Ez 20,45-49; 21,1-32 Példázatok: dél erdeje, a megélesített kard és az út „És lőn az Úrnak beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! fordítsd orczádat délre, és szólj dél felé és prófétálj a déli mező erdeje ellen! És mondjad a dél erdejének: Halld meg az Úr beszédét, így szól az Úr Isten: Ímé, én tüzet gyújtok benned, hogy megemészszen te benned minden zöldelő és minden aszú fát. Meg nem aluszik a lángoló láng, és megég a miatt minden orcza déltől északig. És meglátja minden test, hogy én, az Úr gyújtottam meg azt, mert meg nem aluszik. És mondék: Ah, ah, Uram Isten! ezek azt mondják nékem: Hát nem példabeszédekben beszél ez? És lőn az Úrnak beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! fordítsd arczodat Jeruzsálem felé, és szólj a szent helyek ellen és prófétálj Izráel földje ellen! És mondjad Izráel földjének: Így szól az Úr: Ímé, én reád megyek, és kivonszom kardomat hüvelyéből, és kivágok belőled igazat és gonoszt. Azért, hogy kivágjak belőled igazat és gonoszt, azért megyen ki kardom hüvelyéből minden test ellen délről északig. És megérti minden test, hogy én, az Úr vontam ki kardomat hüvelyéből, mert belé többé vissza nem tér. És te, embernek fia, nyögj! Derekad fájdalmában keserűséggel nyögj szemök láttára. És lészen, mikor mondják néked: Miért nyögsz te? ezt mondjad: A hírért, mert beteljesedett: és elolvad minden szív és elerőtlenedik minden kéz és elcsügged minden lélek, és minden térd elolvad mint a víz. Ímé beteljesedett és meglett, ezt mondja az Úr Isten. És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: Embernek fia! prófétálj és mondjad: Ezt mondta az Úr: Mondjad: fegyver, fegyver! megélesített és meg is fényesített! Hogy öldököljön, megélesíttetett, hogy legyen villámlása, megfényesíttetett. Avagy örüljünk-é? Fiam e veszszeje megvet minden fát! És adta azt megfényesítésre, hogy marokba fogják; megélesíttetett az a kard s megfényesíttetett, hogy adják a megölőnek kezébe. Kiálts és jajgass, embernek fia! mert ez az én népemen lészen és Izráel minden fejedelmin: e kardra jutnak népemmel együtt, ezokért üss czombodra. Már megpróbáltatott. De hát ha a vessző maga is vonakodnék? Nem úgy lészen, ezt mondja az Úr Isten! Te pedig, embernek fia, prófétálj, és csapd össze tenyeredet, mert kettős lesz a kard, most harmadszor; öldöklő kard az, a nagy öldöklő kard körüljárja őket. Hogy elolvadjon a szív, és sokan elhulljanak: minden kapujokban rájok vetem a kard villámlását, hisz villámlásra készült, öldöklésre kifényesíttetett! Szedd össze magadat; tarts jobbra, tarts előre, tarts balra, a merre éled irányozva van. Én is összecsapom tenyeremet, és megnyugotom haragomat. Én, az Úr szólottam. És lőn az Úr beszéde hozzám, mondván: És te, embernek fia, csinálj magadnak két útat, a melyen jőjjön a babiloni király kardja; egy földről jőjjön ki mind a kettő; s egy kezet véss föl, a városba vezető út fejénél vésd föl. Útat csinálj, hogy jőjjön a kard az Ammon fiainak Rabbájára, aztán Júdára, a körülkerített Jeruzsálemre. Mert megáll a babiloni király az útak kezdetén, a két út fejénél, hogy jövendőt láttasson; megrázza a nyilakat, megkérdezi a Teráfimot, megnézi a májat. Jobbjába adta a jövendölés Jeruzsálemet, hogy állasson faltörő kosokat, hogy nyissa száját ordításra, hogy üssön zajt trombitával, hogy állasson faltörő kosokat a kapuk ellen, hogy töltsön sánczot, építsen tornyot. De ez nékik hamis jövendölésnek látszik: szent esküik vannak nékik Istentől; ám Ő emlékezetbe hozza vétköket, hogy megfogassanak. Ezokáért ezt mondja az Úr Isten: Mivelhogy emlékezetbe hozzátok vétketeket, midőn nyilvánvalókká lesznek gonoszságaitok, hogy megláttassanak bűneitek minden cselekedeteitekben; mivelhogy eszembe juttok, kézzel megfogattok.
És te elvetemedett, te gonosztevő, Izráel fejedelme, a kinek napja eljött az utolsó vétek idején: Így szól az Úr Isten: El a süveggel, le a koronával! Ez nem lészen ez: az alacsony legyen magas, és a magas alacsony! Rommá, rommá, rommá teszem azt; ez sem lesz állandó, míg el nem jő az, a kié az uralkodás, és néki adom azt! És te, embernek fia, prófétálj, és mondjad: Ezt mondja az Úr Isten Ammon fiairól és gyalázkodásukról, és mondjad: Fegyver, fegyver, öldöklésre kivont, megfényesíttetett, hogy ragyogjon, azért, hogy villámljék; De mivel felőled hiábavalóságot látnak, hazugságot jövendölnek, hogy odatesznek téged a megölt gonoszok nyakára, a kiknek napjok eljött az utolsó vétek idején: Tedd vissza hüvelyébe azt; a helyen, melyen teremtettél, származásod földjén ítéllek meg téged. És kiontom reád haragomat, búsulásom tüzét fúvom reád, és adlak goromba férfiak kezébe, kik mesterek, téged elveszteni. A tűz eledele leszel; véredet benyeli a föld; emlékezetbe nem jösz többé, mert én, az Úr szóltam.” Bevezetés Ennek a felolvasott résznek nagy része Júda és Jeruzsálem ellen szóló prófécia. Az a király, akiről szó van ebben a próféciában, így mondja az Ige, hogy elvetemedett, gonosztevő Izrael fejedelme, akinek a napja eljött az utolsó vétek idején, ez Sedékiás király (25. vers). Így szól az Úr Isten: el a süveggel, le a koronával! Tudjuk, hogyan fogta meg Nabukodonozor Sedékiás királyt, hogyan fosztotta meg, nemcsak a királyságtól, hanem gyermekeitől is, szeme világától is, szabadságától is, és elvitte rabláncon Babilonba. Mert hiába szólt az Úr korábban ehhez a néphez, nem hallgatták meg az Urat. És valahogy úgy van, ahogy az énekben énekeltük, hogy ott a messze földön, árván, hontalan, halld meg a kiáltást, fiam. Ez a nép is amíg jól volt sora otthon, nem hallgatta meg az Úrnak a szavát. Majd aztán elvitte az Úr messze földre, Babilonba, ahol hontalanok, árvák lettek. Ott aztán meghallották az Úrnak a szavát, ott becsülték Istennek a szavát. Sok ember van ma is így, hogy amíg jól van dolga, amíg szól hozzá az Úr, semmibe veszi Isten szavát. Természetesnek vesz minden áldását Istennek, mintegy úgy, hogy ez nekem jár. Majd aztán, ha az Úr megszorítja, és rájön, hogy árva és hontalan lett, akkor jobban meghallja Istennek a szavát. Akkor tudja értékelni, hogy micsoda Istennek a szeretete. Persze, ennek nem kellene így lenni, nem kellene mindenkinek kikérni a ráeső részt, mint a tékozló fiú. Nem kellene mindenkinek messze költözni az Úrtól. Ha az ember megteszi, mert nem jó neki az Úr közelében, még Istennek a nagy kegyelme az, hogy a messze földön is szól hozzá, amikor már majd lesz füle meghallani Istennek a szavát. Hát ez a rész is, amit felolvastunk, erről a népről szól, akik még mindig nem akarják hallani Istennek a szavát. Példabeszédek Nézzük meg sorjában ezeket a próféciákat, hogy mit mond Isten Júdának és Jeruzsálemnek. Először a 20. résznek a végéről. Isten egy próféciát mondat Ezékiellel dél erdeje ellen. Azt mondja ebben a próféciában, hogy meggyújtja az Úr azt az erdőt délen, és elég az összes erdő. A zöld fa is, és a száraz fa is, s nem lehet eloltani azt a tüzet. Hát mit jelent ez a dél erdeje? De talán először arról szólok egy pár szót, hogy miért ilyen képekben, példázatokban prófétál az Úr Ezékiel által. Nagyon sok képet használtat az Úr Ezékiellel, és erről már volt is szó, de még egyszer felolvasnám azt, amit az Úr Jézus mond a Máté evangéliuma 13. részében, amikor Ő is példázatokban szólt. Megmondja az okát, hogy miért: „Azért szólok velök példázatokban, mert látván nem látnak, és hallván nem hallanak, sem nem értenek. És beteljesedék rajtok Ésaiás jövendölése, a mely ezt mondja: Hallván halljatok, és ne értsetek; és látván lássatok, és ne ismerjetek: Mert megkövéredett e népnek a szíve, és füleikkel nehezen hallottak, és szemeiket behunyták; hogy valami módon ne lássanak szemeikkel, és ne
halljanak füleikkel, és ne értsenek szívükkel, és meg ne térjenek, és meg ne gyógyítsam őket. A ti szemeitek pedig boldogok, hogy látnak; és a ti füleitek, hogy hallanak” (Mt 13,13-16). Ez a nép is azt mondta Ezékielnek, hogy hát nem példabeszédekben beszél-ez? Vagy más fordításban: miért beszél ez példabeszédekben? Mire való az a példabeszéd? Ha az Úr példabeszédben szól, akkor mindig az az oka, hogy a hallgatóságnak a nagy része keményszívű, megkövéredett szívű. De aki hűséges, az a példabeszédből is megérti, hogy mit akar az Úr mondani. Akinek van füle a hallásra, hallja. Aki szereti az Urat, és becsüli az Ő Igéjét, az megérti az Úrnak a szavát. Aki pedig nem becsüli, az nem érti meg az Úrnak a szavát, akárhogyan is szól hozzá. Mit jelent ez a példabeszéd a dél erdeje ellen? Teljesen nyilvánvaló, hogy Júdáról és Jeruzsálemről szól az Ige, mert ekkor a próféta már ott volt Babilóniában, és attól a helytől délre esik Izrael. Abban az időben még sok erdő volt ott a hegyekben. Emlékszünk rá még annak idején, amikor Ábrahám ment oda a hegyekbe, akkor is erdő volt ott azon vidéken. Az erdőnek szellemi jelentése van elsősorban. Érdemes elgondolkozni, hogyha összevetjük ezt, amit a 15. részben olvastunk a szőlőről, amikor azt mondja az Úr, hogy mire való nekem a szőlőtőke fája egyéb fa között? A venyige az erdő fái között? Ide jutott Izrael népe. Nemcsak, hogy szőlőként az erdő közé került, hanem teljesen erdővé lett; vagyis teljesen haszontalan, teljesen gyümölcstelen lett, hiszen az erdő nem gyümölcstermő fákból áll. Így lesz szellemileg teljesen terméketlen és haszontalan Izrael népe. Pont olyanná lett cselekedeteiben, mint a többi nép. Az előző részben olvastuk is, hogy szerettek volna egészen olyanná is válni, fának és kőnek, bálványoknak szolgálni. Persze ez nem lehetséges, de a cselekedetükben olyanokká lettek. Azért nem lehetséges, hogy teljesen olyanok legyenek, mint más népek, mert őket az Úr elhívta, és nem engedi, hogy egészen olyanokká váljanak. Azért is vitte el őket a fogságba, hogy ne legyenek teljesen olyanok, hogy tisztuljanak meg a bálványoktól. De most nem látszik semmi ebből, hogy ők Istennek a népe. Kifelé ugyanolyan bűnösök, ugyanolyan bálványimádók, ugyanolyan gonoszok, mint más népek. És a más népeknek a képe az Igében az erdő. És most Izrael is, Júda is, Jeruzsálem is erdővé lett. Vannak ebben az erdőben élő fák is, meg korhadt, aszú fák is. De azt mondja az Úr, hogy meggyújtja az egész erdőt, és a korhadt fa is ég, és a zöldellő fa is elég. Minden orca, minden test elég. (Érdekes, a következő részben így olvassuk, hogy megölöd igazat a gonosszal egyben. Majd még erre rátérünk, hogy ez mit jelent.) Itt most csak annyit, hogy az Úr meggyújtja ezt az erdőt, megítéli Júdát és Jeruzsálemet. Ne lépjünk az elvilágiasodás útjára! Vonjuk le ebből a magunk számára a tanulságot. Most is, ha egy közösség, Isten népe elindul azon az úton, hogy hasonlítani akar a világhoz, a többi népekhez, ha elindul az elvilágiasodás, az Isten iránti hűtlenségnek és a bűnnek az útján, akkor van egy pont, ahonnan ez visszafordíthatatlan. Nem lehet megfordítani, hanem teljesen végbemegy ez a folyamat, egészen addig, míg csak Isten meg nem ítéli azt a közösséget, azt a népet, azt a gyülekezetet, vagy azt az embert. Minket Isten kihívott ebből a világból. Azért hívott ki, hogy Vele legyünk közösségben. Csak egyedül Vele. Ne olyanok legyünk, mint más népek, mint más emberek. Hogyha mi ezt nem akarjuk megérteni, és kívánkozunk arra, hogy olyanok legyünk, elindulunk egy ilyen elvilágiasodás útján, akkor az Úr, mivel féltőn szerető Úr, megítél keményen, hogy mégis az ítélet által megóvjon bennünket a teljes romlástól. Hogy mondja az Ige? De hogyha ítéltetünk, az Úrtól taníttatunk, hogy a világgal együtt el ne kárhozzunk. Ebben különbözött Izrael népe is, és most is Istennek a népe: ha az Úr ítél, akkor javunkra ítél. És nagyon érdekes megfigyelni, hogy ez az ítélet tűz. A tűznek a képe sokszor előfordul az Igében. Majd még erre visszatérek, de most csak egy zsoltárt olvasok el, illetve a
zsoltárból két verset, a 83. zsoltárból, ami arról szól, hogy mit tegyen Isten a pogány népekkel, akik az Úrnak ellenségei. „Én Istenem! Tedd őket olyanokká, a milyen a porfelhő, és a milyen a polyva a szél előtt; Olyanokká, mint a tűz, a mely meggyújtja az erdőt, és mint a láng, a mely elégeti a hegyeket” (Zsolt 83,14-15). Ezt kívánta a zsoltáríró az istentelen népnek. És ugyanez visszaütött. Ugyanez teljesedett be Izrael népén is, mert olyanná tette őket Isten, amikor elfordultak tőle, és a többi népekhez lettek hasonlók, mint a porfelhő, mint a polyva a szél előtt. Kergette őket az ellenség ki a hazájukból, és szerte az egész világon szétszórta őket az Úr. És olyanokká, mint a tűz, amely meggyújtotta az erdőt, mint a láng, ami leperzselte az egész hegyet, az egész erdős hegyet. Ebből mi is tanulhatunk valamit. Sokszor kívánta Izrael népe ezt az Úr ellenségeire, és az ő saját ellenségeire, és nem gondolták, hogy legteljesebben rajtuk fog ez bekövetkezni. Aki irgalmatlan az ítéletben, az maga sem talál irgalmasságot. Ezt mi is megtanulhatjuk. Ne ítéljünk, ez nem ránk van bízva. És ne kérjünk mi átkot, ítéletet másokra. Miért ítél meg az Úr igazat és gonoszt egyaránt? A 21. rész első hét versében egy másik prófécia van. A prófécia itt is Jeruzsálem ellen szól, és a szent helyek ellen. És arról van benne szó, hogy az Úr kivonja az Ő kardját. Kivonja a kardját Izrael földjén, és ellene megy az Ő népének, és kivág belőle igazat és gonoszt. Azért vonja ki a kardját, még egyszer ismétlem: „hogy kivágjak belőled igazat és gonoszt, szért megyen ki kardom hüvelyéből minden test ellen délről északig” (21,4). Ez nagyon feltűnő, és talán megbotránkoztató kijelentés is, hogy az Úr nem tesz különbséget az igaz és a gonosz között. Amikor kihúzza kardját, mind a kettőt levágja majd Jeruzsálemben. Ez azért is nagyon elgondolkoztató, mert a 9. részben éppen az ellenkezőjéről van szó. Emlékezzünk vissza, mit olvastunk ott: „És monda az Úr néki: menj át a város közepén, [ezt egy angyalnak mondta] Jeruzsálem közepén, és jegyezz egy jegyet a férfiak homlokára, a kik sóhajtoznak és nyögnek mindazokért az útálatosságokért, a melyeket cselekedtek annak közepében. És amazoknak mondá az én hallásomra: Menjetek át a városon ő utána, és vágjátok; ne kedvezzen a ti szemetek és ne szánakozzatok” (Ez 9,4-5). Tehát mindenkit le kellett vágni, csak azt nem, akinek a homlokára az angyal odajegyezte a jegyet. A későbbi részben többször is mondja az Úr, hogy nem úgy lesz ez után, mint eddig volt, hogy az atyák ették meg az egrest, és a fiak foga vásott bele, hanem ki-ki a maga bűnéért hal meg. Most mégis azt mondja az Úr, hogy én vonom ki a kardomat, és kivágok igazat és gonoszt Jeruzsálemben. Akkor mit jelent ez? A 9. részt egy kicsit tovább olvasnám. Tehát az 5. vers végén olvastuk, hogy menjetek át a városon és vágjátok, ne kedvezzen a ti szemetek, és ne szánakozzatok. „Vénet, ifjat, szűzet, gyermeket és asszonyokat öljetek meg mind egy lábig, de azokhoz a férfiakhoz, a kiket a jegy van, ne közelítsetek, és az én templomomon kezdjétek el. Elkezdék azért a vén férfiakon, a kik a ház előtt valának” (Ez 9,6). Van olyan ítélete Istennek, most is, és régen is volt, amikor nem tett különbséget az ítéletben földi szempontból igaz és gonosz között. Ha van egy háború például, az igazak is, Isten gyermekei is ugyanúgy szenvednek abban a háborúban, és sokan meg is halnak, mint a gonoszok. Ha van egy természeti csapás, az igazak is ugyanúgy szenvednek és meghalhatnak, mint a gonoszok. Ez mind földi síkon van. Az örök élet és a mennyei rész persze teljesen más az igazaknak, mint a gonoszoknak, ez nyilvánvaló. De ez most földi dolog. Ha megfigyeltük, azt mondta az angyalnak, hogy menjetek át a városon, és ne kíméljétek a gyerekeket sem, az ifjakat sem, a szüzeket sem. A gyerekeknek nem tett a homlokára jegyet. Pedig ugye azok nem voltak bűnösök az atyáknak a vétkében, de nem tett kivételt. Akiknek homlokára jegyet jegyzett, azok mind férfiak voltak. Én úgy látom, hogy ez azért van, mert azokkal Istennek külön terve volt. Más igazakkal nem volt Istennek terve, de azokkal terve volt. És ebből megtanulhatjuk azt, hogyha Isten ítél, mi ne ítéljünk a látszatra, hogy, no, ez vagy az az ember azért halt meg ebben vagy abban a katasztrófában vagy nyomorúságban,
mert biztosan valamilyen bűne volt, és most Isten visszafizetett neki. Ez nem a mi dolgunk. Van, amikor Isten az igazat is ugyanúgy, mint a bűnöst, az istentelent elszólítja erről a földről. De egy biztos: ha Istennek valakivel célja, terve van még ezen a földön, akkor azt semmi hatalom nem tudja semmivé tenni. Azt Isten megtartja akármilyen nyomorúság között. Milyen a viselkedésünk a nyomorúságokban? A másik, amit megtanulhatunk ebből, hogy egészen másképpen viselkednek a csapások és a katasztrófák között azok, akik hűségesek az Úrhoz, mint azok, akik istentelenek. Először is a hűségesek ezt nem tartják tragédiának, hogy meg kell halni. Azt mondják, hogy legalább közelebb vagyunk a beteljesedéshez, az Úrhoz, nem kell tovább itt lennünk. Van egy érdekes Ige Ézsaiás próféta könyvének az 57. részében: „Az igaz elvész és nem veszi eszébe senki, és az irgalmasságtevők elragadtatnak és senki nem gondolja fel, hogy a veszedelem elől ragadtatik el az igaz; Bemegy békességbe, nyugosznak ágyaikon, a kik egyenes útaikon járának” (Ézs 57,1-2). Hát így gondolkodik az, az ember, hogy amit az Úr megenged a mi életünkben, mind jó. És ha az Úr elszólít? Azt mondja itt az Ige, hogy nem veszi eszébe senki, hogy az irgalmasságtevők elragadtatnak, a veszedelem elől ragadtatnak el. Aki pedig istentelen, az csak erre a földi életre épít. Annak elveszteni ezt a földi életet valóban tragédia, mert neki nincs örökélete, és nincs reménysége. Úgy zárja le az ő életét, hogy ítélet alatt marad. Még egy különbséget meg lehet figyelni, hogy az Úrhoz hűséges emberek a nyomorúságok és a bajok között egészen másképpen viselkednek, mint az istentelenek. Azok készek az Úrnak az életüket is feláldozni. Most gondoljunk éppen erre az időszakra, amikor a hűtlen néppel együtt a hűségesek is fogságba kerültek: Dániel, Sidrák, Misák, Abednégó, Eszter. Azt mondja a három ifjú a királynak, hogy a mi Urunk ki tud szabadítani a tűzből, de ha nem tenné is, akkor is Őt imádjuk. Dániel is tudta, hogy az Úr ki tudja szabadítani az oroszlánveremből, de ha nem tenné is, akkor is Isten előtt hajlik meg. És Eszter is azt mondta: ha elveszek, hát elveszek. De cselekedte azt, amit rábízott Isten. Aki pedig istentelen, az nyög, jajveszékel, sóhajtozik, panaszkodik és lázong Isten ellen. És, hogy éppen a nagy tragédiák, és a nagy próbák idején tudja megmutatni a hívő ember, hogy mennyire más, mint az istentelen ember. Mennyire másképpen gondolkozik, és mennyire nemcsak a földet nézi, vagy nem a földi életet nézi, hanem hogy nekünk mennyei elhívásunk van. És mindent abból a szempontból látunk, hogy mindez javunkra van. Igazságtalanság? Még egy dolgot megemlítenék. Ennek ellenére felmerülhet a kérdés: hát nem igazságtalanság ez Istentől, hogy az igazat is elpusztítja a gonosszal együtt? Ábrahám is azt mondta, amikor az Úr előtt állott Sodomáért és Lótért, hogy távol legyen tőled Uram, hogy az egész föld bírája ne szolgáltasson igazságot. Hát elveszted az igazat a gonosszal együtt? Hogy ezt igazán megértsük, ahhoz nekünk a golgotai keresztre kell nézni. Ott értjük meg, hogy tulajdonképpen egyetlenegy igaz van. Isten ugyan kijelenti például Jóbról is, hogy igaz, istenfélő és bűngyűlölő, de a végén Jób saját maga is meglátja az Istennek a fényében, dicsőségében, hogy dehogy vagyok én igaz. Porba teszem a számat, és hallgatok. Éppen az igaz ember tudja leginkább, hogy nem vagyok igaz Isten előtt. Egyetlen igaz van az emberek között, aki ezen a földön járt, Jézus Krisztus. És ezt az egy igazat vágta ki igazán Isten az élők közül úgy, ahogy embert még az Úr nem vágott ki. Mert Jézus Krisztus nem csak testileg halt meg, hanem mikor magára vette az egész világ bűnét, akkor Isten haragja nyomta Őt. Azt mi el nem tudjuk képzelni, hogy mit jelentett ez a halál! Ez nem csak testi halál volt. Elszakítva lenni Istentől ez a kárhozat volt. Bűnné lett értünk az Úr elszakítva Istentől. És ez nem igazságtalanság Istentől, hogy ezt tette? Ha bárki az emberek közül azt meri mondani Istennek, hogy nem igaz az ítéletben, mert az igazakat a gonoszokkal együtt elpusztítja, akkor Istennek semmi mást
nem kell tenni, mint rámutatni az Ő Fiára. Ő volt az egyetlen igaz, a valóban igaz. És Ézsaiásnál hogy olvassuk? És kivágatott az élők földjéből, és népem bűnéért lőn rajta vereség. Csak ennek fényében érthetjük meg, hogy Istennek joga van minden testtel azt tenni, amit Ő akar. Mert az Ő Fiát is, az egyetlen igazat a golgotai keresztre adta. És miért? Hogy megmenekedjen minden nem igaz, minden gonosztevő, minden bűnös ember. Isten eszközei A 8. verstől folytatja a próféciát Ezékiel, és elmondja azt, hogy az Úr nem csak kivonja az Ő kardját, hanem megélesíti, megfényesíti, és az öldöklőnek a kezébe adja. Isten általában eszközöket használ az ítéletben is, és akkor is, amikor az Ő kegyelmét, jóságát kiárasztja az emberekre. Az ítéletben sokszor használt fel az Úr angyalokat, de van, amikor az ítéletben is embereket használ. És amikor meg akar valakit áldani, ott is használ fel embereket. Hát itt is, akit most felhasznált, hogy forgassa az Ő öldöklő kardját, az Nabukodonozor volt, és az ő serege. De érdekes ez a kép. Itt azt mondja az Úr, hogy Ő vonja ki a kardját a hüvelyéből, megélesíti, megfényesíti, és odaadja az öldöklőnek a kezébe, megbízza az ítélettel. Éppen ezért az ember semmi, csak végrehajtja Istennek a tervét. Csak eszköz, mint ahogy a kard eszköz, az ember is eszköz Istennek a kezében. Ezért nem lehet nagyra sem egy király, sem egy vezető, sem egy nép, sem egy eszme, senki. Mert ha akármilyen nagy dolgot érnek is el, csak Isten adta a kezükbe, hogy véghezvigyék az Ő akaratát. De ugyanúgy, hogyha van egy ember, aki által Isten az Ő áldását tudja osztani, az is semmi, mert Isten adta az áldást a kezébe, hogy ossza el. Mi semmik nem vagyunk, csak eszközök Istennek a kezében. Persze, hogy mikor választ az Úr büntetőeszközként, és mikor áldást osztó eszközként, ez más kérdés. Csak megemlítem, hogy Ábrahámnak azt mondta az Úr, hogy megáldalak, és te is áldás leszel. Ehhez Ábrahámnak hűségesnek kellett lenni, és bízni feltétel nélkül az Úrban. Áldásul csak ilyeneket tud használni az Úr. Fenyítőeszközül minden embert fel tud használni, de a hűségeseket Isten nem akarja ilyen célra használni. „Kiálts és jajgass” – miért? Aztán, amikor elmondja ezt az Úr, akkor azt olvassuk: „Kiálts és jajgass, embernek fia! mert ez az én népemen lészen és Izráel minden fejedelmin: e kardra jutnak népemmel együtt, ezokért üss czombodra. Már megpróbáltatott” (12-13. vers). A prófétának kiáltani, jajgatni, aztán az előző részben olyat olvastunk, hogy nyögni kellett amiatt, ami Izraelben be fog következni. Mert a kard nagyon éles, le tudja vágni az embert, mert a kard nagyon fénylik, és már messziről szórja a villámokat, a kapuból már messziről látják, és félelmet kelt, amikor megjelenik az a nagy sereg, ezért mondta az Úr a prófétának, hogy nyögj, jajgass, gyászolj. Most felmerül a kérdés, hogy miért kellett a prófétának ezt tenni? Hiszen, azt is olvashatjuk, hogy „Én is összecsapom tenyeremet, és megnyugotom haragomat. Én, Úr szólottam” (17. vers). Miért kellett a prófétának jajgatni és sírni, amikor ez volt Isten akarata, hogy ez történjen Jeruzsálemmel, és meg is érdemelték? Nagyon sokáig húzta az Úr, nem akart ítélni, de végül eljött az ítélet. Akkor miért mondja Isten a prófétának, hogy sírj, magáról pedig, hogy én meg megnyugszom, mert végbevittem az én haragomat, végbevittem az ítéletet? Testvérek, úgy gondolom, hogy így tudja Isten igazán bemutatni azt a kettősséget, azt a nagy feszültséget (most emberi módon szólok), ami Istenben is van, amikor ítélnie kell. Mert hogy olvastuk az előző részekben? Hát kívánva kívánom én a bűnösnek a halálát? Nem inkább azt, hogy megtérjen és éljen? Aztán azt is olvastuk az előző részben, vagy kettővel korábban: Nem gyönyörködöm a meghaló halálában, azt mondja az Úr Isten. Térjetek meg és éljetek. Mert Istennek van egyfelől egy igazsága, és ezt az Ő igazságosságát nem érheti csorba, a bűnt meg kell büntetni. Ez az egyik oldal. A másik oldal, hogy van az Úrnak szerető szíve. És amikor a prófétának azt mondja, hogy sírj és jajgass, most megint emberi szóval mondom: az Úr sírt és jajgatott, mert nem gyönyörködött a népnek a halálában. Az Úrnak a szíve fájt legjobban,
mert ez az Ő népe volt, az Ő fia volt. És ez van most is. Azt olvassuk az Igében, hogy az Úr eljövetele közel van, nem késik el az ígérettel az Úr, mint ahogy némelyek késedelemnek tartják, csak hosszan tűr, nem akarván, hogy némelyek elvesszenek. Az biztos, hogy amikor eljön az ideje, akkor az Úr ítélni fog ugyanígy tűzzel, ahogy itt olvastuk a 20. résznek a végén, hogy meggyújtja az erdőt, meggyújtja a népeket, meggyújtja az egész földet, meggyújtja az egeket is. Az elemek ropogva megégnek, az ég és a föld elmúlik. Ezt kívánja az Úr szentsége. De az Úr ennek nem örül, hogy némelyek elvesszenek, azért tűr még most is hosszan, és azért mondja: „kívánva kívánom én a bűnös halálát? Nem, hanem, hogy megtérjen és éljen”. Ezt kívánja most is az Úr, azért hangzik még az Ige, azért tűr, azért vár az Úr, hogy némelyek megtérjenek, akik még nem tértek meg. És a prófétának ez a sírása, nyögése, és ez a jajgatása mutatja azt, hogy Isten mennyire bánkódik, hogyha egy embert meg kell ítélnie. Azért adta Jézus Krisztust, hogy ne kelljen egy embert sem a kárhozatba juttatnia, hanem hogy mindenki megtérjen és éljen. Nabukodonozor sorsvetése A következő szakaszban, a 18. verstől a 20. versig ismét egy képben mutatja be a próféta, hogy Nabukodonozor hogyan fog feljönni Jeruzsálem ellen. Azt mondta az Úr Ezékielnek, hogy rajzoljon két utat, egy országból jöjjön ki. Nyilván Babilóniából jött ki az út, és azután ez az út kétfelé ágazott. Jobbra ment az út Jeruzsálem felé. Mondja is az Úr, hogy a két út fejénél véss ki egy kezet, egy ujjat, amelyik mutatja, hogy merre van Jeruzsálem. (Most is szoktak útjelzőnek ilyen kézformát kitenni.) Véss ki egy ilyen útjelző táblát! Jobbra megy az Út Jeruzsálem felé, aztán elágazik balra, az megy az Ammoniták felé. És azt mondja az Úr, majd amikor Nabukodonozor király ideér az útelágazáshoz, akkor ott megáll, és elgondolkozik, hogy most melyik ellen menjen: Jeruzsálem ellen vagy az Ammoniták ellen menjen? Nabukodonozor király akkor majd sorsot vettet az ő mágusaival, varázslóival, égi jelet vár, hogy melyik irányba menjen, melyik országot dúlja fel. Így olvastunk erről az Igéből: „Mert megáll a babiloni király az útak kezdetén, a két út fejénél, hogy jövendőt láttasson; megrázza a nyilakat, megkérdezi a Teráfimot, megnézi a májat” (21. vers). Hát ezek voltak a jós-jelek az Istenben nem hívő pogány embereknél. Pontosan nem tudjuk, csak sejthetjük, hogy mi lehetett ez, hogy előszedette a nyílvesszőket, megrázta, kiborította, és nézzük, merre áll a nyílvessző? Ez az, hogy megrázza a nyilakat. Jeruzsálem felé mutatott jobbra. Aztán megkérdezte a Teráfimot, az ő bálvány isteneit, a jósokat, a mágusokat: jövendöljetek, merre menjünk? Jeruzsálemet jövendölték. Aztán levágta az áldozati állatot, és megnézte a májat. Az ősmagyarok is ilyenekből jövendöltek, állatoknak a csontjából meg májából, meg nem tudom, miből. És jövendölt. A máj is azt mutatta, hogy Jeruzsálembe kell menni. Krisztusban vannak ígéreteink Érdekes dolgot olvasunk ezután. „De ez nékik hamis jövendölésnek látszik: [nem a babilóniaiaknak, hanem Izráelnek] szent esküik vannak nékik Istentől; [mert az Úr megesküdött, hogy megvédi Jeruzsálemet, ott van az Ő szent neve] ám Ő emlékezetbe hozza vétköket, hogy megfogassanak” (23. vers). És ebben nagy tanulság van a mi számunkra, elgondolkozhatunk rajta. Valóban ezek a pogány módszerek, jövendőmondások, ezek nem Isten akarata szerint valóak. Ezeket az Úr nem parancsolta, meg is tiltotta az Ő népének, a pogányok gyakorolták. Isten mégis ott volt ezek fölött az események fölött is. A babiloni királynak az útját nem az ő áldozati állatának a mája, nem a kiszórt nyíl, és nem a mágusaiknak a jövendölése, hanem Isten vezette. Isten mindezek fölött van. És amikor Jeruzsálemnek a népe azt mondta, hogy ez babonaság, ez hamis jövendölgetés, nem lehet, hogy bennünket elpusztítson, mert eskünk van Istentől. Akkor egy dologra nem gondoltak: az ő bűneikre. Az Úr meg erre gondolt, és eszükbe juttatta az ő bűneiket.
Ebből számunkra az a tanulság, testvérek, hogy a mi életünknek az útját egyes egyedül csak az Úr irányítja, és egy dolgon dől el csak, hogy hogyan alakul a mi életünk: hűek vagyunk-e az Úrhoz, vagy nem. Nekünk, amit Isten ígért, és, mondjuk így, esküvel is megerősített, mindent Jézus Krisztusban adott Isten, Krisztus nélkül semmit se nem adott! Ezért nehogy úgy járjunk, mint a Laodiczeai gyülekezet, aki azt mondta, hogy gazdag vagyok, meggazdagodtam, semmire nincs szükségem, hogy nekünk Isten adott oltalmat, védelmet, sok mindent elsorolhatnánk, hogy mit adott. Mint ahogy Jeruzsálem népe is erre hivatkozott, Isten esküvel megígérte, hogy megvéd bennünket, ez az Ő városa, és ez az Ő temploma. Csak egyre nem gondoltak, amire a Laodiczeiai gyülekezet sem gondolt: Íme, az ajtó előtt állok, és zörgetek. Már nem volt bent Krisztus a gyülekezetben. Isten Krisztus nélkül semmit nem ad, mindent csak Krisztussal. Minden azon fordul meg a mi életünkben, hogy milyen a Vele való közösségünk és kapcsolatunk. Krisztussal minden a miénk, nélküle semmink sincs. Nélküle csak felfuvalkodott hólyagok vagyunk, amikor azt mondjuk, hogy mindenünk megvan, gazdagok vagyunk, Istennek ígéretei vannak, és mi ahhoz ragaszkodunk, és mi abban hiszünk. Hát mi Krisztusban higgyünk, és Krisztushoz ragaszkodjunk, akkor Isten minden ígérete a miénk. Nélüle semmi nem a miénk. Amikor eljött Nabukodonozor király, olvasom: „És te elvetemedett, te gonosztevő, Izráel fejedelme, akinek napja eljött az utolsó vétek idején: Így szól az Úr Isten: El a süveggel, le a koronával!...” (25-26. vers). Különös, hogy ezt mondja az Úr felkentjére (mert a királyt ugye felkenték), hogy: elvetemedett, gonosztevő, Izrael fejedelme. El a süveggel, le a koronával! Talán a király is ebben bízott, hogy ő az Úrnak a felkentje, és bármit is csinál, őt az Úr megvédi. Nem. Ismétlem, testvérek, Krisztusban minden a miénk. Nélküle semmi nem a miénk, Nála-nélkül a halálban vagyunk, mert Ő az élet egyedül. Miért pusztította el az Úr az Ammonitákat is? Még csak megemlíteném ennek a résznek a befejező részét, ami az Ammonitákról szól. Tudniillik, amikor Jeruzsálem felé indult el Nabukodonozor serege, és el is pusztította Jeruzsálemet, az Ammoniták örültek, káröröm volt bennük. Valami olyan is volt bennük, hogy lám, azért mi különbek vagyunk, mi megmenekedtünk. De nem menekedtek meg. Itt mondja az Úr az utolsó versben, hogy „A tűz eledele leszel; véredet benyeli a föld; emlékezetbe nem jösz többé, mert én, az Úr szóltam” (32. vers). Tudjuk a történetírásból, hogy Jeruzsálem lerombolása után öt esztendővel Nabukodonozor az Ammoniták ellen ment, és őket is elpusztította. Így történt, ahogy ide le van írva. Most feltehetnénk a kérdést tanulságképpen: Miért pusztította el az Úr az Ammonitákat is? Ennek több oka van, de nem akarok most mindre kitérni, csupán arra, ami Izrael népével van összefüggésben, mert ebből tanulhatunk a legtöbbet. Azt, tudniillik, hogy Izrael népe sokszor menedékként használta az Ammonitákat, amikor bajba kerültek, oda menekültek. Aztán ebből sok baj is következett. Jeremiás könyvében emlékszünk rá, hogyan jöttek aztán vissza a környező népek, az Ammoniták közül is, hogyan tanulták el az isteneiknek az imádatát, és hogyan hozták be a bálványimádást, és hogyan bíztak a környező népekben. Ez volt a baj. Bíztak, de nem az Úrban, hanem a környező népekben. És ezt az emberi menedéket pusztította el nekik az Úr: ne legyen emberi menedék, ne legyen hely, ahová mehetnének. Mert ezt mi tudjuk, hogyha az Úr valakit utol akar érni, nincsen olyan menedék, nincs olyan emberi hatalom, ami el tudná rejteni. De ha valakit az Úr meg akar tartani, nincsen olyan emberi hatalom, amelyik kiragadhatná Istennek a kezéből. Így pusztít el ma is Isten a hívő ember környezetében minden emberi támaszt, hogy a szívünk egyedül csak az Úrra támaszkodjék, és senki másra, hogy ne legyen emberi támasz.
Befejezés Befejezésül még annyit mondanék csak el, hogy ez a világ kétség nélkül a tűznek van fenntartva az ítéletre. Egy menedék van csak: Jézus Krisztus. Nincsen más menedék, nincs emberi menedék, nincs anyagi menedék, semmi nincs. Egy menedék van: egyedül csak Jézus Krisztus. Ő nem a földi próbáktól, nem a földi bajoktól ment meg bennünket, nem azért menedék, hogy bennünket ezen a földön ne érjen se betegség, se támadás, se halál. Nem ilyen menedék Ő, hanem olyan, Aki az örök haláltól ment meg, és Aki az örök életet adja nekünk! Ámen. Debrecen, 1988. november 27.
