PEDOFÍLIA: Ez nem simogatás!

Ócsai Tímea és Árpád

PEDOFÍLIA: Ez nem simogatás!

Ez a könyv nem árusítható!

(Magánkiadás)

[âÇÉÜ ^≠Ççäx~ Nyírbogdány, 2008.

Ajánlás

Kedves kisfiunk, Hunor!

Szeretettel ajánljuk ezt a könyvet Neked. Tudjuk, hogy ezáltal sokkal jobban megérted, hogy miért nevelünk úgy, ahogy sokan nem teszik. Ne szégyellj bennünket azért, mert nekünk más múlt jutott, mint a többi embernek. Mindig is féltve ıriztünk Téged, de ha ennek ellenére megtörtént veled is a szörnyőség, akkor azonnal fordulj hozzánk bizalommal! Mi segítünk neked, és ennek ellenére ugyanúgy szeretünk, mint eddig. Ha majd megöregszünk és talán már nem fogunk élni, akkor se felejtsd el, hogy Isten mindent lát! Minden tettünk fel van jegyezve Nála, és felelnünk kell értük! Tudjuk, hogy ez nem egy vidám könyv, sıt nagyon „sötét” dolgokat írtunk le benne. Ne keseredj el, a végén jóra fordul minden. Isten gondoskodik a jövınkrıl, hiszen azt csakis İ ismeri… Szeretı szüleid

2

Elıszó helyett

Kedves olvasó! Az elıszót talán ritkán olvasod el, mégis most arra kérlek, hogy ezzel kezdd ezt a könyvet. Sok tanulságot rejt, és ez által jobban fogod érteni a könyvünket. Itt szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy ezt a könyvet, amit most a kezedben tartasz, párhuzamosan írtuk a feleségemmel, ezért használtunk kétféle betőstílust. Ezáltal könnyebben különválasztható, érthetıbb a két történet, mely késıbb összefonódik. Tipikus olvasói kérdés, amivel minden szerzı találkozik, hogy: Mirıl szól a könyv? Most ezzel kezdem. A könyvünk a pedofíliáról és annak súlyos, maradandó következményeirıl szól. Nem csupán tudományosan, hanem inkább a saját tapasztalatunk felhasználásával írtuk meg sorainkat. Ez a mi történetünk, ezért nem arra törekedtünk, hogy mestermő legyen. Inkább dokumentum, melynek minden sora igaz! Elsıdleges célunk a segítségnyújtás! 3

• Ha szülı vagy és nem tudsz elég idıt fordítani gyermekedre, ezt vedd figyelmeztetésnek. • Ha már megtörtént a tragédia és a gyermeked áldozattá vált, a gyógyulásban segítünk. • Lehetsz barátnı, vagy éppen férj, akitıl segítséget vár egy áldozat, akinek eddig senki sem segített. • Áldozat vagy? Neked írtuk a könyvet. Van segítség! Sokan vagyunk olyanok, akiket gyermekként megnyomorítottak a pedofil hajlamú bőnözık. Szörnyő volt átélnünk a kétségbeesést, az ártatlanságunk, a szüzességünk elvesztését, a fizikai és fıleg a lelki bántalmazást. Megalázottként folyton gyötört az önvád és bőntudat. Egyetlen bőnünk csupán az volt, hogy megbíztunk a pedofilban. Ez lett sajnos a vesztünk. Gyermekként nehéz eldönteni, hogy ki a megbízható felnıtt és ki nem az. Nem látszik senkin sem az, hogy mi rejtızik a szívében. Ezt csak Isten tudja. Senkire sincs kívülrıl ráírva bőnös hajlama. Nem lehet felismerni a pedofil hajlamúakat, sokszor még abban az esetben sem, ha a gyermekeket már megrontották. Pedofil bőnelkövetık között a társadalom minden rétege megtalálható.

4

Sok esetben fény derül a bőncselekményre, de ez már nem változtat az áldozatot ért traumán, mert már MEGTÖRTÉNT! A legszomorúbb az, amikor kizárólag csak az áldozatok tudják a pedofilról, hogy valójában pedofil! Sajnos a köztudatban tévesen él az a nézet, hogy csupán a kislányok vannak veszélyben. Egy pedofil személy elıtt a gyermek a célpont, függetlenül attól, hogy a kiszemelt áldozat fiú-e vagy lány! Timi esete megdöbbentı. Sok apró jel utalt a „nagybácsi” hajlamára, azonban senki sem tulajdonított ezeknek jelentıséget. Timi nem mert szólni, hasonlóan a többi áldozathoz, mert félt. Bár jelezte, hogy valami nagyon nincs rendben. Példájából láthatjuk, hogy a tragédia után tudta csak jelezni, de ekkor már késı volt. A szülık azonban még ezt sem vették komolyan. Szörnyő, hogy tíz megrontott gyermek közül csak egy beszél, a többi éveken át vagy egész életében hallgat. Aki beszél, arra szégyen és megaláztatás, megbélyegzés vár. Ez a társadalom érthetetlenségébıl és hibás gondolkodásmódjából fakad. Számtalanszor kerültünk mi is szembe ezekkel a vádakkal: • Te idézted elı azzal, hogy utána járkáltál!

5

• Miért nem szóltál azonnal?! • Ennek nem most kellene kiderülni! • Miért nem reklamáltál akkor?! • Mindig is egy kis „szajha” voltál! • Te beszélsz…, ugyanúgy bőnös vagy te is! • Magadat okolhatod, te kerested a bajt! • Hazudsz! Ebbıl egy szó sem igaz! A gyermekek ezért hallgatnak. Tudják, hogy csak ık veszíthetnek, ha kitudódik. Csupán egy kérdést teszek fel neked kedves olvasó: Mi az az indok, ami feljogosítja a pedofilt arra, hogy a gyermekkel erıszakoskodjon? Talán a gyermek mosolya, viselkedése, öltözete, vagy „vonzó” teste? Kijelentem, hogy semmi sem jogosítja fel a gyermek tönkretételére! A pedofília drasztikusan terjed a XXI. században. A szülık egyre jobban elhanyagolják a gyermekeiket. Minden fontosabb, mint a gyermek. Sok esetben rábízzák gyermekeiket ismerıseikre, rokonaikra, azonban egyre több esetben maguk a szülık a megrontók. A tévhittel ellentétben a leggyakoribb pedofilok az apák, a mostohaapák, a nagybácsik. Napjaink törvényei elszomorítóak. A bőncselekmények pár év börtönnel sújthatók. Ha nem derül ki

6

a bőntény 10 éven belül, akkor elévül. Ezért, ha késıbb ki is derül, már a rendırség tehetetlen. A bőnöst senki sem vonja felelıségre. Istennél viszont nincs elévülés. İ nem felejt, és minden bőnért felelni kell. A pedofilt látja Isten. Mindent lát és tud; a rosszat és a jót, a pedofil hajlamú személyt és az áldozatait is. Az áldozatok egész életükön keresztül szenvednek, Isten azonban gondoskodik a megoldásról. A jellemünk, hitünk és erkölcsi érzékünk erısödik ez által, de csak akkor, ha Istenhez fordulunk segítségért. Istent vádoltam én is, amiért megengedte, hogy ez megtörténjen velünk: velem és a feleségemmel, Timivel. Ma viszont még jobban szeretjük egymást és fıleg Istent, mintha a szörnyőség nem is történt volna meg velünk. A pedofilokat azonban sohasem fogom megérteni. Miért táplálják szívükben ezt a hajlamot? Miért használják fel a hatalmukat, a testi erıfölényüket, a gyermekek naivságát, kiszolgáltatottságát és bizalmát a kéjes vágyaik kielégítésére? Egy biztos: ez a legaljasabb árulás a védtelen gyermekkel szemben!

7

Emlékszem, hogy a kishúgommal - aki több mint 16 évvel késıbb született tılem -, mennyi idıt töltöttem kettesben. Hányszor mosolygott rám és hányszor mondta tiszta szívbıl: - Téged szeretlek a legjobban, bátyus! Tanítottam beszélni, rajzolni, számolni és játszani. Édesanyánk sokszor rám bízta, míg neki dolga volt. Nagyon vigyáztam rá, nehogy baja essen. Mindig is ı volt a szívem csücske és ma éppúgy szeretem, mint amikor elıször megláttam a kórházban egy naposan. Sohasem fordult meg a fejemben az, hogy kihasználjam és galád módon, perverz dolgokra kényszerítsem. Távol áll tılem a pedofil hajlam! Bárcsak mindenki hozzám hasonlóan gondolkodna! Timi és én szülık vagyunk. Van egy gyönyörő fiunk, akit mindennél jobban szeretünk. İrizzük ıt, nehogy megismétlıdjön újra a borzalom! Ezt a könyvet neki is írtuk…

8

1. Mi a pedofília?

A pedofília a legkegyetlenebb és legmegmagyarázhatatlanabb emberi magatartás. A gyermekek teljesen kiszolgáltatottak a felnıtt pedofiloknak, nincs hova, nincs kihez menekülniük. A védelmet nyújtó felnıttbıl üldözı lesz, a valóság pedig mocskos titkok börtönévé válik. A pedofília a gyermekkort a leglényegesebb elemétıl fosztja meg: az ártatlanságtól. A pszichológia szemszögébıl a pedofília nagyon sokrétő. Beletartozik a gyermekkel való nemi közösülés, de nem csak ez! Ide tartozik még a gyermek szájával, mellével, nemi szerveivel, végbélnyílásával vagy bármilyen egyéb testrészével történı fizikai érintkezés abból a célból, hogy a pedofil személy szexuálisan felizguljon. Nem kell, hogy a pedofil személy vérrokon legyen. Lehet bárki, akit a gyermek a bizalmába enged, családtagnak tekint. Van azonban olyan magatartásforma is, amihez nem kell fizikai kontaktus a pedofil hajlamú személy és áldozata között, de ugyanolyan romboló hatása van. Például, ha a pedofil a gyermek elıtt felfedi a nemi szervét, vagy maszturbál, vagy akár

9

ráveszi a gyermeket, hogy szexuálisan izgató fényképekhez vegyen fel különbözı pózokat – ezekkel is a pedofília egy formáját követi el. Lényeges, hogy a bőncselekményt titokban kell tartani. A gyermekét szeretettel magához ölelı és megpusziló apa semmi titkolnivalót sem tesz. Sıt az ilyen érintés elengedhetetlen a gyermek érzelmi fejlıdéséhez. Ha viszont ugyanez az apa a gyermek nemi szerveit simogatja, fogdossa - vagy arra kényszeríti a gyermeket, hogy az övét simogassa, megfogja -, ez már olyan cselekedet, amelyet titokban kell tartani. Vannak még olyan viselkedésformák is, amelyek ide tartoznak. Például az öltözködı vagy fürdı gyerek meglesése, vagy a gyermekre tett csábító vagy nyílt szexuális értelmő megjegyzések is. Ezek ugyanazokat a tüneteket eredményezik, mint a többi pedofil támadásokat átélt áldozatok esetében. Ez kimeríti a pedofília fogalmát. Napjainkban olyan járványszerő méreteket öltött a pedofília, amilyet eddig még sohasem tapasztaltunk. Statisztikák szerint csaknem minden negyedik gyermek áldozatul esik a pedofíliának 18 éves koráig. A pedofília vitatémává vált. Azonban van egy súlyos probléma, ami nehezíti a pedofília megfékezését. Ezek a máig is a köztudatban élı tévhite,

10

amelyek megkérdıjelezhetetlenül belénk vésıdtek, azonban nem igazak és soha nem is voltak azok! Tévhit: A pedofília ritkán fordul elı. Valóság: A szakértık adattárából az derül ki, hogy minden negyedik gyermek - tizennyolc éves koráig - áldozatul esik a világban valamelyik, a gyermek bizalmát élvezı pedofil családtagjának. Tévhit: A pedofília csak a szegény és iskolázatlan családokban fordul elı. Valóság: A pedofília könyörtelenül demokratikus! Nem ismer társadalmi, gazdasági határokat. A pedofília a mi családunkban éppoly könnyen megtörténhet, mint egy nyomortanyán. Tévhit: A pedofil felnıtt elkövetı mind társadalmilag, mind szexuálisan deviáns személy. Valóság: Bárki lehet pedofil hajlamú. Az elkövetıknek nincsenek közös ismérveik. Gyakran köztiszteletben álló, elsı ránézésre normális férfiak és nık az elkövetık. Vannak közöttük rendırtisztek, gondozónık, tanárok, orvosok, alkoholisták és egyházi személyek egyaránt! Közös vonásuk inkább pszichológiai jellegő, semmint társadalmi, gazdasági, faji, vagy kulturális. Tévhit: A pedofília a nemi kiéhezettség következménye.

11

Valóság: A legtöbb pedofil aktív nemi életet él a házasságon belül, valamint gyakran házasságon kívüli kapcsolatban is. A gyerekek arra kellenek nekik, hogy élvezhessék a hatalmukat és azt, hogy ık irányítanak, vagy feltétlen, kockázatmentes szeretetet kapjanak, amelyet csak a gyermekekbıl tudnak kikényszeríteni. Ebben az esetben szexualizálódik a hatalomvágyuk. Tévhit: A gyerekek legalább részben felelısek az ıket ért molesztálásokért. Valóság: A gyermek a mosolyával, simogatásával, kedvességével csupán a szeretetéhségét fejezi ki a felnıtt felé. A pedofilok pedig pont ezt használják ki, és ürügyként értelmezik a gyermek megrontásához. A gyermek „éhségét” arra használják, hogy „kenyér” helyett „követ” adjanak az áldozatnak. A gyermek szeretet helyett szexuális zaklatást; gondoskodás, törıdés helyett erıszakot szenved el. A pedofiloknak nincs joguk kiélni alantas vágyaikat a védtelen gyermekeken, sajnálatos módon mégis ezt teszik! Tévhit: A legtöbb pedofil történet nem is igaz, csupán a gyermek találja ki azokat. Valóság: Ez a legkárosabb mítosz, mely áthatja a pszichológiát. Ezt a tévhitet Sigmund Freud teremtette meg. Pszichoanalitikus praxisa során Freud annyi pedofil bőntényrıl hallott beszámolót, hogy

12

minden alap nélkül úgy döntött, mind nem lehet igaz. Tévedésének öröksége az, hogy több ezer áldozat a pszichológusoktól távozva lelki nyomorékként, segítség nélkül vegetálnak, illetve öngyilkosságba menekülnek. A 2-5 éves kisgyermekek megdöbbentı vallomásait hallva a szakemberek beismerték, hogy a gyermekek csak egy esetben tudhatják a pedofil bőncselekményeket ilyen részletesen elmondani, mégpedig ha a valóságban is fizikálisan átélik a traumát. Tévhit: A gyermekeket gyakrabban molesztálják idegenek, mint ismerıseik, rokonaik. Valóság: A gyermekek elleni szexuális bőncselekmények többségét a bizalmukat élvezı családtagok követik el. Az idegenek, akiktıl fél a gyermek és nem bízik meg bennük, nem férkızhetnek közel a gyermekhez. Tévhit: A pedofília csupán simogatás a felnıtt részérıl, amit a gyermek félreért. Valóság: A pedofília bőncselekmény, ami nem simogatás! A pedofília áldozatai nem simogatásról, hanem erıszakról, fajtalankodásra kényszerítésrıl, perverzióról tudnak beszámolni. A pedofilt önzı vágya vezeti, és nem azt tartja fontosnak, hogy a gyermek mit érez. A saját vágyainak kiélése a célja, a gyereket csak „eszköznek” tekinti ebben!

13

2. Így kezdıdött…

1977. január 30. Egy hideg téli napon megszületett! Vakítóan csillogott a napfény a frissen hullott hótakarón. Nehéz volt az éjszaka, tele aggodalommal, várakozással és fájdalmakkal, de mindez nem volt hiábavaló. Megszületett a család második gyermeke. Az elsı fiú volt, így a remény szertefoszlott, amikor a szülésznı megállapította a gyermek nemét: - Egészséges fiú! – közölte. Fekete haja volt és kék szeme. Gyönyörő kisfiú volt. - Mi legyen a neve? – kérdezte az anyakönyvvezetı. - Árpád – felelte az anyja. Igen… – gondolta –, ha lány lett volna, akkor most a Csilla nevet kapja… Azonban fiú lett. - Csak egészséges legyen! – Fohászkodott számtalanszor. - Majd a harmadik, a következı biztosan lány lesz… – biztatták egymást a szülık. Minden családban a második gyermek okoz egyfajta csalódást, ha nem olyan nemő, mint amit vártak a szülık.

14

Itt is ez történt. Nem helyes, hogy ez problémát okoz. Ezt a gyermek megérzi. A gyermek tudat alatt úgy érzi „hibát követett el”, pedig errıl ı tehet a legkevésbé. Ez kihat az egész életére, ahogy ebben az esetben is történt. Milyen apróságon múlik egy ember élete?! Igen, csupán apróságokon…








Három évvel késıbb újabb csoda történt! 1980. január 31-ét írunk. Az ország másik részén kislány született. Olyan bájos, mint egy kis angyal! Szıke, mint az apja és ez a gyönyörő kék szemek! Igen, ezt is az apjától örökölte. - Mi lesz a neve? – Hangzott a szokásos kérdés. - Tímea! – válaszolta az anya. Ó, ha fiú lett volna, most másképp válaszolhatna… - Gábor, mint az apja! – mondhatná tiszta szívbıl, boldogan. Bárcsak így történhetne, de nem… Nem így történt, hisz nem az emberek döntenek. Minden terv szerint zajlik a földön, az emberek viszont „csak” szereplıi ennek a tervnek. Vajon miért nem történt másképp…?








Apámnak nagyon zokon esett, hogy lányai vannak. Nem fiúnak születtem. Így, mint elsıszülöttet, 15

a nıvéremet vette pártfogása alá „fiaként”, így lettem én az „anyám lánya”. - Timi az anyjáé! İ csak a második! – határoztak felılem. Mindig is elhanyagoltnak, mellızöttnek, sıt kegyvesztettnek éreztem magam. - Bárcsak fiú lennék… Biztos, hogy sokkal jobban szeretnének! – okoltam gondolatban önmagam. Szüleim néhány évi albérlet után építkezésbe kezdtek. Tudtak volna vásárolni a közeli városban lakást, de a nagyszüleim tanácsára így nem költöztek el, hanem apám szülei mellet vásárolták meg az építési telket. A házépítés elkezdıdött… Apám nagycsaládból származik. Öt élı testvére van. Egyetlen lánytestvére van csupán, de ı is csak féltestvére apámnak. Törvénytelen gyermeke nagymamámnak, mégis nagyapám saját lányaként nevelte fel. Úgy tekintett rá, mint saját gyermekére. Nagymamám már terhes volt, amikor férjhez ment nagyapámhoz. „Keresztanyám” így lett nagyapám egyedüli lánya. Hogy ki volt az apa? Ezt mama sohasem mondta el nekünk… Három éves koromig anyám otthon volt velem. Míg gyesen volt, addig semmi gond nem történt velem. A gyes letelte után azonban minden megváltozott. Anyám visszament dolgozni az egyik helyi boltba pénztárosnak. Szüleim szerint ez lényeges és fontos lépés volt.

16

- Kell a pénz az építkezéshez és a gyerekekre is! – hangoztatta anyám. Az anyagi jólét és a kényelem, sıt a házépítés is, mindennél fontosabb volt! Apám „kevesebbet” keresett attól, amire - anyám szerint - szükségünk lett volna. Anyám ezért kötelességének érezte, hogy visszamenjen dolgozni. İ a munkahelyét és a pénzt választotta helyettünk, gyermekei helyett. Nem volt ideje velünk foglalkozni. Nem ı nevelt, hanem az óvoda, a rokonok és „természetesen” a nagymama. Mivel a szomszédban volt az „egész család”, természetes volt, hogy mamánál töltöttem a napjaimat. Anyu sokszor bízott rá és én is szerettem ott lenni. A nagybátyáim törıdtek velem apám helyett is. Szinte közöttük nıttem fel. Velem leggyakrabban apám egyik öccse töltötte az idejét. Sokszor voltam vele, gyakran rábízott mama. Otthon lakott nagymamámnál és így volt ideje „rám”. Nem volt nıs, nem voltak kötelességei. Nagyon sok dolgot ı végzett el a ház körül, segített mamának az otthoni teendıiben is. Mama sokszor rábízott, míg dolgait elvégezte. Például, míg a kertben dolgozott, vagy fızött a nyári konyhában, addig mi bent voltunk ketten a házban és néztük a televíziót. Természetes dolog volt, hogy a felnıtt vigyáz a gyerekre. Így történhetett az meg, hogy szemet vetett rám. Négy éves voltam! Kis óvodás…

17

Ma sem értem, mi késztetett egy felnıtt embert arra, hogy kihasználja egy ilyen kisgyermek tudatlanságát, védtelenségét és kiszolgáltatottságát. Ez a pedofília! Ez a végsı árulás a gyermekkel szemben. Nem emlékszem pontosan, hogy miként kezdte és azt sem, hogy pontosan mikor hagyta abba, viszont tény, hogy a nagybátyám szexuálisan zaklatott! Nem „simogatott”, ahogyan ezt sokan elképzelik, de errıl késıbb részletesen írok. Sokszor eltöprengtem már azon, hogy mit is éreztem iránta akkor, és hogyan gondolkodtam felıle. Talán apámnak tekintettem? Bizonyára ez áll legközelebb az igazsághoz. Csak azt tudom most is mondani, amire azóta is határozottan emlékszem. Törıdést, gondoskodást és szeretetet vártam tıle, hiszen a gyermek a családtagoktól szeretetet, törıdést vár, ez élteti! Olyan a gyermeknek a szeretet, mint az oxigén: nem tud élni nélküle. Az egészséges fejlıdéséhez erre van legnagyobb szüksége. Károsodik, ha nem kap elég szeretetet. Ezt sajnos én nem kaptam meg a szüleimtıl. Ahhoz ık túlságosan elfoglaltak voltak. Nem volt idejük arra, hogy szeressenek engem. Elhanyagoltak… Valamennyit persze adtak, de ez kevésnek bizonyult. Sokszor nem is a munka, hanem saját szórakozásuk vette el az idıt gyermeküktıl. Fontosabb volt a focimeccs, a kocsmai haverok, anyám barátnıi, mint én. Sokszor idejük ugyan lett volna rám, de kedvük hozzám annál kevesebb. Nem em-

18

lékszem, hogy apám játszott volna velem, hiszen csak a fiúkkal tudott játszani. Számára a lányok semmire sem voltak jók. Nem tudott velem mit kezdeni. Anyám pedig veszekedett velem és sokszor megvert, simogatás és szeretet helyett. Amiért a legjobban elítélem ıket az az, hogy nem tartóztatták meg magukat elıttünk - gyermekeik elıtt - szexuálisan. Több alkalommal is megtörtént, hogy anyám húga nálunk aludt. Ma sem értem, miért volt szükség erre, hiszen csak pár utcával lakott arrébb a nagyszüleimmel együtt. Ilyenkor mindig a gyermekszobánkban aludt az én ágyamban. Engem átvitt anyám a saját ágyukba. Anyuékkal kellett aludnom! A szó szoros értelmében utáltam ezeket az alkalmakat. Rettegtem tılük. Miért nem hagytak békében? Miért nem volt jogom a saját ágyamhoz? Miért kínoztak pont engem? A szüleimmel aludni rémálom volt! Éjjel arra ébredtem, hogy a sötétben mozog az ágy, nyögtek és lihegtek. Sejtettem, hogy valami olyat tesznek, amit nekem nem szabad tudnom. Úgy éreztem, hogy ez valami titkos, bőnös dolgot. Valami olyan, ami bántja, zavarja a kisgyermek fejét. Túl nagy teher ez a kisgyermeknek, amit nem tud megérteni, feldolgozni. Kétségbeestem és féltem! Egyszerően nem tudtam mást tenni csak mozdulatlanul, dermedten feküdtem és felsírtam. Csak a sírásom miatt hagyták

19

abba. Anyám kirohant a fürdıszobába, apám pedig kínjában bekapcsoltatta velem a tévét, amiben már nem is volt adás… Azt hitte, hogy ez megoldja a problémát? Nem mondtak nekem semmit. Nem voltak megtanítva arra, mit tegyenek ilyen helyzetben. Nem nyugtattak meg, nem karoltak fel. Nem mondták még azt sem, hogy ne féljek. Felnıttként értettem meg, hogy ıket csupán a szex tartotta össze. Az igazi szeretet nem ilyen. Az igazi szeretet még a síron túl is hő marad egymáshoz! İk nagyon hamar bebizonyították ennek az ellenkezıjét. Pár évvel késıbb ugyanis elváltak. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy úgy történjenek a dolgok, ahogyan történtek…

20

3. Zaklatások

Összegyőlt a család. Mindent elıkészítettek a disznóvágáshoz. A felnıttek az udvaron dolgozta. A gyerekek pedig a házban győltek össze a televízió elıtt. Éppen a tévét néztük, amikor bejött a nagybátyám. Furcsa „játékot” eszelt ki. Lefogták a tíz éves korú unokatestvéremet és lehúzták róla a nadrágját. A „játékot” roppant módon élvezte a nagybátyám. Az unokatestvérem alul teljesen meztelen lett és megköpködte elıttünk a kis „fütyijét”. Ennél jobban meg sem alázhatta az unokaöccsét!








A nagybátyám katona volt. A szabadságát itthon töltötte. Átjött hozzánk, a szomszédba is a szüleimet üdvözölni. Amikor megláttam, megijedtem tıle és elkezdtem sírni. A szüleim és a nagybátyám közösen akartak csitítani. - Ne félj már! – nyugtatott anyám. - Ne sírj már! – kérleltek. A nagybátyám felvett, magához ölelt és megpuszilt, de én végig, egész idı alatt sírtam. A szüleim azt hitték, hogy nem ismertem meg, ez az oka a sírá-

21

somnak. Meg sem gondolták, hogy más oka is lehet a reakciómnak.








Este mamáéknál voltam a szomszédban. A szobában sötét volt. Közösen néztük a tévét mamával és nagyapával. A szoba sarkában volt a készülék, az ajtóval szemben. A kettı között volt egy szekrény és egy kihúzhatós heverı. Mama ezen a heverın ült, miközben a tévé képernyıjére meredt. A szoba közepén volt két ágy összetolva. Ezeken feküdt nagyapám. Az ajtó mellett is volt egy heverı a tévétıl legtávolabb. Ezen a heverın ültem felhúzott lábakkal. Mindenkit jól láthattam, hiszen elıttem helyezkedett el mindenki. Kivéve a nagybátyámat, aki mellém ült le. Egy kis egyberészes ruhácskában voltam és fel voltak a térdeim az állam alá húzva. A nagybátyám egyszer csak fogta magát, félrehúzta a kis bugyimat és elkezdte piszkálni a nemi szervemet. Dörzsölni kezdte, majd az ujjaival belematatott! Piszkálta, majd kihúzta az ujját és megszagolta. Az orrom elé tette a kezét, hogy én is szagoljam meg. Iszonyúan féltem! Szorongtam kétségbeesésemben. Nem mertem megmozdulni sem! Nem értettem, hogy valójában mi is történik. A szüleim sohasem mondták el nekem, hogy oda senki sem nyúlhat, mégis a lelkemben éreztem ezt.

22

Tudtam, hogy nagyon rossz dolgot csinál, én pedig nem akartam, hogy ezt tegye! A nagybátyám tudta azt, hogy erıs, és ha elég határozott és agresszív, akkor félelmemben nyikkanni sem merek. Könnyő volt neki egy gyermeket nyomorgatni! Semmi esélyem sem volt négy évesen vele szemben. Ha a nagyszüleim észre is vettek volna valamit, vagy ha sírtam volna, akkor ı játszva kimagyarázta volna magát. Színlelte volna az ártatlant. Mégis mit mondtam volna? Azt, hogy bántott? Letagadta volna az egészet! İ már a célját elérte! Megrontott és egy kis mellébeszéléssel kihúzta volna magát a pácból. Ezt akkor nem gondoltam végig, hiszen kisgyermek voltam. Csupán annyit értettem meg, hogy ha „árulkodok”, akkor nagy baj lesz belıle. Ezt tudta ı kihasználni! Nekem hallgatni kellett errıl a bőnös „titokról” és szégyellni, hisz’ apuék is ezt tették. İk is zavarban voltak, amikor felriadtam mellettük. İk is hallgattak, tehát nekem is ezt „kell” tennem. Amit felfogtam az az volt, hogy milyen rosszat tett velem. Fájt és sírni szerettem volna, de nem mertem. Semmit sem mertem tenni.








23

Telt az idı. Anyuék megint mamára bíztak. Anyuéknak megint valami dolguk volt, így kéznél voltak a nagyszülık. - A szomszédban biztonságban lesz a gyerek! – gondolta anyám, mit sem sejtve. A nagybátyám is otthon volt. Mama kiment a kertbe, míg én a szobában maradtam. Mama nem aggódott miattam, hiszen bent volt a nagybátyám is, aki figyelt rám! Igen, ı figyelt rám… A két összetolt heverıre fektetett. A pokrócot ránk húzta és csókolni kezdett. A nyelvét a számba dugta és mozgatta. Sohasem éreztem ilyen undorítót! Azt hittem, megfulladok! Féltem, szörnyő volt. Anyuék nem így puszilkóztak elıttünk. İk csak összeérintették a szájukat. Sokáig ezt csinálta, én pedig menekülni szerettem volna, de megdermedtem. Nem engedett a szorításából. Felhúzta a kis lábamat a saját derekára és félrehúzta a bugyimat. Megint ott matatott. Újra és újra dörzsölte a nemi szervemet, belenyomkodta az ujját. Elıvette a saját ocsmány nemi szervét, amit én még megnézni sem mertem soha. Nem is láttam sohasem. Csak azt az undorító szagát éreztem. Dörzsölte az enyémhez és próbálta belenyomkodni. Még meg is nyálazta, hogy bemenjen, de ez nem sikerült neki. Túl kicsi voltam és túlságosan rémült, hogy ez sikerüljön neki.

24

Éreztem azt a büdös szagot! Sohasem fogom elfelejteni azt a büdös szagot, míg élek! Csukódott az ajtó és mama lépett be a házba. A folyosón át csupán pár lépés és mama rájött volna mindenre, de ı nem abba a szobába igyekezett, amiben mi voltunk, hanem a másikba. Több sem kellett a nagy bátyámnak! Azonnal békén hagyott, mintha mi sem történt volna. Csak azért szabadultam meg tıle, mert megzavarta mama. Most is ugyanazt a bénultságot, szorongást és félelmet éltem át, mint azelıtt. Semmit sem mertem tenni, fıleg nem ellenkezni vele! Újra csak hallgattam, mert féltem, hogy ha kiderül ez az ocsmányság, akkor nagy baj lesz!








Mit sem sejtve, újra csak mamára bíztak a szüleim. Mama kiment a házból és a nagybátyám csak erre várt! Senki sem gyanított semmit, én pedig buta gyermekként nem éreztem veszélyt. Nem láttam át a helyzetet. A nagybátyám a kihúzhatós ágyra fektetett. Nem mertem vele ellenkezni rémületemben. Féltem tıle. Az oldalamra kellett feküdnöm. A pokrócot ránk terítette és újra „csókolni” kezdett. Egyre többet engedett meg magának, és ha úgy nem ért célt, másképpen próbálkozott. Ugyanúgy megfogdosott, de most nem próbált megerıszakolni, hanem az

25

önkielégítésébe akart belekényszeríteni. A nemi szervére tette a kezemet. Nem akartam, de ı erıltette! Kihúztam a kezem, de ı rám szólt kéjes arccal, hogy – Timi! – aztán visszahúzta a kezem. Mozgatni kezdte a kezét és rászorította az enyémet is. Még sírni sem mertem, pedig kínomban ezt szerettem volna tenni. Nem tartott sokáig, mert nyílt a bejárati ajtó és ez félbeszakította ezt az egész mocskolódását. Megszabadultam! Szörnyő érzés volt tehetetlennek és kiszolgáltatottnak lenni! Iszonyú érzés, amikor a gyermek nem látja a menekülés lehetıségét. Sohasem vetkıztetett meztelenre, mert erre nem is volt szüksége. Túl veszélyes lett volna amúgy is számára.








Késıbb már „csak” úgy próbálkozott, hogy tévézés közben mögém feküdt és ruhán keresztül nyomkodta a fenekemhez a nemi szervét. Ezt csak pár alkalommal tudta megtenni, ha véletlenül úgy alakult, hogy ketten maradtunk a szobában. Egyre jobban kerültem azokat a helyzeteket, amikor kettesben próbált velem maradni. A testi zaklatásomat egyszer csak abbahagyta. Ekkor öt éves voltam.

26

Túl veszélyesnek tartotta a „dolgot”. Félt, hogy kitudódik. Rájött, hogy menekülök elıle. Testileg már nem bántott, lelkileg viszont annál inkább. Próbált bennem bőntudatot kelteni, megalázni. Győlöltem magamat és egyre jobban szégyelltem a történteket, ezért hallgattam mit a sír! A szüleim elváltak és a bíróság úgy döntött, hogy kéthetente egy-egy hétvégét apámmal kellett töltenem. Apám visszaköltözött a szomszédba, nagymamámhoz, mi pedig a másik nagymamámhoz költöztünk. Anyámnak és mamának könyörögtem, hogy ne kelljen odamenni. Azt hitték, hogy nem akarom látni apámat, de ez nem volt igaz, sıt!!! Féltem attól, hogy elveszítem ıt. Sokszor azonban „otthon” sem volt, amikor mentem hozzá. Éppen a kocsmába volt inni és akkor is részeg volt, amikor „hazaért”. Anyámnak az igazi okot nem mertem elmondani. Nem szóltam a nagybátyám mocskolódásairól egy szót sem, így ık elmagyarázták nekem, hogy ha nem megyek apuhoz, akkor anyámat megbüntetik! Sıt a gyerektartást sem fizetik tovább! Istenem, mennyire ki van szolgáltatva a gyerek a felnıtteknek! Apámhoz járni kellett, ha tetszett, ha nem! Ott volt a nagybátyám is, és elıfordult hogy nem úgy viselkedtem, ahogy neki tetszett volna. Ekkor rám szólt, hogy: „Megfogom a pinádat!” Úgy bánt ve-

27

lem, mint egy utolsó örömlánnyal, pedig még kisgyermek voltam! Olyan is történt, hogy direkt ı akart tévét nézni velünk és szexfilmet tett a videóba. Mi, gyerekek szóltunk mamának, hogy állítsa le a fiát! Csak ekkor volt hajlandó abbahagyni. Egyik szombaton, amikor megérkeztem apuhoz, bementem köszönni a nagybátyáimnak, nehogy szóvá tegyék a „neveletlenségemet”. A két nagybátyám még ágyban volt. Míg köszöntem és pár szót váltottam apám öccsével, addig ez az undok nagybátyám felkelt az ágyból és alsónadrágban öltözködni kezdett. Gúnyosan így szólt: - Timi meg a gyíkomat nézi! – és felnyerített, azon a gúnyos, idióta hangján. Majdnem elsírtam magam! Teljesen magam alatt voltam a megalázottságtól és a tehetetlenségtıl. Zavarában apám öccse így szólt a nagybátyámra: „De dila vagy!” – és látszott rajta a döbbenet…








Gimnazista voltam, amikor még rendszeresen menni kellett apámhoz. Mamámék a ház elıtti tornácon ültek. Mama a szomszédasszonnyal beszélgetett. Leültem az unokatestvérem mellé. A nagybátyám ittas volt, és amikor az asztalon lévı földimogyoróból én is vettem, gúnyosan és kuncogva így szólt:

28

- Timi meg szereti a mogyorót! Szörnyen megalázott ezzel a gúnyolódásával is. Kénytelenek voltunk elviselni a jelenlétét, mert ott kellett tölteni a hétvégéket apunál. Az egyik ilyen hétvégén a nagybátyám zuhanyozni ment. Mama kilépett az ajtón és én egyedül maradtam a szobában. Kikiabált a zuhany alól, hogy nem akarom-e megmosni a hátát. A válasz számomra egyértelmő volt: NEM! Folyton a fenekemre vágott, ami nagyon zokon esett. Sohasem bírtam felfogni, hogy honnan veszi a bátorságot?! Semmi joga sem volt ehhez, én pedig nem adtam rá semmiféle okot! Dühített, de féltem, hogy bántani fog. Nem volt más választásom, csak tőrni! Szerettem volna jól pofán vágni, de ehelyett csak az anyját szidtam. Ezen ı csak jókat mulatott! A mi „családunkban” a gyermeknek „hallgass” volt a neve! Csak a felnıttnek volt igaza. A gyermekeket nem vették emberszámba. Csupán arra voltunk jók, hogy kinevessenek, kigúnyoljanak és felhasználjanak a felnıttek kisded játékaihoz. Sohasem kezeltek értelmes emberi lényként. Mi, gyermekek csupán a szüleink „szex gyümölcsei” voltunk. Nem mondtam el a velem történt szörnyőségeket, mert a saját szüleim is engem bántottak volna. Féltem még tılük is.

29

4. Gyermekként…

Hat éves voltam akkor, amikor befejezıdött a mocskos „rémálom”! Abbahagyta a nagybátyám a testi zaklatásomat. Nem folytatta a testem mocskolását tovább. Anyu többször volt itthon, ugyanis munkahelyet változtatott. Helyben dolgozott, így több ideje volt a gyermekeire. Nagycsoportosként a molesztálást már nem kellett elszenvednem. Szörnyő pusztítást vitt véghez bennem a nagybátyám, aztán „tovább lépett”, mintha semmi sem történt volna. A szüleim között megromlott a kapcsolat. Anyu válni akart, így a szüleim elváltak. Mi az anyai nagymamához költöztünk, aki anyu húgával és annak fiával élt együtt. Nagyapám még a szüleim válása elıtt halt meg. Két és fél szobás házunk volt. Mama egyedül trónolt a nagyszobában, anyám húga a fiával pedig a másikban. Mi hárman a félszobában kuporogtunk, amit ık „gyerekszoba”-ként emlegettek. Itt sem volt jobb sorsom. Én voltam a fekete bárány. Mama utált, mert a másik nagymamámat jobban szerettem, mint ıt. A nıvérem és az unokatesóm voltak a kedvencei. Egy zsarnok volt! Tizenhárom éves koromig laktunk náluk, de az is mély nyomot hagyott bennem. Az önértékelésem egyenlı

30

lett a nullával. Senkinek éreztem magam. Ott is folyton kinevettek és megaláztak. Mama folyton meg akart veretni anyámmal. Ez gyakran sikerült is neki. Állandóan csak üvöltöztek. Győlöltem is ıket. A barátnıimet sohasem mertem elhívni oda. Mindenért engedély kellett kérnem. Például: - Ehetek egy kis befıttet? - Bekapcsolhatom a tévét? - Lehet magnót hallgatni?… - …és úgy egyáltalán, lélegzethez jutni? Ekkortájt a nıvérem úgy élt az emlékezetemben, mint nagymama kedven „nyalizós macskája”. İ volt a kedvenc unoka, akinek igyekeztek a kedvében járni. Mindent elnéztek neki, sokat simogatták. A nıvérem lubickolt a szeretetben és a törıdésben.








Ahogy értelmileg fejlıdtem, apránként összerakódott bennem minden. Kezdtem megérteni, hogy mi is történt velem annakidején. Anyu féltett engem a „cukros bácsiktól”, ezért egyedül nem mehettem óvodába. Gyakran a nıvérem kísért el az óvodáig és vele is jöttem haza, nehogy az úton „bajom” történjen. Ezzel anyám megtette a számára „fontos óvintézkedéseket”. Még jó, hogy nem a nagybátyámmal vitetett! Roppant naivak a szülık! 31

A szomszéd gyerekkel játszottunk, amikor elsıs kisiskolás voltam. Mamával szemben laktak. Így szomszédok voltunk. Gyakran átmentünk játszani hozzájuk. A nıvérem beszélgetett velük, amikor szóba került az egyik tv-film. Ebben a filmben egy terhes nı szerepelt, aki nehezet emelt és ezért elvetélt. Naivan rákérdeztem: „Ha nehezet emelünk, akkor nem leszünk terhesek?” Megnyugtattak, hogy ez bizony így igaz! Még most is jól emlékszem, mi játszódott le a kis fejecskémben. Sejtettem már, hogy akkor lesz terhes a nı, ha férfivel van együtt. Azt is kezdtem sejteni, hogy az az „együttlét” valahogy úgy történik, ahogy velem történt négyéves koromban. Buta és naiv voltam. Attól féltem, hogy terhes vagyok, így még ott, azon nyomban felemeltem egy – számomra – nehéz téglát. Megnyugodtam, hogy most már nem lesz baj. Nem vagyok terhes! Megmosolyogtató, igaz? Nekem azonban halálosan komoly cselekedet volt…








Anyám sohasem világosított fel bennünket a nıi dolgok felıl. Úgy általában a felnıttek világáról sem. Mindig zavarba jött az intim dolgoktól, és ta-

32

lán abban reménykedett, hogy mi sohasem szorulunk az ı felvilágosítására. Ezért ért engem nagyon váratlanul, amikor tíz évesen megjött az elsı menzeszem. Megijedtem és fogalmam sem volt, hogy mi az. Anyám vérnyomot vett észre utánam a vécén, ezért meg kellett mutatnom neki a bugyimat. Mindig így bánt velem. Megalázóan, hülyén! Rájött, hogy mi a probléma. Én sírni kezdtem, mert akkora hőhót csapott és úgy rám ijesztett, mintha halálos beteg lettem volna. Amikor megkérdeztem, hogy ez mitıl van, csupán annyit mondott, hogy most lettem nagylány! Egy ilyen válasszal, mit kezdjen egy tudatlan tízéves gyermek?! Az iskolában jöttem rá az igazi miértekre, de csak késıbb, amikor biológia órán errıl tanultunk. A „tudományomat” tehát könyvekbıl, az osztálytársaimtól és az újságokból szereztem. Ebben az idıszakban nem bántott annyira a régi szörnyőség. Jól elrejtettem mindent az agyam leghátsó részében. Vágytam én is barátra ugyanúgy, mint a többiek, de nem éreztem magam csinosnak, vagy már akkor a szememben ült a néma elutasítás? Rettegtem a megalázástól, gúnyolódástól. Féltem a fiúktól, férfiaktól. Mindig a járdán haladva, megbújva a fák, bokrok árnyékában közlekedtem. Szerettem megbújni, próbáltam nem kitőnni társaim közül. Képes voltam kerülı úton hazamenni, ha fiúkat láttam az útvonalamon. Mindig az volt az

33

érzésem, hogy csak kinevetnének. Nem jártam sehova sem szórakozni. Biztonságosabb volt a szobámban olvasni, vagy csak álmodozni. Szerettem ábrándozni. Ott, abban a világban senki sem uralkodott rajtam, senki sem bántott, kínzott. Abban az álomvilágban minden tökéletes, ártatlan volt, még én is. (…) Nyolcadikos voltam, amikor a ballagási bankettre elmentem. Úgy gondoltam, hogy nem lóghatok ki a sorból én sem. Megpróbáltam beilleszkedni az osztálytársaim közé. A fiatalok a diszkóban érezték jól magukat és én is ki akartam próbálni. Elhatároztam, hogy „normális” fiatal leszek, és jól fogom érezni magam a többiek között… Nem sikerült. Végig szörnyen éreztem magam, mert tudtam, hogy nem vagyok odavaló. Szorongtam, botladoztam, és irigykedve néztem az összebújó párokat. El szerettem volna menekülni, bujdokolni mindenki elıl!








Gimnáziumba kerültem. Ez az idıszak sem volt sokkal jobb. Beköltöztünk anyámmal a városba. Sikerült végre eladni a régi házunkat és így vett anyám egy panellakást. Még arra sem méltatott, hogy megmutassa nekünk. Azt sem kérdezte meg, hogy egyáltalán tetszik-e nekünk. Anyagilag nehezen éltünk meg. A válás miatt minden pénzünk

34

odalett. Nem tudtunk rendesen enni, öltözködni… az iskolában a legszegényebbnek éreztem magam. Angol különórákra jártam egy lányhoz, aki két évvel volt idısebb nálam. Az angolórák árát ki kellett koplalnom. Sokszor korgott, szúrt a gyomrom, fájt a hasam. Anyámat nagyon megviselte a válás, de ı akarta ezt az egész ceremóniát! Ezért járt pszichiáterhez. Naphosszakat a szobájában ült és a falat bámulta. Kávézott és erısen dohányozott. Folyton ivott, míg az orvosok meg nem tiltották neki. Gyógyszereket szedett, ezért kellett abbahagyni az ivást.








Nagyon vágytam egy társra a gimnázium befejezése közeledtével. Biológiailag kezdtem érni. Kezdtek a gondolataim a „szex” körül forogni. A régi szörnyőségek is ki akartak törni az eldugott sötét dobozból! Vágytam a szeretetre, de a szex kimondottan undorító volt számomra. Taszított még a gondolata is, mert akkor újra átélném ugyanazokat a mocskos dolgokat, mint régen. Úgy éreztem, hogy ocsmány vagyok és senkinek sem lenne rám gusztusa. Képtelen lettem volna olyan undorító dolgokat mővelni az ágyban… Még önmagam meztelen testétıl is rosszul voltam. Zuhanyzáskor sem akartam látni a testem. Az addig rendben volt, hogy a filmekben, a könyvekben mások szerelmesek

35

egymásba, de önmagamat nem tudtam elképzelni szerelmesen. Úgy gondoltam, hogy én nem kellek senkinek, a srácok csak szégyenkeznének mellettem. Nem akartam, hogy „felcsípjen” bárki is. Tudtam, hogy nem vagyok túl csinos; meg hát, kinek kell egy „használt”… Úgy bántott, hogy nem tudtam biztosan a tényeket. Szőz vagyok-e még egyáltalán?! Sokszor ez annyira bántott, hogy már attól tartottam, megırülök! Mikor az osztálytársaimmal a szüzességrıl beszélgettünk, én mindig rávágtam, hogy még az vagyok, de belülrıl ırlıdtem… Ha tudnák, hogy négy évesen a nagybátyám „vette el” a kezével…








Tizenhét éves voltam, amikor a nıvéremmel elmentem egy nıgyógyászhoz. Egyedül nem mertem elmenni. Problémám volt, amire gyógyszert szerettem volna kérni. Folyásom volt, és – mint sok lány – nem tudtam, hogy ez normális-e. Attól tartottam, hogy valami komoly bajom van. Féltem az orvostól. Rettegtem attól, hogy bántani fog és – ami még ettıl is rosszabb –, hogy minden kiderül! Ha kiderül, hogy nincs meg a szüzességem, és a nıvérem megtudja az okát is, akkor kitudódik minden. Könyörögtem, hogy ne bántson és rettegtem attól, hogy megvizsgál. Az orvos látta rajtam, hogy

36

félek, ezért nem bántott. Nem nyúlt bele, csupán kívülrıl nézte meg, majd felírta a gyógyszert, egy általános fertıtlenítıt. A kétség azonban bennem maradt. Mi van akkor, ha az orvos látta, hogy nincs rendben valami? (…) Ettıl nem kellett volna félnem, hiszen az orvosi titoktartás megmentett. Sokáig tele voltam félelemmel, szorongással, kétségekkel. Egyre jobban Isten felé fordultam. Jó volt tudni, hogy İ mindenkit szeret, még engem is. Hív engem is magához, hogy segítsen, de én úgy éreztem, hogy túl bőnös, szennyes, összemocskolt vagyok ahhoz, hogy elfogadjon és szeressen. Sok verset írtam ekkortájt magányomban, elkeseredésemben. Egy a sok közül: Rémálom Szörnyő álmom volt az éjjel, Valaki követett és én féltem. Az a valaki bántott és megalázott, Szörnyő volt az egész álom. De ebbıl a világból fel tudtam kelni, S megkönnyebbültem, hogy az egész lidércálom. Aztán másnap, mintha összeesküdtek volna ellenem: Ugyanez megtörtént az életemben. Egy ember megalázott és bántott,

37

Végigőzött a világon. Rettegtem, féltem, sírtam… Úgy éreztem, az egész rémálom, Amely valósággá vált. S nem volt senki, aki a pártomra állt. Szörnyő volt az egész lidércnyomás, Mintha az álmom valósággá váltaná. - Álom az egész csupán! – mondogattam. - Mindjárt felébredek! – kiabáltam. Annyi fájdalom ért ebben a világban, Hogy ez az egész miért fáj ebben a világban? Az egész életem egy nyomorúság. Egy fekete, sötét lyuk, Melyben nincs világosság, csak fekete lyuk. De ha ennek az az ára, hogy jó életem legyen, Eltőrök mindent, inkább szenvedek. Csak lenne már egyszer vége az egésznek! Vagy legalább elkiálthatnám a fájdalmam! De nem lehet… Csak tőrni, tőrni lehet. Nem tudom, hogy meddig bírom, Hisz mindenkivel van bajom. Mert senki sem ért meg! Senki sem fogad el ilyennek! De hát miért nem? Fel akarok kelni ebbıl a rémálomból, De – sajnos – sehogy sem tudok. Végig kell örökké élnem az egész lidércet, Mert nem tudom, mikor kezdıdik el.

38

És én mit tehetek? Csak tőrni, tőrni lehet. /Korai vers 1993ból/

39

5. Védtelen gyermek a felnıttek között

A szüleim szinte burokban neveltek. Otthon apám parancsainak kellett engedelmeskednem. Mindennek úgy kellett lennie, ahogy azt ı mondta. Kisgyermekként ı testesítette meg számomra Istent. Féltem tıle mikor mérges volt, ezért mindent úgy tettem, ahogy kérte. Kedvenc mondata ez volt, ha csínyt követtem el: „Majd ha a saját házadban laksz, ott azt csinálhatsz, amit akarsz, de itt az van, amit én mondok!” Szigorú nevelésben részesített. Kevés barátunk volt, és mindig vigyáznunk kellett a fivéreimmel egymásra. A bátyám utált, tehernek érzett, mert mindig neki kellett vigyázni rám és az öcsémre. Együtt mentünk iskolába és együtt is jöttünk haza. Nyolcadikos voltam, amikor súlyos baleset ért. Nagy „szerencsén” múlt, hogy az ujjamat nem veszítettem el. Apám vitt be a kórházba és még aznap este megmőtöttek. A jobb kezemen sérültem meg és bırátültetést hajtottak végre rajta. A mőtét után felkerültem a kórterembe, ahol felnıtt férfiak voltak. Sajnos máshol nem volt hely az orvos szerint. A kórterem tulajdonképpen két kórterem volt, ugyanis csak egy térelválasztó osztotta ketté azt. A szobatársaim másról sem beszéltek, mint a szexrıl és a nıkrıl. Menekültem tılük. Ha lehetett, kint sétál-

40

gattam a folyosón. Bejártam az egész épületet. Lifttel közlekedtem mindenhova. Folyton le-fel lifteztem, míg rám nem szóltak. Nagyon tetszett ez a szerkezet. Egyik reggel a szobába lépve így szólt az egyik szobatársam: - Mindjárt itt lesz a cápa! Úúú, de megfogdosnám! - Ne beszélj így a gyerek elıtt! – szóltak rá többen is. - Ne majrézzatok már! Igaz, nagylegény? – kacsintott rám mosolyogva. - Tudja ı már, hogy mi a jó, ugye? – folytatta cinkos mosollyal. Nekem fogalmam sem volt, hogy mirıl beszél. Azt sem értettem, hogy milyen cápáról van szó. Naiv tudatlanságomban csak bámultam rájuk. Semmit sem értettem. Bejött a takarítónı és síri csend lett. Az elıbbi hangoskodó lett hírtelen a legcsendesebb. Pár perc múlva fel volt mosva a padló. És a takarítónı kiment a szobából. Míg mosta a padlót, odasúgva megkérdeztem a szomszédos ágyon fekvı bácsitól, hogy milyen cápáról van szó, de ı kuncogni kezdett, és amikor záródott az ajtó, kitört a röhögés. Elmagyarázták, hogy a takarítónı a cápa. Kinevettek az ostobaságomért, a naivságomért. Utáltam ıket ezért. Gyerek voltam és ezt nem akarták megérteni.

41

Este szerettem volna megfürödni, ezért megkérdeztem a szobában lévıktıl, hogy hol lehet zuhanyozni. - A folyosó végén, ahol a WC is van! – válaszolták. Törölközıvel a kezemben elindultam a folyosón. Amikor beléptem a WC elıterébe, éppen cigarettázott az egyik bácsi a kórterembıl. Nem akartam elıtte fürödni. Leraktam a törülközımet a radiátorra és mellétettem a szappant is. Úgy gondoltam, hogy megvárom, míg befejezi a cigizést és visszamegy a szobánkba. Nem így lett. Lerakta a cigarettát és miközben egyre közeledett felém, ez mondta: - Segítsek levetkızni? Nagyon megijedtem. Elkezdtem hátrálni, de ı csak közeledett. Meg se mertem szólalni. Ebben a pillanatban lépett be az ajtón a másik szobatársunk. A bácsi hírtelen megfordult és felkapva a cigarettásdobozt gyors léptekkel távozott. Miközben az ajtóhoz közeledett visszaszólt zavartan, hogy a szobatársunk majd segít. A szobatársunk csak nézett ránk értetlenül. Meg se mertem moccanni. Nagy kı esett le a szívemrıl. Ezt megúsztam. Amikor végre egyedül maradtam, bezártam az ajtót és gyorsan lefürödtem. Azon gondolkodtam, hogy mit is akart tılem ez a bácsi. Lehet, hogy tényleg segíteni akart csupán…? Törtem a fejem, hogyan juthatnék mielıbb haza. Kész volt a terv hamarosan.

42

Visszamentem a szobába és láttam, hogy az a bácsi a fal felé van fordulva. Gyorsan összepakoltam a holmimat, kikészítettem a szekrényemre a ruhát és kimentem az éjszakás nıvérhez. Kértem tıle, hogy engedjen haza. Elutasított azzal a magyarázattal, hogy nem lehet, csak ha a fıorvos úgy dönt. - Hogy gondolsz ilyet?! Azonnal menj vissza a szobádba! Én még ilyet nem láttam! – mérgelıdött. Egész éjszaka hánykolódtam kétségbeesetten. Szabadulásomra nem láttam reményt. Másnap reggel a fıorvos „nagyvizitet” tartott. Mondtam neki, hogy haza akarok menni. Azt válaszolta, hogy legalább még két hétig bent kell maradnom. Nem értette az okot, így magyarázatot követelt, indokot várt a hírtelen ötletemre. Azt válaszoltam, hogy otthon gyorsabban gyógyulnék, mint itt. - Végül is, ha kötözésre és gyógytornára be tudsz járni, akkor hazaengedhetlek! – magyarázta. Megegyeztünk, hogy délután a tanítások után busszal bejárok. Így a tanulásban sem fogok lemaradni. Sikerült megmenekülnöm. A fıorvos sem sejtett semmit. Így ez „feledésbe” merült, látszólag…








A balesetem miatt nehéz volt a továbbtanulásban dönteni. Mégsem ez okozott problémát a szüleim-

43

nek. Apám azt az elvet vallotta, hogy kollégiumba nem enged, mert akkor nem vagyok „szem elıtt”. Neki sem volt nagyobb végzettsége, csak szakmát tanult, így azt vallotta, hogy elég nekünk is egy-egy szakmát megtanulni. Szerinte csak az tanul tovább felsıbb iskolában, aki gazdag és lusta dolgozni. Mi nem voltunk gazdagok, de legfıképpen lusták sem! Jó tanuló voltam, ezért az anyám szerette volna, ha a rokonság többi tagjához hasonlóan továbbtanulok. İ középiskolát is végzett és a rokonságban bankár, közgazdász és mérnök is található. Látott bennem elég képességet, szorgalmat a tanuláshoz. A legfontosabb sem hiányzott belılem, mégpedig a kitartás. Édesanyám iskolapárti volt és támogatott. Apám hallani sem akart az egészrıl. - Az iskola csak a pénzt és az idınket rabolja! – hangoztatta. Kezébe vette a dolgok irányítását és beszélt egy helyi vállalkozóval, ahol majd a gyakorlatot megtanulhatom. Azonnal felvettek a szakmunkásképzıbe felvételi nélkül. Két hetes ciklusokban jártunk iskolába. Egyik héten gyakorlaton voltunk a vállalkozónál, másik héten pedig tanultunk az iskolában. Alig múltam el tizennégy éves, és hirtelen felnıtt emberek közé kerültem. A vállalkozónál több munkás is dolgozott. Sorban vette fel ıket egymás után. Belecsöppentem egy szörnyő gátlástalan közegbe. Szinte még gyermek voltam és úgy neveztek,

44

hogy a „kis tanuló”. Rájöttek a munkatársak arra, hogy naiv, tapasztalatlan és jóhiszemő vagyok, fıleg a szexualitás téren. Gúnyolódtak velem nap, mint nap. A „kis tanuló” voltam, akivel bármilyen aljasságot, megszégyenítı játékot, sıt megalázást meg lehet tenni büntetlenül. Kénytelen voltam szót fogadni, hiszen én jóval gyengébb voltam, mint ık együttvéve. A szüleim sohasem tanítottak meg arra, miként védjem meg magam. Sıt apám a teljhatalmával és a mindenhatóságával arra tanított, hogy mindenképpen szófogadó legyek, ha nem akarok bajt. - Jól viselkedj és fogadj szót a fınöködnek! – parancsolta, amikor elıször mentem a munkahelyre. Igen ám, de nem mindig volt ott a fınök. A beosztottak, segédmunkások pedig csak erre vártak. Ha a fınökünk távozott, elszabadult a pokol! Mindenáron azon igyekeztek, hogy felavassanak. A lehetı legváltozatosabb módon akartak felvilágosítani a szexualitásról és persze a nıkkel kapcsolatban is. Rájöttek, hogy nem sokat tudok ezekrıl a dolgokról, és az igazat megvallva nem is érdekelt. Jóformán semmivel sem voltam tisztában, csak azzal, amirıl biológiaórán a könyvbıl tanultunk. Ez számomra természetes volt, hiszen még egész más dolgokon járt az eszem. Szinte még gyerek voltam és a hobbim, a kerékpározás töltötte be a gondolataimat. Ekkor még nem is borotválkoztam.

45

A munkatársak azon szórakoztak a leggyakrabban, hogy fogalmam sincs a nıi nemi szervrıl. Sohasem láttam igazit. Azt sem tudtam, hogy mi az az önkielégítés és a magömlés. Volt egy munkás, aki csupán néhány hete dolgozott a csoportunkban. Csendes, zárkózott volt. İ nem piszkált engem úgy, mint a többiek. - Ne is törıdj velük – vigasztalt -, máson sem jár az eszük, csak a nıkön és a szexen! Megkedveltem, mert ı nem olyan volt, mint a többiek. Sokszor dolgoztunk kettesével, így mindig engem választott társául. Gyakran beszélgettünk munka közben. Jól haladtunk a munkával is és közben sok mindent meg is tudtunk egymásról. Elmondta többek között azt is, hogy az óvodában, majd késıbb az iskolában is dolgozott karbantartóként, de pár hónappal ezelıtt elbocsátották. Faggatni kezdtem arról, hogy miért bocsátották el, de ı mindig kitérı válaszokat adott, vagy egyszerően hallgatott. Sokszor az volt az indoka, hogy nem vetette meg az alkoholt. Érthetetlennek tartottam ezt az indokot. A munkahelyen, amikor a fınök távozott, azonnal engem, a „közszolgát” küldtek a boltba, azzal a parancscsal, hogy a kapott pénzért hozzak szeszes italt. Rájöttem hamarosan, hogy feleslegesen tiltakozom a „megtiszteltetés” ellen, mivel nincs más lehetıségem, csak az engedelmesség. A boltossal már jó elıre meg volt beszélve minden. Nekem el kellett

46

hoznom, ha tetszett, ha nem, mert különben megvertek volna. İk nem mehettek sehova, de én mehettem, mert ık „megengedték”. Így a munka is haladt és ık is italhoz jutottak, sıt még le is szidott a fınök, hogy megint nem dolgozik a „kis tanuló” rendesen. Kegyetlenek voltak velem. Sokszor akartak engem is leitatni, sikertelenül. Hol erıszakkal, hol csellel próbáltak rávenni az alkoholizmusra. Szerencsére ezt mindig megúsztam. Visszatérve az elızı munkatársamra, több furcsa dolgot is észrevettem vele kapcsolatban: - Kedvelte és kereste a gyerekek társaságát, velem pedig figyelmesen és türelmesen bánt. - Intelligens és magába zárkózott volt a többi felnıtt férfihez képest. - Az anyját szinte istenítette, de félt a nıktıl. Egyszóval nem olyan volt, mint a többiek, hanem közvetlenebb, barátságosabb és sokkal intelligensebb. Egyszer csak teljesen megváltozott. Sokkal többet ivott, mint addig. Flegma, sıt durva lett velem. Amikor a többiek kötözködtek velem, vagy gúnyoltak, egyre furcsább megnyilvánulásai lettek. Például így vigasztalt, amikor a többiek bántottak: - Ne vedd a szívedre, amit mondanak! Te csak maradj gyerek! (Egyszer megemlítette, hogy „babaarcom” van.) Egyre jobban ivott és az egyik nap teljesen részeg volt. Alig bírt menni a lábain. Folyton megbotlott. Kötekedett velem és még hozzá sem lehetett

47

szólni. Délelıtt kiment az épületbıl és a kert végén hányt. Részeg volt akkor is, amikor újra bejött. Abban a helyiségben csak én voltam, amikor belépett. Nekem támadt és letepert a földre. Könnyő dolga volt, hiszen nem voltam akkor még ötven kiló sem. Nagyot koppant a fejem a padlón. - Megırültél, te bolond? Bevertem a fejem, te ırült! Mi a kínod? – kiáltottam felháborodottan, megrémülten. Nem szólt semmit, csak vigyorgott. Pillanatok alatt történt minden. A két kezemet a földhöz szorította és teljes testével rám nehezedett. Nem kaptam levegıt. Meg sem bírtam moccanni. Próbáltam szabadulni, de nem ment…, kétségbeesetten kiabáltam segítségért. A másik munkatársam szedte le rólam, de mire kiszabadított… Sohasem fogom elfelejteni, ahogy vonaglott rajtam. Míg élek, nem felejtem el az a büdös szájszagot és az alkoholbőzt. Undorító volt. Nem tudott megerıszakolni, mert ruha volt rajtunk, de ezt az erıszakoskodást átélni ugyanolyan volt. Ruhán keresztül is éreztem mindenét. A munkatársam, aki megszabadított, úgy tett, mintha csak verekedés történt volna. Féltem, hogy kitudódik, és akkor mindenki engem fog gúnyolni, hibáztatni a történtekért. Ezért titokban tartottam. A munkatársamon kegyetlenül megtoroltuk a sérelmet. Persze mikor kijózanodott semmire sem emlékezett. Sohasem esett szó többet errıl a kínos

48

ügyrıl. A fınök elbocsátotta pár napon belül azzal az indokkal, hogy nincs elég munka. A megmentımnek egy késıbbi alkalommal említettem a „közös munkatársunkat”, de ı szörnyen mérges lett és dühösen kérdezte, hogy szerelmes vagyok-e a „töketlenbe”?! Ezután folyton részegen lehetett látni az utcán, de már nem sokáig…








Évek teltek el, amikor udvarolni kezdtem egy lánynak. Eleinte, bár döcögısen, félve udvaroltam neki. De nem ment a dolog. Tartózkodóvá, magamba zárkózóvá váltam, és nem tudtam elengedni magam. Állandóan szorongtam. Azt hitte az a lány, hogy más lányt szeretek, pedig senkim sem volt. Türelmesen bánt velem, mégsem értett meg soha, mert nem mertem neki ezekrıl beszélni. Azért választottam ıt, mert határozott, magabiztos és erıs volt. Késıbb viszont ez taszított benne. Féltem, hogy bántani fog… Nem tudtam férfi lenni mellette, és ezt ı is érezte, csak nem értette, miért viselkedek így. Sohasem nyíltam meg elıtte, mert aggódtam, hogy kitudódik minden, és magányosan kell leélni az életem. Kinek kell egy ilyen férj, mint én… A lány apja szerint túl fiatal voltam a lányához, de fogalma sem volt semmirıl! Tizenkilenc éves voltam ekkor.

49










A szörnyőség után senkiben sem bíztam meg. Vettem egy kést, amit mindig magamnál tartottam, arra az esetre, ha megtámadna valaki. Arra a kérdésre, hogy miért hordok magamnál kést, mindig azt válaszoltam, hogy sohasem lehet tudni, mire kell éppen a kés… Súlyemelésbe kezdtem, hogy meg tudjam védeni magam mindenki ellen. Kellet a pajzs, ami mögé elbújhattam…

50

6. Újabb fordulat

1997 decemberében a nagybátyám (nevezzük mostantól „agresszor”-nak) megnısült! Mardosott a bőntudat, hogy a mennyasszonyát nem tájékoztattam arról, hogy miféle „emberhez” készül feleségül menni. Képtelen voltam elárulni a „szörnyő titkot”. Féltem attól, hogy engem fog vádolni mindenért. Aggódtam, hogy mindenki engem fog hibáztatni, amiért tönkretettem a „szent frigyüket”. Az esküvıjük elıtt mama kiszemelt engem koszorúslánynak. Pont engem!!! Tiltakoztam eme ”megtiszteltetés” ellen. Visszautasítottam mama kérését, azzal az ürüggyel, hogy nincs megfelelı ruhám erre a különleges alkalomra. Az esküvıre kénytelen voltam elmenni, nehogy valaki is gyanút fogjon. Kínosan ügyeltem a látszatra! Rettegtem, hogy kitudódik, és én iszom meg a levét ennek az egésznek. Ha nem mentem volna el mama kedvenc gyermekének az esküvıjére, nagymama szörnyen megsértıdött volna. Szétkürtölte volna az egész rokonságban és a környéken a hatalmas „sértést”. Féltem attól, hogy leszid, mert mamának mindig is csúnya „szája” volt. Kegyetlen tud lenni! Nevetséges, de még tizenhét évesen is ennyire rettegtem tıle, mert belém nevelte ezt a félelmet.

51

Érzékeny voltam és attól féltem, hogy mama megtorolja a „pimaszságomat”. Elérkezett a tánc ideje és úgy gondoltam, ha már egyszer kénytelen vagyok az agresszorommal táncolni, hiszen ı a vılegény, akkor gyorsan legyek túl az egészen. Odamentem hozzá, és táncoltunk. Rövid tánc volt. Gyanúsan rövid, ugyanis nagyon megalázó megjegyzést tett: - Mit szólnának, ha kiszívnám a nyakadat? – kérdezte gúnyosan. Legszívesebben úgy pofon vágtam volna, hogy a fal adta volna a másikat! Gondoltam látta rajtam, hogy mit gondolok róla. Félbehagytuk a táncot és ı gyorsan lecserélt a feleségére. Neki most már nyugodt szívvel kiszívhatja a nyakát! Azonnal távoztam az esküvırıl és hazamentem. Érdekes volt ez a gyors esküvı! Ugyanis, már terhes volt a menyasszony, amikor összeházasodtak. Furcsa volt ez a „pár” mindig is. Az agresszorom felesége sokáig vénlány volt. Nem kellett senkinek. Sokáig nem tudott férjhez menni és szerintem, ha a nagybátyám nem veszi el, kétlem, hogy valaha is férjhez ment volna. Nem mondhatom „bombázónak”, sıt igazából egyáltalán nem nıies. Úgy tudnám jellemezni a testalkatát, hogy „tíz éves testen egy negyven éves fej”. Apám egyszer meg is jegyezte, hogy megdöbbent és nagyon csalódott az öccsében. Szerinte az öccse furcsa nıt választott, mert a családunkban mindenkinek lebecsmérelte,

52

kritizálta a feleségét, barátnıjét. Mindig is flegma, nagyszájú és „nagy arcú” volt apám szerint is. Sokan utálták, és ma is utálják! Többek között apám is, csak nem tudta, miért. A családban azt várta mindenki, hogy egy „csinibabát” vesz feleségül, és ehelyett… Teljes döbbenet uralkodott. Azt hiszem, hogy nem értették akkor a miérteket. Mindenki tudta, hogy ott nincs valami rendben, de nem tudta, hogy mi is a „rendellenesség” tényleges oka. Teljesen normálisnak tőnt és nem látszott rajta semmi furcsa, de a felesége… Én tisztában voltam az igazsággal, de nem mertem elmondani senkinek sem.

53

7. Menekülés Angliába

A következı évben leérettségiztem. Tovább szerettem volna tanulni idegenvezetınek. Szerettem volna bejárni a világot, jó messzire elmenekülni innen. Elkezdtem az iskolát, de négy hónap múlva csalódtam benne. Kiderült ugyanis, hogy csak hotelekben lehetne munkát kapni recepciósként ezzel az iskolai végzettséggel. Az iskola kevés tudást nyújtott ahhoz, hogy bárki is idegenvezetı legyen. Decemberben félbeszakítottam az iskolát és felkerestem egy au-pair közvetítı irodát. Kitöltöttem a jelentkezési lapot és nagy nehezen az orvosi papírokat is beszereztem. Kiderült ugyanis, hogy a városba költözéskor elkallódtak a papírjaim. Végül is nem akadékoskodott az orvos, hanem kitöltötte az új kartonomat és a lapokat.








Nehezen találtam befogadó családot. Minden héten volt egy érdeklıdı család, aki a végére azonban mégis lemondta, vagy egyáltalán nem keresett többet. Teljesen elkeseredtem emiatt. Annyira bizonytalanná vált minden. Bőntudatom volt azért, hogy az anyám nyakán élısködök.

54

Írtam a verseimet, és egyre jobban kerestem Istent. Próbáltam megérteni, hogy mi a célja velem. A zokogó Krisztus Jézus zokog. Kizokogja lelkét! Nem talál egy bárányt, Úgy sír szegény. Zimankós idıben Elindult az útnak. Feltekint az égre, A csillagok kihunytak. Nem pihen, meg sem áll, Csak szedi lábait. Úgy félti, úgy remegi Elveszett kis bárányit. Ha kérdezi, látták-e Az İ kicsi gyapjasát, Igenlı válaszra Szaporán szedi lábát. Így járja a világot A zokogó Krisztus. Nem pihen, nem áll meg, Csak megy, mint a koldus.

55

Hegyen-völgyön barangol, Belevesz a zord idegenbe, De zaklatott szíve hajtja: „Bárányt kell mentenem!” Nem tántorítja ıt semmi, Jöhetnek nagy akadályok, Fel nem adja soha, Bár szíve úgy zokog. Kicsiny bárány sír a szakadék fenekén. Úgy remeg, úgy fél, egyedül van szegény. Kisírja a lelkét az a kis eszemadta, Elhagyta ıt az ı drága pásztora. De Jézus jön! Már messzirıl látja értékes kincsét. Szalad összeszedve utolsó erejét. Megvan! Megtalálta! Semmi baj! Csak simogat, melenget és vígasztal.   Drága Jézus! Bárcsak engem is így szeretnél! Bárcsak értem is könnyet ejtenél! Atyám! Atyám! Olyan bőnös az én szívem! Engedd, hogy eléd tegyem mindenem!

56

De Jézus zokog. Kizokogja lelkét! Nem talál egy bárányt, Úgy sír szegény. /2000-bıl/ A nıvérem ekkor már hívı keresztény volt, meg is keresztelkedett. Engem nem kereszteltek meg kiskoromban. Nıvérem próbált engem is a „jó útra” téríteni, de idegenkedtem az egésztıl. Egyáltalán nem akartam semmiféle „valláshoz” tartozni. Úgy érveltem, hogy Istent egyedül is lehet szeretni, nemcsak az egyházakban, vallásokon keresztül. Isten így is elfogad, ellentétben az emberekkel… Nem bíztam senkiben. Nagyon zárkózottá váltam. Képtelen voltam az emberek elıtt felvállalni az érzéseimet, sıt Istent sem. A családunkban fıleg az agresszor bántotta a nıvéremet a vallása, hite miatt. Sokszor vitatkoztak, gyakran megalázta, kigúnyolta ıt. Nem állt szándékomban, hogy én is így járjak. Én sem bírtam elviselni a testvérem „misszióját”, az igazat megvallva, ugyanis egyenesen rám akarta tukmálni az ı hitét, Istenét. Szégyenlıs és félénk voltam és eszem ágában sem volt olyan helyre menni, ahol számomra idegen emberek voltak, még akkor is, ha az az Isten imádásának a háza is. A kényszertıl, megalázástól és a gúnytól való rettegésem visszatartott minden-

57

tıl. Vágytam Istenre a szívem mélyén, de nem úgy, mint ahogy a nıvérem bemutatta.








Angliában nagy nehezen akadt egy család, akik fogadtak. IRÁNY ANGLIA!!! Úgy örültem, hogy teljesült a vágyam és mehettem! Itt volt a lehetıség, hogy megszabaduljak a múltamtól és mindentıl, ami nyomasztott… Sikerült végre elmenekülni és új „életet” kezdeni! Ámde csalódtam… Amikor megérkeztem Angliába, nem az fogadott, amit elképzeltem. A buszállomáson várt a család, de az apán kívül senki sem volt hajlandó velem beszélni. Az anya egyáltalán nem kommunikált velem. Kezdetben optimistán fogtam fel a kiábrándító helyzetet. Biztos csak zavarukban viselkednek így - gondoltam -, hiszen végtére is idegen vagyok számukra. Egy órás kocsiút után értünk az otthonukhoz. Megdöbbentem, amikor megláttam a házat belülrıl. Mindenütt csak piszok és penész! Csak nyeltem a könnyeimet és próbáltam túltenni magam a csalódáson. Továbbra is bizakodtam. Milyen igaz, hogy a remény hal meg utoljára… Este, amikor mindenki nyugovóra tért és én is a saját szobámban magamra maradtam, elıvettem a nıvéremtıl kapott kis Bibliámat. Olvasni kezdtem… Nem tudtam nélküle elindulni otthonról.

58

Két hétig voltam ennél a családnál. Nem bírtam tovább. A magyar ügynökség segített másik családot találni. Egy amerikai családhoz kerültem. Ott viszont csupán ideiglenesen maradhattam. Szerettem volna ott maradni tovább, de csak négy hónapig lehettem. İk olyan au-pairt kerestek, akinek van jogosítványa és jól is vezet autót. A négy hónap hamar eltelt és nekem újra költöznöm kellett. Egy ír családhoz kerültem, szintén csak átmenetileg. İk csupán próbaként vettek fel dolgozni. Elıttem még nem volt au-pairük és mivel tervezték, hogy késıbb is alkalmaznak au-paireket, így velem próbálták ki, hogy ez milyen életvitel-változtatással jár. Itt egy hónapot voltam, ameddig nem találtam újabb családot. Elegem volt az egészbıl! Folyton csak költözni! Egy újabb család! Itt fıleg az anya volt „nehéz eset”. Az apát szinte nem is láttam, folyton dolgozott. Napokat töltött távol a családjától. Az anya viszont állandóan otthon csücsült. Valójában nem is volt szükségük rám. Az anya nem akart alkalmazkodni hozzám és nem törekedett arra, hogy könynyebben beilleszkedjem a családba. Elvárta volna azt, hogy ugyanúgy engedelmeskedjek neki, mint a saját lányai. Nem nézett felnıttnek. Sokszor tapasztaltam a rossz tulajdonságát, mégpedig azt, hogy könnyen megsértıdött.

59

Negyedszer is családot cseréltem. Itt a feladatom az volt, hogy egy nyolcéves kisfiúra kellett vigyáznom. A szülei elváltak és a gyermek az apához került. Az apa viszont folyton dolgozott, így a gyerekre vigyázni kellett valakinek. Elvállaltam, hogy „nıvére” leszek. Szerettem itt lenni, végre a magam ura lehettem. Nem volt senki körülöttem a gyereket kivéve. Az apa a barátnıjénél töltötte az idejét, amikor csak tehette. Éjszakánként mindig Londonba utazott. A kisfiút iskolába kísértem, utána pedig egyedül voltam a lakásban egész nap. Volt idım gondolkodni! A hétvégéken szinte mindig egyedül voltam. A kisfiú vagy az anyjánál volt látogatáson, vagy az apjáék vitték magukkal. Én pedig egyedül maradtam a házban. Volt idım töprengeni! Elgondolkodtam azon, hogy mit is reméltem a külföldi tartózkodásomtól. Reméltem, hogy itt végre „normális” családban élhetek. Azt hittem, hogy csak a hazámban van annyi csonka család. Ennek az ellenkezıjét tapasztaltam. A világ minden részén ott a nyomorúság, győlölködés és a bőn. Ott ugyanúgy nem találtam egyetlen „normális” családot sem, mint a hazámban. Az álmaim szertefoszlottak. Hetente kétszer jártam iskolába és ott találkoztam külföldiekkel és magyarokkal egyaránt. Nem vagyok barátkozó, könnyen feloldódó típus és hoszszútávon senkinek sem bírtam elviselni a társaságát. Ugyanakkor gyötört a magány is. Aki próbálta már az tudja, hogy milyen rossz egy idegen országban

60

magányosan tengıdni. Egyre elviselhetetlenebb lett a magány, fıleg azért, mert ha akarja az ember, vagy ha nem, akkor is egyfolytában gondolkodik, és elıbb-utóbb beleırül a csendbe. Rengeteget töprengtem. Eszembe jutottak a szörnyő emlékeim, a gondokkal teli gyermekkorom. Négy hónap múlva azonban megszőnt ez a magányos idıszak. Ezt a „családot” is ott kellett hagynom. A kisfiút vissza akarta kapni az anyja, aki odalökte elızıleg az apjának. Egyszeriben rájött, hogy neki hiányzik a gyermek, fıleg a pénze! A gyerektartás szép kis summa volt, amit ı költeni akart. A gyerek visszakerült tehát hozzá, rám pedig nem volt tovább szükség. Sokszor eszembe jutott ekkor a saját „családom”. Anyámék válása sokban hasonlított ehhez a családi hercehurcához. Nálunk sem a gyerekekkel törıdtek a szüleink. Rángattak jobbra-balra, és folyton az anyagiakon marakodtak. Örültem, hogy itt sem maradtam tovább. Együtt éreztem a kisfiúval és nagyon sajnáltam ıt. Amikor megtudták otthon a rokonok, hogy egy elvált férfi házában vagyok, megbotránkoztak. Gızük sem volt, hogy miként élek, de ık egybıl rosszra gondoltak. Igen… İk ki tudja, mit tettek volna távol az otthonuktól, de engem nem ismernek a rokonok. Fogalmuk sem volt, hogy én ki vagyok, milyen vagyok, és arról sem, hogy hogyan gondolkodom. Elszomorító, ahogyan a saját aljasságukat ve-

61

títik rá a másikra. Ebbıl a szempontból sajnálom a rokonaimat. İk itt sem hagytak nyugton. Még itt sem lehetett tılük szabadulni. A múlt pedig itt is kísértett. Tehát újból költöznöm kellett. Végre találtam egy „igazi” családot, ahol befogadnak! – gondoltam. Tipikus angolok voltak. Az anya nagyon tartózkodó volt velem. Nem nagyon lehetet vele kijönni. - Valami miatt haragszik rám? – tettem fel a kérdésemet magamnak. Úgy gondoltam, nem adtam rá okot. Fél évet töltöttem el náluk. Egy kisfiú és egy kislány volt a gondjaimra bízva. Sőrő volt a programom. Iskola, háztartás és a két kis rosszcsont. Fıleg a kislány volt eleven. Mondhatom: nem unatkoztam.

62

8. Rádöbbenek az igazságra!

Mindig is úgy gondoltam, hogy felesleges megtanulni az embernek az ölés „tudományát”. Fegyverrel ölni! Ennek megtanulása teljesen felesleges. Ugyanis minden ember tud ölni, ha akar! Ez sajnos a földön élı emberek „vérében” van. Úgy gondoltam, hogy ha behívnak sorkatonai szolgálatra, akkor a fegyver nélküli szolgálatot választom. Segíteni szeretnék az embereknek, nem pedig megölni ıket. Ezt ma is hiszem és vallom. Sokkal jobb segíteni, mint ölni, bántani egymást! Amikor errıl vitatkoztunk a munkatársaimmal, azzal vádoltak meg, hogy nem vagyok hazafias lelkülető. Vádoltak azzal is, hogy nem akarom megvédeni a családomat sem. - Ki fogja megvédeni a feleségedet, a gyermekeidet, ha háború lesz? – kérdezték szemrehányóan. Elmondtam nekik, hogy nem tudnám megvédeni ıket, mert kint lennék a frontom, míg a családom otthon. Azonban a munkatársaim sem a gyermekeik és feleségük védelmével, menekítésével foglalatoskodnának. Ez biztos! A honvédségnél különben sem azt tanítják, hogy miként védjem meg szeretteimet. Ez tény! Elérkezett a sorozás napja. Megkaptam a behívót és bosszús voltam. Nem voltam hajlandó újra ke-

63

gyetlen, gátlástalan, arrogáns férfiak közé kerülni. Nem vágytam gúnyolódásra, kegyetlenkedésre és a kiszolgáltatottságra sem. Gyakran meséltek nekem azokról a kegyetlen „beavatásokról”, amit az újoncoknak kellett elszenvedniük. Nem akartam keresni a bajt, mert újra csak meg kellett volna védenem magam, más kárára. A sorozás két részbıl állt: elıször a lelkiállapotunkat vizsgálták meg, majd a testi állapotunkat. A „lelki” vizsgálaton az intelligenciát, képességeinket vizsgálták felül, majd ezt követte a pszichológiai teszt. Minden papírt, tesztet a képességeimnek megfelelıen, a legjobb tudásom szerint, lelkiismeretesen töltöttem ki. A pszichológiai teszten azonban elbuktam. Elıször a pszichológusnál kellett megjelennem, akivel elbeszélgettünk és ı tovább küldött a pszichiáterhez. A teszt ugyanis kimutatta rajtam a PTSD (Poszttraumás-stressz szindróma) tüneteit. Azt sem tudtam, hogy mi ez az egész. A pszichiáter elkezdett faggatni, hogy nem történt-e olyan trauma az életemben, ami miatt rémálmok gyötörnek, vagy nem rettegek-e valamitıl, valakitıl. Elmondtam neki mindent. Felesleges volt titkolnom bármit is. İszintén és nyíltan beszéltem vele. (Akkoriban nagyon sok öngyilkossági kísérlet történt a laktanyákban és erre felfigyeltek a szakembe-

64

rek. Kivizsgálták az eseteket és kiderült, hogy az áldozatok többségénél is ez a probléma volt jelen.) Beismertem, hogy sikertelen öngyilkossági kísérletet én is követtem már el. Elmondtam a kiváltó okot is. Elmagyarázta, hogy a PTSD-t elıször veterán katonákon tanulmányozták, akik olyan traumát éltek át, amit sohasem tudnak feldolgozni maradéktalanul. Nem kell ahhoz katonának lenni, hogy valaki ebben a „betegségben” szenvedjen. Kiválthatja ezt egy átélt nemi erıszakra tett kísérlet, vagy egy súlyos baleset is. Elég egy olyan TRAUMA, amit a gyenge idegrendszerő áldozat képtelen feldolgozni. Nálam ez igencsak tartós állapotrombolást eredményezett. A pszichiáter további kivizsgálást és kezelést javasolt. Amikor megkérdezte, hogy mitıl féltem a legjobban a sorozással kapcsolatban. Azt válaszoltam, hogy a levetkızéstıl, az orvosi vizsgálattól és attól, hogy bántani fognak. Mindenképpen azt javasolta, hogy egy jó szakember tud segíteni nekem abban, hogy enyhüljenek a tüneteim. Kérte, hogy az alkoholtól, a kábítószerektıl és serkentıktıl tartózkodjak, mert ez számomra különösen veszélyes lehet. Javasolta, hogy rendszeres szellemi munkával foglalkozzak! A továbbtanulásomat mindenképpen helyeselte. Mielıtt elbúcsúzott, kérlelt, hogy lehetıleg nyugodt életmódot folytassak, stressz-mentesen igyekezzek élni.

65

Ezután következett a testi vizsgálat. Nem vetkıztem le. Megnézték a papíromat és lediktáltam a testméreteimet. Még megkérdezte a százados: - Ugye Önt nem bántotta itt senki? - Nem – feleltem sápadtan, miközben ideadták a hivatalos papírt. Ez a dokumentum tartalmazta a sorkatonai szolgálatra való alkalmatlanságomat.








Pár évvel késıbb… Félbehagytam a fıiskolát, amit két évig látogattam. Sok nagyszerő dolgot tanította velünk és a kedvenc tantárgyam, a lelkigondozás-tan volt. A pszichológia eme területe különösen megfogott. A második fıiskolára jártam, amikor egyik pillanatról a másikra újra gyötörni kezdett a múlt. A tünetek hírtelen felerısödtek rajtam. Mi váltotta ki ezt bennem? Egyszerő a magyarázat: egy újabb trauma. Hogyan is történt? Íme: Vonaton utaztam pont egy konzultációra, amikor gondoltam egyet. A vonat elsı kocsijában utaztam és hátra akartam menni az utolsó kocsiba, mert úgy gondoltam, hogy ott több az ülıhely és talán az évfolyamtársaimat is megtalálom. Vártam, hogy az állomáson megálljon a vonat. A szerelvény még nem ért be teljesen az állomásra, amikor erıtelje-

66

sen fékezett és megállt. Kinyitottam az ajtót és leugrottam. Ó, nem! Egy idıs nı pont elıttem feküdt teljesen természetellenes pózban a peronon. A feje mellett hatalmas tócsában gızölgött a vér… Támolyogva botorkáltam el a szerelvény mellett az utolsó kocsiig. Sorba szálltak le az emberek, hogy megnézzék mi történt. Felszálltam a vonatra és leültem. Zúgott a fejem és hányingerem volt. Sziréna hangját hallottam és megérkezett a rendırség. Futótőzként terjedt el a vonaton, hogy egy órás késésre kell számítanunk, mert elütött egy embert a vonat. A mozdonyvezetı után elıször én láttam az áldozatot… Nem tudtam odafigyelni a konzultációkra és este szintén vonattal mentem hazafelé. Kinyitottam a vonatajtót menet közben. A hideg levegı az arcomba vágott. Nem bírtam tovább, menekülnöm kellett! Az oszlopok sorban elsuhantak elıttem, ahogy meredtem tágra nyílt szemekkel a sötétbe. Egy, kettı, három… Egy lépés választott el a haláltól. Most határoztam el újra és újra, de az oszlopok pont akkor suhantak el elıttem. Semmi esélyem sem volt a túlélésre és ezzel én nagyon is tisztában voltam. A kalauz akadályozott meg a tettem végrehajtásában. - Megırültél?! – kiáltotta, ahogy odalépett hozzám. Azonnal zárd be az ajtót! - parancsolta. Ki akar esni? – kérdezte, miközben bezárta az ajtót.

67

- Elnézést, én csak… - mentegetıztem. Éjszakánként gyakran gyötörtek újra a rémálmaim. Meg voltam már keresztelkedve és hitoktató szerettem volna lenni a teológiai tanulmányaim befejezése után, sıt egy könyvet is írtam a megtérésemrıl, és ennek ellenére az öngyilkosság gondolata kísértett. Nem tudtam, hogy Isten tud segíteni, ha kérem? Nem hittem Istenben? Mégsem tértem meg igazán? De igen! Mindezzel tisztában voltam, azonban az újabb feldolgozatlan trauma hatására az idegrendszerem felmondta a szolgálatot, és az agyam kiadta a parancsot: „Bármi áron menekülni!” Nem ırültem meg, viszont senki sem segített feldolgozni az újabb átélt traumát. Nem tudtam senkivel sem beszélni az egészrıl. Egyedül ezt nem lehet feldolgozni, és a tüneteket enyhíteni.

68

9. A nagy İ

Angliában az utolsó családnál voltam, amikor a nıvérem beszámolt arról, hogy férjhez fog menni. Megtalálta végre az igazit! Leveleiben leírta, hogy nyáron lesz az esküvıje. Elújságolta, hogy az udvarlójának van egy bátyja is, aki még egyedülálló. Rájöttem azonnal, hogy mire céloz, de én nem kértem az ötletébıl! Elegem volt a férfiakból. Nem elég, hogy a múltban azok a szörnyőségek történetek velem, még újabb csalódás is ért. Ugyanis… …egy levelezıs társkeresı klub révén megismerkedtem egy fiúval. Reméltem, hogy a nagy İt találtam meg. Még nem találkoztunk személyesen, ezért levélen keresztül próbáltam mindent megtudni róla. Rendre nem kaptuk meg egymás leveleit. A távolság hatalmas volt közöttünk, hiszen ı itthon volt a fıvárosban, én meg Angliában. Amikor felhívott telefonon, akkor is kívánnivalót hagyott maga után a viselkedése. Volt két húga, mégsem tanulta meg, hogy kell egy nıvel társalogni. Egyszóval faragatlan volt. Ennek ellenére én erıltettem a dolgot. Írtam neki, hogy hazajövök az ünnepekre. Azt tanácsolta, hogy szilveszterezzünk együtt. Amikor hazajöttem reményekkel tele készültem életem elsı randijára. Annál nagyobb volt a csalódásom. A fıvárosban

69

lakott és a Keleti pályaudvaron találkoztunk elıször… és utoljára. Megint visszamenekültem Angliába. Apáca akartam lenni! A nıvérem viszont nem nyugodott! A leendı sógora, az a bizonyos báty, írt egy könyvet „Készülj az igaz gyızelemre!” címmel. 2000 márciusában el is küldött nekem egyet belıle. Tudta, hogy szeretem az olyan könyveket, amik nem kitalált történetek, hanem amelyek emberi sorsokról, megtérésrıl szólnak. Nekem az igaz történetek, a saját tapasztalatból írt könyvek mindig erıt adnak. A könyv érdekessége az volt, hogy a belsejébe kézzel bele volt írva szép nyomtatott betőkkel a szerzı neve és címe. Elıször azt gondoltam, hogy a nıvérem azért írta bele, hogy el ne felejtse a vılegénye címét. Igen ám, de ki tudná elfelejteni a saját vılegénye címét?! Rájöttem hamar a nıvérem csalafintaságára. Nekem írta oda a címet, mert nagyon jól tudta, hogy ha a könyvet elolvasom, azonnal írni fogok a szerzınek! Rögtön írtam is egy levelet a szerzınek, amikor a könyv végére értem. Feladtam a levelet a postán és türelmetlenül vártam a választ. Két hét múlva érkezett meg a válaszlevél. Sohasem fogom elfelejteni azt az emlékezetes pillanatot! Az emeletrıl haladtam lefelé a lépcsın, amikor észrevettem a borítékot a „leveles” asztalkán. Elıször azt hittem, hogy valamelyik levelezıtársam írt. Akkorát dobbant a

70

szívem, amikor megláttam a feladó nevét: ÓCSAI ÁRPÁD. Ez volt a jel. İ az igazi párom! Mindig nagyon kíváncsi voltam arra, honnan lehet majd megtudni, hogy a „nagy İ” az igazi. Ezt az érzést abban a pillanatban megtapasztaltam, amikor elolvastam a könyvét. A válaszlevele pedig megerısített ebben. Ettıl kezdve roppant gyorsasággal belemerültünk a levelezésbe. Egyre sőrőbben jöttek a válaszlevelek és a végén már minden nap írtunk egymásnak. Emlékszem, hogy az angoltanárnım, aki még itthon tanított és csupán két évvel volt idısebb nálam, kinevetett a meggyızıdésem miatt. Teljes határozottsággal tudattam vele az elképzelésemet, miszerint a „nagy İ”-t levelezés útján fogom megtalálni! İ ezt butaságnak tartotta és arra biztatott, hogy inkább járjak diszkóba, mert ott biztos találok társat magamnak. Azt mondtam neki, hogy „olyan” helyrıl nekem nem kell társ. Gúnyosan kérdezte, hogy mégis miért ez az elképzelésem. - Mégis hol akarsz ismerkedni? Könyvtárban? – jót mulatott rajtam. Igen…, vannak még csodák! Furcsa, ugyebár?! Árpitól teljesen más szemszögbıl ismertem meg Istent, mint a tesómtól. İ úgy mutatta be Istent, mint a szeretet Istenét, aki szabad akaratot ad nekünk. İ keresztény családban nıtt fel, mégsem

71

erıltette, hogy térjek meg. Nem próbálta rám tukmálni a vallását. Sok kérdést tettem fel neki a Bibliával kapcsolatban. Addig nem értettem tisztán a Biblia tanításait. İ minden kérdésemre szívesen válaszolt. Telefonon is tartottuk a kapcsolatot. Vett egy telefont, hogy beszélhessen velem. A leveleimben konkrétan nem mondtam el neki a múltam. Úgy gondoltam, inkább majd személyesen, négyszemközt…, majd ha felkészültem rá lelkileg. Féltem, ha elmondom neki, örökre elveszítem ıt. Késıbb elmondta, hogy a leveleimbıl rájött az igazságra. Keresztkérdéseket tett fel, amit én nem vettem észre, ı viszont kinyomozhatta az igazat. Kiérezte a telefonbeszélgetésekbıl, a viselkedésembıl is. Még nem tudtunk találkozni személyesen, de ı háromszor is megkérte a kezem. Döntött. Én viszont féltem, hogy csalódni fog. Mindháromszor igent mondtam, de aggódva. Szegény, nem sejtette, mire vállalkozik!

72

10. Elıkészületeink

2000. július 1-jén jöttem haza végleg Angliából. Hívott a jövendıbelim! Angliában apácaként akartam élni, elkeseredésemben, de Istennek nem ez volt a terve. Nem lehet egy életen keresztül a múltunk elıl menekülni! Isten ezt nem hagyhatja! „Mert nincs oly rejtett dolog, ami napfényre ne jıne és oly titok, ami ki ne tudódnék.” /Máté ev. 10: 26/ A nıvéremék és az én Árpim jöttek ki a buszállomásra értem. Budapesten találkoztunk elıször egymással. Nagyon zavarban voltunk ezen az elsı találkozáson. Sokkal könnyebb volt minden levélen és telefonon keresztül. Sohasem felejtem el a pillanatot! Egy csokor kék rózsával a kezében köszöntött. A fıvárosból több órás utazás után értünk haza. Az autóút alatt megmutatta a meglepetését is. - Mit tartok a kezemben? – kérdezte. - Egy papírlapot, amin egy piros, átlátszó fólia van! – állapítottam meg. - Nem. Ez csupán a látszat! – mondta mosolyogva. - Pedig én ezt látom! – erısködtem 73

- A látszat csal, figyeld a titkot! – mondta, majd folytatta. A Biblia ezt mondja: „Mert az Úr nem azt nézi, amit az ember; mert az ember azt nézi, ami a szeme elıtt van, de az Úr azt nézi, ami a szívben van.” – idézte I. Sámuel 16:7 versét, miközben levette a fóliát a fehér papírról és láthatóvá váltak a betők. Egy szó volt piros betőkkel ráírva a lapra: „SZERETLEK!” Igen. Isten nem ember, İ tud rólunk mindent és ismeri a szívünket is! Ennél csak az fontosabb, hogy Neki terve van velünk! A zsoltáríró ezt mondja: „Boldog az az ember, aki İ benne bízik”








Másnap végigsétáltunk a városon, egészen a várig. Leültünk a tó melletti egyik padra. Szerelmesek voltunk és gyönyörőnek találtuk a körülöttünk lévı világot. Ekkor mondtam el neki a titkomat és ı csak sírt és sírt… törölgettem a könnyeit… Úgy éreztem, hogy nem érti igazán azt, amirıl beszélek. Azt hajtogatta, hogy „tudtam elıre”. Teljes egészében én sem értettem a következményeket. Fel sem fogtam, 74

hogy mit hoz a jövı, hiszen sohasem voltam még feleség. Egyikınk sem tudta, hogy milyen hatása lesz a múltunknak a jövınkre és a házasságunkra nézve. Nem tudtam elmondani neki részletesen a szörnyőségeket. Képtelen voltam a „dobozt” teljesen felnyitni. Azt kívántam, hogy a rémképek mindörökké ott maradjanak. Egy hét múlva eljegyeztük egymást a szüleink tudta nélkül. Sokat beszélgettünk és mindketten egybehangzóan úgy döntöttünk, hogy nem erıltetünk semmit. Tudtuk, hogy problémát fog jelenteni az intimitás és a szex, ezért megegyeztünk, hogy az esküvıig egyáltalán nem fogunk nemi életet élni. Az elsı csókunk is nagyon nehezen ment. Újra és újra akadályozott a múlt. Összeszorított ököllel sétáltam Árpival, kéz a kézben. Próbáltam elengedni magam, de így is csak az Árpi türelmessége, segítsége hozhatott lassú javulást. Fokozta a problémát, hogy Árpi apja nem nézte jó szemmel a kapcsolatunkat. Semmirıl sem tudott és bennem egy idegent, hitetlent látott. A szüleink szerint meggondolatlanul döntöttünk. Teljesen lesokkolta ıket, amikor közöltük velük, hogy október 8-án össze is fogunk házasodni. Szerintük mindent elkapkodtunk. Igazából azon aggódtak, hogy anyagilag meg kell oldaniuk a nıvéremék és a mi esküvınket is egymás után. Árpi apja azt javasolta, hogy tartsuk a két esküvıt egyszerre. Ebbe nem

75

egyeztünk bele. A nıvérem esküvıje augusztus végén volt. Anyám fıleg azért ijedt meg, mert nem számított arra, hogy egyszerre „veszít” el mindkettınket. Nem volt felkészülve a magányra. Mi hajthatatlanok voltunk. Nem nehéz elképzelni a helyzetet. Utólag tudták meg a szüleink az eljegyzésünket és már nem volt beleszólásunk. Nem volt eljegyzési ebédünk sem, mégis csodálatos volt! Bementünk a városba és az egyik ékszerboltban megvette Árpi a győrőinket. Különleges győrőt választottunk ki. Amikor a kollekciót bemutatta az eladó, mi egyszerre mutattunk rá ugyanarra a győrőre. Tulajdonképpen két győrő van egymásba préselve. A külsı győrő fehérarany, a belsı pedig arany. A fehéraranyban sorminta fut körbe. A győrőkkel elmentünk a városi tóhoz és ott, a tóparton fogadtunk örök hőséget egymásnak és Istennek. Imában kértük az Urat, hogy vigyázzon ránk a közös életünkben és segítsen, hogy sohase inogjon meg az egymás iránti szerelmünk és az İ felé irányuló szeretetünk. Sejtettük, sıt tisztában voltunk azzal, hogy nehéz út elıtt állunk, de már nem egyedül kell megtennünk az utat!!!








Az elsı probléma akkor jelentkezett, amikor felkerestük Árpi barátját, a lelkészt. Elmondtuk neki,

76

hogy össze szeretnénk házasodni Isten elıtt is. Kérni akartuk Isten áldását a frigyünkre, mert neki köszönhettük, hogy egymásra találtunk. Közöltük a lelkésszel, hogy eljegyeztük egymást, de én nem vagyok megkeresztelve és a szüleim sem kereszteltek meg gyermekkoromban. Nem akartam „egyházhoz” tartozni, viszont most döntenem kellett. Nem akartam Isten áldása nélkül férjhez menni. Azt szerettem volna, ha Isten köti össze az életünket. A lelkész válasza meglepett! Elmondta, hogy a probléma egyszerően megoldható. Árpitól már korábban elkértem a keresztségi felkészítı anyagokat és már hetek óta együtt tanulmányoztam vele a Bibliát is. A lelkész ellátott bennünket tanácsaival. Így kerestem fel azt a lelkészházaspárt, akiket a nıvérem által ismertem meg korábban. Rettegve vártam a lelkészfeleség válaszát. Vajon nem fog elutasítani, ha megkérem, hogy ı készítsen fel a keresztségre? Isten hívásának akartam engedelmeskedni és nem azért döntöttem a keresztség mellett, hogy Árpi felesége lehessek. Most volt mit bizonyítanom! Vajon hinni fog nekem?! Fogalmam sincs, hogy mit gondolt rólam és a kérésemrıl, mindenesetre elvállalta a felkészítésemet. Heteken keresztül hőségesen jártam hozzá tanulni. Egyre jobban megismertem Istent és az İ tervét. Részese akartam lenni ennek a tervnek!!! Isten meg

77

akar menteni minden embert és ez a legnagyobb csoda! Eleinte aggódva figyeltek a lakóhelyemen lévı gyülekezet tagjai. Nem akartak befogadni maguk közé? Nem, errıl szó sem volt, csupán azt nem értették, hogy miért akarok olyan gyorsan megkeresztelkedni. A tradíció az volt, hogy évekig barátkozónak kell lenni, mielıtt elérkezik a keresztség. Hőségesen kell a kápolnában tartott áhítatokat látogatni, és ezzel bizonyítani az egyház iránti hőségemet. Én nem ilyen „barátkozó” voltam. Árpi igehirdetıként be volt osztva több gyülekezetben is, én pedig mindig elkísértem ıt. Minden szombaton máshol voltunk. Árpi prédikált, én pedig ittam az információkat Istenrıl. Egy délutáni áhítat végén kellett az egész gyülekezet elıtt „bizonyságot tennem” a hitemrıl. El kellett mondanom a megtérésemet. Attól tartottam, hogy annyira fogják védeni az Istenüket és az egyházukat, hogy nem engednek majd Istenhez. Túlságosan is hozzászoktam ahhoz, hogy az emberek rosszindulatúak és gonoszak. Senkiben sem tudtam megbízni és ettıl a gyülekezettıl sem vártam semmi jót. Csak egy „alapos” kivizsgálás után szavaztak a keresztségemrıl. Beleegyeztek abba, hogy megkeresztelkedhetek. Így szeptember 23-án alámerítettek. Árpi végig velem volt. Mindenütt! Nélküle, egyedül el sem mertem volna menni az imaházba.

78

Velem volt a bizonyságtevésemnél is. İ adott erıt és bátorítást. Együtt imádkoztunk Istenhez a bizonyságtevésem elıtt, kérve erıt és bölcsességet. Az emberek nem értették, hogy miért nem ott keresztelnek meg, ahol lakni fogunk az esküvı után. Aztán Árpi elmagyarázta, hogy én még anyámnál lakom. Árpi pedig ritkán tartózkodik a saját gyülekezetébe, mert más gyülekezetekben prédikál szombatonként. A keresztségemnél anyám és Árpi voltak a kísérıim. Amikor szövetséget kötöttem Istennel és lemerültem a víz alá, otthagytam a bőneimet, amiket eddig elkövettem és Isten a testemet is megtisztította a „szennytıl”. Ez csak késıbb tudatosult bennem, amikor végre megértettem Isten tervét. Ebben az idıszakban ritkán beszélgettünk Árpival a „múltunkról”. Egyre jobban nıtt bennünk az egymás iránti szerelem. Gondolatban mindig ott volt a szörnyő árny, de elfojtottuk magunkban. Csodás és boldog napokat töltöttünk együtt és nem akartunk gondolni a „szörnyőségekre”. Megmutattam Árpinak a várost, ahol laktam. Sokat kirándultunk, ı pedig sorba megmutatta a gyülekezeteit. Szerveztük az esküvınket és a keresztségemre készültünk. Felszabadultak és vidámak voltunk. Nem tudtunk betelni azzal a boldog érzéssel, hogy menyasszony és vılegény vagyunk. Azonban ott volt a félelmetes „árnyék” is. Gyötört a kétség, hogy milyen nyomot hagyott a teste-

79

men a „szörnyőség”. Árpi nyugtatgatott, hogy akkor is feleségül vesz, ha nem lehet gyermekünk, de én aggódtam. Nem tudtam azt sem, hogy megmaradt-e a szüzességem, vagy megfosztott tıle az agresszor. Az esküvınk elıtt egy hónappal megbeszéltük, hogy felkeresünk egy nıgyógyászt és közlünk vele mindent. Segítséget kértünk az orvostól. İ kérdezte, hogy mikor és hogyan történt a szexuális zaklatás, miközben megvizsgált. Közölte, hogy jó híre van! Szerencsére belül nem roncsolódott semmi maradandóan. Azonban a szőzhártyám sérült és csak részben van meg. Ez azt bizonyítja, hogy közösülés még eddig nem történt, tehát szőz vagyok! A maradandó nyom azonban megtalálható, ez viszont bizonyítja, hogy a szexuális zaklatás megtörtént. A külsı nemi szervre irányult és kézzel történt a „behatolás”. Tehát örülhetünk, hogy van bizonyítékunk és annak is, hogy nem nyomorított meg jobban testileg az agresszor. A lelki sérülés azonban sokkal rosszabb és nagyobb volt. Mi azért reménykedtünk.








A nıvéremnek augusztusban volt az esküvıje. Árpi aggódva kérdezte tılem, hogy ott lesz-e az agresszor is. Én biztosan állítottam, hogy nem, de óriásit tévedtem! Így mit sem sejtve, megnyugtattam Árpit, hogy nem lesz ott!

80

Én voltam a nıvérem koszorúslánya. Hosszú, kék színő ruhát választottunk anyámmal erre az alkalomra a kölcsönzıben. Árpival mentünk érte és boldogan vitte a kezében a ruhámat. Olyan volt, mint egy menyasszonyi ruha halványkék színben. Elérkezett a nagy nap. Tesóm boldog volt és együtt örültünk annak, hogy végre férjhez megy. A szertartás elıtt kint várakoztunk az imaház elıtt. Sorban megérkeztek a vendégek és a rokonság többségének bemutattam Árpit is. Hirtelen megláttam felénk közeledni az agresszort. Karján hozta a kisfiát is. Nagyon megrémültem, mert erre nem számítottam. Egyre csak nyugtatgattam magam: „Csak semmi pánik! Tartsd fenn a látszatot!” Féltem, hogy Árpi rájön az agresszor kilétére és kitör a botrány! Féltem, hogy Árpi bosszút áll! Tisztában voltam azzal, hogy mire képes. Tudtam, hogy tudja használni az erejét, ha akarja. Árpi azonban egybıl sejtette, hogy mi az oka a furcsa viselkedésemnek. Pár lépésre állt csak tılem és szemeivel a nagybátyámat kereste a tömegben. Szerintem ı elıre sejtette, hogy mégis ott lesz az agreszszor is. Közeledett felém, karján a kisfiával és furcsán mosolyogva így szólt: „Nézd csak, itt van Csipkerózsika!” Pár lépés és már mellettem is termett Árpi. Az agresszor elhallgatott és azonnal abbahagyta az idióta viccelıdését. „Meghúzta magát”. Idegességem-

81

ben és „elterelı hadmőveletként” azt kérdeztem tıle, hogy hol van a felesége és a kislánya. Közölte, hogy a kislány beteg, ezért a felesége otthon maradt vele. A rokonságból egyedül ıket nem mutattam be Árpinak. Árpi nagyon furcsán nézett rá és kérte, hogy menjünk! „Egy pillanat alatt mérlegeltem a helyzetet. Gyanítottam, hogy ı az a bizonyos „nagybácsi”. Egy ütésem elég lett volna, hogy holtan terüljön el, de ott volt a karjai között az a kisfiú…!” – emlékezett vissza késıbb Árpi. Teljes bizonyosságot akkor nyert Árpi, hogy ı volt az elkövetı és igazat mondtam az átélt traumáról, amikor a prédikáció közben a lelkész „hibát vétett”. Éppen azt tagolta, hogy a vılegény ráteríti szeretett menyasszonyára a kabátját séta közben…, amikor hibát vétett. A nıvérem neve helyett az enyémet említette! Általános volt a felhördülés. Apám – szokásához híven – jól szórakozott, nevetett. Én kínosan feszengtem. Nagyon megalázó volt számomra. Árpi készítette az esküvıi fotókat az ifjú párról, a szertartásról és a násznéprıl is. İ csak erre a várva-várt pillanatra készült! Mivel szemben állt a násznéppel és figyelte a reakciókat, a leghangosabb megbotránkozó felé fordította a kamerát és lenyomta a gombot. Aztán csak mosolygott és nézte az agresszort. A nagybátyám sápadtan felugrott, miközben hívta a testvéreit is. Azonnal távoztak is a terembıl. Árpi utánuk akart menni, de csak az üressé

82

vált székekig követte ıket. Leült a helyükre. Nem akart bajba sodorni feleslegesen, és engem sem akart otthagyni. Az agresszor egyenesen a kocsmába ment. A kép azóta is megvan. Amikor ránézek, mindig ugyanazt a „halott” embert látom: hófehér, sápadt és ráncos arc! Talán a szégyen, a megalázottság vagy a lelkiismeret… Ki tudja?!

83

11. Esküvınk és a nászút

Ahogy közeledett a kitőzött idıpont, a várva várt nap, úgy gyorsultak az események és egyre sőrősödtek a problémák is. Árpi megnézett egy eladó lakást, aztán nekem is megmutatta. Ez egy társasház egyik lakása volt. Elég elhanyagoltnak tőnt. Egy festés ráfért volna, sıt egy kiadós takarítás is. Volt mihez kezdeni, de mi nem ijedtünk meg, hiszen számtalanszor láttunk már ilyen lakást. Árpinak festı a szakmája, amiben éveken keresztül dolgozott, én pedig Angliában lakásokat tettem rendbe számtalanszor. Gyerekjátéknak tőnt számunkra. A sors fintora, hogy én már ezt a házat láttam az eljegyzésünk elıtt is, mert Árpi mutatta és megkérdezte, hogy laknék-e benne. Határozottan azt válaszoltam, hogy nem, mert szörnyen lepusztult, elhanyagolt állapotban van. Akkor elmagyarázta, hogy csodákra lenne képes, ha az övé lenne. Újjávarázsolná kívül-belül, de sajnos nem az övé! Most viszont döntöttünk. Megvásároljuk! Igen, a mi otthonuk lesz! Ezt kaptuk Istentıl és rajtunk múlt, hogy a terveinket megvalósítsuk. Két hétig éjjel-nappal dolgoztunk vele. Teljesen felújítottuk! Sokszor, míg én aludtam, Árpi dolgozott rajta. Fes-

84

tett, tapétázott, villanyt szerelt, én pedig takarítottam. Az esküvınkig készen is lettünk vele. A lelkész telefonált, hogy sürgısen beszélni szeretne velünk. Meg voltam ijedve, mert elmondtam a keresztségi felkészítésen a lelkészfeleségnek, hogy mi történt velem régen. İk munkatársként sok dologról beszámoltak egymásnak. Attól féltem, hogy tudatta ıt a „múltamról” és ezért nem fog összeadni bennünket. Ez nem így történt, nagy megkönnyebbülésemre. A lelkész kérdései a keresztségemmel és az esküvıi szertartás részleteivel kapcsolatosak voltak. Nem tudott a régi dolgokról. Igyekezett jó tanácsokkal ellátni a nászúttal és a házasságunk elsı éveivel kapcsolatban is… Az emberek mindig azt hiszik, hogy bölcsek és értenek a mások életéhez. Isten tudta, hogy mit miért tesz, de az emberek nem tudhatnak mindent! Ha elmondtuk volna neki, mit tett volna? Talán leállítja az egészet és rábeszél az esküvınk elhalasztására? Nem adott volna össze bennünket?… Nem tudom, mit tett volna. Természetesen Isten terve az volt, hogy összeházasodjunk. Minden az Úr terve szerint ment végbe, ahogy İ akarta. A rokonság sokszor inkább hátráltatott, mintsem segített bennünket, mégis haladtunk terv szerint.








85

Eljött végre a nagy nap! Október nyolcadika volt. Gyönyörő napsütéses ıszi nap volt, pedig aggódtunk, hogy köd, vagy esıs idı akadályoz majd. Mindig azt reméltem, hogy hatalmas, világraszóló esküvım lesz, nagy zenebonával és óriási tömeggel. Ehelyett meghitt, kicsi és nagyon szolid volt. Árpi szerint az emberek csak elrontották volna a meghitt, áhítatos pillanatot. Azt javasolta, hogy az emberek helyett inkább Isten és az İ angyalai legyenek a vendégseregünk. Pompásan sikerült minden. Ott voltak azok a vendégek, akiknek ott kellet lenniük. A szülık és nagyszülık, a testvéreink, a lelkészek, sıt tanúként a barátnım is eljött Sopronból. Megtisztelt azzal, hogy átutazta az országot azért, mert együtt akart velünk ünnepelni. Reggel a város legszebb parkjában készítettük el az örök emléknek számító fényképeket. Nem hiába Isten alkotja meg a leggyönyörőbb mőtermet! A természetben a legszebb képeket készítettük el. A ruhám gyönyörő hófehér volt! Úgy éreztem, hogy nem érdemlek fehéret, de Árpi úgy érvelt, hogy önszántamból senkinek sem adtam oda magam, ezért ne is beszéljek butaságokat. Isten tisztára mosta a testem, a lelkem és átvállalta a bőneimet a keresztségem alkalmával. Mindenki ilyenkor érzi magát a legszebbnek és büszke önmagára az esküvıjén…, én azonban szerettem volna inkább elrejtızni az emberek elıl. Za-

86

varban voltam és menekülni akartam. Megértettem azt, hogy Árpi miért javasolta a kis, meghitt esküvıt. Így nem volt az esküvınkön családi botrány, veszekedés és semmi olyan, ami elrontotta volna. Délutánra már rám tört a fáradtság és kimerültség. A „násznép” az ebéd után hazautazott. A soproni barátnım is elbúcsúzott. Miután minden teendıt elintéztünk és az autóba is bepakoltuk a csomagjainkat, bezártuk a kis fészkünket és elindultunk a nászútra. Igyekeztünk fel a hegyekbe, távol mindenkitıl. A nászút azonban nem úgy sikerült, ahogy az a „nagykönyvben meg van írva”. A fáklya, amit az agresszor annakidején beledobott az életembe, most elemi erıvel lobbant fel és úgy égett, hogy kis híján elemésztett bennünket! Rá kellet döbbennünk a szörnyő valóságra. Hatalmas pusztítást vitt végbe az az „ember”. Meg sem gondoltam, hogy ennyire kihat majd az életemre ez a rombolás! A pedofilok a gyermek jelenét és a jövıjét egyszerre teszik tönkre. Ezt tapasztalatból tudom! A nászéjszakán próbáltunk egymáshoz közeledni, de leblokkoltam. Olyan volt, mintha a nagybátyám akarna újra megrontani, pedig Árpi hozzám sem mert érni. Szörnyő volt az az érzés, ami hatalmába kerített. Mintha átok ült volna rajtunk. Árpi felkapta a kulcsokat és kirohant az autóhoz. Még

87

megígérte, hogy nem lesz semmi baja, aztán teljes sebességgel elhajtott. Rosszat sejtettem és egyre jobban kétségbe estem. Istenhez fohászkodtam segítségért, ott a sötétben, egyedül. Árpi végigszáguldott a bekötıúton, de szerencsére nem arra fordult, amerre az agreszszor lakott, hanem az ellenkezı irányba. Legszívesebben megölte volna ıt, de nem tehette. Isten nem engedi, hogy bosszúállók legyünk. Még nem volt ideje a számonkérésnek sem. Teljes sebességgel haladt és bár ismerte az utat - hiszen ezen az útvonalon már számtalanszor végigment -, most mégsem törıdött a veszéllyel. A szerpentinen volt egy olyan szakasz, ahol már régóta hiányzott a szalagkorlát. Ezt még egy régi halálos baleset alkalmával rongálták meg és azóta sem hozták rendbe. A kereszten, mely az út székén állt, mindig volt friss virág. Árpi erre is emlékezett, mert egyszer el is olvasta a feliratot. Egy család halt meg ezen a helyen. Egyre jobban közeledett az autó ehhez a kanyarhoz. A kilométeróra 140 km/h sebességet mutatott, amikor Árpi utoljára megnézte. A kormány nem mozdult, mert szorosan markolta, miközben semmit sem látott a könnyeitıl. Az autó eltőnt a sötétben…


88







Elült a por… Amikor hátranéztem, láttam a holdat, ahogy a hegyeket bevilágítja. Több száz méterre voltam a kanyartól, lent a völgyben. Földút vezetett tılem pár méterre az erdı felé. Sírtam és Istent vádoltam mindenért! Istenem!… Miért?… Miért pont velünk tetted ezt? Miért nem védtél meg bennünket gyermekkorunkban? Miért nem vigyáztál Timire, hogy ne bánthassák? Teljesen tönkretettek bennünket és Te ezt hagyod? Miért nem bünteted meg az átkozott pedofilokat? Nem vagy igazságos! Nézd, most is mit tettél velem! Nem engeded, hogy meghaljak! Jó látni azt, hogy szenvedünk? Miért minket büntetsz folyton?! Mi nem tehetünk semmirıl, mégis mi szenvedünk! Ez így nem igazságos! Nem állhatok bosszút, de meghalni sem hagysz!!! Inkább hagytál volna meghalni! … Egy idı után befejeztem a harcomat Isten ellen. A szívembıl pedig kihalt valami… Jó, visszamegyek! Én kértem évekkel ezelıtt, hogy adj alázatot. Most megtetted. (…) Te tudod, hogy mennyire szeretem Timit, hiszen ezért vezettem hozzád! Ha ez az akaratod…, visszamegyek. Csináljuk végig, ha ezt akarod! Segíts, hogy ne a bosszúm vezéreljen! Nehéz eltőrni az igazságtalanságot. Legszívesebben megölném azt a…, de nem teszem. Tudom, hogy bolondnak néznek majd az emberek, de ha ez az akaratod, ám legyen!… Nagy nehezen, többszöri próbálkozás után beindult az autó. Csodálkoztam, hogy nincs nagy baja.

89

Nem értettem, hogyan történhetett mindez… Több, mint negyed órába telt, mire visszajutottam a kanyarhoz. Lepillantottam oda, ahol az imént álltam az autóval. Megborzongtam… Nem hagyta Isten, hogy meghaljak! Vajon miért? Amikor megérkeztem és leállítottam az autót, Timi már várt. Nem szóltunk semmit, csak átöleltük egymást. Sírtam… Késıbb leültünk és így szóltam Timihez: - Nézd Timi, ez így nem jó! Teljesen elvesztettem a fejem. Hozzád csak nekem lenne jogom, és még mindig nem tudtam belenyugodni a múltadba. Ráadásul most sem vagyunk férj és feleség testileg. Haza akarok menni…! - Ha úgy gondolod, menjünk! – helyeselte Timi. - Jó, de otthon mi lesz? Ugyanúgy folytatódik majd minden? – kérdeztem elkeseredetten. - Nem tudom! – válaszolta tanácstalanul Timi. - Jó, maradjunk! – döntöttem el végül. Nem menekülhetünk folyton… - magyaráztam.








Sokat gondolkoztunk azon az esküvınk elıtt, hogy hova is menjünk nászútra. Azt tanácsoltam akkor Timinek, hogy töltsük a nászutat a hegyekbe, mert oda szép emlékek kötöttek. Mivel az Alföldön laktunk, mindig a hegyekbe mentünk kirándulni, ha csak tehettük. Sokat kerékpároztam, táboroztam

90

ezen a környéken. Szinte minden nyáron itt nyaraltunk. Most végre Timivel is megoszthattam ezeket a gyönyörő emlékeket. Végre együtt csodálhattuk a panorámát. Úgy döntöttünk, hogy nem erıltetjük tovább a dolgot. Nem nászútként töltjük el ezt az egy hetet, hanem kirándulásként. Így is tettünk. „Idegenvezetıként” megosztottam Timivel minden fontosabb látnivalót. Sorba végiglátogattuk a kastélyokat, várromokat, múzeumokat, a világhírő kollégiumot, vadászkastélyt és mindent, amihez csak szép emlékek kötöttek. Befejezésül, hazafelé végigmentünk a világhírő borvidéken és a folyópartokon is sétáltunk. Ezen a téren felejthetetlen élményt nyújtott a „nászutunk”. Rengeteg képet készítettünk ez alatt az egy hét alatt.

91

12. Házasságunk kezdetén

Égı, pusztító fáklyával testünkben, lelkünkben tértünk haza új kis fészkünkbe. Ennek a tehernek a súlya alatt szenvedtünk mindketten. Én, mint mindig magamban szenvedtem. Nem hoztuk szóba eleinte a problémánkat. Mélységesen hallgattunk és megtartottuk magunk között a tisztes távolságot. Éreztem, hogy az a sötét árnyék kegyetlenül ráborult a házasságunkra, pedig az még jóformán el sem kezdıdött. Lelkileg rendkívül nehéz volt „boldogan” kirándulgatni és eltölteni azt az egy hetet és itthon még sokkal rosszabb volt a folytatás. Egyre elviselhetetlenebb lett a kapcsolatunk. Árpi beletemetkezett a munkájába, én pedig otthon magán angolórákat kezdtem adni. A nıvérem bejelentette, hogy babát vár. Árpi még jobban kiborult. Láttam rajta, hogy egyszerően nem tudja feldolgozni magában ezt a helyzetet. Azt hittem, hogy azért csinálja, amiért így „megelızte” az öccse a nıvérem „segítségével”. A kettınk kapcsolata egyre rosszabb lett. Árpi dühöngött. A szavaival bántott és megalázott. Teljesen összerombolt lelkileg. A nemi életünk nulla volt, ezért gyakran veszekedtünk. Nem értettem Árpi viselkedését. Csalódtam benne! Tıle vártam a vigaszt, a segítséget, a szeretetet és a lelki támaszt!

92

Úgy fájt, hogy pont ı türelmetlen, és hogy gonoszul bánik velem. Kétségbe van esve, vagy nem tudja feldolgozni a megmásíthatatlant? Semmit sem értettem az egészbıl! Miért viselkedik így velem? Eleinte próbáltunk segítséget kérni Árpi szüleitıl. İk sem értették a fiuk furcsa viselkedését. Jobbnak látták, ha inkább elzárkóznak a problémáinktól. A nıvérem sem tudott semmit. Számára érthetetlen viselkedésünkön nem tudott napirendre térni. Megpróbálta a maga módján „rendbe tenni” az életünket. Úgy gondolta, hogy ı tud segíteni rajtunk. Mivel ı egy egészségügyben jártas ápolónı, ezért a „kishúga” házasságát rendbe akarta hozni. Próbált közelebb hozni bennünket egymáshoz. Árpi szinte vérszemet kapott ettıl. Csaknem „megette” a tesómat. Egy alkalommal csúnyán összevesztek. Én kis naivan - lekéredzkedtem a nıvéremhez. Árpi nagy nehezen elengedett. Próbáltam a nıvéremnek elmagyarázni, hogy Árpi milyen ember is valójában. Magyaráztam neki, hogy féltékeny, mert az öccsének hamarabb lesz gyermeke, mint neki. Reméltem, hogy megérti Árpit. Jóhiszemően hazamentem, abban a tudatban, hogy a nıvérem megértett engem. Mekkorát tévedtem! Árpi feldúltan jött haza, dühösen mesélte, hogy miután hazajöttem a nıvéremtıl, ı vette a bátorságot és megkereste ıt. Számon kérte, hogy miért

93

bánik rosszul velem. Árpi veszekedett és utasította a nıvéremet, hogy takarodjon haza, sıt örökre hagyjon békén bennünket. Ne most aggódjon a húga boldogságán, ne most vigyázzon rá!!! Azt állította a nıvéremrıl, hogy nem ismeri a saját húgát és azt sem tudja, hogy ki is a húga valójában. Innentıl kezdve a nıvéremmel nagyon megromlott a kapcsoltatunk. Árpi nem engedte el hozzám és engem is eltiltott a nıvéremtıl. Az az igazság, hogy én is haragudtam a tesómra. Állandóan azt próbálta bebizonyítani, hogy az ı házassága tökéletes… Az Árpival együtt töltött évek alatt megtanultam, hogy nincs tökéletes házasság. Nincs olyan házasság, ahol ne lennének problémák. Bőnösök vagyunk, és ha két bőnös ember együtt él, ott elıbbutóbb felszínre törnek a hibáik is. Ez alól egy férfi sem kivétel. Árpi apja haragudott ránk. Látta, hogy problémánk van, de nem tudta, hogy mi okozza. Árpi a szüleinél dolgozott a családi vállalkozásban. Megırjített ez a tudat. Szerettem volna, ha ı is „leválna” róluk és hozzám hasonlóan elszakadna a családjától. Kezdte felırölni az idegeimet, felemészteni az energiámat ez az egész marakodás. Úgy gondoltam, minden baj okozója Árpi ragaszkodása a szüleihez. Valójában nem tudtam, mi is zajlódik le Árpi gondolataiban.


94







Szörnyő volt az a pár hónap a házasságunk elején. Egyfolytában nyomoztam. Megtudtam, hogy Timi tényleg senkinek sem mondta el a „múltját” a rokonságban. Arra is rájöttem, hogy Timi megnyomorítója él, mint hal a vízben. Nıs és van két kisgyermeke. Kutattam Timi holmijai között információkat remélve. Végigolvastam az összes verset, amit írt korábban. Nyomok után kutatva leellenıriztem a személyes holmijait, fényképeit. Megszereztem az összes rokonának a telefonszámait és a címeiket. Próbáltam Timivel megértetni, hogy a pedofilok olyanok, mint a gyilkosok. Le kell ıket állítani, míg újra le nem csapnak áldozataikra. El akartam intézni a „nagybácsit”, mindenáron! Timit kérleltem arra, hogy ne hallgassunk, hanem tisztázzuk ezt a bőntényt. Legalább a szülıknek kell elmondani „egyelıre”! Timi könyörgött, hogy ezt ne tegyem. Megígértette velem, hogy senkinek se beszéljek errıl. Emiatt folyton veszekedtünk. - Értsd már meg! – kiabáltam – Ha hallgatunk, akkor ıt védjük! Nem vagyok hajlandó neki „falazni”! Jó neked így „lapítani”? Miért nem mondtad el a szüleidnek, hogy mit tett veled a nagybátyád? Timi csak sírt és mentegetızött. - Hidd el, nem ıt védem! – mondta – Ha kitudódik, hogy mi történt, engem fognak bántani. Értsd már meg! Nem mondtam el, mert félek!…

95

Kiabáltam és így akartam megértetni vele, hogy ha hallgat is, én nem hagyom annyiban a dolgot. Egyszer csak bejelentette Timi nıvére, hogy gyermeket vár az öcsémtıl. Teljesen magam alatt voltam ettıl a hírtıl. Úgy tudtam, hogy nekünk sohasem lehet gyermekünk, különben is, hogy lehetne, ha nem is élünk férj és feleségként. Szörnyő volt a nemi életünk. Eleinte próbáltam közeledni Timihez, de sírt és könyörgött, hogy ne bántsam. Hozzá sem lehetett érni. Egyik alkalommal, amikor megöleltem, elkezdett reszketni és sírni. Ezt kérdezte: Ugye nem fogsz bántani? - Kérlek, ne bánts! Megteszek neked mindent, amit kérsz, csak ne bánts! – könyörögte. Elkeseredtem… Nem én vagyok a nagybácsi! Fordulásból teljes erıvel beleöklöztem a falba. Aztán csak ütöttem, vertem a falat mérgemben. Vérzett a kezem, Timi meg csak sírt… Felkaptam a kabátomat és kimentem a munkahelyemre. Inkább a nagybácsi fejét akartam szétverni! A munkahelyen elkezdtem dolgozni. Míg a munkámat végeztem, majd szétvetett a düh. Le-fel járkáltam…, mindenütt a nagybácsit láttam. - Te rohadék! – rontottam neki az ajtónak. Az öklöm amúgy is fel volt dagadva, így nem éreztem élesen a fájdalmat. Addig ütöttem az ajtót, míg behorpadt a lemez, majd az egész kiszakadt a keret-

96

bıl. A hegesztés nem bírta tovább. Napokig nem tudtam fogni a kezemmel. Teltek a napok és elérkezett a karácsony. Anyósom eljött hozzánk látogatóba. Látta, hogy nagyon nincs rendbe közöttünk valami, így nem is maradt sokáig. Próbáltam neki valahogy célozgatni a problémánkra, de „nem vette a lapot”. Állandóan a saját problémáival volt elfoglalva és a saját válását emlegette. Egyik reggel nagyon összevesztünk Timivel. Apám mosolyogva közölte a munkahelyen, hogy telefonon üzent nekem Timi, hogy „rosszul lett és menjünk be a kórházba sürgısen”. Szörnyő bőntudat gyötört. Arra gondoltam, hogy a reggeli veszekedésünk miatt van az egész. A kórházban megnyugtattak, hogy nincsen semmi gond, nyugodjunk meg. A terhességet sem zárta ki az orvos, de szerinte pár hetet várni kell a biztos eredményig. Nem értettem semmit. Egyszer sikerült az együttlétünk, de akkor sem végig. Nem mertem veszekedni Timivel egy darabig. Magamban ırlıdtem és terveztem a bosszút a nagybácsi ellen. Egyik reggel Timi azzal ébresztett, hogy feltétlenül menjünk be az orvoshoz. Ott kiderült, hogy nyolc hetes terhes. Nem hittem a fülemnek. A vizsgálatokra végig együtt jártunk. A nıgyógyászunk nı volt és elmondtam neki a kérésemet, mégpedig hogy

97

a vizsgálatok alatt Timivel akarok maradni. Az okot abban jelöltem meg, hogy kiskoromban megrontottak és ezért senkiben sem bízom! A vizsgálatait állandóan felügyeltem. Férfi nem nyúlhatott a feleségemhez, Timihez!

98

13. A szülés

Ilyen körülmények között jött el a szülés napja. Végig kislányt jósoltak nekünk és ez Árpit szörnyen nyomasztotta. Nem nyugodott bele a ténybe, miszerint kislányunk lesz. Félt, hogy meg fogják rontani!!! Egyre féltékenyebb lett, ahogy közeledett a szülés ideje és sehova sem engedett el egyedül. Velem akart lenni a szülés alatt is, ezért elvégeztük az „együttszülési” tanfolyamot. A tanfolyam végén felfogadtuk az elıadást vezetı szülésznıt. A szülés napján a doktornıt nem lehetett elérni. Árpi dúlt-fúlt… Felhívtuk a szülésznıt és elpanaszoltuk neki, hogy nem tudunk kapcsolatot teremteni a doktornıvel. Megbeszéltük a teendıket. Délután bementünk a kórházba, ahol találkoztunk a szülésznıvel. Elmondtuk neki, hogy miért ragaszkodunk a doktornıhöz. Azt is bevallottuk, hogy a pedofilok mit mőveltek velünk gyermekkorunkban. Megnyugtatott bennünket, hogy ı tud nekünk segíteni. Leültetett és megígérte, hogy intézkedik. Késıbb különhívott bennünket és elmondta, hogy a doktornıt még a kórházi vonalon sem lehet elérni, de ne aggódjunk, mert van egy jobb megoldás. Ajánlott egy idısebb orvost, aki tapasztalt és az ilyen esetekben is profi. Volt egy probléma azon-

99

ban. Ugyanis az orvos férfi! Megnyugtatott, hogy egyedül ı tud nekünk segíteni, ellentétben a doktornıvel, aki ilyen téren tapasztalatlan. Felkészültek a komplikációkra. Az orvos már elıre tudta, hogy nem lesz problémamentes a szülés. Kérték, hogy ne aggódjunk. Tudták, hogy természetes úton képtelen leszek szülni. Papás-mamás szülıszobába irányítottak. Árpit is beöltöztették védıruhába, hogy végig mellettem lehessen. Az orvos tudta, hogy mindenképpen el kell kezdeni rendes úton a szülést, mert egybıl nem engedi a császármetszést az elıírás. Oxitocinos infúziót kötöttek be, de ennek hatására sem erısödtek fel a fájások. Az agyam nem adta ki a parancsot a szülésre. Minden, aminek természetes úton segítenie kellett volna a szülés folyamatát, most blokkolva, fékezve volt. A gyermekünk nem tudott természetes úton világra jönni. Az orvos próbálta megmagyarázni Árpinak, hogy mi is a probléma. - Nézze! - magyarázta az orvos. A felesége valóban átélte mindazt, amit elmondtak. A szülés természetes folyamat lenne, amit a hormonok irányítanak az agy parancsait követve. A hormonszint megnövekszik a szervezetben, ami beindítja a fájásokat és megindulhat a szülés. Ebben az esetben viszont az agy parancsai blokkolva vannak. A fájások nem erısödnek! Ezt sajnos gyógyszerrel nem tudjuk befolyásolni. Itt már nincs

100

más lehetıség csak a császármetszés. Kevés az idınk és nem szeretném, ha valamelyiküknek is baja lenne! - Beleegyeznek a mőtét végrehajtásába? – kérdezte. - Ki végzi a beavatkozást? – kérdezte Árpi aggódva. - Természetesen én, nyugodjon meg! Ennél okosabb megoldást nem tudok kieszelni. – nyugtatta Árpit. - Voltak már egyébként pszichiáternél emiatt? – kérdezte kíváncsian. - Még nem. Meg sem gondoltuk, hogy ez így befolyásolhatja a szülést… – válaszolta elkeseredetten Árpi. - Ne aggódjon, ha túl leszünk a mőtéten, már teljesen mindegy lesz, hogy miként szültünk! – biztatta Árpit az orvos. Nekem már teljesen mindegy volt! Vártam, hogy túl legyek mindenen. Bevittek a mőtıbe. Ültem az asztalon, és egész testemmel remegtem. Árpi is ott volt a szülésznıvel együtt. Elıkészültek a mőtéthez. Aláírattak velem egy hivatalos papírt, majd a gerincembe szúrtak egy injekciót, ami fájdalomcsillapítót tartalmazott. Felcsatolták a mőszereket, amivel állandóan mérték a szívverésemet és a vérnyomásomat. Árpi végignézte az egész mőtétet. Nem hagyott magamra egy pillanatra sem. Sze-

101

gény, annyira aggódott azon, hogy meghalunk a picivel együtt a mőtıasztalon. Egy hetet töltöttünk a kórházban. A szülésznı segítségével alapítványi kórterembe kerültünk. Csak én voltam az egyágyas kórteremben a kisbabánkkal és ott lehetett velem Árpi is végig. Végre együtt lehetett az újdonsült családunk! Amikor hazaérkeztünk tovább folytatódott a problémánkkal való küszködésünk. Árpinak egy okkal több volt a bosszúra. Voltak csendesebb idıszakok is, amikor a gyermekünk elterelte a gondolatainkat a „rémálomról”. Ilyenkor mindig abban a hamis illúzióban ringattam magam, hogy – magától – megoldódott a baj. Újra csak csalódtam! Úgy tőnt, Árpi kegyetlenül gonosz és teljesen tönkre akar tenni, pedig ennek pont az ellenkezıje volt igaz. Elkeseredetten próbált rajtunk segíteni! Hányszor akart bosszút állni az agresszoron! Sátán hívta, csalogatta. Két legyet akart ütni egy csapásra: a nagybátyámat kinyírni, nehogy – esetleg – legyen ideje megtérni; Árpit pedig emberölésért börtönbe záratni. Szörnyen nehéz volt Árpinak türelmet gyakorolni. Isten védett és erısített, sıt segített bennünket! Hol egymást erısítettük, imádkoztunk, hol pedig veszekedtünk elkeseredettségünkben. Szegény kisfiunk! (…)

102

Árpi a munkájába menekült. Dolgozott ameddig csak lehetett, itthon pedig elvonult elılünk a kisszobába és nem törıdött velünk. Szinte semmi idıt sem töltött a családjával. Féltem, hogy a kisfiát egyáltalán nem is szereti. Szörnyen viselkedett velünk. Már odáig fajultak a dolgok, hogy teljesen kikészültem idegileg. Sokszor elsírtam magam, amikor közeledett Árpi hazatérésének az idıpontja. Rettegtem tıle! Azt állította, hogy a hallgatásommal a nagybácsit védem. - Nem ezért hallgattam! – tiltakoztam. Értsd meg, hogy féltem attól, hogy kiderül, és én húzom a rövidebbet! Árpi kérlelt, hogy részletesen mondjam el neki a szörnyő fajtalankodásokat, amiket velem mővelt a nagybátyám. Képtelen voltam arra, hogy tövérılhegyére elmondjam neki. Semmi értelmét sem láttam. İ egyre dühösebb lett. Kiabált, vádaskodott és egyre megalázóbban bánt velem. Egyszer úgy állított be, hogy el volt törve a keze. Elújságolta, hogy telefonált apámnak! Azt is elmondta, hogy nem az apám, hanem az agresszor vette fel a telefont… Kérleltem, hogy menjen el az orvoshoz, de ı hallani sem akart róla.

103

14. A szüleim megtudják…

Úgy gondoltam, hogy közlöm apósommal a „jó hírt”. El akartam neki mindent mondani a lányával kapcsolatban. Tárcsáztam, de nem ı szólt a telefonba. Nem az ı hangját hallottam, hanem más valakiét… Bemutatkoztam és kérdeztem, hogy kivel beszélek, de nagy csend volt a válasz. Újra megkérdeztem, de az újabb hallgatás után csak annyit hallottam, hogy az apósomnak átadja a telefont. - Kivel beszéltem az elıbb? – kérdeztem apósomtól. - Az öcsémmel! – válaszolta mit sem sejtve. Amikor közölte az öccse nevét, földhöz akartam vágni a telefont. Mérhetetlen düh tombolt bennem. Megölöm azt a gyáva férget! – gondoltam. - Apu, ez a… még a nevét sem mondta! – határtalan volt a felháborodásom. - Nem mondta meg a nevét? – kérdezte apu nevetve. - Nem! – vágtam rá magamból kikelve. Miután befejeztük a „társalgást” apósommal, dühömben szétvertem az öklömet. Több mint egy hónapig egy kézzel dolgoztam miatta. Pár nappal késıbb újra felhívtam apósomat és elmondtam neki mindent. Közöltem vele, hogy nagy

104

tartozásom van, amit meg szeretnék adni a lehetı leggyorsabban az öccsének!!! - Szeretnék törleszteni! – jelentettem ki. - Ötven évesen menjek börtönbe az öcsém miatt?! – mondta apu megdöbbenve. Elmondtam neki mindent a lánya megrontásáról. Hol, mikor és hogyan fajtalankodott vele az öccse. - De én errıl miért nem tudok? – kérdezte. - Ezt az öcsédtıl kérdezd meg! – válaszoltam. - Timi miért nem szólt errıl nekem? – kérdezte feldúltan. - Persze, Timi jó hogy nem mondta el!… – szakított félbe. - Várj csak! Mit is mondtál, mikor történt ez? – kérdezte. - Amikor Timi 4-5 éves volt! – válaszoltam. - De még akkor együtt volt mindenki! – ellenkezett. - Pont ez az, mindenki… pont ez volt a baj! – vágtam rá! - Szerinted, ki védte volna meg Timit? – tettem fel kérdésemet. Mit tettél volna, ha azonnal elmondja Timi? - Megöltem volna! – válaszolta magából kikelve. - Ezért nem mondta el! - magyaráztam. Félt, hogy az öcséd miatt téged is elveszít. Téged csuktak volna le. A válás miatt így is elszakították tıled!… - A válást most hagyjuk! – szakított félbe újra.

105

Csend következett, majd megkérdezte: - Te mióta tudsz errıl? - Mióta csak ismerem Timit! Ezért vettem feleségül! Segíteni akarok neki! Szeretem a lányodat!… Kértem, hogy ne igyon, mert részegen nem tud uralkodni magán, és meggondolatlanságot tesz. Megígérte, hogy nem iszik, aztán elbúcsúztunk. Timinek elmondtam otthon, hogy beszéltem az apjával és részletesen elmondtam neki mindent. Lesápadt és kérlelni kezdett, hogy senkinek ne mondjam el! Én erısködtem, hogy errıl tudnia kell az érintetteknek. Újra elkezdtünk veszekedni. Azon az állásponton voltam, hogy a hallgatásával csak „maga alatt vágja a fát”. Nem volt hajlandó tovább hallgatni engem, otthagyott… Pár héttel késıbb apósom felhívott bennünket. Kezdett morbidul viselkedni! Állandóan csak arra volt kíváncsi, hogy a pár hónapos kisfiunknak feláll-e a fütyije! Timi már azt gondolta, hogy az apja is pedofil. Természetesen errıl szó sem volt, csak nem tudott a problémával mit kezdeni.








Apám legérthetetlenebb, legarcátlanabb viselkedése akkor volt, amikor az egyik hétvégén ittasan felhívott. Közölte, hogy az öccse is ott van a családjával együtt. Mamához mentek anyák napjára, fel-

106

köszönteni ıt. Apám bevitte a telefont azzal az ürüggyel, hogy mamával is „kell” beszélnem. Nem volt mit mondanom neki! Míg mamával kölcsönösen elmondtuk a szokásos frázisokat, apám a háttérbıl bekiabált úgy, hogy „mindenki” hallja! Azt kérdezte, hogy mi van a kisfiam fütyijével, feláll-e neki?! Késıbb, amikor már józan volt és értelmesen lehetett vele beszélni, elmondtam neki, hogy nagyon fájt a viselkedése. Nem merte végighallgatni, hogy mi is történt valójában. Szégyellte a történteket. Árpi többször is beszélt apuval telefonon. Néha dühösen, néha nyugodtan. Szerintem apám ezt zaklatásként fogta fel, mert sokáig nem is hívott fel bennünket ezt követıen. Apu ott bántotta az öccsét, ahol legjobban fájt neki! A gyermekeivel, családjával csúnyán kezdett bánni és kis híján kihajította ıket mama házából. Az öccsének visszaadta azt, amit kapott tıle. Sohasem mondtam el apunak a ”titkomat”. Attól féltem, hogy botrány lesz és még ık is engem fognak okolni mindenért. Aggódtam, hogy ha megbízok valakiben is, ugyanazt kapom tılük, mint a nagybátyámtól. Úgy gondoltam, hogy apu túl önzı és nem engem fog védeni, hanem saját magát. Fájt, hogy pont ı mer most is engem vádolni, számon kérni a hallgatásom miatt, amikor nekem semmi jogom sincs ıhozzá! Nem vigyázott rám! Nem vette észre, hogy az öccse mit tesz velem. Rám se ba-

107

gózott és észre sem vette, hogy valami nincs rendben velem! Lelki szegény! Csak sajnálni tudom ezért.








Árpi írt egy levelet a rádióhoz. Egy éjjeli mősor mősorvezetıje éppen a pedofíliáról beszélgetett a szakemberekkel és a hallgatókkal. Árpi leírta a problémánkat és tanácsot kért a hallgatóktól és a szakemberektıl. Az egyik adásban a mi problémánkról beszélgettek. Elmondták a hallgatók is a véleményüket. Azt javasolták, hogy mindenképpen feljelentést kell tennünk a rendırségen, mert hiába évült el a bőncselekmény, a nagybácsi felügyelete alatt áll a két kiskorú gyermeke! A gyermekek érdekeit nem hagyhatjuk figyelmen kívül. A pedofília nem múlik el! Néhány hét múlva megkapta Árpi a mősorvezetı válaszát. A levél így hangzott: Kedves Árpád! Köszönöm, hogy leveleddel megtiszteltél. Remélem, hallottátok az adást, amikor a ti problémátokkal foglalkoztam. (2002. 10. 10.) A hallgatók többsége az ügy tisztázását javasolta. Akár bevonva a védını segítségét is. Tisztázni, hiszen a pedofília nem múlik el! Veszélyben vannak a gyerekek!

108

Tudom, nagy dilemma, kellemetlen, de meg fogtok könnyebbülni! Csók: Kinga Budapest, 2002. 10. 17.








Pár héttel késıbb elutaztunk anyámhoz. Árpi elmondta neki, hogy tovább nem fog hallgatni, bármi is lesz. Tisztázni akarja minden érintettel ezt a problémát. Elmondott neki mindent. Anyám kétségbe volt esve! Vele sem tudtam beszélni errıl. Hagytam, hogy Árpi rendezze a szüleimet. Anyu próbált segíteni. Azonnal ajánlott egy pszichiátert. Azt, akihez ı is járt a válás után. Végül is elmentünk hozzá, de nem ı segített rajtunk csupán. (Ám errıl majd késıbb.) Nagyon paranoiás lettem. Otthon bezárkóztam. Van egy kutyánk, nélküle sehova sem mertem menni. Két telefont tartottunk, arra az esetre, ha történne valami. Nagyon elkeseredtem. Mivel a közelebbi rokonokat nem akartuk belerángatni egyelıre, ezért onnan segítséget sem kaptunk. Nem mertem vállalni a rádióhallgatók és Árpi kérésének teljesítését. Féltem a botránytól. Attól tartottam, hogy engem hibáztatnak majd a történtekért. Árpi viszont hajthatatlanná vált.

109

Beszéltem a helyi lelkésszel és kértem, hogy segítsen. Árpit nem tudta leállítani, segítséget pedig nem adott. Eljött hozzánk beszélgetni, de ezeken a beszélgetéseket szinte összeuszított bennünket Árpival. A végén Árpi majdnem kihajította a lelkészt a lakásunkból. A lelkész azt kérdezte tılem, hogy miként bírom még ezt?! Igen…, nekem ez volt a büntetésem. Isten győlöli a bőnt, és meg is bünteti azt. Nekem az volt a bőnöm, hogy hallgattam… A problémánk további enyhítéséhez elkezdtünk könyveket vásárolni. A baj csak az volt, hogy egyik sem a pedofíliával foglalkozott. Nem találtuk a „méreg” ellenszerét sehol sem. Árpi könyörgött, hogy tegyünk a rendırségen feljelentést. Én az agresszor feleségét és az unokatestvéreimet sajnáltam. Féltem, hogy ık is apa nélkül nınek fel, mint én. Aggódtam, hogy a rokonság engem fog bántani. Árpi erısködött, hogy ı majd megvéd. Féltem, de elegem lett a hallgatásból és ebbıl a fajta életbıl. Anyu folyton a pszichiáteréhez akart vinni, Árpi pedig a rendırségre.

110

15. Egyre több segítség érkezik

Hallgattam Árpira és elmentünk abba a faluba, ahol ez a rémálom elkezdıdött. Beszéltünk a rendırfınökkel, aki biztatott bennünket, hogy mindenképpen tegyünk feljelentést. Elvitt az ırszobára, ahol még aznap feljelentést tettünk. A rendır, aki gépelte a szöveget, nem akart hinni a fülének. Teljesen lesokkolta az, amit le kellet írnia. Ismeri az elkövetıt személyesen és gyorsan összerakódott benne a kép. Nagy kínnal gépelte a feljelentést. Ekkor mondtam ki elıször mindent, nevén nevezve. Lángolt az arcom… Elfogott a szégyen… Undorító volt az, amit mővelt velem a nagybátyám. Most mindent el kellett mondanom részletesen. Árpi teljesen kikészült. Anyám, sírt. Árpit alig tudtuk megfékezni, hogy ne menjen megölni azt az „embert”. Még a rendırtıl is „kölcsönkérte” a pisztolyát, de lebeszélték a bosszúról. Egy hét múlva megkaptuk a rendırkapitányságtól a választ, amiben elutasították a feljelentésünket. Hiába volt elég bizonyítékunk, mégsem tehet a rendırség semmit, mert 10 év az elévülés… Vártuk ezt a hírt! Árpi el volt keseredve. Felhívta a rendırfınököt és közölte vele, hogy ne is akarják megállítani. A rendırfınök csak ennyit tudott mondani: „Sajnálom!”

111

Én tudtam, hogy ez lesz. Tudtam, hogy Istennek nem ez a célja, akarata. Neki más terve volt! Meghajoltam az Isten terve elıtt, hiszen ı jobban tudja, mint én… és jobban is tudta!!! Szót fogadtam anyámnak és felkerestük a pszichiáterét.








A pszichiáter döbbenten figyelt ránk! Elmondtuk neki a „titkot”. - Újra csak a pedofília! – sóhajtott, aztán kérdezte: Kértek már mástól segítséget? - Igen – válaszoltam -, nagyon sok helyrıl kértünk segítséget. - Tudott valaki segíteni? – tette fel újból kérdését. - Ezért vagyunk itt! – sóhajtottam, aztán folytattam: A lelkészünk, miután közöltük vele a problémánkat, kimeredt szemekkel csak ennyit közölt: „Nem tudok segíteni!” Késıbb azt javasolta, hogy olvassam el a Bibliából Hóseás könyvét. Felháborodtam, mert az én feleségem nem „riherongy”! Kis híján kidobtam a lakásunkból. A nıgyógyász pszichológushoz küldött bennünket. A rendırségen azt tanácsolták, hogy keressünk fel szexológust vagy szexuálpszichológust. - A szüleik tudnak errıl a problémáról? – kérdezte. - Igen, most már mindannyian! – válaszoltam.

112

- Hogyan reagáltak, amikor megtudták? – folytatta kérdéseit. - Mind másképpen – magyaráztam -, a feleségem apjának közel egy éve mondtam el, hogy mit mővelt az öccse a lányával. Beszámoltam a telefonbeszélgetésekrıl. Az apósom reagálásairól, az újabb hívásokat is említettem neki. Mindenrıl beszámoltam, ami a legutóbbi év alatt történt velünk. - Timi édesanyja hogyan reagált? – kérdezte. - İ viselte a legnehezebben. Idegösszeroppanást kapott, amikor megtudta. Kórházba került emiatt. İ küldött bennünket Önhöz. Szegény, el akart menni a sógorához, hogy megölje! Természetesen azonnal lebeszéltük errıl a butaságról! – mondtam. - És az ön szülei tudják, értik a problémát? – tette fel végül a kérdést. - Igen. Az én szüleim tudják, de nem igazán értik – válaszoltam. Anyám az elsı perctıl kezdve tudja. Arról biztosított, hogy megért és közölte, hogy Timit a lányának tekinti. Segíteni konkrétan nem tud, de sokszor csak az ı könyörgése, sírva kérlelése térített el a bosszúállásomtól. Apám viszont teljesen elzárkózik. Közölte, hogy ı elıre megmondta, hogy Timit ne vegyem feleségül, vagy ha már elvettem, fogadjam el így, ahogy van. Sajnos ı nem érti, mit is érzek, mi is a problémánk. Az a gond, hogy számukra ez tabu. - Ön tud segíteni rajtunk? – kérdezte Timi.

113

- Már sok fajtalankodást elszenvedett gyermekkel találkoztam a praxisom alatt – mondta. Sajnos ma az országban nehéz olyat találni, aki csak ezzel foglalkozik. Nincs még speciális segítségnyújtási lehetıség. Hozzánk – pszichiáterekhez – hozzák a szülık ezeket a gyermekeket. Önök mit szeretnének tenni? – tette fel újabb kérdését. - Elıször is feljelentést tettünk a rendırségen. Remélem, elkapják azt a pedofilt! – mondtam lelkesen. - Nézze! – próbálta magyarázni. Hiába van bizonyítékuk, ez a bőntény több mint 10 éve történt. Elévült az ügy, de nem is ez a gond, hanem az, hogy ez az Önök problémáját nem oldja meg. - Nekem nagy megnyugvást jelent! – erısködtem. - Csakis ön nyugszik meg, de a felesége ettıl nem fog meggyógyulni. Ha mégis tárgyalás lesz ebbıl az ügybıl, akkor is az áldozatot hurcolják meg. Sok hamis vád fog elhangzani a felesége ellen. - Felkészült ön erre? – kérdezte aggódva. - Tudom, hogy mit jelent ez, de szeretem Timit, és végig kitartok mellette! – mondtam. - Én nem bánom, de most egy fontos dologról szeretnék beszámolni… - kezdte magyarázatát: Volt egy esetem, nem is olyan régen! Egy tíz éves kislányt kísértem el a tárgyalásra. Kemény ügyvéde volt a 40 éves vádlottnak. Az ügyvéd már szinte úgy állította be az esetet, hogy a 10 éves kislány erıszakolta meg a 40 éves vádlottat! Még nekem is nehéz

114

volt végighallgatni az ügyvéd szavait. A tárgyalás után odamentem az ügyvédhez, és kérdeztem, hogy miképpen van ehhez az egészhez „gyomra”. Azt válaszolta, hogy ı ezért kapja a fizetését!… - Na jó! – váltott témát a doktornı. Tettek már lépéseket a lelki sérülés feldolgozására? – kérdezte. - Amióta csak együtt vagyunk! Erre törekszünk, de egyre rosszabb! – válaszoltam. - Olyan mintha csak egy helyben toporognánk – szólalt meg Timi. Beszélgettünk a megoldásról. A doktornı azt javasolta, hogy kölcsönözzünk ki erotikus filmeket és nézzük végig ıket. Aztán pedig beszéljünk a látottakról. Ezt az ötletet mi mindketten azonnal elvetettük.








Az igazi megoldást az egyik barátnımtıl kaptuk postán. Régóta leveleztünk ezzel a fiatalasszonnyal, aki az Internetrıl, az újságokból győjtötte nekünk a pedofíliával kapcsolatos cikkeket, szakvéleményeket, írásokat. Egyik levelében ezt írta: „Képzeljétek, most találtam egy könyvet! Feltétlen vegyétek meg és olvassátok el! Küldök belıle egy fénymásolt részt. A könyv címe: 115

Susan Forwad: Mérgezı szülık Ez egy 2000-es kiadású könyv.”

116

16. A jel

Igaz, jogilag tíz év az elévülés - ebben az esetben -, azonban a fejemben sajnos nem évül el a múlt szörnyőségei! Teltek a napok… Imádkoztunk, vártuk az Úr jelét… Éreztem, nem árt megkezdeni a könyvünk írását. Elkezdtem a jegyzeteimet írni. „İszintén mindent!” - ez volt a jelszavam! Jó volt kiírni mindent magamból. Tisztázni mindent, és rendet rakni a fejemben. Árpi kért, hogy tisztázzam ezt a dolgot a rokonok elıtt is. Egyik délelıtt felhívtam az unokahúgomat és elmondtam neki azt, hogy miért nem látogatjuk ıket az esküvınk óta. Megértıen reagált. Még aznap délután, amikor elkísértem Árpit dolgozni, felhívtam az unokahúgom anyját is. Levelezésbe kezdtünk az unokahúgommal. Árpi telefonált az anyai mamámnak. Elmondta neki, hogy miért nem látogatjuk ıket. Közölte velük, hogy mit tett velem a nagybátyám. Árpi tudta, hogy a két család győlöli egymást a szüleim válása óta, így most felhasználta ezt az információt a botrány kirobbantásához. Csak azt kérte Árpi, hogy aput ne bántsák, mert ı velünk van. Mama a nagy pletykás! Azonnal szétkürtölte a faluban, hogy az ı unokáját hogy megnyomorították! Árpi biztatta mamát, hogy nyugodtan, bárkinek

117

elmondhatja, hiszen ez nem a mi szégyenünk…! Mamának több se kellett… Még egy hét sem kellett, már csörgött is a telefon. Egy szerdai nap volt. Éppen porszívóztam, így nem hallottam a csörgést. Mire észrevettem, már letette a telefont. Visszahívtam a számot. Apám anyja (apai mamám) volt az! Elpanaszolta, hogy a faluban az a hír járja, hogy apu fajtalankodott velem. Ráadásul ezt az ı ısellensége - az anyai mamám - terjeszti. Felvilágosítottam, hogy nem apu tette. Mama teljesen kiborult, amikor megtudta, hogy nem apu, hanem a másik fia volt a tettes. A kis „kedvenckéje”. Elıször nem hitt el semmit, amit mondtam, aztán kénytelen volt hinni nekem, hiszen VAN BIZONYÍTÉKOM! A végén már arról gyızködött, hogy most még jobban szeret, mivel ezt elmondtam neki. Megköszönte az információt és jobb életet kívánt nekem! No persze, még kétségbeesve tudakolta, hogy a rendırség mit fog tenni a fiával. Mama megnyugodott, amikor közöltem vele, hogy elévült a bőncselekmény. Igen… Isten viszont nem felejt… Mama hallgatott, mint mindig. Ugyanúgy, mint ahogy a saját gyermekei elıtt arról, hogy a legidısebb gyermeke, az egyetlen lánya, nem nagyapától van! Csak azt felejtette el, hogy az is kiderült. A faluban már régen tudta mindenki, kivéve apám! Csupán mama esetében volt a szándékom pletyka útján tudatni mindezt. İ maga is egy nagy pletyka-

118

fészek volt, ezért megérdemelte ezt a „büntetést”. Sok hazugságot terjesztett rólam a mamám. Azt állította, hogy hatalmas nászajándékot adott nekem. Köszönöm én azt a hatalmas „nászajándékot”, amit tıle és a kedvenc fiától, a nagybátyámtól kaptam!!! Egy életre elegendı nyomorúságot, kínt adott a fia, amikor mamára voltam bízva 4-5 évesen. Másnap írtunk egy levelet, melyben tudattunk a keresztszüleimmel a tényeket. Keresztanyám az a bizonyos „féltestvér”. A keresztszüleimhez viszont ıszinte és becsületes akartam lenni. Úgy gondoltam, hogy megérdemlik az ıszinteségemet, hiszen ık tényleg semmirıl sem tehetnek. A levélre nem jött válasz. Még telefonon sem kerestek. Nem értettem az okát. Vártam, hogy számon kérnek és tisztázhatom magam. Magyarázatot akartam adni nekik, hogy miért nem látogattuk ıket a kérésük ellenére sem. Eltelt újabb egy hét, mire elszántuk magunkat a rokonok meglátogatására. Természetesen elıször a nagybátyám feleségével akartam beszélni. Árpival megbeszéltük, hogy a feleséggel tudatjuk mindenféleképpen a bőncselekményt, amit a férje követett el. Csak így tudjuk megvédeni a két gyermeket a pedofil apától. A nagybátyámnak nem volt mit mondanom. Számomra ı halott ember!

119

Péntekre terveztük a konfrontációt. Igazából senkit sem akartam figyelmeztetni erre a lépésünkre. Elıtte való szerdán felhívtam a keresztanyámat és kérdeztem tıle, hogy akarja-e a találkozást. Az volt a válasza, hogy nem bánja! Tévedett! Az unokahúgommal is közöltük, hogy megyünk, természetesen konkrét idıpontot nem határoztunk meg. Figyelmeztettem az unokahúgomat, és az anyját, hogy mondják el az apjuknak is, amit tudnak. Az apa az agresszorom öccse. Hallani sem akartak errıl az egészrıl. Féltek… Végül elmondták az apának, mert amikor pénteken találkoztunk vele, már tudott mindent. Aput Árpi értesítette. Elérkezett a péntek. Teljes izgalomban, félelemben voltam. Aggódtam, hogy Árpi elveszti a türelmét és önbíráskodni fog. Tudatában voltam, hogy mire képes, ha elveszti a fejét! Ölni tudna értem, és féltem, hogy ezt be is bizonyítja. Kedd óta – mióta megbeszéltük Árpival a tervünket – egy szemhunyásnyit sem aludtam. Alig ettem, és görcs volt a gyomromban. Rosszul éreztem magam. Idegileg kikészültem. Árpi egész idı alatt - mióta csak ismerjük egymást - erre a napra várt! İ tudta az igazságot és tisztában volt azzal, hogyan kell elintézni a pedofilokat. NYÍLVÁNOSSÁG! Ez a vesztük a pedofiloknak!

120

Ha kiderül a pedofil személyrıl, hogy bizonyítottan hajlamos a gyerekek megrontására, sıt meg is tette a múltban, akkor NEKI VÉGE!!! Bélyeget kap egy életre, és mindenki félteni fogja – jogosan – tıle a gyermekét. Ez volt Árpi célja, és minden erejével azon volt, hogy „rásüsse a bélyeget”. Péntek reggel felhívta Árpi telefonon az agreszszor anyját. Közölte vele, hogy a fia bőntényt követett el és még mama sem fogja tudni megvédeni a fiát. Mama megijedt. Azonnal felhívott engem. Magából következtetve azt hitte, hogy az én férjem nem tájékoztatott engem errıl a „beszélgetésrıl”. Kétségbeesve mondta el Árpi szavait. Mama a régi trükköt akarta felhasználni a férjem ellen. İ maga nem merte Árpinak megmondani a véleményét, ezért engem akart erre felhasználni. Régen mama mindig minket, gyerekeket használt fel arra, hogy közölje a felnıttekkel a véleményét! Abban reménykedett, hogy leállítom Árpit. Ennyire nem ismerte! A férjemet nem lehet leállítani. Ha valamit a fejébe vesz, azt végrehajtja bármi áron! Nem érdekelt mama kétszínősége, ezért hidegen fogadtam a hívását. Éreztem a hangján, hogy fél! Féltette Árpitól a pedofil fiacskáját! Mama beszélt a fiával is. Szerdán Árpi kérte mamától a nagybátyám telefonszámát, de ı nem

121

volt hajlandó megadni. Most viszont mamán keresztül azt üzent, hogy ı szívesen válaszol Árpi telefonhívására. Érdekes, hogy ı felhívhatott volna bennünket, ha akart volna, de nem tette! Vajon miért…? Mama megadott egy telefonszámot, ami nem is a nagybátyámé volt. A nagy „vagány” most hírtelen milyen „bátor” lett!?! Érthetetlen módon a jó telefonszámon sem lehetett ıt elérni, próbáltuk…! Csalódtam mamában! Én naivan elhittem neki, hogy most már nem hazudik. Azt hittem, hogy számon fogja kérni a pedofil fiát a tetteiért, nekem pedig segít feldolgozni a fia által okozott traumát. Hát igen…, mégiscsak ı a kedvence, akinek BÁRMIT elnéz. Apám szörnyen felbosszantott péntek reggel. Árpi beszélt vele telefonon és apám elmondott engem mindenféle „nagyszájúnak”. Engem hibáztatott újra azzal, hogy – utólag – nem szóltam neki a bőntényrıl. Amikor Árpi errıl beszámolt nekem, azonnal felhívtam apámat. Bıszen közöltem vele, hogy ı is egy mocskos pedofil, ha az öccsét védi, és engem vádol!








Látszik, hogy Isten mindent rendezett. Eddig annyira rettegtem a konfrontációtól, de most Isten

122

megengedte számomra a haragra gerjedést! Szinte tomboltam és dühöngtem, sıt azonnal indulni akartam, hogy ízekre szedjem ıket! Készen voltam az indulásra! Úgy éreztem magam, mint Jézus, útban a Golgota felé. Sátán ujjongott, hogy végre legyızhet! Kicsalogatott bennünket Isten védelmébıl és most már az ı területén haladunk. Szinte éreztem, hogy Sátán biztos a bukásunkban. Várta már, hogy elessünk és az övéi legyünk. Tényleg igaz az, amit a Biblia ír róla: „Józanok legyetek, vigyázzatok, mert a ti ellenségetek, az ördög, mint ordító oroszlán szerte jár, keresvén, kit elnyeljen.” /I. Péter 5:8/ „Az emberölı volt kezdettıl fogva, és nem állott meg az igazságban, mert nincsen ı benne igazság.” /János ev. 8:44/ Tudtuk, hogy Sátán el akart pusztítani bennünket, de azt is, hogy a Hatalmas Isten szeret és megóv minket. Aggódtam, hogy Árpi megöli az agreszszort.

123

A három órás úton, míg eljutottunk végcélunkig, imádkoztunk és újra átgondoltuk az elvégzendı küldetést. Árpi olyan volt, mint Nátán próféta, akit Dávid királyhoz küldött Isten. Dávid elvette a szolgája feleségét, ezért figyelmeztette Isten a prófétán keresztül. Isten győlöli a bőnt és meg is bünteti azt, viszont a bőnöst szereti! Megfenyíti, és megtérésre készteti. Nekünk sem az volt a célunk, hogy megöljük az agresszort. Figyelmeztetnünk kellet, hogy térjen meg és hagyja el bőnét! A rokonokat is figyelmeztetni kellett, hogy ne tőrjék el maguk között szótlanul a bőnt. Tudniuk kell az igazságot, mert még ma is veszélyben vannak a gyerekek!

124

17. A konfrontáció

Megérkeztünk és láttuk, hogy az agresszor otthon van. Az autója a kapu elıtt állt. De mi megegyeztünk, hogy elıször biztonságba helyezzük a gyermekünket, mielıtt a nagybátyámat „meglátogatjuk”. A fiunkat mamához vittük, ahol anyám bebizonyíthatta, hogy tud vigyázni arra, akit rábíznak. Most helyrehozhatta, amit tizenhét évvel ezelıtt elrontott. Elıször anyám és mama olvasta el azt a pár lapot, amin leírtam mindazt a mocskolódást, amit a nagybátyám mővelt a testemmel. Ehhez volt csatolva a rendırségi határozat is. Anyám már nem tudott szólni semmit mindehhez. Féltett bennünket, de ennek nem most lett volna itt az ideje, hanem gyermekkoromban… A gyermekünket tehát anyámra bíztuk, hogy vigyázzon rá, mi pedig elindultunk. Ahogy közeledtünk az agresszorhoz, már messzirıl látszott a ház elıtt álló „szakadt” piros autója. A szívem a torkomban dobogott, a gyomrom görcsbe rándult. Átvillant a gondolataimon a kérdés: Képes leszek én erre?! Árpi megállíthatatlan volt! Hatalmas fékcsikorgással, dudálással és ajtócsapkodással álltunk meg a ház elıtt. Az autóval kis híján belerohantunk a kapuba. Árpi egy fújtató bikához hasonlított. Na-

125

gyon sok erıt, bátorságot adott nekem ezzel a határozott, agresszív fellépésével! Kézen fogva bemasíroztunk, kezünkben a papírokkal. Furcsa volt a fogadtatásunk, ugyanis a konyhában csak az anyós és a feleség tartózkodott. Az agresszor és a két gyerek a biztonságos szobában volt „elbújva”. A nagybátyám állítólag „ittasan aludt”. A gyermekek pedig „merı véletlenségbıl” az apjukkal egy szobában tartózkodtak… Az anyós a szobaajtó elıtt állt. Azonnal hellyel kínáltak, nehogy Árpi elveszítse a türelmét és… Az agresszor felesége meglepıen higgadt volt. Nem ellenségként kezelt bennünket. Az anyós annál jobban támadott, de ezzel csak a félelmét mutatta ki. Folyton azt hajtogatta, hogy ez már régi ügy, ezért ıket nem érinti! Kijelentette, hogy amikor ez az egész történt, nekik még semmilyen kapcsolatuk nem volt az agresszorral. Elfelejtette azonban azt a tényt, hogy a pedofil hajlam nem múlik el! Nem is tagadtak semmit!!! Anyámra hárítottak mindent, mert anyám nem tett feljelentést annakidején. Megsokalltam és belefojtottam a szót. Árpi is sokat segített. Tudta, hogy miért nem tudtak a szüleim errıl. Elmagyarázta nekik a tényeket. Elmondta, hogy az ı szülei sem tudták, hogy megrontotta egy pedofil. Sıt, ıt is ugyanezekkel vádolták. Kijelentette, hogy az emberek nem tőrik maguk között a

126

pedofilokat! Tapasztalatból beszélt és ez nagyon hatásosnak bizonyult. Én nem az anyóstól vártam a támadást, hanem a feleség részérıl. Addig rikácsolt a vénasszony, amíg Árpi megsokallta és azt mondta, hogy akkor is így védje a vejét, ha az unokáit is megrontja! Az anyós gondolt egyet és bement a szobába a nagybátyámért. Szerette volna kihívni, de azzal jött vissza, hogy alszik!!! Árpi összekulcsolt karokkal állt az anyóssal szemben. Ennyire aluszékony az agresszor?!?! Ekkor közöltem a két nıvel, hogy engem nem érdekelnek tovább. Elvárják, hogy én tartsam a szám és nézzem el, hogyan hullik szét a családom, hogyan válik gyilkossá a férjem?! Mindezt csak azért, hogy ık „békében” éljenek! Ha ık ilyen önzık, akkor én miért „segítsem” tovább ebben ıket? Nekem van családom! Van férjem és gyermekem. Nem hagyom, hogy még jobban tönkretegyék az életünket. Elég volt a hallgatásból!!! Az anyós bevallotta a félelmét. Azt válaszolta, hogy így az ı gyermeke fog elválni. - Sajnálom! Ezt a veje rontotta el évekkel ezelıtt! – mondtam. Most is egy gyáva alak! Bebizonyította, hogy bőnös. Miért nem jön ki? Nem mer szembenézni velünk? Nem védi meg a feleségét! Még ahhoz is gyáva, hogy bocsánatot kérjen tılünk! Otthagytuk ıket, kimentünk a házból. A feleség azonban utánunk jött! Adtam neki egyet Árpi

127

könyvébıl. Elfogadta, és egyre csak azt hajtogatta, hogy ı ezzel az egésszel nem tud mit kezdeni! Megdöbbentı volt ezt hallani! Egy anya, akire két gyermek van bízva, az apa pedig pedofil, és mégis… nem tud mit kezdeni ezzel?! (…) İrjítı! Árpi azt vágta neki oda, hogy ezek után kíváncsi arra, hogyan fog a pedofil férjével „lefeküdni”! Én már csak kérlelni tudtam, hogy vigyázzon a gyermekeire és tisztázza a férjével való kapcsolatát! Tudtam, hogy a nagybátyám hazudozni fog, és majd próbálja kimagyarázni magát, de nekem volt ellene elég bizonyítékom. Remélem a feleségnek elég volt annyi, amennyit megmutattunk, de… ha kevesli, van még!








Most mama következett. Tudtam, hogy ı sokat fog hazudni, mindig is kétszínő volt. Ahogy megérkeztünk a házhoz, ahol tizenhét évvel ezelıtt megtörtént a bőncselekmény. Elgondolkodtam… Megdöbbentett a porta elhanyagoltsága, lepusztultsága! Ha nagyapám látná, forogna a sírjában! Mama meg volt rémülve. Árpi elıttem ment, így ı magasodott mama fölé az ajtóban. Nem gondolta, hogy még aznap látni fogja Árpit. Mamára nem ismertem rá. Sohasem láttam ilyen rémültnek és öregnek eddig. Megcsapott a halál, az elmúlás szele. Mama mindig is úgy élt az emlékeimben, mint

128

egy bátor, erıs és ijesztı asszony. Most öreg, gyenge és félıs öregasszonnyá vált. Bottal járt és nagyon magányos volt… Hagytam Árpit beszélni. Bennem volt még a félelem, amit mama annak idején belém nevelt. Mama félt Árpitól és meghúzta magát, mert tudta, hogy mindenben igaza van. Árpi idegen volt számára és fıleg sérthetetlen. Engem mama így nem mert bántani. Bocsánatot kért tılünk és közölte, hogy ı nagyon sajnálja a történteket. Kérte, hogy ne haragudjunk rá, mert ı semmit sem vett észre. Mindezt persze félelembıl mondta, nem tiszta szívbıl. Aztán anyut kezdte vádolni mindenért. Közben „elfelejtette” azt a tényt, hogy ırá voltam bízva és nem a pedofil fiára! Tagadta, hogy a nagybátyám az ı kedvenc fiacskája, de perceken belül már a saját szavaival cáfolta ezt meg, amikor is sorban elmondta a többi gyerekeinek rossz tulajdonságaikat, hibáikat, kivéve a „kedvenc fiáét”. A „kedvenckének” egy rossz tulajdonsága, hibája sem jutott eszébe. Szidta anyám szüleit és a válásra kent mindent. Fárasztó volt a mama butaságait hallgatni. Mikor emlékeztettem, hogy a fia állandóan a fenekemet csapkodta, ı semmire sem tudott visszaemlékezni. Tudtam, hogy amnéziában fog szenvedni… Mi mást várhattam volna tıle. Magamban csak nevettem, ahogy egyre nagyobb bolondot csinált magából a hazugságaival. Szánalmas volt!

129

Egyedül hagytuk. Tovább indultunk…








Megérkeztünk az unokahúgomhoz. Az apja a legfiatalabb apám testvérei között. Tartottak tılünk, pedig semmi okuk sem volt rá. Elég tétovák voltak, ami az ajtónyitásukat illette. Mi barátságosak voltunk velük. Megvártuk, míg az anya is hazajött. Lényeges dolgokról addig nem beszélgettünk. Az unokahúgom teljesen meg volt rémülve. Nem beszélt velünk, de folyton a közelben volt, hogy mindent hallhasson. Élt bennünk a gyanú, miszerint ıt is molesztálta a nagybátyám. Ezt ı tagadta. Nem igazán lehetett hinni neki, mert nagyon határozatlan volt. İ maga ismerte be egy korábbi levelében, hogy van egy titkos dolog, amirıl nem mer beszélni. Elejtett egy-két olyan megjegyzést is a levélben, ami csak erısítette a gyanúnkat. Igen, tagadott és hallgatott, de én is sokáig elhallgattam! Ha engem is így sarokba szorítottak volna, én sem mertem volna másképp tenni. Megkértük a szülıket, hogy küldjék ki a gyermekeket. Nyugodtan akartunk beszélni a tényekrıl. Úgy tőnt, hogy az anya jobb belátásra tért, mert tájékoztatta a férjét a dologról. Az apát teljesen lesokkolta az, amit elolvasott. Nem tudta végigolvasni a bátyja mocskolódásáról írt sorokat. Közölte velünk, hogy most egyébként is haragszik a bátyá-

130

ra, ugyanis az ı nevét hamisította ahhoz, hogy munkát kapjon. Két legyet akart ütni egy csapásra, fizetést és munkanélküli segélyt is, ezért még a bőncselekménytıl sem riadt vissza. Az apa nagyon megharagudott rá, amikor errıl tudomást szerzett, hiszen ezzel megkárosította ıt. Amíg beszélgettünk, megszólalt az apa telefonja. İ nagyon idegessé vált. Ki más hívhatta, mint a bátyja. Azt tudakolta az öccsétıl, hogy kereste-e telefonon, mert a készüléke rögzített egy ismeretlen hívást. Nem volt hajlandó a bátyjával beszélni, ezért odaadta a készüléket a feleségének. Az anya jelezte, hogy maradjunk csendben. Árpit én intettem csendre, mert azt akartam, hogy tanúja legyen a saját szemével az anya színészkedésének, hazudozásának. Reméltem, hogy Árpi megérti, hogy milyen megbízhatatlan, szavahihetetlen az én rokonságom! Az anya eljátszotta – mit mondjak, remekül –, hogy ı még nem is hallott eddig arról, hogy mit terjesztünk a nagybátyámról. Természetesen azt is tagadta, hogy mi ott vagyunk. Az agresszorom azt állította, hogy mi nem vagyunk normálisak. Még mindig erısen dobog a szíve, mert a „Timi férje” elment hozzá a saját házába, sıt már embert is ölt! Mi végig mulattunk rajta! Szánalmas volt. Ha Árpi meg akarta volna ölni, akkor most nem dobogna a szíve! Bolond ember…

131

Elpanaszolta azt is, hogy én milyen szörnyőségeket állítok. Mégpedig – szerinte - azt, hogy elıször apám, majd ı fajtalankodott velem. Sıt az a szoba, amirıl a feljelentésben beszélek, nem is létezik. Érdekes! Anyám is tudta igazolni, hiszen elismerte, hogy az a szoba tényleg úgy volt berendezve. Minden érintett tudja, hogy igaz… Különben is akkor, amikor „meglátogattuk” ıt, nekünk miért nem mondta mindezt el?! Gyorsan témát váltott a telefonálás közben és azokról a kacsákról beszélt, amiket a sógornıjének szerzett. Újabb bizonyíték a bőnösségérıl! Elıször hazudik és tagad, majd emlékezteti az érintetteket a „jótéteményeire”. „Sajnos” ezzel nem azt érte el, amit szeretett volna. Csak a bőnösségét igazolta a szülık elıtt. Nekik ugyanis már nem kellett több bizonyíték! Még egy kevés ideig beszélgettünk a szülıkkel, aztán elbúcsúztunk.








Megérkeztünk a keresztszüleimhez. Ide már a fiunkat is vittük. Keresztanyám fogadott bennünket. İ a féltestvére apámnak. Inkább ijedtnek, sem mint boldognak látszott. A fiunk nem is akart elıször bemenni a házba keresztanyámat látva. Sírni kezdett. Milyen jó emberismerık a gyerekek…! Vagy

132

talán látta az arcán a félelmet és ettıl ijedt meg ı is?! A szokásos formaságok után leültünk és gyorsan semleges témára tereltem a szót. Keresztanyám legnagyobb megkönnyebbülésére, hamarosan megérkezett keresztapám is. Vele is váltottunk pár szót, majd a fiamat követve átmentünk az egyik szobába keresztanyámmal. Árpi kettesben maradt keresztapámmal. Komolyan elbeszélgettek a bőncselekményrıl. Keresztapám végig elolvasta a papírt, mindazt, ami tizenhét évvel ezelıtt történt, aztán feltette kérdéseit Árpinak. İ elmondott mindent neki és válaszolt a kérdéseire. Elmondta azt, hogy miért történhettek úgy a dolgok, sıt a saját megrontását és a következményeit is taglalta. Sokáig beszélgettek a pedofíliáról és a pedofilokról. Elmondta Árpi azt is, hogy a pedofil hajlam nem mulandó, ezért minden gyerek, aki kapcsolatban van a nagybácsimmal – köztük a két édesgyermeke is – veszélyben vannak! Mondta azt is, hogy „meglátogattuk” az agresszort, és sajnálatát fejezte ki Árpi azért, amiért ilyen felelıtlen kijelentést tett az anya. Keresztapám megkérdezte Árpitól, hogy ı személy szerint tud-e segíteni nekünk, de megnyugtatta Árpi, hogy nincs komolyabb segítségre szükségünk. Mi mindent megteszünk, amit kell. Értesíteni fogjuk a védınıket, a gyámhatóságot az esetrıl. A környezı lakók is tudomást szereztek a bőncse-

133

lekményrıl. Árpi kérte a keresztapámat, hogy figyeljen a nagybátyámra, de ne tegyen meggondolatlan lépéseket. İ megértett bennünket. Míg ık beszélgettek, mi keresztanyámmal bent voltunk a szobában. Rákérdezett, hogy mi ez az egész, mert ı nem sokat értett meg belıle. Valahogy képtelen voltam részletesen beszámolni neki a történtekrıl. Szégyelltem, hogy pont engem mocskolt össze az öccse, de tartottam keresztanyám reakciójától is. Nem bíztam meg benne. Csupán néhány mondatot mondtam el neki. Saját magamból következtetve, azt reméltem, hogy majd keresztapuval ezt megbeszélik, ha kettesben maradnak. Elérkezett a búcsú ideje, hiszen még apuhoz is el akartunk menni. Elköszöntünk és kölcsönösen megígértük, hogy ezentúl látogatni fogjuk egymást.








Megérkeztünk apámhoz. Amikor megálltunk a ház elıtt, nagyon megijedtem. Az udvarban állt a piros autó, a nagybátyám autója. Szörnyen ideges lettem, mert féltem attól, hogy verekedés lesz. Árpi megkérdezte tılem, hogy mit keres itt az autó, de nekem fogalmam sem volt, hogy mi ez az egész. Árpi maga mögé parancsolt engem és a karjaimban ülı fiunkat. Aztán elindultunk. Apu jelent meg, és ı is közeledett felénk. Amikor összetalálkoztunk,

134

Árpi kérdezte apámat, hogy itt van-e az öccse, de ı csak mosolygott. Árpi dühében majdnem szétrobbant. Már készült a leszámolásra, de hírtelen apám közölte az igazságot, miszerint esténként itt parkol le, mert az anyósa házánál nem tud. Természetesen ı nincs itt. Nagy kı esett le a szívemrıl. Féltettem Árpit attól, hogy gyilkosságot követ el. Nem érte volna meg… Apuval beszélgettünk, hiszen régóta nem találkoztunk. „Természetesen” nem a nagybátyámról. Árpinak megmutatta az új autóját, és a fiamnak átadta az ajándékait. Semleges témákról társalogtunk. Elég késıre járt, a fiunk is nyőgösködött, ezért egy óra múlva indultunk is. Elbúcsúztunk és neki is adtunk a fénymásolt dokumentumból. Hajnalban értünk haza.

135

18. Utórezgések

A következı napot pihenéssel töltöttük. Nagyon kifárasztott az elızı nap. Megbeszéltük a lezajlott cselekményeket és vártunk. Úgy éreztük, hogy a tegnapi fogadtatás túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen! Úgy gondoltam, hogy csak az Árpitól való félelmükben bántak velünk „kesztyős kézzel”. Túl gyanús volt a „szíves” fogadtatás. Az elsı meglepetés vasárnap reggel ért, de nem váratlanul. Fél nyolc körül csörgött a telefon és keresztanyám neve jelent meg a mobil képernyıjén. Furcsa volt számomra, mert nem értettem a hívása okát. Amikor felvettem, nagyon kedvesen beszélt. Érdeklıdött, hogy az utazás rendben zajlott-e le. Nem értettem az igazi okot. - Vajon mi miatt hívott fel? – kérdeztem magamtól. Hírtelen hangnemet váltott és szidni kezdett. Szerinte hatalmas botrányt csináltunk. Kérdése így hangzott: - Most örülsz, hogy ezt tetted? Súlyos sértéseket vágott a fejemhez. Vádolt, hogy keresztülgázoltam az anyján és a kedvenc öccsén és annak feleségén. Úgy látszik, a nagybátyám a nıi családtagok „kis kedvenckéje”, akit mindenki védelmez ellenünk.

136

Próbáltam visszaverni keresztanyám lelki támadásait! Szörnyen fájt, hogy így viselkedik velem. Emlékeztettem, hogy már felkészítettek az ı támadására azok, akik jól ismerik ıt. Igazuk volt azoknak, akik azt mondták, hogy rosszabb a keresztanyám, mint az anyja. Ezt most nekem is bebizonyította! A „beszélgetés” végén megegyeztünk, hogy többet nem megyünk hozzájuk, ugyanis ık nem látnak bennünket szívesen. Ezt követıen felhívtam Árpit és elmondtam a történteket. Megnyugtatott és emlékeztetett, hogy ezt a reakciót vártuk, tehát nem ért váratlanul. Anyámat is felhívtam, aki érdekes dolgokat közölt velem. Szombaton éjszaka ugyanis esküvıi vacsorára volt hivatalos a rokonság egy része. Ott volt anyám, mama, anyám húga, sıt a nagybátyám feleségestıl, sıt az anyósa is. Egész idı alatt folyt a piszkálódás. Odáig fajultak a dolgok, hogy anyám húga megalázta az agresszort! Éppen kint dohányoztak, amikor a nagybátyám is kiment a terembıl. Anyám húga utána köpött és ezt kérdezte, megvetı undorral a nagybátyámtól: - Mi van Csipkerózsika, felébredtél az álmodból?! A nagybátyámnak ez már sok volt. Végleg távozott az esküvıi vacsoráról! A felesége ott várt rá több mint másfél órán át. Keresésére indult aztán, és a vendégeket kérdezte, hogy nem látták-e a férjét. Mikor rádöbbent, hogy feleslegesen keresi, ı is hazament.

137

Ez újabb bizonyíték a nagybátyám bőnösségére! Miután befejeztük a telefonbeszélgetést anyámmal, Árpi is hazaért. Tájékoztatott, hogy megkísérelte felhívni a keresztszüleimet több alkalommal is, de nem veszik fel egyik telefonjukat sem. Anyám húga is próbálta telefonon elérni „ınagyságát”, de neki sem sikerült. Tipikus reakciója ez a rokonságomnak. Sohasem vállalják a felelısséget tetteikért. Begyulladnak, ha számon kérik ıket. Nagy nehezen napirendre tértem a dolog felett. Vegyes érzelmekkel küszködtem. Megkönnyebbülés volt végre számomra, hogy a lelki terhet visszaadtam annak, aki évekkel ezelıtt „adta” nekem. Tisztázhattam végre, hogy nem én vagyok a felelıs a történtekért. Tájékoztattam mindenkit arról, hogy kit kell számon kérni ezért a bőntényért! Kedvezı hatással volt a konfrontáció Árpira is. Sokkal türelmesebb, megértıbb lett velem. İ erre a számonkérésre, tisztázásra várt már évek óta! Isten terve pontosan haladt a maga útján. Semmi sem történt hamarabb vagy késıbb, mint ahogy İ eltervezte. Minden mozzanat beleillett az İ elgondolásába. Csodás volt Isten vezetésével haladni, és ereje által GYİZNI! Nem számított, ki hogyan reagált, én akkor is gyıztesként kerültem ki a harcból. Mertem vállalni végre az igazságot. Soha többet nem fogok hallgat-

138

ni! A hallgatás beleegyezés, és ez a bőnök esetében mindig így van. Elhallgatni egy bőncselekményt, ez a legnagyobb, legmélyebb lelkiismeret-furdalást és bőntudatot hordozza magában.








Teltek a napok, megbeszéltük Árpival, hogy végre teljesítjük utolsó kötelességünket. Írtunk egy levelet az ottani védınınek és csatoltuk a fénymásolt lapokat, a rendırségi határozatot. Anyu is végre teljesítette a kötelességét, amit tizenhét évvel ezelıtt kellett volna. İ maga vitte el a védınınek a dokumentumokat. Elmondott nekik mindent, amit tudott az ügyrıl. A védını ígéretet tett, hogy intézkedni fog a nagybátyám két gyermeke érdekében.








Néhány héttel késıbb csengett a telefon. Éppen akkor ért haza Árpi, fel is vette rögtön és beleszólt a készülékbe, hogy „HALIHÓ!”. A túloldalt megszakadt a vonal. Árpi kérdezte, hogy mi ez az egész. Elmeséltem neki, hogy apám legfiatalabb öccse felhívott három órával ezelıtt részegen és közölte velem, hogy felejtsük el ıket, hagyjuk békén ıket. Aztán pedig számon kért, hogy miért nem levelezek tovább a lányával. Késıbb kinyögte, hogy bármikor

139

szívesen látnak bennünket… Bizonygatta, hogy ı bizony nem fél Árpitól! Pár órával késıbb azonban épp ennek az ellenkezıjét bizonyította be. Ettıl kezdve már nem érdekelnek a rokonok. Én nem bántottam ıket és a látogatásunkkal is azt fejeztük ki, hogy a történtek ellenére velük fenntartjuk a kapcsolatot. Sajnálom, ha ık nem így értékelik a szándékunkat. Árpi többször is beszélt azóta apuval telefonon. Apám biztosított bennünket, hogy mellettünk áll. Az általunk közölt információk és a részletes tények ıt meggyızték. Apu segíteni akart nekünk, bár neheztelt, hogy a hallgatásom miatt nem tudott idıben a bőntényrıl, mára mégis megértette, hogy mi volt az oka a hallgatásomnak. Mindig is utálta az öccsét, de nem tudta, hogy miért. Ma már rájött, hogy miért…








Még mindig nincs vége a történetnek. Most is a további fejleményeket várjuk. Ezalatt próbáljuk újjáépíteni a romhalmazból az életünket. Örülök, hogy megtettem a sorsdöntı lépést és nem kell többé hallgatni. Meg nem történtté sajnos nem tudjuk tenni a múltat, de elıttünk az út a jövı felé.

140

Sohasem leszünk egészségesek, hiszen nyom nélkül nem múlik el az átélt trauma. Az emléke örökké él a szívünkben. A tapasztalat azonban erısebbé tesz.

A tanácsom az áldozatok felé ma már ez: BESZÉLJ!!! Ne hallgass semmi áron sem! Isten türelmes, de nem hagyhatja a bőnt büntetlenül. Míg hallgatsz, te is bőnhıdni fogsz az elkövetıvel együtt! Isten viszont ad megoldást, ha kéred Tıle.

141

Utószó

Megdöbbentı volt megtudni az igazságot! Feleségül venni egy nıt, aki menekül a gyermekkora, múltja és a rokonai elıl, ez számomra kihívás volt. Szörnyő volt tapasztalni az együttszenvedést és a hallgatást. Mégis örömmel tölt el, hogy részese lehettem Timi szabadulásának. Bízom abban, hogy ez a történet, a könyv, rádöbbent arra, hogy jobban figyelj gyermekeidre, családodra és a környezetedre. A pedofilok bármikor lecsaphatnak áldozataikra! Ezt mi a saját tapasztalatunkból tudjuk. A gyermeknek, mivel az elkövetı sokkal erısebb, semmi esélye sincs arra, hogy megállítsa a pedofil bőnözıt aljas terve végrehajtásában. Te mit tennél kedves olvasó, ha közölné veled a gyermeked, hogy bármennyire is vigyáztál rá, mégis megrontotta, és egy életre tönkretette egy „cukros bácsi”. Mit tennél? Ha rádöbbennél, hogy a gyermeked élete tönkrement, vajon kit vádolnál? A gyermekedet? El tudnád-e viselni, ha kiderülne, hogy pont a testvéred, sógorod, apád vagy a fiad fajtalankodott a legféltettebb kincseddel: a bájos kisgyermekeddel?

142

Amikor a feleségem szüleivel közöltem, hogy a lányuk áldozatul esett 4-5 évesen a pedofil nagybácsinak, az elsı reakciójuk a szokásos mentegetızés volt. Ezt követte a felelısség áthárítása a gyermekükre. Sok idınek kellett eltelnie addig, míg feldolgozták a kapott információkat és rájöttek arra, hogy ki is a tényleges bőnelkövetı. Szörnyő volt számomra találkozni azzal az emberrel, aki lelki nyomorulttá tette, bemocskolta és az ártatlanságától megfosztotta a feleségemet. Ó, hányszor döntöttem el gondolatban, hogy kivégzem az agresszort, csupán azért, hogy megnyugodjak. Elégtételt akartam venni a bennünket ért sérelmekért. Azonban nem akartam újra az önbíráskodás kegyetlen bőnébe esni, mint a saját megrontóm esetében. Istennek más terve van! İ megaláz, hogy dicsıséget adhasson. Megtanultam az évek során Istenre hagyni a bosszút. Az Úr megtanította velem a türelmet és a mindent legyızı szeretetet. Szeretem a feleségemet, ma sokkal jobban, mintha nem éltük volna át közösen a történteket. Elfogadjuk egymást így, ahogy vagyunk, megrontva is.

143

Gondolom olvasás közben elítélted a „felelıtlen” szülıket. Én ezt nem tenném a helyedben! Két nyomós okom van erre. Az elsı az, hogy te is voltál gyermek, és sokszor rábíztak a szüleid a rokonokra, de a szüleid is lehettek volna pedofilok! A másik pedig az, hogy neked is van, volt vagy lesz gyermeked, akire nem tudsz napi huszonnégy órában vigyázni, fıleg ha óvodába, iskolába… megy. Timi szülei meg sem gondolták, hogy pont ı a pedofil, mármint a „nagybácsi”. A könyvünk célja a segítségnyújtás mind a szülık, mind az áldozatok számára, de ugyanakkor neked is! Most azonban egy pár szavam lenne a pedofilokhoz is: Egy „kis élvezetért” uralkodsz a gyermeken! Tönkreteszed az életét! Ez a legelvetemültebb tett egy gyermekkel szemben! Te meg sem gondolod, hogy mennyire gyötrıdnek, sírnak kínjukban ezek az áldozatok, míg végül vagy megölik magukat vagy az agresszorukat, hacsak Isten közbe nem lép! Egy valamit sohasem szabadna elfelejtened Pedofil Úr! A gyermek elıbb-utóbb felnıtt lesz és erısebb, bátrabb lesz tıled, te pedig nem kerülöd el a büntetésed… az örök halált! Egy „kis élvezetért” … megéri??? TÉRJ MEG!!!

144

Árpi

145

Függelék (Fıbb idıpontok) 2002. október 10.: A Danubius Fórumban Vincze Kinga foglalkozott az ügyünkkel. 2002. október 17.: Levelet kaptunk Vincze Kingától és tanácsot a továbbiakra („Az ügyet tisztázni kell!”). 2003. július 10.: Feljelentés az agresszor ellen. 2003. július 15.: A feljelentés elutasításáról határozat születik. (Elévülésre hivatkoztak.) 2003. augusztus: Konfrontáció a rokonsággal. (Az agresszor elbújik.) 2003. november: Megjelenik a cikk a „Boldog Élet” c. magazinban. 2004. február: Több konzultáció, egyeztetés az „RTL-Klub” „Mónika show” címő mősor szerzıivel. Késıbb meghiúsul a felvétel. 2004. május 06.: (Riport Fekete G. Katával, a „Békés Megyei Hírlap” újságírójával). Levél tıle ezen a napon, melyhez csatolta az elkészült cikk kéziratát. 2004. május 08.: Riport az „Ócsai házaspárral” a „Kossuth Rádióban”. (Késıbb több ismétlés is elhangzik.) 2004. május 17.: Megjelenik a cikk a „Békés Megyei Hírlapban”.

146

2004. szeptember 12.: Élıs adás az „MTV 1” mősorán. Friderikusz produkció („A szólás szabadsága”). Meghívott vendégei: Ócsai Tímea és Ócsai Árpád. 2004. november: Megjelenik a „Pedofília – Ez nem simogatás!” címő könyv az Unisher Kiadó gondozásában. 2004. november: Elkészül a folytatás, „A pedofília nem múlik el!” címmel. Ez is az Unisher Kiadó gondozásában jelent meg. 2007. május: Timi édesanyja meghal. (51 éves volt.) 2008. január 9.: A „Nık Lapja” 2. számában megjelenik a cikk „Hétköznapi pedofília” címmel, Dobray Sarolta írásában. 2010. október: Timi édesapja meghal (még a hatvanat sem élte meg…)

147

Timi pár hónaposan

Timi 4-5 övésen…

148

Az anyámmal…

Angliában…

149

Amikor még hittünk a boldogságban…

Szövetségkötésem az Úrral 2000. szeptember 23.

150

Mennyasszonyként… Árpival… anyuval… háttérben apuval… és a titkommal, a nászajándékukkal…

Anyám fiunkkal, Hunival, halála elıtt egy évvel… Már akkor rosszul nézett ki… Hárman…

151