Anthony Horowitz Kígyófej

Anthony Horowitz Kígyófej

A mű eredeti címe: Snakehead Copyright © 2007 Anthony Horowitz A fordítás a Walker Books 2007. évi kiadása alapján készült Magyar kiadás © Animus Kiadó Fordította: Pék Zoltán Szerkesztette: Kukucska Zsófia ISBN 978-963-9715-49-3 Borítóterv: Beleznai Kornél Kiadta az Animus Kiadó 2007-ben 1301 Budapest, Pf. 33. www.animus.hu [email protected] Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja Felelős kiadó: Balázs István Tipográfia és nyomdai előkészítés: Scriptor Kft. A nyomtatás és a kötés a debreceni Alföldi Nyomda Zrt. munkája Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Két lábbal a földön Vízre szállás. Alex Rider tudta, hogy soha nem felejti el a becsapódás pillanatát: az első rántást, ahogy kinyílt az ernyő, és a másodikat -még erősebbet -, ahogy a modul, amivel visszatért az űrből, a tengerbe csapódott. Csak képzeli vagy tényleg gőz veszi körül? Talán csak a felszökkenő vízpára. Nem számít. Visszatért. Csak ez a fontos. Sikerült. Életben van. Alex a hátán feküdt a parányi kapszulában, térdét mellkasához szorítva, félig lehunyt szemmel, s egy pillanatra hihetetlen nyugalmat érzett. Nem mozdult. Nem vett levegőt. Keze ökölbe szorítva. Már most sem tudta elhinni, hogy mindaz, ami az űrutazáshoz vezetett, valóban megtörtént. Próbálta elképzelni magát, ahogy több mint huszonhatezer kilométer per óra sebességgel kering a Föld körül. Képtelenség, nem történhetett meg! Biztos csak egy valószínűtlen álom volt. Erőt vett magán és megpróbált lazítani a tartásán. Felemelte egyik karját; normálisan mozgott, érezte, ahogy dolgoznak az izmok. Mivel percekkel korábban még zéró gravitációban lebe­ gett, furcsa volt átállni, érezni, hogy a teste immár újra az övé. Fogalma sem volt, meddig lebegett a tengeren egymagában. Ám nem elmélkedhetett sokáig, az események ugyanis hirtelen felgyorsultak. Először egy helikopter rotorjainak dübörgése. Aztán egy sziréna jajongása. Az ablakon át alig látott valamit -csak az emelkedő-bukó hullámokat -, ám hirtelen egy tenyér csattant az üvegnek. Egy búvár. Pár másodperc múlva kívülről kinyitották a kapszulát. Friss levegő tódult be; Alex mennyeinek érezte. Ugyanakkor egy alak tornyosult fölé, testét neoprén ruha fedte, arcát búvármaszk takarta. -Jól vagy? Alex alig értette, olyan nagy zaj volt odakint. Amerikai akcentusa lenne a búvárnak? -Jól! - kiabálta vissza. Pedig nem volt igaz. Kezdett émelyegni, és fejébe éles fájdalom nyilallt. -Ne félj, hamarosan kiszedünk... Időbe telt nekik. Alex csak rövid időt töltött az űrben, de nem kapott fizikai kiképzést hozzá, s izmai most fellázadtak, nem akaródzott nekik cipelni a rájuk bízott súlyt. Úgy kellett kiemelni őt a kapszulából. Csendes-óceáni délelőtt vakító napsütése fogadta, no meg teljes káosz. Fent helikopter lebegett, a rotorok felkavarták a vizet, a keletkező formák vibráltak és csillogtak. Alex elfordí­ totta a fejét és döbbenetére egy repülőgép-anyahajót látott, ami valóságos hegyként meredt ki a vízből párszáz méterre. Csillagos-sávos lobogó alatt hajózott. Szóval igaza volt a búvárral kapcsolatban. Valahol az amerikai partoknál ért földet. Még két búvár imbolygott a vízben a kapszula mellett, és Alex látott egy negyediket is kihajolni a helikopterből. Tudta, mi következik, és nem ellenkezett. Előbb egy kábelhurokba bújtatták bele, érezte, hogy az megfeszül a hóna alatt, aztán már emelkedett is a levegőbe. Úgy himbálózott az arkangyalos egyenruhában, ahogy a csörlő húzta fel a magasba, mint egy kék báb. És a megmentői már tudták. Látta a búvár szemében a hitetlenkedést, amikor hozzá beszélt. Ezeket a férfiakat - a helikoptert, a repülőgép-anyahajót - egy űrmodul elé küldték ki nagy sietve, ami az imént lépett be újra a föld légkörébe... és egy fiút találtak benne! Egy tizennégy éves fiút, aki többszáz kilométert zuhant az űrből. Ezek az emberek természetesen titoktartást fogadnak majd, az MI6 gondoskodik róla. Soha nem fognak beszélni arról, mi történt. De soha nem is felejtik el. A Kitty Hawk fedélzetén, mely külön azért tért le az útvonaláról, hogy őt felvegye, egy katonaorvos várta. Josh Cooknak hívták, negyvenéves, fekete férfi volt, drótkeretes szemüve­ géhez kellemes, finom modor társult. Segített Alexnek levetni a ruhát, és vele maradt, amikor a fiú nem bírta tovább és hányni kezdett. Kiderült, hogy

Cooknak akadt már dolga asztronautákkal. - Mind hánynak, amikor leérnek - magyarázta. - A földet érés teszi. Vagyis inkább vizet érés. Hazaértél, pajtás. Holnapra kutya bajod. - Hol vagyok? - kérdezte Alex. -Ausztráliától százötven kilométerre keletre. Hadgyakorlaton voltunk, amikor riasztottak bennünket, hogy úton vagy lefelé. -És most mi lesz? - Most lezuhanyozol és alszol egyet. Mázlid van. Van itt egy „memory foam"-ból, azaz emlékező habból készült matracunk. A NASA fejlesztette ki, a hőmérsékletet és testsúlyt figyelembe véve kínálja a legpihentetőbb fekvést. Segít az izmaidnak visszaszokni a gravitációhoz. Alex külön kabint kapott a Kitty Hawk gyengélkedőjén, ami valójában egy teljesen felszerelt „tengeri kórház" volt: hatvanöt ágy, műtő, gyógyszertár és minden, amire ötezerötszáz tenge­ résznek szüksége lehet. A kabin ugyan nem volt valami óriási, de gyanította, hogy a Kitty Hawkon másnak még ennyi tere sincs. Cook egy műanyag függönyt félrehúzva megmutatta a sarokba épített zuhanyt. -Valószínűleg nehezen fog menni a járás - figyelmeztette. -Minimum egy napig bizonytalankodnak majd a lábaid. Ha gondolod, megvárom, míg lezuhanyozol. - Nem lesz gond. -Jól van - mosolygott Cook, és kinyitotta az ajtót. Ám mielőtt távozott volna, még visszanézett Alexre. - Tudod... a hajón mindenki, minden férfi és nő rólad beszél. Szívem szerint én is rengeteg kérdést feltennék, de a kapitány szigorúan parancsba adta, hogy tartsam a számat. Azért azt el kell mondanom, hogy nagyon-nagyon rég vagyok a tengeren, de ilyesmivel még sosem találkoztam. Egy gyerek az űrből! - Biccentett. - Pihenj jól! Ha bármire szükséged van, az ágy mellett ott a hívógomb. Alexnek tíz percbe telt bejutni a zuhanyba. Az egyensúlyérzékét teljesen elvesztette, amin a hajó dülöngélése sem segített. Olyan melegre állította a vizet, amit csak elbírt, majd hosszan állt a gőzölgő vízsugár alatt, s élvezte ahogy az a vállára és a hajára ömlik. Aztán megtörülközött és ágyba bújt. Az emlékező habos matrac csupán pár centi vastag volt, mégis tényleg tökéletesen felvette a teste alakját. Szinte azonnal mély, de nyugtalan álomba merült. Nem az Arkangyal űrállomásról álmodott, nem a késpárbajról Kasparral, az őrült ökoterroristával, aki megpróbálta megölni, noha már nyilvánvaló volt, hogy mindennek vége. Nem is Nyikolaj Drevinről álmodott, a milliárdosról, aki az egész mögött állt. Álmában mintha suttogó hangokat hallott volna, melyeket ugyan nem ismert fel, de tudta, hogy illene. Régi barátok. Vagy régi ellenségek. Nem számított, mert nem értette, mit monda­ nak; és különben is egy pillanat múlva elmosta őket az álom sötét folyója. Talán megérzés volt. Ugyanis három héttel korábban hét férfi találkozott egy londoni lakásban, hogy megbeszéljen egy akciót, amely révén sok millió font haszonhoz jutnak, és közben még a világot is meg­ változtatják. S noha Alex soha egyikükkel sem találkozott, pontosan tudta, kicsodák. A Skorpia visszatért.

A halál nem a vég Az a fajta épület volt, ami mellett simán elmegy az ember, és észre sem veszi: három emeletes, fehérre festett, falain szabályosra nyírt borostyán kapaszkodott fel egész a tetőig. A Sloane Street közepén állt a Belgraviában, egysaroknyira a Harrodstól, vagyis az egyik legdrágább telken Londonban. Egyik oldalon ékszerüzlet, a másikon olasz divatbutik vette közre, ám annak a kuncsaftnak, aki ennek a háznak a szolgáltatásait igénybe veszi, már biztosan nem lesz szüksége egyikre se. Egyetlen lépcső vitt fel a feketére festett ajtóhoz, s mellette volt még egy ablak, amelyben csupán egy urna állt, egy friss virágokkal teli váza, és

semmi más. A nevet diszkrét aranybetűk hirdették: Reed és Kelly TEMETKEZÉSI VÁLLALAT A halál nem a vég Egy derült októberi délelőttön fél tizenegykor, pontosan három héttel azelőtt, hogy Alex becsapódott a Csendes-óceánba, egy fekete Lexus LS 430-as négyajtós luxusautó állt meg a bejárat előtt. A járművet gondosan megválasztották. Luxusmo-dellnek számított, mégsem volt rajta semmi hivalkodó, semmi figyelemfelkeltő. Az érkezést is pontosan időzítették. Az előző tizenöt percben három másik jármű és egy taxi állt meg egy pillanatra, és utasaik, egyesével vagy párosan, átvágtak a járdán és beléptek az épületbe. Ha bárki látta, azt hihette, egy népes család gyülekezik, hogy elvégezze a szükséges intézkedéseket egy nemrég eltávozott rokon végső nyughelyét illetően. Utolsónak egy termetes férfi érkezett, akinek igen széles válla és borotvált feje volt. Apró, összenyomott orra, vastag ajka és sárbarna szeme igencsak brutális jelleget kölcsönzött arcának. A ruhája azonban makulátlan volt. Sötét öltönyt viselt, méretre készült inget és kasmír felöltőt, melyet nem gombolt be. Kezén súlyos platinagyűrű csillogott. Szivarozott, ám ahogy kiszállt a kocsiból, eldobta és tükörfényesre suvickolt cipőjével eltaposta. Nem nézett se balra, se jobbra, csak odament az ajtóhoz, és belépett. Egy régimódi, rugós csengő szólalt meg, amikor az ajtó nyílt-csukódott. Faburkolatú fogadóhelyiségben találta magát, ahol idős, ősz férfi ült összekulcsolt kézzel egy keskeny íróasztal mögött. Az együttérzés és udvariasság gondosan kimért keverékével nézett az újonnan érkezettre. -Jó napot. Miben lehetek a szolgálatára? - Egy haláleset miatt jöttem - felelte a látogató. -Közeli hozzátartozó? -A bátyám. De már évek óta nem beszéltünk. - Részvétem. Ugyanezek a szavak aznap reggel már hatszor elhangzottak. Ha akár csak egyetlenegy szó megváltozott volna, a kopasz sarkon fordul és elmegy. így azonban tudta, hogy az épület biz­ tonságos. A megbeszélt találkozó csak huszonnégy órával ezelőtt lett engedélyezve. Az ősz hajú férfi előrehajolt és megnyomott egy rejtett gombot az asztala alatt. A faburkolat egy része azonnal kinyílt és feltárult az első emeletre vezető lépcső. A Reed és Kelly valóságos üzlet volt. Annak idején élt egy Jonathan Reed és egy Sebastian Kelly, akik jó ötven évig temetésekkel és hamvasztásokkal foglalkoztak, mígnem elérkezett sajátjuk megrendezésének ideje. Utána a temetkezési vállalatot egy tökéletesen legitim, zürichi illetőségű cég vette meg, s továbbra is első osztályú szolgáltatást biztosított mindenkinek, aki a térségben élt - pontosabban már nem élt. Csakhogy a Sloane Street-i épület most már más célokat is szolgált. Főhadiszállása lett egy nemzetközi bűnszövetkezetnek, mely Skorpia néven lett ismert. A név az öt főtevékenység kezdőbetűiből állt össze: szabotázs, korrupció, puccs, intervenció, atrocitás. A szervezet jó húsz éve alakult Párizsban, tagjai a világ különböző hírszerző hálózataiból érkezett kémek és orgyilkosok, akik úgy döntöttek, a maguk lábára állnak. Tizenketten kezdték. Majd egyikük meghalt rákban, kettőt pedig megöltek. A többi kilenc alig győzött gratulálni magának, hogy ilyen sokáig megúszták ilyen kevés veszteséggel. Mostanság azonban hirtelen romlásnak indultak a dolgok. A legrégebbi tag azt az ostoba és értelmetlen döntést hozta, hogy visszavonul, ami természetesen azonnali meggyilkolásához vezetett. Igen ám, csakhogy az utódját, Júlia Rothmant is megölték. Ez egy nagyszabású Láthatatlan Kard fedőnevű -művelet végén történt, amely katasztrofálisan sült el. Sok te­ kintetben ez volt a Skorpia történetének mélypontja, és sokan úgy vélték, ez után nem állnak többé talpra. Ugyanis az ügynök, aki egymaga legyőzte őket, aki meghiúsította a műveletet és Mrs. Rothman halálát okozta, egy tizennégy éves fiú volt.

A Skorpia azonban nem adta fel. Visszakézből bosszút állt a fiún, majd újra munkához látott. A Láthatatlan Kard csak egy volt a számos, nagy figyelmet igénylő projekt közül, hiszen ál­ landó igény volt ügynökeik szolgálataira kormányok, terroristák, csoportok, nagyvállalatok... sőt bárki részéről, aki meg tudta fizetni őket. És most újra aktívan tevékenykedtek. Azért gyűltek össze ebben a londoni házban, hogy megbeszéljenek egy viszonylag kis feladatot, ami azonban tízmillió fontot jelent metszetlen gyémántban - amit könnyebb szállítani és nehezebb lenyomozni, mint a bankjegyeket. A lépcső egy rövid folyosóra vitt, melynek végét ajtó zárta le. Kamera figyelte a kopasz férfi útját felfelé. Egy másik azt vigyázta, ahogy rálépett a furcsa fémlemezre az ajtó előtt, és belenézett a falba épített üvegbe. Az üveg mögötti bio-metrikus szkenner azonnal feltérképezte szeme retináján az erek sajátos mintáját, és összevetette azzal, amit a lenti recepciós asztal számítógépén tároltak. Ha ellenséges ügynök próbált volna bejutni a szobába, a fémlemezen keresztül tízezer voltos elektromos töltés vágja meg és égeti szénné. Ő azonban nem ellenség volt. Zeljan Kurstnak hívták, s a kezdet kezdetétől a Skorpia tagja volt. Az ajtó félresiklott, ő belépett. Hosszú, keskeny helyiségben találta magát, mindhárom ablakot redőny fedte, a fehér falakon semmi dísz. A középen álló üvegasztalt bőrfotelek vették körül, sehol egy toll, papír vagy nyomtatott dokumentum. Ezeken a találkozókon semmit nem jegyeztek le. Semmit nem rögzítettek. Hat férfi nézte, ahogy elfoglalta helyét az asztalfőn. A Láthatatlan Kard katasztrófája után csak heten maradtak. -Jó napot, uraim - szólalt meg Kurst. Különös, közép-európai akcentussal beszélt. Az asztalnál ülők mind egyenlő felek voltak, de most rá került a vezetés sora. Új megbízás érkezésekor mindig új vezetőt választottak. Senki nem felelt neki. Nem voltak barátok. Az adott munkán kívül nem volt mondanivalójuk egymás számára. - Igen érdekes és nagy kihívást jelentő megbízást kaptunk -fogott bele Kurst. - Aligha kell emlékeztetnem önöket, hogy utolsó kudarcunk súlyos kárt tett a hírnevünkben, így amellett, hogy végre pénzben kifejezhető gyógyírt kapunk a Láthatatlan Kard okozta súlyos veszteségekre, ezzel az akcióval visszakerülünk a térképre. Tehát a feladat. Mától öt hétre meg kell ölnünk nyolc rendkívül gazdag és befolyásos embert. Mind egy helyen lesznek, ami ideális lehetőséget nyújt a számunkra. A módszert ránk bízták. Tekintete arcról arcra ugrált, ahogy várta a reakciót. Zeljan Kurst rendőrfőnökként szolgált Jugoszláviában az 1980-as években, s hírhedt volt a klasszikus zene - főként Mozart - és a szélsőséges erőszak iránti szeretetéről. Azt beszélték, hogy amikor vallatott valakit, mindig valami opera vagy szimfónia szólt a háttérben, és hogy aki túlélte a megpróbáltatást, soha többé nem bírta végighallgatni azt a darabot. Ám amikor Kurst megsejtette, hogy hazája darabokra fog szakadni, úgy döntött, a maga részéről inkább kiszáll, mielőtt kirúgják. így hát átállt a másik oldalra. Nem volt se családja, se barátai, se egy olyan hely, amit otthonának nevezhetett volna. Munkára volt szüksége, és pontosan tudta, hogy a Skorpia rendkívül gazdaggá teheti. -Mint majd olvassák a lapokban - mondta tovább -, a G8-ak idei csúcstalálkozójára Rómában kerül sor novemberben. Ezen a nyolc legerősebb kormány első embere vesz részt, és szokás szerint sokat beszélnek, fényképezkednek, drága ételeket és bort fogyasztanak... és nem csinálnak abszolút semmit. Minket ők nem is érdekelnek. Ugyanabban az időben azonban egy másik konferencia is zajlik majd a világ túlsó felén. Szándékosan úgy szervezték, hogy egybeessen a G8-akkal, vagyis mondhatjuk, hogy az egész egy reklámfogás. Mindenesetre már eddig is jóval nagyobb érdeklődés kíséri, mint a G8-akat. A politikusokat szinte el is felejtették. A világ a Zátony-szigetre figyel a Timor-tengeren, Ausztrália észak-nyugati partjai közelében. A sajtó ezt a találkozót a szigetről Zátonytalálkozónak nevezte el. Nyolc ember ül össze, a nevüket önök is időben megtudják. Egyikük egy popénekes, Rob Goldman. Milliókat gyűjtött jótékony célra a koncertjeivel szerte a világon. A következő egy milliárdos, akit sokan a

bolygó leggazdagabb emberének tartanak. Óriási ingatlanbirodalmat épített ki, most pedig elajándékozza a vagyonát a fejlődő országoknak. Van egy volt amerikai elnök. Egy híres hollywoodi színésznő, Eve Taylor. Övé a sziget. És így tovább. - Kurst meg se próbálta leplezni a megvetését. - Mindegyikük amatőr jótevő... viszont gazdagok és népszerűek, ami veszélyessé is teszi őket. Saját bevallásuk szerint a céljuk, hogy „a szegénység történelem legyen". Ennek eléréséhez vannak bizonyos követeléseik, köztük a világadósság eltörlése. Dollármilliókat akarnak küldeni Afrikába az AIDS és a malária elleni küzdelemhez. A közel-keleti harcok befejezését óhajtják. Nekünk, ebben a szobában nem meglepetés, hogy sok kormány és nagyvállalat nem ért egyet ezekkel a célokkal. Hiszen csak úgy lehet adni a szegényeknek, ha a gazdagoktól elveszünk. Amúgy meg a szegénységnek is megvan a haszna. A helyükön tartja az embereket. Segít leszorítani az árakat. Hat hete kapcsolatba lépett velünk az egyik G8-as kormány egy képviselője. Ő azon a véleményen van, hogy a Zátonytalálkozó érjen véget abban a pillanatban, hogy elkezdődik, de legalábbis mielőtt bármelyik résztvevő a televízión keresztül a világhoz szólhatna. Ez a feladatunk. Nem elég megzavarni a konferenciát. Mind a nyolcuknak meg kell halni. Az a tény, hogy egy időben egy helyen lesznek, megkönnyíti a dolgunkat. Egyikük sem hagyhatja el a Zátony-szigetet élve. Az egyik férfi előrehajolt. Levi Krollnak hívták, izraeli volt, olyan ötvenéves. Az arcából alig látszott valami a sűrű szakáll-tól, s fekete pánt takarta egyik szemét, amit egyszer véletlenül kilőtt. - Egyszerű - mondta rekedt hangon. - Még délután bérelek egy Apache harci helikoptert. Mondjuk, kétezer darab 30 milliméteres gépfegyverlövedék, pár lézervezérlésű levegő-föld rakéta, és a konferencia nincs többé. - Sajnos ennyire azért nem egyszerű - felelte Kurst. - Mint az elején említettem, ez a feladat nagy kihívást is jelent, ugyanis a megbízónk nem szeretné a zátony-szigeti nyolcakat mártírrá tenni. Ha orgyilkosság áldozatai lesznek, az csak nagyobb súlyt ad az ügyüknek. Kifejezetten azt kéri, hogy minden haláleset tűnjön véletlennek. Ez nagyon fontos. A legcsekélyebb kétség vagy gyanú sem merülhet fel. A Skorpia tagjai halk mormolással tárgyalták meg az információt. Egyvalakit megölni úgy, hogy ne keltsen gyanút, gyerekjáték. Viszont ezt nyolc emberrel megcsinálni egy távoli szi­ geten, amit kétségtelenül erős biztonsági rendszer felügyel... ez már egészen más kérdés. - Ott vannak az ideggázok... - morogta valaki. Francia férfi volt, finom öltönyének zsebéből fekete selyemzsebkendő sarka állt ki. Közömbös hangon beszélt. - És az R5? - vetette fel egy Mikato nevű férfi. Japán volt, egyik fogán gyémánt fogékszer, egész testén pedig (állítólag) jakuza tetoválások. - A vírus, amit Herod Sayle-nek szállítottunk. Bejuttathatnánk a sziget vízkészletébe. Kurst a fejét rázta. -Mindkét módszer hatásos, uraim, de a nyomozás során rábukkannának. Valamiféle természeti katasztrófára van szükségünk, amit azonban irányítani tudunk. Ki kell iktatnunk az egész szigetet és rajta mindenkit, de oly módon, hogy ne merülhessen fel a gyilkosság gyanúja. Elhallgatott, s a vele szemben ülő férfira nézett. -Yu őrnagy? Gondolkodott a dolgon? - Természetesen. Winston Yu őrnagy jócskán betöltötte a hatvanat, s noha haja még most is sűrű volt, teljesen megőszült, ami szokatlan a kínaiaknál. Mesterségesnek tűnt ez a haj, a szeme fölött iskolásfiúsan egyenesre vágva, s egészében furán gubbasztott a hozzá tartozó fejen, amely sárga, viaszos és aszott volt, akár egy túlérett gyümölcs. Yu volt a szobában a legkevésbé imponáló figura a kerek szemüvegével, vékony ajkával és a kezével, ami egy fiúnak is kicsi lett volna. Valahogy mindene törékenynek tűnt, s moccanás nélkül ült, mintha attól félne, hogy ha meg­

mozdul, eltörik. Székének támasztva egy sétapálca pihent, melynek markolatán ezüstskorpió tekeredett körbe. Fehér öltönyt és világosszürke kesztyűt viselt. - Sok időt áldoztam erre a műveletre - folytatta tökéletes angolsággal -, és boldogan jelenthetem, hogy noha első látásra nehéznek tűnik, három körülmény a kezünkre játszik. Először is ez a Zátony-sziget a lehető legjobb hely. Aztán a mától öt hét a legjobb idő. És a fegyver, amire szükségünk lesz, itt van Angliában, alig ötven kilométerre ettől a háztól. -És miféle fegyver ez? - húzta fel szemöldökét a francia. - Egy bomba. De nagyon különleges bomba, prototípus. Ha jól tudom, csupán egyetlen darab létezik belőle. Az angolok kódnevet adtak neki. „Királykék". -Yu őrnagynak tökéletesen igaza van - szólt közbe Kurst. -Királykéket jelenleg egy szigorúan titkos fegyverüzemben őrzik London mellett. Ezért is választottam mai gyűlésünk helyszínéül ezt a helyet. Az épületet egy hónapja megfigyelés alatt tartjuk, egy csapat már készenlétben vár. A hét végére a bomba a birtokunkban lesz. Utána a művelet irányítását a maga kezébe adom, Yu őrnagy. Yu őrnagy lassan bólintott. - Tisztelettel, Mr. Kurst - Levi Kroll szólalt meg, s ronda hangjában igencsak kevés tiszteletet lehetett felfedezni -, azt hittem, hogy én leszek a következő művelet parancsnoka. -Attól tartok, várnia kell, Mr. Kroll. Amint megkaparintjuk a Királykéket, repülővel Bangkokba szállítjuk, majd onnét tengeren juttatjuk el a célhoz. Ez a világnak egy olyan területe, amellyel kapcsolatban önnek nincs munkatapasztalata. Yu őrnaggyal azonban más a helyzet. Két évtizede munkálkodik aktívan Bangkokban, Dzsakartán, Bálin és Lombokban. Van egy bázisa Ausztrália északi részén is. Hatalmas bűnözőhálózatot irányít: ez a shetou, azaz kígyófej. Ők csempészik majd át nekünk a fegyvert. Yu őrnagy csapata félelmetes szervezet, és ez esetben a mi igényeinknek is tökéletesen megfelel. Az izraeli kurtán biccentett. - Igaza van. Bocsánat a közbeszólásért. - A bocsánatkérést elfogadom - felelte Kurst, holott nem fogadta el. Felmerült benne a gondolat, hogy egy nap Levi Krollnak mennie kell. Túl sokszor beszél az előtt, hogy gon­ dolkodna. - Őrnagy? Nem sok megbeszélnivaló maradt. Winston Yu levette a szemüvegét, és megtörölte kesztyűs ujjaival. Szeme különös, szinte fémes-szürke volt, szemhéja pedig redőnyszerűen csukódott össze. - Kapcsolatba lépek az embereimmel Bangkokban és Dzsakartán - morogta. - Figyelmeztetem őket, hogy a gép hamarosan úton lesz. A kilövőrendszer már felépült a Zátony-szigethez közel. Nincs miért aggódni a konferencia miatt. Megnyugtathatom önöket, hogy sosem kerül rá sor. Két nappal később, este hatkor egy kék Renault Megane fordult le az MII autópályáról a KIZÁRÓLAG SZÁLLÍTÓJÁR-MÚVEKjelű lehajtónál. Rengeteg ilyen lehajtó létezik az angol autópályákon. Óránként sok ezer jármű száguld el mellettük, és a sofőrök rájuk se hederítenek. A nagy többségük valóban teljesen érdektelen, raktártelepekre vagy rendőrségi forgalomirányító központokba vezetnek. Csakhogy az autópálya-rendszernek is megvannak a maga titkai. Ahogy a Megane lassan megállt egy földszintes irodaépületkomplexum előtt, három kamera is figyelte és odabent az őrszemélyzet azonnal éberebb lett. Az épület ugyanis valójában laboratórium és fegyverkutató központ volt, amely a Védelmi Minisztériumhoz tartozott. Igen kevesen tudtak egyáltalán a létezéséről, és még annál is ke­ vesebben léphettek be ide. A most érkezett autó nem rendelkezett engedéllyel, ezért a biztonsági személyzetnek - akiket a különleges erőktől verbuváltak - azonnal riadót kellett volna fújni. Ez volt a szabály. Csakhogy a Renault Megane az egyik legártatlanabb és népszerűbb családi autó, s ez a darab láthatóan csúnya balesetet szenvedett. A szélvédő betört. A motorház meggyűrődött és

gőzölgött. Egy zöld anorákos, sapkás férfi ült a vezetőülésben, mellette egy nő, akinek vér folyt az arcán. Ennél is szörnyűbb volt, hogy két kisgyerek ült hátul, s noha a kamerák képe kicsit szemcsés volt, láthatóan nagyon rossz állapotban voltak. Egyikük sem mozgott. A nő kiszállt a kocsiból, ám aztán összeesett. Férje ülve maradt, mintha sokkos lenne. Két biztonsági őr kiszaladt hozzájuk. Az emberi természet parancsa. Egy fiatal család segítségre szorult, nyilvánvalóan nem jelentettek biztonsági kockázatot. Az épület ajtaja becsapódott az őrök mögött, csak egy hétjegyű kóddal lehet újra kinyitni. Mindkét férfinél adóvevő volt, a kabátjuk alatt pedig 9mm-es Browning automata pisztoly. A Browning nem új fegyver, ám nagyon megbízható, a SAS-nál igencsak népszerű. A nő még mindig a földön feküdt. A sofőr nagy nehezen kinyitotta az ajtót, épp ahogy a két őr közeledett. -Mi történt? - kérdezte az egyik. Csak most, amikor már késő volt, derengett fel nekik, hogy valami nem stimmel. Ha egy kocsi az autópályán karambolozik, utána egyszerűen lehúzódik a leállósávba - már ha még lehet egyáltalán vezetni. És hogyhogy csak ez a kocsi, ez a négy ember? Hol a másik jármű? Hol a rendőrség? Az utolsó kétség is szertefoszlott, amikor a két őr odaért a kocsihoz. A két gyerek a hátsó ülésen csak báb volt; az olcsó parókával és műanyag mosollyal rémálombeli lidércekre emlékeztettek. A nő a földön ekkor oldalt hengeredett, és egy géppisztoly jelent meg a kezében. Az első őrt mellen lőtte. A második a fegyvere után kapott, s közben harci pózba kuporodott. Esélye sem volt. A sofőr ugyanis egy hangtompítós Mini Uzi géppisztolyt egyensúlyozott az ölében, amit most felkapott és meghúzta a ravaszt. A fegyver alig susogott, miközben húsz golyót lőtt ki alig egy másodperc alatt. Az őr hátrarepült. A pár már fel is pattant és az épület felé iramodott. Még nem jutottak ugyan be, de nem is kellett nekik. Hátramentek, ahol egy két négyzetméteres ezüstdoboz csatlakozott a falhoz. A férfi egy szerszámosládaszerűséget is vitt magával a kocsiból. A nő egy pillanatra megállt, és három lövéssel működésképtelenné tette a kamerákat. Abban a minutában egy mentőautó hajtott be az autópályáról, és lefékezett a Megane mögött. Az akció következő része igen kevés időt igényelt. A létesítményt szabványos CBR légszűrőrendszerrel szerelték fel, amely kémiai, biológiai és radiológiai védelmet is biztosít. Külső támadás esetére tervezték, ám most az ellenkezője történt, ugyanis a rendszert fordították önmaga ellen. A férfi miniatűr autogénvágót vett elő a dobozból, azzal égette ki a csavarokat, így ki tudta lazítani a fémlemezt, amely mögött csövek és vezetékek bonyolult gubancát találta. Anorákjából gázmaszkot vett elő, s az arcára szíjazta. Eztán ismét a ládába nyúlt és egy fémfiolát vett elő, alig pár centi hosszút, amin volt egy fúvóka és egy tüske. Pontosan tudta, mit csinál. Tenyere élével a tüskét belenyomta az egyik csőbe, majd elfordította a fúvókát. A ciánkáli alig hallható sziszegéssel keveredett el az épületben keringő levegővel. Eközben négy, mentősnek öltözött, de gázmaszkos férfi sietett oda a bejárathoz. Egyikük egy cigarettásdoboz méretű, mágneses tapadófelülettel ellátott szerkentyűt nyomott a zárhoz, s gyorsan hátralépett. Egy kisebb robbanás, és az ajtó kinyílt. Kora este már csak fél tucat ember dolgozott a létesítményben, többnyire technikusok, de történetesen jelen volt a biztonságiak vezetője is, aki éppen riasztani akart, amikor a gáz elérte. Most a padlón feküdt, arcát eltorzította a kín. A telefonkagylót még a kezében szorongatta. Át az előcsarnokon, végig egy folyosón, keresztül egy BELÉPÉS CSAK ENGEDÉLLYEL feliratú ajtón: a négy mentős tudta, hová igyekszik. A bomba ott volt előttük. Feltűnően régimódinak látszott, akárha a második világháborúból származna: hatalmas fémhenger, ezüstszínű, egyik végén lapos, a másikon hegyes. Csak az oldalába épített képernyő és a digitális vezérlő kölcsönzött neki huszonegyedik századi külsőt. Egy motoros kocsin feküdt, ami számításaik szerint úgy, ahogy van, befér majd a mentőbe, még pár centi marad is.

Végigvezették a kocsit a folyosón, ki az épületből. A mentőnek rámpája is volt, amit leengedtek, s a bomba simán felgurult. A sofőr és még egy ember fért be mellé a mentőbe. A többiek a nővel együtt beültek a kocsiba. A babákat kidobták. Az egész akció nyolc és fél percet igényelt. Harminc másodperccel kevesebbet, mint tervezték. Egy órával később, mire a riasztás elért Londonba és az ország más részeibe, minden érintett eltűnt. Levetették a parókákat, kontaktlencséket és arctöméseket, amitől teljesen megváltozott a külsejük. A két járművet felgyújtották. És a Királykék néven ismert fegyver megkezdte útját keletre.

Vízumgondok - Alex Rider. A vak férfi úgy ejtette ki a két szót, mintha csak most jutna eszébe. Végiggörgette a nyelvén, ízlelgette, akár a finom bort. Puha bőrfotelban ült, olyanban, amilyet általában felsővezetők irodájában látni, viszont meglepően hatott egy repülőn, hétezer ötszáz méterrel Adelaide fölött. A repülőgép Gulfstream V típusú magángép volt, melyet külön átalakítottak a mostani célra: felszerelték konyhával és fürdőszobával, műholdas kapcsolattal a világ minden tájára, egy száz centis plazmatévével, amin huszonnégy órában különféle hírcsatornák műsora ment, és egy sor számítógéppel. Még egy kosár is volt Garthnak, a vak férfi kutyájának. Ethan Brooke volt a férfi neve, és az - angol rövidítés szerint - ASIS, azaz az Ausztrál Titkos Hírszerző Szolgálat munkatársa volt: az Álcázott Akció Részleget vezette, melyet „Alarc"-nak neveztek azon kevesek, akik ott dolgoztak. Rajtuk kívül igen kevesen tudtak egyáltalán a létezéséről is. Brooke nagydarab férfi volt, az ötvenes évei közepén járt, homokszínű haja és pirospozsgás, cserzett bőrű arca azt sejtette, hogy hosszú éveket töltött a szabadban. így is volt: régebben katonaként szolgált, alezredesi rangban a kommandósoknál, amíg egy akna Eszak-Timorban előbb három hónapra kórházba juttatta, majd teljesen új pályára terelte a hírszerzésnél. Armani napszemüveget viselt, ezüstfoncsorosat, nem a vakoknál megszokott feketét, és hétköznapi ruhát: farmert, kabátot és nyitott nyakú inget. Egy idősebb miniszter az ausztrál Védelmi Minisztériumban egyszer panaszkodott Brooke öltözködési stílusa miatt. Az a miniszter most poggyászt cipel egy háromcsillagos hotelben Sydneyben. Brooke nem volt egyedül. Vele szemben egy feleannyi idős, karcsú férfi ült, szőke haja rövidre vágva. Ő öltönyt viselt. Marc Dámon, amint elvégezte az egyetemet, már másnap jelentkezett az ausztrál hírszerzéshez, méghozzá oly módon, hogy betört az ASIS főhadiszállására Canberrában, és a jelentkezési lapját Brooke asztalán hagyta. Immár hat éve dolgoztak együtt. Dámon hozta az aktát - rajta a SZIGORÚAN TITKOS: CSAK AZ ÁLARC TAGJAINAK felirat -, amely most az asztalon hevert kettejük között. Noha a tartalmát Braille-írásba, azaz a vakok által használt írásformába is áttették, Brooke-nak már bele sem kellett lapoznia. Egyszer olvasta a jelentést, és azonnal memorizálta is. Immár mindent tudott az Alex Rider nevű fiúról, amit tudnia kellett, egyedül az arcát nem ismerte. Az aktához természetesen képet is csatoltak, de mint mindig, neki be kellett érnie a hivatalos leírással: FIZIKAI LEÍRÁS/JELLEMZŐK Magasság: 162 centi, korához képest alacsony, de ez csak növeli a bevethetőségi értékét. Súly: 60 kg Haja színe: szőke Szeme: barna Fizikai állapota: kiváló, bár egy nemrégi sérülés következményei bizonytalanok (lásd Skorpia akta). Képességek: hatéves korától karatézik, elérte a feketeöves szintet. Folyékonyan beszél két nyelven - francia és spanyol -, és felsőfokon németül. Fegyveres gyakorlat: nincs. Iskolai előmenetel: lassú, sok tanár negatív visszajelzést ad. A Brookland Iskola tavaszi és nyári bizonyítványai csatolva. Nem szabad elfelejteni, hogy az elmúlt nyolc hónapban sokat hiányzott. PSZICHOLÓGIAI PROFIL

A.R.-t az MI6 Különleges Operációs Részlege sorozta be ez év márciusában, tizennégy éves és két hónapos korában. Apja John Rider - alias Vadász -, bevetés során életét vesztette. Anyja ugyanakkor hunyt el; nagybátyja, Ian Rider nevelte, aki szintén az MI6 aktív ügynöke volt egészen ez évben bekövetkezett haláláig. A fiút szinte bizonyosan kiskorától felkészítették fizikailag és szellemileg a hírszerzési munkára. A nyelveken és a harcművészeten kívül Ian Rider sok mindent megtanított neki, többek közt vívást, hegymászást, vadvízi evezést és búvárkodást. Rátermettsége ellenére (lásd lent), A.R. kevés lelkesedést mutatott a hírszerzői munka iránt. A legtöbb tinédzserhez hasonlóan nem hazafi, nem érdekli a politika. Az MI6 (KOR) legalább kétszer úgy kényszerítette a feladat elvégzésére. Az iskolában népszerű, már amikor jár. Hobbija a foci (Chelsea-drukker), a tenisz, a zenehallgatás és a mozi. Nyilvánvalóan érdeklik a lányok - lásd a külön Sabina Pleasure-nktit és Tamara Knight CIA-ügynök jelentését. Amerikai házvezetőnőjével él, Jack Starbrighttal (keresztneve ellenére nőnemű). Nem ambíciója követni apját és nagybátyját a hírszerzésnél. MEGBÍZÁSOK - AKTÍV SZOLGÁLAT A brit titkosszolgálat nem hajlandó elismerni, hogy fiatalkorút alkalmaz, így nehéz bármilyen bizonyítékot szerezni A.R. aktív ügynöki tevékenységéről. Azonban úgy véljük, hogy minimum négy esetben dolgozott nekik. Kölcsönadták az USA-nak is, ahol a CIA vetette be hasonló sikerrel minimum kétszer. UK: lásd Herod Sayle: Sayle Művek, Cornwall; Dr. Hugó Grief. Point Blanc Akadémia, Franciaország; Damian Cray: Cray Szoftver Technológia, Amszterdam; Júlia Rothman (a Skorpia vezetője): Láthatatlan Kard művelet, London. USA: AKTÁK ZÁROLVA. Lehetséges kapcsolatok -Alekszej Szarov tábornok: Csontvázsziget, Kuba; Nyikolaj Drevin: Flamingó-öböl, Karib-tenger (az Arkangyal projekt). Noha eddig nem tudtuk bizonyítani a részleteket, a jelek szerint A.R. egy év leforgása alatt hat akcióban játszott főszerepet, és a képtelen esélyek dacára sikerrel. Túlélte mind a Skorpia, mind a kínai triádok gyilkossági kísérletét. Jelenlegi státusz: elérhető. Jegyzet: tavaly az FBI megkísérelt egy tinédzser ügynököt szerezni a Miamiban működő drogszindikátus elleni harchoz. A fiút szinte azonnal megölték. A kísérletet nem ismételték meg. A titkosszolgálatok aktái a világon mindenütt egyformák. Olyan emberek írják őket, akik fekete-fehér világban élnek. Az Alex Riderről írt lapokból Brooke csak igen homályos benyo­ mást szerzett a fiúról, a száraz adatok inkább csak arra voltak jók, hogy elindítsák a gondolatait. Gyanította, hogy legalább annyi dolog kimaradt, mint amennyi nem. -Ausztráliában van - morogta. - Igen, uram - felelte Dámon. -Az űrből pottyant hozzánk. Brooke elmosolyodott. - Tudja, ha más mondaná, megesküdnék, hogy szórakozik velem. Tényleg felment az űrbe? - A tengerből húzták ki százötven kilométerre a keleti parttól. Egy Szojuz-Fregat visszatérő modulban csücsült. Az amerikaiak persze nem mondanak semmit. De nem lehet véletlen, hogy az NHFSZ szerint az Arkangyal űrállomás ugyanakkor robbant fel. Az NHFSZ rövidítés a Nemzeti Hírszerzési Figyelő Irodát takarta, amelynek kétezer ember dolgozott, akik folyamatosan figyeltek mindent, ami a Földön vagy azon kívül történt. - Drevin nagy ötlete - dörmögte Brooke. - Egy űrhotel. - Igen, uram. -Mindig is éreztem, hogy rosszban sántikál. Pillanatnyi turbulencia után a gép lefelé bukott. A kutya a kosárban vinnyogott. Sose szerette a repülést. Ám aztán egyenesbe billentek és folytatták útjukat a felhők fölött északkeletnek, Sydney felé. - Maga szerint használhatjuk a fiút? - szólalt meg Brooke. -Alex Rider nem szereti, ha

használják-válaszolt Dámon. És az alapján, amit olvastam róla, kizárt, hogy önként jelentkezzen. Viszont arra gondoltam, hogy ha találnánk valami köztes megoldást, akkor tökéletes lenne a céljainkra. Vonjuk be a srácot a folyamatba, és senki nem fog gyanítani semmit. Ugyanazért, amiért az amerikaiak elküldték Csontváz-szigetre. És bejött nekik. - Most hol van? - Perthbe viszik repülővel, uram. Egy kicsit messze, de biztonságos helyen akarták tudni, ezért választották a SAS főhadiszállást Swanbourne-ben. Kell neki pár nap, mire magához tér. Brooke hallgatott. Elfedett szeme miatt mindig nehéz volt megmondani, mire gondol, de Dámon tudta, hogy minden lehetőséget megfontol, hogy igen hamar döntésre jut és azután kitart mellette. Talán egyáltalán nincs rá mód, hogy az ASIS meggyőzze ezt az angol fiút, hogy dolgozzon nekik. Ám ha van egyetlen kis gyengeség, bármi, amit előnyükre tudnak fordítani, a főnöke biztosan megtalálja. Kisvártatva megszólalt Brooke: - Odarakhatnánk Ash mellé. És tessék. Egyszerű, de briliáns. -Ash Szingapúrban van. - Akcióképes? - Rutinfeladat. - Mostantól át van helyezve. Összerakjuk és beküldjük őket. Tökéletes csapat lesznek. Dámon önkéntelenül elmosolyodott. Alex Rider az általuk Ashnek nevezett ügynökkel fog dolgozni. Akadt azonban egy probléma. - Ön szerint Ash dolgozik majd egy tinédzserrel? - kérdezte főnökét. - Igen, ha a fiú tényleg annyira jó, mint azt mindenki mondja. - Bizonyítékot akar majd. Ezúttal Brooke-on volt a mosolygás sora. -Azt bízza csak rám! A SAS telep Swanbourne-nél pár kilométernyire délnyugatra fekszik Perthtől, s messziről alacsony dombokra épült nyaralófalunak néz ki. Az Indiai-óceán kék vize és fehér homokos partja mellett terül el, a kíváncsi szemek elől pedig homokdűnék óvják. Az épületek tiszták, modernek és jellegtelenek. Ha nincs a korlát a főkapunál, a ki-bejáró katonai járművek és néha egy-egy khaki gyakorlót és homokszín barettet viselő ember, nehéz lenne elhinni, hogy ez Ausztrália legkeményebb és legkiválóbb harci egységének főhadiszállása. Alex a szobája ablakából nézett ki a főtérre, amelyet egyik oldalt fedett lőtér, a másikon az edző- és fitneszterem vett közre. Haza akart menni, és egyre azon járt az agya, meddig tartják még itt. A Kitty Hawkon nem sokáig maradt. Még reggelizni se jutott ideje, máris feltették egy Hawkeye gépre, oxigénmaszkot csatoltak az arcára, és fellőtték az égbe. Azt se mondták meg neki, hová viszik, csak mikor megérkezett, olvashatta el a reptéri terminál hatalmas betűit: PERTH. Egy dzsip várt rá a kifutón, és mire feleszmélt, már a Swanbourne nevű, abszolút átlagos külvároson döcögtek át. Aztán a dzsip behajtott a SAS-telepre és megállt. Egyetlen katona várta, kinek szemét napszemüveg takarta, egyenes vonallá préselődött szája pedig semmit nem árult el. Egy kényelmes szobába kísérte Alexet, ahol volt ágy, tévé és kilátás a dűnékre. A katona betette maga után az ajtót, de nem zárta be. Tehát most itt van. Keresztülrángatták egész Ausztrálián. Szerette volna tudni, most mi jön. Kopogtak. Alex ajtót nyitott. Zöld és okkersárga gyakorlót viselő katona állt előtte. -Mr. Rider? -Alex vagyok. - Abbott ezredes üdvözletét küldi. Szeretne beszélni magával. Alex követte a katonát a telepen keresztül. Senkit nem látott. A nap erős sugarai üres gyakorlótérre tűztek. Dél felé járt, és az ausztrál nyár már éreztette hatását. Egy bungalóhoz értek, ami magában állt a telep szélén. A katona kopogott, majd válaszra sem várva ajtót nyitott és betessékelte Alexet.

Egy sovány, negyvenes, üzletemberszerű férfi ült egy íróasztal mögött, szintén gyakorlóban. Éppen írt valamit, de Alex láttán felállt. - Szóval te vagy Alex Rider! - Az ausztrál akcentus kellemes meglepetést okozott. Rövid, sötét hajával és csontos arcával Abbott angolnak is elmehetett volna. Határozottan kezet rázott Alexszel. - Miké Abbott. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek, Alex. Sokat hallottam rólad. Alex meglepve nézett rá, mire Abbott elnevette magát. - Hat hónapja hallottuk először azt a pletykát, hogy a britek egy tinédzser ügynököt használnak. Persze senki nem hitte el. De a jelek szerint nem unatkoztál. És miután elintézted Damian Crayt... gondolom, sejted, hogy nem robbanthatod fel az elnöki különgépet úgy, hogy senki ne szerezzen róla tudomást. De ne aggódj! Barátok között vagy. Abbott a székre intett, Alex leült. - Ez nagyon kedves öntől, ezredes úr, de én csak haza szeretnék menni. Abbott is leült. -Megértelek, Alex. És én haza is akarlak küldeni. Csak egy-két dolgot még el kell intéznünk. -Miféle dolgokat? - Például vízum nélkül érkeztél Ausztráliába. - Abbott leintette, még mielőtt Alex közbeszólhatott volna. - Tudom, hogy nevetségesen hangzik, de ezt rendbe kell tenni. Amint zöld lámpát kapok, felteszlek az első londoni gépre. -Szeretnék telefonálni valakinek... - Gondolom, Jack Starbrightnak, a gyámodnak - mosolygott Abbott, és Alex agyán átfutott, vajon mi mindent tudhat róla még. - Elkéstél. Mindenről tud, és már úton van. Úgy egy órája szállt fel Heathrow-ról, és még huszonöt, mire megérkezik. Sydneyben fogtok találkozni. Addig is az én vendégem vagy Swanbourne-ben, és szeretném, ha jól éreznéd magad. Lénye­ gében a tengerparton vagyunk, és most kezdődik az ausztrál nyár. Szóval lazíts. Szólok, amint tudok valamit a vízumodról. Alex szívesen vitatkozott volna, de tartotta a száját. Az ezredes ugyan barátságosnak mutatkozott, mégis volt benne valami, amitől Alex kétszer is meggondolta, hogy mit mondjon. A SAS-ban nem jut el bárki ilyen magas rangig. - Szeretnél még tudni valamit? - Köszönöm, nem, ezredes úr. Kezet ráztak. - Megkértem pár fiút, hogy gondoskodjanak rólad - mondta még Abbott. -Alig várták, hogy megismerjenek. Csak szólj, ha valaki kekeckedne veled. Amikor Alex a SAS-kiképzést kapta Walesben, igencsak kekeckedtek vele, ám amint kilépett a bungalóból, látta, hogy itt másként mennek a dolgok. Négy fiatal katona várta, mind rendesnek látszottak és lelkesen mutatkoztak be. Talán megelőzte a hírneve; viszont azt máris látta, hogy az ausztrál különleges erők az angol tökéletes ellentéte. - Örülök, hogy megismerhetlek, Alex. - Ezt egy huszonkét év körüli férfi mondta, aki hihetetlenül fittnek látszott, zöld pólója finoman kidolgozott mellizmokon és hatalmas vállakon feszült. - Roller vagyok. Ők Texas, Röntgen és Szikra. Alex először azt hitte, kódneveket használnak, de gyorsan rájött, hogy csak becenevek. Mind a húszas éveik elején jártak és mind nagyon edzettnek tűntek. - Éppen ebédelni megyünk - folytatta Roller. - Csatlakozol? - Kösz. - Alex még nem is reggelizett, korgott a gyomra. Együtt indultak el. Senki nem tett megjegyzést a korára. A jelek szerint nem titok, hogy kicsoda. Alex kicsit kezdett felengedni. Egy-két nap itt talán nem is lesz olyan szörnyű. Miké Abbott ezredes a bungalóból nézett utánuk. Nyugtalanság szorította össze a gyomrát. Nős volt, három gyerekéből a legnagyobb alig pár évvel fiatalabb ennél a fiúnál. Le volt nyű­ gözve. Azok után, amiken keresztül ment, Alexből valamiféle belső nyugalom áradt. Abbott nem kételkedett benne, hogy tud vigyázni magára. De akkor is...

Ismét a parancsra pillantott, amit alig pár órája kapott. Őrület. Amit kérnek, az ki van zárva. Csakhogy nagyon is világosan fogalmaztak. Pontosan megmondták, mit tegyen. És ha Alex lebénul? És ha meghal? Nem az ő gondja. Ez a gondolat azonban csöppet sem vigasztalta. Húsz év alatt Miké Abbott soha nem kérdőjelezte meg felettesei parancsait, most azonban dühösen és kelletlenül emelte fel a telefont, hogy kiadja az utasításokat az esti dologgal kapcsolatban.

Nem piknik A sok utazástól Alex kimerült, s ebéd után visszament a szobájába aludni. Amikor a kopogásra felriadt, már esteledett. Az ajtóhoz ment és kinyitotta. A fiatal katona állt kint, aki Rollerként mutatkozott be. Szikra is vele volt, egy hűtődobozt fogott. -Hogy s mint? - kérdezte Roller. - Nem tartasz velünk? -Hová mentek? - Piknikezni a partra. Grillezés lesz. Iszunk pár sört. Talán úszunk egyet. - Roller a háta mögé bökött a telepre. Sehol egy lélek. - Ma este nagy hadgyakorlatot tartanak, de mi nem vagyunk benne, és az ezredes úgy gondolta, hogy talán szeretnéd látni az óceánt, mielőtt elmész. Alex egyből felkapta a fejét. -Miért, elmegyek? - Holnap reggel. Ezt hallottam. Szóval jössz? - Persze. - Alexnek nem volt más terve estére. Nem különösebben akart egymagában tévézni. - Klassz. Akkor tíz perc múlva. A két katona elment, és csak sokkal később, amikor már tízezer kilométernyire járt, Alexnek csak akkor jutott eszébe, hogy a két katona úgy pillantott egymásra, mintha valami zavarná őket. Ha akkor észre is vette, nem törődött vele. Visszament a szobájába és edzőcipőt húzott. A SAS-tól kapott ruhákat, azokat viselte, s most egy bomberdzsekit vett elő a szekrényből. Roller ugyan úszást emlegetett, de a nap már lemenőben volt, és Alex érezte a hűs szelet. Egy pillanatra elgondolkodott, majd fogott egy törülközőt, úszónadrág helyett meg egy boxeralsót. Már menni akart, amikor elbizonytalanodott. Jó ötlet elindulni a partra egy csapat idegennel, akik vagy tíz évvel idősebbek nála? Hirtelen nagyon távol érezte magát az otthonától és nagyon-nagyon magányosnak. De Jack már úton van. Roller pedig azt mondta, holnap elmegy innét. Lerázta magáról ezt a hangulatot, kiment a szobából és becsukta maga után az ajtót. Szinte azonnal egy dzsip állt meg mellette, Szikra vezette, Roller ült mellette, Texas és Röntgen hátul a csomagokkal, hűtőtáskákkal és takarókkal, meg egy gitárral. Hagytak egy kis helyet Alexnek is. Ahogy beült, észrevette, hogy Texas egy automata pisztolyt fog az ölében és a szerkezetét vizsgálgatja. - Lőttél már ilyennel? Alex a fejét rázta. -Akkor itt a lehetőség. Ha kiérünk, felállítok pár célpontot. Meglátjuk, mit tudsz. Alexre ismét rátört a homályos sejtelem, hogy valami nincs rendjén, ám akkor Szikra bekapcsolta a rádiót, és egy ausztrál banda ricsajára, akikről sose hallott, elindultak. Gyönyörű estének ígérkezett. Vörös csíkok szabdalták az eget, de felhő sehol, a nap pedig már közel a horizonthoz - hosszú, elnyúlt árnyakat vetett a földre. Roller görnyedten ült, egyik lábával a műszerfalon támasztva ki magát. Röntgen felemelte a kezét, ujjai közt süvített a szél. Mire átértek a sorompón, ki a főútra, Alex is ellazult. Csak egy estét tölt Ausztráliában, akár élvezheti is. Úgy tizenöt kilométeren át követték a part vonalát, majd befelé fordultak. Eleinte kertvárosi házak és bevásárlóközpontok mellett mentek el, amiket azonban hamar maguk mögött hagy­ tak, és mire rátértek a négysávos autópályára, már nyílt vidéken haladtak. Senki nem beszélt, a nyitott dzsipben nem is lehetett, úgy fújt a szél. A zene ugyan bömbölt, de a szövegből semmit nem lehetett hallani. Húsz perc elteltével Roller megfordult és azt kiáltotta: - Jól vagy?

Alex bólintott, ám magában kíváncsi volt, milyen messzire mennek és mikor érnek oda. Az út majdnem egy órát tartott. Letértek az autópályáról egy útra, ami erdőkön át vezetett. Onnét egy csapásra fordultak, és máris kemény, döcögős talajon haladtak, két oldalt eukaliptusz és fenyőfák sora között. Röntgen térképet vett elő, majd előrehajolt és megkopogtatta Roller vállát. - Ez a jó út? -Az hát! - kiáltott vissza Roller, oda se nézve. - Szerintem túl messze jöttünk! - Ne már, Röntgen. Ez a jó út... Egy sorompó bukkant fel előttük, hasonló a swanbourne-ihez, csak ez régi és rozsdás volt. Mellette tábla állt: KATONAI TERÜLET Belépni szigorúan tilos. A birtokháborítókat letartóztatjuk és börtönbe zárjuk. Szikra lassított, Roller pedig az ajtót ki se nyitva kiugrott. - Hol vagyunk? - kérdezte Alex. - Majd meglátod - felelte Szikra. - Itt sok jó hely van. Tetszeni fog. - Túl messzire jöttünk - makacskodott Röntgen. - Egy mérfölddel korábban le kellett volna fordulnunk. Roller felemelte a sorompót - tehát nem volt zárva -, a dzsip pedig átgurult. Ahogy mellé ért, Roller beugrott, Szikra egyből a gázra taposott, és gyökereken-gödrökön rázkódva robogtak tovább. Besötétedett. A nap utolsó sugarai úgy foszlottak el, hogy Alex észre sem vette, a fák hirtelen nagyon közeljöttek, szinte azzal fenyegettek, hogy elállják az utat. A csapás egyre görön­ gyösebb lett. Alex erősen kapaszkodott a dzsip oldalába, ami így is hevesen dobálta, a hűtőtáskák fel-felugrottak a levegőbe, és ott lebegtek egy pillanatig, csak utána estek vissza nagy csattanással. Levelek és ágak villantak fel, ezernyi fekete árny suhant be a reflektorfénybe, nekicsapódtak a szélvédőnek, s elvesztek mögöttük. A csapás sehová nem tartott, s Alex egyre nyugtalanabb lett, ismét azt kívánta, bárcsak ne jött volna, amikor várat­ lanul kitörtek a növényzetből és kicsit farolva megálltak egy puha homokos részen. Megérkeztek. Szikra leállította a motort, s az est hangjai azonnal körülvették őket. Alex hallotta a szél susogását és a hullámok ritmikus loccsanását. Gyönyörű helyrejöttek: az üres partszakaszon fehér homokos rész ölelte körül félholdszerűen a fekete-ezüst tengert. Fent világlott a telihold, a csillagok fantasztikus füzére a déli félteke pereméig húzódott. - Mindenki kifelé! - kurjantott Roller. Lábával kirúgta az ajtót, és valósággal kiborult a homokra. - Röntgen, dobj meg egy sörrel. Texas, most te jössz a főzéssel. - Mindig én jövök! - méltatlankodott Texas. - Különben miért hoznánk magunkkal? -Hopp! - Röntgen egy dobozos Foster's sört vett elő, és Rollernek dobta, majd Alexre nézett: Sört? - Kóla nincs? - Hogyne lenne. - Röntgen keresett egy dobozzal, és odaadta. Közben Texas nekilátott kipakolni. Alex látta, hogy a katonák hoztak virslit, hamburgerhúst, bifszteket és disznóhúst - egy kisebb hadseregnek is elegendő húsmennyiséget. - Tüzet rakunk - mondta Roller Alexnek. - Segíthetsz fát gyűjteni. Szikra kivette hátulról a gitárt, a térdére tette, és pengetett pár akkordot. A zene halk volt, elveszett az éj ürességében. - Mondom a tervet - szólalt meg Roller. Láthatóan ő volt a főnök köztük, noha mind a négyen ugyanannyi idősek és egyforma rangúak is voltak. - Alexszel mi szedünk tűzifát. Texas és

Röntgen összeállítja, amit kell. Szikra... te csak játssz. -Elővett egy lámpát és Alexnek adta. Ha eltévedsz, a zene majd visszavezet a partra. - Oké. - Alex nem nagyon hitte, hogy az erdőből hallani lehet a halk gitárt, de Roller láthatóan tudta, mit csinál. - Nyomás. - Roller is fogott egy lámpát és felkapcsolta. Erős fénysugarat adott, még a telihold fényénél is széles csapást vágott az árnyak közt. Alex követte a példáját. Távolodtak a dzsip­ től, a földúton mentek, ami idehozta őket. Az este melegebb volt, mint Alex várta. A szél nem tudott áthatolni a fák sűrűjén. Mindenre mélységes nyugalom telepedett. -Jól vagy? - kérdezte Roller. Alex bólintott. -Tüzet rakunk, sütünk, aztán úszhatunk egyet. -JóMentek tovább. Alex úgy érezte, már rég elhagyták a partot. Még hallotta a zenét, de olyan távolról, hogy a hangok széttöredeztek, nem álltak össze zenévé. - Száraz fát keress, az jobban ég. Alex a földre irányította a lámpáját. Mindenütt törött ágak hevertek. Nem értette, miért kellett ilyen messze jönni, de nem látta értelmét a vitának. Felvett párat itt, párat ott. Hamar összeszedett egy kupacot, és többet már nem nagyon bírt volna el. Ahogy a fát a mellkasához szorítva felegyenesedett, akkor jött rá, hogy magára maradt. - Roller? Nem érkezett válasz. A katona lámpájának fényét sem látta. Alex nem aggódott. Roller is biztos szedett egy ölnyit, és visszaindult a partra. Alex fülelt, merről hallja a gitárt. Semer-ről. Most kezdett bizseregni benne a kételkedés. Annyira lefoglalta a faszedés, hogy elvesztette az irányérzékét. Egy erdő kellős közepén állt, minden oldalról csak sötétség vette körül. Merre van a part? Fehérség villant valahol előtte. Egy lámpa. Roller. Alex másodszor is a katona nevét kiáltotta, de most sem kapott választ. Nem érdekes. Biztos, hogy fényt látott. Mintha csak megerősíteni akarná, a fény megint felvillant. Alex arra indult. Húsz-harminc lépés után jött csak rá, hogy egyáltalán nem a part felé megy, sőt még beljebb az erdőbe. Mintha szándékosan csinálnák. Ő a lepke, s azoknál van a gyertya. Most eltűnt a fény. Még a hold is eltűnt. Alex dühös lett magára, ledobta a fát. Később még tud szedni. Most csak vissza akart találni a többiekhez. Tíz lépés után a fák hirtelen szétnyíltak. Nem a parton volt. Alex lámpájának fénye egy széles, üres tisztásra esett, amelyen kis homokbuckák és fűcsomók voltak. Erdő vette körül. Nyoma sem volt Rollernek, se a villódzó fénynek, ami idevezette. És most? Alex úgy döntött, hogy visszaindul arra, amerről jött. Talán a saját lábnyomai elvezetik. Az ölnyi fa, amit ledobott, nem lehet messze. Éppen meg akart fordulni, amikor valami - egy állati ösztön - megállította. Két másodperc múlva az egész világ megdermedt. Tudta, hogy megtörténik, még mielőtt valóban megtörtént. Alex már annyiszor volt veszélyben, hogy kialakult egyfajta érzéke, valamiféle telepátia, ami figyelmeztette. Az állatok rendelkeznek ezzel, ettől áll fel a nyakszőrük és iramodnak meg, mielőtt lenne nyilvánvaló ok a menekülésre. Alex épp hasra vetődött, amikor a lövedék becsapódott, s gyufaszálakra hasította a fákat, tonnányi földet lökött az égre, összetörte az éj csendjét, a sötétséget pedig fényes, vakítóan fényes nappallá gyújtotta. Irdatlan detonáció volt, Alex életében nem érzett hasonlót. A körülötte lévő levegő gigászi ököllé préselődött össze, hatalmas bokszkesztyűvé, ami forrón és vadul húzott be neki, és egy pillanatra úgy érezte, tucatnyi csontja eltörött. Nem látott, nem hallott. A koponyája belül mintha forrt volna. Talán az eszméletét is elvesztette pár pillanatra, mert egyszer csak azt vette

észre, hogy a földön fekszik, arcát egy fűcsomóba nyomva, a hajába meg a szemébe homok ment. Inge elrepedt, füle dübögött, de amúgy sértetlennek tűnt. Milyen közel csapódott be a lövedék? Honnét érkezett? S már ahogy ezt kérdezte, egy harmadik, kellemetlenebb kérdés is megfogalmazódott Alex-ben. Lesz még több is? Nem volt idő a töprengésre. Alex kiköpte a földet, és elgyötörten feltérdelt. Ebben a pillanatban valami robbant az égen: egy fehér láng, ami aztán csak lógott magasan a fák fölött. Alex már készült a következő becsapódásra, ám aztán gyorsan rájött, mi az: a Vareyfény, égő foszfor, ami kilométerekre megvilágítja a környéket. Még mindig térdelt. Majdnem túl későn esett le neki, hogy tökéletes célpontot kínál: fekete alak a sugárzó mesterséges fényben. Egy másodperccel azelőtt hasalt le, hogy a semmiből gépfegyversorozat érkezett, ágakat szaggatva, kilyuggatva a leveleket. Aztán jött a második robbanás, kisebb az elsőnél, ezúttal talajszinten következett be, s nagy lángoszlopot küldött fel. Alex a fejére kapta a kezét. Föld és homok záporozott körülötte. Háborús zónába került. Még sosem élt meg ilyesmit. Viszont a józan ész azt súgta, hogy Ausztráliában nem törhetett ki háború. Bizony. Ez egy hadgyakorlat, és őrület, de ő valahogy a közepébe pottyant. Fütyülő hangot hallott, amit két újabb robbanás követett. Alatta rengett a föld, és hirtelen nem kapott levegőt, elszívta a robbanások ereje. Újabb gépfegyvertűz ropogott. Az egész térséget szórták. Alex felnézett, de tudta, hogy Varey-fény ide vagy oda, nem láthat senkit. Akárki tüzel, jó egy kilométerre lehet. És ha feláll, hogy észrevegyék, félbetépi egy sorozat, mielőtt bárki rájönne a tévedésre. És Roller? Röntgen meg a többiek? Szándékosan hozták ide? Alex ezt nem akarta elhinni. Miért akarnák megölni? Eszébe jutott, mit mondott Röntgen a dzsipben: Túl messzire jöttünk. Egy mérfölddel korábban le kellett volna fordulnunk. És amikor meghívták, Roller említette, hogy nagy hadgyakorlat van, ezért érnek rá piknikezni. Szép kis piknik! Akármilyen őrültségnek tűnik, a négy katona a háborús zóna széléig merészkedett. Ö pedig faszedés közben valahogy elcsatangolt a parttól, ráadásul a lehető legrosszabb irányba. És íme az eredmény, pech és hülyeség keveréke. Ami most az életébe kerülhet. Ritmikus dübörgés kezdődött, egy célpontot lőttek aknavetővel, aminek a közelben kellett lenni. A lövedékek robbanásakor Alex fejébe éles fájdalom nyilallt. A fegyverek ereje hatalmas volt. Ha ilyen egy hadgyakorlat, milyen lehet az igazi háború? Ideje volt menni. Alex talpra kecmergett és elindult az aknatűz közepette. Fogalma sem volt, merre menjen, csak azt tudta, hogy itt nem maradhat. Különben is teljesen elvesztette az irányérzékét. Visítva zuhant valami, majd nagy búmmal csapódott be tőle balra. Ennél többet nem is kellett tudnia, jobbra indult. Gépfegyver-ropogás. Alex mintha kiáltást hallott volna, de amikor körülnézett, senkit nem látott. Ez volt a legidegesítőbb: egy harc kellős közepén van, és egyetlen katonát sem lát. Egy fa lángra kapott, a törzset tűz kebelezte be, a talajon pedig fekete és karmazsin árnyak ugráltak. Mögötte Alex egy drót­ kerítést pillantott meg. Nem valami nagy cél, de legalább emberi kéz műve. Talán a harci zóna határát jelöli, és a túloldalon nagyobb biztonságban lesz. Futásnak eredt. Vér ízét érezte a szájában: biztos a nyelvébe harapott, amikor az első bomba robbant. Egész teste sajgott. Talán jobban megsebesült, mint hitte. Elérte a kerítést. Szögesdrótból készült és egy tábla volt rajta: VESZÉLY - TILOS A BELÉPÉS. Alex majdnem elmosolyodott. Milyen veszély leselkedhet rá túloldalt, ami ennél rosszabb? Mintegy erre válaszul, három bomba robbant alig száz méterrel mögötte. Forró valami csapta meg a tarkóját. Habozás nélkül átkúszott a drót alatt, majd felállt és rohant tovább a túloldalon. Egy mezőn volt. Az óceánnak még mindig semmi jele, minden oldalról fák vették körül.

Lassított, próbált tájékozódni. Sajgott a nyaka. Akármi találta el, megégette. Vajon Roller és a többiek keresik?- Hát lesz hozzájuk egy-két keresetlen szava. Már ha ezt túléli. Ment tovább. Jobb lába kicsi, fémes valamire lépett. Hallotta - és érezte -, ahogy kattan a talpa alatt. Megdermedt. Egy hang szólalt meg a sötétben közvetlen mögötte: -Ne mozdulj. Egy lépést se... Szeme sarkából Alex látta, hogy egy alak bújik át a drót alatt. Először azt hitte, Roller az, de a hang nem volt ismerős, és pár pillanat múlva látta, hogy egy idősebb férfi: göndör, fekete haj, arcán erős borosta, teljes katonai felszerelésben, kezében egy gyalogsági puska. A bombák és a zaj mintha távolodott volna. Biztos másik célra álltak. A férfi Alex fölé tornyosult és hitetlenkedve nézett rá. - Ki a fene vagy? Hogy kerültél ide? - Min állok? - kérdezett vissza Alex, noha sejtette a választ. Nem mert lenézni. -Ez egy aknamező - felelte a férfi kurtán. Letérdelt. Alex érezte, ahogy a férfi keze finoman megfogja az edzőcipőjét. Aztán a férfi felegyenesedett. Sötétbarna szeméből nem lehetett kiolvasni semmit. - Egy aknán állsz. Alexet a nevetés fojtogatta. Beleborzongott a hitetlenségbe, és kicsit megtántorodott, mintha el akarna ájulni. Maradj, ahol vagy! - kiáltott rá a férfi. - Állj egyenesen. Ne imbolyogj. Ha csökkented a nyomást, mindkettőnket megölsz. - Ki maga? Mi folyik itt? Miért van itt akna? - Nem láttad a táblát? - Csak annyi állt rajta, hogy „Veszély, tilos a belépés". - Mi kell még? - A férfi a fejét rázta. - A közelben se szabadna lenned. Hogy kerültél ide? Mit keresel itt az éjszaka közepén? - Úgy hoztak ide. - Alex lábán hideg zsibbadás kúszott fel, ami egyre erősebb lett, minél többet gondolt arra, min is áll. - Tud segíteni? - Állj nyugodtan. - A férfi megint letérdelt. Lámpát vett elő és a talajra szegezte. Alex ezer évnek érezte, mire megint megszólalt. — Egy lepke - mondta teljesen érzelemmentes hangon. - Egy szovjet PFM-l-es, nyomásérzékeny akna. Annyi robbanóanyagon állsz, ami simán leviszi a lábad. - Minek van itt? Alex erősen küzdött a késztetéssel, hogy levegye a lábát a halálos fegyverről. Egész teste azt követelte, hogy fusson. - Ezzel gyakorolunk - felelte rekedten a férfi. - Irakban és Indonéziában ilyet használnak. Tudnunk kell, hogyan boldoguljunk velük. Másképp hogyan tanulnánk meg? - De egy rét közepén? - Nem szabadna itt lenned! Ki hozott ide? - A férfi felegyenesedett. Nagyon közel állt Alexhez, barna szemét rászegezte. - Nem tudom hatástalanítani - morogta. - Még ha ki is képeztek volna rá, sötétben akkor se kockáztatnám meg. -Akkor most mi lesz? -Elmegyek segítségért. -Van rádiója? - Ha lenne, már használtam volna. - A férfi egy pillanatra megfogta Alex vállát. - Valamit még tudnod kell. - Halkan beszélt, szája egész közel volt Alex füléhez. - Ezeknek van egy késleltető mechanizmusuk... egy külön gyutacs, amit aktiváltál, amikor ráléptél. - Úgy érti, mindenképpen felrobban? -Tizenöt percen belül. -Mennyi idő, amíg segítséget hoz? - Sietek, ahogy tudok. Ha kattanást hallasz, érezni is fogod a talpaddal, hasalj a földre. Ez az egyetlen esélyed. Sok szerencsét! -Várjon... Ám a férfi már elment.

Alex csak állt ott. A lábát már egyáltalán nem érezte, a válla viszont lángolt, és heves remegés fogta el, ahogy a sokk beállt. Minden akaraterejével igyekezett uralkodni a testén, mert tudta, hogy a legkisebb mozdulat is förtelmes véget vet ennek a kínszenvedésnek. Elképzelte a hirtelen villanást, a fájdalmat, a testéről leszakadt lábát. És nem tehet semmit. A lába oda van ragadva egy szerkezethez, ami most is ketyeg alatta. Körülnézett. Megállapította, hogy az aknát egy domb tetejére telepítették, a talaj meredeken egy árokba futott a tövében. Próbálta megsaccolni a távolságot. Ha elvetődik, vajon eléri az árkot, mielőtt az akna felrobban? És ha a robbanás fölötte történik, talán megússza a javát? A bombázás abbamaradt. Hirtelen szörnyű csend telepedett a világra. Alex ismét teljesen egyedül érezte magát; egy üres mező közepén állt, akár egy madárijesztő. Kiáltani akart, de nem mert, nehogy közben véletlenül elmozduljon a súlypontja. Mikor ment el az a férfi? Öt perce? Tíz? És mennyire pontos az időzítő? Az akna bármikor felrobbanhat. Akkor várjon? Vagy vegye a saját kezébe az életét? Alex döntött. Nagy levegőt vett, megfeszítette a testét, úgy gondolt a lábizmaira, mint rugókra, amik biztonságos helyre röpítik. A jobb lába állt az aknán, a bal a talajon. Annak kell végeznie a munka dandárját. Alex tudta, hogy talán élete legnagyobb hibáját követi el, és pillanatokon belül agonizálva, megcsonkítva hever a földön. Most! Ugrott. A legutolsó pillanatban meggondolta magát, de azért továbbcsinálta, mindent beleadva levetette magát a lejtőn. Mintha érezte volna, hogy az akna nagyon picit megremeg, ahogy a lába elhagyja. De nem robbant fel, legalábbis abban a fél másodpercben, hogy felemelkedett a talajról. Karját ösztönösen az arca elé kapta, hogy megóvja az eséstől és a robbanástól. A lejtő suhant alatta, sötét csíkká kenődött látótere szélén. Aztán belecsapódott az árokba. Víz, hideg és sáros víz fröccsent az arcába. A vállával valami keményet talált el. Mögötte robbanás. Az akna. Föld és fű zuhogott rá. Aztán semmi. Az arca még víz alatt volt, hát felemelte a fejét, kiköpte a sarat. Füstgomoly emelkedett az égnek. A gyutacs három másodpercet adhatott neki, mielőtt felrobbantotta az aknát. Ö kihasználta ezt a három másodpercet, ez mentette meg. Bizonytalanul talpra állt. Víz csöpögött a hajából az arcára. Szíve majd kiszakította a mellkasát. Kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát. Megtántorodott, kitette a kezét, hogy megtámassza magát, s összerezzent, mert a szögesdrótot kapta el. De legalább megvan a kiút. Átbújt alatta, majd eltöprengett, hogy merre tovább. Pár pillanat múlva választ kapott a kérdésére. Motor hangját hallotta, s két fénysugár tűzött át a fák között. A nevét kiáltották. Megiramodott és egy csapásra ért ki. A négy SAS-katona ült a dzsipben, ezúttal Röntgen vezetett. Lassan hajtottak, őt keresték. Alex látta, hogy a hűtőtáskákat elhagyták, viszont Szikra azért nem felejtette ott a gitárját. -Alex! Röntgen a fékre taposott, Roller pedig kiugrott mellőle. Arca falfehér volt a reflektorok fényében, őszinte aggodalom látszott rajta. -Jól vagy? Jézusom! Tökre elcsesztük. El kell húznunk. A közelben se szabadna lennünk. -Mondtam, hogy... - kezdte Röntgen. - Ne most! - förmedt rá Roller. Megragadta Alexet. -Amint elkezdtek robbantani, tudtam, mi történt. Kerestelek, de valahogy szétváltunk. Szörnyen nézel ki, haver. Megsebesültél? - Nem. - Alex csak ennyit bírt kinyögni. - Szállj be. Hazaviszünk. Nem is tudom, mit mondjak. Tiszta barmok vagyunk. Majdnem megölettünk. Ezúttal Alex ült előre, Roller hátra a többiekkel, és már süvítettek is a csapáson a főút felé. Alex még mindig nem volt benne biztos, mi történt, a katonák hogy keveredhettek ilyen sla-

masztikába. Nem is érdekelte. Hagyta, hogy a motor hangja elússzon a hűs esti levegőben, és pillanatokon belül elnyomta az álom.

A Sziklákon Két napra rá Alex maga mögött hagyta swanbourne-i élményeit. Egy kávézó teraszán üldögélt Sydneyben, egyik oldalt az Operaházzal, a másikon a híddal. A világ egyik kedvenc képeslaplátványa, ő is sokszor látta már. Most viszont itt volt benne, vanília- és eperfagyit evett, s nézte, ahogy a Manly komp beáll a mólóhoz, szétkergetve a kisebb hajókat. A nap tűzött, az ég kéken szikrázott. Alig tudta elhinni, hogy tényleg itt van. És nem is egyedül. Jack előző nap csatlakozott hozzá, a repüléstől kicsit pilledten, de amint őt meglátta, feléledt és majd szétvetette az izgalom. Huszonhat órát repült, s Alex tudta, hogy végig aggódott. Hiszen Jacknek kellett vigyáznia rá. Ki nem állhatta, amikor ő elutazott, ráadásul most olyan messzire ment, aminél messzebb nem is mehetett volna. Jack, amint megérkezett, azonnal közölte, hogy legfőbb szándéka felrakni Alexet egy gépre és visszavinni Londonba. Igen ám, csakhogy ott hideg volt, esett, hiszen beköszöntött az angol tél. És mind­ kettőjükre ráfért volna a nyaralás. Mégis ideje volt hazamenni. Jack is fagyizott, s noha huszonnyolc volt, most fiatalabbnak tűnt a kócos vörös hajával, huncut mosolyával és rikító, kengu-rus pólójával. Inkább Alex nővérének lehetett nézni, mint házvezetőnőnek. De Alex leginkább barátnak érezte. - Nem értem, mi tart olyan sokáig - mondta éppen. - Nevetséges. Mire visszaérsz, a félév fele elmegy. -Azt mondták, délutánra meglesz. -Már két napja meg kéne lennie. Alex vízumáról beszéltek. Aznap reggel felhívták Jacket a hotelben, ahol megszálltak. Megadták egy kormányiroda címét a Macquarie Streeten, a régi parlamentépület mellett. A vízum négyre lesz kész. Alex akkor átveheti. - Maradhatnánk még pár napot? - kérdezte Alex. Jack kíváncsian nézett rá. - Nem akarsz hazamenni? -De. - Alex hallgatott egy sort. - Azt hiszem. Viszont... nem tudom, vissza akarok-e menni a suliba. Sokat gondolkodtam rajta. Attól félek, nem tudok beilleszkedni. - Hogyne tudnál, Alex. Sok barátod van, és hiányzol nekik. Ha visszatértél, elfelejted, hogy ezek egyáltalán megtörténtek. Alex ebben nem volt olyan biztos. Jackkel beszéltek már erről előző este. Azok után, amiken keresztülment, hogyan tudná elviselni a földrajzórákat, iskolai ebédeket, vagy hogy ledoron­ golják, amiért túl gyorsan futott a folyosón? Aznap, amikor az MI6 beszervezte, falat vont közé és a múltja közé, és most úgy látta, nincs visszaút. - Idén szinte nem is voltam suliban - dörmögte. - Lemaradtam. - Talán el tudjuk hívni Mr. Greyt karácsonykor - vetette fel Jack. Mr. Grey tanította Alexet a nyár során, hogy felzárkózzon. - Jól kijöttél vele, egykettőre utolérnéd a többieket. - Nem is tudom, Jack. Alex a kanalán olvadó fagyira nézett. Azt kívánta, bárcsak el tudná magyarázni az érzéseit. Nem akart többé az MI6-nek dolgozni, ebben biztos volt. Ugyanakkor... - Fél négy - mondta Jack. - Indulnunk kéne. Felkászálódtak, elsétáltak az Operaház mellett, be a Botanikus Kertbe, ebbe a csodálatos parkba, ami mintha a várost zárta volna magába, nem pedig fordítva. Visszanézve a kikötőre, a lent zajló életre és a távolban nyújtózkodó felhőkarcolókra, Alex nem értette, az ausztrálok hogy tudták ezt elérni. Sydneyt lehetetlen nem szeretni, s bármit mondjon is Jack, ő érezte, hogy még nem kész elmenni. Elhagyták az Új Dél-Walesi Művészeti Galériát, majd befordultak a Macquarie Streetre, ahol a parlament állt, egy kétemeletes, elegáns, fehér-rózsaszín épület, ami Alexet valamiért a

fagyira emlékeztette, amit most evett. A kapott cím épp mögötte volt, egy modern üvegpalota, melyet valószínűleg kisebb kormányhivatalok töltenek meg. A recepciós már előkészítette a belépőkártyájukat, és a negyedik emeletre irányította őket, egy ajtóhoz a folyosó végén. - Nem értem, miért nem tudtak egyszerűen felrakni egy gépre és hazaküldeni - morgolódott Jack, ahogy kiléptek a liftből. - Sok hűhó semmiért. Megtalálták az ajtót. Kopogás nélkül léptek be, majd megdermedtek. Ez csak valami tévedés lehet. Akárhol vannak is, az nem vízumiroda. Két férfi beszélgetett a könyvtárszobának látszó helyiségben, mindenütt antik bútorok, az erősen fényezett parkettán pedig perzsaszőnyeg. Alex első benyomása az volt, hogy a szoba nem tartozik az épülethez. Aranyszín labrador hevert összegömbölyödve egy párnán egy kandalló előtt. Az egyik férfi egy íróasztal mögött ült, ő volt az idősebb, inget és zakót viselt, nyakkendőt nem. Szemét divatos napszemüveg takarta. A másik férfi az ablaknál állt karba tett kézzel. A húszas évei végén járhatott, vékony és szőke volt, drága öltönyt viselt. -Ó... bocsánat - mondta Jack. - Á, Miss Starbright - szólalt meg az asztal mögött ülő. - Kérem, jöjjenek be. - A vízumirodát keressük - mondta Jack bizonytalanul. -Foglaljon helyet. Alex önnel van? Tudom, furcsa kérdés, de vak vagyok. - Itt vagyok - szólalt meg Alex. - Maga ki? - kérdezte Jack. Alexszel beljebb léptek, a fiatalember pedig betette mögöttük az ajtót. -Ethan Brooke vagyok. A kollégám Marc Dámon. Hálás köszönet, hogy eljött, Miss Starbright. Szólíthatnám Jacknek? Kérem, üljenek le. Két bőrfotel állt az asztal előtt. Jack és Alex feszengve leült. A Dámon nevű férfi is odajött és leült kissé oldalt. A kutya farka kétszer koppant a parkettán. - Tudom, hogy sietnek vissza Londonba - kezdte Brooke -, de hadd magyarázzam el, miért vannak itt. Az igazság az, hogy egy kis segítségre van szükségünk. -A mi segítségünkre? - nézett körül Jack, majd leesett neki. - Alexet akarják. - A szavak súlyosan hangzottak. Most már tudta, kik ezek, vagy legalábbis mit képviselnek. Találkozott már a fajtájukkal. - Szeretnénk egy ajánlatot tenni Alexnek - bólintott Brooke. -Felejtsék el. Nem érdekli. - Nem hallgatná meg legalább a mondandónkat? - tárta szét a kezét Brooke. Józan üzletembernek nézett ki. Lehetett volna bankigazgató, aki a jelzálog ügyében ad nekik tanácsot, vagy családi ügyvéd, aki a végrendeletet készül felolvasni. -A vízumot akarjuk. - Megkapják. Amint végeztem. Alex egy szót se szólt. Jack ránézett, majd dühös tekintettel fordult a két férfihoz: - Miért nem tudják békén hagyni? - Mert különleges - felelte Brooke. - Sőt, ki merem mondani, hogy egyedülálló. És nekünk most pont rá van szükségünk egy-két hétre. De megígérem, Jack, ha ő nemet mond, elmehet. Még este gépre tesszük. Csak adjon egy percet, hogy elmagyarázzam. - Ki maga? - kérdezte Alex. Brooke odafordult Damonhoz. - Az ausztrál titkosszolgálatnak dolgozunk - adta meg a választ a fiatalember. - Különleges Operációs Részleg? - Álcázott Akciók. A kettő nagyjából ugyanaz. Mondhatjuk, hogy durván azt csináljuk, amit Alán Blunt Londonban. - Olvastam az aktádat, Alex - vette át a szót Brooke -, és meg kell mondanom, le vagyok nyűgözve. -Mire kellek? - Elmondom.

Brooke összefűzte a kezét. Alex szinte meg sem lepődött, valahogy elkerülhetetlennek érezte az egészet. Már hatszor megtörtént vele. Miért ne történne meg újra? -Hallottad már a „kígyófej" vagy „shetou" kifejezést? -kezdte Brooke. A hallgatásra folytatta. - Jól van, akkor hadd kezdjem azzal, hogy a kígyófej-csoportok kétségtelenül a legveszélyesebb bűnszervezetek a világon. Hozzájuk képest a maffia és a triádok csak amatőrök. Nagyobb a befolyásuk, azaz több kárt tudnak okozni, mint az al-Kaida, de nem érdekli őket a vallás. Nincs hitük. Kizárólag a pénzért csinálják. Ez a lényeg. Gengszterek, de nagyon nagyban dolgoznak. Vettél már valaha másolt DVD-t? Valószínű, hogy a kígyófejek gyártották és forgalmazták. És a belőle szerzett haszon megy egyenesen valamelyik érdekeltségükbe, ami talán nem is olyan vicces. Drogok, emberkereskedelem, testrészek. Új vese vagy szív kell? A kígyófejek a legnagyobb játékosok az illegális szervpiacon, és nem finnyásak, ha be kell szerezni. Vagy fegyverek. Minimum ötven olyan háború volt a világon, ahová a kígyófejek szállították a fegyvert: vállról indítható rakétákat, AK-47-es karabélyt, ilyesmit. Szerinted hová fordulnak a terroristák, ha bombát vagy fegyvert akarnak, vagy egy csúnya biológiai valamit, ami kémcsőben érkezik? Tekintsd nemzetközi szupermarketnek, Alex, csak épp rémséges árukészlettel. Hogy mit vehetsz még? Amit csak akarsz! Múzeumból lopott festményt. Illegális, rabszolgákkal bányászott gyémántot. Irakból kicsempészett ősi műtárgyat. Elefántcsontot vagy tigrisbőr-szőnyeget. Pár éve száz gyerek meghalt Haitin, mert valaki olyan köhögés elleni szert adott el nekik, amibe fagyállót kevertek. A kígyófej volt, és nem hinném, hogy bárkinek visszafizetési garanciát ígért. A legnagyobb pénzforrásuk azonban a csempészet. Valószínűleg fogalmad sincs, hány embert csempésznek egyik országból a másikba szerte a bolygón. Ezek a világ legszegényebb családjai, akik elkeseredetten vágynak rá, hogy új életet kezdhessenek Nyugaton. Egy részük a reménytelenség és az éhezés elől menekül; más részüket börtön vagy kínzás fenyegeti saját hazájában. Brooke elhallgatott, s vak szemével fixírozta Alexet. - A felük tizennyolc éves sincs, öt százalékuk nálad is fiatalabb. És maguk utaznak. Ha szerencsések, a hatóságok karjaiba szaladnak. Hogy a többivel mi lesz... ne akard tudni. Az embercsempészet óriási probléma Ausztráliában. Özönlenek hozzánk az illegális bevándorlók Irakból és Afganisztánból. Hajókkal jönnek Báliról, Floresből, Lombokból és Dzsakartáról. A hazám valaha szívesen fogadta a bevándorlókat, hisz mi mind azok voltunk annak idején. A helyzet azonban megváltozott... és be kell vallanom, ahogy velük bánunk, az bőven hagy maga után kívánnivalót. De mit tehetünk? A válasz: meg kell állítanunk őket. Ehhez pedig szembe kell néznünk a kígyófejekkel. Különösen az egyik kígyófejjel. Indonéziában tevékenykedik, és jóval erősebb és veszélyesebb az összes többinél. Történetesen tudjuk, ki a vezetője. Yu őrnagy. De sajnos ez minden. Nem tudjuk, hogy néz ki, hol lakik. Kétszer próbáltunk beépülni a szervezetbe. Fogyasztóknak álcázott ügynököket akartunk bejuttatni. - Mi történt velük? - kérdezte Jack. Dámon felelt a kérdésre: - Mind a kettő halott. -És gondolom, most Alexet akarják használni. - Sejtelmünk sincs, hogyan buktak le az ügynökeink - folytatta Brooke, mintha Jack meg se szólalt volna. - Ez a férfi, ez a Yu valahogy mintha mindent tudna, amit csinálunk. Vagy csak nagyon-nagyon óvatos. Az a baj, hogy ezek a bandák a kuanhszi nevű rendszer alapján működnek. Ez lényegében annyit tesz, hogy mindenki ismer mindenkit. Akár egy család. így aztán egy kívülről jövő, magányosan tevékenykedő ügynök azonnal feltűnik. Úgy kell bejutnunk ebbe a kígyófejbe, hogy ez teljesen eredeti legyen, minden gyanú felett álljon. -Egy férfi és egy fiú - mondta ki Dámon.

- Van most egy emberünk Bangkokban. Afganisztáni menekültnek fogjuk álcázni, akit Ausztráliába kell csempészni. Találkozik a kígyófejjel, neveket, arcokat, telefonszámokat, címeket szed össze, mindent, amit tud. De nem egyedül. A fiával utazik. - Bangkokba repülsz - vette át a szót Dámon, s immár egyenesen Alexhez beszélt. - Ott találkozol az ügynökkel, és ketten indultok el. A lényeg: amint visszaértek ausztrál földre, te mehetsz vissza közvetlen géppel Angliába, első osztályon. Nem kell csinálnod semmit, Alex, csak tökéletes álcát biztosítani az emberünknek. Ő megszerzi a szükséges információt, és azzal talán fel tudjuk törni Yu hálózatát egyszer s mindenkorra. - Miért Bangkok? - Alex száz kérdést szeretett volna feltenni, de először ez jutott eszébe. - Bangkok a hamis iratok központi piaca. Ami azt illeti, azt is nagyon szeretnénk tudni, ki látja el Yu embereit hamis útlevelekkel, exportpapírokkal és a többi. És most van esélyünk. Az ügynökünknek azt mondták, várjon, amíg kapcsolatba lépnek vele. Megkapja a szükséges papírokat, és aztán folytatja az utat délre. Rövid csend következett. Majd Jack Starbright a fejét rázta. -Jól van. Meghallgattuk az ajánlatát, Mr. Brooke. Most pedig hallhatja a válaszomat. Nem. Felejtse el! Maga mondta: ezek veszélyes emberek. Két kémét már megölték. Nincs az az isten, hogy hagyom Alexet belekeveredni ebbe! - Azt hittem, azok után, amin átment, Alex maga is tud dönteni — replikázott Brooke. - Hogyne tudna. Én csak elmondtam, mit fog mondani. A válasz, nem! -Van még valami, amit eddig nem említettünk. Brooke az asztalra helyezte a tenyerét. Az arca semmit nem árult el, Dámon viszont tudta, mi következik. A főnöke minden hájjal megkent pókerjátékos, s csak most teríti ki a lapjait. Nem mondtam még a bangkoki ügynök nevét. - És ki az? - kérdezte Jack. -Azt hiszem, maga ismeri is. A neve Ash. Jack hátrahőkölt, a megdöbbenés kiült a szemébe. -Ash? - rebegte. - Úgy van. Alex látta, milyen hatást tett a név Jackre. - Ki az az Ash? - kérdezte. - Te nem ismered? - Brooke roppant mód élvezte a helyzetet, noha ezt csak Dámon látta. Jackre nézett. - Megmagyarázza ön? - Ash ismerte apádat - motyogta Jack. - Ennél azért többről volt szó - javította ki Brooke. - Ash volt John Rider legjobb barátja. Ö volt a násznagy a szüleid esküvőjén, Alex. És egyben a keresztapád. - A mim... ? - Alex nem akart hinni a fülének. Fogalma sem volt róla, hogy van keresztapja. - S noha ezzel nem sokra mész, ő látta őket utoljára életben - folytatta Brooke. - Velük volt aznap délelőtt, amikor meghaltak. A reptéren nézte, ahogy felszállnak a franciaországi gépre. Ami sosem érkezett meg oda. A fedélzetre bosszúból bombát helyezett a Skorpia. Ennyit tudott Alex. Jackre nézett. -Te találkoztál vele? Teljesen összezavarodott, mintha kihúzták volna a szilárd talajt a lába alól. Jack is ilyen képet vágott. - Párszor - felelte. - Amikor a nagybátyádnak kezdtem dolgozni. Beugrott, hogy megnézze, mi van veled. Végül is a keresztapád volt. - Hogyhogy sose említetted? - Eltűnt. Még nagyon kicsi voltál. Azt mondta nekem, hogy végleg elmegy, hogy soha nem látom többé. - Ash az MI6 ügynöke volt - magyarázta Brooke. - így találkozott apáddal. Együtt dolgoztak. Apád megmentette az életét Máltán. Megkérdezheted tőle... ha találkoztok. Gondolom, lenne

miről beszélnetek. - Hogy képes erre? - suttogta Jack, és színtiszta megvetéssel nézett a férfira. -Ash pár hónappal a szüleid halála után hagyta ott az MI6-ot, és ide emigrált - folytatta zavartalanul Brooke. - Remek referenciákkal érkezett, boldogan felvettük az ASIS-ba. Azóta is velünk van. Most éppen Bangkokban várja, hogy beépüljön, mint mondtam. Nála senki nem tudnájobban eljátszani apádat, Alex. Hiszen szinte az is. Vigyáz majd rád. És szerintem te is érdekesnek fogod találni a dolgot. Na mit mondasz? Alex nem mondott semmit. Már döntött, de volt egy olyan gyanúja, hogy Brooke-nak mondania sem kell, hogyan. Kitalálta magától. - Időre van szükségem - bökte ki végül. - Természetes. Beszéljétek meg Jackkel. - Brooke biccentett, és Dámon egy fehér kártyát vett elő. Az elejétől nála lehetett. - Itt a szám, amin elérhetsz. Holnap Bangkokba kell, hogy repülj. Mi lenne, ha este felhívnál? - Tudom, hogy mi jár a fejedben, de nem mehetsz oda - szögezte le Jack. - Nem helyes. Elsétáltak a Sziklákhoz, a boltok és kávézók füzéréhez a kikötő szélén, a híd alatt. Jack szándékosan választotta ezt a helyet, el akart vegyülni a színes, mindennapi tömegben, fény­ évnyire az ausztrál titkosszolgálat féligazságaitól és hazugságaitól. -Azt hiszem, muszáj - felelte Alex. És ez volt az igazság. Előző délután még esküdözött, hogy nem fog többé az MI6-nak dolgozni. De ez más, és nem csak azért, mert ezúttal az ausztrálok kérik. Ez Ash. Ash billentette el a mérleg nyelvét, még ha nem is emlékszik rá, még ha csak most hallotta is először a nevét. -Ash meg tudja mondani, ki vagyok. - Nem tudod, ki vagy? - Nem igazán, Jack. Azt hittem, tudom. Amikor Ian még élt, minden olyan egyszerű volt. Aztán megtudtam róla az igazat, és minden elromlott. Egész életemben olyasmire készített fel, ami sosem akartam lenni. De talán igaza volt. Talán így volt megírva. -És szerinted Ash meg tudja mondani? - Nem tudom. - Hunyorogva nézett Jackre. A lány válla felett valósággal ömlött rá a napfény. Mikor találkoztál vele? - Úgy egy hónappal azután, hogy kezdtem a nagybátyádnál. Akkor még csak szünidei munkának indult, hogy eltartsam magam suli alatt. Gőzöm se volt kémekről, arról meg pláne, hogy örökre veled ragadok! - Sóhajtott. - Hétéves lehettél. Tényleg nem emlékszel rá? Alex a fejét rázta. - Pár hétre jött Londonba, egy hotelben szállt meg, de kétszer-háromszor benézett. Most, hogy belegondolok, tényleg nem sokat beszélt veled. Talán nem értett a gyerekekhez. De én megismertem kicsit. -Milyen volt? Jack visszagondolt. - Én bírtam - ismerte el. - Sőt, ha tudni akarod az igazat, párszor randiztunk is, bár jóval idősebb volt nálam. Nagyon jóképű. És körüllengte a veszély. Nekem azt mondta, hogy mély­ tengeri búvár. Jó volt vele lenni. -Ash az igazi neve? - így nevezi magát. A neve kezdőbetűiből, de sose árulta el, mi a teljes neve. -És tényleg a keresztapám? Jack bólintott. - Láttam a fényképeket a keresztelődről. És Ian is ismerte. Barátok voltak. Azt nem tudom, akkor mit keresett Londonban, de nagyon látni akart téged. Hogy rendben vagy-e. Alex nagy levegőt vett. - Te nem tudod, milyen, ha nincsenek szüleid. Sose zavart, mert nem ismertem őket. Kicsi voltam, amikor meghaltak. Mégis gyakran eszembejutnak. Néha mintha egy lyuk lenne az életemben, egy nagy űr. Visszanézek, de nincs ott semmi. Talán ha egy kis időt ezzel az

emberrel töltök, még afgán menekültként is, az betölti valamennyire. - De Alex... -Jack ránézett és Alex látta, hogy fél. - Hallottad, mit mondott Brooke. Rettenetesen veszélyes. Eddig mindig szerencséd volt, de a szerencse nem tart örökké. Ez a kígyófej dolog rettenetesen hangzik. Nem kéne belekeveredned. - Muszáj, Jack. Ash apámmal dolgozott. A szüleimmel volt aznap, amikor meghaltak. Máig a létezéséről se tudtam, de most már igen, és találkoznom kell vele. - Alex kierőltetett egy mosolyt. - Apám kém volt. A nagybátyám kém volt. És most kiderül, hogy van egy keresztapám, aki szintén kém. El kell ismerned, hogy családi vonás. Jack megfogta Alex vállát. Mögöttük a nap már lefelé ereszkedett, vérvörösre festette a vizet. Az üzletek kezdtek kiürülni. Fölöttük a híd sötét árnyat vetett. - Mondhatok valamit, amivel megállíthatlak? - Igen - nézett a szemébe Alex. - De kérlek, ne tedd. - Hát jó. De betegre fogom aggódni magam. Ezt tudnod kell. Nagyon vigyázz magadra! És mondd meg Ashnek, hogy karácsonyra haza kell jönnöd. És ezúttal, most az egyszer küldhetne egy lapot. - Azzal sarkon fordult és szaporán megindult. Alex várt egy pillanatot, majd követte. Bangkok. A kígyófej. Újabb bevetés. Igazság szerint Alex sejtette, hogy így lesz - bár azt még ő sem gondolta, hogy ilyen hamar.

Angyalok városa? Huszonnégy órával később Alex leszállt a Suvarnabhumi Nemzetközi Reptéren Bangkokban. Már a név is figyelmeztette, hogy egy teljesen idegen világ kapujához érkezett. Noha sokat utazott, Keleten még sosem járt. Kilenc órát repült Sydneyből, és most itt volt. Egyedül. Jack vele akart tartani, de Alex nem engedte. Könnyebben el tudott búcsúzni a hotelben. Tudta, hogy időre van szüksége felkészülni arra, ami előtte áll. Előző este még egyszer találkozott Brooke-kal és Damonnal. Sok újat már nem tudtak mondani. A Félsziget Hotelben foglaltak neki szállást Bangkokban. Egy sofőr várja a reptéren, az viszi oda. Ash azonnal felkeresi. - Ugye, tudod, hogy álcáznunk kell téged? - kérdezte Brooke. - Egyáltalán nem látszol afgánnak. - A nyelvet se beszélem - tette hozzá Alex. -Az nem gond. Gyerek vagy, és menekült. Senki nem várja, hogy bármit is mondj. A repülőút nem akart véget érni. Az ASIS első osztályra foglalt jegyet, de ettől Alex csak még idegenebbnek és magányosabbnak érezte magát. Megnézett egy filmet, evett és pihent. Senki nem szólt hozzá. Idegenek között van egy furcsa fémbuborékban, ami ismét veszély - és talán halál - felé viszi. Kinézett az ablakon a látszólag tömör felhőszőnyegről lepattanó izzó napsugarakra, és eltöprengett. Hibát követ el? Bangkokban átszállhat egy másik gépre, és tizenkét órán belül Londonban van. Csakhogy már döntött. Ez nem az ASIS-ról vagy a kígyófejről szól. Emlékezett, mit mondott Brooke: Ő látta utoljára életben a szüleidet. Találkozni fog apja legjobb barátjával. A keresztapjával. Ez nem egyszerűen repülőút egyik országból egy másikba. Utazás a saját múltjába. A 747-es begurult az állásba. Az ÖVEKET BECSATOLNI lámpa kialudt, az utasok felpattantak és cibálni kezdték a felső csomagtartókat. Alexnek csak egy kis kézipoggyásza volt, gyorsan átjutott a vámon, be az érkezési csarnok forró, ragacsos levegőjébe. Karattyoló, hadonászó emberek tömegében találta magát. -Taxi! Taxi! -Akar hotel? Furcsa volt az első osztályról belecsöppenni ebbe, vissza a való világ ricsajába és káoszába. Le a földre, több értelemben is. És akkor meglátta a nevét egy táblán, amit egy thai férfi tartott: sötét hajú, jellegtelen

öltözetű, olyan, mint itt mindenki. Alex odament hozzá. - Te vagy Alex? Mr. Ash küldött érted. Remélem, jó volt a repülés. A kocsi kint van. Ahogy mentek kifele, Alex akkor vette észre a férfit a papírpipaccsal a gomblyukában. Persze, november van. Nemsokára Emlékezés Napja* lesz Angliában. Csak furcsa volt itt ennek jelét látni. Európai férfi volt, farmerben és bőrdzsekiben, a húszas éveiben járhatott, fekete haját rövidre vágta, sötét szeme elgondolkodóan tekintett szét. Igen szögletes vonásai voltak, magas arccsontja, valamint vékony ajka. A férfi hirtelen megtorpant és megdöbbenve nézett valamit az érkezési csarnok túlsó felén. Alexnek kellett pár pillanat, hogy rájöjjön: a férfi őt bámulja. Ismerik egymást? Ahogy feltette magának ezt a kérdést, egy csoport sietett el köztük a kijárat felé, s mire elmentek, a férfi nem volt sehol. Biztos csak képzelte. Elfáradt a hosszú úttól. Talán a férfi is a gépen utazott, onnét volt ismerős. Alex követte a sofőrt a parkolóba, s pár perc múlva már a széles, háromsávos autópályán *Az első világháborút befejező fegyverszünet évfordulója a november 11.-i Remembrance Day, amikor az első és a második világháborús, valamint más háborúkban meghalt hősök emlékének adózva a britek pipacsot viselnek a kabáthajtókán. hajtottak Bangkok felé. A thai neve szerint Krung Thep. Angyalok Városa. A légkondicionált kocsi hátuljában ülve, miközben az ablakon át kényelmesen nézelődött, Alex agyán átfutott, vajon honnét kaphatta ezt a nevet a város. Első látásra őt csöppet se nyű­ gözte le: régimódi felhőkarcolók sorai; a szorosan egymásra épített lakótömbök, akár megannyi eldobott doboz; villanypóznák és műholdvevő tornyok. Megálltak és fizettek egy apró fülkénél, amiben egy nő szorongott, akinek arcát fehér maszk védte a forgalom füstjétől, majd robogtak tovább. Alex egy férfi hatalmas portréját látta az út mellett: fekete haj, szemüveg, nyitott nyakú ing. Egy tizenkét emeletes épület egész oldalát elfoglalta, falat és ablakokat egyaránt. -A királyunk - magyarázta a sofőr. Alex ismét megnézte a portrét. Milyen lehet abban az irodában dolgozni? Nyolc-kilenc órán keresztül püfölni a számítógép billentyűjét, s közben a király szemével nézni ki Bangkokra? Elhagyták az autópályát és alámerültek a város kaotikus világában: frissítő- és ételstandok, forgalmi dugók és minden kereszteződésnél rendőrök, sípjuk vijjogott, akár a haldokló madár. Látott tuk-tukot - motorizált riksát -, biciklit és olyan buszt, amit mintha tucatnyi különféle buszból hegesztettek volna össze. Űrt érzett a gyomrában. Mibe hagyja magát belerángatni? Hogyan fog alkalmazkodni egy országhoz, amely ennyire tökéletesen különbözik a sajátjától? Aztán a kocsi befordult egy sarkon, rá a Félsziget Hotel behajtójára, és Alex még valamit megtudott Bangkokról. Valójában két város létezett: egy nagyon szegény és egy nagyon gazdag élt egymás mellett, a kettő között pedig hatalmas szakadék tátongott. Az utazása során most egyikből a másikba került. Gyönyörűen gondozott, trópusi kertek között haladtak. Ahogy közeledtek a hotel bejáratához, fél tucat, makulátlan fehér uniformist viselő férfi sietett oda segíteni: egyik fogta a poggyászt, a másik kisegítette Ale-xet, kettő meghajolva köszöntötte, kettő tartotta a hotelajtót. A hotel légkondicionálója hideg öleléssel üdvözölte. Alex átvágott egy széles márványpadlón a recepció felé, s közben a háttérben zongora csilingelt. A mosolygó recepciós egy virágfüzért nyújtott át neki. Senki nem kommentálta, hogy tizennégy éves. Vendég, csak ez számít. A kulcsa már várta. Elvezették egy lifthez, ami egy kisebb szobával is felért. Az ajtó becsu­ kódott. Csak a fülében fokozódó nyomásból tudta megmondani, hogy emelkednek. A szobája a tizenkilencedik emeleten volt. Tíz perc múlva egy egész falat elfoglaló ablaknál állva gyönyörködött a kilátásban. Bőröndje az ágyon hevert. Megmutatták neki a luxusfürdőszobát, a nagyképernyős tévét, a jól meg­ pakolt hűtőt és az ajándék egzotikus gyümölcskosarat. Próbálta kiheverni az utazás ólmos

fáradtságát. Tudatában volt, hogy igen kevés ideje van felkészülni a következőkre. A város egy széles, barna folyó két partján terült el, mely kanyarogva veszett el a messzeségben. A távolban felhőkarcolók böktek az égre. Közelebb hotelek, templomok és paloták tökéletes gyeppel, s mellettük kunyhók, viskók és olyan rozoga raktárak, amik bármely pillanatban összedőléssel fenyegettek. A sáros vízen mindenféle járművek jártak felalá; voltak modernek, amik szenet és vasat vittek, voltak furcsa, ívelt tetejű kompok, olyanok, akár holmi úszó pagodák. A legfürgébb hosszúkás és keskeny volt, a kormányos elcsigázottan ült a tatban. A nap ereszkedett, az ég hatalmas és szürke volt. Akárha tévén nézné, aminek kikapcsolták a színeit. Csengett a telefon. Alex odament és felvette. - Halló? Alex? - kérdezte egy férfihang. Alex enyhe ausztrál kiejtést érzett benne. - Igen - felelte. -Ezek szerint rendben megérkeztél? - Igen, köszönöm. -A portán vagyok. Egy könnyű vacsora? Alex nem volt éhes, de ez számított most a legkevésbé. Habár a férfi nem mutatkozott be, jól tudta, kivel beszél. -Jövök - mondta. Még zuhanyozni és átöltözni se jutott ideje. Az ráér. Lement a lifttel, ami közben kétszer megállt, a kilencediken és a hetediken, és többen beszálltak. Alex némán állt a sarokban. Hirtelen nyugtalanság fogta el, bár maga sem értette, miért. Végül megérkeztek. A liftajtó kinyílt. Ash ott állt az előcsarnokban, kék vászonkabátban, fehér ingben és farmerban. Sokan voltak körülötte, ám Alex mégis azonnal felismerte, és valahogy meg se lepődött igazán. Találkoztak már. Ash volt az a katona az erdőben, aki közölte vele, hogy aknán áll. - Csapda volt, ugye? - kérdezte Alex. - A hadgyakorlat. Az aknamező. Az egész. - Az - bólintott Ash. - Gondolom, ez elég dühítő. - Mondhatjuk - morogta Alex. A hotel mellett volt egy étterem, puha fényekkel világították be, előtte a folyó és egy hosszú, keskeny úszómedence a másik oldalt. Egymással szemben ültek le. Ash Singha sört kért, Alex-nek pedig gyümölcskoktélt: narancs, őszibarack és guajáva, jégkásával. Már majdnem besötétedett, ám Alex még igencsak érezte az este hevét. A levegő szinte szirupos volt. Időbe fog telni hozzászokni a bangkoki klímához. Ismét keresztapjára nézett, aki csecsemőkora óta ismerte. Ash kényelmesen hátradőlt, lábát kinyújtotta, láthatóan nem zavarta, hogy átverte Alexet az erdőben Swanbourne mellett. Egyenruha nélkül, nyitott ingében és a nyakában csillogó ezüstlánccal egyáltalán nem látszott katonának vagy kémnek. Inkább egy filmsztárra hasonlított a göndör fekete haja, durva szakálla és napbarnított bőre miatt. A teste karcsú volt... inas, ez a szó ugrott be Alexnek. Inkább gyors, mint erős. Barna szeme nagyon sötét árnyalatban játszott, s Alex gyanította, hogy emiatt könnyen eljátssza az afgánt. Európainak semmiképp nem látszott. Volt benne valami, amit Alex nem nagyon tudott hová tenni. A szemében. Egy titok, valami feszültség. Talán nyugodtnak látszik, pedig sosem lesz az. Valamikor valami megérintette, és többé nem szabadul tőle. - Szóval miért csináltad? - kérdezte Alex. - Szerinted miért? Teszt volt, Alex. - Ashnek puha, dallamos hangja volt, s az Ausztráliában töltött tizennégy év alatt felszedett egy kis akcentust. - Eszünk ágában se volt egy tizennégy éves fiút használni, még téged se, hacsak abszolút biztosak nem lehetünk benne, hogy nem esel pánikba a veszély első jelére. -Nem estem pánikba Drevinnel. Se a Skorpiával...

-A kígyófej más. Fogalmad sincs, milyen emberekkel lesz dolgod. Brooke nem mondta el? Két ügynökünket már megölték. Az első fej nélkül érkezett vissza. A második egy borítékban. Elhamvasztották, hogy nekünk ne kelljen. - Ash megitta a sört, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egyet. - A saját szememmel kellett látnom, hogy megfelelsz. Olyan helyzetet teremtettünk, amiben egy átlagos gyerek halálra rémülne, aztán néztük, hogyan boldogulsz. - Belehalhattam volna! - Alex még jól emlékezett, az első bomba hogyan röpítette el. - Nem voltál valós veszélyben. Az összes lövedéket hajszálpontosan becéloztuk. Mindvégig pontosan tudtuk, éppen hol vagy. - Hogyan? Ash elmosolyodott. -Az edzőcipőd egyik sarkában volt egy jeladó. Abbott ezredes tetette bele, amíg aludtál. A jelből milliméterre tudtuk, hol vagy. -És az akna? - Kevesebb robbanóanyag volt benne, mint hitted. És távirányítással robbant. Pár másodperccel az után robbantottam fel, hogy elugrottál róla. Apropó, nagyon jól csináltad. -Egész végig figyeltél. - Felejtsd el, Alex. Teszt volt. Átmentél. Csak ez számít. Megérkezett a pincér a második sörrel. Ash cigarettára gyújtott - Alex meglepődve látta, hogy dohányzik -, s a füstöt a meleg esti levegőbe fújta. -El se hiszem, hogy végre találkozunk. -Jól megnézte magának Alexet. - Pokolian hasonlítasz apádra. - Közel álltál hozzá? - Igen. Nagyon közel. - És anyámhoz is? - Nem akarok beszélni róluk, Alex. - Ash kínosan fészkelődött, majd kortyolt a második söréből. - Nem baj? Nagyon rég volt. Azóta továbbléptem. - Én viszont csak ezért jöttem - mondta Alex. Hosszú szünet következett, majd Ash arcán mosoly suhant át. - Hogy van a házvezetőnőd? Jack valami. Még veled van? - Igen. Üdvözöl. -Vonzó lány volt. Tetszett nekem. Örülök, hogy kitartott melletted. -Te nem tetted. -Nos... továbbléptem. - Ash elhallgatott. Majd hirtelen előrehajolt. Arca halálosan komoly lett, és Alex megértette, hogy ez egy kemény, kőszívű ember, és hogy vigyáznia kell magára, ha együtt lesznek. -Jól van. Megmondom, mi lesz. Azért vagy ebben a menő luxushotelben, mert azt akartam, hogy előbb ellazulj. De holnaptól ennek vége. Megreggelizünk, aztán felmegyünk a szobádba, és belőled afgán menekült lesz. Megváltoztatjuk a kinézetedet, a járásodat, még azt is, amilyen illatod van. És utána elmegyünk innét... - mutatott a folyó túloldalára. - Élvezd ki az ágyat ma éjjel, Alex, mert holnap teljesen máshol fogsz feküdni. És hidd el, nem fog tetszeni. A szájához emelte a cigarettát és szívott egy slukkot belőle. Szürke füst szivárgott ki a szája sarkából. - Pár napon belül kapcsolatba kell lépnünk a kígyófejjel. Holnap mindent elmagyarázok. De valamit véss az eszedbe: nem csinálsz semmit, és nem mondasz semmit, csak ha én utasítalak. Megjátszod a hülyét. És ha úgy érzed, hogy a helyzet kicsúszik a kezedből, hogy veszélyben vagy, eltűnsz. Vita nincs. Megértetted? - Igen - felelte hökkenten Alex. Nem erre számított. Nem ezért repült hétezer kilométert. Ash kicsit felengedett. - Egyet én is megígérek. Sok időt fogunk együtt tölteni, és amikor úgy érzem, jobban megismertelek, amikor elérkezik a pillanat, elmondok mindent, amit tudni akarsz. Az apádról.

Arról, ami Máltán történt. Anyádról és rólad. Egy dologról nem mesélek: arról, hogyan haltak meg. Ott voltam, láttam, és nem akarok emlékezni rá. Rendben van ez így? Alex bólintott. - Helyes. Akkor együnk. Ja, mielőtt elfelejtem. Amit mostantól eszel, nem biztos, hogy ínyedre lesz. És mesélj kicsit magadról. Tudnom kell, milyen iskolába jársz, van-e barátnőd, meg ilyeneket. Élvezzük ezt az estét. Sokáig nem lesz hasonló. Azzal Ash fogta az étlapot, Alex pedig követte a példáját. Mielőtt azonban belenézhetett volna, egy mozdulatra lett figyelmes. Csupán véletlen volt. A hotelből magánkomp ingázott a folyó két partja közt, tágas alkotmány volt, a fényezett deszkákon antik székekkel. Éppen befutott, s a hátramenetbe kapcsolt motor bőgése késztette Alexet arra, hogy felnézzen. Egy férfi szállt fel éppen. Ismerősnek tűnt Alexnek, és gyanúja beigazolódott, amikor a férfi megfordult és szándékosan őrá nézett. A papírpipacs eltűnt, de az a férfi volt a reptérről. Alex biztos volt benne. Véletlen? A férfi továbbsietett és eltűnt a ponyva alatt, mintha bujkálna, és ebből Alex tudta, hogy ez nem véletlen. A férfi kiszúrta a reptéren és követte ide. Átfutott az agyán, szóljon-e róla Ashnek, de ezt azonnal elvetette. A kígyófej nem tudhatta, hogy itt van, és ha hűhót csap, Ash úgy dönthet, hogy lebuktak és hazaküldi, mielőtt még elkezdődött volna az akció. Nem. Inkább hallgat. Ha majd harmadszor is látja a férfit, akkor szól. így hát Alex hallgatott. Nem is nézett oda, ahogy a komp átkelt a folyón. És nem hallotta a fényképező kattogását sem, amely teleobjektívje és a speciális éjszakai beállítás segítségével újra és újra lefotózta a szürkületben.

Apa és fia Másnap reggel Alex élete legfinomabb reggelijét fogyasztotta. Volt egy olyan gyanúja, hogy szüksége is lesz az erőre. A hotelben hideg és meleg büfé is volt, ami szinte mindenféle ételt kínált - francia, angol, thai, vietnami - a szalonnás tojástól a sült tésztáig. Ash is vele evett, de alig szólt. Láthatóan elfoglalták a gondolatai, és Alex arra tippelt, hogy máris kétségei támadtak a feladattal kapcsolatban. -Elég volt? - kérdezte, ahogy Alex megette a második croissant-t. Alex bólintott. - Akkor menjünk fel a szobádba. Mrs. Webber hamarosan itt lesz. Ott várjuk meg. Alexnek fogalma sem volt, kicsoda Mrs. Webber, Ash pedig láthatóan nem szándékozott részletezni. Kettesben felmentek a tizenkilencedikre, majd Ash kiakasztotta a NE ZAVARJANAK táblát, aztán egy székre mutatott az ablak mellett. Alex leült, Ash pedig letelepedett vele szemben. - Hadd mondjam el, hogy áll a helyzet - fogott bele. - Két hete a pakisztáni hatóságokkal együttműködve az ASIS elfogott két embert, apát és fiát, akik Indiába tartottak. Kihallgattuk őket, és kiderült, hogy négyezer amerikai dollárt fizettek a kígyófejnek, hogy Ausztráliába csempéssze őket. Eredetileg csak vissza akartuk őket küldeni, de úgy döntöttünk, inkább kölcsönvesszük a személyazonosságukat. Az apa Karim, a fiú Abdul. Szokj hozzá, mert mostantól ezek mi va­ gyunk. Karim és Abdul Hasszán. A helyükbe lépünk, azaz egyelőre maradunk Bangkokban. Kaptak egy címet a kígyófejtől, ott kell megvárniuk, hogy egy Szukit nevű férfi kapcsolatba lépjen velük. -Az ki? - Időbe telt kideríteni. Ha minden igaz, Mr. Anan Szukitról van szó. Yu őrnagynak dolgozik. Mondhatjuk, hogy az egyik hadnagya. Ez nagyon magas pozíció. Nagyon veszélyes alak. Azaz csupán egy lépcsőfokra vagyunk a szervezet csúcsától, Alex. Haladunk. - Tehát várjuk, hogy jelentkezzen. - Pontosan. -És az igazi Abdul? - Alex nem volt benne biztos, hogy ki tudja adni magát valakinek, akivel nem is találkozott. - Nem kell sok mindent tudnod róla vagy az apjáról. Hazarák, ami egy kisebbségi csoport az

afgánokon belül. Évszázadok óta üldözik őket. A leggyengébb oktatást és a legrosszabb állá­ sokat kapják. A legtöbben szinte állatokként tekintenek rájuk. Kofr, ezt a szót használják rájuk, ami hűtlent jelent, és Afganisztánban a legszörnyűbb, amit valakire mondhatsz. - Honnét szereztek pénzt? - Volt egy üzletük Mazar-e-Sharifban, amit sikerült eladniuk, mielőtt elvették volna tőlük. Aztán a Hindu-Kush hegységben bujkáltak, míg a kígyófej egy helyi ügynökével kapcsolatba nem léptek, és el nem indultak délre. -Nem hinném, hogy kicsit is hasonlítok egy afgánra -mondta Alex. - Hogy néznek ki ezek a hazarák? - A legtöbbjük ázsiai: mongol vagy kínai. De nem mind. Sőt sokan azért maradtak életben Afganisztánban, mert nem látszanak keletinek. Mindegy, emiatt ne aggódj. Mrs. Webbernek gondja lesz erre. -És a nyelv? - Nem beszélsz. Soha. Együgyűt fogsz játszani. Magad elé meredsz és tartod a szádat. Igyekezz ijedt képet vágni, mintha gyakran vernélek. Néha talán foglak is, hogy hitelesebb legyen. Alex nem volt benne biztos, hogy Ash komolyan beszél-e. - Én beszélem a darit - folytatta a férfi. - Az a legfőbb nyelv Afganisztánban, a kígyófej is azt használja. Pár hazaragi szót is tudok, de arra elvileg nem lesz szükségünk. Te csak azt jegyezd meg: soha ne nyisd ki a szádat. Mert ha megteszed, mindkettőnket megölnek. Ash felállt. Eddig komor volt, szinte ellenséges, ám barna szeme most szinte kétségbeesve nézett Alexre. - Alex... - Szakállát vakarva elhallgatott. - Biztos, hogy ezt akarod csinálni? Az ASIS-nak semmi köze hozzád. Embercsempészet meg minden... Iskolában kéne lenned. Miért nem mész haza? -Most már késő. Elfogadtam a megbízást. És azt akarom, hogy mesélj az apámról. -Emiatt egyeztél bele? - Csakis emiatt. - Nem tudnám megbocsátani magamnak, ha bármi történne veled. Ha nincs apád, rég halott lennék. Ez az igazság. - Ash a távolba révedt, mintha egy emléket próbálna elhessegetni. -Egy nap majd mesélek róla... Máltáról és arról, hogy Jaszen Gregorovics mit művelt velem. De egyet most megmondok. John nem köszönné meg, hogy bajba keverlek. Fogadd meg a tanácsomat, és hívd fel Brooke-ot. Mondd meg neki, hogy meggondoltad magad. Szállj ki, amíg lehet! -Maradok, de kösz. Valójában amit Ash mondott, Jaszen Gregorovics említése csak még inkább megszilárdította Alex elhatározását, hogy többet megtudjon. Hirtelen kezdett tisztulni a kép. Tudta, hogy apja, John Rider ellenséges ügynöknek adva ki magát a Skorpiának dolgozott. Amikor az MI6 vissza akarta kapni, megrendezték az „elfogását". Ez Máltán történt. Azonban csapda volt. És Jaszen Gregorovics is szerepet játszott benne. Jaszen nemzetközi orgyilkos volt, s tizennégy évvel később Alex is találkozott vele: előbb amikor Herod Sayle-nak dolgozott, majd Damian Cray gonosz birodalmában újra. Jaszen már halott, de a jelek szerint úgy volt megírva, hogy továbbra is szerepet játsszon Alex életében. Ash találkozott vele Máltán. És akármi történt ott, része a történetnek, amit Alexnek tudnia kellett. - Biztos? - kérdezett rá még utoljára Ash. - Biztos. - Hát jó - bólintott ünnepélyesen Ash. - Akkor megtanítok neked egy régi afgán mondást. Ba'ad az ar taríki, roshani ast. Talán eljön az idő, amikor jó lesz, ha eszedbejut. „Minden sötétség után eljön a fény". Remélem, igaz lesz a számodra is.

Kopogtak. Ash odament és kinyitotta. Egy alacsony, testes nő jött be egy bőrönddel. Úgy festett, mint egy nyugalomba vonult, régimódi tanítónő. Olajzöld, kétrészes kosztümöt és vastag harisnyát viselt, ami csak kihangsúlyozta formátlan lábait. Haja minden szín és stílus nélkül lógott. Arcát akár gipszből is gyúrhatták volna. Hajtókájába brosst tűzött, egy ezüst százszorszépet. - Hogy vagy, Ash? - Mosolyogva lépett be, és ez, valamint erős ausztrál kiejtése élettel töltötte meg. - Örülök, hogy látlak, Cloudy. - Ash betette az ajtót. - Ő Mrs. Webber, Alex. Az ASIS-nak dolgozik, az álcázás specialistája. Chloe a neve, de mi Cloudynak hívjuk. Cloudy, ő Alex Rider. A nő odadöcögött Alexhez. - Hm... - morogta rosszallóan. - Mr. Brooke-nak meg kell vizsgáltatnia a fejét, ha azt hiszi, hogy ezt megússzuk. Lássuk, mit tehetek. - A bőröndöt az ágyra dobta. - Le az összes ruhát, fiam. Pólót, alsót, mindent. A bőröddel kezdjük. -Egy pillanat... - próbált időt nyerni Alex. -Az ég szerelmére! - tört ki a nő. - Azt hiszed, olyasmit látok, amit még sose? - Aztán Ash felé fordult. - Te is, Ash. Ne vigyorogj. Te inkább látszol afgánnak, de a te ruháid is kellenek. Széthúzta bőröndje cipzárját, és elővett fél tucat műanyag flakont, bennük sötét folyadékokkal. Aztán fésűt, sminkkészle-tet és még több tubust, amikben biztosan nem fogkrém volt. A bőrönd többi részét ruhával tömték meg, amik úgy néztek ki - és úgy szaglottak -, mintha a kukából szedték volna ki őket. - Oxfam ruhák - magyarázta. - A piacon szereztem Mazar-e Sharifban. Mindkettőtöknek két öltözet, több nem is kell: éjjel-nappal viselitek majd. Ash, eressz fürdővizet. - Lecsavarta a kupakot az egyik üvegről. Alex még a szoba túlsó felén is érezte a szagot: hínár és lakkbenzin. - Hideg vizet! - tette hozzá élesen. Jótékonysági szervezet. Végül megengedte, hogy Alex egyedül fürödjön meg. Két flakon barna festéket öntött a hideg vízbe. Alexnek bele kellett feküdni tíz percre, teljesen alámerülni. Remegett, mire kiszállhatott, és törülközés közben nem mert a tükörbe nézni, de azt észrevette, hogy a törülközőket mintha csatornába merítették volna. Rongyos, ormótlan boxeralsót húzott és elő­ jött. -Mindjárt jobb - morogta Mrs. Webber. Észrevette a heget Alex szíve fölött. A Skorpia orgyilkosa ott lőtte (és kis híján ölte) meg. -Az még jól jöhet. Sok afgán gyereknek van sebhelye. Szép kis pár vagytok, ti ketten. Alex nem tudta, hogy érti, ám akkor Ashre nézett, és mindjárt leesett neki. Ash éppen egy bő, rövid ujjú inget húzott fel, s egy pillanatra látszott a mellkasa és a hasa. Neki is volt sebhelye, de sokkal durvább, mint Alexnek, egy erős, fehér, halott bőrcsík a hasától lefelé, a végét takarta nadrágja. Ash elfordult, begombolta az inget, de már elkésett, Alex látta a heget. Kés nyoma, ebben biztos volt. Csak azt nem tudta, ki fogta azt a kést. - Ülj ide, Alex - mondta Mrs. Webber. Vásznat vett elő, amit a szék alá terített. - Most jön a hajad. Alex leült, s a következő pár percben csak az olló csattogását hallotta és nézte, ahogy egyenetlen hajcsomók hullnak a padlóra. Az jól látszott, hogy Mrs. Webber nem egy londoni szalonban kapott fodrászképzést. Inkább egy birkafarmon. Amikor befejezte a vágást, az egyik tubusból sűrű, zsíros valamit kent Alex fejére. Végül hátralépett. -Jól néz ki - kommentálta Ash. -A foga még mindig gond. Egy pillanat alatt elárulná. Egy másik tubus a fogaira szolgált. Mrs. Webber az ujjával dörgölte rá a krémet. Végül két kis műanyag kupakot vett elő, mindkettő fog nagyságú volt, az egyik szürke, a másik fekete.

-Ezeket beragasztom - mondta. Alex kinyitotta a száját, s a nő felhelyezte a fiú eredeti fogára a csúnya műanyag koronákat. Alex fintorgott. Mintha nem is a saját szája lett volna. -Egy-két napig még zavar, de aztán megszokod. - Mrs. Webber megint hátralépett. - Én végeztem is. Öltözz fel és nézd meg magad. - Cloudy, te aztán érted a dolgodat - dörmögte Ash. Alex felhúzott egy kopott piros pólót meg egy farmert, mindkettő koszos és lyukas volt. Aztán bement a fürdőszobába és odaállt az egészalakos tükör elé. A lélegzete is elakadt. Egy fiú nézett vissza rá a tükörből, de biztosan nem ő. Olajbarna bőr, rövid, sötétbarna haj, ami csomókba tapadt össze. A ruháktól valahogy még soványabbnak nézett ki, mint valójában. Kinyitotta a száját. Két foga láthatóan már rohadt, és a többi is ocsmányan festett. Mrs. Webber jött be. - Két hétig nem kell aggódnod a bőröd miatt. Hacsak nem fürdesz, amit nem hinnék. A hajadat és a fogadat öt-hatnaponta ellenőrizni kell. Ashnél hagyok rá szert. - Döbbenetes - állt meg az ajtóban Ash. - Van edzőcipőm is számodra - tette hozzá Mrs. Webber. -Zokni nem kell. Nem hinném, hogy a menekültek valaha is láttak zoknit. Visszament a hálóba és foltos, kopott cipőt szedett elő. Alex felvette. -Túl kicsi - mondta. Mrs. Webber a homlokát ráncolta. -Vághatok lyukat az ujjaidnak. - Nem, akkor se jó. A nő mogorva képet vágott, de ő is látta, hogy tényleg kicsi. - Na jó. Húzd fel a tiédet. Csak adj egy percet. Kutatott kicsit a bőröndben, pengét, festéket és valami vegyszert vett ki. Két perc múlva Alex vadonatúj edzőcipője úgy nézett ki, mintha tíz éve kidobták volna. Miközben felhúzta, Mrs. Webber Asht vette kezelésbe. Neki is teljesen át kellett változnia. Az ő bőrét nem kellett befesteni és a szakálla is tökéletesen illett egy hazára törzsbélihez, a haját viszont meg kellett gyepálni, és más ruhára is szüksége volt. Különös módon mire végeztek, Ash és Alex tényleg elment apa és fiának. A szegénység közelebb hozta őket. Mrs. Webber ekkor elpakolta a többi ruhát, amit Ash és Alex viseltek korábban, behúzta a bőrönd cipzárját, majd kiegyenesedett. Ujjával Ashre bökött. -Vigyázol Alexre. Mr. Brooke-hoz már volt pár keresetlen szavam. Egy fiút küldeni terepre, szerintem ez nem helyes. Tegyél róla, hogy egy darabban jöjjön vissza. -Vigyázok rá - ígérte Ash. - Remélem is. Minden jót, Alex! És már ott se volt. Ash Alexhez fordult. - Hogy érzed magad? - Mocskosan. - Ez még csak a kezdet. Készen állsz? Ideje mennünk. Alex az ajtó felé indult. - A személyzeti lifttel megyünk - közölte Ash. - És a hátsó kijáraton. Ha így meglátnak bennünket a Félsziget Hotelben, azonnal letartóztatnak. A sofőr, aki Alexet behozta a reptérről, kint várta őket, s átvitte a folyó túlpartjára, majd fel a kínai negyedbe. Alex érezte, ahogy a légkondicionáló hideg levegőt fúj be, és tudta, ez olyan luxus, amiben jó ideig nem lesz része. Aztán a kocsi kitette őket egy sarkon, s a hőség meg a város mocska-zaja azonnal rázuhant. A kocsiajtó még be sem csukódott, már leizzadt. Ash ki­ emelt egy kicsi, ütött-kopott utazóládát a csomagtartóból, és kész. Magukra maradtak. Bangkok kínai negyedéhez hasonlót Alex még sosem látott. Felnézve nem is látta az eget, a fényt kitakarták a hirdetőtáblák, zászlók, elektromos kábelek és neonfeliratok: TOM YUM KUNG ÉTTEREM. THAI MASSZÁZS. SENG HONG FOGÁSZAT (A NAGY MOSOLY ITT KEZDŐDIK). A járdák is ugyanilyen zsúfoltak voltak, minden négyzetcentit standok

foglaltak el, amikről étel, olcsó ruha és elektronikai eszközök folytak ki szinte az utcára. És mindenütt emberek, százak meg százak, ide-oda cikáztak a kocsik között, amik végtelen, dí­ zelbeteg dugóban vesztegeltek. - Erre - morogta Ash halkan. Ettől kezdve csak akkor beszélt angolul, ha biztos volt benne, hogy nem hallják. Belevesztek a káoszba, s a következő percekben Alex látott zöldségeket, amiket még sosem látott, és húst, amiről csak remélte, hogy sose látja többé: szívek és tüdők bugyogtak zöld le­ vesben, barna belsőségek csüngtek ki fazekak szélén, mintha menekülni próbálnának. Akárha a bolygó összes illata összekeveredett volna itt. Hús és hal és szemét és izzadság... minden lépés új szagot hozott. Tíz perc után egy kis keresztutcához érkeztek egy étterem -pár műanyag asztal és egy árva üvegpulton a felszolgált ételek műanyag mása - és egy festékgyár között. Végre le tudtak menekülni a főútról. Szemetes, keskeny sikátor vezetett két lakótömb között, amiket mintha úgy hánytak volna egymásra. A bejáratnál kis oltár állt, s a tömjén újabb illatot adott Alex gyűjteményéhez. Távolabb két kocsi parkolt tucatnyi rekesz üres Pepsi-üveg, egy rakás régi gázpalack és egy sor asztal meg szék mellett. Kínai nő ült törökülésben a csatornában, szala­ got illesztett egzotikus gyümölcsökkel teli kosarakra. Alexnek eszébe jutott a gyümölcskosár a hotelben. Talán innét származott. -Ez az - mormolta Ash. A kígyófej ezt a címet adta meg Karim Hasszánnak és a fiának. Itt kell várakozniuk. Az összes lakás közvetlenül a sikátorra nyílt, be lehetett látni. Nem volt se ajtó, se függöny. Az egyik szobában egy dohányzó kínai férfi ült egy asztalnál, rövidnadrágban és szemüvegben, hatalmas hasa szinte térdét verte. Egy másikban egy család ebédezett a padlón kuporogva, pálcikával. Egy szobához értek, ami lerobbant volt, de lakott. Egy öregasszony állt benne egy tűzhely mellett. Ash intett Alexnek, hogy várjon, majd odament a nőhöz, beszélt vele, egyszerre szavakkal meg jelbeszéddel, és egy papírlapot lengetett előtte. Az megértette, és egy lépcsőre mutatott hátul. Ash morgott valamit dari nyelven, Alex pedig mintha értené, követte. A beton lépcsőfokokat sáros víztócsák borították. Alex követte Asht a harmadik emeletre egy kilincs nélküli ajtóhoz. Ash belökte. Csupasz szoba, fémágy, tartalék matrac a padlón, mo­ sogató, vécé és mocskos ablak. Se szőnyeg, se villany. Ahogy Alex belépett, egy akkora csótány mászott fel az ágyról a falra, amekkorát életében nem látott. -Ez az? - dörmögte. -Ez. Kint a sikátorban a férfi, aki a hotelből követte őket, megjegyezte az épületet, majd elindult. Mobiltelefont vett elő és tárcsázott. Mire felvették, már eltűnt a tömegben.

Első kapcsolat - És ha nem jönnek? - tette fel a kérdést Alex. -Jönnek. - Szerinted meddig kell még várnunk? Három napja tengődtek a kínai negyedben, Alexnek melege volt, fogyott a türelme... és unatkozott. Ash nem engedte, hogy angol újság vagy könyv legyen nála, hátha valaki épp akkor jön be és meglátja. Bangkokból se látott sokat. Nem tudták, mikor jön a kígyófej, ezért nem mertek elmenni, de Alex reggelente pár órát kószálhatott magában az utcán. Szórakoztatta, hogy senki nem nézi turistának, sőt a turisták nagy ívben kikerülték. Mrs. Webber remek munkát végzett. Messziről jött utcagyereknek nézett ki, és ötven óra elteltével zuhany vagy fürdő nélkül - sőt ruhaváltás nélkül - sejtette, hogy a szaga messze megelőzi. Lassanként kezdte érezni a várost, azt, ahogy a boltok és házak, járdák és utcák összegabalyodtak, a nyirkos hőséget, a szüntelen zsivajt és mozgást. Minden sarkon újabb meglepő dolog várta. Egy sorvadt lábú nyomorék szaporázott el kézen járva, akár egy

óriáspók. A semmiből egy templom szökkent ki, mint valami egzotikus virág. Kopasz, narancssárga ruhás szerzetesek vonultak egy csoportban. Kicsit többet megtudott Ashről is. Ash rossz alvó. Alexnek adta az ágyat, s övé lett a matrac, de éjjelente néha motyogott, majd addig rángatózott, míg felriadt. Kezét a hasára szorította, és Alex tudta, az jutott eszébe, amikor leszúrták, és hogy még most is fáj neki. -Miért lettél kém? - kérdezte a férfitól egy reggel. -Akkor jó ötletnek tűnt - morogta Ash. Ki nem állhatta, ha kérdezgetik, ritkán adott egyenes választ. Aznap azonban jobb hangulatban volt. - Akkor környékeztek meg, amikor a hadse­ regben voltam. -Alán Blunt? - Nem. Már ott dolgozott ugyan, amikor beálltam, de akkor még nem olyan magas pozícióban. Nem sokkal apád után verbuváltak. Azt meg tudom mondani, ő miért állt be, ha érdekel. - Miért? - Hazafi volt - vágott pofát Ash. - Őszintén hitte, hogy kötelessége a királynőt és a hazáját szolgálni. -Te nem? -Valaha igen. -Akkor mi történt? Mitől gondoltad meg magad? - Nagyon rég volt. Ash hajlamos volt elvágni a beszélgetést, ha nem fűlött hozzá a foga. Alex pedig megtanulta, hogy ilyenkor nincs értelme erőltetni, mert Ash úgy begubózik a csendbe, akár egy kabátba. Dühítette, de tudta, hogy nem tehet mást, mint, hogy vár. Majd beszél a férfi, ha úgy érzi. És aztán a negyedik napon eljött a kígyófej. Alex éppen visszatért a piacról az étellel, amikor léptek dobogását hallották a betonlépcsőkön. Ash figyelmeztetőn nézett rá és épp felpattant az ágyról, amikor kivágódott az ajtó, s egy olyan ocsmány férfi jött be, amilyet Alex életében nem látott. Alacsony volt, az öltönye pedig mintha összement volna mosás közben, hogy passzoljon rá. Kopasz volt, de borotválatlan, így a fejét alul-felül vékony fekete sörte fedte. Ugyanakkor viszont hiányzott a szemöldöke, mintha nem tudna átnőni túl vastag és himlőhelyes bőrén. Elképesztően széles szája nyílt sebként tátongott, s legalább annyi foghíj volt benne, mint fog. S az egészet még tetézte a fül hiánya. Csak egy elszíneződött húsdarab maradt a helyén, a többit valamikor levágták. Ez csakis Anan Szukit lehetett. Jött vele egy másik férfi fehér pólóban és farmerban, egy fényképezőt cipelve, ami ormótlan fadoboza miatt inkább egy régiségboltba illett volna. Mögöttük egy harmadik ember is érkezett. Hasonlított Ash-hez, talán egy afgán, akit tolmácsnak hoztak. Alex gyorsan bevonult a sarokba. Megnézte a három férfit, de igyekezett nem mutatni érdeklődést, mintha nem akarná magára vonni a figyelmet. Szukit élesen mondott valamit a tolmácsnak, aki aztán megszólította Asht. Ash dariul válaszolt. Megkezdődött a tárgyalás. Ahogy beszéltek, Alex érezte, hogy Szukit őt vizslatja. A kígyófej hadnagy apró pupillájú szeme szüntelenül mozgott, balra-jobbra cikázott. A fényképész munkához látott, Alex nyugodtan ült, miközben több képet készítettek róla. Aztán Ash jött. Korábban már elmagyarázta Alexnek, milyen papírokra lesz szükségük. Útlevél, lehetőleg indonéz vízummal. Egy rendőrségi letartóztatási parancs Ashnek. Kórházi jelentés, ami kihallgatás során szerzett sérüléseket sorol fel. Esetleg egy régi kommunista pártkönyv. Ezek segítenek, hogy menekült státuszt kapjanak Ausztráliában. A fényképek elkészültek, ám a tárgyalás folytatódott. Alex érezte, hogy valami nincs rendben. Szukit párszor az ő irányába biccentett, láthatóan valamit követelt. Ash vitatkozott, és bol­

dogtalan képet vágott. Alex jó párszor hallotta elhangozni az álnevét, az Abdult. Aztán Anan Szukit hirtelen odament hozzá. Erősen izzadt, a bőre fokhagymaszagot árasztott. Szó nélkül felrántotta Alexet. Ash felpattant és kiáltott valamit. Alex egy szót se értett, azt tette, amire Ash korábban utasította, homályos tekintettel meredt maga elé, mintha együgyű lenne. Szukit kétszer erősen pofon vágta. Alex felkiáltott, de nemcsak a fájdalom miatt, a váratlan és közömbös erőszak sokkolta. Ash pergő nyelvvel hadart, hallhatóan könyörgött. Szukit még egyszer megszólalt. Ash bólintott. Akármit kértek, beleegyezett. A három férfi megfordult és elment. Alex várt, míg biztos lehetett benne, hogy tényleg elmentek. Az arca égett. - Ha nem tévedek, ő volt Anan Szukit, ugye? - Ő volt. -Mi történt a fülével? - Bandaháború öt éve. Elfelejtettem mondani. - Mázlista, hogy nem kell neki szemüveg. - Alex sajgó arcát dajkálta koszos kezével. - Szóval mi volt ez az egész? -Nem tudom. Nem értem... - mondta Ash erősen töprengve. - Estére megkapjuk a papírokat. -Az jó. De miért ütött meg? -Volt egy követelése. Megtagadtam. Bedühödött és rajtad verte le. Sajnálom, Alex. - Ash beletúrt sötét, göndör hajába. Láthatóan megrázták a történtek. - Nem akartam, hogy bántson téged, de nem tehettem semmit. -Mit akart? Ash sóhajtott. - Szukit ragaszkodott hozzá, hogy te menj el a papírokért, nem én. Téged akar. - Miért? -Azt nem mondta. Este hétkor vesznek fel Patpongnál*. Egyedül kell menned. Ha nem vagy ott, elfelejthetjük az egészet. Nincs üzlet. Ash elhallgatott. A helyzet irányítása kicsúszott a kezéből, és ezt ő is tudta. Alex nem volt benne biztos, hogyan reagáljon. Első találkozása a kígyófejjel rövid és kellemetlen volt. A kérdés: mit akarnak tőle? Átláttak az álcáján? Ha odamegy Patponghoz, talán bezsuppolják egy kocsiba és soha nem kerül elő. - Ha meg akartak volna ölni, megtehették volna itt és most -szólalt meg Ash, mintha Alex gondolataiban olvasna. - Mindkettőnket megölhettek volna. - Szerinted menjek? - Én nem dönthetek helyetted, Alex. Rajtad áll. Viszont ha nem megy, nem lesznek papírok, és Ash sose tudja meg, hol hamisítják őket, és ők ketten nem tudnak tovább araszolni a csempészhálózatban. A küldetés véget ér, mielőtt el­ kezdődött volna. És ő nem tud meg semmit Ahstől az apjáról, Máltáról és Jaszen Gregorovicsról. Kockázatos, de megéri. - Megyek - döntött. Patpong Bangkok újabb oldalát mutatta meg Alexnek, azt, amelyiket szívesen kihagyta volna. Bárok és sztriptízbárok * Bangkok híres szórakozónegyede dzsungele, ahol hátizsákos turisták és üzletemberek vedelik végig az éjszakát. A nyitott ajtókon át látszott, amint félmeztelen táncosok vonaglottak nyugati popzenére. Virágmintás ingű kövér férfiak andalogtak thai nőcskékkel. Neonreklámok villogtak, dübörgött a zene, a levegőt alkohol és olcsó parfüm bűze ülte meg. Egy tizennégy éves angol fiúnak ez a legkevésbé vonzó hely a világon, s Alex kínosan feszengve állt a főtér bejáratánál. Alig pár percet szobrozott, amikor egy viharvert, fekete Citroen állt meg mellette, benne két férfival. Az egyiket ismerte: az anyósülésen ülő fényképezte le őket. Hát tessék. Azért jött Thaiföldre, hogy a kígyófej után nyomozzon, és most önként a kezükre

adja magát fegyver vagy bármiféle kütyü nélkül - semmi segítsége nem lesz, ha valami félresikerül. Vagy egyszerűen odaadják majd neki a papírokat, ahogy ígérték? Valahogy nem hitte. De már késő meggondolni magát. Beült a hátsó ülésre. Az ülés műanyag volt... és tépett. A sofőr visszapillantó tükréről szőrös, plüss dobókockák lógtak. Nem szóltak hozzá, de persze úgy tudják, hogy nem beszéli a nyelvet. Ash figyelmeztette, hogy egy szót se szóljon, bármi történjék is. Egyetlen angol szó azonnali halált jelentene mindkettejüknek. Azt tetteti, hogy együgyű, hogy semmit sem ért. Ha balul ütnek ki a dolgok, megpróbál elmenekülni. A Citroen besorolt a lanyha forgalomba, s azonnal kocsik, teherautók, buszok és tuk-tukok vették körül őket. Az esti meleg felerősítette a zajt, kipufogóbűz ülte meg a levegőt. Jó fél órát autóztak. Besötétedett, Alexnek fogalma sem volt, merre lehetnek. Próbált jellegzetes tájékozódási pontokat találni: neontáblát, felhőkarcolót a tetején aranykupolával, egy hotelt. A feladata részét képezte, hogy a lehető legtöbbet tudja meg a kígyófejről, hátha másnap meg tudja mutatni Ashnek, hová vitték. A kocsi lefordult a főútról, és hirtelen egy sikátorban haladtak két magas fal között. Alexnek egyre kevésbé tetszett a dolog. Volt egy olyan sanda gyanúja, hogy csapdába sétál. Szukit azt mondta, odaadja a papírokat, de Alex már nem hitte, hogy erről lenne szó. Kell itt lenni egy másik oknak. Aztán kiértek a sikátorból, ott hömpölygött előttük az üres, fekete folyó, csupán egyetlen rizsbárka igyekezett hazafelé. A távolban egy toronyház ragadta meg a figyelmét. A Félsziget Hotel, ahol első bangkoki éjszakáját töltötte. Alig félmérföldnyire állt folyásirányban, de mintha egy másik világban lett volna. A kocsi lassított. Egész a folyópartig gurultak. Csatornaszag. Ez csapta meg először: erős, édes és tömény. A víz felszínét rohadó gyümölcs és szemét borította, ami ide-oda hullámzott, akár egy élő szőnyeg. Az egyik férfi durván hátba lökte, s Alex odament a rozoga mólóhoz, ahol egy csónak várt, hogy átvigye őket, kormányánál egy másik zord arcú thai férfival. Alex beszállt. A két férfi is. Elindultak. A hold felkelt, kint a vízen minden fényesen ragyogott. Alex látta az úti céljukat. Egy hosszú, háromemeletes épületet, amin zöld, festett tábla hirdette az arra haladó folyami forgalomnak: CHADA KERESKEDELMI TÁRSASÁG. Alexnek csöppet se volt ínyére a látvány. Az épület a folyó szélén állt, sőt már-már rajta, betoncölöpök tartották két méterrel a víz felett. Fából és hullámlemezből készült ferde, megdőlt tákolmány volt, tetőkkel, verandákkal, balkonokkal és gyalogjárókkal, amiket mintha egy gyerek kalapált volna össze. Kevés ajtó és még kevesebb ablak került rá. Közeledve Alex hangokat hallott: mély kiáltozást, ami hirtelen felerősödött, akár a tömeg moraja egy focimeccsen. Bentről hallatszott. A csónak megérkezett. Egy dobogóról létrát engedtek le, s Alexet ismét a hátába nyomott ököl serkentette mozgásra. Ezek az emberek talán csak így kommunikálnak. Bizonytalanul felállt és megragadta a létrát. Közben csobbanást hallott, s szeme sarkából elmosódó mozgást látott. Valami élt az épület alatti sötétben. Bentről újabb zúgás és egy gong kondulása. Hogy keveredett bele ebbe? A fogát csikorgatva felmászott. Egy ajtón belépve keskeny, lejtős folyosón találta magát, mindkét oldalt ajtókkal. Itt-ott csupasz villanykörte lógott, nyirkos, sárga fénnyel. Az egész helynek folyószaga volt. Félúton megállították egy ajtónál, ami mögött egy cellaszerűség volt: alig pár négyzetméternyi tér, apró, rácsos ablak, pad és asztal. A padon rikító színű rövidnadrág hevert. Fényképész -név híján Alex így keresztelte el - felemelte a nadrágot és thai nyelven hörgött valamit, ám a mondanivalója nyilvánvaló volt. Az ajtó becsapódott. A közelben újra felharsant a zsivaj, a visszhang kifelé sodródott. Alex megfogta a nadrágot: selyem volt, nemrég moshatták, de még így is maradtak benne sötét foltok. Vérfoltok. Alex balsejtelme félelembe csapott át. Az ablakra nézett, de azon nem férhetett át. Arról meg kétsége sem volt, hogy az ajtó előtt őr áll. Moszkitó zümmögött, az arcához kente. Aztán vetkőzni kezdett.

Tíz perc múlva továbbvitték a folyosón egy rozoga lépcsőhöz, ami úgy nézett ki, mint egy összeomlott kártyavár. Alex most a rövidnadrágot viselte, más semmit, a dereka fölött kez­ dődött, és a térde alá ért. A bokszolók meg birkózók viselnek ilyet. Melyik lesz vajon? Vagy ezeknél is rosszabb következik? Zenét hallott. Hangosbeszélő reccsent, majd kihangosított szavak, thai nyelven. Nevetés. Beszélgető tömeg zsongása. S akkor olyan jelenet tárult a szeme elé, amit még soha nem lá­ tott, és amit sosem fog elfelejteni. A kör alakú arénában több tucat keskeny oszlop tartotta a mennyezetet, közepén ring állt, a körül lelátószerű fapadok. Láncon lógó neoncsövek adták a világítást, s húsz-harminc ventilátor forgott lassan, kavargatva a forró, ragadós levegőt. A hangszórókból thai zene bömbölt, és fura módon a padok felé fordított régi televíziókészülékeken különféle programok mentek. Magát a ringet kerítés vette körbe, vagy a játékosokat bent tartani, vagy a közönséget kint. Nagyjából négyszázan lehettek a teremben, izgatottan fecsegtek és sárga papírcsíkokat csereberéltek. Alex azt olvasta valahol, hogy Thaiföldön illegális fogadni, így azonnal rájött, mi folyik itt. Egy meccs végére ért ide. Egy fiatalembert vonszoltak végig a ringen a lábánál fogva, keze ernyedten lógott, válla vörös csíkot húzott. Tehát a közönség azon tagjai, akik az ellenfelére fogadtak, a nyereményüket gyűjtik be éppen. Alex az aréna végében volt. Ahogy megérkezett, épp egy másik, szintén rövidnadrágos embert vezettek be a ringbe, akinek egész teste görcsben volt a rettegéstől. A tömeg nevetésben és tapsban tört ki. Újabb sárga fogadócédulák cseréltek gazdát. Valaki megragadta Alex vállát és lenyomta egy műanyag székre. A padlóban volt egy repedés, amin át megpillantotta az ezüstszínű folyót, ami odalent a betonoszlopokat mosta. Erősen izzadt, amitől moszkitók gyűltek rá, ott zümmögtek a fülében. Bőre bizsergett, ahogy újra és újra megcsípték. Az új kihívó átvágott a közönségen, elérte a drótot. Valaki virágfüzért akasztott a nyakába, amitől úgy nézett ki, mint egy kijelölt emberáldozat. S Alex úgy vélte, ez bizonyos értelemben igaz is. Két tagbaszakadt thai férfi átbújtatta a kihívót a kerítés nyílásán és felsegítette a ringbe. Kényszerítették, hogy hajoljon meg a közönségnek. Aztán a túlsó sarokban megjelent a bajnok. Nem volt nagy, ám erőt és gyorsaságot sugárzott. Minden egyes izom jól látszott a testén, fémlemezekként kapcsolódtak össze, s egyetlen grammnyi zsír sem volt rajta. Szénfekete haját nagyon rövidre vágta. A szeme is fekete volt. Arca fiúsan sima, de Alex úgy tippelte, a húszas évei közepén járhat. Nadrágjára fehérrel ráhímezték a nevét: Sunthorn. Meghajolt a közönségnek, egy helyben ugrálni kezdett, s öklét magasba emelve köszönte meg a biztatást. A kihívó várta a sorsát. A virágfüzért levették róla, két kísérője elhagyta a ringet. A zene elhallgatott. Megkondult a gong. Alex azonnal megértette, mit lát. A legrosszabbra számított, és ez az is volt. Thai boksz, azaz a nyolc végtag tudománya, az egyik legagresszívebb és veszélyesebb harcművészet. Alex tanult karatét, de tudta, hogy azt egy világ választja el a thai boksztól, amiben megengedett az ököl, könyök, térd és láb használata huszonkét ponton - a fejtetőtől a vádliig. Ráadásul ez annak a mocskos, illegális verziója. Egyik harcoson sem volt védőpárna vagy kötés, se a kezükön, se a sípcsontjukon, se a gyomrukon. A harc addig tart, amíg egyikük eszméletlenül esik össze... vagy tovább. Alex az ámulat és az iszony keverékével nézte végig az első menetet, azzal a tudattal, hogy utána ő következik. Először csak köröztek, keresték egymás gyenge pontját. Sunthorn ütött párat, előbb a jobb könyökével, majd megpördülve bevitt egy gyors térdütést. Ellenfele azonban gyorsabb volt, mint amilyennek kinézett, mindkét ütés elől elhajolt, sőt bal lábával megpróbált egy ellenrúgást, s csak pár centivel vétette el Sunthorn nyakát. A mozdulatra izgatottan felhördült a tömeg.

Az első menet vége felé azonban végzetes hibát vétett. Figyelme kicsit lanyhult, már várta a gongszót. Sunthorn megpördülve hirtelen mellbe rúgta, s így a kihívóból kiszaladt a szusz, kis híján el is esett. Csak a gong mentette meg. Betántorgott a sarokba, ahol vizespalackot nyomtak a szájába. Alig volt eszméleténél. A következő menet nem lesz hosszú. A rövid szünetben újra felharsant a zene, és bekapcsolták a tévéket. A sárga cetlik villogtak, és Alex látta, hogy az emberek erősen gesztikulálnak, dühösen az órájukra mutogatnak. Tehát a nézők nem arra fogadnak, ki nyer. Sunthorn esetében ehhez kétség se férhet. Arra fogadnak, meddig bírják ellene. Megszólalt a gong, s a második menet gyorsan véget ért, ahogy arra lehetett is számítani. A kihívó úgy mozgott, mintha a vesztőhelyre sétálna. Sunthorn kegyetlen mosollyal nézte, majd a tőle telhető leggonoszabb módon zárta le a dolgot: egy rúgás a gyomorba, majd egy másik, sokkal erősebb az arcba. A vér szinte beterítette a ringet. A közönség magán kívül tombolt. A kihívó a hátára zuhant és nem mozdult. Sunthorn körbetáncolta, győzedelmesen lengette az öklét. A takarítók bemásztak a ringbe. Alex következett. Egy árny magasodott fölé, egy bizarr, elnyújtott arc, akár egy torz tükör. Anan Szukit. A kígyófej hadnagy előbb thai nyelven próbálkozott, majd egy másikon. Alex megint fokhagymaszagot érzett. Szukit elhallgatott. Alex előremeredt, mintha nem is hallotta volna. Szukit odahajolt. Mondott valamit pocsék franciasággal. Aztán megismételte angolul. Harcolsz vagy megöllek! Alexnek minden erejére szüksége volt, hogy úgy tegyen, mintha nem értené. A férfi nem tudhatja, hogy kicsoda. Egyszerűen csak próbálkozik. Végül Szukit a legkifejezőbb nyelvhez folyamodott: megragadta Alex haját, talpra rántotta és a padok közti folyosón a ring felé hurcolta. Alex érezte, hogy menet közben mindenki őt méregeti-be-csüli. Ismét jöttek a sárga cetlik. El tudta képzelni, mennyire taksálják. Tizenöt másodperc, húsz... nyilvánvaló volt, hogy ez az idegen fiú nem bírja sokáig. A szíve úgy zakatolt, szinte látta, ahogy remegnek a bordái. Miért őt választották? Miért nem Asht? Csak feltételezni tudta, hogy ezek az emberek valami beteg elégedettséget találnak a harcoló felek változatosságában. Az este folyamán látták, ahogy péppé vernek jó pár férfit. Most végignézik ugyanezt egy tinédzserrel. Átbújt a kerítésnyíláson. A két segítő már várta, vigyorogva felemelték a ringbe. Az egyiknél virágfüzér volt, amit a nyakába akart tenni, ám Alex ezt már előre eldöntötte. Amint felé nyúl­ tak, odavágott, nevetést és tapsot csalva ki a tömegből. Nem fognak hozzáérni, és nem fog a virágjukban parádézni. Bemászott a ringbe, miközben azok kibújtak a kötelek közt. Magukkal vitték a véres rongyokat, amivel a ringet törölték fel. Sunthorn a túlsó sarokban várta. Alex csak most, közelebbről látta igazán a férfi arroganciáját és kegyetlenségét. Sunthorn valószínűleg egész életében edzett, és tudta, hogy a következő meccse a gong után hamarosan véget fog érni. De nem érdekelte. Biztos jól megfizetik, örömmel megcsonkítja a csekkjéért cserébe. Máris mosolygott, rojtos szájjal és csorba fogakkal. Orrát egyszer betörhették, és rosszul forrt össze. A teste világbajnok atlétáé is lehetett volna, az arca viszont egy torzszülötté volt. Alex szájába műanyag flakont nyomtak és kényszerítették, hogy igyon. Iszonyú hőség volt az arénában, ami tovább apasztja majd az erejét. Csodálta, hogy Sunthorn ilyen sokáig bírja. Talán drogot kap. Körös-körül katonazene harsogott. A ventilátorok lomhán forogtak. Alex a kötelekbe kapaszkodva próbált kiötölni valami stratégiát. Könnyebb lenne, ha egyből elhasal­ na? Ha az elején hagyná kiütni magát, legalább hamar vége lenne. Azonban ez is kockázatos. Minden azon múlik, Sunthorn milyen erősen üti meg. Nem szeretett volna törött nyakkal térni magához. A zene elhallgatott. Gongszó. A nézőtér elcsendesedett. Elkésett a tervezéssel. Megkezdődött az első menet.

Alex tett pár lépést előre. Magán érezte a tömeg pillantását, alig várták, hogy a földre kerüljön. Sunthorn tökéletesen nyugodtnak tűnt. Szabályos pozíciót vett fel, súlyát az előre tett jobb lábára helyezte - az alap védelmi állás szinte minden harcművészetben -, de közömbösen nézett. Ekkor ötlött fel Alex-ben, hogy ha van bármi esélye itt, akkor az most, az első másodpercekben adódik. Az arénában senki nem tudhatja, hogy feketeöves karatés. A küzdelem amúgy teljesen egyenlőtlen. Sunthorn mellett szól a súlya és a tapasztalata. Alex mellett viszont a meglepetés ereje. Úgy döntött, hogy kihasználja. Ment előre, és az utolsó pillanatban, amikor elég közelinek vélte, hirtelen megpördült és minden erejét beleadva rúgott. A körkörös rúgást használta, a karate egyik legerőteljesebb ütését, és ha talál, akkor bizony ott helyben kiüti ellenfelét. Szörnyülködve érezte azonban, hogy lába üres levegőt ér csak. Sunthorn fantasztikus gyorsasággal reagált, hátraugrott és úgy hajolt, hogy a rúgás egy centivel suhant el a gyomra előtt. A közönség lélegzete elakadt, majd újult izgalommal kezdtek zsibongani. Alex ezúttal szemből próbált ütni, ám Sunthorn készült erre is. Blokkolta a támadást ajobb karjával, majd ellenrúgást vitt be. Alex a köteleknek zuhant, alig kapott levegőt. Piros pöttyök táncoltak a szeme előtt. Ha Sunthorn másodszor is megüti, vége. Vállával a köteleknek dőlve várta a befejezést. Ami nem jött. Sunthorn megint mosolygott, tetszett neki a dolog. Az idegen fiú tehát nem olyan könnyű eset, mint mindenki hitte, és tudta, hogy élvezkedhet kicsit. A közönség vérre szomjazott, de a drámát se vetette meg. Kicsit eljátszik a fiúval, elgyengíti, majd egy utolsó ütéssel kórházba küldi. Ujjaival intett, hogy „Gyere". A tömeg őrjöngött. Még akik vesztettek és már a sárga céduláikat tépték össze, azok is tovább akarták nézni. Alex nagy levegőt vett és kihúzta magát. Sunthorn lábának nyomát vörös folt jelezte a dereka fölött. A férfi talpa mintha a legkeményebb bőrből készült volna, a lábizma pedig acélrúdnak is beillett. Hogyan keverhette Ash ebbe? Persze tudta ő, hogy nem a keresztapja hibája. Hallgatnia kellett volna Jackre Sydneyben. Biztonságban lehetne most az iskolában. A következő pár percben egymás körül köröztek, egyet-egyet ütöttek, de csak ijesztgetésnek. Alex próbálta tartani a távolságot, amíg magához nem tér. Meddig tart egy menet? Nagyon nagy szüksége volna arra a pár nyugodt másodpercre, hogy gondolkodhasson. Csöpögött róla a verejték. Megtörölte a szemét, és Sunthorn ekkor támadt, egyszerre bökve-csapva könyökével, térdével és öklével, amik közül bármelyik földre küldhette volna Alexet. A következő harminc másodpercben Alex minden védelmi technikát bevetett, amit csak ismert, de tudta, hogy valójában csak az ösztöneire alapoz; kerülgetett és hajlongott, az aréna szinte forgott vele, a közönség üvöltött, a ventilátorok forogtak, a nyirkos hőség egyre jobban lenyomta. Egy jobb horog eltalálta, a feje oldalt csapódott, fájdalomgörcs futott végig a nyakán, le a gerince mentén. Sunthorn az ütést egy térdrúgással toldotta meg a bordákra. Alex kétrét görnyedt, képtelen volt védekezni. Épp akkor ért le, ahogy a gong az első menet végét jelezte. Taps és ujjongás tört ki. Felharsant a zene. Sunthorn hátraugrott és vigyorogva integetett, roppant mód élvezte a dolgot. Alex úgy érezte, nem maradt jottányi ereje sem. Tudatában volt, hogy a két segítő üvöltve hívja a sarokba. Nagy nehezen talpra kászálódott. Az orra vérzett, érezte a vér ízét, ahogy a szájába csorgott. Még egy menetet nem bír ki, az biztos. Minden ellene szól. Mégis döntésre jutott. Sunthorn idősebb, magasabb, nehezebb és tapasztaltabb, csak egy módon győzheti le. Csalni fog.

Akit a kígyó megmar... Az egyik férfi, akit Alex segítőjének választottak, egy nedves szivaccsal letörölte a fiúról a vért. A másik megitatta. Alex érezte, ahogy a hideg víz lecsorog arcán, rá a vállára. Mindkét férfi vigyorogva biztatta, mintha értené, amit mondanak. Biztos ugyanezt csinálták a korábbi harcossal... és Alex látta az eredményt. Hát ezt nem hagyja. Jól meglepi őket.

Még egyszer a foga közé nyomták a vizet, és ő annyit szívott be, amennyit csak bírt. Aztán megszólalt a gong, és a flaskát elrántották. A zene elhallgatott. A közönségből innen-onnan kiáltások hangzottak. Oldalt sandítva Alex látta, hogy Anan Szukit igyekszik az első sorba. Közelebbről akarja látni a kiütést. Alex óvatosan indult meg, felemelt ököllel, a súlyát egyenlően elosztva két lábára. Sunthorn már várta. Ez jó. Alex leginkább a közvetlen támadástól tartott. Az nem hagyna neki időt arra, amit eltervezett. Csakhogy az első körben elárulta magát, így Sunthorn tudja, hogy legalább egy harcművészetben járatos, s ennek megfelelően gondosan megtervezi a mozdulatait. Alex majdnem kiütötte, nem szándékozott még egy esélyt adni neki. Végül Sunthorn a közelharc mellett döntött, a mellett, amit a thai bokszban szokványos lefogásnak neveznek. Hirtelen szemtől szembe álltak, a lábuk majdnem összeért. Sunthorn összekulcsolta kezeit Alex feje mögött, és magabiztosan vigyorgott. A magasságával nála volt minden előny. Ki tudja billenteni Alexet az egyensúlyából, vagy beletérdelhet. A közönség látta, hogy elérkezett a mérkőzés hajrája és üvöltve biztatta a bajnokot. Alex pontosan ezt is akarta. Erre számított. Mielőtt Sunthorn mozdulhatott volna, cselekedett. Ugyanis senki sem tudta - se Sunthorn, se a közönség -, hogy a szája a menet kezdete óta tele van vízzel. Most mind kiköpte, egyenesen Sunthorn arcába. Az ösztönösen hátrakapta a fejét, s így lazított a fogáson. Egy pillanatra elvakult. Alex azonnal kihasználta, és öklével alulról belevágott ellenfele állába. Ám ez sem volt elég. És tudta, még egy esélye nem lesz, most kell befejeznie. Alex megpördült, minden erejét beleadta egyetlen rúgásba. Csupasz talpa pontosan a férfi gyomorszáját érte. Egy ekkora ütést még Sunthorn kidolgozott izmai sem bírtak el. Alex hallotta, ahogy kiszakad belőle a lélegzet. Az arcából kifutott a szín. Egy pillanatig ott állt, karjai ernyedten lógtak. A tömeg a sokktól némán figyelt. Aztán Sunthorn térdre rogyott, majd arccal előre a porondra zuhant. Az arénában düh és felháborodás tombolt. A közönség látta a történteket, és nem hitte el. Az idegen fiút azért hozták, hogy szórakoztassa őket, erre az csal! Pénzt vesztettek. És a bajnoku­ kat, Sunthornt megalázták. Ahogy hallotta a kiáltásokat körös-körül, Alex csak most értette meg, hogy újfent veszélybe sodorta magát. Ha azt a szerepet játssza, amit neki szántak, törött orral megy el, vagy rosszabbal, de legalább lett volna vigaszdíj. Hazavitték volna a hamis papírokkal, amiért Ash küldte. Erre már esély sem volt. Megsértette a kígyófejet azzal, hogy kiütötte a díjnyertes bajnokot. Nemigen hitte, hogy megköszönik és aranyserleggel jutalmazzák. Átlépett az eszméletlen testen, és úgy tett, mintha ki akarna mászni a ringből. Azonnal látta, hogy jól tippelt. Anan Szukit máris talpon termett, arcát harag sötétítette el, szeme lángolt. Öltönye belső zsebéből pisztolyt rántott elő. Alex hitetlenkedve nézte, ahogy célra emeli. Szukit le fogja lőni itt, ennyi ember előtt büntetésképp a trükkért, amit előadott. És ő semmit nem tehet, nincs hová bújnia. Csak nézte, ahogy a pisztolycső hideg szeme megállapodik a fején. Ekkor kialudtak a fények. Szuroksötét lett, minden oldalról szinte gomolygott a feketeség. Szukit tüzelt. Alex két narancssárga lángot látott és hallotta a golyókat. De már ő is mozgásban volt. A golyók a fejét célozták, ám közben ő elhasalt és a ring túlsó oldala felé gurult. Fél kézzel elkapta az egyik kötelet és leugrott a ring mellé. A nézők hökkent csenddel fogadták a sötétséget, a két lövésre viszont egyből kitört a pánik. Nem látnak, és valakinél fegyver van! Sikolyok harsantak, székek borultak. Valaki nekiment Alexnek. Méltatlankodó kiáltások harsantak. Alex lekuporodott, várta, hogy szeme hozzászokjon a sötéthez. Ez szerencsére gyorsan meg is történt. Amikor a csónakkal közeledtek, látta, milyen düledező az épület, s noha alig volt ablak, a tető meg a falak tele voltak repedésekkel. A hold világított,

a fény mindenütt beszivárgott, annyira nem, hogy az arcokat ki lehessen venni, de Alex nem is barátkozni akart, csak kiutat találni. És látta is, pont maga előtt: egy betonlépcső. Talpra ugrott és megiramodott, egyenesen neki a ringet körülvevő kerítésnek. Hol is a nyílás? Kétségbeesetten tapogatta a drótot. Megtalálta, átbújt, az ülések felé véve az irányt, amik meredeken emelkedtek az ajtó felé, ahol bejött. Újabb lövés dördült, egy férfi mellette megpördült és elesett. Szukit tehát kiszúrta, ami aligha meglepő. A csupasz válla meg a színes rövidnadrág pompás célponttá teszi még sötétben is. Tovább tolakodott a tömegben. Verejtéktől síkos bőrét nehezen tudták megragadni. Egy thai férfi lépett elé, s motyogott valamit. Alex tenyere élével vágta orrba. A férfi nyögve hanyatt esett. A kés, amit fogott, csörögve hullt a betonra. Végre Alex is megértette a szabályt: elfogják és megölik. Ez a jutalma. Ő fegyvertelen. Félmeztelen. Körülötte pedig a kígyófej tagjai. Tudta, hogy csak a gyorsaság és sötétség a szövetségesei. A következő pár percben ki kell jutnia az épületből. Vagyis előbb vissza kell szereznie a ruháit. Elérte az ajtót... és ekkor gyúltak fel a fények. Szukit azonnal kiszúrta. Ujjával rábökött és felüvöltött. Alex látta, hogy fél tucat fiatalember iramodik felé, mind fekete hajú, fekete ruhás. Minden oldalról jöttek. Szukit lőtt. A golyó gellert kapott egy oszlopon és az egyik tévébe csapódott, aminek a képernyője szétrobbant. Alex lángnyelvet látott és egy pillanatra elöntötte a remény, hátha felgyullad az egész kóceráj. Az nagy segítséget jelentene. A falak azonban túl nyirkosak voltak, a folyó pedig ott volt mindenütt, még a levegőben is, amit belélegzett. Átbukott az ajtón, leszaladt mögötte a falépcsőn, kis híján elbukva a rozoga fokokon. Szálka ment a lábujjába, de rá se hederített a fájdalomra. Visszajutott a folyosóra. Merre is vezették? Balra vagy jobbra? Alig egy másodperce volt dönteni, és a rossz döntés az életébe kerülhet. Jobbra ment. így a folyosó felfelé emelkedett, s most eszébe jutott, hogy befelé jövet valóban lejtett. Maga mögött lövéseket hallott: nem egy, hanem több fegyvert. Furcsa. Nem is látják, akkor kire lőnek? Feje fölött sárga fénycsövek hunyorogtak tompán. Mintha háború tört volna ki az arénában. Lehetséges... Alexben felötlött, hogy Ash talán követte. Valaki kétségtelenül mellette áll. Megtalálta a szobát, ahol átöltözött, berohant, s az ajtó belendült mögötte. A ruhái ott voltak, ahol hagyta; hálásan húzta fel őket. Legalább megint normálisan néz ki... és szüksége van az edzőcipőre, ha deszkákon kell futnia. Amikor felöltözött, visszament az ajtóhoz, és lassan kinyitotta. Verejték csorgott le az arcán. A haja teljesen csapzott volt. Kint azonban nem látott senkit. A folyosó vége és a kijárat a mólóra húsz méternyire lehetett. Alighogy megindult, motor hangját hallotta kintről, és tudta, egy csónak érkezett. Sejtette, mi fog történni. Szerencséjére épp egy ajtó előtt állt. Beugrott, épp ahogy a bejárati ajtó kicsapódott és az újonnan érkezettek megindultak a folyosón. Régimódi, orosz, RPK-74-es könnyű géppisztolyt viseltek. A tust rövidebbre vették. Az árnyékban kuporgó Alex hallotta, ahogy közelednek. Egyenként kutatják át az öltözőket. Egy perc se kell, és odaérnek. Körülnézett. Ez a szoba szinte megegyezett az előzővel, nem volt szekrény, semmi búvóhely, az ablakon pedig rács. Egy különbség azonban akadt. A padló egy része elrohadt, látta a lent kavargó vizet. Átfér a lyukon? A szomszédos szoba ajtaját nagy csattanással kivágták. Az egyik férfi thai nyelven kiáltott valamit. Mindjárt itt lesznek. Alex bele sem akart gondolni, mire vetemedik. A víz nagyon messze volt, és az áramlat a felszín alá ránthatja. Viszont ha itt marad, mindenképp meghal. A lyukhoz ment, nagy levegőt vett és leugrott. Sötétségbe pottyant, és épp annyi ideje volt zuhanás közben, hogy befogja az orrát, majd a folyóba csapódott. Meleg és lomha víz nyelte el, aminek tetejét kosz és rohadó zöldségek fedték. A bűz szinte elviselhetetlen volt. Mintha a világ legrégibb, legmocskosabb fürdőjébe pottyant volna. Ahogy visszaküzdötte magát a felszínre, a folyadék olajként pörgött le arcán és ajkán, mocsokréteget hagyva maga után. Két kézzel kaparta, igyekezve nem lenyelni.

Kijutott az arénából, de még nem menekült meg. Föntről hangokat hallott, de látni az orráig se látott. Az épület alatt taposta a vizet az oszlopok között, amik azt tartották. A távolban épp ki tudta venni a csónakot, ami a fegyvereseket hozta. A móló mellett állt, a motor még járt. Léptek dobogtak, s felnézve két árnyat látott átsuhanni a feje felett. Az aréna melletti verandán futottak. Szukit parancsot adhatott a hely bekerítésére. Biztos centiről centire átkutatják. És akkor valami felmászott a vállára. Egyből eszébe jutott, hogy érkezéskor mozgást látott itt lent: az épület árnyékában a vízben él valami. Alex elkapta az egyik oszlopot, majd nagyon lassan hátrafordította a fejét. Egy súlyos, dagadt patkány volt, jó harminc centi hosszú, gonoszan sárgálló foggal és vérszínű szemmel. Alex nyaka köré tekert farka még huszonöt centit adott a hosszához, apró karmával az ingébe kapaszkodott, és izgatottan kaparta a szövetet. És nem volt egyedül. Az undortól megdermedt Alex szeme láttára még kettő jelent meg, majd egy negyedik is. Hamarosan már zsibongott tőlük a víz. Az egyik felmászott a nyakán, s jól belekapott az arcába, miközben a feje tetejére igyekezett. Alex sikoltani szeretett volna, de éppen ezt nem tehette. Fegyveresek álltak fölötte. Ha csak hangosan csobban a keze, mindennek vége. Megharapják a patkányok? Rettenetes gondolat volt. Megeszik élve? Valami az ingét rángatta lentről. Az egyik víz alá bukott és onnét próbált belülre kerülni. Alex érezte az orrát és a karmát a hasán. Az émelygést leküzdve lenyúlt és finoman ellökte. Ha túl durva, a patkány megharapja, és ha a többiek megérzik a vér szagát... Magára parancsolt. Jobb nem képzelegni. Az egyetlen reménye, ha semmit nem csinál. Hátha úgy döntenek a patkányok, hogy ő is csak egy nagy, ehetetlen dolog, amit a folyóba dobtak. Megpróbálta a gondolatait kisugározni a falkának. Nem vagyok ehető. Nem ízlenék. A fejére mászott patkány a hajában motozott. Alex összerezzent, ahogy az állat kihúzott pár szálat és nekiállt rágni, mintha ízlelgetné. Az első patkány, ami kezdte az egészet, még mindig a vállán volt. Alex moccanás nélkül odalesett és látta, hogy az orra közvetlenül nyaki verőere mellett szimatol. Az orr mögött látta az izgalomtól csillogó szemet, amit megbabonázott az ér gyors lüktetése, ami egy ritmusban pulzált Alex szívével. Csak bele kell harapnia a húsba és ott a véna. Alex biztos volt benne, hogy erre készül. Egy robbanás mentette meg, egy tűzlabda, ami az épület közepén keletkezett, a víz pedig visszatükrözte. A patkányok megrémültek, leugrottak róla és eltűntek az oszlopok között. Mi a fene folyik? Talán két rivális kígyófej közti háborúba csöppent? Most már mindegy. Tovább kell mennie, mielőtt a patkányok visszatérnek. Alex ellökte magát az oszloptól, s úszni kez­ dett a trutyiban, igyekezve fejét víz felett tartani. Az aréna lángokban állt. Kiáltásokat hallott és látta a vörös-séget. Lángoló fadarab hullt a folyóba sziszegve-ropogva. Alex felpillantott. Az épület eleve rozoga volt, nagyon nem szerette volna, ha most dől össze, amikor ő alatta van. A móló közvetlen előtte volt. Alex úgy vélte, nem fogják őt észrevenni, még ha őrzik is. A benti történések miatt nem fognak a vízre figyelni. Különben meg nem érdekelte. Elege lett. Ideje elhúzni. Elérte a csónak oldalát, a sima fém felfelé emelkedett a szabad levegőbe és szabadságba. Az oldalán háló lógott, amit Alex hálásan markolt meg. Ereje utolsó cseppjeit összeszedve felmászott. A csónak egy régi komp volt, a piros tető azt jelezte, hogy folyamatosan ingázik a két part között. Egy ember volt rajta - feltehetőleg a kompvezető -, egy thai férfi farmerban és kabátban, de ing nélkül. A csónak oldalának dőlve ámultan nézte a tüzet. A faépület hangosan recsegett. Lángok kaptak a tetőbe és a falakba, a fa repedezett, darabjai a folyóba potyogtak. Alex meg se próbált csendben maradni. A hajó túlsó oldalán húzta fel magát, a vezető mögött. A férfi nem fordult meg. Alex odaszaladt és megragadta a gallérját meg az övét. Mázlija volt, a férfi nagyon könnyű volt, egy mozdulattal befordította a vízbe.

Aztán odalépett a kormányhoz, és lenyomta a gázkart. Ez lesz a menekülőút. A folyón senki nem akad a nyomára. A motor bőgött, a propellerek fehérre köpülték a vizet. A csónak megindult. Alex elvigyorodott. A következő másodpercben azonban kis híján orra esett, mert a csónak mintha kőfalnak ment volna. A kormányt szorongatva hátranézett és megdöbbenve látta, hogy a csónakot az épület egyik tartóoszlo­ pához kötötték. A propellerek erősen dolgoztak a vízben. Ha a patkányok a közelben vannak, cafatokban végzik. A csónak viszont nem megy sehová. A tat és az oszlop közt feszülő kötél majd olyan vastag volt, mint a karja. És kikötni nincs ideje. Alex visszavett a gázból, nehogy a motor leégjen, mire a kötél is egyből engedett. Ekkor kiáltás harsant és Alex csüggedten látta, hogy Anan Szukit jelenik meg az aréna melletti gyalogjárón, a haragtól szája még szélesebbre feszült ocsmány arcán. Észrevette Alexet. Még nála volt a pisztoly, és most megint célzott. Jó húsz méterre állt ugyan, ám most nem zavarta semmi a célzásban. Alex egy dolgot tehetett. Tövig nyomta a gázkart, és hirtelen minden egyszerre történt. Három lövés dördült, de őt nem érte találat. És nem Szukit lőtt. A kígyófej hadnagy a folyóba ejtette a fegyverét, mintha már nem lenne rá szüksége. Majd ő maga is követte, fejjel bele­ zuhant a vízbe. Hátulról lőtték meg a két válla között. Alex egy alakot pillantott meg az egyik ajtóban, de mielőtt jól megnézhette volna, a csónak megindult, és ezúttal vitte magával az osz­ lopot is, kitépte a lángoló épület alól. Alex érezte, hogy elképesztő sebességgel suhan a vízen. Még utoljára visszanézett. Az arénát már javában emésztette a tűz, szikrafelhők táncoltak felette. A távolból tűzoltóautókat hallott. Már nem lesz rájuk szükség. A csónak az épület fontos részét rántotta ki, s a tákolmány Alex szeme láttára megrogyott, mint­ ha megadná magát, majd a partról a vízbe csúszott az egész, cakpakk. A víz pedig mohón fogadta a korhadt fát. Sikolyok harsantak belül. Újabb sorozatok. Aztán a Chada Kereskedelmi Társaság elmerült, mintha sosem létezett volna. Csak a zöld névtábla úszott a vízen a törmelék közt. A lángok kicsit falatoztak még a víz felszínén, majd kialudtak. Több tucat árnyalak csapdosott-kiáltozott a vízben, igyekezett partra evickélni. Alex végre megragadta a kormányt, és engedelmességre késztette a kompot. Hihetetlen, de csak ő volt rajta egyedül. Szóval most merre? Északra ismerős területre érne. A távolban látta a Félsziget Hotelt. Eltöprengett, hogy is nézhet ki. Kék-zöld, csuromvíz, rongyos... nem valószínű, hogy boldogan fogadnák. Különben is, Ash még remélhetőleg a kínai negyedben várja. Alex a következő nyilvános móló felé vette az irányt. Hamis papírok nélkül kell boldogulniuk. Nagyon remélte, hogy Ash megérti.

Wat Ho Winston Yu őrnagy zsályás-tojásos szendvicset választott és finoman fogta kesztyűs ujjaival. A londoni Ritz Hotelben ült, ami - még ha túl sok turistát engednek is be a földszintre - a legkedvesebb hotelje volt a világon. A délutáni tea pedig kétségtelenül a kedvenc étkezése. Imádta ezeket az apró, tökéletes háromszögre vágott szendvicseket, amiket mindig dzsemmel felszolgált lángos követ. Annyira angol. Még a csontszín kerámia teáskannát és a csészét is Wedgwood készítette, ez az 1759-ben alapított világhírű staffordshire-i családi vállalkozás. Kortyolt a teából, majd a szalvétával megtörölte a száját. A Bangkokból érkezett hír nem volt jó, ezt el kellett ismernie, de nem hagyta, hogy ez elrontsa a teázást. Ahogy az anyja mon­ dogatta, minden rosszban van valami jó, és ő most ezt a jót kereste. Való igaz, Anan Szukitot nem lesz könnyű helyettesíteni. Másrészről viszont előbb-utóbb minden szervezetre ráfér a személycsere, a frissítés, még a kígyófejre is. Az emberek így éberek maradnak. Sok ifjú hadnagy van, akik előléptetést érdemelnek. Majd a maga idején dönt. Ennél kevésbé fűlött a foga a férfihoz, aki vele szemben ült. Igen ritkán esett meg, hogy a Skorpia két tagja együtt mutatkozott a nyilvánosság előtt, azonban Zeljan Kurst felhívta őt és

ragaszkodott hozzá, hogy találkozzanak. Yu őrnagy javasolta a Ritzet, de már megbánta. A nagydarab jugoszláv a kopasz fejével meg a birkózó vállával ennél feltűnőbb már nem is lehetett volna. Ráadásul ásványvizet iszik! Ki iszik ásványvizet délután ötkor? - Miért nem jelentette nekünk a fiút? - kérdezte Kurst. - Nem tartottam relevánsnak - felelte Yu. -Nem? -Ez az én akcióm. Mindent a kezemben tartok. -Én nem ezt hallottam. Yút nem lepte meg, hogy a vezetőség máris tudomást szerzett a Chada Kereskedelmi Társaság irodáinak pusztulásáról és Szukit haláláról. Állandóan szemmel tartották egymást, hogy tudják, alkalomadtán hova kell lőni. Szomorú, hogy már a bűnözők sem a régiek. Manapság már senki nem bízik senkiben. - Még nem tudjuk biztosan, mi történt - felelte. Angliában teaidő volt, de Bangkokban még éjfél. - Még az sem biztos, hogy a fiú a felelős. - Alex Riderről van szó - sziszegte Kurst. - Egyszer már alábecsültük, és drágán megfizettünk érte. Miért nem ölette meg? - Nyilvánvaló okok miatt. - Yu keze egy újabb szendvics fölött lebegett, aztán meggondolta magát. Elment az étvágya. - Tudtam, hogy Alex Rider Bangkokban van, attól a pillanattól, hogy leszállt. Tudtam, hogy jönnek, egy férfi meg egy fiú, mielőtt még megérkeztek. - Kitől? - Az az én titkom, amit meg szándékozok tartani magamnak. A Suvarnabhumi reptéren lelövethettem volna a Rider gyereket. Könnyedén. De azzal elárultuk volna az ASIS-nak, hogy tudunk a terveikről. Már így is gyanítják, hogy informátorom van náluk. Ez csak megerősítette volna. - Szóval mit szándékozik tenni? -Játszogatok vele. A verekedés csak a kezdet volt, nem történt nagy baj. Az a hely amúgy is összedőlt volna. De ha engem kérdez, a helyzet tulajdonképpen szórakoztató. A híres Alex Rider afgán menekültet játszik. Nagyon okosnak hiszi magát. Pedig a markomban van, akkor roppantom össze, amikor nekem tetszik. -Júlia Rothman is ezt hitte. - Ez egy gyerek, Mr. Kurst. Nagyon okos gyerek, de akkor is csak gyerek. Szerintem túlreagálja. Halálos valami moccant Kurst szeme mélyén, és Yu jobbnak látta nem enni többet. A Skorpia nem találná rangján alulinak radioaktív golyócskát csempészni a szendvicsébe. Hiszen csinálták már. - Ellenőrizni fogjuk a helyzetet - szólalt meg végül Kurst. -És figyelmeztetem, Yu őrnagy, ha úgy érezzük, hogy a dolgok kicsúsztak a kezéből, leváltjuk. Azzal felállt és távozott. Yu maradt, az elhangzottakon töprengett. Gyanította, hogy Levi Kroll áll e mögött. Az izraeli azóta a hatalomra tör, hogy Max Grendel visszavonult. A zátony-szigeti akcióra is jelentke­ zett. Azonnal ugrik, ha ő hibázik. Hát nem fog hibázni. A Királykéket alaposan tesztelték az emberei Bangkokban. A detonációs rendszert a körülményekhez igazították. A bomba két napon belül folytatja útját. Minden a terv szerint. Yu mégis úgy döntött most, hogy kicsit bebiztosítja magát. Ő és csak ő robbanthatja fel a bombát. Csak őt illeti majd a dicséret az utána következő világméretű pusztításért. De hogyan is gátolja meg Krollt a hatalom megszerzésében? Nagyon egyszerű. Egy kis technikai machináció, és senki nem fogja tudni őt helyettesíteni. Yu elmosolyodott és kérte a számlát. - Nem lett volna szabad elengednem téged - mondta Ash. - El se hiszem, hogy hagytam, hogy

ezt tegyék veled. Hajnali egy volt Bangkokban, Alex és Ash a szobájukban voltak a harmadikon. Alex egy ronda, modern hídnál hagyta a kompot, onnét gyalog ment tovább, vizesen, pénz nélkül, irányérzékére bízva magát. Kétszer állt meg útbaigazítást kérni, egyszer egy szerze­ testől, egyszer egy kofától, aki éppen bezárt aznapra. Nemigen beszéltek angolul, de annyit megértettek, hogy megmutassák neki, merre menjen. Ennek ellenére jóval éjfél után ért el a kínai negyedbe. Ash fel-alá járkált a szobában, akár a ketrecbe zárt oroszlán, betegre aggódta magát, s amikor Alex betoppant, azonnal megragadta. Hitetlenkedve hallgatta a történetet. - Nem lett volna szabad elengednem - ismételte. - Nem tudhattad. - Hallottam már ezekről a meccsekről. A kígyófejek rendszeresen rendeznek ilyen viadalokat. Aki megharagítja őket, a ringben végzi. Ott megnyomorodnak... vagy meghalnak. - Szerencsém volt. - Okos voltál, Alex. -Ash büszkén nézett rá, mintha immár más fényben látná. - Azt mondod, valaki lövöldözött. Megtámadták az épületet. Nem láttad, kik? - Egy alakot láttam, de túl sötét volt, és túl gyorsan történt. Sajnálom, Ash. -Thai vagy európai volt? - Nem láttam. Alex az ágyon ült, takaróba csavarva. Ash kiterítette a ruháit száradni, elég feleslegesen. Az éjszaka nyirkos volt, trópusi vihar közeledett. Aztán hozott Alexnek levest az étteremből a sikátor végéről. A fiú egész délután nem evett, éhes és kimerült volt. Ash jól megnézte. -Emlékszem, amikor először találkoztam apáddal - szólalt meg hirtelen. A témaváltás meglepte Alexet. - Rutinakcióra küldtek Prágába. Csak erősítésnek. Ő volt a főnök, azt hiszem, akkor először. Nagyjából egykorúak voltunk. - Ash cigarettát vett elő és az ujjai közt sodorgatta. - Szóval minden elromlott, ami csak elromolhatott. Egy épület darabokra robbant. Három volt KGB-s holtan hevert az utcán. A cseh rendőrség ott nyüzsgött. És ő pont olyan volt, mint te most. - Hogyhogy? -Johnnak is mindig pokoli mázlija volt. Belesétált a bajba, és valahogy egy darabban került ki belőle. Aztán meg csak ült ott, mint te, mintha semmi nem történt volna. Nem hatotta meg. -Végül elfogyott a szerencséje. - Végül mindenki szerencséje elfogy - fordult el meggyötört arccal Ash. Utána nem sokat beszéltek. Alex megette a levest, aztán szinte azonnal elaludt. Utoljára Asht látta, a cigarettája fölött görnyedt, aminek vége vörösen hunyorgott a sötétben, mintha titkot árulna el. Mindennek dacára Alex másnap korán ébredt. Mellette a falon két kövér csótány araszolt, de mostanra megszokta őket. Nem harapnak, nem csípnek, csak rondák. Rájuk se hederítve felkelt. Ash már járt kint, elvitte Alex nedves ruháit megszárítani. Alex gyorsan felöltözött, aztán elmentek rizskását enni, amit sok bódéban árultak reggelire. Némán falatoztak két farekeszen ülve az út szélén, a dübörgő forgalom mellett. Éjjel esett, ittott hatalmas pocsolyák terpeszkedtek, ami még jobban lelassította a várost. Ash megint rosszul aludt, karikák sötétlettek a szeme körül. A sebe is fájt. Mindent megtett, hogy palástolja, Alex mégis észrevette, hogy elfintorodik leüléskor, és a szokottnál is komorabb és szótlanabb volt. -Át kell mennem a folyón - szólalt meg végül. -A Chada Kereskedelmi Társasághoz? -Alex vállat vont. -Nem sok maradhatott belőle. -A küldetésünkből se - eresztette le a kanalát Ash. - Nem hibáztatlak a tegnapiért, de elképzelhető, hogy kígyófejes barátainknak már nem érdeke minket Ausztráliába csempészni. Az egyik fejesük halott. És jókora kárt tettél a cégükben.

- Nem én gyújtottam fel! - méltatlankodott Alex. - Nem, de te rántottad a vízbe. - Legalább eloltotta a tüzet. Ash majdnem elmosolyodott. -Jogos. De akkor is meg kell tudnom, mi a helyzet. -Jöhetek? - Kizárt, Alex. Rossz ötlet. Maradj a szobában. És vigyázz magadra. Elképzelhető, hogy küldenek valakit törleszteni. Jövök, amint tudok. Azzal otthagyta. Alex átgondolta. Ash dühös rá? Nehéz volt olvasni a hangulataiban, mintha a titkos szolgálat miatt az érzelmeit is gondosan őrizné. Azt mindenesetre Alex is értette, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy Ash remélte. Az volt a feladat, hogy épüljön be a kígyófejbe, nem az, hogy háborúzzon velük. A hamis papírok pedig, amik annyira fontosak Ashnek, talán a folyó fenekén csücsülnek... a Chada Kereskedelmi Társasággal együtt. Alex felállt és elindult, oda se nézve az élénk színű selymekre, amiket errefelé mindenhol árultak. A thai utcák csöppet se hasonlítanak az angol utcákra. Angliában szét vannak terítve a dolgok. Itt egész boltsorok árulták ugyanazt: több utcányi selyem, több utcányi kerámia. Nem is értette, az emberek mi alapján választanak. Szerette volna, ha Ash vele van. Ha őszinte akart lenni, nem szívesen maradt egyedül, és Bangkokból is elege lett. Ami pedig azt a reményét illeti, hogy majd Ash révén megtud valamit önmagáról, hát eddig csupán villanásokat látott a múltból. Kezdett kételkedni benne, hogy keresztapja valaha is megnyílik annyira, hogy bármi érdemlegeset mondjon. Épp a sikátor bejáratához közeledett, amikor észrevette, hogy azt figyelik. Ash figyelmeztette, hogy tartsa nyitva a szemét, s talán ennek volt köszönhető, hogy Alex kiszúrta a férfit az út túloldalán, félig egy zöldségesbódé takarásában. Nem is kellett kétszer odanéznie. A férfi átöltözött, eltűnt a papírpipacs meg a bőrdzseki, de Alex tökéletesen biztos volt benne, hogy ez ugyanaz a szögletes, kemény arc, amit előbb a reptéren látott, majd a hotelben. Most pedig itt. Napok óta követheti. Most turistának álcázta magát, fényképezővel és baseballsapkával, de azt az épületet figyelte, ahol Ash-sel megszálltak. Talán azt várja, hogy kijöjjenek. Alexet megint elfogta az érzés, hogy ismeri a férfit. De honnét? Melyik országból? Egyik régi ellensége érte utol? Jól megnézte a hideg szemet a fekete haj alatt. Katona? Már majdnem beugrott neki, amikor a férfi sarkon fordult és elindult. Biztos arra jutott, hogy senki nincs otthon. Alex gyorsan döntött. A francba Ash tanácsával. Követi. A férfi a Yaowarat Roadon indult el, a kínai negyed egyik legforgalmasabb utcáján, ahol hatalmas, kínai írásjegyeket viselő táblák lengnek a levegőben. Alex biztos volt benne, hogy az idegen nem veszi őt észre. Ajárda tele volt standokkal, ha a férfi hátranézne, azonnal el tud bújni. Az egyetlen veszély abban állt, hogy elvesztheti szem elől. A korai óra ellenére már tömeg volt az utcán, állandó, mozgó korlátként hullámzottak az emberek kettejük között, a férfi tucatnyi helyen eltűnhetett. Voltak aranyat és fűszert kínáló üzletek. Kávézók és éttermek. Árkádok és sikátorok. A követésnek az a trükkje, hogy elég közel kell maradni ahhoz, hogy ne veszíthesse el, ugyanakkor elég messze, hogy az ne vehesse észre. A férfi azonban láthatóan nem gyanakodott. Egyenletes léptekkel haladt. Jobbra fordult, majd balra, és hirtelen kiértek a kínai negyedből. Az óvárosba tartottak, Bangkok szívébe, ahol minden utcán volt egy templom vagy szentély. Itt már üresebbek lettek a járdák, Alexnek vigyáznia kellett, jobban lemaradni, kapualjak és parkoló kocsik felé térni, hogy ha úgy adódik, elbújhasson. Tíz perce mentek, amikor a férfi belépett egy nagy templomkomplexumba. A kaput ezüst és gyöngyház díszítette, s egy szentélyekkel és szobrokkal teli udvarra nyílt, egy fantasztikusan dekorált világba, ahol a mítosz és a valóság füstölőfelhőben, valamint arany és rikító színű mozaik ragyogásában mosódott össze. A buddhista templom vagy kolostor thai nyelven wat. Harmincezer van szerte az országban,

csak Bangkokban több száz. Ez előtt kis tábla hirdette a nevét thai nyelven és angolul. Wat Ho. Alex pár pillanat alatt felmérte a környezetet: a dísztavat és a bódhi fát, amit minden watban ültetnek, mert egyszer az alatt keresett menedéket Buddha. Megnézte a főtemplomot őrző, aranyból készült, félig nő, félig oroszlán alakokat, a finoman lejtős tetőt és a mondopokat, ezeket a fenséges, bonyolult tornyokat a sok száz parányi figurával, amiket évekig fa­ raghattak. Egy csoport szerzetes ment el mellette. Mindenhol térdelő emberek imádkoztak. Soha nem járt még ilyen békés helyen. A férfi egy harangláb mögött tűnt el. Alex félt attól, hogy szem elől téveszti, de közben azon morfondírozott, mi hozhatta egyáltalán ide. Talán ő tévedett? Talán mégiscsak turista? Sietve befordult a sarkon, majd megtorpant. A férfi eltűnt. Egy szentély előtt thai emberek térdeltek. Az egyik terasznál két hátizsákos turista fotóztatta magát. Alex mérges volt magára. Túl lassan kapcsolt. Az egész követősdi időpocsékolás volt. Tett egy lépést előre, majd megdermedt, ahogy egy árny hullt rá, és egy kéz valami keményet nyomott a hátába. - Ne fordulj meg - parancsolta egy hang angolul. Alex nem mozdult. Émelygés fogta el. Pont ettől intette óva Ash. A kígyófej valakit utána küldött, ő pedig egyenesen besétált a csapdába. De miért itt, egy thai templomban? És honnét tudja a férfi, hogy angol? - Menjünk át az udvaron. A szentély túlsó oldalán jobbra van egy ajtó. Látod? Alex bólintott. A férfinak liverpooli akcentusa volt, ami bizarrul hangzott ezen a helyen. - Bemegyünk az ajtón. Utána mondom tovább. Ne próbálkozz semmivel. A fegyver megint megbökte. Alexnek nem kellett több ösztökélés. Elindult a haranglábtól, megkerülte az imába mélyedt csoportot. Átfutott az agyán, hogy megpróbál menekülni itt, ahol vannak tanúk. De semmit nem érne el. A férfi lelőheti és eltűnhet, mielőtt bárki felfogja, mi történik. Majd elérkezik a pillanat... de nem most. A vörös ajtó egy kolostor falában volt, ahová a szerzetesek elvonulhattak néma meditációra. A Ramakien képei vették körül, az istenek és démonok történetének részletei, amit minden thai gyerek ismer. Istenek és démonok? Nem sok kétsége volt afelől, a férfi kikhez tartozhat. Az ajtóhoz értek, s az automatikusan kinyílt. Kamera figyelhette, de Alex nem látta. A túloldalon modern folyosót talált, a csupasz téglafalak egy másik ajtó felé lejtettek. Ez is kinyílt előttük. A wat neszei elhaltak. Alex úgy érezte, mintha elevenen elnyelnék. Ezt nem fogja hagyni. Gondosan időzített. A második ajtó keskeny volt, s egy kocka alakú hallba nyílt, ami ügyvédi iroda vagy egy magánbank recepciója is lehetett volna. A falakat lambéria borította, egy antik asztalon lámpa állt, fent ventilátor forgott. A legfurcsább azonban az volt, hogy a szemközti falon II. Erzsébet királynő képe lógott. Ahogy belépett, Alex habo­ zott kicsit, hogy a férfi beérje, majd könyökével hirtelen hátraütött, aztán másik öklével nagy ívben odacsapott. Ezt a mozdulatot még a SAS-gyakorlaton tanulta Brecon Beaconsben, Walesben. A könyöktől elakad a lélegzet, az ököl félreüti a fegyvert, időt ad megpördülni és mindent beleadva lábbal rúgni. A szabadban sose próbáld, mert lelőnek, csakis zárt helyen működik. Kivéve ezúttal. A férfi számíthatott a manőverre, mert egyszerűen oldalt lépett, amikor Alex elkezdte a mozdulatsort. A könyök levegőt talált, s mielőtt Alex megfordulhatott volna, a pisztoly hűs vasa a halántékához nyomódott. -Szép próbálkozás, Fióka. De nagyon lassú. És Alexnek leesett. - Róka! A pisztoly már nem számított. Alex a férfi felé fordult, aki régi barátként vigyorgott rá. És tulajdonképpen az is volt. Brecon Beaconsban találkoztak. Négyen voltak az egységben, amihez Alexet hozzácsapták: Farkas, Sas, Kígyó és Róka. Nem használhatták a valódi nevüket. Ott-tartózkodása alatt Alex lett a Fióka. Most, hogy belegondolt, egyiküknek tényleg liverpooli akcentusa volt. El se tudta hinni, hogy itt találkoznak össze, Bangkokban, de

kétsége sem lehetett, hogy Róka áll előtte. - Ott voltál a reptéren - mondta Alex. - Láttalak. Papírpipacsot viseltél. -Igen. Le kellett volna vennem, de akkor érkeztem meg Londonból. -És a Félsziget Hotelben is ott voltál. Róka bólintott. - El se tudtam hinni, hogy téged látlak, hát követtelek. Azóta is szemmel tartalak, Alex. A te szerencséd- Tegnap éjjel te voltál az arénában? - kérdezte Alex kóválygó fejjel. - Te gyújtottad fel! - Követtelek Patponghoz, láttam, amikor azok felvettek. Aztán követtelek a Chada Kereskedelmi Társasághoz. Nem volt könnyű, mondhatom. Alig bírtam bejutni. Mire sikerült, már a ringben voltál. Azt hittem, péppé vernek. Észrevettem, hol vannak a biztosítékok, hátraosontam és eloltottam a villanyt. Aztán elindultam, érted. Kicsit érdekesebb lett, amikor felkapcsolták a villanyt. Ki kellett kerülnöm pár tagot, eldobni néhány gránátot. Amikor utoljára láttalak, egy kompon menekültél. Ha előbb eloldozod, gyorsabban is ment volna. - Lelőtted Anan Szukitot. - így hívták? Hát le akart lőni téged. Ez volt a minimum. - Szóval mi ez a hely? - nézett körül Alex. - Mit keresel Bangkokban? És mi a valódi neved? Ne várd, hogy itt is Rókának hívlak. - Ben Daniels a becsületes nevem. A tiéd meg Alex Rider. Most már persze tudom. - Otthagytad a SAS-t? - Kölcsönadtak az MI6 Különleges Operációs Részlegének. S kérdésedre válaszolva, te is ott vagy most. Ez a Királyi és Általános Bank bangkoki irodája. Alighogy kimondta, nyílt egy ajtó a folyosó túlsó felén, és egy nő lépett ki. Alex azonnal megérezte a borsmentaillatot. -Alex Rider! - mondta Mrs. Jones. - Meg kell mondanom, ezt vártam volna utoljára. Azonnal gyere az irodámba. Szeretném tudni, hogy miért nem vagy iskolában!

Fegyvere van, és veszélyes Amikor Alex utoljára látta Mrs. Jonest, az egy londoni kórházban látogatta meg őt. Akkor bizonytalannak tűnt, sajnálkozott, magát okolta a biztonsági hibáért, ami miatt Alex közel került a halálhoz a Liverpool Streeten az MI6 székháza előtt. Akkor viselkedett leginkább érző emberként. Most sokkal inkább az a nő volt, akinek először megismerte, palaszürke kosztümben, dísztelen nyaklánca lehetett ezüst, de acél is. Haját még mindig rövidre vágva hordta, és arca azokkal az éjfekete szemekkel - halálosan komoly. Mrs. Jones nem volt vonzó, és nem is akart az lenni. Az MI6 Különleges Operációs Részlegének, a brit titkosszolgálat egyik legelőkelőbb egységének igazgatóhelyetteseként pontosan így kellett kinéznie: viselete semmit nem árult el róla. Most is borsmenta cukorkát szopogatott. Alex arra gondolt, talán a cigarettáról szokott le így. Vagy a munkájával lehet kapcsolatban? Amikor Mrs. Jones megszólalt, néha emberek haltak meg. Nem lepte volna meg Alexet, ha a nő emiatt érezne kényszert lehelete megédesítésére. Egy irodában ültek, annak az épületnek az első emeletén, ami közvetlen Wat Ho mögött állt. Közönséges szoba volt, benne faasztal és három bőrfotel. Két nagy ablak nézett ki a templomudvarra. Alex tudta, hogy mindez csalóka. Az üveg valószínűleg golyóálló, mindenütt rejtett kamerák és mikrofonok bújnak meg, és ki tudja, hány narancssárga köntöst viselő ügynök vegyül el a szerzetesek között. Az MI6 esetében semmi nem az, aminek látszik. Ben Daniels, akit Alex Róka néven ismert, szintén jelen volt. Kiderült, hogy fiatalabb, mint ő hitte, huszonkettő-huszonhárom éves, nyugodt és szótlan. Alex mellett ült. Mrs. Jones velük szemben, az asztal mögött. Alex elmondott neki mindent attól kezdve, hogy becsapódott a tengerbe az ausztrál partok közelében. Hogy hogyan szervezte be az ASIS, hogyan találkozott Ash-sel Bangkokban, és

végül első ismerkedését a kígyófejjel. Észrevette, hogy a nő összerezzen Ash neve hallatán. Persze hogy ismeri, hiszen ő is az MI6-nál dolgozott már, amikor apja beépítettként a Skorpiánál tevékenykedett. Talán Mrs. Jonesnak köze volt az akcióhoz Máltán, ami apját épségben hazajuttatta. - Hát Ethan Brooke-nak aztán van pofája - jegyezte meg Mrs. Jones, mikor Alex befejezte. Besoroz téged csak úgy ukmukfukk. Először beszélnie kellett volna velünk. - Már nem dolgozom maguknak - emlékeztette Alex. - Tudom én, Alex. Nem ez a lényeg. Brit állampolgár vagy, ha egy másik ország titkosszolgálata használni akar, az a minimum, hogy engedélyt kér. - Kicsit puhábbra fogta a hangját. - Apropó, miért döntöttél úgy, hogy visszatérsz? Azt hittem, eleged van. - Találkozni akartam Ash-sel - felelte Alex. Majd eszébe jutott valami. - Miért nem mesélt róla sosem? - Miért kellett volna? - kérdezett vissza Mrs. Jones. - Évek óta nem is láttam. - De magának dolgozott. - Ugyanakkor dolgozott a Különlegeseknek, mint én. Nem sok közöm volt hozzá. Egyszerkétszer ha láttam. Ennyi. - Tudja, mi történt Máltán? Mrs. Jones habozott. - Erről Alán Bluntot kell kérdezned. Az ő akciója volt. Csapdaakció. John, az apád, beépült a Skorpiába, mintha nekik dolgozna, és vissza akartuk kapni. Megrendeztünk egy áltámadást egy Mdina nevű helyen, de rosszul sült el, és Ash majdnem meghalt. Utána íróasztal mögé került, és a szüleid halála után nem sokkal kilépett. Ennyit tudok mondani. - Hol van Mr. Blunt? - Londonban. - Akkor maga miért van itt? Mrs. Jones kíváncsian nézte Alexet. - Megváltoztál. Nagyot nőttél. Azt hiszem, ezért nekünk jár köszönet. Tudod, Alex, nem akartunk újra bevetni. Alánnel egyet értettünk ebben. Azok után, ami a Skorpiával történt, le akartuk zárni ezt a dolgot. Aztán egyszer csak azt halljuk, hogy Amerikában vagy, nyakig valami ügyben a CIA-val. Apropó, gratulálnom illene. Az Arkangyal űrállomás meg az egész nagyon szép munka volt. - Köszönöm. -És most az ASIS! Te aztán nem unatkozol. - Mrs. Jones előrehajolt és kinyitotta az előtte heverő aktát. - Különös, hogy így találkozunk, de talán nem is akkora véletlen, mint hinnéd. Yu őrnagy. Mond ez a név neked valamit? -A kígyófej vezetője. Ezt Ethan Brooke említette Alexnek még Sydneyben. - Nos, a kérdésedre válaszolva, utána nyomozunk, ezért vagyok itt. Daniels is ezért van itt. Mrs. Jones mutatóujjával az aktára koppintott. - Mennyit mondott neked az ASIS Yu őr­ nagyról? Alex vállat vont. Hirtelen kényelmetlennek találta, hogy két rivális hírszerző ügynökség között áll. - Nem sokat - vallotta be. - Ők se sokat tudnak róla. Ez is része a feladatomnak. - Nos talán én segíthetek benne. - Mrs. Jones hallgatott egy sort. -Jó ideje érdeklődünk Yu őrnagy iránt, habár nekünk sem sikerült túl sokat megtudnunk. Az tudjuk, hogy az anyja kínai volt. Az apja ismeretlen. Szegénységben nőtt fel Hongkongban, az anyja egy hotelben dolgozott, nyolc év múlva viszont már Angliában tanul magániskolában. A Harrowra járt, az ég szerelmére! Hogy az anyja honnét teremthette elő erre a pénzt, rejtély. Átlagos tanuló volt. Megvannak a bizonyítványai. Viszont tökéletesen beilleszkedett, ami a hátterét tekintve meglepő. Volt egy kérdőjel egy nagyon csúnya eset miatt, ami a második év végén történt - egy fiú meghalt autóbalesetben -, de bizonyíték nem akadt. És kiváló

sportolónak számított. Jó eredménnyel végzett, aztán a Londoni Egyetemen tanult politikát. Jó eredménnyel diplomázott. Utána a seregbe ment. Sandhurstben kapott kiképzést, amin remekelt. A jelek szerint neki találták ki a katonaságot, a legmagasabb pontszámot érte el katonai, gyakorlati és elméleti téren, amiért érdemérmet ka­ pott. Beállt az ország legválogatottabb regimentjéhez, a királyi testőrségbe, három szolgálati utat is megjárt Észak-Írországban. Katonai karrierjének sajnálatos csontbetegség vetett véget. Akkor lecsapott rá a hírszerzés, és egy ideig az MI6-nak dolgozott, de nem a Különleges Operációs Részlegnél. Eléggé lent volt, információt gyűjtött és továbbított, ilyesmi. Végül bele is unhatott, mert egy nap egyszerűen eltűnt. Tudjuk, hogy azóta aktívan tevékenykedik Thaiföldön és Ausztráliában, de részleteket nem ismerünk, és csak nemrégiben azonosítottuk be mint a térség egyik legerősebb kígyófejének vezetőjét. Mrs. Jones elhallgatott. Amikor felnézett, tekintete üres volt. - Ez talán elriaszt, Alex. Talán meggyőz róla, hogyjobb hazamenni. És hidd el, nem hibáztatnálak. A forrásaink szerint ugyanis Yu őrnagy kapcsolatban áll a Skorpiával. Az is lehetséges, hogy benne van a nagytanácsban. Skorpia. Alex remélte, hogy soha többé nem hallja ezt a nevet. És Mrs. Jonesnak igaza van. Ha Ethan Brooke említi ezt, kétszer is meggondolja, belevág-e. Eltöprengett, vajon az ASIS Álcázott Akció Részlegének vezetője tudta-e ezt. Szinte biztos. Csakhogy szüksége volt őrá, hát nem szólt róla. -Azt még nem árulta el, miért érdeklődnek iránta. -Az szigorúan titkos - felelte Mrs. Jones, majd legyintett. -De neked elmondom. Mindentől függetlenül talán olyan helyzetben vagy, hogy még segíthetsz is nekünk... feltéve, hogy egyáltalán akarsz. Na szóval elmagyarázom, aztán majd eldöntöd. Hallottál már a „százszorszép-kaszálóról"? Alex gondolkodott kicsit. - Egy bomba. - Történelemórán került szóba. - Az amerikaiak használták Vietnamban. -Afganisztánban is használták - tette hozzá Mrs. Jones. - BLU-83B néven is ismeretes, a létező legnagyobb hagyományos bomba. Akkora, mint egy autó, mármint ötüléses autó. Hatezer kiló ammónium-nitrátot, alumíniumport és polisztirént tartalmaz, elég erős, hogy egy egész épületet leromboljon. Sőt egy egész utcát. -Az amerikaiak elrettentésként használták - dörmögte Daniels. Most először szólalt meg. Talán nem lehet az atombombához hasonlítani, de nincs hozzá fogható. Hihetetlen lökéshullámot generál. Fogalmad sincs, mekkora pusztítást végez. - Vietnamban helikoptereknek csináltak vele leszállópályát -folytatta Mrs. Jones. - Ledobod a dzsungelre, és egy kilométeren belül nem marad egy fa sem. A robbanás formájáról nevezték el százszorszép-kaszálónak. Afganisztánban a tálibokat rémítették vele. - Mi köze ennek Yu őrnagyhoz? - kérdezte Alex. S egyre nyugtalanabbul találgatta, mi köze őhozzá. -Az utóbbi években az angol kormány ennek a bombának az új nemzedékét igyekszik kifejleszteni - magyarázta Mrs. Jones. - A tudósainknak sikerült egy hasonló bombát megalkotni, csak kisebb és erősebb, és még nagyobb a lökéshulláma, A kódneve Királykék, a prototípusa egy titkos laboratóriumban készült London mellett. - Kivett egy cukorkát, s hüvelyk és mutatóujja egy mozdulatával kicsavarta a papírból. - Négy hete a prototípust ellopták. Nyolc emberünket megöltek. Három biztonsági őr volt, a többi technikus. Abszolút professzionális akció volt, tökéletes időzítés, kíméletlen végrehajtás. -A cukrot ajkai közé csúsztatta. - És maguk szerint Yu őrnagy... ? -Az ilyesmit nem könnyű szállítani, Alex. Egy Hercules MC-130 szállító-repülőgép kell

hozzá. A bombát szem elől tévesztettük, de két napra rá egy C-130-as szállt fel, ami Albánián és Tádzsikisztánon keresztül Bangkokba tartott. A pilótát sikerült azonosítanunk, a neve Feng. Őt pedig egy bangkoki bűnöző bérelte fel, Anan Szukit... - ...aki a kígyófejnek dolgozik! - fejezte be Alex. - Dolgozott - pontosított Mrs. Jones. - Amíg Daniels három golyót bele nem engedett. Kezdett összeállni a kép. Az MI6 Különleges Operációs Részlege egy eltűnt bombát keresett, az vezette őket a kígyófejhez. Alex a kígyófej után nyomozott, az vezette az MI6-hoz. Mintha félúton találkoztak volna. - Úgy terveztük, hogy Danielst juttatjuk be a kígyófejbe -mondta tovább Mrs. Jones. - Már a fedősztori is megvolt. Gazdag európai, aki egy nagy drogüzlet reményében repült ide Londonból. Persze minden megváltozott, amint téged kiszúrt. Ahogy rájöttünk, hogy itt vagy, úgy határoztunk, szemmel tartunk, hogy kiderítsük, miben sántikálsz. Meg kell mondanom, nagyon meglepett, amikor külalakot váltottál. - Végignézett Alexen. - Ha nem látunk a reptéren, nem ismertünk volna fel. - Klassz a fog - dörmögte Daniels. - És most? - kérdezte Alex. - Azt mondta, segítséget akarnak tőlem. - Te meg Ash már bejutottatok a kígyófejbe. Kicsit fel is ráztátok a dolgot. No nem mintha ez meglepne. Talán megtaláljátok a Királykéket. - Nem nehéz észrevenni - vélte Daniels. - Pokoli nagy, és ha felrobban, jó tizenöt kilométerre is hallani. Alex eltöprengett. Ismét az MI6 kezére játszani, ehhez nagyon nem fűlött a foga. Ugyanakkor az, amit Mrs. Jones mondott, semmin nem változtat. Még az ASIS-nak dolgozik. És ha ráakad egy kombiautó méretű bombára és jelenti, azzal nem árt senkinek. - Minek kell nekik? - kérdezte. - Minket is ez aggaszt a leginkább - ismerte el Mrs. Jones. -Fogalmunk sincs. Nyilván valami nagy dobásra készülnek. De azért nem túl nagyra. Egy atombomba tízezerszer hatásosabb. -Vagyis nem egy egész várost akarnak lerombolni - tette hozzá Daniels. - De ha ez a Skorpia, akkor azért komoly, nagyszabású dolog. Ezek nem bankrablók, ezt nálad jobban senki nem tudja. Bevallom, sötétben tapogatózunk. Minden a hasznunkra lehet, amit megtudsz. Alex ismét hallgatott. Pedig már döntött. - El kell mondanom Ashnek - jegyezte meg. - Nem látom, miért ne tehetnéd - bólintott Mrs. Jones. - És viszonzásképp mi is segítünk neked. Danielsszel már ismeritek egymást. Most már nincs értelme őt is beépíteni, de továbbra is figyelhet téged. Ben elmosolyodott. - Boldogan. -Adunk neked valamit, amivel bármikor kapcsolatba léphetsz vele. Az ASIS adott bármi felszerelést? Alex a fejét rázta. - Ez a baj az ausztrálokkal - sóhajtott Mrs. Jones. - Csak úgy nekirontanak mindennek. Hát mi megadjuk, amire szükséged van. - Kütyüket? - csillant fel Alex szeme. - Itt van egy régi barátod, biztos szívesen lát. Smitherst egy olyan szobában találta, ami könyvtár, iroda és műhely keresztezésének látszott. Egy íróasztalnál ült alkatrészekkel körülvéve, akár egy mohó gyerek karácsony napján: egy félig szétszedett ébresztőóra, kibelezett laptop, egy minimum ötven darabra bontott videokamera, plusz rengeteg drót és áramkör. Smithers szandált, buggyos rövidnadrágot és világossárga rövid ujjú inget viselt. Alex el se tudta képzelni, hogy bírja el a nagy testét ebben a hőségben. Pedig tökéletesen nyugodtan üldögélt, hatalmas pocakja kidudorodott a térde és a maga alá húzott két duci, rózsaszín lába fölé. Kínai legyezővel legyez-gette magát, amire két összegabalyodott sárkányt pingáltak.

- Alex? Te vagy az? - kiáltott fel, ahogy Alex belépett. - Drága pajtikám! Olyan másnak látszol. Ne is mondd: találkoztál Cloudy Webberrel. - Ismeri? - Régi barátok vagyunk. Utoljára egy partin találkoztunk Athénban. Történetesen mindketten álruhában voltunk, és fél órája beszéltünk, mire felismertük egymást. - Elmosolyodott. - El se tudom hinni, hogy visszatértél. Annyi minden történt, amióta utoljára láttalak. Amerikában bevált a moszkitós kotyva-lékom, ugye? Most Alexen volt a mosolygás sora. Smithers szere nem riasztotta, hanem vonzotta a rovarokat, és nagyon is bevált, segített neki átjutni egy ellenőrzőponton a Flamingó-öbölben. - Pompás volt, köszönöm. Mit keres itt? - Mrs. Jones kért meg, hogy találjak ki pár eszközt a keleti ügynökeinknek. - Felemelte a legyezőt. - Ez az egyik. Nagyon egyszerű, de én szeretem. Közönséges legyezőnek látszik, de a selyem alatt igen vékony galvanizált acéllemezek vannak. És ha összeteszed őket... Összecsukta a legyezőt és lecsapott az asztalra. A fa széttört. - Hasznos fegyver. De még sokféle ötletem lett, mióta idejöttem. - Matatott valamit az asztalon, s egy füstölőkkel teli tasakot húzott elő. - Itt mindenki ilyet éget. Van jázmin, pézsma, nagyon kellemes... az enyémnek viszont nincs szaga. - Akkor mire jó? - Harminc másodperc múlva mindenki hányni kezd a szobában. Az egyik legundorítóbb, amit valaha csináltam, és meg kell mondanom, a tesztelése se volt vidám. De azért hasznos. Kiterített egy rajzot. -Egy helyi háromkerekű taxin is dolgozom. Olyan tuk-tukon, tudod. Ennek a lámpájába azonban rakétavető lesz beépítve, a kormányon pedig géppisztolyt lehet vezérelni. - Ez mi? - vett fel Alex egy kis bronz Buddha-szobrot. Kerek pocakjával és kopasz fejével Smithersre hasonlított. -Jaj, csak óvatosan! Az a Buddha-kézigránát. Kétszer csavard meg a fejét, dobd el, és aki tíz méteren belül van, imádkozhat. Elvette Alextől és óvatosan betette egy fiókba. - Mrs. Jones azt mondja, nekimész a kígyófejnek - folytatta Smithers, hirtelen sokkal komolyabban. - Légy óvatos, Alex. Tudom, hogy eddig roppant ügyes voltál, de ezek nagyon ronda emberek. -Tudom. - Alex visszagondolt első találkozására Anan Szukittal és a harcra az arénában. Nem kellett neki mondani. - Szívem szerint mindenfélével ellátnálak, de ha jól tudom, afgán menekültet alakítasz. Vagyis nem sok minden lehet nálad, így van? Alex bólintott. Elszontyolodott. Smithers egyszer adott neki egy GameBoyt tele speciális eszközökkel; most is nagyobb biztonságban érezte volna magát valami ilyesmivel. Smithers kinyitott egy régi szivardobozt. Egy karórát vett elő, olcsó, vásári holmit műanyag szíjjal. Alexnek adta. Alex megnézte az időt. Az óra fél hatot mutatott. Megrázta. - Nem működik. - Gondold csak át a helyzetet pszichológiailag - magyarázta Smithers. - Egy szegény afgán menekültnek nincs sok holmija, de arra a kevésre nagyon büszke. Még egy rossz órára is. És ez működik is, amikor kell. Van benne egy erős jeladó és egy elem. Ha bajba kerülsz, állítsd tizenegy órára, és tízpercenként jelet ad ki, amíg le nem merül. Megtalálunk bárhol a bolygón. Smithers megint belenyúlt a dobozba, és most három érmét adott Alexnek. Thai valuta volt: egy, öt és tíz baht, összesen huszonöt cent érték. - Nem hinném, hogy bárki odafigyel pár helyi érmére, ezek pedig elég fifikásak. Valójában miniatűr robbanóanyagok. Hadd mutassam meg. Elővett egy félig üres rágógumis csomagot. Legalábbis annak látszott. Aztán megforgatta

dundi ujjaival, és az oldalán félrecsúszott egy titkos lemez. Három parányi gomb volt alatta 1, 5 és 10 jellel. -Az érmék mágnesesek, tehát fémfelülethez oda tudod tapasztani őket. Csak akkor aktiválódnak, ha megnyomod a megfelelő gombot. Nehogy összekeverd. Szétrobbantanak egy zárat, sőt akár lyukat ütnek egy falon. Miniaknák. El ne költsd őket! -Kösz, Mr. Smithers. -És végül még valami, ami nagyon jól jön, ha úttalan utakra tévedsz. - Smithers kihúzta az egyik fiókot, és egy régi övet vett elő, nagy ezüstcsattal. - Ezt vedd fel. A csatban van egy nagyon éles kés. Kemény műanyagból készült és olyan formára, hogy még a reptéri röntgengépek se látják. Ha pedig felvágod az övet, találsz benne gyufát, gyógyszert, víztisztító tablettát, és méregközömbösítő tablettát, ami garantáltan hat tizenegy különböző kígyóméreg ellen. Dzsungelre fejlesztettem ki, és bár nem arra mész, sose lehet tudni. -Átadta . - Kár, hogy nem adhatom oda az övhöz tartozó nadrágot. A szára gyúlékony. - Robbanó farmer? - Lángoló. - Smithers kezet rázott Alexszel. - Sok szerencsét, öreg pajtás. És még egy jó tanács. - Előrehajolt, mintha félne, hogy meghallják. - A helyedben nem bíznék az ausztrá­ lokban. Nem rossz emberek, csak kicsit faragatlanok, ha érted, mire gondolok. Nem a szabályok szerint játszanak. Légy észnél. - Megkopogtatta az orrát. - És hívj, ha kellünk. Az a Ben Daniels jó fickó. Nem hagy cserben. Kifelé menet Alex hallotta, hogy Smithers dúdolgat. Egy régi ausztrál dalt, a „Valcer MatildávaF'-t. Kíváncsi lett volna, Smithers mire célzott ezzel a tanáccsal. Tud valamit, amit ő nem, vagy csak csintalankodik? Ben Daniels kint várta. - Készen állsz, Fióka? - Fegyverem van, és veszélyes vagyok. Együtt távoztak.

Csendes utcák Ash már a szálláson volt, amikor Alex visszaért. Dühösen fogadta. - Hol a fenében jártál, Alex? Aggódtam miattad. Megmondtam, hogy itt várj. - Aztán összehúzta a szemét, tekintete Alex derekára tévedt. - Szép öv. Hol szerezted? Alex le volt nyűgözve. Persze keresztapja fél életében kém volt, megtanult odafigyelni minden részletre. Az elmúlt huszonnégy órában történtek ellenére azonnal észrevette a legcse­ kélyebb változást is Alex kinézetén. - Kaptam - felelte Alex. - Kitől? -Összefutottam pár régi ismerőssel... Alex gyorsan elmesélte, mi történt: hogy kiszúrta Ben Danielst a tömegben, követte a Wat Hóba, és az MI6 főhadiszállásán találta magát. Mrs. Jones engedélyezte, hogy beszéljen Ashnek a Királykékről, és a lehetséges kapcsolatról Yu őrnagy és a Skorpia között. A név hallatán Ash szeme elsötétedett. - Nekem senki nem mondta, hogy ők is benne vannak -morogta. - Nem tetszik nekem ez, Alex. És Ethan Brooke-nak se fog. Nekünk információt kell szereznünk, se több, se kevesebb. Ez mindent összekuszál. - Nem az én hibám, Ash. -Talán el kéne mennem ebbe a templomba, és beszélni Mrs. Jonesszal. - Gyorsan átgondolta. Nem, semmi értelme vitatkozni vele. Folytasd. Alex tovább mesélt. Most már nem egy, hanem két titkosszolgálatnak dolgozik. És gyanította, hogy Ashnek igaza van, a küldetés immár megváltozott, hirtelen egy ketyegő bomba került a közepére. Miért kell a Skorpiának a Királykék? És miért pont ez a bomba? Alex alig bírt továbblendülni ettől a gon­ dolattól. Végezetül elmesélte Ashnek, hogy Smithers milyen kütyükkel látta el. - Szóval Smithers még az MI6-nál van - mosolyodott el kurtán Ash. - Nagy arc. Ő adta az

övet? Mit tud? Amellett, hogy tartja a nadrágodat. -Még nem volt időm kitapasztalni. De a csatban van egy kés. Meg mindenféle cucc. Olyan dzsungeltúlélő készlet. - Ki mondta, hogy a dzsungelbe készülünk? Alex vállat vont. - Nem tudom, talán jobb lenne levenned. -Miért? -Mert nem passzol az álcához. Nem afganisztáni, mint minden más, ami rajtad van. Ha bajba kerülünk, észrevehetik. - Felejtsd el, Ash. Megtartom. De ha gondolod, eldugom. -Alex kihúzta az ingét, rá az övre. - És az óra? Azt is Smithers adta? - Ő. — Alex már meg sem lepődött, hogy Ashnek ez is szemet szúrt. Kinyújtotta a karját. - Ha érdekel, a mutatók nem mennek. Jeladó van benne. El tudom vele érni az MI6-ot. -És miért akarnád? - Segítségre lehet szükségem. - Ha segítség kell, engem hívj. - Nincs meg a számod, Ash. - Nem hinném, hogy az ASIS örülni fog - vágott pofát Ash. -Az az ő bajuk. Ash is látta, hogy Alex ebből nem enged. -Jól van. Talán nem baj. Nem aggódom annyira, ha tudom, hogy van segítséged. De ne lépj kapcsolatba az MI6-tal, csak ha velem megbeszélted, rendben? ígérd meg. Én már nem dolgo­ zom nekik, és ügyelnem kell a hírnevemre. Alex bólintott. Úgy döntött, a három pénzérmét meg a rágó-ba rejtett detonátort már nem is említi. Ash azokat biztos elvenné. Témát váltott. - Hogy ment? Jártál a folyónál? Ash cigarettára gyújtott. Alexet még mindig meglepte, hogy keresztapja, aki minden tekintetben ennyire vigyáz magára, dohányzik. -Jó hír. Megtaláltam az arénát, ahová téged vittek, vagyis azt, ami maradt belőle, és beszéltem egy Shaw nevű taggal. Talán emlékszel rá, ő fényképezett. Richárd Shaw. A barátainak Rick. -Mit keresett ott? -Tucatnyian kotorásztak a romok között, próbáltak megmenteni ezt-azt. Papírokat, számítógépes lemezeket. Néhai barátunk, Mr. Szukit irodája ebben az épületben volt, és a belőle előkerülő holmik igen érdekelnék a rendőrséget. - Shaw mit mondott? - Elvitt Szukit helyetteséhez. Az is elbűvölő fazon. Mintha utcai verekedésbe keveredett volna, az arcán egy ép hely nincs. Láthatóan el volt foglalva, de meggyőztem, hogy küldjön tovább minket az utunkon. Hiszen fizettünk. És megtetted, amit akartak. Küzdöttél, még ha meg is aláztad a bajnokot. -És a tűz meg a többi? - Semmi köze hozzád. Azt hiszik, a Chada Kereskedelmi Társaságot egy rivális banda támadta meg. A lényeg, hogy boldogan megszabadulnak tőlünk. Éjjel indulunk Dzsakartába. - Dzsakartába? - Haladunk tovább a hálózatban, Alex. Indonézián keresztül csempésznek Ausztráliába. Nem tudom, hogyan, de biztos hajóval. Dzsakarta a tengeren csak két nap Darwintól. Talán ha­ lászhajóval, vagy valami nagyobbal. Hamarosan megtudjuk. - És hogy jutunk el Dzsakartába? - Repülünk, mint mindenki. - Ash egy tasakot vett elő, benne két repülőjegy, útlevelek, vízumok és egy ajánlólevél az UNWIN TOYS felirattal. - A dzsakartai Soekarno-Hatta rep­ téren várnak ránk. Az Unwin Toys játékgyár ügynöke vagyok. Azért repülök oda, hogy megnézzem az új készletet, és a fiamat is magammal viszem. -Unwin Toys... hallottam már róla. Alexnek első pillanattól rémlett a név, de most végre leesett. A cég termékeit Londonban is mindenütt kapni lehetett, még

az Oxford Street standjain is. Specialitásuk volt a rádióirányítású autó, az építőkészlet és a vízipisztoly, mind rikító színű műanyag, távol-keleti gyártmány, garantáltan szétesik a ki­ bontás utáni napon. Az Unwin Toys nem volt nagy név, de ismert volt, alig tudta elhinni, hogy kapcsolatban áll a kígyófej-jel. - Gondolj bele, Alex - mondta Ash, mintha olvasna a gondolataiban. - Egy ilyen nagy cég tökéletes álca a csempészéshez. A világ minden sarkába szállítanak árut, ráadásul kisgyerekeknek, ami ilyenkor a legkevésbé gyanús. Alex bólintott. El tudta képzelni. Egy rekesz tele műanyag dömperrel, mindben heroin vagy kokain. A vízipisztoly ugyan pisztoly, de korántsem vízi. A plüssmaciba a jó ég tudja, mi ke­ rült. Számos kellemetlen titok bújhat meg egy ilyen ártatlan álca mögött. - Végre haladunk - mondta Ash. - De még óvatosnak kell lennünk. Minél többet tudunk, annál veszélyesebbek vagyunk a kígyófejre. - Elgondolkodott. - Igazad volt abban, amit az előbb mondtál. Jegyezz meg egy telefonszámot. írd a kezedre. -Mi a szám? - Ha bármi történik, ha elszakadunk, legelőször ezt hívd fel. A mobilom. De különleges szám, Alex. Az ASIS adta. Bárhonnét hívod fel a világon, azonnal kapcsolnak. Semmibe nem kerül. A szám felülír minden biztonsági rendszert minden telefonhálózaton, úgyhogy bármikor bárhol elérsz. Mit szólsz? - Rendben. Ash megadta a számot. Tizenegy számjegyből állt, vagyis már ránézésre különbözött a megszokott telefonszámoktól. Alex leírta a kézfejére. Hamarosan elfakul, de addigra megta­ nulja. -És most? - Pihenünk. Aztán taxival a reptérre megyünk. Hosszú éjszaka lesz. Alex megértette, hogy elérkezett a pillanat. Dzsakartában vagy úton Ausztráliába talán nem is tudnak beszélni - angolul biztos nem -, utána pedig hamarosan minden véget ér. Amint megérkeznek Darwinba, rá már nem lesz szükség. -Jól van, Ash. Megígérted, hogy mesélsz a szüleimről. Te voltál a násznagy az esküvőn, és te lettél a keresztapám. Ott voltál, amikor meghaltak. Mindent tudni akarok róluk, mert nekem olyan, mintha nem is léteztek volna. Tudni akarom, honnét jövök... és hogy mit gondoltak rólam. - Szünetet tartott. - És tudni akarom, mi történt Máltán. Azt mondtad, ott volt Jaszen Gregorovics. Tőle kaptad azt a sebhelyet? Hogy történt? Apám volt a hibás? Hosszú szünet következett. Aztán Ash lassan bólintott. Elnyomta a cigarettát. -Jó. A repülőn. Tízezer méterre repültek a Thaiföldi öböl fölött, délnek tartottak Dzsakarta felé. A gép félig üres volt. Alex és Ash maguk ültek egy sorban leghátul. Ash kicsit kicsípte magát fehér inggel és olcsó nyakkendővel, hiszen elvileg üzletember. Alex azonban nem változott, ugyanolyan mocskos és rongyos volt, még mindig a Bangkokban kapott ruhákat viselte. Talán ezért nem ült melléjük senki. Előttük az utasok szundikáltak a kabin furcsa homályában. Kint már nyugodott a nap. A gép sötétségben lógott. Ash azóta nem szólt, hogy felszálltak az égbe. Elfogadta a két mini whiskyt a stewardesstől, de amúgy csendben ült, sötét szeme a szokottnál is sötétebben fénylett, a jégkockát bámulta a pohárban, ami egyre olvadt. Az átlagosnál is kimerültebbnek látszott. Alex észrevette, hogy két tablettát is lenyelt az itallal. Időbe telt, mire megértette, hogy Asht állandó fájdalom gyötri. Alex már kezdett kételkedni benne, hogy valaha is elárulja, amit tudni akar, ám akkor Ash hirtelen megszólalt. - Akkor találkoztam apáddal, amikor a Különleges Operációs Részlegnek végeztem az első megbízást. Nem sokkal előttem csatlakozott, de teljesen más volt. John Ridert mindenki ismerte. Osztályelső volt. Aranyifjú. Szinte süvített a csúcsra. -Ash hangjában nem volt düh. Sőt semmiféle érzelem. - Huszonhat lehetett. Az ejtőernyősöktől szervezték be. Előtte Ox­

fordba járt. Kitűnő diplomát szerzett politikatudományból és gazdaságtanból. Említettem, hogy ragyogó atléta volt? Oxfordban evezett... és versenyt is nyert. Jól teniszezett. Szóval Prágában voltunk, irányította az első saját akcióját. Én még senki voltam, azért küldtek oda, hogy tanuljak. Kiderült, hogy az egész egy nagy átverés. Nem John hibája volt. Néha egyszerűen így alakul. De utána a megbeszélésen találkoztam vele rendesen is, és tudod, mi tetszett meg benne? Hogy milyen nyugodt. Három halott ügynök, szerencsére nem a mieink. A cseh rendőrség tombolt. És leégett a Kelet-Európai Népművészeti Múzeum. Valójában nem is múzeum volt, de ez egy másik történet. Apád nem sokkal volt idősebb nálam, és csöppet se aggódott. Nem kiabált. Nem vesztette el a fejét. Csak csinálta. Utána barátok lettünk. Nem is tudom, hogy történt. Közel laktunk egymáshoz, ő egy régi raktárból átalakított lakásban Blackfriarsben a folyónál. Elkezdtünk együtt járni fallabdázni. Legalább száz menetet játszottunk, és alig párat nyertem én. Néha összefutottunk egy italra. John a „fekete bársonyt" szerette: pezsgő és Guinness sör. Persze sokat volt távol, és hiába voltunk egy szervezetben, nem mesélhette el, mit csinált. De az ember hall ezt-azt, és néhányszor beugrottam hozzá, amikor kórházba került. Ott találkoztam anyáddal. - Nővér volt, ugye? - Igen. Helen Beckett volt a lánykori neve. Nagyon vonzó volt. A haja ugyanolyan, mint a tiéd. És talán a szeme is. Ha tudni akarod, még randira is hívtam. Nagyon kedvesen nemet mondott. Akkor már apáddal járt. Oxfordból ismerte, együtt tanultak. - Tudta, mivel foglalkozik apám? - Nem tudom, mennyit mondott el neki, de valamit tudott. Ha két törött bordával és golyó ütötte sebbel kezelsz valakit, nem hiszed el, hogy a golfpályán szerezte. De szerintem nem zavarta. Aztán apádhoz költözött, és már nem jártunk olyan gyakran fallabdázni. - Te is megnősültél, Ash? - Sose találkoztam a nagy ő-vel, bár sok kisebbel jól éreztem magam. Tulajdonképpen örülök ennek, Alex. El is mondom, miért. A mi szakmánkban nem engedheted meg magadnak a félelmet. A félelem gyorsabban öl, mint bármilyen fegyver, és igaz, hogy minden ügynök rettenthetetlen, de általában ez azt jelenti, hogy magukat nem féltik. Ez azonban megváltozik, ha megnősülsz, pláne ha gyerekeid lesznek. Alán Blunt nem támogatta, hogy apád megnősüljön. Tisztában volt vele, hogy a legjobb emberét veszíti el. -Ismerte az anyámat is? - Lenyomoztatta. - Alex döbbent arcát látva Ash elmosolyodott. - Rutineljárás. Meg kellett győződnie róla, hogy nem jelent biztonsági kockázatot. Szóval valahol az MI6 Különleges Operációs Részlegében van egy akta az anyjáról, jegyezte meg magában Alex. Talán egy nap majd előássa. - Eléggé meglepődtem, amikor John megkért, hogy legyek a násznagya - folytatta Ash. - Ő nagymenő volt, rólam meg azt se tudták, hogy létezem. Persze nem nagyon volt választása. A testvére, Ian küldetésen volt... és még valamit tudnod kell. A kémeknek nincs sok barátjuk. Szakmai ártalom. John ugyan tartotta még a kapcsolatot egy-két egyetemi társával, de azt mondta nekik, hogy egy biztosítási cégnél dolgozik. Nehéz úgy barátságot tartani, hogy állandóan hazudnod kell. Ezzel Alex is tisztában volt. Ugyanez volt vele az iskolában. A Brooklandben mindenkinek azt mondták, hogy az elmúlt nyolc hónapban sorozatosan beteg volt. Valamennyit együtt járt velük, még a velencei osztálykirándulásra is elment, de kívülállónak érezte magát. A barátai sejtették, hogy valami nem stimmel a betegség sztorival, és ez megrontotta a kapcsolatukat. -Volt más családtagja apámnak? - A testvérén kívül? - Ash a fejét rázta. - Én nem tudtam róla. Az esküvőt egy anyakönyvi hivatalban tartották Londonban. Öten-hatan voltunk.

Alex elszomorodott. Örült volna, ha anyjának nagy és szép esküvője lett volna egy vidéki templomban, nagy kerti mulatsággal, sátorral, sok tánccal és sok itallal. Hiszen ő már tudta, hogy a boldogság úgysem tart sokáig. Persze most egy titkosügynök életébe nyer betekintést. Amiben nincsenek barátok, csak titkok és üresség. A gép megremegett, arrébb felgyulladt az egyik utaskísérő-hívó lámpa. Az ablakon túl szurokfekete volt az ég. -Mesélj még anyámról - kérte Alex. - Nem tudok, Alex. - Ash fészkelődött az ülésben, és Alex látta szemében megvillanni a fájdalmat. A tabletták még nem hatottak. - Szóval szeretett olvasni. Sokat járt moziba, inkább külföldi filmeket nézett. Sose vett drága ruhát, mégis jól nézett ki. - Ash sóhajtott. - Nem ismertem jól. És ha tudni akarod, nem bízott bennem. Talán engem okolt. Része voltam annak a világnak, ami veszélybe sodorta Johnt. Imádta apádat, de gyűlölte a foglalkozását. És elég okos volt, hogy tisztában legyen azzal, hogy úgysem tudja lebeszélni róla. Kinyitotta a második kis üveget is, és a műanyag pohárba öntötte. - Helen akkor tudta meg, hogy várandós veled, amikor John éppen addigi legdurvább küldetése közepén tartott. Az időzítés nem is lehetett volna rosszabb. Egy új bűnszervezet került az MI6 látóterébe. A nevét tudod. Gondolom, többet tudsz a Skorpiáról, mint én. Szóval ott volt egy nemzetközi hálózat, csupa volt kém és orgyilkos, aki a maga szakállára vágott bele az üzletbe. Eleinte hasznosak voltak. Ne felejtsd el, hogy az MI6 kezdetben örült nekik. Ha tudni akartál arról, miben sántikál a CIA vagy hogy haladnak az irániak az atomprogrammal, a Skorpia megszerezte neked az információt. Ha valami törvénytelen cselekedetre volt szükség, úgy, hogy ne lehessen hozzád kötni: Skorpia! Ez a lényeg. Nem voltak lojálisak senkihez. Csak a pénz érdekelte őket. És pokoli jók voltak abban, amit csináltak. Amíg te nem jöttél, Alex, sose hibáztak. Az MI6 azonban kezdett aggódni miattuk. Látták, hogy a Skorpia egyre inkább a maga feje után megy, főleg mikor pár ügynöküket megölték Madridban. A hírszerző ügynökségek a világon mindenhol szabályok alapján játszanak, legalábbis bizonyos mértékig. Nem úgy a Skorpia. Egyre nőtt és egyre erősödött, és ezzel együtt egyre kíméletlenebb lett. Őket nem érdekelte, hányan halnak meg, csak ők kapják meg a pénzüket. Alán Blunt, aki akkor lett a Különleges Operációs Részleg főnöke, úgy döntött, hogy apádat beépíti a Skorpiába. Azaz látszólag hagyja, hogy azok beszervezzék, s ha ott van, mindent megtud róluk. Ki van a vezetőségben? Ki fizeti őket? Kik a kapcsolataik a hírszerző ügynökségeknél? Ilyesmiket. Ehhez azonban mindent meg kellett hamisítani körülötte. - Erről hallottam - vágott közbe Alex. - Úgy tettek, mintha börtönben lenne. - Egy időre ténylegesen börtönbe is került. Alaposnak kellett lenniük. Az újságban is írtak róla. Mindenki ellene fordult. Látszólag elvesztette minden pénzét és el kellett adnia a lakását. Helennel egy szemétdombra költöztek Bermondseyben. Nagyon nehéz lehetett anyádnak. - De csak tudta az igazat, nem? -Én nem tudom. Talán apád elmondta neki. Talán nem. Alex ezt nem tudta elhinni. Valamiért biztos volt benne, hogy az anyja tudta. - Szóval a Skorpia lecsapott rá. - Úgy van. Elküldték egy gyakorlótelepre Malagosto szigetén, Velence közelében. A névtől Alex megborzongott. Ő maga is járt ott, amikor a Skorpia megpróbálta magához édesgetni. -John Rider igazi ajándék volt a Skorpiának. Briliáns ügynök. Az angol hírszerzésnél kitűnőre vizsgázott. És el volt keseredve. Ráadásul rendkívül jóképű volt. A Skorpia egyik vezetője szemet vetett rá. -Júlia Rothman. -Alexvele is találkozott. Az apjáról beszéltek vacsora közben Positanóban. - Pontosan. Gyorsan felmérte a Johnban rejlő lehetőségeket, aki hamar kiképzőtiszt lett, a

Skorpia frissen verbuvált tagjaival dolgozott. A nő adta neki a kódnevét is. A Vadász. -Ezt honnét tudod? -Jó kérdés. Onnét, hogy végül valaki észrevette, hogy létezem. Alán Blunt elküldött, hogy legyek John árnyéka. Én biztosítottam. A közelében kellett maradnom, de nem túl közel, hogy ott legyek, ha kapcsolatba akar lépni. így lettem ott akkor is, amikor a dolog véget ért. - Máltán. -Igen. Máltán. -Mi történt? -Apád vissza akart térni. Elege lett a Skorpiából és az MI6-ból is. Épp megszülettél. John normális életet akart, és bizonyos értelemben el is érte. Hála neki, sok mindent megtudtunk a Skorpia szerkezetéről. Megszereztük a legtöbb ember nevét. Tudtuk, ki fizeti őket és mennyit ad. A feladat az volt, hogy hozzuk haza anélkül, hogy gyanút keltenénk. Tisztában voltunk vele, hogy Júlia Rothman megöli, ha kiderül, hogy kém. Vissza kellett vinni Angliába és hagyni eltűnni. Új otthon. Új személyazonosság. Az egész hóbele-vanc... Franciaországban akart új életet kezdeni anyáddal és veled. Elfelejtettem mondani, hogy folyékonyan beszélt franciául. Ha minden rendben ment volna, most te is franciául beszélnél. Marseilles-be járnál iskolába, és mit sem tudnál erről az egészről. Pont ekkor történt, hogy a Skorpia akaratlanul is alkalmat adott Johnnak kiszállni. Volt egy Caxero nevű ember. Piti bűnöző: drogdíler, pénzmosó, satöbbi. Valakinek azonban a lábujjára lépett, s ez a valaki megbízta a Skorpiát a megölésével. Apádat küldték. Caxero Mdinában élt, Máltán. Ez egy régi erőd, falak veszik körül. Caxero városának másik neve is volt. Mivel nagyon csendes volt, és még télen is tele árnyakkal, a helyiek úgy ne­ vezték: Csendes város. Az MI6 úgy gondolta, ez tökéletes hely lesz a támadásra és arra, hogy hazahozzuk Johnt. Apádat nem egyedül küldte oda a Skorpia. Egy fiatal orgyilkos kísérte, az egyik legtehetségesebb, aki valaha kikerült Malagostóból. Találkoztál is vele. Jaszen Gregorovics. Alex megint megborzongott. Most tényleg jól leásnak a múltba. Jól emlékezett a karcsú, szőke, jeges tekintetű oroszra. Az első küldetésén találkozott vele. Jaszen megölhette volna, de nem tette. Aztán másodszor is összeakadtak Franciaországban. Jaszen vezette be Damian Cray rémálom világába. Alexnek eszébe jutottak az utolsó közös perceik. Jaszen másodszor sem ölte meg, és ez a saját életébe került. -Mit tudsz mondani róla? - Érdekes fiatalember - felelte Ash, de hangja hidegen csengett. - Egy Esztrov nevű helyen született. Biztos nem hallottál róla, de nekünk érdekes információ. Az oroszoknak ugyanis volt ott egy titkos létesítményük biokémiai fegyvereknek, ami egy szép nap felrobbant. Százak haltak meg, köztük Jaszen apja. Az anyja is megsebesült, ő fél évvel később halt bele. Az oroszok próbálták eltussolni a dolgot. Nem akarták elismerni, hogy bármi is történt, és még ma sem tudjuk a teljes igazságot. Egyvalami biztos. Annak az évnek a végére Jaszen teljesen árva maradt. Csak tizennégy éves volt, Alex. Mint te most. -A Skorpia hogy találta meg? - Ő találta meg őket. Egymaga átvágott Oroszországon, pénz és élelem nélkül. Egy darabig Moszkvában dolgozott, az utcán élt és a helyi maffia lóti-futija volt. Nem tudjuk, hogyan sike­ rült fellelnie a Skorpiát, de egyszer csak megjelent Malagostón. Érdekes módon egy ideig apád volt a kiképzője. Azt mondta nekem, hogy őstehetség. Furcsa, nem? Bennetek és Jaszenben van valami közös. Ash ránézett. A gép mesterséges világításában hirtelen nagyon szellemszerű volt. Különös kifejezés jelent meg a szemében. -John kedvelte Jaszent. Nagyon kedvelte. Mit szólsz? A kém és az orgyilkos. Furcsa egy pár... És tizenöt évvel az után, hogy az apja megmentette Jaszen életét, Jaszen feláldozta magát

Alexért egy régi barátság emlékére. Alex azonban ezt nem mondta el Ashnek. Valamiért in­ kább megtartotta magának. - Szóval Málta - folytatta Ash. Egyszeriben fáradtnak tűnt, mintha már nagyon szeretne túllenni ezen. - Caxero a szokások rabja volt, ami igen veszélyes, ha bűnözésben utazol. Min­ den este ivott egy kávét és egykonyakot egy kis kávézóban szemben a Szent Pál székesegyházzal Mdinában. Ott akarták megölni. John közölte velem, mikor lesz a rajtaütés. Február 11-én este tizenegykor. Mi ott várunk. Megvárjuk, hogy megöljék Caxerót - ocsmány egy alak volt, úgy gondoltuk, az csak hasznos, ha a Skorpia megszabadul tőle -, aztán jövünk és elragadjuk Johnt. Jaszent viszont futni hagyjuk. Hadd jelentse a Skorpiának, mi történt. Hadd mondja el, hogy az emberüket elfogták. Mindennek klappolnia kellett. Én vezettem az akciót. Először kaptam parancsnoki szerepet. Kilenc emberem volt, s noha John volt a célpont, mindnyájan éles töltényt vittünk. Jaszen talán meg tudta volna állapítani. Okos volt. Mind viseltünk golyóálló mellényt is a ruhánk alatt. John nem fog ránk célozni, de Jaszen igen. És tudtuk, hogy remek lövész. Két embert már reggel odaállítottam. A székesegyháznak két tornya volt, mindegyikbe küldtem egyet. Emlékszem, óra is volt a tornyokon, az egyik öt percet késett. Furcsálltam is, hogy a két óra eltér. A toronyba küldött embereknek volt éjjellátó készülékük és adóvevőjük. Onnét az egész várost belátták. Az ő dolguk volt biztosítani, hogy minden rendben menjen. Ash elhallgatott. - Semmi nem ment rendben, Alex. Semmi. -Meséld el. Ash belekortyolt a whiskybe. A jég már elolvadt. - Fél tíz után érkeztünk meg Mdinába. Gyönyörű éjszaka volt. Február, a turistaszezon előtt. Az égen ragyogó csillagok, és a fényes ezüst félhold. Ahogy átértünk a déli kapun, mintha ezer évet visszaléptünk volna az időben. Mdinában keskenyek az utcák, a falak pedig magasak. Minden építőkő más alakú és méretű. Az ember szinte látja, ahogy egyenként lefektették őket. Az egész hely kietlennek hatott. A házakon a redőnyök leeresztve, fényt csak a sarkokon álló, öntöttvas lámpák adtak. Ahogy mentünk a Triq Villegaignonon, a főutcán, egy fogat ment át előttünk. Ilyenekkel általában turistákat fuvaroztak, de ez most hazafele tartott. Még most is hallom a patkók visszhangjait és a kerekek csörgését a macskaköveken. Az egyik toronyban figyelő őrszem szólalt meg a fülesemben. Caxero a szokásos helyén kávézott és szivarozott. Más senki. Háromnegyed tizenegy volt. Lopakodtunk tovább, egyik oldalt egy régi kápolna, a másikon egy omladozó palota. Az összes bolt és étterem bezárt. Hét ember volt velem, mind feketében. Előtte fél napig tanulmá­ nyoztuk Mdina térképét, s most jelet adtam a szétszóródásra. Körbevettük a teret. Tíz ötven. Láttam az időt a toronyórán. És ott volt Caxero. Alacsony, kövérkés férfi öltönyben. Fess bajusza volt, a kávéscsészét úgy fogta, hogy a kisujját eltartotta. Két kocsi parkolt a téren a régi ágyúk közelében, a kávézó ajtajában pincér állt. Különben semmi. -S akkor hirtelen ott termettek. John Rider és Jaszen Gregorovics. A Vadász meg a Kozák. Ezeket a neveket használták. Öt perccel korábban érkeztek... Gondoltam én. Ez volt az első hibám. - A toronyórák... - kapcsolt Alex. - A toronyórák, igen. Az egyik pontos volt, a másik nem, és a nagy izgalomban azt figyeltem, amelyik öt percet késett. Jaszen úgy mozgott, mintha egy trükkfelvételt látnánk. Az egyik pillanatban semmi, a másikban ott termett Johnnal. Nindzsa-technika volt, láthatatlan mozgás, és az ironikus az, hogy valószínűleg apádtól tanulta. Nem hiszem, hogy Caxero észrevette őket. Egyenesen odamentek hozzá, ő meg még mindig ugyanolyan finnyásan fogta a csészét. Épp akkor nézett fel, amikor egy vadidegen szíven lőtte. Jaszen nem siette el. Emlékszem, arra gondoltam, hogy még sosem láttam senkit ilyen

nyugodtnak gyilkosság közben. Aggódtam, hogy az embereim még nincsenek a helyükön, hogy a térről nem minden kijárat van fedezve. De nem számított. Ne felejtsd el, hogy Jaszent el akartuk engedni. Ez volt a terv. Kiléptem a rejtekemből. Jaszen észrevett, és akkor elszabadult a pokol. Jaszen rám lőtt. Két golyója nem talált, de a harmadik a mellkasomba csapódott. Mintha kalapács talált volna el, ha nincs rajtam a mellény, azonnal meghalok. így csak elestem. Elvá­ gódtam a macskaköveken, és majdnem kificamítottam a vállam. De nem pihentem, Alex. Azonnal feltápászkodtam. És ez volt a második hibám. De erre majd visszatérek. Szóval hirtelen mindenki tüzelt. A pincér menedékbe ugrott, s a következő pillanatban a kávézó ablaka betört, szétrobbant. A toronyból puskával lőttek. A többiek is behatoltak a térre. Apád és Jaszen szétvált, ahogy azt előre tudtam. Rutineljárás. Ha együtt maradnak, könnyebb leszedni őket. Egy pillanatig azt hittem, végül minden rendben lesz. Nem lett. Három emberem megragadta Johnt. Sarokba szorították, és tényleg úgy nézett ki, hogy tehetetlen. Ledobatták vele a fegyverét, a földre fektették. így három maradt Jaszenre. Persze azt akarták, hogy elmeneküljön, de azért éppen csak. Ez volt a terv. Csakhogy Jaszen Gregorovicsnak is megvolt a saját terve. A tér felénél járt, az egyik mellékutca fele tartott, de hirtelen megtorpant, megpördült és háromszor tüzelt. Hangtompítót használt, alig keltett zajt. Ezúttal nem a törzsre célzott. Az egyik emberemet szemen találta, a másikat nyakon, a harmadikat a torkán. Kettő azonnal meghalt, a harmadik összeesett és nem mozdult. Egy emberem maradt. Travisnek hívták, személyesen választottam. A tér túlsó felén volt, és láttam, hogy habozik. Nem tudta, mit tegyen, hiszen parancsba adtam, hogy ne lőjék le Jaszent. Engedelmeskednie kellett volna. Ám a helyzet kicsúszott a kezünkből, már elegen meghaltak. Le kellett volna lőnie Jaszent, vagy elhúzni, de ő egyiket se tette. Csak állt ott, és Jaszen őt is lelőtte. Először a lábába kapott egyet, majd egy másikat a fejébe. A tér tele volt tetemekkel. És elvileg vér nélkül kellett volna végrehajtanunk az akciót! Ash elhallgatott. Alex látta, hogy a whisky már elfogyott. - Kérsz még egy italt, Ash? A férfi a fejét rázta. -Jaszen felszívódott - folytatta. -John nálunk volt. Vagyis tulajdonképpen sikerrel jártunk. Talán ennyiben kellett volna hagynom. De nem tudtam. Az első saját akcióm volt, és Jaszen Gregorovics a fél osztagomat kiradírozta. Utánamentem. Nem is tudom, mi ütött belém. Valahol mélyen tudtam, hogy nem tudom megölni. De csak úgy futni se hagyhattam. Lehúztam a golyóálló mellényt, akadályozott a futásban. Aztán átvágtam a téren az északi fal felé. Hallottam, hogy valaki utánam kiált... talán John. Emlékszem a rózsaszín kőre és egy díszesen faragott balkonra. Senkit nem láttam. Azt hittem, Jaszen már elmenekült. És akkor hirtelen kilépett elém. Rám várt! Az egész város nyüzsgött az MI6 ügynökeitől, ő meg úgy állt ott, mintha övé lenne a város, és hozzá sem érhetnénk. Nekirontottam. Nem tudtam fékezni magam. A keze olyan gyorsan mozdult, hogy nem is láttam. Éreztem, hogy megüt egy idegvégződést a csuklómon. Elejtettem a fegyvert, ami elröpült a sötétbe. Ő pedig a nyakamhoz szorította az övét. Tíz évvel fiatalabb volt nálam. Egy orosz kölyök, aki azért került ide, mert a szülei meghaltak egy balesetben. És legyőzött engem. Kiiktatta a csapatom felét. És én következem. Kik vagytok? MI6. Nem volt értelme hazudni. Azt akartuk, hogy a Skorpia tudja. Honnét tudtátok, hogy itt leszünk?

Erre nem feleltem. Még jobban nekem nyomta a fegyvert, hogy fájjon. Nem számított. Úgyis mindjárt vége. Otthon kellett volna maradnod. Aztán elrohant. A mai napig nem értem, miért nem lőtt le. Talán beragadt a fegyvere. Vagy ennél egyszerűbb oka volt. Megölte Caxirót, Travist és még három emberemet, talán elfogyott a lőszere. Néztem, ahogy eltűnik a következő sikátorban, és akkor jöttem rá, hogy nemcsak pisztolya, kése is volt. A markolata kiállt a hasamból. Nem éreztem semmit. De ahogy lenéztem... Rengeteg vér. Ömlött belőlem. Mindenhová. Ash elhallgatott. A repülő hajtóműveinek halk sikolya egy pillanatra felhangosodott. Alex arra gondolt, biztos közelednek Dzsakartához. -A fájdalom csak később jött. Fogalmad sincs, milyen volt. Meg kellett volna halnom aznap éjjel. Meg is halok, ha apád nem jön utánam. A legrosszabbtól tartott, és ezért kockára tette a saját életét, hiszen ha Jaszen meglátja, rájön, hogy az egész trükk volt. Addigra a földön feküdtem. Haldokoltam, és rettenetesen fáztam. Soha életemben nem fáztam annyira. Apád nem húzta ki a kést, mert tudta, hogy akkor azonnal el-vérzek. Nyomta a sebet, amíg meg nem jöttek a mentők. Helikopterrel vittek Vallettába, ahol egy hétig kritikus állapotban voltam. Két és fél liter vért vesztettem. Végül túléltem, de láttad a sebet. A gyomrom fele hiányzik. Ezzel nem tudtak mit csinálni. Vagy százféle dolgot nem ehetek, mert nincs hová mennie. És gyógyszert kell szednem, sok gyógyszert. De élek. Gondolom, ezért is hálásnak kell lennem. Hosszú szünet következett. - A Skorpia végül elkapta apámat -jegyezte meg aztán Alex. -El. Pár hónapra rá. Épp miután megkereszteltek téged, Alex. Egyike volt az utolsó alkalmaknak, hogy láttam apádat, és ha ettől jobb neked, sosem tetszett olyan boldognak, mint amikor aznap téged tartottak, ő meg anyád. Mintha megint normális emberré tetted volna őket. Kihoztad őket az árnyékból. -Velük mentél a reptérre. Franciaországba tartottak. Azt mondtad, Marseilles-be. - Úgy van. Téged hátra kellett hagyniuk. Fülgyulladásod volt, nem repülhettél. Különben velük lettél volna. - Ott voltál, amikor a bomba felrobbant? Ash elfordult. - Mondtam, hogy erről nem beszélek, és komolyan gondoltam. A Skorpia valahogy kiderítette, hogy átverés volt, és bosszút állt. Ennyit tudok. -Veled mi történt, Ash? Miért hagytad ott az MI6-ot? - Ezt még elmondom, Alex, aztán vége. Azt hiszem, betartottam az egyezségünket. Ash összeroppantotta a műanyag poharat, majd a darabjait az üléstáskába dugta. - Ha tudni akarod, a máltai akcióból nem jöttem ki túl fényesen. Hat hét betegszabadságot kaptam, és amint visszatértem a Liverpool Streetre, Alán Blunt magához hívatott. Mindent rám vert, ami rosszul sikerült. Először is az idő. A rossz óra. De kiderült, hogy a legnagyobb hiba az volt, hogy felálltam, miután Jaszen meglőtt. Ugyanis ebből tudta meg, hogy mind golyóálló mellényt viseltünk, és utána ezért lőtte Travist meg a többieket fejbe. Az én hibám volt. Legalábbis Blunt szerint. - Ez nem fair - dörmögte Alex. - Tudod mit, haver? Én is ezt gondoltam. Aztán persze még ott volt az is, hogy üldöztem Jaszent, amikor futni kellett volna hagynom. Az volt az utolsó szög a koporsómban. Blunt nem rúgott ki, de lefokozott. Értésemre adta, hogy soha többé nem vezethetek akciót. Nem számított, hogy majdnem belehaltam, sőt csak rontott a dolgon. Kellemes fickó ez a Mr. Blunt. Csupa szív. Ash a fejét ingatta. - Aztán nem sokkal utána haltak meg a szüleid, és már nem tudtam szívvel-lélekkel csinálni. Bangkokban már mondtam: apád úgy érezte, a hazáját szolgálja. Egy ideig talán én is így éreztem, de elegem lett. Pár hónapig íróasztal mögött szösz-mötöltem, aztán beadtam a

lemondásomat, és irány Ausztrália. Az ASIS meg tárt karokkal várt. Újra akartam kezdeni. Párszor láttalak, Alex. Benéztem, hogy jól vagy-e. Végül is a keresztapád voltam. De addigra Ian vette kézbe a dolgokat. Ittam vele egyet, mielőtt elhagytam Angliát, és mondta, hogy a gondodat viseli. Nyilvánvalóan nem volt szükséged rám. Sőt jobban elvoltál nélkülem. Nem sok hasznodra voltam, nem igaz? -Ne hibáztasd magad. - Nem hibáztatom. Aztán később is láttalak. Londonban jártam az ausztrál követség megbízásából. Még általános iskolás voltál, és Jack vigyázott rád. - Randiztál vele. - Párszor. Jókat nevettünk. - Ash rápillantott, mintha keresne valamit. - El se tudtam hinni, amikor mondták, hogy az MI6 beszipkázott. Alán Blunt egy kőszívű szemétláda. És aztán Ausztráliában kötsz ki! De most is azt kívánom, bárcsak ne vállaltad volna el ezt, Alex. Nem akarom, hogy bántódásod essék. - Ezzel kicsit már elkéstél, Ash. A kabinban visszatért a világítás, a stewardessek elindultak a sorok között. Alex érezte, hogy gyomra meglódul, amint ereszkedni kezdenek. Megérkeztek Dzsakartába, utazásuk következő szakaszához. A fonal vége, amit követtek, lassan felderengett. 1ZD Unwin Toys Alexnek néha az a gyanúja támadt, hogy a világ összes repterét ugyanaz az építész tervezhette: olyasvalaki, aki imádja az üzleteket, folyosókat, hatalmas ablakokat és cserepes növényeket. Itt volt a dzsakartai reptéren a Soekarno-Hattán, de akár Perthben vagy Bangkokban is lehetett volna. A padló talán fényesebb, a mennyezet magasabb, valamint minden második bolt rattan bútort és batikolt ruhát árul, de amúgy lehetne ott, ahonnét indult. Az útlevél-ellenőrzésen gyorsan átestek. Az üvegkalitkában ülő tiszt épp csak rápillantott a papírjukra, aztán pecsételt is, és egyetlen szó nélkül bejutottak. A csomagra sem kellett várniuk, egy bőröndjük volt csak, amit Ash magánál tartott. Alex kimerült volt. Mintha a bangkoki öt nap minden történése most csapódna ki, nem akart mást, csak aludni, bár nemigen hitte, hogy kényelmes ágyban töltheti az éjszakát. Leginkább egyedül szeretett volna lenni, hogy átgondolhassa az Ashtől hallottakat. Az elmúlt órában többet tudott meg magáról, mint egész eddigi életében, noha még maradtak bőven kérdések. Apja Asht hibáztatta a Mdinában vétett hibákért? Miért kísérte ki őket a reptérre? És mit látott ott, amiről annyira hallgat? Kijutottak az érkezési csarnokba, ahol pillanatokon belül felhajtók és taxisok vették körül őket. Ám rájuk már vártak, ezúttal két karcsú, atletikus indonéz férfi farmerban és rövid ujjú ingben. Egyikük táblát tartott KARIM HASSZÁN felirattal. Alexnek beletelt pár másodpercbe, mire leesett neki a név, amiért bosszús lett magára. Teljesen kiment a fejéből, hogy Ash-sel ezen a néven utaznak. Ash Karim, ő Abdul. Nem számít, mennyire fáradt, egy ilyen hiba mindkettejük életébe kerülhet. Ash odament és bemutatkozott dari nyelven meg jelbeszéddel. A két férfi meg se próbált barátkozni. Egyszerűen sarkon fordultak, ők pedig mehettek utánuk. Tíz óra volt, odakint, a légkondicionáló mesterséges hűvöse után a hőség sűrű és ellenséges volt. Szótlanul vágtak át a padkához, ahol egy fehér furgon parkolt, a vezetőülésen egy har­ madik férfival. A furgonnak hátul dupla ajtaja volt, ablaka nem. Alex idegesen sandított Ashre. Olyan érzése támadt, hogy mindjárt lenyelik, és mégjól emlékezett arra, amikor a kígyófej embereivel szállt egy kocsiba. Ash azonban nem aggódott, így Alex követte. Az ajtók becsapódtak. A két férfi előre ült, és elindultak. Alex és Ash egy padlóhoz csavarozott fémpadon ült. Csak előre láthattak volna ki, de a szélvédő olyan mocskos volt, hogy Alex nem is értette, a sofőr hogy lát egyáltalán bármit is. A furgon tízéves lehetett,

semmi felfüggesztése nem maradt már. Alex minden döccenőt, minden kátyút megérzett, s mindkettőből akadt bőven. A reptér tizenöt kilométerre lehetett a várostól, autópálya kötötte őket össze, ami még így éjjel is tele volt. Alex a sofőr válla felett hunyorogva alig látott valamit, míg fel nem bukkant Dzsakarta. Első látásra Bangkokra emlékeztette, ám ahogy közeledtek, látta, hogy rondább és valahogy kevésbé magabiztos, mintha egyelőre csak azon küzdene, hogy kinője magát a put­ rik közül. A forgalom rettenetes volt. Többszintes beton felüljáró vitte be őket Dzsakartába, s hirtelen minden oldalról és alul-felül is kocsik és motorok vették körül őket. Előttük inkább nagy, mint szép felhőkarcolók emelkedtek, ezer égő világított minden bizonnyal üres irodákban, sárgára és szürkére színezve az esti eget. A járdán mindenütt rikító színű ételstandok- warungok-, de senki nem evett. A tömeg alvajáróként sodródott-tolakodott a zajban, koszban és hőségben. Lefordultak a felüljáróról, olyan gyorsan hagyták el a várost, ahogy beléptek; a furgon hirtelen földúton döcögött, tócsákon hajtott át, téglákat és szemetet kerülgetett. Nem voltak utcalámpák, táblák, a hold sem világított, eltakarta egy felhő. Alex csak azt látta, amit a reflektorok megvilágítottak. Külvárosban jártak, egy nyomornegyed sikátoraiban, a házakon bádogtető vagy rozsdás hullámlemez, a falakat fadúcok tartották. Az út szélén furcsa, tüskés bokrok és csökött pálmafák nőttek. Járda nem volt. Valahol egy kutya ugatott. Emberi életnek jele sem volt. Egy kapuhoz értek, amit mintha uszadékfából tákoltak volna össze. Két indonéz szót festettek rá vörössel. Ahogy közeledtek, a sofőr távirányítóval kinyitotta a kaput. Széles térre nyílt, amelyet raktárak és irodák vettek körül, valamint egy kerítés is látszott az ívlámpák fényében. Megálltak. Megérkeztek. Senki nem mutatkozott. A furgon hátsó ajtaja kitárult, s a két férfi bekísérte őket az egyik raktárba. Alex magasra tornyozott rekeszeket látott, némelyikből kilógott a szalma és itt-ott látni lehetett a műanyag játékokat is. Egy rakás roller, egy oldalán fekvő babaház. Odébb egy szőrös majom ült görnyedten, hasán egy repedésből habszivacs lógott ki, s üres üvegszemeivel maga elé bámult. Alex remélte, hogy ez nem valami rossz előjel. Sose látott még kevésbé mókás játékokat. Poros, ütött-kopott állapotukból ítélve évek óta itt lehettek. A padlóra terített két vékony matrac a legrosszabbról árulkodott. Itt kell aludniuk. Semmi jele vécének vagy mosdónak. Ash a férfiak felé fordult és tenyerét a szájához emelve jelezte, hogy szomjas. Azok vállat vontak és kimentek. Alex sejtette, hogy ez lesz élete leghosszabb kilenc órája. Nem kapott takarót, a matrac alig védte meg a kőpadló hidegétől. Ugyanakkor izzadt. Ruhája rátapadt. Egész Dzsakartát vihar tartotta a markában, a levegő is cseppfolyósnak tűnt. A legrosszabbak azonban a moszkitók voltak. Szinte azonnal megtalálták, és nem hagyták békén. Egy idő után már arra se vette a fáradtságot, hogy az arcára csapjon, ami a moszkitókat amúgy sem zavarta. Csak az álom jelentett volna menekülést, ami viszont csak nem akart jönni. Ash-sel sem beszélhetett, hátha mikrofont rejtettek el a közelükben. Különben is Ash megszokta már ezt. Alex bosszúságára keresztapja szinte azonnal elaludt, ő meg magában szenvedhetett a végtelen éjben. Végül csak elérkezett a reggel. Alex valahogy félálomba merülhetett, mert egyszer csak arra lett figyelmes, hogy Ash rázza. Szürke fény szivárgott be az ablakokon és a nyitott ajtón. Valaki két csésze teát és egy kis kosár zsemlét hozott nekik. Alex jobb szeretett volna szalonnás tojást, de jobbnak látta nem panaszkodni. A matracon guggolva nekilátott az evésnek. Hogyan tovább? A Bangkokban kapott hamis iratokkal bejutottak Indonéziába, de Ausztráliában sokkal szigorúbb a határellenőrzés, nem fog menni. Útjuk utolsó szakaszát a tengeren teszik meg, ami Ash elmondása szerint két napig tart majd. Az a hely, ahol most vannak - abból, amit előző éjjel látott -, kapcsolatban van az Unwin Toys céggel. Addig kell

várniuk itt, míg hajóra nem szállhatnak. És miféle hajó lesz? Idejében megtudja. Nem sokkal kilenc után a reptéri két férfi közül az egyik értük jött és kivezette őket a raktárból. A reggel komoran derengett csak, de Alex legalább valamennyire fel tudta mérni a környezetét. Az Unwin Toys telepe egy régimódi fogolytáborra emlékeztette egy második világháborús filmből. A fából készült épületeket sietve hányták össze. Rozoga lépcső vezetett az emeletre. A téren a repedezett, göröngyös betont gaz verte fel. Nehéz volt elképzelni, hogy egy szépen becsomagolt, színes játék, ami egy angliai karácsonyfa alatt ér célba, innét indul útjára. Mostanra tucatnyi nő és férfi volt a komplexumban, főleg az irodarészben ültek, számítógépen pötyögtek. Az udvaron épp egy teherautót pakoltak ki, kartondobozokat adva kézről kézre. A kapunál két őr állt, látszólag fegyvertelenül, de hogy Alex elnézte körülöttük a drótkerítést, az ívlámpákat meg a biztonsági kamerákat, gyanította, hogy igenis van náluk. Ez egy titkos világ, ami meg akarja őrizni a távolságot a várostól. Felnézett. A vastag, ronda szürke felhők mögött nem látta, csak érezte a napot. Nemsokára esni fog. Olyan volt a levegő, akár egy vízzel töltött lufi. Bármikor kidurranhat. Ideje volt menniük, a fehér furgon járó motorral várt rájuk. A hátsó ajtó nyitva állt. Valaki odakiáltott nekik. Ash tett egy lépést előre. Alex később jól emlékezett a pillanatra. Akár egy pillanatfelvétel; pár lefagyasztott másodperc, amikor minden normális, és a képen senki nem sejti a közelgő veszélyt. Hallotta, hogy egy jármű közeledik a kapuhoz, és még gondolta is, hogy túl gyorsan jön, le kéne lassítania, különben nem tudják kinyitni neki a kaput. Aztán egyből rájött, hogy a kocsi nem fog lassítani, a sofőr nem szándékozik a kapunyitással vesződni. A komplexum kapuja hirtelen szétrobbant, az egyik fele kitárult, a másik részegen lógott a zsanéron, s gyors egymásutánban két Cherokee dzsip hajtott be. Mindegyikben öt fegyveres ült, akik már menet közben leugráltak. Mindnél CZ-Scorpion géppisztoly vagy AK-47 puska volt. Katonai ruhát viseltek, többen vörös barettet is, de egyáltalán nem néztek ki katonának. A hajuk túl hosszú volt, arcuk borostás. Főnökük láthatóan nem volt, szétszóródtak a téren, s fegyvereiket lengetve parancsszavakat kiabáltak. Alex meg volt győződve róla, hogy egy fegyveres rablás közepébe csöppent, és halálos lövöldözésnek lesz tanúja két dzsakartai banda között. Ash megtorpant, majd Alex felé fordult és azt mormolta: -Kopassus. Alexnek ez semmit nem mondott, úgyhogy Ash, vigyázva, hogy senki ne hallja, hozzátette angolul: -Az indonéziai SAS. Igaza volt. A Kopassus a Komando Pasukan Khusus rövidítése, a világon az egyik legkegyetlenebb fegyveres erőé. Öt részlegből áll, melyek szabotázsra, behatolásra, közvetlen akcióra, hírszerzésre és terrorista-elhárításra szakosodtak. A telepre betörő csoport a negyedik kategóriába tartozott, hírszerzők voltak, s ők ügyeltek a városból ki-be történő csempészésre is. Talán a véletlen hozta őket ide, talán tippet kaptak, az eredmény Alexék számára ugyanaz volt. Letartóztatják őket, és még ha ki is magyarázzák magukat - Ashnek elég bebizonyítani, hogy az ASIS-nak dolgozik -, a küldetésük véget ér. Az álcájuk odalesz. Sose tudják meg, hogyan akarta eljuttatni őket Ausztráliába a kígyófej. Ő pedig sose jut nyomára az ellopott fegyvernek, amit Mrs. Jones keres, a Királykéknek. Kétszeresen is kudarcot vall. Mégsem tehetett semmit. A Kopassus katonái úgy helyezkedtek a téren, hogy mindent szemmel tarthassanak, senki nem mozdulhatott. Még mindig kiabáltak, de nem számított. Csak össze akarták zavarni és megfélemlíteni az ellenséget, ami sikerült is nekik. A civilek tehetetlenül álltak, néhányan fejük fölé emelték a kezüket. A Kopassus átvette az irányítást. Sorba állították őket, Alex Ash és az egyik reptéri férfi közé került. Öt-hat fegyver szegeződött rájuk, miközben hárman az irodákat és raktárakat kutatták át, hátha valaki elbújt. Az egyik játékgyári munkás pontosan ezt tette. Alex sikolyt hallott, majd üvegcsörömpölést: a

szerencsétlen férfit fejjel előre vágták ki az ablakon. Kizuhant az udvarra, vér folyt az arcán. Az egyik katona belerúgott, a férfi pedig felnyögött, majd a sor végére bicegett. Ekkor még egy ember szállt ki az egyik dzsipből, valószínűleg a parancsnok. Indonéziai létére szokatlanul magas volt, a nyaka hosszú és karcsú, fekete haja a vállig ért; Alex hallotta, hogy az egyik katona a kolonel szót használja rá. Ezredes. A férfi a sor előtt ballagott, utasításokat kiabált. Alex sejtette, hogy igazolniuk kell magukat. A munkások sorra papírokat jogosítványt vagy munkaengedélyt vettek elő. Az ablakon kihajított férfi reszkető kézzel tartotta az övét. Az ezredes láthatóan nem törődött velük. Oda­ ért Ash-hez. Alex igyekezett nem nézni, ahogy Ash elővette a Bangkokban kapott hamis útlevelet, mert félt, hogy a szeme elárulja. Mereven maga elé nézett, miközben az ezredes kinyitotta és feltartotta a fénybe az útlevelet. Szeme sarkából látta, hogy az ezredes habozik, majd hirtelen mindkét oldalról arcon csapja Asht a dokumentummal s közben indonéziai nyelven üvöltözik. Két katona termett ott, Ash kezét hátraszorították, a földre térdeltették. Géppisztolycsövet szorítottak a nyakához. Az ezredes az útlevelet továbbadta az egyik emberének, egy pillanatra még Ash arcába bámult, a szemébe nézett, hátha onnét kiolvassa, kicsoda valójában. Majd tovább lépett. Alex elé. Alex felnézett. Félt, és nem érdekelte, hogy látszik. A férfi talán belátja, hogy ő csak egy gyerek és békén hagyja. Az ezredest azonban hidegen hagyta, hány éves. Vérszagot érzett. Mosoly, féle terült szét az arcán, hadart valamit és nyújtotta a kezét. Alex megdermedt. Az útlevele Ash zsebében maradt, de még ha Alexnél volna is, az ezredes tudná, hogy hamis. Mondja el, kicsoda? Pár angol szó elég lenne. Véget vetne a veszélynek. De véget vetne a küldetésnek is. Nekieredt az eső. Vagy nem is. Londonban az eső pár cséppel indul, az embereknek jut idejük menedékbe futni, kinyitni az esernyőt; de Dzsakartában nem volt figyelmeztetés. Az eső úgy jött, akárha gát szakadna át. Egyik pillanatról a másikra ömlött, melegen és töményen, óceánként, kicsordult a csatornából, verte a tetőt, sárrá dagasztotta a port. És az áradat pillanatnyi zavart idézett elő. Addig a Kopassus tökéletesen uralta a helyzetet, a katonák minden centinyi területet ellenőrzésük alatt tartottak. A hirtelen zápor ezt megvál­ toztatta. Alex nem is látta, mikor kezdődött a lövöldözés. Valaki úgy dönthetett, neki túl nagy a vesztenivalója és hogy az eső elegendő fedezéket kínál a meneküléshez. Fél tucat golyó süvített ki a raktár felől, ahol Alexék aludtak. Egyetlen fegyverből, szabályos időközönként. A Kopassus emberei azonnal reagáltak, fedezékbe ugrottak, s közben már viszonozták is a tüzet. A géppisztolyok ropogása fülsüketítő volt. A célzással nem sokat törődtek. Alex látta, hogy egy egész falat felszaggatnak a golyók. Egy férfit, aki a raktár közelében állt, az első sorozat a földre küldött. Alex pár perccel korábban látta, hogy az udvart söpri. De Kopassus katonák is estek el. Most már legalább három fegyver lőtte őket. Ahogy Alex elfordult, hogy menedéket keressen, a katona, aki a fegyverét Ash nyakának nyomta, elesett, vérvirág fakadt az ingén. Azonnal helyébe lépett egy másik és arra lőtt, amerről a golyók érkeztek, géppisztolya csöve fehéren villogott az esőben. Az ezredes pisztolyt rántott, egy svájci SIG-Sauer P226-ost, az egyik legocsmányabb 9mmest. Alex látta, hogy Ashre céloz. Egyértelmű volt, mit akar. Le akart tartóztatni valakit, s ez váltotta ki a lövöldözést... legalábbis ezt gondolhatta. Akárki is az, az ezredesnek esze ágában se volt elengedni. Igazságot szolgáltat. Kivégzi itt és most, véget vet ennek. Alex ezt nem hagyhatta. Felkiáltott és vállával az ezredes gyomrának ugrott. A pisztoly elsült, a golyó a levegőbe ment. Alex lendülete miatt mindketten egy tócsába estek. Az ezredes feléje kapta a pisztolyt, de Alex megragadta a csuklóját és a betonhoz csapta. Az ezredes felkiáltott.

Eső vágott Alex arcába, elvakította. Másodszor is odacsapta az ezredes kezét, akinek kinyíltak az ujjai és elengedte a fegyvert. Alex magában tudta, hogy ez nem helyes, hiszen valójában a Kopassus oldalán áll, mindketten a kígyófej, az igazi ellenség ellen harcolnak. Megmagyarázni viszont nem volt idő. Látta, hogy egy katona eldob valamit, egy kerek, fekete, krikettlabda méretű tárgyat. Tudta, mi az, még mielőtt a robbanás felhasította egy raktár oldalát, kitört három ablakot és lyukat robbantott a tetőn. Lángnyelv nyúlt fel, majd azonnal visszaverte az eső. Újabb lövések. A gránátot dobó felkiáltott és a vállát markolászva hátratántorodott. A fehér furgon megindult, Alex hallotta a túráztatott motort, majd látta, hogy a furgon esetlenül Yfordulóba kezd. Ash megragadta a karját. Haja a fejére tapadt, víz patakzott az arcán. - Gyerünk! - kiáltotta. Az esőben és fegyverropogásban nem hallhatták őket. Az ezredes oldalt hengeredett, a fegyveréért. Ash elrúgta, majd ököllel a férfi arcába csapott. -Ash...! - Később! A furgon befejezte a fordulást, orra a széttört kapu felé nézett. Ash megindult, és Alex követte. Épp akkor érték utol a furgont, amikor az gyorsulni kezdett. A sofőr nem várt rájuk. Ash feltépte a hátsó ajtót. Gépfegyver ropogott, és Alex felkiáltott, ahogy a furgon oldalán, közvetlen mellette golyó ütötte lyukak jelentek meg. - Be! - kiáltott neki Ash. Alex bevetődött a furgonba. Ash követte, pont rázuhant. A sofőr nem törődött velük, csak menekülni akart. Az egyik oldalsó tükör szétrobbant, az üveg csörömpölt. A motor felvisított, ahogy a sofőr rátaposott a gázra. Meglódultak. Valami robbant a közelben, Alex arcán érezte a lángok hevét, majd átsüvítettek a kapun, ki az utcára. A furgon ide-oda csúszkált, nekicsapódott egy falnak, s az egyik oldala behorpadt, szikrák záporoztak, ahogy fém és tégla csúszott egymáson. Alex hátranézett. A furgon egyik ajtaját le­ robbantották, a telep kapujában két katona térdelt és lőtt rájuk. A golyók fehéren izzottak az esőben. De már kiértek a lőtávol-ból. A furgon azon a földúton haladt, amin előző este érkeztek; ám az út mostanra barna sár és törmelékfolyóvá lett. Alex megint visszanézett, követi-e őket a Kopassus, de az eső olyan sűrűn ömlött, hogy a raktárkomplexum már nem látszott; ha a két dzsip utánuk eredt is, ők nem látták. A sofőr ugyanaz volt, aki a reptérről is hozta őket; úgy markolta a kormányt, mintha az élete függne tőle. A tükörbe pillantva most fedezte fel két potyautasát, és azonnal hadarni kezdett a saját nyelvén, de nem lassított, és Alex megkönnyebbült. Nem számít, merre mennek, csak az, hogy nem maradtak ott. - Ez meg mi volt? - súgta közvetlenül Ash fülébe. Biztos volt benne, hogy a zajban a sofőr nem hallja, azt meg pláne, milyen nyelven beszél. - Nem tudom. - Most az egyszer Ash is elvesztette a hidegvérét. Az oldalán fekve próbált levegőhöz jutni. - Sima... balszerencse. Vagy valaki nem fizetett. Dzsakartában van ilyen. - Hová megyünk? Ash kinézett hátul. A félhomályban és viharban nem sokat lehetett látni, de valamit felismerhetett, mert azt mondta: -Ez Kota. Az óváros. Északnak tartunk. - És az jó? -A kikötő is arra van. Beértek a reggeli forgalomba, kénytelenek voltak lassítani és besorolni a kocsik és buszok folyamába. Az összes ételstand műanyag fólia alá bújt, az emberek kapualjakban szorongtak vagy esernyő alatt görnyedtek, várva a vihar elvonulását. A sofőr hátrafordult és kiáltott valamit. Beszélhetett volna angolul is, Alex semmit nem hallott. -A hajóhoz visz - fordított Ash. - Beszéled a nyelvet? - Megértem.

A furgon egy mellékútról rátért a főútra és egyenesen átvágott rajta. Alex látta, hogy egy taxi kikerüli őket, a dudája felharsant. Mögöttük egy öreg ház magaslott. Amszterdamra em­ lékeztette, de persze valaha az egész város a hollandoké volt, a Kelet-indiai Társaság távoli előőrse. Rázkódva átvágtak egy macskaköves téren, biciklisták tértek ki előlük ijedten, mentek egymásnak, hangos csörgés és káromkodások zűrzavarában. Egy ételkocsit toló férfi az utolsó pillanatban vetődött félre. Aztán egy másik főúton hajtottak tovább. Itt még nagyobb volt a forgalom, teherautók végtelen sora, mindegyik jól megrakva és vízhatlan ponyvával lefedve. Annyira megpakolták őket, hogy szemre bármelyik pillanatban összerogyhattak. Végül az épületek szétváltak, s Alex kerítéseket, darukat és hajókat pillantott meg. Hullámlemezből készült raktárak, irodák és őrbódék, hatalmas állványzatok és üres betonudvarok, köztük ide-oda ingázó teherautók és furgonok. Bár a szakadó esőben nem látszott tisztán, de ez volt a kikötő. Nem lehetett más. Egy sorompóhoz értek, mögötte szögesdrótkerítés, a mögött konténerek. A furgon lassított és megállt. A sofőr megfordult és magyarázott valamit indonéziai nyelven. Aztán eltűnt. -Ash... - Ez a Tandzsung Priok dokk - mondta gyorsan Ash. - Konténerhajóra raknak. Látod az elkerített részeket? - mutatta. - Exportfeldolgozó zóna. Ami továbbítandó áru Dzsakartába beérkezik, azt itt összerakják, aztán hajózzák tovább. Arra megyünk. Ha bent vagyunk az EFZ-ben, biztonságban vagyunk. - Hogy jutunk be? - kérdezte Alex. Látta a sorompót, s őrök is álltak a közelben. - Pénzzel - grimaszolt Ash. - Ez Indonézia! A dokkot a katonaság felügyeli, viszont a katonaságot az indonéziai maffia. A kígyófejhez képest kismenő, de itt az az úr. Bármit megtehetsz, ha fizetsz. - Ash fél térdre ereszkedett és kikukucskált az ablakon. Senki nem' volt a láthatáron. Alexre nézett. - Köszönöm, amit tettél. - Nem csináltam semmit, Ash. -Az ezredes le akart lőni. Te akadályoztad meg. Ilyen a Kopassus - vont vállat Ash. - Mást ölnek meg, mint akit kéne és virágot küldenek a temetésre. Bájos. - Mi történik, ha Ausztráliába érünk? - Akkor vége. Engem Ethan- Brooke hátba vereget. Te mész haza. - Látjuk még egymást? Ash elfordult. Ő is teljesen elázott, a ruhájából csöpögő víz tócsában gyűlt össze alatta. Hajótörötteknek néztek ki. - Ki tudja? - morogta. - Amúgy se voltam valami példás keresztapa, nem igaz? Illett volna küldenem legalább egy Bibliát vagy valamit. Mielőtt azonban Alex felelhetett volna, visszatért a sofőr, és nem egyedül. Három ember jött vele, arcukat elfedte anorák-juk csuklyája. Mind egyszerre beszéltek, Ashre és Alexre bö­ ködve hevesen gesztikuláltak. Lassan Alex is megértette, mit akarnak, és úgy érezte, szakadékba lépett. Azt akarták, hogy Alex menjen velük, de Ash maradjon. Hogy váljanak szét. Legszívesebben üvöltve ellenkezett volna, de egyetlen szó is halálos lehetett, ezért tartotta a száját. Próbált ellenkezni, elhúzódni a kezek elől, de azok megragadták. Ahogy kirángatták a furgonból, még egyszer Ashre pillantott. Keresztapja szinte szomorúan nézett utána, mintha sejtette volna, hogy valami rossz fog történni, s most, hogy megtörtént, nincs ereje tenni ellene. Alexet úgy rángatták át az úton. Egy kapu kinyílt előtte, átkísérték, két oldalán egy-egy ember, és egy előtte. Felbukkant egy biztonsági őr, de a férfiak kiabáltak neki valamit, így gyorsan le is lépett. A zuhogó esőben szinte látni sem lehetett. Egy rakpartra értek ki, ahol egy akkora hajó horgonyzott, amekkorát Alex még életében nem látott, legalább három focipálya hosszú volt.

A középső részén lakott és dolgozott a legénység, a hajóhídon négy-öt hatalmas ablak volt, amiken gigantikus ablaktörlők küzdöttek az esővel. A hajó neve angolul állt az orron: Libériai Csillag. Éppen konténereket rakodtak bele, a szögletes dobozok óriási daruról lógtak, ami úgy terpeszkedett fölöttük, akár egy szörny egy tudományosfantasztikus filmben. Egy férfi kezelte a kábeleket és csörlőket, s engedett le minden konténert hihetetlen precizitással. Beléptek az EFZ-ba, ahol a következő konténerek vártak a sorukra, némelyiken a társaság neve. Alex egy sárga konténert vett észre az egyik teherautón, és egyből tudta, hogy oda men­ nek. Az állt rajta: UNWIN TOYS. Visszanézett, hátha Ash mégis követi. Egymaga volt. Miért választották el őket? Semmi értelme. Hiszen elvileg apa és fia. Csak remélni tudta, hogy Ash egy másik konténerben lesz, és Darwinban majd találkoznak. Megfordította a kezét. A telefonszám, amit Ashtől kapott, már majdnem eltűnt, az eső tintafolttá mosta. Szerencsére megjegyezte, legalábbis bízott benne. Hamarosan kiderül... már ha szerez egy telefont. Odaértek a sárga konténerhez, és látta, hogy nemcsak hogy zárva van, de acélplombát tettek az ajtajára. Sejtette, miért. Mind a kimenő, mind az érkező konténereket ellenőrzik a vá­ mosok. Útközben nem szabad kinyitni, hiszen akkor bármit beletehetnek: fegyvert, drogot, embereket. A plombán kódszám is található, amit itt felírnak, aztán Ausztráliában ellen­ őriznek. Ha a plombához hozzányúltak, az egész konténert elkobozzák. Akkor hogyan akarják bejuttatni? Alex biztos volt benne, hogy így fog utazni. A hajón kabinban túl veszélyes lenne; különben is a kígyófej szemében ő csak teher, amit a többi áruval együtt kiraknak. A férfi, aki előtte ment, megfordult, kezét Alex vállára tette, és intett, hogy guggoljon le. Alex megértette, hogy a teherautó alá kell másznia, és mindjárt azt is, miért. A konténernek volt egy titkos bejárata, egy csapóajtó, ami most nyitva állt. Bemászhat anélkül, hogy érintené a konténer ajtaját vagy a plombát, és amint a konténert a helyére teszik, feltornyozzák a többivel, képtelenség lesz megvizsgálni. Az egész roppant egyszerű, hatásos; szinte fejet hajtott a kígyófej előtt. Ez aztán nagyszabású üzlet, minimum három országban. Ethan Brooke-nak igaza volt. Ezek nem egyszerű bűnözők. Elkezdett mászni, és azonnal klausztrofóbiája támadt. Nem csak a konténer súlya nyomasztotta. Látta, hogy a csapóajtó kívülről záródik, sima retesszel. Amint rátolják, csapdában lesz. Ha a hajó elsüllyed, vagy valamiért a tengerbe dobják a szállítmányt, megfullad ebben a fémkoporsóban. Habozott, mire a férfi megbökte. Alex megfordult, úgy tett, mintha félne, könyörgő tekintettel próbálta elérni, hogy visszavigyék Ash-hez. De hogyan értethetné meg magát, ha egy szót sem szólhat? Egy másik férfi valamit a kezébe nyomott: egy műanyag zacskót, benne két üveg víz és egy szelet kenyér. Ellátás a hosszú útra. A férfi megint meglökte és kiáltott valamit. Nem késlekedhetett tovább. Odamászott a csapóajtóhoz. A férfi intett, s ő felhúzta magát, de közben megcsúszott. Fél kézzel elkapta a reteszt. Ezt látta utoljára Indonéziából: sarat, esőt és egy teherautó alját. Felhúzta magát a konténerbe, és a csapóajtó bezáródott mögötte. A retesz hangosan a helyére csúszott. Nem maradt kiút. Ahogy felegyenesedett, akkor döbbent rá, hogy lát. Volt fény a konténerben. Körülnézett. Izgatott arcok meredtek rá. Ezek szerint mégsem egyedül utazik.

A Libériai Csillag Húsz ember volt a konténerben, összebújva az egyetlen elemes lámpa gyér fényénél. Alex azonnal tudta, hogy menekültek. Látta az arcukon: nemcsak azt, hogy külföldiek, de azt is, hogy rettegnek, hisz messze kerültek a saját világuktól. Zömében férfiak, de akadt pár nő és gyerek, még hét-nyolc évesek is. Alexnek eszébe jutott, mit mondott Ethan Brooke az illegális bevándorlókról Sydneyben. Felük tizennyolc éves sincs. Itt a bizonyíték. Egész családok voltak bezárva ebbe a fémdobozba, akik csak imádkozhattak, hogy épségben érjenek Ausztráliába, tenni semmit nem tehettek, és ennek tudatában is voltak. Teljesen kiszolgáltatták

magukat a kígyófej jóindulatának. Nem csoda, hogy idegesek. Egy ösztövér, ősz férfi bő, színes ingben és buggyos nadrágban előrébb jött. Alex hatvanasnak tippelte. Talán földműves lehetett, a keze durva volt, arca napbarnított. Dörmögött pár szót Alexnek. Bármilyen nyelven beszélhetett volna - dari, kurd, arán -, mindegy volt. Alex tudta, hogy Ash nélkül veszélyben van. Nem tud kommunikálni, és nincs ki mögé bújnia. Mit tesznek, ha rájönnek, hogy ő csak egy csaló? Remélte, hogy nem kell megtudnia. A férfi rájött, hogy Alex nem érti. A mellkasára koppintott és azt mondta: - Szálem. Ez lehetett a neve. Aztán várta Alex válaszát. Amikor nem kapott, intett egy nőnek, aki előrelépett és másik nyelvvel próbálkozott. Alex elfordult és leült a sarokba. Hadd higgyék félénknek vagy barátságtalannak, őt nem érdekli, nem barátkozni van itt. Felhúzta a lábát, és arcát a térdére hajtotta. Gondolkodnia kell. Miért választották el Ashtől? A kígyófej valahogy kiderítette, hogy az ASIS-nak dolgoznak? Mindent átgondolva ezt nem hitte. Ha a kígyófej akár csak gyanította volna ezt, egyszerűen lelövik őket. Más oka kellett, hogy legyen ennek a hirtelen döntésnek, de akárhogy törte a fejét, nem jött rá, micsoda. Hirtelen az egész konténer megrándult, s az egyik gyerek sírva fakadt. A menekültek közelebb húzódtak egymáshoz és úgy bámultak, mintha átlátnának a fémfalakon. Alex tudta, mi történt. Az egyik hatalmas daru felemelte őket, és most átrakja a Libériai Csillagra. Most éppen talán négy vékony dróton lógnak ötven méter magasan. Senki nem moccant, nehogy feldőljenek. Alex mintha gép zümmögését hallotta volna a magasból. Újabb zökkenés következett, a lámpa hunyorgott. Ez rémes gondolatra indította: mi van, ha elalszik? Kibírják az egész uta­ zást sötétben? A konténer kicsit lengett. Valaki kiáltott a messzeségben. Aztán elindultak lefelé. Alex nem sokat látott a hajóból az esőben, de emlékezett, hogy fedélzetén nagy fémdobozok álltak egymáson. Vajon hová pakolják őket? A torony tetejére, közepére vagy a raktér mélyé­ re? Ismét rátört a klausztrofóbia. A falba nem fúrtak lyukat. Levegő csak az ajtó és a csapóajtó körüli résen jön be. A konténer eleve koporsóra emlékeztette Alexet, s most úgy érezte, hogy őt meg a többi húsz embert élve eltemetik. Megálltak. Valami nekicsattant a külső falnak. Két gyerek felsírt, Szálem odament és magához szorította őket. Alex nagy levegőt vett. Most már nincs visszaút, az biztos. A hajón vannak. És most? Ash azt mondta, két nap alatt érik el Ausztrália északi partvidékét, és mire kirakodják őket, lesz három-négy nap is. Nem volt benne biztos, hogy kibírja annyi ideig itt ülve, idegenek között. Nem volt semmije, csak két üveg víz meg a kenyér. Valószínűleg a többiek is kaptak. A sarokban volt egy kis mobilvécé, de tudta, hogy a körülmények hamarosan undorítóak lesznek. Most először értette meg, milyen kétségbeesettek lehetnek ezek az emberek, hogy belevágnak egy ilyen útba. Ő nem tud itt ülni. Aggódott Ash miatt, ráadásul itt a sötétben rostokolva semmit nem tud meg a kígyófejről. Természetesen még megvolt a Smitherstől kapott óra, de mindennek dacára nem volt oka segélyjelet küldeni. Még volt rá esély, hogy Ash a Libériai Csillag fedélzetén van. Csak meg kell találnia. Döntött. Amíg a hajó el nem hagyta Dzsakartát, semmit nem tehet, de a tengeren nagyon is elképzelhető, hogy a konténert nem őrzik. Minek is? Alex lehunyta a szemét és megpróbált aludni. Össze kell szednie minden erejét. Az órát nem használja, de Smithers mást is adott neki. Ha elérkezik az idő, használni fogja. Megvárta, míg félútig érnek. Olyan huszonnégy óra telhetett el; ebben a csupasz, levegőtlen dobozban semmi különbség nem volt éjszaka és nappal között. A bűz egyre elviselhetetlenebb lett. Szerencsére senki nem lett tengeribeteg, de a vécé alig volt elég ennyi embernek. Senki nem beszélt. Mit lehet mondani? Az átkelés élő halálhoz kezdett hasonlítani. Alex kicsit bepótolta a Dzsakartában kihagyott alvást, habár rosszakat álmodott... Ash, thai

boksz, szardíniák! Elege lett. Zsebébe nyúlt, elővette a rágót, s félrecsúsztatta a lemezt a csomagoláson. A fénybe tartotta, hogy jobban lássa. Ott volt a három szám: 1, 5 és 10, mindegyiknél gomb. Az ötbahtos érme már a helyén volt. Amikor bemászott a konténerbe, úgy tett, mintha megcsúszna, és ahogy megkapaszkodott, a retesz alá csúsztatta a pénzérmét. Ha a kígyófeje­ sek nem vették észre, még ott kell, hogy legyen, a mágnes ott tartja. Most majd kiderül. Csak remélni tudta, hogy a motorok és a tenger hangja elnyomja a robbanást. Odament és letérdelt a csapóajtóhoz. Kintről nem hallott semmit, de ez nem lepte meg. A menekültek őt nézték, nem értették, mit művel. Nem volt értelme tovább várni. Megnyomta az ötös jelű gombot. Éles reccsenés hallatszott a csapóajtó alól, és savas füst szivárgott a konténerbe. Az egyik nő perelni kezdett Alexszel, de ő nem figyelt rá. Megnyomta a csapóajtót, ami nagy meg­ könnyebbülésére kinyílt, s ferde csúszdát alkotott a sötétbe. A retesz félbetört. Épp annyi hely volt, hogy kibújjon... de hová? Lehet, hogy a raktér fenekén találja magát, minden oldalról körülzárva. Kisebb pánikot okozott a konténerben. Mindenki egyszerre beszélt, fél tucat nyelven veszekedtek körülötte. Szálem odajött és megrántotta az ingét, így kérte, hogy ne csinálja, bármit akar is. Rémültnek tűnt. Ki ez a fiú, aki maga utazik, és fel meri dühíteni a kígyófejet azzal, hogy engedély nélkül kimerészkedik? És hogyan csinálta? Hallották, hogy a retesz elpattan, de ennyit. Varázslatnak láthatták. Alex az öreg szemébe nézett és ujját a szájára tette. Csendre kérte Szálemet, és hogy ne engedje a többieknek, hogy beárulják. Ennél többet nem remélhetett. Ezek az emberek saját útjukat járják. Semmi köze hozzájuk. Kis szerencsével egyikük se próbál utána jönni, vagy ami még rosszabb lenne - elárulni őt a legénységnek. De ha tovább vár, valaki talán megpróbálja megállítani. Ideje menni. Noha fogalma sem volt, mibe keveredik, fejjel előre lecsúszott a csapóajtón, bele a feketeségbe. Kint sokkal hűvösebb volt. Húsz emberrel osztotta meg a levegőt egy teljes napon át, nem is vette észre, milyen fojtogató lett odabent. Kint a zaj is nagyobb volt. Hallotta a motorok zümmögését, a folytonosan mozgó gépezet csikorgását. De legalább volt kivezető út. Egy hosszú, lapos folyosószerűségben találta magát. Fölötte konténerek magaslottak, szinte érezte a súlyukat, de maradt egy fél méteres aknaféle a lenti konténer teteje és a fönti alja között. Napfény szűrődött be keskeny csíkban, miközben könyökén és térdén mászni kezdett előre. Fájdalmas munka volt. Folyton lehorzsolta a lábát, vállát meg beleverte a rozsdás fémbe maga körül. Végül csak kiért. Magasan a fedélzet fölött volt, egy három emelet magas konténertorony tetején, és nem látott utat lefelé. A hajó oldala mellett gyorsan suhant el az óceán. Földet nem látott. Egy pillanatra kísértésbe esett, hogy visszamásszon. Nem tud hová futni. Szálemmel és a többiekkel nagyobb biztonságban lesz. És van egyáltalán esélye megtalálni Asht? A Libériai Csillag óriási. Ezernél is több konténer lehet rajta. Ash bármelyikben lehet egy másik menekültcsoporttal. Tehetetlennek érezte ma­ gát. Visszamenni viszont a vereség beismerése volna. Amióta csak Bangkokban találkozott a kígyófejjel, engedte, hogy kedvükre lökdössék. Elég. Ideje visszavágni. A konténer hosszabbik oldala felől jött elő, és függőleges falat látott maga alatt. Erre nem juthatott le, hát végigmászott a peremen a konténer elejéhez. Itt több szerencsével járt. A kon­ téner ajtaját hosszú acélrudakkal erősítették meg, amik jó mászóhelyet kínáltak, a fémplombák és lakatok pedig tökéletes támaszt adtak a lábának. Tudta, hogy gyorsnak kell lennie. Még világos volt - késő délutánra tippelt -, bárki megláthatja, aki a fedélzetre téved. Ugyanakkor viszont óvatosnak is kell lennie. Ha megcsúszik, nagyot zuhan. Megfogta az egyik rudat, és elindult lefelé, ügyelve a vízper-metre, ami a hátát mosta, és

minden felületet csúszóssá tett. Leginkább attól félt, hogy a legénység egyik tagja felbukkan, s a veszéllyel dacolva sebes mozgásra ösztökélte magát, az utolsó pár méterről pedig leugrott, annyira szeretett volna már nem szem előtt lenni. Senki nem látta meg. Felnézett és megjegyezte a konténer helyzetét, ha netán vissza kéne térnie. Nagy fekete betűkkel állt rajta az UNWIN TOYS név. Alex a benne rejlő titkokra gondolt. El kellett ismernie, hogy még sosem találkozott ilyen bűnszervezettel vagy bűntettel. Körülnézett. Csak most, hogy a fedélzeten a szabad levegőn kuporgott, most fogta fel, milyen hatalmas valójában a Libériai Csillag. Legalább háromszáz méter hosszú és negyven méter széles. A feltornyozott konténerek, akár a fém irodaépületek, körülöttük fedélzetek, daruk és létrák, hogy a legénység tudjon közlekedni a megmaradt kevéske helyen. Alex a hajó farában volt, ahol a hatalmas horgonyláncok eltűntek egy lenti üregben. Előtte a híd emelkedett, a hajó szeme és agya. A tat mögött mintha forrt volna a víz, habosra köpülték a propellerek. Sejtése szerint úgy harmincöt csomóval haladhattak, azaz hatvan kilométer per órával. Abba már belenyugodott, hogy Asht megtalálni reménytelen, ám most már, hogy kijutott, úgy döntött, azért csak körülnéz. Talán már csak egy napnyira járnak Darwintól; ha azt átvészeli anélkül, hogy észrevennék, ott talán lejut a hajóról és kereshet egy telefont. A szám, amit Ashtől kapott, már épp hogy csak látszott a kézfején. Már nem akart mást, csak kapcsolatba lépni. Feltéve persze, hogy Ash képes fogadni a hívást. A következő pár órában Alex felderítette a hajó nagy részét. Gyorsan kiderítette, hogy mérete ellenére szinte teljesen kitöltik a konténerek, az alaprajza pedig igen egyszerű: két fedélzet fut az orrtól a tatig, és csak egy minimális térség a legénységnek, ahol laknak és dolgoznak. Meglepően kicsi volt a legénység, mindössze egyszer látott közülük kettőt, két Fülöpszigetekit kék overallban, akik egy korláton könyökölve dohányoztak. Alex egy szellőző mögé bújva várta meg, hogy elmenjenek. Ez is a kezére játszott ebben a bizarr fémvilágban: ezernyi helyre el tudott bújni. Belül sokkal veszélyesebb volt, a fényes folyosókat két oldalról ajtók szegélyezték, amik bármelyik pillanatban kinyílhattak. Az élelmiszerraktárt kereste, mert kopogott a szeme, ám épp ahogy megtalálta, feltűnt egy tengerész, és ő kénytelen volt lebukni egy lépcsőlejáróba. A lépcső egy rak-térbe vezetett. Miközben várta, hogy a férfi eltűnjön, hangok ütötték meg a fülét. Angolul beszéltek. Alex kíváncsisága feléledt, elindult lefelé. Egy platóhoz ért egy nagy fémkocka szélén, aminek sima falai csupaszon törtek a fedélzet felé. Itt egyetlen konténert tároltak. Ezen is az UNWIN TOYS felirat állt, s ugyanolyan plomba zárta le, mint az összes többit. Négy férfi állt mellette félkörben, beszélgetésbe merülve. Jól látszott, ki a vezetőjük; háttal állt Alexnek, aki a magasból csak egy sovány, törékeny testet és furcsa, fehér hajat látott belőle. A férfi sétapálcára támaszkodott. Kezén szürke kesztyű. Az ezután következőket Alex leesett állal nézte végig. Az egyik férfi felemelt egy távirányítót, és megnyomott rajta egy gombot. Erre a konténer egyik oldala kettényílt, akár a liftajtó. Egy kattanás hallatszott, majd a konténer padlója előre csúszott, hogy a tartalmát meg lehessen vizsgálni. Alex azonnal tudta, mit lát, tévedés kizárva. A Királykék. Mrs. Jones ezen a néven emlegette. Állítása szerint ez a legerősebb nem nukleáris fegyver a planétán. Alex első benyomása az volt, hogy a bomba annyira bomba alakú, hogy szinte rajzfilmbe illik. A raktér ürességében kicsinek látszott, bár amúgy autó nagyságú lehetett, épp ahogy Mrs. Jones mondta. Vajon mit keres itt? Hová viszik? Ausztráliába? Yu őrnagy ott akarja felrobbantani? Most gépek vették körül, és amint a konténer alja megállt, két férfi nekilátott a munkának. Volt náluk egy szkennerféleség meg egy laptop. Egy harmadik férfi nagyban magyarázott

valamit. Fekete volt, az arca himlőhelyes, fogai igen fehérek, olcsó, műanyagkeretes szemüvege pedig túl nagy volt az arcához. Rövid ujjú inget viselt, aminek mellényzsebéből tucatnyi toll kandikált ki. Alex előrébb osont, hogy halljon valamit. - ...módosítanunk kellett a bombát, hogy megváltoztassuk a detonáció módját. - A férfinak akcentusa volt, de Alex nem tudta belőni. Talán francia. - Normálisan egy méterrel a föld fölött robbanna, de most egy kilométerrel alatta kell, ezért elvégeztük a szükséges változtatásokat. -Rádiójel? - kérdezte az ősz hajú. - Igen, uram. - A fekete férfi az egyik készülékre mutatott. -Ezen keresztül lehet kommunikálni a bombával. Az időzítés létfontosságú. Becslésem szerint a Királykék abban a mélységben maximum húsz percig üzemképes. Az alatt kell megkapnia a jelet. - Én akarom küldeni -jelentette ki az ősz hajú. Tökéletesen beszélt angolul, akár egy régimódi hírolvasó. -Természetesen, uram. Megkaptam az e-mailjét Londonból. És amint láthatja, egyszerű készüléket alkottam. Be-szkenneli az ujjlenyomatát a rendszerbe, és attól kezdve csak ön irányíthatja. -Első osztályú munka. Köszönöm, Mr. Varga. Az ősz hajú férfi lehúzta egyik kesztyűjét; keze apró és aszott volt, halotté is lehetett volna. Alex nézte, ahogy a szkennerre helyezi. Varga megnyomott pár billentyűt a laptopon. Zöld fény jelent meg a kéz alatt, majd végigsiklott a tenyéren. Pár másodperc alatt kész volt. Az ősz hajú most egy másik férfihoz fordult, aki túlsúlyos volt, vörös haja már ritkult. Ötvenéves lehetett, pantallót, fehér inget, vállán pedig kék és arany szalagot viselt. 145 - Tegyék vissza a Királykéket a konténerbe, de Wynter kapitány. Amint East Armba érünk, kirakjuk. - Igenis, őrnagy úr. -És még valami... Ám az ősz hajú férfi, az őrnagy nem fejezhette be. Felrikoltott egy sziréna, de olyan hangosan, hogy Alex majd leszédült a peremről, kezét a fülére kapta a ricsaj ellen. Vészjelző volt. A negyedik férfi, aki eddig egy szót se szólt, most egy gépfegyvert kapott elő, egy könnyű, belga M249-est. De Wynter kapitány kezében mobiltelefon jelent meg és megnyomott egy gyorstárcsázót. A sziréna elhallgatott. A kapitány pár pillanatig a telefonba fülelt, majd halkan jelentett. A félig megsüketült Alex egy szót sem értett. Az ősz hajú dühösen rázta a fejét. -Az meg kicsoda? Honnét jön? - A fedélzeten kapták el - mondta de Wynter. - Látni akarom. Gyerünk! A négy férfi a raktér oldalában lévő ajtó felé indult. Határtalan megdöbbenésére Alex magára maradt a bombával. Égi jelnek tűnt, hát habozás nélkül lement a lépcsőn a konténerhez. És ott volt előtte. Az MI6 egész Thaiföldet átkutatta a Királykékért, és ő találta meg az Indiai óceánon. Ráadásul megtalálta Winston Yút is, mert az ősz férfi csak ő lehetett. Hiszen a kapi­ tány is őrnagynak szólította. De miért vannak itt? Mit akar az őrnagy a bombával? Bárcsak hallotta volna a többit is. A bombára nézett. Közelről förtelmesnek látszott: nagy és otromba, csak ölésre és pusztításra jó. Egy pillanatra azt kívánta, bárcsak felrobbanthatná; azzal keresztbe tenne Yu tevéinek, bármik is azok. Csakhogy esze ágában sem volt meghalni, ráadásul minimum húsz menekült bújik meg a hajón, köztük gyerekek. Ők is meghalnának. Talán megbéníthatja. Ennek se volt értelme. Yu vagy az a Varga nevű hamar észrevenné, és rendbe hozná. És ha az egyik robbanó érmét használná? Nem. Még ha át is üti a Királykék vastag páncélját, mit ér el vele? Bármilyen kárt okoz, Yu könnyen kijavítja.

Valamit pedig tennie kell. A négy férfi bármikor visszatérhet. A laptopra pillantott, és észrevette a nagybetűs feliratot. TEGYE A KEZÉT A KÉPERNYŐRE A laptop még a szkennerhez volt kötve. Alex látta az emberi kéz körvonalát, amin belül a gép leolvassa az ujjlenyomatot. Ösztönösen rátette kezét az üvegre. Kattanás hallatszott, majd zöld fény gurult el a tenyere alatt. A laptopon megváltozott a felirat. UJJLENYOMAT ELFOGADVA ÚJABB HOZZÁFÉRÉS l/N? Alex megnyomta az I billentyűt. A képernyőn visszatért az első üzenet. TEGYE A KEZÉT A KÉPERNYŐRE Na ez érdekes lesz. Felülbírálhatja a rendszert, ha még egyszer belebotlik, és kis szerencsével se Yu őrnagy, se Mr. Varga nem veszi észre. Többet nem tehet. Visszament a lépcsőhöz és elindult felfelé, hogy keressen valami búvóhelyet. Kivárja, míg Darwinba érnek, és ott majd értesíti Mrs. Jonest a bombáról. És ha Mrs. Jones szépen megkéri, talán ártalmatlanná is teszi. Felért a fedélzetre. Yu őrnagy előtte érkezett, Alex hallotta a hangját, bár a szavakat nem értette. Gyorsan felmászott egy létrán, ami két konténertorony közti járathoz vezetett. Itt nem állt fenn a veszély, hogy kiszúrják. Bátorságát összeszedve elment a végéig, ahonnét az első fedélzetre látott le, ahol egy kommunikációs árboc emelkedett csörlők és kábelek hálójában. A látványtól meghűlt ereiben a vér. Azt hitte, a sziréna csak egy probléma, ami neki kapóra jött, valami gond van a gépteremben, ami pont a kellő pillanatban szólította el Yút és az embereit. Most azonban rá kellett döbbennie, hogy csöppet sem jó hír. Sőt rosszabb már nem is lehetett volna. A Szálem nevű öreg a konténerből úgy döntött, követi Ale-xet. Kipréselhette magát a csapóajtón, és lejutott a fedélzetre. Ott azonban elfogyott a szerencséje, a legénység ráakadt. Most hátraszorított kézzel tartották, miközben Yu kikérdezte. De Wynter kapitány és Varga szótlanul nézte. Szálem csak nagy nehezen tudta magát megértetni. Látszott, hogy megverték, egyik szeme félig bedagadt, arcán egy vágásból vér szivárgott. Befejezte a beszédet, szavait elvitte a szél. A fedélzeten nem volt hideg, Alex mégis megborzongott. Yu őrnagy most is háttal állt neki. Alex nézte, ahogy gondosan leveszi az egyik kesztyűt, és a zsebébe nyúl. Egy kis pisztolyt vett elő, s habozás nélkül lelőtte az öreget. Egyenesen a szeme közé. A lövés hangja olyan volt, akár a fa reccsenése. Szálem halott testét még fogta a két ember, majd Yu biccentésére hátrafelé átbillentették a korláton. Alex látta, ahogy lezuhan és eltűnik a vízben. Aztán Yu őrnagy megint megszólalt, s hangja ezúttal erősebben szólt, mintha kihangosították volna. -Van a hajón egy gyerek. Nem tudom, hogyan, de kiszökött a konténerből. Azonnal keressék meg és hozzák elém. Csak akkor öljék meg, ha elkerülhetetlen. Alex egymaga volt, fegyvertelenül egy hajón, sok száz kilométerre a szárazföldtől. Nincs hova futnia. Harminc ember fogja keresni, és biztosan mindnél lesz fegyver. A hajó egyik vé­ gén kezdik, és minden négyzetcentit átnéznek. Pontosan tudta, mire számíthat, ha megtalálják. Megfordult és elindult búvóhelyet keresni.

Bújócska A Libériai Csillag kapitánya nem volt ideges ember, most azonban kiverte a hideg verejték. A luxuskabin előtt állva igyekezett összeszedni magát, megtörölte a homlokát, sapkáját hóna alá vágta. Tudatában volt, hogy talán csak percei vannak az életéből. Hermann de Wynter holland volt, magánzó, és csöppet sem fitt. Nyugdíjas éveire gyűjtött, amiket valami napos helyen kívánt eltölteni. Tizenegy éve dolgozott a kígyófejnek, konténe­ reket szállított nekik szerte a világon. Egyetlenegyszer sem kérdezte meg, mi van bennük. Tudta, hogy ebben a játékban a rossz kérdés könnyen halálos lehet. Ahogy a hiba is. És most meg kellett mondania Yu őrnagynak, hogy hibázott.

Nagy levegőt vett, és bekopogott a luxuskabinba, melyet Yu elfoglalt a főfedélzeten. - Szabad! A hang elég vidáman csengett, ám de "Wynter jelen volt előző nap, amikor Yu mosolyogva megölte az afgán menekültet. Benyitott. A kabint vastag szőnyeg, modern angol bútorok és finom világítás tette otthonossá. Yu az íróasztalnál ült és teázott. Egy tál omlós sütemény volt előtte, amiről de Wynter tudta, hogy bio és Highgrove-ból származik, a Walesi herceg birtokáról. -Jó napot, kapitány. - Yu intett, hogy lépjen közelebb. - Milyen hírei vannak nekem? De Wynter alig bírta kinyitni a száját. - Szörnyen sajnálom, hogy ezt kell jelentenem, Yu őrnagy, de nem találjuk a fiút. Yu meglepett képet vágott. 149 -Tizennyolc órája keresik! - Igen, uram, annyi. A legénység egy tagja sem aludt. Egész éjjel kerestük, az egész hajót átfésültük. Őszintén szólva hihetetlen, hogy nyomát sem találjuk. Használtunk mozgásdetek­ tort és hangerősítőt. Semmi. Pár emberem szerint leeshetett a fedélzetről. Persze még nem adtuk fel... A hangja elcsuklott. Nem tudott mit mondani, és sejtette, hogy a kifogásokkal csak még jobban feldühíti Yút. De Wynter csak állt ott, várta az elkerülhetetlent. Egyszer látta, hogy Yu lelőtt egy embert csak azért, mert késett a teával. Már csak abban reménykedett, hogy gyors halála lesz. Meglepetésére azonban Yu őrnagy elmosolyodott. - Ez a fiú aztán tud bajt okozni. Meg kell mondanom, egyáltalán nem lep meg, hogy kámfort játszik magukkal. Szép kis alak. De Wynter pislogott. -Maga ismeri? - Ó, igen. Útjaink már keresztezték egymást. -Én azt hittem... - ráncolta a homlokát de Wynter -, hogy csak egy menekült. Egy afgán kölyök. - Nem, nem, kapitány. Csak azt szeretné elhitetni velünk. Valójában kivételes gyerek. Alex Rider a neve. Az angol hírszerzésnek dolgozik. Amolyan tinédzserkém. De Wynter leült, ami önmagában is nagy tett volt, mivel Yu őrnagy nem kínálta hellyel. -Elnézést, uram, de azt mondja, hogy az angolok kémet csempésztek a fedélzetre? Egy gyereket? - Pontosan. -És maga tudta? - Én mindent tudok, de Wynter kapitány. - De... miért? - de Wynter teljesen megfeledkezett már a félelméről. Valahol mélyen tudta, hogy még sosem beszélt Yu őrnaggyal ilyen bizalmasan, vagy ilyen sokáig. - Szórakoztat - felelte Yu. - A fiú elég nagyra van magával. Dzsakartába utazott és menekültnek adta ki magát. Be akart szivárogni a kígyófejbe. Én azonban mindvégig tudtam, kicsoda, csak vártam az alkalmas pillanatot, hogy illő halált haljon. Néhány barátom szerette volna, hogy inkább hamarabb legyen vége, mint később. De az időzítés az enyém. Yu töltött még magának teát. Két ujjal megfogott egy süteményt, és a csészébe merítette. - Eredetileg egész Darwinig hagytam volna utazni. Ott akartam elbánni vele. Sajnos az öreg nem tudta megmondani, hogyan jutott ki a konténerből, ami kellemetlen meglepetés. De még most is biztos vagyok benne, hogy előbb-utóbb megtaláljuk. Végül is időnk az van. A holland érezte, hogy kiszárad a szája. - Attól tartok, nincs, uram. Sőt talán már most elkéstünk. Yu őrnagy szemöldöke szemüvege drótkerete fölé csúszott. - Hogyhogy?

- Nézzen ki az ablakon, uram. Megérkeztünk Darwinba. Már vontatókat is küldtek elénk. - Csak el tudjuk még húzni a dokkolást pár órát? - Nemigen, uram. Ha azt választjuk, egy hétre itt ragadunk. - De Wynter megtörölte az állát. Az ausztrál kikötők óraműpontossággal működnek. Mindennek precízen kell mennie. Az érkezési időnk nagyon kis tűréssel van megadva. Ha elvétjük, másik hajó veszi át a helyünket. Yu eltöprengett. Aszott, fiús arcán az izgalomhoz hasonló valami jelent meg. Zeljan Kurst pontosan erre figyelmeztette Londonban. Tetszik vagy sem, Alex Rider egyszer már nekiment a Skorpiának és legyőzte. Yu képtelenségnek tartotta, hogy ez másodszor is megtörténhessen. A fiúnak mégis ördögi szerencséje van. Hogy sikerült neki kijutni a konténerből? Kár, hogy nem értették, mit mondott az öreg halála előtt. - De ha dokkolunk is - folytatta de Wynter -, a fiú nem hagyhatja el a hajót. Egyetlen lejárat lesz, amit folyamatosan őrzünk. A tengerbe beleugorhat, de majd azt is figyeltetem. Mindenhol fegyveresek posztolnak majd. A vízben is le tudjuk szedni. Egyetlen lövés. Senki nem hallja meg. Csak pár órát leszünk Darwinban. A következő kikötő Rio de Janeiro. Három hetünk lesz kifüstölni. Yu őrnagy lassan bólintott. Már miközben de Wynter beszélt, döntött. Valójában nem sok választása volt. A Királykéket azonnal ki kellett rakodni, hogy folytathassa útját. Nem várhat vele. Azonban volt valami, amit Alex Rider nem tud. Akármi történik, minden kártya az ő kezében van. - Rendben, kapitány - morogta. - Kikötünk Darwinban. De ha a fiú másodszor is kicsúszik a kezei közül, javaslom az öngyilkosságot. - Félbeharapta a süteményt. - Nekem időt spórol, önmagának pedig sok fájdalmat. Alex Rider minden egyes szót hallott. A férfi, aki benne volt a Skorpia igazgatótanácsában, és a legerősebb délkelet-ázsiai kígyófej vezetője, elszörnyedt volna, ha tudja, hogy Alex az elképzelhető legkézenfekvőbb helyen bújik meg: az ágya alatt. Alex pontosan tudta, mivel áll szemben. Amikor látta a menekült megölését és hallotta a legénységnek szóló parancsot az elfogásáról, megértette, hogy olyan helyet kell keresnie a hajón, ahol senkinek eszébe se jut keresni. Való igaz, hogy több száz búvóhely kínálkozott szellőzőaknák, konténerek közti rések, kabinok, kábeldobozok és raktárak -, ám ezek egyike se elég jó, ha az egész legénység megállás nélkül őt fogja keresni. Nem... valami abszolút meglepő kell... és hirtelen megfogalmazódott fejében az ötlet. Hol várnák a legkevésbé? A kapitány kabinjában. Vagy még jobb Yu őrnagy lakosztálya. Oda minden bizonnyal a legénységnek sincs bejárása. Eszükbe sem jutna ott keresni. Csupán pár perc előnye volt. Miközben a legénység megszervezte a keresését és kiosztották a különféle segédeszközöket, Alex rohant. A hajó elrendezését elég egyszerű volt megjegyezni, ráadásul a nagyját már látta is. A gépház és a legénységi kabinok lent voltak. Yu, a kapitány meg a tisztek viszont biztosan tengerszint felett laknak, valahol a központi részben. Alex lihegve szaladt, lelki szemei előtt látta, ahogy mögötte szétszóródnak a keresők. Egy ajtóra akadt, ami makulátlanul tiszta, fényes folyosóra vezetett, amit már korábban felderített. Jó nyomon jár. Itt az első ajtó egy konferenciaterembe nyílt, tele térképekkel és számítógépekkel. Utána szalon következett bárral és tévével. Edények csörrenését hallotta, és épp csak lebukott, amikor egy szakácssapkás férfi vágott át a folyosón a szemközti helyiségbe. A következő pillanatban újra előbukkant, és egy doboz konzervet cipelve visszament oda, ahonnét előjött. Alex előresietett. A szakács nyilván a kamrába ment be; Alex elvesztegetett pár másodpercet azzal, hogy egy üveg vizet szerezzen onnét. Szüksége lesz rá. A folyosón továbbmenve elhagyott egy mosodát, játékszobát, kis kórházat és végül egy liftet. A Libériai Csillagon hat szint volt. Alex figyelte a liften a számokat futás közben.

A folyosó legvégén akadt rá Yu lakosztályára. Nem volt zárva, de persze nem akadt egy teremtett lélek a Libériai Csillag fedélzetén, aki be merészelt volna lépni, még ha az ajtó sarkig nyitva áll is és Yu őrnagy mérföldekre jár. Alex besurrant. Egy íróasztalt látott tele aktákkal és papírokkal, és azt kívánta, bárcsak lenne ideje elolvasni őket. De nem mert semmihez sem nyúlni. Ha csak egy centire elmozdítja valamelyik papírt, azzal is elárulhatja magát. Körülnézett. A képek a falakon az angol vidéket ábrázolták; az egyik hagyományos vadászjelenetet. Egy modern hifitorony és egy plazmatévé. Bőrszófa. Yu itt dolgozott és pihent, amikor a hajón volt. A szomszéd ajtó a hálószobába nyílt. Itt újabb bizarr meglepetés érte Alexet: Yu antik, oszlopos ágyban aludt. Ami viszont tökéletes volt Alex céljaira. Az ágyról selyem ágyfüggöny lógott a padlóig, amit felemelve fél méter magas helyet látott, ahol takarásban lesz. Eszébe jutott, amikor hétévesen bújócskát játszott Jackkel karácsonyeste. Ez azonban nem ugyanaz. Ezúttal egy teherhajón van az Indiai óceánon, s olyan emberek veszik körül, akik habozás nélkül megölnék. Ugyanaz a játék. Más szabályok. Alex vizet kortyolt az üvegből, amit csórt, majd bemászott az ágy alá, utána helyére engedve a selymet. Nagyon kevés fény szűrődött be. Fészkelődött, igyekezett megtalálni a legkényel­ mesebb helyzetet. Tudta, ha Yu belép, moccannia sem szabad. Hirtelen átérezte terve őrültségét. Tényleg kibírja itt egész éjjel? Milyen hülyén festene, ha Yu megtalálná! Egy pillanatig majdnem kimászott, hogy más helyet keressen. De már elkésett. A kutatás megkezdődött, nem kockáztathatja meg. Yu csak jó pár óra múlva érkezett meg. Alex hallotta, hogy nyílik, majd becsukódik a külső ajtó. Léptek. Aztán zene. Yu bekapcsolta a hifitornyot. A klasszikus zenét preferálta: az Ün­ nepi és alkalmi indulók hangzott fel Elgartól, amit minden évben előadnak az Albert Hallban Londonban. Yu vacsora közben hallgatta; Alex hallotta, ahogy behozzák neki az ételt, és érezte a sült hús illatát. Ettől ő is éhes lett. Megint kortyolt egy kis vizet, s komoran vette tudomásul, hogy az egész éjjelt ki kell húznia csak ezzel. Később Yu bekapcsolta a tévét. Valahogy sikerült behoznia a BBC-t, így Alex is hallotta a késő éjszakai híreket. - Rob Goldman popénekes a héten Sydneyben járt, ahonnét elutazik a Zátony-szigetre, ahol a Zátonytalálkozó elnevezésű rendezvény zajlik, amelyet pontosan a római G8-ak találkozó­ jával egy időben tartanak. Goldman telt ház előtt lépett fel a Sydney Operaházban, s azt mondta a lelkes közönségnek, lehetséges békében élni és véget vetni a szegénységnek a világon, ám ezt csak az emberek tudják elérni, nem a politikusok. A brit miniszterelnök a Downing Street 10-ben sok szerencsét kívánt Sir Robnak, de kijelentette, hogy az igazi munka Rómában fog zajlani. Ezt a nézőpontot azonban nem sokan osztják... Yu őrnagy későn feküdt le. Alex szinte levegőt sem vett, amikor a férfi belépett a hálószobába. A félhomályban fekve máris sajgó izmokkal hallgatta, ahogy az őrnagy levetkőzik és megmosdik a szomszédos fürdőszobában. És elérkezett az elkerülhetetlen pillanat: fa nyikorgása és rugók ciccenése jelezte, hogy Yu lefeküdt az ágyba, alig pár centivel Alex feje fölött. Szerencsére nem olvasott elalvás előtt. Alex villanykapcsoló kattanását hallotta, és az addigi kevéske fény is elenyészett. Majd minden elcsendesedett. Alex számára ez újabb hosszú, kimerítő megpróbáltatást jelentett. Biztos volt benne, hogy Yu őrnagy alszik, biztos, de nem száz százalékig, ezért nem mert elaludni, nehogy a szuszogása vagy egy öntudatlan mozdulata elárulja. Hát csak várt, hallgatta a hajtóművek zümmögését, érezte a hajó remegését, miközben egyre közelebb kerültek Ausztráliához. Ez

legalább vigaszt jelentett. Minden másodperc, amíg nem fedezik fel, kicsit közelebb viszi a biztonsághoz. Igen ám, de hogyan jut le a Libériai Csillagról? Na mindegy, ezzel majd törődik, ha oda kerül a sor. A hajó törtetett tovább a sötétben, a percek ólomlábakon vánszorogtak. Aztán végre-valahára az első fénycsík megjelent a padlón, félretolva az éjszaka árnyait. Yu felébredt, megmosdott, felöltözött és megreggelizett a lakosztályban. Alex számára ez volt a legnagyobb kín. Alig mozgott tíz órája, minden csontja sajgott, Yúnak pedig esze ágában sem volt távozni, leült az íróasztalához dolgozni. Alex hallotta a lapok zizegését és néha a számítógép billentyűinek koppanását. Aztán a hajópincér hozta a teát meg a süteményt, utána pedig megérkezett de Wynter a kudarc hírével. Tehát Yu őrnagy tudja, kicsoda! Alex elraktározta ezt az információt, remélve, hogy később majd végiggondolhatja. Most csak az számított, hogy a terve bevált, a sok óra kényelmetlen­ ség megérte. Mindjárt kikötnek Darwinban. Akkor biztos Yu is kimegy. Ehhez azonban kellett még két óra. Alex várt, hogy biztos legyen benne, maga van, majd kigurult az ágy alól. Körülnézett a lakosztályban. Yu elment, de hagyott néhány süteményt, amit Alex befalt. Próbálta életre kelteni az izmait. Fel kellett készülnie. Tudta, hogy vagy most sikerül elmenekülnie, vagy soha. Pár óra múlva ismét tengerre szállnak, és ha akkor még a hajón van, vége. Az ablakhoz ment. A Libériai Csillag már beállt a darwini kikötő East Arm-móló nevű részébe. Alex csüggedten látta, hogy még mindig tekintélyes távolságra vannak a szárazföldtől. Az East Arm az óceánba messze kinyúló, mesterséges betonjárda volt, tele darukkal, emelőkkel és szállítórendszerekkel. Egyáltalán nem hasonlított a dzsakartai kikötőre, és nem elsősorban a vakító ausztráliai napfény miatt, hanem mert itt minden roppant tiszta és rendezett volt. Két hosszú sorban autók parkoltak, mögöttük modern, takaros raktár és benzintartályok -mind fehérre festve. Egy furgon hajtott a rakparton. Két férfi ballagott el foszfo-reszkáló kabátban és sisakban. Alex látta, hogy még ha le is jut a hajóról, korántsem lesz biztonságban. A szárazföld jó másfél kilométerre volt, és a móló végén biztosan őrség áll. Annyi vigasza volt, hogy Yu talán nem meri lelövetni itt a nyílt színen. De akárhogy is nézte, nem lesz olyan könnyű, mint remélte. Akkor sem várhat tovább. Az ajtóhoz lopózott és óvatosan résnyire nyitotta. A folyosó üres volt, az erős megvilágításban nem lehetett megállapítani, hogy éjszaka van vagy nappal. A hallottak alapján már kitalált egy stratégiát. Mindenki arra számol, hogy ő majd megpróbál kitörni, azaz a főfedélzetre és a partra vezető pallóra figyelnek elsősorban. Vagyis a hajó többi része az övé. Most elsősorban figyelemelterelésre van szüksége. Úgyhogy csinál egyet. Elsietett a lift mellett, és megtalálta a levezető lépcsőt. Lentről mély dobogást hallott, ebből tudta, hogy jó irányba tart: a gépházba. Váratlanul bukkant rá; régimódi rézszelepek és ezüstcsövek meg dugattyúk, mind egymáshoz kapcsolva egy olyan acélkeretben, ami ipari múzeumba illett. A levegő forró volt, természetes fény semmi. A gépezet jó messzire nyúlt, és Alex el tudta képzelni, hogy egy ekkora hajónak szüksége is van rá. Az irányítófülke kicsivel a gépház fölött helyezkedett el, három vastag megfigyelő ablak választotta el tőle, s rövid lépcső vezetett fel rá. Alex négykézláb mászott fel, és egy, a vártnál sokkal modernebb helyiséget látott, tele mérőórákkal, számlapokkal, tévéképernyőkkel, számítógépekkel és bonyolult kapcsolótáblákkal. Egyetlen ember ült bent egy magas hátú széken, a billentyűket ütötte. Félig mintha aludt volna. Itt nem számított semmi problémára. Alex észrevette, amit keresett. Egy tizenöt méter magas fémszekrényt, amibe vastag csövek csatlakoztak, az oldalán pedig figyelmeztető felirat: LEVEGŐ-ELLÁTÁS VESZÉLY: NE KAPCSOLJA LE! Sejtelme sem volt, minek kell az a levegő, vagy mi történik, ha az a valami nem kapja meg,

de a vörös betűknek nem tudott ellenállni. Ki fogja deríteni. A zsebébe nyúlt és elővette az egybahtos érmét, amit Smitherstől kapott. így már csak a tízbahtos marad. Kis szerencsével arra már nem is lesz szüksége. Alex egy pillanatig figyelte a férfit, majd besurrant a fülkébe, és az érmét a csőhöz nyomta, oda, ahol az belépett a fémszekrénybe. A férfi nem nézett fel. Az érme a fémre tapadt és aktiválódott. Alex kilopózott. Elővette a rágógumis tasakot, félrecsúsztatta a lemezt, és megnyomta az 1-es jelű gombot. A durranás igen hangos volt, és - meglepetésére és megkönnyebbülésére - nagy pusztítást végzett. Nemcsak a csövet tépte fel, tönkretette az áramköröket is a fémszekrényben. Szikrák záporoztak, fehér gőz töltötte meg a vezérlőfülkét. A férfi felugrott. Sziréna szólalt meg és vörös fény villogott. Alex nem várta meg, mi következik, már úton volt kifelé. Le a lépcsőn, el a gépek mellett, és megint fel. Ezúttal lifttel ment, remélte, hogy riadó esetén a legénység úgyis inkább a lépcsőt használja. Megnyomta a hatodik emelet gombját, és a lift simán felemelkedett. Tudta, hová igyekszik. Még amikor Dzsakartában beterelték a konténerbe, látta a hajóhidat, és hogy saját fedélzete van, amolyan balkon, korláttal és rálátással az egész hajóra. Arra fog lejutni a Libériai Csillagról. Yu fegyverei talán mindenfele néznek, de oda biztosan nem. A lift felért a hatodikra, az ajtó kinyílt. Alex egy zömök kínaival találta magát szemben. A férfi még Alexnél is jobban megdöbbent, lassan reagált, keze tétován nyúlt az övére akasztott géppisztoly után. Hiba. Alex nem hagyott neki időt; a férfi lába közé rúgott. Nem karateütés volt, inkább régimódi zsigeri ágyékrúgás, de megtette a kívánt hatást. A férfi gurgulázva összerogyott, elejtette a fegyvert. Alex felkapta és már ment is tovább. Most már fegyvere is van. Mindenhol szirénák szólaltak meg. Alex kíváncsi lett volna, milyen kárt okozott ezzel a robbantással. A jó öreg Smithers! Ő az egyetlen az MI6-ben, aki sosem hagyta cserben. A folyosó egyenesen a hídra vitte. Átment egy boltíven, fel három lépcsőn, és egy keskeny, íves, meglepő módon üres helyiségben találta magát, aminek nagy ablakai a fedélzetre, a konténerekre és egyik oldalt a kikötőre néztek. Két ember volt őrségben, olyasmi székben ültek a képernyők előtt, mint a fogorvosé. Az egyik egy másodtiszt volt, akit Alex még nem látott. A másik de Wynter kapitány. Éppen telefonált, feszült és hitetlenkedéstől rekedt hangon. - A hűtők. Le kell zárnunk mindet, különben az egész hajó felgyulladhat... A hűtött konténerekről beszélt. Háromszáz volt belőlük a Libériai Csillagon, húst, zöldséget és olyan vegyszert tároltak bennük, amit alacsony hőmérsékleten kellett szállítani. A kon­ ténereknek folyamatos hűtés kellett, Alex pedig pont azokat a csöveket tette tönkre, amik erre szolgáltak. Hatalmas veszteséget okoz Yu őrnagynak, ha a konténerek tartalma tönkremegy. Arról nem is beszélve, hogy talán a hajót is felgyújtotta. Először a másodtiszt szúrta ki Alexet. Morgott valamit hollandul, és de Wynter hátrafordult, a telefon még a kezében. Alex felemelte a fegyvert. - Tegye le. De Wynter elsápadt. Letette a telefont. Most mi jön? Alex ráébredt, hogy igazából nincs terve ez utánra. - Le akarok jutni a hajóról. - Az lehetetlen - rázta a fejét de Wynter. Félt a fegyvertől, de még jobban félt Yu őrnagytól. Alex a telefonra pillantott. Valószínűleg fel lehet hívni rajta Darwint. - Hívja a rendőrséget. Hívja őket ide. - Azt sem tehetem - felelte de Wynter. Kicsit szomorkásnak tűnt. - Nem segíthetek neked, fiam. És nincs hová menned. Add fel magad. Alex kipillantott az ablakon. Az egyik Ausztráliába szánt konténert éppen leemelték a hajóról, dróton lógott egy akkora

darukereten, amihez képest a konténer gyufásdoboznak tűnt. Egy férfi irányította egy üvegfülkében magasan a levegőben. A konténer emelkedett. Pár másodperc, és átlendül a víz fölött a rakparton már magasodó halomra. Alex megsaccolta a távolságot és sebességét. Igen, meg tudja csinálni. A legjobb pillanatban érkezett a hídra. A fegyvert de Wynterre szegezte. - Kifelé! A kapitány maradt, ahol volt. Nem hitte, hogy Alex meg meri húzni a ravaszt. -Azt mondtam, kifelé! -Alex meglendítette a kezét és belelőtt a képernyőbe a szék mellett, amin de Wynter ült. A lövés fülsiketítőén dörrent a zárt térben. A képernyő ízekre robbant, üvegdarabok szóródtak az asztalra. Alex mosolygott magában. A Libériai Csillag újabb drága készülékét kell kicse­ rélni. De Wynternek nem kellett még egyszer mondani. Felállt és kisietett a hídról, követve a másodtisztet, aki már a lépcsőn ment lefelé. Alex megvárta, míg eltűnnek. Tudta, hogy azonnal erősítést hívnak és fél tucat fegyveressel jönnek vissza, de nem érdekelte. Megvan a kiút. Kis szerencsével messze jár, mire ideérnek. Üvegajtó vezetett a külső kilépőre. Alex kinyitotta és húsz méter magasan találta magát a legközelebbi konténer fölött. Ha innét leesik, kitöri a nyakát. A tenger még harminc méterrel volt az alatt. A vízbe ugrás is kizárva. Látta Yu embereit a fedélzeten, akik a vizet pásztázva arra vártak, hogy ezt megpróbálja. De túl magasan van. Le sem kéne lőniük, a becsapódásba is belehalna. A konténer, amit éppen pakoltak ki már majdnem felette volt, egyre közeledett, ahogy lebegett végig a fedélzet felett. Alex átlépett a korláton, és felkészült. A konténer ott imbolygott felette. Elrugaszkodott... nem le, hanem fel, kinyújtott kézzel. Egy pillanatig üres térben lebegett, és átfutott az agyán, vajon jól becsülte-e meg a távolságot. Pofát vágva próbálta elképzelni a szédítő fájdalmat, ahogy lába a fedélzetre csapódik. Ám a keze elkapta a konténer alatt a kötelet, és kifelé sodródott, lába a levegőben kalimpált, nyakán és vállán az izmok szét akartak repedni. A darukezelő nem láthatta; olyan volt, mint a konténer hasa alatt lebegő rovar. És Yu emberei se vették észre. A parancs értelmében a vízre szegezték a tekintetüket. A hídról nézve Alex azt hitte, a konténer gyorsan mozog. Most, hogy kétségbeesetten kapaszkodott rajta, egy örökkévalóságnak tűnt elérni a mólót, ráadásul tartott tőle, hogy Yu emberei bármikor felpillanthatnak és megláthatják. Átért a hajó oldalán, és újabb veszélyre lett figyelmes. Ha túl korán ugrik, eltöri a lábát. Ha túl későn, összenyomja a konténer. És akkor valaki észrevette. Ijedt kiáltást hallott. Egy dokkmunkás volt az a mólón. Valószínűleg nem Yúnak dolgozott, de az nem számított, Alex szemszögéből ugyanúgy fenyegetést jelentett. Nem várhatott tovább. Elengedte a kötelet. A zuhanás egy örökkévalóságnak tűnt. Történetesen egy vitorlavászonnal letakart konténer fölött volt, ami most puha landolást biztosított, bár a szusz azért kiszaladt belőle a becsapódástól. Nem ért rá kilihegni magát, azonnal a széléig gurult, majd lemászott. A mólon rohanva, a konténerek közt lavírozva igyekezett kiötölni valami stratégiát. A következő pár perc létfontosságú lesz. Ha a kikötői hatóságok elkapják, talán visszaadják Yu őrnagynak. Vagy bezárják, és akkor Yu megint csak könnyen hozzáfér. Mindkét esetben ugyanaz lenne az eredmény. Megölnék. Nem szabad mutatkozni, amíg a szárazföldre nem ér. Az East Arm-mólón nincs biztonságban. A szerencse azonban mellé szegődött. Ahogy kiért az utolsó konténertorony mögül, egy kisteherautó állt meg előtte, aminek nyitott platója tele volt régi dobozokkal és üres benzines­ kannákkal. A sofőr letekerte az ablakot és kiáltott valamit egy másik dokkmunkásnak. A férfi felelt, és mindketten nevettek. Mire a teherautó újra megindult, Alex már a platón feküdt ha­ son a kartondobozok között.

A teherautó követte a víz szélén haladó vasúti sínt, és megállt a sorompónál, ahogy arra Alex számított is. Az őrök azonban ismerték a sofőrt, és intettek, hogy csak menjen. A teherautó gyorsított. Alex a meleg ausztrál szelet érezte a hátán, ahogy elhajtottak. Megcsinálta! Mindent végrehajtott, amivel Ethan Brooke és az ASIS megbízta. Illegálisan becsempésztette magát Ausztráliába, és közben felderítette Yu őrnagy hálózatának nagy részét: Bangkokban a Chada Kereskedelmi Társaságot, az Unwin Toyst és a Libériai Csillagot. Sőt még a Királykéket is megtalálta Mrs. Jonesnak. Ha egy darabban eléri Darwint és kapcsolatba lép Ash-sel, a küldetésének vége, repülhet haza. Már csak telefont kellett találnia. Tíz perc múlva a teherautó fékezett. A motor leállt, és Alex hallotta, hogy nyílik és csukódik az ajtó. Óvatosan kilesett. A kikötő még idelátszott. Egy kávézó előtt parkoltak le, egy rikító színű faviskónál az üres út mellett. Jake's volt a neve, a kézzel festett táblán pedig az állt: DARWIN LEGJOBB PITÉJE. Alex farkaséhes volt, hiszen két napja alig evett, de amit a kávézó mellett látott, az még jobban felkeltette a figyelmét. Egy nyilvános telefon. Megvárta, míg a sofőr eltűnik az épületben, akkor kimászott és a telefonhoz futott. Semmi pénze nem volt, csak az érme, amit Smitherstől kapott, de Ash azt mondta, ehhez nem is kell. Mi is volt a szám? Egy szörnyű pillanatra a számjegyek külön-külön táncoltak a fejében, nem akartak sorrá összeállni. Összpontosított: 795... Nem... 759... Nagy nehezen kialakult a szám, tárcsázta és várt. Eltalálta. A szám felülírta a rendszert, hallotta, ahogy létrejön a kapcsolat. Háromszor kicsengett, majd felvették. - Igen? Alex térde megroggyant a megkönnyebbüléstől. Ash hangja volt. - Én vagyok. Alex. -Alex... Hála istennek! Hol vagy? -Azt hiszem, Darwinban. Vagy közel. Egy Jake's nevű kávézónál. Húsz percre a kikötőtől. - Maradj ott. Megyek érted. - Te is itt vagy? Hogy kerültél ide? Ash kis szünet után válaszolt: - Majd elmesélem. Csak addig vigyázz. Azonnal indulok. Letette és csak a beálló csendben érezte meg Alex, hogy valami nem stimmel. Kétségtelenül Ash hangja volt, de teljesen szokatlanul csengett. Feszült volt, és az a szünet is... mintha azt várta volna, hogy megmondják neki, mit kell mondania. Alex döntött. Kapcsolatba lépett Ash-sel, ahogy ígérte. De talán ez nem elég. Az órára nézett, amit Smitherstől kapott, s a mutatókat tizenegy órára állította. Smithers azt mondta, tízper­ cenként jelet bocsát ki. Lehet, hogy Ash majd nem örül, de őt nem érdekli. Többet nem kockáztat. Biztos akar lenni benne, hogy az MI6 is jön. Aztán csak várt, hogy megérkezzen Ash. Más nem jutott eszébe. El volt csigázva, hiszen három napja szinte egy hunyást sem aludt, és minden erejét elszívta az éhség. Körbeosont, a kávézó mögé, ott ült le az árnyékban, hogy ne lássák. Yu őrnagy emberei még kereshetik, neki pedig az övcsatban lévő késen kívül nem volt fegyvere. A géppisztolyt a hajóhídon hagyta. Most örült volna neki. Tíz perc múlva nyílt a kávézó ajtaja, és az a sofőr lépett ki, aki idehozta. Egy barna papírzacskót cipelt. Beszállt a teherautóba és elhajtott, porfelhőt hagyva maga után. Telt az idő. Legyek zümmögtek Alex arca körül, de rájuk se hederített. A kávézó a semmi közepén állt, bozótos vidék vette körül, előtte a gyér forgalmú út. A nap már a horizont felé ereszkedett, Alex alig bírt ébren maradni. Ám akkor egy kocsi közeledett, egy fekete, négy kerék meghajtásos kocsi, sötétített ablakokkal. A kávézó előtt megállt. Ash szállt ki. Csakhogy nem egyedül jött. Nem is ő vezetett. A keze meg volt bilincselve. Fekete haja zilált volt, inge tépett; vér csorgott arcán. Kábának tűnt. Még nem vette észre Alexet. A hátsó ülésről Yu őrnagy szállt ki. Fehér öltönyt viselt, és levendulaszín inget nyakig

begombolva. Lassan mozgott, a sétapálcára támaszkodva. Kezét szokás szerint kesztyű fedte. Vele együtt kiszállt a sofőr és egy másik ember is. Nem kockáztattak. Körbevették Asht. Yu elővette a pisztolyt, amivel már ölt a Libériai Csillag fedélzetén. Ash fejének szegezte. -Alex Rider! - kiáltotta, s vékony hangjából sütött a gyűlölet. - Három másodperced van, hogy előbújj, különben keresztapád agyveleje szétkenődik az aszfalton. Kezdem! Alex rádöbbent, hogy nem vett levegőt. Elkapták Asht! Mit tegyen? Ha feladja magát, mindkettejüket megölik. De megbocsáthatja-e magának valaha, ha elfut? -Egy... Most már bánta, hogy nem hívta fel az ASIS-t, a rendőrséget, valakit. Hiszen érezte is, hogy valami nincs rendben. Hogy lehetett ilyen hülye? -Kettő... Nincs választása. Hiába próbál elfutni, úgyis elkapják. Hárman vannak. Kocsival. A semmi közepén. Felállt. Yu őrnagy leengedte a pisztolyt, ahogy Alex elindult felé megviselten, legyőzötten. Ash végig a Libériai Csillagon lehetett fogolyként. Láthatóan fájdalmai voltak, a tekintete üres volt. - Sajnálom, Alex - mondta rekedten. - Hát itt vagy végre - mondta Yu őrnagy. - Meg kell mondanom, sok kellemetlenséget okoztál. - Menjen a pokolba - dörmögte Alex. - Igen, kedves Alex, pontosan oda foglak vinni. Yu felemelte a sétapálcát, és minden erejével meglendítette. Alex csak arra emlékezett, ahogy a felé zuhanó ezüstskorpió megcsillan az ausztráliai napon. Azt sem érezte, ahogy eltalálta a fejét. - Berakni! - parancsolta Yu. Azzal hátat fordított az eszméletlen fiúnak, és beült hátra.

Made in Britain Az asztalon rózsákkal teli váza állt. Alex előbb az illatukat érezte: édes és kissé émelyítő. Aztán kinyitotta a szemét, és rájuk fókuszált. Élénkrózsaszín rózsák voltak, tucatnyi egy porcelánvázában, az alatt csipkealátét. Alex rosszul érezte magát. Halántéka lüktetett, érezte, hogy felrepedt a bőre, ahol a sétapálca eltalálta. Szájában keserű íz. Kint sötét volt, nem is sejtette, mióta lehet itt. És hol van az az itt? Látva az antik bútorokat, az ingaórát, a nehéz függönyöket meg a kőkandallót a két oroszlánszoborral, megesküdött volna, hogy otthon van Angliában... csak épp tudta, hogy ez lehetetlen. Az ágy, amin feküdt, vidéki szállóban is lehetett volna. Mellette ajtó nyílt egy fürdőszobába. A mosdó mellett sampon és habfürdő. Alex lehengeredett az ágyról, és betántorgott a fürdőbe. Vizet locsolt az arcába, majd megvizsgálta magát a tükörben. Rettenetesen festett. Eltekintve a sötét hajtól, a bőrszínétől, a két hamis fogtól, a szeme véreres volt, mellette hatalmas véraláfu-tás; szóval nagyjából úgy nézett ki, mint a kukásautóról lepotyogott felesleg. Ösztönösen a szájába nyúlt és lehúzta fogáról a két műanyag kupakot. Yu őrnagy nagyon is jól tudja, kicsoda-micsoda. Felesleges a színlelés. Fürdővizet engedett magának, s míg a kád megtelt, visszament a szobába. Az ajtó persze zárva volt. Az ablak tökéletesen gondozott gyepre nézett, amin - bizarr módon - krokettkarikákat rendeztek szépen sorba. Messze a holdfényben sziklás ki-szögellést látott, egy mólót és a tengert. Visszafordult. Valaki hagyott neki ennivalót: füstölt lazacos szendvicset, egy pohár tejet és egy tál süteményt. Mohón befalta, majd levetkőzött és beleereszkedett a kádba. Fogalma sem volt, most mi lesz - és nem is akart belegondolni -, de legalább tisztán néz elébe. Miután fél órát ázott a forró, illatos vízben, sokkal jobban érezte magát, noha nem tudta

lemosni mindazt, amit Mrs. Webber rákent, de legalább némileg visszanyerte saját színét. A szekrényben talált tiszta ruhát: Vivienné Westwood inget, Paul Smith farmert és alsót; mindkettő londoni illetőségű cég. A régi ruhája is megvolt, de a Smitherstől kapott övet elvették. Alex ezt nem értette. Yu őrnagy felfedezte volna a kést és a túlélőkészletet az övben? Sajnálta, hogy nem nyílt alkalma használni. Talán volt benne valami, ami segíthetett volna neki. Szerencsére a farmerja zsebeit nem kutatták át, vagy ha igen, nem törődtek a tízbahtos érmével meg a rágóguminak álcázott titkos detonátorral. Az óra is érintetlen volt, a mutatók még tizenegy órán álltak, amiből Alex némi erőt merített. A tizenegyedik óra, naná. Yu őrnagy azt hiszi, nála van minden adu, pedig az óra továbbra is sugározza a jelet, az MI6 Különleges Operációs Részlege pedig minden bizonnyal egyre közeledik. Alex felöltözött az új ruhákba, és leült egy kényelmes fotelbe. Olvasnivalóval is ellátták, képregényekkel, amiért nem volt odáig, de a gesztus is valami. Pár perc múltán kulcs csörgött a zárban, és nyílt az ajtó. Fekete ruhás és fehér kötényes szobalány jött be. Indonéziainak látszott. -Yu őrnagy szeretné meghívni vacsorára - mondta. - Nagyon kedves tőle. Netán étterembe? -Az ebédlőbe - felelte a szobalány. Alex követte őt a lambériás folyosóra, amin olajfestmények lógtak. Mind az angol vidéket ábrázolták. Átfutott az agyán, hogy elgáncsolja a szobalányt, és megpróbál elfutni, de gyorsan elvetette az ötletet. Egyrészt nem akart a fiatal nőre támadni, másrészt pedig biztosra vette, hogy a Libériai Csillagon történtek után Yu nem kockáztat. Erős őrizet alatt tarthatja. Elegáns, széles lépcsőhöz értek, ami egy hallba futott le, ahol egy monumentális kandalló mellett lovagi páncél állt. A falakon még több angol tájkép. Alexnek emlékeztetnie kellett ma­ gát, hogy Ausztráliában van. A ház nem tartozott ide, s erről eszébe jutott Nyikolaj Drevin, aki Skóciából szállíttatta át a tizennegyedik századi kastélyát Oxfordshire-be. Érdekes, hogy a velejéig gonoszok szükségét érzik, hogy nemcsak látványos, de kissé őrült környezetben éljenek. A szobalány megállt, s intett Alexnek, hogy menjen be az ajtón, ami egy hosszú ebédlőbe vezetett, tengerre néző, egész falat elfoglaló ablakokkal. A helyiség padlóját szőnyeg takarta, az asztal és a tucatnyi szék középkori lakomához is megfelelt volna. Itt modern festmények lógtak: egy portré Dávid Hockneytól, Damien Hirst egyik színkereke. Alex látott hasonlókat londoni galériákban, tudta, hogy milliókat érnek. Az asztal túlsó végén terítettek mindkettőjüknek, Yu őrnagy az asztalfőn ülve várta, sétapálcája a széknek támasztva. - Hát itt vagy, Alex - mondta kellemes hangon, mintha régi barátok találkoznának. - Kérlek, foglalj helyet. Ahogy közelebb lépett, Alex először vehette rendesen szemügyre a kígyófej vezetőjét: a kerek, aszott fejet, a drótkeretes szemüveget, a fehér hajat, ami annyira különös egy kínainál. Yu csíkos zakót viselt fehér nyitott nyakú inggel. Felső zsebéből selyem zsebkendő kandikált ki. Kesztyűs kezét karba fonta. - Hogy érzed magad? - érdeklődött. -Fáj a fejem. - Attól tartok, bocsánatot kell kérnem. Nem is tudom, mi ütött belém, hogy megütöttelek. De őszintén szólva dühös voltam. Nagy kárt tettél a Libériai Csillagban, és miattad meg kellett ölnöm de Wynter kapitányt, amit nem szívesen tettem. Alex elraktározta ezt az információt. De Wynter tehát halott. Megfizetett érte, amiért másodszor is kudarcot vallott. -Ennek ellenére is megbocsáthatatlan - folytatta Yu. - Anyám szokta mondani, hogy veszthetsz pénzt, veszthetsz a kártyában, de sose veszítsd el a fejed. Megkínálhatlak almalével? Egyenesen SufFolkból való, nagyon finom. - Köszönöm - felelte Alex. Nem értette, mi folyik itt, de ha az őrült kedvére is tesz, azzal

semmit nem veszít. Odatartotta a poharát, és Yu töltött. Közben bejött az indonéz szolgáló a vacsorával: sült marha és Yorkshire-puding. Alex szedett magának. Megfigyelte, hogy Yu keveset eszik, és úgy fogja a kést meg a villát, mintha sebészeszközök lennének. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk - kezdte Yu őrnagy. - Amióta tönkretetted a Láthatatlan Kard akciónkat, és szegény Mrs. Rothman halálát okoztad, kíváncsi voltam, miféle fiú le­ hetsz... Tehát Mrs. Jonesnak igaza volt. Yu őrnagy valóban a Skorpia tagja. Alexbe belehasított a félelem; ez újabb okYúnak, hogy törlesszen és megölje. - Csak sajnos kevés időnk van - tette hozzá Yu. Alexnek nem tetszett ez. - Lenne egy kérdésem. - Tessék. - Hol van Ash? Mit tett vele? - Ne beszéljünk most Ashről - mosolyodott el halványan Yu. - Miatta nem kell aggódnod. Többet nem látod. Apropó, hogy ízlik a marha? - Nekem kicsit véres. - Bio - sóhajtott Yu. - Yorkshire-ből. - Honnét máshonnét? - Alexnek kezdett elege lenni ebből. A késével játszott és azon töprengett, van-e olyan gyors és eltökélt, hogy a férfi szívébe mártsa. Öt-tíz perc, mire a szolgáló visszatér. Az alatt kijuthatna... Yu mintha a fejébe látott volna. - Kérlek, ne próbálkozz ostobasággal. A kabátom jobb zsebében pisztoly van, és ahogy az amerikaiak mondják, gyorsan előrántom. Lelőlek, mielőtt felemelkedsz a székből. Az meg csak elrontaná ezt a kellemes vacsorát. Úgyhogy hagyjuk ezt. Tudni szeretnék rólad mindent, Alex. Hol születtél? - Londonban - vont vállat Alex. -A szüleid angolok? - Nem akarok beszélni róluk. - Alex körülnézett. A festmények, a bútorok, a ruhák, sőt még az étel is; hirtelen minden összeállt. - Maga nagyon szeretheti Angliát, Yu őrnagy. - Bámulom. Ha szabad ezt mondanom, azért örültem, hogy te vagy az ellenségem, mert angol vagy. Ezért is hívtalak meg vacsorára. - És a Láthatatlan Kard? Minden londoni iskolást meg akart ölni. - Az üzleti ügy volt, és nem örültem neki. Mellesleg pedig talán érdekel, hogy én ellene szavaztam, hogy orgyilkost küldjünk rád. Olyan durva dolog. Kérsz még almalevet? - Nem, köszönöm. - Szóval hova jársz iskolába? Alex a fejét rázta. Elege volt a játékból. - Nem akarok beszélni magamról. Főleg nem magának. Látni akarom Asht. És hazamenni. -Egyik sem lehetséges. Yu őrnagy bort kortyolt. Alex látta, hogy még az is angol. Eszébe jutott, hogy Ian Rider egyszer azt mondta, az angol bor förtelmes, ízetlen, ihatatlan. Yu azonban látható lelkesedéssel itta. -Ami azt illeti, imádom Angliát — mondta Yu. — Ha már te nem akarsz beszélni magadról, talán megengeded, hogy én meséljek kicsit magamról. Érdekes életem volt. Egy nap talán valaki majd könyvet ír rólam... - Sose érdekeltek a horrortörténetek - szólt közbe Alex. Yu elmosolyodott, de a szeme hideg maradt. - Szívesen gondolok zseniként magamra. Persze erre mondhatod, hogy nem találtam fel semmit, nem írtam fontos regényt, nem festettem remekművet, és annak ellenére, amit mondtam, én sem hiszem, hogy közismert leszek. De mindenkinek másban áll a tehetsége, és azt hiszem, én a bűnözésben értem el nagy dolgokat. Nem is meglepő, hogy az életem érde­

kes. Hogy is lehetne másképp? Köhögött, megtörölte a száját szalvétájával, majd folytatta. - Hongkongban születtem. Ha most megnézel, el se hinnéd, de a semmiből indultam. Az ágyam egy kartondoboz volt, megtömve szalmával. Anyám kínai volt. Egyetlen szobája volt egy nyomornegyedben, és szobalányként dolgozott a híres Victoria Hotelben. Néha hazalopott nekem szappant és sampont. Egyedül ezt a luxust ismertem. Apám egy ottani vendég volt, angol üzletember a kenti Tunbridge Wellsből. Anyám sose árulta el a nevét. Viszonyuk lett, és anyám reménytelenül beleszeretett. Apám sokat mesélt neki a hazájáról, egy NagyBritannia nevű helyről. Megígérte anyámnak, hogy amint lesz pénze, magával viszi és angol hölgyet csinál belőle, lesz háza, kertje, kutyája. Anyám számára, akinek semmije nem volt, ez képtelen álomnak tűnt. Túl fiatal vagy még, hogy kötődj a hazádhoz, de hidd el nekem, elképesztő hely. Valaha ennek a parányi szigetnek az egész világra kiterjedő birodalma volt. Ne felejtsd el, hogy amikor megszülettél, még a tiétek volt Hongkong. Gondolj bele, hány feltalálót, felfedezőt, művészt, írót, katonát és államférfit adott Anglia a világnak. William Shakespeare! Dickens! A számítógép angol találmány, ahogy a világháló is. Csak az a szomorú, hogy az országod nagyságából milyen sokat eltékozoltak az utóbbi években a politikusok. De én még hiszem, hogy Anglia egy nap újra uralhatja a világot. Na szóval anyám románca boldogtalan véget ért. Amint kiderült, hogy terhes, az üzletember elhagyta, sosem látta többé. Egy pennyt se küldött. Egyszerűen eltűnt. Anyám viszont nem feledkezett meg az álmáról. Sőt még eltökéltebb lett. Úgy nevelt, hogy tudatában legyek angol származásomnak. Winstonnak nevezett el, a nagy vezér, Winston Churchill után. A legelső ruháim Angliából származtak. Anyám az évek múltával egyre fanatikusabb lett. Egy nap úgy döntött, hogy angol iskolában kell tanulnom... ami lehetetlen volt, hiszen az ágyneműcserével és vécétisztítással óránként pár fontot ha keresett. így amikor hatéves lettem, otthagyta az állását, és más pénzszerzési lehetőség után nézett. Csupán két évébe telt összeszedni a szükséges összeget, ami szerintem mutatja elszántságát és bátorságát. így aztán ott találtam magam egy előkészítőben Tunbridge Wellsben, majd később Harrowban, abban a kék iskolai kabátban meg a kalapban. Minden fiú ezt viselte. Vasárnaponként meg rövid frakkot. Seggfagyasztó, így neveztük. El se tudtam hinni, hogy Winston Churchill iskolájában vagyok. Elképzeltem, hogy annál az asztalnál ülök, ahol ő, vagy azt a könyvet olvasom, amit ő annak idején. Libabőrös lettem tőle, és anyám olyan büszke volt rám! Néha persze eltöprengtem, hogyan engedheti ezt meg magának, de csak a második év vége felé jöttem rá... és meg kell mondanom, meglepetésként ért. Elmesélem, hogy történt. Még töltött magának bort, kicsit meglögybölte a pohárban, majd ivott. - Könnyen elképzelheted, hogy eleget bántottak a Harrow-ban. Végül is az ötvenes évekről beszélünk, nem sok félig kínai fiú járt oda, főleg akinek csak egy szülője van. Nagyrészt azonban kedvesek voltak hozzám. Kivéve egy fiút, Max Odey-t. Volt egy Félix nevű bátyja, és meg kell mondanom, mindkettejüket kedveltem. Max kellemes fickó volt, nagyon értett a pénzhez. Szóval nem is tudom, hogy történt, mit csináltam, amivel felbosszantottam, de állandóan szurkáló megjegyzéseket tett rám, és hála neki pár féléven keresztül igen kellemetlen volt az életem. Ám aztán anyám tudomást szerzett a dologról, és hát igen szigorúan bánt el vele. Cserbenhagyásos gázolás, a sofőrt sosem találták meg. Én viszont tudtam, ki volt, és teljesen megrémültem. Anyámnak ezt az oldalát még sosem láttam. Akkor fedeztem fel az igazságot. Kiderült, hogy hatéves koromban sikerült nyomára akadnia a Hongkongban működő egyik fő kígyófejnek, és önként jelentkezett fizetett orgyilkosnak. Tudom, hogy elképesztően hangzik, de azt hiszem, az, hogy elhagyták, az változtatta így meg. Már nem tisztelte az életet.

Ráadásul pokoli jól csinálta. Nagyon kicsi volt, ráadásul kínai, így senki nem gyanakodott rá; ő pedig kíméletlen volt, mivel a könyörülettel nem lehet fizetni a tandíjat. így finanszírozta a tanulmányaimat! Ahányszor új csekk érkezett a félév elején, ő ment és megölt valakit. Bizarr belegondolni, hogy tizenöten meghaltak azért, hogy tanulni tudjak... sőt tizenhatan, amikor úgy döntöttem, hogy megtanulok lovagolni. Miután Maxszal végzett, nem volt több bajom. Még a tanárok is mindent megtettek, hogy kedvesek legyenek hozzám. Az utolsó félévben prefektus lettem, pedig magunk között szólva, eredetileg én csak a második befutó voltam. -Mi történt az elsővel? - Leesett a tetőről. Harrowból aztán a Londoni Egyetemre mentem, ahol politikatudományt tanultam, majd beálltam a hadseregbe. Sandhurstbe küldtek, és sose felejtem el a diplomaosztó felvonulást, amikor a királynőtől kaptam kitüntetést. Sajnos ez már sok volt anyámnak. Pár hétre rá hirtelen meg­ halt. Szívroham, mondták. Mélységesen megrázott, hiszen szerettem. Ezért megvesztegettem egy kertészt, és anyám hamvait a Buckingham Palota kertjében szórattam el, a rózsák között. Tudtam, hogy ezt szeretné. Yu őrnagy végre befejezte az evést, s hirtelen feltűnt a szolgáló az edényekért. Alex kíváncsi volt, honnét tudta, hogy jönnie kell. Desszertként rebarbara morzsát kaptak tejszínhabbal. A szolgáló sajttálat is hozott: Cheddar, Stliton, Red Leicester. Természetesen csak angol sajt. -Ezzel a nagyját el is meséltem - folytatta Yu. - Kitüntetéssel szolgáltam Írországban. Ugyanolyan boldog voltam a seregben, mint az iskolában, sőt boldogabb, mivel rájöttem, hogy szeretek ölni, főleg idegeneket. Őrnagyi rangig emelkedtem... és akkor ütött be életem nagy tragédiája. Súlyos betegséget állapítottak meg nálam, a csontritkulás egy ritka formáját. A név önmagáért beszél, azt jelenti, hogy a csontjaim igen törékenyek lettek. Az utóbbi években rohamosan romlott az állapotom. Mint látod, már botra szorulok. Kezemet védendő kénytelen vagyok kesztyűt viselni. Mintha a csontvázam üvegből lenne, a legkisebb ütés is rettenetes sérülést okozhat. - Akkor biztos nagyon össze van törve miatta -jegyezte meg Alex. - Ezt az otromba viccet meg se hallottam. Hamarosan megbánod még. Töltött magának még egy pohár bort. - Az aktív szolgálatot kénytelen voltam abbahagyni, de a karrierem még nem ért véget. Még megvolt a rendkívüli agyam, és a hírszerzésnél ajánlottak munkát, az MI6-ban. Micsoda vélet­ len, nem gondolod? Más körülmények között mi ketten együtt is dolgozhattunk volna. Sajnos nem úgy alakult. Tudod, először arra gondoltam, milyen izgalmas. A fiatal James Bondnak láttam magam. Engem azonban sosem hívtak a Különleges Operációs Részleghez, mint téged, Alex. Nem ta­ lálkoztam Alán Blunttal és Mrs. Jonesszal. A kommunikációs központba küldtek Cheltenhamben. Irodai munkára! El tudsz képzelni engem, hogy kilenctől ötig robotolok egy unalmas kis irodában titkárnőkkel és kávégépekkel körülvéve? Szánalmas volt. És közben tudtam, hogy a betegség egyre inkább elhatalmasodik rajtam, és, hogy csak idő kérdése és kidobnak a szemétdombra. Ezért úgy döntöttem, a saját kezembe veszem a sorsomat. Rengeteg információ haladt át a kezemen, érzékeny, bizalmas információ, aminek természetesen megvan a maga piaca. Vagyis igen óvatosan elkezdtem titkokat lopni a brit hírszerzéstől. És mit gondolsz, kinek adtam el? Ahhoz a kígyófejhez mentem velük, amely anyámat látta el munkával Hongkongban. Roppant mód örültek nekem. Amilyen az anya, olyan a fia. Végül ki kellett lépnem a MI6-ból. A kígyófej egy vagyont fizetett, és mindenféle karrierlehetőséget is ajánlott. Igen gyorsan haladtam előre a ranglétrán, és a nyolcvanas évek elejére már a második ember voltam a leghatalmasabb bűnszövetkezetben Délkelet-Ázsiában. - Gondolom, az egyes számú leesett a tetőről. - Ha tudni akarod, megfulladt. De a lényeget érted, látom -mosolygott Yu. - Nos ekkoriban

hallottam a pletykát, miszerint egy szervezet alakul, mégpedig olyan tagokból, mint én. Úgy döntöttem, azzal is megpróbálkozom, és kígyófej kapcsolataim révén érintkezésbe léptem velük. Párizsban találkoztunk, hogy kidolgozzuk a részleteket. Ez volt a Skorpia születése, alapítótag voltam. - És most mit csinál? Miért van szüksége a Királykékre? Yu őrnagy éppen vett még egy kis sajtot, s a kérdésre megdermedt. - Láttad a bombát? Alex nem felelt, de már nem volt értelme tagadni. - Valóban figyelemre méltó fiatalember vagy, Alex. Már látom, milyen ostobák voltunk, hogy alábecsültünk annak idején. - Yu őrnagy a tányérjára ejtette a sajtot, és süteményért nyúlt. Elárulom, mire kell a bomba, mert szórakoztat, de aztán menned kell. - Az órájára nézett. Eleget fecsegtünk. - Hová megyek, Yu őrnagy? -Mindjárt megtudod. Sajtot? - Brie van? - Személy szerint nekem a francia sajt undorító. - Yu hallgatott egy sort. - Van egy sziget a Timor-tengeren, nem messze Ausztrália északnyugati partjától. Zátony-sziget a neve. Talán már hallottál róla. Alexnek eszébe jutott, mit hallott a hírekben erről a Libériai Csillag fedélzetén. Egy konferenciát tartanak ott pár nap múlva, a G8-akkal egy időben. Híres emberek találkoznak, akik próbálják jobbá tenni a világot. - A Skorpia azt a feladatot kapta, hogy pusztítsa el a szigetet és a nyolc úgynevezett hírességet, akik rajta lesznek - mesélte Yu. Elégedetten beszélt. Alex arra gondolt, a bűnözés egyik hátulütője bizonyára az, hogy az ember ritkán mesélhet a munkájáról. - Ami különösen megnehezíti a munkát, az az, hogy balesetnek kell tűnnie. - És ezért felrobbantja őket? - Nem, nem, Alex. Az egyáltalán nem válna be. Sokkal finomabban kell eljárnunk. Hadd magyarázzam el. - Yu lenyelt egy kis sajtot, majd szalvétával megtörölte az ajkát. - A Zátonysziget történetesen szubdukciós zónában van. Talán tanultad földrajzból. Azt jelenti, hogy a tenger alatt pár száz kilométerre két földkéreglemez feszül egymásnak, és van köztük egy törésvonal. A Chada Kereskedelmi Társaság sok más mellett a mélytengeri olajbányászatban is érdekelt, egy fúrótornyot is bérel a Timor-tengeren. Az elmúlt hónapokban fúrattam egy aknát pontosan a törésvonalba. A mérnöki tudomány diadala, Alex. Ugyanazt a visszafordító keringetőrendszert használtuk, amivel a hongkong földalatti szellőzőaknáit is készítették. Ráadásul örömmel közölhetem, hogy Seacore tervezte, egy angol cég, amely szintén egy lépéssel a világ előtt jár. Normális esetben a toronyból leküldött cső, mire az olajmezőbe ér, csupán tizenhárom centi átmérőjű. A mi aknánkban azonban kellett hely a Királykéknek. A bombát egy kilométerrel a tengerfenék alatt helyezzük el. Majd a fúrótoronyhoz utazom, és személyesen robbantom fel. De minek? Alex átgondolta a hallottakat, és leesett neki. Már tudta, mi lesz az eredmény. Nem csak robbanás. Annál sokkal de sokkal rosszabb. - Szökőárt fog előidézni - mondta elszörnyedve. - Hatalmas áradatot... - Folytasd csak - bólogatott örömmel Yu. - Egy cunamit - suttogta Alex. Tisztán látta maga előtt. Ez történt 2004. december 26-án. Tenger alatti földrengés. Az a cunami először Szumátrát érte, de eljutott egész Szomália partjaiig. Több mint kétszázezer ember halálát okozta. - Úgy van. A bomba hatására az egyik földkéreglemez megemelkedik - mutatta Yu két kezét egymásra téve, majd egyiket picit megemelve. -Az eredmény egy mélytengeri hullám, úgy

egy méter magas. Az ember nem is hinné, hogy nagy kárt okozhat. De ahogy közeledik a parthoz, ahol a tengerfenék emelkedik, az eleje lelassul, s a víz feltorlódik mögötte. Mire a Zátony-szigethez ér, harminc méteres vízfal alakul ki, ami nyolcszáz kilométer per óra sebességgel robog. Mint egy repülő. Egy köbméter víz súlya egy tonna, Alex. Képzelj el több száz köbmétert. Nem lesz figyelmeztetés. A sziget elpusztul. Alacsony fekvésű, nem lesz hová menekülni. Minden épület romba dől. Minden egyes ember, aki rajta lesz, meghal. - De a cunami ott nem áll meg! Utána mi lesz? - Okos észrevétel. A cunami akkora energiát szabadít fel, mint több ezer nukleáris fegyver. Továbbmegy Ausztráliáig. Mi itt Darwinban biztonságban leszünk, de a nyugati part nagy ré­ sze sajnos eltűnik. Derbytől Carnarvonig minden. Szerencsére az országnak abban a részében nincs semmi fontos vagy szép. Broome, Port Hedland... kevesen hallottak ezekről. És nem kimondottan nagy népességű helyek. Szerintem tíz-tizenöt ezren ha meghalnak. - Nem értem. - Alex érezte, hogy összeszorul a mellkasa. -Mindezt azért, hogy nyolc emberrel végezzen? - Nem figyeltél arra, amit mondtam. A haláluk balesetnek kell, hogy tűnjön. A feladatunk: elfeledtetni a világgal, hogy egyáltalán tervezték ezt a hülye konferenciát. Ezért létrehívunk egy természeti katasztrófát. Ki törődik nyolc ember halálával, amikor az áldozatok számát ezrekben mérik? Ki emlékszik egy kis szigetre, ha egy egész kontinenst ér csapás? - De tudni fogják, hogy maguk voltak! Hogy egy bomba indította el az egészet! - Ha nukleáris bombát használnánk, akkor igen. Létezik egy nemzetközi szeizmográf-hálózat: a Poszeidon műhold az űrben, a Csendes-óceáni Cunami Figyelő Központ, és így tovább. A Királykék robbanását azonban nem észlelik. A földkéreg lemezeinek mozgása eltakarja majd. Alex próbálta megemészteni a hallottakat. Egy csempészhálózat felderítésére küldték, és valahogy egy rettenetes rémálomba csöppent, a Skorpia egy újabb világ-átalakító akciójába. Minden erejére szüksége volt, hogy ne nézzen folyton az órájára. Órák teltek el, amióta tizenegyre állította a mutatókat. Az MI6 már biztosan közeleg. - Gondolom, csodálkozol, hogy egy ilyen kis bomba ekkora pusztítást tud okozni - folytatta Yu őrnagy. - Egy valamit még tudnod kell. Négy nap múlva történetesen különleges időpont érkezik el. Sajnos a csillagászati szakkifejezést nem tudom, de a Nap, a Föld és a Hold együttállása lesz. És a Hold rendkívül közel lesz. Éjfélkor olyan közel kerül, mint még sosem. Ez pedig rendkívül erős gravitációs vonzást jelent a Föld felszínén. Ne haragudj, Alex. Kezdek tanárbácsisan beszélni. Hadd mondjam egyszerűbben. A Nap egyik irányba húz majd minket, a Hold a másikba. És egy órára, éjféltől kezdve, a földkéreglemezek igen ingatagok lesznek. Egyetlen robbanás pontosan éjfélkor elég lesz a folyamatra, amit elmondtam. A Királykék tökéletes fegyver a céljainkra. Észlelhetetlen. Láthatatlan. És ami a fő, angol. Erre külön büszke vagyok. Yu elhallgatott, és abban a pillanatban Alex repülőgép duru-zsolását hallotta. Kinézett az ablakon. Egy sor leszállófény gyulladt ki. Egy hidroplán készülődött leszálláshoz. Úgy látszott, a vízre fog leszállni a ház előtt, és a mólónál kikötni, amit a szobájából látott. Tudta, hogy érte jött. - Hová vitet? - Ó, igen, most jön a csavar. - Yu őrnagy hátradőlt, és egyszeriben egy pisztoly jelent meg a kezében, amit Alexre fogott. Döbbenetesen gyorsan mozgott, Alex nem is látta, mikor vette elő. - A legkönnyebb és legésszerűbb az volna, ha itt és most lelőnélek. Fél óra alatt az óceán fenekén lennél, és se Mrs. Jones, se Ethan Brooke nem tudná meg sosem, mi történt veled. De nem teszem. Miért nem? Két oka van. Az első, hogy nem akarok vért a szőnyegen. Talán észrevetted, hogy Axminsterből való. A második személyesebb ok. Sok pénzzel tartozol nekem, Alex. Meg kell fizetned a Libériai Csillagon okozott kárért. És még többel tartozol a Skorpiának a Láthatatlan Kard csődjéért. Talán nem tudtad, de az igazság az, hogy sokkal

többet érsz nekem most élve. Mennyit mondtak neked a kígyófejről? Csempészünk embert, fegyvert, drogot. Ugyanakkor van egy másik, igen jövedelmező üzlet is pár száz kilométerre innét egy titkos helyen az ausztrál vadonban. Szervkereskedelem. Alex nem szólt semmit. Torkán akadtak a szavak. - Van sejtelmed arról, milyen nehéz vesedonort találni, még ha gazdag vagy és nyugaton élsz is? - Yu a pisztollyal Alex hasára bökött. - Százezer fontot tudok kérni a vesédért. És még bele sem halsz az operációba. Túléled, és utána még eladhatjuk, mondjuk, a szemedet. - A pisztoly Alex fejét célozta meg. - A szemed kétszer húszezer font. Vak leszel, de amúgy egészséges. A pisztoly ismét leereszkedett. - A hasnyálmirigy nélkül is tudsz élni. Az még ötvenezer. És ahogy lábadozol a műtétek után, lecsapoljuk a véredet és plazmádat. Lefagyasztjuk és ezer font per literért áruljuk. Aztán végül jön a szíved. Egy fiatal, egészséges fiú szíve egymilliót is kóstálhat. Érted már, Alex? Ha lelőlek, azzal mit se érek. De ha életben tartalak, az remek üzlet. És talán még neked is némi elégtétel, hogy mire meghalsz, jó pár emberen segítettél szerte a világon. Alex káromkodni kezdett. Az összes mocskos szót elővette, amit csak ismert. Yu őrnagy azonban már nem figyelt rá. Nyílt az ebédlő ajtaja, de ezúttal nem a szolgáló tért vissza. Két indonéz férfi érkezett. Alex még nem látta őket. Egyikük a vállára tette a kezét, de Alex lerázta és felállt. Azt már nem hagyja, hogy úgy rángassák el. - Holnap reggel repülsz - mondta Yu őrnagy, és a két férfire pillantott. - Zárják be. És ne tévesszék szem elől. -Majd még egyszer Alexre nézett. - Szeretnél egy csokit búcsúzóul? Alex nem felelt. Yu őrnagy intett. A két férfi kikísérte Alexet.

Pótalkatrészek A gép egy kétüléses Piper PA-18-150 Super Cub volt kétszáz kilométer per óra csúcssebességgel - de Alexszel közölték hogy nem mennek messze. A pilóta mögött gubbasztott a Ms fülkében, a propeller zaja kizárta a társalgás lehetőségét is. Nem mintha Alex annyira beszélgetni szeretett volna. A csuklóját és lábát megbilincselték. A biztonsági övet úgy megszorították, hogy ne érje el a kapcsot. Kicsit gondolkodott az előtte ülő kopaszodó, vörös nya-kú emberen, akit azért fizetnek, hogy az elmondhatatlan halálba szállítson egy fiút. Nős? Van gyereke? Átfutott a fején, hogy megvesztegeti. Az ASIS talán adna húszezer dollárt is érte. De esélye sem volt. A pilóta csak egyszer nézett rá, fekete napszemüveggel és üres arccal, majd feltette a fejhallgatót. Alex sejtette, hogy gondosan választották. Yu őrnagy nem szándéKO' zik több hibát elkövetni. Pedig a legnagyobbat már elkövette. Az órát a karján hagyta, ami ebben a pillanatban is küldi a jeleket az MI6-nak. Mélyen belül Alex tisztában volt vele, hogy ha nincs ez a remény, ha nem hihetné, hogy van még esély, megbénítaná a félelem. Yu őrnagy számára kidolgozott tervénél gonoszabbat életében nem hallott, melyben lényből egy zsák pótalkatrésszé változtatja. Ash-nek igaza volt a kígyófejjel kapcsolatban, hallgatnia kellett volna a figyelmeztetésére. Ezek az emberek halált jelentenek. Mégis... Alex egész éjjel és fél délelőtt be volt zárva Yu házába. Most dél felé járt. Mikor kezdte küldeni a jeleket? Minimum tizenhat órája. Talán régebben. Az MI6 Bangkokban fogta a jelet, és időbe telik Ausztráliába érni. Talán ebben a pillanatban már Követik, szemmel tartják, miközben kelet felé tart. Alex nagyon igyekezett nem figyelni arra a hangra, ami azt suttogta, hogy már itt kéne lenniük. Talán nem is vették a fáradtságot. Végül is egyszer már riasztotta őket, amikor foglyul ejtették a Point Blanc akadémián. Akkor a pánikgombot egy CD-játszóba rejtették. Megnyomta, és ők nem tettek semmit. Most is ez történik? Nem. Ezt ne! Jönnek.

Fogalma sem volt merre tartanak, a pilóta eltakarta az iránytűt, a többi műszer pedig semmit nem árult el. Eleinte feltételezte, hogy a part közelében maradnak. Végül is a gépnek nem volt kereke, vízen kell landolnia. Az utóbbi egy órában azonban a szárazföld belseje felé tartottak, csak a nap helyzete segített neki valamennyire a tájékozódásban. Kinézett az ablakon, a propeller körén túlra. A táj lapos és sziklás volt, bozótos fedte, de közepén ragyogó kék folyó kanyargott, akár egy hatalmas repedés a világ bőrén. Akárhol vannak is, hatalmas és üres vidék. Útnak semmi jele. Se házaknak. Se semminek. Próbálta kivenni a pilóta arcvonásait, de az a műszereket figyelte feszülten, mintha szándékosan semmibe venné utasát. Meghúzta a botkormányt, és a gép oldalra dőlt. Alex most zöld lombokat látott... egy esőerdőt. Yu őrnagy az ausztrál vadonról beszélt. Erre gondolt? A gép ereszkedett. Alex járt már esőerdőben, felismerte a levelek és indák döbbenetes káoszát, az ezernyi árnyalatot és formát, melyek mind egy kis napfényért küzdenek vég nélkül. Itt hol tudnak landolni? Ám akkor egy tisztás fölé értek, Alex folyót látott, ami tóvá duzzadt, s amelynek partján épületek álltak, és egy móló nyúlt bele. - Leszállunk - közölte a pilóta, mintha nem lenne nyilvánvaló. Egész út alatt most szólalt meg először. Alex gyomra összeszorult, és füle pukkant, ahogy köröztek és ereszkedtek. A vízhez közeledve a motor hangja erősödött. Aztán leértek, s kétoldalt vízpermet fröccsent a magasba. Megrémült halászsas röppent fel mellettük. A pilóta kört írt le a géppel a vízen, majd a móló mellé kormányozta. Két bennszülött várta őket. Mindkettő izmos, mosolytalan volt, koszos farmert és rojtos mellényt viseltek. Egyikük csupasz vállán puska lógott. A pilóta leállította a motort, és kinyitotta az ajtót. A kabin faláról leakasztott egy evezőt, és az utolsó pár méteren azzal kormányozta a repülőt. A két férfi segített kikötni a gépet. Egyikük benyúlt és kioldozta Alexet. Senki nem szólt. Talán ez volt a legidegesítőbb az egészben. Alex körülnézett. A telep tiszta és rendezett volt, virágágyásokkal és frissen nyírt gyeppel. Az összes épület fából készült, fehérre festették őket, a hosszú verandák fölé alacsony tető nyúlt. Négy ház volt, kockásak és zömökek, a redőnyök nyitva, bent ventilátorok forogtak; mindegyik emeletén balkon, kilátással a tóra. Az egyik épület iroda és adminisztrációs központ volt, s egy fém rádiótoronyhoz csatlakozott, amin két műholdvevő volt. Volt egy víztorony, egy elektromos generátor, a körül szögesdrót tetejű kerítés. Az utolsó épület volt a kórház, hosszú és keskeny, az ablakokat szúnyogháló takarta, az ajtóra vörös keresztet festettek. Oda megy majd, ha elérkezik az idő... nem egyszer, hanem újra és újra, míg végül semmi nem marad belőle. A gondolattól még a délután nyirkos hevében is kirázta a hideg. Elfordította a fejét. Első látásra a biztonság nem volt túl erős, ám aztán észrevett egy második kerítést a telep szélén, jó tíz méter magasat. Zöldre festették, hogy beleolvadjon az erdőbe. A mólónál nem állt csónak, nyoma sem volt csónakháznak, vagyis a folyón sem lehet menekülni... hacsak nem úszva. Különben is mit ér vele, ha innét kiszökik? A gépről már látta, hogy a semmi közepén van, nincs hova menni. Az őrök közrevették, megfogták a karját és az irodaépület felé vezették. Ahogy az ajtóhoz értek, egy nővérruhás fiatal nő jelent meg. Alacsony, duci és szőke volt. Rikító vörös rúzsa furcsán elütött kikeményített, fehér egyenruhájától. Egyik harisnyáján lefutott egy szem. - Te biztos Alex vagy. Én vagyok Hick nővér, de hívj csak Charlee nnek. Alex sosem hallott még ilyen erős ausztrál kiejtést. Ráadásul a nő úgy üdvözölte, mintha vendégségbe jött volna. - Gyere csak be - mondta a nővér, majd észrevette a bilincset. - Ó, az ég szerelmére! - kiáltott fel méltatlankodva. -Tudod, hogy itt erre nincs szükség, Jacko. Levennéd, kérlek?

Az egyik férfi kulcsot vett elő, és megszabadította Alexet a béklyóitól. A nővér csúnyán nézett rájuk, majd bevezette Alexet egy folyosóra, ami tiszta és egyszerű volt, gyékényszőnyegekkel és fehérre meszelt falakkal. A plafonon ventilátorok forogtak, valahol egy Mozart-opera szólt. - A doktor úr fogad - mondta a nővér vidáman, mintha Alex már egy hete időpontot egyeztetett volna. A folyosó végén újabb ajtón léptek be, és Alex egy napos, gyéren bútorozott szobában találta magát. Az asztalon és két széken kívül volt oldalt egy monitor, egy kis hűtő, meg egy zsúrkocsi pár üveggel, egy sztetoszkóppal és két szikével. Az ablakból a móló látszott. Az asztal mögött egy férfi ült, nem fehér köpenyt viselt, hanem farmert és színes, nyitott nyakú inget, aminek az ujját feltűrte. A negyvenes éveiben járt, sűrű szőke haja volt, és csontos, cserzett arca. Nem nézett ki orvosnak. Pár napja nem borotválkozhatott, a keze pedig koszos volt. Az asztalon pohár sör és csikkekkel teli hamutartó. -Jó napot, Alex - mondta, ő is erős ausztrál kiejtéssel. -Foglalj helyet. Nem invitálás volt, hanem parancs. -Bili Tanner vagyok. A következő hetekben sokat látjuk egymást, úgyhogy egy-két dolgot most tisztázok. Kérsz sört? -Nem. -Jobb, ha iszol valamit - tanácsolta a nővér. - Nehogy kiszáradj. - A hűtőhöz ment és egy üveg ásványvizet vett elő. Alex nem nyúlt hozzá. Előre eldöntötte, hogy nem fog belemenni a játékukba. - Milyen volt a repülés? - társalgott Tanner. Alex nem felelt. A férfi vállat vont. - Meg vagy bántva. Megértem, a helyedben én is így lennék. De talán fel kellett volna mérned a következményeket, mielőtt kikezdtél a kígyófejjel. Előrehajolt és Alex undorral értette meg, hogy az orvos már számtalan ilyen beszélgetést folytatott. Nem ő az első, akit akarata ellenére idehoznak ebbe a titkos kórházba. Mások is ültek már itt, ahol most ő. -Hadd világosítsalak fel, hogy zajlik a dolog - kezdte dr. Tanner. - Meg fogsz halni. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de jobb, ha hozzászoksz a gondolathoz. Mind meghalunk egyszer, csak te kicsit korábban, mint vártad. Azért nézd a jó oldalát. Gondoskodunk rólad. Igen képzett csapatunk van, és a mi érdekünk is, hogy a lehető legtovább életben tartsunk. Sok műtéten fogsz átesni, Alex. Vár rád néhány nehéz nap. De sikerülni fog, tudom. Segítünk, hogy elérd a végső határt. Alex futólag a zsúrkocsira pillantott, megsaccolta a szikék távolságát. Felkaphatná az egyiket fegyvernek. Csak épp semmire nem menne vele. Inkább magával vinné, hátha később jobb hasznát veszi. Ráébredt, hogy az orvos választ vár. Egyetlen káromkodással válaszolt. Tanner elmosolyodott. - Egész érett a szókincsed, fiam. De nem gond, én már mindent hallottam. - Az ablak felé intett. - Biztos gondoltál már rá, hogyan szökhetnél meg innét. Láttad a kerítést, és úgy véled, át tudsz rajta mászni. Vagy talán a folyó és az úszás mellett döntöttél. Könnyűnek látszik, nemde? Nincsenek kamerák. Csak heten vagyunk az egész telepen. Én, négy nővér, meg Jacko és Quombi. Nem valami erős biztonság, erre gondolsz, fogadok. Hát ki kell ábrándítsalak. Ha éjjel kilépsz, számolnod kell Jacko pitbulljával. A neve Pöcök, és ocsmány jószág. Amint meglát, darabokra tép. Ami a kerítést illeti, áram alatt van. Ha megérinted, egy hét, mire magadhoz térsz. A generátornak meg a közelébe se jutsz - hacsak nem tudod átharapni a drótot -, úgyhogy felejtsd el. És még ha sikerülne is kijutnod, nem jutnál messzire. A Kakadu Nemzeti Park szélén vagyunk, kétezer millió éves, és ugyanolyan vad, mint annak idején. Az Arnhem-föld másfél kilométerre innét indul, az a sáv viszont trópusi esőerdő, sose jutsz át rajta. Feltéve, hogy nem kap el egy halálos vipera, vannak pókok, darazsak, csalán, hangya, a túloldalon pedig sósvízi krokodilok. Százféleképp meg

lehet halni odakint, és mind sokkal fájdalmasabb, mint ami rád vár. Marad a folyó. Csábító, nemde? Nos, csónak nincs. Se kenu, se kajak, se tutaj, se semmi más, amit elköthetnél. Még a koporsókat is elzárva tartjuk, amióta egy fickó abban próbált me­ nekülni. Emlékszel, Charleen? A nővér nevetett. -A fedelét használta evezőnek. - De nem jutott messzire, Alex, és te sem jutnál. Monszun előtti évszak van, bennszülött nevén Gunumeleng. A víz magasra emelkedik és nagyon gyors. Folyásirányban tíz percre van az első zúgó, és utána egyre rosszabb lesz. Ha úszni próbálsz, darabokra vágnak a sziklák. Bár előbb szinte biztosan megfulladnál. És másfél kilométerre van a Bora-vízesés, ahol ötven métert zuhan a víz. Érted, amit mondani akarok? Itt ragadtál, pajtás, ez van. Alex nem szólt semmit, de minden információt gondosan elraktározott. Talán a doktor többet elárul, mint sejtené. Kintről hirtelen surrogás hallatszott. A Piper motorja ismét beindult. Alex kinézett és látta, hogy a hidroplán távolodik a mólótól. -Nem fogunk bezárni, Alex - mondta a magáét Tanner. - A kaja jó, és ha sört kívánsz, csak nyugodtan. Tévé nincs, de rádiót hallgathatsz, és van néhány könyvünk. A lényeg, hogy most még a vendégünk vagy. Hamarosan páciens leszel, és ha a munka megkezdődik, már nem mész sehová. De addig lazíts. - Ügyelnünk kell a vérnyomásodra - szólt közbe a nővér. - Úgy van. És most, ha nem bánod, tűrd fel az ingedet, hogy mintát vehessek a véredből. Mindegy, melyik karodon. Vizeletmintát is kérnék. Úgy látom, jó formában vagy, de mindent be kell vinnem a számítógépbe. Alex nem mozdult. - Te döntesz, fiam - vont vállat Tanner. - Együttműködsz, vagy nem. De ha a nehezebb utat választod, hívom Jackót és Quombit, ők kicsit megdolgoznak, aztán megkötöznek, és megszerzem, ami kell. Ezt nem akarod, igaz? Könnyítsd meg a saját dolgodat... Alex tudta, hogy nincs értelme makacskodni. Undorodva bár, de megengedte, hogy Tanner meg a nővér alaposan megvizsgálják. Ellenőrizték a reflexeit, megnézték a szemét, fülét és száját, megmérték itt-ott, különböző mintákat vettek Végül elbocsátották. - Szépen vigyázol magadra, Alex - mondta Tanner látható örömmel. - Remek formában vagy. A vércsoportod A pozitív, ami sokat segít nekünk. Miközben öltözött, akkor lépte meg. Tanner éppen a számítógépbe írt, a nővér meg a válla felett diktálta az adatokat. Alex a cipőjét húzta fel, és közben a kocsin támaszkodott meg. Egyik kezével eltakarta az egyik szikét, oldalt lecsúsztatta és a nadrágzsebébe pottyantotta. Nagyon óvatosan kell lépnie, különben csúnyán megvághatja magát. Most már csak imádkoznia kell, hogy senki ne vegye észre. A nővér felnézett és látta, hogy Alex felöltözött. - Elkísérlek a szobádba. Pihenned kell. Egy óra múlva kapsz vacsorát. A nap már majdnem lement, az ég sötétszürke volt, a horizont felett egy vörös csík, akár egy friss seb. Eleredt az eső, kövér cseppek fakadtak ki egyenként a földön. - Vihar lesz - mondta a nővér. - A helyedben korán lefeküdnék. És ne feledd, maradj bent. A kutya nem jön az épületek közé. Végül is ez orvosi létesítmény. De ha egy lépést teszel azon kívül, neked támad... és nem akarunk sokat veszíteni abból a fiatal vérből, igaz? Nem, amikor ezer font literje! Egy kis szobában hagyta Alexet a földszinten. Volt benne ágy, asztal, a mennyezet közepén egy ventilátor forgott; az egyik sarokban egy nagy, ezüstös irattartó szekrény. Alex kinyitotta, de üresen találta. Egy ajtó nyílt egy kis zuhanyzóba, ahol vécé és mosdó is volt. Kivette zsebéből a szikét, és a vécépapírtekercsbe rejtette. Még nem tudta, hasznát látja-e, de már attól jobban érezte magát, hogy megszerezte. Talán mégsem olyan okosak ezek, mint amilyennek hiszik magukat.

Visszament a hálóba. Egy kis ablak nézett a tóra. Most, hogy a repülő elment, Alex olyan magányosnak érezte magát, mint még soha. Leült az ágyra, igyekezett összeszedni a gondolatait. Előző nap még Darwinban volt, és gratulált magának a teljesített küldetéshez, most meg ez. Hogy lehetett ilyen ostoba? Szerette volna tudni, mi lett Ash-sel. Még mindig nem értette, miért választották szét őket. Ha Yu tudta, hogy Ash az ASIS-nak dolgozik, őt miért nem küldte ide? Nagyon szerette volna látni a keresztapját. Az, hogy egyedül van itt, mindent még jobban megnehezített. Egy óra elteltével nyílt az ajtó, és egy másik nővér jött be egy tálcával. Sötéthajú és karcsú volt, csinos is lett volna, ha nincs egy pörsenés az arcán alul. Fiatalabb volt Charleennál, de ugyanolyan kedves. - Isabel vagyok. Én gondoskodom rólad. A lépcső után van a szobám, a folyosó felénél, ha kell valami, csak kiálts. Letette a tálcát. A vacsora bifsztek és sült krumpli volt, valamint gyümölcssaláta és egy pohár tej, de Alexnek a látványtól is felfordult a gyomra. Tudta, hogy csak igyekeznek megerősíteni az elkövetkezőkre. Észrevett két tablettát egy műanyag pohárban. -Az mi? - Segít elaludni - felelte Isabel. - Egyes páciensek nem tudnak elaludni, főleg az első éjszaka. Márpedig nagyon fontos, hogy kipihend magad. - Az ajtónál megállt. - Te vagy eddig a legfiatalabb - közölte, mintha Alex szerette volna tudni. - A tálcát csak tedd ki az ajtó elé. Később elviszem. Alex csipegetett az ételből. Nem volt éhes, de meg akarta tartani az erejét. Kint már zuhogott. Ugyanolyan trópusi eső volt, amilyet Dzsakartában élt át, kopogott a verandán, egyre növekvő tócsákba gyűlt. Villám lobbant, és pár másodpercre látta a fekete, áthatolhatatlan esőerdőt. Mintha közeledett volna, hogy bekebelezze. Később valahogy elnyomta az álom. Le se vetkőzött. Nem tudta rávenni magát. Csak feküdt az ágyon, és lehunyta a szemét. Amikor megint kinyitotta, már derengett a hajnal. Ruhája nyirkos volt. Az izmai sajogtak. Felemelte a csuklóját és megnézte az órát. Még mindig tizenegyet mutatott. Majdnem harminchat óra telt el, amióta segítséget hívott. Fülelt. Egy madár éleset rikoltott. Tücskök ciripeltek. Az ágakról még csöpögött a víz. Senki nincs kint. Az MI6 nem jött. Már nem áltathatta magát tovább. Valami nincs rendben. Az óra nem működik. Nem jönnek érte.

Éjnek éje Másnap délután az esőerdő csendjét motor duruzsolása törte meg. A Piper Super Cub visszatért. Eddigre Alex különös hangulatba került, amit maga sem értett. Mintha elfogadta volna a sorsát, és már nem lenne ereje, sőt kedve menekülni előle. Találkozott a másik két nővel, aki a kórházban dolgozott: Swaine nővérrel és Wilcox nővérrel, s utóbbi büszkén közölte vele, hogy ő fogja altatni. Mindenki kedves volt hozzá. Tulajdonképpen ez tette olyan rémálomszerűvé az egészet. Gondoskodtak róla, hogy mindig legyen mit ennie-innia. Szeretne valamit olvasni? Szeretne zenét hallgatni? Hamarosan már a hangjuktól felállt a hátán a szőr. Nem bírt megszabadulni az érzéstől, hogy örökre a birtokukba került. Teljesen azonban nem adta fel. Még mindig kereste az egérutat ebből a förtelmes csapdából. A folyó kizárva. Se csónak, se semmi, amit annak használhatna. Körbejárta a kerítést. Nem talált nyílást, se belógó ágat. Arra gondolt, hogy lyukat robbant bele, hiszen még megvolt Smithers utolsó pénzérméje. A kerítés azonban áram alatt volt, az őrök azonnal tudomást szereznének róla, ráadásul térkép, iránytű és bozótvágó, azaz macsete nélkül nem jut át az erdőn.

Akkor felötlött benne, hogy rádióüzenetet küld. Látta a rádiót az adminisztrációs épületben, amit se nem zártak, se nem őriztek. Gyorsan rá is jött, miért nem. A rádióadóhoz számjegyes billentyűzet csatlakozott, amit csak a kóddal lehetett aktiválni. Yu őrnagy mindenre gondolt. Alex figyelte, ahogy a gép leér a tó vizére, majd lassan, lustán a móló felé fordul. Számított rá. Dr. Tanner előző este szólt neki róla. -Az első vevőd, Alex - közölte vidáman. - Egy R. Y Weinberg nevű ember. Talán már hallottál róla. Alex szokás szerint csak vállat vont. - Tévéproducer Miamiból, valóságshow-kat készít. Nagyon sikeres. Csakhogy összeszedett egy súlyos szembetegséget, és átültetésre van szüksége. Szóval úgy néz ki, hogy a szemeddel kezdjük. Holnap reggel operálunk. Alex távolról szemlélte, ahogy az amerikait kisegítik a gépből. Dr. Tanner figyelmeztette, ne is próbáljon beszélni a „vásárlóval". Házi szabály. Ám ahogy a férfit nézte, Alexben olyan gyűlölet támadt, amit emberi lény iránt még sosem érzett. Weinberg túlsúlyos volt, de olyan puha, petyhüdt módon. Haja szürke volt, arcát mintha gittből gyúrták volna, főleg lógó orcáját és tokáját. Milliomos létére slamposan öltözött, hasán csak úgy feszült Lacoste inge. De nem csak a külseje taszította Alexet. Az önzése, szívtelensége. Holnapra ő vak lesz, ez a férfi elveszi a látását, és bele sem gondol, egyszerűen mert ezt akarja és meg tudja fizetni. Yu őrnagy, dr. Tanner és a nővérek is gonoszok a maguk módján, de Weinbergtől, a sikeres miami üzletembertől fizikai rosszullét fogta el. Megvárta, amíg a férfi eltűnik a neki előkészített házban, majd lesétált a tópartra. Szóval ez van. Egyetlen éjszakája maradt a menekülésre. Utána már tényleg lehetetlen lesz. A düh azonban végre áttörte a tehetetlenségét. Akárha arcul csapta volna, hirtelen készen állt visszavágni. Ezek azt hiszik, hogy tehetetlen. Hogy mindenre gondoltak. De a hiányzó szikét sem vették észre. És elsiklottak egy még fontosabb dolog felett - annak ellenére, hogy itt csücsül az orruk előtt. A gép. A pilóta már kiszállt, magával cipelve egy utazózsákot. Ezek szerint megvárja Weinberget. Alexnek kétsége sem volt, hogy a Piper motorját lezárta és a kulcsot eltette. Dr. Tanner pedig biztos benne, hogy egy tizennégy éves fiú amúgy sem tud repülni. Ez azonban hiba: a gépet és benne mindent ott hagyni kikötve. Alex megvizsgálta a dolgot, számolgatott, kalkulált. Megtalálta a kiutat. Fél nyolckor ágyba küldték, s amikor lefeküdt, Isabel nővér jött be. Két altató volt nála és egy kis pohár víz. - Nem akarok aludni - mondta Alex. - Tudom, drágám. De dr. Tanner azt mondja, ki kell pihenned magad. - Nyújtotta a tablettákat. - Holnap nagy nap lesz. Szükséged van az alvásra. Alex habozott, majd elvette a tablettákat. A szájába dobta, aztán lenyelte a vizet. - Nem lesz olyan rossz - mosolygott a nővér. - Majd meglátod. - A szájára kapta a kezét. Vagyis éppen hogy nem... Egy óra múlva benéztek Alexhez, majd tizenegykor újra. Mindkét alkalommal mozdulatlanul feküdt az ágyban. Dr. Tanner meg volt lepve. Arra számított, hogy Alex majd próbálkozik valamivel. Végül is Yu őrnagy figyelmeztette, hogy különösen vigyázzon a fiúval, akinek ez az éjszaka volt az utolsó esélye. De néha van így. Úgy tűnt, hogy - a hírneve ellenére - Alex elfogadta a helyzetet, és úgy döntött, inkább az álomba menekül. Dr. Tanner azonban óvatos ember volt. Mielőtt maga is lefeküdt volna, az irodájába kérette a két őrt, Jackót és Quombit. -Azt akarom, hogy egész éjjel a fiú szobája előtt posztoljatok. A két férfi értetlenül nézett össze.

-Ez őrültség, főnök. A srác alszik. Órák óta. - Felébredhet. - És ha felébred? Mit csinálhat? Tanner megdörzsölte a szemét. Szerette kialudni magát a műtétek előtt, s különben sem volt hangulata vitatkozni. - Yu őrnagytól kapom a parancsokat - csattant fel. - Akartok vitatkozni vele? - Gondolkodott kicsit, majd bólintott. - Jól van. Megmondom, hogy legyen. Jacko, tiéd az első őrség négyig. Utána Quombi veszi át. És a kutya egész éjjel legyen kint. Senki nem megy sehova éjszaka. Világos? A két férfi bólintott. - Helyes. Akkor holnap. Éjjel fél három múlt, Jacko a verandán ült Alex szobája előtt, s egy magazint lapozgatott, amit már vagy ötvenszer olvasott. Pocsék kedve volt. Minimum tízszer elment Alex ablaka alatt és fülelt, hall-e valamit. Semmi. Jacko úgy látta, mindenki betojt ettől a taknyostól. Mi olyan nagy szám rajta? Csak egy a sok közül, akik megfordultak itt. Volt, aki üvöltözött és sírt; volt, aki megvesztegetéssel próbálkozott. Mind ugyanúgy végezte. Végre elketyegett az őrsége utolsó fél órája is. Felállt, nyújtózkodott. Pöcök, aki pár méterre hevert a füvön, felkapta a fejét és morgott. -Jól van, kutyus, megyek aludni. Quombi mindjárt itt lesz. Böfögött, nyújtózott még egyet, és elballagott a sötétbe. Tíz perc múlva Quombi foglalta el a helyét. Ő volt a fiatalabb, és élete harmadát börtönben töltötte, míg dr. Tanner rá nem talált és ide nem hozta. Szeretett a kórházban dolgozni, él­ vezettel ugratta a pácienseket, ahogy azok egyre gyengültek. De most ő is pocsék hangulatban volt. Aludni akart. Nem fizették meg az éjszakai túlórát. Ahogy az épülethez ért, valami megcsillant a fűben, az ajtó előtt. Valami idegen pénz. Quombit nem érdekelte, hogyan került oda. A pénz az pénz. Odament és felvette. Halványan tudatában volt, hogy valami rázuhan az égből, de nem nézett fel elég gyorsan, hogy lássa. Az irattartó szekrény palacsintává lapíthatta volna, de mázlija volt. Egyik sarka érte csak a fejét, de ez is elég volt, hogy azonnal kiüsse. A szekrény alig hallható puffanással esett a puha fűre. Quombi eldőlt, akár a kivágott fa. A kutya felkelt és vinnyogott. Valami nem volt rendben, de erre nem képezték ki. Odament és megszagolta az ernyedt alakot, majd leült a hátsó lábára és vakarózott. Az első emeleti balkonon Alex Rider komor elégedettséggel szemlélte munkája gyümölcsét. Egy percet sem aludt. A tablettákat a tenyerébe rejtette, csak a vizet nyelte le, és azóta várt. Éjjel többször felkelt, várta, hogy Jacko elmenjen, hallotta, amikor a kutyához beszélt. Akkor felöltözött és munkához látott. A szekrényt felvinni a lépcsőn majdnem kifogott rajta, és csak a végső elkeseredettség adott neki erőt, hogy két kézzel ölelve és a térdén egyensúlyozva az ormótlan tárgyat, mégis feljusson az emeletre. A legnehezebb az volt, hogy a fém ne csapódjon a Tálnak vagy a falépcsőnek. Isabel nővér szobája a földszinten volt, a. legkisebb zaj is felébreszthette. A szekrényt a bejárati ajtó fölötti szobába vitte, s utolsó erejével sikerült felemelnie a balkon korlátjára, s ott egyensúlyozta, miközben egyik kezével a zsebébe nyúlt. Épp időben ért fel. Quombi pár másodperccel azután bukkant fel, hogy a tízbahtos érmét a fűre dobta csalinak. A csapda készen állt. És működött. Jacko lefeküdt aludni. A csendből ítélve Isabel nővér sem ébredt fel. Quombi elvesztette az eszméletét. Kis szerencsével a koponyája is betört. És a kutya sem rontotta el azzal, hogy u-gatott. Most ő következik. Alex leosont a földszintre, és a bejárati ajtóhoz ment. Amint megjelent, Pöcök morogni kezdett, nyakszőre felállt, ronda barna szeme fenyegetőn meredt rá a sötétben. Csakhogy dr.

Tannerhez hasonlóan Hicks nővér is többet árult el, mint hitte. Azt mondta, a kutya be lett tanítva, hogy ne jöjjön az épületek közé. Az állat nyilván halálos. És még pitbullnak is ronda. Viszont ha nem lép ki oda, nem bántja. -Jó kutya - dörmögte Alex. Kinyújtotta a kezét. A bifszteket tartotta benne, amit az első éjszakán lopott. Kedves volt dr. Tannertől, hogy figyelmeztette a kutyára. A húsba beledugta az elmúlt három napban össze­ gyűjtött hat altatót. A kérdés: vajon a kutya bekapja a csalit? Nem mozdult, így Alex a fűre dobta a húst, közel az őr testéhez. Az állat odament, csonka farkát csóválva. Megnézte, meg­ szimatolta, majd bekapta és rágás nélkül lenyelte. Ahogy Alex remélte. Tíz percbe telt, hogy a tabletták hassanak. Alex látta, hogy a kutya egyre jobban rogyadozik, végül oldalára dőlt és nem mozdult, csak a hasa emelkedett-süllyedt. Végre úgy alakulnak a dolgok, ahogy neki jó. Ennek ellenére óvatosan lépett ki, hátha a kutya vagy Quombi felébred. Feleslegesen aggódott. Felkapta az érmét - centikre hevert a szekrénytől -, és nekivágott az éjszakának. Mennydörgés halk visszhangja remegtette meg a levegőt, akár egy dobpergés. Még nem esett, de újabb vihar készült. Helyes. Alexnek pontosan ez kellett. Körülnézett. A telepet ívlámpák világították meg. A kórházi személyzet, a pilóta és az amerikai tévéproducer biztos mélyen alszanak. Alex pár pillanatig habozott, arra gondolt, milyen pompás lenne, ha az MI6 mondjuk, Ben Daniels és egy szakasz a SAS-tól - éppen most bukkanna fel. De tudta, hogy ez nem fog megtörténni. Csak magára hagyatkozhat. A móló felé sietett. Bárcsak megtanult volna repülőt vezetni! Akkor talán el tudná indítani a Pipert, és perceken belül úton lenne a szabadság felé. Azonban hiába tanított meg neki annyi mindent a nagybátyja, a repülési leckékhez még túl fiatal volt. Na mindegy A gép akkor is hasznára lesz. Ez dr. Tanner nagy tévedése. A kórház biztonságát szigorúan ellenőrizték - de csak a Piper távollétében. Ami viszont most itt volt, és még ha nem is tud vele repülni, a hidroplán akkor is segítségére lesz a menekülésben. Alex észrevétlenül érte el a mólót, majd lekuporodott a gép árnyékában, ami lágyan ringott a vízen két úszótalpán. Újabb mennydörgés hallatszott, ezúttal hangosabban, és pár esőcsepp pottyant a vállára. A vihar mindjárt kitör. Megvizsgálta a Piper Super Cubot. Mindkét oldalon egy-egy fémrúd állt ki belőle, amik a pilótafülke és a tank súlyát tartották. Végüket a hosszú, üveggyapot úszótalpba csavarozták. Ahogy arra emlékezett. Alex a zsebébe nyúlt és megint kivette a tízbahtos érmét. Már csak ez maradt a háromból, amit Smitherstől kapott, és átfutott a fején, hogy ha minden a terv szerint megy, mindegyik megmenti egyszer az életét. A nagyobbik fémrúdhoz tapasztotta, majd felnézett az égre. Csak pár csillag látszott, felhők gomolyogtak odafenn. Mögöttük villámok cikáztak, fehér és mályvaszínben. Alex elővette a rágógumis tasakot. Kivárt egy mennydörgést, akkor nyomta meg a gombot. 191 Villanás és kisebb robbanás. Ha nincs a vihar, akkor se nagyon lehetett volna hallani. De az érme megtette a magáét. Az egyik merevítő eltört, a másik leszakadt az úszótalpról. A Piper megroggyant. Alex lefeküdt a mólóra, lábát az úszótalpnak vetette és teljes erejéből megnyomta. Az lassan levált a gép testéről. Alex még erősebben megnyomta, és a talp kiszabadult. A gép még inkább megrogyott. Alex most már élénkebben mozogva megragadta az úszótalpat és a partra vonta. Alakra és méretre szinte pontosan megegyezett egy kenuval vagy kajakkal. Még egy lyukat is sikerült robbantani a tetejébe, amin át bedughatta a lábát. Persze nem volt benne se lábtámasz, se deréktámasz, az oldala pedig lapos, vagyis biztosan fekszik ugyan a vízen, de nehéz lesz irányítani. És túl súlyos is. A modern kajakok karbonnal megerősített üvegszálból esetleg karbonkevlárból és epoxiból készülnek. A Piper úszótalpa kábé olyan fürge, mint egy londoni

busz. De legalább elbírja. Be kell érnie ezzel. Alex életében háromszor ült kajakban; kétszer a nagybátyjával, Ian Riderrel Norvégiában illetve Kanadában, egyszer pedig a Brookland Középiskolával. Evezett már zúgón, azaz örvé­ nyek, lyukak és átfolyók között, de igazság szerint korántsem volt szakértő. Sőt. A legutóbbi evezésből csak a sebességre, az üvöltésre és vízpermetre emlékezett. Akkor tizenhárom éves volt, és szerencsésnek érezte magát, hogy élve megúszta. A szike a zsebében lapult, vécépapírba tekerve, nehogy megvágja. Most elővette, kihámozta, s örült, hogy elemelte dr. Tannertől. Óvatosan lesorjázta vele a lyuk szélét, igyekezve nem megvágni magát. Tudta, hogy kemény utazás vár rá, nem szerette volna a hasát és csípőjét pluszban darabokra szaggatni. A penge kicsi, de igen éles volt. Az úszótalp hamarosan készen állt. Otthagyta a parton, hogy evező után nézzen. Ez volt a könnyebb része. Az önelégült vicc dacára a koporsófedélről, dr. Tanner átsiklott a legnyilvánvalóbb dolog felett. A Piper Super Cub felszerelésének részét képezte egy evező. Alex kiszúrta, amikor leszálláskor a pilóta azzal kormányozta a gépet a mólóhoz. Odament a géphez, ami közben még jobban belemerült a vízbe. El fog süllyedni. Megtalálta a törött merevítő egy darabját; már feszítővasa is van. Kivárt egy újabb mennydörgést, s akkor betörte az ablakot. Kinyitotta az utasoldali ajtót, és bentről kivette az evezőt. Legszívesebben azonnal útnak eredt volna, de türelemre intette magát. Ha a zúgó valóban olyan rémes, ahogy Tanner mondta, akkor nem kockáztathatja meg sötétben. Szüksége lesz a hajnali fényre. Most már zuhogott, és Alex bőrig ázott. Mégis örült. Az eső tökéletes fedezéket biztosít, ha valaki netán kinézne. A tavon nagyon szem előtt lesz, legalább öt perc kemény evezés, mire eléri majd az esőerdő takarását. Szüksége volt valami figyelemelterelésre, és úgy gondolta, a Piper erre is jó. Ismét átgondolta a lehetőségeket. Még minimum egy óra, mire elég fény lesz az evezéshez. Ezt akár ki is használhatja. És különben is akart valami emléket hagyni dr. Tannernek, R. V Weinbergnek és az egész brigádnak. Komoran elmosolyodott. Ezek az emberek túl sokáig mérgezték a világot. Ideje, hogy ők is megtapasztalják, milyen érzés.

Fehér habok Alex visszament a géphez, s kis matatás után megtalálta benne, amit keresett: két üres marmonkannát, amiben vizet vagy üzemanyagot szállíthattak. A szükséges gumicsövet a hajtóműből tépte ki. Nem számít, a gép már amúgy sem megy sehová. Kinyitotta a szárny alatti tanksapkát, a gumicső végét beled ugta a tankba, majd a másik végét erősen megszívta. Keserű íz tört a szájába, öklendezni kezdett, de más nem történt. Erőt vett magán, és újra próbálta. Ezúttal sikerült vákuumot keltenie, s a folyadék megindult. Odacipelte a marmonkannákat, és megtöltötte mindkettőt. Mire végzett, alig bírta el őket. Fogát csikorgatva húzta a két kannát a gyepen a kórház felé. Tudta, hogy kockáztat, de nem érdekelte. Arra gondolt, hány embert hozhattak már ide, hány szegény menekült indult el egy jobb élet reményében akik aztán sosem érkeztek meg úti céljukhoz. El akarta törölni ezt a helyet a föld színéről. Valakinek már évekkel ezelőtt meg kellett volna tenni. A legnagyobb kockázatot az jelentette, hogy beosont dr. Tanner irodájába. Az ég peremén már fénypihék mozogtak, valamelyik nővér bármikor felébredhet. Az orvos íróasztalában azonban megtalálta, amiért jött. Egy öngyújtót. Tanner aztán tudhatta volna, hogy a dohányzás ártalmas az egészségre. Most drágán megfizet érte. Alex gyors mozdulatokkal, de azért vigyázva, hogy ne csapjon zajt, szétlocsolta az üzemanyagot a kórház falán., a verandán, a tornácon. Megállt az esővíz tetején, nem keveredett el vele. Látta a mályvaszínű tócsákat, amik mintha izzottak volna. Amikor már csak fél kanna maradt, visszament a tóhoz, csíkot

húzva maga után a folyadékkal. Az üres kannát aztán a vízbe hajította, majd beszállt az imént eszkábált kajakba, az evezőt a lábára fektette. Mindjárt kész. Az evező túl rövid volt, a kajak reménytelenül ingatag. Egyenletesen kellett volna feküdnie a vízen, az orrának és a farának ugyanolyan magasan, de sajnos a lyukat nem középre csinálta. Próbált kicsit helyezkedni, de egyből imbolyogni kezdett, már attól félt, felborul, de az utolsó pillanatban sikerült megőriznie az egyensúlyát. Újra próbálkozott, immár óvatosabban, és ezúttal sikerrel járt. Az úszótalp nyugodtan lebegett a vízen. Kicsit megmozgatta vállát. A perem a hátába vágott, de a kajak kicsit megbillent. Tudja irányítani. Nagy levegőt vett és ellökte magát. Az utolsó pillanatban felkattintotta az öngyújtót. Apró láng ugrott fel, küzdött a zuhogó esővel. Alex a fűhöz érintette, s a tűz azonnal felcsapott és a kórház felé szaladt. Alex nem várta meg, hogy odaérjen. Már evezett is, előredőlve, vállával rásegítve a húzásokra. Párszor megingott, még szoknia kellett a súlyt, de az úszótalp nevéhez méltón szerepelt. Elbírta és úszott. Mögötte a lángok elérték a kórházat. Az eredmény látványosabbra sikerült, mint azt remélte. Az esővíz mindenhová elvitte az üzemanyagot, s noha a fa felszíne nedves volt, belül a sok évi ausztrál napsütés szárazra égette. Alex halk durranást hallott, ahogy a tűz terjedt, és meleget érzett a hátán. Visszapillantva látta, hogy az egész épület lánggolyóvá alakult. Az eső szinte gőzölgött, amint a tetőt érte, s a zuhogó víz meg az emelkedő lángok gigantikus küzdelmet vívtak. Először senki nem jött elő, de egy pillanat múlva már ott volt Jacko, az álomtól kábán próbálta felfogni, mit lát. Őt dr. Tanner követte. Eddigre már nem csak a kórház lángolt, hanem az adminisztrációs központ és az egyik ház is. A telep apránként purgatóriummá alakult. Hirtelen az amerikai, R. V Weinberg jelent meg nevetséges, csíkos pizsamában. A nadrágszára lángolt. Alex komoran vigyorgott, ahogy a férfi sikoltva ugrált az esőben. Most már nem csak a szeme szorul kezelésre. Tanner észrevette a füvön heverő Quombit, és mellette a szekrényt. Azonnal megértette. -A fiú! Keressétek a fiút! Weinberg ledobta magát egy tócsába, és ott fetrengett vinnyogva. A többiek rá se hederítettek, szétszóródva keresték Alexet. Még ha eszükbe is jutott volna kinézni a tóra, akkor se vehették volna észre. Alex már látóhatáron kívül volt, elfedte az esőfüggöny. Fülsüketítő csattanás hallatszott, s a generátor rázkódva leállt. Szikrák és fekete füst csapott ki belőle. Az elektromosság nem tudott versenyre kelni a víz és a tűz együttes támadásával. Tanner vonított. -Uram... a repülő! - Jacko most vette észre a megdőlt Pipert. Ahogy az eső verte az arcát, Tanner végre összerakta magában, mi történhetett. Megértette, hogy Alex elszökött. A folyót pásztázta, ám a füst, az eső és a félhomály megnehezítette a dolgát. De nem juthatott messzire. A játéknak még nincs vége. Dr. Tanner kicibálta zsebéből a mobilját, és tárcsázott. Alex előbb hallotta meg a zúgót, mint ahogy látta volna. A tó nem is tó volt, csak a folyó szélesedett ki. Biztos van erre egy kifejezés, de már nem is emlékezett, elég rég járt utoljára földrajzórán. A túlsó végén a víztükör ismét lekeskenyedett, a partok összeszűkültek akár egy V betű szárai, s a sodrás erősödött. Alig kellett eveznie. Az esőerdő közelebb nyomult, a fák föléje tornyosultak, a lombkorona szinte a levegőt is elzárta. És egy hang ütötte meg a fülét, amire jól emlékezett; távoli és elementáris erejű volt, azonnal rettegéssel töltötte el. Valahol zuhogó víz csalogatta. Az evezőt a vízbe mártotta, próbálgatta a rögtönzött kajakot, tudta, hogy fürgén kell majd manővereznie vele, a másodperc töredéke alatt reagálni arra, amit a folyó tartogat. Azt már most látta, hogy nem fog tudni megállni. Az áramlat túl erős volt, a part pedig túl meredek. A legközelebbi fák egyszerűen eltűntek a vízben, gyökerük ronda kövek alá kúszott. De legalább a teleptől egyre távolabb kerül - vagyis attól, ami megmaradt belő-

le. És dr. Tanner azt is elárulta, hogy nincsenek csónakjaik. A repülőgépet tönkretette. A kórházból még szállt a füst, ezt látta a fák csúcsa fölött. Kizárt, hogy bárki követni tudja. Egy kanyarból kibukkanva ért az első zúgókhoz. A látvány emlékeztette rá, hogy még koránt sincs biztonságban. A legrosszabb még előtte van, lehet, hogy az egyik halál elől egyszerűen a másikba menekült. Előtte a folyó meredeken lejtett, két oldalt masszív sziklák és fatörzsek fogták közre. Elöl sziklapadkák alkottak természetes vízlépcsőt. Ha ott ér partot, ahol túl sekély a víz, a kajakja kettétörik, és vele ő is. Fehér habok fortyogtak, több ezer tonna víz zuhogott le egyik szintről a másikra. Rontotta a helyzetet, hogy a folyó egész szélességében apró örvények forogtak, ahol a víz úgy bugyogott a felszínre, mintha alulról forralnák. Ha egy ilyenbe belemegy, elveszíti az uralmat a kajak fölött, és teljesen ki lesz szolgáltatva a folyónak. A lényeg, Alex, hogy sose te uralod, bármit is higgy. Csak evezz, ne hadakozz az áramlattal, mert úgyis az nyer. Nagybátyja szavai csengtek a fülében, de mintha egy előző életben hallotta volna őket. Alex szeretett volna vigaszt meríteni belőlük. Úgy érezte magát, akár egy meglazult gomb a mo­ sógépben. A sorsa kicsúszott a kezéből. Fogát csikorgatva megmarkolta az evezőt és ment tovább. Utána minden összezavarodott. Küszködött, balra-jobbra hánykolódott, vakon. Víz suhant mellette, csapott az arcába, zuhant rá fentről. Mélyre nyomta az evezőt, elfordította az úszótalpat, kikerülve egy fekete sziklát, aminek gonosz, pengeéles széle centikre suhant el mellette. A zöld lombkorona pörgött körülötte. A fák összemosódtak. Nem hallott semmit. Füle megtelt vízzel, és amikor kinyitotta a száját, hogy levegőt vegyen, vizet nyelt. Még két evezőcsapás tett, hogy kikerüljön pár sziklát, majd a kajak iszonyú reccsenéssel az egyik sziklalépcsőre csapódott. Szerencsére egy darabban maradt. Vízlepel hullt rá. Alámerült. Fuldoklott. Ám akkor valahogy hirtelen átjutott. Teljesen kimerült, mintha kézitusát vívott volna a folyóval, ahogy bizonyos értelemben ez is történt. A hasa és háta égett, ahol a lyuk pereme belevágott. Alex kezét csapzott inge alá csúsztatva mérte fel a kárt. Amikor kihúzta, ujjai véresek voltak. Mögötte fehér habok fröcsögtek a szirtek között, dühöngtek az átengedett kajak miatt. Alex tudta, hogy többre nem képes. Eddig is csak a puszta kétségbeesés - és a tiszta szerencse -juttatta el. Amint elérte a fehér habokat, teljesen elvesztette az egyensúlyát, azaz mindent. Ennyi erővel sodródó fadarab is lehetett volna. Végtére is ez a jármű nem is kajak. Csak egy repülőről leszakított úszótalp. Ha mégis koporsót lopott volna az utazáshoz, az se lett volna sokkal rosszabb. Próbált visszagondolni, mit mondott dr. Tanner a folyóról. Az első zúgó után még rosszabb lesz. Egy mérföldre jön a Bora-vízesés. Alexnek már a név se volt ínyére. Valahol muszáj kikötnie és az esőerdőben próbálni szerencsét. így is jókora távolságot megtett. Kis szerencsével elérhette az árteret a túloldalon. Csak van a közelben civilizáció: egy erdőkerülő, egy kósza orvos, valaki! Csak meg kell találnia. Egyelőre azonban nem talált kikötőhelyet. A part meredeken emelkedett, a sziklák egységes falat alkottak. Amikor felnézett, a fák teteje szörnyen távolinak tűnt. Akármilyen vizes volt is Alex, nem fázott. Az esőerdő szinte lüktetett a sáros melegtől. Gyorsan haladt, vitte a sodrás. Fülelt, hallja-e a következő zúgót. .. de nem azt hallotta. Hanem azt, amire legkevésbé számí­ tott. Egy helikoptert. Ha még a zúgóban van, nem hallotta volna, most azonban az egyik szorosban járt, ahol a víz gyors volt, de halk. Ennek ellenére felnézett, nem képzelődik-e. Valahogy valószínűtlennek tűnt egy helikopter hajnalban az ausztrál esőerdő kellős közepén. Pedig ott volt. Még csak

parányi pont a messzeségben, de egyre közeledett. Alex első gondolata az volt, hogy az MI6 végre megérkezett, most, amikor már majdnem késő. Aztán megint visszanézett, és reményei összezsugorodtak, elfoszlottak. Volt valami go­ nosz, baljós a helikopterben, ahogy egyenesen feléje tartott, akár egy rovar, ami csípni készül. Ha az MI6 jönne, már napokkal ezelőtt megérkeztek volna. Nem, ez valami más. És nem az ő oldalán áll. A helikopter egy Bell UH-1D volt, az egyik leghíresebb repülő gépezet, amióta az amerikaiak több százat küldtek Vietnamba a hatvanas években. Alex felismerte a hosszú, karcsú testet és nyújtott farkat. A raktér ajtaja nyitva volt, egy férfi ült ott, lábát kilógatva, az ölében valami fegyver. Ez csak pech lehet. Dr. Tanner nem hívhatott segítséget pár perc alatt. A helikopter már úton lehetett ide, talán ellátmányt hozott, és Tanner egyszerűen utána küldte. Alex nem tudott hová bújni. A folyó közepén volt, és nem haladt elég gyorsan, hogy elmenekülhessen. Szerencsére a helikopteren a jelek szerint nem volt beépített gépfegyver, rakétavető. És a férfinak csak puskája volt. Az is mázli. Ha géppisztoly van nála, Alexnek esélye sem lett volna. De még így is, egy közepes lövész is simán leszedhette. Alex hirtelen szörnyen védtelennek érezte a hátát és a vállát. Szinte érezte, ahogy belécsapódnak a golyók. Fejét lehajtotta, a víz felé, így megváltoztatta a súlypontját, s az úszótalp az oldalára billent. Bal válla már érintette a vizet, ahogy a legközelebbi partszakasz felé evezett. Alex remélte, hogy így plusz lendületet nyer, úgy, hogy közben nehezebb célpontot kínál a fenti orvlövésznek. Valami csobbant a vízben pár centire a fejétől, s a másodperc tört része múlva hallotta a lövés durranását. A golyó hamarabb érte el, mint a hang. Alex ismét egyenesbe hozta magát. Víz csorgott az arcán. De elérte a célját: a folyó fölé benyúló facsoportot, ami zöld alagutat képezett. Legalább ötven méteren át nem lesz a szemük előtt. A következő zúgó közvetlen előtte, ötvenméternyire várta. Eddig az ellensége volt, most viszont különös módon a szövetségese lett. A kavargó víz, az örvények, az ide-oda dobáló hullámok nehezebbé teszik a célzást. De eléri? A helikopter közvetlenül felette lebegett, levelek és ágak csapdostak vadul. A rotor szele a folyóig ért, a motor zaja pedig szinte a levegőt szaggatta. Alex kibukkant az alagútból, s felsőtestének és vállának minden erejével húzta az evezőt. Még két lövés. Az egyik a kajakot érte, s Alex egy lyukat látott maga előtt. A lövés ferde szögben érkezett, átlyukasztotta a testet és éppen a vízvonal fölött lépett ki. Centikkel véthette el a lábát. Bal, jobb, még két erős húzás, és beért a zúgóba. Nem volt ideje semmi stratégiát kiötleni, pedig ez a rész sokkal rosszabb volt az előzőnél; a víz gyorsabb, a lejtés nagyobb, a sziklákat pedig mintha direkt úgy helyezték volna, hogy darabokra tépjék, összezúzzák őt. Még az orvlövész is habozott, mintha inkább a folyóra akarná bízni a munkát. Ha nem tudod, mi legyen, evezz. Ian Rider ezt tanácsolta annak idején, és Alex pontosan ezt tette, gépiesen evezett, egyszer az egyik oldalon, aztán a másikon. A helikopter eltűnt, a vízpermet eltakarta. Ezek szerint ők se látják. Fülsüketítő durranás hallatszott, de nem a puska volt; a kajak orra sziklának csapódott, vadul megpörgetve Alexet, aki pár pillanatig hátrafelé utazott a folyón. Belenyomta a vízbe az evezőt, hogy a sodrás segítségével megfordítsa a kajakot. Az erőfeszítéstől majd kiszakadt a karja, de az úszótalp megfordult és valósággal repült előre. A világ összes vize Alexre ömlött. De vége volt. Átért. Előtte a folyó kiszélesedett, a növényzet hátrébb szorult, nem nyújtott fedezéket. A kajak sebesen suhant. Sőt a folyó mind gyorsabban és gyorsabban robogott. Hogy lehetséges ez? Alexnek nem volt ideje választ keresni. Felpillantott és ismét észrevette az orvlövészt. Olyan közel volt, hogy látta állán a borostát, és a ravaszra hurkolt ujját. Egyetlen dolgot tehetett, egy trükkje maradt. Könnyen belehalhat, de legalább harcol, nem csak ül itt és hagyja, hogy az ismeretlen fegyveres leszedje. Az orvlövész tüzelt. Alex érezte,

hogy a golyó súrolja a nyakát, épp a válla felett. Mintha konyhakést húztak volna végig a nyakán. Legszívesebben sikoltott volna, ehelyett abban a pillanatban nagy levegőt vett, oldalt vetette magát, felrántotta a térdét, és felfordította a kajakot. Azt akarta, hogy a pilóta és az orvlövész halottnak higgyék. A levegőből csak a felfordult kajakot látják. Alex alatta lógott, arcát és vállát nyomta az áramlat, de kezében ott szorongatta az evezőt. Még mindig sebesen haladt. Ha most sziklának megy, belehal. Ilyen egyszerű. De vagy ez, vagy a golyó. A következő perc volt a leghosszabb Alex életében. Érezte, hogy mozog, de nem látott semmit. Csak sötét, súlyos szürkeség kavargott a szeme előtt, ráadásul a víz is nyomta a szemgolyóját. Hallotta a folyó furcsa visszhangjait, és távolról a helikopter zaját. Lába beszorult a kajakba. A szíve dübörgött. Tüdeje kezdte követelni a friss levegőt. De víz alatt maradt. Vajon meddig követi a helikopter, mire az orvlövész befejezettnek ítéli a feladatot? Mellkasa sajgott. Buborékok szöktek ki a szájából és füléből, szivárgott a drága oxigén. Fogalma sem volt, mennyi ideje bukott le. A kajak nekiment valaminek, Alex megborzongott. Őrület. Hát fuldok-lik! Ha még sokáig vár, nem lesz ereje visszabillenni. Végül, ereje utolsó cseppjével, az ájulás szélén cselekedett. Alex előrehajolt, arcát a testéhez nyomta, és az evezővel meglökte magát, közben elfordítva a csípőjét, hogy a kajak is meg­ pördüljön. Minden egyszerre történt. A feje és válla kibukkant a vízből, víz folyt le az arcán. A napfény szinte úgy robbant rá. Az úszótalp imbolygott, majd megállapodott. Alex kábán, lihegve vette tudomásul, hogy a folyó közepén jár, minden eddiginél gyorsabban. Viszont egyedül volt. A helikopter elment. Látta, hogy a fekete füstoszlop felé kanyarodik, ami a kórháztelepről szállt fel. Tehát a trükk bejött. Halottnak hiszik. Alex előre nézett. És látta, hogy valóban halott. Egyből megértette, miért hagyták ott. Az se számít nekik, ha él a kajak alatt, mert ami felé tartott, az úgyis megöli. Elérte a Bora-zuhatagot. Vízszintes vonal jelezte a világ peremét. A folyó robogva bukott át rajta, több ezer tonna víz zuhogott alá. Kis fehér felhő lebegett ködként a mélység fölött. És azon túl... semmi. Hallotta a folyamatosan dübörgő vizet, és tudta, hogy nincs visszaút. Nincs erő a földön, ami most már megállíthatná. Alex Rider kinyitotta a száját és üvöltött, ahogy átsodródott a peremen.

Elem nélkül Egy elnyújtott pillanatig a levegőben lógott, megsüketítette a Bora-zuhatag robaja, a vízpermet a szemébe vágott, s szinte tapintani tudta a bizonyosságot, hogy ezt nem élheti túl. A víz gigászi élőlény volt, a sziklafal mellett zúgott-robajlott. És lent sem a biztonság várja. Lepillantva Alex fortyogó üstöt látott. Ötven méter mélyen. Nem volt idő gondolkodni, nem volt idő cselekedni, csak ösztönösen, úgy-ahogy felidézve a réges-régi leckét. Valahogy sikerült csökkentenie kellett a becsapódás erejét. Légy agresszív! Ne hagyd, hogy a vízesés csak úgy elkapjon. Az utolsó pillanatban, mielőtt belezuhant, Alex megfeszítette a testét, nagy levegőt vett, majd egyetlen erős húzást végzett. A világ megbillent. A robaj szinte fizikailag fájt. Nem látott. Fejét ütések érték. Csak azt tudta, hogy markolja az evezőt, a csuklója megfeszül, az izmai felkészülnek. Dőlj előre! Ne küzdj a vízzel, menj vele! Minél magasabbról zuhansz, annál nagyobb szögben kell leérned. És - erre az utolsó pillanatban emlékezett - fordítsd oldalra a fejed, különben a becsapódáskor az összes csont ízekre törik az arcodban. Zuhant. Félig vízben, félig levegőben. Mind gyorsabban és gyorsabban. Ideje megcélozni a fehérséget. Ott lesz a legtöbb levegő a vízben, s az tompítja az esést. Ne

kiabálj! Szükséged lesz arra a levegőre. Még messze van? Milyen mély lehet? Ha sziklára zuhan... De emiatt már késő aggódni. A vízpermet csípte a szemét. Becsukta. Minek nézze végig a saját halálát? A kajak orral előre csapódott be az üstbe, ami azonnal beszippantotta, s vele együtt Alexet is. A lábai és a hasa kapták az ütközés teljes erejét, majd jött a víz, minden oldalról zuhogott rá, össze akarta nyomni. Feje hátralökődött, nyakán égett a bőr. Az evező kiszakadt a kezéből. És aztán csapkodott, elkeseredetten próbált kiszabadulni a kajakból, ami most egyre mélyebbre rántotta magával. Könyökét beütötte egy sziklába, kis híján csontja tört, kiszaladt belőle a levegő. Tudta, hogy pillanatok alatt a felszínre kell érnie. Lába azonban még csapdában volt, nem bírta kihúzni. A kajak süllyedt, és sodorta magával. Minden erejét összeszedve elcsavarta a testét, s a csípőjét sikerült az úszótalp pereme fölé emelnie. Kihúzta az egyik lábát. Aztán a másikat. Vizet nyelt. Már nem tudta, merre van fel, merre van le, de a lába kiszabadult. A víz pörgette, ide-oda lökdöste. Nem bírja tovább. Még egy rántás... .. .és feje és válla kilendült a levegőbe. Messze vitte már a folyó, a Bora-vízesés mögötte volt, elképesztő magasra tornyosult. Az úszótalpnak nyomát se látta. Biztos ripityára tört. Alex nagy kortyokban nyelte a levegőt, és tudta, hogy mindent jól csinált, és némi csoda segítségével túlélte. Megvívott a zuhatag-gal, és legyőzte. A sodrás lassult. Alex karja és lába ernyedten lebegett, minden ereje elfogyott, már csak annyira volt képes, hogy a víz felszínén tartsa magát, fejét hátrabillentve, hogy kapjon levegőt. Úgy érezte, vagy tíz liter vizet lenyelt, s átfutott az agyán, hogy egy ilyen trópusi folyó vizében akár kolera, sárgaláz vagy hasonló is lehet. Az ASIS arra se vette a fáradtságot, hogy beoltsa, mielőtt Bangkokba küldte. Hát emiatt ráér aggódni később. Majd a szemükre veti, ha elérkezik a pillanat... Életében nem volt ilyen elcsigázott. A víz párna lett, legszívesebben hanyatt feküdt és elaludt volna. Mekkora távolságot tehetett meg? Dr. Tanner azt mondta, a zuhatag másfél kilométerre van a teleptől, de érzésre mintha kétszer ekkora utat is bejárt volna. A helikopternek semmi nyoma. Ez jó. Halottnak hiszik. Legalább békén hagyják. Valamivel később arra eszmélt, hogy kavicsos-homokos folyóparton fekszik. A víz partra sodorta, és ő észre se vette. El is aludhatott, mert a nap már magasan állt az égen. Hagyta, hogy a meleg átjárja a testét. Amennyire meg tudta állapítani, egyik végtagja se tört el. A nyaka és a háta kapta a legtöbbet, fájt is rendesen - gerince fogta fel a becsapódás erejét -, és mindenütt tele volt vágásokkalhegekkel. De tudta, hogy olcsón megúszta. Igen halovány esélye volt rá, hogy túlélheti a vízesést, az pedig, hogy ráadásul nagyobb sérülés nélkül, egyenesen csoda. Eszébe jutott, Ash mit mondott neki az apjáról. Pokoli mázlija volt. Hát ezek szerint örökölte. Ash. A Zátony-sziget. Az Ausztrália felé tartó cunami. Annyira lefoglalta a saját egészsége, hogy teljesen kiment a fejéből a gigászi terv. Mennyi ideje lehet, amígYu őrnagy felrobbantja a bombát? Vagy már elkésett? Alex ülő helyzetbe nyomta magát, igyekezett életet lehelni megviselt porhüvelyébe a melengető napsütésben. Közben utánaszámolt. Yu négy napot mondott. A negyedik nap éjfélkor a Föld valami gravitá­ ciós vonzásba kerül, a tengerfenék alatti törésvonal akkor lesz a legsebezhetőbb. Négy nap. Három napot töltött fogolyként a telepen. Vagyis ma éjszaka fog megtörténni! Most délelőtt tíz órára járhatott. Azaz bő tizenkét órája van, hogy megakadályozzon egy rettenetes katasztrófát, nyolc ember meggyilkolását a Zátony-szigeten és még ezrek halálát Ausztráliában. És ekkor érezte át helyzete teljes reménytelenségét. Igaz, sikerült megmenekülnie a szörnyű haláltól, melyet Yu őrnagy szánt neki, de hol van? Körülnézve látta, hogy elhagyta az eső­ erdőt. Egy ártér szélén volt, a távolban, úgy hetven-nyolcvan kilométerre hegyek magaslottak.

Alacsony törpefák vették körül, amiknek a nevét nem ismerte, pár szikla és termeszvárak. A levegőben édes szag terjengett, akár a penészes fáé. Ennyi. Ha a semminek van közepe, akkor ez az. Nem tehet semmit. Ugyan meg nem operálják, mégis meghal - vagy az éhségtől, vagy valami betegségtől. Már persze ha egy sósvízi krokodil el nem kapja még az előtt. Mocskos kezével megtörölte az arcát. Ez a küldetés az első pillanattól el volt átkozva. Végig más irányított. Visszagondolt az irodára Sydneyben, ahol Ethan Brooke felvázolta neki a teendőket. Csak álcát kell biztosítania, semmi más. Pofon egyszerű. Ehelyett élete két legszörnyűbb hetét élte át. Jesszus! Hallgatnia kellett volna Jackre! Ismét a hegyekre nézett. Minimum egy nap, mire odáig elér. Túl sok idő. És különben is miből gondolja, hogy arrafelé bárki is él? A gépről nem látott se házat, se utat. Bárcsak kapcsolatba tudna lépni az MI6-tal. A csuklójára pillantott. Csodával határos módon, az elszenvedett megpróbáltatások ellenére az óra még egy darabban volt. A kérdés az, hogy miért nem működött? Smithers maga készítette. Kellett, hogy sugározzon a jeladó. De akkor az MI6 miért nem reagált? Alexnek eszébe jutott a találkozó Mrs. Jonesszal és Ben Danielsszel, vagyis Rókával. Nem tudta elhinni, hogy a SAS embere cserbenhagyta. De akkor mi jött közbe? Levette az órát és megvizsgálta. Noha olcsónak, bóvlinak látszott, mint amit az ember az utcán vesz Afganisztánban, jól megépítették. A szíj túlélte a nagy zuhanást, és Alex vízállónak is vélte. A mutatók még mindig tizenegy órán álltak. Megfordította. A hátsó felén vájat futott körbe, hogy le lehessen venni. Nekinyomta a hüvelykujját és megcsavarta. A fedél meglepő könnyen lejött. Az órában mikroáramkörök voltak, amiket nyilván Smithers tervezett és szerelt bele. Teljesen száraz volt, a víz nem szivárgott be. Elemmel működött, aminek kör alakú helyet hagytak pont középen. Csakhogy az elem hiányzott. Hát ez a válasz. Azért nem fogták a jeladását, mert nem is volt jel. De hogy történhetett? Smithers mindig mellette állt. Nem vall rá, hogy ilyen alapvető dologról megfeledkezzen. Alex alig tudta lenyelni a dühét. Az egész élete veszélybe került egy átkozott elem miatt! Hol talál itt bele másikat? Nemigen hitte, hogy a semmi közepén belebotlik egy éjjelnappaliba. A legszívesebben a folyóba vágta volna az órát, hogy soha többé ne is lássa. Sokáig nem mozdult, süttette magát a napon, szárította a ruháit. Légy zümmögött a feje körül, elhessegette. Visszajátszott magában mindent, ami vele történt: a vízesés, a zúgók, a kórház felgyújtása. Minden hiába volt? És előtte a vacsora Yu őrnaggyal, a hajsza a Libériai Csillagon, a Királykék felfedezése, a Kopassus hirtelen felbukkanása, a játékgyár Dzsakartában. Nincs elem! Visszagondolt Bangkokra és arra, amit Ash mesélt a szüleiről. Csak azért egyezett bele ebbe, hogy többet tudjon meg róluk. Megérte? Valószínűleg nem. Igazság szerint Ash csalódást okozott neki. A keresztapja. Alex eleinte remélte, hogy összebarátkoznak, de az együtt töltött idő ellenére sem ismerte meg igazán a férfit. Ash túlságosan titokzatos, ráadásul az elejétől becsapta őt, már a Swanbourne melletti erdőben is. Emlékezett rá, amikor először megpillantotta Asht, a katonát a puskával, ahogy kibukkan a sötétből, miközben ő egy hamis aknán állt egy hamis zárótűz közepette. Hogy tehették azt vele? Nem voltál veszélyben. Mindvégig pontosan tudtuk, hol vagy. Ash ezt mondta neki akkor este a Félsziget Hotelben a medence mellett. Alexnek most eszébe jutott. És honnét tudták? Jeladó volt az egyik edzőcipőd sarkában, hz edzőcipő. Alex ránézett. A cipő teljesen elvesztette a színét, rongyos és lyukas volt. Lehetséges lenne az, amire gondol? Az anyahajón kapta a cipőt, amikor visszatért az űrből és kihalászták a tenger­ ből. A jeladót Abbott ezredes tetette bele a SAS bázison Swanbourne-ben. Most is az a cipő van rajta.

Cloudy Webber lecserélte a teljes ruhatárát, amikor afgán menekültnek álcázta, de a cipő nem ment rá, úgyhogy megengedte neki, hogy megtartsa a régit. Utána már csak akkor öltözött át, amikor Yu őrnaggyal vacsorázott. Egy ideig az ott kapott angol inget és farmert viselte, majd a kórházban megint új ruhát kapott. De se Yu őrnagy, se dr. Tanner nem adott neki új lábbelit. Vagyis a Swanbourne-ben beletett jeladó még mindig rajta van. Persze nem működik, hiszen kis hatósugarú. Viszont talán van benne elem. Alex alig tudta leküzdeni az izgalmát. Félt, hogy túl nagyot csalódik. Lehajolt és lehúzta a cipőt, hogy megnézhesse. Ash szerint a jeladó az egyik sarkában van. Alex felfordította a két cipőt. A talp gumiból készült, és nem látott rajta nyílást vagy más titkos rekesznek való helyet. Kivette a talpbetétet. Ott találta meg. A bal cipőben, közvetlenül a sarok fölött egy fület vágtak az anyagba, majd visszanyomták. Tíz percbe telt Alexnek kifeszíteni, bevetette az ujjait, a fogát és egy éles követ is a folyópartról. Ügyködés közben is tisztában volt vele, hogy talán a semmiért erőlködik. Az elem két hete ott van. Talán már lemerült. Vagy nem passzol az órába. De annak az esélye, hogy másik elemet találjon az ausztrál pusztában, nulla. Kihúzta a fület, és ott volt a kis áramkör, ami megmentette az életét a bombázáskor az erdőben. És ott volt az energiaforrás is: egy közönséges lítium elem, kétszer akkora, mint amekkora az órába kellett volna. Alex kipiszkálta, s úgy tartotta a tenyerén, akár egy aranyrögöt. Már csak össze kell kötnie. Nincs csavarhúzója, vezetője, semmi fém, semmi. Pofon egyszerű! Végül letört két tüskét egy bokorról, s csipeszként használva őket kifeszített némi vezetéket a cipő sarkából. Úgy érezte, egy örökkévalóságig tart, közben a nap egyre magasabbra hágott, verejték csorgott a homlokán, de nem állt meg pihenni. Óvatosan kibontotta a rádió-jeladót, majd letört két drótdarabot, alig egy centiseket. Van még az elemben kakaó? Összeérintette a vezetékeket, és határtalan megkönnyebbülésére szikrázott. Most már csak össze kell kapcsolni az elemet az órával, és pár kaviccsal rögzíteni. Többet nem tehetett. Lehelyezte az elemet az óra mellé; a vezetékek kapcsolódtak, árammal látták el a jeladót. Az egész mindenséget egy kőre helyezte. Aztán lefeküdt egy fa árnyékába. A jeladó vagy működik, vagy nem. Hamarosan megtudja. Pár perc múlva mély álomba merült.

Repülő támadás Alex helikopter zajára ébredt. Egy pillanatra rettegés fogta el, hogy a Bell UH-1D tért vissza. Ha így áll a helyzet, hagyja, hogy elkapják. Egyszerűen nem maradt semmi ereje. Nem tudott már mivel küzdeni. Ám ahogy a napsütésben hunyorogva felnézett, azonnal látta, hogy ez egy nagyobb gép két rotorral: egy Chinook. Az ajtaján már hajolt is ki egy alak. Sötét szem. Rövid fekete haj. Üdvözlésre emelt kéz. Ben Daniels. Alex feltápászkodott, miközben a Chinook nem messze a földre ereszkedett. Odaballagott, vigyázva, hova lép mezítelen lábával. Szép is lenne, ha most lépne rá egy viperára! Ben kiug­ rott és döbbenten meredt rá, majd mielőtt Alex megállíthatta volna, magához ölelte. - Hát itt vagy! - kiabálta túl a rotorokat. - Annyira aggódtam miattad! - Elengedte Alexet. - Mi a fenét csinálsz itt? Merre jártál? - Hosszú - felelte Alex. -Van valami köze a füsthöz feljebb a folyón? - bökött arra Ben. - Útközben vettük észre. - Az egy kórház volt. - Alex nem tudta palástolni a megkönnyebbülését, hogy végre kedvezően alakulnak a dolgok. - Nagyon örülök, hogy látlak... - Mrs. Jones már magánkívül volt. Tudtuk, hogy elrepültél Dzsakartába, de aztán nyomodat vesztettük. Ügynököket küldött szét Indonéziában, engem meg Darwinba, hátha átjutottál. Három napja várok ott, remélve, hogy kapcsolatba lépsz velem. Rettenetesen nézel ki! Mint a kutya vacsorája. - Úgy is érzem magam - bólintott Alex, majd megdermedt. - Mennyi idő van, Ben?

Bent láthatóan meglepte a kérdés, de az órájára nézett. - Egy óra múlt tíz perccel. Miért kérdezed? - Mennünk kell. Már nincs tizenkét óránk. - Meddig? - Útközben elmondom. Alex rég nem érezte ilyen remekül magát. Nem fázott, nem volt vizes, nem volt éhes, az utóbbi napok veszélyei elmaradtak mögötte. Kényelmes ágyban feküdt egy katonai telepen Darwin mellett, ahová Ben Daniels hozta. Gyakorlót viselt, Ben csak ezt tudta felhajtani, aztán pár órára magára hagyta. Kinézett az ablakon. A gyakorlótéren katonák jöttek-mentek, dzsipek jártak ki-be a kapun. A helikopter még ott várt, ahová leszállt. Fél órája egy teherautó állt mellé, és Alex látta, hogy feltankolják. Kíváncsi volt, ez mit jelent. Talán végre valami történik. A helyzet dacára nem tudott ellazulni. Fél hétre jár, a nap hamarosan lemegy; közben a Föld és a Hold egyre közeledik az együttálláshoz, amire Yu őrnagy vár. Éjfélkor a Királykéket le­ engedik a tenger fenekére és felrobbantják. A pusztítás megkezdődik. És mit tesz az MI6 és az ASIS, hogy megakadályozza? Alex elmagyarázott mindent, nemcsak Bennek, de egy rakás ausztrál tisztnek is. Elképesztő történet volt, már-már hihetetlen, de furcsa módon egyik jelenlevő sem kételkedett benne. Végül is ez a fiú az űrből pottyant ide. Alex sejtette, hogy ha őróla van szó, már senki semmit nem tart hihetetlennek. Az egyik helyi szakértő meg is erősítette, amit Yu őrnagy állított: valóban lehetséges mesterséges cunamit előidézni. Éjfélkor a törésvonal hatalmas gravitációs nyomás alá kerül. Még egy viszonylag kisebb robbanás is elég lenne egy globális katasztrófához, Yúnak pedig a Királykék áll a rendelkezésére. Persze bizonyos értelemben a Skorpia már vereséget szenvedett. Alexnek köszönhetően a hírszerző irodák tudták a tervüket, és még ha a Zátony-szigeten mindenkit megöl is az ár, azt senki nem fogja balesetnek hinni. Alex sejtette, hogy a szigetet biztos, ami biztos evakuálják. Yu őrnagynak már nem volt oka megnyomni a gombot. Ha a józan eszére hallgat, máris búvóhelyet keres. Kopogtak. Alex kihúzta magát, Ben Daniels lépett be. Komor képet vágott. -Téged akarnak. -Kik? - Megérkezett a lovasság. Az étkezdében vannak... Ahogy Alex ott ballagott Daniels mellett, azon morfondírozott, mi lehet a gond. De legalább nem hagyják ki a dologból. Az MI6 egyik pillanatban kémként bánt vele, a másikban isko­ lásfiúként, ahogy éppen passzolt a terveikhez. Az étkezde alacsony faépület volt, ami a tér egyik felének egész hosszában futott. Alex kinyitotta az ajtót és Danielsszel a nyomában belépett. Ott volt a legtöbb tiszt, akivel korábban beszélt, az ebédlőasztalokra terített térképeket böngészték. Két férfi csatlakozott hozzájuk, akiket Alex azonnal felismert. Ez volt a lovasság, akikre Ben utalt. Ethan Brooke az egyik asztalnál ült, Marc Dámon mögötte állt. Valószínűleg Sydneyből repültek ide. Garth, a vakvezető kutya a farkát csóválta Alex láttán. Legalább valaki örül neki. - Alex! - szólalt meg a vak ember. - Hogy vagy? - Remekül. - Alex nem volt benne biztos, hogy örömmel látja az ASIS emberét. Ethan Brooke ugyanolyan hidegvérrel manipulálta, mint Alán Blunt Londonban. Ezek mind ugyanolyanok. - Tudom, min mentél keresztül. El se hiszem, mi minden történt, de fantasztikus munkát végeztél. -Yu őrnagy végig tudott rólam - sziszegte Alex. Ahogy kimondta, tudta, hogy igaz. A bokszmeccset Bangkokban azért rendezték, hogy őt megbénítsák. És a Libériai Csillagon hallotta, ahogy Yu dicsekszik a kapitánynak: tudta, hogy kicsoda Alex, már mielőtt beszállt a

konténerbe. Saját kényére-kedvére játszott vele. -Igen, rés van a biztonsági rendszerünkön, méghozzá nagyobb, mint véltük. - Brooke a helyettese felé fordult, aki félrenézett, mintha nem akarná kommentálni. - Mi van Ash-sel? - kérdezte Alex. - Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, amit te mondtál el. -Brooke elhallgatott és Alex látta rajta, hogy felkészül arra, amit mondania kell. - Na és mit akarnak tenni? - Van egy kis gondunk, Alex. A helyzet az, hogy... nem kön-törfalazok. Először is a Zátonytalálkozót megtartják. Alex azt se tudta, hová legyen döbbenetében. - Miért? - Közöltük velük, hogy mekkora veszélyben vannak. Minden részletet nyilván nem árulhattunk el, de a lehető leghatározottabban javasoltuk, hogy pakoljanak. Megtagadták. Azt mondták, gyávának látszanának. Holnap lesz a sajtótájékoztató, hogy nézne ki, ha éjszaka elkullognának? Még győzködjük őket, de tulajdonképpen igazuk van. A Skorpia el akarja őket tüntetni. Ha maguktól elmennek, azzal a Skorpia dolgát könnyítik meg. Alex meghányta-vetette a dolgot. Rossz hír, de a Zátonytalálkozó csak egy dolog. A cunami először a szigetet éri, de aztán jön tovább Ausztrália felé. - Megtalálták Yu őrnagyot? - Igen - mosolyodott el kurtán Brooke. - Mondta neked, hogy egy olajfúrótornyon lesz a Timor-tengeren. Átvizsgáltunk minden felvételt, beleértve a legfrissebb műholdképeket. Találtunk egy úszó olajfúrótornyot a bangkoki illetőségű Chada Kereskedelmi Társaság nevén. Pár száz kilométerre horgonyozik a Zátony-szigettől. - Pontosan a törésvonal fölött - morogta Dámon. Most először szólalt meg, mióta Alex belépett. - Sárkány Kilenc a neve. -Akkor az az. - Alexnek egyértelmű volt. - Bombázzák le. Robbantsák ki a vízből. Öljék meg Yu őrnagyot és mindenkit, aki neki dolgozik. - Bárcsak ilyen könnyű lenne - sóhajtott Brooke. - Először is a Sárkány Kilenc kívül esik az ausztrál vizeken. Indonéziai fennhatóság alá tartozik. Ha csapást intéznénk ellene, az felérne egy hadüzenettel. Küldhetnénk egy embert csónakban írások nélkül, de az napokba telik. Hivatalosan nézve megakadtunk. .. - Miért nem kérnek segítséget az indonéziaiaktól? - Nem bíznak bennünk. Mire meggyőzzük őket, hogy igazat mondunk, rég késő. Alex nem hitt a fülének. - Akkor hátradőlünk, és hagyjuk, hogy Yu őrnagy végigvigye a tervét? - Természetesen nem. Szerinted miért vagyunk itt? Ben Daniels lépett előre. -Miért nem mondják meg a Skorpiának, hogy tudjuk, miben sántikálnak? Most mondta, hogy a tervük csak akkor működik, ha mind elhisszük, hogy a cunami természetes katasztrófa volt. Ha megmondjuk nekik, hogy kudarcot vallottak ebben, talán elállnak a dologtól. - Gondoltunk rá - felelte Dámon. - A Sárkány Kilenc azonban nem válaszol. Rádiócsendet tartanak. És még ha el is érjük Yu őrnagyot, akkor sem kizárt, hogy végigviszi. Miért ne? Két­ ségtelenül őrült. És ha a bomba már a helyén van... -Akkor mi a megoldás, Mr. Brooke? - kérdezte az egyik tiszt. - Egy kis angol-ausztrál csapat. Engedély és felhatalmazás nélkül. - Brooke Alex felé fordult. - Már beszéltem Mrs. Jonesszal, és ő is egyetértett. Nagyon kevés időnk van, de összeszedtem a legjobb embereinket. Éppen most készülnek fel. Te és Daniels is velük mentek. Ejtőernyővel

dobunk le benneteket a toronyra. Megkeresed és leállítod a Királykéket. Közben az embereim megölik Yu őrnagyot. Ha netán megtalálod Asht, annál jobb, de nem ez az elsődleges. Mit mondasz? Alex túlságosan megdöbbent, de mellette Ben Daniels a fejét rázta. - Én boldogan megyek, de nem gondolja komolyan, hogy Alex is jöjjön. Ha nem vette volna észre, csak egy gyerek. És szerintem már így is éppen eleget tett. Pár ausztrál tiszt helyeslőn bólogatott, Brooke azonban kötötte az ebet a karóhoz. -Alex nélkül nem tudjuk megcsinálni. És Alex pontosan tudta, mire gondol, hiszen már elmondta nekik, mit művelt a Libériai Csillag fedélzetén. - Beszkenneltem az ujjlenyomatomat a Királykékbe, csak én tudom leállítani. - Sóhajtott. Akkor milyen király ötletnek tűnt. -Vigyázzon Alexre, Mr. Daniels - mondta Brooke. - Nincs most időnk vitatkozni. Már hét óra van, és még hosszú repülőút vár magukra. - Ismét Alex felé fordult. - Szóval mit mondasz, Alex? A Zátony-szigeten két férfi és egy nő figyelte a naplementét. A sziget csak negyed mérföld hosszú volt, de lélegzetelállítóan gyönyörű a fehér parttal, a sötétzöld pálmákkal és a türkiz tengerrel... a színek szinte túl élénkek voltak ahhoz, hogy valóságosak legyenek. A sziget északi oldalán alacsony növényzettel borított mészkőszirtek emelkedtek, alattuk mangrovefák. Itt sasok köröztek, a fákon majmok csacsogtak. A déli oldalon viszont minden lapos és nyugodt volt. A parton egy faasztal és egy pad állt, de se nyugágyak, se napernyők, se kólásüvegek, semmi, ami sejtetné, hogy a horizont mögött ott ketyeg a huszonegyedik század. A Zátony-szigeten csupán egyetlen épület állt, egy részben cölöpökre épült, zsúptetős faház. Nem volt generátor, az áramot a szél és a víz ereje szolgáltatta. Minden ennivaló a nagy biokertből származott. A ház tulajdonosa csak halat evett, húst nem. A réten legelő pár tehenet naponta kétszer fejték, csirkét is tartottak, a tojás miatt. Volt egy vén kecske, ami szabadon te­ kergett és semmi hasznosat nem csinált, de már olyan régóta itt lődörgött, hogy senkinek nem volt szíve elkergetni. Az utóbbi pár napban ezt a nyugalmas szigetet újságíróhad rohanta le, és egész sátortábort vert fel a ház mögött. Az újságírók persze hoztak maguknak generátort. Meg húst. Meg alko­ holt. Meg minden mást, ami a másnapi konferenciához kell. Jól érezték magukat. Kellemes dolog kivételesen valami olyasmiről tudósítani, amit az emberek szívesen hallanak. Ráadásul az időjárás maga volt a tökély. A nő a parton Eve Taylor színésznő volt, a sziget tulajdonosa. Készített jó pár rossz filmet, és egy-két jót is, de őt hidegen hagyta, melyik milyen. Mind jól fizetett. Az egyik férfi amerikai multimilliomos volt, sőt billiomos, habár nemrégiben sok pénzét ajándékozta el. A másik férfi Rob Goldman popénekes, aki most érkezett ide ausztráliai turnéjáról. -Az ASIS továbbra is erősködik, hogy menjünk - mondta éppen ő. - Azt mondják, meghalhatunk. - Elárulták a fenyegetés természetét? - kérdezte a billiomos. - Nem, de komolynak tűntek. - Hát persze. - A színésznő port pörgetett ki ujjai közül. -Azt akarják, hogy elmenjünk. Ez trükk. Próbálnak ránk ijeszteni. - Nem hinném, Eve - mondta Goldman. Eve Taylor a horizontra nézett. - Biztonságban vagyunk. Nézzétek, milyen gyönyörű. Nézzétek a tengert! Ezért is vagyunk itt. Megóvni mindezt a következő nemzedéknek. Nem érdekel a veszély. Nem futok el. - A billiomos felé fordult. - Crispin? - Maradok - bólintott a férfi. - Soha semmi elől nem hátráltam meg, nem fogom most elkezdeni.

Négyszázötven kilométerre délre, Derby két városában, Broome-ban és Port Hedlandben is több ezer ember látta a naplementét. Néhányan hazafele tartottak a munkából. Mások a gyereküket tették ágyba. Kocsmákban, kocsikban, tengerparton, mindenhol... egy újabb nap vége felé tartottak. És egyikük sem tudta, hogy pár órán belül egy Királykék nevezetű bomba kezdi meg útját lefelé egy csövön, ami a tengerfenék alá viszi. Hogy a Föld és a Hold együtt fog állni a Nappal, ami évszázadonként egyszer esik meg. És hogy egy őrült pontosan erre a pillanatra vár, hogy megnyomjon egy gombot, ami káoszba taszítja a világot. Öt óra éjfélig. És egy katonai táborban Darwintól délre Alex Rider választ adott és megkezdődött a felkészülés.

Sárkány Kilenc Ethan Brooke saját kezűleg választotta ki a csapat tagjait az ausztrál SAS-ból, és mint kiderült, néhányukat nem is kellett bemutatni Alexnek. Ahogy csatlakozott hozzájuk a hangárban az eligazításon, látta, hogy Roller, Texas, Röntgen és Szikra is ott vannak, és hirtelen visszakerült oda, ahol az egész kezdődött, az erdőbe Swanbourne közelében. Maga sem tudta, hogy örüljön vagy bosszankodjon, hogy megint összekerül velük. Roller láthatóan ugyanígy feszengett. - Nagyon sajnálom azt a trükköt, Alex. Egyikünknek se tetszett, de parancsot kaptunk. -Abbott ezredes pedig megkért, hogy adjunk át egy üzenetet - tette hozzá Texas. - Reméli, nincs harag. És ha még egyszer Swanbourne-be vetődsz, tartunk egy rendes ausztrál grillpartit. - Kézigránát nélkül - dörmögte Alex. -Ahogy mondod. Alex a többi katonára nézett. Nem lehettek idősebbek huszonnégy-huszonöt évesnél, azaz csak tíz év volt közte és köztük. Talán ezért fogadták be. Ők is éjszakai gyakorlót vettek fel. Néhányan fejkendőt viseltek. Páran befestették a kezüket és arcukat is. A hangár hatalmas és üres volt. Az első két sor fémpad elé egy táblát állítottak. Alex leült Ben mellé. A többiek is letelepedtek, Roller szemben velük. A jelek szerint megint ő volt a főnök. Fáradtnak látszott. Mintha megöregedett volna, amióta Alex utoljára látta, vagy talán csak tudta, mi forog kockán. - Nincs sok időnk - kezdte. - És tervünk se nagyon... úgyhogy rövid leszek. Kétezer ötszáz méterről ugrunk ki. Tudom, hogy hajóval könnyebb és feltűnésmentesebb lett volna, de mire odaérnénk, vége lenne. Különben is lehet, hogy Yu őrnagynak van radarja. A táblához fordult. Valaki felragasztott egy vázlatot: Az olajfúró torony két területből állt: egy négyszög és egy háromszög egymás mellett, amit egy keskeny híd köt össze. Mindkettőn három daru volt és egy helikopter-leszálló, amit egy körbe írt H betű jelzett. Roller fogott egy pálcát. -Akkor figyelem! - A tervrajzra koppintott. - Úgy véljük, így néz ki a Sárkány Kilenc. Nem tudjuk, mert nincs róla kép, és nem volt időnk készíteni. Csak annyit tudunk biztosan, hogy úszó olajfúrótorony, ami annyit jelent, hogy lényegében az egész alkotmány a víz színén lebeg, s tucatnyi acélsodrony horgonyozza a tenger fenekéhez. Ha valaki tudni szeretné, mindegyik két kilométer hosszú. - Mi történik, ha eltörnek? - kérdezte valaki. - Nem sok. Az egész elúszik, mint egy hajó. Ez legalább olyasmi, ami miatt nem kell aggódnunk. - Újra a tervrajzra mutatott, a háromszög alakú térségre. - Ez a bal oldali a feldolgozó rész. A Sárkány Kilenc most nem üzemel, úgyhogy nagy csend lesz. Itt kezdjük, a helikopter leszállón érünk le... Roller most a másik, négyzetes térségre mutatott. - Ez a fúró. Ha mindenki megérkezett, átmegyünk a hídon, s a fő fúrótornyot célozzuk meg,

ezt a fémtornyot itt. Ott találjuk a Királykéket. Barátunk, Yu őrnagy itt engedi le a fenékre valamivel, talán sodronyokkal. - Robbantsuk fel - dörmögte Röntgen. - Az az első számú célpont - bólintott Roller. - A generátor a második. De semmit nem vehetünk biztosra. Annak ellenére, amit Alexnek mondott, talán tengeralattjáróval viszik le a bombát. Ezért van itt Alex. A mi feladatunk megtalálni az irányítóközpontot és őt odavinni. Csak ő állíthatja le a Királykéket, senki más. Vagyis ha lelövik, akár pakolhatunk is, értve? Mindenki vigyáz Alexre. Alex maga elé nézett. Értette, mit mond Roller, és hogy miért mondja, de nem szerette, ha kivételeznek vele. - Attól tartok, a feladat korántsem olyan könnyű, mint amilyennek látszik - folytatta Roller, noha Alex egyáltalán nem látta könnyűnek. - Fogalmunk sincs, hol az irányítóhelyiség. Van öt szint és, ugye, a két terület. Yu bármelyiken lehet. Tekintsük a Sárkány Kilencet két fémvárosnak raktárakkal, hálókkal, étkezőkkel, konditermekkel, tartályokkal, tengervíz sótlanítóval, szivattyútermekkel, géptermekkel és mindennel. Valahogy el kell igazodnunk és megtalálni, amit keresünk. Aztán elbánni a Királykékkel. És lehetséges, hogy már ugrás közben szétszóródunk. Szerencsénkre nincs nagy szél, és nem süt a hold. Igyekezzetek nem a tengerbe esni. Szünetet tartott. Tizenegy arc nézett rá némán a padokról. Alex érezte, ahogy ketyegnek a percek. Nagyon szeretett volna már indulni. - Hogy mi szól mellettünk? - tette fel a kérdést Roller. -Először is a meglepetés ereje. Yu őrnagy halottnak hiszi Alexet, vagyis nem sejti, hogy úton vagyunk. És ott az időzítés. - Az órájára nézett. -Yu nem robbanthatja fel bármikor a bombát. Ki kell várnia az éjfelet, amikor a Nap, a Hold és a Föld a megfelelő helyzetbe áll. Most kilenc van, és kétórányira vagyunk az ugróponttól. Vagyis egy óránk lesz megtalálni Yút, mielőtt megnyomja a gombot. És Alexnek hála, még valamit tudunk. A bomba csak kb. húsz percig maradhat egy kilométerrel a ten­ gerfenék alatt. Vagyis még nincs ott. És ha minden jól megy, nem is lesz. Körülnézett. - Kérdés? Nem volt. - Gyorsan és csendben mozgunk — fejezte be. - A lehető legtöbb embert ki kell iktatnunk, mire észreveszik, hogy ott vagyunk. A lőfegyvereket és gránátokat hagyjuk későbbre. Használjunk kést. És találjuk meg az irányítóközpontot! Ez a lényeg. Letette a pálcát. Indulás. Mindenki felállt. Bennél volt Alex ejtőernyője, fekete selyemből az éjszakai ugráshoz. Ő maga csomagolta el az eligazítás előtt, és most felsegítette Alexre, segített bekapcsolni a csatokat a mellkasán és a combján. - Tudom, hogy későn kérdezem, de ugrottál már? - Csak egyszer - ismerte be Alex. Majdnem nyolc hónapja történt, a londoni Természettudományi Múzeum tetejére. De ebbe most nem akart belemenni. - Ne aggódj, ha elvéted a célt - tanácsolta Ben. - A tenger meleg. A körülmények tökéletesek. És kis szerencsével túl sok cápa se lesz arra. Az ausztrál SAS-katonák már indultak. Ben is felcsatolta az ernyőjét, aztán Alexszel követték a többieket ki a hangárból. Helikopter várt rájuk, ugyanaz, ami elment Alexért a dzsungelbe. A Chinook CH-47 ideális volt ehhez az éjszakai feladathoz. Gyakran használták katonák és felszerelés szállítására, hátsó széles ajtaja pedig tökéletes volt az ejtőernyős ugráshoz. Majd' háromszáz kilométer per óra sebességgel röpíti majd el őket a célhoz, háromezer méteres magasság alatt. Ami nem elég az ernyőbontáshoz. Ben olvasott a gondolataiban. - Statikus kábelt használunk - mondta. Ez azt jelentette, hogy nem nekik kell meghúzni a kioldót, az ernyő automatikusan nyílik.

Alex bólintott. Szája hirtelen kiszáradt, nem tudott megszólalni. Beszálltak. A dzsungelben Alex a pilótafülke mögötti ajtót használta, most viszont a Chinook egész hátulját kinyitották, a rámpán egy dzsip is elfért volna. Alex benézett a fülkébe. A pilóta és a másodpilóta már bent ült. Volt egy harmadik ember is, egy repülőmérnök, aki éppen egy 7,62 mm-es M60-as géppisztolyt ellenőrzött, amit a nap folyamán csavarozhattak fel a gépre. Alex remélte, hogy nem lesz rá szükségük. Mind a tizenketten elfoglalták a helyüket. A gép két oldalán két pad állt egymással szemben. Noha a fémre vásznat húztak, Alexet kicsit az ebédlőbeli fémpadokra emlékeztették. A Chinook általában harminchárom embert visz, így bőven volt helyük. Alex Ben mellé ült. Ajelek szerint mindenki elvárta tőlük, hogy összetartsanak, bár hogy ugrás közben a sötétben ezt hogyan képzelték, arról nem esett szó. Roller lehajolt és Alex ernyőjének nyitóját a pilótafülkéig futó ezüstszínű rúdra akasztotta. A pilóta megnyomott egy gombot, s a hátsó ajtó lassan becsukódott. Vörös lámpa gyulladt ki, a helikopter felemelkedett a földről, és már úton is voltak. Sötét volt, az ablakok pedig túl kicsik, hogy bármit is lássanak. A magasságukat Alex csak gyomrát szorító érzésből és eldugult füléből sejtette. A SAS-katonák némán ültek, páran a fegyvereiket ellenőrizték: géppisztolyt, hangtompítós pisztolyt és különféle csúnya kinézetű késeket. Mellette Ben Daniels elszundított. Alex sejtette, hogy gyakorlata van abban, hogy bármikor szunyókáljon, amikor csak alkalma van, hogy megőrizze az erejét. Ő azonban nem bírt aludni. Egy Chinook helikopterben ül az ausztrál SAS-sal útban egy olajfúrótorony felé, hogy ártalmatlanná tegyen egy bombát, ami cunamit okoz. És szokás szerint csak ő nem kapott fegyvert. Hogy sikerült megint ilyesmibe keverednie? Eszébe jutott, ahogy Jackkel sétált Sydneyben. Mintha ezer éve lett volna. Hogy hagyhatta, hogy ez történjen? A helikopter robogott az éjben. Alattuk a Timor-tenger fekete és nyugodt volt. Gyorsan közeledtek az indonéz légtérhez. A lámpa narancsszínűre váltott. A helikopter végében a nagy ajtó centinként kinyílt, mögötte az éjszaka ásított. Habár nem volt hold, a tenger fénylett, mintha foszforeszkált volna. Alex eddig bele sem gondolt az ejtőernyős ugrásba, most azonban nagyon is átérezte, és egyből meg is lódult a gyomra. Igazság szerint nem volt ő amolyan fenegyerek, aki élvezettel várja, hogy kiugorhasson egy helikopterből a sötétben. Most bármit megadott volna, hogy Jackkel legyen Londonban. Hát nem kell mást tennie, mint túlélni a következő egy órát. így vagy úgy, de hatvan perc múlva minden véget ér. Az ajtó lement, ameddig mehetett és kattanva megállt. Most kifelé mutatott a helikopterből, kifutó a semmibe. - Figyellek - kiáltotta Ben. A harsogó szélben csak Alex hallotta. - Ne aggódj! Közel maradok hozzád... - Kösz! - kiáltotta vissza Alex. Aztán zöldre váltott a lámpa. Nem volt idő meggondolni. Az ülésrend miatt Alex ugrott elsőnek. Talán direkt így tervezték. Nem habozott. Ha átgondolja, mire készülnek, talán elmegy a bátorsága. Három lépést tett, maga mögött húzva az ernyőkioldó kötelet. Hirtelen feje felett volt a rotor, félelmetesen csapdosta a levegőt. Valaki megfogta a vállát. Ben. Ugrott. Egy pillanatig teljesen elvesztette a térérzékét - erre még emlékezett az első ugrásából -, nem hitte el, hogy megtette, és fogalma sem volt, mi lesz. Olyan gyorsan zuhant, hogy nem kapott levegőt. Nem tudta irányítani magát. Aztán kinyílt az ernyő. Nagy rántást érzett, és hirtelen lelassult. Aztán jött a béke. Csak lebegett, úszott a láthatatlan selyemkupola alatt a fekete égen.

Lepillantva meglátta az olaj fúrótornyot, épp csak a körvonalát: a két geometrikus szigetet, köztük a keskeny folyosóval. Az ikerplatókon úgy húsz, innen aprónak látszó fény pislákolt. Ahogy fejben összekötötte őket, megkapta a Sárkány Kilenc szellemképét. Hátrafordította a fejét. A helikopter már messze járt, alatta a többi ejtőernyő lebegett, akár tizenegy fekete virág. Meglepően halknak találta a Chinookot. Ha ő itt alig hallja, akkor Yu őrnagy lent talán semmit. Ahogy Roller ígérte, nem fújt szél, a tenger laposan nyújtózott. Alexnek kormányozni sem kellett, pontosan a jó irányba tartott. Már látta a nagy fehér H-t a helikopter-leszálló közepén. Legalábbis remélte, hogy az az. Az ejtőernyős ugrás érzésre három fázisra oszlik. Első az ugrás nyers félelme, majd a nyugalom, ahogy az ernyő kinyílik és a pánik, ahogy közeledik a föld. Alex túl hamar érte el a harmadikat, és akkor jött rá, hogy mégis elsodródott a röppályáról. Talán elbízta magát. Talán nem vette észre az enyhe szelet. Mindenesetre hirtelen arra lett figyelmes, hogy csupán víz van alatta. Távolodott a háromszögletű platótól. Rángatni kezdte a két zsinórt a vállánál, hogy irányt váltson. A tenger felé zuhant. Azt nem szabad. A csobbanással elárulná a többieket. Sőt talán bele is fullad. Alex tehetetlenül rángatózott, az utolsó pillanatban azonban újabb széllöket kapta fel és átlendítette a plató peremén, rá az egyik fedélzetre. Kétszeresen mázlija volt. A fedélzet elég széles volt, hogy biztonságban leérjen; fél térdre pottyant, és egy mozdulattal összegöngyölte az ernyőt. Ráadásul egy udvarszerű, minden oldalról zárt helyre esett, kis szerencsével senki nem látta. Ez jó. Dudoros, egyenetlen felületen ért le, nem messze egy generátortól. A gép zaja elnyomta fémre érkező lába dobbanását. Öt másodperc múlva egy alak pottyant le az égből alig pár méternyire. Ben Daniels. Alextől eltérően ő centi pontossággal választotta ezt a fedélzetet. Összeszedte az ernyőjét, majd feltartott hüvelykujjával jelzett Alexnek. A fiú körülnézett. Amennyire látta, az összes SASkatona a másik, a feldolgozó platón ért le. Felnézett. A helikopter már nem látszott, bár va­ lószínűleg a közelben marad szükség esetére. Alex rájött, hogy a tapasztalatlansága elrontotta Roller tervét. Együtt kellett volna maradniuk, hiszen az ő védelme a fontos, most pedig Bennel a fúróplatón rekedtek. A SAS-katonáknak át kell jönniük a hídon. És ha Yu irányítója a másik platón van, vissza kell vinniük őt oda. Ez nem jó. Körbenézett. Egy rakás csövön állt, melyek az egész fedélzetet befedték, olyan három méteres darabok lehettek. Egy hatalmas fémvályú emelkedett ki és tartott ferdén a toronyhoz, ami a fúrófejet rejtette. A csöveket biztos összeszerelik, úgy engedik le őket a tengerfenékre illetve az alá. A túloldalon egy fémfal emelkedett, akár egy erőd oldala. A harmadik és negyedik emeleten voltak ugyan ablakok, de a kosz és gépzsír miatt nincs ember, aki azon kiláthat. Az egyik daru kinyúlt a víz fölé, karja jól látszott a csillagok és az éjszakai ég előtt. Ben Daniels már levette az ernyőt, s most kétrét görnyedve odasietett Alexhez. Ő is arra a következtetésre juthatott, mint Alex, de már eldöntötte, mi a következő lépés. -Nem várunk - súgta. - Nekiállunk keresni itt. Nincs időnk. Alexnek nem volt órája, így Benére nézett. Tíz perccel múlt tizenegy. Nem is értette, hogy telhetett el ennyi idő ilyen gyorsan. Elindultak, át a csöveken, hogy bejáratot keressenek a fúrófejbe. A Sárkány Kilenc nagyobb volt, mint Alex várta, és minden négyzetcentit csövek, kábelek, fogaskerekek, láncok, számlapok és szelepek foglaltak el. A fúrótorony élőlény volt, lüktetett és duruzsolt, ahogy a különböző gépezetek áramot és folyadékokat szállítottak a különböző részekhez. Kemény, kellemetlen környezet. Minden felületen megállt a sár, az olaj, a gépzsír és sós víz. Alex cipője a padlóhoz ragadt járás közben. Yu a jelek szerint nem állított őröket, Roller jól tippelt. Mivel Alex elvileg halott, miféle problémára számítana mérföldekre mindentől, a Timor-tenger közepén? Zegzugos járatokban

haladtak, szellőzőtornyok között, elvesztek ebben az útvesztőben, amelyet arra terveztek, hogy olajat pumpáljon fel a tengerfenékről, több mint ezer méteres mélységből. Ben minilámpát tartott a bal kezében, melyet tenyerével ernyőzött, így csak egy vékonyka fénysugár mutatta nekik az utat. Jobbjában automata pisztolyt fogott, egy Walther PPK-t Brausch hangtompítóval. Rollert és többieket elvesztették szem elől. Alex lelki szemei előtt látta, hogy feléjük közelednek a víz túloldalán. A távolban mintha hangot hallott volna: tompa puffanást, fém csörgését fémen, s egy igen gyorsan elvágott kiáltást. Talán mégis vannak őrök. Ha igen, egyikük most azt kívánja, bárcsak éberebb lett volna. Ben ajtókat nyitogatott, ablakokon lesett be. Továbbra sem látták jelét életnek semerre. Felmentek egy lépcsőn egy fém járdára, ami a plató szélén futott, magasan a tenger fölött. Alex lenézett, és akkor látta meg. A plató négy hatalmas lábon állt, akár egy túlméretezett fémasztal. Az egyik lábon volt egy létra, ami lefutott a víz felszíne alá. A létra mellett, a plató alatt egy luxusjacht lebegett kikötve, az a típus, amit főleg a francia partok magánkikötőiben látni. Tizenöt méter hosszú volt, karcsú, fehér, több napozófedélzettel és olyan orral, amit nagy sebességre terveztek. Alex megkopogtatta Ben vállát és lemutatott. Ben bólintott. Csak Yu őrnagyé lehetett, a gyors menekülésre szánhatta, ami azt jelenti, hogy a közelben van. Ha Alex ismerte volna a jachtokat, szemernyi kétsége sem marad, ugyanis a jármű egy Sealine F42-5 motorcsónak volt, egyedi kinyúló pilótafülkével. Angliában tervezték és építették. Ben intett, hogy indulás. Alex most még jobban szerette volna, ha Roller és a többiek velük vannak. Egy keskeny hídon eljutottak egy kör alakú építményhez, ami a torony sarkából állt ki, s ívelt ablakai kilátást kínáltak három irányba. Az irányító-fülke. Csak az lehet. Óvatosan osontak. Alex nem is sejtette, Ben mit tervez. Talán megvárja, míg az osztag megérkezik. Az lenne a legokosabb. A döntést azonban kivették a kezükből. Hirtelen reflektor hasított az éjbe és végigpásztázott a fúróplatón. A következő másodpercben géppuska kelepelt fel, golyók pattogtak a korlátokról, csapódtak a falakba, szikráztak a fémen. Sziréna vonított fel, s vele egy időben a tűzre tűz válaszolt a híd túlsó oldaláról. Az éjszaka csendje ripityára tört. Valami robbant, lánggolyó lö­ kődött az éjbe, akár egy ragyogó virág. Újabb lövések. Ben hátrafordult és kétszer lőtt. Alex a célpontot se látta, de kiáltás hangzott és egy ember zuhant le az égből, rá a gyaloghídra, majd onnét le a tengerbe. - Erre! - kiáltott Ben. Futásnak eredt, és Alex követte. Yu most már tud róluk, de nincs visszaút. Yu emberei biztos most foglalják el helyüket a platókon. Ők vannak előnyben. Tucatnyi létrára felmászhatnak, a magas fedélzetekről egyenként leszedhetik a támadókat. Ő meg Ben biztonságban lesznek odabent. A kör alakú kabinba vezető ajtó ott volt előttük. Ben odaért, lekuporodott. -Várj! - parancsolta. Alex látta, hogy háromig számol. Aztán Ben belökte az ajtót és tüzelt. Alex hiába kapott parancsot, és hiába nem volt fegyvere, követte, ezért látta, hogy mi történt a következő pár másodpercben, noha felfogni sokkal tovább tartott. Ketten voltak a helyiségben, meg a számítógépek, rádióadók és az a felszerelés, amit Alex a Libériai Csillagon látott. Az egyik Winston Yu őrnagy volt. Kezében pisztolyt tartott, amivel épp az imént lőtte le Ben Danielst. Ben a padlón hevert egyre terjedő vértócsában. A Walther PPK kiesett a kezéből és csövével Alexre mutatva hevert. Egy másik ember is feküdt nem messze, arccal a padlón. Biztos Ben lőtte le, amikor berontott. Yu őrnagy sértetlennek tűnt. Döbbenten, hitetlenkedve meredt Alexre. - Ez aztán a meglepetés - szólalt meg, nagy nehezen magához térve.

Alex nem mozdult. Alig három méterre állt Yútól. Nem volt hová bújnia. Az őrnagy bármikor lelőheti. - Gyere be és tedd be az ajtót - utasította Yu. Alex úgy tett. Kint még folyt a csata, de a másik platón. Túl messze. A súlyos ajtó kattanva bezáródott. - Tudtam én, hogy nem fulladtál a folyóba - mondta Yu őrnagy. -Valahogy éreztem. És amikor nem találták a testedet... -a fejét csóválta. - Meg kell mondanom, Alex, elég nehéz téged megölni. Alex nem felelt. Szeme sarkából látta Ben pisztolyát a padlón, és legszívesebben odavetődött volna érte, ám tisztában volt vele, hogy nem tudna időben lőni. Túl könnyű célpontot kínál. - Magának vége, Yu őrnagy - mondta. - Kudarcot vallott. Az ASIS tudja, mire készül. A Zátony-szigetet evakuálták. Nincs értelme a cunaminak. Mindenki tudni fogja, hogy maga volt. Yu alaposan meggondolta. Alex nem mondott teljesen igazat, hiszen a zátony-szigeti konferenciát nem mondták le, Yu azonban ezt nem tudhatta. Ő itt van. Magával hozta a SAS-t. Ez magáért beszél. - Valószínűleg igazad van - sóhajtott végül Yu. - De én azért befejezem. Annyi de annyi tervezés áll mögötte. Ráadásul szeretnék nyomot hagyni a világban. - De hát ezreket öl meg ok nélkül! - Tudsz mondani okot, hogy miért kíméljem meg őket? -ingatta a fejét Yu. -A káosznak is megvan a maga haszna, Alex. Ez sosem csak a Zátony-szigetről szólt. Az ausztrál partvidék helyreállítása milliárdokba kerül, nekem pedig kereskedelmi érdekeltségeim vannak szerte Délkelet-Ázsiában. A Chada Kereskedelmi Társaságnak sok olyan építőipari cégben vannak részvényei, akik elsőként kapnak majd szerződést. Az Unwin Toys sok száz árvának ajánl majd fel ingyen játékot... amiért persze az ausztrál kormány fizet. És még van rengeteg más érdekeltségem is. A kígyófejet a balszerencse és a boldogtalanság élteti. Nekünk ez csak még több üzlet. Az egyik képernyőre nézett, amin fehér vonal szaladt függőlegesen, ahhoz egy villogó piros kocka csatlakozott, ami lassan lefelé tartott. -A Királykék - közölte Yu őrnagy. - Hat-hét perc múlva eléri a tengerfeneket, s bejut az aknába, amiről beszéltem neked. Az akna egy kilométer mélyre nyúlik le. Pontban éjfélkor felrobban a bomba, és azzal végeztem. Addigra messze járok, te pedig halványuló emlék leszel. Yu felemelte a pisztolyt. A fekete szem Alex szemét kereste. - Isten veled, Alex. Ám akkor mozgás támadt, és a férfi, aki lelőtte Ben Danielst, nyögve ülő helyzetbe tornászta magát. Yu őrnagy felderült. -Milyen szerencse - engedte le a fegyverét. - Mielőtt meghalsz, hadd mutassalak be az egyik legmegbízhatóbb és leghatékonyabb kollégámnak. Bár ha jól meggondolom, már ismered is. A férfi felnézett. Ash volt. Két lövést kapott a mellkasába, az élet lassan elszivárgott belőle. Alex ezt látta a sötét szemében, amit fájdalom, bűntudat és valami más töltött meg, ami talán szégyen lehetett. - Sajnálom, Alex - krákogta. Szünetet tartott, hogy levegőt vegyen. - Nem akartam, hogy megtudd. - Nem hiszem, hogy Alex meglepődött - vélte Yu. - Sejtettem - bólintott Alex. -Megkérdezhetem, hogy honnét? Nem volt értelme figyelmen kívül hagyni a kérdést. Yu úgyis lelövi. Minél tovább szóval tartja, annál nagyobb az esélye,

hogy a SAS megérkezik. Alex még hallotta a szirénát, de már szórványosabb lett a lövöldözés, és mintha messzebbről hallatszott volna. A SAS túlerőbe ütközött? Vagy már úton vannak? A tévéképernyőre sandított. A kis vörös kocka haladt egyre lefelé. -Az elejétől fogva minden de minden rosszul ment -mondta Yu őrnagynak. - Ethan Brooke elvesztett két ügynököt. A kígyófej valahogy mindent megtudott, amit eltervezett. Tudtak rólam is. Különben miért engem választottak volna a bokszmeccsre Bangkokban? Először nem értettem. Aztán amikor az arénában voltam, Anan Szukit mondott nekem valamit. Azt mondta, megöl, ha nem harcolok, és előbb franciául mondta, majd angolul. Miért? Ha elhitte, hogy afgán menekült vagyok, tudta volna, hogy nem beszélek más nyelven. Ezt furcsálltam. De ezzel még nem volt vége. Ash megadott nekem egy vésztelefonszámot. Felhívtam, és egyenesen magukhoz vezetett. Ash nyitotta a száját, de Alex megelőzte. - Tudom - pillantott a haldoklóra. - Hamis vérrel kentek be, mintha te is fogoly lennél. Csak aztán elvesztettem két kütyüt, amit Smitherstől kaptam, és ebből tudtam, hogy csak te lehetsz. Beszéltem neked az óráról és az övről. Az órából valahogy eltűnt az elem. Gondolom, kivetted, amikor aludtam, aznap éjjel Dzsakartában. Az övet pedig Yu őrnagy vette el, amikor a házában voltam. Viszont nem beszéltem neked az érmékről. Smithers három pénzérmét is adott nekem, amibe robbanótöltetet tett, ezek a zsebemben maradtak. Ha elmondom, azokat is elveszik. Elhallgatott. - Mikor kezdtél a Skorpiának dolgozni, Ash? Ash Yu őrnagyra nézett. - Mondja el neki, de gyorsan - parancsolta Yu. - Nincs sok időnk. - Mdina után történt. -Ash hangja gyenge volt. Arca elszürkült, derékon alul már nem bírt mozogni. Egyik kezével a mellkasát fogta, a másik tenyérrel felfele a padlón hevert. - Nem értheted, Alex. Nagyon megsebesültem. Jaszen... -Köhögött, vércseppek repültek ingére. - Mindent feláldoztam a hírszerzésnek. Az életemet. Az egészségemet. Még harminc se voltam, és már nyomorék. Sose alszom rendesen, sose eszem rendesen. Attól a naptól kezdve csak a fájdalom és a tabletták voltak. És a jutalmam? Blunt megalázott. Lefokoztak, nem küldtek többet terepre. Azt mondta... Ash fájdalmasan nyelt egyet. Minden szóval egyre nehezebben boldogult. - Azt mondta, amit már tudtam. Másodrangú vagyok. Sose leszek olyan jó... mint apád. Ereje végére ért. Válla megrogyott, és Alex egy pillanatig azt hitte, meghalt. A vér már körbefolyta, megállás nélkül patakzott a szájából. Yu őrnagy ellenben roppantul élvezte a dolgot. - Miért nem mondja el a többit is, Ash? - károgta. -Ne! - kapta fel a fejét Ash. - Kérem... - Tudom már - szólalt meg Alex. Még egyszer Ashre nézett, bár alig volt rá képes. - Megölted a szüleimet, ugye? Te tetted a bombát a gépre. Ash nem bírt válaszolni. A mellkasát szorongatta. Másodpercei maradtak. - Ki kellett próbálnunk, amikor átállt hozzánk - magyarázta helyette Yu őrnagy -, hogy tényleg igazat mond-e. Hiszen egy másik angol kém egyszer már átvert minket. Az apád. Úgyhogy egyszerű feladattal bíztuk meg, ami azonban minden kétséget kizáróan bizonyítja nekünk, hogy tényleg mellettünk áll. -Nem akartam... - Ez már szinte nem is Ash hangja volt. Csak suttogás. - Nem akarta, mégis megtette. A pénzért. Elrejtette a gépen a bombát, és felrobbantotta. A saját kezével. Jobban sikerült, mint a Mdinai küldetés. így indult hosszú és gyümölcsöző együttműködésünk. -Alex... Ash megpróbált felnézni, majd feje lecsuklott. Meghalt. Yu őrnagy megbökte a lábával. -Porból lettünk, ugye. Örülök, hogy tőle hallottad, Alex. Magaddal viheted a sírba,

Megint felemelte a pisztolyt és Alexre szegezte. Ebben a pillanatban hangos, közeli robbanás történt. Az egész szoba megrázkódott, a plafonról por és fémforgács hullt le. Alex fém reccsenését hallotta, ahogy a daru kettétört és lezuhant. A lökéstől Yu őrnagy hátratántorodott, keze nekiütődött az egyik szekrénynek, és a pisztoly elsült. A golyó ártalmatlanul az egyik falba csapódott. Yu őrnagy fájdalmasan ordított, és Alex megértette, hogy az ütéstől eltört a karja. A pisztoly a földön hevert. Alex megsüketülve, félig vakon vetődött Ben fegyvere után, két kézzel felkapta, és addig húzta a ravaszt újra meg újra, míg a tár üresen nem kattant. Életében először lőtt dühből és úgy, hogy valóban meg akart ölni valakit. Azonban nem talált. A szoba megtelt füsttel, és Yu őrnagy még fájdalmában is kihasználta ezt, törött karját dajkálva lekuporodott. A fegyverét elvesztette. Kifutott az időből. A SAS megérkezett. Alex Ridernek még várnia kell. A padlóban volt egy csapóajtó ami a létrához vezetett, amit Alex korábban kiszúrt. Ép karjával Yu felnyitotta, lemászott és onnét leugrott a csónakba. Az ugrás azonban túl sok volt gyenge csontjainak. Kínjában vonítva mászott a kormányhoz. Késsel elvágta a kötelet, s már távolodott is. Eközben Alex odatántorgott az irányítókonzolhoz. A tévéképernyőn a Királykéket jelképező kis kocka két centiméterre volt a tengerfenéktől és szépen araszolt lefelé. Észrevette a szá­ mítógéphez csatlakoztatott szkennert. Alex az üveglemezre csapta a tenyerét, és megkönnyebbült sóhajjal látta a képernyőn feltűnő szöveget. ENGEDÉLY MEGADVA Szünet, majd újabb sor. PARANCSOT FELÜLÍRNI? l/N Alex épp akkor nyomta meg az I billentyűt, amikor betört az ajtó, és fél tucat SAS-katona rontott be, fegyvereikkel védve minden szöget. Roller volt elöl, közvetlen mögötte Texas és Röntgen. Ezek szerint Szikra, a fiatal katona, aki gitározott a tengerparton, nem élte túl. Roller meglátta Alexet. - Hol van Yu? - Elszökött. - Alex a képernyőre összpontosított, amin feljött egy menü. Végigfutott az opciókon, a LEÁLLÍT lehetőséget keresve. Amit nem talált. Aztán megakadt a szeme az utolsó parancson. FELROBBANT - Ide! - kiáltott fel Texas. Megtalálta Ben Danielset, s már térdelt is le mellé, az ingét széttépve vizsgálta a sebet. Az egyik katona odasietett az elsősegély dobozzal. Alex az utolsó parancsra vitte az egeret. A tévéképernyőre nézett. A Királykék még a tengerfenék fölött volt, de fokozatosan ereszkedett. Eszébe jutott, mit mondtak. A bomba egy kilométerrel a tengerfenék alatt lesz csak a megfelelő helyen. A digitális órán 23:47:05:00 volt, a mikroszekundumok túl gyorsan pörögtek, hogy követni tudja. A bomba tizenhárom perc múlva kerül csak a helyére. A Nap, a Hold és a Föld együttállása még nem teljes. Felrobbanthatja a bombát anélkül, hogy cunamit okozzon? Kétségbeesetten nézett a SAS-csapat vezetőjére, aki azonnal megértette. - Csináld. Alex rákattintott a parancsra. A Sárkány Kilenc alatt ezerötven méterrel, de a tengerfenék fölött százötven méterrel felrobbant a bomba. Alex érezte, hogy az egész fúrótorony hevesen megrázkódik, a padló vadul megdőlt a talpa alatt, ahogy az öt acélsodrony és maga a fúrócső is elroppant. Egy kilométernyire, a Sealine jachton sebesen távolodó Yu őrnagy hallotta a robbanást, és megértette, keserűen és legyőzötten, hogy reményei végképp szertefoszlottak. A Királykék valamiért túl korán robbant. Nem lesz cunami. Ott guggolt a kormánykerék mellett, és magában nyöszörgött. Kudarcot vallott.

A robbanás lökéshullámát csak akkor észlelte, amikor az elérte, de persze ez volt a Királykék fő célja: mindent kilapítani a környéken. A lökés eltalálta a csónakot, tönkretette az elekt­ ronikát, kioltotta a lámpát, minden csatlakozást széttépett. S Yu őrnagy csontjai sem voltak elég erősek, hogy ellenálljanak. Testének minden egyes csontja egyszerre roppant össze. Két másodpercig még emberszerű maradt, majd teste, immár támaszték híján, összerogyott: akár egy bőrzsák, tele törött darabokkal. A csónak ment tovább, a negyedmillió fontot érő angol mérnöki munka kormányos nélkül robogott. Vadul kanyarogva veszett bele az éjbe. A Sárkány Kilencen Yu életben maradt embereit éppen bekerítették. A SAS két embert vesztett, hárman megsebesültek. Ben Daniels még élt. Morfiumot kapott, arcára oxigénmaszkot csatoltak. Roller most vette csak észre az irányítóban heverő másik testet. -Az ki volt? Alex még utoljára a keresztapjára nézett. - Senki.

Vacsora hármasban - Nagyon jó, hogy látlak, Alex. Hogy haladsz a suliban? Alexnek úgy tűnt, hogy nagyon rég volt már ebben a szobában, ebben az irodában a tizenhatodikon a Királyi és Általános Bank Liverpool Street-i épületében, amely valójában az MI6 Különleges Operációs Részlegének adott otthont. A részleg vezetője, Alán Blunt vele szemben ült, az íróasztala szokás szerint rendezett és üres volt: pár akta, néhány aláírásra váró papír, egyetlen toll, tömör ezüst, párhuzamosan az asztal szélével. Minden a helyén. Alex tudta, hogy Blunt így szereti. Láthatóan Blunt sem változott. Még az öltönye is ugyanaz volt, és ha a haja kicsit őszebb is, ki veszi azt észre egy férfinál, aki eleve szinte teljesen ősz? Blunt azonban nem az a fajta volt, aki szépen megöregszik, aszott lesz, kitérdelt melegítőt kezd viselni, golfozik és az unokáival játszik. A munkája, a világ, amiben élt, valahogy megdermesztette. Huszonegyedik századi kövület, vélte Alex. November utolsó hete volt, a hőmérséklet hirtelen esett, mintha a karácsonyi dekorációkra reagált volna, amik már mindenütt megjelentek. Már kicsit havazott is, és igaz, hogy nem maradt meg, de a levegőt lehűtötte. Az iroda felé jövet Alex találkozott az üdvhadsereg egyik zenekarával; egy karácsonyi dalt játszottak. A zenészek fázósan összebújtak, a zene pedig hi­ deg és gyászos volt, plusz kicsit hamis. Az irodából nem hallotta a zenét. Az ablakok biztos duplán hangszigeteltek, hogy semmilyen hang ne hallatsszon be. De főleg ki. Alex most a vele szemben ülő férfira összpontosított, és eltöprengett, vegye-e a fáradtságot a válaszra. Blunt úgyis tudja a választ a kérdésére, talán még előbb megkapja Alex iskolai eredményét, mint ő maga. Most fejezte be az első hetet a Brookland Középiskolában. Blunt ezt is pontosan tudja. Alexnek kétsége sem volt, hogy huszonnégy órás megfigyelés alatt áll attól a pillanattól, hogy a Qantas gép leszállt a Heathrow-n, és a VIP folyosón keresztül gyorsan az utcán váró kocsihoz vitték. Amikor utoljára szembeszállt a Skorpiával, lelőtték, és az MI6 nagyon nem akarta, hogy ez megismétlődjön. Egyszer mintha látta volna az árnyékát: egy fiatalember állt egy utcasarkon, mint aki taxira vár. Amikor pár pillanat múlva hátranézett, már sehol sem volt. Talán az volt, talán nem. Blunt emberei értenek hozzá, hogyan legyenek láthatatlanok. Tehát végül csak visszament az iskolába. Ami a legtöbb korabeli fiúnak csupán házi feladatot, végtelen órákat és rettenetes kaját jelentett. Alexnek ezt és még sokkal többet. Idegesen ment vissza a Brooklandbe egy hűvös hétfő reggel. Rég látta az ismerős épületeket, a vörös téglákat meg a nagy ablakokat. Miss Bedfordshire, az iskolatitkár, aki mindig is kedvelte őt, a portán várta. -Alex Rider! Ezúttal mi történt? -Mirigygyulladás, Miss Bedfordshire.

Az utóbbi egy évben Alex betegségei valóságos legendává lettek. Átfutott a fején, vajon Miss Bedfordshire tényleg elhiszi-e őket, vagy csak belemegy a játékba. - Ha nem vigyázol, a végén még osztályt kell ismételned. - Nagyon vigyázok, Miss Bedfordshire. -Azt el is hiszem. Sydneyben Alex még azon aggódott, be tud-e majd illeszkedni, de amint megérkezett, már olyan volt, mintha el se ment volna. Mindenki örült, hogy látja, és nem is maradt le annyira, mint attól félt. A téli szünetben pár magánóra, és kis szerencsével a következő szemeszterre utoléri a többieket. A barátai között, a mindennapi rutin sodrásában - a csengőszó, csapódó ajtók - Alex megértette, hogy nem csak az iskolába tért vissza: a normális életbe is. Azért számított rá, hogy Alán Blunt jelentkezik, aki valóban fel is hívta a mobilján, és megkérte, hogy nézzen be péntek délután. Alex felfigyelt a különbségre. Blunt úgy kérte. Nem utasította. Úgyhogy most itt volt, táskájában a hétvégi házi: egy különösen gonosz matek feladatsor és George Orwell Állatfarm című könyve. Angol író, Yu őrnagy biztos imádta, gondolta. Iskolai egyenruhát viselt: sötétkék zakó, szürke nadrág, csálé nyakkendő. Jack vett neki egy kendőt, amikor hazaugrott Washingtonba, azt is a nyakába kötötte. Ettől eltekintve úgy érezte, úgy néz ki, mint bárki más. - Néhány dolgot tudnod kell - kezdte Blunt. - Először is Ethan Brooke üzent neked. Megkért, hogy tolmácsoljam a köszönetét és jókívánságait. Azt is mondta, ha valaha Ausztráliába emigrálnál, boldogan szerez állandó vízumot. - Nagyon kedves tőle. - Pompás munkát végeztél, Alex. Nemcsak megtaláltad az ellopott bombát, de nagyjából leromboltad a kígyófejet. A Chada Kereskedelmi Társaság felbomlott, ahogy az Unwin Toys is. - Rájöttél, hogy anagramma? - kérdezte Mrs. Jones. Az asztal mellett ült, s nagyon nyugodtnak tűnt. Alex úgy érezte, örül, hogy látja. - Unwin Toys. Winston Yu. Az emberi hiúság: saját magáról nevezte el. - Megtalálták? - kérdezte azonnal Alex. Amikor utoljára látta Yút, az éppen a létrán mászott le a motorcsónakhoz, és nem tudta, sikerült-e elszöknie. - Ó, igen. Megtaláltuk, ami maradt belőle. Nem volt kellemes látvány. - Blunt összefonta ujjait az asztalon. - Yu maga intézte el sok emberét, mielőtt az ASIS tette volna. Azt tudod, hogy a Libériai Csillag kapitányát is ő ölte meg. Miután elmenekültél a kórházból, dr. Tanner öngyilkos lett, valószínűleg Yu utasítására. A személyzet többi tagját elfogta az ASIS. Két őrt, az egyiknek betört a koponyája, és pár nővért. Egy Varga nevűt is letartóztattak. Ez semmit nem mondott Alexnek. - Technikus volt - emlékeztette Mrs. Jones. - Ő segített átalakítani a Királykéket a földalatti robbantáshoz. Ő készítette elő a robbantást is. Alexnek már rémlett a férfi, aki a Libériai Csillagon a szkennert állította be. - Alacsonyan volt a Skorpia végrehajtó láncában - tette hozzá Blunt. - Haitiről származik, ha jól tudom. Már vallatják, talán szolgál hasznos információval. - Ben hogy van? -Még a kórházban Darwinban - válaszolt Mrs. Jones. -Szerencséje volt. A golyók nem érintettek fontos szervet, az orvosok szerint karácsonyra kijöhet. - Gondoskodunk róla - mondta Blunt. - Remélem, jobban, mint Ashről - nézett Blunt szemébe Alex. - Igen - feszengett Blunt. - Tudnod kell, Alex, hogy sejtelmünk se volt Ash kapcsolatáról a Skorpiával. Még most is nehezen tudom elhinni, hogy köze volt ahhoz... ami a szüleiddel történt. - Nagyon sajnálom, Alex - vágott közbe Mrs. Jones. - Sejtem, mit érezhetsz. - Maguk szerint Ethan Brooke tudta? - Ezen töprengett a hosszú repülőúton hazafelé. - Azt

tudta, hogy áruló van köztük. Valaki végig informálta a kígyófejet. Engem tett Ash mellé. Valójában ezt akarta? Kiugratni őt? - Lehetséges - ismerte el Blunt. Alex megdöbbent; az MI6 vezetője ritkán volt őszinte. Brooke igen alattomos. - Ettől olyan jó - vélte Mrs. Jones. Öt óra volt. Kint már besötétedett. Alán Blunt az ablakhoz ment és elhessegetett néhány galambot, majd leengedte a redőnyt. - Már csak két dolog maradt - ült le újra. - A legfontosabb, hogy biztonságban vagy. A Skorpia nem fog próbálkozni veled. - Kettőt pislogott. - Nem úgy, mint legutóbb. - Kapcsolatban vagyunk velük - magyarázta Mrs. Jones. - Tisztáztuk, hogy ha bármi történik veled, az egész világ megtudja, hogy másodszor is legyőzte őket egy tizennégy éves fiú. Ez nevetségessé tenné őket, tönkretenné a maradék hír­ nevüket is. - A Skorpiának talán vége is - vélte Blunt. - Mindenesetre vették az üzenetet. Biztos, ami biztos, rajtad tartjuk a szemünket, de nem hinném, hogy aggódnod kell. -És mi a másik dolog? - Csak annyi, hogy reméljük, megtaláltad, amit kerestél -mondta ezúttal Mrs. Jones. - Úgy-ahogy. -Apád nagyon jó ember volt - morogta Blunt. - Mondtam már. Kétségtelenül hasonlítasz rá, Alex. És talán ha kijárod az iskolát, elgondolkodsz a hírszerzésen. A hozzád hasonlóknak nem rossz karrier. Alex felállt. - Tudom a járást - mondta. A földalattival visszament a Sloane Square-re, majd busszal el a King's Roadra. Jacknek előre szólt, hogy később jön haza. Kettesben megvacsoráznak, aztán jöhet a házi. Holnap meg talál­ kozik a barátjával, Tom Harrisszel. A Chelsea otthon játszik az Arsenal ellen, és Tomnak valahogy sikerült szereznie két jegyet. Más terve egyelőre nem volt hétvégére. Jack Starbrightot a konyhában találta, éppen a salátát fejezte be. Alex töltött magának egy pohár almalevet, majd leült az egyik bárszékre a konyhapultnál. Szeretett Jackkel beszélgetni főzés közben. - Hogy ment? - érdeklődött a lány. -Jól. -Alex elcsent egy paradicsomszeletet. -Alán Blunt állást ajánlott. -Megöllek, ha elfogadod. - Ne aggódj. Értésére adtam, hogy nem érdekel. Jack tudott mindent, ami Sydney óta történt vele, beleértve Ash utolsó perceit is a Sárkány Kilencen. Azonnal elmesélte neki, amint hazaért, és amikor befejezte, Jack elfordult és sokáig csak hallgatott. Amikor visszafordult, könnyek csillogtak a szemében. - Sajnálom - mondta akkor neki Alex. - Tudom, hogy bírtad. - Nem az zavar, Alex. - Hát mi? -Ez a világ. Amit veled tett, meg a szüleiddel. Attól félek, hogy veled is megteszi. - Én végeztem azzal a világgal, Jack. - Legutóbb is ezt mondtad, Alex. Az igazi kérdés, hogy az végzett-e veled. Alex most az asztalra pillantott és látta, hogy három személyre van megterítve. - Ki jön vacsorára? -Ja, el is felejtettem - mosolygott Jack. - Meglepetésvendégünk van. - Kicsoda? - Majd meglátod, ha ideér. - Épp ahogy Jack ezt kimondta, csengettek. - Pompás időzítés. Kinyitod?

Alex különös fényt látott Jack szemében. Nem vallott rá a titkolózás. Még kezében fogta a paradicsomot; most visszadobta a tálba, felkelt és kiment. A bejárati ajtó foltos üvege mögött csak egy alakot látott. Akárki is az, aktiválta a kinti lámpát. Alex kinyitotta az ajtót, és meglepetésében megkövült. Egy fiatal, sötéthajú, igen vonzó lány állt kint. A kocsi, amivel érkezett, már távolodott. Alex annyira megdöbbent, először fel sem ismerte. Aztán amikor igen, nem akarta elhinni. - Sabina! Amikor utoljára látta Sabina Pleasure-t, a Temze-parton voltak a Richmond-hídnál, és a lány közölte vele, hogy elmegy Amerikába. Alex biztos volt benne, hogy sosem látja többé. Ez alig pár hónapja történt, de Sabina teljesen megváltozott. Már majdnem tizenhat éves lehetett, a haja megnőtt, az alakja megváltozott. Csodálatosan nézett ki a szűk DKNY farmerban és a puha kasmír pulóverban. - Hello, Alex - köszönt, de nem lépett közelebb, mintha kicsit tartana tőle. -Te mit csinálsz itt? -Nem is örülsz, hogy látsz? - Dehogynem. Csak... - Alex hangja elcsuklott. -Az apám volt a kocsiban - mosolygott Sabina. - Most itt van egy cikk miatt. Valami fura egyházról ír. Kivett az iskolából és itt leszünk újévig. - Londonban? -Hol máshol? -Anyukád is itt van? - Itt. Notting Hillen bérelünk egy lakást. Aztán csak nézték egymást. Alex annyi mindent akart mondani, azt se tudta, hol kezdje. - Nem jöttök be? - szólt ki Jack a konyhából. - Vagy az utcára kéritek a vacsorát? Kínos pillanat következett. Alex rájött, hogy még be sem hívta Sabinát. Sőt az útját is elállja. Oldalt lépett. Sabina kicsit zavartan elmosolyodott, és belépett. Az ajtó azonban keskeny volt, és ahogy elment Alex mellett, hozzáért. Haja végigsimított Alex arcán, és érezte a lány parfümjét is. Abban a pillanatban értette meg, mennyire örül, hogy látja. Mintha minden elölről kezdődne. Most a lány volt bent, és ő kint. - Sabina... - kezdte volna. -Alex, megfagyok. Nem csukod be az ajtót? Alex elmosolyodott, betette az ajtót, és beljebb mentek.

Köszönetnyilvánítás Mint minden Alex Rider könyvet, igyekeztem a Kígyófejet is a lehető legpontosabban megírni, ami nem ment volna bizonyos emberek nagylelkű segítsége nélkül szerte a világon. Az udvariasság úgy diktálja, hogy megemlítsem őket. A NASA munkatársa, dr. Michael Foale másodszor is hosszasan elbeszélgetett velem; a nyitó jelenet a visszatérésről az űrből jobbára az ő tapasztalataira épül. Azt, ahogy Yu őrnagy káoszt akart szabadítani a világra, Bili McGuire professzor javasolta a University College London tanára, valamint ő akadt rá a bolygók együttállására, ami az egészet lehetővé teszi. Panos Avramopoulos (CMA CGM Shipping Ltd., UK) kedvesen megszervezett nekem egy látogatást egy konténerhajón, Jenkinson kapitány pedig felengedett a fedélzetre. Pár hétre rá Andy Simpson a Global SantaFe-től és Rupert Hunt a Shelltől egy egész napjukat rááldozták, hogy körbevezessenek egy olajfúrótornyon Aberdeen közelében. Egyik látogatás sem valósul­ hatott volna meg Jill Hughes segítsége nélkül, akinek örök hálával tartozom. Egy hetet töltöttem Bangkokban, ahol az író, Stephen Leather gondoskodott rólam, és sok olyan helyre is elvitt, amit meg sem említhettem a könyvben! Elvitt egy thai bokszmeccsre is, ez képezi a 8. és 9. fejezet alapját. Köszönöm mégjustin Ratcliffe-nek, aki egy hosszú könyvnépszerűsítő turné alatt körbevezetett Perthben és Sydneyben. Joshua King, Alfie Faber, Max Packman-Walder és Emma Charatan mind olvasták a kéziratot, és nagyszerű tanácsokkal és tippekkel láttak el. Fiam, Cassian nem először javasolt fontos változtatásokat.

Végezetül asszisztensem, Cat Taylor szervezett meg mindent, aztán újraszervezte, amikor meggondoltam magam. Justin Somper továbbra is a vezérfény Alex sikere mögött. Kedves szerkesztőm, Jane Winterbotham órákig böngészte a könyvkiadók történetében legbonyolultabb jegyzeteket, hogy minden dátum és időrend rendben legyen.

Tartalom Két lábbal a földön A halál nem a vég Vízumgondok Nem piknik A Sziklákon Angyalok városa? Apa és fia Első kapcsolat Akit a kígyó megmar Wat Ho Fegyvere van, és veszélyes Csendes utcák Unwin Toys A Libériai Csillag Bújócska Made in Britain Pótalkatrészek Éjnek éje Fehér habok Elem nélkül Repülő támadás Sárkány Kilenc Vacsora hármasban Köszönetnyilvánítás