazdasági Közösségről, akkor rendelkezésére állok. Meg is adtam Karesz barátom telefonszámát, mert hozzá mentem beszélgetni. Egyszer csak szól a telefon és közlik velem, hogy este 8 órára menjek a miniszterhez. Amikor megjelentem a titkárságon, akkor nyílt az ajtó és beléphettem a miniszteri szobába. Béla megkérdezte, hogy mit iszom és a választ meg sem várva sört hozatott. Amikor megkérdeztem, mire kíváncsi, akkor közölte, hogy egy jó dumapartit szeretne velem folytatni, úgy, mint régen a Vámpolitikai Osztályon. Azt mondta, hogy velem nem kell „viselkednie” és úgy beszélhet velem, mint ahogy „két 54

haver” vitatja meg egymás között a világ ügyes-bajos történéseit. Csupán egy dologról nem volt szó, a hivatalos kérdésekről. Ha jól emlékszem, a kiadós beszélgetés után a miniszteri kocsival elvitt a lakásomra és letett a kapu előtt. Béla az óta akadémikus lett és a Közgazdasági Társaság elnöke. A másik, rendszeres látogatónk a minisztérium Géza nevet viselő villanyszerelője volt. Mint kiderült Géza lelkes bélyeggyűjtő volt és hozzánk azért járt, mert másik kollégámmal, Deák Sanyival legalább három idegen nyelven tudtuk a külföldi bélyeggyűjtőkkel folytatott levelezését lebonyolítani. Amikor először utaztam Nyugatra 1960-ban, akkor nekem kellett a Genfi tóra kifutó egyik kis utcában megkeresni azt a bélyegkereskedőt, aki Géza katalógusában szerepelt. Az volt a feladatom, hogy vegyem meg a „Zumstein” katalógus legfrissebb számát, mert az volt a „legklasszabb” a műfajban. Azt mondta, vegyem meg svájci frankban, majd forintban ő kifizeti. Közöltem vele, hogy ez a hatályos jogszabályok szerint tilos, de egy „haver”-tól úgysem fogadnék el egy forintot sem és a deviza kódex túl vastag ahhoz, hogy azt tegyem vele, amit a vörös diplomámmal akartam tenni a Külügyben. A Vámpolitikai Osztályra való belépésem a Tervfőosztályon eltöltött rövid időszak után valóságos felüdülés volt számomra. Kellemes emberek közé kerültem, a Tőkés Országok Államközi Főosztálya az elitfőosztályok legjobbika volt, és mivel ez az osztály foglalkozott a nemzetközi szervezetekkel is, úgy éreztem, hogy ezen a ponton sikerült a külügyekből a szakmai képesítésemmel egyező külkereskedelmi ügyekbe átkerülni. Az igaz, hogy a vámrendszer tetszhalott állapota miatt a vámpolitika is szünetelt, de a rendelkezésre álló idő megfelelő lehetőséget biztosított arra, hogy Mihály bácsi szakmai irányítása alapján elmélyedjek legalább a tőkés országok vámpolitikájának ismeretébe. A külkereskedelmi vállalatoknak ismerniük kellett a tőkés világ országainak vámtarifáit és vámjogát, ezért e téren naprakész tudással kellett rendelkeznünk ahhoz, hogy vállalatainknak az eligazodásban segíteni tudjunk. Az egyik alkalommal még kisebb sikerélményhez is jutottam. Az egyik külkereskedelmi vállalat arra panaszkodott, hogy a Franciaországba exportált alumínium csónaktestre az ottani vámhivatal nem a kedvezményes, hanem a büntető vámtételt alkalmazta. Az államközi tárgyalások során ez ellen a gyakorlat ellen éppen tiltakozni akartunk, amikor a húszas évek közepén kötött magyar- francia kereskedelmi szerződés egyik mellékletét áttanulmányozva megállapítottam, hogy a francia vámszervek helyesen jártak el, mert a sportolás célját szolgáló hajótestek vámjait kivették a legnagyobb kedvezményes (hogy ez mit jelent, azt később a GATT fejezetnél megmagyarázom) tételek közül és ezért azokra az azoknál sokkal terhesebb büntető vámokat alkalmazták.. A tiltakozás helyett ezért azt javasoltam, hogy kérjük meg a franciákat, módosítsuk a magyar-francia kereskedelmi szerződés vonatkozó rendelkezéseit. A franciák gratuláltak a magyar delegációnak, hogy milyen figyelmesen olvasták el a szerződést és azonnal beleegyeztek a módosításba. Minthogy egy kereskedelmi szerződés a nemzetközi kapcsolatokban ugyanolyan értékű, mint például az alkotmány, a módosítás például mindkét oldalon parlamenti jóváhagyást igényelt. Amikor ez a jóváhagyás megtörtént akkor került volna sor arra, hogy Párizsban a következő tárgyalási fordulón írjuk alá a szerződés módosításáról szóló megállapodást. Boldogan készültem, hogy életemben először kiutazzak kedvenc idegen nyelven országába. Lelkesedésem hamarosan lelohadt, amikor Nyerges magához kéretett és ott ült mellette a Francia Osztály vezetője, aki közölte, hogy Mikósdi a budapesti tárgyaláson papírról olvasta fel a szerződés módosítására irányuló javaslatát és ezért még nem tárgyalóképes. Erre a feljelentésre akkor nem válaszoltam, de amikor 1978-ban én váltottam fel Brüsszelben a 55

kereskedelmi kirendeltség vezetői posztján, akkor megkértem, hogy tegyen már fel nekem néhány keresztkérdést franciául, hátha még mindig alkalmatlan vagyok és tovább maradhat a helyén. (Azt már csak zárójelben jegyzem meg, hogy a 80-as években-Párizsban a franciák megdicsérték nyelvtudásomat, de közölték, hogy szerintük belga az akcentusom). Nyerges János becsületére legyen mondva, hogy egy évi próbaidő után magához hivatott és közölte - Na Mikosdi úr, január elején egy hétre kiutazik Genfbe, engem nem az érdekel, hogy mi történik azon az ülésen, ahova kimegy, mert az maga nélkül is sikeres lesz, hanem nézzen körül a világban, menjen el moziba és arról írjon jelentést, hogy mit tapasztalt, megbukik-e a kapitalizmus, vagy szép halála lesz-e? Abban az időben Nyerges még nem sokat törődött az osztályunkkal, mert hozzá tartozott félNyugat-Európa és a bilaterális ügyek azidőtájt még jobban lekötötték. Később a helyzet megváltozott, mert a főosztályvezetővel kialakult rossz viszonya miatt elvették tőle a területi osztályokat és megmaradt dühét sikerült ránk összpontosítani. Nyerges János érdemeivel majd a GATT-ról szóló fejezetben fogok részletesen írni. Itt inkább diktatórikus, vagy ahogy mondani szokták „szigorú, de gyakran igazságtalan” vezetési stílusát szeretném kiemelni. Úton-útfélen szabott teljesen agyament ügyekben is határidőket. Egy alkalommal Szilágyi Mihály bácsi véletlenül elvétett valami határidőt, erre Nyerges írásbeli fegyelmit adott neki, olyant, amelyet még az öreg személyi anyagába is bevezettek. Láttam, amikor az idős ember könnyeivel küszködve, mondta el, hogy még életében nem kapott fegyelmit és mindig azt hitte, hogy becsületes és szorgalmas munkája révén tisztességgel mehet el nyugdíjba. A listát nem kívánom hosszasan folytatni, ezért ehelyütt csak annyit, hogy egyszer-kétszer engem is „bedöngölt a betonba”, volt, amikor az egész főosztály előtt szégyenített meg, máskor meg arra gondoltam, hogy mellette olyan fejlődési lehetőséget tapasztalok, ami messze meghaladja az okozott lelki sérelmeket. Egyébként is „sub pondere crescit palma”.36 Mivel nagyfőnököm pedig, szerette a katonai drill alkalmazását, annak kijátszása gyerekjáték számba mehetett a „csellengő kiskatonáknál” tanultakra visszaemlékezve. Az igazi megmérettés és a valóban kreatív munka akkor vehette kezdetét, amikor Nyerges János elhatározta, hogy meg kell kezdeni az „aktív magyar vámpolitika” és az arra épülő kereskedelempolitika kidolgozását. Ez az elhatározás korszakalkotó volt a maga nemében és mint minden ilyen kísérlet, a hazai és a „testvéri országok-beli” gáncsoskodások középpontjába került. A feladatot főnökünk fenegyereksége és minden áron való ellenszegülése nélkül lehetetlen lett volna teljesíteni. A kezdeményezést nyugati részről sem vették komolyan, mint az később kiderült, ügyes blöffnek tekintették Az elgondolás „forradalmi” jelentőségét érdemes a korszak összefüggései között értékelnünk. Rákosiék hatalomátvétele 1949-re teljesen felszámolta a II. világháború után hellyel-közzel még működő piacgazdaságot. A nagy gyárak és a bankok államosítása után következett a külkereskedelem állami monopóliumának bevezetése és a kizárólagos állami tulajdonban lévő külkereskedelmi vállalatok hálózatának kiépítése. A vállalatok költségvetési kapcsolatai közvetlenné váltak, a kiadásokat és bevételeket az állami költségvetéssel számolták el. A vámok költségvetési bevételszerző és kereskedelmet terelő funkciója értelmetlenné vált. A vámszervek gazdasági tevékenysége rendészeti feladattá változott. A szabad áralakulást kötött árszabályozás váltotta fel, a külföldi árakat elszakították a belföldi áraktól, az így kialakuló árkülönbözeteket a költségvetés fölözte le, vagy térítette meg. Ezáltal a vámok árszabályozó funkciója is megszűnt 36

Teher alatt nő a pálma.

56

A külkereskedelmi vállalatok szoros irányítására 1949-ben létrehozták a Külkereskedelmi Minisztériumot (KKM), a Népgazdasági Tanács elrendelte a részletekbe menő tervgazdálkodás bevezetését a külkereskedelemben is. A központi tervutasításokon alapuló tervmodell követése azt jelentette, hogy az Országos Tervhivatal (OT) keretszámokban határozta meg az export- és importterveket viszonylatok szerinti árubontásban. (A tervszám mondta meg, hogy mit melyik országból, országcsoportból kell behozni, vagy oda kivinni.) Az OT határozta meg a reexport (az áruk újrakivitele), az importcikkek hazai eladási tervét, a devizaforgalmi tervet, a jövedelmezőségi és pénzügyi tervet, a képviselői hálózat fejlesztésének tervét és a munkaügyi tervet. A tervezésnek ez a rendszere merevvé és rugalmatlanná tette külkereskedelmünket és a változó külpiaci helyzethez való alkalmazkodó képességét megszüntette. A tervgazdaság kudarcát azonban az ország adott politikai rendszere nem volt hajlandó felismerni, sőt az ötéves terv erőszakos felemelésével is egyenes utat nyitott az 1956-os nemzeti katasztrófához. A Kádár féle restauráció e téren nem hozott változást, az ország a gazdasági összeomlást a Szovjetunió által a KGST országoktól kisajtolt „testvéri segítségnyújtás” szállításainak következtében tudta megúszni.

Mint az visszaemlékezéseim korábbi részében már megemlítettem, néhány hónapra én is ebbe a tervgazdaságba csöppentem bele az Anyag Osztályon. A Vámpolitikai Osztályon került kezembe az 1957. évi Római Szerződés, amely az Európai Gazdasági Közösség (EGK) létesítéséről rendelkezett. A szakmába való betanulás keretében fedeztem fel, hogy az EGK valójában nem más, mint egy olyan vámunió, amely közös mezőgazdasági politikával rendelkezik. Szilágyi Mihály bácsival együtt arra a meggyőződésre jutottunk, hogy az EGK fokozatos kiépülése súlyosan fogja érinteni Magyarország akkor már erősödő nyugati exportorientációját. A vámunió és a protekcionista agrárpolitika fokozódó mértékben rontotta a kívülálló országok, így Magyarország versenyképességét, hiszen azáltal, hogy az EGK tagállami között fokozatosan megszűntek a vámok, de a kívülállókkal szemben nem, ezt a körülményt ugyanis, akkor mi még vámdiszkriminációnak tartottuk. A bevezetett új agrárpolitika, pedig azt jelentette, hogy az EGK a hidegháború körülményei között önellátásra kívánt berendezkedni és a franciáknak sikerült a nyugatnémeteket arra rávenni, hogy az EGK országok és így Franciaország ipari piacának megszerzése fejében vállaljon kötelezettséget arra, hogy mezőgazdasági szükségleteit nem az olcsóbb világpiacról, hanem a drágább francia agrárpiacról szerzi be. Nekünk magyaroknak ez a perspektíva azt jelentette, hogy legnagyobb mezőgazdasági piacainkon Olaszországban és az NSZK-ban elveszítjük biztos és jövedelmező kiviteli lehetőségeinket. A fáma, pedig azt tartotta, hogy már a középkortól fogva, ha valahol az Alföld rónaságának közepén valaki rávert egy marha farára, akkor a jószág magától elindult külföldre és meg sem állt a milánói szarvasmarhavásárig. Mikósdi csinálja meg a kettős vámtarifát! Amikor jelentettük főnökünknek Nyerges Jánosnak, hogy baj lesz, akkor észlelésünket haladéktalanul jelezte a minisztérium vezetőinek értekezletén, az un. „Kollégium”-on. Erre a bejelentésre az egyik miniszterhelyettes, Mulató János (nomen est omen37) a következőképpen reagált: „Az elvtársak csak foglalkozzanak a tervteljesítéssel, a Közös Piacot, majd én elintézem”.38 Nyerges Jánost azonban nem olyan fából faragták, hogy egy miniszterhelyettestől megijedjen. A Kollégiumból amikor visszajött, sztoikus nyugalommal,

37

„A név rosszat jelent” a szállóigét Titus Maccius Plautus római komikus és színműíró alkalmazta először. Azóta Mulató Jánosból a munkásmozgalom nagy halottja, a Közös Piacból, pedig Európai Unió lett, ahova mi is beléptünk. 38

57

de annál nagyobb daccal közölte, ha a Közös Piac diszkriminál, akkor mi is megfenyegetjük a diszkriminációval - Mikósdi csinálja meg a kettős vámtarifát! – adta ki főnököm a jelszót. Ezt az ötletet Szilágyi Mihály bácsi már évekkel előtte feltalálta (állítólag akkor, amikor 1956-ban dörögtek a fegyverek), de a javaslatával Nyerges minduntalan kirúgta. Adva volt a feladat és még ott volt mellettem az ötletgazda, erre azt mondtam magamnak, hogy nosza. Tulajdonképpen ez volt az első olyan feladat, amely számomra a kreatív munka lehetőségét jelentette. Sokat számított, hogy a vámrendszer tetszhalott állapota következtében volt elég időm arra, hogy megismerkedjek a vámpolitika leírt és a mellettem lévő szobában ülő történelmével. Mihály bácsi mellettem úgy működött, mint egy szaktanácsadó, de a munkát nekem kellett egyedül végeznem. Mivel a tervgazdaság viszonyai között az ötlet abszurd volt, a munkának, a „Credo quia abszurdum”39 buzgalmával estem neki. Emlékeztem arra, hogy az első magyar vámtarifát a Magyar Gyáriparosok Szövetsége és számos munkacsoport készítette elő. Először is hozzáláttam a tárcaközi Vámtarifa Bizottság (VTB) és az annak alárendelt Árualbizottság, Közgazdasági albizottság és Jogi albizottság megszervezésének. Elnöknek Baczoni Jenő miniszterhelyettest, az elnök helyettesének Nyerges Jánost, titkárának magamat javasoltam. A VTB állandó tagjainak a saját minisztériumom, a Pénzügyminisztérium (PM), az Országos Tervhivatal (OT), meghívott tagjainak az egyes árucsoportok termékeinek előállításában érdekelt ágazati minisztériumok képviselőit kértük fel. Az előbbi három albizottság vezetőinek az egyik külkereskedelmi vállalat igazgatóját, egy másik vállalat főkönyvelőjét, illetve a KKM Jogi Osztályának képviselőjét javasoltam felkérni. Mivel a kettős vámtarifa bevezetésével kapcsolatban kerülni kellett a politikai komplikációkat ezért nem javasoltuk kormányrendelet kiadását, mert ahhoz meg kellett volna szereznünk a Pártközpont hozzájárulását, így maradtunk a közös KKM-PM miniszteri szintű rendeletnél. Sok emberrel konzultáltam, de a szervezést és a koncepció kidolgozását magam végeztem. Nagyon nagy lelkesedéssel töltött el, hogy valami hasznos, kreatív munkát végezhetek 28 éves koromban (két évvel a külügyminisztériumi kudarcom után). Nagyon hálás lehettem azért, mert Nyerges János bedobott a nagy vízbe és saját hibáimból is sokat tanulhattam. A koncepció, pedig a következő volt: normális (ezt most utólag mondom így) piacgazdasági országokban a vám azáltal, hogy a belföldi árat eltéríti a külföldi ártól, alkalmas eszköz arra, hogy utóbbi megdrágításával védje a hazai termelést. Tervgazdasági országban ilyen hatás nincs, mert a belföldi árat nem a piac, hanem a tervhivatal, vagy árhivatal határozza meg és a hazai termelést nem a vám, hanem a külkereskedelmi monopólium védi. A bolsevik forradalom győzelme miatt Lenin pontosan azért vezette be a külkereskedelmi monopóliumot, mert attól félt, hogy a tőkeerős nyugati országok exportőreinek dömpingárait a vámvédelem nem tudná visszatartani és azok megfojthatnák a fiatal szovjet állam gazdaságát. (Lenin miatt kellett a Pártközpontot az ügyből kikapcsolni.) A vámrendszer kereskedelempolitikai alkalmazhatóságát az 1859. évi Cobden-Chevalier szerződés40 teremtette meg. A kettős vámtarifát azért kívántuk bevezetni, hogy mindenegyes 39

„Hiszem, mert lehetetlen” (Tertullianus)

40

58

árunál lehetőség legyen a maximum és a minimum vámtétel közötti megkülönböztetésre. A maximum vámtétel felelne meg az általános vámtarifának és a minimum, pedig a legnagyobb kedvezményes, azaz az általánosnál kedvezőbb vámtételnek. A két tétel különbsége a diszkrimináció, amely az importőrt arra ösztönzi, hogy csak olyan országból vásároljon, amely ország a magyar kivitelre megadja a legnagyobb kedvezményes, azaz az általánosnál kedvezőbb vámelbánást. Volt azonban egy fogas kérdés, amely megoldást sürgetett. Meg kellett találni annak módját, hogy a kettős vámtarifa hogyan legyen képes kereskedelempolitikai (a vásárlásokat terelő) hatást kifejteni annak ellenére, hogy az import + vám helyett a terv-, vagy árhivatal határozta meg a belföldi árakat. A vállalati főkönyvelő által vezetett Közgazdasági Albizottságban sikerült a turpisságot kitalálni. Mivel a vám hatását nem lehetett a belföldi árra továbbpörgetni, meg kellett találni azt a szűk rést, ahova a maximum- és minimumvám különbözetét, azaz a diszkriminációt olyan frenetikus hatással lehetett begyömöszölni, hogy az tegye lehetetlenné a kereskedelempolitika által nem kívánt országból való vásárlást. Arról már volt szó, hogy a belföldi ár és a külföldi ár különbözetét, amelyet a belföldi diktált ár és a szabadpiaci ár között a költségvetés, pontosabban annak árkiegyenlítési kasszája egyenlítette ki, tehát ügyelni kellett arra, hogy a vámkülönbözetet a vállalat ne az árkiegyenlítési kasszával fizettesse meg. Volt egy olyan tétel a kalkulációban, amely nagyon kemény fékként hatott a vállalati tevékenységre. Azt is említettem már, hogy a vállalat jövedelmezőségi tervét is az OT határozta meg. A vállalatok akkor kaptak prémiumot, ha a kiviteli-behozatali terv mellett a jövedelmezőségi terv előirányzatait is teljesítették. A kettős vámtarifa bevezetésével egyidejűleg tehát azt is előírtuk, hogy az általános vám és a legnagyobb kedvezményes vám különbözetét a jövedelmezőségi terv által kőbe vésett vállalati eredmény terhére kell elszámolni. A vállalatot tehát büntettük, ha nem a legnagyobb kedvezményes országból vásárolt. Miután a megoldást megtaláltuk hozzákezdhettünk a kettős vámtarifa kidolgozásához. Az 1961. szeptember elsején bevezetett kettős vámtarifa 1421 vámtételt tartalmazott és ebből 287 esetben 1: 2 arányban növelt kettős vámtételeket tartalmazott. A minimum (II. hasáb) vámjainak kétszeresét tették ki a maximum vám (I. hasáb) tételei. E két hasáb különbözetét kellett a vállalati eredmény terhére elszámolni. Az I. hasáb vámjait is ki kellett fizetni, de azt a vállalatok közvetlenül az árkiegyenlítési kasszával számolták el. A kereskedelempolitikai cél az volt, hogy a kettős vámtarifa adjon értelmet a legnagyobb kedvezménynek, a behozatalt terelje az ilyen kedvezményt kivitelünkre megadó országok felé és büntesse azokat a vállalatokat, amelyek az ilyen kedvezményt tőlünk megtagadó országokból kívántak vásárolni. A rendelet elfogadása majdnem rendben ment, de mint az lenni szokott, az utolsó pillanatban valaki a Pénzügyminisztériumban felfedezte, hogy a kettős vámtarifa koncepciója ellentétes, az egyébként már régóta használaton kívül álló vámtörvény azon rendelkezésével, hogyha ugyanazon termékre a vámtarifa két vámtétele is alkalmazható, akkor mindig az ügyfél számára kedvezőbb vámtartozást kell megállapítani. Az egyébként is kolerikus Nyerges elé nem is mertem menni, ezért a Jogi Osztály vezetőjét, Dr Katona Pétert kerestem fel tanácsért. Tanácsát azért jegyeztem meg, mert későbbi pályafutásom során is sok nehéz tárgyalási helyzetben segített át az, amit mondott nekem. Egyből látta, hogy a „tárcaközi egyeztetések”Cobden-Chevalier szerződés: Anglia és Franciaország 1859-es kereskedelmi szerződése, mely először tartalmazta a legnagyobb kedvezmény elvét. A kétoldalú szerződések révén lehetővé vált, hogy az adott ország általános vámtarifájától eltérő vámtételeket alkalmazzanak az egymással folytatott kereskedelemben.

59

ben, még nem vagyok harcedzett szereplő, hanem egy olyan kezdő, akit a dörzsölt jogászok pillanatok alatt paprikával és paradicsommal esznek meg „früstök”-re. Ezért azt tanácsolta, hogy ne rezeljek be az egyeztetésen. Mint a kezdő színész, a világot jelentő „deszkán” ne tekintsem őket másnak, mint a nézőtérre ültetett „káposztafejek”-nek. Ami pedig a vitát jelenti, sohase arról vitatkozzak, ami a vita tárgya, mert abban ők valószínüleg erősebbek lesznek nálam. Figyeljem erősen érvelésüket és erőnek erejével keressem meg az abban lévő ellentmondásokat. Ezt követően kérdezzek és sehogy se értsem meg, amit válaszolnak, tegyek fel újabb kérdéseket és kérdéseimet, meg a válaszokat keverjem össze. Amikor pedig teljes a zűrzavar, akkor álljak elő végső javaslatommal, ami az adott esetben legyen az, hogy ha a vámtörvény azt mondja ki, hogy egy termékre, ha két tétel vonatkozik és azok közül az ügyfélre kedvezőbbet kell alkalmazni, akkor ezt a szabályt „akként” kell a kettős vámtarifa esetében alkalmazni, hogy az ügyfél kedvezőbb elbánása a vámtarifában felsorolt tételeknél csak függőlegesen legyen értelmezhető, de vízszintesen nem. Az előbbi példánál maradva, a vámtarifa függőlegesen felsorolt 1421 tételénél igen, de a 287 esetben duplájára megnövelt, vízszintesen megjelenő kettős tételeknél nem. Aki nem hiszi el és van ideje valamelyik jogszabályi archívumban a dolognak utánanézni, az leginkább az „akként” szót keresse. Máig fülemben csengenek Baczoni Jenő miniszterhelyettes, a Vámtarifa Bizottság elnökének szavai: - A kettős vámtarifa legyen egy olyan kard, melyet hüvelyéből sohase kelljen előrántanunk” magamban ehhez, hozzátettem, mert akkor kiderülhet, hogy a hüvelyben nincs is penge (v.ö. mindazzal, amelyet a tervgazdaságról és a tetszhalott vámrendszerről eddig leírtam). Mindenesetre volt kettős vámtarifánk, most már csak az volt hátra, hogy azt kereskedelmi partnereinknek „eladjuk”. Nyerges János utasított arra, hogy fogalmazzak meg egy diplomáciai „Szóbeli jegyzék”-et és abban jelentsem be, hogy 1961. szeptember elsején bevezettünk egy olyan új vámtarifát, amelyben mindazoknak a termékeire a I. hasábban felsorolt legnagyobb kedvezményes vámokat alkalmazzuk, amelyek a magyar termékekre ugyanezt az elbánást alkalmazzák. A jegyzékírást még a Külügyben megtanultam, így stilisztikai szempontból is sikerült az í-re a vesszőt ráraknom. Képzelhetik mekkora sikerélményt jelentett Nyerges Jánosnak az értelmi szerzőnek és nekem, a kivitelezőnek, amikor lassan szállingózni kezdtek a kereskedelmi partnerek válaszjegyzékei. Az EGK hat tagállama azonos szövegű szóbeli jegyzékben, Japán az áruforgalmi megállapodásban, Ciprus, Marokkó, Ausztria ugyancsak jegyzékben, Spanyolország bankközi levélben válaszolt és adta meg nekünk a legnagyobb kedvezményt. A jegyzékváltás különleges jelentőségét az adta meg, hogy mindaddig, amig Magyarország nem csatlakozott a GATT-hoz, vagy nem kötötte meg az első bilaterális kereskedelmi és együttműködési megállapodást az Európai Gazdasági Közösséggel, ez a diplomáciai lépés teremtette meg a „de facto” legnagyobb kedvezményes viszonyt a Hatok integrációja és Magyarország között. Történelmi érdekességként említem meg azt az epizódot, amely a múlt század kilencvenes éveinek elején történt meg velem Brüsszelben. Itt találkoztam Louis Kawan-nal, az EGK Bizottsága nyugalmazott kereskedelempolitikai igazgatójával, aki hosszú éveken volt Nyerges János kereskedelempolitikai ellenfele az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságában, de leginkább a Magyarország GATT csatlakozásáról folytatott tárgyaló csoportban. Kawan-t és Nyergest kortársainak irigysége és ellenszenve tartotta össze. Mindkét ember megátalkodott 60

debattőr és tárgyaló volt. A magyar csatlakozási munkacsoport tárgyalásaira sokan, mint ingyen cirkuszra tekintettek, de a két ember intellektuális küzdelme olyan reputációra emelkedett, hogy sokan jöttek be a terembe, vagy utaztak Genfbe, azért, hogy tanúi lehessenek a nagy összecsapásoknak. A tárgyalások szüneteiben, vagy estéin sokat sétálgattunk Furulyás Ferivel, Nyerges másik adjutánsával a Genfi tó partján, ahol Nyerges úgy készült fel a következő összecsapások egyikére, mint ahogy a sakk nagymesterei elemzik a másik fél lépéseit a szekundánsok társaságában. Nos ez a Kawan árulta el nekem, hogy 1961-ben ö fogalmazta meg az általam írott szóbeli jegyzékre, az EGK tagállamainak azonos szövegű válaszjegyzékét. Azt is elmesélte, hogy amikor napirendre került az, hogy Magyarország bilaterális kereskedelmi és együttműködési megállapodást köt az EGK-val akkor a kétoldali riválisok megegyeztek abban, hogy Kawan-t és Nyerges-t, a könnyebb megegyezés érdekében eltávolítják a tárgyalóasztal mellől. A két veterán, mint két eldobott szerelmes borult ezután egymás keblire, ugyancsak a Genfi tó partján. A kettős vámtarifa, mivel testidegen volt a külkereskedelmi monopóliumtól és a tervgazdaságtól, eléggé sok vitát váltott ki idehaza és a szocialista országokban. A legnyersebb formában az NDK-soktól kaptuk meg azt, hogy a nálunk bevezetett kettős vámtarifa a „lenini tézisek” felrúgása, mások csak annyit fűztek hozzá, hogy fellépésünk „alkalmas a szocialista tábor egységének megbontására”. Kezdeményezésünket ezért valahogy Keleten is el kellett volna adnunk. Nyerges János itthoni ellenfelei csupán Nyerges Johnny újabb hóbortjáról szóltak, mert ismerve politikai meggyőzősét, tudták, hogy kereskedelempolitikai hősünk aligha lehet revizionista. Egyre többet jártunk viszont a KGST különböző fórumaira, ahol a védekezés helyett inkább támadtunk. Nyerges János, mivel már látta, hogy eléggé beleolvastam magam a vámrendszer elméleti és gyakorlati világába, arra használt fel, hogy a kritikai megjegyzésekre oda se figyelve vámügyi szakelőadásokat tartsak az egybegyűlteknek. Ekkortól kezdve kezdte mondogatni, hogy - Mikósdi, maga csinálja ugyanazt, amit én, de ne az én megengedhetetlen stílusomban, hanem a maga angyalian aranyos módszerével. (Innen származtatom visszaemlékezéseim választott főcímét: „Fortiter in re, suaviter in modo”.) Megelégedettségét mindig egy-egy beígért, de soha meg nem adott pofa sörrel jutalmazta. (Jellemző, hogy akkor akart nekem egy pofa sört fizetni a Szalai és Honvéd utca sarkán lévő „Borsodi”-ban, amikor, mint nyugdíjas, volt főosztályára valami sértődés miatt be sem tette a lábát, de üzent nekem, hogy menjek le, mert szeretne valamit mondani. Nos nemcsak egy pofa sört, hanem egy Brassói aprópecsenyét is fizettem a „Főnök”-nek.) Az egyik ilyen pofasörös magyarázatom az volt, hogy az NDK-soknak és a többieknek elmagyaráztam, hogy - Lenin elvtárs téziseiben azért érvelt a külkereskedelmi monopólium mellett és a vámrendszer ellen, mert a fiatal szovjet állam még nem ismerhette az 1947. évi Általános Vám- és Kereskedelmi Megállapodás (GATT) VI. cikkét, amely az antidömping és szubvenció kiegyenlítő vámokkal torolja meg a nyugati országok dömpingmachinációit. Képzelhetik, milyen füllel hallgatták a bolsevik egyház alapítóját és az ördög bibliáját egymással kapcsolatba hozó eretnek tanmesémet.

61

Mindenesetre a vám és később GATT tagságunk ecsetelése olyan örökzöld témává változott, amellyel beutazhattam az összes európai KGST országot, sőt évente egyszer Genfbe is utazhattam a már említett vámszakértői munkacsoportra, mert a vámőrség parancsnokai továbbra sem tanultak meg idegen nyelveket és én lehettem a tolmácsuk. A vámügyek azonban később beépültek a kereskedelempolitika szélesebb rendszerébe és Nyerges János egyre több ilyen jellegű ülésre is vitt magával. Ezek az ülések számomra a gazdasági diplomácia magas iskolái voltak, sokkal többet tanultam belőlük, mint amennyit az egyetemen megtanulhattam volna. Itt kell, hogy részletesebben szóljak egy olyan kérdésről, amely a későbbiek során meghatározó alaptézisévé vált annak a kereskedelempolitikának, amelyet „Nyerges János és bandája” dolgozott ki, képviselt és harcolt érte a belföldi riválisokkal és a külföldi partnerekkel szemben. Szakmai pályafutásom nagy szerencséjének tartom, hogy én is ehhez a bandához tartozhattam. Korábban már említettem, hogy a nemzetközi vámpolitika legfontosabb rendezőelve az 1859.-es Cobden-Chevalier szerződéssel kialkudott legnagyobb kedvezmény elve. Anélkül, hogy visszaemlékezéseim műfajától eltérve részletesebb jogi magyarázkodásba kezdenék, elég legyen csak annyit leszögeznem, hogy ez az az elv, amely a szuverén államok között a politikai-gazdasági erőviszonyoktól függetlenül valósítja meg az államok közötti egyenlőséget. A vámpolitikában az elv érvényesítése azt jelenti, hogy a partnertől származó összes termékre meg kell adni azt a „legnagyobb kedvezmény”-t, amelyet bármely olyan ország terméke megkap tőlünk, amelyek viszonossági alapon a mi termékeinkre is megadják ugyanezt a „legnagyobb kedvezmény”-t. A legnagyobb jelző bizonyos fokig megtévesztő, mert itt nem abszolút, hanem relatív szinten kell megítélni a kedvezmény mértékét. Ha mindenkivel jól bánok el, akkor ezt a jó bánásmódot kell megadni, ha mindenkivel rosszul, akkor azt. Az elv lényege az, hogy mindenki egyenlő, aki szerződésben kötelezte magát a legnagyobb kedvezmény kölcsönös megadására. Majd amikor visszaemlékezéseim során eljutok az Általános Vámés Kereskedelmi Megállapodáshoz, a GATT-hoz, akkor majd módom lesz azt is elmagyarázni, hogy ez a megállapodás milyen szerződéses keretben szavatolja a legnagyobb kedvezmény tiszteletben tartását és milyen módon torolja meg azt, ha valamelyik állam ezt az alapkötelezettségét felrúgja. Minthogy a vámpolitika szélesebb összefüggésben a kereskedelempolitika része, az államok egyenlőségének elve tovább szélesedik, ha a vámokon túllépve eljutunk a kereskedelem egyéb akadályaihoz, például a kereskedelem mennyiségi korlátozásához, vagy tilalmazásához. Itt az államok egyenlőségét a megkülönböztetések, azaz a diszkrimináció tilalma valósítja meg. A legnagyobb kedvezmény elve és a diszkrimináció tilalma, mint két ikertestvér szabályozza a nemzetközi kereskedelmet, a különbség közöttük nem a kötelezettség tartalma, hanem csak az alkalmazás területe vonatkozásában értelmezendő.

Ezzel a kérdéssel még sokat fogok foglalkozni ebben az írásműben és remélem, hogy az olvasónak meg tudom mutatni azt a folyamatot, amelyben a Nyerges csapat tagjaként, majd abból az önállóság útjára lépve, hogyan vált rögeszmémmé a diszkrimináció elleni fellépés és hogyan határozta meg szakmai becsületemet és képességeimet az egyazon hit az egyenlőség posztulátumában. Későbbi tapasztalataim és felismeréseim elvezettek oda, hogy az egyenlőség követelményét ne, mint a valóságban sohasem megvalósítható álmot űzzem magam előtt, hanem egy olyan fikcióként, amely köré egy jól felépített érvrendszert lehet mellérendelni és amelyet Kelettől-Nyugatig érdemes és hasznos volt követnem. Nem tudom, hogy Nyerges János eljutott-e ehhez a következtetéshez, a magam részéről azonban úgy ítélem meg, hogy a tanítvány ebben nem árulta el mesterét, csupán meghaladta. A hatvanas évek első harmadában azonban, mint a mester famulusa vettem részt az ENSZ EGB egyik olyan szakértői ülésén, amelyen a kelet-nyugati kereskedelem nagyágyúi vitatkoztak arról, hogy hogyan lehetne az egymásra lövöldözés helyett valamiféle fordulatot 62

elérni és megteremteni az együttműködés lehetőségeit. Az ülést von Platen genfi svéd nagykövet vezette, a keleti oldal részéről emlékszem Spandarjan szovjet, Jaromir Vnoucek csehszlovák, Bogdan Laczkowsy lengyel és Nyerges János magyar szakértőkre, a francia szakértő neve Guy de la Charriere nemzetközi jogász volt, az USA-t a helyi állandó misszió kereskedelempolitikai tanácsosa és az Egyesült Királyságot egy kis alacsony kopasz emberke képviselte. A kis ember azonban csak megjelenésére nézve volt jelentéktelen, mert ő állott elő egy olyan koncepcióval, amely évtizedeken keresztül keserítette meg a magunk fajta kereskedelempolitikusok életét. A paritásos szakértői csoport feladata az volt, hogy dolgozzon ki egy olyan közös anyagot, amelyben a két oldal szakértői szerint a kelet-nyugati kereskedelemben résztvevő országok, mint „modus vivendi„ meg tudnának egyezni. A vita természetesen a legnagyobb kedvezmény elve és a diszkrimináció tilalma alkalmazhatóságáról folyt. A keleti oldal a Nyugatot azzal vádolta, hogy politikai okok miatt nem tekintik őket egyenlő partnereknek és ez a kereskedelemben a diszrimináció alkalmazásában nyilvánul meg. Ekkor állt elő a brit szakértő azzal, hogy ők a legnagyobb kedvezményt nem politikai okok miatt alkalmazzák sajátosan, hanem azért, mert a keleti oldal ország országainak gazdasági és külkereskedelmi rendszere sajátos és ők ehhez kénytelenek alkalmazkodni. Az előbb részletesen bemutatott legnagyobb kedvezmény elve helyett ezért a „real equivalence of obligations” 41 elvében kellene megállapodnunk. Ezt követően a brit szakértő elmagyarázta, hogy addig, amig ő náluk piacgazdaság van, addig a keleti országokban tervgazdálkodás, amig az előbbiben a kereskedelmet a kereslet és kínálat szabályozza, az utóbbiban a terv. Ennek megfelelően a kötelezettségek valóságos egyensúlya a kelet-nyugati kereskedelemben csak akkor valósítható meg, ha mindegyik fél a saját rendszerének megfelelően nyújtja a kedvezményeket. A nyugati oldal az egyenlő elbánásért ezért azt kéri, hogy a keleti fél vállaljon kötelezettséget arra beviteli terveiben, hogy ellenszolgáltatásként növelni fogja a bevitelét. Ezt a mi oldalunkról azzal utasítottuk el, hogy addig, amig a nyugati részről adott kötelezettség csak a versenyfeltételekben adja meg az egyenlőséget, addig a keleti részről elvárt vásárlási kötelezettséget akkor is teljesíteni kellene, ha az általa felajánlott termékek iránt nincs kereslet a nyugati piacon. A kötelezettségek valóságos egyensúlya helyett ily módon azok valóságos egyensúlytalansága valósulna meg. Mondanom se kell, a kérdésben a süketek párbeszéde zajlott, de mivel a téma legjobb szakértői ültek egy asztalnál, a vita nagyon élvezetes volt. Szerintem a legegyértelműbb volt az amerikai álláspont. Az USA képviselője kijelentette, hogy az amerikai törvényhozás megtiltotta az elnöknek, hogy megadja a legnagyobb kedvezmény szerinti elbánást „a nemzetközi kommunizmus uralma alatt álló országoknak”. Ugyanez volt a lényege a nyugateurópai szofisztikált álláspontnak is, amely később az említett Louis Kawan agyából kipattant „állami kereskedelmű országok” koncepciójával helyettesítette a fenntemlített brit csalafintaságot. Első tétova lépéseim az elveszett léptek termében42 Igy jött el 1964. tavasza, amikor részese lehettem az ENSZ Kereskedelmi és Fejlesztési Konferenciájának, az UNCTAD-nak az első három hónapos genfi ülésszakán. Itt már érdemi feladatot osztottak ki ránk, így lehettem én is a magyar képviselő a Konferencia egyik szakbizottságában. Sőt, az egyik alkalommal az afgán nagykövet szólt főnökömnek, hogy

41

A kötelezettségek valóságos egyensúlya „Salle des pas perdus”, így hívják a genfi ENSZ székház, a Nemzetek Palotájának középpontjában lévő impozáns csarnokot 42

63

küldjön szakértőt a „landlocked”43 országok csoportjába, akkor Nyerges János rám nézett és azt mondta - Mikósdi maga lesz a landlocked szakértő. Mivel a katonaságnál megtanultam, hogy a parancsot nem lehet meghágni, mert szaporodik, nem sokat vitatkoztam, elmentem az ülésre, anélkül, hogy tudtam volna miről is van szó. Egyébként régi diplomáciai úzus44, hogy sokan tárgyalnak veszettül olyan kérdésekről, amiről kezdetben nem is tudják, hogy mi az. Így tárgyaltam sokkal később az EGK Bizottságának acélszakértőjével a „bordás coils” beviteli kvótájáról anélkül, hogy jó magam és partnerem tudta volna, hogy az micsoda. (Később tudtam csak meg, hogy a betonacél valamelyik specifikumáról volt szó.) A Konferencia üléseit a Nemzetek Palotájának plenáris nagytermében és számtalan bizottsági termében tartották. Nagy számú delegációnk külön repülőgéppel érkezett Genfbe. Furulyás Feri kollégámmal együtt kaptunk egy kis garzonlakást Genf parkvárosában, a Rue Crespin-en. Valamelyik őrült kitalálta, hogy a mi lakásunk legyen a delegáció telephelye, akkor ez ellen úgy tiltakoztunk Ferivel, hogy amikor a delegáció hölgy tagjai csengettek az ajtón, akkor fogkefével a kézben és pizsamában fogadtuk őket. Ha éjjeli ülés után voltunk, akkor még le is heverésztünk az ágyra. Két napon belül találtak egy másik lakást a delegáció számára. A jó elhelyezés következtében úgy éltünk, mint Marci Hevesen, sőt ott tanultam meg paprikás krumplit (ez a kedvenc ételem) főzni. Az UNCTAD időszakában még a kereskedelempolitikai kérdésekben is, követtük a volt szocialista országok közös álláspontját. A GATT-ot mindennek lehordtuk és az Európai Gazdasági Közösséget is a NATO fiókintézményeként aposztrofáltuk. A Szovjetek az UNCTAD-ot arra kívánták felhasználni, hogy a létszámban jelentős fejlődő országok csoportját, mint természetes szövetségeseinket használjuk fel a fejlett tőkés országok csoportjával szemben. Hamarosan kiderült, hogy a fejlődő országok nemcsak a tőkésekkel, de a szocialista országokkal szemben is követelőzésekkel léptek fel. A magyar delegáción belül eléggé hamar megváltozott a hangulat, különösen amikor láttuk, hogy a fejlődő országok delegációiban egyre több olyan selyemifjúval lehet találkozni, akik fényűző életmódja messze meghaladta még a nyugati országok delegációinak nálunknál sokkal gazdagabb életszínvonalát. Pedig sok mindent megtettünk azért, hogy a kedvükben járjunk. A konferenciára felkészülőben, magam is résztvettem a Belkereskedelmi Minisztériumban egy olyan tárcaközi ülésen, ahol például azt vizsgáltuk, hogy hogyan lehetne növelni a fejlődő országokból származó kávébehozatalt. Meg kell, hogy mondjam, meglepett az előkészületek alapossága. Kiderült, hogy egyik-napról a másikra lehetetlen volna az ország kávéfogyasztását jelentős mértékben fokozni. Számos olyan intézkedést vitattunk meg, amellyel a kereslet fokozásának oldaláról sikerült a behozatal fokozását elérnünk. Ekkor bízták meg az egyik gyárat és az ipari szövetkezeteket azzal, hogy vásárolják meg az egyik olasz kávéházi presszógép licencét, valamint koppintsák le a családi kávéfőzők gyártásának know how-ját. A presszóknak előírták az ilyen áruk beszerzését és a Keravill üzleteket is feltöltötték kis kávéfőzőkkel. A nagykereskedelmi vállalatokat megbízták azzal, hogy gondoskodjanak az egész országra kiterjedő „áruterítésről”, vagyis arról, hogy az ország 43 44

Tengerparttal nem rendelkező Szokás

64

városaiban, sőt még a falvakban is lehessen pörkölt kávét vásárolni és a presszókban „duplát” felajánlani. A későbbi években Magyarország valóban presszókávé ivó nemzet lett, a KGST országokban egyre több lett a Herendi Porcelánba öltöztetett presszógép és az ahhoz dukáló kávékészlet. Ekkor jelentek meg a különböző minőségi kategóriáknak megfelelő kiszerelt kávék, többek között ettől datálódik a még ma is ismert Omnia kávé. A magam obulusát ehhez az akcióhoz, azzal a javaslattal tettem meg, hogy UNCTAD által megszavazott Általános Vámpreferenciák Rendszerében csak olyan termékekre adjunk a legnagyobb kedvezményes vámoknál kedvezőbb vámelbánást, amelyeket közvetlenül a fejlődő országokban adtak fel magyarországi rendeltetetéssel, de a kedvezményből zárjuk ki a nagy nyugati kikötők gyarmatáru kereskedői által feldolgozott és kiszerelt árukat. Akkor még nem tudtam, hogy ezt nevezik termékmarketingnek. Szerintem azok se, akik csinálták. Sok szép emlék fűz, ehhez a valóban nagyon érdekes nemzetközi konferenciához. Mind a külföldiek, mind a magyarok között sok kollégával dolgoztam együtt, kezet foghattam Che Guevarával, a kubai delegációt vezető „Commandanté”-vel, láttam Valéry Giscard d’Estaing francia pénzügyminisztert, későbbi köztársasági elnököt és az üléseken nagyon sok Nyerges Jánoshoz fogható nagy tudású tárgyaló felszólalásain nevelkedhettem. Furulyás Feri volt a nagy delegáció titkára, tehát neki az érdemi feladatok mellett a szervezési munkák zömét is el kellett látnia. Én a sokféle apró munkában voltam segítségére. Ugyanakkor számos megbízást teljesítettünk a konferencia lebonyolításának technikai kérdéseiben is. Itt tanultuk meg mindaketten a gazdasági diplomácia alapelemeit és azt, hogy valójában mi is az a multilaterális konferenciadiplomácia. Minthogy a konferenciadiplomácia nagyon közel állt a Magyarországon akkor ismeretlen parlamenti demokráciához, valójában olyan ismeretekre tettünk szert, amelyet ha fiatalok lennénk jól tudnánk használni idehaza is. A konferencia résztvevői ugyanis különböző érdekcsoportokba szerveződtek. Az A csoportba tartoztak az afro-ázsiai országok, a B csoportba a fejlett tőkés országok a C csoportba a latinamerikai és végül a D csoportba a szocialista országok. (Ha valamelyik csoport összetételére rosszul emlékszem, akkor bocsánatot kérek az országoktól). A plenáris ülésen az országok általában a saját nevükben szólaltak fel, az öt tárgyalási bizottságban viszont a nagyobb szerep az egyes csoportok szóvivőire hárult. Ez utóbbiakat a csoportok résztvevői maguk választották ki és még abban is meg volt a rotáció, hogy a szóvivői szerepeket a különböző bizottságokban és munkaszervekben más és más országnak adták ki. Ha egy delegáció jól működött, akkor abban tulajdonképpen mindenkinek meg volt a maga megbízatása. A delegációt esetünkben Bíró József külkereskedelmi miniszter vezette, operatív helyettese és belső és külső fő koordinátor Nyerges János volt. Aki az ilyen konferenciákat kívülről (például a TV-ből) nézi az azt látja, hogy a delegátusok egy-egy papírral a kezükben szaladgálnak a teremben. Ezek a papírok valójában nem mások, mint a különböző határozatoknak a tervezetei. Ezek készülhettek valamelyik delegációban, de leginkább az előbb említett négy csoport valamelyikében. A szaladgálás azt jelenti, hogy az ezzel megbízott delegációs tag viszi a javaslatot a csoport többi tagjaihoz, vagy az egyik csoport nevében a másik csoporthoz. A sok papír alapján kezdődik meg a javaslatok, vagy a határozat-tervezetek megvitatása a csoporton belül, vagy azok között. Ezt nevezik egyeztetésnek. A sokszámú érdek egyeztetése bonyolult feladat. A plenáris ülések jellege inkább protokolláris, mint érdemi. A szónokok inkább a reportoknak (jelentéseknek), mint egymásnak szónokolnak.

Nem véletlen, hogy Nyerges János azt mondta - Mikósdi engem nem az érdekel, hogy az ülésteremben melyik seggfej mit mondott, hanem inkább az, hogy a teremben ki mindenkivel beszél (egyeztet) és, hogy miről beszél és hogy holnap az egyik, vagy másik teremben, vagy azon kívül mi fog történni. Nem arra tartom 65

magát, hogy azt mondja el, amit a felszólalások jegyzőkönyvéből elolvashatok, hanem arra, hogy legyen ott minden sarokban és tudja meg mi készül a boszorkánykonyhákban. Tulajdonképpen ez a konferenciadiplomácia alfája és omegája. A másik fontos feladat, a titkársággal fenntartott szoros kapcsolat. A titkárság ugyanis az a testület, amely az elhangzott felszólalásokat rögzíti. Az un. summary recordok 45 lehetnek az elmondott felszólalások tömörítvényei, vagy un. lefolyási jegyzőkönyvek, amelyekben napirendi pontonként ismertetik az egyes országok, vagy országcsoportok állásfoglalásait, a benyújtott javaslatokat és a szavazások eredményeit. Nagyon fontos ezért az, hogy a delegáció ezzel megbízott tagja ellenőrizze a jegyzőkönyveket abból a szempontból, hogy pontosan idézték-e az adott delegáció felszólalását, vagy állásfoglalását. Még arra is meg van a joga, hogy, ha a felszólaló valamit kifelejtett felszólalásából, vagy állásfoglalásából, akkor a szöveget pontosítsa. A titkárság emellett a gyűjtő- és publikációshelye az egyes országcsoportok által benyújtott egyezetett határozati javaslatoknak A konferencia záróokmányai ezekből a határozati javaslatokból készülnek el. Fontos tudni, hogy az ENSZ határozatok a Biztonsági Tanács határozatai kivételével nem minősülnek a nemzetközi jog forrásainak. Az ENSZ határozatok döntő többsége politikai aktusként rögzül, de nem teremt sem, jogot sem kötelezettséget. Ugyanez nem mondható el a GATT-ról, vagy a helyébe lépő Világkereskedelmi Szervezetről, mert az ottani tárgyalások eredményeként megszülető megállapodások az aláíró országok politikai akaratából elfogadott nemzetközi szerződésnek tekintendők, amelyben jogok állnak szemben kötelezettségekkel és így azok a nemzetközi jog forrásai. A BT határozatai kivételével az ENSZ határozatai nem kényszeríthetők ki, a GATT/WTO megállapodásait viszont maguk az országok kényszerítik ki egymással karöltve és egymással szemben. A diplomáciai humor (mert ilyen is van) ezért nevezte az UNCTAD-ot talking shop46 -nak és a GATT-ot bargaining shop47-nak. Sőt az UNCTAD nevéből is viccet formáltak: a hivatalos elnevezés: United Nation’s Conference on Trade and Development48 (UNCTAD) helyett az Under No Circumstances Take Any Decisions 49 (UNCTAD) elnevezést használták. Még a magyar nyelv is tartogatott gúnyos elnevezést: un©tad.

Mielőtt a konferenciáról szól beszámolómat befejezném, hamarjában ide idézek még néhány apró történetet, amely jól példázza, hogy delegátus lét magasztossága mögött mindvégig sikerült a „homo ludens”50 szerepkörében is megmaradnunk. Nyerges János, mint a „felvilágosult abszolutizmus” uralkodója akkor érezte jól igazán magát, ha beosztottaival találkozván, a permanens parancskiadás erényét gyakorolhatta. Mivel Furulyás Feri és én voltam közvetlen alárendeltje, a bőségesen ömlő parancsolatok első számú célszemélyei is mi voltunk. Amikor az ülésteremből kijöttünk és bele botlottunk, alig úsztuk meg egy-egy újabb feladat bekasszírozása nélkül. Az is kedvenc szokása volt, hogy delegátus társaival hosszasan értékelte az üléseken hallottakat, igy Ferivel együtt mindig arra törekedtünk, hogy amikor a főnökkel „elveszítettük a szemkontaktust” azonnal a „szégyen a laposkúszás, de hasznos” parancsát követve elódalagjunk a Nemzetek Palotájának csodálatos toilette budoárjaiba. A parancskiadás még az üléstermekben is folytatódott. Minthogy az egyik Bizottságban én voltam a delegátus és a Főnök pedig az elnökség tagja, általában a harcászati gyakorlatokban tanult beásás művészetét gyakorolva azt a taktikát folytattam, hogy az előttem ülő termetes Dahomey-i küldött háta mögött teljesen ráhajoltam az asztalra és úgy menekültem el a „szemkontaktus” elöl. Ez tartott egészen addig, amig a mellettem lévő „India”-i delegátus 45

Összegező jelentések Duma bolt 47 Alkudozó bolt 48 Az Egyesült Nemzetek Kereskedelmi Konferenciája 49 Semmi szín alatt sem fogad el bármi határozatot 50 A játékos ember 46

66

nem bökött oldalba és nem mutatta felém, hogy a főnök már majdnem leesett az elnöki pulpitusról. Volt viszont olyan parancs is, amely elől nem tudtam kitérni. Nyerges János nagyon rossz véleménnyel volt Vajda Imre professzorról, aki az UNCTAD konferencia előtt írott egyik cikkében valami olyanfélét írt, ami diametrálisan ütközött Nyerges álláspontjával. Azt a parancsot kaptam Nyerges Jánostól, hogy személyesen fogadjam a repülőtéren a professzort, vigyem mindenhová, de ha Vajda beteszi a lábát a konferencia területére, porolhatom a munkakönyvemet. Már a harmadik napja kísérgettem a professzort a városban. Megmutattam a Reformáció Emlékművet, a Landolt kávéházat, ahol Lenin fogadta a bolsevik emigrációt elmentünk a Rue de Carouge-ba, ahol megmutattam annak rádiókészítő műhelynek a kirakatát, ahonnan Radó írta Moszkvába a Dóra névre hallgató kémjelentéseit, stb. Csak egy helyet nem mutattam meg, a Vágó József által tervezett Nemzetek Palotáját, ahol pedig az UNCTAD ülésezett. Erre már Vajda is gyanút fogott és amikor megkérdezte, hogy Nyerges engem nem azért rendelt ki melléje, hogy távol tartsam a konferenciától, akkor felhívtam telefonon Nyergest és kértem tőle a munkakönyvemet. A másik sztori a kulturálódásról szólt. Az egyik genfi kismoziban ülök, amikor az utolsó sorok egyikéből a Szarka Károly nagykövet mellett ülő Nyerges János hangját hallom -

Látom Mikósdi, hogy művelődik

Az olvasó most megbocsát nekem, de kénytelen vagyok a film történetét elmesélni, mert az én történetem slusszpoénjához annak ismerete elengedhetetlen. Tehát a történet a következő: Haldoklik az egyik nagy ranchtulajdonos, aki a birtokot a legidősebb, de egyben leghülyébb fiára hagyja. A tehénpásztorok abban reménykednek, hogy az örököst könnyű lesz rábeszélni arra, hogy ossza szét az örökséget közöttük és így mindenki mehet a jószerencséjét követni. Igen ám, de örökösünk egy pillanatra a saját fejébe teszi az elhunyt papa cowboy kalapját, beáll a tükörbe és hirtelen megvilágosodik benne az érzés, hogy milyen jó egy gazdag ranch tulajdonosának lenni. Amikor a cowboyok elkezdenek követelőzni, hirtelen haragra gerjed és egyesével mindenki kirúg, aki a birtokon dolgozott addig. Ott marad egy szál magában. Filmes nyelven szólva: áttűnik a nagy totál. A közeli Santa Fében nagy marhavásár készülődik. Hősünk egyedül terelgeti a marhacsordát, miközben a pampán nagy vihar kerekedik. A megvadult állatok egymás után potyognak a szakadékba. Igen ám, de hirtelen azt lehet észrevenni, hogy a kirúgott cowboyok egyenként szivárognak vissza a csorda köré és mire a nap kisüt ismét együtt az egész csapat, a marhák megmenekülnek és a gazda jó pénzért értékesíti a lábon álló portékát. Valójában addig éltek, amíg meg nem haltak. Eddig a történet, de az enyém, még folytatódik. Másnap reggel nagy delegációs értekezlet. Mielőtt a gyülekezett nekilátna a munkadandárjának, Nyerges János nem minden pedagógiai célzás nélkül felteszi a kérdést -Na Mikósdi mesélje el, hogy mit látott tegnap a kispiszkosban! Miután röviden elmeséltem, újra kérdez

67

-Na és volt benne az erkölcsi tanulság? Mivel tanácstalanul néztem rá, nem késlekedett a válasszal -

Az, hogy aki nem parírozik, az porolhatja a munkakönyvét! Hát Nyerges elvtárs - fűztem hozzá - nekem teljesen más volt a tanulság

-

No fene, és mi volna az? –kérdezett vissza

-

Az, hogy szart sem ér a főnök a beosztottai nélkül – volt a válaszom és tört ki a röhögés a többiekben.

A fentieken túl az UNCTAD-nak köszönhetem, hogy Genf lett második szülővárosom. A konferencia végén olyan perforált vakbélgyulladást kaptam, hogy valamely elkövetett műhiba következtében az orvosok lemondtak rólam. Az eddig leírtak után, ugye kár lett volna értem? Az egyik délután borzalmas gyomorfájás jött rám. Furulyás Feri először azt mondta, na megint valamit jól bekajáltál, de amikor már egyre rosszabbul lettem, akkor szólt a főnöknek, aki hamar kiadta a parancsot: azonnal mentőt kell hívni. Már sötét este volt, amikor a mentő bevitt a klinikára. Azonnal műtőbe vittek, miután megvizsgáltak. Amikor az altatás közben franciául feltették a kérdést: „volna-e kedve hányni”, akkor még azt gondoltam, hogy milyen udvariasak ezek a svájciak és azt válaszoltam: „ oh, nem, talán majd később”– feleltem udvariasan, majd franciául számoltattak és a többire már nem emlékeztem. Amikor felébresztettek és kivittek a műtőből, akkor vettem észre, hogy a folyosó tele van a delegáció tagjaival: miniszterhelyettesek, főosztályvezetők és a nép egyszerű gyermekei. Kérdezhettem volna, hogy ki maradt a konferencián, de a helyzet nem volt alkalmas a humorizálásra. A kiszolgálás komolyságára és szívélyességére jellemző volt, hogy az első estétől egy fityulás ápolónő ült mellettem az egyágyas kórteremben és viselte gondomat. Akkor már gyanítottam, hogy valami rendkívüli esemény történhetett velem, amikor szabadkozásomra, miszerint nem tudtam elvégezni valamilyen feladatot, a határidőkre rendkívül háklis Nyerges azzal válaszolt, hogy több is veszett Mohácsnál. Ezek szerint az intenzív osztályra kerültem volna, ha olyan Genfben is lett volna. Néhány nap elteltével a rendkívüli állapot véget ért, de közben kilószámra töltötték belém az antibiotikumot. Vagy ez volt az oka, vagy az, hogy amikor Baczoni Jenő meglátogatott és észrevettem, hogy a két lába között a karosszék alatt kilóg a budi és röhögőgörcs tört rám, olyan rosszul lettem, hogy visszatért a fityulás ápolónő és kezdődött minden elölről. Az egyik délután Nyerges megkérdezte, hogy mit szólnék hozzá, ha feleségem meglátogatna. Mondtam, hogy örülnék, erre közölte, hogy most szállt le a repülőgépe és egy órán belül megérkezik. Ekkor jöttem rá, hogy akkor nagyon nagy lehet a baj. Ettől fogva ketten ültek mellettem, feleségem és a fityulás. Utóbbi később megmondta, hogy Monsieur maga nagyon messziről jött vissza. Amikor gyógyulásom visszafordíthatatlan lett még egy hétig Genfben maradhattunk feleségemmel. Hosszasan üldögéltünk a Mont Blanc híd mögött lévő Rousseau szigeten és néztük a Tó és a Rhône folyó találkozását, a híres vízsugárt a város kitárulkozó panorámájával együtt. Azt hiszem, ismét megszülettem. Átszálláskor haza felé a Zürichi repülőtéren találkoztunk Bíró József külkereskedelmi minisztettel aki a konferencia zárószakaszára utazott vissza Genfbe. - Na maga az a híres Mikósdi –üdvözölt a miniszter és gratulált a gyógyulásomhoz.

68

Amikor Ferihegyen kézbe vehettem két éves kisfiam, akkor kezdett el fojtogatni a sírás. Hazaérkeztem. Szép hazámból való elindulásom rövid története Mint minden szakmabeli én is szerettem volna külföldi kiküldetésre kerülni. A velünk rivalizáló Államközi főosztály azt tervezte, hogy a brüsszeli kereskedelmi kirendeltségen létesít egy olyan posztot, amely kizárólagosan az EGK Bizottságát helyszínen megfigyelő és nem hivatalos kapcsolatépítő feladatot fog ellátni. Az Államközi főosztály vezetője az a Búzás József volt megint, aki már kétszer szerepelt visszaemlékezéseimben. Nem volt nehéz ebben az ügyben is kiválasztottjává lennem. Igen ám, de a rivalizálás miatt, ha közlöm főnökömmel, hogy Búzás szeretne Brüsszelbe küldeni, akkor biztos, hogy megfúrom magamat és sohasem jutok ki Brüsszelbe. Egy szerencsés véletlen mégis a kezemre játszott. Valamilyen ügyben találkoztam a TESCO külkereskedelmi vállalat egyik főosztályvezetőjével, azzal, aki magyar szakemberek fejlődő országokba való kiküldésével foglalkozott. Ezeket a kiküldetéseket azokból a műszaki tudományos együttműködési segítségnyújtási felajánlásokból finanszírozták, amelyeket a magyar kormány vállalt az egyes fejlődő országok kormányaival szemben. Kiderült, hogy a Kamerun-i köztársasági elnök mellett egy olyan tanácsadói posztot kívánnak létesíteni, amelynek betöltője segít az ottani vámszervezet kiépítésében beleértve a vámtarifa és a vámjog elkészítését. Mondtam az illetőnek, írja meg a kikérő levelet Nyerges János önálló osztályvezetőnek. Nyerges az egyik reggel lehívatott magával és profánabb módon közölte velem - Maga egy lótusz-faktuszt megy Kamerunba, megbeszéltem Búzással, hogy maga lesz a mi brüsszeli emberünk. Búzással viszont azt is közöltem, hogy ha megkapom a státuszt arra, hogy saját emberemet kiküldjem a genfi állandó misszióra, akkor maga Brüsszelből átmegy Genfbe, egyébként porolhatja a munkakönyvét. Ezzel viszont meg is született visszaemlékezéseim következő fejezetének a címe.

Brüsszelből Budapestre Genfen keresztül vezet az út. Hogyan lettem a fehér asztal lovagja 1965. május 15.-én érkeztünk meg feleségemmel meg Brüsszel Zaventem repülőterére, teljesült hát az az álmom, amelyre sokan vágytunk, akik az Egyetem külkereskedelmi szakára jártunk. A külügyminisztériumi félre sikerült próbálkozás után mégis sikerült diplomáciai pályára lépnem, mégcsak nem is akármelyikre, én voltam az első magyar kiküldött, aki feladatául azt szabták, hogy az Európai Gazdasági Közösség Bizottságának apparátusával építsen ki személyes kapcsolatot. Mivel a vízumkérelembe ezt politikai okokból nyíltan nem lehetett beírni, a Kereskedelmi Kirendeltség textilipari titkáraként küldtek ki. Fel is készítettek rendesen, jó pár hetet töltöttem a Hungarotex, Modex és Importex külkereskedelmi vállalatoknál, erről majd később részletesebben. 69

Az EGK-val való kapcsolatok kiépítésében segítségemre sietett a véletlen szerencse is. Történt ugyanis az, hogy az 1964. évi UNCTAD konferencián az üléstermekben bemutatkozás nélkül megismerkedtem egy velem egykorú fiatal delegátussal és bizonyos cinkos munkabarátság alakult ki közöttünk. Együtt lézengtünk valahol a padsorok mögött, vagy között és szedegettük össze az ülésteremben kiosztásra váró dokumentumokat. Amikor egyikünk távolmaradt, akkor másikunk szedte össze neki is a papírokat, summásan értékeltük a történteket és, ha a miniszteri felszólalások voltak napirenden, akkor időnként megjegyeztük, hogy - Nem történt semmi különös. Amikor azután egyszer be is mutatkoztunk egymásnak és névjegyet cseréltünk, akkor derült ki, hogy egymás legádázabb ellenfelei vagyunk és ezen mindig nagyon jókat nevettünk. Maas barátom ugyanis (keresztnevére már nem emlékszem) az EGK Bizottságának Külkapcsolati Főigazgatóságán dolgozott, én meg ott, amelyről már részletesen írtam az előzőekben. Amikor Brüsszelbe megérkeztem, akkor az EGK-éktól összesen két nevet ismertem az egyik Kawan volt, akit tilos volt megkeresnem és Maas, akitől Genfben még elbúcsúzni se tudtam, mert a perforált vakbél idő előtt eltávolított az üléstermek tájékáról. Mit volt, mit tenni, elővettem a névjegyet és felhívtam Maas-t. Közöltem vele, hogy Brüsszelben dolgozom a Kereskedelmi Kirendeltségen és, ha van kedve elfogadni egy ebédmeghívást, akkor szívesen találkoznék vele. Maas örömmel fogadta a meghívást és hamarosan együtt hódoltunk a Lucullusi és Gambrinusi élvezeteknek. A beszélgetésre felkészülendő, elővettem a belgiumi hivatalos Who Is Who-t (valamikor nálunk ezt Országos Tiszti Címtár-nak, Marx és Engels idejében Gothai Almanachnak hívták) és kikerestem belőle az EGK Bizottsága Külkapcsolati, valamint Mezőgazdasági Főigazgatóságainak szervezeti rendjét (organigrammáját) és kiírtam belőle azokat a neveket, amelyek viselőivel a kapcsolatépítés során szerettem volna megismerkedni. Elsősorban a keleteurópai országokkal foglalkozó igazgatóság, másrészt a magyar mezőgazdasági kivitel szempontjából meghatározó igazgatóságok érdemi ügyintézőinek, valamint az őket közvetlenül irányító középvezetőknek a megismerésére törekedtem. Ehelyütt szeretném megjegyezni, hogy ebben a vonatkozásában Budapest teljesen megbízott judíciumomban, tehát a megismerendő és a kapcsolatlétesítésre számításba jöhető személyek kiválasztását nekem kellett kigondolnom. Azt már budapesti személyes tapasztalatom diktálta a lakáskiutaláshoz való hozzájutás kérdésében, hogyha valamit el akarsz intézni, akkor ne a fejhez, hanem a kézhez menj, mert sorsod jobbra fordítása ügyében ott tehetsz a legtöbbet a magad érdekében. Erre törekedtem Brüsszelben is. Az első találkozás alkalmával tájékoztattam Maas urat arról, hogy hatóságaim azért küldtek ki dolgozni a brüsszeli kereskedelmi kirendeltségre, hogy állandó megfigyelői minőségben kezdjem el a személyes kapcsolatok kiépítését a Bizottság kereskedelempolitikai és a mezőgazdasági illetékeseivel. A személyes kapcsolatok keresése egyáltalán nem jelenti azt, hogy változás következett volna be abban a politikában, amely során Magyarország a többi szocialista országhoz hasonlóan nem keresi a politikai kapcsolatokat az Európai Gazdasági Közösséggel. Ugyanakkor tény, hogy hazánk külkereskedelmi forgalmában egyre nagyobb 70

szerepet játszik az EGK-hoz tartozó országokkal fenntartott árucsere és azt is tudjuk, hogy az 1957. évi Római Szerződés rendelkezései alapján a kereskedelempolitika megfogalmazása és nemzetközi képviselete fokozatosan átkerül a tagállamoktól a Közösséghez és azon belül is a Bizottsághoz. Erre utalnak azok a tapasztalataink is, amelyeket az egyes EGK tagországokkal fenntartott bilaterális árucsereforgalmi és fizetési megállapodásaink alkalmazása során szereztünk. Felfigyeltünk ugyanis arra a jelenségre, hogy az egyes EGK tagállamok az évenként sorra kerülő vegyes bizottsági üléseken egyoldalú nyilatkozat formájában időbeli korlátokat szabnak az előbb említett bilaterális megállapodások kereskedelempolitikai rendelkezéseinek alkalmazásához. A tartalmukat tekintve azonos nyilatkozatok arra utaltak, hogy kereskedelempolitikáról csak addig tudnak bilaterális formában tárgyalni és megegyezni, amig az nem áll ellentétben a tagállamok más nemzetközi szerződésben vállalt kötelezettségeivel. Tudtuk, itt arról van szó, hogy a tagállamok kereskedelempolitikai szuverenitásukat fokozatosan átadják az EGK-nak és azt szeretnénk velünk is tudomásul vetetni. Minthogy az EGK-t mi politikai szempontból és más okokból nem tudjuk elismerni, ezért az egyoldalú nyilatkozatokat a közlés tényének elismerésével vettük tudomásul, anélkül, hogy azok tartalmát is elfogadtuk volna. Maas menetközben számos kérdést tett fel, melyekre kimerítő válaszokat kapott tőlem. A beszélgetés végén pontosan értette, hogy nem az alapvető ellentmondások feloldásának kezdeteiről, hanem a modus vivendi közös kimunkálásának megkísérléséről van szó. Kértem, hogy beszélgetésünk tartalmáról tájékoztassa illetékes feletteseit és amennyiben azok kezdeményezésünket elfogadhatónak ítéli, akkor azt jelezze nekem. Figyelmezettem barátomat arra is, hogy a kezdeményezés elfogadása mindkettőnk számára testsúlyunk jelentős növekedésének kockázatát hordozza, mert azzal az utasítással érkeztem Brüsszelbe, hogy nem tehetem be a lábam a Bizottság épületébe, az összes beszélgetést ezért csak a vendéglők fehér asztalai mellé szóló meghívások keretei között kell kezdeményeznem. A jó hangulatú beszélgetés végén Maas saját gépkocsiján hozott haza Kirendeltségre. Mindketten jót derültünk azon, hogy annak ellenére be mertem ülni EUR rendszámú gépkocsijába, hogy az EUR elismerésére nem is volt felhatalmazásom. Alea iacta est51 - mondhatta volna Julius Cézár, ha nem Brutussal lett volna randevúja a szenátus lépcsőjén, hanem neki kellett volna egy jó kis aperitifet meginnia Maas úrral valamelyik brüsszeli étteremben. A dolgot komolyra fordítva még két megjegyzést. Brüsszeli kiküldetésem a magyar kereskedelempolitika bilaterális és multilaterális pankrációjának szőnyegén dőlt el. A Közös Piaccal kezdetben a Nyerges János vezette, akkor már, Önálló Osztály foglalkozott és ezt a dossziét egy rendkívül agilis és felkészült kolléganőre, Izikné Hedri Gabriellára bízta. Később ez a hölgy úgy összeveszett Nyerges Jánossal, hogy a végén szakításra került sor. Ezért nem sokkal a rivális bilaterális államközi főosztályhoz „igazolt át”, de elvitte magával a „Közös Piacot” is. Az árulás vérbosszút kívánt, de én abból indultam ki, hogy aki Nyerges János ellensége, az nem feltétlenül kell, hogy az én ellenségem is legyen. Így a korábbi munkatársi barátságot én nem mondtam fel. Ha néha-néha beszéltünk is egymással, azt mindig titokban kellett tartanom. Új főnöke, a már többször említett Búzás József, viszont jól ismert engem és az ellentmondást úgy oldotta fel, hogy közölte Nyergessel,

51

A kocka el van vetve.

71

- A Közös Piac nálam marad, de a kapcsolat kiépítésére létesítendő posztra a te emberedet, Mikósdit küldöm ki. A létrejött kompromisszum azt jelentette, hogy Nyerges elfogadta brüsszeli kiküldetésemet, Búzás pedig azt, hogy ha Nyerges Genfben státuszhoz jut, akkor átrendelhet engem Genfbe és még brüsszeli utódomat is ő jelölheti ki. A kompromisszumok boszorkánykonyhájában így fortyogott a rivális főosztályvezetők közötti testvéri szeretet. A másik megjegyzés: a kereskedelempolitika kulináris műfajában való elmélyedéshez ismételten a forgandó szerencse vezetett el. Történt ugyanis az, hogy a Nagykövetség diplomáciai futárforgalmában a belga vámigazgatás malomkerekei között valamely porszem elakadt. A nagykövet, mikor megtudta, hogy odahaza vámügyekkel foglalkoztam, felkért, hogy oldjam meg a problémát. Elővettem a már említett belga tiszti címtárt és a Belga Központi Vámigazgatás organigrammjában ráakadtam Carlos van Goessens tanácsos, mint illetékes nevére. Mivel a címtárban telefonszám is volt, felhívtam és rövid határidőn belül fogadott is. A probléma előadása közepette nem a diplomaták bikkfa nyelvét, hanem a vámosok által használt szaknyelvet hívtam segítségül. Goessens hirtelen behívta az illetékes beosztottját és azt mondta - Nézd meg jól ezt az ember, kommunista országból jött, de vele lehet mégis valamiféle emberi nyelven beszélni. Erre szokták mondani, hogy nem semmi, de én azt mondom, hogy évtizedekben mérhető barátságom ekkor kezdődött el Goessens-sel. Remélem, hogy még jut hely ebben a visszaemlékezésben, hogy Goessensről szót ejtsek. Goessensben hazája nagy gourmet52-je veszett el. Rám mindenesetre sokkal nagyobb hatással volt, mint a marxizmus-leninizmus. Már az is nagyszerű kezdést sejtetett, hogy amikor meghívtam egy kis könnyed ebéd elköltésére, kérte, hogy a vendéglőt ő nevezhesse meg. Nem akarom az olvasó ízlelőbimbóit tovább ingerelni. Már az első évben, de későbbi visszatérésem idején, több mint 40 brüsszeli vendéglőbe vezetett el és lehettem később én is a szakma nagy öregje. Megfordultam a legsikkesebb vendéglőktől a legpopulárisabbikig is. A későbbi években például legbarátibb vendégeimet a tőzsde alkuszok kisfalodáiba, vagy a brüsszeli vágóhíddal szembeni kis kajáldákba vittem el. (Hogy magyar ízlelőtársaim is a képben legyenek, ezek a helyek hasonlóak voltak Kádár bácsi Klauzál téri kifőzéséhez, vagy Lehel úti Rámpa vendéglő szénlehordói klientúrája által megénekelt nagyfröccsös pacalpörköltek és szalontüdők tovatűnt világának).(V. ö : Prága U Pinkasu, vagy a Hostinec u Cerneho Vola/ a Pinkászhoz, vagy a Fekete Ökörhöz címzett sörözdéivel.) A Maas-sal kezdendő nagy kalandhoz tehát a Goessenstől szerzett tudással is sikerült magam felvérteznem. Kezdetben Goessens volt az előzenekar a Maas-i nagyzenekari performancehoz. Az államközi főosztályon komolyabb felkészítést nem kaptam, ami azt jelenti, hogy teljes szabad kezet kaptam a Bizottsággal való személyes kapcsolatok kiépítésére. A textilipari beosztást közösen választottuk ki és a Benelux referatúrától komoly segítséget kaptam a vállalati felkészítéshez. Ennek keretében végig látogattam azokat az áruosztályokat, amelyek a belga-luxemburgi viszonylatban felelősek voltak a magyar kivitelért és behozatalért, 52

Francia eredetű kifejezés, magyarul ínyencnek, ínyesmesternek mondjuk, aki nem csak az étel és italok, de a megfelelő vendéglők kiválasztásban is jeleskedik.

72

megismerkedtem az üzletkötőkkel és bonyolítókkal és a Hungarotex, Modex és Importex megszervezte a vállalatok külföldi képviselőivel való későbbi megismerkedésemet. Erre a komoly felkészítésre nagy hangsúlyt helyeztek, aminek hála, zökkenőmentesen tudtam a kereskedelmi munkát elkezdeni és elhárítani egy később megemlítendő provokációt is. A politikai és kereskedelempolitikai felkészítést Nyerges Jánostól kértem és kaptam meg. Volt főnököm azt tanácsolta, hogy a kapcsolatok kiépítésénél kerüljem el Louis Kawant arra való tekintettel, hogy a nemzetközi fórumokon, így az ENSZ EGB Kereskedelemfejlesztési Bizottságában és az UNCTAD-ban ő a politikai ellenfél, Nyergesnek vele kell a konfrontáción alapuló vitatkozásokat lefolytatni. Nyerges megtalálta a módját annak, hogy kerülő úton Kawan tudomására juttassa, hogy az én brüsszeli tevékenységem semmiben sem kívánja aláásni az ő pozícióját és hogy utasítást kaptam arra is, hogy vele ne is keressem a kapcsolatot. Nyerges fontosnak tartotta azt is, hogy az EGK-val kapcsolatos tevékenységem ne hozzon olyan gyanúba bennünket, hogy mintha mi a Szovjetunió háta mögött valamiféle dezertőri szerepre törekednénk. Azt a szovjeteknek nyugodtam elmondhatom, hogy vannak komoly kereskedelmi érdekeink, amelyeket az EGK diszkriminatív és protekcionista kereskedelempolitikája súlyosan érinthet és mivel ezeket károkat máshogyan nem tudjuk minimalizálni, kénytelen vagyunk az „ördög barlangjába” bekukucskálni időnként, hogy tudjuk mire számíthatunk és ha kell gyakorlatias lépésekkel, „bizonyos technikai megegyezésekkel, például árgaranciák vállalásával” elősegíteni az EGK tagállamaiba irányuló kivitelünket. A félreértések elkerülése érdekében, tilos az EGK Bizottság épületébe belépnem és ezt megismerendő partnereimmel is közölnöm kell. Brüsszelbe érkezésem után fel is kerestem a szovjet nagykövetség illetékesét, Jurij Buzikin tanácsost és a Nyergestől kapott instrukciók szerint tájékoztattam küldetésem céljáról, irányáról és korlátjáról. Átadtam Nyerges János személyes üdvözletét is, akit „nem tudom, hogy honnan”, de Buzikin is ismert. Hamar rájöttem arra, hogy Brüsszelbe érkezésemről a szovjetek úgy is értesültek volna, tehát bölcs volt Nyerges utasítása, arra, hogy tegyek udvariassági látogatást. Buzikin a tájékozatást megköszönte és biztosított arról, hogy szovjet részről sohasem fognak ránk úgy tekinteni, mint akik megbontani kívánják a szocialista országok testvéri szövetségét és, ha Brüsszelben saját export érdekeink mellett kívánunk lobbytevékenységet kifejteni, akkor azt a magyarok belügyének tekintik, s tevékenységemhez sok sikert kívánt. Magyar szempontból ennek a látogatásnak az volt a politikai jelentősége, hogy a kapcsolatok alacsony szintjén adtunk tájékozatást arról, amiről egyébként a hírszerzésük is tudomást szerezhetett volna. Hamar megértettem, hogy a Nyerges utasítás a kapcsolatfelvétel tényének és nem tartalmának bejelentésére vonatkozott. A szovjeteknek megadta a lehetőséget arra, hogy kifogásaikat, ha akarják, a helyszínen, vagy más csatornákon megfogalmazzák, de mivel ilyen az én több éves pályafutásom alatt csak egy kérdésben (arról majd később) érkezett, megnyugodhattunk, hogy helyesen értelmeztük Engels „tanítását” arról, hogy „a szabadság nem más, mint felismert szükségszerűség”. A Buzikinnel való találkozás természetesen a KKM felső vezetését is megnyugtatta abban, hogy a Pártközpontnak jelenthessék, Mikósdi elvtárs tájékoztatta a szovjet elvtársakat küldetéséről és azok az ellen nem emeltek kifogást. Hiába, akkor ilyen időket éltünk.

73

Egyébként szintén Szilágyi Mihály bácsitól hallottam, hogy amikor a háború után valamelyik termék leszállítása után sokalltuk a fizetendő árat, akkor Anasztáz Mikoján szovjet külkereskedelmi miniszter kijelentette: „A barátság barátság, a pénz, az pénz!” A Maas-sal elkezdett ismerkedési kurzus eredményesen folytatódott. Újdonsült barátom egyesével, vagy kettesével szállította a Bizottság különböző osztályain dolgozó kollégáit Brüsszel Goessens által nekem bemutatott legintimebb vendéglőibe. A külügyek és a külkereskedelmi ügyek intézése abban az időben a Bizottság apparátusában még összevontan történt a Külső Kapcsolatok Főigazgatóságán. Ez is jól bizonyítja, hogy az Európai Gazdasági Közösség a kezdetek kezdetén lényegében gazdasági meghatározottságú integrációs szervezet volt. A Külkapcsolati Főigazgatóságon az egyes részlegek funkciója a területi elvet követte és emellett voltak funkcionális egységek is, az egyikük például a GATTal foglalkozott. Mivel akkor még nem volt kapcsolatunk a GATT-al, ezért csak a keleteurópai részleg vezetőjét Aurélio Cingoláni és utódát Dino Gianfranchi osztályvezetőket kívántam megismerni. A Mezőgazdasági Főigazgatóságon a szervezeti elv a legfontosabb árucsoportokat követte, a funkcionális egységek foglalkoztak például a mezőgazdasági támogatási rendszerrel (FEOGA)53mások például a GATT-al. Itt inkább az egyes mezőgazdasági árucsoportok döntéselőkészítőivel, vagyis az ügyintézőkkel kerestem a kapcsolatot. Kerültem a franciákat, mivel ők voltak az agrárprotekcionizmus bajnokai, így a megismert személyek inkább nyugatnémetek (Falkenberg, Süssmilch, Marmulla), vagy olaszok (Materazzi és mások), voltak. A bemutatkozó találkozásokat követően bármelyiküket, bármikor felhívhattam telefonon, vagy ismételten meghívtam valamelyik vendéglőbe. A beszélgetések alkalmat adtak arra, hogy a brüsszeli hírmagazinokban (például az Europe – ban) olvasott szakmapolitikai kérdésekről kérjek pontosítást partnereimtől, vagy első kézből szerezzek információt készülő jogszabályaikról, vagy tervezett lépéseikről. Már kezdettől fogva kértem őket, hogy, ha valami konkrét kifogásuk támad valamely magyar exportőr, vagy importőr gesztióival kapcsolatban, akkor azt jelezzék nekem, mielőtt valami védőintézkedésre gondolnának. Megpróbálok utánanézni a felvetéseknek és a hazai válaszokat figyelembe véve közvetíteni köztük és a magyar külkereskedők között valamely kölcsönösen elfogadható modus vivendi kimunkálása érdekében. Ez különösen akkor volt fontos, amikor esetleg a magyar exportőr hirtelen növelte meg szállításait valamely EGK országba, vagy nem vette figyelembe az adott piacon érvényesülő kereskedelmi árakat. Ilyenkor igénybe vettem az ők statisztikáit és javasoltam hazafelé a szállítások széthúzását, vagy átütemezését, illetve az árak közelítését a piaci árakhoz. Ezzel például elejét lehetett venni a dömping ellenes intézkedéseknek és a vállalatok is jól jártak, mert szállításaikat tovább folytathatták és esetleg az általuk elképzelt árak felett. Hamarosan rájöttek, hogy jószolgálati tevékenységem úgy működhet, mint a gépkocsik lökésgátlója, amely egyenletesebbé tesz a kerekek játékát és megóv a tengelytöréstől. Amikor jól belejöttem ebbe a gyakorlatba, kifejezetten élveztem a munkát. Előfordult az is, hogy Brüsszelbe hívtam az egyes vállalatok kiutazóit és összehoztam őket. partnerkapcsolataimmal. Amennyiben szükséges volt, akkor szóbeli megbeszéléseink alapján a Kirendeltségen a vállalataink képviselőivel (a mai szóhasználat szerint) „szándékleveleket” írattunk és azt főnökömmel a kereskedelmi kirendeltség vezetőjével is szignáltattam. A 53

Európai Garanciális és Agrártámogatási Szervezet

74

szándéklevél másolatát, viszont partnereimmel szignáltattam le és az volt közöttünk a „gentlemen’s agreement54, hogy mindaddig, amig a magyar vállalat betartja a szándéklevélben foglaltakat, addig az EGK hatóságai nem korlátozzák a magyar szállításokat, vagy nem indítanak ellene antidömping eljárást. A későbbiekben ezt nevezte a szakirodalom „technikai megállapodás”-nak. A kereskedelempolitikában ezek jelentették a megállapodások legalacsonyabb szintjét, más helyeken és más összefüggésekben a diplomácia ezt nevezi „no paper paper”-nek. Addig, amíg Brüsszelben szolgáltam 2, vagy 3 ilyen technikai megállapodás körül bábáskodtam. Ezzel párhuzamosan textilkereskedelmi tevékenységem sem volt eseménytelen. A belga titkárnő (Marianne) jelezte, hogy két úriember szeretne velem találkozni. Amikor fogadtam őket, akkor arról érdeklődtek, hogy Magyarországról tudnának-e férfi konfekció termékeket importálni. Első kérdésem az volt, hogy saját anyagos (tehát magyar alapanyagokból készült), vagy bérmunka (amikor a szövetet, kellékeket a megrendelő adja, mi a készre gyártást végezzük) termékimportra gondolnak. A kérdés meglepte őket, de egy rövid gondolkodás után saját anyagos termék iránt érdeklődtek Közöltem velük, hogy a Modex külkereskedelmi vállalat a belga piacra a La Lieu nevű brüsszeli ügynökön keresztül szállít, tehát a megrendelés részleteit (modell, méretállás, ár, mennyiség, szállítási és szállítmányozási feltételek, stb) vele kell megbeszélniük. Felemeltem a telefont, de közölték, hogy ők fogják bizományos ügynökünket megkeresni, csak adjam meg telefonszámát és címét. Amikor távoztak, megelégedéssel dőltem hátra székemben, úgy látszik jó kiképzést kaptam a Modex-nél. Csupán azt furcsállottam, hogy név szerint kerestek meg, hiszen alig néhány hete érkeztem meg a kirendeltségre. Amikor egy-két nappal később, La Lieu úrnál érdeklődtem, kiderült, hogy látogatóim még nem keresték meg. Néhány nap múlva viszont azt vettem észre, hogy a kirendeltséggel szemben a Rond Point Churchill (körtér) túlsó oldalán ott figyeli épületünket a korábbi két látogató. A belga titkosszolgálat tehát nem elégedett meg a tartós vízumkérelemhez csatolt tucat fényképpel, fontosnak tartotta megfigyelő ügynökeit „szemkontaktus”ra elküldeni hozzám és még abból is levizsgáztatni, hogy igaz-e az, hogy a kirendeltségen én leszek a textilügyek intézője. (Majd a fejezet genfi részében elmesélem, hogy ezt a svájci kollégáik, mennyivel szellemesebben és elegánsabban oldották meg.) Hiába, ilyen időket éltünk akkortájt. Másik textilkereskedelmi élményem a női melltartóhoz és bugyihoz fűződik. Kiderült, hogy a brüsszeli Innovation nevű áruházhoz hibás szállítmány érkezett és az áruház a reklamáció intézésére elküldte hozzám beszerzési igazgatóját, akit történetesen Festetich Lajosnénak hívtak. A hölgyet a szalonban ültettem le, megkínáltam kávéval és mielőtt az ügyre tértünk volna bájcsevegésbe kezdtem. - Festetich, Festetich, ez a név nagyon ismerős nekem. Véletlenül Asszonyom maguk nem keszthelyiek? - De igen - fordult felém a csinos, harmincas éveinek végét taposó látogatóm. - Akkor pedig – mondtam – kell, hogy legyen valami rokoni kapcsolat közöttünk. 54

A gentlemen’s agreement nem más, mint két vagy több fél nem formalizált megállapodása. Lehet írásbeli, vagy szóbeli, vagy egyszerüen része egy olyan ki nem mondott megegyezésnek, amelyet a felek kölcsönösen tiszteletben fognak tartani.

75

- Nekem Herceg Festetich György volt az apai nagybátyám – árulta el. - Akkor pedig – folytattam - az én anyai nagyapám volt a Herceg úr parádés kocsisa, Édesanyám, a Hercegné kávés szakácsa és Keresztanyám, pedig a szobalánya. Végezetül a közöttünk lévő rangkülönbség a brúdert nem tette lehetővé, de a reklamációt sikerült az áruház megelégedésére rövid határidőn belül rendezni. Érdemes néhány rövid bekezdést arra is szánnom, hogy beszámoljak arról, hogy a hatvanas második felében milyen volt az élet Brüsszelben. A belga főváros azokban az időkben még nem felejtette el az 1958-as Világkiállítást, az Expót. Ha Párizsról azt mondták, a „Fény városa”, akkor kistestvére, Brüsszel sem panaszkodhatott. A Boulevard Adolf Max két pályaudvart a Nord-ot és a Midi-t kötötte össze, rajta egymást sürgető villamosok és méltóságosan hömpölygő autókonvojok vonultak. A kirakatok és a reklámok fényei a „Golden Sixties”55ragyogását tükrözték. Az üzleti élet központja e köré a főútvonal köré települt, de a vele párhuzamos Rue Neuve volt az áruházak és nagy vitrines kereskedőházak utcája. Mindezektől nem messze a híres Grand’Place, s annak holdudvarában a kis éttermek kavalkádját felmutató kulináris negyed. Nem akarom fokozni a hatást, de a belső körút a Királyi Palota mellett haladt el és a körút egy része is olyan fényekben úszott, mint az Adolf Max. A városnak egymástól nem messze két Andrássy útja is volt, az egyik a Tervueren-i Afrika Múzeum, a másik az ottani városliget, a Bois de la Cambre felé vette az irányt. Ami még érdekesség Brüsszel nem kerületekből, hanem 19 önálló városból (Pl. Bruxelles, Ixelles, Uccle, Auderghem, Schaarbeek, Jette, Evere, Etterbeek és a futballisták által ismertté tett Anderlecht, stb) áll. (Háromszor voltam Brüsszelben, összesen 10 és fél évig, de mindig Uccle-ben laktam, mert ott volt a kirendeltség és a nagykövetség is) Amikor a hazai főosztályról kollégáim az egyik budai vendéglőben búcsúztattak, egy kicsit keseregtem, hogy Genftől el kell búcsúznom, de Furulyás Feri, aki már járt ott, megnyugtatott - Gyurikám jól fogod érezni magad. Igaza lett, az 1966-ot 1996-tal átívelő többszöri kiküldetés után bevallom, bár honi lokálpatriotizmusom elvitathatatlan, gyakran gyötör a honvágy Uccle és várostársai iránt. Visszaemlékezéseim során még gyakran visszatérek Brüsszelbe és Belgiumba. A külszolgálat a 60-as években még őrizte a hidegháború hangulatát. A diplomáciai kapcsolatokban még erősen lehetett érezni azt, hogy nem tekintenek bennünket velük egyenjogú partnernak, hanem a szovjet blokk valamelyik szatellit államának. Magyarország megítélése még erősen hordozta az 1956. évi forradalom leverése miatti politikai antipátia jegyeit. A magyar külpolitika szoros betagolásban működött a Szovjetunió vezette politikai-gazdasági renden belül. A Benelux Államok hasonló módon követték szövetségi rendszerük minden rezdülését. Önálló kezdeményezések alig voltak, még nem jött el az ideje a kikacsintásoknak. A magam részéről nem sok fogalmam volt arról, hogy a nagykövetség vajon mivel foglalkozik. Kívülről azt láttam, hogy berkeikben eléggé belterjes volt az élet, amelyet tovább rontott az a körülmény, hogy a diplomáciai képviseletet egy eléggé cezaromán nagykövet vezette. Szerencsére odaérkezésem után nem sokára távozott és az őt felváltó nagykövet egészen normális körülményeket teremtett maga körül. Az új 55

Arany Hatvanas Évek

76

nagykövet korábban a belgiumi bányákban dolgozó bányász volt, jól beszélte a franciát, mert valahol Charlerois közelében élt a háború előtt. A kereskedelmi kirendeltségen sokkal oldottabb volt a légkör és ami a fontos, gyakorlati tevékenységünk következtében kiterjedt kapcsolataink voltak a fogadóország üzleti köreivel. Nem az volt a feladatunk, hogy helyi sajtó híreiből és a baráti követségek diplomatáival fenntartott kapcsolatokból merítsük a követi jelentések megírásához szükséges muníciót. Tőlünk csak az éves beszámolók idején vártak jelentéseket, munkánkat nemcsak a minisztérium, hanem a külkereskedelmi vállalatok utasításai, vagy megbízásai is irányították. A kirendeltség maga nem kötött üzleteket, de gyakorlatias módon vett részt azok előkészítésében és controllingjában. A kereskedelmi titkárok többet voltak partnereiknél, mint saját irodájukban. A nagykövet és a kereskedelmi kirendeltség vezetőjének, valamint az általuk vezetett intézményeknek a kapcsolatát a mi szempontunkból nagyon jól sikerült közös külügy- és külkereskedelmi miniszteri utasítás szabályozta. A nagykövet nem volt főnöke sem a kereskedelmi tanácsosnak, sem az utóbbi által vezetett kereskedelmi kirendeltségnek. Utasítást csak politikai ügyekben adhatott, de nem szólhatott bele a kereskedelmi kérdésekbe. A két hivatalvezető tökéletes egymás mellé rendelésben dolgozott, ha valamelyiknek baja volt a másikkal, akkor azt csak a budapesti Bem rakparton és Honvéd utcán keresztül orvosoltatták. A kirendeltségen belül kellemes munkalégkör uralkodott. Mindenki végezte a munkáját, a kirendeltség vezetője Futó Tibor kereskedelmi tanácsos volt, akit a szakmában pipás Futóként aposztrofáltak. Reggelente a szalonban várt bennünket, ahol kávézás közben, enyhe, de nem kellemetlen pipafüstben bontogatta fel a postát és beszéltük meg a teendőket. Ez a módszer annyira megtetszett nekem, hogy később, amikor én lettem a kirendeltség vezetője, átvettem a reggeli munkamegbeszélés ezen laza formáját. Ha nem felejtem el erre még visszatérek. Futó Tibor inkább volt idős kollégánk, mint erőszakos vezetőnk. Bizonyos szabályai mögött megéreztük azt, hogy a kirendeltséget néha-néha a nálánál sokkal agilisabb felesége, Klárika vezeti. Ezért, ha valami nem tetszett, inkább őrá haragudtunk. Tibike, mert Klári után mi is így hívtuk magunk között, egyébként nagyon szorgalmas ember volt. Komolyan vette a „szolgálati szabályzat” azon parancsát, hogy a kereskedelmi tanácsos időnként adjon írásbeli jelentést a fogadóország gazdasági helyzetéről és saját külkereskedelmi lehetőségeinkről. A reggeli kávéparti után visszavonult irodájába és szép komótosan átböngészte a helyi sajtót. Ezek után vette „plajbász”-át és jelentésre „fakadt.” Több oldalas kéziratát a kezébe véve lejött a földszintre, ahol már engem is ott talált Bagó Sanyi kollégámnál és arra kért bennünket, hogy nézzük át legújabb opuszát és ha kell, segítsünk neki annak véglegesítésében. Kétszer ad, aki gyorsan ad. Mondanom se kell, Sanyival teljesen felforgattuk Tibike jelentését, de nem egyszerre. Először az anyag első harmadát írattuk át vele, később a másodikat és végül a maradékot. A szerző szorgalmasan írta át, úgy ahogy azt diktáltuk neki. De ami a lényeg, ez tényleg az ő jelentése volt, mert elejétől végig ő írta saját kezével, mégha a valóságban mi lettünk annak értelmi szerzői. Sanyival együtt élveztük ezeket a jelentés átírási szeánszokat és Futóban azt becsültük, hogy képes volt újra és újra „lejönni” hozzánk, ahelyett, hogy kiadta volna ukázba, hogy mit mikor készítsünk neki elő aláírásra. A kirendeltség életében nagy nap volt a futárzárás. Abban az időben kereskedelmi levelezésünk szinte teljességét csak diplomáciai futárpostával volt szabad hazaküldenünk. 77

Mint ahogy az lenni szokott, jelentéseinket mindig az utolsó pillanatban írtuk meg és ezért volt a zárlati rohammunka. Ilyenkor kora reggel kezdtünk és késő estéig égtek a villanykörték az épületben. Tibike pipával a szájában járkált le és fel az épületben, bement mindegyik munkatárshoz, és ahogy elkészültek a jelentések, azokat elolvasta és aláírta. Az akkori szabályok szerint a „kiadmányozási” azaz az aláírási jog csak a hivatalvezetőjét illette meg. Amikor az összes anyag elkészült, akkor azokat, mint egy postahivatalban, címzettek szerint raktuk különböző borítékokba, a kereskedelmi prospektusokat és árumintákat különféle dobozokba. Ezután következett a viaszpecsételés. Az anyagokat nemzeti színű madzagokkal kötöztük át és azok két végét viaszpecséttel zártuk le. Egyikünk melegítette fel a pecsétviaszt, másikunk nyomta rá a sárgarézből készített homorított kirendeltségi pecsétet. A csomagok összeállítása és lezárása során különböző lajstromokat készítettünk és azokat is Tibikének kellett aláírnia. Ha jól emlékszem még, a borítékokat a leragasztás helyén keresztül kellett aláírnia, vagy parafálnia. Amikor azután a követségről átjöttek a csomagokért és elvitték azokat, Tibike a pincéből felhozatott néhány flaskát a pincéből és mint egy szüreti mulatságon mi is megünnepeltük a jó termést. Meg kell, hogy valljam a kirendeltségi munkának meg voltak a maguk romantikus pillanatai. Még néhány szót a személyzetről. A kereskedelmi kirendeltségek, szemben a nagykövetségekkel, alkalmazhattak helyi munkaerőt is. Hugó bácsiról, a gépkocsivezetőről már szóltam, mellette volt Lilianne, a titkárnő és Mme Simone, a takarítónő. A korabeli szokásoknak megfelelően, a kereskedelmi kirendeltségeken, ott ahol volt kommunista párt, vagy más azzal azonosítható párt, ott a helyi személyzetet tőlük verbuválták. Ez az elvtársias légkör odáig vezetett, hogy például Párizsban a tanácsos gépkocsivezetője simán letegezett és mivel még volt elég idő a MALÉV indulásáig körbe vitt Párizs „Vörös Övezet-én, ahol kommunisták voltak a polgármesterek. Hugó bácsi is tegezett, de egészen más ok miatt. Brüsszel lakosságának többsége ugyanis flamand, pontosabban elfranciásodott flamand. A flamand nyelv irodalmi változata a holland, amelyben ugyanúgy nincs tegezés, mint ahogy az angolban sincs. Ezért a brüsszeli flamandok, amikor megtanulták a francia nyelv konyhanyelvi változatát, akkor nem érezték meg a te és az ön között megbúvó társadalmi különbséget és ezért tegeztek mindenkit franciául. Ugyanez volt a helyzet Mme Simone-al is, aki pertuban állt főnökével, Tibikével és velünk is. Lilianne, mivel náluk iskolázottabb volt, már tudta módit és ezért mindenkit magázott. Az elvtársias viszony természetesen nem jelentette azt, hogy otthoni felkészítésünk során az „illetékesek” ne hívták volna fel a figyelmünket arra, hogy ezeket az „elvtárs”-akat, valószínüleg a fogadóország titkosszolgálata csak azon a címen tolerálja a magunkfajta külszolgálatoknál, hogy időnként beszámoltassa öket. Az is az útbaigazító tanácsok közé tartozott, hogy az ilyet nem szabad észrevenni, de tudni kell róla. Május elsejéken ezért mi is részt vettünk a Belga Kommunista Párt majálisán. Ilyenkor minden szocialista náció „batyu”-val érkezett az ünnepségre. A reprezentációs készleteket ilyenkor megcsappantottuk és a kolónia asszonyai is mindenféle hazai finomságokkal rakták tele a batyut. A hangulat azokra az időkre emlékeztetett bennünket, ami akkor uralkodott hazai majálisainkon, amikor a hazai kommunisták még nem vették át a hatalmat. Kifejezetten tetszett, hogy a majálison a csapos a kommunista párt első embere volt. Ez olyan volt, mintha Moszkvában Hruscsov, vagy Brezsnyev, miután végignézte a katonai parádét és a spontán tömegek felvonulását lejött volna a két nagy öreg mauzóleumáról és nekiállt volna vodkát osztogatni a szesztestvérek tízezreinek. 78

Következő történetem arról szól, hogy Belgiumban tanultam meg autót vezetni. Igen, nem tetszenek rosszul hallani, pontosabban olvasni, többségünk akkor még gyalogszékelyként ment ki dolgozni a nagy büdös kapitalizmusba. A kirendeltségen két gépkocsi volt és egy furgon. Az egyiken utazott a nacsalnyík, a többi kettőn osztozott a pórnép. Tulajdonképpen a reggeli kávézásoknak az volt a legfontosabb napirendi pontja, hogy Tibike akkor osztott be bennünket valamelyik gépkocsira, aszerint, hogy kit hova szólított a kötelesség. Ahhoz, hogy teljes értékű ember legyek, ezért meg kellett tanulnom autót vezetni. Szerencsére ott volt Kozsla Bandi, volt évfolyamtársam, akivel együtt tanultuk a franciát, aki szívesen vállalta a betanításomat. Tibike ilyenkor nekünk adta a kocsit, a többiek, vagy dekkoltak, vagy mehettek a furgonnal a vámhivatalba, vagy a reptérre. A kirendeltséghez nem esett messze a már említett Városliget, a Bois de la Cambre, tehát az első kilométereket ott tettem meg. Amikor már eljutottam a fejlődés azon fokára, hogy egyedül is elkezdhettem a vezetést, akkor Bandi leült az egyik padra újságot olvasni és én egyedül köröztem a nagy tó körül. Elég hamar sikerült a tudomány eme szakágazatába bejutnom, amin az is sokat segített, hogy gyerekkoromban odahaza meg tanultam villamost vezetni a 28-as vonalán. Ha nem mondtam volna, eredetileg villamosvezető szerettem volna lenni, de helyette később csak osztályvezető lettem a Külkereskedelmi Minisztériumban. Amikor Bandi az egyik kávézásnál készre jelentett, akkor Tibike a következő hétvégére odaadta a Ford Taunust. (szerintem ez volt a legstrapabíróbb modell, mert közülünk sokan rajta tanultunk meg autót vezetni). Az első útra feleségem kísért el. Gyönyörű fasorokon, külső körutakon, hangulatos tavak mellett jutottam el Tervueren-ig, a már említett Afrika Múzeumig. Az utak szélessége a többi járművezetőnek megengedte, hogy kirakatból nézze végig vergődésemet, így mehettem a magam útján. Haza felé jövet csak akkor dőlt majdnem rám az ég, amikor egy szakaszon a körút bal partján vezetett a két villamosvágány és éppen jött velem szembe a villamos. Mindaketten megúsztuk. Már csak az maradt hátra, hogy a Taunus-t a házunk előtt letegyem. Amikor felmentem a lakásba, kicsavartam ingemet és lezuhanyoztam. Nem sokkal később, amikor megelégedettem néztem az idillikusan parkoló kocsit, körülötte láttam egy pipázó férfiút, aki a motorház tetején és a kerekeknél ellenőrizte az üzemi hőmérséklet fogyását. Tibike atyai gondoskodása, tehát hazáig kísért. Azt már majdnem elfelejtettem, hogy Belgiumban akkor még nem volt gépkocsivezetői jogosítvány, az autóvezetés a biztosítók örömére csupán emberi jog volt. Ennek azután Genfben meglett a böjtje, ott nem fogadták el az autóklubban pénzért megvásárolható jogosítványt. Még egy apróbb ráadás. Nyerges Jánost később hivatali ügyei Brüsszelbe szólították. A sikeres vizsga után Tibike reggel közölte, hogy én viszem ki volt főnökömet a repülőtérre. Úgy is történt. Igen ám, de Nyerges útközben elkezdett volna dirigálni, hogy miért nem megyek már, miért nem a másik sávba kanyarodok, stb. stb. Egy kanyar után megálltam és közöltem vele: /1/ autót nem lehet kollektíven vezetni, ˛/2/ most viszek először utast, /3/ most vezetek először autót a repülőtérre. Bejelentésemet néma csönd követte, utasom arcszíne olyan lett, mint, amilyent Bajazzo viselt a belépőáriánál. Ez után márcsak annyit, hogy hamar eltelt az egy év. Még semmit sem tudtam, amikor gyanús jeleket észleltem Budapest tájékáról. Az egyik alkalommal felhívott Budapestről az a kolléganő, aki, amikor összeveszett Nyerges Jánossal elvitte magával a Közös Piacot az államközi főosztályra. Érdeklődött, hogy hogyan érzem magam, amikor mondtam, hogy jól akkor még azt is megkérdezte, hogyha el akarnának vinni innen, ugye akkor is itt szeretnék maradni. Hoppá. Ezek szerint Nyerges elintézte a genfi státuszt. Erre azt válaszoltam, hogy én mindig ott érzem magam a legjobban, ahol tudom, hogy szükség van rám. 79

Hamarosan meg is jött a bizonyosság. Nyergestől kaptam egy táviratot, hogy egy megjelölt időpontban menjek ki a repülőtérre, mert Furulyás Feri Genfből haza nem Zürichen, hanem Brüsszelen keresztül utazik. Feri közölte velem, hogy Johnny azt üzeni, hogy Budapestre a visszaút Genfen keresztül vezet, még akkor is, ha bármely szirénhangok erről az útról letéríteni szeretnének. Amikor hazautaztunk az éves szabadságra és jelentkeztem a Benelux referatúrán akkor azzal fogadtak: - Mit akarsz, te már nem vagy itt, eredj vissza a főnöködhöz. A szabadság után csak egy hetem volt arra, hogy Brüsszelben összepakoljak, elintézzem a formalitásokat és feladjam cuccaimat Genfbe. Még szerencse, hogy a többiek odahaza voltak és a kocsi rendelkezésre állt, meg, hogy tudtam már autót vezetni, így mindent sikerült időben elvégezni és szeptember elsején már várhattam Genfben az oda kiutaző Nyerges parancsait. Az, hogy brüsszeli tevékenységem mennyiben volt sikeres, azt nem tisztem ehelyütt értékelni, mert vagy kiderül az előbbi oldalakból, vagy sem. Az újabb Búzás-Nyerges paktum az volt, hogy szeptember elsejére átmehetek Genfbe, de, ha Nyerges Genfből hazautazik, akkor még egy hónapra vissza kell mennem azért, hogy utódomnak a munkát átadjam. A kis ország legyen mindig szorgalmas Kis családommal a nyár időben is ködös Brüsszelből megérkeztem a szeptemberi utónyárral fogadó Genfbe. A repülőtéren Bakonyi Sebestyén Endre nagykövet és Palotás Rudolf (a későbbiekben Rudi) másodtitkár fogadott. Ezek szerint sikerült Nyerges előtt egy nappal megérkeznem. Mivel új kiküldöttként érkeztem Genfbe, ezért még nem volt kész a lakásom, az Állandó Misszióhoz közeli kis szállodában helyeztek el bennünket. Amikor beléptem a Misszióra, eszembe jutott, hogy ez az a hely, ahonnan azért kellett volna távol maradnom, mert nem tudtam eldönteni, hogy 1956-ban forradalom volt-e, vagy ellenforradalom. A történelem mégis igazságos, valahogy azt folytathattam, amit el sem kezdhettem volna. A zsebemben igazi diplomata útlevél volt, beleírva, hogy I. osztályú kereskedelmi titkár (Brüsszelben mégcsak másodosztályú voltam, és mint a többi kirendeltségi beosztott, szolgálati útlevéllel küldtek ki.) Amikor a KKM-ben a genfi státusz megnyitásáról döntöttek, akkor Nyerges Jánosnak csak úgy sikerült kialkudnia a posztot, hogy költség megtakarítási okokból nem veszünk ki önálló irodát, hanem a Misszió társalgójából alakítják ki az Állandó GATT megfigyelő (ez voltam én) és titkárnőjének irodáját. A főnökömre ráerőltetett kompromisszum miatt két ostoba kikötést is el kellett fogadnunk. Ebből az egyik az volt, hogy a poszt létesítésének költségeit abból az exportból kell kitermelni, amelyet a GATT megfigyelő meg tud szervezni a Genfben működő nemzetközi szervezeteknél. A másik, pedig az volt, hogy szolgálati gépkocsit nem adnak, mert a taxi annál kevesebbe kerül. Nos, mit szaporázzam a szót, az export kampány pillanatokon belül megbukott. Kiderült ugyanis, hogy eladási ajánlataimmal mindegyik genfi nemzetközi szervezetnél tárt karokkal fogadtak azért, mert a tagdíj egy részét Magyarország nemzeti valutában fizette és az már évek óta felhasználatlanul hevert az illető testület költségvetési bevételi számláin. Az exportból egy árva dollárt sem lehetett „kitermelni”, mert a szállítások ellenértékét ezeken a számlákon írták volna jóvá. Egy hónapba se tellett, ezt a parancsot visszavonták. A másik ostobaságot, pedig csak egy év múlva. A pénzügyi revízió odahaza amikor meglátta, hogy 80

milyen orbitális összegeket költök taxizásra, arra indította a KKM költségvetési osztályát, hogy a nyári szabadság alatt lásson el szolgálati gépkocsival. Az arab-izraeli konfliktus miatt akkor szakítottuk meg a diplomáciai kapcsolatokat Izraellal és ezért a tel-avivi kirendeltség feleslegessé váló, használt Ford Taunuszát kaptam meg. (Történelmi véletlen, hogy a szovjet állandó képviselet kereskedelmi tanácsosa, a később még többször megemlítésre kerülő Pankin elvtárs az én lepukkant Taunuszom még színben is azonos ikertestvérét kapta meg. Mivel az ő kocsija Kairóból, az enyém pedig Tel Avivból érkezett Genfbe, állandóan azzal zrikált, hogy az ő kocsija gyorsabban tud szaladni.) Mielőtt az érdemi részre térnék, most jön az ígért rész a svájci és belga módszerek összehasonlításáról. Alig, hogy kiértem, az első vasárnap máris én lettem az ügyeletes a Misszión. Ilyenkor kapott eltávozást a Misszión bennlakó gépkocsivezető és addig kellett ott lennem, amig este családjával együtt haza nem tért. Nem történt semmi rendkívüli esemény, csupán csak annyi, hogy a nagykövet nem tudott kijönni az alagsori mélygarázsban lévő boxból a kocsijával. Azonnal telefonáltam a rendőrségre és egy félórán belül meg is érkezett a körzeti megbízott. Miután közölte, hogy a mélygarázs magán terület és ott nincs intézkedési joga, hozzám fordult - Monsieur Mikósdi, hallom, hogy maga új ember nálunk, hogy sikerült a megérkezés? Milyen a szálloda és mikor lesz kész a festés a lakásban? A kis fiú melyik óvodába fog járni, ide a Rue Cespinbe, vagy a Park Bertrandba? Meglátják, nagyon jól fogják érezni magukat Genfben. Ezután kellemes és eseménymentes ügyeletet kívánt és távozott. Teljesen váratlanul ért a svájci titkosszolgálat elegáns jelzése, hogy máris „képben” vagyok. Mindenesetre ők a belgáknál sokkal tapasztaltabbak voltak abban az időben. Hamarosan megérkezett Nyerges elvtárs és én is hamarosan tapasztaltam, hogy személyemben és titkárnőmmel együtt létrejött a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Főosztályának negyedik szervezeti egysége. Amikor a főnök Genfbe érkezett, akkor odahaza sóhajtottak fel, amikor kikísértem a repülőtérre, akkor én itt Genfben. Lesz még miről, sokat mesélnem. Kezdjük a GATT-al. Elsőként elmentünk a románok genfi képviseletére, ahol főnököm Ecobescu nagykövetnek elmondta, hogy mi is szeretnénk a GATT-hoz később csatlakozni, ezért személyemben állandó megfigyelőt létesítünk a szervezetnél. Mivel tudjuk, hogy ebben ők már előrébb tartanak, szeretnénk a tapasztalataikat megismerni, beleértve azt is, hogy formálisan hogyan tették meg az első lépést. A nagykövet szabadkozva válaszolt, közölte, hogy szívesen segítene, de az ügyre vonatkozó levelezést időközben selejtezték és pontosan nem is tudná megmondani, hogy az hogyan történt, mert ő csak nemrégiben érkezett Genfbe. Mindenesetre megköszöntük a kiváló kávét és tovább álltunk. Hamarosan felkerestük a GATT vezérigazgatóját Sir Eric Wyndham White-ot a Nemzetek Palotája mögötti Villa le Bocage-ban. Ebben a miniatűr villában dolgozott a szervezet kis létszámú, de válogatott koponyákból összeállított titkársága. A legendás Sir (ő vezette a titkárságot a GATT 1947. évi megalakulása óta) Linden úr, a titkárság tanácsosa társaságában fogadott. Főnököm előadta, hogy Magyarország csatlakozni szeretne a GATT-hoz, mivel ennek politikai körülményei nem tisztázottak és még szakmailag sem vagyunk felkészülve arra, hogy képesek legyünk a szervezet hasznos tagjai lenni, egyelőre személyemben állandó 81

megfigyelői státuszt kívánunk létesíteni. Wyndham White üdvözölte kezdeményezésünket és mindkettőnket. Ígéretet tett arra, hogy kérésünket pártolólag terjeszti elő a GATT szerződő felek nagyköveti tanácsának és minden segítséget megadnak felkészülésünkhöz. Ezen túl szabadon látogathatom a GATT összes nyilvános ülését, betekinthetek az összes nyilvános dokumentumba és igénybe vehetem a titkárság két legtapasztaltabb öreg rókájának, az olasz Maggio és a (Taivan) kinai Shi urak személyes tanácsait. Amikor Nyerges János megkérdezte, hogy formálisan mi a teendő, akkor a Sir, Linden úrhoz fordult - Keressék ki az archívumból a románok levelét, másolják le és adják oda Nyerges úrnak. Amikor elköszöntünk, a főnök utasított arra, hogy a román levél alapján írjam meg a mi levelünket, amit ő még hazautazása előtt aláír és küldjem el a GATT –hoz. Erre megkérdeztem főnökömet - Ugye elvihetem a levelünk és a román levél másolatát Ecobescu elvtársnak, hogy pótolni tudja a kiselejtezett irattárat? - Mikósdi, még egy pofa sör – volt a jóváhagyó válasz. Mondanom se kell, azt követően minden szükséges információt megkaptam a románoktól. A felkészülés további menetében két csehszlovák kollégát kerestünk fel. A már említett UNCTAD genfi titkárságán dolgozó Karel Svec tanácsost, aki Nyerges János régi barátja és kollégája volt és a csehszlovák állandó misszión szolgálatot teljesítő Ota Benes tanácsost, aki viszont még Szilágyi Mihály bácsi kortársa és szakmai ismerőse volt. Mindkét helyen elmondtuk, hogy mi járatban vagyunk Genfben és Nyerges főnököm kérte, hogy időnként eljárhassak hozzájuk magán tanulónak a nagy felkészüléshez. Ota Benesről tudni kell, hogy személyében a GATT alapító tagját tisztelhettük, mivel ő még Klement Gottwaldék prágai puccsa előtt, mint a polgári Csehszlovákia képviselője vett részt a Havannai Charta előkészítő bizottságában.56 Karel Svec pedig korábban Nyerges János homologue57-ja volt Prágában. Nyerges János a GATT titkárság két szakértője és a két csehszlovák kolléga személyében olyan akadémiára íratott be, amely több egyetemmel ért fel frissen megnyíló új hivatásom előtt. Amikor a főnök nem volt Genfben, akkor az egyik címről mentem a másikra és ahogy az egyetem külker. szakán, itt is szivacsként ittam fel magamba a kereskedelmi diplomácia mesterségéhez szükséges tudást. Mai napig őrzöm Maggio úr bölcsességét. - Nézze Mikósdi úr, maga egy kis országból jött, maguknak nincs akkora gazdasági hatalma, mint, amilyen szerződő felekkel fog itt Genfben találkozni. Maguknak nagyon szorgalmasnak kell lenniük ahhoz, hogy egyáltalán észrevegyék magukat. A GATT az angolszász jogrend alapján működő szervezet, ahol nagyon nagy szerepe van a precedenseknek. Ezért azt javaslom, hogy ne csak a jogi szövegeket tanulja meg, de ismerje meg a legfontosabb 56

Az Egyesült Államok 1944-ben a Bretton Woods-i intézmények (Nemzetközi Valuta Alap, Világbank) mellett javasolta a Nemzetközi Kereskedelmi Szerződés létrehozását is, melyre vonatkozóan elfogadták a Havannai Chartát, de az nem lépett hatályba, mert az amerikai Kongresszus nem ratifikálta és a Szovjetunió és csatlósai is távolmaradtak. A Charta kereskedelmi rendelkezéseit azonban a havannai kongresszus előkészítői megmentették és egy ideiglenes szerződésként 1947-ben létrehozták az Általános Vám és Kereskedelmi Megállapodást (angol rövidítéseként a GATT-ot). 57 Szakmai megfelelője

82

precedenseket is. Jegyezze jól meg, hogy a nagyhatalmak általában abban tetszelegnek, hogy ők a tökéletesség és az erkölcsök bajnokai, de amikor egy porszemnyi ország rájuk olvassa különböző tisztességtelenségeiket, akkor először hirtelen felkapják fejüket, szeretnének erősen visszavágni, utána viszont leülnek tárgyalni magukkal, hogyan lehetne az ügyet valahogy elsimítani. És ekkor jön el a maguk napja, de ne bízzák el sohase magukat, tudják mindig a mértéket, legyenek tisztán az erőviszonyokkal és csak addig feszítsék a húrt, amig az nem pattan a szemük közé. Állandó megfigyelői státuszom, szemben a Brüsszelben betöltött hasonló feladatkörömtől, itt teljesen nyilvános volt, olyannyira, hogy azt még névjegyemre és levelezéseim felzetére is nyugodtan felírhattam. Kiküldetésem Genfben három évig tartott, ennyi idő állt rendelkezésemre, hogy megtanuljam, mi a GATT és arról hazai hátországomnak is részletesen beszámoljak. Történelmi érdekességként jegyzem meg, hogy rövid időn belül, valamikor 1959 táján Nyerges János szeretett volna engem Genfbe kiküldeni a már akkor működő hat hónapos GATT tanfolyamra, amely a csatlakozásra készülődő országok fiatal tisztviselői számára adott átfogó ismertetést az Általános Vám és Kereskedelmi Megállapodásról és annak alkalmazásáról. A jelentkezési ívet hivatalos úton szereztük be és kitöltés után küldtük ki vissza Genfbe. Hamarosan megérkezett a GATT Titkárság válasza, hogy jelentkezésemet a GATT Állandó Képviselőinek Tanácsa elé kellett volna előterjeszteni, de a puhatolózó konzultációk során az Egyesült Államok GATT képviselője jelezte, hogy a kedvező választ az 1956-os forradalom leverése miatt meg fogja vétózni. Mondanom se kell, hogy elkeserített a válasz, úgy látszik nemcsak a Külügyben lettem kegyvesztett, hanem az Egyesült Államokban is, holott azt sem tudtam, hogy mi volt 1956-ban forradalom, vagy ellenforradalom. Azt minden esetre megtanultam, hogy a forradalom nemcsak saját gyermekeit falja fel. 1966-ra viszont az ENSZ már törölte napirendjéről a „magyar kérdés”-t, így elhárult az akadály, s szabadon járhattam-kelhettem a GATT háza táján. A négy professzor óráin való kiképzésem, valamint az egyes üléseken való részvételem (amelyet a hivatalos delegációs listák is nyilvántartásba vettek) végezetül sokkal több ismeretet gyömöszölt a fejembe, mintha csak egy hathónapos tanfolyamon vettem volna részt. A következőkben arról igyekszem számot adni, hogy milyen volt az a GATT, amelyet megismertem és abból milyen következtetéseket vontam le saját magam és felettes hatóságaim számára. Amennyiben az még lehetséges, igyekszem a megismeréseket az eredeti összefüggésekbe visszahelyezni. Megpróbálom úgy összefoglalni, ahogy azt tettem volna a hatvanas évek végén és nem úgy, mint tettem azt az évszázad végén, amikor már öreg rókaként tanítottam a Kodolányi János Főiskolán a GATT-t és a belőle az évszázad végén kialakult Világkereskedelmi Szervezetet, a WTO-t. Nem lesz egyszerű mutatvány! A GATT-ot egy multilaterális kereskedelmi szerződés, valamint egy nemzetközi konzultációs és tárgyalási mechanizmus sajátos összefonódásaként ismertem meg. A GATT nem volt klasszikus nemzetközi szervezet, hanem a hozzácsatlakozott országok (szerződő felek) által saját maguk vezérelte kvázi nemzetközi intézmény. Az Általános Megállapodás szövegéből és a szerződő felek gyakorlatából egyértelműen tűnt ki az, hogy a GATT alapfilozófiája és gyakorlata a fejlett tőkés országok által diktált piacgazdaság filozófiája és gyakorlata és az intézmény megalkotásánál ez volt a szerzők eredeti intenciója. A GATT-ot a hozzá csatlakozott országok, közöttük első sorban a tőkés nagyhatalmak azért hozták létre, hogy azt saját politikai és kereskedelempolitikai céljaik szolgálatába állítsák. Azok az országok

83

viszont, amelyek akkor szocialista országoknak hívták magukat, a GATT országaitól eltérő külkereskedelmi rendszert és gyakorlatot követtek és a világkereskedelemben való sovány részesedésük miatt még arra sem volt lehetőségük, hogy beleszóljanak a GATT szabályozási rendszerébe, vagy annak javukra történő módosításába. A Szovjet Unió és a szövetségi rendszerében lévő országok, mivel képtelenek voltak arra, hogy a maguk elveit és gyakorlatát tegyék meg a világkereskedelem szabályozásának alapelveivé, hosszú éveken keresztül elutasították a GATT-ot és az új elvekhez, új szervezetet kerestek a már említett UNCTAD keretében. Be kell vallanom, hogy mi is abban hittünk, hogy a fejlődő országok létszámbeli fölényére alapozva ez reális célkitűzés lehet. Amikor azonban arra kellett rádöbbenni, hogy nemzetközi kereskedelemben nem a politikai erő, vagy első sorban nemcsak az, hanem a kereskedelmi forgalom összvolumenében való részvétel arányai a meghatározók, akkor a szocialista országok közül egyesek (Lengyelország, Románia és Magyarország) a GATT-hoz való közeledés útjára léptek. Csehszlovákiának erre nem volt szüksége, mert országuk a GATT alapító tagja maradt. A multilaterális szervezetek ismerői jól tudják, hogy nem a nemzetközi szervezet az, amely hatással van a nemzetközi kapcsolatokra, hanem inkább ezek a kapcsolatok, vagy fogalmazzunk pontosabban: a nemzetközi erőviszonyok vannak hatással a nemzetközi szervezetekre. Az Egyesült Államok például azért javasolt egy új nemzetközi kereskedelmi tárgyalási sorozatot, az 1964.-67. Kennedy fordulót, mert a fordulóval az atlanti szövetséget, azaz annak gazdasági bázisát kívánta megteremteni, s közben megakadályozni a Közös Piac megvalósulását és kiélezni a Hatok egymás közötti ellentéteit. A GATT nem volt képes ennek az elképzelésnek a valóra váltásában eredményes lenni és úgy tűnt, hogy az atlanti közösség helyett atlanti szakadék keletkezett. A Közös Piac – belső ellentmondásai ellenére is – egységes kereskedelempolitikai platform alapján tárgyaló érdekközösséggé alakult és a GATT addigi két legmeghatározóbb kereskedelmi hatalma, az Egyesült Államok és Japán mellé harmadiknak felsorakozott. Mivel Magyarország szempontjából a Közös Piac volt a legnagyobb nyugati felvevő piac Nyerges János és kis csapata (melynek én is tagja lehettem) jó időben és jó helyen kereste a kutakodás lehetőségét. A fejlődő országoknak a nemzetközi politikában való megjelenése, jóllehet azt nyilvánvalóvá tette, hogy a GATT alapelvei az ő vonatkozásában alkalmazhatatlanok, a multilaterális kereskedelem szervezetében még nem hozott áttörést. A GATT-ban ugyanis jó sokáig a Négyek Bandája (Egyesült Államok, Japán, az Európai Gazdasági Közösség és később a hármakhoz negyedikként csatlakozó Kanada) fújta a passzát szelet. A néhány szocialista ország megjelenése sem borította fel a GATT-beli erőviszonyokat. Az Általános Megállapodás szerződő felei ebben a kérdésben nem léptek fel kezdeményezőként, inkább az előbbiek igyekeztek a kelet-nyugati kapcsolatokban kihasználni a hidegháború után kialakult kedvezőbb helyzetet. Ezek a különböző politikai hatások, jóllehet már egyértelműek voltak, de még nem voltak annyira erősek, hogy kikényszerítsék a GATT alapelveinek és gyakorlatának reformját. Ez sokkal később, csak 1996 végén, a WTO megalakulásával következett be, de erre a 60-as évek derekán még gondolni se lehetett. A GATT ekkor még az UNCTAD jelentkezését kellett, hogy elhárítsa a nemzetközi kereskedelem egységes szervezete címéért folytatott rivalizálásban. A GATT koncepciójánál fogva a nyugati országok kereskedelmi szervezeteként alakult ki. Az UNCTAD egyetemességre törekedő szervezetként indult, de megrekedt a kitűzött irány elérésében. Az UNCTAD a világ politikai és gazdaságpolitikai vitáinak, a fejlődő országok, a fejlett tőkés országok és a szocialista országok politikai fellépésének fóruma lett. Ezzel szemben a GATT a kereskedelmi tárgyalások és megegyezések színtere volt és maradt. A későbbiekben már szó sem volt rivalizálásról, mindenki tette a maga dolgát, anélkül, hogy a két szervezet hatást gyakorolt volna egymásra. A GATT alapkoncepciójánál fogva jól együttműködött az ugyancsak a vezető tőkés nagyhatalmak által vezérelt Nemzetközi Monetáris Alappal, az IMF-el. Szinte feltételezték egymást, amelyik ország például, amely az Általános Megállapodás szerződő fele lett, minden különösebb devizális megállapodás nélkül csatlakozhatott az IMF-hez. A fizetési mérleg nehézségekkel küzdő szerződő felek erre való hivatkozással csak akkor vezethették be a bevitel átmeneti mennyiségi korlátozásait, ha mögöttük garancianyújtóként ott állt a Valuta Alap. A történelmi kontextusból kilépve, legyen szabad

84

utólag megjegyeznem, hogy az országban mindenki Fekete Jánost emlegeti az IMF-be való belépés bajnokaként, anélkül, hogy tudnák, a GATT-ba országunkat 1974-ben beléptető Nyerges János és csapata nélkül sokkal nehezebb lett volna a haza megmentőjének, vagy tönkretevőjének címét abszolválnia. Arról már szóltam, hogy a GATT tevékenységében a kereskedelem nagyhatalmai képviselik a jelentős súlyt. Ugyanakkor a GATT döntési és tárgyalási rendszere a kis országoknak is lehetővé teszi, hogy bizonyos kérdésekben és időpontokban, a nemzetközi kereskedelemben elfoglalt súlyukat meghaladó mértékben tegyenek szert tárgyaló erőre. Mozgékonyságuk, a Maggio úr által említett szorgalmuk és főként a nagyok különböző koalíciós csoportjai közötti manőverezésük és dinamikus koalíciós képességük okán lehetnek átmeneti, de meghatározó súllyal rendelkezők a tárgyalások palettáján. A GATT multilaterális rendszerében a kis országok jobb pozícióban vannak, mintha elszigetelten és a nyilvánosság kizárásával állnának szemben a nagyokkal. Ez az a pont, amelyet Magyarországon sokan nem értettek meg és Nyerges Jánossal való ellenszenvükben lári-fárinak minősítettek. Visszaemlékezéseim későbbi részében remélhetőleg lesz még alkalmam arra, hogy bemutassam, bilaterális barátaim engem is hányszor igyekeztek ezért a víz alá nyomni. A GATT Titkársága, más nemzetközi szervezetek adminisztrációjához hasonlítottam is, nagyon komoly tényezője volt a nemzetközi kereskedelem multilaterális rendszerének. A viszonylag kis létszámú, személyiségekre épített Titkárság mentes tudott maradni a bürokráciától és személyi fluktuációktól, munkáját mindig nagy szakértelemmel és tapasztalattal végezte és végzi az óta is. A Titkárság tagjai a szerződő felek képviselőinek személyes bizalmasai. Különös tisztelettel sorolom ide a meglátogatott Sir Eric Windham White-ot, a GATT vezérigazgatóját, aki 20 évig vezette a szervezetet. Nehéz tárgyalási periódusokban a Titkárság veszi át a kezdeményezést és a megegyezésekre képtelen szerződő feleknek elfogadható formulákat javasol. Egyben arra is vigyáz, nehogy kedvezőtlen precedenseket teremtsenek. A Titkárság a maga jól felfogott érdekében is ellensége a felek közötti szakításnak és ezért az elfogadható kompromisszumok híve. A hozzáforduló országoknak, ugyanezen okok alapján, mindennemű problémák, nehézségek megoldása, vagy prezentálási módja tekintetében igen jó tanácsokat és segítséget ad. Valójában a Maggio és Shi urak által nekem nyújtott segítség is azt a célt szolgálta, hogy amikor annak az ideje eljön, a magyar fél egyik munkatársa felkészülten foghasson hozzá a csatlakozási feladatok teljesítéséhez. A GATT a hozzá csatlakozott országok kereskedelmi kapcsolatait szabályozza. Az Általános Megállapodás elvei és alkalmazásának gyakorlata ebből következően kihat a tagállamok nemzeti külkereskedelmi rendszerére és gyakorlatára. Hogy ennek hordereje mekkora, az majd a GATT csatlakozási tárgyalások lebonyolításáról későbbiekben leírt visszaemlékezéseimben lesz olvasható. Most csak annyit jegyeznék meg, hogy a belépésnél az az alapkövetelmény, hogy a GATT jogrendszere és a tagállam saját külkereskedelmi rendszere között ne legyen ellentmondás. Ez azt jelenti, hogy a GATT szabályaival ellentétes nemzeti jogszabályokat fokozatosan közelíteni kell az Általános Megállapodás előírásaihoz. Ebben a kérdésben a GATT rendkívül rugalmas és számos kibúvó lehetőséget ad az elfogadhatatlan szabályok alól. A szabály és az alóla intézményesen adott felmentés a GATT gyakorlatában szerves egységet képez. A lényeg az, hogy a csatlakozó ország vállalja egyes esetekben szuverenitása korlátozását, vagy ha ennek törvényes akadályai vannak, akkor a konkrét esetre kérjen felmentést. A felmentés megadását már a Csatlakozási Jegyzőkönyv is tartalmazhatja. A felmentést kérő országnak viszont azt kell elfogadnia, hogy a felmentés indokoltságát a szerződő felek kollektív módon ellenőrzik és adott esetben felmentést vissza is vonhatják. Mivel az Általános Megállapodás kizárólag a nemzetközi kereskedelem kérdéseivel foglalkozik, a tagállamok gazdaságpolitikája nem tartozik a GATT hatáskörébe. Minthogy azonban a külkereskedelem szoros összefüggésben áll a tagállamok nemzetgazdaságainak egyéb ágazataival és magával a gazdaságpolitikával, nem zárható ki az, hogy a GATT szabályai közvetett módon ide is kisugároznak. A mezőgazdasági politika általában belső ügy, de mivel számos ország mezőgazdasági kivitelét korlátozhatja, a kérdéssel a GATT-nak is foglalkoznia kellett volna. Amikor az én megfigyelői tevékenységem elkezdődött, a GATT még nem tudott megbirkózni ezzel a kihívással, de keretében már elkezdődtek a tárgyalások. A belső adózás hasonlóképpen belső ügy, de ha azt a kivitel szubvencionálására használják fel és/vagy a bevitel korlátozására, akkor a GATT is illetékes. Nem véletlen ezért, hogy a közös piaci országokban alkalmazott hozzá tett érték utáni adó (magyarul: ÁFA) a szerződő felek érdeklődésének középpontjába került. (Ez utóbbi témáról írtam jóval később egyetemi kisdoktori disszertációmat magam is.) Általában azt lehetett mondani, hogy a GATT mindaddig

85

érdektelen a tagállamok belső gazdaságpolitikája iránt, amig annak egyes elemei nem korlátozzák a szerződő felek kiviteli érdekeit. Tanulmányaim folytatása közepette már látható volt, hogy a GATT tevékenysége e területen fokozódni fog, mert egyre többet vitatkoztak az un. „vámtarifán kívüli akadályok”-ról és azok megtárgyalhatóságával egyre többet foglalkoztak. Amikorra ezekről az akadályokról is elkezdődtek a tárgyalások 1973-ban, addigra hazánk már a GATT teljes jogú szerződő feleként vehetett részt ezeken a tárgyalásokon. De ekkor még csak 1966.-69.-et írtak.

Remélem nem terheltem túl visszaemlékezéseim olvasóit ezzel az összefoglaló elemzéssel, csupán azt akartam érzékeltetni, hogy amikor 1969,-ben visszatértem szeretett Vámpolitikai Osztályomra, akkor már sokkal könnyebb volt fogadni Nyerges János legújabb parancsát: - Na Mikósdi belépünk a GATT-ba, írja meg az erre vonatkozó előterjesztést a Miniszter Tanácsnak, de előtte olvassa fel 7 éves kisfiának és amit nem ért meg fia, azt nyugodtam húzza ki, mert azt a miniszterek se fogják megérteni. Az időben azonban még nem szaladnék ennyire előre, mert nemcsak a GATT elveivel kellett tisztába jönnöm, hanem meg kellett ismernem gyakorlatát is. Ez pedig azt jelentette, hogy egymás után kerestem fel a GATT különböző nyilvános üléseit, ismerkedtem meg az ott résztvevő delegáltakkal és titkársági tisztviselőkkel. Az üléstermi padsorok között a Titkárságnak még arra is volt figyelme, hogy a megfigyelők padsorára kitegyék a Hungary, vagy Hongrie táblát. Nyugodtam odamehettem a dokumentációs pulthoz is, ahol szintén megtaláltam országom nevét az egyik polcon és az ülések előtt írásban értesítettek az ülések időpontjáról, helyéről és a tervbe vett napirendről. Amennyiben visszajelentkeztem, megfigyelőként még a delegátusok listájára is felvettek, egyedüli, ami nem járt nekem, az a tanácskozás és a döntésekben való részvétel joga. Ezek a részvételek nemcsak a tárgyalt témák, hanem a tárgyalási módok megismerését is lehetővé tették számomra. Nyerges János is gyakran előfordult Genfben. Több olyan funkciója volt, amikor az ENSZ EGB Kereskedelemfejlesztési Bizottságában, vagy az UNCTAD ülésein hivatalos minőségben vett részt. Ilyenkor a delegációba én is bejelentkeztem, hogy főnököm rendelkezésére állhassak. Segítettem a hazai főosztályunkról az UNCTAD., vagy EGB üléseken résztvevő kollégáimat, általában titkárnőm intézte a szállófoglalásokat, de a főnök melletti szolgálat kivételével az egyéb ülésekre nem igen jártam el, mivel fő feladatomnak a GATT megismerését tekintettem. Amikor a GATT Állandó Képviselőinek Tanácsa, vagy a Szerződő Felek plenáris közgyűlése ülésezett, akkor oda főnökömet is bejelentettem megfigyelőként és másodikként magamat is. Ez számára is lehetőséget teremtett a személyes kapcsolatok felvételére, vagy fenntartására. Sok esetben ez már nem jelentett új személyekkel való megismerkedést, hiszen a Genfben megforduló delegációk, vagy diplomáciai képviselők személyi összetételében nagy volt az átfedés. Ami a magyar diplomáciai személyzetet illeti, itt is szigorúan érvényesült az a hatásköri elhatárolás, amelyet a külügy- és külkereskedelmi miniszterek közös utasítása szabályozott. Az UNCTAD, az EGB kerfejlesztő bizottsága az én hatáskörömbe tartozott, de az UNCTAD-ba beengedhettem a külügyeseket is, utasítást azonban tőlük nem fogadhattam el, a GATT ügyekben hatásköröm kizárólagos volt, oda még a Nagykövet sem léphetett be. Mindezek ellenére Bakonyi Sebestyén Endre nagykövettel nagyon jó személyes kapcsolatot sikerült fenntartanom. Nyerges János meg is jegyezte -Mikósdi, túl gyanús nekem az, hogy maga túl jóban van a nagykövettel.

86

Ezt elengedtem a fülem mellett, mert Bakonyit, aki korábban Kohó és Gépipari Minisztériumban a miniszter első helyettese volt, nagy tudású mérnökemberként, valamint rendkívül művelt emberként ismertem meg és mivel nem kívánt uralkodni rajtam, semmi okom nem volt rá, hogy ne tiszteljem. A hatásköri elhatárolódást mindig tiszteletben tartotta, akkor pedig minek legyek vele rosszban. Bölcsességére legyen példa a következő kis történet: Ő is a reggeli közös kávézással kezdte a napot és mivel az én irodám az ő irodájuk halljában volt, titkárnőmmel együtt én is hivatalos voltam a hangulatos összejövetelre. Jellegzetes dörmögő hangja betöltötte e helységet és mindnyájunknak jól esett a kávéházi hangulat. Itt nem volt szó postabontásról, hanem sokkal inkább az otthoni és a kinti helyzet megvitatásáról. Bakonyi az általam kedvelt pater familias szerepét töltötte be leginkább. Nagyon fontosnak tartottam és magam is egyetértettem azzal az elgondolásával, amely a kinti munkarenddel volt kapcsolatos. Bakonyi szerint odakint sokkal kellemesebb munkakörülmények között dolgozunk, mint azt idehaza megszoktuk. Vonzólag hat ránk például az a körülmény, hogy az ENSZ palotában és más nemzetközi szervezeteknél a munkaidő hivatalosan reggel kilenckor kezdődik, délben egy órakor megszakad, hogy háromkor kezdődjék újra és tartson este hatig. Ezek a kezdési és zárási időpontok azonban csak hivatalosan voltak megjelölve, mert aki tíz óra környékén ment be a Nemzetek Palotája emeleti kávézójába, az kellemes kávéházi hangulatot találhatott az ott kávézgató, vagy teázgató ENSZ tisztviselőkkel, vagy diplomatákkal tarkított miliőben. Közöttük volt nem egy honfitársunk, akik az ENSZ család valamelyik nemzetközi szervezetében dolgoztak, és ha néha elverődtek hozzánk az állandó képviseletre, akkor hozták magukkal a lezserebb életstílust A nagykövet azért, hogy nagyon ne szakadjunk el a hazai munkamorál követelményeitől, úgy vélte, hogy önfegyelmezési okokból nagyon fontos a hivatali fegyelem formális követelményeinek a betartása és betartatása. Ezért, -közölte – szigorúan be fogja tartatni a reggel fél kilences munkaidőkezdést, valamint a távozási napló vezetését. Utóbbiba nem azt kell beírni, hogy ki, hova megy, hanem azt, hogy mikor lesz ismét az irodájában. Amennyiben késni fog valaki, akkor telefonáljon, hogy a távozási naplóba beírt visszatérés időpontját a titkárnő pontosítani tudja. A diplomata urak kissé fanyalogva fogadták az előírást, én viszont, mivel egyetértettem vele, az első naptól kezdve betartottam és titkárnőmmel is betartattam. A különböző ülésszakok, delegációs érkezések és távozások forgatagában gyorsan telt az idő. A sűrűn egymást váltogató delegátusok a maguk szakmáinak legjobbjai voltak ezért a más országokban lévő külképviseletekhez képest sokkal több információt kaptunk a hazai eseményekről és helyzetről. Nyerges János sűrű genfi tartózkodása és karizmatikus vezetési stílusa egyébként se engedte meg volna a nyugati világ gyönyöreibe való belefeledkezést. A magam részéről természetesnek vettem, hogy oda ahova lehetett, vitt magával és sokat tanulhattam azokból a diplomáciai beszélgetésekből, amelyeket a különböző partnerekkel folytatott. A tanulás magasiskolái voltak azok a kávézások, vagy tóparti séták, amelyeket az egyes ülésszaki részvételeire, vagy beszélgetéseire való felkészülései során folytatott velem, mint szekundánssal. Mivel rendkívül impulzív személyiséget hordozott, ezek az alkalmak arra is megtanítottak, hogyan kell ellentmondani és a személyes tisztelet gátlásaitól megszabadulni. Közeli munkatársai közül Furulyás Ferit és engem tekintett tanítványainak és el is várta tőlünk, hogy vitatkozzunk vele, mert ebben nemcsak a mi kikupálódásaink, hanem

87

saját álláspontjának kicsiszolása lehetőségeit látta. Olyan volt, mint Móriczka, mindenről csak a multilaterális kereskedelempolitika jutott eszébe. GATT-beli ténykedésem egy esetben esélyt kapott arra is, hogy a tananyagot „éles”-ben tudjam kipróbálni. Történt ugyanis az, hogy Svájc és az Egyesült Államok között kereskedelmi vita alakult ki a broiler csirkék helvét országbeli bevitele tárgyában. Az Egyesült Államok protekcionista intézkedésre gyanakodott és a GATT előírásai szerint bilaterális konzultációt kért és kapott. A konzultáció során kiderült, hogy az amerikai csirkeszállítások nem a miatt lehetetlenültek el, mert Svájc korlátozásokat vezetett be, hanem azért, mert az EGK és Magyarország csirkeszállításai hirtelen megugrottak és taroltak a svájci piacon. A konzultáción résztvevők körét ezért kiszélesítsék és bennünket is meghívtak az ad hoc munkacsoport üléseire. A meghívás tényét azonnal jelentettem Nyerges Jánosnak, aki a TERIMPEX külkereskedelmi vállalatot felkérte arra, hogy küldje el szakértőjét a genfi konzultációra. Hamarosan jelentkezett nálam a berni kereskedelmi kirendeltségünkön dolgozó TERIMPEX állandó kiküldött, hogy őt jelölték ki mellém szakértőjének. Sajnos nevére már nem emlékszem, de személyében jól felkészült kollégát ismertem meg. Az előkészületek során megerősítette, hogy az elmúlt időszakban lényegesen megnöveltük broiler csirke eladásunkat a svájci piacra. A konzultáción elénk tárták az adatokat, amelyből kiderült, hogy, hogy a hollandok és a magyarok voltak azok, amelyek az elmúlt hónapokban teljesített szállításaikkal kiütötték az amerikaikat a svájci piacról. A konzultáción hollandok nevében az EGK delegációja jelent meg, mert a GATT-ban akkor már de facto polgárjogot nyert az a körülmény, hogy az EGK tagállamai kereskedelempolitikai szuverenitásukat, beleértve a nemzetközi fellépés lehetőségét átruházták az EGK Bizottságára. Mindenesetre élveztem, hogy együtt ülhetek a vádlottak padján legfőbb kereskedelmi ellenfelünkkel, a Hatok kis Európájával. TERIMPEX-es szakértőm azt bizonygatta nekem, hogy a magyar broiler csirke sikerét nem az árának, hanem ízének köszönheti. Ez volt az az időszak, amikor Magyarországon divatba jött a broiler csirke és a TSZ-ek elkezdték a háztájiban nevelt kis állatok piacra dobását. Úgy látszik a termeltetés körülményei növelték az előállítás volumenét és a TERIMPEX viszonylag kis szubvencióval tudta kemény valutás kivitelét növelni ebben a termékcsoportban. Minthogy Brüsszelben már némi tapasztalatot nyertem az un. piaci önfegyelem alapján történő alkudozásokról, azt javasoltam kollégámnak, hogy vállalatától kérjen felhatalmazást arra, hogy készek lennénk csirkeszállításainkat korlátozni, ha azt javasolhatnám, hogy a három szállító ossza fel maga között a svájci piacot. Ebben az esetben ugyanis, ha kisebb mennyiségben is, de esetleg jobb árak mellett megtarthatnánk a megszerzett piacot. Budapestről viszont azt a magabiztos választ kaptuk, hogy a magyar broiler nem szorul önkorlátozásra, mert a svájci vevő annyira megkedvelte, hogy kár lenne kedvenc csirkéjétől megfosztani. Mivel nem volt felhatalmazásom az alku megkötésére, az EGK is kötötte az „ebet a karóhoz” és közölte, ha a magyarok nem lépnek hátrább, akkor ők is maradnak. A konzultáció tehát eredménytelen maradt. Néhány hónap után megkérdeztem berni kollégámat, hogy mi a helyzet? Közölte, hogy az amerikaiak belenyúltak a mellényzsebükbe és abból akkora dollárköteget vettek elő, hogy a szubvencionált amerikai broiler csirke napokon belül kiütötte a piacról a magyar és a holland csirkét. A TERIMPEX szerencsére tanult az esetből. Még genfi szolgálatom alatt, hasonló 88

konzultációra hívtak bennünket a „Kaskaval” sajt által okozott másik piaczavarás ügyében. A Sajt Osztály vezetője azzal a felhatalmazással érkezett Genfbe, hogy Mikósdi elvtárs döntse el, hogy milyen ár és mennyiség mellett vállal önkorlátozást a vállalat nevében. Ezzel nemcsak a kivitelt tudtuk fenntartani, de hazafelé sikerült precedenst teremteni arra, hogy a kereskedelempolitika nem a Nyergesék úri huncutsága, mert a nagy elvek néha napján dollárcentekre is válthatók. A másik precedens a MEDICOR-ról szól. Martos István, az idézett vállalat vezérigazgatója valamiféle menedzserképző tanfolyamra jött Genfbe. Üres óráiban néha felkeresett irodámban és sokat beszélgettem vele az akkor odahaza már folyamatban lévő 1968. évi gazdaságirányítási reformról és annak fogadtatásáról. Martosban jól felkészült mérnökembert és vállalati vezetőt ismertem meg. (Az olvasóval szeretném megosztani azt az észlelésemet, hogy pályafutásom során, egy-két kivételtől eltekintve nem találkoztam hülye vezérigazgatókkal, az is igaz, hogy ismeretségi köröm csak a külkereskedelmi vállalatokra terjedt ki) Ez vezetett engem arra, hogy jóval később ismét kapcsolatba lépjek Martossal. Történt ugyanis az, hogy az egyik munkakávézgatás közben az ENSZ-ben találkoztam valakivel, aki mesélte hogy ő szervezi az Egészségügyi Világszervezet (WHO) legközelebbi Tokió-ban tartandó éves közgyűlését és őt bízták meg azzal, hogy a külsőségeket megszervezze. Ennek során elmondta, hogy ha valaki kiküld valamilyen szobrot, vagy egyéb kiállítási tárgyat azt kiállítják a kongresszusi terem halljában, de nem szabad megjelölni, hogy ki küldte. Megkérdeztem, hogy például a kiküldött tárgyon rajta maradhat-e a „Made in Hungary” jelzés. Minthogy a válasz igen volt. másnap felhívtam Martos Istvánt. Elmondtam neki, hogy a legutóbb kezembe jutott a vállalat egyik prospektusa, amelyben egy rendkívül impozáns, szinte szobornak ható „Röntgenágyú”-t reklámoztak. Amennyiben a MEDICOR-nak megéri, akkor kiküldhet egy ilyen ágyút Tokióba és azt a konferencia halljában kiállíthatja. A terméken rajta maradhat a „Made in Hungary” jelzés, de egyéb információ nem helyezhető el a kiállított tárgy mellett. További információként közöltem, hogy a kiküldés, felállítás és hazaszállítás költségeit természetesen a kiküldőnek kell viselnie és a kiállításért sem kaphat semmiféle téritést. Martos megköszönte, hogy gondoltam rá és megígérte, hogy utánanéz a dolognak. Másnap felhívott a vállalat Szállítmányozási Osztályának vezetője és kérte, hogy adjam meg a kiküldéshez szükséges paramétereket. Megadtam az illetékes WHO tisztviselő elérhetőségét és javasoltam, hogy a lebonyolítás ügyében keressék meg a tokiói magyar kereskedelmi kirendeltséget. Még azt is közöltem, hogy melyik az a nemzetközi vámegyezmény, amely alapján vámmentesen küldhetik ki a röntgenágyút Tokióba. Pár hónappal később bejött az Állandó Képviseletre az egyik WHOban dolgozó magyar orvos és elmesélte, hogy milyen szép röntgenágyút látott Tokióban. Martos István úgy látszik sikeresen végezte el a genfi menedzseriskolát. A következő történetem a nemzetközi áruegyezményekkel, pontosabban az ENSZ Nemzetközi Cukoregyezményével kapcsolatos. Mivel az ENSZ család nemzetközi kereskedelemre vonatkozó ügyei is az én hatáskörömbe tartoztak, hazulról megbízást kaptam arra, hogy a Cukorkonferencián, amikor arra nem érkezett hazai kiküldött, akkor én képviseljem Magyarországot. A nemzetközi áruegyezményekről azt kell tudni, hogy azok a nyersanyagárak (pl. ásványok, mezőgazdasági termények, stb.) nemzetközi stabilitását célozzák. Az áruegyezmények, így a Nemzetközi Cukoregyezmény is, kormányközi megállapodások, amelyek a nyersanyagok exportjában és importjában érdekelt országokat tömörítik. Az áruegyezmények ársávokat állapítanak meg, amelyek

89

azt fejezik ki, hogy az érdekeltek milyen határok között kívánják tartani az adott cikk árát egy adott időszakban. Az alsó határ az exportőröket, a felső az importőröket védi. Ha az ár közelít a sáv széleihez, sor kerül az árstabilizációs intézkedésekre. A termelés- vagy exportkorlátozások, illetve -bővítések a kínálat oldaláról szabályozzák az árat: az árak visszafogása növeli, az árak növelése csökkenti a termelést/exportot. Az árstabilitás másik eszköze az ún. ütköző készletek (áru- és pénzalapok) alkalmazása. Túl magas áraknál eladnak az árukészletekből (kínálatnövelés → árvisszafogás), túl alacsony áraknál pedig vásárolnak a pénzalapokból (kínálatcsökkentés → árfelhajtás).

A konferenciát megelőzően a szovjet delegáció javasolta, hogy a résztvevő szocialista országok tartsanak előzetes egyeztető megbeszélést. Ezen a megbeszélésen a szovjet delegáció vezetője Polezsájev elvtárs, a szovjet Külkereskedelmi Minisztérium főosztályvezetője javasolta, hogy a konferencia nyitóülésén mindegyikünk szólaljon fel és követelje, hogy a konferencián ne vehessen részt az Európai Gazdasági Közösség, mert az nem ország és az ENSZ szervek ülésein csak országok képviseltethetik magukat. (Valójában az a helyzet, hogy mind a mai napig az Európai Unió a Világkereskedelmi Szervezet {WTO} és néhány technikai jellegű nemzetközi szervezet kivételével sehol sem lépett tagállamai helyébe, így nem tagja sem az ENSZ-nek, sem a többi szervezetnek.) A szovjet javaslatot az ülésen Laczkowsky lengyel delegátus nyíltan visszautasította, arra hivatkozva, ha a GATT csatlakozási megállapodásuknak az EGK az egyik aláírója, akkor itt sem utasíthatja el, hogy az EGK a konferencia résztvevője legyen. Mivel mi még meg sem kezdtük a GATT csatlakozási tárgyalásokat, ezt én nem mondhattam. Egyébként is kellemetlen lett volna, ha nyíltan szembe szállok a szovjet delegációval. Ezért én a következőket jelentettem be: amikor ezt a javaslatot a szovjet delegáció felteszi és várhatóan az EGK országaival vitába fog kerekedni, akkor én békéltető javaslatként azt fogom indítványozni a konferencia elnökének, hogy ezt a bonyolult jogi kérdést úgy oldja fel, hogy kérje fel a new yorki ENSZ központ jogi tanácsadóját a görög Stavropolous urat, vizsgálja meg hogyan lehetséges az, hogy az EGK tagállamait a konferencián a Bizottság delegációjával képviseltesse magát. A soha meg nem érkező válasszal természetesen tisztában voltam, mert az EGK Bizottságának tárgyalási felhatalmazását az EGK-t létrehozó 1957. évi Római Szerződés adta meg és erről még szó sem lehetett az ENSZ 1944-ben, Los Angelesben elfogadott Alapokmányában. Az ENSZ jogi szolgálata egyébként sem illetékes abban ENSZen kívüli jogforrásokat értelmezzen. Másnap a nyitó ülésen ezt még azzal egészítettem ki, hogy mindaddig, amig Stavropolous úr válasza nem érkezik meg, addig az EGK delegációja maradjon delegációk padsorában. Arra már nem emlékszem, hogy ki volt az EGK delegációjának vezetője, de arra igen, hogy köszönetét kacsintással fejezte felém. 1968 nyarán először utaztam haza saját gépkocsival a nyári szabadságra. A svájci diplomata rendszámú kocsival hamarosan elég sok élményhez jutottam. Ezek közül az egyik az volt, hogy amikor szüleimet meglátogattam a Rottenbiller utcában, akkor a kocsit történetesen a Lövölde téren tettem le. Amikor készülődtem haza felé, hirtelen egy középkorú úr tépte fel az ajtót és ült be hirtelen mellém. -Uram, -azt se kérdezte, hogy értek-e magyarul – ebben az országban nem lehet élni, ne higgyen el ezeknek semmit, állandóan hazudoznak és az emberek egyik napról a másikra élnek….. - Ne is folytassa Nagy úr – szakítottam félbe – máskor azért gondolja meg, hogy kinek a kocsijába száll be és miket beszél összevissza. Én magát és fivérét már gyerekkorom óta ismerem, hiszen itt laktam a Rottenbiller utca 66-ben és rendszeresen jártam magukhoz a velem szemben lévő Borbélyüzletbe hajat vágatni. Most képzelje el, hogy mi lenne magával, 90

ha a kocsiban nem egy régi kuncsaftja ülne, hanem egy olyan valaki, aki felhasználná a maga meggondolatlanságát és izgatás miatt feljelentené. Most búcsúzzunk el szépen egymástól és tekintse úgy az egészet, hogy maga nem is ült be hozzám és én nem is hallottam semmit. Egyébként üdvözlöm a fivérét, de neki se mesélje el a kalandunkat. Rá pár napra elmentünk rokonlátogatásra, Érsekújvárra. Amikor Komáromnál átmentünk a hídon, kiderült, hogy a csehszlovák deviza- és vámjogszabályok szerint kellett volna, hogy legyünk nálunk egy bizonyos összegű cseh korona. Mivel csak forintunk volt kérdeztem, hogy hol válthatnám át koronára. -

Látja ott a sarkon azt a bódét, ott átválthatja a hivatalos árfolyamon, de ha nálam váltja át, akkor én mondok magának egy sokkal jobb árfolyamot.

Nem tudtam, hogy nem provokációról van-e szó, ezért inkább elmentem a bódéhoz és ott váltottam a forintot. Mindenesetre nem szóltam semmit, de azt magamban megjegyeztem, hogy sok víz folyt le az óta a Moldván és a Dunán, amikor, mint ifjú titán 1955-ben résztvettem a magyar-csehszlovák vámegyüttműködési bizottság prágai ülésén. És ha már a határnál tartunk, egy kicsit előbbre ugrom a történelemben. Utólag mesélte el nekem valaki, hogy a mikor néhány héttel később hős csapataink részt vettek Csehszlovákia második „felszabadításában”, akkor valamelyik „magyar királyi ész” azt a parancsot adta ki a határőröknek és a vámőröknek, hogy azokon a határátlépő helyeken, ahol a két ország illetékes hatóságai együttesen adták a szolgálatot, ott a megjelölt időpontban a magyar határés vámőrök fegyverezzék le csehszlovák kollégáikat. Ezek után elképzeltem, hogy az eset, hogyan történhetett. Mondjuk a két vámőr együtt veri a blattot az éjszakában. - Negyven száz ultimó – mondja az egyik. - Aszondod? - Azt – hangzik a válasz. - Na akkor Jano, hore ruki, dole pusku!58 - azt állj oda szembe haver a falnak. Ebben a történetben azonban nem csak ez a szép, hanem az is, hogy amikor hadfiaink levonultak a porondról, akkor ugyanezeknek az embereknek azt a parancsot adták ki, hogy vegyék fel újból a szolgálatot és ott folytassák – ahol példánknál maradva – az ultipartit abbahagyták. Mivel azonban nem lehetett, átmeneti időre megszüntették mindenütt a közös szolgálatot és mindenki visszavonult a saját határa mögé. Visszatérve azonban érsekújvári látogatásunkra, a főtéren nagy ovációval fogadták svájci rendszámú diplomata kocsimat. Különösen annak örültek, hogy tudtak velem magyarul beszélni. Akkor úgy látszik, még ez nem volt gond. Mivel látták a nyugati rendszámot kiöntötték a lelküket, és hosszasan magyarázták, hogy náluk most már szabadság lesz és sorsuk is jobbra, fordul. -Emberek, ne feledkezzenek meg arról, hogy életük során maguk már hányszor jártak rosszul…

58

Fel a kezekkel, le a puskát!

91

Mielőtt folytatni tudtam volna, még az ottani magyarok is azzal torkoltak le, hogy a szovjetek Csehszlovákiával sokkal jobb viszonyban voltak és vannak ahhoz, hogy ugyanazt tegyék velük, mint amit Magyarországgal 1956.-ban. Ezek után nem volt sok értelme a vitatkozásnak meglátogattam a rokonokat és hazajöttem. Akkorra már odahaza is kénytelen voltam felfigyelni arra, hogy a fővároson és környékén valami különös nyugtalanság vett erőt. Amikor külföldi rendszámú gépkocsimmal nem engedtek át a Hegyalja utat a Karolina úttal összekötő Alsóhegy utcán és Gödöllőnél is visszafordítottak a Mogyoródon keresztül Dunakeszihez vezető országúton, még annak ellenére sem, hogy magyar személyi igazolvánnyal igazoltam magam, akkor kénytelen voltam tudomásul venni, „persona non grata”59 lettem saját hazámban. A levegőben helikopterek cikáztak minden felé, csak a vak nem látta már, hogy valami készülődik. Ha jól emlékszem, akkor mindenki az akkor először megtartott Táncdal Fesztivállal és Kovács Katival volt elfoglalva és még arra sem figyelt fel, hogy az első díjat a „Nem leszek a játékszered” című dallal nyerte meg. A magam részéről arra gondoltam, hogy tulajdonképpen csak valami „flottatüntetés”-ről lehet szó, hogy a csehek megtudják, hogy „hol lakik az úristen”. Arra készültem, hogy augusztus 20.-ika másnapján elindulok, hogy még időben kiérkezzek Genfbe, mielőtt főnököm az UNCTAD Tanácsának őszi elejei ülésére megérkezne. Elutazásom előtt egy nappal reggel még felhívtam barátomat, hogy elbúcsúzzam, aki a következőkkel fogadta elbúcsúzó szavaimat -

A fenét mész te Genfbe, kapcsold be a rádiót, vagy a TV-t, aztán megtudhatod, hogy az éjjel „testvéri jobbunkat nyújtottuk csehszlovák cimboráiknak”

Istenemre mondom, akár hiszik, akár nem, egyből az jutott eszembe, hogy „akkor lőttek a GATT-hoz való csatlakozásunknak”. Azonnal telefonáltam a minisztériumba, ahol adtak egy rejtélyes telefonszámot a Belügyminisztérium főügyeletére, ahol be kellett jelentenem, hogy ki vagyok, milyen rendszámú és típusú kocsival és milyen útvonalon kívánok Hegyeshalomba menni. Az után arra kértek, hogy várjak egy kicsit, majd közölték -Utazzon nyugodtan az elvtárs! Képzelhetik, milyen nyugodt voltam. Mindenesetre az M 1-es rövid szakasza, majd Tatabányától az 1-es főút tök üres volt végig, hacsak azt nem számolom, hogy az akkor játszott bulgár TV regény címéhez hűen „Ott vagyunk minden kilométerkőnél”, majd minden bokorból egy-egy marcona hadfi ugrott ki, szemét mereven a rendszámomra sütötte és utána fejével intett tovább-ot. Nickelsdorfnál nagy meglepetéssel fogadtak és tovább engedtek. A környező szántóföldeken sem a kikericsek virítottak, hanem rögvest tapasztalhattam, hogy felvonult a Bundeswehr. Genfbe érkezésemkor, az Állandó Képviseletre már megérkezett a rejtjeles távirat, hogy mindenki vegye fel a személyes kapcsolatot csehszlovák megfelelőjével és igyekezzen megnyugtatni őket arról, hogy „velük való kapcsolatunk változatlan” és kérjük meg őket arra, ne tegyenek semmi olyant, amit később megbánhatnának. 59

Nem kívánatos személy

92

Nyerges János külön felhívott telefonon és közölte, hogy legyek rendes csehszlovák kollégáimhoz, akiknek eddigi szakmai munkánkban nagyon sokat köszönhetünk és kvázi kérjek bocsánatot a történtekért. Csehszlovák barátaim közül Genfben hármat ismertem Juraj Králik első beosztottat, Jiři Jaks kereskedelmi tanácsost (Ota Beňes utódját) és az UNCTAD titkárságon lévő professzoromat Karel Svec igazgatót. Utóbbi teljesen begorombult, igy főnökömmel abban maradtunk, hogy kerülöm a vele való kapcsolatot, nehogy olyan mondjon mások előtt nekem, amely a későbbiek miatt számára lett volna kellemetlen. Králik Gyurival (mert mi magyarok igy szólítottuk) továbbra sem gond jóban maradni. Ő volt az, aki a november 7.-iki szovjet fogadásokon leült a zongora mellé és miután eljátszotta a kötelező penzumokat (Amúri partizánok, Warsawianka, és társait), oda intette Victor Aldea (alias Áldja Győző) román kollégánkat és bennünket mondván, hogy mi magyarok tartsunk össze és rázendített a „Kraszna Horka büszke vára” című népdalra. Azt különösen élveztem, hogy az egyes dalokat a szovjet nagykövetnő intésére mindhárom szovjet delegáció (szovjet, bjelorussz és ukrán) együttesen dudorászta, anélkül, hogy a szöveget értették volna. Gyurival tehát nem volt gond, meghívott bennünket egy búcsú pacal leves (držková polevká) és sztrapacska partira, ahol nemes egyszerűséggel bemutatta „Gaston” névre hallgató gyönyörű fekete spanieljét (akit egyébként francia nyelven magázott, nehogy valaki odahaza Tótországban elvigye magával)) és közölte, hogy köszöni a „felszabadítás”-t, de mivel ő Dubcsek haverja, valószínüleg hamarosan „szabad föld”-re fog távozni. Nem sokára meg is tudtuk, hogy diplomáciai tudását hamarosan valamelyik észak-szlovákiai fagazdaságban hasznosította, mint főkönyvelő. Jiři Jaks, viszont teljesen maga alatt volt, láttam, hogy nagyon jól esik neki, hogy megmaradtam barátjának. Azzal vigasztaltam, hogy, mink is hasonló napokat éltünk át és mint látja a GATT-ba készülődünk, kértem, hogy maradjon csendben kollégái között, mert sohasem tudhatja kiben, mi lakozik. Jaks hamarosan elmesélte, hogy a csehszlovák Külkereskedelmi Minisztériumban ki mindenkit bocsátottak el egyik napról a másikra. Mivel abban az időben szinte ugyanúgy ismertük a különböző szocialista országokban dolgozó hasonszőrű kollégáinkat, mint a sajátjainkat, döbbenten kellett megállapítanom, hogy a legtapasztaltabb és a legintelligensebb emberek kerültek ki náluk az utcára. Jaks-al néhány évvel később találkoztam Prágában, szerencsére nem történt baja, sőt ő vezette a szakértői szinten tartott KGST értekezletet. Többi csehszlovák kollégájához hasonlóan, teljesen beálltak a szovjet vonalba és a bulgárokkal együtt ők voltak a vitákban a legfőbb ellenfeleink. Amikor a szünetben négyszemközt szabadkozni kezdett, akkor megnyugtattam, hogy egyáltalán nem haragszom és még hozzá tettem, hogy irigylem is őket, mivel egy olyan békeszerető országba érkeztem, ahol „senki se avatkozik be a saját ügyeibe”. Visszatérve a genfi hétköznapokhoz, örömmel konstatáltam, hogy sehol sem kellett tapasztalnom azt, hogy velünk szemben megváltozott volna a viszony. Végezhettem nyugodtan a felkészülést a GATT csatlakozásra és várhattam a repülőtéren főnökömet, aki régi nyugalommal osztogatta parancsait. Ideje ezért, hogy az első külszolgálatom emlékeit felidéző fejezetemet befejezzem. Odahaza a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Önálló Osztálya valóságos főosztállyá alakult át. Az 93

új főosztály egyik osztályát Vámpolitikai Osztálynak nevezték és mivel Szilágyi Mihály bácsi időközben nyugdíjba ment, Nyerges János a megüresedett osztályvezetői posztot a számomra tartotta fenn. Négy év külszolgálat után boldogan tértem haza, mert az azt követő újabb kilenc év szakmai életem legnagyszerűbb kihívásával várt engem.

Kilenc évem a gang végén A Külkereskedelmi Minisztérium három egymás mellett lévő épületből állt és három utcára, a Honvéd, az Alkotmány és a Szemere utcákra nézett. Ma is minisztérium van benne, nevét állandóan váltogatja és sajnos már semmi közöm sincs hozzá. A mi osztályunk a középső épület belső udvara és a másik házak tűzfalaira, vagy belső udvaraira néző épületszárnyban volt a második emeleten. Az öt szobából álló osztályon a minisztérium belső zárt folyosójából lehetett a vámpolitikai csoport, a vámigazgatási csoport, egy kis előszoba, az osztálytitkárságon keresztül eljutni hozzám a kis osztályvezetői szobába. Mellettünk húzódott a belső gang egészen a Büfé raktáráig. Az osztály létszáma 9-10 fő volt, nagyon szerettem őket. Mindenkinek meg volt a saját egyénisége, ugyanakkor csapat voltunk a Nyerges féle cserkész-, vagy úttörőcsapat Mókus őrse. Mr. Nyerges and his girls& boys. A fiukkal kemény volt, a lányokkal sohasem tudott az lenni. A Vámpolitikai Osztály vezetésére történt kinevezésem azzal a kedves epizóddal kezdődött, hogy Szilágyi Mihály bácsi feleségemmel együtt meghívott lakására, ahol ő is kedves feleségével, Teidi asszonnyal és négy fiával, Mihállyal, Gáborral, Andrással és Istvánnal fogadott bennünket. A hangulat ünnepélyes volt. Az ebédlőben terítettek, a fiúk mindegyike külkeres lett, Mihály a minisztériumban lett kollégám, pályám végén Istvánnal szolgáltunk együtt a brüsszeli kereskedelmi kirendeltségen és EU képviseleten, Andrással, pedig a Külügyminisztériumban akkor, amikor már nyugdíjas tanácsadóként tértem vissza az egyik korábbi munkatársam Szabó Sándor által vezetett EU-s gazdasági főosztályra. A meghívás apropója az volt, hogy Mihály bácsi a két család tagjai előtt kívánta átadni nekem a staféta botot és azt az emlékplakettet, amelyet Ő őrzött korábbi főnöke, Ferenczi Izsó miniszteri tanácsos arcképével. Ezúttal is meghatottan emlékszem erre a felemelő és a nyilvánosság kizárásával megrendezett meghitt gesztusra. A Vámpolitikai Osztály tevékenységét alapvetően két grandiózus feladat határozta meg: az 1968. évi gazdaságirányitási reform keretében lehetővé vált aktív vámpolitika beüzemelése, továbbá Magyarország GATT-hoz való csatlakozásának előkészítése, a tárgyalásokban, azok lefolytatásában és sikeres befejezésében való tevőleges részvétel. Mindezideig ez volt szakmai pályafutásom csúcsa. Sem az egyik, sem a másik eredmény nem lett volna elképzelhető Nyerges János intranzigens és karizmatikus fellépése és anélkül, hogy maga köré tudott építeni egy olyan fiatalokból álló csapatot, amelyben meg volt a tetterő és a tehetség hogy kövesse és kiszolgálja a magyar kereskedelempolitika eladdig és azt követően is legnagyobb fenegyerekét. Ezt a visszaemlékezést se lehetett volna megírni, ha nem osztottak volna nekem is lapot ebben a kettős játszmában. A kitűzött irány tartása a mechanizmus reform hullámzásaiban

94

Amire hazajöttem Genfből, egy évvel korábban már megszületett az új kereskedelmi vámtarifa. A hatékony vámpolitikai eszköz megteremtéséhez az előfeltételeket az 1968. évi gazdaságirányítási reform teremtette meg azáltal, hogy egyrészt szerves kapcsolatot hozott létre a külföldi és belföldi piac és azok árai között, másrészt, hogy megnövelte a vállalatok választási lehetőségét a hazai, vagy külföldi szállítók között. A vámtarifa szerepe ilyenkor az, hogy a vám közbeiktatásával hatékonyan befolyásolja a vállalat döntését. A vám, mint közgazdasági szabályozó beépítése a gazdaságirányítása rendszerbe nem volt könnyű és magától értetődő. A végső soron fennmaradt, ha meg is reformált, tervgazdaság viszonyai között a vámrendszert a kísérletezések, ellenérzések, a kudarcok nehéz közegében kellett beerőszakolni. A belföldi elfogadtatás sok esetben sokkal nehezebb volt, mint a nemzetközi, mert egy tőkés gazdaságban a vám a rendszer egyik tartós eleme, a tervgazdaságban, pedig testidegen újítás. Ennek igazságára akkor kellett rádöbbennünk, amikor az 1968-ban bevezetett reformot, a pártállami rendszer reformellenes erői már 1970-71.-ben igyekeztek visszafordítani. A politikai ellenszél mellett a hatékony vámrendszer működését egy már kezdetektől érzékelhető inherens és koncepcionális ellentmondás is nehezítette. A vámrendszer és az árfolyam rendszer a külső árak és belső árak áthidalásának olyan testvér eszköze, amelynek belső inkonzisztenciája csak állandó csikorgás és erőltetés mellett teszi lehetővé kül- és belpiacok összekapcsolását. Az ellentmondás lényege abban nyilvánult meg, hogy addig, amíg a bevezetett kereskedelmi vámtarifa szinte a maga teljességben leképezte a piacgazdaságokra jellemző és az előbbi fejezetben már bemutatott közgazdasági, kereskedelempolitikai és fiskális szabályozási rendszert, a reform által bevezetett gazdaságirányítás a tervgazdaság fennmaradása miatt csak kvázi piaci viszonyokat teremtett. A belföldi árakat a külföldi árakkal ugyan összekapcsolták, de ezek nem a piac automatizmusán, hanem az Országos Anyag- és Árhivatal egy alkalommal történt általános és azt követően sűrűn változtatott egyedi döntésein keresztül „gyűrűzött be” a magyar gazdaságba. A belföldi piacon tehát nem a valóságos külföldi árak, hanem az azokat szimuláló hatósági árak érvényesültek. A nehézségeket csak tetézte az a körülmény, hogy a vámrendszer a magyar bevitelnek csak abban a főviszonylatában működött, amely hazánkat a tőkés világgal kötötte össze, de a másik főviszonylatban, a szocialista országokkal fenntartott kereskedelemben az árakat és az árumennyiségeket nem a piac, hanem a kétoldalú államközi megállapodások határozták meg kötelező érvénnyel. A későbbiekben majd utalni fogok arra, hogy ez a körülmény komoly gondot okozott Magyarország GATT-hoz történt csatlakozása során is. Az 1968.-ban bevezetett kereskedelmi vámtarifa a vámok klasszikus funkcióinak megfelelően módot adott a bevitel, vagy a hazai termelés, valamint a beszerzés fő viszonylatai közötti választásra, valamint a költségvetés bevételeinek táplálására is. A vám közvetlenül drágította a bevitelt, terelt a fejlődő országok, a legnagyobb kedvezményes és az ilyen kedvezmény megtagadó országokból való bevitel között és a belőle származó bevételeket nem valamiféle kassza számolta el, hanem a költségvetés. A vám a hivatalos árfolyam helyett annak pótlékolt szintjén (11, 74 forint helyett a 60 forintos árszorzón) számított importárra érvényesült. A vámtarifa legnagyobb kedvezményes hasábjának átlagát nemzetközi összehasonlításban viszonylag magasan 25-30 százalékban határoztuk meg. Ez tulajdonképpen közép vámátlag volt, a preferenciális vámok alacsonyabbak, a büntetővámok magasabbak voltak. Igy alakult ki a vámtarifa három hasábja (I: preferenciális), II: legnagyobb kedvezményes) és (III: büntető) vámok. A viszonylag magas középvámszint meghatározásának közgazdasági hátterére a későbbiekben még visszatérek) A három vámhasáb vámjainak különbözetét úgy határoztuk meg, hogy az elégséges legyen a kíván kereskedelempolitikai hatás (terelés) eléréséhez.

A szabályozás súlyának növelése érdekében az 1968. évi kereskedelmi vámtarifát már nem miniszteri, hanem kormányszinten vezettük be. A vámtarifális ügyek vizsgálatára a kormányrendelet ismételten bevezette a tárcaközi Vámtarifa Bizottságot (VTB), amelynek elnöke Baczoni Jenő miniszterhelyettes és helyettese Nyerges János főosztályvezető és titkára 1969-ben történt hazaérkezésemtől fogva én lettem, a titkárság személyi állományát az általam vezetett Vámpolitikai Osztály adta.

95

A vámrendszer rugalmas alkalmazhatósága érdekében a VTB kapta meg azt a feladatot, hogy az iparpolitikai, árpolitikai, vagy konjunkturális tényezők és a kereskedelempolitikai célkitűzések közötti ütközések feloldásáról folyamatosan gondoskodjék. Ezt azonban nem eseti döntésekkel, hanem a nyugati országok vámtörvényeiből vett precedensek útján vámtarifális és vámjogi módszerekkel valósítottuk meg. Alapvetően három vámtarifális eszközt vezettünk be: /1/ a vámkontingenst (egy évi időtartamra a II. hasáb vámjainál alacsonyabb vám, vagy vámmentesség), /2/ az engedélyjegyes eljárást (bizonyos és a vámszervek által ellenőrzött felhasználásra vámmentesség, vagy alacsonyabb vám engedélyezése) és /3/ a vámfelfüggesztést (időleges ár-, vagy konjunktúrapolitikai okok miatt vámmentesség, vagy alacsonyabb vám alkalmazása). A vámszabályozás vámjogi eszközökkel való enyhítésére még további két módszert vezettünk be: /1/ az egyedi vámelengedést, vagy vámmérséklést (ha a bevitt áruból kivitelre szánt árut állítanak elő, ha a behozott árut ipari kooperációban állítják elő és az annak alapján kivitt árura a partner is vámmentességet ad, vagy ha a vám kifizetése miatt a vállalat anyagilag lehetetlenül.), /2/ a vámelőjegyzést (ha az árut az importőr azért hozta be, hogy azt változatlan állapotban, vagy feldolgozás után újból kivigye, ilyenkor az áru tárolását, vagy feldolgozását a vámszerv szigorú ellenőrzés alatt tartja)

A vámtarifális eszközök alkalmazása és a vámjogi szabályozás a maga teljességében a Vámpolitikai Osztály hatáskörébe tartozott, az előbbi ügyeket a Vámpolitikai Csoport 3-4, az utóbbiakat a Vámigazgatási Csoport 2 előadója intézte, mindebből látható milyen nagy volt a felelősségünk a hazai vámrendszer irányításában. Ha ehhez hozzáteszem, hogy a GATT csatlakozás során ez az Osztály volt a felelős a vámtárgyalások előkészítéséért, lebonyolításáért és a hazai jogszabályokba iktatásáért is, akkor túlzás nélkül állíthatom, hogy a feladat gigászi volt és gyönyörű, ezért állíthattam visszaemlékezéseim korábbi részében, hogy szakmailag és emberileg ez volt életem legnagyobb kihívása. Az utókorban olvasó az előbbi bekezdésekből esetleg azt a következtetést vonhatja le, hogy a vámrendszer tele volt lyukakkal és annak működtetése rendkívül bürokratikus volt. Erre az a válaszom, hogy egy anyagi terhekkel járó rendszer működtetése a kivételek szabályozott rendszere nélkül életképtelen, a bürokráciáról pedig Max Weber úgy vélekedett, hogy az nem más, mint a gyors, hatékony és szakszerű ügyintézés. A magam részéről, pedig visszaemlékezéseim címével válaszolok: Fortiter in re, suaviter in modo. Beilleszkedésem a ránk váró feladatok sürgőssége miatt villámgyors volt. Még nem is volt szobám és íróasztalom, de már a rám szignált ügyiratok garmadája jelezte, hogy Nyerges János nem sok időt fecsérelt arra, hogy felvegyem az üzemi sebességet. Hamar tapasztalhattam, hogy az osztályvezetői beosztás, az általa vezetett főosztályon legfeljebb a „primus inter pares”60szerepkörét jelentette a kézi vezérléses irányítás forgatagában. Önálló hatásköröm legfeljebb azokban a kérdésekben lehetett, amelyek a főnököt nem érdekelték, vagy nem tulajdonított nekik különösebb jelentőséget. Mindenkit egyenként rendelt magához, vagy mindnyájan együtt ültünk irodájában a sűrűn szaporázó és változó feladatkiadások záporában. Számára csak az a feladat számított, amelynek kigondolója ő volt, nekünk viszont azokkal a kérdésekkel is foglalkoznunk kellett, amelyek nem tőle, hanem a VTB és a vámigazgatás gyakorlati teendőiből következtek. Mindaddig, amíg bele nem rázódtam a mindennapok munkájába és azok intézéséből, nem sikerült tapasztalatokat szereznem, addig bizonyos fokig sodort magával a főnöki ötletroham és még nem tudtam konstruktív értelemben vett vitatkozó partnerévé válni. Azt már korán észrevettem, hogy írásban sikerül magamat jobban összeszednem és egy idő után fogalmazási értelemben a főnököt meghaladnom, de a verbalitás terén sokáig kisebbségi érzéseim voltak vele szemben, ezért amikor lehetett kerültem a személyes szóbeli konfliktust. 60

Első az egyenlők között.

96

Az első komolyabb konfliktus nem is váratott sokáig. Szinte még meg sem száradt a tinta a kinevezési okmányomon, amikor elkövettem azt a hibát, hogy úgy ahogy az Szilágyi Mihály bácsitól megtanultam, azt hittem, hogy amikor a főnök külföldön van és az ügy nem tűr halasztást, akkor „átruházott hatáskörben” hozhatok döntéseket helyette. Arról már szó esett, hogy a vámrendszer valamint a tervgazdaság és a piac szimbiózisán felépülő modell időnként csak foggal-körömmel volt összecsiszolható. Azt is említettem, hogy a magyar vámok nemzetközi összehasonlításban is nagyon magasak voltak. Igy adódott az a helyzet, hogy az Egyesült Vegyiművekben leállt az alacsony árfekvésű és ezért a lakosság nagy tömegei által vásárolt „Ultra” mosópor gyártása, mert a kizárólag tőkés viszonylatból beszerezhető alapanyag magas vámja miatt a vállalat ellehetetlenült. Az ellátás biztonságának megrendülése miatt az ügy már eljutott a mindenható Pártközpontba és félő volt, hogy az ott még jelentős politikai hatalommal rendelkező erők ezt azt ügyet is felhasználják a gazdaságirányítási reform elleni fellépésre. Baczoni Jenő miniszterhelyettes, a VTB elnöke ezért felkért arra bennünket, hogy találjunk valami megoldást a botrány elkerülésére. Mint azt az előbbiekben már elmagyaráztam, kollégáimmal együtt sikerült megtalálnunk azt a jogszabályi feltételt, hogy vállalati ellehetetlenülés esetén a vám elengedhető, mérsékelhető, mindez időben korlátozható és ellenőrizhető. A VTB szakértői bizottságában ezért úgy döntöttem, hogy az ominózus alapanyagra vámkontingenst nyitunk egy évre és azon belül a vámot zérusra csökkentjük. Nyerges János tulajdonképpen hálás lehetett volna azért, hogy a vámrendszer integritását sikerült megőriznünk és a lakossági ellátást is biztosítanunk. Arról sajnos nem tudtam, hogy a főnök egy másutt kialakult személyes vita miatt Vad János ellen valamelyik szaklapban kirohanást intézett és megvádolta azzal, hogy alacsony termelési hatékonyságát a vámrendszer számláján kívánja rendezni. Ezt követően Vad János felhívta és közölte vele, ne szórakozzon, Mikósdi a vámot már régen elengedte és az ügy megoldódott. Nyerges János a következő nap reggelén magához rendelte a főosztály teljes személyi állományát, beleértve a legfiatalabb gépírónőt és előadta a következő parabolát: A Cirkusz manézsa fölött az akrobata szaltó mortaléra készülődik. A nézőtér lélegzetét visszafojtva várja a produkciót. Az akrobata elrugaszkodik, s párducként szökell át a mélység felett és amikor karját kinyújtja, hogy társa kezének biztos menedékébe jusson, Mikósdi elvtárs a VTB-ben azon szórakozik, hogy Vad Jánosnak a vámot elengedje és arról főnökének egy büdös szót se szóljon. (Az már csak mellékes kérdés, hogy a VTB-ben minden ülésről szabályos jegyzőkönyv készült és annak egy-egy másolatát hivatalból megkapta a VTB elnöke és helyettese, Nyerges János is). A verdikt pedig a következő volt: Az aláírási jogot és a Nyugatra való kiutazási jogot egy évre felfüggesztette, azonnal beíratott egy minden délelőtt tartott intenzív orosz nyelvtanfolyamra és büntetésül (sic) magával visz Moszkvába egy KGST ülésre. Nyerges Jánosnak még arra is volt ideje és gondja, hogy minderről tájékoztassa az alapszervi párttitkárt, aki a dolgok ismerete nélkül azonnal egyetértett a főnök döntésével. Arra természetesen már nem volt módom, hogy a dolog körülményeit elmagyarázzam és bocsánatot kérjek tőle azért, mert azt hittem elégséges az írásbeli tájékoztatás. Mindenesetre megjegyeztem magamnak, hogy kőbölcsőben ringatózni nem a kéjek kéje. Az orosz nyelvtanulást pedig élveztem volna, ha az ott feladott összes házi feladatot meg tudtam volna írni és másnap reggelre a szótanulással is végezni tudtam volna. A főnök viszont ugyan 97

úgy ontotta a feladatokat, mintha egész nap bent lettem volna. Igy házi feladat helyett odahaza is gyártottam a feljegyzéseket. A moszkvai út viszont nagyon szórakoztató volt. A KGST nagy szállodájában lent a bálteremben szólt a korabeli szovjet jazz és arra lettünk figyelmesek, hogy az egyik asztalnál egy sok csillagos szovjet főtiszt hirtelen felugrott és a székével akkorát vágott a másik tábornok fejére, hogy azt azonnal elöntötte a vér. Kisvártatva rendőrök érkeztek, előbb szabályosan lejelentkeztek, majd a tisztekkel valamiről hosszasan diskuráltak, végül összeölelkezve velük távoztak. Ilyen volt My First Moscow by Night. Moszkvai utjaim később megsokasodtak. Nem biztos, hogy ebben az írásomban mindegyikre visszatérek. Az idő kronológiai sorrendjét ezért félbeszakítva, szeretnék egy Moszkvában megismert olyan személyiséget visszaidézni, aki számomra az orosz emberekről vallott sztereotípiák cáfolatát hordozta és hordozza az óta is. Kuzminszkíj (sajnos a keresztnevére már nem emlékszem) a megszokott szovjet kollégáktól eltérő, különös figura volt. Arisztokratikus megjelenését a magas homlokát övező, zeneművészekre jellemző fehér hajkorona övezte. Kiváló angol tudásához a jellegzetes orosz akcentus társult. Állítólag tolmácsként már résztvett a Jaltai konferencián. Amikor én megismertem, a szovjet Külkereskedelmi Minisztérium nemzetközi szervezetek főosztályának helyettesvezetője volt. Az 1964. évi UNCTAD konferencián hívta fel rá a figyelmemet Nyerges János, jelezve, hogy nagyon intelligens ember és ha a szovjetekkel van valami intézni valóm, akkor nyugodtam fordulhatok hozzá, mert vele „lehet értelmesen tárgyalni”. Következő találkozásom egy moszkvai KGST tanácskozás alkalmából történt vele. Az üléseket kísérő protokolláris esemény ez alkalommal az egyik moszkvai zenés színház előadásának a meglátogatása volt. A szokásoktól eltérően nem a színház főbejáratához kellett mennünk, hanem a művészbejáróhoz, ahol a színház igazgatójával együtt várt bennünket. Az előadás szünetében felvitt bennünket az igazgató irodájába, ahol az egyes delegációk hölgy tagjai külön-külön egy-egy virágcsokrot kaptak és mindnyájunkat különböző ínyencségekkel, köztük kaviárral és az elmaradhatatlan pezsgővel tiszteltek meg. Ott, vagy azt követően tudtam meg, hogy Kuzminszkíj az akkor egyik leghíresebb szovjet filmszínésznő, Irina Szkobceva férje és valószínüleg emiatt volt bejáratos a moszkvai művészvilágba. Hamarosan azt is megtudtam, hogy Kuzminszkíj többet nem utazhat nyugatra, csak szocialista országokba, mert Szkobceva, az arab-izraeli háború kitörése után aláírt a moszkvai művészkörökben forgó valamiféle tiltakozást. Következő élményem egy prágai KGST értekezlethez kötődik, amikor is Kuzminszkíj vezette a szovjet, én a magyar delegációt. Előzetesen hírét kaptuk, hogy a románok arra készülődnek, hogy az ülésen bejelentsék, ők ezen túl minden nemzetközi fórumon „fejlődő ország” minőségben fognak résztvenni. Nyerges a következő paranccsal küldött Prágába -

Mikósdi, ha ezt eltűri, porolhatja nekem a munkakönyvét.

Amit vártunk be is következett. Viktor Aldea (már korábban tudtam, hogy eredeti neve Áldja Győző volt) a román delegáció vezetője kérte, hogy a jegyzőkönyvbe vegyük be, hogy Románia fejlődő ország. Kuzminszkíjjel összenéztünk és addig csűrtük és csavartuk a szót, 98

hogy végül az ominózus gondolat kimaradt a jegyzőkönyvből. Ezután ülésszünet következett. A folyosó szögletében látom, hogy Aldeát, férfi léte ellenére fojtogatja a könny. Amikor hozzáléptem, keserűen szólt hozzám -

Ti, most egy életre elintéztetek engem – majd elmesélte, hogy náluk az a szokás, hogy minden jelentésből és jegyzőkönyvből egy példány megy a személyzeti dossziéjába és egy másik a pártbizottságra és azon túl ki tudja, hogy milyen messze a magasságokba.

Azonnal otthagytam Aldeát és a folyosón megkerestem Kuzmiszkíjt. Elmondtam neki, hogy hogyan elbántunk szegény Viktorral, valamit tenni kellene, hogy a szöveg nekünk is jó legyen és Viktornak is. Kuzminszkíj ezután odament Aldeához és átölelte, majd mindnyájan visszasiettünk az ülésterembe. Elsőként Kuzminszkíj kért szót. Azt javasolta, hogy a jegyzőkönyvet a következő szerint módosítsuk: „A román delegáció úgy véli, hogy a Román Népköztársaság fejlődő ország, az ülésen résztvevő többi delegáció (mindegyik nevét külön felsorolva) nem osztotta ezt a véleményt” Kuzminszkíj így tett bizonyságot arról, hogy nemcsak jó diplomata, hanem, ha kell, embernek is kiváló. Történt egy másik alkalommal, hogy egy szovjet delegációt vártunk Budapestre. Nyerges kiadta az ukázt -

Mikósdi szervezzen kulturális programot a tovarisoknak, de ne valami mély kultúra jellegű helyre, hanem az Operett Színházba vigye el őket, mert ők arra vevők.

Az újságban éppen azt olvastam, hogy az Állami Operaház akkor tartotta Hacsaturján Spartacus című balettjének a bemutatóját. Amikor megtudtam, hogy Kuzminszkíj is tagja lesz a szovjet delegációnak, megszegtem Nyerges utasítását és a Protokoll Osztályt arra kértem, hogy szerezzen valami jó jegyet a bemutatóra. Abban az időben még szokás volt, hogy a delegációkat nemcsak a hivatalokban, hanem a repülőtéren, vagy a pályaudvarokon várjuk. Hamarosan üdvözölhettem Kuzmiszkíjt a megérkezők között. Alig, hogy néhány szót cseréltünk, hozzám fordult -

Mikósdi elvtárs, Nyerges elvtárs biztosan azt mondta magának, hogy ezeket a szovjeteket vigye el az Operett Színházba, de volna egy kérésem Ne folytassa Kuzminszkíj elvtárs! – szakítottam félbe - Jó lesz a Spartacus?

Kuzminszkíj boldogan intett fejével és elmesélte, hogy ott lesz valami kedves ismerőse és azzal is szeretne találkozni. A jegyfoglalás olyan jól sikerült, hogy az emeleti díszpáholy mellett közvetlenül elhelyezkedő baloldali páholyba vezettek be bennünket. Kuzminszkíj elmesélte, hogy azért örül a meghívásnak, mert szerette volna megnézni, hogy a konzervatív szovjet balettművészet remekét, modern felfogásban, hogy mutatják be nálunk, majd hamiskásan rám mosolygott és karonfogva átvitt engem az elnöki díszpáholyba, ahol, a tőle megszokott kézcsókkal köszöntötte Galina Ulanovát, egykor volt primabalerinát, a szovjet balettművészet élő legendáját. Amikor bemutatott a művésznőnek, meghatottan csókoltam neki kezet én is.

99

Lám, lám Kuzminszkíj akkor is tudott számomra meglepetést okozni, amikor én akartam őt meglepni. A történések időrendjébe visszatérve, onnan folytatom az emlékek leírását, hogy a Nyerges János által kiszabott büntetési idő hamarosan le is telt. Alig vártam, hogy ismét útra kelhessek „az elveszett paradicsomba.” A lehetőség nem is váratott sokáig. A rivális államközi főosztály vegyes bizottsági ülésre utazott Bécsbe és Mádai István kérte Nyergest, hogy vámszakértőként vihessen magával. Mivel a két főosztályvezető között a rivalizálás olyan mértéket öltött, hogy addig, amig közös titkárságuk volt, akkor időnként az esti túlórák végén egymásra zárták az ajtót, vagy elkapcsolták egymástól a közös „K” telefont61 , Nyerges természetesen közölte, hogy - Mikósdi nem mehet, mert velem jön Prágába. Erre megkérdeztem, mert szerettem volna menni Mádaiékkal - Nem lehetne, hogy először veled megyek Prágába és utána onnan megyek Mádaiék után.? Mivel ez már neki tetsző sorrendiséget jelentett, megkaptam az engedélyt. A vegyes bizottsági tárgyalás úgy is két hétig tartott, tehát sikerült a kecskét és a káposztát összebékítenem. Azt pedig már nem is tudtam, hogy a késés, mennyire felértékelt az osztrákok elött. Addig én a császárvárosban csak egy „niemand”62 lehettem volna, de mivel éppen egy fogadásra érkeztem oda, mindenki egyenként jött oda hozzám, mert kíváncsi volt arra, hogy ki lehet az a fontos ember, aki egyéb fontos kötelezettségei miatt csak egy hét késéssel tud Bécsbe megérkezni. A fontos ember ugyan a tárgyaláson nem sok vizet zavart, csak akkor keltett ismét figyelmet, amikor Grinzingben magához intette a sramlizenészt és kérte a „Meine Mutti war eine Wienerin” című opus eljátszását, vagy amikor a Stadthaus pincében a kötelező bécsi szelet helyett az étlapról Tafelspitz-et rendelt egresszósszal és Kaiserschmarn-nal.63 (Mint azt már korábban jeleztem, Édesanyám szakácsnő volt a Festetich hercegnél). Amikor egyszer azt mondtam, hogy a „Művelt Nyugat kedvence lettem”, akkor valószínüleg ebbéli karrierem itt kezdődött. A rövid prágai és bécsi kulináris kiruccanás után ideje volt hazasietnem, mert hamarosan sötét fellegek gyülekeztek az 1968.- ban bevezetett gazdaságirányítási reform feje felett. A reformellenes erők, szovjet hátszéllel támadást intéztek a reform fő erőivel szemben és ez a VTB-t is arra kényszerítette, hogy 1970.-71.-ben felülvizsgálja a kereskedelmi vámtarifát. A felülvizsgálat kiterjedt a vámtarifa egészére, annak mintegy 3100 tételére, mintegy 700 tétel vámját módosítottuk, a módosítások közel 80 százaléka vámcsökkentés és 20 százaléka vámemelés volt. A vámváltozások leginkább a mezőgazdasági és élelmiszeripari, illetve a kohászati- és gépipari termékekre vonatkoztak. Az elfogadott módosítások jelentős része az első két-három évben alkalmazott kivételezések megszüntésére és ezen belül a vámtarifa stabilitásának megszilárdítására irányult. Ez azért volt nagyon 61

A „K” telefon olyan titkos telefonvonal volt, amely a pártállami nomenklatúrához tartozás szimbólumaként ment át a köztudatba. A minisztériumokban ilyen vonalat csak főosztályhelyettesektől felfelé lehetett kapni. 62 senki 63 Marhafartőt és császármorzsát

100

fontos, mert a 68.-as reformmal bevezetett vámrendszer lazítása helyett, azzal ellentétes, konszolidációs hatást sikerült keresztülvinnünk. Az is sikerült, hogy a nemzetközi irányzatoknak megfelelően a termékek bizonyos típusaira a feldolgozottság szintjével arányosan emelkedő vámterheket rakjunk. A módosításoknál arra is volt gondunk, hogy az egymást helyettesítő termékek /anyagi tulajdonságuktól függetlenül is/ azonos vámterheket viseljenek. A kívánatosnak tartott vámmódosítások egy részét az Országos Anyag- és Árhivatal által kialakított még mindig nem piaci árarányok miatt, nem lehetett végrehajtani. Ezeknél kellett fenntartanunk a vámtarifális enyhítés olyan eszközeit, mint a vámkontingens és engedélyjegyek. A VTB-n belül komoly küzdelmet kellett folytatnunk azért, hogy a tőkés piaci árváltozások hatásait ne a vámok, hanem a belföldi árszintek változásaival vezessék le. A legtöbb gondunk a központi fejlesztési programokhoz szükséges gépek és berendezések vámjaival volt. Itt arra kellett figyelmeztetnünk, hogy ezeket a programokat a vámok figyelembe vételével és ne a nélkül állítsák össze. Elég nehéz volt keresztül erőszakolnunk azt, hogy az ilyen esetekben ne mindjárt a vámok elengedésére gondoljanak, mert az a vámrendszer előreláthatóságát és stabilitását fenyegette volna, hanem inkább a terveknek a szabályozó rendszerhez való igazításával oldják fel a terv és a vám közötti ellentmondásokat. A vámtarifa felülvizsgálatát használtuk fel arra is, hogy az UNCTAD határozatához igazodva bevezessük Magyarországon a fejlődő országok javára megszavazott hazai autonóm vámpreferenciális rendszert. Az autonóm vámmódosítások kidolgozása során már figyelembe vettük a GATT csatlakozási tárgyalások várható követelményeit és ezzel megtettük az előkészületek első lépéseit ahhoz, hogy később a vámokat nemzetközi szerződések alapján is módosítani tudjuk. A nagy felülvizsgálati kampány közepette arra is gondoltunk, hogy ugyancsak a GATT csatlakozásra való felkészülés jegyében, a módosítások ne csak a vámrendszerre, hanem a bevitel szabályozásának olyan nem tarifális eszközeire is kiterjedjenek, mint amilyenek az engedélyezési rendszer, a beviteli kontingensek, szubvenciók, stb. Sikerült keresztül vinnünk azt az akaratunkat, hogy ez utóbbi eszközöknél is a felülvizsgálat célja annak kiderítése legyen, hogy azok mennyiben felelnek meg a GATT által rögzített nemzetközi kereskedelmi normáknak. Elsődlegesnek tartottuk ezért azt, hogy mindezek az eszközök feleljenek meg a nemzetközi prezentálhatóság követelményének, azaz a GATThoz való csatlakozás szempontjainak.

Ebben az időben terjedt el az a vélemény a szakmai körökben, hogy - Nyergeséknek, mint a Mórickának mindenről a GATT konformitás jut az eszébe. Azért mondtam „Nyergesék”-et, mert ahhoz, hogy mindezt át tudjuk verni a tervgazdasági modell-hez való nosztalgikus vágyakozás betonfalán, ahhoz Nyerges János olykor arcátlanságig menő csökönyösségére volt szükség, de ahhoz is, hogy mindazok, akik az irányítása alatt dolgoztunk, meg legyünk róla győződve, hogy valami egyszeri és megismételhetetlen nagyszerű dolgot művelünk. A nagy ellenállás és értetlenség csak fokozta energiáinkat. Lehet, hogy különös dolgot állítok, de valószínüleg a magyar-magyar tárgyalások barikádjain edződtünk a későbbi nemzetközi csatározásokra. Mert ellenkezés, az volt a javából! Az egyik nagy minisztériumi összeröffenésen az egyik külkereskedelmi vállalat igazgatója, aki egyben a „nemzetközi munkásmozgalom egyik legendás alak”-jának képében tetszelgett, szinte övön aluli ütésekkel támadta főnökünket és annak lakájait (ez utóbbiak megtisztelő címére valószínüleg bennünket gondolt). Nyerges magán kívül volt, amikor lehivatott. - Mikósdi, az Isten tegye magát a magáévá, tegyen már valamit, hogy ezt a gazembert elhallgattathassam! 101

-Javaslom Nyerges elvtárs, hogy küldjünk ki revizort ehhez a vállalathoz. Aki ilyen nagy becsvággyal tud ki állni a maga igaza mellett, az valószínüleg olyan példás nyilvántartást vezet a vámelőjegyzések64-ről, hogy esetleg a nála talált módszereket más vállalatoknál is be lehetne vezetni. - Mikósdi, pofa sör, mehet a revizor! Ezek után beszéltem egy barátommal, aki a Könnyűipari Minisztériumban dolgozott a főkönyvelőségen, hogy nem tudna-e esetleg valakit nekem ajánlani. Hamarosan meg is érkezett hozzám egy nyugdíjas revizor, akinek elmagyaráztam, hogy meg kellene vizsgálni az adott vállalatnál a vámelőjegyzések nyilvántartási rendszerét. Amikor néhány nap múlva elolvastam a jelentését, döbbenten vettem észre, hogy a revizor, mindent legnagyobb rendben talált és az adott kérdésben még az igazgató által mondottakat is alátámasztotta. Erre a következőket mondtam -Idefigyeljen revizorkám, ha én ezt a jelentést leviszem a főnökömhöz, az úgy rúg ki engem, hogy még a lábam se éri a földet. Olyan ez a jelentés, mintha a tiszteletdíját ettől az igazgatótól kapta volna. Minthogy azonban én vagyok a kifizetőhely, most szépen visszamegy a vállalathoz és addig nem jön vissza, amig nem talál valamit. Jegyezze jól meg, hogy aki keres, az talál! Hamarosan elkészült az új jelentés. Nem szaporázom a szót. Kiderült, hogy a nagy értékű luxustermékek előállításával és újrakivitelével foglalkozó külkereskedelmi vállalat előjegyzési nyilvántartásából hiányzott két olyan tétel, amely sem nem ment ki külföldre, se nem fizették ki utána a vámot. Valahogy az is kiderült, hogy azok az egyik miniszter feleségéhez vándoroltak, ugyanis ő volt az igazgató szeretője. A miniszter elvált a feleségétől, az igazgatót, nemcsak a vállalattól bocsátották el, de a pártból is kizárták. A munkásmozgalom, pedig hijján maradt egyik legendás alakjának. Ja és Nyerges még az óta se fizette ki a sörömet. A másik sztori még ennél is egyszerűbb. Az egyik alkalommal kézbesítették hozzám az egyik parlamenti képviselő miniszteremhez intézett parlamenti interpellációjának a szövegét, amelyben arról volt szó, hogy az egyik állami gazdaságot a magas vámok miatt az ellehetetlenülés árnya fenyegeti. Az érvényes rendelkezések értelmében a miniszternek az interpellációkra néhány napon belül kellett válaszolnia. Amikor az ügyet közelebbről megvizsgáltam, kiderült, hogy a nevezett interpelláció benyújtója azonos az adott állami gazdaság vezérigazgatójával. Erre hivatalból azt a választ adtam, hogy vámelengedési beadványát megkaptam, de mivel ahhoz, az ilyen-olyan számú miniszteri rendelet vonatkozó paragrafusában feltüntetett, az elengedni kívánt vámtétel 1 százalékának megfelelő összegű okmánybélyeget nem mellékelte, a kérelmet alaki okok miatt érdemben nem tudtam elbírálni. Válaszom másolatát továbbítottam a miniszteri titkárságra, ahonnan az óta sem kaptam semmiféle reagálást. (Igaz, hogy közben a minisztérium megszűnt és én is elmentem nyugdíjba)

64

Vámelőjegyzés: lényege, hogy a külföldi tulajdonában maradó és átmenetileg behozatalra kerülő árukat előjegyzésbe, azaz nyilvántartásba veszik és kötelezik az importőrt, hogy ezeket az árukat feldolgozott formában meghatározott időn belül exportálja. Ha az exportra még sem kerül sor akkor a vámot ki kell fizetni.

102

Indul a GATT-ba vezető nagy maratón Legyen szabad az idősávokat egy kissé széthúzva visszatérni egy pillanatra 1969. július 9.-re. Ekkor nyújtottuk be hivatalosan a GATT-hoz hivatalos csatlakozási kérelmünket. Megfigyelési feladatomat teljesítettem, utazhattam haza a több mint négy éves csatlakozási tárgyalások előkészítésében, lefolytatásában és befejezésében való tevőleges részvételre. Mielőtt megszűnt volna genfi szolgálatom, még részt vehettem egyszer a GATT Állandó Képviselők Tanácsának nagyköveti szintű ülésén, ahol Sir Wyndham White vezérigazgató ismertette a magyar kormány hivatalos csatlakozási kérelmét és felkérte Nyerges János kormánymeghatalmazottat, hogy röviden indokolja meg a kérést. A Tanács egyhangú nyilatkozatában üdvözölte a csatlakozási nyilatkozatot, majd Klaus Sahlgren finn nagykövetet megválasztotta a Magyar Csatlakozási Munkacsoport elnökének és felkérte a GATT szerződő feleit, hogy csatlakozzanak a tárgyalások lebonyolításhoz és a jelölt országgal való tárgyalások eredményeként, készítsék el a tárgyalási okmányokat (a Munkacsoport jelentését, a Csatlakozási Jegyzőkönyvet, valamint az egyes szerződő felekkel folyatott vámtárgyalások eredményeit rögzítő koncessziós listát). Írásbeli előkészületek a tárgyalásokra Ahhoz, hogy ezek az okmányok megszülessenek, szükséges volt magyar részről egy un. tárgyalási Memorandumot elkészíteni, írásban válaszolni a szerződő felek azzal kapcsolatban feltett kérdéseire és benyújtani a tárgyalási ajánlatot a magyar részről felajánlott vámkoncessziókról. Mindezeknek a tárgyalási anyagoknak az előkészítése hárult a Vámpolitikai Osztályra, ez volt tehát a VTB ügyeinek intézése mellett a másik nagy kihívás, amely odahaza várt engem és közvetlen munkatársaimat. Kezdetben a vámügyek tették ki az Osztály munkájának nagyobb részét, de azzal párhuzamosan fokozatosan a csatlakozási tárgyalások ügyei léptek előtérbe. Mindezeknek az anyagoknak az előadói változatát kellett elkészítenünk és azok véglegesítése hárult a tárgyalásvezető Nyerges Jánosra. A Memorandumban abból indultunk ki, hogy Magyarországnak az Általános Egyezmény szerződő feleivel folytatott árucseréjében nagy jelentősége volt a mezőgazdasági kivitelnek és a nyersanyagok behozatalának. Az iparfejlődés jóllehet strukturálisan változtatta meg a magyar ipar háború előtti egyoldalúságát, a könnyűipari és élelmiszeripari kivitel súlya azonban továbbra is jelentős maradt, így hazánk továbbra is a szerződő felek tradicionális szállítója maradt. A magyar külkereskedelem viszonylati szerkezetének változásait, természetesen nem indokolhattuk geopolitikai okokkal, ezért a KGST országok részarányának módosulását azzal magyaráztuk, hogy a közvetlen szomszédságunkban lévő Szovjetunió, mint árucserénk nagy felvevő piaca és nyersanyagbázisa foglalta el azt a helyet, amely potenciálisan megillette. A többi KGST ország viszonylati részesedése a háború előtti helyzethez képest nem változott. A külkereskedelemnek a népgazdaságban betöltött szerepét azzal igazoltuk, hogy az egy főre jutó külkereskedelmi forgalom 1958-ban 123, 7 és 1967-ben 317, 3 USD értéket ért el. Az áruszerkezet úgy alakult, hogy a kivitel közel 60 százaléka készáru volt, a mezőgazdaság és élelmiszerek részesedése 20 százalék. A behozatal szerkezetében jól látható volt az ország nyersanyagforrásainak elégtelensége. Az összbehozatal felét ezért a nyersanyagok és energiahordozók tették ki. Az iparfejlődés dinamizmusa következtében jelentős szerephez jutott a gépek és berendezések bevitelének részesedése (30 százalék). Behozatalunkat elsősorban készáru és mezőgazdasági termékkivitellel fedeztük. Ez utóbbi termékcsoporton belül is növekedett a feldolgozott termékek részesedése.

103

Ezeknek az adatoknak a bemutatása azt a cél szolgálta, hogy a szerződő felek érzékelhessék hazánk külkereskedelmi érzékenységét és azt, hogy gazdasági szempontból értékes piaci partner lehetünk. Fontos része volt a Memorandumnak a magyar kereskedelempolitikát bemutató fejezete. Igyekeztünk arra fektetni a hangsúlyt, hogy mindazok az elvek, amelyek megtalálhatók a GATT-ban (az egyenlőség, a legnagyobb kedvezmény elve, a diszkriminációmentesség és a kölcsönös előnyök tiszteletben tartása) mind központi helyet foglalnak el a magyar kereskedelempolitikában. Az elveknek ez az egybeesése teremtette meg az alapot a csatlakozási szándék kinyilvánításának. Ezzel összhangban készségünket fejeztük ki aziránt, hogy minden olyan országgal készek vagyunk a kereskedelmi kapcsolatra, amely hajlandó a Magyarországgal fenntartott kapcsolataiban a GATT alapelveit és rendelkezéseit alkalmazni. (Ez utóbbi kijelentés értelmét a szerződő felek hamarosan tapasztalhatták akkor, amikor nem tagadtuk meg a bilaterális vámtárgyalás lehetőségét Izraeltől, annak ellenére, hogy a szovjet blokk országaival együtt az izraeli-arab konfliktus miatt megszakítottuk vele a diplomáciai kapcsolatokat). Jeleztük azt, hogy a csatlakozási kérelem beadásának időpontjában bilaterális megállapodások alapján már 81 GATT országgal tartottunk fenn kereskedelmi kapcsolatokat, célunk ezért az volt, hogy ezeket a kapcsolatokat egészítsük ki az Általános Megállapodásra alapozott multilaterális kapcsolatokkal is. Országunk politikai- gazdasági hovatartozásának megfelelően közöltük a szerződő felekkel, hogy a II. világháborút követő egymásrautaltság következtében Magyarország a szocialista országokkal igen szoros kapcsolatokat tartott fenn és fejlesztett. Bizonyos fokú oldalvágásként tettük ehhez hozzá, hogy a szocialista országok közötti kereskedelem dinamikus fejlődését annak is köszönhette, hogy ezek az országok kívülről erős diszkriminatív és embargós politikával voltak kénytelenek szembenézni. A fejlődő országokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatokat viszonylag új keletűeknek minősítettük és utaltunk arra, hogy azok fejlesztését az 1964. évi UNCTAD elvei alapján kívánjuk tovább folytatni. Gyümölcsözőnek és hasonlóképpen fejlődőnek minősítettük az iparilag fejlett piacgazdasági országokkal fenntartott kereskedelmi kapcsolatainkat, de jelezni kívánván, hogy mit keresünk a GATTban, utaltunk arra, hogy a több száz évre visszanyúló hagyományos kapcsolatainkat például a Közös Piac diszkriminatív kereskedelem- és protekcionista agrárpolitikája veszélyezteti. Ezen kívül felsoroltuk még, hogy hány jelentős nemzetközi szervezetben vállaltunk aktív tagságot és hány fontos nemzetközi áruegyezménynek vagyunk az aláíró felei. Mivel számítani lehetett arra, hogy a csatlakozási tárgyalások során a szerződő felek kiemelt figyelmet fognak fordítani a magyar tervgazdálkodásra, Memorandumunk hasonló értelemben mutatta be az 1968. évi gazdaságirányítási reformot tükröző, a terv és piac kettős talapzatán álló gazdasági mechanizmusunkat. Az objektív tájékoztatás célja az volt, hogy a tervezés magyarországi rendszerét és a vámeszközökön nyugvó importszabályozást úgy prezentáljuk, hogy érvényesíthessük azt a stratégiai célunkat, hogy egyenlő partnerként csatlakozhassunk az Általános Megállapodáshoz, hogy vámkedvezményekért vámkedvezményekkel fizessünk és ne kelljen terhes és nem egyértelmű beviteli kötelezettségeket vállalnunk. Kiinduló tézisünk az volt, hogy a megreformált tervgazdaságban, az ötéves tervekben megfogalmazott gazdaságfejlesztési koncepció a kormányzatot és nem a vállalatokat kötelezi. Ebben a rendszerben a közvetett irányítás nem direktív (ex ante) utasítások formáját öltötte, hanem a célkitűzések meghatározása után a jelenségek megfigyelésén (ex post) alapult. A mennyiségi importkötelezettségek ezért Magyarországon értelmetlenek lettek volna, mivel a kormányzat nem rendelkezett olyan eszközökkel, amelyekkel a vállalatokat utasíthatta volna például arra, hogy egy adott szükségletet belföldi, vagy külföldi, vagy azok között melyik szállítótól szerezze be.

Ennél a kérdésnél érdemes zárójelet nyitni. Az érvanyag kidolgozását megelőzően, még a genfi tartózkodás és az említett szakértőknél való felkészülésem során alaposan tanulmányoztam annak az elméleti és gyakorlati irodalmát, hogy a vámrendszer a piacgazdaságban hogyan működik és megfigyelőként résztvettem más országok csatlakozási tárgyalásain. Ez utóbbiak során arról szereztem tapasztalatot, hogy a csatlakozás fejében a 104

piacgazdasági országok milyen kötelezettségek vállalását kérik az egyes szocialista országokról. Az elméleti felkészülés során tehát sikerült „megtanulnom azt a nyelvet” amelyen a partnerek beszélnek, amelyet értenek és kataszterbe venni azokat a kihívásokat, amelyeket célszerű lenne elkerülni. Nem szabad elfelejteni, hogy odahaza kialakult egy olyan közgazdasági bikkfanyelv, amely már köszönő viszonyban sem volt a piacgazdaságokban megszokott szaknyelv szókincsével65. Éppen ezért a Memorandum megfogalmazásánál igyekeztem a partnerek nyelvi kultúrájának megfelelő szókincset alkalmazni , annak érdekében, hogy várható felvetéseikre a piacgazdaság fogalomkészletével adhassunk megnyugtató, vagy elkerülő válaszokat. A zárójel bezárása után legyen szó ismét a tárgyalás csomóponti kérdéseiről. A szerződő felek a Memorandum elolvasása után azonnal rátértek arra, amit ők a legfontosabbnak tartottak. Első sorban arra keresték a választ, hogy Magyarország milyen engedményeket szándékozik nyújtani az Általános Megállapodásban való részvételből fakadó előnyökért, hogy a magyar fél hajlandó- e és képes-e teljes értékű GATT kötelezettségeket vállalni, hogy a magyar kormány a fennálló GATT kötelezettségeket el tudja-e fogadni, hogy fennálló törvényei miatt nem kíván-e fenntartásokkal élni. Ezek a kérdések jól mutatták a szerződő feleknek azt a szándékát, hogy a magyar felet már a tárgyalások elején olyan jelentkezőnek tekintsék, amely esetleg nem képes vállalni GATT kötelezettségeket, vagy esetleg nem olyan formában tudja vállalni azokat, mint bármely normális GATT szerződő fél. Válaszunkban természetesnek tartottuk, hogy a GATT tagságból fakadó előnyöket Magyarország is viszonozni fogja. A legnagyobb kedvezmény elvének élvezetéért mi is ugyanezt az elvet kívántuk viszonzásként felajánlani. Magyarország partnereitől normál kötelezettséget várt el és arra normál kötelezettséggel kívánt válaszolni. A teljes értékű GATT kötelezettségvállalás Magyarország esetében sem jelentheti azonban az Általános Megállapodás eredeti szövegének fenntartás nélküli megtartását, értelemszerűen ő is élhet mindazokkal a fenntartásokkal, kivételekkel és eljárási lehetőségekkel, amelyek az Általános Megállapodás szerződő felei között kialakultak. Nem hagytunk kétséget afelől, hogy lojálisan teszünk eleget a GATT kötelezettségeknek, kötelezettségvállalásunk terjedelme azonban nem lesz se, több se kevesebb, mint az kialakult partnereink esetében. A tárgyalások során kiderült, hogy partnereinket nem annyira a gazdaságirányítás, mint inkább annak külkereskedelmi leképződése érdekli. Azt kérdezték, hogy a külkereskedelmi terv előirányzatai kötelező jellegűek-e, vagy indikatívek, hogy milyen tényezők határozzák meg a piacgazdaságú GATT országokkal folytatandó kereskedelem részarányát. Emögött a kérdés mögött partnereinknek az a szándéka húzódott meg, hogyha a magyar fél elutasítja a bevitel növelésére irányuló kötelezettségvállalást, akkor esetleg a bevitel szocialista- tőkés megoszlására vonatkozó kötelezettségvállalást lehetne-e Magyarországra rákényszeríteni. Elutasító válaszunkban arra hivatkoztunk, hogy a velük folyatott kereskedelem alakulását a belföldi kereslet és a külföldi kínálat, a mindenkori árak, Magyarország fizetés lehetőségei és a GATT partnerek Magyarországgal szembeni kereskedelempolitikai intézkedései határozzák meg. A piaci okok mellett ezzel arra utaltunk, hogy ők is felelősek a velünk folytatott kereskedelem terjedelméért és szintjéért, A szerződő felek kíváncsiak voltak arra, hogy Magyarország a GATT-hoz való csatlakozással párhuzamosan kész-e csatlakozni az IMF-hez. 1969.-73. között erre a kérdésre csak azt tudtuk válaszolni, hogy az IMF-hez való csatlakozás nem időszerű, de arra készségünket nyilvánítottuk, hogy, ha kívánják a GATT erre vonatkozó rendelkezései alapján, készek vagyunk speciális deviza-

65

Néhány példa az összehasonlítás lehetetlenségének tárházából: a tőkét eszköznek, az álló és forgó tőkét állóés forgóeszköznek, a tőkekamatot eszközlekötési járuléknak, a profitrátát hozammutatónak, stb stb nevezték.

105

megállapodást kötni a szerződő felekkel. Itt csak annyit érdemes megjegyezni, hogy az IMF csatlakozás előszobáját valójában 1973. évi GATT csatlakozásunk nyitotta ki. A belső és külső árak kapcsolatának bemutatása során partnereinket arról tájékoztattuk, hogy Magyarországon azt a külkereskedelmi árszorzók, a vámtarifa, a forgalmi adórendszer és az árpolitika valósítja meg. Mivel a magyar valuta a GATT csatlakozás időpontjában nem volt konvertibilis, az árszorzók automatizmusa révén valósult meg a szerves kapcsolat a belső és külső árak között. Az árszorzók a két fő fizetési eszköznek, a dollárnak és a rubelnek a magyar külkereskedelemben az adott áruszerkezet, a kereskedelmi feltételek és árak mellett jelentkező, Magyarországon való kitermelési költségeit fejezték ki, kiszámításuk hosszabb időszakot figyelembe véve történt. Az adott időpontban ezek a szorzók 60 Ft/USD, illetve 40Ft/RBL szinten lettek meghatározva. Közöltük azt is, hogy a külkereskedelmi forgalom egész területén az árszorzót alkalmazzuk az árfolyam helyett. A vámtarifa szerepét abban fogalmaztuk meg, hogy 1968. január elseje óta az árubevitelt hatékony, árkalkulációs tényező szerepét betöltő és ténylegesen befizetésre kerülő vámok terhelik. A költségvetésbe befizetett vámok az importőrnél, illetve a végfelhasználónál éreztetik árbefolyásoló hatásukat. A hazai vámrendszer részletes bemutatását követően tárgyaló partnereink arra keresték a választ, hogy a kereskedelmi vámtarifánkból adódó elbánások közül melyikeket kell alkalmazni a KGST országokra és a fejlődő országokra. Válaszunkban egyértelművé tettük, hogy a vámokat csak olyan viszonyok között lehet alkalmazni, ahol az áruk adás-vételét a kereslet és kínálat, valamint a szabad piaci árak szabályozzák. A KGST kereskedelemben viszont az áruk a kormányok által rögzített árakon és az általuk meghatározott kötelező kontingensek alapján cserélődnek, ezért a vámok alkalmazásának nincsenek meg a közgazdasági feltételei. A fejlődő országok közül azoknak nyújtunk preferenciális vámelbánást, amelyek normális kereskedelmi kapcsolatokat tartanak fenn Magyarországgal, amelyek vele szemben nem alkalmaznak diszkriminációt, egy főre jutó nemzeti jövedelmük alacsonyabb a miénknél és hitelt érdemlően tudják bizonyítani a preferenciális vámelbánásban részesülő termék eredetét. További kérdésükre azt is tisztáztuk, hogy a KGST országok de facto vámmentességét és a fejlődő országoknak nyújtott vámpreferenciákat az összes többi GATT szerződő felet megillető legnagyobb kedvezményes vámelbánás alóli de facto, illetve de jure kivételnek tekintjük. A vámtarifánkról és a vámrendszerről adott expozénk és válaszaink bebizonyították, hogy valóságos importszabályozó és a jog uralmának alávetett vámjaink alkalmas tárgyalási eszközök arra, hogy a csatlakozás során Magyarország a GATT belépési díjat normális módon, azaz vámengedmények útján fizesse ki. A forgalmi adókról adott tájékoztatásunk, mivel az nagyjából megfelelt a GATT országok többségében alkalmazott adórendszereknek, nem váltott ki különösebb vitát. Ami nagyobb figyelmet váltott ki, az a KGST országokból származó árukra alkalmazott importforgalmi adó volt. Válaszunkban arra mutattunk rá, hogy az importforgalmi adó nem a bevitelt szabályozó eszköz, mivel azt a KGST országok közötti megállapodásokban szereplő kötelező kontingensek szabályozzák. Az importforgalmi adó a belföldi árszabályozás eszköze, célja az, hogy kiegyenlítse a rubel elszámolásban beszerzett termékek rögzített árai és a hazai nagykereskedelmi forgalomban szimulált világpiaci árak közötti különbségeket. Ez az adó valójában az áregységesítést szolgálja mindaddig, amig a KGST országok közötti rubelelszámolású kereskedelem jelentős mértékben tér el a világpiaci árviszonyoktól. Az árpolitikával kapcsolatban arra mutattunk rá, hogy az 1968.-ban bevezetett gazdasági mechanizmusban az árrendszer rugalmassá és az árak hatósági megállapítása szűk körűbbé vált. A szerződő felek kérdéseire kijelentettük, hogy a hatósági ármaximálások a fogyasztói árstabilitás céljait, a lakosság reáljövedelme szabályozását szolgálták. A szabadabb árformák bővülésére a piaci egyensúly javulásával kerülhet sor.

106

Végezetül az engedélyezési rendszer bemutatása volt a Memorandum „zárótétel”-e. Ennek során abból indultunk ki, hogy az import és az export Magyarországon engedélyhez kötött volt. Külkereskedelmi szerződést kötni csak a KKM által kiadott engedély alapján lehetett. Az engedélyezési rendszer célja az volt, hogy ellenőrizze az import- és exporttevékenységet, hogy ellenőrizze és befolyásolja az államközi szerződésekben vállalt kormánykötelezettségek teljesítését és úgy óvja a fizetési mérleg egyensúlyát, hogy az import folyamatosan növekedjék az export növekedésének arányában, végül, hogy ideiglenesen szabályozza a fogyasztási cikkek, mezőgazdasági termékek és egyes nyersanyagok szabad devizájú országokból való behozatalát.

Felkészülés a tárgyalásra A szerződő felek számos kérdésére kellett a választ megadnunk. Az engedélyezés ismérveit illetően rámutattunk arra, hogy az egyébként regisztrálási célokat szolgáló automatikus engedélyezésen túl, az ügylet indokoltságát, annak műszaki szükségességét, valamint a kereskedelmi feltételeket csak abban az esetben vizsgáltuk, ha az a belső piac egyensúlyának a megvédése, vagy más népgazdasági érdekből volt szükséges. Más kérdésre azt válaszoltuk, hogy az engedélyek kiadását nem soroljuk, azokat a beérkezés sorrendjében adjuk ki. Fontosnak tartották a választ arra a kérdésre, hogy a vállalatok megtarthatják-e a tevékenységükből származó devizát. Erre nemleges választ adtunk, de jeleztük, hogy az engedélyek alapján bonyolított ügyleteikhez a külföldi fizetési eszközöket minden külön engedély nélkül megvásárolhatják. Az adóvisszatérítésekkel és az egyes kiviteli szubvenciókkal kapcsolatban a szerződő felek megnyugvással vették tudomásul azt a kijelentésünket, hogy ha valamely termékünk szándékolatlan piaczavarást okozna valamely szerződő fél piacán, készek vagyunk magunkat alávetni a vonatkozó GATT eljárásoknak.

Miután a Memorandumot benyújtottuk és a szerződő felek írásbeli kérdéseit is megválaszoltuk, ideje volt, hogy magunkat is felkészítsük a tárgyalásokra. Azt javasoltam főnökömnek, hogy szervezzünk egy egyhetes Manrézát 66 arra, hogy a delegáció tagjaival együtt esettanulmány keretében szimuláljuk a csatlakozási tárgyalásokat. Miután Nyerges János javaslatomat jónak találta, kibéreltem a dobogókői Nimród szálló egyik emeletét és konferenciatermét és egy hétre felvonultunk a „lelkigyakorlat”-ra, amelyre meghívtuk a Pénzügyminisztérium, az Árhivatal és a Tervhivatal szakértőit is. Szemben a lábjegyzetben említett szabályzattal, itt már semmiféle anyagot nem kellett elkészíteni, mert az a kormányhatározat és az annak alapján beadott Memorandumban és a partnereknek megválaszolt kérdésekben már elkészült. Ennek leszögezése azért volt fontos, nehogy a társtárcák emberei úgy érezzék, hogy még mindig nyitva állnak vitatkozásra a tárgyalási anyagok. Azokat adottnak véve, a figyelmet a tárgyalásra összpontosítottuk, nevezetesen arra, hogy Nyerges János „sakkmester” „szekundásait” felhasználva készülhessen fel a genfi szerepjátszásra. A főpróba nagyon jól sikerült, mert mindenki megértette, hogy a csatlakozási munkacsoportban a delegáció vezetőjének nem a magyarokkal, hanem a szerződő felekkel kell tárgyalnia. Az egyhetes együttlét arra is jó volt, hogy a tárgyalások során a delegáción belül legyen meg a „doktrínák egysége” és odakint olajozott gépezetként működjünk a delegáció belső megbeszélésein. Arra is fel kellett készülnünk, hogy a csatlakozási tárgyalások egymással párhuzamosan két keretben, a csatlakozási feltételek multilaterális meghatározásának vitájában és a vámtárgyalások bilaterális lefolytatásában fognak lefolyni. Lehet, hogy délelőtt lesz a munkacsoport vitája, és délután lesznek az egyes országokkal folytatott kétoldalú tárgyalások. Dobogókőn tehát nemcsak a tárgyalások egyes 66

Manrézának hívták az olyan lelkigyakorlatos házakat, ahol Loyolai szent Ignác a jezsuiták lelkigyakorlatainak szabályzatát megírta. A szó Manréza spanyol falu nevéből származik

107

fejezetein kellett magunkat és főleg a tárgyalót átgyúrni, de pontosan meg kellett határozni a kinti szereposztást és a helyettesítési rendet is. Elkezdődött a tárgyalás Meg kell, hogy mondjam a magyar csatlakozási tárgyalásoknak hamarosan olyan híre ment Genfben, hogy sok tagországból jöttek megfigyelők az ülésre, vagy jelentkeztek be Genfből más olyan diplomaták is, akik nem is voltak a tárgyalási csoport résztvevői. A csatlakozási feltételekről folytatott tárgyalásokra a Klaus Sahlgren finn nagykövet által vezetett csatlakozási munkacsoportban került sor. A munkacsoport tagjai az Általános Megállapodás szerződő feleinek összességét plus az Európai Gazdasági Közösség delegációját ölelték fel. Tárgyalásaink időpontjában ugyanis az volt a GATT-ban már a szokásjog, hogy a szerződő felek tudomásul vették, hogy az EGK tagállamait a tárgyalásokon a Bizottság delegációja képviseli. Amikor mi is igazodtunk ehhez a szokásjoghoz, akkor ezzel elfogadtuk, hogy a kormányközi szinten megkötendő csatlakozási szerződés első ízben fog nemzetközi jogi kapcsolatot létrehozni Magyarország és az EGK között. Az EGK delegációját Louis Kawan, a Bizottság keleteurópai osztályának tanácsosa vezette. Kawan személyében Nyerges János intellektusban, gondolkodásmódban és felkészültségben méltó ellenfelet kapott, a szerződő felek nyilvánossága előtt folyatott szellemi párbajuk volt az a kivételes attrakció, amely az előbb említett kíváncsiakat a tárgyaló terembe vonzotta. Az Egyesült Államok részvétele bizonyos magyarázatot igényel. Már a tárgyalások megkezdése előtt világos volt, hogy Magyarország csatlakozási kérelmének elfogadásakor, az Egyesült Államok élni fog az Általános Megállapodás XXXV. Cikkében megfogalmazott kibúvó záradékkal, azaz politikai okokból tartózkodni fog attól, hogy Magyarország vonatkozásában az Általános Megállapodást és a létrejövő csatlakozási szerződést magára nézve elfogadottnak tekintse. Ugyanígy járt el Csehszlovákiával, a GATT alapító tagjával és a később csatlakozott Lengyelországgal és Romániával szemben is. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy ne lett volna érdekelt a csatlakozási feltételek „kitárgyalásában”, mert az abban az időpontban még teljesen elképzelhetetlen rendszerváltozások esetére fenntartotta magában azt az eshetőséget, hogy a kibúvó záradékot visszavonja. Minthogy Magyarország GATT-beli megjelenése alkalmat adott az EGK protekcionista mezőgazdasági politikájának, valamint diszkriminatív kereskedelempolitikájának támadására, delegációnk paradox módon nagyon sok segítséget kapott az Egyesült Államok, de más nem diszkriminatív szerződő fél (például Ausztrália, Kanada, Új Zéland) delegációitól az EGK-val szembeni fellépésünkre. Az ugyanis a tárgyalások első pillanatától kezdve világos volt előttünk, hogy kereskedelempolitikai szempontból a fő ellenfél az EGK volt. A tárgyalások során a különböző GATT országok egymás után jelentették be, hogy a viszonosságot feltételezve, fenntartások nélkül fogják alkalmazni velünk szemben a legnagyobb kedvezmény elvét és a diszkrimináció tilalmát egyéb kereskedelmi korlátozásaik vonatkozásában. Az Egyesült Államok nem sokat kertelt, közölte, hogy saját törvényeinek engedelmeskedve, a GATT-ot nem alkalmazza „a nemzetközi kommunizmus uralma” alatt lévő országokra. Az EGK ezzel szemben az általa velünk szemben alkalmazott diszkriminatív mennyiségi korlátozásokat azzal indokolta, hogy az „állami kereskedelmű országok” mások, mint a GATT országainak többsége, így velük szemben a GATT-ot „speciális” módon kell 108

alkalmazni. Itt köszönt vissza más formában az a visszaemlékezéseimben már említett „kötelezettségek valóságos egyensúlya” című koncepció, jelen esetben „tényleges viszonosság”-ra átkeresztelve. A tárgyalások azért tartottak majdnem négy évig, mert az EGK a velünk folyatott tárgyalásokat nem a diszkrimináció megszüntetésére, hanem annak legalizálására kívánta felhasználni. A magyar delegáció és első sorban Nyerges János, hamar felismerte, hogy a szerződő felek többségének érdekeit sérti az, ha valamely tárgyaló fél, legyen az a nemzetközi kereskedelem „zászlós hajója”, nevezetesen az EGK, bizonyos formában és általa diktált speciális feltételekkel kívánja magához láncolni a csatlakozni kívánó keleteurópai országokat, így Magyarországot is. Ez a felismerés azon alapult, hogy egy multilaterális tárgyaláson a kisebb fél sohasem áll egyedül a sokkal nagyobb féllel szemben, mert a szerződő felek közötti ellentéteket kihasználva, mindig lehet alkalmi szövetségeseket találni. Ez történt a csatlakozási tárgyalásokon is, jóllehet Nyerges és Kawan párbajozott, de a mi párbajsegédeink gyakran közbeszólhattak, az EGK tagállamainak viszont belső szabályaik miatt csöndben kellett maradniuk A csatlakozás feltételei A csatlakozás egyéb fontos feltételeinek meghatározása nem okozott különösebb gondot. A szerződő felek elismerték, hogy Magyarország külkereskedelmi kapcsolataiban és az Általános Megállapodásban szabályozott kérdésekben teljes szuverenitást élvez. (Ehelyütt csak azt jegyezném meg, hogy amikor a KGST megalakult, akkor az „alapító atyák” csak az egymás közötti kapcsolatokra összpontosítottak és szerencsére megfeledkeztek arról, hogy tagállamaik külső kapcsolatait bármiben is korlátozzák. Ez tette az után azt is lehetővé, hogy a KGST-ben mindvégig sikeresen ellenezzük azt, hogy a Szovjetunió pótlólagosan korrigálja ezt a mulasztását) Magyar részről sikeresen érvényesítettük azt az igényünket, hogy a „részvétel”, vagy „ideiglenes csatlakozás” státuszát átugorva azonnal a teljes jogú csatlakozásról állapodjunk meg a szerződő felekkel. A csatlakozás okmányai (a csatlakozási jegyzőkönyv + a munkacsoport jelentése) tulajdonképpen nemcsak a teljes jogú csatlakozásnak kölcsönöztek végrehajtó erőt, hanem annak is, hogy az azokban foglaltak szerint „testre szabottan” lettünk az Általános Megállapodás szerződő felei. Érvényesült tehát az az eljárás, hogy a csatlakozás a szerződés felekkel folytatott tárgyalások eredményeként született meg. A csatlakozási szerződésben pontos meghatározásra került, hogy az Általános Megállapodásnak melyek azok a rendelkezései, amelyeket feltétel nélkül és melyek azok, amelyeket a fennálló nemzeti törvényeink betartása miatti fenntartások mellett fogadtunk el. Ez utóbbiaknál igyekeztünk a szerződő felek gyakorlatát követni azért, hogy minél kisebb legyen csatlakozási feltételeink specifikuma. Ilyen specifikum volt az un. szocialista elbánás. A szerződő felek tudomásul vették, hogy a csatlakozási jegyzőkönyvben név szerint felsorolt szocialista országokból származó importra nem vámot, hanem import forgalmi adót alkalmaztunk és elismerték azt, hogy addig, amig az ilyen országokból származó behozatalra kötött árak és kötelező kontingensek vannak érvényben, addig ez a legnagyobb kedvezménytől való eltérés jogszerűnek minősül. Ennek fejében azt vállaltuk, hogy a szocialista elbánás módosítása, vagy az országok listájának bővítése nem fogja csorbítani GATT-beli kötelezettségeinket és nem fog diszkriminatíven működni a szerződő felek kárára. A Nyerges-Kawan vitának fontos eredménye volt annak kimondása, hogy a magyar árukra az egyes szerződő felek által alkalmazott diszkriminatív korlátozások felszámolása jogsértés, mivel ezek a korlátozások az Általános Megállapodás XIII. cikkével nem összeegyeztethetőek. Ez tulajdonképpen az EGK-t kötelezte arra, hogy az ilyen korlátozásokat szüntesse meg 1975. január elsejéig és a kivételes okokból azután is fenntartott korlátozásaiban ne fokozza a diszkrimináció fokát. Ez utóbbi

109

korlátozásokat a csatlakozási szerződéssel létrehozott GATT munkacsoport hatáskörébe utalták, azzal, hogy a fennmaradó korlátozásokat azok megszüntetése céljából vizsgálja meg. Ez a kompromisszumos megoldás tette lehetővé a tárgyalások befejezését. A magunk részéről megkaptuk annak elismerését, hogy az EGK korlátozásai jogellenesek, az EGK viszont megkapta a jogot arra, hogy bizonyos korlátozásokat kivételes okokból 1975 után is fenntarthat, de azok indokoltságát a GATT munkacsoportban folyamatosan indokolnia kellett. Az ilyen megoldások megfeleltek a GATT-ban kialakult jogszokásoknak, amelyek szerint a bejelentett jogeltéréseket (mondjuk ki nyíltan: jogsértéseket) a továbbiakban már nem lehetett kiszélesíteni és a szerződő felek folyamatos ellenőrzése alatt kellett tartani, mindaddig, amíg azokat „ad Kalendas Graekas”67napján vissza nem vonták. Árrendszerünk sajátos voltát a szerződő felek azzal fogadták el, hogy a csatlakozási jegyzőkönyvbe egy olyan árklauzulát írtak be, hogy az anyagi árt okozó, vagy ilyen kárral fenyegető piaczavarás esetén exportunk korlátozása, vagy exportáraink felemelése érdekében konzultációt kérhetnek tőlünk. Ezt a feltételt azzal a fenntartással fogadtuk el, hogy ha a konzultáció eredménytelen maradt, akkor jogunk legyen az ügyet a szerződő felek összessége elé vinni, amelyek az ügy megvizsgálása esetén akár nekünk, akár a konzultációt kérő félnek ajánlást tehetnek az ügy rendezésére. Az összes szerződő fél lényegében döntőbíróságként működne az ilyen esetekben. Fontos része volt a csatlakozási feltételeknek, hogy a szerződő felekkel kétévenkénti időszakos felülvizsgálatban, illetve multilaterális konzultációban állapodtunk meg. Ezeken a konzultációkon a szerződő felek a magyar export és import irányát, földrajzi megoszlását, valamint árstruktúráját vizsgálhatták. De ide tartozott a magyar árukra alkalmazott diszkriminatív korlátozások felszámolására irányuló intézkedések, valamint a szocialista elbánás nem diszkriminatív alkalmazásának ellenőrzése is. Jól mutatja, hogy a kétévenkénti multilaterális konzultáció tematikája teljesen kiegyensúlyozott volt, egyaránt szerepeltek benne a szerződő felek és a mi érdeklődési köreinkbe tartozó témák és kérdések. A csatlakozási feltételek módot adtak a bilaterális konzultációra is. Ezek során bármely fél, bele értve bennünket is, bármikor konzultációt kérhetett a csatlakozási szerződést érintő bármely kérdésben. Itt is sikerült kikötnünk, hogy a konzultáció sikertelensége esetén az ügyet a szerződő felek döntőbíráskodása elé lehetett vinni. Mindezeket a specifikus feltételeket (a szocialista elbánás elismerése, a diszkriminatív korlátozások befagyasztása, az árklauzula, a multilaterális és bilaterális konzultáció) azért fogadtuk el, mert elérésükért nem kellett külön árat (például a lengyel és román precedensekben szereplő vásárlási kötelezettséggel) fizetnünk, hanem mint minden normális jelölt esetében, megelégedtek azzal, hogy a csatlakozási feltételekben való megegyezés mellett, vámtárgyalásokon állapodjunk meg a kölcsönösen előnyös vámengedményekről.

Nyerges János és csapatának tárgyalási stratégiája végül is sikerre vezetett, sikerült nemzetközi szinten „eladnunk” az 1968. évi gazdaságirányítási reformot és annak a szocialista táborban egyedül álló importszabályozó eszközét, a hatékony vámrendszert. Megelégedtek annak jegyzőkönyvi leszögezésével, hogy Magyarország a megfigyelői státusz létesítése óta állandóan fejlődő piacot nyújtott a szerződő feleknek és, hogy a magyar kormánynak továbbra is az a szándéka, hogy e fejlődésen belül a szerződő felektől származó bevitele is állandóan növekedjék. A vámtárgyalások garmada Miután vámtárgyalási ajánlatunkat elfogadták, 1972. decembere és 1973. júliusa között 20 szerződő féllel 60 kétoldalú tárgyalási fordulót bonyolítottunk le.

67

Valamit ad Kalendas Graecas (Görög naptárra) halasztani annyit jelent, mint sohanapjára halasztani.

110

Mindezekre a tárgyalásokra nehéz volna visszaemlékezni. De azért néhány emlék megragadt bennem. Ezek közül az első az volt, hogy a vámtárgyalásokat nem a GATT helységeiben, hanem egy általunk bérelt szállodai konferenciateremben bonyolítottunk le. A technikai előfeltételek biztosítása a mi feladatunk volt. Az egyik tárgyalást követően döbbenten vettem észre, hogy a Vámpolitikai Osztálynak a technikai előkészítéssel megbízott munkatársa kleptomániás, mert a tárgyaló teremben lévő mozdítható tárgyak közül számos hamutartó, pohár és egyebek landoltak, az itt meg nem nevezett munkatársam csomagjaiban. Miután sikerül mindent hiánytalanul visszarekvirálnom és az illetőt a további tárgyalásokból kizárnom, a biztonság kedvéért minden tárgyalás után magam leltároztam a tárgyalási teremben. Jóllehet a közgazdasági egyetemen szereztem diplomát, Louis Kawannak köszönhetem, hogy tőle megkaptam a jogász végzettséget is. Történt ugyanis, hogy főnököm megbízása alapján ott legyeskedtem az EGK delegáció egyik hölgy tagja körül, és amikor Kawan ezt észre vette, akkor mindenki előtt, így szólt Nyergeshez - Monsieur Nyerges, ezt a jogászt távolítsa el a teremből. A másik élményem a japán delegációval folytatott tárgyaláshoz fűződik. Azt már korábban megfigyeltem, hogy a japán delegáció mindig nagy létszámú és, hogy a sok kis ember között, láthatóan mindenkinek meg van a feladata. Az egyik jegyzetel, a másik adja a papírokat, a harmadik azt figyeli, ki mikor jön és távozik, a negyedik, hogy ki kivel beszélget, stb, stb. Lelki szemeim előtt azután megjelent az a kép, hogy amikor egymás között maradnak, akkor, mint élő komputerek összesítik és elemzik a sok adatot és alakítják ki a közös stratégiát és taktikát. Szerintem, ez lehet az egyik oka, hogy olyan kiemelkedő sikereket értek el kezdettől fogva a számítástechnikában. Ennek látható jelét is adták azzal, hogy engedélyt kértek egy különös szerkezetnek a tárgyalási asztalon történő elhelyezéséhez. Tárgyalás közben vettük észre, hogy az az eszköz, vagy a Genfben lévő állandó képviseletükkel, de lehet hogy Tokióval hozott létre „on line” kapcsolatot, mert viszonylag kis paksamétával érkeztek a tárgyalásra, mégis „mindent tudtak” Mintha ma történt volna, úgy emlékszem a személygépkocsi gumiabroncs vámjának tárgyalására. A japán delegáció vezetője a következőket mondta - Személygépkocsi abroncs, vámtarifaszám ennyi és ennyi, vám ennyi százalék. Magyar gyártás: Taurus, Budapest X. Kerepesi út ennyi és ennyi, éves termelés: ennyi db. szocialista országokból kötelező kontingensek alapján történő bevitel ennyi darab, hazai fogyasztás ennyi, a termelés+szocialista import, valamint a fogyasztás különbözete ennyi és ennyi, amelyet mi készek vagyunk önöknek szállítani. Nyerges felállt és oda ment gratulálni, majd megadta ellenvetés nélkül a kért vámcsökkentést. Valamelyik reggel Nyerges hozzám fordult - Holnap a zsidókkal68 fogunk tárgyalni, mert ha harcolunk a diszkrimináció ellen, akkor nem tehetjük meg, hogy ha valamelyik szerződő féllel, amelyik tárgyalni akar velünk, akkor ne r68 Mielőtt valaki Nyerges Jánost antiszemitizmussal vádolná meg, olvassa el a következő két sztorit: Buenos Aires: Látogatás a román kereskedelmi kirendeltségen, ahol Olteanu román kereskedelmi tanácsos megkérdezi - Mondja Nyerges elvtárs, magának mi volt a leánykori neve, mert engem Ohrenstein-nek neveztek.

111

üljünk le vele egy asztalhoz. De mivel ugyebár lerohanták arab testvéreinket, ezért alacsonyabb szinten tárgyalunk velük. Mikósdi, maga lesz az alacsonyabb szint, de vigyázzon, ne meséljenek egymás között zsidó vicceket, mert ezek között mindig vannak olyanok, aki elkezdenek röhögni. A tárgyalások során a szerződő felek közel 35 millió forint értékű magyar importra kértek vámengedményt, ez az 1972 évi bevitelünk 66 százalékára vonatkozott. A tőlük származó bevitelre legkevesebbet Svájc kért (9 százalék) és a legtöbbet Norvégia (92 százalék). A vámengedmények a 3000 tételből álló vámtarifa 897 vámtételére vonatkoztak, ebből 165 vámlekötést (azaz a meglévő vám nagyságának befagyasztását), a többi vámcsökkentést jelentett.

A tárgyalások mindkét témakörének lezárása megnyitotta az utat Magyarország GATT-hoz való csatlakozásához. Ennek az volt az eljárási rendje, hogy Sahlgren, a tárgyalási csoport finn elnöke a csatlakozás okmányait a GATT nagyköveti szintű Állandó Tanácsa elé terjesztette. A Tanács jóváhagyása tulajdonképpen az okmányok parafálását jelentette, de a végső jóváhagyásra azokat már a GATT új vezérigazgatója, a svájci Olivier Long küldte meg a szerződő felek kormányainak. A kormányok egyenként jelezték vissza az okmányok elfogadását, ez jelentette részükről azok aláírását. Amikor 1973. augusztusának utolsó napján felültünk a repülőgépbe, hogy Moszkván keresztül Tokióba utazzunk a GATT miniszteri konferenciájára még csak csatlakozó ország voltunk, de amikor szeptember elsején leszálltunk Tokió Narita nevű repülőterén, akkor már a GATT teljes jogú szerződő felei voltunk, mert az éjjel megérkezett Genfbe az utolsó miniszteri jóváhagyó távirat. Bíró József külkereskedelmi miniszter a konferencia nyitó napján írta alá a csatlakozási okmányokat. A GATT csatlakozás joggal volt Nyerges János pályafutásának a csúcsa, mi, akik munkatársai lehettünk ebben a különleges nagy teljesítményben, ma is büszkén gondolunk vissza arra, hogy pici csapatunk nemcsak résztvevője, de alkotója is lehetett a magyar multilaterális kereskedelmi diplomáciának. Ami Nyerges Jánosnak a csúcs volt, az nekünk a kezdet, mert a magyar vámrendszer létrehozásának és a GATT csatlakozás megvalósításának iskolájában megedződve ezt követően indulhattunk el pályafutásunk előttünk megnyíló magaslatai felé. Első lépéseim az önállóság útján A vámrendszer kialakításában vállalt aktív szerep, a GATT csatlakozás iskolája egyenes úton vezetett el az önálló nemzetközi megmérettetéshez. Az 1973. szeptember elsején kezdődő GATT tagságunk a Tokió Forduló néven elhíresült nemzetközi kereskedelmi tárgyalássorozat elindításával esett egybe. Ezen a tárgyaláson Magyarország már teljes jogú tagként vett rész, a tárgyaló delegációt Nyerges János vezette, de az egyes tárgyalási csoportokat Furulyás Ferivel megosztva ketten vezettük. Rám a vámtárgyalási és a mezőgazdasági tárgyalási csoportok vezetése jutott. A tárgyalási csoportokban első sorban a Vámpolitikai Osztály munkatársai vettek részt, de mellettük igénybe vettük a társhatóságok, a statisztikusok és a vámszervezet tisztviselőinek segítségét is. A tárgyalási technika elsajátításában sokat segített az, hogy aktív tagja lehettem a csatlakozási tárgyalásoknak, de amíg ott főleg az elvekről volt szó, itt a vámtarifában szereplő árukról, vámtarifaszámokról, vámtételekről, vagyis a nemzetközi kereskedelem Zürichi repülőtér: a repülőgépek indulása előtt a stewardessek a csellengő utasok között keresik a lemaradókat. Nyergeshez fordulva -Tel-Aviv? - Miért, meglátszik rajtam?

112

gyakorlati kérdéseiről. A vámtárgyalás technikája sem volt ismeretlen, mivel abba is begyakorolhattuk magunkat a csatlakozási tárgyalások során. Ami új volt az a mezőgazdasági tárgyalócsoportban várt rám. Az Általános Megállapodás a mezőgazdaságra eredetileg csak annyiban vonatkozott, hogy megfogalmazta az ágazatot érintő kibúvókat a nemzetközi kereskedelem szabályozási rendszere alól. Megengedte például azt, hogy az államok vámtarifán túli akadályokat, például kontingenseket alkalmazzanak, és a kivitelt szubvencionálják. Azzal, hogy itt az ipari ágazatban tiltott szubvenciókat megengedték, a mezőgazdasági kereskedelem nagyon nagymértékben eltorzult. A Tokió Forduló tárgyalási programjában szerepelt ezért az, hogy az ipari termékek kereskedelmének szabályozása mellett megkíséreljék ebben az ágazatban is a rendteremtést, a tisztességes verseny feltételeinek a kialakítását és a torzító elemek kiszűrését. Ebben a tárgyalócsoportban tehát többről volt szó, mint egy egyszerű vámcsökkentési program megtárgyalásáról. (Ezt már csak a visszaemlékezéseimen kívül mondom, hogy a Tokió Forduló sem tudott áttörést hozni a mezőgazdasági kereskedelem liberalizálása terén, az első konkrét eredmények csak jóval később, a múlt század utolsó évtizedében befejezett Uruguay Forduló tárgyalásain születtek meg) A vámtárgyalási csoportban már rutin feladatnak számított a vámtárgyalások általános formulájának a kidolgozása és a csökkentés alól kivont termékek listájának a megtárgyalása. A mezőgazdasági munkacsoportban viszont a tárgyalások első szakaszában minden egyes résztvevő országnak, képletesen szólva, oda kellett állnia az össze többi szerződő fél elé és a keresztkérdések ostroma alatt kellett bemutatnia saját mezőgazdaságát és annak külkereskedelmi rendszerét. El lehet képzelni, hogy milyen lehetett egy szem tárgyalóként válaszolni az egyszer angolul, máskor franciául záporozó kérdésekre. Ez még az olyan tapasztalt tárgyalókra, mint Nyerges János is komoly megpróbáltatást jelentett volna. Hát még egy olyan „újdondász”69-ra, mint amilyen én voltam. Szerencsére nem az elsők között kerültem sorra és volt mit megfigyelnem, hogy hogyan forgolódnak a mezőgazdasági „porcelánkereskedésben a nagyelefántok”. A viták középpontjában az agrárprotekcionizmusáról elhíresült EGK és az agrárszubvencióban úszó Egyesült Államok jeleskedtek a legjobban. Fontos résztvevői voltak a hangzavarnak az extenzív mezőgazdasági kultúrát követő olyan volt brit nemzetközösségi országok, mint Ausztrália, Kanada és Új Zéland. Eszembe jutott két korábbi „professzorom”, a GATT titkárság rókája, az olasz Maggio, valamint a pénzügyminisztériumi csatározásra engem felkészítő Dr. Katona Péter a Jogi Főosztály vezetője. Ki is adtam magamnak a belső parancsot: a GATT-ban minden a precedensekre épül, továbbá, hogy mindenre válaszolni kell, csak a kérdésekre nem. Mindenesetre a bemutatkozást egy előtte a szakértőimmel együtt jól kidolgozott expozéval kezdtem. Helyzetem megkönnyítette, hogy abban az időben a magyar mezőgazdaság az intenzív mezőgazdasági kultúra virágzásának éveit élte. A gabonamezőkön már javában dolgoztak a legmodernebb amerikai licenc alapján készített John Deere traktorok, a kukoricatermelésben a bábolnai hibridkukorica csodájára jártak a külföldi látogatók, az állattenyésztésben kezdett „termőre fordulni” a nagyüzemi és a háztáji termelés szimbiózisa, a termelési háttért illetően, tehát volt mire büszkén hivatkozni. Ami pedig az elhelyezési piacokat illette, ott volt az EGK, volt kit szidni. Nem kellett semmit sem kitalálni, elég volt Koenig amerikai tárgyaló EGK ellenes kirohanásait leutánozni. Mezőgazdasági 69

Az „újdondász” a kezdők szakmabeli elnevezése, mondják slapajnak is, mindenesetre jellemzője a csetlésbotlás.

113

szubvencióink firtatásánál, viszont Jacquot EGK tárgyaló Koenighez intézett érveit használtam fel. Mindenesetre engem kétszer olyan sokáig nyaggattak, mint a lengyel delegátust. Legalább egy órán keresztül kellett a sarat állnom, amikor már kezdtem fáradni, akkor kinéztem a terem egész oldalt betöltő üvegfalán, amely egy nagy legelőre nézett, hol néhány ló legelészett békésen és akkor megnyugodtam. Eszembe jutott Karinthy Frigyes, aki úgy morfondírozott magában - Ám mérlegeljek, ám de miért ne legeljek? A tárgyalási nap végén odajött hozzám Jacquot és sportszerűen gratulált, majd megjegyezte - Láttam, hogy valaminek maga nagyon meg akart felelni. Nem tudom mi az, de sikerült. Este, amikor hazamentem a szállodába, akkor, hogy agytekervényeim ne forogjanak üresen, megtanultam a velem breviáriumként együttutazó Karinthy verses könyvből a Méné Tekel című verset A következő megmérettetés a GATT Textilkereskedelmi Megállapodás létrehozását szolgáló tárgyalásokon való önálló részvételem volt. Ez volt az első eset, amikor névre szóló kormányfelhatalmazással egyedül ültem a Magyarország tábla mögött. A textilmegállapodás célja az volt , hogy vessen véget annak a kaotikus helyzetnek, ami abból adódott, hogy a fejlődő országok hirtelen megugrott textilkivitele rövid időszakon belül teljesen ellehetetlenítette az iparilag fejlett országok textiliparát és ezért utóbbiak felrúgták a GATT-nak a bevitel mennyiségi korlátozásának tilalmát kimondó rendelkezéseit és egymás után vezették be a beviteli tilalmakat, vagy szigorú korlátozásokat. A GATT-nak az általános filozófiája a kivételek technikáján felépülő szabályozás volt. Ha valamelyik szabályát nem lehetett betartani, akkor inkább megengedte a jogszerű eltérést, mint hogy a jogsértéssel kelljen együtt élnie. Ezt az eljárást nevezik a jogászok derogációnak, vagy újabban waiver-nek. Ilyen beépített derogáció volt például a magyar csatlakozási jegyzőkönyvben a szocialista vámelbánás, vagy az EGK-nak adott haladék a jogellenes mennyiségi korlátozások felszámolására. A textilmegállapodás az általa meghatározott időtartamra (ha jól emlékszem 7 évre) megengedte az importőr országoknak azt, hogy az egyoldalú és ezért jogsértő egyoldalú korlátozások helyett az exportőröket szólítsa fel arra, hogy korlátozzák saját magukat a szállításokban és ennek fejében állapodjanak meg ezeknek az „önkorlátozások”-nak az évenkénti növelésében.

Minthogy az EGK-val szemben a mezőgazdasági kivitel mellett másik legfontosabb kiviteli ágazatunk a textilexport volt, a multilaterális tárgyaláson Magyarország az exportőrök padsoraiban foglalt helyet. Meg kell, hogy valljam, nagyon élveztem a helyzetet, a tárgyalásokon elmaradt főnököm kézi vezérlése és az első szárnycsapásokat megtéve módom volt ki próbálni saját magamat is. Ehhez jó tréning volt a Tokió Forduló két tárgyalási csoportja, de itt a tét számomra nagyobb volt, mert a kormányfelhatalmazás nemcsak a tárgyalások levezetésére, de annak parafálására is feljogosított, azaz a megállapodást a kormánynak csupán elfogadnia, vagy elutasítania lehetett. Újdondászi buzgalmamban el is követtem azt a hibát, hogy unos-untalan emelgettem a Magyarország táblát és a tárgyalás alatt álló szövegbe egyre többször írattam be a „mennyiségi korlátozások” szó elé a „jogosulatlan”, vagy „diszkriminatív” jelzőt. Amikor 114

aztán az EGK delegátusa megunta a kekeckedésemet, akkor abba a szövegrészbe, amely arra vonatkozott, hogy az importőrök csupán azokat a korlátozásokat tarthatják fenn, amelyeket a GATT, vagyis az Általános Megállapodás egyébként is megenged, felvetette azt a kiegészítést, hogy ez a megengedő kivétel kiterjed a GATT egyéb mellékleteire, beleértve a magyar csatlakozási jegyzőkönyvre is. Ez egyébként nem változtatott az EGK azon álláspontján, hogy ő a csatlakozási jegyzőkönyvünket olyan felmentésnek tekinti, amelynek alapján fenntarthat bizonyos diszkriminatív korlátozásokat, „hát most erről írást is kaptam”. Amikor igyekeztem ezen a betoldáson változtatni, akkor a tárgyalást vezető Olivier Long GATT vezérigazgató kijelentette, hogy az „bilaterális probléma” ezért a magyar és az EGK delegáció üljön le külön és oldja meg együtt azt. A baklövést sajnos a bilaterális megbeszélésen se tudtam már kiigazítani, de azért visszaemlékezéseimet sikerült egy újabb anekdotával gazdagítani. Meynell EGK delegátussal a tárgyaló terem melletti kávézóban ültünk le konzultálni. Amikor úgy igyekeztem a kis asztalka mellett elhelyezkedni, hogy ne egymás mellett, hanem egymással szemben üljünk, megszólalt -Én is ezt szerettem volna kérni. -Ön is nagyot halló? -Igen, Ön hol szolgált, a tüzérségnél, vagy a flottánál? -Mr. Maynell, én a hadtáposoknál szolgáltam, Magyarország pedig „land locked country” sajnos ezért én csak egyszerűen süket vagyok.

70

,

A tárgyaláson való aktivitásomnak azért volt egy nem lebecsülendő hozadéka is. Az egyik alkalommal, telefonüzenet várt a szállodámban, hogy másnap reggel jóval az ülés előtt látogassak el Olivier Long vezérigazgató irodájába. Amikor megjelentem, hirtelen azt vettem észre, hogy a textiltárgyalások „steering committee”71-jébe csöppentem bele. Ez volt az első precedens arra, hogy a későbbiekben a magyarokat hívják meg az egyes tárgyalások hátterét meghatározó informális egyeztetésekre. A Longnál tartott egyeztetésen ott volt a GATT-beli „négyek bandája” (az EGK, az Egyesült Államok, Japán és Kanada), Svájc, egy-egy latinamerikai, afrikai és ázsiai fejlődő ország és most már személyemben egy „szocialista” ország képviselője. Az egyik tanácskozáson, a hátam mögül felszólalt valaki, aki eléggé doktriner módon ismételgette a Kawantól már megszokott „állami kereskedelmű országok” diszkriminációt megideologizáló álláspontját. Erre eléggé ingerült hangon válaszoltam és mintegy a „hidegháború”-ból visszamaradt nézetet utasítottam vissza. A konzultáció végén egy kissé hajlott hátú, de még alig középkorú kolléga lépett hozzám - Mondja, miért olyan haragos a kolléga hozzám?

70

Szárazföldön belüli ország A nemzetközi konferenciákon, vagy multilaterális tárgyalásokon alkalmazott módszer, melynek keretében azokat a személyeket hívják össze, amelyek egy-egy országcsoport nevében meghatározhatják az ülések eljárási rendjét és tárgyalási pozícióit. 71

115

Bemutatkozott, hogy ő a svájci nagykövet és kollégájával együtt azonnal meghívott vacsorára a közeli vendéglőbe. Látszott, hogy nagyon szíven ütötte, amit mondtam, mert péntek esténként, a hosszú vikkendre szokott svájciak nem igen szoktak protokolláris rendezvényeket tartani. A jó ízű eszmecsere alkalmából megnyugtattak, hogy nem a magyarokra gondoltak, amire azzal válaszoltam, hogy akkor ne általánosítsanak, hanem konkrétan mondják el, hogy kivel és mivel van bajuk. Búcsúzáskor azzal váltunk el, hogy szereztem náluk egy jó pontot. Aki kiengesztelt, az Arthur Dunkel nagykövet, a GATT következő vezérigazgatója volt. Mivel akkorra már Genf helyett Brüsszelben szolgáltam, Dunkelen már nem tudtam behajtani a „pofa sörömet”. A konferencián való szereplésem megtetszett Mizogouchi japán követ-tanácsosnak is, mert minden apropos nélkül meghívott egy vidéki hangulatos kisvendéglőbe való ebédre. Mivel nekik is sok bajuk volt az EGK-val ezért a „szövetségesi” kapcsolatok ápolását szolgálta a meghívás. Arról, hogy miről beszélgettünk már nem emlékszem, de arra igen, hogy már a hóhatáron túli hegyi vendéglőben szépen parázslott a kandalló és nagyon finom volt a fenyőparázson készült vöröslő belsejű marhasült. Amikor elismerőleg csettintettem a hozzá felszolgált burgundi vörös borra, akkor Mizogouchi megjegyezte, hogy a Gevrey Chambertin volt Napóleon kedvenc bora. Addig, amíg francia nyelvterületen szolgáltam, ha vendégemet nagy kegyben kívántam részesíteni, akkor én is mindig ezt a bort rendeltem. Még most is rendelnék belőle, de idehaza sajnos elérhetetlen. A GATT textiltárgyalás, egyébként más szempontból is érdekes maradt számomra. Történt ugyanis az, hogy a hetvenes évek elején Finnország szabadkereskedelmi megállapodás megkötését javasolta a szocialista országoknak. Mint utólag kiderült, hogy amikor Finnország belépni készült az EFTA-ba (Európai Szabadkereskedelmi Övezet), akkor a finn parlamenti vitában, a Finn Kommunista Párt képviselői azzal a megkötéssel járultak hozzá a ratifikációhoz, hogy ugyanilyen szabadkereskedelmi megállapodásokat kell kötni a szocialista országokkal is. Bilaterális témáról lévén szó, a tárgyaló delegációt az illetékes államközi főosztály vezetője vezette, de a vámkérdésekben számítottak az én részvételemre is. Már-már visszahívtak a párhuzamosan zajló textiltárgyalásokról, amikor azzal fordultam Nyergeshez, hogy „megmentem a mundér becsületét” és hajlandó vagyok mindkét tárgyaláson részt venni, úgy hogy a hét egyik felét Genfben, a másik felét Helsinkiben töltöm. Nyerges, aki az ilyen ügyekben nagyvonalú volt, aláírta mindkét kiküldetési rendelvényemet, úgy hogy több héten keresztül utazgattam egyik helyről a másikra. A Genf-Helsinki repülőjáraton arra figyeltem fel, hogy állandóan jelzett a stewardesseknek szóló csengő. Amikor aztán kiderült, hogy Stockholmban azért kellett mindig hosszabb ideig várakozni, mert újból kellett feltölteni a repülő italkészletét, akkor már nem is csodálkoztam azon, hogy néhány utast a hajózó személyzetnek kellett kvázi hordágyon kiszállítania a gépből. Az alkohol szeretete, egyébként átlengte a tárgyalásokat is. Ott volt például a Paavo Karlehto nagykövet is, aki a finn delegációt vezette. Amikor a menetrendszeri pontossággal visszatérő munkaebédek, vagy –vacsorák véget értek, akkor Karlehto mindig „taj siker”72-re sikeredett. Amit azonban csodálattal kellett konstatálnom, az az volt, hogy amikor azokban a kérdésekben, amelyekben a tárgyalásokon nem sikerült nála áttörést elérni, az alkoholizált állapotban sem lehetett az áttörést átverésre átváltani.

72

Totál részeg

116

A másik érdekes figura az a finn ipari-kereskedelmi államtitkár volt, akinek nevére már nem emlékszem, de vele való megismerkedésemet nem felejtettem el . Ő vezette az ipari termékek tárgyalási csoportját, ahol én voltam a partnere. Az első pillanattól kezdve éreztem, hogy a velem való tárgyalást „mesalliance”73-nak tekinti. Ami a rangot illeti, igaza volt, ő államtitkár, én osztályvezető voltam. Ráadásul a tárgyalásra szombat délelőtt került sor, amire ő úgy reagált, hogy tüntetésképpen norvég pulóverban, sínadrágban és síbakancsban jelent meg. a tárgyalóteremben. Amikor elkezdődött a tárgyalás, akkor azzal kezdte - Idefigyeljen, nekem nem sok időm van a tárgyalásra, itt van ez a néhány papír, írja alá és már mehetek is a sítúrára. Erre a következőkkel válaszoltam -

Nézze magát a finn kormány fizeti, engem meg a magyar, itt ez a másik néhány papír, ott az alján írja alá és már itt sem vagyok.

A nagydarab, Orson Welles idősebb korú kiterebélyesedett alkatára hajazó símester erre felállt, odajött hozzám és átölelt. Nem tudom finnül hogy mondják, de haverok lettünk. Azonnal szólt a mellette ülő titkárának, az kinyitatta a szálloda éttermét, megteríttetett, és munkatársaimmal együtt akkora lakomát rendezett nekünk, hogy mind lekéstük a plenáris ülést, ahol már jó ideje nem tudták miattunk a tárgyalásokat elkezdeni. De ezzel, még nem volt vége a sztorinak. Amikor a „visszavágó mérkőzésre” Budapestre jöttek a finnek, a fogaskerekű felső végállomásánál lévő akkor „Vörös Csillag”-nak nevezett szálloda éttermében rendezték a záróvacsorát. Az már csak természetes, hogy „államtitkárkám” a fő helyek egyikét otthagyta és odaült mellém. Amikor vége lett a vacsorának, akkor mind a magyar, mind a finn delegáció megrökönyödésére a következőkkel fordultam illusztris vendégemhez - Nézze, maga nem sokat utazhatott életében villamoson, fogaskerekűn meg pláne nem, márcsak azért sem mert Finnországban nem láttam hegyeket. Mi lenne, ha kipróbálná mindkettőt? Jobbról-balról az államtitkár és Karlehto nagykövet belém karolt és hazaindultunk a Royal Szállóba. A többieknek odaintettem, hogy ők meg mehetnek úgy ahogyan jöttek. A 6-oson le sem ültek, hanem kapaszkodva nézték a „Budapest by Nigh” fényeit. A tárgyalási emlékek felidézése után, még egy-két kis színes. Az egyik alkalommal a főnök lehívat magához és látom, hogy ott ül a szovjet nagykövetség egyik tanácsosa. Kiderült, hogy a magyar vámrendszer gyönyörűségeit magyarázza vendégének, egyszer csak hozzám fordul -Idefigyeljen Mikósdi, menjen el az elvtársakhoz és a párttaggyűlésükön tartson neki szemináriumot a magyar vámrendszerről. -Na, de Nyerges elvtárs, én nem tudok olyan jól oroszul, hogy az előadást meg tudjam tartani.

73

„Nem egyenrangú házasság”

117

- Ne féljen, tudnak közülük elég sokan magyarul, a többiekkel meg ne törődjék, hiszen nálunk is sokan vannak azok, akik tudnak magyarul és mégsem értik. A köztünk lévő meghitt viszonyra a következő történet a példa. Amikor egy egy-egy feljegyzésem, vagy előterjesztésem „nem nyerte el a tetszését”, akkor lehordott a sárga földig. Az egyik művemet a következőkkel minősítette - Mikósdi ezzel a fércművel elmehet bóhernak valamelyik rabbiképzőbe, de nálam porolhatja a munkakönyvét. - De hiszen Nyerges elvtárs, ennél nagyobb dicséretet egy goj nem is kaphat – volt a válaszom. - Mikósdi úgy vágom ki magát, hogy orcája verejtékén csúszhat Lacházáig. Maga úgy gondolja, hogyha én megengedhetetlen hangon beszélek magához, akkor maga is megengedheti magának, hogy oda se bagózzon arra, amit mondok. Mielőtt továbblépnék még egy sztori az előterjesztés készítés gyönyöreiből. Nyerges János nem az az ember volt, akinél egy-egy írásmű „csont nélkül” mehetett tovább. Rendkívüli gondolatgazdagságát nehezen tudta féken tartani, ezért számos mű legalább 26-szor fordult meg közte és köztem. Az egyik ilyen agyonkorrigált művem csak azért juthatott tovább Baczoni Jenő államtitkárhoz, mert Nyerges külföldre utazott. Baczoni szokása szerint, azonnal felhívott és közölte, hogy anyagomat csapnivalónak tartja és helyette azonnal újat kért. Nem volt más választásom, azonnal bemutattam neki az eredeti fogalmazványomat. Ha az előterjesztéseket osztályozták volna, akkor csillagos ötöst kaptam volna a dolgozatomra. Baczoni meg is jegyezte, hogy nem is érti Nyerges elvtársat, hogy lehetett az, hogy továbbengedte hozzá a csapnivaló változatot. A másik történet már nem az előterjesztés írásról szól, hanem egy moszkvai utazásról. Nyerges János egy alkalommal lehívat magához és közli velem, hogy a szovjet elvtársak be akarnak lépni a GATT-ba, ezért meghívtak bennünket, hogy átvegyék tapasztalatainkat. Mivel a moszkvai utak addig keveset szerepeltek repertáromon, örömmel készülődtem a nagy utazásra. Az élvezetek fokozása érdekében, javasoltam, hogy utazzunk vonaton, mert tudtam, hogy főnököm szereti az extrém helyzeteket. Akkoriban a vonatozás legalább három napig tartott, így volt idő a felkészülésre. Amikor megérkeztünk a Kijevszki Vogzal-ra, népes delegáció fogadott bennünket. Sikerült megfigyelnem a fogadtatás folklórját, ezért már tudtam, hogy fejemet melyik irányba kell elkapnom a szokásos nyelves puszik elől. A szovjetek mellett ott volt Német Matyi barátunk, aki a KGST titkárságán dolgozott. Hirtelen hozzám fordult -Mond meg a hülye főnöködnek, hogy a frászt akarnak ezek a GATT-ba belépni, nemrégiben hoztak párthatározatot arról, hogy „jó lesz a magyarok körmére nézni” a 68-as reform miatt és ezért most mindenkinek ki kell hívnia a maga magyar partnerét az „elszámoltatás”-ra. A beszélgetésre másnap a szovjet Külkereskedelmi Minisztérium nekünk megfelelő társfőosztályán került sor. A kis téglalap alakú főosztályvezetői szobában körülbelül hárman fogadtak bennünket. Ketten ültek, a harmadikúk a szoba sarkában állva támaszkodott a falnak és nézett szembe velünk. Ha felénk irányították volna a kis asztali lámpát, akkor szinte a Ljubjanka testközelsége borult volna ránk. Mindenesetre, azt hiszem nem sikerült öket 118

meggyőzni a GATT előnyeiről, viszont azt sem mondták, amit ilyenkor szoktak gondolni. A beszélgetés tartalmára nem is emlékszem, de a hangulat felejthetetlen maradt. Visszatérésünk a szokásos protokoll szerint zajlott le. Csókügyekben már öreg róka voltam. Amire felfigyeltem, az az volt, hogy a peronon szovjet kiskatonák beszélgettek magyarul. Kiderült, hogy kárpátaljai magyar gyerekek voltak, aki mentek haza az öt éves katonaságból. Amikor megkérdeztem, hogy milyen volt Vlagyivosztokban, akkor ijedten kérdezték, hogy honnan tudom? Erre csak azt mondtam, hogy azért, mert annál távolibb helyet nem is találhattak volna a mondjuk tiszatécsőiek számára. A másik élményem az volt, hogy a vonatra csak szigorú igazoltatás után lehetett egyenként felszállni. Még a magas rangú tábornokoknak is sorba kellett állniuk, ugyanúgy, mint sokkal később, amikor a gorbacsovi szesztilalom alatt a tábornokok együtt álltak a sorban a nép egyszerű gyermekeivel a vodkás üvegekért. Útközben az egyik szomszédban alvó generalisszimusszal össze is barátkozzam. Különösen tetszett, hogy a határon őt is ugyanúgy kiparancsolták a kupéból, mint a többi utast, amikor a határőrök még az ágyak alá is benéztek. Záhony után már beszélgettünk is. Kiderült, hogy nem ez volt az első utazása, sőt amikor megkérdeztem, hova utazik, akkor közölte, hogy „Matyasfeld-„-re. Néhány nap múlva volt november 7.-ike. Amikor a TV-ben láttam a koszorúzásokat, kiderült, hogy útitársam volt a Magyarországi Ideiglenes Felszabadító Csapatok főparancsnoka. A GATT textilmegállapodás valaminek a kezdete és nem a befejezése volt. Ez a multilaterális megállapodás ugyanis csak olyan keretmegállapodás, amely a játékszabályokat fekteti le, de a konkrét végrehajtásról az Általános Megállapodás szerződő feleinek kellett külön-külön egy-egy bilaterális megállapodásban kellett megegyezniük. A textilmegállapodás meghatározta azokat a feltételeket, amelyek mellett lehetőség volt az exportőröktől „önkorlátozás”-t kérni, de utóbbiakról az importőr- és az exportőrországnak kellett bilaterálisan megállapodniuk. Jogi nyelven a textilmegállapodás tulajdonképpen erre vonatkozó „pactum de contrahendo”74 A KGST-ben általában erre a pactum de contrahendo-ra szoktam hivatkozni akkor, amikor szovjet sugalmazásra a bulgárok, vagy mások azt javasolták, hogy, amig a KGST nem állapodik meg az EGK-val, addig mindegyik KGST ország fagyassza be az EGK-val folytatott tárgyalásait. A gatyamadzagkereskedéstől a berlini klauzulához Washingtonon keresztül A GATT textilmegállapodásra való hivatkozással két partner igényelt bilaterális megállapodást. E kettő közül az Egyesült Államok tulajdonképpen csak egy olyan diplomáciai jegyzékváltást igényelt, amelyben vállalnunk kellett, hogy ha az Egyesült Államokba irányuló textilkivitelünk a korábbi időszakhoz képest hirtelen jelentős mértékben megugrana, akkor az amerikai kormány felszólíthat bennünket, hogy haladéktalanul üljünk le vele tárgyalni és fagyasszuk be kivitelünket a korábbi szinten. E kötelezettségvállalás fejében viszont ők azt vállalták, hogy a megállapodott kiviteli szintet a GATT textilmegállapodásban előírt évi 7 százalékos mértékben növelni fogják.

74

Két, vagy több állam kötelezettségvállalása arról, hogy egy adott kérdésről tárgyalmi fognak egymással, de ez azt is jelenti, hogy meg is egyeznek arról.

119

Amikor diplomáciai úton megkaptam a jegyzék tervezetét, akkor jeleztem főnökeimnek, hogy az amerikaiak tárgyalni akarnak és ezért a Hungarotex vezérigazgatóhelyettesével és annak egyik munkatársával kiutaztam Washingtonba, ahol a legendás Department of State-ben fogadtak bennünket. Tárgyalópartnerem az amerikaiakra jellemző kedélyes brutalitással üdvözölt bennünket - Ezért nem kellett volna ilyen messzire utazniuk, elég lett volna, ha a mi jegyzékünket saját jegyzékükben szó szerint leidézik és hozzácsapják azt az egy mondatot, hogy egyetértenek. - Akkor viszont, hogy az ördögbe jöhettem volna ki az Államokba, hiszem még életemben nem jártam maguknál. Egyébként is a jegyzékükből kifelejtették a 7 százalékos növekedési záradékot. Ekkor felállt, odajött hozzám, jó amerikai szokás szerint jól hátba vágott, belémkarolt és kivitt a folyosóra. Ott valami italautomatához vezetett, leperkált néhány centet és megkínált bennünket az amerikaiak jellegzetes kávélöttyével. Amikor visszavitt bennünket a tárgyalóterembe, akkor közölte, hogy javaslatomat azonnal el tudná fogadni, de mivel még nem láttam a Fehér Házat, a Lincoln emlékművet, a Kongresszust és az Arlingtoni temetőt, stb. ezért egy kicsit „rágódni fog néhány napig a 7 százalékos javaslaton. Miután megkérdezte, hogy elég lesz-e három nap, így meg is egyeztünk. A következő epizód jelzi, hogy „helyben lakva”, milyennek ismertem meg az amerikaiakat. Az egyik reggel lementem reggelizni az egyik Drugstore-ba75 és megrendeltem magamnak az ott szokásos bőséges reggelit. Az eléggé testes és barátságos afroamerikai pultoshölgy pillanatokon belül odavarázsolta elém a porciót. Az obligát kávés ibrik mellé nagy tányéron szervírozta számomra a különféle jókat. Egy adag frissen sütött ham and eggs-et, lekvárt és vajat a frissen pirított toasthoz, de mindezt egy tányérra kiadagolva, úgy hogy blokkot félig belecsúsztatta a zsiradékba. Amikor megköszöntem, nagy álmélkodására a következőket jegyeztem meg -

Tudja My Dear, hol kapok ilyen szerviz-t, mint ebben a Drugstore-ban? Hol? –kérdezte Moszkvában – volt a tömör válasz

Amikor a Department of State-ban jártam, ott is ugyanazt a „fogadtatás”-t tapasztaltam, mint a moszkvai Külügyben, a különbség csak az volt, hogy Amerikában a tengerészgyalogosok, Moszkvában a határőrök adták a biztonsági szolgálatot, de az etikett dolgában nem volt köztük több különbség. Az utcán-járva kelve is azt tapasztaltam, hogy az átlag amerikai és az átlag szovjet honpolgár ugyanazzal a gyermeki naivitással és barátsággal fogadja a külföldieket, mint az Óceán túlpartján lévő „konkurencia”

75

. A Drugstore a patikák Amerikában szokásos elnevezése. Ezek az üzletek azonban nemcsak gyógyszereket árulnak, hanem egyéb olyan cikkeket, mint például édességet, kozmetikai termékeket, magazinokat és alkoholmentes italokat és meleg büféárukat.

120

Mint ahogy a rossz, a jó sem járt mindig egyedül, alig jöttem haza Washingtonból, kiderült, hogy azonnal fordulhatok vissza, mert két hétre kiküldtek, ezúttal New Yorkba, az ENSZ rendkívüli, gazdasági ügyekkel foglalkozó közgyűlésére. Ehhez természetesen az is hozzájárulhatott, hogy ugyanannak az évnek a tavaszán bőröndöm egyszer már nélkülem járt Amerikában. Budapest és Genf között elveszett a csomagom és csak egy hónap után jött meg, mert tévedésből rossz gépre rakták fel. Igy lett három a magyar igazság az én esetemben is. Sőt annyira rászoktattak erre csomagelirányításra, hogy rá két évre Budapest és Varsó között tűnt el a poggyászom, de akkor még tovább kellett várnom, mert a Fővárosi Operettszínház csomagjaival együtt egy egyhónapos nyugateurópai turnén vett részt az ingem-gatyám. Visszatérve a textilbizniszhez, 1977.-ben az EGK is jelentkezett bilaterális textiltárgyalásra. Szemben az amerikaiakkal, az európaiak megadták a módját a tárgyalásoknak. Blokkonként hívták meg az egyes országokat tárgyalásra, kibérelték az egyik nagy szállodát Brüsszelben, ha jól emlékszem a Place Rogier-n lévő Sheraton szállót, és a különböző országokat a különböző emeletekre slichtolták76. A „győztes csapaton ne változtass” elvet követve, a magyar delegációt Nyerges János vezette, mint mindig, most is nagy kísérősleppel. Addig nem is volt különösebb probléma, amig az egyszerre párhuzamosan folytatott tárgyalások plenáris ülésén a nagy oda-vissza nyilatkozatok el nem hangzottak. Itt már lassan érezhetővé vált, hogy szeretett nagy főnökünk nem értette meg a konstelláció változását. Itt már nem nagy röptű kereskedelempolitikáról, hanem pamut- és műanyagszövetekről, T shirt77 –ről, férfi-női fehérnemű áruról, azaz „gatyamadzag kereskedés”-ről volt szó. Ahogy a tárgyalások haladtak előre, egyre inkább erősödött meg főnökünkben az „aquila non captat muscas”78 jelenség. Ez kezdetben, abban nyilvánult meg, hogy reggelente kihagyott egy-egy tárgyalási menetet, majd egy idő után megunva az egész „közös piaci bagázs”-t, úgy döntött, hogy hazamegy és rám hagyja az „apró munkát”. Utólag kiderült, hogy maradt volna neki is mit kimazsolázni a tárgyalásokból, de mindenesetre hazautazott és én pedig abba az eufórikus állapotba kerültem, hogy főnökömtől nem egy emelet, hanem 1500 kilométer választott el. Erre mondták a Dob utcában, hogy „mecsoda kölömbség”. Hamarosan kiderült, hogy a számos fejlődő és a különböző KGST országokkal folytatott szimultán tárgyalások egy idő után olyan kinyilatkozásokká változtak, ahol az EGK delegációja az egyes partnereknek átadott egy-egy árulistát, amelyen fel volt tüntetve az a mennyiség, amire önkorlátozást kellett volna vállalni. A Bizottság illetékes főigazgatóságán működött egy központi számítógép, amelybe betáplálták azokat a mennyiségeket, amelyeket az egyes EGK tagországok a korábbi évek beviteli statisztikái alapján, mint elérendő önkorlátozási szintet jelöltek meg és azokat valamilyen szoftver alapján árunemekként szétosztottak a bilaterális tárgyalásokra felkért exportőrországok között. A „felajánlott” önkorlátozási volumeneket a partnerországokkal folytatott tárgyalásokkal párhuzamosan a Bizottságnak saját tagországaival is egyezetnie kellett. Alig, hogy megkezdődött a tárgyalás, az EGK tárgyalója, hamarosan elrohant a tagállamokkal való egyeztetésre, vagy egy másik meghívott országgal való tárgyalásra. A Sheraton szállóban a liftek szinte felmondták a szolgálatot, mert a Bizottság tárgyalói egy-egy vaskos dossziéval szaladgáltak a különböző emeletekre, vagy folyosókra. Velünk is gyakran előfordult, hogy bementünk, valamelyik terembe és ott már egy másik delegáció ült, vagy tárgyalt egy másik tárgyalóval.

76

A magyar börtönszleng szótárából: sliktol (slichtol) aprított fát raktározás végett halomban felrak. A T-shirtnek nevezzük azt az inget, amelyet fejünket átdugva veszünk fel és amely ing általában gomb-, gallér- és zsebnélküli, nyakkivágása kerek és ujjszára rövid. 78 A sas nem kapkod legyeket 77

121

Ilyen körülmények között alig volt, mit tárgyalni, mert az átadott listákon szereplő mennyiségek vonatkozásában a velünk szembenülő EGK partnernek gyakorlatilag nem volt manőverezési lehetősége. Hamarosan rájöttem, hogy itt körülbelül annyi a tárgyalási esélyünk, mint volt a trianoni, vagy a későbbi párizsi békeszerződés megkötésére kiutazott magyar delegációknak. Ennek ellenére, mégis sikerült egy többé-kevésbé használható tárgyalási taktikát kialakítanunk. A végeláthatatlan önkorlátozási ajánlatok közül például sikerült kigyomlálnunk azokat a tételeket, amelyeket például Magyarország soha az életben nem exportált. Ez sem ment egyszerüen, mert tárgyalópartnerünknek ezzel az ellenvetéssel vissza kellett mennie a tagállamokhoz és meg kellett győznie őket, hogy úgy látszik valahol hiba csúszott a szoftverbe, vagy a statisztikákba, mert fantomtételekről kellett volna velünk megegyeznie. Azoknál a tételeknél viszont, ahol túl alacsonyra szabták az önkorlátozási szinteket, ott nem tettem ellenajánlatot, hanem egyszerüen elutasítottam a felajánlott mennyiséget. Ilyenkor partnerem kénytelen volt visszamenni a tagállamokhoz és amikor visszajött, mindig magasabb ajánlattal érkezett. Kiderült ugyanis, hogy ha egy másik delegáció elfogadott egy alacsonyabb ajánlatot, akkor az ajánlatok kosarában mindig maradt valami tartalék és abból lehetett valamit a magunk számára felsrófolni. Nem csoda, hogy Nyerges megunta ezt a játékot és rám hagyta az egész tárgyalási cirkuszt. A tárgyalások elején azonban történt közöttünk egy incidens. Az egyik reggel ülünk benn a brüsszeli kereskedelmi kirendeltség vezetőjének Havas Károly kereskedelmi tanácsos szobájában, amikor Nyerges azt újságolja, hogy az előző este együtt vacsorázott valamelyik fő ellenfelével és ott sikerült valami ragyogó formulában megegyeznie. Sajnos már nem emlékszem, hogy mi volt az a zseniális formula, de mindenesetre megjegyeztem - Gratulálok, mert ezzel csak azt az álláspontodat rúgtad fel, amelyre eddigi tárgyalási filozófiádat építetted fel és amelyre bennünket tanítottál Még be sem fejeztem azt, amit mondani akartam, amikor Nyerges János felugrott és a keze ügyébe kerülő széket kívánta a fejembe vágni, eközben nyomdafestéket nem tűrő hangon kezdett el üvöltözni velem. Nem tudom, honnan vettem a bátorságot, de a széket félrelökve visszaszóltam -

Majd, ha normális emberi módon leszel hajlandó beszélni velem, akkor majd üzenj és a szobából való távozáskor rájuk csaptam az ajtót.

Havas rögtön utánam szaladt és arra akart rávenni, hogy menjek vissza, kérjek bocsánatot Nyergestől. -

Tudod, hogy ki fog visszamenni hozzá? Őrültekkel nem lehet tárgyalni. Ha ő akar tőlem bocsánatot kérni, tudja, hogy melyik szállodában lakom – és Havast is faképnél hagytam.

Ezek után jó egy hétig, be se mentem a Kirendeltségre, se a tárgyalások tájára. Brüsszel kellemes hely, jól elvoltam magammal. Szinte élveztem a helyzetet, azt hiszem alig lehetett volna máshol megtennem, hogy állampénzen lófrálok egy idegen városban. Azután, az egyik este úgy adódott, hogy amikor mentem vissza a szállodai szobámba, a liftbe belépve, Nyergesbe botlottam.

122

- Na, Mikósdi Úr, maga mindig tudja, hogy hol megy valami jó film, meg hogy hol lehet, valami jót enni – szólított meg úgy, mintha mi sem történt volna. -Gyere le egy negyedóra múlva a hallba, addig összeszedem magam és lehozom a „Le Soir”-t, mert abban benne van a moziműsor és a premierfilmek tartalma. Így is történt. Hamarosan ott ültünk a hallban, de mielőtt elkezdtük volna a böngészést hozzám fordult -Büszke vagyok magára Mikósdi, mert maga megragadta a kezem, amikor –erre közbevágtam -Tudom, hogy amikor a manézs felett belekezdett a nagy produkcióba, túlsó parton mégis ott volt az artista segéd – utaltam vissza gonoszan az Ultra mosópor miatti egy éves eltiltásomra – de ne folytassa főnök, a dolog túl van tárgyalva… Hamarosan áttértünk a sokkal fontosabb moziprogram tanulmányozására. Amikor mentünk a moziba, akkor láttuk az egyik kirakatba helyezett TV-n a Camp David-i találkozó képeit, ahol Carter elnök előtt először találkozott Anvar Sadat egyiptomi elnök Benachem Begin izraeli miniszterelnökkel. - Na látja, Nyerges elvtárs, nekünk nem is kellett Carter ahhoz, hogy kibéküljünk –tettem rá a pontot az előbbi i betűre. Még egyszer került sor közöttünk egy komolyabb összecsapásra. Az előbb említett Havas Károly az egyik szabadsága alatt elkérte tőlem egyik titkárnőmet, akit ki akart vinni magához Brüsszelbe. Rövid huzakodás után hozzájárultam, így Kovách Anikó mehetett Brüsszelbe. Amikor az ügyre fény derült, Nyerges oltári üvöltözésre „fakadt” és közölte - Ha maga csak úgy adja-veszi a munkatársait, akkor én megmutatom magának, ki az úr a háznál és ha akarom megszüntetem a maga osztályát és mehet osztály nélküli osztályvezetőnek az iktatóba. - Rendben van Nyerges elvtárs, de akkor az ügy nem marad meg a főosztály keretein belül – válaszoltam. Erre megint olyan mérhetetlen dühre váltott, hogy rám vágta az ajtót és kirohant. Tudtam, hogy rátapintottam Achillesünk sarkára és körülbelül 2 hétig feléje se néztem és ő is kerülte a velem való kapcsolatot. Az után egy idő múlva hallottam, hogy ott járt egyik alkalommal a vámpolitikai csoportnál a másik alkalommal a vámigazgatási csoportnál, de hozzám nem jött be. Amikor aztán már egészen a mellettem lévő titkárságon beszélgetett a „lányokkal”, akkor úgy gondoltam, hogy lejárt a „kihordási ideje”, kitártam szobám ajtaját és így fordultam az ott sündörgő nagyfőnökhöz - Nyerges elvtárs, itt járkálsz az „osztályomon” és be se jössz öreg rabszolgádhoz „bon jour”-t mondani…. – be se tudtam fejezni - Mikósdi az Istenit magának, fogja azonnal a határidőnaptárát és jöjjön le hozzám, mert sok mindent kell megbeszélnünk!

123

Ezzel Kovách Anikó brüsszeli kiutaztatása megoldódott. Ekkor még nem is tudtam, hogy már nem sokáig maradok a főosztályon, sőt még azt sem, hogy továbbra is én leszek Anikó főnöke, de most már nem Budapesten, hanem Brüsszelben. Egyelőre azonban a textiltárgyalások voltak azok, amelyekre összpontosítanom kellett és most már a főnöki „kézi vezérlés”-től felszabadulva. Az önkorlátozási listákról folytatott aprólékos tárgyalások mellett, hamarosan megkaptam a bilaterális megállapodás jogi természetű szövegtervezeteit is. Ezek összes szövegfordulataira már nem emlékszem, de belőlük egy-két csemegére igen. A pihent agyak egyik szellemi terméke, az un. „kosármechanizmus” volt. Ennek az volt a lényege, hogy az EGK még azokra a termékekre is fenn kívánta tartani az „önkorlátozás” ki kényszerítésének lehetőségét, amelyeket esetleg kifelejtettek a listákról, vagy amelyeket egyáltalán nem, vagy csupán jelentéktelen mennyiségben exportáltunk. A kosár azt jelentette, hogy egy bizonyos határig a kivitelt nem korlátozták, de ha szállításaink meghaladták a limitet, akkor bevitelüket azon a szinten azonnal befagyasztották és köteleztek bennünket egy olyan konzultációra, amelynek végén egy újabb önkorlátozási limitet kellett vállalnunk. A végén egy újabb „csavar”-ral még azt is kitalálták, hogy ha a limitált szinten belül is hirtelen megugrottak a szállításaink, akkor azokat is korlátozhassák a ránk kényszerített újabb önkorlátozások segítségével. Tehát már nemcsak a valóságos textilkivitelről, hanem azok „fantom”-jairól is tárgyalnunk kellett. Újabb „finomság” volt az „árklauzula”. Itt már nemcsak a mennyiségről, de a kiviteli árakról is tárgyalásba hívtak bennünket. A klauzula lényege az volt, hogy akkor is önkorlátoztatni kívánták szállításainkat, ha az export árak alámentek az általuk normálisnak tekintett piaci árnak. A klauzulát én csak abban az esetben voltam hajlandó egyáltalán „megfontolás tárgyává tenni”, ha abban hivatkozás történik a magyar csatlakozási jegyzőkönyv rendelkezéseire, azaz a bilaterálisan kért árklauzulát alávetjük a GATT multilaterális szintű ellenőrzésének. Amikor erről a kérdésről elkezdődtek a tárgyalások, akkor az EGK delegációjában megjelent a jogi szakértők „nehéztüzérsége”. Impozáns érvelésükben különböző jogi kiselőadások hangzottak el, s mindez olyan eleganciával történt, hogy saját delegációm jogi szakértője mármár az ellenfél csapatához csatlakozva engem is igyekezett „az ügynek megnyerni”. Amikor az érvelés már olyan vehemenciával folytatódott, hogy szinte én lettem „minden jónak az elrontója”, látszólag belementem a játékba és azt kértem, hogy magyarázzák el nekem, hogy hogyan működik a Római Szerződés által kimunkált jogi mechanizmus, különös tekintettel a luxemburgi Európai Bíróság joghatóságára. Amikor már mindent tüzetesen elmagyaráztak nekem, akkor azzal ütöttem le az általuk magasra feljátszott meccslabdát, hogy megkérdeztem, hogy kikre terjed ki az Európai Bíróság joghatósága, amikor közölték velem, hogy mindazokra az országokra, amelyek aláírták az 1957. évi Római Szerződést, azaz az EGK tagállamaira, akkor sajnálattal állapítottam meg, hogy azok között nem szerepel Magyarország és így minden, amit elmeséltek nagyon érdekes volt, de számomra közömbös. Ezért ragaszkodtam ahhoz, hogy teremtsünk jogi kapcsolatot az általuk javasolt árklauzula és a GATT-ban elfogadott magyar csatlakozási jegyzőkönyv között. Az átadott szövegjavaslatok között azután egy olyan követelményt fogalmaztak meg velünk szemben, amely az EGK-val folytatott bilaterális tárgyalások kudarcával fenyegetett. A velünk tárgyaló delegáció közölte, hogy mint minden általuk megkötött megállapodásnak, a bilaterális textilmegállapodásnak is kell rendelkeznie, az un. területi alkalmazásról. 124

Ennek a klauzulának az volt a lényege, hogy a megkötött megállapodást földrajzi értelemben azokon a területeken alkalmazzák, ahol a Római Szerződést kell alkalmazni. Normál esetben ez azt jelenti, hogy például minden olyan megállapodást, amelyet Magyarország megkötött, azt saját és partner országa területén kell alkalmazni. Az EGK esete azonban nem volt normális eset, mivel az általuk átadott területi alkalmazási klauzula elfogadása azt jelentette volna, hogy elfogadjuk azt, hogy a Római Szerződés hatálya kiterjed Nyugat-Berlinre is. Amennyiben Magyarország minden fenntartás nélkül elfogadta volna ezt a kikötést, akkor súlyosan megsértette volna a Szovjetunió Berlinnel kapcsolatos nagyhatalmi érdekeit és az akkori politikai viszonyok között (amikor külpolitikai kérdésekben a szovjet álláspont határozta meg a szovjet blokk országainak mozgásterét) óhatatlanul olyan folyamatokat indított volna el, amely messze meghaladta volna egy magyar-EGK bilaterális textilmegállapodás kereteit. Amikor elolvastam az átadott szövegtervezetet, rögtön tudtam, hogy Pilátusként kerültem a krédóba. Azért, hogy elkerüljem a rejtjeles táviratírás csapdáját (mivel sohasem tudhattam, hogy rajtam és a címzetten kívül még ki mindenki olvassa el közlésemet), a szállodából felhívtam Nyerges Jánost és minden kommentár nélkül, felolvastam neki az átadott szövegtervezetet és utána letettem a kagylót. Nyerges másnap reggel felhívott és közölte -

Mikósdi azonnal szakítsd félbe a tárgyalásokat és utazz haza!

Tárgyaló partneremnek nem sokat kellett magyarázkodnom, pontosan értette ő is, hogy miről van szó. Amikor kiléptem az EGK Bizottság Berlemont Palotájából, egyáltalán nem tudtam, hogy oda még egyszer az életben beléphetek. Hazatértem után hosszú ideig semmi sem történt, úgy látszik senki se merte az ügyet elővenni, még Nyerges se. Lehet, hogy a véletlen segített az ügyben segítségemre. Mint arról már korábban beszámoltam, én voltam a tárcaközi Vámtarifa Bizottság titkára. Az egyik alkalommal valamilyen rutin ügyben készülődtem az ülést megnyitni, amikor megszólított az ott jelenlévő könnyűipari miniszterhelyettes, Keserű Jánosné, akiből később miniszter is lett. -

-

Mondja Mikósdi elvtárs, mit vacakolnak maguk annyit a textilmegállapodással, most fejeztük be több millió forintért a textilipari rekonstrukciós programot és maguk miatt nincs hova exportálnunk. Na látja Keserű elvtársnő, maga is meg az én miniszterem is tagja az MSZMP Központi Bizottságának, a legközelebbi ülésen tegye fel ugyanezt a kérdést a miniszteremnek, sőt még engem is bepanaszolhat, hogy miért vacakolok annyit.

Már el is felejtettem az egészet, amikor Nyerges lehívatott magához és közölte, hogy egy külügyessel együtt ki kell utaznom Varsóba és Moszkvába és meg kell tudnom, hogy ők mit gondolnak az egészről. A varsói utat el is lehet felejteni. Az ottani Külkereskedelmi Minisztérium sajátomnak megfelelő főosztályvezetője fogadott bennünket, akit személyesen jól ismertem genfi GATT képviselő korából, de nevére már sajnos nem emlékszem. Azt már az elejétől kezdve észre vettem, hogy eléggé zavartan viselkedett.

125

Amikor rátértünk a lényegre, hogy mit szólnak a területi klauzulához, akkor közölte, hogy egyelőre nem foglalkoznak vele, mert a brüsszeli bilaterális tárgyalások következő fordulójának időpontját még nem tűzték ki. Ez azért volt eléggé gyanús, mert korábban a KGST-ben a lengyelek voltak a legfőbb szövetségeseink a szovjet dominancia elleni védekezésben. Annyit azonban lengyel partnerem elárult, hogy a berlini klauzula elfogadását náluk is sokan a szocialista országok egysége megbontásának tekintik. Varsóból tehát dolgavégezetlenül távoztunk. A következő út Moszkvába vezetett, ahol külügyi kollégámmal együtt Marjai József, az akkor éppen távozó nagykövet fogadott. A nagykövetet azért rendelték haza, mert váratlanul miniszterelnökhelyettesnek nevezték ki és ebbéli beosztásában ő lett Magyarország képviselője a KGST végrehajtó bizottságában is. Röviden tájékoztattuk arról, hogy a magyar-EGK textiltárgyalásokat félbe kellett szakítanunk, mert az EGK ragaszkodik ahhoz, hogy a megkötendő megállapodásban ismerjük el azt, hogy Nyugat-Berlin az EGK joghatósága alá tartozik. Amennyiben ezt elfogadtuk volna, akkor ez sértette volna a Szovjetuniónak, mint a berlini négyhatalmi megszálló hatalomnak az érdekeit. Tekintettel arra, hogy az EGK-ba irányuló textilkivitelhez komoly érdekeink fűződnek, utaltam itt a textilipari rekonstrukcióra is, odahaza a Pártközpontban úgy döntöttek, hogy ketten utazzunk ki Moszkvába és tudjuk meg, mi módon tudnánk a textil megállapodást úgy megkötni, hogy azzal ne sértsük meg a szovjet érdekeket. Mindezt meghallgatva, Marjai József röviden a következőket mondta79 - Mondják meg ezeknek a balfácánoknak, hogy ha a Közös Piaccal megállapodni akarunk, akkor nem mondhatjuk nekik azt, hogy a Római Szerződéssel töröljék ki a hátsó felüket. Külügyes barátom minden esetre elsápadt, de én már tudtam, hogy az ügyben nyugodtan tárgyalhatok, mert a hátam mögött ott van a Marjai József tekintélye. Másnap reggel fogadtak bennünket a szovjet külügyminisztérium nyugat-berlini kérdésben illetékes osztályának vezetőjénél. A „kihallgatás”-ra a megszokott körülmények között került sor (hosszas várakozás a kapuőrség előtt, belépési engedély, díszkíséret fel az emeletre, kis téglalap alapú szoba, három személy, félhomály, stb.) Külügyes barátom meg se szólalt, röviden előadtam, hogy miért kértük a konzultációt. Expozém után, a bennünket fogadó osztályvezető a következőkkel fordult hozzám - Amit az elvtársak akarnak, az alkalmas arra, hogy megbontsák a szocialista országok egységét (most már tudtam, hogy a lengyelek letagadták, hogy előttünk jártak Moszkvában és kirúgták őket). A miniszterelnökhelyettesi audiencia eredményére támaszkodva, a következőkkel válaszoltam - Az én feladatom az EGK-ba irányuló magyar textilkivitel szerződéses biztonságának megteremtése és nem a szocialista tábor egységének a megbontása. Azért vagyunk itt, hogy 79

Az eredeti szóhasználatot közölhetőségi okokból megváltoztattam

126

megbeszéljük, mi módon tudnánk a megállapodást úgy megkötni az EGK-val, hogy az ne sértse a Szovjetunió érdekeit. - Ha maguknak olyan fontos a magyar textilkivitel, akkor miért nem nekünk adják el az áruikat? Nálunk bőséges a kereslet a maguk termékei iránt. - Amennyiben most meg tudnánk állapodni arról, hogy az elvtársak ugyanazzal a kemény devizával fizetnek textiltermékeinkért, mint az EGK, akkor javasolni fogom feletteseimnek, hogy fejezzük be a brüsszeli tárgyalásokat, mert szovjet részről kárpótolni fognak bennünket a kieső devizabevételekért. Megfagyott körülöttünk a levegő, a néma csendben csak a közben felszolgált teáscsészékben kavargó kanalak zaja hallatszott Rövid hallgatás után megköszöntem, hogy módot adtak a konzultációra és hozzátettem, annak eredményéről tájékozatni fogom feletteseimet. Moszkvában már nem volt mód a tárgyalásról beszámolnom, mert a nagykövet már el is távozott. Budapestre megérkezve, hamarosan hivattak az Országházba, ahol az új miniszterelnökhelyettes már felvette az üzemi sebességet és egymás után fogadta a kormány tagjait és vezető tisztviselőit. Mint a egy kis minisztériumi osztályvezető eléggé bizonytalanul éreztem magam a történelmi falak és főleg a különböző nacsalnyikok jövése-menése között. Hirtelen kinyílt az ajtó, távozott a fél kormány, Marjai miniszterelnökhelyettes intett és már bent is ültem a kis tárgyalóasztalnál, ahol még ott ült Szita János, a Nemzetközi Gazdasági Kapcsolatok Bizottságának titkára és talán még egy miniszterhelyettes. -

Na Mikósdi elvtárs, mi újság? Úgy rúgtak ki bennünket Marjai elvtárs, hogy még a lábunk se érte földet – ezt követően röviden beszámoltam a rövidre sikerült moszkvai konzultációról. Na, akkor most hogyan tovább?

Ebből rögtön láttam, hogy az ügy a sikertelen konzultáció miatt nem rekedt meg, tehát röviden elő kell adnom, hogy hogyan lehetne a tárgyalásokat a holtpontról kimozdítani és eredményes befejezését megkísérelni. Röviden előadtam, hogy a tárgyalódelegáció szakértőivel együtt kidolgoztunk egy olyan elgondolást, amelyet esetleg el lehetne adni az EGK-nak. Ennek a lényege az lehetne, hogy elfogadjuk az általuk igényelt területi klauzulát, de valamilyen egyoldalú és visszaigazolt nyilatkozat formájában kijelentjük, hogy ez az elfogadás semmiképpen sem érinti és érintheti a Nyugat-Berlin státuszát meghatározó, jól ismert négyhatalmi megállapodásban foglaltakat. Amennyiben erre a kompromisszumra megkapom a felhatalmazást, akkor úgy érzem, hogy a megállapodás létrehozható. -

Rendben van, menjen ki Brüsszelbe és üsse nyélbe a kompromisszumot. Igen ám, Marjai elvtárs, de én túl kicsi fiú vagyok ahhoz, hogy elhiggyék nekem, hogy komolyan gondolom ezt a megoldást. Azt csinál a nevemmel, amit akar – volt a válasz.

Ezt követően kértem azt, hogy a tárgyalások részleteiről ne kelljen menetközben beszámolnom, mert soha nem tudhatom, hogy „nincs-e áthallás” a telekommunikációban. A kompromisszum megkötéséért vállalom a felelősséget, ha annak bármely eleme meghiúsulna, akkor felállok, ha minden elem teljesül, akkor parafálok

127

Miután a parafálásra, vagy annak visszautasítására teljes felhatalmazást kaptam, visszautaztam Brüsszelbe, de még a delegáció tagjainak sem mondtam meg, hogy mi járatban voltam a miniszterelnökhelyettesnél. Amikor visszaérkeztem Brüsszelbe, időközben kineveztek a kereskedelmi kirendeltség vezetőjének. Már önmagában az is feltűnést keltett, hogy a korábbi szokásoktól eltérőleg bemutatkozó látogatásra jelentkeztem a Bizottság illetékes főigazgatóságán. Még nagyobb volt a meglepetésük, amikor közöltem, hogy felhatalmazást kaptam a megszakadt textilágyalások újrakezdésére és „befejezésére”. Ekkor még nem mondtam meg, hogy kitől kaptam a felhatalmazást és az mire szól. Először a függőben maradt részletkérdésekről tárgyaltunk, de kerültem még a területi klauzula újranyitását. Azt is tudtam, hogy a lengyelek tárgyalásai félbeszakadtak, a csehszlovákok és bulgárok még el sem kezdték a tárgyalásokat. A románok nem sokat zavartatták magukat, „csont nélkül” fogadták el a területi klauzulát, de azt már Brüsszelben is tudták, hogy a magyarok nélkül nem számíthatnak a többi KGST ország „skalpjára” sem. Az utolsó tárgyalási nap kezdetére egy késő esti órában került sor. Mint később megtudtam, Haferkamp az EGK Bizottság kereskedelmi tárcájának vezetője Brüsszelben és von Dohnányi nyugatnémet külügyi államtitkár Bonnban „telefonügyeletet” tartott azon az estén. Időközben cédulák jöttek-mentek a tárgyalóterem és az ismeretlen irodák között. Az EGK delegációját Hoffman úr a kereskedelempolitikai főigazgatóság textiltárgyalásokért felelő igazgatója vezette. Hoffman és delegációjának egyik munkatársa, Etringer kisasszony luxemburgiak voltak, másik munkatársa Sőrensen úr egy eléggé bohém kinézetű és modorú dán nemzetiségű volt. A többi tagra már nem emlékszem. A magyar delegációt én vezettem, segítségemre volt két brüsszeli munkatársam, Juhász Endre (jelenleg az Európai Bíróság tagja), Szepesi András (későbbiekben a WTO textilfelügyeleti testületének elnöke) és Dániel Anna,(aki korábban a vámpolitikai osztályon volt közvetlen munkatársam). Ekkor árultam el delegációm tagjainak, hogy „ez a harc lesz a végső”, vagy parafálok, vagy „búcsúzunk a Berlemont palotától”. Ezt követően a következő felütéssel kezdtem - Elnök úr, elfogadom a területi klauzulát, ha ön elfogad tőlem egy egyoldalú nyilatkozatot arról, hogy ebben a megállapodásban semmi más nincs, mint a két fél közötti textilkereskedelem szabályozása és a klauzula elfogadása nem érinti és nem érintheti a Land Berlin státuszát érintő jól ismert négyoldalú megállapodásokban foglaltakat. Partneremet bejelentésem láthatóan meglepte, majd a delegációján belüli rövid tanakodás után, rövid tárgyalási szünetet kért és elhagyta a tárgyalóhelységet. Amikor visszajött – nyilván főnökei utasításait követve - biztosított arról, hogy a maguk részéről is konstruktív módon fogják keresni a végső megegyezés lehetőségét. Az elfogadás/egyoldali nyilatkozat megoldást tehát elfogadták, most már csak annak módját kellett megkeresnünk, hogy hogyan fogják visszaigazolni nekünk azt, hogy nem feltétel nélkül fogadtuk el a területi klauzulát. Rövid időn belül kiderült, hogy az egyoldalú nyilatkozatot, csak szóban tudják elfogadni, írásban nem. Felajánlották azt, hogy a nyilatkozatot tegyük meg a megállapodás szövegének parafálásakor és aláírásakor, de ők ezt nem fogják a megállapodás részének tekinteni.

128

Ez viszont nekem nem volt elfogadható, mert azt a kijelentést, hogy a kettőnk között megkötött megállapodást mi csak a textilkereskedelemre vonatkoztatjuk és az nem érintheti Nyugat-Berlin státuszát, a területi klauzula elfogadása feltételének és a megállapodás részének tekintjük. A továbbiakban tehát annak megoldási lehetőségét kellett megkeresnünk, hogy hogyan tudnánk megegyezni annak kinyilvánításában, hogy mi az, amiben a két fél álláspontja szöges ellentétben áll egymással. Ez számukra azért volt fontos, mert azidáig minden partnerükkel elismertették, hogy a Római Szerződés joghatálya vitathatatlanul kiterjed (ahogy ők fogalmazták) Land Berlin területére, számunkra, pedig azért, hogy a szovjetek felé bizonyítani tudjuk, hogy az általunk megkötött bilaterális textilmegállapodásban nincs semmi olyan, amely érintené, vagy érinthetné a Nyugat-Berlin státuszát rendező jól ismert négyoldalú (a szovjetek nem szerették a négyhatalmi elnevezést) megállapodást. Ez utóbbi megállapodásban a szovjetek ugyanis az Egyesült Államokkal, az Egyesült Királysággal és Franciaországgal (mint megszálló társhatalmakkal) elismertették, hogy Nyugat-Berlin nem része az NSZK-nak, onnan nem kormányozható és a nyugatnémet Alaptörvény (alkotmány) ezzel ellentétes rendelkezései semmisek. Az olvasót a továbbiakban nem kívánom a felesleges részletekkel untatni, éjjel egy órára sikerült abban megállapodnunk, hogy a szóbeli nyilatkozatot, annak teljes szövegét megismételve, írásban visszaigazolom az EGK delegáció vezetőjének, aki írásban viszontnyugtázza (a tartalom ismétlése nélkül) azt, hogy milyen iktatószámmal és dátummal kapott tőlem egy hivatalos levelet az általunk megkötött textilmegállapodás területi alkalmazási klauzulájáról. A végén még abban is megállapodtunk mindkét levél hivatalos pecséttel is el lesz látva. Az EGK delegációjának vezetője bejelentette, hogy a megkötött megállapodást a szóbeli nyilatkozat tényének megemlítése nélkül fogják az EGK hivatalos lapjában közzé tenni, erre válaszolva bejelentettem, hogy a megkötött megállapodást, a szóbeli nyilatkozat szövegével és a vele kapcsolatban keletkezett levelezésünk teljes szövegével fogjuk közzé tenni a magunk hivatalos lapjában. Addig, amíg Hoffman úr rövid időre megint eltávozott (hogy Haferkamp-tól és von Dohnányitól a beleegyezést megkapja), addig átvillant bennem, mint Örkény István „Pistike a vérzivatarban” című darabjának a címében, hogy egy Rottenbiller utcai alagsori házmesterlakásban nevelkedett kisember mi módon került bele a nagyhatalmak antagonisztikus ellentéteinek középpontjába és felettesei, valamint munkatársai segítségével hogyan tudta magát onnan kimenekíteni. Mint Nyerges János számára a GATT csatlakozás, számomra a berlini klauzula volt csúcs. Hoffman hamarosan a Bizottság kereskedelempolitikai főigazgatójával tért vissza, ki mindkét delegációt együttesen hívta meg a pezsgőzéssel egybekötött parafálásra. Szóbeli nyilatkozatom elmondását néma csend és a pezsgős üvegek pukkanása kísérte. Rövid időn belül a bulgárok, a csehszlovákok és a lengyelek is megkötötték a maguk bilaterális textilmegállapodását az EGK-val. Az már csak történelem furcsa paradoxona volt, hogy, amikor a szovjetek „szinte kapuzárás előtt” megkötötték az első és egyben utolsó kereskedelmi és együttműködési megállapodásukat az EGK-val, akkor a területi alkalmazásról kénytelenek voltak ők is elfogadni a „Mikósdi klauzulát”.

129

Elbúcsúzás Nyerges Jánostól Ezzel tulajdonképpen végleg kinőttem abból az iskolából, amelyet számomra a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Főosztályán eltöltött közel két évtized jelentett. Mielőtt azonban végkép elbúcsúznék ettől a korszakomtól, a tisztelgés parancsának engedelmeskedve legyen szabad megemlékeznem az iskola névadójáról, az aktív magyar vámpolitika, a GATT csatlakozás ötletgazdájáról, a tárgyalások művészéről, Nyerges Jánosról. Nyerges János 1919 Karácsonyának napján született Budapesten. 80 Édesapja –mint a Kossuth Ferenc által odahelyezett tisztviselő – alapította meg a Postások Szakszervezetét. Jóllehet a postások értesítették, hogy a fehérterroristák keresik és ezért meneküljön, nem hagyta el 8 hónapos kisfiát. A Prónay különítményesek elfogták, bestiálisan megkínozták, szemét kiszúrták, férfitagját levágták és dróttal összekötözve egy másik áldozattal együtt a Dunába dobták. Holtestét Ercsiben dobta fel a Duna, ott agnoszkálták. A brit szakszervezet Horthyéktól magyarázatot kért, képviselői eljöttek Budapestre. A hatalom új tulajdonosai a népharagra hivatkoztak és arra, hogy a helyzet már konszolidálódott, a történteket nagyon sajnálják. Nyerges Jánost, így apja testvére nevelte fel, aki az Édesanyját a zsidó szokásoknak megfelelően elvette feleségül. Édesapjának másik testvére, akinek sikerült elmenekülnie és Marokkóban élt, Nyerges Jánost Bécsben tanítatta, majd az Anschluss után Párizsban a legendás École Normale Supérieure-ön. Édesanyja betegsége miatt hazajött és mint Királyhegyi Pál ő is elérte azt a vonatot, amely az orosz frontra vitte munkaszolgálatra. 1944 februárjában, 3 év után a század maradékát hazahozták, de három hét multán újra behívták és levitték Borba, a rézbányába. Borban néhány hetet töltött, majd egyedül sikerült megszöknie. A hegyekben, Montenegróban Uzsice, Csacsak táján a csetnikek elfogták, de onnan is sikerült elmenekülnie és a partizánokhoz átállnia. A partizánokat sikerült rávennie, hogy menjenek Borba és szabadítsák fel a tábort. Akkor értek oda, amikor a második menetet állították össze. (Radnóti és Sárközi sajnos már elment az első menettel). Óriási volt a kiabálás, itt van Neumann Jancsi a partizánokkal, a keret elmenekült és a tábor felszabadult. Ezt a történetet Gadó Ágnes történész írta meg részletesen a „Magyarok a népfelszabadító háborúban a partizánok között” című könyvében. A partizánhadsereg Belgrádnál egyesült az előretörő szovjet hadsereggel és átjöttek a Dunántúlra, majd 1945. május 9.-éig harcoltak Ausztriában. Nyerges János Szabadság Érdemrendet és magas jugoszláv kitüntetést kapott. Valószínüleg itt sajátította el az orosz nyelvet. Kiváló nyelvérzékének köszönhetően, társasági és tárgyalási nyelven ismerte a németet, a franciát, az angolt, a spanyolt és az oroszt. Az első három nyelvet beszélte a legjobban. Politikai meggyőződését születésének körülményei, háborús tapasztalatai határozták meg. Szenvedélyes és meggyőződéses kommunista volt. Elbeszélései szerint még a kommunista hatalomátvételt megelőző koalíciós időkben került a külkereskedelmi igazgatásba. Mint fiatal kereskedelmi attasé a berni követség kereskedelmi kirendeltségére került, ahol azt a feladatot kapta a kommunista párttól, hogy akadályozza meg azt, hogy a közelgő államosítás elől a magyar nagytőkések vagyonuk mobilizálható részért az országból kimentsék. Mint a külkereskedelmi igazgatás Bernben dolgozó beosztottját rövid időn belül, azzal is megbízták, hogy szakértőként vegyen részt az ENSZ Európai Gazdasági Bizottsága (EGB) ülésein Károlyi Mihály párizsi magyar követ mellett. Nyerges János, ellentétes politikai beállítottsága ellenére mindvégig nagy tisztelettel gondolt vissza Károlyi Mihályra, az ülésteremben vele együtt készített régi fényképeket még akkor is irodájának falán őrizte, amikor munkatársa lettem. 80

Életrajzi adatainak pontos leírását özvegyének köszönhetem.

130

Budapestre való hazatérése után a tőkés országok államközi főosztályára került és odavaló belépésemkor a nyugateurópai országokkal foglalkozó osztályok, valamint a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Osztályát felügyelte, mint főosztályvezető helyettes. 1956. október 23.-án nem tartózkodott Magyarországon, már útban volt Genf felé, hogy részt vegyen az EGB kereskedelemfejlesztési bizottságának őszi ülésén, amikor Bécsben rekedt és csak november 4.-e után tért haza. Elbeszélése szerint azonnal fegyvert kért és rövid időre beállt a karhatalmi erők közé. Mások elbeszélése szerint aktív módon vett részt a minisztériumon belüli rendcsinálásban, az MSZMP rendezvényein lépett fel a Forradalmi Bizottságban résztvevőkkel és más, általa revizionistának nevezett kollégáival szemben., Azt hamar észre vettem, hogy bár radikális nézeteit erőteljesen hangoztatta, de nem volt része a pártnomenklatúrának, arra hivatkozott mindig, hogy az ő pártmunkája és politikai tevékenysége a szakmai munkában valósul meg. Ezt a magatartást várta el közvetlen munkatársaitól és azokat nem nagyon kedvelte, aki munkaidő alatt pártrendezvényeken vettek részt. Mindezt nyugodtam megtehette, mert politikai megbízhatóságában soha senki sem kételkedhetett. Az államközi főosztályon belül, hamar szakmai nézeteltérésbe került a főosztályvezetővel és egy idő után elvették tőle a bilaterális viszonylatokat, ezért a szakítás után a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Osztálya maradt meg közvetlen felügyelete, azaz egyszemélyi vezetése alatt. Az osztályból előbb önálló osztály, később, pedig Főosztály lett. Rivális társai szakértelemben aligha tudták meghaladni, ezért inkább igyekeztek maguk közül kiszorítani. Nehezen vették tudomásul, hogy Nyerges Jánosnál a más vezetőkkel való kapcsolatokban csak a tudás és sohasem a beosztás számított. Nem is lett ezért belőle sohasem miniszterhelyettes, bár nem is szeretett volna az lenni. Sokkal jobban szerette a gazdasági diplomáciát, a nemzetközi tárgyalások világát. Ideje most már azt is megfogalmaznom, hogy mi az, amit neki köszönhetek. Ha Szilágyi Mihály bácsiról azt állítottam, hogy tőle tanultam meg a vámpolitikát, akkor Nyerges Jánostól a tárgyalások művészetét sajátítottam el. Köszönhetem neki, hogy eltérő mentalitásunk, magatartásunk ellenére, erőszakos vezető létére sohasem kívánt saját képére formálni, hanem a „másságom”-at igyekezett felhasználni az általa kezdeményezett újabb és újabb kihívásoknak való megfelelésben. Nem volt könnyű ember, nem volt mindig igazságos, de akiben meglátta az alkalmasság és a tehetség legkisebb szikráját, azt igyekezett tűzzé hevíteni és ha kellett, kemény pörölycsapásokkal megbízható jó szakemberré kovácsolni. Nem volt féltékeny vezető, ha fiatal munkatársai mások előtt megmutatták oroszlánkörmeiket, akkor büszke volt csapatára és arra, hogy sikerült iskolát teremtenie. „Nyergesék bandája” nem veszett el a névadó eltávozásával, vagy az idősebb „fiatalok” nyugdíjba vonulásával, mert a korabeli „legfiatalabbak” még ma is ott állnak a multilaterális gazdasági diplomácia különböző parancsnoki posztjain. Az általános megítélésről magam felé közelítve, nagy szerencsének tartom, hogy kreatív munkával bízott meg a vámpolitika újjáélesztése területén. Értékes tanácsokkal és utasításokkal segített az Európai Gazdasági Közösség és a GATT becserkészésében és abban, hogy részese lehettem annak a csapatnak, amely részt vehetett az általa vezetett GATT csatlakozási tárgyalások előkészítésében, lefolytatásában és befejezésében.

131

Nyerges János tette meg multilaterális kereskedelempolitikánk Alfájának és Omegájának a legnagyobb kedvezmény elve melletti és a kereskedelmi diszkrimináció elleni fellépést. Ebből a kiinduló alapállásból fogalmazódott meg a kereskedő nemzetek egyenlőségének az a posztulátuma, amelyet mind ő és mind mi, akik követői voltunk, tárgyalásaink középpontjába helyeztünk Tőle tanultuk meg, hogy ha odaverekedtük magunkat a tálhoz, akkor sohase szégyelljünk abból a nagyokkal együtt „cseresznyézni”. Amikor tárgyalni küldött, azt mondta -Ha kell, tudj felállni is a tárgyalóasztaltól, de arra ügyelj, ezt úgy tedd, hogy ha kell, tudj is oda visszaülni. Mint minden jelentős személyiséggel vele is azt történt, hogy túljutott pályájának zenitjén, sokáig hihette még azt, hogy nem értik meg, pedig már ö nem értette meg a többieket és a világ folyását. Amit tett, az korszakalkotó volt, de az a korszak már elindult a változás útján. Nyerges János tragédiája az volt, hogy nem ismerte fel a „Tempora mutantur et nos mutamur in illis”81 igazságát. Az is igaz, hogy, akik elindultak a damaszkuszi úton, még indulás előtt egyszerüen leírták, ahelyett, hogy vitatkoztak volna vele. Amikor Nyerges János 65, vagy 66 éves korában sértődötten távozott hivatalából akkor tulajdonképpen nem az EGK-val elkezdett bilaterális kereskedelmi tárgyalásokat ellenezte, hanem ahhoz ragaszkodott, hogy azok ne veszélyeztessék az általa féltékenyen őrzött édes gyermekét, szakmai pályafutásának csúcspontját a GATT csatlakozási jegyzőkönyvet. Valójában miről is volt szó. Arról, hogy, ahogy azt korábban elmagyaráztam, a tőlünk származó bevitelre az EGK által fenntartott mennyiségi korlátozások a GATT értelmében jogellenesek voltak, tehát azokat nem lehetett azon a címen legalizálni, hogy Magyarországnak más volt a gazdasági rendszere és ezért saját gazdasági rendszerének védelmében az EGK-nak joga van a mennyiségi korlátozásra. A bilaterális kereskedelmi tárgyalások lefolytatása során a magyar tárgyaló, tulajdonképpen ezt az elvet árulta el, amikor elfogadta azt, hogy a bevitel mennyiségi korlátozásait az EGK nem politikai, hanem gazdasági okokból alkalmazza Magyarországgal szemben. Az, pedig már jogi nonszensz volt, hogy ez a tárgyaló azt is elfogadta, hogy a jogellenes mennyiségi korlátozásokat az EGK a bilaterális kereskedelmi megállapodás érvényességének időszaka, sőt „még azt követően is” gazdasági okokra való hivatkozással bármikor visszaállíthatta. A kereskedelempolitika multilaterális és bilaterális ágát képviselők között a fő ellenállás abban nyilvánult meg, hogy utóbbiak „saját lovukra esküdtek” és képtelenek voltak felfogni, hogy egy hatalmas kereskedelmi partnerrel nem lehet az egyenjogúság alapján tárgyalni és megegyezni, mert vita esetén nincs fellebbezési fórum. Nem véletlen, hogy az EGK tárgyalói mindig ellenezték, hogy a velük tárgyalás alatt lévő megállapodások és a GATT rendelkezései között közvetlen jogi kapcsolatot teremtsünk. Természetesen a GATT sem csodafegyver a hatalmasokkal szemben, a „passzát szelet” ott is a négy nagy, az EGK, az USA, Japán és Kanada „fújta”, de a multilaterális keret mindig módot adott a nagyokkal szembeni alkalmi, vagy tartós koalíciókra, továbbá a GATT finoman kimunkált eljárási szabályai mindig lehetőséget adtak a „tetemre-hívásra”. Az Egyesült Államok például bármennyire is hatalmas kereskedelmi hatalom volt, nem egy esetben volt kénytelen egy-egy kisebb országtól eltűrni azt, hogy jogsértés miatt a szerződő felek döntőbírósága elé állítsák és pervesztesként ugyanott a jogsértés visszavonására, vagy kártérítésre ítéljék. Ne felejtsük el, hogy a múlt század nyolcvanas éveinek végén az EGK bennünket még mindig „állami kereskedelmű 81

Változnak az idők és velük együtt mi is változunk.

132

ország”-nak tekintett és nem volt hajlandó a diszkrimináció lehetőségéről lemondani, így a jogsértés „megédesítéséről” tárgyalni nemcsak bűn, hanem ami annál sokkal rosszabb, hiba volt. Szerencse, hogy a rendszerváltozás a történelem szemétdombjára dobta az 1988.-ban megkötött bilaterális kereskedelmi és együttműködési megállapodás elfuserált klauzuláit. Amikor az EGK felajánlotta az Európa Megállapodást Magyarországnak, akkor abban egy tollvonással törölte el a GATT rendelkezéseivel ellentétes diszkriminatív mennyiségi korlátozásokat. Nyerges János már nem tudhatta, de a történelem igazságot szolgáltatott neki és követőinek. Halála előtt egy évvel látogattam meg utoljára szentendrei kis nyaralójában. Mindig büszkén emlegette, hogy a nyári lakot az egyik alkalommal De Gaulle tábornok Colombey les Deux Eglises-ben lévő magánbirtoka nyomán Saint André les Deux Eglises-nek neveztem. Elmondtam neki, úgy néz ki, hogy hamarosan újból kiküldenek Brüsszelbe, de most nem a Kereskedelmi Kirendeltségre, hanem az Európai Gazdasági Közösség mellett működő Állandó Képviseletünkre, mint beosztott kereskedelmi tanácsos. Beszélgetésünk során arról filozofálgattunk, hogy lám az EGK, amely együttes pályafutásunk alatt a legfőbb kereskedelmi ellenfelünk volt, most az Európa Megállapodás címén lényegében szabadkereskedelmi megállapodást kíván kötni velünk. A témát azért nem kívántam nagyon erőltetni, mert nem akartam a megsebzett oroszlán sebeit feltépni benne. Mivel már túl volt hatalmon és élethivatáson, nekem aki mégis tanítványa voltam, valahogy nem a jött a számra, hogy elmagyarázzam neki, mi volt amiben az idő túlhaladt rajta és melyek azok az új körülmények, amibe már nem fért bele az ő meggyőződése. Tudtam, hogy Saulusból nem lett Paulus, ő megmaradt annak, akit lehetett gyűlölni, vagy szeretni, csak egyet nem lehetett, közömbösen elmenni mellette. Nem is ezért mentem el hozzá, hanem azért, hogy megtudjam, milyen üzenettel bocsát útjára. Akkor még nem tudtam, hogy ez volt az utolsó találkozásunk, amire a következő nyáron szabadságra hazajöttem, mint mondják, a szíve vitte el, szerintem a szíve szakadt meg. Amit mondott azt azonban megőrzőm és akiket később tanítottam, azoknak is tovább adtam - Mint diplomata sohase hazudj, nem tudhatod, hogy jelentésed hol és mikor, kinek az íróasztalán landol, de akkor se hazudj. Ha kellemetlen volna az, amit leírsz, akkor azt add partnered szájába, de mindig írd meg az igazságot. Ha tárgyalsz, sohase csapd be a partneredet, mert a hazugság később úgyis kiderül és a megtévesztésen alapuló megegyezést a partner, mihelyt lehet, úgyis felrúgja. Tartozom Nyerges János emlékét azzal megörökíteni, hogy azokat a diszkriminatív mennyiségi korlátozásokat, amelyek elleni fellépésre az életét tette fel, az Európa Megállapodás tárgyalása során az EGK egy tollvonással szüntette meg. Igaz, hogy ahhoz az is szükséges volt, hogy kilépjünk abból a rendszerből, amelynek elvesztésébe Nyerges János belehalt.

Váratlan visszatérésem Brüsszelbe

133

1978. tavaszán már a kilencedik éve folytattam áldásos tevékenységemet a Vámpolitikai Osztály élén, amikor a pártalapszervezet raportra hívott, hogy számoljak szakmai-politikai tevékenységemről a vezetőség és a pártcsoport együttes ülésén. Amikor a párttitkár a lelkigyakorlatot azzal a felütéssel kezdte, hogy a minisztérium egyik legidősebb osztályvezetőjének beszámolójára kerül sor, akkor ebből nem az jutott eszembe, hogy Istenem, milyen gyorsan telik az idő, hanem inkább az, hogy már mindenkit előléptettek csak engem nem. Beszámolómat azzal kezdtem, hogy legfőbb politikai tevékenységemnek, Nyerges elvtárshoz hasonlóan, szakmai tevékenységemet tekintem. A korabeli taggyűlések rituáléjának megfelelően beszámolóm legnagyobb részét a nemzetközi politikai helyzet ismertetésének szenteltem. Ezt a módszert még egyetemista koromban sajátítottam el, mert amikor vizsga közben észrevettem, hogy vizsgáztatóm gondolatai már messzejárnak a kollokvium, vagy szigorlat helyszínétől, akkor tudtam, hogy hogyan kell sokat és monoton hangon kántálni, hogy amikor felébred, azt hihesse, már minden lényeges elhangzott és tulajdonképpen nem kell mást tennie, mint felszólítani a vizsgázót, hogy térjen át a második kérdésre. Ez ismét bejött, mert senkinek sem jutott eszébe, hogy gyakorlatilag nem töltök be semmi pártfunkciót, kivéve azt, hogy időnként eljártam a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Dolgozók Szakszervezetébe, a Jókai utcába, ahol résztvettem egy-egy propagandista szemináriumon és nyertem egy üveg kadarkát az egyik tréfás vetélkedőn. Ami pedig a szakmai munkámat illette, ott a pártcsoport tagjai előtt arról tartottam kiselőadást, amit ők, mind tudtak, hogy milyen fontos szerepet töltött be a vámpolitika hazánk GATT-hoz történt csatlakozási folyamatában. A pártvezetőség főosztályon kívüli tagjai elláttak néhány politikai jó tanáccsal, majd mielőtt az autodafé82 az érdektelenség mocsarába süllyedt volna, Nyerges János felébredt és jól sikerült kínvallatásom befejeződött. Erre a megmérettetésre péntek délután került sor, majd hétfőn délelőtt egyik jól értesült munkatársam vont felelősségre -

-

Gyuri mit csinálta a cirkuszt péntek délután? - mikor maga lesz a brüsszeli kereskedelmi tanácsos – ekkor megszólalt a telefon és Mankovics János személyzeti főosztály hívatott magához. Tudod, hogy miért hívatattalak – kérdezte Most már tudom – válaszoltam.

Így lettem Brüsszelben kereskedelmi tanácsos és kirendeltségvezető. Aki azt hiszi, hogy azért küldenek Brüsszelbe, mert már évek óta folytattam kiterjedt tevékenységet az EGK házatáján, az téved, a váltásra kijelölt kereskedelmi tanácsos családi okokra hivatkozva visszaadta a megbízást és a kalapból hirtelen az én nevem került elő valahogyan. Amikor Brüsszelben, az ottaniak dicsérték hatóságaimat, hogy „jó ember”-t küldtek a „jó hely”-re, meghagytam őket tévedésükben.

82

Nyilvános eretnekégetés, ahol az elitéltet az egyházi hatóságok (esetünkben a pártalapszervezet) az ítélet végrehajtását a világi hatóságokra (esetünkben Nyerges Jánosra) bízzák.

134

Multilaterális karrierem így ért véget, de a bilaterálisba való bekapcsolódásomat az illetékes főosztály vezetője, aki egyébként az egyetemen évfolyamtársam volt, nagy kedvesen „rizikó”nak értékelte. Nem is gondoltam volna, hogy ez az értékítélete még hosszan elkísér.

Beletanulás a kirendeltség-vezetés kiskatekizmusába A kirendeltségi munkára való felkészítésnek pontosan meghatározott forgatókönyve volt, amelyet pontról pontra kellett betartani és a kiutazás előtt egy kvázi vizsga keretében arról be is kellett számolni. Arról ugyan nem tudtam, hogy egy ilyen vizsgán valaki megbukott volna, de arról igen, hogy tartós kiküldetések előtt mindenkinek érdekében állott jóban lenni a házmesterrel, vagy a szomszédokkal, mert az ő véleményük az „illetékes hatóságok”-nál súlyosabban esett latba, mint a felkészülési vizsgán való elhasalás. A kereskedelmi kirendeltségek működési szabályzatát, mint egy fehér könyvbe kötött kis kátét adták minden felkészülő kezébe, a titkárnőktől kezdve a kirendeltségvezetőkig bezárólag. Ennek a demokratikus módszernek meg volt az az előnye, hogy főnök és beosztott ugyanabból az imakönyvből imádkozhatott, így a munka során keletkezett konfliktusok feloldása során nem volt mit egymás között vitatkozniuk. Mint leendő kirendeltségvezető számára a legfőbb eligazítást a kereskedelmi tanácsos és a nagykövet egymáshoz való viszonyát meghatározó szabályozástól kaptam. Ez a szabályozás kimondta, hogy a kereskedelmi kirendeltség a legtöbb országban a nagykövetség kereskedelmi osztályként működött, de szolgálati és alárendeltségi viszonyait tekintve egymással szemben teljes önállóságot élvezett. A nagykövet csak a nagykövetség, a kirendeltségvezető csak a kirendeltség személyi állományát vezethette, de egymás beosztottaihoz nem volt semmi közük. A nagykövet utasítást csak nagyon súlyos politikai kérdésekben adhatott a kirendeltség vezetőjének, más ügyekben viszont csak a két felettes szerv: a külügy- és külkereskedelmi minisztériumok közötti levelezés útján kérhette meg a kereskedelmi kirendeltség utasítását. Nagyon ritka volt az az eset, amikor a nagykövet utasítása ezen az úton eljutott a kereskedelmi tanácsoshoz. A hivatali nomenklatúrában mindkét fél egyenrangú volt egymással, az említett fehér könyvben valahol azt olvastam, hogy mindkét hivatalvezető, diplomáciai rangjától függetlenül miniszterhelyettesnek volt tekinthető. Ennek pártállami lecsapódása az volt, hogy a kiküldetés időtartamára a nagykövetek és a kereskedelmi tanácsosok káderanyaga nem a saját minisztériumokban, hanem a pártközpont külügyi, vagy gazdaságpolitikai osztályán volt letétbe helyezve. A hatáskörök szigorú elhatárolása mellett a két hivatalvezető köteles volt egymást saját tevékenységéről tájékoztatni, de a nagykövetnek tilos volt kereskedelmi ügyekkel, a kereskedelmi tanácsosnak politikai ügyekkel foglalkoznia. Elvileg még az is ki volt mondva, hogy olyan súlyos gazdasági ügyekben, amely már érintette a fogadó ország és Magyarország politikai kapcsolatait, akkor a kereskedelmi tanácsos megkérhette a nagykövetet az intervencióra, de az ilyen megbeszélésekre a nagykövetnek a kereskedelmi tanácsost magával kellett vinnie. A kereskedelmi tanácsos, valamint a katonai attaché tuladonképpen állam volt az államban, ez például az állami protokollban úgy nyilvánult meg, hogy amikor a nagykövet átadta megbízólevelét a fogadó ország államfőjének, a ceremóniára mindig elkísérte őt a kereskedelmi tanácsos és a katonai attaché. Ennek a szabályozásnak a gyökere még a korai idők szovjet modelljében volt megtalálható. Az ideológiai alap még Leninhez volt visszavezethető, aki szerint a külkereskedelem állami monopólium, amelyet az állam saját, e célra létrehozott szervezetén keresztül gyakorol. A magyar struktúrára lefordítva ez azt jelentette, szinte a legutolsó időkig, hogy külkereskedelmi üzleteket csak külkereskedelmi, vagy külkereskedelmi jogú vállalat köthetett. A szovjet modelltől eltérően a magyar kereskedelmi kirendeltség még az előbbiektől származó megbízás alapján sem köthetett

135

külkereskedelmi ügyleteket, csupán azok előkészítésében vehetett részt. A nagykövet még az ilyen üzletek előkészítésére sem volt meg a joga. Ezeket a szabályokat annyira szigorúan vették, hogy nem egy esetben hallottam arról, hogy a külkereskedelmi monopólium megsértése miatt egyes állami vezetőkkel szemben, még bűnvádi feljelentésekig is elmentek.

A szigorú szabályozás ellenére nagyon sok helyen a két szervezet vezetői és beosztottai között kutya-macskabarátság honolt. A diplomaták a kereskedelmi kirendeltség dolgozóit „kereskedők”-nek, vagy egyszerüen kupeceknek tartották utóbbiak a diplomatákat két „t”-vel „diplomatták”-nak nevezték, vagy vizes nyolcasoknak tekintették. Ennek az volt az előzménye, hogy a kezdeti időkben a diplomáciai testületek tagjai között nagyon sok volt a „jó káder”, ami első sorban nem a nyelvtudásban, vagy a szakmai felkészültségben, hanem sokkal inkább a megbízhatóságban nyilvánult meg. Érdemes megjegyezni, hogy 1956-ot követően a külügyi káderállományt alig érintette a disszidálás, a külkereskedelmi apparátusban viszont a káderveszteség elérte a 15-20 százalékot. A kezdeti időknél maradva továbbra is, a követségi lét nagyon „befeléforduló” volt, sok volt a vezetők basáskodása és az egymás közötti áskálódás, a kirendeltségek ügyintézői és vezetői viszont benne éltek a helyi gazdasági életben és napi kapcsolatokat ápoltak kereskedelmi partnereikkel. Az ő esetükben a megítélés fő szempontja, az általuk ápolt kereskedelmi forgalom nagysága és az üzleti körök megelégedésnek milyensége volt. Az utóbbi évtizedekben természetesen a külügyi apparátus is jelentős fejlődésen ment keresztül, a régi kádereket fokozatosan felváltották az egyetemekről és a moszkvai, magas színvonalú diplomáciai akadémiáról kikerülő diplomaták. A két intézmény dolgozói között azonban továbbra sem alakultak túl jól, vagy kollegiálisan a kapcsolatok. Saját helyzetem kezdettől fogva különleges volt. Egyéni szerencsém, hogy alig találkoztam negatív töltést hordozó nagykövetekkel, mind Genfben, mind Brüsszelben jó partnerekre találtam, Nyerges néha meg is jegyezte, hogy túl jó a kapcsolatom a nagykövetekkel. „Önállóságomat” az is segítette, hogy egészen a rendszerváltás követő időkig a külügyi apparátusnak szigorúan megtiltották, hogy hivatalos kapcsolatba lépjenek az EGK Bizottságával. Jellemző bizonyítéka volt ennek az „elzárkózás”-nak, hogy még akkor is, amikor 1988.-ban megkötöttük a gazdasági és együtt működési megállapodást az EGK-val és a diplomáciai kapcsolatot is felvettük velük, a brüsszeli kereskedelmi kirendeltség vezetőjét akkreditálták, csupán „rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter” sarzsival az EGK-hoz. Ez a helyzet csak1992-ben változott meg, bőven az után, hogy Antall József miniszterelnök még nem a külügyminisztert, hanem a nemzetközi gazdasági kapcsolatok miniszterét vette jobbjára, amikor 1991. őszén aláírta az un. Európa Megállapodást Brüsszelben. (ennek kalandos történetére még később visszatérek) Arról már részletesen beszámoltam, hogy hogyan „ebédeltem körbe” az EGK Bizottságát a múlt század hatvanas éveinek közepén, de a hetvenes évek végén már megkaptam a felhatalmazást, hogy munkatársaimmal együtt szabadon járjak-keljek az EGK intézményeinek brüsszeli, luxemburgi, vagy strassburgi épületeiben. A diplomáciai kapcsolatok „ex lex” állapotát viszont az mutatta, hogy amikor hivatalosan kellett eljárnom a Bizottságnál, akkor, mint a belga-luxemburgi államokhoz akkreditált magyar nagykövetség kereskedelmi tanácsosa címet viseltem és emiatt nem is szerepeltem az EGK mellé akkreditáltak diplomáciai testületében. Hogy a képet egy kicsit tovább „gazdagítsam”, hivatalos leveleinket kezdetben a GATT mellé akkreditált kereskedelmi tanácsosunk intézte a genfi közösségi GATT képviselet vezetőjéhez és arra a választ az EGK Bizottsága a brüsszeli magyar nagykövethez címezte. Magyar részről ezzel azt akartuk kifejezésre juttatni, hogy közöttünk nincs diplomáciai kapcsolat, csak mint a GATT szerződő felek ismerjük el egymást. Az EGK 136

Bizottságánál, viszont később elmagyarázták nekem, hogy ők, levelezésüket azért küldik a magyar nagykövetnek, mert a diplomáciai kapcsolatokat rendező un. bécsi konvenció szerint egy nagykövet akkor is országának hivatalos képviselője, ha valamely kapcsolat ellátására nincs is külön felhatalmazása. Mindezt azért taglaltam ilyen részletességgel, hogy olvasóim érzékelhessék, hogyan tettünk eleget azoknak a szovjet igényeknek, hogy az EGK-t hivatalosan nem szabad elismernünk. Ez az „elismertük és nem is” állapot egészen a rendszerváltásig tartott. Kereskedelmi tanácsosi tevékenységem kezdeteihez visszatérve, mindjárt egy érdekes konfliktust kellett megoldanom. Abban az időben egy eléggé „kemény fickó” volt a nagykövet, aki sok beosztottjának életét keserítette meg. Már brüsszeli akkreditálásának története is sejtetni engedte, hogy nekem se lesz vele könnyű dolgom. Az illető az akkor politikai nagyhatalomnak számító Gáspár Sándor, a Szakszervezetek Országos Tanács főtitkárának a „csókos cimborája” volt és amikor elérkezett nyugdíjazásának ideje, elintézte, hogy küldjék ki „valahová” nagykövetnek. Brüsszelbe ugyan néhány hónappal előtte küldtek ki nagykövetet, de mivel a „csókos”, fiatalkori emigrációjának színhelyére szeretett volna kikerülni, az alighogy „beüzemelt” nagykövetet felállították és áthelyezték egy másik fővárosba. Alig, hogy elfoglaltam helyem a kereskedelmi kirendeltségen és szabályszerű bemutatkozó látogatást tettem nála elődömmel, a nagykövet hamarosan ismét magához hivatott. Amikor beléptem irodájába, ott ültek körülötte a nagykövetség diplomata beosztottai és hamarosan megtudtam, hogy a nagykövetség szokásos belső munkaértekezletére voltam hivatalos. Amikor a nagykövet felszólított arra, hogy először én számoljak be a munkaértekezleten, akkor megköszöntem, hogy lehetőséget adott munkatársai megismerésére, de közöltem, hogy a két minisztérium közös utasítása értelmében én nem vagyok a nagykövetség személyi állományának tagja, így belső megbeszélésükön nem kívánok résztvenni. Mielőtt távoztam volna, megjegyeztem, hogy bármikor kész vagyok vele négyszemközt megbeszélni a két társszervezet közös ügyeit, ahol tájékoztatni fogom őt az aktuális hivatali munkákról és hálás lennék, ha ő is tájékoztatna engem a nagykövetség tevékenységéről. Kértem, hogy titkárnője jelezze, hogy a nagykövet mikor tudna erre a megbeszélésre a kirendeltségre átfáradni, ahol az egyeztetés végén én is szívesen bemutatom munkatársaimat neki. Miután a dolgokat így sikerült a helyükre tennem, a nagykövet hátralévő brüsszeli tartózkodása alatt teljesen korrekt kapcsolatot tartott fenn velem. Néhány éve értesültem arról, hogy amikor selejtezték a nagykövetségek korábbi táviratait, megtalálták az adott nagykövet rólam írt jelentéseit és azokban egy rossz szót sem ejtett rólam, sőt a tőlem kapott információkat módosítás nélkül továbbította. (Eszembe jutottak Nyerges intő szavai arról, hogy sohase tudhatom szavaim mikor és hol landolnak Budapesten) Brüsszeli kereskedelmi kirendeltség jellege az én kinevezésemmel megváltozott. Jóllehet első kiküldetésem óta a kirendeltségen már folyamatosan dolgozott EGK-s szakfeladatokkal megbízott kereskedelmi titkár, sőt létszámuk később kettőre bővült, de az én belépésem előtt a kirendeltségvezetőjének EGK ügyekben nem volt illetékessége. A két szak-kereskedelmi titkár jelentéseit is a kereskedelmi tanácsosnak kellett aláírnia, de az csupán formális „kiadmányozás” volt. Amikor Brüsszelbe kerültem, akkor már magam is bejáratott EGK szakértő voltam, magam vezettem az EGK-val kötendő bilaterális kereskedelmi megállapodásról szóló tárgyalásokat és, ahogy az az előbbiekből már kiderült, a berlini klauzula elfogadásával zárult megegyezést Marjai József felhatalmazása alapján már, mint a kirendeltséget vezető kereskedelmi tanácsos hoztam létre.

137

Valószínüleg ez volt az oka annak, hogy addig, amig én vezettem a kirendeltséget, az EGKhoz más ügyekben kiutazó delegációk vezetését is rámbízták. Ily módon a két szakkereskedelmi titkárral együtt (akik szakmájuk legjobbjai voltak) Brüsszelben az EGK mellett nagyon erős csapatot tudtam kialakítani és működtetni. Erre utalt odahaza az államközi főosztály vezetője, hogy kinevezésem miatt a kirendeltség hagyományos kereskedelmi munkáját illetően „rizikófaktor” lettem. Ebben valószínüleg tévedett, mert a kirendeltség hagyományos tevékenységét is fontosnak tartottam, bár igaz, hogy szakmai gyökereim és más mentalitásom miatt a bilaterális kereskedelmi munkát nem „gatyamadzagkereskedésnek”, hanem kereskedelemfejlesztésnek, azaz „trade promotion” tevékenységnek tekintettem. (A kereskedelempolitika és a kereskedelemfejlesztés közötti különbségtételről majd abban a fejezetben szólok részletesebben, amely az államközi főosztályon eltöltött éveimről szól). A brüsszeli kirendeltség nem tartozott a nagyobb kirendeltségek (Bécs, Köln, Párizs, London) közé, de a belga-luxemburgi piac és az EGK központjának szerepe miatt, a közepes kirendeltségek között fontos szerepet játszott. Mindez tükröződött abban is, hogy a kirendeltség bilaterális csoportjában három kereskedelmi titkár, ezen felül még egy vállalati kiküldött és egy vegyes vállalat képviselője működött. Igyekeztem az első naptól kezdve olyan vezetési stílust bevezetni, hogy a kirendeltség mindkét csoportját egyaránt fontosnak tartsam, hogy magamat elfogadtassam vezetőjüknek és meggátoljam a közöttük lappangó rivalizálást. Ennek megfelelően ismételtem bevezettem a Futó Tibortól tanult közös reggeli kávézást, de annak a postabontás és a napi kocsihasználat szétosztása helyett igyekeztem a munka tartalmi kérdéseit tükröző jelleget adni. Magamat is beleértve, mindenkitől kértem, hogy kölcsönösen tájékoztassuk egymást napi programjainkról. Ezzel igyekeztem az EGK csoport bezárkózottságát és időnkénti „felsőbbrendűségét” csökkenteni és a bilaterális csoportban dolgozókban erősíteni azt az érzést, hogy komolyan érdeklődök munkájuk iránt. Ezeket a reggeli megbeszéléseket arra is felhasználtam, hogy a helyi és a hazai sajtó hírei alapján röviden orientáljam a kirendeltség munkatársait abban, hogy személyes kapcsolataik során igyekezzenek partnereikkel az aktuális politikai és gazdasági kérdésekről is beszélgetni. Elmagyaráztam nekik, hogy információt csak akkor tudnak szerezni, ha maguk is adnak információt. Rámutattam arra, hogy a magyar nyelv ismeretének hiányában a partnerek sok érdekességet hallhatnak tőlünk hazai dolgainkról, így ők is könnyebben nyílnak meg előttünk. Ehhez nem kellett „államtitkokat” kifecsegnünk, hiszen a hazai magyar sajtóból olvasottakat jól tudtuk partnereinknek „eladnunk”. Arra nagyon ügyeltem, hogy a reggeli megbeszélések ne alakuljanak át kaszinózásokká ezért fél óránál hosszabb időre nem tartottam vissza senkit A nagyobb delegációk brüsszeli tárgyalásainak előkészítését is ezeken a megbeszéléseken végeztük és itt határoztam meg pontosan mindenkinek mi lesz a feladata. Elődöm, néhány korábbi intézkedését azonnal visszavontam. Ezek közül az egyik az volt, hogy korábban szinte kötelező volt az, hogy a kirendeltségvezetőt időszakonként mindenki meghívja ebédre, vagy vacsorára. Amikor családommal kiérkeztem, elődöm körbeszervezte a mi meghívásunkat is, az elsőt már nem tudtam leállítani, de a többiekkel megértettettem, hogy ha nagyon akarnak, akkor egy-egy kávéra szívesen elmegyünk hozzájuk, de ez sem kötelező, mert a fogadásokon úgyis alkalmunk lesz egymás családjainak megismerésére.

138

A másik ilyen ostoba szabály volt az, hogy amikor hétvégén valaki vidékre elutazott kirándulni, akkor, amikor hazaérkeztek, telefonon jelentkezniük kellett a kirendeltségvezetőnél. Ezt azonnal megszüntettem. A szolgálati gépkocsik kulcsait azonban pénteken le kellett adni és csak hétfőn reggel osztottam ki újra. Ez alól akkor volt kivétel, ha valakinek delegációt, vagy kiküldöttet kellett a repülőtérre kivinnie, vagy várnia. Elég sokat kellett a miatt morognom, hogy a szolgálati gépkocsikat eléggé elhanyagolt állapotban tartották, ez alól nem voltak kivételek azok a kollégák sem, akik karrierjének későbbi szárnyalása az egeket verdeste. A kereskedelmi titkárok saját munkájuk megbecsülésének tekintették, hogy igyekeztem személyesen megismerni legfontosabb vevőinket és szállítóinkat. Gyakran mentem el velük a különböző cégekhez és irodám is mindig nyitott volt előttük. Amikor például mezőgazdasági vállalataink résztvettek a brüsszeli élelmiszerszalonon, akkor a magyar pavilonba meghívtuk EGK beli partnereinket is, így is igyekeztem kétirányú tevékenység fonalait összekötni. Alapvető változásokat vezettem be az év végi ajándékozási politikában. Először is leállíttattam a nagy „szeretetcsomag-küldési” akciókat a KGST országok kirendeltségei felé. A KGST országok időszakos tanácsosi értekezletén bejelentettem, hogy mi nem egymáshoz vagyunk akkreditálva, ezért egymásnak az évvégeken csak jelképesen küldjünk ajándékokat. A kereskedelmi és EGK beli partnereink is komoly értékű és mennyiségű italajándékokat kaptak. Ez komolyan terhelte a kirendeltség költségvetését. Itt azt a változást vezettem be, hogy az italok helyett idegen nyelvű magyar művészeti albumokat, magyar zeneszerzők és művészek lemezeit küldtük. Nem egy köszönőlevél jelezte, hogy a változást a partnerek javarésze pozitíven fogadta. Brüsszelbe való megérkezésünk napján úgy adódott, hogy elődöm a repülőtérről közvetlenül a KGST országok tanácsosainak rendszeresített egyeztető tanácskozására vitt el. Ez nem volt rossz ötlet, mert számos bemutatkozó látogatást megspóroltam és mindjárt fejest ugorhattam a tanácsosi létbe. Ezek a találkozások inkább voltak protokollárisak, mint érdemiek, általában nagy eszem-iszommal voltak egybekötve és leginkább azt a célt szolgálták, hogy egyes országok hazai hatóságai számára a „szocialista együttműködés”, mint kipipált házi feladat kerüljön be a jelentésekbe. Megérkezésem annyiban keltett valami élénkséget, hogy a kereskedelmi tanácsosok közül én voltam az egyedüli, amely EGK feladatok megbízásával érkezett szolgálati helyére. Mindjárt az első alkalommal, amikor érdeklődtek a bilaterális textiltárgyalásokról, akkor a csehszlovák kirendeltségről Emil Vosicky kereskedelmi titkár valami olyasfélét mondott, hogy ha valamelyik ország a berlini klauzuláról hajlandó lesz tárgyalni az „alkalmas lehet arra, hogy megbontsa a szocialista országok egységét”. A szünetben félrehívtam és közöltem vele, hogy előttem nem kell „homorítania”, bennünket is kétszer szabadított fel a szovjet hadsereg, de mi már kigyógyultunk kisebbségi érzéseinkből és ha a dolog úgy kívánja, időnként „hajlandók vagyunk saját belügyeinkbe is beavatkozni”. Vosicky nevét mindenesetre megjegyeztem magamnak, Brüsszel után még kétszer találkoztam vele, ha nem felejtem el, még írok róla. Hamarosan még egy fogadásra került sor. Távozó elődöm ekkor búcsúzott parteneinktől és ekkor mutatott be engem is, mint utódját. Számomra az volt a kellemes meglepetés, hogy amikor kollégámmal beléptem a terembe, akkor Carlos van Goessens barátom, mint a belga vámigazgatás legfőbb embere és Kawan bácsi, a Modex kesztyű ügynöke (és Louis Kawan édesapja), mint régi ismerősök már ott vártak engem. Kisvártatva még megérkezett a többi

139

régi ismerősöm is, úgy hogy úgy éreztem, haza érkeztem megint és mint az a későbbiekből kiderül, nem is utoljára. Az olvasó ne csodálkozzék azon, hogy ebben a fejezetben főként a bilaterális kereskedelmi munkáról fogok írni, mert az EGK-val kapcsolatos legfontosabb munkánkról, a bilaterális textilmegállapodásra vonatkozó megállapodás előkészületeiről és befejezéséről már a korábbi fejezetben beszámoltam. Bilaterális munka multilaterális fejjel Valahogy úgy voltam a hagyományos kirendeltségi munkával, mint az egyetemi tanulmányok alatt azok a hallgatók, amelyek humán tagozatú gimnáziumokból érkeztek a közgazdasági fakultásra és számukra azok a tárgyak, amelyek a közgazdasági tagozatból érkezők számára már ismerősek voltak, az ismeretlenség kihívását jelentették és ezért számvitelből, statisztikából a vizsgákon sokkal jobb eredményeket értek el, mint közgazdasági társaik. Alig foglaltam el helyem a kirendeltségen, néhány héten belül fogadnom kellett a magyarbelga-luxemburgi83 kereskedelmi vegyes bizottság magyar tagozatát. Ennek a magyar delegációnak felettes államközi főosztályom vezetője volt az elnöke és az operatív vezetője pedig annak az osztálynak a vezetője volt, akihez a brüsszeli kirendeltség tartozott. A vegyes bizottság ezen kívül több albizottságból állott, amelynek vezetői a mezőgazdasági és élelmiszeripari, a kohó- és gépipari, valamint a nehézipari minisztérium különböző vezető tisztviselői voltak. A fogadóország delegációjában a más szervezeti felállást követő de hasonló minisztériumok vezető tisztviselői foglaltak helyet. Számomra a vegyes bizottsági ülés azért volt jó, mert igy azonnal „in medias res”84 estem bele a bilaterális munkába. A több mint 10 fős hazai delegáció mozgatása igénybe vette a kirendeltség teljes gépkocsiparkját, sőt még a nagykövetségi kocsikból is kellett kölcsönkérni. Már a felkészülés során, de ez alkalommal is megerősödött bennem a meggyőződés, hogy ezek a vegyes bizottságok, mégha bármilyen fontos szerepet töltöttek be a két fél közötti kereskedelmi együttműködésben, általános szereptévesztésben voltak. Az államközisek azt hitték, hogy ezek a bizottságok kereskedelempolitikaik, holott legjobb esetben is csak (és itt ez a szó nem kicsinyítő jellegű) kereskedelemfejlesztőnek minősültek. Ennek egyik oka az volt, hogy a hetvenes években az EGK tagállamai „kerek perec” kijelentették, hogy kereskedelempolitikai kérdésekben már nem illetékesek, mert azokat a Római Szerződés értelmében már átruházták az EGK-ra. Az ilyen jellegű kérdések felvetését rendre elutasították és a magyar tárgyalókat a közösségi szervekhez irányították. A szereptévesztés másik oka az volt, hogy a kereskedelempolitika fogalmilag egy és oszthatatlan és azt nem lehet magyar-francia, magyar-olasz, magyar- belga-luxemburgi, magyar-holland, stb kereskedelempolitikára felosztani. Az még elképzelhető hogy a kereskedelempolitika hangsúlyai az egyes főviszonylatok (KGST, nem szocialista és fejlődő) szóródását követhetik, de mivel ezek között is meg kell, hogy legyenek a kölcsönös összefüggések, egy országnak azonban nem lehet három kereskedelempolitikája, pláne annyi nem, mint ahány a kereskedelmi partnerek száma. Tulajdonképpen a kereskedelem politika egységének a hiánya okozta azt, hogy a bilaterálisok sohasem ismerték el a GATT, illetve később a WTO primátusát a kereskedelempolitikai kérdésekben és amikor őket bízták meg az EGK-val fenntartott kapcsolatok normalizálásával, akkor a legfőbb gondjuk az volt, hogy Kawan-t és Nyerges-t eltávolítsák a tárgyalóasztal közeléből, mintsemhogy megkérték volna tanácsaikat 83

Azért írok mindig” belga-luxemburgi” jelzőt, mert a három Benelux államból az első kettő a közöttük érvényben lévő „Belga-Luxemburgi Gazdasági Unió” miatt harmadik országokkal szemben együttesen lépett fel 84 „A dolgok közepébe”

140

és ugyanakkor vitatkoztak volna velük arról, hogy mi az amiben a világ a két veterán-t meghaladta és mi az amiben kölcsönösen egyetértésre kellett volna jutniuk. Ezen a véleményemen természetesen akkor sem változtattam, amikor, a multilaterális területről átnyergeltem a bilaterálisra, mivel ezt a mutációt nem én választottam, hanem a helyzet hozta így. Hierarchikus szempontból ők lettek a feletteseim, így nyílt vitát erről a kérdésről velük nem provokáltam, de szempontjaik leperegtek rólam és saját fellépéseim során a magam meggyőződése szerint jártam el. A vegyes bizottsági rendszer egyébként a gazdaságirányítás nálunk kialakult rendszerében egyre kevésbé felelt meg a terv és a piac kettősségének. A vegyes bizottsági rendszer tulajdonképpen a KGST országok közötti kereskedelem sajátos megnyilvánulási formája, mivel ott a bevitelre és kivitelre kerülő termékekről, szolgáltatásokról és azok árairól nem a piac, hanem a kormányok államközi megállapodásai döntenek. Nem véletlen, hogy a GATT-ban erre való hivatkozással tudtuk elfogadtatni azt a körülményt, hogy a KGST országokkal folytatott kereskedelemre nem tudjuk a GATT szabályait alkalmazni. A tőkés országokkal folytatott kereskedelmet ezzel szemben a kereslet és a kínálat törvénye, vagyis a piac szabályozza, a vonatkozó játékszabályokat nem esetenként, hanem a GATT előírásainak egy aktussal (azaz a csatlakozási szerződés elfogadásával) kellett meghatározni. A vegyes bizottsági rendszert a nyugati hatalmak ügyesen tudták a maguk hasznára működtetni. Mivel a szovjetek imádták azt, ha a nemzetközi tárgyalásokat a legmagasabb szinten folytatják, a nyugatiak hamarosan maguk javasolták a tárgyalási szintek magasra srófolását. A legtöbb vegyes bizottságot miniszteri, sőt miniszterelnök helyettesi szinten vezették számos olyan albizottsággal, melyeket a különböző ágazati miniszterek vezettek. A szovjetek büszkén hirdették a tervgazdaság magasabbrendűségét és a vegyes bizottságokban a partnerek elé tárták népgazdasági fejlesztési terveik beruházási projektumokra vonatkozó összes előirányzatát. A nyugati partnerek ingyen és bérmentve kapták meg azt, amit saját viszonyaik között csak jelentős konjunktúra- és piackutatási költségek mellett tudtak volna a várható kereslet alakulásáról kiizzadni. Amikor már látták, hogy melyek a beruházási igények, akkor a másik bűvszó, a „kooperáció” segítségével igyekeztek a szovjet partnertől a beszerzésre vonatkozó kötelezettségvállalásokat is kicsalogatni. Végső soron a vegyes bizottságoknak ezt a „kultúráját” vették át a mi vegyes bizottságaink is. Nem a mi tárgyalóinkon múlott, hogy a nyugatiak rajtunk nem tudtak annyit kaszálni, mint a szovjeteken, mert a magyar vállalatok már sokkal érzékenyebbek voltak a piaci tényezők iránt és a magyar gazdaságirányítási rendszerben, pedig az állam a vállalatot már nem tudta arra kényszeríteni, hogy veszteségesen folytasson üzleti tevékenységet. A KGST kereskedelemben a diktált árak miatt esetleg a vállalatot kényszeríthették veszteséges tevékenységre, de akkor a veszteséget a költségvetésnek meg kellett térítenie. Piaci körülmények között ez a veszteségtérítés természetesen szóba se kerülhetett. Ily módon számunkra ezek a vegyes bizottsági ülések a kölcsönös jókívánságok kinyilvánításának vásárai voltak. A kereskedelem akadályainak elhárításáról szó sem lehetett, mert ugyebár a kereskedelempolitika ügyében partnereink kinyilvánították illetéktelenségüket, az üzleti döntések ügyében viszont „szerencsére” nálunk a vállalatok voltak az illetékesek. Mindezek ellenére szép jegyzőkönyvek és hozzájuk csatolt levélváltások készültek, amelyeket szép piros fedőlapok közé lehetett nemzeti színű szalagokkal átkötve aláírásra átnyújtani a delegációk vezetői részére. A magyar delegáció, amilyen gyorsan érkezett, hamarosan el is távozott. Most már, mint bejáratott kirendeltségvezető láthattam hozzá a munkához.

A hazai felkészítés során kapott tanácsot megfogadva, megkértem a bilaterális csoport munkatársait, hogy fokozatosan szervezzék meg számomra a nagyobb vevőink meglátogatását. Az első tapasztalat, amit szereztem, az az volt, hogy ott alakult ki viszonylag tartós forgalom, ahol a belga cégek saját termelésük ellátásához magyar alapanyagokat, vagy félkész termékeket vásároltak tőlünk. Érdekes volt látnom, hogy Brüsszel egyik külvárosában az Elkiner cég abból gazdagodott meg, hogy többek között a tőlünk vásárolt birkabélből készített olyan végtelenített, ragasztott birkabelet, amelyet Európa-szerte a nagy virsligyártó cégek használtak fel. Amikor a cég tulajdonosa megmutatta nekem azokat a hordókat, amelyekbe több kilométernyi végtelenített birkabelet pakoltak bele, akkor kiderült, hogy-egy egy ilyen hordó tartalmának az értéke vetekszik egy-egy Antwerpenben csiszolt gyémánt értékével. Eszembe jutott Lőwy Árpád hallhatatlan Ars Poetica-ja, hogy az a költő, aki a 141

„szarból is virágot fakaszt”. Mondanom se kell, hogy Elkiner úr akkor használta fel a magyar birkabelet, amikor nálunk a virslit „devizatakarékossági okok”-ból a cellofánra hasonlító műanyagbélbe „szerelték ki”. Hasonló anyagellátást tapasztaltam egy Limburg tartományi flamand vevőnknél, aki a miatt panaszkodott, hogy nem kap tőlünk többé eldobott műanyag palackot, amelyet ő megdarál és ebből a műanyaglisztből különféle műanyagterméket állít elő. Mindkét cég a mi fejlettlenségünkből gazdagodott meg. Elég lett volna megvásárolnunk Elkiner úr licencét és akkor nemcsak a hazai piacot tudtuk volna ellátni, de még a gyémánt árán mi is exportálhattunk volna. A másik cég panasza viszont azt jelentette, hogy a „műszaki fejlődés”-ben előreléptünk és a műanyaghulladékot mi is képesek voltunk feldolgozni. Erre az előrelépésre a másik kedvenc történetem az volt, hogy az egyik alkalommal kaptam egy telexet hazulról, hogy az egyik megjelölt időpontban a brüsszeli Gare de Nord-on személyesen várjak egy fontos delegációt. Ha magát a kirendeltség vezetőjét kérték meg, akkor tényleg fontos lehetett a delegáció. Amikor Amsterdam felől befutott az expresszvonat, egy kis jelentéktelennek kinéző emberke és egy nagydarab lakli szállt le. A kis emberke körülnézett és megkérdezte - Mikósdi elvtárs, itt nem hall bennünket senki, beszélhetek nyugodtan? –amikor megnyugtattam, akkor bizalmasan hozzám hajolt -

Mert tetszik tudni, mi ipari kémek vagyunk. Hogy, hogy ipari kémek? - kérdeztem elszörnyedve Úgy, hogy ez az elvtárs a Budapesti Vegyesipari Szövetkezet „főmérnöke”, én pedig az X külkereskedelmi vállalt üzletkötője vagyok és nyugateurópai bevásárló köruton vagyunk.

További érdeklődésemre, tájékoztatott arról, hogy a Belkereskedelmi Minisztérium külön devizakeretet kapott az Országos Tervhivataltól arra, hogy valósítsuk meg a lakossági ellátás devizakímélő projektjét. -

Hogyan? - kérdeztem, most már sokkal megértőbben Hát úgy, hogy meglátogatjuk a különböző áruházakat és amire a „főmérnök” elvtárs rámutat, hogy ezt le tudják „koppintani” akkor abból két példányt megvásárolok, az egyiket teljesen szétszedik, a másik, meg ott marad mintának. Tulajdonképpen sietnünk kell, mert kezdődik a karácsonyi szezon odahaza és az elvtársaknál még mindig eléggé hosszú az „átfutási idő”.

Ezek után még szerencsének számított, hogy a GATT-ban csak 1994-re készült el a TRIPS, vagyis a Kereskedelmi Kihatású Szellemi Tulajdonjogok Oltalmáról szól egyezmény, amelyet Magyarország az elsők között írt alá. A nagykövetség és a kereskedelmi kirendeltség közötti kapcsolatokat rendkívül pozitívan befolyásolta, hogy Tardos József személyében új nagykövet érkezett Brüsszelbe. Jóskával a külügyben egy osztályon dolgoztunk Hárs Ernő mellett az ENSZ Főosztály Gazdasági Osztályán. A magyar kolónia előtt tartott beköszöntő beszédét azzal kezdte

142

-Tőlem aztán ne várja senki, hogy Mikósdi elvtárssal rosszban legyek- és tartotta is magát ehhez. Kellemes napjaink azon nyomban kezdetüket vették. Mint két „proli gyereknek” a Rottenbiller utcából és a zuglói Cserei utcából, különösen a megbízólevél átadási ceremóniával kapcsolatos előkészületek tetszettek. Mindaketten korábban ENSZ képviseleteken szolgáltunk, ő New Yorkban, én Genfben, ahol nem volt szokás „jelmezbe” öltözni, most viszont egyszerre csöppentünk a belga királyságba és a luxemburgi főhercegségbe. Ezért aztán a „jelenések” előtt a nagykövetségen „jelmezpróbát” tartottunk. Ő „Haus aus von Cserei Strasse” Budapestről már frakkal érkezett, én viszont a brüsszeli jelmezkölcsönzőből ruházkodtam. Miután eldöntöttük, hogy ő csak főpincér lehet, én meg italos, figyelmeztettem arra, hogy miután Baudouin-nek átnyújtotta a levelet, nehogy az én ruhakölcsönzői számlámat is benyújtsa neki. Baudouin-nál még tudtam viselkedni, mivel korábban nem ismertük egymást, eléggé hűvösen fogtunk egymással kezet. Azt nem mertem Jóskától megkérdezni, hogy előtte vajon miről beszélgettek ott benn a nagy teremben, édes kettesben. János luxemburgi nagyhercegnél (teljes nevén Jean Benoit Guillaume Robert Antoine Louis Marie Adolphe Marc d'Aviano-nál) fellépésünk már sokkal jobban sikerült. Amig Jóska és hitvese odabent voltak a nagyhercegnél és hitvesénél, lehet, hogy az unokák fényképeit mutogatták egymásnak, addig én a mellém „telepített” hajlott korú udvarhölgytől (azt már a tokiói gésaházban megtanultam, hogy a legmegbecsültebb vendég, mindig a legidősebb gésát kapja) a felől érdeklődtem, hogy miként szólítsam majd a nagyherceget. -

Sire-nek, vagy Monseigneur-nek – volt a válasz Oh – mondtam – milyen irodalmi nevek (de nem mertem megmondani, hogy én Dumas műveire gondoltam)

Amikor aztán az ajtók kitárultak és a főhercegi pár Jóskáékkal a karján megjelent, kiderült, hogy egy rendkívül szimpatikus piros pozsgás uralkodóval találtam magam szemben. Az obligát kézfogások után János főherceg hozzám fordult -

Tanácsos úr is először jár nálunk Oh nem Sire, én már második éve dolgozom Brüsszelben és onnan gyakran látogatom meg az Ön országát, mert imádom a hangulatát. Nemcsak a fővárost látogatom meg, hanem például nagyon tetszenek az olyan kis városok is, mint Vianden, vagy Clairevaux.

Azt hiszem, ezzel beloptam magam a kis ország uralkodójának szívébe, mert kilépve a szigorú protokolláris szabályok kötelékeiből, tovább folytatta -

Igaz az, hogy maguknak van egy autóbuszok, amit Ikarusznak hívnak? Igen Sire, Budapest tele van sárga villamosokkal, kék autóbuszokkal és piros trolibuszokkal. Amikor még odahaza dolgoztam, akkor én is a 12-es Ikarusz autóbusszal jártam naponta a Külkereskedelmi Minisztériumba

Arra már nem jutott időm, hogy elmagyarázzam a főhercegnek a 12-es busz útvonalát, mert a Protokollfőnök szigorúan rám nézett, hogy ideje volna az audienciát befejezni. Tulajdonképpen nem is baj, mert az következett volna, hogy felajánlom azt, hogy a Mogürt 143

külkereskedelmi vállalattal kiküldetek Luxemburgba egy faros Ikaruszt, hogy a főherceget megutaztassák, de mint utóbb kiderült ennek a vállalatnak a vezetői nem voltak olyan nagyvonalúak, mint a Medicor vezérigazgatója, aki kiküldte Tokióba, a híres röntgenágyút.

Pártállami kelepcék Apropos Luxemburg. A korábbi nagykövet, akiről már szóltam, egyik alkalommal megkért arra, hogy ugorjak le Luxemburgba és ott látogassam meg a Luxemburgi Kommunista Párt Központi Bizottságának titkárát, X Y elvtársat (nevét már elfelejtettem), mert az illetőnek lenne egy üzleti ajánlata a számunkra. Az illető elvtárs az egyik dél-luxemburgi iparváros polgármestere volt és ott fogadott a városházán. Jó luxemburgi szokás szerint kávé és üdítő helyett elkvaterkáztunk egy hét decis könnyű moseli flaskát és utána tért rá a lényegre. Elmagyarázta, hogy városa a Nagyhercegség barna övezetében található, ahol a közeli vasércbányák termelésére és a belga kőszénre alapozva jelentős vaskohászati tevékenység zajlott, de az ipari struktúraváltás miatt az összes üzemet bezárták. Csupán egy finommechanikai cég maradt meg, mert azt valamelyik amerikai cég megvásárolta és így a városka lakosságának egyrészét továbbra is foglalkoztatták. Nem sokkal e beszélgetés előtt az amerikaiak is beszüntették a termelést, a céget eladták és elbocsátották a munkásokat és tisztviselőket. És ekkor jött az üzleti ajánlat. Milyen jó lenne, ha a szocialista országok valamelyike a céget megvásárolná, mert akkor konkréten lehetne bizonyítani, hogy a nemzetközi munkásosztály szolidaritása nem üres szólam, hanem a valóságban is létező együttműködési lehetőség. Hamar rájöttem arra, hogy a SZOT-ból Brüsszelbe átdobott kőkorszaki szaki és a szolidaritásban hívő luxemburgi elvti által felállított kelepcébe kerülök, ha valahogy nem tudom magam kimagyarázni. Arról már hallottam, hogy nagyon vigyázni kell ezekkel nem szocialista országokban működő testvérpárti elvtársakkal, mert amikor a Jászai Mari téri Fehér Házba, Aligára, vagy Öszödre (már akkor is volt Öszöd) látogatnak, akkor olyan magas szinteken fogadják őket, hogy valamelyik diplomata egy-egy óvatlan elszólása „feljelentés értékű” panaszokat válthat ki belőlük. Közkeletű volt az a történet, hogy egy magas rangú diplomatát azért rúgtak napokon belül a Külügyminisztériumból, mert egy balatoni hajókiránduláson oda súgta vendégének, aki történetesen Meir Vilner, az Izraeli Kommunista Párt Aligán üdülő főtitkára, volt, hogy -

Vilner elvtárs, azért vagyunk egy páran ebben az országban is, akik nem az araboknak szurkolunk.

Azt tehát nem mondhattam, hogy nálunk még nem létezik FDI85, vagy Magyarország akkoriban fizetési mérleg nehézségekkel küszködik, vagy meg kellene vizsgálni egyébként is, hogy az adott cég milyen hatékonyságú termelésre alapozott üzleti terv alapján volna fenntartható – mert erre azt válaszolta volna, hogy

85

Foreign Direct Investment: Közvetlen Külföldi Befektetés

144

-

Maguk pont úgy beszélnek, mint ezek a kapitalisták.

Helyette, megköszöntem a javaslatát és megígértem, hogy azt azzal fogom, haladéktalanul továbbítani Budapestre, küldjék meg az MSZMP Központi Bizottsága Gazdaságpolitikai Osztályának azzal, hogy a kérdést terjesszék a szocialista országok testvérpártjainak illetékes fóruma elé. Rámutattam arra, hogy a luxemburgi elvtársak javaslata abból a szempontból érdemel különleges figyelmet, hogy újszerűségével az együttműködés új útjait nyithatja meg a testvérpártok előtt. (A később megtudtam, hogy a budapesti Pártközpontban az alacsonyabb beosztásban lévők jót derültek javaslatomon). Az eszmecsere végén a polgármester körbevezetett a városon. Az egyik kis utcában bevitt az egyik kiskocsmába, ahol a tulajdonos fogadott bennünket és amikor kiderült, hogy elvtárs vagyok engem is letegezett. Elmesélték, hogy az utcájukat sétálóvá fogják átalakítani, a lakosságot a múlt héten összehívták a tervek és a határidő megvitatására. Pontosan egyezették a kezdés és a befejezés időpontját. Szerencsére nem értették meg, hogy mit akartam mondani azzal, hogy a mieink irigyelhetik őket, mert amikor majd ők is hatalomban lesznek, akkor már nem jut idejük az ilyen egyeztetésekre. Amikor kikerültem a kirendeltségvezetői posztra nem is gondoltam volna, hogy ilyen sok „pártmegbízatás”-om lesz Brüsszelben. Az alatt a négy év alatt három alkalommal látogatott valamelyik magas rangú főelvtárs Brüsszelbe. Ebből kettőt jegyeztem fel „annales”86-eimben Történt az egyik alkalommal, hogy Brüsszelbe látogatott Gáspár Sándor .a SZOT főtitkára és az MSZMP Politikai Bizottságának tagja, hogy látogatást tegyen a nyugateurópai Szakszervezeti Federációnál. Ez a látogatás része volt azoknak a próbálkozásoknak, amelyekkel az akkori magyar pártvezetés igyekezett a nyugati szociáldemokrata „elvtársak”kal a korábbi kölcsönös utálatot barátkozásra átváltoztatni. A nagykövet (akiről már említettem, hogy Gáspár közeli barátja volt) az egész kolóniát kirendelte a pályaudvarra, ahova kisvártatva befutott az Eurocity Budapest felől, utánfutóként rácsatolva Gáspár elvtárs külön termes vagonjával. Amikor a vendég a vonatból leszállt, akkor az említett szakszervezeti federáció főtitkára fogadta (ha nevére jól emlékszem: Jan Kulakowszky lengyel emigráns személyében). A látogatás mély benyomást hagyhatott benne, mert megjegyzése szerint, ahol az érdekképviseleti szervek vezetője ilyen pazar körülmények között utazik, ott valóban jól élhet a munkásosztály. Nekem a látogatás azért volt emlékezetes, mert mivel a belga államvasútnak Brüsszelben nem volt tárolóvágánya, nekem kellett elintéznem, hogy a külön vagont továbbítsák a 130 kilométerre lévő Ostende teherpályaudvarára. Amikor viszont onnan megküldték a tárolás és a személyzet ellátásáról szóló számlát, azt viszont én továbbítottam a nagykövethez, mondván, hogy az én feladatom csupán a szervezés volt, de a finanszírozás az ő reprezentációs keretét terheli. Ebből tanult a nagykövet, mert legközelebb, amikor Korom Mihály, szintén MSZMP Politikai Bizottsági tag jött Brüsszelbe a „szociáldemokrata elvtársak”-hoz, akkor 24 órára úgy adta át nekem a delegációt „szocialista megőrzésre”, hogy annak költségei terheljék az én reprezentációs keretemet. Itt nem is a költségekre, hanem inkább a körülményekre emlékszem

86

Az általános szóhasználatban annales névvel illették a távoli múlt eseményeit feldolgozó történeti munkákat

145

Mindjárt az elején kiderült, hogy az én gépkocsivezetőm és Korom elvtárs jól ismerik egymást, mert amikor a vendégem a Határőrség Országos Parancsnoka volt, akkor az én gépkocsivezetőm volt az ő sofőrje. Na mondtam magamnak, még jó hogy mindig „tartottam a pofámat” Turcsányi elvtárs előtt (így hívták a gépkocsivezetőmet) A korabeli szokásoknak megfelelően az ilyen magas rangú pártdelegációkban, mindig volt egy munkás is. Az adott esetben ez a munkás a debreceni Konzervgyár pártbizottságának első titkára, az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt. Sajnos teljes nevéből márcsak a Lajosné maradt meg. Hamarosan az is kiderült, hogy a pártban mi a reszortja, mert aziránt érdeklődött, hogy itt is sok cigány van a konzerviparban? Ekkor elmagyaráztam neki, hogy Belgiumban a flamandok és a vallonok között vannak a nemzetiségi ellentétek és ezért a flamand konzervgyárakban török és a vallonokban arab vendégmunkásokat alkalmaztak. (Igaz, hogy ezt akkor találtam ki, de Lajosné elvtársnőt úgy látszik megnyugtattam.) Korom elvtársékat, kirándulás gyanánt Waterloo-ba vittem el. Ennek a helynek az a különlegessége (és ebben is sokat lehetne a belgáktól tanulni), hogy egy magas dombon elhelyezett oroszlánon kívül nincs semmi látnivaló, hiszen a körben lévő síkságot az óta teljesen körbeépítették. Az oroszlánhoz viszont X belgafrank lefizetése ellenében fel lehetett volna gyalogolni, de nem volt értelme, mert más sötét volt. Nem volt más lehetőség, mint betértünk az egyik kis vendéglőbe, mert az viszont volt elegendő. A nagykövet, nem tudom miért, de velem adta a nagykövetség egyik fiatal munkatársát, aki történetesen a brüsszeli magyar kolónia pártszervezetének titkára volt. Mielőtt bármit is szóltam volna, az ifjú titán azt ajánlotta Korom elvtársnak, hogy kóstolja meg az egyik belga sör specialitást, amelyet „Kriek”-nek hívnak. Velem egyszer valaki már megkóstoltatta, ezért magamnak egyszerre két pohár Stellát rendeltem. Amikor Korom beleivott a Kriek-be, akkor úgy kérdezte meg, mint Bástya elvtárs Bacsó Péter Tanú című filmjében a magyar citromot megkóstolva hogy -

Mi ez? S ha nem szégyellte volna, akkor ki is köpte volna.

Hogy a helyzetet megmentsem oda tettem elé az egyik Stellát -

Ezt nyugodtan megkóstolhatja Korom elvtárs.

Később odasúgtam az ifjú párttitkárnak -

Este, ha hazamész, penitencia gyanánt énekeld el háromszor az Internacionálét és kétszer az Amuri partizánok dalát.

Ezután kenyértésztában sült bélszín szeletet ettünk, amelyet a hely szellemének megfelelően Wellington87 szeletnek hívnak. Belgium megosztottságának hódolva felváltva rendeltem Stella és Jupiler söröket, amelyek teljesen egyformák voltak, de elmagyaráztam, hogy az egyiket Flandriában, a másikat Wallóniában főzik. Az est fénypontja az volt, hogy szóltam Turcsányi elvtársnak, hogy most olyan helyre visszük el Korom elvtársékat, amit odahaza valószínüleg nem igen láthat. Amikor megérkeztünk a 87

Wellington brit tábornok verte meg Napóleont Waterloonál

146

Gare du Nord88 környéki kis utcákba, akkor elmagyaráztam, hogy a kirakatokban nem azért ég a piros neon, mert megérkezett a Mikulás, hanem azért mert ez a brüsszeli kupinegyed. Amikor Korom nagy élvezettel nézegette a látottakat, akkor megjegyeztem -

Csak azért nem szállunk ki, mert mindkettőnket kizárnának a pártból, ha odahaza megtudnák.

Lajosné elvtársnő csak annyit mondott -

Milyen disznók az elvtársak!

Ezzel azonban idegenvezetői tevékenységem még nem fejeződött be. Az egyik alkalommal a Hungarotex vegyes vállalati kiküldötte szólt nekem, hogy Brüsszelbe jön az egyik hazai textilgyár igazgatója és kéri, hogy vigyük el valami jó helyre vacsorázni, a Hungarotex fizeti a cech-et. Így is történt. Ínyenc vendégeimet általában a brüsszeli vágóhíd melletti kisvendéglők egyikébe szoktam elvinni, a címet Goossens vámigazgató barátomtól tanultam meg. A hely specialitásai között szerepeltek a különböző belsőségek konyakban párolt változatai és a legfinomabb marhasültek ropogós belga pommes frite-ekkel és természetesen a legjobb francia borok és sajtok orgiája, úgy ahogy az a nagykönyvekben meg vala írva. Amikor kiderült, hogy az igazgató annak a Váci úti lenfonálgyárnak a vezetője, ahova május elsejénként a „munkásosztállyal való személyes kapcsolatok ápolása” címén Kádár elvtárs minden évben ellátogat, akkor megértettem, hogy miért kell egy olyan gyár igazgatóját vacsoráztatnom akinek termékei sohasem látták meg a belga piacot. A vacsora olyan jól sikerült, hogy az igazgató a végén megígérte - Gyurikám, ha Pestre jössz, feltétlenül telefonálj, mert tudok egy kis vendéglőt Óbudán, ahol olyan velős pacalt ehetsz, hogy a füled is kettéáll. Nem baj, ha olyankor jössz, amikor zárva van, mert kinyíttatom neked. Kereskedelmi tanácsosi tevékenységem munkásmozgalmi történetének csúcsát azonban még nem meséltem el. Nosza. Éves szabadságom megkezdése előtt üzent nekem az egyik volt egyetemi évfolyamtársam, Szikszai Béla, aki akkoriban a Pártközpont Gazdaságpolitikai Osztályának helyettes vezetője volt, hogy budapesti tartózkodásom alatt keressem fel hivatalában. Amikor meglátogattam a legendás Fehér Házban, akkor rövid beszélgetés után kezembe nyomott egy feljegyzést és kérte, hogy mondjak róla véleményt. A feljegyzésben arról volt szó, hogy Magyarország legfontosabb nyugati kereskedelmi partnere az Európai Gazdasági Közösség, amelynek jelentősége a következőkben még növekedni fog. A kapcsolatok rendezésére, már eddig is történtek lépések, Nyerges János azonban a GATT-ban még nem tudta elérni, hogy a Közösség szüntesse meg országunkkal szemben a diszkriminációt, ezért új utakra, új kezdeményezésekre van szükség. A feljegyzés írója szerint kedvező körülménynek számít az, hogy a magyar szempontból fontos két legfontosabb EGK tagállamban, a Német Szövetségi Köztársaságban és Franciaországban „szociáldemokrata elvtársak” vannak hatalmon és az MSZMP-nek a 88

Északi pályaudvar

147

nyugati szociáldemokrata pártokkal javuló kapcsolatait, arra kellene felhasználnia, hogy a Nyerges féle kudarc után lépjen fel új kezdeményezésekkel. Ezek a kezdeményezések kezdetben a diszkrimináció megszüntetésére, később akár az Európai Gazdasági Közösséghöz történő csatlakozásunkhoz is elvezethetnének. Mindezt akkora politikai analfabétizmusnak tartottam, hogy Bélának a következőket mondtam: -

Ehhez a feljegyzéshez már csak azt kellett volna hozzátenni: „Egyben javaslom a Magyar Népköztársaságnak a Varsó Szerződésből és a KGST-ből egyidejűleg történő kilépését”.

Mivel láttam, hogy Szikszait is bizonyos fokig elragadta az említett feljegyzés szerzőjének fantáziája, kénytelen voltam egy kicsit hosszabban elmagyarázni, miért tartottam marhaságnak a feljegyzésben leírtakat. A Nyerges oldalán eltöltött két évtized és saját tapasztalataim alapján akkorra már eljutottam a felismeréshez, hogy a nemzetközi kereskedelemben velünk szemben alkalmazott diszkrimináció oka csak látszólag gazdasági, de valóját tekintve alapvetően politikai és ennek az elbánásnak nem Magyarország a célországa, hanem az a rendszer, amelyhez akarvaakaratlanul tartozunk. Az amerikaiak nem sokat lacafacáztak, ők egyértelműen jelentették ki, hogy a legnagyobb kedvezmény elvét egyik olyan ország sem kaphatja meg tőlük, „amely a nemzetközi kommunizmus uralma” alatt van. A nyugateurópai kultúra az ilyen durva beszédet igyekezett mindig elkerülni és ezért ők a diszkriminatív politikájukat azzal „indokolták”, hogy a korlátlan és feltétel nélküli legnagyobb kedvezmény elve „objektív okok” miatt nem alkalmazható olyan országokkal szemben, amelyekben a külkereskedelem „állami kereskedelem”. Ez a tézis pontosan ugyanaz, mint az amerikaiaké, csak sokkal „elegánsabb” kiszerelésben alkalmazzák velünk szemben. Mindebből az következik, hogy ez a fogalom akkor még nem létezett, de a diszkrimináció elleni fellépésben áttörésre a „rendszer megváltozatása” nélkül nincs lehetőség. Ami pedig az EGK-hoz való csatlakozásunk adott helyzetből fakadó esélyeit illeti, azt finom szavakkal illetve egyszerűen „balfácánság”-nak titulátam. Béla ezek után azt a kérte, hogy mondjam el ezt a feljegyzés szerzőjének, akit azonnal be akart hivatni. Ezt azzal hárítottam el, hogy az előbbieket én nem a Pártközpont egyik főmuftijának, hanem annak a barátomnak szántam elmondani, akivel együtt koptattuk az egyetem padjait és a nyári katonai táborozásban használt bakancsokat. Bár megmondta a szerző nevét (amit még e sorok időpontjában sem mondanék meg, mert az illető még ma is a Gothai Almanach89 napfényes oldalain dagonyázik), azt válaszoltam -

Nézd, én ezt a fickót nem ismerem, egyébként is te vagy főnöke, valószínüleg tőled jobban viselné el a lebaltázást.

A későbbiekben kiderült, hogy Havasi Ferencet90, az MSZMP Politikai Bizottságának tagját, aki abban az időben a párt gazdaságpolitikai vezetője volt, valahogy mégis kiküldték ezzel a 89

Egy gothai könyvkiadónál 1764-ben megindult családtörténeti évkönyv az uralkodóházakról és a főnemesekről. 90 Azt csak később tudtam meg, hogy Havasi Ferenc, kiutazása előtt megkérte volt főnökömet, Nyerges Jánost, hogy készítse fel az útra. Utóbbi, a látogatásra úgy emlékezett vissza, hogy Havasi szeméből a két órás beszélgetés után a mongol puszták üressége áradt, semmit se értett meg abból, amit hallott.

148

balfácánsággal Bonnba és Párizsba, ahol valószínüleg a „nap viccé”-nek kijáró tisztelettel fogadták. Számomra az ügy utóélete, messze nyugdíjazásom időpontját követően vált világossá. Néhanapján ellátogatok a Mammut II. két emeletes könyves boltjának kávézójába, ahol, ha sikerül a kényelmes fotelek egyikébe helyet találnom, akkor a kávézás mellé egy-egy könyvet felvagy leemelek a polcokról. Így került kezembe egyszer egy „Levelek Kádár Jánoshoz”, vagy valami hasonló más címet viselő kötet. Ahogy lapozattam egyszerre csak Helmuth Schmidt korabeli NSZK kancellár Kádár Jánoshoz egyik levelére bukkantam. A kancellár ebben a levélben, pozitív hangvételben méltatta a két ország gyümölcsözően fejlődő kapcsolatait és talán még azt is, hogy az SPD és MSZMP kapcsolatainak felvételét is helyesnek tartja. Ezt követően azonban megfelelő nyíltsággal rátért az EGK és Magyarország kapcsolatainak perspektíváira. Ebben nem tagadta, hogy jó volna, ha Magyarország elismerné az EGK-t és felvenné vele a diplomáciai kapcsolatokat, de ez a folyamat odáig nem mehet el, hogy a magyarok kérjék a nyugati gazdasági integráció szervezetébe való felvételüket. Egy ilyen lépés megbontaná azt a kényes egyensúlyt, amely a kelet-nyugati kapcsolatokban bekövetkezett enyhülési folyamat kiteljesedése során megvalósult. Annak ellenére, hogy a Szovjetunió afganisztáni akciója és a lengyelországi események az enyhülési folyamatot súlyosan veszélyeztetik, a Szövetségi Köztársaság semmi olyan akciót nem támogatna, amely hosszabb távú kitekintésben veszélyeztetné a német nép és a Szovjetunió népei közötti tartós kapcsolatokat. A kedves olvasó legyen szíves vegye figyelembe, hogy az előbbieket visszaemlékezésként írtam le és hogy megfogalmazásaim valószínüleg nem azonosak a Schmidt levelében találhatókkal, de tartalmi értelemben véve szavatolom tolmácsolásom hitelességét és gondolati pontosságát. Amikor egy kis ember, mint amilyennek én érzem magamat, a történelemben egy pillanatra nagy idők nagy tanúja lehet, tulajdonképpen akkor találja meg a választ arra, a visszaemlékezéseinek első lapján magának feltett kérdésre, hogy „mi végre jöttem is a világra?” Ekkor értettem meg igazán, hogy Nyerges Kawannal való viaskodása miért volt Don Quijote-i szélmalomharc és, hogy miért voltak pancserek azok, akik egy „szupervédzáradékban” örök időkre jogot adtak az EGK-nak arra, ami ellen Nyerges egész élete alatt harcolt. Ezzel azonban még nem értek végre kereskedelmi tanácsoskodásom brüsszeli évei. Úgy látszik, mindig szerettem azt, hogy két lábamon állhatok. A vámpolitikai éveim alatt szerettem a hazai reformközgazdászkodást és a vele párhuzamosan folytatott nemzetközi gazdaságdiplomáciai tevékenységet és második brüsszeli kurzusom alatt pedig a bilaterális kereskedelemfejlesztést és az EGK-val való szerződéses kapcsolatok első pilléreinek kiépítését. Egy szó mint száz, jól éreztem magam, a kreatív munka örömmel töltött el. Nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy mind az üzleti körök, mind tudományos élet helyi reprezentánsaival megfelelő, jó és élő kapcsolatokat ápoljak. Gyakran jártam el a Belga Külkereskedelmi Hivatal (ez afféle kereskedelemfejlesztő intézmény volt), a belga gyáriparosok szövetsége, a különböző iparági szövetségek és helyi kamarák, valamint a brüsszeli, leuwen-i, louvain-la neuve-i, genti és antwerpeni egyetemek rendezvényeire. Amikor felkértek magam is tartottam előadásokat, vagy olyan magyar napokat, ahol a kirendeltségi titkárokkal együtt tartottunk „kérdés-felelet játékokat”. A kereskedelmi kirendeltségek tevékenységét illetően – szemben az e tekintetben még mindig eléggé konzervatív hazai felfogással – nekem az volt a véleményem, hogy nekünk nem a 149

kereskedelmi forgalom bonyolításában kell első sorban szerepet vállalnunk, hanem a hazai gazdaság- és kereskedelempolitikát kell a fogadó országban „eladni”. Az előadások megtartásában segítettek azok a tapasztalataim, amelyeket odahaza a vám- és kereskedelempolitikánk, valamint GATT tevékenységünk népszerűsítése érdekében folytattam a hazai szakmai szervezetek és felsőoktatási intézmények fórumain. Tulajdonképpen ugyanazt kellett mondanom otthon és Brüsszelben is, legfeljebb máshogyan és más nyelven. Ebben a vonatkozásban is követtem tanítómesterem, Nyerges János sorsát, én sem voltam nagyon próféta saját hazámban, de meg kell mondanom engem se zavart nagyon. Egy dologban viszont nagyon nem hasonlítottunk egymásra: ő nagyon szerette a hatalmat, én nem. Véleményem a hatalomról Ami a hatalmat illeti, azt sohasem szerettem, vagy törekedtem rá. Sokkal inkább törekedtem arra, hogy inkább a dolgok, mint az emberek felett legyen hatalmam. Ugyanakkor az is igaz, hogy ha valakiben meg van a tehetség és az akarat arra, hogy bizonyos dolgok felett, bizonyos körülmények között uralma legyen, akkor ahhoz sajnos az emberek felett is néha el kell jutni a hatalomhoz. Másokkal szemben, ezért a hatalmat sohasem tekintettem célnak, hanem csak eszköznek. Szerettem volna inkább azt elérni, hogy munkatársaim inkább kedveljenek, mint féljenek tőlem. Ezért viszont sohasem jutottam el olyan magaslatokra, mint ahová nálamnál kevésbé tehetségesek eljutottak. A független ember, akkor tudja elgondolásait megvalósítani, ha ahhoz igénybe veszi a hatalmat az emberek felett. Én inkább szerettem volna az emberekkel együttműködni, mint uralkodni rajtuk. Ezt azonban az emberek inkább tekintik gyengeségnek, mint pozitív tulajdonságnak. Szomorú igazságként tapasztaltam azt, hogy az emberek inkább tekintik vezetőjüknek azt, aki uralkodik felettük, mint azt, aki inkább csak úgy szeretné vezetni őket, hogy együttműködik velük. Szerencsére néha találkoztam olyan munkatársakkal is, akiket nem a rajtuk gyakorolt hatalom lehetőségével, hanem a felkínált együttműködéssel tudtam megnyerni magamnak célom és ez által közös célunk számára. Jól példázza ezt az az egyetlen példám, hogy amikor már nem voltam felettese valakinek, de később találkoztunk, akkor, mint volt főnökét mutatott be, de tehette volna másként is, mivel ő akkor már sokkal több emeletre lépett fel a hatalom grádicsain. Ennek ellentéte az az eset, amikor egy másik ugyancsak nagy tudású kollégám inkább tekintette gyengeségnek, vagy esetleg tehetségtelenségnek hogy meg sem próbáltam meg uralkodni felette, hanem inkább az együttgondolkodást kerestem vele. Később ő lett a felettesem és amikor valamiben nem értettünk egyet, akkor, ha kellett utasított, de végül is kénytelen volt elviselni azt, hogy csak azokat az utasításait hajtottam végre, amelyekkel én is egyet értettem. Tehát sikerült a dolgokat megfordítanom: én kényszerítettem ki belőle az együttműködést az uralkodás helyett. Ő sohasem említette, hogy valamikor a felettese voltam, amikor útjaink elváltak, legfeljebb csak azzal búcsúztatott, hogy korábban különböző felállásokban volt alkalmunk egymás mellett dolgoznunk. Ez utóbbi példa azt mutatja, hogy inkább voltam tehetséges az együttműködés alulról történő kieszközlésében, mint fordítva. Sohasem szerettem alattvaló lenni, még akkor is igyekeztem megőrizni elgondolkodásom függetlenségét, ha azt felülről igyekeztek legyűrni.

Átlandolás ellenszélben

150

Négy éves újabb brüsszeli szolgálatom befejezése előtt, felhívott Budapestről miniszterhelyettesem és felajánlotta a főosztályhelyettesi posztot a bilaterális államközi főosztályon. Ebből megtudtam, hogy Nyerges János már nem számol velem, így az ajánlatot elfogadtam. A miniszterhelyettestől érkezett ajánlat arra vonatkozott, hogy az iparilag fejlett tőkés országokkal foglalkozó főosztály helyettes vezetőjével cseréljek helyet, legyen ő a brüsszeli és én az ő budapesti utóda. Az államközi főosztályon dolgozó elődöm nemcsak a főosztályvezető közvetlen helyettese volt, hanem egyidejűleg azt a déleurópai osztályt is vezette, ahova a Benelux országok mellett Franciaország, Olaszország és Görögország is tartozott. Az ajánlat szinte felvillanyozott, hiszen nem akármilyen lehetőség egyidejűleg foglalkozni az általam már nagyon megkedvelt Brüsszellel és az olyan új kihívásokkal, amelyekkel például Hága, Milánó, Róma, Athén és főleg Párizs kecsegtetett. Még haza se értem, értesültem róla, hogy a korábbi egy főosztályvezető helyettes helyett gyorsan egy másikat is felvettek a főosztályra és megérkezésem után az osztályvezetést is elvették tőlem. Így egy olyan függetlenített díszpinty lettem a főosztályon, aki alól egyszerre két széket is kivettek, még jó, hogy nem a földre estem, mert még mindig maradt számomra egy értelmétől megfosztott íróasztal a főosztályvezető irodájával srévizavé szemben. Azt már korábban is tudtam, hogy már brüsszeli tanácsosi kinevezésemet is „kockázatként üdvözölték”, de a felajánlott beosztás gyors kiüresítése azt jelezte, hogy az államközi főosztályon csak „megtűrt rosszként” számítanak „áldásos tevékenységemre”.

Gatyamadzagkereskedés kézi vezérlés mellett Már az sem kecsegtetett sok jóval, hogy a miniszter, amikor átadta kinevezési papíromat az Alkotmány utca és Szemere utca sarkára néző miniszteri nagyhodályban, akkor a következő lelkesítő szózatot intézte hozzám: -

Mikósdi, most felejtsd el a kereskedelempolitikát és tanuld meg a „gatyamadzag” kereskedést.

A velem együtt díszelgő miniszterhelyettes gyorsan karon ragadott, azonnal bevitt magához és hosszan sorolta azokat a fontos feladatokat, amelyek már akkor is tompán csengtek fülemben és amelyekre annyi év távolából már egyáltalán nem emlékezem. Arra viszont emlékszem, hogy akkor kellett volna a „bilit kiborítani”, nem nála, hanem fenn az ötödiken srévizavé a WC-vel. Ez viszont, hogy úgy mondjam, nem felelt annak a képnek, amelyet az emberek rólam kialakíthattak úgy általában. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem arra, hogy Nyerges miért utálta annyira a nomenklatúrát, amely őt sem volt hajlandó soha se befogadni. Ő azonban megtehette azt, hogy kikínlódja ezért magából a multilaterális kereskedelempolitikát és gazdasági diplomáciát, mert ott álltunk mögötte a főosztálynyi kiválasztottak. Én akkor, ha hátranéztem volna, csak saját árnyékomat találtam volna ott. Ellenszélben való megérkezésem előzményeit természetesen nem kutathattam, mert azok brüsszeli távollétemben bonyolódhattak le, ezért keserűen kellett megtapasztalnom, hogy „aki

151

pedig távol van, annak sosem lehet igaza”. Így azután, mint jó bürokrata, nem tehettem mást, mint követtem a k u k91 időkből származó „maul halten und weiter dienen!”92 parancsát. Ott létem annyiban nem volt haszontalan, hogy unalmas óráimban közelről láthattam, hogy a szent megfelelni akarás mezején hogyan fogják görcsösen a sasok a legyeket. Amit ott erénynek tekintettek, az belőlem inkább restséget, mint lázas semmit-tevést váltott ki. A már említett kézi vezérlés93 szent időszakában, a főosztály jobb sorsra érdemes munkatársai, mint lázas pókok a falon úgy rohangáltak a sűrűn érkező parancsok útvesztőiben. Amikor a helyzet úgy hozta, akkor külön archívumban őrizték a szent Dörgelem beszédeiből a legújabb szófordulatokat, hogy a nagyipari méretekben gyártott különböző előterjesztésekben, vagy más jelentésekben a nagy Ő gondolataiból építsék fel ugyanazt, amit a nélkül is ki tudtak volna fabrikálni. Meg kell, hogy mondjam, hogy a főosztály személyi állománya tele volt szimpatikus és tehetséges fiatalokkal, akik, ha azt a parancsot kapták felülről, hogy az eget ki kell festeni, akkor nem azt kérdezték, hogy azt hogyan lehet, hanem azt, hogy milyen színre parancsolja a megrendelő. Mert megrendelő akadt bőven, a pártállami magasságosok ugyanis nagyon szerettek utazni és mindenkinek az aprószentjei főnökük szája ízét igyekezett a különböző anyagokból visszaolvasni. Egy előterjesztés ugyanis nem is volt előterjesztés, ha a teljes hivatali apparátus létrafokain nem futtatták meg oda-vissza legalább fél tucatszor. Mindegyik szint valamit beíratott és kihúzatott, úgy hogy amikorra az anyag visszaérkezett oda, ahonnan elindították, az eredeti megfogalmazó alig ismert rá a műre. És a számok bűvölete: imádták a különböző statisztikákat és kimutatásokat. Volt alkalmam megtapasztalni, hogy a miniszteri értekezleteken volt olyan hozzászóló, aki ugyan érdemben nem tudott az anyaghoz hozzászólni, ezért a különböző összeadási, vagy szorzási hibákra vadászott. Az előterjesztés-írások rituáléjának abszurditására jellemző az a velem megtörtént, még jóval korábbi eset, hogy egy adott kérdésben sürgősen előterjesztést írattak velem. Miután az anyag továbbment a hatalom különböző grádicsain, akkor jutott hirtelen eszembe, hogy valami fontosat kifelejtettem. Amikor az anyagot szerettem volna visszakérni, akkor közölték velem, hogy írásomat a felsőbb szintek egyikén „különösen fontos, rendkívül bizalmas” minősítéssel látták el és ezért, mint a grádics alján lévő beosztott, abba már nincs meg a „betekintési jog”om. Az előterjesztések gyártása mellett azután ott voltak a kézi vezérlés célszemélyei, akiknél a különböző külföldi utak során a külföldi partnerek által tett panaszok nyomán azonnali határidőkhöz kötött felnégyeltetésekről és karóbahúzásokról kellett jelentést tenni. Na ez az, amihez én nem voltam megfelelő, mert korábbi előéletem során tőlem nemcsak méretszabóságban készített opuszokat, hanem önálló kreatív munkát és érdemben megvitatható gondolatokat vártak. Beékelődés a résekbe

91

A német k. u. k. rövidítés (kaiserlich und königlich, magyarul cs. és kir , császári és királyi) az OsztrákMagyar Monarchia közös intézményeinek megjelölésére szolgált 92 A szájat befogni és tovább szolgálni! 93

Mások ezt zsebhokizásnak nevezték

152

Egy idő után azonban mégis megtaláltam azokat a réseket, ahová azután képes voltam beékelődni. Egy-két sztori azért ebből a korszakomból is előkívánkozik. Az egyik alkalommal, valamilyen „tévedés folytán” engem küldtek ki Párizsba előkészíteni a magyar-francia magas szintű vegyes bizottság elnökeinek találkozóját. A főnök kiérkezése előtt sikerült egy-két színvonalas konzultáción részt venni az egyébként rendkívüli agresszivitással lobbyzó francia partnereknél. Szerintem ezeket a nagy miniszteri vegyes bizottságokat a franciák találták fel, arra, hogy a különböző szocialista országok magas szintű vezetőinél kijárják a francia nagyipar által előállított beruházási javak megvásárlását. Aki nem tudná, az egész szocialista tábor azért használta a kevésbé jobb SECAM színes televíziós rendszert a nyugatnémet PAL helyett, mert De Gaulle szemfülesebb volt, mint nyugatnémet szövetségese. Máig ható következménye van annak is, hogy nálunk a Metró tendereket rendre a franciák nyerik, akik a pénztártól való távozás után, igyekeznek felfelé srófolni az árakat Addig, amig a kereskedelmi tanácsossal a magas szintű megbeszélést készítgettük elő, addig az ő anyanyelvi szintű és az én kielégítően beszélt franciámmal, a nyelvhez párosodó eleganciával és pimaszsággal tudtuk leütni a nekünk feladott magas labdákat. Amikor az államtitkár is megérkezett, a helyzet megváltozott. Kis hazánkban akkorra az a szokásjog alakult ki, hogy a „mindig partnernek van igaza” és ha valaki elcseszett valamit, akkor azok csak mi lehettünk. Különös élményem volt, hogy államtitkárommal együtt bennünket Michel Jobert, Georges Pompidou korábbi külügyminisztere és akkoriban Mitterand külkereskedelmi minisztere fogadott a híres Quai d’Orsay-n. Jobert-ről tudni kell, hogy politikai pályafutása mellett komoly irodalmi esszéista tevékenységet folytatott és a párizsi irodalmi szalonok kedvence volt. Addig is amig várakoztunk az előszobában, az ott lévő asztalkák tele voltak Jobert különböző pamfletjeivel, melyekből egy pár példányt hamarjában össze is gyűjtöttem. Amikor a szalon ajtai kitárultak egy szimpatikus, felfelé kopaszodó, határozott, de mosolygós emberke sietett felénk, gomblyukában a becsületrend obligát rózsájával. Amikor kezemben meglátta kezemben az írásait, főnököm üdvözlése helyett hozzám fordult -

Na, na Mon ami, maga úgy látszik rossz irodalmat olvas.

Gyorsan főnököm mögé soroltam be, nehogy túlságosan magamra vonjam a figyelmet. Elhelyezkedésünk után következett az a kényes diplomáciai közjáték, amikor a felek mereven néznek egymás felé, és arra várnak, hogy vegye már fel valaki a beszéd fonalát. A kínos némaságot az angolok a „well”, a franciák az „eh bien” elmormogásával szokták feloldani. Ez történt akkor is, de államtitkárunk csak feszengett. Jobert most már kérdezett -

Beszéljünk politikáról?

Választ nem kapott, erre alvezéréhez fordult és átadta neki a szót, aki elővett egy hosszas paksamétát és elkezdte felsorolni a magyarok bűneit. Főnökünk ekkor aztán elkezdte a bizonyítvány magyarázást, mindent felírt, válaszokat ígérgetett és miután távoztunk jól lecseszett mindenért bennünket. Mindenesetre, akkor rossz volt magyarnak lennem Párizsban.

153

Ugyanezzel a tanácsosunkkal fordult elő az, hogy egy még magasabb szintű delegációt kellett liferálnia94 Franciaország szerte. Mivel nagy volt a felhajtás, a magyar delegáció vezetőjét elől-hátul a Gendarmerie95 motorosai kísérték és addig-addig kisérték, amig az észak-francia nagyváros kupleráj negyedébe tévedtek és természetesen a randevút lekésték. A nagy Ő ezt követően levelet írt miniszteremnek, hogy a tanácsost rúgassa ki. A miniszter a levélre ráírta „Mikósdi elvtárs, intézkedésre” Intézkedésem a következő volt, azonnal felhívtam a tanácsost -

Édes Pistám, itt egy levél, amit most beteszek az íróasztalom jobb felső fiókjába és amig nem hallod, hogy ki vagyok rúgva, te sem vagy kirúgva.

Ha másutt landol a levél, lehet, hogy más lett volna az intézkedés. De ezért voltam „testidegen” ott, ahol voltam. Ezután még egyszer jártam hivatalosan Párizsban, Société Générale bankcsoport székházában a híres Défense negyedben tartottam előadást a magyar gazdaság- és kereskedelempolitikáról. Erről a látogatásról nem is annyira ez előadás és annak fogadtatása maradt meg bennem, hanem az a szörnyű élmény, amelyet a Défense alatti több emeletes szinte kisebb városnagyságú garázsrendszer mélységeiben szereztem. A párizsi kirendeltség engem oda elkísérő munkatársa ugyanis eltévedt a pincében és hosszasan kóborultunk az estére kiürült hatalmas termekben. Sehol egy ember, sehol a segítség, úgy éreztem magamat, mint valami horrorfilm főszereplője, akire bármikor, bármelyik oszlop mögül hirtelen rászabadul az ármány. Ez volt az egyike azoknak az emlékeknek, amikor igazi halálfélelem fogott el. Valami véletlen felismerés után, végre kiszabadultunk. Amikor kereskedelmi tanácsosunk megtudta, hogyan jártunk, azonnal felhívta Monsieur Gyarmatit a Folies Bergeres igazgatóját, hogy a következő estén „búfelejtő-nek elmehessünk az éppen akkor futó műsort megnézni. A műsor szünetében fogadott bennünket kis irodájában és kedélyes pezsgőzéssel szabadított meg bennünket az előző esti rémálomtól. Egy másik alkalommal Milánóból telefonáltak, hogy kellene egy előadó a déltiroli Trento-ban tartandó magyar napokra. Az ilyen meghívásokat tőlem mindig távol tartó főosztályvezető kollégám távollétében szóltam a miniszterhelyettesnek, aki azonnal aláírta a kiküldetési rendelvényemet és megnyílt az út előttem Olaszországba is. Ezen az úton tapasztaltam meg, hogy ha a főosztályon valós értékeimnek megfelelően kezeltek volna, akkor milyen jól éreztem volna magam a déleurópai osztályon. Lehet, hogy karanténba zárásom okát a feladatra való alkalmasságom szolgáltatta. A trentinói kereskedelmi kamara épületében szervezett konferencián rövid bevezető előadás után hosszasan záporoztak rám a jobbnál jobb kérdések, és azokra kapásból riposztoztam, a hangulat kiváló volt, azt hiszem rövid időn belül sikerült üzletfeleket és barátokat szerezni Magyarországnak. Másnap díszes körülmények között fogadott a polgármester és a kereskedelmi kamara teljes vezérkara. Itt tanultam meg, hogy az olaszok miért a mesterei a kávéfogyasztásnak. A polgármester üdvözlő beszéde után következtem éppen, amikor a pincér tálcán kínálta a résztvevőknek a frissen gőzölgő kávét mokkáscsészében. Mivel a válaszbeszédet nem kívántam félbeszakítani, a csészét félretolva folytattam mondókámat. A polgármester utána elnézést kért, de a kávét visszaküldte azzal, hogy az olasz ristretto-t csak 94

Szállítania

95

Csendőrség

154

presszóforró minőségben szabad elfogyasztani, mert így az igazi. Az eseményt az egyik helyi televíziós csatorna is megörökítette, ezt onnan tudom, hogy Szita János nagykövet Rómában azzal fogadott, hogy a velem készült riportot valamelyik országos TV adó is felvette. Ezt követően Budapesten az időközben hazatért főosztályvezető azzal fogadott, hogy „mi a fenének kell minden meghívást elfogadni”. Kezdtem a tartalomhoz a formát megtalálni Általában olyan feladatok pottyantak be hozzám, amelynek ellátása a főosztályvezetés számára rangon alulinak, vagy jelentéktelennek tűnt. Ezek közül két kisebb és egy nagyobb megbízatás került az előbbi kategóriába. Az egyik alkalommal odaszólt telefonon az előbb már aposztrofált államtitkár és megbízott azzal, hogy egy-vagy két órán belül menjek el helyette az újságíró szövetségbe és az összehívott újságíróknak tartsak sajtókonferenciát a magyar külkereskedelem aktuális problémáiról és jövőbeli kilátásairól. Mielőtt közbe tudtam szólni, hogy ilyen rövid időn belül nem tudok felkészülni erre a feladatra, rögtön megnyugtatott -

Ott lesz a minisztérium sajtóosztályának a vezetője, kérd el tőle az előadás szövegét, amelyet ő írt nekem.

Alig, hogy megérkeztem a szép Sajtópalotába, ott találtam a sajtóosztály vezetőjét, aki egyből átnyújtotta az általa megírt beszédet és beült velem szembe az első sorba. Rendkívül kellemetlenül éreztem magam, valahogy mindkettőnk számára megalázónak tartottam volna, hogy két egyenrangú fél közül az egyik a másik tollával ékeskedjék. Bocsánatot is kértem tőle, hogy nem olvasom fel azt a beszédet, amit ő maga jobban tudna elmondani, helyette inkább arra vállalkoztam, hogy a kitűzött témáról kötetlen formában inkább saját gondolataimat adjam elő. A produkcióm eléggé jól sikerülhetett, mert beszólásaim javarészét általános derültség fogadta és a sajtó nehéz tüzérségének kérdéseire csípőből leadott válaszaim is, ültek. A publikum utolsó két sorában két külkereskedelmi vállalati igazgató is ott volt, akik a „műsor” végén közölték, hogy úgy látszik Nyerges nemcsak a kereskedelempolitikára, hanem a sajtóval való riposztozásra is jól megtanította tanítványait. A másik ilyen feladat szintén az államtitkártól érkezett. A feladat úgy szólt, hogy kirendeltségeinktől meg kellene tudni, hogy milyen Magyarország sajtóbeli megítélése a fejlett tőkés országokban. Azon nyomban megfogalmaztam a feladatról szóló körlevelet és kiküldtem a nyugateurópai és tengeren túli fejlett országokban lévő kirendeltségeinknek. Nem számítottam valami nagy lelkesedésre, vagy sikerre és ezek után kellemes meglepetéssel olvastam a színvonalasabbnál színvonalasabb válaszokat. Ezekből a válaszokból kiderült, hogy a múlt század 80-as éveinek közepére megfakult a Kádári Magyarország nyugati dicsfénye és a Gorbacsov korszak beköszöntése miatt úgy ítélték meg, hogy a magyarok általuk pozitívan fogadott „különcködése” kifáradt. Még mindig szívesen fogadnak bennünket, de úgy látják, hogy a lassan érlelődő változások fővonalából, mintha kimaradtunk volna. Meg kell, hogy mondjam, a beérkezett információk üzenetét annyira érdekesnek találtam, hogy a beküldött sajtó idézetekből tallózva egy eléggé

155

jól dokumentált összképet sikerült papírra vetnem. Feljegyzésem, az összes főnöki íróasztalokat megjárva, csont nélkül ment át a Jászai Mari tér menti fehér házikóba. Egyszer csak szól az államtitkár, attól féltem, hogy jön a letolás, de meglepetésemre közölte -

Mikósdi, a mi anyagunk sikerült a legjobban, menj át az Agit-prop Osztály helyettes vezetőjéhez és fogadd el a megdicsőítő szavakat.

Na mondom magamnak, ha a fogalmazás nem egyes szám második személyben történt, akkor nem én szúrtam el valamit, a fejedelmi többes azt jelenti, hogy a nagyfőnök részesülni kíván a dicsőségből. A legendás hírű intézmény még legendásabb Agit-prop. osztályán csak az lepett meg, hogy milyen sok versenyző között nyertük el a „kék szalag”96-ot. A külügyminisztérium mellett legalább négy híszerző- és elhárítószervezet képviselői elől sikerült tehát a babért elhappolnom. Ennél nagyobb volt a meglepetésem akkor, amikor a nevezetes97 osztályvezetőhelyettes közölte, hogy -Mikósdi elvtársék anyaga volt a legjobb, de azt nem vesszük be a vezető elvtársakhoz írandó összesítésbe, mert amit ők írtak, azt az elvtársak már úgyis tudják. Az uraktól levetett feladatok közül a harmadik a KGST egyeztetés volt. Ezt a munkát a legtöbb helyen általában a kontraszelekció igazgatta, „a hülye emberek okoskodtak” elvét követve, vagy ahol véletlenül nem, ott „az okos emberek hülyéskedtek”. Az utóbbiakból fog kiderülni, hogy melyik csoportba sikerült beverekedni magamat. Az EGK helyett a KGST-re szakosodtam Mivelhogy sok érdemi feladatom ezen a főosztályon nem volt, a hozzám közelálló EGK munkából teljesen kihagytak, teljes energiával a KGST munkába vetettem magam és a végül a felügyelő miniszterhelyettes még azt követően is engem bízott meg a bilaterális államközi főosztályvezetők rendszeres KGST egyeztetőértekezletein való részvétellel, amikor újból visszaigazoltam volt anyafőosztályomhoz. Ezeknek a KGST értekezleteknek az én időmben két műfaja valósult meg, az egyik a főosztályvezetők éves értekezlete volt, amelyet mindig az egyik tagállamban tartottak meg, a másik, pedig az un. Büró, amely a KGST és az EGK közötti kapcsolatokkal foglalkozott. A Büró tevékenysége szorosan kapcsolódott a KGST legmagasabb szintű munkaszervezetéhez, a Végrehajtó Bizottsághoz, amelyben minden tagállamot, az erre a feladatra kijelölt miniszterelnökhelyettes vezetett. Ezeket az üléseket mindig Moszkvában tartották. Mivel a múlt század nyolcvanas éveire megerősödött a Szovjetunió érdekeltsége abban, hogy a keletnyugati kereskedelemben fontos szerepet játszó EGK-val a kapcsolatok normalizálódjanak, egyre sűrűbbé vált a Büró tevékenysége és a miniszterelnökhelyettes rendelkezése alapján egyre többször kellett részt vennem az általa vezetett népes delegációban. Először vázlatos formában összefoglalom a bilaterális főosztályvezetői értekezleteken való előfordulásom történeteit. Másokkal ellentétben én szerettem ezekre az értekezletekre járni, 96

Az óceáni hajózás, vagy a balatoni vitorlázás egyik legrégibb kitüntetése

97

Jelenleg is, de különböző, más lobogók alatt versenyző mansaftokba átigazolt vitorlás

156

mert a korábbi nyugati utak mellett érdekes volt összehasonlításként a KGST országok világát is megismerni, az pedig különösen szórakoztató volt hogy sokszor közvetlenül utazhattam át az egyik világból a másikba és viszont. Gyakorlatilag többször megfordultam az összes európai KGST ország fővárosában, de így jutottam el kétszer Plovdívba és Bukarestbe, egyszer-egyszer Rostockba, Karlovy Varyba és Brünnbe és Berlinbe. A bilaterális értekezletek kezdetben teljesen rutinszerűek voltak, tulajdonképpen nem foglalkoztak mással, mint a fejlett tőkés országokkal fenntartott kapcsolatainkra vonatkozó vélemény- és információcserével. A későbbi időben ezeknek a véleménycseréknek a gyakorlatát kiterjesztették az egyes nyugati fővárosokban működő kirendeltségek vezetőire is, így amikor én vezettem a brüsszeli kereskedelmi kirendeltséget, magam is résztvettem az ilyen találkozásokon, vagy szerveztem azokat. Amikorra rám került a sor, hogy én vezessem az ilyen bilaterális főosztályvezetői delegációkat, szovjet részről, vagy sugalmazásra és leginkább bolgár, vagy NDK kivitelezésben erősödött a nyomás arra, hogy ne csak véleményt cseréljünk, hanem kezdjünk el közös fellépésekben megállapodni, különösen az EGK országaival kapcsolatban. Ily módon mindjárt az első megjelenésemtől fogva, erős oppozícióba kellett kezdenem és ezt gond nélkül meg is tehettem a következők miatt: A KGST megalakulását a Szovjetunió a hidegháború éveiben erőszakolta ki azt követően, hogy a Marshall terv, később az Európai Szén és Acélközösség (Montánunió), az Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac), az Európai Szabadkereskedelmi Övezet (EFTA) Európát kettéosztotta és jelentős akadályokat gördített a kelet-nyugati kereskedelem továbbfolytatása elé. Minthogy a szovjet befolyás alá került országok elvesztették legfontosabb piacaikat és főleg erőforrásaik jelentős részét, a KGST kizárólagosan, úgy ahogy azt elnevezése is híven tükrözi, az egymás közötti, kölcsönös gazdasági együttműködésre jött létre. Senki sem gondolt arra, hogy a hidegháborút egyszer még az enyhülés időszaka fogja követni, így a KGST országok külső kapcsolatainak kényszeres szabályozása kimaradt a szervezet statútumából. A KGST valójában nem is volt nemzetközi szerződésen alapuló, de jure nemzetközi szervezet, mert nagy hirtelenséggel a szovjet blokk országainak párt- és állami vezetőinek közös határozata hozta létre. Lehet, hogy meglepően hangzik, de tény, hogy a KGST országai nemzetközi jogi értelemben megőrizték teljes szuverenitásukat a KGST-n kívüli országokkal fenntartott politikai és gazdasági kapcsolataikban. Amikor a szovjetek ezt észrevették akkor már késő volt. Az időközben bekövetkezett enyhülést, az egyes KGST országok arra használták fel, hogy kereskedelmi kapcsolataikat fejlesszék a nyugati világ országaival és ebbeli törekvéseikben eléggé szép eredményeket értek el. Ehhez a sikerhez az is hozzájárult, hogy a nyugati országok számára ígéretes piacokat nyitott meg a KGST országok némelyikének felzárkózási törekvése és az, hogy Romániában, Lengyelországon és Magyarországon is beindult a modernizációt szolgáló ipari beruházások folyamata. Egyedül Bulgária volt az, amely ipari beruházásait kizárólagosan a csak nevében „élenjáró” szovjet ipar szállításaira alapozta. Az NDK-nak elég volt az az előny, amelyet mindvégig az un. „belnémet kereskedelem” fenntartásából élvezett. Az NSZK ugyanis az egy ország, két állam doktrínát arra használta fel, hogy kereskedelempolitikai szempontból egyáltalán nem tekintette másik államnak az NDK-t és saját vámterületét de facto kiterjesztette a kettéosztott ország egészére. Ezt a körülményt még nyugati partnereivel is elismertette, a Szovjetunió pedig „úgy tett, mintha semmi se történt volna”. A szovjetek „pénztár utáni távozás”-ukban, mintegy utolsó kísérletként, még a múlt század nyolcvanas éveinek elején kierőszakolták “A kereskedelem- és gazdaságpolitika egyeztetése a fejlődő és fejlett tőkés országokkal való kapcsolatokban” címet viselő KGST határozatot, amely a “korlátozott szuverenitás” brezsnyevi koncepciójának megfelelően olyan területeken kívánta meghonosítani a szovjet ellenőrzést, ami mindaddig kívül esett az egymás közötti gazdasági együttműködés tervegyeztetéseken alapuló modelljén. A határozat a KGST blokk gazdasági és műszaki függetlenségének és önellátottságának megteremtését célozta és a “tőkés” import csökkentésére szólított fel. Az előírt kötelező egyeztetés a kereskedelmi

157

kapcsolatok legfontosabb kérdéseire terjedt volna ki. A KGST országok párt- és kormányvezetői szintjén elfogadott politikai határozatot 1984-ben kellett volna gyakorlati intézkedésekre váltani, de erre a szakapparátusok “értetlenkedő” magatartása és főleg obstrukciója miatt nem került sor. Időközben az is kiderült, hogy a nemzetközi és belső helyzet változásai miatt a Szovjetunió számára az EGK-val való kapcsolatok újrafelvétele és rendezése fontosabbá vált, mint az egyes KGST országok külgazdasági autonómiájának korlátozása. Ez a tény már nem volt elvonatkoztatható a Szovjetunión belül bekövetkezett változásoktól, ami mögött az USA-val szemben reménytelenné vált fegyverkezési verseny és az a felismerés állott, hogy a gazdasági lemaradás már kikezdte a Szovjetunió belpolitikai stabilitását.

Ez volt az a közeg, amelyben az oppozíciós szerepvállalás nem esett nehezemre, hiszen Nyerges János „kőbölcsőjében” megringatva a KGST-be nem a „matyók hímzésébe öltözötten érkeztem meg a hat húszassal”. Az egyeztetésre kerülő témákra már alig emlékszem, de arra igen, hogy először Plovdivban mutatkoztam be kollegáimnak. Az ilyen fajta értekezleteknek az volt a rituáléja, hogy a plenáris üléseken a cirill abc szerinti sorrendet követve minden delegáció felszólalt az egyes napirendi pontoknál. Ezeknek különös jelentősége nem volt, mert ahogy mondani szokás, a plenárison a kölcsönös semmitmondások hangzottak el, az igaz tárgyalásra viszont a redakciós, azaz a jegyzőkönyv megszövegezését szolgáló munkacsoportban került sor. Megérkezésem előtt a főnökök elmondták kölcsönös jókívánságaikat a plenárison, majd a redakciót átadták a delegáció valamelyik tagjának és utána nagy ceremoniális hacacáré közepette aláírták a jegyzőkönyvet, azt sokszor el sem olvasva. Na, ezen az idilli állapoton változtattam Plovdivban. Az is igaz, hogy, valaki odahaza elmesélte nekem, hogy, amit az egyes delegációk a plenáris ülésen nem mertek előhozni, azzal a redakciós csoportban szoktak előjönni. A másik bölcs tanács pedig az volt, hogy a szövegekben az „ajánlás” szót mindenképpen el kell kerülni, mert a pártállami időkben kialakult szokásnak megfelelően, az ajánlások eljutottak a legmagasabb szintre és azokat paradox módon a kormányoknak kötelező volt elfogadni. A harmadik tanács, pedig az volt, hogy a „kölcsönös, testvéri segítségnyújtásra” alapozott szervezetben a „külön vélemény” jegyzőkönyvezésétől a szovjetek úgy féltek, mint ördög a tömjénfüsttől, ezért végső esetben egy-egy javaslat kiüresítését az evvel történő zsarolással lehet kierőszakolni. Miután már előzetesen sikerül KGST-ül megtanulnom, Plovdivban előjöttem a farbával, vagy hogy merítsek valamit fiatalkorom VII. kerületi jasszainak kifejezésvilágából, sikerült „achremból megfúrni a kulafickót” és magam mentem el a redakciós csoport üléseire. Később sokan panaszkodtak, hogy az egyes ülések időszükséglete az én „áldásos” kekeckedésem miatt kétszeresére nőtt és a többi delegációvezető sem mehetett el városnézésre, vagy bevásárlási körútra (mely utóbbi egyes KGST országokban egyébként sem biztatott sok sikerrel). Ezeken az értekezleteken az a szokás alakult ki, hogy a szovjetek saját követeléseiket más, de leginkább a bolgár delegáció útján terjesztették elő. A románok általában azzal bújtak ki az alól, hogy az egyes napirendi kérdésekben valamiről állást kelljen foglalniuk, vagy, hogy az elfogadott közös jegyzőkönyv rájuk is vonatkozzék, hogy kérték külön véleményként bejegyezni, hogy ők az ülésen csak „vélemény és információcsere” céljából vettek részt. Így a románok mindent hallottak, de tőlük senki sem hallott semmit. Ebbe a szovjetek, Ceaucescu különállása miatt már régen belenyugodtak, csak arra ügyeltek, nehogy valaki más is kövesse őket. Ez a veszély a lengyelek és a magyarok részéről fenyegette őket, de egy idő után mindketten rájöttünk arra, hogy nyugodtan bennmaradhattunk a közös álláspontban, ha azt előtte sikerült kiüresítenünk, vagy saját álláspontunkat elfogadtatni közös álláspontként. Egy 158

alkalommal ugyanis a szovjet delegáció vezetője egy fehér asztalos megbeszélés keretében elárulta nekem, hogy munkahelyi pártszervezetétől azt a pártfeladatot kapta, hogy minden áron azt kell elérnie, hogy az ilyen típusú értekezleteken a románokon kívül ne legyen külön vélemény más KGST országok részéről. A vita ezért mindig a bolgár delegáció és köztem, vagy a bolgárok és a lengyelek között alakult ki. A szovjetek ilyenkor igyekeztek az értelmi szerző szerepe helyett a békéltető atyuska szerepében tetszelegni. Bevett szokás volt az is, hogy, a vita végén az elnök megkérdezte a többi delegációt, egyetértenek-e a burkoltan előadott szovjet állásponttal, mivel a románokat nem kellett kérdezni, a többiek általában a lengyelek és a magyarok kivételével mindig egyetértettek. Az elnök azonban hiába hivatkozott arra, hogy a többség egyetért, mert a KGST-ben minden ország „egyenlő” volt és ezért vagy addig kellett tovább vitatkozni, amig az álláspont mindenki számára el elfogadhatóvá nem vált, vagy jegyzőkönyvileg rögzíteni, hogy melyek azok országok, amelyek a javaslatot elfogadták. Így, ha a románok kivételével nem az összes résztvevő vált „érdekeltté” a határozat elfogadásában és néhány ország a felsorolásból kimaradt, az közvetett külön véleménynek számított, ez viszont, az elébb említett okok miatt, a szovjetek számára volt elfogadhatatlan. Ezután jött a kompromisszum keresésének szent pillanata. Ilyenkor a folyosón „kuloárnoje razgavorka98 keretében megsúgtam szovjet partneremnek, hogy milyen megfogalmazás volna számomra elfogadható, azt azután addig csűrtük csavartuk, amig látszólag még megfelelt a szovjet elképzeléseknek, de már kiüresedett annyira, hogy számomra is elfogadhatóvá vált. Ez után felkértem őt, hogy a szünet után, mint módosítást, ő terjessze elő. Amikor ez megtörtént, rögtön felszólaltam, hogy egyetértek, akkor a lengyelek is értették a csíziót, és ők is elfogadták. Mielőtt bárki azt hihetné, hogy a „farka csóválta a kutyát”, szükséges ehhez hozzátenni, hogy sohasem hittem azt, hogy Magyarország a Szovjetunió egyenrangú partnere, de, ha ezt ő mondja nekünk, akkor a szerint kell eljátszani a „macska és az egér” társasjátékát. Néhány történet azonban itt is érdemes a megörökítésre. Az első, vagy második plovdivi látogatásunk során a város központi helyén lévő Novotel szállodában szállásoltak el bennünket. Szobánk ablakai a szálló mögött lévő Marica folyóra néztek, amelynek az adott különleges „couleur local99”-t, hogy a folyó partján békésen legelésző teheneket láttam. Ez az idilli hangulat már akkor megragadott, amikor Plovdiv felé autózva, egy-egy lakótelep panelházain megfigyeltem, hogy az épített környezet egyhangúságát a bulgárok úgy oldották fel, hogy a közel tíz emeletes lakóházak elé szőlőtöveket telepítettek és a felfutó szölöindák minden erkélyt elértek, így az ott lakók külön – külön saját lugassal toldották meg lakásukat. Őszintén megvallom, hogy a mediterrán és balkáni vonások keveredése bennem az őszinte tisztelet érzését váltotta ki. Novotel-beli elszállásolásunk idején már javában vitában álltam a bolgár elnöklő delegációval, amikor a szálló halljába levezető köríves lépcsőkről Lukanov miniszterelnökhelyettes lépett le és amikor meglátott, odasietett hozzám és a szokásos szláv szokás szerint háromszor arcon csókolt. Rövid beszélgetés után azonnal továbbment és akkor vettem észre bulgár delegációs kollégám megdöbbent arccal nézte végig az előbbi jelenetet. 98 99

Ez volt a „folyosói megbeszélések” orosz diplomáciai szlengben elterjedt megnevezése. Helyi színezet

159

Rögtön megnyugtattam, hogy nem kell semmit se változtatnia a velem szemben tanúsított korábbi ellenkezésén, mert valószínüleg Lukanov is így védené velem szemben a bulgár mundér becsületét. Ekkor elmeséltem, hogy amikor még Lukanov „kis fiú”, azaz minisztériumi osztályvezető volt és én is a saját minisztériumomban, akkor sokat találkoztunk Genfben az UNCTAD és a GATT ülésein és ismeretségünk, valamint az előbbi találkozás mikéntje onnan datálódik Lukanov egyébként a rendszer összeomlásának időpontjában már miniszterelnök lett és korábbi kifejezetten dogmatikus magatartása ellenére, személyes szerepet vállalt Todor Zsivkov bulgár pártvezér megbuktatásában és bíróság elé állításában. Később a választások elvesztése után Lukanov beszállt az oroszokkal egy olaj üzletbe. A hatalomra került új kormány ezt követően letartóztatta, hat hónapig ült magán zárkában. Börtönből való kiszabadulása után a volt miniszterelnököt, valószínüleg az olajüzlet miatt, lakásából kilépve, ismeretlen tettesek a nyílt színen lelőtték. Volt azonban nekem egy igazi bulgár barátom is, aki mindenben elütött a hivatalos, szovjetek lakája szerepvállalóktól. Nikolaj Stefanov-val, azaz Koljával még genfi kiküldetésem alatt ismerkedtem meg. Abban az időben én már a GATT-hoz akkreditált megfigyelő voltam és a bulgárok is fontolgatták a GATT-hoz való csatlakozást, de még nem építettek ki odavezető kapcsolatot. A kialakult közöttünk egy olyan cinkosság, hogy én elmeséltem neki azokat a vele is közölhető jelentéseimet, amelyek a GATT-ról szóltak, ő meg az UNCTAD-ról írt jelentéseit mesélte el nekem. Így mind a ketten nagyon jó jelentéseket tudtunk írni hazafelé, vagyis fél fáradtsággal elégíttettük ki főnökeinket. Családi alapon is jó kapcsolat alakult ki közöttünk. Az, hogy Kolja milyen rendes srác volt, az a következőkből is kitűnt: Volt eset, hogy ő vezette a bulgár delegációt és a mikor belekeveredtem a vitába a többiekkel akkor a következőket mondta -

Ugye nem haragszik meg rám Mikósdi elvtárs, ha az ő álláspontja nem fogadható el a bulgár delegáció számára? – erre azt válaszoltam Tökéletesen megértem Stefanov elvtárs álláspontját és az semmit sem változtat az iránta érzett barátságomon.

Hogy érzékelhető legyen az, hogy Stefanov, mennyire más volt, mint a többi bulgár, idézek egy másik emléket, egy másik bulgárral: Egy másik értekezleten a másik bulgár a következőképpen igyekezett engem kioktatni -

Mikósdi elvtárs mikor veszi már észre, hogy az előtte lévő zászlón ott a vörös csillag? Majd akkor, amikor ön meg azt veszi észre, hogy az önök zászlóján ugyanaz a három szín szerepel, mint az enyémen, csak a sorrend az amiben a két zászló színei eltérnek egymástól – vágtam neki vissza.

Kolja egy másik alkalommal, egy moszkvai ülés szünetében kihívott sétálni az utcára. A szálloda előtti parkban sétálva többször nézett körbe és még ott is suttogva kérdezte meg -

Ti miért csak a Ceaucescut utáljátok, mikor itt van ez a Todor Zsivkov, aki legalább akkora, de lehet, hogy nagyobb gazember?

160

Később még azt is elmesélte, hogy Lukanov rendkívül veszélyes karrierista, aki azért jár megfigyelőként a GATT csatlakozásunkat tárgyaló magyar munkacsoport üléseire, hogy az ott hallottakat kiforgatva rögtön elrohanjon a szovjetekhez, hogy Nyerges-t „feljelentse”. Az egyik varsói KGST ülésről, pedig az az emlékem maradt meg, hogy az egyik délelőtti ülésen Aldea Victornak, a román delegátusnak valamiért el kellett hagynia az üléstermet. Távollétében az ülés ment tovább, sőt a tárgyalt napirendi pontot a lengyel elnök az összes delegáció egyhangú jóváhagyásával zárta. Ekkor szót kértem -

Elvtársak, ha Aldea elvtárs itt lett volna a teremben, akkor kérte volna, hogy Romániát hagyjuk ki az egyetértő országok felsorolásából, mert ők csak „vélemény és információcsere” vesznek részt az üléseken.

Javaslatomat a többi delegáció derültséggel fogadta be. Amikor Aldea visszajött és dühösen kérdezte -

Ti nélkülem lezártátok ezt a napirendi pontot? Kérdezte Igen, de nyugodj meg, helyetted beírattam a ti különvéleményeteket – nyugtattam meg Victort.

Egy másik varsói ülés alkalmából egy eléggé turbulens tagot vittem ki a delegációmmal, ő a minisztérium KGST osztályának képviselője volt, akkortájt tért vissza moszkvai kiküldetéséből és kiválóan beszélt oroszul. Mivel láttam, hogy állandóan kotnyeleskedik, igyekezett mindig minden jobban tudni, elhatároztam, hogy kitérek a konfliktus elől és, mint a kötéhúzásban hirtelen elengedve a kötelet, úgy döntöttem, hogy legyen ő a delegációvezető és majd én leszek neki a tanácsadója, azokban az ügyekben, amelyek számunkra fontosak voltak. Ezt is úgy tettem, hogy kekeckedő hajlamát kihasználva, megmondtam neki, melyek azok a pontok, ahol akár a különvéleményig is elmehet, de nem fogadható el sem a szovjet, sem a bulgár javaslat. Ezt követően fogtam magam és elmentem városnézésre. Vásárlást csak azért nem terveztem, mert Varsóban akkor semmit sem lehetett venni. Külön örömömre szolgált, hogy nem kellett elmennem az unalmas delegációvezetői ebédre sem, így „igyekeztem minden élvezetből kimaradni”. Amikor hazajöttem a szállodába, mégis várt az üzenet, hogy nem baj, hogy nem én vagyok a delegációvezetője, de a lengyelek addig nem kezdik el a vacsorát, amig nem csatlakozom a többiekhez. A bukaresti látogatások aurájához hozzátartozott, hogy egyrészt a repülőtéren, mindig elszedték tőlünk a magyar nyelvű újságokat és sajtótermékeket, másrészt az, hogy az ellátási nehézségek miatt a lefoglalt szállodában a szokásos szállásdíj mellett ki kellett fizetni a napi háromszori étkezést is, mert csak ott tudtak bennünket élelmezni. Egy másik alkalommal megtapasztaltam, hogy milyen volt a Ceaucescu által bevezetett „általános lámpaoltás”. Bukarestben egyetlen utcai lámpa, egyetlen kirakati világítás sem működött, csupán a gépkocsik fényvetői és a közlekedési lámpák mutatták az irányt. Ami ebben számomra a legcsodálatosabb volt, az a tömeg, amely az utcákon hömpölygött a sötétségben, mintegy jelezve azt, hogy ők élni, sőt leginkább túlélni akarnak. Egyébként szomorú volt megtapasztalnom, hogy Moszkvában, Varsóban és Bukarestben az emberek milyen embertelen körülmények között éltek és éheztek akkor, amikor Budapest már a legvidámabb barakk „koraszülött jóléti államának” szolgáltatásait élvezte. Akárki elhiszi, akár nem, de ez a körülmény fokozta bennünk a dacot, hogy a KGST-ben velünk szemben megnyilvánuló egységesítő törekvésekkel szemben megvédjük saját álláspontunkat. Érdekes 161

volt megtapasztalnom például a moszkvai KGST palotában lévő magyarokban az azonos gondolkodást a szovjet törekvésekkel szemben. Jöhettünk különböző szakmákból és foglalkozhattunk különféle területekkel, de anélkül, hogy bárki indokrtinált100 volna bennünket, szinte egyformán védtük a saját mundérunk becsületét. Persze kivételek voltak ez alól, de érdekes módon, azok mind a kontraszelekció házatájáról érkeztek a KGST színpadára. Nem voltunk mi hősök, tettük azt, amit tehettünk, de azt megtettük. Voltak, akik tulajdonképpen szívesen ellenkeztek volna a többiekkel, de még sem tették. Ennek egyik szomorú példáját az a minisztériumi és általam nagyon kedvelt, nagy tudású kollégám szolgáltatta, aki Rostockban, az ülés szünetében félrehívott és megértésemet kérve, bejelentette, hogy többé nem kíván velem KGST ülésekre kiutazni, maga helyett majd mást küld. Sokkal később tudtam meg másoktól, hogy ez a kollégám fiatal gyerekként moszkvai emigrációs családban nevelkedett és édesapját egyik napról a másikra a szovjet titkosrendőrség elvitte és azt követően sohasem tudták meg, hogy mi lett a sorsa. Eszembe jutott a külügyben megismert Lőwinger mama hasonló szomorú története. A KGST értekezletek másik csoportjába az Európai Gazdasági Közösséggel kapcsolatos egyeztetések tartoztak Ezeknek az egyeztetéseknek a lefolytatására létrehozott, un. Büró-ban én képviseltem Magyarországot és miniszteremet kikerülve közvetlenül Marjai József miniszterelnökhelyettesnek kellett jelentenem és instrukcióimat is tőle kaptam. Lényegében ez a közvetlen irányítás valósult meg akkor is, amikor azt EGK-val kötött textilmegállapodás, már említett „berlini klauzulájá”-val kapcsolatos tárgyalásokat folytattam. Ahhoz, hogy a KGST-EGK kapcsolatok problémavilágát jobban tudjam bemutatni, a Büróban folytatott tevékenységem ismertetése előtt az időben egy kicsit hátrább kell lépnem. Már régen túl voltunk azon az időszakon, amikor szovjet nyomásra a KGST országok az EGK-val szemben ellenségesen léptek fel és a nyugati integrációt a NATO fiókszervezetének, más néven az „ördög birodalmá”-nak tekintették. Az enyhülési folyamat beköszöntével a Szovjetunió is elismerte, hogy az Európai Gazdasági Közösség létrejötte olyan realitás, amely a kelet-nyugati kapcsolatok közegében mind politikai, mind gazdasági szempontból megkerülhetetlenné vált. Az EGK felé történő nyitást a Szovjetunió azonban úgy gondolta, hogy a saját érdekszférájába tartozó országokkal együtt a KGST-t kell előtérbe helyezni egyrészt azért, hogy a folyamat végig szovjet ellenőrzés alatt maradjon, másrészt hogy a szervezeti és főleg nemzetközi jogi szempontból összehasonlíthatatlan és alacsonyabb minőségű KGST-t az EGK szintjére emelje, vagy legalábbis összemérhetővé tegye. Furcsa történelmi paradoxon, hogy két szervezet közötti kapcsolatok kiépítésével nem az azok mögött álló vezető politikusokat, hanem a saját történetünkben már megismert Nyerges JánosLouis Kawan tárgyaló párost bízták meg mindkét oldalon. Ezek a tárgyalások a hetvenes évek közepén a „süketek párbeszéd”-évé fajultak, első sorban, azért mert Nyergesnek egy olyan pozíciót kellett megvédenie, amellyel maga sohasem értett egyet, de amely szemben állott az EGK érdekeivel is.

100

Indoktrináció: Befolyásolt tanítás. Valamilyen politikai célnak vagy eszmének alárendelt céltudatos (elő)nevelés.

162

A szovjetek ugyanis azt akarták, hogy a KGST és az EGK egy olyan multilaterális megállapodást kössön egymással, amelyben nemcsak a két szervezet, de annak tagállamai is szerződő felek lennének. Ebben a megközelítésben egyszerre két tagadás ütközött meg egymással. A szovjetek az EGK-nak azt a jogát tagadták, hogy kereskedelempolitikai kérdésekben tagállamai helyett a nemzetközi jog alanyaként lépjen fel, az EGK viszont a KGST-t olyan laza képződményként fogta fel, amely hozzá semmiben sem hasonlítható és semmiben sem fosztotta meg tagállamai nemzetközi jogi cselekvőkésességét. Ezt az álláspontot kellett annak a Nyerges Jánosnak képviselnie, aki Magyarország GATT csatlakozási jegyzőkönyvében az EGK-t teljes felhatalmazással rendelkező GATT szerződő félként ismerte el és a Büróban később nekem is, aki az előbb említett kereskedelempolitikai főosztályvezető értekezleteken, még a külön vélemény kilátásba helyezésével is, minden esetben megakadályozta, hogy a KGST beékelődjék mind a fejlett, mind a fejlődő világ országaival fenntartott bilaterális kereskedelmi kapcsolatainkba. A magyar külkereskedelmi érdekeket azonban nemcsak a KGST-vel kapcsolatos szovjet elképzelések veszélyeztették. A korabeli magyar kiviteli szerkezetben a legfontosabb szerepet a mezőgazdasági, acél- és textilipari termékek játszották. Az EGK a javasolt megállapodásban viszont éppen ezeknek a termékeknek a behozatalát kívánta leginkább korlátozni. Igyekeztek arra rájátszani, hogy a megegyezést áhítozó Szovjetunió aligha lesz “érzékeny” a “nüánszok” iránt és képes lesz az egyes KGST országok gyakorlatias érdekeit feláldozni. A GATT multilaterális keretei Magyarország számára kétség kívül jobb esélyeket nyújtottak arra, hogy más érintett országokkal szövetkezve fellépjenek az EGK kétség kívül protekcionista magatartásával szemben. Egy idő után azonban a szovjet álláspont megváltozni látszott. Erről 1985. elején egy budapesti KGST tanácskozás hátterében szervezett munkaebéden szereztem tudomást. A szovjet delegáció vezetője bizalmasan arról tájékoztatott, hogy a “helsinki folyamat” kiteljesítése érdekében a szovjet részről késznek mutatkoznak arra, hogy korábbi ambiciózus terveikről lemondjanak, így a KGST-EGK szintű kereskedelmi megállapodás tervétől is el fognak állni. A szerződés helyett már megelégedtek a két szervezet közötti valamiféle közös nyilatkozattal. A legfontosabbnak viszont azt az új koncepciót lehetett tekinteni, amely elfogadta a kapcsolatfelvétel “duális” lehetőségét. A szovjet diplomácia mindaddig az egyes KGST országok és az EGK egyedi kapcsolatai helyett a KGST szintű kollektív kapcsolatot “kínálta”. Ez a felfogás abban módosult, hogy a KGST-EGK közös nyilatkozat mellett a Szovjetunió elfogadni készült az egyes KGST országok és az EGK között kötendő kétoldalú megállapodások gondolatát is. Azonban még az adott pillanatban is úgy vélték, hogy a kétoldalú megállapodásokhoz az utat a KGST-EGK közös nyilatkozat nyitja meg. A későbbi fejlemények megmutatták, hogy valójában ennek az ellenkezője következett be. A szovjet pozíció rugalmasabbá válása azt is lehetővé tette, hogy néhány kérdésben a szovjet álláspontot a magunk javára befolyásoljam. Sikerült őket lebeszélni a legnagyobb kedvezmény elvét megsemmisítő “effektív reciprocitás” elfogadásáról. Egyetértettek azzal a felfogásunkkal is, hogy Brüsszelben a KGST csak saját nevében létesíthet képviseletet és ez semmiben sem gátolja a KGST országait abban, hogy az EGK székhelyén saját érdekeiket saját képviseleteiken keresztül védjék meg. Elfogadták azt is, hogy a tárgyalások tétje sokkal komolyabb annál, minthogy a tárgyaló delegációban a KGST titkárság bármiféle érdemi szerepet játszhasson. Az informális konzultáció során sikerült eredményesen fellépni azzal a bulgár javaslattal szemben is, amely a KGST-EGK tárgyalások idejére moratórium formájában megtiltotta 163

volna a KGST országoknak azt, hogy az EGK-val bármiféle kérdésről tárgyalásokat folytassanak. Szovjet tárgyaló partnereim kénytelenek voltak elismerni, hogy Magyarország a GATT-ból származó jogai és kötelezettségei folytán nem engedheti meg magának azt, hogy az EGK-val ne tartson fenn és ne fejlesszen szerződéses kapcsolatokat. A KGST-EGK és a KGST országok, valamint az EGK közötti bilaterális kapcsolatainak különválasztását két KGST határozat “iktatta törvény”-be. Az első határozat annak elismerésével kezdődött, hogy az EGK jelentősége a “tőkés” világban megnőtt és, hogy a KGST országok alapvető partnerévé vált. Az Európai Biztonsági és Együttműködési Konferencia helsinki és madridi záróokmányaira való elmaradhatatlan hivatkozás után az okmány azt is megállapította, hogy a kapcsolatok továbbfejlesztése mindkét oldal érdeke. Ez tehát szabad utat adott arra, hogy kapcsolatainkat saját érdekeink alapján fejlesszük az EGKval. A második határozat a KGST országok és az EGK közötti kapcsolatok alapelveit kívánta megfogalmazni. Magyar részről saját cselekvési szabadságunk biztosítása érdekében arra törekedtünk, hogy ha szovjet részről enyhült az EGK elutasítására vonatkozó álláspont, akkor KGST partnereinket rávegyük arra, hogy az EGK-val szemben nehogy elfogadjanak olyan követeléseket, amelyek alááshatnák a legnagyobb kedvezmény elvén alapuló magyar pozíciót. Fennállt ugyanis a veszélye annak, hogy a Szovjetunió és az őt mindenben követő KGST országok nem veszik észre azt, hogy az EGK az országok egyenlőségét szavatoló legnagyobb kedvezmény elve helyett elfogadják az országok közötti diszkriminációt legalizáló „effektív reciprocitás” ártatlannak tűnő, de ravasz EGK követelést. A kisebb KGST országoknak, így nekünk is el kellett fogadnunk, hogy a Szovjetuniónak a második világháború következtében olyan nagyhatalmi érdekei vannak Németország és Berlin négyhatalmi felosztása kérdésében, amelyeket sért az EGK-nak az a törekvése, hogy NyugatBerlinre ne csak kiterjessze saját joghatóságát, de azt a vele szerződni kívánó partnerekkel, így velünk is elismertesse Néhány KGST ország (Románia, Kuba és Vietnám) fejlődő ország beli státuszának elismerésére törekedett. Magyar szempontból komoly sikernek volt tekintendő, hogy a Szovjetunió a közös kereskedelempolitikai elvek között ismerte el azt, hogy egyes országok (Csehszlovákia, Kuba, Lengyelország, Magyarország és Románia) a GATT-ban kívánnak érvényt szerezni jogos kereskedelmi érdekeiknek). A közös kereskedelempolitikai elvek elfogadása ezért volt fontos politikai aktus, mert Szovjetunió ebben a határozatban nyugodott bele abba, hogy a KGST országai kereskedelempolitika kérdéseiben szuverenitásukat megőrizték, és azt nem ruházták át KGST-re. Magyar részről azért volt könnyű elfogadni ezeket az elveket, mert azok zöme szuverén magyar kereskedelempolitikából került át egy KGST okmányba.

a a a a

Ezzel azonban a témát nem lehetett lezárni, mert a Szovjetunió, noha már nem ellenezte azt, hogy a KGST országok kétoldalú kapcsolatokat létesítsenek az EGK-val, még mindig nem mondott le arról, hogy a KGST-nek is lehessen az EGK-val szerződéses kapcsolata, sőt, hogy az élvezzen primátust az egyes országok szintjén létrejövő kapcsolatok felett. Mielőtt bárki is kérdezné, hogy mivel sikerült ilyen számunkra kedvező hatásokat elérni a szovjet álláspontban, tartozom még egy magyarázattal. Az egyes KGST tanácskozások hátterében mindig megvolt a lehetősége annak, hogy a szovjet delegációk vezetőivel fehér asztal mellett egyengessem az utat a tárgyaló termekben elérhető megegyezésekhez. A szakértői csoportban dolgozó szovjet delegációvezető-társam korábban elárulta hogy azt 164

szabták pártfeladatául, hogy a magyarokat és a lengyeleket le kell választania a románoktól. Ebből tudtam, hogy képviselhetek erőteljes álláspontot, de arra vigyáznom kell, hogy az megfogalmazásában térjen el a román fellépéstől. A románok rendszerint kijelentették, hogy ők csak vélemény- és tapasztalat céljából vesznek részt a munkában és nincs felhatalmazásuk semmi féle közös megfogalmazás elfogadására. Ezt tudva, én mindig úgy léptem fel, hogy utasításom van arra, hogy a közös álláspont kialakítását szorgalmazzam, de, hogy az számomra is elfogadható legyen, ahhoz nekik kell elfogadniuk a mi álláspontunkat. Ettől kezdve a szovjet delegációvezetőnek kellett feletteseivel elfogadtatni a magyar pozíciót, hogy bent tudjanak bennünket tartani a közös álláspontban. Amikor később azt tudtam meg, hogy a szovjet álláspontot nem a szovjet KKM-ben fogalmazzák meg, hanem az SZKP kremli hivatalában, akkor tudtam, hogy más taktikához kell folyamodnom. Ebben az esetben azt javasoltam, hogy a tárgyalások jegyzőkönyvébe külön-külön írjuk be az ő álláspontjukat és az én álláspontomat. Az ilyen különvéleményeket a szovjetek úgy szerették, mint „az ördög a szentelt vizet”. Biztos lehettem abban, hogy amikor az ügy eljut az SZKP KB-be, akkor onnan már egy enyhébb megfogalmazás jön vissza csak azért, hogy a magyarok bent maradjanak a közös álláspontban. Ezt a játékot addig játszottuk, amig a szovjet álláspont nem alakult át olyanná, ami már megfelelt a mi érdekeinknek. Sokszor picsli-csáré kis ügyek tömegében kellett a különvéleményekkel operálni, hogy a végén olyan kompromisszumot lehessen elérnem, amelyben a fő kérdésben ők fogadták el az én véleményemet és a többi jelentéktelen kis ügyekben én az övéket. Ezen a helyen kell elárulnom, hogy a szovjeteknél bevált módszert alkalmaztam az EGK-nál is. Sokszor tudtam azt, hogy az EGK delegációvezetőjének a tagállamok megkötötték a kezét, így addig kellett javaslatukat elutasítanom és visszaküldenem partneremet a tagállamokhoz, amig az EGK álláspontja nem puhult fel annyira, hogy az számomra is elfogadható legyen. Itt is és a szovjeteknél is azonban tudni kellett, hogy hol van az a lélektani határ ameddig a húr feszíthető és mikor várható annak elpattanása, amely után már csak sokkal rosszabb feltételek mellett lehet az íjba új húrt kifeszíteni. A kis országnak néha engednie is kell, de amit erőszakkal kényszerítettek rá, az alól, mihelyt lehet, újból és újból menekülnie kell. Az EGK-t a kétoldalú diplomáciai kapcsolatfelvételek lehetősége oly annyira kedvezően lepte meg, hogy majdnem elfogadta a KGST-EGK kapcsolatfelvétel primátusát és a kétoldalú kapcsolatoknak az előbbi kapcsolatnak való alárendeltségét. Nem kevés fáradtságomba került ilyenkor az, hogy a titkos diplomácia módszerét is igénybe véve Brüsszelnek megüzenjem, hogy az EGK-nak sem lehet politikai célja az, hogy a kétoldalú kapcsolatokat a KGST-EGK kapcsolatoknak alárendeljék. Amikor az egyik moszkvai ülésről hirtelen Genfbe ruccantam át az EGB kereskedelemfejlesztő bizottságának ülésére, ott mondtam el az egyik fehér asztal mellett azt az EGK által végül is követett megoldást, hogy a KGST tagállamainak, illetve a KGST-nek egyidejűleg tegyék meg a tárgyalási ajánlatot, előbbieknek kétoldalú megállapodásokra, utóbbinak közös nyilatkozat kidolgozására. Ezt követően a színfalak előtt és mögött sorra került történések eléggé sok időt vettek igénybe. A KGST-EGK nyilatkozat, valamint az attól elválasztott megállapodások – közöttük a magyar-EGK Kereskedelmi és Gazdasági Együttműködési Megállapodás is – 1998. közepére “készültek el”. A közös nyilatkozat szövegének kidolgozása eléggé érdekes módon nem a két fél közötti tárgyalásokon, hanem a KGST már említett Büró-jában, történt meg. Az, hogy az EGK a kidolgozott szöveget “csont nélkül” fogadta el az annak volt köszönhetõ, hogy a Büró-ban az EGK által vélhetően elutasítandó szövegfordulatokat az ördög ügyvédjének szerepét eljátszva 165

kigyomláltam és a KGST pozícióját annyira kiüresítettem , hogy az nemcsak az EGK, hanem a kereskedelempolitikai autonomíáját őrző magyar fél számára is elfogadhatóvá vált. A KGST-EGK közös nyilatkozat figyelembe vette a két fél alapító okmányait, különös tekintettel a Római Szerződésre és megerősítette azok készségét, hogy hatásköreik keretében készek egymással együttműködni. Emögött a ravasz megfogalmazás mögött annak leszögezése állott, hogy a Római Szerződés a tagállamok kereskedelempolitikai hatásköreit átruházta magára a Közösségre, de a KGST nem rendelkezett semmi olyan szerződéssel, amely ő rá átruházta volna tagállamai hatáskörét. A két fél közötti hivatalos kapcsolatokból tehát a KGST cselekvőképessége ki lett zárva, az EGK-é viszont meg lett erősítve. Hasonlóan ravasz az a megfogalmazás is, hogy a közös nyilatkozatot földrajzi értelemben azon a területen kell alkalmazni, ahol az EGK-t létesítő szerződést, az abban meghatározott módon alkalmazzák. Ez a záradék ismét a Római Szerződésre hivatkozik, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság ugyanazon szerződéshez mellékelt nyilatkozata értelmében NyugatBerlinben is alkalmazni kell. Utólag is azt mondom, hogy a szovjetek valószínüleg megértették és ezzel elfogadták azt, hogy az EGK joghatálya kiterjed Nyugat-Berlinre, de a közös nyilatkozat elfogadása iránti politikai akaratuk felülírta korábbi, ezt elutasító álláspontjukat. Mielőtt ennek a fejezetnek a végére érnék, itt is szükséges két személyes megjegyzést megfogalmaznom. Az egyik az, hogy a KGST-EGK közös nyilatkozat szövegének kidolgozása volt az a másik feladat (az első a magyar-EGK textilmegállapodáshoz köthető un. „berlini klauzula” elfogadása volt), amely közvetlenül kapcsolt be Marjai József miniszterelnökhelyettes irányítása alá. Az események felgyorsulása következtében volt olyan alkalom, amikor utasítására egy héten kétszer kellett Moszkvába utaznom. A hét elején azért, hogy a szovjet KKM-ben megtudjam, hogy a két második felében a KGST Végrehajtó Bizottságának az ülésén a szovjetek milyen újabb követeléssel jönnek elő, azt követően azért, hogy az arra kiutazó Marjai delegáció szakértőjeként „kéznél” legyek. A másik személyes megjegyzés két szovjet kollégával kapcsolatos. Közülük az egyik egy Petrov nevű szovjet KKM főosztályvezető helyettes, a másik pedig egy Szimakov nevű főosztályvezető volt. Petrov egyébként ukrán, Szimakov grúz nemzetiségű volt. Az első egy rendkívüli kifinomult diplomáciai érzékkel rendelkező kemény tárgyaló, a grúz főnöke pedig egy igazi „ravasz fickó volt”. Abban az időben, amikor már teljes mellszélességgel lehetett saját álláspontunk mellett kiállni, alig volt olyan kérdés, amiben nevezettekkel egyetértettem volna. Ez azonban sohasem ment az egymással szembeni tisztelet rovására. Nem egy kemény vita után váltunk úgy egymástól, hogy az ellenkezés is része az együttműködésnek. Petrov volt az, aki ülésen kívül érzékeltette a szovjet álláspont változásait és avatott be a szovjet kereskedelempolitika készítésének műhelytitkaiba. Az ellentmondásokat Petrov szintjén fogalmaztuk meg a maguk legtisztább formájában és Szimakov szintjén igyekeztük összecsiszolni azt, ami belőlük összecsiszolható volt. Mindezek után még arra is ügyeltünk, hogy a feloldható ellentmondások közül még maradjon elegendő vitatott kérdés, amelyről majd a legmagasabb szinten kell a megegyezést meghozni. Szimakov például jól megértette azt, hogy a KGST-EGK közös nyilatkozat szövegezésénél, ha én valamiben ellenkeztem, akkor az „ördög ügyvéd”-ének szerepét játszottam, és amit elfogadhatónak találtam, azt feltehetően az EGK is elfogadhatónak fogja találni. Az egyik budapesti értekezlet alkalmából kifakadt 166

-

Amit Mikósdi elvtárs mond, azt, mint kommunista nem tudom megérteni Ezen nem is lehet csodálkozni Szimakov elvtárs – volt a válaszom – hiszen mi két különböző nevű pártnak vagyunk a tagjai.

Sokkal később, viszont azzal törlesztettem nála a számlát -

Mondtam is én odahaza az elvtársaknak, olyan jó grúz teát sehol sem lehet inni az egész Szovjetunióban, mint Szimakov elvtársnál. Nem is lehet – büszkélkedett Szimakov, aki közölte, hogy az egyik állami teaültetvény vezetője az ő unokatestvére és aki külön csomagolásban küldi számára a legjobb keveréket.

Azon a nevezetes héten is, amikor kétszer mentem Moszkvába, Petrov és Szimakov volt az akitől megtudtam, hogy a hét végén a miniszterelnökhelyettes milyen javaslatokkal fog szembesülni a hét végén. Amikorra megszületett a KGST-EGK közös nyilatkozat, hamarosan újabb fordulat következett otthoni szakmai életemben. Miniszterhelyettesem közölte, hogy ismét visszahelyez a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Főosztályára. Első hallásra rendkívül megörültem, de hamarosam megtudtam azt, ami a következő rövid fejezetnek a címe.

Kétszer nem lépsz ugyanabba a folyóba101 Amikorra visszatértem a Vámpolitika és Nemzetközi Szervezetek Főosztályára, már minden megváltozott. Nyerges János, mivel nem értett egyet az EGK-val folytatott bilaterális tárgyalásokon elfogadott olyan kitételekkel, amelyek szemben álltak a magyar GATT csatlakozási jegyzőkönyvnek a diszkriminációt elítélő rendelkezéseivel, először mindenkivel összeveszett, majd utána 66 éves korában megsértődött és nyugdíjba vonult. Utódja Furulyás Feri lett, aki éppen akkor tért vissza genfi kiküldetéséből és ugyan a fejlődő országok államközi főosztályának élére történő kinevezését már megkapta, hirtelen átvette a Nyerges János távozása miatt megüresedett posztot. A főosztályvezető-váltás ügyében valami történhetett, mert Nyerges János többé nem tette be a lábát a főosztályra. Egyedül a főosztály - általa létrehozott - dokumentációs csoportjában volt megtalálható időnként. Valószínüleg mérhetetlen keserűség tölthette be szívét emiatt, de azt is meg lehet érteni, hogy egy olyan erős karizmával rendelkező alapítóatyának a napi jelenléte az elhagyott hajón, az új hajóskapitány számára vállalhatatlan volt. Az ott lévő kollégáktól hallottam, hogy Nyerges János korábbi fénykora évei számának növekedésével jelentős mértékben aláhanyatlott és a vele való együttélés szinte elviselhetetlenné vált. Valószínüleg úgy járt, mint az a mesebeli kisgyerek, akit Salamon Béla a nagy humorista énekelt meg az egyik jelenetében. A történet arról szólt, hogy az egyik nagy pesti bérház udvarán játszanak a gyerekek már órák hossza óta, amikor a felső emeletek egyikének gangjáról leszólt az egyik kislány Édesanyja

101

Epheszoszi Hérakleitosz (Kr. E. 6. szd.) mondása

167

-

Gizike, későre jár, gyere fel, mert vacsorázni kell, fogat mosni, fürödni és lefeküdni. Anyu, hadd maradjak, hiszen tudod, annyira szeretnék még egy kicsit játszani.

Ugyanakkor a körülmények is megváltoztak. Az ott dolgozó fiatal sereg időközben felnőtt, szakmailag magabiztosság vált és tulajdonképpen semmi szükség nem volt már rám az általam nagyon szeretett Vámpolitikai Osztályon. Azt pedig, hogy mit jelent függetlenített főosztályvezetőhelyettesnek lenni egy olyan helyen, ahol mindenki tudja a dolgát, azt megtapasztaltam az államközieknél. Furulyás Ferivel ezért azt beszéltük meg, hogy inkább a főosztály másik területével, azaz a nemzetközi szervezetekkel fogok foglalkozni, mert annak az osztálynak momentán nem is volt vezetője. Kezdetben nem is volt gond, mivel az ENSZ Európai Gazdasági Bizottságának, az UNCTADnak és főleg a Világbanknak az ügyei módot adtak az érdemi munkára. Különösen az utóbbi témakör vált nagyon érdekessé. Ezek már a rendszerváltást közvetlenül megelőző évek voltak, amikor a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank (IBRD) szinte mindennaposak voltak a különböző állami hivatalokban. Ezek a nemzetközi pénzügyi intézmények felismerve az átalakulás előtt álló kelet-középeurópai országok ordító hitelszomját az un. rendszerváltási facilitások felhasználásával kényszerítették ki a piacgazdaságra való áttérés útjának kikövezését. Ez önmagában nem volt ellenemre, hiszen a piacgazdaság irányába történő első lépést már a múlt század hetvenes éveinek első felében éppen az a GATT csatlakozás jelenítette meg, amelynek előkészítésében és megvalósításában magam is oroszlánrészt vállaltam. A problémát az jelentette, hogy az IMF-nek és az IBRD-nek nem volt magyar, csehszlovák, vagy lengyel politikája, hanem a Yale, a Harvard, vagy más nyugati egyetemeken kinevelt tárgyalópartnerek gyakorlati tapasztalatokat nélkülöző skolasztikus felfogásával kellett viaskodnunk. Ez a felfogás viszont abból az amerikai tézisből táplálkozott, hogy a „nemzetközi kommunizmus uralma alatt álló országok” „egy kutyának a kölykei” és nincs és nem is lehet különbség Magyarország és mondjuk a Koreai Népidemokratikus Köztársaság között. Amikor tehát a Világbankot képviselő Ringlin úrral tárgyaltam, akkor nemcsak ezzel a felfogással, hanem az említett egyetemeken oktatott Friedman nevéhez köthető ultraliberális tankönyvek beszajkózott téziseivel találtam magam szemben. Hiába magyaráztam neki, hogy az általuk finanszírozni kívánt agromarketing stratégiát nem úgy kell felépíteni, hogy a mezőgazdasági termelők és forgalmazók számára az állam finanszírozza közvetlenül a piacteremtés programját, hanem úgy, hogy az előbb említett vállalkozókat kell rávenni arra, hogy üzleti tevékenységük profitjából szakítsák ki a marketing stratégia költségeit. Jóllehet ez minden piacgazdaságban bevett gyakorlat, Ringlin úr tankönyveiben viszont az volt leírva, hogy a „kommunista országok”-ban az állam közvetlenül vesz részt a gazdasági tevékenységben, így annak minden költségét maga kell, hogy finanszírozza. Mesélhettem neki hogy a tervgazdaság és piacgazdaság magyarországi kombinált modelljében ez már teljesen megváltozott, amikor olyanról kellett volna tárgyalnia, ami nem volt benne a neki tanított doktrínában, akkor valószínüleg „a gyomrában kigyulladt egy lámpa és amit ezután mondtak neki, azt már nem is hallotta”. Újabb bizonyítékot szolgáltatott ez ahhoz a korábbi megállapításomhoz, hogy a szovjetek és amerikaiak ideológiai szempontból egyformán „fafejűek” csak ami az egyiknél fekete, az a másiknál fehér, vagy éppenséggel fordított előjelű.

168

Természetesen Ringlin tárgyalási pozícióját erősítette az a jelentős mennyiségű US dollárban meghatározott hitel, amelyre példánkban a Mezőgazdasági és Élelmiszeripari Minisztérium, mint rendszerváltási facilitásra „ácsingózott”. Ilyenkor azután átszóltak valamelyik fejesnek a minisztériumomban, „hogy állítsátok már le azt a hülyét ott vámpolitikai főosztályon, mert még elbarmolja a begyűjthető money-t”. Mivel már nem volt mögöttem az a főnök, aki ilyenkor azzal fogadott -

Mikósdi, már megint feljelentették magát a miniszternél, de oda se bagózzon, mert már megvédtem és feljelentőjét, pedig elküldtem a melegebb éghajlatokra – kénytelen voltam tudomásul venni, hogy Ringlin-t lesöpörtem a tárgyalóasztalról, de az alágurult dollárokat valaki a Kossuth Lajos téren mégis összeszedte.

Ezt követően megkezdődött az a Kohn bácsinál megismert szindróma, aki ugye írni-olvasni Magyarországon tanult, középiskolába Csehszlovákiában, egyetemre a Szovjetunióban járt pedig lábát sose tette ki a munkácsi hitközségből, elkezdődött a minisztérium oda-vissza és keresztbe szervezése és ez véget vetett a korábban Nyerges mellett élvezett „aranjuezi szép napok”102-nak. A rendszerváltozástól ugyan távolálló „a föld fog sarkából kidőlni” jelszó végrehajtása például „oda konkludált”, hogy a főosztály elnevezését megfordították és amely korábban a „vámpolitika és nemzetközi szervezetek” névre hallgatott, az azontúl „nemzetközi szervezetek és vámpolitika” néven vonult be a harmadik köztársaság történelmébe. Kíváncsian várom, mi lesz az utódfőosztállyal, ha Magyarországnak lesz negyedik köztársasága és királya is. A sok változás nemcsak azt jelentette, hogy állandóan várni kellett egy-egy újabb miniszter személyes levelét, hogy továbbra is számít közreműködésemre, de az ügykörök is annyit változtak, hogy elkerült tőlem Ringlin úr, az EGB és az UNCTAD és megint odajutottam, hogy Faludi Villon átköltéséből az jutott nekem, hogy -

Riadtam érzem, hogy függetlenített főosztályvezetőhelyettesnek, seggemen érzem, lenni míly nehéz.

Minden esetre megint munka nélkül maradtam és ez az akkori változások közegében azzal fenyegetett, hogy 59 éves lévén, bármelyik főnök esetleg elküldhetett volna nyugdíjba és ma már az alacsony nyugdíjasok táborát növelhettem volna. Az, hogy ez nem következett be az két körülménnyel volt magyarázható. Ha nincs munkád, csinálj magadnak! Az egyik megint egy véletlenen múlt. Még a Németh Miklós kormány alatt történt, de már a vége felé, hogy a nemzetközi szaksajtóból nyert információknak köszönhetően nagyon sokan szerettek volna un. különleges gazdasági övezeteket (kgö) létesíteni Magyarországon. A vidéki kisebb és nagyobb városok tanácselnökei, kereskedelmi kamarái és egyéb érdekképviseleti szervezetei nagy fokú lobbizásba kezdtek a kormány legmagasabb szintjei mellett, ott pedig, mivel nem is tudták pontosan, hogy miről van szó, mindenkinek, mindent megígértek. Minthogy vámügyekben a pénzügyminisztériummal közös hatáskörben a mi főosztályunk volt az illetékes, egyre többen kerestek meg bennünket a politikusi ígéretek behajtása végett. 102

Szállóige Schiller Don Carlos című tragédiájából, amely „régen elmúlt, kellemes emlékezetű, kellemesen eltöltött idő”-t jelent

169

Ekkor került a kezembe az ENSZ Iparfejlesztési Szervezetének az UNIDO-nak egy kiadványa, amely az ázsiai országokban-elterjedőben lévő kgö-k kérdéseivel foglalkozott. Mivel időközben az UNIDO ügyei is a főosztályra kerültek, megkértem az illetékes előadót, hogy ismertessen össze a kiadvány éppen Budapesten tartózkodó egyik szerzőjével, Hermann Muegge UNIDO igazgatóval. Teljesen a saját szakállamra, megkérdeztem nem volna-e lehetőségük arra, hogy egy tényfeltáró delegációval Magyarországra jöjjenek és arról egy UNIDO tanulmányt készítsenek. Itt jöttem rá annak igazságára, hogyha valaki, aki olyan beosztásban van, mint én voltam és nem volt munkája, akkor egy kis leleménnyel csinálhat munkát magának, különösen, ha olvasta Karl Zuckmayer Köpenicki kapitány című regényét, amelyből megtanulhatta, hogy amig a Vilmos-császári Németországban az egyenruha tette az embert, nálam, pedig a bürokrácia szabályainak felhasználása, ahhoz, hogy munkához, érvényesüléshez jussak. A példa előttem hevert, csak le kellett hajolnom érte. Ebben az átszervezéses világban, a minisztériumban például volt egy főosztályvezető, akinek a főosztályát a minisztérium vezetősége határozatilag megszüntette, de ő továbbra is vezette a főosztályát, intézkedett, levelezett, munkaterveket készített, embereket vett fel, vagy helyezett át máshova, egészen addig, amig a mi főosztályunkon Furulyás Ferit nem távolították el úgy, hogy kiküldték Washingtonba. Akkor ez a fantom főosztályvezető be ült a mi főosztályunkra, hozta magával a titkárságát és embereinek egyrészét, megfordította a főosztály elnevezését és létesített egy ifjúsági egyesületet, amelynek az akkori divatnak megfelelően valamiféle európai integrációs elnevezést adott. Ezt követően konferenciákat szervezett Budapesten, meghívásokat fogadott el külföldön tartandó előadásokra. Ezek után én is munkához láttam. Az államtitkárom nevében írtam egy levelet az akkor bennünket éppen felügyelő miniszterelnökhelyettesnek. Ebben leírtam, hogy Magyarországra meg kell hívni a Muegge vezette UNIDO tényfeltáró delegációt. A levélben leírtam programjukat: indító értekezlet a Kereskedelmi Kamarában, majd vidéki kiszállás Nyíregyházára, Szegedre, Pécsre és Sopronba. Minthogy az államtitkár titkárságának vezetője szerint főnöke csak azt a levelet nem írja alá, amit nem tesznek be aláíró dossziéjába, a programot aláírattam vele. Hamarosan a levél megérkezett a miniszterelnökhelyetteshez, akinek titkára korábban a mi minisztériumunkban dolgozott. Amikor utóbbi felhívott, hogy „mi az Istent csináljon ezzel a levéllel”, akkor bementem hozzá és írtam egy rövid feljegyzést a főnökének arról, hogy miről szól a mi levelünk és rögtön megírtam a nekünk szóló jóváhagyó válaszlevelet. Amikor az megérkezett és az államtitkár ráírta „Mikósdi úr103 intézkedésre, akkor következett a „marketing kampányom” Akkoriban volt a rádióban és a TV-ben az a reklám, hogy a „Székesfehérvári Alba Régia Áruházban mindig történik valami”, Ennek szellemében lefordítottam Muegge ázsiai tanulmányát és megjelentettem az egyik közgazdasági szaklapban. A szerkesztőt megkértem, hogy a cikk mellé írja be azt, hogy hivatalos helyről megerősítették, hamarosan hasonló jellegű tényfeltáró delegáció érkezik Magyarország négy különböző régiójába, de azt nem mondtam meg még, hogy hova. Ezek után a miniszterelnökhelyettesre és államtitkáromra hivatkozva levelet írtam a négy helyszín megyei, vagy városi tanácselnökének és bejelentettem, hogy Mueggéék látogatásának előkészítése érdekében kérem, hogy szervezzenek előkészítő megbeszélést, ahova hívják meg a gazdasági és az üzleti élet képviselőit, valamint a helyi sajtó munkatársát. 103

Ekkor tértünk át az elvtárs megnevezésről az úrra.

170

Arra is volt gondom, hogy az egyes történésekről a főosztály heti tájékoztatójában is mindig megjelenjék valami. Ebben az egészben azt élveztem a leginkább, hogy még értelme is volt az egésznek, ami hamarosan ki is derült a részletekből. Következtek az előkészítő vidéki utak. Az előttem fekvő példát követve kértem egy kulcsos szolgálati gépkocsit, felvettem az ellátmányt és az üzemanyag-utalványokat és végig látogattam az általam kiválasztott négy helyszínt. A nyugati végeken már szállodákban laktam, a keletieken viszont még élveztem a pártállami korszak maradványait, Nyíregyházán és Szegeden a villanyegyedekbe települt „pártoktatók házá”-ban kaptam elszállásolást teljes kosztkvártéllyal. Érdekes volt megfigyelni a rendszer átalakulásának kezdetét. A Párt mindenhatóságának vége szakadt. A párt- és KISZ szervezetek székházairól a táblák és egyéb jelzések lekerültek, de mintha az ott „lakók” még nem széledtek volna szét. A számomra rendezett megbeszélések már a pártfunkcionáriusok nélkül zajlottak, de a partnerek még az ő hatásköri listáik alapján kiválasztott tanácselnökök és hivatalnokok voltak. Egyedül a nyíregyházi megbeszélésekre szeretett volna beülni a megye korábban hírhedett „első titkára”, de, mint azt közölték velem, őt már nem engedték be a megbeszélésekre. Az előkészítő megbeszélések résztvevőinek létszáma és összetétele impozáns volt. Anélkül, hogy gondoltam volna rá, mindenütt ott voltak már a hatalomváltásra készülődő un. „alternatív”, vagy protopártok önjelölt reprezentánsai, a kamarák, az érdekképviseleti szervek munkatársai és Szegeden például az egyetemi- és akadémiai élet professzorai és jeles személyiségei. Tulajdonképpen meg is ijedtem, arra gondoltam, hogy mi lett volna, ha valamelyikük rájön arra, hogy valamiféle szemfényvesztés áldozatának szerepére kaptak meghívást. Nem volt, mit tennem, most már csinálnom kellett, amit elkezdtem és egyébként is a fondorlatos módon beszerzett nagyfőnöki jóváhagyások a birtokomban voltak. Végre elérkezett a nagy nap, Muegge két szakértő társával együtt megérkezett Budapestre. A kereskedelmi kamarában szerzett indítóértekezletre a zsúfolásig megtelt nagyteremben került sor. Hogy az ágyútalpon ülésből eredő rázást jobban bírjam, valahogy magam mellé szerveztem még a minisztérium ipari főosztályának egyik munkatársnőjét és egy jogtanácsost a Magyar Nemzeti Bankból. Helyzetemet nagyban megkönnyítette, hogy Muegge rendkívül színvonalas előadást tartott a különleges gazdasági övezetek tárgyában az UNIDO által szerzett ázsiai és kelet-európai tapasztalatokról és azt is előrevetette, hogy a Magyarországon tervbe vett regionális tanácskozásokra, milyen várakozásokkal tekint előre. Nem volt olyan kérdés, amelyre nem válaszolt volna. Erről a tanácskozásról természetesen megint beszámoltam a szaksajtóban, úgy hogy a hólabdát sikeresen pergettem tovább. Telefonom egymás után csengett a munkahelyemen, egyre több polgármestert kellett leráznom, hogy őhozzájuk majd egy „másik sorozatban” fogunk ellátogatni. Irodámban megfordult Szájer József Fidesz politikus is, aki még előtte volt annak, hogy a soproni választókerületben ráverjen Pozsgai Imrére. (Milyen csodálatos a történelem, az akkori politikai ellenfelekből, mára egyívású pártkatonák lettek.) Mueggében a vidéki körutazás során sem csalódtam. Négy különböző változatban adta elő budapesti előadásának téziseit és még arra is jutott szellemi energiája, hogy a meglátogatott régiókban folytatott konzultációk végén meghatározza, hogy az egyes térségeknek milyen fejlesztési profilt lehetne adni a jövőben. Mindnyájunk számára tanulságos volt ahogy fogalmi megközelítésben mutatta be a különleges gazdasági övezeteket: a vámterületeket (raktározás, áruelosztás, átrakás és reexport), az általános, vagy termékcsoportokra szakosított kivitelre 171

feldolgozó övezeteket, a vállalkozási övezeteket (adókedvezmények és pénzügyi kölcsönök), a szabadkikötőket (nagyobb terület, turizmus, kiskereskedelem), a vámszabadüzemeket (egyedi engedélyezés adókedvezményekkel és egyéb előnyökkel) és végül a speciális övezeteket (tudáspark, technológiai part, petrolkémiai park, logisztikai park, reptéri zóna, stb). Ebből a prezentációból számomra az volt a legfontosabb üzenet, hogy egy olyan országnak, mint Magyarország, nem a kínai és az ázsiai kis tigrisek példáját kellene követnie, a tőkeabszorpciós és a piacgazdaságra jellemző feltételeket nem az ország területéből kiragadott enklávékban kellene megvalósítania, hanem területének egészén. Szerintem ez lett volna az a helyes irány, amely könnyebben vezette volna el nemzetgazdaságunk egészét a jóllehet megreformált, de mégis tervgazdaságból a valóban működő piacgazdasághoz. Lehet, hogy ezen az úton lehetett volna az elpusztulás helyett szerkezetváltásra terelni az akkor még jelentős magyar ipari potenciált és elkerülni azt a helyezet, ami végül is bekövetkezett. Különös érzés azt megtapasztalni, hogy az akkor süket fülekre találó szavak, a rendszerváltás viharának elültével és az elhibázott tesze-toszaságok garmada miatt kifizetett tandíjak után mennyi minden valósult meg mégis abból, amit Mueggé-ék már akkor megjósoltak. Sopron és Záhony logisztikai funkciójának kiteljesítése, Szeged és Pécs tudásparki eshetősége máig is ható perspektívává szélesedett. Mind az, amit intésükből nem fogadtak meg, például a hatalomtól búcsúzó rendszertől kikunyerált egyedi mentességek széles köre akkor ütött vissza, amikor Magyarország EU csatlakozásának előfeltételeként egymás után kellett visszavenni az idetelepült nagyvállalatoktól a vám- és adóügyi paradicsomi állapotokat. Végül is nem bántam meg, hogy egy rövid ideig kalandor sorsot vállaltam, mert szélhámosságomban csak kisiskolás lehettem azok mögött, akik ugyanezt a műfajt a tudományok doktorainak szintjén művelték. Mueggééktől sokat tanultam, bár mások is megtették volna. Csoda történt: nyugdíj helyett, Brüsszelbe mehetek! Sorsom azonban szerencsére jobbra fordult. A bizonytalanság hónapjaiban, ott ahol korábban szakmai pályafutásom legszebb lapjait írhattam és forgathattam, a miniszterek és egyéb nacsalnyikok egymást kergették a minisztérium forgó ajtajában, szintén távozásra készülődő miniszterhelyettesem egyszer csak magához hivatott -

Tudom, hogy szeretnél külföldre menni, de főnöki helyet nem tudok biztosítani A téma túl van tárgyalva – volt a válaszom és kisvártatva kiderült, hogy beosztott tanácsosként mehetek vissza Brüsszelbe, oda ahol már sokan ismertek és én is sokakat ismertem az EGK házatáján.

Egy rövid idő után kiderült, hogy a beosztottaknak nyelvtudásból és szakmai ismeretekből írásbeli vizsgát kell letenniük. Ugyanezt a főnököktől nem várták el, mert tudták, hogy ők tudják. A vizsgára a Villányi úti Pártoktatók Házának nagytermében került sor. Mit cifrázzam tovább: francia dolgozatom csillagos 5-ösre sikerült, a szakmai intelligencia teszten pedig második lettem az után a volt anyafőosztályomon megismert ifjú titán után, akinek a fényképe alatt a főosztály tablón az a felirat volt, hogy „Gyerekek, ugye milyen zseniális voltam ma is?” Közben beállott a rendszerváltozás tényálladéka. Egyszer hívat az új rendszer államtitkára

172

-

Gyuri, mit hülyéskedsz itt nyelvvizsgákkal, meg szakmai tesztekkel? Sebaj, excellenciáskám, kíváncsi voltam, hogyha élősúlyban alkalmasságban mennyit nyomhatok ezek között az új régiek között.

nem

is,

de

Ezek után már mindenem meg volt, hogy indulhassak, csak útlevelem nem volt, mert a külügyben nem akarták engedni, hogy az EGK melletti állandó képviseleten a „kereskedők” száma növekedjék. Még egy félévet kellett várnom, de végül is megkaptam a diplomata útlevelemet. Akkor az egyik jó akaróm még felfedezte, hogy I. osztályú tanácsosra állították ki az útlevelet, és azt mondta, hogy ebből más kinevezettek felé „feszültség” keletkezhet, mert egy beosztott nem lehet első osztályú. Hamarosan visszaminősítettek „fapadossá” és már mehettem is. Majd elmesélem, hogyan minősítettek vissza ismét „párnássá”, de előbb már érjek ki ismét Brüsszelbe.

Jutalomjáték

1991. január 31.-én indultam el Budapestről, hogy másnaptól kezdve elfoglaljam új beosztásomat, ezúttal az Európai Gazdasági Közösség mellett működő állandó képviseletünk beosztott kereskedelmi tanácsosaként. Amint említettem, már az elmúlt év nyara óta készülődtem erre a kiküldetésre, de az adott korszak turbulenciája miatt sokáig azt hittem, hogy egyszer csak valaki leállítja az egészet és egyszercsak idő előtt egy évvel nyugdíjaznak. Amikor Hegyeshalomnál 1300-as Ladámmal odagurultam a diplomaták számára fenntartott kilépő sávhoz, még mindig bizonytalanul vártam az útlevélkezelőt, hátha most közli azt, hogy valaki megtréfált Budapesten és indulhatok vissza oda, ahonnan jöttem. Egyszer csak benézett az ablakon, mindkettőnk útlevelét a hasán lógó ládika tetején lestemplizte és jó utazást kívánva tovább engedett. Az osztrákoknak „Grüss Gott”104-ot köszöntem, akik útlevelünket meg sem nézve fejükkel adtak szabad jelzést a továbbutazáshoz. Hűvös, nyirkos téli reggel volt, szinte fel sem fogtam, hogy már odaát voltunk, csak akkor hittem el, hogy valami jó történt velünk, amikor a Mondsee-nél megálltunk, kocsimat a tó menti parkolóban a gomolygó párából kiszabadulni látszó vízfelület felé fordítottam és elővettük az úti elemózsiát. Még sötétedés előtt megérkeztünk Münchenbe, ahol megtaláltuk egy régi külügyes cimborám, Adamek Gyuriék lakását, akinek felesége, mikor megtudta, hogy átutazóban leszünk Brüsszel felé, arra kért bennünket, hogy látogassuk meg Gyurit a kórházban, mert nagyon beteg. Münchentől délre az egyik kisváros parkjában lévő kórházban találkoztunk vele, már erősen esteledett, akkor még nem tudtam, hogy a következő évben már csak a bajor nagyváros „Waldfriedhof”105-jában találkozhatok vele. Gyuri különös fickó volt, eredeti képzettségére nézve filozófus, akit gondolatainak a hivatalos ideológiától eltérő megnyilvánulásai miatt csak akkor bocsátottak el a külügyből, amikor pekingi diplomáciai szolgálata alatt a „kulturális forradalom” közegében a fogadásokon megjelenő maoisták különös intellektusát kitörő örömmel fogadták. Azt követően a hazai tervhivatal számítástechnikai intézetében fordított németből őkonometriai szakkönyveket és néha-néha akkor találkoztam vele, amikor a Mártírok útja és a Frankel Leo utca sarkán lévő italbolt kirakatán keresztül magához nem intett egy szóra és nagyfröccsre. Felesége azt hitte, hogy jót tesz Gyurival, amikor rávette a 104 105

Dicsértessék! Erdei temető

173

disszidálásra, de a hazai talajból kiszakított intellektuális lázadó az emigrációban már nem tudott gyökeret verni, találkozásunk után néhány hónappal „megszakadt a szíve”, pedig már haza is jöhetett volna. Szomorú kezdet volt ez a brüsszeli megérkezéshez. Másnap mégis kezdődött az új nap. Münchentől Stuttgart mellett Karlsruhe felé vettem az irányt, majd a Rajna bal parti autóbahn-ján jutottam el az Aachen melletti Welkenradt-ba, a német után megérkeztünk a francia nyelvterületre. A belgák útlevelünket meg se nézték, csak szóban mondtak „Bon voyage”106-t. Amikor a „Budaörsi út” bekanyarodott a brüsszeli külső körútra, elengedtem a kormányt és tapssal köszöntöttem a megérkezést. Most már visszavonhatatlanná vált, hogy kezdetét vette a majdnem öt és félévesre nyúlt „Jutalomjáték” Már nem kellett a további karrierépítésre gondolnom Mert jutalomjáték volt ez a javából. Nem kellett már arra gondolnom, hogy mi lesz odahaza a következő beosztás, már nem kellett további karriert építenem. A „mi végre jöttem a világra” parancsát annak tudata formálta, hogy nem az a fontos, hogy mi leszek, hanem az, hogy mi vagyok és végre nyugodtam élvezhetem a sors ajándékát, s bár sohase tettem, mint tették azt sokan mások, „nem kellett viselnem saját nagyságom súlyát”. Péntek este volt, amikor a müncheni megállóval közbeiktatott két napos útról megérkeztünk a kijelölt szállodába. Még arra is jutott idő, hogy a kicsomagolás után elmenjünk a közeli élelmiszer-nagyáruházba és a legfontosabb élelmiszereket megvásároljuk. A megérkezés öröme olyan erős volt bennem, hogy mindezek után még arra is volt erőm, hogy az autóvezetés fáradalmát rövid esti sétával „öblítsem le magamról”. Szállodánk az egyik nagy sugárút, az Avenue Louise kis mellékutcájában volt és két megállónyira a nagykörút, a Boulevard Toison d’Or kereszteződése. Amikor a körútra kiértem, azon sétálva Adamo, a Belgiumban élő olasz származású, francia énekes jött velem szemben a járdán. Kedvem lett volna köszönni neki, de inkább hagytam, hogy elsiessen mellettem. Barna teveszőr kabát volt rajta, félrefésült fekete haja fényesen csillogott a neonfényben. Megérkeztem fiatalságom és középkorom városába. Ha valaki ismeri Joséphine Baker francia énekes-táncosnő „J’ai deux amours”107 című sanzonját, az talán megérti, hogy miért volt az, hogy, ha Brüsszelben voltam, Budapest hiányzott és, ha most Budapesten vagyok, miért van honvágyam Brüsszel iránt. Kettős kötődésemet jól példázza az az írás, amelyet három brüsszeli kiküldetésem közül éppen a harmadik és egyben utolsó tartós ott létem alkalmából készítettem egy különös autózásról. A péntek esti megérkezés azt jelentette, hogy a hét vége a miénk maradt, „dolgozni” csak hétfő reggel kellett régi-új hivatalomba, a Rue Mignot Delstanche alatt lévő kereskedelmi kirendeltségre és most már egyúttal EGK misszióra bemennem. Szombaton ezért a Schelde folyó tölcsértorkolatában lévő Antwerpenbe, másnap a Meuse (flamandul: Maas) folyó völgyében lévő Dinant városába mentünk és ezzel hivatalosan „elfoglaltuk” Belgium mindhárom tartományát: Brüsszelt, Flandriát és Vallóniát. Ebből is látható, hogy ki voltunk éhezve Belgiumra. Hétfőn reggel baráti hangulatban fogadtak a Rue Mignot Delstanche-on, ahol ugyanaz a kedves belga titkárnő fogadott a földszinti váróban, akitől kilenc évvel korábban búcsúztam el a kirendeltség vezetői posztról távozóban. Paulette Daloze fiatal titkárnőként szegődött a 106 107

Jó utazást! Két szerelmem van. Erről szóló egyik írásomat lásd a Végjegyzet 3. számú bejegyzésében

174

kirendeltségre valamikor a hetvenes évek elején és legalább három évtizeden keresztül volt a magyarok alkalmazásában, vagy van talán még most is ott. A helyzet annyiban változott meg, hogy az EGK-val megkötött 1988. évi kereskedelmi és együttműködési megállapodás következtében Magyarország is felvette a diplomáciai kapcsolatot az EGK-val, de mivel ez az első időben lényegében a kereskedelmi kapcsolatok diplomáciai alátámasztását szolgálta, az állandó képviselet vezetőjét is külkereskedelmi tárca nevezte ki. A kereskedelmi kirendeltség épülete ettől kezdve két intézménynek adott helyt, de annyiban még perszonál unió volt, hogy mind az EGK melletti képviseletet, mind a belgaluxemburgi kereskedelmi képviseletet ugyanaz a személy, Dr. Szász Iván rendkívüli követ és meghatalmazott miniszter vezette. A követi rang valószínüleg a külüggyel való huzavona miatt alakulhatott ki, mert a diplomáciai tárca kénytelen volt eltűrni, hogy kezdetben nem őt bízták meg az EGK mellé történt akkreditálással, ezért rossz kedvét a poszt leminősítésével fejezte ki. Valószínüleg ugyanezen ok miatt ült valamelyik külügyi fiókban az én diplomata útlevélkérelmem is, mert a rendszerváltás után én voltam az első létszámbővítés az EGK melletti állandó képviseleten és engem sem a külügy küldhetett Brüsszelbe. Végül is úgy sikerült Brüsszelbe kijutnom, hogy Szász Iván szólt a belgáknak, hogy szeretnénk a létszámot emelni. Erre visszaszóltak, hogy nincs semmi akadálya és most már vízumot sem kell kérni, utazhatok nyugodtam. Hamarosan felhívtam a budapesti belga konzult, aki egyszerűen csak jó utat kívánt nekem. Ezek után a külügynek már „zsenánt” lett volna, hogy elszabotálja az útlevél kiadását, így elhárult minden akadály az utamból. Megérkezésem után Szász Iván nagyon korrekt módon fogadott. Utólag tudtam meg másoktól, hogy eleinte zavarta az, hogy személyemben olyan valaki érkezik hozzá beosztottnak, aki már korábban sikeresen töltötte be ugyanazt a beosztást, amelyet ő gyakorolt. Állítólag miniszterhelyettesem, akinek a kiküldetést köszönhettem, az egyik brüsszeli látogatása során személyesen nyugtatta meg Ivánt, hogy meglátja nem lesz velem semmi baj, hiszen örömmel fogadtam el azt, hogy nyugdíjazás helyett még egyszer kimehetek Brüsszelbe. Azért mondom, hogy Iván, mivel ugyanahhoz a korosztályhoz tartoztunk. Én az Ajtósi Dürer sori Szent István, ő a Barcsai utcai Madách Imre gimnáziumban végeztünk 1950-ben. Látásból már ismertük is egymást még abból a korból. A minisztériumban is szomszédok voltunk, a mi főosztályunk pontosan az általa vezetett Jogi Főosztály mellett volt, a főnöki titkárságok közös helységben voltak találhatók. Készségesen és szerényen Az első pillanatban látta, hogy készségesen és szerényen vetem alá magam a hivatali hierarchiának, hogy amikor választani lehetett akkor nem a mellette lévő másik főnöki irodát választottam, hanem kértem, hogy én is felmehessek arra az emeletre, ahol a többi beosztott irodája, meg a leíró kapacitás és stencilező gépek voltak találhatók. Vita nélkül fogadtam el, hogy milyen témaköröket jelölt ki számomra és jó ízűen rendezkedtem be az épület legkisebb szobájában is. Itt kell megjegyeznem azt is, hogy hivatali életemben két szoba volt számomra a legkedvesebb, az egyik a hasonlóan pici osztályvezetői iroda a KKM második emeletén a gang mellett és ez a másik kis szoba a kirendeltség felső emeletén. Rögtön kaptam két hetet arra, hogy ne járjak be dolgozni, hanem helyette keressek magamnak új lakást és rendeljem meg hozzá a bútorokat. Ez azért volt, mert létszámemelésként érkeztem és nem volt előd, akitől örökölhettem volna mindent. Az pedig már ráadás volt, hogy a 175

létszámemelés miatt a kirendeltségnek jogában állott még egy szolgálati gépkocsit vásárolnia, amelyre engem osztott be és a kirendeltség pénztárosát, aki viszont nem tudott gépkocsit vezetni. Természetesen vállaltam azt, hogy amikor neki bárhová kellett mennie, főleg, amikor pénzért ment a bankba, akkor elláttam a gépkocsivezetői feladatokat is. Hamarosan fel is vehettem a Volkswagennél a halvány olíva színű vadonatúj Passzátot. Korábbi szakmai életem során vonzódtam az elvi jelentőségű témakörökhöz és nem sok ügyet kellett vetnem a tisztán operatív tevékenységre. Az utóbbi tekintetében első komoly kihívást brüsszeli elhelyezkedésem és berendezkedésem jelentette. Mivel ezt az utolsó kiküldetést jutalomjátéknak és az élet ajándékának tekintettem, elhatároztam, hogy mindent elkövetek annak érdekében, hogy mindenben megfeleljek a helyzetemből adódó követelményeknek, a nagyképűséget és a fontoskodást engedjem át másoknak (bár ezek eddig sem voltak jellemzők rám), legyek szerény és napi munkámmal háláljam meg, azt hogy nyugdíj helyett visszatérhettem fiatal és középkorom kedves állomáshelyére. Elhatároztam azt is, hogy a részemre adott költségvetési keretet „fillér”-re betartom és nem kérek ahhoz semmiféle kiegészítést. Nem akarom a szót szaporítani. 1991. március elsején költöztünk be az új lakásba, egyszerre szerelték fel a különböző szakemberek a bútorokat, függönyöket és lakberendezési tárgyakat, ugyanazon a napon érkeztek meg a Budapestről feladott ingóságok. Amikor a szakemberek távoztak és az összes csomagot kipakoltuk, még a képeket is megigazítottuk a falon, a rövid rendcsinálás után bekapcsoltuk a hazulról hozott televíziót, úgy néztünk körül feleségemmel a livingben, mintha már évek óta ott laktunk volna. A költségvetést sem léptük túl. Kezdődhetett a sine cura108, de lexikon meghatározásával szemben, elfoglalt hivatásomat én nem a szolgálat megtagadására, hanem annak alázatos vállalására készültem fordítani. Amikor Iván megkérdezte, mivel szeretnék foglalkozni, akkor három területet: a kereskedelem- és vámpolitikát, a közlekedést és a regionális fejlesztést választottam ki. Az első témakör adódott addigi pályafutásomból, a harmadikra az előbbi fejezetben említett Muegge tanított meg, a másodikkal magán hobbymnak kívántam hódolni, hiszen nem egyszer emlegettem, hogy eredetileg villamosvezető szerettem volna lenni és „csak” osztályvezető lett belőlem. Újdonsült főnököm ismertette velem nagyon egyszerű vezetési stratégiáját: mindenkinek kijelöli munkakörének kereteit és utána csak azt figyeli, hogy az illető azt mikor, hogyan tölti ki tartalommal. Aki jól sáfárkodik a neki kiosztott szereppel, ott szabad utat enged a dolgok folyásának, ahol ez nem történik meg, ott figyelmeztet és ha nem használ a figyelmeztetés, akkor megválik az illetőtől. Szerintem korrekt ajánlat volt, megelégedéssel fogadtam el. Meg kell, hogy mondjam, az öt és fél év alatt a hierarchikus viszonyok többször változtak, de a felvállalt három területet végig megtarthattam, sőt a későbbiekben még kiegészítetem avval, hogy feltérképeztem az EGK Bizottság körül tevékenykedő szakmai érdekképviseleti szervezeteket és a magyar szempontból számításba veendőekkel kiépítettem és ápoltam a rendszeres kapcsolatokat. Nagy élvezettel vetettem bele magam a képviselet minden napi munkájába. Egymás után írtam a jelentéseket az általam választott szakterületekről. Mivel még nem tudtam szövegszerkesztőn dolgozni (tőlem már nem várták el, hogy megtanuljam a számítógépek rejtelmeit), mindent kézzel írtam le, de olyan mennyiségben, hogy a lányok a leírócsoportból szóltak 108

Oly javadalmazás, melyért nem kell szolgálatot tenni; általában olyan hivatal, hol kevés munkáért sok fizetés jár.

176

-

Gyuri, egy kicsit fékezze magát a „remekművek gyártásában”.

Elég sok konferenciára és rendezvényre érkezett meghívó és mivel a kollégák közül senki sem kívánt azokon résztvenni, a legtöbb esetben magam válogattam a lehetőségek között. A feldolgozni való anyagokat a hétvégeken otthon, vagy nagykövetségen teljesíteni kötelező ügyeleti szolgálat során tanulmányoztam és alakítottam át őket jelentésekké. A brüsszeli diplomáciai körökben való forgolódásom során számos olyan partnerrel találkoztam, akikkel Nyerges oldalán, vagy saját tevékenységem során, mint „ellenfelek”-kel ismerkedtem meg. Igy lettünk egymás legjobb barátai, akikkel a „régi szép idők” emlékei kötöttek össze. Ezzel kapcsolatban kell megjegyeznem, hogy sok esetben adódott az, hogy a „rendszert váltó” új kollégákkal szemben, irántunk a volt ellenfelek nagyobb bizalommal voltak, mert tapasztalatból tudták, hogy kemény tárgyalási stílusunk mögött, konstruktív kapcsolatépítési szándék húzódik meg és hogy nem voltunk a „blokkfegyelem” lekötelezettjei. Volt olyan eset is, amikor például a kelet-nyugati kapcsolatok változásai című tudományos tanácskozáson a korábban már sokszor emlegetett Louis Kawan mellett opponensi szerepet töltöttem be. Nagyon jó kapcsolatom alakult ki még például Alaister Sutton-nal, aki kezdetben a magyar-EGK textiltárgyalásokon volt a partnerem és később egy brüsszeli jogtanácsosi iroda munkatársa lett, de ugyanígy ismertünk egymásra számos kereskedelempolitikai és agrárkereskedelmi szakértővel is a különböző diplomáciai alkalmak során. Ezek a találkozások és kapcsolatok a jelentéseim megírásához szükséges alapanyagok tárházát tárták fel magam előtt. Választott profilom kiteljesítése mellett hamarosan észrevettem, hogy Szász Iván, egyező korunkat figyelembe véve, számos olyan helyre küldött el maga helyett, ahova más irányú elfoglaltsága miatt nem tudott, vagy arra való hivatkozással nem akart elmenni. Így kísértem el a magyar igazságügyminisztert a luxemburgi bíróságra, vagy a magyar parlamenti delegációt a strassburgi Európa Parlamentbe. Ez utóbbi látogatáshoz fűződik az az élményem, hogy a magyar parlamenti delegációt vezető protestáns lelkész, az egyik este, azzal fordult társaihoz -

Na fiúk, este elmegyünk a lányokhoz?

Ennél még jobban tetszett annak az akkor koalíciós partnerpárthoz tartozó képviselőnek a Habsburg Ottó által adott vacsorán nekem súgott kérdése -

Te komám, most ezek mit lacafacáznak annyit ezzel a jugoszláviai háborúval. Mit szólna az öreg (Habsburg Ottóra célzott), ha megmondanám neki, hogy bízzák ránk az egészet, majd mi lerendezzük.

Szerencsére, a koma nem várt választ tőlem és az is szerencse, hogy arra nem is kellett válaszolnom. Mindenesetre megértettem, hogy miért volt Szász Ivánnak „más irányú elfoglaltsága”. De hát ez is beletartozott a „szolgálatba” és mint az a korábbiakból kitűnt, nagyon szerettem a francia konyhát. A másik strassburgi látogatás komoly intellektuális kihívással szolgált számomra. Arról volt szó, hogy az Európa Parlament halljában Ligeti György magyar emigráns zeneszerző tiszteletére kiállítást rendeztek és felkérték a magyar Állandó Képviselet vezetőjét, hogy vállalja fel a kiállítás megnyitásával kapcsolatos beszéd elmondását. Ezt a szép feladatot is 177

megkaptam Ivántól, akitől meg is kérdeztem, hogy hallott-e már Ligetit, de ő sem hallott tőle semmit. Gyorsan utána érdeklődtem és megtudtam, hogy a kortárs magyar zeneszerzők között ő az egyik legnagyobb és legismertebb. Mivel Ligetit én sem ismertem, maradtam a kortárs zenével kapcsolatos ismereteimnél. Történt még a hatvanas évek első felében, amikor első évemet töltöttem a brüsszeli magyar kereskedelmi kirendeltségen, hogy jelen lehettem egy a nagykövetségünkön tartott vonós négyes koncerten. Nem vagyok biztos benne, de mintha a Tátrai vonósnégyest hallgattuk volna. Minden esetre a koncert záródarabja „kortársmű” volt. Miután a vonós négyes tagjainak nem sikerült hangszereiket a darab közben elfűrészelniük, meg kérdeztem a vezető művészt, hogy mi a titka a modern zene élvezetének. A kapott választ máig is őrzöm és ez vezetett a Ligeti opus méltatásánál is. -

Nézze barátom – szólt hozzám a zeneművész – a modern zene a hallgatójában vagy a tetszést, vagy a felháborodást váltja ki. Tegyük fel, hogy magában az utóbbit. És tulajdonképpen ez az a pont, ahol feltárul a titok nyitja. A szerző célját elérte, hiszen már maga sem volt közömbös művével kapcsolatban.

Ez volt tehát a kiinduló pont a beszéd megírásához. Amikor aztán megismertem Ligeti György életének történetét és megtudtam, hogy erdélyi származású, ahonnan a zsidóüldözés miatt kellett elmenekülnie és Nyugat-Németországban telepedett le, akkor már tudtam, hogy a beszédírás titkát én is megtaláltam. A következő szöveg nem azonos azzal, amit elmondtam, de gondolatmenete annyira megmaradt emlékezetemben, hogy a megnyitóbeszéd rekonstruálásáért szinte szerzői szavatosságot vállalok. -

A következő pillanatokban felcsendülő hangoktól senki se várjon összhangot, vagy harmóniát. Egy művész keserű jajkiáltását fogjuk hallani egy olyan világról, amelyben napjaink szépségét a kakofónia borzalma ragadja el tőlünk. A mű atonálisan is a lélek emelkedését szolgálja, amelyet lehet értéssel, vagy meg nem értéssel fogadni, csak közönnyel elfordulni tőle nem lehet.

A beszéd további részeire már nem emlékszem, kezdeti izgalmam akkor enyhült egy kicsit, amikor a beállított pannókon megláttam a művész ott megjelent festő barátjának képillusztrációit, amelyeken nem volt más, mint a Ligeti által alkotott művek kottáinak felismerhetetlenségig elmaszatolt reprodukciója. Amikor a beszédet elmondtam, senki sem hagyta el a színhelyet, sőt az elhangzottakat a festőbarát könnyeit visszafojtva köszönte meg a betegsége miatt távollévő zeneművész nevében is. Az ezután felcsendülő zongoradarab viszont olyan vehemenciával szólalt meg, hogyha nem én lettem volna fővendég, akkor ijedtemben nem is tudom, hová szaladtam volna. Tulajdonképpen akkor csöppentem bele az állandó képviselet munkájába, amikor elkezdődtek az intenzív tárgyalások az un. Európa Megállapodás létrehozásáról. Dr. Juhász Endre államtitkár vezetésével havonta legalább egyszer, de lehet, hogy sűrűbben is, olyan nagy létszámú delegáció érkezett Brüsszelbe, hogy a kereskedelmi kirendeltség és az EGK misszió összes gépkocsiját igénybe véve kellett őket szállítanunk. Minthogy a delegáció általában vasárnap délelőtt érkezett és akkor nem volt Budapestről közvetlen járat Brüsszelbe, járműflottánkkal az Amszterdami Schipol repülőtérre kellett értük menni. Akik az én kocsimba kerültek, azok mindig jól jártak, mert hazainduláskor mindig Amszterdam felé

178

kerültem, ha nem is tudtunk kiszállni, de legalább végig vittem őket a városon és ezért a többieknek mindig várakozni kellett a képviseleten, mert mi érkeztünk utoljára. A delegációvezető ilyenkor mindenkit késő estig ott tartotta az értekezleten, még a csomagjaikat sem tehették le a szállodában. Juhász Bandi azt a módszert követte, hogy ilyenkor végig szeminarizálta a megállapodás tervezetét az összes jelenlévővel, de a tárgyalásokon már semmi szerepet sem adott nekik. Mivel ez már nem az én tárgyalásom volt, igyekeztem szerepemet a technikai feladatok ellátására korlátozni (a delegáció tagok liferálása109, ügyes bajos dolgaik intézése, stb.). Más lett volna a helyzet, ha az egyes tárgyalási feladatokat Bandi szétosztotta volna és például létesültek volna külön albizottságok, akkor azokban én is szívesen feladatot vállaltam volna. Így azután azzal oldottam fel a delegátustársak unalmas óráit, hogy a kötelező jelenlétet követően elvittem őket Brüsszel különböző sörözőibe, ahol késő éjszakákba nyúló beszélgetések között élveztük a „tárgyalások habos oldalát”. Lázárként a csókok lakomáján Végül azonban számomra is megnyílott a tér, hogy letegyem a magam obulusát a tárgyalások asztalára. Szász Iván az egyik reggeli megbeszélésen úgy üdvözölt engem, mint a tárgyalások eredményeként létrejött Európa Megállapodással kapcsolatos miniszterelnöki látogatás protokollfőnökét. Ilyen rendezvényt korábban csak TV híradókban láttam, vagy akkor, amikor az olasz és később a török miniszterelnöki látogatás népes fogadótársaságában, az államközi főosztályvezetőt helyettesítve, magam is résztvettem az ilyen magas szintű tárgyalásokon. Ahogy azt már jeleztem az operatív jellegű munkákban teljesen tapasztalatlan voltam, így valóban komoly kihívás előtt álltam. Minthogy megfogadtam, hogy minden feladatot szolgálatnak tekintek, zokszó nélkül vettem tudomásul főnökünk bejelentését. A megvalósítást az is nehezítette, hogy nem számíthattam a nagykövetség segítségére, hiszen abban az időben pozícióharc dúlt még a külügyi tárca és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztériuma között az EGK melletti állandó képviselet birtoklásáért. Így ha részükről valamire számíthattam, az legfeljebb a káröröm lehetett, amit a protokolláris téren bekövetkező ballépéseim miatt fognak sugározni felém. Budapestről viszont minden szakmai segítséget megkaptam a kormány kabinetirodájától, sőt a misszión is számíthattam az egyik másik illetékes szerv kiküldött munkatársának a tanácsaira. Hazulról azt a tájékoztatást kaptam, hogy az eseményt két napra tervezik, a delegáció nagyszámú kísérő személyzettel fog érkezni és az elszállásolásra a Hilton szállodát jelölték ki. Az aláírási ceremóniánál számítottak a három visegrádi ország, Csehszlovákia, Lengyelország és Magyarország miniszterelnökeinek, valamint a kíséretében lévő kormánytagok és magas rangú személyiségek részvételére. A következőkben azért számolok be részletesen az egész eseményről, mert menetközben derült ki, hogy micsoda óriási felelősség szállt a vállamra, de micsoda óriási lehetőség is arra, hogy egy személyben döntsek el számos fontos és számos jelentéktelen ügyben. Az Európa Megállapodást minden oldalról két személynek kellett aláírnia, az úgy nevezett ideiglenes alkalmazásról szóló megállapodást az erre a célra kormány-felhatalmazással 109

Szállítása

179

rendelkező miniszternek és magát az Európa Megállapodást a miniszterelnöknek. Ez a megkülönböztetés azért volt fontos, mert a nagymegállapodást a parlamentnek kellett ratifikálnia és az huzamosabb időt vett igénybe, az ideiglenes alkalmazás hatálya viszont azonnali volt, ezért az aláíráshoz elég volt a kormányfelhatalmazás is. A feladat bonyolultságának az érzékelésére legyen szabad felsorolnom, hogy kikkel és milyen szervezetekkel kellett érintkezésbe lépnem. Az Európai Gazdasági Közösség Tanácsa titkárságával az aláírás alaki és protokolláris ügyeiben, a csehszlovák és a lengyel nagykövettel a három miniszterelnök párhuzamos aláírásával kapcsolatos egyeztetés ügyében, a Hilton Szálló igazgatóságával az elszállásolás ügyében, a brüsszeli katonai repülőtér illetékeseivel a leszállási és felszállási engedélyek megadása, valamint a megérkezés és az eltávozás protokolláris kérdései ügyében és végül a belga titkosszolgálatok képviselőjével a delegáció Brüsszelben való tartózkodásával kapcsolatos biztonsági ügyekben (beleértve a mentőgépkocsik és kórházi kapacitások biztosítását is). Emellett a nagykövet és a követ szolgálati gépkocsiijainak kivételével a Brüsszelben működő magyar diplomáciai képviseletek gépkocsiflottája felett is rendelkezési jogom volt. Még most is beleborzadok abba, hogy mennyi lehetőség kínálkozott az ügyetlenségre és baklövésre. Akkor ezt nem éreztem, íróasztalom jobb felső fiókját a szent ügy rendelkezésére bocsátottam, minden felírtam és céduláztam (akkor még nem ismertem a számítógép rejtelmeit és azt, hogy az mennyi mindenre jó). Elsőként a biztonsági szolgálat embere keresett fel, megmutatta, hogy milyen kokárdákat fognak az események alatt viselni és azt is közölte, hogy a magyar biztonsági szolgálat embereivel csak személyemen keresztül fogja a kapcsolatot tartani. Egész idő alatt egyik se nézett a másikra, úgy tettek, mintha ott sem lettek volna. A szállodában a miniszterelnöknek lakosztályt, a többieknek egy fél emeletet foglaltunk le. Hazulról azt az eligazítást kaptam, hogy a szállóban egy titkárnő bevonásával még egy állandó titkárságot is létre kell hozni, gondoskodni kell a magyar és fontosabb nemzetközi sajtó termékeinek rendelkezésre bocsátásáról és a velem való állandó kapcsolat biztosításról. Úgy gondoltam, hogy Szász Iván titkárnőjét fogom felkérni, hogy a delegáció otttartózkodásának idejére költözzék a szállodába, de ő azt válaszolta, hogy -

Gyuri, ne szúrjon ki velem.

Ekkor hoztam meg önhatalmúlag azt a döntést, hogy a delegációt még megérkezésének napján hazautaztatom. Felhívtam a hazai protokollfőnököt és közöltem vele, hogy a belga biztonságiak azt javasolták, hogy a delegáció még aznap utazzék haza. (Ez természetesen nem volt igaz) Ehhez már azt is hozzá konfabuláltam110 , hogy én is azt olvastam a helyi lapokban, hogy a közelmúltban a szálló biztonsági őrei egy gyanús nőszemélyt távolítottak el a Hiltonból. Mivel az ügyet simán tudomásul vették, vérszemet kaptam és ez még kiderül a következőkből. A következő lépést, a Tanács kabinetirodájában tettem meg. Az ottani protokollfőnök tájékoztatott arról, hogy az esemény rövid 2-3 óra alatt fog lebonyolódni. A delegációk megérkezése után, a miniszterelnök az elnökségben és az ideiglenes megállapodást aláíró miniszter, valamint az EGK-hoz akkreditált nagykövet az ülésterem első sorában fog helyet 110

Vekerdi Tamás véleménye szerint a kis gyermekek szokták a valóság tényeit saját elképzeléseikkel összekeverni.

180

foglalni. A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően, ők azt hitték, hogy a külügyminiszter lesz a delegációban a második személy és ő fogja aláírni az ideiglenes megállapodást. Közöltem vele, hogy nálunk nem a külügyminiszter, hanem Kádár Béla, a nemzetközi gazdasági kapcsolatok minisztere írja alá az ideiglenes megállapodást és ezért ő lesz a delegáció második embere. Még arra is ügyeltem, hogy Kádár Béla nevét ott a szemem előtt helyesen írják be a magyar delegáció névsorába. (Az aláírási ceremónia bekövetkeztéig legalább ötször kellett a listáról Jeszenszky Géza külügyminiszter nevét a listáról levetetnem és helyébe Kádár Béla nevét beíratnom, a legutolsó alkalom az esemény elkezdése előtti percekben adódott, amikor személyesen húztam át a külügyminiszter nevét és írtam be saját kezűleg saját miniszterem nevét) Maga az esemény az EGK soros elnöke és a három visegrádi ország miniszterelnöke nyitó beszédével folytatódott, ezt követően írt alá a három miniszter, majd utánuk a három miniszterelnök. Az aláírást követően a három miniszterelnök és a három aláíró miniszter számára az EGK Tanácsának soros elnöke és a Bizottság elnöke, valamint a tagállamok külügyminiszterei adtak szűk körű ebédet, mialatt a delegációk többi tagjának ugyanazon az emeleten adtak álló fogadást. Az ebéddel és a fogadással az esemény be is fejeződött, mehetett mindenki oda, ahová akart. Ekkor jutott az eszembe, hogy a repülőgép indulásáig a delegációt vissza kellett volna vinni az állandó képviseletre és mivel a sok főnök mindig talál valami hibát, úgy döntöttem, hogy egy újabb csellel megrövidítem a látogatás okozta saját szenvedéseinket. A lengyel nagykövetet már jól ismertem, hiszen ő volt a nyugatiak szakszervezeti federációjának az a főtitkára, akivel évekkel korábban fogadtuk Gáspár Sándor SZOT főtitkár szalonkocsiját a Gare du Nord111-on. Megkérdeztem tőle, hogy nem akar-e egy rövid Visegrádi Kormányfői Találkozót szervezni az EGK és a repülőtér közötti uton lévő lengyel nagykövetségen. Mivel a nagykövet ezt örömmel vállalta, az elutazásig rendelkezésre álló időt sikerült kitöltenünk. Ezek után már csak a repülőtéri hatóságok maradtak hátra. Itt viszont azt sikerült elérnem, hogy a leszállási és felszállási engedélyeket úgy adják meg a három miniszterelnök különgépének, hogy a magyar gép érkezzen meg utoljára és távozzék elsőként. Ezzel újabb órákkal sikerült lerövidítenem saját kínjainkat. Megérkezett a nagy nap és vele együtt a delegáció. Az események pontosan a követték az általam kigondolt és mindenkivel leegyezetett tervet. Csak a kísérő csendőri különítményt felejtette el valaki értesíteni, hogy nem a szállóba kell a delegációt elkísérni. A belga biztonsági összekötőnek szóltam, hogy ha már rossz irányba indultak el, tegyenek egy tiszteletkört az Atomium felé és akkor csak „kézmosás”-ra kell a delegációt az állandó képviseletre elvinni. Ezután már következhetett a fő attrakció. Mindenki elfoglalta a helyét. Örömmel vettem észre Kádár Bélát az első sorban, mellette Gentscher nyugatnémet külügyminisztert híres sárga pulóverjében (ezt a divatot azóta is követem és mikor az elmúlt években valaki azt állapította meg, hogy ugyanolyan a pulóverem, mint Gentscher-é, akkor büszkén vállaltam a divatepigon szerepkört). Mivel a valamilyen oknál fogva későn érkező Jeszenszky Géza már nem kapott ülőhelyet, udvariasan átadtam neki az utolsó sorban elfoglalt helyemet.

111

Északi pályaudvar

181

Az elmondott beszédekből, azt a mondatot jegyeztem meg, amellyel Antall József miniszterelnökünk arra hivatkozott, hogy a tárgyalásokon felpanaszolt kemény tárgyalási magatartásunk annak volt köszönhető, hogy -

Mi, a szovjeten tanultunk meg tárgyalni – szólt miniszterelnöki magyarázat.

Az aláírás helyszínén már csak egy feladatom maradt, az ebédlőhöz vezető folyosóról átvezettem külügyminiszterünket az állófogadásra és ott rábíztam az ott lévő lengyel nagykövetre, hogy beszéljék meg a soronkövetkező visegrádi csúcsértekezlet kérdéseit. Íme, nekem is volt kabátügyem A visegrádi csúcsértekezleten örömmel fedeztem fel Emil Vosicky csehszlovák barátomat, aki – mint arról az előbbi részekben olvashattak - évekkel korábban oktatott ki a szocialista országok egységének fontosságáról. Most, mint valamelyik liberális párt képviselője ő volt a csehszlovák külügyminiszter kabinet főnöke. Már véget ért a csúcs értekezlet és készülődtünk a repülőtérre, amikor a ruhatárban nem találtam rá a télikabátomra. Hirtelen körül néztem és megláttam a kabátomat Vosicky főnökén, a csehszlovák külügyminiszteren. Gyorsan oda mentem, hogy kiváló csehnyelvtudásomat kamatoztathassam. -

Važeny Pane Ministr Zacharničny Věcy, to je muj kabát!112

Amikor rám csodálkozott, kinyitottam, kifordítottam kabátját és a „VOR” (Vörös Október Ruhagyár) emblémával igazoltam jogos tulajdonomat. Ezután már csak a megható búcsú pillanatai maradtak hátra. A magyar delegáció elsőként távozva elhaladt a másik két delegáció „díszsorfala” előtt és számomra úgy „szálltak el” – mint a „győzelmi zászló” a korabeli szovjet himnuszokban. Mivel mindez olyan gyorsan történt, hogy még arra is jutott idő, hogy visszatérjünk az irodánkba. Iván pezsgőt bontatott és büszkén közölte, hogy Antall Józseftől nagy dicséretet kapott a rendezésért. Erre föl Dienes Oehm Egon kollégám eléggé pimaszul azt vetette közbe, hogy -

De, Iván, hiszen az egészet a Gyuri csinálta - amire a másik kolléga, Gottfried Péter rávágta Mert a Gyuri azt is szeretettel teszi, amit egyébként utál csinálni.

Iván ezt követően fájront113-ot rendelt el és távozott. Mi pedig az egyik sörözőből mentünk a másikba és kora hajnalig ünnepeltük a Budapestre tartó repülőgép távozását. Az Európa, vagy más néven társulási megállapodás megkötésével elkezdődött az EGK Állandó Képviselet személyi állományának a feltöltése. Rövid néhány hónap alatt a külügy annyi új diplomatát küldött ki Brüsszelbe, hogy hamarosan egy új irodát kellett a közelben bérelni. Szász Iván helyzete is egyre kényelmetlenebbé vált, mert az Antall József miniszterelnökhöz rokon szálakkal is kapcsolódó külügyminiszter, Jeszenszky Géza egyre nehezebben viselte el, hogy az EGK-val való kapcsolattartás nem az ő kezében összpontosul. 112

113

Tisztelt Külügyminiszter Úr, ez az én kabátom! Vége van, be van fejezve (börtönszleng)

182

Kiérkezésem után valamivel több, mint egy évvel, úgy Húsvét tájékán Szász Iván az egyik reggel bejelentette, hogy tisztéről lemondott és hamarosan hazatér. Minthogy egyszerre két hivatalt vezetett, a kereskedelmi kirendeltséget Szilágyi István kereskedelmi titkárra, az állandó képviselet most már gazdasági osztályát, pedig rám mint rangidősre hagyta. A két hivatal továbbra is egy épületben, a kereskedelmi kirendeltségen működött, de a fenntartási ügyeket, beleértve a közös költségvetés kezelését Szilágyi Istvánra bízta. Ez számomra azért volt kedvező, mert a kiszolgáló személyzettel a továbbiakban sem kellett foglalkoznom, az anyagi ügyekkel sem kellett vesződnöm, ugyanakkor szakmai téren elértem ugyanazt a beosztást, mint amit a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján, mint a kereskedelmi kirendeltség vezetője töltöttem be. Egy év alatt másodosztályú kereskedelmi tanácsosból ismét visszaminősítettek első osztályú kereskedelmi tanácsosnak és legalább háromszor emelték a fizetésemet. Tehát már az a korábbi kikötés is megszűnt, hogy kiküldőm egy évvel korábban még nem tudott vezetői beosztást adni. Ez az új lehetőség azonban már korántsem érdekelt. A Brüsszelben ekkor bekövetkezett rendszerváltozás következtében egyre erősebbé vált a külügyesek nyomulása, emiatt alig vártam, hogy újból beosztott diplomatává minősülhessek vissza. Hogy milyen veszélyek fenyegettek, azt a következő eset is bizonyítja. Az egyik alkalommal, valami nagyon fontos információnak jutottam a birtokába, hogy mennyire fontosnak, az abból is kiderül, hogy egyáltalán miről volt szó, azt már el is felejthettem. A lényeg az, hogy azonnal értesítettem felügyelő miniszteremet, Kádár Bélát. Béla viszont nem volt Jeszenszkyvel valami jó viszonyban és amikor a kormányülésen erről ő tájékoztatta a miniszterelnököt, akkor Jeszenszky felháborodottan mondta, hogy erről az ügyről neki nincs semmi tudomása. Kádár állítólag azzal froclizta minisztertársát, hogy ő ugyan nem dicsekedne azzal, amit nem is tud. Másnap reggel Martonyi János, aki akkor már a külügyben volt közigazgatási államtitkár, mint a fúria hívott fel telefonon. -

Idefigyelj Gyuri, ha ilyen balfácánságokat csinálsz, akkor nem sokáig tudunk téged Brüsszelben megtartani – mondta, amire azzal válaszoltam, hogy mint új seprű a külügyben, jobban tenné, ha megnézné, hogyan lehet az, hogy a másutas táviratokat sem a miniszternek, sem neki, az államtitkárnak senki sem mutatta be.

Erre Martonyi megnyugodott , de bocsánatkérését meg sem várva, közöltem vele, hogy nagyon meg voltam elégedve azzal, hogy végső alkalommal beosztott diplomataként jöhettem ki Brüsszelbe és egyáltalán nem kívánok vezetői „babérok”-ra törni, különösen ilyen körülmények között, mint ami miatt most hívott fel telefonon. Amikor Szász Iván távozása után átmenetileg nekem kellett átvenni a képviselet vezetését, az előbbieket annyira ideglenesnek tekintettem, hogy emeleti kis szobámból nem is költöztem be a főnöki irodába. Csak olyankor mentem le az első emeletre, amikor a titkárság „megtöltötte” az aláírási dossziémat, amikor azonban a benne lévő leveleket „elintéztem”, azonnal mentem vissza „sajátmagam”-hoz. Az esetleges látogatókat sem a főnöki szobában, hanem a földszinti tanácsterem ülő garnitúrájánál fogadtam, ugyanúgy, mint a többi kollégám tette, ha hozzájuk érkeztek látogatók. Ennek a döntésnek azt az önfegyelmező szerepet szántam, hogy nehogy „nagyon megszokjam” az átmeneti vezető szerepet.

183

Amikor nyári szabadságra tértem haza, akkor még egyszer megnéztem, hogy minden úgy maradt-e a főnöki irodában, ahogy azt Szász Iván otthagyta. Emiatt nem is ért meglepetésként, hogy amikor saját minisztériumomban jelentkeztem az időközben már közigazgatási államtitkárrá avanzsált Juhász Bandinál, akkor ő a következőkkel fogadott. -

Mivel, tudjuk, hogy te a hangsúlyt nem a beosztásra, hanem inkább arra helyezed, hogy minél tovább maradhass Brüsszelben és helyedre ne kívánkozzanak mások, ezért úgy döntöttük, hogy Gottfried Péter nevezzük ki az állandó képviselet vezetőjének.

Erre azzal válaszoltam, hogy ha tőlem kértek volna javaslatot és is Péterre gondoltam volna, így a döntést megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. Amikor visszatértem a szabadságról, a frissen kinevezett Gottfried Péter még mindig a felső emeleti irodájában találtam, a nála megszokott, földön is heverő írástömegek között. Nekem kellett figyelmeztetnem arra, hogy ezt „kuplerájt” a főnöki szobában tovább is gondozhatja. Mondanom se kell, a fenti irodában maradt minden a régiben, de néhány hét múlva már a főnöki szobába se lehetett vendéget vinni. Ő is rákényszeredett a földszinti tárgyalóra. Ami a főnöki eligazítást illeti, a következőket mondta -

Gyuri, te úgyis tudod, hogy mit szeretsz csinálni, akkor meg mit magyarázzak neked. Egy dolgot azonban szeretnék, akkor ha fontos anyagokat, jelentéseket írok, szeretném, ha megnéznéd, nehogy valami marhaságot írjak le.

Ebben megegyeztünk, egymás után olvastam a jobbnál jobb jelentéseit, így még a fontos dolgokról sem maradtam le. Apropos jelentésírás. Kezdetben eléggé sok jelentést írtam. Ezekben részletes beszámolót adtam az EGK-val kapcsolatos történésekről, az egyes beszélgetésekből kapott információkról. A megérkezésem utáni első év komoly eseménye volt a Jacques Delors EGK bizottsági elnök által kezdeményezett un Fehér Könyv végrehajtása, amely tulajdonképpen az Egységes Belső Piac megvalósításának programja volt. Az Egységes Belső Piac tulajdonképpen az EGK keretében létrejött Közös Piac lényeges továbbfejlesztését jelentette, mivel a vámunión felépülő Közös Piacot az árukereskedelem szabadsága mellett kiterjesztette a további három terület: a szolgáltatások, a tőke és a munkaerő szabad forgalmára is. Erről készített nagy szabású érdemi jelentésemet, amelyet tulajdonképpen az Egységes Belső Piac monográfiájaként készítettem el, Szász Iván azzal adta vissza, hogy az állandó képviseletnek nem feladata az ilyen tanulmányok készítése, hanem inkább egy olyan feladatterv elkészítése, amelyben a hazai hatóságoknak megmondjuk, hogy a későbbi csatlakozás perspektívájában, kinek milyen feladatai vannak a Belső Piacra való felkészülés területén. Ez az eligazítás arra emlékezetett, hogy Szász Iván még kiküldetése előtt a KKM csoportfőnöke volt és azzal fordította maga ellen a minisztérium akkori főosztályvezetőit, hogy állandóan munkaterveket készíttetett velük és fogadtatott el a miniszterrel. Ezt, az egyes főosztályok autonómiájába való beavatkozásnak tűnő intézkedést azután mindenki igyekezett elszabotálni és lelazsálni. Iván kérésével nem kívántam vitatkozni, ezért azt a megoldást választottam, hogy az így készült anyagokat nem saját magam írtam alá az ő láttamozásával,

184

hanem neki készítettem el aláírásra, hogy odahaza ne engem szidjanak a minisztérium vezetői. Egy másik esetre is emlékszem. Valahonnan sikerült nagyon jó anyagokat és információkat szereznem, melyek alapján alapos tanulmányt készítettem arról, hogy Jacques Delors francia szocialista politikus távozásával minőségi értelemben véve milyen mértékben fog legyengülni az EGK Bizottságának politikai kormányzása és, hogy a Közösség irányításában hogy tolódik el a hangsúly a Bizottságról (azaz az integráció kormánya) a Tanácsra (azaz a tagállamok kormányközi együttműködési szervezete) javára. Jóllehet egy emlékiratban nem helyes a jelen történéséig extrapolálni, mégis kénytelen vagyok hangot adni annak az egyéni véleményemnek, hogy a Walter Hallstein-től a Jacques Delors-ig terjedő közel négy évtized volt az európai integráció föderatív irányba történő fejlődésének felemelkedő szakasza és azt követően napjainkig tart a kormányközi politikai kormányzás erősödésének folyamata. A német Hallstein, a holland Mansholt és a francia Delors egészen más súlycsoportba tartoztak, mint bármelyik más bizottsági elnök utánuk Már remekműveket se gyártottam Erre és más hasonló fajsúlyú jelentéseimre (például arra, hogy hogyan alakul Svájc kapcsolata az EGK-val, azt követően, hogy a népszavazáson leszavazták az Európai Gazdasági Térséghez történő csatlakozásuk lehetőségét) Juhász Banditól olyan üzenet érkezett, hogy Mikósdi Gyuri jelentései túlságosan elvontak és elvi jelentőségűek. Ezt követően „megsértődtem” és a hátra lévő évek folyamán saját kezdeményezésből egyetlen jelentést sem írtam, és képzeljék, hogy azok elmaradását soha senki se reklamálta. Egyetlen témakör azonban mégis akadt, ahol a hazaiak megelégedésére és saját ambícióim kiélésére sikerült hasznos jelentési tevékenységet folytatnom. A minisztérium bilaterális államközi főosztályainak ugyanis eszükbe jutott, hogy én Brüsszelben vagyok és segíthetném az ő munkájukat. Amikor valamelyik EGK-n kívüli országgal államközi tárgyalást terveztek, akkor megküldték nekem tárgyalási elképzeléseiket és kérték, hogy érdeklődjek a Bizottság illetékes főigazgatóságán az EGK-nak az adott országgal kapcsolatos álláspontjáról. A kereskedelmi főigazgatóság összes illetékes referatúráján rendkívül kedvező fogadtatásra találtam. Szinte mindenhol egy-egy tartalmas kiselőadást kaptam a közösségi pozícióról és azt is köszönettel vették, hogy tájékoztatást kaptak a magyar elképzelésekről. A kapott feladat teljesítését azzal is megtoldottam, hogy az ügyben felkerestem az adott ország EGK-hoz akkreditált. állandó képviseletét is és a velük tervezett bilaterális tárgyalásainkra hivatkozva, megkérdeztem mi az ő politikájuk az EGK-val kapcsolatban. E feladatok teljesítése során már csak a Törökországgal kapcsolatos megkeresés teljesítésére emlékszem. Az akkor kapott információk fő üzenetei szerintem máig is érvényesek. A Bizottságnál elmondták, hogy belátható időn belül nem kívánják meghaladni a Törökországgal kötött vámunió kereteit, így a csatlakozásról folyatott tárgyalások „l’art pour l’art”114 jellegűek. A török képviselet első beosztottja csupán azzal összegezte tájékoztatóját, hogy Törökország bármennyire világi állam, az EGK őket muszlim országnak tekinti. Mint már említettem ez az öt és fél év, amelyet ismét Brüsszelben töltöttem az állandó változások időszaka volt. Szász Iván távozásával nemcsak Gottfried Péter lett a főnököm, de a 114

„Művészet a művészetért”, ami ebben az esetben a tárgyalások öncélúságát jelenti és egyelőre nem szolgál más célt.

185

külügyesek azt is elérték, hogy a képviselet vezetését az Antall kormány által a belgákhoz és a luxemburgiakhoz akkreditált nagykövet, Granasztói György vegye át. Az új nagykövet politikai feladata az volt, hogy az EGK illetékesei felé reprezentálja a Magyarországon bekövetkezett politikai változásokat. A képviselet politikai és gazdasági és kereskedelempolitikai osztályokra osztása számunkra azzal az előnnyel járt, hogy az MDF-es hátterű nagykövet gondjaira hagyhattuk a párt-állami rendszerben nevelkedett „külügyér”eket és a gazdasági tárcák kiküldötteiből megalakíthattuk a képviselet gazdaság- és kereskedelempolitikai osztályát. Granasztói nagykövet eredeti szakmája történész professzori volt, így tőlünk csupán azt kérdezte, hogy tudjuk-e feladatunkat és mivel arra pozitív választ kapott, semmibe sem avatkozott be, gondosan aláírva azokat a jelentéseket, vagy okmányokat, amelyeket e célból terjesztettük eléje. Hamarosan újabb változás következett be, az időközben elhunyt Antall miniszterelnököt váltó Boross Péter kormányát a Horn kormány váltotta fel. Gottfried Pétert hazahívták az Iparikereskedelmi Minisztérium EGK-ügyi államtitkárának és Granasztói nagykövetet Dr. Juhász Endre váltotta. Ez a váltás engem annyiban érintett, hogy, mint rangidőst, megint engem neveztek ki az előbb említett gazdaság- és kereskedelempolitikai osztály vezetőjének és a nagykövet helyettesének. Az előléptetés megint fizetésemeléssel járt, így presztisben és anyagiakban most már tényleg megint ott voltam, mint Gottfried kinevezése előtt. Ebből is látszik, hogy Gottfried személye azért volt nálam alkalmasabb, mert belőle lehetett államtitkárt csinálni, belőlem, pedig már nem.

A külkereskedelem utolsó mohikánja voltam Juhász Bandit viszont már azzal a határozott utasítással küldték Brüsszelbe, hogy számolja fel a továbbra is a Kereskedelmi és Ipari Minisztérium irányítása alá tartozó részlegünk önállóságát és kvázi gleihschaltoljon115 bennünket. Ezt a szándékát azonban, mindaddig ameddig posztomon maradtam sikerült megakadályoznom, illetve elszabotálnom. Ezt azért tehettem meg, mert költségvetésileg és szakmai irányítás szempontjából továbbra is saját minisztériumom alatt maradtam és abból indultam ki, hogy „aki fizeti a cechet, az rendeli a nótát is”. Ehhez a renitens magatartásomhoz, hazulról minden „szimpátiát” és ami fontosabb támogatást is megkaptam. Hamar felismerték ugyanis otthon, hogy a külügyi irányítás alá rendelésünkkel indirekt módon szivattyúztak volna el tárcánktól költségvetési forrásokat. Amikor ezt Bandi már megtehette, akkor én már nem voltam Brüsszelben. Így lehettem az az „egyszeri partizán, aki még akkor is robbantgatta a hidakat a tajgán, amikor a háború már régen befejeződött”. Különös módját találtam az ellenszegülésnek akkor, amikor első ízben került sor arra, hogy Kovács László magyar külügyminisztert meghívják az EGK Tanácsának ülésére. Budapestről olyan nagy delegáció érkezett vele, hogy mozgósítani kellett a brüsszeli magyar külképviseletek teljes gépkocsi parkját ahhoz, hogy Kovács Lászlót és kíséretét le lehessen vinni Luxemburgba. Juhász Bandi közölte, hogy ehhez az én szolgálati gépkocsimat is igénybe kell vennie és amikor ellenkeztem, akkor közölte, hogy mint nagykövetnek joga van arra, hogy utasítson a kocsi átadására. Ekkor vezettem be azt a módszert, hogy ha valamire utasítani akart, akkor annak teljesítését „tisztelettel megtagadtam”, tudni illik, Bandinak, mint jogásznak tudnia kellett, hogy az utasításra akkor még nem volt semmi jogalapja. 115

Erőszakos egyformává tétel, egyformásító irányítás, egyformásítás.

186

Természetesen tudtam, hogy az oktalan kakaskodásnak nem volt semmi értelme, ezért közöltem vele, ha engem is beválaszt a delegációba, akkor szívesen részt veszek én is az ülésen és még 3-4 utast is magammal viszek. Ettől kezdve Bandi sohasem erőszakoskodott, hanem igyekezett koromra és beosztásomra tekintettel lenni. Ez a külügyminiszteri látogatás más szempontból is érdekes volt számomra. Ez volt az első eset, hogy a Tanács ülésére meghívták mindazokat a volt KGST országokat, amelyekkel az EGK már megkötötte az un. Európa (társulási) Megállapodásokat. Kovács László is nagy reverenciával készült az első „fellépésre”. Minden simán ment, a többi „parvenű” 116 között az ö felszólalása volt az egyik legjobban fogadott. Csupán azt a hibát nem kellett volna elkövetnie, hogy nem nézte meg, hogy „buzgó mócsing” beosztottai miket tettek be tárgyalási dossziéjába. Ebben benne volt az, hogy Kovács javasolja, az akkor életbelépett, a határformalitásokat eltörlő schengeni egyezményt terjesszék ki a társulási megállapodások országaira is. Ha elolvasta, vagy ellenőriztette volna az adatokat, akkor kiderült volna, hogy a schengeni egyezmény bevezető része, vagy első cikkelye azzal kezdődik, hogy az abban foglalt rendelkezések azokra az EGK tagállamokra vonatkoznak, amelyek az egyezményhez csatlakoztak. Magyarország pedig se nem volt EGK tagállam, se nem volt a megállapodás aláírója. A Tanács ülése „ennek ellenére” szép simán lement. Alain Juppé, külügyminiszter aki Franciaország nevében volt a Tanács soros elnöke, mind az ülésen, mind az azt követő sajtókonferencián meleg szavakkal értékelte az ülés „történelmi jelentőségét” és ismertette a megtárgyalt egyéb kérdéseket. Kovács László a sajtókonferencia után, kicsit méltatlankodva jegyezte meg -

Nem értem, hogy Alain miért nem említette meg azt, hogy milyen fontos javaslatot terjesztettem elő az ülésen. Dehogynem –válaszoltam úgy, hogy azok a „vizesnyolcasok” is hallják, akik ezt az ostobaságot „bestéberkedték” a beszédbe –az, hogy javaslatodról nem tett említést, az volt a francia diplomaták udvarias válasza.

Egyébként itt kell megjegyeznem, hogy a későbbiek során Kovács kiválóan sajátította el a külügyminiszteri mesterséget és később a vám- és adóügyekben is okosan használta fel mindazokat az anyagokat, amelyet számára a Bizottság illetékes főigazgatósága előkészített. Ezt, mint volt vámpolitikai osztályvezető és a fogyasztási adókból (ÁFA és jövedéki adó) doktorált közgazdász mondom. Hogyan teszteltem Schengent? Schengenhez egyébként személyes emlék is fűz. Azt hiszem 1993 környékén, nem sokkal az után, hogy életbe lépett a schengeni egyezmény, a nálam vendégeskedő fiammal Maubeugetől egy kicsit északra átléptük a belga-francia határt. A külföldi utakra sohasem használtam a szolgálati gépkocsit, így magyar „felségjelű” kis 1300-as Ladánkkal vágtunk neki a kirándulásnak. A határátkelőhelyről már eltűntek a határőrök és a vámosok, így zavartalanul tapasztaltuk meg, hogy mit jelent a határok „leomlása” a gyakorlatban.

116

Újonnan jött.

187

Alig, hogy elhagytuk az üres bódékat, az út menti bozótosból egy regiment egyenruhás rohant ki és határozott mozdulatokkal leparancsoltak bennünket az útról. Egyikük az ablakhoz lépett, a többiek fenyegetően „helyezték magukat szolgálatba” a Lada előtt és mögött. Amikor átnyújtottam diplomata útlevelemet, akkor viszont ők lepődtek meg egy pillanatra. Kérdezőm forgatja-forgatja az útlevelet, egyszer csak megkérdezi -

-

Maga doktor? –ehhez illik tudni, hogy a franciáknál a doktori cím csak az orvosokat illeti meg, az egyéb szakmányok képviselőit más címekkel illetik. Igen doktor, de nem orvos, hanem diplomata, aki a brüsszeli magyar diplomáciai képviseleten dolgozik. Ha nem orvos, akkor mit csinál? Én vagyok a vámügyi attaché és hatóságaim megbízásából, most éppen azt tanulmányozom, hogy hogyan működik a vám- és határformalitások nélküli szabad forgalom a schengeni egyezmény életbelépése után. Foutez-moi117..- harapta el, amit mondani akart, majd szalutálva váltott át a szokásos elköszönésre: Allez, circuler!118

A különböző történések, változások közegében egyre jobban erősödött meg bennem az érzés, hogy pályafutásomnak ebben a mindent lezáró szakaszában, anélkül is, hogy azt akartam volna, a történelem pergő gyorsassággal pergő forgószínpadára kerültem. Amennyiben csak arra utalok, hogy kiérkezésem alig tíz hónapja alatt született meg a rendszerváltást nemzetközi szerződésbe iktató Európa Megállapodás, amely a szembenállásból társulásba emelte át az Európai Gazdasági Közösséggel megvalósított kapcsolatainkat és ott tartózkodásom alig több, mint fél évtizede alatt jutott el ez a közösség az egységes belső piacon keresztül a közös külés biztonságpolitikát, valamint a bel- és igazságügyeket is felölelő Európai Unióba, továbbá, hogy a porondról való távozásom előtt fogadták el az Unióhoz való csatlakozási kérelmünket és határozták meg annak kritériumrendszerét, továbbá napirendjét, akkor még most is szédelegve gondolok vissza arra, hogy milyen idők, milyen tanúja lehettem annak a fejezetnek a lapjain, amelynek a Jutalomjáték címet adtam. Mint valami élő panoptikum nagy kiállítási termében jelentek meg az Európai Unió Állandó Képviseletén a magyar politikai és gazdasági élet színes forgatagának jeles képviselői, volt és egyszer volt, de még egyszer arra a posztra igyekvő miniszterelnökök, miniszterek pártvezérek, politikai felkentek és aprószentek. Jöttek a beérkezettek, a nagy önmegvalósítók, a Tálentom ígérethordozói, a megmérettetésre várakozók és később könnyűnek találtatottak. Eközben számos, szorgalmas és tehetséges szakemberrel találkoztam, akik nem a karrier magaslatait, hanem a mesterségbeli tudás kihívásait fürkészték. Velük jó volt együtt dolgozni és egyről kettőre menni. Alig tudnám felsorolni, hogy ezekben az években, mennyi mindennel foglakozhattam a magam választotta területeken, mennyi korábban megismert, vagy újabban feltárt szakmai kapcsolatot sikerült élő és bármikor előhívható partnerségre váltanom. Ebben a munkában nagy segítségemre volt Paulette Daloze belga titkárnőnk, aki a múlt század hetvenes éveitől kezdve, még a jelen visszaemlékezés megírásának időpontjában is ott dolgozik a

117 118

Foutez-moi le camp /magyarul/. Menjen a francba! Gyerünk, közlekedjék!

188

kereskedelmi kirendeltségből állandó képviseletté „avanzsált” külképviseleten. Szervezési képességét példázzák a következő esetek:

Lukra futtattam a minisztert Még utolsó kiküldetésem első két évében történt, hogy az Antall kormány több minisztere egyszerre tartózkodott „felségterületünkön”. Közülük nekem jutott Schamschula György (van, aki még emlékszik erre a névre?) közlekedési miniszter, akinek valamilyen oknál fogva egy fél napra nem sikerült programot találni. Szólok Paulette-nek -

Paulette, hívja fel a STIB119-t és mondja meg, hogy itt van egy élő magyar közlekedési miniszter, aki szeretné megnézni a brüsszeli metró felavatás előtt álló szakaszát.

Schamschulának természetesen fogalma sem volt arról, hogy mit szeretne, tulajdonképpen engem érdekelt a dolog és kapóra jött ehhez, hogy a STIB-nek egy miniszteri skalpot tudtam felmutatni. Paulette szervezésében a következő módon „állott elő” a miniszteri látogatás: A megjelölt helyen és időben a STIB vezérigazgatója, főmérnöke, főmenetirányítója és az építkezés ügyeletes művezetője, valamint egy magyar és belga zászlóval fellobogózott villamos120 várt bennünket. Szerencsére időben sikerült a magyar zászlót levetetnem, mert azon még az a címer volt, amelyet 1956-ban a külügyi ablakomból láttam kivágni a Bem téren. A kölcsönös bemutatkozások és örömködések után felszálltunk a vadonat újan felújított villamosra, amelyet a főmérnök vezetett. Már jól benne jártunk az alagútban, amikor bekövetkezett a „se, kép se, hang” tényálladéka, az összes fény kialudt, a kocsi leállt az alagútban. Néma csend és várakozás. Fejemben azt járt, hogy szegény Paulette nem így rendelte meg a heppeninget. Egy idő után előkerültek a „talky-walky”121 készülékek és hamarosan élvezettel hallgattuk, hogyha Luther Márton plattedeutsch122-ra fordította volna le a bibliát, akkor az isteni kinyilatkoztatások is milyen szépen zöngésültek volna a flamand nyelv tolmácsolásában. A feszültség oldása érdekében gyorsan elmondtam Schamschulának a flamand nyelv keletkezéstörténetét, mely szerint ez a nyelv úgy keletkezett, hogy egy részeg angol matróz megkísérelt németül beszélni. Eközben a flamand nyelvű dialógus csodát tett, mert „lőn világosság”, a villamos akkumlátortöltője felmordult és elindultunk a felföld fényei felé. Hamarosan kiderült, hogy az alagútban dolgozó műszakiakat elfelejtették értesíteni a jeles látogatásról, úgy hogy azok, amikor munkaidejük letelt, a főkapcsolót lekapcsolták, sőt még a rácsos kaput is rázárták az alagútra. Mindenesetre a miniszter kísérői jól mosolyogtak azon, hogy a Kazán- és Gyárkéményépítő Vállalat főkönyvelői székéből katapultált miniszter

119

Société Intercommunale de Transport de Bruxelles (Brüsszeli Önkormányzatközi Közlekedési Társaság, a BKV helyi megfelelője). 120 Azért villamos, mert a metrónak ez a szakasza, un. könnyű metró volt, ahol az alagútban nem metrószerelvények, hanem villamosjáratok közlekedtek. Engem, pedig azért érdekelt személyesen a dolog, mert a lakásom melletti 23-as villamost tervezték ezen a vonalon a város központjába bevinni. 121 Rádiótelefonok, mert akkor még a mobilt telefonok nem voltak elterjedtek. 122 Németalföldi tájnyelv

189

nemcsak akkor faragott rá, amikor Antall József nem neki adta a pénzügyminiszteri tárcát, hanem az általa emiatt utált közlekedési ágazat vezetőjének balul sikerült látogatásán. Szabó Iván MDF-es iparügyi miniszter viszont sokkal jobban járt velem. Az igaz, hogy az MDF a parlamenti választást már elveszítette, de az új kormány még nem alakult meg, és ezért a lelépő miniszter utazási keretéből a „fáradt gőzt leengedendő” ő is úgy határozott, hogy megjárja Brüsszel városát. Az időkitöltés feladatát megint rámbízták, tapintatból úgy határoztam, hogy az EGK bizottságának pénzügyi biztosa helyett, inkább turisztikai programot szervezek számára levezetés képen. Paulette megint mestermunkát végzett. Elővezette Brüsszel főpolgármesterét, aki keresztényszocialista lévén, tulajdonképpen Szabó Iván politikai druszája volt. A brüsszeli városháza a főváros idegenforgalmi nevezetessége, amely a hasonló hírnévnek örvendő Gran’Place-on, alias Groote Markt-on volt akkor is és még most is található. Az épület összes termeit megjárva, az idegenvezető lelkes magyarázatait meghallgatva végül a főpolgármester fogadott bennünket. Úgy látszik megfelelő módon felkészítették a látogatásra, mert rögtön azt kérdezte, hogy kit köszönthet illusztris vendégében a távozó, vagy a győztes kormány miniszterét. Amikor Szabó Iván közölte, hogy az előbbit, akkor a főpolgármester, aki volt már kormánypárti és ellenzéki, hirtelen pezsgősüveget varázsoltatott elő és javasolta, hogy igyunk a forgandó szerencsére és arra, hogy ez a demokrácia. Egy későbbi alkalommal Paulette jóvoltából Medgyessy Péter és Fekete János (van aki, ezeket a neveket nem ismeri?) látogatta végig Luxemburgban és Brüsszelben az EGK Bizottságának és az Európai Beruházási és Fejlesztési Bankjának összes elérhető pénz- és bankügyi nobilitását. A program roppant egyszerűen állt össze. Épp azon a nyáron lett Medgyessy Péter a Magyar Fejlesztési és Beruházási Bank elnök-vezérigazgatója, amikor odahaza nyári szabadságomat töltöttem. Vele való kapcsolatom onnan datálódott, hogy az 1968-as évek során, mint két fiatal osztályvezető együtt vettünk részt a tárcaközi vámtarifa bizottság munkájában A vámtarifára vonatkozó kormány- és miniszteri rendeleteket én a külkereskedelmi, ő a pénzügyi tárca nevében egyeztette első olvasatban. Amikor a Bank titkárságon bejelentkeztem hozzá, akkor beiktatása reggelén fogadott. Röviden csak annyit mondtam neki, hogy tudjon róla, Brüsszelben vagyok és ha bankvezetői minőségében szüksége lehet valamiféle EU-s kapcsolatra, akkor üzenjen. Nem is kellett sokáig várnom arra, hogy felhívjon telefonon, az egyik alkalommal közölte, hogy Fekete Jánossal az egyik luxemburgi bankban lesz elintézni valójuk és, ha tudok nekik 2-3 napos hasznos programot szervezni, akkor szívesen igénybe vennék segítségemet. Igy került sor arra, hogy leutaztam értük Luxemburgba és ott nyomban három főosztályon fogadták őket. Hasonlóan volt szoros a program Brüsszelben is. Segítségem a full service kategóriába tartozott, én találtam ki, hova menjenek, én voltak a kísérőjük és bemutatójuk és egyben a gépkocsivezetőjük is. Magán jellegű vásárlásaiknál és szállófoglalásaiknál ügyeltem arra, hogy bankmenedzseri ellátmányhoz illő ellátásban részesüljenek. Olyan üzletekbe és szállodákba vittem el őket, amelyeket egy átlagosan kistaférozott miniszter, vagy főtisztviselő messze elkerült. Paulette-tel nagyszerűen lehetett együttdolgozni: én voltam az értelmi szerző, ő a kivitelező és szervező. Az egyik látogatásnál, amikor az adott hivatal garázspincéjébe hajtottunk le, a sorompókezelő nevemen szólítva engedett le bennünket. Medgyessy Péter megkérdezte -

Gyuri, hogy lehet az, hogy téged mindenütt név szerint ismernek?

190

-

Úgy, hogy az utcán való parkolást elkerülendő, belga titkárnőnket megkértem, arra, hogy mindenütt jelentsen be bennünket mélygarázs-beli parkolásra. Látod Péter – szólalt meg Fekete János – ő még ahhoz a generációhoz tartozik, amely gondol mindenre.

Egy másik alkalommal én telefonáltam Medgyessy Péternek azzal, hogy az egyik közismert politológiai intézetnél elintéztem, hogy mint volt magyar pénzügyminiszter és jelenlegi fejlesztési és befektetési bank elnök-vezérigazgatója hajlandó leszel előadást tartani az átmenet kihívásairól és megoldási lehetőségeiről. Az ötletet Medgyessy azonnal elfogadta és hamarosan, megfelelő hírverés mellett, előadását sikeresen meg is tartotta. Úgy voltam, mint Salamon Béla bácsi a „Ha én egyszer kinyitom a számat” című kabarétréfában: „Fog ez menni, fog ez menni” – bátorítottam magamat a további jeles cselekedetekre.

Néhanapján haza is látogattam Arra is gondot fordítottam, hogy a jeles tisztek viselőit Brüsszelbe ne csak importáljam, hanem brüsszeli megfelelőit Magyarországra exportáljam is. Igy vittem el Budapestre a vám és adóügyi főigazgatóság egyesült királyság-beli származású vezetőjét. Amikor elvittem saját miniszterem államtitkárához, akkor – általános meglepetésünkre – az illető azzal kezdte, hogy több évtizedes késéssel ugyan, de gratulált válogatottunknak a Wembley Stadionban aratott 6:3- as diadalához. Ekkor derült ki ugyanis hogy a főigazgató nem angol, hanem skót. Egyik alkalommal azt találtam ki, hogy meg kellene ismételni Hermann Muegge regionális magyarországi turnéját, de most az EGK Bizottság regionális főigazgatóságának szerepeltetésével. Azidőtájt már napirendre került az EU-hoz való csatlakozásunk és arra gondoltam, hogy ezt a „jószolgálati missziót” fel lehetne használni a csatlakozási tárgyalások és főleg az európai strukturális alapok „megfejésének” előkészítésére. A hazai szervezést az Önkormányzati és Területfejlesztési Minisztérium vállalta magára. Itt is bebizonyosodott azonban annak igazsága, hogy „Nem léphetsz kétszer ugyanabba folyóba”. A budapesti indító értekezletet most nem a Kamarában, hanem az illetékes minisztériumban tartották. A főigazgatóság küldötteit az illetékes minisztériumban Szili Katalin államtitkár fogadta, majd az azt követő konferencián a regionális politikával foglalkozó főtisztviselők, parlamenti bizottsági elnökök és a területfejlesztéssel foglalkozó tudományos élet legkiemelkedőbb reprezentánsai vettek részt. Mind a vendégek, mind a vendéglátók „értették egymást”, szinte érezni lehetett, hogy ugyanazon a nyelven beszélnek. Örültem neki, hogy ötletemmel „beletrafáltam” a helyes irányba és mindez megnyugtatott. A vidéki látogatások, korántsem voltak olyanok, amelyekre büszke lehetnék. A Mueggejékkel bejárt négyszög (Sopron, Nyíregyháza. Szeged és Pécs) helyett a Miskolc, Nyíregyháza, Győr) háromszöget ajánlották a szervezők, de valójában nem az ország területi leképzése történt meg a programban, hanem az ország kelet-nyugati kettészakadásának „dokumentálása”. Számomra az volt a megdöbbentő, hogy a regionális események során a szervezők szinte nem is vettek tudomást arról, hogy eljöttek hozzájuk az EU legjobb regionális szakértői, mert a kialakult dialógus nem a vendégek és vendéglátók, hanem az utóbbiak között valósult meg. A regionális főigazgatóság szakembereivel „úgy néztünk, mint 191

a moziban”. Ha csendben kisomfordáltunk volna a teremből, a konferencia vidáman folytatódott volna tovább nélkülünk is. Én, aki évekre kiszakadtam a hazai valóságból, most saját benyomásaim alapján tapasztaltam meg, hogy a hazai politika hová „konkludálódott”. Itt a régió már csak a vitatkozás alibijeként merült föl, a vezérmotívum nem a közös tenniakarás, hanem a kormány és ellenzék közötti ellenszegülés volt. Na, Mikósdi, Cave canem123 mondtam magamnak, térj vissza brüsszeli elefánttornyod elíziumi magasságába és ne bánd azt, hogy ebben a játékban már nem osztanak szerepet számodra. A magam választotta területeken viszont még mindig találtam hasznos munkát. Egyre gyakrabban érkeztek delegációk, vagy pontosabban mondva szakértői csoportok Brüsszelbe, amelyek a Bizottság különböző főigazgatóságain vettek részt a társasági megállapodás végrehajtásával kapcsolatos megbeszéléseken. Mindannyijukat vártam a repülőtéren, munkanapokon vittem őket az ülésekre, azokon magam is résztvettem, esténként mentünk sörözgetni és feladatuk végeztével vittem őket vissza a repülőtérre. Alig, hogy elment egyik társaság, jött a másik, volt amikor szimultánozni is kényszerültem, egyik csoport tárgyalásairól mentem a másikra. Ezeken a tárgyalásokon, vagy szakértői értekezleteken olyan fontos technikai kérdésekről volt szó, amelyek révén a magyar vámigazgatás, vagy engedélyezési rendszer egyre közelebb került az EGK követelményrendszereihez. A közlekedésiek többek között arról tárgyaltak, hogy az EU hogyan kapcsolódhatna be a Duna, mint a kontinens nyugati és kelet, délkeleti részét összekötő nemzetközi vízi út szabályozásába és a Nemzetközi Dunabizottság munkájába. Az ő feladatuk volt a vasúti és közúti rendszerek rekonstrukciójához szükséges európai pénzek mobilizálása is. Apró epizódja itteni közreműködésemnek, hogy amikor a Budapest-Vác fél-autópályát semmiképpen sem akarták bevenni az európai finanszírozási programba, akkor azt javasoltam a magyar szakértőknek, hogy mondják azt, ez az út lesz, az ugyancsak csatlakozás előtt álló Szlovákia és Lengyelország irányába vezető Észak-Dél-i európai főközlekedési folyosó. Amikor a javaslatot elfogadták, akkor nagyon örültem, hogy ha kis mértékben, de én is le tudtam valamit tenni a közlekedésiek asztalára. Pankin „úr” brüsszeli látogatása Az egyik alkalommal telefonáltak az Európai Energia konferencián résztvevő magyar delegációból, hogy a konferencián résztvevő orosz delegációból, valami-féle Pankin úr keresett engem. Ott hagytam csapot-papot és rohantam a konferencia színhelyére, ahol egy kicsit őszebb hajjal, de változatlan vitalitással köszöntött a szovjet kereskedelmi diplomácia nagy öregje, akivel Genfben, főleg Nyerges János felvezetésében sokat találkoztunk. Kellemes kora őszi idő volt, úgy hogy kiültünk a konferenciaközpont melletti kis tér egyik sörözőjének teraszára és egy egész délutánt végigbeszélgettünk. Pankin tőlem tudta meg, hogy Nyerges János meghalt, én meg tőle azt, hogy amikor régi közös ismerősünket, a később miniszterelnöki szintig eljutó bulgár Lukanovot a nyílt utcán lelőtték, akkor Pankinék vették magukhoz Lukanov egyetemista lányát és ők nevelik az óta is.

123

Vigyázz a kutyára vagy Óvakodj a kutyától! (A portákra vagy kőfalakra írt feliratot a ma is használatos „Harapós kutya” vagy „Vigyázz, a kutya harap” vagy „Figyelem! Kutyával őrzött terület!” értelemben is használták.

192

Elmeséltem Pankinnak, hogy Nyerges, aki eléggé sok borsot tört a szovjetek orra alá, de ugyanakkor végig megmaradt kommunistának, tulajdonképpen együtt halt meg azzal a rendszerrel, amelynek odahaza soha el nem ismert, de nemzetközileg nagyra tartott különös figurája volt. Pankin elmesélte, hogy amikor az UNCTAD titkárságán befejeződött igazgatói állása, akkor nyugdíjba vonult, de most az orosz föderáció kormányának felkérése alapján tanácsadói feladatokat lát el az energiakonferencián résztvevő orosz delegáció mellett. Pankinnak azt is elmeséltem, hogy Nyergest a regnáló magyar miniszterelnök életrajzi megemlékezéseiben, úgy aposztrofálta, hogy a KGB megbízása alapján akarta megakadályozni a magyar-EGK kereskedelmi és együttműködési megállapodás megkötését. Pankin ezen jót nevezett, mivel pontosan tudta, hogy Nyerges az általa megtárgyalt GATT csatlakozási jegyzőkönyvben foglaltakat védte féltékenyen és nem az EGK-val való kapcsolatokat akarta megakadályozni. Elmeséltem neki azt is, hogy Nyerges és Kawan a genfi tó partján azért siránkozott együttesen, hogy mindkettőjüket egyszerre távolították el a bilaterális tárgyalások környékéről. Mindezek után azt hiszem itt az ideje annak, hogy visszaemlékezéseim megírását befejezzem. Annyit szeretnék csupán hozzátenni, hogy harmadik brüsszeli tartózkodásomat különösen az tette kellemessé, hogy már nem terhelte a későbbi karrierépítés kolonca, a magam választotta területeken végzett hasznos apró munka teljesen kitöltötte hétköznapjaimat, a hétvégék viszont bőséges tárházát nyújtották annak, hogy feleségemmel bejárjuk a Benelux államok összes zugait. Szabadságunk terhére még arra is jutott idő és lehetőség, hogy háromszor látogassunk el Angliába, vasúton Madridba és gépkocsin, Hamburgon keresztül szárazföldön lépjünk át Dániába. Párizs, Aachen, Trier, Köln és Bonn egy napos útként szerepelt gyakran hétvégi programjainkban. A szabadságokra való oda visszautazást az útvonalak variálgatásával oldottuk meg. Budapest és Brüsszel között alig volt olyan nevezetes város, amely ne került volna fel útjaink térképére. Mindeközben pedig ott volt Brüsszel, alig maradt a városnak olyan része, amelyet ne bolyongtam volna olyankor, amikor nem indultunk nagyobb kirándulásra. Minthogy szabadságra mindig augusztusban jöttünk, különösen június második felében és júliusban élvezhettük az ottani nyár kellemesen hűvös melegét. Amikor feleségem az unoka miatt néhanéha haza utazott, akkor többször megtettem, hogy este 6 órakor elindultam a belga tengerpartra, Ostende-ba, Niewportba, vagy Knokkéba és este 10 órakor még ott napoztam valamelyik söröző teraszán, hogy az egy óra múlva bekövetkező naplemente után éjjel félegyre ismét hazaérjek. Amikor közeledett a hazaköltözés, akkor feleségemmel naponta egy-egy csomagot készítetünk össze, majd másnap reggel azt bevittem a kirendeltség pincéjébe. 1996 augusztusának végére ürült ki teljesen a lakásunk. Csomagolás közben még megírtam Számadás124 című versemet és másnap 1996 július 30.-án hazaindultunk és befejeztem közel 42 éves aktív pályafutásomat.

Epilógus

124

Lásd a Végjegyzet 4. számú bejegyzését

193

Akárhogy is számolom, több mint négy és fél évtizedes az a történet, amelynek a végére értem. Nyugdíjas éveim száma is elérte már a másfél évtizedet. Volt időm tehát arra, hogy kedves szakmai életem emlékeire megfelelő letisztulás után tekintsek vissza. Azt hiszem a nemzetközi kereskedelem- és vámpolitika művelésében találtam meg azt, amit a „Fortiter in re, suaviter in modo” vezérmotívum megválasztásában kerestem. Keményem hittem abban, hogy a magam szakterületén úgy szolgálhatom szülőhazámat, ha igyekszem számára megszerezni mindent, amit mások másoktól megkaphattak és megszállottam kergettem a kicsik és nagyok közötti egyenlőség fikcióját. A körülmények reális mérlegelése következtében, mindezt igyekeztem úgy tenni, hogy ne menjek fejjel a falnak, hogy maradjak meg mások számára is hihetőnek és elfogadhatónak, eközben azonban olyannak, mint amilyen tulajdonképpen vagyok. A legnagyobb kedvezmény és a megkülönböztetés elleni fellépés elvében találtam meg azt a kisugárzást, amely szakmám szigorúan körülhatárolt területén kívül is megtalálhatja a maga értelmezését. Rá kényszerülhetsz kompromisszumokra, de követelésed valós tartalmát sose add fel soha. Amikor a helyzet megváltozik, szabadulj meg a rád kényszerített megkötöttségektől és próbálkozz újra. „Fortiter in re, suaviter in modo”. És amikor körülötted magasra csapnak a hullámok, tanuld meg a hallgatás művészetét, amely sokszor lehet ékesszóló, de a körülményekhez illő, vagy a helyzethez alkalmazott. Az aktív pályafutás éveit azonban mégsem a hallgatás követte, tíz éven keresztül voltam tanácsadó, a nevét és helyét gyakorta változtató anyaminisztériumomban. Öt éven keresztül tanítottam a nemzetközi kereskedelempolitikát és gazdasági diplomáciát a Kodolányi János főiskolán. És még mindig érnek szakmai kihívások, melyekkel szembenézni ma is kedvemre való. Félszázat is meghaladó sajtó levelezői morgolódásaim tanúsága szerint, számomra a közélet sem érdektelen.

(A kézirat szerkesztetlen változatának befejezése: 2009-12-28) ( A kézirat szerkesztett változatának befejezése: 2010-06-06)

Jegyzetek 1. Falanszter

Ádám: Beteljesült hát lelkem ideálja Köszöntlek közgazdászi hon, Mely gyermekded lelkem netovábbja Voltál, s melybe, mint érett ifjú Ím belépheték Lucifer: Óh, állj meg ifjú, fékezd hevülésed Mi lenni vágyol, nézd meg konkretén Elébb, mint sem, hogy később könnyelmű tetted

194

Bánva-bánd, mert álom volt csupán az. Ádám: Hogy hát? Fölteended azt, hogy képzetim Korcsult alakban föllelhetni látom? Hogy más képzetem és más az a való, Mit meglátok, hogy álmom volt csaló? Óh, jaj, ez szűmre ármányként borulna, S éltem mindörökre béfejezve volna. Hazug mind a nyál, mi szádból távozék. Én látni vágyom az igazat magát. Lucifer: /nevet/ Ha igazra vágyol, úgy lásd meg hát magad. Ím itt a Dókens, tőle megtudhatod. Dókens: /morfondíroz/ Tudok már mindent, már mindet megtanulám Mit ég és föld alkotva megejtett. Ím itt a törvény, ez meg áthatás, Globális konkrétum, kölcsönhatás. És mily gyönyör e grafikon Egy fejtrágya mily hasznos lenne rá. /körülnéz/ No lám, de most magamra hagytak S magam megjátszni nincsen semmi ok, S mert tudósnak látszani akartam Nem lettem más, mint nagy tulok. Ádám: Üdvözlégy Dókens, tudományok atyja! Lelkemnek ábrándos üdvét, ím fogadd. Messzi tájról, ím azért jövék el, Hogy tudástok várát felderítsem én. Mutasd be nékem bölcs tématikádat, Hogy látva lássam éltem lényegét. Dókens: Ki vagy te ifjonc? Ímhol mondd neved. Lucifer: Lényeg-é a név, mely külcsín csak csupán, Vagy fontosabb-e célja, hogy tudni vágy? Közgazda akar ő lett légyen lenni Történt, hogy reggel kissé beszeszelt, Hát rajta csak Dókens, mondd el, mit mondhatsz Álljon csak előtte a meztelen való! Dókens: Idesüss, te bohoncz! De figyelmezz jól! Ez itt a tudás, mit légbe rajzolék /kört rajzol/ S ez bár nem teljes, de lényegi való! Ádám: Óh, mondtam Luci, hogy itt lelhetni föl A tudományok tudományát egyszerre /homlokon csókolja Lucifert/ Lucifer: Nyugi csak Apuskám, várj a végre még! Dókens: Most mulathatunk már, De mely szakmányba vágytok sajátlag? Ádám: Mi a tudvágyat szakhoz nem kötők Átpillantását vágyjuk az egésznek125 125

Eredeti Madách szöveg

195

Dókens: Jó helyen járasz, itt ezt megkapod. Hisz van oly, ki orvos vágyik lenni, Vagy mérnökségre adja tökfejét, Mások a zenének hódolnak rajongva, Vagy mint pejdagogosz imádja Istenét. Ádám: S vajha mely az, mely üdvözít talán? Dókens: Az aprólékság tőlünk messze álljon, Globalizálni kell a tudományt! Lucifer: S ez az, mi egybefogja a tudománynak Mindegyik faját? Dókens: Türelmed fogyása felettébb érthető, Nem is spannolom hát idegrendszered. Igaz, hogy alapja nincsen Közepe, se teteje, De azért csak tanuljad meg Nemzetközi a neve. S ha kívánnál csak agyban dolgozni Nemes tudálék, mely itt következik, Diaré az, mely szájból távozék, Ki ide megy, csak Elmélkedik. Hitelt adhatsz, ha senki sem kér, Hogyha kell, tagadd meg nyújtani. A pórnép is tudja, hogy angolul Annyi a Pénz, mint Money. Vegyük tovább a számok tengerét, Melyen hányódva megszámlálhatod, Hogy hány szőrszál nő ki mindegyik hón alatt Jelöljük meg hát a Stat.szakot. A következő nagy és dicső, Károghatsz ott, mint a varjak. Mind mit eddig megtanultál Visszahörgi az Iparszak. Ad Mercatorem, szól a költő Én nem hozzá, de róla szólok. Attasé lész, ki vagy még barom Ily távlat vár a külkalmár szakon. Ádám: Ez lenne hát éltem fennkölt ideálja? Nem! Te is hazudsz, mint minden az ég alatt Lucifer: Így igaz mind, no ládd te balga. /félre/ Az ember ennek kiköpheti a tüdejét. / Nép be/ Ádám: De félre tőlem! Most Látni vágyom! Káderes:

No jertek, jertek! Kisded gyermekek. Osztozzunk el hát a keretszámokon.

196

Luther elvtárs! Lépj elő! Luther: Láng a lelkem, légyen munkám is hasonlatos Tűz mellé vágyom, mely folyvást felhevít, S a tűznél, mely vasat acéllá nemesít Munkálkodni egyre, ott vágyom én. Káderes:

Tűzről beszéltél, imígyen hallák füleim. Vigyétek őt gyufagyárba el!

Villon! Lépj elő! Villon: Ürge vagyok a Közgáz otthonában, Szemem a messzi konrétumba néz, S rikoltva nyögöm, hogy jó közgazdásznak Seggemen érzem, lenni míly nehéz. Káderes: Mint hallám, ülésre panaszkodál Vigyétek könyvelőnek őt! Demosthenes! Lépj elő! Vagyol te szónak mestere Gépírónőnek vigyétek őt! Michelangelo elvtárs! Lépj elő! Michel Angelo: Óh, mester, kádereknek atyja! Halld egy művésznek rívó jajszavát! Oldjátok el hát kezem kötelékit, Alkotni hív a művészképzelet. Magos paloták tornyosulnak égig, Szobrok és festmények rajzanak szememben, Engedd meg, hogy mintázzam az élet bennsejét! Káderes:

Nos, rajta jól van. Mit kívánsz, hát legyen! Vezessétek le őt az alagsorba. Mint függetlenített Dekó felelősünk Munkálkodjék ott harmadíziglen! S ímhol hozzátok a jermeket126, Kinek sorsáról te dönts, Dókens urunk!

/Éva gyerekkocsin betolja a jermeket/ Nézd meg koponya-szabványát És ítélj, mi légyen ő? Dókens: A MNOSZ127-nak nem felel meg a mérete. Káderes: Ám, nézd kissé alább! /a Dókens fenék-méretet vesz/

126

Ezt a szerepet játszottam a jelenetben.

127

A Magyar Népköztársaság Országos Szabványa

197

Dókens: Az alja megfelel minékünk, Kiüli négy év viszontagságait. Közgazdásznak rendelé a Természet. Éva:

Nem úgy, nem úgy! Nem annak vétkeztem világra! /a jermek bőg/

Káderes:

Hallga te asszony! Őt Tervhivatalunk már Bétervezé, hisz ülőhely készült az ő méretére is. /mind ki, Ádi, Luci marad/

Ádám: Ily, hát a hely, melyért sóvárga lelkem? Nyíladj te szem, hisz látva láthatod A kopár valót, mi sírba dönti lelkem. Lucifer:

/röhög/

Ádám: Mondd, mi hát az eszme, Mely ily népbe egységet lehel, Mely, mint közös cél lelkesítni tud? Lucifer: Azon igazság, mely régen álla helyt, Hogy egyszer mindennek vége vagyon. Ádám: Vezess, vezess új célra Luci Ferkó Nyugira vágyom, jersze vígy katonának. Katonatiszt:

/elébe toppan/

Ádám: Szeretnék katonának menni. Katonatiszt: /jutasi128 hangnemben/ Mii… szeretne….? A kis katona nem szeret, A kis katona kér, vagy jelent! Értette? Futás, futáá----

2. Karinthy

Te, aki készülődtél arra, hogy baldachinos Szószékedre állva válaszbeszédet tarts Hökkent gyászolóknak Móricznak is, ki benned istenek Megafonját siratta, Találkoztál a beteljesüléssel, Felebarátiadat, pedig a mindent Megmagyarázó utolsó szó nélkül hagytad! Emberségből gyúrt busa bikafej 128

A Horthy hadseregben itt képezték ki a vadállati őrmestereket és egyéb tiszthelyetteseket.

198

Faltörő kosra emlékeztető Szemre is kemény boltozatú homlok Csúnya arc, melyen versenyt játszott Elmélyült tragikum És új ötlettől kifakadt derű Vigyoros tréfa vastag ajakzatra tárva Zsenivé nőtt örök iskolás fiú Gondolattornától felajzott örökmozgás ember Egyszóval: tovatűnt drága emberi gép! Tudtad te jól, az ötlet fura jószág Rakétatest, mely nem azt várja, Hogy rajta mélyutakat vágjon A kishitű fontolgatás Szellemi töltés robbanva ragyogásra váró Fény, ami elhal a frappáns rögtöniségben Bölcs voltál, nevető, De volt benned valami, valami mély Tudom már: Valami keserű, ami nyugtalanít Szenvedve szerettél Gyönyörűséget találva A rendet nem tűrő szertelen élet Unalmat nem ismerő rohanásaiban. Mindenre vágytál Amiből kacsintott rád A kiszemelt emberi nagyság, Felülnéztél a világra, Mely számodra úgy tűnt Bohózatos, furcsa, olykoron mulattató, Pedig a világ téged tekintett annak, Amit róla beszéltél. Vicceltek veled, Pedig a világ volt önmaga által Ostoba, furcsa buta tréfa. Bejártad a Cirkuszt, Jártál koponyád körül, S talán te is tudtad azt, Ami nehezen gördült ki agónia közt Az alig beszélő Kosztolányi szájból: EZ A MARHA VOLT KÖZÖTTÜNK AZ EGYETLEN ZSENI. Budapest 1979. augusztus 24.

3. Kontrasztok

A címet nem magam találtam ki. Tegnap délután régi szokásomnak hódoltam. Beültem az autóba és különösebb cél nélkül, városnézésbe fogtam. A Radio 3 (Bruxelles) adására kapcsoltam. Az utolsó tételt fogtam meg Bruckner második szimfóniájából. Már nem emlékszem, hogy ki vezényelte az amszterdami Conzertgebouw zenekarát. Az itteni Hungária körúton végighaladva, időközben eljutottam LAKEN-ba. Itt azonban nem a királyi palota felé fordultam, hanem a kis város központja felé. Mint azt az itt lakók tudják, Brüsszel nem kerületekből, hanem városokból áll. Mindegyiknek önálló a közigazgatása, rendőrsége, adózása, stb., Amikor a németek Belgiumot megszállták, kijelentették, hogy ez az egész egy nagy marhaság és létrehozták Gross Brüsselt. Később, egy belga

199

barátom (Carlos van Goessens, a hatvanas évek belga vámtanácsosa, később a vámigazgatás vezetője) bevallotta, hogy a Nagy Brüsszel valójában nem is volt rossz, de nem lehetett visszacsinálni, mert a németek valósították meg. Erre én is bevallottam, hogy a Kárpát Medencében az országhatárok az etnikai határokat akkor közelítették meg a legjobban, amikor a Felvidék, a Kárpátalja, Erdély északi része, Bácska és a baranyai háromszög néhány évig ismét Magyarországhoz tartozott. Sajnos ezt sem lehetett visszacsinálni, mert a visszacsatolás is a németek alatt történt. Azt viszont már „sub rosa” (titkon) jegyzem meg, hogy a szlovákok és a horvátok nem így gondolkodtak, pedig az ő önállóságukat is a németek állították vissza. Közben a rádión véget ért a hangverseny és megkezdődött a jelen írás címét is adó Kontrasztok című műsor. Először Paganini első hegedűversenyét autóztam végig. Közben LAKEN-ből KONINGSLO-ba érkeztem, ahonnan továbbhajtottam GRIMBERGEN-be. Ebben a kis városban csodálatosan szép Apátság található, ahol a szentéletű barátok kegyes cselekedeteik közepette – mert Belgiumban a barátok mi mást tehetnének – sört főznek. Nem szálltam ki, mert Lőwy Árpád szerint „Bort iszik a magyar, nempediglen vizet, Lánynak, menyecskének jó kedvvel megfizet.” Paganini még mindig tartott. Közben GRIMBERGEN-ből visszaértem KONINGSLO-ba, de néhány ház után már VILVORDE-ban voltam. Aki nem tudná, itt található az 58-as villamos végállomása. A vonal másik végállomása a BERCHEM ST. AGATHE nevű vasútállomásnál található. A két végállomás között van Brüsszel, az Európai Unió, a NATO, ilyen egyszerű az egész. VILVORDE-ról egyébként még több fontos dolgot kell tudni. VILVORDE először is flamand város. A hetvenes/nyolcvanas évek fordulóján a város egyik kiemelkedő épületén neon felirat hirdette : „VILVORDE is, een blifjt vlaams.” (VILVORDE flamand és az is marad) Ilyen felirat Magyarországon nem fordulhatott volna elő A pesti körútba ékelt nyolcszögletű tér, például nem hirdethette volna, hogy „Ez a tér Oktogon és az is maradˇ, mert közben már volt Mussolini Tér és November Hetedike Tér is. A már említett 58-as villamos másik végállomása UCCLE-ben volt. Háromszor laktam UCCLE-ben (1965-66; 1978-82 és 1991-1996 között). Az első alkalommal a hármas határon laktam, ahol a brüsszeli agglomeráció három városa: UCCLE, FOREST és St. GILLES találkozott. Minden reggel három városi szemetes autó randevúzott az ablakom alatt. (v.ö. Gross Brüssel, Hitler, marhaság, stb.). Vissza VILVORDE-hoz. Itt található az a téglalap alakú tér, amely engem az újpesti Szt. István térre emlékeztetett. Az első két kiküldetés között fiammal itt ettem felejthetetlen pommes frites-eket, amerikai szósszal, fricandel-lel, stb. Ő általában nagy kólát ivott hozzá, én, ha fiam jól viselkedett, egy sört. (Belga titkárnőnk, Paulette szerint a JUPILER azért jobb, mint a STELLA ARTOIS, mert az előbbi vallon, a másik flamand sör.) (Istenem, de jó is lenne, ha szomszédainktól nem határok, hanem csak sörök választanának el.) A harmadik nevezetesség a magyar kolónia tagjait érinti. Itt a közelben, MACHELEN-be vezető úton volt a MAKRO (idehaza METRO-nak hívják) áruház, ahol a diplomatáknak visszaadták a TVA-t (flamandul BTW-t) és (magyarul ÁFÁ-t). Méltán kapta tőlem a MAKRO a diplomata áruház elnevezést. Közben Paganini véget ért. Következett Lalo moll-ban írt hegedű triója. A műsor a Kontraszt címet, valószínűleg e mű miatt kapta. A művészek elég nagy elánnal, dur-ban adták elő a darabot, de a hegedűket nem sikerült elfűrészelniük. VILVORDE-ból HAACHT felé hajtottam. Ez utóbbi sem város, hanem egyben sör is. Elmaradt mellettem a MELSBROEK-i katonai repülőtér. A zordon belga hadfiak általában innen indultak, hogy időnként baráti segítséget nyújtsanak Zaire-nak. Csupán érdekesség. Amikor a Róna utcát átkeresztelték Lumumba utcára, akkor nagy megrendeltséggel, mindnyájan haragudtunk Mobotu-ra. Most, hogy ismét Róna utca lett a Lumumba utcából, a belgák haragszanak Mobotu-ra. Ki érti ezt? Nekünk magyaroknak úgy látszik az a bajunk, hogy mindig fordítva haragszunk. Lalo véget ért. Következett Schnyder von Wartensee klarinét koncertje. Közben befordultam a WATERLO irányába vezető elkerülő útra (v.ö. Váctól délre, balra el Dunaharaszti felé.) Áthaladtam STEENOKKERZEL városán. A hetvenes évek végén egy magyar professzort kísértem ide el egy kastélyba. Az egyik belga gazdasági hetilap tartott itt egy kelet-nyugati konferenciát. A francia előadónő téziseire már nem emlékszem, hanem arra, hogy figyelemre méltóan csinos hölgy volt. Néhány évvel később a Kis Budá-ban, én mutattam be neki Jókait, na nem az írót, hanem a bablevest. A vacsorát egy hajdani kollegám

200

fizette. Nevét azért nem említem, mert később Isten jól felvitte a dolgát és messze rukkolt előre a Gothai Almanachban Mindenesetre ő sem a kelet-nyugati kereskedelem kilátásait fürkészte a francia professzornő szemeiben. A klarinét koncert hamar véget ért. Következtek Schubert magyar melódiái. Lám ez a műsor nekem lett feltalálva. Áthaladtam WESENBEEK OPPEM városkán. Ennek a városnak az a nevezetessége, hogy amikor 1991. február elsején közel 10 év szakmai frusztráció után a jó szerencse ismét Brüsszelbe vezetett el, az első vasárnapi sétám alkalmából ide érkeztem ki. STOCKEL-nél szálltam ki az az óta odáig megépített metróból. Akkor vettem észre, hogy addig, amíg otthon figyeltem a metró épülését és a Hungária körúti villamosvonal megszületését, addig itt is meghosszabbították a 41-es villamos vonalát STOCKEL-től egészen WESENBEEK OPPEM-ig. Így hegyen-völgyön követtem a számomra új vonalat és közben annyit gyalogoltam, mint amennyit odahaza a Hungária körúton az 1-es mellett. A hangverseny közben véget ért. Az utat még folytattam, de az útleírást abbahagyom. Egyszerre jártam Brüsszelben és voltam Budapesten. Három osztatban közel 10 és fél évet töltöttem Brüsszelben. Ugyanazzal a szeretettel járom ezt a várost, mint szülővárosomat, Budapestet. Brüsszel észak-keleti részén (ott, ahol ezen a napon jártam) MACHELEN közelében van egy község, amely a BUDA nevet viseli. Azt hiszem ezzel a sétával tettem mellé a PEST-et Brüsszel, 1992. január 4.

4. Számadás

A Tálentom kínjától búcsút veszek Úgy ahogyan jöttem, csendben elmegyek Követni, amíg lehet az élet csillagát Megérkezni oda, ahol vannak még almafák Szépségét keresni a teljesedő ősznek Ahol a színképek lágyan kergetőznek Nézni a sodrását az elfutó pataknak Tűnő villanását hulló csillagoknak Majd még visszanézni oda, ahol voltam Az út hosszát lemérni, amin vándoroltam A dolgokat a kérgükből kibontva A lényegtelenről a lényegesre jutva Nem sokat beszélni, csupán belül szólni A gondolat szikráit önmagamra szórni Megvonni mérlegét a múltnak és a mának Megőrizni képét néhány arcvonásnak Igen, ezt szeretném mikor búcsút intek S már az esthajnalcsillagnak fényébe tekintek. Brüsszel 1996. július 29.

201

Néhány életrajzi adalék

Családi gyökereim

Családi

nevem

Mikósdi,

Édesapámat, mint a BSZKRT

de 129

eredetileg

Málovics

vagyok.

géplakatosát a Horthy korszakban a

közalkalmazottakra vonatkozó törvényes előírások következtében szólították fel a magyarosításra. A felvett név eredete a Zala és Vasmegye határán fekvő Mikosszéplak nevű faluhoz, Édesanyám szülőhelyéhez kötődik. Szüleim elbeszélése szerint, az a ház, amelyben

Édesanyám

meglátta

a

napvilágot,

olyannyira

a

két

megye határán volt található, hogy a ház egyik fele Zala, a másik

Vas

található

megye az

az

területére urasági

esett.

kastély

A

községtől

(jelenleg

nem

eléggé

távolra

lerobbant

állapotban), amely bejárati főkapuján, talán még ma is ott díszeleg a „Mikosd” név. A mi nevünk azért nem lett Mikosdi, mert amikorra szüleim megkapták a névmagyarosítási engedélyt, egy mérnöknek megtetszett név és eredeti formában azt neki adományozták. választott

A

korábbi

családnevünk

mérnök” személyében.

Az

telefonkönyvekben elorzóját

„Dr

meg

Mikosdy

is

találtam

András

MÁV

újabb nyomát „névrokonom”-nak azóta

nem találtam. A Mikosdi nevet ezért mi hosszú ó-val kaptuk meg. Így lett belőlünk Mikósdi. Hangzásilag meg is szerettük,

129

Budapest

Székesfőváros

Közlekedési

Részvénytársasága,

a

Budapesti

Közlekedési Részvénytársaság (BKV) egyik jogelődje.

202

csupán

azt

a

kellemetlenséget

kell

azóta

is

elszenvednünk,

hogy nevünket gyakran írják el Miklósdinak. Ezt viszont azért viselem el nagyon nehezen, mert egy embertől sok mindent el lehet venni, de amikor már a nevét is elveszik tőle, akkor az mérhetetlen keserűséggel tölt el. Az viszont kellemes zöngét ad nevemnek, ha a zalamegyeiek a Mikosd helyett Mikuzsd-nak nevezik névadóföldemet.

Idegenföldi

külszolgálatom

alatt

érdekes

módon

találkoztam

nevemmel. Amikor a hatvanas évek második felében a brüsszeli magyar

kereskedelmi

kirendeltségre

kerültem,

akkor

mint

textilipari kereskedelmi titkár (hogy miért lettem az, arról majd

később)

illetékes

egy

reklamációs

külkereskedelmi

ügyben

felhívtam

vállalat

telefonon

üzletkötőjét.

az

Amikor

nevemet a „Miklósdizás” elkerülése végett le akartam betűzni, budapesti

telefonpartnerek

megnyugtatott,

hogy

nevemet

nem

kell betűzni, mert a „Mikosdpuszta”-i vasútállomás melletti kendergyár

miatt

az

egyik

kenderféleség

a

„mikosdi”

minőségnevet hordozza.

A

francia,

vagy

angol

nyelvterületen

családnevem

viszont

egyáltalán nem okozott galibát, mindkét helyen jól ejtették ki a

„Mikozdi”

tették

elé.

nevet,

csupán

Párizsban

meg

a

Monsieur,

is

tudtam

vagy

ennek

Mister

okát.

szavat

Ottjártam

alkalmával a kereskedelmi kirendeltség akkori vezetője a helyi internetes telefonkönyvbe bepötyögte nevemet és egyszerre jó 203

pár „Mikóczi” jelent meg a képernyőn. Ezeknek a neveknek az ismertsége nem volt különös, tekintettel arra, hogy a francia közszolgálati stáblista

televízió

képernyőjén

felsorolásánál

az

egyik

még

ma

kvázi

olvasom

néha

névrokonom

a

nevét.

Idehaza viszont nevemet dunaszerdahelyi szlovák nemzettársam, az angol-magyar-szlovák csodamén, az „Overdose” tulajdonosa, Mikóczy

Zoltán

közelítette

meg

legjobban.

Egy

kis

néveltolással, tehát lehettem volna tévés, vagy lótulajdonos is.

Azt

el

is

felejtettem,

hogy

a

4-es

-

6-os-on

működő

zsebeseknek köszönhetem, hogy Mikósdiból Mikosdi lettem. Mivel összes iratomat a nyaktáskámból kilopták, új iratokat kellett készíttetnem. sikerült,

A

hogy

plasztiklapra egyből

feltett

magamra

arcképem

ismertem

és

annyira

jól

elfelejtettem

megnézni, hogy nevemről leesett az ékezet. A többi már ment simán, a többi igazolvány a kis Szig-em alapján készült, így ország-világ előtt Mikosdi lettem. Most csupán az a helyzet, hogy fiamnak és leányunokámnak nem ugyanaz a neve, mint nekem.

Valamit a Málovicsokról. Apai oldalról nekik 17 unokatestvért köszönhetek.

Közülük

az

egyik

családfakutatással

is

foglalkozott. Tőle tudtam meg, hogy a Málovics nagypapa, (aki születésemkor katolikus Málovicsok

már

nem

eredetünk leginkább

élt)

alig

következtében, Somogy

tudott meg

megyeiek

magyarul.

annak

voltak,

okán, azt

Római hogy

a

gyanítom, 204

hogy

inkább

szolgálatom

lehettünk alatt,

horvátok,

amikor

mint

kapcsolatba

szerbek. kerültem

Brüsszeli a

„belga”

„Claric” úrral, a textilmegállapodási tárgyalásokon megismert partneremmel, helytálló, utalnak.

akkor

mert

Amikor

„Usztasa”

volt,

az

közölte,

hogy

„ics-vics”

viszont akkor

feltevésem

végű

nevek

megkérdezte, közöltem,

hogy

hogy

valószínüleg

horvát az

nem,

én

mert

eredetre papám az

is

enyém

eredetileg szociáldemokrata, volt csak 1945-ben lépett át a kommunista pártba. Azt már nem mondtam, hogy ez az átlépés valószínüleg

ugyanannyira

volt

önkéntes,

mint

az

előbb

tárgyalt névmagyarosítás.

Édesanyámat

„Csönge”

Erzsébetnek

hívták.

Tőle

három

unokatestvért kaptam. Weöres Sándor magyar költő élt valamikor Vas megyében egy Csönge nevű községben. Lehet, hogy emiatt írtam életemben én is néhány verset. Sokkal többet viszont nem igen sikerült megtudnom erről a rokonságról. Amikor egyszer viszont

azt

olvastam

az

egyik

újságban,

hogy

a

Dunántúlon

elfogtak egy Csönge névre hallgató szatírt, akkor gondolkodni kezdtem, hogy vajon bennem is lehetett volna találni ilyen hajlamokat, de arra kellett rájönnöm, hogy helyette az orvosok egy sokkal melodikusabb betegséget, a „Diabetes Gallitus”-t diagnotizálták. Ezt a hajlamot viszont nem Édesanyámtól, hanem Édesapámtól örököltem. Édesanyám inkább neurotikus természetű volt és én is voltam sokszor „sík ideg”.

205

Születésemről

Születésem

helye

Angyalföld,

a

Gyöngyösi

út

mentén

fekvő

Szülőotthon. Első lakhelyem a Váci út 174/C alatti városi ház első emeletének sarkán lévő egy szobás lakásban volt. Mindkét épület még ma is létezik, mint ahogy még én is. Keresztelésem helye a Tomori Piac melletti két tornyos templom, amelyet ha „Tripoliszi Székesegyház”-ként említek, akkor ma már sokan nem tudják, hogy Angyalföldnek az akkori proli negyedét, nem tudom miért, de Tripolisznak hívták.

A

római

katolikus

valláshoz

való

kötődésem

egészen

addig

tartott, amíg a Szent István Gimnáziumban a lelki gyakorlaton, azért,

mert

a

szilencium

alatt

beszélgettem,

László

Gábor

atya, hitoktatóm hátulról akkora pofont kevert le nekem, hogy ezzel átpofozott a marxistákhoz. Az incidenst követően rögvest elkértem Bebessy Gyula földrajz- és történelem tanáromtól azt a

zöld

színű

marxizmusról,

könyvet,

meg

a

amelyből

dialektikus

először

olvashattam

materializmusról.

a

Újdonsült

ismereteimet arra használtam fel, hogy hittanórákon provokatív kérdéseket tegyek fel az egyre idegesebb hittantanáromnak.

De térjünk vissza a Váci útra, ahol legelső éveimet töltöttem. Mindaz, amire visszaemlékszem 5 éves korom előtt történt, mert azt követően Angyalföldről átköltöztünk a Rottenbiller utcába.

206

Szinte

magam

számára

is

meglepő,

hogy

milyen

sokmindenre

emlékszem.

Az első emeleten laktunk a Pest felé eső sarokban. A szoba ablaka a Váci útra nézett, a konyha viszont a két városi ház közötti

átjáróra.

Hetenként

egyszer

a

pincében

lévő

fürdőszobák egyikében szüleimmel együtt fürödtünk. Emlékszem arra,

hogy

amikor

megfürdettek,

akkor

Édesanyám

kendőbe

csavart és a karján hozott fel a lakásba. Akkor lehetett menni fürödni, amikor a mellettünk lévő lakásba visszajöttek Barabás néniék. Ilyenkor Édesapám lement, megrakta tűzifával a kályhát és amikor a víz megmelegedett , akkor kezdődött a fürdés.

Arra

is

emlékszem,

hogy

Édesanyám

hétvégénként

húslevest

főzött, a főtt marhahúsra paprikás szaftot öntött, ez volt a szombati

ebéd

tésztával, vasárnap

és

vagy

vasárnapra

maradt

grízgaluskával.

reggel

mindig

friss

Nem

a

húsleves

tudom,

zsemlye

és

hogy

metélt

hogyan,

kifli

volt

de az

asztalon, azt ettük a tejes kávéhoz, amit nagyon szerettem.

Délutánonként kiraktak az ablakba és figyeltem a villamosokat azt

várva,

Emlékszem

hogy arra

mikor is,

érkezik

hogy

egyszer

meg a

a

gyárból

Rókus

Édesapám.

kórházba

vitt

Édesanyám, és amikor a karján ülve, le akart szállni a 3-as, vagy

55-ös

villamos

Berlini

(jelenleg

Nyugati)

téri

végállomásán, akkor a kalauz a kocsit elcsengette és leestünk 207

a

mozgó

villamos

lépcsőjéről.

Még

a

nagy

sikongásra

is

emlékszem, de szerencsére nem történt bajunk.

A

Váci

úti

lakásból

azért

kellett

a

Rottenbiller

utcai

házmesteri lakásba elköltözni, mert amint a későbbi családi veszekedésekből

megtudtam,

Édesapám

ellóversenyezte

a

fizetését, sőt adóságba keveredett, így nem tudtuk a lakbért fizetni. A szép városi házi lakásból így kerültem a házmesteri pincelakásba,

ahová

felhőszakadáskor

beömlött

a

víz

és

az

elöntött szobában játszottam azon a sétalovon, amelyet a Váci úti lakás alatt lévő játéküzlet kirakatában láttam meg azt megelőzően,

hogy

az

egyik

karácsonyon

a

Jézuska

meghozta

nekem.

Első lépéseim a tudás útján

A kiscsoportos óvodába a Tripoliszba, a nagycsoportosba a Szív utcába nevekre

jártam. is

Elemi

iskolám

emlékszem:

Lenkei

is

Szív

Vilmos,

utcában volt

az

volt.

Még

e

igazgató,

a

tanító nénik közül három is tanított: az elsőben Zoltán tanító néni, a második. harmadikban Kengyel Jánosné és a negyedikben Zolnai

Ferencné.

Ő

rá,

mint

nagyon

szép

nénire

emlékszem.

Bogyai Piroska volt a hittan tanító néni. Az ének tanító néni nevére nem emlékszem, de arra igen, hogy az énekóráinkra az utolsó

padba

mindig

fésült

frizurájú

beült

bácsi.

egy

Talán

kecskeszakállas már

el

is

és

kezdett

oldalra őszülni. 208

Emlékeim

mozaikját

összerakva

jöttem

rá

később,

hogy

ez

a

bácsi Kodály Zoltán lehetett és a tanitónénivel együtt rajtunk kísérletezték ki a deremifasolasido-n alapuló szolfézst. Az utókort megnyugtatom személyemet illetően a kísérlet kudarcot vallott. De ezt köszönhetem az első alkalommal felszabadító Vörös Hadseregnek is, kinek hős harcosai 1945. január 13-én összetörték szüleim

azt

azért

a

hegedűt,

adományoztak

amelyet nekem,

az

hogy

egyik

Karácsonyon

megtanítsanak

rajta

hegedülni. Többek között ezért se lettem Jehudi Menuhin

Még egy érdekesség. Legutolsó brüsszeli külszolgálatom során 1992.

október

23.-án

nagykövetünk

díszes

fogadást

adott

az

1956 évi forradalom tiszteletére. Erre a fogadásra meghívták az

akkor

éppen

Brüsszelben

tartózkodó

különböző

magyar

delegációk tagjait is. A NATO-nál jár magyar delegátusok közül megszólítottam a delegációvezetőt, akinek arcát, már a magyar TV adásokból ismertem. Ő volt az egyike azoknak a korábbi hadfiaknak,

akiket

katonapolitikai

ügyekben

szakértőként

szoktak az adásokhoz meghívni. Mivel arca számomra már akkor ismerős volt, felhasználtam az alkalmat, hogy megkérdezzem

-Mondd, te nem a Közgázra jártál? -Nem, mert én a Zrínyi Akadémián végeztem. -Akkor talán a Szent István Gimnáziumba jártál az Ajtósi Dürer Sorra? -Ne, mert én az Abonyi utcába jártam a Zsidó gimnáziumba. 209

Már majdnem feladtam, amikor visszakérdezett

-

Nem a Szív utcai elemibe jártál véletlenül?

Ezek után már nem volt vitás, hogy honnan ered az ismeretség, csupán

még

az

előbb

felsorolt

tanító

nénik

neveit

kellett

egyeztetnünk. Amikor ő még megemlítette Klell Nándor tanító bácsi nevét is, akkor kiderült, hogy ő a „b” osztályba járt, én viszont világéletemben (elemit és gimnáziumot bele értve) mindig „a” osztályos voltam. Ezután már csak abban kellett egyetértenünk, hogy (osztályba sorolásunktól függően) az ásokat, vagy a b-seket kell hülyének tartani.

A korabeli szokásoknak megfelelően a szegény ember gyermeke akkor számíthatott továbbtanulásra, ha szülei papnak adták. Így került Édesapám is Keszthelyen a Premontrei Gimnáziumba, ahol olyan jeles közéleti férfiak voltak osztálytársai, mint Kelemen

Krizosztom,

a

későbbi

Pannonhalmi

Főapát

és

Kossa

István, aki Rákosi alatt a Szakszervezetek Országos Tanácsának (SZOT) volt az elnöke és a Kádár kormányban ő volt az első pénzügyminiszter.

Szegény

Édesapám

kétszer

kért

protekciót

ettől a két embertől. Egyiktől azért, hogy vegyenek fel a Bencés Gimnáziumba, a másiktól azért, hogy kapjak telefont. Mielőtt megmondanám, hogy egyik intervenció sem járt sikerrel,

210

az olvasótól azt kérem, hogy találja ki, mit kért Édesapám az egyiktől és mit a másiktól.

Viszont Apai

Édesapámnak

nagyapám

testvére

se

sikerült

hirtelen

közül

a

pappá

meghalt

legidősebbre,

és

szenteltetnie Édesapámra,

hirtelen

rászakadt

magát.

mint a

hat

család

eltartásának terhe. A negyedik után a gimnáziumot abba kellett hagynia és szakmát kellet tanulnia. Ez a négy év olyan kedves emlék

lett

számára,

„szépségei”-re

ö

hogy

a

tanított

latin

meg,

főnév-

sőt

a

és

jelen

igaragozás írásomban

megtalálható latin közmondások nagyobb részét, halála előtt még ő írta le nekem gyönyörűen ívelő betűivel. Amig vidéken élt „gépész úr” lett a dunántúli urodalmakban, majd amikor feljött

Pestre,

kitanulta

a

géplakatosi

és

villanyszerelői

szakmát. Ez már olyan magas képesítést jelentett, hogy amikor annak

eljött

az

ideje

a

BESZKÁRT

mellett

félállásban

(már

akkor is volt ilyen) elnyerte a házmesterség „szentségét”. Már nem kérdezhetem meg tőle, de valószínüleg azért adott volna a bencésekhez, hogy belőlem is pap legyen. Később már ő sem akarta volna, a történelem pedig még kevésbé. A papi nőtlenség a gyónás szentségével kombinálva, pedig nem is rótt volna rám elviselhetetlen terheket.

211

Emberré érésem nyolc éve

Ajtósi

Dürer

Sor

15.

Az

emberformáló

éveket

1942

és

1950

között a zuglói Szent István Gimnáziumnak köszönhetem. Mint kis iskolás itt éltem át a második világháborút és mint érett ifjúra itt köszöntött rám a Rákosi korszak.

Emberformáló éveimet a két évszám között a Horthy rendszerben kezdtem és a Rákosi rendszerben végeztem. 46-an voltunk az indulásnál és 22-en érettségiztünk. Mintegy 7-en vagyunk, mint a

gonoszok,

akik

minden

hónap

első

hétfőjén

az

egyik

józsefvárosi vendéglőben tartunk „érettségi találkozó”-t. Több mint

10

éve

érettségi

már,

hogy

találkozót.

megtalálhatja

a

Aki

érettségi

gimnáziumban kíváncsi

tablónk

rá,

ünnepeltük a

Google

kicsinyített

az

50.

keresőjén

mását,

nem

is

tudom ki tette fel.

Amikor faggatom magam arról, hogy mi köt a több mint 100 éves épülethez, akkor azzal válaszolok, hogy szellemi anyanyelvemet kaptam itt. Azt hiszem tanáraim nélkül nem lennék az, mint aki vagyok. Humán beállítottságom folytán rám leginkább a Magyar Nyelv és Irodalom, a Történelem és a Latin gyakorolt olyan máig elkísérő hatást, amely segített a francia, az angol, de még

az

orosz

nyelv

tanulásában

is,

a

világ

ügyeiben

és

kultúrájában való eligazodásban és abban hogy szenvedélyesen ragaszkodom

a

szép

magyar

beszélt

és

írott

nyelvhez..

Ha 212

valamit megtanítottak, akkor a tanulás iránti fogékonyságot és képességet vésték az agyunkba.

Két olyan példát szeretnék említeni, ami jobban megvilágítja, hogy mi értek a tanáraimtól elsajátított szellemi anyanyelv alatt.

Ezek

egyike

céllal

Párizsba

vitt

arról az

szól, utam.

hogy

hivatalos

Delegációm

egyik

kiküldetési tagja,

bár

magyar eredetű volt, de gyermekkorától kezdve Párizsban élt és csak felnőtt korában tárt haza. Amikor tárgyalási feladatunkat teljesítettük,

a

franciák

búcsúvacsorát

adtak

nekünk.

Itt

kaptuk meg azt az elismerést, amelyet azóta is számon tartok.

Monsieur Nyisztor le sem tagadhatná francia anyanyelvét és párizsi kiszólásait, de Monsieur Mikósdi sokkal szebben fejezi ki magát és mintha kissé belga accentussal beszélne.

-

Ezzel egyszerre két bókot zsebeltem be. Jóllehet a francia nyelvet nem a gimnáziumban, hanem az egyetemen tanultam, de a gondolatok megfogalmazását és kifejezésre juttatását annak a magyar

tanáromnak

köszönhetem,

aki

a

magyar

és

a

világirodalmat, a korabeli tiltások ellenére, titokban – ahogy egymás között emlegettük – Szerb Tóni könyveiből tanította. A belga

accentust

flamand

valószínüleg

fűszeresektől,

a

Brüsszelben

fodrászomtól,

vagy

elfranciásodott házmesterünktől

vettem kölcsönbe.

213

A

másik

bók

külszolgálatom

történelem közepe

táján

tanáraimat

illeti.

partnereink

körében

Brüsszeli az

a

hír

terjedt el, hogy a Monsieur Mikósdi-t azért érdemes ebédre, vagy

vacsorára

érdekesen

tudja

meghívni,

mert

elmagyarázni

történész a

magyar

létére és

az

nagyon európai

történelmet. Mint az majd a későbbiekből kiderül, az egyetemen maximum gazdaság történelmet tanultam, de egyébként közgazdász lettem.

Természetesen

tanáraim

bölcs

útmutatásai

mellett

a

francia nyelv megtanulásában az is vezérelt, hogy a franciákat saját anyanyelvükön tudjam lepocskondiázni Trianon miatt.

És ezzel már el is jutottam az egyetemi évekhez, de azokról és ami utánuk következett, akit az is érdekel, a valamivel több mint 200 oldalas szakmai és emberi emlékirataimban olvashat.

214