Anthony Horowitz Láthatatlan kard
A mű eredeti címe: Scorpia Copyright © 2004 Anthony Horowitz A fordítás a Walker Books 2004. évi kiadása alapján készült Magyar kiadás: © Animus Kiadó 2006 Fordította: Pék Zoltán Szerkesztette: Kukucska Zsófia ISBN 963 9563 80 3 Kiadta az Animus Kiadó 2006-ban 1301 Bp. P£: 33
[email protected] www.animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Balázs István Főszerkesztő: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél Nyomdai előkészítés és tipográfia: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte az ALFÖLDI NYOMDA Rt. Debrecenben Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
Pluszmunka A két tolvaj számára ez színtiszta pech volt: rossz áldozat rossz helyen, egy rossz szeptemberi vasárnap délelőttön. Mintha az egész világ itt, a Velencétől pár kilométerre lévő Piazza Esmeraldán gyűlt volna össze. Éppen véget ért a mise, családok sétáltak a ragyogó napsütésben: feketébe öltözött nagymamák, fiúk és lányok a legjobb ruhájukban. A kávézók és a fagylaltozók előtt sorok kígyóztak, néhol kilógtak a járdára, sőt az úttestre is. Egy hatalmas szökőkút (tele kígyók és meztelen istenek szobraival) jéghideg vízsugarakat lövellt. A közelben ott volt a piac is. Sátrakat állítottak fel, ahol papírsárkányt, szárított virágot, régi képeslapokat, felhúzható játékmadarakat árultak, no meg magot zacskószámra a körös-körül repdeső galamboknak. S mindennek közepén tucatnyi angol iskolás lődörgött. A két tolvaj legnagyobb balszerencséjére egyikük történetesen Alex Rider volt. Szeptember eleje volt, alig egy hónap telt el azóta, hogy Alex szembenézett Damian Crayjel az amerikai elnök különgépén. Egy olyan kaland végén zajlott le ez a találkozás, melynek során megjárta Párizst és Amszterdamot, majd a londoni Heathrow reptéren száguldott a különgépén, miközben huszonöt nukleáris rakéta különböző célpontok felé tartott szerte a világon. Alexnek aztán sikerült megsemmisíteni a rakétákat. Látta, amikor Cray meghalt. És végül a szokásos mennyiségű kék-zöld folttal és karcolással tért haza, ahol a komor és eltökélt Jack Starbright várta. Jack egyszerre volt a házvezetőnője és a barátja, s mint mindig, most is aggódott miatta. - Ez nem mehet így tovább, Alex - mondta neki akkor. - Állandóan hiányzol az iskolából. A tavaszi negyedévben jó sokat kihagytál, amikor Cornwallba küldtek, aztán meg arra a rémes Point Blanc Akadémiára, a nyári negyedévet pedig a Csontváz-sziget miatt hanyagoltad. Ha így folytatod, megbuksz mindenből, és akkor mihez kezdesz? -Nem az én hibám... - kezdte volna Alex. - Tudom, hogy nem a te hibád. De az én dolgom, hogy lépjek az ügyben, és én úgy döntöttem, felveszek melléd egy magántanárt nyárra. - Most viccelsz! - Nem én. A nyárból még elég sok van hátra. És ha most rögtön elkezded... - Nem akarok magántanárt! - Nincs választásod, Alex. Nem érdekel, milyen kifogásokkal állsz elő, milyen ravasz trükkökkel próbálkozol, ezúttal nincs menekvés! Alex szívesen vitatkozott volna, de magában tudta, hogy Jacknek igaza van. Az MI6 ugyan mindig adott neki orvosi igazolást, megmagyarázandó hosszú hiányzásait az iskolából, ám a tanárok többé-kevésbé már lemondtak róla. Az utolsó értékelésében például ez állt: Alex továbbra is több időt tölt iskolán kívül, mint belül, s ha ez folytatódik, akár el is felejtheti az érettségit. Habár nem hibáztatható az egyre szaporodó orvosi problémákért, ha még jobban lemarad, attól tartok, ki is marad. Na tessék. Megakadályozott egy multimilliomost, valamint egy őrült popénekest abban, hogy elpusztítsa a fél világot, és mit kap cserébe? Pluszmunkát! Igen kelletlenül állt a dologhoz, főleg amikor megtudta, hogy a tanár, akit Jack talált, éppen az ő iskolájában, a Brooklandben tanít. Alex ugyan nem az ő osztályába járt, ennek ellenére kínos volt, nagyon remélte, hogy senki nem tudja meg. Azt viszont el kellett ismernie, hogy Mr. Grey ért a szakmájához. Charlie Grey fiatal volt, laza, biciklin érkezett, könyvekkel megpakolt biciklitáskával. Humán tárgyakat tanított, de konyított mindenhez. - Csak pár hetünk van - kezdte -, ami kevésnek tűnhet, de meg fogsz lepődni, mennyi minden belefér. Napi hét órát dolgozunk együtt, plusz még adok házi feladatot. A szünidő végére garantáltan utálni fogsz, de viszonylag nyugodtan kezdheted majd a következő évet.
Alex nem utálta meg Charlie Greyt. Csendben, de gyorsan haladtak, a napot matekkal kezdték, utána áttértek a történelemre, és így tovább. A tanár minden hétvégére feladatlapokat hagyott ott neki, s Alex eredménye fokozatosan javult. Aztán Mr. Grey előrukkolt a meglepe téssel. - Nagyon szépen dolgoztál, Alex. Nem terveztem, hogy így lesz, de mit szólnál hozzá, ha eljöhetnél velem egy tanulmányi kirándulásra? - Hová? - Tavaly Párizsba mentünk, előtte meg Rómába. Múzeumokat, templomokat, kastélyokat látogatunk, ilyesmi. Idén Velencét tűztük ki úti célul. Akarsz jönni? Velence. Folyton ez járt Alex eszében, mióta Damian Cray meghalt. Azon a napon Jaszen Gregorovics, az orosz bérgyilkos is ott volt az elnöki különgép fedélzetén, aki olyan sokáig beárnyékolta Alex életét. A férfi golyót kapott a mellkasába, ám a halála előtti utolsó pillanatokban még sikerült elárulnia egy titkot, amelyet tizennégy évig hordott magában. Alex szülei nem sokkal a születése után meghaltak, s a fiút nagybátyja, Ian Rider nevelte. Aztán ez év elején ő is meghalt, állítólag autóbalesetben. Alex döbbenten tudta meg, hogy nagybátyja valójában kém volt, és akció közben ölték meg Cornwallban. Ekkor jelent meg életében az MI6. Sikerült nekik bevonni Alexet a világukba, és azóta is kénytelen volt nekik dolgozni. Alex nagyon keveset tudott a szüleiről, John és Helen Riderről. A szobájában volt egy fénykép róluk: egy élénk, jóképű, rövid hajú férfi, aki egy csinos, mosolygó nőt ölel át. Apján látszott, hogy katona volt, anyja a radiológián dolgozott nővérként. De hiába a fotó, idegenek voltak számára, nem emlékezett rájuk. Még csecsemő volt, amikor meghaltak. Egy repülőgépszerencsétlenségben. Legalábbis neki ezt mondták. Most már másképp hitte. A repülőgép-szerencsétlenség ugyanúgy hazugság volt, mint Ian Rider autóbalesete. Jaszen Gregorovics elmondta neki az igazat a repülőgépen. Alex apja bérgyilkos volt, csakúgy, mint Jaszen. Együtt dolgoztak, és John Rider egyszer megmentette Jaszen életét. Ám aztán apját megölte az MI6 - ugyanazok, akik őt háromszor is arra kényszerítették, hogy dolgozzon nekik. Ráadásul hazudtak neki, manipulálták, és amikor már nem volt rá szükségük, egyszerűen ejtették. Szinte hihetetlennek tűnt, de Jaszen felajánlotta a bizonyosság lehetőségét. Menj el Velencébe. Keresd meg Skorpiát. És megtalálod a végzetedet. .. Alex tudni akarta, mi történt tizennégy éve. Ha megtudja az igazat John Riderről, azzal magáról is megtudja. Lehetséges, hogy az apja tényleg embereket ölt? Vagy Jaszen mégis hazudott? Alex dühös volt, boldogtalan... és zavarodott. Meg kell találnia ezt a Skorpiát, bármi is az. Ez az iskolai kirándulás Velencébe nem is jöhetett volna jobbkor. Még Jack sem ellenkezett, sőt támogatta az ötletet. - Pontosan erre van szükséged, Alex, hogy a barátaiddal lógj, hétköznapi iskolásfiú légy végre. Biztos nagyon jól fogod magad érezni. Alex erre nem szólt semmit. Utálta, hogy hazudnia kell a lánynak, de egyszerűen nem mondhatta el az igazat. Ez nem az ő ügye. Úgyhogy csak nézte, ahogy Jack összepakol neki, s arra gondolt, számára ez a kirándulás aligha a múzeumokról meg a templomokról fog szólni. Fel kell derítenie a várost, s majd meglátja, mire akad. Öt nap nem túl sok, de kezdetnek megteszi. Öt nap Velencében. Öt nap megtalálni Skorpiát. És most itt állt ezen az olasz téren, három nap már eltelt, és nem talált semmit. - Dobjunk egy fagyit, Alex? - Nem kérek, kösz. -Hú, pedig én mindjárt meggyulladok. Szerzek egy olyan izét, amiről meséltél. Hogy hívják?
Granada vagy mi? Alex egy másik tizennégy éves fiú mellett állt, aki történetesen a legjobb barátja volt az iskolában. Meg is lepődött, amikor hallotta, hogy Tom Harris is jön, mert Tomot nem igazán érdekelte se a művészet, se a történelem. Őt általában nem érdekelte semmi, ami az iskolához kötődött, így nem is csoda, hogy minden tárgyból a leggyengébbek között leledzett. Viszont ezzel egyáltalán nem törődött. Mindig vidám volt, és még a tanárok is elismerték, hogy remek társaság. Ráadásul ami hiányzott belőle az osztályteremben, az kijött a sportpályán. Az iskolai focicsapat kapitánya volt, Alex fő riválisa a versenyeken, megverte már gátfutásban, négyszáz méteres futásban és rúdugrásban is. Tom korához képest alacsony volt, fekete haja tüskés, szeme ragyogó kék. Nincs az a múzeum, ami felcsigázná, akkor meg minek jött? Alex hamarosan megtudta. Tom szülei éppen egy durva válás kellős közepén tartottak, és azért küldték el, hogy ne legyen útban. - Granita a neve - igazította ki Alex. Amikor Olaszországban járt, mindig ezt kért: frissen facsart citromlevet tört jéggel. Ez a félig fagyi, félig üdítő szerinte a legjobb frissítő volt a világon. - Gyere, kérj nekem! Amikor én próbálok olaszul rendelni, mindig csak néznek rám, mint egy dinkára. Igazából Alex is csak pár szót tudott olaszul. Az olasz történetesen azon nyelvek közé tartozott, amelyekre Ian Rider nem tanította meg. Két italt vettek a piac közelében egy boltban, egyet Tomnak és - mert Tom ragaszkodott hozzá - egyet Alex-nek. Tomnak volt pénze dögivei, a szülei jól megtömték euróval indulás előtt. - Idén be fogsz járni a suliba? - érdeklődött Tom. - Persze - vont vállat Alex. - Csak mert az utolsó negyedévben nem sokat voltál. Meg azelőtt se. - Beteg voltam. Tom kételkedve biccentett. Fényre sötétedő Diesel napszemüveget viselt, amit még a Heathrow reptéren vett egy vámmentes butikban. Túl nagy volt neki, folyton lecsúszott az orrán. - Azt ugye tudod, hogy ezt már senki nem veszi be? -jegyezte meg. -Tessék? Miért? -Mert ennyit senki nem lehet beteg. Képtelenség. -Tom halkabbra vette a hangját. - Azt beszélik, hogy tolvaj vagy... -Mi?! -Hogy azért vagy annyit távol, mert gondod van a rendőrséggel. -Te is ezt hiszed? - Nem. De Miss Bedfordshire kérdezősködött rólad. Tudja, hogy haverok vagyunk. Azt mondta, egyszer bajba kerültél, mert elloptál egy darut vagy mit. Valakitől hallotta, és azt hiszi, terápián vagy. - T-terápián? - dadogta Alex. -Ja. Tökre sajnál. Azt hiszi, ezért vagy annyit távol. Tudod, mert dilidokihoz jársz. A vonzó, huszonéves Jane Bedfordshire volt az iskolatitkár a suliban. Mint minden évben, most is részt vett a kiránduláson. Alex látta is, ahogy a tér túloldalán Mr. Greyjel beszélget. Sokan azt mondták, van köztük valami, de Alex úgy vélte, ez a pletyka kábé annyira lehet igaz, mint amiket róla terjesztenek. Valahol tizenkettőt ütött egy óra. Fél órán belül vissza kell menniük a hotelbe ebédelni. A Brookland átlagos nyugat-londoni középiskola volt, korlátozott anyagi lehetőségekkel, ezért, hogy spóroljanak, nem Velencében foglaltak szállást, hanem a közeli San Lorenzo nevű kisvárosban. Reggelente tíz perc alatt bevonatoztak Velencébe, és az állomásról vízibusszal mentek tovább a városközpontba. Ma viszont nem. Vasárnap volt, délelőtt azt csinálhattak, amit akartak.
- Szóval akkor... - kezdte Tom, majd elhallgatott. Nagyon gyorsan történt, mégis mindkét fiú látta. A tér túloldalán egy motor robogott. 200 köbcentiméteres Vespa Granturismo volt, szinte vadonatúj. Két férfi ült rajta, farmert és bő, hosszú ujjú inget viseltek. Az utason bukósisak volt, a vezetőn napszemüveg. A motor Miss Bedfordshire felé tartott, mintha el akarná gázolni, majd egy tizedmásodperccel az ütközés előtt a vezető elrántotta a kormányt. Közben a hátul ülő lekapta a nő válláról a reti-küljét. Olyan simán ment, hogy Alex azonnal tudta, a fickók profi táskatolvajok, azaz scippatori, ahogy olaszul mondják. Egy-két másik diák is tanúja volt az esetnek. Páran kiáltoztak és mutogattak, de sokat nem tehettek. A motor már el is iramodott. A vezető szinte rádőlt a kormányra, a hátsó meg erősen szorította a táskát. Átlósan vágtak át a téren, éppen Tom és Alex felé tartottak. Pár pillanattal azelőtt még emberek nyüzsögtek mindenhol, most azonban hirtelen kiürült a tér, ami kedvezett a menekülőknek. -Alex! - kiáltott fel Tom. - Várj itt - mondta neki Alex. Először arra gondolt, elállja a motor útját, de az nem sok reménnyel kecsegtetett. A vezető könnyen kikerülhetné, vagy ha nem, Alex most valóban kórházban töltené az iskola első negyedévét. A motor vagy húsz mérföld per órával robogott, egyhengeres négyütemű motorja könnyedén vitte a két tolvajt. Az útjukba nem fog állni, az biztos. A fiú körülnézett, hátha rájuk dobhatna valamit. Egy hálót? Vödör vizet? Csakhogy háló nem volt, a szökőkút is odébb, igaz, vödröket látott... A motor már húszméternyire sem volt, s egyre gyorsított. Alex nekiiramodott, az egyik sátornál felkapott egy virágos vödröt, a kókadt virágokat a járdára szórta, majd az üres vödröt belemerítette a madáreledelbe a szomszéd standnál. Mindkét árus egyből ordibálni kezdett, de Alex rájuk se hederített. Megpördült, és a magot a motorra zúdította, amint az elhúzott mellette. Tom csak nézte, először elképedve, aztán csalódottan. Ha Alex azt hitte, a magzápor majd felborítja a motort, hát tévedett. Azok csak mentek tovább. Csakhogy nem ez volt a terv. A két motorost beterítette a magzápor. Tele lett a hajuk, a ruhájuk minden redője, a magok bebújtak a gallérjuk alá, a cipőjükbe. Még a vezető ágyéka alá is jutott belőlük, meg Miss Bedfordshire retiküljébe. A téren eddig békésen csipegető két-háromszáz galamb számára a táskatolvajok hirtelen guruló svédasztallá változtak. Akár egy szárnyakból álló forgószél, úgy csaptak le a két emberre minden irányból. A vezetőnek hirtelen egy madár landolt az arcán, karmával jól megkapaszkodott benne, és csipkedni kezdte a fejét, magok után kutatva a hajában. Egy másik a torkánál matatott, egy harmadik meg a lába között, a legérzékenyebb helyen. Utasának két madár volt a nyakán, egy az ingén, egy meg félig bent az ellopott táskában. És egyre csak gyűltek! Már legalább húsz galamb repdesett körülöttük, kavargó toll- és karomfelhőt alkotva, s - nagy izgalmukban - fehér madárkakit potyogtattak. A vezető nem látott semmit. Egyik kezével a kormányt fogta, a másikkal az arca elől próbálta elhessegetni a madarakat. A motor száznyolcvan fokos fordulatot tett, és immár visszafelé, Alex irányába robogott, minden eddiginél gyorsabban. A fiú egy pillanatig várt, merre is ugor jon. Már-már úgy tűnt, hogy a jármű elüti, ám akkor a motor másodszor is irányt váltott, s most a szökőkút felé tartott. A két férfi alig látszott a szárnyaktól. Az első kerék nekiment a szökőkút peremének, a motor felborult, utasai lerepültek. A madarak szétrebbentek. A hátul ülő férfi, mielőtt a vízbe zuhant volna, felkiáltott és elengedte a táskát, amely ívet írt le a levegőben, akár egy lassított felvételen. Alex kettőt lépett és nyugodtan elkapta. És ezzel véget is ért az ügy. A két tolvaj a hideg vízben lebegett, félig elmerülve. A motor roncsa a szökőkút mellett hevert. Kissé elkésve, két rendőr sietett feléjük. A piacosok nevetve
tapsoltak. Tom leesett állal bámult. Alex odament Miss Bedfordshire-höz, és visszaadta neki a re-tiküljét. -Azt hiszem, ez a magáé. -Alex... - Miss Bedfordshire nem talált szavakat. -Hogyan...? - Semmiség, a terápián tanultam - felelte Alex, azzal visszaballagott a barátjához.
Az Özvegy Palotája - Na most, ez az épület a Palazzo Contarini del Bovolo -mondta Mr. Grey. - A bovolo olaszul csigát jelent, s mint látjátok, ez a fenséges lépcső épp olyan ívben csavarodik, mint egy csigaház. Tom Harris elnyomott egy ásítást. - Ha még egy palotát, múzeumot vagy csatornát meg kell néznem, busz elé ugrom - dörmögte. -Velencében nem sok busz jár - vigyorgott Alex. - Akkor vízibusz elé. Ha nem üt el, talán mázlim lesz, és megfulladok. - Tom sóhajtott. Tudod, mi a baj ezzel a palotával? Olyan, mint egy múzeum. Egy piszkosul nagy múzeum. Úgy érzem, mintha már a fél életem itt töltöttem volna. - Holnap megyünk haza. -Legfőbb ideje. Alex nem értett egyet. Még sosem járt Velencéhez hasonló helyen; na persze nincs is még egy ilyen hely a világon. A szűk utcák és sötét csatornák bonyolult labirintust alkotva tekergőztek egymás körül. Egyik épület díszesebb, pompásabb volt, mint a másik. Egy rövid sétával négy évszázadon lehetett keresztülgyalogolni, minden sarok újabb meglepetést ígért. Itt egy csatornaparti piac, ahol az asztalokon heverő hatalmas halakból és húsdarabokból vér csöpög a kövezetre, ott egy templom, melyet minden oldalról víz övezett, mintha azon úszna. Még az üzletek is műalkotások voltak, a kirakatokban egzotikus maszkok, rikító színű üvegvázák vagy antik tárgyak. Lehet, hogy ez a város múzeum, de igencsak élő múzeum. 14 Ugyanakkor Alex értette, mit érezhet Tom. Négy nap elteltével neki is kezdett elege lenni. Elég a szobrokból, a templomokból, a mozaikokból. Elég az izzasztó szeptemberi napon összetömörülő turistákból. Tomhoz hasonlóan ő is kezdett megtelni. És Skorpia? Az volt a baj, hogy halvány gőze sem volt, mire gondolt Jaszen Gregorovics. Az sem biztos, hogy Skorpia egy személy, bár Alex elsőre erre tippelt. Fellapozta hát a telefonkönyvet, s nem kevesebb mint tizennégy ilyen nevű embert talált Velencében és a környékén. De lehet ez egy üzlet neve is. Vagy egy épületé. A scuole a szegényotthon. A La Scala a milánói opera. De Skorpia nem volt. Nem volt ilyen utca, se semmiféle hely. Alex csak most, a kirándulás vége felé kezdte látni, hogy a vállalkozás már az elejétől fogva reménytelen volt. Ha Jaszen igazat mondott, a két férfi - Jaszen és John Rider - bérgyilkosok voltak. Skorpiának dolgoztak volna? Ha igen, akkor Skorpia nagyon jól elbújt... talán épp egy ilyen régi palotában. A fiú a lépcsőre nézett, amiről Mr. Grey áradozott éppen. Honnét tudhatja, hogy nem ezek a lépcsők vezetnek Skorpiához? Bárhol lehet. Mindenhol. És négy Velencében töltött nap után Alex még nem tudott semmit. - Most visszamegyünk a Frezzerián a főtérre - közölte Mr. Grey. - Ott eszünk, aztán megnézzük a Szent Márk bazilikát. - Remek. Még egy templom - nyögte Tom. Elindultak, tucatnyi angol diák, elöl pedig az élénk társalgásba merült Miss Bedfordshire és Mr. Grey. A komor Alex és a komor Tom volt a sereghajtó. Még egy napjuk maradt, de, mint arra Tom rámutatott, még az is sok. S bár a fiú azt mondta, torkig van a kultúrával, úgy döntött, nem tér vissza a többiekkel Londonba. A bátyja Nápolyban lakott, a nyári szünet maradékát nála akarta tölteni. Alexnek a kirándulás vége egyenlő a kudarccal. Hazamegy, megkezdődik a tanév, és... És akkor látta meg. A nap ezüstösen csillant meg a látómezeje szélén. Arra fordította a fejét. Semmi. Egy csatorna. Keresztben egy másik. Egy híd alatt motorcsónak. A házakon a
homlokzat a szokásos: régi barna falak fazsa-lukkal pettyezve. A vörös háztetők fölé emelkedő templomtorony. Csak képzelődött. Ám akkor a motoros fordulni kezdett, Alex pedig másodszor is meglátta, mi van ott: a csónak fa orrát oldalt egy ezüstskorpió díszítette. Nézte, ahogy besiklik a másik csatornába. Nem gondola volt, nem is pöfögő utasszállító vaporetto, hanem egy menő magánhajó: fényes tikfa, elfüggönyözött ablakok és bőrülések. Kéttagú legénységet látott makulátlan fehér kabátban és rövidnadrágban, az egyik a kormánynál állt, a másik italt szolgált fel az egyetlen utasnak. Ez utóbbi egy nő volt, aki egyenes háttal ült, egyenesen előre nézett. Alex épp csak megpillantotta fekete haját, fitos orrát és kifejezéstelen arcát, aztán a hajó befejezte a manővert, és eltűnt szem elől. Skorpiódísz egy motorcsónakon. Skorpia. Nagyon halovány kapcsolat volt, ám Alex hirtelen eltökélte, hogy kideríti, hová tart az a csónak. Mintha az ezüstskorpiót azért küldték volna, hogy vezesse el ahhoz, amit meg kell találnia. És volt még valami. A nő nyugalma. Hogy lehetséges úgy utazni ebben a városban, hogy az ember ne mutasson valami érzelmet, legalább ne nézzen jobbra-balra? Eszébe jutott Jaszen Gregorovics. Ő volt ilyen. Ő meg ez a nő egy fajtából valók. Tomra nézett. - Fedezz! -Mi van? - Mondd nekik, hogy rosszul voltam és visszamentem a hotelbe. -És hová mész? - Később elmesélem. Azzal Alex egy antikvitás üzlet és egy kávézó között besurrant egy sikátornak is alig nevezhető átjáróba, hogy kövesse a csónakot. Ara szinte azonnal gondja akadt. Velence városa körülbelül száz szigetre épült. Ezt még Mr. Grey mesélte első nap. A középkorban a térség jóformán csak mocsár volt, ezért nem voltak utak, csak vízi járatok és fura alakú kis földdarabok, amelyeket hidak kötöttek össze. A csónak a vízen ment, Alex a szárazföldön. így lehetetlen volt követni, mintha egy labirintusban bolyongana, ahol útjaik sosem keresztezik egymást. Máris elvesztette, mert a sikátornak egyenesen kellett volna mennie, ehelyett hirtelen elkanyarodott, eltérítette egy magas bérház. Alex elfutott a sarokig, el két fekete ruhás olasz nő előtt, akik sámlin üldögéltek egy kapualjban. Egy csatornához ért ugyan ki, ám az üres volt. Magas kőlépcsők vezettek le a zavaros vízhez, onnét viszont nem volt tovább... hacsak nem úszva. Balra kémlelt, és megpillantotta a motorost, amint egy rothadó mólóhoz kikötött gondolaflotta mellett halad el, felkeverve a sötét vízen úszó fadarabokat. A nő még mindig a csónak farában ült, most éppen bort kortyolgatott. A csónak egy híd alá ért, ami nagyon alacsony volt, épp hogy elfért alatta. Alex egy dolgot tehetett. Megpördült és visszafelé iramodott, amerről jött. A két nő rosszallóan ingatta a fejét. A fiúnak eddig fel se tűnt, milyen meleg van. A szűk utcákon megrekedt a napfény, még az árnyékban is hőség vibrált. Patakzott róla az izzadság, ahogy kirontott az utcára, ahonnét elindult. Szerencsére Mr. Grey és a többiek már továbbálltak. Most merre? Hirtelen minden utca és minden sarok egyformának tűnt. Irányérzékére bízva magát balra indult, elsprintelt egy gyümölcsösstand mellett, majd jött egy gyertyabolt, aztán egy teraszos étterem, ahol a pincérek már ebédhez terítettek. Az utca kanyarodott, és igen, ott volt a híd, olyan rövid, hogy öt lépéssel átért volna rajta. Megállt a közepén, és lenézett a csatornára. Az állott víz szaga csípte az orrát. Semmi. A csónak eltűnt.
Viszont már tudta, merre tart. Még nem késő, ha iparkodik, tudja tartani a tempót. Meglódult. Egy japán turista éppen le akarta fényképezni a lányát és a feleségét. Alex hallotta a gép kattanását, épp, ahogy elfutott köztük. Mikor majd Tokióban előhívják a filmet, egy karcsú, atletikus alkatú fiú lesz a képen, szőke haja a homlokába lóg, rövidnadrágot és Billabong pólót visel, arcán folyik a verejték, szemében elszántság csillog. Emlékbe. Turistatömeg. Gitározó utcazenész. Még egy kávézó. Pincérek ezüsttálcákkal. Alex átrobogott közöttük, rá se hederítve az utána zúdított méltatlankodó kiáltásokra. Víznek már semmi jelét nem látta, és az utca nem akart véget érni. Pedig tudta, hogy kell itt lenni egy csatornának. Meg is találta. Az út elfogyott. Szürke víz fodrozott. Elérte a Nagy Csatornát, Velence legnagyobb vízi útját. És ott ment a motorcsónak, az immár teljesen kivehető ezüstskorpióval az oldalán. Legalább harminc méterre járt, körülötte más vízi járművek. Minden másodperccel egyre távolodott. Alex tisztában volt vele, ha most elveszíti, soha többé nem talál rá. Mindkét oldalt túl sok kisebb csatorna nyílt, ahol eltűnhet. Beúszik az egyik palota magánkikötőjébe, vagy megáll valamelyik előkelő hotelnél. Épp előtte egy fadobogó lebegett a vízen, a velencei vízibuszok hagyományos megállója. A jegyárusító bódét egész tömeg vette körül. Sárga tábla hirdette ennek a megállónak a nevét: SANTA MARIA DEL GIGLIO. Egy nagy, tömött hajó éppen kiállt. Egyes jelű busz. Ilyen hajóval jöttek a pályaudvartól, így Alex tudta, hogy a csatorna teljes hosszában jár. Gyorsan mozgott, pár méterre már el is távolodott a dobogótól. Alex visszanézett. Kizárt, hogy ezekben a labirintusszerű utcákban követni tudja a motorcsónakot. A vaporetto volt az egyetlen reménye. Csakhogy túl messze van. Lekéste, a következő pedig vagy tíz perc múlva jön. Egy gondola siklott el mellette, a gondolás olaszul dalolt a vigyorgó turistacsaládnak, akiket vitt. Alex fején átfutott, hogy eltéríti a gondolát, ám aztán jobb ötlete támadt. Megragadta és kikapta a rudat a gondolás kezéből. A meglepett férfi felkiáltott, hátradőlt és elvesztette az egyensúlyát. A család ijedten nézte, hogy belebucskázik a vízbe. Alex kipróbálta a rudat. Öt méter hosszú volt, és jó nehéz. A gondolás függőlegesen tartotta, szélesedő végé vel irányította a járművet a vízen. Alex nekifutott, majd a rudat ledöfte a Nagy Csatornába, remélve, hogy a víz nem túl mély. Szerencséje volt. Apály volt, ráadásul a csatorna alját ellepte a szemét, mindenféle holmi, a régi mosógépektől a biciklikig, amiket a velencei lakosok vidáman elhajítottak, mit sem törődve a környezetszennyezéssel. Az evező szilárd valamire talált, így Alex előre tudta lökni magát. Ugyanazt a technikát használta, amit a suliban rúdugráskor. Egy pillanatig a levegőben úszott a Nagy Csatorna felett, lába elöl, feje hátul. Aztán vitte tovább a lendület, át a vízibusz nyitott bejárata felett, rá a fedélzetre. Elengedte a rudat, és körülnézett. Az utasok leesett állal bámulták. De feljutott. A velencei vízibuszokon igen kevés a kalauz, így aztán senki nem is vonta kérdőre Alexet szokatlan beszállásáért, és nem kértek tőle jegyet. Áthajolt a korláton, hálásan élvezte a vizet cirógató szelet. Nem tévesztette szem elől a motorcsónakot, ami ott úszott előtte, távolodott a főlagú-nától, vissza a város közepe felé. Keskeny fahíd ívelt át a csatorna fölött. Alex felismerte: az Akadémia-híd, amely a város legnagyobb galériájába vezet. Egy egész délelőttöt töltött ott, bámulta Tintoretto, Lorenzo Lottó meg csomó más festő képeit, akiknek a neve furcsa mód mind o-ra végződött. Felötlött benne a kérdés, mit is művel. Otthagyta a többieket. Mr. Grey és Miss Bedfordshire már biztos a hotelt hívják, ha nem a rendőrséget. És miért? Miért csinálja? Egy motorcsónak oldalát díszítő ezüstskorpió miatt. Elment az esze. A vaporetto lassított. Újabb megállóhoz érkeztek. Alex megfeszült. Tudta, ha kivárja, míg egy csoport utas leszáll, egy másik meg be, soha többé nem látja a motorcsónakot. A csatorna másik oldalához közeledtek. Itt kevésbé voltak zsúfoltak az utcák. Nyelni sem tudott. Azon töprengett, mennyit tud futni.
És akkor megkönnyebbülve látta, hogy a motorcsónak is kiköt. Egy palotához állt be kicsivel odébb, egy sor fa-póznához simult, amelyek olyan ferdén álltak ki a vízből, mint megannyi találomra elhajított gerely. Két egyenruhás inas bukkant elő a palotából, az egyik a csónakot kötötte ki, a másik az utas felé nyújtotta fehér kesztyűs kezét. A nő elfogadta, és kilépett a partra. Testhezálló, krémszínű ruhát viselt, derék felett végződő kabáttal. Vállán retikül lógott. Akár egy modell az egyik színes magazin címlapjáról. Nem tétovázott. Az inasok a bőröndjeit pakolták ki, ő pedig felment a lépcsőn és eltűnt az egyik kőoszlop mögött. A vízibusz indulni készült, úgyhogy Alex gyorsan kiszállt. Megint meg kellett kerülnie a csatorna köré zsúfolódó épületeket, de ezúttal tudta, mit keres. Pár perc múlva meg is találta. Tipikus velencei palota volt: rózsaszín és fehér, az oszlopok, boltívek és balusztrádok szövevényében keskeny ablakok szorongtak. Mintha a Rómeó és Júlia díszlete lett volna. Felejthetetlenné azonban az elhelyezkedése tette a palotát. Nemcsak hogy a Nagy Csatornára nézett, de bele is süllyedt, a víz a téglát nyaldosta. A nő egy felvont kapu-rostély alatt ment keresztül, amilyen a várkastélyokban szokott lenni, ez azonban egy úszó kastély volt. Vagy süllyedő. Lehetetlen volt megállapítani, hol végződik a víz és kezdődik a kastély. Legalább egy oldalát el lehetett érni a szárazföldről. Egy széles térre nézett a hátulja, ahol fák és díszes edényekben bokrok álltak. Mindenütt férfiak szorgoskodtak, kötélkorlátot húztak ki, olajfáklyákat állítottak fel, vörös szőnyeget terítettek le. Ácsok dolgoztak egy kis dobogón. Többen ládákat és dobozokat hordtak be a palotába. Alex pezsgősüvegeket, tűzijátékot, mindenféle ételt látott. Nagyszabású partira készültek. Odalépett az egyik emberhez. -Elnézést, meg tudná mondani, ki lakik itt? A férfi nem beszélt angolul, és meg se próbált barátságosan viselkedni. Alex megkérdezett egy másikat, hasonló eredménnyel. Ismerte ezt a típust, találkozott már ilyennel. Az őrök voltak ilyenek a Point Blanc Akadémián. Meg a technikusok a Cray Szoftver Technológiánál. Olyasvalakinek dolgoznak, akitől félnek. Megfizetik őket, s ők végzik a dolgukat, mással nem törődnek. Talán rejte-getnivalójuk van? Lehetséges. Alex otthagyta a teret, megkerülte a palotát. Az épület hosszában egy másik csatorna futott, s ezúttal szerencséje volt. Egy fekete ruhás, fehér kötényes idősebb nő söpörte a partot. A fiú odament hozzá. - Tetszik beszélni angolul? Tud segíteni? -Si, con piacere, mio piccolo amico* - bólogatott az asszony, és letette a seprűt. - Sok évet töltöttem Londonban. Jól beszélek angolul. Miben segíthetek? - Mi ez a palota? - mutatott az épületre Alex. -Ca' Vedova. A ca' azt jelenti... Velencében mi úgy mondjuk, casa. Ház, palota. A vedova pedig... - kereste a szót. - Az Özvegy Palotája. Ca' Vedova. -Mire készülnek? - Ma este nagy fogadás lesz. Születésnap. Maszkokkal meg kosztümökkel. Sok fontos ember jön. - Kinek a születésnapja? A nő habozott, és Alex megértette, hogy túl sokat kérdez, az asszony kezd gyanakodni. Kora azonban megint a segítségére volt. Csak tizennégy éves. Mit számít, ha kíváncsi? - Signora Rothmané - válaszolt az asszony. - Nagyon gazdag hölgy. Övé a palota. - Rothman? Mint a cigaretta? Azonban a nő összeszorította a száját, s szeme megtelt félelemmel. Alex megfordult és látta, hogy a térről az egyik férfi a sarkon állva őket figyeli. Rájött, hogy túl sokáig időzött ott, ahol eleve nem látták szívesen. Azért tett még egy próbát. - Skorpiát keresem.
Az asszony úgy nézett rá, mintha pofon csapta volna. Felkapta a seprűt, szeme az őket figyelő férfire rebbent. Szerencsére az nem hallotta. Megérezte, hogy valami nincs rendben, de nem közeledett. Alex tudta, ideje menni. - Nem érdekes. Köszönöm. Gyorsan végigsétált a csatorna partján. Újabb hídhoz ért, átment. Maga sem tudta, miért, de örült, hogy maga mögött hagyja az Özvegy Palotáját. Igen, szívesen, kis barátom. Amint befordult egy sarkon, megállt átgondolni, mit is tudott meg. Egy ezüstskorpióval díszített motorcsónak vezette a palotához, amely egy gyönyörű, gazdag nő tulajdona, aki nem mosolyog. A palotát marcona férfiak őrzik, s amint Skorpiát említette a takarítónőnek, az annyira látta szívesen, mint a pestist. Ez nem sok, de kezdetnek elég. Ma este maszkabál lesz, születésnapi parti. Fontos embereket hívtak meg. Ő ugyan nem volt köztük, de már eldöntötte, hogy így is, úgy is ott lesz.
Láthatatlan Kard Júlia Charlotte Glenys Rothman volt a teljes neve a nőnek, aki belépett a palotába. Ez volt az otthona... pontosabban otthonainak egyike. Volt lakása New Yorkban, háza Londonban és egy villája, ami a Teknős-öböl fehér homokjára nézett a karib-tengeri Tobago szigeten. A diszkréten megvilágított folyosón lépkedett, ami végigfutott az épületen a mólótól a másik oldali liftig, magas sarkú cipője kopogott a terrakotta csempéken. Egyetlen inas sem volt a közelben. Megnyomta a lift hívógombját -fehér selyemkesztyűje alig ért hozzá az ezüsthöz -, s az ajtó kinyílt. Kis lift volt, egy embernek is épphogy elég. De hát egyedül élt. A személyzet a lépcsőn járt. A lift felvitte a harmadikra, közvetlenül egy modern tárgyalóterembe, amelyben nem volt sem szőnyeg, sem képek a falakon, se semmilyen díszítés. Még különösebb, hogy noha innét nyílhatott a világon az egyik leggyönyörűbb kilátás, a helyiségen egyetlen ablak sem volt. Mert ha senki nem tud kinézni, benézni sem tud senki. így biztonságosabb. A fényt falba épített halogénlámpák adták, s a bútorzatot egyetlen hosszú üvegasztal jelentette, körülötte bőrszékekkel. A lifttel szembeni falon csukott ajtó, melynek túloldalán két fegyveres őr állt, készen arra, hogy bárkit megöljön, aki közelíteni mer az elkövetkező fél órában. Az asztal körül nyolcan várták a nőt. Egy hetvenes éveiben járó kopasz férfi, gyűrött, szürke öltönyben, aki igencsak zihált, a szeme pedig vörös volt. Mellette egy kínai ült, szemben pedig egy szőke férfi nyitott nyakú ingben Ausztráliából. Jól látszott, hogy az emberek a világ különböző tájairól érkeztek, egyben azonban egyeztek: merevek, sőt hidegek voltak, amitől az egész helyiség olyan komor lett, mint egy halottasház. Egyikük sem üdvözölte Mrs. Rothmant, amint elfoglalta helyét az asztalfőn. És nem néztek az órájukra sem. Ha megérkezett, biztos most van egy óra. A találkozónak akkor kell kezdődni. -Jó napot - mondta Mrs. Rothman. Páran biccentettek, de senki nem szólt. A köszöngetés időpocsékolás. Az Özvegy Palotájának tárgyalójában ülő kilenc ember képezte a világ legkegyetlenebb és legsikeresebb bűnszövetkezetének igazgatótanácsát. Az öreget Max Grendel-nek hívták, a kínait dr. Three-nek. Az ausztrálnak nem is volt neve. Azért jöttek ebbe az ablaktalan helyiségbe, hogy részletesen végigvegyenek egy műveletet, amely alig pár hét alatt százmillió fonttal teszi őket gazdagabbá. A szervezetet úgy hívták: Skorpia. Különös név, tudták ők is, olyasvalaki ötlötte ki, aki túl sok James Bondot olvashatott. De hát csak kellett egy név, s végül ebben állapodtak meg, hisz több tevékenységi körükhöz is remekül passzolt. Szabotázs. Korrupció. Puccs. Intervenció. Atrocitás. Skorpia. A név meglepően sok nyelven jól hangzott, simán gördült le annak a nyelvéről, aki
éppen fel akarta őket fogadni. Skorpia. Hét betű, amely mostanra minden rendőrség és titkosszolgálat adatbázisában szerepelt mindenütt a világon. A szervezet a nyolcvanas évek elején alakult, még az úgynevezett hidegháború idején, amikor az egymással ellenséges nagyhatalmak nem a harctéren, hanem gazdasági és propagandaeszközökkel, valamint fegyverkezési versennyel próbáltak egymás fölé kerekedni. Avil*" kormányának megvoltak a maga kémei és készen rá, hogy öljenek vagy haljanak a hazáért, viszont nem voltak felkészülve, hogy egyszer csak munka nélkül találják magukat. Tizenketten közülük azonban látták, hogy a hidegháború hamarosan véget ér, és igenis erre a sorsra fognak jutni. Nem lesz rájuk szükség. Ideje volt saját üzletbe fogni. Először egy vasárnap délelőtt jöttek össze Párizsban. A találkozó színhelye a Maison Berthillon volt, egy híres fagylaltozó az Ile St-Louison, nem messze a Notre-Da-me-tól. Mind a tizenketten ismerték egymást, hiszen elég gyakran próbálták megölni a másikat. Ott azonban, a takaros, faburkolata helyiségben az antik tükrök és csipkefüggönyök között, a híres Berthillon-féle vadmálna fagylalt fölött azt beszélték meg, hogyan dolgozhatnának együtt úgy, hogy ők maguk gazdagodjanak rajta, ne más. Ezen a találkozón született meg a Skorpia. Azóta pedig egyfolytában virágzott. A Skorpia jelen volt az egész világon. Két kormányt megdöntött, egy harmadikat tisztességtelenül hatalomra juttatott. Vállalatokat tett tönkre, politikusokat és köztisztviselőket fizetett le, előkészített számos ökológiai katasztrófát, és megölt mindenkit, aki az útjába állt. Ez a szerződéses alapon működő csoport volt a felelős a világon történő terrorcselekmények tizedéért. A Skorpia előszeretettel tekintette magát a bűnözés IBM-jének - pedig a Skorpiához képest az IBM kispályás volt. Az alapító tizenkettőből mára kilenc maradt. Egy rákban halt meg, kettőt megöltek, ami azért nem rossz arány húsz év kemény bűnözés alatt. A Skorpiában soha nem volt egyetlen vezető. Mind a kilencen egyenrangúak voltak, ám minden új feladatra kineveztek egyvalakit, aki fel ügyelte. Ábécérendben haladtak. A most megbeszélendő hadművelet kódnevet kapott: Láthatatlan Kard. Júlia Rothman volt érte a felelős. -Jelentem a tanácsnak, hogy minden a terv szerint halad - közölte. Hangjában árnyalatnyi walesi akcentus érződött. Aberystwyth-ben született, szülei walesi nacionalisták voltak, angol nyaralókat égettek földig. Sajnálatos módon az egyik házban még benne volt az angol család, s így Júlia hatévesen intézetben találta magát, szülei pedig megkezdték életfogytig tartó börtönbüntetésüket. Tulajdonképpen ekkor kezdődött saját bűnöző karrierje. - Három hónapja kerestük meg kliensünket a Közel--Keleten - folytatta. - Ha azt mondjuk, gazdag, azzal még nem mondunk semmit. Multimilliárdos. Ez a férfi megvizsgálta a világot, az erőviszonyokat, és úgy érezte, valami nagyon elromlott. Minket kért meg, hogy tegyük helyre. Dióhéjban: ügyfelünk szerint a Nyugat túlságosan nagy hatalomra tett szert. Ott van NagyBritannia és az Amerikai Egyesült Államok. A barátságuk miatt nyerték meg a második világháborút. És most ugyanez a barátság teszi lehetővé, hogy a Nyugat lerohanja bármelyik országot, amelyik csak tetszik neki, és elvegye, amit csak akar. Kliensünk megkért minket, hogy egyszer s mindenkorra vessünk véget a brit-amerikai szövetségnek. Mit mondhatnék az ügyfelünkről? - mosolygott Mrs. Rothman édesen. - Talán látnok, akit csak a világbéke érdekel, talán őrült. Nekünk nem számít. Elképesztő összeget ajánlott fel, ha megtesszük, amit akar: százmillió fontot. Hogy térdre kényszerítsük Nagy-Britanniát és Ame rikát, és hogy biztosítsuk, hogy soha többé ne működjenek együtt mint világhatalmak. Boldogan jelenthetem, hogy az első részlet, húszmillió font, tegnap meg is érkezett a svájci bankszámlánkra. Következhet a második fázis.
A szobában csend honolt. A férfiak várták, hogy Mrs. Rothman folytassa. Csak a légkondicionáló halk zümmögése hallatszott, odakintről semmi. - A második, egyben utolsó fázis mostantól három héten belül valósul meg. Megígérhetem, hogy a britek és az amerikaiak hamarosan egymás torkának ugranak. Sőt mi több, a hónap végére mindkét ország meghunyászkodik. Amerikát az egész világon gyűlölik majd, a britek pedig olyan szörnyűséget élnek át, amit el se tudnak képzelni. S mi mind sokkal-sokkal gazdagabbak leszünk. Közel-keleti barátunk pénze nem herdálódik el. - Elnézést, Mrs. Rothman, lenne egy kérdésem - hajtotta meg fejét udvariasan dr. Three. Arca mintha viaszból lett volna, s koromfekete haja húsz évvel fiatalabbnak tűnt teste többi részénél. Biztos festette. Nagyon apró ember volt, úgy nézett ki, akár egy nyugdíjas tanító. Sok minden lehetett volna, ám valójában a kínzás és a fájdalom szakértője volt. Több könyvet is írt a témában. - Hány embert szándékozik megölni? - Pontosan nehéz meghatározni, dr. Three - felelte kis töprengés után a nő. - De mindenképpen ezreket. Sok-sok ezret. -És mind gyerekek lennének? - Úgy van. Főként tizenkét és tizenhárom évesek. -Mrs. Rothman sóhajtott. - Mondanom sem kell, ez roppant sajnálatos. Imádom a gyerekeket, habár örülök, hogy nekem nincs. De hát ez a terv. És meg kell mondanom, a sok haldokló gyerek pszichológiai hatása, nos, igen erős. Talán zavarja? - Természetesen nem, Mrs. Rothman - rázta a fejét dr. Three. -Van valakinek ellenvetése? Senki nem szólt, de a nő a szeme sarkából látta, hogy Max Grendel kínosan fészkelődik az asztal végén. A maga hetvenhárom évével ő volt a legidősebb, bőre ráncos, homlokán májfoltok. Szembetegségben szenvedett, amitől állandóan csorgott a könnye. Most is zsebkendővel törölgette. Ránézésre nehéz volt elhinni, hogy annak idején a német titkosrendőrség egyik parancsnoka volt, s egyszer két kezével fojtott meg egy külföldi kémet, miközben Beethoven Ötödik szimfóniáját hallgatta. -A londoni előkészületek befejeződtek? - érdeklődött az ausztrál. - Az építkezés a templomban egy hete véget ért. A dobogót, a gáztartályokat és a gépezet többi részét ma szállítják. -A Láthatatlan Kard működni fog? Levi Kroll szokás szerint egyenesen a lényegre tért. A Mossadból, az izraeli titkosszolgálatból lépett be a Skorpiába, és még mindig katonának képzelte magát. Húsz évig egy FN kilencmilliméteres pisztollyal a párnája alatt aludt. Ami egy éjjel elsült. A nagydarab férfi szakállal takarta el az arcát és a heget. Néhai bal szemét pedig kaló-zos kis kendővel. -Persze hogy működni fog - felelte élesen Mrs. Rothman. - Kipróbálták? -Jelenleg próbálják. De meg kell mondanom, dr. Liebermann egy zseni. Mint ember roppant unalmas, márpedig az ég a tanúm, nekem elég időt kellett vele töltenem. De megalkotott egy vadonatúj fegyvert, amiben a legszebb, hogy a világ egyetlen szakértője sem fogja tudni, mi az, vagy hogyan működik. Na persze végül rájönnek, ám akkor már késő lesz. London utcáit tetemek torlaszolják el. -És Liebermann? - kérdezett rá dr. Three. - Még nem döntöttem. Valószínűleg őt is meg kell ölnünk. Ugyan ő fejlesztette ki a Láthatatlan Kardot, de fogalma sincs, mire akarjuk használni. Gondolom, ellenkezni fog. Tehát el kell hallgattatni. Mrs. Rothman körülnézett. - Még valami?
-Van - tenyerelt az asztalra Max Grendel. Mrs. Rothman nem lepődött meg, hogy az öregnek van mondanivalója. A férfi apa és nagyapa volt. Ami még rosszabb, öreg korára szentimentális lett. -A kezdetektől tagja vagyok a Skorpiának - kezdte az öreg. - Még emlékszem az első ülésre Párizsban. Milliókat kerestem magukkal, és élveztem, amit csináltunk. De ez a projekt, a Láthatatlan Kard... Tényleg megölünk annyi gyereket? Hogyan fogunk tudni együtt élni ezzel a tudattal? - Kényelmesebben, mint eddig - dörmögte Júlia Rothman. - Nem, Júlia, nem - ingatta a fejét Grendel. Beteg szeméből egy könnycsepp gördült le. - Nem fogja meglepni magukat a mondandóm, hiszen legutóbb már beszéltünk róla. Úgy döntöttem, hogy elég. Öregember vagyok. Visszavonulok a bécsi kastélyomba. Biztos vagyok benne, hogy a Láthatatlan Kard lesz a Skorpia legnagyobb sikere. De nekem már nincs kedvem ehhez. Ideje lelépnem. Folytassák nélkülem. - Nem vonulhat vissza! - tiltakozott Levi Kroll. - Miért nem mondta ezt korábban? - fortyant fel dühösen egy másik. Fekete férfi volt, japános szemekkel. Egyik első foga gyémántból volt. - Mrs. Rothmannek szóltam - védekezett Grendel. -Ő az akció vezetője. Úgy éreztem, a tanács többi tagjának nem kell tudnia róla. - Semmi értelme ezen vitatkozni, Mr. Mikato - nyugtatta a fekete férfit Júlia Rothman. - Max régóta beszél a visszavonulásról, szerintem tiszteletben kell tartanunk az óhaját. Kétségtelenül nagy kár, de ahogy néhai férjem mondogatta, minden jó véget ér egyszer. Mrs. Rothman multimilliomos férje egy tizenhetedik emeleti ablakból esett ki. Két nappal az esküvő után. - Nagy kár, Max - mondta a nő az öregnek. - De tudom, hogy helyesen cselekszik. Ideje, hogy menjen. A nő lekísérte a mólóhoz. A motorcsónak elment, egy gondola várta az öreget. Kart karba öltve, lassan ballagtak. - Hiányozni fog - mondta a nő. - Köszönöm, Júlia - paskolta meg a kezét Max Grendel. - Nekem is hiányozni fog. - Nem tudom, mihez kezdünk maga nélkül. -A Láthatatlan Kard nem vallhat kudarcot. Ha maga irányítja, nem. A nő megtorpant. -Majdnem elfelejtettem. Van itt magának valami. -Csettintett, mire egy inas odaszaladt egy rózsaszín és kék papírba csomagolt dobozzal, amit ezüst szalaggal kötöttek át. - Ajándék. - Nyugdíjba menetelem alkalmából? -Hogy ne felejtsen el. Max Grendel a gondola mellett állt meg, ami szelíden ringott a csatorna vizén. A gondolás a hagyományos csíkos ruhában az evezőrúdra támaszkodva várt. - Köszönöm, kedvesem. És sok szerencsét. - Minden jót, Max! Tartsuk a kapcsolatot! A nő megpuszilta, ajka épphogy érintette a ráncos bőrt. Aztán besegítette az öreget a gondolába. Max Grendel nagy nehezen leült, az élénk színű dobozt a térdére tette. A gondolás azonnal munkához látott. Mrs. Rothman integetett. A kis hajó sebesen szelte a vizet. Mrs. Rothman megfordult és visszament a palotába. Max Grendel szomorúan nézte. Tudta, hogy az élete nem lesz ugyanolyan a Skorpia nélkül. Két évtizedig minden erejét a szervezetnek szentelte. Az tartotta fiatalon, az éltette. Viszont két unokájával is törődnie kellett. Az ikrekre gondolt, a kis Hansra és Rudira. Tizenkét évesek, épp mint a Skorpia célpontjai Londonban. Nem vehet részt ebben. Jól döntött. Majdnem megfeledkezett a térdén pihenő csomagról. Jellemző Juliára. Mindig benne volt a legtöbb érzelem, talán mert ő volt az egyetlen nő a tanácsban. Kíváncsi volt, mi lehet a dobozban. Nehéz volt. Kioldotta a szalagot, majd letépte a papírt.
Láthatóan roppant drága aktatáska. Elárulta a bőr minősége, a kézi varrás... no meg a címke: Gucci. Monogramját - MUG - arannyal gravírozták rá, a fogantyú alá. Mosolyogva nyitotta ki. És felsikoltott, ahogy a táska tartalma ráömlött. Skorpiók. Több tucat skorpió. Legalább tíz centisek, sötétbarnák, apró ollóval és nagy kövér testtel. Ahogy az ölébe másztak és kapaszkodtak fel az ingén, rájött, milyenek: vastag farkú skorpiók a parabuthus fajtából, amely a világon az egyik leghalálosabb. Max Grendel sikoltva hátrazuhant, szeme kidülledt, keze-lába tehetetlenül csapkodott, ahogy az undorító lények megtalálták ruhája nyílásait, és bemásztak az inge alá és nadrágja derekába. Az első csípést a nyakára kapta. Aztán mindenhol csipkedték, újra meg újra, s ő tehetetlenül rángott, a sikoly pedig elhalt a torkában. A szíve előbb megállt, mint a méreg odaért volna. A gondola tovább siklott Velence temetőszigete felé, s ha turistákjói megnézték volna, egy mozdulatlan öregembert látnak, aki széttárt karral, vakon mered a fényes velencei égre.
Csak meghívóval Aznap éjjel az Özvegy Palotája háromszáz évet röppent vissza az időben. Elképesztő látvány volt. A meggyújtott olajfáklyák árnyakat remegtettek a téren. Az inasok tizennyolcadik századi kosztümöt öltöttek: paróka, mellény, szoros harisnya, hegyes cipő. Az éjszakai ég alatt, azon a dobogón, melynek ácsolását délután Alex is látta, vonósnégyes ját szott. A csillagok ezrével ragyogtak, ráadásul telihold volt. Mintha az est szervezője még az időjárásnak is parancsolt volna. Sorban érkeztek a vendégek, ki vízen, ki gyalog. Ők is kosztümöt viseltek, különleges fejfedőket és a talajt söprő, színpompás bársonyköpenyeket. Néhányan faragott sétapálcát lengettek, mások oldalán kard vagy tőr lógott. Ám az ajtóhoz áramló tömegben egyetlen arcot sem lehetett kivenni, mindenkiét maszk fedte: fehér vagy aranymaszk, ékkövekkel vagy tollakkal kirakva. Képtelenség volt megállapítani a vendégek személyazonosságát, mégsem sétálhatott be csak úgy akárki. A palota csatorna felőli bejáratát lezárták, mindenkit a főbejárathoz irányítottak, amelyet korábban Alex is megnézett. Ott pedig négy, velencei udvaroncnak öltözött biztonsági ember ellenőrizte a meghívókat. Alex mindezt a tér túloldaláról vette szemügyre. Az egyik miniatűr fa mögött, a fáklyák fénykörén túl kuporgott Tommal. Nem volt könnyű Tomot rávenni, hogy eljöjjön. Alex eltűnését ebéd előtt szinte azonnal kiszúrták, Tomnak kellett kitalálni egy mesét a dühös Mr. Greynek, miszerint Alexre rájött a hasfájás. Alex komoly bajba került volna, amikor csatlakozott a csoporthoz a hotelben, és ha nincs Miss Bedforshire - aki még mindig hálás volt neki a retikülért -, éjszakára szobafogságra ítélik. De hát Alexról volt szó. Mindenki tudta, hogy ha valaki, akkor ő tényleg különc. De megint eltűnni! A kirándulás utolsó estéje volt, mindenki kapott két órát, amit San Lorenzóban tölthetett el a kávézókban vagy a téren. Alexnek persze más terve volt. Még délután Velencében, mielőtt visszament a hotelbe, összeszedett mindent. Viszont azt is tudta, hogy egyedül nem képes végrehajtani tervét. Tom is kellett hozzá. - El se hiszem, hogy ezt csinálod, Alex - suttogta Tom. - Mitől olyan nagy szám ez a parti? - Nem mondhatom meg. - Miért nem? Néha tényleg nem értelek. Azt mondod, barátok vagyunk, mégse mondasz el soha semmit. Alex sóhajtott. Ehhez már hozzászokott. Amikor arra gondolt, ami az utóbbi hat hónapban történt vele, mióta rávették a kémkedésre, mindig megállapította, hogy ez az egészben a legrémesebb. Az MI6 kémet csinált belőle, s ezzel lehetetlenné tették, hogy az legyen, ami akart: egyszerű iskolásfiú. Kettős életet élt, egyik nap megmentette a világot egy nukleáris katasztrófától, másnap meg a kémia házival küszködött. Két élet, ő viszont a kettő közé
szorult. Már nem tudta, hová is tartozik igazából. Ott volt Tom, ott volt Jack Starbright, ott volt Sabina Pleasure, habár utóbbi elköltözött Amerikába. Rajtuk kívül nem is volt igazi barátja. Nem ő akarta így, valahogy mégis mindig magára maradt. Ezért most döntött. -Jól van, ha segítesz, elmondok mindent. De nem most. - Mikor? - Holnap. - Holnap Nápolyba megyek a tesómhoz. - Előtte. Tom megfontolta. - Mindenképpen segítek - mondta aztán. - Ezért vannak a barátok. És ha tényleg el akarod mondani, tartsd meg a suliig, jó? - Kösz - mosolyodott el Alex. Háta mögül előhúzta a sporttáskát, amit magával hozott a hotelból. Az volt benne, amit délután vett. Gyorsan lehúzta a rövidnadrágját meg a pólóját, bő selyemnadrágot és bársony mellényt vett fel, ami csupaszon hagyta a mellét és a karját. Aztán elővett egy tubust, amiben mintha aranyszínű zselé lett volna. Testfesték. Ujjait belemerítette, két tenyerén szétterítette, majd bekente a karját, a nyakát meg az arcát. Aztán odanyújtotta a tubust Tomnak, aki pofát vágott ugyan, de csak bekente Alex vállát, s így most, ahol csak kilátszott a bőre, ott a fiú aranyszínben játszott. Végül arany szandált vett elő, fehér turbánt, rajta mályvaszín tollal, meg egy maszkot, ami fedte a szemét és az orrát. A jelmezboltostól azt kérte, adjon neki mindent, ami egy török rabszolgának kell. Remélte, hogy az összhatás nem olyan röhejes, mint ahogy érzi magát. - Kész? - kérdezte. Tom bólintott, és nadrágjába törölte a kezét. - Tudod, szánalmasan nézel ki. - Ha beválik, nem érdekel. - Te tök gyogyós vagy. Alex figyelte, ahogy újabb vendégek érkeznek a palotához. Ha azt akarja, hogy terve működjön, a megfelelő pillanatot kell elcsípnie. Ki kell várnia a megfelelő vendégeket. Még mindig sűrű rajokban érkeztek, s a bejárat körül őgyelegtek, míg az őrök átnézték a meghívókat. Alex a csatornára nézett. Vízitaxi állt be, amiből egy pár lépett ki, 35 a férfi szalonkabátban, a nő fekete köpenyben, amelynek hosszú uszályát maga után húzta. Mindketten maszkot viseltek. Tökéletes. -Most - biccentett Tomnak. - Sok szerencsét, Alex. Tom előkapott valamit a sporttáskából, és megiramodott, meg se próbálva rejtőzködni. Pár pillanat múlva Alex az árnyékban megkerülte a tér sarkát. A bejáratnál egy kis galiba támadt. Az egyik őr egy meghívót tartott a kezében és a vendéget faggatta. Ez is kapóra jött. Alexnek minden kis zavar jól jött. Tom biztos megértette, hogy ez a megfelelő pillanat, mert hirtelen hangos durranás hallatszott. Minden fej arra fordult. A téren egy fiú ugrándozott, kacagva-kurjongatva. Az előbb egy petárdát dobott el, és most mindenki szeme láttára gyújtott meg egy másikat. - Come stai? - kiáltotta. „Hogy vannak?" - Quanto tempó ci vuok per andare a Roma? „Milyen messze van Róma?" Ezeket Alex vette egy útikönyvből, s barátja csak ennyit volt képes megtanulni olaszul. Tom elhajította a második petárdát, ami megint nagyot durrant. Közben Alex a csatornához osont, ahol a két vendég a térre vezető lépcsőn járt. Szandálja csattogott a kövezeten, de senki nem figyelt rá. Mindenki Tomot bámulta, aki éppen a „Sose jársz egyedül" című dalt vonította torkaszakadtából. Alex a sötétben lehajolt és felkapta a nő köpenyének uszályát, s fogta,
hogy az ne söpörje a földet. Pontosan úgy történt, ahogy tervezte. A tömeg hamar megunta az elmebeteg angol fiút. Egy őrt már odaküldtek, hogy elhessegesse. Alex a szeme sarkából látta, hogy Tom sarkon fordul és eliszkol. A pár odaért a bejárathoz, és a szalonkabátos férfi átadta a meghívót. Az őr csak ránézett az újonnan érkezettekre, és betessékelte őket. Feltételezte, Alex is a vendégekkel van, akik török fiút hoztak 36 magukkal a kosztümjük részeként. A vendégek ellenben azt hitték, Alex a palotában dolgozik, és kíséretként küldték melléjük. Különben mi másért lenne ott? Hármasban léptek be az ajtón a hatalmas hallba, melynek kupolás mennyezetét mozaik fedte, a padló márványból készült, s a kettő közt fehér oszlopok sorakoztak. Óriási üvegajtó vezetett egy belső udvarra, ahol dísznövényekkel és virágokkal körülvett szökőkút állt. Legalább száz vendég sereglett itt össze, csevegtek, nevetgéltek és kristálypohárból pezsgőztek. Láthatóan mindenki örült, hogy itt lehet. A kapuőrökhöz hasonló öltözetű inasok jártak körbe étellel megrakott ezüsttálcával. Egy férfi csembalón Mozartot és Vivaldit játszott. A hangulatnak megfelelően az összes elektromos lámpát kikapcsolták, falra erősített olajlámpások világítottak, lángjuk bókolt-táncolt az esti szellőben. Alex követte urát és úrnőjét az udvarra, majd ott elengedte az uszályt, és elsurrant oldalt. Felnézett. A palota három emelet magasan nyújtózott fölötte, csigalépcső futott benne, mint amilyet a Palazzo Contarini del Bovolóban látott. Az első emelet tulajdonképpen egy galéria volt, még több boltívvel és oszloppal. Néhány vendég oda is felment, fel-alá sétáltak és nézték a lenti tömeget. Körbenézve Alex alig hitte el, hogy ez a huszonegyedik század. A palota falain belül tökéletes volt a múlt illúziója. Most, hogy itt volt, nem tudta, mihez kezdjen. Tényleg megtalálta Skorpiát? Hogyan bizonyosodjon meg erről? Arra gondolt, hogy ha Jaszen Gregorovics igazat mondott, és apja valóban ezeknek az embereknek dolgozott, akkor örömmel látják. Megkérdezi tőlük, mi történt, hogyan halt meg az apja, azok pedig elmondják. Semmi értelme álruhában lopakodni. Viszont ha téved? Eszébe jutott a félelem az asszony arcán, amikor említette a Skorpia nevet. Aztán ott voltak a kemény tekintetű férfiak a palota körül. Nem beszéltek angolul, de Alex biztos volt benne, hogy ha tökéletesen tudnák a nyelvet, akkor sem tudná nekik elmagyarázni, mit keres itt, ha elkapnák. Jelen esetben pedig, mire valaki kerítene egy angol szótárt, ő már valószínűleg holtan lebegne a csatorna vizében. Nem. Többet kell megtudni, mielőtt cselekszik. Ki ez a nő, ez a Mrs. Rothman? Mit csinál itt? Alex elég elképzelhetetlennek tartotta, hogy egy velencei palotában rendezett maszkabálnak bármi köze lehetne egy tizennégy éve történt gyilkossághoz. Áradtak a csembaló hangjai. A zsongás egyre erősödött, ahogy mind több vendég érkezett. Sokan már levették a maszkjukat - különben nem tudtak volna enni-inni -, és Alex látta, hogy ez valóban nemzetközi gyülekezet. Jobbára olaszul folyt a társalgás, de sok fekete és ázsiai arcot is látott. Megpillantott egy kínai férfit, aki elmerülten beszélgetett egy másik férfival, akinek gyémánt csillogott a szemfogában. Egy ismerős nő ment el előtte az udvaron, és megdöbbenve jött rá, hogy egy világhírű színésznő az. Körbenézve leesett neki, hogy a hely tele van hollywoodi sztárokkal. Őket miért hívták meg? Aztán eszébe jutott: szeptember eleje van, ilyenkor tartják a Velencei Nemzetközi Filmfesztivált. Az már elárul valamit Mrs. Rothman-ről, hogy ilyen hírességeket hív meg magához. Alex tudta, hogy nem időzhet soká. Ő az egyetlen tinédzser a palotában, csak idő kérdése, mikor figyel fel rá valaki. Szörnyen védtelennek érezte magát. Karja és válla csupasz volt, a selyemnadrág meg olyan vékony, mintha rajta se lett volna. A török szolga álca segített ugyan bejutni, de itt bent már esetlen volt, semmit nem ért. Cselekednie kell. Mrs. Rothmant nem látta a földszinten, márpedig leginkább őt akarta megismerni. Talán feljebb megtalálja.
Átvágott a tömegen, és felment a csigalépcsőn. A galériára jutott, ahonnét ajtók vezettek be magába a palotába. Itt kevesebben voltak, néhányan kíváncsian pillantottak rá. Alex tudta, hogy a legfontosabb a magabiztosság. Ha hagyja, hogy megállítsák és kérdőre vonják, rövid úton kihajítják. Átment egy ajtón, s egy olyan helyiségben találta magát, ami félúton volt egy nagyon széles folyosó és egy szoba között. Az egyik falon aranykeretes tükör függött, alatta díszes antik asztal állt, azon óriási váza virág. Szemben hatalmas szekrény. Más semmi. Túloldalt egy ajtót látott, és már elindult felé, amikor hangokat hallott közeledni. Körülnézett, hová bújhatna. Csak a szekrény jöhetett szóba. Azonban már nem maradt ideje belebújni, hát mellette lapult a falhoz. Mint az udvaron, itt is olajlámpások világítottak, nagyon bízott benne, hogy a szekrény árnyéka eltakarja. Nyílt az ajtó, két ember lépett be, egy férfi meg egy nő. - Megkaptuk a szállítólevelet, a tétel holnapután úton lesz - mondta a férfi. - Mint már mondtam, Mrs. Rothman, az időzítés nagyon fontos. -A hűtési lánc. - Pontosan. A hűtési láncot nem lehet megszakítani. A dobozok Angliába repülnek. Utána... - Köszönöm, dr. Liebermann. Nagyon jó munkát végzett. Megálltak, majdnem ott, ahol Alex rejtőzött. Kicsit előrehajolva ki tudta venni őket a tükörben. Mrs. Rothman lenyűgöző volt, Alex nem talált rá jobb szót. Sokkal inkább látszott filmsztárnak, mint a lent látott színésznő. Hosszú fekete haja hullámokban omlott a vállára. Volt maszkja, de most kezében tartotta, így Alex látta az arcát: a csillogó, sötét szemet, a vérvörös ajkakat, a tökéletes fogakat. Elefántcsontszínű csipkeruhát viselt, s a fiú valahogy érezte, ez nem kosztüm, hanem igazi antik darab. Nyakát sötétkék zafírokkal kirakott arany nyaklánc keretezte. Partnere is finom ruhát viselt: hosszú, szőrmeszegélyes köpenyt, széles karimájú kalapot és bőrkesztyűt. Ő is maszkot tartott a kezében, ám az ocsmány darab volt: kis szem és hosszú csőr. Hagyományosan pestisnek öltözött, de ehhez aligha volt szüksége maszkra. Arca sápadt és élettelen volt, ajkán nyálcseppek. Nagyon magas volt, messze Mrs. Rothman fölé magasodott, mégis valahogy eltörpült az asszony mellett. Alex kíváncsi volt, a férfi miért lett meghívva. -ígérje meg, Mrs. Rothman, hogy senki sem sérül meg - vette le és törölte meg vastag szemüvegét dr. Liebermann. - Számít ez? Ötmillió eurót kap. Kisebb vagyon. Gondoljon bele, dr. Liebermann. Egy életre megoldódik minden gondja. Alex megint kilesett, és látta, hogy Dr. Liebermann dermedten áll, arcán egyszerre mohóság és félelem. -Nem tudom - felelte rekedten. - Talán ha többet kapnék... -Ezt még megfontoljuk - mondta a nő tökéletesen nyugodtan. - De ne rontsuk el a partit azzal, hogy üzletről beszélünk. Két nap múlva magam is leutazom Amalfiba. Ott akarok lenni, amikor a tétel elindul, majd akkor megbeszéljük a pénzt. - Elmosolyodott. - Most menjünk, igyunk egy pohár pezsgőt, aztán bemutatom pár híres barátomnak. Megindultak és közvetlenül Alex mellett mentek el. A fiút egy pillanatra elfogta a vágy, hogy előlépjen. Végül is ezt a nőt kereste. Most beszélhetne vele, mielőtt az elvegyül a tömegben. Ugyanakkor viszont a beszélgetés felkeltette az érdeklődését. Szállítólevél és hűtési lánc... Va jon miről beszélhetnek? Úgy gondolta, kicsit többet meg kéne tudnia, mielőtt színre lép. Kilépett a fedezékből, és odament az ajtóhoz, amin keresztül Mrs. Rothman és társa érkeztek. Kinyitva egy hatalmas teremben találta magát, ami valóban palotához illő volt. Legalább harminc méter hosszú volt, s az egyik falon teljes hosszában ablakok nyíltak, csodás kilátást nyújtva a Nagy Csatornára. A padlón fényes parketta, minden más fehér. A méretes fehér márvány kandalló előtt tigrisbőr szőnyeg hevert (Alex fintorgott; ennél undorítóbb díszt
elképzelni sem tudott). A túlsó falat fehér könyvespolcok szegélyezték, rajtuk bőrkötésű kötetek, egy másik ajtó mellett pedig egy fehér, antik asztal, azon egy tévé-távirányító. A helyiség közepén masszív diófa íróasztal állt. Netán Mrs. Rothmané? Alex odament. Az asztalon csak egy fehér bőr itatóspad hevert és egy tok, két ezüstszínű töltőtollal. Alex elképzelte, ahogy Mrs. Rothman itt ül. Ilyen íróasztalt a bíróságon vagy egy vállalat elnökénél látni, hogy lenyűgözze a vendégeket. Gyorsan körülnézett, de nem látott biztonsági kamerát, hát próbát tett az egyik fiókkal. Nyitva találta, ám csak üres papír és boríték volt benne. Az alatta lévő. Meglepő módon az is kinyílt, s egy sárga fedelű brosúrát talált benne, amin feketével ez állt: COIMSANTO VÁLLALAT Kinyitotta a brosúrát. Az első oldalon egy épület képe. Nagyon modern, hosszú és szögletes, a falak mind tükröző üvegből. Alatta a címe: Via Nuova, Amalfi. Amalfi. Amit Mrs. Rothman említett pár perce. Lapozott. Öltönyös és fehér köpenyes férfiak és nők képei. Consanto személyzete? A felső sorban középen ott szerepelt Harold Liebermann. Ott állt a neve, a szöveget azonban olaszul írták, ebből ugyan nem tud meg semmit. Becsukta a brosúrát, nyúlt a következő fiókért. Valami mozdult. Alex eddig biztos volt benne, hogy egyedül van. Meg is lepődött, hogy semmi különösebb biztonsági intézkedést nem tettek a szoba védelmében, főleg hogy ez Mrs. Rothman dolgozószobája. Most azonban hirtelen érezte, hogy valami megváltozott. Beletelt pár másodpercbe, mire rájött, hogy mi, és akkor tarkóján égnek állt a szőr. Amit tigrisbőr szőnyegnek vélt, az felállt. Igazi tigris volt, hús-vér állat. És dühös. Szibériai tigris. Honnét tudta? Természetesen a színéből. A csíkjai nem narancs-feketék voltak, hanem fehér-arany színűek, és nem is volt belőlük olyan sok. Ahogy az állat felé fordult és felmérte, Alex megpróbálta felidézni, amit erről az igen ritka fajról tudott. Alig ötszáz szibériai tigris él vadon az egész világon, fogságban sem sokkal több. A világ legnagyobb testű macskája. És... igen! Be tudja húzni a karmát. Ez igen fontos információ, most, hogy az állat éppen készül darabokra tépni. Mert afelől kétsége sem volt, hogy erre készül. A tigris mély álomból ébredt, de ahogy sárga szemét rászegezte, Alex szinte hallotta a szemtől az agynak küldött üzenetet: Kaja! Még valami eszébe jutott. A szibériai tigris egy ültő helyében képes befalni ötven kiló húst. Azaz mire végez, belőle nem sok marad. Alex gondolatai sebesen pörögtek. Mibe botlott itt az Özvegy Palotájában? Miféle nő az, aki zárak és kamerák helyett élő tigrissel őrizteti az íróasztalát? Az állat nyújtózott. Alex jól látta vastag bundája alatt hullámzó tökéletes izmait. Mozdulni akart, de képtelen volt. Nem értette, mi történik, ám aztán rájött. Megrémült. Gyökeret eresztett. Csupán pár lépésre állt egy olyan ragadozótól, amely évszázadokon keresztül tartotta rettegésben a világot. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy ilyen állatot be lehessen zárni egy velencei palotába. Pedig itt volt. Csak ez számított. S a vérontás a környezettől függetlenül ugyanakkora lesz. A tigris felmordult. Mély, gurgulázó hang volt, Alex még életében nem hallott ilyen félelmetes hangot. Próbálta összeszedni magát. A tigris egyet előre lépett. Ugrani készült. Szeme elsötétedett. Száját kitátotta, feltárva fehér, tőrszerű fogait. Másodszor is morgott, hangosabban és hosszabban. Aztán elrugaszkodott.
Ha jön a dagály Alexnek nem volt választása. Egy kétmázsás, morgó tigris vetődött felé, hát térdre rogyott, és a parkettán csúszva beslisszolt az íróasztal alá. A tigris fölötte ért le. A fiú így is érezte a
súlyát, amitől csak az íróasztal teteje védte meg, s hallotta, ahogy az állat körmei belevájnak a fába. Két gondolat suhant át Alex agyán. Az első, hogy milyen képtelenség, hogy egy eleven tigrissel került itt szembe. A második gondolat az volt, hogy ha sürgősen nem talál kiutat a szobából, ez lesz az utolsó gondolata ezen a világon. Két ajtó közül választhatott. Az volt közelebb, amin át bejött. A tigris mellső lábával az asztalon, a hátsóval a padlón állt, kicsit megzavarodva. A vadonban azonnal elkapta volna, de ez a világ idegen volt a számára. Alex megragadta az esélyt, és nekiiramodott. Csak amikor kiért a nyílt térre, ki az asztal csekélyke védelméből, akkor jött rá, hogy nem fog menni. A tigris őt figyelte. Alex megpördült és felállás közben megdermedt, keze a háta mögött, térde behajlítva. A tigris első mancsa az asztalon támaszkodott. Egyikük sem mozdult. Alex tudta, hogy az ajtó túl messze van. Nincs hová bújnia. Düh tolult fel benne. Nem lett volna szabad idejönnie! Jobban kellett volna vigyáznia! A tigris bőgött egyet. Mély, recsegő léglöket volt, amitől minden idegszál megremeg. Egyszóval rettenetes. És ekkor kinyílt a másik ajtó, és egy férfi lépett be. Alex feszülten figyelte a tigrist, de annyit azért látott, hogy ez az ember nem kosztümben van. V-nyakú trikót viselt, farmert és edzőcipőt, szolid, de érezhetően drága ruhát. S ahogy a textil a karjára és a mellkasára tapadt, Alex látta, hogy rendkívül jó kondiban van. Fiatal volt, fekete bőrű, a húszas évei közepén járhatott. Valami azonban nem stimmelt. A férfi elfordította a fejét, s Alex észrevette, hogy egyik arcát különös fehér foltok borítják, mintha kémiai baleset vagy tűz érte volna. A kezén is túl sok különböző szín volt. A férfi jóképű lehetett volna, de így tiszta gáz volt. A férfi azonnal átlátta a helyzetet. Látta, hogy a tigris ugrani készül, és gondolkodás nélkül felkapta a távirányítót az asztalról. Nagyjából a tigrisre irányította, és megnyomott egy gombot. És akkor megtörtént a lehetetlen. A tigris lemászott az asztalról, a szeme eltompult, és lerogyott a padlóra. Alex csak bámult. A tigris rettentő vadállatból másodpercek alatt túlméretes cicává alakult. És már aludt is, szeme lecsukódott, mellkasa szabályosan emelkedett-süllyedt. Ez meg hogy lehet? Alex a férfira nézett. Az még mindig fogta azt a micsodát. Alexben egy pillanatig az is felmerült, hogy az állat nem is igazi. Talán robot, amit ki-be lehet kapcsolni? Nem, ez hülyeség. Elég közel volt hozzá, hogy jól lássa. Érezte a szagát. És látta, hogy megmegrándul, ahogy visszatér a dzsungelbe... mármint álmában. Hús-vér állat. Valahogy mégis kikapcsolták, gyorsan és könnyen, akár egy égőt. Alex még sosem érezte magát ennyire el veszve. Egy ezüstszín skorpióval díszített motorcsónak nyomába eredt, és valami olasz csodaországba jutott. - Chi sei? Cosa fai qui? A férfi hozzá beszélt. Alex nem értette a szavakat, de a lényeget igen. Ki vagy? Mit keresel itt? Felállt. Bárcsak megszabadult volna a kosztümtől, így félmeztelennek és szörnyen kiszolgáltatottnak érezte magát. Vajon Tom még kint várja? Nem, megmondta neki, hogy menjen vissza a hotelbe. A férfi megismételte a kérdést. Alexnek nem maradt választása. - Nem beszélek olaszul - mondta. - Angol vagy? - váltott át a férfi könnyedén Alex anyanyelvére. - Igen. -Mit keresel Mrs. Rothman dolgozószobájában? -A nevem Alex Rider... -Az enyém meg Nile. De nem ezt kérdeztem.
- Skorpiát keresem. A férfi - Nile - elmosolyodott, kivillantva tökéletes fogait. Most, hogy a tigris semlegesítve lett, Alex jobban meg tudta nézni. Ha nincs a bőrproblémája, igazán csinos lett volna. Simára borotvált arc, elegáns külső, tökéletes test. Haja rövidre vágva, füle körül ívben kikerítve. Habár nyugodtnak tűnt, Alex látta, hogy küzdőállásban van, súlyát talpa elejére helyezve. Veszélyes ember, sugárzott róla az önbizalom és az önuralom. Nem lepődött meg, hogy egy tinédzsert talál itt. Inkább szórakoztatta. - Mit tudsz te a Skorpiáról? - kérdezte puha hangon. Alex nem felelt. - Lent hallottad a nevet - válaszolta helyette Nile. -Vagy az íróasztal egy fiókjában láttad. Mit kerestél? Tolvaj vagy? -Nem. Alex úgy gondolta, ennyi elég volt. Bármelyik pillanatban betoppanhat még valaki. Ideje menni. Megfordult és indult az ajtó felé, amin bejött. - Még egy lépés, és meg kell hogy öljelek - figyelmeztette Nile. Alex nem állt meg. Puha lépteket hallott maga mögött a padlón. Pontosan időzített: az utolsó pillanatban megtorpant és megpördült, sarkával hátrarúgott, aminek a férfi hasába kellett volna találni, minimum kinyomni belőle a szuszt, de akár ki is ütni. Alex azonban döbbenten érezte, hogy lába csak a levegőt szeli. Nile vagy számított erre, vagy hihetetlen gyorsan kikerülte. Alex teljes kört írt le, próbált bevinni egy első ütést -kizami-zuki -, amit karatéból tanult. De elkésett. Nile megint lebukott, s tenyerével olyan gyorsan csapott le, hogy a mozdulat elmosódott. Alexet mintha fadarab találta volna el, majdnem összecsuklott. Az egész szoba megremegett, elsötétedett. Kétségbeesetten igyekezett védekező pozíciót felvenni, keresztbe tette karját, leszegte a fejét. Nile számított erre is. Alex egyszer csak a torkán érezte a férfi karját. A másik kéz a fejét támasztotta meg. Nile egyetlen mozdulattal el tudta volna törni a nyakát. - Ezt nem kellett volna - mondta Nile, mintha egy kisgyerekhez beszélne. - Figyelmeztettelek, de nem hallgattál rám. Halott vagy. Alexbe belenyilallt a fájdalom. Aztán a sötétség. Amikor magához tért, úgy érezte, letépték a fejét. Miután kinyitotta szemét, beletelt pár percbe, mire valóban látott is. Megmozdította a kezét, és örömmel látta, hogy ujjait be tudja hajtani. Tehát a nyaka nem tört el. Megpróbálta magában visszajátszani a történteket. Nile az utolsó pillanatban biztos elengedte a fejét, és könyökkel ütötte le. Alex ájult már el párszor, de soha nem ébredt még ilyen fájdalommal. Nile tényleg meg akarta ölni? Nemigen hitte. A rövid találkozásból is tudta, hogy a harcművészet mesterével akadt össze, aki pontosan tudja, mit csinál és nem hibázik. Nile leütötte és idehozta. Hol is van? Alex lüktető fejjel körülnézett. Nem tetszett neki, amit látott. Egy kis kamrában volt, ami, úgy tippelte, a palota alatt lehet. A falakat penészfoltos vakolat fedte, és a lejtésük pincére vallott. A padlót nemrég söpörhették fel. Alex nyirkos, rohadó deszkákból tákolt rácson állt. A helyiséget egy koszos üveg mögé dugott villanykörte világította meg. Ablak nem volt. Alex megborzongott. A szeptember eleji hőség után itt hideg volt. És még valami. Amikor egyik ujját végigfuttatta a falon, nyálka ragadt rá. Eddig azt hitte, a pince piszkoszöldre van festve; most jött csak rá, hogy a dagálykor a helyiséget elárasztó víz hagyta itt nyálkás nyomait. Merthogy a víz betör ide s lassan emelkedik. Egész a plafonig. Még a villanykörtét is eléri. Ahogy kezdett magához térni, Alex megérezte a víz szagát a levegőben, felismerte a velencei csatornák tipikus bűzét: rohadó zöldség, sár és só. Még a vizet is hallotta. Nem a fal túloldalán csobogott, hanem valahol alul. Letérdelt, megvizsgálta a padlót. Az egyik deszka kilazult, si került annyira elfordítani, hogy kis rés támadjon. Benyúlt. Vizet érzett. Nincs kiút.
Megfordult. Rövid falépcső vezetett fel egy erős ajtóhoz. Odament és nekifeküdt. Az ajtót is nyálka borította. Nem engedett. És most? Alex még mindig a kosztümöt viselte: selyemnadrág és mellény. Semmi nem védte a nyirkos hidegtől. Eszébe jutott Tom, ami némileg megvigasztalta. Ha reggelig nem ér vissza a hotelba, barátja biztosan riadóztat. Nem lehet már messze a hajnal. Fogalma sem volt, meddig lehetett eszméletlen, az óráját pedig levette az álruha miatt, amit most igencsak bánt. Az ajtó túloldaláról nem hallatszott semmi nesz. Nincs mit tenni, vár. Lekuporodott az egyik sarokba, két karjával átölelve magát. Az aranyfesték nagyja már lejött, koszosnak, rongyosnak érezte magát. Eltöprengett, mit akar vele tenni Skorpia. Valaki - Nile vagy Mrs. Rothman - csak lejön, hogy kifaggassa, miért tört be, nem? Elképesztő, de sikerült elaludnia. Arra ébredt, hogy begörcsölt a nyaka. Teste elzsibbadt a hidegtől. Valami szirénaféle ébresztette. Hallotta a jajongását, nem a palotában, hanem valahol messze. Ezzel egy időben megérezte, hogy valami megváltozott a pincében. Lepillantva vizet látott a padlón. Egy pillanatig nem is értette. Eltört egy cső? Honnét jön ez a víz? Aztán összeszedte gondolatait, és emlékezetébe idézte, milyen sorsot szántak neki. Skorpiát nem érdekelte egy fiú. Nile azt mondta neki, hogy meg fog halni, és komolyan is gondolta. A sziréna a dagályra figyelmeztetett. A város tengerszinten terül el, s a szél és a légnyomás miatt gyakoriak a viharok. A vihar aztán az Adriáról behajtja a vizet a velencei lagúnákba, a csatornák kiöntenek, egész utcák és terek tűnnek el órákra. Hideg, fekete víz bugyogott be lentről. Milyen magasra ér fel? Felesleges kérdés. A mocskos fal szerint egész a mennyezetig. A víz ellepi, ő meg majd hiába küszködik, végül belefullad úgyis. Aztán a vízszint leesik, a holttestét kiviszik, talán beledobják a lagúnába. Talpra ugrott, az ajtóhoz szaladt, és ököllel verni kezdte. Kiabált is, habár tudta, hogy reménytelen. Senki nem jön. Senkit nem érdekel. Biztos nem ő az első. Túl sokat kérdezett, bement oda, ahová nem kellett volna, és itt a végállomás. A víz folyamatosan emelkedett. Már legalább öt centi. A padló már nem is látszott. Ablak nem volt, az ajtó kemény, akár a szikla. Egyetlen kiút lehetett, de azt Alex félt megpróbálni. Az egyik padlódeszka kilazult. Talán kút vagy egy nagy cső van alatta. Végül is a víz valahogy csak bejut. Most már zubogott, sokkal gyorsabban, mint eddig. Alex otthagyta az ajtót. A víz már a lábszárán araszolt felfelé, megcélozva a térdét. Gyorsan számolt: ha ez így megy, a pince három perc alatt víz alá kerül. Lehúzta és félredobta a mellényt. Erre nincs szüksége. Beljebb gázolt, kereste a laza deszkát. Emlékezett rá, hogy valahol középen volt, és meg is találta, lábujja beleakadt a nyílásba. Letérdelt, így a víz már a derekát nyaldosta. Még abban sem volt biztos, hogy átfér. És ha igen, mi lehet a túloldalon? Megpróbálta kitapogatni. Éppen alatta ömlött be a víz. Itt a forrás. A víz valami nyíláson keresztül érkezik. Tehát ez a kiút. A kérdés csak az, hogy képes-e kijutni? Fejjel előre át kell nyomakodnia egy keskeny résen, megkeresni a deszkák alatt a nyílást, és beleúszni. Ha fennakad, megfullad. Ha a járat le van zárva, sosem fog tudni újra visszajönni. Az elképzelhető legrémesebb halál előtt térdelt. A hideg víz pedig könyörtelenül araszolt felfele gerince mentén. Keserű düh tolult fel bensőjében. Ez volt a végzet, amit Jaszen Gregorovics megígért? Ezért jött Velencébe? A szirénák még süvítettek. A víz már elfedte az alsó két lépcsőfokot, és a harmadikat nyaldosta. Alex káromkodott egyet, aztán néhányszor nagy levegőt vett. Amikor annyi levegőt szorított a tüdejébe, amennyit csak bírt, fejjel előre belebukott a kis lyukba. A rés épphogy elég széles volt. A deszkák felhorzsolták a vállát, de kezével sikerült előrenyomnia magát. Nem látott semmit. Hiába nyitotta ki a szemét, a víz szurokfekete volt. Érezte, ahogy nyomja az orrát és az ajkát. Jeges, szúrós volt. Te jó ég! így meghalni. Hasa
átcsusszant a nyíláson, de csípője megakadt. Tekergett, mint a kígyó, s nagy nehezen kiszabadította magát. Máris fogyott a levegője. Vissza akart fordulni, ám ekkor pánik fogta el, mert rájött, hogy egy csőben van, ahol nincs helye semmire, csak előre mehet. Vállával téglának ütközött. Egyik lábával tempózott egyet, s jutalmul fájdalom nyilallt a lábába, ahogy belerúgott a falba. Víz kavargott nyaka és arca körül, szabályos vízkötegek, melyek ide akarták kötni ehhez a fekete halálhoz. Csak most, hogy nem tudott menekülni, most döbbent rá, milyen iszonyatos a helyzete. Egy felnőtt nem jutott volna el idáig. Csak azért ért el eddig ebben az aknában vagy mi ez, mert ilyen kicsi. Viszont nem volt helye manőverezni. Már így is érintett minden falat. Ha a cső tovább szűkül, beleragad. Tovább araszolt lefelé. Kezével tapogatta maga előtt az utat, s rettegett, hogy a csatornákban alkalmazott fémrácsok állják majd útját. Tüdeje már sajgott, mellkasát szorította a nyomás. Igyekezett nem pánikolni, mert tudta, attól csak gyorsabban fogyna a levegő, ám az agya azt üvöltötte, hagyja abba, lélegezzen, adja fel, fogadja el a sorsát. Tovább lefelé. Két percig vissza tudja tartani a levegőt, és nem lehet idelenn több mint egy perce. Nem feladni! Tovább... Tíz-tizenöt méterre járhat a pince alatt. Előrenyúlt, és összerezzent, ahogy ujja hegye téglának ütközött. Értékes levegőbuborékok szöktek ki száján, végigsurrantak teste mellett, el kalimpáló lábainál. Először azt hitte, zsákutcába jutott. Egy pillanatra kinyitotta a szemét. Semmi különbség. Nyitva vagy csukva: szuroksötétben volt. Szíve mintha megállt volna. Abban a pillanatban Alex tudta, milyen lehet meghalni. Ám akkor másik keze görbületet talált a falon, és megértette, hogy az akna csak elhajlik. Elérte a hosszú J alak alját, csak át kell fordulnia. Talán ez végre a csatornába visz. Ám ahogy kanyarodott, úgy szűkült is. Mintha a kavargó víz nem lett volna elég, Alex érezte, hogy a téglafalak rázárulnak, mellkasát és lábát karcolják. Tudta, hogy nagyon kevés levegője maradt. Tüdeje már küszködött, feje kóválygott. Kezdte elveszteni eszméletét. Hát talán jól is jönne. Akkor talán nem érzi, ahogy a víz benyomakszik a szájába, le a torkán. Talán elalszik, mielőtt eléri a vég. Átjutott a J kanyarulatán. Keze valamit ért - valami rácsszerűt -, s azt megragadva át tudta húzni a lábát is a hajlaton. Csak ekkor jött rá, hogy legszörnyűbb rémálma vált valóra. A cső végére ért, amit fémrács zárt le. Azt markolja. Nincs kiút. Talán az adott neki erőt, hogy ilyen messzire elért. Hogy nem akarta tudomásul venni, hogy a végén csapják be. Alex nekifeszült, és a háromszáz év rozsdája emésztette ereszték engedett. A rács kinyílt, és Alex átúszott. Válla kibukkant a csőből, és érezte, immár nincs fölötte csak tiszta víz. Rúgott egyet, s kapu törött széle felhasította a combját. Fájdalmat azonban nem érzett. Csak elkeseredést, és a vágyat, hogy véget érjen ez az egész. Felfelé nézett. Nem látott semmit, de bízott benne, hogy ösztöne jó felé viszi. Buborékok csiklandozták arcát és szemhéját, és tudta, levegője végére ért. Milyen mélyen lehet? Van még levegője a felszínig? Akkorát rúgott, amekkorát csak bírt, kezével is kapaszkodott, mintha függőlegesen mászna. Megint kinyitotta a szemét, hátha meglát valamit... holdfényt, lámpafényt... bármit. És talán fénylett is ott valami, fehér szalag villódzott a magasban. Alex sikoltott. Buborékok szakadtak ki szájából. Aztán maga a sikoly is kiszakadt belőle, amint teste kitört a felszínre, a hajnali fénybe. Egy pillanatra válla és karja kiemelkedett a vízből, nagy levegőt vett, aztán visszaesett. Fröccsent körülötte a víz. Hátán fekve lebegett a vízben, és nagyokat lélegzett. Arcán lefolyt a víz, s Alex tudta, hogy könnyek is keverednek bele. Körülnézett. Hat óra körül járhatott. A sziréna még szólt, de senkit nem látott. Annál jobb. A Nagy Csatorna közepén lebegett. Látta az Akadémia-hidat, bizonytalan ív a félhomályban. A hold
még az égen volt, de már a nap is kapaszkodott felfelé a néma templomok és paloták mögött, derengő fényt vetve a lagúnára. Alex annyira fázott, már nem is érzett semmit. Csak a csatorna halálos markát érezte, amely próbálta lerántani. Ereje utolsó cseppjét összeszedve odaúszott az egyenetlen kőlépcsőhöz az Özvegy Palotájával szembeni parton. Bármi történik, ő soha többé nem akar a közelébe se menni. Deréktól felfelé meztelen volt. Elvesztette a szandálját, nadrágja rongyokban lógott. Egyik lábán vér folyt, elkeveredve a csatorna koszos vízével. Csurom víz volt. Nem volt pénze, a hotel pedig Velencén kívül, több vasútmeg-. állóra volt. Alexet azonban mindez nem zavarta. Élt. Még egyszer visszanézett. Ott magaslott a sötét, néma palota. A parti már réges-rég véget ért. Alex bicegve elindult.
Gondolatok a vonaton Tom Harris hátradőlt a pendolino - a Velence és Nápoly közti gyorsvonat - másodosztályú fülkéjében, s az ablakon kinézve az elsuhanó épületeket és réteket nézte. Alex Rideren gondolkodott. Előző éjjel persze észrevették, hogy hiányzik. Mr. Grey azt hitte, csak késik, de amikor az ágya még fél tízkor is üres volt, riadót fújt. Értesítette a rendőrséget, aztán felhívta Alex gyámját Londonban - egy Jack Starbright nevű amerikai nőt. Brooklandben mindenki tudta, hogy Alex-nek nincsenek szülei, ez is azok közé tartozott, amiben különbözött a többiektől. Jack szerencsére jól kezelte a helyzetet. - Tudja, milyen Alex - nyugtatta meg a tanárt. -Néha elragadja a kíváncsiság. Örülök, hogy felhívott, de biztos vagyok benne, hogy előkerül. Szükségtelen aggódnia. Tom azonban igenis aggódott. Ő látta, ahogy Alexet elnyeli a tömeg az Özvegy Palotája előtt, és tudta, hogy nem csak a kíváncsiság vitte oda. Fogalma sem volt, mit tegyen. Egyik fele el akarta mondani Mr. Greynek a történteket. Alex talán még mindig a palotában van. Talán segítségre szorul. Másik része viszont félt, hogy bajba keveri... talán még nagyobb bajba, mint amilyenben van. Végül hallgatott. Reggel fél tízkor hagyják el a hotelt. Ha addig nem jön semmi hír Alexről, elmondja. Alex fél nyolckor telefonált a hotelbe. Azt mondta, úton van Angliába. Honvágya lett, és úgy döntött, korábban elindul. Mr. Grey beszélt vele. - El se tudom hinni, hogy ezt teszed velem, Alex! Felelős vagyok érted. Bíztam benned, azért hoztalak el a kirándulásra. Cserbenhagytál. - Sajnálom, uram. - Alex hangja siralmasan hangzott, úgy is érezte magát. - Ez kevés. Lehet, hogy miattad többet nem vezethetek ilyen kirándulást. Mindenkinek tönkretetted az üdülését. - Nem direkt csináltam - védekezett Alex. - Vannak dolgok, amiket nem tud. Majd az iskolában elmagyarázom... már ha tudom. Nagyon sajnálom, uram! És hálás vagyok, hogy segített a nyáron a tanulásban. De miattam ne aggódjon! Semmi bajom. Mr. Grey sok mindent akart mondani, de uralkodott magán. Elég jól megismerte és megszerette Alexet az együtt töltött idő alatt. Ő is tudta, hogy más, mint a többi fiú. Egy pillanatig se hitte el a honvágymesét. És azt se, hogy úton van Angliába. De néha jobb nem kérdezősködni. - Sok szerencsét, Alex. Vigyázz magadra! - Köszönöm, uram. A többieknek azt mondták, Alex előrement. Miss Bedfordshire elpakolta a cuccait, a többieknek meg elég volt a saját holmijukkal vesződni, nem is gondoltak Alexre többet. Csak Tom tudta, hogy Alex hazudik. Egy szobában voltak a hotelben, és Alex útlevele az asztalon hevert. Tom ösztönösen zsebre vágta. Korábban megadta Alexnek bátyja címét Nápolyban. Ott talán megint találkoznak.
Sebesen suhant a táj, érdektelenül, ahogyan csak egy vonat koszos ablakából nézve tud. Tom a hotel előtt vált el a többiektől. Azok visszarepülnek Angliába, neki vonatjegye volt Nápolyba, ahol majd a bátyja várja. Addig hat órát kell kibírnia. A hátizsákjában volt egy Game Boy meg egy könyv, az Északi fények. Tom nemigen szeretett olvasni, de az osztályban mindenki parancsba kapta, hogy legalább egy regényt el kell olvasniuk a nyári szünetben. A tanév kezdetéig már csak pár nap maradt, és ő még mindig csak a hetedik oldalon tartott. Azon töprengett, mi történhetett Alexszel. Egyáltalán miért akart annyira bejutni az Özvegy Palotájába? A vonat zötyögött tovább, elhagyta Velence külvárosát, ő pedig a barátján merengett. Két éve találkoztak. Tomot, aki fele akkora volt, mint az osztályában a többiek, szokás szerint megverték. Ilyesmi gyakran megesett. Akkor éppen egy csapat tizenhat éves srác esett neki, egy Michael Cook nevű fiú vezetésével, aki el akarta venni az ebédpénzét, mert cigarettát akart venni rajta. Tom udvariasan nemet mondott, s nem sokkal később, amint koszos könyveit szedegette össze a földről, közben vérző orrát törölgetve, Alex jött arra. -Jól vagy? -Aha... Eltört az orrom. És elvették az ebédpénzemet. És azt mondták, holnap is elveszik. De amúgy minden klassz. - Miké Cook volt? -Aha. - Beszélek vele. -Miért hallgatna rád? - Tudok bánni a szavakkal. Alex másnap odament Mike-hoz és a két gorillájához a biciklitároló mögött. Rövid megbeszélés volt, de Michael Cook soha többé nem bántott senkit. És többen észrevették, hogy azon a héten végig bicegett, és fura, magas hangon beszélt. így kezdődött a barátságuk. Tom és Alex közel laktak, gyakran együtt bicikliztek haza. Sok csapatban együtt sportoltak, mert kis termete dacára Tom rendkívül gyors volt. Amikor szülei elkezdtek a válásról beszélni, csak Alexnek mondta el. Viszonzásképpen Tom többet megtudott Alexről, mint bárki a suliban. Volt is náluk párszor, megismerkedett Jackkel, a vidám, vörös hajú amerikai lánnyal, aki nem volt tulajdonképpen sem Alex dadája, sem a házvezetőnője, mégis ő gondoskodott róla. Mindenki tudta, hogy Alex a nagybátyjával lakott, aki a házból ítélve nem volt szegény. Ám aztán meghalt egy autóbalesetben. Egy iskolai gyűlésen mondták be, és Tom el is ment akkor hozzájuk, hátha otthon találja Alexet, de az valamiért sosem volt odahaza. Azt követően Alex megváltozott. Kezdődött azzal, amikor először hiányzott hosszabb időre a suliból a tavaszi negyedévben. Akkor még azt hitték, nagybátyja halála készítette ki. Ám aztán a nyári negyedévben megint eltűnt. Magyarázat nélkül. Senki sem tudta, hová lett. Amikor végre megint találkoztak, Tom megdöbbent, mennyire megváltozott a barátja. Sebek, hegek voltak rajta. És valahogy idősebbnek tűnt. Volt valami a szemében, ami azelőtt nem, mintha olyasmit látott volna, amit képtelenség elfelejteni. És most ez a dolog Velencében! Talán mégis Miss Bedfordshire-nek van igaza, és Alex tényleg dilidokihoz jár. Tom a Game Boyért nyúlt, hogy kiverje ezt az egészet a fejéből. Tudta, hogy olvasnia kéne, és meg is fogadta, hogy két-háromszáz mérföld után folytatja... majd ha Rómába érnek. Egyszerre arra lett figyelmes, hogy valaki áll előtte. Automatikusan a jegye után nyúlt. Közben felnézett és leesett az álla. Alex volt az. Régimódi farmert és buggyos pólót viselt, mindkettő minimum egy számmal nagyobb a kelleténél. Koszos volt, a haja csapzott, rendetlen. Mezítláb állt Tom előtt, és igen megviseltnek látszott. -Alex? - Tom csak ennyit tudott kinyögni. - Szia. Leülhetek? - mutatott az üres ülésre Alex. - Persze. - Tom egymaga ült az asztalnál. A többi utas elszörnyedve nézte Alexet. - Hogy
kerülsz ide? Mi történt? Honnét szedted ezeket a ruhákat? - buktak ki belőle a kérdések. - Sajnos loptam - vallotta be Alex. - Egy szárítókötélről. De cipőt nem találtam. -Mi történt az éjjel? Láttam, hogy bemész a palotába. Elkaptak? - Tom most érezte meg a szagot. - Fúj, beleestél egy csatornába vagy mi? Alex túl elcsigázott volt, hogy meséljen. - Kérnék egy szívességet, Tom. - Bújtassalak el a rendőrség elől? - Pénz kéne kölcsönbe. Nincs jegyem. És rendes ruha is kéne. - Nem gond. Van pénzem. - És egy darabig nálatok lennék. A bátyádéknál. Szerinted lehet? - Persze. Jerry benne lesz. Alex... Ám Alex nekidőlt az ablaknak, fejét karjára hajtotta. Elaludt. A vonat gyorsított, megkerülte a Velencei öblöt, és folytatta útját délnek. Amikor Alex felébredt, a vonat még mindig az olasz vidéken robogott. Lassan nyújtózott egyet. Máris jobban érezte magát. A vonat nemcsak hogy elhagyta Velencét, de elvitte őt az előző éjszaka emlékeitől. Felülve látta, hogy Tom őt nézi. Az asztalon szendvics, sült krumpli és egy doboz kóla. - Gondoltam, éhes leszel - mondta Tom. - Éhen halok. Köszi. - Alex kinyitotta a kólát. Langyos volt, de oda se neki. - Hol vagyunk? - Egy órája mentünk át Rómán. Nemsokára megérkezünk. - Tom megvárta, míg ivott. Letette a könyvet. - Rémesen nézel ki. Elmondod, mi történt? - Persze. - Alex már azelőtt eldöntötte, hogy kitálal Tomnak, még mielőtt felszállt a vonatra. Nem csak, mert szüksége volt a segítségére. Belefáradt a hazudozásba. -De nem biztos, hogy elhiszed. - Két és fél órája olvasom a könyvet, és a tizenkilencedik oldalon tartok. Úgyhogy inkább hallgatlak, akármit is mondasz. - Hát jó. Alex egyetlenegy embernek beszélt eddig róla, mi minden történt vele, mióta az MI6 beszervezte, Sabina Pleasure-nek. A lány nem hitt neki, legalábbis míg őt magát el nem rabolta és pincébe nem zárta az őrült multimilliomos Damian Cray. Alex most elmondta Tomnak is, amit akkor a lánynak, kezdve az igazságtól nagybátyja haláláról egészen előző esti szökéséig a pincéből. Különös módon élvezte a mesélést. Nem dicsekedett, hogy kém és a titkosszolgálatnak dolgozik. Ellenkezőleg. Túl sokáig volt az MI6 szolgája, akik kényszerítették, hogy mindent elhallgasson. Még a Hivatalos Titoktartási Megállapodást is aláíratták vele. Azzal, hogy elmondta az igazat, pontosan azt tette, amit ők nem akartak, és megkönnyebbült, nagy súly gördült le a válláról. Úgy érezte, saját kezébe vette élete irányítását. - .. .a hotelbe nem mehettem vissza. Pénz nélkül. Cipő nélkül. Tudtam, hogy vonattal mész Nápolyba, hát elmentem az állomásra, és vártalak. Követtelek a vonatra. És most itt vagyok. Befejezte, és idegesen várta Tom reakcióját. Tom azonban egy szót se szólt vagy húsz percig. Ő is faképnél hagyja, mint Sabina? Aztán Tom lassan bólintott. - így már érthető - mondta. - Hiszel nekem? - kerekedett el Alex szeme. - Mással nem tudom magyarázni azt, ami történt. Hogy annyit hiányzol. A sérüléseket. Igaz, gondoltam rá, 59 hogy a házvezetőnőd ver, de nem tűnt valószínűnek. Úgyhogy igen. Csakis kém lehetsz. De ez elég durva, Alex! Örülök, hogy te, és nem én. - Tényleg jó haver vagy, Tom - mosolyodott el önkéntelenül Alex.
- Örömmel segítek. Egyvalamit viszont nem mondtál el. Miért érdekelt annyira Skorpia? És mihez kezdesz Nápolyban? Alex nem említette az apját. Ez az egy még mindig zavarta. Túlságosan érzékeny kérdés volt ahhoz, hogy megossza bárkivel. -Meg kell találnom Skorpiát - kezdte, és óvatosan folytatta. - Azt hiszem, apám valahogy kapcsolatban volt velük. Én nem ismertem. Mindjárt a születésem után meghalt. - Ők ölték meg? - Nem. Nehéz elmagyarázni. Többet akarok róla tudni. Sose találkoztam senkivel, aki ismerte volna. Még a nagybátyám se mesélt róla soha. Tudni akarom, ki is volt. -És Nápoly? - Hallottam, hogy Mrs. Rothman egy társaságról beszél Amalfiban. Az nincs messze Nápolytól. Azt hiszem, Consanto a neve. Egy brosúrában láttam a nevet, amiben benne volt annak a férfinak a fényképe is, akivel Mrs. Rothman beszélt. Azt mondta, két nap múlva odautazik. Azaz holnap. Kíváncsi lennék, minek. -De Alex, már találkoztál ezzel a fekete fickóval, Nile-lal... - Igazából nem volt teljesen fekete. Inkább fekete-fehér. - És amint előhoztad Skorpiát, bezárt a pincébe, hogy megfulladj. Minek akarsz visszakerülni? Nekem úgy tűnik, nincsenek oda érte, hogy találkozzanak veled. -Ja. - Alex nem tagadhatta, hogy Tomnak igaza van. Ráadásul még abban sem lehetett biztos, hogy a nőnek köze volt Skorpiához. Egyedül azt tudta, hogy a nő - vagy aki neki dolgozik - könyörtelen. De nem hagyhatta annyiban. Még nem. Jaszen Gregorovics utat mutatott. Követnie kell egész végig. - Csak meg akarom nézni, ennyi. - Nem hiszem, hogy nagyobb bajba kerülnél, mint amennyire Mr. Grey megharagudott rád vont vállat Tom. - Meg tudott volna fojtani. - Tudom. Nem volt túl boldog a telefonban. Hallgattak egy sort. A vonat átszáguldott egy állomáson, neonfény és szürke beton mosódott össze. - Biztos sokat jelent neked, hogy minél többet megtudj apádról. -Igen, sokat. - Az én szüleim csak üvöltöznek egymással, amióta az eszemet tudom. Mást se csinálnak, csak veszekszenek. Most meg szétmennek, és azon veszekednek. Már nem érdekel. Nem bírom őket. - Egy pillanatra Tom olyan szomorúnak látszott, mint még soha. - Úgyhogy azt hiszem, értelek, és remélem, jó dolgokat tudsz meg apádról, mert én most semmi jót nem tudnék mondani az enyémről. Jerry Harris, Tom bátyja az állomáson várta őket, aztán taxival elmentek a lakásához. Huszonkét éves volt, a főiskola előtt jött egy évre Olaszországba, és valahogy elfelejtett visszamenni. Alex azonnal megkedvelte. Jerry nagyon laza srác volt, hihetetlenül sovány testtel, fakó hajjal és féloldalas mosollyal. Nem zavarta, hogy Alex előzetes bejelentés nélkül beállított, nem tett megjegyzést Alex külsejére, se arra, hogy cipő nélkül érkezett Velencéből. A város spanyol negyedében lakott: tipikus, keskeny nápolyi utca, mindkét oldalt öt-hat emeletes épületek, köztük szárítókötelek. Felnézve Alex omladozó vakolatot, fazsalukat, díszes korlátokat, teraszokat látott, az ablakpárkányokon pedig virágládákat. Az ablakokon kihajolva olasz nők beszélgettek egymással. Jerry a legfelső emeleten bérelt lakást. Lift nem volt. Ahogy kaptattak a lépcsőn, minden emeleten más szag és hang köszöntötte őket; az elsőn fertőtlenítő és gyereksírás, a másodikon tészta és hegedű... - Ez az - nyitott ki egy ajtót Jerry. - Érezzétek magatokat otthon. Az „otthon" tágas szoba volt, benne nagyon kevés bútor, fapadló és kilátás a városra. A sarokban hevenyészett konyha, ahol tornyokban álltak a mosatlan edények. Egy-egy ajtó vezetett a kis hálószobához és fürdőhöz. Valakinek valahogy sikerült egy kopott bőrkanapét
felrángatni ide, ami elfoglalta a szoba közepét, körülötte meg mindenféle sportfelszerelések hevertek, amelyekből Alex csak párat ismert fel. Két görkorcsolya, kötelek és falkapcsok, egy sárkányrepülő alkatrészei, sítalp és egy ejtőernyő. Tom már elmondta Alexnek, hogy bátyja extrémsportokat űz. Angolt tanított Nápolyban, de csak hogy finanszírozni tudja a hegymászást, szörfözést vagy ami éppen érdekelte. - Éhesek vagytok? - kérdezte. - Aha - rogyott le a szófára Tom. - Hat órája vonatozunk. Van kajád? -Jó vicc. Nincs. Megyünk és eszünk egy pizzát. Mizújs, Tom? Anyáék? -A szokásos. - Olyan rosszul? -Jerry Alexre nézett. -A szüleink nagyon gázosak. Az öcsém biztos elmondta. Őt Tofhnak nevezték el, engem meg Jerrynek. Hát nem gáz? - Vállat vont. - Szóval mi szél hozott, Alex? A tengerpartot akartad látni? A vonaton Alex gondosan kioktatta Tomot, hogy nem árulhat el semmit abból, amit hallott. így aztán összerezzent, amikor Tom bejelentette: -Alex kém. - Tényleg? -Ja. Az MI6-nak dolgozik. -Ejha! Nem semmi. Alex nem tudta, mit mondjon. - Kösz. - Szóval mi szél hozott Nápolyba, Alex? Tom felelt helyette: -Egy cég után nyomoz. Constanza. - Consanto - helyesbített Alex. - A Consanto Vállalat? -Jerry kinyitotta a hűtőt, és kivett egy sört. Alex megfigyelte, hogy csak sör van benne. - Ismerem. Tanítottam ott egy embert angolul. Kutatóvegyész volt vagy mi. Remélem, jobb vegyész, mint nyelvész, mert rémesen beszélt angolul. -Mi az a Consanto? - kérdezte Alex. -Az egyik nagy gyógyszergyártó cég. Gyógyszereket meg biológiai cuccokat gyártanak. Amalfi közelében van a telep. - Be tudsz vinni? - Ne viccelj. Oda még a pára se jut be. Egyszer jártam arra, nagyon modern hely. Akár egy tudományos-fantasztikus film. Van ott minden biztonsági cucc, kerítés, kamerák meg minden. - Valamit rejtegetnek - vélte Tom. - Persze hogy rejtegetnek, te tökfej - torkollta le öccsét Jerry. - A gyógyszergyárak folyton új szabadalmakat találnak ki, amik vagyont érnek. Például ha valaki felfedezi az AIDS ellenszerét, milliárdokat kereshet. Ezért nem engednek be. Akit tanítottam, sose beszélt a munkájáról. Nem szabadott neki. - Mint Alexnek. -Mi? - Merthogy kém. Neki se szabad erről beszélni. -Ja - bólintott Jerry. Alex egyikről a másikra nézett. Habár nyolc év volt köztük, láthatóan közel álltak egymáshoz. Bárcsak többet lehetne velük. Sokkal nyugodtabbnak érezte magát, mint jó ideje bármikor. De nem ezért jött. -Amalfiba azért el tudsz vinni? - Persze - mondta Jerry és kiitta a sört. - Holnap nincs órám. Az megfelel? - Klassz. - Nincs is messze. Elkérem a barátnőm kocsiját, és elviszlek. Megnézheted a Consantót. De én mondom, Alex, oda senki nem jut be.
Consanto A kocsi mellett állva a délelőtti nap hevében Alexnek el kellett ismerni, hogy Jerry Harrisnek igaza van. A Consanto mindent megtett, hogy védje, amit rejteget. A főépület kb. ötven méter hosszú volt, és téglalap alakú. Alex látta a képét a brosúrában, és
megállapította, hogy az épület olyan, mintha a fényképet ezerszeresen felnagyították, kivágták és felállították volna. Valahogy nem tűnt igazinak. Hatalmas, foncsorozott üvegből készült ezüst test, rajta egyetlen fémtábla: CONSANTO. Jerry mellette állt, térdig érő rövidnadrágban és ujjatlan pólóban. Hozott távcsövet, Alex ezzel vizsgálta meg a főbejárathoz vezető széles betonlépcsőt. Állt ott még néhány melléképület, raktárak és szellőztetők, meg egy parkoló vagy száz autóval. A távcsövet a főépület tetejére irányította. Két víztartályt látott, egy sor napelemet és egy téglatornyot egyetlen ajtóval. Vészkijárat? Ha elérné, ott talán bejutna. Ám erre, úgy tűnt, semmi esélye. Az egész területet vagy hatméteres kerítés övezte, a tetején szögesdróttal. Egyetlen út vezetett be, egyenesen egy ellenőrzőponthoz, ami mögött még egy volt. Minden ki- és behaladó járművet átkutattak. És biztos, ami biztos, acélrudakon kamerák forogtak-pásztáztak, minden négyzetcentit megfigyelés alatt tartva. Még a berepülő legyet is észreveszik. És lecsapják, tette hozzá gondolatban komoran Alex. A Consanto Vállalat gondosan megválasztotta a telephelyét. Amalfi, a zsúfolt, forgalmas kikötőváros pár mérföldre feküdt délre, északra meg pár elszigetelt falucska. A komplexum egyfajta mélyedésben állt, lapos, sziklás részen, kevés fával és épülettel. Nincs hol elbújni. A tenger fél mérföldre húzódott attól, ahol Alexék álltak. Vitorlások pöttyözték a vizet, egy komp pöfögött Capri szigete felé. A fiúnak az volt a benyomása, hogy képtelenség Consantót bármilyen irányból megközelíteni anélkül, hogy ki ne szúrnák. Valószínűleg most is figyelik. - Érted már, mire gondoltam? - kérdezte Jerry. Tom háttal állt, ő a tengert nézte. - Úszunk egyet? - Persze - bólintott a bátyja. - Hoztál fürdőgatyát? -Nem. -Nem baj. Alsóban is lehet. -Az meg nincs rajtam. - Undormány vagy - nézett öccsére Jerry. Alex azt figyelte, ahogy egy ellátó furgon áthalad az első ellenőrzőponton. Tényleg lehetetlen. Még ha el is tudna bújni egy kocsiban vagy furgonban, azt átkutatják. Nem volt hol várakozni éjjelig. A kerítés mentén ívlámpák sorakoztak, amiket sötétedéskor biztos azonnal felkapcsol nak. Egyenruhás őröket látott az épületek között keringeni, németjuhász kutyákat vezettek pórázon. Ők is itt lehetnek egész éjjel. Már éppen azon volt, hogy feladja. Nem jut be se elölről, se oldalról, nem tud átmászni a kerítésen. Távolabbra nézett. A komplexum függőleges sziklafal előtt állt, ami legalább háromszáz méter magasra nyúlt, s a tetején épületeket látott. -Az mi? - mutatta. Jerry odanézett. -Nem tudom. - Elgondolkodott. - Biztos Ravello. Egy hegyi falu. - Felmehetnénk? - Persze. Alex egy pillanat alatt összerakta a dolgokat. A lapos tető a vészkijárattal, ami nincs zárva. A falu a szikla tetején. Jerry lakásában a hegymászócuccok. Hirtelen nagyon is egyszerű lett minden. A Consanto Vállalat védelmi fala áthatolhatatlannak tűnik. De ő megtalálta a rést. A megkopott tizennyolcadik századi villa kicsit távolabb állt Ravellótól, az odavezető ösvény a hegyoldalban kanyargott, magasan a fenyőfák fölött. Csodálatos hely volt elmenekülni az emberektől, egy különálló kis világ, távol a nyüzsgő strandtól és az utcáktól. Hűs esti szél libbent a tenger felől, s ahogy a nap ereszkedett, a fény kékről először mályva, majd mélyvörös színre váltott. A díszkert közepén hosszú út futott, melynek végén hirtelen egy te rasz magasodott, a mellvéden fehér márványfejekkel. A terasz mögött nem volt semmi. A kert egyszerűen véget ért, a sziklafal függőlegesen zuhant a parti út, a Consanto telep és a sziklás lapály felé háromszáz méterrel lejjebb.
A turisták már rég elmentek. A villa zárni készült. Alex egymagában ácsorgott, s azon töprengett, mit tegyen. Szája kiszáradt, hasa kellemetlenül sajgott. Ez őrület. Kell lenni más megoldásnak. Nem. Megvizsgált minden lehetőséget. Ez az egyetlen út. Tudta, hogy a bázis-ugrás az összes extrémsport közül az egyik legveszélyesebb, és hogy minden ugró ismer olyat, aki belerokkant vagy belehalt. A bázis-ugrás lényegében azt jelenti, hogy repülő nélküli ugrás. Az ugrók felhőkarcolókról, gátakról, sziklákról és hidakról vetik le magukat. Az ugrást magát nem tiltja a törvény, csakhogy általában engedély nélkül csinálják, az éjszaka közepén. A kihágás, a törvény kijátszása része a mókának. Kocsival visszamentek Nápolyba a felszerelésért, amit Jerry odaígért kölcsönbe Alexnek. A hosszú úton Jerry igyekezett minél többet elmondani Alexnek a technikáról meg a potenciális veszélyekről. - A legeslegfontosabb szabály az, amit a kezdők a legnehezebben tudnak betartani - mondta Jerry. - Ha ugrasz, a lehető legtovább várj, mire kiengeded az ernyőt. Minél tovább vársz, annál lejjebb érsz a sziklafal mellett. A két vállad legyen egy vonalban egymással. Az hiányzik, hogy egy nyolcvannal beleszállj a kőbe. - Emberi nyelven? - kérdezte Alex. - Akkor van, ha rosszul nyitod az ernyőt. Azt jelenti, hogy rossz irányba lengsz ki, neki a sziklának. -És akkor mi van? -Hát... meghalsz. Alex sisakot, térd- és könyökvédőt húzott. Jerry még hegymászó bakancsot is adott neki. De ennyi. Zuhanás közben azonnal kell reagálnia, a túl sok védőfelszerelés csak lelassítaná. Amúgy meg, mutatott rá Jerry, még soha senki nem végzett bázis-ugrást alapképzés nélkül. Ha valami félresikerül, a világ összes védőruhája se érne semmit. És a különbség élet meg halál között? Alex számára ezt a különbséget egy tizenkilenc négyzetméteres FI 11 nejlonernyő jelentette. A légdeszkásoknál általában 0,18 négyzetméter ernyő esik a sportoló felszereléssel együtt mért súlyának egy kilójára, a bázis-ugrásnál azonban ennek fele is elég. Ez az ernyő a nehezebb Jerryre lett mérve, úgyhogy elég lesz Alexnek. Hétcellás Blackjack vászon volt, amit Jerry kéz alatt vett, kicsivel több mint ezer amerikai dollárért. A rendes ejtőernyőnek általában kilenc cellája, azaz zsebe van. A nagyobb bázisernyő elvileg hajlékonyabb, könnyebben irányítható és pontosabban lehet vele leszállni. Alex súlya rántja majd ki esés közben, a feje fölött kibomlik, és kosszarv-alakot ölt, mint minden modern ernyő. Jerry mellette állt, egy távcsőszerű fekete készüléket fordított a föld felé, majd leolvasta. - Háromszázötvenhét méter. - Elővett egy laminált kártyát, a magasságtáblázatot, és gyorsan átfutotta. - Csinálhatsz egy négyest. Azzal tizenöt másodperced lesz az ernyő alatt. Maximum hatost. De akkor szinte azonnal földet érsz. Alex értette: négy-hat másodpercig tarthat a szabadesés. Minél kevesebb ideig lesz nyitva az ernyő, annál kevésbé valószínű, hogy lentről kiszúrják. Viszont minél gyorsabban ér földet, annál nagyobb az esélye, hogy összetöri magát. -És amikor leérsz, ne felejts... - Lebegtetni. - Igen. Ha nem akarod eltörni mindkét lábad, három-négy másodperccel a becsapódás előtt lassíts. - És nem három-néggyel utána - tette hozzá segítőkészen Tom. - Az már késő. - Kösz. Alex körülnézett. Senki nem volt a környéken. Szinte azt kívánta, bárcsak felbukkanna egy rendőr vagy valaki a villából, és megállítaná őt, mielőtt ugrania kéne. Ám a kert üres volt. A fehér márványfejek közömbösen néztek el felette.
- Három másodperc alatt felgyorsulsz hatvan mérföld per órára - folytatta Jerry. - Feltettem egy csúszógyűrűt, de a nyitórángást így is megérzed. Viszont legalább figyelmeztet, hogy landolni készülsz. Akkor zárd össze a lábadat és a térdedet. Fejet a mellkasra. És próbáld meg nem leharapni a nyelvedet. Nekem először majdnem sikerült. - Aha. - Alex csak ennyit tudott kinyögni. Jerry lenézett a mélybe. - A Consanto teteje pont alattunk van, szél nincs. Kormányoznod nem nagyon kell. - Kezét Alex vállára tette. -Megcsinálom én helyetted, ha akarod. 69 - Nem - rázta fejét Alex. - Kösz, Jerry. De nekem kell. Az én ötletem volt. -Akkor sok szerencsét. - Kéz- és lábtörést! - mondta Tom. - Vagyis... inkább mégse. Alex két szobor között odament a peremhez, és lenézett. Pontosan a komplexum fölött volt, habár ilyen magasságból parányinak tűnt, akár egy ezüstszín Lego-elem. Mostanra a legtöbb dolgozó már elment, ám az őrök maradtak. Csak remélni tudta, hogy senki nem néz fel abban a pár másodpercben, amíg berepül. De éppen ezt vette észre korábban a kapu előtt bámészkodva. A Consanto a tengerre nézett, s az őrök minden figyelmüket arra irányították, ezért, ha szerencsés, észrevétlenül le tud pottyanni az égből. Szó szerint. A gyomra összeszorult. A lábát nem is érezte. Mintha máris lebegne. Próbált mélyet lélegezni, de a levegő nem akart a szájáig emelkedni. Tényleg ennyire fontos, hogy bejusson a Consantóba és megtudja, mi köze Skorpiához? Mit szólna Tom meg a bátyja, ha meggondolná magát, most, az utolsó pillanatban? A pokolba az egésszel! Sok tinédzser csinált már bázis-ugrást. Jerry nemrég ugrott le a New River Gorge-hídról Nyugat-Virginiában. Hídnap volt, az egyetlen nap az évben, amikor Amerikában engedélyezett az ugrás. Azt mesélte, tucatjával álltak sorban a srácok. Ez igazi sport. Az emberek szórakozásból ugranak. Ha még egy másodpercig habozik, sosem fogja megcsinálni. Ideje túl lenni rajta. Egyetlen mozdulatsorral csinálta: fellépett a mellvédre, ellenőrizte a nyitóernyő zsinórját, még egyszer megnézte a célt és ugrott. Akár az öngyilkosság. Még életében nem érzett hasonlót. Minden összemosódott. Ott volt az ég, a szirt széle és (hacsak nem képzelődött) Tom elképedt arca. Aztán minden megbillent. A kék szürkébe fordult, a tető fehérje bekukkantott a képbe. A szél az arcába csapott. A hirtelen gyorsulás belenyomta szemgolyóját a szemgödrébe. Ki kell nyitnia az ernyőt! Nem. Jerry figyelmeztette. Hány másodperc? Most! Kirántotta a nyitóernyőt, remélve, hogy működni fog. Kinyílt? Az ernyő már el is tűnt, magával húzva a zsinórt, ami majd kirántja magát a nagyernyőt. Atyaég! Túl sokáig várt. Gyorsan zuhant. A szél hosszan, némán sikoltott a fülében, borsózott a bőre. Hol az a rohadt ernyő? Merre van a felfelé? És a le? Zuhanás... Aztán hirtelen erős rántás fékezte le. Úgy érezte, szabályosan kettétépik. Látótere szélén kötelek és dagadó valami. Az ernyő! Most nem fontos. Merre tart? Lenézett. Lába a semmiben kalimpált. Egy fehér téglalap száguldott felé alulról. A komplexum teteje. Túl messze van, el fogja téveszteni. Gyorsan. Megrántotta a hevedereket. A tető visszabillent feléje. Mindjárt jobb. Mit felejtett el? Lebegtetni. Mindkét féket megrántotta, az ernyő vége lekunkorodott, lelassítva az ereszkedést. Túl sokáig várt vele? Nem látott mást, csak az épület tetejét. Aztán rázuhant. Az ütközés ereje végighullámzott testén, a bokájától a térdén át a combjáig. Szaladt, húzta az ernyő. Jerry erre is figyelmeztette. Lent erősebb lehet a szél, és ha nem vigyáz, lerántja a tetőről. Már látta is a rohamosan közeledő peremet. Megvetette a sarkát és maga mögé nyúlt a zsinórért. Megtalálta és meghúzta. Ne tovább! Centiméterekkel a perem előtt végre megállt lábujjhegyen. Hátradőlt,
magával rántva az ernyőt. Fenékre ült. Megérkezett. Pár másodpercig meg se mozdult. Azt a lebegést érezte, amit minden bázis-ugró ismer, és ami miatt rászoknak erre a sportra. Teste adrenalint bocsátott a vérébe, ami végigfutott rajta. Szíve a rendesnél kétszer gyorsabban vert. Erezte, hogy minden szőrszála égnek mered. Felnézett a sziklafalra. Nem látta se Tomot, se Jerryt. Ha ott állnak is, túl messze vannak. Alex alig tudta elhinni, mekkorát ugrott és milyen gyorsan leért. Amennyire meg tudta ítélni, az őrök előre néztek, nem felfelé. Ennyit a Consanto biztonságáról! Megvárta, míg szívverése és pulzusa visszalassul normálisra, majd lehúzta a sisakot és a védőpárnákat. Gyorsan összehajtotta az ernyőt, és beledugta a hátizsákjába. Vért érzett a szájában, Jerry figyelmeztetése ellenére sikerült elharapnia a nyelvét. Kétrét görnyedve a korábban észrevett ajtóhoz lopakodott a zsákkal. Jerry felszerelését kénytelen lesz itt hagyni, amíg el nem indul. Nagyjából kitalálta, hogyan jut ki Consantóból. A legegyszerűbb hívni a rendőrséget és hagyni, hogy letartóztassák. Legrosszabb esetben is illetéktelen behatolással vádolhatják. De csak tizennégy éves. Nem hitte, hogy börtönbe kerülne ezért a csínyért; valószínűbb, hogy hazaküldik Angliába. Az ajtó résnyire nyitva állt. Ebben igaza volt. A tetőn cigarettacsikkek árulkodtak arról, hogy a biztonsági őrök, kamerák és modern riasztók dacára egy füstre vágyó magányos dohányos feljött ide, és ezzel betett mindenkinek. Annál jobb. Alex besurrant az ajtón. Fémlépcső vezetett le egy tömörnek látszó ajtóig acélból volt, rajta kis ablak -, és egy pillanatra Alex azt hitte, minden hiába. Azonban érzékelő lehetett benne, mert közeledtére kinyílt, majd mögötte becsukódott. Talán az ismeretlen do hányos műve. Alex megfordult és legyezett a kezével. Az ajtó nem reagált. Az ajtó melletti számlap rossz hírt közölt. Bejutni egy dolog, de ha ki is akar menni, ahhoz szüksége lesz a kódra. így hát csak egyfelé mehetett, előre. Egy üres, fehér folyosón elért egy újabb ajtóhoz, ami szintén sziszegve engedte át. A komplexum közepébe jutott, ez a levegőn is azonnal érződött: nagyon hideg és fémszagú lett. Fent fényes, ezüstös cső futott végig a folyosó mennyezetén. Mindenütt órákat és monitorokat látott. A feje máris kezdett sajogni. Ez a hely túl steril. Továbbment, a lehető legtöbbet akarta látni, mielőtt felfedezik. Nem látott senkit - a személyzet valószínűleg hazament -, de a biztonságiak előbb-utóbb előkerülnek. Valahol ajtó nyílt. Alex szíve nagyot dobbant, kereste, hol bújhatna el. Az üres folyosót üveglapok mögé dugott erős neonok világították meg. Még árnyék sem volt, ami elrejtse. Meglátott egy ajtót, odaszaladt, ám az zárva volt. Alex nekisimult az ajtónak, hátha a kis perem eltakarja, és nem veszik észre. Egy férfi bukkant ki a sarok mögül. Eleinte nem is volt benne biztos, hogy férfi. Világoskék védőöltözéket viselt, ami egész testét befedte. A ruha csuklyája a fejére borult, arcát pedig átlátszó maszk takarta, ám aztán oldalt fordult, és Alex meglátta a szemüvegét és a szakállát. A férfi egy kerekekre szerelt, hatalmas, csillogó króm bojlernek látszó valamit tolt. A tárgy olyan magas volt, mint ő, tetejéből szelepek és csövek álltak ki. Alex megkönnyebbülésére a férfi hamarosan befordult egy másik folyosóra. A fiú ekkor megnézte az ajtót, ami elé elbújt. Vastag üvegablaka volt, mint egy mosógépnek, s ezen keresztül nagy, kivilágított, de üres helyiséget látott. Laboratóriumnak tippelte, bár inkább lepárlónak tűnt, benne még több fémballon, némelyik láncon lógott. Egy fémlépcső valamiféle állványra vezetett fel, az egyik falat pedig irdatlan hűtőszekrényajtók foglalták el. Minden fémfelület vadonatújnak látszott, fényesen csillogott. Ekkor egy nő vágott át a termen. Tehát a komplexum mégsem teljesen elhagyatott. A nő is védőruhát viselt, az arcán maszkot, és egy kocsit tolt. Alex lehelete bepárásí-totta az ablakot, ahogy kukucskált. Ennek semmi értelme: a nő tojásokat vitt, több százat, szépen tálcára rakva. Közönséges tyúktojásnak tűntek, mindegyik tiszta fehér. A nő talán szakács? Aligha. Volt
valami vészjósló azokban a tojásokban. Talán az, hogy mind egyforma volt, tökéletesen egyforma. A nő eltűnt egy gépezet mögött. Alex most már végleg nem értett semmit, de ideje volt továbbállni. Befordult a másik folyosóra, amerre a férfi eltűnt az imént. Halk, ritmikus kattogás ütötte meg a fülét. Egy kis ablak volt a falban, amin át egy félhomályos szobába látott. Itt is egy nő ült egy bizarr, bonyolult gépezet előtt, ami kémcsövek százait forgatta, számolta, címkézte, végül a nő kezébe adta. Mit készítenek a Consanto Vállalatnál? Talán vegyi fegyvert? És hogy a fenébe fog kijutni? Alex most vette észre, hogy keze még koszos az ugrástól. Piszkos és izzadt volt, csodálkozott, hogy nem kapcsolt be minden riasztót az épületben. Ezek között a sterilizált, fehér falak között Alex olyan volt, akár egy hatalmas baktérium, a riasztóknak visítaniuk kellett volna, ahogy a közelükbe ért. Újabb ajtó zárta el a folyosót, ám nagy megkönnyebbülésére ez is félresiklott és átengedte. Talán mégis kijut. Csakhogy újabb folyosóra jutott, ami kicsit szélesebb volt, de ugyanolyan sivár. Eszébe jutott, hogy még mindig az emeleten jár. A tetőről jutott be. Kell keresnie egy liftet vagy lépcsőt, amin lejjebb tud menni. Hirtelen úgy tíz méterre kinyílt egy ajtó, megjelent egy férfi, és Alexre meredt. - Ki az ördög vagy, és mit keresel itt? Alex felfogta, hogy a férfi angolul beszél. És fel is ismerte: kopasz fej, kampós orr, vastag, fekete keretes szemüveg. Fehér köpenyt viselt, alatta zakót és nyakkendőt, de Alex legutóbb kosztümben látta. Dr. Liebermann, aki Mrs. Rothmannel beszélt a partin Velencében. - Én csak... - Alexnek fogalma sem volt, mit mondjon. - Eltévedtem - motyogta tehetetlenül. - Ide nem jöhetsz be! Ez biztonsági zóna. Ki vagy? -Tom. Apu itt dolgozik. - Hogy hívják? Melyik osztályon? - Dr. Liebermann nem vette be az elveszett kisfiú mesét. Hogy jutottál fel ide? - Apu hozott be. Ha megmutatja a kijáratot, már itt se vagyok. - Nem. Hívom a biztonságiakat. Gyere velem. Dr. Liebermann tett egy lépést vissza a szobába, ahonnét kinézett. Alex nem tudta, mit tegyen. Fusson el? Ha megszólal a riasztó, percek alatt elkapják. És utána? A Consanto átadja a rendőrségnek. Viszont ha valamit tényleg rejtegetnek itt, talán nem lesz ilyen szerencsés. Dr. Liebermann nyúlt valami felé, és Alex látta is, mi az: az ajtó melletti vészjelző. Ekkor megszólalt egy hang Alex mögött: -Minden rendben, Harold. Majd én elintézem. Alex megpördült, és gyomra összeszorult. Ez csak egy rossz álom. Nile állt mögötte, aki Velencében leütötte és hagyta volna megfulladni. Mosolygott, teljesen nyugodtnak tűnt. Ő is fehér köpenyt viselt, alatta farmert és testhez álló pólót. Egyik kezében szürke aktatáskát tartott, amit most letett a padlóra. - Nem gondoltam, hogy még itt van - mondta Harold Liebermann döbbenten. - Mrs. Rothman visszaküldött. - Miért? - Mint láthatja, dr. Liebermann, a biztonsági rendszerben komoly rés támadt. Mielőtt Mrs. Rothman elment, megkért, hogy legyen rá gondom. - Ismeri a fiút? Ki ez? -Alex Rider. - Nekem azt mondta, Tom. - Hazudott. A fiú kém. Alexet közrefogta a két beszélgető férfi. Csapdába esett. Kába volt, tudta, hogy nem tehet semmit. Nile túl gyors és túl erős. Ezt már bizonyította. -Mit fog vele csinálni? - kérdezte dr. Liebermann zsémbesen, mintha se Alexnek, se Nile-nak nem lenne joga itt lenni. - Most mondtam, Harold. Nem tolerálhatjuk a biztonsági rendszer hibáit. Elrendezem.
Nile a köpenye alól előhúzott egy fegyvert, aminél vészjóslóbbat Alex még sosem látott. Szamurájkard volt, a markolat elefántcsont, a penge lapos, kicsit ívelt, és borotvaéles. Méretre azonban valahol a kard és a tőr között volt. Nile egy pillanatig csak fogta a kezében, láthatóan csodálta az egyensúlyát, majd vállmagasságig emelte. Alex azonnal látta, hogy mesterrel van dolga. Másodpercei ha vannak. - Itt nem ölheti meg! - kiáltott fel elkeseredetten dr. Liebermann. - Tiszta vér lesz minden! - Ne aggódjon, Harold - nyugtatta meg Nile. - Átmetszi a nyakat és behatol az agyba. Alig lesz vér. Alex megroggyasztotta a térdét, ugrásra készen, habár tudta, semmi esélye. Nile még mindig mosolygott, nyilván élvezte a dolgot. És akkor hirtelen elhajította a kardot. Egyetlen mozdulat volt. Alex nem is látta, Nile mikor célzott, a penge elmosódott, úgy suhant a folyosón. El Alex válla felett. Nile elvétette? Nem, az lehetetlen! Ekkor értette meg, hogy Nile nem rá célzott. Megfordulva Alex látta, hogy dr. Liebermann már halott, noha még állt, arcán meglepett kifejezés. Egyik keze a nyakából kiálló kardot fogta. Aztán előrezuhant és nem mozdult. - Egyenesen az agyba - morogta Nile. - Megmondtam. A férfi elment a döbbent Alex mellett, és leguggolt dr. Liebermannhoz. Kihúzta a kardot, a halott nyakkendőjébe törölte, aztán visszadugta a tokba, amely fehér köpenye alatt lógott. Felnézett. - Szia, Alex - mondta vidáman. - Hát rád aztán nem számítottam. Mrs. Rothman örülni fog. - Nem akar megölni? - Alex még most se tudta elhinni, ami történt. - Dehogyis. Nile felállt, visszament az aktatáskához, kinyitotta. Alex nemigen tudta követni, mi zajlik. A táskában egy billentyűzetet látott, egy kis számítógép-monitort és drótokat. Nile letérdelt, gyorsan pötyögött valamit a billentyűzeten. Kódsorok jelentek meg a képernyőn, feketék és fehérek, éppen mint az ujjak, melyek beütötték őket. Gépelés közben beszélni kezdett: - Remélem, megbocsátasz nekem, Alex. Meg kell mondanom, rettenetesen sajnálom, ami az Özvegy Palotájában történt. Nem tudtam, ki vagy. John Rider fia. Apropó, briliáns menekülés volt. Sose bocsátottam volna meg magamnak, ha a vízből kell kihalásszalak. - Befejezte a gépelést, ENTER-t nyomott, majd lecsukta a táska fedelét. - De most nem beszélgethetünk. Mrs. Rothman a parton vár Positanóban. Alig várja, hogy találkozzon veled. Menjünk. -Miért ölte meg dr. Liebermannt? - Mert Mrs. Rothman ezt parancsolta. - Nile felegyenesedett. - Nézd, biztos rengeteg kérdésed van, de most nem válaszolhatom meg őket. Most kapcsoltam be egy bombát, ami - az órájára nézett - kilencvenkét másodperc múlva robban. Azt hiszem, későbbre kell halasztanunk a csevejt. Az aktatáskát dr. Liebermann feje mellé tolta, még egyszer ellenőrizte, tényleg meghalt-e a férfi, majd elindult. Alex követte. Mi mást tehetett volna? Egy ajtóhoz értek, Nile beütötte a kódot. Az ajtó kinyílt, átlépték. Gyorsan mozogtak. Odaértek a lépcsőhöz, amit Alex keresett. Három emeletet lementek, egy újabb ajtóhoz. Nile itt is beütötte a kódot, és már kint is voltak a szabadban. Odakint egy kétüléses sportkocsi, egy Alfa Romeo Spider várako zott leeresztett tetővel. - Ugorj be! - mondta Nile. Úgy beszélt, mintha moziból mennének haza. Alex beszállt, és már indultak is. Vajon mennyi idő telt el, mióta Nile beindította a bombát? Kint már teljesen besötétedett. A nap lement. Egy makadámutat követtek, ami a fő ellenőrzési ponthoz vezetett. Nile rámosolygott az őrre. -Grazié. E'stato hello verdevi. Köszönöm. Örülök, hogy megismerhettem. Alex azt már az első találkozás óta tudta, hogy Nile beszél olaszul. Az őr biccentett, és felemelte a sorompót.
Nile beletaposott, a kocsi simán felgyorsult. Alex hátrafordult az ülésben. Pár másodperc múlva irdatlan robbanás történt, mintha egy hatalmas, narancsszín ököl sújtott volna le a komplexumra. Ablakok robbantak szét. Füst és láng csapott ki. Üveg- és acélszilánkok halálos zápora hullt. Éles, fülsüketítő riasztók bődültek fel. Az épület oldalából és tetejéből mintha kiharaptak volna egy hatalmas darabot. Alex látta azt a kis bombát. El se tudta hinni, hogy ekkora kárt tudott okozni. Nile a visszapillantóban nézte keze munkáját. Cöccögött. - Ezek az ipari balesetek! Sose lehet tudni, mikor történnek. Nyolcvan mérföld per órával vezette az Alfa Rómeót a parti úton. Mögöttük lángolt a Consanto Vállalat, a felcsapó lángokat visszatükrözte a sötét, néma tenger.
Mindenből a legjobb Alex a balkonon állva szemlélte a lent elterülő Positano városát és mögötte a Földközitengert. A nap már két órája lement, ám a levegő még nem hűlt ki. Fürdőköpenyt viselt, haja nedves volt a zuhanytól. Mellette az asztalon pohárban friss gyümölcslé és jég. Amióta másodszor találkozott Nile-lal, mintha egy álomba került volna, ami új és igen különös irányba vitte. Először is a hotel. Sirenuse volt a neve, s mint azt Nile sietett elmondani, az egyik legjobb luxushotel volt Dél-Olaszországban. Alex szobája hatalmas volt, és egyáltalán nem emlékeztetett hotelszobára, sokkal inkább egy vendégszobára egy olasz palotában. A fejedelmi méretű ágyat fehér, egyiptomi pamutból készült ágynemű fedte. Volt íróasztal, harminchat colos tévé, DVD-játszó, hatalmas bőrszófa, s az irdatlan ablak mögött terasz. Na és a fürdőszoba! A zuhany mellett kád is volt, amibe egy focicsapat is belefért volna, s amit pezsgőfürdőként is lehetett használni. Minden márványból készült, és kézi készítésű csempék dekorálták. A milliomosok lakosztálya. Alex megborzongott a gondolatra, mennyibe kerülhet egy éjszakára. Nile hozta ide a Consanto Vállalat telephelyétől. A rövid út alatt egyikük sem igen beszélt. Alex ezernyi dolgot szeretett volna kérdezni, de az Alfa Spider motorjának harsogása lehetetlenné tette a beszélgetést. Különben is volt egy olyan érzése, hogy nem Nile-nál vannak a válaszok. Húsz percig robogtak csak a parton, és már be is álltak a hotel elé, ami megtévesztően kicsinek és közönségesnek tűnt - kívülről. Míg Alex bejelentkezett, Nile gyorsan felhívott valakit a mobilján. - Mrs. Rothman roppant örül, hogy itt vagy - mondta aztán. - Veled vacsorázik fél tízkor. Kérte, hogy küldessek fel neked ruhát. - Végigmérte Alexet. - A méretedet meg tudom becsülni. A stílus tekintetében van valami kívánságod? - Semmi különös - vont vállat Alex. -Jó. A londiner majd felviszi. Nagyon örülök, hogy összefutottunk, Alex. Tudom, hogy barátok leszünk. Jó étvágyat a vacsorához, itt első osztályú a konyha. Azzal kiment a kocsihoz és elhajtott. Tudom, hogy barátok leszünk. Alex hitetlenkedve rázta a fejét. Csupán két napja, hogy ugyanez a fickó leütötte, és hagyta volna megfulladni egy pincében. Egy idősebb, egyenruhás férfi érkezése zökkentette ki a gondolataiból, aki intett neki, Alex pedig egy antikvitásokkal és műalkotásokkal teli folyosón követte a másodikra. Végre magára maradt. Ellenőrizte: az ajtót nem zárták rá. Az íróasztalon mindkét telefonban volt vonal. Felhívhatna bárkit, bárhol a világon... beleértve a rendőrséget is. Végül is szemtanúja volt, amint felrobbantják a Consanto Vállalatot és megölik Harold Liebermannt. Nile a jelek szerint bízott benne, legalábbis, amíg nem találkozik Mrs. Rothmannel. Vagy kisétálhatna. Csak úgy eltűnhetne. De ezek feltételezik, hogy önszántából marad. Nagyon-nagyon zavaros ez az egész. Alex az üdítőt kortyolgatva nézte a kilátást. Csodálatos éjszaka volt, az ég a végtelenbe nyújtózkodott, telis-tele ragyogó csillagokkal.
Messze lent hallotta a hullámokat. Positano városa meredek domboldalakra épült, az üzletek, éttermek és házak mind egymás he-gyén-hátán szorongtak, sikátorok láncolata kötötte össze őket, és egyetlen keskeny utca, ami cikcakkban futott le egész a patkó alakú öbölig. Mindenütt fények égtek. A nyaralószezon a végéhez közeledett, ám a hotel még tömve volt azokkal, akik eltökélten ki akarták élvezni a nyarat az utolsó pillanatig. Kopogtak. Alex a teraszról bement a szobába, át a fényes márványpadlón. Fehér zakós, fekete csokornyakkendős pincér állt a folyosón. - A ruhája, uram - nyújtott Alexnek egy bőröndöt. -Mr. Nile az öltönyt javasolja ma éjjelre. Azzal sarkon fordult és elment. Alex kinyitotta a bőröndöt. Tele volt drága, vadonatúj ruhával. Legfelül az öltöny. Kivette, az ágyra fektette. Szürke volt, selyem, a címke szerint Miu Miu. Hozzá fehér ing: Armani. Alatta egy keskeny bőrdobozt talált. Amikor kinyitotta, elállt a lélegzete. Még egy új órát is kapott, egy Baume & Mercier-t fémszíjjal. Kivette, a tenyerén méricskélte. Több száz fontot kóstálhat. Először a szoba, most meg ez! Nem spórolnak a pénzzel, az biztos. Mindenből a legjobb. Elgondolkodott. Nem tudta, mibe keveri magát, de egyelőre hagyhatja, hadd menjen minden a maga útján. Már majdnem fél tíz volt, kopogott a szeme az éhségtől. Felöltözött és megnézte magát a tükörben. Az öltöny klasszikusan modern volt, a nadrág szoros. A nyakkendő sötétkék volt, egyenes és keskeny. Mrs. Rothman fekete, D&G bőrcipőt is küldetett. Nem semmi összeállítás. Alex szinte rá sem ismert magára. Pontosan fél tízkor lépett be a mélyföldszinti étterembe. Kezdett rájönni, hogy mivel a hotel domboldalba épült, sokkal nagyobb, mint amilyennek látszik, és hogy több szintje van még a recepció és a bejárat alatt. Hosszú, boltíves teremben találta magát, tele asztalokkal, melyek ből még a hosszú teraszra is jutott. Több száz, üvegedénybe helyezett apró gyertya világította meg a zsúfolásig telt helyet. Pincérek loholtak asztaltól asztalig, a levegőt megtöltötte az evőeszközök csörgése és a beszélgetések halk moraja. Mrs. Rothman a legjobb asztalnál ült a terasz közepén, kilátással Positanóra és a tengerre. Egymagában ült, előtte pohár pezsgő. Alexre várt. Kivágott, fekete ruhát viselt egyszerű gyémánt nyaklánccal. Alexet meglátva elmosolyodott és intett. A fiú odament. Hirtelen nagyon kínosan érezte magát az öltönyben. A legtöbben utcai ruhát viseltek. Azt kívánta, bárcsak ne kötött volna nyakkendőt. - Remekül nézel ki, Alex - nézett végig rajta a nő sötét szemével. - Az öltönyt mintha rád öntötték volna. Miu Miu, ugye? Imádom a stílusát. Ülj le, kérlek. Alex leült. Átfutott a fején, mit gondolhatnak, akik rájuk néznek. Anya és fia vacsorázik? Úgy érezte magát, mint egy statiszta egy olyan filmben, aminek nem ismeri a forgatókönyvét. -Jó ideje nem vacsoráztam gyerekkel. Kérsz pezsgőt? -Nem, köszönöm. -Akkor mit? Egy pincér lebbent oda a semmiből, és várta Alex rendelését. - Narancslét kérek. Frissen facsarva. Jéggel. A pincér meghajolt és elsietett. Alex várta, hogy Mrs. Rothman kezdje. Ez a nő játéka, ő tudja a szabályokat. - Az étel egyszerűen fenséges itt - közölte a nő. - Az egyik legjobb konyha egész Olaszországban. Na persze az olasz konyha eleve a legjobb a világon. Remélem, nem bánod, de már rendeltem neked. Ha valami nem tetszik, visszaküldjük. - Köszönöm. Mrs. Rothman felemelte poharát. Alex nézte, ahogy a buborékok a felszín felé lebegnek a mézszínű italban. -Az egészségedre iszom - mondta a nő. - De előbb arra kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Ami
az Özvegy Palotájában történt veled, az égbekiáltó félreértés volt. Szörnyen zavarban vagyok miatta. - Hogy meg akart öletni? - Kedves Alex! Meghívó nélkül surrantál be a partimra. A házban lopakodtál, aztán beosontál a dolgozószobámba. Kimondtál egy nevet, aminek kiejtése önmagában azonnali halált von maga után. Nagyon szerencsés vagy, hogy Nile nem törte el a nyakad ott helyben. Úgyhogy, noha ami történt, roppant sajnálatos, aligha mondhatod, hogy indokolatlan. Természetesen teljesen másképp történt volna, ha tudjuk, ki vagy. - Nile-nak bemutatkoztam. - Igen, sajnos nem esett le neki, nekem pedig csak másnap reggel mondta el. Nagyon megdöbbentem, amikor hallottam. El se tudtam hinni. Alex Rider, John Rider fia ott van a házamban! A pincébe zárva, hogy... - megborzongott, egy pillanatra lehunyta a szemét. - Meg kellett várnunk, míg leapadt a víz annyira, hogy le tudjunk menni. Betegre aggódtam magam. Azt hittem, elkéstünk. És akkor... benéztünk, és nem volt ott senki. Eltűntél, akár Houdini. Leúsztál a régi kútba? Alex bólintott. - Csodálom, hogy elég széles volt. Na szóval nagyon-nagyon haragudtam Nile-ra. Nem gondolkodott. Már a Rider név elég kellett volna legyen. Aztán másodszor is összefutottatok Consantóban! Apropó, mit kerestél ott? - Magát. A nő eltöprengett. - Láttad a brosúrát a fiókomban. És hallottad, amit Harold Liebermann-nal beszéltem? Kérdés volt, amire nem várt választ. - Egyvalamit muszáj elárulnod. Hogy jutottál be a komplexumba? - Leugrottam a ravellói teraszról. - Ejtőernyővel? - Igen. Mrs. Rothman hátravetette fejét és hangosan felkacagott. Abban a pillanatban még inkább egy filmcsillagra hasonlított. Nemcsak gyönyörű volt, de határtalanul magabiztos is. -Pompás! Egyszerűen pompás. - Kölcsönbe kaptam - tette hozzá Alex. - Egy barátom bátyjáé, és elvesztettem az egész felszerelést. Biztos aggódnak, hol vagyok. - Akkor hívd fel őket, és mondd meg, hogy semmi bajod -javasolta Mrs. Rothman. - Holnap pedig írok a barátod bátyjának egy csekket. Ez a legkevesebb a történtek után. Megérkezett a pincér Alex narancslevével és az első fogással, két tányér raviolival. A kis fehér, gombával töltött bugyrok csodálatosan frissek voltak, s mustáros parmezán salátát szolgáltak fel melléjük. Alex megkóstolta. Magában elismerte, hogy valóban olyan ízletes, mint Mrs. Rothman ígérte. - Mi a baj Nile-lal? - kérdezte. - Néha hihetetlenül buta tud lenni. Először cselekszik, és aztán kérdez. Sosem gondolkodik. -A bőrére gondoltam. -Ja, az! A vitiligo nevű bőr-rendellenesség, biztos hallottál róla. A bőrében kevés a pigment, vagy ilyesmi. Szegény Nile! Feketének született, de mire meghal, fehér lesz. De most hagyjuk őt. Annyi mindent meg kell beszélnünk. - Maga ismerte apámat. -Igen jól ismertem, Alex. Nagyon jó barátom volt. És meg kell mondanom, kiköpött mása vagy. El sem tudom mondani, milyen furcsa itt ülni veled. Itt ülök tizenöt évvel öregebben, de te... - a nő mélyen a szemébe nézett. -Mintha visszatért volna. - Szeretnék hallani róla. -Mit mondhatnék, amit még nem tudsz?
- Nem tudok semmit, csak amit Jaszen Gregorovics mesélt. - Alex elhallgatott. Ettől a pillanattól rettegett. Ezért jött ide. - Bérgyilkos volt? Ám Mrs. Rothman nem válaszolt, tekintete elkalandozott. - Szóval találkoztál Jaszen Gregoroviccsal. Ő vezetett hozzám? - Ott voltam, amikor meghalt. - Sajnálattal hallottam a halálhírét. -Az apámról akarok hallani - makacskodott Alex. -Egy Skorpia nevű embernek vagy szervezetnek dolgozott. Gyilkos volt. Igaz ez? -Apád a barátom volt. - Ez nem válasz a kérdésemre - mondta Alex, igyekezve megőrizni hidegvérét. Mrs. Rothman ugyan barátságosnak tűnt, de már tapasztalta, hogy igen gazdag és könyörtelen. Gyanította, megbánná, ha magára haragítaná. Mrs. Rothman azonban tökéletesen nyugodt maradt. -Én viszont nem akarok beszélni róla. Még nem. Amíg nem beszéltünk rólad. - Mit szeretne tudni? - Sok mindent már tudok, Alex. Lenyűgözőek az eredményeid. Ezért ülünk most itt. Van egy ajánlatom, ami talán megdöbbent majd. De azt akarom, hogy tudd, az elejétől tudd, hogy szabad vagy. Bármikor elmehetsz. Nem akarlak bántani. Ellenkezőleg. Csak annyit kérek, hogy fontold meg, amit ajánlok, és mondd meg, mit gondolsz. -És utána mesél apámról? -Mindent, amit tudni akarsz. - Rendben. Mrs. Rothman kiitta a pezsgőt. Intett, mire egy pincér azonnal ott termett, hogy újratöltse. - Imádom a pezsgőt. Biztos, hogy nem kérsz? - Nem iszom alkoholt. - Bölcsen teszed. - Hirtelen nagyon komoly lett. - Ha jól tudom, négy ízben dolgoztál az MI6nak - kezdte. -Először az a számítógépes ügy. Aztán elküldtek a Francia Alpokba. Utána pedig Kubába. Végül összeakasztottad a bajszod Damian Crayjel. Azt szeretném tudni, miért csi náltad? Mit adott ez neked? - Hogy érti? - Fizettek érte? -Nem. Mrs. Rothman elcsodálkozott. -Akkor... talán hazafiságból? - Szeretem Angliát - vont vállat Alex -, és gondolom, harcolnék érte, ha háború lenne. De nem hinném, hogy különösebben nagy hazafi lennék. Nem. - Akkor válaszolj a kérdésemre. Miért kockáztattad az életed és sebesültél meg az MI6-ért? Azt ne mondd, hogy mert odavagy Alán Bluntért és Mrs. Jonesért. Mindkettőjüket ismerem, és engem csöppet sem hatottak meg. Az életedet kockáztattad, Alex. Többször megsebesültél, kis híján meghaltál. Miért? -Mire céloz? - értetlenkedett Alex. - Miért kérdez ilyeneket? -Mert, mint mondtam, van egy ajánlatom. -Milyen ajánlat? Mrs. Rothman evett a ravioliból. Csak a villát használta, félbevágta a tésztát, majd szétterítette. Nagy élvezettel evett, Alex látta a szemében. Számára ez nem csak étel volt. Műalkotás. - Mit szólnál ahhoz, hogy nekem dolgozz? - kérdezte aztán. - Skorpiának? - Igen. -Mint az apám? A nő csak bólintott. -Arra kér, hogy legyek gyilkos? - Talán - mosolyodott el. - Remek képességekkel rendelkezel, Alex. Egy tizennégy éves
fiúhoz képest főleg... na és persze a korod miatt is nagyon hasznos lehetsz. Gondolom, Mr. Blunt is ezért ragaszkodik hozzád annyira. Olyasmiket csinálhatsz, olyan helyekre bejuthatsz, ahová egy felnőtt nem. - Mi a Skorpia? Mit csináltak Consantóban? Mi az a Consanto? Mit készítettek abban a komplexumban? Miért kellett megölniük dr. Liebermannt? Mrs. Rothman befejezte az első fogást, és letette a villát. Alex hipnotizáltan bámulta a nő nyakán a gyémántokat. Visszatükrözték a gyertyák fényét, minden egyes kő megsokszorozta és felnagyította a sárga lángokat. - Sok kérdésed van - jegyezte meg a nő, majd vállat vont. - A Consanto Vállalat abszolút közönséges biokémiai gyár. Szerepelnek a telefonkönyvben, vannak irodáik szerte Olaszországban. Hogy mit kerestünk ott, azt nem árulhatom el. Jelenleg egy Láthatatlan Kard fedőnevű akción dolgozunk, amiről nem kell többet tudnod. Még nem. Azt azonban megmondhatom, miért kellett megölnünk dr. Liebermannt. Nagyon egyszerű. Megbízhatatlan volt. Rengeteget fizettünk neki, hogy segítsen nekünk bizonyos dologban. Ő egyrészt erkölcsi aggályokat támasztott, másrészt több pénzt akart. Egy ilyen ember mindnyájunkra veszélyt jelent. Biztonságosabb volt megszabadulni tőle. De térjünk vissza az első kérdésedre. Skorpiáról akarsz hallani. Ezért jöttél Velencébe, ezért követtél engem ide. Jól van. Elmondom. A nő belekortyolt a pezsgőbe, majd letette a poharat. Alex most vette észre, hogy olyan asztalnál ülnek, ahol nem lehet őket kihallgatni. Ennek ellenére Mrs. Rothman most kicsit közelebb húzódott, csak utána folytatta: - Mint sejtetted, a Skorpia egy bűnszervezet, Alex. Szabotázs. Korrupció. Puccs. Intervenció. Atrocitás. Ezek a fő tevékenységi területeink, de persze van még. Például bérgyilkosság. Sikeresek vagyunk, hatalomra tettünk szert. Az egész világon jelen vagyunk. A titkos szolgálatok nem tudnak velünk mit kezdeni. Túl lomhák, és túl sokáig vártak. Ráadásul néha hasznunkat is veszik. Megfizetnek, hogy végezzük el helyettük a piszkos munkát. Megtanultunk egymás mellett élni. - És azt akarja, hogy csatlakozzam magukhoz? - tette le Alex a kést-villát, noha még nem fejezte be az evést. - Én nem vagyok olyan, mint maguk. Egyáltalán nem. - Különös. Apád ilyen volt. Ez fájt. A nő olyan emberről beszélt, akit Alexnek nem volt lehetősége ismerni, a szavak mégis a fiú elevenébe vágtak. - Kicsit fel kell nőnöd, Alex, és megtanulni nem feketén-fehéren nézni a dolgokat. Az MI6nak dolgozol. Szerinted ők a jó fiúk? Akkor mi a rosszak, ugye? Talán tolószékben kéne itt ülnöm, kopaszon, sebhelyes arccal, és egy macskát cirógatni. - Elnevette magát a gondolatra. -Sajnos már nem ilyen egyszerűek a dolgok, a huszonegyedik században nem. Gondolj csak Alán Bluntra. Attól függetlenül, hány embert öletett meg a világon, gondolj arra, hogyan használt ki téged, az isten szerelmére! Szépen megkért, mielőtt kirángatott az iskolából és kémet csinált belőled? Kihasználtak, Alex, és ezt te is tudod. - Nem vagyok gyilkos! - tiltakozott Alex. - Soha nem is leszek. - Különös, hogy ezt mondod. Én például nem látom Damian Crayt a szomszéd asztalnál. Vajon mi történt vele? Vagy dr. Grieffel? Ha nem tévedek, nem élte túl az utolsó találkozásotokat. - Azok balesetek voltak. - Az utóbbi pár hónapban feltűnően sok baleset történik körülötted. Mrs. Rothman elhallgatott. Amikor folytatta, hangja puhább volt. Mint egy tanáré, aki a kedvenc diákjával beszél. - Látom rajtad, hogy még mindig az zavar, ami dr. Liebermann-nal történt. Hadd nyugtassalak meg, nem volt egy kedves ember, senkinek sem fog hiányozni. Sőt azon sem lepődnék meg, ha a felesége köszönőlevelet küldene. - Elmosolyodott valamin, amit nem osztott meg
Alexszel. - És ne feledd el, Alex: ő választotta a sorsát. Ha nem hazudik és csapja be a cégét, ha nem áll át hozzánk, még mindig élne. Nem csak a mi hibánk. - Dehogyisnem! Maguk ölték meg! - Nos, igen. Ez igaz. Csakhogy a miénk igen nagy nemzetközi üzlet. És néha igenis megesik, hogy valaki az utunkba kerül, aki aztán holtan végzi. Sajnálom, de ez így van. Jött a pincér és elvitte a tányérokat. Alex kiitta a narancslét, hátha a jég majd kitisztítja a gondolatait. -Akkor sem csatlakozhatok a Skorpiához - mondta. -Miért nem? -Vissza kell mennem az iskolába. -Egyetértek. - Mrs. Rothman feléje hajolt. - Nekünk is van iskolánk, oda akarlak küldeni. A mi iskolánkban olyasmit tanulhatsz, ami kicsit hasznosabb, mint a logaritmus vagy az angol nyelvtan. - Például? - Hogyan ölj. Azt mondod, sose tennél ilyet, de hogy lehetsz benne biztos? Ha elmész Malagostóba, majd meglátod. Nile is ott tanult, és tökéletes gyilkos. Vagy az lesz. Sajnos van egy igen irritáló gyengesége. - A bőrbetegség? - Nem. Annál sokkal bosszantóbb. - A nő láthatóan habozott, elmondja-e. - Te jobb lehetnél nála, Alex. Érzem, hogy nem örülsz, ha emlegetem, de apád ott oktatott. Ragyogó tanár volt. Mindnyájunkat lesújtott a halála. Megint. Minden John Riderrel kezdődött és végződött. Alex nem tudta tovább kerülgetni. Tudnia kellett. -Meséljen az apámról - kérte. - Ezért vagyok itt. Csakis ezért jöttem. Miért dolgozott maguknak? Hogyan halt meg? - Nyelt egyet és folytatta. - Még azt se tudom, milyen volt a hangja. Nem tudok róla semmit. - Biztosan tudni akarod? Lehet, hogy fájni fog. Alex hallgatott. Megérkezett a pincér a főfogással. Mrs. Rothman roston sült bárányt választott, a hús rózsaszín és fokhagymaillatú volt. Egy másik pincér újratöltötte a poharát. -Jól van - mondta, amikor a pincérek elmentek. - De előbb együnk, és addig beszéljünk másról. Mesélj nekem a Brookland iskoláról. Hogy milyen zenéket hallgatsz, milyen focicsapatnak szurkolsz. Van barátnőd? Egy ilyen jóképű fiú biztos bőven válogathat. Na tessék, elpirultál. Egyél! Ilyen bárányt még nem ettél. És ha befejeztük, felmegyünk, és elmondok mindent, amit csak tudni akarsz.
Albert-híd Mrs. Rothman szobája a hotel legfelső emeletén volt. Ágy nem volt benne, csupán két szék meg egy X-lábú asztal, azon videomagnó és néhány akta. - Ezeket Velencéből kérettem ide, amint megtudtam, hogy itt vagy - magyarázta. - Gondoltam, biztos látni akarod. Alex bólintott. Az étterem zsivaja után furcsa volt itt lenni: mint egy színész a színpadon, ahonnét elvitték a kellékeket. Nagy, magas szoba volt, és kongott az ürességtől. Odament az asztalhoz. Egyszeriben idegesség fogta el. A vacsoránál feltett bizonyos kérdéseket. Most választ kap rájuk. Tetszeni fog majd, amit hall? Mrs. Rothman követte, magas sarka kopogott a márványpadlón. Megállt mellette. Teljesen nyugodtnak tűnt. -Ülj le. Alex levette a zakót, és az egyik szék hátára terítette. Megigazította nyakkendőjét, majd leült. Mrs. Rothman egyelőre állva figyelte.
- Még nem késő, hogy meggondold magad, Alex. -Nem akarom. - Ugy értem, az apádról fogok beszélni, és talán mondok olyasmit, ami felkavar, azt pedig nem szeretném. Tényleg fontos a múlt? Számít valamit? - Szerintem igen. - Hát jó. A nő kinyitott egy dossziét, és kivett egy fekete-fehér képet. Egy jóképű férfi volt rajta katonai egyenruhában, fején barettsapka. Egyenesen a gépbe nézett, válla kihúzva, keze összekulcsolva a háta mögött. Arca simára borotvált, tekintete éber, intelligens. - Ez apád huszonöt éves korában. Öt évvel a születésed előtt. Tényleg nem tudsz róla semmit? - Nagybátyám mesélt róla kicsit. Azt tudom, hogy katona volt. - Hát akkor kitöltöm a lyukakat. Azt biztosan tudod, hogy Londonban született, Westminsterben járt gimnáziumba. Onnét Oxfordba ment, ahol politikából és közgazdaságból diplomázott. Szíve azonban mindvégig a hadsereghez húzta. Hát be is állt katonának az ejtőernyős regimenthez Aldershotban. Ez már önmagában sem kis dolog. Az ejtőernyősök az angol hadsereg egyik legkeményebb csapata, közvetlen a SAS mögött. Oda nem csak úgy beállsz, ők választanak be. Apád három évet töltött velük. Volt akcióban Észak-Írországban, Gambiában, részt vett a falkland-szigeteki támadásban is 1982-ben. Egy sebesült katonát kimentett a tűzharc közepette, amiért kitüntetést kapott a királynőtől. Előléptették kapitánynak. Alex egyszer látta is ezt a kitüntetést: a Katonai Érdemkeresztet. Ian Rider az íróasztala felső fiókjában tartotta. -Amikor visszatért Angliába, megnősült - folytatta Mrs. Rothman. - Anyukáddal még Oxfordban találkozott. Ő az orvosi karra járt, végül nővér lett. Róla nem sokat tudok. Sosem találkoztunk, apád pedig sosem beszélt róla. Nekem nem. Sajnos a dolgok nem sokkal a házasságkötésük után kezdtek elromlani... no nem mintha anyukádat hibáztatnám. Pár héttel az esküvő után apád egy londoni pubban verekedésbe keveredett. Valaki tett egy megjegyzést a falklandi háborúra. Biztos egy részeg, nem tudom. Csetepaté kerekedett, és apád megölt egy embert. Egyetlen ütéssel a torkára, ahogy a kiképzésen tanulta. Sajnos ez indította el a lavinát. Mrs. Rothman az aktából elővett egy újságkivágást és odaadta Alexnek. A papír sárga volt, a betűk fakók. A fiú elolvasta a főcímet: Utat tévesztett i és börtönbe kerül a „remek katona" Alatta egy kép John Riderről ezúttal civilben, fényképészek gyűrűjében, amint egy autóból szállt ki. A kép elmosódott volt, ráadásul régen készült, ám Alex szinte érezte a férfi fájdalmát, amiért a világ ellene fordult. Elolvasta a cikket. John Rider, akit felettese remek katonának nevezett, négy év börtönbüntetést kapott emberölésért, miután egy Soho-beli bárban kilenc hónapja megölte Éd Savittet. A bíróságon kiderült, hogy a huszonhét éves Rider erősen ittas állapotban keveredett verekedésbe a taxisofőr Savitt-tel. Rider, akit a falklandi háborúban tanúsított bátorságáért kitüntettek, egyetlen ütéssel ölte meg Savittet. Rider több harcművészetben is magasan képzett. Gillian Padgham bírónő így foglalta össze a történteket: - Rider kapitány ígéretes katonai karriert dobott el egyetlen őrült pillanat alatt. Figyelembe vettem kivételes pályafutását, azonban kioltott egy emberi életet, s a társadalom követeli, hogy fizesse meg az árát... - Sajnálom - mondta halkan Mrs. Rothman, aki erősen figyelte Alexet. - Nem tudtad. -A kitüntetést egyszer megmutatta a nagybátyám. -Alex elhallgatott, s amikor folytatta, a hangja rekedt volt. -De ezt sose. - Nem az apád hibája volt. Provokálták.
- Utána mi történt? - Börtönbe került. Elég nagy hírverés kísérte az ügyet. A közvélemény mellette állt. Csakhogy megölt egy embert, a bíró nem tudott mit tenni. -És aztán? - Egy év múlva ki is engedték. Nagyon csendben történt. Anyád mellette állt, mindvégig hitt benne, és apád visszament hozzá. Katonai karrierje véget ért, leszerelték. Magára maradt. - Folytassa! - mondta Alex hideg hangon. - Nem talált állást. Nem az ő hibája volt, ez ilyenkor így megy. Eddigre azonban felkeltette a személyzeti igazgatónk figyelmét. - Mrs. Rothman szünetet tartott. - A Skorpia folyamatosan keresi az új tehetségeket. Nyilvánvaló volt számunkra, hogy apáddal méltatlanul bántak. Úgy véltük, tökéletes számunkra. -Ajánlatot tettek neki? - Igen. Szüleidnek eddigre alig maradt pénzük. Kétségbe voltak esve. Egyik emberünk találkozott apáddal, aki két hét múlva jelentkezett is nálunk felmérésre. - Elmosolyodott. Tudod, minden újoncot letesztelünk, Alex. Ha csatlakozol hozzánk, amit azért én még mindig remélek, ugyanoda viszlek el, ahová apádat is. -És az hol van? -A nevet már említettem: Malagosto. Velence közelében. - Mrs. Rothman ennél pontosabban nem határozta meg. - Azonnal láttuk, hogy apádat rendkívül kemény fából faragták, és kivételesen tehetséges. Minden tesztet simán vett. Amúgy tudtuk, hogy van egy testvére, Ian Rider, aki az MI6-nak dolgozik. Én mindig is csodálkoztam, Ian miért nem próbált meg segíteni rajta, amikor bajba került. Mindenesetre nem számított semmit, hogy testvérek. Apád tökéletes volt nekünk. És azok után, ami vele történt, meg kell mondanom, mi is tökéletesek voltunk neki. Alex kezdett fáradni. Majdnem tizenegy óra volt. De addig el nem hagyja ezt a szobát, amíg végig nem hallgat mindent. - Tehát beállt a Skorpiához - mondta. - Be. Apád mint bérgyilkos dolgozott nekünk. Négy hónapot töltött terepen. - Hány embert ölt meg? - Öt-hatot. Sokkal szívesebben dolgozott oktatóként abban az iskolában, ahol őt is felmértük. Talán érdekesnek találod, hogy Jaszen Gregorovics volt az egyik bérgyilkos, akit kiképzett. Apád egyszer megmentette Jaszen életét egy küldetésen az Amazonas mellett. Alex tudta, hogy Mrs. Rothman igazat mond. Erről Jaszen is beszélt, közvetlenül a halála előtt. - Nagyon jól megismertem apádat - folytatta a nő. -Sokszor vacsoráztunk együtt, egyszer még ebben a hotelben is. - Hátravetette a fejét, fekete haja mélyen lelógott, szeme egy pillanatra elrévedt. - Nagyon vonzónak találtam. Rendkívül jóképű férfi volt. Ráadásul intelligens, és meg tudott nevettetni. Balszerencsémre anyád férje volt. -Anyám tudta, mit csinál apám? Tudott magukról? - Nagyon remélem, hogy nem - váltott vissza hirtelen hivatalos hangnemre Mrs. Rothman. Most pedig el kell mondanom, hogyan halt meg apád. Bárcsak ne kérted volna tőlem ezt. Biztosan folytassam? - Igen. -Jól van. - A nő nagy levegőt vett. - Az MI6 el akarta kapni. Az egyik legjobb emberünk volt, és ugyanilyen jó tanítványok kerültek ki a keze alól. így hát elkezdtek rá vadászni. Nem részletezem, a lényeg, hogy Máltán csalták csapdába. Történetesen Jaszen Gregorovics is ott volt. Ő megmenekült, apádat elfogták. Azt hittük, ennyi, soha többé nem hallunk róla. Te úgy tudod, Nagy-Britanniában eltörölték a halálbüntetést, de hát történnek balesetek, ahogy mondják... Ám akkor közbejött valami.
A Skorpia elrabolta egy magasabb állást betöltő angol köztisztviselő tizennyolc éves fiát. A férfi jelentős befolyással bírt a kormányra, legalábbis ezt hittük. Bonyolult történet, és későre jár, nem részletezem. A lényeg az volt, hogy megzsaroltuk, ha az apja nem teszi, amit mondunk, megöljük a fiút. -És meg is tették, igaz? -Korrupció és gyilkosság, Alex. Ez a munkánk. Na szóval, hamar rájöttünk, hogy a férfi képtelen megtenni, amit várunk tőle. Ami sajnos azt jelentette, meg kell ölnünk a fiát. Az nem megy, hogy először fenyegetsz, aztán meggondolod magad, mert akkor soha többé senki nem félne tőled. Hát felkészültünk rá, hogy a lehető legdrámaibb halála legyen a fiúnak. Ám akkor teljesen váratlanul kapcsolatba lépett velünk az MI6, és ajánlatott tett. Egyszerű túszcsere volt. Visszakapjuk John Ridert a fiúért. Összeült a Skorpia igazgatótanácsa, és kis többséggel ugyan, de megszavaztuk. Belementünk. Normális esetben nem hagytuk volna, hogy egy akció ilyen irányba terelődjön, de apád nagyon fontos volt nekünk, és mint mondtam, én személyesen is közel álltam hozzá. Tehát megegyeztünk. A csere hajnali hat órakor fog megtörténni. Az Albert-hídon. Március volt. -Márciusban? Mikor? -Tizennégy éve, Alex, március 13-án. Két hónapos voltál. Mrs. Rothman áthajolt az asztalon, és egyik tenyerét a tévére tette. -A Skorpiánál bevett gyakorlat, hogy mindent felveszünk. Ennek jó oka van. Bűnszervezet vagyunk, amiből természetesen következik, hogy senki nem bízik bennünk. Még a saját klienseink sem. Feltételezik, hogy hazudunk, csalunk, mit tudom én. így aztán az albert-hídi cserét is filmre vettük. Ha a fiú megsebesült volna, tudjuk igazolni, hogy nem miattunk történt. Megnyomott egy gombot, mire a képernyő életre kelt. A filmkockákat akkor vették fel, amikor Alex még csak nyolc hetes volt. Az elsőn az Albert-híd látszott, ahogy a jeges Temze fölött nyújtózik, egyik oldalán a Battersea Park, a másikon Chelsea alsó része. Szemerkélt az eső, apró vízcseppek lebegtek a levegőben. - Három kameránk volt - mesélte a nő. - Gondosan elrejtettük őket, nehogy az MI6 megtalálja. Mint látni fogod, mindent felvettek. Az első jelenet. Három férfi öltönyben, felöltőben. Velük egy fiú, elöl megkötött kézzel. Fiatalabbnak nézett ki tizennyolc évesnél. Remegett. -Most a híd déli felét látod. Ebben egyeztünk meg. Ügynökeink a park felől hozzák a fiút, az MI6 apádat a másik oldalról. Csak ők ketten mennek át a hídon, így történik a csere. Pofon egyszerű. - Nincs forgalom - jegyezte meg Alex. - Hajnali hatkor? Amúgy is elenyésző lett volna, de gondolom az MI6 lezáratta az utat. A kép váltott. Alex gyomra összeszorult. Ez a kamera a híd szélén a magasban lehetett. Az apját látta, életében először, filmen. Vastag, bélelt kabát volt rajta. Körülnézett, mindent felmért. Alex azt kívánta, bárcsak a kamera ráközelítene és jobban láthatná apja arcát. - Ez a csere klasszikus módja - magyarázta Mrs. Rothman. - Egy híd általában semleges terület. A két résztvevő jelen esetben az apád és a fiú, maguk vannak. Semmi nem sikerülhet rosszul. Aztán kimerevítette a képet. - Apád az Albert-hídon halt meg, Alex. Tudom, hogy nem ismerted, csecsemő voltál, amikor történt. De még most sem vagyok benne biztos, hogy ezt látnod kell. - Mutassa! - parancsolta Alex. Hangja mintha messziről érkezett volna. Mrs. Rothman bólintott és továbbengedte a filmet. A kép megindult, ezúttal egy elrejtett kézi kamerából, kissé homályosan. Alex látta a hidat, lámpák százai íveltek a levegőben. Ismét ott volt a folyó, és a messzeségben egy pillanatra felvillantak a Battersea Villamoserőmű nagy kéményein a jelzőfények. Vágás. A kép már nem
remegett, szélesebb volt, talán egy csónakból készült. A híd egyik végén a fiú mellett három férfi állt. A másikon az apja. Alex három embert látott mögötte is, valószínűleg az MI6-tól. A képminőség gyenge volt. Épp csak pirkadt, nagyon kevés volt a fény. A víz színtelenül hömpölygött. Valaki jelet adhatott, mert a fiú megindult. John Rider is így tett. Az ő keze is össze volt kötve elöl. Alex legszívesebben megérintette volna a képernyőt. Nézte, ahogy apja a Skorpia három embere felé tart. Az alak a képen csak egy centiméter magas volt. Alex tudta, hogy az apja az, az arc azé volt, akit már látott a fényképeken. Csak nagyon messze volt. Nem látta, hogy John Rider mosolyog, ideges vagy dühös. Sejthette, mi készülődik? John Rider és a fiú a híd közepén találkozott. Megálltak és beszéltek egymással, de a filmen csak az eső sustorgása hallatszott, és egy-egy elhaladó, láthatatlan autó suhanása. Aztán továbbindultak. A fiú már a híd északi oldalán járt, az MI6 térfelén. John Rider délnek tartott, kicsit már gyorsabban, a várakozó férfiak felé. - Most - mondta halkan Mrs. Rothman. Alex apja már majdnem szaladt, bár így összekötözött kézzel kissé esetlenül mozgott. Megérezhette, hogy baj van. A híd északi oldalán az MI6 egyik embere adóvevőt húzott elő, és beleszólt. A következő pillanatban egyetlen lövés hallatszott. John Rider megbotlott. Hátba lőtték, értette meg Alex. Még két lépést tett, aztán összeesett. - Kikapcsoljam, Alex? -Ne. - Közelebbi kép jön. Ez a kamera lejjebb volt. Alex látta, hogy apja az oldalán hever. A három Skorpia ügynök fegyvert kapott elő, futás közben céloztak az elengedett fiúra. Alex nem értette, miért. A fiúnak semmi köze nem volt a történtekhez. Aztán mégis megértette. Az MI6 lelőtte John Ridert. Nem tartotta be az egyezséget. A fiúnak is meg kellett halnia. Az azonban hihetetlen gyorsan reagált. Leszegett fejjel rohant. A jelek szerint pontosan tudta, mi történik. A Skorpia egyik embere lőtt, de nem talált. Aztán gépfegyvertűz ropogott. Golyók pattogtak a híd vasgerendáin. Lámpák robbantak fel. Az aszfalt felhasadt. Az MI6 ügynökei visszavonultak. Közben a fiú elérte a híd végét. Egy autó kanyarodott oda, az ajtó kivágódott, a fiút berántották. Mrs. Rothman megint megállította. -Az MI6 vissza akarta szerezni a fiút, viszont eszük ágában sem volt érte apád szabadságával fizetni. Becsaptak minket, a szemünk láttára lőtték le. Magad is láthattad. Alex nem szólt. A szoba sötétebbnek tűnt, a sarkokban árnyak nyújtózkodtak. Fázott. - Még nincs vége - folytatta Mrs. Rothman. - Sajnálom, hogy fáj, Alex. Sajnálom, hogy meg kell ezt mutatnom. De ha eddig kibírtad, most már nézd végig. A film vége John Rider utolsó perceit rögzítette. Újra talpon volt, sőt futott, miközben a fiút elvitték. - Azt az MIó-os ügynököt nézd, aki kiadja a tűzparancsot - mondta Mrs. Rothman. Alex az apró alakokra meredt. - Számítógéppel javítottunk a képen - mutatta Mrs. Rothman. Valóban, a kép közelebb ugrott, és Alex jól látta, hogy az adóvevős ügynök valójában egy nő, fekete esőkabátban. - Ráközelíthetünk. A kép megint közelebb ugrott. - Még jobban. Háromszor-négyszer ismétlődött, ahogy a nő előveszi az adóvevőt. Arca most már betöltötte a képernyőt. Alex látta, ahogy szája elé tartja a készüléket. Hang nem hallatszott, de a szája mozgott, és tökéletesen le tudta olvasni, mit mond. Lelőni.
- Orvlövészt helyeztek el az egyik irodaházban a Temze északi partján - magyarázta Mrs. Rothman. - Időzítés kérdése volt. A műveletet az a nő agyalta ki, akit látsz. Ez volt az egyik első sikeres akciója terepen, az egyik ok, amiért előléptették. Tudod, kicsoda. , Alex egyből tudta. Tizennégy évvel fiatalabb volt a képen, de nem sokat változott. Ugyanaz a rövid, fekete haj, sápadt, komoly arc, és a fekete szem, amely mintha egy hollóé volna. Mrs. Jones, az MI6 Különleges Operációs Részlegének helyettes vezetője. Mrs. Jones, aki jelen volt, amikor Alexet beszervezték, és aki a barátjának adta ki magát. Amikor a Damian Cray-ügy után Alex kimerülten visszatért Londonba, Mrs. Jones megkereste és felajánlotta a segítségét. Azt mondta, aggódott érte. Mindvégig hazudott. Ott ült Alex mellett, mosolygott rá, miközben tudta, hogy ő vette el tőle az apját a születése után hetekkel. Mrs. Rothman kikapcsolta a tévét. Hosszú szünet következett. -Nekem azt mondták, repülőgép-szerencsétlenségben halt meg - mondta Alex. A hangja mintha nem is az övé lett volna. -Hát persze. Nem akarták, hogy tudd. -Akkor mi történt az anyámmal? Hirtelen remény rohanta meg. Ha hazudtak az apjáról talán az anyja sem halott. Lehetséges, hogy valahol Angliában életben van? - Nagyon sajnálom, Alex. Pár hónappal később történt. Magángép volt, egymaga repült rajta Franciaországba. -Mrs. Rothman megfogta a karját. - Semmi nem teheti jóvá, amit veled tettek, a sok hazugságot. Ha vissza akarsz menni Angliába, az iskolába, megértem. Biztos a legszívesebben elfejtenéd, hogy a világon vagyunk. De ha bármi vigaszt jelent, én bálványoztam apádat. Még mindig hiányzik. Mielőtt Máltán elfogták, még ezt küldte nekem. Kinyitott egy másik aktát és elővett egy képeslapot. A tengerpart volt rajta naplementekor. Alatta pár sor kézzel: Drága Júliám! Rettenetes nélküled. Alig várom, hogy újra találkozzunk az Özvegy Palotájában. John R. Alex ismerősnek találta a kézírást, habár még sosem látta, és abban a pillanatban minden kétsége szertefoszlott. Az apja kézírása. Nagyon hasonló az övéhez. - Későre jár - mondta Mrs. Rothman. - Most már tényleg le kéne feküdnöd. Holnap majd folytatjuk. Alex a képernyőre nézett, mintha azt várta volna, hogy onnan Mrs. Jones néz majd rá gúnyosan, tizennégy év távlatából, amiért tönkretette az életét, ami éppen csak elkezdődött. Sokáig nem szólalt meg. Aztán felállt. - Csatlakozom a Skorpiához. - Biztos? -Igen. Menj el Velencébe. Keresd meg Skorpiót. És megtalálod a végzetedet, így mondta Jaszen. És így is történt. Döntött. Nincs visszaút.
Az ölés művészete A sziget csupán pár mérföldre feküdt Velencétől, ám mintha száz éve elfeledték volna. Malagosto néven ismerték, nagyjából holdsarló alakú volt, alig fél mérföld hosszú. Hat épület állt a szigeten vadfűtengertől és nyárfáktól övezve, s mind elhagyatottnak tűnt. A legnagyobb egy belső udvaros kolostor volt, mellette egy enyhén megdőlt, vöröstéglás harangtorony. Volt még egy rozoga kórház meg egy bérkaszárnyaszerűség törött ablakokkal és ásító lyukakkal a tetőn. Néha egy-egy hajó elhaladt Malagosto mellett, de ki nem kötött. Tilos volt. Ráadásul a
helynek rossz híre volt. A szigeten valaha egy kicsi, de virágzó közösség élt. Réges-rég, még a középkorban. 1380ban, a genovai háború idején kirabolták, utána pedig a pestiseseket ápolták itt. „Ha Velencében tüsszentesz, Malagostón végzed", járta a mondás. Amikor a pestis elmúlt, akkor is egyfajta elkülö-nítőként szolgált tovább a hely, különféle fertőző betegek számára, majd a tizennyolcadik században elmebetegeket költöztettek ide. Végül pedig teljesen a sorsára hagyták. A halászok azonban állították, hogy hideg téli éjeken hallani a sziget utolsó lakóinak, a bolondoknak a sikolyait és őrült nevetését. Malagosto volt a tökéletes bázis a Skorpia Felmérő- és Kiképzőközpontja számára. A nyolcvanas évek közepén bérelték ki a szigetet az olasz kormánytól, s itt voltak azóta is. Ha bárki megkérdezte, azt felelték, üzleti központ, ahol ügyvédek, bankárok és irodavezetők jönnek össze továbbképzésre, tréningre. Ez természetesen szemenszedett hazugság volt. A Skorpia az újoncokat küldte Malogostóra az iskolájába. Itt tanulták meg az ölés művészetét. Alex Rider a motorcsónak elejében ülve figyelte a közeledő szigetet. Ugyanez a motorcsónak vezette az Özvegy Palotájához. Az ezüstskorpió csillogott a napon. Alex mögött Nile ült, nyugodtan, fehér nadrágban és blézerben. - Három hónapig voltam itt kiképzésen - kiáltotta a motor harsogása fölött. - De már jóval apád ideje után. Alex bólintott, de nem szólt. Látta a fák teteje fölé nyúló megdőlt harangtornyot. Szél kócolta a haját, vízpermet szitált a szemébe. Júlia Rothman reggel vált el tőlük Positanóban, mert visszatért Velencébe, ahol olyasmi folyt, amihez szükség volt rá. A reggeli után még pár percre találkoztak. A nő ekkor már komoly, hivatalos volt. Alex a következő pár napot Malagostóban tölti, mondta; ez nem kiképzés, csak előzetes felmérés: orvosi vizsgálat, pszichológiai teszt, Alex fizikai állapotának és képességeinek általános felmérése. S közben még lesz ideje átgondolni a döntését. De Alex már eltökélte magát. Ő már döntött, részéről semmi nem számított. Egyetlenegy jó dolog sült ki az előző éjjelből. Nem feledkezett meg Tom Harrisről és a bátyjáról. A consantói ernyőzés óta nem hallottak róla, ráadásul ott volt még Jerry elhagyott felszerelésének kérdése. Mrs. Rothman megígérte, hogy gondja lesz erre, és Alex emlékeztette is rá. - Hívd csak fel őket - mondta neki a nő. - Nagyon nem hiányzik, hogy aggódjanak miattad és megkongassák a vészharangot. Ami meg az ernyőt és a többit illeti, már mondtam. írok a barátod bátyjának egy csekket, ami fedezi a költségeket. Ötezer euró elég? - mosolyodott el. Látod, Rider? Erre gondoltam, amikor azt mondtam, gondoskodunk rólad. Miután Mrs. Rothman elment, Alex felhívta Tomot a szobájából. Tom majd' kibújt a bőréből örömében, hogy hall felőle. - Láttuk, hogy rendben leérsz, szóval azt tudtuk, hogy nem kenődtél oda - mesélte. - Aztán egy darabig semmi nem történt. Majd az egész felrobbant. Te voltál? -Nem egészen. - Hol vagy? -Positanóban. Jól vagyok. De, Tom, figyelj... - Tudom - vágott közbe Tom üres hangon -, nem jössz vissza a suliba. -Egy darabig nem. -Megint az MI6? - Nagyjából. Majd egyszer elmesélem - hazudta Alex. Tudta, hogy soha többé nem láthatja a barátját. - Mondd meg Jerrynek, hogy hamarosan kap egy csekket kárpótlásul a cuccaiért. És hogy köszönöm. -És a suli? - Egyszerűbb lenne, ha nem is mondanád meg, hogy találkoztunk. Számukra én Velencében leléptem, és kész. -Alex olyan... különös a hangod. Tuti, hogy minden rendben?
-Jól vagyok, Tom. Szia. Letette és szomorúság fogta el. Mintha Tom lett volna az utolsó kapcsolata a világgal, és most ezt is elvágta. A csónak megérkezett Malagostóhoz. A sziklafal természetes törésvonala egy mólót rejtett, így senki nem láthatta a szigetre érkező és onnan távozó hajókat. Nile kiugrott. Egy baletttáncos könnyedségével mozgott. Alex ugyanezt figyelte meg Jaszen Gregorovicson. -Erre, Alex. 104 A fiú követte. Egy kanyargós, fák övezte ösvényen mentek, az épületeket innét nem lehetett látni. -Mondhatok valamit? - villantotta legbarátságosabb mosolyát Alexre Nile. - Nagy örömmel hallottam, hogy csatlakozol hozzánk. Jó, hogy a nyerő oldalon állsz. - Kösz. - De remélem, nem gondolod meg magad, Alex. Sosem próbálsz meg átverni vagy ilyesmi. Biztos vagyok benne, hogy nem. Azok után, ami az Özvegy Palotájában történt, nem szívesen ölnélek meg megint. -Ja, legutóbb se volt túl mókás. - Igazán felkavarna. Mrs. Rothman nagy dolgokat vár tőled. Remélem, nem hagyod cserben. Hirtelen ott állt előttük a kolostor, masszív falai hám-lottak a kortól és az elhanyagoltságtól. A nehéz faajtóban volt egy kisebb ajtó, s mellette az egyetlen jel, ami arra utalt, hogy az épületet hozzáigazították a modern kor követelményeihez: egy kis billentyűzet és egy videokamera. Nile beütötte a kódot. A kis ajtó zümmögve kinyílt. - Isten hozott újra az iskolában! - mondta Nile. Alex habozott. A Brooklandben napokon belül kezdődik a tanév. Ő meg egy teljesen más iskolába készül belépni. De már késő meggondolni magát. Azt az utat követi, amelyet apja jelölt ki a számára. Nile várt. Alex belépett. Egy udvaron találta magát, melyet három oldalról kerengő övezett, a negyedik fölött pedig a harangtorony magaslott. Az udvart takarosan nyírt gyep borította, egyik végén két ciprusfa állt. A kerengőket befelé lejtő cseréptető fedte, akár egy régimódi teniszpályát. Öt fehér köntösű férfi állt körül egy hatodik, feketébe öltözött idősebb férfit. Ahogy Alex és Nile beléptek, azok öten egyszerre léptek előre, öklükkel csaptak egyet és felkiáltottak. Alex is merte a mozdulatot a karatéból: kiai. - Néha, amikor csendben kell ölni, nem szabad kiáltani - magyarázta az oktató szlávos kiejtéssel. - De ne feledjétek a néma kiai erejét. Ez hajtja a chít az ütőzónába. A gyilkolás pillanatában ne becsüljétek alá az erejét. - Az Jemalov professzor - mondta Nile. - Engem is ő tanított. Nehogy magadra haragítsd, Alex. Láttam, amikor egy ujjal vetett véget egy küzdelemnek. Gyors, mint a kígyó, és nagyjából olyan barátságos is. Átmentek az udvaron, keresztül egy boltíven egy hatalmas terembe, ahol színes mozaikpadló volt, díszes ablakok, oszlopok és a falakon faragott faangyalok. Valaha imádkoztak itt, ma refektóriumként és gyülekezőként használják, hosszú asztalok és modern szófák álltak benne, s egy tolóablak nyílt belőle a konyhába. A kupolás mennyezeten egy freskó maradványai. Azon is voltak angyalok, csak rég kifakultak. A terem túlsó oldalán volt egy ajtó. Nile odament és bekopogott. -Entrez! - szólt ki egy barátságos hang franciául. Magas, nyolcszögletű helyiségbe léptek. Mind a nyolc falat könyvekkel zsúfolt polcok borították. A kékre festett, ezüstcsillagokkal díszített plafon legalább húsz méter magasan húzódott. A könyvespolcokra egy kerekes létra nyúlt fel. Két ablak nézett ki az erdőre, de a lombok elállták a fény útját. Egy vascsillár lógott a mennyezetről, tucatnyi körtével. A
helyiség közepén méretes íróasztal állt, mögötte és előtte egy-egy antik szék. Az asztal mögött egy alacsony, kövérkés férfi ült öltönyben és mellényben. Egy laptopon dolgozott, zömök ujjai gyorsan ugráltak a billentyűkön. Aranykeretes szemüvegén át nézte a képernyőt. Fekete szakálla álla alatt kihegyesedett, a haja ősz volt. - Alex Rider! Fáradj beljebb - nézett fel a férfi látható örömmel. - Azonnal felismertelek. Ismertem apádat, nagyon hasonlítasz rá. - Némi franciás akcentustól eltekintve tökéletesen beszélt angolul. - Olivér d'Arc a nevem. Én vagyok ennek az intézménynek a feje, mondhatni a2 igazgatója. Éppen az adataidat nézem az interneten. Alex leült az egyik antik székre. - Nem gondoltam, hogy közzéteszik a neten - mondta. - A keresőtől függ - somolygott hamiskásan d'Arc. -Tudom, hogy Mrs. Rothman elmondta, hogy apád is itt oktatott. Dolgoztam vele, jó barátom volt, de arról nem is álmodtam, hogy egyszer a fiával is találkozom. És éppen Nile hozott. Nile pár éve végzett. Remek diák volt, második az osztályában. Alex Nile-ra pillantott, és most először bosszúságot látott átsuhanni a fiú arcán. Eszébe jutott, mit mondott Mrs. Rothman... valamit Nile gyengeségéről... talán amiatt nem lehetett első. -Szomjas vagy? - kérdezte D'Arc. - Kérsz valamit? Egy sirop de grenadine-t netán? Alex megdöbbent. Ez a gyümölcslé volt a kedvence Franciaországban. D'Arc ezt is az internetről szedte? - Apád is mindig ezt itta - olvasott a gondolataiban a férfi. - Nem kérek semmit, köszönöm. - Akkor hadd ismertessem veled a programot. Nile bemutat a többi diáknak. Soha nincsenek többen tizenötnél, jelenleg tizenegyen. Kilenc férfi és két nő. Csatlakozol hozzájuk, és pár napig figyeljük, hogy haladsz. Végül, ha úgy vélem, megfelelsz a Skorpiának, írok egy jelentést, és megkezdődik az igazi kiképzésed. Nekem nincsenek kétségeim, Alex. Nagyon fiatal vagy, tizennégy éves, de John Rider fia, márpedig ő volt a legjobb. -Valamit mondanom kell. - Hallgatlak. - Csatlakozni akarok a Skorpiához. Része akarok lenni annak, amit csinálnak. De jobb, ha tudja: én nem hiszem, hogy meg tudnék ölni bárkit is. Ezt elmondtam Mrs. Rothmannek is, de nem hitte el. Azt felelte, csak azt csinálom, amit apám, de én tudom, milyen vagyok belül. Nem olyan, mint ő. Alex nem volt benne biztos, D'Arc hogyan reagál erre. A jelek szerint különösebben nem aggasztotta. -A Skorpia sok mindent csinál, amiben nem kell ölni. Például nagyon hasznos lehetsz nekünk zsarolásnál. Vagy mint futár. Ki gyanakodna, hogy egy tizennégy éves fiú az iskolai kiránduláson drogot vagy plasztikbombát visz? De még az elején vagyunk, Alex. Bíznod kell bennünk. Meglátjuk, mire vagy képes, mire nem, és megtaláljuk azt a munkát, ami a legjobban fekszik neked. - Tizennyolc éves voltam, amikor először öltem - szólt közbe Nile. - Négy évvel idősebb, mint te most. - De te mindig is kivételes voltál, Nile - dorombolta D'Arc. Kopogtak, és egy nő lépett be. Thai származású lehetett, karcsú, törékeny és alacsonyabb Alexnél. Sötét, okos szeme volt, ajkát mintha ceruzával rajzolták volna. Megállt, és a thai emberek hagyományos üdvözlésével köszönt: összetette két kezét, mintha imádkozna, és meghajtotta a fejét. -Sawasdee, Alex - mondta. - Nagyon örülök, hogy megismerlek. Nagyon gyengéd hangja volt, s az igazgatóhoz hasonlóan tökéletesen beszélt angolul. - Ő Miss Binnag - mutatta be DArc. - Eijit vagyok, de hívhatsz Jetnek. Én kísérlek a szobádba.
-Ma délután pihenj, vacsoránál találkozunk - állt fel DArc. Most látszott, valójában milyen alacsony: szakálla alig ért az asztal fölé. - Borzasztóan örülök, hogy itt vagy, Alex. Isten hozott Malagostóban. A Jet nevű nő kivezette Alexet a szobából, vissza a főterembe, majd végig egy folyosón, melynek magas, boltíves mennyezete és csupasz, meszelt falai voltak. -Maga mit tanít? - kérdezte Alex. - Botanikát. - Botanikát? - nem tudta elrejteni megdöbbenését. -A tananyag igen fontos része. Sok növény lehet hasznunkra munkánk során. Például az oleánder. A digitaliszhoz hasonló mérget lehet kivonni a leveléből, ami megbénítja az idegrendszert, és azonnali halált okoz. A fagyöngy termése szintén halálos. Megtanulod, hogyan termessz borsókavirágot. Egyetlen borsó percek alatt végez egy felnőttel. Holnap majd megnézheted a melegházamat. Ott minden virág egy-egy temetés. Teljesen közömbösen beszélt. Alexet megint nyugtalanság fogta el, de nem szólt. Elmentek egy osztályterem mellett, ami annak idején kápolna lehetett, abban is fakó freskók díszelegtek a falakon, sehol egy ablak. A tábla előtt egy vörös hajú, pirospozsgás, cserzett arcú tanár állt, fél tucat diákhoz beszélt, köztük két nő. A táblán bonyolult diagram állt, mind egyik diák előtt egy-egy szivardobozszerűség. - .. .és átvezetitek a főáramkört a fedőn, vissza a plasztikba. En ide, a zár elé szoktam tenni a kapcsolót... Jet megállt az ajtónál. -Mr. Ross - suttogta. - Technikai szakértő. Angol, mint te, glasgowi. Majd este találkozol vele. Továbbindultak. Mögöttük Mr. Ross folytatta: - Összpontosítson, Miss Craig. Nem szeretnénk, ha felrobbantana bennünket... Kiléptek a főépületből, és átmentek a közeli kaszárnyába, amit Alex még a csónakból látott. Kívülről ez is düle-dezőnek látszott, belül viszont elegáns és modern volt. Jet egy légkondicionált szobába vezette Alexet a másodikon. A hatalmas ágy mellett volt egy nagy, nappaliként használható tér, abban szófák és íróasztal. A nagy üvegajtó egy balkonra nyílt, kilátással a tengerre. - Ötkor visszajövök érted - mondta Jet. - Egy nővérhez megyünk, Mrs. Rothman teljes vizsgálatot kér. Hatkor találkozunk egy italra, a vacsora korán van, hétkor. Ma este gyakorlat van: a diákok lemerülnek. De ne aggódj, neked nem kell. Azzal meghajolt és kiment a szobából. Alex magára maradt. Leült az egyik szófára. A szobában volt hűtőszekrény, tévé, sőt még egy PlayStation 2 is, biztos az ő kedvéért. Mibe keveredett? Helyesen döntött? Sötét kétségek kavarogtak a fejében. Eszébe jutott a videofilm, a rettenetes képek. Ahogy Mrs. Jones beleszól az adóvevőbe. Lehunyta a szemét. Odakint hullámok mosták a sziget partját, a diákok pedig egyre ismételték a néma ölés mozdulatait. Alig hétszáz mérföldnyire a nő, akire újabban Alex annyit gondolt, éppen egy fényképet nézegetett. Egyetlen lapot kapcsoltak hozzá, mindkettőn ott állt pirossal: SZIGORÚAN TITKOS. A nő tudta, mit jelent a kép. Csak egy dolgot tehetett. Azonban most az egyszer valóban először - habozott. Nem engedhette, hogy érzelmei meggátolják. Abból születnek a hibák, márpedig az ő munkájában a hiba egyenlő a katasztrófával. Mégis... Mrs. Jones levette olvasószemüvegét, és megdörgölte a szemét. Pár perce kapta a képet. Azóta kettőt telefonált, hátha hiba történt valahol. Ám nem volt kétség. A bizonyíték itt van előtte. Megnyomott egy gombot a telefonon. -William, Mr. Blunt bent van? A külső irodában asszisztense, William Dearly a számítógép képernyőjére pillantott. Huszonhárom éves volt, Cambridge-ben végzett. Tolószékben ült.
- Még nem ment haza, Mrs. Jones. -Megbeszélés? - Nem látok semmit beírva. -Akkor odamegyek. Túl kell esni rajta. Mrs. Jones fogta a fényképet meg a lapot, és végigment a folyosón abban az épületben, ami a külvilág szemében nemzetközi bank volt, valójában azonban az MI6 Különleges Operációs Részlegének adott otthont. Alán Blunt a közvetlen felettese. Kíváncsi volt, hogy fogadja majd a hírt, hogy Alex Rider beállt a Skorpiához. Blunt irodája a folyosó végén volt, a Liverpool Streetre nézett. Mrs. Jones kopogás nélkül lépett be. Nem volt rá szükség, William biztosan ideszólt. S valóban, Blunt meglepetés nélkül fogadta. No nem mintha kerekded, különös arca bármi érzelmet elárult volna. Ő is egy jelen tést olvasott, csak az jó pár centi vastag volt. A nő látta, hogy gondosan jegyzeteket készített rá töltőtollal és zölddel, hogy jól lássák. - Igen? - nézett a nőre, amikor leült. - Ez most jött egy kémműholdtól. Gondoltam, látnia kell. Mrs. Jones figyelte, ahogy Alán Blunt gondosan elolvassa az egy oldalt. Hét éve volt a férfi helyettese, s ezt megelőzően is tíz évet dolgozott már vele. Soha nem volt nála. Soha nem találkozott a feleségével. Mégis jobban ismerte, mint bárki az épületben. És aggódott miatta. Nemrég hatalmas hibát vétett, amikor nem hitt Alexnek Damian Crayjel kapcsolatban, aminek eredményeként csak másodperceken múlt, hogy Cray nem pusztította el a fél világot. Blunt komoly megrovást kapott a belügyminisztertől, de nem is csak erről volt szó. Arról is, hogy őt, a Különleges Operációs Részleg vezetőjét lekörözte egy tizennégy éves fiú. Mrs. Jones nem tudta, a férfi meddig maradhat a helyén. Most a fényképet nézte, szeme nem is pislogott az acélkeretes szemüveg mögött. Két alak szerepelt rajta, egy férfi és egy fiú, ahogy egy motorcsónakból szállnak ki. A felvétel Malagostón készült. Sokszorosan felnagyították, így mindkét arc elmosódott. -Alex Rider? - kérdezte Blunt élettelen hangon. -A kémműhold felvétele. Smithers átment rajta az egyik számítógépével, és kétségtelenül ő. -Ki az a férfi vele? - Úgy véljük, a Skorpia egyik ügynöke, egy Nile nevezetű. Nehéz megállapítani. A kép fekete-fehér, és ő is. Itt van, amit tudunk róla. -Ezt értsük úgy, hogy Rider átállt? - Beszéltem a házvezetőnőjével, az amerikai lánnyal, Jack Starbrighttal. Alex négy napja eltűnt az iskolai kiránduláson Velencében. - Hová tűnt? - Nem tudta. Nagyon meglepő, hogy a fiú nem lépett kapcsolatba vele. Ő a legközelebbi barátja. - Elképzelhető, hogy a fiú bajba keveredett, és erőszakkal vitték el? - Szeretném ezt hinni. - Mrs. Jones sóhajtott, de tovább nem kerülgethette. - Van rá esély, hogy Jaszen Gregorovics tudott beszélni Alexszel a halála előtt. Amikor a Cray-ügy után találkoztam vele, éreztem, hogy valami baja van. Szerintem Jaszen beszélt neki John Riderről. - És az Albert-hídról. - Igen. -Az roppant sajnálatos. Hosszú csend következett. Mrs. Jones tudta, hogy Blunt tucatnyi lehetőséggel zsonglőrködik, s pillanatok alatt kizár mindent. Senkit nem ismert, akinek ilyen agya lett volna. - A Skorpia mostanában nem volt túl aktív - mondta. - Igaz. Feltűnően hallgatnak. Úgy véljük, szerepük volt a robbantásban a Consanto Vállalatnál Amalfi közelében tegnap este. - A vegyi gyár? - Az. Most érkezett a jelentés, jelenleg értékeljük ki. Talán van kapcsolat.
- Ha a Skorpia a maga oldalára állította Alexet, ellenünk fogják használni. - Tudom. Blunt még egyszer a fotóra nézett. - Ez Malagosto. Ami azt jelenti, hogy nem fogoly. Kiképzik. Azonnal állítsuk fel a biztonsági láncot maga körül. -És ön? - Én nem voltam ott a hídon. - Blunt letette a fotót. -Azonnal riasszák az összes velencei ügynökünket, és értesítsük a reptereket és az Egyesült Királyság összes határátkelőjét. Hozzák be Alex Ridert. - Sértetlenül - tette hozzá Mrs. Jones. A szó egy pillanatig ott lebegett köztük. Blunt válaszul üres tekintettel meredt rá. - Mindenáron.
A harangtorony - Mondd el, Alex, mit látsz? Alex egy bőrfotelban ült egy szimpla, fehérre meszelt szobában a kolostor hátsó részében, egy mosolygó, középkorú férfival szemben, akit dr. Kari Steinernek hívtak, és noha enyhe német akcentussal beszélt, Dél-Afrikából érkezett a szigetre. Pszichiáter volt, és annak is nézett ki: ritkuló haj, ezüstkeretes szemüveg és átható tekintet. Dr. Steiner egy fehér kártyát tartott a kezében, amin fekete alak látszott. Az alak nem is volt alak tulajdonképpen, inkább egy pacni. Alexnek azonban meg kellett mondania, mit lát benne. Egy pillanatig gondolkodott. Azt tudta, hogy ez a Rorschach-teszt, egyszer látta egy filmben. Nyilván fontos, de nem volt benne biztos, hogy tényleg lát valamit azon a kártyán. Végül azt mondta: - Egy ember repül az égen. Hátizsákkal. - Nagyon jó. Remek! - Dr. Steiner letette a kártyát, másikat vett fel. - És ezen? Ez könnyebb volt. - Egy focilabdát pumpálnak fel. -Jó. Köszönöm. Dr. Steiner letette a másik kártyát is. Csend lett az irodában. Kintről Alex lövéseket hallott. A többi diák a lőtéren gyakorolt, ami az ablakból nem látszott ide. Talán a pszichiáter pont ezért választotta ezt a szobát. - Hogy megy a beilleszkedés? - érdeklődött dr. Steiner. -Jól - vont vállat Alex. - Semmi gond? Amit meg akarnál beszélni? - Semmi. Jól vagyok, köszönöm, dr. Steiner. -Jó. Az jó. - A pszichiáter mintha eltökélte volna, hogy pozitív hangulatot sugároz. Alex már azt hitte, vége a vizsgálatnak, ám akkor a férfi kinyitott egy aktát. - Megkaptam az orvosi vizsgálat eredményét. Egy pillanatra Alex ideges lett. Az első nap történt a vizsgálat. Le kellett vetkőznie alsónadrágra, és mindenféle vizsgálatokat végzett rajta egy olasz nővér, aki alig beszélt angolul. Vér- és vizeletmintát vettek, megmérték a vérnyomását meg a pulzusát, ellenőrizték a látását, hallását és a reflexeit. Most felmerült benne, hátha valami nem volt rendben. Dr. Steiner azonban rendületlenül mosolygott. - Nagyon jó formában vagy, Alex. Örülök, hogy vigyázol magadra. Kevés műkaja, semmi cigaretta. Nagyon okos. Kihúzott egy fiókot, fecskendőt és egy kis üveget vett elő. A tűt beleszúrta az üvegbe, és megtöltötte a fecskendőt. -Az mi? - kérdezte Alex. -Ajelentés szerint kicsit le vagy merülve. Gondolom, ez érthető azok után, amiken keresztül mentél. És a kiképzés igencsak megerőltető lesz. A nővér vitaminbombát javasolt. Ez csak vitamin, semmi más. - Felemelte a tűt, és picit kispriccelt a borostyánszínű folyadékból. -Feltűrnéd az inged ujját?
Alex habozott. -Azt hittem, maga pszichiáter. - Injekciót adni azért tudok - felelte dr. Steiner, majd szúrósan ránézett. - Csak nem azt akarod mondani, hogy félsz egy kis szúrástól? - Azt nem mondanám - morogta Alex, és feltűrte bal karján az inget. Két perccel később már kint volt. A vizsgálat miatt lekéste a lőgyakorlat elejét, s most sietett a többiekhez. A lőtér a sziget nyugati felén volt, a Velencével ellentétes oldalon. Habár a Skorpia törvényesen bérelte a szigetet, nem akarták magukra vonni a figyelmet, és az erdő természetes védelmet kínált. A szigeten itt egy lapos sáv futott, ahol csak fű nőtt, s az iskola ide épített fel egy papírmasé várost irodákkal és üzletekkel, de mindennek csak homlokzata volt, mint egy filmbéli dísz letnek. Alex már kétszer átjárta, pisztollyal lőtt papír céltáblákra - fekete célkörökre -, amelyek ablakokból és ajtókból billentek fel. A lőtér felelőse a vörös hajú Gordon Ross volt, aki Skócia durvább börtöneiben szedte fel tudása javát. Biccentett a közeledő Alexnek. -Jó napot, Mr. Rider. Hogy ment az agyturkásszal? Mondta magának, hogy elment az esze? Nem? Akkor nem értem, mi az ördögöt keres itt! Néhány diák állta körül, éppen kiürítették és igazították a fegyverüket. Alex mostanra mindegyiküket ismerte. Klaus, egy német zsoldos, akit a tálibok képeztek ki Afganisztánban. Walker, aki öt évig dolgozott a CIA-nak Washingtonban, majd úgy döntött, a másik oldalon többet keres. A két nő közül az egyik különösen húzott Alexhez, amiből a fiú arra következtetett, őt jelölték ki, hogy vigyázzon rá. Amandának hívták, az izraeli hadseregben szolgált a megszállt Gázai övezetben. Intett Alexnek, a jelek szerint örült, hogy látja. De persze mind örültek. Ez volt a legkülönösebb. Minden gond nélkül alkalmazkodott Malagosto mindennapjaihoz. Ez önmagában is elképesztő volt. Alex még jól emlékezett rá, amikor az MI6 elküldte Walesbe kiképzésre a SAS-hoz. Az első pillanattól kezdve kívülálló volt és maradt, hívatlan vendég, gyerek a felnőttek világában. Itt is messze ő volt a legfiatalabb, ez mégsem számított. Ellenkezőleg. A többiek nem csak befogadták, de felnéztek rá. Ő John Rider fia. Mindenki tisztában volt vele, ez mit jelent. -Épp időben jöttél, hogy megmutasd nekünk, mit tudsz, aztán megyünk ebédelni - mondta neki Gordon Ross. Skót kiejtésétől minden, amit mondott, kihívásnak hangzott. - Tegnapelőtt magas pontszámot értél el. Második legjobb voltál az osztályban. Lássuk, ma még jobban megy-e. De ezúttal van egy meglepetésem is! Odanyújtott Alexnek egy pisztolyt, egy belga gyártmányú FN félautomatát. Alex a tenyerén egyensúlyozta, kereste a kapcsolatot önmaga és a fegyver között. Ross korábban már elmagyarázta, hogy ez elengedhetetlen ahhoz a technikához, amit ő ösztönös lövészetnek nevezett. - Ne feledd, azonnal lőnöd kell. Nem állhatsz meg célozni. Ha megteszed, meghalsz. Igazi harci helyzetben nincs idő vacakolni. Te meg a pisztoly egyek vagytok. Ha elhiszed, hogy el tudod találni a célpontot, akkor el is tudod találni. Ez az ösztönös lövészet lényege. Alex most előrelépett, a pisztolyt oldala mellett lógatva nézte az ajtókat-ablakokat. Tudta, hogy nem lesz előzetes figyelmeztetés. Bármikor előlendülhet egy céltábla. És akkor arra kell pördülnie és lőni. Várt. Érezte, hogy a többiek figyelik. A szeme sarkából ki tudta venni Gordon Rosst is. Mosolyog? Hirtelen mozgás. Egy célpont jelent meg az egyik emeleti ablakban, és Alex azonnal látta, hogy a személytelen célköröket lecserélték. Egy fiatalember életnagyságú színes képével. Alex nem tudta, kicsoda, és nem is számított. Célpont volt.
Nem volt idő habozni. Alex felkapta a pisztolyt és lőtt. Aznap Olivér D'Arc a Skorpia Felmérő- és Kiképzőközpontjának igazgatója az irodájában ült Malagosto szigetén, és Júlia Rothmannel beszélt. A nő arca betöltötte a laptop képernyőjét. Az egyik polcon webkamera állt, így egy időben az ő képe is látható volt az Özvegy Palotájában, az öböl túloldalán Velencében. Mrs. Rothman sosem jött ki a szigetre. Tudta, hogy mind az angol, mind az amerikai titkosszolgálat figyeli, és egy nap esetleg odáig mennek, hogy rá-küldenek egy ballisztikus rakétát. Nem, túl veszélyes volt. Alex megérkezése óta csak másodszor beszéltek. Pontosan este hét óra volt, kint lemenőben volt a nap. - Hogy halad? - érdeklődött Mrs. Rothman. A web-kamerája nem volt kegyes hozzá, arca a képernyőn hideg és színtelen volt. D'Arc átgondolta a kérdést, hüvelyk- és mutatóujjával megsimogatta a szakállát. -A fiú kétségkívül kivételes. Na persze a nagybátyja, Ian Rider szinte attól a pillanattól kezdve tanította, hogy elkezdett járni. És meg kell mondanom, jó munkát végzett. -És? - Nagyon intelligens. Gyors felfogású. Mindenki őszintén kedveli. Sajnos nekem kétségeim vannak, hogy hasznunkra lesz-e. - Ezt nagy sajnálattal hallom, D'Arc professzor. Kérem, magyarázza meg. - Mondok egy példát, Mrs. Rothman. Ma megint kint volt a lőtéren. Az ösztönös tüzelést tanítjuk neki. Ilyet még sosem csinált, és meg kell mondanom, sok diákunknak hetekbe telik, mire elsajátítják. Alex meg pár órát töltött csak a lőtéren, és máris lenyűgöző eredményeket ért el. A második nap végén hetvenkét százalékot teljesített. -Nem látom, mi ebben a rossz. D'Arc mocorgott kicsit. Öltönyben-nyakkendőben, képernyő méretre zsugorítva úgy festett Mrs. Rothman szemében, mint egy hasbeszélő bábuja. -Ma célpontokat cseréltünk - magyarázta. - Fekete-piros célkörök helyett férfiak és nők fényképére kellett lőnie. A létfontosságú helyekre, a szívre és a szem közé. - És hogy ment? -Éppen ez az. Negyvenhat százalék. Többet teljesen elvétett. - D'Arc levette a szemüvegét, és megtörölte egy ruhával. - Megvannak a Rorschach-teszt eredményei is. Azonosítania kellett... -Tudom, mi a Rorschach-teszt, professzor. - Hát persze. Elnézést. Nos van egy kártya, amiről eddig minden diák azt mondta, hogy vértócsában fekvő ember. Alex nem. Ő azt mondta, egy hátizsákkal repülő ember. Egy másikat pedig, ami mindenki szerint egy ember fejéhez szorított pisztoly, ő focilabda pumpálásnak nézett. Legelső beszélgetésünkön elmondta, hogy nem tudna ölni, és azt kell mondanom, pszichológiai szempontból valóban hiányzik belőle a gyilkos ösztön. Hosszú szünet következett. A képernyő kicsit villódzott. - Nagy csalódás ez - folytatta aztán D'Arc. - Egy tinédzser bérgyilkos roppant hasznos lett volna nekünk. A lehetőségek szinte határtalanok. Nagy hangsúlyt kéne helyeznünk arra, hogy találjunk egyet. - Kétlem, hogy sok olyan tapasztalt tinédzser lenne, mint Alex. Újabb szünet. Mrs. Rothman döntött. - Alex volt már dr. Steinernél? - Igen. Minden úgy történt, ahogy utasított. - Helyes - bólintott a nő. - Azt mondja, Alex nem tud ölni nekünk, de én remélem, hogy téved. Csak a megfelelő célpont kérdése... és ezúttal nem papír célpontra gondolok. -Éles bevetésre akarja küldeni? - Mint tudja, a Láthatatlan Kard az utolsó, kritikus fázisba ér. Ha most belekeverjük Alexet, ha mást nem, legalább elvonja a figyelmet. Ha pedig mégis sikerrel jár, amiben én továbbra is
hiszek, nagyon is hasznos lehet. Mindent összevetve az időzítés nem is lehetne jobb. Júlia Rothman előrehajolt, szeme betöltötte a képernyőt. -A következőket kell tennie... A harangtoronyba kétszáznegyvenhét lépcső vezetett fel. Alex onnét tudta, hogy megszámolta. A torony alja üres volt, egyetlen nyirkos kamra csupasz téglafalakkal. Sok éve nem használták. A harangokat vagy ellopták, vagy leestek és elvesztek. A kőlépcső körkörösen emelkedett a torony falánál, az apró ablakok épp csak annyi fényt engedtek be, hogy lehessen valamit látni. A tetején egy ajtó. Alex nem tudta, nyitva találja-e. Az álcázási gyakorlatok során néha használták a tornyot, amikor a diákoknak a sziget egyik végéről kellett észrevétlenül eljutni a másikra. A torony hasznos megfigyelőpontot nyújtott. Egymaga azonban még nem járt itt fent. Az ajtó nyitva volt. Egy tíz méter széles, nyitott, négyzet alakú platóra vezetett. Annak idején balusztrád vehette körbe, hogy biztonságos legyen, ám aztán eltávolították, és a padló most csak kiszaladt a semmibe. Három lépés, és lezuhan, halálra zúzza magát. Alex óvatosan a plató széléhez ment és lenézett. Pont a kolostor udvara fölött volt. Látta a délután felállított mikawarát. Ez egy függőleges, nehéz oszlop, amit fejmagasságban kipárnáztak. A kick-boksz és karate-ütéseket gyakorolták rajta. Senkit nem látott lent. Mára véget értek az órák, a diákok pihentek vacsora előtt. A kolostort övező sötét, áthatolhatatlan erdőre nézett. A nap éppen most merült bele a tengerbe, utolsó sugarait öntötte szét a fekete vízen. A távolban Velence fényei hunyorogtak. Mi lehet ott ebben a pillanatban? Turisták özönlenek ki a hotelekből, éttermeket és bárokat keresnek. Egy-két templomban talán koncert is lesz. A gondo-lások kikötik hajóikat. A tél még ugyan messze jár, de a legtöbb embernek már hideg van az éjszakai hajókázáshoz. Alex még mindig alig tudta elhinni, hogy ez a sziget a rengeteg titkával ilyen közel van a világ egyik legnépszerűbb városához. Két világ egymás mellett. Az egyik azonban vak, fogalma sincs a másik létezéséről. Mozdulatlanul állt, élvezte a haját borzoló szellőt. Hosszú ujjú ing és farmer volt rajta, érezte az est hidegét, de nem fázott. Mintha a torony részévé vált volna, mintha szobor vagy vízköpő lenne. Azért jött Malagostóra, mert nem volt hová mennie, nem maradt választása. Eszébe jutott az utóbbi pár hét. Mióta is van a szigeten? Fogalma sem volt. Sok tekintetben mintha tényleg iskolában lenne. Vannak tanárok és osztálytermek, a napok összemosódnak. Csak éppen, amit itt tanult, annak semmi köze nem volt Brookland tananyagához. Először is a történelem, amit szintén Gordon Ross tanított. Ez a történelem azonban nem királyokkal meg királynőkkel, csatákkal és békekötésekkel foglalkozott. Ross a fegyverek történetére szakosodott. - Ez itt a kétélű kommandós kés, amit a második világháborúban fejlesztett ki Fairbarn és Sykes. Az egyik a néma gyilkolás szakértője volt, a másik a puska mestere. Hát nem egy szépség? Mint látjátok, tizenöt centis pengéje van, mindkét felén keresztmerevítővel és bordázott középrésszel. Úgy tervezték, hogy belesimuljon a tenyérbe. Te talán kicsit nehéznek találod, Alex, mivel a te tenyered még nem felnőtt tenyér. Mindenesetre a valaha feltalált leggyilkosabb fegyver. A pisztoly zajos, a pisztoly elromolhat. A kommandós kés igazi barát. Azonnal elvégzi a feladatot, sosem hagy cserben. Jermalov professzor gyakorlati órákat tartott. Ahogy Nile előre megmondta, ő volt a malagostói személyzet legkevésbé barátságos tagja, egy folyton morcos, hallgatag, ötvenéves férfi, akinek soha nem volt ideje senkire. Alex hamarosan azt is megtudta, miért. Jermalov csecsen volt, az egész családját elvesztette az Oroszországgal vívott háborúban. - Ma megmutatom, hogyan lehettek láthatatlanok -jelentette be. Alex nem tudta elnyomni a mosolyát. - Azt hiszi, viccelek, Mr. Rider? Hogy gyerekkönyvekre gondolok? Mondjuk, láthatatlanná tévő köpenyre? Hát téved. A valaha élt legjobb kémek, a nindzsák technikáját tanítom meg. A nindzsák a feudális Japán bérgyilkosai voltak, akikről az járta, hogy csak úgy képesek eltűnni.
Valójában a gotonpo, a menekülés és rejtőzködés öt elemét használták. Nem varázslatot, tudományt. Víz alá bújtak, és egy csövön át lélegeztek. Eltemették magukat pár centire a föld felszíne alá. Védőruhában tűzben rejtőztek el. Kötéllel vagy rejtett létrával pedig a levegőben. És még voltak lehetőségek. Ők fejlesztették ki az elvakítás művészetét. Vakítsuk el ellenségünket füsttel vagy kémiai anyaggal, és máris láthatatlanok lettünk. Ezt fogom most megmutatni, délután pedig Miss Binnag megtanítja maguknak, hogyan készítsenek ilyen port fekete borsból... Aztán voltak más gyakorlatok is. Bekötött szemmel szétszedni és összerakni az automata pisztolyt (Alex minden darabot leejtett a többiek nagy derültségére). Kihasználni a félelmet. Kihasználni a meglepetést. Irányítani a dühöt. Voltak tankönyvek - például egy az emberi test legsebezhetőbb pontjairól, ezt egy bizonyos dr. Three írta -, dolgoztak táblánál, és írtak dolgozatokat. Osztályteremben ültek padokban. Csak egyetlen különbség volt. Ebben az iskolában bérgyilkosokat képeztek. És persze ott volt a bemutató. Ezt Alex sosem felejti el. Egyik délután a diákok összegyűltek az udvaron, ahol D'Arc állt Nile-lal, aki fehér dzsúdóköntöst viselt fekete övvel. Érdekes volt, hogy ez a két szín folyton felbukkant körülötte, mintha állandóan cukkolná bőrbetegsége miatt. -Nile az egyik legjobb diákunk volt - magyarázta D'Arc. - Azóta sikeres megbízásokat teljesített a Skorpiá-nak Washingtonban, Londonban, Bangkokban, Sydneyben, tulajdonképpen az egész világon. Beleegyezett, hogy bemutatja néhány technikáját. Biztos vagyok benne, mind tanulnak majd tőle. - Meghajolt. - Köszönöm, Nile. A következő fél órában Alex az erő, a gyorsaság és a fizikai állóképesség olyan csodáját látta, amit életében nem felejt el. Nile téglákat és deszkákat tört össze, könyökkel, ököllel és csupasz talppal. Három diák vette körbe hosszú farudakkal, ő pedig fegyvertelenül, ide-oda táncolva legyőzte őket, néha olyan sebesen mozogva, hogy a keze szinte elmosódott. Aztán következtek a különböző nindzsafegyverek: kések, kardok, lándzsák és láncok. Tucatnyi hira shurikent dobott egy fa céltáblára; ezek azok a halálosan éles, fém dobócsillagok. Egymás után csapódtak a fába, a legbelső célkörbe. Nile egyszer sem hibázott. És neki van titkos gyengesége? Alex nem látta rajta, és már tökéletesen értette, miért győzték le az Özvegy Palotájában. Nile ellen esélye sem volt. Csakhogy most egy oldalon állnak. Alex erre gondolt, ahogy a harangtoronyban figyelte a leülepedő éjszakát. Döntött. Immár ő is a Skorpia része. Mint az apja. Helyesen döntött? Akkor minden nagyon egyszerűnek tűnt. Jaszen Gregorovics igazat mondott, Mrs. Rothman filmje bizonyította. Ám ő még mindig nem volt biztos a dolgában. Az esti szélben egy hang azt suttogta a fülébe, hogy rettenetes hibát követ el, hogy nem kéne itt lennie. De már túl késő elszökni. Hová is menne? Hogy térhetne vissza Angliába azok után, amit tett? Albert-híd. Nem tudta kiradírozni a képeket az elméjéből. A három várakozó Skorpia-ügynök. Mrs. Jones és az adóvevő. Az árulás. John Rider elvágódik és mozdulatlan fekszik. Alex érezte, hogy gyűlölet tolul fel mellében. Ilyen erősen még életében nem tapasztalta. Képes lesz még egyszer normális életet élni? Nincs hová mennie. A plató peremén állt. Talán mindenkinek jobb lenne, ha lépne még egyet. Miért ne hagyja, hogy az éjszaka magába fogadja? -Alex? Nem hallott senkit közeledni. Megfordult. Nile állt az ajtóban, egyik kezével az ajtófélfának támaszkodva. -Téged kereslek, Alex. Mit csinálsz? - Gondolkodom.
-Jermalov professzor mondta, hogy látott ide feljönni. Nem szabadna itt lenned. Alex azt hitte, Nile majd közelebb jön, de az maradt, ahol volt. - Csak egyedül akartam lenni - magyarázta a fiú. -Gyere. Leeshetsz. Alex habozott, majd bólintott. -Jó. Követte Nile-t a csigalépcsőn, míg le nem értek. - DArc professzor hívat - mondta neki akkor Nile. - Hogy megbuktasson? - Ezt meg honnét veszed? Nagyon is jól teljesítesz. Mindenki elégedett veled. Két hete sem vagy itt, és máris rengeteget fejlődtél. Együtt mentek vissza. Diákokkal találkoztak, akik köszönést mormoltak. Alex előző nap látta őket, amint a kardvívást gyakorolták egymással. Halálos gyilkosok. A barátai. Fejét csóválva követte Nile-t a kolostorba, és DArc irodájába. Az igazgató szokás szerint az íróasztalánál ült. Szokás szerint makulátlan volt a kinézete, szakálla gondosan vágott. - Ülj le, Alex. - Egy-két billentyűt leütött a laptopján, és aranykeretes szemüvege fölött nézte a képernyőt. - Itt van néhány eredményed. Örömmel fogod hallani, hogy minden tanár elismerően nyilatkozik rólad. - Homlokát ráncolta. - Egyetlen kis gondunk van csak. A pszichológiai profilod... Alex nem szólt. - Ez a gyilkolás dolog - folytatta D'Arc. - Emlékszem, mit mondtál, amikor először bejöttél ide, és mint akkor is mondtam, sok mindent tehetsz a Skorpia hasznára a nélkül is. De van itt egy probléma, fiam. Ha félsz a gyilkolástól, a Skorpiától félsz. Nem vagy egészen közöttünk, és soha nem is leszel. Ez így nem jó. -El kell mennem? - Dehogyis. Csak arra kérlek, bízz bennünk egy kicsit jobban. Azt kerestem, hogyan tudnám éreztetni veled, hogy teljesen közénk tartozol. És azt hiszem, megtaláltam a választ. D'Arc kikapcsolta a számítógépet, és kijött az asztal mögül. Öltönyt viselt most is, minden nap másikat. Ez barna volt, halszálkamintás. - Meg kell tanulnod ölni - szólalt meg hirtelen. - Habozás nélkül ölni. Ha egyszer megteszed, meglátod, hogy nem nagy ügy. Pont olyan könnyű, mint fejest ugrani a medencébe. De ha közénk akarsz tartozni, Alex, át kell lépned ezt a pszichológiai korlátot. Tudom, hogy nagyon fiatal vagy, és tudom, hogy nem könnyű. Segíteni akarok, hogy kevésbé legyen fájdalmas. És azt hiszem, tudok is. Holnap Angliába küldelek, és még aznap este végrehajtod az első megbízatásodat a Skorpiának, és ha sikerrel jársz, már nem lesz visszaút. Tudni fogod, hogy tényleg közénk tartozol, mi pedig, hogy bízhatunk benned. Mondom a jó hírt - mosolyodott el D'Arc, kivillantva hamisnak tűnő fogait. -Azt az embert választottuk ki, aki a leginkább rászolgált a halálra, és ebben te is egyetértesz majd. Olyasvalaki, akit minden okod megvan gyűlölni, s reméljük, hogy a gyűlöleted és dühöd majd túltesz a kétségeiden. Mrs. Jones. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének helyettes vezetője. Aki apád haláláért felelős. Tudjuk, hol lakik, segítünk odajutni. Őt kell megölnöd.
Tisztelt Miniszterelnök Ur! Délután négy óra előtt egy férfi szállt ki egy taxiból Whitehallban. Vadonatúj húszfontossal fizetett, majd elindult a Downing Street felé. A férfi Paddingtonból indult, de nem ott lakott. Nem is vonattal jött Londonba. Harminc éves lehetett, rövid szőke hajú, öltönyt, nyakkendőt viselt. A Downing Streeten nem lehet csak úgy korzózni, amióta Margaret Thatcher felállíttatta azokat a hatalmas, antiterrorista kapukat. Nagy-Britannia az egyetlen köztársaság, melynek
vezetői úgy érzik, rácsok mögé kell bújniuk. Szokás szerint rendőr posztolt a kapunál, éppen nyolcórás műszakja végére ért. A férfi odament hozzá, egyszerű, fehér borítékot vett elő, ami nagyon finom papírból készült. Később, miután a borítékot megvizsgálják, majd kiderül, hogy egy nápolyi ellátótól való. Nem lesz rajta ujjlenyomat, noha a férfi, aki átadta, nem viselt kesztyűt. Nem volt ujjlenyomata, sebészileg eltávolíttatta. -Jó napot - köszönt, mindenféle akcentus nélkül. Hangja kellemes, udvarias volt. -Jó napot, uram. - Levelet hoztam a miniszterelnöknek. A rendőr már százszor hallotta ezt. Hóbortosok, különféle érdekcsoportok, bajban lévő emberek jöttek ide segítséget kérni. Gyakran hoztak levelet vagy petíciót, hátha eljut a miniszterelnök asztalára. A rendőr barátságos maradt, így képezték ki. - Köszönöm, uram. Ha odaadja, teszek róla, hogy eljusson az illetékeshez. A rendőr elvette a levelet, később csak az ő ujjlenyomatát találják majd rajta. A borítékra takaros folyóírással ezt írták: Nagy-Britannia miniszterelnökének, a kincstár őrének fi gyelmébe, Downing Street ÍO. A rendőr bevitte a borítékot egy hosszú, keskeny irodába, ami szinte csak egy kabin volt, ezen kellett mindenkinek áthaladni, aki be akart lépni a híres utcába. Normális esetben a levelek ennél közelebb nem is kerültek a 10-es számhoz. Egy irodába vitték, ahol egy titkár - egy a sok közül - majd kinyitja és elolvassa. Ha szükséges, továbbítja a megfelelő osztálynak. Még valószínűbb, hogy a feladó pár hét múlva kap egy géppel írt szabvány válaszlevelet. Ez a levél azonban más volt. Amikor a szolgálatos tiszt megkapta, megfordította, és meglátta a hátulján a dombornyomásos ezüstszín skorpiót. A bűnszövetkezetek és terrorista szervezetek számtalan szimbólumot és kódszót használnak, mégpedig azért, hogy könnyen azonosíthassák őket, s így a hatóságok komolyan vegyék üzeneteiket. A szolgálatos azonnal tudta, hogy amit a kezében tart, az a Skorpia üzenete, hát megnyomta a riadógombot, riasztva fél tucat rendőrt odakint. -Ezt ki hozta? - kérdezte. -Egy férfi. - A rendőr öreg volt, már közeledett a nyugdíjhoz, ami ez után az eset után még közelebb ugrott. - Fiatal, szőke hajú. Öltönyben. - Gyorsan eredjen utána, hátha megtalálja. De már késő volt. Miután a férfi átadta a levelet, azonnal megállt mellette egy taxi, és ő beszállt. Ez a taxi azonban nem volt igazi taxi, a rendszámtáblája is hamis volt. Alig fél mérföld után a férfi kiszállt, és beleveszett a Charing Cross pályaudvarról kiözönlő tömegbe. A haja már sötétbarna volt, zakóját levette, napszemüveget tett fel. Soha többé nem látják erre. Este fél hatra a levelet lefényképezték, a papírt elemezték, a borítékot megvizsgálták, nincs-e rajta biokémiai anyag. A miniszterelnök nem tartózkodott az országban, Mexico Citybe utazott, ahol más vezetőkkel tárgyal a környezetvédelem kérdésében. Éppen egy fényképezkedés közepén hívták ki, és informálták a levélről. Azonnal elindult Angliába. Eközben két férfi ült az elnök magánirodájában. Az egyik a kabinetiroda állandó titkára. A másik a kommunikációs igazgató. Mindkettőjük előtt ott volt a levél - három géppel írt, aláírás nélküli oldal - másolata. Ez állt benne: Tisztelt Miniszterelnök Ur! Sajnálattal közlöm, hogy terroristatámadásra készülünk az országukban. Egy tengerentúli ügyfél óhajára cselekszünk, aki szeretné helyreállítani a világ erőegyensúlyát. Négy követelése van: 1. Az amerikaiak vonják vissza az összes katonájukat és titkosügynöküket a világ minden
országából, s soha többé ne játsszák el a világ rendőrségének szerepét. Az USA állítsa le teljes nukleáris fegyverkezési programját. Hat hónapot adunk ennek végrehajtására. Mire lejár, az Egyesült Államoknak le kell szerelnie minden nukleáris és nagy hatósugarú hagyományos fegyverét. 2. Az USA fizessen be egymilliárd dollárt a Világbanknak, melyet a szegény országok és a mostani háborúban okozott károk helyrehozására kell felhasználni. 3. Az Egyesült Államok jelenlegi elnöke azonnal mondjon le. Biztosan csodálkozik, Miniszterelnök Úr, hogy ez a levél miért Önnek szól, amikor ügyfelünk követelései teljes egészében az amerikai kormányra vonatkoznak Ennek oka igen egyszerű. Maga Amerika legjobb barátja. Mindig támogatta a külpolitikájukat. Most kiderül, ők is ilyen hűségesek lesznek-e magához. Ha ők elbuknak, maga fizeti meg az árát. Két napot várunk. Pontosabban hajlandók vagyunk adni önnek negyvennyolc órát a levél kézbesítését követően. Ez idő alatt, reméljük, az Egyesült Államok elnöke beleegyezik a feltételekbe. Ha nem, rettenetes megtorlást rovunk ki Nagy-Britannia lakosságára. Közölnünk kell, Miniszterelnök Úr, hogy kifejlesztettünk egy új fegyvert, mely a Láthatatlan Kard nevet kapta. Ez a fegyver immár működőképes. Ha az Egyesült Államok elnöke nem válaszol mind a négy követelésünkre a megadott időn belül, akkor csütörtökön délután pontosan négy órakor sok ezer londoni iskolás fog meghalni. Őszintén meg kell mondanom, nem tehetünk másként. A fegyver a helyén van, a célpontok ki lettek választva. Ez nem üres fenyegetés. Ennek ellenére megértjük, ha kétli a Láthatatlan Kard erejét. Ezért is szerveztünk meg egy demonstrációt. Ma este a tartalékos angliai válogatott futballcsapat visszatér Nigériából, ahol bemutaTomeccseket játszottak. Amikor ezt a levelet olvassa, már repülőn ülnek. Hét óra után öt perccel érkeznek meg a Heathrow reptérre. Pontban hét tizenötkor a csapat mind a tizennyolc tagját, beleértve az edzőket, megöljük. Nem mentheti meg őket, nem védheti meg őket, csak végignézheti. Reméljük, ennek hatására majd elhiszi, hogy komolyan kell minket venni, s így gyorsan fog cselekedni, és meggyőzi az amerikaiakat. Ezzel sok-sok fiatal rettenetes és értelmetlen lemészárlását kerülné el. Vettük a bátorságot és ennek a levélnek a másolatát a londoni amerikai nagykövethez is eljuttattuk. Figyelni fogjuk a tévék híradóit, és várjuk a közleményt. Ismételjük: a követelések nem alku tárgyai. A visszaszámlálás megkezdődött. Üdvözlettel: Skorpia Hosszú csend következett, melyet csak az antik óra ketyegése központozott. A két férfi negyedszer-ötödször is végigment a levélen. Mindketten kíváncsiak voltak, hogyan reagál a másik. Ennél különbözőbb két férfit nehéz elképzelni. És nem is utálhatták volna jobban egymást. Sir Graham Adair a közt szolgálta, amióta az eszét tudta. Nem volt tagja egy kormánynak sem, de mindig segítette, tanácsokkal látta el és (egyesek szerint) irányította őket. A hatvanas éveiben járt, haja ezüstösre deresedett, arca az érzelmek elrejtéséhez szokott. Mint mindig, sötét, régimódi öltönyt viselt. Az a fajta ember volt, aki takarékoskodik a mozdulatokkal, aki csak akkor mond valamit, ha előtte gondosan megfontolta. Életében hat miniszterelnök alatt szolgált, és mindegyikről másként vélekedett. Gondolatait azonban senkinek, még a feleségének sem árulta el. Tökéletes köztisztviselő volt. Az ország egyik leghatalmasabb embere, mégis örült, hogy oly kevesen ismerik a nevét. A kommunikációs igazgató még meg sem született, amikor Sir Graham Adair először belépett a Downing Streetre. Mark Kellner egyike volt a számos „különleges tanácsadó"-nak, akikkel a miniszterelnök körülvette magát, és ő volt köztük a legbefolyásosabb. A miniszterelnök
feleségével járt egyetemre, ahol politikát és közgazdaságtant tanult. Egy darabig a televíziónál dolgozott, majd hívták, próbálja ki magát a hatalom folyosóin. Alacsony, vékony ember volt, szemüveges, göndör hajú. Ő is öltönyt viselt, melynek vállán korpa díszelgett. Kellner törte meg a csendet egy rövid, de annál csúnyább szóval. Sir Graham ránézett. Ő maga sosem használt efféle szavakat. - Ugye nem hiszi el ezt a baromságot? - kérdezte Kellner. - Ezt a levelet a Skorpia küldte - felelte Sir Graham. -Már volt velük dolgom a múltban, és meg kell mondanom, nem az üres fenyegetéseikről ismertek. - Elhiszi, hogy kifejlesztettek valami új fegyvert? Egy láthatatlan kardot? - Mark Kellner nem tudta elrejteni rosszallását. - És mi lesz? Meglengetnek valami varázspálcát, és mindenki holtan esik össze? 130 - Mint már mondtam, Mr. Kellner, véleményem szerint a Skorpia nem küldte volna ezt a levelet, ha nem lenne mivel alátámasztania. Ok a világon talán a legveszélyesebb bűnszervezet. Nagyobb, mint a Maffia, kíméletlenebb, mint a kínai triászok. - De azt mondja meg, miféle fegyver célozhat csak gyerekekre? Több ezer iskolásra, mármint szerintük. Mit fognak csinálni? Bombát dobnak a játszóterekre? Vagy kézigránátokkal járják végig az iskolákat? -Azt írják, a fegyver célra van állítva. - Nincs semmiféle fegyver! - csapta le a levelet Kellner. - És még ha van is, ezek a követelések nevetségesek. Az amerikai elnök nem fog lemondani. A népszerűségi indexe még sosem volt ilyen magas. Az meg, hogy szereljék le a fegyvereket... A Skorpia komolyan gondolja, hogy ezt akár egy pillanatig is megfontolják? Az amerikaiak imádják a fegyvereket! Több van nekik, mint bárki másnak a világon. Ha megmutatjuk ezt a levelet az elnöknek, a szemünkbe röhög. -Az MI6 nem zárja ki a fegyver létezését. - Beszélt velük? - Nemrég felhívtam Alán Bluntot. Elküldtem neki is a levelet. Hozzám hasonlóan úgy véli, nagyon is komolyan kell kezelnünk ezt az ügyet. -A miniszterelnök félbehagyta mexikói látogatását -dörmögte Kellner. -Jelenleg éppen repülőn ül. Ennél komolyabban már nem is vehetnénk. -Igen, mind hálásak vagyunk a miniszterelnöknek, amiért otthagyta a konferenciát - vágott vissza szárazon Sir Graham. - Szerintem először is a futballistákat szállító repülőre kellene koncentrálnunk. Beszéltem a British Airwayszel is. A 0074-es járat Lagosban késlekedett, így csak délután indultak, itteni idő szerint fél egykor. Hét után öt perccel kéne, hogy érkezzen, ahogy a levélben áll. És a tartalékos angol válogatott tényleg rajta van. -Akkor maga szerint mit tegyünk? - Nagyon egyszerű. A gépet a Heathrow-n várja a veszély. A Skorpia segített azzal, hogy megadta az időt és a helyet. Eltereljük a gépet. Landolhat Birminghamben vagy Manchesterben. A játékosok biztonsága mindennél előrébb való. - Sajnálom, de nem értek egyet. Sir Graham Adair a kommunikációs igazgatóra pillantott, szemében jeges lenézés. Hosszasan beszélt Alán Blunttal, előre látták ezt. - Hadd mondjam el, én hogy gondolom - folytatta Kellner. Feltartotta két mutatóujját, mintha keretbe akarná foglalni mondandóját. - Tudom, hogy tart a Skorpiától, ezt világossá tette. Én is olvastam a követeléseiket, és személy szerint azt hiszem, egy csoport idiótával van dolgunk. Akárhogy is van, esélyt adtak, hogy leleplezzük a blöfföt. A focicsapat gépének átirányítása a legutolsó, amit tennünk kell. Éppen hogy a gép érkezésével tesztelhetjük ezt az úgynevezett Láthatatlan Kardot. És hét óra után tizenhat perccel azt is tudni fogjuk, hogy nem létezik, és oda tehetjük a Skorpia levelét, ahová való: a kukába!
- Képes lenne feláldozni a játékosok életét? -Nincs semmiféle kockázat. Biztonsági hálóval vesszük körül a Heathrow-t, lehetetlenné tesszük, hogy bárki a csapat közelébe jusson. A levél szerint a játékosokat pontosan negyed nyolckor éri a találat. Kiderítjük, ki utazik még a gépen. Száz fegyveres katona veszi körül a repülőt, ha leszáll. A Skorpia használhatja a fegyverét, legalább meglátjuk, mi is az, és hogyan működik. Aki megpróbál belépni a reptérre, elkapjuk és börtönbe dugjuk. Itt a vége. - És hogy akar száz fegyveres őrt a Heathrow közelébe vinni? - érdeklődött Sir Graham. Országos pánikot keltene. -Azt hiszi, nem tudok kitalálni valamit ilyesmire? -mosolygott Kellner. - Azt mondom, gyakorlat. Senki még csak nem is pislant. A titkár sóhajtott. Időnként eltöprengett, nem túl idős-e már az efféle munkához. Ez is ilyen pillanat volt. Maradt még egy végső kérdés. Habár már erre is tudta a választ. - Felvetette ezt a miniszterelnöknek is? -Igen. Amíg maga az MI6-tal beszélt, én vele. És egyetértünk. Attól tartok, leszavaztuk, Sir Graham. - A miniszterelnök tudatában van a kockázatnak? -Valójában úgy véljük, nincs semmiféle kockázat. Ha nem cselekszünk, elszalasztjuk az esélyt, hogy működés közben lássuk a fegyvert. Ha úgy csináljuk, ahogy én javasolom, arra kényszerítjük a Skorpiát, mutassa meg az erejét. Sir Graham Adair felállt. -Akkor nincs már mit megbeszélnünk. - Szóljon az MI6-nak. - Természetesen. - Sir Graham az ajtó felé indult, majd megtorpant és megfordult. - És mi történik, ha téved? Mi lesz, ha a játékosokat valahogy mégis megölik? - Akkor legalább tudjuk, mivel állunk szemben - vont vállat Kellner. - Különben is minden egyes meccset elvesztettek Nigériában. Majd összeszedünk egy másik csapatot. A Heathrow reptéren leszálló gép egy Boeing 747-és volt, a BA 0074-és számú járat, mely Lagoszból érkezett. Hat órája és harmincöt perce volt a levegőben. Késéssel indult, Lagoszban valamiféle technikai hiba miatt végtelen sok ideig vesztegelt. Ezt természetesen a Skorpia szervezte így. Fontos volt, hogy a gép azt az időrendet kövesse, melyet ők határoztak meg. Hét után öt perccel kellett földet érnie. A kerék öt perccel előbb ért le a kifutóra. A futballcsapat tizennyolc tagja az első osztályon utazott. Az arcuk üres volt, szemük fáradt, és nem csak a hosszú repüléstől, de a sorozatos vereségektől is, melyeket elszenvedtek. A turné az első pillanattól katasztrófa volt. BemutaTómeccsek voltak, tehát az eredmény elvileg nem számított, de akkor is megalázó volt. Ahogy bámultak ki az ablakon a Heathrow fényeire és szürke aszfaltjára, a kapitány hangja szólalt meg a hangszóróból: -Jó estét, hölgyeim és uraim. Isten hozta önöket a Heathrow reptéren. Még egyszer elnézésüket kérjük, amiért ennyit késünk. Most beszéltem az irányítótoronnyal, és valami oknál fogva nem a főterminálhoz állunk be, ezért kicsit tovább leszünk itt kint. Kérem, ma radjanak a helyükön, becsatolt övvel. Sietünk, ahogy csak lehet. És akkor valami különös történt. A gép szépen gurult előre, amikor két katonai dzsip jelent meg a semmiből, és közrefogta. Géppisztolyos katonák ültek bennük. Az irányítótorony utasításait követve a gép lefordult, el a főépülettől. A két dzsip nem tágított. Alán Blunt egy ablaknál állt, és távcsővel figyelte a Boeing 747-est. Mozdulatlanul nézte az üres rész felé guruló gépet. Amikor leengedte a távcsövet, szeme továbbra is a messzeségbe meredt. Jó pár perce nem szólalt meg, sőt alig lélegzett. Nincs veszélyesebb, mint amikor egy kormány nem bízik meg a saját hírszerzésében. Sajnos, mint annak Blunt túlságosan is tudatában volt, a miniszterelnök a hatalomra kerülése első pillanatától ki nem állhatta az MI5-
öt és az MI6-ot. íme az eredmény. - És most? - kérdezte a mellette álló Sir Graham Adair. A kabinetiroda titkára jól ismerte Alán Bluntot. Havonta egyszer hivatalosan összeültek megbeszélni a titkosszolgálati ügyeket. Ráadásul ugyanabba a klubba jártak, és néha együtt is bridzseltek. Sir Graham most úgy figyelte az eget és a kifutót, mintha arra számítana, hogy egy rakéta csap le a lassan gördülő gépre. - Most végignézzük, ahogy tizennyolc ember meghal. - Kellner egy átkozott bolond, de igaz, ami igaz, én sem tudom elképzelni, hogyan akarják csinálni. - Sir Graham nem akart hinni Bluntnak. - A repteret hatkor lezártuk. Megháromszoroztuk a biztonságot. Mindenki a lehető legmagasabb készültségben van. Látta az utaslistát? Blunt szinte mindent tudott minden férfiról, nőről és gyerekről, aki a lagoszi gépen ült. Az elmúlt órákban ügynökök százai ellenőrizték többszörösen az adatokat, bármi gyanús után kutatva. Ha volt a gépen terrorista vagy bérgyilkos, akkor az nagyon jól álcázta magát. A pilótákat és a személyzetet értesítették, hogy figyeljenek bármire, ami rendellenes. Ha bárki csak feláll, mielőtt a focicsapat leszáll, riasztanak. -Természetesen - felelte bosszúsan Blunt. -És? - Turisták. Üzletemberek. Családok. Két meteorológus és egy híres szakács. Senki sem érti, mivel állunk szemben. - Mivel? - A Skorpia megteszi, amit ígért. Ilyen egyszerű. Sosem hibáznak. - Talán ezúttal nem lesz olyan könnyű. - Sir Graham az órájára pillantott. Hét óra múlt kilenc perccel. - Talán azzal hibáztak, hogy tudatták velünk. - Csak azért figyelmeztettek, mert tudták, hogy nem tehetünk semmit. A gép és mellette a két dzsip megállt. Még több katona özönlött elő, mindent elleptek. Csoportokban álldogáltak a kifutón, automata fegyverük célzókészülékén át figyelték a gépet. A tetőkön mesterlövészek vártak, mind rádiókapcsolatban álltak egymással. Kutyás rendőrök vártak a főterminál bejáratánál. Minden ajtót őriztek. Senki nem léphetett se be, se ki. Újabb perc telt el. Már csak öt maradt a határidőig: negyed nyolcig. A gépen a kapitány kikapcsolta a hajTóműveket. Normális esetben ilyenkor az utasok már felállnak, csomagjukért nyúlnak, alig várják, hogy leszállhassanak. Mostanra azonban mindenki tudta, hogy valami nincs rendben. A gép a semmi közepén állt meg. Erős reflektorok világítottak rá, a fények szinte odaszögezték a gépet az aszfalthoz. A repülő ajtaja és a terminál között nem volt alagút. Egy traktor araszolt arra egy lépcsővel. Mellette fegyveres katonák osontak khaki egyenruhában, sisakban. Mindegyik ablakból csak fegyvereseket láttak. Újra megszólalt a kapitány, nyugodt, közömbös hangon: - Nos, hölgyeim és uraim, a jelek szerint különleges helyzet van a Heathrow-n, de az irányítótorony megnyugtatott, hogy mindez csak rutin, nincs miért aggódni. Rögtön nyitjuk az ajtót, de meg kell kérnem önöket, maradjanak a helyükön, amíg nem szólok. Először az első osztályú utasok szállnak le, közülük is a hetediktől a kilencedik sorig. A többiek is hamarosan követik őket. Pár percig még a türelmüket kérem. A hetediktől a kilencedik sorig. Ezt mondták a kapitánynak. Ezek voltak a focisták. Nekik senki nem szólt semmiről. Négy perc maradt. A játékosok felálltak, összeszedték a cuccukat, sporttáskákat és szuveníreket: színes ruhákat és fafaragásokat. Örültek, hogy ők mehetnek elsőnek. Néhányan úgy gondolták, milyen buli. A lépcső odaért a géphez, és Blunt nézte, ahogy egy narancsszín egyenruhás férfi felszalad és odaáll az ajtóhoz. Úgy nézett ki, mint a reptér egyik dolgozója, pedig az
MI6 embere volt. Tucatnyi katona szaladt oda, és vette körül a lépcső alját. Fegyverük felfele mutatott, messziről úgy néztek ki, mint egy ember-sündisznó. Mindent figyeltek. A legközelebbi épület jó ötven méterre állt. Ekkor megjelent egy busz. Kettő ilyen volt a Heathrow-n, rendkívüli körülményekre készen. Közönséges busznak látszott, ám burka megerősített acélból készült, ablakai pedig golyóállók voltak. Ezeket az előkészületeket Blunt felügyelte a rendőrséggel és a reptéri illetékesekkel együtt. Amint a focisták felszállnak, a busz elhagyja a repteret minden útlevél-ellenőrzés és egyéb nélkül. A kerítés túlsó oldalán gyors kocsik várakoztak. A játékosokat ket-tesévelhármasával viszik be Londonba, egy titkos helyre. Addigra biztonságban lesznek. Legalábbis mindenki remélte. Blunt nem volt ebben annyira biztos. - Semmi - dörmögte Sir Graham. - Még a közelben sincs senki. Ez igaz volt. A gép körüli térség üres volt. Az ötven katonán és rendőrön kívül nem volt ott más. -A Skorpia számított erre. - Talán az egyik katona... - Sir Graham erre eddig nem is gondolt, most pedig már késő volt. - Mindenkit ellenőriztünk - mondta Blunt. - Személyesen néztem át a listát. -Az isten szerelmére, akkor... Kinyílt a gép ajtaja. A lépcső tetején megjelent egy stewardess, idegesen pislogott a reflektorok fényében. Csak most fogta fel teljes egészében, mennyire komoly a helyzet. Mintha harcmezőn landolt volna a gép. Teljesen körbe volt véve. Mindenhol fegyveresek. A narancs overallos MI6 ügynök váltott vele pár szót, majd a nő visszament. Ekkor megjelent az első játékos, vállán sporttáskával. -Az Hill-Smith - mondta Sir Graham. - A csapatkapitány. Blunt az órájára nézett. Hét óra tizennégy. Edmund Hill-Smith sötét hajú, erős testalkatú férfi volt. Láthatóan értetlenül nézett körül. De már jöttek mögötte a többiek. Egy fekete férfi napszemüvegben: Jackson Bürke, a kapus. Aztán az egyik csatár, egy szőke hajú férfi, aki szalmakalapot tartott a kezében, amit biztos a nigériai piacon vett. Egyenként jöttek elő, és lementek a lépcsőn a várakozó buszba. Blunt nem szólt. Homlokán lüktetett egy kis ér. Immár mind a tizennyolc ember kiszállt. Sir Graham jobbra-balra nézelődött. Honnét jön a támadás? Senki nem tehet semmit. Hill-Smith és Bürke már beszálltak a buszba, biztonságban voltak. Blunt megnézte az óráját. A másodpercmutató a tizenkettesre ért. A gépet utolsóként elhagyó játékos megingott. Sir Graham látta, hogy az egyik katona ijedten megpördül. A buszon ülő Bürke hirtelen hátraesett, válla nekicsapódott az üvegnek. A lépcső felénél járó másik játékos elejtette a táskáját, a mellkasához kapott, arcát eltorzította a fájda lom. Elesett, magával sodorta két társát. De közben már őket is elkapta valami ismeretlen erő... A játékosok egymás után estek össze. A katonák kiabáltak, gesztikuláltak. A lehetetlen történt meg. Nem volt ellenség. Senki nem csinált semmit. Tizennyolc egészséges atléta mégis a szemük előtt esett össze. Sir Graham látta, hogy az egyik katona az adóvevőjébe hadar, s a következő pillanatban mentők robogtak szirénázva a gép felé. Valaki tehát felkészült a legrosszabbra. Sir Graham Bluntra nézett, és már tudta, ki. Ám a mentők így is elkéstek. Mire megérkeztek, Bürke már háton fekve az utolsókat rúgta. Hill-Smith a busz padlóján hevert, mályvaszín ajakkal, üres tekintettel. A lépcsőn végig testek hevertek, némelyik még rángott, mások már nem is moccantak. A szőke hajú eltűnt társai alatt. A szalmakalapot odébb sodorta a szellő. -Mi...? - krákogta Sir Graham. - Hogy...? - Láthatatlan Kard - adta meg a választ Blunt. Pontosan ebben a pillanatban a kettes terminálnál az utasok éppen leszálltak a római járatról. Az útlevélellenőr felfigyelt egy családra: anya, apa és fiú. A fiú tizennégy éves volt, túlsúlyos,
fekete göndör hajú, vastag szemüveget viselt. A bőre rettenetes volt. Felső ajkán halvány ba jusz. Az útlevele szerint Federico Casali. A tisztnek talán jobban meg kellett volna nézni a fiút. Egy tizennégy éves fiú ugyanis szerepelt a körözési listán. Egy Alex Rider nevű. Csakhogy tudta, valami történik a főkifutón. Mindenki tudta. Az egész reptér pánikban volt, ő sem tudott rendesen összpontosítani. Az arcot össze sem vetette a kiadott képpel. Odakint sokkal fontosabb dolgok történnek. A Skorpia tökéletesen időzített. A fiú elvette az útlevelet, és görnyedt háttal átballagott a vámon, ki a reptérről. Alex Rider hazaért.
Pizza házhozszállítás A kémnek meg kell válogatnia, hol él. A közönséges ember olyan házat vagy lakást választ, ahol kellemes a kilátás, jó a szobák elrendezése, ahol otthon érzi magát. A kémnek a biztonság az elsődleges szempont. Mondjuk, van egy tágas nappali - az ablak nem kínál célpontot egy lehetséges orvlövésznek? Van szép kert - szép, már ha a kerítés elég magas, és nincs túl sok bokor, ami búvóhelyet nyújtana a behatolónak. A szomszédokat persze ellenőrizni kell. Mint ahogy a postást, a tejesembert, az ablaktisztítót és mindenkit, aki bekopog. Az ajtóra kell legalább öt zár, plusz riasztórendszer, éjszakai kamerák. Valaki egyszer azt mondta, az angol ember otthona a vára. Egy kémnek viszont a börtöne. Mrs. Jones egy tetőtéri lakásban lakott Clerkenwellben, nem messze a régi piactól Smithfieldsben. Negyven lakás volt az épületben, s az MI6 ellenőrzése azt mutatta, hogy a legtöbben bankárok vagy ügyvédek, akik a Cityben, azaz London üzleti negyedében dolgoztak. A Melbourne-ház nem volt olcsó hely. Mrs. Jonesnak kétszáz négyzetméter és két balkon állt a rendelkezésére, ami nem kevés tér, főként, hogy egyedül élt ott. Amikor a titkosszolgálat hét éve szemet vetett rá, normál körülmények között egymillió fontot is elkértek volna érte, csakhogy az MI6-nak történetesen volt egy aktája az építtetőről. Az építtető megnézte az aktát, és örömmel alkudott. A lakás biztonságos volt, és amikor Alán Blunt úgy döntött, helyettesének védelemre van szüksége, még biztonságosabb lett. A ház bejárati ajtaja hosszú, rideg recepcióra nyílt, ahol két fügefa állt dézsában, és egy lift a túlsó sarokban. A pult fölött és az utcán zárt láncú kamerák vettek fel mindenkit aki belépett. A Melbourne háznak saját portásai voltak akik huszonnégy órában és heti hét nap ott voltak, ám Blunt lecserélte őket a saját ügynökeikkel. Addig maradnak, ameddig szükséges. Fémdetektort szereltetett a recepciós pult mellé, amilyet a reptereken látni. Minden látogató ezen haladt át. A többi lakó nem különösebben örült ennek, de megnyugtatták őket, hogy az intézkedések csak átmenetiek, hát vonakodva beleegyeztek. Mindnyájan tudták, hogy az emeleten egyedül élő nő valamelyik kormányszervnek dolgozik. Azt is tudták, hogy jobb nem túl sokat kérdez getni. A fémdetektor megérkezett, üzembe helyezték. Az élet ment tovább. A Melbourne-házba csak úgy lehetett bejutni, ha az ember elment a recepciónál a két ügynök mellett. Hátul volt ugyan egy szolgálati bejárat, de azt bezárták és beri-asztózták. A falon nem lehetett felmászni, mert nem kínálkozott semmiféle kapaszkodó, és amúgy is négy ügynök járőrözött állandóan az épület körül. Ráadásul még egy ügynök posztolt Mrs. Jones ajtaja előtt, aki mindkét irányból jól belátta a folyosót. Nem volt hová bújni. Az ügynök - aki rádiókapcsolatban állt lenti társaival - a legmodernebb, ujjlenyomat-érzékeny automata fegyverrel volt ellátva. Csak ő tudta működtetni, így ha netán elveszik tőle, akkor sem tudják használni. Mrs. Jones tiltakozott ezek ellen az intézkedések ellen. Azon ritka alkalmak egyike volt ez, amikor vitatkozott a főnökével. -Az ég szerelmére, Alán! Alex Riderről beszélünk!
- Nem, Mrs. Jones. A Skorpiáról beszélünk. Itt vége is szakadt a beszélgetésnek. Aznap éjjel fél tizenkettőkor, csupán órákkal a heath-row-i halálesetek után, két ügynök ült a recepciós pultnál. Mindketten huszonévesek voltak, a biztonsági őrök egyenruháját viselték. Egyikük alacsony és duci volt, szőke hajú, az arca pedig olyan gyerekes, mintha még sosem kellett volna borotválkoznia sem. Lloydnak hívták. Egyenesen az egyetemről csábították az MI6-ba, amiben gyorsan csalódott. Itt volt például ez a megbízatás. Nem ilyenre számított. A másik férfi sötét bőrű volt, lerítt róla, hogy külföldi, akár brazil focista is lehetett volna. Cigarettázott, ami tilos volt az épületben, és ez bosszantotta Lloydot. Ramirez volt a neve. Pár órája kezdték meg az éjszakai műszakot. Reggel hétig maradnak, amikor Mrs. Jones is elhagyja az épületet. Unatkoztak. Úgy vélték, esélye sincs senkinek a főnökük közelébe jutni a kilencedik emeleten. Ráadásul zokon vették, hogy egy tizennégy éves fiú miatt van ez a felhajtás. Kaptak egy képet Alex Riderről. Mindketten egyetértettek benne, hogy ez az egész nevetséges. Miért akarná egy iskolás lelőni a Különleges Operációs Részleg helyettes vezetőjét? - Talán a srác az unokaöccse - merengett Lloyd -, és Mrs. Jones elfelejtette a szülinapját, az meg bosszút akar állni. Ramirez kifújt egy füstkarikát. - Komolyan ezt gondolod? - Gőzöm sincs. Szerinted? - Nem érdekel. Időpocsékolás. Megbeszélték a Heathrow-n történteket is. Habár az MI6-hoz tartoztak, még nem voltak elég rég a szervezetnél, hogy nekik is elmondják, mi történt a focicsapattal. A rádió szerint a játékosok valami ritka betegséget szedtek össze Nigériában. Hogy miként sikerült nekik szinte egyszerre meghalni, azt nem részletezték. - Biztos malária - tippelt Lloyd. - Ott vannak azok a speckó fajta moszkitók. - Moszkitók? - Szupermoszkitók. Genetikailag módosított moszkitók. - Na persze. Ekkor belökték a bejárati ajtót, és egy fiatal, fekete férfi lépett be motoros ruhában, egyik kezében a sisak, a vállán vászontáska. A mellkasán és a táskán ugyanaz a felirat állt: Peretti Pizza Kapj magadhoz egy akciós pizzát Az ügynökök végigmérték. Tizenhét-tizennyolc éves lehetett, rövid, borzas haja volt és serkenő szakálla. Meg egy aranyfoga. Meg jó nagy arca. Féloldalasan mosolygott, mintha nem is pizzát szállítana ki egy igen menő házhoz, hanem itt lakna. - Kinek hozta? - állította meg Lloyd. A pizzás meghökkent. Felső zsebébe nyúlt és előhúzott egy gyűrött lapot. - Foster - olvasta. - Hatodik emelet. Ramirez is feltápászkodott. Hosszú éjszaka lesz. Eddig egy lélek se jött vagy ment. - Bele kell néznünk abba a csomagba - mondta. - Most viccelnek, ugye? - forgatta szemét a pizzás. -Csak egy tré pizza. Mi ez a hely? Fort Knox vagy mi? - Muszáj belenéznünk - közölte vele Lloyd. -Aha. Hát jó. Jesszus! A pizzás kinyitotta a táskát, elővett egy literes Coca-Colát, és az asztalra állította. -Azt mondta, csak pizza - mondta Lloyd. - Egy pizza meg egy kóla. Fel akarja hívni a céget? A két ügynök összenézett. - Mi van még bent? - kérdezte Lloyd. -Mindent látni akarnak? -Igen, ami azt illeti, mindent.
-Jól van na. A pizzás letette a sisakját a kóla mellé. Aztán elővett fél tucat papírba csomagolt szívószálat. Majd egy tizenöt centis kártyát. - Ez mi? - vette el Lloyd. - Minek néz ki? - sóhajtott a pizzás. - Minden pizza mellé ott kell egyet hagynom. Olyan... reklámféle. Nem tud olvasni? -Vigyázzon a szájára, ha azt akarja, hogy be is engedjük! - Reklámanyag. Az egész városban osztogatjuk. Lloyd megvizsgálta a lapot. Mindkét oldalán pizzaképek és különleges ajánlatok sorakoztak. Családi pizza. Kóla és fokhagymás kenyér csak kilenc font ötvenért. Ha hét előtt rendel, egy fonttal olcsóbb. - Nem akarnak rendelni? - kérdezte a pizzás. A két ügynöknek nem tetszett a srác modora. - Nem - felelte Lloyd -, viszont látni akarjuk a pizzát, amit hozott. -Azt nem lehet, ember! Nem higiénikus. - Ha nem mutatja meg, nem viszi fel. - Na jó. Mindenhol jártam már Londonban, de ilyet még nem pipáltam. Morcosan előhúzott egy kartondobozt, és letette a pultra. Lloyd felemelte a fedelét, és ott volt a négy évszak pizza: sonka, sajt, paradicsom, fekete olajbogyó. Olvadt mozzarella illata lebegett. - Meg is kóstolják? - kérdezte szarkasztikusan a pizzás. - Nem. Mi van még magánál? - Semmi. Üres. - A pizzás szétnyitotta a vászontáskát. - Ha annyira aggódnak, vigyék fel maguk. Lloyd lecsukta a doboz fedelét. Tudta, hogy tényleg ezt kéne csinálni. De hát ő titkosügynök, és nem pizzafutár! Különben is a pizza csak a hatodikig megy. A liftet innét is látja, a kijelző pedig mutatja, épp hányadikon jár. A kijelző egy acéllemez volt, rajta egy F, mint földszint, és a többi kilenc szám, amelyek sorban kigyúlnak, ahogy a lift emelkedik. Ha a pizzás tovább próbál menni, látni fogja. A lépcsőket pedig biztonsági kamerák figyelik. Még az épület légkondicionáló csöveit is felszerelték riasztókkal. Biztonságos. -Jó, felviheti. Egyenesen a hatodikra megy. Sehová máshová. Értette? - Minek mennék máshová? Valami Fosternek hoztam a pizzát a hatodikra. A pizzás visszatette a holmikat a táskájába. - Menjen át a fémdetektoron - mondta neki Ramirez. - Fémdetektor is van? Azt hittem, ez lakóház, nem a Heathrow. A pizzás odaadta a sisakját Ramireznek, majd a vászontáskával a vállán átment a fémkereten. A gép néma maradt. - Tessék, tiszta vagyok. Felvihetem a pizzát? - Egy pillanat! - A szőke hajú ügynök hangja fenyegetően csengett. - Itt felejtette a kólát meg a reklámpapírt. Fogta és odaadta. -Ja, tényleg, kösz. A pizzás végre elindult a lift felé. Előre tudta, hogy ez lesz. A paróka és a fekete latexmaszk alatt Alex megkönnyebbülten sóhajtott. Az álca bevált. Nile megmondta, hogy így lesz, és ő nem is kételkedett benne. Arra vigyázott, hogy a hangja idősebbnek hangozzék, és kicsit rá is segített a kiejtésre. A motoros bőrruhában erősebb test alkatúnak látszott, különleges cipője pedig három centivel magasabbnak mutatta. Nem aggasztotta az sem, hogy a táskát átvizsgálják. Amint meglátta a két ügynököt, Alex tudta, hogy újoncok még, kevés a tereptapasztalatuk.
Ha nagyon gyanakszanak és felhívják a pizzatársaságot, adott volna nekik egy névjegykártyát rajta a telefonszámmal. A Skorpia vette volna fel. Ha lett volna eszük, a két ügynök felszól a hatodikra. Sarah Foster, a lakás tulajdonosa ugyanis nem tartózkodott otthon. A telefonvonalat kintről lekapcsolták, s ez a hívás is a Skorpiához futott volna be. Minden pontosan a terv szerint ment. A Heathrow-ról egy házba vitték London közepén, s mielőtt sietve beterelték, csak egy ajtót látott és egy csendes, árnyas utcát. Ott Nile várt rá, egy antik széken ült keresztbe tett lábbal. - Federico! - köszöntötte Alexet az útlevelében álló nevén. Alex nem sokat beszélt. Nile röviden tájékoztatta. Újabb álcát kap - pizzafutár lesz - és hozzá mindent, ami kell, hogy be tudjon jutni Mrs. Jones lakásába, és megölje a nőt. Hogy hogyan jut ki, az már az ő gondja. - Nem lesz nehéz - mondta Nile. - Csak kisétálsz, ahogy bementél. Ha meg bármi gond van, biztos vagyok benne, hogy megbirkózol vele, Alex. Hiszek benned. A Skorpia már felderítette a lakást. Nile megmutatta a tervrajzot. Tudták, hol vannak a kamerák, hány nyomásérzékelőt szereltek be, hány ügynököt rendeltek ki. És mindent kidolgoztak, egész a kólásüvegig, amit Alex direkt hagyott a recepciónál, és amit aztán visszakapott anélkül, hogy az átment volna a fémdetektoron. Egyszerű pszichológia. Folyadékkal teli műanyag üveg. Hogy lehetne benne bármi fémes? Alex odaért a lifthez és megállt. Ez volt a kritikus pillanat. Háttal állt a két ügynöknek, takarva a liftajtót előlük, nem láthattak oda. Menet közben már előhúzta zsákjából a reklámlapot, s most két kezében tartotta. A kártya egyik oldala levált, alatta vékony ezüstlemez volt, rajta az F betűvel és kilenc számmal. Ugyanolyan, mint a lift melletti irányítópanel. A kártya másik oldala mágneses volt. Alex közönyösen előrehajolt, és a hamis lemezt a másikra illesztette. Azonnal odaragadt, s egyben aktiválódott. A többi már csak időzítés kérdése. A liftajtó kinyílt, belépett. Ahogy megfordult, látta, hogy a két ügynök figyeli. Megnyomta a kilencedik emelet gombját. A liftajtó becsukódott, s a szerkezet megindult felfelé. A két ügynök figyelte a változó számokat. Földszint... első... második... Azt nem vették észre, hogy nem a lift igazi haladását látják. Az ezüstlemezben volt egy parányi chip és egy elem, az világította meg a számokat, miközben eltakarták az igazit. Alex megérkezett a kilencedikre. Lent azt látták, hogy a hatodikra. Harminc másodperc alatt felért. Ez idő alatt Alex levetette a motorosruhát, alatta bő, könnyű, fekete ruhát viselt: a nindzsa bérgyilkosok ruháját. Lerántotta a parókáját, és megfogta az arcát elváltoztató latexet, ami szinte egy darabban lejött. Végül kivette az aranyfogat is. Újra önmaga volt. Az ajtó kinyílt. Korábban az egész épület tervrajzát látta. Mrs. Jones lakásajobbra volt, és a biztonságiak két megbocsáthatatlan hibát vétettek. Noha zárt láncú kamerák vigyázták a tűz-lépcsőket, a folyosóra egy sem jutott. Az ajtó előtt posztoló ügynök pedig végiglátott az egész folyosón mindkét irányban, a liftbe azonban nem. Két vakfolt. Alex ezeket használta ki. Az ügynök a kilencediken hallotta a lift érkezését. Csakúgy mint odalent Lloyd és Ramirez, ő is újonc volt az ilyen munkában. Nem értette, társai miért küldték fel a liftet. Szóljon le rádión és kérdezze meg? Mielőtt azonban döntésre jutott volna, egy szőke hajú fiú lépett ki a liftből gyilkos tekintettel. Alex Rider az egyik szívószálat tartotta a kezében, amit az ügynökök láttak, de nem vizsgáltak meg. Közben kibontotta a papírból, és az ajkai közé vette. Most megfújta. A fukidake - fúvócső - szintén a nindzsák halálos fegyvere. Az ütőérbe lőtt éles tű azonnali halált okoz. Ráadásul voltak üreges, méreggel feltöltött tűk is. Egy nindzsa jó ötven méterről is képes eltalálni valakit hang nélkül. Alex ennél sokkal közelebb volt az őrhöz. Az ügynök szerencséjére a tűben csak altató töltet volt. Az arcán találta el. Az ügynök nyitotta száját,
hogy kiáltson, egy pillanatig bután meredt a fiúra, majd összerogyott. Alex tudta, hogy gyorsan kell cselekednie. A lenti két ügynök pár percet ad neki, aztán várják vissza. Előkapta és kinyitotta a kólásüveget - nem a kupakot, hanem magát az üveget. Középen vált ketté. Sötétbarna folyadék loccsant a szőnyegre. Az üvegben volt egy csomag, ugyanolyan barna műanyagba tekerve, mint a kóla. Mivel a címke eltakarta, kívülről nem is látszott. Alex feltépte a csomagot. Egy pisztoly volt benne. Kher P9-és félautomata volt, amerikai gyártmány. Tizenöt centi hosszú, rozsdamentes acél és polimer, csupán öt deka; a világon a legkisebb, legkönnyebb pisztoly. A tárba hét golyó fért, de a súlykönnyítés véget a Skorpia csak egyet töltött bele. Alexnek csak ennyi kellett. A pizzás táskával odament az ájult ügynökhöz Mrs. Jones ajtajánál. Az ajtón három zár volt, ahogy mondták. Felemelte a pizzásdoboz fedelét, kivette a tetejéről a három fekete olajbogyót, és mindegyiket az egyik zárhoz nyomta. A vászontáskának dupla feneke volt. Felnyitotta és három vezetéket vett elő, amiket a bogyókhoz csatlakoztatott. A táska aljába beépítettek egy műanyag dobozt egy gombbal. Alex leguggolt és megnyomta a gombot. Az olajbogyók - amik persze nem olajbogyók voltak - hang nélkül, vakító lobbanással felrobbantak, elégetve a zárakat. Olvadt fém éles szaga lebbent a levegőbe. Az ajtó kitárult. A pisztolyt megmarkolva Alex belépett. Tágas szoba volt, a túlsó falon ablak, azon szürke függöny, középen ebédlőasztal négy székkel, és egy bőr ülőgarnitúra. Egyetlen lámpa világított csak, puha sárga fénnyel. A szoba modern volt, nagyon kevés bútorral, nem sokat árult el Mrs. Jonesról. Még a falakra akasztott képek is absztraktok voltak, színes pacák, amik nem mondtak semmit. Azért egy-két dolgot észrevett. Az egyik polcon volt egy fénykép, rajta egy fiatalabb Mrs. Jones - aki mosolygott! - két gyerekkel, egy hat év körüli fiúval és egy kb. négy éves lánnyal. Unokák? Nagyon hasonlítottak a nőre. Mrs. Jones szerette a könyveket, drága tévéje és DVD-játszója volt meg egy sakktáblája. Éppen egy játszma közepén tartott. Kivel játszik? Nile azt mondta, egyedül él. Halk dorombolás ütötte meg a fülét, és egy sziámi macskát vett észre az egyik szófán. Ez meglepte. Nem számított rá, hogy a Különleges Operációs Részleg helyettes vezetője bármiféle társaságot tart. A dorombolás hangosodott. Mintha a macska figyelmeztetni akarná gazdáját a veszélyre, és valóban a szoba túloldalán ki is nyílt egy ajtó. - Mi az, Q? Mrs. Jones lépett be, a macska felé indult, majd Alexet meglátva megtorpant. -Alex! - Mrs. Jones. Szürke selyempongyolát viselt. Alex hirtelen bepillantást nyert a nő életébe és annak ürességébe. Hazajön a munkából, lezuhanyozik, megvacsorázik. Egyedül. Aztán sakk... talán interneten keresztül játszott valakivel. A tévében a tízórás hírek mennek. És a macska. A nő a szoba közepén állt. Nem tűnt ijedtnek. Nem tehetett semmit, nem volt a közelében riasztógomb, amit elérhetett volna. Haja még nedves a zuhany után, s mezítláb volt. Alex felemelte a kezét, és ekkor Mrs. Jones meglátta a pisztolyt. -A Skorpia küldött? - kérdezte. - Igen. -Hogy megölj? - Igen. A nő bólintott, mintha értené, hogy ennek így kell lenni. - Tehát meséltek apádról. - Igen. - Sajnálom, Alex. -Hogy megölette? - Hogy nem én mondtam el. Mrs. Jones nem is próbált mozogni, csak állt ott szemben vele. Alex tudta, nincs sok ideje. A lift bármelyik pillanatban visszatérhet a földszintre. Amint az ügynökök meglátják, hogy nincs
benne, riasztanak. Talán már jönnek is felfelé. - Mit csináltál Wintersszel? - kérdezte a nő. Alex értetlenül nézett rá. - Aki az ajtó előtt volt magyarázta Mrs. Jones. - Elkábítottam. - Átjutottál a lentiek mellett. Feljöttél ide. És betörtél. -Mrs. Jones vállat vont. - A Skorpia jól kiképzett. - Nem a Skorpia képzett ki, Mrs. Jones, maguk. -De most átálltál hozzájuk. Alex csak bólintott. - Nem tudlak elképzelni bérgyilkosnak, Alex. Tisztában vagyok vele, hogy nem szeretsz se engem, se Alán Bluntot. De ismerlek. Szerintem fogalmad sincs, mibe keveredtél. Lefogadom, hogy a Skorpia csupa mosollyal fogadott, örültek, hogy látnak. De hazudnak neked... - Elég! Alex ujja megfeszült a ravaszon. Tudta, hogy a nő csak meg akarja nehezíteni a dolgát. Figyelmeztették erre is. Azzal, hogy Alexnek szólítja, hogy beszél hozzá, arra emlékezteti, ő nem csak egy papír céltábla. Kétségeket ültet el a fejében. És persze húzza az időt. Nile azt tanácsolta, gyorsan csinálja, amint meglátja. Alex most megértette, hogy máris elrontotta, a nő már fölé kerekedett, hiába volt nála a fegyver. Eszébe idézte, mit mutatott neki Mrs. Rothman Positanóban. Az Al-bert-híd. Apja halála. Ez az a nő, aki kiadta a lőparancsot. -Miért tette? - kérdezte. Hangja csak suttogás volt. Igyekezett felszínre hozni a gyűlöletét, hogy abból merítsen erőt ahhoz, amiért ideküldték. - Mit miért tettem, Alex? -Megölette apámat. Mrs. Jones hosszan nézte. Képtelenség volt megmondani, mi megy végbe a sötét szemek mögött. Annyit azért Alex is látott, hogy kalkulál. Na persze a nő egész élete kalkulációk sorozata volt, és amikor kijött az eredmény, az általában valaki halálát jelentette. Az egyetlen különbség, hogy most a saját halála lesz az eredmény. Láthatóan döntésre jutott. - Azt akarod, hogy kérjek bocsánatot, Alex? - kérdezte kemény hangon. - John Riderről beszéltünk, akit te sosem ismertél. Sosem beszéltél vele, nincs róla igazi emléked. Nem tudsz róla semmit. -Akkor is az apám volt! - Gyilkos volt. A Skorpiának dolgozott. Van fogalmad róla, hány embert ölt meg? Öt-hatot, mondta neki Mrs. Rothman. - Egy üzletembert Peruban, aki nős volt, és volt egy akkora fia, mint te. Egy papot Rio de Janeiróban, aki utca-kölykökön próbált segíteni, csak sajnos közben túl sok ellenséget szerzett. Egy angol rendőrt. Egy amerikai ügynököt. Aztán egy nőt, aki egy nagy társaság ellen akart vallani Sydneyben. Csak huszonhat éves volt, Alex, apád akkor lőtte le, amikor kiszállt a kocsiból... - Elég! - Alex már két kézzel fogta a pisztolyt. - Nem akarom hallani. . - Dehogynem akarod, Alex. Te kérdezted. Tudni akartad, miért kellett megállítani. Te is ezt akarod tenni, nem? Apád nyomdokaiba lépsz. Ide-oda küldenek majd a világon, olyan embereket ölsz, akikről nem tudsz semmit. És jó is leszel benne, az biztos. Apád volt az egyik legjobb. -Maguk becsapták. A foglyuk volt, és azt mondták neki, elengedik. Elcserélik valakire. De hátba lőtték. Láttam... - Igen, szinte biztos voltam benne, hogy filmre vették -mormolta Mrs. Jones. Intett, és Alex megdermedt, hátha a nő el akarja terelni a figyelmét. De egyedül voltak. A macska elaludt. Senki nem közeledett. - Hadd adjak egy tanácsot. Szükséged lesz rá, ha a Skorpiának dolgozol. Ha csatlakozol a másik oldalhoz, nincs visszaút. Ők nem hisznek a tiszta játékban. Mi sem.
Elraboltak egy tizennyolc éves fiút - folytatta a nő, és Alex maga előtt látta a fiút a hídon. Egy angol köztisztviselő fiát. Meg akarták ölni, persze csak miután megkínozták. Vissza kellett szereznünk, úgyhogy, igen, megszerveztem a cserét. Apádat viszont nem hagyhattam futni. Túl veszélyes volt. Sok-sok ember halálát jelentette volna. Hát megszerveztem a csapdát. Két ember a hídon. Egy orvlövész. Tökéletesen működött, és örülök neki. Ha attól jobban érzed magad, Alex, lelőhetsz. De hadd ismételjem meg: nem ismerted apádat. Én igen. Ha újra meg kellene tennem, megtenném. -Azt mondja, az apám gonosz ember volt. Akkor maga szerint én mi vagyok? - kérdezte Alex. Próbálta magát kényszeríteni, hogy lőjön. Azt hitte, a dühből majd erőt merít, de inkább volt fáradt, mint dühös. így most másként próbálta meggyőzni magát, hogy meghúzza a ravaszt. Az apja fia. A vérében van. Mrs. Jones tett egy lépést felé. - Maradjon, ahol van! - Alex alig két méterről a nő fejére célzott. - Nem hinném, hogy gyilkos vagy, Alex. Nem ismerted apádat. Miért akarsz olyan lenni, mint ő? Azt hiszed, mindenki a születése pillanatától kész ember? Szerintem van választásod... - Azt sem én választottam, hogy maguknak dolgozzam. - Nem? Az első bevetés után faképnél hagyhattál volna minket. Többet nem kellett volna találkoznunk. De ha még emlékszel, te keveredtél bele abba az ügybe a kábítószerkereskedőkkel azon a hajón, nekünk kellett megmentenünk téged a rendőrségtől. Aztán ott volt Wimbledon. Nem kényszerítettünk, hogy beépített ügynökként odamenj, te egyeztél bele. És ha nem fagyasztod meg az egyik kínai gengsztert, nem kellett volna Amerikába küldenünk. -Maga mindent kiforgat! - És ott volt Damian Cray. Egyedül mentél utána, amiért nagyon hálásak is vagyunk, Alex. De ha tőlem kérdezed, hogy szerintem te ki vagy, hát azt mondom, túl okos vagy, hogy meghúzd a ravaszt. Nem fogsz lelőni. Se most, se később. - Téved. - Alex tudta, hogy a nő hazudik. Mindvégig hazudott. Meg tudja tenni. Meg kell tennie. Biztos kézzel tartotta a pisztolyt. Engedte, hogy átjárja a gyűlölet. És lőtt. Olyan volt, mintha a levegő felrobbanna az arca előtt. Mrs. Jones becsapta. Mindvégig a bolondját járatta vele, és ő nem látott át rajta. A szoba két részre volt osztva, egy hatalmas, áttetsző golyóálló üvegfallal, ami a padlótól a mennyezetig nyúlt. A nő az egyik oldalán állt, ő a másikon. A félhomályban nem lehetett látni, ám most ezernyi repedés futott szét a golyó becsapódási helyétől. Mrs. Jones szinte nem is látszott tőle, arca szétszakadt, mintha ő maga tört volna darabokra, és nem a tükörképe. Ugyanakkor megszólalt egy riasztó, kicsapódott az ajtó, Alexet megragadták és oldalvást a kanapéra lökték. A pisztoly kirepült a kezéből. Valaki a fülébe üvöltött, de nem értette, mit. A macska nyávogva felugrott. Alex karját hátrarántották. Egy térd nyomódott a hátába. Fejére csuklyát húztak, hideg fémet érzett a csuklóján. Kattanás. Már nem tudta mozgatni a kezét. Most már több hangot is hallott. -Jól van, Mrs. Jones? -Nagyon sajnáljuk, asszonyom... -Lent vár a kocsi... - Ne bántsák! Alexet hátrabilincselt kezénél fogva felrántották. Szánalmasan érezte magát, émelygett. Cserbenhagyta a Skorpiát. Cserbenhagyta az apját. Cserbenhagyta önmagát. Nem kiabált. Nem ellenkezett. Ernyedten hagyta, hogy kicipeljék a lakásból, végig a folyosón, ki az éjszakába.
Kobra A szoba üres, fehér doboz volt, arra tervezték, hogy megszeppentse, aki belekerül. Alex lemérte: tíz lépés hosszú, négy széles. Volt benne egy takaró nélküli keskeny priccs, és egy válaszfal mögött egy vécé. De ennyi. Az ajtón nem volt kilincs, és annyira passzolt a falba, hogy szinte nem is látszott. Ablak nem volt. A fény egy négyzet alakú lemez mögül jött a mennyezetről, kívülről szabályozták. Alexnek sejtelme sem volt, mióta van itt. Az óráját elvették. Mrs. Jones lakásából egy autóba zsuppolták. Fejéről nem vették le a fekete csuklyát, így fogalma sem lehetett, merre viszik. Úgy fél óráig mehettek, aztán lelassítottak. Alex érezte, hogy gyomra süllyed, ebből tudta, hogy egy rámpán tarthatnak lefelé. A Liverpool Street-i főhadiszállás alagsorába viszik? Egyszer járt ott, ám most nem volt támpontja. Az autó megállt. Nyílt az ajtó, megragadták és kirángatták. Senki nem szólt. Két férfi fogta közre, levezették egy lépcsőn. Akkor levették kezéről a bilincset, és lehúzták a csuklyát. Még látta a távozó két ügynököt, Lloydot és Ramirezt. Majd az ajtó becsukódott, magára maradt. A hátán fekve felidézte az utolsó pillanatokat a lakásban. Meg volt döbbenve, hogy nem vette észre az üveget. Talán Mrs. Jones hangja hozta működésbe? Végül is nem érdekes. Megpróbálta megölni. Végül lett ereje meghúzni a ravaszt, ezzel igazolta, hogy a Skorpia mindvégig helyesen ítélte meg. Gyilkos volt. Van fogalmad róla, hány embert ölt meg? Ezt mondta Mrs. Jones az apjáról. De ő adott parancsot John Rider megölésére, ő rendezte meg. Megérdemelte volna a halált. Legalábbis így győzködte magát Alex. Aztán tovább gondolkodott. Tegyük fel, hogy apját nem ölik meg az Al-bert-hídon. Tegyük fel, ő felnő, és akkor tudja meg, mit is csinál az apja. Hogy érzett volna? Képes lett volna megbocsátani neki? A kegyetlen, fehér szobában ülve Alex visszagondolt a pillanatra, amikor elsütötte a pisztolyt. Kezében érezte a fegyver lökését. Látta, ahogy a láthatatlan üveg megreped, de nem törik át. Jó öreg Smithers! Szinte biztos, hogy az MI6 ezermestere készítette. Mindennek dacára Alex örült. Örült, hogy nem ölte meg Mrs. Jonest. Eltöprengett, mi lesz most vele. Az MI6 vádat emel? Valószínűbb, hogy kihallgatják. Malagostóról kérdeznek majd, meg Mrs. Rothmanról és Nile-ról. De utána talán békén hagyják. Ezek után soha többé nem bíznának benne. Elaludt, testileg-szellemileg kimerült. Fekete, üres alvás volt, hiányzott belőle az álom, a vigasz és a melegség. Ajtó nyílásának hangjára ébredt. Kinyitotta a szemét, pislogott. Zavarta, hogy nem tudja, mennyi az idő. Aludhatott pár órát, de akár egész éjjel is. Nem érezte magát kipihentnek, elfeküdte a nyakát. Ablak nélkül még azt sem tudta megállapítani, milyen napszak lehet. -Akarsz vécére menni? -Nem. -Akkor gyere. A férfi nem Lloyd volt, nem Ramirez, és nem is más, akit ismert volna. Üres jellegtelen arca volt, Alex sejtette, ha másnap újra látná, meg sem ismerné. Lekászálódott a priccsről, és az ajtóhoz indult. Hirtelen nyugtalan lett. Senki nem tudja, hogy itt van. Se Tom, se Jack Starbright... senki. Az MI6 simán eltüntetheti. Végleg. Soha senki nem tudná meg, mi történt vele. Talán ezt is akarják. Mégsem tehetett semmit. Követte az ügynököt egy ívelő folyosón, melynek szitaszerű fémlemezből volt a padlója, a mennyezeten pedig vastag csövek futottak. Mintha egy hajó géptermében lett volna. - Éhes vagyok - panaszkodott. Tényleg az volt. De azt is meg akarta mutatni az ügynöknek, hogy nem fél. -Reggelizni viszlek. Reggeli! Akkor tényleg átaludta az éjszakát. - Nem kell nagy feneket keríteni a dolognak - mondta az ügynöknek. - Csak tegyen ki egy McDonald'snál.
- Sajnos azt nem lehet. Itt vagyunk. Egy ajtón át különös, íves helyiségbe léptek, nyilvánvalóan a föld alatt. A mennyezetbe vastag üveglemezeket építettek, látta fent a járókelők homályos alakját. A szoba a járda alatt helyezkedett el. Különböző méretű és alakú lábak szaporáztak el odafönt. Ingázók menteksuhantak el hangtalan dolguk után, akár a kísértetek. Egy asztalon gyümölcssaláta, müzli, tej, croissant és kávé várta. Alex szeme felcsillant az étel láttán, ám szinte azonnal elvette az étvágyát, amikor megpillantotta, kivel kell elfogyasztania. Alán Blunt ült az asztal túloldalán, szokás szerint makulátlan, szürke öltönyben. Valóban úgy nézett ki, mint a bankigazgató, akinek egyszer kiadta magát; egy, az ötvenes éveit taposó férfi, aki otthonosabban mozog a számok és statisztikák, mint az emberek világában. -Jó reggelt, Alex. A fiú nem felelt. -Elmehet, Burns. Köszönöm. Az ügynök bólintott és kihátrált. Az ajtó becsukódott. Alex odament az asztalhoz és leült. - Éhes vagy, Alex? Kérlek, csak nyugodtan. - Nem, köszönöm. - Alex éhes volt, de nem tudott volna nyugodtan enni a férfi előtt. - Ne butáskodj. Szükséged van a reggelire. Mozgalmas nap vár rád. - Blunt szünetet tartott, de Alex nem szólt. -Felfogod, mekkora bajban vagy? - Pár falatot talán eszem. Vett magának müzlit. Blunt hideg tekintettel figyelte. - Nincs sok időnk - folytatta, miközben Alex evett. -Kérdéseim vannak. Felelj őszintén. -És mi lesz, ha nem? - Szerinted? Azt hiszed, igazságszérumot adok be, vagy mi? Azért válaszolj, mert a te érdeked is ezt diktálja. Szerintem fogalmad sincs, mi forog kockán. De hidd el, ha mondom, létfontosságú, hogy beszélj. Tudnunk kell, amit tudsz. Sokkal több élet függ tőle, mint hinnéd. Alex leengedte a kanalát és bólintott. - Hallgatom. -Júlia Rothman szervezett be? - Ismerik? - Természetesen. -Igen, ő. - Malagostóra vittek? -Oda. - És azért küldtek, hogy megöld Mrs. Jonest? Alex úgy érezte, védekeznie kell: -Megölette az apámat. - Nem ez a lényeg. - Magának nem. -A kérdésre felelj. - Igen, azért küldtek, hogy megöljem Mrs. Jonest. -Jó - biccentett Blunt. - Tudnom kell, ki hozott Londonba. Mit mondtak el neked. És mit kellett volna tenned a küldetés végeztével. Alex habozott. Ha mindezt elmondja Bluntnak, elárulja a Skorpiát. De most már ez valahogy nem érdekelte. Olyan világba rángatták bele, ahol mindenki elárul mindenkit. Ő csak ki akar szállni. - Megvolt a lakás tervrajza - mesélte. - Mindent tudtak, csak a golyóálló üveget nem. Csak meg kellett várnom, míg Mrs. Jones előjön. Két ügynökük hozott át a Heathrow-n olasz családként. A nevüket nem tudom, hamis útlevelem volt. - Hová vittek? -Nem tudom. Egy házba, de a címet nem láttam. -Alex elhallgatott. - Mrs. Jones hol van? - Nem akart látni. -Meg is értem. - Mit kellett volna tenned, miután megölted? - Adtak egy telefonszámot. Azt kellett volna felhívnom azonnal, amint megvolt. De mostanra
tudják, hogy elkaptak. Gondolom, a lakást is figyelték. Hosszú csend következett. Blunt alaposan végigmérte Alexet, akár a tudós egy érdekes kísérleti állatot. Alex zavartan fészkelődött a széken. -A Skorpiának akarsz dolgozni? - tette fel a kérdést Blunt. - Nem tudom - vont vállat Alex. - Nem hinném, hogy annyira más, mint maguknak dolgozni. -Ezt nem gondolod komolyan! Ezt nem hiheted... - Senkinek nem akarok dolgozni! - vágott közbe Alex. - Vissza akarok menni az iskolába. Egyiküket se akarom látni soha többé. - Bárcsak lehetséges lenne, Alex. - Alán Blunt hangja most először mintha őszintén csengett volna. - Hadd mondjak valamit, ami talán meglep. Hat... nem is, hét hónapja, hogy először találkoztunk. Ez idő alatt bebizonyítottad, milyen hasznos vagy. Sikeresebb voltál, mint amire számíthattam. És őszintén szólva mégis azt kívántam, bárcsak sose találkoztunk volna. - Miért? - Mert ott valami nincs rendben, nagyon nincs rendben, ahol egy ország biztonsága egy tizennégy éves fiú vállán nyugszik. Hidd el, örülnék, ha csak kisétálhatnál innét. Nem tartozol az én világomba, ahogy én se a tiedbe. De nem engedhetlek vissza Brooklandbe, mert körülbelül harminc órán belül abban az iskolában minden diák meghalhat. Egész Londonban több ezer iskolással együtt. Skorpia barátod ezt ígérte, és kétségem sincs, hogy betartja a szavát. - Több ezer? - sápadt el Alex. Ilyesmire azért nem számított. Mibe keveredett? - Talán még több. Talán sok-sok ezer. - Hogyan? - Nem tudjuk. Most csak annyit mondhatok, hogy a Skorpia olyan követeléseket támasztott, amiket nem teljesíthetünk. És ezért súlyos árat fogunk fizetni. -És mit akarnak tőlem? - Alex úgy érezte, minden csepp ereje elszállt. - A Skorpia egyetlen hibát vétett. Elküldtek téged hozzánk. Tudni akarok mindent, amit láttál, mindent, amit Júlia Rothman mondott. Még mindig nem tudjuk, mivel állunk szemben, Alex. Talán te nyomra tudsz vezetni. Több ezer londoni iskolás. Bérgyilkosság, Alex, Ez is benne van. Ezt mondta Mrs. Rothman. És erre gondolt. - Nem tudok semmit - szegte le a fejét Alex. -Talán többet tudsz, mint hiszed. Egyedül te állsz a Skorpia és egy elképzelhetetlen vérfürdő között. Tudom, mit gondolsz rólam, és tudom, hogy érzel az MI6 iránt. Hajlandó lennél mégis segíteni? Alex lassan felemelte a fejét. Jól megnézte a szemben ülő férfi arcát, és olyasmit látott rajta, amit sose hitt volna. Alán Blunt félt. - Igen, segítek. -Jó. Akkor egyél, zuhanyozz le és öltözz át. A miniszterelnök összehívta a Kobra-gyűlést. Részt kell venned. Kobra. A név egy rövidítés volt, mely a Kormányzati, Biztonsági és Rendkívüli „A" tárgyalót takarta, ahol az efféle találkozók zajlottak, s amelyről a gyűlés a nevét kapta. A Kobra tulajdonképp egy vészhelyzet esetén összeülő tanács volt, súlyos válságokkor összehívott kormányszerv. A miniszterelnök természetesen a tagja. A főbb miniszterek, a kommunikációs igazgató, a rendőrség, a katonaság és a hírszerzés néhány képviselője szintúgy. Végül vannak még hivatalnokok sötét ruhában és hosszú, értelmetlen titulusokkal. Mindent, ami történik és elhangzik itt, felveszik, kiértékelik és a Titoktartási Törvény értelmében harminc évre zárolják. A politika talán játék, de a Kobra halálosan komoly dolog. Itt olyan döntések szület hetnek, melybe belebukhat egy kormány. Egy rossz döntés pedig egy egész ország
megsemmisüléséhez vezethet. Alex Ridert közben egy másik szobába vezették, ahol zuhanyozott, majd átöltözött. A Pépe farmer és a rögbipóló a sajátja volt. Valaki biztos elment hozzájuk. A ruhát látva bűntudata lett. Azóta nem beszélt Jackkel, hogy elment Velencébe. Kíváncsi volt, az MI6 elmondta-e a lánynak, mi történt. Nemigen hitte. Az MI6 csak akkor mond bárkinek bármit, ha nagyonnagyon muszáj. Ahogy felhúzta a farmert, valami megzörrent a hátsó zsebében. Egy összehajtott cetlit húzott ki. Kibontva felismerte rajta Jack kézírását: Alex! Mibe keveredtél megint Két titkosügynök vár odalent. Öltönyben és napszemüvegben. Azt hiszik, ravaszak, de tuti, hogy nem nézik meg a farmer zsebét. Gondolok rád. Vigyázz magadra! Próbálj hazajönni egy darabban. Szeretettel, Jack Elmosolyodott. Réges-rég nem vidította fel semmi. Mint azt tippelte, a börtöne és a kihallgató helyiség az MI6 központja alatt volt. Blunt kivezette a parkolóba, ahol egy mélykék Jaguar XJ6 várakozott sofőrrel. Beültek hátra, felhajtottak a rámpán, ki a Liverpool Streetre. Alex fészkelődött a bőrülésben. Különös volt ilyen közel ülni a Különleges Operációs Részleg főnökéhez, úgy, hogy nem választotta el őket íróasztal. Blunt nem volt beszédes kedvében. - A találkozón majd mindent megtudsz - dörmögte. -Addig is, amíg odaérünk, gondolj át mindent, ami a Skorpiánál történt veled. Mindent, amit hallottál. Ha lenne időnk, magam tájékoztatnálak, de a Kobra vár. Ez után elővett egy jelentést az aktatáskájából, és beletemetkezett, mintha Alex ott se lenne. A fiú kinézett az ablakon. Nyugatnak tartottak. Negyed tíz volt, az emberek munkába siettek. Nyitottak az üzletek. Az üveg túloldalán normális élet folyt. Alex azonban megint a rosszabbik oldalon kötött ki, ebben a kocsiban ezzel a férfival, útban isten tudja hová. Megérkeztek a Charing Crosshoz, a Trafalgar Square-nél a lámpa pirosra váltott. Hirtelen valami eszébe jutott Alexnek: - Mrs. Jones házas? Blunt felnézett. -Volt. -A lakásában láttam egy fényképet két gyerekről. -Az ő gyerekei voltak. Mostanra akkorák lennének, mint te. Elvesztette őket. - Meghaltak? -Elvették őket tőle. Alex elhallgatott. Blunt válaszaitól nemigen lett okosabb. -Maga nős? - A magánéletem nem beszédtéma - fordult el Blunt. Alex vállat vont. Már azon is meglepődött, hogy Bluntnak egyáltalán van magánélete. Továbbhajtottak Whitehallba, befordultak jobbra, át a kapun, amit már kinyitottak nekik. Az autó megállt, Alex kiszállt és elszédült. A világ egyik leghíresebb ajtaja előtt állt. És ez az ajtó nyitva volt. Egy rendőr lépett előre és noszogatta, lépjen be. Blunt már bement. Alex követte. Először az lepte meg, milyen nagy a Downing Street 10. belülről. Kétszer-háromszor nagyobb volt, mint várta, a belmagasság hatalmas, és minden irányba folyosók vezettek el a valószínűtlen messzeségbe. A mennyezetről csillárok lógtak. Nagy galériákból kölcsönzött, híres műalkotások lógtak a falakon. Bluntot egy magas, ősz hajú férfi üdvözölte régimódi öltönyben, csíkos nyakkendőben. A férfi arca egy viktoriánus portrén is jól mutatott volna. Egy letűnt korhoz tartozott, még fakó is volt, akár egy öreg festmény. Csak az apró, sötét szem mutatott életet. Alexre villant és azonnal felismerte. - Szóval ő Alex Rider. - Kezet nyújtott. - Graham Adair vagyok. Úgy nézett a fiúra, mintha ismerné, pedig Alex tudta, sosem találkoztak. - Sir Graham a kabinetiroda állandó titkára - magyarázta Blunt.
- Sokat hallottam rólad, Alex. Örülök, hogy találkoztunk. Sokkal tartozom neked, többel, mint hinnéd. - Köszönöm - felelte Alex értetlenül. Fogalma sem volt, Graham mire gondol. Átfutott a fején, hogy a férfinek talán köze lehetett az egyik előző küldetéséhez. - Úgy tudom, csatlakozol a Kobrához. Nagyon örülök, bár figyelmeztetlek, lesznek egyketten, akik keveset tudnak rólad, és akiknek nem tetszik majd a jelenléted. - Hozzászoktam - felelte Alex. -Igen, gondolom. Akkor erre. Remélem, segíthetsz nekünk. Nagyon komoly dologgal állunk szemben, és egyikünk sem igazán tudja, mihez kezdjünk. Alex követte a férfit a folyosón, át egy boltív alatt, be egy nagy, faburkolatú terembe, ahol legalább negyvenen ültek egy irdatlan tárgyalóasztalnál. Alex első benyomása az volt, hogy mind középkorúak, és egy-két kivételtől eltekintve mind fehérek és férfiak. Aztán rádöbbent, hogy sok arcot ismer is. Az asztalfőn a miniszterelnök ült. Kövér és széles állú helyettese mellette. A külügyminiszter idegesen babrált a nyakkendőjével. Vele szemben egy másik férfi, talán a védelmi miniszter. A legtöbben öltönyben voltak, néhányan pedig egyenruhában, katonai és rendőri uniformisban. Mindenki előtt vaskos akta hevert. A sarokban két idősebb nő ült fekete kosztümben és fehér blúzban, ujjaik készenlétben egy-egy miniatűr írógép előtt. Blunt egy üres székhez vezette Alexet, majd leült mellé. Sir Graham a túloldalára. Alex látta, hogy néhányan feléje fordulnak, de szólni senki nem szólt. A miniszterelnök felállt, s Alex ugyanazt az izgatott bi-zsergést érezte, mint amikor először találkozott Damian Crayjel - a felismerést, hogy egy olyan arcot lát közelről, amit az egész világ ismer. A miniszterelnök idősebbnek és ziláltabbnak tűnt, mint a tévében. Itt nem volt smink, nem volt szolid világítás. Legyőzöttnek látszott. -Jó napot - szólalt meg, mire mindenki elnémult. A Kobra-összejövetel megkezdődött.
A távirányító Három órán keresztül beszéltek. A miniszterelnök felolvasta a Skorpia levelét, amelyről minden aktába tettek másolatot. Alex hitetlenkedve olvasta. Tizennyolc ártatlan ember már meghalt, és a teremben senkinek sem volt fogalma, hogyan történhetett. Vajon a Skorpia beváltja fenyegetését a londoni iskolásokkal szemben? Alex biztos volt benne, de senki nem kérdezte a véleményét, s az első órában csak ezen a kérdésen vitatkoztak. A jelenlevők fele blöffnek tartotta. A másik fele az amerikaiakra akart nyomást gyakorolni, hogy egyezzenek bele a Skorpia feltételeibe. Erre azonban semmi esély nem volt. A külügyminiszter már beszélt az amerikai nagykövettel. A miniszterelnök pedig órákon keresztül értekezett telefonon az amerikai elnökkel. Az USA álláspontja szerint a Skorpia lehetetlent kér. A követelések nevetségesek, sőt őrültek. Az amerikai elnök felajánlotta az FBI segítségét a Skorpia elleni küzdelemhez. Kétszáz ügynök már úton is volt Londonba. Többet azonban nem tehet. Nagy-Britannia magára maradt. Ez nem kis ingerültséget váltott ki a Kobrából. A miniszterelnök helyettese ököllel csapott az asztalra. - Hihetetlen! Botrány! Mi mindig segítettünk az amerikaiaknak, a legjobb szövetségeseik vagyunk. És most azt mondják, ugorjunk egyedül! - Nem egészen ezt mondták - ellenkezett a külügyminiszter óvatosan. - És nem tudom, mi mást tehetnének. Az elnöknek van némi igazsága. A követelések teljesíthetetlenek. - Megpróbálhatnának egyezkedni! -A levél megmondja, hogy nincs... -Mondja, mondja. Attól még megpróbálhatnák! Alex hallgatta a két férfi vitáját. Egyik se figyelt a másikra. Szóval így működik a kormány. Következőnek egy tisztiorvos beszélt a focisták haláláról. - Mindet megmérgezték - kezdte. Alacsony, kopasz férfi volt, kerek, rózsaszín arccal. A megbeszélésre felvett egy gyűrött öltönyt, de Alex látta rajta, hogy egész életében fehér
köpenyt viselt. - Cián nyomait találtuk, ami egyenesen a szívükbe jutott. Az adag nagyon kicsi lehetett, de épp elég. - Hogy adták be? - kérdezte egy rendőrségi elöljáró. - Még nem tudjuk. Nem injekcióval, az biztos. Nem találtunk a bőrükön perforációt. De valamit találtunk, ami viszont teljesen érthetetlen. Parányi aranyat a vérükben. - Aranyat? - A kommunikációs igazgató először szólalt meg, és Alex csak most figyelt fel rá, hogy a miniszterelnök mellett foglal helyet. Ő volt a teremben a legkisebb és sok tekintetben a legkevésbé feltűnő ember. Mégis egyetlen szavára minden fej feléje fordult. -Igen, Mr. Kellner. Nem hisszük, hogy az aranyrészecskék szerepet játszottak a halálukban, mégis minden játékosnál... - Hát számomra minden világos - vágott közbe Kellner gúnyos hangon. Felállt és hideg, gőgös tekintettel nézett körül az asztalnál ülőkön. Alexnek azonnal ellenszenves lett. Ismert ilyen fiúkat a Brookland suliban. Kicsik és gonoszak, mindig gúnyolnak másokat, ám ha kapnak egy fülest, azonnal szaladnak a tanárokhoz. - Mind egyszerre haltak meg. Vagyis nyilvánvaló, hogy egyszerre lettek megmérgezve. Mikor történhetett? Nyilvánvalóan a gépen! Már ellenőriztem. A repülés hat óra harmincöt percig tartott, és miután elhagyták Lagoszt, ételt szolgáltak fel. Abban lehetett a cián, ami akkor hatott, amint leszálltak a Heathrow-n. - Azt akarja mondani, hogy nincs semmiféle titkos fegyver? - kérdezte a miniszterelnök helyettese. Nagyokat pislogott. -Akkor mit ért a Skorpia Láthatatlan Kard alatt? - Csak egy trükk. El akarják velünk hitetni, hogy embereket tudnak ölni valamiféle távirányítóval... Távirányító. Valami derengett Alexnek. Valamit látott az Özvegy Palotájában. De mit? - .. .pedig nincs semmiféle Láthatatlan Kard. Csak meg akarnak rémiszteni bennünket. - Nem értek egyet, Mr. Kellner. - A tisztiorvos idegesnek látszott, hogy ellent kell mondania a kommunikációs igazgatónak. - Elképzelhető, hogy mind egyszerre kapták a mérget. Csakhogy mindenkinek sajátos az anyagcseréje. A méreg egyeseknél gyorsabban hatott volna, másoknál lassabban. - Sportolók voltak. Az anyagcseréjük elég hasonló lehetett. - Nem, Mr. Kellner, nem hiszem. Azon kívül ott volt a két edző és a menedzser... -A pokolba velük. Nincs Láthatatlan Kard. Azok az emberek játszanak velünk. Olyan követeléseket támasztanak, amikről tudják, hogy az amerikaiak nem teljesíthetik, minket pedig olyasmivel fenyegetnek, ami lehetetlenség. -A Skorpia nem ilyen. Alex meglepődött, hogy Blunt megszólalt. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének főnöke a balján ült. Hangja halk és nyugodt volt: -Volt már dolgunk velük. Soha nem fenyegetőztek üresen. - Ott volt a Heathrow-n, Mr. Blunt. Maga szerint mi történt? - Nem tudom. - Hát ez nagy segítség, nem igaz? A hírszerzés eljön a megbeszélésre úgy, hogy semmi híre nincs a számunkra. És ha már itt tartunk - Mark Kellner a jelek szerint most vette észre Alexet -, lenne kedves elárulni nekünk, miért hozott ide egy iskolásfiút? A maga fia? - Ő Alex Rider. - Ezt Sir Graham Adair mondta. Sötét szeme a kommunikációs igazgatóra szegeződött. - Mint ön is tudja, Alex több esetben segítségünkre volt már. Most történetesen ő az utolsó, akinek kapcsolata volt a Skorpiával. -Valóban? És hogy történt? - Beépített ügynökként Velencébe küldtem - válaszolta Blunt. Alex megdöbbent, milyen folyékonyan hazudik. -A Skorpiának van egy kiképzőközpontja Malagosto szigetén, bizonyos részleteket akartunk megtudni. Alex egy darabig ott kapott kiképzést. Az egyik politikus köhintett.
- Ez valóban szükséges, Mr. Blunt? Ha kiderülne, hogy a kormány iskoláskorú gyerekeket használ efféle munkára, az nem lenne ránk nézve túl hízelgő. - Nem hiszem, hogy ez most nagyon számítana. A rendőrfőnök értetlen képet vágott. Idősebb férfi volt, kék egyenruháján minden ezüstgomb fénylett. - Ha tud a Skorpiáról, sőt ha még azt is tudja, hol találja meg, miért nem kapja el őket? Miért nem küldi oda a SAS-t, és öleti meg mind? -Az olasz kormány talán nem örülne túlságosan, ha fegyveres beavatkozás történne a területén - felelte Blunt. - És amúgy sem ilyen egyszerű. A Skorpia világméretű szervezet. Néhány vezetőjét ismerjük, de nem mindet. Ha az egyik ágát kiiktatjuk, átveszi a helyét egy másik. És aztán bosszút állnak. A Skorpia nem bocsát meg, és nem felejt. Ne felejtsék el: ugyan ők fenyegetnek minket, de ők is valakinek dolgoznak, és ez a valaki a mi ellenségünk. - És Alex Rider mit tudott meg Malagostón? - kérdezte gúnyosan Kellner. Nem hagyta, hogy csak úgy lesöpörjék. Nem Alán Blunt. És főleg nem egy tizennégy éves fiú. Alex érezte, hogy minden szem rászegeződik. Kínosan fészkelődött. -Amikor Mrs. Rothmannel vacsoráztam, említette a Láthatatlan Kardot, de nem árulta el, mi az. - Ki is az a Mrs. Rothman? - kérdezte Kellner. - A Skorpia igazgatótanácsának tagja - adta meg a választ Blunt. -A kilenc döntési joggal bíró tag egyike. Alex Olaszországban találkozott vele. - Hát ez nagy segítség - mondta Kellner epésen. - De ha Alex csak ennyit tud mondani, akkor már nincs rá itt szükségünk. - Valamit hallottam a hűtési láncról - tette hozzá Alex, ahogy eszébe jutott az Özvegy Palotájában kihallgatott beszélgetés. - Nem tudom, mit jelent, de talán köze van hozzá. Az asztaltól kicsit messzebb ülő fiatal, hosszú fekete hajú, csinosan öltözött nő kihúzta magát, és érdeklődve nézett Alexre. Kellner azonban már ejtette is a témát. - A Skorpia azt akarja velünk elhitetni, hogy meg tud mérgezni több ezer iskolást, mégpedig úgy, hogy ugyanabban a pillanatban essenek össze holnap délután négy órakor... - Akkor hagyják el az iskolát - jegyezte meg az egyik katona. -Képtelenség! A focicsapat trükk volt. Azt akarják, hogy ijedjünk be, és hozzuk nyilvánosságra, ami persze az egész kormány hitelét aláásná. Talán pontosan ezt akarják. -Akkor maga szerint mit tegyünk? - kérdezte Sir Graham Adair. A titkár nagyon igyekezett, hogy hangjában ne érződjön a lenézés. Emlékezett rá, mi történt a Heathrow-n, és nem akarta, hogy ezerszeres nagyságban megismétlődjön. - Ne is törődjünk vele. Hajtsuk el a Skorpiát a fenébe. - Nem tehetjük! - Mint mindenki más, a külügyminiszter is láthatóan tartott Kellnertől, mégis el volt tökélve, hogy kimondja, amit akar. - Nem vállalhatunk ekkora kockázatot! - Nincs kockázat - hajtogatta a magáét Kellner. - Gondoljanak bele. A focistákat ciánnal mérgezték meg. Ugyanazon a gépen ugyanabban az időben. Nem volt nehéz. De ha több ezer gyereket akarnak megmérgezni, egyáltalán hogyan látnak hozzá? - Injekció - szólalt meg Alex. Megint mindenki ránézett. Alexben a másodperc tört része alatt összeállt a kép. Úgy támadt benne a gondolat, mintha a fülébe súgták volna. Eszébe jutott, amikor egyszer rég Dél-Amerikában járt. Aztán meg, amit Consantóban látott. A kis kémcsövek. Az a rengeteg steril gép. Mire valók? Most megértette a kapcsolatot dr. Liebermann-nal. Injekciók. Oltások. - Londonban minden iskolást előbb-utóbb beoltanak -folytatta Alex. Tudatában volt, hogy immár a figyelem középpontjában áll. A miniszterelnök, a fél kabinet, rendőrfőnökök és katonai vezetők, magas rangú tisztviselők... az ország leghatalmasabb emberei mind itt voltak
a teremben. Körülötte. És őt hallgatták. - Consantóban kémcsöveket láttam valami folyadékkal. És tálcákat, amiken mintha tojások lettek volna. -Vannak vakcinák, amiket tojásban tenyésztenek -szólt közbe a tisztiorvos. - És Consanto az egész világra szállít vakcinákat. - Bólogatott, ahogy valami eszébe jutott. - Ez megmagyarázná, amit Alex hallott. Hát persze! A hűtési lánc. A vakcinák szállítására utal. Egész idő alatt bizonyos hőmérséklet alatt kell őket tartani. Ha megszakad a lánc, a vakcina tönkremegy. - Folytasd, Alex - noszogatta Sir Graham Adair. - Láttam, ahogy megölnek egy dr. Liebermann nevű embert. Consantóban dolgozott, és Júlia Rothman azt mesélte, sok pénzt fizettek neki valamiért. Talán ő tett bele valamit egy nagyobb adag vakcinába. Valami mérget. Amit aztán iskolásoknak adnak majd be. Év elején mindig kapunk injekciót... Sir Graham a tisztiorvosra nézett, aki bólintott: - így igaz. Londonban múlt héten volt az oltás. - Múlt héten! - fakadt ki Kellner. A hangja nem változott, semmit nem fogadott el a hallottakból. - Ha egy hete ciánt kaptak, hogyhogy nem estek már holtan össze? Hogyan tudja ez a Júlia Rothman elintézni, hogy a méreg holnap délután négykor hasson? - Az asztal körül páran egyetértőn bólogattak, mire folytatta: - És nem hinném, hogy a focicsapat oltást kapott volna külföldön. Vagy tévednék? - Még szép, hogy kaptak oltást! - csattant el az állandó titkár, és Alex látta rajta, hogy már képtelen palástolni a dühét. Sőt meg se próbálja. - Nigériában voltak. Oltás nélkül be sem léphettek volna az országba. - Igen! - a tisztiorvos hangja remegett az izgatottságtól. - Sárgaláz ellen kaptak oltást. -Az egy hónapja volt! - makacskodott Kellner. - Akkor tehát a kérdés nem a méreg bejuttatása - szögezte le Sir Graham -, hanem az, hogyhogy nem hat, csak amikor ők akarják? Ez a Láthatatlan Kard titka. - Tudsz még valamit mondani, Alex? - kérdezte Blunt. - Valaki itt említette a távirányítást. Mrs. Rothman egy szibériai tigrist tart az irodájában. Rám támadott, azt hittem, megöl... - Komolyan azt várod, hogy ezt elhiggyük? - vágott közbe Kellner. - De akkor valaki bejött - folytatta rá se hederítve Alex -, megnyomott egy gombot valamin, ami úgy nézett ki, mint egy tévé-távirányító. A tigris meg egyszerűen lefeküdt és elaludt. - Nanogolyók. A sarokban ülő fiatal nő, aki korábban jól megnézte magának Alexet, ő szólalt meg. A jelek szerint nem volt elég fontos személyiség, hogy az asztalnál kapjon helyet, de most felállt és közelebb jött. Harminc éves lehetett - Alex után a második legfiatalabb a helyiségben -, karcsú és sápadt volt, kosztümben, fehér blúzban, nyakában ezüstlánc. - Mi az ördög az a nanogolyó? - fortyant fel a miniszterelnök helyettese. - És ki maga? - Dr. Rachel Stephenson - mutatta be a tisztiorvos. -író és kutató, a nanotechnológia szakértője. - Remek, most már tudományos-fantasztikus területre lépünk - hőbörgött Kellner. - Nincs ebben semmi fantasztikus - felelte dr. Stephenson, aki nem hagyta magát megfélemlíteni. - A nanotechnológia egyszerűen azt jelenti, hogy atomi szinten nyúlunk hozzá az anyaghoz, és már jobban jelen van a világban, mint hinnék. Egyetemek, élelmiszergyárak, gyógyszergyárak, no és természetesen a hadsereg, évente több milliárd fontot költenek az efféle fejlesztésekre. Hamarosan örökre megváltozik az emberi élet ezen a bolygón. Elképesztő áttörések küszöbén állunk, és ha ezt nem hiszik el, ideje felébredni. Kellner ezt magára vette: -Nem értem... - Meséljen nekünk a nanogolyókról - szólt közbe a miniszterelnök. Alex meglepődött, milyen rég nem beszélt.
- Igen, uram. - Dr. Stephenson összeszedte a gondolatait. - Már az aranyrészecskékről eszembe jutottak, ám aztán Alex megjegyzése tette egyértelművé számomra a helyzetet. Elég bonyolult, és tudom, hogy nincs sok időnk, úgyhogy igyekszem a lehető legegyszerűbben el magyarázni. Az injekció a válasz, ez kétségtelen. Ezek az emberek aranybevonatú nanogolyókkal injekciózták be először a focistákat, aztán ki tudja, hány gyereket. - Szünetet tartott. - Parányi golyókról beszélünk, a parányi alatt száz nanométert értek. Aki nem tudná, egy nanométer a méter billiomod része. Vagy szemléletesebben: egyetlen hajszálunk százezer nanométer vastag. Vagyis ezek a golyók ezerszer kisebbek egy emberi hajszál hegyénél. Előrehajolt, kezét az asztalra tette. Senki nem moccant. Mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta. - Hogy miből lehetnek ezek a golyók? - folytatta dr. Stephenson. - Csak tippelni tudunk. Belül lehet egy gömb, ami polimerből készülhet, azaz műanyagból, mint a közönséges bevásárlószatyrok. Ne felejtsék, néhány molekuláról beszélek. A polimer tart össze mindent, könnyen belekeverhető a cián. És amikor a polimer és a cián kiszabadul, az ember meghal. Hogy mi akadályozza meg ezt a kiszabadulást? Az arany. Egy tömör aranyburok, de olyan apró, hogy sosem vennénk észre. Ez a meggyilkolt dr. Liebermann műve lehet, és véleményem szerint egy igen fejlett kolloid eljárással készíthette. - Megint szünetet tartott. Elnézést. Talán bonyolultabban mondom el, mint amilyen. A lényeg, hogy van egy golyó, abban a méreg, amit kívülről bevonnak proteinnel. - Mire kell a protein? - kérdezte valaki. -Az irányítja az egészet. Mint a hőkereső rakéta. Hosszú lenne elmagyarázni, a lényeg, hogy a protein magától megtalálja az emberi szervezetben az utat. Pontosan tudja, hová kell menni. Miután a nanogolyót beadták, a protein eljuttatja azt a szívbe. - Hány ilyen nanogolyót kell beadni? - kérdezte Blunt. - Azt lehetetlen megmondani. Ám amint a méreg kiszabadul, azonnal hat, és nem kell belőle túl sok. Ami azt illeti, mi is vizsgáltuk a nanogolyók hatását az emberi testre a rák ellenszereként. Persze ez teljesen más, hiszen a Skorpiát csak az ölés érdekli, de lássuk csak... - kicsit töprengett. - Az injekcióban nincs túl sok folyadék. A teáskanál ötvened része. Úgy saccolnám, hogy az igazi vakcina század részéhez kell egy rész cián. - magában kalkulált. -Az egymilliárd nanogolyó. Egy tűfejnyi. - De azt mondta, a méreg biztonságos. Védi az aranyburok. - Igen. De sajnos ezek az emberek nagyon furfangosak voltak. A polimer és a méreg bent van az aranyban. Szépen a közepén, nem tesz semmi kárt. Ha békén hagyják, kis idő múlva kiürül a szervezetből, senki észre nem venné. Csakhogy a Skorpia fel tudja törni az aranybevonatot. Méghozzá távirányítással, ahogy Alex mondta. Tettek már tojást a mikrohullámú sütőbe? Pár pillanat alatt felrobban. Itt ugyanez történik. Talán éppen mikrohullámot használnak. - Stephenson a fejét rázta, haja ide-oda len gett. - Nem. A mikrohullám túl alacsony frekvencia. Elnézést. Nem vagyok szakértő a plazmikus rezonanciában. - Habozott. - De talán a terahertz sugár a válasz. - Elnézést, dr. Stephenson - szólt közbe a külügyminiszter. - Elvesztettem a fonalat. Mi az a terahertz sugár? - Még nem túl elterjedt. Az elektromágneses spektrumon az infra és a mikrohullám között helyezkedik el, orvosi célokra és műholdas kommunikációra használják. -Tehát azt mondja, a Skorpia küldhet egy műholdas jelet, ami felbontja az aranyat, ezzel kieresztve a mérget... -Igen, uram. Bár még műhold sem kell hozzá. Sőt nem is lehet, mert a sugár nem lenne elég erős. Ha engem kérdez, amikor azok a szerencsétlenek leszálltak a Heathrow-n, volt ott
valamiféle műholdtányér a közelben. Valószínűleg sokkal előbb tették fel az egyik épületre vagy egy rúdra, és mostanra már eltávolították. Csak kattintottak egy kapcsolót, a terahertz sugár lebontotta az aranyat, és... nos a többit tudjuk. - Ezek a nanogolyók felbomolhatnak esetleg véletlenül is? - kérdezte Sir Graham Adair. 174 - Nem. Ez a briliáns az egészben. Pontosan ismerni kell az arany vastagságát. Ebből lehet tudni a szükséges frekvenciát. Mint ahogy össze lehet törni egy üveget, ha a megfelelő hangot énekeljük ki. Szerintem Alex ugyanezt látta a tigris esetében. Az állatnak nyugtató lehetett a vérében. Csak megnyomnak egy gombot, és elalszik. - Ha nem műholdat használnak, akkor mit keressünk? - Valamiféle tányért. Szerintem nagyon hasonló lehet a tévés műholdvevőkhöz, csak nagyobb. Azt mondták, londoni gyerekek a célpontjaik, vagyis Londonban kell hogy legyen. Valószínűleg egy irodaépület oldalán. Láthatatlan Kardnak nevezik, de sokkal inkább egy műholdtányérból kilőtt láthatatlan nyilak. Egyenes vonalban haladnak. - A kapcsoló lenyomása után mennyi idő, míg az arany lebomlik? - Pár perc. Talán kevesebb. Amint az arany megreped, a gyerekek meghalnak. Azzal dr. Stephenson elhátrált az asztaltól, és visszaült a sarokba. Nem volt több mondandója. Viszont mindenki egyszerre kezdett beszélni. Alex látta, hogy néhány tisztviselő mobiltelefonál. A két gépírónő eszeveszetten csapkodta a billentyűket, hogy valamennyire lépést tartsanak a zűrzavarral. Közben Sir Graham áthajolt Alex előtt, és váltott pár szót Blunttal. A kémfőnök biccentett. Aztán a miniszterelnök kezét felemelve csendet kért. Beletelt pár percbe, mire a moraj elhalt. A miniszterelnök ekkor a kommunikációs igazgatóra pillantott, aki maga elé meredt, és a körmét rágta. Mindenki rá várt. - Rendben - szólalt meg Kellner. - Tehát tudjuk, mivel állunk szemben. Tudjuk, mi a Láthatatlan Kard. A kérdés most az: mit tegyünk?
A döntés pillanata - Evakuálnunk kell Londont. Sir Graham Adair javaslata Alán Blunttal való gyors megbeszélésének eredménye volt. Hangja puha volt és kimért, de Alex érezte a feszültséget. A titkár törékeny volt, akár a jég. -A Skorpia a legmegfelelőbb időpontra tűzte ki a támadást. Délután négyre. Több ezer gyermek indul akkor haza az iskolából. Fogalmunk sincs, milyen messzire érhetnek ezek a terahertz sugarak. Talán több ilyen tányér is van, szerte a városban. Iskolák, metróállomások közelében. Egyetlen londoni gyerek sincs biztonságban. De, mint dr. Stephenson mondta, ha nem éri őket a sugár, a méreg végül távozik a szervezetükből. Elvisszük őket a városból, és addig nem hozzuk vissza, amíg véglegesen meg nem oldjuk a helyzetet. - Ilyen méretű evakuáció? - rázta fejét a rendőrfőnök. - Van róla fogalma, mekkora szervezet kéne ehhez? Holnap délután négy óráról beszélünk. Képtelenség mindent megszervezni. - Azért megpróbálhatnánk... - Bocsásson meg, Sir Graham, de pontosan milyen indokkal? A főváros összes iskoláját becsukja. Családok ezreinek kéne elhagyni az otthonát. Hová menjenek? Mit mondana nekik? - Megmondjuk az igazat. - Azt nem hinném. - Alex nem lepődött meg, hogy a kommunikációs igazgató újra bekapcsolódik. - Ha megmondja az embereknek, hogy a gyerekeiket beinjekciózták valami nanomicsodával, az olyan pánikot kelt, ami teljes káoszhoz vezet. - Inkább, mint hogy az utcák tele legyenek tetemekkel - morogta Blunt. -És honnét tudjuk, hogy a Skorpia nem nyomja meg mégis azt a gombot? - folytatta Kellner. Ha a tévében bejelentjük az evakuálást, talán meggondolják magukat, és előrébb hozzák az egészet. - Nincs választásunk - mondta Sir Graham. - Nem tehetjük ki a gyerekeket ilyen veszélynek.
Ha nem csinálunk semmit... - a fejét csóválta -, a nemzet sosem fog nekünk megbocsátani. Alex az asztalfőn ülő miniszterelnökre nézett. Az elmúlt pár percben mintha összement volna. Még kevesebb szín volt az arcán, mint amikor elkezdődött a megbeszélés. Helyettese dühödten rágta az ajkát, a külügyminiszter a szemüvegét törölgette. Mindenki arra várt, hogy ez a három ember döntésre jusson, azonban nem úgy tűnt, mintha uralnák a helyzetet. A miniszterelnök Kellnerről Adairra nézett. Végül megszólalt: -Azt hiszem, Marknak igaza van. -Miniszterelnök úr... - rebegte Sir Graham. - Ha több időnk lenne, talán tehetnénk valamit. De alig huszonnégy óránk van. És igaz, ha nyilvánosságra hozzuk, halálra rémítjük az embereket. Ráadásul a Skorpia is megtudja. Köszönhetően... - a miniszterelnök Alex irányába nézett, de nem mondta ki a nevét -most már tudjuk, milyen fegyverrel állunk szemben. Hogy mi a Láthatatlan Kard. Ez az egyetlen előnyünk. Nem veszíthetjük el azzal, hogy bemondjuk a tévében. - Akkor mit teszünk? - tette fel a kérdést a helyettese. Mark Kellner most dr. Stephensonra nézett. Tompa tekintetét felnagyította a keret nélküli kerek szemüveg. Alex tudta, hogy a férfi már döntött. - Műholdvevő-tányér? - Olyasmi - bólintott dr. Stephenson. -Azt mondja, elég nagy. Felismerhetjük? -Talán álcázhatják - felelte a nő rövid gondolkodás után. - Londonban sok épületen van ilyen. De azt biztos kideríthetjük, hivatalosan van-e ott. -És maga szerint a magasban. - Valószínű. Száz méterre saccolnám. De ez csak becslés. -Azért segít. - Kellner már elfelejtette, hogy tíz perce még a Láthatatlan Kard létezésében sem hitt. Újra kezében volt az irányítás. - Ha igaza van, olyan műholdtányérokat keresünk, amiket engedély nélkül helyeztek fel magas helyekre az elmúlt két-három hónapban. Csak meg kell találnunk őket, és kikapcsolni. Közben kiderítjük, ki hozott be az országba Consantóban fejlesztett injekciót. Minden egyes nevet és címet összeszedünk. Ez talán abban is segíthet, hol vannak a műholdvevők, London melyik részén. -Elnézést, miniszterelnök úr - szólalt meg Sir Graham. - Azt mondja, nehéz evakuálni Londont. De az elhangzott javaslat megvalósítása egyszerűen képtelenség. Óriási méretű bújócska, és még azt se tudjuk, hány darabot kéne keresnünk. Ha csak egy ilyen tányér marad, akkor is gyerekek halnak meg. -Nincs választásunk - kötötte az ebet a karóhoz Kellner. - Ha a nyilvánosság elé állunk, a gyerekek akkor is meghalnak. - Húszezer embert vezényelhetek ki - mondta a rendőrfőnök. -Adhatunk katonákat - tette hozzá az egyik katona. - És gondolják, az, hogy ezek az emberek fel-le mászkálnak majd az épületeken, az nem okoz pánikot? - vetette fel Sir Graham. A miniszterelnök csendet intett. -Azonnal megkezdjük a keresést. Hírverés nélkül. Majd azt mondjuk, terroristaveszély. Mondhatunk bármit, senki nem tudhatja. - Nem lesz olyan nehéz megtalálni - morogta Kellner. - Nem lehet olyan sok magas épület Londonban. És olyat keresünk, aminek ilyen tányér van az oldalán. - Van még egy lehetőség - mondta a miniszterelnök. Bluntra nézett. - Ez a nő, Júlia Rothman tudja, hol vannak a tányérok. Meg tudná találni őt? Blunt arca nem árult el semmit. Nem nézett senkire. - Talán. Megpróbálhatjuk. - Akkor javaslom, hogy azonnal lásson hozzá. - Igenis, miniszterelnök úr. Blunt felállt. Sir Graham biccentett, mire Alex is felállt. Hirtelen nagyon kimerültnek érezte
magát, mintha napok óta ülne ebben a szobában. - Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk, Alex -mondta neki a miniszterelnök. - Köszönök mindent, amit tettél. Mintha azt köszönte volna meg, hogy Alex teát és süteményt szolgált fel. A következő pillanatban Alexről már meg is feledkeztek. Blunttal együtt távozott. Alex tudta, mit akarnak tőle. Nem szólt semmit, ahogy Blunttal visszaautóztak a Liverpool Streetre. Blunt sem beszélt, csak egyszer, ahogy kifordultak a Downing Streetről. - Nagyon jól csináltad, Alex. - Köszönöm. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének főnöke most először dicsérte meg. Végül beléptek az irodába a tizenhatodik emeleten, amelyet Alex már olyan jól ismert. Mrs. Jones már várta őket. Alex először látta azóta, hogy majdnem megölte. A nő ugyanúgy nézett ki, ahogy mindig. Mintha semmi nem történt volna köztük. Fekete ruhát viselt, lábát keresztbe tette, s szokás szerint borsmenta cukorkát szopogatott. Ahogy Alex belépett, egy pillanatig mindenki hallgatott. - Szia, Alex - szólt aztán Mrs. Jones. - Mrs. Jones. - Alex kínosan érezte magát, nem tudta, mit mondjon. - Sajnálom, ami történt motyogta. -Valamit tudnod kell, Alex. Fontos. Bár rám lőttél, de én tudom, hogy nem akartál igazán megölni. Persze megtettük az óvintézkedéseket. Kidolgoztunk mindent. A golyó a közelembe se érhetett. De ha nem lett volna ott az a fal, még akkor is élnék. A lövés irányából látszik, hogy nem találtál volna el. Márpedig, amilyen közel voltál, nem véthettél el véletlenül. Akármennyire gyűlölsz, amihez minden jogod megvan, mégsem voltál képes hidegvérrel lelőni. - Nem gyűlölöm - mondta Alex. Igaz volt. Nem érzett semmit. - Nos magadat sem kell. És akármit is mondott a Skorpia, nem tartozol közéjük. - Rátérhetnénk a munkára? Blunt beült az íróasztala mögé, és gyorsan összefoglalta Mrs. Jonesnak, mi történt a Kobrán. - Minden döntésben tévedtek - foglalta össze. - A műholdtányérokat keresik, mintha meg lehetne találni őket. Azt hiszik, az evakuáció nehéz. - Kellner. - Mrs. Jones nehéz hangon mondta ki a nevet. - Ki más? A miniszterelnök pedig azt teszi, amit ő mond. És az a baj, hogy Kellnernek fogalma sincs semmiről. Egyetlen reményünk maradt. -Vissza kell mennem - mondta ki Alex. Nyilvánvaló volt. Blunt parancsba kapta, hogy keresse meg Júlia Rothmant. Pedig beismerte, hogy nem tudja, hol van. Senki nem tudta. Csak Alex találhatja meg. Volt egy telefonszáma, várták a hívását. - Tudni fogják, hogy kudarcot vallottam - folytatta Alex. - Legalábbis, hogy maguk elkaptak. - Elmenekültél - segített Mrs. Jones. - A Skorpiának nem kell megtudni, mi lett velem. Mondhatod, hogy megöltél, de csak később sikerült elszöknöd. - És ha nem hiszik el? - Hitesd el velük. - Mrs. Jones habozott. - Tudom, hogy nagy kérés, Alex, azok után, ami történt. Legszívesebben örökre elfelejtenél minket. De már te is tudod, mi forog kockán. Ha volna más megoldás... - De nincs - bólintott Alex. Már az előtt döntött, hogy eljöttek a Downing Streetről. Felhívom őket. Nem tudom, beválik-e, egyáltalán felveszik-e. De megpróbálom. - Csak remélni tudjuk, hogy elvisznek Júlia Rothman-hez. Csak így tudjuk megtalálni. Egyedül ő vezethet el a tányérokhoz. - Blunt megnyomott egy gombot a telefonon. - Kérem, küldjék be Smitherst. Smithers. Alex majdnem elmosolyodott. Belenyilallt, hogy Mrs. Jones és Alán Blunt talán
végig erre számítottak. Előre tudták, hogy vissza fogják őt küldeni, és már utasították Smitherst, hogy találja ki, mire lehet szüksége. Tipikus az MI6-tól. Mindig egy lépéssel előtte járnak. Nem csak megtervezik a jövőt, de irányítják is. -Elmondom, mit kell tenned - nézett rá Blunt. -Megszervezzük a szökésedet. Ha elég látványosra sikerül, még a híradóba is bekerülhet. Aztán felhívod a Skorpiát. Megmondod, hogy lelőtted Mrs. Jonest. Ideges leszel, a pánik szélén. Kéred őket, hogy jöjjenek érted. - Maga szerint jönnek? -Reméljük. Ha kapcsolatba tudsz kerülni Mrs. Rothmannel, talán megtudod, hol vannak a tányérok. És amint megtudod, szólsz nekünk. A többi a mi dolgunk. -Legyél nagyon óvatos - intette Mrs. Jones. - A Skorpia nem hülye. Ők küldtek hozzánk, és ha visszamész, gyanakodni fognak. Átkutatnak, Alex. Mindent, amit mondasz és teszel, kiértékelnek. Hazudnod kell nekik. Képes vagy rá? - Hogyan lépek kapcsolatba magukkal? Nem hinném, hogy csak úgy telefonálhatok. Mintegy válaszul nyílt az ajtó, és Smithers lépett be. Alex örült, hogy látja. Smithers kövér és vidám fickó volt, nehezen lehetett elhinni, hogy az MI6-nak dolgozik. Tweedöltönye legalább ötven éve kiment a divatból. Kopasz kobakjával, fekete bajuszával, méretes tokájával és nyílt, mosolygós arcával inkább nagybácsinak tűnt, aki bűvésztrükkökkel szórakoztatja az embereket a partikon. Most az egyszer azonban ő is komor volt. - Alex, édes fiam! - üdvözölte. - Micsoda kulimászba keveredtünk, nem igaz? Hogy bírod? Jól vagy? -Jó napot, Mr. Smithers. - Szomorúan hallom, hogy összeszűrted a levet a Skorpiával. Csúnya, nagyon csúnya emberek. Rosszabbak, mint az oroszok voltak egykor. Néhány akciójuk egyszerűen... kriminális, na. - Kifogyott a szuszból, lehuppant egy székre. - Szabotázs és korrupció. Hírszerzés és bérgyilkosság. Mi jön még? - Mit hozott nekünk, Smithers? - érdeklődött Blunt. - Maga mindig szinte lehetetlent kér, Mr. Blunt. Tudnék adni mindenféle szerkentyűket ifjú Alex barátunknak. Mindig új ötleteken dolgozom. Most fejeztem be például egy görkorcsolyát, aminek a kerekei közt olyan pengét rejtettem el, ami mindent átvág. Van egy szép kis kézigránát Rubik-kockám. De ha jól értem, ezek az emberek mindent elvesznek tőle, ha visszatér oda. Ha bármi csak felkelti a gyanújukat, megvizsgálják, és rájönnek, hogy nekünk dolgozik - Szüksége lesz egy nyomkövetőre -jelentette ki Mrs Jones. - Tudnunk kell, bárhová megy. Neki meg tudni kell üzennie nekünk, ha elérkezik a pillanat. - Igen. - Smithers a zsebébe nyúlt. - Azt hiszem, van is rá megoldás. Erre biztos nem számítanak, ugyanakkor egy tinédzsertől tipikus. Átlátszó műanyag zacskót vett elő, amiben Alex egy kis tárgyat látott. Amilyet legutóbb a fogorvosnál. Fogszabályzó. - Kell némi átalakítás, de kényelmesen elfér majd a szádban. A fogra simuló vezeték áttetsző, nem veszik észre. És valójában ez a rádióadó antennája. Amint behelyezzük, egyből ad. Pufók kezében megfordította a zacskót, és az aljára mutatott. - Itt van ez a kis kapcsoló. A nyelveddel aktiválod. Amint megvan, jelzést küld, és már megyünk is érted. - Szép munka, Smithers - dicsérte Mrs. Jones. - Elsőrangú. - Szörnyen érzem magam, hogy Alexet fegyver nélkül küldjük - sóhajtott Smithers. - Van egy bámulatos, új ajándékom neki! Egy fegyver... - Nincs fegyver - szögezte le Blunt. - Nem kockáztathatjuk meg - értett egyet Mrs. Jones. - Igazuk van. - Smithers nagy nehezen feltápászkodott. - Aztán vigyázz magadra, ifjú kolléga. Tudod, mennyire várlak vissza. Nehogy meg merészeld öletni magad. Szeretnélek még látni.
Azzal kiment. - Sajnálom, Alex - mondta Mrs. Jones. - Semmi gond. - Alex tudta, hogy a nőnek igaza van. Még ha sikerül is meggyőznie a Skorpiát, hogy elvégezte a küldetést, nem bíznak majd benne. Tetőtől talpig átkutatják. - Aktiváld a nyomkövetőt, amint megvannak a műholdak - utasította Blunt. - Persze elképzelhető, hogy nem mutatják meg őket neked - tette hozzá Mrs. Jones. Úgyhogy ha nem tudsz elmenekülni, ha veszélyben vagy, akkor is aktiváld. Különleges egységet küldünk érted. Ez meglepte Alexet. A nő korábban sosem mutatta, hogy aggódna érte. Mintha azzal, hogy betört a lakásába, megváltoztak volna köztük a dolgok. A fiú nézte a nőt, aki egyenes háttal ült, makulátlan öltözékben, nyugodtan szopogatta a cukorkát, és gyanította, hogy valamit elhallgat. Akkor már ketten vannak. - Biztos vagy ebben, Alex? - kérdezte Mrs. Jones. - Igen. - Alex habozott. - Tényleg el tudják velük hitetni, hogy megszöktem? Blunt szája halvány, száraz mosolyra húzódott. -Ó, igen. De el ám. Londonban történt, és bekerült a hatórás hírekbe. Egy autó hajtott a Westwayen, a városból kivezető egyik főúton. A kocsi magasan járt, az út itt hatalmas betonoszlopokon fut. A sofőr hirtelen elvesztette a jármű fölött az uralmat. Tanúk látták, ahogy balra-jobbra kanyarog, majd áttér a másik sávba. Tíz-tizenkét jármű ütközött egymásnak. Egy Fiat Uno összegyűrődött, akár a harmonika. Egy BMW-nek leszakadt az egyik oldala. Egy virágokkal teli furgon már nem tudott megállni, beléjük szaladt; a hátsó ajtaja kivágódott, és az út teleszóródott rózsákkal és krizantémokkal. Egy taxi, hogy a káoszt elkerülje, nekiment a korlátnak, átrepült a peremen, bele egy ház emeleti ablakába. Csodával határos módon senki nem halt meg, bár tucatnyi embert szállítottak kórházba. A baleset után maradt csatateret egy rendőrségi helikopter kamerája rögzítette, ez volt látható a tévében. Az utat lezárták. Egy kiégett kocsiból még szállt a füst. Mindenütt fémdarabok és üvegszilánkok hevertek. Néhány tanú a tévéseknek elmondta, mit látott. Az első kocsiban volt egy fiú, abban, amelyik miatt az egész kezdődött. Látták kiszállni, miután megtörtént a karambol Lerohant az útról, és eltűnt. Egy sötét öltönyös, napszemüveges férfi próbálta követni, azonban láthatóan sérült volt, erősen bicegett. A fiú elmenekült. Az út két órával később is zárva volt. A rendőrség elmondta, keresik a fiút, hogy kihallgassák. Ám azon kívül hogy tizennégy éves, és fekete ruhát visel, nem adtak személyleírást. Nevet sem. London nyugati felén a forgalom teljesen megbénult. Napokba telik, mire minden visszatér a normális kerékvágásba. Egy mayfairi hotelszobában Júlia Rothman összehúzott szemmel nézte a híradót. Természetesen tudta, milyen fiúról van szó. Nem is lehetne más. Szerette volna tudni, mi történt. És még inkább azt, hogy Alex mikor lép velük kapcsolatba. Alex este hétkor telefonált csak. Egy fülkéből a Marble Arch közelében. A fogszabályzót már feltette, hogy hozzászokjon, de még mindig nehezére esett a tiszta beszéd. Egy férfihang szólt bele: - Igen? -Alex Rider. - Hol vagy? - Fülkében az Edgware Roadon. Igaz volt. Alex ismét azt a nindzsa-öltözéket viselte, amit a Skorpiától kapott. A telefonfülke egy libanoni étterem előtt állt. Kétsége sem volt, hogy a Skorpia lenyomozza a hívást. Kíváncsi volt, meddig tart, míg megkeresik. Eszébe jutott a karambol. El kellett ismernie, hogy az MI6 briliánsan megrendezte a dolgot. Nem kevesebb mint húsz kocsival dolgoztak, és a kaszkadőröknek csak pár órájuk volt, hogy megkoreografálják az egészet. Senki
sem sérült meg. Viszont a televíziót látva és a híreket hallva a Skorpia valóságosnak láthatta. Blunt kezdettől fogva ezt mondta. Minél nagyobb a kavarodás, annál kevesebb ok van a kétségre. Az Evening Standard esti1 kiadása címlapon hozta az emeleti ablakba beleállt taxi képét. A hangnak a vonal túloldalán ez mit sem számított. - A nő halott? - A nő. A Skorpiának már nem számított Mrs. Jones. Na persze a tetemeknek nincs nevük. - Igen - felelte Alex. Ha eljönnek érte, zsebében megtalálják a Kahr P9-est, amiből kilőtték azt az egy golyót, ami benne volt. Ha megvizsgálják a kezét (amiben Blunt biztos volt), az ujjain lőpornyomot találnak. Inge ujján pedig vérnyomot. Mrs. Jones vérét. -Mi történt? - Kifelé elkaptak. Elvittek a Liverpool Streetre, és vallattak. Délután el akartak vinni máshová, de útközben elszöktem. - Alex hagyta, hogy pánik lopakodjon a hangjába. Végül is tinédzser, most ölt először, és szökésben van. - Nézze, azt mondták, ha kész jönnek értem. Itt vagyok a fülkében. Mindenki engem keres. Látni akarom Nile-t! Rövid szünet. - Rendben. Menj a Bank metróállomáshoz. Van ott egy kereszteződés, ahol hét út találkozik. Légy a metró főbejárat előtt pontban kilenckor, és érted megyünk. - Ki... - akarta kérdezni Alex, de a vonal már megszakadt. Letette és kilépett a fülkéből. Két rendőrautó süvített el mellette villogó fénnyel, de nem őt keresték. Alex betájolta magát, majd elindult keletnek. A Bank állomás a város túlsó felén volt, legalább egy óra, mire gyalog odaér. Pénze nem volt, és nem akarta letartóztattatni magát ingyen buszozásért. És ha odaér... hét út! A Skorpia nagyon óvatos. Bármelyik irányból jöhetnek. Ha csapda, és az MI6 követi őt, hétfelé kell osztaniuk magukat. Elindult a zsúfolt járdán, igyekezett árnyékban maradni, kerülte az utcai lámpákat. Nem is mert belegondolni ' mibe hagyta megint belerángatni magát. Az éjszaka már leszállt. A kemény, fehér hold holtan derengett az égen így vagy úgy, de másnap minden véget ér. Húsz óra maradt a Skorpia határidejéig. Ami az ő határideje is. Ezt az egyet nem mondta el Mrs. Jonesnak. Emlékezett, mi történt Malagostón. Aznap, amikor elküldték a pszichiáterhez - a kíváncsi, középkorú férfihoz -, aki mindenféle teszteket végzett rajta, és megírta a jelentést. Dr. Steiner azt mondta, Alex kicsit leépült. Vitaminra van szüksége. És beadott neki egy injekciót. Alexnek kétsége sem volt, hogy ugyanolyan nano-golyókat kapott, mint ami londoni iskolások ezreit fogja megölni. Szinte érezte őket a vérében: milliónyi aranygolyó kavargott a szívében, arra várva, hogy kiereszthesse halálos tartalmát. Keserű ízt érzett a szájában. A Skorpia becsapta. Az elejétől fogva kinevették. Még Mrs. Rothman is, miközben a pezsgőt kortyolgatta, már arra gondolt, hogyan szabaduljon meg tőle. Nem mondta el Mrs. Jonesnak, mert nem akarta, hogy a nő tudja. Senki ne tudja meg, milyen ostoba volt. Ugyanakkor a végsőkig el volt szánva. Ha megnyomják a gombot, meghal. De addig még van idő. A Skorpiától tanulta, hogy helyes dolog bosszút állni. Alex Rider most pontosan erre készült.
Elfeledett Szentek Temploma A kutatás megkezdődött. Férfiak és nők százai fésülték át Londont, és további százak végezték a háttérmunkát, telefonon és számítógépen keresztül kutattak és ellenőriztek, böngészték az iratokat, feljegyzéseket. A kormány tudósai megerősítették dr. Stephenson becslését, miszerint a sugarakat kibocsátó tányéroknak a hatás érdekében legalább száz méter magasan kell lenni,
ami valóban könnyített a dolgon. A város pincéinek, alagsorainak és kanyargós sikátorainak átfésülése még az egész ország katonasága és rendőrsége számára is lehetetlen feladat lett volna. Olyasvalamit kerestek, ami magasan van, szem előtt. Az óra ketyeg, de meg lehet csinálni. London minden műholdvevőjét számba vették, lefényképezték, igazolták eredetiségüket, majd, ha minden rendben volt, kizárták őket a kutatásból. Telekommunikációs szakértőket hívtak, és ahol bármi kétség merült fel, felvitték őket a szóban forgó tetőre, emeletre, hogy nézzék meg a készüléket a saját szemükkel. Ha az emberek értetlenkedtek is a bérházak és irodaépületek körüli hirtelen nyüzsgésen, senki nem tette szóvá. Azt a néhány újságírót, akik kérdezősködni kezdtek, sürgősen félrevonták, és úgy megfenyegették, hogy azok megértették, vannak más, kevésbé veszélyes témák is a világban. Azt pletykálták, hogy a televízióadás vételi engedélyeit vizsgálják. S szerte a városban óráról órára egyre több technikus kutatott-keresett, vizsgálta a műholdvevőket. És aztán csütörtök reggel tíz után, hat órával a Skorpia határideje előtt megtalálták. Notting Hill Gate szélén állt egy lakótömb, elképesztő kilátással London egész nyugati részére. A város egyik legmagasabb épülete volt, magasságáról és ocsmányságá-ról híres. A hatvanas években tervezte egy építész, aki valószínűleg hálát adott az égieknek, hogy nem neki kell benne laknia. A tetőn téglaépítmények sorakoztak: liftházak, légkondicionálók, vészgenerátor-házak. Az egyik ilyen oldalán találtak a keresők három vadonatúj műholdtányért, melyek északra, keletre és délre néztek. Senki sem tudta, mire valók. Semmi feljegyzést nem találtak, mikor kerültek oda. Pillanatok alatt tucatnyi technikus nyüzsgött a tetőn, helikopterek köröztek a tömb körül. A kábelek egy rádióadóba vezettek, amelyet úgy programoztak, hogy délután négykor magas frekvenciájú terahertz hullámot bocsásson ki. A Downing Street 10.-ben Mark Kellner fogadta a hírt. - Megcsináltuk! - jelentette be lelkesen. - Egy bérház volt az Nyugat-Londonban. Három tányér. Most szerelik szét. A Kobra még mindig ülésezett. Az asztal körül hitetlenkedő moraj támadt, mely győzedelmes harsogássá nőtt. - Azért keresünk tovább - folytatta Kellner. - Hátha a Skorpia máshol is helyezett el adókat. De ha vannak is, azokat is megtaláljuk. Azt hiszem, kijelenthetjük, hogy a válságnak vége. A Liverpool Streeten Alán Blunt és Mrs. Jones szintén hallották a hírt. -Mit gondol? - kérdezte a nő főnökét. Blunt a fejét ingatta. -A Skorpia okosabb ennél. Csak azért találtuk meg, mert ők ezt akarták. -Tehát Kellner megint téved. -Az az ember ostoba. - Blunt az órájára pillantott. -Nincs sok időnk. A nő ránézett. - És nincs más esélyünk, csak Alex Rider. Alex London túloldalán volt, messze-messze a tányéroktól. Előző éjjel vették fel a Bank metróállomás előtt, ahogy ígérték, de nem kocsival. Egy ápolatlan fiatal nő ment el mellette, akit még életében nem látott, egy metrójegyet nyomott a kezébe, és egyetlen szót suttogott: - Kövess. Alex követte, be az állomásra, fel egy szerelvényre. A nő nem mondott többet, kicsivel arrébb állt meg, üres tekintettel nézett maga elé, mintha semmi köze nem lenne hozzá. Kétszer szálltak át, az utolsó pillanatig vártak, s csak amikor már csukódtak az ajtók, léptek ki a peronra. Ha bárki követi őket, a nő kiszúrja. Végül a King's Crosson feljöttek. Az utcára érve a nő intett Alexnek, várjon. Pár pillanat múlva egy taxi fékezett le mellette: -Alex Rider?
- Igen. - Szállj be! Nagyon simán ment. Alex tudta, hogy egy MI6 ügynök sem bírta volna észrevétlenül követni. Mint ahogy persze pontosan ez volt a Skorpia szándéka. Egy házba vitték, de nem abba, amibe Londonba érkezésekor. Ez a Regent's Park szélén állt. Egy férfi meg egy nő várta, felismerte bennük „olasz" szüleit: velük jött át a Heathrow-n. Felvitték az emeletre egy lelakott szobába, amiből fürdőszoba is nyílt. Egy tálcán vacsora várta. Otthagyták, rázárták az ajtót. Telefon nem volt. Az ablakot is biztosították. És most, másnap délután fél egykor Alex itt ült az ágyon, és bámult ki az ablakon a park fáira és viktoriánus korlátaira. Kicsit émelygett. Kezdte azt hinni, hogy a Skorpia egyszerűen itt hagyja délután négyig, hogy a többi gyerekkel együtt haljon meg. Erről eszébe jutottak a szívében keringő nanogolyók. Eszébe jutott a tűszúrás és dr. Steiner mosolya, ahogy belé injekciózta a halált. A gondolattól bizsergett a bőre. Tényleg itt fogja tölteni élete utolsó óráit, ebben a szobában egy vetetlen ágyon egyedül? Nyílt az ajtó. Nile lépett be, nyomában pedig Júlia Rothman. A nő fehér szőrmegalléros, drága szürke kabátot viselt nyakig begombolva. Fekete haja makulátlan volt, sminkje ugyanolyan maszk, mint amit a partin viselt az Özvegy Palotájában. Mosolya égővörösen izzott. Szeme jobban csillogott, mint valaha, amelyet a fekete szemceruza csak még jobban kiemelt. - Alex! - A hangja őszinte örömről árulkodott, ám Alex már tudta, hogy körülötte minden hamis, semmiben nem bízhat. - Kíváncsi voltam, eljön-e - jegyezte meg Alex. - Hogyne jöttem volna, drágám. Csak elég zsúfolt nap ez a mai. Hogy vagy, Alex? Nagyon örülök, hogy látlak. -Tényleg megölted? - kérdezte Nile. Bő kabátot és farmert viselt, fehér pólót és edzőcipőt. Mrs. Rothman rosszallón nézett rá. -Muszáj így rátámadni, Nile? - Majd vállat vont. -Természetesen Mrs. Jonesra gondol. És hát tényleg tudnunk kéne, mi történt. Küldetés teljesítve? - Igen - bólintott Alex. Ez volt a legveszélyesebb rész. Tudta, hogy nem mondhat túl sokat, mert csak elárulja magát. Szörnyen irritálta a fogszabályzó. Tökéletesen illett a fogsorára, de biztos eltorzítja a beszédét, még ha kicsit is. A drót áttetsző volt, ennek ellenére Mrs. Rothman biztos észreveszi. - Szóval mi történt? - kérdezte Nile. - Sikerült bejutnom. Minden pontosan úgy ment, ahogy mondták. Használtam a pisztolyt... -Aztán? - A lifttel lementem, és már kifelé tartottam, amikor az egyik őr elkapott. - Alex fél éjjel ezt gyakorolta. - Nem tudom, hogy jöttek rá. De mire észbe kaptam, már a padlón voltam, hátam mögé bilincselt kézzel. - Folytasd. - Mrs. Rothman feszülten figyelte, mintha a tekintetével magába akarná szippantani. - Elvittek valahová. Egy cellába. - Ez már könnyebb volt, itt az igazat mondta. - A Liverpool Street alatt. Éjjelre otthagytak. Másnap Blunt jött értem. -Mit mondott? - Nem valami sokat. Tudta, hogy maguknak dolgozom. Műholdas fényképük van arról, ahogy megérkezem Malagostóra. Nile ránézett Mrs. Rothmanre. - így már érthető. Mindig volt egy olyan érzésem, hogy figyelnek. - Nem akart tudni semmit - mondta tovább Alex. -Nem is akart velem beszélni. Annyit
mondott, hogy máshol hallgatnak ki. Egy darabig még ott maradtam, aztán jött értem egy kocsi. -Megbilincseltek? - kérdezett rá Mrs. Rothman. - Akkor nem. Ott hibáztak. Közönséges kocsi volt. Egy sofőr elöl és egy MI6-os ügynök hátul velem. Nem tudtam, hová visznek, de nem akartam odaérni. Nem érdekelt, mi lesz. Az se, ha meghalok. Vártam, amíg kicsit felgyorsultunk, aztán nekiugrottam a sofőrnek. Letakartam a szemét, nem sokat tehetett. Elengedte a kormányt, és karamboloztunk. -Jó pár kocsi ott maradt - jegyezte meg Mrs. Rothman. -Ja. Mázlim volt. Csak arra emlékszem, hogy minden a feje tetejére áll, de aztán a kocsi nagy nehezen megállt, én kiugrottam és elfutottam. Találtam egy telefonfülkét, és hívtam a számot, amit adtak. És itt vagyok. Nile végig feszülten figyelte. - Hogy érzed magad, Alex? Hogy megölted Mrs. Jonest. - Nem érzek semmit. Nile bólintott. - Először én is így voltam. De majd megtanulod élvezni is. Idővel. - Szép munka, Alex - mondta Mrs. Rothman, bár még érződött, hogy kételkedik. - Meg kell mondanom, lenyűgöz a menekülésed. A híradóban láttam, és alig hittem a szememnek. De átmentél a vizsgán, ez biztos. Már közénk tartozol. - Ezek szerint visszavisznek Velencébe? - Még nem. - Mrs. Rothman elgondolkodott, s Alex látta rajta, ahogy döntésre jut. - Éppen egy művelet kritikus pontján járunk - árulta el. - Talán te is szívesen látod a csúcspontját, igencsak látványos lesz. Mit gondolsz? Alex vállat vont, tudta, nem szabad mohónak tűnnie. - Miattam. - Dr. Liebermann-nal találkoztál, ott voltál Consantó-ban, amikor Nile elintézte. Úgy dukál, hogy lásd a munkája gyümölcsét. - A nő megint elmosolyodott. - Szeretném, ha mellettem lennél a végén. Hogy lásson meghalni, gondolta Alex. - Szívesen. Akkor a nő szeme elkeskenyedett, mosolya megdermedt. - Előbb azonban át kell kutatnunk téged. Természetesen bízom benned, de ha már egy ideje a Skorpiának dolgozol, meglátod, hogy semmit nem bízunk a véletlenre. Az MI6 foglya voltál. Elképzelhető, hogy valamiképp poloskát raktak rád, és nem is tudsz róla. Úgyhogy, mielőtt indulnánk, kérlek, menj be a fürdőszobába Nile-lal. Ő majd alaposan átvizsgál. Es át is kell öltöznöd. Mindent vegyél le. Tudom, kínos, de bízom benne, hogy megérted. - Nincs rejtegetnivalóm - mondta Alex, és önkéntelenül végigfuttatta nyelvét a fogszabályzón. Biztos volt benne, hogy a nő látja. - Hát persze hogy nincs. Én is csak óvatos vagyok. - Kezdjük - bökött hüvelykujjával a fürdőszoba felé Nile. Láthatóan jól szórakozott. Húsz perc múlva Nile és Alex lejöttek az emeletről. Alex bő farmert és gyapjútrikót viselt. Ezeket Nile hozta neki a zoknival, cipővel és gatyával együtt. Mrs. Jonesnak igaza volt. Ha csak egy pennyt eldugott volna valahol, Nile megtalálja. Alaposan át lett kutatva. A fogszabályzót azonban nem vette észre. Alex szája volt az egyetlen hely, amit a férfi nem ellenőrzött. - Nos? - kérdezte Mrs. Rothman, aki láthatóan nagyon szeretett volna már indulni. - Tiszta - felelte Nile. -Helyes. Akkor mehetünk. A hall sarkában, a fekete-fehér kockás padlón állt egy nagy ingaóra. Ahogy Alex az ajtó felé tartott, kettőt ütött. - Már ennyi idő van? - nézett fel Mrs. Rothman. Megsimogatta Alex arcát. - Két órád maradt, Alex.
- Mire? - Hogy megtudj mindent - azzal a nő kilépett a házból. Egy kocsi várt rájuk, s délnek indultak el. Keresztülmentek Aldwychon, át a Waterloo Bridgeen, s Alex egy pillanatra látta a főváros legszebb részét: a Parlamentet, a Big Bent és a túloldalon a Millenniumi kereket. Két óra múlva milyen látványt nyújt majd a város? Elképzelte, ahogy szirénázó rendőrautók és mentők robognak keresztül-kasul Londonon, a tömeg hitetlenkedve bámulja a járdákon heverő kis testeket. Mint egy újabb világháború, csak egyetlen lövés nélkül. Aztán a folyó déli partjára értek, átszáguldottak Waterloo-n, keletnek. Az épületek egyre vénebbek és porosabbak lettek. Alex hátul ült Nile mellett, Mrs. Rothman elöl egy kifejezéstelen arcú sofőrrel. Senki nem szólt. A kocsiban meleg volt, ám Alex érezte a fe szültséget, ami lehűtötte a levegőt. Biztos volt benne, hogy egy magasabb pont felé tartanak, ahol a Láthatatlan Kardot elhelyezték, de még mindig nem tudta, mire számítson. Irodaépületre? Talán egy most épülő házra? Homlokát az üvegnek szorítva nézett ki az ablakon, s nagyon igyekezett nyugodt maradni. Megálltak. A kocsi egy különös, üres útszakaszon állt, amely tizenöt méter után zsákutcába futott. Mrs. Rothman és Nile kiszállt, hát nehéz szívvel Alex is követte őket. Tehát mégsem a sugárzó tányérokhoz viszik. Egyetlen magas épület sem volt a környéken. Az utcát, ami majd' olyan hosszú volt, mint széles, lerobbant üzletek övezték, az alsó szintek bedeszkázva, az ablakok töröttek, mocskosak. Az utca is tele volt szeméttel, mindenütt újságpapír, üdítős dobozok és zacskók. Az utca végén álló épület azonban felkeltette a figyelmet. Az utca egy templomhoz vezetett, ami jobban illett volna Rómához vagy Velencéhez, mint Londonhoz. Láthatóan réges-rég elhagyatva állt, csúnyán tönkrement, mégis maradt benne valami lenyűgöző. Két hatalmas, re pedezett oszlop tartotta a bejárat fölötti háromszögletű tetőt. Márványlépcsők vezettek fel egy irdatlan, az idők során zöldesre változott bronzajtóhoz. A templom hatalmas tömege az égre tört, tetején egy kupolával, ami fényesen csillogott a délutáni napon. A lépcsőt és a tetőt szobrok szegélyezték, ám az idő és az elemek csúnya pusztítást végeztek rajtuk. Néhánynak hiányzott a karja, soknak nem maradt arca. Valaha szentek és angyalok voltak, ám kétszáz év Londonban nyomorékká tette őket. - Minek jöttünk ide? - kérdezte Alex. Mrs. Rothman mellette állt, és felnézett a templomra. -Azt hittem, szeretnéd látni a Láthatatlan Kard eredményét. - Láthatatlan Kard? Említette egyszer, de nem mondta el, mi is az. - Alex igyekezett úgy keresni a műholdtányérokat, hogy ne árulja el magát. Semmit nem látott a kupolán, és az különben sem tűnt elég magasnak. - Mi ez a hely? - Tudod, Alex, megesküdnék rá, hogy valahogy kicsit más vagy - nézett rá kíváncsian Mrs. Rothman. Alex feltűnésmentesen becsukta a száját, elrejtve a fogszabályzót. Kérdőn nézett vissza a nőre. -Tetőtől talpig átkutattad, Nile? - Igen. Ahogy mondta. - Azt hittem, mostanra majd megbízik bennem - dörmögte Alex, de félrenézett, hogy ne látszódjanak a fogai. -Pontosan azt tettem, amit mondott. És majdnem megöltek. - Én senkiben nem bízom, Alex. Még Nile-ban sem. -A nő töprengett kicsit. - Amúgy ez az épület az Elfeledett Szentek Temploma. Nem is igazi templom, inkább kápolna. A tizenkilencedik században építtette a térségben élő katolikus papok egy csoportja. Eléggé különcök voltak. Olyan szenteket imádtak, akik már mind feledésbe merültek. Megdöbbennél, mennyi teljesen elfelejtett szent van. Például Szent Fiacrius, a kertészek és taxisofőrök patrónusa. Ő aztán nem unatkozhatott! Szent Ambrus vigyázza a méhészeket, és hol lennének
a szabók Szent Homobonus nélkül? Tudtad, hogy a temetkezési vállalkozóknak és parfümkészítőknek is saját szentjük van? Azok is itt vannak. Nem csoda, hogy a templom ilyen sorsra jutott. A háborúban lebombázták, és azóta üres. A Skorpia foglalta el pár éve. Mint látni fogod, végeztünk rajta néhány érdekes átalakítást. Bejössz? - Miért ne? - vont vállat Alex. Nem volt választása. Júlia Rothman valamiért idehozta, így akkor is itt lesz, amikor a terahertz hullámokat kisugározzák. Megint a kupolára pillantott, vajon a felülete megvédi-e. Nemigen hitte. Mindhárman megindultak a templom felé. A kocsi közben elment. Alex nézte a kétoldalt üresen tátongó üzleteket. Átfutott a fején, vajon figyelik-e. Aki a templomhoz megy, az csak erre jöhet, könnyű rejtett kamerával megfigyelni. Odaértek a kapuhoz, ami magától kinyílt. Ez érdekes. Mrs. Rothman átalakításokat említett, és Alex már kezdte sejteni, hogy a kápolna korántsem olyan lerobbant, mint amilyennek látszik. Beléptek egy pompás, hosszúkás hallba, ami a templom főhajójának előszobájaként szolgált. Minden szürke volt: a hatalmas járólapok, a mennyezet és az azt tartó irdatlan oszlopok is. Alex szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz. Mindkét oldalt kerek ablakok sorakoztak, de a vastag üveg mintha inkább kirekesztette volna a fényt, mintsem beengedte. Minden fakó és poros volt. Egy repedt, csorba szenteltvíztartó két oldalán egy-egy szobor állt (még két elfelejtett szent?). A levegőben nyirkos szag érződött. Könnyű volt elhinni, hogy ötvenvalahány éve egy lélek nem járt itt. Alex köhintett, s a visszhang szétrebbent. A kamrában abszolút csend honolt, nem volt tovább út. Mögöttük az utca, előttük tömör kőfal. Juha Rothman azonban megindult, tűsarka kopogott a kövön, s a kopogás visszhangja szétfutott az árnyékba. Mozgása valami jel lehetett, mert hangos zümmögéssel falakba és mennyezetbe rejtett ívlámpák kapcsoltak be. Minden irányból vakító fehér fény csapott le rájuk. Ezzel egy időben a téglafal öt panelre bomlott, és hangtalanul szétnyílt. Alex most látta, hogy valójában tömör acélból vannak. Még több fény áradt ki, és emberek, gépek, nyüzsgés, munka zaja. - Isten hozott a Láthatatlan Kard akció főhadiszállásán! - mondta Mrs. Rothman, és abban a pillanatban Alex megértette, miért hozta ide őt. A nő büszke volt arra, amit tett. Nem tudta titkolni az örömét. Azt akarta, hogy Alex is lássa. Alex átlépett a nyíláson, és olyasmit látott, amit sohasem fog elfelejteni. Klasszikus templom volt, akár a kolostor Malagostón. A Skorpia szerette a vallás segítségével álcázni magát. A padló fekete-fehér keramitkockákból állt. Voltak színes üvegablakok, egy gazdagon faragott szószék, sőt még pár régi pad is. Az egyik falnál egy orgona maradványa állt, de sok síp eltörött, sok hiányzott. Ezen már sosem játszanak többé. Fejük fölött ívelt a kupola, a belsején még több festett szent, férfiak és nők, kezükben a hozzájuk társított tárgyak: bútor, cipő, könyv, kenyérszelet. Mindannyiukat elfeledték, dermedt képek voltak csupán egy tablón. A templomot elektronikus felszerelések töltötték meg: számítógépek, monitorok, ipari lámpák, kapcsolók és kallantyút Két oldalt egy-egy világítóhidat építettek, amin fegyveres őrök álltak. Legalább húsz-harminc ember sürgölődött, minimum felüknél gépfegyver. Ahogy Alex szétnézett, egy hang dörrent a falba rejtett hangszórókból: -Hat perc a kilövésig. Hat perc... Alex tudta, hogy a pók hálójának közepébe érkezett, s nézelődés közben nyelve a szájpadlásához kalandozott, és megnyomta a kapcsolót, amit Smithers a fogszabályzóba rejtett. Mark Kellner, a miniszterelnök kommunikációs igazgatója megint tévedett. A Skorpia nem magas épületeken helyezte el a tányérokat. Hőballonra erősítette őket. Hat sötét overallos férfi éppen azt fújta fel. Rengeteg hely volt, a kupola magassága akár egy hatemeletes épületé. A ballont kék-fehérre festették. Amint felengedik, beleolvad az égbe. De
hogy engedik ki? A templomot teljesen befedte a kupola. Pedig biztos ez a terv. A ballon alatt volt egy váz egyetlen égővel, az alatt pedig egy húsz négyzetméteres plató. A ballon furcsán régimódinak hatott, mintha egy tizennyolcadik századi kalandregényből vették volna. Viszont a plató nem is lehetett volna modernebb, könnyített műanyagból készült, s körben alacsony korlát védte a rápakolt felszerelést. Ezeket Alex azonnal felismerte: négy tányér volt, minden sarokban egy, a négy égtáj felé néztek. Tompa ezüst-színűek voltak, úgy három méter átmérőjűek, s mindnek a közepéből egy fémrudakból álló háromszög állt ki. A tányérokat vezetékek kötötték össze egy rakás bonyolult kinézetű dobozzal, melyek a plató közepét foglalták el. A dobozok mellett tartályok álltak, azokból fekete csövek szállították a propángázt az égőig. A ballon már majdnem teljesen fel volt fújva. Amikor Alex belépett, még ernyedten hevert a földön, de a a férfiak egy másik gázégővel addig melegítették a benne lévő levegőt, míg szépen fel nem állt. Még több ember szaladt oda, hogy tartsák a platót. Kötelekkel is rögzítették, méghozzá a padlóba betonozott vasgyűrűkhöz. Alex már értette, mire készül a Skorpia. Júlia Rothman számított rá, hogy a kormány tudósai rájönnek, mi történt a focistákkal a Heathrow-n. Előre tudta, hogy átkutatják majd Londont a sugárzó tányérok után, így aztán az utolsó pillanatig elrejtette őket. A hőlégballon emeli majd őket a levegőbe. Elég ha pár percig fent maradnak. Mire bárki rájönne, mi történt, már túl késő lesz. Az arany nanogolyók szétbomlanak, és gyerekek ezrei halnak meg. Észrevette, hogy Nile levette a dzsekijét, és valamit a hátára szíjaz. Egy bőrhám volt két halálos kinézetű fegyverrel: nem kardok, nem is tőrök, inkább valahol a kettő között. Alexnek eszébe jutott, hogyan halt meg dr. Liebermann, s tudta, Nile az iaido, a nindzsa kardművészet mestere. Vívni és dobni is tud velük. És mindkettőben villámgyors, egy pillanat alatt halált oszt. Nem tehetett semmit, csak állt és nézte. Nem volt semmije, semmi rejtett fegyvere. Mrs. Rothman talán elhitte a mesét a szökésről, de a szemét le nem vette róla. Rezzenéstelenül figyelte. Gyanakodott. Ha az engedélye nélkül akár csak tüsszent, a nő parancsot ad, és neki annyi. Mikor aktiválta a nyomkövetőt? Egy perce? Talán több. Nyelvével végigsimított a vezetéken, és elképzelte, ahogy a jel eljut az MI6-hoz. Mennyi idő, mire ideérnek? Mrs. Rothman közelebb lépett, és kezét határozottan Alex vállára tette. Megsimogatta a fiú nyakát. - Hadd magyarázzam meg, mi történik itt, Alex. Mint a Skorpia tagja, biztosan tudni szeretnéd. - Hőlégballonozni megy? - Nem, nem megyek sehová - mosolyodott el a nő. -Két napja közöltünk az angol vezetéssel néhány követelést. Tulajdonképpen az amerikai kormánynak szóltak, de világossá tettük, hogy ha nem teljesítik, az angol kormány viseli a következményeket. A határidő - az órájára nézett tizenöt perc múlva lejár. Az amerikaiak nem tették meg, amire kértük őket. És most kezdődik a büntetés. - Mit akarnak tenni? - Nem tudta szenvtelenül kérdezni, hiszen pontosan tudta. - Pár perc múlva a ballon készen áll, és felküldjük a templom fölé. A kötelek pontosan száz méter magasra engedik, és amikor felér, a platón a szerkezet azonnal bekapcsol. Magas frekvenciájú terahertz sugarakat bocsájt Londonra pontosan két percig, ennyi kell, hogy a méreg kiszabadulhasson burkából, és akkor nagyon sokan meghalnak. - Miért? - Alex alig tudott beszélni. - Mit kértek az amerikaiaktól? Mit kellene tenniük? -Ami azt illeti, semmit. A követelések nevetségesek voltak. Leszerelést kértünk, meg egymilliárd dollárt. Tudtuk, hogy nem mennek bele. -Akkor minek kérték?
- Mert a kliensünk bosszút akar. Bosszút, amiért az amerikaiak és az angolok folyton beleütik az orrukat olyan ügyekbe, amihez semmi közük. A két ország barátságát akarjuk örökre megszakítani. És sikerülni is fog. Sajnos ehhez Londonban rengeteg embernek meg kell halnia. Váratlan haláluk lesz. Mintha egy láthatatlan kard súlytana le rájuk. Az egész országot sokkolni fogja. Aztán majd elterjed a hír: azért haltak meg, mert az amerikaiak nem mentek bele az alkuba. Mert az amerikaiak nem segítették a szövetségesüket, aki mindig mellettük állt. El tudod képzelni, mit mondanak majd az újságok? Mit gondolnak majd az emberek? Holnapra az angolok gyűlölni fogják az amerikaiakat. És aztán pár hónap múlva a Láthatatlan Kard újra lecsap. Csak akkor New Yorkban. És legközelebb ésszerűbb követelésekkel állunk elő. Kevesebbet kérünk, és az amerikaiak megadják, mert látták, mi történt Londonban, és nem akarják, hogy újra megtörténjen. Nem lesz választásuk. És az lesz az amerikai-angol szövetség vége. Hát nem érted? Az amerikaiakat nem érdeklik az angolok. Csak magukkal vannak elfoglalva. Ezt mondja majd mindenki, és el sem tudod képzelni, ez mekkora gyűlöletet szül. Az egyik ország megalázva, a másik összezúzva. A Skorpia meg keres közben százmillió fontot. Elhallgatott, mintha arra várna, hogy Alex gratuláljon. Alex elvileg a szervezet tagja, a legújabb emberük. Az apja örömmel állt melléjük. Alex azonban nem tudta megcsinálni. Már tettetni sem bírt. - Nem teheti! - suttogta. - Nem ölhet gyerekeket, csak hogy meggazdagodjon. Amint kimondta, már tudta, hogy hibázott. Júlia Rothman gyorsan reagált, akár a kígyó. Vagyis: akár a skorpió. Az egyik pillanatban még puha, szimpla mosoly játszott az ajkán, a következőben feszülten méregette Alexet. Nile is odanézett, megérezte, hogy valami nincs rendben. Alex várta, hogy lehulljon a bárd. Hullott is. -Gyerekeket? - ismételte Mrs. Rothman. - Nem mondtam semmit gyerekekről. - De hát biztos lesznek gyerekek is köztük - próbált visszakozni Alex. - Felnőttek és gyerekek. - Nem, Alex. - Mrs. Rothman arcán szinte derű látszott. - Te tudod, hogy gyerekek állnak a célpontban. Én nem mondtam, de valaki más igen. -Nem tudom, miről beszél... A nő most egészen közelről nézte. És hirtelen meglátta. - Tudtam, hogy valami más rajtad. Mi az a fogadon? Már túl késő volt elrejteni. Alex kinyitotta a száját. - Fogszabályzó. - Positanóban még nem volt. - Nem tettem be. -Vedd ki! - Nem jön ki. -Kalapáccsal sem? Alexnek nem maradt választása. Kivette a műanyagot. Nile odajött, szinte lángolt a haragtól. - Hadd lássam, Alex. Mint a rossz gyerek, akit ragozáson kaptak, Alex kinyújtotta a tenyerét. A fogszabályzó rajta feküdt. Nyilvánvaló volt, hogy nem közönséges fogászati eszköz. Látni lehetett az áramköröket. Időben aktiválta? - Dobd le! - parancsolta Mrs. Rothman. Alex leejtette a fogszabályzót a padlóra, a nő pedig rátaposott. A műanyag reccsent. A fogszabályzó kettétört, a vezeték meghajlott. Ha eddig működött is, most már biztosan nem. Mrs. Rothman odafordult Nile-hoz. - Ostoba vagy, Nile! Nem azt mondtam, hogy tetőtől talpig? - A szája... - Nile nem tudta, mit mondjon. - Csak ott nem néztem meg. A nő azonban már visszafordult Alexhez.
- Nem tetted meg, ugye, Alex? - hangjából csöpögött a lenézés. - Nem ölted meg? Mrs. Jones még él. Alex nem felelt. Mrs. Rothman egy örökkévalóságig csak nézte, majd ütött. Gyorsabb és erősebb volt, mint Alex várta. Pofon vágta, a csattanás nagyot visszhangzott. Alex kábán tántorodott hátra. Az egész feje zúgott, és érezte, hogy ég az arca. Mrs. Rothman intett, mire két fegyveres fogta közre a fiút. - Lehet hogy társaságot kapunk - közölte tiszta, erős hangon. - Hármas, négyes és ötös egység védekező állásba. - Hármas, négyes és ötös egység a helyére - továbbította a parancsot a hangszóró, és húsz férfi futott dobogó lábbal a templom bejárata felé. Mrs. Rothman olyan tekintettel nézett Alexre, amely már nem palástolta, mit érez: tele volt kegyetlenséggel. - Hát Mrs. Jones talán életben maradt, de te nem fogsz. Nagyon kevés időd maradt, Alex. Mit gondolsz, miért hoztalak ide? Mert azt akartam, hogy a saját szemeddel lásd mindezt. Megvan rá a jó okom, miért akarlak megölni, és akár hiszed, kedvesem, akár nem, már halott vagy. A nő elnézett mellette. A ballont közben teljesen felfújták, a padló és a kupola között lebegett. A plató halálos terhével alig egy méterre volt a talajtól. A kötelek készen álltak. A tányérok automata vezérlését beállították. - Kezdjük - hangzott Mrs. Rothman parancsa. - Ideje, hogy London megtapasztalja a Láthatatlan Kard erejét.
Magaslati levegő - Indítás... vörös kód. Indítás... vörös kód! Ezt zengte a testetlen hang, és a Skorpia egyik technikusa a gépezet irányítópultjánál megnyomott egy gombot. Fémes kattanás hallatszott, majd gépi zümmögés, ahogy odafent forogni kezdett egy kerék. Alex felnézett. Először azt hitte, a festett szentek és angyalok röpülnek szét, mintha életre kelnének és suhannának le imádkozni. Aztán megértette, mi történik, és elakadt a lélegzete. Az egész tető megmozdult. A kápolna kupolájába hidraulikus karokat rejtettek, amelyek most szétnyitották a kupolát. A rés egyre szélesedett. Bekukucskált az ég. A hatalmas kupola centinként szétnyílt. Mrs. Rothman boldog arccal szemlélte. Alex csak most fogta fel, mennyi tervezést igényelt ez a projekt. Az egész templomot átalakították - milliókba kerülhetett egyetlen pillanat miatt. És senki nem sejtette. A rendőrség meg a katonaság Londonban kutat, minden épületet átvizsgálnak, ami legalább száz méter magas. Csakhogy a tányérokat nem a magasban rejtették el. A hőballon csak most emeli fel őket a város fölé. Valaki biztos észreveszi, de mire ideérnek ebbe az elhagyatott térségbe, késő lesz. A sugarak elvégzik a munkát. Gyerekek ezrei halnak meg. Alex is köztük lesz. Mrs. Rothman nem ölte meg, nem volt rá szükség. Ő maga mondta: már halott. -Mehet a ballon - adta ki a parancsot halkan Mrs. Rothman, hangja mégis tisztán hallatszott az egész templomban. 204 A ballon alatt az égő vörös és kék színű lángot lövellt fel. Két technikus szaladt oda, kioldották a horgonyt, és a szerkezet emelkedni kezdett. Közben az egész tető eltűnt, mintha meghámozták volna a kápolnát, akár egy egzotikus gyümölcsöt. A ballonnak bőven volt helye, s Alex nézte, ahogy felfelé lebeg, szépen simán, egyenes vonalban, akárha húznák. Szél nem volt. Még az időjárás is a Skorpia mellé állt. Alex körülnézett. Arca még égett, ahol Mrs. Rothman tenyere érte, de most nem törődött a fájdalommal. A testében érezte a másodpercek ketyegését, de egyszerűen nem tehetett semmit. Nile minden mozdulatát figyelte, s arcán olyan gyűlölet ült, amilyet Alex még nem is
látott emberen. A két szamurájkard kikandikált válla fölül, s a fiú tudta, alig várja, hogy használhassa. Alex becsapta a Skorpiát, és becsapta őt, Nile-t, megszégyenítette Júlia Rothman előtt, és ezért darabokra szabdalja. Csak ürügyre várt, bármilyen kis ürügyre. A két fegyveres őr még mindig ott állt Alex két oldalán. A többiek az állványokról és a bejárat mellől figyeltek. Tehetetlen volt. Hol van már az MI6? A törött fogszabályzóra sandított. Bárcsak abban a pillanatban aktiválta volna a nyomkeresőt, ahogy meglátta a templomot. De honnét tudhatta volna? Honnét tudhatta volna bárki? -Mielőtt meghalsz, Alex, mutatni akarok valamit -fordult hozzá Mrs. Rothman. - Nem érdekel. - Ó, dehogynem, édesem. Tudod, az apádról van szó. És az anyádról. Valamit tudnod kell. Alex nem akarta hallani. És közben döntött is. Meg fog halni, de akkor se állhat csak itt, mint egy állat a vágóhídon. Legalább megsebesíti Júlia Rothmant. A nő hazudott neki, manipulálta. Sőt rávette, hogy áruljon el mindent, amiben addig hitt. Megpróbálta a Skorpiához csábítani, mint az apját. De akármi is volt az apja, ő sosem lesz ugyanaz. Alex teste megfeszült, készült, hogy rávesse magát a nőre. Kíváncsi volt, Nile végez vele előbb vagy az őrök golyói. És akkor az egyik ablak betört, és valami robbant a templomban. Sűrű füst gomolygott a fekete-fehér csempék fölött, elnyelve mindent. Ugyanakkor géppisztoly ugatott fel, majd kintről egy második robbanás hallatszott. Júlia Rothman megingott és eldőlt. Nile megpördült, a fehér foltok az arcán hirtelen megteltek élettel, vad tekintettel nézett körül. Alex cselekedett. Könyökkel a bal oldalán álló őr gyomrába vágott, érezte is, ahogy csontja belemélyed a puha húsba. A férfi össze -csuklott. A másik őr azonnal fordult, de Alex egyik lábán megpördült, s a másikkal már rúgott is. Sarka épp azelőtt találta el az őr géppisztolyát, hogy az elsült. Alex érezte a válla fölött elsüvítő golyók szelét, és hallotta a sikolyt, ahogy egy másik őrt eltaláltak. Még eggyel kevesebb! Leszegett fejjel, akár egy dühödt bika, nekirontott a férfinak. Az őr felkiáltott. Alex öklével a férfi torkába vágott. Az őr hátraesett és elterült a padlón. Alex szabad volt. A templomban elszabadult a pokol. Füst gomoly-gott-kavargott. Géppisztolyok kelepeltek, újabb és újabb robbanások remegtették a falakat. Alex látta, hogy a ballon egyre emelkedik a templom fölé. Nem érte találat, átjutott a tetőn, és szállt fel a londoni égbe. Hirtelen tudta, hogy bármi is folyik itt lent, neki ott fent kell lenni. A ballonon a szerkezetet automatára állították. Az MI6 megérkezett. Talán lerohanják a templomot, és elkapják Júlia Rothmant; talán lehozzák a ballont. De már csak percek maradhattak. Talán máris késő. Egyetlen dolgot tehetett. A ballon két kötelet húzott maga után, ezek tartják majd meg, ha eléri a kívánt magasságot. Alex feléjük rohant. Egy ember állta el az útját, ám a fiú automatikusan földre küldte egy körkörös rúgással. Aztán megragadta a közelebbi kötelet, és a ballon már rántotta is fel a földről. - Állítsák meg! - visította Mrs. Rothman. A nő látta, mit művel, viszont az őrök a füst miatt nem. Géppisztolysorozat jött, de nem talált, a kötelet találták el méterekkel a lába alatt. Lenézve Alex látta, hogy az őröket már jócskán maga alatt hagyta. Aztán kiemelkedett a templomból a szabad égbe, otthagyva Nile-t, Mrs. Rothmant és a káoszt. A füsttől elvakított és a hirtelen támadástól megdöbbent Mrs. Rothman értékes másodperceket veszített, mire összeszedte magát. Odasietett a monitorokhoz, hogy áttekintse a helyzetet. Látta, hogy a templom körül fekete ruhás, sisakos kommandósok foglalják el a helyüket. Velük majd a maga idején törődik. Most a fiút kell elintézni. -Nile! Menj utána! Nile-t üvegszilánkok találták el még az első robbanáskor, így most az egyszer lassan, kábán
reagált. - Most! - üvöltött vele a nő. Nile megmozdult. Az egyik kötél ott tekergett előtte. Megragadta, és az, mint Alexet, őt is azonnal a levegőbe emelte. A plató már vagy negyven méter magasan járt. Még hatvan méter, amíg a tányérok bekapcsolnak. A plusz súly - Alex és Nile - ugyan lelassította, ám az égő folyamatosan fűtötte a ballont. Az egyik fémdobozon a digitális kijelző a változó magasságot mutatta. Negyvenegy... negyvenkettő... A gépeknek fogalmuk sem volt, mi zajlik ott lent. Nekik nem számított. Ők megteszik, amire tervezve lettek. A tányérok várták, hogy megkezdhessék a sugárzást. A ballon egyre emelkedett. Már csak négy perc maradt. Mrs. Jones azonnal cselekedett. Öt SAS-csapat állt készenlétben London különböző részein, és amint fogták Alex jelzését, a nő riasztotta a legközelebbi egységet, és a többit is azonnal utánuk küldte erősítésnek. Nyolc ember osont a templom felé, mind teljes kommandós felszerelésben: tűzálló fekete overall, övükön fegyverkészlet, golyóálló ruha és Mk 6 sisak benne gégemikrofonnal. Legtöbbjük a combjára Sig 9mm-es pisztolyt szíjazott. Egyikük lefűrészelt csövű, sűrített levegős puskát markolt, amivel majd berobbanthatja a templom ajtaját. A többieknél balta, kés meg gránát volt, és mindenkinél félautomata géppisztoly, a Heckler & Koch 9 mm-es MP5, a SAS kedvelt fegyvere. Ahogy szétszóródtak a látszólag üres utcán, alig tűntek embereknek, inkább távirányítású robotoknak, akiket egy jövőbeni háborúba küldtek. Tudták, hogy a templom a célpont, de ez a fajta bevetés minden katona rémálma. Amikor a SAS-t bevetik, általában felkészíti őket a rendőrség vagy a katonaság. Hatalmas számítógépes adatbázisból szereznek létfontosságú információkat számukra a támadásra váró épületről: a falak vastagságáról, az ablakok és ajtók helyéről, és a többi. Ha pedig nincs információ, háromdimenziós számítógépes vázlatot készítenek a kívülről látható részletek alapján. Most azonban nem volt semmijük. Az Elfeledett Szentek Temploma zsákbamacska volt. És csak perceik maradtak. A parancs egyértelmű volt. Megkeresni és kimenteni Alex Ridert valamint megkeresni és megsemmisíteni a tányérokat. Alán Blunt pedig tett róla, hogy megértsék a fontossági sorrendet. A tányérok jönnek előbb. A katonák épp akkor érkeztek meg, amikor a kupola szétnyílt és a ballon kiemelkedett a templomból. Elkéstek. Ha lett volna náluk Stinger hőkereső rakéta, lerombolhatták volna az épületet. Csakhogy ez London közepe. Alapjában egy túszhelyzetre készültek fel, nem hábo rúra. A ballon a szemük láttára emelkedett a magasba, és képtelenek voltak megállítani. Azt látták, hogy fel kell jutniuk a kápolna tetejére, ám ahhoz előbb oda kell érniük. Az egyikük hirtelen felindulásból kilőtt egy 94mm-es HEAT robbanófejes rakétát egy műanyag csőből. A lövedék a ballon felé ívelt, de nem érte el, hanem az egyik felső ablakon beesett a templomba és odabent robbant. Ez adta Alexnek a menekülés esélyét. Erre a jelre a Skorpia emberei is megmutatták magukat. A SAS csapat hirtelen minden oldalról tűz alá került, az elhagyott üzletekből szabályos golyózápor zúdult rájuk. Valaki gránátot dobott. Lángnyelv csapott a levegőbe, betondarabok röpködtek. Az egyik ember odébb repült, és ernyedten elterült a földön. A SAS nem számított harcra, pedig pillanatok alatt egy csata közepén találták magukat, méghozzá súlyos túlerő ellenében. A templomba nem lehetett bejutni. A ballon egyre emelkedett. Az egyik katona letérdelt, és azt hadarta az adóvevőjébe:
- Itt Delta Egy Három. Megtaláltuk az ellenséget, erős tűz alatt állunk. Azonnali támogatást kérünk. Sürgős! A tányérokat megtaláltuk. Azonnali légicsapást kérünk. Hőlégballonnal emelik a levegőbe. Ismétlem, hőlégballonnal. Nem tudjuk elérni. Légicsapást kérünk! Vége. Az üzenetet azonnal továbbították a légierő központjába High Wycombe-ban, harminc mérföldre Londontól délre. Értékes másodpercekbe telt, mire ott megértették, amit hallottak, és még párba, amire el is hitték. Ám egy perc sem kellett és két Tornádó GR4 repülő robogott a főkifutón. Mindkettő fel volt szerelve Paveway II általános bombával, melyekben volt lézervezérlés is. A pilóták az alacsonyan végrehajtott, pontos támadás mesterei voltak. Hétszáz mérföld per órás sebességgel alig öt perc alatt odaérnek a templomhoz, és kilövik a ballont. Ez volt a terv. Sajnos nem volt öt percük. Ez lett volna az első igazi próba az Egyesült Gyorsreagálású Erők számára, melyet terrortámadások ellen hoztak létre. Csakhogy minden túl gyorsan történt. A Skorpia a legeslegutolsó pillanatban tárta csak fel a lapjait. Mire a gépek odaérnek, késő lesz. Alex Rider úgy mászott fel a kötélen, ahogy az iskolában tornaórán elég sokszor tette, ez azonban - és erre nem kellett különösebben emlékeztetnie magát - most elég más helyzet volt. Például akkor is haladt, amikor megállt szusszanni, hiszen a ballon folyamatosan emelkedett. Egyszerű fizikai törvényszerűség: a ballon meleg levegője könnyebb volt a londoni ég hideg levegőjénél. És a másik, amiben ez más volt, hogy ha lenézett, jó ötven méterre volt a talaj. Úgyhogy inkább nem nézett le. Ha innét leesik, azonnal szörnyethal. Viszont a plató már csak tíz méterre volt tőle, szinte kitakarta az eget. Fölötte az égő még egyre ontotta a meleg levegőt a dagadó kék-fehér ballonba. Alex válla és karja már sajgott, ráadásul minden mozdulattól fájdalom nyilallt a csontjaiba. Csuklója mintha le akart volna szakadni. Újabb robbanást és géppisztoly-sorozatot hallott. Felmerült benne, hogy a SAS emberei őrá lőnek. Ha látták a ballont - márpedig biztosan látták -, mindenáron le akarják szedni. Mi az ő élete azé a több ezeréhez képest, akik meghalnak, ha a ballon eléri a száz métert? A gondolattól új erőt nyert. Ha egy kósza golyó eltalálja itt a kötélen csüngve, leesik. Még egy ok, hogy feljusson a platóra. Összeszorította a fogát, és mászott tovább. Hatvanöt méter... hatvanhat... A ballon megállíthatatlanul haladt, de Alex és a célja között is csökkent a távolság. Egy harmadik robbanás hallatszott, és Alex megkockáztatott egy pillantást lefelé. Bárcsak ne tette volna. A talaj nagyon-nagyon messze volt. A SAS emberei játék katonáknak tűntek. Látta, hogy az utcán szétszóródva készülnek a templom lerohanására. A Skorpia emberei az elhagyott üzletekben bújtak meg kétoldalt. A robbanás kézigránát lehetett. A csata azonban neki semmit nem jelentett. Volt más, amitől rettegjen. Egy alak mászott a másik kötélen, és arcán a fehér foltokat nem lehetett összetéveszteni mással. Nile volt. Lassan mozgott, mintha kifulladt volna. Alex ezen meglepődött. Tudta, Nile milyen erős és fitt. Szinte látta az izmokat a férfi inge alatt, ahogy az kapaszkodott felé. Végleg ki kell iktatnia a tányérokat, mielőtt Nile utoléri. Utána esélye sem lesz. Valamibe belevágta a kezét, felkiáltott. Nile-t nézve mászott, ezért nem vette észre, hogy elérte a platót, és jól beleütötte az öklét az egyik tányér szélébe. Egy pillanatig arra gondolt, elkapja és letépi azt az izét onnét. Hadd törjön ízekre odalent. Aztán látta, hogy fémkapcsokkal rögzítették. Mást kell kitalálnia. Először is fel kell kapaszkodnia a platóra. Ami nem lesz könnyű, pedig iparkodnia kell, hogy minél több ideje maradjon, mielőtt Nile utoléri. Hátradőlt, és fél kézzel elengedte a kötelet. Gyomra meglódult, azt hitte, menten lezuhan. Ám aztán lendületet vett, és elkapta a plató szélén a korlát peremét. Még egy erőfeszítéssel felhúzta magát, és átbukott a korláton, rá a platóra. Nem volt ideje
mindenre figyelni, jól bevágta a térdét az egyik propángáz-tartályba. Végigfutott rajta a fájdalom hulláma, ám ő már azt próbálta gyorsan kitalálni, hogyan tovább. Megvizsgálta a ballont. Két propángáz-tartály táplálta az égőt, ami egy méterre volt a feje felett. Vastag, fekete, gumi vagy műanyag csövek kötötték össze őket. Alex arra gondolt, kilazítja őket, és akkor kialszik a láng. Vajon lesüllyedne a ballon? Vagy maradna benne annyi forró levegő, hogy még emelkedjen? A fémdobozokra nézett, melyek úgy csücsültek a plató közepén, akár egy bonyolult hifitorony Az egyik nyilván a tányérokat irányította. Kábelkötegek kötötték össze őket. Minden dobozon volt egy lámpa, amely éppen sárgán világított. Be voltak kapcsolva. A tányérok készen álltak. A terahertz sugarakat azonban még nem aktiválták. Az ötödik doboz a fővezérlő lehetett, volt benne egy digitális kijelző. Hetvenhét... hetvennyolc... hetvenkilenc... a magasság Alex szeme láttára nőtt, a ballon egyre közelebb került rendeltetési céljához. És hirtelen megtalálta a választ. Szétkapcsolni a tányérokat. Mielőtt elérik a száz métert. Mielőtt Nile megérkezik. Mennyi ideje lehet? Átfutott az agyán a gondolat, hogy kiakasztja a kötelet, amin Nile mászik. De még ha lehetséges is lett volna, nem tudná rávenni magát, hogy hidegvérrel megöljön valakit. Különben is túl sokáig tartana. Nem. A négy pislogó fény a cél. Valahogy ki kell őket kapcsolnia. Bizonytalanul felállt, lépett egyet. A plató billegett alatta. Megrémült. Egyáltalán elbírja ez a súlyát? Ha túl gyorsan mozog, talán felborul, és ő lerepül. Arca grimaszba rándult, de tovább araszolt előre. A ballonon csend honolt, csak a lángot tápláló gáz sziszegése hallatszott. Belül egy hang azt mondta Alexnek, üljön le és élvezze az utazást. A repülést. London látványát. De talán egy perce sincs, mire Nile felér. És addig, amíg a ballon eléri a megfelelő magasságot? Nyolcvanhárom... nyolcvannégy... Te jó ég. Mintha megint Murmanszkban lenne. Megint egy digitális számláló, csak az lefelé tartott, nem felfelé és egy nukleáris bombához tartozott. Miért mindig ő? Alex térdre rogyott, és az első kábelért nyúlt. Gyorsan megvizsgálta. Vastag volt, és egy kemény dugóval csatlakozott a fővezérlőbe. Próbálta kitekerni de meg se moccant. Ki kell tépnie, hogy ne is lehessen visszadugni. Megmarkolta és megrántotta. Semmi. Túl erős kapcsolat volt, fém a fémben. És maga a kábel meg túl vastag. Kés vagy olló kéne, de nincs semmije. Alex hátradőlt, és lábával nekitámaszkodott a doboznak. Egész testét beleadva húzta a kábelt. A ballon egyre emelkedett. Egy felhőfoszlány lebegett el... vagy talán füst a lenti csatából. Alex fogait csikorgatva átkozódott, minden idegszálával a kábelre koncentrált. Hirtelen kiszabadult. Érezte, ahogy elreped a kábel, ő meg hátrazuhant, tarkóját jól bevágta a korlátba. A fájdalommal nem törődve feltápászkodott. Kezében a szétszakadt vezetékek. Tenyerén mély barázdák húzódtak, feje sajgott. Viszont egy sárga fény kihunyt. Az egyik tányér működésképtelen lett. Kilencvenhárom... kilencvennégy... Még három maradt. És tudta, hogy nincs ideje mindet szétkapcsolni. Azért előrehajolt, és megfogta a következő vezetéket. Mi mást tehetne? Megint nekifeszült, nagy levegőt vett... ...és szeme sarkából látta, hogy valami villan. Ösztönösen oldalt hengeredett. A félméteres szamurájkard olyan közel hasította a levegőt, hogy érezte szelét az arcán. Megértette, hogy a torka volt a cél. Ha a nap nem csillan meg a pengén, már halott lenne. Nile felért. A sarokban állt a korlátot fogva. Két kardot szíjazott a hátára, s az imént csak az egyiket dobta el. Most a másikért nyúlt. Alex hason feküdt. Moccanni se tudott. Nem volt helye semmire. A fémdobozok és a plató széle közé szorulva könnyű préda lesz. Fölötte sziszegett a láng, vitte a ballont a cél felé. Kilencvenhét... kilencvennyolc... kilencvenkilenc...
A digitális kijelzőn megjelent az utolsó szám. A fővezér-lőből zümmögés hallatszott, és a három dobozon a lámpák pirosra váltottak. A rendszer aktiválódott. Terahertz sugarak szóródtak Londonra. Alex tudta, hogy testében, a szívében az arany nano-golyók bomlásnak indulnak. Nile kihúzta második kardját. A templomban Mrs. Rothman kezdte felfogni, hogy a csata elveszett. Az emberei jól küzdöttek, túlerőben voltak, csak egyszerűen alul képzettek. Sokan el is estek, és két újabb SAS egység érkezett. Nyomon tudta követni a kinti küzdelmet, hiszen a rejtett kamerák továbbították hozzá az egészet. Ott volt előtte a képernyőkön minden, több szögből. Egy sebesült SAS katonát két társa vonszolt fedezékbe, por és törmelék repült fel, ahogy az ellenség megsorozta őket. Katonák osontak ajtótól ajtóig, gránátokat dobáltak be az ablakokon. A SAS jól kitapasztalta az efféle harcot Észak-Írországban és a Közel-Keleten. Az egész térséget bekerítették. Minden irányból rendőrautók közeledtek. Látni ugyan nem látszottak, de a szirénájuk jól hallatszott. Ez London. Egy munkanap vége. Hihetetlen, hogy ilyesmi tényleg megtörténhet itt. Újabb robbanás, ezúttal közelebbről. Vastag füst gomolygott a kupola fölé, mállottak a falak, hullott a vakolat és a freskók darabjai. A Skorpia legtöbb embere otthagyta a helyét, inkább a kinti harcot kockáztatva. Egy őr szaladt oda Mrs. Rothmanhez, arcán folyt a vér. - Bejutottak a templomba - lihegte. - Végünk van. Menekülünk. - Maradjanak a helyükön! - parancsolt rá Mrs. Rothman. - A fenét! - Az őr köpött és káromkodott egyet. - Eltűnünk innét. Mrs. Rothman idegesnek tűnt, hogy magára marad. -Akkor kérem a fegyverét. - Miért ne? Tessék - nyújtotta át a katona. -Köszönöm - felelte a nő, és lelőtte a férfit. Miután a katona holtan zuhant hátra, Mrs. Rothman visszafordult a monitorokhoz. A SAS a külső teremben járt. Látta, hogy plasztikot erősítenek az álfáihoz. Nem tudta biztosan, de úgy saccolta, annál több robbanóanyagra lesz szükségük. Maga tervezte a falat, tömör acélból készült. Azért előbb-utóbb úgyis átjutnak. Nem adják fel. Felnézett a ballonra, amely immár egyetlen kötélen feszült száz méter magasan London felett. Tudta, hogy elérte a megfelelő magasságot, a készülékek mutatták. Egy perc és vége mindennek. Alex Riderre gondolt, aki valahol ott van fent. Mégiscsak hiba volt idehozni. Miért csinálta? Hát hogy lássa meghalni, mi másért. Nem volt ott, amikor John Rider meghalt, be akarta pótolni. El-szalasztod az apát, kapd el a fiát. Ezért kockáztatott mindent, amikor Alex Ridert idehozta a templomba, és tudta, a Skorpia igazgatótanácsának tagjai nem fognak örülni. De nem számít. A művelet sikerrel járt. A SAS elkésett. Hatalmas robbanás rázta meg a templomot. Az orgona három legnagyobb sípja megroppant és letört. Téglapor és vakolat kavargott a levegőben. A monitorok fele elsötétedett. Az acélfalak azonban kitartottak. Igaza volt. Ledobta a géppisztolyt, és egy ajtóhoz sietett, ami szinte észrevétlenül illeszkedett egy oldalkápolna falába. Mrs. Rothman az a fajta ember volt, aki mindenre felkészül -arra is, hogy észrevétlenül kell menekülnie. Az őrnek, akit megölt, igaza volt. Határozottan ideje volt menni. Alex a hátán feküdt, válla a plató korlátjának szorult. Az első kard, amit Nile elhajított, beleállt a műanyag platóba, centikre a fejétől, és még mindig ott remegett, a nyaka mellett. Nile kihúzta a másik kardot, és a kezében mérlegelte. Nem kapkodta el. Nem kellett sietnie. Alex tudta, nincs hová bújnia. Három méterre voltak egymástól. Már látta, mire képes Nile. Kizárt, hogy hibázzon. Akkor is...
Miért olyan lassú Nile? Egyik kezével fogta a kardot, a másikkal meg a korlátot... Alex nézte a különös arcot, keresett valamit a férfi szemében. És megtalálta. Ez a tekintet. Látta már korábban. Eszébe jutott Wolf, a SAS katonája, akivel együtt kapott kiképzést, és hirtelen minden a helyére került. A titkos gyengeség, amit Mrs. Rothman említett egyszer. Amiért Nile nem lehetett első Malagostón, csak második. Eszébe jutott, amikor Nile felment érte a harangtoronyba. Az ajtó közelében maradt, nem ment közelebb Alexhez, s ugyanúgy kapaszkodott akkor az ajtóba, mint most a korlátba. Nem csoda, hogy olyan lassan mászott fel a ballonhoz. Nile félt a magasban. De ez még nem menti meg Alexet. Már tizenöt másodperc telt el, mióta a lámpák pirosra váltak. A nanogolyók a méreggel már ott zizegnek a szívében. London szerte a gyerekek hazafelé tartanak az iskolából, buszra várnak, tömegesen mennek le a metróba, és sejtelmük sincs, mi vár rájuk. Ekkor megszólalt Nile: - Megmondtam, mi lesz veled, ha elárulsz bennünket - Mosolya erőltetett volt, de kétség sem férhetett hozzá mire készül. A tenyerén egyensúlyozta a kardot, a súlyát méricskélte, mielőtt elhajítaná. - Mondtam, hogy megöllek, és most meg is teszem. - Persze, Nile. Aztán hogy jutsz le? -Mi? - remegett meg a mosoly. - Csak nézz le, Nile - folytatta Alex. - Nézd, milyen jó magasan vagyunk. - Felnézett a lángra és a ballonra. - Tudod, nem hinném, hogy ez kettőnket elbír. - Kuss! - sziszegte Nile. Korlátot markoló keze még jobban elfehéredett, ahogy ujjai még erősebben szorították a fémet. - Nézd az embereket, a kocsikat. Milyen kicsik! - Elég! És Alex ekkor cselekedett. Előre tudta, mit fog tenni. Nile megdermedt, képtelen volt reagálni. Minden gyorsasága és ereje odalett. Alex nyögve kirántotta a platóból a kardot, egyetlen mozdulattal a magasba emelte, majd lecsapott vele az égőbe vezető egyik gumicsőre. Utána minden igen gyorsan történt. Az elvágott cső tekergett, akár egy sebzett kígyó. Folyékony propángáz ömlött belőle, s ahogy az elvágott vége az égő közelébe ért, a gáz belobbant, hatalmas lánggömb ke letkezett. Aztán a cső megint visszalendült, s halálos tartalmát Nile felé köpte. Nile éppen felemelte a másik kardot a végzetes dobáshoz. Alex mellére célzott. Ekkor érte a tűzgolyó. Feli tott és eltűnt. Az egyik pillanatban ott állt, a má/^ba^ ^\ dig pörögve kilökődött a levegőbe: egy lángoló ba száz méterről hullik a halálba. 217 Úgy festett, Alex is követi. Az egész plató lángolt, olvadt a műanyag. Égő gáz hömpölygött szerteszét, megolvasztva mindent. Alex feltápászkodott, ahogy a lángok feléje tartottak. És most? Az égő kialudt, a ballon mégsem zuhant. A plató azonban fog, méghozzá rögtön. Négy kötél rögzítette a ballonhoz, négy nejlonkötél, amelyek mind égtek. Az egyik most el is pattant, a plató megdőlt, Alex kis híján lerepült. A gépezetre nézett. Az elektromos kábelek biztos tűzállóak. A három kis piros lámpa azt mutatta, hogy a tányérok még működnek. Már biztos, több mint egy perc eltelt, mióta Nile felért! Alex a mellére tette kezét, mintha várná a fájdalmat, ahogy a méreg kiszabadul benne. De még életben volt, és tudta, csak másodpercei vannak, hogy meneküljön a lángoló platóról. Ugrás kizárva. Száz méterre van a földtől. A második kötél is elszakadt. A tűz megállíthatatlanul terjedt, elégeti őt, eléget mindent. Alex ugrott. De nem le, hanem fel. Először a fővezérlő dobozra, majd elkapta az égőt tartó fémvázat, és felhúzta magát. Ott felállt, és elérte a ballon alját. Hihetetlen volt, mintha egy nagy, gömb
alakú szobában állna. Igaz, hogy vászonból volt, de lehetett volna tömör fémből is. A ballonban csapdában volt. Észrevett egy nejlonzsinórt, ami egész az ernyőszelepig vezetett fel. Vajon elbírja? És akkor a plató maradék két kötele is elszakadt, s az az égővel, a dobozokkal és a tányérokkal együtt eltűnt a fiú alól. Alexnek épp annyi ideje volt, hogy egyik karja köré tekerje a nejlonzsinórt, és a másikkal megragadja a ballont. Aztán már megint a levegőben lógott. Megint a karján és a csuklóján volt a terhelés. Átfutott a fejében, hogy hátha a ballon összeesik és lezuhan. De a súly nagy részétől megszabadult, csak ő maradt. A ballon maradt a levegőben. Alex lenézett. Nem akart, de nem tudott nem lenézni. És akkor, a tűz és a füst közepette, a plató forgása és a csapkodó kötelek között, meglátta, hogy a három piros égő kialudt. Tisztán látta. Vagy a lángok tették tönkre a gépezetet, vagy a tányérok kapcsoltak ki, amint száz méter alá értek. A terahertz sugarak megszűntek. Egyetlen gyerek sem hal meg. Senki nem tudta, honnét jött a szatyros néni. Talán az Elfeledett Szentek Temploma mögötti kis temetőben éjszakázott. Most viszont ott ténfergett a templom előtt, ahol pár perce még heves tűzharc dúlt. Szerencséje volt. Az SAS már uralta a templomot és a környéket. A Skorpia legtöbb embere meghalt, a többiek letették a fegyvert. Az utolsó robbanás áttörte a templom bejáratát. A SAS katonák beözönlöttek, Ale-xet keresték. A szatyros néni láthatóan nem értette a nagy felhajtást, ráadásul biztos részeg is volt kicsit, egyik kezében ugyanis egy üveg almabort tartott. Most megállt, az üveg száját rossz fogai közé dugta, és jól meghúzta. Ellenszenves, ráncos arca volt, ősz haja pedig hosszú és csomós. Koszos kabátot viselt, amit kidudorodó hasán madzaggal kötött meg. Másik kezével két szemeteszacskót szorított magához, de úgy, mintha abban lenne a világ minden kincse. Az egyik katona észrevette. -Menjen innét! Veszélyes! -Jól van, aranyom - vihogott a nő. - Mi a baj? Csak nem a harmadik világháború tört ki? De azért elcsoszogott, miközben a SAS emberei elrohantak mellette a templom felé. A paróka, a smink és a jelmez alatt Mrs. Rothman mosolygott magában. Elképesztő, hogy ezek a hülye SAS ka219 tonák csak úgy átengedik fényes nappal. Kabátja alá géppisztolyt dugott, amit használni is fog, ha kell. De ezek annyira be akartak jutni a templomba, hogy rá se hederítettek. Aztán az egyik rászólt: -Állj! Mégis kiszúrták. Mrs. Rothman továbbsietett. A katona azonban nem feltartóztatni akarta, hanem figyelmeztetni. Árnyék borult Mrs. Rothman arcára. A nő felkapta a fejét: egy lángoló tárgy zuhant le az égből. Júlia Rothman sikolyra nyitotta száját, de hangnak már nem maradt ideje kijutni rajta. A súlyos plató valósággal belelapította a járdába, akár egy rajzfilmen. A katona, aki kiáltott neki, iszonyodva nézte. Aztán felemelte a fejét, hogy lássa honnét jött az a dolog. De odafent nem volt semmi, az ég üres volt. A lemeztől megszabadult ballont északnak sodorta a szél, Alex meg csak csüngött alatta. Ernyedt és kimerült volt, lába és oldala sajgott, épp hogy bírt kapaszkodni. Azonban a ballonban egyre hűlt a levegő, s így fokozatosan süllyedt. Alex örülhetett, hogy a ballon tűzálló anyagból készült. Na persze még mindig meghalhat. Nem tudja irányítani a ballont, a szél meg akár egy nagyfeszültségű vezetékre is sodorhatja. A folyó fölött már átkelt, látta a Trafalgar Square-t és
Nelson oszlopát. Pocsék vicc lenne, ha ott érne földet, és elütné egy autó. Alex csak kapaszkodott, és várta, mi lesz. Habár karja fájt, belül békességet érzett. Mindennek ellenére sikerült életben maradnia. Nile meghalt. Mrs. Rothmant valószínűleg elfogták. A nanogolyók már nem jelentenek fenyegetést. És ő? A szél irányt váltott, rnost nyugatnak vitte. Ez az. Ott a Green Park, ötven méter magasan lehet felette. Látta, hogy emberek mutogatnak rá, és kiáltoznak neki. Némán csüngött a ballonon. Kis szerencsével egész Chelsea-ig ér, a házukhoz, ahol Jack Starbright várja. Milyen messze lehet? Van annyi a ballonban, hogy odáig kibírja? Remélte, mert semmi más nem érdekelte már. Csak haza akart menni.
A beépített ügynök Az ügy - Alex úgy érezte, elkerülhetetlenül - Alán Blunt irodájában ért véget a Liverpool Streeten. Egy hétig békén hagyták, ám aztán péntek este felhívták, és megkérték, hogy másnap menjen be. Kérték, nem utasították. Üdítő változás. És szombaton, hogy ne kelljen mulasztania a suliban. A ballon a Hyde Park szélén ért földet, olyan szelíden, akár egy őszi falevél. A nap vége volt, kevesen jártak arra, így Alex le tudott lépni, öt perccel azelőtt, hogy megérkeztek a szirénázó rendőrautók. Húsz perc gyaloglással ért haza, és szinte belezuhant Jack karjaiba. Majd forró fürdőt vett, behabzsolta a vacsorát, aztán lefeküdt. Nem sebesült meg súlyosan. Karja és mellkasa megégett, csuklója feldagadt a sok kapaszkodástól. Az arcán pedig Mrs. Rothman hagyta ott a keze nyomát. A tükörbe nézve azon töprengett, hogyan magyarázza majd meg a nagyon is egyértelmű véraláfutást. Végül mindenkinek azt mondta, hogy kirabolták. Tulajdonképpen így is történt. Öt napja tért vissza a suliba. Mr. Grey az elsők közt találkozott vele az iskolaudvaron, és szomorúan csóválta a fejét, de nem szólt semmit. A tanár személyes sértésnek vette, hogy lelépett a velencei iskolai kiránduláson, és bár Alex rettenetesen érezte magát, nem mondhatta el az igazat. Tom Harris viszont majd' kibújt a bőréből örömében. - Tudtam, hogy jól vagy. A telefonban kicsit rosszkedvűnek tűntél. Tudod, amikor felrobbant az a hely. De legalább túlélted. Aztán pár nappal utána Jerry megkapta a csekket az új felszerelésre. Csak éppen ötszörös pénzt. Most Új-Zélandon van, hála neked. Aucklandben bázis-ugrik, ahogy mindig is szeretett volna! - Elővett egy újságkivágást. - Ez te voltál? Alex megnézte. A London felett sodródó hőlégballon. Látta a rajta csüngő apró alakot. Szerencsére a kép túl messziről készült ahhoz, hogy a figura felismerhető legyen. Senki nem tudta, mi történt az Elfeledett Szentek Templomában. És senki nem tudta, hogy neki is köze van hozzá. -Én. De Tom, senkinek nem mondhatod el. -Jerrynek már elmondtam. - De senki másnak. -Jó, jó. Hivatali titok meg minden, tudom én. - Tom a homlokát ráncolta. - Talán nekem is be kéne állnom az MI6-hoz. Tök jó kém lennék. Alexnek most - ahogy leült Alán Blunttal és Mrs. Jonesszal szemben - eszébe jutott a barátja. Lassan ereszkedett le a székbe. Kíváncsi volt, mit akarnak. Jack nagyon ellene volt, hogy egyáltalán eljöjjön. - Amint lábra tudsz állni, biztos elküldenek ejtőernyővel Észak-Koreába - mondta otthon a lány. - Soha nem fognak békén hagyni, Alex. Tudni sem akarom, mi történt Velence után. Csak ígérd meg, hogy nem történik meg újra. Alex egyetértett vele. Inkább maradt volna otthon. Ugyanakkor azt is tudta, hogy itt kell
lennie. Ha másért nem, hát mert tartozott ennyivel Mrs. Jonesnak, azok után, ami a lakásán történt. - Örülök, hogy látlak, Alex - kezdte Blunt. - Ismét nagyon jó munkát végeztél. Nagyon jó. Bluntnál ennél nagyobb dicséret nem volt. - Hadd meséljem el, mi történt azóta - folytatta a férfi. - Mondanom sem kell, hogy a Skorpia terve tökéletes kudarcot vallott, és nagyon kétlem, hogy még egyszer megpróbálkoznának egy ekkora volumenű akcióval. Elvesztették az egyik legjobb bérgyilkosukat, egy Nile nevű férfit, aki a ballonból esett ki. Apropó, ez hogy történt? - Megcsúszott - felelte tömören Alex. Nem akarta még egyszer felidézni a történteket. - Értem. Talán érdekel, hogy Júlia Rothman is meghalt. Ez újdonság volt Alexnek, azt hitte, elmenekült. - A hőlégballon alatti plató esett rá menekülés közben - magyarázta Mrs. Jones. - Agyonütötte. - Nagy kár. Blunt horkantott. - A legeslegfontosabb azonban, hogy a londoni gyerekek biztonságban vannak. Ahogy az a tudós, dr. Stephenson elmagyarázta, a nanogolyók lassan eltávoznak majd a testükből. Azt tudnod kell, Alex, hogy a terahertz tányérok legalább egy percig sugároztak. Csak isten tudja, milyen közel jártunk a katasztrófához. - Legközelebb majd jobban igyekszem - dörmögte Alex. - Igen. Nos. Még valami. Talán érdekel, hogy Mark Kellner ma délelőtt lemondott. A miniszterelnök kommunikációs igazgatója, emlékszel? A vicces, hogy még a saját családja se bírja. Senki nem bírja. Mr. Kellner eggyel több hibát vétett a kelleténél. A hőlégballonos trükkre persze senki nem számíthatott. De valakinek el kell vinni a balhét, és örömmel mondhatom, hogy most ő lesz az. - Hát ha ezért hívott, akkor én mennék is - mondta Alex. - Sokat hiányoztam a suliból, van mit bepótolnom. - Nem, Alex, sajnos kicsit még maradnod kell. Alex még sosem látta Mrs. Jonest ilyen komolynak, és átfutott a fejében a gondolat, hogy a nő most felelősségre vonja a támadásért. - Sajnálom, amit majdnem megtettem, Mrs. Jones. De azt hiszem, azért helyrehoztam... - Nem arról akarok beszélni, Alex-... , , ., "' Ami engem illet, vegyük ugy, hogy sosem jártál a lakásomon. Sokkal fonto-sabb dologról van szó. Az Alberthídról kell beszélnünk. Alexet kirázta hideg. - Nem akarok beszélni róla. -Miért nem? -Mert tudom, hogy helyesen cselekedett. Megismertem a Skorpiát, tudom, mire képesek. Ha az apám közéjük tartozott, magának igaza volt. Megérdemelte a halált. A szavak még Alexnek is fájtak, majdnem megakadtak a torkában. - Van itt valaki, akit be akarok mutatni neked, Alex. Eljött ide, odakint vár. Nem akarom, hogy tovább maradj itt, mint muszáj, de beszélnél vele a kedvemért? Csak pár perc. - Hát jó - vont vállat Alex. Fogalma sem volt, Mrs. Jones mit akar bizonyítani. Nem akart többet foglalkozni apja halálának körülményeivel. Kinyílt az ajtó, és egy magas, szakállas férfi lépett be. A harmincas évei elején járhatott, ám göndör, barna haja már kezdett őszülni. Kopott bőrdzsekit viselt és farmert. Noha Alex biztos volt benne, hogy még nem találkozott vele, az arca ismerősnek tűnt. -Alex Rider? - kérdezte puha, kellemes hangon. - Igen. - Hello - nyújtott kezet. Alex felállt és meleg, barátságos kézfogást kapott. - James Adair vagyok. Azt hiszem, ismered apámat, Sir Graham Adairt. Alex aligha tudta volna elfelejteni Sir Graham Adairt a kabinetiroda állandó titkárát. Már látta is a két arc közötti hasonlóságot. De valahonnét máshonnét volt neki James Adair olyan ismerős. Hát persze! Már sokkal idősebb. Haja színe is más, és a teste erősebb. De az arca
ugyanaz. Egy filmen látta. Az Albert-hídon. 225 -James Adair jelenleg az Imperial College-ban előadó itt Londonban - magyarázta Mrs. Jones. - Tizennégy éve azonban még diák volt. Az édesapja pedig egy rendkívül fontos hivatalnok... - Elrabolták - szakította félbe Alex. - Magát rabolta el a S korpia. - Úgy van. Leülhetnénk? így állva olyan hivatalosnak tűnik. James Adair leült. Alex várta, mit akar mondani. Zavart volt és kicsit izgatott. Ez az ember jelen volt, amikor apját megölték. Tulajdonképpen ő volt az oka, hogy John Rider meghalt. Miért hozta most ide Mrs. Jones? - Előadom a mondókámat, és már itt se vagyok - kezdte James Adair. - Tizennyolc éves koromban velem akarták megzsarolni apámat. Egy Skorpia nevű szervezet rabolt el, akik megkínoztak és megöltek volna, ha apám nem csinálja, amit mondanak neki. Csakhogy a Skorpia hibázott. Apám ugyan befolyással volt a kormány politikájára, de csak úgy megváltoztatni nem tudta. Nem tehetett semmit. Nekem azt mondták, meg fogok halni. Ám akkor, az utolsó pillanatban megváltozott a terv. Találkoztam egy Júlia Rothman nevű nővel. Gyönyörű volt, de a velejéig romlott. Szerintem alig várta, hogy kipróbálhassa rajtam a forró piszkavasat vagy micsodát. Na szóval azt mondta, kicserélnek az egyik emberükre, akit elfogott az MI6. Meg is egyeztek már. A csere az Albert-hídon lesz. Kora hajnalban vittek oda. Bevallom, halálra voltam rémülve. Biztos voltam benne, hogy nem megy majd simán. Hogy lelőnek, és beledobnak a Temzébe. De minden nagyon jól meg lett szervezve. Akár egy kémfilmben. Én három emberükkel a híd egyik végén vártam. Mind egyiknél volt fegyver. A híd másik felén egy alakot láttam. Apád volt és vele néhányan az MI6-tól. - A férfi itt Mrs. Jonesra nézett. - Ő is köztük volt. - Az első fontosabb terepmunkám volt - dörmögte a nő. - Folytassa - mondta Alex a férfinak. Hallani akarta. - Valaki jelet adott, és mi ketten megindultunk... mintha párbajozni készülnénk, csak éppen össze volt kötve a kezünk. Bevallom, Alex, a híd mintha kilométer hosszú lett volna, azt hittem, soha nem érek át. Középen találkoztunk, apád meg én. Még hálás is voltam neki, mert miatta nem ölnek meg, közben meg tudtam, hogy a Skorpiának dolgozik, úgyhogy igazából a rossz fiúkkal van. És akkor mondott valamit. Alex a lélegzetét is visszafojtotta. Eszébe jutott a videofilm, amit Mrs. Rothman mutatott neki. Igaz. Az apja és a fiú beszéltek egymással. A filmen sajnos nem hallotta, mit, de borzasztó kíváncsi volt. - Nagyon nyugodt volt - mesélte James Adair. - Remélem, nem baj, hogy ezt mondom, Alex, de ha rád nézek, mintha őt látnám akkor. Tökéletesen magabiztos volt. Azt mondta: Lövöldözés lesz. Gyors legyél! Mi? Hogy érti? Amikor lőnek, ne nézz körül, csak rohanj, amilyen gyorsan csak tudsz. Biztonságban leszel. Hosszú szünet következett. - Apám tudta, hogy lelövik? - kérdezte Alex rekedten. - Igen. -De... honnét? - Hadd fejezzem be. -James Adair végigsimított a szakállán. - Tíz lépést mentem, amikor hirtelen lövés dörrent. Tudtam, hogy nem szabadna megfordulnom, mégis megtettem. Egy pillanatra. Apádat hátba lőtték. Láttam a vért a kabátján, láttam a lyukat. Aztán eszembe jutott, mit mondott, és futásnak eredtem... mint aki megőrült. Éppen sikerült megmenekülnöm. Alex akkor ezt is kiszúrta a filmen: hogy a fiú milyen gyorsan reagált. Bárki más biztosan megdermedt volna. Ő viszont láthatóan tudta, mi kell csinálni. Mert figyelmeztették. Méghozzá John Rider. - Rohantam a hídon - folytatta a férfi. - Aztán elszabadult a pokol. A Skorpia emberei tüzet
nyitottak. Meg akartak ölni engem, csakhogy az MI6-nak jó sok géppisztolya volt, viszonozták a tüzet. Csodával határos módon nem találtak el. Sikerült átérnem a híd északi oldalára, és egy nagy kocsi robogott elő a semmiből. Kivágódott az ajtaja, én meg beugrottam. És részemről ez volt a vége. Elvittek onnan, aztán apám értem jött nagy megkönnyebbülten. Azt hitte, sosem lát többé. Stimmelt a dolog. Amikor Alex találkozott Sir Graham Adairrel, a férfi meglepően barátságos volt vele, még azt is éreztette Alexszel, hogy az adósa. - Szóval apám... feláldozta az életét maga miatt - foglalta össze a fiú. Még mindig nem értette. Apja a Skorpiának dolgozott. Miért lett volna kész meghalni valakiért, akit nem is ismert? -Egy dolgot még el kell mondanom - tette hozzá James Adair. -Valószínűleg sokként ér majd, mint engem is. Úgy egy hónappal később elmentem apám házába Wiltshire-ben. Addigra már felkészítettek egy csomó dologra, hogy tudjam mit tegyek, ha a Skorpia netán megint el akarna rabolni. És - nyelt egyet - apád is ott volt. -Mi? - Korábban érkeztem, és ahogy beléptem, apád éppen távozott. Apámnál volt megbeszélésen. -De az... -Tudom. Lehetetlen. Pedig biztosan ő volt. Azonnal felismertük egymást. Hogy vagy? Jól, köszönöm szépen. Örülök, hogy segíthettem. Vigyázz magadra. - Ezt mondta. Minden szavára emlékszem. Aztán beült az autójába és elhajtott. - Szóval apám... James Adair felállt. - Majd Mrs. Jones elmagyarázza. Apám azt akarta, adjam a tudtodra, milyen hálásak vagyunk neked. Megkért engem, hogy mondjam el. Apád megmentette az életemet, ez kétségtelenül így történt. Megnősültem, van két gyerekem. Az idősebbet Johnnak hívják. Ha nincs apád, mindez nem volna, apámnak nem lenne se fia, se unokája. Akármit gondolsz róla, akármit mondtak róla, John Rider nagyon bátor ember volt. Azzal James Adair biccentett Mrs. Jonesnak, és távozott. Az ajtó becsukódott. Újabb hosszú szünet következett. - Nem értem - szólalt aztán meg Alex. -Apád nem volt bérgyilkos - mondta Mrs. Jones. -Nem a Skorpiának dolgozott. Nekünk dolgozott. - Kém volt? - Briliáns kém - morogta Alán Blunt. - Egy évben szerveztük be a két testvért, lant és Johnt. Ian jó ügynök volt, de John sokkal jobb ember. - Maguknak dolgozott? - Igen. -De hát embereket ölt. Mrs. Rothman mondta nekem. Börtönbe is csukták... Láttam az újságkivágást. - Minden, amiről Júlia Rothman azt hitte, biztosan tudja apádról, hazugság - sóhajtott Mrs. Jones. - Az igaz, hogy a hadseregben szolgált, hogy kiemelkedő karriert futott be az ejtőernyősöknél, és hogy a falklandi háborúban mutatott érdemeiért kitüntették. A többit: a verekedést a taxisofőrrel, a börtönt és mindent mi kreáltuk. Beépített ügynök lett, Alex. Azt akartuk, hogy John Rider csatlakozzon a Skorpiához. Csali volt, és azok be is kapták. - Miért volt erre szükség? - Mert a Skorpia az egész világon terjeszkedett. Tudnunk kellett, mit művelnek, az embereik nevét, a szervezet méretét és felépítését. John Rider fegyverszakértő volt, és elképesztő harcos. A Skorpia azt hitte róla, kiégett. Kitárt karral fogadták. - És végig maguknak jelentett? - Az információi több életet mentettek meg, mint hinnéd.
- Ez nem igaz! - tiltakozott Alex kóválygó fejjel. - Mrs. Rothman mondta, hogy megölt öt vagy hat embert is. És Jaszen Gregorovics bálványozta! Azt mondta, apám megmentette az életét. Megmutatta a sebet is. - Apád veszélyes gyilkosnak adta ki magát - magyarázta türelmesen Mrs. Jones -, ezért igen, ölnie is kellett, Alex. Az egyik áldozata egy drogkereskedő volt az amazonasi dzsungelben. Akkor mentette meg Jaszen életét. A másik egy amerikai kettős ügynök. A harmadik egy korrupt rendőr. Nem azt mondom, hogy ők megérdemelték a halált. De a világ kétségtelenül jobb hely nélkülük, és apádnak nem volt választása. -És a többiek? - Még kettő volt - szólt közbe Blunt. - Egy pap, aki Rio de Janeiro utcáin dolgozott. Meg egy nő Sydneyben. Azok bonyolultabb ügyek voltak. Nem engedhettük őket meghalni, úgyhogy megrendeztük a halálukat... ahogy apádét. -Az Albert-hídon. - Színjáték volt - vette vissza a szót Mrs. Jones. - Apád addigra mindent megtudott a Skorpiáról, amit csak lehetett, ki kellett hoznunk. Két okból is. Az első, hogy anyád akkor szült meg téged, Alex. Apád haza akart jönni és veletek lenni. Ráadásul kezdett veszélyessé válni a dolog. Tudod, Mrs. Rothman beleszeretett. Ez már szinte túl sok volt egyszerre. Alexnek eszébe jutott, mit mondott Mrs. Rothman a hotelben Positanóban. Nagyon vonzódtam hozzá. Rendkívül jóképű férfi volt. Alex próbálta megragadni az igazat a hazugságok és ellenhazugságok futóhomokjában. -Mrs. Rothman nekem azt mondta, Máltán fogták el... - Azt is megrendeztük - árulta el Mrs. Jones. - John Rider nem sétálhatott ki egyszerűen a Skorpiától, soha nem engedték volna. Meg kellett rendeznünk, és így is lett. Máltára küldték, hogy ölje meg a hatodik áldozatát. Ő értesített minket, vártunk rá. Megrendeztünk egy vad lövöldözést. Te is tudod, mire vagyunk képesek, Alex. Neked is hasonlót rendeztünk a Westway úton. Jaszen is ott volt Máltán, de őt hagytuk elszökni. Szükségünk volt rá, hogy elmondja Júlia Rothmannek, mi történt. Akkor „fogtuk el" John Ridert. A Skorpia úgy tudta, kivallatjuk, aztán vagy börtönbe csukjuk, vagy kivégezzük. Soha többé nem látják. -Akkor... - Alex még mindig nem értette teljesen -akkor az Albert-hídon miért...? - Az Albert-híd rohadt nagy melléfogás volt - tört ki Alán Blunt. Alex most először hallotta káromkodni. - Sir Graham Adairrel te is találkoztál. Befolyásos ember. Történetesen régi barátom. És amikor a Skorpia elrabolta a fiát, azt hittem, nem tehetünk semmit. - Apád ötlete volt - folytatta Mrs. Jones. - Ő is ismerte Sir Grahamet. Segíteni akart. Meg kell értened, Alex, hogy ilyen ember volt. Egyszer majd mesélek róla még, és nem csak ilyesmit. Szenvedélyesen hitt abban, amit csinált. Az országot szolgálta. Tudom, hogy ez naivnak és ré gimódinak hangzik. De ő ízig-vérig katona volt. Hitt ajóban és rosszban. Nem tudom másként mondani: jobbá akarta tenni a világot. A nő nagy levegőt vett. -Apád javasolta, hogy küldjük vissza a Skorpiához cserének. Tudta, hogyan érez iránta Mrs. Rothman, tudta, hogy bele fog menni. Azt találta ki, hogy becsapja a nőt. Elrejtettünk egy orvlövészt, de vaktölténnyel. John hátára tettünk egy kis patront és egy fiola vért. Amikor eldörrent a lövés, ő maga aktiválta. A patron lyukat szakított a kabátján. Elterült a földön, mintha lelőtték volna. Úgy nézett ki, hogy az MI6 hidegvérrel megölte. De nem bántottuk, Alex. A terv az volt, hogy ez után egyszerűen eltűnik. Alex két kezébe temette az arcát. Száz kérdést szeretett volna feltenni. Az anyja, apja, Júlia Rothman, a híd... Reszketett, nagy nehezen tudott csak erőt venni magán, de végül sikerült. - Csak két kérdésem van. - Halljuk, Alex. Elmondunk mindent, amit tudni szeretnél. -Anyám milyen szerepet játszott ebben? Tudta apámról, mit csinál?
- Persze hogy tudta. Apád sosem hazudott volna neki. Nagyon közel álltak egymáshoz, Alex. Én sajnos nem ismertem, ebben a szakmában tartózkodunk a társasági összejövetelektől. Nővér volt, amikor apád megismerte, tudtad? Ian Rider ezt elmesélte Alexnek, de a fiú most nem erről akart hallani. Csak gyűjtötte az erőt, hogy feltegye a legeslegrosszabb kérdést. -Akkor hát hogyan halt meg apám? És anyám? Él még? Mi történt vele? Mrs. Jones ekkor Alán Bluntra nézett, s a férfi felelt. - Az albert-hídi eset után úgy döntöttünk, a legjobb, ha apád hosszabb szabadságra megy. Anyád is vele ment. Szereztünk egy magángépet, az vitte őket Dél-Franciaországba. Úgy volt, hogy téged is visznek, de az utolsó pillanatban összeszedtél egy fülgyulladást, itthon kellett hagyniuk a dadával. Később mentetek volna utánuk. Szünetet tartott. Szeme szokás szerint semmit nem árult el, de a hangjában érződött némi fájdalom. -Júlia Rothman valahogy rájött, hogy átverték. Nem tudjuk, hogyan, sosem fogjuk megtudni. De a Skorpia hatalmas szervezet, ezt már te is tudod. Tehát megtudta, hogy apád életben van, és hogy Franciaországba készül, és bombát csempészett a csomagtérbe. A szüleid együtt hal tak meg, Alex. Gondolom, ez bizonyos mértékig kegyelem. Nagyon gyorsan történt. Nem is sejthették... Repülőszerencsétlenség. Alexnek egész életében ezt mondták. Újabb hazugság. Felállt. Nem tudta, mit is érez. Egyrészről hálás volt. Apja mégsem volt gonosz. Ellenkezőleg. Minden, amit Júlia Rothman mesélt, és minden, amit ő hitt, hazugság. Ugyanakkor rettenetes szomorúság kerítette hatalmába, mintha most először gyászolná igazán a szüleit. - Hazavitetünk, Alex - mondta neki Mrs. Jones. - Aztán majd folytatjuk, ha jobban vagy. -Miért nem mondta meg?! - kiáltott fel Alex, de a hangja elcsuklott. - Ezt nem értem. Majdnem megöltem magát, és mégsem mondta el az igazat! Visszaküldött a Skorpiához, mint apámat, de nem mondta meg, hogy Júlia Rothman ölte meg. Miért? Mrs. Jones is felállt. - Szükségünk volt rád, hogy megtaláld az adókat. Minden rajtad múlott. De nem akartalak manipulálni. Tudom, szerinted ezt csináljuk, de ha elmondom az igazat Júlia Rothmanről, aztán utána küldelek, akkor használtalak volna ki igazán. Pontosan azért mentél oda, Alex, amiért az apád az Albert-hidra, és én azt akartam, hogy a te döntésed legyen. Ettől vagy olyan nagyszerű kém. Nem azért, mert annak képeztek ki. Hanem mert belül, a szívedben az vagy. Gondolom, családi vonás. -De pisztolyom volt. A lakásában... - Egy pillanatig se voltam veszélyben. És nem csak az üveg miatt. Képtelen voltál rám célozni, Alex. Én tudtam. Akkor nem kellett elmondanom. És nem is akartam. Mrs. Rothman szörnyen rászedett. Esélyt akartam adni, hogy magad gyere rá. Egy hosszú pillanatig senki nem szólt. Alex elfordult. - Szeretnék magam lenni. - Hát persze. - Mrs. Jones odament, és puhán megérintette a karját. A kevésbé égettet. - Gyere vissza, ha készen állsz. - Igen. Jövök. Alex az ajtóhoz ment. Kinyitotta, majd eszébe jutott valami. - Kérdezhetek még egy utolsót, Mrs. Jones? - Persze. -Erre mindig kíváncsi voltam, hát most megkérdezem. - Nyelt egyet. - Mi a keresztneve? Mrs. Jones megmerevedett. Az asztal mögött Alán Blunt felnézett. Aztán a nő lazított. - Tulip - felelte. - Mint tulipán. A szüleim odavoltak a kertészkedésért.
Alex bólintott. Érthető. Ilyen nevet ő se szívesen használna. Kiment és betette maga mögött az ajtót.
Anyai érintés A Skorpia sosem felejt. A Skorpia sosem bocsát meg. Az orvlövészt azért fizették, hogy bosszút álljon, és ezt is fogja tenni. Ha kudarcot vall, a saját élete bánja. Tudta, hogy perceken belül egy tizennégy éves fiú lép majd ki az épületből, ami látszatra egy nemzetközi bank, valójában viszont semmi köze a pénzügyekhez. Érdekli őt, hogy egy gyerek a célpont? Meggyőzte magát, hogy nem. Rettenetes dolog embert ölni, de mennyivel rosszabb megölni egy huszonhét éves férfit, aki sosem lesz huszonnyolc, mint egy tizennégy évest, aki sosem lesz tizenöt? Az orvlövész úgy vélte, a halál az halál. Ez nem változik. Mint ahogy az az ötvenezer font sem, amit majd fizetségként kap. Szokása szerint a szívére céloz majd. A célpont ezúttal kisebb lesz, de úgy sem téveszti el. Sosem téveszt. Ideje felkészülni: szabályozni a légzését, belépni a gyilkolás előtti nyugalmi állapotba. A puskára összpontosított. Öntöltő Ruger 22, K10/22-T modell. Kis sebességű fegyver, kevésbé halálos, mint amit amúgy választana. Viszont rendelkezik két előnnyel: könnyű és nagyon kompakt. A cső és a ravasszerkezet két csavarral leválasztható a tusról. A tust pedig kettőbe lehet hajtani. Egy sportszatyorban hozta végig Londonon, és a kutya rá sem hederített. Az ő szakmájában ez fontos. Belenézett a Leupold 14x50 mm-es Side Focus távcsőbe, a célkeresztet az ajtóra irányította, amin a fiú majd kilép. Szerette érezni a kezében a fegyvert, a tenyérbe simuló testet, a tökéletes egyensúlyt. Még annak idején saját magához igazíttatta: a tus fája vízálló bevonatot kapott, amitől keményebb lett, és kevésbé vetemedett. A ravaszt szétszedte és megcsiszolta, hogy még simábban oldjon. A puska olyan gyorsan tölt újra, ahogy ő lő. Most azonban csak egyetlen lövésre lesz szüksége. Az orvlövész elégedett volt. Amikor lő, abban a szempillantásban, ahogy a golyó elindul a csőben háromszázharmincegy méter per másodperces sebességgel, ő meg a puska egyek lesznek. A célpont nem számít. A pénz sem. Az ölés aktusa is elég. Nincs ennél jobb érzés a világon. Abban a pillanatban az orvlövész maga Isten. Hason fekve várt egy irodaépület tetején az utca túloldalán. Kicsit meglepődött, hogy bejutott. Tudta, hogy az épület szemben az MI6 Különleges Operációs Részlegének ad otthont, és gyanította, hogy a közelben minden épületet figyelnek. Két zárat kellett megpiszkálni, és tönkretenni egy bonyolult biztonsági rendszert, hogy itt legyen. Nem volt egyszerű. Az ajtó kinyílt, megjelent a célpont. Ha akarta volna, az orvlövész egy jóképű, tizennégy éves fiút lát, akinek szőke haja a szemébe lóg. Szürke, kapucnis pólót és buggyos farmert viselt, meg faragott fa gyöngyökből álló nyakláncot (minden egyes szemet ki tudott venni a távcsővel). Barna szem és kissé kemény, keskeny száj. Az a fajta arc, ami sok lányt vonzaná, ha a fiú tovább élne. Neve is volt: Alex Rider. Az orvlövész erre sem gondolt. Sőt még arra sem, hogy Alex fiú. Számára pusztán szív, tüdő, erek és artériák rendszere. Ami hamarosan semmivé lesz. Ezért jött. Hogy elvégezzen egy egyszerű műtétet, csak éppen nem szikével, hanem golyóval. Megnyalta az ajkát, és a célra összpontosított. Nem fogta a fegyvert: a fegyver a részévé lett. Ujja a ravaszra görbült. Ellazított, élvezte a pillanatot, készült a lövésre. Alex Rider kilépett az utcára. Öt óra körül lehetett, jó sok ember sietett erre-arra. Azon gondolkodott, amiket Alán Blunt irodájában hallott. Még mindig nem tudta felfogni. Túl sok volt ez egyszerre. Az apja mégsem bérgyilkos volt, hanem kém, és az MI6-nak dolgozott. John Rider és Ian Rider mindketten kémek voltak. És most ő, Alex Rider is az. Végre igazi
család lettek. De azért... Mrs. Jones ugyan azt mondta neki, döntsön ő, de Alex nem érezte úgy, mintha tényleg az ő kezében lenne a döntés. Igen, azt ő választotta, hogy mégis az ő oldalukon harcol a Láthatatlan Kard ellen. Ez viszont még nem jelenti azt, hogy egy életre az MI6 embere lett. Alán Blunt majd megint használni akarja, ezt biztosan tudta. Talán akkor lesz ereje nemet mondani. Talán az, hogy tudja az igazat, elég. Zavaros gondolatok kavarogtak a fejében. Egy döntése már megszületett. Vissza akart menni Jackhez. Elfelejteni a házit, megnézni egy filmet és zabálni egy hatalmasat. A francba az egészséggel! Azt mondta Jacknek, hatra hazamegy, de talán felhívja, hogy inkább találkozzanak a multiplexben a Fulham Roadon. Szombat van. Ráfér egy bulis este. Lépett egyet, majd egyből megtorpant. Valami mellkason találta. Mintha megütötték volna. Szétnézett, de nem volt senki a közelben. Különös. És ez is: a Liverpool Street dombnak felfelé fut! Eddig laposra emlékezett, pedig most az egész határozottan megdőlt. Még az épületek is rézsút álltak. Nem értette, mi történik. A színek villámgyorsan fakulni kezdtek. A világ a szeme előtt változott fekete-fehérré, csak ittott maradtak benne színes foltok: egy kávézó élénksárga táblája, egy kék taxi... ...és a vörös vér. Lenézett és meglepődve látta, hogy a pólója elején karmazsinszínű, szabálytalan alakú folt terjedt gyorsan. Ezzel egy időben elhalkult a forgalom zsivaja. Mintha valami húzná ki a világból, és már csak nagyon-nagyon messziről látná. Néhány járókelő megállt, úgy nézett rá. Döbbent arcot vágtak. Egy nő sikoltott, látta a száján, mégsem hallotta a hangot. Aztán az utca becsapta: olyan hirtelen dőlt meg, mintha tótágast állna. Egész tömeg verődött össze körülötte, pedig Alex szerette volna, ha békén hagyják. Harmincnegyven ember mutogatott-gesztikulált. Mit akarnak tőle? És miért nem bír moccanni? Nyitotta száját, hogy segítséget kérjen, de nem csak hogy szó, lélegzet sem jött ki rajta. Alex kezdett megrémülni. Fájdalmat egyáltalán nem érzett, de valami azt súgta neki, megsebesült. Tudatosult benne, hogy a járdán fekszik, és fogalma sem volt, hogy került oda. Vörös tócsában hevert, ami egyre szélesedett körülötte. Mrs. Jonest akarta hívni. Nyitotta a száját, és hallott is valami hangot, de messze, nagyon messze. És akkor meglátott két alakot, és azonnal tudta, minden rendben lesz. Szomorúsággal és megértéssel nézték, mintha számítottak volna rá, hogy ez fog történni, de most, hogy megtörtént, még rosszabb volt. A tömegben még maradt némi szín, ez a két alak azonban teljesen fekete-fehér volt. A férfi nagyon jóképű volt, katonai egyenruhát viselt, a haja rövidre vágva, az arca komoly. Nagyon hasonlított Alexre, csak ő a harmincas évei elején járhatott. A nő mellette alacsonyabb és sokkal törékenyebb. Hosszú szőke haja volt, és bánattal teli szeme. Alex eddig csak fényképen látta ezt a nőt, és megdöbbent, hogy itt van. Tudta, hogy az anyja az. Próbált felkelni, de nem bírt. Szerette volna megfogni az anyja kezét, de karja már nem engedelmeskedett. Már lélegezni sem lélegzett, bár ennek tudatában sem volt. A férfi és a nő kilépett a tömegből. A férfi nem szólt semmit, igyekezett uralkodni az érzelmein. A nő azonban lehajolt és nyújtotta a kezét. Alex csak most értette meg, hogy egész életében őt, ezt a nőt kereste. Anyja megérintette őt, ujjai megtalálták az apró lyukat Alex inge alatt. Fájdalom, az nem. Csak fáradtság és belenyugvás. Alex Rider elmosolyodott és lehunyta a szemét.
Tartalom Pluszmunka Az Özvegy Palotája Láthatatlan Kard Csak meghívóval Ha jön a dagály Gondolatok a vonaton Consanto Mindenből a legjobb Albert-híd Az ölés művészete A harangtorony Tisztelt Miniszterelnök Úr! Pizza házhozszállítás Kobra A távirányító A döntés pillanata Elfeledett Szentek Temploma Magaslati levegő A beépített ügynök Anyai érintés
