Bödők Gergely
Erőszak, terror, brutalitás Az első világháború hatása és a terror jelensége
A
huszadik század „Œskatasztrófájának” aposztrofált négyéves öldöklés a két világháború közötti totalitárius rendszerek egyik
legfŒbb katalizátora volt. A harcmezŒkön töméntelen létszámú embertömegek csaptak össze, és a hátországot is a háborús erŒfeszítések szolgálatába állították.
A
halál, a sebesülések mindennapos élménye és az átélt traumák alapvetŒen befolyásolták a többnyire fiatal bakák gondolko-
dását. A túlélŒk számára a felejtés és a visszailleszkedés a békés viszonyok közé ezért is nehéz és lassú folyamat volt.
A
nagy háború alatt az erŒszak szinte kivétel nélkül mindenhol a hétköznapi élet részévé vált. A „frontélmények” gyakran
megalapozták a világháború után lezajlott forradalmak és ellenforradalmak atrocitásait. Az önkontroll hiányában számos egykori frontharcosnál a vérengzések többé már nem okoztak traumát, a lakosság pedig zömében passzívan viszonyult a háború elŒtt még elfogadhatatlan és elutasított erŒszakos eseményekhez. RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
99
ÚJ HANGSÚLYOK A világháborúról szóló szakmunkák kezdetben döntően hadtörténeti kérdésekre fókuszáltak, a kutatók érdeklődése csak később fordult egyre inkább a háború gazdaság- és társadalomtörténete felé, újabban pedig annak kulturális, civilizációs és szociológiai perspektívái kerülnek előtérbe. Ahogy ez utóbbi irányzat egyik képviselője, a nemrég elhunyt, kiváló hadtörténész, John Keegan megfogalmazta, az első világháború, amellett hogy tízmillió ember életét vette el, gyötrelmek áradatát zúdította további milliók érzelmi életére, elpusztította az európai kontinens jóindulatú és optimista kultúráját, és amikor végül négy évvel később elhallgattak az ágyúk, a politikai gyűlölködés és a fajgyűlölet mélyreható örökségét hagyta maga után. Keegan hangsúlyozza, hogy az elsső világháború milyenséAz utolsó ge alapvettően szerepet játroham szott a két világháború közötti diktatúrák kialakulásában,
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
100
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
és hozzájárult a még véresebb második világégés bekövetkeztéhez. A háború az alkotmányosságra, a népképviseleti kormányzatra és a jogállamiságra épülő szabályok felrúgásával „tartósan rontott” az „egész világ civilizációján” is. Carl von Clausewitz axiomatikus háborús definíciójára építve úgy fogalmazott, hogy „a totalitarizmus a háború politikai folytatása volt – más eszközökkel. Uniformizálta és militarizálta a hívéül szegődő választók tömegét, miközben a szavazókat általában megfosztotta választói jo gaiktól, felhergelte a legalantasabb politikai ösztöneiket, és háttérbe szorított, sőt létében fenyegetett minden belföldi ellenzéket.” Éppen ezért kijelentette, hogy a „második világháború kétségbevonhatatlanul az első következménye és jelentős mértékben a folytatása volt”. Az 1914 és 1918 közötti időszakban a történeti magyar állam összlakosságának (Horvátországgal együtt) 17%-a, férfilakosságának pedig egyharmada rukkolt be. A háború mind a frontra kerültek, mind pedig az otthonmara-
dottak életében alapvető változásokat eredményezett, s egy egész nemzedék számára élete legmeghatározóbb élményévé vált. Sokan ekkor kerültek el először otthonról, olyan messzire, ahol még sohasem jártak korábban, és sem előtte, sem azután nem voltak időben ennyit távol a megszokott hazai közegtől. Az első világháború éppen ezért sokuk világlátását is alapvetően átformálta, így ez a közel öt év igazi komplex „élményhalmaznak” tekinthető. Aligha kell bizonygatni, hogy mennyi változáson mehetett keresztül az 1915 márciusában, Przemyśl elestekor fogságba esett Dombi Kis Imre 34 éves hódmezővásárhelyi gazda, aki Lemberg–Kijev–Tas kent–Asha bad–Te he rán–Isztambul érintésével, mintegy 12 ezer kilométer megtétele után ért haza Hódmezővásárhelyre. Az első világháborúval foglalkozó kutatásokban éppen ezért egyre nagyobb hangsúlyt kapnak a frontélet mindennapjaira, a lövészárkok világára vagy a közkatonák élményeire és motivációira irányuló vizsgálódások. Az egyszerű
bakák beszámolói azért hiánypótlóak, mert – ahogy Gyáni Gábor megállapítja – „a háborús tapasztalataikat egy-két évvel a háború lezárulása után írásban rögzítő egykori frontkatonák olyan történelmi események krónikásaként ragadtak tollat, amiről a történetírók nem vagy ritkán ejtenek szót. A katonák beszámolói olyan, a megszokott történeti képtől eltérő tapasztalatokról beszélnek, amelyek a háború zömmel had- és diplomáciatörténeti munkáinak szerzőit többnyire hidegen hagyják.” Ezeknek a népi beszámolóknak a segítségével lehet csak az első világháborút mint „kollektív emlékezeti eseményt” megragadni és elbeszélni.
AZ EMBERÉLET ELÉRTÉKTELENEDÉSE A háborús mindennapok szomorú hozadéka volt az emberélet elvételének relativizálódása. A katonák kegyetlenkedései, a civil lakossággal szembeni erőszakos fellépése, a nemi erőszakok magas száma azt mutatja, hogy a háború gyökeres változásokat eredményezett az addigi társadalmi életben is. George L. Mosse amerikai történész a
világháború legjelentősebb hatásának ezért a társadalom brutalizáló dását tekinti. Ez valóságos „kulturális fordulatot” jelentett, amely a világháborút követően is alapvetően meghatározta a német és a szovjet politika alakulását. Azzal, hogy a frontokon mindenhol az erőszak dominanciája érvényesült, a világháborút megjárt katonák számára a nyers erő alkalmazása legitim problémamegoldássá vált. A szigorú parancsuralmi rendszerben működtetett hadigépezet nem tűrte az ellentmondást, a parancsmegtagadókra, a „lógósokra” és a dezertőrökre szigorú büntetés, leggyakrabban kivégzés várt. Ugyanezzel a kegyetlen bánás móddal találkozunk a hadsereg és a polgári lakosság érintkezésekor is. A parancsot teljesítő katonáknak a civil la kos sá got súj tó bru tá lis, ke gyet len fellépése a világháborúban rendszeres és hi va ta los volt, hoz zá tar to zott a hadviseléshez. Az osztrák–magyar hadsereg a nemzetiségek lakta területeken – főleg szerb és ruszin vidékeken – az indokoltnál jóval keményebben lépett fel, a polgári lakosság soraiból sokakat internáltak, és gyakoriak voltak a kivégzések is. Anton Holzer A hóhér moso-
74∞&£∞§™
lya című könyvében a polgári lakossággal szemben A halál folytatott „ismeretlen hábohétköznapjai a lövészárkokban rút” mutatja be, amelyben bőven találunk osztrák–magyar katonákhoz köthető szankciókat. A több mint ötszáz képpel illusztrált kötet a frontokon és a megszállt területeken végrehajtott kivégzéseket (többnyire akasztásokat) dokumentálja. Ezeket a brutális akciókat leginkább a helyi polgári lakosság szenvedte el, a kivégzéseket pedig általában az „ellenséggel való cimborálással”, „oroszbarátsággal” vagy „kémkedéssel” indokolták. A többnyire felakasztott, kisebb részben agyonlőtt áldozatok többségében szerbek, ruszinok, csehek, lengyelek, montenegróiak, bosnyákok és zsidók voltak. Holzer számításai szerint a háború első hónapjaiban a k.u.k hadsereg által kivégzett polgári áldozatok száma meghaladhatja a 36 ezret. De nem kizárólag emberéletek kioltásában volt tetten érhető a brutalitás. A Szabácsot elfoglaló osztrák–magyar hadsereg Oskar Potiorek táborszer nagy vezetésével feldúlta a várost. Házakat fosztottak ki, lakásokat romboltak le, nő ket erőszakoltak meg, és
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
101
szisztematikus pogromot rendeztek a lakosság körében. A lakosság megfé lemlítése céljából más, szerbek lakta helyeken is tömeges kivégzéseket és mészárlásokat hajtottak végre. A háború elembertelenítő hatását jól tükrözi az a jelenség, hogy fényképek készültek az akasztottakról, és sok felvételen a kivégzettek mellett mosolyogva pózoló katonákat láthatunk. Ezekről a szerbiai osztrák–magyar atrocitásokról és saját, 1914. őszi élményeiről adott ki a lausanne-i egyetem professzora, dr. R. A. Reiss 1916-ban összefoglaló jelentést. Úgy vélte, hogy a brutális pogromokat nemcsak a háború mielőbbi befejezésének vá gya motiválta, hanem sajátos felsőbbrendűségi tudat és egyfajta barbár gyilkolási vágy is munkált a katonákban. Erre utal az, hogy számos civilt nem egyszerűen meggyilkoltak, hanem kiszúrták a szemüket, felvágták a hasukat, vagy bizonyos testrészeiket megcsonkították. Az áldozatok többezres száma miatt Reiss ezeket nem ad hoc egyéni akciókként, hanem a balkáni nő háborús fronton megjelen előforpszichózis tömeges el Egy civil kivégzése dulásaként értékeli, okát a keleti fronton, pedig a félelemben látja. 1916. június Ahogy fo galmazott: „Az rák–ma gyar katonák osztrák
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™
102
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
szerb területre érve, s látva azon embereket, kiket mindig is barbároknak állítottak be előttük, félni kezdtek. És valószínűleg e félelem által, azért, hogy ne őket mészárolják le, követték el első kegyetlenségeiket. Ám a vér láttán bekövetkezett az, amit többször volt alkalmam megfigyelni: az ember vérengző vadállattá változott. A kollektív szadizmus valóságos rohama kerítette hatalmába ezeket a csapatokat.” Reiss 3500-4000 főre tette a Szerbia elleni első invázióban meggyilkolt civilek számát. A háború lélekromboló hatását az egyszerű katonák is megörökítették. A szerb frontot megjárt hódmezővásárhelyi gazda, Csizmadia Imre soraiból jól érzékelhető a paraszti sorból a háború forgatagába bekerült katonák erkölcsösségében végbement változás: „Tisztán harácsolásból éltünk. Adták vagy nem, búzát, kukoricát, zabot, krumplit, babot, darab húst, disznót, tyúkot, szóval mindent, amit megtaláltunk, ha tagadta, hogy nincs, akkor úgyis megnéztük mindenét, mire az még kellemetlenebbül hatott. Aztán sokszor gondoltuk, hogy szegények nem okai a háborúnak, de visszagondoltunk arra is, hogy mikor ők áttörtek az elmúlt évben, ők nem voltak olyan nagylelkűek, hogy valamit adtak volna valamiért, hanem a falvakat kirabolták és felégették,
a nő cselédeket megbecstelenítették és [a] visszamaradt férfiakat megcsonkítva hagyták ott. Mindössze 42 falu esett áldozatul [a] Szörénységbe. Tehát előttünk volt a minta a bű nükről, de mi nagylelkűségből a nejeiket figyelemre se méltattuk, bármi okból se.”
KÖZÖNY ÉS ÉRZÉKETLENSÉG A frontokon ugyanakkor ellenséges hadseregek csaptak össze. A keleti frontot megjárt huszártiszt, Berend Miklós bajtársaival készített 1914-es „interjúiban” az oroszokkal vívott öldöklő küzdelemről olvashatunk plasztikus leírásokat: „Annyit tudok csak, hogy hol mendegéltünk, hol megáll tunk; lőttek bennünket innen is, túl is, de eleinte nem voltak érzékenyebb veszteségek. Délután egyszerre látjuk, hogy nagy tömeg muszka lovasság jön […] Hát ez nem volt mulatságos. Egy néhány orosz ágyú állandóan gránátokkal lőtte az erdőt; fák szakadnak, robbannak, ágak hullanak, a lovak megvadulnak, bolondok az ijedtségtől, akit meg eltalálnak, izre, porra szakad, nem kell neki doktor […] Az utca végén az 1. szakaszunk összeesik egy ágyúsortűzben, a 2-ik szakasz nem bír megállni, rádől, rátorlódik; házmagos ember- és
lógombolyag zárja el az utat, rettenetes dolgokat láttam, de nem nagyon értem rá észrevenni, az ágyúk újra meg újra belelőnek a vonagló, ordító embertorlaszba előttünk, és csak arra emlékszem, hogy egy szegény huszáromat egy srapnell-telitalálat lovastul dobta át egy kerítésen darabokban! Nekünk egy drótakadály szorult meg a torkunkon, és 15 lépésről kaptuk az utolsó ágyúsortüzet. Megkerültem az utolsó házat, s oldalról támadtam meg az üteget. Már akkor befogatolva voltak. Kézitusára mentünk. Nem kért, nem is adott kegyelmet senki, az ágyúfedezetet levágtuk, azokat a tüzéreket, akik a kenderföldre menekültek, ott aprítottuk föl, este lett aztán, a falu égett, én a vérveszteségtől alig birtam a nyeregben maradni. A századom 154 emberéből 54, a szakaszom 40 emberéből 12 maradt, de az ágyúk magyar kézen voltak, az oroszok kiverve, megölve, elszórva.” A halállal való mindennapos találkozás élményének hatására a katonák megszokták az emberélet kioltásának látványát, s már-már közönyössé és érzéketlenné váltak a gyilkossá gokkal szemben. Erről ír a világháborút megjárt kiskunhalasi parasztgazda, Csonka Mihály is visszaemlékezésében: „A szanitécek egy helyre hordták a halottakat, oroszt és magyart keverve; egyiknek csúnyább sebe volt, mint a másiknak, és csupa vér volt valamennyi. És kérem – érdekes az ember! –, minden szánalom, sajnálás nélkül, nyugodtan ettünk. Úgy elvakítja az embert a lőfegyver és az ágyúfüst szaga, hogy semmi undort, szánalmat vagy irgalmat nem érez.” A katonákban – különösen
a közelharckor – elhatalmasodó gyilkos pszichózist Csonka Mihály a ré szegséghez hasonlította. A küzdelemben „fakírrá, érzéketlenné és olyan mámorossá válik az ember. Amikor teljesen magához tér, olyan, mint amilyen a részegség után szokott lenni. Ekkor gondolkodik csak tisztán: ejnye, ha én is ott maradtam volna a csatatéren, engem is olyan közönyösen szemlélt volna a másik életben maradott, mint én amazokat?” Aligha véletlen, hogy az első világháború jelenségeit antropoló giai és „kultúracentrikus” perspektívából vizsgáló történészek az összes frontszakaszon kimutatják az erőszak egészen korai megjelenését és a csatározások kezdetétől megfigyelhető villámgyors elburjánzását. Az erőszak megjelenéséhez a média propagandisztikus célokra történő felhasználása is hozzájárult. Segítségével az ellenséges országok katonáit valósággal dehumanizálták és a médiát számos esetben hazugságok és dezinformációk terjesztésére is igénybe vették. Az ellenségkép kreálásának régi tradíciói vannak, Umberto Eco egyenesen civilizációs szükségletnek tekinti, de ez a háború volt az első, amely szinte totálisan megfosztotta az ellenséget emberi tulajdonságaitól.
ÁLLÓHÁBORÚ, ANYAGCSATÁK A váratlanul gyors orosz mozgósítás és a szerb hadsereg ellenállása meglepte az osztrák–ma gyar hadvezetőséget, ráadásul a német hadsereg is elakadt a nyugati fronton. A villámháborús
74∞&£∞§™
terv ezzel kudarcba ful ladt, a gyors előrenyomuCivilek kivégzése lást fokozatosan felváltotSzerbiában, 1916. március ta az állóháború. A Monarchiának irtózatos erőfeszítések árán sem sikerült a szerbeket legyőzznie, és az orosz hadsereg feltartóztatása sem járt sikerrel. Emellett már a háború elején óriási veszteségeket kellett elkönyvelnie: a déli hadszíntérre vezényelt 460 ezer osztrák–magyar katonából néhány hónap alatt 270 ezret elveszített (ebből 28 ezer fő halt meg, 76 ezren estek fogságba, 122 ezren sebesültek meg, a többieket pedig betegség kínozta), miközben a szerb haderő csak ennek a felét, körülbelül 130 ezer főt (ebből 22 ezer fő meghalt, 91 ezer fogságba esett és 19 ezer megsebesült). Hasonlóan tragikusak az orosz front mutatói is. A hatékony ellentámadási terveknek, a hadvezetés időnként kiváló manővereinek és az egyéni hősiesség számos példájának köszönhetően az év végére sikerült az orosz „gőzhengert” megállítani, ennek 90 ezer osztrák–magyar katona és körülbelül 110-120 ezer orosz áldozata volt. Különösen fájó volt a volhíniai mocsarakban és a Monarchia egyik legjobban felszerelt erődítményében, Przemyślben elszenvedett vereség. Összességében 1914 végére már több mint egymillió főt veszített a Monarchia a kezdetben felállított 1,8 milliós kezdőlétszámból. És még ilyen áldozatok árán sem sikerült döntő áttörést elérni, sőt a déli fronton december közepére az eredeti állásokba kellett visszavonulni. Ezek olyan veszteségek voltak, amelyeket azután már lehetetlen volt pótolni. Ugyanezt gondolta a
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
103
Monarchia utolsó közös külügyminisztere, ifj. Andrássy Gyula gróf is a keleti és a déli frontokon elkönyvelt 1914-es vereségekről: „[Ezek] káros stratégiai következményei helyrehozhatók ugyan, de a halottakat nem lehet többé feltámasztani, és a hadsereg hírnevére oly árny esik, amelyet sok hősiesség, sok zseniális ötlet, sok szép siker sem bír teljesen szétoszlatni. Önbizalmunk is megrendül.” Az olasz–osztrák–magyar frontszakasz harcairól szóló visszaemlékezésekben Isonzó, Doberdó és Piave neve kivétel nélkül gyászos helyet foglal el. A frontok hosszát és a szemben álló erőket figyelembe véve az olasz front a háború egészéhez képest csupán másodlagosnak számított, ugyanakkor a katonákat ért megpróbáltatásokat és szenvedéseket tekintve éppen ezen a fronton zajlottak le a legkeményebb ütközetek. A magyar köztudatban különösen rögzült a fennsík névadó kis falujának, Doberdónak a neve, amely fokozatosan az egész frontszakasz elnevezésévé vált. Ahogy később az orosz frontot is megjárt, kommunista érzelmű emigráns, Frankl Béla zászlós Doberdó címet viselő regényében (Zalka Máté néven) felidézte: „már tizenöt végén is elég gyászos híre volt a hadseregben, de tizenhat elején ez az elnevezés egyértelmű volt a halálmezővel.” Az ezen a fronton vívott ütközetek abban is kiemelkedtek, hogy a kézigránátkészletek szűkössége miatt kimon-
dottan sok volt a szuronnyal, tőrrel, fokossal vívott kézitusa, a támadásokat pedig gyakran a katonák számára örökkévalóságnak tűnő tüzérségi előkészítés vezette fel. A felszín karsztossága miatt nagyon sok volt a kőszilánk okozta sebesülés is, amely gyakran elfertőződött, és a szállítási nehézségek következtében csak késve kórházba kerülők életét legtöbbször csak a végtag(ok) csonkolásával tudták megmenteni. Ráadásul a tiroli harcokban a szélsőséges időjárási körülményeket (3–4 ezer méter magasan vívott ütközetek, 5–10 méteres hó, mínusz 20–30 Celsius-fok) a többnyire az Alföldről származó katonák roppant nehezen viselték. A fronton összesen tizenegy isonzói csata zajlott le, amelyek közül a kisebbek 3-4 napig, a nagyobbak viszont 3-4 hétig is eltartottak. A Karszt-fennsík kulcsfontosságú részeiért vívott összecsapásokról tudósító beszámolók rendre kiemelik a nagyszabású gyalogsági tömegrohamok mellett megvívott „anyagcsaták” jelentőségét. Nem véletlenül: az isonzói csatákat megjárt túlélők egyik nagy traumája volt az akár több napig is tartó ellenséges tűzerő, amely a végletekig próbára tette az állásokban veszteglő katonák tűrőképességét. Az irodalmi vénával megáldott Szabó István honvédhadnagy 1917-ben megjelent könyvében egyenesen a „háború legszíntelenebb poklának” nevezi Doberdót, ahol „Nem órákkal, már napokkal mérik a pergőtüzet, őrület kínja
futkároz az idegeken, itt előttünk a falu nem is romos, hanem kőrongy már, csupán egy többszörösen páncélozott szürke betonház dacol a förgeteggel, de mikor a rohamdandárok megindulnak, megint csak halálordítás lesz a mámoros Avantiból, tombol a pokol.” Csak az utolsó, 1917. szeptember 13-án végződő, tizenegyedik isonzói csatában a Monarchia 105 ezer katonát, az olaszok pedig 170 ezret veszítettek. Mindent összevetve az isonzói csaták mérlege a szerb és a galíciai orosz frontéhoz hasonlóan valóban rendkívül gyászosnak mondható. A Monarchia 250 km2-nyi területet veszített, és ennek is óriási volt az ára. Ugyan az olasz hadsereg az emberéletet, a sebesülteket és hadifoglyokat tekintve az osztrák–magyarhoz képest másfélszeres veszteségeket szenvedett, a Monarchia részéről is mintegy 420 ezer áldozatot tartanak számon.
A HALÁL ÁRNYÉKÁBAN A legtöbb magyar baka az olasz és a galíciai fronton szolgált a legtovább, nagy részük ekkor került életében a legtávolabbra otthonától. Zömük életének éppen ezért ez volt az addigi legmeghatározóbb élménye, sokan egyenesen a háborús frontszolgálat alatt értek igazán férfivá. A túlélők visszaemlékezéseiben mindenkor hangsúlyos szerepet kapnak az átélt borzalmakról szóló be-
F r o n t b a r át s ág A háború elhúzódása következtében egyre gyakoribbá váltak a frontbarátkozások, és volt, hogy bizonyos szakaszokon csak imitálták a harcoló felek a harciasságot. Dombi Kiss Imre megemlíti, hogy még alig ért véget Przemys´l ostroma, de fogságba esésekor az orosz katonák közül több „barátságot mutatott, kezet fogott velünk”. Csonka Mihály pedig így emlékezett a frontküzdelmeket ideig-óráig megszakító 1916-os húsvétra: „1916-ban a húsvét ünnepe április 25-re esett. Nagyon szép napos idŒ volt. A 29-esek balra és északra voltak tŒlünk. Azoknak volt zenekaruk, amely elkezdett muzsikálni. Egy-
104
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
szer látjuk ám, hogy az oroszok felálltak a védŒvonaluk tetejére. Kisvártatva mi is utánoztuk Œket. Úgyhogy ameddig elláttunk, fent álltak az oroszok, de mi is. Kajabáltak át hozzánk, hogy jertek ide, adunk kenyeret. Néhány tisztünk el is ment a demarkációs vonalig, és az övék is. Ott megkínálták egymást rummal, borral vagy cigarettával, kinek mije volt. Örült a lelkünk, hogy talán már vége lesz a háborúnak. Estefelé aztán szépen visszatakarodtunk a rajvonalba – mi is, az oroszok is. Mikor besötétedett, az oroszok elkezdtek lŒni. Mi csak hallgattunk, nem lŒttünk. Így múlt el a húsvét.”
A hosszú idŒre összezárt és a küzdelmekben egymásra utalt katonák között gyakran alakultak ki barátságok. Ha épp nem folyt ütközet, a bakák együtt múlatták az idŒt, olvastak, kártyáztak, cigarettáztak. A közösen átélt borzalmakban egymásra találó katonák nehezen viselték a bajtárs halálát, de sokszor még azt is, ha csak elkerültek egymástól. Vajas József szegedi katona így örökítette meg érzéseit: „Nem tudom, hova sodor még a sorsom de 16 hónap alatt ezeknek az embereknek jó és rósz oldalát, jellemeit egész megismertem és mondhatni úgy éltünk mintha egy családot képeztünk
volna, amikor leváltottak bennün abba bíztunk hogy talán egyhelyre kerülünk azomban úgy szétszórtak benünket amennyire csak lehetett […] utóbb már csak Dobó János alsóvárosi barátom volt velem kivel valamikor kiképezve is együtt voltunk már a mozgósításkor mindig a sarkamba volt mintha csak a sorsát az enyémmel akarta volna össze kötni mindig is velem volt azomban engem az orvos szembetegnek talált és behoztak a Jókai utczai tartalékkorházba az akadémia laktanyába csak 10 napig voltam szegény Jánosnak nagyon nehezére esett, hogy elmaradtunk egymástól.”
számolók. Azok, akik kikerültek a frontra, gyakran egyik napról a másikra az események középpontjában találták magukat. „Mind-mind 18-19 éves, éretlen, tapasztalatlan gyermek. Soha tűzben nem voltak, s most épp a legrémületesebb harcba fognak bekerülni” – írja dr. Kemény Gyula ezredorvos a 3. isonzói csatába megérkező egyik új menetszázad legénységéről. Azokon a hadszíntereken, ahol a frontvonalak sokat változtak, a járhatatlan terep és a kiépített utak hiánya miatt a folyamatos menetelés elcsigázta a gyalogosokat, a kilőtt lovak miatt pedig egyre több lett a ló nélküli „gyaloghuszár” is. Nagy problémát jelentett, hogy sok helyen nem volt megfelelő helyszín a letáborozásra, és nem jutott elegendő idő a pihenésre és a katonák regenerálódására sem. Az olasz fronton például a katonák számos esetben hónapokig éltek lakóhelyiséggé „kipofozott” barlangokban (kavernákban). Az egyes frontszakaszok eltérő jellege némiképp különbséget jelentett a nehézségekben is: míg Galíciában a mocsaras terep és a nagy távolságról vívott harcok voltak jellemzőek, a tiroli küzdelmekben részt vevők a rendkívül hideg hegyi terepre és a gyakori közelharcra panaszkodtak. A doberdói hadszíntéren a kemény talaj miatt nagy nehézséget oko-
zott az elesettek elhantolása, s a front gyakori mozgása miatt tisztességes temetésre sokszor nem is kerülhetett sor. Mivel a frontvonal gyakran csak néhány métert változott, ilyenkor napokig feküdtek a csatatéren a temetetlen holtak, adott esetben karnyújtásnyira a bajtársaktól. Az olasz fronton sokszor napokig állt a lövészárkokban a víz, s a katonák rengeteget szenvedtek a mérges kígyóktól és a bolháktól is. A legénységi ellátás akadozása és a szűkös készletek miatt 1918-ban a Monarchia hadseregének már 22%-a számított alultápláltnak, a katonák zömének testsúlya 45–50 kilogramm között mozgott. A legyengült, elégtelenül táplált katonák között gyakran pusztítottak járványok. Ezek közül a kolera (1917-ig 80 ezer beteg), a malária (1917-ig közel 340 ezer), a trachoma (kötőhártya-gyulladás) és a hastífusz számított a legpusztítóbbnak, amelyek ellen a hadvezetés védőoltással, fertőtlenítéssel és más óvintézkedésekkel (pl. légypapír, gyakoribb kézmosás) védekezett. A katonák a visszaemlékezésekben sokszor kitérnek az élelmezés hiányosságaira. A front gyorsan változó körülményei miatt sűrűn késett a hadtáp, vagy hiba csúszott a logisztikába. Így aztán mindenki úgy segített magán, ahogy tudott: valaki a zsebei-
74∞&£∞§™
be rejtette az ételmaradéA tiroli hidegben kot – gondolva a szűkebb sokszor napokig napokra –, mások rend feküdtek a szeresen megdézsmálták temetetlen holtak a frontvonalhoz közel eső veteményesek zöldségeit, de sokszor előfordult az is, hogy a katonák a környező ző házak állatait rekvirálták el. 1915-ben a katonák éhezéséről számolt be az Alkotmány című lap haditudósítója, Landauer Béla is: „Élelem fogytán, megszűnt a hulladék fogalma, jó minden, amivel meg lehet tölteni a gyomrot. Egyenkint rongyolódnak, törnek le az emberek a mind jobban kiálló pofacsonttól a roskadozó térdig. A szegényes morzsának a fele meg a kórházba megy azoknak, akiket az éhség már leütött lábukról; kétes folyadékokat kanalaz a bádogszerszám, lóhúscafatokon tép, rágódik sok elkényeztetett fogsor, aztán ennek is vége, s az étel formája és szaga már csak az éhláz fantazmagóriáiban tér vissza. Az utolsó falatokat melegítő tűzhely odacsábítja a távolabb csatangoló éhezőket egy végig nem rá gott csontért, egy feldöntött csajka utolsó zsírcsöppjéért, amelynek a körös-körül égő házak pernyéje adja meg egyetlen ízét.” A sebesülést szenvedőket a segélyhelyeken látták el. Ezek gyakran nem
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
105
74∞&£∞§™
voltak orvosi eszközökkel kellőképpen felszerelve, komoly hiányosságok mutatkoztak kötszer és gyógyszerek terén is, s legtöbbször a legalapvetőbb higiéniai körülmények sem voltak biztosítva. A betegeket és a sebesülteket innen szállították át az otthoni kórházakba, ahol már szakszerű betegellátásban és orvosi kezelésben részesültek. Aligha kell kiemelni annak jelentőségét, ha a „halál árnyékában” élők közül valaki levelet vagy csomagot kapott az otthoniaktól. A családról vagy a kedvesről olvasott hírek és a hazai elemózsia igazi ünnepet jelentettek a mindennapok egyhangúságában. A katonák közül az átélt borzalmak hatására sokakon úrrá lett a „háborús pszichózis” vagy az apátia. A harcokba belefáradva egyre többen vélték úgy – ahogy azt már 1915 nyarán egy orosz fronton harcoló baka írta a feleségének –, hogy „enek a háborúnak vége soha nem lész amíg egy magyar élve lesz a világon. Már elértük régen azt a helyet, a hol monták, hogy no, it biztosan vége lesz.” A harcokban közvetlenül részt vevő katonák körülbelül hét-tíz nap után mehettek vissza a másodvonalba, és csak néhány hónapos frontszolgálatot abszolválva tudtak egy-két hétre hazajutni a szeretteikhez. Rendkívüli alkalmakkor (például temetéskor) otthonról kellett sürgönyözni az érintettnek, amihez a családnak hatósági vagy orvosi bizonyítványt kellett csatolnia. Ilyenkor nyolcnapnyi eltávozást lehetett engedélyezni. Amikor a nyári aratási munkák elkezdődtek, az otthon földdel rendelkezők közül számosan „aratási szabadságra” mehettek. Az otthon töltött idő rendszerint hamar véget ért, ilyenkor a búcsú a szeretteiktől még nehezebb volt. Azok a fotók, amelyeken a frontkatona (apa, testvér, fiú) egyenruhában szerepel a családjával, legtöbbször ezekben a „szabadságos” hetekben készültek. Történtek ugyanakkor kísérletek arra is, hogy a katonák szórakozási igényeit szervezett keretek között kielégítsék. Az olasz fronton mozit üzemeltettek, de volt mellette céllövölde és futballpálya is. A tisztek és a közlegények élel„Merre sirat engem mezése eltért ugyan, de néha osztogattak az édesanyám?” (népdal) egy kis cigarettát, levelező z lapot, kávét és Gyakran hiányoztak az alapvet alapvetŒŒ orvosi eszközök és az egészségügyi felszerelések
74∞&£∞§™
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
csokoládét, az ütközetek előtt pedig rendszerint pálinkát. Tábori miséket rendszeresen tartottak, néha ünnep napokat is megültek, például Ferenc József születésnapját. Nagy problémát jelentett a háború első évében, hogy a nem harctéri sebesülés miatt kórházban fekvők fele rendszerint valamelyik nemi betegségben, kankóban vagy vérbajban (szifiliszben) szenvedett. Az ilyen betegek aránya 1915 nyarára elérte a legénység 12%-át. A betegségek visszaszorítása érdekében a hadvezetőség katonai doktorok felügyeletével szigorú regula szerint működő tábori bordélyhálózatot épített ki, ahol különbség volt a tiszteknek dolgozó (I. kategóriás) és a legénység számára fenntartott (II. kategóriás) prostituáltak között.
A HADIFOGSÁG A brutalizálódás, a hosszan elnyúló „totális háború” és a példátlan katonai erőfeszítések mellett először hoztak létre tömeges munkatáborokat és hadifo golytáborokat az elfogott vagy önmagukat megadó katonáknak. Bár korábban számos egyezmény született a megadások módozatairól és a kapituláló katonák jogairól, ezeket a tervezettnél jóval tovább húzódó háborúban sokszor semmibe vették. Az ellenséget egyfelől – a totalizálódás logikája szerint – be kellett zárni, akár a szorosan vett csatamezőkön, akár a csapatok által átfésült, illetve elfoglalt területeken fogták el. Másfelől a háborús felek az elfogott személyektől tárgyalási pozícióik javítását várták. Sok helyütt nemcsak a katonákat, hanem a civileket is tömegesen internálták. Ez utóbbiakat a háborús hisztéria sokszor „másfajta katonáknak” láttatta, ezért ugyanolyan elbírálás alá estek, mint a hivatásos katonák. A Monarchia katonái közül minden fronton estek fogságba, a legszámosabban az orosz, az olasz, a szerb, majd a román fronton, de sokan voltak ameri-
kai, francia és brit fogságban is. Már a háború első évében mintegy 300 ezren kerültek orosz hadifogságba, közülük a legtöbben Szibériában kötöttek ki. A táborba vezető hosszú utak, a nem megfelelő élelmezés, a hiányos öltözet és a rossz bánásmód csak növelték a katonák addigi megpróbáltatásait. Arra is találunk példát ugyanakkor, hogy a mostoha körülmények között fogva tartott osztrák–magyar katonák (különösen a tisztek) a helyi lakosságnál jobb körülmények között éltek, ezért néha tettlegességig fajuló viták bontakoztak ki, amelyekben több fogoly is meghalt. Az orosz hadifogságban a foglyokat rendszerint építkezéseken foglalkoztatták, illetve a helyi lakosság pótlására mezőgazdasági munkára fogták. A tapasztalataik egybecsengtek a szerb és a román hadifoglyokéval: a rossz bánásmód, a csökkenő élelmiszer-fejadagok, a gyakori ivóvízhiány és az elégtelen tisztálkodási körülmények miatt sokan legyengültek, gyakran járványok pusztítottak közöttük. A hastífusz, a malária és a skorbut sokak életét kioltotta. Az ily módon „tartott” katonákon sok esetben apátia, csüggedés lett úrrá, néhányan megbolondultak, és az öngyilkosság sem ment ritkaságszámba. Az orosz hadifogságban a katonák körében ráadásul forradalmi agitációt is folytattak, nem cso da, hogy az Oroszországból utóbb hazatért katonák közül sokan lelkesedtek a forradalomért és a munkásmozgalomért, saját hazájukat pedig a sorsuk iránti közömbösséggel vagy a szenvedéseikről való megfeledkezéssel vádolták. Az oroszorszá ginál jobb körülmények között voltak azok, akik Olaszországba kerültek, a nyugati nagyhatalmak hadifogolytáboraiban lévők pedig különösen tisztes elbánásban részesültek: a katonák oltásokat, a tisztek még pénzbeni juttatásokat is kaptak, és gondoskodtak a foglyok rendszeres élelmezéséről, a tiszta vízről, sőt időnként még a táborlakók szórakoztatásáról is.
Az író Kuncz Aladárt franciaországi tartózkodása idején mint ellenséges állam pol gárát tartóztatták le, és közel öt évet töltött internálva. Az 1931-ben megjelent Fekete kolostorban a fogolytársadalom mindennapjaiba és a rabélet megpróbáltatásaiba kalauzolta el olvasóit. Regényében a foglyokat leginkább a legelemibb szükségleti cikkek (az ivóvíz és a megfelelő élelmiszer) hiánya, valamint a tisztálkodási lehetőségek korlátozottsága kínozza. Aligha írható le az az öröm, amelyet a front borzalmait és a hadifogság megpróbáltatásait túlélő katonák éreztek, amikor – sokszor többéves távollét után – végre hazajöhettek. A hazatérés momentumára így emlékezett vissza Csonka Mihály: „Magyarország határán megállt a vonat. Elénekeltük a Himnuszt, és sírtunk örömünkben. A kétévi fogsággal, és a harctéren töltött időt is beszámítva majd’ három évig nem láttuk a magyar hazát és a családot. Nem is gondolja az, aki otthon ütötte a legyet, hogy mennyit szenvedtünk, sokszor áztunk, fáztunk, de néha még éheztünk is.”
BELSŐ ELLENTÉTEK A reálbérek – különösen a tisztviselőké, a napszámosoké és a gyári munkásságé – csökkentek, a lakossági fogyasztás drasztikusan visszaesett, miközben a politikai elit megszokott életvitelén és szokásain alig volt kénytelen változtatni. A társadalmi csoportok között korábban is létező ellentéteket a háború még inkább kiélezte. Kosztolányi Dezső a Hétben 1915-ben megjelent cikkében a hazai állapotokat a következőképpen írta le: „Gyűlölet, életelixír, nélküled ma nem lehetne élni.” Ez egybecsengett Vadász Lipótnak, Tisza István államtitkárának a véleményével, aki szerint „konok eldurvulás, sivár fásultság, csúnya bizalmatlanság és düh marja a magyar közszellemet. […] Bellum omnium contra omnes.”
C e n z ú r á z o t t h a d i t u d ó s í tá s o k A frontok eseményeirŒl az otthon lévŒk leginkább a sajtóból ér te sül tek. Új je len ség volt, hogy már képes haditudósítások is megjelentek a lapokban
a kiküldött haditudósítók beszámolóinak köszönhetŒen. A frontokon átélt borzalmakról, a katonák életkörülményeirŒl és viszontagságairól a hátország
háborús eltökéltségének fenntartása érdekében csak nagyon szŒr men tén és a min den ko ri cenzúra elŒírásainak megfelelŒen lehetett írni. Erre alapos
okuk is volt a cen zo rok nak: a katonák lelkesedése és a háborúba vetett hite már nem sokkal az elsŒ harcok után megkopott.
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
107
A lakossági frusztrációt csak fokozta, hogy sokan sikerrel játszották ki a háborús előírásokat. Ennek az ellenséges hangulatnak az egyik célpontjává a zsidók váltak. A háború előtt is létező antiszemita sztereotípiák a háború során újabb elemekkel gazdagodtak. Gyakori vádként fogalmazódott meg a hazai zsidósággal szemben, hogy nem lelkesednek „kellő mértékben” a háborúért, kerülik a frontszol gálatot, és ódzkodnak a tűzharctól. A köznyelvben csak „feketézőknek” nevezett ügyeskedők, a zavaros körülményeket kijátszó csencselők – a társadalom széles tömegeitől eltérően – gyarapodtak, és drágán eladott termékeikből irritálóan magas haszonra tettek szert. A magyar társadalom 19. században kialakult szerkezetéből adódott, hogy közöttük is sok esetben a zsidóság kereskedelemben jártas tagjait találjuk, akik Hazaérkeztek tapasztalataiknak és kapa sebesültek csolati ttőkéjüknek köszönhettően oroszlánrészt vállal-
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™
108
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
tak a hadiszállításokból. A világháború alatt kirobbant korrupciós botrányok „vádlottjai” között is többen zsidó származásúak voltak. A papírbakancsok és a rossz minőségű katonai zubbonyok miatti közfelháborodást néhányan politikai célokra is kihasználták, és a háború alatt megerősö dő antiszemita hangulatot meglovagolva – általánosítva – a zsidóság egészét okolták a nehézségekért. Az antiszemitizmus megerősödése, a „zsidókérdés” – ahogy azt a Huszadik Század 1917-es körkérdésére született válaszok is mutatták – a világháború alatti és utáni Magyarország egyik feszítő problémáját jelentette. A korábban is létező antiszemita toposzok új elemekkel bővültek, a Tanácsköztársaság alatti zsidóellenes sztereotípiákkal kiegészülve pedig sok szempontból megalapozták az 1919-ben elkövetett zsidóellenes atrocitásokat. A háború kikezdte az ország erkölcsi rendjét is. Amíg a katonák időnként a frontokon kerestek nőtársaságot ma-
guknak, addig a feleségek is beleunhattak a férjük utáni hasztalan vágyakozásba, és engedtek az otthonmaradt férfiak vagy a földjükön dolgoztatott hadifogoly csábításának. Ezt ábrázolja Illyés Gyula, amikor egy barátjának az anyjával való konfliktusát írja le az 1941-ben megjelent, Kora tavasz című regényében: „Orosz fo goly dolgozott náluk s anyja, bár azelőtt esztendőszámra nem járt ki a földekre, most egyre-másra fejére tette az ebédhordó vékát. Nem anyja erkölcsét féltette, hanem az anyai örökséget, a földet, melyet anyja hozott a házhoz. Mi lesz, ha férjhez megy a fogolyhoz? Lehetséges az? Meddig lesz az ellen törvény?” Azokat, akik apjukat veszítették el a fronton, hadiárvának, azokat pedig, akik a férj távollétében törvénytelen kapcsolatból születtek, „hadigyerekeknek” nevezte a köznyelv. Ha a férj túlélte a háborút, és hazatért, dönthetett, hogy elfogadja-e sajátjaként az új gyerekeket és megbocsát, vagy elhagyja hűtlen feleségét.
A HAZATÉRŐK PROBLÉMÁI A háború alatt a Monarchia összesen több mint kilencmillió katonát állított ki, ebből nagyjából 3,4 millió főt a Magyar Királyság (Horvátországgal együtt) adott. Ez utóbbi adat szerint a négy háborús év alatt a magyar férfilakosság mintegy harmada került ki a frontokra. A Monarchia magyarországi feléből származó katonák 16%-a (531 ezer) esett el a harcokban, 25%-a (833 ezer) került fogságba, 1,5 millió fő pedig megsebesült. Ez azt jelentette, hogy alig akadt olyan család az országban, amelyet valamilyen módon ne érintettek volna a harcok következményei. 1917 végére mind a hadsereg, mind pedig a hátország a kimerülés jeleit mutatta. Egyre gyakoribbá váltak a dezertálások, a megpróbáltatásokba és az erőfeszítésekbe beleunva egyre többen reménykedtek a háború mi előbbi befejezésében. Az otthoniak pedig az életkörülményeik javulását remélték a hazatérőktől, és a viszonyok mielőbbi normalizálódását óhajtották. A világháború előtti világ azonban soha nem tért vissza. A frontokat megjárt túlélők más emberként tértek haza, az átélt tragédiák mindannyiuk életét megváltoztatták és átalakították. A hazatérő apját még gyerekként fogadó Illyés Gyula így vallott erről: „A hazatérők megfogyva is, mintha többen lettek volna, mint mikor elmentek. Több helyet foglaltak. Betöltöték a szobát, a légkört szinte tapinthatóan sűrűvé, fullasztóvá téve, akkor is, ha hallgattak. Mondom, a földgolyó legkülönbözőbb sarkaiból tértek meg, de mindnyájan kísértetiesen egyforma hangulatban és tapasztalattal: egy iskolába jártak. Ez jó ideig minden különbséget elmosott köztük. Fiai előtt apám nem tekintélyt, hanem valami bajtársi megbecsülést élvezett. Mintha a halálos veszély, amelyből megszabadultak, újjászülte volna őket, valamennyit ikerré. Az életkorok eltörlődtek, a csukaszürke varázsköpenyben nem volt különbség ötvenéves és húszéves férfi között: a halál előtti egyenlőség még tartott. […] Hallgatagok voltak, de ahogy el-elnéztem őket, a kerítésnek vagy az istállónak dőltükben (mintha várnának valamire), a tekegolyó jutott eszembe, amikor a deszkának vagy a bábunak ütőd dve hirtelen megáll és mindazt az A fiatal katonák erőt, t, amellyel rohant, hirközött aratott telen eszeveszett, szinte a halál tajtékzó egyhelyben való
74∞&£∞§™ 74∞&£∞§™ RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
109
pörgésre váltja. A felnőttek hazatértek, de még nem nyugodtak meg. Hova rohantak volna tovább? […] A felnőtteket csak az utazás törte meg. Ezt kialudták s harmadnap már nyugtalanul pislogtak föl az égre. Az önmagában pörgő golyó, ha véletlenül még egy akadályba ütközik, tovább rohan épp olyan, vagy majdnem olyan sebességgel, amilyennel érkezett. Veszélyes dolog volt felnőttekhez nyúlni.” A maguk mögött hagyott négy év ugyanakkor nem múló nyomokat okozott a katonák lelkületében. A frontokon megtanult túlélési technikák, az erőszak gyakori alkalmazása, az emberi élet kioltásának rutinja a megváltozott körülmények ellenére reflexszerűen sokukból elő-előjött. Németh László 1926-ban megjelent, Akasztófavirág című kisreA háborús gényében egy dunántúli mérlegünk: nagygazda alapvettően jó 531 ezer halott szándékú, jobb sorsra érdemagyar katona mes fiának, Pintér Janinak a példáján keresztül meséli
74∞&£∞§™ 74&£ 74∞&£∞§™ 74
110
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
el a világháborúból szerencsésen hazatérő, de korábbi életébe beilleszkedni képtelen fiatalember és a háború alatt megváltozott falu történetét. Az indulatait fékezni képtelen gazdatiszt barátja meggyilkolása miatt, bosszúból maga is gyilkosságba keveredik. Tette hátterében egyértelműen ott van a háború élménye. Pintér bizonyára sok harcostársának a véleményét is ki mondta, amikor a pap „kiprédikálta” szörnyű bűne miatt a templomban: „Most firtatják a tízparancsolatot? Emlegették volna a háború alatt. Akkor senki se mondta, hogy ne ölj.” Ugyanezt a jelenséget fogalmazta meg a frontot haditudósítóként maga is megjárt Móricz Zsigmond. A Nyugat hasábjain 1916-ban publikált, Szegény emberek című elbeszélésében egy, a frontról épp csak hazakerült katona gyilkosságát írja le. Amikor a bilincset a kezére rakták, ő is a következőképpen mentegetőzött a csendőröknek: „– Hát tudja, csendőr úr – mondta mégis, gyerekes mentegetőzéssel, mint-
ha egy kicsit szépíteni akarná magát –, azelőtt én se tudtam volna ránézni a gyilkosságra […] Ha édesanyám csirkét ölt, vagy a feleségem, megmondhassa én bizony oda se dugtam az orrom, de hát a háborúba sok mindent megszokik az ember, amiről nehéz aztán idehaza leszokni.” Sokan a többéves öldöklés szörnyűségeiből arra a következtetésre jutottak, hogy az emberi élet bizonyos célok érdekében semmibe vehető, feláldozható. A világháborús tapasztalatok és a frontélmények éppen ezért nagyban meghatározzák azt a cselekménysort, amelyet a magyarországi terrorcsapatok (vörösök és fehérek egyaránt) 1919–1921 között végrehajtottak. A hazatértek számára az erőszak alkalmazása legitim problémamegoldó aktusnak tűnt. Arthur Marwick brit történész megfogalmazása szerint „a háború kolosszális pszichológiai tapasztalat”, amelynek alapvető lenyomatai maradnak az emberi pszichében. Plasztikusan fogalmazott erről a Népszava 1919.
január 1-jei vezércikkében: „öt évig dühöngött szabadon a vadállat az emberben – Évek hosszú során át hozzászokott az emberi szem az öldökléshez, a vérnek a látásához, az orr a vér szagához, a fül a sebesültek és haldoklók hörgéséhez. Nem gondolják azok az urak, akik tapsoltak »hős« fiaink »vitéz tetteihez«, akik ujjongtak akkor, ha valahol az ellenség hullahegyei meredtek az égnek, nem gondolják ezek az urak, hogy a katona, aki megszokta az emberi élet semmibe vevését […] hogy az a katona az erkölcsi nihilizmusnak ezeket az elveit ma gával viszi a pol gári életbe?” Ugyanezeket gondolhatta Kozma Miklós is a világháborús összeomlásról szóló visszaemlékezésében. Ahogy fogalmazott: „A híd innenső végéről nézegetek vissza. Ott a túlsó parton valami szörnyűség van. Az elvesztett háború. A szörnyűség a túlparton van, mint tény, mint történelem, mint dátum. De hiába van ott, tudom, hogy át fog szörnyű módon nyúlni erre az oldalra, a jövőbe, ahová most indulni akarok. Hogyan, mi-
lyen formában nyúlik át, azt nem tudom, de átnyúlik.” A fentiekből is látszik, hogy a háborús évek velejáróinak, a gyilkosságoknak és különféle atrocitásoknak a katonaság hazatérése után sem lett egyhamar vége. A kúriát felgyújtók, a jegyzőt megverők, a szatócsboltot kifosztók között leginkább a frontokról hazatérő katonákat találunk. Mellettük a hátország „felkavart társadalma” is felelősöket keresett a szenvedésekért, és bosszút akart állni az átélt szörnyűségekért. A későbbi erőszakos cselekményeknek, a vörösterror és a fehérterror gyilkosságainak a hátterében sokszor ezeket az indulatokat találjuk. Néhány év alatt a gyilkosságok mindennapos eseményekké váltak, és a hátország is hozzászokott a holtak látványához. A világháború évei alatt bekövetkezett pszichológiai és mentális változásról így írt Móra Ferenc 1927-ben: „Való igaz, hogy az »akasztani való« mindig magyar szójárás volt. Csakhogy, ha ezelőtt a magyar embernek kezébe adták volna az akasztani valót, hogy »itt
74∞&£∞§™
van, tessék, húzzad«, akkor a magyar ember ijed„Most tél van és ten elszaladt volna és kicsend és hó és halál” verte volna a halál álverejték (Vörösmarty Mihály) arra a gondolatra, hogy ő hóhérmesterséget próbáljon. Még a más hóhérmunkáját se tudta borzadás nélkül nézni. Tessék rá visszaemlékezni, hogy elsápadtunk és hogy kitört bennünket a hideg, mikor a háború mézesheteiben az első akasztott kém fotográfiája bujdosott kézről kézre. Egy esztendő múlva már untuk nézni az akasztott emberek alléját, és legföljebb annyi megjegyzést tettünk rá, hogy többet kellene akasztani, hamarább vége lenne a háborúnak. És jött a forradalom és ellenforradalom, egyik se vetheti a szemére a másiknak a túlzott irgalmat és lágyszívűséget, és mindkettőben bebizonyosodott, hogy az emberek nem szaladnak el többet, ha kezükbe kaphatják a kötél végét, amelyik egy embertársnyakra van hurkolva. Sőt nagyon is nagy volt érte a tolongás, mert politikai princípium lett, hogy azé a hatalom, akinek a kezében a kötél vége.”
74∞&£∞§™
RUBICON TÖRTÉNELMI MAGAZIN
111
