Anthony Horowitz Hollókapu Az Ötök ereje 1. kötet
A mű eredeti címe: Raven's Gate Copyright © Anthony Horowitz, 2005 A fordítás a Walker Books 2005. évi kiadása alapján készült Magyar kiadás © Animus Kiadó, 2006 Fordította: Pék Zoltán Szerkesztette: Kukucska Zsófia ISBN 963 9715 01 8 Kiadta az Animus Kiadó 2006-ban 1301 Budapest, P£ 33. www.animus.hu
[email protected] Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Balázs István Főszerkesztő: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél Tipográfia és nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató
A kezdet előtt vala a kapu. És öt kapuőr... gyerekek. Négy fiú. Egy lány. Meg vagyon írva... Közeleg az örök sötétség éjszakája. A kaput kinyitják. A kapuőröknek vissza kell térniük.
A raktár Matt Freeman pontosan tudta, hogy hibát követ el. Egy alacsony falon ült az Ipswich állomás mellett, szürke, kapucnis pólóban, egyszerű, kifakult farmerban és rojtos fűzőjű edzőcipőben. Este hat volt, éppen megérkezett a londoni vonat, ingázók tolakodtak kifelé a pályaudvarról. Az útkereszteződés megtelt hazafelé igyekvő kocsikkal, taxikkal és gyalogosokkal. A lámpa pirosról zöldre váltott, de semmi nem mozdult. Valaki rátenyerelt a dudára, a hang belehasított a nyirkos esti légbe. Matt is hallotta, felpillantott. Közönyösen nézte a hullámzó tömeget. Ő nem a része. Soha nem volt, és néha úgy érezte, soha nem is lesz az. Két esernyős férfi kullogott el mellette és rosszallóan meredtek rá. Biztos azt hitték, sántikál valamiben. A tartása miatt - előregörnyedve ült, szétvetett lábbal - valahogy veszélyesnek látszott, idősebbnek. Széles válla volt, fejlett, izmos teste és csillogóan kék, intelligens szeme. Fekete haja egészen rövidre vágva. Még öt év, és lehet focista vagy modell, vagy - mint annyian - mindkettő. Matthew volt a keresztneve, de ő mindig a Mattét kedvelte. Ahogy életében elszaporodtak a bajok, mind ritkábban használta a valódi nevét, míg végül teljesen elhagyta. A Freeman csak egy név volt az iskolai naplóban. Ez a név szerepelt a lógósok listáján, és ezt ismerte a helyi családsegítő szolgálat. Matthew maga azonban sosem írta le és csak nagy ritkán mondta ki. A Matt bőven elég. Ez illett hozzá. Hiszen, amióta az eszét tudta, mindenki csak taposott rajta. Nézte, ahogy a két esernyős férfi átmegy a hídon és eltűnik a városközpont irányában. Matt nem Ipswichben született. Úgy hozták ide, utálta is rendesen. Először is ez nem város. Túl kicsi. Ettől még lehetne némi kisvárosi vagy falusi bája, de nincs. Lényegében csak egy túlfejlett bevásárlóközpont, ugyanazokkal az üzletekkel meg szupermarketekkel, amiket mindenhol látni. Még rendes focicsapata sincs. Lehet úszni a Crown Poolban, mozizni a multiplexben, vagy ha van rá pénz, használni a mesterséges sí- meg a gokartpályát. És kifújt. Mattnek mindössze három font lapult a zsebében, ennyi maradt a legutóbbi újságkihordásból. Otthon az ágya alatt dugdosott még húszat. Neki is azért kellett a pénz, amiért a többi tinédzsernek Ipswichben. Nemcsak, mert az edzőcipője kezdett elrongyolódni, és a számító gépesjátékai már fél éve elavultak, hanem azért is, mert a pénz hatalom. A pénz függetlenség. Neki pedig nem volt, és azért ült most itt, mert szerezni akart. De már azt kívánta, bárcsak el se jött volna. Rossz ötlet. Hülyeség. Minek ment bele? Az órájára pillantott. Hat múlt tíz perccel. Háromnegyed hatot beszéltek meg. Mentségnek jó lesz. Leugrott a falról és elindult az állomás kijárata felé, de pár lépés után egy idősebb fiú bukkant elő és állta el az útját. -Már mész is, Matt? -Azt hittem, nem jössz. - Igen? És miből gondoltad? -Mert huszonöt percet késtél. Mert fázom. Mert annyira vagy megbízható, mint a helyi busz. Matt ezt szerette volna mondani, a szavak azonban nem jöttek a szájára. Vállat vont. A másik fiú elmosolyodott. Kelvinnek hívták, tizenhét éves volt, magas, girhes kamasz, a haja szőke, bőre sápadt és pattanásos. Drága ruhát viselt, dizájnos farmert és bőrdzsekit. Kelvin még suliba is menő cuccban járt. - Feltartottak - mondta. Matt nem szólt semmit.
-Nem gondoltad meg magad, ugye? -Nem. -Nincs miért aggódnod, Matt. Sima ügy, haver. Charlie mondta... Charlie Kelvin bátyja volt. Matt nem találkozott még vele, ami nem meglepő, mivel Charlie börtönben ült, a fiatalkorúak javítóintézetében Manchester mellett. Kelvin ritkán beszélt róla, de Charlie adta a tippet a raktárról. Az Ipswich állomástól tizenöt percre, egy ipari zónában állt a raktár, tele számítógépes játékokkal, DVD-vel meg CD-vel. Hihetetlen, de nem volt riasztó, és csupán egyetlen biztonsági őr, egy nyugdíjas rendőr őrizte, aki többnyire feltett lábbal szunyáit az arcára borult újság alatt. Charlie onnét tudta mindezt, hogy egy barátját hívták ki oda valami villanyszerelési munkára. Charlie szerint egy gemkapoccsal be lehet jutni, és sima ügy a több száz ru-gónyi cuccal kisétálni. Ezért találkoztak itt. Ugyan Matt rábólintott a bulira, de valójában nem hitte, hogy Kelvin komolyan gondolja. Sok mindent csináltak már ketten. Kelvin irányításával loptak ezt-azt szupermarketekből. Egyszer elkötöttek egy kocsit. Viszont Matt tisztában volt vele, hogy ez most más. Komolyabb. Ez betörés. Valódi bűncselekmény. - Biztos vagy ebben a dologban? - kérdezte most. - Biztos hát. Mi a gond? - Ha elkapnak... - Nem kapnak. Charlie szerint még kamerák sincsenek. - Kelvin feltette egyik lábát a falra. Matt látta, hogy vadonatúj Nike-t visel. Gyakran felmerült benne, hogy vajon Kelvin hogyan engedhet meg magának ilyen cuccokat. Most már sejtette. - Ne csináld már, Matt. Ha ilyen nyuszi vagy, akkor minek lógjak veled? Mi ebben a nagy dolog? Kelvin arcára kiült a csüggedtség, és abban a pillanatban Matt tudta, hogy mennie kell. Ha nem, elveszíti egyetlen barátját. Amikor bekerült a St. Edmund középiskolába Ipswichben, Kelvin a szárnyai alá vette. Segített neki elriasztani azokat, akik piszkálták, vagy megpróbálták megalázni a szerintük furcsa Mattet. És az is jól jött, hogy Kelvin csak pár háznyira lakott onnan, ahol Matt élt a nagynénjével meg annak élettársával az Eastfíeld Terrace-en, így, amikor a helyzet nagyon elromlott otthon, volt hová mennie. És persze hízelgett neki, hogy egy nála három évvel idősebb sráccal lóghat. - Semmi - felelte hát. - Menjünk. Ennyi. El lett döntve. Matt megpróbálta elnyomni egyre fokozódó félelmét. Kelvin hátba vágta és elindultak. A sötétség hirtelen szállt le. Március vége felé járt, de a tavasz még nem nagyon mutatkozott. Egész hónapban zuhogott, és előbb sötétedett, mint kellett volna. Ahogy beértek az ipari zónába, pislogva felgyulladtak az utcalámpák, ronda, narancssárga fénytócsákat vetve a földre. A területet kerítés övezte, rajta a táblák arra figyelmeztettek, hogy ez magánterület; a kerítés azonban tele volt lyukakkal, ezen kívül csak az aszfalt mellett kisarjadt méteres gaz és a bogáncs jelentett akadályt. Magasan fölöttük, a vasúti hídon egy vonat dübörgött el London felé. A két fiú csendben haladt, árnyékból árnyékba osonva. Úgy tíz-tizenkét épület állhatott ott, oldalukon reklámok. „B mint Bőrbútor". „J.B. Stryker Autószerelés". „Fúj és Fényez: Ipari Tisztítás." A keresett raktár egy jeltelen, hosszú, téglalap alakú épület volt, rozsdás vasfalakkal és lejtős cseréptetővel. Kicsit odébb állt a többitől, előtte rekeszekből rakott fal magaslott, s egy rakás ócska kartondoboz meg használt autógumi hevert körülötte. Senkit nem láttak a közelben. Az egész térség elhagyatottnak, üresnek hatott. A raktár bejárata - egy nagy tolóajtó - elöl volt. Ablakot nem láttak, Kelvin azonban az épület oldalához vezette Mattét, ahol találtak egy másik ajtót. Lábujjhegyen osontak a sötétben. Matt igyekezett lazítani, élvezni a dolgot. Igazi kaland, nem? Egy óra múlva csak nevetnek rajta, a zsebük pedig tele lesz lével. Mégis nyugtalan volt, és amikor Kelvin kést húzott elő a zsebéből, gyomra összeszorult, és még baljósabb érzés fogta el.
-Az minek? - súgta. - Nyugi. Csak bejutni. Kelvin bedugta a penge hegyét az ajtó és a keret közti résbe, és nekiállt szöszmötölni a zárral. Matt némán figyelte, magában pedig reménykedett, hátha az ajtó nem nyílik ki. A zár elég erősnek látszott, és valahogy valószínűtlennek tűnt, hogy egy tizenhét éves fiú ki tudja nyitni egy ormótlan késsel. Ekkor azonban kattanás hallatszott, és a nyíló ajtóból fény ömlött ki. Kelvin hátralépett. Matt látta rajta, hogy ő maga is meglepődött, bár igyekezett titkolni. - Bent vagyunk. Matt bólintott. Egy pillanatig arra gondolt, Charlie-nak mégis igaza volt. Talán tényleg simán megy. Beléptek. A raktár hatalmas volt, sokkal nagyobb, mint Matt várta. Abból, amit Kelvin mondott, úgy képzelte, hogy van pár sornyi DVD, a többi meg üres. Ehelyett egy végtelenbe nyúló, megszámozott polcokból álló labirintust látott, amelyet láncról lógó ipari lámpák világítottak meg. A számítógépes játékok és DVD-k mellett volt még számítógép-alkatrész, Gameboy, MP3-lejátszó, sőt még mobiltelefon is; minden műanyagba csomagolva, a boltba szállításra előkészítve. Matt felnézett. Biztonsági kamera sehol. Ahogy Kelvin mondta. - Te arra mész - mutatta Kelvin. -A kicsi, drága cuccokat keresd. Itt találkozunk. - Miért nem maradunk együtt? - Ne rinyálj már, Matt. Nem megyek el nélküled. Szétváltak. Matt egy keskeny folyosón találta magát, mindkét oldalt DVD-lemezekkel. Ott volt az összes ismert név, Tom Cruise, Johnny Depp, Brad Pitt, méghozzá a legújabb filmeken. Lekapott egy marékkal, meg se nézte, mit. Tudta, hogy vannak értékesebb holmik is a raktárban, de nem érdekelte. Csak ki akart jutni. Minden egy csapásra romlott el. Egy szaggal kezdődött, amit hirtelen ott érzett az orrában. Égett pirítós szaga. Meg egy hang: -Iparkodj, Matthew. Elkésünk. Színes villanás. Sárga fal. Fenyőfa konyhaszekrény. Mackó alakú teáskanna. Az égett szagból tudta, hogy valami nincs rendben, ahogy a kutya is gyakran az előtt ugat, hogy nyilvánvaló a veszély. Matt tisztában volt vele, hogy ez különös, de még sosem kételkedett benne. Adottság volt, ösztön. Figyelmeztetés. Ezúttal azonban későn érkezett. Mielőtt cselekedhetett volna, egy erős marok ragadta meg a vállát, megfordította, egy hang pedig azt kiáltotta: -Te meg mi az ördögöt csinálsz? Matt karja elgyengült, a DVD-lemezek nagy puffanás-sal a padlóra estek. Egy biztonsági őr állt előtte, s azonnal tudta, ez bizony nem az öreg pacák, akiről Kelvin mesélt. Magas, komor férfi volt fekete és ezüst uniformisban, mellkasán egy tokban adóvevő. Ötvenes lehetett, de fitt, testfelépítése, akár egy rögbijátékosé. -A rendőrség már úton van - közölte a férfi. - Bekapcsoltad a riasztót, amikor kinyitottad az ajtót, úgyhogy ne is próbálkozz semmivel. Matt meg se moccant. Az őr megjelenése lebénította; szíve annyira hevesen vert, hogy alig kapott levegőt. Hirtelen megint nagyon fiatalnak érezte magát. - Hogy hívnak? Matt nem felelt. -Egyedül jöttél? - kérdezte az őr, ezúttal kicsit kedvesebben. Biztos látta, hogy Matt nem jelent fenyegetést. - Hányan vagytok? Matt nagy levegőt vett: - Én... És ekkor, mintha felkattintottak volna egy kapcsolót, és az egész világ megpördült volna, megkezdődött az igazi szörnyűség.
A biztonsági őr hirtelen kihúzta magát, szeme elkerekedett, szája kinyílt. Elengedte Mattét, és lassan oldalt dőlt. Kelvin állt mögötte, arcán kába mosoly. Matt először nem is értette, mi történt. Aztán meglátta az őr hátából, a dereka fölött kiálló kést. A férfi arcán inkább csak döbbenet volt, nem fájdalom. Térdre rogyott, majd hasra zuhant, és nem mozdult. Egy egész örökkévalóság telt el. Matt képtelen volt moccanni, mintha fekete lyuk tartaná fogva. Aztán Kelvin megragadta. - Mozgás! - Kelvin...? - próbált magához térni Matt. - Mit tettél? Minek csináltad? - Mi mást tehettem volna? Meglátott téged. -Tudom, hogy meglátott. De azért még nem kellett volna leszúrni. Tudod te, mit tettél? Tudod, mi vagy...? A szavak csak nem akartak kijönni. Matt elszörnyedt, és mire észbe kapott, már rávetette magát Kelvinre, nekilökte a polcnak. Kelvin gyorsan magához tért. Nagyobb és erősebb volt nála. Előreugrott és ököllel odacsapott. Matt arcát találta el, aki kábán hátrahőkölt. - Mi a franc van veled, Matt? - csattant fel Kelvin. - Mi a bajod? - Te vagy a bajom! Nem kellett volna ezt csinálnod! Elment az eszed! - Matt szédült. Nem is tudta, mit mondjon. -Csak rád gondoltam, haver - bökte meg Kelvin. - Miattad csináltam. A biztonsági őr felnyögött. Matt erőt vett magán és lenézett. A férfi még élt, bár körülötte a vértócsa egyre terebélyesedett. - Húzzunk el! - sziszegte Kelvin. - Nem hagyhatjuk itt! -Mi? - Hol a mobilod? Segítséget kell hívnunk! - Egy fenét! - Kelvin megnyalta a száját. - Ha akarsz, maradj. Én mentem. - Nem mehetsz! - Csak figyelj. Azzal Kelvin eltűnt az egyik folyosón. Matt utána se nézett. A biztonsági őr másodszor is felnyögött. Megpróbált mondani valamit. Matt émelyegve leguggolt mellé és megfogta a karját. - Ne mozogjon. Hívok segítséget. A segítség azonban már megérkezett. Matt fékcsikorgást hallott, amely a rendőrök érkezését jelezte. Abban a pillanatban indulhattak el, hogy Kelvin kinyitotta az ajtót. Matt felállt és kiment a polcok közül. Hirtelen a fal egy része félresiklott. Matt végiglátott az egész raktáron, ki a sötétségbe, ahol villogott a kék-piros, kék-piros. Három kocsi állt a bejárat előtt. Fényszóró gyulladt fel, erős fénysugár vakította el. Öt-hat alak közeledett felé. Látta, hogy golyóálló mellényt viselnek. Némelyiknél fegyver is volt. Kelvint már elkapták. Matt látta, hogy két megtermett férfi vezeti. Kelvin siránkozott és vinnyogott, s Mattét megpillantva feléje mutatott: - Nem én voltam! - visította fejhangon. - Ő volt! Ő kényszerített, hogy tartsak vele. Ő ölte meg az őrt! - Állj! - kiáltotta valaki, és két férfi szaladt Matt felé. Ő csak állt. Lassan felemelte a kezét. Ahogy tenyere a reflektorok fényébe ért, látta, hogy csillog a vértől. - Ő volt! Ő volt! Ő volt! - kiabált Kelvin. A két rendőr rávetette magát. Matt kezét hátracsavarták és megbilincselték. Hallotta a fémes kattanást, és tudta, hogy nem tehet semmit. Nem szólt, nem ellenkezett. Aztán felkapták és kivonszolták az éjbe.
Üvegcserepek Mattét egy félig börtön-, félig kórházszerű épületbe vitték. A rendőrautó egy négyzet alakú, aszfaltozott térre gördült be, melyet magas fal övezett. Ahogy megálltak, mögöttük helyére
gördült az acélkapu, elzárva a kiutat. Hangos, elektromos zümmögéssel csukódott be. Matt fejében visszhangzott a zár kattanása. Arra gondolt, vajon fogja-e még valaha látni a túloldalt. - Kiszállás! - mondta egy testetlen hang. Engedelmeskedett. Szemerkélt az eső, egy pillanatra érezte arcán a cseppeket, s szinte hálás volt értük. Szeretett volna megmosakodni. Hátrabilincselt kezén még érezte a rászáradt, ragadós vért. Egy duplaajtón át csempés folyosóra lépett, ahol éles fény és vizelet- meg fertőtlenítőszag fogadta. Egyenruhás emberek mentek el mellette. Két rendőr, majd egy nővér. Még mindig bilincsben volt. A tévében látott már letartóztatást, de sosem gondolt bele, milyen is lehet valójában, amikor valakit így megfosztanak a szabadságától. Keze a háta mögé volt szorítva. Teljesen védtelen maradt. A két rendőr megállt egy íróasztal előtt, ahol egy kék mellényes férfi egy könyvbe firkált. Feltett pár kérdést Mattnek, de ő egyszerűen nem értette. Látta, hogy mozog a férfi szája. Hallotta a szavakat is, de távolinak tűntek, s nem volt semmi értelmük. Aztán megint mentek, bekísérték egy liftbe, ami kulccsal működött. Felvitték a második emeletre, majd végigvezették egy folyosón. Matt leszegett fejjel ment, csak a lába elé nézett. Nem akarta látni, hol van. Nem akarta tudni. Megálltak egy nyílt térségben, ahol több folyosó futott össze; a zöldre festett falakat rendőrségi információs plakátok borították. Egy irodába vezették, aminek az ablakát rács védte, benne pedig mindössze egy kis asztal volt, rajta számítógép, mellette két szék. A bilincset levették, s Matt megkönnyebbülve simogatta a csuklóját. Sajgott a válla. - Ülj le - mondta az egyik rendőr. Engedelmeskedett. Öt perc telhetett el, majd nyílt egy ajtó, s megjelent egy férfi öltönyben és rikító színű, nyitott nyakú ingben. Fekete bőre volt, termete karcsú, szeme kedves és intelligens. Kicsit barátságosabbnak tűnt a többieknél, s fiatalabbnak is. Matt huszonvalahánynak tippelte. - Mallory felügyelő vagyok - mondta kellemes, iskolázott hangon, akár egy tévébemondó. Jól vagy? Mattét meglepte a kérdés. - Igen. Mallory leült vele szemben, leütött pár billentyűt. - Hogy hívnak? - Matt. Mallory ujjai a billentyűzet felett lebegtek. - A teljes neved kell. A jelentéshez. Matt habozott, de tudta, hogy együtt kell működnie: -Matt Freeman. A nyomozó begépelte, majd lenyomta az ENTER-t. Információ sorjázott a képernyőn. - Szép kis anyagod van - jegyezte meg Mallory. - Az Eastfield Terrace 27. alatt laksz? - Igen. -A gyámoddal, Ms. Davisszel? -A nagynéném. - Tizennégy éves vagy. - Igen. Mallory felnézett. - Nagy bajban vagy. Matt nagy levegőt vett. -Tudom. - Félt megkérdezni, de egyszerűen tudnia kellett: - Meghalt? -Az őrnek, akit leszúrtál, van neve is. Mark Adams. Felesége és két gyereke van. - Mallory nem tudta palástolni dühét. - Kórházban van. Ott is marad egy jó darabig. De túléli. - Nem én szúrtam le - védekezett Matt. - Nem tudtam, hogy bántani fogunk bárkit is. Nem ez volt a terv. - Kelvin barátod nem ezt mondta. Ő azt mesélte, hogy a te késed és a te terved volt, és te estél pánikba, amikor elkaptak. - Hazudik.
- Tudom - sóhajtott Mallory. - Beszéltem az őrrel, aki elmondta, mi történt. Hallotta, hogy vitatkoztok, tudja, hogy te ott akartál maradni vele. De akkor is felelős vagy, Matthew. Bűntárs vagy. Tudod, ez mit jelent? - Börtönbe kerülök? - Tizennégy éves vagy, túl fiatal a börtönhöz. Viszont elképzelhető, hogy őrizetbe kerülsz. Mallory elhallgatott. Már sok tucat gyerekkel ült ebben a szobában. Sokuk igazi kis gengszter volt. Néhányan dacosan viselkedtek, mások szánalmasan vinnyogtak. De ezt a jóképű, halk szavú fiút, aki most vele szemben ült, nem értette. Valahogy másnak tűnt, és Mallory nem értette, hogy kerülhetett ide. - Nézd, most túl késő van, hogy erről beszéljünk. Éhes vagy? -Nem. - Szükséged van valamire? - Nincs. -Ne félj. Ma éjjel gondoskodunk rólad, aztán holnap megpróbálunk dűlőre jutni. Most jobb, ha átöltözöl. Sajnos valakinek ott kell lenni, amikor levetkőzöl, mert a ruháid bizonyítékok. Lezuhanyozol, aztán megvizsgál egy orvos. - Nem vagyok beteg. Nem kell orvos. - Rutineljárás. Gyorsan megvizsgál, és talán ad valamit, ami segít aludni. - Mallory az egyik rendőrre nézett. - Végeztem. Matt felállt. - Megmondaná neki, hogy sajnálom? - kérdezte. - Az őrnek. Mark Adamsnek. Tudom, hogy nem számít, és hogy maga úgyse hisz nekem. De sajnálom. Mallory bólintott. A rendőr megfogta Matt karját, és visszavezette a folyosón. Egy fapados, fehér csempés öltözőbe vitték. Ruháját műanyag zsákba dugták, amit aztán lezártak és felcímkéztek. Lezuhanyozott. Egy rendőr strázsált mellette, ahogy előre mondták, ennek ellenére Matt élvezte a zuhanyt, a zubogó forró vizet, ahogy verte a fejét és a vállát, lemosva a vért meg az utóbbi órák szörnyűségét. Csak túl hamar véget ért. Megtörülközött, s felhúzott egy szürke pólót meg egy bokszeralsót, amibe élt vasaltak. Végül egy olyan szobába vezették, ami lehetett volna kórterem is, négy vaságy állt benne, négy egyforma kis asztallal, és kész. Olyan érzése volt, mintha vagy ötvenszer kitakarították volna egymás után. Még a levegő is makulátlannak tűnt. Ő volt az egyetlen lakó. Lefeküdt az egyik ágyba, és mielőtt az orvos megérkezett volna, el is aludt. Úgy zuhant álomba, akár a kútba. Hanyatt feküdt, aztán csak zuhant és zuhant. Közben lent egy szobában Stephen Mallory egy gyűrött, morcos nővel szemben ült, akinek sikerült egyszerre komoran nézni és ásítani. Gwenda Davis volt, Matt nagynénje és törvényes gyámja. Alacsony, átlagos asszony volt, a haja egérszürke, arca beesett, felejthető. Nem viselt sminket, szeme alatt súlyos táskák dudorodtak. Vén, formátlan kabátban volt, ami valaha drága holmi lehetett, mostanra azonban kirojtosodott a széle. Olyan, mint aki viseli, gondolta Mallory. Negyvenöt évesnek tippelte a nőt. Idegesnek tűnt, mintha nem az unokaöccsét, hanem őt vádolnák valamivel. - Szóval hol van? - kérdezte Gwenda. Vékony, nyafogó hangjától még a kérdés is panasznak hangzott. - Odafent - felelte Mallory. - Elaludt, mielőtt az orvos megvizsgálhatta volna, de nyugtatót azért kapott. Valószínűleg sokkos. - Sokkos? - nevetett fel kurtán Gwenda. - Én vagyok sokkos! Az éjszaka közepén ilyesmivel hívnak fel! Iderángatnak. Én tisztességes ember vagyok. Ez az egész a késsel meg a betöréssel... életemben nem hallottam ilyet. - Ha jól tudom, az élettársával lakik. - Briannel, igen. - Gwenda nézte, amint Mallory tollat vesz elő. - Brian Conran - folytatta és figyelte, ahogy a nyomozó leírja. - Otthon maradt. Nem rokona, minek jönne ide az éjszaka közepén? Reggel korán kel.
- Mi a foglalkozása? - Ahhoz meg mi köze? - Gwenda vállat vont. - Tejesember. Mallory egy lapot húzott ki egy aktából. - Látom, hogy Matthew szülei meghaltak. - Autóbaleset - nyelt Gwenda. - Nyolcéves volt. A család akkor Londonban lakott. A szülei meghaltak, csak ő maradt. - Egyke? -Az. Rokonai sincsenek. Senki nem tudta, mi legyen vele. - Maga az anyja rokona? - Féltestvére. Csak párszor találkoztam velük. - Gwenda kihúzta magát, kezét karba tette. - Ha tudni akarja az igazat, nem voltak valami barátságosak. Minek is lettek volna? Jó környéken laktak, jó házban. Jó kocsi, jó minden. Nem jutott rám idejük. És amikor meghaltak abban a hülye balesetben. .. hát nem tudom, mi lett volna Matthew-val, ha mi nem vagyunk Briannel. Befogadtuk. Nekünk kellett felnevelnünk. És mit kapunk érte? Bajt és bajt! Mallory a jelentésre pillantott. - Előtte sosem került bajba. Az után kezdett lógni az iskolából, hogy Ipswichbe költözött. Akkor indult meg a lejtőn. -Engem hibáztat? - Két, gombostűfej nyi vörös folt jelent meg Gwenda arcán. - Semmi köze hozzám. Az a fiú volt, Kelvin Johnson! Ott lakik nem messze az utcában. Ő a hibás! Este tizenegy óra volt. Hosszú volt a nap, Mallorynak elege lett. Becsukta az aktát, és felállt. - Köszönöm, hogy bejött, Ms. Davis. Szeretné látni Matthew-t? - Nem sok értelme van, ha alszik, nem igaz? -Akkor visszajöhetne reggel. A szociális munkás is itt lesz. Jogi képviselőre is szükség lesz. De ha kilencre itt van... - Nem tudok kilencre jönni. Briannek reggelit kell csinálnom, amikor visszaér. Utána tudok jönni. - Rendben. Gwenda Davis felkelt és kiment. Mallory utánanézett. Nem sajnálta a nőt. Viszont nagyon szomorú volt a fiú miatt, aki az emeleten aludt. Matt felébredt. A szobában nem volt senki. Az épületből egy hangot sem hallott. Érezte a puha párnát a feje alatt. Eltöprengett, mióta lehet itt. A csupasz falon nem látott órát, de odakint még szuroksötét volt, egy rácsos ablakon keresztül látta az éjszakai eget. A szobában levették a világítást, de teljesen talán sose kapcsolják ki. Megpróbált visszaaludni, de nem bírt, teljesen felébredt. Hirtelen újra peregni kezdtek előtte az este történtek. Képek villantak fel, mint szél sodorta kártyalapok. Kelvin az állomás mellett. Aztán a raktár, a DVD-lemezek, az őr, a kés, megint Kelvin azzal a hülye mosollyal, a rendőrautók és a saját véres keze. Matt szorosan lehunyta a szemét, megpróbálta elhessegetni az emlékeket. A szobában igen meleg volt, az összes ablakot becsukták, a radiátorokat pedig feltekerték. Szinte vibrált a hőség. Szomjas lett, körülnézett, hátha szólhat valakinek. Senkit nem látott, és hívócsengőt sem talált. Ám észrevette, hogy a szoba túlsó végében egy asztalon egy kancsó víz meg egy pohár áll. Csak fel kell kelni és odamenni. Felemelte a kezét, hogy félrehajtsa a paplant, de az ólomnehéznek bizonyult. Nem, ez lehetetlen. Megfeszítette az izmait, és próbált felülni. Alig moccant. És ekkor megértette, hogy az orvos mégiscsak itt járt, mialatt ő aludt. Beadtak neki valamit, biztos nyugtatót. Nem bírt mozogni. Kis híján felkiáltott. Pánik fojtogatta. Mit akarnak csinálni vele? Minek ment a raktárhoz? Hogyan történhetett ez? Visszaroskadt a párnára, küzdött az elkeseredés rátörő hullámaival. El sem tudta hinni, hogy egy ember majdnem meghalt egy maroknyi DVD miatt. Hogy lehetett
olyan hülye, hogy elhitte, Kelvin a barátja? „Ő volt! Ő volt!" Kelvin szánalmas alak. Mindig is az volt. A víz... A szoba egyre melegebb lett, mintha a rendőrök azért tekerték volna fel a radiátort, hogy őt kínozzák. Matt megigézve nézte a kancsót. Látta a tökéletes kört, ahol a víz az üveghez ért. Akaraterejét összeszedve megint megpróbált felkelni, és amikor nem ment, arra koncentrált, hogy a vizeskancsó jöjjön oda őhozzá. Nyelvét végigfuttatta az ajkán. Szája kiszáradt. Egy pillanatra égett szagot érzett. A kancsó olyan közel volt, alig öt méterre. Elméjével feléje nyújtózott. A kancsó összetört. Úgy robbant szét, mintha lassított felvételen nézné. A víz egy pillanatig ott lógott a levegőben, egy tömbben, majd az asztalra placcsant, rá az üvegcserepekre. Matt meg volt döbbenve. Fogalma sem volt, mi történt. Nem ő törte el a kancsót. Az törte el magát. Mintha golyót lőttek volna bele. Ez történt? De nem hallott lövést. Nem hallott semmit. Matt meredten nézte az üvegcserepeket az asztalon. A víz a padlóra csöpögött. A hőség lehetett? Vagy ő? Az ő szomja törte össze a kancsót? Másodszor is elérte a kimerültség, és mély, fojtogató álomba zuhant. Amikor reggel felébredt, az üvegcserepeknek s a kiömlött víznek nyoma sem volt. Egy kancsó és egy pohár állt az asztalon, pontosan ott, ahol előző éjjel. Matt arra jutott, hogy az egész csak bizarr álom lehe tett.
A NeSza program Az immár saját ruhájába öltözött Matt szemben ült a négy emberrel, akik a faasztal túloldaláról őt vizsgálták. A helyiség kicsit olyan volt, mint egy házasságkötő terem, nem kényelmetlen, de gyéren bútorozott, hivatalos: a falakon falambéria és (mostanra valószínűleg elhunyt) hivatalnokok képei aranykeretben. Londonban voltak, de Matt nem tudta pontosan, hol. A zuhogó esőben ki se látott a kocsiablakon. Közvetlenül a modern, ellenszenves épület előtt álltak meg, ahol bekísérték az ajtón, majd fel a lépcsőn. Nem jutott idő nézelődni. Egy hét telt el a letartóztatása óta, s ez alatt kihallgatták, megvizsgálták, felmérték és (sok-sok órára) magára hagyták. Papírokat töltött ki, amik vizsgához hasonlítottak, de nem volt semmi értelmük. „2, 8, 14, 20... mi a következő szám a sorozatban?" „Hány hejesírási hiba van a mondatban?" Férfiak és nők, orvosok meg pszichológusok kérték, hogy beszéljen magáról. Papírra festett pacákat mutattak neki: - Mit látsz ebben, Matthew? Mi jut eszedbe róla? - És ott voltak a játékok. Szóasszociáció. Ilyesmi. Végül azt mondták neki, most máshová fogják vinni. Kapott egy bőröndöt, benne a ruhái, amiket Gwenda küldhetett. Háromórás út egy közönséges autóban - még csak nem is rendőrkocsiban -, így került ide. Az eső még most is verte az ablakot, elmosva a kilátást. Hallotta, ahogy kopog az üvegen, mintha bebocsátást követelne. Mintha az egész világ feloldódott volna, csak ők maradtak öten ebben a szobában. A bal szélén ült nagynénje, Gwenda Davis. Papírzsebkendővel törölgette a szeme sarkát, amivel elkente a szemfestékét, s koszos, barna csík szaladt le egyik orcáján. Stephen Mallory felügyelő ült mellette, és igyekezett nem nézni a szomszédjára. A harmadik egy bírónő volt, Matt most látta először. Hatvanéves lehetett, divatosan öltözött. Aranykeretes szemüveget viselt és rosszalló tekintetet. Negyedikként Matt szociális gondozója volt jelen, egy rendetlen, ősz hajú nő, jó tíz évvel fiatalabb a bírónőnél. Jill Hughesnak hívták, őt jelölték ki Matt mellé még tizenegy éves korában. Azóta vele dolgozott, és Mattét tekintette legnagyobb kudarcának. Éppen a bírónő beszélt: -Matthew, meg kell értened, hogy ez nagyon gyáva bűntett volt, ráadásul erőszakos. -A nő precízen, szabatosan beszélt, mintha minden egyes szónak rendkívüli jelentősége lenne. - A bűntársad, Kelvin Johnson a büntetőbíróság elé kerül, és szinte biztos, hogy a fiatalkorúak
javítóintézetébe küldik. Tizenhét éves. Te, ugye, fiatalabb vagy, de büntetőjogilag már felelősségre vonható. Ha bíróság elé kerülsz, a 91. cikkely vonatkozhat rád, ami háromévi elzárást jelent egy őrzött javító-, nevelőintézetben vagy gyerekotthonban. A nő elhallgatott és kinyitotta az előtte heverő aktát. A hirtelen beállt csendben minden lap hangosan zizegett. - Te intelligens fiú vagy - folytatta. - Ezek itt a múlt heti tesztjeid eredményei. Habár az iskolai eredményeid ezt nem tükrözik, a matekhoz és az irodalomhoz van érzéked. A pszichológiai jelentés szerint pozitív, kreatív elméd van. Igen különös, hogy az iskolakerülés és a kisstílű bűnözés útjára léptél. No persze számításba kell vennünk a sajnálatos hátteredet. A szüléidet hirtelen, korán elvesztetted, ami biztos borzasztóan megviselt. Tisztában vagyunk vele, hogy problémáid java ebből a tragédiából következik. Ennek ellenére össze kell szedned magad, Matthew, és felülkerekedni rajta. Ha ezen az úton haladsz tovább, nagyon nagy az esélye, hogy börtönben végzed. Matt nem figyelt oda. Akart, de a szavak oly távolinak tűntek, mint egy hangosbemondó zöreje egy pályaudvaron, ahol nem is akar vonatra szállni. El sem tudta hinni, hogy a nő hozzá beszél. Az ablakon kopogó esőt hallgatta inkább. Az eső többet elárult. -Van egy új kormányprogram, melyet pontosan az olyanok számára találtak ki, mint te mondta a magáét a bírónő. - Az igazság az, Matthew, hogy senki nem küld szívesen fiatalokat intézetbe. Drága megoldás, és különben sincs elég hely. Ezért alapította meg a kormány nem régiben a NeSza programot. Nevelés és Szabadság Befogadóknál. -Már voltam nevelőszülőknél - szólalt meg Matt. Gwendára pillantott, aki összerezzent. - És nem volt tomboló siker. - Való igaz - bólintott a békebíró. - És Ms. Davis már amúgy sem tud gondoskodni rólad. Elege volt. - Tényleg? - húzta el a száját Matt. -Megtettem, amit tudtam! - csattant fel Gwenda. A zsebkendőt a szeméhez kapta. - De te sosem háláltad meg. Sosem voltál kedves. Meg se próbáltad... A bírónő köhintett, Gwenda felpillantott és elhallgatott. ~ És sajnos a szociális gondozód, Miss Hughes, ugyanígy érez - folytatta a békebíró. - Meg kell mondanom, Matthew, hogy nem hagysz nekünk választást. A NeSza az egyetlen esélyed, hogy jó útra térj. - Mi ez a NeSza? - kérdezte Matt. Hirtelen nagyon szeretett volna kijutni ebből a szobából. Nem érdekelte, hová küldik. - A NeSza egy nevelőcsalád-program - vette át a szót Jill Hughes. Alacsony nő volt, félig eltakarta az asztal, ami nem túl ideális egy olyan munkához, ahol agresszív bűnözőkkel kell dolgozni, akiknek a zöme sokkal nagyobb nála. - Vidéken vannak önkéntesek... -Ahol kevesebb a csábítás - szólt közbe a bírónő. - .. jó messze a városoktól. Hozzád hasonló fiatalokat fogadnak be, és régimódi otthont biztosítanak nekik. Ételt, ruhát, társaságot kínálnak... s ami a fő, fegyelmet tartanak. A program nevében az „Sz" szabadságot jelent, de ezt ki kell érdemelni. - Új mostohaszüleid megkérhetnek, hogy segíts a ház körüli munkában - magyarázta a bírónő. -Úgy érti... dolgoznom kell? - vágott pofát Matt. -Abban nincs semmi lenézendő! - méltatlankodott a nő. - A földeken dolgozni egészséges, sok gyerek örülne, ha kint lehetne egy farmon, háziállatok között. Senki nem kényszerít rá, hogy csatlakozz a NeSza programhoz, Matthew. Önként kell jelentkezned. De megkell mondanom, ez igazi lehetőség neked, és biztos vagyok benne, hogy inkább ezt választod. Mint a háromévi bezárást. Ez volt, amit nem mondott ki. -Meddig kell ott maradnom? - Minimum egy évig. Aztán újraértékeljük a helyzetet.
- Talán megszereted - igyekezett vidám hangot megütni Stephen Mallory. - Új élet, Matt. Új barátokat szerezhetsz. Mattnek azonban kétségei voltak. - És ha nem tetszik? -Állandó kapcsolatban leszünk a mostohaszülőkkel -magyarázta a bírónő. - Hetente jelentést kell tenniük a rendőrségnek, nagynénéd pedig meglátogat, amint berendezkedtél. Ez azt jelenti, hogy az első három hónap elteltével. De utána havonta mehet. - Ő lesz a kapcsolat a mostohaszülők és a szociális gondozó között - tette hozzá Jill Hughes. -Nem tudom, megengedhetem-e magamnak - dörmögte Gwenda. - Ez utazási költséget jelent. És ki gondoskodik Brianről addig? Tudják, vannak kötelességeim... A hangia elcsuklott. A szobában nagy csend lett, csak a forgalom zsongása és az eső kopogása hallatszott. -Jól van - vont vállat Matt. - Küldjenek, ahová akarnak. Nem érdekel. Bárhol jobb, mint vele és Briannel. Gwenda elvörösödött. Mallory azonban közbevágott, mielőtt kitörhetett volna: 26 - Nem hagyunk magadra - ígérte. - Ügyelünk rá, hogy jól bánjanak veled. A bírónőt azonban felhúzta a fiú viselkedése. - Nincs jogod panaszkodni! - lesett Mattre a szemüvege fölül. - Hálásnak kéne lenned a lehetőségért. És figyelmeztetlek: ha a befogadód nem elégedett veled, ha bármi módon visszaélsz a kedvességével, visszakerülsz hozzánk. És mehetsz az intézetbe. Nem kapsz még egy esélyt. Megértetted? - Igen, megértettem. - Matt az ablakra pillantott; a fény szinte elveszett a szürke, folyton mozgó vízfüggöny mögött. - Mikor találkozom velük? -Jayne Deverillnek hívják a befogadódat - közölte a szociális gondozó. - Bármelyik pillanatban megérkezhet. A Holdborn földalatti állomáson javították a felvonót, s ahogy az asszony felért az utcaszintre, mögötte szikrát szórtak az acetilénlámpák. Jayne Deverill rájuk se hederített. Mozdulatlanul állt, hóna alatt bőr kézitáskát szorongatva, s egy pontra meredt pár méterre maga előtt, mintha undorodna a környezettől. Bedugta a jegyet a jegykezelőbe, s a korlát kinyílt. Hátulról valaki nekiment, mire sötéten villant a szeme, de uralkodott magán. Esetlenül indult meg ronda, ódivatú bőrcipőjében. Talán valami nem volt rendben a lábával. Mrs. Deverill alacsony volt, legalább ötvenéves, rövidre vágott haja teljesen ősz. Bőre még nem aszott meg, mégis furcsán élettelennek tűnt. Kemény, jeges szeme volt, arccsontjai pedig akár két vágás. Szürke ajkáról el se lehetett képzelni, hogy valaha is mosolygott volna. Csinos szürke szoknyát és hozzáillő kabátot viselt, nyakig begombolt blúzzal. Ezüst nyakláncot vett fel, kabátja hajtókájára gyík alakú ezüstbrosst tűzött. Amióta kilépett a Holborn állomásról, minden lépését figyelték. Mrs. Deverill nem vette észre, hogy követik, ahogy ment a Kingsway-n a Lincoln's Inn mögötti irodák felé, pedig a férfi a kapucnis anorákban tíz lépésnél jobban egyszer sem maradt le. Húszéves volt, szőke haja zsíros, arca sovány, betegesen sápadt. Abban a pillanatban kiszúrta, hogy a nő vidéki, amint az átjött a metrósorompón. Nem tudta, kicsoda, és nem is érdekelte. Két dolog keltette fel a figyelmét: a nő kézitáskája és az ékszerei. Nem tudta, hová tart, de remélte, hogy lekanyarodik a főútról, ahol túl sok a gyalogos meg a rendőr, be az egyik kanyargós mellékutcába. Megéri pár percet várni, hátha így lesz. Hamarosan látta is, hogy az asszony az egyik sarkon megáll, majd egy pub mellett befordul. Elmosolyodott. Jobban nem is alakulhatott volna. Most már csak ketten vannak egy keskeny átjáróban az irodaházak között - ügyvédi irodák és tanácsi épületek -, melyek a maguk külön világában léteznek. A férfi gyorsan körülkémlelt, hogy meggyőződjön róla, senki nincs a
közelben, majd koszos anorákjának zsebébe nyúlt. Elővett egy fűrészfogas kést, s megforgatta a markában. Élvezte az erőt, amit sugárzott. Aztán futásnak lendült. - Hé! - kiáltott. A nő megtorpant, de nem fordult meg. - Ide a táskát, nyanya! Gyerünk! És a nyakláncot is... Rövid szünet következett. Jayne Deverill megfordult. Tíz perc múlva a kissé még pihegő Jayne Deverill egy székben ült, és a csésze teát fogta, amivel megkínálták. A Családügyi és Ifjúsági Bíróság irodájában volt, ahol Mattét tartották. - Elnézést a késésért - mentegetőzött mély torokhangon, mint aki túl sok cigarettát szív. Nagyon tapintatlan tőlem, márpedig én elítélem a tapintatlanságot. Mindig mondom, hogy a pontosság a jó nevelés első jele. - Nehezen talált ide? - érdeklődött Mallory. - Késett a busz. Telefonáltam volna a buszpályaudvarról, de sajnos nincs mobiltelefonom. Yorkshire-ben mi nem vagyunk annyira naprakészek, mint maguk itt Londonban. Sőt ahol lakom, még térerő sincs, úgyhogy a mobiltelefonnak semmi értelme. - Matthez fordult. - Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, bogaram. Sokat hallottam rólad. Matt a nőt nézte, aki önként jelentkezett, hogy a befogadója legyen a program keretében, és nem tetszett neki, amit látott. Jayne Deverill mintha egy másik évszázadból lépett volna ki, amikor a tanárok még verhették a nebulókat, és reggeli meg uzsonna előtt a bibliából olvastak fel. Matt életében nem látott még szigorúbb kinézetű embert. Jill Hughes régi ismerősként üdvözölte, bár kiderült, hogy még sosem találkoztak, csak telefonon beszéltek. Stephen Mallory már jobban feszengett. Ő is először találkozott Mrs. Deverill-lel, s miután kezet ráztak, gondolataiba merülve hallgatott. A bírónőt leginkább a papírmunka érdekelte, alig várta, hogy letudja az egészet. Matt újra Mrs. Deverillre nézett. A nő a teát kortyolgatta, de közben folyton őt nézte. Szinte felfalta a szemével. - Ismered Yorkshire-t? - kérdezte. Mattnek beletelt egy kis időbe, hogy rájöjjön, tőle kérdezte. - Nem, sosem jártam ott. - Lesser Mailing a falu neve. Elég félreeső hely. A legközelebbi város Greater Mailing, de arról se hallott senki. Miért is hallottak volna? Nincs ott semmi. Mi Yorkshire-ben igen gyakorlatiasak vagyunk. Gondoskodunk a földről, a föld meg rólunk. A város után nagyon csendesnek találod majd. De idővel megszokod. -A bírónőre pillantott. - Tényleg még ma vihetem? A nő bólintott. - És maguk mikor jönnek el először? - mosolygott Mrs. Deverill. - Hat hét múlva. Időt akarunk adni Matthew-nak a berendezkedésre. - Hat hét velem, és garantálom, rá sem fognak ismerni. - A nő Gwenda Davisre nézett. - Ne aggódjon miatta, Ms. Davis. Felhívhatja bármikor, és persze mindketten szívesen látjuk majd. - Hát nem is tudom - nyafogott még mindig Gwenda. - Olyan messze van, és az élettársam... - elhallgatott. -Még ki kéne töltenie egy-két nyomtatványt, Mrs. Deverill - mondta a bírónő -, aztán már mehetnek is. Ms. Davis hozott egy bőröndöt Matthew holmijaival. -A fiúra nézett. - Gondolom, szeretnél pár percet kettesben a nagynénéddel, hogy elköszönhess. - Nem - rázta a fejét Matt. - Nincs mit mondanom neki. -Nem az én hibám volt! - kelt ki magából Gwenda. - Soha semmi közöm nem volt a családodhoz! Soha semmi közöm nem volt hozzád! A baleset
után be se akartalak fogadni, de megtettem. Te még csak meg se háláltad! Csak gond volt veled. Csak magadat hibáztathatod. - Erre semmi szükség - szólt közbe Mallory - Sok szerencsét, Matt! Nagyon remélem, hogy rendbe jön minden - nyújtott neki kezet. Matt habozott, majd elfogadta. Nem Mallory hibája, ennyit tudott. - Ideje mennünk! - szólt Mrs. Deverill. - Nehogy le-késsük a buszt. Matt felállt. Mallory töprengve, izgatottan figyelte, ahogy kiment. Két órával később Matt a Victoria buszpályaudvaron ballagott a bőrönddel, amit Gwenda pakolt neki össze. Nézte a ki-be álló, hangos buszokat, az utasok csapatait, a falatozókat és újságárusokat az üvegablakok mögött. Kellemetlen hely volt, a hideg és nyirkos levegő dízelszagtól bűzlött. Alig tudta elhinni, hogy itt van. Szabad, végre kikerült a rendőrségről! Nem, nem szabad, emlékeztette 30 magát. Csak átadták ennek a nőnek, aki a mostohaanyjának nevezi magát. - Az a miénk - mutatott egy buszra a nő, amelynek fekete alapon fehér betűkkel az állt az elején: YORK. Matt odaadta a bőröndjét egy férfinak, aki becsúsztatta a busz hasában lévő poggyásztartóba, majd felszálltak. Leghátul volt a helyük. Mrs. Deverill beengedte Mattét az ablak mellé, majd leült. A busz gyorsan megtelt. Az ajtó pontosan egy órakor sziszegve becsukódott, a motor felberregett. Indultak. Matt homlokát az üvegnek préselve nézte, ahogy a buszpályaudvarról kikanyarodnak az utcára. Még mindig esett. Esőcseppek kavarogtak a szeme előtt. Mellette Mrs. Deverill félig lehunyt szemmel, szuszogva ült. Matt igyekezett összpontosítani, megfogalmazni, mit is érez. Aztán rájött: semmit. Beszippantotta a rendszer. Elpárolgott. Bevették a NeSza programba. És elküldték. Legalább nem vissza Ipswichbe. Már ezért is hálás volt. Véget ért a hat év Gwendával és Briannel. Akármi várja, annál rosszabb nem lehet. Eközben onnét nyolc kilométernyire, Holbornban egy átjárót két rendőrautó és egy mentő torlaszolt el. Egy holttestet találtak ott, egy fiatalembert kapucnis anorákban. A halottkém csak most érkezett meg, de a fényképészek és szakértők máris tudták, hogy bizarr esetbe botlottak. Jól ismerték a férfit. Will Scottnak hívták, drogos volt, sok utcai rablótámadásban részt vett London belvárosában. Egy konyhakést szorongatott a kezében, az volt a gyilkos fegyver. De senki nem támadott rá. Nem találtak más ujjlenyomatot, csak az övét. Semmi jelét, hogy bárki lett volna a közelben. A halott férfi szája ocsmány mosolyra volt húzva, szemébe azonban beleégett a rettegés. Nagyon szorosan markolta a kést. Centiről centire merítette a saját szívébe. Hogy pontosan hogyan vagy miért, az nem volt világos, ám a halottkém biztos volt benne, hogy ez történt. Valami oknál fogva Will Scott megölte magát.
Lesser Mailing Londont és Yorkot jó háromszáz kilométer unalmas autópálya köti össze, így az út bő négy órát tartott. A busz kétszer állt meg, de se Matt, se Mrs. Deverill nem szálltak le. Az asszony hozott szendvicseket a táskájában, barna papírba csomagolva. Elővette és megkínálta Mattét. - Éhes vagy, Matthew? -Nem, köszönöm. - Yorkshire-ben majd azt eszed, amit adok. Mi nem pocsékolunk ennivalót. Kicsomagolta a szendvicseket, és Matt látta, hogy a két szelet fehér kenyér között egy hideg májdarab lapul. Örült, hogy nem fogadta el. - Gondolom, szeretnél tudni rólam ezt-azt - mondta Mrs. Deverill, ahogy nekilátott enni. Kicsiket harapott és minden falatot gondosan megrágott. Amikor nyelt, a torka fájdalmasan megrándult, mintha csak nagy nehezen tudná lent tartani az ételt. - Most én vagyok a törvé nyes gyámod. Tolvaj vagy, bűnöző, akit a kormány rám bízott. Én hajlandó vagyok megfeledkezni a múltadról, Matthew. Megnyugtathatlak, hogy a jövőd sokkal jobban érdekel.
Ha teszed, amit mondok, jól kijövünk. Ha ellenkezel, ha feleselsz, hidd el, nyomorúságosabb életed lesz, mint azt képzelnéd. Érted? - Igen. A nő ránézett, és Matt megborzongott. - Ne felejtsd el - folytatta Mrs. Deverill -, hogy senki nem törődik veled. Nincsenek szüleid. Nincs családod. Tanulni nem sokat tanultál, nincsenek kilátásaid. Nem akarok kegyetlen lenni, bogaram, de csak én maradtam neked. Elfordult és evett tovább, majd miután végzett, elővett egy gazdálkodóknak szóló újságot, azt olvasta. Mintha teljesen megfeledkezett volna Mattról. Az autópálya nem akart véget érni. Látnivaló nem akadt, Matt az elsuhanó fehér záróvonalat és a korlátot bámulta hipnotizálva. Észre sem vette, hogy gondolatban elsodródott; nem aludt, nem volt ébren, hanem valahol a kettő között lebegett. Újra a kertes házban találta magát Dulwichben, London egyik zöld, barátságos külvárosában. Ott élt az apjával és anyjával. Hat éve, hogy utoljára látta őket, de a buszablakon kibámulva most megint előjöttek az emlékei. Anyja a konyhában sürgölődött, ami mindig rendetlen volt, még közvetlenül takarítás után is. Ugyanazt a ruhát viselte, amit az utolsó napon: rózsaszín ruhát fehér vá-szonkabáttal. Amikor csak az anyjára gondolt, mindig így látta, a vadonatúj ruhában, amit külön az esküvőre vett. És apja, Mark, kínosan feszengett az öltönyben. Orvos volt, általában abban ment dolgozni, ami a keze ügyébe akadt. Farmerban, pulóverben; nem szeretett kiöltözni. Ám a kollégája esküvője előkelő összejövetelnek ígérkezett. Először a szertartás, aztán irány egy drága hotel. Mark Freeman az asztalnál ülve reggelizett, megfordult, sötét haját szokás szerint hátravetve azt kérdezte: -Matthew hol van? És akkor megérkezett Matthew. Akkor persze még Matthew volt. Hat évvel később egy buszon, útban egy olyan helyre, amiről életében nem hallott, Matt alacsony, kissé duci, sötét hajú fiúnak látta néhai önmagát, ahogy belépett az élénksárga konyhába. Apja az asztalnál ült. Anyja egy mackó alakú teáskannát fogott. És akkor újra hallott mindent: - Siess, Matthew, elkésünk. - Nem akarok menni! -Tessék? Miről beszélsz? - Matthew? - Nem érzem jól magam. Nem akarok menni. A buszon Matt a szemére tette a kezét. Nem akart emlékezni erre. Az emlék annyira fájt... minden alkalommal újra és újra. - Hogyhogy nem akarsz menni? -Kérlek, apu. Ne vigyetek el... Vitatkoztak, de csak kicsit. Egyke volt, a szülei elkényeztették. Azt hitték, élvezni fogja az esküvőt, mert lesznek ott más gyerekek, meg egy sátor tele bűvésszel és léggömbökkel. És most tessék! Apja gyorsan telefonált. Nem volt nagy gond. Rosemary Green, a barátságos, mindig segítőkész szomszéd majd vigyáz rá. A szülei nélküle mennek. Hát ezért nem volt a kocsiban a balesetkor. Ezért alakult így, hogy ők meghaltak, ő pedig életben maradt. Matt elvette a kezét a szeme elől, és kinézett. A busz lassított. Rájött, hogy nem érzi jól magát. Egyszerre volt melege és fázott, a feje tompán lüktetett. - Megérkeztünk - szólalt meg Mrs. Deverill. Matt körülnézett. Egy buszpályaudvarra álltak be, ami modernebb és kisebb volt, mint a londoni. A busz megállt, ők pedig a többi utassal együtt leszálltak. Hidegebb volt, mint Londonban, de legalább elállt az eső. Matt megvárta a bőröndjét, majd követte Mrs. Deverillt a tömegben. Egy férfi várt rájuk egy vén, ütött-kopott Land Rover mellett, amelyet mintha csak a rászáradt sár tartott volna össze. Alacsony, igen kövér ember volt, szőke haja zsíros, szeme vizenyős, arca pedig mintha le akart volna csúszni a fejéről. Koszos farmert viselt, az inge meg kicsinek
tűnt, a gombok alig bírták a feszültséget. Negyven körüljárhatott, lottyadt ajka nyálas, kellemetlen mosolyra húzódott: -Jó napot, Mrs. Deverill. Az asszony rá se hederített. Matthez fordult: - Ő Noah. A fiú nem szólt. Nem tetszett neki az, ahogy Noah méregette. 34 - Isten hozott Yorkshire-ben - mondta a férfi. - Örülök, hogy megismerhetlek- nyújtott kezet. Ujjai tömpék és kövérek voltak, körme alatt sár feketéllett. Matt nem fogadta el. - Noah a farmon dolgozik - magyarázta Mrs. Deverill. - Nem sok szót tud, úgyhogy a helyedben nem pocsékolnám az időt a beszédre. A munkáskéz még mindig várt. A nyitott szájból nyál csorgott. Matt elfordult. - Szállj be a kocsiba - mondta Mrs. Deverill. - Ideje, hogy megismerkedj az új otthonoddal. Egy órát autóztak, először egy országúton, aztán egy mel-lékúton, végül egy kanyargós földúton. Minél tovább mentek, a táj annál jobban kiürült. Matt úgy látta, hogy Lesser Mailing valahol a yorkshire-i lápvidék határán lehet, bár tábla nem jelezte. Még inkább émelygett, de nem tudta, hogy Noah vezetési stílusa vagy egy vírus miatt lehet. Útkereszteződéshez értek: öt egyforma út futott itt össze. Körös-körül fák álltak. Matt észre sem vette, mikor értek az erdőbe, de most teljesen körülvette őket. Fiatal fenyőerdő volt, nemrég telepíthették, a fák egyforma magasak és színűek voltak, s egymástól azonos távolságban, nyílegyenes sorokban álltak. Matt akármerre nézett, ugyanazt látta. Eszébe jutott, mit mondott a szociális munkás: a NeSza program távol akarja tartani a városoktól és a kísértéstől. Hát ennél eldugottabb helyet keresve sem találhattak volna. Egy útjelző tábla árválkodott ugyan a kereszteződésben, de magát a táblát letörték, csak a rúd meredt ki a földből. - Lesser Mailing másfél kilométer arra - mutatott balra Mrs. Deverill. - Majd megmutatom, ha kicsit berendezkedtél. Mi arrébb lakunk. Noah elfordította a kormányt, és egy másik utat követtek úgy ötven méterig, majd egy kapuhoz értek. Matt épp csak el tudta olvasni a fakó barna festékkel kiírt nevet (Kaptártanya), aztán már egy kavicsos behajtón gördültek két drótkerítés között, melyek egy udvarra futottak, amit pajták és épületek vettek körül. A kocsi megállt. Megérkeztek. Matt kiszállt. Nyomorúságos hely volt. A rossz idő sem segített, de a Kaptártanya napsütésben sem sokkal dicsekedhetett. A főházat nagy kövekből rakták, a palatető alig bírta el a méretes kémény súlyát. A pajtákat fadeszkákból tákolták össze, amik olyan vének és ázottak voltak, hogy már rothadni kezdtek, a sötétzöld moha pedig úgy futotta be őket, mint a ragály. Az udvar szabálytalan alakú volt, s vízben tocsogott. Tyúkok bicegtek erre-arra. Épp hogy elléptek a Land Rover kerekei elől. A sárban hat disznó állt remegve. - Ez az - nyújtotta ki a lábát Mrs. Deverill. - Talán nem túl tetszetős az otthonom, de nekem megfelel. Itt nincs Play Station. Nincs televízió. De amint elkezdesz dolgozni, majd meglátod, annyira elfáradsz, hogy nem is kellenek. Mi korán fekszünk. Idővel megszokod. Bementek a házba. Az ajtó hosszú járólapokkal lerakott konyhába nyílt, melynek egyik végében tűzhely állt, a mennyezetről serpenyők és lábasok lógtak, a fapolcokon palackok és befőttesüvegek sorakoztak. Innen Mrs. Deverill egy nappaliba vezette: kivénhedt, kopott bútorok, könyvespolcok és egy masszív kandalló fölött a saját portréja. Ötszáz éve festhették, de hasonlított rá. Ugyanaz a kegyetlen szem, ugyanaz a beesett arc, csak a haja volt más, szabadon lengett, mintha szél fújná. -Az ősöm - közölte Mrs. Deverill. Matt az alak mögé nézett a vásznon. Egy falu előtt állt. Elhagyatott épületeket látott mögötte. Újra megnézte az arcát. Megborzongott. Semmi nem mozdult, de megesküdött volna, hogy az előbb az alak balra, a keret felé nézett. Most viszont egyenesen rá. Nagyot nyelt. Csak a képzelete játszik vele. Megfordult és látta, hogy Mrs. Deverill is őt nézi. Csapdába esett
kettejük közt. - Hasonlít rám, ugye? - mosolygott halványan a nő. - Ő is Deverill volt. Háromszáz éve élnek Deverillek Yorkshire-nek ebben a részében. Őt is Jayne-nek hívták, mint engem. Tűzben lelte halálát. Úgy tartják, ha a szél a megfelelő irányból fúj, ma is hallani a sikolyait. No, menjünk fel! Matt követte Mrs. Deverillt egy kanyargós lépcsőn fel az emeletre, végig egy folyosón. Ott volt a neki szánt szoba. Ezt akarta leginkább látni. A feje már rettenetesen sajgott. Csak nem betegszik le? A szoba mennyezete alacsonyan volt, a gerendák kilátszottak, a csupasz fapadló közepére egyetlen kis szőnyeget dobtak. A legalább egyméteres falba vájt kis ablakok a farm hátsó részére néztek, a szántóföldre és mögötte az erdőre. A megroggyant ágyat megvetették. Szemben mosdótál, a fiókos szekrényen vázában száraz virágok. A falra akasztott vízfestmények Lesser Mallingot ábrázolták. - Ki is díszítették neked -jegyezte meg Mrs. Deverill. Persze: a NeSza biztos járt itt, ellenőrizni a farmot. Ők ragaszkodhattak hozzá, hogy tiszta és kényelmes szállás várja. - A virágokat magam szárítottam. Nadragulya, leander és fagyöngy. A három kedvencem. Mérgezőek... de milyen szépek. Matt letette a bőröndjét az ágyra. Ekkor észrevett valamit a párnán. - Ő Asmodeus - mutatta be a macskát Mrs. Deverill. Hatalmas, sárga szemű, fekete macska volt. Hasa kidudorodott, mintha most evett volna, s Matt látta, hogy szőre foltokban kihullt. Az állat lustán nyújtózott és dorombolt. Matt nyúlt, hogy megsimogassa. A macska még hangosabban dorombolt. Lassan elfordította fejét és Matt szemébe nézett. Majd fogait a húsába mélyesztette. Matt felkiáltott és elkapta a kezét. Hüvelykujjából élénkvörös vér buggyant ki. Egy csepp a padlóra hullt. Mrs. Deverill hátralépett. Matt látta, hogy az asszony szeme elkerekedett, és most először tényleg elmosolyodott. A vércseppet bámulta megigézve a padlón. Ez már túl sok volt Mattnek. A szoba megremegett. Matt megingott. Szólni akart, de a szavak nem jöttek fel a torkán. A falak körbe-körbe forogtak. Egy ajtó csapódott ki. Átnézett rajta és - legalábbis úgy gondolta egy gránitkövekből álló hatalmas kört látott. Valaki kést tartott a magasba, látta a pengét a feje fölött, a hegye a szemének szegeződött. A padló megremegett, majd a deszkák egyenként szétrepedtek, szálkák repültek szanaszét. Vakító fény ömlött be, s a fényben egy gigantikus, nem emberi kezet látott. Egy hang visszhangzott a fülében: -Az ötök egyike! - suttogta a hang. A fény bekebelezte. Érezte, hogy átszivárog a testén, égeti az agyát. Belevájta tenyerét a saját szemgödrébe, hogy elállja a fény útját. Aztán zuhant, zuhant hátrafelé, de elvesztette eszméletét, mire a padlóra ért.
Figyelmeztetés - Mi baja? - Tüdőgyulladás. -Mi? - Belehalhat. -Az nem lehet. -Gyógyítsa meg, Mrs. Deverill. A maga felelőssége. Tartsa életben! Matt hallotta a hangokat, de nem volt benne biztos, kihez tartoznak. Ágyban feküdt, érezte feje alatt a párnát. A többit illetően azonban nem tudta, hogy ébren van vagy álmodik. Felkönyökölt és félig kinyitotta a szemét. Verejték csorgott le az arcán. Ez az egyszerű mozdulat kiszívta minden erejét. Az ajtó becsukódott. Valaki - aki utolsónak beszélt - elment. Férfi volt, de az arcát nem látta. Mrs. Deverill a szobában maradt egy másik nővel, aki ősz volt, az arcán pedig egy élénkvörös
folt virított. Noah a háttérben a kezét dörzsölte. Aztán a szoba vibrált, és hirtelen behúzták a függönyt. Lángok csaptak fel... közvetlenül az ágy mellett. Talán ég a ház? Nem. Egy háromlábú fémállványt tettek oda, a rajta lévő serpenyőben szén izzott. A két nő olyan nyelven beszélt, amit nem értett, suttogva értekeztek, miközben fekete és zöld kristályokkal táplálták a tüzet. Matt látta, hogy a kristályok felhólyagosodnak és elolvadnak, s a szobát sárga füst töltötte meg. Kénszag csapta meg az orrát. Köhögött, könnyezett. Meg akarta nyalni az ajkát, ám a szája kiszáradt. Noah előrelépett egy tállal. A másik nő, akit Matt nem ismert, egy kígyót tartott a kezében. Honnét szedte? Rozsdabarna, fél méteres jószág volt, elkeseredetten tekergett. Vipera? A nő előkapott egy szikét, amilyet az orvosok használnak. Megfogta a kígyó fejét, majd egy vágással szétnyitotta. Sötétvörös folyadék bugyogott elő, bele egy fémkupába. A kígyó megmerevedett, majd elernyedt. Mrs. Deverill lehúzta Mattról a takarót. A fiún csak alsónadrág volt, ijedten rezzent össze, ahogy a nő fölé hajolt. Mrs. Deverill belemártotta ujját a kígyóvérbe és vonalat húzott Matt mellkasáról egész a hasáig. A folyadék meleg és ragadós volt. Matt el akart húzódni, a teste azonban nem engedelmeskedett. Tehetetlenül nézte, ahogy Mrs. Deverill az arca felé nyúl és valami jelet rajzol a homlokára. - Nyisd ki a szád - parancsolta az asszony. - Nem... - tiltakozott. Próbált ellenállni, ám szája hirtelen nyitva volt, s Mrs. Deverill odatartotta a kupát. Matt tudta, hogy vért iszik. Keserű volt és iszonyatos. Úgy érezte, menten kihányja. Ki akarta köpni, a vér azonban úgy csúszott le a hasába, akár a kígyó, amiből származott. Ugyanakkor Matt érezte, hogy valami erő hátrarántja, bele a matracba, bele a padlóba, élve eltemeti, amíg... Kinyitotta a szemét. Mrs. Deverill ott ült a szobájában, olvasott. Senki nem volt vele. A nyitott ablakon szellő lebegett be. Matt nagyot nyelt. Kicsit kóválygott a feje, de amúgy jól volt. - Végre felébredtél - morogta Mrs. Deverill és becsukta a könyvet. -Mi történt? - Megbetegedtél. Semmi komoly. Könnyű mellhártyagyulladás. De már túl vagy rajta. - Itatott velem valamit... - Matt megpróbált emlékezni, pedig igazából nem akart. Már a gondolat is, hogy mi történt vele, már az is taszította. - Volt egy kígyó. - Kígyó? Miről beszélsz? Rosszat álmodtál, Matthew. Biztos a sok tévézéstől. -Éhes vagyok. -Még szép. Három napja nem ettél. -Három napja?! - Annyi ideig voltál eszméletlen. - A nő felkelt és az ajtóhoz csoszogott. - Hozok teát. Holnap még pihenhetsz, de aztán tessék talpra állni. A friss levegő jót tesz. És különben is vár a munka. Azzal még egyszer ránézett, bólintott magában, majd kiment és betette az ajtót. Két nap múlva Matt a disznóólban állt a majdnem térdig érő trutyiban. Mrs. Deverill friss levegőről beszélt, pedig itt olyan büdös volt, alig kapott levegőt. Noah adott neki csizmát meg kesztyűt, más ruhát viszont nem. Farmerjáról és ingéről hamarosan csurgott a fekete lucsok. A fertőtlenítő, amit kapott, égette a torkát, még a szeme is könnyezett tőle. A lapáttal felmert egy újabb adag trágyát. Mindjárt ebéd. Alig várta. Mindentől függetlenül Mrs. Deverill jó szakácsnak bizonyult. Amikor Gwenda Davisszel élt, a főzés abból állt, hogy kivették a dobozt a mélyhűtőből és betették a mikroba. Itt jobb volt a kaja: házi kenyér, sűrű pörkölt, finom püspökkenyér. Matt megváltozott. Tudta, hogy valami igenis történt vele a betegsége alatt, még ha nem tudta is, mi. Mintha kapcsolót kattintottak volna fel benne. Nem tudta szavakba önteni, de valahogy erősebbnek, magabiztosabbnak érezte magát, mint életében bármikor.
Ami jól is jött, ugyanis úgy döntött: megszökik. Még mindig hitetlenkedett, hogy a NeSza program egy ilyen isten háta mögötti helyre küldte és egy mogorva nő rabszolgájává tette. Mrs. Deverillt se szerette, de igazából Noah-tól, a bérestől rázta ki a hideg. Noah többnyire kint dolgozott a földeken egy kivénhedt traktorral, amiből dőlt a füst. Amikor viszont a közelben volt, le nem vette a szemét Mattról. Egyfolytában sokatmondóan fixírozta, mintha tudna valamit, amit ő nem. Matt arra gondolt, talán elmebeteg. Valahogy volt benne valami nem emberi. Mattét nem érdekelte, mi történik vele, csak azt tudta, hogy a Kaptártanyán nem bírja ki. Egy évig tutira nem. Még egy hétig se. Pénze ugyan nem volt, de úgy gondolta, ha nagyon akar, kerít. Aztán stoppal vagy vonattal irány London. A fővárosban el tud tűnni, s noha rengeteg rémtörténetet hallott, úgy érezte, ő képes lenne megélni ott. Még két év, és tizenhat éves lesz. Nagykorú. Aztán soha egy felnőtt se parancsolhat neki többé. Mrs. Deverill jelent meg a ház ajtajában és őt hívta. Matt nem vette fel az óráját, de sejtette, hogy egy óra. A nő mindig pontos volt. Ledobta hát a lapátot, és kimászott a disznóólból. Arrább felbukkant Noah két vödör moslékkal. Ő sosem evett a házban. Volt egy szobája a pajta padlásán, ott főzött, aludt és feltehetően mosdott... habár ez utóbbit nem vihette túlzásba, mert jobban bűzlött, mint a disznók. Az ajtó előtt Matt lehúzta a csizmáját, majd bement a konyhába és kezet mosott a mosogatónál. Mrs. Deverill éppen a zöldséglevest merte ki. Az asztalon volt kenyér, vaj és sajt. Asmodeus a konyhaszekrényen trónolt, s Matt megborzongott a láttán. A macskát még Noah-nál is jobban rühellte. Akárcsak a férfi, a macska is folyton figyelte. Előszeretettel bukkant elő a semmiből. Matt megfordult, és egyszer csak ott volt: egy faágon, az egyik ablakpárkányon, és ronda, sárga szemével őt bámulta. Általában nem törődött vele, de ha a közelébe ment, a macska felpúpozta a hátát és fújt. - Ki a konyhából, Asmodeus - szólt rá Mrs. Deverill. A macska megértette. Kiugrott az ablakon. Matt leült és nekilátott az ebédnek. -Valamit tegyél meg nekem délután, Matthew -mondta a nő. -A disznóólat takarítom. -Tudom, mit csinálsz. Egy nap majd megtanulod, hogy pimaszkodni az idősebbel és okosabbal nem válik a javadra. Mert ráadásul olyan feladatot adok, ami tetszeni fog. Szeretném, ha elhoznál nekem valamit a gyógyszerésztől Lesser Mallingból. - Mit hozzak el? -Egy csomagot. Nekem van címezve. Ebéd után indulhatsz is. - A szájához emelt egy kanál levest. Gőz kavargott mosolytalan arca előtt. - A pajtában van egy régi bicikli, azzal mehetsz. Még a férjemé volt. - Férjnél volt? - Ez újdonság volt Mattnek. El nem tudta képzelni, ki köthette az életét ehhez a nőhöz. -Egy rövid ideig. - Mi történt a férjével? - A fiatalok túl sokat kérdeznek. Nem helyes. De hát... - Sóhajtott és leengedte a kanalat. Henry eltűnt. így hívták: Henry Lutterworth. Pár hónapja voltunk házasok, amikor elment sétálni az erdőbe, és sosem jött vissza. Valószínűleg eltévedt és éhen halt. Ez legyen jó lecke neked is, Matt. Az erdő nagyon sűrű errefelé, könnyen el lehet veszni benne. Az is lehet, hogy lápra tévedt. Én erre tippelek. Nagyon kellemetlen halál lehetett. Biztos megpróbált úszni, de persze minél jobban kepesztett, annál gyorsabban süllyedt, a víz meg a sár elérte a száját, az orrát, és vége volt. -Ha Lutterworth-nek hívták, hogyhogy maga Mrs. Deverill? -Jobb szeretem a saját nevemet. Az őseim nevét. Lesser Mallingban mindig éltek Deverillek,
és mindig megtartottuk a nevünket. - Szipákolt egyet. - Henry a végakaratában rám hagyta Kaptártanyát. Azért hívják így, mert annak idején méheink voltak, de mind elmentek. Gyakran megesik, amikor a gazdájuk meghal. De a lényeg, bogaram, hogy a helyedben nagy ívben kerülném az erdőt. - Úgy lesz. - Szóval elmész a patikushoz. Mondd, hogy én küldtelek. Ebéd után Matt átvágott az udvaron és bement a pajtába. A bicikli egy vén eke mögött állt. Láthatóan évek óta nem használták. Kiemelte, megolajozta a láncot, felpumpálta a kereket, és pár perc múlva már pedálozott ki a farmról. Jó érzés volt átmenni a rozsdás kapun. Ezt is Mrs. Deverillnek csinálja, de a disznóólnál bármi jobb. Szembejött egy autó, és egy pillanatig úgy tűnt, összeütköznek. Fekete Jaguar volt, sötétített ablakokkal. Olyan gyorsan történt az egész, hogy Matt még a vezetőt sem látta. Félrekapta a kormányt, a bicikli kiszaladt a csalános padkára, majd vissza az útra. Matt megállt és hátranézett. A Jaguar behajtott a farmra. Látta, hogy vörösen felvillannak a féklámpák, aztán az autó eltűnt a ház mögött. Ez volt az első modern autó, amióta Kaptártanyára jött, hát átfutott az agyán, nem miatta jöhetett-e. Talán valaki Londonból? Habozott, majd továbbhajtott. Először hagyhatta el a farmot. Először ízlelte meg a szabadságot. Még nem megy vissza. A falu másfél kilométerre volt. Matt hamar odaért a törött táblához az ötös útkereszteződésnél. Sűrű erdő vette körül, még jó, hogy Mrs. Deverill idefelé megmutatta, melyik út visz arra, mert mind egyforma volt. Nem jött kocsi. Nem mozdult semmi. Matt még sosem érezte magát ennyire egyedül, mint most, ahogy pedálozott tovább. Az út utolsó része emelkedőnek vitt, keményen tekert, hogy felérjen. A bicikli nagyokat nyögött alatta. Aztán megpillantotta Lesser Mailing külső házait, majd pár perc múlva beért a faluba. Mrs. Deverill előre figyelmeztette, hogy Lesser Mailing nem nagy szám, és igaza volt. A falu kicsi és tipikus volt: egyik végén rozoga templom, egy üres, macskaköves tér, két oldalán üzletek és házak sorával. Középen háborús emlékmű állt: szürke kőtömb húsz-harminc névvel. Volt édességbolt, mellette egy vegyesbolt, amellett az antikvitás. Mind minimum ötven évvel elmaradt a kor mögött. Volt egy kocsma - A Kecske nevezetű - és mellette a hen44 tes. A kirakatában kitekert nyakú csirkék lógtak a lábuknál fogva. A pulton szürke húsdarabok hevertek. Egy szakállas, véres kötényű nagydarab férfi lecsapott a bárddal. Matt hallotta, ahogy a fém átmetszi a csontot. Jó pár embert látott, ahogy letámasztotta a biciklit az emlékműnek, és még többen jöttek minden oldalról. Matt érezte, hogy ő vonzza őket. Arcuk inkább tűnt kíváncsinak, mint jóindulatúnak. Bizonyos távolban megálltak és suttogva beszélgettek. Idegesítő volt a figyelem középpontjában lenni ebben az elfeledett közösségben. Kétsége sem volt, hogy pontosan tudják, kicsoda és miért van itt. Egy nő indult felé. Matt úgy érezte, ismeri. Hosszú ősz haja volt, apró feje és olyan fekete szeme, akár egy babáé. Ahogy közeledett, látni lehetett, hogy egyik orcáját csúnya, vörös anyajegy csúfítja el. Eszébe jutott a betegsége. Nem volt ez a nő a Kaptártanyán? A nő egyenesen odament hozzá: - Örülök, hogy talpra álltál, Matthew. - Rekedt, nyikorgó hangja volt. A szavak mintha alig akartak volna kicsúszni a torkán. - Claire Deverill vagyok. A nővéremnél laksz. Tehát igaza volt. Látta már. -Én vagyok az igazgató az általános iskolában itt, Lesser Mallingban - folytatta a nő. Nemsokára te is a tanulónk leszel. - Túl idős vagyok már az általánoshoz. -A középiskolához viszont túl buta, sajnos. Láttam a jelentéseket. Szinte semmit nem végeztél el. Nagyon keveset tudsz. Nem jó példa a többi gyereknek.
Egy másik nő közeledett, magas és sovány volt, vénséges vén, nyikorgó kerekű babakocsit tolt. - Ő az a fiú? - Ő bizony, Miss Creevy - mosolygott Claire Deverill. Matt belekukkantott a babakocsiba. Nem csecsemő volt benne. Miss Creevy egy nagy porcelánbabát tolt. A baba arcára fagyott mosollyal és nagy, üres szemmel nézett fel Mattre. -A patikust keresem - mondta Matt. Szeretett volna minél távolabb lenni innét. Bárcsak el se jött volna. - Ott van - mutatta Claire Deverill. - Az édességbolt mellett. Még két nő jelent meg a falu túlsó felén a templom előtt. Ahogy fekete kabátjuk csapdosott a szélben, rongyos madárijesztőkre hasonlítottak. Ikrek voltak. A kocsmából egy alacsony, kövér férfi lépett ki; karját és fejét zöld-kék tetoválások borították. Agyagpipát szívott. Mattét megpillantva nevetésre fakadt. Matt elindult, még mielőtt a férfi közelebb jöhetett volna. Tulajdonképpen nem lepte meg, hogy Lesser Malling-ban a jelek szerint mindenki kicsit buggyant. Egy ilyen félreeső helyen más nem is lakhat. A templom közelében egy kis mesterséges tónál egy csapat gyerek kacsákat etetett. Arra indult, ám hamar rájött, hogy ott sem talál barátokra. Az egyik egy tízéves fiú volt, furcsa, zöldes hajú, kövér lábai szinte szétfeszítették a rövidnadrágot. Mellette két lánytestvér állt, régimódi ruhában, hajuk lófa rokba fogva. A negyedik gyerek egy hétéves forma fiú volt, egyik lába fémtartóba volt fogva. Matt először sajnálta a fogyatékossága miatt, aztán látta, hogy a fiú légpuskát emel fel és mosolyogva megcélozza a kacsákat. Matt gyorsan belerúgott a kavicsokba, pár a vízbe repült. A kacsák felröppentek. A fiú nem találta el őket. - Ezt minek kellett? - kérdezte az egyik lány mérgesen. - Mit csináltok? - kérdezte Matt. - Enni adunk a kacsáknak, hogy Freddy lelőhesse őket - magyarázta a másik lány. - Jó játék. -Játék? -Kacsavadászat! - kiáltotta kórusban a két lány. Freddy újratöltött. Matt undorodva rázta a fejét. Otthagyta a gyerekeket és ment a gyógyszerészhez. Ilyen patikát még sosem látott: sötét, büdös hely volt, tele fapolcokkal. Pár doboz fájdalomcsillapító. Pár szappan. A polcokon azonban többnyire régi palackok álltak. Némelyikben por vagy szárított gyógynövény. Másokban különös, dudoros izék úsztak zavaros lében. Matt elolvasta a kézzel írt címkéket: Sisakvirág, Üröm. Semmit nem mondtak neki. Az egyik flaskát, amiben sárga lé volt, megfordította, és majdnem felsikoltott, amikor egy szemgolyó koccant neki az üveg oldalának. Birkáé vagy tehéné lehetett. Mattét hányinger fogta el. - Segíthetek? A patikus volt: egy alacsony, vörös hajú férfi elhasznált fehér köpenyben. Kézfeje, sőt még a nyaka is szőrös. Nehéz, fekete szemüvege annyira belenyomódott az orrába, mintha soha le nem vette volna. - Mi ez? - kérdezte Matt. -Egy szem. - Minek van itt? A patikus maga felé fordította és alaposan megvizsgálta. - Az állatorvos kérte - felelte türelmetlenül. - Vizsgálat céljára. - Mrs. Deverill küldött - mondta Matt. - Á, igen. Akkor te vagy Matthew. Mind nagyon vártunk. Nagyon-nagyon vártunk. A patikus elővett egy kis, barna papíros, zsineggel átkötött csomagot. - Barker vagyok - mutatkozott be. - Remélem, látlak még. Egy ilyen kis faluban mindig jól jön a friss vér. -Átadta a csomagot. - Ugorj be, ha erre jársz. Amikor Matt kilépett a patikustól, még több falusit talált kint. Tíz-tizenketten lehettek, halkan
beszélgettek. Sietős léptekkel odament a biciklihez. A nyereg mögött volt egy táska, beledugta a csomagot. Szeretett volna már úton lenni, messze a falutól. De nem ment olyan könnyen. Ahogy megfordította a biciklit, egy kéz kapta el a kormányt. Matt felnézett. A kéz gazdája egy harminc év körüli férfi volt, szalmaszőke, az arca kerek és pirospozsgás. Bő mellényt és farmert viselt. Izmos volt, ezt Matt látta abból, ahogy megfogta a biciklit. - Engedjen! - próbálta kiszabadítani a biciklit, de a férfi biztosan tartotta. - Nem vagy valami barátságos. Hogy hívnak? -Miért akarja tudni? - Te vagy Matthew Freeman? Matt nem felelt. Mindketten a biciklit fogták. Az választotta el őket. - Téged küldtek ide azzal a programmal? -Engem, igen. Ha tudja, akkor minek kérdezi? - Idehallgass, Matthew Freeman - mondta a férfi. - Jobb, ha nem őgyelegsz itt a faluban. A közelébe se gyere. Érted? Nem kéne ezt mondanom. De ha jót akarsz magadnak, eltűnsz innét. Olyan messze mész, amilyen messze csak tudsz, és vissza se nézel. Hallod, amit mon dok? El kell... A férfi elhallgatott. A patikus kijött és az ajtóból figyelte őket. A szőke férfi elengedte a biciklit, és elsietett. Nem nézett vissza. Matt felült és kitekert a faluból. A fenyőerdő feketén, baljósan várta. Már sötétedett.
Suttogások Matt egy fénylő kőtornyon állt. Szuroksötét volt, ő mégis látott. Messze lent vastag és olajos hullámok gördültek, akár a lassított felvételen. Pengeéles kövek meredeztek ki a vízből. A hullámok feltornyosultak, lebegtek, majd előrevetették és széttépték magukat. Süvöltött a szél. Vihar dühöngött. Cikcakkos villámok csaptak le - csak épp nem fehérek, hanem feketék voltak-, s Matt most jött rá, hogy az egész világ ki van fordítva, mint egy negatívon. A távolban négy ember állt egy szürke, elhagyatott partrészen. Három fiú és egy lány, vele egykorúak. Az arcukat ilyen messziről nem tudta kivenni, mégis felismerte őket, és tudta, hogy rá várnak. El kell érnie őket. De hogyan? Csapdába esett ezen a sziklatornyon. Tombol a vihar, ráadásul sötét, rettenetes valami közeledik a tenger felől. Egy óriási szárny, ami fokozatosan köré zárult. A lány őt hívta. -Matthew! Matthew! A szél elkapta és félredobta a két szót. A lány esdekelve hívta, azonban az ő ideje is fogyott. A part megrepedt, töredezett. Sötét hasadékok nyíltak, elnyelték a homokot. Közeledtek a hullámok. Azok négyen csapdába estek, nem tudtak hová menni. -Jövök! - kiáltotta Matt. Lépett egyet, megbotlott és előrezuhant. Rémülten felkiáltott. Nem tudott semmiben megkapaszkodni. Pörög-ve-forogva zuhant az éjszakai égen át, le a tengerbe... Felriadt. Ágyban feküdt a Kaptártanyán. Látta a gerendákat a mennyezeten, a száraz virágokat a vázában a fiókos szekrényen. A telihold halvány fénye áradt szét a szobán. Egy pillanatig nyugodtan feküdt és az álomra gondolt. Sokszor álmodta már, nemcsak most, korábban is. Mindig ugyanaz történik benne, két kivétellel. Az a jelenlét... a szárny... minden alkalommal közelebb jön. És mindig pár másodperccel később ébred, pár centivel többet zuhan. Eltöprengett, mi lesz akkor, ha nem ébred fel időben. Az órájára nézett, az ablak felé fordította, hogy lássa. Majdnem éjfél. Tízkor feküdt le. Mi ébresztette fel? Kimerült az egész napi munkától, át kellett volna aludnia az éjszakát. És akkor meghallotta. Halk és távoli volt, mégis tisztán hangzott az éjszaka csendjében. Az erdőből érkezett, a fák holdfénytől megezüstözött csúcsa fölött suhant el. Suttogás. Matt először azt hitte, csak a szél zörgeti az ágakat. Csakhogy nem volt szél. És ahogy
félrehajtotta a paplant és felült, meghallott egy másik hangot. Folytonos, egyforma: halk elektromos zümmögés. A suttogás elhallgatott, majd újrakezdődött. A zümmögés nem akadt meg. Matt tarkóján felállt a szőr. A hangok messze voltak, de az volt a rémes, hogy jöhettek volna a házból is. Körülvették. Ott voltak mindenhol és sehol. Felkelt és az ablakhoz ment. A hold felhő mögé siklott, egy pillanatra minden elsötétült. Mégis volt fény. A sötétben, nem messze az erdő szélétől halvány izzást vélt látni. A fényt elnyelték a körülötte szorongó fák, egy kevés mégis átszökött az ágak között, és hideg fehér kéveként szúrt az éjbe, ahol elfoszlott. Nem tűz, elektromos fény. És mintha ugyanonnan jött volna, ahonnan a hang. Ki lehet ott? Mi történhet egy yorkshire-i erdő közepén éjnek idején? Talán köze lehet a figyelmeztetéshez, amit délután kapott? „Ha jót akarsz magadnak, eltűnsz innét. Érted?" Matt azonban hirtelen tudni akarta, mi folyik ott, és azon kapta magát, hogy öltözik, nyitja az ajtót és kisurran. A folyosón egy pillanatra megállt, fülelt, hall-e valami neszt a házból. Mrs. Deverill szobája a folyosó végén volt. Az ajtaja csukva. Matt nem látta belülről a szobáját, de úgy tippelte, mélyen alhat. Mindig pontosan fél kilenckor feküdt le. Nagyon nem szerette volna most felébreszteni. Lábujjhegyen osont le a lépcsőn be a nappaliba. Mrs. Deverill ősének arcképe figyelte, ahogy az ajtó felé araszol. A festett szem mintha követte volna. Az arc sötét és titokzatos volt. Az udvarban hideg fogadta. Semmi nem moccant. Matt már tisztábban hallotta a suttogást. Nemcsak hangosab-ban, de közelebbről is. Egy-két szót is ki tudott venni, habár nem sok értelmük volt: DOTARAKA... DOGÁZSRO... DEVENET... LETNEZS... AVIK A különös hangok körülötte táncoltak, ahogy ott állt az éjben. Emberi suttogás. Emberi és mégsem evilági. Törte a fejét, mit tegyen. Énje egyik része szeretett volna biciklire ülni és közelebb menni. A másik része viszont visszafeküdni és elfelejteni az egészet. És akkor végre feltűnt neki valami, amit egyből ki kellett volna szúrnia. Mrs. Deverill kocsija hiányzott. A Land Rover mindig ugyanott, a pajta mellett parkolt. Vacsorakor még ott állt. Most nem. Elment a Kaptártanyáról? Talán az erdőbe? Ő is részese annak, ami itt folyik? Egyedül maradt a házban? Visszament a nappaliba. Elsőnek a portrét vette észre, és ezúttal biztosan tudta, hogy nem képzelődik. Kétségtelenül megváltozott. Az alak felemelte az egyik kezét. Matt biztos volt benne, hogy nem így festették meg. A sovány ujj azonban most felfelé mutatott, mintha ágyba akarná parancsolni. Matt fel is ment az emeletre... csakhogy nem a saját szobájába. Muszáj volt megbizonyosodnia róla, igaza van-e, még ha rettegett is attól, amire készült. Végiglopakodott a folyosón, és halkan bekopogott Mrs. Deverill ajtaján. Nem kapott választ. Másodszor is kopogott, most hangosabban. Aztán benyitott. Hideg, üres szobát látott, csupasz padló, vaságy. A ruhásszekrényen és komódon kívül más nemigen volt ott. Az ágy üresen állt. Igaza volt. Mrs. Deverill nincs itthon. Tehát itt az alkalom, amire várt. Matt már eldöntötte, hogy visszamegy Londonba. Most azt is tudta, hogy ez ma este történik meg. Pirkadatra eléri az autópályát, és délnek stoppol. Kétsége sem volt, hogy Mrs. Deverill hívja a rendőrséget, de minél messzebb jut, annál nehezebb lesz megtalálni. Londonban pedig biztonságban lesz. Csak pénz kell. Meg ennivaló. S kell egy hely, ahol meghúzhatja magát. Biztos van pénz a házban. Megkeresi és ellopja. A konyhában kezdte. Már nem érdekelte, mekkora zajt csap, átkutatta a fiókokat és a szekrényeket, kinyitogatta a befőttesüvegeket és a dobozokat, próbált rájönni, hol tartja Mrs. Deverill a konyhapénzt. Még mindig hallotta a suttogást, de most már szaggatottabb volt.
Befejezik? Az órájára pillantott. Negyed kettő. Rákapcsolt, mert félt, hogy hazajön az asszony. A konyhában nem volt pénz. A kézitáska. Abban kell, hogy legyen pénz és talán még hitelkártya is. Azt viszont biztos magával vitte. Átment a nappaliba. A portré dühösen figyelte, ahogy kutat, benézett a könyvek mögé és a székek alá, hátha Mrs. Deverill ide dugta az erszényét. A villanyt nem kapcsolta fel. Noah még a pajtában lehet, nem akarta elárulni magát. A kandallóhoz akart menni, amikor valami ráüvöltött. Dübörgő szívvel ugrott hátra. Asmodeus volt, a macska. Az egyik fotelban aludt, de most felpúpozott háttal állt, felmeredt a szőre, szeme lángolt. Sziszegett, szájából fehér fogak villantak ki. Matt mozdulatlanul állt. A macska mindjárt rátámad. Érezte. Az állat már készült, első mancsával a szövetet tépte, azt gyakorolva, mit fog tenni az ő arcával. Matt körülnézett. A tűz mellett volt egy piszkavas, egy súlyos, antik darab. Arra gondolt, felkapja azt, de nem volt benne biztos, hogy tudja is használni. A macska farka oldalt csapott. Szemét le nem vette róla. Vissza merészelt élni Mrs. Deverill vendégszeretetével, s ezért fizetnie kell. A macska másodszor is sziszegett és ugrott. Matt azonban felkészült. A piszkavas mellett volt egy nagy kosár, általában abban tartották a tűzifát, most azonban üresen állt. Matt felkapta és a macskára dobta, ahogy az elrugaszkodott a fotelból. Rettenetes visongás és nyávogás hallatszott, a karmok dühösen kaparták a kosarat. Matt lenyomta a kosarat a fotelba, ezzel bebörtönözve a macskát. Egyik kezével tartotta, a másikkal kinyúlt. Mrs. Deverill ódivatú varrógépe a szék mellett állt a padlón. Matt minden erejét összeszedve fél kézzel felemelte és a kosárra tette. Az megreccsent. A macska belülről rohamozta. De a kosár kitartott. Asmodeus nem megy sehová. Matt felegyenesedett. Remegett a sokktól. És ekkor felfigyelt valamire. Az erdőből már nem jött a hang. A suttogás véget ért. Semmit nem talált, és kifut az időből. Csak egy szoba maradt. Felment az emeletre, be Mrs. Deverill szobájába. Itt biztos lesz pénz. Kinyitotta a szekrényt. Az asszony ruhái drótakasztókon, alul a cipők. Már éppen be akarta csukni az ajtót, amikor észrevett egy kartondobozt a belső sarokban. Lehajolt és kinyitotta. Volt benne valami. Nem pénz. Fényképek. Kivett egyet. Egy temetőt ábrázolt. A fotó fekete-fehér volt, teleobjektíwel készítették. Szokásos komor ruhába öltözött emberek voltak rajta, középütt pedig egy fiú. Egy nyolcéves fiú. Matt azonnal felismerte. Rémület és émelygés fogta el: önmagát látta. A kép a szülei temetésén készült. Hat éve. De ez lehetetlen. Senki nem fotózott. Ha meg mégis, ha volt ott egy újságíró vagy valaki, mit keres ez a kép itt? Honnét szerezte Mrs. Deverill? A fényképhez gemkapoccsal két lapot tűztek. Matt dobogó szívvel lehúzta a kapcsot, majd úgy tartotta, hogy el tudja olvasni. Rendőrségi jelentés. Mindkét lapon piros betűkkel az állt: BIZALMAS. Megpróbált a szavakra koncentrálni a félhomályban. ÉS MRS. ROSEMARY GREEN TANÚVALLOMÁSÁT AZ ÜGGYEL KAPCSOLATBAN NE HOZZÁK NYILVÁNOSSÁGRA. TELJES HÍRZÁRLATOT JAVASOLUNK. A GYERMEK, MATTHEW FREEMAN CSAK NYOLCÉVES, DE MÁRIS LÁTSZANAK PREKOGNITÍV KÉPESSÉGEI, MELYEK TÚLMUTATNAK... Prekognitív képességek. Matt nem is akarta egyszerű szavakba önteni, ez mit jelent. És nem akarta tovább olvasni a jelentést. Ebben a pillanatban döntésre jutott. Visszalökte a dobozt a sarokba, becsukta a szekrényajtót, és kiment. A nappaliban a portré némán figyelte. Asmodeus újra és újra nekiment a kosár belsejének. Matt rájuk se hederített. Kivágta az ajtót és kiszaladt a szabadba. Nem talált pénzt, de majd megoldja. A legfőbb ideje menni. Alig pár perc alatt odaért a kereszteződéshez. Az éjszaka közben lehűlt, meglátszott a lehelete,
ahogy megállt a törött tábla mellett, hogy tájékozódjon. Öt útból választhatott, mindegyik az erdő más részén vitt át. A Lesser Mallingba vezetőt már ismerte. A másikon jött a farmról. Tehát csak három marad. A középsőt választotta, és hálás volt a holdnak, hogy mutatja az utat. Az erdőből nem hallatszott nesz. Az elektromos fény kihunyt. Legjobban attól félt, hogy belefuthat Mrs. Deverillbe, aki visszatér onnan, ahol volt. A Land Rover hangját várta, de nem hallott semmit. Maga volt. Igyekezett arra összpontosítani, amit csinált. Nem akart az erdőre nézni, de nem tudta megállni, hiszen teljesen körbevette. A holdfényben látta a nyílegyenes sorban álló fák körvonalait. Olyanok voltak, akár egy hatalmas, szabadtéri börtön rácsai. Az enyhén ringó ágak ezernyi árnyat vetettek a földre. Az egymásnak dörgölődző fenyőtűk mintha sustorogtak volna, ahogy elpedálozott mellettük. Matt az utat bámulta maga előtt. Egész éjjel tekerni fog. A fénykép ösztökélte. Majd valahogy meglesz Londonban. Pénz nélkül. Fedél nélkül. A rendőrség előbb-utóbb megtalálja, de nem érdekes. Bezárhatják, ha akarják... bármit elfogad, aminek nincs köze Mrs. Deverillhez vagy Lesser Mallinghoz. Miért van róla fénykép a szekrény mélyén? Hogyan szerezte meg az asszony a titkos rendőrségi jelentést? Mit számít Mrs. Deverillnek az ő szülei halála? Ijesztő gondolat volt, de az jutott eszébe, hogy Mrs. Deverill esetleg tudott róla, még mielőtt a NeSza program összehozta őket. Elképzelhető, hogy a nő választotta ki őt? Ez viszont arra utalna, hogy Mrs. Deverill évek óta tervezi azt, ami Lesser Mallingban folyik, és hogy ő ennek a valaminek valahogy a része. A francba mindenkivel: a nénikéjével, a szociális gondozóval, Malloryval, Mrs. Deverill-lel... Eleget parancsolgattak neki! Ideje, hogy gondoskodjon magáról. Talán talál munkát egy konyhán vagy egy motelben. Elég idősnek néz ki. Komoran tekerte a pedált. Már legalább két óra lehet. Hány perce hagyhatta el a farmot? Kereszteződéshez ért. Lelassított, az utolsó pár métert gurulva tette meg. Körülnézett. Öt irányból választhatott. Az útjelző táblát letörték. Egy egész percbe telt, mire rájött, hol is van. Az út, amit választott, valahogy körbefutott. Pontosan oda ért vissza, ahonnét indult. Dühös volt magára. Elpocsékolta az időt és az erejét. Mrs. Deverill talán már vissza is ért Kaptártanyára. Talán már megtalálta a macskát a kosár alatt, és már rájött, hogy megszökött. Talán már hívta a rendőrséget. Matt a fogát csikorgatva másik utat választott, és megint elindult. Bárcsak várt volna reggelig! Nem. Hajnalban dolgoznia kell, s vagy Noah vagy Mrs. Deverill mindig rajta tartja a szemét. A ritmusra összpontosított, bal láb, jobb láb, hallgatta a nyikorgó láncot. Mellette vég nélkül sorjáztak a fák. Újabb húsz perc telt el. Matt a betegség ellenére erős és fitt volt. A lába kicsit sajgott, de jól érezte magát. Az út kanyarodott... Lefékezett. Visszaért a keresztúthoz. Képtelenség. Az út egyenesen futott, legalább három kilométert megtett. Hitetlenkedve nézte a törött táblát. Ugyanaz a tábla. Kétségtelenül az. Most már bedühödött. Egyszer még pech. De kétszer! Hülyeség. Megfordította a biciklit, és elindult az ötödik úton, a legtávolabbin. Gyorsan pedálozott, a dühét is beleadta. Süvített válla felett az éjszakai szél, hűsítette izzadt fejét. A holdat felhő takarta el, hirtelen minden elsötétedett. Matt nem lassított. A felhő szétnyílt. Matt fékezett. Nem tudta elhinni, hogy ez történik. Az ötödik útból valahogy az első lett. Visszavezette ugyanoda. A törött tábla gúnyosan magasodott fölé. Hát jó. Elindult vissza, amerről jött, el a Kaptártanya mellett. Ennek az útnak másfelé kell menni. Olyan gyorsan robogott el a kapu mellett, ahogy csak bírt. Fényt nem látott, vagyis Mrs. Deverill még nem ért haza. Az út meredeken emelkedett. De ez jó. Eddig nem volt emelkedő. Mattét már nem érdekelte, merre tart. Majd csak talál egy főutat. Elege lett az
erdőből meg a földutakból. A dombtetőre érve megállt. Most először fogta el igazi félelem. Jó egy órát biciklizett, mégsem jutott el sehová. Megint visszaért a kereszteződéshez. Matt nagyokat fújtatott. Olyan erősen szorította a kormányt, hogy elfehéredtek az ujjai. Egy pillanatig állt, fontolgatta a lehetőségeket. Nem mintha sok lett volna. Vagy az éjszaka packázik vele, vagy olyasmi történik, amit nem ért. De tudta, hogy ha egész éjjel teker, akkor sem ér sehová. Nincs más, boldogulnia kell Mrs. Deverill-lel. Megfordította a biciklit, és lassan elindult vissza a farmra.
Omega Egy - Éjjel a szobámban járt - mondta Mrs. Deverill a telefonba. Régimódi készülék volt, a kagyló nehéz, fekete műanyagból készült. Tenyeréből vastag csigavezeték kunkorodott ki. - Azt hiszem, megtalálta a fényképeket. - Hiba volt ott tartani őket. -Lehet. De engem más aggaszt. Matthew erősebb, mint amikor idekerült. Szerintem kezd rájönni. Nem örülök, hogy itt van. Ha engem kérdez, a tigris farkát fogjuk. El kéne intéznünk, amíg még nem késő. - Hogy érti? - kérdezte a férfihang a vonal túlsó végén. Igen hidegen és megfontoltan beszélt. Tanult hang volt, mint egy igazgatóé egy múlt századi magániskolában. - Zárjuk be - javasolta az asszony. - Van egy kripta a templomban. A föld alatt senki nem találná meg. Már csak pár hét. Aztán megleszünk. - Nem. - Végleges válasz volt. - A fiú most közönségesnek hiszi magát. Fogalma sincs, kicsoda-micsoda. Ha élve eltemetjük, azzal esetleg hozzásegítjük, hogy rájöjjön. És ha netán betoppan a rendőrség vagy a szociális gondozó? Hogyan magyarázza ki? -Azt mondjuk, hogy elszökött... -Maga is tudja, hogy lehetetlen. Kordában tartjuk. Nem tehet semmit. És hamarosan készen állunk. Addig vigyázzon rá. Most hol van? -Nem tudom. Valahol az udvaron... - Vigyázzon rá, Mrs. Deverill. Le ne vegye róla a szemét. A vonal egy kattanással elnémult. Mrs. Deverill kicsit fogta a kagylót, majd letette. - Asmodeus! A fotel karfáján ülő macska kinyitotta a szemét és ránézett. -Hallottad, mit mondott. A fiú... A macska leugrott a fotelról. Könnyedén felpattant az ablakpárkányra, majd kiszökkent az ablakon. Noah éppen egy trágyával megrakott talicskát tolt. A macska elszaladt mellette, ki az útra. Egy pillanat alatt eltűnt szem elől. Matt az erdő szélén állt és a fák alagútját kémlelte. A bicikli a füvön hevert az út mellett. Öt perce surrant el Noah mellett, ki a farmról. De nem bírt dönteni. Megint kísértést érzett, hogy nekivágjon a londoni útnak. Éjjel biztos csak összezavarodott. Nem látta, merre fordul, ezért tévedt el. Mélyen belül azonban valami arra intette, ne próbálkozzon még egyszer. Amúgy se akart megint körbe-körbe menni. Van más lehetőség is. Csak felhívja Mallory felügyelőt, és el van intézve. Előtte azonban többet akart megtudni. Miféle hangokat hallott az éjjel? Mi folyik az erdőben? Csak egyféleképp tudhatja meg. Megkereste a helyet, ahonnét a fény szűrődött ki. Valahol itt előtte kell lennie. Mégsem bírta otthagyni az utat. Nem azért, amit Mrs. Deverill mesélt; nem hitte, hogy erre láp lenne. Maga az erdő ijesztette meg, az, hogy olyan mesterséges, olyan egyenesek a sorok. A természet nem ilyen... Hogyan is találna ki, amikor minden fenyő ugyanolyan, nincs domb, aljnövényzet vagy patak? S a fasorok közti folyosók mintha végtelenek lettek volna, a maguk sötét világába
futottak. A sötétség őt várta. Légynek érezte magát egy hatalmas pókháló szélén. Döntött. Lelépett az útról és húsz lépést tett előre egyenes vonalban. Talpa alatt ropogtak a fenyőtűk. Ha nem fordul se jobbra, se balra, nem tévedhet el. A fák majd vezetik. Ha meg úgy érzi, eltévedt, egyszerűen sarkon fordul és visszajön. Akkor is... Megállt, hogy szusszanjon. Ez azért tényleg rendkívüli. Mintha egy tükrön át másik dimenzióba lépett volna. Az úton hűs, ropogós tavaszi reggel volt. Az erdőben meleg és lanyha volt az idő. Itt is, ott is mélyzöld fénykévék szúrták át a lombokat. Az úton madarak csivi-telését hallotta, meg egy tehén bőgését, a fák között azonban csend honolt, akárha hang se hatolhatott volna be oda engedély nélkül. Iránytűt kellett volna hoznia. Vagy valamit, amivel könnyebben visszatalál: kést vagy festéket. Eszébe jutott egy történet, amit az iskolában hallott. Valami görög pasas - Tézeusz vagy hogy hívták - bement egy labirintusba, hogy megvívjon egy szörnnyel, ami félig ember volt, félig bika. Minotaurusz, igen, így hívták. Tézeusznál egy gombolyag volt, azt követve jutott ki. Neki is ezt kellett volna csinálnia. Megfordult és hangosan számolva elindult húsz lépést vissza. Az út nem volt ott. Lehetetlen. Megfordult. A fasor a végtelenbe nyúlt. Erre nézett, arra nézett. Mindenhol ugyanaz. Tett még öt lépést. Tökéletesen egyforma fák sorjáztak, ameddig ellátott... és tovább. Az út úgy eltűnt, mintha sosem lett volna. Vagy ez, vagy valamiképp hirtelen fák nőttek rajta. Matt így érezte. A mesterséges erdő körbevette. Foglyul ejtette, soha többé nem engedi el. Nagy levegőt vett, húsz lépést tett előre, majd balra fordult, és még tizet. Az út sehol. Hiába nézett bármerre. Mindenfelé ugyanazt látta: magas, keskeny fatörzseket és sötétzöld fenyőtűket. A sorok között árnyas folyosót. Száz különböző irány, mégis mindenfelé ugyanaz. Matt egy helyben állt, azt remélte, hátha meghall egy autót, ami Lesser Mailing felé tart. Az segítene meglelni az utat. Autó azonban nem jött. Magányos varjú rikoltott a magasban. Ezen kívül a csönd olyan sűrű volt, akár a köd. - Remek! Ezt azért kiáltotta, mert szerette volna hallani a saját hangját. De nem hasonlított. Halk, erőtlen hang volt, elfojtották a mozdulatlan fák. Továbbindult. Mit tegyen? Léptei neszét felfogta a fenyőtű-szőnyeg, így mintha semmiből semerre tartott volna. Felpillantva alig látta az eget a sötétzöld lombkoronákon keresztül. Hirtelen dühös lett magára. Az utak ugyanezt játszották el vele az éjjel. De akkor legalább volt út. Ez most sokkal, sokkal rosszabb. Ezüstösen csillant valami. A sok zöldben váratlanul érte. A nap csillant meg valamin a fák fala mögött nem messze. Matt megkönnyebbülve indult arra, az egyik ösvényről másikra térve. De ha azt hitte, talált valamit, hát tévednie kellett. Magas, rozsdás kerítés állta útját. A drótot látta ezüstösnek. Legalább hat méter magas lehetett, tetején szögesdrótszerű tüskék. Kicsit ívben futott, mintha hatalmas kört írna le. A kerítés mögött tisztást látott, annak közepét egy nagy épület foglalta el, ami egyszerre volt régimódi és modern. Két részből állt: szürke téglás, téglalap alakú, emeletes főépületből, végig ablakokkal (sok már törött). A fal itt-ott megrepedezett, gaz és borostyán fúrta be magát a hézagokba. Láthatóan igen régóta állt itt. Harminc-negyven méter hosszúnak tippelte, simán elfért volna egy focipályán. Figyelmét azonban inkább az épület másik része keltette fel. Ez leginkább egy óriás golflabdához hasonlított, vagy harminc méter magas volt, s úgy trónolt a földön, mintha odagurult volna. Fehérre festették. Obszervatórium? Nem. A kupolán nem látott rést a teleszkópnak, sőt még ablakot sem. Az idő és az időjárás rajta hagyta a nyomát az épületen. A fehér festék elszíneződött, s csúnyán felhólyagzott, mintha valami betegség terjedne a felületen. Azért még mindig lenyűgözően nézett ki. Hát ezt aztán nem várta volna egy erdő közepén. A két részt egy folyosóféle kötötte össze. Pontosan a közepén egy nagy ajtót látott. A főbejárat? Arra gondolt,
hogy közelebb megy. Fogalma sem volt, mi lehet ez. Talán jó lenne kideríteni. Matt jobbra indult és ötven méteren át követte a kerítést. Az erdő egy idő után teret engedett, s egy kapuhoz ért, amit nagy lakat és vastag, elszíneződött lánc zárt le. A kapu egyik szárnyára táblát erősítettek, a vörös festék megkopott a korhadó deszkán: OMEGA EGY A kormány tulajdona Idegeneknek belépni szigorúan tilos Omega Egy. Mattét obszervatóriumra emlékeztette az épület, de most, hogy belegondolt, talán katonai létesítmény. A tábla szerint a kormány tulajdona. A védelmi minisztériumé? Megnézte a kaput. A lakat új volt, vagyis valaki járt itt nemrégiben. Ezt ugyan ki nem nyitja. Felnézett: a szögesdrót ott tekeredett a kerítés tetején. Erről ennyit. Növekvő kíváncsisággal továbbindult a kerítés mellett, hátha talál egy fát, amin bemászhat. Azonban ennél is jobbat talált. A kerítésen egy lyuk tátongott, a rozsdától elporlottak a drótok. Pont befér rajta. Az órájára pillantott. A délután már a vége felé közeledett, kezdett sötétedni. De még van idő. Lehajolt és éppen át akart bújni a lyukon, amikor valaki megragadta és megpördítette. -Te meg mit művelsz? Matt szíve meglódult. Az erdőben annyira egyedül érezte magát, álmában se jutott volna eszébe, hogy bárki lehet itt. Védekezően ökölbe szorította a kezét, de aztán felismerte a szőke hajú, kedvetlen arcú férfit, aki Lesser Mallingban odament hozzá. Aki figyelmeztette, hogy menjen el. - Eltévedtem - lazított kicsit Matt. - Mi ez a hely? -mutatott az épületre a kerítés túloldalán. - Erőmű. Matt jobban megnézte a férfit. Vadászpuska volt nála, a cső lenyitva. Farmert és nyitott nyakú inget viselt. - Nem szabadna itt lenned - mondta a férfi. -Mondtam, hogy eltévedtem. Kerestem a... -Mit kerestél? - Fényt láttam az erdőben. Éjjel. Meg akartam nézni, mi volt. - Fényt? -És hallottam valamit. Furcsa volt, zümmögésféle. Miért nem árulja el, mi folyik itt? Tegnap azt mondta, menjek el. -Miért nem fogadtad meg a tanácsot? - Megpróbáltam. - Matt ennél többet nem mondott. Nem akarta taglalni, mi történt a holdfényes úton. - Mire akart figyelmeztetni? Miért olyan fura mindenki Lesser Mallingban? Ki maga? A férfi kicsit megnyugodott, de szeme éberen figyelt. Kezét a puskára tette. - Burgess vagyok. Tom Burgess. Farmer vagyok, a Glendale Farm az enyém. Nem messze a Greater Malling-i úttól. -És mit csinál itt? Maga őrzi ezt a helyet? - Nem őrzöm. Vadászom. Az erdő tele van rókákkal. Éjjel lopják a tyúkjaimat. Egypárat elkapok közülük - paskolta meg a fegyvert. - Nem hallottam lövéseket. - Nem láttam egyet se. Matt az épületre nézett: - Azt mondja, ez erőmű? - Hirtelen rájött, miért ismerős ez a forma. Az iskolában látta. Atomerőmű? Burgess bólintott. -Mi az ördögöt keres itt? - Semmit - vont vállat a farmer. - Kísérlet volt. A kormány telepítette ide réges-rég. Mielőtt elkezdték építeni az igazi nagyokat. Alternatív energiaforrásokat kerestek, hát megépítették az Omega Egyet, és amikor befejezték az összes kísérletet, bezárták. Most
üresen áll. Nincs bent semmi. Évek óta senki a közelébe se jött. - Tegnap éjjel itt voltak -jelentette ki Matt. - Fényeket láttam. És hallottam a hangjukat. - Talán csak képzelődtél. - Nincs nekem annyi képzelőerőm. - Matt most már dühbe gurult. - Miért nem mondja el az igazat? Figyelmeztetett, hogy veszélyben vagyok. Tanácsolta, hogy fussak el. De nem futhatok el, ha nem tudom, mi elől kell futnom. Miért nem mondja el, amit tud? Itt biztonságban vagyunk. Senki nem hall. A farmer láthatóan vívódott magában. Matt látta rajta, hogy szeretne beszélni. De hiába volt erős, sőt hiába volt puskája, így is félt. - Talán meg se értenéd. Hány éves vagy? - Tizennégy. - Nem lenne szabad itt lenned. Hallgass rám! Én egy éve jöttem ide. Maradt pénzem. Mindig is saját birtokot akartam. Bárcsak tudtam volna! Bárcsak sejtettem volna... - Micsodát? - Mrs. Deverillt meg a többieket. - Mi van velük? Mit csinálnak? Megzörrent az aljnövényzet, majd valami dühösen morgott. Matt megpördült. Egy állat lépett ki a páfrányok közül, pár méterre tőlük. Macska volt, a szeme izzott, tátott szájából kivillantak az éles fogak. De nem csak egy kóbor macska volt. A fiú felismerte a sárga szemet, a koszos bundát... Lazított. - Semmi - mondta. - Csak a macska. Biztos követett idáig. A farmer azonban holtsápadt lett. A puska csövét a helyére kattintottá, és a fegyvert a vállához emelte. Majd meghúzta a ravaszt, mielőtt Matt megállíthatta volna. Nagy dörrenés. A macskának esélye sem volt. Tom Burgess mindkét csövet kiürítette. Az ólomgolyók becsapódtak az állat bundájába, s az rettenetes hátraszaltót végzett: egy pörgő fekete golyó lett, amiből valami vörös spriccelt. - Ezt miért tette? - kiáltott rá Matt. - Nem róka volt. Csak egy macska! - Csak egy macska? - ingatta a fejét a farmer. - Asmodeus volt. Mrs. Deverill macskája. -De... - Nem beszélhetünk. Itt nem. Most nem. - Miért nem? - Történnek dolgok... amiket el se hinnél. - A farmer arca még mindig sápadt volt. A keze remegett. - Figyelj -suttogta. - Gyere el a farmomra. Holnap délelőtt. Tízkor. Glendale Farm. A Greater Mailing út mellett. A Kaptártanyáról kiérve fordulj balra. Megtalálod? - Meg. - Ekkor Mattnek eszébe jutott valami. - Vagyis nem. Már próbálkoztam ezekkel az utakkal, de csak oda értem vissza, ahonnét indultam. - így is van. Csak oda mehetsz, ahová ők engednek. - Hogyhogy? - Nehéz megmagyarázni. - Burgess elgondolkodott. Hirtelen megfogta a nyakában lógó bőrzsineget. Levette és Mattnek nyújtotta. Egy apró, kerek kő (egy talizmán) lógott rajta. A kőbe aranyozott jelképet véstek. Egy kulcsot ábrázolt. - Vedd fel - mondta Burgess. - Ne kérd, hogy megmagyarázzam, de ha viseled, nem tévedsz el. Gyere el hozzám holnap. Elmondok mindent, amit tudni akarsz! - Miért nem most? -Mert nem biztonságos. Egyikünknek sem. Van kocsim. Gyere el hozzám, és együtt menekülünk. Azzal Tom Burgess elindult a fák felé. - Várjon már! - szólt utána Matt. - Nem tudom, hogyan jutok ki az erdőből! Burgess megállt, visszafordult és mutatta: - Nézz a lábad alá. Az úton állsz. - Majd eltűnt.
Matt megnézte, hol is áll. A gaz és a fenyőtűszőnyeg alatt alig láthatóan fekete aszfaltcsík húzódott. Nem lesz egyszerű követni, de kivezeti innét. A kőtalizmánt még a markában szorongatta. Végigfuttatta ujját a kulcson. Vajon igazi arany? Majd a nyakába akasztotta, és gondosan eldugta az inge alá. Tíz perc múlva Matt kiért a főútra. Visszanézett az Omega Egy bejárata felé. Csak egy nyílás volt két fasor között. Biciklivel elment mellette, észre sem vette, és újra megtalálni se lenne egyszerű. Levette a kabátját. Letépett egy csíkot a pólójából, és az egyik ágra kötötte. Majd hátralépett és megszemlélte az apró, halványkék zászlót. Szükség esetén megtalálja. Elégedetten visszahúzta a kabátját, és elindult a bicikliért. Negyven perc múlva ért a Kaptártanyára. Már majdnem dél volt. Noah a pajta oldalát festette kreozottal. Matt érezte a vegyszer erős szagát. Jayne Deverill a konyhában főzte az ebédet. Matt lesöpört pár fenyőtűt a kabarjáról, s az ajtóhoz ment. Már a kilincsért nyúlt, amikor megtorpant, hátralépett, majd hitetlenkedve megborzongott. Asmodeus az ablakpárkányon feküdt, s az egyik mancsát tisztogatta nagy odaadással. Öt meglátva vészjóslón dorombolni kezdett. Asmodeus itt van! A macska nem halt meg. Sőt még csak meg sem sebesült.
Frissen festve Matt nem aludt jól aznap éjjel. Túl sok megválaszolatlan kérdés kavargott a fejében, és a tudat, hogy Tom Burgess ígérete szerint megválaszolja őket, feszültté és nyugtalanná tette. Alig várta, hogy megtudja az igazat. Addig azonban nem tehetett mást: várt, hánykolódott a keskeny ágyon, miközben az ég feketéből szürkébe váltott, majd ezüstbe, végül kékbe. A nap a farmon általában a reggelivel kezdődött, így nem lepte meg, hogy amikor lement, Mrs. Deverill már a konyhában tett-vett. - Mi történt veled tegnap? - kérdezte az asszony. Világoskék kardigánt, formátlan, szürke ruhát és gumicsizmát viselt. Az összes ruhája olyan volt, mintha turkálóban vette volna. - Sétáltam. - Sétáltál? Hová? - Csak úgy. Mrs. Deverill levette a serpenyőt a tűzhelyről, és a sűrű zabkását két tányérra merte. - Nem emlékszem, hogy engedélyt kértél volna. - Nem emlékszem, hogy mondta volna, hogy kell - felelte Matt. Mrs. Deverill összehúzta a szemét: - Nem szoktam hozzá, hogy ilyen hangon beszéljenek velem - morogta, majd vállat vont, mintha nem számítana. - Csak a te érdekedben mondom, Matthew. Ha megnézed a füzetet, amit a Nesza adott, látod, hogy mindig tudnom kell, merre jársz. Jelentenem kell, ha megszeged a szabályokat. - Azt jelent, amit csak akar. Az asszony letette a tányérokat, és leült Matt-tel szemben. -Ma sok dolgunk lesz. A traktort le kell mosni. És tűzifát is kéne vágni. -Amit csak akar, Mrs. Deverill. - Pontosan - szaladtak szét mosolyfélébe a szürke ajkak. - Amit akarok. Kilenc óra volt, még egy óra Matt találkozójáig Tom Burgess-szel. Matt a traktort mosta le slaggal. Ötvenedszer is körülnézett, hogy meggyőződjön, egyedül van-e. Noah a pajta másik oldalán csöveket javított. Mrs. Deverill a disznókat etette. Őt senki nem figyelte, és Asmodeust sem látta. Ledobta a slagot, odament a csaphoz és elzárta a vizet. Megvárta, amíg kifolyik a slagból a maradék víz. Senki nem jött. A régi biciklit gondosan elöl hagyta. Most odaosont, megfogta a kormányt, s kitolta a járgányt a farmról. Hajtani túl nagy zajjal járt volna. Senki nem próbálta megállítani. Senki észre sem vette, hogy elmegy. Egy perc múlva kiért a kapun az útra. Megkönnyebbülten nézett vissza. Sokkal egyszerűbb volt, mint hitte.
Talán túl könnyű? Eszébe jutott, hogyan mosolygott rá Mrs. Deverill a konyhában. Már akkor eszébe jutott, hogy az asszony talán többet tud, mint mutatja. Egyfolytában azt érezte, hogy a nő játszik vele, s a fényképek meg a rendőrségi jelentés csak megerősítették ebben. Mrs. Deverill kezdettől tudta, kicsoda ő. Ebben biztosabb volt, mint valaha. Szándékosan választotta őt. Felült a biciklire, és pedálozni kezdett. Balra fordult, ahogy Tom Burgess mondta. Amikor utoljára megpróbálta, az út visszakanyarodott önmagába. Most azonban más a helyzet. Védi a talizmán, amit a farmertől kapott. Benyúlt az inge alá és megtapogatta. Hogy mit számít egy kőre karcolt kulcs, azt fel nem foghatta. Ez is azok közé tartozott, amit meg akart kérdezni. Az út dombnak felfele vitt, a tetején azonban most nem talált kereszteződést. Az út mezők mellett futott tovább. Elöl alacsony kőfal bukdácsolt. Egy táblához ért, ami nem volt törött: GREATER MALLING 6,5 KILOMÉTER. Matt jól megnézte. Ez volt az első jele, hogy odakint van egy világ. Nem értette, hogy előző éjjel hogyhogy nem vette észre. A Glendale Farmot könnyen megtalálta. Fél kilométernyire volt egy leágazás, s egy fehér kapura kék betűkkel felfestették a nevet. Ahogy a virágágyásokkal övezett behajtón tekert, Matt önkéntelenül arra gondolt, mennyivel hívogatóbb ez, mint a Kaptártanya. A pajták és istállók tiszták és rendezettek voltak, mellettük egy kedves kis tó. A vizén hattyú siklott, tükörképe vibrált a délelőtti fényben. A gyepen kacsacsalád totyogott. A bekerített legelőn tehén kérődzött. Maga a ház vörös téglából épült, fehér zsaluval és szürke palatetővel. A tető egyik részét műanyag fólia fedte, ahol a farmer éppen javította. Az egyik sarkán viharvert, öntöttvas szélkakas mutatta a szélirányt. Ezen a napon délnek nézett. Matt leszállt a bicikliről, átvágott az udvaron, odament az ajtóhoz és meghúzta a tornácon a csengőzsinórt. Korán érkezett. Fél tíz volt. Várt, majd megint csengetett. Nem érkezett válasz. Tom Burgess talán még a pajtában dolgozik. Matt odament megnézni. Volt bent egy traktor, szerszámok, egy halom zsák meg pár szalmabála... de a farmer sehol. - Mr. Burgess? Csend. Semmi nem moccant. De hát itt kell lennie. A kocsija, egy Peugeot a behajtón állt. Matt visszament a házhoz és lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. - Mr. Burgess? Semmi válasz. Matt belépett. A bejárati ajtó egyenesen a nagyszobába nyílt. Oldalt hatalmas kandalló állt, a rácsnak támasztva egy fényes szénfogó meg egy kis lapát. Éjjel éghetett a tűz, a hamu még benne volt. A szobát teljesen feldúlták. Az asztalokat feldöntötték, könyvek és papírok hevertek szanaszét. Minden zsalu nyitva állt, némelyiket félig leszakították. Matt véletlenül belerúgott egy festékes dobozba. Felvette és odébb tette. A konyhában még rosszabb volt a helyzet. Minden fiókot kihúztak, a tartalmukat szétszórták. Törött tányérok és poharak, a konyhaasztal közepén egy feldöntött, félig üres whiskysüveg. A konyhaszekrény ajtajába hatalmas kést döftek, a penge félig beleszaladt a fába. A nyele pont feléje mutatott, ami különösen ijesztő volt. Teste minden porcikája azt követelte, hogy meneküljön, de nem volt rá képes. Valami a lépcsőhöz vonzotta. Keskeny csigalépcső vezetett a felső szintre, és mire Matt észbe kapott, már félúton járt felfelé. Előre rettegett attól, amit fent talál, mégsem bírta megállni. Csak fél óra múlva várják. Talán Tom Burgess még alszik. Ezzel próbálta nyugtatni magát, de belül ő sem hitte el. A lépcső egy pihenőhöz vezetett, ahol három ajtó volt. Halkan kinyitotta a legközelebbit. Hálószoba volt, sokkal rosszabb állapotban, mint a földszint. Mintha forgószél dúlta volna fel. A gyűrött-szakadt ágynemű a padlón hevert. A függönyt letépték, az ablakot betörték, üvegcserép borított mindent. Az ágy melletti asztalkát felfordították, a lámpa, az ébresztőóra
és egy rakás könyv a padlóra került. A ruhásszekrény ajtaja nyitva állt, a ruhákat letépték az akasztóról és a sarokba vágták. Egy doboz zöld festék ömlött az egészre. És akkor Matt meglátta Tom Burgesst. A farmer a padlón hevert az ágy mögött, félig eltakarta a lelógó lepedő. Halott volt. Valami egy állat - belemart az arcába és a nyakába. Ocsmány vörös sebhelyek szabdalták a bőrét, szőke haja ragadt a vértől. Homályos szeme kidudorodott, szája megdermedt utolsó sikolya közben. Merev karja kitekeredett, mintha eszeveszetten próbált volna valamit távol tartani magától. Egyik keze tiszta festékvolt, összeragadtak tőle az ujjai. Lábai úgy szorultak be teste alá, hogy Matt tudta, biztosan eltörtek. A fiú elakadt lélegzettel hátrált. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Valahogy sikerült elfordítania a tekintetét, és akkor meglátta a falon a feliratot. Élete utolsó perceiben a farmernek sikerült felmázolnia egy szót, saját kezét használva ecset gyanánt: HOLLÓKAPU Matt kihátrált a szobából és betette az ajtót. Letántor-gott a lépcsőn. Eszébe jutott, hogy látott egy telefont a konyhában. Megtalálta, felemelte a kagylót és reszkető ujjal tárcsázott. Csakhogy nem volt tárcsahang. Nem volt vonal. Ledobta a kagylót, és kitámolygott a házból. Amint kiért az udvarba, elhányta magát. Még sosem látott holttestet. Főleg ilyen eltorzult, megcsonkított testet... és remélte, hogy soha többet nem is lát. Egész testében remegett. Kicsit szuszogott, majd amint elég erősnek érezte magát, futásnak eredt. A bicikliről meg is feledkezett. Csak minél messzebb akart kerülni innét. Végigszaladt a behajtón, majd ki az útra. Csak hat kilométerre volt Greater Mallingtól, arrafele indult. Legalább egy kilométert rohant, aztán lerogyott a fűre és csak hevert ott. Minden lélegzetvétel kaparta a torkát. Nem maradt ereje tovább menni. Mi értelme lenne? Nincsenek se szülei, se barátai. Senki nem törődik vele. Meg is halhat Lesser Mallingban, senki nem fog emlékezni rá, hogy élt. Nem tudta, meddig feküdt ott, ám végül megütötte fülét egy közeledő autó hangja. Egy fehér, négykerék-meghajtásújármű közeledett. Matt megkönnyebbülten sóhajtott: rendőrautó. Életében először végre azt látta, amire szüksége volt. Felkecmergett és felemelt karral kiment az útra. A rendőrautó lassított és megállt. Két rendőr szállt ki belőle és ment oda hozzá. -Mi a baj? - kérdezte az egyik. Kövérkés volt, középkorú, magas homloka felett már ritkult a haja. - Nem kéne iskolában lenned? - így a másik, a fiatal, sovány és fiúsan rövid hajú. - Gyilkosság történt - lihegte Matt. -Micsoda? - nézett rá kétkedve az idősebb. - Egy Tom Burgess nevű farmert öltek meg. A Glendale Farmon. Onnan jövök - A mondatok darabosan buktak ki Matt száján. Alig bírta összeölteni a szavakat. A két rendőr furán nézett rá. - Láttad? - kérdezte az idősebb. -A hálószobában - bólintott Matt. -Mit kerestél ott? - Meghívott. -Hogy hívnak? Matt türelmetlensége nőttön-nőtt. Mi van ezekkel? Holttestet talált. Nem mindegy, hogy ő kicsoda? Nyugalmat parancsolt magára. - Matt vagyok. Jayne Deverillnél lakom a Kaptártanyán. Tegnap találkoztam Tom Burgess-szel. Meghívott, hogy látogassam meg. Onnan jövök Meghalt. Az idősebb rendőr egyre gyanakvóbban nézte, a fiatalabb azonban csak vállat vont. -Most hagytuk el a Glendale Farmot. Nézzük meg. A másik gondolkodott picit, majd rábólintott. -Jó. - Mattre nézett. - Velünk jössz. - Én nem megyek oda vissza!
-Várhatsz a kocsiban. Nem lesz semmi bajod. Matt vonakodva beszállt a rendőrautó hátsó ülésére, s a két rendőr visszavitte, amerről jött. A fogát csikorgatta, ahogy rákanyarodtak a behajtóra. A rendőrautó lassított, a kerekek alatt csikorgott a kavics. -Elég nagy a csend -jegyezte meg az idősebb rendőr. Odafordult Matthez: - Mit mondtál, hol láttad? - Fent a hálószobában. -Valaki van itt - mondta a másik rendőr. Matt kinézett az ablakon. Egy nő jelent meg a ház melletti kertben. Magas és vékony volt, szürke haja rendetlenül omlott a vállára. Felismerte. Találkozott vele Lesser Mallingban. Ő tolta a babakocsit. Hogy is hívják? Creasey. Vagy Creevy. A házból jött ki egy kosár mosott ruhával, és nekiállt kiteregetni őket. Tehát járt a házban. Látnia kellett, mi történt a szobákkal. Vajon volt fent is? A két rendőr kiszállt. Matt egyre nyugtalanabbul követte őket. Amikor a nő észrevette a társaságot, abbahagyta a teregetést. -Jó napot - köszönt. - Segíthetek? - Rivers őrmester vagyok - mondta az idősebb rendőr. - Ő Reed közrendőr. Maga ki? -Joanna Creevy. Tom Burgessnek segítek a házimunkában. - Most vette észre Mattét. Matthew? Mit keresel itt? - meredt rá. - Ugye, nem keveredtél bajba? Matt nem felelt. -A helyzet érdekes - magyarázta az őrmester. - Az úton találkoztunk vele. - Itt hagytad a biciklidet, Matthew - mondta neki a nő. - Abból gondoltam, hogy te voltál. -Matthew azt állítja - folytatta az őrmester -, hogy Tom Burgesst baleset érte. - Nem baleset - szólt közbe Matt. - Megölték. Darabokra vágták. Láttam... A nő csak nézett rá, majd nevetésben tört ki. - Lehetetlen. Tíz perce láttam Tomot. Pont elkerülték. Elment megnézni a birkákat a legelőn. A rendőrök Mattre néztek. - Hazudik - erősködött a fiú. - Nem ment sehová. Most voltam itt, és halott volt. - Ilyesmivel nem szabad viccelni - sápítozott Miss Creevy. - Tom jól van. És én is itt vagyok, a zokniját teregetem! - Nézzék meg a hálószobát - kérte őket Matt. - Persze, nézzék csak - vont vállat Miss Creevy. Matt ekkor kezdett aggódni. A nő túlságosan magabiztosnak tűnt. Rivers lassan bólintott. -Jobb, ha ezt tisztázzuk. Mind bementek a házba. Matt látta, hogy noha még mindig rendetlenség van, Miss Creevy (vagy más) a bizonyíték javát már eltűntette. A könyveket és papírokat összeszedték. A zsalukat visszahajtották. A konyhaszekrényből kihúzták a kést, habár a nyoma megmaradt. Felmentek a felső szintre. - Nézzék el a rendetlenséget - mondta Miss Creevy. - Tom festi a házat, és még nem tudtam nekilátni a takarításnak. Odaértek a folyosóhoz. A hálószoba ajtaja csukva volt, ahogy Matt hagyta. Nagyon nem akaródzott neki megint bemenni. Úgy érezte, még egyszer nem bírná ki a holttest látványát. De már nem visszakozhatott. Rivers őrmester kinyitotta az ajtót. Egy férfi volt odabent, zöld festékfoltos fehér overall-ban. Az egész szoba megváltozott. Az ágyról lehúzták az ágyneműt. Magát az ágyat oldalára állítva a falnak támasztották. A függönyöket felakasztották, s noha az egyik ablak be volt törve, az üvegcserepek eltűntek.
Ahogy Tom Burgess teste is. A rendőröket megpillantva a férfi megtorpant. -Jó napot - köszönt. -Maga ki? - kérdezte az őrmester. - Ken. Ken Rampton. - A húszas éveiben járt, vézna volt, az arca gyűrött, szőke haja göndör. Elmosolyodott, és Matt látta, hogy az egyik elülső foga átlósan letört. - Mit óhajtanak? -Mióta van itt? - Reggel óta. Fél nyolc körül jöttem. - Tom Burgessnek dolgozik? - Segítek a festésben. - Látta ma? - Negyedórája. Benézett, hogy hogyan haladok. Aztán elment... a birkákhoz, asszem. - Megmondtam - kotyogott közbe Miss Creevy. Mattnek arcába szaladt a vér: - Hazudik! Mindketten hazudnak. Tudom, mit láttam. - Hirtelen eszébe jutott valami. -Tom Burgess hagyott egy üzenetet. Megfordult és becsukta az ajtót, hogy megmutassa a rendőröknek. Csakhogy a korábban tojásszínű falat már zöldre festették. A felirat eltűnt. - Óvatosan - intette Ken Rampton. - Frissen festve... Rivers őrmester döntött. A férfihoz fordult: - Nem raboljuk tovább az idejét, uram. - Megragadta Matt vállát. - Veled pedig majd kint beszélünk. Miss Creevy követte őket le, majd ki az udvarra. Matt kíváncsi volt, letartóztatják-e. Hirtelen rájött, hogy pontosan ezt szeretné. Ha letartóztatják, talán visszaküldik Londonba, s búcsút mondhat a NeSZa programnak. Mielőtt azonban megszólalhatott volna, Miss Creevy lépett oda a rendőrhöz: -Válthatnánk egy szót, biztos úr? Az őrmester a másik rendőrre bízta Mattét, és odébb ment a nővel. Két percig beszélhettek. Az őrmester közben párszor Matt felé nézett és bólogatott. A nő a vállát vonogatta és nagyokat gesztikulált. Az őrmester aztán visszaballagott. - Tudnod kell, hogy a rendőrség idejét pocsékolni komoly dolog. - Igazat mondtam - makacskodott Matt. - Ebből elég, köszönöm. - Az őrmester döntött. Matt látta rajta. A nyelvébe harapva várta az ítéletet. - Hallom, párszor már bajba kerültél. A NeSZa programban vagy, igaz? Örülnöd kéne a szerencsédnek. Személy szerint én nem hiszek az ilyen megjavulásban. Tolvaj vagy, a legjobb 75 lenne bezárni oda, ahol nem okozhatsz több fejfájást senkinek. De ez nem rajtam múlik. A bíróság küldött ide, és ha van egy csöppnyi eszed, nem hívod fel a figyelmet magadra. És most elég ebből az ostobaságból. Nem akarok többet hallani rólad. A két rendőr beszállt a kocsiba. Matt nézte, ahogy indítanak és elhajtanak. Aztán megfordult. A nő még mosolygott. Hosszú, ősz haját lebegtette a szél. Az ajtóban Ken Rampton jelent meg, kezében ecset. Nem szólt semmit, de ő is mosolygott. A rendőrautó elment. -Menj vissza Kaptártanyára - mondta Miss Creevy - Mrs. Deverill vár. -A pokolba vele! - ment a bicikliért Matt. -Tőlünk nem menekülhetsz, Matthew. Nincs hová menned, mostanra már megérthetted volna. Matt szó nélkül fogta a biciklit. - Nincs hová menned - ismételte a nő magas hangon. Ken Rampton nevetni kezdett. Matt felpattant a biciklire, és tekert, ahogy csak bírt.
Helyi ügyek Greater Mailing régebben vonzó kis falu volt, amely nagy, ellenszenves várossá nőtte ki
magát. Egy-két dolog még emlékeztetett néhai önmagára: egy kis tó, egy sor szeretetház, egy idomtalan, tizenhatodik századi pub. Aztán, ahogy újabb és újabb utak futottak össze benne, zajos kereszteződések alakultak ki mindenütt, a régieket új házak szorították ki. Irodák és parkolók születtek, melléjük mozi, szupermarket és hangos buszállomás került. Mára teljesen jellegtelen város lett, amin áthajt az ember úton valamerre, és észre sem veszi. Matt biciklivel egy óra alatt ért oda a Glendale Farmról. Sokáig attól félt, hogy az út megint a bolondját járatja majd vele, és ott teszi le, ahol semmiképp nem akar lenni. Csakhogy a Tom Burgesstől kapott kőtalizmán ott volt a nyakában. A kis aranykulcs valahogy megtalálta a földutak labirintusának nyitját, így tudott elérni ide. A mosoda előtt állt le. Eszébe jutott, hátha ellopják a biciklit, de nem érdekelte. Úgyse lesz már rá szüksége. Vasútállomást keresett, hogy Londonba vonatozzon, de hiába. A Greater Malling-i vonalat évekkel azelőtt lezárták. A legközelebbi állomás Yorkban volt. Keresett egy parkolóőrt és megkérdezte a yorki buszokról. Naponta három járt. A következő háromkor megy. Az még négy óra. Ahogy céltalanul sétált a főutcán, egy könyvtárhoz ért; az épület modernnek volt mondható, de mállott róla a vakolat és a rozsdásodó ablakkeretek miatt elég elnyűttnek látszott. Matt elgondolkodott, majd bement a forgóajtón, fel a lépcsőn az olvasóteremig. Tágas, fényes szobában találta magát. Tucatnyi könyvespolc, néhány számítógép volt benne, és egy információs pult, ahol egy fiatalember ült egy papírfedeles könyvet olvasva. Valami ocsmány, valami igen veszélyes dolog folyik Lesser Mallingban. Köze van Mrs. Deverillhez, egy elhagyatott atomerőműhöz és ehhez a Hollókapuhoz, bármi legyen is az. És őhozzá is. Ez idegesítette leginkább. Kiválasztották Ebben biztos volt. És mielőtt elhagyja Yorksire-t, kideríti, hogy miért. Hollókapu. Ez az egyetlen nyom. Ezen kell elindulnia. A helyi történelemről szóló könyvekkel kezdte. A könyvtárban tucatnyi könyv volt %rkshireről, aminek a felében akadt rövid utalás Greater és Lesser Mallingra. Azonban egyik sem említett semmiféle Hollókaput. Egyetlen könyvet talált, ami ígéretesnek tűnt, ezzel leült egy asztalhoz. Kaszálás Greater Mailing körül volt a címe, s egy Elizabeth Ashwood nevű nő írta, a régimódi borítóból és a sárga lapokból ítélve nem a közelmúltban. Kinyitotta és átfutotta a tartalomjegyzéket. Megtalálta: a hatodik fejezet a „Hollókapu" címet viselte. Odalapozott. Hetedik fejezet. Visszapörgetett. Ötödik fejezet. A Hatodik fejezet hiányzott. A lapok recés maradványa elárulta, mi történt. Valaki kitépte az egész fejezetet. Vajon csak véletlenszerű vandalizmus volt, vagy szándékosan tették? Matt úgy sejtette, tudja a választ. A könyvtár azonban több lehetőséget is kínál, ha keresünk valamit. Odament az információhoz. - Szeretném használni az Internetet. -Minek? - nézett fel a fiatalember. - Iskolai program. A Hollókapuról kell információt szereznünk. - Sose hallottam róla. -Én se. Ezért akarok felmenni a netre. A férfi a számítógépekre bökött, és Matt odament a legközelebbihez. A szomszéd asztalnál egy lány kattintgatott buzgón. Matt rá se hederített. Begépelte a keresőbe: Hollókapu Eszébe jutottak a farmer falára zölddel felfestett szavak. Maga előtt látta a halottat, a megcsonkított testet, a kerek és üres szempárt. Megnyomta az ENTER-t. Rövid szünet után a képernyőn megjelent az eredménylista. Tizenkétezer oldalt kapott, ami kapcsolódott a hollókhoz és a kapukhoz, de egyből látta, hogy egyik sem érdekes. Egy amerikai focicsapat, a Baltimore-i Hollók játékosai kisétáltak a kapun. Szintén Amerikában egy Aranykapu nevezetű parkban az ornitológusok különböző hollókat figyeltek meg. Hollók
fészkelnek a chesteri Kaleyard Kapuban. Hollókapu azonban sehol... se az első oldalon, se a másodikon, se a harmadikon. Végig kéne néznie mind a tizenkétezer találatot. Az órákba telne. Csak van más megoldás. Már éppen fel akarta adni, amikor a képernyőn kinyílt egy kis párbeszédablak. - Ki vagy? Matt csak nézte a fehér mezőben lebegő két szót. Nem tudta, honnan bukkantak fel. Kicsit töprengett, majd begépelte: -Te ki vagy? Lenyomta az ENTER-t. Várt. Aztán... - Sanjay Dravid. Matt várt, hogy most mi lesz. -A Hollókapura kerestél rá. Mi a kutatási területed? Kutatási terület? Mattnek fogalma sem volt, mit feleljen. Azt gépelte: - Csak tudni akarom, micsoda. - Ki vagy? - Matt. - Matt ki? - Segítesz? Hosszú szünet következett, Matt már azt hitte, hogy az ember a túlsó végén (Sanjay Dravid) elment. Nem értette a dolgot. Honnét tudja ez a Dravid, hogy mit keres ő? A kérdés talán beindított valamit a neten? Ekkor a képernyő életre kelt. - Viszlát. Tehát ennyi volt. Matt még várt, de más semmi nem mozdult az ablakban. Végül feladta. Visszament az információhoz. -Igen? - nézett fel a férfi a könyvből. -Van hírlapszerkesztőség Greater Mallingban? - Hírlap? - törte fejét a férfi. -Van a Gazette. Bár aligha nevezném hírlapnak. Sose közöl semmi hírt. Amúgy meg ott a Yorkshire Post. -Annak hol a szerkesztősége? -Yorkban. Ha helyi lapot akarsz, be kell érned a Gazette-tel. A Farrow Streeten találod őket. De nem hinném, hogy segítenének az iskolai feladatban. Matt hirtelen nem is értette, a férfi miről beszél. Aztán eszébe jutott a hazugság, amivel a számítógéphez jutott. -Azért megpróbálom - felelte. A Farrow Street a középkor hagyatéka volt: keskeny és kanyargós, a kukák tele üvegekkel és dobozokkal. Ahogy befordult a főutcáról, Matt azt hitte, a könyvtáros rossz utcát mondott. Nem úgy nézett ki, mintha ebben a koszos és elfeledett szegletben, elvágva a várostól újság szerkesztőség lehetne. Félúton azonban kirakatokhoz ért. Először egy temetkezési vállalkozó. Aztán utazási iroda. Végül pedig egy omladozó, vörös téglás, háromemeletes épület, az ajtó mellett műanyag táblával: Greater Mailing Gazette. Az ajtó egy tágas térbe nyílt, ahol fiatal, göndör hajú lány ült egy íróasztal mögött, és szendvicset evett, számítógépbe gépelt és a telefonba csatlakoztatott fejhallgatóba beszélt egyszerre. A jelek szerint egy személyben volt a recepciós és a titkárnője a három újságírónak, akik az asztaluknál ültek mögötte. Mattét megdöbbentette, milyen unalom sugárzik a két nőről és a férfiról. Az egyik nő egyfolytában ásított, a fejét vakarta és a semmibe meredt. A másik félig aludt. A férfi a ceruzájával játszott, és úgy fixírozta a képernyőt, mintha azt várná, hogy a sztori, amin dolgozik, egyszer csak megírja magát. - Segíthetek? - Ezt a göndör hajú lány kérdezte. Matt azt hitte, a telefonba beszél, de aztán látta, hogy őt nézi. - Igen. Szeretnék beszélni valakivel, aki ismeri a helyi ügyeket.
- Itt laksz? - Nem, Lesser Mallingban. A lány hátradőlt: - Richárd! - nyafogta orrhangon. - Valaki keres. A ceruzájával játszó férfi felnézett: -He? - Itt egy fiú. Veled akar beszélni. -Ja. Megyek. A férfi felállt és odament Matthez. A húszas éveiben járt, csíkos inget és bő, kőmosott farmert viselt. Komoly, intelligens arca volt, Sherlock Holmesé lehetett ilyen fiatalon. A haja rövid, szőke és ápolatlan volt, s jó pár napja nem borotválkozhatott. Ránézésre inget sem váltott. Mindene gyűrött volt: a ruhája, a haja, sőt még a testtartása is. - Mit szeretnél? - kérdezte. - Segítséget. - Miben? - Meg akarok tudni valamit. - Miért? - Iskolai feladat. - Milyen iskolába jársz? Ez a kérdés meglepte Mattét. - Lesser Mallingban járok iskolába - füllentette. Még az iskola nevét se tudta. -És iskolai feladatot kaptál? - Igen. - Próbáld meg a könyvtárban. -Már megpróbáltam. Onnan küldtek ide. -Hát én nem segíthetek - vont vállat az újságíró. Dolgom van. - Nem úgy néz ki. - Hát amíg be nem toppantál, dolgoztam. -Mit? -Valamit. Rendben? Matt nyugalmat parancsolt magára. - Hát talán én segíthetek. Maga újságíró. Talán van egy sztorim. - Szóval van egy sztorid. - Mondjuk. - Na jó. Menjünk fel! Az újságíró átkísérte egy ajtón, majd fel az első emeletre. Ott volt a tárgyalóterem, ami a Farrow Streetre nézett: faasztal körül nyolc szék, egy tábla és egy vízhűtő. Nem nagy szám, de Matt már látta, hogy ez nem egy menő lap. - Szomjas vagy? - kérdezte az újságíró. Matt bólintott. A férfi megtöltött egy műanyag poharat. Matt látta, hogy egyetlen buborék lebeg felfelé a vízben. Elvette a poharat. A víz langyos volt. - Richárd Colé vagyok - ült le az újságíró az asztalhoz. Noteszt vett elő, és egy tiszta oldalra lapozott. -Matt vagyok. - Csak Matt? - Igen. -Azt mondtad, Lesser Mallingban laksz. -Igen. Ismeri? -Jártam arra - mosolygott jókedv nélkül Richárd. - Nekem kéne írnom róla. Kate-nek, Júliának meg nekem megvan a magunk területe. Én, mázlista kaptam Lesser Mallingot. -Miért mázlista? - Mert soha semmi nem történik ott. Huszonöt éves vagyok. Másfél éve dolgozom ezen a szemétdombon. És tudod, mi volt a legnagyobb hírem? „Az idős hölgyet megölte a gyenge
szeme." -Az hogy lehet? - Beleesett a folyóba. Múlt héten volt egy kutyaszépségverseny itt, Greater Mallingban. A bolhák érdekesebbek voltak, mint a kutyák. Egyszer kaptam egy cédulát tilosban parkolásért. Majdnem felkerült a címlapra. -Ledobta a noteszt és ásított. - Látod... Matt... ez Anglia egyik legunalmasabb helye. Sőt talán az egész világé. Csak egy mezőváros, aminek még piaca sincs. Soha semmi nem történik. - Akkor miért van itt? -Jó kérdés - sóhajtott Richárd. - Három évig tanultam a York Egyetemen. Mindig újságíró akartam lenni. Elvégeztem egy kurzust Londonban. Azt hittem, majd bekerülök a Mail-hez, az Express-hez, vagy szabadúszó leszek. De errefelé nincs állás. Londonban is próbálkoztam, de túl drága volt, hát gondoltam, visszajövök. Talán kapok állást a Yorkshire Post-nál. Letelepszem Yorkban. Szeretem Yorkot. A Yorkshire Post-nak nem kellek. Azt hiszem, rosszul jött ki a felvételi beszélgetés. - Mi történt? -Elütöttem a szerkesztőt. Nem az én hibám volt. Késésben voltam. Tolattam és meghallottam a puffanást. Csak akkor jöttem rá, hogy ki volt az, amikor tíz perc múlva fogadott. - Richárd vállat vont. - Aztán hallottam, hogy itt van egy hely, és bár Greater Mailing egy szemétdomb, idejöttem. Végül is egy állás. Csakhogy a Gazette-et senki nem olvassa. Mert a hirdetésektől eltekintve csak baromság van benne. A HELYI LELKÉSZ NYITJA MEG AZ ÜNNEPSÉGET. Aztán a következő héten: A HELYI SEBÉSZ NYITJA MEG A LELKÉSZT. Szánalmas. Én meg itt rostokolok, hátha jön valami más, de hát soha semmi nem jön, úgyhogy itt ragadtam! -Richárd összeszedte magát. - Szóval van egy sztorid? -Kinyitotta a noteszt. - Csak az juttathat ki innen. Egy régimódi szenzáció. Adj valamit, amit a címlapra tehetek, és segítek, amiben csak akarod. Lesser Mallingban laksz? -Már mondtam... -Hol? - Egy farmon. Kaptártanya a neve. - Matt látta, hogy Richárd lekörmöli a nevet. - Szóval mi a sztori? - Nem vagyok benne biztos, hogy elhiszi. -Tegyél próbára. - Richárd felélénkült; sokkal ébe rebbnek tűnt. -Jól van. - Matt nem bízott ebben az egészben. Csak azért jött az újsághoz, hogy kérdezősködjön a Hollókapuról. Az újságíró azonban valahogy szavahihetőnek látszott. Úgy döntött, belevág. És elmondott Richárdnak mindent, ami az érkezése óta történt vele Lesser Mallingban. Leírta a látogatást a faluba és a patikushoz, a találkozását Tom Burgess-szel, a fényt és a suttogást az erdőben, Mrs. Deverillt, második találkozását a farmerrel az erdőben és a holttestet a hálószobában. - ...hát ezért próbálom kideríteni - fejezte be -, hogy kicsoda-micsoda ez a Hollókapu. Nyilván valami fontos dolog. Tom Burgess belehalt, hogy figyelmeztessen rá. -Meghalt, de a test eltűnt. -El. Rövid szünet következett, és Matt már tudta, hogy csak az idejét pocsékolta. Az elején az újságíró még jegyzetelt, de közben abbahagyta. Nézte a noteszt, a félig üres lapot. Richárd láthatóan egy szavát se hitte. - Hány éves vagy? - Tizennégy. - Sokat tévézel? -A Kaptártanyán nincs tévé. Richárd eltöprengett. - Azt nem mondtad el, hogy kerültél ide, csak azt, hogy ez a nő, Mrs. Deverill gondoskodik
rólad. Matt csak ezt hagyta ki. A biztonsági őrt meg a NeSZa programot. Tudta, hogy ha elmondja az újságírónak, a címlapra kerül. Csak épp nem azért, amiért szeretné. - Hol vannak a szüleid? - faggatta Richárd. - Nincsenek szüleim. Meghaltak hat éve. - Sajnálom. Matt vállat vont. - Meg lehet szokni - mondta, habár egyáltalán nem így érezte. - Nézd... - kezdte Richárd. Már kevésbé volt magabiztos. Vagy megsajnálta Mattét, ezért nem mondta ki, amit akart. Vagy próbálta kedvesebben megfogalmazni. - Sajnálom, Matt. De amit elmeséltél, az színtiszta... -Mi? - Baromság. Önmagukba futó utak. Gyanakvó tekintetű falusiak! Farmerek, akik egyik pillanatban meghalnak, majd a következőben szőrén-szálán eltűnnek! Mit vársz, mit mondjak? Tudom, hogy azt mondtam, kell egy sztori. De nem dajkamesére gondoltam. - És a fények az erőműnél? - Aha. Az Omega Egyről hallottam. Ötven éve építették. Amolyan prototípus volt, mielőtt még atomerőműveket építettek szerte az országban. De bezárták, még mielőtt születtem. Nincs ott semmi. Üres burok. -Egy üres burok, amit Tom Burgess őrzött. -Mondod te. De nem tudod biztosan. - Ő tudott valamit. És megölték. Hosszú szünet következett. Richárd ledobta a tollát, ami gurult kicsit, majd megállította a notesz. - Te rendes srácnak látszol, Matt, de a rendőrség odament, és nem talált semmit. Lehet, hogy képzelted az egészet. -Egy holttestet? Képzeltem a falra írt szavakat? - „Hollókapu"? Sose hallottam róla. - Hát, ha maga nem hallott róla, akkor biztos nem is létezik! - tört ki szarkasztikusan Matt. Most már bedühö-dött. -Jól van, Mr. Colé. Látom, hogy csak az időmet pocsékoltam azzal, hogy idejöttem. Ahogy mondta: soha semmi nem történik Lesser Mallingban. De van egy olyan gyanúm, hogy ha mégis történne, maga azt sem venné észre. Nem tudom, mibe keveredtem, de minden, amit elmondtam, igaz. És ha tudni akarja, kezdek begyulladni. Egy szép nap, amikor rám találnak arccal lefelé lebegve a folyóban, talán úgy dönt, mégis érdemes ennek utánajárni. Mert előre megmondom, a szememmel semmi gond. Ezután Matt felállt, kiment a tárgyalóból, és jól becsapta maga mögött az ajtót. A göndör hajú lány épp jött fel a lépcsőn, és meglepetten nézett rá. Matt nem törődött vele. Elvesztegette az idejét. Még két órája maradt a busz indulásáig. Ideje kitalálni, honnét szerez pénzt a jegyre. Kilépett a Farrow Streetre és megtorpant. Egy autó parkolt a járdán, elállva az utat. Egy Land Rover. Felismerte, még mielőtt meglátta Noah-t a vezetőülésen, ahogy keze a kormányon pihen. Kinyílt a hátsó ajtó, Mrs. Deverill szállt ki. Mérgesnek látszott. Szeme lángolt, arca megfeszült. Bár csak öt-hat centivel volt ma gasabb Mattnél, most fölébe tornyosult. -Mit művelsz, Matthew? - Honnan tudta, hogy itt vagyok? -Jobb, ha hazajössz velünk, bogaram. Mára már épp elég bajt okoztál. - Nem akarok magával menni. - Nincs választásod. Matt ellen akart állni. Nem kényszeríthetik beszállni a kocsiba, pláne egy szerkesztőség előtt egy zsúfolt városban. Azonban hirtelen nagyon kimerültnek érezte magát. Mrs. Deverillnek igaza van. Még a buszra sincs pénze. Nincs hová mennie. Mi mást tehetne? Beszállt. Mrs. Deverill is beült mellé, és betette az ajtót.
Noah sebességbe tette a kocsit. Elindultak.
A Nexus Mrs. Deverill begyújtott a kandallóba, s most ott ült a tűz előtt, vállán kötött sál, ölében pedig az összegömbölyödött Asmodeus. Ránézésre aranyos nagymamának tűnt. Még őse portréja is barátságosabb volt a szokottnál. A haj rendezettebb. A szem kicsit kevésbé kegyetlen. Matt az ajtóban állt. Odakint a nap lebukott a horizont alá, újra leszállt az éjszaka. - Azt hiszem, beszélnünk kell, Matthew - mondta az asszony. - Nem ülnél le? - mutatott a fotelre szemközt. Matt vonakodva leült. Hat óra telt el azóta, hogy Greater Mallingban megtalálták. Ezen a délutánon nem dolgoztak. A vacsorát kettesben, csendben költötték el. És most ez. - Láthatóan te meg én nem értjük meg egymást -kezdte Mrs. Deverill. Halkan, nyomatékosan beszélt. - Van egy olyan érzésem, hogy az ellenségemnek tartod magad, bár sejtelmem sincs, miért. Nem bántottalak. A házamban élsz. Az ételemet eszed. Pontosan mi a bajod? -Nem szeretek itt lenni - felelte Matt egyszerűen. - Nem is azért vagy itt. Büntetésből küldtek, nem pedig mert vakációt érdemelsz. Talán már elfelejtetted? -Vissza akarok menni Londonba. -Ezt mondtad azoknak az embereknek Greater Mallingban? Az újságnál? Pontosan mit mondtál nekik? -Az igazat. A tűzben összeesett az egyik fa, szikrák röppentek fel. Asmodeus dorombolt, és Mrs. Deverill egy ujjal megsimogatta az állat hátát. - Nem lett volna szabad odamenned. Nem szeretem az újságírókat és az újságokat sem. Beleütik az orrukat mások dolgába. Hogy jutott eszedbe, Matthew? Mindenfélét mesélni rólam, a faluról... Nem válik a javadra. Hittek neked? - Matt nem felelt. Mrs. Deverill nagy levegőt vett, és megpróbált mosolyogni, de szeméből nem tűnt el a keménység. - Meséltél nekik Tom Burgessről? - Igen. - Nem volt értelme tagadni. - Pont erre gondoltam. Először belekevered a rendőrséget. Igen, Miss Creevytől hallottam, mi történt. És amikor az nem vált be, rohantál a sajtóhoz. Közben pedig teljesen rossz nyomon jársz. Fogalmad sincs, mi történik. -Tudom, mit láttam! - Nem hinném - felelte Mrs. Deverill. - Tulajdonképpen az én hibám. A disznóólat tisztíttattam veled, és nem gondoltam bele, hogy... némelyik vegyszer milyen erős. Belemegy az ember orrába, és onnan az agyába. Egy felnőttnek, mint Noah, meg se kottyan. Na persze neki eleve nincs sok agya. De egy fiatal fiú... - Mit akar mondani? Hogy csak képzeltem az egészet? - Pontosan. Szerintem mindenféléket képzelsz, amióta csak megjöttél. De ne aggódj! Többet nem kell a disznóólat pucolnod. Legalábbis nem fertőtlenítővel. Mostantól csak szappant és vizet használsz. - Hazudik! - Nem tűröm az ilyen beszédet a házamban, fiatalember. A nénikéd Ipswichben talán engedte, én nem! -Tudom, mit láttam! Halott volt, és az egész helyet széttúrták! Nem képzeltem. Ott voltam! - Hogyan tudnálak meggyőzni? Mi kell, hogy higgy nekem? Csengett a telefon. - Pont időben - mondta Mrs. Deverill. Nem mozdult, csak intett. - Téged keresnek. - Engem? - Nem veszed fel? Matt csüggedten felállt és odament a telefonhoz. Felemelte a kagylót: - Halló? - Matthew, te vagy az?
Matt azonnal felismerte a hangot, és a gerincén borzongás futott végig. Tudta, hogy ez lehetetlen. Biztos csak trükk. Tom Burgess volt. - Csak azt akartam mondani, hogy sajnálom - mondta a farmer. Nem, nem a farmer. Csak a farmer hangja. Valahogy lemásolták. - Sajnos reggel elkerültük egymást. El kellett mennem a piacra Cirencesterbe. Pár hétig távol leszek, de ha visszaértem, meglátogatlak... Csak képzelte, vagy hirtelen tényleg nagyon hideg lett a nappaliban? A tűz még égett, a lángok azonban egyáltalán nem adtak meleget. Egy szót sem szólt annak a valakinek (valaminek) a vonal túlsó végén. Lecsapta a kagylót. - Ez nem volt túl kedves dolog - jegyezte meg Mrs. Deverill. -Nem Tom Burgess volt. - Megkértem, hogy hívjon fel. - A tűz fénye a nő szemében táncolt. Matt a portréra nézett és megint megborzongott. A kép is mosolygott, ahogy az asszony a karosszékben. - Ugy gondoltam, a legjobb, ha magad beszélsz vele. -Hogyan...? De semmi értelme nem volt kérdéseket feltenni. Eszébe jutott a körbevezető út. A lelőtt és életre kelt macska. És most itt egy farmer, aki egyszer halott, aztán meg Cirencesterből telefonál. Olyan erő markában van, amely nála sokkal erősebb. Tehetetlen. -Remélem, ezzel vége az ügynek - mondta Mrs. Deverill. - És gondold meg, mielőtt megint ilyesmiket mesélsz. Aki valamit is tud rólad, már nem fog hinni neked. És a véleményem szerint most a legkevésbé van arra szükséged, hogy összeakaszd a bajszod a rendőrséggel. Matt azonban nem is hallotta. Szótlanul felment a felső szintre. Tudta, hogy legyőzték. Levetkőzött, bebújt az ágyba, és nyugtalan álomba merült. Az épület Farringdonban állt, közel London belvárosához. Emeletes, viktoriánus ház volt, túlélő egy olyan utcán, melyet a második világháborúban lebombáztak, s azóta átalakítottak. Magánháznak vagy ügyvédi irodának látszott. A fekete ajtón nyílás volt a postának, de csak reklámleveleket dobáltak be rajta. Havonta egyszer felszedték ezeket a lábtörlőről és elégették. Az épületben fel-le gyulladtak a fények, ám csak időzített kapcsoló működtette őket. A magas londoni ingatlanárak dacára az épület az év nagyobb részében üresen állt. Este nyolckor taxi állt meg előtte, amiből egy férfi szállt ki. Indiai volt, ötven év körüli, öltönyt és könnyű esőköpenyt viselt. Kifizette a taxit és megvárta, míg elmegy. Akkor odament az ajtóhoz, zsebéből kulcsot vett elő. Kinyitotta a zárat, majd kitárta az ajtót. Gyorsan körülnézett az utcán. Senkit nem látott. Bement. Keskeny, makulátlanul tiszta és üres előszobába lépett. Lépcső vezetett fel az emeletre. A férfi hónapok óta nem járt itt, s egy pillanatra megállt, hogy felidézze a részleteket: a falépcsőket, a krémszínű falakat, a korlát melletti régimódi villanykapcsolót. Semmi nem változott. A férfi azt kívánta, bárcsak ne jött volna ide. Ahányszor csak eljött, mindig azt remélte, hogy soha nem kell visszajönnie. Felment az emeletre. A felső folyosó modernebb volt, drága szőnyeg borította, a világítást halogénlámpák adták, és minden sarkon biztonsági kamerák forogtak. A túlsó végén újabb ajtó állt, sötétített üvegből. A férfi közeledtére automatikusan kinyílt, majd becsukódott mögötte. A Nexus ismét összeült. Tizenketten voltak: nyolc férfi és négy nő. A világ különböző tájairól érkeztek. Igen ritkán látták egymást, de állandó kapcsolatban voltak, telefonon vagy az Interneten keresztül érintkeztek. Mind befolyásos emberek voltak, magas tisztséget viseltek kormányokban, titkosszolgálatokban, a világi hatalom és az egyház különböző ágaiban. Senkinek nem mondták el, hogy ma este itt lesznek. Rajtuk kívül igen kevesen tudták, hogy a szervezet egyáltalán létezik. A szobában az asztalon és tizenkét széken kívül nem sok minden volt. Egy hosszú fakonzolon
három telefon és egy számítógép. A falon egy sor óra mutatta a londoni, a párizsi, a moszkvai, a pekingi és furcsa módon a limai időt. A falakon világtérképek függtek. Habár ez nem lát szott, a falak hangszigeteltek voltak, s kifinomult megfigyelőműszereket építettek beléjük, hogy a szobát ne is lehessen bepoloskázni. Az indiai férfi biccentett, és leült az utolsó üres székre. - Köszönjük, hogy eljött, Dravid professzor. A beszélő az asztalfőn foglalt helyet. A harmincas évei végén járó nő volt, dísztelen, fekete ruhában és nyaknál begombolt kabátban. Vékony, erős vonású arca s rövidre vágott fekete haja volt. Szeme nem fókuszált semmire. Nem nézett a professzorra, amikor hozzá beszélt. Nem nézett senkire. Vak volt. - Örülök, hogy látom, Miss Ashwood - felelte Dravid. Lassan beszélt, mély hangon, nagyon pontosan artikulálva. - Amúgy is Angliában voltam. A Természettudományi Múzeumban dolgozom. De hálás vagyok mindenkinek. Nagyon sebtében hívtuk össze ezt az ülést, és tudom, hogy némelyiküknek sokat kellett utazni - biccentett a mellette ülő férfinak, aki az ausztráliai Sydneyből érkezett. Aztán szétnézett a csoporton: - Mint tudják, Miss Ashwood három napja szólt nekem, hogy hívjuk össze a Nexus rendkívüli ülését. Miután beszéltünk, egyetértettem vele, hogy elengedhetetlen a találkozó. Még egyszer köszönöm, hogy eljöttek. Miss Ashwoodhoz fordult: - Mondja el nekik, amit nekem! - Igen. - Miss Ashwood kortyolt egy kis vizet az előtte álló pohárból; ahogy letette, keze szinte siklott az asztalon. - Hét hónap telt el az utolsó találkozásunk óta. Akkor azt mondtam, növekvő veszélyt érzek, azt, hogy valami nagy baj készül. Megbeszéltük, hogy figyelemmel kísérjük a helyzetet, ahogy mindig is. Mi vagyunk a világ szeme. Habár persze másképp is látunk. Szünetet tartott. - A veszély fokozódott - folytatta. - Hetek óta azon gondolkodom, hogy hívom magukat. Többször beszéltem Dravid professzorral. Tovább nem halogathattam. A szívem mélyén biztos vagyok benne, hogy a félelmeink valóra válnak. A Hollókapu nemsoká kinyílik. Az asztal körül mocorgás támadt. Sokan kétkedve néztek. - Milyen bizonyítéka van, Miss Ashwood? - kérdezte egy magas, sötét bőrű férfi, aki Peruból utazott ide. - Nagyon jól ismeri a bizonyítékaimat, Mr. Fabian. Pontosan tudja, miért vettek be a Nexusba. -Mégis mit hallott? -Nem hallottam semmit. Bárcsak ilyen egyszerű volna. Csak azt mondhatom el, mit érzek. Olyan, mintha megmérgezték volna a levegőt. Állandóan érzem, és egyre rosszabb. A sötétség közeleg. Alakot ölt. Bízniuk kell bennem. - Remélem, nem ezért rángatott minket ide ma - szólalt meg egy másik férfi. Idősebb férfi volt, püspöki talárban, a nyakában aranykereszt. Beszéd közben levette és megtörölgette a szemüvegét. - Nagyon jól ismerem a képességeit, Miss Ashwood, és nagyon tisztelem is. De nem kérheti tőlünk, hogy fogadjunk el valamit ténynek, csak, mert azt hiszi, hogy úgy van. - Azt hittem, ez a hit lényege - vágott vissza a nő. -A keresztény hit le van írva. Az Öregek történetét soha nem írták le. - Ez így nem igaz - morogta Dravid. Felemelte az ujját. - Elfelejtik a spanyol szerzetest. - Cordobai St. Józsefet? A könyve elveszett, őt magát pedig már évszázadokkal ezelőtt megcáfolták. - A püspök sóhajtott. - Ez nagyon nehéz nekem. Ne felejtsék el, hogy az egyház hivatalosan épp annyira nem hisz az Öregekben, mint a démonokban, ördögökben és hasonlókban. Ha kiderülne, hogy a Nexus tagja vagyok, azonnal lemondatnának. Csak azért vagyok itt, mert közösek a céljaink. Ugyanattól félünk, akárhogy nevezzük is. Találgatást azonban nem vagyok hajlandó elfogadni. Sajnálom, Miss Ashwood, ennél több kell. -Talán én segíthetek - mondta egy férfi. Rendőrfőnök-helyettes volt a Scotland Yardnál. Észrevettem valamit nemrég, ami érdekes lehet. Apró incidens volt, ezért nem jelentettem.
Ám annak a fényében, amit mondott... - Halljuk - biztatta Dravid professzor. - Egy kisstílű bűnözővel, bizonyos Will Scott nevű drogossal kapcsolatos. Amikor utoljára látták élve, egy nő után ment be egy sikátorba, nem messze innen, Holbornban. Valószínűleg a nőt szemelte ki áldozatnak. Kése is volt. És szép priusza erőszakos bűncselekményekből. -Mi történt? - Nem a nő lett az áldozat. Eltűnt. Scottot találták halva. Öngyilkos lett. Saját késével szúrta szíven magát. -Mi ebben a különös? - Fényes nappal tette London kellős közepén. De ez még nem minden. Láttam az arcát... - A rendőr hallgatott egy sort. - Azonnal tudtam, hogy valami történt. Halálra volt rémülve. Mintha megpróbált volna küzdeni ellene. Mintha nem akart volna meghalni. Iszonyú volt. -Az Öregek ereje - suttogta Miss Ashwood. - Miért lenne köze egy halálesetnek Holbornban a Nexushoz? - makacskodott a püspök. - Egyetértek - csatlakozott Dravid. - Ez egy elszigetelt eset. Valószínűleg öngyilkosság. Csakhogy van más is, ami ma történt. Ami már azért is különös, mert tudtam, hogy este idejövök. A múzeumban ültem a számítógép előtt. Tizenegy óra körül lehetett. És a számítógépem kiszúrt egy keresést. Valaki a Hollókapura keresett rá. Van egy programom magyarázta -, így, ha bárki bárhol beüti ezt a szót, én tudomást szerzek róla. Tavaly csak kétszer esett meg, és mindkétszer tudósok voltak. Most azonban nem. Sikerült azonnal elérnem. És van egy olyan érzésem, hogy egy tinédzser volt. - Ő mondta? - Nem. Csak éreztem. Mattnek nevezte magát. - Csak Mattnek? - Nem adta meg a családnevét. De ez még nem minden. A keresés egy olyan számítógépről jött, ami Greater Mallingban van. A kijelentés újabb fészkelődést idézett elő az asztalnál. Ezúttal még a püspök is aggodalmas arcot vágott. - Nem kellett volna azonnal értesítenie bennünket, professzor? - kérdezte a dél-amerikai férfi. - Nemigen volt időm, Mr. Fabian. Mint mondottam, ez ma történt, és tudtam, hogy este amúgy is találkozunk. Egymagában nem lett volna jelentős. Talán egy iskolás ráakadt a Hollókapu névre, és csak úgy rákeresett. Miss Ashwod megérzése azonban, meg amit hallottunk... - a mondatot nyitva hagyta. - Szerintem meg kéne keresnünk ezt a „Matt"-et és kideríteni, mennyit tud. - És hogyan kéne ezt elérnünk? - érdeklődött egy ősz hajú francia férfi, aki valamiképp a titkosszolgálathoz tartozott. - A teljes nevével pillanatok alatt megtaláljuk. De Matt? A Matthew rövidítése? De lehet hazámfia, és akkor Matthieu. Akár lehet lány is, Matilda. - Majd ő megtalál minket - szólalt meg Miss Ashwood. - Csak úgy besétál ide? - ingatta fejét a püspök - Számomra egyértelmű a dolog. Ha komolyan azt hiszi, hogy valami történik Lesser Mallingban, menjünk oda és előzzük meg. Ott kell lennünk. - Nem lehetünk - ellenkezett Dravid. - Túlságosan veszélyes lenne. Nem tudjuk, mit keresünk. És különben is az elején megegyeztünk, hogy személyesen nem folyunk bele. Nem az a szerepünk. Azért vagyunk, hogy figyeljünk, hogy információt osszunk meg, és amikor elérkezik az idő, cselekedjünk. Akkor lesz ránk szükség. Nem tehetünk olyasmit, amivel kockára tesszük a csoportot. -Vagyis dőljünk hátra, és üljünk karba tett kézzel? - Meg fog találni bennünket - ismételte Miss Ashwood. - Ne felejtsék el: ennek meg kell történnie. A világ történetében minden ehhez a pillanathoz vezet. Az Ötök visszatéréséhez és a végső küzdelemhez. Nincsenek véletlenek. Minden meg lett tervezve. Ha ezt nem fogadjuk el,
elveszítjük a legnagyobb fegyverünket. - Matt - mondta ki fennhangon a püspök. Nem volt meggyőzve. Miss Ashwood bólintott: - Imádkozzunk, hogy minél hamarabb ránk találjon.
A látogató Matt megint fát vágott. Tenyere felhólyagosodott, hátán folyt a verejték, de a halom csak nem akart fogyni. Noah pár lépésnyire üldögélt és figyelte. Matt széthasított még egy rönköt, és ledobta a fejszét. Keze fejével megtörölte a homlokát. - Mióta vagy itt, Noah? - kérdezte. A férfi csak vállat vont. - Hol talált rád Mrs. Deverill? Itt születtél, vagy egy elmegyógyintézetből menekültél? Noah csúnyán meredt rá. Matt tudta, hogy nehezen érti meg a négy-öt szónál hosszabb mondatokat. - Ne űzz tréfát belőlem - morogta Noah végül. - Miért ne? Más szórakozásom úgysincs. - Matt felszedett egy öl fát és a talicskába öntötte. Miért nem mész el soha sehová? Nincs barátnőd vagy valami? - Nem szeretem a lányokat - horkantott Noah. - Inkább a disznókat? Egy-kettő biztos csíp téged. Matt előrehajolt felvenni a fejszét, ám abban a pillanatban Noah keze villámgyorsan megragadta. - Fogalmad sincs - mondta rekedt hangon. Olyan közel volt, hogy Matt érezte büdös leheletét. Vastag ajkán csúnya mosoly játszott. - Mrs. Deverill néha engedi, hogy megöljek egyet. Disznót. Beleszúrom a kést, és hallgatom, ahogy visít. Veled is ezt csináljuk majd... -Engedj! - próbálta elhúzni a karját Matt, de mintha satuba fogták volna. Noah hihetetlenül erős volt. Ujjai belevájtak Matt húsába. - Nevetsz Noah-n, de a végén Noah nevet majd rajtad... - Hagyjál! - Matt már attól félt, hogy elroppan a csontja. És ekkor egy autó kanyarodott be az udvarra. Noah elengedte a fiút, Matt pedig hátraesett és a karját dajkálta. Négy hurka jelezte Noah ujjait. Az autó egy Honda Estate volt. Nyílt az ajtaja és egy férfi szállt ki öltönyben és fehér ingben, nyakkendő nélkül. Matt azonnal felismerte. Stephen Mallory volt, a felügyelő, aki kihallgatta az ispwichi betörés után. Noah is észrevette. Ahogy Mallory körülnézett, a béres eltűnt a pajta mögött. Matt odament a rendőrhöz. Izgatottság öntötte el, de igyekezett nem mutatni. Részben Mallory felelős azért, hogy idekerült. Ugyanakkor őt akarta a leginkább látni. - Matthew - biccentett a nyomozó -, hogy vagy? -Jól. - Nem úgy nézel ki. Fogytál. - Mit keres itt? - Matt nem volt társalkodós hangulatban. - Egy konferencián jártam Harrogate-ben. Nincs olyan messze, hát gondoltam, beugrom és megnézem, hogy vagy. - Mallory nyújtózott egyet. - Meg kell mondanom, nem olyan könnyű idetalálni. - Próbálna meg kitalálni innen, az még nehezebb. - Tessék? - Semmi. - Matt elnézett Mallory válla fölött. Mrs. Deverill valahol bent van a házban. Bármikor kijöhet. Még azelőtt akart beszélni a férfival. - Már akartam is telefonálni. -Miért? - Nem akarok itt maradni. Azt mondta, a NeSza önkéntes alapon működik. Hát én önkéntesen kiszállok. Nem érdekel, hová küld. Bezárhat az Alcatrazba is. De ez a hely tré. El akarok menni innen. A nyomozó érdeklődve nézett körül. -Mit csináltál, amikor megérkeztem? - Miért, minek látszik? - Matt megmutatta a vörös foltokat és hólyagokat. - Fát vágtam. - Még nem kezdted el az iskolát?
-Nem. - Ez nagyon nem jó - ingatta a fejét Mallory. - Nem erről volt szó. -Akkor csináljon valamit! Vigyen el innen! Mögöttük mozdult valami az ajtóban. Mrs. Deverill lépett ki a házból. Noah vele volt. Az asszony élénk színű kötényt vett fel, és egy kosár almát hozott. Matt úgy tippelte, csak Mallory kedvéért. Ugyanúgy kosztüm, mint az, amiben Londonba ment. - Ne mondj semmit - szűrte a szavakat a foga között Mallory. - Bízd rám. Mrs. Deverill odaért hozzájuk. Úgy tett, mintha meg lenne lepve: - Segíthetek? - Nem emlékszik rám - kezdte a férfi. - Mallory felügyelő vagyok. Londonban találkoztunk. A NeSza programmal dolgozom. - Hogyne emlékeznék, Mr. Mallory - bólintott Mrs. Deverill. - Nagyon örülök, hogy látom, habár udvariasabb lett volna, ha szól, hogy jön. Ha jól emlékszem, a hivatalos látogatás előtt huszonnégy órával értesíteniük kell engem. - Netán van valami rejtegetnivalója, Mrs. Deverill? - Már miért lenne? - pislogtak a rideg szemek. - Bármikor szívesen látom. -Jelentést kaptam a helyi rendőrségtől - folytatta a férfi. - Egy téves riasztásról a Glendale Farmra. Matthew is szerepelt benne. - Ó, igen - rendezte át vonásait aggodalmasra Mrs. Deverill. - Matthew-val már beszéltünk erről. Nagyon sajnálom, hogy pocsékolta a rendőrök idejét, de nem esett bántódása senkinek. Azt hiszem, mindketten túltettük magunkat rajta. Matt mondani akart valamit, de Mallory egy pillantással elhallgattatta. -Miért nincs Matthew iskolában? - Úgy gondolom, hogy még korai - felelte Mrs. Deverill. - Megtárgyaltam a kérdést a nővéremmel, aki az igazgató. Egyetértettünk, hogy Matthew jelenléte rossz hatással lenne a többiekre. Majd járni fog, amint megérik rá - mosolygott az asszony. Nagyon igyekezett barátságos lenni. - Miért nem jön be, felügyelő úr? Nem a gyerek előtt kéne ezt megbeszélnünk. Megkínálhatom egy csésze teával? - Köszönöm, nem, Mrs. Deverill. - Mallory körülnézett. - Nem sokat láttam, de úgy tűnik, a farmon a körülmények egyáltalán nem felelnek meg Matthew szükségleteinek. .. - Ezt már megvizsgálták - szólt közbe Mrs. Deverill. - ...Matthew állapota pedig megdöbbent. Úgy néz ki, mintha éjjel-nappal dolgoztatnák. Azzal, hogy nem engedte iskolába, megszegte a törvényt, tudja? -A fiú tökéletesen boldog itt. Nem igaz, Matthew? - Nem. - Matt örült, hogy végre ő is szóhoz jut. - Utálok itt lenni. Utálom ezt a farmot. Magát meg mégjobban. - Szép kis hála! - Visszamegyek Londonba - mondta Mallory. - Amint megérkezem, kapcsolatba lépek a NeSza-bizottsággal, és javasolni fogom, hogy Matthew-t azonnal vegyék el magától. Mrs. Deverill arca elsötétedett. Szeme vágott, akár a penge. -A maga helyében nem tenném. -Talán fenyeget, Mrs. Deverill? Hosszú szünet következett. - Nem - mondta aztán lassan az asszony. - Miért tenném? Törvénytisztelő állampolgár vagyok. És ha úgy gondolja, Matthew-nak jobb lesz egy intézetben, a maga dolga. De nem kéne itt lennie, Mr. Mallory. Nem kapott meghívást, így ez a látogatás a megegyezésünk megszegése. Tegyen csak jelentést, ha akar, de a végén maga fog pirulni. Azzal sarkon fordult és visszamasírozott a házba. Mattét elöntötte a diadalmámor. Mallory legyőzte az asszonyt. Most először gondolta úgy, hogy szenvedése talán véget érhet. Mallory odahajolt hozzá:
- Figyelj rám, Matt. Legszívesebben beültetnélek a kocsiba és most azonnal elvinnélek... - Bárcsak lehetne. ...de nem lehet. Nincs hozzá jogom, megszegném vele a törvényt. Mrs. Deverill még azt is mondhatná, hogy elraboltalak, és a végén több kárt okoznék, mint hasznot. De adj huszonnégy órát, és visszajövök, elviszlek erről a szeméttelepről, oké? -Jó - bólintott Matt. - Kösz. Mallory sóhajtott. - Ha őszinte akarok lenni, én mindig elleneztem a NeSza programot. Csak egy fogás, a kormány egy újabb trükkje. Nem az a lényeg, hogy segítsenek a hozzád hasonló srácoknak. Jobban érdekli őket a statisztika, a rácsok mögötti gyerekek számának csökkentése mindenáron. -Odament a kocsihoz és kinyitotta az ajtót. - Amint benyújtom a jelentésemet, meg kell hallgatniuk. És akármi történik is, Mrs. Deverill többet senkit nem fogadhat be. Beült, betette az ajtót, majd indított és kihajtott a farmról. Matt nézte, aztán megfordult. Mrs. Deverill az ajtóban állt. A kötényt már levette. Most feketében volt. Ő is nézte, ahogy a nyomozó elment. Nem szólt semmit. Eltűnt a házban. Az ajtó becsapódott mögötte. Besötétedett, mire Stephen Mallory elérte az autópályát, ahol gyorsan visszajuthatott Ipswichbe. Mélyen gondolataiba merülve kormányozta a Hondát a szélső sávba. Nem mondta el Mattnek a teljes igazságot. Hogy Harrogate-ben nem is volt semmiféle konferencia. Stephen Mallory a fiatalkori bűnözésre specializálódott. Sok fiatal bűnözővel találkozott, némelyik csak tíz-tizenegy éves volt, és úgy látta, sokukhoz hasonlóan Matt sem bűnöző, inkább áldozat. Kelvinnel, aki vizsgálati fogságban várta a tárgyalást, már beszélt. Találkozott Gwenda Davisszel meg az élettársával, Briannel. Elolvasott minden jelentést. Ennek ellenére érezte, hogy valami hiányzik. Ezért aztán amint Mattét átadta Mrs. Deverillnek, úgy döntött, megpróbálja kipótolni a hézagokat. Úgyis Londonban volt. Senkit nem érdekel, hogyan tölti el a délutánt. Taxival elment a rendőrségi nyilvántartóba London déli részén. Minden, amire szüksége lehetett, ott volt egy kartondobozban, rajta egy referenciaszám és egy név: FREEMAN M. J. Helyi újságokból kivágott cikkek, rendőrségi jelentések, egy halottkém jelentése és egy pszichiátriai vélemény egy orvostól a Harley Streetről. A történet pontosan úgy esett, ahogy hallotta. Közúti baleset. A szülők meghaltak. Hátramaradt a nyolcéves fiú. Nagynénje befogadta Ispwichben. Mallory ezt már mind olvasta. Ám ekkor a doboz legalján ráakadt egy tanúvallomásra, amit még nem látott. És az mindent megváltoztatott. Egy nő vallomása volt, aki akkor Matthew-ék szomszédjában lakott, és akire a baleset napján rábízták a fiút. Rosemary Greennek hívták. Mallory kétszer elolvasta a vallomást, majd taxit hívott, és Dulwichbe vitette magát. Délután négy óra volt. Nemigen bízott benne, hogy az asszony otthon lesz. Mégis szerencséje lett. Rosemary Green tanítónő volt, és éppen akkor ért haza, amikor ő kiszállt a taxiból. Kint beszélt vele a nő apró, viktoriánus háza előtt, melynek homlokzatán rózsaszín és fehér lonc futott. Furcsa volt elképzelni, hogy Matthew Freeman valaha itt játszott a szomszéd kertben. Annyira más volt ahhoz képest, amibe Ipswhichben cseppent később, hogy eltérőbbet elképzelni is nehéz. Mrs. Green nem sokat tudott hozzátenni ahhoz, amit már annak idején elmondott. Elismerte, hogy nehezen hihető, amit állít. De igaz. Akkor is elmondta a rendőrségnek, és most, hat évvel később is kitart mellette. A vonaton, visszafelé Ipswichbe Mallory megivott két egydecis üveg whiskyt. Az asztalon ott hevert előtte Matthew aktájának másolata. Valamint a londoni Evening Standard esti kiadása. Az egyik vele szemben ülő utasé volt. Mallory szinte úgy kapta ki a férfi kezéből. A sztorit a címlapon hozták.
Bizarr öngyilkosság Holbornben. Egy Will Scott nevű, húszéves bűnözőt holtan találtak egy utcán, közel a Lincoln's Inn Fieldshez. A halál oka a szívébe szúrt kés, melyet a rendőrség szerint ő döfött magába. Scott priuszán szerepelt minősített betörés és testi erőszak, ráadásul ismert drogdíler volt. Három tanú is látta, hogy egy idős hölgyet követett, aki szürke ruhát viselt, a kabát hajtókáján egy gyík alakú ezüstbrossal. A rendőrség kéri a nő jelentkezését. Véletlen egybeesés? Mallory emlékezett a brossra, amit Mrs. Deverill viselt aznap. És késett. Talán éppen a Lincoln's Inn Fieldsen keresztül jött. Biztos volt benne, hogy őrá utalnak a cikkben, bár fogalma sem volt, mi köze lehet Will Scott halálához. Ettől a pillanattól kezdve azonban aggódott. Egyre többet gondolt Matthew-ra, tudta, hogy nem lenne szabad a nőnél lennie. Majd pár napra rá kiszúrt egy rutinjelentést az egyik rendőrőrsről Yorkból. Ez is egy halálesetről szólt, amit egy tizennégy éves fiú jelentett, aki a NeSza programhoz tartozik. Ennyi elég volt. Mallory szabaddá tette magát, és indult Lesser Mallingba. Most már örült, hogy így tett. Szégyen, hogy mit kellett látnia. A fiú betegnek látszik. Sőt, mint aki traumát kapott. A foltokat is észrevette a karján. Hát majd ő véget vet ennek. Holnap első dolga lesz jelentést tenni erről. Rápillantott a kilométerórára. Száztízzel ment. Már átsorolt a középső sávba, autók suhantak el mellette mindkét oldalt, kivétel nélkül túllépve a megengedett legnagyobb sebességet. Nézte, ahogy a vörös hátsólámpák összefolynak a messzeségben. Megint nekieredt, apró cseppek pettyezték a szélvédőt. Csak képzeli, vagy tényleg nagyon hideg lett? Bekapcsolta a fűtést. A szellőzőkből fújt a levegő, de nem érezte, hogy melegedne. Megnyomott egy másik gombot, és bekapcsolta az ablaktörlőt. Az esőfüggönyön át nézve az út remegett, megtört. Az órára pillantott. Fél tíz. Még legalább két óra Ipswichig. Majdnem éjfél lesz, mire hazaér. Bekapcsolta a rádiót. Meghallgatja a híreket. Az majd ébren tartja. A rádió a BBC4-re volt hangolva, de nem mondtak híreket. Mallory először azt hitte, nincs adás, talán elromlott a rádió... mint a fűtés. Most már nagyon-nagyon fázott. Talán az egyik biztosíték mondta be az unalmast. Be kell vinnie a szervizbe. Ám ekkor életre kelt a rádió. Sztatikus recsegés hallatszott, és mögötte valami más. Halk suttogás. Döbbenten hajolt le és nyomta meg a gombot, hogy átkapcsolja a Classic FM-re. Mallory szerette a klasszikus zenét. Talán lesz egy koncert. A klasszikus adón azonban nem adtak zenét, hanem valahogy a BBC4-ről szűrődött át a suttogás. Kétségtelenül ugyanazok a hangok voltak. Még azt is értette, mit suttognak: DEVEN... KÉSSETLET... NEBKEYNNEM... Mi az ördög folyik itt? Mallory lenyomott egy másik gombot, közben szemét le nem vette az útról. A hangok a következő állomás adását is elnyomták. Megpróbálta a negyediket, majd az ötödiket. Képtelenség! Ugyanazokat a hangokat hallotta minden adón, most már hangosabban, makacsabbul. Kikapcsolta a rádiót. Azaz csak akarta. A rádióból továbbra is hallatszott a suttogás. Teljesen körülvette, megtöltötte a kocsit. A hideg tovább fokozódott. Mintha egy hűtőszekrényben ülne. Vagy mélyhűtőben. Mallory rájött, hogy kénytelen lesz félrehúzódni és megállni. Az eső már zuhogott. Alig látott ki az ablakon. Vörös fények érték utol és suhantak el mellette. Fehér fények száguldottak szembe és vakították el. Rálépett a fékre, és indexelt. Az index azonban nem működött, és a kocsi sem lassult. Mallory kezdett pánikba esni. Életében nem félt, nem volt olyan természetű. Most azonban félt, mert tudta, hogy a kocsi irányíthatatlan. Még erősebben lépett a fékre. Semmi nem történt. Sőt a kocsi gyorsult. És akkor, mintha láthatatlan korlátnak hajtott volna, a gumik elhagyták az utat, az egész kocsi a levegőbe repült. A látómezeje megpördült. A suttogás ricsajjá erősödött, megtöltötte a tudatát.
Mallory felsikoltott. A kocsija óránként száznegyven kilométeres sebességgel repült-bucskázott át a korlát fölött. Mallory életében utoljára a feléje száguldó tartálykocsit látta (fejjel lefelé), és a sofőr arcán az iszonyatot. A Honda becsapódott és harmonikává gyűrődött. A gumik csikorogtak. Robbanás hallatszott. A világ leghangosabb dudája harsant. Aztán csend. Matt az igazak álmát aludta, amikor lerántották róla a paplant. A reggeli hideg azonnal felébresztette. Mrs. Deverill állt az ágya mellett fekete pongyolában. Matt az órára nézett. Reggel hat óra tíz volt. Kint az ég még csak szürkéllett. Eső kopogott az ablakon. A fák meghajoltak az erős szélben. -Mi az? -Most hallottam a rádióban - mondta Mrs. Deverill. - Gondoltam, tudni szeretnéd. Sajnos rossz hír, Matthew. Tegnap éjjel több autó összeütközött az autópályán. Hatan meghaltak. Mallory főfelügyelő is köztük volt. Rettenetes, igazán rettenetes. Úgy látszik, mégsem mész sehová.
Ki a tűzből A következő pár nap sokkal rosszabb volt, mint bármi, amióta Yorkshire-be érkezett. Mrs. Deverill még keményebben dolgoztatta, és Noah egy percre sem tágított mellőle. A takarítás, festés, favágásjavítás és cipekedés közben lassan teltek az órák. Matt mérges volt magára. Megpróbált visszaszökni Londonba és kudarcot vallott. Nyomokat keresett az erdőben, de szinte semmit nem talált. Két ember próbált meg segíteni neki, és mindkettő belehalt. Mást már nem érdekel, mi van vele. Köd telepedett az elméjére. Feladta. Addig marad a Kaptártanyán, amíg Mrs. Deverill nem végez vele. Talán azt tervezi, hogy egész életében ott tartja, s a végén üres burok lesz, egy nyáladzó rabszolga, mint Noah. Aztán egyik este - Matt szombatnak tippelte, bár minden nap ugyanúgy telt - Mrs. Deverill nővére jött vacsorára. Azóta nem látta a tanárt, hogy Lesser Mallingban összefutott vele. Ahogy az asztalnál mellette ült, alig tudta levenni a szemét az anyajegyről, az arcát szinte teljesen elfedő foltról. Taszította, mégsem bírt nem odanézni. - Jayne-től hallom, hogy nem jársz iskolába - mondta a maga különös, magas hangján. - Azért nem járok, mert nem enged - felelte Matt. - Itt kell dolgoznom. - De amikor jártál, akkor is rendszeresen mulasztottál. Lógtál. Inkább loptál, és felüljárókon dohányoztál, ahogy hallottam. - Sosem dohányoztam - morogta Matt. A többi azonban igaz volt; érezte, hogy elpirul. -A mai gyerekek nem kapnak igazi nevelést -jegyezte meg Jayne Deverill. Pörköltet mert ki egy fazékból. A hús vastag és zsíros volt, a lé sűrű és vérszínű. - Lógó ruhában kóborolnak az utcán, hallgatják azt, amit zenének neveznek, de ami igazából rettenetes ricsaj. Nincs értékrendjük, nincs intelligenciájuk és nincs ízlésük. És azt hiszik, övék a világ! - Majd rájönnek - dörmögte a nővére. Kopogtak, és Noah jelent meg. Öltönyt viselt, ami minimum ötvenéves, kopott és otromba volt. Az inget nyakig begombolta, de nyakkendője nem volt. Mattét munkanélküli temetkezési vállalkozóra emlékeztette. - A kocsi előállt - jelentette be. - Még eszünk, Noah - rótta meg Mrs. Deverill. - Várj odakint! -Esik. - Noah reménykedve szimatolt. - Akkor várj a kocsiban. Mindjárt megyünk. Matt megvárta, míg Noah kimegy. - Elmennek? - Talán. - Hová? -Amikor fiatal voltam, a gyerekek nem faggatták az idősebbeket - közölte Claire Deverill. - Az első világháború előtt vagy után volt ez? - morogta Matt. - Tessék?
- Semmi. Matt elhallgatott, és befejezte az evést. Jayne Deverill is végzett. Felállt. Odament a teáskannához: - Gyógyteát főzök neked, Matthew. Idd meg mind, rád fér. Szíverősítő, mert úgy látom, a szegény rendőr halála nagyon megviselt. - Elintézi, hogy holnap felhívjon? Mint Tom Burgess? -Jaj, nem, Mr. Mallory nem jön vissza. - Mrs. Deverill zömök, fekete teáskannába öntötte a gőzölgő vizet, megkavarta, majd töltött egy csészével. Most pedig hajtsd fel szépen ezt. Segít ellazulni. Segít ellazulni. Talán ahogy ezt a három szót mondta. Vagy talán az, hogy még sosem készített ilyen teát korábban. Mindenesetre Matt hirtelen elhatározta, hogy hozzá nem nyúl az italhoz. Kézbe vette a csészét és beleszagolt. Zöld volt és keserű illatú. -Mi van benne? - Levelek. -Milyen levelek? - Pitypang. Tele van D-vitaminnal. - Nem kérem, köszönöm. - Próbált közömbösen beszélni. - Sose voltam oda a pitypangért. -Azért ezt megiszod. Addig nem kelsz fel innen. Claire Deverill is feszülten figyelte. Matt most már biztos volt benne, hogy ha megissza a teát, csak másnap reggel ébred fel. -Jó, ha annyira akarja. - Annyira. Hogyan tüntesse el a löttyöt? Végül Asmodeus segítette ki. A macska vacsora közben lopakodhatott be a konyhába. Most felugrott a kredencre, és a farkával levert egy tejesköcsögöt. Tej fröccsent szét. Mindkét nővér odakapta a fejét. Matt azonnal az asztal alá löttyintette a csésze tartalmát. Amikor a két nő visszafordult, úgy tartotta a kezében a csészét, mintha mi sem történt volna. Remélte, hogy nem veszik észre a gőzölgő szőnyeget. Úgy tett, mintha lassan kiinná a csészét, majd letette az asztalra. Látta, hogy valami moccan Mrs. Deverill szemében. A nő örült. Akkor most leteszteli, helyes volt-e az elmélete. Ásított és nyújtózott egy nagyot. - Fáradt vagy, Matthew? - kérdezte szinte hadarva a nő. - Igen. -Akkor ma este nem kell segítened mosogatni. Menj csak, feküdj le! - Megyek. Felállt és a lépcsőhöz ment. Szándékosan lassan, nehézkesen mozgott. A szobájába érve fel sem kapcsolta a vilLa nyt. Lefeküdt az ágyra és behunyta a szemét. Várta, mi történik. Nem kellett sokáig várnia. Nyílt az ajtó és fény szűrődött be a folyosóról. -Alszik? - hallatszott Claire Deverill hangja. - Naná. Tizenkét órát fog aludni, és olyan fejfájással ébred, mintha fűrésszel hasogatnák a fejét. Mehetünk? - Igen. -Akkor indulás. Matt hallgatta, ahogy a lépteik távolodnak a lépcsőn. Nyílt és csukódott a lenti ajtó. A Land Rover motorja felberregett, s a reflektor egy pillanatra betűzött az ablakon, ahogy a kocsi kifordult az udvarból a behajtóra. Csak, amikor biztos volt benne, hogy nem jönnek vissza, akkor ült fel. Minden úgy történt, ahogy várta. Egyedül maradt a Kaptártanyán. Félóra múlva az Omega Egynél megjelentek a fények. Matt épp erre számított. Fekete farmert és fekete pólót húzott, felkapta a biciklit és felpattant rá. Ideje volt visszamenni az erdőbe. Hamar megtalálta a bejáratot az erdőbe. A pólójából letépett csík még ott lengett az ágon,
ahová kötötte. Most hálás volt a léptei zaját tompító fenyőtűkért, ahogy osont a fasorok között, vigyázva, hogy le ne tévedjen az aszfaltcsíkról, amit legutóbb Tom Burgess mutatott neki. A hold a felhők mögé bújt, de az erőműből jövő izzás alapján tudott tájékozódni. Amikor visszanézett, az erdő szuroksötét volt. Bagoly huhogott. Levelek zörögtek, ahogy egy éjszakai állat csapdosott az ég felé. Matt előbb hallotta a falusiakat, mint látta. Nagyon közel voltak. Recsegést hallott és mormoló hangokat. Félrehúzott pár ágat, és rájött, hogy újra az erőművet körbefogó kerítésnél jár. Letérdelt és átkukucskált a rácson. El se bírta hinni, mit lát. Az erőmű körüli kis téren zajlott az élet. Hatalmas tűz lobogott a gömb előtt, füst kígyózott a levegőbe. Négyen-öten gallyakat és ágakat dobáltak a tűzre, s a nyirkos fa sziszegett-ropogott a lángok közt. Fentről egy sor ívlámpa világította meg élesen a területet. Különös volt: az épület az elektromos lámpákkal modern, ipari hangulatot árasztott; a máglya az emberárnyakkal pedig primitív, középkori képet nyújtott. Egy autó parkolt a tűz és a kerítés között. Matt elsőre Saabnak vagy Jaguarnak tippelte. Az ajtaja kinyílt, egy férfi szállt ki belőle, de csak a körvonala látszott, így Matt nem tudta, ki lehet az. A férfi felemelte a kezét, s a tűz fényében ujján felvillant egy arany pecsétgyűrű. Jelet adott. A tisztás túloldalán furgon parkolt, ami most odatolatott az Omega Egy gömbjét az épület többi részével összekötő folyosóhoz. A furgon ajtói kivágódtak, s furcsa, otromba ruhába öltözött férfiak kecmeregtek ki. Összegyűltek, majd együttes erővel kiemeltek valamit: egy ezüstszínű, öt méter hosszú dobozt. Láthatóan nagyon nehéz volt. Lassan tették le a földre. Matt nem látta pontosan, mi folyik ott. Közelebb kell mennie. Elsurrant a kerítés mentén a lyukig. Kicsit várt, hogy megbizonyosodjon róla, nincs senki a közelben. A falusiak azonban a furgonra figyeltek. Matt ezt a pillanatot választotta: egy fejessel átbukott a lyukon. Erezte, ahogy a drót vége beletép az ingébe és végigkarmolja a hátát, de mázlija volt, a vére nem serkent ki. Elterült a füvön, és nem mozdult. Nagy, szakállas férfi ballagott át a tisztáson a furgonhoz. Matt felismerte a hentest. A vörös hajú patikus is ott volt, meg a nő - Joanna Creevy -, akit a Glendale Farmon látott, amikor a rendőrökkel ment vissza. Hátranézett a tűzre. A falusi gyerekek állták körül, botokkal piszkálták a parazsat, hogy magasabbra csapjanak a lángok. Negyven-ötven ember lehetett az Omega Egy körül. Matt megértette, hogy az egész falu után kémkedik. Fiatalok-öregek, minden falusi kizarándokolt az erdőbe. Mindenki benne volt. Minden porcikája azt követelte, hogy iszkoljon el, amíg nem késő. Ugyanakkor tudta, hogy fontos, amit lát. Rá kell jönnie, mit csinálnak, miért vannak itt. És mi van az ezüstdobozban? A két férfi eltűnt az épületben. A falusiak felsorakoztak, hogy kövessék őket. A pecsétgyűrűs férfi Mrs. Deverill-lel beszélt. Matt nagyon szerette volna hallani, miről folyik a szó. Mászni kezdett a földön, a fejét is alig emelte fel. Minél közelebb megy, annál nagyobb az esélye, hogy észreveszik. Bízott benne, hogy a magas fű nyújt némi takarást, de érezte, hogy a lángok fénye felé nyúl, szeretné leleplezni. Még a tűz melegét is érezte a vállán meg a fején. Nevetést hallott. A pecsétgyűrűs viccet mesélt. Matt továbbmászott. Keze beleütközött valamibe, megrántotta. Túl későn vette észre a kicsivel a föld fölött futó vékony műanyag vezetéket. Túl későn jött rá, hogy nem lett volna szabad hozzáérnie. Az éjszaka csendjét sziréna hasította szét. A falusiak megpördültek, kibámultak a sötétbe. Három férfi szaladt felé géppisztollyal a kezében. A gyerekek a tűzbe dobták a botokat, és a furgonhoz futottak. A pecsétgyűrűs férfi lassan megindult, át a tömegen, szeme a földet pásztázta. Matt a fűbe fúrta a fejét. Csakhogy túl késő volt már elbújni. Mrs. Deverill a máglya mellett állt. Kiáltott egy rövid mondatot egy különös nyelven, és kivett valamit a zsebéből. Matt látta, hogy meglengeti kezét a lángok fölött. Fehér port szórt, ami egy pillanatig lebegett, majd lehullt. A lángok szinte az erőmű tetejéig szökkentek, élénkvörös fény öntötte el a térséget. A tűzben
fekete valami kezdett formálódni, árnyék vált ki az árnyékból. A feketeség pillanatok alatt megszilárdult, és - mintha lassítva mozgott volna - kiugrott a tűzből. Állatnak látszott, és hamarosan egy második követte. A tűz normális méretűre apadt. A sziréna hirtelen elhallgatott. Kutyák voltak, bár ilyen kutyákat Matt még életében nem látott. Óriásiak voltak, kétszer-háromszor nagyobbak a rottweilereknél... és annyival vadabbak is. Fekete, cápaszerű szemükben a tűz lángjai lobogtak, mely életet adott nekik. Konyhakésszerű fogaik kimeredtek tátott szájukból. Fejük csúcsos, szabálytalan volt, a két apró fül koponyájuk tetején, akár két szarv. Egyikük lassan az égnek fordította ocsmány orrát, és idegborzoló vonítást engedett el. Aztán egyszerre elindultak, fejüket természetellenesen oldalt fordítva, mintha a föld hangját hallgatnák. Mattnek nem volt választása. Menekülnie kellett. Ha a kutyák megtalálják, széttépik. Már nem érdekelte, meglátják-e, talpra ugrott és futásnak eredt. Lábai ólomnehezek voltak, de a kétségbeesés ösztökélte őket. A kerítés még húsz méterre volt. Széttárt karokkal rohant, vissza sem akart nézni. Csakhogy nem tudta megállni. Tudnia kellett, hol járnak a kutyák. Mennyire közel? Fintorogva hátralesett a válla felett. És azonnal megbánta. Az egyik lény már megfelezte a köztük lévő távolságot. Pedig mintha nem is mozgott volna gyorsan, két ugrás között a levegőben lebegett, s a füvet alig érintve rugaszkodott el. Volt valami förtelmes abban, ahogy futott. Az áldozatához közeledő párduc vagy leopárd mozgása kecses. A kutya azonban torz, aránytalan, kísérteties volt. Oldalán elrohadt a hús, kilátszottak fénylő bordái. Mintha saját bűzét akarná kerülni, az állat a fejét mellső lábához közel tolta. Szájából nyál lógott. Ahányszor lába a talajhoz ért, egész teste megremegett, akárha össze akarna omlani. Matt elérte a kerítést, és nekiment, ujjai beleakadtak a drótba. Azt hitte, egyenes vonalban fut, amerről jött is, de valahol elrontotta. Nem találta a lyukat. Visszanézett. Még két ugrás, és a kutyák elérik. Szemernyi kétsége nem volt, hogy széttépik. Szinte érezte, ahogy a fogukat a húsába mélyesztik és letépik a csontról. Soha nem látott ilyen vadságot: se állatkertben, se filmen, sem a való világban. Hol a lyuk? A pániktól elvakulva nekiugrott a kerítésnek, és szinte elsírta magát megkönnyebbülésében, ahogy a széle engedett, s megtalálta a lyukat. Habozás nélkül átbukott rajta. A feje meg a válla átment, de a drót ezúttal beleakadt a nadrágjába. Csapdosott a kezével, küszködött, akár hal a hálóban. Várta, mikor zárul a kutyák állkapcsa a lábára. Szeme sarkából látta, hogy egy hatalmas, fekete árny feléje ugrik. Meglökte magát. A farmerja elrepedt és ő átesett a lyukon. Lábából vér csorgott, de kiszabadult... egyelőre. Erőtlenül talpra állt, majd hátratántorodott, ahogy az egyik kutya nekirepült a kerítésnek, szája habzott, fogai a drótba haraptak. A két lény csapdába esett. A lyukon még Matt is alig fért át, üldözői pedig nagyobbak és zömökebbek voltak. Ám a kutyák ekkor elkezdték kaparni a puha talajt a mancsukkal. A kerítés nem sokáig fogja útjukat állni. Átásnak alatta. Matt az erdőbe menekült. Fenyőtűk korbácsolták a testét. Alacsony ágak karmolták az arcát, próbálták kiverni a szemét. Nem volt hová bújni, és nem tudhatta, jó úton jár-e. Csapdába esett egy hatalmas rácsrendszerben; amerre csak nézett, minden egyforma volt. Ráadásul a kutyák előnyben voltak, nekik nem kell használni a szemüket, ki tudják őt szagolni. Matt már nem törődött vele, merre megy. Csak menekülni akart, a lehető legmesszebb kerülni a kutyáktól. Mennyi ideje lehet? Harminc másodperc? Egy perc, maximum kettő? Aztán előbukkannak a kerítés innenső oldalán a földből, mintha a sírból kelnének ki. Becserkészik az erdőben, utolérik és ízekre tépik. Nekiment egy fának, szédelegve pattant le róla. Az erőmű fényeit már jócskán maga mögött hagyta, alig látszottak az ágak között. Matt kimerült volt, de nem pihenhetett. Muszáj volt találnia valami vizet,
folyót vagy patakot. Ott talán meg tudja téveszteni a kutyák szaglását. Csakhogy ebben a mesterséges erdőben nem volt semmi ilyesmi. A fák vég nélkül sorjáztak. Sehol nem látszott nyoma víznek. Megállt, hogy lélegzethez jusson, torka reszelt, fejében dübörgött a vér. Ekkor rettenetes hang törte meg a csendet. Diadalvonítás volt. A kutyák átjutottak a kerítésen. Matt kis híján feladta. Elkeseredés borzongatta meg a testét, minden porcikáját. Itt marad állva, és megvárja, hogy ideérjenek. Már csak azt reméli, hogy gyorsan végeznek vele. Nem! Ráparancsolt magára. Még nem halt meg. Összeszedte minden csepp erejét, és továbbindult, elkeseredetten szlalomozott a fák között. Abból jött rá, hogy kiért az erdőből, hogy a lába a puha fenyőtűk helyett hirtelen kemény betonon dobogott. Hihetetlen: kiért az útra. Azonban ez nem a Lesser Malling-i út. Szélesebb volt, és fehér csíkok futottak a közepén. Matt egy pillanatra megkönnyebbült. Visszacseppent a modern világba. Talán mindjárt jön egy autó... Semmi. És hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy ennél veszélyesebb helyen nem is lehetne. Nyílt terepen van, nincs fedezéke, nincs hová elbújnia a kutyák elől. Merre menjen? Betoncsík választotta ketté a világot. Mögötte az erdő. Előtte lápvidékféle... vad és nyílt terep. Eszébe jutott, mire gondolt az előbb. Folyó vagy patak. Átment az úton, és belevetette magát a magas fűbe. Azonnal érezte, hogy a talaj nedves. Puha és ragadós volt. Rohant és ahogy haladt előre, a föld egyre nedvesebb lett. Latyak kúszott fel az edzőcipőjétől a lábszárára. Túl későn ébredt tudatára a veszélynek. Nagy nehezen lefékezett, ám a talaj abban a pillanatban beszakadt alatta, és szívta le. Ingovány! Felkiáltott. Elképesztő gyorsan süllyedt. A sár hamar a térde, combja, majd dereka fölé emelkedett. Csapkodott a karjával, de ezzel csak siettette a dolgot. A láp átölelte a hasát, s Matt a lelki szemei előtt már látta, mi következik, látta élete utolsó, rettenetes pillanatait. A láp majd eléri az arcát. Még egyet sikolt. De a hangot már elnyeli az ingovány. Örökre elnémul, ahogy a sár belefolyik a szájába és a torkába. Matt nyugalmat parancsolt magára. Ha vergődik, azzal csak sietteti a véget. Majdnem elmosolyodott: hát a kutyákat legalább becsapta. Megtalálta az egyetlen olyan helyet, ahol sosem érik el. És ha meg kell halnia, talán jobb is így elmenni. Lazítani próbált, és abban a pillanatban mintha érzett volna valamit... nagyon közel, mégis nagyon távol. Égett szagot. A máglya? Nem, az nagyon messze van. Lehet másvalaki is itt az ingoványban? Egy pillanatra feléledt reménye megint szárnyaszegetten zuhant alá. Itt nincs senki. A szag elszállt. Csak képzelte. A bugyborékoló láp már a hónaljáig ért. Hideg, halálos ölelés volt. Sár és rothadó levelek szaga töltötte meg az orrát. Matt lehunyta a szemét, úgy várta az elkerülhetetlent. A láp azonban játszott vele, centinként emelkedett, úgy ölelte át, akár egy türelmes szerető. Először a fénysugár találta meg, csak utána hallotta a motor hangját. Egy autó. Letért az útról, a semmiből került elő. Egy férfi szállt ki belőle. Alig látta a reflektorok vakító fényében. - Ne mozogj! - szólt rá a hang. - Van kötelem. A láp azonban nem akarta elveszíteni az áldozatát, hát fokozta a szorítást. Mohón tapadt rá, kezeivel átfonta Matt vállát, és húzta lefelé. - Siessen! - kiáltotta a fiú. A sár már az állát nyaldosta. Kétségbeesetten felszegte a fejét, nézte a sápadt holdat, mely végre előbújt a felhők mögül. Másodpercei maradtak. A láp egyre húzta. Az állott víz elérte az orrát, a szemét. Ebben a pillanatban azonban egy kötél ütődött a kezéhez. Vakon, fuldokolva tapogatózott utána... és megragadta. Most már csak a kezei álltak ki a lápból. Lélegzetét visszafojtva markolta a kötelet. És érezte, hogy húzzák felfelé. Tüdeje szét akart robbanni. Nem bírta tovább, kinyitotta a
száját és nagy levegőt vett... a levegőből. A férfi rendíthetetlenül húzta. Dereka hangos cuppanással bukkant ki a lápból. Markolta a kötelet, a lábával pedig tempózott. Erős kéz ragadta meg és húzta ki a szárazra. Matt kimerülten roskadt a földre. Pár pillanatig csak hevert ott, próbálta kiöklendezni a sáros vizet a szervezetéből. Aztán felnézett. Richárd Colé volt az, az újságíró a Greater Malling-i Gazette-től. -Maga... - lihegte. -Mi a fene? - lepődött meg Richárd is. -Hogyan...? -Mit keresel itt...? A kérdések ott lebegtek a levegőben. Aztán Matt kezébe vette a helyzet irányítását. - Ne most. - Eszébe jutottak a kutyák. A lápban talán elvesztették a nyomát, de hamar megtalálják. - El kell tűnnünk innen. -Jó. Be tudsz ülni a kocsiba? - Richárd lehajolt és felsegítette Mattét. A fiú érezte, hogy folyik le róla a sár. Átfutott az agyán, hogy vajon hogyan nézhet ki. A kocsi járó motorral állt az út mellett. Richárd nekitámasztotta Mattét a csomagtartónak, majd körbement és kinyitotta az ajtót. Az anyósülést régi újságok és magazinok borították, amiket gyorsan hátradobott, hogy helyet csináljon. Matt bizonytalan léptekkel épp tipegni kezdett az ajtó felé, amikor meglátta a kutyákat. Előbukkantak az erdőből. Az út közepén álltak. Figyeltek. Vártak. - Ott - suttogta. -Hogy? Richárd megfordult és ő is meglátta őket. A kutyák már csak tíz méterre lehettek. A nyelvük kilógott. Szájukból fehér felhőként szállt a pára. Richárd felemelte a kezét: -Jó kutyus! Marad! - behajolt a kocsiba, majd amikor kiegyenesedett, egy flakon volt nála. Szállj be - sziszegte Mattnek. -Mit akar...? -Kiütöm őket. Matt lassan beült az anyósülésre, szemét le nem véve a kutyákról. Ruhájából víz csorgott a szőnyegre. Richárd zsebkendőt húzott elő a zsebéből. Lassan, nyugodt mozdulatokkal lecsavarta a flakon fedelét, és beledugta a zsebkendőt. Matt benzinszagot érzett. Richárd megint behajolt a kocsiba, és egy öngyújtót vett ki. A kutyák hirtelen gyanakodva lassítottak. Matt látta, hogy az utolsó ugrásra készülnek. Richárd felkattintotta az öngyújtót, és feléjük dobta a flakont. Az első kutya éppen elrugaszkodott, amikor a flakon eltalálta és felrobbant. Égő benzin fröccsent a másik állatra is, ami azonnal lángra kapott. A kutyák nem evilági vonítással torpantak meg, az egyik labdává gömbölyödött, a másik meg a saját bundáját harapdálta, hogy megszabaduljon a gyötrelem okozójától. Tűzből lettek. Most pedig tűz emészti el őket. Richárd átlendült a csomagtartón, és a vezető oldali ajtó mellett ért le. Beült, becsapta az ajtót, lükvercbe tette a kocsit, és rátaposott a gázra. A hátsó kerekek megpördültek, majd fogást találtak, és a kocsi hátralódult. Matt érezte a döccenést, ahogy áthajtottak az egyik állat testén. De hol a másik? Körülnézett, majd felkiáltott, ahogy a még mindig lángoló lény a semmiből hirtelen nekiugrott a szélvédőnek. Pár pillanatig ott volt előtte, rettenetes fogai csak centikre az arcától. Aztán Richárd előreme-netbe kapcsolt, és megrántotta a kormányt. A kutya lerö pült. Matt kinézett a hátsó ablakon. Az egyik állat izzó teteme az út közepén hevert. A másik belemélyesztette a fogát a kocsi kerekébe, de aztán az autó gyorsított, és az állat lerepült. Ugy egy kilométerig némán hajtottak az éjben. A kocsit megtöltötte a láp szaga. Matt ruhájából víz csorgott az ülésre és a padlóra. Richárd fintorogva lehúzta az ablakot. -Elmondanád, mi volt ez az egész? Matt azt se tudta, hol kezdje.
- Valami történik Lesser Mallingban - bökte ki végül. - Igazad lehet - bólintott Richárd.
Matt sztorija Richárd Colé York belvárosában lakott. A város egyik leghíresebb, középkori utcájában bérelt lakást, egy takaros, macskaköves közben, mely a Zűrzavar nevet viselte. A lakás három szinten helyezkedett el; különös alakú szobák egymás tetején, akár a találomra összehányt építőkockák. Az épület földszintjét turistacsalogató szuvenír bolt foglalta el. Richárd otthona az elsőn kezdődött, a konyhával és nappalival. Aztán fölötte a hálószoba és a zuhanyzó. Végül kanyargós lépcső vezetett fel a padlásszobába. Nemcsak az utca neve, a lakás maga is zűrzavaros volt. A bútorokat mintha úgy guberálták volna, mint ahogy így is történt. Mindenütt ruhák hevertek; a mosogatóban piszkos edények halma magaslott; CD-k, könyvek, újságok és félig megírt cikkek borítottak mindent, hogy biz tosan ne lehessen megtalálni azt, amit az ember éppen keres. A falakat főleg amerikai filmek plakátjai fedték, Richárd laptopja a konyhaasztalon hevert, mellette egy doboz kukoricapehely, egy félig megevett sültbab-konzerv, benne a kanállal, és két igencsak kihűlt pirítós. Matt rémesen érezte magát, ahogy csöpögve felment a lépcsőn, a lakásban még rosszabbul. Kínosan tudatában volt annak, hogy bűzlik. Richárd magára hagyta a konyhában, majd egy nagy törülközővel tért vissza. - Később beszélünk, de előbb zuhanyozz le! És meg kell válnunk a ruháidtól. -Van mosógép? -Viccelsz? Olyan mosógépet még nem csináltak, ami elnyelne ennyi sarat. Mennek a kukába. Majd keresek a ruháim között valamit, ami jó rád. A zuhanyzót megtalálod - mutatott felfelé Richárd. - Éhes vagy? -Éhen halok. - Hát itthon nincs kaja. Amíg rendbe szeded magad, megyek és veszek valamit. Ha visszajövök, elbeszélgetünk. Fél óra múlva ott ültek a nappaliban kínai kajával körülvéve. Az utca végén volt egy kínai büfé. Matt húsz percet töltött a zuhany alatt, csak akkor lépett ki, amikor a láp minden nyomát lemosta magáról. Mezítláb volt, egy régi York Egyetem-pólót viselt, derekára törülközőt csavart. Csak akkor jött rá, mennyire éhes, amikor elkezdett enni. Most már tele volt. - Klassz hely - nézett körül. -Mázlim volt, hogy megszereztem - bólintott Richárd. - Nagyon olcsó. Nem mintha sokat lennék itt. Általában a sarki bárban eszem... - Szeretsz egyedül élni? -A múlt hétig volt barátnőm. Sajnos megszerette a klasszikus zenét. -Az miért baj? - Most egy operaénekessel jár. - Richárd is végzett az evéssel. Odament a hűtőhöz, és kivett egy doboz sört. - Kérsz valamit inni? - Nem, köszönöm - rázta a fejét Matt. Hallgattak egy sort. Richárd visszaült. Mindkettejüknek volt mit megmagyarázni. - Hogy találtál meg? - Semmi különös - vont vállat Richárd. - Miután elmentél a szerkesztőségből, átgondoltam, amit mondtál. Ha őszinte akarok lenni, nagy baromságnak hangzott. De a mesédben voltak részek... amiket nem tudtam kiverni a fejemből. És különben se volt más dolgom. - Szóval elmentél az Omega Egyhez. - Mondjuk, hogy éppen arra jártam. - Tudtad, hol van? - A férfi, aki tervezte, még Yorkban él. A hatvanas években a kormány tudományos tanácsadója volt, de már visszavonult. Michael Marsh a neve. - Beszéltél vele? - Úgy fél éve. A királynő lovaggá ütötte, és írtam róla. Hihetetlenül unalmas pacák. Egy nagy
házban lakik a folyó mellett. Gyufásdoboz-címkéket gyűjt. Legrosszabb esetben felhívom és elmegyünk hozzá. Talán segíthet. - Szóval csak úgy megnézted az Omega Egyet az éjszaka közepén? -A bárból jöttem hazafelé. Mi ebben a különös? A közelben voltam, gondoltam, arra kerülök. Aztán meghallottam a segélykiáltásodat. így találtalak meg. - Az nem lehet - csóválta a fejét Matt. - Nem kiáltottam. - Hallottalak. - Maximum egyszer kiáltottam. De még a kocsidat se hallottam. Egyszer csak ott voltál. - Talán kiáltoztál, csak nem is tudtál róla, Matt. Pánikba estél. Valószínűleg nem is voltál észnél. Én biztos nem lettem volna. - Milyen gyorsan hajtottál? - Hetvennel. Nem tudom. - Nyitva volt a kocsi ablaka? - Nem volt. - Akkor hogyan hallhattál volna, még ha tényleg kiáltok is? Képtelenség. - Ebben van valami - ismerte el Richárd. - De mivel magyarázod, hogy pont a jó helyen kanyarodtam le, és megtaláltalak? - Semmivel - felelte Matt halkan. - Nézd, hallottam valakit, oké? Félreálltam, és ott voltál, nyakig a... - Elhallgatott. - Mázlid van, hogy nem maradtam még egy pohárra. De most, hogy itt vagy, talán mesélhetnél egy kicsit magadról te is. - Például? - Még a teljes nevedet se tudom. Azt mondod, a szüleid meghaltak, de azt nem, miért vagy ennél a nőnél... Mrs. Deverillnél. - Matt elfordult. - Elmondhatnád. Talán segít abban, amire készülünk. -Meg akarod írni? -Arra gondoltam. - Felejtsd el! Nem akarom, hogy írjanak rólam. Nem akarom, hogy bárki is tudjon rólam. - Azt hiszem, megfeledkezel valamiről, Matt. Te kerestél meg engem. Te mesélted el a történetedet... - Segítség kellett. - Talán segíthetünk egymásnak. - Nem akarok benne lenni az újságban. - Akkor nem is kéne itt lenned. - Richárd letette a sört. -Jó, ez nem fair, nem doblak ki. Ma este legalábbis. De hogy őszinte legyek, nincs szükségem egy tizennégy éves kamaszra az életemben. Megmondom, mi legyen. Elmondod a sztorit, én pedig megígérem, hogy addig nem közlöm le, amíg bele nem egyezel. így jó? -Az sohanapján lesz - felelte Matt, de bólintott. - Nekem jó. Richárd noteszt és tollat fogott, csakúgy, mint amikor először találkoztak a szerkesztőségben. Várakozva ült. - Nem is tudom, hol kezdjem - töprengett Matt. - De ha már kérdezted, Matthew Freeman a nevem. A NeSza program küldött Mrs. Deverillhez. - NeSza program? - Richárdnak ismerősen csengett a név. -A kormány egy újabb nagy ötlete a fiatalkorú bűnözők megjavítására, nem? -Ja. Én is az vagyok. Betörtem egy raktárba. Egy férfi megsebesült, megszúrták. -Te? - Nem. De ott voltam. Én is hibás voltam. - Matt hallgatott. - Most már nem akarsz annyira segíteni, mi? - Miért ne? Engem nem érdekel, mit csináltál. Csak az, hogy miért. - Richárd sóhajtott. Kezdd az elején. Talán úgy könnyebb. - Hát jó. - Mattnek nagyon nem fűlött a foga ehhez.
A szociális gondozó, Jill Hughes is mindig azt akarta, hogy magáról beszéljen. „Az ember felelős magáért", mondogatta folyton. De minél jobban erőltette, Matt annál inkább megmakacsolta magát, míg végül a kapcsolatuk ellenséges hallgatásba fulladt. És most ez az újságíró ugyanezt kéri tőle. Lehet, hogy végre talált egy felnőttet, akiben megbízhat? Nem volt biztos benne, bár remélte. - A szüléimről nem sokra emlékszem - kezdte. - Pedig azt hittem. Csak hat éve, hogy meghaltak, és apránként minden... elfakul. Már alig maradt valami. Azt hiszem, boldog család voltunk. Dulwichban laktunk. Ismered? Az Dél-London. Apu orvos volt. Anyu nem dolgozott, azt hiszem. Szép házunk volt, úgyhogy lehetett elég pénzünk is. De gazdagok azért nem voltunk. Utoljára Franciaországban voltunk kempingezni. Akkor lehettem hétéves. - Nincs testvéred? -Nincs. Csak hárman voltunk. Rokonság se nagyon. Apu Új-Zélandon született, a családja ott él. Anyunak volt egy mostohahúga, aki Ipswichben lakik. Egyszer-kétszer meglátogatott minket, de nem nagyon jöttek ki egymással. Gwenda egyáltalán nem olyan, mint anyu. Kiskoromban unalmasnak hittem. Sose gondoltam, hogy... Matt nagy levegőt vett. - Szóval a szüleim meghaltak. Egy esküvőre mentek Oxfordba, ami két óra autóval. Úgy volt, hogy én is megyek, csak nem éreztem jól magam aznap, úgyhogy otthon maradtam a szomszéddal. Matt megállt. Richárd tudta, hogy nem mondja el a teljes igazságot az esküvőről. Látta a fiún. Mégsem szólt közbe. - Baleset történt - folytatta Matt. - A kocsi defektet kapott egy hídon. Apu elvesztette fölötte az uralmat, és belezuhantak a folyóba. Megfulladtak. - Megint szünetet tartott. - Akkor tudtam meg, amikor a rendőrség kijött. Csak nyolcéves voltam, de azonnal tudtam. Utána minden zavaros lett. Egy darabig, talán három-négy hétig ifjúsági szállón laktam. Mindenki próbált segíteni, de nem nagyon lehetett mit. Az igazi gond az volt, hogy nem volt, aki vigyázzon rám. Próbálták elérni apu családját Új-Zélandon, de senki nem akart tudni ró lam. És akkor megjelent anyu rokona, Gwenda Davis Ipswichből. Eletében három-négyszer látott, de végül is a nénikém volt. Elvitt ebédelni. Egy McDonald'sbe. Azért emlékszem, mert apu sosem engedte, hogy gyorskaját egyek. Azt mondta, annál ártalmasabb nincs. Ő pedig odavitt, vett hamburgert meg sültkrumplit, és ahogy ott ültünk a zajban a műanyag asztalok között, és egy nagy bohóc bámult ránk a falról, megkérdezte, hozzá akarok-e költözni. Azt mondtam, nem, de nem számított, mert már eldöntötték. Odaköltöztem hozzá. - Szünet. - Meg Brianhez. Matt leült. Richárd szemébe nézett: - Megígérted, hogy nem írod meg. - Meg. Nem írom meg, csak ha megengeded. - Nem fogom. Nem akarom, hogy bárki is tudja. -Folytasd, Matt. - Gwenda háza undorító volt. Egy teraszos sorház, félig már összedőlt. Az apró kert tele volt üvegekkel. Brian tejesember. Az egész ház bűzlött. Az összes cső csöpögött, a falak nyirkosak voltak, a villany sokszor fel se gyulladt. Gwendának és Briannek nem volt pénze. Legalábbis, amíg oda nem mentem. Ez volt a lényeg. A szüleim mindent rám hagytak, amire ezentúl Gwenda felügyelt. És persze elköltötte. Az utolsó centig. Matt elhallgatott. Richárd látta, hogy a saját múltjába réved. A fájdalom kiült a szemébe. - A pénz gyorsan elfogyott. Kocsikra, nyaralásokra meg ilyesmire költötték. Aztán amikor nem maradt semmi, ellenem fordultak. Főleg Brian. Azt mondogatta, jobb lett volna, ha oda sem megyek. Mindenben hibát talált, amit csináltam. Kiabált velem, én meg feleseltem. Elkezdett verni is, de vigyázott, ne maradjon nyoma. Legalábbis látható. Aztán találkoztam Kelvinnel, aki nem messze lakott tőlem. Haverok lettünk. Kelvin mindig
bajban volt a suliban. A bátyja börtönben ült, mindenki félt tőle. De legalább mellettem állt... legalábbis azt hittem. Jó volt, hogy van valakim. Végül azonban elromlott minden. Elkezdtem sokat lógni a suliból, így még azok a tanárok is lemondtak rólam, akik addig segíteni próbáltak. Együtt jártunk boltokba lopni, és persze elkaptak, és el kellett kezdenem szociális gondozóhoz járni. Szupermarketekből emeltünk el cuccokat. Még csak nem is olyasmit, amire szükségünk volt. Azért csináltuk, mert feldobott. Kelvin szerette végigkarcolni az új kocsikat. A kulcsával. Poénból. Mindenfélét csináltunk együtt. Aztán egy nap betörtünk ebbe a raktárba, amiről beszéltem, hogy elemeljünk pár DVD-t, és a biztonsági őr rajtakapott. Kelvin szúrta le, de legalább annyira volt az én hibám is. Nem kellett volna odamennem. Nem kellett volna ott lennem. Bárcsak lebeszéltem volna. Matt megtörölte a szemét a keze fejével. - A többit meg már tudod. Letartóztattak. Azt hittem, börtönbe fognak csukni. De a végén még bíróság elé se kerültem. Lesser Mallingba küldtek ennek a NeSza programnak a keretében. Nevelés és Szabadság... elvileg ezt jelenti. De amióta itt vagyok, inkább Napszám és Szarság. Mrs. Deverillről meg a többiről már meséltem, és nem hitted el. Gondolom, ez így is van rendjén. Én se hittem volna magamnak. Csakhogy én átéltem. És amit mondtam, igaz. - Szerinted miért kellesz neki? - Nem tudom. Halvány gőzöm sincs. De azt tudom, hogy micsoda az a nő. Meg a többiek. - Na mi? - Ki fogsz nevetni... - Nem nevetlek ki. - Szerintem mind boszorkányok. Richárd nevetett. - Láttad a kutyákat! - méltatlankodott Matt. - Szerinted a kutyamenhelyről jöttek? Láttam, ahogy Mrs. Deverill teremtette őket. Valami port szórt a lángokba, és megjelentek a kutyák. Mágia volt! - Csak illúzió. - Richárd, ez nem tévé. Nem állt ott nő flitteres ruhában, mint a bűvészek mellett. Láttam a kutyákat. A tűzből jöttek elő. És itt van ez. Még viselte a talizmánt. Most letépte a nyakából és az asztalra dobta. Az aranykulcs felfelé nézett. Richárd megnézte. -Jól van, boszorkányok. Yorkshire annak idején tele volt boszorkányokkal... igaz. De ez ötszáz éve volt. - Tudom. Van egy festmény a házban. Mrs. Deverill egy őse, aki, állítása szerint, tűzben halt meg. Talán elégették boszorkányságért! - Matt elgondolkodott. - Ha ötszáz éve voltak boszorkányok, most miért ne lehetnének? - Mert felnőttünk. Már nem hiszünk a boszorkányokban. - Én se hittem bennük - vont vállat Matt. - De azt a macskát lelőtték és visszatért. Tom Burgess meghalt, mégis hallottam a hangját a telefonban. És ott van az ipswichi nyomozó... -Milyen nyomozó? - Mallorynak hívták. Azt mondta, segít nekem. Össze-vitatkozott Mrs. Deverill-lel. Aztán meghalt. Az autópályán. Rövid szünet után Richárd szólalt meg: - Nem boszorkányok, Matt. Talán azt hiszik magukról, hogy azok. Talán úgy viselkednek. Talán elhitették veled. De akármi folyik is Lesser Mallingban, az valóságos. És valami köze van az erőműhöz. - Na és a kutyák? - Genetikailag módosítottak. Mutánsok. Nem tudom. Talán sugárzás érte őket. - Nem hiszel a mágiában. - Én is szeretem a Harry Pottert, mint mindenki. De hogy hiszek-e benne? Nem.
- Fáradt vagyok - állt fel Matt. - Le akarok feküdni. Richárd bólintott. -Alhatsz a szabad szobában az emeleten. Tíz perc múlva Matt a szófán feküdt, és a lejtős mennyezetet bámulta. A padlásszoba tele volt limlommal. Richárd iderakott mindent, amire már nem volt szüksége. Matt a meleg paplan alatt hamar álmos lett. Nyílt az ajtó, Richárd állt kint. - Csak meg akartam kérdezni, minden rendben-e. - Igen. - Matt ránézett. - Mit akarsz csinálni? Meddig maradhatok itt? - Nem tudom. Talán pár napig. - Látván, hogy Matt elszontyolodik, azt mondta: Megmondtam, Matt: nem maradhatsz nálam. Nem helyes. Nem is ismerlek. De segíteni akarok. - Sóhajtott. - Biztos elment az eszem, mert az utolsó két ember, aki segíteni akart neked, holtan végezte, nekem pedig más terveim vannak. De a legkevesebb, amit tehetünk, hogy utánanézünk az Omega Egynek. Felejtsd el a boszorkányokat meg efféléket. Akármi történik is, a régi erőművel van kapcsolatban. -Azt mondtad, ismered, aki tervezte. - Holnap felhívom, jó? Matt bólintott. - Akkor jó éjt - indult Richárd. - Várj! - szólt utána Matt. Richárd megtorpant. - Valamit nem mondtam el. Richárd csak állt az ajtóban. - Azt mondtad, tudni akarod, hogy ki vagyok, hát akkor már ezt is elmondhatom. Anyu mindig azt mondogatta, hogy fura vagyok. Egész életemben fura dolgok történtek velem. Néha úgy érzem, hogy Mrs. Deverill meg a többi... meg kellett, hogy történjen. Ide kellett, hogy jöjjek. Csak nem tudom, miért. A szüleim halála előtt rosszat álmodtam. Gyakran álmodtam, de ez más volt. Láttam a hidat. Láttam a durrdefektet. Még a vizet is láttam, ahogy befolyik az ablakon és megtölti a kocsit. Mintha ott lettem volna velük. Iszonyú volt. Nem kaptam levegőt. - Elhallgatott. Ezt még soha senkinek nem mondta el. - És amikor másnap felébredtem, tudtam, hogy nem jutnak el az esküvőre. Tudtam, hogy megtörténik a baleset, pontosan úgy, ahogy aztán történt... Nagy levegőt vett. Most jön a neheze. -Apu is olyan volt, mint te. Nem hitt a boszorkányokban, a mágiában meg az ilyesmikben. Gondolom, mert orvos volt. Tudtam, ha elmondom neki az álmomat, csak dühös lesz. Már megtörtént korábban egyszer-kétszer... amikor kisebb voltam. Azt mondta, butáskodom, ha gyom, hogy elragadjon a képzeletem. És talán igaza volt. Legalábbis ezt mondtam magamnak. Csak álom. Csak egy álom. Minden rendben lesz. Ne húzd fel aput... Hát nem szóltam semmit. De annyira féltem, hogy nem bírtam beülni a kocsiba. Beteget színleltem. Hisztiztem, és hittek nekem. Nélkülem mentek el, engem meg a szomszédnál, Mrs. Greennél hagytak. Nem tudtam, mi van. Még most sem tudom. Csak azt, hogy más vagyok. Néha olyasmiket látok, amit nem lehetne. El se hinnéd, Richárd. El tudom törni az üveget, ha csak ránézek. Meg tudom csinálni! Megcsináltam már! Tudom előre, ha valami rossz történik. Amikor a raktárban voltunk, tudtam, hogy ott az őr. És ma este! Talán a mocsárban a nélkül hívtalak téged, hogy kinyitottam volna a szám. Nem tudom. Mintha lenne valami erőm, amit nem tudok irányítani. Magától jön-megy. Matt ásított. Hirtelen nagyon kimerült. Elege lett. -Elmondtam Mrs. Greennek. Elmondtam neki, hogy apuék nem érnek haza az esküvőről. Meséltem a hídról. Hogy gyenge a korlát. Nemrég javították. Még ezt is jól tudtam. Nagyon dühös lett rám. Nem akarta hallani. Mit tehetett volna? Nem hívhatta fel őket, hogy ne menjenek. Végül kiküldött játszani a kertbe. Nem akart többet hallani. Még a kertben játszottam, amikor megjöttek a rendőrök. Sose felejtem el Mrs. Green arcát. Halálra rémült. Sőt belebetegedett a hírbe. És nem csak a miatt, ami a szüleimmel történt.
Miattam is. Az igazság az, Richárd, hogy én is olyan voltam, mint te. Nem hittem a mágiában. Nem hittem magamban. És azóta is minden nap, minden órában azt kérdezem magamtól, miért nem próbáltam meg figyelmeztetni őket. Megmenthettem volna az életüket. De nem szóltam egy szót sem. Hagytam, hogy elmenjenek. Minden reggel azzal ébredek, hogy én vagyok a felelős. Az én hibám, hogy nincsenek itt. Azzal Matt a fal felé fordult és nem mozdult. Richárd sokáig nézte az alvó fiút. Majd lekapcsolta a villanyt, és halkan kiment.
Tudomány és mágia Matt lassan, vonakodva ébredt fel. Hetek óta nem aludt ilyen jól, ráadásul most nem álmodott. Beletelt pár percbe, mire megszokta az ismeretlen környezetet, és eszébe jutott, hol van. Nézte a lejtős plafont, a keskeny ablakot, ami mögött már ragyogott a nap, a régi, papírfedeles könyvekkel teli dobozt, és a tíz órát mutató ébresztőórát. Aztán eszébe jutottak az éjszaka történtek. Az erőmű, a kutyák, a hajsza az erdőben. Richárd Cole-nak elmondott mindent, még az igazat is a szülei haláláról. Hat éve él a tudattal, hogy mit tett. Figyelmeztethette volna őket. De nem tette. És végül pont egy újságírónak tálal ki, aki valószínűleg amúgy sem hisz neki. Eszébe jutott, Richárd milyen könnyen félresöpörte az elméletét a boszorkányokról meg a mágiáról. Nem meglepő. Fordított esetben ő sem hitt volna magának. Mégis... Ő tudta, mi történt. Átélte. A kutyák igenis a lángokból jöttek elő. Tom Burgess meghalt, amikor figyelmeztetni próbálta. És ott van még a saját erejének kérdése. Előre látta a balesetet, amiben aztán meghaltak a szülei. Ezért maradt ő életben. És volt még más is. A kancsó, amit összetört a fogdában. És éjjel sikerült valahogy magához hívnia Richárdot. Mondjuk... (Matt hátradőlt, kezét a takaróra tette) ...mondjuk, hogy van valami különleges képessége. A Mrs. Deverill hálószobájában talált rendőrségi jelentés prekognitív képességet említett. Ez azt jelenti, hogy belelát a jövőbe. Mrs. Deverill valahogy megszerezte a jelentést, ezért akarta megkaparintani őt. Nem azért, aki. Azért, ami. De ez röhejes! Matt is látta a moziban azX-mm-t meg a Pókember-t. Szuperhősök. Ő is úgy tesz, mintha efféle szuperereje lenne? Sosem csípte meg radioaktív pók, és nem lőtte ki őrült tudós a világűrbe. Ő csak egy közönséges tinédzser, aki bajba keverte magát. De az a vizeskancsó akkor is eltört. A fogdában addig nézte, amíg eltört. Az ablakpárkányon állt egy váza. Üvegváza volt, tizenöt centi magas, benne tollak és ceruzák. Matt megnézte magának. Miért ne? Összpontosított. Lassan, egyenletesen vette a levegőt. Háta a párnára simult. Nem mozdult, csak a vázára összpontosított. Képes rá. Ha ráparancsol, a váza itt és most összeroppan. Megteszi. Aztán megint megteszi Richárd szeme láttára, és az újságíró kénytelen lesz hinni neki. Erezte a fejéből kisugárzó gondolathullámokat. A váza betöltötte a látóterét. Törj össze, a francba! Törj már! Megpróbálta elképzelni, ahogy az üveg szilánkokra robban, mintha ezzel valósággá tudná változtatni. Csakhogy az nem tört össze. Matt most már a fogát csikorgatta, visszatartotta a lélegzetét, minden erejét beleadta. Abbahagyta. Mellkasa beesett, fejét elfordította. Kit akar becsapni? Ő nem egy X-man. Inkább zéró kölyök. A matrac végénél egy halomban tiszta ruhák álltak: farmer és póló. Richárd tehát itt járhatott már reggel. És mégis kimosta az edzőcipőjét, habár előző este még el akarta dobni. Még nyirkos volt, de legalább tiszta. Matt felöltözött és lement. Richárd a konyhában épp tojást
főzött. - Már éppen azon töprengtem, mikor kelsz - mondta. - Jól aludtál? - Igen, kösz. Honnét vetted a ruhákat? - Van egy üzlet az utcában. Úgy tippeltem meg a méretedet. - A tűzhelyre mutatott. - Reggelit csinálok. Kemény vagy lágy tojást kérsz? - Mindegy. - Húsz perce főnek. Azt hiszem, kemény lesz. Leültek az asztalhoz és nekiláttak enni. - Most mi lesz? - kérdezett rá Matt. - Most óvatosnak kell lennünk. Mrs. Deverill meg a haverjai keresnek téged. Talán még a rendőrséget is felhívták, és ha nálam találnak, mindketten bajba kerülünk. Manapság az ember nem fogadhat be csak úgy egy tizennégy éves fiút, hogy lógjon vele. Nem mintha veled akarnék lógni. Amint kiderítjük, mi folyik itt, elválunk. Ne vedd magadra, de itt csak egy személynek van hely. - Semmi gond. - Különben is dolgom van. Amíg aludtál, telefonáltam hármat. Először is kivettem egy nap szabit. Nincs hír, úgyhogy nem gond. Sőt talán még ez kerül a címlapra. Nem lepne meg. Aztán felhívtam Sir Michael Marshot. -A tudóst? És? -Fél tizenkettőkor meglátogathatjuk. Aztán elmegyünk Manchesterbe. - Minek? - A szerkesztőségben azt mondtad, a könyvtárban találtál egy könyvet. Elizabeth Ashwood írta. Ő elég ismert. Ez biztos tetszeni fog: fekete mágiáról és boszorkányokról szokott írni. Az újságnál van róla aktánk, sikerült kilesnem a címét. Telefonja nincs. Odamegyünk és meg látjuk, mit tud mondani nekünk. -Klassz. Koszi. - Ne köszönd. Ha ebből tényleg lesz egy sztori, én köszönöm meg neked. -És ha nem? Richárd elgondolkodott: -Visszadoblak a mocsárba. Sir Michael Marsh olyan volt, amilyennek egy tudósnak lennie kell. Már idős volt, a hetvenes évei közepén járhatott, de szemében még értelem csillogott, és egész megjelenése tiszteletet parancsolt. Vasárnap reggel ellenére ünnepélyesen öltözött: szürke öltöny, fehér ing és sötétkék nyakkendő. Cipője fénylett, körme gondosan manikűrözve. Haja már rég ezüstszínre váltott, de még sűrű és ápolt volt. Keresztbe tett lábbal ült, egyik keze a térdén, úgy hallgatta látogatóit. Richárd vitte a szót. Ezúttal jobban kiöltözött, mint szokott. Megborotválkozott, tiszta inget és zakót vett fel. Matt mellette ült. Az első emeleti nappaliban voltak, a nagy ablakokból ráláttak az Ouse folyóra. A ház György korabeli, lenyűgöző méretű épület volt. A szoba valahogy színpadias érzetet keltett a fényezett fa íróasztallal, a bőrkötésű könyvekkel a polcokon, a márvány kandallóval meg az antik székekkel. Richárdnak igaza volt a gyufásdo-bozcímkegyűjteményről. A falakon üvegkeretben több száz gyufásdobozcímke díszelgett a világ minden tájáról. Richárd a történet rövidített verzióját adta elő. Nem árulta el Sir Michael Marshnak, kicsoda Matt és miért került Lesser Mallingba, csak arra fókuszált, amit a fiú az Omega Egynél látott. Amikor befejezte, Matt alig várta, mit felel Sir Michael. - Azt mondja, elektromos fények? És zümmögő hang? - Igen, uram. - És látott egy furgont, amiből egy dobozt emeltek ki. - I^gen. -És maga milyen következtetést von le ebből, Mr. Colé?
- Matt nem láthatott tisztán a sötétben, Sir Michael. De azt mondta, a dobozt cipelő emberek különös, otromba ruhát viseltek. Arra gondoltam, hátha sugárzás elleni védőruha volt. - Gondolja, hogy valaki megpróbálja újraindítani az Omega Egyet? -Ez is egy lehetőség. - Ez képtelenség! - A férfi Matthez fordult. - Mennyit tudsz az atomenergiáról, fiatalember? - Nem sokat. -Akkor hadd meséljek kicsit. - Sir Michael eltöprengett. - Kezdjük az atombombával. Arról tudod, micsoda. - Tudom. -Az atombomba hatalmas pusztítóerővel rendelkezik. Egész városokat megsemmisíthet, mint ahogy meg is történt Hirosimával. A tesztek során a Nevada-sivatagban egy kisebb atombomba olyan mély krátert hagyott, hogy az Empire State Building simán belefért volna. A bomba erejét a robbanáskor felszabaduló energia adja, ami pedig az atomhasadás eredménye. Eddig tudsz követni? Matt bólintott. Ha iskolában lett volna, a figyelme már elkalandozik, de most nagyon igyekezett figyelni. -Az atomerőmű is ezen az elven működik. Maghasadást idéznek elő az urániumban, ám kontrollálatlan robbanás helyett az energiát fokozatosan engedik ki hő formájában. Elképesztő hőről van szó, ami a vizet gőzzé párologtatja. A gőz meghajtja az elektromos generátor turbináit, és elektromosságot termel. Ez történik az atomerőműben: a hő elektromossággá alakul. - Miért nem jó a szén? - kérdezte Matt. -A szén, a földgáz, az olaj, mind túl drága. És egy nap majd elfogynak. Az uránium azonban döbbenetes. Egyetlen parányi darabkájában, ami elférne a tenyerünkön, elég energia van, hogy egymillió elektromos hősugárzót huszonnégy órán át folyamatosan meghajtson. - Csak éppen belehalnánk - szólt közbe Richárd. - Mármint ha kézbe fognánk. - Igaz, Mr. Colé. A sugárzás megölne. Az urániumot ezért szállítják nagy, ólombélésű dobozban. -Mint amilyet láttam! - mondta Matt. Sir Michael nem zavartatta magát, mondta tovább: - Az atomerőmű szíve az atomreaktor, ami lényegében egy masszív betondoboz. Ott történik az irányított robbanás. Az urániumot szabályozó rudakkal veszik körül. A rudakat kiemelve kezdődik a robbanás. Minél magasabbra emeljük őket, annál erősebb lesz a robbanás. A reaktor az erőmű legveszélyesebb része. Emlékezzen, mi történt Csernobilban. Ha itt hibát vétenek, megkockáztatva az úgynevezett kilengést, a robbanás százakat vagy akár ezreket megölhet, és hatalmas térséget tehet lakhatatlanná évekre. Talán ezt tervezik, töprengett Matt. Mrs. Deverill meg a többiek terrorista akciót akarnak végrehajtani? Nem, ennek semmi értelme. Ahhoz minek kellene ő? Sir Michael Marsh közben rendületlenül folytatta: -Amikor ötven éve a kormány elkezdett gondolkodni az atomerőművek építésén, kísérleti állomásokat hoztak létre, ahol biztonságos körülmények között tudták tanulmányozni a reaktorokat működés közben. Az Omega Egy is ilyen volt. Én segítettem megtervezni és megépíteni. Másfél évig működött. Miután elvégeztük, amit kellett, lezártuk és ott hagytuk, hadd rohadjon el a fenyőerdőben. - Talán valaki most szeretné elindítani - vetette fel Richárd. - Azt nem tudnák. Több okból sem. - Sir Michael sóhajtott. - Kezdjük az urániummal. Mint tudják, urániumot nem lehet csak úgy venni. Még az olyan diktatúrák, mint például Irak, sem tudnak szerezni. De tegyük fel, hogy azoknak a falusiaknak van egy urániumbányájuk. Az sem lenne elég. Hogyan bányásszák ki? Honnan lenne meg hozzá a technikai tudásuk?
-De Matt látott valamit... - Látott egy dobozt. Amit akár piknikkosár helyett is használhattak. - Sir Michael az órájára pillantott. - Utoljára húsz éve jártam az Omega Egynél. Semmi nem maradt benne. Amikor bezártuk, eltávolítottunk mindent, ami bármennyire is veszélyes lehet. Meg kell mondanom, nem kis munka volt mindent elszállítani az erdő közepéről. -Miért ott építették meg? - kérdezte Richárd. A tudós először nem értette a kérdést. - Tessék? - Miért egy erdő közepén építették meg? - Félreeső helyet kerestünk. És van ott egy földalatti folyó. Az atomerőműnek állandó vízutánpótlás kell. Az erdőt egy folyó szeli át a föld alatt. Mindent megbeszéltek. - Sajnálom, Sir Michael - állt fel Richárd -, hogy pazaroltuk az idejét. - Ugyan kérem. Igencsak aggaszt, amit meséltek. Végül is valaki illetéktelenül behatolt a kormány tulajdonának területére. Feltétlenül kapcsolatba lépek az illetékesekkel. - Felállt. Személy szerint én le akartam romboltatni az egészet, amikor végeztünk, csak túl drága lett volna. A miniszter pedig azt mondta: a természet a legjobb pusztító. De megnyugtathatom magukat, azon a nyirkos helyen rendes tüzet sem lehet rakni, nemhogy nukleáris reakciót elindítani. Kikísérte őket. Mielőtt ajtót nyitott volna, Matthez fordulj - Erdekeinek a gyufacímkék? - Tessék? - Matt hirtelen azt sem értette, miről beszél. - Gyufacímkéket gyűjtök. Majdnem ezer van. - Az egyik vitrinre mutatott. - A Tekka márka, Indiából. Azok meg oroszok. Szerintem csodálatos, hogy egy ennyire közönséges holmi ilyen szép lehet. Kinyitotta az ajtót: -Tudassák velem, hogy haladnak! Ha beszéltem a rendőrséggel, és van valami hír, hívom magukat. Elizabeth Ashwood, a Kaszálás Lesser Mailing körül szerzője Didsburyben, Manchester külvárosában élt. A háza egy széles, árnyas utcában állt. A kapun belépve az ösvény egy tökéletesen rendben tartott, tavaszi virágokkal teli kerten vezetett át. Az ajtón kéz alakú kopogtató díszelgett. Richárd felemelte és elengedte. A koppanás az egész házban visszhangzott, s egy pillanat múlva nyílt az ajtó. Vékony, sötét hajú nő jelent meg. Nem Richárdra nézett, hanem mögé. Szemét szemüveg, két fekete üvegkör fedte. Matt harmincötnek saccolta. Sosem találkozott még vakkal. Átfutott a fején, milyen lehet örökös éjszakában élni. -Igen? - kérdezte a nő türelmetlenül. - Elizabeth Ashwood? - kérdezte Richárd. - Susan Ashwood vagyok. Elizabeth az anyám volt. -Volt? - Richárd hangjából csalódottság érződött. - Egy éve halt meg. Akkor ennyi. Hiába jöttek idáig. Matt már meg akart fordulni és visszamenni a kocsihoz, amikor a nő megkérdezte: - Kik maguk? - Richárd Colé vagyok, újságíró a Greater Malling-i Gazette-nél. - Ketten vannak. - Igen. Matt nem értette, honnan tudta, amikor ő meg se nyikkant. -Egy fiú - nyúlt ki a nő és elkapta Matt karját. -Honnan jönnek? Mit akarnak? Matt zavartan fészkelődött.
- Lesser Mallingból jöttem. Az anyja egyik könyvéről akartunk beszélni. -Jöjjenek be - mondta a nő. - Nem biztos, hogy tudok segíteni, de jöjjenek be. Matt Richárdra nézett, aki vállat vont. Bementek. Miss Ashwood egy tágas folyosón vezette őket. Viktoriánus ház volt, amelyet gondosan modernizáltak: tölgyfapadló, rejtett világítás és egész falat elfoglaló ablakok. A falakon festmények függtek, főleg drága absztraktok. Matt önkéntelenül arra gondolt, hogy minek, ha a tulajdonos nem is látja őket. Persze lehet, hogy van családja. Bár az első benyomása az volt, hogy egyedül él. Egy nappaliba értek, ahol alacsony bőrszófák álltak. A nő intett, hogy foglaljanak helyet. A sarokban csillogó, fekete versenyzongora állt. - Anyám melyik könyve miatt jöttek el ilyen messze? -Amelyik Lesser Mallingról szól felelte Richárd. Matt úgy döntött, a lényegre tér: - A Hollókapuról akarunk többet megtudni. A nő mozdulatlanná dermedt. A fekete szemüveg miatt nehéz volt megállapítani, mire gondolhat, de Matt érezte az izgatottságát. -Tehát csak idetaláltál... - suttogta. -Tudja, mi az? Susan Ashwood nem felelt. A két fekete kör Mattre meredt, aki kínosan érezte magát. Tudta, hogy a nő nem látja, de azt kívánta, bárcsak ne nézne így. - Te vagy Matt? - Igen. - Honnan tudja? - kérdezte Richárd. - Tudtam, hogy eljössz - mondta a nő, nem törődve Richárddal. - Tudtam, hogy megtalálsz. így kellett lennie. Örülök, hogy időben ideértél. - Miről beszél? - Richárd felkapta a vizet. - Azt hiszem, csak egymás idejét pocsékoljuk. Az anyjához jöttünk. .. - Tudom. Ő mondta, hogy maguk majd elolvassák a könyvét. -Azt hittem, meghalt. A nő most először fordult Richárd felé: -Nem tudja, ki vagyok? - Dehogynem. Susan Ashwood. - Nem hallott rólam? -Miért, híres? Mivel foglalkozik? Zongorista? A nő kotorászni kezdett a közeli asztalon, majd egy névjegykártyát nyújtott át Richárdnak. Susan Ashwood Médium és léleklátó A másik oldalán pedig egy internetes cím. -Maga médium - értette meg Richárd. -Mi? kérdezte Matt. •* - Miss Ashwood szellemekkel beszélget. Legalábbis azt állítja. - Ugyanúgy beszélek a halottakkal, ahogy most magukkal - bólintott a nő. - És ha hallanák őket, tudnák, hogy nagy felzúdulás van a szellemvilágban. Rettenetes dolgok fognak történni. Már meg is kezdődött. Ez hozta magukat a házamba. -Az M62-es autópálya hozott ide - felelte Richárd. - És nagyon úgy fest, hogy potyára. Felállt. - Menjünk. - Ha elmennek anélkül, hogy meghallgatnának, életük legnagyobb hibáját követik el. -Mondja maga. - Olyan nagy és hihetetlen dologba keveredtek, hogy el sem tudják képzelni. Tetszik vagy sem, megkezdtek egy utat, és már nem fordulhatnak vissza. - Pedig én fordulok. - Hiába csinál viccet belőle, fogalma sincs, mi folyik itt. Sajnálom magát, Mr. Colé. Mert tudja, két világ létezik. Az, amelyiket érti, és az, amelyiket nem. Ezek egymás mellett léteznek, néha csak centiméternyire egymástól, ám az emberek zöme úgy éli le az életét, hogy
nem is tud a másikról. Mintha egy tükör egyik felén élnének Azt hiszik, nincs semmi a túloldalon, míg egy nap a tükör hirtelen áttetszővé válik, és meglátják a túloldalt. Ez történt magukkal, amikor hallottak a Hollókapuról. Többé már semmi nem lehet a régi maguknak. Mint mondtam, elindultak egy úton. Nem tehetnek mást, végig kell menniük rajta. -Mi az a Hollókapu? - kérdezte Matt. - Nem mondhatom el. Nem szabad. Velem kell jönniük Londonba. Találkozni egy férfival. Sanjay Dravid professzorral. - Dravid! - suttogta Matt. Felismerte a nevet. - Miért mennénk Londonba? - makacskodott Richárd. - Miért nem mondhatja el itt és most? -Mert ez titkos tudás. Mind esküt tettünk. Dravid professzor és a Nexus többi tagja fog dönteni. De biztosíthatom, ha eljönnek Londonba, mindent megértenek. -Ez őrültség! - Nem, nem, Mr. Colé. Vannak erők, amiket nem ért. A fiú viszont igen - fordult Matt felé. Te érted, ugye, Matt? A barátod azt hiszi, svindler vagyok, aki csak ül itt és ijesztgeti a látogatóit, kicsalja tőlük a pénzüket. Léleklá-tónak nevezem magam, tehát csakis csaló lehetek. Szellemekről mesélek, a gyenge, hiszékeny emberek meg elhiszik. De te tudod, hogy igaz. Ismered a mágiát. Amint megláttalak, éreztem az erődet. Még sosem éreztem ilyen nagy erőt. -Hol találjuk Dravid professzort? - kérdezte Matt. -Add meg a telefonszámod. Majd ő hív. - Nem - rázta a fejét Richárd. - Az nem megy. Egyszerű kérdéssel jöttünk, Miss Ashwood. Ha nem ad választ, elmegyünk. - Dravid professzor a Természettudományi Múzeumban van, Dél-Kensingtonban. Ott megtalálják. - Remek. Majd küldünk egy lapot. - Azzal Richárd felállt, és szinte kirángatta Mattét a szobából. A házzal szemben parkoltak. Beszálltak, és Richárd a kulcsokat kereste a zsebében. Matt látta rajta, hogy megviselte a beszélgetés. - Egy Dravid nevű ember már kapcsolatba lépett velem - szólalt meg. - Hogy? - nézett rá Richárd. -Amikor a könyvtárban voltam Greater Mallingban. Az Interneten keresgéltem, amikor megtalált. Tudod, egy párbeszédablakban. -Mit mondott? - A Hollókaput kerestem. Tudni akarta, miért. - Mit mondtál neki? - Semmit. - Hát felejtsd el. - Richárd megtalálta a kocsikulcsot. Indított, majd sebességbe tette a kocsit. Nem megyünk Londonba, Matt. El se hiszem, hogy Yorkból idáig vezettem csak azért, hogy beszéljek egy nővel, akinek nincs ki mind a négy kereke. Ne mondd, hogy te hittél neki! Matt visszanézett a házra. -Hát nem is tudom...
Természetfölötti tudomány A taxi a Természettudományi Múzeum előtt tette ki őket London nyugati részén. Richárd fizetett. - Még mindig nem tudom, hogyan vettél rá erre - ingatta a fejét. - Nem mondtam semmit - méltatlankodott Matt. -Te akartad látni Dravidet. -De te hívtad fel. Ez igaz volt. Amikor visszaértek Yorkba, Richárd ellenőrizte Dravidet az Interneten. Kiderült, hogy nemzetközileg elismert szaktekintély. Az indiai Madrasban született, s világszerte hírnévre tett szert antropológiából, etnológiából, ősrégészetből és még tucatnyi kapcsoló területen. írt könyveket, szerepelt televíziós programokban. A nevét vagy száz weblapon
megtalálták, zömében egy dinoszaurusz-kiállítással kapcsolatban, mely egy hét múlva nyílik a múzeumban. Dravid szervezte a kiállítást és írta meg a katalógust. Ez után Richárd úgy döntött, felhívja. Arra számított, hogy lerázzák. Talán még remélte is. Dravid azonban első szóra ráállt, hogy találkozzanak. Másnap hatra beszélték meg, záróra utánra. Matt nézte a híres épületet. Mesebelinek tűnt a narancs meg kék téglákkal, az ikertoronnyal és a minden zugból kukucskáló kőállatokkal. A főbejáraton emberfolyam áramlott kifelé, le az íves sétányon, el az öntöttvas lámpák és gyepfoltok között. - Menjünk - mondta Richárd. Odamentek a kapuhoz, ahol egy biztonsági őr állta útjukat. - Sajnálom, mára bezárunk. - Találkozónk van Dravid professzorral - mondta neki Richárd. - Dravid professzorral? Tessék, uram. Az információnál megmondják, hol találja. Felmentek a lépcsőn és beléptek az épületbe. Hát jó sok dinoszaurusz volt ott, az biztos. Ahogy Matt belépett, egy hatalmas lény fekete koponyája köszöntötte egy hosszú nyak végén, amit a bejárat fölé lógattak. Körülnézett. A csontváz volt a központban a hatalmas hallban, amely egy templom és egy pályaudvar keresztezésének hatott a sok boltívvel, üveg- és acéltetővel, a széles lépcsővel meg a mozaikpadlóval. Odamentek az információhoz, amely éppen zárni készült. - Richárd Colé vagyok. Dravid professzorhoz jöttem. - Igen, a professzor már várja. Az első emeleten van az irodája. Egy másik biztonsági őr megmutatta a kőlépcsőt, ami a hallra néző balkonra vezetett. A lépcső felé menet még több dinoszaurusz-csontváz mellett mentek el, némelyik vitrinben volt, mások szabadon. Pár látogató még kifelé igyekezett. Üresen a múzeum nagyobbnak és rejtélyesebbnek látszott. Felmentek a lépcsőn, majd végig a folyosón egy faajtóig. Richárd kopogott és benyitott. Sanjay Dravid professzor a szoba közepén ült, ami tele volt könyvekkel, magazinokkal, aktákkal és papírkötegekkel. A falakat térképek, grafikonok és táblázatok borították. Éppen egy laptopba gépelt az íróasztalon, amin volt bőven papír, tucatnyi kis üvegben csont, kristály és kődarabok. Matt úgy tippelte, a férfi a negyvenes éveiben járhat. Haja fekete volt, bőre nagyon sötét. Zakóját a szék hátára terítette. - Dravid professzor? A férfi felnézett. -Richárd Colé? - Befejezte, amit gépelt, ENTER-t nyomott, majd lecsukta a laptop tetejét. - Susan Ashwood hívott, miután nála jártak. - Hangja meleg és iskolázott volt. - Örülök, hogy megkerestek. - Honnét ismeri Miss Ashwoodot? - Régóta ismerjük egymást - adott kitérő választ Dravid, majd Matthez fordult. A fiú érezte, hogy sötétbarna szemével alaposan végigméri. - Tehát te vagy Matt. A teljes nevedet nem tudom. - Hívjon csak Mattnek. - Foglaljanak helyet. Frissítővel nem szolgálhatok, sajnálom. Van itt kávézó, de persze már bezárt. De talán ettek a vonaton... Richárd és Matt leültek az íróasztal elé. -Miről szól ez a kiállítás? - kérdezte Richárd. - Kétségtelenül a legnagyobb dinoszaurusz-kövület kiállítás, amit valaha rendeztek Londonban - felelte a professzor. - Belépéskor látták a diplodocust? - Igen gyorsan beszélt, és közben le nem vette a szemét Mattról. - Nehéz is lenne nem látni. Úgy százötven millió éves és valószínűleg a leghosszabb állat, amely valaha élt a Földön. Az Egyesült Államokból szállították ide csontonként, csak erre a kiállításra. Aztán van egy első osztályú ceratosaurus, amit nemrég találtak. Ha élne, pillanatok alatt széttépne egy embert. És vannak a múzeum saját példányai, például egy lényegében hiánytalan paracyclotosaurus. Krokodilra hasonlít,
habár nem rokona. - Hirtelen elhallgatott. - De persze nem ezért jöttek. -A Hollókapuról akarunk hallani - közölte Richárd. - Igen, Miss Ashwood mondta. - Nekünk nem árult el semmit. Említett egy Nexus nevű valamit. És azt mondta, keressük magát. -Tudja, mi az? - kérdezte Matt. -A Nexus? Tudom - bólintott a férfi. - Elárulja? -Attól függ. Nem vagyok biztos benne, hogy... Most már Matt is elveszítette a türelmét: - Miért nem akar nekem senki segíteni? Maga is csak ül itt, gépel a laptopján és dinoszauruszokról beszél. Fogalma sincs, min mentem keresztül! Elküldtek a világ végére Yorkshire-be. Ide-oda rángattak, megaláztak. Akik megpróbáltak segíteni nekem, meghaltak. Richárd nem akarja, hogy vele maradjak, és most, hogy eljöttem egész idáig, maga se mond semmit. Maga akart látni minket. Miért nem mondja el, amit tudni akarunk? - Igaza van - támogatta Richárd. - Három és fél órát vonatoztunk, nem is szólva a jegy áráról. Ne mondja, hogy semmiért! Dravid eközben egy szót sem szólt. Most alaposan megnézte Mattét: - Matt... Gondolom, te voltál az a fiú az Interneten. - Én. A Greater Malling-i könyvtárban. Honnan tudta, hogy a Hollókaput keresem? - Egy egyszerű kis programmal. Akárki akárhol a világon rákeres erre a szóra, én azonnal tudomást szerzek róla. - Miért? -Azt nem mondhatom meg. Még nem. Sajnálom, hogy nem bízom benned, Matt. Ebben a világban annyi veszély leselkedik ránk, vigyáznunk kell, kiben bízunk meg. Kérlek, légy türelemmel még pár percig. Fel kell tennem pár kérdést. - Szünetet tartott. - Azt mondod, Greater Mallingban voltál. Ott laksz? -Nem, Lesser Mallingban. Az egy falu... - Ismerem Lesser Mallingot - szakította félbe Dravid. - Mióta vagy ott? - Nem tudom. Úgy három hete. Dravid összetette kezét, mintha imádkozna: - Mondj el mindent! Tudni akarok mindent, ami veled történt. Tudni akarom, hogy pontosan mi hozott ide! -Hátradőlt. - Kezdd az elején és semmit ne hagyj ki! A múzeumban csak egy éjszakai őr volt. Négynek kellett volna lennie, de mint sok más londoni intézményben, itt is megszorításokra volt szükség. Kettőt elküldtek, egy pedig betegszabadságon volt. A szolgálatos őr a húszas éveiben járt, nemrég jött Bulgáriából. Nemigen beszélte az angol nyelvet, de igyekezett. Londont szerette. Az állást már kevésbé. Idegborzoló volt a múzeumban járkálni. Az a sok dinoszaurusz-csont. .. már az is elég rémes volt, de a vitrinben kiállított állatok még jobban idegesítették. Kitömött patkányok meg leopárdok, sasok meg baglyok. Pókok meg skorpiók, hatalmas szárnyú bogarak. Úgy érezte, követik a szemükkel. Inkább ment volna egy McDonald'sbe vagy bárhová. Ennél az se fizethet rosszabbul. Éppen a főkapu előtt ment el, amikor halk neszt hallott, mintha gally roppant volna. Ez meg mi? Már sötétedett, a hold sem világított. -Ki az? Felnézett, elmosolyodott, majd lekattintotta az elemlámpát. Az éjszakára felkapcsolt egyik díszes lámpának durrant ki az égője. Azt hallotta. - Meg vagyok ijedve - morogta. Épp előző nap tanulta ezt a kifejezést a nyelviskolában. - Meg vagy ijedve. Meg van ijedve. Még egy égő eldurrant. Aztán egy harmadik meg negyedik. A sötétség szaporán haladt előre
az egész soron, kiszorította az életet a villanykörtékből, míg egy sem maradt égve. Az őr megborzongott. Csak képzeli, vagy tényleg lehűlt a levegő pár perc alatt? Látta, hogy a léleg zete páraként gomolyog. Őrület, április vége van, de mintha visszatért volna a tél. Megnyomta elemlámpája gombját. A kis körte is szétdurrant, szürke füst kavargott az üveg mögött. Az őr ekkor elégelte meg a dolgot. A múzeumnak finom riasztórendszere van, tud vigyázni magára. Ha meg kirúgják, kit érdekel? Ilyen állást bárhol kap. Az őr kinyitotta a kaput, kisurrant, a kocsikat kerülgetve átkelt az úton, egyenesen a földalattihoz. Nem látta a múzeumot bekebelező árnyakat, a fűre hömpölygő fehér ködöt. Csak azt tudta, hogy minél messzebbre akar kerülni onnan. Vissza sem nézett. Matt a végére ért a történetnek. Megborzongott. Hirtelen mintha lehűlt volna, bár Richárd meg a professzor láthatóan észre sem vették. - Na, mit gondol? - kérdezte Richárd. Dravid professzor felkapcsolta az asztali lámpát. - Ha elküldtem volna magukat anélkül, hogy meghallgatom, sosem bocsátottam volna meg magamnak. Bocsánatkéréssel tartozom. De ez most nem érdekes. Itt vannak. Olyasmibe keveredtek, amit fel sem érnek ésszel. Valahogy mégis eljutottak hozzám. Neked ide kellett jönnöd, Matt. Ezt meg kell, hogy értsd. Nincsenek véletlenek. Minden úgy történik, ahogy lennie kell. - De mi történik? - kérdezte Matt. - Mit csinál Mrs. Deverill meg a többiek Lesser Mallingban? Mi az a Hollókapu? - Addig nem megyünk el, amíg el nem mondja - tette hozzá Richárd. -Hogyne mondanám. - Dravid Mattre nézett, és volt valami a szemében: értetlenség és csodálat. Mintha Dravid egész életében arra várt volna, hogy vele találkozzon. - Ha bárki másnak mondanám el, amit most fogok - kezdte -, a hírnevem, minden, amiért egész életemben dolgoztam, azonnal semmivé válna. Mert semmi értelme. A való világban legalábbis. Maguknak Susan Ashwood talán csak egy különc. Talán csak egy csaló. Én viszont azt mondom, igaza van. Létezik egy másik világ. Itt körülöttünk. Van egy másik történelem, amely épp oly eleven a huszonegyedik századi London utcáin, mint volt sok száz éve, amikor elkezdődött. De csak az elmebetegek hisznek benne, mert így mindenki biztonságba álmodhatja magát... 147 A Hollókapu ennek a másik világnak a szíve. Nagyon kevesen hallottak róla. Ha az Interneten rákeresünk, mint ahogy Matt tette, semmit nem találunk. De ettől még nem kevésbé valóságos. Ezért vagyunk most itt. Talán ezért születtél, Matt. Dravid szünetet tartott. A szobában egyre sötétebb lett, az asztali lámpa csak kicsit szorította vissza az árnyakat, azok ott várakoztak körülöttük. -A Hollókapu egy különös, nagy kövekből álló kör neve, amely a középkorig Lesser Mailing közelében állt. Elizabeth Ashwood név szerint említette a könyvében. Tudomásom szerint a név ezen egy alkalommal jelent meg nyomtatásban. Az állókövek persze nem egyediek. Legalább hatszáz hasonló van a Brit-szigeteken. A leghíresebb, ugye, a Stonehenge. Gondoljanak bele, milyen titokzatosak ezek a kőkörök. Vegyük a Stonehenge-et. Még ma sem tudjuk, miért építették. Kellett, hogy legyen célja. Végül is legalább másfél millió munkaórába telhetett a megépítése. A köveket, amik között van ötven tonnás is, szerte Angliából hozták, és a kör megszerkesztéséhez fantasztikus mérnöki képesség szükségeltetett. Nyilván nem csak dekorációs céllal készítették. Egyesek szerint a Stonehenge templom volt. Mások szerint kőszámítógép, netán mágikus felvevőszerkezet. Megint mások úgy vélik, obszervatórium, és hogy ki lehet vele számolni a napfogyatkozás pontos idejét. Számos teória létezik. A lényeg azonban, hogy még most, a huszonegyedik században sem tudjuk pontosan, bármilyen modernek is a kutatási eszközeink. - De maga tudja - szűrte le Richárd.
- Tudom - bólintott ünnepélyesen Dravid. Előrehajolt. - A Stonehenge négy-ötezer éves. De korántsem ez volt az első kőkor. Sőt ez csak a másolata egy sokkal régebbinek. Hollókapu volt az első, és az összes többi, későbbi csak a másolata. - De hol van? - kérdezte Matt. - Mi lett vele? - Az évek folyamán nagyon sok kőkor megsemmisült. Elhordták a földet művelő gazdák. Terjeszkedő városok miatt tűntek el. Néhány egyszerűen összeomlott. Hollókapuval azonban valami nagyon különös történt. Valamikor a középkorban szándékosan lerombolták. Minden egyes kövét porrá őrölték, majd a port kocsira rakták, és elvitték a szélrózsa négy irányába: északra, délre, keletre és nyugatra, ahol a tengerbe öntötték. Volt a körben valami annyira ijesztő, annyira gonosz, hogy az emberek vállalták ezt a fantasztikusan nagy feladatot, csak hogy minden szemcséjétől megszabaduljanak. Soha senki nem beszélt róla többé. Mintha soha nem is létezett volna. - Akkor maga hogyan szerzett róla tudomást? - tette fel a kérdést Richárd. Matt úgy látta, még mindig kételkedik. - Maga újságíró, Mr. Colé. Nyilván azt hiszi, ha valamit nem írnak le, az nem is lehet igaz. Nos maradtak írásos feljegyzések. Egy spanyol szerzetes naplója. Egy faragás egy templomban. Levelek és más dokumentumok. És természetesen a szájhagyományról se feledkezzünk meg. Hogyan szereztem róla tudomást? - Dravid halványan elmosolyodott, de a szeme sötét és komoly maradt. - Egy szervezethez tartozom, amit maga titkos társaságnak nevezne. Mi tartottuk életben a történetet az évszázadok során, nemzedékről nemzedékre hagyományoztuk. A társaság neve: Nexus. Az íróasztalon állt egy vizeskancsó. Dravid töltött belőle egy pohárral, a felét megitta, majd folytatta: - A Nexusnak tizenkét tagja van, mindig is annyi volt. Apropó, a „nexus" szó azt jelenti: „kapcsolat", mert összekapcsol minket az, amit tudunk. Susan Ashwood is a tagja, és rajtam kívül még tízen szerte a világból. Majd találkozol velük, Matt. Biztos ők is szeretnének látni téged. A Nexus célja, létezésének egyetlen oka, hogy segítsen téged abban, amit tenned kell. - Mit kell tennem? - hökkent meg Matt. - Miért kéne tennem bármit is? -Ezt kell most elmagyaráznom. Dravid professzor kiitta a vizet, s közben összeszedte a gondolatait. - Egyesek úgy vélik, létezett egy nagy civilizáció jóval a görög birodalom előtt, sőt az egyiptomiak előtt. Atlantisz idejéről beszélek, ami tízezer éve lehetett. Ami lényegében a mai világ kezdete. Az első civilizációt elpusztították. Módszeresen és szándékosan. Olyan lények érkeztek a világunkba, akik elképzelhetetlenül erősek és gonoszak voltak. Úgy hívták őket: Öregek, és egyetlen vágyuk az volt, hogy fájdalmat és nyomorúságot okozzanak. A keresztény egyház a Sátánról, Luciferről és más ördögökről beszél, pedig azok csak a legnagyobb, ősi gonosz emlékei. Az Öregeké. A káosz volt a lételemük. Amint megérkeztek a bolygóra, háborút kezdtek. Kínoztak, öltek, csak ez éltette őket. Ha rajtuk múlik, az egész bolygót üres mocsárrá változtatják. De az emlékeink szerint csoda történt, méghozzá öt fiatal - négy fiú és egy lány - által. Senki nem tudja, honnan jöttek. Nincs nevük. Nincs róluk leírás. De ők szervezték meg az ellenállást az Öregekkel szemben. A megmaradt emberiség összefogott az öt jövevény mögött, és egyetlen, végső csatában dőlt el az egész világunk jövője. Azt a csatát az öt gyerek nyerte meg. Az Öregeket egy másik dimenzióba száműzték, és egy korlátot, egy varázskaput építettek, hogy sose tudjanak visszajönni. Ez a kapu egy kőkor volt, amely később a Hollókapu néven vált ismertté. -Várjunk egy pillanatot - szólt közbe Richárd. - Az előbb azt mondta, hogy a Hollókaput megsemmisítették, mert gonosz volt. -Azt mondtam, azért semmisítették meg, mert az
emberek gonosznak hitték - helyesbített Dravid professzor. - Tévedtek. Azért nevezték el Hollókapunak, mert a hollót a halállal azonosítják. Arra még emlékeztek, hogy a köveknek valami szörnyűséghez van köze... csak annyi év után arra már nem emlékeztek, hogy mi az. Míg végül azt hitték, hogy maguk a kövek gonoszak. Hát lerombolták. - És a kapu megsemmisült! - mondta izgatottan Matt. -A kövek semmisültek meg, nem a kapu - csóválta fejét Dravid. - Hogyan magyarázzam meg? Mondjuk, leírsz valamit egy papírra, aztán elégeted a papírt. Elégeted vele a szavakat is? Dehogyis. A kövek eltűntek, de a kapu még áll. Richárd a fejét csóválta: - Tisztázzuk csak ezt, professzor! Nagyon-nagyon rég a világot gonosz lények, úgynevezett Öregek uralták. Aztán öt kölyök elhajtotta őket. Ezek a kölykök aztán építettek egy korlátot, hogy távol tartsák őket, ez lett a Hollókapu. Sajnos a kaput jelző köveket megsemmisítették a primitív középkori parasztok. De ez tulajdonképpen nem számít, mert a kapu még létezik. Erről van szó? -A szarkazmusa nem válik javára, Mr. Colé - felelte Dravid. - De többé-kevésbé pontosan foglalta össze. -És Miss Ashwood is tud erről? - kérdezte Matt. - Persze. Már elmondtam, hogy mi megosztjuk a tudásunkat. Megesküdtünk, hogy nem fedjük fel. Ezért nem mondhatott semmit, amikor nála jártatok. - De maga most elmondta. A Nexus azért van, hogy segítsen nekem megtenni, amit tennem kell. De mi az? Mi köze ennek az egésznek hozzám? - Szerintem tudod. - Nem! - rázta a fejét Matt. - Téved. -Akkor találkoznod kell a Nexussal. A többiek már úton vannak vissza Londonba. Holnap estére itt lesznek. Addig gondoskodom rólad. - Felejtse el - mondta Richárd. - Retúrjegyünk van. Megyünk vissza Yorkba. - Ez az, amit nem tehetnek. Közelébe se szabad menniük Lesser Mallingnak. - A professzor megint Matthez fordult. - Nem akarlak még jobban megijeszteni, de azt hiszem, veszélyben forogsz. - Miért? - Már elmondtam, miért épült a Hollókapu. Átjáró a két világ között, amit bezártak. Az emberek azonban évszázadok óta próbálják kinyitni. Természetesen nem könnyű. Különleges tudást kellett kifejleszteniük... és különleges erőt. - Úgy érti, mágiát - bólintott Matt. - Már csak kép nap van a Roodmasig. Április tizenharmadikán napnyugtakor kezdődik. Ez a boszorkány-kalendárium egyik legfontosabb napja. Akkor a legerősebbek a sötét erők. Ekkor ünneplik a boszorkányszombatot, ekkor lép elő a gonosz. -És Mrs. Deverill... - Kétségem sincs felőle, hogy ő meg a falusiak Lesser Mallingban fekete mágiát űznek. Maga persze legyint erre, Mr. Colé. Pedig a fekete mágiát ma is művelik szerte a világon. Yorkshire történelmileg a boszorkányság központja, s noha a középkori boszorkányok eltűntek, leszár mazottaik, a gyerekeik gyerekei még élnek. A boszorkányszombathoz Roodmaskor három összetevő kell, ugyanaz a három, ami bármely más rituáléhoz is. Az első a szertartás. Matt már beszélt a suttogásról. A második a tűz. Láttad a lángokból kikelő kutyákat. A harmadik, ugye, a vér. Szükségük van egy áldozatra, a legjobb áldozat pedig a gyerek... Matt felpattant. -Azért vittek oda, hogy megöljenek! -Attól tartok. -De miért engem? - Azt hiszem, erre te is tudod a választ. - Dravid pro-
fesszor megérintette a vállát. - Sajnálom. Tudom, milyen nehéz lehet neked elfogadni ezt. De van időd. Ma éjjelre elviszlek egy hotelba. A Nexus fedezi a költséget. És mostantól mi vigyázunk rád. - Csak ne volna olyan hideg - morogta Matt. Kimentek a dolgozószobából, végig a folyosón a vitrinek előtt. Ősemberek viaszmásai bámulták őket. Léptük visszhangjai a mennyezet alatt csapdostak a levegőben, mint láthatatlan madarak. A főlépcsőn lefelé Dravid megtorpant. -A kulcs! Biztos bezárták már a kaput. Vissza kell mennem a kulcsért. Visszasietett a lépcsőn. Matt utánanézett. Csak most fogta fel, milyen hatalmas a múzeum. Dravid professzor apró alak volt magasan a balkonon. Látták, ahogy kinyílik a dolgozószobája ajtaja, és felgyullad a villany. -Figyelj, Matt - mondta neki Richárd. - Ez csak egy rémálom. Semmi nem történhet veled. Matt ellépett tőle. - Te még mindig nem hiszed el! -De, hogyne hinném... Öregek, kapuk, boszorkányok, véráldozat! Nézz körül, az isten szerelmére! Rakéták mennek a Marsra. Műholdakon keresztül beszélgethetünk a világ bármelyik részével. Megfejtették a genetikai kódot. És még mindig vannak, ilyen őskövületek, mint Dravid, akik ördögökről meg démonokról papolnak. Jobb, ha tőlem tudod, Matt: ez az öt világmegmentő kölyök nem létezik. - De létezik! - mondta Matt, és hirtelen megvilágosodott előtte: - És én vagyok az egyik. Hangot hallottak. Valami láthatatlan repült a levegőben. Kiáltás harsant. Felnéztek. Sanjay Dravid jelent meg. Lassan lépdelt, bizonytalanul, mintha részeg lenne. Kezével a nyakát fogta. Megállt, a keze lehanyatlott, és Matt döbbenten látott egy rettenetes sebet a nyakán: egyenes vágás volt, akárha karddal metszették volna. Vér ömlött belőle a zakójára és az ingére. Dravid felemelte a kezét. Mondani akart valamit. Aztán elvágódott és nem mozdult. Richárd elkáromkodta magát. Matt elkapta szemét a fekvő alakról, és a bejárati ajtó felé nézett. Nagyon hideg lett. Nem látta, mégis tudta, hogy veszély veszi őket körül. Az ajtó pedig zárva van.
Csontok Richárd és Matt egy örökkévalóságig álltak ott, bámulták a lépcső tetején heverő alakot. Dravid feje körül vértócsa növekedett. Támadójának azonban nem volt se híre, se hamva. A múzeum ugyanolyan üres és néma volt, mint amikor kiléptek az irodából. Matt megborzongott. Minden eddiginél hidegebb volt, a levegő is megsűrűsödött és fehér, füstszerű lett, akár a rossz fényképek. Richárd tért előbb magához. - Várj itt! - indult el felfelé, kettesével véve a lépcsőfokokat. - Hová mész? -A kulcsokért! Richárd nem igazán akart Dravid közelébe menni, de tudta, hogy nincs más lehetőség. A vér már elérte az első lépcsőfokot, és csorgott lefelé. Richárd letérdelt a test mellett, igyekezve nem pillantani a rettenetes sebre. És akkor Dravid szeme felpattant. Csodával határos módon még élt. -Öt... Csak ennyit sikerült kinyögnie. - Hallgasson. Szerzek segítséget. - Richárd nem tudta, mi mást mondhatna. Hazudott. A professzoron már senki nem segíthetett. Dravid reszkető kézzel egy kulcscsomót nyújtott felé. Richárd finoman elvette, és pár pillanatig farkasszemet néztek. Dravid megint mondani akart valamit, de már nem maradt ereje. Fájdalmasan köhögött, majd feje hát-racsuklott, és szeme lecsukódott. Richárd felállt. Látta Mattét ott lent, és tudta, mit gondol. Valahol egy gyilkos van a múzeumban. Valaki (vagy valami) megtámadta Dravid professzort, és most ők következnek. De mivel állnak szemben?
Miért nem látnak semmit? Richárd lassan ment le a lépcsőn, minden érzékszervével éberen figyelt. Ők ketten olyan parányiak. A múzeum olyan hatalmas. Borzasztóan védtelennek érezte magát. -Megvan? - kérdezte Matt. - Meg - mutatta fel Richárd a kulcsokat. - Tűnjünk el innen! -És Dravid professzor? - Meghalt. Sajnálom. Nem tehetünk semmit. -De mi ölte meg? - Nem tudom. - Richárd felnézett, tekintete a boltíves mennyezetet pásztázta. - De inkább ne derítsük ki. Megfordult és abban a pillanatban valami megkavarta a levegőt. Matt védekezőn az arca elé kapta a kezét, és nekitántorodott Richárdnak. -Mi az? - Valami... - Matt körülnézett, de nem volt ott semmi. - Valami elrepült a fejem mellett. - Repült? - Igen. - Láttad, hogy mi? - Nem, csak éreztem. Közel jött. -Én nem látok semmit. Ám akkor megint feléjük repült, a ködből csapott le, és ezúttal jól látták, még ha Mattnek értékes másodpercekbe telt is felfogni, mit lát. Háromszög alakú és fehér volt. A se nem élő, se nem holt lény mintha rémséges rémálomból szállt volna alá. Szemüregében nem volt szem, se toll a szárnyán, s mellbordái mögött is üresség ásított. Olyan gyorsan mozgott, hogy szinte elmosódott. Karmait kinyújtotta, a gonosz grimaszból tűhegyes fogak villantak ki. Matt hátrahőkölt. Az egyik szárny az arca mellett zúgott el. Tudta, ha csak egy pillanatot késlekedik, lefejezte volna. Most már értette, mi történt Dravid professzorral. Richárd felsegítette: - L-1-láttad? - dadogta. - Persze hogy láttam. -Azt is, mi volt? - Persze! - Mi volt? - Gőzöm sincs. - Pedig tudta, csak képtelen volt szavakba önteni. - Trükk. Csak trükk lehet. Nem valóság. Olyasmi támadt rájuk, ami nemcsak hogy nem repülhet, de nem is létezhet. Olyan lény, amelyet sokmillió éve nem láttak a bolygón. Egy pterodactylus. Csak éppen nem is egészen pterodactylus volt. Egy pterodactylus megkövült csontváza, amit úgy drótoztak össze és állítottak ki a Természettudományi Múzeumban. Valami életre keltette. Ott körözhetett valahol felettük. - Vigyázz! Ezt Matt kiáltotta, ahogy a pterodactylus másodszor is lebukott a hall ködös magasából. Kétsége sem volt, hogy a karmok letépik a húsát, ha megtehetik. A lény éppoly gonosz volt, mint amikor az ősi világban repült. Most azonban valaki vagy valami irányította, fegyverként használta. Az állat feje és karma centikkel elkerülte, és Matt azt hitte, megúszta. Ám az egyik szárny vége megsuhintotta az arcát, és égő fájdalmat érzett, ahol a csont belevágott. Arcához kapta a kezét. Véres lett a tenyere. A pterodactylus hátraszaltót végzett a levegőben, és visszarepült oda, ahonnan jött. Nem hallatszott nesz, figyelmeztető vijjogás. Semmi. A múzeum elcsendesedett. -Matt... - Richárd szemében pánik csillogott. -Jól vagyok - nyomta a tenyerét arcához Matt. - Megsebesültél. - Nem mély. Richárd a nyakát tekergetve bámult a magasba. -Mennünk kell.
- Pedig már éppen maradni akartam. Matt alig mondta ki, a pterodactylus visszatért. Ezúttal Richárd volt a célpont. A kitárt szárnyak átszelték a levegőt. Élesek voltak, akár a kard. Richárd káromkodott. -Richárd... - Matt egy iszonyú pillanatig azt hitte, a madár eltalálta a férfit. - Semmi gond. Elhibázott. És elment. -Jó, és a többi? Dravid professzor azt mondta, ilyen dinoszaurusz-kiállítás még nem volt Londonban. A pterodactylus csak egy volt a sok közül. Tucatnyi volt még körülöttük. Egy mini-Jurassic Park közepén álltak. Alighogy Richárd felfogta a veszélyt, alig pár méterre tőlük az egyik vitrin felrobbant. A benne lévő csontváz elszakadt a fémállványtól, és tántorogva kilépett. A ködben és sötétben alig lehetett látni. Matt előtt egy krokodilféleség sejlett fel, hosszú testét rövid, zömök lábak tartották valamivel a padló fölött. Előrelendült, egyetlen görcsös mozdulattal áttörve az üveget. Egyedül üvölteni nem tudott, mivel nem volt tüdeje. A lábai - hús nélküli csontcsonkok - bizarrul kopogtak a mozaikpadlón. Tátott szájában fekete fogak csattogtak. Farka mögötte csapdosott, szétszórva a szilánkjait annak, ami sokáig az otthona volt. A pterodactylus harmadszor is támadott, hegyes csőrével Matt fejét célozta. A fiú felkiáltott és hasra vetődött, majd odébb gurult a padlón, elkerülve a krokodilszerű lényt, amely feléje igyekezett. Hogyan láthat üres szemgödörrel? Matt nem értette. Pedig az állat nem tétovázott. Megpördült és megint rátámadt. Matt háton feküdt. A lény pillanatok alatt odaér. Ekkor Richárd cselekedett. Felkapott egy széket, és mindent beleadva lesújtott vele a krokodilra. A súlyos bútor eltalálta és megtántorította a lényt, bordazata egyik oldala behorpadt. A csontváz ott vonaglott-zörgött a padlón, próbált újra lábra állni. Állkapcsa csattogott, farka ide-oda verdesett. - Gyerünk! - kiáltotta Richárd. Újabb vitrin robbant szét. Üvegszilánk záporozott. A dinoszaurusz-csontvázak egyenként életre keltek. Csontok kopogtak a márványon. Matt talpra állt. Vajon hány csontváz lehet a múzeumban? Mi a helyzet azzal, amit a bejárat fölött láttak? A diplodocus. Már ahogy arra fordult, Matt látta, hogy a hatalmas lény csontjai remegnek. A diplodocus húsz méter magasra tornyosult. A valaha élt legnagyobb állat. Rettenetes farka feltekeredett és kiegyenesedett, ahogy átfolyt rajta az energia. Egyik lába megmozdult, minden fekete ízülete remegett. Feje prédát keresve forgott. -Az ajtó! - kiáltotta Richárd, majd felnyögött, ahogy valami nekiment. Egy óriási gyíkcsontváz volt, a két hátsó lábán járt, mellső lábait széttárva. Hosszú, íves gerincéhez legalább száz csont csatlakozott, gonosz fogaival a férfi torka után kapott. Richárd hadonászva hátrált. Matt látta, hogy a kulcscsomó kirepül a kezéből. A gyík ugrott. Richárd félrevetődött. A gyík a padlóra zuhant. Ha Richárd egy másodpercet vár, ráesett volna. - Az ajtó! -kiáltotta megint. - Nézd meg, kijuthatunk-e! A köd egyre sűrűsödött. Matt már nem látta a falakat. Egymás után hallatszottak a csattanások, ahogy a vitrinek szétrobbantak és alig látható árnyak iramodtak vagy másztak feléjük. Richárd a kulcsokat kereste. De talán másképp is ki lehet nyitni az ajtókat. Kell lenni vészkijáratnak is. Matt átrohant a hallon, elérte a bejáratot. Csúszva fékezett le, megragadta és meghúzta a kilincset. Az ajtó zárva volt. Odaugrott egy másikhoz. Az is. Az üvegen kinézve irodaházakat és bérházakat látott az út túloldalán. A forgalom zavartalanul áramlott. Hétköznapi élet... de mintha ezer kilométerre lett volna. Mindkét dupla ajtót bezárták éjszakára. Nem látott vésznyitót. Csapdába estek. - Richárd! - kiáltotta. Nem látta az újságírót. - Maradj csendben! - érkezett Richárd hangja a ködből. - Nem látnak. Maradj, ahol vagy. Igaz lenne? Egy újabb gyík (egy iguanadon) tornyosult fölé. Matt megdermedt. A csontváz
pont előtte állt meg. Látta koponyájába bemélyedő szemgödrét. Nyitott szájában fehér háromszögekként meredtek ocsmány fogai, mindegyik hegyes. Nem lélegzett (tüdő nélkül nem is lélegezhetett), Matt mégis érezte a leheletét: csatorna- és bomlásszaga volt. A távolból csontlábak csörgését hallotta. Richárd nem adott életjelt. A dinoszaurusz előrehajolt. Őt szagolta, vagy talán a nyakán lüktető eret érezte. Már csak centikre volt. Matt legszívesebben elszaladt volna. Sikított volna. Az állat mindjárt megtámadja. Csak álljon és hagyja, hogy átharapja a torkát? - Matt? Hol vagy? Minden rendben? - Richárd hangja a múzeum túlsó feléről visszhangzott. A gyík arra kapta fejét és eltotyogott. Richárdnak igaza volt. A dinoszauruszok nem látnak. Hang és mozgás alapján találják meg az áldozatukat. -Jól vagyok! - kiáltotta, de moccanni nem mert. - Ki tudunk jutni? - Nem! Kell a kulcs! Richárd meglátta a kulcsokat: a padlón hevertek a lépcső mellett. Odaugrott. Ekkor egy zömök lény robogott felé, formátlan koponyájából középen szarv állt ki. Richárd valamiért emlékezett a nevére: triceratops. Szerencsére lassabb volt a többinél, és esetlenül mozgott, meg-megcsúszott a márványpadlón. Richárd felkapta a kulcsot. Odafent újabb pterodactylus csatlakozott az elsőhöz. Kísértettáncot jártak, magasan a levegőben köröztek. Matt az ajtó mellett állt. Richárd ki tudta venni a ködön keresztül. Mindenfelé árnyak mozogtak. Legalább tucatnyi lény kelt életre. A legveszélyesebb azonban a diplodocus volt. Richárd tudta, hogy a hatalmas állat mellett nem tud elsurranni. De nem is maradhat itt. A lények már körbevették. Egyszerre minden irányban nem lát. Ha marad, ahol van, meghal. És ekkor a diplodocus meglendítette a farkát. Szinte lusta mozdulat volt. A hatalmas csontrakás telibe talált egy oszlopot. Richárd elakadt lélegzettel nézte, ahogy márvány- és tégladarabok zuhognak porfelhő közepette. Csak most fogta fel a helyzet súlyosságát. Habár csak csontjuk maradt, a dinoszauruszok éppoly erősek voltak, mint mikor még éltek. Ha akarják, az egész múzeumot lerombolják. - Richárd! - kiáltotta Matt, mire a diplodocus feléje fordult. A pterodactylusok is csatlakoztak a vadászathoz. - Fogd a kulcsokat! Menekülj! Richárd minden erejével Matt felé dobta a kulcscsomót. Az átrepült a diplodocus fölött, s a padlóra esve Mattig csúszott. A fiú felkapta. - Gyere! - kiáltotta Richárdnak. - Menj már! - Nem megyek nélküled! - Csak nyisd ki az ajtót! Matt megértette, hogy Richárdnak igaza van. Ha kinyitja az ajtót, talán rövidre zárja a mágiát, ami életre keltette a dinoszauruszokat. Talán tud segítséget hívni. Hat kulcs volt a karikán. A zárba illesztette az elsőt. Nem fordult el. Kirántotta, megpróbálta a másodikat, majd a harmadikat. Egyik se volt jó. Alig tudott összpontosítani. Keze remegett, teste minden porcikája figyelmeztette, hogy vigyázzon. Bedugta a negyedik kulcsot, ám mielőtt elfordíthatta volna, a diplodocus farka eltalálta a vállát. Úgy dőlt el, mintha teherautó gázolta volna el. Kábán feltápászkodott, visszatántorgott az ajtóhoz meg a kulcshoz. Az ajtó kinyílt. Sikerült! De hol van Richárd? Az újságíró nem mozdult. Próbálta kitalálni, hogyan játssza ki a hatalmas diplodocust. Előre nem mehet. Az emeleten vajon van kijárat? A következő pillanatban égő fájdalmat érzett a bokáján. Egy apró, talán tizenöt centis rákszerű valami kapta el tűéles fogaival. Káromkodva lerázta, majd jól belerúgott a fejébe, és mosolygott, amikor a csont szétroppant. Aztán a mosolya lehervadt, ahogy az izé tízszer akkora anyja rohamozta meg.
Richárd döntött és futásnak eredt. A diplodocus meghallotta és arra hajolt félelmetes nyakával. Újabb csontvázak billegtek elő a ködből minden oldalról. Az ajtó azonban nyitva állt. Tiszta volt az út előtte. - Sikerülni fog! - biztatta Matt. A diplodocus még kettejük között volt, Matt azonban izgatott borzongással értette meg, mit tervez Richárd. Az újságíró átbukott a diplodocus farka alatt, elrohant a lábai között, be a hasa alá. A dinoszaurusz túl nagy és esetlen volt, hogy megakadályozza, a többi lény meg nem tudott odaférni. Sikerülni fog! Kiront a szörny mellső lábai között, és máris az ajtónál lesz. Biztonságban! A feldühödött diplodocus a hátsó lábára ágaskodott. Erős feje nekikoccant a balkonnak. Hideg huzat csapta meg Matt tarkóját. Túl későn hallotta meg a közelgő lépteket. Richárd megtorpant a diplodocus alatt, és Mattét bámulta döbbenten, hitetlenkedve. A balkon megroppant, ahogy a diplodocus masszív feje eltalálta. A hatalmas boltív szétvált, az egész kő- és tégla, üveg- és acélszerkezet fülsüketítő robajjal leomlott. Ezt a súlyt már a diplodocus sem bírta el, először lábai csuklottak meg, majd egész testét betemette a zuhogó törmelék. Matt vissza akart rohanni, be a múzeumba, azonban két kéz ragadta meg a nyakát. Felkiáltott és tekeregve megfordult. Richárd alig látszott a gomolygó por és a törmelék között. A dinoszaurusz bordáinak csapdájába esett. Mintha az állat élve lenyelte volna. Matt nem bírt moccanni. Mrs. Deverill lángoló szemmel meredt rá, miközben Noah szorosan fogta Matt torkát. A fiú hadonászva próbált kiszabadulni. Térdével sikerült eltalálnia Noah gyomrát, csakhogy közben Mrs. Deverill elővett egy nedves ruhát és az arcára nyomta. Émelyítően édes szag töltötte meg az orrát, nyelni sem bírt. Richárd látta, hogy Mattét elkapták. Matt látta az újságírót, véresen az iszonyú csontketrecben. Richárd egyik kezével igyekezett ellegyezni a fojtogató port. Ám ekkor a porfüggöny sűrűsödött, eltakarta szem elől. Acélgerenda zuhant a rakásra. Richárd felkiáltott, majd csend lett. És ekkor Mattnek nem maradt több ereje. Hallotta a forgalom zaját, a kocsik hangját. Látta a pirosra váltó lámpát. Hirtelen minden nagyon távoli lett. A világ megbillent, tótágast állt, s többre nem emlékezett.
Roodmas Felhők gördültek Yorkshire fölé, az egész vidéket lapossá és színtelenné téve. Még a madarak is hallgattak a fákon. Egész éjjel esett, s a víz még most is csorgott az ablakokon, fröcskölt a rozsdás esőcsatornákból, és tócsákba gyűlt, melyben a szürke, ellenséges ég tükröződött. Matt magához tért és megborzongott. Megint Kaptártanyán volt, egy rozsdás, süppedt ágyon feküdt. A pajta padlására vitték, a Noah-é melletti szobába. Nem volt fűtés, és csak egy vékony pokrócot kapott. Az órájára nézett: délelőtt tizenegy. Nagyon lassan ült fel. Nyaka sajgott, sérült válla annyira megdagadt, hogy alig tudta mozgatni a karját. Az arcán sebet hagyott a pterodactylus szárnya. Ezt csak érezte, mert tükör nem volt. Ruhája tépett, piszkos és nyirkos volt. Kinyújtotta a kezét és megforgatta a vállát, hogy megindítsa a vérkeringést. Április tizenharmadika, szombat volt. Dravid professzor megmondta, milyen nap: Roodmas. Amolyan boszorkányfesztivál. Minden, ami eddig történt, e felé vezetett. Huszonnégy óra, és vége az egésznek. Matt felkelt és az ablakhoz ment, ami az udvarra nézett. A disznókat látta az ólban. Amúgy senkit. Ez volt a fogsága második napja. Csak a vécére engedték ki, és Noah akkor is ott posztolt az ajtó előtt. Az ételt is a férfi hozta neki, papírtálcán, műanyag késsel-villával. Mrs. Deverill nem mutatkozott, de éjjelente felgyúltak-kialudtak a fények a házban, úgyhogy Matt tudta, az asszony itt van a közelben.
Richárd meghalt. Ez a gondolat mindennél jobban fájt. Mindenki, aki kicsit is kedves volt hozzá, meghalt, és most teljesen magára maradt. De eltökélte, hogy harcol az életéért. Ha Mrs. Deverill azt hiszi, csak úgy berángathatja az erdőbe és kést döfhet bele, hát meg fog lepődni. Már elkezdte az előkészületeket. Ki fog szabadulni. Fülelt, hall-e valamit a pajtából. Csak a disznók röfögé-sét hallotta. Még legalább egy óra, míg Noah hozza a reggelit. Felemelte a matracot, és kivett alóla egy tíz centi hosszú, egyik végén lapos vasat. Az ágyon kívül semmilyen bútor nem volt a szobában, semmi, amit felhasználhatott volna. Az ágy azonban ellátta egy otromba eszközzel. A fém eredetileg az egyik lábat támasztotta. Mattnek ráment az első nap zöme, hogy kiszabadítsa, majd még két órába telt az egyik végét kilapítani - saját súlyát és az ágy lábát használva -, így most egy vésőre hasonlított. Először ki akarta feszíteni a rácsot az ablakon, de hamar rájött, hogy az túl erős. Ezért inkább a padlón dolgozott. A padlót deszkákból eszkábálták, s mindegyiket tucatnyi szeggel rögzítették. Matt egész éjjel dolgozott, s az egyik deszka kilenc szegét sikerült kiszednie. Még három, és ki tudja emelni. Ha elég nagy lyukat csinál, le tud csusszanni. Ez volt a terv. Elhúzta az öreg, színevesztett szőnyeget, és munkához látott. A rögtönzött véső igen otromba szerszámnak bizonyult, szinte lehetetlen volt a szegek feje alá bedugni. Többször megcsúszott, Matt pedig jól bevágta öklét a padlóba. Bőrét lehorzsolta, vérzett. Ráadásul vigyáznia kellett, hogy ne csapjon zajt. Ez volt a legnehezebb. A csendes munka lassú munkát jelentett, márpedig fogytán volt az ideje. Fogát csikorgatva igyekezett összpontosítani. Kijött az egyik szeg, majd a másik is. Egy óra eltelt, amióta felkelt, de végül csak végzett. Kiemelte a deszkát, és lenézett a résen. Azonnal látta, hogy a terv reménytelen. Túl magasan van. Ha leugrik, kibicsaklik a bokája, vagy akár el is törhet. Feltolult bensőjében az elkeseredés. Miért nem sikerül neki soha semmi? Nagyot nyelt. Nem, azért még nem adja fel. Talán van másik út. Az ereje. A vak médium, Susan Ashwood megerősítette, amit már maga is sejtett: „Amint megláttalak, éreztem az erődet. Még sosem éreztem ilyen nagy erőt." Ezt mondta. És emlékezett, Dravid professzor hogyan nézett rá a múzeumban. Egy pillanatig akkor még az is eszébe jutott, hogy a férfi talán fél tőle. Mert ő más. Matt egész életében tudta ezt. Előre látta a szülei halálát. Az összes részletet a durrdefektig. Tudta, hogy van biztonsági őr a raktárban, még mielőtt az megjelent volna. Összetörte az üveget a fogdában. Az erdőbe hívta Richárdot, pedig ki sem nyitotta a száját. És ott voltak az álmok, amelyek többek voltak egy álomnál. A három fiú meg a lány, ahogy őt hívják. Együtt öten vannak. Leült az ágyra és az ajtóra koncentrált. Ha az üveget összetörte, a zárat miért ne tudná kinyitni? Csak meg kell találni magában az erőt, és alkalmazni. Emlékezett rá, amikor legutóbb megpróbálta. Amikor felébredt Richárd lakásában. Akkor nem sikerült... vagy csak nem próbálta elég erősen. Most élet-halál kérdés. Az csak segít. Egyenletesen lélegzett, egyenesen előre nézett, megpróbált kizárni minden mást. A kulcslyukra összpontosított, próbálta elképzelni a zár fémnyelvét. Képes megmozdítani. Képes kinyitni az ajtót a kulccsal, ami csak a képzeletében létezik. Könnyű. Megvan hozzá az ereje. Kinyújtotta a kezét, elképzelte a rajta átfolyó energiát. -Fordulj! - suttogta. - Fordulj! A kilincs elfordult. Az ajtó kinyílt. Matt reménye feléledt... de csak egy pillanatra. Kegyetlenül becsapták. Noah állt kint. Ő
nyitotta ki az ajtót, mert hozta a reggelit. Tálcát tartott kezében egy bögre teával és egyetlen szelet kenyérrel. Övéről sarló lógott, fa-nyele volt, íves pengéjét nemrég fenték. Az éle ezüs tös-gonoszul fénylett. - Reggeli. - Undorító - fintorgott Matt. -Nem kell? - Nem a reggeliről beszéltem. Rólad. A padlón rés tátongott. Rosszul tette vissza a deszkát. Matt azonnal észrevette, ahogy Noah belépett. Vajon Noah is kiszúrja? Beszéltetnie kell, hogy elterelje a figyelmét. Noah letette a tálcát az ágyra. - Fürödni akarok - mondta Matt. -Nem. - És zuhany? Vagy talán nem is tudod, mi az. A szagodból ítélve sose találkoztál vele. Ez bejött. Noah rámeredt. Egy pillanatig csak állt ott, erősen lihegve. Aztán levette övéről a sarlót, és a szájához emelte. Megnyalta a pengét. -Élvezettel nézem végig, ahogy megölnek - zihálta. - Üvöltesz majd, mint a disznó. Üvöltesz, sírsz, és én majd hallgatom! - Visszadugta a sarlót, és az ajtóhoz ment. - Ma nincs több ennivaló. Miattam éhen is halhatsz. Azzal becsapta az ajtót, és kívülről bezárta. Matt megvárta, míg biztosan elmegy, majd befalta a reggelit. A tea hideg volt, a kenyér nedves és nyúlós. De nem bánta. Hideg vagy meleg, az étel erőt ad, és most erre van szüksége. Titokban azonban örült, hogy Noah nem hoz ebédet. Ezzel időt nyert. Azt már tudta, hogy az ajtót nem nyitja ki mágiával... és máshogy sem. Csak egy kivezető út van, mégpedig a lyukon keresztül. Csak ki kell szélesíteni, és most egész nap zavartalanul dol gozhat. Amikor legközelebb az órájára nézett, éppen délután három múlt. Térde sajgott. Háta fájt. Ujjai felhólyago-sodtak, egyik hüvelykujját megvágta. Viszont még két deszkát felfeszített, és már csak hét szeg maradt, hogy a lyuk elég nagy legyen. Le nem ugorhat, még ahhoz is ma gasan volt, hogy először leereszkedjen és úgy engedje el magát. De kitalált egy másik tervet. Egyetlen esélye, hogy beválik. Elérkezett a hat óra, és a negyedik deszka még mindig nem engedett. Négy szeg állt közte és a siker között. Most már lázasan dolgozott, az sem érdekelte, hogy zajt csap. Mi lesz, ha nem úgy alakul, ahogy remélte? Komoran elmosolyodott. A véső aligha a leghatásosabb fegyver, de ezzel kell beérnie. Ha legalább annyit ad Noahnak, hogy örökre megemlegesse, boldogabban megy el. Ezt elképzelve csapott le a vas lapos végével. Újabb szeg jött ki. Már csak három maradt. Már besötétedett, amikor Noah visszatért. Csörgött a kulcs a zárban, majd nyikorogva nyílt az ajtó. Noah megállt a küszöbön, övében az ismerős sarló. A szobába nem volt bevezetve az áram. Elővett egy elemlámpát és felkattintotta. - Ideje indulni - énekelte Noah. - Mind rád várnak. Nem kapott választ. - Mi van? - sziszegte Noah. - Játszol? A szoba végéből, az ágy felől fájdalmas nyögés hallatszott. - Mi van? Beteg vagy? Matt megint nyögött és köhögött, kemény, reszelős hangon. Noah izgatottan letette a tálcát, és Matt felé irányította a lámpát. - Ha ez valami trükk, megbánod azt is, hogy megszülettél! Én... Kettőt lépett. Egyenesen rá a szőnyegre. A szőnyeg fedte azt a lyukat, aminek a tágítására Matt egész napja ráment. Noah elejtette a lámpát, és hang nélkül eltűnt. A szőnyeg vele ment, rátekeredett és úgy szippantotta be, akár egy légycsapda. Matt azonnal felpattant az ágyról. Felkapta a padlón heverő lámpát, majd kirohant a szobából, végig a folyosón, aztán le a lépcsőn. Lent csúnya látvány fogadta. Abban bízott, hogy a béres elájul az eséstől. Noah viszont az övébe tűzött sarlóra esett, ami
átszúrta a hasát és hátul jött ki. Arcára fájdalmas és meglepett kifejezés fagyott. Meghalt. Matt kiszaladt a sötétségbe. Még mindig esett, víztűk szúrtak az arcába. Az udvar sártengerré változott, a lába azonnal beleragadt. Kétszer is megbotlott és elesett, sérült válla pedig mintha lángolt volna. De még csak nem is habozott. Belevetette magát az éjszakába, nem hallott mást, mint lábai kopogását az úton, a vér dobolását a fülében, és lihegését, ahogy a levegő tüzes fehér felhőként szakadt ki a száján. Addig rohant, míg végül már minden lépésnél fájdalmasan összerándult a teste, és lábai rimánkodtak, hadd pihenhessenek. Agya leállt. Csak egy gép volt. Eső csorgott az arcán és a tarkóján. Ereje végére ért. Kénytelen volt megállni. Lehuppant egy füves buckára. Fogalma sem volt, mennyit tett meg. Egy kilométert? Lehetett tíz is. Egy autó reflektora tűnt fel a távolban. Matt felemelte a fejét, és lassan, akár egy öregember, felkecmergett. Tudta, hogy kockáztat, de nem volt választása. Stoppolnia kell. Lehet, hogy a sofőr átadja a rendőröknek, de már nem érdekelte. Szombat van, április tizenharmadika. Roodmas. Holnap már biztonságban lesz. Felemelt karral botorkált előre. A kocsi lassított és megállt. Reflektora megvilágította az esőt, ami kiömlött tintára hasonlított. Sportkocsi volt. Fekete Jaguar. Nyílt az ajtó, és kiszállt a sofőr. Matt feléje akart indulni, de elvesztette egyensúlyát és úgy zuhant bele a kitárt karokba. - Te jó ég! - hüledezett Sir Michael Marsh. Matt felismerte a tudóst, akit Richárddal meglátogattak. Megpróbált beszélni, de a szavak csak nem jöttek. -Mit keresel itt az éjszaka közepén? - kérdezte Sir Michael. - Nem, ne beszélj! Gyere, besegítelek a kocsiba. Matt hagyta, hogy a férfi beültesse. Hálásan nyúlt el az ülésen. Sir Michael beült mellé. A motor még járt, az ablaktörlő dolgozott. A kocsi azonban nem mozdult. Sir Michael esőköpenyben és kalapban volt. Döbbentnek látszott. - Matthew Freeman, igaz? Hogy kerültél ilyen rettenetes állapotba? Balesetet szenvedtél? -Nem... én... -Mintha medvefalka üldözött volna. - Fázom. -Akkor mindjárt felmelegítünk, ne aggódj. Milyen szerencse, hogy beléd botlottam. Most már minden rendben lesz. Sebességbe tette a kocsit és elindultak. Sir Michael felkapcsolta a fűtést, Matt azonnal érezte a lábára fúvó meleget. Biztonságban van! Sir Michael Marsh majd meghallgatja. Ha valaki, hát ő majd gondoskodik róla, hogy Mrs. Deverill és a falusiak megkapják a magukét. És vigyáz rá. A kocsi suhant az éjben. Matt kellemesen ellazult a puha bőrülésben. Csak aludni akar. Sosem volt ennyire fáradt. Mégsem bírt aludni. Valami nem stimmelt. Nagyon-nagyon nem stimmelt. De mi? Fejben visszajátszotta Sir Michael szavait: „Matthew Freeman, igaz?" Tudja a családnevét! Amikor Richárd elvitte Sir Michael házához, csak Mattként mutatta be. Itt csak Mrs. Deverill tudta a teljes nevét. Sir Michael nem tudhatta. Hacsak... Matt a kilincs után kapott és megpróbálta kinyitni, de zárva volt. Ahogy Sir Michael felé fordult, egy arany pecsétgyűrűs ököl találta el az arcát. Kábán zuhant az ablaknak. Az öreg elképesztően erős volt. Mattnek eszébe jutott, hogy látta már ezt a kocsit. Mégpedig a Kaptártanyára behajtani. - Kérlek, ne is próbálkozz - mondta Sir Michael. - Az ajtó zárva van, és nincs hová menned. Nem élvezem, hogy gyereket ütök meg, nem akarom megismételni, de ha próbálkozol, megteszem.
Matt azonban semmivel nem próbálkozott, minden csepp ereje elfogyott. - Mindjárt ott vagyunk. Nem tart soká. Ne aggódj: nagyon gyorsan vége lesz, és egyáltalán nem olyan fájdalmas. A kocsi letért az útról. A kerekek sáros, köves csapáson ugráltak. Beértek az erdőbe, fenyőfák meredtek fel mindkét oldalt. Előttük az Omega Egy fényei pislogtak az esőben. Matt megint megpróbálta rávetni magát Sir Michael Marshra, de az könnyedén visszalökte. Az erőmű kapujánál megálltak. Az éjszakát hirtelen hatalmas guillotine-fénypenge vágta ketté. Ott voltak a falusiak. Mrs. Deverill állt az élükön. Asmodeus a lábánál gubbasztott. Mindenki őrá várt. - Ne! - kiáltott Matt. -Vigyék! - utasította őket Sir Michael. Kinyitották az ajtót. Szürke, vizes kezek nyúltak be és ragadták meg. Matt csapkodott, de hiába. Kirángatták a kocsiból és a levegőbe emelték. Erős reflektor hasított bele az esőbe, elvakította. Az egész falu itt volt. Erre a pillanatra vártak. A tekergőző-vonagló Mattét a vállukon vitték be az Omega Egy belsejébe.
Sötét erők Olyan volt, mint egy lidércnyomás, technológiai cirkusz. A reaktorkamra kör alakú volt, akár a cirkuszsátor, mennyezete legalább harminc méteres kupola. A padlót fűrészpor helyett fekete-fehér csempék fedték, a tető vászon helyett acélból készült, vörös és kék világítóhidak-kal a magasban. A falak ezüstösek voltak. A vezérlőből megfigyelőablak nyílt, és széles balkon futott egészen körbe. Ülőhely a nézőknek? A gyűrűből széles folyosó vezetett ki. Ha ez cirkusz lett volna, akkor ezen keresztül jönnek be az állatok meg a bohócok. Ám itt vasúti sín futott, amin egy torony állt -tele gyalogjáróval, korláttal, létrával meg számlappal -kerekeken, hogy lehessen mozgatni. A kamrát ez a torony uralta. Pillanatnyilag mozdulatlanul. Az arénát falikarokhoz erősített, vakító fényű padlólámpák világították meg. Maga a levegő is fémes volt és steril, ahogy egyfolytában zümmögő ventilátorok keringették és tisztították. Ez volt az Omega Egy lelke. Matt tudta, hogy a padló alatt, tízméternyi beton és acél védelmében egy sárkány alszik. Minden lélegzetvétele a felgyülemlett haragtól remegett. Amikor majd felébred, üvöltésének ereje felér egy robbanó napéval. Ekkora erőt tárolt az atomreaktor törékeny ketrece. A falusiak némán figyelték, ahogy Matt felméri a környezetét. Az erőmű a modern technológia dacára nem nagyon különbözött egy közönséges gyártól. Attól volt különleges, hogy a gépektől élesen elütő kellékek töltötték meg: egy letűnt kor kellékei. A huszonegyedik századot szentségtelen frigyre kényszerítették a középkorral. Az atomerőmű belsejében a padlót felkészítették a boszorkányszombatra, a fekete misére. Az elektromos égők mellett a kamrát ezernyi villódzó, fekete gyertya világította meg. Kanócuk sistergett, a füstöt a szellőzőrendszer szippantotta el. A gyertyák egy kört öveztek, melyet a sakktáblaszerű padlóra festettek, bele pedig körbe nagybetűs szavakat: HEL + HELOYM + SOTHER... Az idegen szavak semmit nem mondtak Mattnek, nem is olvasta őket tovább. A kör belsejében különböző szimbólumok sorakoztak: nyilak, szemek, ötágú csillagok és spirálok, melyek egy gyengeelméjű gyerek krikszkrakszaira emlékeztettek, csak éppen arany festékkel készültek, láthatóan nagy gonddal. Tekintetét egy fekete márványtömb vonta magára a kör közepén. Akkora volt, mint egy koporsó, a lábánál aranyvéset: A A o Fentről fakereszt lógott. Fejjel lefelé. Közvetlenül alatta a márványon egy kés feküdt, pengéje akár egy tompa, görbe ezüstnyelv, nyele kecskeszarvból készült. Matt megborzongott. Tudta, mire valók az előkészületek. Élete itt ér véget. A kést neki
szánják. A falusiak körbevették. Mindenki ott volt, kivéve azt a maroknyi embert, akik a vezérlőből nézték. Mrs. Deverill és a nővére egymás mellett álltak. Matt felismerte a hentest, a patikust, a babakocsis nőt... Még az iskolások is csatlakoztak a körhöz, arcuk sápadt volt, szemükben különös éhség. Senki nem szólt. Senki nem próbálta erővel a kőhöz vinni. Tudták, hogy nincs választása. Megpróbált menekülni, de vesztett, és most fizetnie kell. -Matt... A falusiak mellett elnézve Matt egy férfit pillantott meg a körön kívül. Kezét a háta mögött a fémkorláthoz kötötték. Matt mindent elfelejtett, odarohant hozzá. Ezt aztán nem várta. Richárd Colé életben volt. Ruhája rongyokban lógott, arcára vér kenődött. Tehetetlen fogoly volt, de valahogy túlélte a múzeumbeli pusztulást, és őt is idehozták. - Mondd, hogy álmodom - nyögte, ahogy Matt odaért. - Sajnos nem. - Matt annyira meglepődött, nem is tudta, mit mondjon. - Azt hittem, meghaltál. - Még nem. - Richárd kipréselt egy mosolyt. - Úgy látom, Sir Michael Marsh is benne van. -Ja, engem ő hozott ide. - Sose bízz senkiben, aki a kormánynak dolgozik. -Richárd hirtelen előrehajolva súgta: -Abal kezem mindjárt szabad. Tarts ki! Mattben újra feléledt a remény. -Hát mind összegyűltünk! - hallatszott a hang az egyetlen ajtóból. A falusiak arra fordultak. Sir Michael Marsh lépett be. - Elfoglaljuk a helyünket? A világvége rögtön kezdődik. Két falusi lopódzott Matt mögé, és mielőtt észbe kaphatott volna, már rángatták is el. Ellenkezett, de hiába. A két férfi hatalmas volt, úgy vitték, mint egy zsák krumplit. Az áldozati kőhöz érve a hátára fektették, és vastag bőrszíjjal megkötötték a csuklóját-bokáját. Amikor hátraléptek, moccanni sem tudott. Hát itt a vég. Ezért volt az egész. - Hagyják békén! - kiabált Richárd. - Miért bántják? Csak egy gyerek! Engedjék el! Sir Michael csendre intette: -Matthew nem csak egy gyerek. Nagyon különleges gyerek. Szinte egész életében figyeltük. Mrs. Deverill tolakodott előre. Ugyanazt a ruhát viselte, mint Londonban, rajta a gyíkbrossal. Szemében gyűlölet lángolt. - Én akarom elvágni a torkát - krákogta. -Azt teszi, amit mondok - utasította rendre Sir Michael. - Meg kell mondanom, Jayne, csalódást okozott. Majdnem hagyta elszökni. Másodszor is! - Már az elején be kellett volna zárnunk! - Magukat kéne bezárni! - kiáltotta Richárd. - Maguk mind őrültek! - Nem vagyunk őrültek - fordult felé Sir Michael. - Maga nem tud semmit. A saját kényelmes, középszerű világában él. Teljesen vak a nagyobb dolgokra, amik maga körül történnek. Mint ahogy oly sokan. De ez hamarosan megváltozik. Egész életemet ennek a pillanatnak szenteltem. Csak a felkészülés húsz évet vett igénybe. Éjjel-nappal dolgoztunk. Dravid professzor erről is mesélt? Beszélt az Öregekről? - Sir Michael válaszra várt, de Richárd nem szólt. - Gondolom, igen, és maga biztos őt is őrültnek hitte. -Az Öregek léteznek. Ők voltak az első igazi gonoszok. Egy darabig uralták a Földet, de aztán egy trükk miatt vereséget szenvedtek és száműzettek. Azóta is arra várnak, mikor térhetnek vissza. Most ennek lesz a szemtanúja. A barátját, Matthew-t a Hollókapuhoz kötöztük. -Sir Michael széttárta a kezét. - Ez az egész maga a kapu. Ami most ki fog nyílni. A falusiak megborzongtak örömükben. Még Mrs. Deverill arcán is megjelent egy halovány mosoly. - Az erők, melyek a Hollókaput készítették, tudták, mit csinálnak - folytatta Sir Michael. - A kapu áttörhetetlen. Kinyithatatlan. Mozdíthatatlan. Legalábbis így tűnt évszázadokig. Őseink már a középkorban próbálkoztak. Több száz évig csak gyűjtötték a tudást, varázsigéket meg
szertartásokat, és nemzedékről nemzedékre hagyományozták. De mostanáig semmi nem működött. Mi vagyunk a kiválasztott nemzedék. Mert a huszonegyedik században élünk. Új technológiák állnak a rendelkezésünkre. És olyan erő, amelyet kordában tartunk. Ugyanez az erő létezett a világ teremtésekor, de csak nemrég vált hozzáférhetővé a számunkra. Ez az atomenergia. Odament Matthez, aki a kötelékeit próbálta elszakítani. Rángatta a vállát, de hiába. Sir Michael közeledtére elernyedt. - Komolyan azt hiszi, hogy őrültség párhuzamot vonni az atombomba ereje és a fekete mágia ereje között? - kérdezte Sir Michael Richárdtól. - Komolyan azt hiszi, hogy egy fegyver, ami városokat pusztít el és milliókat öl meg másodpercek alatt, az nem az ördög műve? Számomra egyértelmű. Én láttam, hogy a két különböző erőt össze lehet tenni, és hogy együtt olyasmire képesek, amire előtte semmi. Amikor az Omega Egy épült, felhasználtam a befolyásomat, hogy ide építsék, pontosan arra a helyre, ahol a Hollókapu állt. Az ősi kőkor itt állna a reaktorkamrában, ha nem pusztult volna el. Alattunk a reaktor majdnem elérte a kritikus szintet. Mintha egy gigantikus bombát te mettünk volna a kapu kellős közepére: szétrobbantja azt, az Öregek pedig visszatérhetnek. Én építettem az Omega Egyet. Miután a kormánynak nem kellett, én voltam a felelős a bezárásáért. Sikerült lebeszélnem őket arról, hogy ledózerolják, s amint mindenki elment, munkához láttam, hogy titokban újra üzemképessé tegyem. Jó húsz évbe telt. A falusiak segítettek, akik fiai-lányai a Lesser Mallingot évszázadokig lakó hadurak és boszorkányok fiainak-lányainak. - De honnan szerzett urániumot? - értetlenkedett Richárd. - Lehetetlen! Maga mondta. Urániumot nem lehet csak úgy venni. -Volt idő, amikor képtelenség volt - ismerte el Sir Michael. - És még ma is igen körülményes. A világ azonban megváltozott. A Szovjetunió összeomlott. Szerbiában és Jugoszláviában háború folyt. Csakúgy mint a Közel--Keleten. A bolygó tele van zsoldosokkal meg terroristákkal, csak idő kérdése volt találni egyet, akivel üzletet tudtunk kötni. A maguk módján ők is az Öregeket szolgálják. Ugyanazon az oldalon állunk. Immár hat hónapja üzemeltetjük a reaktort, erre az éjszakára készültünk. Ha én mondom, elhiheti: a reaktor működőképes. Hamarosan kiadom a parancsot, és felemelik az utolsó irányító rudat. Ezzel a kritikus szintre emelkedik a hő. A kapu elolvad. -Akkor maguk is mind meghalnak! - üvöltötte Richárd. - Nem, csak maga hal meg. Mert egyedül maga van kívül a körön. -Azt maga csak hiszi... - Tudom. - Sir Michael a jelekre mutatott a padlón. - A mágusok évszázadok óta festenek varázskört védelemre. Ez fog megvédeni minket is. A sugárzás sem árt. A hő nem éget meg, bármilyen fantasztikusan hangzik is ez. Csak maga hal meg. - És Matt? - Hát Dravid professzor nem mondta el? - mosolygott Sir Michael. - A feketeszombat három eleme: szertartás, tűz és vér. A szertartást örököltük. A tüzet teremtettük. A vért pedig Matthew szolgáltatja. Felvette a kést, és ujját végigfuttatta a pengén. - Ezen a bolygón a vér az energia legerőteljesebb formája. Maga az életerő. Az áldozat mindig is a mágikus szertartás része volt, mert annak az erőnek a kiengedését jelképezi. Kapcsolatot. A középkori boszorkányok torkokat metszettek el. A huszonegyedik századi boszorkányok atomokat hasítanak szét. Ma este mi mindkettőt. - De miért ő? Miért Matt? -Azért, mert ő az, aki. -De hát egy senki. Egy gyerek! -Azt csak ő hiszi. Nekünk az ő vére kell. Ezért a pillanatért született.
-Elég már! - rikoltott közbe Mrs. Deverill. - Csinál-juk! Sir Michael az órájára pillantott. - Igaz. Itt az idő. Matt moccanni sem bírt, a bőrszíjak tartották. Háta alatt érezte a kő hidegét. A vezérlőben felkattintottak egy kapcsolót. Messze lent a föld alatt elektromágnesek ragadták meg az irányító rudakat, és elkezdték felfelé húzni. A falusiak megfogták egymás kezét, lehunyták a szemüket. A rudak lassan kiemelkedtek az atommáglyából. Sir Michael a kör közepére ment, és késsel a kezében megállt Matt fölött. Éjfélt ütött az óra Roodmas éjszakáján. Ideje volt kinyitni a kaput.
Hollókapu Hát elérkezett a pillanat. Matt le volt kötözve, tehetetlenül. Pillanatokon belül meghal. Az atomreaktor vad hője meggyengíti a kaput, hogy át lehessen törni. A férfi a szívébe döfi a kést, s a padlóra fröccsenő vére elég lesz. A kapu kinyílik. Richárd Colé sem tud segíteni. Még ha ki is szabadul, nem éri el időben. De ott van az ereje. Matt már kétszer próbálta megtalálni magában ezt az erőt, és kétszer vallott kudarcot. Egyetlen esélye maradt. De hogyan...? A falusiak suttogni kezdtek. Ezt a suttogást hallotta korábban. Ugyanazokkal a szavakkal kezdték, amelyek annyit kísértették, amikor egyedül maradt Kaptártanyán. DOTARAKA... DOGÁZSRO... DEVENET... LETNEZS... De most, hogy közel volt hozzájuk, Matt jobban ki tudta venni a szavakat, és hirtelen felismerte. Eddig azt hitte, latinul vagy görögül beszélnek, pedig sokkal egyszerűbb volt a megoldás. Egy régi boszorkány szertartás: visszafelé mondták a miatyánkot. Matt megpróbált nem figyelni rájuk. Érezte maga alatt a növekvő energiát, ahogy az atomreaktor elérte a kritikus szintet. Tudta, hogy mindent ki kell zárnia az elméjéből. Miért nem tudta eltörni a vázát Richárd lakásában? Miért nem tudta kinyitni az ajtót Mrs. Deverill pajtájában? Mit csinált rosszul? A suttogás megtöltötte a termet, elnyomta a szellőztető halk zümmögését. Sir Michael két kézzel markolta a kést, 179 várta a pillanatot, amikor lecsaphat vele. Mattét önkéntelenül is megbabonázta az ezüstpenge. Ez az egész egy késsel kezdődött... amivel Kelvin megszúrta a biztonsági őrt. A jelek szerint késsel is végződik. Gondolj a késre. Összpontosíts rá. Állítsd meg. A mozdulatlanul, hátán fekvő Matt próbálta kiengedni az erőt, amiről tudta, hogy ott van benne. De nem ment. Sir Michael irányított mindent. Mosolyogva suttogta a szavakat. Matt látta felső ajkán az izzadságcseppeket. Élvezi. Egész életében erre készült. Messze a föld alatt az irányító rudak folyamatosan emelkedtek. Amint elhagyják a reaktormagot, a neutronok körbeszáguldanak a zárt térben, több száz kilométer per óra sebességgel, és egymásnak ütközve elképesztő hőséget generálnak. És ahogy az irányító rudak emelkednek, úgy nyílik a Hollókapu is. Richárd kiszabadította egyik kezét, ám a másik még le volt kötve, és a férfi kétségbeesetten küzdött a kötéllel. Aztán látva, mi történik, a döbbenettől megdermedt és csak bámult. A padlóból kiemelkedtek az évszázadokkal ezelőtt elpusztított kövek, mint valami hatalmas növények. Tizennyolc irányító rúd volt. És tizennyolc kő, melyek mindegyike abba a helyzetbe csúszott, melyet annak idején elfoglalt. Szellemkövek voltak, áthatoltak a padlón anélkül, hogy érintették volna, ám Richárd szeme láttára kezdtek anyagiasodni és nőni. Már a falusiak fölé tornyosultak, egy újabb kört formálva mögöttük. Pillanatok múlva állni fog a kőkor, mint annak idején. És Richárd rettenetes bizonyossággal tudta, hogy akkor lecsap a kés
is. Az Öregek kiszabadulnak. Matt is látta mindezt, és lehunyta a szemét. Minél jobban az események központjába került, annál kevésbé tudta irányítani azokat. Hát nem tehet semmit? A kancsó vizet összetörte. Nem álmodta. Megtette. De hogyan? 180 Kétségbeesetten próbálta felidézni, mit érzett a fogdában. Mi volt akkor más? Miért sikerült? A suttogás erősödött. Most még hihetetlenebb dolog történt. A körön belül megváltozott a padló színe. A fekete-fehér kockákat izzó vörösség mosta el, amely mintha alulról sugárzott volna. Az izzás élénkebb lett, a szín erő-sebb, mígnem irdatlan vérfoltra hasonlított. Hirtelen mély, fekete repedés futott végig a reaktorsapkán. A kapu repedezett. Matt még utoljára kinyitotta a szemét. Richárd a körön kívül küszködött a kötéllel. Jayne Deverill a nővérével szinte extázisban figyelt. Fent, a mennyezeten éles fénnyel világítottak az ipari lámpák. A vezérlőben a falusiak szinte az üvegnek nyomták arcukat, úgy lestek. A fekete gyertyák sisteregve égtek, lángjuk imbolygott. És a padló... Sötét folt jelent meg a vörösségben. Matt felemelte a fejét, hogy lásson valamit. A padló áttetszővé vált, és egy másik világba látott át rajta. A folt mozgott. Felfelé mászott, repült, úszott hihetetlen sebességgel. Egy pillanatra mintha ki tudta volna venni az alakját, a lény formáját. De túl gyors volt. A feketeség duzzadt, félretolta a vöröset, kavargó buborékokká szaggatta. A tó felszínén ragyogó fehér csík futott végig. A feketeség félrelökte, és Matt borzongva ismerte fel. Egy hatalmas kéz volt. A szörny, amihez tartozott, legalább akkora lehetett, mint maga a reaktor. A körmei éles pikkelyek. A hártyás ujja-kon ráncos bőr lötyögött. Az ököl a kapunak feszült, a karmazsinszín buborékok felrobbantak körülötte, ahogy erőlködött, hogy áttörje. Matt lehunyta a szemét. És hirtelen a semmiből megtalálta a választ. Az égésszag! Az indította be. Égésszagot érzett a mocsárban. Akkor azt hitte, máglyát gyújtottak az erdőben. Azt a szagot érezte a fogdában is, amikor eltört a kancsó. És előtte, jóval előtte is. Most már emlékezett. Az anyja odaégette a pirítóst a baleset reggelén. Valami úton-módon az égett pirítós szaga indította be az erejét. Az előtt is érezte, hogy a biztonsági őr megjelent a raktárban. Tudta, mi fog történni. Már nem akarta megállítani a kést. Már nem akart semmit bekapcsolni a fejében. Inkább gondolatban visszaug-rott hat évet. Újra nyolcéves volt, a kertvárosi házuk konyhájában ült. Egy pillanatra, akár egy film egy kockája, felvillant a sárgára festett fal. A konyhaszekrény. A mackó alakú teáskanna. És az anyja. - Iparkodj, Matthew! Elkésünk. Hallotta a hangját, és abban a pillanatban megint érezte az égett szagot. A pirítós... Az atomreaktorban megszűnt a suttogás. A Hollókapu nagy kövei visszatértek a világba, szinte érintették az erőmű kupoláját. Kopott, sok ezer éves felszínük élesen elütött az őket körülvevő fémlemezektől, csövektől és gépektől. Sir Michael felemelte a kést. Keze megfeszült a markolaton. -Ne! - kiáltotta Richárd. A kés lecsapott. Alig egy karhosszt kellett megtennie. Könnyedén belemerül majd a fiú szívébe. Hegye elérte Matt ingét. Megbökte a bőrét. De tovább nem ment. Hirtelen megállt, mintha láthatatlan drótba akadt volna. Sir Michael különös, fojtott hangon felnyögött, és teljes erejét beleadta a döfésbe. Elkerekedett szemmel bámulta Mattét, s tudta, hogy a fiú ereje végül feléledt. - Nem... - motyogta legyőzötten. - Nem lehet! Most nem! Nem állíthatsz meg! Matt a kést nézte. Érezte, hogy immár ő irányítja. Sir Michael felsikoltott. A penge vörösen felizzott. A kés nyele lángolt a kezében. Bőre
ropogott és füstölt, mert nem bírta elengedni. Még egyszer nekiveselkedett 182 és szúrt, de a kés ártalmatlanul a padlóra hullt. Vinnyogva köpött sebes tenyerébe. Ebben a pillanatban a Mattét lefogó bőrszíjak is füstöltek, majd elpattantak. Matt legördült az oltárról és talpra állt. Lépett egyet előre, a gödör fölé, és várta, hogy a falusiak megtámadják. Senki nem mozdult. Még a lenti teremtmény is, habár ezerszer nagyobb volt nála, még az is gyáván hátrált. Mérges, zöld pára fodrozott. Matt a falusiak felé fordult. Senki nem próbálta megállítani. Áttört a körön és Richárdhoz szaladt. Az újságíró mögött elpattant a fémkorlát, kiszabadult. - Kövess! - parancsolta Matt olyan hangon, amely aligha lehetett az övé. A megdöbbent Richárd szó nélkül engedelmeskedett. Mire a falusiak felfogták, mi történt, eltűntek a kamrából kivezető egyetlen ajtón át. Ekkor végre Mrs. Deverill magához tért. Tébolyult üvöltéssel rohant utánuk. A patikus, Barker is követni akarta, de elkésett. Három lépést tett a kamrában, amikor szétrepedt előtte a padló, fém- és betonszilánkok repültek felfelé. Narancsszín lángok törtek fel körülötte. Sűrű fehér füst ömlött ki, alig kapott levegőt. Felüvöltött, a padlóra rogyott és nem mozdult. Sziréna vijjogott, a kupola összes fénye villogni kezdett. Sugárzásveszély! A szint minden másodperccel emelkedett, máris a halálos mezőbe ért. - Maradjunk a körben! - kiáltotta Sir Michael. Égett kezét dajkálva zokogott. - Sugárzás szabadult ki, de minket véd a kör! A narancsszín lángok magasabbra csaptak, mint a kövek, a mennyezetet nyaldosták. Füst gomolygott elő, eleven szőnyeget alkotott. Automatikusan bekapcsoltak a tűzoltó spriccelők, sok ezer liter víz zuhogott, eláztatva és megvakítva a falusiakat. Ahhoz azonban nem volt elég, hogy eloltsa a tüzet. Ezt a tüzet. Sziszegő-recsegő lángok ugráltak a vízben. Az egész épület remegni kezdett. Elsőnek Claire Deverill tört meg. Rémülten felsikoltott, majd két kő között az ajtó felé iramodott, ahol nővére eltűnt. Ám amint átlépte a varázskört, megszűnt a védelem. Belecsapott a hőség. Ruhája tüzet fogott. Lábát elkapta a füst, és lefelé húzta. Próbált újra sikoltani, csakhogy nem maradt levegő a kamrában, csak füst és tűz. Arca görcsbe rándult, szeme elfehéredett. Elesett és csak feküdt a padlón, rángatózva. - Maradjunk a körben! - ismételte Sir Michael. - Az ajtókat bezártuk. Nem menekülhetnek. A padló alatt a gigantikus lény egyre a láthatatlan kaput püfölte, de csak nem bírt áttörni. Megvolt a szertartás. Megvolt a tűz. De hiányzott a gyerekvér, így nem volt ereje. És Sir Michael ekkor vette észre a kést. A hegye átszúrta Matt ingét és bőrét. Matt ereje megállította, ám a vére kiserkent. A kés hegyén vörös vércsepp virított. Sir Michael szeme elkerekedett a láttán. Örömujjongással ugrott oda és kapta fel a kést. A vér még nem alvadt meg. Csillogott az ívlámpák fényében. Sir Michael nevetett és a késsel a kapu felé sújtott. Mattben csak úgy tombolt az erő, semmi nem állhatta útját. A zárt ajtók úgy szakadtak ki előtte, mintha tornádó tépte volna le őket. Acéllemezek hajoltak meg közeledtére. Az Omega Egy valóságos labirintus volt, de Matt tudta, merre kell menni. Le egy fémlépcsőn, végig egy folyosón, át egy boltíven és egy automata ajtón, ami sziszegve nyílt ki előtte. Mintha egész életében itt dolgozott volna. Richárd ott loholt a sarkában. Az újságíró rég elvesztette a tájékozódási képességét, csak azt tudta, hogy lefelé tartanak. Már jócskán a talajszint alatt jártak. Körülöttük jajongtak a figyelmeztető szirénák, minden sarokban villogtak a vörös-fehér lámpák. A csövekből gőz tört ki sziszegve. Az egész erőmű remegett, nem sok maradt hátra a szétesésig, és Richárd félt, hogy zsákutcába tartanak. A föld alatt aligha lehet kijárat. Ugyanakkor tudta, hogy ez nem a vita ideje. Hát tartotta a száját, és komoran követte Mattét. Átmentek egy szobán, amit padlótól a plafonig gépezetek töltöttek meg, majd tovább egy
másik folyosón. A végén az ajtó kitárult előttük. Az ajtó egy fém gyaloghídra vezetett, mely egy víztartály fölött húzódott. Ilyen vizet azonban Richárd még életében nem látott. Megállt, hogy levegőhöz jusson, és fölé hajolt. Kék víz volt, foszforeszkáló, természetellenes kék, és teljesen tiszta, még egy porszem se látszott a fel színén. A kocka alakú tartály úgy három méter mély lehetett. A fenekén fémkonténerek sorakoztak, mindegyiken szériaszám. Fele üresen állt. A másik felében szorosan összefogott, megtekeredett fémrudak. Richárd tudta, mit lát. Itt hűtötték a reaktor radioaktív hulladékát. A tartályban nem víz volt, hanem sav. A dobozok a mélyben a világ leghalálosabb anyagát tartalmazzák. Borzongva lépett hátra. Matt már várt rá, arcán különös eltökéltség. Nehéz volt megmondani, hogy alszik vagy ébren van. -Jó, jó, jövök már - mondta Richárd. A halántékára mért ütés teljesen váratlanul érte. Ha nem lépett volna éppen előre, talán a nyakát is eltöri. Térdre rogyott. Egy nő lépett el mellette, a gyaloghíd közepére, szembe Matttel. Mrs. Deverill. Richárd próbált volna talpra állni, de alig bírt eszméleténél maradni. Minden ereje elpárolgott. Csak térdelt ott tehetetlenül, miközben Mrs. Deverill két kezében egy vasrudat szorongatva lépdelt Matt felé. - Nem hallgatott rám - sziszegte a nő. Arcát eltorzította a düh, szeme lángolt, szája állati grimaszba facsarodott. - Be kellett volna zárnunk téged, éheztetni, legyengíteni. De már vége, nem igaz? Az erőd elmúlt. Nem tudod irányítani. Megöllek és visszaviszlek. Felemelte a rudat. Matt körülnézett. Nem volt hová futni. Az egyik oldalon fal. A másikon az alacsony korlát, ami a tartálytól óvott. A gyaloghíd csak két méteres volt. Mrs. Deverill közte és Richárd között állt. Még ha el is tudott volna futni, nem hagyhatta barátját a nő kényérekedvére kiszolgáltatva. Nem volt választása. Harcolnia kellett. A rúd fütyülve szelte a levegőt. Matt párducfürgeséggel félreugrott, majd hátra, ahogy Mrs. Deverill gyomron akarta szúrni. A nő nekiugrott, Matt pedig a korlátnak szorult. Mrs. Deverill magasabb volt nála. És volt fegyvere. A dühtől és az erőlködéstől lihegve nyomta a rudat Matt mellének, próbálta odaszorítani a korláthoz, hogy megroppanjanak a bordái. Matt szerette volna használni az erejét, de a nő igazat mondott: az ereje már eltűnt. Kimerítette az is, hogy eddig eljutott. Mintha lett volna benne egy vészkapcsoló, ami most kikapcsolt. Újra közönséges tinédzser lett. Akit ütnek. Mrs. Deverill feljebb emelte a rudat, keresztben a mellkasán és a torka alá. El akarta törni a gégéjét. Beesett arca a kimeredő arccsonttal nagyon közel volt az övéhez. Szemében gyűlölet és méltatlankodás égett. Matt érezte, hogy a fémpadló fogy a lába alatt. A korlát a gerincébe nyomódott, nyaka addig hajlott hátra, hogy már látta maga alatt a tartályt. Hirtelen felkapta a térdét, egyenesen a nő hasába. Mrs. Deverill visítva tántorodott hátra. Matt oldalt gördült. A rúd lecsapott. Matt oldalt bukott. Érezte a huzatot, ahogy a rúd elzúgott az arca mellett és nekicsapódott a korlátnak. Szikrák reppentek. Ekkor Matt a nő mögé ugrott, hogy meglepje. Mrs. Deverill azonban számított erre. Lábával felbuktatta. Matt a hátán feküdt a gyaloghí-don, az asszony pedig két kézzel emelte a rudat, hogy lándzsaként beledöfje a mellkasába. - Még mindig az enyém vagy! - lihegte. - Enyém a véred. Kitépem a szíved és visszaviszem magammal. Fokozta a szorítást a rúdon. Nagy levegőt vett. ...És akkor sikoltva előrebukott. A fémrúd suhogott. Matt meglátta a nő mögött Richárdot, aki még összeszedte erejét egy utolsó mozdulatra, és mindent beleadva hátulról meglökte Jayne Deverillt. Az elvesztette az egyensúlyát. Egy pillanatig imbolygott, majd sikoltva átbukott a korláton, bele a tartályba. Úgy elsüllyedt, akár a kő, egyenesen bele az egyik konténerbe. Szájából buborékok robbantak ki. Próbált a felszín felé evickélni, de már elkésett. A sav kikezdte a testét. A korláton áthajoló Richárd látta, hogy az arca máris felismerhetetlenné torzult.
- Ne nézz oda, Matt! Mrs. Deverill húsa levált a csontokról. Haja kihullt. Richárd lehunyta a szemét. Tudta, hogy a középkorban elégették a boszorkányokat, de az se lehetett ilyen iszonyú. Matt nagy nehezen talpra kecmergett. -Erre - nyögte. A gyaloghíd végén újabb ajtó, még öt lépcső, ami mélyebbre vezetett. A falak hirtelen megváltoztak, nem volt rajtuk festék, és a felsőbb szintekre jellemző simaság is eltűnt. Ezeket a falakat tömör kőből faragták, s foltokban nyirkos moha fedte őket. A rozsdás vaslépcső szuroksötétbe vezetett. Richárd zubogó víz hangját hallotta. A földalatti folyó! A lépcső véget ért. Egy apró, háromszögletű dobogón álltak. Pár méterre alattuk a fekete folyó robogott földalatti barlangokban végig az erdő alatt. A barlangrendszer egy földalatti csővezetékhez hasonlított, szinte mennyezetig megtöltötte a jeges víz. Nem volt se part, se semmiféle ösvény. Nem volt más kiút. - Kapaszkodj belém - mondta Richárd. Matt engedelmesen átkarolta. - Kapaszkodj erősen. És leugrottak. Az Omega Egy reaktorkamrája lassan szétesett. Mindenhol lángok szöktek fel. A hőségtől megolvadtak a súlyos csövek és dobogók. A padló felhólyagosodott-töredezett. Az egyik falon repedés futott végig, s az éji levegő csak tovább táplálta a lángokat. Sir Michael Marsh egymaga állt az oltár mellett, körülötte szél kavarta a füstöt. A félelemtől eszüket vesztett falusiak megpróbáltak menekülni, ám a varázskörből kilépve azonnal elégtek, elnyelte őket a pokol. Most a vezérlő is felrobbant, üveg- és fémszilánkok záporoztak a kamrába, valóságos haláleső. Ahogy újabb görcsök rázták meg a padlót, a kör túlsó szélén álló fémtorony megingott, majd émelyítő csikorgással és szikrákat köhögve felbukott, áttörve az egyik falat. Újabb ablak robbant szét, a tűzgolyó úgy csapott ki, akár a puskából lőtt golyó. A tudós nekitámaszkodott az áldozati kőnek. Alatta, a füst és tűztenger alatt a megidézett lény fekete keze még utoljára odavágott a kapura. Az ősi kövek szinte eltűntek már, elomlottak, por áradt ki a hasadékokból, ahonnét előbújtak. Az Omega Egyet a saját maga keltette földrengés rázta, a falak remegtek, leváltak a fémlétrák és a dobogók. Ám ekkor egy utolsó sikollyal, olyan sikollyal, melyet a világ egymillió éve nem hallott, a lény - az Öregek királya - kitört. A kapu engedett. Matt vérének egyetlen cseppje elég volt, hogy meggyengítse. A kéz kinyúlt. -Megcsináltuk! - rikoltotta Sir Michael. - Itt vagy! Szabad vagy! A hatalmas tenyér kinyílt. Az óriási ujjak a kamra összes fényét kitakarták. ...És rázárultak a tudósra. Sir Michael örömkiáltást hallatott, ami rémült sikolyba fordult, amint rájött, mi is történik. Az u^jak összeszorultak és összeroppantották. Sir Michael Marsh iszonyatos halált halt a lény markában, melyet egész életében szolgált. És akkor a túlerőltetett reaktor szétesett. Vakító, perzselő, fantasztikus fényt lövellt ki. Olyan erős fény volt, akár a napé. Atomrobbanás fénye. A talajból hatalmas gombafelhő emelkedett. Az ember legrettenetesebb teremtménye elszabadult. Spirálisan sietett az éjszakai ég felé, annyi halálos sugárzással, ami fél Angliát elpusztíthatta volna. Csakhogy a kapu még nyitva állt. A vákuumot meg kellett tölteni. Az atomenergiát beszívta a kapu. A gombafelhő fél kilométerre emelkedett a talaj fölé, máris szívta vissza a rés. A füstöt és a halálos sugárzást beszippantotta a két világ közt keletkezett lyuk. Belefolyt a fény is, átölelte és visszataszította a lényt. Tiszta fényfolyam kavargott-örvénylett körülötte, amelyből nem menekülhetett. Az olvadt vörösség függönyként folyt rá, majd
elhalványult és elfoszlott. A reaktorpadló fekete-fehér kockái vibrálva újra megjelentek. A lény eltűnt. A kapu újra lezárult. És négy kilométerre onnét a köhögő-reszkető Mattét és Richárdot kiköpte egy földalatti barlang. Kievickéltek a szárazföldre. A horizonton rózsaszín fodor jelent meg a feketeségben, ahogy a nap elkezdett felkapaszkodni a világ peremén. Véget ért.
A férfi Peruból - The Times? - Semmi. - Telegraph? - Semmi. - Daily Mail? - Semmi. - The Independent? - Semmi. - Le Monde? - Nem tudom, az franciául van. -Valahol valaminek csak kell lennie! Matt és Richárd az újságíró konyhájában ültek, kezükben olló, előttük egy-egy bögre tea. Egy hét telt el azóta, hogy megmenekültek az Omega Egyből, s mindketten megváltoztak. Matt arcán heg virított, szuvenír a Természettudományi Múzeumból. Amúgy kevésbé volt már fe szült és fáradt. Az egy hét, amit Richárdnál töltött - sokáig aludt, tévézett és általában nem csinált semmit -láthatóan jót tett neki. Richárd pedig már optimistább, összeszedettebb volt. Még mindig nehezen tudta elhinni, ami történt. És biztos volt benne, hogy minden idők leg nagyobb sztoriját írta meg. Nem egyszerűen csak a címlapokra kerül. Minden oldalon ő szerepel majd. Újságok és magazinok hevertek körülöttük, ezeket nézték át az első laptól az utolsóig. Egy hete minden nap. Ugyanazzal az eredménnyel. - Mennyi van még vissza? - kérdezte Matt. - Nem hiszem el! - méltatlankodott Richárd. - Valahol csak megemlítik. Atomrobbanás történik Yorkshire kellős közepén, és senki észre sem veszi? - Ott van az a cikk a Yorkshire Post-ból. - Na ja! - Richárd levette a mágnessel a hűtőajtóra fogatott kivágást. - Két hasáb az éles fényről, amit az erdő felett láttak Lesser Mailing közelében. Éles fény! így nevezik. És a harmadik oldalra szorítják be, az időjárás mellé. Az elmúlt hét napban Richárd gondosan figyelte a híreket a sajtóban, rádióban, televízióban. Meg volt döbbenve. Mintha semmi különös nem történt volna. A szakértők még vizsgálják, mekkora kár esett a Természettudományi Múzeumban. Sokmillió font értékű dinoszauruszkövület semmisült meg - Sanjay Dravid professzor nevét azonban senki nem említette, akit pedig holtan kellett találniuk a romok kellős közepén. Mint ahogy Sir Michael Marsh halálát vagy eltűnését sem. A kormány egykori befolyásos tanácsadója, akit lovaggá ütöttek a Buckingham Palotában, eltűnt, mégsem volt se halálhír, se kommentár, semmi. Mintha soha nem is létezett volna. És Richárd sztorija? Huszonnégy óra alatt írta meg. Tíz oldalas lett. Matt ragaszkodott hozzá, hogy az ő nevét hagyja ki. Tudta, hogy mit tett, csak még bizonytalan volt, hogyan is csinálta... és őszintén szólva nem is akarta tudni. Valahogy sikerült megállítania a kést és kitörni. De nem sokra emlékezett. Az egyik pillanatban a kövön feküdt. A másikban meg Mrs. Deverill-lel huzakodott a savfürdő fölött. Ami közben történt, az olyan volt, akár az álom. Mintha megszállta volna valami. Ha rajta múlik, sosem hallja többet Jayne Deverill vagy a Hollókapu nevét. A világsajtó címlapjára meg pláne nem vágyik. Szuperhősként. Csodabogárként.
Végül Richárd belement, hogy álnevet ad neki a történetben. Az a legegyszerűbb. Nem említi a NeSza programot sem. Akkor könnyű lenne azonosítani Mattét. Aztán Richárd minden londoni lapnak elküldte a tízoldalas sztorit. Ez három napja volt. Azóta a fele már válaszolt. Kedves Mr. Cok! A szerkesztőnk köszöni a beküldött és általunk május 4-én kézhez kapott anyagot. Sajnálattal közöljük, hogy nem áll módunkban közölni. Tisztelettel... Szinte mind szóról szóra ugyanaz volt. Rövid, lényegre törő. Meg sem okolták, miért utasítják vissza. Egyszerűen tudni sem akartak róla. Matt tisztában volt vele, hogy Richárd csalódott és dühös. Nem is számított rá, hogy az emberek mindent elhisznek, amit leírt. Végül is nagy része teljességgel hihetetlen. Ugyanakkor valaki csak feltette a kérdést, hogy mi történt a múzeumban meg az erőműnél, nem? Az Omega Egy helyén az erdőben óriási kráter tátongott. Lesser Mailing elnéptelenedett. Hogy tűnhet el egy egész falu egyetlen éjszaka? Száz kérdés lebegett a levegőben, és Richárd legalább néhányra válasszal szolgált. Miért nem akarja senki megjelentetni? Azonkívül még valami miatt aggódtak mindketten, habár nem mondták ki. Matt tudta, hogy hamarosan lejár az idejük. Mrs. Deverill meghalt, és a londoni hatóságok bármelyik pillanatban felfigyelhetnek erre. És akkor eszükbe jut, vajon vele mi történt. A NeSza program visszaköveteli, és elküldik máshová. Richárddal nyilvánvalóan nem marad hat. A lakás nem volt elég nagy kettőjüknek, és egy tizennégy éves fiú amúgy sem költözhet be egy huszonöt éves férfihoz, akit csak hetek óta ismer. A helyzetet csak rontotta, hogy Richárd pénze kezdett elfogyni. Mivel két hétig nem ment be dolgozni, elvesztette az állását a Gazette-nél. A szerkesztő még levelet se küldött, hogy értesítse, a címlapról tudta meg: KIRÚGTÁK AZ ÚJSÁGÍRÓT. Richárd joggal volt nyomott hangulatban. Ha nem lesz díjnyertes szenzáció, amit írt, bizony munkát kell keresnie. Egyszer célzott rá, hogy talán visszamegy Londonba. - Tudod, mit gondolok? - szólalt meg hirtelen Richárd. -Mit? -Azt, hogy ez valakinek a műve. Valaki szándékosan blokkolja a hírt. - Hogy érted? - Kormányszinten. Cenzúra. Nem akarják, hogy a lapokba kerüljön. - Szerinted tudják, mi történt? - Talán. Nem tudom. - Richárd gombóccá gyűrte az egyik újságot. - Csak azt tudom, hogy valakinek mondania kellett volna valamit, és senki nem tette. Csengettek. Richárd az ablakhoz ment és lenézett. - A postás? - kérdezte Matt. - Nem. Mintha turista lenne. Talán eltévedt. - Sok turista járt az utcában, bár nagyon ritkán csengettek be. - Lemegyek és elküldöm. Kiment. Matt megitta a teát, és elmosta a bögrét a mosogatóban. Nem aludt jól az éjjel. Sőt az Omega Egy óta egy éjjel sem. Félt, hogy ha elalszik, megint a négy gyereket látja majd a parton. A három fiút meg a lányt. Vele együtt öten vannak. Az Ötök egyike. Ez az egész lényege: négy fiú meg egy lány, akik annak idején megmentették a világot, és most visszatérnek, hogy újra megtegyék. A múzeumban azt mondta Richárdnak, hogy elhiszi: ő az egyik. De hogy lenne ez lehetséges, ha azok több ezer évvel ezelőtt éltek? Matt tudta, hogy van valamiféle ereje. Ez nyilvánvaló volt. Csakhogy nem tudta irányítani, és ha rajta múlik, soha többé nem akar tudni róla, se használni. Kezébe temette arcát. Amióta az eszét tudja, nem ő irányítja a saját életét. És most még inkább ezt érezte. Visszajött Richárd. Egy férfi volt vele világos öltönyben, fehér ingben és minta nélküli selyem
nyakkendőben. Látszott rajta, hogy külföldi: szénfekete haja volt, olajos bőre és sötét szeme. Mégsem tűnt turistának. Drága bőraktatáskát fogott, amitől üzletembernek nézett ki, esetleg nemzetközi jogásznak. - Ő Mr. Fabian - mutatta be Richárd. - Legalábbis ezt mondta. -Jó reggelt, Matt. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. - Fabian puha hangon beszélt, erős spanyol akcentussal, és minden szót gondosan artikulált. -Mr. Fabian olvasta a cikkemet - folytatta Richárd. - A Nexustól jött. A Nexus. Matt emlékezett a névre. Dravid professzor említette, mielőtt meghalt... valami titkos szervezet, amely az egész világot behálózza. Susan Ashwood, a médium is a tagja. - Mit akar? - kérdezte Matt durván. Elege volt. Szeretett volna már túl lenni az egészen. Fabian sóhajtott. - Leülhetek? Richárd a székre intett. Fabian helyet foglalt. - Először is hadd mondjam el, Matthew, milyen nagy megtiszteltetés, hogy találkozhatom veled. Tudom, min mentél keresztül. Remélem, már teljesen felépültél. - Nem tud maga semmit - morogta Richárd. Fabian feléje fordult. - Maga is ott volt a Természettudományi Múzeumban, amikor Dravid professzor meghalt. Érdekelne, maga hogyan élte túl. - A dinoszaurusz csontváza mentett meg - vont vállat Richárd. - Beszorultam alá, és a csontok védtek meg a lehulló kövektől. Aztán Mrs. Deverill ásott ki. -Elhallgatott. - Azt mondta, olvasta a cikkemet. Talán meg tud magyarázni valamit. Hogyhogy senki nem akarja közölni? Fabian bocsánatkérően sóhajtott: - A helyzet az, hogy épp ezért jöttem, Mr. Colé. A szervezet, melyet képviselek, akadályozta meg, hogy közreadják a sztoriját. A mi feladatunk gondoskodni róla, hogy sose láthasson napvilágot. -Hogy?! - meredt a vendégre Richárd dühösen és hitetlenkedve. - Azt akarja mondani, hogy a Nexus...? - Nagyon sajnálom. Tudom, hogy ez rendkívül kellemetlen... - Kellemetlen?! Elment az esze? - Richárd az asztalra pillantott. Matt örült, hogy nincs konyhakés a közelben. - Nem engedhetjük közreadni, Mr. Colé. -Miért nem? És hogyan akar megakadályozni? -Ami a második kérdést illeti, Sanjay Dravid professzor biztosan elmondta. Nagy befolyással rendelkezünk. Ismerünk embereket a kormányban, a rendőrségnél, az egyházban. Hallgatnak ránk. És ez esetben azt tanácsoljuk nekik, hogy ne közöljék a maga írását. - Miért ne? - háborgott Richárd. - Kérem, Mr. Colé, hadd magyarázzam meg. - Fabian várt kicsit, hogy Richárd lecsillapodjon. - Először is kezdjük ott, hogy a maga meséje teljességgel hihetetlen. Boszorkányok és fantomkutyák? Természetfeletti erők? Öregek? És egy fiú - mutatott Mattre -, akinek mágikus ereje van? - Pontosan úgy történt, ahogy elmondta - kelt barátja védelmére Matt. - Igen? A rendőrség egy hete szaglászik, de vajmi kevés bizonyítékot talált erre. A falusiak összecsomagoltak és eltűntek. Az Omega Egy romokban hever. De hogy csak egy példát mondjak, ha robbanás történt, hogyhogy nincs radioaktív sugárzás a környéken? - Leírtam a cikkben - magyarázta Richárd fáradtan. - Szerintünk a radioaktív részecskéket beszippantotta a kapu. - Ó, igen. A Hollókapu. Ez az egész legnevetségesebb része. Azt írja, hogy valamiféle kőkor, amiről a világon senki nem hallott... - Dravid professzor ismerte - szólt közbe Matt. - Sanjay Dravid meghalt.
- Várjunk csak! - csapott az asztalra Richárd. - Maga a Nexus tagja. Tudja, hogy igazat beszélek. Akkor miért csinál úgy, mintha hazudnék? - Igaza van - bólintott Fabian. - Hiszünk magának. Richárd feje kóválygott. -Akkor miért akarják eltitkolni? - Mert ez a huszonegyedik század, és ha van valami, amit az emberek nem tudnak elviselni, akkor az a bizonytalanság. Ha van terrorizmus, az embereknek kell a tudat, hogy a rendőrség a helyzet ura. Ha új betegség jelenik meg, a tudománytól várják a gyógyszert. Olyan korban élünk, ahol a lehetetlennek nincs helye. - De maguk hisznek a lehetetlenben. - Igen. De mit gondol, miért tartjuk titokban a szervezetet? Mert az emberek őrültnek tartanának, Mr. Colé. Ezért. Egyik tagunk a Demokrata párt szenátora Amerikában. Azonnal leváltanák, ha elkezdene beszélni az Öregekről. A másik multimilliomos, számítógépszoftverben utazik. Hisz bennünk és támogat minket. A részvényei azonban egyből zuhannának, ha kiderülne a velünk való kapcsolata. Nekem még a feleségem és gyerekeim se tudják, hogy miért vagyok itt. Matthez fordult: -Habár te nem tudsz róla, a NeSza már tudja, hogy nem vagy Mrs. Deverillnél. Megsúghatjuk nekik, hol vagy. Egy szó, és mehetsz vissza a fogdába. Matt elcsüggedt. Pontosan ettől tartott. Ám ekkor Richárd meglepte. - Mattét senki nem viszi sehová - csattant fel. - Velem marad. - Pontosan így gondoltuk mi is. - Fabian most először mosolyodott el. - Látja? Már beszéltünk a megfelelő emberekkel, mindenre gondoltunk. Mi segíthetünk. És maguk meg nekünk. Dolgozzunk együtt. - Hogyan segíthetnék én? - kérdezte Matt. - Sajnos a te szereped még nem ért véget. Sanjay Dravid beszélt nekem rólad. Ő úgy gondolta, a te megjelenésed élete legfontosabb eseménye. - Miért? - Mert hitte, hogy te vagy az Ötök egyike. És tessék megint. Az Ötök egyike. - Nem hinném, hogy az vagyok - ingatta a fejét Matt. - Öt gyerek mentette meg a világot. Öt gyerek menti meg újra. Ez része a jóslatnak, Matt. Ami Yorkshire-ben történt, csak a kezdet. A Nexust újra összehívjuk, és mindenkivel találkozol. Addig csak azt kérjük, maradj itt. És ne mondd el mindezt senkinek. Meg kell őriznünk a tit kot! Hosszú szünet következett. - Ez mind szép és jó - szólalt meg aztán Richárd -, de mégis hogyan viseljem gondját? Ha a Nexus mindent tud, akkor bizonyára észrevették azt az apróságot, hogy nincs munkám. És Mattnek nem kéne iskolába járnia? Nem ülhet itthon velem egész nap! - Egy helyi iskolába gond nélkül beírathatjuk - felelte Fabian. - És amire csak szükségük van, megszerezzük. -Névjegykártyát húzott elő és az asztalra tette. - Ami pedig a megélhetési költségeket illeti, arra is gondunk lesz. - Kinyitotta az aktatáskáját, és egy vastag borítékot nyújtott át Richárdnak, aki belekukkantott és füttyentett. - Ötezer font, Mr. Colé. Mondjuk, hogy ez az első fizetés. Ha még kell, csak hívjon! Fabian felállt. Kezet nyújtott Mattnek, aki önkéntelenül is elfogadta. -El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy megismerhettelek - mondta a férfi. Hamarosan találkozunk Londonban. - Menni akart, de, aztán visszafordult. Az arca nyugtalanságot tükrözött. - Talán nem kéne elmondanom, de előbb-utóbb meg kell tudnod, és azt hiszem, a barátom, Dravid professzor szerette volna, ha elmondom neked. - Nagy levegőt vett. - Úgy hisszük, hogy van egy másik kapu. - Tessék?
- Ezért jöttem ma ide. Limában élek, Peruban, és bizonyítékom van rá, hogy létezik egy másik kapu is, s ott van a hazámban. Lehet, hogy meg kell hívnom téged hozzánk. - Felejtse el - rázta a fejét Matt. - Elegem volt. - Megértem én, Matt. De ne feledd el: a Nexus melletted áll. Csak azért vagyunk, hogy a barátaid legyünk. -Biccentett Richárdnak. - Kérem, ne fáradjon, Mr. Colé. Kitalálok. Tíz percig egyikük se szólt. - Hát - nézte az asztalra kiterített pénzt Richárd -, ez legalább megoldja a pénzgondunkat. - Még egy kapu. - Matt elsápadt. Hirtelen nagyon fáradtnak látszott. - Semmi köze hozzád. - Csak hozzám van köze, Richárd. Most már tudom. Amikor az erőmű megsemmisült, azt hittem, vége. Tévedtem. Ahogy az a férfi mondta: az csak a kezdet volt. - Felejtsd el! Mármint, gondolj bele egy kicsit. Komolyan elhiszed, hogy van még egy kőkor? És hogy egy másik elmebeteg abba is épített egy atomerőművet? Semmi köze hozzád, Matt. Dél-Amerikáról van szó. Az sok-sok ezer kilométer! - Oda fognak küldeni. - Nem kényszeríthetnek semmire, amit nem akarsz. Ha megpróbálják, velem találják szembe magukat. Matt önkéntelenül is elmosolyodott. - Kösz, hogy kiálltál értem. - Semmiség. Igazából nem gondoltam át. Csak úgy jött. -Hát úgy fest, hogy a nyakadon maradtam. -Úgy bizony - bólintott Richárd. - Púp a hátamon. Ugyanakkor nincs állásom. Ráérek bébiszitterkedni. - Nekem nem kell bébiszitter. -Jaj, dehogynem. Nekem meg még mindig kell egy sztori. Szóval úgy fest, hogy egymás nyakán maradtunk. -Egy másik kapu... - Felejtsd el, Matt. Verd ki a fejedből! Most már gőzöm sincs, mi folyik itt, de egyet mondhatok. Nem megyünk Peruba.
