A KARD HÁBORÚJA 1. AZ ÜZENET

A KARD HÁBORÚJA 1. AZ ÜZENET A nyárközépi égbolt csillagai úgy sziporkáztak, mintha elfeledték volna valódi beosztásukat a végtelenség seregében, s szándékuk támadt volna arra, hogy helyet cseréljenek a Nappal. Minthogy azonban - tetszik, vagy sem - estétől reggelig világolhattak csupán, a fényözön, melyet a halandók birodalmára árasztottak, nem sok fejtörést okozhatott azoknak, akik egyáltalán részesei lehettek a látványnak. Igazság szerint "ezek" az „azok” egyetlen személyben öltöttek testet, az arrauták nemzetségéből való magányos harcos lett volna hivatott a csillagfény-orgia közönsége lenni, az a vitéz, aki - távol a tábortól - a Jóslatdomb legtetején üldögélt. A legényke a Greggi névre hallgatott, már amennyiben valaki a nevén szólította, ilyen vállalkozó azonban ezidőtájt nem akadt a dombtetőn. Greggi végül is sok mindent tehetett volna, például nyugodtan horkolhatna a sátrában, mert senki sem állította őrségbe, főképpen nem a Jóslatdombra. Vagy, ha már éppen itt üldögél, hát bámulhatná a völgyet, de alant látnivaló valahogy nem akad. Soha nem akad, napközben sem, s végképpen nem éjszaka. Vagyis hagyjuk az egészet, ne vesztegessünk rá szót sem. Greggit kételyek gyötörték. Baljós előérzetek, idegesítő előjelek, s ennek köszönhette, hogy a mai éjszaka a sátrán kívül találta a vitézt, s ezért nem is csodálta a csillagfény tűzijátékot. Nem leste a Biont körülölelő kékes glóriát, a Sisters kettős, aranyló sugárkévéjét és a Pellent, a fényes testvérek között alig pislákoló apróságot. Pedig ha nem nehezedik rá baljós előérzet, mindenképpen felfedezi, hogy a Pellen megőrült a mai éjszakán. Percről percre erősödött ragyogása, akárha eldöntötte volna, hogy ezen az éjen túltesz a többieken, elhomályosítja őket, hogy végre elfoglalhassa az égbolton az őt megillető helyet. Mert a Pellen az arrauták szerint a legfontosabb valamennyi éjszakai égitest közül, hisz Ő a Szerencsehozó, a Sorsfordító. Énekelgettek is erről valami dalocskát az arrauta kisgyerekek, s ha Gregginek éppen kedve van hozzá, bizonyára nem esik nehezére eldúdolni, csakhogy most egészen máshol járt az esze. Az arrauta a barátjára várt. Várt, nagyon régen várt, egyre kevesebb reménnyel, de kitartóan. Marmax és tíz társa éppen egy esztendővel ezelőtt kelt útra, ám azt, hogy miért, senkinek sem árulta el, még Greggi előtt is titokban tartotta, pedig azelőtt mindig és mindent megosztottak egymással. A titkaikat is. Most ellenben Marmax hallgatott, nem válaszolt azokra a kérdésekre sem, amelyekkel Greggi ostromolta, s ha végül mégis hajlandónak mutatkozott valamiféle feleletre, hát az még a hallgatásnál is rosszabbnak tűnt. - Veszélyes vállalkozásba kezdek, barátom. Ha sikerrel járok, tán nem lesz nálam hatalmasabb ember a földön, ha ellenben elbukom, jobb, ha nem tudod, mi a célom és hová tartok. Még utánam találnál jönni valami romantikus mentőakcióra, aminek persze nincs és nem is lehetne értelme. Mert ha én és tíz harcosom nem képes 1. oldal

megbirkózni a feladattal, mit tehetnél te egymagadban? Tehát ne faggass, csak várj türelemmel. Ha esztendő múltán sem térek vissza, s hír sem érkezik felőlem, sirass meg és őrizz emlékezetedben. Ám ne kutass utánam semmiképpen. Greggi ismerte barátját, így azután nem faggatta tovább. Úgyis hiába tette volna. S bár az ifjú arrauta élettapasztalat dolgában nem tartozott éppen a gazdagok közé, hiábavalóságokkal mégsem óhajtott foglalatoskodni. Attól a naptól fogva, hogy Marmax eltűnt a táborból, Greggi várta, várta a híreket, az üzenetet, vagy legalább aprócska jelet, amelyből a Bölcs Valor, a magányos, jövőlátó remete segítségével tudomást szerezhetne barátja sorsának alakulásáról. A jel, az üzenet pedig egyre késett, s ha ma éjfélig meg nem érkezik, lejár a Marmax szabta esztendő... Sem Greggi, sem más nem látta elmenni az elveszett csapatot, mégis tudták, merre távoztak. Az arrauták táborából kifelé csak egyetlen út vezetett. Az irdatlan sziklakatlan torka jelentette a szabad irányt, s egyúttal ez volt a határ is, a tilalmas ösvény, melyre csak nagyritkán merte a lábát tenni bárki is a törzs fiai közül. A sehová sem vezető irányba senki sem indult szívesen, s aki mégis, soha meg nem térhetett rajta. Miért? Ki tudhatná? Egyvalaki tudta mégis. Valor, a Bölcs, akitől Greggi tanácsot kért volna Marmax sorsáról. Valor, aki elment az ösvényen, rálépett arra az útra, amit csak így emlegettek: a Homályos. Rálépett, s egymaga mind közül vissza is tért rajta. Ám arról, mit talált maga előtt és mit hagyott maga mögött, hallgatott. Általában mindenről hallgatott, s az arrauták között sem sok olyan akadt, aki szavát vehette a remetének. Persze még azok sem dicsekedtek a beszélgetéssel, akikkel szót váltott az aggastyán, mert ha beszélt is, szavait éppoly homály burkolta, mint a rettegett utat, amelyről visszatért. Akadtak persze egészen különleges esetek, amikor a Bölcs magához kéretett valakit (azt, hogy miképpen jutott el a hívó üzenet a kiválasztotthoz, soha senki sem árulta el), s jóslattal figyelmeztette valamire, de évente, ha egy ilyen alkalom adódott. Megesett persze, hogy egy-egy kétségbeesett harcos valamely lehetetlen helyzetben maga kereste fel a Bölcset, de a legtöbbször nem volt benne köszönet. Ezért is rettegett Greggi attól, ami egyre elkerülhetetlenebbnek látszott, vagyis a remete meglátogatásától. Hogyan álljon elé? Mert ha legalább valami jelecskét, üzenetként értelmezhető mondatocskát idézhetne, hát megkísérthetné a sorsot. Így viszont... Kockázatos lehet a Bölcset magányában háborgatni, bár arról még senki soha nem hallott, hogy Valor ártott volna valakinek is... Az éjszaka egyre fogyott, s az idő haladtával a várakozó vitézt valahogyan elnyomahatta a buzgóság, mert mire ismét felpillantott, úgy érezte, ismeretlen, idegen táj közepébe röpítette egy ismeretlen erő. Az is átfutott az agyán, hogy netán álmodik. Különben hogyan volna lehetséges, hogy hirtelen elveszítette számára értelmét a létezés, elveszítette testi valóját, kilépett belőle, s szárnyal a lelke? Valahogy kívülről és felülről szemlélte önmagát, miközben el nem mozdult őrhelyéről. 2. oldal

És a Pellen! A Sorsfordító csillag, míg Greggi elmerült gondolataiban, talán leereszkedett az égboltról, egyre közelebb hozzá. Körülölelte a fény, simogatta, nyugtatgatta, lágyan magasba emelte, s mintha a fényburok mögött a Homályos Út lángba borulna... Hirtelen elfogta a rémület. Az Út megelevenedett. Árnyak moccantak, indultak Greggi felé, egyre többen és egyre gyorsabban közeledtek, gyalogosan és lóháton, a szélnél is sebesebben... már alig karnyújtásnyira értek tőle, azután a legelől csörtetők megérintették a Pellen alkotta fényburkot és... Greggi felugrott, kardja markolata felé kapott, s már-már elő is rántotta a fegyvert, de a mozdulatnak valahol vége szakadt. A fénykupola vakítón felszikrázott, az árnyhadsereg megtorpant... Ezt azonban Greggi már nem látta. Amikor feleszmélt, ismét ugyanazon a kövön ült, mint a csodálatos, vagy inkább rémületes pillanatok előtt. A Pellen alig pislákolt a mennybolton, a Homályos Úton semmi sem moccant. Mégsem maradt változatlan a vidék. Nem messze az arrautától, a közeli sziklapárkány peremén köpenyes alak üldögélt. Testét földet seprő lebernyeg, arcát csuklya takarta, s moccanatlan trónolt a csúcson, mintha maga is része lenne a sziklának. Ahogy Greggi jobban szemügyre vette, lassanként rádöbbent, ettől a komor, fenyegető alaktól érdekes módon egyáltalán nem rettent meg, nem ébresztett benne igazi félelmet. Ennek ellenére időbe telt, míg annyira erőt vett magán, hogy megszólítsa a semmiből támadt látogatót. Néhány perc múltán azonban a helyzet váratlansága okozta döbbenet elszállt, s maradt a puszta kíváncsiság. Pedig az, hogy a semmiből érkezett a vendég, jeges rémülettel kellett volna eltöltse hősünket, amit persze maga is tudott, ám valahogy nem érdekelte. Az azonban még magamagát is megijesztette, hogy váratlanul talpra segítették a lábai, s mintegy öntudatlanul két lépést is tett az idegen felé. - Köszöntelek, nagyjó uram! A nevem Greggi, az arrauták törzséből. Kit tisztelhetek kegyelmedben? S mit tehetek nagyuramért? Az idegen nem válaszolt, de jobbját felemelve intett, hogy a kérdező várakozzon türelemmel. Teltek a percek, s Greggi, aki különben sem birkatürelméről volt híres, már ismét azon volt, hogy megszólítja a csuklyás idegent, sőt, felelősségre vonja hosszas hallgatásáért, amikor az végre felvetette fejét és mély, majdhogynem a föld alól elődübörgő hangon Greggit szólította. - A jelre vársz, lovag? Én vagyok a Jel. Nem hívtak, nem küldtek, mégis vártak, mégis üzentek velem. Áldott legyen a FÉNY! Ha segítesz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. Útra kelhetsz, halált találsz, Ha nem indulsz, halálra vársz. 3. oldal

Három halál, három élet, Aki merész, az remélhet. Démonjárta Lidércország, Homályos Út, az visz hozzád! Sok hatalmas harcos járta Győzelemre, díjra várva. Utat vágtak a homályban, Halálukra mindahányan. De ki indul, de ki bátor Nem rettenhet száz haláltól. Ha elindulsz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. Az idegen elhallgatott, Greggi pedig megállapította magában, hogy ez a valaki bizonnyal háborodott elméjű költő, aki normális elmebajánál is hibbantabb pillanatában szenvedhette ki magából ezt a versezetet, tekintettel arra, hogy az egészben nincs egyetlen értelmes sor sem. Kétségtelen, hogy látszólag szól valamiről, érthető szavakból rakta össze, csak így együtt nem jelent semmit. - Jóuram! - szólította meg újfent a komor alakot. - Lehetséges, hogy csekélyke tudás szorult elmémbe, de ha mindannak, amit elmondtál, van ésszel felfogható jelentése, ha valóban valamiféle megfejthető üzenet rejlik benne, rossz címzettnek adtad át. Én is jelet, üzenetet várok ugyan, de értelmesebbet és a barátomtól, Marmax vitéztől. Ide, a sziklára sem azért másztam fel, mert a tiédhez hasonló rímeket szerettem volna összetákolni, nem azért, hogy az éjszaka költői hanglatba ringasson, hanem, mert innen látni be legjobban a völgyet, innen venni észre leghamarabb, ha a Homályból érkezik valaki, aki hozhatná az üzenetet. Ezért ne neheztelj rám, jóuram, ha most valahogy nem szorgalmazom költeményeid élvezetét, ám kérlek, ha hallottál valamit a barátomról, Marmax vitézről és tíz harcosáról, ne várakoztass hiába. Imámba foglalnám neved, ha te lennél a hírnök. Igaz is, Uram, az én nevem ismered, én ellenben nem tudhatom, kit tiszteljek személyedben... A titokzatos idegen néhány pillanatig mintha nem is hallotta volna Greggi hozzá intézett szavait, azután megmoccant. Igaz, csak annyira, hogy előre nyújtsa a karját, az arrauta felé bökje mutatóujját. A harcos megbabonázva meredt az ujj hegyére, s ahogy az idegen karja lassan félkörbe kezdett, Greggi bűvölten követte tekintetével. S az ujj végre megállapodott. A Homályos Útra mutatott. Greggi riadtan hőkölt meg, mert a táborlakók között akkora tisztelete, de inkább olyan rémületes híre volt ennek az ösvénynek - ha ugyan valóban az -, hogy még felé pillantani sem nagyon merészeltek. Ki nem mondta volna arrauta harcos, mert 4. oldal

tán kinevetik érte, de valahogy nem embernek való látvány az efféle, s ha soká bámulnak arra, még elő talál mászni valami rettenetes onnan... A fiú tehát eltakarta az arcát, s vissza, az idegen felé fordult. A rejtélyes alak azonban nem volt sehol. Egyszerűen köddé vált...de ez az új meglepetés már csak félszegen visszaidézett sejtés Greggi számára, tán a szeme sarkából, ha látta a rémisztő alak szertefoszlását, sőt, talán még úgy sem, csak képzelete játszott vele. Mire felfoghatta volna, mi is történt, már ismét lángba borult a Homályos Út, megint vágtázó árnyak sikoltoztak és rikoltoztak, ismét elborította Greggit az ezüstös ragyogás... Egyszerre magához tért. És nem értett semmit. - Álmodtam, az biztos... mert nincs itt semmiféle csuklyás látogató, meg a Pellen, a Sorsfordító is odafent pislákol a helyén. Viszont annyira éreztem mindent! Olyan álom lehetett, ami nemigen különbözik a valóságtól. Hát hiszen még bizsereg a tenyerem, sajognak az ujjaim, ahogy ökölbe szorítottam a kezem és itt a seb, amit saját körmöm vájt a tenyerembe... azaz mégsem lehet igaz, hát hiszen honnan termett volna itt bármiféle csuklyás, de akár csuklya nélküli látogató is? Se be a völgyünkbe, se onnan kifelé nem vezet út. Csak a Homályos, de ott... Jaj, Marmax barátom, nem érkezett meg az az üzenet, még ha elküldted is! Letelt az esztendő! Sirassalak vagy várjalak, ki mondhatja meg nekem? Felelet persze nem érkezett a kérdésre sehonnan. Egy ideig még üldögélt, csak azért, hogy az átvirrasztott éjszaka után erőt merítsen a tábor felé vezető úthoz, azután lassan feltápászkodott, felpillantott az égre, hogy megkeresse a Pellen apró ezüst szikrácskáját, azután lassan, vonakodva, mint akinek nagyon nem akaródzik a dolog, elindult. Lehajtott fejjel baktatott, hiszen mit is nézett volna mást, mint az útjában heverő kavicsokat? Az arrauták harcos népe emberemlékezet óta nem harcolt senkivel és semmivel, s már Greggi ükapja is csak a legendát ismerte. Az utolsó, nagy csata legendáját, annak a csatának a történetét, már persze, ha az a csata valóban megesett, szóval annak a harcnak a legendáját, amelyben az arrauták hadserege szétkergette a Hat Hatalom katonáit. Annak a harcnak a legendáját, amelyben megszerezték a csodafegyvert, amely legyőzhetetlenné teszi birtokosát - a Végtelen Béke Kardját. A fegyvert, amely segíti a gyengét, a leigázottat, a kardot, amely gazdáját kereste, s keresi talán még most is. A hagyomány azt tartja, hogy abban a pillanatban, amikor a Kard valódi birtokosához kerül, beköszönt a hosszú béke. Olyan hosszú, hogy napjait számlálni sem lehet majd. Hogy a Kardot miképpen veszítette el gazdája, s hogy ki az egyáltalán, nem tudta senki. Sötét praktikák segíthették a Hat Hatalom seregeinek vezéreit, gonosz mágia, hogy a Kard valahogyan mégiscsak a markukba került és tán azt remélték tőle, hogy most végre elsöpörhetik ősi ellenségüket, az arrautákat. Hiszen a csodakard az övék és nem lehetséges olyan erő, amely ellent képes állni a varázsfegyvernek...

5. oldal

Ám nem tudták, hogy a Kard, a Végtelen Béke Kardja nem segít a gonosznak. A Vezér magasra emelte a fegyvert, hangos rikoltással serege élére vágtatott, hogy rohammal söpörje el az arrautákat… …és ekkor érte a halálos csapás. Marmax, Greggi barátjának ükapja sújtotta porba és ragadta ki a holt vezér kezéből a legendák fegyverét. Lehet, a Kard nem tett csodát, a hit azonban igen. A Kard bátorságot öntött az arrauták lelkébe, elvesztése rémületet oltott a Hat Hatalom harcosaiba, s azok eszüket vesztve menekültek, pedig számbeli fölényük legalább tízszeres lehetett. A csata idején még nem létezett a Homályos Út, legalábbis ezt mondja a rege. Csak út volt, egyszerű út, olyan út, amely vezetett valahová. Arról persze nem szól a fáma, hová, de az bizonyos, hogy ki a völgyből, s ha igaz, bár ebben a törzs vénei egyáltalán nem hisznek, bármikor bárki háborítatlanul oda-vissza járhatott rajta. Addig a napig, amíg arra nem menekültek a gonosz seregek. A menekülők nyomában az Útra ereszkedett a homály, ott maradt a rettegés, s egyetlen arrauta sem akadt, aki a lábát tette volna rá ezután. Kivéve... kivéve Marmax ükapját. Persze, csak ha hiszünk a szóbeszédnek. Akadtak, akik állították, abban a pillanatban, amikor a hős kiragadta a Kardot az ellenség vezérének markából és magasba emelte, hogy rohamra buzdítsa az arrautákat, megzendült az ég, háromágú villám csapott le és Marmax ükapja azonmód eltűnt a csatatérről, persze a Karddal a kezében. Megint mások úgy látták, a menekülő ellenséget üldözve kis csapata élén az Úton vágtatott el, s onnan soha többet vissza nem tért. Legendák, mesék. Persze igaznak kell lennie az egyiknek, mert a vitéz harcos valóban eltűnt a táborból, s valóban nem érkezett róla hír soha, de sok-sok emberöltő távolából ki tehetne igazságot? Melyik bölcs képes különbséget tenni a mesévé szelidült valóság és a valóságos mese között? Akadnak persze olyan legendás tények, amelyekkel vitába szállni felesleges lenne, mégis megmagyarázhatatlanok. Mert például hová tegye az ember fia azt, hogy a Marmax-ükapát követte a dédapa, nagyapa és apa, s egyikük sem tudta, bár az is lehet, nem akarta okát adni távozásának. Az az arrauta hajadon, aki valamelyik Marmaxhoz kötötte az életét, özvegyen maradt, mihelyt életet adott egy fiú utódnak. Az apa örvendezett, boldogan ölelte magához a kis jövevényt, azután egy éjszaka eltűnt, mindörökre. Miért? A legenda szerint szólította a Kard, de hát micsoda hívás az, ami csak fiúgyermeket szólít, s csak fiú-utód születése után? Marmax, mármint Greggi barátja volt az, aki megszegte az íratlan törvényt. Még nem vezetett asszonyt a sátrába, még nem született sem leánya, sem fia, mégis útra kelt. S nem váratlanul távozott, tudta az egész törzs, mire készül. Azt persze, hogy miért, a tíz kiválasztott harcoson kívül senki, még Greggi sem. - Lehet, hogy a barátom azt gondolta, elődei eleve vereségre ítéltettek, s elsősorban azért, mert családot hagytak maguk után – vélekedett Greggi. - És lehet az is, hogy Marmax éppen attól remélte a sikert, ha megszegi a legendás szabályt. Ez mind nagyon szép, de miért ment el? Mit akarhatott? 6. oldal

Csakhát most, hogy Marmax nem tért vissza, betelt a végzet, s családfája kipusztult. Rajta kívül ugyanis férfi a Marmaxok között nem akadt. Az arrauták törzse évszázadok óta nem gyarapodott, igaz, nem is fogyatkozott. A gyermekáldás nem kerülte el soha a házasságokat, de egyszer sem fordult elő, hogy egy fiúnál s egy leánygyermeknél bármely családban több vagy kevesebb utód született volna. Érthetetlen, magyarázhatatlan, csak a mesék beszélnek róla. Persze a maguk ködös, jelképes, s ezért megfoghatatlan módján. Még a vének sem látják a dalok értelmét, a sokat tapasztalt és hagyományokban járatos aggastyánok sem. Azért persze a tábortűz mellett dúdolgatják a dalocskákat, hosszan merengenek értelmén, de minden alkalommal abban állapodnak meg, hogy ilyesmi igazából nincs is. Homályba tűnt a Kard s reánk örök idő borult, Nem nő dicsőn a nemzetünk, nincs békénk, háborúnk. Ha felragyog a Pellen-láng, ha rád borul a jel-varázs, Indulj, a néped nagyra nő, Választott, ne tétovázz! Csakhogy a versike igazi badarság. Mi az, hogy "örök idő borul"? Talán az örök életről van szó? Vagy a halálról? Mi az, hogy felragyog a Pellen-láng? A Pellennek nemhogy lángja, de még pislákoló fényecskéje se nagyon van. Meg azután mi az, hogy Választott? A törzs vezéréről lehetne csak szó, egyedül Ő az, akit az arrauták választani szoktak. És hová indulhatna? A Homályos Útra? Hát hiszen onnan nem tér meg senki! Illetve egyszer igenis megtért valaki, s az is minek? Valor, a Bölcs Zarándok, ahogy elnevezte a törzs. Rossz nyelvek szerint azért bölcs, mert gondosan titkolja, hol bujkált, miközben mindenki azt hitte, hogy a Homályos Utat járja. Egyszerűbben fogalmazva: sokan csalást gyanítottak a csodálatos visszatérés mögött. De akadtak azért, s ezek voltak többen, akik hitték és rettegtek Valortól. Greggi lassanként egyre közelebb jutott a táborhoz. Szomorúan, lehajtott fejjel ballagott, s magában az arrauta harcosokat sirató ősi dallamot dúdolgatta, gyászolva elveszett barátját. Azután, éppen a táborba vezető út felénél, véletlenül felpillantott és rémült kiáltást hallatva jókorát ugrott hátrafelé. Az ösvény mellett egy sziklamaradvány tetején ott ült az álombéli idegen. Az, akit Greggi Marmax hírvivőjének hitt és az, aki csupa zavaros versezettel szórakoztatta, mielőtt eltűnt. Na de ha mégis itt van, hogyan lehetett álom, amit látott? Márpedig kétség sem férhet a dologhoz. Ugyanúgy lehajtott fejjel, sötétbe temetkezve trónol a kövön, bő, felleghajtó köpönyegének csuklyája majdnem teljesen betakarja arcát és ugyanúgy egyetlen mozdulata sem árulkodik arról, hogy emberszámba venné a fiatal harcost. Nem moccan, csak ül ott fenyegetőn, mintha maga a végzet várakozna Greggire. Érdekes módon az első pillanat döbbenetét Greggiben váratlanul, de annál gyorsabban a düh váltotta fel. 7. oldal

- Na megállj, akárki vagy is! Lehet, hogy az arrauták között nem én vagyok a legkiválóbb, de azt mégsem tűröm, hogy bolonddá tegyenek! Most nem fogsz meglépni előlem! Utólag maga sem értette, hogyan, miért kerítette hatalmába ez a dühroham, hisz igazából nem volt miért haragudnia az idegenre. Legfeljebb bosszankodást válthattak ki a történtek, gyilkos indulatot semmiképpen. Ennek ellenére igenis gyilkolni akart! Kardot rántott, s hangosan rikoltva az idegenre vetette magát. Az alak igazából nem mozdult, csupán jobbját emelte fel kissé, mintegy tiltón, nem annyira rémisztően, inkább úgy, mint aki el akar hessegetni egy pimasz muslicát, ám nem durván, vigyázva rá, nehogy agyoncsapja. Valami villant, s Greggi agyába éles fájdalom hasított. Rövid másodpercekre lehanyatlott előtte az éppen kelőfélben lévő Nap. Keze görcsbe rándult és kiszökkent belőle minden erő, kardja a porba hullt, éppen az ismeretlen lába elé. Amikor ismét visszatért látása, kétségbeesve kellett tapasztalnia, hogy teljesen védtelen maradt, így csupán a varázsló akaratától függ, lemetszi-e a fejét vagy sem. Az ugyanis, hogy bűbájossal van dolga, a történtek után nem is lehetett kétséges. Szóval, ha a mágus éppen azt akarja, most nyugodtan metszheti Greggi fejét lefele… De nem metszette. Ellenben hátravetette csuklyáját és szinte csilingelőn kacagni kezdett. Nő volt az idegen. Csinos, fiatal fruska, s bár a jelek szerint varázstudománya hatalmas, s az is tény, hogy pontosan ugyanolyan köpönyeget visel, mint amaz másik, a két személy semmiképpen sem lehet azonos. Az előbbi félelmetesen dübörgő hangja mintha a föld alól gurgulázott volna elő, emez meg úgy csilingel, mint a karácsonyi üvegharangok vidám muzsikája. Lehet persze, hogy képes megváltoztatni a hangját is, a mágia sok mindenre jó, de ezt Greggi valahogy nem hitte. Vitézünket erre a kacagásra elöntötte a bizalom és reménység, s bár az egésznek volt valami baljós színezete, mégsem volt képes félelemre. Azt persze titkon fontolgatta, hogy nem lehet véletlen ez a találkozás, s tartott tőle, hogy sorsa valamiféle fordulóponthoz érkezett, de ha ez a leány jelenti a fordulatot, nincs miért bánkódnia. - Greggi lovag, csak nem akarod levágni a barátodat? Aki ráadásul még csak nem is harcos, csupán egy gyenge nő - csúfolódott a kisasszony és kacagása nem akart csillapulni. - Olyan gyenge nő, aki azért meg tudja védeni magát, ha a szükség úgy hozza. Ne félj hát semmit, ha kell, megvédlek téged is. És kacagott tovább. Greggit nem bosszantotta a gúnyolódás, annál is inkább, mert fel sem fogta a szavak értelmét. A fiatal harcos félig kábultan meresztette szemét a szőke szépségre, megbabonázva, mint a fehér egér, ha a kígyó halálos pillantása ejti rabul. Vagyis akár akarta, akár nem, képtelen volt elszakítani tekintetét a lányról. Végül jókora idő elteltével valahogy mégis sikerült kinyögnie: - Ki vagy te, csodálatos hajadon? 8. oldal

- Kivagyok, bizony, ó te bárgyú tekintetű legényke! Kivagyok, mert hatalmas utat tettem meg, ezernyi veszéllyel dacolva, hogy találkozzam veled. Persze akkor még nem tudtam, hogy egy bódult csecsszopóra lelek vitéz lovag helyett. És ismét nevetett, amire persze mondhatnánk, hogy kezd unalmassá és idegesítővé válni az örökös kacarászás, Greggi azonban másként vélekedett a dologról. Megmártózott a kacagásban, elmerült benne és itta a csengő hangokat, elhallgatta volna napokon, heteken át... de a leány egy pillanat múltán elkomorodott. Tekintete lesiklott az arrautáról, a Homályos Út felé fordult és ott is időzött perceken át. Greggi nem merte megtörni a csendet. Valahogy úgy érezte, ha most a leányhoz szól, az éppúgy szertefoszlik, eltűnik a semmiben, mint az a másik odafent, a Jóslatdombon. Míg azonban az előbbi eltűnéstől valahogy megkönnyebbült Greggi lelke, a leányt marasztalni szándékozott, amíg csak lehet. Végül a szépség ismét az arrautára pillantott és megszólalt. - Azt kérdezted, ki vagyok? Nehezebb felelnem, mint gondolnád. Tudom azt, ki voltam, tudom, kivé kell lennem, de hogy most ki vagyok, bizony nehezen magyarázhatnám meg neked. Nevezz talán Elaninnak, de ne hidd, hogy valóban Elanin vagyok. Ez csak egy név, nem árul el semmi fontosat viselőjéről. Jól mondtad, hajadon vagyok, s valóban csodálatos, ha nem is abban az értelemben, ahogyan gondolod. Hajadon vagyok, bár ezer nászt éltem már meg, ezernyi gyermekem él ezen a világon. Csak azt ne kérdezd, hogyan lehetséges mindez. Ha tudnám, se árulhatnám el neked. Legyen elég annyi, én vagyok Elanin, a hajadon Elanin. "Úgy látszik, elég, ha valaki csuklyás köpönyeget ölt és máris összevissza beszél érthetetlen sületlenségeket - gondolta Greggi. - Annak a másik varázslónak is ugyanilyen badarságok jutottak az eszébe, de azok valahogy dühítettek." Hirtelen ráeszmélt, hogy Elanin még mindig nem árulta el, miért tette meg azt a rettenetesen hosszú és veszélyes utat, hogy Greggivel találkozhasson. Csak nem ő a várva várt hírnök? Vele üzen haza Marmax? Fény Ura, add, hogy így legyen! - Ugye, szépséges Elanin, a barátom üzenetét hoztad? Ha így van, könyörgök, ne hallgass róla, mondd hamar, életről vagy pusztulásról szól? Elanin megrázta a fejét, hogy aranyszőke hajkoronája szinte úszott körülötte a levegőben. - Nem, Greggi vitéz, semmi közöm a barátodhoz. Nem hívtak, nem küldtek, de mégis vártak, mégis üzentek velem. Greggi idegesen kapta fel a fejét. A hang ugyan más, a mondat mégis a Jóslatdomb idegenétől származik. Lehet, hogy mégis Elanin volt az? Nem tudni ugyan, mire lenne jó ez az alakoskodás, de azért... - Üzentek velem. Az üzenet így szól: Greggi lovag indulj és segíts! Eljött a te időd, a Választott ideje. Vagy győzöl, vagy minden elbukik. - Hát ez nem igaz! - nyögte az arrauta. - Nem igaz, hogy körülöttem mindenki rébuszokban beszél, úgy, hogy képtelen vagyok kihámozni akár csak egy aprócska értelem-magvat is! Itt mindenkinek elment az esze? Induljak? De hát, a Fény Urára, hová? Merre? És miért éppen én? Kit kellene legyőznöm? Tévedsz, gyönyörű 9. oldal

úrnőm, az üzeneted nem engem illet. Valamilyen Választottról beszélsz, de hát az nem lehetek én, engem nem választott senki semmire. És mit értesz az alatt, hogy vagy győzök vagy minden elbukik? Hát ki vagyok én, hogy a minden felett hatalmam lehetne? Kérlek, Elanin, hagyd most már a rejtélyeskedést és magyarázd meg szavaidat. Odafent, a Jóslatdombon úgyis adósom maradtál a magyarázatokkal. Igaz, akkor még a nevedet sem árultad el, úgyhogy lehetnél egy kicsit jobban nevelt is. Azt hittem, a varázslónők kínosan vigyáznak a formaságokra, legalábbis így mesélte az öregapám. Elanin csodálkozva nézett Greggire. - Miféle Jóslatdombról fecsegsz itt össze-vissza? Én ugyan nem jártam még a közelében sem! Éjfél óta üldögélek azon az átkozott sziklácskán és rád várok. De úgy tűnik, valami komoly dolog történhetett veled azon a dombon. Mi volt az? - Nem mi, hanem ki. - Badarság. Mi az, hogy ki? De ha jobban tetszik neked, hát legyen. Ki történt veled? - Nem is tudom... olyan furcsa volt az egész... valóban nem te jártál ott? Nem veled találkoztam? Pedig pontosan úgy festett a fekete csuklya... a lebernyeg, no meg a szavak... csak éppen a hang nem ugyanaz... - A hang? Miért, milyen volt a hang? - Mintha a föld alól szólna. Mély és fenyegető. És azt mondta, hogy ő a Jel. Na meg ugyanazt zagyválta, mint Teszépséged, hogy nem hívták meg nem küldték, meg ilyesmiket. Elanin elmosolyodott és fejét kissé hátravetve, mintha a Pellennek szólna, skandálni kezdett: Ha elindulsz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. - Igen! Éppen így szólt! Viszont, ha nem te voltál az, akkor... - Viorin. Csak ő lehetett, a Nagy Viorin. Ajjaj, ha már ő is kimozdult a várából... Nem tévedtem tehát, itt az idő! Azt persze nem tudom, Viorin megjelenése baljós vagy kedvező előjel, de... - Előjel? Micsodának az előjele? És ki ez a Viorin? - Megint olyasmit kérdezel, amire nincs válasz. Kicsoda Ő? Hát azt tudod-e, én ki vagyok? A nevemet ismered és hallottál kacagni, de ez a kevésnél is kevesebb. Mégis, legalább valami. Tudd meg, hogy én még ennyit sem tudok róla. Még a nevében sem lehetek biztos. Hiszem, de jól jegyezd meg, csak hiszem, hogy Ő Viorin, ám ezt biztosan állítani nem merészelném. Gondolom, de csak gondolom, hogy Ő az Ős, az Eredet Embere, de csak azért mondom embernek, mert ha azt a szót használnám, amit kellene, nem értenéd. Bízom benne, de biztosan nem tudhatom, Ő a Jó, az eredendő Jó, mérget azonban nem vennék rá. Ő Viorin és semmi más. Évezredek telnek el és nem mutatkozik. Eltűnik és várakozik, de a legbölcsebbek között is csak kevesen akadnak, bár az is lehet, egyetlen se, aki tudná, 10. oldal

hol és mire vár. Vagy, hogy van-e igazából valami célja ennek a várakozásnak. Azt gondolhatjuk, hogy talán megközelíthetetlen kastélyába vonul vissza, minthogy azonban ennek az erődítménynek eddig még a közelébe sem jutott senki, falai között pedig végképp nem fordulhatott meg földi halandó, ezt is csak hisszük. Viorin mindennek ismerője, tudója, de semmiről senkinek nem beszél, senkinek nem ad tanácsot, bárhogyan is kérlelnéd. Ám ha nem hívod, eljön. Figyelmeztet, de nem tudod, mire, csak akkor érted meg szavait, ha már beteljesedtek. Ez Viorin, de ne hidd komolyan, hogy ez, csak én hiszem ennek. - De ha ilyen rejtélyes és ennyire mindenek felett álló, ha ennyire nem ismeri senki, honnan tudod róla mindezt? - Minden boszorkány tudja. - Boszorkány?! Csak nem azt akarod mondani, hogy Te egy... hogy Te igazán egy... Elanin gúnyosan elmosolyodott. - Hát nem mindegy, azt mondom-e, boszorkány, vagy azt, hogy tündér? A név, mondtam már, nem jelent semmit. Nincs tökéletesen jó és nincs minden ízében rossz sem, a jó szándék rosszat, a gonosz akarat jót is szülhet. Nyugodj meg, Greggi vitéz. Boszorkány vagyok, igen, de nincs bennem gonosz indulat. Greggi kábán hallgatta Elanin szavait. Hallott ő eleget a boszorkányokról, de egyetlen olyan történetre sem emlékezett, amelyben a boszorkányok nemes lelkületéről, jóakaratáról lett volna szó. Gonoszságról, ártó hatalomról annál többször. - Harcba szállunk, Greggi! - folytatta a boszorkány. - Népemet végveszély fenyegeti, akár a tiédet, de közülünk csak nagyon kevesen ismerték fel, az arrauták táborában pedig senki sem, hogy betelt az idő, színre lép a Választott. Te vagy a Választott és sorsunkat a Te kezedbe tette le valami felsőbb akarat. Azért jöttem, hogy könyörögjek neked: indulj, segíts! Az arrauta még mindig nem tért magához meglepetéséből, de most a gyanú is erősödött benne. Lehet, hogy ez a... ez a boszorkány gúnyolódik vele? Méghogy ő, Greggi, az arrauták nem nagyon bátor, nem túlzottan okos és nem is nagyon ügyes közkatonája valamicsodás Választott lenne, akinek még a boszorkányok sorsa is a kezében van?! Képtelenség! Greggi a törzsben a legutolsók közé tartozott, még a Harcosok Tanácsában sem hallathatja szavát, még arra sem szerzett jogot, hogy harci nevet viselhessen. Viszont bárhogy vizsgálta, Elanin szavaiban nyomát sem lelte gúnynak, ellenkezőleg, a szépséges hajadon komornak, majdhogynem kétségbeesettnek látszott, s mindenek felett nyugtalannak. - Biztos vagy abban, hogy engem keresel? - nézett a lányra. - Ezren is akadnak az arrauta harcosok között, akik érdemesek lennének rá, hogy hőstetteikkel megmentsék a törzset. Lehet, hogy a Te népedet is, bár ha egy boszorkány hatalmát meghaladja a feladat, amiről persze még csak nem is tudom, miféle lenne, fogalmam sincs, mit várhatnátok egy halandótól. Hogyan segíthetne egy harcos kardja, ha a boszorkányság sem képes rá? 11. oldal

- Ki tudna felelni a kérdéseidre? Én biztosan nem. Téged kerestelek, téged kérlellek. Te vagy a Választott és ezért Te vagy a végső remény. Ha elbuksz, veled bukik minden jóakarat és a Gonosz veszi át az uralmat a világ felett. - Fény Ura, ez nem lehet igaz! Csípjen már meg valaki, hogy felébredjek! - Ezen nem múlhat a siker - mondta hamiskás mosollyal a szép boszorkány és jókorát csípett Greggi karjába. - Juj, ez fáj! - sziszegte a legény. - Vagyis nem álmodom, pedig nagyon szerétném, ha minden, ami történt, csak álmomban esett volna meg. De hát mit tegyek? Mit várhattok tőlem? - Csak sorjában, Választott. Biztosat nem tudok, arról pedig, amit sejtek, jobb, ha Te nem tudsz. Mihelyt eljön az ideje, úgyis kiderül. Mindent meg fogsz tudni, mindent, amit én tudok, s még annál is többet. Az arrauta sokáig hallgatott. Ismét átgondolta mindazt a sok lehetetlenséget, ami az elmúlt órákban megesett vele, s mert továbbra sem lelte a dolgokban rejlő értelmet, megint Elaninhoz fordult. - Mondd csak, szépséges... izé... Itt megakadt, mert képtelennek érezte magát arra, hogy kimondja: "boszorkány”. Hogyan is lehetne az, amikor annyira szép?! Elanin viszont értette a habozás okát és elnevette magát. - Nevezz hát, ahogy jólesik, de ne félj a boszorkánytól. Látod, nem esz meg a néni! - Szépséges Elanin... merthogy én már csak így szeretnélek nevezni... szépséges Elanin, nem tudsz véletlenül valamit a barátom, Marmax sorsáról? - Marmax... igen... ő elindult, de nem volt Választott. Mégis indulnia kellett és lehet, hogy miattad. Azt, hogy most merre jár, nem tudom, de soha el nem érheti a célt. - Azt mondod, nem tudod, merre jár? Nem baj, de legalább él! Elanin hallgatott kis ideig, komoran bámult maga elé és ettől Greggi lelkébe aggodalom költözött. - Él? - suttogta végül a boszorkány. - Mondjuk, hogy él. Ki tudja, mi az élet? De a ti fogalmaitok szerint él, ebben biztos vagyok. - Beszéltél vele? - Nem. De láttam a csatát, amit a Sárkánnyal vívott. A Sárkánnyal, Aki Legyőzhetetlen. És láttam menekülni is. De szem elől tévesztettem. Nem könnyű dolog belelátni a Homályba, még akkor sem, ha egy boszorkány leskelődik. - De akkor meg... akkor meg honnan tudod, hogy él? - A hír gyors szárnyakon röppen, a rossz hír pedig még a gondolatnál is sebesebben. Bár igazából ez a válasz sem látszott túlzottan megnyugtatónak, Greggi úgy gondolta, sikerült felfognia értelmét. Ha Marmax halott lenne, Elaninhoz eljutott volna a híre. - Köszönöm, gyönyörű Elanin! Már ez is csodálatos! Él, és ennél nincs számomra fontosabb. És most? Mit tegyek? 12. oldal

- Várj. Én elmegyek, de hamarosan üzenek neked. Hírt hozhat a vadgalamb, a sólyom, az eső és a napsütés, és Te meg fogod érteni az üzenetet. Ha minden úgy alakul, ahogy várom, ennyi lesz csak az üzenet: itt az idő, ne tétovázz! És ha nem jönne üzenet, akkor is tudni fogod, mikor kell útnak indulnod. - Útnak... de hová? Merre? Mert innen csak egy út vezet... - Hogy hová, azt nem tudom. Merre? Hisz jól mondtad, innen csak egy út vezet ki. Kérded még, merre? Greggi nem kérdezett semmit. Képtelen lett volna megszólalni, mert a rettegés megfagyasztotta a lelkét. Az Útra gondolt, arra, amerre indulhat. Az Útra. A Homályos Útra.

13. oldal

2. KOMOR FELHŐK GOMOLYGÁSA

Elanin elment és ennek már több mint három hónapja. Éppúgy távozott, ahogy Viorin a Jóslat-dombon, észrevétlen, láthatatlanul. És azóta az arrauta nem lelte régi önmagát. Napról napra egyre növekedni érezte a nyugtalanságot, s valami meghatározhatatlan erőt, amely állandóan ezt suttogja: Indulj! Indulj! Pedig Greggi rettegett még a gondolattól is, hogy rá kell lépjen arra az útra, ahonnan még soha harcos vissza nem tért, s amit mindenki Homályosnak nevez. Jéggé fagyasztotta szívét a félelem, s megesküdött volna akár a Fény Urára is, hogy nincs az a könyörgő szó, nincs az a szirénének, amely rávehetné, hogy az átkozott ösvényre tegye a lábát. Még az a csodálatosan szép boszorkány sem, pedig... És tessék, ahogy múlnak a napok, úgy ágaskodik Greggiben a mehetnék. Fél, hát persze, hogy fél, a félelem azonban állandó, míg a vágy, hogy felkutassa barátját, Marmaxot (és - bevallani még magának sem akarta, de - újra látni Elanint) egyre csak növekszik. Greggi tisztában volt vele, hogy a mérleg nyelve hamarosan át fog billenni, hogy az egyensúly megbomlik és többé nem lesz erő, amely itthon tarthatná. Mióta a Pellen álombéli fényözöne körülölelte, átitatta, minden este felkaptatott a Jóslat-dombra és várt. Újabb csodát, jelet, üzenetet, valamit, ami megmutatja, mit kell tennie és mikor. De sem jel, sem üzenet nem érkezett. A Pellen hallgatott és sötétség ülte meg a Homályos Utat. Ezen az estén, az Elanin távozta utáni hetvenhetedik nap estéjén megszületett Greggiben az elhatározás. - Indulok! Hogy hová, azt nem tudom, de mennem kell. Meg kell mentenem Marmaxot, de valahogy tudom, nem ez az igazi oka az utazásomnak. Valamit el kell érnem, valamit meg kell szereznem, de még nem tudom, igazából mit is. Nem számít, indulok, mert indulnom kell! S ahogy kimondta azt, amire hosszú ideig csak rettegéssel gondolt, csodák csodája, a félelem legapróbb jelét sem fedezte fel magában. Annál inkább valamiféle vérpezsdítő izgatottságot, türelmetlenséget, tán kalandvágyat vagy nevezzük, ahogy tetszik. Mondjuk, az elhatározás egészséges örömét. - Ugyan, mitől kellene tartanom? - gondolta magában. - A Homályos Út nem is annyira homályos. Igaz, hogy többnyire pára üli meg, de ebben titkokat látni túlzás. Ha igazat szólnak a meséink, nem sokkal a völgy után irdatlan lápvidék következik és a mocsarak mindenütt a világon ontják az undorító gőzöket meg gázokat, tehát mit várhatnánk mást egy mocsártól, mint ködöt? Az pedig, hogy a Bölcs Valoron kívül senki sem tért még vissza odaátról, egyáltalán nem kell azt jelentse, hogy valahányan meghaltak. Lehet, hogy túl a lápon a miénknél ezerszerte gazdagabb, varázslatos országok találhatók és az arrauták, akik végigmentek a Homályos Úton, ott telepedtek le, ott találtak boldogabb hazát. Biztosan ez lehet a dolgok mögött! Csodaországok! Lám csak, Valor, a Bölcs is csodás képességek birtokába jutott, hiszen annak előtte egyike volt csupán a Fény Ura egyszerű papjainak, most pedig 14. oldal

csodatévő, jövőlátó, emberfeletti lény. Igaz, hallgat az útjáról, mint a sír, de lehet, hogy azért, mert nem akarja, hogy még több arrauta keressen új hazát az Úton túl. Ekképpen nyugtatgatta magát Greggi vitéz, s közben azon járt az esze, hogy mindenképpen fel kellene keresnie Valort, a Bölcset. A javasember jóslatai ugyan jobbára érthetetlenek, ködösek, de aki felfogja értelmüket, sokszor nagy veszedelemtől menekülhet. Sajnos az a gyakoribb, hogy a jóslat értelmét csak valóra válása után találja meg az ember, amikor már késő, de a jövő önmagában is homályos, nem lehet úgy olvasni benne, mint egy nyitott könyvben. - Fel kell keresnem a Bölcs Valort. Elmegyek hozzá és tanácsát kérem. Lehet, hogy szóba sem áll velem, mint ahogy sokszor nem méltatja figyelemre a törzs véneit sem, lehet, hogy megszólal, de egyetlen szavát sem fogom megérteni, de ha mégis... Valor, a Bölcs az arrauták táborától messze, a Homályos Út közelében, egy sziklabarlangban élt. Lakhatott volna saját, díszes sátorban is, de mióta visszaérkezett rejtélyes utazásáról, nem volt hajlandó betenni a lábát az arrauták táborába. S mikor faggatni kezdték, miért, s szemére vetették, hogy jobban érzi magát egy nyirkos, hideg barlangban, mint népének táborában, szívesebben lakik egy fedél alatt pókokkal, gyíkokkal, fertelmes rovarokkal, csúszó-mászókkal, mint az arrauta harcosokkal, csak azt válaszolta: - Hát nem látjátok, mennyivel hatalmasabb mindőtöknél a Fény Ura? Nincs jogotok bírálni alkotásait, még a legparányibbakat sem. Nincs jogotok, de a Fény Urának joga van bármikor elsöpörni mindőtöket a Föld színéről. Én a Fény Urának hódolok, ti önmagatoknak. Aki pedig önmagának hódol, az a Félelem Urának, a Gonosznak hódol. A sátraitok a Gonosznak fészkévé váltak és én nem lépek a Gonosz hajlékába. Az arrauták mindebből egyetlen mukkot sem értettek, hát lemondóan legyintettek és hagyták a "Bolond Bölcset", tegyen, amint óhajt. Ártani nem ártott senkinek, hiszen jobbára nem is találkozott senkivel, örökösen barlangja legmélyén gunnyasztott, s bárki látogatta is meg, mindig ugyanúgy, a kavicsokból kirakott három koncentrikus kör közepén üldögélve találta. A ki nem hunyó tűz mellett üldögélt, időnként az alig lobogó lángok fölé emelte kezeit, tenyerével a zsarátnok felé mutatva, s ilyenkor a tűz mérgesen csapott magasra, a lángnyelvek, mint megannyi vipera, sziszegtek, s táncoltak is, körülfonva a Bölcs kezeit. A tűzifába haraptak, morzsolták-izzították a hasábokat, de Valor kezeit soha meg nem kapták, el nem égették. Mintha a Bölcset láthatatlan és áttörhetetlen védőburok övezte volna. Ha szerencsés pillanatban érkezett a látogató, s jó órában kérdezett, tán feleletet is kapott kérdéseire, ezekben a válaszokban azonban jobbára nem volt öröme a kérdezőnek. Mert hát mi értelme lehet például annak a feleletnek, amit Ulamon, az arrauták választott vezére kapott? Az a hír járta, hogy ismeretlen, félelmetes és kegyetlen seregek tartanak a tábor felé. Látni nem látta senki, hírhozó sem toppant be (ilyesféle látogató soha nem is érkezett ide a Hat Hatalom háborúja óta), mert hír vagy hírnök csak a Homályos 15. oldal

Útról jöhetett volna. Nem lehetett tudni, hogy mégis miképpen terjedt a vészüzenet arról a rettenetesen közeledő seregről, ki és hogyan kezdte emlegetni a veszélyt, mégis elérkeztek a hírek az arrautákhoz, s tartották magukat keményen. A táborban egyre mélyült a félelem, egyre nagyobbra nőtt a rettegés. Végül Ulamon úgy határozott, felkeresi Valort, hátha a mágus okát adhatja mindennek. - Aki virraszt, arra baj virrad. Aki fegyverbe száll, fegyvert kell használnia, és ha vészhírt hiszel, fejedre jő a vész. Csak a béke teremthet békét. Hát van ennek a feleletnek valami kis értelme is? Ulamon a világon semmit sem fogott fel az egészből, de mert a Bölcs többé szót sem ejtett, hamarosan eloldalgott dolga végezetlen. És mert fogalma sem volt, mit tegyen, nem tett semmit. A vészhírek pedig csodamód lassan-lassan elültek. Azt, hogy Marmax járt-e Valornál és ha igen, kapott-e választ a kérdéseire, Greggi nem tudhatta, abban pedig biztos lehetett, hogy Valortól hiába is kérdezné. Biztos volt azonban abban is, hogy fel kell keresnie a Bölcs aggastyánt, bár mindeddig halogatta a látogatást. Nem szívesen vallotta be még önmagának sem, hogy fél. Fél Valortól, holott erre igazi oka nincs is. Végső soron mit kockáztat? Legfeljebb nem kap választ. Igen, de ő igazából nem is a hallgatag Bölcstől rettegett. Ellenkezőleg, attól a Valortól, aki válaszol. És attól a jövőtől, amit a Bölcs esetleg tudtára ad. Azt egyetlen pillanatig sem gondolta, hogy Valor nem bölccsé, hanem gonosszá, rontó hatalmúvá lett volna utazása alatt, de akadtak arrauták, akik az esküvésig hittek ebben. Greggi vallotta, hogy a Bölcs képes előre látni a jövendőt, s ez félelmetesebb lehet bárminemű rontásnál. Az előjelek nem látszottak éppen kedvezőnek. Greggi álmai hetek óta zaklatottak, sötétek voltak, nyomasztóak és általában Marmax szerepelt bennük. Marmax, aki egy nyolcszögletű terem közepén egy körben áll, lángok határolta körben és vagdalkozik, csapdos maga körül hatalmas szablyájával. A tűztengerből karmos mancsok kapkodnak felé, izzó lények igyekeznek lecsapni rá. Az a kard is lángol, amelyet Marmax forgat, lángol, mint egy fáklya és hol egy szörnylábat hasít le, hol egy rémtestbe mar belé. Marmax még állja a harcot, de az ellenség nem fogy, Greggi pedig tudja, hogy ha Marmax egyszer késlekedik, ha egyetlen csapást elvét, a halál fia. Vagy még a halálnál is gonoszabb sorsra jut. Mostanában Greggi nem csupán látja a jelenetet, hangokat is hall. Sziszegő, nyögő, sikoltozó, hörgő tűzlények, gonoszul vicsorgó pokolbéli jelenések hangját, recsegés-ropogást, üvöltést, pallossal kettészelt rémalakok halálos bömbölését és persze Marmax levegő után kapkodó hörgését is. S érzi, hogy barátjának rohamosan fogy az ereje... A leggyakrabban visszatérő látomása, vagy ha úgy tetszik, álma azonban némán üvölt felé. Pillantása Marmax tekintetével találkozik s ez a tekintet segítségért könyörög. S most, Elanin eltűnése után a hetvennyolcadik napon a vitéz reszketve és sikoltozva ébredt, rémültebben, mint valaha. Mert álmában megszólalt Marmax. Hangja kétségbeesésről árulkodott, amit azonban mondott, elriasztotta az arrautát. 16. oldal

- Győzni fogok, barátom! Ne merészeld beleártani magad a dolgomba, mert a hatalmat magamnak akarom. Csak magamnak! Az enyém lesz és senki másé! Te féreg, ha az utamba állsz, legázollak! S amikor ezeket a szavakat kiejtette, füst tört elő a szájából, sötét, gomolygó felleg, lángnyelvek csaptak ki belőle, egyenest Greggi felé. Ő rémületében visszahőkölt, de nem volt hová menekülnie. A szíve vadul kalapált, s sírás fojtogatta, de nem félelmében, sokkal inkább tehetetlen fájdalmában. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy Marmax ennyire megváltozott, hogy elhatalmasodott rajta a hatalomvágy, hogy szívét-lelkét megszállta a Gonosz. Amikor Marmax szemébe nézett, rögvest bizonyságát is találta annak, hogy varázslattal van dolga. A harcoló hős pillantása nem a gőgöt sugározta, inkább azt üvöltötte Greggi felé: "Ments meg, barátom!" - Marmax, testvérem! Mi történt veled? - hallotta álmában a saját hangját. Elfelejtetted eskünket? Hogy ha a világ fordul is ki sarkaiból, ha testvér támadna testvérre, gyermek a szüleire, ha a folyók habjai vértől válnak is vörössé, ha lángba borul is a Föld, mi meg nem bántjuk, el nem hagyjuk egymást. Mondd, mit tegyek? Segítségre van szükséged és én elviszem neked a segítséget. Csak mondd, merre, hová? - Pusztulj, átkozott! - rivallta Marmax, de a hangja valahogy nem tűnt ismerősnek. - Nincs rád szükségem! Mit nem merészelsz?! Porszem! Mit is tudhatnál te, amit a hatalmas Marmax ne tudna? Szaladj és bújj vissza anyád szoknyája mögé, mert ha közelíteni merészelsz hozzám, miszlikbe aprítalak! És lángpallosával Greggi felé suhintott. A csapás váratlan volt, kivédeni lehetetlen - főképpen, mert Greggi nem is készült fel a védekezésre -, s ha mégis, semmiképpen sem úgy, ahogy Greggi próbálkozott. Csupán két karját kapta maga elé, s rémülten felsikoltott... Így ébredt, zokogva és kétségbeesetten. - Nem! - suttogta maga elé. - Ez nem lehetett Marmax! Sötét, rémítő álmok, nem hitetitek el velem, hogy a barátomat sikerült a Gonosznak hatalmába kerítenie! Ő jó! A szíve tiszta és hűséges! A hasonmását mutattátok meg nekem, azt, akit helyette látni szeretne a Félelem Ura. Hiába akartok elrettenteni, gonosz lelkek, kiszabadítom, vagy magam is vele pusztulok! Tarts ki, Marmax, indulok! Fény Ura, csak nehogy elkéssek! Kitörölte szeméből a könnyeket - miközben arra gondolt, hogy szépen vagyunk ám, a nagy hős, az elszánt harcos, a veszedelmek elé siető lovag úgy pityereg, akár egy kisgyermek - és kilépett sátrából. Az arrauta táborban senki és semmi sem moccant, még az őrök is, akiknek pedig éppenséggel talpon kellett volna lenniük, szerteszét heverve aludták az igazak álmát. Miért is virrasztottak volna? Az őrségállítás már régen nem volt több hagyománynál, jó vagy rossz szokásnál, amire igazából nem volt szükség. Támadás csupán a Homályos Út felől érhette volna a tábort, onnan viszont emberemlékezet óta semmiféle élőlény nem érkezett. S ha érkezne, az bizonnyal maga a rettenet, s oly nagy hatalmú, hogy semmiféle őrség nem lenne képes megbirkózni vele. Annak 17. oldal

meg, ugyebár, sok értelme nem lenne, hogy az őrség felverje a békésen alvókat csak azért, hogy valamennyien tisztán lássák a közeledő és elkerülhetetlen véget. Akkor már jobb, ha álmában éri az embert a halál. Mindezt persze senki ki nem mondta volna, ám éppen efféle meggondolás motoszkált az arrauta őrök agyában. Őrség kell, a hagyomány az hagyomány, de mégiscsak sokkalta értelmesebb dolog aludni egy jót. Ha tehát az igazságnak megfelelően akarjuk értékelni a helyzetet, be kell vallanunk, hogy az őrködő arrauta csak abban különbözött a többitől, hogy a szabad ég alatt, felfegyverkezve szundikált. Greggi, miután alaposan tanulmányozta az alvókat, s megtervezte az utat a heverészők között, nekivágott, s mert sikerült eljutnia az őrség körén kívülre, megkönnyebbülten felsóhajtott és elindult a hegyi barlanghoz vezető ösvényen. Az út elvezetett a sziklamaradvány mellett, ott, ahol hetvennyolc estével ezelőtt a szép boszorkány, Elanin várt rá. A szikla üresen, ha nem lenne botorság ezt mondani, elhagyatottan hevert az arrauta lába előtt és Greggi bánatosan meredt rá, titkon várva, hogy ismét ott ül majd Elanin, mosolyogva, csuklyáját hátravetve... Persze nem történt semmi. - Szerelmetes Elanin, kicsi boszorkányom, vajon hol járhatsz most? Látlak-e még ebben az életben? Mert ha nem, ennek az életnek nincs is... Nem folytatta, mert érezte, hogy vészesen közelít az elérzékenyülés és az önsajnálatnak semmi értelme. Meg különben is, a bőgő harcos nevetséges látvány, még akkor is, ha csak önmaga láthatja. Nagyot, fájdalmas-mélyet sóhajtott, majd mint egy valódi katona, szorosabbra vonta kardszíját és eltökélten nekivágott a Bölcs Valor barlangjához vezető kaptatónak. Ha valaki netán megkérdezte volna, minek kötötte fel gyíklesőjét, nem nagyon tudott volna felelni. A remetétől nem kellett tartania, soha senkit nem bántott az öreg (bár hatalmának híre bizonnyal nem alaptalan, s ha ez igaz, amúgy sem használna vele szemben a kard), ennek ellenére az arrauta úgy érezte, kell a támasz, bátorságot ad az, ha tenyerében érezheti a markolat hidegét. A barlang szája hirtelen magasodott fel a fiú előtt, s bár koromsötét áradt belőle, mégsem rémítette látványa az érkezőt. Greggi tehát mély lélegzetet vett és - áttörve a vastag, a bejáratot takaró pókháló-függönyt - belépett a remete otthonába. Kezdetben úgy látszott, hogy nem látszik. Mintha maga az éjszaka költözött volna ide, s az arrauta kénytelen volt a sziklafal mentén tapogatózva, a lába alá kerülő köveken bukdácsolva araszolni mindaddig, mígnem hozzászokott szeme a barlangi homályhoz. S hamarosan észre kellett vennie, hogy nem is túl messziről gyenge fénysugaracskák pislognak felé, vöröslő zsarátnok visszfénye világítja meg az utat. Nem úszott fényárban a barlang, de legalább annyira látni lehetett, hogy a befelé tartó kicsit biztosabban álljon a lábán. Nagyjából húsz lépésnyire jutott Greggi, amikor a folyosó hirtelen fordulóval elkanyarodott jobb felé, s amikor a vitéz befordult a sarkon, maga előtt találta a Bölcset. 18. oldal

Valor pontosan úgy festett, ahogyan néhány törzsbéli leírta. Parázsló tűz mellett ült, háttal a folyosónak, s éppen abban a pillanatban, amikor Greggi szeme elé került, a tűz fölé emelte két tenyerét. Vakítón, szinte bántón felszikráztak a fahasábok, a lángnyelvek méternyi magasra csaptak, s átölelték a remete kezét, de láthatóan semmi kárt nem tettek benne. - Üdv a Választottnak! - zendült meg a barlang, s csak néhány pillanattal később fogta fel hősünk, hogy ez a zengő basszus a remete, s nem a kősziklák hangja. A mondat testet öltött, nekiszaladt a falnak, visszaverődött róla, ugrált kiszögellésről kiszögellésre, egyre messzebb és messzebb jutott, mígnem kiszökkent a barlangból s elenyészett valahol messze, tán a Homályos Úton. Gregginek ugyan sejtelme sem volt arról, miképpen értesülhetett a remete az ő érkezéséről, hisz, mint minden arrauta, képes volt nesztelen léptekkel osonni, ám ha valami zajt ütött is, Valor akkor sem tudhatta, ki a látogató. Lehet, hogy ha nem találkozik azzal a Viorin nevű alakkal, no meg a szép boszorkánnyal, arra sem jön rá, hogy a Bölcs köszöntője neki szól, ám kezdett hozzászokni, hogy mindenki ezen a furcsa néven szólítja, mármint, hogy Választott. S bár Valor még mindig nem fordult felé, mégis úgy gondolta, illendően kell köszöntenie a Bölcset. Meghajtotta hát magát, s fennhangon szólította az öreget: - Szentéletű férfiú, fogadd elnézően a te szolgád merészségét s bocsánatodat kérem, hogy magányodat megzavarom. Hidd el, nem tenném, ha a tanácsod nélkül meghozhatnám a döntésemet. Merész tervet forgatok a fejemben, és ha... - Tudom - emelte fel jobbját Valor, jelezve, hogy minden további szó felesleges, úgyhogy vendége jobban teszi, ha hallgat, míg engedélyt nem kap a szólásra. A Bölcs, bár jócskán betölthette már a 200. esztendejét is, egyáltalán nem látszott öreg embernek. Tán rövidre nyírt, szénfekete szakálla, vagy ugyancsak ősz hajszál nélküli, középen elválasztott, vállig érő haja, sima, ránctalan, telt arca, feltűnően piros ajka tette, de tény, hogy ránézvést senki sem határozhatta volna meg életkorát. Azt sem lehetett tudni, magas vagy alacsony a Bölcs, lévén, hogy ülő helyzetéből nem emelkedett fel, s egyébként is bő, csuklyás köpönyeg takarta. Sokan állítják, hogy sem az arc, sem a test nem mutatja meg igazából a kort, árulkodik ellenben a szem, Valorról azonban ez sem mesélhetett. Aki belepillantott, azt érezhette, hogy éjsötét szembogara nyughatatlanul pásztáz maga körül, miközben moccanatlanul meredt a másikra. S míg egyszerre tükrözte ez a tekintet a változást és az állandóságot, a múlt mélységeit és a jövő homályát, megláthatta benne az életet és a halált is. És még valamit - a félelmet. A tekintet a rettegést sugallta, miközben bátorított is. Greggi hirtelen értette meg, mitől támadt benne egyszerre sok-sok ellentétes érzés, ahogy Valor szemébe nézett. Mert igaz ugyan, hogy a szembogara feketében játszott, de a remete szeme fehérje egyáltalán nem volt fehér. Aranyszínben tündökölt! - Vártalak, Greggi lovag! Tudom, hogy miért jöttél és mást nem is tehettél volna. Azt azonban már nem látom, jössz-e majd újra. Ha nem, a világ amúgy is rabságba, 19. oldal

bűnbe, rettenetbe süllyed, a Félelem lesz az úr az arrauták felett is. Ha viszont visszatérsz, elhozod nekem, amire vágyom. Greggi meglepetten bámult Valorra. - Fogalmam sincs róla, miről beszélsz, Bölcs Valor. Egyáltalán nem az volt a szándékom, hogy elhozzak neked valamit, amiről azt sem tudom, micsoda. Én Marmax... - Persze, persze. A barátodat félted, a barátodat keresed. Soha nem találod meg. - Soha?! - jajdult fel Greggi. - Soha, ha őt keresed. De rátalálsz, ha már mindent megtaláltál. - Ej, Valor mester - sóhajtott fel megkönnyebbülten Greggi. - Hát mégiscsak igazat beszélnek rólad? Azt mondják, van, akinek nem válaszolsz, de van, aki rosszabbul jár ennél, mert feleletet kap. Homályosabb a mondandód, mint a Homályos Út. Nem értem, miért képtelenek a csodatévők érthetően elmondani látomásaikat a halandóknak. Előbb Viorin, aztán Elanin, most meg te, Bölcs Valor. Agyonbeszélitek a fejemet és igazából nem mondotok semmit. - Viorin? - morogta Valor. - Igaz, Viorin szavainak értelmét még a Bölcsek Bölcsei sem könnyen foghatják fel. Elanin már más eset, egy boszorkány soha nem bölcselkedik, ha halandókkal társalog, vagyis biztosan megértetted őt. Segítséget kért és segítséget ajánlott, ugye? Ami pedig az én homályos szavaimat illeti... - Valor mester! - szakította félbe hirtelen Greggi. - Elanin valóban... izé... boszorkány? Hogyan lehetséges? Amikor ő annyira...annyira... - Gyönyörű, igaz? Ezt akartad mondani. Nohát, mondhatjuk így is, de halandóknak nem javasolhatom. Könnyen megjárhatja egy arrauta, ha boszorkányokkal barátkozik és nem biztonságos dolog, ha egy fiatal harcos szerelmes gondolatai forognak egy ilyen lény körül. A tiéd meg éppenséggel úgy pörög, mint szélkakas az orkánban. Így kell lennie, különben nem feledkeztél volna meg az illő tiszteletről, hogy ugyanis nem valami szép dolog félbeszakítani egy öregember szavait. Persze ez az Elanin valóban csodálatos szépség, legalábbis emberi fogalmak szerint, de jobban teszed, ha megpróbálod elfelejteni. Különben végül még el találod nyerni a kezét és akkor... de ez már nem az én dolgom. Ott hagytam abba, hogy szavaim sem érthetetlenek, annyira nem, hogy te, lovag, már tisztában is vagy a lényegükkel, csak éppen nem szeretnéd, hogy így legyen. Márpedig kénytelen leszel rá. - Bölcs Valor, hol van most Elanin? - kérdezte a lovag, mintha a remete előző szavai el sem hangzottak volna. Valor rosszallóan csóválta a fejét, de bosszankodás helyett hamiskás pillantással jelezte, hogy nem haragszik igazán. - Látom, lassanként minden gondolatodat ez a szépséges boszorka tölti be, de még egyszer figyelmeztetlek, vigyázz! Testestül-lelkestül az övé leendsz, ő meg a tiéd és egy boszorkányasszony olyan boldogsággal ajándékozhat meg egy haladót, amilyet az elviselni sem nagyon képes. Azt meg, hogy merre jár, nem tudom. Még én sem látok bele a Homályba, márpedig őt éppen ott, az Úton kell keresned. 20. oldal

Greggi a gondolataiba merült, s a Bölcs nem háborgatta elmélkedése közben. Végül a lovag felpillantott és így szólt: - Lehet, hogy értelmem az arrauták között is csekélyke, de hiába várod tőlem, most sem igazán tudom, miről beszéltél. Legfőképpen azt nem, mitől lennék én Választott? Miért nevezett így Viorin, Elanin és Te is? Ki választott engem és mire? - Nem tudom. De azt igen, hogy megkaptuk a jelet, reád vetült a Pellen sugara, te vagy hát a Választott, ahogy az megjósoltatott. Kiválasztattál és menned kell akár akarsz, akár nem. - Tudom, hogy mennem kell, s már jó ideje döntöttem az indulásról. Meg kell találnom a barátomat és a szerelmemet. - Nem, Választott, nem őket. A Kardot keresd, a Végtelen Béke kardját. Greggi rázta a fejét. - Ugyan, mi végre nekem az a fegyver? Gyűlölöm a vérontást, nem vágyom a hatalmat, nem akarok vezér lenni, mihez kezdenék a csodakarddal? - A Karddal te semmit sem kezdhetnél, legfeljebb a Kard kezdhetne valamit veled, bár azt hiszem, a feladatod nem az, hogy használd is a fegyvert. Ismered, ugye, a legendát? Ha visszajut a Végtelen Béke Kardja igazi gazdája kezébe, béke és jólét köszönt ránk és az egész világra. - De ki az igazi gazda? - Nem tudom, de tudja a Kard. Hogy miképpen veszítette el a fegyvert a Gazda, s miképpen jutott a Hat Hatalom kezébe, titok marad mindörökre. Az is, miért vitte magával a Homályos Úton Marmax barátod ősapja, s főként hová vitte. De a jóslat szerint csak a Választottnak van rá reménye, hogy visszaszerezze és eljuttassa jogos tulajdonosának. Márpedig a Választott te vagy, lovag, senki más. - De én... - Tudom. Marmax és Elanin. Rajtuk is csak akkor segíthetsz, ha megszerzed a Kardot. Ha nem, elvész Marmax, Elaninból rút és gonosz banya válik, az arrauták népe pedig eltűnik a Föld színéről. Nos, Greggi lovag, elszántad magad? Az arrauta minden ízében reszketett, de azt nem tudta volna megmondani, miért. Nem félelmében, arra ugyanis, hogy rettegnie kell, most nem gondolt. Viszont kétségbeesetten kereste a kiutat, azokat az érveket, amelyek levehetnék a válláról a Választottság terhét, amelytől megváltozhatna a Bölcs Valor véleménye, bár tudta, hogy ilyen érvek nem léteznek és nem is Valor az, aki kiválasztotta. Megtehetné, hogy gyáván visszavonul, bebúvik sátra legmélyebb zugába és ki sem mozdul onnan, de ha ezt teszi, átkozott lesz ezerszer is, még akkor is, ha Választottságáról a remetén kívül senki sem tud. Önmagát átkozná, míg csak él Marmax haláláért, Elanin bukásáért, az arrauták vesztéért. De átkozott lesz akkor is, ha megy. Az arrauta babona vonja fejére az átkot, mert a törzs kiátkozza azokat, akik az íratlan törvény ellenére a Homályos Útra lépnek... És ebben a pillanatban beléhasított a felismerés: megértette az üzenet elejét! Megértette Viorin és Elanin szavait.

21. oldal

Ha segítesz, átok kísér, Tétlen maradsz, mégis elér. Dacosan felvetette a fejét és nagyot kiáltott: - Megyek! Rettenetes dörrenés rázta meg a barlangot. A föld a varázstűz alatt meghasadt, vakító-fehér villámok cikáztak elő a mélyből és sziporkázva, vérvörös izzásban lassanként kiemelkedett a hasadékból egy szögletes kristályalakzat. A rés hirtelen bezárult, a fényorgia azonban egyre erősödött. S megszólalt a hang, amelyben Greggi Viorin hangját vélte felismerni: Túl homályon, éren, nádon, Túl a földi lét-határon, Árnyakon és álmokon, Vízfalon és tűzfalon, Szisszenésen, teliholdon, Karmos mancson, lovagsorson, Hogyha átjutsz mindezen, Ellenséged ott leszen! Majd ha minden elveszett, Reménységed megleled. Visszahoz a szeretet! Greggi szédült, pörgött-forgott körülötte a világ, egyre sebesebben, mígnem érezte, hogy kifut lába alól a talaj. Zuhant, zuhant a semmibe, a véghetetlen feketeségbe... A sátrában tért magához. "Mi történt? Álmodtam volna? Igen, kétségtelenül álom lehetett. De milyen furcsa egy álom! Nahát... a fenébe is, öregem, elaludtál! Pedig fel akartál mászni a Bölcs barlangjához. És te, te holdkóros ökör, te tehetetlen kétbalke..." Idáig jutott, amikor döbbenten csuklott egyet. A kétbalkezes szó közepén szakadt meg a mondat, s nem véletlenül éppen ott. Mert ráébredt arra, hogy éppen ebben az egyik balkezében szorongat valamit, ami igencsak ismerősnek tűnik, és ha eddig álmodott, hát nem lehetne ott. "Hiszen ez a...a nyolcszögletű kristály! Megnyílt a föld, és...és akkor ez a...Fény Ura, ne hagyj el! Nem álmodtam! Jártam a remeténél és...indulnom kell! Indulni késedelem nélkül, nem búcsúzni senkitől, nem készülni napokon át, menni, de azonnal!" Talpra ugrott és percek alatt összekészítette azt a kevéske úti holmit, amit egy arrautának vinnie szükséges. Bár a törzs emberemlékezet óta egyetlen csatát sem vívott, fiaikat és leányaikat mégis harcosnak nevelik. Olyan kiképzésben részesítik őket, amilyenre a legkiválóbb katonáknak egyáltalán szükségük lehet. Kemény élet az övék, vasszigorral készítik fel valamennyit a megpróbáltatásokra. Akkor is, ha 22. oldal

ezek a próbatételek soha nem következnek be. Feltétlen engedelmességre szoktatják őket. Kezdetben szüleik, később parancsnokaik döntenek felettük, s ezek a döntések megfellebbezhetetlen ítéletek. A parancsot megtagadni, ez soha egyetlen arrauta fejében sem fordult meg, s ezért azt sem tudják, mi történne, ha mégis megesne ez a hihetetlen dolog. Az arrauták sok évszázada tartó történelmében soha efféle nem esett meg. Az ugyan előfordul, hogy egy gyermek ellent próbál mondani, de a megtorlás azonnali és kegyetlen, a pálca engedelmességre szoktat, legfeljebb kétszer-háromszor kell megismételni az ilyen oktatást. Ám nem csupán az engedelmesség, de az állandó harci gyakorlatok is hozzá tartoznak Greggi és társai mindennapjaihoz. A fegyverforgatás, a hadmozdulatok tökéletes kivitelezése mind megannyi természetes cselekvés, s követelmény az is, hogy a harcos legmélyebb álmából ébredve is pillanatok alatt menetkészen álljon, felöltözve, teljes fegyverzetben. Hála a kiképzésnek, Greggi is másodperceken belül készen állt. Még mindig kora hajnal volt, a csillagok ott szikráztak a tábor felett s most is mozdulatlanul (azt azonban nem állíthatjuk, hogy néma csendben, mert igencsak szorgosan horkoltak) hevertek szerteszét az őrök. A fiatal utazónak éppen ezért megint csak komoly feladata akadt, átkeveredni közöttük anélkül, hogy bármelyiket felverné, sőt, feladatát tovább nehezítette, hogy almásderesét is át kellett vezetnie a táboron. Habár Thor, a remek paripa sokkal okosabb jószág, mint általában az arrauta lovak, azért csak állat, akinek kár lenne magyarázni, miért nem szül jó vért, ha patáival a szundikálók tenyerébe, netán nagylábujjuk bütykére hág... Mihelyt néhány száz méterrel odébb kiértek a táborból, Greggi nyeregbe pattant és megsarkantyúzta paripáját. Körülbelül fertály órába tellett, mire megpillantották a Határkövet. Nem azt, amelyik a tábor szélét jelezte, az csupán kavicska lehetett volna a valódi határkő mellett. A Nagy Határkő az arrauták kicsinyke országát választotta el a Homályos Úttól, tiltó, óriási ujjként emelkedett az ég felé, mintha csak azt kiáltaná a közeledő felé: "Esztelen! Fordulj vissza! Eddig vezet az út és nincs tovább!" Greggi még soha nem merészkedett idáig, ilyen közel a kőhöz. A távolból nézve nem látszott ennyire félelmetesnek, sem pedig ilyen óriásinak, s a lovag kellőképpen meg is szeppent, ahogy az árnyékába érkezett. Termetére nézvést Greggi nem volt éppen apróság, ám a Határkő mellé érve méltán érezhette törpének magát. Ha lova nyergére áll, s felágaskodik, amennyire tud, sem tornázhatja magát feljebb, mint körülbelül a Kőujj ötödnyi magasságáig. Greggi hátra, a tábor felé pillantott, s bár senki nem látta, mégis búcsút intett övéi felé. Aztán megsarkantyúzta paripáját és nekieredt az ismeretlennek. Majd kicsi híján átbucskázott lova feje felett, Thor ugyanis, amint egy vonalba ért a kőujjal, úgy torpant meg, mintha láthatatlan falba ütközött volna. - Hé te! Mi a baj, koma? Gyerünk, cimbora, embereld meg magad. Vagy mit nem mondok, állatold meg magad, ha lehet. Hosszú az út előttünk, ne nehezítsd meg a dolgomat! 23. oldal

Ám hiába nógatta, cirógatta, Thor csak állt remegő lábakkal, acél-mereven, s bár végül lovasa leszállt a nyeregből és a kantárt kézbe fogva megpróbálta maga után vonszolni az állatot, arasznyit sem volt képes elmozdítani a helyéről. - Ez lehetetlen! Fény Ura, segíts, különben akár Választott vagyok, akár nem, képtelen leszek nekivágni annak a küldetésnek, amiről persze nem is tudom, miféle. Ezzel nagyot rántott a száron. A ló ugyan nem moccant, viszont a kantár kicsusszant az arrauta markából. A következmény persze logikusan egy jókora huppanás, tisztesség ne essék szólván arra a fertályára, amelynek egy lovas esetében épen illő maradnia, ellenkező esetben kutyagolhat a paripa mellett. De még a földet érés pillanatában ugrott is fel, mintha rugó lökné vissza. Mert valami igen-igen kemény dolgot érintett a "párnás felülettel". Furcsa volt, mindenképpen. Furcsa, mert általában nem szokásos, s főként nem az arrauták között, hogy üveggömböcskéket hagynak kallódni a porban, lévén, hogy üveggömbjük sem volt soha. Ismerték ugyan ezt a valamit, mert a Bölcs Valornál egyszer-kétszer láthattak ilyet, de ez minden. Ez a gömb azonban nagyon furcsán viselkedett. Igaz ugyan, hogy mert gömb ezért gömbölyű, de az már sehogy se járja, hogy egy kicsit odábbról meg kocka, idébbről ellenben tégla alakú. Meg rombusz, sokszög, hasáb és piramis... És élt. Legalábbis Greggi úgy látta, hogy lüktet benne valami, mintha sokszínű ködgomolyok áramlottak volna a burkolata mögött, mintha pulzáló szíve lenne, holott végső fokon ez ugyebár egy üveggömb esetében lehetetlen. Rémülete múltán Greggi lassan, óvatosan felemelte a furcsa üveggömböt. Érdekes, de mihelyt hozzáért, visszavedlett egyszerű, áttetsző gömbbé, bár valahogy bizsergett a tenyere, ahogy benne tartotta. S közben egyszerre érezte jéghidegnek és tűzforrónak. - A Fény Urára, ez aztán a fura eset! Micsoda ez a csoda? És ki veszíthette el? - Vedd magadhoz, lovag, és keresd az igazságot! Ijedtében majdnem kiejtette kezéből a gömböt. Olyan váratlanul dörrent rá ez a Hang, és annyira nem tartozott senkihez, lévén, hogy senki sem járt a környéken, hogy még egy Gregginél bátrabb harcosnak is a nadrágjába költözött volna a szíve. S még inkább, amikor rájött, hogy nem a Semmi szólalt meg. Rosszabb. A Nagy Határkő beszélt. Percekbe tellett, míg annyira összeszedte magát, hogy meg tudott szólalni. - Ki szólít? Nagyuram...izé, nem tudom, hogy helyes-e így neveznem. Ugyebár egy sziklánál soha nem lehet tudni... - Miért érdekel?! - förmedt rá a szikla idegesen, de érdekes módon a felszólamlás nemhogy további ijedelmet okozott volna, de kifejezetten felvidította Greggit. Kétségtelen, hogy nem kifejezetten normális állapot, ha az ember egy sziklával diskurál, de mégiscsak nevetséges, hogy ez a kődarab goromba, sőt, ideges. - Ne azon törd a fejed, hogyan szólíts, csak hajtsd végre a parancsot! - Ne nehezteljen érte, Szikla Uram, de a helyzet nem ilyen egyszerű. És ha a végemet kívánod? Mi van akkor, ha ez a látszólagosan üveggömb nem más, mint a 24. oldal

Te tojásod, amit beteszek a tarisznyámba, aztán valami gonosz dolog kél ki belőle? Mondjuk például egy kölyökszikla, aki ugyanúgy jártatja a száját, már megbocsáss, mint Te, én meg dajkálhatom egész úton. És persze ha az apukájára hasonlít, biztosan parancsolgatni akar majd Ő is... - A fene a kételkedő koponyádba! - morgott a szikla. - Hát vedd tudomásul, hogy nem érdekelnek a kétségeid. Vagy elteszed a gömböt, vagy itt maradsz, mert nem eresztelek tovább. A lovadat, amint látod, már meg is babonáztam. A gömb a hasznodra lesz, és ezt el kell hinned, mert a szavamat adom rá. - Elhinném én szívesen, ha tudnám, kinek a szava az, amit adtak. Mert egy szikláé, ugye, nem éppen... A szikla Greggi nem kis meglepetésére felnevetett s hirtelen elvált az intő ujjtól egy kis görgeteg. Megrázkódott, emberi alakot öltött, a lovag pedig nagyot rikkantott örömében. - Valor! Bölcs Valor! - Igen, az vagyok! - nevetett még mindig a jós és az arrautának az jutott eszébe, hogy rajta kívül bizonnyal soha senki nem látta még a remetét így nevetni. Kíváncsi voltam rá, hogyan cselekszel, ha váratlan és meghökkentő akadállyal találod magad szemben. A próbát sokkalta jobban megálltad, mint hittem volna, bár igazából nem szabadna csodálkoznom. Elvégre te vagy a Választott. - Sajnos, Bölcsek Bölcse, korántsem biztos, hogy én vagyok a legalkalmasabb erre a feladatra, az az akárki, aki választott, biztosan nem tudta, ki lesz a Választott. Sok eszem nincs, ezt könnyedén be tudom bizonyítani, mert ha lenne, inkább itthon maradnék. No de nem lenne jó, ha sokáig késlekednék, úgyhogy megköszönöm az ajándékodat és nekiindulok. Már persze csak akkor, ha Thor is úgy akarja. Ha pedig nem térnék többé vissza, kérlek, őrizz meg jó emlékezetedben. Tudom, hogy a népemtől ezt nem várhatom, de tőled talán igen. - Nem fogok emlékezni rád, mert nem is akarok. No meg emlékezni csak azokra lehet, akik már nincsenek, s ha te is erre a sorsra jutnál, amúgy se maradna, aki emlékezhetne. Te viszed magaddal a Pellen fényét, s ha az is kialszik, nem gyújthatja többé meg senki és semmi, a Sötét lesz a Földön az úr. Ezzel a remete beburkolózott köpönyegébe - és már nem is volt sehol. Greggi pislogott kettőt, mert mindeddig nem tudott hozzászokni ahhoz, hogy egyesek hol eltűnnek, hol előtűnnek a semmiből, de végül az ember megbékél az ilyen apróságokkal. Tarisznyájába süllyesztette az üveggömböt, utolsót pillantott a tábor irányába, felpillantott a kelő Napra, mélyet sóhajtott és belevágtatott a Homályba. Nem látta már, hogy az éppen felbukkanó Napkorong elé sűrű, sötét felhők kúsznak és elnyelik, mint farkas a nyulat. Rossz előjel. Minden arrauta tudja, mennyire rossz jel a sötét felhők gomolygása.

25. oldal

3. FÉLELEM FIA

A Hat Hatalom sok száz esztendeje várakozott. Azt persze nem mondanám, hogy türelemmel, de mégis kényszerű tehetetlenségben. Gyűjtötte, csak gyűjtögette magában a gyűlöletet, s mennél több gyülemlett fel, annál erősebbnek hitte magát. Bosszúvágy fűtötte őket, s ehhez a bosszúhoz kellett volna a nagy sereg, a sereg azonban csak nem akart növekedni. Azon egyszerű oknál fogva, amit különben a Hat Hatalom egyetlen seregvezére fogott csak fel, de mert a többi öt nem, akár felfogta, akár nem, ő is kényszerűen ugyanazt tette: egymás ellen vívtak soha be nem végezhető háborúkat. Mindenki mindenki ellen, hol védekezve, hol támadva, hol vereséget szenvedve, hol győzve, de összességében egyik sem volt képes a másik fölé kerekedni... Azután testet öltött a Félelem. Sirín! Ezt a nevet használta, de igazából soha senki nem tudta, valóban ez a név illeti-e meg. Ő volt maga a Félelem Fia, aki ha felemelte tekintetét, rettegést és szenvedést ígért pillantásával. Sirín a pusztító nagyúr, Sirín, aki megidézte a Félelem Urát és megtudta, hogy ő a Fiú. Sirín, aki átkozott, ezerszer átkozott... A Hat Hatalom seregei már régen nem emlékeztek arra a fejvesztett menekülésre, amely az Arrauták Csatáját követte, amikor elveszítették a Kardot. Elfelejtették a megaláztatást, de nem felejtették el a gyűlöletet, amely nemzedékről nemzedékre hagyományozódott, és amelynek egyetlen célja maradt: kiirtani az arrautákat, kiirtani örökre és visszavonhatatlanul. Hogy miért kellene ezt tenniük, egyikük sem tudta volna megmondani. Az arrauták földjét, s ebben biztosak voltak, valami varázslat óvja, de miféle mágia lehet az? Valami gyenge kis varázslat, nevetséges, amilyen nevetséges maga a nép. Mit nekik, a hatalmasoknak, valamiféle pondrók varázslata? A Hat Hatalom harcosai nem emlékeztek, de emlékeztek helyettük vezéreik. Apáról fiúra szállt a Kard legendája, ám nem beszélt a történet mindenről. Hallgatott arról is, hogy a Végtelen Béke Kardja nem szolgálhatja a Gonosz céljait, nem győzhet vele soha a sötét szándék. Ezt még a vezérek sem tudták, így mindegyik vágyta a Kardot, s hitte, hogy akié a csodafegyver, azé a Világ is... De a Kard elveszett és ezért nem látták idejét megtámadni az arrautákat. Helyette hadaikat a másik öt ellen vezették, s kegyetlen, hódító háborúk söpörtek végig földjeiken. Irtó hadjáratok dúlták végig birodalmaikat, mindhiába. Ahogy nem volt célja és értelme, úgy eredménye sem. Aztán megszületett Sirín. Senki nem tudja, hol és mikor, ki volt az anyja, hol nevelkedett. A semmiből támadt és semmivé tette a hatalomra törő vezérek hatalmát. Híre mindenütt megelőzte jöttét, s már legyőzött, reszkető seregek fogadták, mire megérkezett. Behódolt neki sorra valamennyi, pedig nem haddal érkezett. Magányosan, az éj leple alatt, s mégsem volt szüksége sok időre, hogy a hadurakat hűbéreséül szegődtesse, porba omoltassa, hogy esedezzen neki, szolgálhassa, akár élete árán is. 26. oldal

És a Hat Hatalom megint eggyé forrott. A sereg nőtt, növekedett, hódított és leigázott. Magába olvasztotta a legyőzötteket s már tengernyivé duzzadt, de Sirín nem vezette őket az arrauták ellen. Mert a Félelem Fia mindent tudott a Kardról. Tudta, hogy elveszett, de azt nem, hogy ha úgy hozza a szükség, nem kerül-e elő váratlanul és félelmetesen. Így hát Sirín várt türelemmel. Szolgáit nem riasztotta a Homály és a Vezér szétküldte kémeit, bármi áron hozzanak hírt a csodakardról. Nem árulta el, miért vágyik a Kardra, harcosai pedig azt hitték, azért keresi, mert a győzelemhez szükségük lehet a fegyverre a végső csatában. S tudták azt is, hogy mindenáron meg kell lelniük, mert Sirín a kudarcot vallókkal nem bánik kesztyűs kézzel. Most lassanként lejár a határidő, valamennyi kém visszatér, de hírt nem hoz egyik sem... - Üssétek le a fejét ennek az árulónak! - üvöltötte a Félelem Fia, amikor az utolsó előtti embere kudarcot vallott. - De előbb áztassátok zubogó olajba! Legyen ezerszer átkozott és százezerszer átkozza meg halála előtt még azt a percet is, amikor az a sakál anyja a világra hozta! A Kardot! A Kardot akarom!!! Aki csak tehette, eszét vesztve menekült Sirín közeléből, mert a Félelem Fiának haragja nem ismert határokat. Tombolt dühében, s tudta minden harcosa, hogy ilyenkor nem válogatja meg, kin töltse ki haragját. Ezerszer is tanúi lehettek már, hogy előrántja tőrét és mindenkit legyilkol, aki szerencsétlenségére az útjába téved, amikor a Vezérnek rossz a kedve. Ha pedig egyszerű bosszúságában ilyen indulatok vesznek rajta erőt, mit cselekedhet, ha az őrület határán tombol? Ám Sirín, miután egyedül maradt, váratlanul lecsillapodott. Egyszerűen azért, mert míg keze a gyilkos tőrt kutatta, az övére csatolt fekete selyemzacskót tapintotta ki. A mozdulat megszakadt, s ha egyáltalán Sirínnel kapcsolatban ez elképzelhető, szinte szeretettel érintette a selymet. Óvatosan lecsatolta derékszíjáról, maga elé helyezte a földre, mint ahogy azt a pap teszi a szent kehellyel. - Őrség! - süvöltötte, mire szinte azonnal felbukkant a sátor bejáratában a reszkető fegyveres. Minden más helyzetben félelmetes, marcona vitéznek mutatkozott volna, Sirín jelenlétében azonban erről szó sem lehetett. És bár minden ízében reszketett, félelmét egyetlen katona sem minősítette volna gyávaságnak. A katona joggal hihette, hogy ütött az utolsó órája, mert az ilyen "őrség" kiáltás után általában másféle kiáltások hallatszottak a sátor mélyéből, s a beidézett katonát soha többé nem látta senki. Mindennek ellenére a hívás után azonnal beállított az őr, mert Sirín parancsának végrehajtásánál már csak egyetlen veszélyesebb dolog létezik: nem végrehajtani a parancsot. Ez a legbiztosabb módja az öngyilkosságnak. És a legkínosabb is. Mert azokat, akik Sirín parancsának nem engedelmeskednek azonnal, a Félelem Fia mennydörgő hangon Hivatta. Ami azt jelentette, nem üzen érte, nem küld hozzá követet, hanem kimondja: HIVATLAK! Az őr csak egyszer látott olyan katonát, akit a Vezér Hivatott és azóta, ha rémálmok gyötrik, hát ezt álmodja vissza, mielőtt sikoltozva fel nem ébred. Azt a szerencsétlent valami iszonyatos dolog repítette át a tábor felett, valami, aminek nincs neve, s ha van is, jobb nem ismerni. Szürke tömeg ölelte körül, s ömlött a vér 27. oldal

széles sugárban. Mire a Hivatott Sirín sátrába érkezett, nem maradt belőle más, mint formátlan, vörös kupac... És közben a szerencsétlen jajveszékelt, üvöltött, sikoltozott, ezerszeres fájdalommal telt hangja a legbátrabb és leggonoszabb harcosok vérét is jéggé dermesztette. Az őr tehát belépett a sátorba és arccal a földre borulva várta Sirín tőrének döfését, s ha félt is, sokkal inkább áhította ezt a halált, mint amaz másikat. - Rendelkezz az életemmel, uram és parancsolóm! - rebegte halkan. - Kell is nekem a te rothadt életed, kutya! Takarodj a szemem elől és vigyázz! Ha engedélyem és hívásom nélkül lépne be valaki a sátramba, lett légyen ember vagy állat, a saját kezemmel tekerem ki a nyakadat! Megértetted?! - Igenis, parancsolóm! - hebegte megkönnyebbülten az őr és anélkül, hogy felegyenesedett volna, kikúszott a sátorból. - Féreg! Féreg valamennyi! - sziszegte megvetően Sirín. - Eltaposom őket, ha már megnyerték nekem a háborút. Egy se menekül! Azután a fekete zsákocska felé fordult és dühtől ráncolt vonásai hirtelen kisimultak, kegyetlen tekintete meglágyult, s miután áhítattal kioldotta a zsákocska száját, mármár szeretetteli mozdulatokkal lefejtette a benne lévő valamiről a vásznat. Kicsiny szobrocska volt a féltve őrzött kincs. Az ereklyére, lett légyen bármilyen aprócska, halandó ember egyetlen pillantást sem lett volna képes vetni. S fôképpen nem, ha meghallotta volna, miként nevezik. Ő volt Gallar, a Félelem és Gyűlölet aranyba sűrített darabja, a Félelem Ura hatalmának nagyobbik fele. Fiának adományozta a szobrot, hogy segítségével legyőzhesse a Fényt. Az készítette, akiről mintázták, s ha előkerült rejtekéből, szétsugározta rosszindulatát. Nincs ember, aki ép elmével megbírna a szobrocska látványával, de Sirín nem is volt ember soha, s erejét éppen e sugárzásból merítette. A Hat Hatalom seregvezére, aki soha senkit még csak fejbólintásra sem méltatott, a piciny aranyszobor előtt földig hajolt, s csókkal illette Gallar kinyújtott, karmos lába ujját. - Ó, Gallar, arany gonoszság! Te is Atyám gyermeke vagy, testvérem és segítőm a rombolásban, sugározd belém a Félelem Ura erejét, hogy hatalmat nyerjek ellenségeink felett! Segíts, hogy megszerezzem és elpusztíthassam az ezerszer átkozott Kardot! El kell pusztítanom, mert a Kard elárul, a Kard az ellenség fegyvere. Magam töröm szilánkokra és olvasztom a Halál Kohójába, nehogy valaha is egybekovácsolják, nehogy újra kezébe kaparinthassa és lesújthasson vele a Fény Ura valamelyik átkozott kis fattyú szolgálója. A sátorban, ahol eddig fáklyák világítottak, hirtelen elhalványultak a fények, önmagukba fordultak a sugarak, csak a szobor kelt életre. Felizzott, akár kemencében a parázs, vörös sugarak kévéje tört elő szemeiből és Sirínre csapott, akárha a pokol tüze sugározna belőle a gonosz szolgára. És megszólalt a Hang. - Sirín gyermekem, itt az idő! Erőd hatalmasabb, mint bármelyik elődödé lehetett valaha is. Cselekedj! Érzem, feltámadt az ellenség és a vesztünkre tör! Állítsd meg őket! 28. oldal

- Mit tegyek, Atyám? Rontsak rá az átkozott arrautákra? - Szerezd meg a Kardot, Sirín, szerezd meg, mert ha nem, elbukunk! Cselekedj, fiam, és miénk lesz a Világ! - Atyám! Félelem Ura! Testvére, Gallar! Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, de segítsetek! Adjatok bölcs tanácsot! Hol keressem, merre lelem a Kardot? - Többet kérsz tőlem, fiam, mint amire képes lehetek. Nem tudom, hol lehet a Kard, de nem tudja a világon senki sem, még a Fény Ura előtt is rejtve marad. Egy, csak egyetlen lény képes megtalálni. Csakis egyetlen lény, kinek neve: Választott. - Választott?! Hiszen ilyen név nem is létezik! Kicsoda Ő? - Ezt sem tudhatom. A Választott az, aki a Pellen fényét hordozza, aki az Igazság Gömbjét birtokolja. Szerezd meg tőle a Fényt, a Gömböt és Te leszel a Választott. Öld meg és soha nem kerül elő az az átkozott fegyver. Kövesd, csapj le rá, amikor kezében a Kard és a tiéd lesz a győzelem. Tégy bárhogyan, de ne engedd, hogy sikerrel járjon és megnyered nekem a Földet, magadnak a hatalmat valamennyi lakója felett, mindörökre! A szobor izzása hirtelen kihunyt, a fáklyák ismét fellángoltak és szinte ugyan-ebben a pillanatban fellebbent a sátor bejáratát takaró ponyva. Sirín dühében felüvöltött s már rántotta is elő a tőrét, hogy megmártsa abban a pondróban, aki tilalma ellenére bemerészelte tenni mocskos lábát a szent helyre, ám a porban kúszó őr könyörgően felé emelt keze egy pillanatra megállította. - Kegyelem, Nagyúr! Tudom, hogy engedetlenségemmel a fejemre vontam haragodat, de élet és halál múlik azon, hogy meghalld a hírt, amelyet hű szolgád hozott. - Beszélj, féreg! - süvöltötte a Félelem Fia. - De ha nem életbevágóan fontos, amiért zavarsz, iszonyatos halál vár rád. - Életem a kezedben van, Uram, elveheted vagy megajándékozhatsz vele tetszésed szerint. De nem csupán azt parancsoltad meg, Uram, hogy ne háborgasson élőlény a sátradban, de azt is, hogy ha megérkezik utolsó hírnököd, késlekedés nélkül vezessük színed elé. És a felderítő, íme, megérkezett. Sirín leeresztette tőrét. - Helyes. De tudd, ha az ő hírei sem kedvezőek, együtt pörköltetlek meg mindkettőtöket. Vezesd be azt a disznót! Az őr kikúszott, helyén azonban rögtön egy másik alak jelent meg, éppúgy arcra borulva, mint az őrt álló katona. A talpig feketébe öltözött alak ruháját vastag porréteg borította, jelezve, hogy viselője nagy utat tett meg, s végletekig elcsigázva érkezett ura elé. Sirín szorosan a földön fekvő alak elé állt, s arcán gonosz mosollyal lenyúlt, tőrét a hírnök álla alá csúsztatta és így emelte fel a fejét. - Beszélj, de röviden. Kudarc vagy siker? - A Választott útra kelt - lihegte a kém. - A Választott?! - hőkölt meg a Vezér. - Honnan tudsz a Választottról, féreg?! - Láttam Őt, uram és kihallgattam, mire készül. 29. oldal

Sirín erőt vett felindulásán. Tőrét visszacsúsztatta bőrtokjába, azután belevetette magát karosszékébe és intett a katonának, álljon fel és lépjen közelebb. - Mindent hallani akarok! Beszélj! A fekete köpenyes eleget tett a parancsnak, de azért óvakodott attól, hogy urát túlzottan megközelítse. Valamivel távolabb, mint ahová Sirín keze még elérhetett volna, lecövekelt és belekezdett történetébe. - Igaz, hogy Nagyuram elárulta nekem, merre ne keressem a Kardot, mert az arrauták táborából sok száz évvel ezelőtt elvitte valaki, azért én úgy gondoltam, hátha hamisak a hírek? - Féreg! Kételkedni merészeltél a szavamban?! - ugrott fel dühödten a Vezér s most látszott csak, mennyire helyesen tette a kém, hogy a karosszéktől tisztes távolban maradt. Az Úr különben bizonnyal belé mártotta volna a tőrét, amit megint előrántott. - Távol álljon tőlem, Vezérem, hogy erre vetemedjek, de attól tartottam, a hírek szándékosan hamisak voltak. - Jól van, folytasd! - morogta Sirín és visszaült a helyére. - Tehát, uram, óvatosan, mindenki előtt rejtve maradva megközelítettem az arrauta férgek tanyáját. És csodák csodája, mindjárt az első hajnalon majdnem sikerült mindent megtudnom. A táboron kívül, egy barlangban él egy remete, akit azok az idióták szent emberként tisztelnek és bűbájos hírében áll. Azt beszélik, sértetlenül járta meg a Homályt, amit ugyan kötve hiszek, de nem is lehetetlen. Mármost, jóuram, én is járatos vagyok valamelyest a mágikus mesterségekben, hát nem féltem a magányos vén csonttól. Elhatároztam, hogy megszorongatom kicsit azt a vékony gigáját és kiszedem belőle az igazságot. - Átkozott hülye! - förmedt rá Sirín. - Mindent elronthattál volna! Ha az az öreg valóban épségben jutott vissza a Homályból, nagyobb a hatalma, mint hinnéd! A szánalmas trükkjeid semmit se értek volna vele szemben, ő viszont mindent kiszed belőled és most már tudná, hogy a Kard után kutatunk. - Lehetséges, Vezérem, hogy alábecsültem, de a bátorságom az irántad érzett hűségből táplálkozott. Azért végül mégsem hibáztam, Uram, mert a szerencse mellém szegődött. Mielőtt nekiugorhattam volna a remetének, felbukkant a barlangnál egy arrauta féreg. Tudom a nevét is: Greggi. - Ő a Választott! - Igen, Uram, Ő az. Bölcs elméd azonnal... - Ne nyald a talpamat, mocsok! Folytasd! - Igenis, Nagyúr! S ezzel részletesen elbeszélte, miként zajlott le Greggi és a remete találkozása, hogyan tűnt el váratlanul a szeme elől mindkét férfi, s miként bukkantak fel újra, a Határkő mellett, miként zajlott le a találkozás és merre indult útnak a Választott. - Tehát jól sejtette Atyám - sziszegte Sirín. - A fattyú keresi a Kardot, a neve is legyen átkozott! De még nem tudja, kivel kell megküzdenie! Akár Választott, akár nem, át kell törnie a Sötétség országain, szövetségeseink birodalmain. Nem jut át 30. oldal

élve, ha övé is minden hatalom. Hé, őrség! Fegyverbe! Ide hozzám a seregvezéreket azonnal! Öt perc sem telt belé és máris ott sorakozott Sirín előtt a hat vezér, oly alázatos pózban, mintha nem egyenrangú uralkodók, sokkal inkább szolgák lennének. S valójában azok is voltak, szolgák, akik rettegik uruk minden mozdulatát, akik legszívesebben hanyatt-homlok menekülnének a közeléből, de mert nem tehették, álltak meghajtott derékkal, lesütött szemmel, s várták reszketve, mit határozott, milyen parancsot ad, milyen ítéletet mond rájuk a Hatalmas Úr. - Itt a pillanat! - kiáltotta Sirín. - Vagy végső diadalt aratunk, vagy elveszünk mindörökre. Bosszúnk beérik, és hamarosan lecsaphatunk az átkozott arrauta csürhére. Kiírtjuk a kutyákat, hogy még írmagjuk se marad! De mielőtt fegyverbe szállna a sereg, meg kell küzdenünk egy reánk leselkedő alattomos veszéllyel. Elindult egy harcos, hogy megszerezze a Kardot, amely vesztünket okozhatja és megdöntheti urunk, a Félelem Ura trónját. Most tehát hadra kelünk, de nem a pondrók serege, csupán egy féreg ellen. El kell fognunk vagy meg kell ölnünk a Választottat! Rajta hát, ki-ki vegye maga mellé tíz legjobb katonáját és induljatok! Álljatok lesben és csapjatok le az átkozottra! Mindőtök egy-egy szövetségesünkhöz siet és segítséget kér, mert egymagunk nem vagyunk képesek megbirkózni ezzel a veszedelemmel. A hat vezér hökkenten állt és sehogyan sem voltak képesek megérteni a félelmetes Sirín parancsát. Képtelenségnek tűnt, de mégis látniuk kellett, a Vezér elveszítette józan eszét. Így kellett lennie, különben nincs rá magyarázat, hogy egyetlen nyamvadt arrauta ellen nem csupán erős csapatokat akar küldeni, de még mozgósítani rendeli a szövetséges birodalmak hadait is. Vezérük irdatlan hatalmát már nem egy alkalommal megtapasztalták, láthatták, hányszor szállt szembe egymaga ezernyi ellenséggel, s miképpen verte le valamennyit bűbájos hatalma erejével. Oborod, Tardum, Kipkolo, Bukruf, Szadar és Zorof - a Hat Hatalom seregvezérei. S mind a hatan ugyanarra gondoltak: ha uruk eszét vesztette, eljön az ő idejük átvenni a hatalmat mindenki felett. Mert hát a lelke mélyén valamennyi a fővezérség jogos várományosának tartotta magát, annak ellenére, hogy színleg elfogadták uruknak Sirínt. Mást nem tehettek, ha élni akartak. Oborod például, az oboriták ura úgy okoskodott, az ő népe számbeli fölényben van a többivel szemben, s vallotta, hogy ha Sirín megjelenése előtt nem fog össze ellenében a másik öt, régen elnyerte volna a vezéri dárdát. Csak hát ugyanezt gondolta a többi öt is... Sirín uralma ugyan azonos táborba kényszerítette őket, de ettől még az egymás iránti gyűlöletük mit se csökkent. Ellenkezőleg, s ennek a Félelem Fia csak örvendezett. Akarta, hogy éljen és mélyüljön a gyűlölet, hiszen a Gonoszt szolgálta, s a Gonosznak tetsző, ha a gyűlölet magvai szárba szökkennek, virágoznak, s újabb magokat teremnek. Tehát Sirín bűverejét arra használta, hogy ébren tartsa, táplálja ezt a gyűlöletet, megtartsa a lappangó viszályt vezérei között. 31. oldal

Most viszont mind a hat lopva a többieket vizsgálgatta, hiszik-e ők is vezérük megőrültét. Végül Oborod szólásra szánta magát. - Uram és Vezérem, mire ez a nagy ijedelem? Hisz magad állítottad, hogy mindössze egyetlen pondrót kell eltaposnunk. Parancsold meg közülünk bárkinek, s egymaga vérét veszi az átkozottnak. Parancsolj és vedd úgy, hogy parancsod már teljesült is. Sirín dühödt mozdulatot tett, mint aki egy pimasz legyet akar elhessinteni. - Te elbizakodott, felfuvalkodott hólyag! Mit nem merészelsz?! Tán azt gondolod, büntetlenül gyávának nevezheted vezéredet? - De uram, hogyan is merészelném... - Hallgass, vagy a torkodra forrasztom a szót! Ha Sirín beszél, hallgatnod kell, akár hallgat a sír, különben a nyelvedet tépetem ki tövestől! Balga! Tán süket vagy?! Nem hallottad szavaimat? Nem értetted meg, hogy az ellenség, még ha egymaga van is, sokkal több, mint egyszerű arrauta béka? Ez a féreg maga a Választott! A Pellen fényének hordozója, az Igazság Gömbjének birtokosa, a vitézek legvitézebbje! Tízszeres túlerő sem bírhatja le, egész hadsereg kell, reá rontson, hogy esélye legyen ellene. Sirín soha nem cselekszik semmit, ami gyávaságnak tűnhet, ez a harcos azonban olyan nagy veszedelmet hordoz, amekkorát százezernyi arrauta sem jelentene. Halljátok tehát parancsomat! Válogatott harcosaitok élén útra indultok, át a Sötétség, át a Homály földjein, felkeresitek szövetségeseink országait, s üzenetemmel segítséget kértek tőlük. Te, Zorof, a Láp Lidérceit hívod harcba, s ha képesek lesztek rá, foglyul ejtitek, a mocsár mélyére süllyesztitek azt a mocskos földigilisztát. De ne feledd, mielőtt végképp eltűntetitek, meg kell tőle szereznetek a Fényt és a Gömböt, nehogy új Választott támadhasson, s újra elindulhasson a Kardért. Szadar az Árnyakhoz vágtat, s ha a Lápon Zorof megbukik, a kísértetek földjén útját állhatjátok. Kipkolo a Vizek Urát, Tardum a Kígyónépet, Oborod a Farkasembereket szólítja a harcba, te pedig, Bukruf, az Álmok Birodalmába sietsz. Hat csapatunk és a hat birodalom seregei lesznek azok a gátak, amelyek a Választott nevű pusztító áradatot megállítják. S ha mégis élve jut át az akadályokon, velem találja magát szemben. S akkor biztosan véget ér a küldetése. Ezzel Sirín belevetette magát székébe és ingerülten legyintett, jelezve, a szavak ideje véget ért, most cselekedni kell már. Bár Oborod továbbra is azon a véleményen volt, hogy urának elment az esze, s aggodalma legalább annyira felesleges, mint fényes nappal a fáklyafény, nem óhajtott kockázatos vitába kezdeni. Sirín még akkor is élvezettel gyilkolt, amikor ép eszénél volt, az őrület bizonnyal csak növelte veszélyességét és kegyetlenségét. - Megértettük a parancsot, uram - hajolt meg vezére felé -, de... - Tán ellenvetésed van, patkány?! - förmedt rá a Félelem Fia. - Nem, uram, dehogy! Mindössze annyit kérdeznék kellő tisztelettel, miért nem használod bűvös erődet? Miért nem Hivatod őt? Egy pillanatig úgy tűnt, Sirín ráveti magát seregvezérére és darabokra szaggatja, de váratlanul kihunyt szemében a harag lángja. Hátat fordított embereinek s jó ideig 32. oldal

szótlanul bámult maga elé. Majd hirtelen sarkon fordult, szorosan Oborod elé állt, szemébe fúrta tekintetét és szinte szelíden válaszolt. - Gondolod, bölcsebb vagy nálam? Gondolod, hogy valami olyat tanácsolsz, ami az én fejemben még nem fordult meg? Attól tartok, még most sem fogtad fel, milyen hatalmas is a mi ellenségünk. Hát tudd meg és rettegj: Sirín nem képes Hivatni Őt. Amíg nála a Pellen fénye, övé az Igazság Gömbje, s míg a Fény Urát szolgálja, nem hat rá a varázslatom. Téged és a többi kutyát azonban nem véd semmiféle fény, és ha hibáztok, mindőtöket Hivatni fogom. Ezt jól jegyezzétek meg! - Megjegyeztük, Nagyúr! - hajolt meg egyszerre valamennyi seregvezér. - S ne feledjetek még valamit: nincs más út, csak a Homályos. A Választott semmiképpen sem kerülheti el a találkozást seregeitekkel, s ha előbbre jut, ez csak a halálotok árán lehetséges. Ha nem az Ő kezétől estek el, majd elvesztek az enyémtől. Induljatok! Alighogy elhagyta Sirín vezéri sátrát az utolsó harcos, a Félelem Fia sietősen a legeldugottabb, legsötétebb sarokba lépett, egy éjfekete paraván mögé. Lekuporodott a földre, beburkolta testét köpenyébe és halkan mormolni kezdett valami idegen, érthetetlen, de nagyon gonoszul hangzó nyelven. Szél kerekedett, a fáklyák fénye újra elenyészett, s mikor vaksötétbe burkolózott a sátor belseje, megdördült az ég, villám hasított keresztül a levegőn, egyenesen a paraván mögé csapva le. S mire kivilágosodott, a sátor üresen maradt. A Félelem Fiát elnyelte a Föld.

33. oldal

4. CSATA A LÁPON

Greggi már napok óta nem tudta, merre botorkál. A Homály megfosztotta minden támpontjától, a nagy, változatlan szürkeségben sem az idő múlását, sem a megtett út nagyságát, sőt irányát sem volt képes megállapítani. Még az éhsége sem jelezte, hogyan múlik az idő, mert ebben az átláthatatlan, nedves maszlagban az embernek nincs is ehetnékje. Sőt ihatnékja sem. Mintha ezen a földön annak a szónak, hogy változás, a világon semmi értelme sem lenne, s az állandóság szürkeségében értelmét veszíti minden, amire azt mondhatnánk, ez az élethez tartozik. Hősünknek még a hangulata is amolyan semmilyennek mutatkozott, nem érzett örömet és nem érzett bánatot, nem volt bátor és nem volt benne félelem, nem akart társaságot és nem akart egyedül lenni, nem volt kedve folytatni utazását és nem akart maradni sem. Ment, persze, de mintha csupán a tehetetlenség vinné előre, mint a golyót, ha valaki ujjával megpöccintette és nem áll útjába akadály... Megváltozott Greggi paripája, Thor is. Igaz, jobban tartotta magát, mint gazdája, s kezdetben vidám kocogása éppen ezért kicsi híján bosszússá tette Greggit, ám mert még bosszankodni sem volt kedve, nem szólt egy szót sem. Nem is kellett, mert hamarosan paripája is beletanult ebbe az általános szürkeségbe, lehorgasztott fejjel, meg-megbotolva vonszolta előre magát, s végül sem a harcos, sem hátasa nem tudta, minek és merre. Senki nem tudja, s utólag ki sem deríthető, meddig tartott ez a furcsa állapot, de véget szinte varázsütésre ért. A Választott ugyan nem tudhatta, de éppen abban a pillanatban, amikor bekövetkezett ez a változás, lépték át a Láp Lidérceinek birodalmi határát jelző pocsolyát. Ám míg a pillanat Greggi kedélyállapotát illetően komoly változást hozott, Thor hangulata cseppet sem javult. - Öreg cimborám - szólt hozzá, ki tudja, mennyi idő után először Greggi - most aztán merre? És létezik-e errefelé egyáltalán valamerre? Mert én bíz, már régóta nem tudom, hol járunk és merrefelé tarthatunk. Az sincs kizárva, hogy éppúgy, mint kerge kutya a saját farka után, mi is saját nyomainkon keringünk és egy jottányit sem haladtunk az utóbbi napokban. Azon sem csodálkoznék, ha hirtelen megint az Út elején, a Határkőnél találnánk magunkat. Nem csodálkoznék - de az biztos, hogy megpukkadnék mérgemben. Minthogy azonban Thor, lett légyen bármennyire is okos jószág, nem tudott válaszolni gazdájának, Greggi maga volt kénytelen eldönteni, hová s merre. Bár az is igaz, a döntés maga meglehetősen egyszerűre sikeredett ebben a helyzetben: előre az orra után. Mert azt túlzás lett volna elvárni tőlük, hogy maradjanak az úton. Hiába beszéltek Homályos Útról, homály volt bőven, az út ellenben csak nem akarta megmutatni magát. Hát itt igazodjon el, aki tud! Ahogy haladtak előre, egyre beljebb a semmibe, a Választott úgy érezte, mégiscsak kezd megváltozni körülötte a vidék, ha nagyon lassan, szinte észrevétlenül is. Érezte, mert látni, azt még mindig nem lehetett semmit, s mégis úgy tűnt Gregginek, 34. oldal

itt-ott árnyak moccannak körülötte, valami surran, valami toccsan, s ahányszor ilyesmit hallott, megtorpant és belehallgatott a csendbe. Persze mindhiába. - Vagy a fantáziám játszik velem, vagy vannak itt valakik, akik játszogatnak velünk, Thor barátom. Méghozzá fertelmesen bűzös valakik! - állapította meg orrát fintorgatva Greggi. - Persze az sem lehetetlen, hogy itt a közelben nyílik valahol a Pokol kapuja és az eregeti ezt az istentelen bűzt, mert az őr hanyag, elaludt és nyitva felejtette a bejáratot. Hé, Belzebub, támaszd be az ajtót, különben megcibálom a füledet! Lehetetlen kibírni ezt a záptojásszagot! Az arrauta persze csak magában morgolódott, leginkább azért, hogy ne kelljen hallgatnia a csendet. Persze akadtak itt neszek, aprócska zajok, mint például a lehulló vízcseppek koppanása, de honnan hová hullhatnának, amikor se közel, se távol egyetlen fa, bokrocska, vagy bármi, amiről aláhullhattak volna? Akkor meg miről csepeg a víz? És mégis csepeg, ütemesen, jól hallhatóan, igaz, hol innen, hol onnan érkezik a hangocska. Az ördög, aki érti, hacsak nem vándornövényekről van szó. Ha azok, hát világbajnok lehetne valahány, olyan gyorsan változtatják a helyüket. - Hé, te sátánfajzat! - kiabált bele megint a semmibe. - Idegesít a csepegésed, azonnal törölközz meg! És azt is mondtam már, hogy csukd be azt a büdösséget böfögő Pokolkaput, mert elegem van a szagokból! Durr!!! Iszonyatos dördülés reszkettette meg a csendet, pontosan az a hang, mint amikor valaki erővel betaszít egy jókora acélkaput. S rögtön ezután cérnavékony, idegborzolóan sivító hang hasított a Választott fülébe. Ez a hang nem eredhetett a már említett Belzebubtól, legalábbis Greggi sokkal mélyebbnek képzelte volna a Pokol szolgájának orgánumát, eredhetett viszont egy undorító lidérc, egy nyeszlett manó torkából. A sivítás ennek ellenére a legkevésbé sem tűnt vidámnak, inkább vészjóslónak, az ember vérét megdermesztőnek mondhatnánk. S persze ez is lett volna a cél: a betolakodóra a frászt hozni, a hideglelést és nyavalyatörést, netán mindhárom bajt egyszerre. Csak hát Greggi nem volt abban az állapotban, hogy képes legyen a rémüldözésre, s ijedtséget egyáltalán nem, legfeljebb némi meglepetést érzett. Attól, ami történt, minden halandó a téboly határára jutott volna, de a Választottnak furcsamód nem volt kedve megrémülni! Hallottak már ilyet valaha is? A sipítás jobb kézről hangzott fel, majd halkult, egyre csendesedett, mintha a sipákoló gyorsan távolodna, a következő pillanatban azonban balról harsant fel ugyanez a hátborzongató rikoltás. Aztán Greggi háta mögül, majd szemből, s végül szinte egyszerre a feje fölül és a talpa alól, ami, ugye, lehetetlenség. A lovag hiába kapkodta a fejét, egyszerűen képtelen volt felfedezni a sipákoló hangok gazdáit, holott annyira a közelében rikoltoztak, hogy ha valóban ott vannak, mindenképpen meg kellett volna látnia legalább egyet a sok közül. A visításkoncert éppen olyan váratlanul ért véget, mint ahogy elkezdődött, s ugyanolyan néma csend borult az utazókra, mint annak előtte. Greggi egy ideig 35. oldal

hallgatózott még, de mert nem történt semmi, hanyagul vállat vont és tovább botorkált előre. Azaz botorkált volna, de lova éppúgy megmakacsolta magát, mint indulásukkor a Határkő előtt. Egész testében remegett, fehér hab csorgott zabláját rángató szájából és bármennyire nógatta lovasa, bármennyire oldalába mélyesztette a sarkantyút, meg nem moccant. Greggi tehát lekászálódott hátasáról és azzal próbálkozott, hogy száron vezesse tovább, mindhiába. Erre jó szorosan a keze köré csavarta a kantárt, nekiveselkedett és teljes testsúlyával belefeküdve igyekezett kimozdítani a paripát, lehetőleg tovább az úton. A kötélhúzásban azonban eleve vereségre ítéltetett, tekintettel arra, hogy a túlsúly Thor oldalára billentette a mérleg nyelvét. Meg Greggit is, aki egy nagy rándítás után visszapattant, mint a gumilabda, ha falnak vágódik. Az arrauta ugyan nem talált falat a közelben, de ennél csak valamivel kellemesebb, ha az állat merev nyakának csapódik az ember feje. Persze ne csodáljuk, hogy mindez így történt, mert a ló képes elszállítani hátán a lovast, fordítva azonban nagyon valószínűtlen a dolog. - Thor, barátom a bajban, mi lelt? Csak nem rémítettek meg ezek a nevetséges cincogók? Nyugtatva veregette az állat hátát, de Thor nem csillapodott, s gazdájáról szinte tudomást sem véve meredten bámult maga elé a semmibe. Tán látott valamit, aminek felfedezéséhez az emberi szem kevés... De nem! Ahogy Greggi követte lova pillantását, hirtelen meglátta a távolban a fényt. Kicsiny, imbolygó fényecske volt, minden bizonnyal egy messzire látszó lángoló tábortűz fénye. Greggit azonnal felvillanyozta a látvány. - Látod, öreg barátom! Mégiscsak eljutottunk valahová! Azok a lángnyelvek azt ígérik, hogy társakra, de legalább egy társra találtunk. Most már igazán ideje, hogy abbahagyd a huzakodást. Gondolom te is jobban vágyódsz egy kis meleg után, mintsem itt akarnál maradni, ebben a nyirkos szürkeségben. Induljunk hát, öreg harcos! Én bizony akkor is oda megyek, ha a tüzet a pokol ördögei ülik körül. De akárhogy nógatta a paripát, bármilyen édes szavakat, ígéreteket suttogott a fülébe, Thor semmi áron nem mozdult. Végül a Választott bele kellett törődjön, hogy kudarcot vallott. - Hát jól van, bátor paripám, nem tehetek semmit az akaratod ellenében. Maradj itt, ha ezt látod jónak. Ha pedig meggondoltad magad, bármikor utánam eredhetsz. Lenyergelte a lovat, s abban a reményben, hogy előbb-utóbb valóban az út folytatása mellett dönt a derék állat, a terhet maga vette a nyakába, s gyalogszerrel vágott neki a tűzhöz vezető, ki tudja, milyen hosszú útnak. Zorof és harcosai a mocsár mélyén megbújva várakoztak, nem messze attól a helytől, ahol Greggi tüzet vélt látni. Hős lovagunk jobban tette volna, ha messze elkerüli azt a helyet, s nem csak Zorof seregecskéje miatt, hanem, mert a tüzecske kékes színben lángolt. Semmi köze nem volt az igazi tüzekhez, lidércek lejtették ott bűverejű táncukat, várva uruk, a Lidérckirály parancsait. 36. oldal

Az uralkodó, a moszatszakállas, bűzös iszaptól csöpögő (és még a Hat Hatalom seregvezére szerint is elviselhetetlen szagokat árasztó) törpe, miután végighallgatta Sirín követeit, hangos, sipító kacajra fakadt. Ha akkor is ott a Választott, s hallja a gnóm örvendezését, azonnal ráismer. Ugyanaz a vinnyogás, amely körültáncolta az arrautát és paripáját még nem is olyan régen, a távoli tüzecske felfedezése előtt. Habár nem vehető biztosra, hogy maga a király próbálta rémületbe kergetni őt, egyszerűen ilyen hangja van kivétel nélkül minden fertelmes kis lápi manónak. - Mit kell hallanom?! - vihogta a zöld moszatpacni. - Az uratok, az a hatalmas úr, az a győzhetetlen, rettenetes Sirín, az a...híjjj!...az a Félelem Fia reszket egy, csupán egyetlenegy halandótól!? Úgy látszik, az apjától csak a félelmet örökölte és maga is gyakorolja ahelyett, hogy az ellenségeit próbálná rettegésbe kergetni! Hihíjjj! És a Lidérckirály tovább vigadozott, amit alattvalói a nagy-nagy mulatozás megkezdésének jeleként értelmeztek, s valamennyi ugyanilyen sipító vihogásba kezdett. - Sirín, a gyáva! - Még hogy Félelem Fia! Félős Fiú, ez illik rá igazán! - Reszket a térde egy halandótól! Inába szállt a bátorsága egy gyenge legénykétől! Hahíjjj! Hihíjjj! Csak Zorof és harcosai nem nevettek velük, ellenkezőleg, ahogy egyre növekedett a manók jókedve, úgy komorult el valamennyi ember arca. - Meglátjuk, marad-e valami a jókedvetekből, király, ha meghalljátok, hogyan nevezik azt a halandót - dörmögte Zorof, mikor valamelyest alábbhagyott a hangzavar. - És meglátjuk azt is, ugyanígy vihorászik-e a néped, amikor maga Sirín, a Félelem Fia látogatja meg táborotokat. - Fenyegetsz?! - fortyant fel a lidércúr. - A te vezéred nekem és alattvalóimnak nem parancsol! Nem ura még a legalantasabb Sárdagasztónak vagy Hínármanónak sem! - Távol álljon tőlem, hogy fenyegetni próbáljalak, és annak sincs értelme, hogy néhány elsietett szó miatt egymásnak ugorjunk. Az ilyen összetűzés csak az ellenségünk malmára hajtaná a vizet. De azt ajánlom, ne becsüld le Sirín hatalmát, mint ahogy ő is sokra értékeli a tiédet. Ezért is küldött ide és utasított, hogy kérjem segítségeteket. Biztos benne, hogy ravaszságod és néped bátorsága megállíthatja az arrautát. Az arrautát, aki ezt a nevet viseli: a Választott! Mintha borotvaéles pengével metszették volna el, úgy szakadt meg a manók zsivaja. A körtáncot lejtő Lidércek megtorpantak, az uralkodó némán tátotta a száját, mélyebb csend telepedett a Manók Tisztására, mint a legfeneketlenebb mocsár mélye. Ha nem olyan sűrű a sötétség, Zorof tán meglátja a Lidérckirály szemében felvillanni a félelem lángját is. A riadt csend hosszúra nyúlt, de mert egyszer minden hallgatásnak vége kell szakadjon, újra a lidércek vezére szólalt meg. Hangjában ezúttal cseppnyi gúny sem érződött. - Mondd hát, Gonosz küldötte, mit kíván tőlünk a te urad? Szólj és megpróbáljuk teljesíteni az óhajodat. 37. oldal

- Nem kérünk túl sokat. Csalogassátok be a Választottat a mocsár szívébe, taszítsátok bele a mindent elborító, minden elevent megfullasztó sárba, rántsátok le feneketlen tavaitok legmélyére! - Lehetetlent kérsz, Zorof vezér! Tudhatod, hogy nem vagyunk képesek megérinteni a halandókat, sem az állatokat, sem az embereket. Éppen ezért mélyítjük egyre a lápot, formáljuk a hamis ösvényeket, rejtünk csapdát mindenüvé. Csak az a test lehet a miénk, amelyet már elhagyott a lélek. Becsalhatjuk az arrautát a mocsár mélyébe, de ha mégis utat talál kifelé, nem tehetünk ellene semmit. A király nem hazudott, a mocsárlakók valóban nem érinthettek eleven, melegvérű lényt. Ha mégis megtennék, elenyésznek, semmivé foszlanak, elfüstölnek, vagy egészen pontosan szólva elpárolognak, felforrnak. - Tudom, hogy ez a korlátja a hatalmatoknak és csak megszokásból emlegettem a mocsárba taszítást, arra viszont igenis képesek vagytok, hogy tévútra vezessétek, olyan ösvényekre, amelyek a halálba vezetnek. És ha már a sárban vergődik az átkozott, hát igenis megvannak a módszereitek, hogy a mélybe rántsátok. - Igen, ez így igaz. Ha már utat tévesztett és a vízbe zuhant, a Hínármanók körülfonják kapálódzó lábait, a Sárdagasztók elborítják iszappal...ha már a vízbe zuhant, akkor igen. És miénk lesz a teste! Hogy mit kezdenek a tetemekkel az undorító lényecskék, ezt Zorof jobbnak látta nem firtatni. Meg különben is, a Félelem Fiának nem kell az arrauta hullája...csak a halála. - Mit teszel tehát, Lidérckirály? - Harcba vezetem a népemet. A Villyók a hangjukkal rémítik majd halálra, a Mocsárlidércek fényükkel bűvölik meg, a Sárdagasztók és Hínármanók pedig befejezik a művet! Választott vagy sem, halott ember! - Helyes, király! De mondd csak, mit teszel, ha az arrauta mégsem sétál bele önként a csapdáitokba? Ha nem retten halálra a Villyóitoktól, ha nem tudják megbűvölni a Lidérceitek? - Nincs ember, aki mindezt ép ésszel képes elviselni! - Csakhogy ő nem ember. Ő a Választott. - Lehet. Lehet, hogy kudarcot vallunk, bár hihetetlennek tűnik a feltételezés is. De hát mi végre küldött hozzánk benneteket Sirín nagyúr? Hogy ölbe tett kézzel ücsörögjetek és tétlenül figyeljétek, hogyan végezzük el a piszkos munkát? Ha látjátok, hogy nem boldogulunk, majd rárontotok ti és lekaszaboljátok. A Lápon át csak egyetlen út vezet, a Manók Tisztásán át. Ti majd ott sorakoztok fel és elintézitek. De ígérd meg, hogy a tetemét bedobod a mocsárba. - Úgy legyen! - morogta utálkozva a seregvezér és Zorof csapata elfoglalta őrhelyét a tisztás körül, fedezékül használva sziklákat, bokrokat, mert itt már akadtak ilyenek. Nem nyergeltek le, még csak le se szálltak a nyeregből, helyette kivonták kardjukat és némán megbújtak a homályban. Igaz, Sirín katonái jobban kedvelték a sötétséget, mint a napfényt, de azt is meg kell hagyni, az ember szeme mégsem a macskáé, így a negyedét se láthatták annak, amit a manók könnyedén észrevettek. 38. oldal

Ellenben a zoroniták még mindig háromszor annyit voltak képesek meglátni a homályban, mint egy sötétben botorkáló arrauta. A Lidérckirály összegyűjtötte seregét és minden halandó számára érthetetlen nyelven elhadarta parancsait...aztán hirtelen eltűnt valamennyi Zorof szeme elől. Greggi lassan, maga körül tapogatózva, lábával óvatosan az utat keresve csoszogott előre, a kékes lángok felé, az áhított tábortűz irányába, de a fények sehogyan sem akartak közeledni, növekedni. Ettől furcsamód egyre jobban elfogta a méreg. Ráadásul Thor nyerge is erősen akadályozta, amitől még dühösebb lett. Minthogy azonban titkon most is remélte, hogy csoda történik, paripájába visszatér a bátorság és valaha megint a hátára ülhet, a nyerget eldobni nem merte. Hát cipelte és csendesen átkozódott magában. S egyszerre ismét elkezdődött körülötte a cirkusz. Vijjogás hol jobbról, hol balról, szemből és hátulról, fentről és lentről, s persze most sem volt képes felfedezni a sikongatókat, most sem láthatta, micsodás lények a virnyákolók. Végül a sokhangú sipítás egyetlen, hajmeresztő sikollyá állt össze, s szólt akkora hangerővel, hogy Gregginek a fülére kellett szorítania a tenyerét, ha nem akart megsüketülni. Van a Villyó-sikolynak egy különleges tulajdonsága. Ez a hang az agyvelőig hatol, a vért is megfagyasztja az ember ereiben és eszeveszett menekülésre, fejvesztett rohanásra kényszeríti. Olyan őrült menekülésre, amely nem enged időt a helyes út keresésére. Szűkölő vágyat ébreszt abban, akinek fülébe süvít, vágyat, hogy bármi áron kiszabaduljon a rikoltók láthatatlan gyűrűjéből, s halálbiztosan arrafelé menekül, amerre csupán egyetlen menedék található: az örök, a mocsár gyilkos sárteknője. Tagadhatatlan, hogy egyetlen pillanat erejéig Greggit is hatalmába kerítette az ijedtség, de csak, mert arra gondolt, mi lesz, ha ezek miatt a hülye rikoltó izék miatt elveszíti a hallását? Azután megint erőt vett rajta a harag. - Hé, akárkik is vagytok, hagyjátok abba, de azonnal! Megsüketít a sivalkodástok és utána még kevesebb értelme lesz a ricsajozásnak, mert a süket ember úgyse hallja. Különben is kár annyira félnetek tőlem, esküszöm, senkit sem akarok bántani, viszont el szeretnék jutni ahhoz a barátságos tábortűzhöz, és akkor is oda jutok, ha ez nektek nem tetszik. Kutya hideg van itt és büdös is. Sajnos a bűzön a tűz sem segít, de hideg ellen kiváló. A Villyósereg döbbenetében elhallgatott. Ilyen még nem volt a történelemben! Ahelyett, hogy ez a féreg üvöltve, haját tépve menekülne előlük, itt áll és dühöng, mert megfájdul a füle! Mi ez?! Példátlan eset, mióta mocsár a mocsár! És mit tehetnének most a szegény, rémült kis Villyók? Egyik-másikuk még villyantott néhány bátortalant, amolyan egércincogásnyit, aztán valamennyi eloldalgott. Minek sikongatnák rekedtre magukat, ha áldozatuk legfeljebb halálra röhögi magát rajtuk, ahelyett, hogy halálra rémülne? A Lidérckirály alig kapott levegőt dühében. Hogy merészel az ő büszkeségére, félelmetes Villyó-hadára fittyet hányni egy halandó? Egy senki, egy féreg! Annyira elborította agyát a harag vérvörös hulláma, hogy kicsi híján a Választottra vetette 39. oldal

magát, hogy ízekre tépje, de még idejekorán sikerült megfékeznie magát. Tán mégsem olyan tragikus a vereség, mint amilyen katasztrofális következményekkel járna a halandó megérintése. - Megállj, átkozott! - süvöltötte. - Táncolsz te még kopogóst, csak figyeljed Lidérceim bűvölő fényeit! És parancsot adott a fénymanóknak. Greggi egyszerre azt kellett lássa, hogy az annyira áhított tábortűz szerteszét szalad. Ettől pedig igazán elfutotta a méreg. - Hé, mit műveltetek, büdös disznók?! Azonnal tegyétek vissza a tüzem a helyére! Hol fog ő most melegedni? Nem beszélve arról, hogy így elveszítette azt az egyetlen támpontot, ami talán elvezethette valahová. Most aztán merre indulhatna? Körülpislogott és azt hitte, káprázik a szeme. Sok-sok ugyanolyan láng lobbant fel körülötte, mint amilyent a távolban látni vélt, s mind-mind úgy táncolt, akár a kígyó, ha bűvölőjének furulyája munkára sarkallja. De ami még ennél is nagyobb csoda, az apró kékségek beszéltek. Lágy, hipnotikus hangok suttogták: "Gyere közelebb! Gyere, hős lovag! Tartsd fölém a kezed, melengesd! Gyere! Gyere! Megtalálod, amit keresel! Nálam biztonságban leszel mindörökké! Gyere, vitéz, várlak!" - Mi a fenének mennék? Ilyen aprócska, satnya lángocskáknál miféle melegedésről lehet szó? Tessék visszavinni a tüzemet oda, ahol eddig is volt! Na, mi lesz? Visszaviszitek vagy nem? A Lidérckirály hápogott döbbenetében. A lidércfények bűvtánca és az igéző mondatok kötelezően félálomba kellett volna, ringassák az arrautát, elvenni önálló akaratát és mint a madzagon rángatott bábnak, megbűvölten be kellett volna gyalogolnia a legközelebbi mocsárkatlanba. Ehelyett mi történik? A pimasz előadást tart a lángnyelvek melengető hatásáról, a lidércfények méreteiről, különös tekintettel a nagyobb tüzek előnyeiről, ideális elhelyezkedésükről, és a többi... Mi ez?! A királyban forrt a méreg és ez az állapot a manóknál, mint már említettük, életveszélyes, úgyhogy az uralkodó fejest vetette magát a leginkább használhatónak látszó pocsolyába, hogy megfelelően lehűtse magát. A víz sisteregve fogadta be, s teste nyomán párafelhő csapott a magasba, jelezve, ha nincs ez a poshadt víz, már nem létezik a király... - Legyőzött! - hüledezett a manóvezér a szó átvitt és valódi értelmében is. Tehetetlenek vagyunk ezzel az átkozottal szemben! A Gonosz mégis vele van, másképpen ez lehetetlen lenne! Biztosan csapda! Sirín küldte a nyakunkra, de nem azért, mert ő a Választott, hanem azért, mert meg akar alázni! Be akarja bizonyítani, hogy alantasabbak vagyunk, mint a halandók, hogy Sirín nagyobb úr, mint én, a Lidérckirály! Csakis ez történhetett! Ez az állítólagos Választott mindent tudott a birodalmamról, mindent a lidércek és manók praktikáiról, számított mindenre, és megtanították rá, hogyan védekezhet ellenük. Ráadásul ismerte az utat is! Különben lehetetlen, hogy nyílegyenesen a Manók Tisztása felé tarthatna! De ha odaért és ez a mocskos disznó Zorof meg a katonái nem vagdalják miszlikbe, bizonyságot szerzek róla, hogy mindezt a Félelem Fia tervelte ki. Sőt akkor is, ha levágják, mert tudom, 40. oldal

a Gonosz soha nem jó gazdája az embereinek, és ha felhasználta őket, ugyanúgy el is árulhatja. Akár így, akár úgy, eldöntöttem, Zorof és az emberei pusztulni fognak! Akkor sem vihetik hírét népem megaláztatásának, ha véletlenül semmi közük sincs a kudarcunkhoz! Odaintette magához a közelben lábatlankodó egyik Lidércet és ráparancsolt, gyűjtse egybe a Tisztásra a manósereget. A világító Lidércek álljanak sort az ösvény két oldalán, a maradék pedig menjen vissza táncolni a Tisztás közepére, hogy a halandó ismét tábortűznek vélhesse őket. Így vezessék Zorof hadai elébe a Választottnak nevezett férfit, hogy a Gonosz katonái elbánhassanak vele. A többiről majd később határoz az uralkodó. Greggin még mindig a közömbösség uralkodott, s bár nem tudta, éppen ez jelentette számára az esélyt az életben maradásra. Ennek a közönynek köszönhette, hogy nem hatottak rá sem a vijjogások, sem a csábos-bűvölő suttogások, s ezért nem rémítette meg semmi, ami körülötte történhetett. Ugyanígy nem rendítette meg, amikor váratlanul újra a helyére került az áhított tábortűz, s egyetlen vállrándítással vette tudomásul, hogy az oda vezető utat valakik kékes fényű fáklyákkal övezték. Zorof és katonái mindebből nem láthattak és tudhattak semmit, sem a Lidércek kudarcáról, sem a király elhatározásáról, de azt meg kell hagyni, hogy a seregvezér számított valami effélére. Annak a mérhetetlen elbizakodottságnak, ami sugárzott a manók fejedelméből, csakis a vereség lehetett az eredménye. A Választott képességeit alábecsülni, hitte Zorof, az öngyilkossággal egyenlő. Az Első Seregvezér, nem úgy, mint a Hat Hatalom többi seregvezére, ismerte a mondákat, a Kard és a Választott legendáját is. Nagyon komolyan persze nem hitt az egészben, mert nem is akart hinni benne, de Sirín óvintézkedései elgondolkodtatták, vajon alá szabad-e becsülni ennek a legendának a jelentőségét? Amit pedig semmi áron nem szabad félvállról venni, az éppen a várható küzdelem, a csata a Választottal. Hatalmas, félelmetes harcos lehet, s Zorof valami olyat érzett, amit ennek előtte soha. Az érzésnek nem adott nevet, mert ha ad, az a név csakis a "félelem" lehetett volna, Zorof pedig még a halálnál is rosszabbnak tartotta, ha valakin erőt vesz a félsz. De az igazság az, hogy igenis félt, s félelmének legjava éppen a mondákból eredeztethető. Azokból a mesékből, amelyek az arrautákról beszéltek, vérre szomjazó, kegyetlen szörnyetegseregekről, akik a sebzett, még eleven ellenfél szívét vágják ki és melegében fel is falják, azokról az arrautákról, akiket kiirtani nem csupán tanácsos, de az egyetlen lehetséges védekezés is. Ha az arrauták ilyenek, milyen lehet közülük a legkiválóbb, akit Választottnak neveznek? Mindaddig, míg harsogtak a Villyók, táncoltak a Lidércek, nyugodtan várakozott Zorof csapata, most azonban elnémult a manóhad és némaság borult a tájra. Zorof felkapta a fejét. - Veszítettek a kis rohadékok! Tudtam! Az az agyalágyult királyuk most biztosan valamelyik pocsolya mélyén szitkozódik, és a pokolba kívánja Sirín Nagyúr minden katonáját. Na várjatok csak, számoljunk le előbb ezzel az arrautával, aztán sort 41. oldal

kerítünk a mocsárlakókra is. Tudom isten, nem fog örvendezni ez az undorító zöld daganat! Zorof csapata már régen elfoglalta a megfelelő helyeket a Manók Tisztása körül, kivont karddal álldogáltak, s bámultak bele a sötétségbe. Igazán egyikük sem hitte, hogy a munka nehezét elvégzi helyettük a manóhadsereg, abban viszont igenis hittek, hogy a nagyszerű vezér, Zorof győzhetetlen, tehát győzhetetlenek tisztjei is, s vallották, hogy egyetlen arrauta, még ha hatalmas erővel bír is, másodpercekre sem lenne képes útját állni az ő elsöprő rohamuknak. Mert a zoronita tisztek soha nem hallottak arról a csatáról, amelyben a Hat Hatalom serege megfutott a maroknyi arrauta elől. S mert nem hallottak róla, győzhetetlennek hitték magukat. Nem ismerték a vereséget, és mert nem ismerték, nem is féltek tőle. Ők most a győzhetetlenek, akik kaptak egy nem túl nehéz feladatot és kétségük sem volt, hogy tökéletesen hajtják végre. Furcsállották ugyan, hogy Zorof, a rettenthetetlen Zorof óvatos, de hát vélhetőleg parancs szerint cselekszik, s valószínűleg azért, hogy kellemetlen helyzetbe hozza a manókat, a gusztustalan, bűzös mocsári csöpögőket, hogy megalázza őket és bebizonyítsa, mennyivel különb Sirín minden katonája, mint egy moszatvitéz. - Ne vággyuk széjjel azonnal! - javasolta az egyik katona. - Jáccogassunk a fattyúval előbb. Ha maj' kegyelemér' nyüszít, há' levággyuk, de addig élvezni akarom a vinnyogását. Imádom, amikó' vinnyognak és a pofájukba röhöghetek nekijük! - Hehe - vigyorgott egy másik. - Nem is lenne rossz. Odakötözzük egy fáho’ és cafatonkint lefaraggyuk a húst a csontjairúl. Akko’ aztán kivallaná, hol vannak elrejtve a kincsek. - Barom! - mordult rájuk a harmadik, aki szemmel láthatólag a legnagyobb tekintélynek örvendett, lévén közöttük a rangidős. - Nincs ennek a disznónak elrejtett kincse, és ha lenne is, gondojjátok, Zorof nagyúr megengedné, hogy megszerezzük? Vigyázz, nehogy a fülibe jusson, hogy a zsákmányára pályázol, mer' a saját két kezivel nyúzza le rólad a bőrt. Aztán meg annak a poloskának a testivel se kezdhecc, amit akarsz, mer' azt hallottam, hogy a nagyúr annak az undorító jószágnak, a pocsolyakirálynak ígérte. Valami talizmányokat szedünk csak el tölle, oszt dobjuk is bé a disznót a hinárosba. - Jó, jó, hát én csak úgy montam... - Ne mond, ha nem akarsz te is melléje kerülni. - Csak nem lenné’ képes odalökni engemet is? - Ha a nagyúr parancsolná, belöknélek bíz’ én! És ha aszondaná, hogy magam is ugorgyak bé, hát én ugornék. Jobb a lápba fúlni, mint életbe' maranni annak, akire Zorof úr megmérgelődik. Nekem elhihetitek. Régóta szógálok mán a keze alatt és láttam-hallottam sokmindent, amitő' a víz üt ki, ha visszagondulok rája... - Hát ne gondolj! - reccsent a hang a három katona mögött. Zorof villámló tekintettel méregette fecsegő harcosait, azok pedig behúzták a nyakukat, mint az alvásra kész vadlibák, s riadtan, visszafojtott lélegzettel várták, milyen rettentő ítéletet szab rájuk a vezér. De nem szabott, csak megjegyezte: 42. oldal

- Ne gondolkodj, katona! Csak engedelmeskedj! És felejts! Akkor lehetséges, hogy ha életben maradsz a csata után, én sem fogok emlékezni rád. És ha Zorof valakire nem emlékszik, azt talán meg sem öli. Készüljetek, a Választott már nincs messze! Ezzel odébb ügetett. A katonák rémülten távolodtak egymástól és gondolatban mindegyik a másikat átkozta, amiért a fejére vonta a vezér haragját. Némán meredtek a Manók Tisztására, az ösvény irányába, ahonnan az arrautának érkeznie kell. Zorof is, katonái is hatalmas termetű, rettenthetetlen, félelmetes harcosra számítottak, arra, hogy ilyen vitézzel kell összemérniük az erejüket. Ez logikusnak is tűnt, mert a Félelem Fiát nem riaszthatta holmi nyápic alak. A tisztás közepén egyre vadabb táncot lejtettek a Lidércek, kékes lángjaikkal némi fényt támasztva a sötétben, erre azonban a bősz harcosoknak a legkisebb szükségük sem volt. Sőt, általában zavarta őket a világítás. A lángok tánca, mint az köztudott, az átlagos halandókat hipnotizálta, a zoronitákat nem. De azt nem állíthatjuk, hogy szerették. Előbb csak idegesen kapkodták a fejüket jobbra-balra, később viszketni kezdett a bőrük, rángatózni az arcizmaik, s egyre erősebben szorították kardjuk markolatát. Hogy ha nem lett volna teljességgel lehetetlen, bizonnyal vizet facsarnak belőle. Furcsamód Zorof volt az egyetlen, aki igazán elveszítette a fejét. Akarata percről percre gyengült, s egyre kevésbé volt tudatában annak, hogy ő végül is nagyhatalmú seregvezér, akinek ki kell irtania azt a disznó arrautát... Greggi nem bízott abban, hogy a lángocskák a jó utat mutatják neki, így hát mielőtt egyet lépett volna, talpával alaposan körültapogatta a kiválasztott helyet. Erre az óvatosságra akkor is szükség volt, ha a lelke mélyén tudta, nem vezetik tévútra a Lidércek, de az elővigyázat a mocsárban akkor sem felesleges, ha az út járhatónak tűnik. Járható is, meg büdös. Annyira büdös, hogy ettől Greggi végül is kizökkent általános közönyéből. Előbb csak annyira, hogy szóba elegyedett önmagával, később... - Hát, te nagyszerű hős, te Greggi lovag, erre aztán nem számítottál, ugye? Fény Ura, a nevedre mondom, hazudott, aki ennek az útnak a "Homályos" nevet adta. Hol itt a homály? Vaksötét, az igen, büdös, az igen, de homály...? Legalább Thor itt lenne velem! Állítólag a lovak sokkal jobban látnak a sötétben, mint az emberek. Ugyanakkor, ha meggondolom, hogy a szaglásuk is jobb, márpedig itt annyira büdös van, hogy az én szerény szaglóképességem mellett is majd' kifordul tőle a gyomrom, szóval, ha a szaglásuk is annyira jó, hiába látna az a ló remekül, a büdöstől egészen biztosan könnybe lábadna a szeme és akkor már nem is látna annyira jól. Érdekes, mi? Ezenközben elérte a Tisztás szélét és most, hogy azt a bizonyos tüzet közelebbről is megszemlélhette, rádöbbent, ez nem az a tűz, amit szeretett volna megtalálni. - Manók! Egy rakás Lidérc a tűzrakás! - morogta, de ahelyett, hogy lehangolta volna a felismerés, inkább jókedvre derítette. Sőt, nagyon jó kedvre. Most, hogy látta őket, egyszerűen képtelen volt elfojtani magában ezt a vidámságot, főképpen, mert tudta, 43. oldal

hogy ezek az ügyefogyott zöldségek mit huhogtak és nyihogtak, vijjogtak és nyögdécseltek, sziszegtek és nyamnyogtak azért, hogy őt csapdába csalják. Különösen erősödött nevethetnéke, ha arra gondolt, mennyire hatástalanul. Maga elé képzelte, amint az apró, zöldszakállas alakok dühükben erősen tépdesik ezt a zöld szakállat, ugrándoznak pocsolyába be, pocsolyából ki, nehogy mérgükben felforrjanak. (Greggi, bár látni még soha nem látott Lápi Lidérceket, hallani hallott róluk eleget, amikor esténként a tábortűz mellett a vének meséltek róluk. A természetük tehát nem volt ismeretlen az arrauták előtt, így Greggi is tudott róluk majdnem mindent.) Végül a Választotton egészen erőt vett a jókedv, hangos hahotára fakadt. - Hé, démonkák, lidérckék vagy mi a manók vagytok! - nyögte két hahotaroham között. - Pancsikoltok, drágaságaim? Jaj, nem hagynátok abba egy kis időre? Feltúrtátok a mocsarat és most olyan büdösek vagytok, de olyanok, hogy csodálom, ha nem ájultok el a saját szagotoktól. Piha! Hát a ti orrocskáitokat nem facsarja ez a fertelmes záptojásszag? Vigyázzatok, kicsikéim, mert ha már nem bírom tovább a bűzötöket, előveszem a csodaüvegcsémet és bespriccellek titeket rózsaolajjal... Ennyit tudott kipréselni magából Greggi, aztán a földre rogyott és nagy nevettében jobbra-balra gurult a Tisztáson. Szerencsére itt már nem volt pocsolya, különben a manók igyekezetét mégis siker koronázhatta volna. Ha nem is úgy, ahogy eredetileg akarták. A Lidérckirály cseppet sem találta nevetségesnek a helyzetet, sőt, ha történetesen nem uralkodó, ha csak egyszerű manó, még el is sírja magát mérgében. Mi történik itt? Megbolondult ez a világ, vagy neki ment el az esze? Lehetetlen, hogy félelmetes bűverejű serege a halandó halálra rémítése helyett azt éri csak el, hogy az az átkozott ájultra röhögi magát! - Végem van! Kinevetett egy ember és ki fog nevetni Sirín mocskos bandája is! Mit csináljak, hogy a halandók ne merészeljenek seregestül betörni a Lápra? Ha ez az átkozott hírét viszi, mi történt vele és mennyire jól szórakozott rajtunk...brrr!! Erre gondolnom sem szabad! - nyöszörögte és pocsolyát váltott, mert az előző sisteregve párolgott el, annyira felhevítette a király szégyentől fortyogó teste. De miután valahogy csak sikerült lehűtenie magát, keresett egy olyan sárteknőt, ahol nyakig merülhetett az élvezetes mocsokban és ahonnan bizonnyal tisztán láthatja majd a csatát a kacagó lovag és a komor Zorof között. Azt a csatát, amely sehogyan sem akart elkezdődni. A gonosz csapat vezérén mintha bűvölet ülne, csak meredt maga elé a semmibe és talán még az sem jutott el a tudatáig, hogy ellensége odaért a tisztásra. A vezér tíz harcosán eközben egyre jobban erőt vett a düh, s állandóan fogyatkozó türelemmel lesték, mikor adja ki a parancsot Zorof a mindent elsöprő rohamra. Kezdetben még türtőztették magukat, bízva abban, hogy Zorof szándékoltan késlekedik, hogy hamis biztonságérzetbe akarja ringatni az arrautát, a parancs azonban túl sokáig nem érkezett. Miközben annak a féregnek a tisztás közepén a könnyei potyognak nevettében! - Hé vezérünk! - mordult végül az egyik. - Mi lesz már? Sohase támadunk? 44. oldal

- Pofa be! - dörrent rá az az öreg katona, akit Zorof „megjegyzett magának" és ezért a félelme erősebbnek bizonyult, mint dagadozó dühe, ellenben most örült, hogy akad valaki, aki ellen mérgét fordíthatja. - Látod, te barom, hogy Zorof úr még nem akar parancsot adni!? - De hát meddig bámuljuk ezt a vinnyogó gilisztát? Cakkozzuk má' ki a bőrit a rohadéknak! - Nincs parancs!!! - Nade... - Hallgass, mer' beléd mártom a kardomat! Arra még parancs se köll nekem. Maj' ha az úr int, nekiesünk a dögnek, addig kushaggy! - Ugyan, kapitány, itt valami nincs rengyén! Tán átok ült Zorof úrra. Ha soká köll még itt ácsorogjunk, a fődbe gyökeredzik a lábom és lombot hajtok, mint egy átkozott mocsári fűz. Esküszök, ha még egy percig késik a parancs, hát nekiesek parancs nékül is! - Ha te mécc, nekimék én is! - kapcsolódott a folytott hangú vitába a harmadik katona. - Elegem van a rostokolásbul! - Aki csak moccanik, asztat lekaszabulom, értettétek? - sziszegte a kapitány. - A saját belit etetem meg a lázadó disznyóval! - Mér', ki vagy te? Csak mer' valami hülye kapitánt csinyát belüled, mingyá' nagyokos letté'? Vak vagy? Nem látod, hogy az úr képtelen megmozdúni, mer' bizton megbájolta az a mocskos féreg, mi meg csak itt várgyuk a parancsot, ami soha a büdös életbe' el nem hangzik! Addig ádigálunk itten, amíg minket is meg nem babonáz a rohatt arrauta! De engem asztán nem varázsul el, hogy magam döfjem magamba a kardomat! Levágom és punktum! S fegyverét magasra emelve, harci kiáltást formázva szájával már iramodott volna Greggi felé, de villant a kapitány pengéje s a villanással jókora kört hasított ki a sötét levegőből. Meg az engedetlen katonából is. Az tán nagyot rikkantott volna, de elhibázta a ritmust. Először lépett egyet a Tisztás közepe, az arrauta felé, csak azután akart ordítani. Ám testét, legnagyobb sajnálatára, elfelejtette követni a feje... - Ha esztet akartad, megkaptad, te idióta! - dörmögte a kapitány és katonái felé fordult. - Csak szójjon, akinek még valami... Hirtelen elhallgatott és döbbenten meredt magára, kicsit lefelé, oda ahol a hasának kellett volna lennie. Az persze ott is volt, csak volt ott más is. Az a kard például, amelyik hegye kikandikált belőle. A másik lázongó katona, kihasználva a pillanatot, hogy tisztje hátat fordított neki, azonnal élt a bosszú lehetőségével. Sokáig persze nem élvezhette diadalát, mert szinte ugyanebben a pillanatban keresztül is metszette a torkát egy harmadik katona, a kapitány kenyeres pajtása... A harc másodpercek alatt eldőlt, Zorof harcosai egymáson töltötték ki érthetetlen dühüket, a baj csak az, hogy nem maradt, aki győztesnek kiálthatta volna ki magát. S míg a tíz harcos halomra öldöste egymást, Zorof még nem ocsúdott furcsa kábulatából. Egyszerűen nem fogott fel semmit abból, ami körülötte történt.

45. oldal

Mire ismét önmagára talált, minden elveszett. Egyedül maradt, egyedül azzal a gigászi harcossal szemben, aki a jelek szerint villámgyorsan lekaszabolta tíz jó katonáját. Uram, Sötétség Ura, micsoda kolosszus lehet ez az arrauta! - Ördöngösség! - hörögte rémülten. - Sötétség Ura, ne hagyj el! Képtelenség tíz ilyen katonát egyetlen pillanat alatt legyőzni! A Sátán maga ez, nem emberi lény! A "Sátán maga" mindebből a világon semmit nem vett észre, jókedve azonban egyik pillanatról a másikra elszállt. Arra ugyan még nem volt ideje, hogy kétségbe essen, de aggódni azért már elkezdhetett. - Ajaj! Idáig még csak elvergődtem, valahogy és ha őszinte akarok lenni, főleg ezeknek a gyengeelméjű lidérceknek köszönhetem, de annyira tán nem bolondok, hogy ugyanilyen előzékenyen megmutassák a mocsárból kivezető utat is. És ahogy látom, nem látok semmit, még annyit sem, mint eddig. A lidércfények is kihunytak, úgyhogy bármerre indulnék is, biztosan belebotorkálnék valamelyik pocsolyacsapdájukba. Bárcsak lenne néhány gyertyám! És elkeseredett pillantást vetett az oldalán függő tarisznya felé...aztán a meglepetéstől felkiáltott. A tarisznyából halvány fényecske tört elő, majd a sugarak erőre kaptak, mint a máglyarakásba harapó pici lángocska, s a világosság egyre növekedett. - A Pellen-kristály! Ó, te tökkelütött arrauta! - szidta magát a lovag. - Hát persze, hogy persze! Mi másért adta volna nekem a kristályt a Bölcs Valor, ha nem azért, hogy szükség esetén megvilágítsa, persze, nem az elmém, mert ahhoz sokkal több fény kellene, de legalább az utat. Gyere csak ki onnan, kristálykám, nézzük, mit látunk mi ketten? Zorof félt. Igen, a rettenthetetlen hős most még önmagának is képes volt bevallani, hogy fél. Sőt retteg, a fogai is vacognak a gondolattól, hogy össze kell mérnie erejét a Választott nevű szörnyeteggel. A vezér rettegett és készült a halálra. Mert az, ugye, a történtek után nem lehet kétséges, hogy ki nyeri a párviadalt. Megtehetné ugyan, hogy pisszenés nélkül kivárja, amíg az arrauta távozik, de még ha sikerülne is megúszni a nagy harcos pengéjét, és ha a Lidércek útmutatása nélkül Zorof valahogy kijuthatna a mocsárból, kénytelen lenne megjelenni a rettenetes Sirín színe előtt és beszámolni a kudarcról. A Félelem Fia pedig nem ismer könyörületet a legyőzöttekkel szemben, s még mindig jobb elbukni egy kegyes, szabadító kardcsapás alatt, mint a kínok kínját átélni a kegyetlen nagyúr dühe által... - Sötétség Ura, adj nekem gyors halált! - fohászkodott Zorof, aztán sarkantyúját lova véknyába vágva szinte vakon, igazán irányt sem tudva támadásba lendült. Greggi még most sem látott-hallott semmit, sőt az sem lenne igaz, ha állítanánk, balsejtelmek gyötörték. Nem gyötörte a világon semmi, legfeljebb az, hogy a vaksötétben csak tapogatózva haladhatott előre, tehát újra eszébe jutott, hogy elő kellene kaparnia a halványan, de mégiscsak fénnyel szolgáló kristályt. Az viszont már a véletlen műve (ha létezik egyáltalán véletlen), hogy éppen abban a pillanatban ragyogott fel kezében a Pellen fénye, amikor, mint a feltartóztathatatlan lavina, rárontott Zorof. 46. oldal

A kristály, ahogy előkerült a tarisznyából, hatalmasat villant, amitől Zorof és paripája egyszerre veszítette el látását. A fénysugarak úgy vágtak sötétséghez szokott szemükbe, mint éles penge, elviselhetetlen fájdalmat okozva embernek és állatnak egyaránt. Zorof rémülten kapta szeme elé kezeit, ezzel azonban egyetlen fogódzóját, vagyis lova kantárját veszítette el. Ugyanebben a pillanatban fekete paripája megtorpant, két hátsó lábára ágaskodott, rúgkapálva próbált szabadulni a fájdalmas sugaraktól... Zorof felkiáltott, de már későn kapott az előbb könnyelműen elengedett kantár után, a semmibe markolt, s hatalmas ívben repült ki a nyeregből, egy pocsolya kellős közepébe. Pontosan oda, ahonnan eddig a Lidérckirály döbbenten figyelte, miként hatalmasodik el az egymást gyilkolás őrülete a halandókon. Ahogy Zorof a királyra zuhant, a Lidérc felsikoltott, de nem csupán rémületében, hanem kínjában is, hiszen a melegvérű halandó érintése pontosan úgy hatott rá, mint az izzó vas az emberi testre. - Eressz!!! - vinnyogta, de hát Zorof erre akkor sem lett volna képes, ha az élete függ tőle, minthogy a sűrű dagonyában moccanni sem tudott. - Jaj, elégek!!! Eressz, átkozott!!! - Nem tudlak elereszteni, te szörnyeteg! Megfogott a rohadt mocsarad! Segítség, elsüllyedek!!! - Megölsz!!! Meggyilkolsz!!! Felforrok!!! Elpárolgok!!! Gyilkos!!! - Segíts ki és elengedlek! Siess! Mi lesz már?! De a Lidérckirály többé nem válaszolhatott. Véres, fortyogó masszává olvadt, aztán már ennyi sem látszott belőle, maradványai gyorsan elkeveredtek a fekete, bűzlő sárral. Zorof iszonyatában felsikoltott, s emberfeletti erővel próbált szabadulni a Láp öleléséből, de minél jobban kapálódzott, annál szorosabban kerítette körül, húzta egyre lejjebb a hínár, a gyilkos massza. Már mellkasa közepéig merült a mocsokba, mire rádöbbent, hogy rúgkapálásával csak sietteti a véget. Abbahagyta tehát a csapkodást és könyörögve fordult a váratlanul felbukkant ismeretlen felé: - Lovag, segíts rajtam! Ha istent ismersz, nem engedheted, hogy rútul, harcoshoz méltatlanul pusztuljak el, hogy belefulladjak ebbe az ocsmány sárteknőbe! - Ki szólt? Merre vagy, szerencsétlen barátom? Kiálts, hogy rád találjak! - Erre! Erre, uram! Itt vagyok és meghalok, ha nem segítesz! - Jaj, lovag! Látlak! Várj, segítek! Kötelet dobok neked és kapaszkodj erősen. Megpróbállak kihúzni! Greggi villámgyorsan előrángatta tarisznyájából azt a tekercs kötelet, amiről mindig hitte, hogy feleslegesen cipeli, egyszerűen csak azért, mert az arrauták hadi felszereléséhez ez is hozzá tartozott. S lám, mégis hasznos, hiszen talán emberéletet menthet... Zorof mostanra már vállig merült az iszapba, annyira azonban még nem kerítette hatalmába a Láp, hogy a felé repülő kötélvéget ne lett volna képes elkapni és a csuklójára hurkolni. - Húzd, uram, könyörgök, mert ha nem sietsz, késő lesz a segítség! 47. oldal

Az arrauta nekiveselkedett. Egyszer...kétszer...háromszor...de megmozdítani nem volt képes a süllyedő testet. - Fény Ura ne hagyj el, mit tegyek?! Megvan! Várj, lovag, tarts ki! Elhozom a csataménedet, az előbb itt láttam...a kötelet ráerősítem a nyergére és ketten biztosan ki tudunk húzni. Csak tarts ki, lovag! És már rohant is a fekete paripa felé. Csakhogy a ló rettegett. Nem Greggitől félt, hanem attól a fájdalmas fényességtől, amit az ismeretlen vitéz a kezében hordozott. A Sötétség szolgáinak lovai ugyanúgy nem szívelhették a világosságot, mint gazdáik. Persze míg az előbbieket gonoszságuk riasztotta el, a paripákat ennél prózaibb okok: egyszerűen nem voltak szokva a fényhez. Ezért azután, ha Greggi túlságosan közel került az ijedt állathoz, az rémülten táncolt odébb, amennyire csak a tisztáson ezt megtehette. - Fény Ura, képtelen vagyok megfogni! Jaj, nem tudok segíteni! - A fény! - hörögte Zorof. - Oltsd ki a fényt, mert retteg tőle! Jaj, megfulladok!!! Segíts!!! Greggi azonnal engedelmeskedett, bár fel nem foghatta, miért iszonyodna egy paripa éppen az életadó világosságtól. A Pellen-kristályt tarisznyájába süllyesztette, mire az lassanként kezdte elveszíteni erejét. Annyira azért még világított, hogy Greggi gyanítsa, merre keresse a lovat. Csettintgetett nyelvével, ahogy azt otthon is teszik a harcosok, amikor magukhoz szólítják hátasaikat, s legnagyobb örömére a hívás most nem maradt eredménytelen. A fekete mén apró horkantásokat hallatva közelített, majd váratlanul hozzádörgölte busa fejét az arrauta vállához. - Szerencsétlen pára! Hiszen te reszketsz a félelemtől! - suttogta a ló fülébe Greggi, azután bátorítólag megpaskolta a nyakát és óvatosan megmarkolta a kantárt. - Félsz a fénytől és félsz a sötétségtől is, derék barátom, de most már megnyugodhatsz. Nincs semmi baj. Csak siessünk, mert meg kell mentenünk a gazdádat! Az arrauta a mocsár széléhez vezette a lovat, gyors mozdulatokkal a nyereghez erősítette a kötelet, aztán odakiáltott Zorofnak: - Kapaszkodj, vitéz! Kihúzunk! - Jaj, elhagytak a Sötét Erők! Árulók! Hozzád könyörgök hát, Fény U... A hang bugyborékolásba fúlt. Mostanra a Lápi Démonok majdnem teljesen bevégezték undorító munkájukat. A Hínármanók szorosan körülfonták vízinövényekkel a lovag testét, a Sárdagasztók felpúpozták körülötte az iszapot, s úgy gondolták, már csak pillanatok kérdése, hogy áldozatuk a mélybe süllyedjen, hogy azután birtokba vehessék, mállasszák, szabdalhassák kedvük szerint. De Zorof - igaz, csak alig - még élt. - Gyí! Gyí, csodaparipa! Húzzuk meg, pajtás! - ösztökélte Greggi és nekifeszült a kötélnek. A mén is ezt tette. Felágaskodott, nyerített és rúgkapált, aztán visszahuppant, a földet túrta patáival, s lassan, centiről centire sikerült egyre kijjebb segíteni a se holt se eleven seregvezért... 48. oldal

...Aztán egy utolsó nekirugaszkodás és Zorof levegő után kapkodva terült el a parton. Egy ideig csak zihált és most sem eresztette még el a kötelet, pedig az élete már nem forgott veszélyben. Greggi, a sötétben első pillantásra nem nagyon tudta eldönteni, eleven, avagy halott a mocsártól elragadott áldozat, ezért megint előkapta tarisznyájából a Pellenkristályt és a seregvezér fölé hajolva vizsgálgatta. Zorof kimerülten feküdt a földön, lihegve, sártól borítottan, hínárhálóval kerítetten, s furcsa gondolatai támadtak. Elsősorban is: hitetlenkedve tapasztalta, hogy fele annyira sem zavarja az éles, ezüstös fény, mint eddig bármiféle hasonló. Pedig soha még ilyen metsző, lelkéig hatoló sugarakat nem látott. Sőt, ha ez egyáltalán lehetséges, a fény megnyugtatta, bizalommal és reménnyel töltötte el a szívét. Másodjára: azt is látnia kellett, hogy fekete paripája sem retteg már a kristály közelében, holott nem sokkal előbb még menekült előle. S harmadsorban eszébe villant, milyen szavak törtek fel belőle abban a pillanatban, amikor úgy hitte, eljött életének utolsó pillanata, amikor magába szippantotta a Láp. Megtagadta a Sötét Erőket és a Fény Urához fohászkodott! A Fény Ura pedig segített! - Jól érzed magad, lovag? - tudakolta Greggi, miután megkönnyebbedve észlelte a másikon az élet jeleit. - Fel tudsz állni? - Köszönöm uraságodnak az életemet! Persze, hogy rendben vagyok, eltekintve a sártól, de Te, uram, hogyan kerülted el a halált? - Halált? - hökkent meg az arrauta. - Micsoda halál fenyegetett volna? - Szerénykedsz, lovag úr? Hiszen tudnod kell, hogy mekkora veszedelemtől mentett meg a szerencséd. Itt tombol valahol a közelben valaki, akit nem lehet megállítani, aki olyan gyorsan öl, mint a villám, és aki elől menekülve bokrosodott meg a lovam. Ezért zuhantam a mocsárba. - Fény Ura, de hiszen ez rettenetes! Én meg azt hittem, hogy rajtam meg néhány tökkelütött Lidércen kívül senki sem járja ezeket az elátkozott utakat. De persze tévedtem, mint mindig, mert te is itt vagy, lovag, meg az a félelmetes valaki is, akiről beszélsz. Hogyan menekülhetnénk előle? - Ha el akar veszejteni, sehogy. Tíz katonámat vágta le egyetlen pillanat alatt, és ha te nem jársz erre, velem együtt elvész az egész csapat. Ezért azt ajánlom, menekülj innen, amilyen gyorsan csak lehet. - Meneküljünk mindketten, rejtőzzünk a nád közé, hátha nem talál ránk! - Nem, lovag, én nem mehetek. Nekem éppen az a feladatom, hogy megöljem, de ha nem sikerül, elvesszek magam is. Ég veled, vitéz, és kívánom, ne keresztezze utadat a szörnyeteg! - Ugyan, barátom, csak nem hagylak cserben! Azért mentettelek volna ki a mocsárból, hogy utána oktalanul elveszejtsd magad? Gyere, ha mondom, meglásd, sikerül elmenekülnünk. - Nem tehetem. Az én uram rettenetes halált igéz a fejemre, ha megfutok előle. A mocsárból kimentettél ugyan, de ha elszöknék, ezerszer visszasírnám azt a halált, amit az iszap ölelő karja ígért. Csak azért könyörögtem segítségért, mert a rút 49. oldal

halálnál méltóbbra, harcoshoz illőbbre vágyom, küzdelemben, kard által veszni, ez a legtöbb, amire áhítozom. - Képtelenség! - Nem az. Ha ismernéd az én uramat, Sirínt, akit úgy is neveznek, hogy a Félelem Fia, vagy ha tudnád, ki az a Választott, te sem beszélnél másképpen. Greggi elvigyorodott. - Azt ugyan valóban nem tudom, miféle az a Félelem Fia, de ha csak olyan veszélyes, mint az a bizonyos Választott, hát nincs semmi baj. Merthogy én lennék az, akit mostanában sokan, számomra rejtélyes okokból úgy neveznek, hogy Választott. Zorof ereiben meghűlt a vér. Lehetetlen, hogy ez a pelyhes állú legényke lenne az a félelmetes vitéz, aki lemészárolta az embereit! Vagy talán mégis? Úgy kell lennie, mert az az éles fény, ami a szemébe hasított, éppen olyan, mint amilyennel most is világít a lovag. Azt pedig, hogy ki mekkora harcos, nem a termete, de még csak nem is az arca mutathatja meg. "Elvesztem! - gondolta. - De legalább becsülettel, harcoshoz illően bukhatok. Hála a Fény Urának!" - Adj még egy kis időt, vitéz, hadd szusszanjak, azután megküzdhetünk. Greggi tátott szájjal bámulta, aztán kis idő múlva végre kinyögte: - Pihenj nyugodtan, lovag...azt hiszem, komolyabb betegségbe eshettél és erőt vett rajtad a mocsárláz. Nyugodj meg. De nem árt, ha tudod, köztünk semmiféle küzdelemről szó sem eshet soha. - Nem méltatsz arra, hogy összemérd velem a kardodat? Igazad van, nem is vagyok rá méltó és nem hibáztatlak azért, hogy csak egyszerűen megölsz. De legalább azt engedd meg, hogy a kezemben tarthassam a kardom, amikor lecsapod a fejemet. - Szegény barátom, mit össze nem hordasz itt nekem! Gondolod, hogy ha a halálodat akarnám, előbb kihúzlak a mocsárból? Egyszerűbb lett volna, ha hagylak megfulladni, nem gondolod? - Tehát a raboddá teszel? A szolgáddá? Micsoda szégyen! Ennél még az is jobb lett volna, ha hagysz a mocsárba veszni! Én, Zorof, a Hat Hatalom első seregvezére rabszolgává tétetek...Esedezem, Nagyuram, vágd le a fejem, nem védekezem, csak kímélj meg ettől a szégyentől! - Bolondokat beszélsz, Zorof vezér! Szabad ember vagy s az is maradsz. Teszel, ami neked tetszik. Elmész vagy maradsz, együtt utazunk tovább vagy járod a magad útját, csak tőled függ, senki mástól. Percekbe telt, míg a zoronita felfogta, mit is mond ellensége. - De hát én...én a te halálos...ellenséged vagyok és...az életedre törtem és...és... - Egyetlen szót sem értek az egészből. Miről beszélsz? Hogyan lehetnél te az én ellenségem? És miért lennél az? Zorof egyre nagyobb zavarba jött. Hogyan? Hiszen ez a lovag ízekre szaggatta az ő katonáit, válogatottan veszedelmes vitézeit, s közben nem is tud semmit az egészről? Képtelenség! S annak látszott az is, amit pedig Zorof most gyanítani kezdett, hogy ugyanis ez az arrauta, aki a Választott nevet viseli, semmit sem tud 50. oldal

arról a veszélyről, amely sokáig leselkedett reá. Ő a Választott, e felől kétség sincs, hiszen nála a Pellen-kristály, de akkor hogyan lehetséges... - Fogalmam sincs róla - folytatta az arrauta -, miről beszélsz! Kérlek, homályos célozgatások helyett mondj el mindent, amit fontosnak vélsz és amiből megtudhatom rejtélyes viselkedésed okát is. Zorof nem hitte, nem hihette, hogy a Választott valóban ennyire tudatlan. Talán csak próbára akarja tenni őt, kipuhatolni, mennyire ellensége vagy mennyire nem az Zorof. Ám akár így, akár úgy, nincs mit titkolnia. Ha sejtése valós, a Választott amúgy is mindent tud már, ha nem, éppen ideje, hogy fogalma legyen, miféle ellenség szegődött a nyomába... ...és Zorof sorra elmondta, hogyan értesült Félelem Fia Sirín a Választottról, hogyan küldte elébe hat válogatott csapatát, hogy tőrt vessenek neki, s hogyan kellett volna elpusztítaniuk a Lápi Lidérceknek és Zorof katonáinak Greggit. Az arrauta egyre nagyobb rémülettel hallgatta a seregvezér elbeszélését. Fény Ura, mennyi gonoszság, gyűlölet, sötét cselszövény összpontosul vele szemben, miközben ő, aki állítólag valamire kiválasztatott, minderről mit se tudott. Vajon miért hallgatta ezt el Viorin? De még inkább, miért nem beszélt neki erről Elanin? Miért titkolta a Bölcs Valor? Nem tudtak róla? Lehet, hogy egyikük sem lát bele igazán a jövőbe, főképpen nem, ha az a jövő a Homályban és azon túl fenyeget, de az lehetetlen, hogy ne ismerték volna Sirínt, ne hallottak volna a Hat Hatalom seregeiről és szándékairól! Persze az sem lehetetlen, hogy tudtak ugyan minderről, de jobbnak láttak hallgatni róla, nehogy az emberfeletti veszedelmek hallatán Greggi visszarettenjen az útnak indulástól. Ha valóban ez áll a dolgok mögött, Greggi bizony be kellett vallja önmagának, hogy helyesen döntöttek. Ha csak kis részét is gyanítja mindannak a gonoszságnak, ami ellene szövetkezett, dehogyis teszi ki a lábát az arrauták táborából! - ...hát ez az én történetem, lovag - fejezte be elbeszélését Zorof. - Nem tudtam! - suttogta Greggi. - Én igazán semmit sem tudtam! - Látom, lovag. Elegendő volt figyelni arcod színeváltozásait, és máris be kellett látnom, nem vagy az a rettenetes, félelmetes, minden hájjal megkent legyőzhetetlen harcos, akinek hittelek. És ilyennek hittek katonáim is, azért veszíthették el a fejüket és most már bizonyos vagyok benne, hogy rémületükben egymást kaszabolták le. Eszüket vesztették a rettegéstől, én pedig bénultan, magatehetetlenül álltam és észre sem vettem, mi történik körülöttem. Keveset tudok rólad, Választott, de abban biztos vagyok, hogy Sirín Nagyúr hazudott rólad, s hazudtak a regék is az arrautákról. Nem lehettek az a kegyetlen, vérre szomjúhozó nép, amilyen a híretek. Ha tudod, hogy lesnek rád katonáim és ha hatalmadban állt volna kivégezni őket, akkor sem teszed, erre akár esküdni mernék. - Igazat szólsz, Zorof. Gyűlölöm a halált és gyűlölöm a vérontást, bár a mi népünk fiai valahányan harcosok. De soha életet még nem oltottam ki és ha rajtam múlik, nem is fogok.

51. oldal

- Szépen beszélsz, de tudom, hogy ha el akarod érni célodat, kénytelen leszel védeni magad. Ölnöd kell, életeket kioltani…bár nem bizonyos, hogy élő lesz az, akit megölsz. - Nem értem! Hogyan lehetne megölni azt, aki nem él? - Nem könnyű az biztos, de rákényszerülsz. - Nagyon kérlek, magyarázd ezt meg nekem. - Később, vitéz. Ha kijutsz innen, még mindig bőséggel lesz idő megértened, amit mondtam, és akkor sem lesz nagyobb az örömöd, mintha már most tudnád. Ám addig is feladatod van, döntened kell. Felettem ítélkezel, felettem, aki az életedre tört. Ha az ítélet halál, hidd el, nem lesz ellenvetésem, a kisujjamat se mozdítom meg azért, hogy védjem magam, még akkor sem, ha tudom, legyőzhetnélek és ezzel a gyilkossággal érdemeket szereznék Sirín szemében. Csakhogy én már nem akarom szolgálni Őt! Nem akarom, hogy a Félelem Fia örvendezhessen a halálodon! Tudom, hogy haragját idézem a fejemre, de mégis ellene fordulok. Dönts tehát a sorsom felől: élet vagy halál? Vedd a kardom és azzal sújts le rám, ha nem érdemlem meg a kegyelmet. Ezzel letérdelt a Választott elé, kardját Greggi felé nyújtotta és várta, hogy az elvegye tőle. Ahogy azt egy valódi vezérnek tennie kell. Zorof pedig az volt, született vezér, s mégis egészen mássá lett, mint amilyen volt eddig. Büszke, nemes lelkű lovaggá, olyan vitézzé, aki mintha soha nem lett volna a Gonosz katonája. S Greggi ebben a pillanatban már tudta, óriási szerencse érte, mert barátjává lett az egyetlen ember, aki igazi ellensége lehetett volna. - Zorof vezér! - kiáltotta a Választott és rá is átragadt az a már-már fennkölt hangulat, amely Zorofot is hatalmába kerítette. - Olyan döntést bízol rám, amelyet soha meg nem hozhatok, s nem lenne joga meghozni senkinek. Harcos vagy és az vagyok magam is, a harcos sorsa pedig a háború. De a nemes lelkű katona felismeri, ha rossz ügyet szolgál és akár élete árán is ellene szegül. Vétkeztél ellenem, s még sincs mit megbocsátanom. Szabad vagy, cselekedj belátásod szerint. És ha úgy gondolod, hogy meg kell ölnöd engem, hát tedd meg. A seregvezér felegyenesedett és büszkeségében zengő hangon belekiáltotta a homályba: - Hallja eskümet az ég, halljátok ti, fertelmes lakói a mocsárnak, s hallja új uram, a Fény Ura! Én Zorof, a Hat Hatalom első seregvezére, a Gonosz szolgája kinyilvánítom, hogy ettől a pillanattól életemmel az arrauták harcosának, a Választottnak tartozom. Őt szolgálom akár a halálommal is. Ha méltónak ítél rá, barátjaként, ha nem, szolgaként kísérem és megvédem minden ártó szándéktól. Segéljen ebben a Fény Ura! Greggi kezet nyújtott. - Köszönöm, vezér! Barátomul fogadlak és kérlek, tarts velem, ameddig csak lehetséges. Nálamnál százszorta többet tudsz a Félelem Birodalmairól, ismered a gonosz módszereit és szándékait, meg aztán kettesben az út is vidámabb, az idő is jobban telik. 52. oldal

Kezet ráztak és ezzel megpecsételték szerződésüket. - De most már ne késlekedjünk, Zorof, mert a gyomrom forog ettől az ocsmány mocsárvidéktől. Mutasd a kivezető utat, barátom! Zorof, aki egy pillanattal előbb még láthatóan maga volt a büszkeség és magabiztosság, most hirtelen tanácstalan vándorrá vedlett át és bizonytalansága szemmel látható jeleként a fejét vakargatta. - Tudod, Választott, van itt egy kis hiba. A Lidérckirály ugyan az én birodalmam szövetségese volt, de országát nem ismerem. Volt ugyan a katonáim közözött kettő, aki eligazodott a lápon, ám az egyik halott, a másik Sirín táborában maradt és most ő áll hadaim élén, vagyis... vagyis fogalmam sincs, hol vagyunk, és merre kellene indulnunk. - Vagyis... - Vagyis neked kell megtalálnod a helyes utat. - Megbolondultál? Én még annyira sem tudom, mint te! Talán kényszeríthetnénk a Manókat... - Talán. De ahhoz, hogy valakit valamire kényszeríts, a hatalmadba kell kerítened. Csakhogy a manókat nem egyszerű elfogni és még nehezebb kényszeríteni, mert mihelyt a markodba kapod bármelyiket, rögvest elpárolog, mint a vízcsepp, ha forró kőre hullik. - Igen, ezt tudom. Nagy baj. - Van ennél nagyobb is. Hol a lovad? Mert még ha biztosan tudjuk is a kivezető utat, lóháton legalább két napba telik, mire kivergődünk a lápból. Gyalogszerrel pedig soha. Remélem, jóféle paripán utazol? - Izé...remek állat, de... szóval... valahol a láp szélénél megrémült a manóktól a szerencsétlen pára és képtelen voltam tovább vezetni, úgyhogy... - Nagy baj, nagyon nagy baj! Ajánlanám, ülj fel mögém Baradur hátára, de ez a ló rajtam kívül senkit sem enged a nyergébe, nem beszélve arról, hogy kettős teherrel képtelenség elmenekülni a... de ne is beszéljünk még Azokról. Próbáljuk inkább felhajtani halott katonáim lovai közül valamelyiket, egyelőre megtenné bármiféle négylábú... Ám hiába kutattak, a lovaknak nyomuk veszett. - Akkor szaladhattak szét, amikor elővettem a Pellen-kristályt. Megrémítette a szegény párákat a fény. Tartok tőle, hogy mostanra árkon-bokron túl járnak, vagy belevesztek a mocsárba. - Ha nincs paripád, elvesztünk. Akár bele is ölhetjük magunkat az egyik pocsolyába. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljut a Lápról a hír Sirín táborába, kitudódik menekülésed és tán az én pálfordulásom is, akkor pedig azonnal üldöző csapatot eresztenek utánunk. Hogyan futhatnánk el előlük ló nélkül? Greggi kétségbeesetten pillantott körül, de csak nem akart előbukkanni a Homályból egyetlen paci sem. A helyzet annyira kilátástalannak tűnt, mint amilyen kilátástalan a lápot takaró homály. - Fény Ura, most segíts! – fohászkodott és okosabb ötlete nem lévén Greggi magasra emelte a Pellen-kristályt, s körbe-körbe forogva hangos szóval szólítgatni 53. oldal

kezdte paripáját. Nem remélte igazán, hogy bármiféle eredménnyel jár ez az esetlen próbálkozás, de mi mást tehetett volna? Ám egyszerre, a Választott és társa legnagyobb meglepetésére, s még nagyobb örömére felhangzott a jól ismert nyerítés, szaporán kopogó paták zaja közeledett, s hirtelen előügetett a sötétből a fehér szőrű paripa. Gazdájához léptetett, s körülszaladta, mint egy bolondos kiskutya. Végül megállt Greggivel szemben, mint aki dicséretre vár. Ami ezúttal nem is maradt el. - Thor, kincsem, valóban te vagy az? Csoda történt, lovag, igazi csoda! Ha ugyan nem háborodtam meg és nem látok képzeletbeli hátas jószágot. Mondd, Zorof, valóban itt áll előttem egy fehér paripa? - Hát persze! - nevetett a seregvezér, a komor lovag. S ezen a hirtelen támadt vidámságon a legjobban éppen Zorof csodálkozott, hiszen idejét sem tudja, mikor volt oka a nevetésre, sőt mikor mosolyoghatott egyáltalán. - Hát persze, hogy látom ezt a gyönyörű állatot! Most viszont igyekezzünk és döntsd el végre, merre induljunk. Csak baj lehet a késlekedésből. Rajta, Választott, vezess minket! - De Zorof, már mondtam, hogy én azt sem tudom... - Dehogy nem tudod! Mit gondolsz, mire való a Gömb? - Gömb? Miféle Gömb? Nincs nekem olyasmim, legfeljebb ha nem nevezed Gömbnek azt az üveggolyót, amit a tarisznyámban cipelek, persze nem tudom, miért. - Üveggolyó? Greggi, te valóban úgy indultál erre a veszélyes útra, hogy még azt sem tudod, micsoda kincsekkel láttak el? Még hogy üveggolyó! A Gömböt hordozod, az Igazság Gömbjét! A Gömböt, amelybe pillantva könnyedén megláthatod a hamisság, hazugság mögött a valót. Nézz bele a Gömbbe és vezess! Greggi ugyan nem nagyon értette, mit használ egy Gömb a helyes útirány kiválasztásában, még akkor sem várhatott tanácsot, ha valóban az Igazság Gömbjét birtokolja, de nem akart ellenkezni új barátjával. Elővette hát az "üveggolyót" és tenyerén tartva elindult valamerre a sötétben. Nem történt semmi. Erre Greggi lassan forogni kezdett, s amikor éppen az ellenkező oldalra mutatott a keze... ...a Gömb életre kelt. Előbb azt látta, hogy az üvegburkolat mögött tejfehér, ködszerű valami kezd gomolyogni, később rózsaszínbe, majd égővörösbe fordult a színe, a közepén pedig megjelent egy fekete nyíl, s az egyenesen egy keskeny kis vágat, egy ösvénynek legfeljebb óriási jóindulattal nevezhető rés felé mutatott. - Nézd, Zorof! Itt a helyes útirány! Látod? - Nem, Választott, nem látok mást, mint - a te szavaiddal élve - egy üveggolyót, de hát nekem hiába is mutatod a Gömböt. Még a gyerekek is tudják, hogy az Igazság Gömbje egyetlen kézben ér csak valamit, s az a kéz a Választott keze. Ha tehát azt mondod, hogy erre vezet a helyes út, én gondolkodás nélkül követlek és tudom, hogy valóban arra megyünk, amerre mennünk kell. Csak még annyit: ne feledd, hogy bár csodás dolog a Gömb, nem fegyver és nem is pajzs a Gonosszal szemben. Nem győzi le helyetted ellenségeidet, legfeljebb megmutatja, valóban ellenséged-e 54. oldal

az, akit ellenségednek hiszel, s barátod-e, aki annak mutatja magát. Legyen mindig helyén a szíved, maradj bátor és becsületes, különben a Gömb sem ér sokat. Emlékezz a szavaimra majd akkor is, ha már nem leszek melletted... - Máris el akarsz hagyni, lovag? - Ugyan! Elüldözni sem lehetne mellőled, csak valahogy... kétségek gyötörnek. Tudod, még a seregvezérek is halandóak... - De hát... - Több szó ne essék erről, inkább induljunk. Legalább kétnapnyi lovaglás, mire elérjük a láp szélét, hát igyekeznünk kell. Nyeregbe, barátom és uram! Harcra fel, Választott!

55. oldal

5. ÁRNYKIRÁLYSÁG

Zorof nem tévedett. Éjfélre járt az idő, csak éppen két nappal később, amire maguk mögött hagyhatták az utolsó iszapos pocsolyát is. Az átmenet a láp és a kopár, sziklákkal sűrűn teledobált síkság között olyan éles volt, mintha nem a természet, hanem valami irdatlan démon hasította volna bele a földbe a válasz-tóvonalat hatalmas pallosával. - Végre! - sóhajtott hatalmast, megkönnyebbültet Greggi. - Kezdtem azt hinni, az egész földkerekség nem más, mint egy sárteknő és a büdös vizeket kell kerülgetnem, míg a szakállam bele nem fehéredik. Vagy lehet, hogy itt belezöldült volna, akár azoknak az undorító Lápi Manóknak. - Hogy fordulna fel valamennyi! - toldotta hozzá Zorof. - Ott lihegtek körülöt-tünk minden pocsolya mentén, az összes nádszigeten és már azt képzeltem, benne lihegnek meg nyüszitelnek, sipákolnak a fülemben is. Csorgathatták a nyálukat, az biztos, mert nem árt, ha tudod, ezek a húsunkra pályáztak. A Fény Urára, ha nincs a Gömböd, előbb-utóbb belesétáltunk volna valamelyik csapdá-jukba, nem beszélve arról, hogy ha mégannyira óvatosak vagyunk is, úgy elté-vedünk, hogy az idők végezetéig kutakodhattunk volna a kivezető ösvény után. De ha azt hiszed, hogy ezzel most minden rendben, megúsztuk a veszélyt, na-gyot tévedsz barátom. Olyan birodalom határához közelítünk, amelyet ugyan nem ismerek, de hírét bizony hallottam nem is egyszer. A tábortüzek mellett mesélik egymásnak a katonák, de csak akkor, ha halálra akarják rémíteni a má-sikat. Ezt a földet árnyak lakják. Kísértetek, holt lelkek, akik arra ítéltettek, hogy megrekedjenek lét és nemlét határán. Vámpírok, zombik és ki tudja még, miféle rettenetes lények népesítik be az Árnykirály birodalmát, és ez a kegyetlen uralkodó ezerszer veszedelmesebb, mint az a pipogya Lidérckirály. A manók csak azért akartak megölni, mert ha halott vagy, felfalhatják a testedet, az Ár-nyak azért, mert gyűlölnek mindent, ami élő, s a lelkedet is el akarják rabolni. Amint halandó lép birodalmukba, az Árnykirály megérzi, bármilyen távolról is és ráuszítja népét. Ha pedig egyszer rádöbbennek a jelenlétedre, képtelenség elmenekülni előlük. Greggi kicsit összehúzta a szemét, s gyanakvó pillantással mérte meg a sereg-vezért. - Mondd csak lovag, mit is akarsz tulajdonképpen? Megnyugtatni vagy eleve halálra rémíteni? Esetleg tréfálkozol? Ha igen, hát nagyon rossz viccet csinálsz, ha viszont nem, hát vedd tudomásul, hogy eredményesen beszéltél le az út foly-tatásáról. Most értettem csak meg, hogy erre a földre gondoltál a Láp közepén, a tisztáson! Ezek azok, akiket meg kellene ölnöm, miközben nem is élnek! For-duljunk vissza! Még nem késő... - Azért előbb gondold át a helyzetünket, jó? Három dolgot tehetsz. Az első: visszafordulsz, át a Lápon. Nem tudom ugyan, de azt hiszem, az Igazság Gömb-je ezt nem akarja majd, és nem mutatja meg neked a helyes utat. Ha pedig nem mutatja, kár fáradnod, egyszerűen ugorj fejest a legközelebbi sárgödörbe. Ugyanakkora az esélyed kimászni belőle, mint átjutni a mocsáron, vissza az arrauták 56. oldal

földjére. Sőt, talán nagyobb is, mert visszaútban vár rád még valami, a Hat Hatalom seregéből küldött üldözők. A második lehetőség: se vissza, se elő-re. Letelepszünk itt és el sem mozdulunk innen. Ez is remek, mert se vizünk, se élelmünk nem marad egy idő után, ellenben megérkeznek a már említett üldö-zők és röhögve felszeletelnek minket. A harmadik esély ezért egyúttal az egyet-len is: előre, átvágni az Árnyak Birodalmán, amilyen gyorsan csak lehet. - Vagyis szerinted az az egyetlen lehetőségünk, hogy szellemek, zombik és vámpírok kezére adjuk magunkat? Remek! Igazán nagyszerű! Én már akkor in-kább bevárom üldözőinket és addig harcolok, amíg el nem fogy az erőm és le nem vágnak. Jobban tetszik, mint az Árnykirály alattvalójává válni. Hallottam én sokszor, mi történik azzal, akit egy zombi, netán egy vámpír emészt el. Zombivá vagy vámpírrá lesz maga is. És ha az is igaz, hogy képtelenség elme-nekülni előlük, legyőzni meg lehetetlen, mi a manónak törjem magam hiába? - Azért nem kell mindjárt elveszítened a bátorságod, van esély a menekülésre. Igaz, az Árnykirályságot járni iszonyúan veszélyes vállalkozás, ám mégsem reménytelen. Az uralkodó és alattvalói hatalma csak a birodalom határain belül árthat nekünk, miközben országuk egyetlen nap alatt átszelhető. Ha tehát hajnali kakasszókor, mikor a rontó lelkek kénytelenek visszatérni koporsóikba, nekivágunk, a sötétség beálltáig ki is érhetünk belőle. Igyekeznünk kell persze, de a dolog nem reménytelen. - Még szerencse! - Nem nagy szerencse, mert a lovaink éppenséggel nem mondhatók pihentnek. - Akkor hagyjuk őket pihenni... már amennyiben megtehetjük, és ha ez még nem az Árnyak Birodalmának területe. - Éppenséggel nem az, csak a két ország, a manók és a kísértetek közti senki földje, mindazonáltal nyugalomra semmi okunk. - Eddig se volt. Netán akad valami különös ok, amiért ezt mindenképp meg kellett jegyezned? - Akad. Például az, hogy az árnyak és manók ugyan nem fenyegethetnek itt, de igenis a nyakunkra jöhet Szadar bandája, akiket, ne feledd, Sirín a meggyilkolásodra küldött. Ha véletlen ránk találna a csapatuk, legázolnának, mintha nem is lettünk volna. Nem szívesen vallom be magamnak se, de Szadar harcosai ugyanolyan kiválóak, mint az én katonáim. s mert túlerőben lesznek, még én sem állhatnék ellent nekik. Azt meg már mondtam, hogy előbb-utóbb megtudják Sirín főseregénél is, hogy sikerült átjutnod a Lápon és üldöző csapatot menesz-tenek utánunk. Valószínűleg már úton van valahol a Lidércek követe... de az a veszély szerencsére távoli. - Tehát nem indulhatunk nagyon korán, mert nem bírnák a lovaink, de túl ké-sőn se, mert utólérhetnek az üldözők, igaz? - Valahogy így. És még az is megeshet, hogy időközben meggyűlik a bajunk Szadar katonáival, mert ha jól ismerem a második seregvezért, márpedig jól is-merem, éjszaka a holtakra hagyja az őrködést, nappal viszont Árnykirályság la-kói pihennek, helyettük Szadar embereinek kell a nyomaidat kutatni. Mindegy, ha kell, 57. oldal

hát harcolni fogunk. Ellenben a harchoz pihent katona kell, nekünk meg majd' három napja a szemünket se volt módunk lehunyni. Keressünk egy védett zugot és aludjunk egy jót. A többi majd elválik. Greggi mindeddig nem érezte magát különösen fáradtnak, s ez az állandó éber figyelemnek köszönhető, most azonban, hogy Zorof alvást emlegetett, egyszerre ólmos-nehéznek érezte végtagjait, nem szólva arról, hogy szemhéját egyszerűen képtelen volt felemelve tartani. Úgy kattant le a szeme előtt, mint egy alvóba-báé. S ettől a pillanattól Greggi mindenféle cselekedetre képtelenné vált, s ha nincs ott Zorof, bizony a nyeregben sem tud megmaradni. A seregvezér melléje léptetett és vállával támogatta, míg rá nem leltek egy szűk sziklaszorosra. Ott beügettek és elbaktattak a szoros végéig, oda, ahol némileg kiszélesedett, kike-rekedett a tér és vastag mohaszőnyeg borította a földet. Védve érezhették magu-kat a kíváncsi tekintetektől, persze az esőtől - ha éppen eszébe jutott volna esni - nem. Mivel tehát nem esett, megtette ezt helyette Greggi, aki úgy zuhant ki a nye-regből, mint egy krumpliszsák s még csak fel sem rebbent, amikor leért. Zorof vigyorgott, de nem sokáig, inkább maga is leheveredett. Néhány pillantással ké-sőbb már aludt is, mint a bunda. Alig tíz mérföldnyire ettől a helytől, egy elhagyatott temető közepén, egy tá-gas kripta mélyén táborozott Szadar vezér csapata. A kényelemnek ugyan némi-leg híján voltak, de a kicsit hűvös, kicsit nyirkos, kicsit dohos, ám mégis tiszta márványborítású teremnek volt egy pótolhatatlan előnye: kívül rekesztette en-nek a földnek lakóit. Nem lebecsülendő előny, lévén, hogy az árnyak semmiféle szövetségest sem tisztelnek annyira, hogy ne szaggatnák ízekre, ha a Birodalom földjén érik. Ámde a Nagy Kriptában nem érhetett hozzájuk senki - ha ugyan a "senki" és a "valaki" fogalma egyáltalában használható ezekkel a sem élő, sem holt lényekkel kapcsolatban. A Nagy Kripta az Árnykirály palotája, nyughelye, trónterme, s persze udvartartása is itt pihent a nappal óráiban, innen indult vadászatra az este leszálltával. A díszes gyülekezet - az Árnykirály parancsa szerint - nem fenyegette a ha-landókat, s az egyszerű zombik, vámpírok és más kísértő rettenetek ide se jöhet-tek, azt azért meg kell hagyni, hogy Szadar és társai semmiképp sem érezték jól magukat. Csoda? Aligha. Senki sem repes a gyönyörtől, ha fehér lepedők libeg-nek ide-oda, koporsók fedele nyílik és csukódik csikorogva, csontvázak közle-kednek fel s alá szó szerint síri csendben. - Meg lehet szokni - morogta Szadar, miután egyik katonája, név szerint Histas borzongva panaszolta ezt az állandó éjszakai vendégjárást, kérve pa-rancsnokát, háljanak inkább a szabad ég alatt. - Akinek nem tetszik, nyugodtan szóljon, majd levágok belőle itt-ott valamicskét. Például azt a golyót, amit fej helyett a nyakán cipel. Úgyse használja semmire. Hát te, nagyokos, azt hiszed, én boldog vagyok, ha hullák repkednek körülöttem a levegőben? A frász tör ki, amikor arra riadok fel, hogy egy lepedő lengedezik a fejem felett és a lepedőben nincs senki? Viszont ezerszer inkább ijedezek idebent egy lepedőtől, minthogy ebben a rohadt birodalomban odakint éjszakázzak, kitéve a zombik, vámpírok és még tudja a 58. oldal

Félelem Ura, miféle förmedvények karmainak, fogainak. Viszont ha annyira ragaszkodik ötletéhez a mi kedves Histasunk, megengedem, hogy miután elmetszettük annak az átkozott arrauta fattyúnak a gigáját, egy éjszakát egyedül töltsön odakint. Szépen eldumálgathat egy tündérien málladozó zombihölggyel és mustrálgathatja, azon úgysincs lepedő. Ellenben harap és nem is egyszer. Te, tökkelütött marha, tudhatod és tudod is, hogy csak a kriptában érezhetjük biztonságban magunkat. Tudod, de jár a pofád, mielőtt még gondol-kodnál. Szóval kint alszol, Histas? - Bocsáss meg, uram, hiszen... persze, hogy tudom... csak valahogy elfelejtet-tem. Teljesen megbolondítanak ezek a kísértetek. Bocsásd meg ostobaságomat, Szadar vezér. - Úgy ám, igazi ostobaság volt, de talán el tudom felejteni. Persze csak akkor, ha kitünteted magad a Választott elleni csatában. A tervem az, hogy... - Terv? - szólt közbe egy másik katona, a dárdavető tudományáról híres Glubok. Miféle terv kell ide? Azt hallottam, az arrauta egymaga utazik, mi meg tizenegyen vagyunk. Akár Választott, akár nem, mégiscsak egy semmi fé-reg! - Na tessék, még egy nagyokos, aki ráadásul félbe merészelte szakítani vezére szavait. Ne félj, Glubok, ezt nem felejtem el. Ha már nem lesz szükségünk min-den emberre, törlesztem az adósságot! Azt gondolod, azt mered gondolni, hogy a nagy Sirín reszketeg vénember, aki az ellenség nevének hallatán sikítófrászt kap? Gondolod, hogy a Félelem Fia túlbecsülte a veszélyt? Én inkább attól tar-tok, valamelyest még ő is alábecsülte. Mert ha nem így lenne, akkor Glubok ba-rátunk méltán gondolhatná, a Hat Hatalom vezére rémülten, szűkölve búvik egy egérlyukba is, csak ne kelljen találkoznia azzal az arrautával. Ugye, nem ezt akartad gondolni, Glubok? - Dehogy, uram, én csak... - Te csak ne gondolj semmit. Ha pedig éppenséggel leküzdhetetlen gondolkodhatnékod lenne, hát gondolkodj azon, hogy ha az arrauta eljut idáig, már le kellett győznie Zorof urat, tíz harcosát és egy egész sereg varázslatot, amivel azok az ocsmány mocsárdagasztó manók megpróbálják csapdába ejteni. Nem lehet akárki, aki ezt képes véghez vinni, és nem nagy öröm megütközni egy ilyen harcossal. Könyörögj magadban, Glubok és esedezz a Félelem Urá-hoz, hogy ne jusson el hozzánk a Választott: Istenemre mondom, te meg Histas ütköztök majd meg vele először. Glubok lesunyta busa fejét és csak lopva sandított a vezérre. Megszólalni töb-bet nemigen akaródzott neki. - Nohát. Ha most végre befogja mindenki a pofáját - szusszant nagyot Szadar mégiscsak elmondanám, miféle terv szerint kellene növelnünk győzelmi esélyeinket. Először is: nekünk csak napközben kell ébernek lennünk. Amikor ezek a mocskos, foszlatag hullák eltűnnek, vagyis hajnaltól sötétedésig. - Na de most meg... nem értem, hogy mi lesz, ha éjjel gyön az ellenség – röffentett egy harmadik katona, Nukos. 59. oldal

- Atya világ, hát én csupa csököttagyú idiótát hoztam magammal?! - hördült fel Szadar. - Mi lenne, te címeres ökör? Hát szétszaggatják a Választottat a szel-lemek, zombik és vámpírok! Adja a Félelem Ura, hogy így legyen, mert az biz-tos, hogy a holtak seregével sehogyan sem lesz képes elbánni. A baj az, hogy valószínűleg eszébe se jut sötétedés után tenni a lábát az Árnyak Földjére. Nap-közben ellenben ezek a szörnyek használhatatlanok, tehát kicsodák kell szét-szedjék olyankor? Na kik? - Hát... hát tényleg, kik is? - Ne!!! Félelem Ura, esedezem, ments meg engem az ilyen idiótáktól! Na mit gondolsz, ki a fene apríthatja fel az arrautát, ha nem a szellemek? Hát te, te ba-rom, meg a többi marha! Ezért mostantól minden kakasszókor nyeregbe száll-tok, körüllovagoljátok az Árnybirodalom keleti határát és nyomokat kerestek. - Nyomokat? Igenis, uram, de... - Mit de?! - De... de tegyük fel, hogy az arrauta már nincs is életben. Nagyon valószínű, hogy Zorof Nagyúr és a manók hidegre tették a kis mocskot, és mi feleslegesen kutatunk nem is létező nyomok után. Meddig? Heteken át? Akkor már inkább kergetem a lepedős kísérteteket, róluk legalább biztosan tudom, hogy vannak. - Honnét tudhatnád, te nagyokos, hogy vannak, amikor nem is látszanak? – vigyorgott Histasra Glubok, aki úgy vélte, itt a pillanat, amikor jóvá teheti Szadar előtt korábbi hibáját. - Csak annyit tudhatsz, hogy vannak repkedő lepe-dők, azt azonban, hogy benne, illetve alatta van-e valami, még nálad okosabbak se tudhatják biztosan. - Ha sokat jártatod a pofádat, úgy megszorongatom a gigád, hogy te is lepedő-ben futkozhatsz majd! - sziszegte Histas. - Majd pont egy Glubok fog engem kioktatni! - Most aztán elég! - mennydörögte Szadar. - Ha a Választott nem jön, érkezik majd helyette Zorof vezér futára. Ha pedig megérkezik a futár, közületek valaki átveszi az üzenetet, és lóhalálában tovább vágtat vele a Vizek Urának országába Kipkolo vezérhez, hogy ő se várakozzon feleslegesen. A futár pedig az lesz, akinek közületek a leginkább mehetnékje van, és aki nem nagyon szeret kriptá-ban lakni, inkább a szabad ég alatt akarna hálni. A mi nagyszájú berezelősünk, Histas. A katona elsápadt, arca fehérebbre váltott, mint a kísértetek lepedői, ami azért nem nagy teljesítmény, lévén, hogy az említett gyolcsokat jócskán beszennyez-ték már gazdáik, mosni meg egyik sem szeretett. - Jóuram! - nyöszörögte Histas. - Ugye nem kell egymagam vigyem a hírt?! - Á, dehogy, hős Histas! - gúnyolódott Szadar. - Előbb elküldök jóanyádért, kísérjen el, hogy legyen kinek a szoknyája mögé bújnod, ha keresztezné az uta-dat valami lepke vagy hasonlóan veszedelmes ragadozó. Igazad lehet különben, egy annyira bonyolult üzenettel, hogy például "A Választott halott" valóban kockázatos egy ilyen fajankót útnak indítani. Szadar valami mosoly-félével kísérte mondandóját, amitől mindenkinek az égnek állt a haja, ebben a pillanatban azonban elkomorult az arca és üvölteni kezdett. 60. oldal

- Féreg! Gyáva pondró! Még hogy egymagad! Hát egész seregeket adjak mel-léd csak azért, mert egymagad félsz útra kelni?! Ám legyen, maradhatsz itt is, de mindörökre! Hullaként a holtak között! Nem tűröm a gyáva hernyókat magam körül! A csizmám sarkával taposom el azt, aki reszket! Histasban máskor talán a vér is megfagyott volna, most azonban valami okból jobban rettegett a gondolattól, hogy egymaga kell elvágtasson az üzenettel, mint attól, hogy parancsnokának dühét vonja a fejére. Szadart a történtek meg is lep-ték kellőképpen, hiszen embere akár hallgathatott volna. Hol van még az indu-lás ideje? S mégsem tette! Itt valami nagy titoknak kell rejtőznie, ha Histas, akit jól ismer, és akiről tudja, soha a félelem árnyéka sem vetődött rá, reszket már az egyedül indulás gondolatára is. S még inkább megerősítette a gyanút az a tény, hogy ez az igazi katona, ez a parancsteljesítő gépezet ezúttal vezére akaratával szembeszegülve nem hallgatott el meghunyászkodva, hanem folytatta a könyör-gést. - Uram, ne tegyél velem ilyet! Könyörgöm, legalább hadd kísérjen el Nukos meg Glubok! - Miért éppen én? - üvöltötte, sőt majdhogynem sikoltotta Nukos, s ez végleg elképesztette a vezért. - Mi történik itt?! - bömbölte. - Hát reszketeg aggokkal és nem harcosokkal, nem félelmetes vitézekkel vagyok körülvéve? Mitől tojtatok be ennyire? A zombik nappal ártalmatlanok, vámpírok sem kószálnak a hajnali kakasszó után, márpedig bőven elegendő az idő, hogy világosban kiérjen a futár ebből az isten-verte birodalomból, s ha akar, vissza is érjen a határáról. Remek lovaink van-nak, egyenesen Sirín méneséből válogathattuk, mi kell még? Nyögje már ki va-lamelyik, mi az igazi baj, különben egyenként kitépem valamennyiőtök nyelvét! - Vezérünk, könyörgöm, hallgass meg! - nyafogta Histas, pontosan úgy, mint-ha egy csecsemő sírna, amitől Szadar végképp elveszítette magabiztosságát. Le-het, hogy mindenki megbolondult körülötte? Vagy éppen neki ment el az esze? Egy bőgő Histas... lázálom! Histas folytatta: - Nem félünk mi sem a zombiktól, sem a vámpíroktól és különösen nem a szellemektől, de az, ha valaki egymaga vagy akár másodmagával jusson el a Vi-zek Urának országába, lehetetlen! Soha két utazó élve ki nem jutott még... abból a... abból az elátkozott... Szóval van ott egy ország, ami egyszerre két ország és ahol a Tündik és Ördik... hármasban már nem fenyeget veszély, de ketten... Szadar végre megtalálta elveszettnek hitt hangját. - Hígagyú barmok! Ezt a gyengeelméjűeknek szóló mesét hallottam már én is, de csak a gyermekek ijesztgetésére találták ki a vénasszonyok. Egy harcost nem bolondíthat meg egy mese! Egyetlen szó sem igaz az egészből. Magam is sok-szor átutaztam azon a földön és soha semmiféle Tündinek vagy Ördinek a nyo-mát sem láttam. - Azért, Uram - vetette ellen Histas -, mert csapattal utaztál. A kis mocskok csak akkor láthatók, ha egy vagy két vándorral van dolguk, azoknak a vándo-roknak 61. oldal

viszont már nincs lehetőségük elmesélni, mi történt velük. A rohadt ap-róságok ízekre tépik őket! Szadar megengedett magának egy gúnykacajt. - Még ha igaz lenne is ez a marhaság, magyarázd meg nekem, te nagyokos Histas, honnan lehetne tudni mindezt, ha egyszer senki nem éli túl a találkozást? He?! - Nagyuram, néha a legendák kezére játszik a véletlen. A mi seregünkben is van egy öreg baka, akinek hajszálon múlott az élete, de végül is megúszta a ka-landot. Az pedig úgy esett, hogy egyszer, amikor a Hat Hatalom seregei még nem egyesültek, követségbe küldted őt a Vizek Urához, két másik katonával együtt. Mármost ugye az Árnykirályságon átvágni jó lovakkal alig egy nap, de közben nemigen tanácsos megpihenni sehol és a katona ugye valamikor kényte-len könnyíteni magán. Hát az öreg és a komája gyorsan elvégezték a dolgukat, a harmadik azonban lemaradt. Mondták neki, ha bevégezte a teendőit, majd üges-sen utánuk. Lassan poroszkáltak, pihentették a lovaikat, mert hát a szegény pá-rák egész nap ügettek. Ahogy így baktatnak, az öreg egyszer csak észreveszi, hogy az út mindkét oldalán nagy ám a nyüzsgés. Valami apróságok futkoznak fel s alá, irdatlan sipákolással mindenfélét hajigálnak egymásra. Meg azt is látta, hogy az egyik oldalon csupa fehér, a másikon csupa fekete valami tenyészik. Mondja is a komájának: "Az öregapám se pipált ilyet! Vesszek meg, ha azok a feketék nem ördögfió-kok, a fehérek meg olyan tündér-félék, de annak is aprók. Ehol ni, az ördögfaty-tyaknak akkurátusan kinőtt a szarvuk meg patás valahány, a tündikék pedig szárnyasak, mint a libamadár!" - Alig ejtette ki ezeket a szavakat, a két nemzetség abbahagyta a civódást és körülvette két oldalról a két lovast. Azok nem tartottak semmitől és kinevették az apróságokat. Erre eléjük röppent két csöppnyi alak és vékonyka hangon kö-zölték, hogy az utazók engedélyük nélkül tették a lábukat a tündik és ördik bi-rodalmába, amiért halál fiai. Az öreg meg a komája még mindig nevetett rajtuk, de nem sokáig, mert látniuk kellett, hogy pár méterrel odébb sok-sok csontváz fehérlik, emberek és lovak csontjai, pedig az előbb még nem volt ott semmi. Ugyanebben a pillanatban rájuk rontott az egész siserahad. Csíptek, haraptak, karmoltak, és bár aprócskák voltak, a találkozást a két katona nem élte volna túl, mert milliónyian estek nekik egyszerre. Az öreg megpróbálta vágtára fogni a lovát, de az bizony valami igézet alatt állhatott, mert meg nem moccant volna. Aztán egyik pillanatról a másikra eltűnt valamennyi csodalény, s el a fehérlő csonthalmok, nem maradt semmi jele annak, hogy itt jártak volna valaha is, leg-feljebb az öreg és a koma ronggyá tépett ruhája és véresre mart arca, keze jelez-te a támadást. El nem tudták képzelni, minek köszönhetik megmenekülésüket, amikor már halálukra készültek, de aztán meglátták, hogy a távolban feltűnt a harmadik katona, s erre menekültek el az apró gyilkosok. Hát ezt hallottam az öreg katonától. Meg azt, hogy a kis gazemberek hatalma állítólag növekedett, mert - és erről a regék beszélnek - volt idő, amikor csak a magányos utazókat kapták el, ma meg a két ellenség sem sok nekik. Talán holnap már hárommal is megbirkóznak, ki tudhatja azt? De mégis, hármasban egyelőre biztonságosnak mondható az út, egyedül vagy kettesben halálos kirándulás. 62. oldal

Bár a történet sok helyen meglehetősen zavarosnak tűnt, akár hitte Szadar a történetet akár nem, abban egészen biztos volt, hogy ha követet akar meneszteni a Vizek Urához, legalább három katonát lesz kénytelen útnak ereszteni. Bátor fickók az ő emberei, s ha a rege arról beszélne, egy óriás állja útját a katonák-nak, szó nélkül tudomásul vennék, hogy meg kell küzdeniük vele. De hogyan küzdhetne bárki milliom aprósággal? Akár egy méhkaptár lakóival. Az okos ember ugyebár elmenekül a csípések elől, pedig milyen aprócskák azok a mé-hek, mennyire könnyű agyoncsapni egyet-egyet. Ha viszont sok ezer támad... - Na jó, elég volt a szószaporításból! Ördik ide, tündik oda, legelőször is azért könyörögjünk a Félelem Urához, hogy szükség legyen a futárokra, a Lápi Li-dércek vagy Zorof vezér végezzen a Választottal. Ha úgy lesz, ráérünk tanács-kozni arról, hányan alkossák a követség csapatát. Most pedig takarodó, hajnal-ban indulás őrjáratba! Ezzel a vezér sarkon fordult és elvonult a kripta távolabbi zugába, leterítette pokrócát egy díszes szarkofág tövében és látszólag azonnal álomba zuhant. Nem úgy katonái, akiknek eszükbe nem jutott volna eltávolodni egymástól, el-lenkezőleg, akár a juhok az akolban, egymáshoz húzódtak és közben elismerő pillantásokat küldözgettek vezérük felé. Micsoda parancsnok, micsoda kemény férfi! Nyugodtan horkol, éppen annak a koporsónak az árnyékában, ahonnan a gonoszság árad szét, ahol az Árnykirály pihen a nappali órákban. Histas odasúgta Nukosnak: - Őrjárat, mi? Ebből is látszik, hogy azokat a lepedős hülyéket nem lehet használni semmire. Még ágyazáshoz sem, mert mocorognak. Most aztán mász-kálhatunk egész nap, meregethetjük a szemünket nemlétező nyomokat keresve, és rettegve attól, hogy mégis találunk valamit. Neked elárulom, hogy a legki-sebb porcikám sem kívánja, hogy meg kelljen küzdeni azzal a Választottal, mert aki képes legyőzni Zorof urat és tíz katonáját, az kardélre hány minket is köny-nyűszerrel. Könyörögj te is a Félelem Urához, hogy ne találjunk semmiféle nyomokat. Nukos ugyan nem válaszolt, de könnyű elképzelni, mi lehetett a véleménye a dologról. Azért elég gyorsan abbahagyták a duruzsolást, mert valamennyien siettek el-aludni. Emberek voltak, még ha a Gonosz katonái is és egy halandónak nem könnyű megszokni az árnyakat, nem egyszerű feladat tudomásul venni, hogy ha a szabad ég alatt találkoznának ezekkel a szövetségesekkel, a halált nem kerül-hetnék el. Hiába, a Gonosz barátai barátoknak is gonoszak. Szadar vezér nem aludt, csak színlelte, s miközben katonái valóban elszende-redtek, ő csak forgolódott, dörzsölgette borostás állát és egyre éberebbé vált. Nem félt ugyan a kísértetsereg egyetlen katonájától sem, de láttukra mélységes undor töltötte el. Legfőképpen az Árnykirálytól viszolygott, pedig vagy száz-szor találkozott már vele. Addig azonban, míg a Király a kriptában pihent, vala-hogy nem volt nyugodalma a második seregvezérnek, miközben tudta, idebent nem érheti bántódás sem őt, sem katonáit. Mert az Árnykirály, ezt Szadar pon-tosan érezte, ugyanolyan 63. oldal

szolgája Sirínnek, mint a Hat Hatalom seregének leg-alantasabb katonája, ha nem is mindig és mindenütt. Engedelmes végrehajtója a Félelem Fia parancsainak, egyúttal azonban teljesítője egy ennél hatalmasabb akarat utasításának is. Az a hatalom pedig egyetlen parancsot ismer: Ölj, pusz-títsd az életet! A holtak gyűlölik az élőket, de gyűlölik a holtakat is, a különbség csupán any-nyi, hogy utóbbiaknak már nem képesek ártani. Magukban hordozzák a gonosz akaratot, ezerszerte erősebben, mint akkor, amikor még éltek. Az Árnykirályság alattvalói mindahányan életük kegyetlenségével szolgálták meg, hogy most itt lehetnek, ez kárhoztatja őket holtukban is gyűlöletre, örök száműzetésre, bo-lyongásra a két birodalom, az Élet és a Halál határán. S a második seregvezér tudta jól, egyszer majd ő is elfoglalja helyét az Árnyak között. Ezért undorodott tőlük, ezért gyűlölte őket. Más tudni, mi lehet a sorsunk, s más látni, mit jelent majd ez a sors. A kinti szürkület hirtelen elveszítette értelmét, mert rászakadt a komor éjsza-ka, s ebben a pillanatban halk nesz hangzott az Árnykirály koporsója felől. Szadar, bár várta ezt a hangot, a kövön csusszanó kő kellemetlen csikorgását, mégis összerázkódott. Eredetileg az volt a szándéka, hogy tovább színleli az al-vást, most képtelen volt arra, hogy az ellenkező oldalra fordulva lehunyt szem-mel várja, míg az uralkodó elhagyja nyughelyét. A koporsó felé lesett, igaz, csak résnyire nyitott szemmel, s látta, hogy a lassan félrecsusszanó márványtető alól kinyúl a rémület, előbb egy csontkéz, amelyről már majdnem egészen le-foszlott a hús, majd előbukkan egy koponya, s ennek a látványnak a leírására emberi szavak már alig találhatók. - Érzem, hogy nem alszol, Gonosz követe! - hallotta a szavakat Szadar, de közben tudta, hogy a Király emberi hangot adni képtelen. Valahol a seregvezér agyának legmélyén öltöttek testet a szavak, olyan módon, mintha maga a Pokol mélységes bugyrai dübörögnének a fejében. - Jól érzed, hullák parancsolója - felelt Szadar. - Éberen fekszem és figyellek. - Figyelj is, leendő alattvalóm, s jól jegyezd meg Fejedelmedet. Előbb-utóbb te is csatlakozni fogsz seregemhez, hát tudd, ki az urad. - Biztos vagy ebben, halott ember? - Tudom és ez már másként nem is lehet. - Én meg tudom, hogy tévedsz. Ha nem a birodalmadban ér utol a halál, nem kerülök közétek, arra meg vigyázni fogok, hogy élve hagyjam el országodat. - Tudatlan halandó, hát figyelmezz a szavaimra! Nem azok gyarapítják sere-gemet, akik a Birodalom határain belül találják meg halálukat, hanem a gonosz-ság sorozza be népeimet. Te pedig, halandó, egyike vagy a leggonoszabbaknak, akiket valaha is ismertem. Bevallom, félek is egy kicsit tőled, mert ha a Félelem Ura még hagy neked egy kis időt, túlteszel rajtam és halálod után akár a tróno-mat is elfoglalhatod. - Nocsak! De ha már meg kell lennie, inkább legyek fejedelem, mint szolga! - Ostoba! Az Árnyak között a szenvedés az úr, az parancsol valamennyiünknek, s mennél iszonyatosabbak a mi bűneink, annál rettenetesebb a büntetés is. Én, az uralkodó olyan mérhetetlen szenvedésekkel sújtattam, ami-lyenekről minden 64. oldal

gonoszságod ellenére sem lehet fogalmad! Készülj hát, s tégy gonoszságot, ahányszor csak tehetsz, halálod után ezerszeres kínzatás lesz a sorsod. - Meg akarsz ijeszteni, hullavezér? Nevetséges igyekezet, átlátok rajtad! Fél-ted a trónodat, ugye? Vén csont, engem aztán nem fogsz becsapni! Még hogy szenvedsz! Még hogy kínzatás! Hát akkor miért nem jajgatsz, sikítasz, üvöltesz fájdalmadban? És miért gyilkolhatsz tovább büntetlenül? Gyilkolni jó, gyilkolni csodálatos! Jutalom a te trónod, nem büntetés. - Azt mondod, gyilkolni jó? Magam is ezt gondoltam, amíg éltem. De az Ár-nyak tudják, hogy ölni iszonyatos, mert azt is érzik, amit egy halandó soha, hogy mit cselekszenek igazából akkor, amikor gyilkolnak. Te eldöntheted, ölsz-e vagy sem, nekünk mindenáron gyilkolni kell, s mennél többet ölünk, annál kegyetlenebbé tesszük büntetésünket. Hiába magyaráznám, megérteni ezt nem lennél képes soha. Azt mondod, nem sikoltok, üvöltök kínomban? Mert képte-len vagyok rá, tőlünk még ezt is elvették, néma szenvedésre ítéltettünk, csak be-felé halljuk saját jajszavunkat... de elég volt ebből. Itt az idő, mennem kell. Majd megismered te is a sorsunkat s akkor már hiába átkozod el érte ezerszer is önmagadat. Indulok, hív a seregem. Lehet, hogy éppen ma éjjel kell megküzde-nünk a Választottal. Reménykedj, hogy így lesz, bár sok reményed nem lehet. Valami azt súgja nekem, hogy a csatát te vívod majd meg. És alulmaradsz! Ezzel a Király lassan átlebegett a kriptán, s egyszerűen köddé vált, átszivár-gott a kripta ajtaján, eltűnve Szadar szeme elől. A seregvezért az Árnykirály utolsó mondata hallatán elöntötte a méreg. Még hogy ő, a hatalmas harcos, a félelmetes vezér, akinek már a nevét hallva is resz-ket minden halandó, s akit a harcban még soha senki megsebezni sem volt ké-pes, veszítene egy pondróval, egy semmi emberrel, egy féreg arrautával szem-ben? Igaz, a katonáinak mást mondott, mert a félelmet akarta elültetni a szívek-ben, de valójában nem vette komolyan a veszélyt. Akármilyen jó kardforgató legyen is a Választott, egymaga nem győzheti le még Szadart sem, nem beszélve arról, hogy tíz ellenfél is mögötte áll majd, amikor megütköznek. Tizenegy az egy ellen, képtelenség még csak feltételezni is a Választott sikerét. Igaz, ha idá-ig eljut, valamelyes tiszteletet, óvatosságot érdemel, ám nem sokat. Zorof kato-náit nem tartotta valami nagyra, a mocsári manók meg idióták, akik még egy kecskebékát sem lennének képesek elintézni. Nagyon valószínű tehát, hogy a Választott igenis eljut az Árnykirályságba. Ide, és nem tovább! Mert ő, Szadar, a Hat Hatalom seregének legnagyobb har-cosa lemetszi a fejét és feltűzi kardjának hegyére! És akkor jön ez a lepedők ura kísértet, ez a foszladozó féleszű és azt merészeli jósolni, hogy a hatalmas Szadart legyőzi az a pondró! - Én találom meg egymagam annak a féregnek a nyomait! Én akadok rá, és ha meglátom, egyetlen szó nélkül felnyársalom, mint a sütni való birkát! Ezzel felpattant, és mint eszét vesztett vadállat, fel s alá kezdett rohangálni a kriptában. Katonái persze ettől még nyugodtan aludtak tovább, mert ha a kísértetekhez nem is szoktak hozzá, ahhoz igen, hogy körülöttük a táborban mindig akadnak téblábolók. 65. oldal

- Hajnalban! Igen, hajnalban nekivágunk. Érzem minden porcikámban, hogy Zorof és fajankói kudarcot vallottak, érzem, hogy nekem kell megállítanom a Választottat! Elkapom és apródonkint faragom le a húst a csontjairól, amíg olyan undorító masszává nem válik, mint ez az ocsmány Árnykirály, aztán oda-lököm a maradékot a zombiknak, hadd csámcsogjanak el rajta! A holnapi nap az én napom lesz, vagy ha nem, legyek testestül-lelkestül a Pokolé! Az eskü azonban elkésett, mert Szadar réges-régen testestül is meg lelkestül is a Pokolé volt. A dühkitörés elfárasztotta a seregvezért, mert hamarosan abbahagyta értelmet-len szaladgálását, s visszaheveredett vackára. Hamarosan álomba merült, s bi-zonnyal gonosz képek jelentek meg előtte, mert sokszor torz vigyor telepedett az arcára. Hajnali három óra táján, amikor már-már pirkadni kezdett, s a föld lakóit hamarosan kakasszó ébreszti, megérkeztek a kripta lakói. Előbb a málladozó alattvalók szivárogtak át a falakon, s foglalták el koporsóikat, majd a Király is pi-henni tért. Ám mielőtt belépett volna koporsójába, megállt Szadar közelében, s üres szemgödreiből vörös sugarak törtek elő, körültapogatva a seregvezér alak-ját. - Rajta van a Halál jegye! - dörmögte. - Jól látom, rajta a Jel! Nem éri meg a következő alkonyt, új alkirályom lesz már holnap éjszaka! Ezzel ő is visszatért nyughelyére, a márvány szarkofág teteje visszacsusszant a helyére. És megszólalt a kakas.

66. oldal

6. HOLTAK HÁBORÚJA

Zorof tudta, hogy nincs veszíteni való idejük. Ha még sötétedés előtt át akarnak vágni az Árnyak Birodalmán, kakasszóra indulniuk kell, s akkor sem pihenhetnek meg sehol, mert aki itt időt veszít, életet veszít. A kísértetekkel valahogy még csak elbánnának, de zombikkal meg vámpírokkal harcolni...hát nem sok esélyük maradna a győzelemre. Greggi szinte újjászületett a rövid pihenés alatt, s frissen pattant a nyeregbe, egészen rábízva magát új barátjára. - Nem is tudom, mihez kezdenék nélküled, Zorof. Mert például fogalmam se lenne, merre induljak tovább. - Mármost azt se tudhatod, mihez kezdesz velem, mert igazából nekem sincs fogalmam róla, merre van a helyes út. Legfeljebb körülbelül. Tudom, hogy merre küldte az embereit Sirín, és mert tudom, azt is gyanítom, hogy éppen arra kell tartanunk. Különben minek állnák el éppen arra az utat? A magyarázat viszonylag egyszerű: ha átjutsz az akadályokon, eléred a célodat. Csak azt nem tudom, mi az a cél. - Hát mi lenne? A Kard. - A Végtelen Béke Kardja ugyebár, de hát az nem lehet célja senkinek. A Kard maga választja meg, kinek és hogyan adja oda magát, minthogy azonban senki sem tudja, merre lehet az a Kard, kétséges, hogy jó irányba tartunk-e? Igaz is, honnan tudtad, hogy erre kell indulnod? - Honnan? Először is másfelé nem vezet út, másodszor meg Valortól. - Valor? Jó, de ki az a Valor? Valami vajákos ember? - Ő a mi bölcsünk, az arrauták élő szentje. Azt beszélik róla, hogy visszatért a Homályból. - Visszatért? Lehetetlen! Ha így lett volna, a Hat Hatalom valamelyike biztosan tudott volna róla, mert az Út a mi szövetségeseink országain át vezet. Márpedig én soha nem hallottam arról, hogy egy halandó...azaz várj csak! Igen, biztosan ő lesz az! A Boszorkánymester! Nem lehet tévedés, ő az a varázsló, aki magában hordozta a Fényt! Sem a démonok, sem a kísértetek nem voltak képesek még csak megközelíteni sem, olyan tüneményes sugárzás áradt belőle, s ez a fény pusztulást hozott mindazokra, akik mégis megpróbálták elveszejteni. Eljutott a Boszorkányok Szigetére és a szigetlakók befogadták, hódolattal vették körül. Éveket töltött ott, s ugyanúgy távozott, mint ahogy érkezett, bántatlanul. Csak az a remete lehetett, akit te Valornak nevezel, mi azonban úgy tartjuk, ő nem ember, sokkal inkább Boszorkánymester. - Valor és a boszorkányság? Ugyan! Ellenkezőleg, ő szent életű bölcs. - Tán azt gondolod, a boszorkányok nem bölcsek? Többségük éppenséggel az, a törvényeik azonban tiltják, hogy beavatkozzanak a halandók életébe. - Lehet, de mégis sokszor megteszik. Ha tudnád, hányszor keserítették már meg az életünket, nem mondanál ilyeneket. 67. oldal

- Persze, de azok nem boszorkányok, hanem a banyák. Az elfajzottak. Ismerik a sziget törvényeit, de megszegik. Boszorkányok ilyet soha nem tennének, úgyhogy ti csak a banyákat ismeritek. Ezért tűnik gonosznak a boszorkányok népe. Gregginek hirtelen eszébe jutott, hogy bizony megismert ő egy kis boszorkányt, csak valahogy megfeledkezett róla a veszedelmek közepette. De most, hogy Zorof szóba hozta a Szigetet, ismét elfogta az a melengető érzés, amely minden alkalommal eltöltötte a szívét, ha Elaninra gondolt. - Mondd csak, Zorof, útba esik az a Sziget? - Mellette evezünk el, ha eljutunk a Feledés Folyamáig és sikerül valamilyen vízjáró alkalmatosságra is szert tennünk. De majd ügyelünk rá, hogy messze elkerüljük. - És ha én...ha nem akarnám elkerülni? - Megbolondultál? Az a Sziget veszélyes! Azt hittem, célhoz akarsz érni, de ha a lábadat a Szigetre teszed, soha nem sikerülhet. Olyan veszedelmek fenyegetnek azon a földdarabon, amelyet sem a Pellen-kristály, sem az Igazság Gömbje, sem a pallosom nem képes elhárítani a fejed fölül. Ha egy harcos retteg is, harcol. S mennél jobban fél, annál keményebben markolja a kardját, annál elszántabban aprítja ellenségeit. Ameddig a harcos csatázik, bármennyire nincs reménye, mégis győzhet. De ki lenne olyan balga, hogy harcba szállna a gyönyör ellen, megküzdene a szépséggel? - Miért kellene harcolni a szépség, a gyönyör ellen? - Mert rabul ejt, nem ereszt. Márpedig éppen ez vár arra a halandóra, aki a Szigetre téved. Leláncol, magához köt a gyönyörűség, s te nem is akarsz szabadulni. Biztosabban elbuksz, mintha Sirín egész seregével egyedül kellene megküzdened. - Én mégis kikötök! - Tégy, ahogy jónak látod, de ne feledd, én figyelmeztettelek. - Velem tartasz? - Követlek, mint hű kutya a gazdáját, de még egyszer mondom, óvakodj a Boszorkányok Szigetétől. - Óvakodom. De ha én veszedelem elébe megyek, téged is fenyegethet a baj. Vagy nem? Téged nem láncolhat magához a szépség? - Valószínűleg én sem lehetek biztonságban, de a varázs nem hat rám olyan erősen, mint terád. - De miért? Hisz te is halandó vagy, akárcsak én. - Igen, de nem tiszta lelkű halandó. Az a sok gonoszság, amit életemben elkövettem, megkérgesítette a lelkem, s ez a páncél még csak repedezőben van. Lehet, hogy a gyönyör nyilai előbb-utóbb átütik, de tovább kitart, mint a tiéd. Ne hidd, hogy öröm ez nekem, tagadni azonban kár lenne és talán még javadra is fordíthatom ezt az én kérges lelkemet, már ha mindenáron ki akarsz kötni azon az elátkozott Szigeten. - Kikötünk, de nem azért, hogy belevesszünk a szépségbe, gyönyörökbe, hanem, hogy hírt szerezzünk Elaninról. - Elanin? Az meg kicsoda? - Ő...izé...ő egy...egy boszorkány. Igen, egy boszorkány! 68. oldal

- Egy...hm... - mosolyodott el Zorof. - Egy? Tartok tőle, hogy ez az Elanin nem "egy" boszorkány, hanem az egyetlen. Ő a Te boszorkányod. Jaj neked, hiszen kikötnöd sem kell azon a Szigeten! Rabul ejtettek, szegény barátom, ellopták a szívedet! Elveszett ember az, aki boszorkányba lesz szerelmes, uracskám! És mondd csak, súlyos az eset? - Ugyan! Hát csak éppen úgy...és ahogy... - Nem, valóban nem súlyos, csak halálos a kór. Hiszen te majdnem füllentesz is miatta! Verd ki a fejedből ezt a hölgyikét, barátom, vagy legalább igyekezz mennél kevesebbet gondolni rá. Egy szerelmes harcos nem teljes értékű harcos. Elfogy az elszánás, ha a fejében mindig a kedvese jár, a bátorságot pedig felváltja az önsajnálat, ha szorult helyzetben eszébe jut, hogyan fogja siratni majd a babája. - A tanács nagyon bölcs, annyira, hogy megfogadni lehetetlen. Ha képes lennék arra, hogy elfelejtsem, szerelmes sem lennék. - Látom, itt már nincs mit tenni. Ki tudja, talán nem is baj. Az viszont már az, hogy miközben csodálatos boszorkányokról csevegünk, alig haladunk és estére még a fele utat sem leszünk képesek megtenni. És félek ugyan a Sziget varázsától, de az még messze van. Közel viszont a szellemek, zombik és vámpírok, no meg Szadar katonái, akik a nyomainkat kutatják. És nem azért, hogy ők is kifejtsék álláspontjukat a szerelemről, meg a gyönyörű boszorkányokról. Megsarkantyúzták lovaikat és vagy két órát szapora ügetésben, szót sem váltva lovagoltak nyugat felé. Zorof egyre komorabban pillantgatott körül. - Nem lesz jó így sehogyan sem - morogta, amikor végre maguk mögött hagyták a sziklákkal teleszórt lapályt, s elértek egy hatalmas, moha borította meredély aljához. - Túl lassan haladunk és attól is tartok, nem a leghelyesebb irányt tartjuk. Úgy számítottam, délre elérjük az Árnykirály kriptáját, de most nagyon úgy tűnik, legfeljebb délutánra találhatjuk meg. Ez a domboldal óriási és mennél feljebb jutunk rajta, annál nehezebben járható. A kripta a temető közepén, éppen ennek a dombnak a csúcsán található, s ha el is értük, onnan még legalább nyolcórányi kemény vágta a határ. Pihent lovakkal! Márpedig a mieink korántsem azok és még kevésbé lesznek, mire megmásszuk ezt a meredélyt. Annyi időbe telt, míg kerülgettük a sziklákat, és annyira eltértünk a helyes iránytól, hogy...jobb, ha nem mondom ki. - És most mi lesz? - aggodalmaskodott a Választott. - Most? Most nekivágunk a domboldalnak. - Őrültség lenne. Te magad mondtad, hogy az Árnyak földjén szabad ég alatt éjszakázni egyenlő a halállal. Jobban tennénk, ha visszafordulnánk, és holnap reggel nekivágnánk újra, egy másik úton. - Megtehetnénk, már ha az lenne a célunk, hogy a biztos pusztulásba rohanjunk. - Mért rohannánk? A Senki Földjén nem fenyeget veszély. Ott nincs hatalma az Árnyaknak. - Nem volt, nincs, de lesz, ha megadjuk nekik ezt a hatalmat. Azzal, ha visszafordulunk. Fogalmam sincs, miért, de ha valaki egyszer a lábát tette a földjükre, azután visszafordul, ha elfut előlük, hatalmat nyernek arra, hogy bárhová kövessék, még ha a birodalmukon kívül van is az a bárhol. Emellett pedig időt is 69. oldal

vesztünk, rengeteg időt és megkönnyítenénk üldözőink dolgát. Lehet, hogy Sirín táborába már megérkezett a Lidércfutár, s ha megérkezett, mindent elmesélt. Azt is, hogy melléd álltam és ezzel elveszítjük a meglepetés előnyét. Szadar se tudja, tehát meglephetjük és könnyebben legyőzhetjük. - Vagyis vissza nem fordulhatunk, előre menni meg felesleges. Nincs menekvés. - Majdcsak lesz valahogy, aggódni ráérünk később is. Majd ha sötétedik és mi még mindig az Árnyak Birodalmában járunk. Most pedig le a nyeregből, mert ezen a meredélyen fel nem kapaszkodnak a paripáink, ha a hátukon üdülünk. Greggi nehéz szívvel gondolt arra, milyen veszedelmek elébe igyekeznek, de nem tehetett mást. Rövid szárra fogta Thort és megindult felfelé, Zorof nyomában. Keserves órák következtek és a csigalassú mászást tovább nehezítette a lábuk alatt süppedő vastag mohaszőnyeg. Minden újabb lépéssel egyre fogyott belőlük az erő, mintha kiszívná valami, s késő délelőttre még a kaptató felét sem hagyták maguk mögött. Greggi hirtelen úgy érezte, egy lépést sem képes megtenni. Pihennie kell, még akkor is, ha az életébe kerül. - Zorof, képtelen vagyok rá, hogy tovább menjek! Még két lépés és összeesem, legurulok a domb aljáig, aztán kezdhetjük elölről a kapaszkodást. - Fogy az időnk, Greggi! Próbálj erőt venni magadon, különben rajtad vesznek erőt éjszaka a zombik. - Nem bírom, Zorof! Hidd el, egyszerűen lehetetlen! Ha ezer zombi szagolná a sarkamat vagy a lovam patáit, akkor se tudnék megmozdulni. Zorof tudta, hogy végleg elveszítették a játszmát, de semmit sem tehetett. Benne sem maradt annyi erő, hogy a karjaiba kapja, és úgy cipelje tovább az arrautát, miközben felvezeti a két lovat is. Különben meg nyilvánvaló, hogy ha Greggi képes lenne folytatni az utat, legjobb esetben is csupán az Árnykirály kriptájáig juthatnak el. Akkor meg mindegy, és ha a harcra kell készülni, hát legalább ne végkimerüléssel küszködő katonák várják megadóan a halálos csapást. Valahogy megvetették a lábukat az emelkedőn és szótlanul pihegtek jó ideig. Szadar harcosai ezenközben a nyomok keresésébe fogtak, de azt, hogy túl nagy lelkesedéssel tették volna, nem állíthatja senki. Igaz, hogy a vezér párokba osztotta őket és úgy eresztette útjukra, de egyik párosnak sem akaródzott otthagyni a többit. Szadar egymaga indult, s mert valóban töviről hegyire ismerte a vidéket, kelet felé tartott, arra, amerről a Választottnak érkeznie kellett, persze csak, ha valóban érkezik. Ám annyira türelmetlen volt, hogy nem várta meg, míg a kijelölt párosok nekivágnak, ő maga sietett előre. Ekkor követte el a hibát. Mert ahogy Szadar a lelke mélyén igazán nem hitte, hogy a Választott veszélyes ellensége lehet, csupán a katonáit riogatta vele, úgy nem hitték katonái sem, mert azok meg nem voltak ijedős legények. S mert nem hitték, eszük ágában sem volt igazán keresni. A sziklás országhatárig ugyan elügettek, de aztán meghányták-vetették a dolgot és megállapították, pihenni jobb, mint fáradozni és nem létező nyomok után szaglászni, az ugyanis fárasztó. - Réges régen a mocsár legalján zabálják a manók annak a híres arrautának a húsát vihogott Histas. - Ha pedig így van, előbb-utóbb megérkezik Zorof követe, minket 70. oldal

meg továbbzavar követségbe az a dög Szadar. Márpedig a követeknek sietniük kell, sietni viszont csak azok képesek, akik jól kipihenték magukat. Ha ellenben nappal nem pihenhetünk, mert a nyomokat kell keresgélnünk, éjjel megint csak nem, mert lepedős idióták repkednek a hálótermünkben, hát mikor szundíthatnánk? Szerintem csak akkor, ha elblicceljük ezt a felesleges lóti-futit. - Tökre igazat mondasz, Histas - dünnyögte Nukos. - De hát mi a fenét csinálhatnánk? A vezér parancsot adott, mi meg engedelmeskedünk. És ha beledöglünk a nagy futkosásba, hát beledöglünk. - Dögölj csak bele egyedül - dörrent rá Glubok. - Én ugyan nem akarom feldobni a talpamat. Mit tegyünk, Histas? - Semmit. - Na látod! - mordult fel Nukos. - Semmit...vagyis eszünk ágában sem lesz meresztgetni a szemünket, helyette keresünk egy remek kis zugot, egy szélvédett helyet, ha lehet, árnyékost is, és szundítunk egyet. - Hát...nem is tudom. Szóval, ha kiderülne...abban a pillanatban miszlikbe aprít minket Szadar. - Ha kiderülne! De hogyan derülne ki? Csak úgy, ha valaki közülünk elpök valamit. Viszont ha valamennyien benne vagyunk, hogyan derülhetne ki? Igazából mindegyik szeretett volna már ledőlni és aludni egyet, úgyhogy mind arra vártak, valamelyikük mondja már ki, hogy rendben, benne vagyok, s akkor valamennyien csatlakoznak. Csak elsőként ne kelljen... - Na, ki akar szaglászni? - tette fel a költői kérdést Histas, pontosan tudva, hogy nemigen lesz jelentkező. Nem is lett. - Hát akkor megegyeztünk. Elbújunk valahol és jöhet a pótalvás. Szadarnak pedig jelentjük, nem találtunk semmit. Ami igaz is lesz, mert aki nem keres, az nem is talál. Az történt tehát, amit valamennyien vágyva vártak s amit Szadar legvadabb álmaiban sem hitt volna: csak a vezér kutatott. Igaz, ő a másik tíz helyett is, mint a legjobb kopó. Az viszont példátlan, hogy az egész falka elvonuljon sziesztázni egy rejtett sziklakatlanba, s csupán egyetlen eb rohanjon csaholva az üldözött vad csapáján. A kis kompánia őrt állított a bejárat közelében, s másodpercek alatt elnyomta valamennyit a buzgóság. Valamennyit, mondom, hiszen hamarosan az őr is követte példájukat. Próbálta tartani magát becsülettel, de ólmos súllyal nehezedett pilláira a fáradtság. Előbb csak a fel-alá mászkálást hagyta abba, hátát sziklának támasztva álldogált, de ezt sem bírta soká és álltából lecsusszant. Le sem ért a talajig nemes hátulsó fele, s már ő is aludt. Nem úgy Szadar, benne izzott a harag, a gyűlölet, s ráadásul idegesítette, hogy ébredése óta motoszkál benne egy emlék, de egyszerűen nem volt képes felidézni, micsoda. Csak annyit érzett, hogy eszébe kellene jusson! Valami, ami talán az Árnyakkal kapcsolatos, csak éppen sehogyan sem tudott rájönni, mi is lehet az. Ettől persze még nyugtalanabb lett, még keményebben sarkallta magát és ez még inkább arra kényszerítette, hogy kutassa a Választott nyomait. 71. oldal

Zorof nem tévedett, Szadar valóban úgy ismerte az Árnyak Birodalmát, ahogy rajta kívül senki halandó. Így alig egy órába tellett, s már rá is akadt a keresett nyomokra. Amitől még nagyobb zavarba jött. - Lehetetlen! - bámulta a nyomokat. - Két ló és két lovas járt erre, de Sirín nagyúr nem tévedhetett! A Választott egy szál maga kelt útra és most mégis... Persze előfordulhatott volna, hogy ezek a nyomok nem az arrauta lovától származnak, de az egyik egészen biztosan ő. Ott a patkó, csak az arrauta lovak patkóit ütik fel hat szöggel és csak ezekbe kovácsolják bele a Lángoló Kardot. Ugyanakkor ott az a másik, a Félelem Fia méneséből való paripa, merthogy annak a nyoma mutatja Sirín jelét, a Hatágú Vasvillát. - Talán Zorof követei? - törte a fejét a második seregvezér. – Lehetséges lenne, hogy nem egy időben járt erre a két ló? Mondjuk előbb az arrauta, azután az üldöző Zorof? Képtelenség! Nyilvánvaló, hogy együtt lovagolt a kettő és a lovak ügettek ugyan, de nem vágtattak, tehát szó sem lehet se menekülőről, se üldözőről. Ha van magyarázat, akkor csak az lehet, hogy ezek a lovasok Zorof követei, de egyikük lova a küzdelemben kimúlt és a katona átült az arrauta paripájára... Nem, ez annyira kimódolt, erőltetett magyarázat, hogy biztos lehet benne, nem ez történhetett. És az sem valószínű, hogy az elfogott arrautát ide kísérné valaki. Miért éppen ide és nem vissza a Hat Hatalom táborába, és ha mégis, mi az, hogy a foglyot egyetlen harcos kísérje? Képtelenség, hiszen a legjelentéktelenebb fogoly mellé is kijár legalább két kísérő, ez meg nem akárki, hanem maga a Választott! - Az biztos, hogy nem ez az elfogadható magyarázat! Csak az történhetett, hogy valaki Zorof csapatából mocskos árulóvá lett! Igen, csak ez történhetett! Szadar a gondolatba is belesápadt, de nem rémületében, hanem haragjában. S már nem is az arrauta, hanem az áruló bőrére áhítozott. Az arrauta az ellensége volt, de a harcos nem gyűlöli, csak megöli az ellenségét. Az áruló ellenben minden megvetést és utálatot megérdemel... Az első pillanatban arra gondolt, hogy megkeresi katonáit és harcba vezeti seregét a Választott ellen, de hamarosan másként határozott. - Kell-e rajtam kívül más ahhoz, hogy eltapossak két pondrót? Egymagam felérek ötven más katonával, ha pedig az ellenfelem arrauta, akár százzal is! Ha most késlekednék, talán sikerülne megszökni előlem annak a mocskos disznónak és ezt soha nem bocsátanám meg magamnak. De Sirín Nagyúr sem, az biztos. Igaz, a nyomok azt mutatják, hajnaltájt járhattak erre és rossz irányba tartottak, de mi van, ha közben megtalálták a helyes utat? Ami persze nem valószínű. Sokkal inkább az történhetett, hogy a Nagy Domb oldalát kell megmászniuk és ezzel rengeteg időt vesztenek, úgyhogy jó, ha az Árnykirály kriptájáig eljutnak sötétedésig. Akárki az áruló Zorof seregéből, tudnia kell, hogy az egyetlen esélyük, ha a kriptában éjszakáznak...bár a Király ízekre szedné őket...mindegy, még mindig csábítóbb megküzdeni néhány kísértettel, mint a kriptán kívül egy egész hadsereggel. Csak arra nem gondolnak, hogy a lepedőkön kívül más ellenfelük is támadhat, például Szadar, a harcosok harcosa! A legokosabb lesz, ha elébük kerülök, és akkor 72. oldal

támadok rájuk, amikor a legkevésbé számítanak erre bent, a kriptában! Várlak benneteket, átkozottak! Ott lesz a sírotok a királyi lakosztályban! Egy darabon még követte a nyomokat, de mert meggyőződött róla, hogy azok nem kanyarodtak el és továbbra is a Domb legmeredekebb oldala felé tartanak, gúnyosan felkacagott, örömében szinte sátáni kifejezés költözött az arcára, azután balra fordította a lovát és nagyot kiáltva vágtára fogta az állatot... Zorof régen tudta már, hogy minden elveszett. Akárhogy igyekezzenek is, sötétedés előtt képtelenek lesznek kijutni az Árnyak Birodalmából, ami azt is jelenti, hogy a menekülés csekély, ám mégis létező lehetősége a Király Kriptája. Oda azonban mindenképpen eljutnak, hát felesleges lenne a végletekig elcsigázott Választottat sürgetni, hajszolni. Sőt, ha a Kriptában éjszakáznak, minden bizonnyal meg kell küzdeniük az Árnyfejedelemmel és szolgálóival. Nagy csata lesz, s vélhetőleg nem lesz könnyű túlélni, a harchoz viszont nem kezdhet hozzá két végletekig fáradt katona, minek tehát sietni? Erőt kell gyűjteni, ez most a legfontosabb. A seregvezér nem tartott túlságosan a kísértetektől, mert annyit azért tudott róluk, hogy anyagtalan lények lévén ártani nem képesek az élőknek, csak rémítgetni tudják az embereket. Nem félt a vámpíroktól sem, ellenük ugyanis elegendő harci eszköz a kereszt és ilyen kereszt alakú szimbólum akár a kard markolata is, ami azonban a zombikat illeti...nos, azokkal baj lehet. Nem rettennek a Pellen-fénytől, bár szeretni nem szeretik, és nem érdekli őket a kereszt sem. Élőhalottak, vagyis igazán egyik világ eszközeivel sem riaszthatók el. Egyetlen sebezhető pontjuk az agyuk, de azt védi a koponyájuk, amit persze kettészel Zorof vagy Greggi kardcsapása, de mennyi zombit képes két ember ezen a módon elintézni? Tizet? Húszat? Ötvenet? Sok százat bizonnyal nem, mert nincs az az acélos izomzat, amely bele ne fáradna az ilyen hatalmas csapások osztogatásába. Főképpen nem, ha nincs is lehetőség eléggé gyorsan osztogatni, mert az biztos, hogy a zombik tömegével támadnak majd. - Mindegy, kár törni rajta a fejemet, valahogy majdcsak lesz - gondolta a seregvezér, azután odakiáltott a jó hetven-nyolcvan méterrel lejjebb, egy moha dombocskán pihegő Gregginek: - Most már valóban szedd össze magad, Választott, mert ha nem indulunk, sötétedésig a dombtetőt sem érjük el! - Minek? - érkezett a viszontkiáltás. - Veszítettünk és kész. - Honnan veszed? Ha elérjük a Király Kriptáját, igenis van esélyünk a menekülésre. - Persze. A szellemekkel és vámpírokkal szemben igen. De a zombikkal semmi! - Aki harcol, és amíg harcol, remélhet! Különben is, ha a... - Tudom, tudom, ha kettészeled a koponyáját. Zorof gyanakodva pillantott Greggi felé. - Mond csak, honnan tudsz te a zombikról? Talán az arrauta legendákban is megénekelik őket? - Dehogy, én nem is tudom...valahogy eszembe jutottak...de tényleg, miképpen lehetséges, hogy tudok valamiről, aminek a létezését soha senki sem említette?! Illetve nem sokkal ezelőtt éppen te mondtad, hogy a zombikkal baj lehet...

73. oldal

- Én ugyan nem! - tiltakozott Zorof. - Nem is akartam effélét említeni, jobb ugyanis, ha az ember nem minden veszélyről értesül. Akkor nincs ideje bebeszélni magának, hogy legyőzhetetlen a veszély. - Jó, de én mégis hallottam, amit mondtál. Biztosan fennhangon gondolkodtál és ezt hallottam meg véletlenül. Csakis így történhetett. - Hát...lehetséges...de most már valóban induljunk. Kár aggódni a zombik és más gusztustalanságok miatt, legalábbis előre aggódni felesleges. Arra még akkor is lesz időnk, ha már meghaltunk. - Örülök ezeknek a megnyugtató szavaknak. Mondhatom, nagyon érted a módját annak, hogy bátorítsd az embert! Lesz időnk, ha meghaltunk! Kitűnő, igazán remek! - dohogott az arrauta, de mégis nekivágott a kaptatónak. Több szó nem esett közöttük, mert a meredély amúgy is szívta belőlük az erőt, egyre jobban lihegtek, egyre gyorsabban kellett kapkodniuk a levegőt ahhoz, hogy elegendő jusson a tüdőbe, egyre jobban remegtek a lábak, úgyhogy eközben hosszú traccs partikra nem vágyott egyikük sem. Mi több, Zorof most akkor sem szólt volna, ha történetesen nem dombot másznak, hanem valahol sima úton, békésen poroszkálnak. Zorof ugyanis gondolkodott, kétségbeesetten, riadtan, mert valamiféle magyarázatot keresett Greggi váratlanul támadt zombi-ismereteire. - Még hogy hangosan gondolkodtam, és ráadásul ő azt meghallotta! Úgy nyolcvan méterről meghallani, de főleg megérteni valami mormogást, ahhoz legalább egy denevér füle kellene. De meg biztosan tudom, hogy még véletlenül se beszéltem fennhangon. Kiabálva pedig egészen biztosan nem. Képtelenségnek gondolnám, ha nem ez lenne az egyetlen valószínű megoldás: ez a Választott olvas a gondolatokban! - Lehet, de nem tehetek ellene semmit. Nem tettem érte sem. Zorof megtorpant és ugyanezt tette Greggi is és hitetlenkedve néztek egymásra. - Fény Ura, hát mégiscsak lehetséges! - gondolta Zorof. - És nem csak arra képes, hogy olvasson a gondolataimban, hanem arra is, hogy elültesse az agyamban a saját gondolatait! - De ez...én igazán...Zorof, én ezt nem is tudtam! Hidd el, mostanáig fogalmam sem volt róla és most se nagyon akarom elhinni. Nem szándékosan csináltam, egyszerűen csak úgy jött. Váratlanul meghallottam a gondolataidat és még akkor se tudtam, hogy gondolatokat hallok. És azt sem, hogy üzenni is tudok neked gondolatban... - Lehet, de attól a tény még tény marad, és tény az is, hogy én nem tudok belepillantani az agyadba. Egyoldalú ez a kapcsolat, csak akkor működik, ha működtetni akarod. Az én fejemből bármikor bármit kiolvashatsz de én a tiédből semmit, csak azt, amit te akarsz üzenni. - Igaz. Mindegy, akkor se tudom, mitől támadt ez a képességem. Soha ezelőtt nem létezett...de valami azt súgja nekem, hogy a Gömb van a dolgok mögött, az Igazság Gömbje. Ne kérdezd, miért hiszem ezt, de biztos vagyok benne, hogy így igaz. - Hm...hát igen. Tulajdonképpen nem kellene bánnom, hogy ilyen csodálatos képességű társam támadt, de vigyázz, ez nem lehet mindig kellemes. Iszonyatos 74. oldal

gondolatok is eljuthatnak hozzád, persze most már nem tőlem, mert ezek valahogy kiestek a fejemből, amióta a Fény Ura szolgájának vallom magam. De találkozunk még olyan lényekkel, akik fejében olyan sötét és gonosz gondolatok születnek meg, amelyek iszonyattal töltenek el, megrettentenek, az őrület felé kergetnek. - Zorof, ne rémítgess. Hát tehetek ellene valamit? - Igaz. Csak figyelmeztetlek, ne érjen váratlanul. Viszont van a dolognak előnyös oldala is, mert előre kitalálhatod ellenségeid szándékát. Ha összevetem a helyzet veszélyeit a kínálkozó előnyökkel, azt kell mondanom, hatalmas fegyverre tettél szert a gondolatolvasási tudománnyal. Most már csak azt kell kiderítenünk, mekkora távolságból működik még ez a képességed. Vajon látnod kell-e azt, akinek az agyában olvasol és vajon látnod kell-e azt, akinek gondolattal üzensz? - Majd elválik. Persze csak akkor, ha életben maradunk valahogy az Árnyak Birodalmában, amire én nem sok esélyt látok. Nem indulunk? - Igaz is, mennünk kellene. Bocsáss meg, de ez a felfedezés annyira megdöbbentett, hogy minden másról elfeledkeztem. Például arról, hogy gondolatot olvasni csak az tud, akinek a nyakán marad a feje. Gyerünk! Ha ezt a párbeszédet valaki (például Szadar, aki most is szélvészként vágtatott a Kripta felé) külső szemlélőként figyelte volna, nem lát mást, mint két lovagot, akik némán bámulják egymást, ki tudja, miért, ám ezúttal nem akadt nézője az eseményeknek. A dombtetőig vezető jó másfél mérföldnyi kapaszkodón azután már jószerével gondolkodni sem igen akaródzott egyiküknek sem. Patakokban folyt a víz mindkettőjükről, miközben kézzel-lábbal próbáltak kapaszkodót találni a meredélyen, s közben arra is vigyázniuk kellett, hogy lovaik is jól megvethessék a lábukat, nehogy megcsússzon, lezuhanjon bármelyik is. Ha ez megtörténik, azt a csöppnyi esélyt is elveszítik, amit egyelőre még a Kriptában éjszakázás ígért nekik... A sápadt fények - merthogy a Nap sosem volt képes áttörni sugaraival a Birodalmat borító homályon, annyi ereje azonban mindig volt, hogy valamelyes világosságot teremtsen - éppen utolsó erejüket pazarolták el, amire Zorof és Greggi elérték a domb tetejét. Lihegve rogyott le mindkettő, de lovaikon is meglátszott a kimerültség. Remegő lábakkal, lesunyt fejjel pihegett a két paripa, hab csorgott a szájukból, s hab borította a hátukat is. Zorof hangosakat horkantott, akár egy vad afrikai víziló, s úgy is érezte magát, mint aki ruhástul megfürdött a Nílusban. Lassanként azonban lélegzethez jutott és körülpillantott. Ezt tette Greggi is és a látványtól libabőrös lett a háta. Pedig igazából nem mondható, hogy bármi rettenetes lenne a fennsíkon, leszámítva azt a tényt, hogy ez egy jókora temető, s hozzá réges-régen elfeledett sírkert, omladozó hantokkal, tört keresztekkel, az idő koptatta márványlapokkal. Az enyészet levegője csaphatta meg azokat, akik erre tévedtek, s még valami, aminek Greggi igazán nem tudott volna nevet adni, de ami a szívére telepedett, torkát szorongatta, hajszálait az égnek meresztette és szinte kiabálta: fuss, menekülj innen! 75. oldal

Zorof komoran bámult előre, szemével azt a kriptát kutatta, ahol az Árnyak Királya ütött tanyát, ám azt a sírhelyet innen még nem lehetett látni. A seregvezér lelkét sem örvendeztette meg a temető látványa, de mert a Gonosz katonája volt még nem is régen, annyira nem is került a látvány hatása alá, mint társa. - Nem mondhatnám, hogy kifejezetten kellemes vidék ez itt - suttogta az arrauta, nem mintha fontos lett volna közölnie ezt a kétségtelen igazságot Zoroffal, de úgy érezte, ha nem szólal meg, hamarosan annyira felgyűlik benne a félelem, hogy sikoltva fordul vissza és rohan le a domboldalon. És most, hogy megszólalt, már nevet is tudott adni annak az érzésnek, amely itt ellene és Zorof ellen kélt: gyűlölet. Igenis azt a szinte tapintható gyűlöletet érezte, amit a holtak serege táplált, és amit minden élővel szemben éreztek a kísértő árnyak. - Csend!!! - rivallt rá Zorof Greggire, s az arrauta össze is rezzent rémületében. Pedig a kiáltás csak gondolatban szólalt meg. - Mostantól hangot se adj, még a lépteid neszére is ügyelj, már amennyire ez lehetséges. Nem tanácsos zajongani a sírok kerülgetése közben, különben megtörténhet, hogy egy korán felébresztett hazajáró lélek feltrombitálja az egész rohadt hullasereget. Gondolatban persze beszélgethetünk, de jobb, ha nem, csak ha muszáj. Most másra kell figyelnem, utat keresni a Királyi Kripta felé. - Nem nagyon szívesen éjszakáznék egy kriptában - mormogta ugyancsak gondolataival a Választott. - Ráadásul éppen az Árnyak Királyának a kriptájában. Ezzel az erővel azt is javasolhatnád, hogy kötözzük meg egymást és úgy harcoljunk a halottak ellen. - Tudsz jobbat? Mert én nem. Lehet, semmi értelme abba a kriptába menekülni, de én valahogy jobb szeretnék legalább fedél alatt meghalni, mint a temető sírhantjai között. Odabent valahogy védettnek érzem magam, akkor is, ha ez csak illúzió. Meg aztán az is a fejemben forog, hogy hátha csoda történik, és valahogy legyőzhetjük azt a Hullakirályt... - Elment az eszed, lovag! Hogyan akarsz megölni egy...egy halottat? - Tudom én? De a Fény Urára mondom, akkor is megpróbálom! Greggi erre már nem is válaszolt, csak lemondóan legyintett, jelezve, a seregvezér ugyan teljesen elvesztette az eszét, de mindegy, legyen úgy, ahogy a Fény Ura akarja. - Ha nem tévedek, innen egyenesen nyugat felé kell tartanunk és nagyjából fél óra múlva elérjük a Király Kriptáját - gondolta át a helyzetet Zorof. - Jó, jó, de merre van nyugat? Itt ugyan meg nem mondom, mert sem a Nap, sem a csillagok nem láthatóak. Sőt, lassan semmi sem látható, mert olyan sötét van, mint egy barlangban. Akkor meg honnan tudjam, merre a nyugat? Talán az ujjamból szopjam? Szerintem egy komoly harcosnak, főképpen, ha még Választott is, nem ildomos az ujját szopnia. - Akkor a cuclizás helyett, te nagyszerű harcos, méltóztasd előkaparni a tarisznyádból a csodamicsodáidat. Az Igazság Gömbje megmutatja a helyes irányt, a Pellen-kristály meg fényt teremt, hogy lássuk is az utat. Különben előfordulhat, 76. oldal

hogy a sötétben egy-két vámpír karjaiba futunk, és kevés kedvem van ezekkel az aranyos vérszipolyokkal csókolózni. - A fenébe! Lehet, hogy lyukas az agyam? Miért nem nekem jutnak az eszembe ezek az okos ötletek? Mostanra valóban annyira besötétedett, hogy ha a Pellen fénye nem ragyog fel és nem öleli körül az utazókat és lovaikat, nem világítja meg előttük az utat, néhány lépés után belezuhannak valami nyitott sírgödörbe, vagy felnyársalja őket egy féligmeddig még az égnek meredő törött fejfa. Ám a fényvarázs nem csupán segített. Láthatóvá tette ugyan a közvetlen veszedelmeket, de el is rejtette előlük a fénykörön kívüli világot. Nem láthatták, amint itt is, ott is testet ölt a sötétség, alig hallható nesszel félrecsusszannak a márvány sírfedelek, nem vették észre, ahogy kidudorodik a föld, s a domb tetejéből csontkezek bukkannak elő, vigyorgó koponyák emelkednek fel és fordulnak feléjük. Ha látni nem is láttak semmit, érezni annál inkább lehetett a változást. S Greggi még ennél is többet tudott - hallotta a gyűlölködő gondolatokat. - Valami nagy és egyre erősödő rosszindulatot érzek, Zorof! - Érzem én is - küldött választ gondolatban a Hat Hatalom seregvezére. Ébredeznek a holtak. Sietnünk kell. Greggi fejében egyszerre hangok szólaltak meg. Rekedtes, gyűlölettől átitatott hangok, vérre szomjúhozó hangok. - Halandók! - Vér! Friss vér! - Védi őket a Fény! Az átkozott Fény! Oltsátok ki a Fényt! - Hol vannak a denevérek? Áttörhetik a Fényt! - Hol vannak az élő-halottak? Nekik kell szétszaggatniuk az embereket. A Fénytől sem félnek, hát miért nincsenek itt?! - Zsákmány! Nagy zsákmányra vadásznak! Gonosz szívekre találtak! Tíz gonosz szívre! Tíz vérző szívre! Vadászat! Vadászat! Elmentek a tíz szívért! - A gonosz szívek ismerik a vámpírokat és ismerik az élő-halottakat! Megölik a mieinket! Gyerünk, segítsünk nekik! - A mi népünk erős. Legyőzhetetlenek vagyunk! Ha levágnak tizet, száz támad helyükbe, ha megölnek százat, ezer áll harcba helyettük! Vér folyik, a mi népünk vére, de egyszer kibuggyan az emberek vére is és akkor lakmározhatunk kedvünkre. Mennünk kell! Hív a vér! - És mi lesz ezekkel a halandókkal? Futni hagyjuk őket? - Nem menekülhetnek! Nincs kiút a Birodalomból, veszni fognak ezek is. Majd ha a másik tizet elemésztettük, ők is megtapasztalhatják a Halált. De most vér! Hív a friss, meleg vér!!! A vér!!! Ez a mondat azonban már nem csupán Greggi gondolataiban harsogott, hanem idegszaggató sikolyba nőtt, olyan rettenetes kiáltásba, amitől égnek meredt a Választott minden szál haja.

77. oldal

Zorof nem készülhetett fel erre a rettenetre, hiszen mindeddig semmit nem hallott a holtak beszédéből, s úgy összerezzent, mint a fa, ha fejszecsapás éri, ám azonnal érkezett a megnyugtató üzenet Greggitől: - Elmentek. Elmentek, de csak kis haladékot kaptunk, mert ha visszatérnek, már a vámpírokkal és zombikkal együtt jönnek. Azt mondják, azokra nem hat a Fény. - Lehet. De hová mentek? - Valami vadászatot emlegettek, meg tíz gonosz szívet, vért. De nem a gonosz szívek vérét, a saját népük pusztulását. Valahol csata dúlhat és az Árnyak vesztésre állnak. Csak tudnám, ki az ellenfél. - Könnyű a válasz, természetesen Szadar katonái. - Micsoda? De hisz azok a szövetségeseik! - Nem számít. Az Árnyak gyűlölnek mindent, ami eleven, és ha tehetik, megölik valamennyit. Csak a Királyuk parancsa tarthatja vissza őket, de a fejedelem hatalma sem korlátlan. Úgy látszik Szadar katonáit valahol ott érte az éjszaka, ahol a parancs nem érvényes. Csak azt tudnám, hol van Szadar? Mert nincs velük, az biztos, különben tizenegy gonosz szívet emlegettek volna a kísértetek. Különben mit érdekel ez minket? Örüljünk, hogy így esett és tíz ellenféllel kevesebb maradt. Csak harapják őket apró darabokra a zombik! - Igen, de...nem segíthetnénk valahogy rajtuk? Zorof meglepve nézett a barátjára. - Milyen ember vagy te, arrauta? Az a tíz az életedre tör, ha a markukba kaparintanak, kegyetlenül lemészárolnak és ezt te éppen olyan jól tudod, mint én. Erre te, miközben nyakunkon az egész kísértethad, ahelyett, hogy a menekülésen törnéd a fejed, azon meditálsz, hogyan segíthetnél az ellenségeiden! - Ők is emberek! Rettenetes lehet az árnyak kezei közé kerülni! - Az. Rettenetes. De, hogy emberek volnának... - Emberek. Szeretnek és gyűlölnek, örvendeznek és rettegnek, élnek és meghalnak, s nekik sem mindegy, hogyan és mikor. Biztosan ugyanúgy iszonyodnak a vámpíroktól és zombiktól, mint én vagy te. Emberek. - Csakhogy ők olyan emberek, akik gyilkolni akarnak. Ölni és ölni! - Akarnak? Szerintem csak egyszerűen nem tehetnek mást, mert kényszerítik őket a gyilkolásra. Ha ezzel menthetik a bőrüket, hát gyilkolnak félelmükben, és ha tőlem félnének jobban, Sirín ellen fordulnának. Gyilkolás helyett egészen biztosan szívesebben élnék a maguk kis életét. Sajnálom őket és jobban féltem azt a tizet, mint a saját életemet. - Nem értelek, Greggi, de tudomásul veszem, hogy ilyen vagy és még jobban tisztellek érte, mint eddig. De most siessünk, mert még odébb van az Árnykirály kriptája és félek, hogy ellenségeink hamarabb visszatérnek, mintsem biztonságban érezhetnénk magunkat. - Az biztos, mert még ha elérjük azt a remek helyet, a kriptát, akkor sem érezhetjük magunkat biztonságban egy pillanatig sem. Zorof nem válaszolt, csak bólintott, s lépteiket szaporázva folytatták útjukat arra, amerre az Igazság Gömbje mutatta, nyugat felé. 78. oldal

Az a tíz "gonosz szív", tíz katona Szadar seregéből rettentő nagy bajba került. Átaludta a napot a kilenc, s át a tizedik, az őr is, s mire magához tért a kis csapat, bealkonyult, tehát régen elkéstek az indulással. Lehetséges, hogy ha a helyzet nem ennyire kétségbeejtő, pillanatnyi tétovázás nélkül miszlikbe aprítják a katonát, akinek a bajt köszönhetik, s örök álomba kergetik az őrködés helyett szundikáló társukat, de a kétségbeesett bizonyosság, hogy számukra most már nincs menekvés, olyan erővel tört rájuk, hogy még bosszút állni sem volt ereje egyiknek sem. Szitkozódtak ugyan, záporozott a káromló szó az őr fejére, mint a jégeső, de azután ez is véget ért, s most állt valamennyi tehetetlenül, nézett maga elé és kétségbeesetten latolgatta, mennyi lehet még hátra az életéből. - Most meg...mi lesz? - makogta Nukos. - Mit tegyünk? Felelet azonban nem érkezett senkitől, mire Nukos dühödten támadt Histasra. - Mit hallgatsz, te nagyokos? Most járjon a szád, ahogy járt akkor, amikor rávettél bennünket, hogy nyomkeresés helyett bújjunk el aludni! - Mit mondhatnék? - üvöltötte vissza Histas. - Vége! Kész! Elvesztünk, értitek? Elvesztünk! És most lehet választani izés szerint. Beledőlhetünk a saját kardunkba, de megkérhetjük a másikat is arra, hogy döfjön le. Bár azt is megteheti, aki akarja, hogy bevárja azokat a dögöket és harcol, míg emelni bírja a karját. Ha pedig már nem, hát megdöglünk és kész! Tudták ezt persze mindannyian, tudták az első pillanatban is, de bevallani maguknak nemigen akaródzott. Egyikük sem remélte, mégis azt várta, hátha valaki elkiáltja magát, hogy megvan, rájött, hogyan lehetne kivergődni a slamasztikából... Most azonban, hogy Histas kimondta a verdiktet, mintha a reményt is elvette volna tőlük, s nem menekülhettek tovább az önámító tudatlanságba. - De hát egy oldalon vagyunk, Sirín harcosai és az Árnyak Ura! – Kiáltott fel keserűen Glubok. – Miféle szövetséges az, aki hagyja lemészárolni a sajátjait? És micsoda úr az, aki nem védi meg az embereit a szövetségeseitől? - Micsoda? Hát micsoda lenne? Határtalanul gonosz, akinek mindegy, kik hullnak el, a fontos, hogy arasson a halál – morogta Histas és valami olyat érzett, amit eddig soha. Többé nem félte a Félelem Fiát. Gyűlölni kezdte. Besötétedett, de ők csak ültek némán, bénultan, egyre jobban elmerülve a tehetetlenség bénító mocsarában, várva a kivédhetetlent, a halálos támadást. - Jönnek... - hebegte iszonyattal Nukos. - Jönnek a rohadtak... És ültében összegömbölyödött, mint egy rémült sündisznó. Azután szinte percek alatt megváltozott minden. Histas lerázta magáról a fásult ijedtséget és kivonva kardját ezt kiabálta: - Én aztán nem hagyom, hogy egyszerűen legyilkoljanak! Nem vagyok hajlandó úgy ülni itt, mint a vágóhídra hajtott barom, ami tétlenül várja, hogy letaglózzák! Levágok, szétszabdalok közülük, amennyit csak tudok! - Én is! - kapott a fegyveréhez Glubok, majd sorra a többiek. Végül a kétségbeesett Nukos is felhökkent, körülpillantott, s ahogy meglátta harcra kész társait, lassan ő is kihúzta hüvelyéből szablyáját. - Hát akkor harcra fel! - kiáltotta maga is. 79. oldal

- Barátaim! – kiáltotta Histas. - A Félelem Ura áruló úr, az árulót elhagyni pedig nem árulás. Mostantól megtagadom, és megtagadom gyalázatos fiát is. Nem uram többé és esküszöm, a Fény Urára esküszöm, egyetlen percig sem szolgálom tovább! Fény Ura tégy csodát, kíméld meg az életünket és én esküszöm, nem emelek fegyvert a Választottra, nem rántok kardot egyetlen szolgálóddal szemben sem! Könyörgöm, Fény Ura, adj erőt a karomnak, hogy a gonosz erőkkel szembeszállhassak, hogy legyőzhessem az ártó árnyakat! Barátaim, ti is esküdjetek! És ha vesznünk kell, legalább harcosokhoz méltó legyen a halálunk. Vessük egymásnak vállainkat és irtsuk a kísérteteket, ameddig csak lehet. - Fény Ura segíts! – fohászkodott nagyot Nukos, és a csatakiáltást átvette Szadar többi katonája is. A kis csapat félkört formázott, hogy hátukat fedezzék a sziklák, s szem-befordultak a szoros keskeny bejáratával. Tulajdonképpen szerencsésnek érezhették magukat, mert igaz ugyan, hogy a rémek bezárták őket a szik-lakatlanba, ugyanakkor azonban a támadók számára is csak szűk folyosó maradt, tehát a védelem erői hosszabb ideig ellenállhattak. A denevérek érkeztek először, cikázó röptük azonban a katonáktól jókora távolságban megtört. A bőregerek a földre huppantak és azonnal alakot váltottak, vöröslő-parázsló tekintetű, hegyes fogú vámpírokká változtak, s majdhogynem parancsszóra megindultak a védők felé. - Keresztet! Rajzoljatok magatok elé a földre keresztet, barátaim! - süvítette Histas. - És ha kard közelbe jutna bármelyik, csapjátok le a fejét! Fény Ura, légy velünk! A vámpírvezér látta és hallotta a történteket és rettenetes dühében felüvöltött. Érezte, hogy ellenfelei szívében ott fészkel a gonoszság, de azt is, hogy változnak az érzelmek és ez megriasztotta. Könnyű prédának ígérkezett a csapat, mert a valóban gonoszok képtelenek használni a kereszt szimbólumát, ezek viszont igenis maguk elé tudták rajzolni. Váratlan akadály és rettenetes kín egy vámpírnak: ott a közelben, alig karnyújtásnyira a forró, életet sugárzó, kiszipolyozható nedű, ott a tíz ember vére és képtelenség megközelíteni őket! A düh elvakította vérszívó sereg megtorpant, de türelmetlenségük akkorára növekedett, hogy mégis megpróbáltak áldozataikhoz férni. Igaz, arra egyikük sem volt képes, hogy átlépjen a kereszt jele fölött, azt azonban megpróbálták, hogy előre nyújtott kézzel elérjék valamelyik katonát, és ha sikerül megragadni, már gyerekjáték a hatalmas erejű rémeknek kirántani a többi közül az átkozott halandót. Ám a kard hosszabb, mint a kar és a vámpírok esztelen dühe csupán annyit számított, hogy megkönnyítette Szadar katonáinak dolgát. Ahogy az egyik fertelmes alak kellő közelségbe került, már villant is a penge és a vámpír éles sikolyt hallatva esett össze, omlott porrá teste még a földet érés előtt. A vérszívók serege gyorsan fogyott, de a katonák tudták jól, ez nem jelent a világon semmit. Van belőlük még bőséggel, s ha megérkeznek más ártó lények is, előbbutóbb szabad utat teremtenek a vámpírok számára. Váratlanul megállt a vérszívók rohama, visszahúzódott a csapat a katonák közeléből, s megjelent a gyűlöletes sereg, a zombik első csoportja. A foszladozó 80. oldal

testű, imbolygó élő-halottakat nem állította meg a kereszt, rátapostak a jelre és nyomultak tovább előre, megállíthatatlannak látszón, akár a végzet... Rettenetes küzdelem kezdődött. Kardok emelkedtek és hasítottak a koponyákba, fél percről fél percre szeltek ketté egy-egy ellenfelet, hegyek emelkedtek zombi tetemekből, ám a támadó áradat csak nem akart csillapulni. Sőt, mert a zombi hullák lassanként eltakarták a porba rajzolt szent jelképeket, bármelyik pillanatban tartani lehetett tőle, hogy ismét rohamra indulnak, ezúttal azonban megállíthatatlanul, a vámpírok. Histas percek óta érezte, hogy rohamosan fogy karjából az erő, s már nem lesz képes lesújtani...azután megint csapásra emelte volna kardját, a mozdulatot befejezni azonban nem maradt ideje. Acélos kar ragadta torkon, s kezdte kiszorítani belőle az életet. Egy vámpír kerítette hatalmába, s már látta is villogni két, vérre szomjúhozó szemét, meredni harapásra készülő hegyes fogait, szinte ott érezte a nyakán a húsba maró szívótőröket... - Fény Ura, kegyelmezz! - kiáltott utolsót, és... És a kiáltás nyomán megtorpant a támadó sereg. Egyetlen másodpercig semmi és senki sem mozdult, azután Histas érezte, hogy elengedi nyakát a satuként szorító vámpírkéz. Sőt ennél még nagyobb csoda történt, a gonosz katonái hátat fordítottak az embereknek és sietve elindultak arra, amerről érkeztek. A vámpírok szárnyat bontva a levegőbe emelkedtek és eltűntek az éjszakában... Histas térdre rogyott és percekig kapkodott levegő után. El sem akarta hinni, hogy sikerült túlélnie azt a halálosnak tűnő szorítást. A többiek is igencsak megviseltnek tűntek, de csodák csodája, apróbb karcolásokon kívül egyikük sem kapott komoly sebet. S újabb percek múltak el, mire egyikük, Nukos, megtörte a csendet. - Mi ez? Valami csapda? - Csapda? - horkant fel Glubok. - Miféle csapdára lett volna ezeknek szükségük? Még egy perc és a karomat sem tudtam volna megemelni többé! - De hát az nem lehet, hogy egyszerűen eltakarodtak! Képtelenség! Nem lehet, hogy a Fény Urához küldött fohász miatt szaladtak meg! Egyszerűen ízekre kellett volna szedniük! - Miért, te hatökör? Talán sajnálod, hogy nem tették? - lihegte még mindig levegő után kapkodva Histas. - Mindegy, miért tűntek el! A fontos, hogy élünk, érted?! Életben maradtunk!!! És felnevetett. Igaz, ebben a nevetésben benne bujkált még a rémület, vagy ha úgy tetszik, a hisztéria, de mégiscsak nevetés volt, életet ünneplő öröm és ragályos is, mert előbb Glubok, majd Nukos és a többiek is hahotázni kezdtek, majd a többiek is csatlakoztak, egymás nyakába borultak, hátba veregették, tenyérrel lapogatták azt, aki éppen a közelükben állt, s egyre hangosabbra váltott a jókedv, abbahagyhatatlanul hömpölygött a kacagás. Jó öt percen át tartott a roham, azután, amikor már sajogtak az arcizmaik, görcsbe rándult a gyomruk, amikor már nem tudtak talpon maradni, hanem a földön gurulva 81. oldal

hahotáztak, csillapult a jókedv, s vette át az eufória helyét az új keletű aggodalom. Az a kérdés, hogy most aztán mihez kezdenek? - Egy biztos - fejtette ki álláspontját Nukos -, én vissza nem megyek abba az átkozott kriptába, hogy mint egy megvert kutya, nyalogassam Szadar mocskos mancsát! És nem megyek vissza Sirín táborába sem, hogy reszketve várjam, mikor támad kedve kitekerni a nyakamat. Különben arra ugyan nem sokáig kellene várnunk, mert azonnal bekövetkezne. Megfutamodtunk, és azt, aki megfut, Sirín soha nem kíméli. - Megfutamodtunk? Még hogy megfutamodtunk! Ki elől? Kíváncsi lennék rá, mit tehetett volna bárki más a mi helyünkben? - tiltakozott Kobos, az a katona, aki elaludt az őrség ideje alatt. - Hogy mit tehetett volna? - gúnyolta Nukos. - Például nem alszik el őrködés idején, vagy éppen le sem fekszik, hanem kutatja a parancs szerint a Választott nyomait és idejében visszaér a táborba. Erre nagy csend támadt, mert bár Nukos tréfának szánta mondandóját, az igencsak visszájára fordult. Valahányan voltak, tudták, hogy amit elkövettek, Szadar és Sirín szemében egyként megbocsájthatatlan bűn, s az efféle bűnöknek mindkét seregvezér csak egyetlen büntetését ismeri, a kínhalált. Százszor kegyetlenebbet, mint amitől éppen az imént menekültek meg valamennyien. - Tiszta sor, hogy vissza nem térhetünk és én nem is akarok - mondta végül Histas. Én mindenesetre döntöttem és nem változtatom meg döntésemet. A Fény Urát akarom szolgálni, mert bebizonyította, hogy Ő igaz, megbocsátó ura szolgáinak, s hatalmasabb a Gonosznál. Az még a saját szövetségeseinktől sem volt képes megvédeni minket, a Fény Ura viszont a nevével is védi szolgálóit. Elegendő hozzá fohászkodni, máris menekül az ellenség. - Jó, jó - vitatkozott Glubok -, de honnan tudjuk, merre induljunk? Hol találjuk meg a Fény Urát? - Ha igaz amit beszélnek, az arrauták tudják. Elmegyünk hát az arrauták táborába! - Megőrültél, Histas?! Ha csak a szemük elé kerülünk is, darabokra szakítanak, ízekre szednek minket! - Ezt meg honnan veszed, Glubok? - Hát...beszélik. - Kik? Csak nem arra a rengeteg sületlenségre és hazugságra gondolsz, amit a vezéreink hordtak össze? Elhitették velünk, hogy az arrauták népe a vérünkre szomjazik, hogy kegyetlenebb Sirín Nagyúrnál is, mi meg, sült bolondok, el is hittük ezt a mesét. De ha mindenben hazudtak nekünk, miért éppen ebben mondtak volna igazat? Most már gyanítom, hogy akik a Fény Urát tisztelik, nem lehetnek vérszomjas vadállatok. Tegyetek, amit akartok, én felkeresem a táborukat. - Én is! Én is megyek! - hangzott innen is meg onnan is. - Veled tartunk! Vezess minket, Histas! - Vak vezessen világtalant, mi? Nem bánom, legyen! Kakasszóval útra kelünk. - És a Választott? - tudakolta Nukos. - Vele mi lesz? Ha nem sietünk a segítségére, Szadar elpusztítja! 82. oldal

Histas sokáig gondolkodott, azután a katonára pillantott. - Tudod, Nukos, alkonyatkor még magam is a vérére szomjaztam, most meg legszívesebben rohannék utána, hogy megóvjam minden bajtól, de nem lehet. Több okból sem. Először is: fogalmunk sincs, létezik-e egyáltalán Választott, avagy csak Sirín rettegése öltött testet benne. Másodszor: ha létezik is, hála a mi szorgalmas délutáni alvásunknak, fogalmunk sem lehet arról, átlépte-e az Árnyak Birodalmának határát? Harmadszor: ha most a nyomába eredünk, rákényszerülnénk, hogy újabb éjszakát töltsünk ebben az átkozott országban, és egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy a következő éjjelt is ugyanilyen nagy szerencsével vészelhetnénk át. És végül negyedszer: ha létezik a Választott és belépett a Birodalomba, s ha összeakad is Szadarral, nem féltem egy cseppet sem. A Fény Urát szolgálja, s a Fény Ura meg is védelmezi majd őt. Bár valamennyien egyetértettek Histas okfejtésével, mégiscsak valamiféle új, ismeretlen aggodalommal gondoltak a Választottra. Kimondani ugyan egyikük sem tudta volna, hiszen soha nem érezték eddig, de igazából lelki furdalás gyötörte valamennyit. Féltették az arrautát, akit alig fél nappal előbb még kardélre hánytak volna mindenféle lelkifurdalás nélkül. Ezért vitatkoztak még egy ideig, de mert Histas tervénél, vagyis az arrauta tábor felkutatásánál jobb ötlete egyiknek sem támadt, végezetül valamennyien beleegyeztek. - Legalább hírt vihetünk nekik a küldöttükről - fejtette ki nézetét Kobos. - Miféle hírt? - morogta Glubok -, hiszen nem is tudunk róla semmit! - Most még nem - válaszolt Kobos helyett Histas. - De az út a Lápon át vezet, és ha többet nem is, annyit bizonyára megtudhatunk, járt-e arra az arrauta, s tán még azt is, sikerült-e kijutnia a Lidércek országából. Ez is valami, nem? Szerencsétek, hogy ismerem a Lápot, mint a tenyeremet, különben soha át nem jutnátok rajta. És persze még valami: ne felejtsétek, hogy mi valamennyien a Gonosz katonái vagyunk. Jobb, ha azok az ocsmány Lápi Lidércek azt hiszik, még mindig a Félelem Fiát szolgáljuk. Ha kiderülne a turpisság, elveszett emberek vagyunk, mert a Lidércek elárulnának Sirín Nagyúrnak. A nagy tanácskozásban fel sem tűnt nekik, hogy lassanként elmúlik az éjszaka. Mire felkészültek az indulásra, már oszlott a sötétség, s a hajnal derengő fényei kezdték megvilágítani a csatateret. A katonák körül hegyben állt a zombi hulla...azután váratlanul megtörtént a csoda. Felkelt a Nap! Felkelt, s aranyló sugaraival az elesett élő-halottakat világította meg... A hullahegy moccant, bár élő egy sem akadt a zombik tetemei között. Moccant, s viharos gyorsasággal roskadt önmagába. Mire a vitézek felocsúdtak volna, már semmivé foszlottak, porrá omlottak a zombi-testek, éppen úgy, ahogy azt tették a szíven döfött vámpírok is... ...s amikor végre minden tetem az enyészeté lett, porrá omlott, a kis csapat nekivágott a Lápnak.

83. oldal

7. ÁRNYKIRÁLY

Greggi és Zorof szinte ugyanabban a pillanatban érte el a Király Kriptáját, amikor az árnyhadsereg Histas maroknyi csapatára vetette magát. A Pellen-kristály halovány fényében a síremlék még annál is iszonytatóbbnak mutatta magát, mint amilyenre utazóink lelkiekben megpróbáltak felkészülni. A márványépítményből áradt a gonoszság, látványa jeges rémületet keltett volna minden halandóban, szerencsére azonban Zorof még nem változott akkorát, hogy igazán jámbor emberként érezzen, Greggit pedig valamelyik csodaszerének, vélhetőleg a Pellen-kristálynak köszönhetően amolyan közömbösség-burok vette körül, hatalmasan csökkentve azokat az érzéseket, amelyek az ember lelkében élnek, s amelyekre olyan érzékenyen reagál minden tiszta szívű halandó. Ha mindez nem így van, már most megfagyott volna mindkettőjük ereiben a vér, s dermedt tehetetlenségben várják, mikor sújt le rájuk a Gonosz. Így azonban, bár mindkettőben felébredt némi viszolygás attól a tudattól, hogy a kriptába kell lépjen, vonakodva ugyan, de képesek voltak megtenni ezt a néhány lépést. Zorof paripája, Baradur ugyancsak követte gazdáját, ami nem nagy csoda, hisz az állat megtanulta elviselni a Gonosz jelenlétét, s még a Félelem Fiát is hordozta néhányszor a nyergében. Greggi paripája azonban éppen úgy, mint nem is olyan régen a Láp szélén, most is képtelen volt rá, hogy megmozduljon. Érzékeny idegei nem tudtak megbirkózni azzal a tömény rosszindulattal, amely a holtak gonoszságából gyülemlett fel, s amelynek egyetlen célja maradt, a gyilkolás. Thor pontosan érezte, ha nem is tudta ezt, és a csatában bátor paripán olyan rettegés vett erőt, amelyet leküzdeni képtelenség. Kivéve persze, ha ott a két izmos harcos, Zorof és Greggi, akik egyesült erővel húzták-tolták a lovat, s közben az arrauta Thor szeme elé tartotta a Pellen-kristály megnyugtató fényt sugárzó üvegcséjét... Beleizzadtak, de végül is sikerült beterelniük a lovakat a kriptába. Ahogy beléptek, Zorof megpróbálta magukra csukni a sírbolt ajtaját, de ha sikerült is, attól az ajtótól bizony cseppnyi védelmet sem remélhettek. Először is, mert a kísérteteknek nincs szükségük ajtóra ahhoz, hogy valahová bejussanak. Másodszor, mert a zombik és vámpírok ugyan valóban csak a bejáraton át képesek közlekedni, de a kripta ajtaja kifelé nyílt, így arról, hogy eltorlaszolják, szó sem lehetett. Meg aztán nem is lett volna mivel. Igaz, a koporsókat talán fel lehetett volna használni erre a célra, ám Zorofban valami tiltakozott az ötlet ellen. Már nem volt az a kegyetlen, érzéketlen harcos, s ha igazán még nem is tudta, mit érez, benne is megszületett a kegyelet. Undorította még a gondolat is, hogy a korhadó koporsókból egyszerűen a földre borítsa a csontokat, emberi maradványokat. Jó lett volna bezárni a kriptát, de valami rejtélyes okból (aminek azért nem túl nehéz megtalálni a magyarázatát) az egykori építői elfelejtettek belülről zárat szerelni az ajtóra. Talán nem gondoltak arra, hogy lehetnek néhaiak, akik éjszakánként szívesen 84. oldal

kirándulnának egyet, nappalra pedig, hogy ne háborgassa senki a nyugalmukat, szeretnék magukra zárni a kriptát. A tágas föld alatti teremben nem mozdult semmi, egyelőre minden egyszerű, hétköznapi kriptát sejtetett, ám Zorof is, Greggi is tudta, hogy ez nem sokáig marad így. Ezért mindketten a lehető legtávolabb szerettek volna kerülni a koporsóktól, tehát a kripta közepén telepedtek le. Alvásra persze nem gondolhattak, enni azonban igenis akartak, tehát elővették tarisznyájukból a kenyeret, szalonnát, hagymát, s nekiláttak egyszerű vacsorájuknak. - Nohát, barátom, eddig csak volt valahogy, de csak eddig. Szerinted hogyan tovább? - tudakolta Zorof véleményét az arrauta, miután megbirkózott az utolsó falattal is. A seregvezér vállat vont. - Majdcsak lesz valahogy. Ha nagyon sokat törtük volna a fejünket a jövőn, még most is ott kuporgunk valahol a Lápon és reszketve várnánk, mikor akadnak ránk Sirín seregének katonái. Mert még egyszer mondom, az üldözők előbb-utóbb a nyakunkra jönnek. A Lidércek követe talán már el is jutott a Hat Hatalom táborába, vagyis tudnak arról, hogy kijutottál a Lápról, s azt is elmondta a Lidérc, hogy csatlakoztam hozzád. Mármost attól igazán nem kell félnünk, hogy a hír hallatán azon nyomban összeállítják az üldöző csapatot... - Dehogynem. Hiszen ha tudnak mindenről... - Lassan a testtel, barátom. Te nem ismered a Hat Hatalom katonáinak gondolkodását. Kezdjük ott, hogy Sirín valószínűleg nincs a sereggel, s nincs ott a hat seregvezér sem, mert hát mindegyikünk egy-egy csapat élén téged üldöz. Nincs ott alvezér, sőt az alvezér alvezére sem, mert amikor Sirín kiadta a parancsot csapataink összeállítására, kifejezetten azt követelte, hogy a legvitézebbekből álljon össze a különítmény. Ezért joggal remélhetjük, hogy akik otthon maradtak, jó ideig meditálnak majd, szabad-e bármiféle újabb csapatot küldeni az egyik seregvezérük ellen, csak azért, mert egy undorító moszatemberke állítja, hogy a hatalmas Zorof árulóvá lett. Ez a feltételezés egyébként annyira hihetetlen, hogy lesz, aki Sirín cselére gyanakszik majd. Arra, hogy Félelem Fia próbára akarja tenni engedelmességüket, hisz a parancs az volt, hogy a seregvezérek vagy Sirín visszatértéig senki sem hagyhatja el a tábort. Előbb-utóbb persze mindenképpen tenniük kell valamit, de előtte ezerszer is megvitatják, mit is. Tudják, hogy Sirín szörnyű bosszút áll azon, aki engedetlen, de azon is, aki nem cselekszik, pedig kellett volna. Greggi kétkedve hallgatta Zorofot. - Tréfálsz velem, lovag? Egyszerűen nem tudom elhinni, hogy egy vezér úgy hagyja magára a seregét, hogy nem gondoskodik a parancsnoklásról. Hogy nem jelöli meg, ki dönthet helyette a távollétében. - Márpedig Sirín éppen ezt teszi, mert egyszerűen nem akarja, hogy valaki azt hihesse, megörökölheti a vezéri széket. De ez most mellékes, a fontos az, hogy nincs kijelölt helyettese, nincs, aki parancsot adhatna a többieknek. Ha pedig nincs, minden alacsonyabb rangú tiszt úgy érzi, joga és kötelessége beleszólni a döntésbe, 85. oldal

márpedig mennél többen vannak a döntnökök, annál lassabban születik meg a döntés. És még lassabban azért, mert mindegyikük retteg a következményektől. Ha az üldözésre szavaznak és tévednek, a büntetésük iszonyatos halál, de ugyanez akkor is, ha nem állítanak össze csapatot, nem eresztik rám, pedig azt kellett volna tenniük. Sirín olyan katonákat teremtett magának, akik parancsra vakon rohannak a halálba, de ha nem kapnak parancsot, a kisujjukat sem képesek megmozdítani. Nehéz az ilyenektől önálló döntést várni. Igaz, effélére nagyon ritkán van szükség. - Ezek szerint nem kell tartanunk az üldözőktől. - Ma még nem, tán holnap se, de valószínűleg a harmadik napon mégis elindul utánam a csapat. Tán üldözőket küldeni nem mernek, hátha utóbb kiderül, hogy a Lidérc hülyeségeket beszélt és magukra haragítják Sirínt meg engem is, tehát a csapat feladata bizonnyal "felderítés" lesz, azzal, hogy ha bebizonyosodik a bűnöm, azonnal eredjenek a nyomomba és aprítsanak miszlikbe. Ez a csapat majd lassan halad és óvatosan érdeklődik a Lidérceknél, tehát a háromnapos előnyünket vélhetőleg megtoldhatjuk még egy nappal. - Vagyis... - Vagyis egyetlen pillanattal sem! - csattant fel egy durva hang a terem végéből. A két beszélgető úgy ugrott fel, mint akit kígyó mart, s mire talpon termettek, Zorof kezében már ott villogott kivont szablyája. A sötét árny megindult feléjük, s két lépés után bekerült a Pellen-kristály támasztotta fénykörbe. - Szadar! - hördült fel Zorof, azután megismételte a nevet, most azonban nem döbbenettel, hanem gyűlölettel a hangjában. - Szadar! - Az bizony, Szadar. A gonosz Szadar. Vagy inkább a ravasz Szadar, az okos Szadar. Vesztettetek, vándorok! Túljártam az eszeteken és hamarosan lenyisszantom a fejeteket. Úgy bizony! És felkacagott, félelmetesen, majdhogynem vonyítva, mint egy prédára vadászó ordas. Greggi önkéntelenül is hátrahőkölt, Zorof viszont éppen ellenkezőleg, egy lépést tett Szadar felé. - Levágod a fejünket, mi? Szép terv, nem mondom, csak van egy kis bökkenő. Ha mi nem akarjuk, ugyan mit csinálsz? Te szájhős, csak nem gondolod, hogy egyszerre mindkettőnkkel képes lennél megküzdeni? - Kutyák kölyke, ne csaholj! Azt hiszed, egyedül vagyok? Te eszement szenilis vénember, hát már elfelejtetted, hogy tíz kiváló katona is elkísért az útra? Hamarosan megérkeznek és... - Ha megérkeznek. Csak hát attól tartok, el foglak keseríteni a szomorú hírrel, te féreg! Útban errefelé barátságosan elbeszélgettünk néhány undorító barátoddal, akik persze nagy boldogan belekóstoltak volna valamelyikünkbe, de nem tehették, mert fontosabb dolguk akadt. Vért szimatoltak, Sirín szolgája, tíz szívet akartak kitépni a helyéből tövestül, úgyhogy ezt a kettőt meghagyták nekünk. Tíz gonosz szívet, a te tíz harcosod szívét! Bevallom nem értettem, hol marad a tizenegyedik, de 86. oldal

gondolhattam volna. Gyávaságában persze, hogy éppen a vezérük búvik el a kriptában! - Azt hiszed, szerencsétlen, hogy elbújtam? Hát csak hidd, ha ettől nyugodtabban halsz meg, de azért elárulom, hogy miért találtatok itt. Rátok vártam, ocsmány kis összeesküvők! Megtaláltam a nyomaitokat és kicsit össze is zavarodtam, amikor egy ló helyett kettő jött elő a Lápról, ráadásul az egyik a Hat Hatalom seregéből való paripa. Reméltem, de nem voltam róla meggyőződve, hogy valaki a katonáid közül ide kíséri a fogoly arrautát, de gyorsan beláttam, hogy ez képtelenség. Ha ugyanis te, akit mindig érdeme szerint gyűlöltem, valami csoda folytán rátehetted volna a kezedet a Választottra, azonnal a táborba kíséred és még a látszatát is elkerülöd annak, hogy a győzelemben rajtad kívül bárkinek is része lehetett. De biztosat nem tudtam, csak gyanítottam, hogy valami áruló támadt, s most az kíséri tovább ezt a fattyút. Ezért nem eredtem a nyomotokba, ezért kerültem elétek, s ezért rejtőztem el, hogy kihallgassam, mik a menekülők tervei, s kilessem, melyik sakál merészelte elárulni Sirín Nagyurunkat! - Szép mese - gúnyolódott Zorof -, de sántít. Azt még tán elhiszem, hogy rátaláltál a nyomainkra, esetleg azt is, hogy félelmedben nem mertél utánunk lovagolni, de azt, hogy bármit is ki akartál lesni, egyáltalán nem. Hazudnak a szavaid, Szadar rabszolga! Azért vágtattál ide, mert remélted, hogy már itt találod tíz katonádat, s majd azokkal megvívatod a csatát. Te ugyan nem merészelsz harcolni még egy poloskával sem, annyira félted az ocsmány életedet! Csak nem akarod bemesélni nekünk azt is, hogy előre tudtad, ide fogunk jönni és nem valamelyik másik kriptában ütünk tanyát? - Szerencsétlen idióta, hát persze, hogy tudtam. Ez annyira biztos volt, hogy talán még te is rájöttél volna, ha a helyemben vagy. Még szép, hogy ide igyekeztetek! Aki csak kicsit is ismeri az Árnyak Birodalmát, tudhatja és a jelek szerint tudtad te is, hogy ezen a földön csak a Király Kriptája adhat menedéket a halandóknak, mert ide az Árnykirály hívása nélkül be nem teheti a lábát se kísértet, se vámpír, se zombi. Zorof ugyan most hallott először erről az uralkodói tilalomról, de ezt be nem ismerte volna semmi áron. Ellenben a lelke mélyén igencsak megörült a hírnek. Lehet, hogy ezúttal az Árnykirály parancsot ad majd katonáinak arra, hogy idebent is megtámadják a halandókat, de amíg ki nem adja ezt a parancsot, legalább nyugtuk lehet. - El kell ismernem - folytatta Szadar -, hogy a legnagyobb meglepetést a te felbukkanásod jelentette számomra, mert mindent inkább hittem volna, mint azt, hogy az első seregvezér hűtlen lehet a Félelem Fiához, de az is igaz, hogy most örömömben akár kísértetet is lehetne fogatni velem. Végre itt az alkalom, hogy a halálba küldjelek, te fennhéjázó disznó, és még a Nagyúr jutalmára is számíthatok érte. Megtiltotta nekünk, hogy a seregvezérek egymást gyilkolják, de a tilalom mostantól nem érvényes, egy árulót nem védi Sirín akarata. Azt is belátom, lenne számomra szebb befejezése is ennek a találkozásnak, mert semmit sem szeretnék jobban, mint foglyul ejteni téged és a Választottat, láncra verve cipelni Félelem Fia elé, de ezt most nemigen remélhetem. Ha a katonáim itt lennének, talán igen, de így 87. oldal

sem rossz a helyzet. Csak annyi a különbség, hogy valószínűleg nem fogjátok megadni magatokat, ezért kénytelen leszek mindkettőtöket átküldeni a másvilágra. - Féreg! - mordult rá Zorof. - Csak azért jártatod ennyit a mocskos szád, mert időt akarsz nyerni. Hátha mégis megérkeznek azok a remek katonáid?! Nem fognak jönni, elhiheted. Éppen szellemekkel, vámpírokkal és zombikkal tartanak baráti találkozót és az sem kizárt, hogy éppen étkezés előtt vannak. Ők lesznek a főfogás! Greggi jó ideje nem moccant, csak Szadart bámulta és olvasott a második seregvezér sötét gondolataiban. Most odaszólt Zorofnak, szándékkal fennhangon, hogy Szadart elbizonytalanítsa: - Nem a katonáit várja, azokról már lemondott, hanem az Árnykirályt és alattvalóit. Azért beszél annyit, mert szeretné megnyugtatni magát. Mert fél. Fél tőled, fél tőlem és nagyon fél a Királytól. - Micsoda?! - üvöltötte Szadar. – Még, hogy félek? Tőled kellene félnem, te pondró? Eltaposlak, mint egy gilisztát! Majd megmutatom én, ki fél itt!!! Ezzel feje fölé emelte pallosát és rikoltva a Választottra vetette magát. Fele úton kénytelen volt megtorpanni, mert elé penderült Zorof, szintén kivont karddal, tehát akár akarta Szadar, akár nem, harcba kellett szállnia az első seregvezérrel. Szadar sújtott, de a csapásra csapás felelt és a két penge szikrázva akaszkodott össze. Acél acélnak, izom izomnak feszült, s míg a pengék kötésben maradtak, ki-ki igyekezett testi erejével kerekedni a másik fölébe. Ezt azonban hosszú ideig egyik sem volt képes tartani, tehát lihegve erőlködtek, vicsorítottak egymásra, mint a veszett kutyák. Szadar unta el a dolgot először, s úgy döntött, alkalmazza régi, bevált szabadítós cselét. Váratlanul hátravetette magát, s ugyanekkor suhintott is kardjával, remélve, hogy ellenfele, aki nem számít rá, egyensúlyát veszítve belezuhan a fegyver hegyébe, ha pedig már felnyársalta magát, gyerekjáték lecsapni a fejét. Zorof azonban ismerte a trükköt, hisz talán ezerszer is összemérte már kardját Szadarral. Igaz, soha nem komolyan, csak úgy gyakorlásképpen, mégis volt ideje kiismerni ellenfele harcmodorát, megtanulni trükkjeit. Például most nekilódul majd és hatalmas csapásokat osztogatva próbálja sarokba szorítani őt. Hát rajta, áll elébe! Pontosan úgy történt, ahogy azt várta. Szadar irtózatos erejű csapásokat osztogatva hol jobbról, hol balról támadta Zorofot, s szorította egyre hátrébb ellenfelét, aki láthatólag egyre nehezebben tudott hárítani. Mire a túlsó fal közelébe értek, Szadar úgy gondolta, kellőképpen sikerült átvennie a kezdeményezést ahhoz, hogy végre bevesse híres cselét, a feltartott szúrással kombinált oldalvágást. Az eredmény minden esetben az kell legyen, hogy a penge hegye pontosan az ellenfél szívében áll meg, s mikor Szadar a mély sebből kirántja fegyverét, rettenetes erejű suhintással leválasztja a halott fejét a törzséről. A mozdulat meg is indult, ám éppen akkor, amikor a kardnak célba kellett volna találnia, döbbenten tapasztalta, hogy pengéjét ismét megkötötte ellenfelének fegyvere, s közben Zorof gúnyosan mosolyog. 88. oldal

- Hát soha nem kezdjük már el a komoly harcot? - nevetett az első seregvezér. - Azt hiszem, bemelegítésnek ennyi éppen elegendő. Megpördült, s miután kardja félkört írt le, pontosan az ellenkező irányból fenyegette Szadart, mint ahogy az logikus lett volna. Ezt a figurát viszont Szadar ismerte és egy oldal-fordulással, kardjának egyetlen mozdulatával el is hárította a fenyegetést. - Nem rossz, nem rossz, de van még ötletem! - rikoltotta Zorof. Vadul pörgetni kezdte maga előtt fegyverét, s így támadt ellenfelére. Az addig hátrált, míg tudott, azután hirtelen érezte, hogy háta a falnak feszül. Ebben a pillanatban már oldalt is vetette magát, s jól tette, hogy így tette. Zorof fegyverének éle pontosan ott hasított a kőfalba, ahol még egy tizedmásodperccel azelőtt Szadar nyaka meredezett. Így persze a vérözön helyett csupán szikraeső támadt, hozzá némi törmelék a falból. Szadar persze nem azért volt kiváló bajvívó, hogy egyszerűen csak a meneküléssel törődjön. Miközben oldalt vetődött, pontos rúgást vitt be Zorof bal térdére. Az arrauta védelmezője nagyot, fájdalmast kiáltott s bár nem roskadt a földre, annyira azért elveszítette egyensúlyát, hogy kiessen kezéből fegyvere és nagy ívben átrepüljön a helyiségen, jó távol a küzdőktől. Szadar csak erre várt. Hiába vetette magát Zorof azonnal elveszített fegyvere után, a gonosz bajnoka gyorsabbnak bizonyult, rátaposott a kard pengéjére. Zorof védtelenül, lefegyverezve maradt a harctéren, megadásnak azonban semmi jelét sem mutatta. Ellenkezőleg, inkább úgy festett, mintha támadásra készülne. - Mi lesz, Greggi? - küldött néma segélykérést partnerének. - Nem segítesz? - Várj. Érzem, hogy ébredezik az Árnykirály. Használd majd ki azt a pillanatot, amikor kikel a koporsóból. - És addig? Nem gondolod, hogy amíg várok, megöl ez az átkozott? - Várj! Szadar most éppen úgy kezdte pörgetni a kardját, mint nem sokkal korábban ellenfele, s a ringlispíl-figurát meg-megszakítva egyszer-egyszer nagyot döfött előre. Minden szúrást hangos kiáltással kísért és fel-felnevetett, amikor Zorof a szúrás elől hatalmas ugrásokkal próbált kitérni. Az első seregvezér egy alkalommal kicsi híján elkésett. Szadar kardja fájdalmas, bár jelentéktelen sebet ejtett mellkasán, s a vágás nyomában meleg patakocska indult el a föld felé. Szadar a vér láttán szinte eszét vesztette, s döntőnek szánt támadásra indult. Előredőlt, s kardját kopjaként tartva maga elé, villámsebesen rontott Zorofra. Ekkor azonban Greggi olyan mutatványt láthatott, amilyenben egyhamar nem lehet része. A seregvezér, aki sebesülése után megpróbált a lehető legmesszebb kerülni Szadartól, most váratlanul előrelendült. Vetett egy cigánykereket, majd egy erőteljes dobbantással a levegőbe ugrott, s egy szaltóval átvetette magát ellenfele fölött. Szadart meglepte az ugrás, de azért rohantában megkísérelt változtatni a támadás irányán. Felfelé suhintott kardjával, de a penge messze elkerülte Zorofot. Ellenben ennek a mozdulatnak egyenes következménye az lett, hogy Szadar elveszítette egyensúlyát és hatalmas döndüléssel végigvágódott a földön, egészen a falig csúszva a hátán. 89. oldal

Zorof a szaltót éppen elvesztett kardja mellett fejezte be, s mert talpára érkezett, villámsebesen fel is kapta a földről. Azonnal arra gondolt, hogy ráront tehetetlen ellenségére, ám ebben a pillanatban megszólalt mögötte egy síri hang. - Lám csak, lám, nem is szükséges kutatnunk ellenségeink után, maguk sétáltak be az oroszlán ketrecébe! Szadar, aki az Árnykirály megjelenésével időt nyert, most felugrott és rá-ripakodott a Királyra. - Itt vannak, és most meghal mindkettő! Én vágom le őket, a kísérteteidre meg a hókusz-pókuszaidra semmi szükségem! - Te vágod le őket? Méghogy te! Gurgulázó hang hallatszott, olyan, mint mikor valaki fogmosás után a száját öblögeti. Greggi először nem tudta hová tenni ezt a zajt, ám hamarosan rá kellett ébrednie, mit is hall igazából. Az Árnykirály nevetett! - Te akarod levágni őket?! Te, méghozzá nélkülünk, árnyak nélkül? Micsoda önhittség! Hát rajta, próbáld meg! De emlékezz, megjósoltam, hogy te vívod meg a csatát és veszíteni fogsz. Rajta, katona, harcolj! Világosan látom a homlokodon a Halál bélyegét. Emlékezz, halandó! Már holnaptól az alvezérem leszel az Árnyak Seregében! A torz alak ettől a pillanattól nem moccant, csak összefonta csontkarját foszladozó mellkasa előtt, s némán lebegett koporsója felett. Szadar kissé elbizonytalanodott a sötét jóslat hallatán, sőt, váratlanul az is eszébe jutott, ami annyira idegesítette, miközben a Választott nyomait kutatta. Eszébe jutott, hogy az Árnykirály, mikor hajnalban visszatért kriptájába, valami hasonlót mormogott, akkor is a Halál bélyegét emlegette, de Szadar épphogy csak félálomban hallotta azt a jóslatot, nem csoda tehát, ha valójában nem is emlékezett rá. Most viszont minden részletében megjelent előtte ez a hajnali pillanat, s majdnem elvesztette magabiztosságát. Ijedelmét ellensúlyozandó s magamagát bátorítandó Szadar felnevetett, ám ezt azonnal abba is hagyta. Talán a kripta hidege tette, de tény, hogy ez a gúnyosnak szánt kacagás inkább emlékeztetett egy reszketeg öregember csuklására, mint vérfagyasztó, magabiztos nevetésre. Szinte inkább Szadar rémítette meg vele önmagát, mint ő az ellenfeleit... Zorof pontosan tudta, hogy két ellenféllel, ráadásul akkor, amikor közülük az egyik maga az Árnykirály, egyszerűen képtelen lesz megbirkózni, s ezért a kísértetek urának felbukkanása már-már a kétségbeesésbe kergette, abban a pillanatban azonban, hogy a túlvilági lény félrevonult, ismét felágaskodott benne a harci vágy. - Na, te féreg, gyere csak, hadd tűzlek a kardom hegyére, mint egy gyűjtő a gombostűre egy bogarat! - süvöltötte és szélvészként rontott Szadarra. Ismét szikrákat szórtak az egymásnak csattanó pengék. Szadar jobbra cselezett és bal felől próbált ellenfelére súlytani, majd balról vágott, ám nem akárhogyan: Zorof bokáját vette célba. Az arrauta útitársát persze nem érte készületlenül a próbálkozás, amikor tehát lefelé csapott a kard, Zorof magasra ugrott, térdeit is jócskán felhúzta, 90. oldal

amiért is a penge elsuhant a talpa alatt. De még gyakorlatilag földet sem ért, máris átvette ellenfelétől a kezdeményezést. Igazából találomra indított el egy jobblábas rúgást, ám a kísérlet olyan sikeresnek bizonyult, hogy Szadar, akit éppen a gyomrán talált Zorof talpa, azonnal összecsuklott. Levegő után kapkodott, s kicsi híja volt, hogy földre nem ejtette fegyverét, végül azonban fajdalmát ki tudja honnan merített emberfeletti akarattal leküzdötte, s mihelyt lehuppant a kövezetre, azonnal balra vetette magát. Így Zorof kardja, amely halálos csapást mérni indult, Szadar teste helyett a márvány padozatba harapott. Sok kárt nem okozott ugyan a kőben, de élének nyoma belerágta magát vagy centinyi mélységben... Szadarnak ez a néhány pillanat bőséggel elegendőnek bizonyult arra, hogy talpon teremjen, s újra szorongatni kezdje ellenfelét. Megpróbálkozott még egyszer azzal a trükkel, amely egyszer már bevált, vagyis megkísérelte újólag leverni lábáról Zorofot, ezúttal azonban másképp igyekezett célt érni, nem a térdrúgással. Elsősorban is arra épített, hogy sikerül hamis biztonságba ringatni az első seregvezért, tehát rárontott ugyan, de szinte azonnal át is engedte neki a kezdeményezést. Zorof rettenetes erejű csapásai elől csak hátrált, hátrált, s úgy tűnt, aligha sokáig képes ellenállni ennek a támadásnak. Sőt, egyszerre a földre roskadt, s bár nagy nehezen hárított még két vágást, az szinte bizonyosnak látszott, hogy pillanatokon belül végzetes hibát követ el. Zorof már emelte is a szablyáját, s útnak is indította a végső, halálos vágást, Szadar azonban pontosan erre várt. Villámgyorsan előrecsusszant és jobb lába kaszáló mozdulatával bizonnyal sikerül is újra földre teríteni a másik harcost...de az már tudta, mire készüljön. A Választott, mihelyt Szadar gondolatban eldöntötte, hogyan támadjon, már tudta és természetesen néma üzenetben tudósította is erről Zorofot. A seregvezér tehát jó előre felkészülhetett a cselre, s abban a másodpercbe, ahogy Szadar lába mozdult, a színlelt vágás helyett szúrt, előre és lefelé, pontosan oda, ahová ellenségének lába éppen odaért. A kardhegy célba talált, bár nem egészen úgy, ahogy Zorof akarta. Szadar combja helyett lábszárát találta el, ráadásul úgy, hogy a fegyver elcsúszott, a lábszárcsont mentén hasított a bőrbe, s anélkül, hogy komolyabb sérülést okozott volna, megint csak a kőpadlónak koccanva állt meg. Persze a sérülés járt némi fájdalommal, de elviselhetetlennek mondani nem lehetett. Szadar mint a vad oroszlán üvöltött, ennek ellenére dühödten ugrott fel, s vetette magát ismét a harcba. Zorof arra számított, hogy a döféssel sikerül mozgásképtelenné tenni Szadart, ehhez képest váratlanul érte a kudarc. Így hát, amikor megint rátámadt ellenfele, kétségbeesetten menekülve, hátrálva próbált teret nyerni, a fejvesztett menekülés következtében azonban egyszerre egyensúlyát veszítette és megtette Szadarnak azt a szívességet, amit a második seregvezér nem volt képes elérni. Végigzuhant a márványpadlón, s Szadar nem azért volt nagy harcos, hogy kihagyja az ilyen lehetőségeket. Zorofnak nem maradt más választása, mint a menekülés, azonban valaki, aki a hátán fekszik, nem minden esetben képes arra, hogy gyorsan elszaladjon. 91. oldal

Szadar kardja lecsapott de Zorofnak sikerült a vágás elől oldalt vetődve kitérnie. Másodszor is. Meg harmadszor is...csak hát ezt a taktikát hosszú ideig követni a biztos halált jelenti, ellenben Zorofnak már az is maga volt a boldogság, hogy még mindig életben van. Ám a kétségbeesett menekülés közben még kétségbeesettebb üzeneteket küldözgetett Gregginek. Mindhiába. A Választott egyszerűen nem felelt rá. És nem azért, mert fel akarta áldozni társát. Párbajt vívott, halálos viadalt, az Árnyak Királyával csatázott. Attól a pillanattól, hogy előbukkant koporsójából a gonosz, olyan, emberi mértékkel ki nem fejezhető gyűlölet sugárzott a Választott felé, amely harapófogóba szorította az agyát, megpróbálta kifacsarni, megkínozni, arra kényszeríteni, hogy meneküljön, kétségbeesetten adja meg magát a kísértetfejedelem akaratának. A gyűlölet-sugár pillanatnyi megszakítás nélkül támadta Greggi agyát. - Reszkess, halandó! - sziszegte néma szavakkal a Király. - Meghalsz! Szomjazom a véredet és kiontom! Gyűlöllek és eltaposlak, te féreg! Rád uszítom seregemet és ízekre szaggatnak! Elátkozod a percet is, amikor a világra szült az a szuka, akit anyádnak nevezel! Lenyúzatom a bőrödet, kivájatom a szemedet! - Nevetséges vagy, hullák ura! - vágott vissza Greggi. - A Fény Ura az úr és tehetetlen vele szemben a te sereged, én pedig a Fény Urának szolgálatára esküdtem. Nem vagy képes tenni ellenem! - Meghalsz! Meghalsz és a te nevetséges urad nem véd meg semmitől! - Gyenge vagy, néhai! Az én uramhoz mérve szinte nem is létezel. Valakinek valóban félnie kell, de az éppen te vagy, nem én. - Valóban hiszed, semmi-lény? Jobban tennéd, ha várnál és rettegnél. Seregemet rendelem ide, most, azonnal elindulnak, hát csak bízz a csúszó-mászó uradban. Sikongatni fogsz rémületedben, zokogni kínodban! Ekkor történt, s Greggi a gondolati üzenetet értette is, hogy az Árnykirály szétsugározta parancsát birodalmában: "Minden alattvalóm azonnal hozzám!" Ez volt a pillanat, amikor megtorpant a kísértetek, vámpírok és zombik rohama Szadar tíz katonája ellen, ekkor menekült meg a pusztulástól Histas csapata. Olyan erővel csapott le az árnyak seregére a királyi parancs, hogy a győzelem küszöbén, a halandók életének megszerzése előtt visszavonult valamennyi, holott a gyilkolás parancsa mindenek felett kényszerítő parancs a holtak hadának. Ám még ennél is keményebb az uralkodó szava... "Hadaim, figyelmezzetek! - dörögte a hallhatatlan hang. - Nincs többé tilalom! Beléphettek a palotámba! Öljetek! Halál az Életre!" Zorof mindebből mit sem tudott, ám mert Greggi semmiféle gondolatüzenetre nem válaszolt, kénytelen volt tudomásul venni, hogy nem számíthat a Választott segítségére. Azt tette tehát, amit egyedül tehetett, harcolt tovább az életéért. Szadar közben úgy látta, eléggé elfárasztotta ellenfelét. Tehát érezte, az ölés pillanata jött el. Zorof egészen kiszolgáltatott helyzetben csupán arra képes, hogy jobbra-balra guruljon előtte, megpróbálja elkerülni a halálos kardcsapást. Mentené a 92. oldal

mocskos bőrét a kurafi, de mert neki, a hatalmas Szadarnak sokkal több az esze, mint ennek a két átkozottnak, perceken belül letörli őket a föld színéről! Nem is kell mást tennie, mint elaltatni ellenféle éberségét, s erre elegendő hat vágás. Előbb balra, s akkor ellenfele bizonnyal jobb féle hengeredik, majd jobbra, s akkor balra tér ki Zorof. Azután megismételni az egészet még kétszer, annyira, hogy Zorof már szinte automatikusan guruljon jobbra-balra. Azután jön a hetedik csapás, s az az utolsó is lesz. Ugyanoda méri majd, mint a hatodikat, s mert Zorof éppen oda fog "menekülni" a csapás elől, pontosan belegurul a vágásba. Szadarnak azonban most sem volt szerencséje. Az Árnykirály, miután magához szólította seregét, bezárta agyát, s nem ostromolta tovább gonoszságával a Választottat, így tehát Greggi lélegzethez jutott, s maradt ereje arra, hogy felfogja Szadar gondolatait. S persze a tervet azonnal továbbította Zorof agyába. - Vigyázz, lovag! - hangzott a néma üzenet. - A hatodik csapás után a hetediket ugyanoda irányítja! - Csakhogy végre válaszra méltatsz! - gondolta Zorof. - Akkor hamarosan bevégezzük a viadalt! Szadar előrelendült. Jobbra vágott, balra sújtott, azután ismét és ismét, ahogy előre elhatározta. Zorof talán a kelleténél kissé látványosabban gurulgatott el a csapások elől, de Szadar egészen megnyugodott. Most már biztosra vette, hogy bejön a csel. És eljött a hetedik csapás ideje. Szadar minden erejét összeszedte és óriási csapást indított volna el, ám Zorof egyszerűen megelőzte. Ahogy a kardot emelte ellenfele, az első seregvezér ahelyett, hogy megint megpróbált volna félregurulni, csak fél fordulatot tett, s ahogy a hasára érkezett, váratlanul hátrabökött a kardjával. A szablya éppen oda talált és úgy, ahogy azt Zorof remélte. Belehasított a második seregvezér húsába, átdöfte a gyomrát és továbbcsusszant, átmetszve a gerincoszlopot az ötödik és hatodik csigolya között, végül kivágott magának egy pengényi rést, s azon keresztül távozott Szadar testéből, csakhogy a hátán bukkant elő a kard hegye. Szadar döbbenten meredt a kardra. A sajátját lassan kihullajtotta egyre erőtlenebbé váló kezéből, s az, mint a végítélet harangja, óriásit csendülve zuhant a márványkövezetre. A testébe mélyedő penge mellett patakokban folyt ki a gonosz fekete vére, s Zorof, hogy elkerülje a mocskot, jókorát taszított az egyre inkább ránehezedő testen, s amikor érezte, hogy sikerült megszabadulnia a tehertől, végre feltápászkodott. Kirántotta kardját a holttestből és a földön heverő néhai seregvezér ruhájába törölte a pengét. Azután felüvöltött és jókorát ugrott, mert a már holtnak hitt Szadar teste összerándult, valahogyan négykézlábra sikerült vergődnie és hörögve vonszolta magát előre, az Árnykirály koporsója felé. - Hát sohasem pusztulsz el, átkozott?! - kiáltott fel az első seregvezér és újra csapásra emelte fegyverét. - Ne!!! - üvöltötte Greggi, de a kiáltás elkésett. A szablya szisszenve hasította a levegőt és iszonyatos erővel csapott le Szadar nyakára. A penge úgy metszette le a gonosz harcos fejét, mintha csak gabonát kaszálna. A szabaddá vált ütőérből vastag 93. oldal

sugárban lövellt ki a vér, de ezek után Zorof végre bizonyos lehetett abban, hogy ádáz ellenfele végleg távozott ebből az árnyékvilágból, egyenesen át egy másik, sokkal félelmetesebb árnybirodalomba, s még az sem zavarta, bár igazából irtózott a látványtól, hogy a megölt ellenfél szerteömlő vére szinte beterítette a kriptát. Az persze eszébe jutott, milyen furcsa átalakulás alanya, hiszen néhány nappal korábban még részegítő örömöt érzett volna a vértenger láttán, de igazából nem ért rá hosszan törni a fejét az új helyzeten. Hiszen csak az egyik, s nem is a veszélyesebb ellenféllel sikerült végeznie... Az Árnykirály gyűlölettől izzó gondolatai most úgy hasítottak a koponyájába, mint éles, kemény tőrszúrások. - A zombik szívják ki belőletek a velőt! Legyetek átkozottak! - rikoltották a gondolatok. - A Sátán van veletek! Megszöktök még a vérvarázs elől is! Kárhozzatok el! - Miféle varázst emlegetsz, kukacok királya? - próbált gúnyolódni Zorof, miután nagy nehezen erőt vett ijedtségén. - A vér! A kiontott vér varázsáról, te tudatlan féreg! Arról a vérről, amelyik a testedre fröccsen és minden cseppje forró ólommá változik. Vagy izzó acéllá. Átrágják magukat a cseppek a húsodon és beleeszik magukat a csontjaidba, a vér feloldja az izmaidat és a szabad akaratod pecsétjét, s ha egy vámpír igéző tekintetével találkozik a pillantásod, elveszel. Akkor, ha kárhozott lélek vére szennyezett be, nem menekít meg a gonosz lényektől sem a kereszt, sem az imádság. Az enyém lenne a véretek, az életetek és nem kellene arra várnom, mikor érkeznek már meg zombi katonáim, mikor szaggatnak benneteket apró cafatokra. - Szóval Szadar nem élt már, amikor megmozdult a teste! A te akaratod irányította dühöngött még utólag is Zorof. - Hiába vársz a seregedre, te világ szennye! A pokol mélységes fenekére juttatlak, még mielőtt bármelyik hullád a segítségedre siethetne! - Azt hiszed, te szerencsétlen fattyú?! - gurgulázta a Király. - Azt hiszed, áruló, hogy árthatsz nekem? Porszem vagy hozzám mérve és egy porszem tehetetlen a Holtak Királyával szemben! Tudd meg, szerencsétlen, én elpusztíthatatlan vagyok! Most már nem gúnyosan visszhangzott Zorof agyában az irtóztató lény szava, hanem zengett, dübörgött, fenyegetésével majdhogynem megdermesztette mindkét ellenfelét. - Nem árthatsz nekem, mert én nem vagyok se szellem, se vámpír, se zombi, mindhárom vagyok egyszerre. A kardod nem képes megsebezni, a penge átsiklik testemen, akárha ködöt vagdalnál. Nem tart vissza a kereszt sem és akkor is tovább létezem, ha a koponyámat kettéhasítod, mert egyszerre csak az egyik lényemmel vagy képes harcolni! Vesztettél, kutya kölyke! Készülj a rút halálra és alantas szolgám leszel a síron túl! Greggi mindez ideig éppen azon törte a fejét, hogyan lehetnek képesek legyőzni ezt a rettenetes lényt, most azonban villámként hasított belé a felismerés. - Magad okoztad saját vesztedet, szerencsétlen gonosz lélek. Addig kérkedtél, míg a kezünkbe adtad a fegyvereket, amelyekkel a pusztulásodat okozhatjuk. Nem értettem, miért hagytad magára a küzdelemben Szadart, nem értettem, miért vársz a 94. oldal

hadseregedre, amikor elegendő az erőd nem két, de akár kétszáz halandó meggyilkolásához is. Most már mindent tudok. Igaz, egyszerre vagy kísértet, vámpír és zombi, egyszerre rendelkezel mindhárom lény ártó hatalmával, de egyszerre tart is sakkban minden, ami ezeket a lényeket is riasztja. Nem harcoltál Szadar mellett, mert képtelen vagy áthatolni a Pellen-kristály fénykörén. Kísértetlényed nem engedi. Most megállítjuk vámpírságodat is! Zorof, tarts elé keresztet! Ahhoz pedig, hogy végleg elpusztulj, nem kell más, mint... - Ne!!! - sikoltott fel a Király. - Ne tegyétek, ha kedves az életetek! Ha én megsemmisülök, nincs hatalom, amely útját állhatná seregemnek. Kiadtam a parancsot, hogy öljenek meg benneteket, megengedtem, hogy belépjenek a kriptámba, nem menekülhettek! De ha megegyezünk, visszaparancsolom valamennyit és bántatlanul tovább lovagolhattok innen... - Hazudsz, átkozott! - ripakodott rá a Választott. - Látom minden sötét gondolatodat! Még mindig arra vársz, hogy megérkezzenek a rémeid és nekünk ne maradjon időnk leszámolni veled. Eszedben sincs kiereszteni a markodból! Rajta, Zorof, emeld elé a keresztet! Így! Most pedig... Elővonta kardját, amelyet indulása óta nem vett még a kezébe. Magasra emelte baljában a Pellen-kristályt, jobbjában pedig fegyverét és lesújtott az ocsmány koponyára. Azután mindketten a fejükhöz kaptak és fájdalmasan felkiáltottak. Belül, az agyuk mélyén mintha valaki tőrt forgatott volna meg, olyan rémületes fájdalommal visszhangzott a gonosz utolsó, halálos sikolya. Az Árnykirály rothadó testéből láng csapott ki, a csontváz egyik pillanatról a másikra porrá omlott, füstté vált, eloszlott a levegőben. Nem maradt utána még csipetnyi hamu sem. De nem maradt a Választott kezében sem, csupán kardjának markolata. A penge abban a pillanatban, ahogy kettészelte a rém koponyáját, éppúgy lángot vetett és semmivé olvadt, mint a kísértetek uralkodója. A vezér vesztét kísérő rettenetes sikolynak odakintről visszhangja kélt, s az egyre távolodó halálüvöltések jelezték, hogy az alattvalók követik vesztébe királyukat. Zorof a kripta ajtajához ugrott és kitárta, persze szorosan markolva fegyverét, számítva rá, hogy azonnal rátámad az elátkozott lelkek valamelyike. Nem támadt. Ehelyett ezer és ezer lángoló-hamvadó alak imbolygott a sírok között, de nem sokáig, mert éppúgy semmivé lettek, mint uralkodójuk, s követte lelkük a Pokolba vezető úton az Árnyak Királyát. Azután minden elcsendesedett, némaság és mozdulatlanság telepedett a sírkertre. Ebből a csendből azonban érezhetően hiányzott valami: eltűnt a gyűlölet, a gonoszság sűrű levegője, el a félelem is. Lehet, hogy nem örök időkre, most azonban jelét sem érezte a két vitéz. Greggi testéből, úgy érezte, elszállt minden erő. Lehuppant a márványpadlóra, s kiejtette kezéből a kardmarkolatot. Zorof mellé telepedett és bár megkönnyebbült sóhajjal jelezte, hogy végre vége a lidércnyomásnak, azt is tapasztalta, hogy kezelába reszket, mint a nyárfa levele, ha szél rázza az ágakat. 95. oldal

Percekig pihegtek, s meredtek maguk elé anélkül, hogy bármire is gondoltak volna, de egyszer minden megrázkódtatás hatását levetkőzi az ember. Zorof tehát, aki mégiscsak jobban hozzászokott az ilyen viadalokhoz, hamarosan annyira magához tért, hogy képes volt megszólalni. - Nézd csak, Greggi! A lovaink! Szerencsétlen állatok sokkal jobban rettegtek, mint amennyire mi képesek lehettünk egyáltalán. A paripák behúzódtak a kripta legtávolabbi sarkába, s még most is úgy lapultak a falhoz félelmükben, mintha bele akarnák préselni magukat. A seregvezér feltápászkodott, odavonszolta magát a két állathoz és óvatos mozdulatokkal simítgatta mindkettő busa fejét. Félt tőle, ha hirtelen mozdulatot tenne, még megbokrosodna valamelyik s fejvesztett menekülése közben halálra tapossa valamelyiküket. A lovak testének remegése lassan szűnt, s hamarosan mindkettő szuszogva hajtotta fejét a lovag vállára. Ha nem lenne lehetetlen tőlük, hát azt mondanánk, éppúgy törleszkedtek, mint ahogy azt a macskák teszik, ha dorombolásról nem is beszélhetünk. Lassan-lassan kikergette belőlük a rémület érzetét a simogató, biztonságot, védelmet ígérő embertenyér. - Ezt megúsztuk, barátom, pedig utólag bevallom neked, nem hittem volna - mondta Zorof, amikor visszabaktatott Greggi mellé. - Ha még két percig él az a szörnyeteg, sokkal rosszabbul alakultak volna a dolgok, mert a zombik majdnem elérték a kripta bejáratát. Sebaj, hála a Fény Urának, másképpen esett. Most viszont döntenünk kell, indulunk-e azonnal tovább vagy maradunk és pihenünk egyet. - Hát...nem hiszem, hogy most képes lennék útra kelni. - Akkor maradunk, mert egyelőre nem fenyeget újabb veszély. Alhatunk egy komolyabbat. - Jó, de hol? - Hol másutt, mint idebent? Nem tép a szél, nem áztat az eső, márpedig azt te is láthatod, hogy vihar van készülőben. Kísértetsirató fergeteg. - De ez...ez mégiscsak...egy izé...kripta! - Kripta? Csak volt kripta. Mostantól mindaddig, míg új kísértetkirály nem támad, egyszerű föld alatti menedék. Megüresedett lakás, amiben bárki meghúzódhat. Az előző bérlőt kitelepítettük, most tehát mi vagyunk a háziurak, akiknek joguk van az alvásra. De mielőbb, mert összeesem! Több szó nem esett köztük, s percek múltán csak két, egymással versengő hortyogás zavarta a kripta csendjét. Vagy még az sem, hiszen Zorof megmondta: nem kripta ez, csak üresen maradt főbérlet.

96. oldal

8. VINTOCS, A BÖLCS VEZÉR!

A Hat Hatalom táborában már jó ideje a káosz uralkodott. Nemhogy háborúra gondolt és készült volna a sereg, de arra sem, hogy egy táborban, ahol végül is nem heti sátorozásra, hanem katonai felkészülésre gyűltek a hadfiak, szóval egy ilyen helyen illendő lenne katonai fegyelemnek, rendnek és szervezettségnek legalább a nyomait felfedezni. Márpedig ehhez a felfedezéshez a legnagyobb és leghíresebb utazók tudománya is kevésnek bizonyulna. A katonák áradata reggeltől estig hullámzott a tábor két vége között s ott torpant meg, ahol csapra vert hordóra, netán egy csapatnyi markotányos nőre leltek, s végre kedvükre múlathatták az időt. Sirín rossz álmaiban sem gondolta volna, hogy az a hadsereg, amelyet a rettegés szorított acélkemény fegyelemre, pillanatok alatt képes a teljes szétesésig eljutni, s csupán annyi szükségeltetik hozzá, hogy vezér nélkül maradjon. A tévedésen azonban igazán nem csodálkozhat senki, hiszen a gonoszság csak egyetlen rendező elvet ismer, nevezetten a rettegés diktálta fegyelmet, s ha nincs a közelben a rettegés tárgya, semmivé foszlik az is. A hatalmas sereg vedelte a pálinkát hektószámra és hajszolta a feslett életű nőcskéket, akik leginkább csak azért menekültek, hogy utolérhessék őket. Az általános delírium, a megszakítás nélküli részeg kábulat felszabadította a szunnyadó gyűlöletet is. A Hat Hatalom seregei egyesültek ugyan Sirín akaratából, de a népek között élt a gyűlölet, alattomban működtek a gyilkos indulatok, mindaddig azonban, amíg a Félelem Fia tartotta rajtuk a szemét, a parázs fölött hamu fedte az ölés vágyát. A pálinka és a káosz most mintha elfújta volna ezt a takaróréteget, s a gyilkolás démona elszabadult. Egyre gyakrabban esett egymásnak egy-egy részeg csoportocska, s a korlátja vesztett vadállatok összecsapása után egyre több hulla maradt a vita színterén. A tetemeket ugyan eltakarították, de az elesettek barátai bosszút fogadtak, s az első adandó alkalommal újra kezdődött az öldöklés. Éjszaka sem panaszkodhatott senki eseménytelen órákra. Egy ideig létezett még valami, amit őrségnek is csúfolhatnánk, de sokkal inkább öldöső ügyeletet alkottak. Az alvók közül sokan nem is ébredtek fel többé, hála az őrök kitartó igyekezetének. Elmetszett nyakak, átdöfött szívek mutatták, nem tétlenkedtek, nagyon is keményen dolgoztak az éjszaka. Ám mert hamarosan megfordult a folyamat és az őrség tagjai kezdtek eltünedezni, az éjszakai strázsálást se merte már vállalni senki. Nem akadt hatalom, amely kézben tudta volna tartani a sereget, aki gátat emel a dühöngő gyilkolásnak, vagyis pontosan az történt, amit Zorof megjósolt - a had züllésnek indult. Pedig úgy nézett ki, létezik még a Hat Hatalom serege, hiszen minden hajnalon felrikoltott az ébresztőt jelző kürtszó és minden alkonyon eldalolta a harsona a takarodót, mindennek azonban szinte semmi értelme sem volt. Legfeljebb, ha annyi, hogy akit érdekelt, megtudhatta, a napnak melyik szakában issza le magát a sárga földig. Ez is valami a Homály földjén, mert ahová nem jut el a Nap fénye, ott 97. oldal

bizonytalan az idő is, márpedig ide, a táborba még a szokottnál is kevesebb jutott belőle, lévén, hogy Sirín hadai egy mély, hosszú szurdokban táboroztak. A rangidős tisztek minden ébresztő után összegyűltek az árván maradt vezéri sátorban és véget nem érő veszekedésbe kezdtek, eldöntendő, melyiküket illeti meg a seregvezérek és alvezérek távollétében a parancsnoklás joga, ám mindjük csakis önmagát látta alkalmasnak erre a tisztségre. a választás tehát egyre késett. Ölrekardra ugyan még nem mentek egymással, de annak a rettenetes pillanatnak is egyre közelgett az ideje. Márpedig ha a tisztek nyíltan támadnak egymásra, kitör a háború katonáik között is... Ám történt valami, ami megváltoztatta ezt a helyzetet. Egy este, amikor éppen a sokadik meddő vitát követően takarodót fújtak, s a tisztek szedelődzködni kezdtek volna, szétlebbent a sátor bejáratát takaró ponyva két szárnya és háttal bezuhant rajta az éppen őrt álló katona. Más alkalommal ezért a tiszteletlen behatolásért a fejét csapja le bármelyik tiszt, most azonban nem értek rá gondolkodni a függelemsértésen. Valamennyi döbbenten bámult oda, ahová a földön fekvő katona is meresztette a szemét, vagyis a sátor bejáratára. Sipákoló, zöld emberke lopakodott be, s állandóan azt visította: - Takarodjatok a közelemből, undorító emberfajzatok! Ne merészeljen hozzám érni a mocskos mancsával egyetlen bűzlő halandó se! Takarodjatok az utamból, Sirín kutyái! Minthogy pedig valóban senki sem próbálta megérinteni, azon egyszerű oknál fogva, mert kifejezetten undorodtak az elviselhetetlen bűzt árasztó moszatemberkétől, a Lápi Lidérc bántatlanul eljutott a sátor legtávolabbi zugába, s ott szembefordulva az emberekkel, idegesen leste, nem akarja-e valamelyik mégis a markába kaparintani. Még mindig nem akarta. - Vizet! - sipította visszataszító hangján, mintha bizony joga lett volna kiadni a parancsot bárkinek is. - Azonnal hozassatok sok-sok vizet, jó dagonyás vizet, ha nem akarjátok, hogy itt pusztuljak! - Fordulj fel! - vigyorgott az egyik tiszt, Oborod katonája, név szerint Jontus. Ugyan csak az ezredességig vitte, mégis hadvezérnek tituláltatta magát. - Ki a fenét érdekel, pusztulsz-e vagy sem? Hányingert kapok az olyan okádékoktól, mint te, hát dögölj meg minél hamarabb. Ki adott engedélyt, hogy a büdös patáiddal beszennyezd Sirín vezér sátrát?! - Ne ugass, Gonosz veszett kutyája! - replikázott a lidérc. - Ha én elpusztulok, megdöglesz te is, amikor visszatér Sirín Nagyúr. Ízekre tépet szét és még örülhetsz, ha nem lesz kínosabb a halálod! Hozass vizet és talán elfelejtem, hogy nem fogadtál úgy, mint hírhozó szövetségest. És talán Sirín Nagyúrnak sem jelentek a butaságodról semmit. Jontus vállat vont, éreztetve, mennyire hidegen hagyja a moszatvitéz fenyegetőzése, s hogy ő bizony a kisujját sem hajlandó megmozdítani ezért az ocsmány manóért. Nem így a Zorof seregéből való Abgas, aki, mint valamennyi zoronita, a Hat Hatalom seregében legalább kétszer fegyelmezettebb és tízszer okosabb volt a 98. oldal

többinél. Ezeket a harcosokat az első seregvezér kegyetlen kiképzésnek vetette alá, de a vakon engedelmeskedő katonát soha nem becsülte semmire, tehát megtanította valamennyit arra is, hogy képes legyen a szükségben önállóan dönteni, ha kell, akár a kiadott paranccsal ellentétesen is. Zorof gondolkodó katonákat nevelt, s közülük is kiemelkedett a fiatal harcos, Abgas ezredes. Gyanította, nem történhetett kis dolog, ha egy mocsárlakó, aki gyűlöli a halandókat és képtelen hosszabb ideig életben maradni a pocsolyái nélkül, mégis felkerekedett és behatolt a táborba, vállalva az életveszélyt is. Elegendő egy melegvérű véletlen érintése, s máris elveszett. Abgas tehát, még ha az undor azt diktálta is, hogy hagyja veszni, elfonnyadni a lidércet, beszólította az őrt (aki közben már kikúszott a parancsnokok közül) és utasította, hogy hozzon valamelyik pocsolyából egy veder poshadt, békanyálas vizet. Mindaddig, míg a parancsot nem teljesítette, s oda nem került a víz, a lidérc nem moccant, nem is nyikkant egyet sem, pedig az egész napos pálinkavedeléstől félig már elázott tisztek gúnyos szitkok özönét zúdították a fejére. Ellenben mikor végre belemerülhetett szeretett, ocsmányságokkal teli sárfürdőjébe, rögtön megeredt a nyelve. - Vízagyú mocskos férgek, most már fogjátok be a pofátokat és halljátok, hogyan bukott el az első seregvezéretek, hogyan semmisült meg mind a tíz katonája és hogyan halad a célja felé az a kurafi, akit ti Választottnak neveztek. Úgy gyalogolt át a Lápon, mint a pusztító fergeteg, s nem tért tévútra, egyszer sem tévesztette el a helyes irányt. Elpusztította a mi urunkat, a Lápi Lidérckirályt és elvette Zorof vezér eszét. Magához édesgette és a seregvezéretek mellé szegődött. Most már társa van az arrautának, védelmezője, aki Szadar vezér és az Árnyak ellen vezette őt. - Hazudsz, mocsok! - üvöltötte Abgas és fenyegetően indult meg a zöld manó felé. Zorof Nagyurat árulónak merészelted nevezni! Torkodra forrasztom a szót, ha meg mered ismételni ezt az ocsmányságot! - Lassan a testtel, Abgas! - emelkedett fel egyszerre három tiszt is, hogy útját állja a dühében tajtékzó katonának. Azok hárman, név szerint a Kipkolo seregéből való Rumfur, a Tardum hadához tartozó Uzof és Bukruf úr ezredese Zinzen örömmel szálltak szembe Abgassal, s még nagyobb boldogsággal fogadták, hogy itt az alkalom megszabadulni egyik vetélytársuktól. Ha Zorof áruló, és miért hazudna a lidérc, tehát áruló is, Abgas kiesik a vezéri posztra pályázók közül. Ha az úr megbízhatatlan, szolgájában sem bízik senki. Ezt gondolta Jontus is, s vigyorogva fordult a lidérc felé. - Folytasd, Lidércek Követe. Senki nem emelhet kezet rád, mert aki azt tenné, számíthat rá, hogy levágjuk, mint egy disznót! A többiek persze nyomban morgolódni kezdtek, hogy mit képzel magáról Jontus, hogyan merészel a nevükben fenyegetőzni meg mindenféle irtóztató moszattestű törpéknek ígérgetni, mintha éppenséggel ő lenne itt a vezér, miközben gyengeelméjű, tökkelütött ökör, de igazán szólni nem akart senki. A vezérkedési vitát ráérnek majd reggel folytatni, most fontosabbak a hírek. - Tehát ott tartottunk - vette át a szót Rumfur -, hogy Zorof árulóvá lett. 99. oldal

- A Választott legyőzte őt de meghagyta az életét, sőt, meg is mentette. Ha ki nem húzza a mocsárból, régen ott rothadna abban a csodálatosan meleg, lágy iszapban...és Zorof megesküdött az arrautának, hogy ezentúl csak őt és a Fény Urát szolgálja. Együtt menekültek ki a Lápról. - Aztán? - Aztán? Mi van aztán? Aztán új királyt választottunk, ő pedig elküldött engem erre az átkozott útra, hogy mindenről beszámoljak Sirín Nagyúrnak. Hol van Ő? - Ahhoz aztán végképp semmi köze egy kis zöld förtelemnek - vigyorogta Jontus, miközben azon törte a fejét, az új helyzetet miképpen tudná a maga javára fordítani és végre megszerezni a vezéri pálcát. - Aszondom, kapsz még két veder mocskot a nyakad közé, és mars vissza a pocsolyádba, vissza a gusztustalan mocsaradba, amíg meg nem gondoljuk magunkat. Mert esetleg még meggondolhatjuk. Miután elvinnyogtál nekünk mindent, ami egyáltalán érdekelhet bennünket, eszünkbe juthat eljátszogatni veled. Imádom a látványt, amikor szörnyszülöttek zsugorodnak össze, hát húzd meg magad, különben megfoglak! És váratlan mozdulatot tett a zöld figura felé. A lidérc felvisított és villámgyorsan a kijárathoz szökkent. Aztán megfordult és gyűlölködő pillantást lövellve a röhögő tisztekre, azt rikácsolta: - Vesszetek meg, ahányan csak vagytok! Pusztulni fogtok, mert a Választott legyőz mindenkit. Rettegjetek hát! És kiköpve egy sárkupacot, éppen a felé mozduló Jontus képébe, kisurrant, beleveszve az éj sötétjébe. Jontus szitkozódva törölgette arcából a büdös nyállal kevert ocsmányságot és ha a lidérc netán a közelben marad, biztosan eléri a végzete. Így azonban dühe csak a többiek ellen fordulhatott, akiket persze végtelenül szórakoztatott társuk megaláztatása. - Röhögjetek csak, barmok! Úgyse sokáig röhöghettek! - kiabálta és rázta feléjük az öklét. - Kutyaszorítóban vagyunk, csak az a primitív agyatok még nem fogta fel. - Mit kellene felfognunk? - gúnyolódott Rumfur. - Zorof mocskos áruló, a Választott átjutott a Lápon. Ennyi. - Ennyi? Neked is csak ennyi, Uzof? És neked is, Zinzen? A megszólítottak, akik eddig tele pofával röhögtek, most hirtelen abbahagyták és aggodalmas pillantásokat váltottak. - Igazad van, Jontus, rohadt egy helyzet - mormogta Zinzen. - Na de miféle helyzet? - csodálkozott Uzof. - Megmagyarázná valaki? - Csak az - suttogta Zinzen -, hogy nem tudom, mit is kellene most tennünk. - A fenét nem tudjuk! - dühöngött Rumfur. - A fenét nem! Össze kell állítani egy csapatot és a nyomába kell küldenünk az arrautának és annak a mocskos áruló Zorofnak! - Igen. Csak éppen van egy bökkenő - vetette ellent Jontus. - Ki vezesse az üldöző csapatot? Mert valakinek vezetnie kell, ugyebár. - Úgy valahogy - morogta Uzof, aki lassanként megértette, mi a baj és mi lehet hamarosan a vita tárgya. - De ha valamelyikünk útra kelne, a többiek elhalásszák 100. oldal

előle a vezéri posztot! Arra aztán ne számítsatok, hogy én hajlandó leszek elmenni! Azt aztán nem! - Én sem! - tódította Rumfur és ugyanezt hangoztatta a másik három is. Abgas ellenben máson törte a fejét. - Majd vezetem én azt a csapatot! - közölte és már fordult is, mint aki ebben a pillanatban indulna is. - Hülyének nézel minket, Abgas? - vigyorgott gúnyosan Jontus. - Ha valaki, hát te, Zorof embere, semmiképpen sem lehetsz üldöző. Még hogy te! Persze, hogy úgy vezetnéd azt a bandát, hogy a vezéred egérutat tudjon nyerni! - Ne merészeld... - De bizony, hogy merészelem! Az áruló katonája maga is könnyen válik árulóvá. - Na de ha egyikünk sem akar menni, Abgas meg nem mehet, mit csináljunk? morfondírozott Rumfur. - Hacsak...igen, hacsak...hacsak mindannyian nem megyünk! Ez az, ezt kell tennünk! Ha mindegyikünk megy, hát senki sem foglalhatja el a vezéri posztot, míg a többi távol van! - Ó, nagy gondolat! Ez aztán a megoldás! - vicsorgott Uzof. - És persze amíg mi üldözzük a kurafit és lessük egymást, nehogy valaki is a többiek fölé kerekedjen, a mi szeretett Abgasunk, az áruló embere itt marad és egyszerűen átveszi a seregek parancsnoklását. Szép kilátások, mondhatom! - Arról nem is szólva, hogy ezzel még csak a problémák egy részét oldjuk meg folytatta a gondolatot Zinzen. - Mert azt még megakadályozhatjuk, hogy Abgas ilyen árulást kövessen el, magunkkal visszük, persze fegyvertelenül és kész. Viszont akkor is vezér kell a Hat Hatalom élére. Ki lehetne az? Csakis közülünk valaki, ez nem is vitás... Itt aztán el is apadt a bölcsességek folyama, tehát némán, komoran várta mindegyik, hátha a másiknak használható ötlete támad. Végül az áruló katonája, Abgas szólalt meg. - Arra persze senki sem gondol, hogy ez a zöld förtelem hazudott! - Véded a vezéredet, mi? Nem csinálod okosan, Abgas fiam! - tódította Jontus. Már miért hazudott volna? Ezek az ocsmányságok gyűlölik a szárazföldet, ki nem mozdulnak a dagonyájukból, csak ha feltétlenül ki kell mozdulniuk. Tehát csakis az magyarázhatja a megjelenését, hogy valami nagy horderejű dolog történt, valami, amiről mindenképpen hírt kellett kapjon Sirín Nagyúr. Zorof árulása pontosan ilyen eset. Azt meg végképp nem hiszem, hogy a mocsárlakók hazugsággal merészelnék traktálni a Félelem Fiát, mert tudhatják, hogy vezérünk dühében kiszárítaná a Lápot és megdöglene valamennyi zöld undorka. - Gondold csak át még egyszer, Jontus - folytatta Abgas. - Nem azt mondtam, hogy csak úgy hazudozni támadt kedvük a Lidérceknek, ettől azonban még igenis hazudhatnak. - Hogyan? - Hogyan? Parancsra. Igen, parancsra, s ha igaz, ilyen parancsot csak egyvalaki adhat nekik, Sirín Nagyúr. - Badarság! S aztán miért adna ilyen parancsot? 101. oldal

- Mondjuk, mert próbára akarja tenni a katonáit. Tudjátok, hogyan szól az általános parancs? Ha Sirín nagyúr eltávozik, mindaddig, míg vissza nem tér, senki nem hagyhatja el a tábort. Lehetséges, hogy a mi urunk próbára akarja tenni az engedelmességünket, kíváncsi, ellene merünk-e szegülni akaratának. Ha pedig ez így van és egy hazugság elegendő az engedetlenségre, iszonyatos lesz a megtorlás. Ezen mindannyian elgondolkodtak. - Igaza lehet Abgasnak! - mondta végül Rumfur. - Nagyon is valószínűtlen mesét adott elő nekünk a zöld disznó. Már azt se nagyon hihetjük el, hogy Zorof seregvezért legyőzte holmi arrauta féreg, azt meg képtelenség hinni, hogy éppen ő, Sirín Nagyúr első vezére árulóvá válhat. De meg azt a képtelenséget is elhittük egy pillanatra, hogy nem csupán Zorof vezért, de még tíz katonáját is legyőzte az a Választott! Nevetséges! Tíz vitéz katona és a százzal is felérő Zorof ellenében egyetlenegy nyápic arrauta és mi elhittük, hogy...hát ez tényleg nevetséges! Az igazság Abgas szavaiban keresendő, vagyis Sirín Nagyúr próbatétel elé állított minket. Néhány közülünk nem állta volna meg ezt a próbát...ugyebár, Jontus?! - Lassan a testtel, te szemét! Nem sokkal ezelőtt még te is mocskos árulónak tituláltad Zorof vezért! - Én?! Még hogy én! Elvesztetted az eszedet, Jontus úrfi! Bizony éppen te voltál az, aki nagy hangon gyaláztad Zorof urat, de sem nekem, sem a többieknek nem hagyta el a szánkat ilyesmi. Igaz, mindenki emlékezett még Rumfur gyalázkodásaira, de emlékeztek arra is, hogy ők sem maradtak ki belőle, s most Rumfur kimondatlanul is szövetséget ajánlott mindnek a feledésre, igaz, egyúttal Jontus feláldozására is. S mert Jontust ki-ki ugyanannyira gyűlölte, mint bármely másik riválisát, inkább hallgattak és ezzel Rumfur mellé álltak. Jontus tisztán látta, hogy mire megy ki a játék. Ezt a menetet, ha el nem is veszítette, de igen rossz pozícióban végezné. Valahogyan vissza kell csepegtetni a többiekbe a kételyt, ám most ellenkező előjellel. Higgyék el, hogy Zorof mégiscsak lehet áruló, s a mocsári lidérc mégsem biztosan Sirín csapdájának eszköze. - Mondtam ugye, hogy kutyaszorítóba kerültünk! - folytatta anélkül, hogy vitába szállt volna Rumfur szavaival. - Mert nem lehetünk biztosak benne, mi az igazság. Lehet, hogy próbatételről van szó, s akkor helyes, ha senki nem mozdul a táborból, már ha nem akarja Félelem Fia haragját a fejére vonni. Ha viszont mégis igazat mondott a Lidérc, s ez valószínűtlen ugyan, mégsem lehetetlen, akkor Sirín Nagyúr elvárná tőlünk, hogy azonnal eresszünk a nyomába egy üldöző csapatot és öljük le Zorof vezért és az arrautát is. Ha pedig nem indul útnak a csapat, pedig kellett volna, mi valamennyien a halál fiai vagyunk, mert a Nagyúr haragja iszonyatos lesz. Most mondja meg valaki, mit tegyünk? Senki nem szólt semmit, mert nem is szólhatott. Az egymás mellett elsorolt két, ellentmondó lehetőség szörnyű zavarba hozta a tiszteket. - Mi lesz? - mordult rájuk Jontus. - Most járjon a pofátok! Döntsön már valaki! Legyen mersze annak, aki a sereget vezetni akarja, mert az igazi vezért a döntései jelölik meg. Könnyű kushadni, lapulni, várni, míg valaki határoz és még könnyebb 102. oldal

utólag a szemére lobbantani, ha rosszul döntött! Most beszélj, Rumfur és ne akkor, amikor gyalázkodni kell! Rajta, jöjjön már az a döntés! Most majd felírom, ki mit határozott és én fogom a szemére vetni, ha rossz volt az ötlete! - Kígyó! - sziszegte Zinzen. - Aki hibázik, ezt te is nagyon jól tudod, Sirín vezérnél aláírta a saját halálos ítéletét! Csodálod, hogy nem szól senki egy szót sem? Eddig te voltál a leghangosabb, te akartad legjobban a vezéri hatalmat, hát dönts most is te! De nem mered, persze, hogy nem! Szívesen parancsolgatnál, ha csak ez lenne a feladatod, de azt, hogy felelősséget is vállalj, azt már nem, ugye? Jó ideig megint hallgatott valamennyi és nem kis rosszindulattal méregették egymást. - Figyeljetek rám és lehet, hogy hasznos lesz, amit javasolok - vette át a szót Abgas. - Ne döntsünk most, várjunk néhány napot. - Hülyeség! Mire várjunk? - Például egy új hírre. Ha a Választott elhagyta a Lápot, most bizonnyal az Árnyak Birodalmában járhat, s onnan, tudjuk jól, egyszerűen nincs menekvés. Ha pedig legyőzik őt a kísértetek, netán Szadar vezér és katonái veszik a vérét, úgyis futár érkezik tőlük. Persze az is lehet, és én ezt remélem, hogy helyettük Zorof úr hírnöke jelentkezik, közölve a győzelmünk hírét. - Jó, jó, de ha minden igaz és ráadásul a Választott meg Zorof az Árny-királyságban is győz? Ha nem kapunk sehonnan semmiféle újabb üzenetet? - akadékoskodott Rumfur. - Képtelenség! Ha a Választott átjutott is az Árnykirályságon, hírhozó akkor is érkezik majd. Lehet, hogy Szadar katonája, de lehet, hogy kísértet-harcos tudósít róla, mi és hogyan történt, s hogy Zorof Nagyúr valóban az arrautával tart-e. S ha mondjuk, három nap múltán sem jő hozzánk követ, mindenképpen összeállítjuk és útjára küldjük az üldöző csapatot. Akkor ugyanis már hinnünk kell, hogy a Választott valami csoda folytán mindenkit lebírt. - Helyes! - Jó gondolat! - Elfogadjuk! Ha nem történik semmi, három nap múlva eldöntjük, ki maradjon, és ki menjen! Ezzel a tanácskozás véget is ért anélkül, hogy valódi döntést hozott volna, ráadásul mindannyian abban a hitben távoztak, hogy bölcs határozat született, vagyis igencsak elégedettek lehetnek önmagukkal. A legelégedettebb pedig éppen Abgas volt, Zorof katonája, csakhogy egészen másként, mint azt a többiek hihették volna. Az ezredes nem tartozott ugyan az első seregvezér bizalmasai közé, bár ennek elsősorban fiatalsága, s nem érdemtelensége volt az oka, de néhányszor már tagja lehetett a Lápra menesztett küldöttségnek, s így kellőképpen ismerte a Lidércek természetét. S mert ismerte, tudta azt is, hogy ura valóban a Választott mellé szegődött. Forgatta ugyan a szavakat, s sikerrel vezette félre a többi tisztet, de közben teljes bizonyossággal látta, hogy a zöld moszat lényecske nem hazudhatott. Nem, mert ezek a Lidércek azonnal elárulják magukat, ha füllentésre vetemednek. A hazugság izgalomba hozza őket, ettől pedig melegedni 103. oldal

kezdenek, testük kékes villódzásba fog, s ha azonnal nem hűtik le magukat egy pocsolyában, pillanatok alatt felforrnak és párává foszlanak. A Lidércfutár ugyan hűtődzködött egyet, de csak úgy a szokásos módon, elsősorban azért, mert hosszú ideig tartózkodott távol szeretett pocsolyáitól. Hazugságra utaló kékes villódzásnak, gyors felmelegedésnek jelét sem mutatta, tehát nem hazudott. Ha pedig nem hazudott, Abgas szeretett vezére szakított a gonosz hatalmakkal, szembefordult a kegyetlen Sirínnel és valóban a Fény Urát választotta. S mert Abgas rajongott vezéréért, s biztosan tudta, Zorof semmit nem tesz alapos ok nélkül, rögtön azon kezdte törni a fejét, hogyan is segíthetné vezére terveit innen, a távolból. A három napos haladék maga a diadal! Tény, hogy az új helyzet kissé bizonytalanná tette az ezredest. Születése óta azt sulykolták belé, hogy ádáz, engesztelhetetlen gyűlöletet érezzen már az arrauta szó hallatán is, s hogy a Hat Hatalom gonosz erőit kell szolgálnia akár az élete árán is, de ugyanennyire fontos, hogy a zoroniták fia, s így feltétlen engedelmességgel tartozik seregvezérének, a mindenkori Zorofnak. Annak az úrnak, aki a seregvezéri kardot örökli, s akit a zoroniták népe elfogad urának. Ettől a pillanattól kezdve a kiválasztott vezér neve Zorof, bárhogyan is neveztetett annak előtte, s alattvalóinak kötelessége valamennyi döntését gondolkodás és ellenvetés nélkül elfogadni. Ha most a Nagyúr úgy határozott, hogy helye a Választott mellett van, s hogy a Fény Urát kell szolgálnia, a döntés erre kötelezi valamennyi katonáját is. Tehát Abgas mostantól szintén a Fény Urának alattvalója... A gondolat először kicsit nyomasztotta, de önmaga számára is hihetetlenül gyorsan sikerült megbarátkoznia ezzel az új helyzettel, sőt, szinte egyik pillanatról a másikra undorodni kezdett mindenkitől, aki a Gonosz szolgálatába szegődött. S hirtelen ráébredt arra is, hogy a Hat Hatalom seregeinek egybegyűjtése mennyire felesleges, értelmetlen lépés volt. Persze addig, amíg Sirín a Választott útjáról nem értesült, amíg nem tudta, hogy valaki elindult megszerezni a Kardot, a had felállítása hasznosnak látszott, mi több, a sereg elindulhatott volna mindent legázoló hódító útjára, de most már semmi szükség erre a csürhére. A Hat Hatalom katonái áldott tudatlanságban éltek, s egyetlen harcos se hallott soha arról a kudarcról, amely az arrauta győzelemmel, a Kard elvesztésével sújtotta a Homály seregeit, a zoroniták azonban nem feledték a történteket. Igaz, nem is emlékeztek rá szívesen, mégis tudtak róla, sőt félelemmel várták is a pillanatot, amikor valahonnan előkerül a rettegett Kard, s életre kél a legenda. S most, hogy ez megtörtént, már nem a népek legázolása, csak egyetlen katona, a Választott meggyilkolása volt az, amitől a győzelem vagy bukás volt remélhető. Ha sikerül, soha többé nem kell tartania a Félelem Ura szolgáinak attól, hogy legyőzetnek, míg ha nem, felesleges próbálkozni bármiféle háborúskodással. Tehát a helyzet kulcsa maga a Választott, s bár még ezer veszéllyel kell megküzdenie, Abgas szerint a legnagyobbat már lebírta. Az ezredes szerint, ha van legyőzhetetlen katona, az éppen a zoroniták vezére, ehhez képest bármi más is kevesebb, mint gyerekjáték. S most, hogy Zorof a Választott mellé szegődött, Abgas megítélése szerint vígan 104. oldal

átlovagol az a kettő minden birodalmon, s legfeljebb a végső összecsapás kimenetele lehet kétes, az, hogy Sirínnel szemben elég lesz-e az erejük. - Nem mondom - gondolta Abgas -, ott vannak a kígyók, sárkányok és még egy csomó olyan birodalom, ahol Zorof Nagyúr soha nem járt, közben a többi seregvezér jól ismeri őket, de a Fény Ura megsegíti a bátor harcosokat. Mindegy, úgyis a végső összecsapásnál dől el minden, abba azonban nem szólhat bele semmiféle sereg, akár egy, akár Hat Hatalomé is az a sereg. Mi következik ebből? Az, hogy a sereg mindvégig itt fog állomásozni, s mikor a nagy küzdelem véget ért, eldől, kié a győzelem. Ha Siríné, nem marad más lehetőség, mint a vak engedelmesség, ha ellenben a Választotté és Zorofé, még mindig előfordulhat, hogy a seregek egymásnak rontanak, megint harc tör ki a vezérletért. Erre is fel kell készülni, vagyis... Vagyis neki, a Zorof távollétében rangidős tisztnek csak az lehet a feladata, hogy vigyázzon katonáira, megtartsa a hadi fegyelmet és megpróbálja óvatosan felkészíteni a zoronitákat arra, hogy nem a Gonoszt kell a jövőben szolgálniuk. Most, hogy ilyen alaposan végiggondolta a helyzetét és teendőit, s mérlegelte a lehetséges végkifejletet is, Abgas megnyugodott. Hiszen többé nem érheti meglepetés, a lehetséges történések mindegyikét számításba vette. Kivéve azt az egyet, amit Sirín és a Választott, de még a Félelem Ura sem, vagyis azt, hogy a legendák sem mindig mondanak igazat, márpedig a mondákat kivéve egyáltalán nincs semmiféle bizonyíték arra, hogy valóban létezik, és ha létezik, valódi hatalommal bír a Végtelen Béke Kardja. S az őrmester azt is feledte, hogy nem Sirín az igazi ellenfél, ő csupán a testet öltött Gonosz. Ám ha pusztulna is, ott az atyja, az eredendő rossz, a testetlen rettenet, ott a Félelem Ura, akit halandó legyőzni semmiképpen se lehet képes...minderre azonban Abgas nem gondolt, s így nyugodtan hajtotta álomra a fejét. Ha mégis eszébe jut, hát lázálmai támadnak. Eltelt a három nap, s a harmadik estén a hat tiszt ismét ott várakozott a vezéri sátorban. Így történt persze ez mindhárom várakozásra kijelölt napon is, de hiába, a futár, hírhozó csak nem akart megérkezni sem az Árnyak Birodalmából, sem Szadar vezértől. Ahogy pedig múltak az órák, úgy ágaskodott bennük egyre magasabbra a félelem és a tehetetlen düh. Most már világosan látták, az lett volna a helyes, ha a Lidérc-hírnök jelentése után rögvest üldöző csapatot indítanak útnak, s tartottak tőle, hogy ha a késlekedésnek hírét veszi Sirín, rettenetesen megbűnhődnek mindezért. Ámde ha egyszer elhatározták és közösen határozták el, meddig várakoznak, egyikük sem merte (vagy például Abgas esetét szemlélve nem is akarta) megváltoztatni az időpontot. Mert sose lehessen tudni, hátha éppen az utolsó pillanatban érkezik meg az a hírnök... ...aki persze nem érkezett, s bár eltökélt szándéka volt valamennyi tisztnek, hogy éjfélig nem döntenek, az esetleges kudarcért máris okolni kezdték egymást, s ahogy az várható volt, elsősorban azt az Abgast, aki a várakozást javasolta.

105. oldal

- Miatta késlekedtünk! - acsarkodott Jontus. - Mi hülyék meg hallgattunk rá, holott láthattuk volna, hogy nem akar mást, mint akadályozni annak az átkozott vezérének az üldözését! - Így igaz! Abgas is áruló! Ő is Sirín Nagyúr ellen támadt! - tódította Zinzen. Elárulta a Félelem Fiát! - Ostobák! Hogyan is lehetne szembeszállni a hatalmas Sirínnel? Egyszerű katona létemre hogyan tehettem volna ilyet? Ha képes lennék rá, már régóta én lennék a vezér! - Halljátok?! Újabb árulás! - kiabált Uzof, aki nem szeretett volna kimaradni az Abgas-gyalázásból. - Már a vezéri posztra tör! Nem elég, hogy megakadályozta az áruló üldözését! - Úgy gondolod, ezredes? Éppenséggel ti vagytok azok, akik meggondolatlanul ellene szegültetek volna a Nagy Sirín parancsának és vezéri utasítása nélkül akartatok katonákat küldeni a táboron kívülre! - Ocsmány áruló! Nem átallsz hazugságokkal előhozakodni? A mondatok hallatán mindenki elnémult. Nem különleges tartalma miatt, hanem azért, mert nem akárki szájából hangzottak a szavak. Vintocs szólalt meg, Szadar ezredese, az a férfiú, aki hónapszám legfeljebb, ha egy-két szócskát hallatott. Bólogatott vagy rosszallóan rázta a fejét, arra azonban évek óta nem volt példa, hogy egyszerre két mondatot is kiadjon magából. Akkor sem szólalt meg, amikor a többiek egymást ócsárolva vívtak szócsatát a vezéri posztért, s mégis, titkon valamennyi biztosan tudta, a vége az lesz, hogy Vintocsra testáltatik a vezetés, lévén a bölcs katona a legalkalmasabb erre. S már régóta ő lenne a vezér, ha legalább fél szóval bejelentette volna az igényét. Éppen, mert alig lehetett szavát venni Vintocsnak, tartotta mindenki igazi bölcsnek, s minden „pszt” vagy „ejnye” amit méltóztatott kilehelni magából kinyilatkoztatásszámba ment. Pedig Vintocs nem végtelen tudásának, hatalmas elméjének, bölcselkedő természetének köszönhette szótlanságát, nem annak, hogy mindent ezerszer meggondolt, mielőtt döntött volna. Sokkal prózaibb okok diktálták a hallgatás parancsát ennek a kiváló férfiúnak. Az, hogy olyan buta volt, amilyet föld még nem termett soha. Végtelenül, utolérhetetlenül és mélységesen buta, akár egy kapufélfa, egy éretlen tök, esetleg egy tyúk lába-körme, de lehet, hogy még így is túlbecsültük és nem szorult belé annyi értelem. Ám annak ellenére, hogy ilyen elképesztően és felülmúlhatatlanul üres aggyal élt, valahogy mégis... Az előbbi két mondat is példa erre a "mégis"-re. Ezek a mondatok véletlenül sem a mostani veszekedés miatt születtek meg Vintocs ezredesben! Az "Ocsmány áruló! Nem átallsz hazugságokkal előhozakodni?" , ha hihetetlen is, a zöld moszatlidércnek címzett felháborodás. Ennyi időre volt szüksége a "Bölcs" Vintocsnak, míg megfogalmazta. Most azonban ki-ki úgy értelmezte, hogy a kirohanás, a szokatlanul hosszúra sikeredett monológ Abgas szabadkozásának szólt. S bár a "szóözön" kiváltotta 106. oldal

elképedés után áhítattal teli pillantások kereszttüzébe került a buta ezredes, ez egyáltalán nem feszélyezte, lévén, hogy gyors felfogása nem tette lehetővé megérteni, miért bámulják. Sőt, azt sem fogta fel, hogy bámulják. Percekbe tellett, míg a meglepetés keltette csendet meg merte törni valaki, s az a valaki éppen Abgas volt. - De hát tiszteletre méltó Vintocs, hogyan cselekedhettem volna másképpen? Hogyan merészeltem volna feltételezni, hogy másról lehet szó, nem Sirín Nagyúr csapdájáról? Hiszen ha mást gondolok, azt is gondolnom kellett volna, hogy a Hat Hatalom fővezére rosszul ítélte meg az első seregvezért és nem látta előre, hogy árulóvá válhat. Ezt pedig, ugye, egy egyszerű ezredes még csak nem is merészelheti gondolni, mert tudja, a Félelem Fiának elméje mindent előre látó, tévedhetetlen elme... - Én megmondtam! - szólalt meg Rumfur is. - Én már régen megmondtam, hogy ez a Zorof egy... - Pofa be! - förmedt rá Jontus. - Nem mondtál meg te semmit a világon, és ha mégis, akkor az úgy hangzott, hogy Zorof úr, Sirín leghűségesebb embere semmiképpen sem lehet áruló. Ez az, amit valóban megmondtál, ez az, amire mindannyian tisztán emlékezünk, úgyhogy jobb, ha ezentúl inkább nagyokat hallgatsz! Közben pedig azt gondolta, jobb, ha mindenki hallgat, mert egyvalamiben értettek csupán egyet, ez pedig a cselekvés halogatása volt... Így ültek ott hatan, hol hallgatva, hol egymásnak esve (szerencsére csupán szavakkal), s várták, egyre várták az éjfelet. Még most, amikor pedig biztossá vált, hogy tovább halogatni az expedíció kiküldését teljesen elhibázott lépés, még most sem merte egyikük sem javasolni, hogy már előbb állítsák össze az üldöző csapatot. Tizenkettőt ütött az óra, de még mindig nem történt semmi, s Jontus már éppen nyitotta volna a száját, hogy magához ragadja a kezdeményezést, s bár senki fel nem hatalmazta, kiadja a parancsot a csapat felállítására, de váratlanul és érthetetlenül megmozdult körülöttük a levegő. Kisebb forgószél kerekedett, de közben a sátor bejáratát takaró ponyva meg sem libbent, meg sem moccant. Képtelenség! A légörvény körbetáncolta az ezredesek székeit, azután irányt változtatott és megállapodott középen, körülbelül egyenlő távolságban mindenkitől. Pörgöttforgott, mint a farkát kergető kutya, majd lassan csillapodott ez a tánc és alakot öltött a fergeteg. Minden sötétbe borult, a fáklyák elveszítették fényüket, s más nem világított többé csak az a valami, ami a légörvényben testesült meg... Jontus felhördült, Zinzen talpra ugrott, Rumfur majdhogynem felsikoltott, Uzof pedig iszonyodva mutatott a forgószélből felbukkanó, halványan derengő alakra. Még Abgasnak is égnek meredt rémületében a haja, holott ő számított is valami effélére...csak Vintocs mutatott közönyt. Ugyanis azt sem fogta fel, hogy történik egy s más meglepő körülötte. - Szadar! - suttogta Abgas. - Szadar és mégsem ő! Szadar szelleme... de akkor...akkor a második seregvezérnek el kellett vesznie! Szólj, árnyalak, add át nekünk saját halálhíredet! 107. oldal

A lény, aki egykor, nem is olyan régen a Szadar nevet viselte, mostanra egészen alakot öltött. Persze csak szellemtesttel bírt, ám leszámítva azt az apróságot, hogy a talpa nem érte a földet, mégiscsak Szadar volt az. Azaz nem ő, hanem...ember nem ismeri ki magát ezen a zűrzavaron, az is biztos! Az egykori második seregvezér ugyanolyan rémisztő kacagást hallatott, mint az Árnykirály, s ugyanúgy a koponyákon belül facsarta az agyukat, ahogy Zorof és a Választott azt átélhette már. - Igazán azt szeretnéd, halandó, hogy elmondjam, hogyan haltam meg és ki a gyilkosom? Tudod azt te jól, jobban bárki másnál. A vezéred ontotta a véremet, Zorof, az áruló. Becsületes párviadalban győzött le, mégis azt mondom, gyilkos, mert gyilkos mindenki, aki öl. Mindig azzal nyugtatgattam magam, amíg éltem, a harcos azért létezik, hogy gyilkoljon. És mivel parancsra cselekszik, végül is tisztességes harcban, fegyver a fegyver ellen, valójában nem gyilkolhat, egyszerűen a kötelességét teljesíti. Öl, mert ha nem ölne, őt ölnék meg ellenfelei. Most már tudom, hogy akár katona valaki, akár nem, akár parancsra gyilkol, akár merő élvezetből, egyszerűen gyilkos és nem más. A túlvilág bírái enyhébben ítélik meg azokat, akik végső kétségbeesésükben veszik el mások életét, vagy akik önvédelemből, netán mások védelmében ölnek, felmentést azonban nem remélhetnek. Zorofnak sem volt más választása, meg kellett ölnie, hogy menthesse a Választottat, mégis gyilkos. A hat ezredes ugyan sehogyan sem értette, miért kellene most hirtelen megbánniuk gyilkosságaikat, holott éppen Szadar volt életében a legvéresebb kezű hentes, de azután könnyedén napirendre tértek a hallottak felett. Jontus pedig, aki szerette volna állandóan kézben tartani az eseményeket, mint egy jó stréber, műfelháborodással kérdezte: - Szadar vezér, hol találhatom meg azt a rothadt árulót?! Mondd meg és én megbosszullak! - Ugyan, te szájhős! - szisszent rá a kísértet. - Dehogyis akarsz te bosszút állni bárkiért is! Csak azon jár az eszed, hogyan rázhatnád le a többieket és miképpen nevezhetnéd ki magadat vezérnek. Nekem mindegy, legyen, ahogy lenni kell. Azért mégis elárulom, hogy a Választott és Zorof útra keltek és már elhagyták az Árnyak néhai birodalmát. - Néhai? Mit jelent az, hogy néhai? - hüledezett Zinzen. - Csak nem azt, hogy az óriási és félelmetes Árnysereg... - Semmivé vált, elhamvadt! De igen, ez történt, még ha nehéz is elhinni. S nincs többé az Árnyak Fejedelme sem, vagy ha tetszik, új Király támadt. Az, akit egykor a Szadar név illetett meg, s most ura és szolgája is az Árnyak Birodalmának. - De hát ez...ez képtelenség! Lehetetlen! - sápadozott Uzof. - Egyetlen halandó sem lehet képes arra, hogy... - Képes volt. Hogy miképpen, nem tudhatom, mert a lelkem éppen akkor járta a túlvilág útjait, s készült megjelenni a Bíró, a Fény Ura színe előtt, s akkor egyszerre sok ezer jajongó, sikongó kárhozott lélek száguldott el az Ítélet Elágazása felé, de nem az Úr Birodalma, hanem az izzó Pokol felé. S amikor kiszabatott ítéletem, a 108. oldal

rettenetes ítélet, amelyről nem szólhatok, a Bíró tudtomra adta, hogy az Árnyak Birodalmának Királya vagyok, egymagam bolyonghatok, míg gonosz lelkeitek el nem távoznak testetekből. Akkor majd csatlakoztok hozzám, s szenvedhettek ugyanúgy, mint ahogy szenvedek én is. A Fény Ura szólt így: "A Gonosz nem halt ki a Földről, s míg ki nem hal, mindig támadnak új alattvalóid. S ha nálad is gonoszabb akad, föléd helyezem, ő lesz parancsolód és kínzód egyaránt. Iszonytató lesz kínotok, s mennél jobban növekszik hadseregetek, annál rettenetesebb lesz a szenvedés. Évezredekig tartó kínok várnak rátok, mindaddig, míg az Árnykirályt le nem győzi egy tiszta szívű lovag, amilyen a Választott is volt. Könyörögj, hogy az arrauta győzzön Sirín felett, s akkor tán a te kínjaid is megrövidülhetnek. Ha veszít, mindörökre bűnhődésre ítéltetsz!" Hát így tudtam meg, hogy a Választott és Zorof győzött az élő-halott lények ura felett. - Majd mi legyőzzük azt a híres királyölőt - hetvenkedett Rumfur. - No hiszen! Te és a győzelem, Rumfur! Hiszen annyi bátorság sem szorult beléd, mint egy sakálba, pedig az a világ leggyávább állata - morogta Zinzen, de aztán gyorsan elhallgatott, mert tartott tőle, hogy a holt lélek neheztel rá. - Bölcs Szadar, Király úr, Árnyak Fejedelme, adj nekünk tanácsot - hízelgett Jontus. - Mit tegyünk? - Holt az élőnek nem adhat tanácsot. Csak figyelmeztetheti. A semmi királya vagyok, s csak azért hoztam el a híreket, mert nincs egyetlen alattvalóm sem, különben a birodalmamhoz köt a holt lelkek törvénye. Ha rám hallgattok, azt teszitek, amit akartok, jót úgysem tehettek. Találkozunk a birodalmamban, gonosz szolgái! Ezzel szertefoszlott a levegőben, s szempillantás múlva már minden olyan volt, mint megjelenése előtt. A fáklyák ismét lobogtak, gyenge fénnyel világították meg a sátor belsejét, ott azonban, ahol nemrégiben még Szadar árnya táncolt, kis ideig még vibráló foltocska jelezte, nem álmodtak azok, akik részesei voltak a jelenésnek. Szinte egyszerre tört ki a szó az öt vezérből, mihelyt Szadar árnya végleg eltűnt. Azért csak ötükből, mert Vintocs ismét hallgatott. A hangzavar eltartott néhány percig, de amikor végre elfogyott a levegő a kiabáló torkokból, Jontus elkáromkodta magát és öklét rázva Abgasra támadt. - Kutya szolgája! Áruló az urad és áruló minden fattyú, akit az a mocsok anyja zoronitának szült! Leváglak, te rohadék! És kardját magasra emelve csapásra készült. Lesújtani azonban már nem tudott. Abgas egyet lépett előre, jobbjával megragadta Jontus fegyvert markoló kezét és megszorította. Mindez ideig senki nem tapasztalta meg Abgas erejét. Tudták ugyan, hogy félelmetes harcos, de valamennyien azok voltak, arra pedig Sirín tilalma miatt nem volt lehetőségük, hogy összemérjék egymással erejüket. Jontus sem tudhatta tehát, milyen iszonyú erő lakozik Zorof ezredesének karjában. Abgas csak kicsit szorított ellenfele csuklóján, s ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy Jontus éleset kiáltva hullassa a földre kardját, s miután a zoronita elengedte a csuklóját, sziszegve menekült a többi közé. 109. oldal

- Tisztázzunk valamit, te mocsok! - mondta, de igazán nem látszott mérgesnek. - Ha Zorof vezér áruló lenne is, amit mellesleg se egy Lidérc, se egy árny szavára el nem hiszek, attól én még nem vagyok az és nem az a zoronita hadsereg sem. Mindenkinek szól, amit most mondok: ne merje a mocskos pofájára venni a népemet, mert ha valaki mégis megtenné, azt a puszta kezemmel szaggatom apró cafatokra! Most pedig elmegyek és a jövőben nem óhajtok részt venni az ilyen szócséplésekben. A zoroniták félreállnak, de jegyezzétek meg, ha utánunk jönnétek, ha vádaskodással szennyeznétek be seregünket, eltapossuk, aki az utunkat keresztezi! Ezzel Abgas félretaszította a kijárat előtt álldogáló megkövült Rumfurt és kivonult. Nem rohanva, nem úgy, mintha menekülne, ellenkezőleg, döngő léptekkel, büszkén, mint a győztes hadvezér. Jontus ezredszerre is megátkozta magában a pillanatot, amikor Abgasra rontott. Akár egy pancser, egy tehetségtelen színész, egy dilettáns! Pedig Jontust igazából cseppet sem izgatta, áruló-e Zorof vagy nem, s kivégezte-e Szadart vagy sem. Egyetlen dolog érdekelte, a hatalom, s az ahhoz vezető úton nem is haladt rosszul. Zorofot leírhatják, s valamennyi katonáját ugyanígy, Szadar elpusztult, a harcosainak azonban életben kell lenniük, mert különben szolgái támadtak volna az új Árnykirálynak. De ha élnek is, s menekülnek a Választott elől, mindenképpen végük, mert Sirín nem kegyelmez a veszteseknek, akkor sem, ha a saját katonáiról van szó. Tehát sok-sok tiszti előléptetés várható a megüresedett helyekre, s ha jól okoskodik, no meg bátran megjátssza a merész katonát s közben kínosan vigyáz rá, nehogy valódi veszélybe keveredjen, talán az egyik seregvezéri poszt elérése sem lehetetlen. Most például akkor látszik a leghősiesebbnek és akkor fenyegeti majd a legkisebb veszedelem, ha Zorof után indul. Csak arra kell vigyázni, hogy valami szerencsétlen véletlen folytán nehogy utolérje. - Magam indulok a tetves áruló, a mocskos szukakölyke Zorof után! - üvöltött fel és vadul forgatta a szemeit. - Darabokra szaggatom! Őt is meg a Választottat is! Ki tart velem?! Zinzen elgondolkodva pillantott Uzofra, mert sejtette, hogy Jontus valami galádságot forgat a fejében, valamit, amivel a többi tiszt fölébe kerekedhet és szerette volna kitalálni, mi lehet az. - Mennék én szívesen, de akkor kire marad a hadsereg vezetése? - Természetesen Vintocsra, ez nem is lehet kétséges - jelentette ki Uzof. - Szadar vezér elveszett, és minden bizonnyal elveszett kísérete, tíz katonája is. Tehát Vintocs urat illeti meg a seregvezéri poszt. Így aztán valamennyien nyeregbe szállhatunk és Zorof nyomába eredhetünk. És ha sikerül elkapnunk, ha Sirín Nagyúr tudomást szerez a hőstettünkről, biztosan nem marad el a jutalom se. - Ezt terveztem magam is! - vágott közbe Jontus, akit nagyon aggasztott, hogy Uzof átvette tőle a kezdeményezést. A pondró azt hiszi, hogy neki dukál a vezetés és már úgy is tesz, mintha vezérré nevezték volna ki! De majd ad ő ennek a szemétnek! 110. oldal

De mit szól hozzá a mi szeretett parancsnokunk, a bölcs Vintocs vezér? Helyesli a tervemet? - Tervünket! - mordult rá Uzof, aki pontosan azt gondolta Jontusról, mint az róla. Vintocs, a „bölcs” vezér csak most kezdte felfogni. No nem azt, ami körülötte lejátszódott, hanem azt, ami Szadar szellemének felbukkanását kísérte. - Aha! Ez aztán valami! Mindenki azt hitte, hogy a tervet dicséri, holott a forgószelet látta felbukkanni lelki szemei előtt. S mert ezek szerint - vélték - seregvezéri jóváhagyást kaptak, szétszéledtek, hogy felkészüljenek az indulásra. Ki-ki embert és lovakat választott maga mellé és alá, kardot élesített és utolsó parancsokat osztogatott katonáinak. A sátor elnéptelenedett, csak Vintocs maradt odabent. S ha az ezredesek még néhány percig várnak, igencsak meglepődhettek volna. A frissen kinevezett fővezér ugyanis ezt mormolta maga elé: - Kezdjük ott, hogy mi lehetett az a szélforgó, mikor elaludtak a fáklyák? De az ezredesek nem hallottak a világon semmit, így továbbra is abban a hitben éltek, hogy minden a lehető legjobban alakul és távollétükben a sereg vezénylete tökéletes lesz. Soha nem tudták meg, mekkorát tévedtek.

111. oldal

9. KARMANCS ÉS SZARVANCS

Zorof és Greggi éppen egy sziklakatlanból vergődött ki, a Fény Ura tudja, hányadszor kényszerülve rá, hogy lekászálódjanak paripáikról és a csetlő-botló hátasokat kantáron vezetve átverekedjék magukat a meredező kőkoloncok között. Vigyázniuk kellett, annál inkább, mert sok száz mérföldnyi utazása alatt a Választott még csak nyomát sem találta sem ménesnek, sem ló vásárlásra alkalmas tanyának. Ha tehát Thort vagy Baradurt valami baleset érné, kutyagolhatnának hétszámra, anélkül, hogy akár valamelyest is előrejutnának. Három nappal ezelőtt hagyták maguk mögött az Árnyak Földjét, előbb azonban jó egy napot átaludtak nyugalmasan, senki által nem háborgatva a félelmetes hírű kriptában. Igaz, Greggi amolyan félálomban látni vélte, hogy annak a kőkoporsónak a fedele, amelybe Szadar földi maradványait helyezték félrecsúszik, és ismét bezárul, de csak ezt látta, semmi mást. S mert indulás előtt belepillantott a szarkofágba, be kellett látnia, hogy valóban csak álmodhatta az egészet. Ott hevert a gonosz seregvezér teste, s mellette levágott feje is. Indulásuk óta a sziklákkal csatáztak, kerülgették a megmászhatatlan ormokat, s lassan azt sem tudták, merre az előre. Igaz, a Nap mégis mutatta az utat, s igaz, amikor először indulása óta Greggi meglátta a sárga gömböt, örömében kevés híján táncra perdült, szóval mindez igaz, de a kezdeti lelkesedés már régóta semmivé lett. Ami megmaradt az az egyhangú menetelés, a kilátástalan vergődés, s a látóhatárt folyton-folyvást lezáró unalmas, szürke sziklasorok, melyek úgy haraptak a kéklő egekbe, akárha óriás állkapcsok marcangolnák a horizontot. A Választott, valahányszor csak maga elé pillantott, elkeseredetten sóhajtott, s ez kis idő múltán már kifejezetten idegesítette az első seregvezért. - Nem szeretném, ha a feneketlen mélabú és nem a fene enne meg, Greggi, de a fene egyen meg, nem tudnád abbahagyni az örökös sóhajtozást? Fogalmam sincs, mikor érünk ki valami szabad mezőre, de ha ilyen komor hangulatban menetelünk, hát soha, mert ha az ember téged figyel, nagyon hamar kedve kerekedik rá, hogy fogjon egy ásót, gödröt kaparjon, belefeküdjön és eltemesse magát. Mi a nyűnek hordozod magadban a világ összes fájdalmát? Mire Greggi megint csak szomorú sóhajjal válaszolt. - Hagyd már abba, mert komolyan mondom, visszafordulok. Sokkal kellemesebb társaság volt az Árnykirály, az most már biztos! Ám egyszerre bekövetkezett az, amit lassanként már nem is hittek: kijutottak a sziklatemetőből. A látvány pedig maga volt a csoda. Dús, haragoszöld fűvel hívogató, végeláthatatlan mezőség, s talán egy mérföldnyire virágos táblák sora. Az egyik pipacstenger, mellette margarétakert, aztán kankalin és császárszakáll, s ki tudhatná, mi még. Igaz, furcsának találhatta a két vándor, hogy nagyon is szabályosnak látszott ez az egész, kimódoltnak és mesterségesnek, vagyis éppen olyannak, mintha egy kertész szorgalmából teremtetett volna, ám a soknapos sziklatúra után ez igazából egyiküket sem érdekelte. Boldogok voltak, hogy végre 112. oldal

húsz máternél messzebbre is képesek ellátni és azért is, mert lovaik végre friss csemegét haraphattak. S hogy a csoda minden szempontból teljes legyen, a mezőt hosszában gyönyörű, kristálytiszta patak szelte át, kifejezetten az a fajta, ami mellé kötelező letelepedni, kötelező uzsonnázni és kötelező nagyot kortyintani belőle. Ami pedig kötelező, azt egy katonaember tűzön-vízen át végrehajtja. Tehát Greggi és Zorof igenis hosszú pihenőt tartott, s a Választott szinte kéjes elégedettséggel hevert el a fűben. Miközben szemmel láthatólag a világon semmire sem gondolt, meredt szemekkel bámulta a kéklő eget és a fogai közt egy szál margarétát morzsolgatott. Zorof ennyire nem engedte el, csak félig-meddig helyezte kényelembe magát. Mondhatnánk, hogy leginkább guggolt, ugrásra készen, s szüntelen forgatta a fejét jobbra és balra, pontosan úgy, mint egy őr, aki támadástól tart, csak éppen azt nem tudja, merről jön az ellen. Szinte tapintható volt az aggodalma, s bizonyos, hogy ez az éber készenlét valahogyan átsugárzott Greggi agyába is, mert a Választott egyszerre felkönyökölt és megjegyezte: - Érzem, hogy tartasz valamitől, lovag. Ne aggódj, a vidék teljesen néptelen és éppen ezért veszélytelen. Mondhatni, az abszolút béke földje. - Békésnek békés, sőt, ha szabad ezt mondanom, túlságosan és gyanúsan az. De nézd csak ezeket a virágokat! Sehogy se tetszenek nekem. Ott az az ösvény, ha jól megfigyeled a két oldalán a virágtáblákat, az egyik oldalon csak világos szirmúak nőnek, a másikon csupa sötét, tövises szárú. És, ha bután hangzik is, nekem valahogy az a kényszerképzetem, hogy a virágok...szóval...mintha egymásnak akarnának ugrani... Őrülten hangzik, nem? Virágok háborúja...butaság, és mégis... - Ugye nem haragszol meg, ha azt mondom, hogy ez ostobaság? Szépen is volnánk! Még, hogy virágok háborúja! - Lehet. Lehet, hogy rémeket látok, mert lehet, hogy a harc már része az életemnek és mindenről az jut eszembe. Azért mégis azt tanácsolom, jól tennéd, ha előkaparnád a tarisznyádból azt a Gömböt. Rendben, nézz bolondnak, de az Igazság Gömbjén keresztül leselkedj körbe egy kicsit.. Greggi, ha bolondnak nem is nézte, de tiszta elméjűnek sem. Vagy legalábbis úgy vélte, társát az eddig átélt élmények túlzottan megviselték és aggályosabb a kelleténél. Vitatkozni azonban nem szándékozott, így hát megvonta a vállát és tenyerébe fogta, majd a szeme elé emelte az üveggolyót. A Gömb azonnal pörögni-forogni kezdett, előbb vérvörösbe váltott, azután fehér pára gomolygott a belsejében, végül a köd tisztult, s ahogy teljesen eltűnt, a Választott pedig kicsi híján kiejtette kezéből az igazmondó csodagolyót. Ezer és tízezer apró lényecske tarkázta a mezőt, ott, ahol a látszat szerint virágszálaknak kellett volna lenniük. Vérben forgó, dühödt pillantások milliója fogta kereszttűzbe a két utazót. Bal felől a világos szirmú virágok arasznyi, fehér ruhás, tollszárnyas lényecskékké változtak a Gömbön át nézve, jobboldalt a sötét növények fekete izékké, akiknek szintén szárnyuk volt, de inkább a denevérekre jellemző hártyás szárny, meg helyre kis farkincájuk, persze bolyhos végű. Vékony lábacskáik patában végződtek, fejük tetején pedig ott meredezett két fogpiszkálónyi hegyes szarvacska. 113. oldal

Lássuk be tehát, ha vonakodva is, hogy ezek az apróságok megfeleltek annak a leírásnak, amit az arrauta nagyanyók adnak a gyerekeknek, ha a meséikben az Ördögökről szónokolnak. Igaz, azokban a történetekben a gonosz lények nem voltak ilyen aprók. S ha visszatérünk a szárnyas fehérek ügyére, ott is gyanú ébredhetne a legendák szerelmeseiben, hogy ím, végre ráleltünk a sokat emlegetett Tündérekre, de arról egyetlen mese se emlékezett meg, hogy a szeretett lények általában dühtől vérvörös képpel bámulnak a halandókra, sőt némelyik a fogát is képes vicsorgatni. S persze azt sem emlegette egyetlen nagyanyó sem, hogy csak nagyítóval lehet szemlélni őket. Zorof áthajolt Greggi válla felett, s bár tudta, hogy neki nem mutathat a Gömb semmit, mégis meresztgette a szemét. - Valamit látsz, ugye, Greggi? Ki vele, mi az? - Igazad volt, amikor veszélyt szimatoltál. És az arrauta részletesen beszámolt mindarról, amit látott. Aztán váratlanul felnevetett, hanyatt vágta magát, gurult jobbra-balra és egyszerűen képtelen volt abbahagyni. Zorof már éppen azon törte a fejét, miféle szemrehányásokkal illethetné barátját, amiért ezekben a kritikus pillanatokban komolytalankodik, de ebben a pillanatban majdhogynem varázsütésre átalakult a látvány. A virágmező egyszerűen eltűnt, helyette ott tolongtak azok a lényecskék, akiket Greggi már pontosan leírt. S ettől a látványtól Zorofnak is nevethetnékje támadt. A derültségre a legfőbb okot az a két apróság adta, aki a két sereglettől elszakadva, az utazókhoz legközelebb álldogált. Egy apró pufók fehér és egy ugyancsak apró fekete patás, vélhetőleg a két vezér. Mármost ezek a vezérek igencsak indulatosnak látszottak, s ettől az embernek kifejezetten nevethetnékje támadt. Hát még attól, amit előadtak a kicsikék! A fehérke dühödten csépelte maga előtt a levegőt, forgatta a szemeit és fel-felugrott, persze nem túl magasra. Viszont, mert szárnya is volt, feljebb segítette magát. Úgy festett, mint egy repkedő pingponglabda. - Átkozottak! - sipította cérnavékony hangon. - Valahogy rájöttek, hogy nem virágok vagyunk, de ez nem ment meg titeket! Ha csak egyetlen lépéssel közelebb merészeltek jönni, kiverem a fogatokat! Beverem az orrotokat! Úgy gyomorba kokszollak, hogy... - Bokszollak! - kiabált rá az ördögöcske. - Micsoda? - sivította az ugrabugráló fehérke. - Bokszollak, és nem kokszollak! - Hát ide figyelj, te bökősfejű, patástalpú, malacfarkú nyamvadtság! Lehet, hogy te bokszolni szoktál, én viszont téged is orrba foglak kokszolni, hogy visítva húzod el a csíkot! Majd pont az ilyen lágyagyú szerencsétlenségtől tanulom meg, hogy mit minek kell mondani! - Te kacsaszárnyú molylepke! Pontosan annyi az eszed, mint egy záptojásnak! - Záptojás?! Hát akkor nesze neked záptojás! 114. oldal

Ebben a pillanatban dobásra emelte a kezét és bár mindeddig üres volt a marka, mégis kirepült belőle egy aprócska fehér tárgy, egyenest a kisördög kobakja irányába. Ám a tojás, bár a dobás íve és iránya is tökéletesnek látszott, mégsem találta telibe a kis patást, helyette a kettejüket elválasztó ösvény közepén, mintha valami fal húzódna ott, szétloccsant és lecsorgott az útra. - Tyű a nemjóját! - sziszegte Zorof. - Ennyire büdös tojást életemben nem szagoltam! - Hogy merészelsz beleszólni a nagyok dolgába?! - süvöltötte a kisördög. - Beléd bökök a szarvammal, hogy csak úgy mekkensz! És valóban bökdösött, de csak maga elé a levegőbe. - Nyekkensz! - sipákolta a kis fehér. - Mi?! - Nyekkensz és nem mekkensz, te kecske! - Kecske? Te sipítozó vízibolha! Te meszeltfejű törpepapagáj! Te egérképű szúnyoglárva! Azt se tudod, mi az a mekkenés! - Nem tudom?! - De majd én megtanítalak rá, ne félj! Úgy mekkenlek egy bottal, hogy tíz napig csak fejjel lefelé tudsz majd repkedni! - Haha! Gyere csak, te elfajzott szarvasbogár! Nem akarlak bántani, az anyukám azt tanította, hogy a gyengébbet nem szabad, de ha nem férsz a bőrödbe, majd én belerázlak! - Szájhős! Csak merjél közelebb jönni! Szálanként tépdesem ki a tollaidat abból a két aszott szárnyadból! Te aszaltszilva! - Büdösbükköny! - Csalánfaló! - Csipkegolyó! - Csipkebogyó, te aggyenge! - Csipkegolyó és kész! - Bogyó! - Golyó! - Bogyó!!! - Golyó!!! Megindultak egymás felé, leszegett fejjel, akár két apró bika. De amikor éppen összecsaphattak volna, koccant a kobakjuk a láthatatlan falon, ott, ahol az eldobott tojás is szétloccsant. A kobakkoccantás azzal a nem is meglepő következménnyel járt, hogy mindketten lecsüccsentek a porba és sziszegve tapogatták azt a pontot, ahol találkozott a fej a...azzal a valamivel, ami igazából nem is létezett. Ha ugyanis létezik, azt az Igazság Gömbje bizonnyal megmutatja, Greggi viszont semmi effélét nem tudott felfedezni. - Ezt jól megadtam neked! - mordult ellenfelére a kis patás.

115. oldal

- Mit adtál meg? - méltatlankodott a fehér gombóc. - Én vertelek kupán, de úgy, hogy a két rusnya szarvad közé már nő is egy harmadik! Hú, ez nagyon jól fest! Háromszarvú ördike! Ez jó! - Úgy látom, hogy egy hatalmas ütéstől, amit egy tündike fejére mér egy hős ördi, a tündi egészen elveszíti az eszét, mint most te is! Nem nekem nő harmadik szarvam, hanem neked az első. Már látom is! Csodaszép! - Én győztem, te fertelmes! - Én nyertem, te undorító! Mindkettő felpattant és apró ökleikkel szaporán csépelni kezdték - a láthatatlan válaszfalat. A Választott és Zorof már régóta képtelen volt magába fojtani derültségét, s mostanra mindkettő gurult a nevetéstől. - Csoda harcias népség - préselte végre ki magából két kacagó roham között a mondatot Greggi. - És olyan okosak, hogy még! Fény Ura, régen nem nevettem ennyit! Mókás fickó mind a kettő... - Mókás? Hm, az lehet, de... szóval ezeket valahogy elfelejtettem. A tündiket és az ördiket. De hát igazából mindenki, aki egyáltalán beszélt róluk, azt állította, hogy hallott róluk valakitől, aki szintén valakitől hallotta, neki pedig valaki mesélte. Szóval el nem hittem volna, hogy igazából léteznek, de most, hogy látom is őket, igaznak kell lennie a mese kellemetlenebb felének is. Akármilyen mókásaknak látszanak, veszett a hírük. Komolyan mondom, isteni szerencse, hogy belenéztél abba a Gömbbe, mert különben gyanútlanul belovagoltunk volna a birodalmukba. - És akkor mi van? - Hogy mi van? Hát az van, hogy szétszaggatnak, ízekre tépnek. Mókás lett volna, igaz? - Szétszaggatnak? Ugyan már! Hiszen olyan aprók. - Apróknak aprók, de élesek a karmaik, hegyesek a szarvaik és milliónyian vannak. Gondold meg, miképpen védekezhetnél ellenük, ha egyszerre rád rontanának? - Ne gyulladj be, lovag. Hiszen mindenképpen az ösvényen lovagoltunk volna tovább, azt meg a jelek szerint valamiféle határnak tekintik. Látod, sem az ördi, sem a tündi nem képes átlépni rajta, tehát biztonsággal átkocoghatunk közöttük. - Valóban ezt hiszed? Hát akkor mutasd meg nekem azt a "határfalat", ami ebben megakadályozhatná őket. Látsz ilyesmit a csodagömbödben? Mert ha nem, akkor nincs is, csak ezek az átokfajzatok akarják elhitetni a létezését. Hogy gyanútlanul lovagolj tovább és a markukba kaparinthassanak. Mit gondolsz, miért álcázták magukat virágoknak? Ugyanezért. De mert lelepleződtek, taktikát változtattak. Veszélyes bohócok, én mondom. Greggi elgondolkodott Zorof szavain. - Tegyük fel, hogy igazad van. De akkor miért nem rontottak ránk már most? - Fogalmam sincs, de azt hiszem, képtelenek kilépni a birodalmukból. Tehát mi még a határ innenső oldalán vagyunk. Greggi hirtelen ötlettől vezérelve ismét belepillantott a Gömbbe és meglátta azt, amiről Zorof csak sejtette, hogy létezik, vagyis a határvonalat. A tündikét fehér, az 116. oldal

ördikét fekete csík jelezte, holott ez képtelenség, mert a birodalmak határait még soha sehol senki nem jelezte felfestéssel...de ha már így alakult a dolog, előállt a nagy kérdés: hogyan juthatnának át bántatlanul az apróságok földjén? Mert át kell jutniuk, az nem kétséges, bár ha valaki megkérdi Greggitől, miért annyira biztos ebben, elfogadható választ bizonnyal nem adhatott volna. Érezte és kész. - Figyelj csak, Zorof - küldött gondolatban üzenetet a seregvezérnek. - A helyzet nem könnyű, de eszembe jutott valami. Igaz, hogy ott a vonal, biztos, hogy nem léphetik át, de az sehol sincs előírva, hogy mi sem tudjuk kihozni őket a határon... És néma párbeszéddel egyeztették a tervet, amire még Zorof is azt kellett mondja, jobbat maga sem tud kitalálni. Közben a két furcsa apróság szakadatlan játszotta a bohócszerepet. - Ha nem lenne itt ez a fal, kikaparnám a szemeidet, te repülő sáska! - sivította a tündi. - Letépném a füledet, te káposztalepke! - tódította az ördi. - Ha nem lenne ez a fal, már kispárnát tömtem volna a tollaidból! - Ha egyszer átjutnék hozzád, agyonkokszolnálak! - Bokszolnálak! - Mi?! - Bokszolnálak, és nem kokszolnálak! Én meg úgy beléd bökök a szarvammal, hogy csak úgy mekkensz! - Nyekkensz! - Mi?! - Nyekkensz és nem mekkensz! - Mekkenlek, ne is félj! Míg vadul bokszolták (és nem kokszolták) a nem létező falat, hogy csak úgy nyekkent (és kicsit se mekkent), Greggi és Zorof teljesen megközelítették az országhatárt. S mert a veszekedők mostanra valóban paprikás hangulatba kerültek, a kissé távolabb álldogáló seregeik pedig ugyanígy belefeledkeztek a szópárbajba, senki sem vette észre időben ezt a közeledést. A két vitéz karja váratlanul átnyúlt az "országszéle" felett, Greggi a tündit, Zorof az ördit csípte nyakon, s máris kiemelték őket birodalmukból. Az elképzelés bírt némi kockázattal. Nem lehetett kizárni azt sem, hogy a jól látható határok csak addig parancsolnak megálljt tündiknek és ördiknek, míg egyvalaki közülük kívülre nem jut. Vagy éppen megtörténhetett volna az, ami az Árnykirályságban törvény, vagyis, hogy aki egyszer a birodalomba lépett, azt az árnyak a határokon kívül is üldözhetik, de még akkor is megfelelő túszoknak látszottak azok ketten. Vélhetőleg a tündik és az ördik uralkodói tűztek össze, így a királyi foglyok talán megvédik az embereket a rohamtól - ha lehetne is rohamozni. Nem lehetett. Igaz, abban a minutumban, ahogy hőseink kiragadták a két veszekedőt a többiek közül, mintha száz- és százezer darázs szabadult volna el, tündik és ördik emelkedtek a levegőbe és vadul száguldottak Greggi és Zorof felé, ám mihelyt a határvonalhoz értek, megint csak láthatatlan fal állta útjukat és valamennyi aláhullott, mihelyt nekirepült ennek az akadálynak. Nem tehettek tehát mást, mint 117. oldal

rázták apró ökleiket, szitkok özönével árasztották el a halandókat, s közben egymásnak is estek, ha a nagy tülekedésben valamelyik a másik nyakába zuhant, oldalába könyökölt, lábára taposott. A két fogoly egyáltalán nem óhajtott beletörődni sorsába. Az ördi rúgkapált, harapni, karmolni próbált, majd amikor be kellett látnia, hogy nem fog menni a dolog, legalább a szarvával szeretett volna kicsit belebökni abba a valamibe, ami megragadta. - Nyugalom, vagy leharapom a fejedet! - dörrent rá Zorof és letette az apróságot a földre, mire a harcias ördi rémületében megmerevedett. Lopva felpillantott a nagyhangú emberre, s csak most ijedt meg igazán. Ám mert menekülésről szó sem lehetett, taktikát változtatott. A torkához kapott, hörögni kezdett, mint aki nem jut lélegzethez, majd hanyatt vágódott, kezét-patáját az ég felé nyújtotta, s megmerevedett, mint akiből elszállt a lélek. Pontosan úgy festett, mint egy döglött rovar. A tündi is erősen kapálódzott Greggi kezében, sőt egyszer sikerült belehasítania a Választott tenyerébe éles karmaival, miután azonban ez nem nagyon tetszett az arrautának, fogást változtatott és úgy tartotta szárnyainál megragadva az apróságot, akárha egy jókora lepkét. Ekkor fogta könyörgőre a dolgot a tündi. - Jaj, tegyél már le, te szép, tohonya, szőrös talpú idegen! Nem vagyok én pillangó, hogy így lógass a levegőben! - Nem? Pedig éppenséggel úgy festesz, mint egy pufók káposztalepke, nemde, Zorof? - Színről színre igaz. Egy dagadt pillangó. - Hihihi! Dagadt pille! - cincogta az ördi, de aztán rádöbbent, hogy ő tulajdonképpen már halott és megint megmerevedett. - Emez meg itt - folytatta Zorof - akár egy büdös bogár, amelyiknek tévedésből szarvai nőttek. Jól mutat majd a gyűjteményemben, csak találjak egy megfelelő méretű gombostűt, amivel felszúrhatom a doboz aljára. Ha életben maradt volna, esküszöm, nem bántanám, de most már mindegy, legalább mutogatni lehet majd. - Büdösbogi! Büdösbogi! - vihogott a tündi, arról is megfeledkezve, hogy ő nem pillangó, mégis szárnyainál fogva lógatják. A gombostű emlegetése viharos gyorsasággal helyreállította az ördi életfunkcióit. Feltérdelt, s ami egy ördögfiókától igazán szokatlan, imára kulcsolta kezeit. - Rettenetes hős! - fordult Zorof felé. - Nagyon kérlek, ne gyűjtsél te engem, mert nagy hibát követnél el. Felajánlhatom viszont magam helyett a dagadt káposztalepkét, aki sokkal jobban festene mindenféle dobozok aljára kasírozva, mint így szabadon. Csak arra kérlek, juttass nekem a szárnyából egy tollacskát, ami mindig emlékeztethet majd jótéteményedre. És ha még lehet kérni valamit, az lenne jó, ha... - Ne hallgassatok arra a felszarvazott fogpiszkálóra, dicső behemótok! - szólt közbe a tündi. - Viszont nagyon kérem, hogy mielőtt felszúrnátok arra a gombostűre, üssétek agyon, hogy ne szenvedjen feleslegesen. Vagy tudjátok mit? Eresszetek oda és agyonütöm nektek magam. 118. oldal

- Eresszétek csak a szájhőst, hadd szabdaljam cakkosra azt a két elálló fülit! - ugrott talpra az ördi és támadó állásba helyezkedett, mint egy igazi bokszoló. - Legyen, ahogy akarjátok - somolygott Greggi. - Úgyis csak azért emeltünk ki benneteket ide, mert láttuk, hogy valami fal miatt képtelenek vagytok megküzdeni egymással. Tessék, eljött a ti időtök. Ezzel letette a földre a tündit, alig arasznyira a verekedésre kész örditől. - Figyelj nagyon, Zorof - üzent némán társának. - Biztos, hogy megpróbálnak elszaladni. - Na és? - válaszolt ugyanúgy a lovag. - Nincs hová futniuk, vagy legalábbis azt hiszem. Ha képtelenek arra, hogy átlépjék a birodalmuk határát, biztosan nem csak kijönni, de bemenni sem tudnak maguktól. - Biztos ez? - Semmi sem biztos, de nagyon valószínű. - Azért csak figyelj. Zorof figyelt is, de Greggi megfeledkezett valamiről, hogy ugyanis a seregvezér nem láthatja a határvonalat. Nem látná még akkor sem, ha az ő kezében lenne a Gömb, s ha nem látja, arról sem lehet fogalma, hol húzódik pontosan az a bizonyos határ... A pillanat ugyan a jelek szerint elérkezett, vagyis a világtörténelemben először adódott lehetőség a Tündi-Ördi ökölvívó viadal megrendezésére, a küzdő feleknek nem nagyon akaródzott hozzálátni a verekedéshez. Álltak, csak álltak egymással szemben, méregették a másikat, mintha életükben először látnák egymást, ám most egyikük szeme sem égett gyűlöletben, nem izzott ott a szempárokban a gyilkos indulat, sokkal inkább ijedtség, bizonytalanság. Amint az egyik megmoccant, a másik rémülten felsikoltott és jókorát ugrott, méghozzá hátrafelé. Így persze egyre távolabb kerültek egymástól, egészen addig, mígnem mindkettő rikkantott egy jókorát és megiramodott - saját birodalma felé. A tündik és ördik, akik eddig hallgattak, mint a sír és remegve figyelték "odabentről" mi történik vezéreikkel, most visongva bíztatni kezdték a menekülőket, nem feledkezve meg a kötelező gyalázkodásról és szitoközönről, amely természetesen az embereket illette, amiért nagy léptekkel a két szökevény nyomába eredtek. Greggi még éppen idejében csípte el a tündit, az ördi azonban bizony sikerrel menekül, ha tévedtek volna és képes az apróság átlépni saját országa határát. Ám nem tehette, s hiába érte el az áhított fekete vonalat, az utolsó lépést képtelennek bizonyult megtenni, beleütközött a láthatatlan falba. Ezt látva Greggi is elengedte foglyát és hagyta, hadd próbálkozzon az is a szökéssel... A két férfi tehát nyugodtan megállt és vigyorogva nézte, hogyan öklözik kívülről, hogyan csépelik belülről a határfalat az ördik és tündik, azután elunták az ácsorgást és letelepedtek a fűbe. Három-négy perccel később a menekülők kénytelen-kelletlen belátták a szökés lehetetlenségét és most tanácstalanul pislogtak hol egymásra, hol a két heverésző lovag felé. De mert ez az állapot mégsem maradhat fenn örökre, a tündi erőt vett 119. oldal

magán. Szembefordult az emberekkel, nagyot fújt, kezeit hátrakulcsolta, és mint egy szigorú tanító, dühösen róni kezdte az utat fel-le, fel-le. - No jó, ti ronda monstrumok! - kezdett bele, mikor sikerült összeszednie minden bátorságát. - Ha nem engedtek vissza minket az országunkba, el foglak varázsolni mindkettőtöket! Gondoljátok meg a dolgot, de gyorsan, mert ha nem, előveszem a varázspálcámat! Greggi rápillantott és vigyorogva vállat vont, Zorof pedig úgy tett, mint aki egyáltalán nem is hallott semmit. - Jó lesz, ha elkezded a remegést, te szőrös medve! - sipította most az ördi Zorofnak. - Majd én is jól elvarázsollak, hogy csak úgy füstöl! Minthogy azonban láthatólag hatástalan maradt a fenyegetőzés, egyre jobban elfutotta az apróságokat a méreg. Tündi és ördi egymás mellett ugrándozott, rázta az öklét az emberek felé és sipákolt, szitkozódott kegyetlenül. - Beléd kokszolok egyet, te tejfelesszájú! Így a tündi. Erre Greggi hasra fordult, felkönyökölt s állát a tenyerébe fogva ártatlan szemekkel bámulta a kiabálót. És csendben megjegyezte: - Bokszolok. - Mi?! - Nem kokszolok, hanem bokszolok. - Micsoda?! Mit nem merészelsz, te visszataszító...izé?! Majd a végén tőled tanulom meg, te üresfejű hólyag, hogy mit hogyan kell mondani! Akkor is bekokszolok neked egyet, hogy csak úgy... - Mekken! - kottyantotta közbe az ördi, de Zorof nem hagyta szó nélkül: - Nyekken. - Mi?! - Nyekken és nem mekken. - Hát ez...ez hallatlan! Nem is akarom elhinni! - tombolt a tündi. - Már te is beleütöd azt a krumpli orrodat, te böhöm?! Uborkává változtatlak! Nem is, inkább virslivé, aztán darabokra rágcsálunk. - Gondoltál már arra, te kis buta, mekkora virsli lenne belőlünk? - faggatta ártatlan képpel Greggi. - Jó, változtass minket virslivé, de azt kikötöm előre, hogy egymagadnak kell megenned bennünket, különben nem ér az egész! - Te csak ne szabj nekünk feltételeket, inkább örülj, ha netán meggondoljuk magunkat és megkegyelmezünk nektek. De csak azért, mert olyan buták vagytok. - Roppantul boldogok vagyunk, de még boldogabbak lennénk, ha elmesélnéd nekünk, hogyan jutnátok vissza az országotokba, ha valami csoda folytán mégis sikerülne virslivé vagy bármiféle felvágottá varázsolnotok minket? Válasz nem érkezett, de az lesírt mindkét "varázslóról", hogy erre eddig nem gondoltak. Zorof vette át a szót. - Na látjátok. Jobban tennétek, ha most már megnyugodnátok és leülnénk értelmesen megbeszélni a teendőket. Remélem, annyit már sikerült felfognotok mérhetetlenül nagy eszetekkel, hogy nem akarunk bántani benneteket, csak azt szeretnénk, ha bántatlanul áthaladhatnánk országaitokon. 120. oldal

A tündi és az ördi néhány pillanatig még tétovázott, aztán oldalazva, szemüket le nem véve az emberekről egymás mellé sasszéztak, susmorogtak kicsit, végül a tündi megszólalt: - Nem hiszünk neked, sötét ember! Azt a másikat nem ismerem, de rólad tudom, hogy a Gonoszt szolgálod. - Szolgáltam, kár lenne tagadni. Csakhogy azóta történt egy s más, amiről még nem tudhattok, s most a Fény Urát tisztelem, a Választottat szolgálom. Zorof nem emelte fel a hangját, baritonja mégis betöltötte a teret, s megrémítette az apró népeket határon kívül és belül egyaránt. Amint kimondta a Választott nevét, a csodálkozás és hitetlenkedés moraja futott végig az ördik és tündik seregén, s a fehér kis szárnyas puffancs félrehajtott fejjel, gyanakodva pillantott Greggire. - Szóval azt merészeled állítani, hogy ez a langaléta tejfeles szájú lenne a Választott? Hát nem mondom, szolgálatra valóban szüksége lehet, mert valakinek mégiscsak vigyáznia kell erre a gyerekre, na de, hogy ő lenne a Választott, hát ez pofátlan hazugság! - Tudod mit, pufók kukac? Tartsd a szád, különben baj lesz! - Pufók kukac? Hihihi, ez remek! Ez igazán nagyszerű! - nevetett az ördi. Nagyszerű! Nem akármilyen nevet adtál neki, te, akit Választottnak hív a társad! Pufi kuki! Pufi kuki! - Kikezdesz velem, te kormosfajzat?! - förmedt rá a tündi. - Na megállj csak! Fogsz te még könyörögni, hogy visszavonhasd! Valamit mormogott maga elé, háromszor-négyszer megkavarta a levegőt, aztán mindkét kezét magasra emelve elkiáltotta: - Változz át! És az ördi felé sújtott valami képzeletbeli bottal. Erre a patás megmerevedett, a lába és törzse elkezdett vastagodni, mígnem pontosan úgy nézett ki, mint egy fatörzs, amibe belenőtt egy ördi. Deréktól felfelé ugyanis minden maradt rajta a régiben. - Hé te! Mit műveltél velem? - méltatlankodott azt ördike. - Varázsolj vissza, te pufi kuki, de azonnal, vagy én is megbűvöllek! - Még hogy te, egy ilyen szerencsétlen torzszülött! Ne nevettesd ki magad, inkább fogd könyörgésre a dolgot, ellenkező esetben soha vissza se változtatlak. De hiába jártatta a száját, az ördi csak nem akart könyörögni. Helyette ő is mormolt, hadonászott, s végül ráförmedt a tündire: - Változz át! Kezdetben úgy látszott, valóban a tündinek lesz igaza és az ördi eredeti alakjával egyetemben varázstudományát is elveszítette (már ha egyáltalán valaha is volt neki efféle), s a másik már-már újabb gúnyos szózatba kezdett volna, amikor hatni kezdett a varázs, csak éppen ellenkezőleg, mint a tündié. A fehér szárnyas lába nemhogy vastagodni, ellenkezőleg, rohamosan vékonyodni kezdett, eltűnt - deréktól lefelé - a testét takaró lepel és az egyre vékonyabb lábak végén kezdett kialakulni valami, amire csakis a pata megnevezés használható... 121. oldal

Mivel azonban a tündi felső teste maradt olyan kövér, mint annak előtte, a vékonyka lábaknak ez már sok volt. Kettőt csetlett, hármat botlott, s hasra esett, ami a szokásos felbukásoknál is kellemetlenebb következménnyel járt. A testéhez képest jókora hasikán úgy billegett a tündike, mintha nem is élőlény, sokkal inkább valami tündi-forma hintaszék lenne. - Jaj, te átkozott, azonnal varázsolj vissza! - Majd ha meszet ettem! Először varázsolj vissza te, aztán majd megteszem ugyanazt én is. - Hogyne! Aztán majd valahogy "kimegy a fejedből" és itt hagysz! - Jó, akkor maradj meg hintaszéknek. Én még mindig jobban jártam, legalább a lábamon állok. - Haha! Viszont nem vagy képes repülni, mert nem bírnak el a szárnyaid, ellenben én vígan! Valóban, némi ügyetlenkedés után szárnyra kapott és zümmögve, mint egy hatalmas darázs, zuhanó repülésben lecsapott a mozdulni képtelen ördikére. Karmait előremeresztve igyekezett ellenfele arcába kapni, csak éppen azt felejtette el, hogy az ördinek szarvai is vannak. Azokat fordította a zuhanó veszedelem felé, úgyhogy a tündi csak az utolsó másodpercben tudta elkerülni a katasztrofális végkifejletet, mármint azt, hogy a fekete alak fejére esve önmagát nyársalja fel. Mivel azonban sikerrel hajtotta végre a kitérő manővert, a támadás esélyei ismét mellette szóltak. Annyit kell csupán elérnie, hogy az ördi mögé tudjon kerülni, s ha így képes megmarkolni ellenfele szarvacskáit, a harc el is dől. Az ördi is gyanította, hogy ha ez a megvadult bögöly ledönti a lábáról, soha többet fel nem áll. Kénytelen volt könyörgőre fogni a dolgot, segítségért fordulni az emberekhez. - Nagyuraim! Vakarjátok le rólam ezt a repülő elefántot és kényszerítsétek rá, hogy visszabűvöljön! És akkor megígérem, hogy bántatlanul átmehettek az országomon, sőt, még vendégül is látunk benneteket. - Igen? - tudakolta Greggi. - És a repülő puffanccsal mi lesz? Azt is meg kell ígérned, hogy visszavarázsolod eredeti formájára. - Rendben, bár úgy még csúnyább lesz, mint most - morogta a fekete. Zorof ezek után közbelépett, s úgy kapta el a tündit, mint egy izgága szúnyogot, azután átadta Gregginek, aki megint a szárnyainál fogva tartotta maga elé. - Rajta! Változtasd vissza. - Ez önkény! - tiltakozott a tündi. - Követelem, hogy eressz szabadon! Követelem, vagy úgy... - Megkokszolsz, tudom. De ha nem változtatod vissza a barátodat, szálanként tépem ki a szárnytollaidat, s akkor majd te sem tudsz repülni, nem csak ő. - Jó. Visszaváltoztatom, de ha utána nem bűvöl vissza ő is, én úgy... - Nem kell kokszolnod, sem bokszolnod, mert ha becsapna, letekerem a szarvait. - Biztos? - Biztos. A tündi elvigyorodott, aztán hízelegve Zorofra nézett. 122. oldal

- Mondd csak, nagy ember, nem csavarhatnád le neki akkor is, ha visszaváltoztat? Jó, jó, csak úgy gondoltam - szipogta, amikor Zorof rosszallóan rámordult. - Változz vissza, a fene enné meg! - Változz vissza - mondta ugyanezt az ördi is. - Pedig kár, mert nagyon szép bögöly voltál ám! Miután mindkettő visszanyerte eredeti alakját, most már félelem nélkül közeledtek a két utazóhoz. Letelepedtek velük szemközt és a szószóló, vagyis a tündi kezdett beszélni. - Én Karmancs királynő vagyok. Az én karmaim a legkarmolóbbak és én vagyok a legokosabb valamennyi tündi között. - Meg a legdagadtabb - dörmögte az ördi. - Te! Akarsz megint tuskólábú lenni?! - Hát te patás bögöly? - Abbahagyni! - förmedt a veszekedőkre Greggi. - Inkább halljam, milyen néven tisztelhetjük kedves ördikénket. - Szarvancs király. Az én szarvaim a legöklelőbbek minden ördi között. És ezt a csigafejűt itt tényleg azért nevezik Karmancsnak, mert az ő karma a legélesebb az összes buta alattvalója közül. - De még mennyire, hogy éles! - sziszegte fenyegetően Karmancs és az ördi felé kapott azokkal a híres karmaival. - Pfff! Beléd karmolok, ha nem vigyázol a szádra! - Nagyon mekkenlek, ha nem maradsz nyugton! - Szájhős! - Gyáva nyúl! - Tyúkeszű! - Miniökör! - Te, vigyázz, mert úgy fenéken böklek, hogy csak úgy... - Meeekken, mi? Én meg úgy... - Meeekkokszolsz, tudom. És megbrikettelsz is, te hájfejű! Biztos, hogy ismét egymásnak ugrottak volna, ha Zorof nem koppint egyszerre mindkettő fejére. Ezzel persze elsősorban azt érte el, hogy a két hatalmas vitéz azonnal önkényről, brutalitásról kezdett kiabálni, kilátásba helyezve a megtorlást, kokszolást, valamint mekkenést. Greggi azonban már nagyon unta az állandó veszekedéseket. - Esküszöm a Fény Urára, hogy ha még egyszer hajba kaptok... - De hát ennek - bökött az ördi felé Karmancs - nincs is haja, amibe kaphatnék! Csak tök kopasz feje van neki két szarvval. - Csend! - emelte meg a hangját a Választott. - Különben mindkettőt beteszem a tarisznyámba. Ott aztán marhatjátok egymást kedvetekre. - Tudod mit, te Választott? Tedd bele a tarisznyádba ezt a pufók tündit, jó szorosan kötözd be a tarisznya száját, és akkor nem fogunk veszekedni. - Inkább a patást, azt tedd el magadnak jó mélyre, akkor átengedlek én is a birodalmamon. Csak azt kérem, hogy később se ereszd ki, jó? 123. oldal

Ezen megint elvitatkozgattak volna egy darabig, de mivel látták, hogy lassan mindkét ember elveszíti türelmét, abbahagyták. - Te komor ember, te még mindig gyanús vagy nekem - közölte Zoroffal Karmancs. - Szeretném hallani, mitől lettél te a gonosz katonájából a Választott útitársává? És az is nagyszerű lenne, ha a tejfelesképű be tudná bizonyítani, hogy valóban ő az, akit Választottnak lehet nevezni, nem pedig egy semmi kis csaló. - Megtisztel a bizalmad, hatalmas úrnőm! - vigyorgott Greggi. - Hát akkor elmesélünk mindent a legelejétől. Nem lesz rövid a történet, de talán izgalmas mindenképpen... Így hát belekezdtek. Karmancs és Szarvancs szájtátva hallgatták az elbeszélést, s annyira átélték a hallottakat, hogy szinte reszkettek félelmükben, ahogy Greggi és Zorof visszaemlékezett a Lápon és az Árnykirályságban vívott csatákra... - Tessék. Itt a Gömb, ami megmutatta nekem az igazi arcotokat - fejezte be a történetet az arrauta, s csak most, ahogy a végére ért és felpillantott, látta meg, hogy Karmancs és Szarvancs régóta szorosan egymáshoz bújva, kéz a kézben hallgatja a rettenetes történetet. Igaz, mihelyt észrevették, hogy az emberek figyelik őket, villámgyorsan szétugrottak, addigra azonban már késő volt. Nagyon késő. Ugyanis a határvonalnál felsorakozott mindkét uralkodó népe, jó régóta oda gyűlt valamennyi, s ez az egymáshoz bújás éppen emiatt milliónyi szempár láttára esett meg. Az ördik és tündik egyetlen szót sem hallottak az utazók történetéből, nem élhették át velük együtt a kalandokat, ellenben tudták, hogy a halandók érkeztéig azok ketten szívesen aprították volna fel egymást, persze a lehető legkisebbre. Akkor meg mire ez a nagy kéz a kézben ücsörgés? És különben is, mit susmorognak azzal a két behemóttal ahelyett, hogy a szabályok szerint nekik esnének, beléjük marnának, ütnék és rúgnák, ahol érik őket? Ha tehát nem ezt cselekszik és a halandók mellett egymással is békében maradnak, egyszerűen nincs is más magyarázat, mint az, hogy mindkét uralkodó megbolondult. Így hát tizenöt-húsz alattvaló el is rohant, hogy valahonnan kényszerzubbonyt kerítsen. Hatalmas feladat, tekintettel arra, hogy az ördik földjén, de a tündibirodalomban sem bolondult még meg soha senki, ezért se tébolyda, se kényszerzubbony nem létezett, mi több, nem is tudták, hogy mi az. - Uram atyám! Kísértetek meg mifenék! - nyöszörögte Szarvancs. - Rettenetes! Ráadásul meg ez a pufi kuki, hát nem irigyellek titeket. - Már megint kötekedel, te büdösbogi? Kikaparjam a szemedet? Vagy bekokszoljak egy nagyot? - Ha újra elkezditek, rögtön nyitom a tarisznyám és ki se veszem belőle egyikkőtöket sem, míg csak el nem rendezitek a dolgot egymás között. - Ne!!! - visított fel egyszerre mindkettő. - Csak a tarisznyát ne! - Helyes. De most már értsünk végre szót! Át akarunk jutni a birodalmaitokon, a nélkül persze, hogy agyonkarmolna-döfködne a ti sok ostoba alattvalótok. - Mi nem karmolunk! - viháncolt Karmancs. - És nem döfködünk! - tódította Szarvancs. 124. oldal

- És nem vagytok ostobák, mi? Hát remélem is, hogy nem vagytok azok. Ha betartjátok az ígéreteteket és bántatlanul átengedtek az országotokon, mi visszateszünk a határon belülre. Szépen megmagyarázzátok a népeiteknek, mi a teendőjük, azután nekivágunk. Mennyi időt kértek a megbeszélésre? - Semennyit. Ha velünk együtt léptek a földünkre, senki egyetlen karommal sem fog bántani. Elvezetünk a két királyság közepébe, a Kívánság-csarnokba, ott ehettekihattok kedvetekre, sőt alhattok is egyet, azalatt pedig mi majd elrendezünk mindent. Így a tündi. Az ördi már nem is szólt, csak helyeslőleg bólogatott, tehát nem maradt hátra más, mint útra kelni. A tündi felröppent Greggi vállára, az ördi Zoroféra, s miután a két ember felpattant a lóra, potyautasaik büszkén húzták ki magukat. Nem csoda, hiszen tündi és ördi még soha de soha nem ült sem lovon - sem emberen! A bevonuló csapatot néma, döbbent csend fogadta, s egyetlen pissz se hallatszott órákon át, holott kétoldalt az utazókat kísérte a tündik és ördik egész nemzetsége. A pisszen kívül azonban hallatszott más: állandó zümmögés. Mert hát a hatalmas fehér és fekete armada szárnyalása sok-sok méhrajnyi zajt csapott. - Pontosan, mint a dongók - jegyezte meg Zorof. - Az idegeimre mennek. Nem szólnátok nekik, hogy fejezzék be a döngicsélést? - Megtehetnénk, ha akarnánk. De nem akarjuk. Meg aztán ahhoz, hogy parancsot adjon ki az uralkodó, serege élére kellene szállnia. - Szálljon! - Gondolod? Nekem mindegy, de abban a pillanatban, ahogy lerepülünk a vállatokról, a népeink rátok vetik magukat és darabokra tépnek, mielőtt elmagyarázhatnánk, hogy ezt nem szabadna tenniük. Persze, ha ragaszkodsz hozzá... - Kapaszkodj erősen, Karmancs! - rémüldözött Greggi és ezen a két kicsi igen jól szórakozott. Újabb órák múltak el, s már-már alkonyodott, amikor a távolban felsejlett egy jókora építmény csúcsa. Hozzá egy akkora épületé, amely méreteivel sehogyan sem akart illeni az ördik és tündik cseppnyi népéhez. - Ez a Kívánságcsarnok - magyarázta a tündi. - Az egyetlen olyan hely a két országban, ahol népeink megférnek egymás mellett. Az a Nagy Tanácsok Terme, ahol veszekedésnek semmi helye... - És ezért - vette át a szót Szarvancs - tündik soha nem repülnek oda, ugyanis képtelenek meglenni veszekedés nélkül. Kicsi híja volt annak, hogy Karmancs rá nem vetette magát az ördire, de Greggi, eléggé el nem ítélhető módon, a lábánál fogva rángatta vissza. - Hohó, kedveském, csak nem akarsz széttépetni? Ha repkedsz nekem ide-oda, jönnek a barátnőid, én pedig képtelennek érzem magam rá, hogy megbirkózzak egyszerre több százezer hajadonnal. Bár a pufók királynőnek igencsak nehezére esett visszafognia magát, a Választott lábfogási technikája arra késztette, hogy belenyugodjon a verekedés elmaradásába és úgy tegyen, mintha igazából nem történt volna semmi. 125. oldal

Az ösvény pontosan a hatalmas kupola közepén futott bele az óriási, kétszárnyú kapuba, csakhogy ez a bejárat nyithatatlannak látszott. Nyoma se volt kilincsnek vagy valami hasonlónak, s ráadásul - legalábbis Greggi így gondolta - akár ezer tündi és ördi is nekifeküdhetett volna, akkor sem bírják mozdítani. De a kapu mégis kitárult. Karmancs és Szarvancs egyszerre suhintott maga elé, s mindkét kapuszárny döndülve csapódott ki. Ám nem ez döbbentette meg az arrautát és a seregvezért. Sokkal inkább az, hogy az ördi háromágú vasvillát, a tündi pedig csillagfejes varázspálcát tartott a kezében, holott egy pillanattal előbb még nem volt náluk semmi... Belovagoltak az épületbe, s még így, lóháton ülve sem kellett akárcsak a fejüket is megbiccenteniük, kényelmesen átfértek a kapubolt alatt. S abban a pillanatban, ahogy odabenn érezhették magukat, a kapuszárnyak önmaguktól visszazáródtak. Ha úgy tetszik, a két férfi fogolynak érezhette magát. Nem érezte annak. - Kedves vendégeink, itt már elhagyhatunk titeket, biztonságban vagytok a védelmünk nélkül is - pukedlizett nagyot Karmancs s közben olyan képet vágott, mint aki éppen az ellenkezőjét gondolja annak, amit mond. - Mennünk kell - toldotta meg Szarvancs. - Egyetek-igyatok, amennyi belétek fér, abrakoltassátok meg a lovaitokat és aludjátok ki magatokat. Idebent mindent megtaláltok, amire csak szükségetek lehet, mi meg közben elmeséljük az alattvalóinknak, amit érdemes elmesélni rólatok. Mindketten mélyen meghajoltak az emberek előtt...és egyszerűen szétpukkadtak a levegőben, akár két szappanbuborék. - Ide hallgass, Zorof, be kell vallanom, hogy jócskán alábecsültem újsütetű barátaink varázstudományát. Én bizony csak dühömben lennék képes megpukkadni, ezek meg fogják magukat és egyszerűen... - Igen. De mit csodálkozol? Pukkancs mind a kettő. Greggit nem először ejtette ámulatba, hogy útitársa milyen könnyedén képes elintézni magában a legbonyolultabb dolgokat is. A virágok átváltoznak tündivé meg ördivé? Nagy dolog! Az a szerencse, hogy nem kellett letépniük egyetlen szálat sem.. A semmiből terem a kis csibészek kezében varázspálca, varázsvilla? Hát istenem, ha egyszer varázsolni akarnak, valamit csak kénytelenek használni a varázsláshoz! Az pedig, hogy szétpukkadtak a levegőben, megint csak nem nagy ügy, merthogy pukkancsok. Igaz, mindez valóban egyszerű, csak az a kérdés, mennyire van értelme. Esetleg Zorofnak abban is igaza lehet, hogy ne próbáljon mindenben logikát, s mindenre magyarázatot keresni, mert nem mindig létezik, főként pedig nem mindig lehet megtalálni? És ha nem lehet, kár még az ilyen lehetetlenségekkel is terhelni magát, van itt baj, no meg lesz is éppen elegendő... Mindeddig igazán körül sem pillantottak a teremben, most azonban megtették, elsősorban azért, mert keresték, nagyon keresték a finomságokkal roskadásig rakott asztalokat (ahol teleehetnék-ihatnák magukat), s a zabbal-árpával teli abrakos zsákokat, lovaik terített asztalát. S persze a remek és puhapihe ágyakat, ahol "alhatnak kedvükre". 126. oldal

Ám az irdatlan, félhomályos kupolacsarnokban mindennek nyomát sem lehetett találni. Egyáltalán, semminek a nyomát nem lehetett, tekintettel arra, hogy a Kívánságcsarnok kongott az ürességtől. - Nesze neked lakoma, nesze kényelmes durmolás! - mordult fel Zorof és volt a hangjában valami, ami Gregginek megsúgta, ha most a markába foghatná az ördit, netán a tündit, nem úszná meg könnyen egyik sem. - A bolondját járatják velünk, de csak várjanak! Ha előkerülnek, akkorát bekokszolok nekik, hogy csak úgy mekkennek! - Nyugalom, vitéz barátom. Ki tudja, nem most futkosnak-e, hogy valami emberhez méltó vacsorát üssenek össze nekünk? Szerintem nemigen számítottak vendégekre. Azt meg ne várd, hogy baldachinos nyoszolyákat tartsanak, kizárólag azért, hogy ha emberek érkeznének a Kupolaterembe, lefekhessenek. Szerinted mikor járhatott itt utoljára bármiféle halandó? - Hm...Nem lehetett éppen tegnap. Ami pedig a vacsorát illeti, nos, csak remélhetem, hogy a főfogásról lemondtak, mert az én és te lehetnél. Bár azt nem hiszem, hogy ezek a bohócok fel is tálalták azokat a halandókat, akiket elkaptak, azt viszont tudom, ha el akarnak kapni minket, jobb terepet nem is választhattak volna hozzá, mint a Kupolát. Menekülni nem tudnánk, védekezni is csak néhány percig... - Ugyan, Zorof, ne láss már rémeket! Ha akartak volna, már útközben elintéznek, miért hoztak volna ide? Igaz, hogy a szavukat adták, megígérték, hogy bántatlanul engednek át az országukon, de ha megszegik az ígéretet, ki a fene kérhette volna rajtuk számon? Nyugodj már meg és várj türelemmel, majdcsak történik valami. - A nyű nyűjje szét, rendben van, várok. De a fűzfánfütyülőjét, legalább egy padot találnék ebben az átkozott teremben! Unom már a földön ücsörgést. Alig ejtette ki ezeket a szavakat, a levegő kavargott egy kicsit, mintha a semmiből valami jönne elő - és előjött. Egy pad, éppen olyan, amilyet Zorof képzelt magának. - Hohó! Greggi, átkozott fajankók vagyunk mind a ketten! Hát nem megmondták, hogy ez a Kívánságcsarnok? Mi meg...de mindegy! Amit kívánunk, megkapjuk a...szóval valahogyan. Hát akkor gyorsan kívánok a lovainknak zabbal teli jászolt, hűs forrásvizet az itatóba, s szénát, hogy csemegézhessenek, ha akarnak. Egyetlen pillanat alatt minden megjelent, amit Zorof kért. - Remek. Imádom ezt a termet! Akkor most kívánjunk valamit magunknak is. Jó vacsorát, hozzá kupát, serrel telt serleget, borral kotyogó korsót. De a pecsenye ropogjon ám, különben istenuccse visszakívánom! Dúsan rakott asztalok libbentek elő kecsesen - már persze, ha egy asztal tud valóban kecses lenni -, s rajtuk lucullusi lakomák sora. Malacsült és libapecsenye, fácán és szarvas, fogas és garnéla, párolgó, ínycsiklandó illatot árasztó tálak telve aranyszín levessel, fehér cipók és óriási kosarak gyümölcsökkel terhesen, akár a mesében. Szóló szőlő, mosolygó alma, csengő barack - a legjobban azonban Zorof mosolygott. Sőt még nyála is csordult nagy mosolygásában. - Csülökre, katona! - rikkantotta és valóban a markába fogott egy jókora sült disznólábat, élvezettel harapva a pirosló húsba... 127. oldal

Aztán nagyot káromkodott és szapora köpködésbe kezdett, ami nem ki-fejezetten tartozéka a lovagi étkezésnek. - Mi ez?! - hörögte. - Mit műveltek ezek az átkozott disznók? Esküszöm, homokkal hintették meg a sülteket! Csak úgy ropog a fogam alatt! Greggi felnevetett, de ha nem szépen akarjuk körülírni derültségét, hát jobban illik erre a nevetésre a "felvisított" kifejezés. - Te akartad, Zorof! - lihegte, amikor jókedve valamelyest csillapult. - Én? Mikor kértem én homokos csülköt, he?! - Ha nem is homokost, de ropogóst mindenképpen. Hát ez most ropog tisztességgel, huncut, aki letagadja! És ha lehet, még hangosabban kacagott. - A nyavalya törje ki a tréfamestereket! - zsörtölődött Zorof, de aztán meggondolta magát és parancsot adott a teremnek, hogy a homokos pecsenyéket cserélje valódiakra. Azután tisztességgel nekiestek gyomruk feltöltésének. Jó óra múltán Zorof úgy vélte, meg tudott bocsátani a tündik és ördik kívánságteljesítő termének a homokkal fűszerezett csülökért és ennek örömére kívánt magának egy szép tortát is. Igaz, a torta tetejét, vélhetőleg azért, nehogy megfeledkezhessenek hőseink arról, kik vendéglátóik, szóval ezért a torta tetejét egy marcipán tündi és egy cukorból formázott ördi díszítette (s persze a két figura még tortadíszként is verekedett), ám Zorofot, a jóllakott Zorofot ez már nem tudta izgatni. Mindenféle észrevételt és megjegyzést mellőzve szó nélkül behabzsolta az egészet ördistül és tündistül. Greggi mostanra úgy teleette magát, hogy ha akar, sem lett volna képes megmozdulni. Nagyot ásított és közölte: - Le kellene dőlnünk egy cseppecskét. Erre azt kellett tapasztalniuk, hogy bár egyetlen mozdulatot sem tesznek, mégis dőlnek, s hiába kapálóznak, ellenállhatatlan erő fordítja őket az eddigi függőleges testhelyzetből vízszintesbe. - Hé, Választott! Jól tennéd, ha alaposabban meggondolnád, mit kívánsz és hogyan. Legalább ágyat kívánhattál volna alánk. - A fenébe is, ez a nyamvadt mittudomén micsoda mindent szó szerint teljesít! Hé, puha ágyakat alánk! S mivel az ágyak ott is teremtek, elégedetten bólintott. Szeretett volna még valami nagyon szellemeset mondani, de ezt nem tehette, tekintettel arra, hogy meglepetésszerűen elnyomta a buzgóság. S egyébként sem lett volna, aki meghallja szavait, mert Zorof addigra már szintén aludt. Így hát egyikük sem látta, hogy a teremben sok-sok ajtócska nyílt, s hol egy ördi, hol egy tündi kandikált be rajta, ellenőrizendő, mit művelnek ezek a furcsa vitézek. S ugyanígy nem tapasztalhatták hőseink azt a fejvesztett menekülést, amelyet az apró leskelődők hamarosan bemutattak. A tündik és ördik fülecskéje roppant érzékeny műszer, s mint ilyen, képtelen hosszabb ideig elviselni a földrengés dübörgő hangjait. Márpedig a Kupolában éppen ilyen hangorgia támadt rájuk. Holott nem fenyegetett valódi természeti katasztrófa. 128. oldal

Egyszerűen annyi történt, hogy a halandók aludtak. És horkoltak.

129. oldal

10. NYOLC ÉS TÍZ

A Hat Hatalom négy ezredese, vagyis Jontus, Zinzen, Rumfur és Uzof, no meg egyegy katonájuk (akiket elsősorban személyes szolgálatuk ellátására, s nem harcolni hoztak magukkal, elvégre hogyan festene, ha tisztük ellenére maguk vernének sátrat, kotyvasztanának ebédet-vacsorát, nem beszélve a ruhák és csizmák, fegyverek és lovak tisztán tartásáról, ami ugyebár méltatlan egy ezredeshez) vad vágtában igyekeztek elérni a Lápi Lidércek birodalmát. Mostanra már régen elfeledték azt a rémületet, ami erőt vett rajtuk Zorof árulása hallatán, el azt a rettegést, amelyet Szadar árnyának látogatásakor éreztek, s el a félelmet, amely akkor vett erőt rajtuk, amikor a Választottal való esetleges küzdelemre gondoltak. Igazából addig-addig nyugtatgatták egymást és önmagukat, addig kisebbítették a rájuk váró veszedelmeket, mígnem önmagukat is sikerült félrevezetniük, s messze alábecsülniük a fenyegető veszedelmet. Annyira, hogy a már említett szolgáló katonák kiválasztásánál sem az járt a fejükben, mennyire kemény harcosok, sokkal inkább az, mennyire megfelelő személyi szolgálók. Jontus, az álszent Jontus még azt sem átallotta, hogy a tényt Uzof szemére vesse. - Megmondtam, hogy ki-ki a legjobb katonáját vegye maga mellé, vagy nem? Mit képzelsz, sétagalopp vár ránk? - Te képzelsz valamit, Jontus, valamit, amit nagy hiba lenne képzelned. Senki nem választott meg parancsnokunknak, úgyhogy tartsd a szád, míg szépen vagyunk! Az én dolgom, kit viszek magammal. Vagyunk éppen elegen a harchoz, amaz kettővel szemben négyen, mi a fenének mellénk igazi katona? Szolga nélkül viszont nem utazom soha. - Meg aztán - kottyantotta közbe Zinzen - azok ketten nem is gyanítják, hogy üldözőbe vettük őket, tehát ha rájuk találunk, lesből lerohanjuk, és apró darabokra kaszaboljuk őket. Mire eszükbe jutna védekezni, már el is intéztük a dolgot. Viszont a harcban véres lehet a köntösöm, hát ki fogja kimosni? Talán te, Jontus? Mert ha azt mondod, hogy vállalod, itthon hagyhatom a szolgám. - No meg nagy kérdés, hogy ha nekünk nem dukál csicskás, te miért hozod a magadét? - tudakolta Rumfur. Választ persze nem kapott, s ezzel be is fejeződött a veszekedés. Ám a szóváltás valamennyiüket feldühítette, s ezért vágtattak veszett mód a Láp felé, ahelyett, hogy lovaikat pihentetve kényelmes ügetéssel haladtak volna előre. Mérföldeken át tartott az eszement vágta, s a paripákon lassan a kimerültség jelei mutatkoztak, mire Uzof meg tudott szólalni: - Megmondaná nekem valaki, hogy hová száguldunk? Ha el akarjátok emészteni a lovaitokat, hát tegyétek, nekem szükségem van a sajátomra. Ezzel visszafogta gőzölgő, tajtékos paripáját, s ugyanígy cselekedett az embere is. A többiek ugyan nem feleltek a kérdésre, de ők is jobbnak látták lassítani az iramot, tehát követték Uzof példáját. Később Jontus a forma kedvéért morgott valami olyasmit, hogy ha Sirín Nagyúr megtudja majd Uzofról, hogy fontosabbnak tartotta 130. oldal

a lova épségét, mint az áruló üldözését, nem lesz kíméletes, de ezt is csak azért mondta, hogy éreztesse társaival, adandó alkalommal meglesznek az érvei ahhoz, hogy nyakukat szegje. Azért a vágta alatt valamennyien végiggondolhatták helyzetüket és nem találták éppen rózsásnak. Hosszú, fárasztó üldözésre lehet készülni, s ha szerencséjük van is, legalább két hét, mire ismét visszatérhetnek a táborba. Ki tudja, mi minden történhet ott két hét alatt? Mindegyik bánta már, hogy elindult, maga helyett okosabb lett volna valamelyik altisztjét küldeni, de hát késő bánat eb gondolat. Ellenben remélhető, s remélte valamennyi, hogy csata közben elhullanak majd mellőle riválisai, és amikor győzedelmeskedve visszatér a Hat Hatalom táborába, a fényes jutalom, vagyis az előléptetés csakis és egyedül őt illeti majd meg... A hosszú vágta végeztével Rumfur javaslatára megpihentek és nekiláttak megtömni korgó gyomrukat. Rumfurnak egyébként sűrűn akadtak ilyen javaslatai, mert Rumfur maga volt a falánkság, s feneketlen bendője képes volt bármikor bármennyi táplálékot befogadni. Ennek okán abban a pillanatban, ahogy nyeregbe szállt, elkezdte mardosni az éhség, s máris siránkozásba fogott az újabb ebéd- vagy uzsonnaszünet érdekében. Mindeddig sikerült határt szabni ennek a törekvésének, most azonban, hogy lassult a tempó, újra sürgette a szalonnázást. Tehát letáboroztak és nekiláttak az elemózsiás tarisznyák könnyítésének, úgy rontva a sültekre és kenyerekre, mintha nem elsősorban Zorof és a Választott, hanem ezen étkek lennének a veszélyesebb ellenségek. Le is győzték ezt a cudart vitézül, ám a győzelem súlyosnak látszott: három nap alatt eltűnt majdnem az egész készletük. Márpedig azon az úton, amerre haladniuk kellett, nagyon is csekély esély volt bármiféle utánpótlás beszerzésére, vadászatra vagy rekvirálásra, vagyis - egyre kétségesebbé tették és ették az út folytatását. Így igaz, hiszen a Láp és az Árnykirályság legfeljebb olyan táplálékkal szolgálhat, amelyet ember meg nem képes emészteni, a Tündik és Ördik földje - ha egyáltalán vannak ilyen lények, gondolta Jontus - még olyannal sem. A lovak valahogy csak találnak maguknak ezt-azt, mindenütt akad egy harapásnyi fű, azt azonban még nem látta a föld, hogy Sirín katonái a legelőkön bóklászva csenkeszt eszegessenek. Márpedig a jelek szerint előbb-utóbb erre fanyalodnak... Rumfur mindezt nem gondolta végig, ő egyszerűen és határt nem ismerve zabált, s bár a többi látta, hová vezet ez a hallatlan étvágy, nem intették önmérsékletre társukat, viszont ha már az falt, faltak ők is. Faltak és aggodalmaskodtak, s nagy aggódásukban faltak ismét. S persze minden aggodalmaskodó zabálás után erőt vett rajtuk a mérhetetlen fáradtság, tehát kipihenendő a fáradalmakat, ledőltek aludni egy jót. Ennek tudható be, hogy az indulás utáni nagy vágtát leszámítva útjuk sebessége nagyjából a nyugdíjas éti csigák tempójához mérhető, de még a nevezett állat is rájuk vert volna, ha versenyre kényszerül. Végül azonban mégiscsak megközelítették a Lápot, s bár mielőtt tovább indultak volna, megint enniük és aludniuk kellett, mégis elkerülhetetlennek látszott, hogy éjszaka el ne érjék a Nagy Tisztást. Éjszaka, mert a Gonosz katonái még akkor is 131. oldal

jobb szerették az estétől hajnalig tartó utazást, ha a Homály miatt igazán nem volt könnyű meglátni a különbséget nappal és éj között. Éppen akkor hajtották álomra fejüket, amikor a Láp ellenkező oldaláról a Nagy Tisztáshoz közeledett amaz tíz vitéz, akik egykor Szadar katonáinak neveztettek. Élükön Histas állt, akit társai hallgatólagosan vezérüknek ismertek el, s két alvezérével, Glubokkal és Nukossal apródonként megtervezve utazásukat, haladtak lassan de biztosan visszafelé, a Hat Hatalom tábora irányába. Gondosan beosztották élelmiszertartalékaikat és a vizet, s csupán kicsinyke utakat tettek meg naponta, nehogy lovaik kifáradjanak. Nem tudták ugyanis, mikor és hol keverednek majd harcba a Választottat üldözőkkel, ám azt, hogy harcra kényszerülnek, egyikük sem vitatta. Ha pedig a csatából menekülni kell, a pihent lovak életet menthetnek. - Nem lesz gyerekjáték átlábalni a Lápon - állapította meg Nukos azt, amit mindenki úgyis tudott. - Nagyon valószínű, hogy itt találjuk majd szembe magunkat az üldözőkkel, vagyis nem ártana szabályos kis csapattá alakulni, elő- és utóvéddel, nehogy valamerről meglephessenek minket. - Igazad van, de talán nem annyira veszélyes a helyzet, mint ahogy gyanítjuk. Tulajdonképpen senki nem tudhat arról, hogy nem szolgáljuk többé a Félelem Urát, vagyis ha belebotlunk valamilyen csapatba, egyszerűen azt mondhatjuk, Szadar küldött vissza bennünket a fő sereghez. És nem is hazudunk nagyot, mert az út, tetszik vagy sem, mindenképpen átvezet az átkozott Hat Hatalom seregén vélekedett Glubok. - Akár így, akár úgy, a legjobb lenne elkerülni az ilyen kínos találkozásokat jegyezte meg Histas. - Tehát döntsük el, ki haladjon elől és ki maradjon hátra. Így biztonságosabb. Ha pedig valami baj esne, legyen a figyelmeztető jel az áspisbéka vartyogása, mondjuk a támadó jelzése, tehát három hosszú és két rövid vartyogás. Ha pedig mégis összetalálkoznánk valami ellenséggel, megpróbáljuk beadni nekik Glubok meséjét. De ha nem hinnének nekünk, megküzdünk velük. A támadásra én adok jelt azzal, ha kiejtem a Fény Ura nevét. Egyszerre támadunk és váratlanul, akkor van esély a győzelemre. Ebben meg is állapodtak, s felállt a csapat. Kezdetben Glubok töltötte be az elővéd szerepét, míg Nukos hátra maradva vigyázott, nehogy onnan támadhasson valaki, aztán óránként cserélték a figyelőket, nehogy túlságosan is elfáradjanak. A csapat napközben menetelt, éjszaka valahogy nem akaródzott többé. A Fény Ura tudja, miért, de amióta az Ő oltalmába ajánlotta magát ez a tíz vitéz, az éjszaka nyomasztotta valamennyit. Holott egész addigi életükben éppen ellenkezőleg éreztek... A Lápi Lidércek jó ideje várakoztak, s lesték, mikor bukkannak fel Sirín katonái. Jönniük kellett, hiszen a Lidérckövet visszatért és jelentette az új királynak, milyen fogadtatásra talált a Hat Hatalom táborában. Bár igazából nem örült az uralkodó a futárát ért megaláztatásoknak, abban biztos volt, hogy előbb-utóbb mégis útra fog kelni egy üldöző csapat. Szíve szerint valamennyit a mocsárba fojtotta volna, de tudta, hogy ezt nem csupán nem teheti meg, de úgy kell viselkednie, mintha kifejezetten örülne, ha segíthet a halandóknak az üldözésben. Erre kötelezte a 132. oldal

Lidércek Szerződése, melyet a Félelem Fiával kötöttek, s tisztában volt azzal is, ha megszegné, pusztulna ő maga, s veszne az egész Lidércsereg. Mert Sirín haragja kiszárítaná a mocsarat, még a méteres iszapot is, s nyoma, írmagja sem maradna a kis zöld manók nemzetségének. Az új Lidérckirály bölcs manó volt, legalábbis a maga módján. Gondolhatnánk, hogy a választás éppen azért esett rá, mert bölcs, de a Lidércek nem úgy döntik el, ki legyen az uralkodójuk, mint azt eldöntenék az emberek, sem nemesi tanácsuk, sem királyválasztó népgyűlésük nincs, de az se lehetséges, hogy trónviszály törjön ki a várományosok között, a dolog ennél sokkal egyszerűbben történik. Az lesz az uralkodó, akinek a legnépesebb a családja, aki éppen ezért a leginkább alkalmas arra, hogy birodalmát megfelelően vigyázza, vezesse. Akinek sok a fia, nem indít könnyelműen támadást senki ellen, mert az ő gyermekei közül pusztul majd el a legtöbb, de gyáván meg sem hunyászkodik az ellenség előtt, mert a győztes az ő leányait szerzi meg, ha meghódítja a Lidércek Földjét. Így aztán mondhatjuk, hogy az egyszerű matematikai számítás emeli trónra a vezért, s ha változik a helyzet, ha jön valaki, aki népesebb családot nemzett, leköszön az előd, s átveszi az új az uralkodás jogát. Nos, az új Király számított arra, hogy érkezik majd a Gonosz csapata, s mert számított rá, elébük küldte követét, futárát, de nevezhetjük kémének is, a lényeg, hogy egy manót lesbe állított, akinek semmi más kötelessége nem volt, mint az, hogy az érkezőket elvezesse a Nagy Tisztásra, a Király színe elé, s majd tovább, ki a Lápról, az Árnykirályság határáig. Arra azonban nem számított az uralkodó, hogy csapat érkezhet arról is. Mégis érkezett. S mert a hírt, hogy tíz harcos vonul nagy lassan a birodalom központja felé, egy kóbor Villyó meghozta, nem hihetett mást, mint azt, hogy a Választottnak vége, Szadar vezér csapata legyőzte őt is és az áruló Zorofot is. Ha pedig így van, győzelmi ünnepet kell ülni, ha a Gonosz kedvében akarnak járni. - Kalauzt melléjük! - rendelkezett. - Vezessétek őket a Nagy Tisztásra, ahol illően, a hatalmas győzelemnek kijáró pompával akarom köszönteni ezt a tíz katonát. - Igenis, Királyunk! De mi legyen azzal a Lidérccel, aki a Hat Hatalom serege felől várja a Gonosz katonáit? Visszahívjuk? - Őrködjön csak tovább, és ha felbukkan az üldöző csapat, azokat is vezesse ide. Még nem tudhatják, hogy nincs többé, akit üldözniük kellene és örvendezni fognak, ha tőlünk hallják majd meg a jó hírt. A Lidércek Királya ezután maga elé rendelte az udvari ceremóniamestert és kiadta a parancsot a fényes lakoma, az ünnepi vacsora elkészítésére. Jontus csapata mélyen aludt, amikor a királyi kém és követ rájuk talált. A Villyó rövid ideig tétovázott, felzavarja-e őket, de aztán úgy gondolta, jobban jár, ha maga is elpihen egy közeli sáros pocsolyában. Mert a Félelem Fia harcosai amúgy is gyűlölik a Láp Népét (ahogy a Lidércek is gyűlölik a halandókat), s különösen gyűlölik, ha álmukban zavarja meg őket egy manó. Haragjukban még képesek megfogdosni a szerencsétlen követet, s az, mint tudjuk, egyenlő a Lidérc pusztulásával. Különben is, most éppen hajnalodik, Sirín szolgái pedig soha nem 133. oldal

menetelnek napközben, tehát nem csak buta, de felesleges lépés is lenne felébreszteni őket. Majd szürkületkor. A másik csapat élén éppen Histas lovagolt, amikor zörrent a nád, s nem messze előttük felbukkant az út közepén két undorító Villyó. - Üdvözletet hozunk, Sirín katonája! Az én uram, a Lidérckirály küldött elétek azzal a paranccsal, hogy vezesselek benneteket a Nagy Tisztásra, ahol győzedelmi ünnepet ülünk a Választott halálára! Hős vitézek, a Félelem Ura fogadjon kegyeibe mindőtöket! Histas azon kívül, hogy mérhetetlen undor fogta el a Villyók láttán, először nem értette, mit akarnak, azután nem értette, honnan veszik híreiket, majd megrémült, hátha valóban halott a két vitéz, csak ők még nem tudnak róla. Ezért, bár a gyomra forgott a büdös, szennytől csepegő alakok látványától, mégis udvariasan köszöntötte őket, remélve, elárulják, mi vagy ki okozta a Választott vesztét. - Üdv neked, Lidércvitéz! Fájlalom, hogy nem találkoztunk korábban, akkor még együtt menetelt az egész csapatunk, s nem is kellett volna különválnunk, ha tudjuk, hogy te vezetsz majd minket tovább, mert akkor nem kellett volna veszélyekre készülnünk. Most hát arra kell kérjelek, várakozzunk együtt, míg katonáim is elérnek idáig. Addig elbeszélhetnéd, mit tudtok az ellenség bukásáról. - Hogy mit tudunk? Nem tudunk mi semmit, csak azt, hogy visszafelé igyekeztek, ami nem jelenthet mást, mint azt, hogy győztetek. Gondolom, nem akarod elmondani nekem, mi és hogyan esett meg, és bár a kíváncsiság nagyon is fúrja az oldalamat, türelmes leszek, amíg Királyom színe elé nem vezetlek benneteket. Most pedig verjetek tábort, várjátok be társaitokat nyugodtan, hiszen itt a hajnal, s tudom, ti szívesebben meneteltek éjszaka. Histas egy pillanatra zavarba jött, de aztán ráförmedt a Villyóra, tettetett haraggal: - Mit gondolsz, hogyan táborozhatnánk le? Hát azt hiszed, azért keltünk útra, hogy lassacskán bandukolva töltsük az időnket, vagy éppen fetrengjünk a mocsokban, míg a fősereg aggódva várja a híreket? Sirín Nagyúr a vérünket venné, ha megtudná, hogy nem siettünk inunk szakadtával, s ha kiderülne, nem az jelentette a legfontosabb feladatunkat, hogy megvigyük a csodálatos hírt a Választott pusztulásáról! Ha magadra akarod vonni az ő haragját, feküdj csak bele valamelyik pocsolyába, dagonyázz, amíg teheted, mi azonban percnyi késlekedés nélkül folytatjuk az utat. A Villyó megrettent, mert szóról szóra elhitte Histas dörgedelmes szózatát, s tartott attól is, hogy ha királya értesül a halogatásról, tombolni fog dühében. - Ha parancsolod, hős vitéz, azonnal a Király elé vezetlek, a lehető legrövidebb úton. Histas egyelőre csatát nyert, csak éppen azt nem tudta, hogyan fog majd kitérni a Lidérckirály ünnepi lakomája elől. Abban ugyanis biztos volt, hogy képtelen, s képtelenek társai is akár csak egyetlen falatot a szájukba venni abból az undorító valamiből, amivel a Lidércek szolgálhatnak. Időközben megérkezett a csapat derékhada is, s végül befutott az "utóvéd", amit éppen Glubok testesített meg, ám néhány mondatos megbeszélés után nyomban 134. oldal

indultak is tovább. Histas, elkerülendő a suskust, amiből az éles hallású Villyó esetleg olyan dolgokat is megtudhatott volna, amelyekről jobb, ha nem értesül, fennhangon meghirdette, hogy a Választott felett aratott győzelmüket mennek megünnepelni a Lidérckirály udvarába, majd hozzátette: - Ahogy eddig is, erőltetett menetben lovagolunk tovább, vagyis mindenki fogja be a pofáját, mert a beszéd erőt fogyaszt. Ha meghallom, hogy valaki fecseg, a nyelvét tépem ki, de tövestül! Társai értettek a szóból, főképpen, mert mindezt a Villyónak hátat fordítva adta elő és előadását grimaszokkal, kacsintásokkal és általában minden lehetséges jelzéssel kísérte, mutatva, hogy nem eszik olyan forrón a kását, mint ahogy azt az undorító mocsárlakók hiszik. Nekilódultak. A manó komolyan vette, hogy sietniük kell, s ennek megfelelően észvesztő tempóban száguldott előttük. Jóllehet gyalogosan érkezett, az emberek pedig lóháton meneteltek, csak vágtában sikerült lépést tartaniuk vele, s akkor is csak azért, mert a Villyó visszafogta magát. Histas kezdetben még aggodalmaskodott, de hamarosan egyre szélesebb vigyor ült ki az arcára. Hiszen a rohanást bírhatja a manó, bírhatják az emberek, a lovak azonban nem fogják bírni. Ebben a tempóban estére éppen elérhetik a Nagy Tisztást, de továbbmenni már nem lesznek képesek pihenés nélkül, ami azt is jelenti, hogy éjszaka biztosan nem folytathatják az utazást. Histas nem is akarta folytatni, mert mióta a Fény Urát tiszteli, egyszerűen irtózik az éjszakától, ám ha a manókalauz mellettük maradna, lehetetlen megúszni az újabb, most már talán nem is hihető hazugságot. Ha ellenben éjszaka ünnepelnek...bár az a manócsemege sehogy se fog lemenni a torkukon...hát majd lesz, ami lesz. "- Legyen áldott a Fény Ura, majd segít, ha úgy hozza a szükség - gondolta Histas. A vezéreink hazudtak, az arrauták mondtak igazat, mert az ő uruk mindig megsegíti híveit, a Gonosz soha." S megnyugodva vágtatott tovább a rohanó Villyó nyomában. Pedig jobban tette volna, ha nagyobb aggodalmat érez, és rohanás helyett elbeszélget kalauzukkal. Akkor talán idejében értesül arról az üldöző csapatról, amelyet a másik Villyó kellett a Nagy Tisztásra vezessen... Jontus kora este tért magához és bosszankodva látta, hogy körülötte alszik mindenki, beleértve Rumfurt is, akin az őrködés sora lett volna. Persze nem támadhatott neki, ha ezt teszi, a másik három azonnal ellene fordul, mert tartanak tőle, hogy megszerzi a vezéri helyet, de azért adandó alkalommal mégis az orra alá fogja dörgölni. Mert alkalom bizonnyal lesz, és Jontus abban is biztos volt, hogy négyük közül neki van a legtöbb esze, ez pedig kétségtelenül vezérré teszi, pusztán idő kérdése, mikor. - Talpra mindenki! - kiáltott nagyot. - Hajnalra el akarom érni a Láp közepét, a Nagy Tisztást, mert annak a hülye Lidérckirálynak a segítségét kell kérnünk, ha gyorsan ki akarunk jutni az Árnykirályság határáig. - Ne ugass, kutya! - vicsorított rá Uzof, aki még a szokottnál is rosszabb hangulatban ébredt. - Ki mondta, hogy te szabod meg, mikor és merre induljunk? 135. oldal

- Eszemben sincs bármit is megszabni, de Sirín Nagyúr biztosan jónéven venné, ha látná, tudná, mennyire sietünk leszámolni az ellenségeivel. Erre senki nem válaszolt, ellenben sürgősen előkaparták tarisznyáikat és nekiláttak elfogyasztani reggelijüket. Vagy vacsorájukat. A fene se ismeri ki magát ezeken az időpontokon és étkezéseken! Ekkor lépett elő az eddig türelmesen, s főképpen előrelátó óvatossággal várakozó Villyó. Tudta, hogy semmi jót nem várhat ettől a nyolc gonosz katonától, a feladatot azonban teljesítenie kellett, tehát elindult a falatozók felé. Igaz, túlságosan közel nem merészkedett. - Phí, valami fertelmesen büdös közeledik! - fintorgott Uzof. - Egy kis mocsok a mocsári aljanépből, hogy az ördög vinné el! - dühöngött Jontus. - A legjobban azt szeretném, ha kinyírhatnám az összeset és akkor nem bűzlenének bele a világba. - Gondolod, hogy egy csomó hulla illatosabb, mint egy élő manó? - gúnyolódott Rumfur. Ezt a lényegbe vágó kérdést azonban már nem tárgyalhatták meg, mert közelükbe ért a Villyó és vigyorogva (ha ugyan vigyornak nevezhető az a rettenetes grimasz, amit a manó vágott), tiszteletteljesnek szánt meghajlás után előadta jövetele célját. - Az én parancsolóm, a hatalmas Lidérckirály üdvözletét hozom és meghívását az örömünnepre, a díszlakomára. Azt az utasítást kaptam, hogy a csapatot kísérjem a Nagy Tisztásra, ahol társaitokkal találkozhattok. Jontus éppen azon törte a fejét, miféle gorombasággal keseríthetné meg a Lidérc életét, arra a mondatra azonban, hogy valamiféle társaikkal találkozhatnának, megfeledkezett erről a kedves tervéről. - Társaink? Miféle társaink, te zöld mocsártúró? Miféle társaink? - Természetesen Szadar seregvezér katonái. A hatalmas Szadar vitézei, akik részt vettek az áruló Zorof és a Választott legyőzésében. - A...micsodában? - A világra szóló győzelemben. Ezt mondta a mi nagy királyunk, és hogy ezt a győzelmet hatalmas lakomával kell megünnepelni. Természetesen a legkedvesebb vendégeink közé tartoztok ti is, mert valamennyien Sirín urat, a Félelem Fiát szolgáljátok. - Még hogy én azokból a gusztustalanságokból egyek, amiket ti zabáltok! Csak az kéne! - öklendezett már a gondolatra is Rumfur, pedig az ő gyomra majdnem mindent képes bevenni. - Soha! Inkább falnám fel a saját lovamat! - Nem, bátor vitézek, nektek olyan eledelt tálalunk fel, amilyet az emberek szeretnek rágcsálni. Persze, ha valamelyikőtök valódi csemegére vágyik, kaphat néhány falatot nagy királyunk asztaláról. Azt is megosztjuk veletek. - A ti ételetek oszlik magától is! Így Zinzen, aki már éppen azon volt, hogy baráti fogadtatás ide, vendégváró meghívás oda, mégiscsak letekeri a fejét ennek a fertelemnek itt, ennek a brekegő békának, ennek a hányingert keltő mocsoknak. Hogy mégsem tette, ennek egyetlen oka volt, nevezetten az, hogy a közeli nádasban akadt sürgősen elintézendő dolga. 136. oldal

- Tehát - emelte fel figyelmeztetően Jontus jobb kezét, hogy tanácsos az óvatos hallgatás -, tehát a Választottnak vége, ugye? - Vége bizony! Szadar, a hatalmas harcos legyőzte az átkozottat, s most bizonnyal úton van a legnagyobb úr, Félelem Fia Sirín felé, hogy személyesen beszélje el a történteket vezérének, harcosai azonban visszafelé igyekeznek, a Hat Hatalom táborába. - Nocsak! És mit mesélnek azok a nagyszerű harcosok Szadar seregvezér hősiességéről? - Hát azt...azt...azt még nem tudom, mert éppen csak az érkezésük híre jutott el hozzám, s máris útnak eresztett elétek az én uralkodóm. De hamarosan úgyis találkoztok, s akkor hallhatjuk majd együtt a dicső harci tett hiteles történetét. - Aha. Szóval dicső tettek...igen, valóban a dicső tettek idejét éljük. És a nagy gaztettekét, ugye, barátaim? Nos, kedves kalauzunk, királyod szíves invitálásának képtelenek vagyunk ellenállni, mert nincs hőbb vágyunk, mint találkozni vele és hódolni neki. Meg persze beszélgetni azokkal a hírneves hősökkel. Vezess hát, bár talán kedves társaságod nélkül is megtalálnánk a Nagy Tisztást... A kis hadsereg néhány perc múltán készen állt az indulásra, s a Villyó elügetett velük, alig várva, hogy az ünnepség helyszínére érve jól megtömhesse a hasát. Ne gondoljunk rá, hogy mivel, s ezért különösen fájlalta, hogy Jontus és társai a kívánatosnál sokkal lassabban menetelnek. Ennek azonban megvolt az oka, csupán a mocsárlakó orrára nem kötötte senki. A harcosok azért maradtak hátra, hogy egymás között megbeszélhessék a teendőket. - Nos - kezdte Jontus -, miképpen vélekedtek a hős harcosokról? - Hát, ha képesek voltak legyőzni a Választottat és Zorof seregvezért is, nem lehetnek akárkik - vágta rá Rumfur, amiből a másik három ismételten le kellett vonja a következtetést, hogy ugyanis társuk szellemi képességei csak éppen hogy meghaladják a taplógombáét, azzal a különbséggel, hogy a gomba általában nem jártatja feleslegesen a száját. - Rumfur, te barom! - összegezte a tényállást Uzof, aki általában nem finom modoráról és tapintatáról híresült el az ezredesek között. - Hát hogy a fenébe győzhették volna le az arrautát? Már elfelejtetted, hogy megjelent a táborban Szadar vezér szelleme? - Dehogyis felejtettem. Na és? - Na és mit mondott nekünk? - Hát...arra már nem is nagyon emlékezek. - Emlékezem viszont én. Azt mondta, hogy legyőzetett, a gyilkosa Zorof seregvezér, a Választott védelmezője. És azt is mondta, hogy azok ketten végeztek magával az Árnykirállyal is, s hozzá valamennyi alattvalójával. S ha ez igaz, márpedig igaznak kell lennie, különben nem a második seregvezér szelleme jelenik meg, hanem maga Szadar, szóval, ha ez igaz, szükségszerűen hazudik az, aki az ellenkezőjét állítja. Márpedig azok, akikről a zöld mocsok beszélt, azt terjesztik, hogy Szadar él, legyőzte ellenségeinket és ők ezzel a hírrel sietnek a Hat Hatalom táborába. Hazudnak! És miért hazudnak? 137. oldal

- Hát...miért is? - Ezt nem tudom, de hamarosan rájövök. Addig azonban úgy tűnik a leghelyesebbnek, ha megjátsszuk magunkat, mintha mindent elhinnénk. S ha meghallgattuk a meséjüket, ha egyáltalán van valami meséjük, majd meglátjuk, mit kell tennünk. Ez az idióta Villyó azt sem tudja, fiúk-e vagy leányok, akik az Árnykirályság felől érkeztek. Tehát mindaddig, míg nem találkoztunk velük, úgy teszünk, mintha elhinnénk a hatalmas győzelem hírét és még azt is, hogy a birka ugat, amikor felmérgesítik. - De mi van akkor, ha amazok nem fognak hazudni? Mi van, ha tényleg ez a Villyó beszél hülyeségeket? - Mi lenne? Megtudjuk, miért tartanak a Hat Hatalom tábora felé és megpróbáljuk bevenni őket az üldöző csapatba. Persze, csak ha van náluk elegendő úti elemózsia... Ettől a gondolattól Rumfur eddigi nyugtalansága (ami elsősorban hatalmas butaságából eredeztethető) mintegy varázsütésre elszállt. Na persze, ha utánpótlás érkezik az úti ellátmányhoz, nem emel kifogást ellene. - Ha pedig mégis hazudnak... - folytatta Jontus, de függőben hagyta a mondatot. Uzof viszont nem engedte elhallgatni a folytatást. - Nos, ha pedig mégis, akkor mi legyen? - Akkor árulók és megszolgálták, hogy a Pokol legmélyebb fenekére kerüljenek! Ezzel a tanácskozás be is fejeztetett és vágtára fogták lovaikat. Mielőbb a szemébe akartak nézni annak a tíznek.

138. oldal

11. KÍVÁNSÁGKUPOLA

Amikor Greggi és Zorof végre feleszméltek hosszú, mély álmukból, egészen elképesztette mindkettőt az, amire ébredtek. Mert kit ne döbbentene meg, ha váratlanul kiderülne, hogy míg az igazak álmát alussza, közel millióan lesik minden apró horkantását? Nagyjából ekkora közönség övezte a pihenő harcosokat, s közben alapjaiban változott meg a hatalmas terem belseje is. Köröskörül, akár egy cirkuszban, széksorok nőttek ki a földből - bizonnyal odakívánták őket a nézők -, az egyik oldalon csupa tündi, a másikon sok-sok ördi meresztette a szemét az emberekre. Nem messze az utazók fekhelyétől embernyi magas oszlopok emelkedtek, az egyik tetején a tündikirálynő, a másikon az ördikirály foglalt helyet, s láthatólag mindkettő arra a pillanatra várt, amikor a Választott és útitársa magához tér. - Hé, erről nem volt szó! - horkant fel mérgesen Zorof. - Nincs, amit jobban útálok, mint az, ha a számba bámulnak! Pláne, ha ennyien! - Most mit vagy úgy oda, te melák? - válaszolt dölyfösen a tündi. - Nagy élmény volt népemnek figyelni, hogyan horgolsz. Ilyen szép horgolást még nem is hallottunk soha. - Horkolást - javította ki Szarvancs. - Mi?! - Horkolást és nem horgolást, te pufi kuki! - Már meg megint okoskodol, te elfajzott szarvasbogár? Mégiscsak jól teszi ez a horgoló nagy ember, ha feltűz a gombostűjére! Ismét egymásnak estek és civakodtak egy ideig, miközben népük meglehetősen nagy hangerővel bíztatta a vezéreket, sőt, hasonló kedvességek özönét zúdították egymásra, azzal a könnyen kiszámítható következménnyel, hogy lassan a saját szavát sem értette senki, nemhogy a másikét. Az üvöltőverseny valószínűleg addig tartott volna, amíg végleg be nem reked mindenki, ám Greggi megelégelte a füle elleni merényletet és elkiáltotta magát: - Csönd! Csöndet akarok!!! Elképzelhető, hogy önmagában Greggi hangja nem tartozott az úgynevezett sztentori orgánumok közé, de ez a Kívánságcsarnok, és ha valakinek az az óhaja, hogy legyen csend, hát csend lesz. A hang végigvágott a tündik és ördik tömegén és akkora erővel reszkettette meg az aprónép minden porcikáját, hogy csodálni sincs mit a hirtelen beállott nagy némaságon. Bár az azért gyanús lehetett volna, hogy az üvöltözés egyszerre és visszhang nélkül ült el, mi több, tündi- és ördiszáj úgy maradt tátva, mintha felpeckelték volna. - Nohát, kedves vendéglátóink, értsünk szót végre. Ha azzal akarjátok az időtöket tölteni, hogy mindenféle hülyeségeken vitatkoztok, hát nyugodtan, de akkor vitatkozzatok valahol egészen másutt, mi meg alszunk még egy jót. Nem érdekel, hogy a horkolást horgolásnak, a bokszolást kokszolásnak, sőt az sem, ha a nyekkenést mekkenésnek mondjátok, az viszont igen, mit akartok tőlünk és meddig 139. oldal

kell ebben az átkozott kupolában időznünk. Sietős az utunk, úgyhogy nagyon gyorsan találjátok ki, béke vagy háború, és ha harcolnunk kell ellenetek, hát harcolunk. Nem szívesen tesszük, mert mulatságos kis izécskék vagytok, de végső esetben elővesszük a légycsapóinkat. Azt hiszem, ellenetek az lehet a legeredményesebb harci eszköz, s illik is hozzátok, mert éppen olyan pimaszak vagytok, mint a legyek. Karmancs, a "hatalmas" tündikirálynő kihúzta magát és a Kívánságkupola segítségével megszázszorozva vékonyka hangját kinyilatkoztatta: - Mi, a Tündik hatalmas nemzetsége azt akarjuk, hogy a Választott és útitársa legyen nyugodt, mert kiterjesztettük föléjük védő karjainkat. Helyeslő sivítás a tündi-fertály irányából. Erre az ördi is széttárta denevér-szárnyait, növesztett vagy egy métert azon az oszlopon, amelyiken eddig állt (és amelyik ezzel jócskán a tündikirálynő oszlopa fölé magasodott), vigyorogva lebámult Karmancsra és nem kisebb hangerővel, mint tette azt a tündi, ugyancsak patetikus szózatba kezdett. - Az ördik még sokkal hatalmasabb népe még sokkalta jobban azt akarja, hogy még sokkalta inkább megnyugodjon a két ember, mert még sokkal nagyobb védő szárnyat terjesztettünk ki sokkal szélesebbre föléjük, mint a nyamvadt kis tündikék! Egyetértő morajlás, ezúttal az ördik padsorai felől, s most Szarvancs vágódott hősi pózba, hogy nyugton fürdőzhessen övéi elismerésében. Ám a tündi sem hagyta annyiban. - De a legjobban mi fogjuk megvédeni őket! - replikázott Karmancs, s jó egy arasznyival az ördi oszlopa fölé magasította a sajátját. - A legeslegjobban az ördik tudnak védeni! Ez volt Szarvancs, s nőtt az oszlop, túl a tündién. - A védéshez ész is kell, és az csak a tündiknek van! Nőtt a másik oszlop is. - Hazudol! Buták vagytok, mint egy dísztök! Oszlop. - Tik vagytok buták, mint...mint a dísztelen tök! Nőtt megint. - Dagadt káposztalepkék! Újra oszlop. - Felszarvazott muslincák! Növés. - Tömött libák! Oszlop. - Mini bakkecskék! Oszlop. - Repülő párnahuzatok! Oszlop. - Lódara...jaj, a fejecském! 140. oldal

A nagy veszekedésben ugyanis, miközben viharos gyorsasággal növesztették oszlopaikat, hogy a másik fölé magasodhassanak, nem vették észre, amikor a szószékek oly magasra törtek már, hogy egyszer csak koppant a kupola tetején a tündikobak. Persze a szópárbaj alatt a két tábor hallgatósága, beleértve Greggit és Zorofot is, egyre magasabbra emelte tekintetét és lassan nyakát törve bámulta a feltörekvő uralkodókat, de egyiküknek sem jutott eszébe, hogy figyelmeztesse őket a közeledő veszélyre. Miután Karmancsnak sikerült beszereznie egy, a délelőttihez kísértetiesen hasonló púpocskát a fejére, végre Zorof ragadta magához az események irányítását. - Elég!!! - süvített végig szélvészként a hangja a kupolacsarnokon. - Befogjátok végre azt a lepcses szátokat, vagy azt kívánjam, hogy be legyen varrva? Én még nem is láttam ilyen pici lények között ekkora méregzsákokat! És ne akarjatok megvédeni semmi mástól, mint a saját hangotoktól, mert a sipítás előbb-utóbb beszakítja a dobhártyánkat. Ettől védjetek meg, mondjuk azzal, hogy elhallgattok végre. Csend telepedett a teremre, s közben a két "oszlopos" uralkodó fizikailag is visszatért hívei közé, mert lekívánták oszlopaikat a föld szintjéig. - Na, így már mindjárt más. Ha pedig a mi sorsunkról beszélhetünk, hát a helyzet rendkívül egyszerű. A lehető leggyorsabban tovább kell indulnunk és nem kérünk védelmet, csupán élelmet magunknak, zabot lovainknak jókora tarisznyákkal. - De - vetette ellent Karmancs - ti olyan ügyefogyottak vagytok! Se szárnyatok, hogy elrepülhessetek a veszély elől, se szarvatok, hogy megvédhessétek magatokat, sőt, még elvarázsolni sem vagytok képesek az ellenségeiteket. Ha nem segítünk rajtatok, elveszett emberek vagytok! - És a mi segítségünk nélkül is! - tódította Szarvancs. - No hiszen, a ti hatalmas támogatásotok! - vigyorgott Zorof. - De ha ez annyira fontos nektek, hát rajta, válasszatok ki magatok közül egy-egy hatalmas harcost és adjátok mellénk védelmezőül. Talán mi is meg tudjuk majd védelmezni őket. Ha szerencsések leszünk, akkor meg. Mármint tőlük magunkat. Erre az ékes szózatra méltatlankodó felelet érkezett az ördi és a tündi lakosság soraiból egyaránt. Zorof persze csupán tréfának szánta, hogy kíséretet kérjen a csöppségektől, legnagyobb döbbenetére azonban azt kellett látnia, hogy Karmancs és Szarvancs összedugják a fejüket, sűrűn bólogatva susmorognak kicsit, majd a két uralkodó kéz a kézben (milyen furcsa ez a két társaság, gondolta Greggi, az egyik pillanatban még egymás vérét vennék, a másikban meg puszipajtások) felröppent egy hirtelen odakívánt jókora, de nem túl magas szószék tetejére. Ünnepélyesen, zengő hangon, szót szóba öltve (vagyis az egyik szót az ördi, a másikat a tündi mondta ki) népüknek és a két embernek is tudtára adták: - Figyelmezzetek uralkodóikra, tündik és ördik, s halljátok döntésünket ti is, halandó utazók!

141. oldal

És hallották, közben alig tudták visszafojtani derültségüket, amin sok csodálni való nincs is, hiszen a szóváltó igehirdetés egyszer vékonyka tündi-hangon cincogott, egyszer zengő-reszelős ördi-baritonnal dörmögött. - Bölcs és végleges döntésünk a következő: meghallgattuk a gonosz Zorof vezér kérését (erre Zorof furcsamód nem kezdett dühöngeni, ellenkezőleg, kirobbant belőle a kacagás, amit, mert az ördi és a tündi gyilkos pillantásokat lövellt feléje, azonnal vissza is fojtott), szóval meghallgattuk, amit kért és eleget teszünk kívánságának. Két kísérőt adunk az utazók mellé, a tündik és az ördik népének egyegy jeles képviselőjét, s majd ezek a nagyszerű harcosok gondoskodnak nyámnyila vándoraink biztonságos célba éréséről. Tudjuk, hogy ezek a feladatok meghaladják egy átlagos tündi vagy ördi képességeit, úgy határoztunk tehát, hogy mi ketten, a két uralkodó vállaljuk a küldetést. - Éljen Karmancs királynő! - Még jobban éljen Szarvancs király! Sivítottak a cérnavékony hangocskák, zúgtak a reszelős ördiorgánumok, a Birodalom (mindkettő) ünnepelte a bölcs döntést, a két uralkodó pedig barátságosan és hosszú ideig rázta egymás kezét. Azután lassan elült a boldog csatazaj, de a királyok még mindig paroláztak, és még mindig paroláztak, és még hosszan rázták egymás kezét, először mosolyogva, majd képükre lassan kiült a bosszúság, még később a düh, s egyre nagyobbakat rántottak a másik kezén... - Hagyd abba már, te szarvasmarha! - Fejezd be, te molylepke! - Kitépem azt a két hegyes füledet, ha nem ereszted el a kezecském! - Leszaggatom a szárnyaidat, ha a mancsodat továbbra is a markomban tartod! - Nesze, te piszok! - Adok én neked, te rusnya dagi! S hol az egyik, hol a másik taszított jókorát szabadon maradt kezével az átellenben állón. Greggi sóhajtott egyet, mint aki tisztában van a reá váró, immár elkerülhetetlen jövővel, Zorof azonban nem fogta fel túlzottan tragikusan a helyzetet. Ellenkezőleg. - Na, Választott barátom, most aztán biztonságban érezhetjük magunkat a nagyszerű patrónusok védelmében - kacagott a seregvezér. - Majd ez a két csodálatos hős kiterjeszti fölénk védő szárnyait, aztán semmi vész és minden kész! - Legfőképpen én leszek kész nagyon hamar, már amennyiben ezek a védőszárnyak túlságosan sokszor terjeszkednek fölénk. Zorof, igazán lehetett volna kicsit több eszed, hát kellett nekik ötleteket adnod? Most mi a csudát csináljunk? Lehet persze, hogy ezek ketten megvédelmeznek a bajtól, de ki fog megvédelmezni minket tőlük? - Inkább azon törd a fejed, hogyan védhetjük meg magunkat az ő védelmüktől, sőt azon is, hogyan védhetjük meg őket egymástól. - Először is úgy, hogy: ELÉG!!! Greggi éppen idejében kiáltotta a parancsot, így a két marakodót megóvta attól, hogy komolyabb verekedés törjön ki közöttük. A kézfogónak a rémült szétugrás 142. oldal

vetett véget, s mert a mozdulattól mindketten túlugrottak a közös szószék peremén, bukdácsolva zuhantak alá. Most igazán hasznát vehették, hogy szárnyakkal áldotta meg őket a Teremtő, s azokat szét is tárhatták, igaz, nem vendégeik, hanem önmaguk védelmében, ellenben kiváló eredménnyel, tekintettel arra, hogy épségben értek földet. - Mikor indulunk? - érdeklődött lelkesen Karmancs már abban a pillanatban, amikor talpacskája megérintette a kupola padozatát, s tökéletesen úgy viselkedett, mintha az előbb nem is történt volna semmi. Zorof nevetve csóválta meg a fejét, Greggi pedig ismételten és csodálkozva állapíthatta meg, hogy kiismerhetetlenek ezek a pöttömök. - Természetesen azonnal - közölte végül. - Zorof szerint számíthatunk rá, hogy hamarosan megérkeznek üldözőink, úgyhogy mennél rövidebb ideig maradunk, annál jobb. - Kár aggályoskodni holmi üldözők miatt! - fölényeskedett Szarvancs. - A mi hatalmas hatalmú népeink ízekre szaggatják a betolakodókat! - Hát persze! - gúnyolódott Zorof. - Hatalmas hatalmú hatalmak hatalmasan hatalmaskodnak, ellenben kételkedem abban, hogy a nyomunkba eredők kettes csoportokban követnének minket. Egész kis hadsereg vágtázik majd erre és ha nem csalnak a hírek, három ember a ti óriási és felülmúlhatatlanul győzedelmes vitézeiteket már lehetetlen feladat elé állítja. Mi legyen akkor? - Akkor meg...akkor... - Akkor úgy átvágnak a ti hatalmas birodalmatokon, hogy azt sem veszik észre, benne is jártak. Mi valóban gyenge, tehetetlen, élhetetlen, védtelen és általában otromba melákok vagyunk, annyit azonban mégis biztosan tudunk, hogy a Törvény határa a ti óriási tehetségetek számára két halandó jelenlétében állapítható meg. Egy az ördik számára, egy a tündik részére, harmadik már nemkívánatos személy. - Miféle törvényt emlegetsz itt, te behemót? Nekünk senki sem szabhatja meg, mit tehetünk és mit nem, érted?! Sem te, sem a barátod, sem pedig valami csodás Törvény vagy mi. Akkor jelenünk meg és akkor tűnünk el, amikor jónak látjuk, érted? - háborgott Karmancs. - Csakhogy nekünk úgy tetszik ám, hogy ha kettőnél több halandó közeledik, eltűnjünk. Mert így döntöttünk és nem azért, mert létezik valamilyen bugyuta Törvény! - háborgott Szarvancs. - Mindig? - vetette közbe Greggi. - Mindig! - vágta rá büszkén a tündi. - Mert ez a Tör...izé...történetesen így akarjuk. - Vagyis ha három ember érkezik, ti mindenképpen eltűntök, mert így akarjátok, ugye? - Így igaz! - Akkor Zorofnak igaza van. - Ennek a beképzelt drabálisnak? Soha! Érted? Soha! - Igen, ennek a drabálisnak. Mert ha kettőnél több ember érkezik, vajon hogyan akadályoznátok meg az áthaladásukat az országaitokon? He? 143. oldal

- Hogy hogyan? Mi sem egyszerűbb annál. Mondjuk például...vagy éppen...de mit magyarázok én itt neked? Vedd tudomásul, hogy elegünk van a nyafogásotokból! Ha nem akarjátok elhinni, hogy képesek vagyunk megállítani az üldözőket, hát akkor nem is fogjuk megállítani őket! - közölte a tündi és úgy tett, mint akit vérig sértettek, az ördi pedig szaporán bólogatott hozzá. - Most azt hiszitek, kis disznók, hogy rettentő okosan kivágtátok magatokat ugye? bosszantotta tovább a kicsiket Zorof. - Tudjátok, mi a ti bajotok? Az, hogy szerencsétlen beképzelt majmok vagytok. - Mindegy, legjobb lesz, ha békén hagyjuk egymást. Kezdjünk készülődni végre. Hol az elemózsia, Karmancs? És hol vannak a zabos tarisznyáink Szarvancs? - Én vagyok zabos, Választott! Olyan buták vagytok, mint a birkák, mert ha lenne eszetek, tudhatnátok, hogy ebben a teremben minden kívánságotok teljesül. Akkor meg mit nyaggattok minket élelemért? Mondandója végeztével sértődötten hátat fordított az embereknek és a példát azonnal követte az ördikirály is. A két utazó összekacsintott, aztán ki-ki kívánt magának egy degeszre tömött elemózsiás tarisznyát, s a lovaknak zabot bőséggel, persze mindez a dolgok rendje és módja szerint szempillantás alatt ott termett. Ezután már nem is maradt más hátra, mint búcsút inteni ördiknek és tündiknek, s nekivágni az útnak, ki tudja, merre is... Meg aztán volt más oka is a sietségnek. Például az, hogy szerették volna kihasználni a két uralkodó sértettségét, remélve, egyikük sem váltja be ígéretét és nem akar csatlakozni a kis csapathoz. Mérföldeket vágtattak megállás nélkül, csak, hogy mennél messzebb kerüljenek a Kívánságkupolától. Szót sem váltottak, miközben átszáguldottak a virág takarta mezőségeken, míg végül úgy érezhették, elégséges távolság választja el őket a tündik és ördik birodalmától. Zorof visszafogta Baradur vágtáját, s meglassította futását Greggi lova, Thor is. - Tudod, Választott, találkoztam én már sokféle néppel, kicsikkel és nagyokkal egyaránt, de ezek az ördik és tündik minden képzeletet felülmúltak! - Fantasztikus népség, az már egyszer biztos. És mégis azt mondom, óriási figurák! Az embert az idegbajba kergetik, mégsem tudok igazán haragudni rájuk. - Nem is kétséges. Viszont az sem, hogy a Fény Ura irgalmazzon azoknak, akiket a karmaik közé kaparintanak. Te is láttad, Választott, hogyan izzik a szemük, hogyan meredeznek a karmaik, ha gyilkos indulatok vezérlik őket. Ezt ne feledd el soha! - Ne aggódj, egy életre megjegyeztem magamnak. De mert sikerült elszabadulnunk birodalmukból, már nincs mit félnünk tőlük. - Egyelőre. Megjegyzem magam is csak attól féltem, hogy amit a fejükbe vettek, véghez is viszik. Vagyis mindenáron velünk akarnak jönni. - Hála a Fény Urának, otthon maradtak. Különben megeshetett volna az a csapás, hogy... - Hé, ti tohonya melákok! Mit cammogtok, mint az éticsigák? Már nem olyan sürgős az utatok? - csattant fel váratlanul a jól ismert sipító hang, de nem a messzi távolból, hanem Greggi háta mögül. 144. oldal

- Lusta disznók! Ha nem tartjuk rajtatok a szemünket, tán soha ki nem érnétek a földjeinkről! - zendült meg az ugyancsak gyanúsan ismerős orgánum, ezúttal Zorof vezér lovának hátulsó fertálya irányából. A két lovag döbbenten meredt egymásra, percekig majdhogynem levegőt sem kapva a meglepetéstől. - Te is hallod, amit én, vagy csak a képzeletem játszik velem? - tudakolta Zorof. - Ez nem lehet igaz! - emelte karjait kétségbeesetten az ég felé Greggi. - Mondd, Zorof, hogy nem igaz, különben menten megüt a guta! - Örültök, mi? - lelkendezett Karmancs. - Már nem is mertétek remélni, hogy veletek tartunk. - Éppenséggel…de hát a reményben általában csalatkozik az ember, mint most is sóhajtott lemondóan és beletörődően a Választott. - Nyugodjatok meg, újra biztonságban érezhetitek magatokat - viháncolt Szarvancs. - Én ellenben cseppet sem érzem biztonságban magamat ennek a rázós valaminek a hátán. Muszáj ilyen izéken menetelnetek? - Neked meg muszáj a hátamba döfködnöd a szarvaiddal? - tudakolta az első seregvezér. - Tán csak nem zavar? - Dehogy zavar! Ellenben szúr és ez meglehetősen idegesítő. - Na nézd csak a kényes fajtáját! Ahelyett, hogy hangosan hálálkodna a nagy áldozatért, amit mindketten meghozunk értük, otthagyjuk népeinket és kilátástalan küldetésbe indulunk, még fennakad a szarvaimon! - Éppen ez az! Hálás lennék, ha nem kellene fennakadnom. - Látod, Szarvancs, én megmondtam előre! Ezeknek semmi se jó. Kezdem sajnálni, hogy eljöttünk. - Hát még mi mennyire sajnáljuk! - bosszankodott Zorof. - Tudod, Karmancs, mikor hibáztunk először? Amikor nem szaggattuk őket darabokra! - Csak azt tudnám, hogyan kerültetek ide - hitetlenkedett Greggi. - Saját két szememmel láttam, hogy amikor kilovagoltunk a Kívánságkupolából, még mind a ketten ott idétlenkedtek a szószékek tetején. - Haha! Csak hiszed! Annyi eszed sincs, mint egy tojásos szendvicsnek! Nem minket láttál, hanem azt a két szellemalakot, akiket magunk helyett odakívántunk, mi meg közben szépen belemásztunk a nyeregtáskátokba. Na, ehhez mit szóltok, pupákok? - Szóhoz sem jutok - dörmögte bosszúsan Zorof. És nem is szólaltak meg jó ideig, hacsak szólásnak nem minősítjük Karmancs folyamatos dohogását, mely szerint nem lehetett épelméjű, aki kitalálta ezt a rázós állatot, mivel az utas lába jobbára a feje felett tartózkodik, s még azt is el kell viselnie, hogy közben darabokra törik a hátsója a faszéken... - Nyereg - sziszegte Greggi. - Mi az, hogy nyereg? Rosszul tudod. Nem úgy ejtik, hanem úgy, hogy nyerek! 145. oldal

- Nem nyersz semmit, ellenben amin a hátulsó fertályodat töröd, azt nyeregnek hívják, nem nyereknek és nem is faszéknek, ha érdekel. - Már megint okoskodnak! Jó lesz, ha megjegyzitek, ha még egyszer ki mertek javítani valamit azon, amit egy királynő kinyilatkoztat, varangyos békává varázsolunk! - Én meg kecskebékává! - kontrázott az ördi. - Elég!!! - dörrent rájuk Zorof. - Fogjátok be a lepcses szátokat! Vigyázzatok, mert ha nem hagyjátok abba, megmérgelem magamat! - Te! Nem most tiltotta meg neked Karmancs királynő, hogy feleselj velünk?! Most aztán úgy elvarázsollak, hogy... De azt már nem fejthette ki, miképpen történik az az elvarázsolás, mert a seregvezér a szarvánál fogva megragadta a méltatlankodó Szarvancsot és miután kinyitotta a nyeregtáskáját, belegyömöszölte a sivítozó csöppséget, aztán szorosan leszíjazta. - Tessék, most varázsolgass, te vakarcs! Az ördi tovább sipákolt ugyan, de odabentről csak érthetetlen hangfoszlányok szűrődtek ki. Ellenben a tündi annál hangosabbra váltott. Apró ökleit rázva szitoközönt zúdított a lovagra. - Te korcsok kölyke! Kezet merészeltél emelni egy királyra?! Vessz meg! Süllyedj a Pokol legmélyebb fenekére! Fulladj bele a legközelebbi pocsolyába! Zorof egy ideig hallgatta a rikoltozást, aztán odavetette Gregginek: - Hallgattasd el, különben lecsapom, mint egy legyet. - Jó gondolat - rikkantotta a Választott vidáman és követte társa példáját. Aztán már csak halk csipogás és kaparászás hallatszott, de ez szinte üdítőleg hatott az utazókra, mi több, meglepő módon a lovakra is. Mindez ideig a kiváló paripák rettentő nyugtalanul viselkedtek, meg-megugrottak, kitörtek jobbra és balra, vagyis úgy viselkedtek, mint a hosszú út során eddig még soha. Az ördi és a tündi nem voltak éppen jó hatással a nemes állatokra. A történtek után hosszú ideig békésen kocogtak, ezenközben a táj mit se változott körülöttük. Dús mezők és megint csak dús mezők, virágokkal terhesek. A különbséget pusztán az jelentette, hogy éppen milyen virágok között lovagoltak. Pontosan úgy, mint ahogy azt tapasztalhatták a tündiföld és ördibirodalom határától mindenütt. Az egészben volt valami rettentően unalmas, amitől az embernek igen erős alhatnékja támadt és ezt Greggi hamarosan szóvá is tette. - Zorof, ha még sokáig kell ezen az átkozott vidéken lovagolnom, esküszöm, a nyeregben alszom el és attól kezdve fel sem tudsz majd ébreszteni. Aztán, ahogy látom, majd szépen elalszik Thor is, egy darabig alvajáróként bukdácsol, remélem addig a darabig, amíg innen kijutunk. Utána ébressz fel, rendben? - Hát, komám, ami azt illeti, én sem mondhatom magam kifejezetten vidámnak és frissnek, no meg Baradur hasonlóan érezhet. - Tudod-e, mire vágyom igazán? - Gyanítom. - Egy hűs patakra, ahol megmárthatom magam, felfrissülhetek, amiben Thor is meghengergetheti magát, meg a te Baradurod is. 146. oldal

- Ne ingerelj, Választott! A végén belepusztulok a vágyakozásba a te elképzelt patakod után. És megint megtörtént a csoda, pedig már régen maguk mögött hagyták a Kívánságkupolát. Alig gondolkodtak el mindketten a patak áhított habjain, már ott is álltak a partján. Ott csobogott alig kőhajításnyira, hívogatón, éppen úgy, ahogy azt maguk elé képzelték. Mindkét partját dús, zöld gyep takarta, csábító, puha derékalj, mint ami csakis azért nőtt, hogy legyen hol megpihenjenek a fáradt vándorok. Pontosan olyan volt ez a patak, mint amilyennek Greggi elképzelte. És pontosan olyan, amilyennek Zorof elképzelte. Ezt mindketten meg is jegyezték, de mostanra annyira erőt vett rajtuk a fáradtság, hogy nem is tűnt fel nekik ez a furcsa egybeesés. No meg ki sem fejtették részletesen, mit értenek a "pont ilyennek képzeltem" meghatározás alatt. Pedig ha nem mulasztják el ennek tisztázását, talán másként folytatódik minden. Vagy nem. Csodálkozásra azonban semmi okunk, hiszen akiben nem kelt gyanút ez a meglepetés-szerű álmosságroham, s persze az, hogy nem csupán kettejüket, hanem láthatólag lovaikat is megtámadta a furcsa kór, az bizony elveszett ember ezeken a veszélyes tájakon. Zorof is, Greggi is lecsusszant (vagy inkább lezuhant) a nyeregből, odavonszolták magukat és lovaikat is a patakhoz és belegázoltak a jéghideg habokba. Nagy kortyokban szürcsölték a kristálytiszta vizet, de ahelyett, hogy a fürdőzés és ivászat felfrissítette volna őket, még jobban elálmosította mindkettőjüket. Greggiben már csak annyi erő maradt, hogy négykézláb kivergődjön a partra, ott aztán összeesett és már csak suttogásnyi ereje maradt. - Muszáj aludnom egyet! Egyszerűen muszáj! - Hát aludjunk - lihegte Zorof, aki ugyanilyen állapotba került. - Én is elpusztulok, ha nem alhatok. Ezzel lerogyott barátja mellé és a következő pillanatban már mindketten mélyen aludtak. Mélyen, mint a holtak.

147. oldal

12. KIS HÁBORÚ ÉLETRE-HALÁLRA

A Nagy Tisztáson javában készülődtek az ünnepeltek fogadására. A Lidérckirály úgy sorakoztatta fel híveit, mint egy hadvezér a seregét, amikor éppen rohamra készülődik. Mert hát öröm ide, ünnep oda, a Törvény az Törvény, tehát a manóktól mindenképpen el kell választani az embereket. Ugyanis a mocsári nép feltett szándéka volt, hogy még a nagy mulatság után is életben, vagy ha így jobban tetszik, létezésben maradnak. A Tisztás közepén hatalmas máglyák emelkedtek, persze meggyújtatlanul, ez a feladat ugyanis meghaladta a Lidércnép képességeit. Nem számít, majd meggyújtják a Gonosz katonái. Persze a pecsenyesütésre szintén igaz mindez, sőt, ha a manók megtehették volna, akkor sem vetemednek olyan gusztustalanságra, mint a hússütés. Érthetetlen és tarthatatlan szokás, ahelyett, hogy finom, oszladozó-foszladozó tetemeket majszolnának. Vagy legalább ne tennék tönkre a csemegét azzal, hogy megpörkölik, elszenesítik! De hát mit tehetne egy Lidérc, még akkor is, ha király, ha már egyszer kialakult ezeknél a halandóknál a sütögetés visszataszító szokása? Mit lehet tenni, ha egyszer vendégek? Sőt, miközben vendégek, még ráadásul a Félelem Fia katonái is! Teljesíteni kell minden kívánságukat, még akkor is, ha iszonytatóan nagy marhaságokat kívánnak...no persze, azért bizonyos határok igenis léteznek. Például lehetetlen eleget tenni annak a halandókra jellemző undorító kívánságnak, hogy bizonyos...hm, nőneműnek nevezett egyedeket állítsanak elő, akikben a harcosok gusztustalan módon örömüket lelik. Sok mindenre képesek a Lidércek, arra azonban nem, hogy testi szolgáltatásokat nyújtó kisasszonyokat toborozzanak a Gonosz katonáinak. No meg a Lidércek világában nem is létezik olyan, hogy férfi meg nő, tekintettel arra, hogy mindkét nemet magukban hordozzák. Ám ha ez nem lenne így, akkor sem tudnának efféle szolgálatokra egyetlen Lidércet sem toborozni, tekintettel arra, hogy halandóval érintkezni képtelenek. Ennyire forró szerelemre fizikailag sincsenek felkészülve. Histas és társai előre iszonyodtak a beharangozott ünnepi vacsorától, s ennek az undornak a Lidércek ismert étrendje képezte az alapját. Halandó ezt a vacsorát még akkor sem képes elfogyasztani, ha szívvel-lélekkel a Gonosz szolgája, hát még, ha időközben a Fény Ura híveivé váltak! Éppen ezért a kis csapat botcsinálta vezére egész úton azon törte a fejét, hogyan utasíthatná vissza a szíves invitálást, ám ha tudta volna, milyen lakomára hivatalosak, nyugodtabban lovagol a Nagy Tisztás felé. Amikor tehát kilovagoltak a nádrengetegből, a mulatságra odakészített alapanyagok láttán, kicsi híján leestek lovaik hátáról. Ott sorakozott katonás rendben körülbelül két tucat kappan, öt-hat liba és kacsa, két bárány és két jól megtermett ökör. S hozzá nem rútul a mocsárba fúlt dögök, ellenkezőleg, frissen vágott állatok, olyanok, amelyek nemrégiben még a zöld füvet harapták valahol. Persze legalább ekkora meglepetést jelentett a Lidérckirálynak Histas csapata azzal, hogy sötétedéskor lovagolt be a Nagy Tisztásra, ugyanis a Félelem Fia katonái 148. oldal

között ember- illetve lidércemlékezet óta nem érkezett senki ebben a szokatlan időben. Tudjuk, az éjszaka a Gonosz katonáinak világa, márpedig az alkonyatkor érkezők idáig a nappali órákban kellett lovagoljanak! Hihetetlen! S mert az, az érkezők fogadására sem készült fel még igazán a manósereglet. Ami a friss pecsenyének való rejtélyét illeti, arra magyarázatot csupán kevesen adhatnak, s azok a farmerek is több száz mérföldnyire innen reszketnek még most is az átélt rettenet után. Őket azonban senki sem kérdezi, pedig lenne mit mesélniük arról az éjszakáról, amikor a félelem száguldott végig a falvaikon. A tanyákon fények gyúltak, holott nem gyújtott fényeket senki, kavargott, tekergett a portölcsérek ezere, bár nem támadt még szellő sem, s láthatatlan, vijjogó valamik rejtőzködtek ezekben a homokspirálokban. A háziak sűrűn fohászkodtak a Fény Urához, bezárkóztak házaikba, elreteszeltek ajtót, elfüggönyöztek, betábláztak ablakot, s aki még ennél is nagyobb biztonságban szerette volna érezni magát, az elbújt az ágy alá, netán - már akinek egyáltalán volt ilyen - bevette magát a szekrénybe. A gyerekek bömböltek, a kutyák nyüszítettek, a macskák szőre az égnek meredt, s tán az egerek is elveszítették eredendő tartózkodásukat és félelmükben a cirmosok háta mögött kerestek menedéket az iszonyatos valami elől... Az istállók népét még ennél is jobban megviselte a magyarázhatatlan. A lovak rúgkapáltak, istrángjaikat tépték, kétségbeesetten szabadulni, menekülni próbálva valami elől, amit ugyan nem ismertek, de amit mégis megéreztek, ez az érzés pedig félelmet ígért, rettegést és halált. Az ökrök és tehenek bömbölve szaggatták köteleiket, a juhok rémülten bégettek, a tyúkok káráltak, a libák gágogtak és szárnyaikat csapdosva megpróbálkoztak a lehetetlennel, a levegőbe emelkedni és messze repülni a veszély elől. S a rémület pillanatai csak nem akartak véget érni. Elviselhetetlenné növekedett a félelem, s mert előbb-utóbb valamennyi patásnak sikerült elszaggatnia minden köteléket, s egymásnak rohanva, a kisebbeken áttörtetve fejvesztett tombolásba kezdtek. Mindaddig tartott az őrült, kiúttalan menekülés, míg az állatok többsége falnak-ajtónak rohanva, vagy éppen a nagyobbak talpa alatt halálát nem lelte - a Lidércek legnagyobb örömére. Mert persze az éjszakai kétségbeesés okozói a Láp zsákmányszerző lidércei voltak, s úgy vélték, igazi vadászat ez, olyan, amilyen még nem volt a manók életében, s tán nem is lesz többé. Nem tévedtek, mert a győzelem (hitték, hogy az, a Választott felett aratott győzelem) éppen a Jó elbukása miatt talán soha nem ismétlődik meg, lévén, hogy a Gonosz ural mindent és mindenkit. A vadászat nem volt veszélytelen a vadászokra nézvést sem, mert esélye maradt a vadnak is a győzelemre. Nem is egy lidérc hamvadt el, párállott semmivé, amikor az össze-vissza rohangáló állatok elől későn menekült, s testük érintkezésbe került a melegvérűekkel. Töpörödni, zsugorodni kezdtek, s csak az élte túl ezt a találkozást, akinek villámgyorsan sikerült lehűtenie magát, beleugorva egy közeli itatóba. A harc azonban mégis a lidércek sikerét hozta, mert ezrével gyűltek össze, míg a vacsorára szánt állatok egyre kevesebben. A manók, amikor úgy gondolták, elegendő a pecsenyének való, félrehúzódtak, s elégedetten várták, hogy áldozataik teteme kihűljön, majd vállukra kapták a húst és ott sem voltak. Hihetetlen erő 149. oldal

lakozott ezekben a törpe zöldségekben, nyolc manó már elegendőnek bizonyult arra, hogy a leghatalmasabb ökröt a vállukon cipeljék, iszonyatos sebességgel rohanva, a jó száz mérföldes utat alig húsz perc alatt hagyva maguk mögött a Nagy Tisztásig. Varázslat? Az bizony. De hát minden, ami történik, egyféle varázslat, ez pedig talán valamivel nagyobb. Imígyen sikerült megszerezniük a vendégvárás legfontosabb kellékeit, s most arra kellett volna az idő a manóknak, hogy "ünnepi díszt" öltsenek, ám Histas csapata sokkal hamarabb érkezett, mint ahogy azt várták. A király, aki éppen az egyik legkellemesebb, cuppogós, rothadó-poshadó nyúlósnyálkás vízi pocsolyában áztatta legfelségesebb zsigereit, kapkodva igyekezett kivergődni a partra, miközben jó néhány főtisztjét kólintotta fejbe, taposta a víz, pontosabban a sár alá (az udvartartás legfontosabb szereplői ugyanis abban a megtiszteltetésben részesültek, hogy beheverhettek a felség dagonyájába, most azonban akadályozta jelenlétük a király partra jutását), ám ez nem idézett elő zűrzavart, senki nem méltatlankodott egy pillanatra sem, ellenkezőleg, hatalmas megtiszteltetésnek tekintették, hogy lopva kortyinthattak egyet-egyet a felséges fürdővízből... - Hozzám ért a király! Hozzám ért Őfelsége! - lelkendeztek a lenyomottak és letaposottak, s közben a lenyelt nedű után kéjesen nyalogatták szájuk szélét. - Sátánom, ezt a gyönyört! - áradozott az egyik. - Megérintett! Én ezek után többé már nem is mosakszom! Ami nem volt különösebben jelentős fogadalom, tekintettel arra, hogy soha manó még sehol sem mosakodott. A Lidérckirályról egyetlen halandó sem lett volna képes megállapítani, hogy király, s azt sem, hogy nem azonos az előző uralkodóval. Pontosan olyan zöld, olyan mocskos és olyan büdös volt, mint elődje. Magához intette udvartartását, s méltóságteljes lassúsággal a harcosokhoz ballagott. Ez a "csigatempó" az emberek szemében nélkülözött minden méltóságteljességet és minden lassúságot, a mérgezett egér rohamtempóját idézte. A lényeg mégis az, hogy a halandók közelébe jutott. - Üdv nektek, vitéz győztesek! Üdv, hatalmas urunk, Félelem Fia Sirín alattvalói! Lám, eljöttetek hozzánk a jó hírrel, a Választott halálhírével és mi boldogan hallgatjuk majd meg történeteteket, miközben elfogyasztjuk együtt az ünnepi lakomát. Most, ha megengeditek, népemmel félrevonulunk és rendbe tesszük magunkat, mert mégsem illendő hétköznapi formánkban megjelenni ezen a hatalmas eseményen. Másrészt az alkalom megfelelő arra is, hogy elkészítsétek a magatok lakomáját, míg mi készülődünk. Tudjuk, hogy ördögi praktikákkal felforrósítjátok a fahasábokat és a piros nyelvekkel simogatjátok a húst, mielőtt elfogyasztanátok, ezt azonban mi nem vagyunk képesek elviselni, mert forró körülötte a levegő. Amíg tehát udvarom készülődik, nekiláthattok és be is fejezhetitek a hússütést, aztán letelepszünk és ki-ki a saját csemegéjét fogyasztva meghallgatja a hatalmas csata történetét. Üdv nektek! Hamarosan visszatérünk! És mire Histas kinyöghette volna, hogy "Üdv!", a király és kísérete már nem is volt sehol. 150. oldal

- Úgy ugrabugrálnak, mint a vízibolhák - morogta Glubok, miközben nekilátott lenyergelni és kipányvázni a lovát. - Fény Ura, mit nem adnék, ha ezt a kis mocskot valami jóravaló halacska ugyanúgy bekapná, mint a valóságos vízi ugribugrikat. - Ne nagyon bízzál benne, testvér - bökte oldalba Nukos. - A te jóravaló halacskádnak a bele is kifordulna, ha ilyen fertelmet kellene zabálnia. Histas felmérte a terepet, aztán elégedetten csettintett a nyelvével. - Barátaim, ezek a pocsolyavitézek ezúttal alaposan kitettek magukért! És körbemutatott az összehordott farakásra, s a körülötte szép rendben sorakozó pecsenye-jelöltekre. - Az egyszer igaz. Csak arra lennék kíváncsi - morfondírozott Glubok -, hogy honnét vették a híreiket? Mármint azt, hogy a Választott halott, meg azt, hogy legyőztük Zorof vezért és ilyesmiket. - Nem tudom, de nagyon remélem, hogy hamisak a híreik, mert ha nem, jobban tennénk, ha már most belegyalogolnánk valamelyik sárteknőbe és elnyeletnénk magunkat csendesen. Sokkal kellemesebb halál, mint Sirín haragját elszenvedni dörmögte Nukos és a többiek csendben bólogattak hozzá. - Nem eszik olyan forrón azt az izé...mit is? Szóval nem eszik forrón. Ha ezek a moszatkák a Választott halálára kíváncsiak, valószínűleg többet tudnak, mint mi. Vagy többet hisznek tudni. Hát majd én kiszedem belőlük az igazságot. Úgy forgatjuk a szót, hogy mi mindent megtudjunk, ők meg, ha lehet, semmit - ismertette haditervét Histas. - Most viszont gyújtsunk tüzet és süssük meg eme fenséges harapnivalókat, ugyanis kopog a szeme mindegyikünknek és ebben, gondolom, az éhség a ludas. Nagyon unalmas a szárított hús, úgyhogy ideje frisset ennünk. Néhány perccel később már magasan lángolt a tűz, nyárson forogtak a libák és kappanok, tyúkok és ökrök, s mire jó óra múltán a Lidérckirály és udvartartása visszatért, kezdődhetett a lakoma. Ám az, hogy mit cselekedtek a manók egy teljes órán át, örök rejtély marad, minthogy nincs ember, aki valamilyen különbséget lett volna képes felfedezni az órányival előbbi és a mostani sereglet állapotja között. Amíg első éhüket nem csillapították, egyik tábor sem törődött a másikkal. A manók jókora távolságban, a tisztás szélén helyezkedtek el, s az óvatosság érthető is, mert mi lenne, ha valamelyik halandó véletlenül hozzájuk érne? Vagy éppen egy hosszú pányvára eresztett paripa? Mellesleg ennek a távolságnak Histas módfelett örvendezett, ugyanis mardosó éhségük ellenére sem lettek volna képesek legyűrni egyetlen falatot sem, ha végig kell nézniük a manók vacsoráját. Jobb, ha az ember nem tudja, micsodás kétes (vagy éppenséggel kétségtelen) eredetű csemegét tömnek magukba azok a mocskok, elképzelni pedig nem kötelező. Meg nem is ajánlatos. Miután elverték éhüket, Histas elérkezettnek látta az időt arra, hogy elkezdjen puhatolózni. - Köszönjük, Lidérckirály, manók és démonok hatalmas ura, hogy ilyen lakomával leptetek meg bennünket - hajlongott mélyeket, elsősorban azért, hogy a Lidércek ne 151. oldal

lássák, hányingerrel küszködik, ugyanis meglátta a manók vacsorájának maradványait. - Még akkor is köszönjük, ha igazán nem is érdemeltük ki ezt a nagy kegyet. - Már hogyne érdemeltétek volna! Ez a nap a legnagyobbak közé sorakozik fel birodalmam, de a Gonosz valamennyi országa életében is, Szadar katonája! emelkedett szólásra az uralkodó ünnepélyes méltósággal, miért is az emberek alig türtőztethették kirobbanni készülő kacagásukat, a méltóságos felemelkedés ugyanis látványra a rémült talpra szökkenést jelentette, a zengzetes szózat ellenben egércincogásra hajadzott. - Az arrauta Választott pusztulásának ünnepét üljük, mert ez a bőséget hozza népeink életébe. A hatalmas vezér, Félelem Fia Sirín megígérte a manók nemzetségének, hogy ha a disznó kileheli a páráját, egész sereggel vonul az arrauták ellen és valamennyit belekergeti a mocsárba, mindet nekünk ajándékozza és seregem hosszú-hosszú időn át bőséggel falatozhat belőlük. - Adok én nekik falatozást, hogy tudom isten, megemlegetik! - sziszegte Nukos Gluboknak, az azonban csak legyintett. - Adnál, ha tudnál, jó Nukos. De nem tudsz, mert mire a közelébe jutnál, ez a varacskos vaddisznó már túl lenne hetedhét pocsolyán. - Hogyan lehetséges - folytatta Histas -, hogy az arrauta pusztulásának híre előttünk járt? - Hír az ugyan nem érkezett, de amint megtudtam, hogy visszatérőben vagytok, azonnal tudtam, csakis ez történhetett. Szadar vezér küldött benneteket a fősereghez hírvivőként, maga pedig Sirín nagyúrhoz vágtat, jelentést tenni vezérének. Histas most már pontosabban értette a történteket, többek között azt is, hogy gyakorlatilag azt hazudik az undorító manónak, ami éppen tetszik neki. Társaira kacsintott, s azok jelezték, pontosan értik a csíziót maguk is. - Szóról szóra ez történt - bólogatott Histas és úgy tett, mintha mélységesen csodálná a Lidérckirály éleslátását. - Királyom, valóban méltó vagy címedhez, másként képtelenség, hogy mindezt ilyen pontosan tudd, holott senki nem beszélte el az eseményeket. Ez jellemzi a királyt, a tévedhetetlen előrelátás. A Lidércfejedelem kegyes bólintással nyugtázta a bókokat és intett a néhány méterre felsorakozott katonáknak, hogy telepedjenek le vele szemben. Ezt Histas természetesnek találta, a manók azonban korántsem, úgyhogy meglepett morajjal fogadták ezt a hallatlan kegyet, - Mondjátok el hát népemnek, dicső vitézek, miképpen zajlott ama párviadal a Választott és a hatalmas seregvezér, Szadar lovag között - szólt a Lidércek Ura, miközben az elé tornyozott, meghatározhatatlan eredetű, undorító valamiből jókora adagot tömött magába, majd jóízűen, csámcsogva rágcsálni kezdte. Histas udvariasan meghajolt, aztán mély lélegzetet véve nekifogott megmozgatni fantáziáját, olyan történetet tálalva fel, amelyet a Lidérckirály mohóbban falt, mint az előbbi csemegét. Hosszan ecsetelte azokat a sosemvolt megpróbáltatásokat, amelyekben egyáltalán nem volt részük az Árnykirályságban. Részletezte mesébe illő találékonyságukat, mellyel a Választott nyomára akadtak, majd a rettentően 152. oldal

ravasz csapdát, melyet az arrautának felállítottak, s melyből az átkozott kevés híján mégis kimenekült volna… Már éppen annak a párviadalnak a részletezésénél tartott, amely ugyan lezajlott, de amelyről éppen Histas és csapata semmit sem tudhatott (mi tudjuk, miért nem). Azt taglalta, hogy állítólag a hős és nagyszerű Szadar vezér nemes gesztusképpen kard ellen kard harcot ajánlott a féregnek (mert furcsamód valahogy nem fűlött a foga egy olyan hazugsághoz, amelyet a manók minden további nélkül tudomásul vennének, vagyis ahhoz, amit nemrégiben még maga is természetesnek talált volna, lesből rárontani, egy ellen tíznek támadni és szó nélkül lekaszabolni az ellenfelet), amikor a csámcsogó, nyálát csorgató Lidérckirály csak közbevetőleg, foghegyről odavetve megkérdezte: - És mi lett az árulóval? - Milyen árulóval? - hökkent meg a kérdéstől Histas, de már későn bánta meg, hogy kibökte. A Lidérckirály is meglepetten kapta fel a fejét és Histasra meresztette a fejét. - Hogyhogy milyen árulóval? Több is volt? Mert én csak Zorof seregvezérről tudtam, arról az átkozottról, aki meggyilkolta előző királyunkat is. Arra a Zorofra, aki a Választott társául szegődött, és aki megtagadta a Félelem Ura szolgálatát, hogy legyen a neve örökké átkozott! Histas alatt kicsi híján megnyílt a föld, annyira megdöbbentették a hallottak. Villámsebesen vágtattak fejében a gondolatok, keresve a kiutat ebből a kutyaszorítóból. Mi az, hogy "az áruló Zorof"? Lehetséges, hogy az első seregvezér, aki Sirín szolgálatában maga volt az állhatatosság, akiről soha senki nem hitte volna el, hogy bármi okból szembefordulhat gazdájával és a Fény Urát választja, most mégis hitet cserélt? Hogy ő a Választott társa és védelmezője? Hiszen erről mit se tudhatott ő és csapata, akkor meg hogyan tudta volna beleszőni hazugságaiba az áruló pusztulásának történetét? Most meg már késő, ez az idióta Lidérckirály gyanút fogott és nem is hinné a mesét... - Zorof seregvezér áruló? - kérdezett vissza végül döbbenten, s színlelni sem kellett a meglepődést. - Erről semmit sem tudunk. Ha áruló is, az Árnyak Birodalmába már nem érkezett meg a Választottal. Csak azt gondolhatom, hogy még útközben elveszejtették a kísértethadak, vérét vették a vámpírok, szétmarcangolták a zombik. - Furcsa - meditált a király. - Az bizonyos, hogy nem a Lápon érte utol a vég, mert királyunk elleni gyilkos merénylete után harcosaink követték egészen a Birodalom határáig és mit sem szerettek volna jobban, mint ha a gyilkos utat téveszt és belegyalogol valahol a mocsárba, csakhogy azok ketten tévedhetetlen biztonsággal találtak rá a helyes útra, úgyhogy bántatlanul jutottak ki a Lápról. Igaz, tovább már nem kísérhették harcosaim... - Ezek szerint igaz kell legyen a feltételezésem, az Árnyseregek végezhettek vele. Csakis ez történhetett. - Nem kizárt, de azért mégiscsak furcsa, hogy a hatalmas harcos elbukott, s az a másik, a Választott nevezetű gyengécske legény elevenen érkezett az Árnykirály kriptájába. 153. oldal

- Furcsának éppen nem találnám, mert a Választott hatalma sokkalta nagyobb, mint azt képzelnétek és talán volt valami csodaszere, amivel megvédte magát. Próbálta Szadar vezérrel szemben is az egyiket, valamiféle kristályt vagy varázsgömböt, de persze hiába. Itt abbahagyta és leste, miképpen reagál a fejtegetésre az uralkodó. Mert valljuk meg, a hazugság nagyon is hevenyészettre, átlátszóra sikeredett, tele megokolhatatlan ellentmondásokkal és lyukakkal, ám átmenetileg talán ez is megteszi... Megtette. A király legyintett, jelezve, hogy a maga részéről befejezettnek tekinti, az ügyet s nem igazán érdekli, mi is történhetett valójában Zoroffal, ellenben szívesen hallgatná tovább a Választott legyőzetésének históriáját és a nagyszerű Szadar diadalának történetét. Histas magában hatalmas-megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta a veszély elmúltát és még az eddigieknél is nagyobb lelkesedéssel vágott bele az újabb hazugságokba, színezve a csata képzelt részleteit. Amikor - meséjében - már fél óránál hosszabb ideje viaskodtak egymással az ellenfelek, Histas elérkezettnek látta az időt arra, hogy némi figyelmet szenteljen önmaga hősies magatartásának is. - És akkor az aljas arrauta váratlanul előkapta a tarisznyájából azt a rohadt kristályt, amiről már beszéltem és Szadar vezér szeme elé emelve néhány varázsigét mormolt. Hős vezérünk hiába igyekezett ellenállni a bűvös erőnek, karjai megmerevedtek, lába mintha a földbe gyökerezett volna és tehetetlenül, kiszolgáltatottan várhatta csupán a végső, gyilkos csapást. Ekkor odaugrottam, egyetlen ütéssel leterítettem a gazembert, s abban a pillanatban, ahogy a kristály kihullott a kezéből, Szadar vezér magához tért bódulatából. Aztán már csak egyetlen pillanatig tartott a párviadal, éppen annyi ideig, míg vezérünk szablyája utat talált a galád Választott szívébe! - Bravó, hős lovag, bravó, Histas vitéz! - hangzott fel váratlanul a kiáltás az üldögélő katonák mögül. A manók is, az emberek is talpra ugrottak és a kiabáló után kutattak tekintetükkel. - Nyugalom, kedves Lidércuraságok és úrhölgyek, csak nyugalom! Nem ellenséges szándékkal közelítettük meg táborotokat, legfeljebb azt vethetnétek a szemünkre, hogy némileg megkéstünk. Sajnálom, mert így lemaradtunk a hatalmas harcos, Histas meséjéről. A befejezéséből ítélve rendkívül izgalmasra sikeredhetett. Most, hogy a tábortűz fénykörébe lépett a hangoskodó, Histas és a Lidércek Királya is felismerte. Jontus volt az, a Zorof nyomába eredt csapat maga kinevezte vezetője. Körülpillantott és gúnyos mosollyal folytatta: - Sajnos még valamiről lemaradtunk a jelek szerint, arról a felséges vacsoráról, amelyet gondolom a hatalmas győzelem örömére rendeztetek. De talán valami morzsácskák csak maradtak nekünk is, meg annak is örülök, hogy talán átsugározhat valami kevéske ránk is abból a dicsőségből, amely a mese szerint Histasnak és bandájának bőséggel kijutott.

154. oldal

Histas most komolyan megrémült. Hogyan kerülhetett ide négy ezredes? Mert már ott állt Jontus közelében a másik három is, kezüket kardjuk markolatán nyugtatva. Kivont kardjuk markolatán... Az sem kerülte el a tíz katona figyelmét, hogy kissé messzebb ott lapult a sötétben négy másik alak, akikről ugyan nem lehetett megállapítani, mifélék, de bizonnyal nem a barátaik. - Köszönjük, Lidérckirály, hogy kalauzt adtál mellénk, különben lemaradtunk volna erről a fantasztikus történetről. Így azonban mindent hallottunk és pontosan tudunk is mindent. Ezenközben Rumfur, aki soha nem tudott ellenállni semmiféle táplálkozási lehetőségnek, óvatosan odébb csusszant, addig-addig araszolgatva, míg sikerült a sült ökör mellé ügyeskednie magát. Óvatosan letámasztotta az eddig kezében szorongatott kardot, s ettől a pillanattól megszűnt számára létezni a világ. Tekintettel arra, hogy beletemetkezett a sült falásának örömeibe. Magyarán - zabált, ahogy csak tudott. - Tudod, Histas - folytatta Jontus -, a történeted kifejezetten lebilincselő. Egészen az. Persze nekem másfajta izgalmat jelentett, mint a manóknak, a mi aranyos vendéglátóinknak, ugyanis a csata részletei nem különösebben érdekeltek. Az ellenben igen, micsoda fantáziád van, Histas barátom. Még hogy varázskristály! Jó! Lelkemre mondom, kiváló! És hahotára fakadt. Természetesen vele nevetett a másik kettő is (Rumfur nem tehette, teli szájjal nem is lett volna illendő), a jókedv aztán lassanként átragadt a Lidércekre, bár a cincogó kórust alkotóknak igazából fogalmuk sem lehetett róla, mi az, amin derülnek. Histas és emberei ellenben nem nevettek. Már Jontus sem. Hirtelen elkomorodott, aztán üvöltve förmedt a szadaritákra: - Árulók! Mocskos patkányok! Most mentenétek a bőrötöket, ugye? De késő, most már végképp késő! - Megőrült, ezredes?! - kiáltott rá Histas. Mostanra ugyanis sikerült visszanyernie annyira lélekjelenlétét, hogy megpróbálkozzon ellentámadásba lendülni. Tartott ugyan attól, hogy Jontus valahonnan pontosan értesült az eseményekről, ebben azonban nem lehetett, sőt nem is akart biztos lenni. Saját érdekükben inkább feltételezte, hogy Jontus egyszerűen azért beszél így, mert gyűlöli őket, mint ahogy hagyományosan gyűlöli egymást a Hat Hatalom minden népe, sőt, az azonos néphez tartozók is. Elképzelhető tehát, hogy Jontus meg a többi csak egyszerűen irigykedik és a gúny ennek az irigységnek az eredője. A pillanatnyi helyzet tehát az, hogy az előny annak a négy ezredesnek meg a négy kísérőjüknek az oldalán van, ámde a kocka fordulhat, sőt fordulnia is kell. Csak húzni az időt, húzni, ameddig lehet, aztán időben lecsapni... - Mit nem merészelsz, nyomorult?! - dörrent Jontusra Histas. - Mi az életünket kockáztattuk a harcban, miközben ti nyugodtan üldögéltetek a sereg közepén és nyakaltátok a pálinkát. Meghazudtolsz, te piszok?! Kételkedni merészelsz a szavamban?! 155. oldal

Úgy vélte, az egyetlen követhető taktika az ellentámadás. Lerohanni, elbizonytalanítani, összezavarni az ellenfelet, csakis ez segíthet... Csakhogy nem segített, ellenkezőleg, láthatóan magabiztosan hallgatta a kirohanást Jontus is, a katonái is. Pedig ha csak annyit hallott a történetből, mint amennyit a manóknak összehazudtak, és ha csak arra alapozta a gúnyos kételyeket, amit ellentmondásosnak találhatott az elbeszélésben, nem lehetne ennyire magabiztos. Történnie kellett valaminek, amiről még Histas és legényei sem tudnak, s ami bizonyossá teszi ellenfeleiket abban, hogy árulókkal és nem Szadar győztes katonáival beszél. - Ne ugass, veszett kutya! - fröcsögte gyűlölködőn Jontus. - Szűkölve könyörögsz majd kegyelemért, ha megtudod, kitől értesültünk a történtekről. De nem arról, amit összehordtál, hanem arról, ami valóban lejátszódott. Szünetet tartott, hogy élvezhesse azt a félelmet, aminek az elmondottak hatására ki kellett volna ülnie Histas és emberei arcára, hogy megfürödjön ellenségei reszkető idegességének hullámaiban, most azonban - ahogy az előbb Histasnak - neki kellett csalódnia. A várt ijedelemnek nyomát sem lelte, felfedezte viszont Histas arcán a feszült, ugrásra kész várakozás félreismerhetetlen jeleit. Persze, az igazi rettegést majd akkor érezhetik, amikor kimondja a síron túlról érkezett hírnök nevét. - Halljátok tehát és remegjetek! Szadar vezér volt a hírhozó! - Hazudsz, te féreg! - süvöltötte Histas. - A vezér semmiképpen sem érhetett a táborba, még akkor sem, ha táltos paripán lovagolt! Jontust ugyan ismét meglepte ellenségének váratlan ellentámadása, de mert mindenképpen az ő oldalán az előny, igazán nem zavartatta magát. - Figyelj és rettegj hát, Histas! A hírhozó mégis megérkezett és mégis a te vezéred volt az. Szadar. A néhai Szadar. A lovag, aki az áruló Zorof kardja által veszett el és ma már az Árnykirályság új fejedelme! Most is azt remélte, hogy ezzel a hírrel megtörheti Histas magabiztosságát, tehát nagyobb volt a csalódása, mint eddig. Histas ugyanis nevetésre fakadt. - Jó! Nagyon jó! Bár ha tréfálkozni támadt kedved, Jontus, hát meglehetősen ízetlen tréfát eszeltél ki - gúnyolódott Glubok. – Még, hogy az új Árnykirály! És a régi? Lemondott, mi? Önként és dalolva. Ha lemondott, akkor most hová tűnt? He?! - A Pokolra szállt, egész népével együtt - vágott vissza Zinzen. - Csak ne merészeld tagadni, hogy éppen olyan jól tudod, mint mi! Glubok, de a többi is most valóban és láthatóan meglepődött. - De ha egyszer valóban most hallunk erről először! - Lehetetlen! - csodálkozott Jontus, s most ő is elbizonytalanodott. - Ha valóban nem tudtok róla, miért hazudoztok össze-vissza? Mert azt, hogy az utolsó szóig zagyvaság, amit összehordtatok, kár lenne tagadni. Tudjuk, hogy így van, mert Szadar szelleme valóban megjelent nekünk, márpedig ti azzal a mesével etettétek a moszatvitézeket, hogy legyőzte a Választottat. - Márpedig legyőzte! Hogyan bizonyíthatnánk be neked, hogy nem hazudunk? Histas most már bátran ragaszkodott a meséjéhez, mert elérkezni vélte a pillanatot a leszámolásra. Rumfur még mindig falta a sült húst, kardja tőle távol egy farakásnak 156. oldal

támasztva árválkodott. A három ezredes ugyan kezében fogta a meztelen szablyát, ellenben az a négy, akit még mindig nem ismerhettek fel, mert az árnyékban húzta meg magát, az események színterétől távol, tehát képtelen messzeségben ahhoz, hogy időben beavatkozzanak egy váratlan rohammal induló küzdelembe. Histas tehát döntött és most kardja markolatára helyezve tenyerét, folytatta a megkezdett beszédét. - Tudom már! Bizonyosságot teszek a felől, hogy mindaz, amit a Lidércek hallottak, s amit ti is kihallgattatok, az utolsó betűig megfelel a valóságnak. A szavamat adom rá, s ezt a szót az eskü szavaival erősítem meg. Elfogadod, Jontus, ezt az esküt? És körülpillantott, mintha a többiek megerősítő beleegyezését is kérné. Igazából azt leste, harcra készen áll-e valamennyi embere, s mert megbizonyosodott arról, hogy valamennyi ugrásra kész, Jontusra pillantott. - Tőlem esküdözhetsz, ahogy akarsz, de kár próbálkoznod, nem tudsz átverni. Áruló lett Zorof és árulókká váltatok ti is. Meg fogtok dögleni, méghozzá hamarosan, mert az árulókkal kurtán-furcsán elbánik Sirín nagyúr, és ha most magunk állunk bosszút, ha nem várjuk meg a Hat Hatalom vezérének ítéletét, az csak azért történik, mert folytatnunk kell az utunkat, el kell kapnunk a mocskos hitehagyottat, Zorofot, az átkozottat. Örvendezzetek, hogy mindez így lesz, mert könnyebb a halál, ha a mi fegyvereink osztják, mint amikor Félelem Fia büntet. Jontus kifejezetten elégedett volt magával, hogy mint igazságosztó és az árulók kérlelhetetlen bírája, félelmetes beszédet vágott ki, csak hát egy apróságról megfeledkezett. Arról, hogy a meglepetés pillanatai már régen elmúltak, s most minden szempontból nézvést hátrányba került csapata. Elveszített sok-sok időt, kihasználatlanul hagyott jó néhány lehetőséget és kijátszotta valamennyi ütőkártyáját. Számbéli fölényüket ellenben nem vesztették el, az ugyanis soha nem volt nekik. Histas játszott még egy kicsit. - Kérlek, Jontus, hallgasd meg esküvésemet. Sajnos más bizonyítékkal nem szolgálhatok, de talán ez is megteszi. Csak azt nem tudom még, mire esküdjek? - Nekem teljesen mindegy - biggyesztette ajkát Jontus. - De ha már valamire akarsz, hát nem is kétséges, hogy a Félelem Ura nevére esküdhetsz csak. Akkor is halott ember vagy, de legalább esküdt ellenségem. És hatalmasat derült saját tréfáján, persze vele nevettek katonái is. Histas csapata nem különösebben. - Nem. Nem a Félelem Urára esküszöm - emelte meg hangját Histas. – A Gonosz helyett legyen a jó. Esküszöm, barátaim, halljátok szavam, akire esküszöm, nem más, mint...a Fény Ura!!! A jelszó elkiáltatott, s egyszerre tíz acélpenge csusszant ki hüvelyéből, szikrát vetve, szisszenőn hasítva a levegőt, s gyilkos villámlással vakítva a Gonosz katonáit. Tíz harcos rontott Sirín kutyáira, akik mindent inkább vártak, mint rohamot. Hiszen minek támadnának azok, akik sorsa már régen beteljesedett, ha nem Jontus csapata veszi vérüket, majd hivatja őket Félelem Fia, az ellenállás tehát hiábavaló... 157. oldal

Azt azonban nem tudhatta Jontus, Zinzen és a többiek, hogy aki egyszer a Fény Urára esküszik, nem foghat rajta a Gonosz hatalma. A harc percek alatt befejeződött és nem állítható, hogy egyenlőek lettek volna az esélyek. Abban a pillanatban, ahogy kiröppentek a pengék hüvelyeikből, a négy alak, akik eddig a homályban, tisztes távolban maradtak, rémült sikollyal fordítottak hátat a harcolóknak és eszüket vesztve rohantak el, valamerre a sötétségbe, s ha nem nyomja el a hangokat a csatazaj, tán azt is hallották volna, hogy hosszabb-rövidebb idő múltán négy loccsanás is hallatszik, négy kiáltás, aztán négy bugyborékoló hörgés, s végül a mély csend, az örök hallgatás hangja. A menekülőket magába szippantotta a mocsár, s végső segélyüvöltéseiket csupán a hínármanók és sárdagasztók hallották, ők is inkább örömmel, mint szánakozva. El is tűnt valamennyi a Nagy Tisztásról, s nem lehetett véletlen a gyors távozás, a zsákmány már ott kalimpált a mindent betemető ocsmányság közepén. A Lidérceknek pedig édes mindegy, barát vagy ellenség, a fontos, hogy magába szippantsa a sár, akkor aztán nincs kegyelem. Hínárral-iszappal kerítik körül a szerencsétleneket, míg csak el nem fogy körülöttük a levegő... A csatában nyomát sem lelhette senki a lovagiasság legelemibb követelményeinek sem. Gyakorlatilag tízen támadtak háromra, hisz a már említett négy mellett Rumfur is a harcképtelenek közé soroltatott, ő ugyanis harc helyett továbbra is evett. A csata életre-halálra folyt, s aki csapást osztott, tudta, el kell vennie ellenfele életét, különben az fosztja meg tőle őt, ilyenkor pedig a nemes lelkű katona halott katona. Meg aztán Jontus és társai egyszerűen nem is tudták soha, mit jelent nemes lelkűnek lenni, nem is értették volna, gyávaságot látnának a szánakozó lovagiasságban. Jontus, Uzof és Zinzen az első csapásokat hárítani tudták, ám hármukra egyenként legalább három-három ellenfél jutott, s hozzá egyenként is jobb harcosok, mint azok hárman összesen, úgyhogy sorsuk végképp megpecsételődött. Legelőbb azonban Rumfuré, nevezetten azért, mert mint már elmondtuk, Histas katonái támadásának pillanatában kard helyett jókora marhalábszár került a kezébe. A feje fölé emelte, hogy háríthassa a kardcsapást, éppen Histas fegyverének támadását, ám egyetlen másodpercnyi időre sem volt képes feltartóztatni a gyilkos pengét. Kettémetszette a csontot, alig csökkent valamicskét a vágás ereje, s Rumfur szemei elkerekedtek, akár két jókora malomkerék. Aztán lassan felemelkedett, néhány másodpercig imbolyogva próbált talpon maradni, végül hátrazuhant, mint egy krumpliszsák, s véres csík jelent meg a homloka közepétől az állcsúcsáig. Annak a vágásnak a mentén, amit a beretva éles penge ejtett. Betelt a sorsa a falánk ezredesnek, ám még holtában sem tagadta meg önmagát, mindkét markában ott szorongatta a lábszárcsont egy darabját, mint értékes hadizsákmányát, az utolsót, amit egyáltalán megszerezhetett ebben az életben. Jelzem feleslegesen harcolt érte ennyire, nem nagyon akadt katona, aki el akarta volna orozni tőle, holott formás kis lábszárcsont volt, még kettészelve is. Zinzent az első szúrás a combján találta, mélyen behatolt a penge az izmok közé és rettenetes fájdalmakat okozott, egyben lehetetlenné téve az egyetlen megoldást, hogy mentse az életét, vagyis a menekülést, a futást. A Gonosz csatlósa térdre 158. oldal

rogyott, így Nukos pengéje, amelyet eredetileg az ellenség gyomrának irányozott, pontosan a nyaka közepébe hasított és amikor kirántotta a sebből, nyomában vérsugár szökött elő, az ellenfél pedig hörögve bukott arcra. Aztán már nem is moccant többé. Uzof és Jontus most már látta, igaz, nagyon későn, hogy egyetlen lehetséges menedékük a futás, csakhogy semerre sem mutatkozott egérút. Választásuk más nem maradt, mint vállat a vállhoz vetve, egymás hátát védve szembeszálljanak támadóikkal, az utolsó vérig, hárítva a csapásokat, ameddig csak hárítani lehet. Sokáig nem lehetett. Egyszerre négyen rontottak rájuk, s hozzá olyan összehangolt volt a támadás, hogy képtelenség kivédeni, még akkor is, ha a két gonosz katona ezerszer akkora harcos lett volna, mint amilyen volt. Ketten, Glubok és egy Monkocs nevezetű félreütötték a védekezők pengéit, másik kettő, név szerint Liktos és Cintos pedig ugyanebben a pillanatban döfött. Előbbi kardja Uzof, utóbbi Jontus mellkasát járta át, szívét hasította kétfelé. S ezzel bevégeztetett a véres közjáték. A Nagy Tisztáson négy holttest maradt, a Gonosz négy katonájának földi maradványai, s ha igaz, ezek mostanra már Szadar vezér alattvalói. Histas gyors szemlét tartott emberei között és megkönnyebbülten állapította meg, hogy övéinek a haja szála sem görbült, az ellenség azonban az utolsó emberig elveszett. Vagy a Tisztáson, vagy a mocsárban érte utól a vég valamennyit. Egy ilyen összecsapás után nemrégiben még örömmámorban úsztak volna, most azonban nem éreztek semmiféle megkönnyebbülést, diadalérzést. Ellenkezőleg. Sokkal nagyobb kedvük lett volna arra, hogy zokogjanak az ellenségeik veszte tudtán. Némán csúsztatták vissza kardjukat hüvelyükbe, lehajtott fejjel, szomorúan, komoran láttak hozzá, hogy az elesetteknek megadják a végtisztességet. Bár ezt egymásnak sem vallották be, valahogy érezték, ezt kell tenniük. Nagy halom rőzsét hordtak egybe, ráfektették a négy halottat és tüzet gyújtottak. Fellángolt a máglya, magasba csaptak a lángok, s Histas kimondta mindannyiuk gondolatát: - Hála neked, Fény Ura, hogy nem a mi testünk hamvad a tűzben! Hála érte, de esedezünk hozzád, ne engedd, hogy ismét ölnünk kelljen... Mire a tűz elhamvadt, már hajnalodott, s a fény születésének pillanatában nyeregbe pattant a tíz katona. A lovagok magukkal vitték az elesettek paripáit, jócskán megrakva élelemmel, mert messzi még a tábor, a Hat Hatalom seregeinek tábora. Csak amikor maguk mögött hagyták az átkos emlékezetű tisztást, fordult vissza a kis csapat fenyegetően a mocsárlakók felé, s kiáltott vissza öklét rázva Histas: - Ha valaha is visszatérek ide, esküszöm, kiszárítom ezt a gonosz Lápot és kiirtom a lakóit is, úgy segéljen engem a Fény Ura! - Veled leszünk! - morogta Glubok. A lidércek sivítva átkozódtak, de a lovagokat ez már nem aggasztotta. Hátat fordítottak a Nagy Tisztásnak és vágtára fogták lovaikat.

159. oldal

13. MORPHEUS-MEZŐ

Greggi és Zorof egyre mélyebbre merült az álom mocsarában, s bár látszólag ezerszer kellemesebb ez a fajta megmerítkezés, mint mondjuk valódi mocsárba süllyedni, valójában a veszély egyáltalán nem volt kisebb. A menekülés kevésen, legfeljebb, ha tíz méteren múlott, mindössze a patak túloldalára kellett volna átjutniuk, ám ezt a tíz métert nem voltak képesek megtenni. Elveszett mindkettő. A gyönyörű, virágos mezőt ugyanis, amelynek szélén a hűs patak csörgedezett, így nevezték: Álomrét vagy Morpheus-mező. Virágai szemet gyönyörködtetők, de illatuk gyilkol, kipárolgásuk örök, mély álomba ringat. Aki egyszer elalszik ezen a réten, többé magához nem tér. Álma egyre mélyebb, egyre hosszabb, kábulata leküzdhetetlen, s mert képtelen arra, hogy magához térjen, elmeneküljön, mindaddig folytatódik, míg táplálék híján el nem fogy belőle minden életerő, ki nem merülnek energiái, víz nélkül ki nem szárad a teste. Mondhatni ugyan, hogy kellemes halál elaludni és semmit nem érezni az elmúlásból, nem tudni, hogy lassan de biztosan elveszítjük az életet, de ettől még a halál halál marad, s menthetetlen pusztulás várt két utazónkra is. Utolsó tiszta pillanataiban Zorof érezte, hogy valami nagy veszély közelít, van valami nagyon furcsa ezen a szemkápráztató mezőn, de már nála is hatott a bódító pára, s képtelen volt erőszakot tenni tompuló agyán, munkára sarkallni s előhívni rejtett zugából azt a gondolatot, amely már megszületett benne, s amely azonnal elárulta volna, mi okozza az ébredező balsejtelmet... Közben azonban elaludt ő is. Pedig a veszély előérzetét nagyon is egyszerű jelek sugallták, s ha a két lovag nem a tündi és ördi fegyelmezésével foglalatoskodik, s ha amaz kettő a királyi méltóság elleni merényletek dühödt visszautasítása helyett elmeséli az utazóknak, merre járnak, és mire vigyázzanak, nem történik meg a baj. S akkor Greggi is, Zorof is felfigyel arra - ami nincs. Igen, a baljós jel nem úgy mutatta meg magát, hogy azt bárki azonnal észrevegye, ellenben jelen volt a mezőn már az első pillanattól. Jelen volt - a csend. A mélységes csend, amit nem tör meg egyetlen madár csivitelése, egyetlen bogárka zümmögése sem. Nem cirpelt a tücsök, nem döngicséltek a méhek, darazsak, de még egy apró legyecske sem szálldosott a lovak körül, holott ez a kellemetlen útitárs soha el nem maradhatott a hátas jószágok mellől. Fenyegető némaság uralta a rétet, s ez a némaság tette nyugtalanná Zorofot, sajnos azonban későn, hiszen még csak nem is tudatosulhatott benne, mi okozza váratlanul támadt aggodalmát. A színpompás Morpheus-mező mindent megölt, ami a virágkelyhek milliárdjai közé tévedt. Nem akart gyilkolni, tetszeni sem akart, egyszerűen létezett, s létezésével együtt járt a halál is. Valaha kicsinyke darabját uralta ennek a földnek, de leheletük ölt, a rovarok, madarak maradványai csodás tápanyagot jelentettek a virágoknak, s 160. oldal

mennél jobban szaporodtak az apró gyilkosságok, annál jobban terjeszkedett a mező. Zorof sohasem hallott még erről a virágtengerről, s ennek megvolt a maga magyarázata. Elsősorban is: a virágok nem mindig gyilkoltak. Hihetetlen, de meghatározott időközönként elveszítették bódító illatukat, s ekkor a bogarak, rovarok, madarak, kisebb állatok birtokba vették a gazdag lakomákat ígérő területet. Azután, amikor már biztonságosnak tűnt a mező, az egyik reggelen ismét kábító párák szabadultak fel a színpompás kelyhekből, s hullottak a mezei népek. Másodjára meg azért nem kélt híre a gyilkos virágtengernek, mert éjszaka a mező aludt, s nem altatott. Márpedig azok a katonák, akik közé hosszú éveken át Zorof is tartozott, éjszakai népek, napközben soha nem járták ezt a vidéket. Zorof és Greggi most ott hevert a patak partján, tíz méterre az élettől, s mégis egyre messzebb kerülve a létezéstől. Lovaik ellenben a túlparton legelésztek, ott pedig véget ért a Morpheus-mező, nem kábítottak a gyilkos illatok. Lehet, hogy az okos állatok az embereknél jobban érezték a veszélyt, s érzékeny elméjük azt is megmutatta, merre a menekülés útja, ám az is lehet, hogy csak azért lábaltak át a patakon, mert amott dúsabbnak látszott a legelő, gazdagabbnak a mező…ki tudja, milyen ösztönök és indulatok irányítják a hátas jószágokat? Igazából talán nem is érdekes. A fontos az, hogy nem fenyegette őket többé a veszély, a bódulat. Mint ahogy nem fenyegette az ördit és a tündit sem, mert ezekre az apróságokra nem hatott a virágok bűvereje. Igaz az is, hogy mivel a két lovag nyeregtáskájában voltak kénytelenek a rabság keserű pogácsáját majszolni, mit sem tudtak a történtekről, egy idő után azonban gyanút fogtak. Valami nem lehet rendjén, ha a lovak csak téblábolnak és sem a Választott, sem a seregvezér nem szól egyetlen szót sem. Ezért előbb méltatlankodó morgás és sipítás hallatszott a fent nevezett börtönök felől, aztán egyre izgágább mozgolódás jeleit tanulmányozhatta volna a szemlélő (már ha szemlélt volna valaki errefelé), s ugyanígy erősödött a kaparászás is. Majd váratlanul elültek a zajok, megszűnt a mozgolódás, végül előbb az egyik, majd a másik táskából is előkúszott valami. Hernyónak kellett lennie mindkettőnek, ám az egyik tejfehér, a másik koromfekete kukac volt, s miután a csúf jószágok igazából nem voltak képesek stabil kapaszkodót találni a táskák oldalán, jókora nyekkenéssel-koppanással lepottyantak a fűbe. Ott felemelték fejecskéiket, aggodalmas pillantásokkal (ha ilyen van egyáltalán egy hernyónak) körülpásztázták a vidéket, majd, mert közvetlen veszélynek nem akadtak a nyomára, villámgyorsan bebábozódtak, amikor pedig a kemény kapszula burkolata megrepedezett, kimászott belőle a tündi, s szinte ugyanebben a percben az ördi is. - Tyű, de randa egy kukac voltál! - vigyorgott Szarvancs. - Nagy kár, hogy éppen most nem repült erre egy madárka, aki felcsippenthetett volna. Habár valószínűbb, hogy ha véletlenül erre bóklászik is, annak bizony legalább egy icipici ízlése van, és ha meglát téged, mint kukacot, ijedtében inkább ő is bebábozódik, pedig ez a megoldás nem jellemző a madarakra. 161. oldal

- Hehe, ez aztán roppant vicces! - replikázott Karmancs. - Én is sajnálok valamit. Azt, hogy a te gyönyörű fekete paripád nem taposott bele téged a fűbe, miközben össze-vissza tekeregtél, mint egy idegbeteg vízisikló. Ha az okos állat megtette volna ezt a természetes mozdulatot, élete végéig királyi kegyemben tartottam volna, tiszta búzával abrakolom, kristálytiszta és selymesen simogató patakvízzel itatom, mert jótéteménye, hogy laposra taposta a világ egyik szégyenfoltját, legalább ennyi jutalmat érdemelne. Az csak a baj, hogy késő, mert a földbe taposás a...Na!!! Ezt már röptében mondta, mert miközben ihletett előadást tartott az ördi elmaradt, ám mégis elmaradhatatlan megtaposásáról, Greggi paripája horkantott egyet és kettőt lépett előre, így könnyen megtörténhetett volna az a kellemetlenség, hogy a másnak kívánt baj a kívánóval esik meg. - Jó! Ez nagyon jó volt, kedves Thor! - örvendezett az ördi. - Gyite, okos állat! - Majd én meggyízlak téged, hogy arról kódulsz! - Merről? És kitől kódulhatnék errefelé, te nagyokos? Legfeljebb attól a két fickótól, akik...na de most jut eszembe, hol az a két fickó?! Rémülten meredtek egymásra, aztán lassan a patak túlpartja felé fordították fejecskéjüket. - Fény Ura! - sóhajtott Karmancs. - Fény Ura, ne hagyj el! Míg mi ketten itten egymást marjuk, azok odaát... - Ez is miattad van, dagadt pillangó! - dühöngött Szarvancs. - Mindig az az átkozott veszekedés, eszed meg semmi! - Te! Vigyázz arra a mocskolódó nyelvedre, mert rálépek! - Te meg kaphatsz tőlem két akkora fülest, hogy szikrát hány a szemed! - Te meg... És lassanként pontosan úgy felhergelték magukat, mint ahogy azt tették a Greggivel és Zoroffal történt első találkozásuk idején. Egymással szemközt állva vicsorítottak, akár a veszett kutyák, fel-le ugráltak és fenyegetőn rázták aprócska ökleiket a másik orra előtt. Természetesen szitkozódtak és mindenfélének elmondták, helyesebben elkiabálták a másikat, ám valamiről mindkettő megfeledkezett. Nevezetesen arról, hogy most nincs köztük a láthatatlan fal, nincs ott a demarkációs vonal, amely megakadályozná, hogy kárt tegyenek egymásban. Karmancs egyszerre hatalmasat ugrott, s visszafele hulltában ököllel az ördi felé sújtott. Szarvancs nagyot kiáltott, s mert a találat éppen állcsúcson érte, nem is akármekkora erővel, hátratántorodott és összeesett, mint akit bunkósbottal találtak fejbe. Azután nem is mozdult már. Karmancs rettenetesen megrémült. Hiszen igazából nem akarta bántani az ördit, mi több, azt sem tudhatta, hogy az efféle bántás ilyen következményekkel járhat. Kétségbeesetten nézte a bűnt elkövető öklöcskéjét, aztán a hanyatt fekvő ördit és jajgatni kezdett. - Én ezt nem is...nem akartam és...jaj, ezt nem akartam! Bocsáss meg, Szarvancs, kedves barátom! Bocsáss meg! 162. oldal

És odarohant alélt ellenfeléhez, megvizsgálni, hátha súlyosabb az eset és segítségre van szüksége az ördinek. Bár nem lehet tudni, miféle segítséget nyújthatna egy tündi, aki nem csupán rémült, de még az elsősegélynyújtásban is teljességgel járatlan. Mindegy, az ördi mellé térdelt s fejét a szarvai közé hajtva megpróbálta kideríteni, dobog-e még a patás szíve. És nem hallott semmit. - Jaj, Fény Ura, én egy szörnyeteg vagyok! Meggyilkoltam a szerencsétlent! Az életemet adnám, ha még mindig dobogna a szíve... - Hát akkor add is az életed, te gyilkos! - rikoltott fel az ördi, akinek igenis dobogott a szíve, igaz, nem a szarvai között. - Gyilkos! Megütöttél, te gyilkos! Megkopaszítalak, te gyilkos! Meggyilkollak, te gyilkos! S keményen belemarkolt a váratlan fel- és megtámadástól szinte bénult tündi üstökébe. Ámde a meglepetés nem tartott sokáig és az apró királynő ellentámadásba lendült. Belemélyesztette félelmetes karmait az ördi szőrös karjaiba, minthogy azonban semmiféle hatást nem tapasztalt és a patás egyáltalán nem mutatott hajlandóságot a felséges hajzat eleresztésére, áthelyezte a célpontot, s most azt a két szarvat ragadta meg, amely között a szívverést akarta meghallani. Megragadta, és veszettül ráncigálni kezdte, miközben ezt sipította: - Kitépem az otromba tülkeidet, te patás állat! Ha nem eresztesz el rögtön! tajtékzott és megpróbálta valóra váltani a fenyegetéseit. Őrült gombolyagban gurultak össze-vissza, visítás és üvöltés verte fel a patakparti csendet, harapva, karmolva tombolt a küzdelem, döfködve és rugdalózva, s közben egyik sem akarta elereszteni a másikat. Mindaddig, míg az élet-halálharc közepette el nem gurultak a patak partjáig, azután tovább is és...loccs! összecsaptak a fejük felett a jéghideg hullámok. Mire krákogva és prüszkölve, köhögve és reszketve kimásztak a partra, egyikükben sem maradt szemernyi harci kedv sem. Morogva, sebeiket tapogatva telepedtek le, egymásnak hátat fordítva, mintha attól, hogy nem látják a másikat, a háborúság oka meg is szűnt volna létezni. Varázsigéket mormoltak, hogy sérüléseik hamar begyógyuljanak, majd mintha mi sem történt volna, folytatták ott, ahol a verekedés előtt abbahagyták, tehát a két lovag helyzetének taglalásánál. - Valamit tennünk kell azokkal a tohonya hétalvókkal odaát - bökött a túlpart, az alvó Greggi és Zorof felé Karmancs. - Csak azt tudnám, mi a fekete fenét? - Hát... - rebegte bizonytalanul Szarvancs - valahogyan át kellene hozni őket ide... - Ennyit én is tudok, nagyokos! Át kellene hozni, persze, de hogyan? - Egyszerű - gúnyolódott az ördi. - Te úgyis olyan nagyon erős vagy mindig, hát most szépen átrepülsz értük, felkapod mind a kettőt, az egyiket a bal, a másikat a kétbalkezedbe fogod és visszarepülsz velük ide. Én meg majd drukkolok érted, jó? - Csak ne szerénykedj, Szarvancs, soha nem voltál hajlandó beismerni, hogy én vagyok az erősebb. Hát tessék, ha te vagy az, repüljél csak te és hozd csak szépen te őket. - Hölgyeké az elsőbbség! Itt a lehetőség, hogy végre valami hősies tettet is végrehajts! - Csak utánad, te szájhős! 163. oldal

- Bizonyítsd be, hogy nem csak koptatod a bagólesődet, hanem alkalmas vagy valamire, te beképzelt káposztalepke! - Mit les az én izélesőm? - Bagóleső és te leső az, aki átröpülsz értük. Ha nem sikerül, mert olyan gyöngécske vagy, mint a nádi geréb, majd jövök én, a hős, és befejezem a munkát. - Ne hencegj, hanem tegyél is végre valamit, te szarvasbogár! Ám nem folytatták a veszekedést, mert mindketten rádöbbentek, hogy ez ismét csak verekedésbe torkollik, márpedig egyikük sem vágyott igazán az újabb sebekre, még akkor sem, ha varázsigéikkel gyorsan meggyógyíthatják magukat. Szarvancs váratlanul támadt őszinteségi rohamában váratlanul megszólalt: - Lehet, hogy erős vagyok, lehet, hogy nem, teljesen mindegy. A lényeg az, hogy nem csak felemelni, de még megmozdítani sem lennék képes egyiket sem. - Hát...én sem - vallotta be Karmancs szomorúan. - Ez idáig rendben is lenne, csak az a baj, hogy a két mafla odaát marad, és addigaddig lustálkodik meg horkol a Morpheus-virágok között, amíg el nem lustálkodják az egész életüket. - Azt mondod, halálra heverésznék magukat? Én meg azt mondanám, ha tehetném, hogy úgy kell nekik! Hogyan merészeltek két uralkodót bezárni azokba a mocskos nyeregtáskákba? Ha nem felségsértők, megmondhattuk volna nekik, hogy ezen a mezőn olyan gyorsan kellene átvágtatniuk, amilyen gyorsan csak tudnak. - Ez igaz, de az is, hogy már az indulásnál figyelmeztetnünk kellett volna a szerencsétleneket. - Lehet, de kinek lett volna kedve azokban a nehéz időkben ilyen apróságokkal foglalkozni? Nekem volt fontosabb dolgom is, mint mesedélutánt tartani...szóval nem jutott az eszembe. - Hol van neked olyasmid, amibe juthatott volna? - Te, én kikaparom a... - Ne folytasd, Karmancs, inkább bizonyítsd be, hogy mégiscsak tartasz valamit abban a tökben, amit más gondolkodásra használ. Találd ki, mit tegyünk, mielőtt még késő lenne. - Mér, te nem találhatsz ki valamit? - Kitalálhatok és gondolkodom meg gondolkodom is, de nagyon megtisztelnél, ha te is megpróbálkoznál ezzel a művelettel. Igaz, hogy még soha nem csináltál hasonlót, de ha megkísérled, esetleg csoda történhet és sikerül valami hasonló. Karmancs most az egyszer eleresztette a füle mellett a pimaszságot és szemmel láthatóan vad gondolkodásba kezdett. Nagy komolyan, s főképpen gyors ütemben száguldozott fel s alá, kezeit háta mögött összekulcsolva, akár egy nagy tudású professzor, s közben még azt a bravúrt is véghez vitte, hogy tördelte a mancsait. Időről időre megtorpant, tenyerével a homlokára csapott, mint akinek éppen remek ideája támadt, ám azonnal legyintett is egyet, lemondóan, mert mégsem a legzseniálisabb a megtalált gondolat.

164. oldal

Szarvancs nem mászkált, nem tördelt és nem csapkodott, nem ráncolta a homlokát, hogy mennél jobban látszódjon az agymunka, ellenben neki igenis támadt egy ötlete. - Hé! Hát persze! A lovak! A tündi mérgesen torpant meg, mint az olyan gondolkodó, aki éppen ebben a pillanatban fedezte volna fel a bölcsek kövének receptjét, ha holmi idióta a váratlan kiáltással ki nem kergeti a fejéből a zseniális elképzelést. - Mit üvöltözöl?! És miféle lovakról mesélsz? - Hát a behemótok lovairól, te sületlen pulyka! Ugyebár sem te, sem én nem vagyunk képesek áthozni az embereket. Na de a lovak! - Na de?! Ezért a képtelen marhaságért kellett megzavarnod a gondolkodásomat? Csak nem azt akarod állítani, hogy ezek itt táltos paripák, amik egyszerűen átröppennek a patakon, valahogy a hátukra ültetik az alvóbabáinkat és nyugodtan visszacaplatnak velük hozzánk? Süket cserebogár! - Te nagyon buta! Ha lenne rá időm, most úgy elagyabugyálnálak, ahogyan még soha senki. Csak éppen nem érek rá. Persze, hogy a lovak nem mennek át maguktól lovasaikért és nem is képesek felvenni őket, mi pedig nem tudjuk felemelni az embereket és szintén nem vagyunk képesek egyiket sem nyeregbe ültetni, azt azonban megtehetjük, hogy visszamegyünk hozzájuk egy-egy kötéllel. A kötél végét rácsomózzuk a lábukra, a másik végét pedig... - A lovak nyergére! Szarvancs, te egyszerűen zseniális ördi vagy! Ezzel odaröppent a gyanútlan patáshoz, s cuppanós puszit nyomott két apró szarva közé. Szarvancs csak pislogott, sőt kicsit hápogott is meglepetésében. Sok ideje azonban nem maradt a csodálkozásra, mert a tündi már repült is az egyik kötélért, a Greggi nyerge mögött lógó madzagért, s visongva bíztatta királyi partnerét, tegye ugyanezt Zorof lovánál, különben megtörténhet, hogy elkésik a segítség. Mindketten odacsomózták tehát a kötélvégeket a lovak nyergéhez, majd jól megmarkolva a másik végét, nyílsebes röptével nekieredtek a túlpart, a két alvó felé vezető légi utazásnak... ...majd mindketten jókora rándítást éreztek, s kapálódzva lehullottak a magasból, loccsanva értek vizet és el is tűntek a habokban. - Hű! - sikoltotta Karmancs. - Hú! - bömbölte Szarvancs. Persze csak akkor, amikor ismét partra vergődtek. Ám a tündikirálynő nem elégedett meg ennyivel. - Na, te nagyokos hőspincér! - Cincér. - Micsoda?! - Hőscincér és nem pincér. Azt úgy kell mondani. - És azt hogy kell mondani, hogy te marha? Mert az vagy, nem vitás, egy apró termetű, de szellemileg annál nagyobb ökör! Ez volt az a zseniális ötleted? Nem kell nekem ahhoz repkednem meg köteleket bogoznom, hogy megfürödjek, de mára már elegem van a hideg vízből! 165. oldal

- Csak ne sápítozzál, jó? Ha annyira nagy marhaság lett volna, amit javasoltam, miért maszatoltad össze a kobakomat a nyálas pusziddal? - Mivel? Csak nem azt akarod hazudni, hogy én téged valaha is...na ne, hát ez már mindennek a teteje! Ne merészelj ilyeneket terjeszteni rólam, különben... - Különben? Különben mi? - Különben...terjessz, amit akarsz, csakhogy attól azok ketten még mindig odaát haldokolnak a Morpheus-mezőn. Ezen a tényen sajnos nem volt vitatni való, úgyhogy Szarvancs némán vette tudomásul Karmancs szavait. Amitől persze amaz vérszemet kapott. - Na látod, te ostoba! Te találtad ki ezt a sületlenséget! - De azt nem én találtam ki, hogy milyen hosszúak legyenek a kötelek és azt sem, hogy milyen messzire legeljenek a lovak a pataktól! Hát tehetek én arról, hogy nem elég közel? Meg nem elég hosszúak a madzagok? - Akkor is csökött agyú vagy! Fogalmad sincs, mit csináljunk most. - Ha nincs, majd lesz neked. Vagy mindent én kell kitaláljak? - De nem is én! - Hát, ha nem te, akkor legalább fogd be a csőrödet, különben a szádra ülök! - Micsoda?! Na, hát vedd tudomásul, hogy én ezt nem vagyok hajlandó eltűrni, és ha sokat jártatod a... Mondta a magáét, de erre Szarvancs most már egyáltalán nem figyelt oda, ellenben leoldozta a kötelet Thor nyergéről és összecsomózta a másikkal. Ily módon kétszer olyan hosszú kötelet sikerült készítenie, ami már bőséggel elérhetett a túlparton szunyókálókig. Karmancs, elnézve az ördi ténykedését, majdhogy meg nem pukkadt nevettében. - Te szerencsétlen! - sivalkodott. - Hát elfelejtetted, hogy amazok ketten vannak odaát? Mit érsz egyetlen kötéllel? Szarvancs most sem válaszolt, ellenben nekieredt a kötélvéggel és szerencsésen el is jutott az emberekig. Pár pillanatig tétovázott, vajon melyik lábat válassza a négy közül, aztán láthatólag döntött, mert ráhurkolta a kötelet Zorof bal bokájára, s már ott is volt megint Karmancs mellett. - Buta tök! - sziszegte a tündi dühödten. - Éppen azt a gonosz katonáját kellett választanod, amikor ott a másik, a Választott is? Az ördi dühödten fordult szembe vele. - Te káposztafejű papagáj! Használhatnád végre azt a tököt, amit a nyakadon cipelsz, de teljesen feleslegesen! Mit gondolsz, miért éppen Zorofot akarom átvontatni? Mert sokkal erősebb és ügyesebb, mint az a másik, és ha őt megmentettem, majd megmenti ő az arrautát. Ha elvész a gonosz vitéz, egyedül nem menne semmire az a nyámnyila, akit Választottnak mondanak! - Mi az, hogy nyámnyila? Már a Választottat is sértegetni merészeled?! - Merészelem, bizony, mert nyámnyila! Az a másik viszont igazi férfi és hatalmas harcos. Ha azt a Greggit vontatjuk át, mi lenne? Megugrasztjuk azt a dögnagy fekete lovat, átvontatja a Választottat, de biztos, hogy szükség esetén képes megállítani a vonszoló paripát? He? 166. oldal

- Nem. Nagyszerűen gondolkodsz, barátom, de mi van akkor, ha nem a dögnagy, hanem a dögkicsi lóra hurkoltad volna a kötelet? És mi van, ha azt ugrasztjuk meg? Azt meg az ő gazdája tudná megfékezni, nem? Aztán meg az ő lovával szépen átráncigálnánk azt a gonosz másikat. - Hát...hacsak úgy nem... - Mondtam, hogy buta tök vagy! - Elég! Lehet, hogy igazad van és nem gondoltam végig a dolgot, de különben már mindegy, hacsak nem akarsz repülni egy kört és átkötözgetni a madzagokat, mert én aztán nem fogom. Már egyébként is mondtam, hogy a fekete ember sokkal erősebb és ügyesebb, mint a másik. - Ha az lenne, ő lenne a Választott. - Gyite! - süvöltötte dühében az ördi a hatalmas fekete mén fülébe, de az nyugodtan legelészett tovább. Karmancs a hasát fogta nevettében. - Mozdulj már, te lajhár! - pattogott az ördi, miközben a levegőben kőrözött, akár egy dongó, mindenféle különösebb eredmény nélkül, Baradur ugyanis most sem mutatott különösebb hajlandóságot arra, hogy teljesítse az ördi utasításait. Gyerünk, te dög! Lódulj! És nekifeszült a paci tomporának, két manccsal igyekezett előre tolni, de persze hiába. Végül feldühödött és röptében tomporon billentette. Az eredmény lehangolóra sikeredett, Baradur moccanatlan maradt, ellenben az ördi saját rúgása erejétől jó két métert repült a levegőben hátrafelé, teljesen mellőzve a repüléshez egyébként hasznos szárnyait. Ellenben a röppálya végén jókora koppanással ért földet és szitkozódott, ahogy csak a száján kifért. Karmancs ellenben dőlt, sőt, gurult a nevetéstől. Igaz, csak addig, míg el nem jutott a patakmeder pereméig, meg még tovább is. Az újabb jeges fürdőnek sem örvendezett jobban, mint az előzőeknek. - Indulj, te kehes gebe! - lihegte kimerülten az ördi és végső elkeseredésében fejjel rontott a nemes paripa hátsójának. Csakhogy a feje tetején ott meredeztek hegyes kis szarvacskái... Az orvtámadás végre magához térítette Baradurt. Döbbenetében felnyerített, hátsó lábaira állva kapálta a levegőt, s mihelyt visszahuppant a földre, megugrott és elvágtatott. Minthogy pedig, ne feledjük, a nyereghez volt csomózva a kötél, annak vége pedig Zorof bokájára szorult, egyszerre elragadta a túlpartról a seregvezért az a paripa, amelynek rendes körülmények között a nyergében utazott, átvonszolta (persze nem éppen kíméletesen) a patakon, ki a túlpartra s még ott is tovább, vagy száz méterrel messzebbre. Baradur rémülete persze átragadt Thorra is és a Választott paripája nem kisebb iramban hagyta ott az apróságokat, mint a hátsón bökött másik. Az akció ellenben eredménnyel járt, mert az első seregvezér átkerült a jó partra, bár arra kellett ébrednie, amire nem sokan ébredtek valaha is, hogy saját lovuk vonszolja őket. Igaz, 167. oldal

nem volt éppen könnyű feltalálnia magát, hiszen mély bódulatból ébredt, mégis pillanatokon belül rájött, mit kell tennie, ha egészben akar maradni. Csak annyit, hogy megállítsa a lovát, és ezt meg is tette haladéktalanul. Gyorsan kicsomózta a bokáját szorító kötelet, s csak ezután kezdett szitkozódni, főként, mert itt-ott alaposan megsínylette a teste ezt a szánkótúrát. - Micsoda disznóság folyik itt? Csak nem azok a rohadék kis apróságok kavarták meg a dolgokat? Hé, Greggi, te is azt gondolod, hogy...ó, a nyavalya törje ki, hol vagy, Választott? Még erre a csatazajra sem ébredsz fel? Jó alvókád van, az már egyszer... Csak mostanra tért magához igazán és konstatálta döbbenten, hogy közel s távol nincs egyetlen Választott sem, ráadásul még ahhoz is gyalogolnia kéne vagy ötven métert, hogy visszajusson a patak partjára. Persze lóra is ülhet, na de ötven méterért mégiscsak furcsa lenne...ám furcsaság ide és oda, füttyentett Baradurnak, s amikor a hűséges paripa vidáman melléügetett, felkapaszkodott a hátára. S mert Thor követte a fekete lovat, kantáron ragadta azt is és visszavezette a partra. Ám mielőtt lecsusszant volna a nyeregből, hogy igyon egyet a patakból, szembe találta magát Szarvanccsal és Karmanccsal. Az a kettő csapdosó szárnyakkal lebegett a seregvezér szeme előtt, egymás szavába vágva magyarázni kezdték a történtek velejét. Úgyhogy Zorof egyetlen szót sem értett belőle. - Úgy kell neked, minek zártál be a... - Buta vagy, mint a tök! - Elaludod az eszedet is! - Nincs is esze! - A Morpheus-mezőn... - ...és nekünk lehet köszönni... - Kezet is csókolhatnál, hogy... - Elég!!! - ordított nagyot Zorof, hogy Karmancs és Szarvancs rémületében elfelejtett még szárnyat csattogtatni is, úgyhogy mint a kő, zuhant a földre mindkettő és a lovag csizmájának orra elől pislogtak rémülten felfelé a seregvezérre. - Azt akarjátok, hogy megint visszategyelek benneteket a nyeregtáskába? Mert ha folytatjátok a sivalkodást, istenuccse, megteszem! Karmancs, aki Szarvanccsal ellentétben fejjel lefelé ért talajt, most fájdalmasan simogatta a kobakján támadt két öklömnyi daganatot, persze feleslegesen, azok ugyanis egyre nagyobbakra nőttek. Hamarosan éppen olyan alakot öltött, mint Szarvancs eredeti dudorai, igaz, annyira hegyesek azért nem voltak. - Nini! - gúnyolódott az ördi. - Csak nem akarsz csapatot változtatni? Ha a népemhez szeretnél tartozni, alá kell vetned magad egy kis fogyókúrának, no meg alakítunk valamit a szarvadon...ja, meg ki kell tépdesnünk a szárnyaidból a tollakat. És lassan ideje hozzákezdened ahhoz, hogy kinöveszd a farkadat. - Kinövesztem én neked, hogy csak a csutakja marad! - Csönd! - dörrent rájuk ismét Zorof. - Gyerünk, ébresszük fel Greggit és majd utána számolunk azért a szánkóztatásért. 168. oldal

- Te csak ne fenyegetőzz, te tohonya húshegy! - sivította Karmancs. - És ha mi nem vagyunk, akkor, ezt jobb, ha nem felejted el, már régen elpusztultál volna te is és a Választott is. Mellesleg az még most is megtörténhet, ha nem sietünk. Azzal röviden (szinte hihetetlen!) és érthetően (már-már képtelenség!) elbeszélte a Morpheus-mezőn történteket, meg azt is, hogyan menekítették ki a veszedelemből Zorofot. - Ezek szerint - összegezte a hallottakat a lovag - ha átmegyek a patak túlpartjára Greggiért, megint rám törne az álomkór? - Ha sokáig lődörögsz odaát, biztosan, úgyhogy jobban teszed, ha nem lófrálsz nyugtatta meg az ördi. - Jó, majd nem lófrálok, hanem ló-vagolok. Hehe, szellemes mondás, nemdebár? - Nem annyira, de most már mindegy. Csak attól tartok, hogy... Befejezni azonban már nem tudta a mondatot, mert Zorof felkapott Baradurra és eszeveszett vágtában megindult Greggi irányába. Szélsebesen átvágott a sekély vizű patakon, s mikor a Választott mellé ért, alig lassítva lehajolt a nyeregből, felnyalábolta barátja magatehetetlen testét és keresztbe fektetve a nyergen már iramodtak is vissza, a biztonságot nyújtó másik oldal felé. Az ördi a mutatvány láttán sokatmondó pillantást vetett a tündire és oda-sziszegte, amúgy foghegyről: - Még most is azt mondod, rosszul döntöttem, amikor ezt a behemótot cibáltattam át először? A tündi csak legyintett, de ebben a mozdulatban benne foglaltatott a helyeslés, hogy ugyanis minden elismerése Szarvancs királyé. S ahogy a lovas visszaérkezett közéjük Greggivel egyetemben, mindkét apróság összeütötte a tenyerét, akárha cirkuszi mutatványos bravúrjának örvendeznének. A Választott erre a tapsra tért magához, nem kis meglepetéssel konstatálva, hogy érthetetlen módon Baradur nyergén keresztben fekszik. Zavartan nézett körül amikor Zorof óvatosan leeresztette a földre és csak hebegett-habogott. Ám mert hamarosan meghallotta a történtek igaz krónikáját, belátta, ez a furcsa utazás volt a legkevésbé veszélyes az eddig történtek között. Ellenben most már volt ideje Zorofnak is, hogy dühöngjön egy sort. - Gazfickók! Ha idejekorán figyelmeztettetek volna, erre az egészre nincs szükség. Persze ti csakis azzal vagytok elfoglalva, hogyan bosszanthatnátok halálra egymást, és amíg bosszankodtok, mi szépecskén elpusztulunk. - A te bajod, te buta langaléta! - nyávogta sértődötten Karmancs. – Minek dugtál a tarisznyádba? - Mert ugyanúgy sipákoltál, mint most. - Akkor meg úgy kell neked, te agresszív alak! És tudd meg, ha nincs a Választott, eszünkbe sincs átráncigálni téged a Jó Partra! - Nekem viszont eszembe jut ráncigálni, méghozzá a füledet és addig, amíg a kezemben nem marad. Tudod, te dagadék, mi vagy igazából? Egy apró gyilkos, nem több és nem kevesebb. - Ha! Volt kiről példát vegyek, te bandita! 169. oldal

Mármost a látvány egyszerűen mesébe illőnek bizonyult. Ott ült a hatalmas alak, Zorof a nem kevésbé hatalmas paripa hátán, s okította a tündit, aki viszont Greggi lova, Thor nyergének legtetején álldogált, s míg átkiabált a seregvezérnek, idegesen fel-felugrált, főképpen akkor, amikor a handabandázás közepette elveszítette egyensúlyát, és ha nem ugrik, helyette bizony zuhan. A jelenet tétlen szemlélői, vagyis Greggi meg Szarvancs majd' megpukkadt kacagtában, amit a két veszekedő egy lélegzetvételnyi csend alatt végre meg is hallott. S mert a jókedv ragadós, először Zorofot, majd a dúló-fúló tündit is hatalmába kerítette... Aztán hosszú ideig nyugalom telepedett az utazókra. Merthogy közben nekieredtek, s az ösvény sokáig a patak mentén vezetett tovább. Persze egészen pontosan nem tudta egyikük sem, merre a helyes irány, azért Zorof nagyjából mégis sejtette. - Ha jól emlékszem, errefelé haladva előbb vagy utóbb meg kell találnunk a folyamot. A Feledés Folyamát. - Feledés Folyama? Őszintén szólva nem nagyon akarnék elfeledni senkit és semmit - közölte Greggi. - Jobb lenne, ha más irányba vennénk az utat, nem gondolod? - Kétségtelen, de összesen kétfelé mehetünk. Az egyik visszavezet, míg a másik előre, a célunk irányába. - Hogyan vezetne csak két út előre meg vissza! Legalább négyfelé mehetünk! méltatlankodott a Választott, de Zorof, sőt a két apróság is csak a fejét csóválta erre. - Látszólag indulhatsz akár hetvenkét irányba is, de igazából csak kétfelé. Ez a síkság két irdatlan hegyvonulat között terül el, s ha el is jutnánk valamelyik oldalon a hegyek lábához, megmászhatatlanok azok az ormok, tehát mindenképpen visszakényszerülünk az útra, amely vissza, avagy a Feledés Folyamához vezet. Most tehát választanod kell, Greggi. Tovább a cél felé, vagy vissza. Kis ideig csend telepedett közéjük, bár folytatták a megkezdett utat. Persze Karmancs még akkor is morgolódott magában, amikor a többiek hallgattak. - Megette a fene! Ha beleeveznek abba a nagy izébe, ami a Feledés Folyadéka, nem csak azt felejtik el, hogy hová igyekeznek, de azt is, hogy kik az útitársaik. Aztán meg képesek agyoncsapni bennünket, mert két pöffedt légynek vélnek. De senki sem figyelt rá. Greggi fejében egészen másféle gondolatok kergették egymást, s ezeknek cseppnyi közük sem volt ahhoz, hogy netán az utat visszájáról is megjárják. Ellenkezőleg... - Zorof, ugye...szóval valamerre ott kell keresni azt az izé...szigetet? Az első seregvezér hökkenten bámult a Választottra, aztán lassan elmosolyodott. - A Boszorkányszigetről beszélsz? Hát még mindig nem gondoltad meg magad? Pedig jobb belátásra térhetnél. - Mit értesz jobb alatt? Nekem az a legjobb belátásom, ha megint láthatom Elanint, vagy legalább biztos hírt hallhatok felőle. - Egyszer már figyelmeztettelek, barátom, és másodszor is ezt teszem: kerüljük el azt a szigetet, mennél nagyobb ívben, annál jobb. - Persze, de éppen te mondtad, hogy az a sziget békés és csodálatos. 170. oldal

- Greggi, tartok tőle, hogy csak arra figyelsz, amit hallani akarsz, semmi másra sem. Valóban minden békés és csodálatos, és olyan mérhetetlenül veszélyes, amilyen egyáltalán csak lehet. A Szigethez képest Sirín egész hadserege annyi, mintha pillangók csipetnyi csapata támadna minket. Bár nem vitatható, hogy kellemetlen, ha egy sereg lepke repdes körbe és nem nagyon látunk tőlük, azért az effajta támadás még túlélhető. A Szigeten egészen más veszedelmek... - Tudom, tudom, a gyönyör. Ne legyél nevetséges, Zorof! Ki hallott már olyat, hogy a gyönyörűség okozza az ember vesztét? - Éppenséggel nem ritkaság ez sem, példálózhatnék, de minek? Ha tízezer példát mondanék, akkor sem hatna rád. Ám most nem a gyönyörről, hanem a rút rosszindulatról beszélek. A Sziget Banyáiról. - Igen, a Banyák...ám ha tudjuk a veszélyt, védekezhetünk is ellene! Zorof elkomorodott és jó darabig nem válaszolt. Aztán Greggire pillantott és ez a pillantás rettenetes titkokról, szörnyű veszedelmekről árulkodott. - Ha ismerjük a veszélyt...igen...de nem ismerjük, érted? Nem ismerjük! Csak azt tudjuk, hogy a Sziget gyönyörű, a Banyák pedig rettenetesek és nagy hatalommal, gonosz varázserővel bírnak. Ennyit tudunk és nem többet. Kérlek, könyörgöm Választott, gondold meg magad és menjünk el a Sziget mellett. - Nem! Értsd meg, mindenáron oda kell jutnom! Valor, a Bölcs azt mondta, csak akkor segíthetek Elaninon, ha útra kelek. Megtettem és most, ezer veszély közepette végre a közelében vagyok. Nem érted, hogy belehalnék, ha nem láthatnám? Lehet, hogy bajban van. Lehet, hogy nagy veszély fenyegeti...nem tudom, de eltűnt, nem tért vissza hozzám, pedig azt ígérte. Bajban van és nekem segítenem kell, még ha az életembe kerül is! - Neked? Egy semmi kis halandónak? Greggi, teljesen elment az eszed? Mire lehetsz te képes, amire egy boszorkány nem? Milliószor nagyobb a hatalma, mint a tiéd, hát hogyan segíthetnél rajta, ha maga sem segíthet önmagán? Meg aztán honnan tudhatnád, hogy egyáltalán segítségre szorul? Hidd el, barátom, nem történt más, mint az, hogy egyszerűen megfeledkezett rólad, méghozzá nem is véletlenül. - Hazudsz!!! - üvöltötte Greggi, s ahogy villámló tekintete találkozott Zoroféval, a seregvezér rögvest megértette, kár minden szóért. A Választott megháborodott, minden porcikáját átitatta az a gyógyíthatatlan kór, amelyet úgy neveznek, szerelem. Erre a betegségre nincs gyógyszer, bár gyakorta megtörténik a gyógyulás, ámde ez sok esetben halálosabb, mint maga a betegség. - Hazudsz, átkozott féreg! Menj, rohanj el a veszélyek elől, mit bánom én?! De ha megpróbálsz visszatartani, a Fény Urára mondom, én megöllek! S hogy szavainak nyomatékot adjon, kivonta kardját és hegyét fenyegetően Zorof szíve felé irányozta. Amaz nem moccant, s így álltak szemben egymással perceken át... Aztán Greggi magához tért. Elhűlve meredt a kezében tartott fegyverre, majd leengedte a pengét és alig hallhatóan ezt suttogta: - Bocsáss meg, barátom, én...Nem is értem, mi történt velem. Bocsáss meg! Zorof komoran bólintott. 171. oldal

- Megmondtam, hogy veszélyes dolog beleszeretni egy boszorkányba. A közeledben sincs még, hónapok óta nem is láttad, mégis kivetkőztet önmagadból pusztán a tudat is, hogy elveszítheted. Márpedig ha egyetlen boszorkány ennyire képes a hatalmában tartani, mire számíthatunk, ha a Szigeten százával vesznek majd körül? De tudd, mert tudnod kell, bárhová is mész, úgy követlek, mint az árnyékod. És ha pusztulnod kell. veled halok én is. Greggi nem szólt egyetlen szót sem, képtelenségnek érezte, hogy bármit szóljon, különben talán elsírná magát, akár egy kisfiú. Így hát némán kitárta karjait, s átölelte barátját. Azután megragadta Zorof karját, jobbjával átkulcsolta a seregvezér jobb csuklóját, s ezzel a mozdulattal harcosként is megpecsételte a néma, kimondhatatlan fogadalmat. Egymással - egymásért. Ezt jelentette az összekulcsolódó kezek esküje. A mozdulat igazából egyiküket sem kötelezte semmire, mégis szeghetetlen fogadalmat takart, a megbonthatatlan barátság esküjét, azt, hogy sem jóban, sem rosszban el nem hagyják egymást többé, s ha a Fény Ura úgy akarja, életüket is áldozzák a másikért. Nagy sokára Zorof elmosolyodott, eleresztette Greggi karját és kacsintott egyet. - Akkor hát háztűznézőbe megyünk, még akkor is, ha valóban lángol az a házikó, nemde? - Akkor hát...oda. Legfeljebb eloltjuk azt a tüzecskét, nemde? - nevetett a Választott. - Hallod, Karmancs? - dörmögte Zorof háta mögött az ördi. - Ezek teljességgel meghibbantak. - Mi az, hogy meghibbantak? Legfeljebb elment az eszük, semmi több. - Az ugyanaz. - Az eszed tokja ugyanaz! Az egyik azt jelenti, hogy nem normálisak, a másik meg...az meg... - Ugyanazt. - Ugyanazt hát! Nem megmondtam? De te állandóan csak okoskodol és vitatkodol! Ekkora pimaszság hallatán Szarvancs még feleselni is elfelejtett, de tán felesleges is lett volna. Ebben a pillanatban ugyanis a két paripa, Thor és Baradur szinte egyszerre ugrott jókorát, s szélvészként eliramodtak kelet felé. Arra, amerre Zorof a Feledés Folyamát sejtette. A seregvezér nem tévedett, éppen arra tartottak, amerre kellett. Csak azt tévesztette el, amiről tán jobb lett volna pontosabb ismereteket szereznie. A Feledés Folyamának elnevezését nem ismerte kellőképpen. Valóban feledés kíséri azokat, akik habjai hátára merészkedtek, csak éppen nem ők felejtettek. Őket feledték mindörökre. Mert erről az útról még nem tért vissza soha egyetlen emberi lény sem.

172. oldal

14. PÁRVIADAL

A Histas vezette kis csapat szinte észrevétlenül közelítette meg a Hat Hatalom táborát. A "szinte" ezúttal egészen pontosan illett a helyzethez, a hullarészegen tántorgó katonáktól és a hasonló állapotba került őröktől akár széltében-hosszában bejárhatta volna bárki a területet anélkül, hogy gyanakvó alakok a jelszót meg efféle badarságokat tudakolva zaklatnák, megkérdezzék kicsoda, mit akar itt és ilyesféle sületlenségeket. Minek is annyit kérdezősködni? Ellenség nem merészelne ujjat húzni a nagy Sirín seregével, ha meg barát az illető, mit titkolnának előle és minek? Ki faggatózna, hogy mit keres itt egy Histas nevezetű ezredes meg a katonái? Ha akarja, majd elmondja. A felesleges faggatózás ideje alatt az igazi katona képes akár három icce bort is lecsorgatni a torkán, csak egymás idejét rabolnák, meg a butykostól vonnák el magukat. A "szinte észrevétlenül" azt jelentette, hogy egyvalakinek mégiscsak szemet szúrt az érkezésük. Ez a valaki Zorof katonája Abgas ezredes volt. Az a katona, akit árulónak bélyegeztek, és aki az üldöző csapat távozta óta kíméletlen szigorral tartotta fenn a fegyelmet katonái között, miközben a többieket nem szűnt meg bíztatni a dorbézolásra. Közben ő maga soha egy kortyot sem ivott és halálbüntetés terhe mellett ugyanezt követelte meg a zoronitáktól is. Ennek köszönhetően Zorof hadserege józan és harcra kész maradt, ebben azonban semmi része se volt a fenyegetettségnek. Nem azért, mert féltek a halálos ítélettől, egyszerűen azért, mert a "kisvezér" se emelgette a kulacsot. Tudták jól, hogy aki a parancsot adja, arra nem érvényes a parancs, Abgas ezredes tehát megtehette volna, hogy megtiltja az ivást, miközben maga, akár a szivacs, tölti magába az alkoholt, de Abgas tudta, hogy önmagában a félelem nem szab határt az emberi vágyaknak, s főképpen nem egy katona vágyainak. A vitéz már csak olyan, hogy élvezi az életet amíg lehet, hiszen ez akár egyik pillanatról a másikra be is fejeződhet. Ha tiltják az ivást, iszik titokban, ha nem lehet nővel, hál véle mások tudtán kívül. S ha az egyszerű bakák tudják ezredesükről, hogy részeges disznó, azok lesznek maguk is, s egymásnak nézik majd el ezeket az emberi gyarlóságokat. Melyik tiszt merészelné katonái szemére hányni azokat a vétkeket, amiket maga is elkövet? Ha ellenben a vezér jár elől jó példával (még akkor is, ha csupán "kisvezér") parancsot szegni nem pusztán tilalmas, de férfiatlan is. Abgas kiváló katona létére pontosan tudta, hogy az a legbátrabb hadsereg, amelynek vezére az első sorban küzd, s az a katona teljesíti vakon a parancsot, amelyik látja, hogy az utasítás nem csupán őt kötelezi, de azt is, aki megfogalmazta. Így esett, hogy a Hat Hatalom seregében akadt egy, amely megmaradt igazi hadseregnek, nem züllött mocskos, kéjelgő, sárban-mocsokban fetrengő csürhévé. Pontosan úgy élt a zoroniták serege, mint akkor, amikor még Sirín is, Zorof is rajtuk tartotta a szemét. Ugyanúgy harsant a kürt ébresztőre este és takarodóra reggel, mint annak előtte (az összes többi táborlakó gyűlöletétől kísérve, akiket ez az idegesítő 173. oldal

marhaság delíriumos álmukból riasztott fel), s ugyanúgy vonultak ki a napi gyakorlatokra. Aztán lassanként megváltoztak a szokások, s ha másnak ez nem is tűnt fel, az ébresztő már hajnalban, a takarodó pedig estidőben harsogott, ellentétben azzal, ami a Hat Hatalom seregeinél szokásos. Lassanként az is fel kellett volna tűnjön valakinek (ha akad egyáltalán valaki, akinek bármi is feltűnhet, ilyen azonban egyszerűen nem létezett arrafelé), hogy ezek a katonák egyáltalán nem irtóznak a világosságtól, nem zavarja őket a fény... Ha Zorof valamiképpen tudomást szerezhetett volna a változásokról, bizonnyal elégedetten csettint, s örömmel konstatálja, hogy Abgas személyében éppen azt a parancsnokot hagyta hátra, akire hatalmas szüksége van a zoronitáknak, s akiben minden körülmények között megbízhat a jövőben is. S bár lehetséges, hogy ugyanez az Abgas nemrégiben még saját kezűleg aprította volna miszlikbe azokat, akik gyanút ébresztenek maguk ellen, akiket a Fény Ura szolgálatával lehet vádolni, ma már akkor sem vállalkozna ugyanerre, ha maga Sirín parancsolja meg. Egyszerűen azért nem, mert istenített vezére, a bölcs és hatalmas Zorof védelmébe vette a Választottat, s ezzel a Fény Ura hívévé szegődött. Ha úgy döntött az első seregvezér, hogy ez a helyes út, akkor annak is kell lennie. Persze aki ezek után azt hinné, hogy Abgas nem más, mint egy szolgalelkű katonagép, egy parancsteljesítő automata, aki mindig azt vallja, amit az elöljárója, hatalmasan tévedne. Napokon át fontolgatta ezt az új helyzetet, törte a fejét azon, mi helyes és mi nem az, s el kellett jutnia ahhoz a kérdéshez, vajon mi is a Hat Hatalom célja, s mi vezérli a Félelem Fiát? Mennél többet gondolkodott ezen, annál világosabban láthatta, hogy nincs ésszel felérhető, logikával magyarázható oka az arrautákkal szemben táplált gyűlöletnek, nincs magyarázata annak, miért akarja Sirín mindenáron a vérét venni annak, akit Választottnak neveznek. Nincs oka az önmagáért való gonoszságon, gyűlölségen kívül. Ennek a pusztító szándéknak állította szolgálatába valamennyi seregét, s tán az sem bántaná, ha a hadak nem az arrautákat irtanák, hanem egymás életére törnének. Gyilkolni! Gyilkolni az ölésért! Ezt a visszataszító vágyat láthatta a gondolkodó elme Sirín minden cselekedete mögött, amire bizonyság, hogy nem is egyszer terjedt ki a gyilkos indulat saját katonáira, csakis, mert jobb dolga nem akadt, mint ölni. Amikor eljutott idáig, Abgas nem tétovázott többé. Most már világosan látta, miért jutott el Zorof az "árulásig", s tudta, nincs más útja a zoronitáknak sem, mint követni vezérük példáját. Abban sohasem kételkedett ugyanis, hogy a Lápi Lidérc igazat szólt, Zorof valóban hitet cserélt, s igazán csak az időt akarta húzni, vezére és a Választott menekülési esélyeit növelni azzal, hogy kételyt támasztott a többi ezredesben. Most pedig, hogy Szadar árnya is hírt hozott (Abgas igazi örömére parancsnoka és a Választott győzelméről), újabb bizonyságot vélt találni arra, hogy a Fény Ura irgalmasabb és hatalmasabb gazdája híveinek, mint a Félelem Ura, az Ősgonosz. Mindebben talán az az igazán különös, hogy Abgas katona létére egyáltalán elgondolkodott mindezen. A Hat Hatalom seregében korántsem lehetett volna 174. oldal

jellemző katonai tulajdonságként számon tartani az önálló gondolkodás képességét, mi több, a zoroniták sem különböztek jelentősen a másik öt hadseregtől, legalábbis ebben a tekintetben. Az azonban mégiscsak tény, hogy Zorof népének, ellentétben a többivel, volt múltja, történelme, s hozzá írott történelme, ami a másik öt nemzetségről egyáltalán nem mondható el. Mi több, a harcosok ismerték is ezt a történelmet, igaz, maga a krónika, mely a Kard Elrablásának Csatájaként beszélt a Hat Hatalom és az arrauták küzdelméről, végső soron hazudott, vagy legalábbis elferdítette az igazságot, de mégiscsak szólt a Kardról, s beszélt a vereségről is. Ez a gyalázatos merénylet (a zoroniták történetírása szerint természetesen a galád arrauták orozták el a csodafegyvert jogos birtokosaiktól, a zoronitáktól) táplálta a gyűlöletet, a bosszú óhaját az arrautákkal szemben, most azonban, hogy másféle szemüvegen át vizsgálta az eseményeket, Abgasnak be kellett látnia, hogy mindez egetverő hazugság. Hiszen még a regék sem arról beszéltek, hogy az arrauták rátámadtak volna a békés Hat Hatalomra (meg nem is lett volna hihető, már hogyan merészelne megtámadni egy aprócska nemzet nála sokszorta nagyobbat, ráadásul mindjárt hatot is), csak arról, hogy bősz fenevadakként irtották ellenségeiket. Vagyis egyszerűen harcoltak a szabadságukért, teljes szívvel, hatalmas elszántsággal, holott igazán nem lehetett reményük a győzelemre. Hát bűn, gyűlöletre és bosszúra okot adó cselekedet, ha a megtámadott védekezik? S ép ésszel elfogadható-e véres leszámolásra készülni azért, mert a rájuk támadókat megölték? Ha nem teszik, azok végeztek volna az arrautákkal, talán az utolsó szálig valamennyivel. Merthogy menekülni semerre se tudtak volna. Egyetlen dolgot nem értett mindebből Abgas, azt, hogy miért nem fogta fel sokkal előbb ezeket az egyszerű igazságokat? Hogyan hihetett átlátszó hazugságokban? Igaz, mindeddig arra sem vette magának a fáradságot, hogy egyáltalán elgondolkodjon a zoroniták történelemírásain, egyszerűen tudomásul vette, az arrauták gonosz, vérszomjas és tolvaj nép, akiket jótétemény és nem bűn elsöpörni a föld színéről. Vagy talán azért nem kereste a szavak mögött az igazságot, mert a zoroniták élete örökös háborúban telt, csatákban a másik öt ellen, aminek csak Sirín megjelenése vetett véget, vagyis a mai napig állandó gyűlölködés vette körül? Abgas erre a kérdésre nem talált megnyugtató feleletet, azt azonban megértette, hogy a táborban egyedül ő gondolkodik így. Mi több, nagyon valószínű, hogy ha hirtelen kitudódnának gondolatai, a saját katonái tépnék ízekre érte. Tehát elsőrendű feladata a zoroniták óvatos felvilágosítása, az, hogy a helyes út felé terelgesse a sereget, s ha bekövetkezik majdan a szinte elkerülhetetlen összecsapás Sirín többi hadával, legalább tudják ők is, az egyedül igaz oldalon jobb harcolva meghalni, mint a másikon rettegve élni. Ettől a pillanattól Abgas egyre gyakrabban tűnt fel katonái között, telepedett melléjük a tábortűzhöz, s miközben merengve (no meg egyre jobban hazavágyódva) bámulták a lángok táncát, az ezredes a régmúltról beszélt nekik. Másképpen, mint ahogy a legendák szóltak, másképpen, mint az írások. Nem állított semmit, nem próbálta ráerőszakolni meggyőződését katonáira, nem akarta parancsszóval 175. oldal

megváltoztatni hitüket, ám feltette nekik ugyanazokat a kérdéseket, amelyeket önmagának is, s hagyta, a tények ismeretében válaszoljon rá ki-ki önmagának. Hamarosan megszokottá váltak az ilyen beszélgetések, ahol nem számított, ki a tiszt és ki az egyszerű baka. Azután már nem csupán meghallgatták Abgast, de vitatkoztak is vele, no meg egymással... ...s mostanra ez a sereg testestül-lelkestül Abgasé, vagyis Zorofé, vagyis a Választotté, illetve és végső fokon a Fény Uráé! Mindezek után érthető, hogy Abgas volt az egyetlen, aki észrevette Histas és kis csapata érkezését. Éppen alkonyodott, a Hat Hatalom katonái (a zoronitákat kivéve, akik a nap végeztével éppen az éjszakai nyugalomra készülődtek) még ébredezni sem nagyon kezdtek, s ha mégis, éppen az első korty italt eresztették le torkukon, de Abgas mint mindig, most is nyitva tartotta a szemét. S mert tudta, hogy Histas Szadar tisztjei közül való, mi több, rangban nála magasabban, sőt a "megbízott vezér", a "lángeszű" Vintocs felett áll, ennek okán minden bizonnyal átveszi a parancsnoklást, s közben közel sem olyan idióta, mint a már említett "bölcs Vintocs", rendkívül nagy veszélyt jelenthet rá és embereire nézve. Azt ugyan fel nem foghatta, miképpen kerülhetett ide Szadar tíz vitéze, miközben parancsolójuk régen az Árnyak Birodalmának fejedelme, az azonban bizonyos, hogy ezután nem sokáig maradhat titokban a zoroniták színe-változása. Akkor pedig csata lesz, véres küzdelem, s olyan öldöklés, amilyet története óta nem látott a világ. Mert az ugyan igaz, hogy egyetlen sereg áll majd szemben a másik öttel, de emez harcra kész katonákból, amazok ellenben részeg idiótákból álló banda. A túlerőnek persze törvényszerűen győzedelmeskednie kell előbb-utóbb, addig azonban sok-sok mocskos állatot levágnak a Gonosz katonái közül. Úgy döntött, először kifürkészi, vagy legalábbis megkísérli felderíteni Histas szándékait, megtudni, miért tért vissza a fősereghez és mi lett Jontus, Bukruf és a többiek sorsa. Attól függően, mit sikerül kiderítenie, dönt arról, maradnak-e a zoroniták vagy megkísérlik a menekülést a Hat Hatalom táborából. Mindenekelőtt visszavonult sátrába és nagy titokban magához kérette tisztjeit, hogy figyelmeztesse őket (azok pedig katonáikat) az új helyzetre. Histas és emberei pedig, jól tudjuk, nem tehettek mást, mint visszatérni ide és felszerelkezni, hogy folytathassák útjukat az arrauták tábora felé. Kifogytak készleteikből, s mindenképpen emberi élelemre kellett szert tenniük. Valaha semmiféle gondot nem okozott volna egyiküknek sem másféle táplálékon élni, teszem azt gyíkokat, békát, kígyót és hasonlóan fertelmes lényeket fogyasztani, bár azt nem állíthatjuk, hogy kifejezetten szerették volna azt a táplálékot, ám amióta a Fény Urára esküdtek, már a gondolatra is forogni kezd a gyomruk. - Ha egyikünk sem hajlandó mocsári lényeket, csúszómászókat és más nyalánkságokat papizni, kénytelenek vagyunk vételezni magunknak a tábori készletből - határozott Histas. - Igazam van? Glubok bólintott és torkába dugott mutatóujjával, kinyújtott nyelvvel és azzal a bizonyos elnyújtott "á" hanggal jelezte, hogy benne sem maradna meg semmi békavagy gyíkvacsora esetén. 176. oldal

- Vissza a táborba? - meditált Nukos. - Kicsit veszélyesnek tűnik, nem? - Gondolod? Én meg azt hiszem, semmi bajunk nem lehet – magyarázta Histas. Fontoljuk csak meg a dolgot. Ugyebár Szadar árnya, mint ahogy azt az az átkozott Jontus elmesélte, megjelent a tiszteknek. Közölte, hogy Zorof áruló és azt is, hogy az Árnyak Birodalmában megvívtak, akkor oltotta ki az életét az első seregvezér. De mit mesélhetett volna rólunk, amikor fogalma sem lehetett semmiről? Azt sem tudhatta, élünk-e vagy halunk. - Biztos vagy ebben? Nekem például fogalmam sincs, mire képes egy Árny. Csak arról tud, amit lát, vagy mindenről, amiről csak tudni akar? Ha az utóbbi, Szadar halottként igenis tudhatta, mi történt velünk. Ha pedig tudta, el is mondhatta Jontusnak és a többieknek. Ha pedig elmondta, mi szép nyugodtan besétálunk közéjük, ők meg egyszerűen kitekerik a nyakunkat. Mindezt Glubok mondta, nem igazán aggodalommal, inkább tényszerűen, mint egyik lehetséges változatot a sok közül. Histas azonban legyintett. - A fityfenét tudott Szadar. Jontus és a többiek sem tudtak semmit rólunk és a történtekről, csak ott, a Nagy Tisztáson döbbentek rá, hogy Szadaron kívül más nem hagyta ott a fogát. Ha pedig ők nem tudtak róla, a többiek, főképpen pedig az a hülye Vintocs egészen biztosan nem. Kétségtelen azonban, hogy az aggályoknak van némi alapjuk, azt az alapot pedig Abgas ezredesnek nevezik. Az a fickó sajnos komoly ellenfél, s még akkor is kitalálhatja, hová tartozunk, ha Szadar Árnya egyetlen szót sem regélt rólunk. - Nem vitás, okos fickó az az Abgas. Aki pedig okosabb, mint kéne, ráfizethet a hatalmas tudományára. Így Nukos. - Majd kitalálunk valami hihető mesét, ha arra kerül a sor. Különben is, nem kell hosszasan időznünk a táborban, talán azalatt nem fog gyanút. - Talán. Esetleg sikerülhet a dolog. - Muszáj sikerülnie, ellenkező esetben jöhet a gyíkkaja, esetleg az éhhalál. Lehet választani. Szóval elég a szövegből, bátraké a szerencse. - Akkor már tudom, miért voltál egész eddigi életedben olyan szerencsétlen vihogott Glubok és hirtelen mozdulattal kitért a Histas irányából felé hajított kavics elől. Így érkezett meg a kis csapat a Hat Hatalom táborába, s tudtukon kívül Abgas gyanakvó tekintete elébe. Abgas persze még csak nem is gyanította, miképpen változott meg Histas és kis csapata, s ugyanígy Histaséknak sem lehetett halovány gőzük sem Abgas és a zoroniták pálfordulásáról. Az eredmény: Abgas rettegett Szadar katonáitól, Histas pedig Abgastól és a zoronita csapattól (és persze mindenkitől, aki a Gonoszt szolgálta), s mindkettő feltételezte, nem maradt más lehetősége, mint színt játszani, és amíg lehet, megtéveszteni az "ellenséget". Histas, ahogy megérkeztek a táborba, rögvest a fővezéri sátorba vonult, abba a sátorba, ahol jog szerint Sirín lakozott ugyan, de távollétében Vintocs, a "bölcs" 177. oldal

vette be magát oda, s itt vedelte kitartóan, napi 24 órában a pálinkát. Ám mert rangban Histas messze Vintocs felett állt (s a tábor kaotikus állapotából azonnal tudni lehetett, hogy Sirín nagyúr régóta nem járt itt), nyugodtan, mondhatni gőgösen lépett be oda, úgy, mint akinek ez természet adta joga. Vintocs a tanácskozóasztallal szemben álldogált, jobbját bal hónaljához szorítva, balját pedig az álla alá helyezve (hüvelyk- és mutatóujj 9O fokos szöget zár be, utóbbi az arcél mellett felfelé mered, érintve a szájszögletet, kicsi híján elérve a szemet) , vagyis pontosan úgy tett, mintha mélyen gondolkodna. Histas rémülten hőkölt vissza, majdnem annyira ijedten, mintha büdös démont látna, s ez teljességgel érthető. Félelmetesebb látvány, mint a gondolkodó Vintocs, egyszerűen nem létezik. - Szóval - mormolta Vintocs - itt mintha lett volna valaki. Lehet, hogy az én szeretett vezérem, Szadar, de hát ki a fene tudhatja eldönteni az ilyesmit, amikor körülöttem mindenki rohan, kapkod és ugrabugrál? Mivel Histas nem volt ott, amikor - vagy másfél héttel korábban – Szadar árnya valóban megjelent a Vintocs tanulmányozta helyen, némileg erőt is kezdett venni rajta a félsz. Mert ugye, ha ez a szellem lépten-nyomon felbukkan, a blöff nem működik és az a disznó Szadar lebuktatja őket. Az ijedelem azonban egészen felesleges volt, hiszen nem történt más, mint az a kicsinység, hogy másfél hét múltán végre eljutott a gyors felfogású katona tudatáig egykori vezérének feltűnése. Az persze még nem egészen, hogy a hús-vér ember helyett csupán egy árny bukkant fel odabent, de ami késik, nem múlik. Vagy legalábbis nem valószínű, hogy múlna. - Na várjunk csak! - folytatta beható vizsgálódását. - Én ugyebár itt ültem az asztal végén...igen...Jontus meg... Megkönnyebbült sóhaj hagyta el Histas ajkát, Jontus nevének hallatán ugyanis rájött, hogy réges régi eseményekről meditál a nagy bölcs. A sóhaj mellesleg akkorára sikeredett, hogy még Vintocs gyengécske fülei is meghallották. Megfordult, aztán csak nézett meredten a döngő léptekkel közelítő Histasra. - Nocsak, nocsak, kedves Vintocs! Vezérkedünk? Rendben, rendben, ha olyan nagyon tetszik, vezérkedjen uracskám. - Histas úr! Örök rejtély marad, miképpen ismerte fel az érkezőt ilyen villámgyorsan a nagy bölcs, de tény, ami tény, megtörtént. Ezzel azonban be is fejeztetett a megértés mindenféle folyamata, Vintocs ugyanis csigalassan gondolkodott, de mégiscsak gondolkodott. Önmagával hányta-vetette meg a fogas kérdéseket (úgymint: nappal van-e vagy éjszaka, pálinkát vagy bort ivott a hat nappal azelőtti vacsorán, miegyéb), és általában egyet is értett magával. Arra azonban soha nem volt képes, hogy mások társaságában is megtegye ugyanezt, vagyis gondolkodjon. Egyszerűen nem ment és kész. - Vintocs úr! - gúnyolódott Histas. - Úgy látom, némileg meglepte uraságodat a felbukkanásom. Válasz nem érkezett, mert mostanra Vintocs már nemigen értett semmit. 178. oldal

- Azt hittétek, ugye, gazemberek, hogy Szadar úrral együtt valamennyien megdöglöttünk, mi?! Megint csak nagy hallgatás. - Hát jobb, ha tudod, hiába reménykedtetek, mocskos patkányok! A második seregvezér megdöglött ugyan, de él a nagyszerű Histas és most éppen övé a vezéri pálca. Én vagyok a parancsnok, értetted? Még ha nem is örvendezel neki, amin persze nem nagyon csodálkozhatok. Menj hát és idd le magad a saját sátradban. Őrség! Ám kiáltás ide, kiáltás oda, nemhogy őr, de még egy részeg szédelgő markotányos nő sem dugta be a fejét a sátorba. Mintha olyasmi, hogy őrség, egy hadseregben nem is létezne. Ebben a seregben nem is létezett. - Szép, mondhatom! Kíváncsi vagyok, hogyan vélekedne erről a vasfegyelemről Sirín nagyúr, ha váratlanul visszatérne. Mert, ugye, azt te sem tagadod, jó Vintocs, hogy előbb vagy utóbb mindenképpen vissza fog térni. Addig azonban itt vagyok én és a kezembe veszem a dolgok irányítását. Érted, amit mondok? Vintocs nem értette, de azért bólogatott. Igaz, tulajdonképpen már régen nem értett semmit, mi több, tán soha nem értett, mégis hol a fejét rázta, hol meg bólogatott, teljesen véletlenszerűen. Mert hát lehetetlen, hogy az ember semmit ne tegyen, ha szólnak hozzá, csupán azért, mert nem ért az egészből semmit, kialakult tehát nála az a reflex, hogy ha úgy érezte, megszólították, a fejét rázta vagy bólintott. Esetleges volt, melyiket alkalmazza, meg közömbös is, a fontos, hogy jelezte, tudja, neki címezték a mondandót. A furcsa az volt, hogy valami csoda folytán ezek a fejmozdulatok mindig értékelhető eredménnyel jártak, vagy legalábbis mindenki, aki a "Bölcs Vintocs” bólintásait látta, valahogy úgy értelmezte, mintha mondandójára bólintana, esetleg a fejcsóválással ellenkezését fejezné ki. Miközben Vintocs annyira nem értett semmit a körülötte történő eseményekből, mint egy sütőtök. Bár lehet, hogy az utóbbi értelmesebb, lévén, hogy az legalább nem mozgatja a fejét. Különben Vintocs, bármily hihetetlen, azt sem tudta, hogy ebben a táborban régóta már ő a vezér. Ha még lett volna kis ideje, teszem azt nyolc-tíz hete, bizonnyal ez is eljut a tudatáig, ennyire gyorsan azonban lehetetlen követni az ilyen villámsebes változásokat. Vintocs nem vette észre, hogy Jontus meg a többiek eltűntek mellőle. Vintocs mindezt nem fogta fel, de kétségtelen, hogy bólintott. Histas pedig, aki tudatában volt ugyan Vintocs butaságának, de ennyire mélységesnek mégsem hitte azt, úgy értékelte, a "bölcs" megértette az új helyzetet. - Nos, jól van, hű vitézem. Elmehetsz. Javaslom, nyakalj be egy-két pintnyi pálinkát, az legalább meglátszik rajtad. Ám mert Vintocs most nem reagált, Histas megint elkiáltotta magát: - Őrsééég !!! Ezúttal azonban már volt foganatja az üvöltésnek. Igaz, az érkező katonák Histas csapatának tagjai voltak, nevezetten Glubok és Nukos. Eddig odakint hallgatóztak, 179. oldal

de mikor meghallották választott vezérük kiáltását, úgy vélték, jobb, ha az őrök helyett ők jelennek meg. Hátha Histasnak segítség kell... - Csakhogy végre méltóztattatok megjelenni! - morogta, s közben hátat fordítva Vintocsnak vidáman embereire kacsintott. - Vezessétek ezt a nagy vitézt a sátrába, nyomjátok a markába a pálinkás butykost, aztán gyertek vissza. Persze a többiekkel együtt, és mielőbb. Amikor végre valamennyien a sátorba gyűltek, egyikük lehajtotta a bejárati ponyvát, hogy kívülről véletlenül se lehessen meglátni őket. - Urak, a dolgok jobban alakulnak, mint azt vártuk - dörzsölgette elégedetten a markát Histas. - Az egész mocskos bagázs eszméletlenségig leitta magát, vagyis nem lesz nehéz feltarisznyálni magunkat, aztán osonhatunk is el, ha minden igaz bántatlanul, egészen az arrauták táboráig. - Nono. Így Nukos. - Valami baj van? - kezdett aggodalmaskodni azonnal Glubok. – Beszélj már, baj van? - Hát baj talán nincs, de... - De? - De itt van Abgas. - Hol? Mert én bizony nem láttam sehol azt az átkozottat - mondta Histas kelletlenül. - Szerintem ő is ott fetreng valahol a katonáival együtt egy jókora, büdös pocsolya kellős közepén. - Lehet, hogy nem láttad, láttam ellenben én - csóválta a fejét Nukos. - A legkisebb mértékben sem fetrengett sehol, legkevésbé valami pocsolyában a katonáival. És nem fetreng sehol egyetlen zoronita sem. Volt időm megfigyelni őket és állítom, valamennyi színjózan, a táborukban pedig legalább akkora a fegyelem, mint amikor még Sirín nagyúr figyelő szemét rettegték. Márpedig ez sehogyan sem akar nekem tetszeni. Sokkal természetesebb lenne, ha éppen úgy, mint a többiek, elzüllöttek volna. A hírnek Histas sem örvendezett. Már önmagában az is gyanús, ha egy dagonyázó disznókonda közepén egy tisztára suvickolt kanra találunk, hát még, ha ugyanilyen tiszta valamennyi malaca is! A dolog nem jelenthet mást, mint azt, hogy ezek a fickók készülnek valamire, de nagyon komolyan. Sokáig törte a fejét, aztán megosztotta aggályait a többiekkel. - Attól tartok, éppen azon ügyködik ez az Abgas, hogy megszerezze magának a seregvezéri és ideiglenes fővezéri posztot, bár nem értem, miért nem lépett akcióba már régen. Nagy szerencse, mert most már elkésett vele. Jó lesz egy időre kivonni őt a forgalomból, majd én szépen és észrevétlenül elintézem. Eredj, Glubok és vezesd ide. - Felesleges ezzel fáradnia, jövök magamtól is. Mindannyian meglepetten bámultak a sátor bejárata felé, az éppen belépő Abgasra. A zoronita néhány perccel előbb már ott hallgatózott, pontosan a sátor bejárata mögött, de sok mindent nem sikerült megtudnia, mert már az is időbe tellett, hogy 180. oldal

észrevétlenül odakúszhasson. Igazság szerint csak Histas mondandóját értette meg, illetve hitte, hogy megértette. Ami hatalmas baj, tekintettel arra, hogy hibás feltételezések vezették. Amit hallott, azt a feltevést erősítette meg benne, hogy a néhai Szadar nagyon is eleven alvezére máris a markába kaparintotta a vezéri posztot. Vagyis ennek megfelelően kell cselekednie, tehát az egyetlen megoldás a zoroniták hadának kimenekítése a táborból. Illetve - az lett volna. Csak hát addig-addig halogatta az elvonulást, amíg most már elkéstek vele. Megtehette volna, hogy körülvéteti a sátrat hűséges embereivel és lemészárolják ezt a tizet itt. Amilyen részeg mindenki, észre sem veszik, mint ahogy azt sem vették észre, amikor Histasék megérkeztek, valahogy azonban nem vitte rá a lélek, még a gyilkolás gondolatától is iszonyat töltötte el. Igaz, egyszerűen leüthetnék őket, s magukkal hurcolva jó messzi ettől a helytől szabadon engedhetnék, de mindez most már csupán elméleti lehetőség. Mert hát amint ott lapult a bejárat közelében és hallotta az ezredes utasítását, mármint azt, hogy menjenek érte, nem maradt más választása, mint az, hogy közéjük lépjen. Menekülésre nincs idő, de ha marad is, hová bújhatna ebben a táborban? S ha bújhatna, ő ugyan megúszhatná, de az emberei semmiképpen sem... Histas abból, ahogy Abgas berontott, azonnal tudta, kihallgatták. De egyúttal azt is feltételezte, ellensége mindent hallott, s most már gyaníthatja, nem azonos oldalon állnak. Ha pedig ez így van, azért fedte fel magát, mert le akar számolni Sirín elárulóival. Egyetlen szemvillanással megállította Nukost, aki félig már kivonta a kardját és készen állt arra, hogy levágja Abgast, ez ugyanis őrült dolog lenne. Bizonyos, hogy a sátrat már körülvették Abgas emberei, s a vezetőjük legapróbb jelzésére berontanának. S ha berontanak, hiába vitéz katonák az övéi, a túlerő előbb vagy utóbb maga alá gyűri őket. Mindenáron időt kell nyerni és megpróbálkozni valamilyen trükkel, hátha megúszhatják a dolgot. - Nocsak, nocsak! - vigyorgott, de közben minden porcikája megfeszült, hogy ha kell, akcióba lendülhessen. - A mi kiváló Abgasunk! Remélem, az elhangzottakból egyetlen szófoszlány sem kerülte el nagybecsű figyelmét. És most mit szándékozik tenni, uracskám? Már ha egyáltalán szabad megkérdenem... - Mit teszek? A Fény...a fényes kardomra mondom, védem magam! - Aha! Véded? Szóval mindent hallottál, mi? - Éppen annyit, amennyit kellett. Mármint ahhoz, hogy tudjam, hányadán állunk. - És hányadán? - Egyikünknek pusztulnia kell. - Persze. De attól tartok, te már el is döntötted, melyikünk legyen az. - Ahogy mondod. Méghozzá azért, mert mi nem ugyanazt az urat tiszteljük. "Most már nem is lehet kétséges, tudja! Minden elveszett, de legalább úgy vesszem el, hogy férfi módjára pusztuljak!" - gondolta Histas, de fennhangon azt mondta: - Igazad van, más urat választottunk magunknak. Remélem azonban, ez nem akadályoz meg abban, hogy összemérjük a kardunkat. Avagy képes lennél gyáván 181. oldal

megfutamodni? Lehet, hogy nem szorult beléd elegendő bátorság és elszaladsz az embereidért? "Hála a Fény Urának, nem akar azonnal megöletni engem. Játszogat ez a mocsok, de legalább időt nyerhetek. Hátha feltűnik valamelyik harcosomnak, hogy ilyen hosszan távol maradok. Ha magam nem is élhetem túl ezt az egészet, remélem nekik lesz annyi eszük, hogy időben elmenekülnek!" Ezt pedig Abgas gondolta. Hangosan pedig így szólt: - Ha kettőnk közül valaki gyáva, az éppenséggel nem én vagyok. Láthattad, egymagam jöttem közétek, te ellenben kilenc embereddel. "Aljas féreg, abba a hitbe akar ringatni minket, hogy odakint nem áll készenlétben még vagy ötven! De akár így, akár úgy, nem fogja olcsón megkapni az életünket!" - Lehetséges, kedves Abgas, hogy tízen vagyunk, harcolni azonban csak én fogok. Már ha te is egyedül állsz ki ellenem. - Úgy legyen! S közben ezt gondolta: "Ocsmány görény! Mintha nem tudnám, hogy ha szorulna a hurok, a másik kilenc is nekem esne. Hiába mondja, a Gonosz szolgáinak szava nem ér egy fabatkát sem!" Histas intett a többieknek, hogy vonuljanak hátrébb, s előhúzta fényes pengéjét. Abgas is kardot rántott, aztán a két acél összekoccant. - Hát akkor rajta, életre-halálra! És összecsaptak, hozzá akkora erővel, hogy szikraesőt hányt a két penge, mintha csak köszörűvel élesítenék azokat. Majd szétcsusszantak, mint két kígyó, s körkörös mozdulatokkal, apró rezdülésekkel keresték a másik gyenge pontjait, ilyen azonban egyiknek sem nagyon akadt. Abgas Zorof seregében, Histas Szadar emberei között számított a legkiválóbb bajvívónak, a penge mesterének, s mindketten tudták, ezúttal emberükre akadtak a másikban, vagyis a harc nem fejeződik be pillanatok alatt. Abgas lendült először támadásba, ellenfele torkának irányzott szúrása azonban célt tévesztett, vagy fogalmazzunk inkább így: Histas leheletfinom mozdulattal tért ki előle, s ugyanebben a villanásban majdnem láthatatlanul gyors oldalvágást irányozott a zoronita testére. Minthogy azonban Abgas ismerte ezt a fogást, a húsba metsző penge helyett acélt fogott Histas kardja, s erős kötésbe vonta egymást a két fegyver. Bőszen szorította ki-ki a másikat, mindketten azon fáradoztak, hogy az ellenfelet akárcsak egyetlen picinyke lépéssel is, de meghátráltassa, s amikor az lép, a támadó kardja ügyesen, a másik fegyvert majdhogynem vezetősínként használva előrecsusszan, s beledöf a szemben állóba...de mert ketten vannak a vásárra, végül is mindkettő arra kényszerült, hogy engedjen és jókora hátraugrással kijusson a másik kard közeléből... Jó tíz perce huzakodtak már egymással, s bizonnyal még hosszú ideig csatáznak eredménytelenül, ha nem jön közbe egy félig váratlan esemény. Az, amelyet Abgas annyira remélt, de nem ilyen módon számított bekövetkeztére, s amely a vesztét okozta. Valóban feltűnt egyik tisztjének, nevezetesen Kobur századosnak, hogy 182. oldal

parancsnoka túlságosan hosszú ideje nem bukkant fel és a keresésére indult. S mert azt gyanította, hogy a vezéri sátorban lelhető fel, egyenesen oda sietett. Aztán, mert meghallotta a kardok csattogását, gondolkodás nélkül fegyvert rántott, berohant a sátorba és hangosat kiáltott: - Abgas uram! Mármost Histast egyáltalán nem lepte meg ez a rajtaütés, hiszen abban a meggyőződésben élt, hogy Abgas emberei körülfogták a sátrat, tehát az első pillanattól csak arra várt, mikor ront be valaki. Ezért küldte a lehető legtávolabb a bejárattól az embereit, hogy idejekorán észrevegyék a veszedelmet. Abgas ellenben, aki éppen háttal állt, neve hallatára ösztönösen megfordult. Ám éppen a mozdulat közben villant a fejébe, milyen óriási hibát követett el, támadási felületet hagyva ellenfelének. Tehát, hogy valamelyest korrigálja a hibát, ugyanekkor lépett is egyet hátrafelé. Azaz csak lépett volna, ám ilyet ennyire kicsavart helyzetben nem lehet büntetlenül megtenni. Egyensúlyát veszítette és amikor kapálózva megkísérelte visszanyerni, még a lábai is összegabalyodtak. Kapaszkodási felületet keresve nagyot csapott a levegőbe, ám ettől kardja kirepült kezéből és széles ívben landolt a sátor túlsó sarkában. Histasnak eredetileg pontosan ez volt a célja, vagyis lefegyverezni és túszul ejteni ellenfelét, most azonban, hogy jelét vette a "túlerő" megjelenésének, úgy gondolta, már minden mindegy és szabad folyást engedett indulatainak. Vesszen el Abgas, mielőtt ők maguk is elvesznek majd! Egyetlen ugrással a földön heverő alak mellett termett, s rikoltva emelte feje fölé kardját, hogy kettészelje a zoronita koponyáját. Abgas tudta, hogy elvégeztetett. Ahogy feltekintett a fölébe magasodó alakra, s szemébe villant a magasba emelt szablyáról visszaverődő apró fénysugár, fájdalmasan hasított az agyába a felismerés, nincs menekvés. Ajka végső kiáltásra nyílt: - Fény Ura, segíts! És lehunyta szemét, hogy ne kelljen látnia a végzet eszközét, a lesújtó kardot... De a halálos mozdulat megszakadt. Histas karja megállt a levegőben és sűrűn pislogva meredt a lábai előtt heverő alakra. Hogyan?! Abgas, a nagy Zorof kegyeltje a Fény Urához fohászkodik? De hát ez lehetetlen! Te jó ég, mégis ez történt! A Fény Urához…akkor pedig…Uram aki az atyám vagy, mindketten a Fényt tisztelik, közben pedig kicsi híján...kicsi híján megölték egymást! Abgas, mert hiába várta a halálos csapást, megint felnyitotta szemét és értetlenül nézett a meglehetősen buta képet vágó Histasra. Arra a Histasra, aki időközben le is eresztette a fegyverét. - Azt mondtad...hogy..hogy... - hebegte Histas -...hogy Fény Ura segíts? - Jól hallottad, Histas! Gyűlölöm a Félelem Urát és gyűlölöm valamennyi szolgáját is! Tessék, most már tudod és tehetsz velem, amit akarsz. Csak arra kérlek, az embereim életét kíméld meg. A parancsaimat követték, vagyis nem vétkesek az én bűnömben… Most pedig megölhetsz, Sirín kutyája! 183. oldal

És szemével intett a még mindig döbbenten, mozdulatlanul álló Kobur százados felé, jelezve, ha vérét veszi is Histas, a zoroniták még megmenekülhetnek. Csak azt feledte, hogy aki egyszer már megtagadta a Gonoszt, többé még színleg sem képes szolgálni azt. Kobur tehát ahelyett, hogy tétlenül nézte volna parancsnoka vesztét, így kiáltott: - Uram, ha elveszel, veled halunk mindannyian! De néhány kutyát magunk elé küldünk a Pokolra! S kardot rántva már-már Histasra vetette magát, mielőtt az Abgas testébe mélyeszthette volna a meztelen vasat, ám döbbenetében a támadó roham megtorpant. Histas ugyanis egyáltalán nem úgy cselekedett, ahogyan azok ketten, tehát Abgas és Kobur várták volna. Messze elhajította a kardját, aztán jobbját nyújtotta földön fekvő ellenfelének. - Bocsáss meg, testvérem! Nem tudhattam semmiről, ami távollétünkben, ebben a rohadt táborban történt és azt hittem, Sirín leghűségesebb szolgája éppen te vagy, abban a reményben, hogy átveheted az első seregvezéri posztot. Úgy hittük azért tartasz fegyelmet a seregedben, hogy mindenkor harcra készek legyenek, ha a többiekkel meg kellene küzdeni a vezéri pálcáért. Bocsáss meg, testvérem, hogy fegyvert fogtam rád és kicsi híján meg is öltelek. Bocsáss meg, ha tudsz... Most Abgason volt a csodálkozás sora. - Csak nem azt akarod mondani...azt, hogy te és az embereid...hogy ti, a második seregvezér leghívebb szolgái...de hát hogyan?! - Ugyanezt szeretném megtudni rólad és a többi zoronitáról. Vagyis azt, hogy mi történt itt, amióta elmentünk? Jó időbe telt, míg valamennyi jelen lévő felfogta, azonos oldalon állnak és csak a vakszerencse mentette meg őket attól, hogy testvéri vért ontsanak. A kölcsönös kimagyarázkodás ideje következett s minthogy Abgas valamivel többet tudott Histasék kalandjairól, mint azok a zoroniták pálfordulásáról, először a szadariták történetét hallgatták meg. Majd megváltoztak a szerepek, a mesélők hallgatókká vedlettek át... - Látod, Abgas testvérem - zárta le a történetet Histas - a Gonosz kicsi híján elérte, hogy egymás vérét vegyük, ami bizony nagy könnyelműség lett volna. Teszem azt, én leváglak téged, erre a katonáid miszlikbe aprítanak minket, mire őket hányja kardélre a másik öt sereg...hát nem mondom, ragyogó jövőtől szabadultunk meg, hála annak a fohásznak. - Jó, jó, de most már lehetne más dolgunk is, mint azon meditálni, mi lett volna, ha más lett volna - morgolódott szokás szerint Glubok. - Az se biztos, hogy jobban jártunk. Ha meggondolom, egyszerűbb és fájdalom mentesebb halál, ha az embert levágják, mint az, ha Sirín hívatja. És akármennyire is nyugodtak vagyunk a Nagyúr távollétében, előbb-utóbb egészen biztosan visszatér. A nagy egymásra találás örömeinek most már legyen vége, különben együtt, avagy egyenként, de végünk lesz mindannyiunknak. Ugye nem gondolod, Abgas, hogy akár mi, akár a te fiaid sokáig a táborban maradhatnak? 184. oldal

- Még néhány óra és minden készen áll a gyors távozáshoz. Hát veletek mi a helyzet? - Azt terveztük, éppen csak a készleteinket egészítjük ki és már reggel el is visszük innen az irhánkat. - Na de...na de miért vágnánk neki magunkban az útnak? - kapta fel a fejét Nukos. Gondolom, aki elmondhatná, hogy a Fény Urához pártoltunk, mind halott, Vintocs pedig annyira hülye, talán még azt sem érte fel ésszel, hogy visszaérkeztünk. Histas jog szerint átveheti a parancsnokló posztját, és ha van esze, parancsba adja, hogy naponta mindenki köteles legalább két liter pálinkát beszlopálni, nehogy egyetlen józan ellenség is maradjon körülöttünk. Sőt, azt is megtehetjük, hogy sem mi, sem Abgas legényei nem indulunk sehová, nyugton megülünk a táborban, amíg a Választott célhoz ér. - És ha nem ér célhoz? - vetette ellent Abgas. - Akkor...akkor meg úgyis mindegy. - Neked talán mindegy, de én és rajtam kívül talán mások is azt valljuk, nem mindegy, hogyan hal meg a harcos. A magam részéről inkább a Fény Ura nevével az ajkamon lehelném ki a párámat, már ha van választási lehetőségem egyáltalán felelt Abgas helyett is Histas. - Aztán meg - vette át a szót Abgas - Sirín bármelyik pillanatban visszatérhet és mindenről tudni fog. Mert ő még a holtakkal is szót ért, nem marad rejtve előtte semmi sem. Ha a táborban ér minket, végünk. - Na és? - vetette ellen Nukos. - Ha elmenekülünk, akkor sincs remény, a Félelem Fia akár a világ végén is utolér. - Tévedsz, Nukos, mert remény mindig marad, még akkor is, ha úgy látszik, minden elveszett. - Akkor hát... - Akkor hát, Kobur százados, vidd meg a hírt a zoronitáknak: pirkadatkor útra kelünk és útitársaink is lesznek. Gondoskodj, barátom, hogy ennek a tíznek is rendben legyen a felszerelése. - És van itt egy ötlet, ha szabadna - folytatta Histas. - Azt is mondd meg az embereidnek, Kobur, hogy széledjenek szét, és akit csak tehetnek, alaposan itassák le. - Minek? - furcsállotta Abgas. - Maguktól is elég részegek lesznek hajnalig. - Tudod, testvérem, valószínűleg nagyon leisszák magukat, ahogy gyanúm szerint hetek óta minden éjszaka megteszik. De, hogy eléggé részegek lennének? Nos hát...nos, nekem ennyi ellenfél...hm, sosem lehet eléggé részeg. Soha.

185. oldal

15. SZÁRNYAS RÉMÜLET

Se Szarvancs, se Karmancs nem szólalt meg már legalább két napja és ennek utazóink, a Választott és Zorof minden más esetben mód nélkül örvendezett volna, az előzmények azonban megfosztották őket ettől a remek lehetőségtől. Nem varázslat kényszerítette némaságra a két apróságot, ellenkezőleg, önként burkolóztak hallgatásba, végtelen sértettségükben. A halandók ugyanis megbocsáthatatlanul és mélységes tapintatlansággal belegázoltak uralkodói lelkükbe. Történt, hogy egy éjszakán, míg Zorof és Greggi az egész napi lovaglástól elgyötörten a lehető legmélyebb álmukat aludták, a tündi és az ördi - akik mellesleg egyáltalán nem voltak fáradtak, ők ugyanis átaludták a napot az utazók nyeregtáskájában - úgy érezték, még frissek és elevenek, vagyis képtelenek a lustálkodásra. Ehelyett természetesen veszekedtek, bár ez önmagában nem lett volna baj. Az utazóknak régen hozzá kellett szokniuk az állandó perpatvarhoz, már inkább az tűnt volna fel nekik, ha hallgat az a két átkozott. Efféle azonban egyáltalán nem fenyegetett, lévén példa nélküli a dolog. Ehelyett reggeltől estig megszakítás nélküli sipákolás kísérte a lovasokat, mert azok ketten állandóan üvöltöztek egymásnak. Sőt, abban is nagy gyakorlatot szereztek, hogy szinte megszakítás nélkül visszavisszaforduljanak a lehulló szárnyas gazfickókért. Mert hát hullottak azok, akár legyek az őszi időben, amikor ugyanis vitáik kellőképpen elfajultak, s valamelyik pukkancs kifogyott a válogatott gorombaságokból, végső érvként egyszerűen elvarázsolta a másikat. Mindenféle otromba jószággá bűvölték egymást, aminek folyományaképpen megszületett a Tündoszaurusz (félméteres nyak, kacsacsőr, úszóhártyás lábak és apró, elkorcsosult kezecskék, mindehhez fatörzs-szerű felsőtest), az Ördi-gém (méteres pipaszár lábakkal, golyóforma, tollas test pici hártyás szárnyakkal, s a törzsből kinövő, nyak nélküli ördifej), vagy éppen az Elefatündi (akkora ormánnyal, hogy háromszor is körülérné Zorof megtermett harci paripáját), s végül az Ördipók (nem nyolc, de nyolcvan cérnavékony, villámgyorsan összegabalyodni képes lábbal, potroh nélkül, ellenben tízszeres méretű Szarvancsfejjel, ráadásként a pókoknál teljesen ismeretlen pici farkincával). Eme varázslatokban, s a többi hasonlóban is a közös vonás éppen a kölcsönösség, ha ugyanis az egyik elkezdte mormolni a varázsigéit, a másik rögvest követte a példáját, végül mindkettő lepottyant a nyeregből, ami nem meglepő, efféle csodabogarak ugyanis mindenre inkább alkalmasak, mint a lovaglásra. Az események befejezése persze a visszalovaglás, néhány percen át halálos fenyegetések (mármint a rosszcsontok megfenyegetése, hogy ha nem változtatják vissza egymást, miféle szörnyűségek várnak rájuk), és itt az emberek minden tekintetben alkalmazkodtak a pillanatnyi varázslatokhoz. Ígérték, hogy megszorongatják a Tündoszaurusz nyakát, összecsomózzák az Ördigém lábait, az Elefatündi ormányát felspulnizzák, akár a cérnát, az Ördipók farkincáját pedig 186. oldal

ollóval nyirbálják rövidebbre, ha...végül mindig visszamormolták egymást eredeti alakjukba. Az efféle közjátékok kezdetben halálra idegesítették a lovagokat, később ellenben, ahogy hozzászoktak a dologhoz, egyre jobban mulattatta őket, s azon törték a fejüket, legközelebb vajon miféle alakot talál ki a másiknak a két égetnivaló rosszcsont. Ezen az éjszakán azonban az apróságok hosszú időre eljátszották embereink jóindulatát, még a Zorofnál sokkalta megértőbb Greggit is sikerült kihozniuk a sodrából. Mert aznap éjjel erőpróbát tartott Karmancs és Szarvancs. Üldögéltek a tábortűz mellett, közel az alvó emberekhez és vitatkoztak. - Te nyiszlett hőspincér! Nézz rám és reszkess, amíg még teheted. Hát nem látod, mennyivel hatalmasabbak az izmaim, mint a te cérnavékony karocskáid? Ha igazándiból nyakon legyintenélek, úgy átkucskáznál a fejeden, mint egy agrobata! mutogatta a fent nevezett "duzzadó" bicepszeket Karmancs, s ezeket az izmokat szemlélve Szarvancsnak valóban át kellett volna "kucskáznia" a fején, mármint nevettében. Mellesleg valóban nevetett, s közben még arról is megfeledkezett, hogy kijavítsa a "hőspincért", a "kucskázást" és az "agrobatát". - Ezek itten szerinted izomok, te pufi kuki? Zsírpacnik azok, nem izmok! Hájdaganatok! Ne félj, majd lefogyasztalak, ha hazaértünk. Beleteszlek valami kondérba, és ha kellőképpen alád melegítünk, majcsak legyön rólad a mócsing. Igaz, hogy akkor nem marad belőled más, mint egy tollal borított fogpiszkáló! - Tyű, te tetves pokolfajzat! Mit gondolsz, ha egyszer igaziból elönt a méreg, nem csinálok belőled aprófát? Aztán felfűteném azt a kondért, ha irgalmatlanul büdös is lenne. Viszont éghetnél duplán! - Ne kárálj, vén tyúk, inkább bizonyítsd be valahogy, mennyire erős vagy. - Előbb bizonyítsd be te! - Inkább te! - Egy fenét! Te! - Gyerünk, bizonyítsuk be egyszerre! Versenyezzünk! Szarvancs körülnézett, keresve, mivel lehetne megrendezni ezt a világra szóló erőpróbát, de csak a két horkoló katonát, no meg lovaikat látta a közelben. Egy pillanatra megfordult kis fejecskéjében, hogy felajánlja a tündinek, bizonyítsa be hatalmas erejét Zorof paripája, Baradur felemelésével, de gyorsan letett erről a tervről. Ha ugyanis Karmancs kudarcot vall, rajta, tehát az ördikirályon a sor. Márpedig Szarvancs egészen tisztában volt saját képességeivel, s azzal is, hogy nem egy lovat, de még a kalapját is nehezen tudná megemelni. Utóbbit persze azért, mert soha az életben nem volt kalapja. Karmancs is forgatta a fejét, kutatva a versenyre alkalmas eszközöket, ugyanígy eredménytelenül. - Te, Szarvancs, versenyezzünk repülésben! - Egy marhaság! Attól, mert én vagy én jobban repülök, még nem bizonyíthatom be, hogy gyengébb vagy nálam. - Aha! Kigúvót keresel! 187. oldal

- Mit? - Kigúvót! Amivel megmenekülhetsz a verseny elől! - Az kibúvó, te buta tyúk! - Kigúvó vagy kibúvó, azt jelenti, hogy félsz tőlem. - Tőled? Nevetnem kell! Cserfes kakadu! - Félős! Félős! - Majd kapsz te olyan félőst, hogy na! Ezzel felugrott, és... ...és abban a pillanatban már tudta, hogy lesz verseny. Ahogy ugyanis felugrott, beleakadt a lába valamibe, amin eddig üldögéltek, vagyis az emberek tarisznyáiba. - Ez az! Hát persze, hogy persze! Tessék, jöhet a verseny! Megfogod szépen a tarisznya fülit és felrepülsz vele, amilyen magasra tudol. Aztán majd én csinálom meg ugyanazt. - Helyes. És ki lesz a győztes? - Én. - Csak szeretnél! - Az győz, aki a tarisznyával együtt magasabbra tud repülni. Rajta csak, láss neki! Ha mersz. Több se kellett Karmancsnak. Még hogy ő ne merne tarisznyával repülni? Hát mi abban a művészet? És már neki is kezdett volna, de valami megállította. Ez a Szarvancs nagy csaló, hát biztosan most is kitalált valami disznóságot. De abból nem eszik! - Várjunk csak, várjunk! Mi az, hogy csak úgy emelgetek itt magamban? - Utánad emelek én is, ne aggódj. - Utánam, mi? - Persze, hogy utánad, tökfej! Ha együtt emelnénk, soha meg nem tudnánk, ki az erősebb. - Csaló! Egy fenét! Azt hiszed, nem tudom, miben töröd a fejed? Ha én emelem fel előbb a zsákot, neked már sokkal könnyebb lesz. - Mitől lenne könnyebb? - Attól, hogy kiemelem belőle a nehezét. Ekkora sületlenséget talán még soha senki nem állított ezen a kerek világon, az ördit mégis gondolkodóba ejtette a kijelentés. - Lehet benne valami kis igazság...de akkor meg mit tehetnénk? - Mit? Mit? Hát nincs itten két tarisznya? Egyet emelsz te, egyet meg én. Szarvancsnak első hallásra tetszett az ötlet, de aztán jobban átgondolta a dolgot és megtalálta eredendő hibáját. - És mi van akkor, ha a két zsák közül az egyik nehezebb? - Hát...majd kétszer emelünk, közben pedig zsákot cserélünk, jó? Az ördi erre már bólintott, s kezdetét vette a nemes, ám végzetes kimenetelű súlyemelő verseny. Az "izomkolosszusok" keményen nekiveselkedtek s kín-keservesen sikerült terheikkel együtt a levegőbe emelkedniük. Valahogy úgy repkedtek, ahogy 188. oldal

botladozik egy részeg csavargó. Kóvályogtak jobbra-balra, nyögött hozzá mindkettő becsülettel. Mármost addig küzdöttek önmagukkal meg a tarisznyákkal, addig repdestek ide-oda, míg lassanként a közeli folyócska fölé nem keveredtek... Nem sokkal később valami olyan hang hallatszott, hogy bluggy. Meg az, hogy plutty. És az, hogy: - Juj! Meg az, hogy: - Jaj! Utóbbi megjegyzést a tündi és az ördi tette, az előbbi hangokat pedig a tarisznyák hallatták. Ahogy elmerültek a patakban. Elemózsiástul, mindenestül. Amiből egyenesen következik, hogy az elkövetkezendő napokban ínség fenyegeti a két lovagot. Karmancs lebegés közben ijedten kapta a szája elé a tenyerét és ott is tartotta jó ideig, Szarvancs pedig a kétségbeesés légies szobraként bámult lefelé, arra, amerre a tarisznya el merészelt tűnni, s amerre az elmerülés keltette zajokból ítélve a gyorsvizű folyócskának lennie kellett. Csak sejtették maguk alatt a habokat, a koromsötét éjszakában látni nem lehetett belőle semmit. Éppen úgy, mint ahogy a tarisznyákból sem. Halálos csendben visszaröppentek az alvók mellé, mert hát dehogy mukkant volna bármelyikük is. Eddig lelkifurdalás nélkül süvöltöztek egymással, az sem idegesítette egyiküket sem, ha a zajongás miatt nem tudnak aludni az emberek, most viszont az öngyilkossággal érne fel, ha az a két tohonya felriadna, s persze elkezdenék keresni a tarisznyákat. Karmancs, mielőtt pánikszerűen nyugovóra tért volna, a tőle telhető leghalkabban odasúgta Szarvancsnak: - Mi nem láttunk semmit és nem tudunk semmiről, érted? - Értem. Én ugyan a világon semmit nem láttam, mert nem volt világ, de töksötét, az volt. - Mint a te fejedben - lehelte alig érthetően a tündikirálynő. - Még annál is jobban. Mint a tiédben, az sötétebb - vágott vissza az ördi és ezzel véget is ért a veszekedés. Szokás szerint Zorof ébredt először, jókor hajnalban, amikor még éppencsak ébredezni kezd a világ, alakot ölteni, nehogy a sötét semmi borítsa be mindörökre. A lovag odabotladozott a folyóhoz, s csak, miután alaposan megmártózott a hűvös habokban, tért magához annyira, hogy nekiálljon végiggondolni a mai napot. Visszaballagott a táborhelyre és felélesztette az éjjel kihúnyt tüzet, majd gyöngéden megrázta Greggi vállát, merthogy ideje annak is felkelni végre. Amikor aztán a Választott is elbotorkált mosakodni, a tarisznyáért nyúlt, mert ugye valamit harapni is kell. - A zsák! - hördült fel. - Hol az az átkozott zsák? - Micsoda? - kérdezte a vízpartról éppen visszatérő arrauta. - Hol a tarisznyám? És hol van a tiéd? 189. oldal

- Fény Ura ne hagyj el, lába kélt mindkettőnek! Zorof dühödt fintort vágott. - Lába? Nem, barátom, nem lába! Szárnya! Hol az a két léhűtő gazfickó? Hé, disznók, nem halljátok?! Ébresztő! Hová tüntettétek a zsákokat, he?! Az ördi és a tündi azonban láthatólag nem hallotta, vagy legalábbis úgy tett, mintha nem hallaná. Zorofot persze nem lehetett megtéveszteni holmi színleléssel, ugyanis nem kerülte el a figyelmét az az aprócska ideges rándulás, amely a takaró alatt megbúvó örditől származott az első Zorof-üvöltésnél. - Hagyd el, Zorof, hát látod, hogy alszanak - csillapítgatta Greggi. – Meg aztán túlságosan nagyok voltak azok a tarisznyák ahhoz, hogy bármelyik akármit is kezdhetett volna vele. - Nagyok? Hát először is nem voltak olyan nagyok, másodszor meg ne felejtsd el a varázstudományukat! Lehet, hogy veszekedés közben véletlenül nem egymást, hanem a zsákokat bűvölték meg, mondjuk békává változtatták, azok meg egyszerűen elugráltak előlük. Amilyen bugyuták, még... - Zsákból nem is lehet... Ez a mérges hangú ellenvetés Karmancs fekhelye irányából érkezett, s persze rosszkor, neki ugyanis most mélyen és hallgatagon aludnia kellett volna. De mit lehet tenni, ha egyszer ezek a tohonyák egetverő butaságokat mesélnek a varázslatról? - Szóval - folytatta, ha már egyszer belekezdett - élettelen dolgokból mi nem tudunk semmit sem varázsolni, arra csak a mágusok vagy a boszorkányok képesek. Hiába meregeted olyan bambán a szemeidet, te gonosz katona, semmit sem varázsoltunk a zsákjaitokból és sehova sem ugráltak el. Világos? - Tudsz is te varázsolni, te agyalágyult vakarcs! - szidta Zorof. - Ha nem lennél olyan pici, feltűznélek a nyársamra és megpirítanálak. Úgyis eléggé hájas vagy hozzá, csak a tollaidtól kellene megszabadítani és már kész is a kacsapecsenye. Meg is érdemelnéd, ha már megszabadítottál a tarisznyáinktól. Mert akár bevallod, akár nem, te meg az a nyamvadt bőregér barátod tüntettétek el! Te kis tolvaj! - Mit nem merészelsz mondani a királynődnek, te fekete görény?! - Aki hazudós, az nem lehet királynő, te pufók kukac! - piszkálta tovább Zorof, nem is véletlenül. - A keserves piculáját! - dühöngött Karmancs. - És még én sajnáltalak titeket, amikor a folyóba ejtettük a tari...izé...tarihó! Jóreggelt és tarihó! - Aggyenge cserfesszájú! Ezt a tényszerű megjegyzést Szarvancs tette, aki mindeddig kitartóan alvást színlelt, most azonban, hogy Karmancs ilyen csúnyán elszólta magát, nem látta értelmét folytatni a színjátékot. Jelzem, eddig sem volt értelme, bár az apróságok egy vitában ezt bizonnyal tagadnák. Zorof pontosan erre az elszólásra várt, ezért szította a kis tollas indulatait. Most, hogy megtudta, merre kellene keresnie az elemózsiás zsákokat, a méreg százszorosan is elfutotta. Mi az, hogy a folyóba hajigálják az ő tarisznyáját?! 190. oldal

- De a keserves mindenit, hogy a fenébe lehet beledobni a vízbe a zsákokat? Méghozzá egyszerre mindkettőt! - Ne üvöltözz, jó? - nyávogta kényeskedve a tündi és a fülére tapasztotta a tenyerét. - Ha megsüketítesz, nem fogom hallani, hogy mit kérdezel. Hát olyan nehéz megérteni, hogy versenyeztünk? - Mi?! Azzal versenyeztetek, hogy ki tudja jobban bedobni a vízbe az elemózsiánkat?! - Ha nem hagyod abba az ordibálást, nem mondok neked semmit. Természetesen nem dobálásban, hanem emelésben versenyeztünk. - És szépen beemeltétek a vízbe a tarisznyáinkat, mi? - Valahogy úgy...de ti vagytok a hibások! Mér tömtétek teli annyira? Dögnehéz vót mind a kettő. Zorof most már csak hápogott döbbent felháborodásában. - De a nyomorult mindeneteket! Mi a fenének kellett emelgetni bármit is? Mit érdekelt benneteket, hogy könnyűek-e vagy éppen nehezek? Na megállj csak, te zsíros bögöly, most aztán jól megemellek, de a fülednél fogva! Ámde a lovag nem válthatta valóra fenyegetéseit, mert a fent nevezett alak, a "zsíros bögöly" tudott valamit, amit Zorof nem. Repülni. És pontosan ezt is tette, mint egy szemtelen bögöly, körülzsongta a csapkodó, kiáltozó harcos fejét, s közben károgott, mint egy varjú. Ez ugyebár két, összeférhetetlen tény, mármint a bögöly és a károgás, de feledkezzünk meg nagyvonalúan erről az apró hibáról. A kárálás ettől még szomorú valóság. - Te vaddisznó! Te átkozott tohonya! Te nyamvadt mezei egér! Most maj’ én emellek meg és szétszaggatlak, darabokra téplek! Kékre és zöldre csépellek, kiszaggatom minden szál hajadat! A nyakad tekerem ki! Erre azonban a jelek szerint szükség sem nagyon lenne, lévén, hogy a Zorof feje körül kerengő tollas kis szörnyeteget szemmel nem elegendő kísérgetni, az ember forgatja utána a fejét is, miáltal az ön-nyakkitekerés hihetetlen mutatványát lehet megvalósítani. Nem nagy öröm, de hatalmas siker lenne... Miután egészen beleszédült az első seregvezér ebbe az őrült keringőbe, megrázta a fejét és felmordult: - Most pedig befejezzük a játszadozást! Ezzel széles karimájú kalapját levetve nekilátott egy majdnem igazi lepkevadászatnak. A lepke ugyan hibádzott, de a kalap remek fegyver még a megkergült tündik ellen is. Amit persze Karmancs is be kellett lásson, tehát menekülőre fogta a dolgot. Így kergetőztek a mező széltében és hosszában jó ideig, mígnem a versenyfutáshoz nem szokott Zorof kimerülten, levegő után kapkodva összecsuklott és a tündi helyett most önmagát legyezgette kalapjával. Persze a hajsza megártott Karmancsnak is, úgyhogy valamivel a veszélyes távolságon kívül leereszkedett egy szikladarabra és elgyötörten pihegett. Greggi mindeddig széles vigyorral szemlélte az eseményeket, ám miközben vigyorgott, szeme sarkából leste a másik apróságot, a szarvas bőregeret. Az ördi 191. oldal

lelkesen bíztatta Karmancsot és válogatott kifejezések özönét zúdította a zoronitára, arról azonban megfeledkezett, hogy Greggi nem vesz részt a hajszában. Így azt sem vette észre, hogy a Választott lassanként mögéje lopakodott, s már csak akkor eszmélt, amikor valami ellenállhatatlan erő megragadta a szarvainál és a levegőbe emelte. Majd nagy sötétség vette körül. Később rájött, hogy Greggi nyeregtáskájába került. Ezt onnan tudta meg, hogy pár perccel később társasága támadt, egy végsőkig kimerült, tollas tündikirálynő személyében, s ez közölte, mostantól számára nem is léteznek a halandók, nyeregtáskába zárni ugyanis egy igazi uralkodót, s hozzá nem is egyszer, bizony megbocsájthatatlan bűn. Különben Karmancsot is Greggi csípte, ha nem is fülön, de szárnyon, mert míg az Zorof esetleg fenyegető mozdulatait leste, nem láthatta a közeledő arrautát... - És most? - tette fel a költői kérdést Zorof. - Elcsíptük a kis gazembereket, ettől azonban még nem támad se reggelink, se vacsoránk. - Bosszantó. - Az. Nincs más választásunk, be kell vetnünk csodafegyvereinket. - Csodafegyvereket? Tudod, Zorof, van a nyeregtáskámban egy-két csodálatos szerszám, csodafegyver ellenben még elvétve sem. - Dehogynem, csak azt nem a nyeregtáskádban őrzöd, hanem abban a golyóbisban, amit a nyakadon hordozol. Gondolkodni fogunk, elővesszük az eszünket és az ügyességünket. Mondhattam volna persze egyszerűbben is, és most úgy mondom: vadászni fogunk. Azt esszük, amit sikerül elejtenünk. Azonban csak a kalapját sikerült elejtenie, mivel megjelent a két bebörtönzött szárnyas. Éppen akkor, amikor Zorof nyíllövésnyire becserkészett egy étvágygerjesztő, hatalmasra növekedett nyulat. Ahogy lövésre emelte íját, felcsattant a háta mögül a tündi kiáltása: - Na végre, megint kint vagyunk! És ha még egyszer bemerészeltek zár.. Soha nem derül ki, mi lett volna ebben a szörnyű fenyegetésben, a váratlan kiáltás ugyanis megugrasztotta Zorof lovát, ettől a nyílvessző valahová a fellegekbe szállt, a nyúl pedig esze nélkül eliramodott. Zorof dühödten felkiáltott, Greggi kétségbeesetten emelte az ég felé tekintetét, remélve, hogy előbb-utóbb csak rászakad majd két átkozott útitársukra, ám mert ennek az örömteli eseménynek egyelőre nem akartak jelei mutatkozni, rámordult a tündire és az ördire: - Takarodjatok vissza! És ki ne merészeljétek dugni még az orrotokat se a táskából, amíg meg nem engedem. Értettétek?! És Zorof legnagyobb meglepetésére azok ketten egyetlen hang és ellenvetés nélkül teljesítették a Választott parancsát. Megmagyarázhatatlan! Igaz, ettől a pillanattól sértett hallgatásba burkolózott Szarvancs és Karmancs is, aminek hőseink véghetetlenül örvendeztek. Akkor. Másnap, lehetséges, hogy az ördi meg a tündi mélységes hallhatásának köszönhetően, az első seregvezérnek három fácánt is sikerült elejtenie, s a sültből, igaz, némán, de hajlandó volt elfogadni egy-egy hatalmas darabot a két pici 192. oldal

uralkodó is. Lehetséges, hogy a csend nagy étvágyat csinál, mert még a csontokat is elharapták, az utolsó szilánkig elpusztítva a csemegét. Ezen a napon már nem boldogította a halandókat a két másik hallgatása, a harmadikon pedig kifejezetten idegesítette. Ám amaz kettő hallgatott kitartóan, azt gondolván, törje meg csak a gonosz lovagokat az önvád, hajszolja őket kétségbeesésbe annak az égbe kiáltó igazságtalanságnak az emléke, amit nem átallottak ellenük elkövetni. S mindez miért? Két felesleges tarisznya miatt! Nevetséges! Majd ha végül térden csúszva rimánkodnak bocsánatért, talán megesik rajtuk a hatalmas fejedelmek szíve és kegyesen megbocsátanak. Ám a sors kegyetlen, s mennél apróbb az, aki sújt, annál kegyetlenebb. Láthatóan unatkozik a két harcos, de az is látható, hogy eszük ágában sincs bocsánatukért esedezni. Egymással sem igen váltanak szót, hát lehetséges ilyesmi? Holott ha két katona hosszú-hosszú utat tesz meg együtt, s ezer veszélyen verekszi át magát, az lenne a természetes, hogy állandóan csevegjenek egymással. Csak arról nem tudott sem a tündi, sem az ördi, hogy azok ketten gondolataikat is képesek kicserélni, egyetlen szót sem kell váltaniuk ahhoz, hogy beszélgessenek. Hőseink azonban nem nagyon tették még ezt sem. Minek? Beszélhettek volna a Hat Hatalom seregeiről, de arról Zorof már annyit beszélt, hogy belefájdult a nyelve. Greggi elmondhatta volna útitársának, mennyire imádja a gyönyörű boszorkányt, Elanint, de egyrészt tudta, hogy a seregvezér óva inti őt szerelmétől, másrészt meg a szerelem nem olyan kincs, amit könnyedén meg lehet osztani bárkivel. Tehát ki-ki a saját gondjait fontolgatta. Zorof megpróbálta felidézni magában, mit hallott és hallott-e egyáltalán valamit valaha is azokról a birodalmakról, amelyeken még át kell verekedniük magukat, s latolgatta kalandjuk kilátásait. Be kell vallanunk, nem látta valami fényesnek jövőjüket, főként nem úgy, hogy most valamiféle veszélyes boszorkányért kell menniük. Ha még sikerül is élve elhagyni azt az iszonyatos hírű szigetet, akkor is rettenetes helyzet áll elő, mert tetszik vagy sem, a Választott magával viszi azt a boszorkányt! S mindezen közben - legalábbis ezt hitte - közeledik, egyre közeledik az üldöző csapat...persze nem tudhatta, hogy az a csapat legfeljebb az Árnyseregben lehet már üldöző, sehol másutt. Greggi újra és újra maga elé képzelte azt a nagyszerű pillanatot, amikor karjaiban tarthatja Elanint, s még az az apró mellékkörülmény sem zavarta, hogy csupán egyetlen alkalommal találkozott a gyönyörűséges boszorkánnyal, aki soha nem mondta neki, hogy szereti... Zorofot egyébként még valami aggasztotta, s nem is kicsit, ez pedig maga a Folyam volt, a Feledés Folyama. Az elnevezésen kívül semmit sem tudott erről a vízről, úgy hitte, azért, mert aki egyszer átevezett rajta, mindent elfeledett, ami valaha is történt vele. Ezt-azt azonban mégiscsak beszéltek a Folyamról, s a szóbeszéd, netán mesebeszéd cseppet sem lelkesítette a seregvezért. Beszélték, hogy a vízen átkelő sajkát, akár egy diótörő, úgy roppantja ketté a Folyam, s azt is, hogy a mélységben félelmetes őslények lakoznak, márpedig a harcos mindenre inkább vágyakozott, mint összemérni erejét ezekkel a bestiákkal. Nem beszélve arról, hogy a Választott életének kockáztatása egyúttal a győzelem kockáztatása is... 193. oldal

- És mindez egy nő, ráadásul éppen egy boszorkány miatt! - dörmögte maga elé a lovag, említeni azonban nem említette az aggályait Gregginek. Minek, amikor az elhatározásán úgysem változtathat? Legfeljebb összeveszhet vele és nem javít, ellenkezőleg, csak ronthat a helyzeten. Zorof tehát jobb híján aggódott és ez az aggodalom ki is töltötte minden gondolatát, s valahogy így telt el mind a három napjuk... ...aztán megérkeztek a Feledés Folyamához. Greggi szinte falta a szemével a távolt, kereste, kutatta a Szigetet, azt a kicsiny (hitte, hogy kicsiny) pontot a messzeségben, azt a csábító földdarabot, ahonnan szerelmét ki fogja szabadítani. Persze keserves csalódást érzett, amikor szigetnek vagy más hasonlónak még nyomát sem találta. - Becsaptál, Zorof! - támadt barátjára, mint akinek elment az esze. - Kikerültük a Folyamot és elhoztál a tenger partjára! A zoronita, lévén, hogy soha erre még nem járt, egy pillanatra maga is elbizonytalanodott, ez azonban nem tartott sokáig. Lehajolt, megízlelte a vizet, aztán ugyanezt javallotta Gregginek is. - Édes - jegyezte meg a hullámokra mutatva. - Édes, a tenger ellenben, ha igaz, sós kellene, legyen. Ez tehát nem lehet sem tenger, sem tó, mert a tó vize állóvíz, ez meg folyik, méghozzá tisztességes sebességgel és egy irányba. Tehát ez itt az a Folyam, ami keresünk. A Feledés Folyama. - Ha ez folyam lenne, látnom kellene a túlpartot, de ha azt nem, legalább a Szigetet. És mit látok? Vizet és megint csak vizet! - Hát mi mást láthatnál? Elvégre ez egy folyam. - És? Én nem egy folyamot, hanem a Szigetet akarom megtalálni! Zorof döbbenten bámult barátjára, de hamarosan megértette, mi is okozta Greggi gondját. - Választott, neked igazából fogalmad sincs arról, mi az a folyam! - Már hogyne lenne? Valami víz, amelyik folyik valahonnan valahová. - Jó. De akkor mi a folyó? - Folyó, folyam, nem mindegy? - De még mennyire nem az! Fény Ura, hogy lehettem ennyire feledékeny? Hiszen a legnagyobb víz, amit életedben láthattál, az a patak, ami mellett eljöttünk! Greggi, a folyam hatalmas víztömeg, kicsi híján akkora, mint a tenger! Sok-sok mérföldnyi széles, akadnak olyan szakaszai, ahol óriási tóvá terebélyesedik és napokig evezhetsz, míg átjutsz egyik partjáról a másikra, ha pedig a közepére értél, egyik irányban sem láthatsz egyebet, mint vizet és vizet. A Feledés Folyama pedig minden folyam öregapja, a leghatalmasabb valamennyi között. Azt még gondolatban sem nagyon merte hozzátenni, hátha Gregginek éppen olvasni támad kedve a fejében, hogy a legveszedelmesebb is. Greggit némileg lecsillapította Zorof magyarázata, igazán megnyugodni mégsem volt képes. Igaz, a remény feltámadt benne, most viszont azon kezdett aggódni, hogyan juthatnának el arra a csodálatos Szigetre. Nem látszott egyszerűnek, 194. oldal

tekintettel arra, hogy amíg a szem ellátott, a part teljesen kihaltnak, lakatlannak tetszett. - Azt hittem, találunk errefelé valamilyen falut vagy effélét. Merthogy egy folyam partján csak akadnak halászok, nem? Itt viszont senki sincsen. - Hát általában talán így is kellene lennie, de itt semmiben sem lehetünk biztosak. A Feledés Folyamáról van szó, barátom, ezt ne feledd. - Már hogyne felejteném, ha egyszer még a nevét is a feledésről kapta ez az átkozott víz? - dohogott Greggi, Zorof ellenben elvigyorodott. - Érthető, hogy nem szívesen vernek itt tanyát az emberek, de még halászokkal se nagyon találkozhatsz. Pedig halakban igencsak gazdag ez a víz, csakhogy a mendemondák szerint akadnak errefelé sokkal barátságtalanabb lények is, jobbára pikkelyesek. Furcsa szerzetek, ha nem tévedek. - Micsodásak? - Nem tudom és nem is akarom megtudni. Jobb lenne kerülni őket. - Én sem lelkesedem a gondolatért, hogy közelebbről megismerkedjem velük, arra ellenben nagyon is kíváncsi vagyok, honnan szerzünk hajót az átkeléshez, ha egyszer nem közlekedik naponta járat a Szigetre? - Hát szerezni nemigen lehet, talán csinálni könnyebben. Nem mondom, hogy valami hatalmas csatahajót ácsolhatnánk, de megteszi egy erős tutaj is, mondjuk akkora, amire a lovaink is felférnek. Mert én inkább a kardom hagyom itt, mint Baradurt. Itt tartottak a tanácskozásban, amikor váratlanul megszólalt Szarvancs. - Várjatok, elmegyek körülnézni. Karmancs, aki még most is sértve érezte magát, mélységes megvetéssel fordult uralkodótársa felé, az ördit azonban ez most nemigen izgatta. - Áruló! Szolga! - kiabált rá a tündi. - Nem erről van szó, te süket pillangó! - vágott vissza. - Ha emlékszel, mi azért jöttünk, hogy segítsünk a Választottnak és most szüksége van a segítségre. Csinálsz, amit akarsz, én igenis megpróbálok valami csónakfélét találni. S már ott sem volt. A tündi egy ideig csak hápogott felháborodásában, de mert így valóban hasonlított az igazi kacsára, sürgősen abbahagyta és maga is szárnyra kelt, s elrepült az ördivel ellenkező irányba. Zorof gyanította, hogy egészen feleslegesek ezek a repülőutak, de nem szólt egy szót sem, Greggi annál inkább. - Elment az eszük ezeknek a hatalmas uralkodóknak. Repkednek össze-vissza, a végén még a nyakunkra hoznak valakit, aki vadászik a szárnyas lényekre. - Ugyan! - nézett rá meglepetten a seregvezér. - Nincs errefelé egy árva lélek sem. Nemhogy vadász, még olyan állat sem, amire vadászni lehet! - Biztos vagy benne? Én soha nem jártam még ennek a helynek a közelében sem, de valami azt súgja, sokkal népesebb, mint gondolnánk. - Honnan veszed? - Fogalmam sincs, de valahogy tudom. 195. oldal

Zorof már tanult az előző kalandokból, úgyhogy nem kételkedett az arrauta megérzéseiben, tehát gyanakodva kémlelt körül, hátha meglát valamit. Persze nem látott. - Mond csak, Zorof - folytatta a Választott -, miért nem mesélsz valamit a folyam szörnyetegeiről? Pedig ha nem tévedek, jó ideje azokon a vadállatokon jár az eszed. - Rajtuk hát, de azt ne mond, hogy hallgattam róluk. Igaz, nem emlegettem szörnyeket, de napszámra próbáltalak lebeszélni arról, hogy átevezzünk a Szigetre. Mit gondolsz, miért? Tán féltékeny lennék a te kis boszorkányodra? - Azt nem mondtam, mert nem is ismered, de... - Nincs de. Sajnos a vízi rémekről egyáltalán semmit sem tudok, csak azt, hogy minden bizonnyal léteznek. Csakhogy én sem jártam erre még soha és nem állíthatom biztosan, micsodásak is. Csak azt, hogy egyesek meséltek róluk, mások kinevették a mesélőket. Mármost ismerem vagy sem ezeket a rémeket, egyre megy, mert ha nem tévedek, a te makacsságod eleve feleslegessé tesz mindenféle okos érvet. Szerelmes vagy, mint a nagybőgő, így hát bőghetek neked nagyokat, akkor is csak azt szajkózod, Elanin, Elanin és ha át kellene úsznod ezer sárkánygyík között, hát gondolkodás nélkül átúsznál. Igaz is, tudsz te egyáltalán úszni? - Már hogyne tudnék? Az arrauták tábora közismerten gazdag mindenféle vizekben, úgymint a Csörgő patak és más se. Az viszont kifejezetten bővizű, mély patak, van, ahol bokáig is ér. Volt hol megtanulnom az úszást, igaz? - Nagyszerű! - gúnyolódott Zorof. - Tehát nincs mit aggodalmaskodnom, ha netán a nem létező tutajunkat darabokra cincálnák holmi kedves kis vízi szörnyetegek. - Igaz is, nem kellene nekilátnunk, építeni azt az aranyos kis tutajt? - Persze, nekilátunk. Van ugyan egy apró kis akadály, merthogy nincs a két kezünkön kívül semmink, amivel fákat vághatnánk a tutajhoz, de semmi baj. Esetleg kirághatnánk néhányat. - Ja. Vagy most jut eszembe, van egy bicskám is. - Kiváló! Akkor meg mit lopjuk itt a napot? Fogjunk dologhoz. Ha nagyon igyekszünk, néhány esztendő alatt egészen csinos kis tutajt eszkábálhatunk össze, aztán uccu! Összenevettek, bár ettől még a fakivágás problémája megmaradt. Most dühönghettek volna igazán azért, mert a tarisznyákat az ördi és a tündi jóvoltából mindenestül elveszítették, beleértve a mindenbe azt a kis fejszét is, amit eredetileg tűzifa aprításra hoztak magukkal, de most valahogy nem volt kedvük mérgelődni. Helyette letáboroztak, tüzet sikerítettek és megsütötték a legutóbbi vadászat eredményét, bizonyos fácánokat. Mire a pecsenye megsült, a két apró felderítő is visszaérkezett, de egyetlen szót sem szóltak, míg el nem tüntették a harapnivalót. Ám rögtön az utolsó falat lenyelése után a tündi az ördinek támadt. - Nagy ötlet volt körülrepülni a partot, mondhatom! Most aztán megnézhetjük magunkat! - Mi?! - vicsorított Szarvancs. - Mit csináltál, te kétbalszárnyas? - Mit csináltam volna, te ronda giliszta? Hát repültem. - És? 196. oldal

- És szembe repült velem egy nyílvessző!! - Nyílvessző?! - Nyílvessző, igen. Ez itt ni! És előrángatott egy közeli bokorból egy hegyes, kék tollú, acélhegyű és ezért cseppet sem rokonszenves nyílvesszőt. - A keservét! - csattant fel Greggi. - És neked nem az volt az első, hogy figyelmeztess minket a veszélyre?! - Éhes voltam. - A szentjit! Mennyi időnk lehet? - Mire? Zorof dühében a legszívesebben megmarkolta volna a pufók királynőt és belevágja a folyam vizébe, de aztán visszafogta mérgét. - Mi az, hogy mire? Hát a támadásra! Gondolom, nem hiszed, hogy csak a forma kedvéért lövöldöztek rád nyilakkal? - Először is, csak egy nyíllal, és különben sem ment el az eszem, hogy azt a marhaságot higgyem, amit te, visszataszító alak, az előbb mondtál - méltatlankodott Karmancs. - Leskelődtem egy kicsit és szerintem semmiféle támadás sem várható. - Ez - bökött a tündi felé Szarvancs - egy eszement hernyó, még akkor is, ha azt hiszi, éppenséggel nem ment, hanem jött neki. - Te vigyázz, különben... - Különben megkokszolsz, mi? - Különben mekkenlek és annak kicsit se fogsz örülni. Ha tudni akarod, az a lődözős alak lehet, hogy többet nem akar majd lődözni, mert nagyon felbosszantott, úgyhogy a bemázolt fejire ejtettem egy meglehetős kövecskét. - Na és a többiek? - Milyen többiek? - A többi harcos, te elfajzott vadliba! - dühöngött Zorof. - Vagy azt mered állítani, hogy itt bóklászik egy "lődözős alak" egymagában? - Ja, azt nem. De a többi még jó messze jár. Lehet, hogy még öt percbe is beletelik, mire a közelünkbe érnek. És akkor sem lesz támadás. - Mi?! - hördült fel Zorof. - Te szerencsétlen hólyag! Itt jártatod a szád és közben az ellenség mindjárt a nyakunkon lesz! Ha majd engedi az időnk, esküszöm, tollanként tépdesem ki a szárnyadat! - Te szájhős! Én is ott leszek ám! - Ott bizony, másképpen nem is tépdeshetnék ki a tollaidat! - tódította az ördi, de gyorsan el is hallgatott, mert Greggi olyan szemeket meresztett rá, hogy jobbnak látta nem folytatni a gúnyolódást. Zorof ellenben csillapíthatatlan maradt. - Képtelenség! Lehetetlen, hogy valaki, aki királynőnek képzeli magát, ennyire buta legyen! Magyarázd meg, te átka a világnak, miért nem riasztottál bennünket azonnal? Mi? És honnan veszed, hogy nem lesz támadás? Karmancs megvetően mérte végig a lovagot. - Már hogyan lenne, amikor azok csak tízen vannak és nincs kardjuk? 197. oldal

- Nincs. Mily öröm! És milyük van? - Nyiluk meg késük és egy kis darab rongyuk, amit valami érthetetlen okból maguk elé kötöztek. Komolyan mondom, röhejesen néznek ki a kopac és bemázolt fejükkel. Mint a bohócok, akik mosogatáshoz készülődnek és a köténykét már maguk elé kötötték. Elég lesz nekik, ha meglátják, hogy két ilyen hatalmas harcossal kell megküzdeniük, mint én és Szarvancs, és talán a ti kardjaitok is jelentenek majd valamit, és már menekülnek is innen inuk szakadtából. - Vagy lesből lenyilaznak minket, nem gondolod, dagadt hernyók királynője? Netán úgy véled, bölcsesség sötét fejű ősanyja, hogy a nyíl nem is fegyver? - Hacsak úgy nem...de szedd össze minden bátorságodat, te gonosz vitéz és halld királynőd örök érvényű szavait: kockázat nélkül nincs győzelem! - Ki a fene akar itt győzni. te agyalágyult? Egyáltalán, harcolni sem szeretnék. És ki vállalja a kockázatot? Talán te meg a barátod? - Én? - méltatlankodott az ördi. - Én ugyan nem! Bökesse csak fenéken önmagát azzal a hegyes izével Karmancs, én inkább elrejtőzöm az egyik fa tetején. - Ha ilyen gyáva vagy, akkor...izé...én ugyan nem harcolok érted egyedül! - döntött a tündi. - Nekem is van már egy fám, oda vonulok vissza az állandó sértegetéseitek elől! Mindezt persze már röptében közölte az emberekkel, mert igyekezett követni az ördi példáját és megfelelő búvóhelyre menekülni egy dúslombú fűzfa koronájába. Greggi egyre türelmetlenebb mozdulatokkal próbálta megállítani a meddő szópárbajt, végül azonban kénytelen volt áttérni a kiabálásra. - Abbahagyni! Igazán nem értelek, Zorof. Azon már rég nem csodálkozom, hogy ez a tollas kis hárpia egyik pillanatról a másikra még azt is képes elfelejteni, hol van, neked ellenben, mint tapasztalt katonának, lehetne annyi eszed, hogy felesleges veszekedés helyett valamiféle védelmi terven törd a fejed. Ha te is elfelejtetted volna, hát jönnek a vademberek! - Mit számít? - dohogott a lovag. - Az a fontos, hogy legalább két kiváló kísérőnk biztonságban érezheti magát. Hogy az a sistergős, kacifántos égi nyíl csapna a csökött szárnyaikba! De közben már szedelődzködött. Leemelte Baradur nyergéről harci pajzsát, kivonta kardját és abba az irányba fordult, amerről a tündi érkezett és ahonnan az ellenséget is várni lehetett. Greggi nem követte. Szinte megdermedt ültében és Zorof valami sajnálatfélét vélt felfedezni a Választott arckifejezésében. Azért megkérdezte: - Mi lesz, Greggi? Nem csatlakozol hozzám? Lehet, hogy nem vagyok a legrosszabb harcos, tíz ellenfél egymagamra mégis kicsit soknak tűnik. Greggi most sem moccant, nem is felelt, egyszerűen csak bámult Zorofra, a seregvezér meg nem értette, mi baja lett hirtelen barátjának. Szerencsére váratlanul megjelent agyában a választott telepatikus üzenete: - Tedd el a kardodat, Zorof, akaszd vissza a pajzsot Baradur nyergére és ülj vissza mellém a tűzhöz. A többit meg bízzad rám. 198. oldal

- Azt akarod, hogy karba font kézzel, kiszolgáltatottan várjam, mikor küld a hátamba két-három nyílvesszőt az az ágyékkötős vadember-csapat? Ha nincs merszed a harchoz, hát fuss, mentsd az életedet, én majd feltartom őket, míg a túlerő le nem teper. Nem hibáztatlak, a bátorság erénye nem minden halandónak adatott meg. - Ha nem érezném, hogy a tehetetlen düh és a félelem mondatta veled a sértő szavakat, többé szóba sem állnék veled. Rettegsz, mert nem tudod, ki az ellenség és nem tudod, mire képes. Ugye soha nem hallottál még ezekről a vadakról? - Hazudsz! - gondolta Zorof, de Greggi érezte, hogy az agyában ott munkálkodik a rémület. - Én még soha senkitől sem féltem! - Ugyan, Zorof! Hát persze, hogy félsz, mindig is féltél, mert nem vagy tudatlan harci gép. Nagyobb a te hatalmad, mint hinnéd, mert képes vagy rá, hogy ha kell, legyőzd a rettegésedet, szembeszállsz vele és magad alá bírod. Tisztellek ezért, de arra kérlek, legközelebb ne a sértegetésemet válaszd a félelem legyőzésének eszközéül. Mellesleg most nincs is okod az aggodalomra, mert nem lesz semmiféle harc. - Elment az eszed, Választott? Jó, lehet, hogy amit a félelemről mondtál, abban sok az igazság, de a csatát nem tudjuk elkerülni. Az a repülő zsírpárna látta a vadakat és kétségem sincs a felől, hogy hamarosan a nyakunkon lesznek. Lehet, hogy félek, de annyira azért nem, hogy harc nélkül engedjem lemészárolni magamat. - Higgadj le, barátom, és tedd, amit mondok. Ha majd mellém telepedsz, mesélek valamit. Zorof nem igazán hitte, hogy helyesen cselekszik, de a Választott szolgálatára esküdött fel, ilyeténképpen magára nézve kötelezőnek ismerte el Greggi döntéseit, nem tehetett mást, mint most is tartani magát ehhez az elhatározáshoz. Hüvelyébe csúsztatta hát szablyáját, kelletlenül odaballagott lovához és felkötötte a nyeregre hatalmas pajzsát, aztán gyanakodva pillantott körül. Ám mert most sem látta ellenségnek még a nyomát sem, a tűz mellé telepedett, épphogy karnyújtásnyira Greggitől. Még mindig egyetlen szót sem váltva, csak gondolataikkal cseréltek eszmét. - Felesleges lenne minden ellenállás - sugallta az arrauta -, mert a tündi nem tud számolni. Neki a jelek szerint a tíz a legtöbb, az igazság ellenben az, hogy a vadak több százan lehetnek. - Lehetnek. De honnan tudhatnád, hogy annyian is vannak? - Érzem a gondolataikat. - Sok száz gondolatot egyszerre? - Valahogy úgy, és mégis egészen másként. Képtelen lennék elmagyarázni. De a vezérüket mindenesetre tisztán érzékelem és értem is, amit ő gondol. A harcosaira vár, de már régen figyel bennünket. És nem csupán ő, hanem mind a tíz, akiket Karmancs észrevett. Pillanatokon belül megérkezik a többi is...igen, már itt is vannak. Mostantól be vagyunk kerítve és elég egyetlen ellenséges mozdulat, legalább ötven nyílvessző meredezne azonnal a testedből. - De legalább harcolva... 199. oldal

- Ugyan, Zorof, jobb harcolva meghalni, mint harc nélkül tovább élni? Ezek a vadak nem ránk vadásznak, ellenkezőleg, éppen menekülnek valami elől. Fogalmam sincs, mi lehet az, de nem ember. Pontosan még nem értem, de "repülő átok" vagy "szárnyas rémület", ilyesmi. - Na és? Ha nem is pályáztak a bőrünkre, attól még csak úgy mellesleg elintézhetnek minket is. - Nem fognak, megbeszéltem a vezetőjükkel. Hamarosan megérkezik és tárgyalni fogunk. - Megbolondultál! Hogy a fenébe beszélhettél meg vele bármit is, amikor az árnyékával sem találkozhattál? - Ej, hát már megfeledkeztél arról a csodás tudásomról, amivel a Gömb ajándékozott meg? A gondolataimmal is képes vagyok üzenni bárkinek és megértem a gondolatait annak, akinek meg akarom érteni. - Jól hangzik, de akkor miért nem hallottam én is? - Ezt, látod, nem tudom. Valószínűleg irányítani tudom ezt az izét, bár ez egyáltalán nem biztos. - Aztán nem ártana, ha megmagyaráznád, minek köszönhető, hogy az a törzsfőnök szóba állt veled? Amikor jómagam először meghallottam az agyamban a hangodat, kicsi híján összeestem rémületemben, pedig már jó ideje együtt utaztunk és barátok voltunk. Hogyhogy ugyanerre a váratlan telepatikus szózatra nem menekült el visítva előlünk az a vadember? - Az a vadember tudni néma beszéd. Nem elfutni, tudni gonoszt, és aki jó, azt is tudni. Zorof haja majdhogynem égnek meredt rémületében, amikor váratlanul megszólalt a koponyájában az idegen hang. Nem a fülével hallotta, amit az idegen mondott, a hangok a fejében öltöttek testet, formálódtak szavakká, mondatokká. Igaz, kissé nehezen érthető mondatokká, de azért a tévedés kizárva, emberi, s hozzá a seregvezér nyelvén is érthető szöveggé. Ezúttal nagyobb volt Zorof ijedelme, mint akkor, amikor Greggi szólította meg gondolatüzenettel, akkor ugyanis tudta, ki szól hozzá. Legalább ennyit tudott. Most ellenben hiába kémlelt körbe, a kis tisztást kerítő erdősávon és két útitársukon, vagyis a tündin és az ördin kívül (s persze lovaikon kívül, de hát a nemes paripák csak nem képesek megszólalni!) teremtett lelket se volt képes felfedezni. - Nem keresni, látni úgyse. Xipur és harcosok rejtőzni lomb, látni, csak ha akar. Lépni elő, fekete harcos nem támadni, nem fogni kard. Xipur jönni béke, hozni béke. S még ugyanebben a pillanatban megmozdult körülöttük az erdő. Fa vált el fától, bokor a bokortól, s ott, ahol másodpercekkel előbb a halandók bozótot sejtettek, most félmeztelen, íjaikat megfeszítő, a két emberre célzó harcosok sokasága sorakozott. Testüket vastagon borította a zöld és barna festék, s ha eddig csodálkozott volna Greggi és Zorof, miképpen közelíthették meg ennyien a tábort észrevétlenül, most már tudták, nincs ebben semmi csodálatos. A vadak egészen az 200. oldal

erdőt mintázták, ha nem leplezik le magukat, akár ezerszer is elmehettek volna mellettük, akkor sem látják meg egyiket sem. Az egyik harcos, bizonnyal a vezér, vagyis Xipur az emberek elé lépett, bal tenyerét a szíve elé emelve az ég felé fordította, jobbját éppen ellenkezőleg, a föld irányába, vagyis a béke és barátság egyezményes jelét használta. Aztán megszólalt, persze továbbra is csak az emberek gondolataiban, a szája mozdulatlan maradt. - Halljátok, idegenek, és hallja minden harcos xipita, mondani üdvözlés. Legyen vele Fény Ura, akinek neve Választott és legyen gonosz katona is benne üdvözlésben, aki lett jó és lett szolga Fény Urának. Nem félni harcosok, mi lenni tisztelettel Fény Ura, gyűlölni Félős Úr, rettegni Szárnyas Rémület. Beszélni fontos, aztán menni futva, jönni Rém! Zorof akarata ellenére is elnevette magát. Sok mindent hallott már életében, de azt, hogy a Félelem Urát valaki Félős Úrként emlegesse, soha. És maga elé képzelte Sirín, a Félelem Fia dühtől eltorzult arcát, amikor meghallja szülőapja új elnevezését...hát ezen meg kell pukkadni! Persze elnevette magát Greggi, Xipur, sőt valamennyi harcos is, tekintettel arra, hogy mindőjük felfogta Zorof gondolatait. Ráadásul valamiféle módon azt is, mi a derültség kiváltó oka - Xipur beszédének hibája. - Beszélni rosszul közös nyelv, érteni jól gondolat - vigyorgott a vadember, jelezve, pontosan felfogta, mi a különbség a félős és a félelem között. - De hát, Nagyfőnök, te nem is beszélsz, csak gondolatüzeneteket küldesz és gondolatokat fogsz fel! - akadékoskodott a seregvezér. - Hát lehet gondolatban is rosszul kiejteni a szavakat? - Én gondolkodni magam törzs nyelvén, nem közös nyelv. Gondolat lenni olyan, mint kimondott szó. Tudni rosszul, gondolni rosszul. Most ülni le tűz és beszélni fontos dolgok. A harcosok jókora körben leheveredtek a három tanácskozóktól kőhajításnyi távolságban, Greggi, Zorof és Xipur pedig a már kihúnyófélben lévő tábortűz mellé. Ebben a pillanatban éles kiáltás harsant a fák irányából: - Támadás!!! - Ne féljetek, jövünk! S valóban érkezett, hozzá zuhanórepülésben a két hangocska tulajdonosa, a tündi és az ördi. Mit se hallottak a néma beszélgetésekből, azt azonban látniuk kellett, hogy itt semmiféle veszedelem nem fenyeget, semmiféle harctól nem kell tartaniuk. Úgy döntöttek tehát, hogy itt a legremekebb alkalom bátorságukat és hűségüket bizonyítani. - Szárnyas Rémület! - hördült fel egyszerre vagy kétszáz harcos és íjuk után kapkodtak. Szerencsére még mielőtt egyetlen nyílvessző elröppent volna, Greggi és Zorof gondolatüzenete valamennyit megállította. - Ne lőjetek! Ez a két szerencsétlen dongó az útitársunk, hogy a fene enné meg!

201. oldal

A vadak előbb némi gyanakvással, azután széles vigyorral szemlélték a harcias pöttömöket, akik Zorof és Greggi vállára telepedve bátran szidalmazni kezdték az "ellenséget". - Megálljatok csak, ti bemázolt fatuskók! Majd én elveszem a kedveteket attól, hogy a védelmünk alatt álló behemótokat molesztáljátok! - tódította az ördikirály és rettenetesnek szánt pillantásokat küldözgetett Xipur és a többi harcos felé. - Vegyétek tudomásul, hogy aki csak egy ujjal is hozzájuk merészel érni, annak velem gyűlik meg a baja! - jelentette ki Karmancs és felvette a büszke, rettenthetetlen királynő pózát, vagyis kezeit ökölbe szorította, mellkasát kidüllesztette, fejét pedig büszkén felszegte, hogy a hősi tartás megfelelően fenségesnek látszódjon. Xipur élvezte a helyzetet és a jelek szerint úgy döntött, hogy kihívja maga ellen eme két félelmetes lény haragját. Akkor tehát, amikor a tündi kijelentette, mi történik, ha valaki egyetlen ujjal is "védenceihez" merészel érni, a törzsfőnök vigyorogva emelte fel mutatóujját, Karmancs orra alá dugta, aztán megbökte vele Greggi karját. - Mit nem merészeltél?! - futotta el a méreg a tündit. - Szembeszállsz az akaratommal?! Meg merészeled szegni egy uralkodó parancsát?! Nem ajánlom, hogy még egyszer próbálkozz vele! Erre Xipur azonnal megismételte a böködést. - Hijj!!! Te akácfa mintázatú vigyorgó, te fakutya, hát nem hallottad, mit mondtam?! Csak azért nem változtatlak ebben a minutumban óriástökké, mert tudatlanságodban cselekszel és fogalmad sincs, hogy személyemben egy hatalmas varázslónővel próbálsz ujjat húzni. Megkegyelmezek neked, de utoljára. Értetted?! Xipur erre Karmancs kobakjára koppintott. - Naaa! Ez nem ér! Mit csinálsz, te bokorfejű? Csak azért nem büntetlek meg, mert mint vadember, bizonyára nem tudhattad, hogy egy uralkodót tilos kézzel illetni. Xipur ismét koppintott egyet a tündi fejére. - Hé! Most már igazán tehetnétek ti is valamit, behemótok, tessék megvédeni engem ettől a kifestett ördögtől! - Éljen a fatuskó harcos! - kiabálta Zorof válláról az ördi. - Koppintsd fejbe még vagy tízszer, nagyon kérlek, mert megérdemli ez a szájhős! Naaa! Ez a "naaa" annak szólt, hogy most Xipur az ördi szarvai közé koppintott. Erre Karmancs kezdett lelkes bíztatásba, hogy ugyanis éppen ideje kopogtatni azon a koponyán, hátha kinyitja valaki bentről az ajtót és kidug egy újabb szarvacskát... Végül azonban mindketten könyörgőre fogták a dolgot, mert Xipur igazságosan, egyet ide, egyet oda alapon kezdte osztogatni a koppintásokat, s az apró támadók Greggi és Zorof kegyeiért esedeztek, állítsák már le ezt a vadembert, aki mérhetetlen tudatlanságában állandóan királyi személyeket molesztál. Xipur lassan felhagyott a búbolással, de tovább vigyorgott. - Van nektek szerencse, hogy kísérni két apró termetű, hatalmas varázsló uraság. Védeni meg bármitől, úgy lenni? - Úgy - morogta Zorof. - Hatalmas varázslók, akikre nagyon kell vigyázni. Sajnos nem azért, mert a nagy tudományukkal kárt tennének az ellenségben, önmagukban 202. oldal

azonban könnyedén. Erre nagyon kell vigyáznunk. Még szerencse, hogy eddig sikerült megmentenünk őket egymástól. Ellenben a dolog előnyeit se feledjük, mert mellettük nemigen kell félnünk az unalomtól. Zorof ezt fennhangon mondta el, hogy a "királyi páros" is hallhassa. - Remélem, te nyakigláb, hogy ezzel a megjegyzéseddel nem gonosz lelked mélységes rosszindulatát óhajtottad kiteljesíteni! - méltatlankodott az ördi. - Mintha felségsértő szándék bújna meg a szavaid mögött. A te érdekedben is bízom benne, hogy erről szó sincs és nem arra célozgattál, hogy felségem és Karmancs úrnő nevetséges alakok lennénk? - Nem célozgattam rá, hanem ezt akartam mondani. Nem unatkozunk, a ti idétlenségeiteken ugyanis jókat lehet derülni. Mint a bohócokon a vásári sokadalom idején. - Úgy! Ezt megjegyeztem magamnak! Mostantól reszkethetsz félelmedben, te bitang, mert ha visszatérünk birodalmamba, a főtéren vágatom le azt a buta fejedet! - Kár lenne bajlódnotok vele, hosszú ideig eltartana. A népeitekhez illő nyakazó bárddal, már persze, ha a birodalmatokban létezik egyáltalán efféle szerszám, a kisujjam végét is órákig kellene csapkodnotok, mire lenyisszanthatnátok, a nyakamra meg rámenne egy hetetek is. Nem hinném, hogy én azalatt az idő alatt békésen heverésznék és szurkolnék a művelethez. Jobban teszitek, ha végre befogjátok a lepcses csőrötöket és hagyjátok, hogy komoly dolgokról válthassunk szót Xipur törzsfőnökkel. Mars innen! A kiáltásra a két dühöngő fejedelem eszeveszett sebességgel zúgott el és a két paripa, Baradur meg Thor nyergére telepedve dohogott tovább, igaz, már csak magában. A közjáték végeztével Xipur arca levetkőzött minden vidám vonást. Pillantása megkeményedett, s mintha aggodalom bujkált volna benne. - Figyelni rám, idő lenni kevés. Xipur adni tanács Választottnak és védelmező lovagnak. Menekülni most! Nem maradni tisztás, menni be erdő! Sietni nagyon, jönni Szárnyas Rémület! Ölni minden, felfalni ember! - Miféle Szárnyas Rémületről beszélsz, bölcs Xipur? - tudakolta Greggi. - Jó ideje vagyunk már ezen a vidéken, de még egy árva vadkacsát sem láttunk, nemhogy Szárnyas Micsodát. - Szörnyűséges rém! Szó nem beszélni el, mutatni nektek gondolat! Ebben a pillanatban Greggi és Zorof már látta is. Apró fekete felhő bukkant fel a messzeségben, amely villámsebesen közeledett, terpeszkedett szét az egész látóhatáron, elborítva sötét rettenettel a partvidéket. Aztán a felhőben két örvény támadt, két forgószél hasította át a feketeséget, hatalmas karmú, pikkelyes lábak nyúltak ki belőle, s a semmiből tűzsugár csapott alá. Sikoltozva menekülő erdei emberek sokaságát látták, s egyet közülük, aki elbukik és ordítva temeti fejét a gyökerek közé, nehogy meg kelljen látnia a közeledő halált. A tűzcsóva újra lecsapott, éppen oda, ahol a szerencsétlen xipita feküdt, s pillanatokon belül nem maradt más a helyén, mint jókora hamudomb. Az örvénylő légoszlop elérte ezt a helyet és magába szippantotta azt, ami a harcosból megmaradt. 203. oldal

Nyílvesszők százai repültek sziszegve a Rém felé, a fák fedezékében megbúvók bátran szembeszálltak a szörnyű látomással, a vesszők azonban elhamvadtak, semmivé lettek, mielőtt bármiféle kárt is tehettek volna a megnevezhetetlen lényben... A rettenetes színjáték egyik pillanatról a másikra befejeződött s a két lovag ismét ott találta magát a kialudt tűz mellett, s megint ragyogott rájuk a Nap, a félelem árnyéka mégis ott maradt közöttük még egy kis időre. - Most már látni ti is Szárnyas Rémület. Nem fogni fegyver, nem csinálni, csak menekülés. Futni be erdő, aki nem menekülni, lenni halott, égni tűzben, lenni hamu és más nem is. Greggi és Zorof csak lassan tért magához. Mindez káprázat volt csupán, Xipur emlékképe, ettől azonban cseppet sem tűnt álombélibbnek, mint az, ahogy most maguk előtt látják a tábortűz maradványait. Végül Zorof szólalt meg: - Mond csak, törzsfőnök, mi a rossz nyavalya ez a repülő istentelenség? - Xipur nem tudni. Senki nem tudni. Látni Szárnyas Rettenet most, régen nem látni. Törzs vadászni, aztán enni és hallani suhogás. Látni kis felhő, megnőni hamar, lenni gyorsan ott. Hinni, jön vihar, támad szél, de a szél nem jönni, csak feketeség. A főnök még a festék alatt is jól láthatóan belesápadt saját elbeszélésébe és a lovagok kénytelenek voltak tudomásul venni, óriási veszélyt jelent az a valami, még ha nem is akarják elhinni. Xipur és emberei bizonnyal nem ismerték a félelmet, míg fel nem tűnt ez a szörnyűség, s ha bármiféle, emberi mértékkel mérhető veszedelemről lenne szó, meg nem futnának előle. Itt azonban nincs mód semmiféle méricskélésre. Az ember fia mégis olyan lény, még ha semmi kis arrauta is, hogy igyekszik mérni még a mérhetetlent is, leküzdeni a leküzdhetetlent. S persze nevet adni félelmeinek, mert ha meg tudja nevezni, már kevésbé retteg tőlük. - Főnök, ez lehetetlen! Azt mondod, nem tehetünk mást, mint bemenekülünk az erdőbe? De hátha az sem segít? Hátha ez a valami felégeti azt az erdőt is? Hátha csak arra jó a menekülés, hogy lassanként irtsa ki a dög a törzsedet? Meg kell találnunk a gyenge pontját, különben elpusztulunk. - Gyenge pont nincs. Látni, fegyver nem érni semmit! Ezért futni öt nap és öt éjszaka, messze, el xipita falutól, vonni Rémület haragja harcosok felé, nem engedni közelbe gyerek és asszony. - Nincs legyőzhetetlen ellenség! Zorofban félelem helyett a düh ébredezett. Jóllehet mindössze annyit tudott a Szárnyas Rémületről, amennyit Xipur megmutatott neki, azt a pillanatot azonban, amikor a xipita harcosra lecsapott a tűzvihar, s azt a sikoltást, amellyel ez a harcos az életétől búcsúzott, egyszerűen képtelen kiűzni gondolataiból. S közben valahol, tudata mélyén megmagyarázhatatlan érzés ébredezett. Mintha ezt az egészet látta volna már valahol és valamikor, csak éppen nem tudott rájönni, mikor. - Nagyfőnök! - szólította meg a még mindig sápadt törzsfőt. - Megkérhetlek, hogy mutasd meg nekem még egyszer a Szárnyas Rémület érkezését? 204. oldal

Xipur gyanakvó pillantásokkal méregette a seregvezért, aztán vonakodva mégis bólintott. - Ahogy akar lovag, de sietni. Idő múlni, kell szaladni. Megmutatni, de aztán rohanni be fák alá. Zorof újra végigretteghette a történteket, a sötétség támadását, a két őrvényből előbukkanó pikkelyes-tollas csüd iszonyatos látványát, azt a szörnyű pillanatot, amint a szerencsétlen áldozatra sújt a tűzcsóva, s ahogy a láthatatlan ragadozó felszippantja a földről a hamukupacot. És az a sikoly.. - Kyrtia! - kiáltott fel, mihelyt ismét elmúlt a látomás. - A Fény Urára mondom, ez a Szárnyas Rémület nem lehet más, mint egy Kyrtia! - Kyrtia?! - hitetlenkedett Greggi. - De hiszen Kyrtia nem létezett soha! A mesékben szóltak róla csupán, ha éppen valamelyik arrauta öregasszonynak kedve támadt halálra rémíteni a gyerekeket! - Mesék? Igen, a mesék. De hát, Greggi, te nem tudtad, hogy a mesék is a valóságról szólnak? Valamikor igaz történet volt minden mese, de lassan elszunnyadt a valóság. Ki mondhatná meg, mikor ébred új életre? Bármi legyen is a vége a mi kalandunknak, egyszer majd mesévé szelídül, de mi jól tudjuk, nem mesehősök vagyunk és nem a mesemondó kedve dönti el, élünk-e vagy halunk. - Na de egy Kyrtia! Képtelenség! - Nem tudni, mi lenni Kyrtia, de tudni, mi Szárnyas Rémület. Érezni, jön, jön, száguld a fekete tűz! Menekülni! Rögtön lenni késő! Ezzel Xipur talpra szökkent, s vele egyetemben valamennyi harcosa, s már-már rohanni kezdett a környező fák irányába. - Várj, Xipur! Várjatok, nagy harcosok! - csattant fel Greggi, persze ismét csak gondolatban. - Nem menekülhettek örökké! Hová? Merre? Ha ez valóban Kyrtia, s kezdem hinni, nem lehet más, nem védhet meg titeket sem az erdő, sem a barlangok mélye, mert pusztító tüzével mindenütt utoléri zsákmányát. Szembe kell szállnunk vele, mást nem tehetünk! - Lenni tanács rossz! Nem lenni harc sikeres, lenni halál minden xipitának! Nem tehetni semmi, csak futni, bújni, leborulni földre és várni, hogy elrepül. Nem, nem, bújni el, nem harcolni! Zorof a fejét csóválta. - Hallgass a Választottra, Főnök, a menekülésnek nincs semmi értelme. És ha még valamilyen csoda folytán sikerülne is elrejtőznötök a Szárnyas Rémületetek elől, mit gondolsz, mit fog tenni az a bestia? Felkutatja a falutokat, asszonyaitokat, gyerekeiteket, öregeiteket falja fel, s akkor vége ennek a törzsnek mindörökre. Hát csak fuss, menekülj és rejtőzz, bújj a bokrok közé, a föld alá vagy bárhová, én nem követlek. Nem méltó a férfihoz, a harcoshoz, hogy gyerekek, asszonyok és öregek élete árán őrizze meg a saját életét. Ezzel Baradur nyergéhez lépett és ma már másodjára leemelte hatalmas harci pajzsát. Xipur mozdulatlanná merevedett, s láthatóan iszonyatos küzdelmet vívott saját félelmével, mert megértette, hogy a seregvezér szavai a színtiszta igazságot 205. oldal

tartalmazzák, ám nem feledhette azt a rettenetes pillanatot sem, amikor egyik harcosát porrá égette a Kyrtia, miközben nyilaik még a közelébe sem jutottak... Aztán Greggi megérezte. hogy a főnök ugrásra-menekülésre kész izmai hirtelen elernyednek, a látta, hogy pillantása megkeményedik. Büszkén felszegi fejét és Zorof felé fordul. - Bölcsen szólni, lovag! Még akkor is bölcs, ha ez a bölcsesség megölni xipita harcosok. Nem menekülni, fordulni szembe Szárnyas Rémület. Mind pusztul, ha megállítani Kyrtia, menteni törzs. Élni tovább asszony, élni gyerek, lenni bölcs öreg. Vinni tovább erdei törzs élete. Áldozni gonosz ellen, hogy élni tovább jó ember! - Arra nem lesz szükség, mert nem ti szálltok szembe a Kyrtiával. Ez az én feladatom és Zorofé, de a ti segítségetek nélkül nem győzhetünk. Előbb azonban a lehető legtöbbet meg kell tudnunk a Kyrtiáról. Te miféle meséket hallottál, Zorof? A seregvezér vállat vont. - Nem nagyon emlékszem. Az egyik, ha nem tévedek, arról szólt, hogy a tűzmadár orkán hátán lovagol, ha érkezik, sötétbe borul körülötte a világ és villámcsóva sújt le az égből. Halálba dönti, elporlasztja az embereket, aztán felszippantja a hamvakat, mert abból nyeri az erejét. - Ennyi? - Ennyi. Meg egy zavaros mondat, hogy ember nem ölheti meg, de ember által pusztul el, villám a tüze, villám nem fog rajta, mégis az sújthatja halálra. - Ember nem ölheti meg és mégis ember által pusztul? Villám sújtja halálra, miközben nem fog rajta? Sok badarságot hallottam már életemben, de ez a legnagyobbak közé tartozik. - Talán nem is villámról, hanem villáról van szó - kottyantott közbe Karmancs, aki időközben otthagyta Thor nyergét és a tanácskozók közelében telepedett le. - Villa? Micsoda villa? - tudakolta Szarvancs. Persze ő is felfüggesztette duzzogó ellenállását és a Baradur nyergében elfoglalt pozícióját. - Olyan, amilyennel enni kell, vagy olyan, mint ami az én fejemen is van? Lehetséges, hogy ezt a tűzokádó papagájt csakis egy hős ördi képes legyőzni tűhegyes villáival? Pontosabban szarvaival? - Lehet - dörmögött Zorof. - Úgyhogy Teharciasságod nekifoghat szarva hegyezésének. Mihelyest felbukkan az a beste Kyrtia, beültetünk egy parittyába és kilövünk rá, mint egy golyót. A többit, sajnos, magadnak kell megoldanod, majd mi idelent szurkolunk érted. - Hát azért ez nem olyan...és különben is, egy királyt nem lehet csak úgy egyszerűen kicsúzlizni! - Bátor uralkodó, ha nem fogod be a szád, a parittyával előbb a hátsódba durrantunk és csak ezek után lövünk ki. - Felségsértő! - méltatlankodott Szarvancs. - Ezért még lakolni fogsz! De azért jobbnak látta, ha messzebb röppen Zorof keze ügyéből. Visszatelepedett tehát meghitt fájára és onnan, biztos távolból szapulta a lovagot. Greggi lázasan gondolkodott, hátha sikerül kitalálnia, miképpen lehetne szembeszállniuk a Kyrtiával, ám igazi ötlete nem akadt. Valami azonban azt súgta, 206. oldal

sőt, majdnem kényszerítő erővel sugalmazta, fegyvert emelni a szörnyű ragadozóra nem fog, még ha az életével kell is fizetnie érte. Zorof persze nem egészen így gondolta. - Ha valami esélyt adhat a Kyrtiával szemben, talán az, ha sikerül megosztani a figyelmét. A legjobb lenne, ha szétszélednének a xipita harcosok, fedezéket keresnének, mondjuk a fák meg valami sziklák mögött és onnan árasztanák el nyilaikkal a tűzmadarat. Mi meg...mi meg majdcsak kitalálunk valamit. - Zorof, ez nem tetszik nekem - vetette ellent Greggi. - A Kyrtia villámaitól nem védelmezhet meg semmiféle fa vagy szikla, legalábbis a mi meséink ezt mondják. A tűzoszlop megolvasztja a sziklát, hogy patakokban folyik, mint a vulkánok vére, s aki ennek a pataknak a habjai közé kerül, rettenetes kínok között olvad el a teste, akár a zsír a forró serpenyőben. - Tudom. De van jobb ötleted? - Jobb talán nincs, de inkább amellett vagyok, hogy együtt többre mehetünk, mint külön-külön. - Vagyis? - Vagyis a harcosok vegyenek körül bennünket és...és aztán majd meglátjuk. - Bár tudnám, hogyan lehetne vérét venni annak az átkozott szörnyetegnek! Már sokkal jobban érezném magamat. - Egyszerű - szólt közbe a tündi, aki már-már mellőzöttnek érezte magát és úgy gondolta, éppen ezerszer annyit hallgatott, mint ahogy az illendő egy igazi királynő részéről. - Ő is szárnyas, én is szárnyas vagyok, majd a háta mögé repülök és... - És azt mondod neki, hogy: hu! Amitől a Kyrtia rémületében jéggé dermed, behúzza a farktollait és esze nélkül elmenekül. Kiváló terv, nem kétséges - közölte Zorof. - Igazad van, Karmancs, ő is szárnyas, te is az vagy de sajnos az őseitek nem azonos állatfajhoz tartoznak. Neki ragadozók a felmenői, te meg a buta libák családjába tartozol. - Mit nem merészelsz, te...te...te varangyivadék! Most aztán betelt a pohár! Ízekre szaggatlak, ha még egyszer azt mered mondani, hogy... - Buta liba! És most nekiláthatsz a szaggatásnak! Karmancs képe pipacsvörösre vált dühében és úgy felfújta magát, mint az a bizonyos, általa emlegetett varangyos béka, amikor a kígyó támadja meg. Éleset sikkantott és akár egy eszement dongó, támadásba lendült. A magasba küzdötte magát, dühödt szárnycsapásokkal jutott egyre feljebb és feljebb, majd amikor elérte a legmagasabb pontot az emelkedésben, lefelé fordult és vadászrepülőként süvítve célba vette Zorof fejét. A seregvezér csak állt, állt, s a legkisebb jelét sem adta annak, hogy netán védekezni akarna. Mert hát éppen erre a szabadesésre alapozta galád tervét. Amikor ugyanis úgy látta, hogy Karmancs eléggé közel került hozzá, hirtelen a feje fölé kapta pajzsát. A hatalmas bőrpajzsot, amelynek közepét jókora acéltányér díszítette. Zorof mindig gondosan tisztítgatta, fényesítgette, s a sima felület valóban csillogottvillogott, úgy verte vissza a fényt, akár egy tükör. Persze éppen ez is volt a pajzs 207. oldal

titka, vagyis az, hogy harc közben az ellenfél arcába sugározta a fényt, elvakította és végső soron harcképtelenné tette, mert hát a vak ellenfél könnyű ellenfél is. Tehát Zorof a feje fölé emelte pajzsát, arra számítva, hogy az eszement apróság dühében fejjel koppan az acéltükörnek. Ehelyett... A tündi egyszerre azt kellett lássa, hogy iszonyatos sebességgel közeledik felé egy rettenetes, vérben forgó tekintetű, pipacsvörös fejű szörnyeteg és a látványtól egyszerűen megfagyott a vér az ereiben. Mi lehet ez a borzadály? Már meg is érkezett a sokat emlegetett Szárnyas Rémület? Karmancs óriási sikolyt eresztett meg és egyszerűen elveszítette az eszméletét. Zorof legyintett. - Ettől a látványtól én is elveszítettem volna a fejemet meg mindent. Viszont jól repül és majdnem tökéletesen landol. Persze, még van mit gyakorolnia. Kár, hogy a Kyrtiát nem lesz ennyire egyszerű...Fény Ura, mit is... Hirtelen elhallgatott és döbbenten meredt a pajzsára. - Jönni! - kiáltott fel hirtelen Xipur. - Szárnyas Rémület nagyon közel! A Választott észak felé pillantott és a látványtól görcsbe rándult a gyomra. Fekete felhő támadt a semmiből és égi lavinaként gördült a harcosok irányába, sebesebben, mint a gondolat és félelmetesebben, mint Sirín maga. A kavargó fergetegben villámok cikáztak, most még cél és irány nélkül, ám a harcosoknak pillanatnyi kétségük sem lehetett afelől, hogy hamarosan a nyakukba szakad ez a veszedelem. - Eljött a pillanat! - küldte szét a telepatikus üzenetet Greggi. - Harcosok, nyakunkon a veszedelem! A Fény Ura irgalmazzon nekünk! Ezzel Zorof mellé lépett és az ég felé fordította az arcát. Arra, amerről a haláluk közeledett. Ugyanezt tette Xipur is. Greggi még látta, amint Zorof pajzsát védőn emeli hármójuk fölé, aztán mindent elborított a sötétség. És lecsapott a tűzsugár.

208. oldal