Horváth Márk: Az el nem érkezett nap Recenzió Paul Virilio Open Sky című művéről
„So not only has our generation just discovered a hole in the thin layer of ozone that once protected us from cosmic rays, it has also just poked another one in the blue, for, from now on, our sky is vanishing.”1
Paul Virilio (1932-) Urbanista, filozófus. A sebesség, a (hadi)technika és a médiumok teoretikusa. Az Ecole spéciale de l’architecture igazgatója. Hírnevét a divatos és népszerű témákat egyedien felvető esszéíróként szerezte. Írt a sebességről, a városiasodásról és megjósolta a World Trade Center elleni támadást. Könyvei valamenynyi világnyelven olvashatók. Párizsban él.
1
Paul Virilio: Open Sky, London, Verso, 1997, 2. p.
1
(1) Tiszta ég: Horizont / Szürke űr: Homályosság
Kék ég, mint szemgolyó: az atmoszféra optikai rétege, elveszett gigászi szemüveglencséje a glóbusznak... Tekintetünk a távolba mered, és a horizonton megpihen. A horizont megragadja látásunkat, elhatárolja, és egyben meghatározza vágyaink helyét, azt a helyet, amely elég távol van tőlünk, hogy vágyakozzunk rá, de elég közel ahhoz, hogy biztosítsa azt a „vallási lehetőséget, amelyek értelmet adtak a figurativásnak”2. A látásunkat (our vision) a súlyunk és a súlyunkat a Föld felé gravitáló erő orientálja, tehát egyfajta helyzetbeli stabilitás biztosítja a tekintetünk számára azt a kiinduló referenciát, ahonnan a látás a meglévő és létező horizontba szökellhet, tehát a horizontba való belefeledkezés, azaz a rejtett perspektíva felfedezésének alapja egyfajta kellemes egyensúlyozás, időleges, lassú megpihenés kell, hogy legyen. A stabilitás és a korlátozott sebesség (limit-speed) kettősségén keresztül juthatunk a szürkeségtől a kék ég felé, a homályosságtól az áttekinthetőségig. A horizont a látás képességének végcélja, egy függőleges part, amely az ürességet elválasztja a teljességtől, és amely a művészetben elválasztja az alakot a háttértől, és mindezzel tereli tekintetünket. A korlátozottságtól való elszakadás ‒ amelyet Virilio egy a föld-anyagtól az űr-fényig megtett kis lépésként ír körül3 ‒ egyfajta sebességváltozás és gyorsulás, ami a tömeg térben való eloszlásán keresztül erőszakba torkollik.4 Az erőszak, a szennyezés,5 az ózonréteghez hasonló eltűnési folyamat a horizont elvesztését eredményezi, a technikai eszközök által a „felfelé zuhanás”, illetve a látás exotikus újraszervezését lehetővé tevő transzformáció következtében. A kék ég horizontjának tisztasága az abszolút gyorsaságú, szürmodern idő és a telekommunikációt realizáló átviteli eszközök zajában homályos szürkületté alakul. „A portré fénye saját homályos hátteréből sugárzik. Abból az önmaga számára már fényét vesztett csillagból árad ki, amely a szubjektumot jelenti.”6 A portré homályos háttere a horizontnélküliségben bekövetkező fordított szédülés (reverse vertigo) művészettörténeti kivetülése. A horizontnélküliség állapotában a mindennapi életünk szervezésének lehetősége is felszámolódik, hiszen a „felfelé zuhanás” összemosódik a „felfelé tekintés” állapotával, és a folyamat kiegészül az elérhetetlenül távol lévő eseményt a fény sebességével végtelenül közel hozó valóidejű perspektívában megjelenő telekommunikáció megjelenést eltorzító to-
Deleuze, Gilles – Bacon, Francis: Az érzet logikája, Budapest, Atlantisz Kiadó, 2014, 17. p. Paul Virilio: Open Sky, London: Verso, 1997, 3. p. 4 Paul Virilio – Sylvére Lotringer: Tiszta háború, Budapest, Balassi Budapest Art Expo Alapítvány, 1993 5 „In this age of the sudden pollution of the atmosphere, it is about time we revised our perception of appearances. To raise your eyes to the heavens could become more than a sign of helplessness or exasperation.” Paul Virilio: Open Sky, 2. p. 6 Jean-Luc Nancy: A portré tekintete, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010. Lásd még: Marc Augé: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2012 2 3
2
talitásával. Virilio ily módon tehát párhuzamot von az űrutazás, a hipersebesség és a telekommunikáció virtuális valósága között.7 A technikai fejlődés az események idejét a fénysebességgel szórja szét, és az abszolút gyorsaság illuminációjában semmilyen időtartamot sem feltételezhetünk többé, azaz a stabilitás elvesztése nemcsak a horizont térbeli síkjának felszámolódását jelenti, hanem az időérzékelés feldarabolódását is, amelyet a szerző problematizál: „Ehhez adódik még a hullámok gyorsaságának előnye is, amely elérheti a fény abszolút sebességét. (...) A képek háborúja többé már nem metafora csupán, s nincs köze a sajtó által eltolt időben közvetített háborús képekhez. Ahogy azonban a valós időben közvetített háborús riportok megjelennek minden ember számára jelen időben, a képek háborúja pusztításba kezd az egyes ember gondolataiban, s ennek politkai következményei kiszámíthatatlanok lesznek...”8 A fény abszolút sebességének erőszakossága és a valós idő sürgető azonnaliságában tobzódó képek háborúja erodálja a klasszikus korok geografikus tereit: Toszkán vidék az olasz renenszánszban, hívogató női melleket idéző közeli dombok és az ablak, amin könyökölhetünk. A posztmodern mozgó perspektivitása a tenger feletti kék égen túli szürkeségbe nyúló, majd fekete tónusban feloldódó „kozmikus térbe” vezet, egy olyan homályosságba, amely korántsem a nap hiányának köszönhető, hanem a tér nélküli idő éjszakájának, amelynek közelsége/távolsága mérhetetlenné transzformálódott az évszakok nélküli „fényévektől”. A toszkán dombokat árnyakkal és fénnyel ellátó éjszaka és nappal dinamikája elmerült a földi tér és a földönkívüli hiány váltakozásának perverzitásában. „Ebből a következő kérdés adódik: milyen módusza van a partnak avagy a háttérsíknak, mi a modalitása a színnek a háttérsíkon, s a háttérsík hogyan alkot tartóvázat vagy struktúrát?”9 Korunk horizont nélküli háttere az elmosódottság impresszionista szürkeségének árnyalatiságában jelenik meg, amelynek forrása a helyzetbeli stabilitás bizonytalansága, a kellemes egyensúlyozás elvesztése, a Föld középpontja felé gravitáló erő relativizációja, hiszen a tér többé már nem is földrajzi, hanem elektronikai, és középpontja az átkapcsolóhelyeken és a terminálokban lelhető meg, azaz nem a fizikai térben léteznek, hanem a különböző technológiák sajátos és mesterséges időrendszerében.10 Az anyag, és így az emberi test évei kiegészülnek a tér nélküli fény-évek éjszakájával, amely egy újfajta Tömegek lázadását von maga után, egy olyan tér nélküli azonosíthatatlan tömeg abszolutizmusát, amelyet Virilio szerint univerzális időként lehet megnevezni.11 A modern fizika fogalmai egy felfoghatatlan, a tudományos képzeletet teljességgel kimerítő kozmikus sötétséget takarnak, egy olyan rejtett tömeget, amely az emberi horizont elvesztését eredményezte.
„If we really want to reorient our daily life, we will soon need to change our bearing, to shift our sight »upwards«. If the loss of the inaccessible far reaches is accompanied by a media proximity that owes everything to the speed of light, we shall also pretty soon have to get used to the distortion of appearances caused by the real-time-perspective of telecommunications, a perspective in which the old line of the horizon curls itself inside the frame of the screen, optoelectronics supplanting the optics of our telescope!” Virilio: Open Sky 3. p. 8 Paul Virilio: Háború és televízió, Budapest, Mágus Design Stúdió Kft., 2003, 50. p. 9 Deleuze – Bacon: Az érzet logikája, 154. p. 10 Virilio – Lotringer: Tiszta háború, 103. p. 11 Jose Ortega y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest: Hindy András Könyvkiadó, 1943 7
3
„A világ egysége már nem térbeli egység. A terület mértékegysége az időbeli távolság. Nap mint nap újabb és újabb időmértékeket ‒ kognitív mértékeket ‒ találnak fel: a milliszekundumot, a nanoszenkudumot.”12 A társas életnek, így a város létrejöttének is alapját alkotta egy meghatározott terület szervezése, azaz időbeli és térbeli egységgé alakítása, amelynek alapja a Virilio-féle erőszakcentrikus szemléletet meghatározó Philip Toynbee szerint eleve az erőszakban, illetve a háborúban keresendő, tehát a város a háború eredményeként, illetve arra való előkészületként jött létre. A városi élet kulturális ellentmondásaiban résztvevő, és azt megfigyelő, feldolgozni kívánó elveszett individuum és szenvedő lélek központi témája Jean Baudrillard életművének is. A térbeli és időbeli egység, a Virilio-i horizont deformálódása majd destrukciója mögött Baudrillard a szimuláció jelenségét találja meg.13 A kritikus tömeg, a kritikus hőmérséklet mellett a horizont elvesztésétől megviselt kritikus tér a posztmodern állapot jellegzetessége, ahol a szimuláció a kommunikációs forradalom során megjelenő „fraktálokon” és „különös attraktorokon” keresztül olyan bonyolult jelrendszereken alapulú struktúrák keletkeznek, amelyek nem kizárólag elrejtik, hanem a telekommunikáció és a teletechnológiák, a politikai folyamatok, a genetika és a digitális technológia modelljein és kódjain keresztül létrehozzák a valóságot. A horizont eltűnését fokozatos és egyre erősödő lépések előzték meg. A szimulákrum és a valóság elkülönítése, elhatárolása és egymástól történő elzárása többé nem lehetséges, azaz azok a határvonalak, amelyekre Virilio oly fogékony és érzékeny, a jelenben meghatározhatatlanok.14 A modellekből szimulált valóság-rendszert történetileg a hasonlóság és az ismétlés más rendszereit használó „szimulákrum világok” előzik meg: ezek a reneszánsz antikvitást „másoló” műalkotásai, amely Baudrillard szerint még részlegesen biztosította az eredeti igazságot, az ipari forradalom gyárkémények által az eget fokozatosan szürkületbe taszító „iparosodás-sorozatai”, amelyben a tömeggyártott objektumok nem egy eredetihez vagy egy referenshez kapcsolódnak, hanem a jelentéseket egymáshoz képest generálják. A hipervalóság stádiuma: a késő-kapitalizmus és a fogyasztói társadalom képekben, a jelek forradalmán át „imidzseken” és jelentéseken vokalizálja és mozgósítja magát, így a kijelölt, megjelenítendő valóság nem csak egyszerűen hiányzik, hanem roppant bonyolult modellek és kódok által önreferens módon hipervalóságként generálódik, alkotódik meg. A különös attraktor jelenti Jean Baudrillard szimulákrum-elméletének negyedik stádiumát, amely instabilitása és kaotikussága révén meghaladja mind az emberi, mind az intézményi ellenőrizhetőség kritiréiumát, és végül túllép az igazság és a valóság racionalista igényén is, azaz egyfajta poszt-értéket hoz létre. A szürmodernitás időkezelését a jelenbe vetettség határozza meg, az az erőszakosan feltörekvő szándék, hogy a figyelmünk kizárólag a jelenre koncentráljon, arra a jelenre, amely sohasem látott dinamizmusban változik, és amelyet Virilio szerint a dromokratikus erő fokozódása hajt előre. Ezen jelen alapja a baudrillardi fraktál, amely a pillanatba ágyazott, valódi jelentéstől megfosztott véletlenszerűen és exponenciálisan növekedő, végtelenül osztható kultúradarab, amely felépíti a szürmodernitás idő- és térképző mechanizmusait, amely az egyeditől az általánosig, illetve a stabilitástól az instabilitásig jelenik meg, és ezáltal fedi le a teljes valóságot.15
Virilio – Lotringer: Tiszta háború, 103. p. Ld. Cristopher Horrocks: Baudrillard és a millennium, Pécs, Alexandra Kiadó, 2008 14 Virilio – Lotringer: Tiszta háború, 104. p. 15 Lásd Horváth Márk: A város mint elbeszélhetetlenség (Kézirat), valamint Horrocks: Baudrillard és a millennium c. munkákat! 12 13
4
Virilio Open Sky című kötetében kitér a térnek és időnek, mint vonatkozási pontnak az eltűnésére, mivel a relativitáselmélet és a kvantumfizika felfedezéseinek következtében az anyag fényanyaggá lényegül át, azaz az anyag és a fény mozgása egyesül. Egyáltalán beszélhetünk-e objektum és szubjektum, mesterséges és természetes környezet, interioritás és exterioritás kettősségéről? A kvantumfizika álláspontja szerint, amelyet Virilio igyekszik a társadalomtudományi állásponttal összekötni, a tér és idő végleg elszakadt egymástól, és erre az elszakadásra reflektálnom kell. Ezen elszakadás a teleakción keresztül valósul meg, amikor a cselekvéssebesség szétszakít minden helyhez kötöttséget és stabilitást. Mint írja: „A mai ember többé nem érkezik meg sehol, és nem ér el semmit.”16 Nem csupán tér és idő, de gondolat és „nemgondolat” közti megkülönböztetés is problematikussá válik. Mint David Bohm kvantumfizikus kiemeli, a gondolat („thought”) és a nem-gondolat („non-thought”) közti globális különbségtétel tarthatatlan, hiszen egyfelől a gondolat egy valódi, materiálisan megalapozott tevékenység, amely a mozgás teljességének részét alkotja, azonban a mozgás világának teljessége, az anyagi világ mint olyan, szintén nagyrészt a memóriában megjelenő gondolat eredménye: „...minden ember által létrehozott különös sajátossága az általános környezetnek (...) a gondolkodási folyamat meghosszabbításaként tekinthető, mivel alakja, formája és mozgási sajátosságai alapvetően az ember tudatából származnak, és ebbe a környezetbe lettek integrálva, az emberi munka tevékenységén keresztül, amelyet a tudat irányít. És fordítva: az általános környezetből majdnem minden befolyásolja, vagy természetesen, vagy az emberi munka révén, annak tartalmát ami ‘beleáramlik’ a percepcióba, érzékleteket keltve, amelyek memóriát eredményeznek és hozzájárulnak a további gondolkodás kibontakozásához.” 17 Végső soron, szól Bohm provokatív tézise, a gondolat és nem-gondolat azonosak. (T=NT) Az univerzum a kvantumfizika világképe szerint áramlásokból áll. Nincsenek pontosan definiálható részecskék, mivel a részecskék közti határvonalakat képtelenek vagyunk meghatározni amiatt, hogy a kategorizálás és mérés aktusa változásokat eredményez az empirikus valóságban. Gondolataink lenyomatai a tárgyak, amelyek egy olyan valóságot alkotnak, amely környezetté idegenedve, tőlünk idegen valóságként kerül velünk szembe. Az ember világa az ember memóriájának egy konkretizált megtestesülése. A kettő kölcsönhatásban van, mint Bohm hangsúlyozza. Az alábbi ábrával szemlélteti ezen oda-, vissza-ciklikusság jellegét:
1. Ábra: A memória (tudat) és a környezet közti kölcsönhatás, amely számos értelmezési tartományban igaznak tekinthető, kiváltképp a társadalom esetében.18
Virilio: Open Sky 143. p. David Bohm: Wholeness and the Implicate Order, London and New York, Routledge, 2001, 74. p. 18 Forrás: Bohm. i.m. 75. p. 16 17
5
(2.) Szürke ökológia / Kiberszexualitás / Tele-technológia / Sebesség
Paul Virilio szerint a szürke ökológia a lét érzékelésének technológiák általi transzformációjának kellemetlen mellékhatása, amely során a lét közelsége és távolsága, valamint a természeti és mesterséges környezet közötti különbség degradálódik és egybeolvad. Mint az általa idézett Paul Morand kiemeli, a sebesség felszámolja a színeket. Ennek nyomán Virilio egyfajta új ökológiai szemléletet javasol, amely városok szigetcsoportjaival is foglalkozik a természet zöld ökológiája mellett. Ezen ökológiát a szerző városi ökológiának is nevezi.19 A véges világ idejének kimerülése egyenesen összefügg a szerző gondolatmenete szerint a geofizikai dimenziók eltűnésével, amely hátterében az urbanizáció és a telekommunikáció elterjedése áll. Az utolsó és végső környezetszennyezés a földrajzi kiterjedés elpusztításával lesz egyenlő, amikor is a szuperszonikus közlekedés és a telekommunikációs eszközök fejlődése a világot drámai mértékben lekicsinyíti, és ily módon a jelentést száműzi a társadalmi viszonyokból. A korábbi korokban a tér geometriáját tették alkalmassá a gyorsulás elérése (versenypályák, stadionok), ma a sebesség formálja át világunkat és városainkat, és száműzi az olyan valóságos jellegzetességeket, mint a tér, az erőfeszítés, az időtartam vagy a fizikai fáradtság érzése.20 Virilio több művében is központi szerepet kap a társadalmi elidegenedés és a technikai fejlődés ellenére jelenlévő társadalmi stagnálás.21 A képernyők és a televízió, azaz a kivetülés posztmodern tere és tranzhorizontális perspektívája a késés nélküli, relativisztikus sebesség fénye által telik tartalommal. Mindez nemzedékek alatt elvezethet a perspektíva teljes elsekélyesedéséhez, ami a horizont felszámolódását vonja maga után.22 Virilio a világvégét prognosztizálja abban az értelemben, hogy az átfogó jelentéstartalmak tűnnek el a virtuális valóság kiterjedése következtében. A bizonytalanság ezen létállapotát az exponenciális aszimmetria korának nevezi Timothy Morton, a hipertárgyakról szóló fontos munkájában.23 A hipertárgyak az ember tevékenységéből keletkezett, ám az emberi felfogóképességet drámai mértékben meghaladó „externáliák”, tárgyak összessége, amelyek túl vannak még az elgondolhatóságon is. A hipertárgyak Morton által meghatározott tulajdonságai szoros összefüggést mutatnak az Open Skyban leírt technicizált társadalom jellegzetességeivel. Ezek a tárgyak „hiperek” abban az értelemben, hogy rendkívüli módon felülmúlják azokat a létezőket, amelyekkel kapcsolatba kerülnek. Ragadósak, mivel hozzáragadnak azokhoz a lényekhez, amelyekkel kontaktusba kerülnek (ennek legnyilvánvalóbb példája az olajszennyezés). Non„The obvious degradation of the elements, chemical or other, that make up the substances comprising our natural surroundings has joined forces with the unperceived pollution of the distances that organize our relationships with others, and also with the world of sense experience. Whence the urgency of backing up the ecology of nature with an ecology of the contrivances of transport and transmission technologies that literally exploit the size of the geophysical environment and damage its scope.” Virilio: Open Sky, 59. p. 20 A téma részletes megértéséhez lásd Jean Baudrillard: The Perfect Crime című művét 21 Paul Virilio ‒ Sylvére Lotringer: Tiszta Háború; Art and Fear; A Landscape of Events; The Aesthetics of Disappearance 22 „In the near future, each generation will inherit an optical layer of reality thinned out by the effect of a perspective both fundamentally »temporal« and »atemporal« at the same time. And this will enable, them -at birth, or as good as- to perceive the end of the world, the narrowness of a habitat instantaneously accessible no matter what the geographical distance. This is a pollution no longer athmospheric or hydrospheric but dromospheric that will soon see the semblance bowing out, the geophysical reality of this »territorial body« without which neither the »social body« nor the »animal body« could exist, since being means being situated -in situ- here and now - hic et nunc” Virilio: Open Sky, 64. p. 23 Timothy Morton: Hyperobjects. Ecology and Philosophy after the End of the World, Minneapolis, University of Minnesota Press, 2013 19
6
lokálisak, mivel helyi megnyilvánulásaikon keresztül nem ragadhatóak meg (a felmelegedés globális jelenség). Alapvetően másmilyen nagyságrendet képviselnek, mint az ember által megszokott nagyságok, mértékek. Többnyire láthatatlanok, csupán tudományos műszerekkel kimutathatóak (radioaktivitás). Továbbá hatásaik interobjektívek, vagyis csupán az általuk érintett tárgyak kölcsönhatásaiból vehetjük észre, hogy hipertárgyakkal van dolgunk. A hipertárgyak társadalmi valóságát Morton az exponenciális aszimmetria koraként írja le, amiben a megnövekedett tudás nem csökkenti a bizonytalanságot, hanem egyenesen növeli azt, tehát még a tudományágak is hozzájárulnak az átfogó jelentéstartalmak felszámolódásához. Ulrich Beck pedig a kockázati társadalommal foglalkozó könyvében a jelenséget így írja körül: „A technikai lehetőségek [Zweckrationalitat] bővülése magával hozza a következményeik beláthatlanságának, átláthatatlanságának a bővülését is. Ezen következményekkel összehasonlítva, az elsődleges iparosodás veszélyei egy más korszakhoz tartozóaknak tűnnek. Azok a veszélyek, amelyeket a magasan fejlett nukleáris vagy vegyipari termelési erők hordoznak magukban, felszámolják azokat az alapokat és kategóriákat, amelyek segítségével gondolkodtunk és cselekedtünk eddig, olyan fogalmakat, mint a tér és idő, a munka és a szabadidő, gyár és nemzetállam, sőt, még a kontinensek közti határokat is.”24 A technika és a társadalom különös, torzó-szerű összefonódásával, egymásba folyásával van dolgunk. Mindezt Virilio „dromoszférikus” szennyezésnek nevezi, amely a szürke ökológia alapját adja.25 A szerző szerint távolról sem arról van szó, hogy az embereket közelebb hozná egymáshoz a különböző teletechnológiák együttese, hanem éppen ellenkezőleg. A kiberszex lehetősége a nemeket egymástól egy „univerzális óvszerként” választja és idegeníti el egymástól, hiszen a virtualitás nem teszi lehetővé a valódi érintkezést, azaz a „kockázatos” szexuális együttlétet, amely potenciálisan megtermékenyítő hatású lehet. E ponton rátérünk a teletechnológiák által megcsonkított szexualitás Virilio-i kritikájára, amely az Open Sky című könyvben külön fejezetet kapott. „A kiberszexualitás révén többé már nem válunk el egymástól, hanem dezintegrálódunk. Az érzéki valóság hirtelen elfogadhatatlanná válik, és mindezt a kölcsönös távolságtartás jegyében érjük el. Tehát ami megalakul, az egy diszkrét, lopva ejtett együttlét, ami már többé nem a vonzalmon alapul, hanem a kölcsönös elutasításon és taszításon.”26 A teletechnológia fejlődésének és gyorsulásának eredményei a világtól szakítanak el bennünket, illetve elveszítjük a kapcsolatot a befogadható valósággal. A lokális és egyedi, mitikus időt eltörölte a globális idő totalitása, amelyet a férfi és a nő valóságának kifosztása követ, amely a másik elutasításának posztmodern képességében ölt testet. A közelség és az érintés fontossága számolódik fel: 24
Ulrich Beck: Risk Society. Towards a New Modernity, London/New Delhi, Sage Publications, 1992, 22. p.
„If this were so, the question of »up to what point« would no longer even arise, since the lack of any limit apart from the cosmological constant of the speed of reality waves would quickly induce us to practice long-distance love. Not the »courtly love« of the Middle Ages any more, but the »virtual life« permitted by the sensory feats of cybersex, with demographic consequences for humanity that go without saying thanks to the invention of such a universal condom.” Virilio: Open Sky, 67. p. 26 Open Sky, 103. p. 25
7
ami eddig tapintható, lokális és érezhető volt, az opcionálissá, virtuálissá válik, tehát a tele-cselekvés szexualitásba való benyomulása, penetrációja egyfajta „távirányítású maszturbálássá” alakította át a szerelmet. A közösülés, a két test és a nemek polaritásából fellépő feszültség immár a Gép testében izzik, a gép, amely még a legközelebbi emberi viszonyokba is a közvetítés álruhájában választ el és szól bele jelek és kódok segítségével, egyfajta elektronikai fokozóként, vágykeltőként, amely ezzel ellentétes hatást elérve a vágy őrületig való fokozódásának ad teret, amely végül hálózatok és műholdak mélységes magasságaiban kielégítetlenül merül ki. Biológia és a technológia találkozása többé már nem a laborokban és vegyi üzemekben történik, hanem a teleszexuális aktivitásban, a távolban „megtapasztalható” szerelemben, amely a reprodukciót, az érzékeket, a test felfogását és a szocializáció felfogását is befolyásolja, hiszen az ember már virtuális közösségben szocializálódik. Virilio szerint az „új szerelem” alapja az egymástól való eltávolodás, a másik ember elutasításának precíziós pontosságú aktusa, ami egy a nukleáris energiát tovább termelni nem képes erőműhöz hasonlóan rövidesen az „elágazás üzemmódjába” lép, azaz a termelés helyett az éterbe történő drasztikus eltűnésben leli orgazmikus gyönyörét.27 A soha korábban nem tapasztalt pszichológiai és demográfiai dezintegrációnak a technológiai sebesség és a tele-cselekvés adja azt a virtuális környezetet, ahol távirányítókkal vagyunk képesek gyorsítani vagy lassítani az eredendően a valós érzékek érintkezéséből felépülő szexuális aktust, tehát a erósz elrugaszkodása helyett a gyorsuló és lassuló képek összekeveredésének kavalkádjával van dolgunk. Ahol az előjáték a képek vezérlését segítő kezelőfelület megismerése, a csúcspont pedig saját élvezetünk alávetése és megkínzása a képernyőn tapasztalt élvezeti középpont megragadásának érdekében, azaz a kiterített lepedő „síkszerűségének” és a szerelem „áthatolhatatlanságának” a bőr és a tapintás, illetve a szín „gesztus-szerűségének” elvetése történik meg a teleszexualitás szimulakrumának javára, amely egy abszolút idegen hatalomként nehezedik a szemre. A teleszexualitás és a szerelem úgy viszonyulnak egymáshoz, mint a gavotte és a barokk szvit, tehát az igen gyors tempójú, „egyenes” ritmikájú és ismétlésen alapuló társastánc és a lassú-gyors kapcsolódásából létrejövő teljesség, azaz a páros és a páratlan ütemű táncok összefonódásából áll össze a melódia és a valódi dinamika. A posztmodern szerelmese egyfajta különleges „cybernaut”,28 aki a passzivitás és a szürmodern környezet kettősségének találkozási pontján elveszíti saját teste energiáinak érzékelését, és a legkínzóbb vágyak közepette is az elgyöngülés lesz jussa, azonban mindez elől elmenekülhet a tele-cselekvési hálózatok olyan különleges rendszerébe, ahol egyebek között a szexuális erőszak nem csupán tolerált, de kívánt, sőt elvárt közösségszervező elem lesz. „Sex no longer exists, it has been replaced by fear. Fear of the other, of the dissimilar, has won out over sexual attraction. After the struggle against the gravity of weighty bodies and all the research done on techniques of levitation and weightlessness, there begins a similar war on than universal attraction that enables the species to survive: genetic engineering, artificial fertilization and so on are all permutations of the same assault on the living being.”29
„Like a reactor that can no longer keep up its production of nuclear energy and gears up to explode, the couple that was the driving force of history is entering divergence mode and gearing up to vanish into the ether. So much so that mutual repulsion is already winning out over attraction, over sexual seduction.” Virilio: Open Sky, 108. p. 28 Virilio játékos kifejezése a messzi űr kalandora, az asztronauta és a virtualitás lovagjának egybeolvasztására 29 Paul Virilio: Open Sky, 113. p. 27
8
Paul Virilio életművének és Open Sky című kötétetének egyik kulcsfogalma a technológia, illetve a sebesség, a helyváltoztatás és az emberi cselekvés különös ötvözete, a tele-technológia. A The Aesthetics of Disappearance című könyvében a sebességváltozás és a sebesség megszakításának dinamizmusát vizsgálja, és a megállást, a szünetet egyfajta stabilitási lehetőségként emeli diskurzusába, amely során a tudatunk, illetve a testünk működésére reflektálhatunk.30 A tudatos és tudattalan állapotok változásának, a „piknolepszia” középpontjában élünk, azaz a tudás megszakításának módja alapján jön létre a neki megfelelő idő, tehát a „piknoleptikus” megszakítás milyensége teszi lehetővé, hogy olyan időtartamban létezzünk, amit a sajátunknak érzünk, amit tudatosan átélhetünk. A The Aesthetics of Disappearance című műben a „piknoleptikus” megszakítások konstans fokozódásának stádiumait veszi sorra Virilio, a vallás, a város, a társadalom és a politika elemzésén keresztül. Mint megjegyzi: „A képzet, amit mi látunk, montázs, az időbeliségek montázsa, mely nemcsak a mindenkori hatalmak terméke, hanem azoké a technológiáké is, amelyek az időt szervezik.”31 A recenzált kötetben a szerző a tér és a technológia aspektusaival egészíti ki, mélyíti el e gondolatot. A telekommunikációs eszközök megszüntetik az időtartam és az idő bármiféle kiterjesztését az üzenet és a képek tovaküldésének „piknoleptikus” pillanatában. A tele-technológiák elterjedésének folyamatát a tömegközlekedés 19. századi fejlesztése mellett leginkább a hírközlés 20. századi forradalma előzte meg, egy forradalom, ami a köz- és a magántér mutációjával és átváltozásával járt. A kommunikációs forradalomnak a rejtett aspektusa a társadalom megélt idejének, időtartamának változása, amit az „ideiglenesség rezsimjei” uralnak az indusztriális és posztindusztriális technológiai korban. Jelenünk a technológiák hirtelen cseréjének kora: a valós térben létező infrastruktúrák (kikötő, vasútállomás, légikikötő) helyét a valós időben létező környezet átformálása váltja fel az interaktív tele-techológiák révén, amelyek az életnek egy kritikus dimenziót adnak. A tele-technológiák a távolságban való találkozás, azaz két korábban egymástól elválasztott minőség, a távolság és a jelenlevőség összeolvadása, ami nem más, mint a „tele-jelenlét” állapota („being telepresent”). A távolságban való találkozás ideje nem más, mint a reális tér-idő, ami persze egyfajta szimulákrum, hiszen valójában egymástól elkülönítve, elszeparáltan történnek meg az események, azaz külön tér áll rendelkezésükre, sőt még a tele-cselekvés „piknoleptikus” ideje is a valóságban létezik. A telecsekelvést és a tele-jelenlétet az optoelektronikai eszközök teszik lehetővé, amelyek Virilio álláspontja szerint az idő negyedik dimenzióját, a jelenlevés dimenzióját teszik kritikussá, tehát a „piknoleptikus”, megszakításokon alapuló idő dinamikájában figyelhető meg egyfajta gyorsulás, vagy „mega-megszakítás”. A valós idő tele-technológiája a jelen idejét mészárolja le azzal, hogy elkülöníti, elválasztja egymástól az itt-létet a mosttól, egy „kommunikatív máshol” valóságáért, aminek klasszikus értelemben semmi dolga nincs a mi konkrét jelenünkkel. Virilio a The Third Interval című fejezetben a technológia és az emberi test összekapcsolódásának lehetőségéről értekezvén megjegyzi, hogy a statikus audiovizuális eszköz összeköti a mozgást és az egyhelyben levőséget egy kinematikus vetítés segítségével, ami a test és a virtualitás a történelmi valóság széttöredezésének végső felismerésével és egy új önazonossággal, egy világméretű jelenlétből építkező öntudatra való 30 31
Paul Virilio: The Aesthetics of Disappearance, New York, Semiotext(e), 1991 Paul Virilio ‒ Sylvére Lotringer: Tiszta háború, Budapest, Balassi Budapest Art Expo Alapítvány, 1993, 34. p.
9
ébredéssel lesz egyenértékű. Mindez a világ illúziójának gyors mobilizációja, azaz a tele-jelenlevősége a teljes világnak. Fontos még tisztáznunk a sebesség Virilio-i fogalmát: a sebesség nem egy jelenség, hanem a jelenségek közötti kapcsolat, tehát egyfajta relativítás, tulajdonképpen a fény sebessége, egy olyan sebesség, amely a helyváltoztatás mellet a világ fokozottabb és minőségileg más megismerését teszi lehetővé. A sebesség által megváltoztatott idő veti fel a dromológia kérdéskörét: „Everywhere you turn there is the same disastrous lack of understanding of the relativistic nature of the activities of modern industrial man. This is where dromology comes in.”32 A dromokratikus erő az, amit Virilio előremozdításnak, illetve mozgásba hozásnak nevez, amely megelőzi mind a tudáserőt és az érzelmi erőt is. Recenzióm végéhez közeledvén beláthatjuk, hogy Virilio társadalomelméleti fejtegetésének világában a sebesség fokozódása maga a dromokratikus erő, amely eltünteti és felszámolja az emberi sorsot mindig is meghatározó horizontot, azaz a perspektívát. A dromokrácia, a sebesség hatalmának korában már nincs időnk a távolba merengeni, nincs időnk gondolkodni. Virilio meglátása szerint,-amely izgalmas hasonlóságot mutat Timothy Morton álláspontjához, a dromokrácia már nem az emberek, hanem a kompjuterizált eszközök és automatizált válaszadó szisztémák kezében van, egy olyan kézben, amelyben a tudáserő még relatíve létezhet, de az érzelmi erő teljes mértékben hiányzik. Ahogy Sylvére Lotringer megjegyzi a Tiszta háború című könyvben: „Csak pár perc marad az emberből.”33 Nincs történelem: csak a közösség időtartama, azaz a kollektív időtartam ritmusa és gyorsasága, akár egy fokozatosan építkező zenemű. A dromokratikus erő fokozódása a közösségi életet szinte meghatározhatatlanná teszi, és életünk esszenciájának elvesztését eredményezi.34 A sebesség megváltoztatta kapcsolatunkat a fizikai léttel, és csak az azonnali jelenlétet a fizikai távolból elővarázsoló tele-cselekvés által nyerhetünk megváltást.
Mindig csak egy tőlem távol levő és rajtam kívül lévő, a sebességtől elmosódott arcban ismerek magamra, akár egy el nem készült impresszionista portré, amit minden egyes el nem érkezett napon végtelen távolságban ugyan, de magam előtt, önmagamat megelőzően hordozok...
Virilio: Open Sky, 23. p. Paul Virilio ‒ Sylvére Lotringer: Tiszta háború, 53. p. 34 „On a constricted planet that is becoming just one vast floor, the lack of collective resentment over domospheric pollution stems from our forgetting the essence of the path, the journay.” Open Sky, 24. p. 32 33
10
Felhasznált irodalom: AGAMBEN, Giorgio: Infancy and History: On the Destruction of Experience, London, Verso, 2007 AUGÉ, Marc: Nem-helyek. Bevezetés a szürmodernitás antropológiájába, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2012 BAUDRILLARD, Jean: Perfect Crime, London, Verso, 2008 BAUDRILLARD, Jean: Simulacra and Simulation, Ann Arbor, University of Michigan Press, 1995 BECK, Ulrich: Risk Society. Towards a New Modernity, London/New Delhi, Sage Publications, 1992 BOHM, David: Wholeness and the Implicate Order, London and New York, Routledge, 2001 DELEUZE, Gilles – BACON, Francis: Az érzet logikája, Budapest, Atlantisz Kiadó, 2014 HORROCKS, Cristopher: Baudrillard és a millennium, Pécs, Alexandra Kiadó, 2008 HORVÁTH Márk: A város mint elbeszélhetetlenség (Kézirat), Budapest, 2014 MORTON, Timothy: Hyperobjects. Ecology and Philosophy after the End of the World, Minneapolis, University of Minnesota Press, 2013 NANCY, Jean-Luc: A portré tekintete, Budapest, Műcsarnok Nonprofit Kft., 2010 NANCY, Jean-Luc: Corpus, Budapest, Kijárat Kiadó, 2013 ORTEGA Y GASSET, Jose: A tömegek lázadása Budapest, Hindy András Könyvkiadó, 1943 SPENGLER, Oswald: Ember és gép, Budapest, Pannon Alapítvány, 2001 VIRILIO, Paul – LOTRINGER, Sylvére: Tiszta háború, Budapest, Balassi Budapest Art Expo Alapítvány, 1993 VIRILIO, Paul: A Landscape of Events, Cambridge, MIT Press, 2000 VIRILIO, Paul: Art and Fear, London, Continuum, 2003 VIRILIO, Paul: Háború és televízió, Budapest, Mágus Design Stúdió Kft., 2003 VIRILIO, Paul: Lost Dimension, New York, Semiotext(e), 1991 VIRILIO, Paul: Open Sky. London: Verso, 1997 VIRILIO, Paul: The Aesthetics of Disappearance, New York, Semiotext(e), 1991 VIRILIO, Paul: War and Cinema: The Logistics of Perception, London, Verso, 1989
11
