Ez nem az a nap 4m Magunkba töppedve ülünk a villamoson. A legtöbben „bedrótozva” bámulnak a képzeletbeli semmibe, én is arrafelé nézek, de tényleg nincs ott semmi. Örülök, hogy nincs tumultus, van hely bőven. Az egyik megállónál egy idős úr (sportcipőben!) botorkál fel az első ajtónál. A villamosvezető türelmetlenül berregteti a csengőt, a vénember érzi, hogy nem lesz elég ideje rendesen elhelyezkedni, ezért botjával próbál támasztékot keresni. A villamos már meg is lódul, mindketten ösztönösen a padlóra szegezzük a tekintetünket, próbálunk biztos helyet keresni a botnak. Hirtelen egy ceruza gurul ki a sportcipők közül, magam sem értem hogyan került oda, hiszen az előbb még nem volt ott semmi. Talán egy iskolatáskából pottyanhatott ki az imént. A jóember már próbálja is botjával maga felé terelgetni, de a villamos fékez egyet és a ceruza sietősen elbújik megint. Macska-egér játék veszi kezdetét. Emberünk mindenáron próbálja elkapni a ceruzát, ami minduntalan kicselezi a botot, előresiet vagy visszagurul, a villamosvezető kénye-kedve szerint. Az öreg láthatóan kezd bosszankodni, most mintha dünnyögne is valamit az orra alatt, de nem hallom, mert viszonylag távol, a második ajtó mellett ülök és kegyetlenül zötyög a villamos. Már-már ugranék, hogy segítsek, de akkor észreveszem, hogy ott ül egy fiatal lány, éppen az öreg mellett. Még csak fel sem kéne állnia, ha lehajolna, éppen elérné a ceruzát! Én ölemben két nagy táskával nehezen szánom rá magam, és különben is, én sem vagyok már fiatal. Legalább 4 méter választ el a csatatértől! Hogy ezek a fruskák milyen pimaszok! És még ők beszélnek emancipációról, meg a női nem elnyomottságáról... Milyen gorombán tolakodnak az ajtónál, és most tessék, itt ez a lány, vizenyős szemekkel bámul a semmibe és képtelen lehajolni és segíteni! Rohadt egy négy méter! Ha egy kicsit kevesebb lenne, már rég segítettem volna... De mi a francért olyan fontos az a fránya ceruza? A vénember egyre csak próbálkozik. „Most már tényleg fel kéne állni” – gondolom, amikor végre sikerül! A szerelvény megáll, az öreg nyögve felveszi a ceruzát és a közben beállt csendben még innen, 4 méter távolságból is tisztán hallom, ahogy magában motyogja: „Még a végén rálép valaki, és elesik.”
***
Rorschach-teszt Mindig így kezdődik. Éppen valami harmóniát próbálok lelni a létezésnek ezen az elemi fokán, amikor pimaszul elém lép az első fura pofa. Egyedül jön, de sosem marad egyedül. Még úgy görnyedek, mint Rodin gondolkodója és el vagyok foglalva a zsigereimmel, de már jön is a második. Egér feje van vagy medve, néha zsiráf, kutya, majom vagy ló. Állatfejű ember vagy emberfejű állat? Hol van teste, hol nincs. Ha arrébb pillantok, másokat látok, riasztó szörnyfejeket vagy mókás figurákat a Muppet Showból. Az előző viccesebb volt, visszanézek, de már nincs ott, más lépett a helyébe vagy átalakult, nem tudom. Hogy honnan jönnek?! Fogalmam sincs! Némelyik szemrehányón néz, és ezt kérdezi: „Mit csináltál már megint, te félküllős?”. A másik nem szól semmit, fél szemét lassan lecsukja. Vehetem ezt kacsintásnak? Az meg ott rosszallóan csóválja a fejét, mint egy Parkinson-kóros: „Ember, hát hová vezet ez?” Behunyom a szemem, kinyitom. Most eltűntek, de már jön is az első, ennek hatalmas gesztenye feje van, a szája egyetlen szigorú vonás, egyik szeme koszpötty, másik szeme lefittyedt lebernyeg, orra helyén cérnaszál. „Mit akartok?!” – nyögöm önkéntelenül. Az erőlködéstől előrébb kell hajolnom, meztelen vádlim ijedten rándul össze a hideg fajansz érintésétől. Altestem végre fellélegzik, a perisztaltika elvégezte feladatát. Egy pillanatig tűnődve nézek magam elé. Nincs ott semmi, csak egy foszlott rongyszőnyeg a budi hideg kőpadlóján. „Ennyit tudtok?” – kérdezem gúnyosan és elégedetten kitörlöm a seggemet.
***
Tömeg. Közlekedés. Bambun bábalok kifelé a metró ablakán. Elmém ösztönösen küzdeni kezd a ráboruló homály ellen és lázasan kutat valami munka után. Már meg is van! Befutunk egy állomásra, és szokás szerint elkezdem számolni az oszlopokat, egy, egy, egy, egy... De mi történt?! Éppen amikor ki akarom mondani a következő számot, semmi sem jut eszembe, csak ez az EGY. Mintha kicsontozott húsdarab lennék egy tál kocsonyában, vagy még inkább egy zsírosbödönben beszélő száj, amit ha kinyitnak, újra és újra megtelik zsírral. Sietnem kell, hogy maradjon időm levegőt venni. Egy, egy, egy, egy... a francba, hol is hagytam abba? Jaj, indulunk! Megint nem fog sikerülni! A tehetetlenség már gyötrődve vergődik bennem, suhanunk kifelé az állomásról, amikor eszembe jut a mentő ötlet. Hörögve üvöltöm: „Most azok az oszlopok, amiket megszámoltam, álljanak ki a sorból!” A metró ezennel összedől. A jobb lábam Gábor, a bal lábom Sándor. Sándor egy kissé húzza magát, biztosan valami apokaliptikus sérülés érte. Gábor viszont fütyül az egészre. Így haladunk együtt lassacskán-gyorsacskán, szökdécselve, bice-bócán, majdnem vidáman. Megyünk fölfelé a mozgólépcsőn. Jó, Gábor nem annyira vidáman. Akarom mondani Sándor. A nevekkel hadilábon állok. Na tessék, már megint egy láb! Hadi láb. Átállok a hadi lábamra, így nyugodtan megnézhetem a többi lábamat. Ott virítanak a hímzések a zokniszárakon: Sándor, Gábor. Ezek már megint összekeveredtek! Itt is vagyunk. Mármint itt is vagyok. Én. Csak nehogy megszólítsanak! Futás, jön a villamos! Ez a nő balra fog kitérni vagy jobbra? Úgy látom a jobb oldalon éppen el tudok slisszolni. De nem. Mégis balra. Mit dülöngél ez a szerencsétlen? Persze a dolog egészen kiszámíthatatlan. A fenébe is, itt a másik! Két locsogó asszonyság, hallom amiről beszélnek. „Az a kishölgy” - mondja az egyik, de olyan becsmérlő hangsúllyal, hogy elszomorodom és máris megszeretem azt a kis hölgyet. Kétségtelen, hogy fiatal, energikus és hódítani tudó nőről van szó. Kiérződik a hangsúlyból. Na, most! Most letiplizek! Hát ez képtelenség! Mint a tyúkok a kerékpár előtt! Megint elbizonytalanodom. Újabb két próbálkozás után eljutok a felismerésig: ezeket nem lehet kikerülni. Megadóan ballagok tovább, amikor teljesen váratlanul rám üvölt egy hajléktalan: EZ NEM AZ A NAP! Riadtan fordulok vissza. Kifejezéstelen viaszarc bámul a semmibe. Összeszartam magam.
***
Maga az Ördög Hogy ki is pontosan, azt persze sohasem lehet tudni, de hogy mindig jelen van, azt nem lehet nem észrevenni. Tegnap magabiztosra ittam magam, bár ennek ma már csak a „másnap” a jele. Tompa agy, az atmoszféra teljes hiánya, de még a légüres tér is koszos valahogy. Itt a város, nézem az embereket, engedelmesen magamba fogadok mindent és mindenkit, válogatás nélkül. Itt egy mosoly, mi nem nekem szól, mégis örülök neki. Ott egy veszekedő pár, segítenék, de nem arra lép a lábam. Egy hisztis gyerek kiabál, hangja hangtalan suhan át fejemen. Talán kisütött a nap, de én még vakon próbálok színeket látni. Lassan eszmélek, most észreveszem, hogy megyek az utcán – „Jé! Járok!”. Előttem hajlott hátú öregember, a kopott ballonkabát úgy lóg rajta, mint napszítta koszos ponyva. Kézfején jócskán túllógó kabátujjából vizslabőrű cekker lóg alá. Megnyúlt füle idétlenül rugózik minden egyes lépését követve. Siet, hogy időben átérjen a zebrán. Szabad karját rongybaba módjára dobálja komótos tempójához képest képtelenül magasra lódítva, ami aránytalanul próbálja ellenpontozni lassú járását. Valahogy az egész alak diszharmóniában van önmagával. Ez a szertelen sietség mégis ámulatba ejt, maradásra bír. Egy csapásra elfelejtem, hogy másnapos vagyok, megállok az út szélén és onnan figyelek csendesen. A látvány igazán komikus, de nem tudok mosolyogni. – „Szegény bolond!” – gondolom magamban. – „EZ CSAK EGY NYOMORULT VÉN HÜLYE!” – kiabál bele a fejembe egy hang váratlanul. Ettől megriadok. – „Hogy mondhatok ilyet?” – kérdezem magamtól ijedten. Aztán elárad bennem valami cinikusan jóleső felismerés: – „Hja, ez csak az Ördög!” „Nem mi voltunk!” – nézek még bocsánatkérőn az öreg után, aki közben átér a zebrán és visszanéz egy pillanatra. Mintha elmosolyodott volna...
***
Női konfekció – Perverz disznó! – mondja a némber. Kockás mintájú kerekes bevásárlókocsiját ideoda rángatva-cibálva halad a női konfekció kirakata felé. „Most szedhette ki a csavarókat a hajából” – gondolom magamban undorkodva, mert a nő hajcsavaró alakú tincsei minden egyes lépésnél nevetségesen rázkódnak egyet és én ki nem állhatom a hajcsavaró alakú fürtöket. A kirakat előtt hosszú lódenkabátban öregúr görnyed. Kalapja pimaszul félrecsúszva billeg a fején, a következő pillanatban talán le is esik. Az üvegen túl, női torzókon csipkés fehérneműk örvénylő választéka kínálja magát. Az öregúr egészen előrehajol, lehelete már széles páraholdat rajzolt az üvegre, ami úgy fest feje körül, mint valami dicsfény. Csak néz meredten előre az egyik torzó lába között feszülő féltenyérnyi csipkeköltemény irányába. „Lát valamit egyáltalán?” – kérdezem aggódva magamtól, amikor újra felharsan a hárpia rikácsoló hangja: – Vén kujon! – Menjen inkább haza a felesége szoknyája mellé! – teszi még hozzá a saját hangjától fulladozva, az öreg azonban rá sem hederít, átszellemült arccal bámulja a csipkebugyit, majd lassan valami földöntúli boldogság ömlik el az arcán és kéjesen előre tartott mutatóujjával rajzolni kezd a párás kirakatüvegre. – Hogy micsoda alakok vannak! – zsörtölődik tovább a távolodó csigáshajú, de akkor már én is tudom, hogy micsoda alak áll itt. A professzor úr csontos keze alatt lassan bonyolult matematikai képlet hieroglifái öltenek testet. Talán legújabb elméletének bizonyításához kellett egy tábla helyett használható felület?
***
Reflux Csak nehogy rosszul válaszoljak! Vajon mit akarsz hallani? Mondjam, hogy lehozom a csillagokat az égről? Mondjam, hogy eltűnök és csak akkor lépek elő, amikor éppen kellek? Mondjam, hogy feleségül veszlek? Nevessek, ha nevetsz? Szeressek, ha szeretsz? Legyek vad? Tanuljak meg táncolni? Csípjelek meg? Kérjek márványsajtos csókot? Merevítsem ki a képet? MOST legyen jó? Legyen tökmagömlésem? Csepegtessek beléd kutyamájolajat? Egyek időkapszulás C-vitamint? Mossak intelligens mosóporral? Aludjak memóriahabos matracon? Mondjam ki, amit gondolok? Álljak itt hülyén? Ragasszak plakátot? Ne nézzek másra? Csak neked zongorázzak? Csengettek! Bocsánat, folyik a nyálam.
***
Nenyizsdki! Valami hideg lehelet szusszan rám, amikor elmegyek a résnyire nyitott ajtó előtt. Lesütöm a szemem, sietek és rettegek, hogy a százas izzó fényét el ne nyelje a kiömlő sötét. Vízbefúlóként kapom el a szomszéd helyiség kilincsét, úgy tűnik épp az utolsó pillanatban, de már kalapálja is a fejembe egy láthatatlan írógép: „Én is álltam ajtók előtt, Fehérek voltak, simák, Testetlen műanyagkilinccsel. Zár nélkül is zártak, Zárral is zártak, Maradtak időtlen időkre.” Elszívok egy cigarettát, próbálok tenni-venni. Nem megy. Kinyitok egy üveg bort, tudván tudva, hogy ezt a palackot már nem dugózom vissza. Nem segít. Idegesen járkálok felalá. A hátizsákra gondolok, ami ott feketéllik a gardróbban régi kabátok és hálózsákok alatt. Biztosan penészes már, hiszen évek óta nem szellőztettük át, és vizesek a falak. Több mint ezer napja ott hever a földön. Több mint ezer napja mondogatom, hogy „majd holnap”. Majd holnap kinyitom. De nem nyitom ki. Utoljára anyám csatolta be, amikor sietve összekapkodta a legfontosabb holmijait egy utazáshoz. Egy utazáshoz a túlvilágra. Én hogyan nyithatnám ki?
***
Pörgés Én, én, én akarok lenni az első, aki belepillant, akinek kinyílik, akinek odaadja magát. Lihegve sietek, mohón húzom magamhoz, takargatom, hogy másnak eszébe se jusson. Ne vessen rá szemet senki! Aztán visszateszem, óvatosan, szeretettel. Itt lakik nálam, külön szobája van a táskámban. Még várok, türtőztetem magam. Kiskanállal akarom elfogyasztani, minden szavát hétszer, hetvenhétszer, hétszázhetvenhétszer megrágni. Ahogy csak a nagyonnagyon finom dolgokat szokta a magamfajta ember. Mert van, aki habzsolja, egyszerre falja be, mint Rexi kutya a kolbászt, amit rágás nélkül nyel le, és nem is tudja milyen az íze. Aztán egy pillanat múlva el is felejti az egészet. Végül mégis a végére érek. Hetekig jártunk együtt munkába, kocsmába, baráthoz, ellenséghez. Nem csoda, hogy összenőttünk. Valaki, akinek meséltem róla, most kölcsönkérte. Elképzelem, ahogy hozzáér, ahogy kinyitja. Ugye tiszta a keze? Ugye nem azzal túrta az orrát előtte? Ugye nem azzal dörzsölte ki a zoknikoszt a lábujjai közül? Ugye nem a könyvemen fog enni? Ugye nem önti le kávéval? Ugye nem?! Szörnyű ez a sanda gyanú... Alig múlik el néhány nap, amikor nem bírom tovább és felhívom, ugyan meséljen már róla, hogy tetszik, merre repítették közös olvasmányunk nagy ívű gondolatai? Csak annyit mond flegmán, hogy még hozzá sem kezdett, nagy tömeg van, amerre jár, sem a hely, sem az idő nem alkalmas, otthon sincs ideje, a munkahelyén meg pláne. Az idő telik-múlik, én új könyv olvasásába kezdek, aztán még újabba, aztán még újabba. A könyvről, amit barátom kért kölcsön, teljesen megfeledkezem, pedig többször is találkoztunk már azóta. De ma valami hideglelés szerű érzés lesz úrrá rajtam. Az a fajta érzés, amikor az ember ráébred valami pótolhatatlannak a hiányára. – A könyv! – csapok a homlokomra és már rohanok is a barátomhoz. – Elolvastad? – kérdem szemrehányón. – Persze, itt van – mondja barátom. – Nagyon érdekes volt – teszi hozzá, majd szemrebbenés nélkül előhalássza táskája mélyéből a könyvemet. Alig ismerek rá: ütött-kopott, zsírfoltos, szakadt borítójú. – Kérsz csokit? – kérdi vidáman és előkotor egy díszes csomagot. – Nem, köszönöm – mondom rekedten és majdnem sírva fakadok. – Te tudod – hangzik a válasz, majd egy mozdulattal lerántja az előkelő csomagolást és a csokit szinte rágás nélkül, egészben nyeli le. – Máskülönben nem érzem az ízét – teszi hozzá magyarázatként. Megismertem egy lányt. Habzsolja az életet. Pörög. Hangosan nevet. Úgy szerelmeskedik, ahogyan nem is tudtam, hogy lehet. Gyorsan eszi a csokit és szeret. Két perc alatt a mennyországba jutunk, és ott is maradunk egy hosszú-röpke évre. Aztán egyszerre csak ledob és elhagy, egyik napról a másikra. Azt mondja, unalmas vagyok, nem érzi a rezgést, amit szerinte csak akkor lehet, ha nem veszem ezzel a fallal körbe magam. Én nem látok semmilyen falat.
