Benkes Mihály, AZ ER SZAK A TÖRTÉNELEMBEN *

Benkes Mihály, AZ ER SZAK A TÖRTÉNELEMBEN* A köztudatban elfogadott célrendszer szerint, azaz közmegegyezéses célok érdekében tevékenykedik az egyes és a nemzetközi társadalom szerepl inek túlnyomó többsége. Az ilyen közösen kit zött célok a biztonság, a függetlenség és a prosperitás, illetve a fenntarható gazdaság, a környezettudatos élet. Szinte mindegyik célrendszerben el fordulnak m ködési zavarok, hibás elemek, továbbá megvalósításuk során konfliktusok keletkeznek, amelyek egyike-másika akut és kiterjedt válsághelyzeteket teremt. A célok elérésének nemcsak békés eszközei és módjai, hanem az er szak, az er alkalmazásának különféle formái léteznek. Napjainkban – éppen az új, posztbipoláris világrendre való átmenet képlékeny, anarchikus viszonyai közepette – a felhalmozódott és az új késztetések által felfokozottan jelentkez érdekellentétek miatt az er szak eszkalációjára kerül sor. Helyenként és id nként, amint a történelemben eddig is, a fizikai és fegyveres er szak utat talál és tör magának, hogy a megoldatlan kérdésekben változást, haladást érjen el. Egyfel l a terrorizmus, mint az er szakos cselekmények egyik különös válfaja vált az elégedetlen szerepl k fegyverévé, másfel l a nemzetközi társadalom ún. hagyományos szerepl i önállóan vagy közösségben (leginkább a legitim kormányzatok, az államok és intézményeik szerz déses viszony alapján, illetve a beavatkozásra való felhatalmazás keretében) ugyancsak a kényszerítés eszközeivel élnek. Amikor az “er szakot” és ennek id szer megjelenési módozatait, így a terrorizmus kérdését vizsgáljuk, tudatosítjuk, hogy az emberiség történetében az er szak, az er alkalmazása, valamint annak különös és széls séges formákban tapasztalható el fordulása folytonosságot képez. Eközben rámutathatunk olyan ugrópontokra (küszöbökre), amelyek ún. korszakos hatással bíró, mind mennyiségi mind min ségi szempontból a megel id kben ismert és “megszokott” er szak-megnyilvánulásoktól alapvet en különböz következményekhez vezettek. Korszakos küszöböt jelez Nagy Péter cár modernizációs törekvése (1700– 1721) vagy a Franciaországban lezajlott polgári forradalom (1789). I. Péter európai módon kiképzett reguláris hadsereget szervez, flottát épít, expanzív er szakos külpolitikáját a háborúk eszközével vívja. A franciaországi forradalom paradigmaváltást jelent az er alkalmazásában, majd a katonapolitikában. A napóleoni háborúk dinamizálják Európa egészében a szerepl k széles körét (szimpatizánsok, ellenzékiek stb.). Mindkét esetben szokatlannak és eladdig ismeretlennek t er szak alkalmazására került sor, hogy aztán – többnyire “ellenválaszok” révén – újabb és újabb er szakhullámok bontakozzanak ki a világ több pontján az emberiség különféle csoportjai között. A napóleoni

*

Ez az elõadás és tipológia a történelemoktatás megsegítése céljából született, különös tekintettel a 2001. szeptember 11-i Egyesült Államok-beli terrortámadás korszakos jelentõségére.

1

“hadm vészet” (1796–1815) szintén új korszakot nyitott a bels és küls er szak alkalmazása tekintetében. Az er szak eszkalációja egyszersmind magával hozta az egyének által elkövetett és vállalt er szak elterjedését is, bár kétségtelen, hogy az er szak elkövetésében a modern korban sokáig a szinte korlátlan felhatalmazással rendelkez államok/kormányok egyedüli szerepl ként léptek fel, s t egyszersmind megrendel ként is megjelentek. A történelem újabb korszakaiban – az elmúlt 2–3 évszázadban – nem utolsósorban a polgári fejl dés jegyében és a polgári rend körében megszület ellenzékiség, ellenségesség következtében megindult és fejl dött a társadalmak bels életének és küls kapcsolatainak szabályozási procedúrája, melyhez az er szak alkalmazása szervesen hozzátartozott. Az er szak kérdését a modern államiság körülményei automatikusan el térbe állították. A liberalizmus szellemi alapítói, s ennek jegyében a modern állam és a politika megjelenít i természetes módon alkották meg azt az érték- és normarendszert, amelyben a szuverenitások mindent eldönt helyet kaptak. A polgári társadalomhoz vezet fejl dési mozzanatok egyik legfontosabb jelensége volt az egyén szerepvállalása, el térbe állítása, melyet a “társadalmi szerz dés” is rögzített. Ez az alaptézis forradalmi jelent ség , minthogy az amerikai és francia forradalmi változások közegén messze túlmutató, a kialakuló és fejl modern demokratikus társadalom univerzális lényegét fejtette ki. (Emellett a “szuverén” abszolút voltának és a magántulajdon sérthetetlenségének igazolására a természetjog alaptételeit használták.) A jelen szempontjából is meghatározó jelent sége van annak, hogy ekkortájt alakult ki, valósult meg az ún. Európa-központúság. A napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszus az európai egyensúlyon nyugvó új rendet vezette be, mégpedig nemzetközi méretekben. Így a nemzetközi jogalkotás a civilizált keresztény államok privilégiuma lett. Az európai dominancia elméleti és gyakorlati téren a Föld több távoli pontján, eltér kultúrák és vallások terrénumán is jelentkezett, mérvadóvá vált. Ha csupán az európai fejl dést vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a demokrácia és a nacionalizmus terjedésével a kontinensen belüli kapcsolatok jellege is megváltozott. A demokrácia az egyének el tt utat nyitott a politikai szerepléshez, a részvételi lehet séget kínálta fel, de egyben "elosztotta" a felel sséget olyan tettekért, amilyen a háború indítása és viselése, avagy bármely legitim úton foganatosított er szak végrehajtása volt. A nacionalizmus pedig helyenként történelmi “helyreigazítást” eredményezett (l. a német és az olasz egység megteremtését), másutt viszont krízis-állapotokat váltott ki (l. a soknemzetiség birodalmakat fenyeget önrendelkezési törekvéseket, melyek ugyancsak er szakkal társultak). Az államok hatalma ily módon is megnövekedett, s egyre jobban kikristályosították a jogállamiság intézményét. A fejl dés szerves részeként jelentkezett az imperializmus elmélete és gyakorlati kivitelezése. A 19. századot a pozitivista elméletek uralták, konferenciák sora alakította az elkerülhetetlenné vált nemzetközi kapcsolatok szabályait, köztük a

2

“háborúindítás” szabályait. A háború kérdése szükségszer en foglalkoztatta az államok vezet it és polgárait. Az ipari forradalom “gépesítette” Európát, kialakult a t ke és a munka kett ssége, megjelent az osztályok közti antagonizmus, egyúttal er sítette a “nyugati befolyás” kiterjesztését, a birodalomépítés/imperializmus gyarmatok létesítésével kapcsolódott össze. Mindezen változások szoros velejárójaként nagy nemzeti hader ket szerveztek meg, gyakorlattá vált, hogy a szuverén (legitim) személy vagy testület döntéseit követ parancsok egyben jogszabályok is. Ahogy – ezid tájt – a nemzeti jogrendszerekben a szuverén akaratához köt dtek a jogszabályok, úgy a kifinomuló nemzetközi jogban is a szuverén – tegyük hozzá: önz – államok akarata volt a mérvadó. (Ismert megközelítés, hogy “az állam saját léttel és akarattal rendelkezik”.) Mondhatjuk, hogy az ipari forradalom talaján élre álló európai, nyugati hatalmak lassan hozzászoktatták a világot, hogy a szuverének (állam, vagy legitim vezet ) akarata olyan szabályozást teremtett, amely felett a továbbiakban nincs ellen rzés. Nemzetközi méretekben a kapcsolatokat az “egyez akarat” formálta, ám nyitott kérdés maradt, hogyan kötelezhet ek az államok az “egyez akarat” jegyében a jogkövet , esetleg önkorlátozó magatartásra. Felettébb érdekes tehát, ahogyan az európai eszmék és az európaiak által berendezett birodalmak mintegy maguk készítettek el egy átfogó méret nagy háborút, ami 1914 és 1918 között be is következett. Az a szándék, hogy biztosítsák a békefenntartást, az 1919-es békeszerz dések következtében nem vált valóra. A béke meg rzése és biztosítása céljából életrehívott Nemzetek Szövetsége (Népszövetség) nem számíthatott az ügy szempontjából kiemelt fontosságú államok (USA, SZU, Németország, Japán stb.) következetes és állandó részvételére, s ekként a növekv agressziós cselekedetekkel, magukkal az agresszorokkal szemben eredménytelen maradt. Tény az is, hogy a nemzetközi jog különös módon a feler söd szocializmus – konkrétan az “egy országban épített szocializmus” – egyik érvényesülési terepévé vált, ha nem az osztályháború egyik eszközévé. A Szovjetunió álláspontját két egymást váltó doktrína jellemezte a két világháború között: egyfel l a forradalom egyetemes gy zelmének függvényében egy átmenettel számoltak, amikor a nemzetközi jogot a szovjet-orosz állam teoretikusai osztályközi jognak fogták fel, s ekként kompromisszumok szükségszer ségét fogadták el. Másfel l a sztalinista-rendszer kiépülésével feladták ezt a nézetet és csak a Szovjetunió célkit zéseit segít szabályok elfogadását tekintették érvényesnek magukra nézve. A 30-as évek végén a Szovjetunió szelektív módon kapcsolódott a nemzetközi joghoz, mondván, hogy az nem képvisel minden államra kötelez , egységes jogrendszert. A szovjet alapállást az jellemezte, hogy a nemzeti önrendelkezés, az állami szuverenitás és az államok egyenl sége elvein túl minden más elvet elutasított. A nemzetközi jog szocialista szemléletében ez a doktrína a második világháborút követ els években – Sztálin haláláig, s a desztalinizáció kezdetéig – megkeményedett, s ezzel jelent sen hozzájárult a hidegháborús viszonyok

3

bekövetkezéséhez. Viszont azzal, hogy a Szovjetunió antagonisztikus struktúrájú osztálytársadalom élet-halál harcát tételezte a második világháború történelmi tanulságainak tudatában is, a világban komoly késztetés keletkezett a változtatásra, f ként a nyugati hatalmak által fenntartott gyarmatbirodalmakban. Terjedt a kapitalizmus/szocializmus paradigmaváltás többé-kevésbé er szakos úton történ megvalósíthatóságának, másként szólva a háború elkerülhetetlenségének gondolatisága. A Szovjetunión belül kezd változások következtében az '50-es évek második felében vált elfogadottá, hogy az “átmeneti állapot”-felfogás helyébe a “békés egymás mellett élés nemzetközi joga” került, mint a stratégiai tervezés alapozó eleme. De ebben a formulázásban is megjelent az “államok által egyénileg, vagy kollektíven alkalmazott kényszer” fenntartása, amelynek révén az érintett államok védelmezhetik a különböz társadalmi berendezkedés , a küzdelem és együttm ködés stádiumában él világban a békét, magát a békés egymás mellett élést, a népek szabadságát és függetlenségét. A békés egymás mellett élés politikája olyan alapelvekre támaszkodott, mint az államok belügyeibe történ beavatkozás tilalma és az állami szuverenitás. A békés egymás mellett élés az adott történelmi konstellációban a szocializmus és a kapitalizmus közötti osztályharc különös formája volt, ami nem zárta ki, hogy a szovjetizált országok köre ne nyújtson tev leges támogatást a különféle “antikapitalista”, “antiimperialista” szervezeteknek, mozgalmaknak illetve egyéneknek. A blokkon belüli katonai beavatkozások lehet ségét, “jogát” ekkor a Szovjetunió azzal biztosította, hogy a szocialista országok közötti kapcsolatokat min ségileg új, a nemzetközi jogot szervesen kiegészít szabályrendszerként hirdette meg (l. az ún. Brezsnyev-doktrínát). A szocialista blokk “mozgásiránya” serkent en befolyásolta a harmadik világot. A volt gyarmati világ új államai maguk is elítélték az eurocentrikus nemzetközi jogrendet, már csak annak függvényében is, hogy a fennálló szabályok nem segítették ket, nem tükrözték a megkívánt módon saját igényeiket. A nyugati világ hatalmai szakadatlanul vállaltak háborúkat, intervenciós és agresszív cselekedeteket, illetve támogatást adtak a perifériákon m köd diktatórikus rendszereknek, amennyiben azok elfogadták a Nyugat célkit zéseit és hegemóniáját (l. a gyarmati háborúkat, a koreai, a vietnami háborút, az izraeli-arab konfliktusosság háborúit, a kommunista színezet vagy népi demokratikus er k elleni katonai diktatúrákat stb.). A Szovjetunió vezette szovjetizált blokk bizonyos szelektivitás jegyében, többnyire közvetetten jelent meg a harcoló felek másik oldalán. A szovjet szuperhatalom 1956-ban Magyarországon, 1968-ban Csehszlovákiában, illet leg az afganisztáni hadjáratban (1979–1989) vállalt közvetlen fegyveres beavatkozást. AZ ER SZAK Az er szak a nemzetközi társadalom akut problémája, szerves része, és gyakran háború formájában jelentkezik. A háború és az államok közötti nyílt er szak minden formája – elvben – tömeges ellenérzést vált ki, ugyanakkor a tömegek nem

4

vagy nehezen képesek befolyásolni az er szak alkalmazását, a háború indítását (1945 óta az er szak tiltó szabályozás alá esik). Az er szak fogalma Az er szak a másokkal való kapcsolatokban alkalmazott tudatos és racionális technika, mely által egy személy vagy csoport a maga uralmi céljának elérése érdekében sajátos eszközökkel kényszert gyakorol más egyén vagy csoport felett. (Javasolt definíció) A történelem eddigi menetében els sorban a kényszer anyagi eszközeivel rendelkez állam az, amely a többi állammal való kapcsolataiban er szakot alkalmazott. Az er szakos összeütközések hagyományos eszközei a fegyveres er k. Az államközi kapcsolatokban a kényszer alkalmazásának célja a szuverenitás megsértése (egy államnak egy másik állam területén végrehajtott beavatkozása), amit a mai nemzetközi kapcsolatok egyik alapelve tilosnak nyilvánít. Intervenció csak abban az esetben elfogadható, amennyiben az egy állam kormányának felkérésére történik. Az er szak alkalmazása nem öncélú cselekmény, minthogy szándékolt hatása, hogy a nemzetközi kapcsolatok egy szerepl jét döntéshozatali önállóságában korlátozza, bénítsa. (Az uralom így “az er szak fizetsége”.) Az er szak indítékairól – Igen régen (i.e. V. század) Thukydidész adott átgondolt magyarázatot az er szak keletkezésér l, a nemzetközi kapcsolatokról. Athén és Spárta peloponnészoszi háborúja kapcsán általánosítható tézist fogalmazott meg. Eszerint a városokat az egyénekhez hasonlóan három szenvedély, törekvés mozgatja: az érdek, a félelem és a dics ségvágy. A politikai hatalom logikája szerinte szükségszer en vezet az er szakhoz az alábbi szkéma szerint: az alávetettségt l való félelem a felfegyverkezéshez vezet; a fegyverek birtoklása azok felhasználására, kipróbálására ösztönöz; a szolgaságba süllyedést l való félelem mások szolgasorba vetésének szándékát váltja ki, amit er szak által valósítanak meg; az uralom spirálja el bb a hegemóniához, majd az összeomláshoz vezet. A hatalmi spirál képlete így írható le: félelem – fegyverkezés – vereség/gy zelem-komplexus – hegemóniára törekvés – összet zés/háború.

A biológiai alapú indítékok folytonosan jelen vannak az er szakhoz folyamodás, a háború vállalása alkalmával. Az agykutatás és az agresszivitással kapcsolatos vizsgálatok azt mutatják, hogy az önfenntartás ösztöne minden egyénnél kimutatható. A támadó viselkedés – hajlandóság a másik megtámadására – lényegében az él lény rendelkezésére álló “eszköz”, hogy környezetével

5

kapcsolatot vegyen fel (sajátos “párbeszéd”), avagy a másokhoz f kapcsolatot ellen rizze. Természetesen a biológiai alapú gyökerek elevensége nagyban függ a társadalmi hierarchiáktól és a létez szabályrendszerek milyenségét l. Az agresszív viselkedést módosítja a tapasztalat: megtanulható és elfelejthet . Az er szakra való “lelki ráhangolódás”, a másik (az idegen) ellenségként való kijelölésére való hajlamhoz kapcsolódik, s ez egyben elég arra, hogy az er szak másikkal szembeni alkalmazását igazolt cselekményként könyveljük el. Er síti ezt a pszichés hatást az a nem múló gyakorlat, hogy mások kulturális viselkedését csupán a másság alapján elutasítjuk, annak beható ismerete nélkül. Az ismert utólagos védekezés – “parancsra tettem” – azt jelzi, hogy egy parancsadónak engedelmeskedve az egyének anélkül fordulnak az er szak alkalmazásához, hogy lelkiismereti kérdést okozna nekik a másokra kényszerített szenvedés (l. St. Milgram vonatkozó kutatásait). Összegezve: a törvényesen kapott utasítások és az er szakra való bels késztetés mentesítik az egyént a felel sség alól, enyhítik azok b ntudatát, akik megszegik a másokkal szembeni er szak tilalmának erkölcsi kötelességét. Antropológiai kutatások bizonyítják, hogy a tárgyak kisajátításának vágya folytonos imitációs viselkedésmodelleket teremt. Ilyen néz pontból az er szak a kisajátítási vágy kielégítésére szolgál, miközben a más kultúrájú ember fenyegetésként t nik fel. A történelem konkrét eseményei tanúsítják, hogy egy áldozat megjelölése és az er szakra való felhatalmazás – így jártak el a hagyományos vallások is – a társadalmi béke fenntartását biztosította. A keresztény vallás, amely arra szólít fel, hogy szüntessük be az er szakot, paradox módon az er szak kezelésének visszautasításával végülis teret enged annak elterjedéséhez. Hasonló diszfunkció figyelhet meg más vallások, így például az iszlám esetében is. Az er szak strukturális eredet indítékait a tudományos szocializmus klasszikusai emelték a figyelem homlokterébe. Fr. Engels szerint egyfajta strukturális er szak szükségszer en létezik minden társadalmi szerkezetben. Az ok nyilvánvalóan a társadalmakban termel egyenl tlenség és annak megkövesedése. A mély antagonizmusok elleni harc egyetlen hatékony eszközeként az er szak kínálkozott. Az államokon belül és az államok között kialakuló egyenl tlenségi viszonyok léte és elmélyülése a nemzetközi rendszerben is er szakot vált ki, strukturális er szakot jelent és er szakos megnyilvánulásokat igényel a fennálló viszonyok megszüntetése érdekében (l. pl. az oslói Nemzetközi Békekutató Intézet vizsgálatait és más konfliktuskutatók eredményeit). AZ ER SZAK FAJTÁI Az ENSZ-alapokmány megalkotása óta a nemzetközi jog alapján az “önsegély” jegyében háromféle er szakos ellenintézkedés alkalmazása lehetséges: retorzió, represszália és önvédelem.

6

A retorzió – Hagyományosan egy állam jogszer cselekménye – bár “barátságtalan” és “hátrányt okozó tett” – amellyel egy másik állam jogsértését torolja meg különféle módon (diplomáciai kapcsolatok megszakítása; a külföldiek kiutasítása, illetve beutazásuk korlátozása; gazdasági és egyéb megszorítások). A retorzió tehát legitim eszköz az állam kezében, hogy jelezhesse nemtetszését és egyúttal hátrányos helyzetet idézzen el a célba vett állam számára. (Pl. adott hatalom tulajdonának kártérítés nélküli államosítása, nacionalizálása magával vonhat gazdasági vagy egyéb retorziót.) A represszália – Ez az intézkedési mód a törvényesség és jogellenesség határán valósul meg. Lényegében olyan cselekmény, amelyet az állam azért alkalmaz, hogy ezzel egy másik állam korábbi jogsért cselekményére, melyek a nemzetközi joggal ellentétesek voltak, “büntet ” jelleg választ adjon. Létezik “er szakmentes” (l. az ún. “békés” blokádot, vagy a “karantén” létesítését) és fegyveres er szakkal végrehajtott represszália. Ez utóbbi csak akkor jogszer , ha önvédelemként folyamodnak hozzá, másként mondva: békeid ben jogellenes a fegyveres represszália. Napjainkban az ENSZ BT rendelhet el békés blokádot. A karantén jogszer sége vitatott, mivel fegyveres er k és eszközeik alkalmazásával valósítható meg (l. az 1962-es kubai válság idején az USA által elrendelt karantént). Az önvédelem joga – Tipikus szokásjogi, hagyományos elem, amely a 19. század els harmadától vált elfogadottá (l. az 1837-es brit-amerikai incidenst a Carolina zös ügyében). Eredetileg az önvédelem “olyan azonnali, mindent megel szükségszer ség, amely más eszközök igénybevételére nem hagy lehet séget, és megfontolásra sincs id ”. További feltételként kapcsolódik az a követelmény, hogy az önvédelem nem lehet túlzó vagy ésszer tlen. Az önvédelem jogának gyakorlása alapvet en a szükségesség és arányosság feltételeit kell, hogy kövesse. Az önvédelem alkalmazása azonban több szempontból vitatott, így felmerül, hogy csak fegyveres támadás esetén lehet az önvédelemhez folyamodni, illetve létezhet-e preventív-megel önvédelem stb. A prevenció mellett szól, hogy a modern haditechnikák függvényében valós lehet egy olyan küszöbön álló fegyveres lépés megel zése, melyre annak alkalmazásakor vagy azt követ en már nem lehetne az önvédelem jogán alapuló válaszlépéseket megtenni, különösen, ha a támadás által sújtott állam területe kicsi. (1967-ben Izrael ilyen csapással élt a vele szomszédos arab államokkal szemben.) A jogszer ség érdekében megszületett az ún. “feltartóztató önvédelem” gondolata. A második világháborút követ en, különösen a nagyszámú új állam jelentkezésével megszaporodott az állampolgárok védelme céljából alkalmazott er szak, mint önvédelem. Ilyen típusú incidensek: a 60-as évek folyamán a kongói válságba való belga-amerikai, kés bb francia beavatkozásokat ezen a “jogcímen” hajtották végre, vagy lásd az 1975-ös amerikai akciót Kambodzsában, hogy egy amerikai teherhajó legénységét kimentsék, továbbá az entebbe-i incidenst, amikor palesztin terroristák elfoglaltak egy Air France gépet és túszokat szedtek, és más hasonló incidenseket. Az ilyen ügyekben rendszerint komoly nehézség az

7

arányosság és a szükségszer ség elfogadtatása. (Néhány vitatott akció: 1986. április 15.: az USA bombázta Líbiát, feltételezve, hogy a Nyugat-Berlinben amerikaiakat ért támadásban líbiai résztvev k is lehettek; 1993. június 26.: az USA rakétákkal támadja az irakiak bagdadi f hadiszállását az akkori amerikai elnök, G. Bush elleni feltételezett merénylet ürügyén). Hasonló a megítélés a kollektív önvédelem l. Az állami gyakorlatot alapul véve ez az eljárás illetve cselekmény inkább egy átfogó, regionális biztonsági rendszer alapja, semmint egyes önvédelmi jogok összessége egy meghatározott intézmény vagy szervezet kereteiben. Ezt példázza mind a NATO, mind az id közben megsz nt Varsói Szerz dés. Ezeknek szerz dései kimondták, hogy az egyik tagot ér támadást valamennyi tagállam ellen elkövetett támadásnak tekintenek. (L. a 2001. szeptember 11-i USA-ellenes terrortámadás nyomán el állott helyzetet a NATO-tagállamok körén belül.) Az er szak alkalmazásának területei Gazdasági er szak – A világban jelent s egyensúlytalanságok halmozódtak fel. Tartós jelenség a fejlett és elmaradott országok/országcsoportok közötti szakadék elmélyülése (a világnépesség 1/4-e rendelkezik a világjövedelem 90–95%-val). A “gazdag-szegény” ellentét társadalmi károkat, népi frusztrációt, tudati deformációkat stb. vált ki az egyének, hátrányos helyzet csoportok és államok körében. Ebben a helyzetben a gazdaság egyes termékei illetve folyamatai (szervezetei) az er szak eszközeivé válhatnak (l. élelmiszer-fegyver, pénzügyimonetáris fegyver, olajfegyver stb.). Kulturális er szak – Más er szakformákhoz képest kevésbé t nik agresszívnek a kulturális viszonyok körében megvalósuló er szak. Gyakran elválaszthatatlan a globális, modernizációs, ún. univerzalizációs folyamatok “pozitív” hatásaitól. A kultúrák és civilizációk egymásmellettiségét sért , korlátozó uniformizációs hatások esetében már számtalan konkrét cselekmény kapcsán kimutatható a kényszer megjelenése. Megnyilvánul a tömegek nézeteinek, illetve a közvélemény manipulálásában; a politikai és más elitek irányultságában, akik el nyt élveznek az információk birtoklásában (a domináns, hegemón szerepl khöz való csatlakozás, szövetségesi h ség, stb.); a nemzetközi társadalomban, amelyben összetett ideológiai hatásrendszer létezik (pl. az emberi jogok, mint univerzális értékrend). A kulturális er szak feletti ellen rzés nehézségekbe ütközik, hiszen igen gyakori, hogy az uralkodó helyzet csoportok, államok hatalmi eszközökkel biztosítják a szellemi-kulturális befolyás érvényesítését (l. A. Gramsci vagy L. Althusser vonatkozó elemzéseit). A kulturális er szaknak kedvez területek viszonylag számosak, ezek közül kiemelkedik a média, a hírügynökségek világa, az ipari hatalmak és vállalatok “termékkínálata” (dömpingje), néhány világnyelv kizárólagos használata az élet különféle szféráiban, így a kulturális területeken is.

8

A HÁBORÚ A NEMZETKÖZI KAPCSOLATOKBAN A háború A háború állami hatóságok döntése alapján fegyverekkel folytatott, szervezett, kollektív tevékenység, amely egy másik állam akaratának ellenében kényszerítést jelent, különböz jogi szabályok keretei közt és rendkívül nagy emberáldozattal és környezeti rombolással jár. (Javasolt meghatározás.) A háború tehát egyfajta közügyi jelleggel bír, minthogy szuverén politikai csoportosulás nevében (ma: állam) folytatott kollektív tevékenység. (A magánháborút a mai nemzetközi kapcsolatokban nem ismerik el.) Emberi akarat eredménye, olyan er szakos cselekedet, amelynek célja, hogy az ellenfelet saját akaratunk végrehajtására kényszerítsük (l. Clausewitz). Intézményesített technikát alkalmaznak, jogilag szabályozott, ami lehet vé teszi egy kérdéses ügy lezárását. A háború állandó demográfiai hatása, hogy a lakosság egy részének gyors és er szakos megsemmisülésével jár. A háború tudományos elemzése révén csökkenthet , megszüntethet a háború mint társadalmi jelenség köré font mítosz illetve b völet. A háború társadalomtudománya – a polemológia – fontos felismeréseket és összefüggéseket tárt fel eddig is. Jellemz összefüggések a háború és a társadalmi élet között Háború és gazdaság: a háború jelent s pénzalapok el készítését és befektetését igényli, mivel költséges tevékenység (felgyorsult vagyonfelhalmozás jellemzi). A háborút megel fázis a prosperitásé, minthogy termeléssel és a javak felhalmozásával jár, s ily módon hatással van a gazdasági konjunktúrára (l. “háborús konjunktúra”). Ez az el készületi szakasz különösen hasznos a “semleges államok” számára. A háborút követ fázisban, amikor a károk helyreállítása kerül napirendre, rövid ideig még érvényesül a konjunktúra-hatás, mígnem a stagnálással járó telítettség nem jelentkezik. Háború és demográfia: a háború tudatos pusztító intézmény, amely – hagyományosan – els sorban a férfiak fiatalabb korcsoportjait sújtja. Sajátos, hogy a társadalom fiatal népessége ugyanakkor sokkal inkább hajlamosabb az er szakra, a kényszerítésre, a zavargásokra, mint az id sebb korcsoportok. Háború és etnológia: a háború a történelem korábbi korszakaiban ún. “szentség” jelleget kapott és a benne résztvev kben igényt ébresztett a társadalmat rendszerbe fogó rítusok iránt (áldozatok, felvonulások, emlékezések). A háborúhoz kapcsolódó étosz tipikus formái a jelenig fentmaradtak (l. a második világháborúban érintett államok rítusait, a náci és fasiszta rendezvényeket, a szovjet Vörös Hadsereg ceremóniáit, majd a hidegháború idején ismétl szertartásokat az évfordulókon stb.). Háború és pszichológia: a háború mélyen érinti mind az egyének, mind a közösségek tudatát és heves érzelmek forrásává válik. A harcoló katona

9

felmentést kap a legszilárdabb erkölcsi szabályok betartása alól (l. mások életének tisztelete). A háborúban a sikeres harc jegyében a harcoló el bbre lép a társadalmi hierarchiában, amiben a hasznosság elismerése és a kollektív hála jut kifejezésre. A polemológia a fenti téziseken túlmutató eredményeket ér el, mégpedig azáltal, hogy a jelenség megértését segíti el . Ilyen ismereteket tartalmaz az ún. “eredend en háborús struktúrák” azonosítása, a jellemz adottságok jelzése egyes háborúkutatók szerint: – a demográfiára, a gazdaságra, a pszichológiára épül komplex társadalommodellekb l következtetni lehet a háborús kockázatok mennyiségi faktorára; – a geopolitikai törésvonalak háborúra predesztinált helyet jelölnek, amit az egyes zónákban a háború mindennapos volta és a kollektív tudatban rögzült emlékek is valószín sítenek; – id beli tényez k magyaráznák a háborúk periódikusan visszatér kirobbanását a történelemben. A pontos ciklusok bebizonyítása nehézségeket támaszt, de tény, hogy a háború nem a véletlen m ve. A háború formái – A háború csoportosításának célszer módja a szerepl k és az alkalmazott eszközök alapján történ típusalkotás. Háborúk a szerepl k alapján Nemzetközi háború: államok közötti háború, amely számos alakváltozáson ment keresztül. A klasszikus felfogás szerint a háború az államok közötti kapcsolatoknak egy olyan epizódja, amelyet területszerzés céljából hivatásos hadseregek révén folytatnak. (Modellje II. Frigyes porosz király nevéhez f dik.) A napóleoni háborúval megváltoznak a körülmények. A sorozás intézménye megnövelte a bevethet emberek számát, emellett a tüzérségi t zer is növekedett. A 20. századi történelemben megjelenik a totális háború fogalma. Az állam a hader n túl minden erejét mozgósítja és beveti a háborús cél eléréséért; a teljes fegyverkészlet felhasználásával – beleértve a tömegpusztító fegyvereket is – az ellenség megsemmisítésének céljával lép fel. Mindazonáltal tovább folynak a biztonsági és területi célokból vívott korlátozott háborúk is. (Ezekben két vagy kisebb számú állam vesz részt. L. az arab-izraeli háborúkat, az iraki-iráni háborút, a Falkland-háborút stb.) Polgárháború: egy államon belül a törvényes kormány és felkel k közötti háború, amelynek indítékait a bels ellentétek és válságok képezik. Gyakori, hogy kívülálló államok nyílt vagy burkolt módon beavatkoznak a polgárháború menetébe, s ezáltal kiszélesedik a háború, ily módon a polgárháború egy nagyobb nemzetközi konfliktusnak a nemzeti frakciókra való átvetítése is lehet, avagy lehet nemzeti függetlenségi háború. Gerillaháború: a háborúnak az a válfaja, amelyet reguláris hadsereghez nem tartozó harcosok alkalmaznak katonailag jól szervezett és nagyobb létszámú ellenséggel szemben igen változatos (politikai, nemzeti/etnikai, társadalmi, vallási

10

stb.) célzattal, városban vagy vidéken a meglepetés és megfélemlítés, illetve zaklatás módszereivel (l. a latin-amerikai, afrikai, ázsiai gerillaharcokat!). Forradalmi háború: a fennálló politikai-társadalmi rend megdöntésére, megváltoztatására irányuló, társadalmi és nemzeti tömegeket felölel harci er szak. Háborúk az eszközök alapján A hadseregek felépítése különböz lehet, s így felmerül a hivatásos és a sorozott hadsereg közötti választás kérdése. Az ún. “népi hadsereg” az antikolonialista harcban vagy a politikai elnyomás elleni küzdelemben vált megfelel “eszközzé”. (Ismert, hogy összességében a partizán és a gerilla-tevékenység pozitív, míg a “zsoldosok” alkalmazása negatív ítéletet kapott a történelem adott fejl dési szakaszaiban.) A bevetett fegyverzet, a felhasznált fegyver típusa szerint számos formát ölthet a háború: hagyományos fegyverekkel vívott háborúk (ezek új és új technológiai, m ködési és hatékonysági küszöbökön keresztül fejl dtek); új típusú fegyverzet, fegyverrendszerek alkalmazása (“tömegpusztító fegyverek”: nukleáris, vegyi, biológiai). Ezek bevetését, akárcsak hadrendbe állítását és telepítését egyöntet kollektív elítélés légköre övezi. Az igazságos háború – Az er szak megjelenése és szerepe nyilvánvalóan a politikai, gazdasági, kulturális és egyéb jogon kívüli tényez , egyszersmind az érvényes bels és nemzetközi jogrend állapotának is függvénye. Paradox módon az er szak alkalmazásakor az érintett szuverének és alattvalóik keresték a tetteik igazolását alátámasztó érveket és “bizonyítékokat”. Az “igazságos háború” doktrínája igen korán megjelenik a történelemben (l. a Római Birodalom krisztianizálását követ er szakmegnyilvánulásokat, amikor igazságosnak min sült az er szak, ha az úgymond megegyezett az isteni akarattal). Az igazságos háború viselését a rosszak, a kártev k megbüntetésével magyarázták, az engedetlenekkel szembeni végs megoldásként alkalmazták (l. Szent Ágoston felfogását). Igazságosnak min sült a háború a jogsért kkel szemben is (l. Aquinói Szent Tamás fejtegetését!). Eszerint megengedett volt, hogy er /er szak alkalmazásával helyreállítsák a békés állapotokat (bels leg a társadalmi rendet, küls kapcsolatokban az eredeti viszonyt). Az igazságos háborúval ellentétben az agresszió igazságtalannak min sült. Új helyzet állt el a nemzetállamok kialakulásával, amikor a keresztény államok egymással szemben háborút viseltek. Felmerült az államok szuverenitásának kérdése is, továbbá az az igény, hogy a háború megkezdése el tt kísérletet kell tenniük a feleknek a békés, tárgyalásos rendezésre. A kiújuló konfliktusok egy kezdetleges er egyensúlyi állapotban keletkeztek, mivel az érintett államok egymás mellett élésében nehézségek keletkeztek. Ezen csak úgy lehetett változtatniuk a korabeli szerepl knek, ha a jogsért kkel szemben még az er szak alkalmazása el tt nyomást (kényszerítést) gyakorolnak (l. Vitoria és Suarez spanyol teoretikusok tanításait). Ezek a korai törekvések az igazságtalanságok kiküszöbölésére akár a belpolitikában, akár a

11

küls , gyarmatosítási procedúrákban, illetve államközi viszonylatban erkölcsietikai megfontolásokból eredtek. Így az igazságos háborúnak adható felmentést el feltételekhez kötötték (ártatlan emberek védelmét célozza, a szemben álló felet figyelmeztetésben kell részesíteni, feltárva magatartásának, szándékainak sért , igazságtalan voltát, az er szak foganatosítása el tt jóvátételi igényt kell bejelenteni stb.). A 17. században lefolytatott vallási háborúk tanulságai folytán új irányt vett az igazságosság megítélése. Grotius újraértelmezése szerint az önvédelem, a tulajdon védelme, adott állam polgárait ért jogtalan tettek megtorlása adhatott alapot az er szakos megoldáshoz. Felmerült ekkor az is, hogy bizonyos felel sségmegosztás lehetséges a szemben álló felek között, azaz mindkét oldalon kimutatható igazságos elem. A vesztfáliai béke (1648) után az igazságos háború doktrínája nem élt tovább az egyenl nek és szuverénnek elismert államok közegében. Háború indításának jogkövetkezményei voltak, erkölcsi mérlegelésnek nem volt befolyása az elbírálásra. A háború és más er szak alkalmazása a pozitivista gondolkodásmód elterjedésével összhangban a jog által szabályozott állapotot jelentett (szemben az igazságos háború elvével, amely a kereszténység erejéb l eredt). Tovább er södött az a felfogás, hogy az er szak alkalmazásának nem háborús módozatai is eszközként szolgálnak a konfliktusok rendezésében (l. a represszália, a békés blokád technikákat, ezeket a 19. században több esetben alkalmazták az ázsiai és latin-amerikai térségekben). Mindinkább kit nt az is, hogy az államok hatalmi elrendez dése dönt befolyással van az er szak alkalmazására (mindenekel tt a fizikai, eszköz- és egyéb anyagi források megléte vagy hiánya, illetve a tartalékok kimerülése tekintetében). Az igazságtalan háború kérdése – A 19. században kialakult nemzetközi rendszer f jellemz je volt az ún. er egyensúlyi állapot. Ezt a rendszert bontotta meg az els világháború, s napirendre került az “igazságtalan háború” kérdése. A háború indítása és az er szak alkalmazása 1918-at követ en sem volt tiltott, azonban a Népszövetség – már érintett – rendszerének keretében az ügyeket el zetes kivizsgálás és rendezés céljából a Nemzetek Szövetsége Tanácsához be kellett terjeszteni (ekkor életbe lépett a három hónapos tiltás is). Külön figyelmet érdemel a Briand–Kellog-paktum (1928), amely a háborúról való lemondást és a háború alkalmazásának elítélését foglalta általános szerz désbe. Ez a paktum a mai nemzetközi kapcsolatok és nemzetközi jog elveként is érvényben van. Elvben tehát a nemzetközi életben nem lehet háborút indítani. (Nyilvánvaló, hogy a történeti valóság tükrében számos értelmezési feladat el tt áll a nemzetközi társadalom.) A második világháború bizonyítja, hogy háború indításának, az er szakhoz való folyamodásnak az elvi szabályozás nem képez áthághatatlan akadályt. 1945-öt követ en tudatosult a nemzetközi kapcsolatok alakítóiban, hogy a helyes megközelítés módja az, ha a háború fogalma helyett a szélesebb értelmezésre alkalmas er szakfogalmat használja a nemzetközi szabályozás (l. az

12

ENSZ-alapokmány 2. cikkelyének 4. bekezdését). Az ENSZ, amelynek a megváltozott körülmények között a Népszövetséghez hasonlóan a béke biztosítását szánták (l. a San Franciscói Chartát), a támadó háborút a béke elleni ncselekménynek min sítette, következésképpen nemzetközi jogi felel sség terhe alá vonta az elkövet ket. A világszervezet alapokmánya el írta, hogy az államok kötelesek tartózkodni a status quo megsértését célzó vagy a nemzetközi vita megoldásának eszközéül alkalmazott er szakkal való fenyegetést l vagy az er szak alkalmazásától. A korábbiaktól eltér en ugyancsak eltiltotta az államokat az er szak alkalmazásával járó represszáliától. Külön hangsúlyt kapott az önrendelkezés és a függetlenséghez való jog védelme, oly módon, hogy el írta: minden állam köteles tartózkodni minden ez ellen irányuló er szakos cselekményt l. Az ENSZ-alapelvek sorába bekerült az a kötelezettségvállalás, amely el írta a köteles tartózkodást egy másik állam területén zajló polgárháborús vagy terrorcselekmény szervezését l, ösztönzését l, segítését l, az abban való részvételt l, vagy saját területén ilyen cselekmények elkövetését el készít tevékenység elt rését l, amennyiben ezek a cselekmények er szak alkalmazásával vagy azzal való fenyegetéssel járnak. (L. az 1970-ben kelt “A nemzetközi jog elveir l szóló nyilatkozatot”, amely az ENSZ-alapokmány értelmezését segítette el .) Az ENSZ-“határozatok” a tagállamok körén kívüli államoknak is szólnak (l. az 1992-ben hozott 757. számú BT-határozatot, amelyben Jugoszlávia ellen széleskör szankciókat foganatosítanak “minden államnak” címezve.) Természetesen továbbra is nyitott maradt a betartatás és végrehajtás kérdése. Az er szak alkalmazása a nemzetközi kapcsolatokban – A nemzetközi szabályozás története A háborús jog els szabályai az els világháborút megel

en

A középkorban el ször megjelent egy keresztény eredet pacifista kritika. Kés bb Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás nyomán kialakult az igazságos háború doktrínája. A háborús jog els szabályai: harcolók és nem harcolók közötti különbségtétel, tisztességtelen eljárások tiltása. Az abszolút monarchia évszázadaiban formalizálódott a háború és kiszélesedett az igazságos háború fogalma. Nem indulhatott háború egy el zetes kérelem visszautasítása és hadüzenet bejelentése nélkül. A háború m vészete kodifikálás tárgyává lett. A 19. sz. folyamán kialakult a nemzetközi szokások és a háborúra vonatkozó szerz dések egyfajta összessége. A krími háborúhoz (1853–1856) és az amerikai Észak–Dél elleni háborúhoz (1861–1865) kapcsolódik a sebesültek és hadifoglyok helyzetének javítását szolgáló háborús humanitárius jog. Szokásjog alapján elismerték a fegyveres hadm veleteket akkor is, amikor nem jött létre elismert hadiállapot a felek között. Ilyen a jogtalan cselekményre válaszként alkalmazott megtorlás joga, az önvédelem joga, az idegen területen történ fegyveres beavatkozás államok közötti szabályozása.

13

Nemzetközi szabályozás a két világháború között A támadó háború betiltása a versailles-i békekötések és a Nemzetek Szövetségének (Népszövetség) alapokmánya, majd a Briand–Kellog paktum (1928. aug. 27.) rendelkezései alapján fogalmazódik meg. Felmerül a támadó háborút folytató állam felel ssége/felel sségrevonása. Az egykori szovjet álláspont szerint a Németországot és Japánt sújtó területi intézkedések (csonkítások) az 1939-ben agressziót végrehajtókkal szembeni szankciók. A második világháborúhoz kapcsolódik a békével szembeni b ntetteket elkövet k egyéni büntet jogi felel ssége. A nürnbergi és tokiói bíróságok szentesítették ezt az elvet, és el is ítélték a felel sségben elmarasztalható legf bb vezet ket. A nemzetközi szabályozás a második világháború után Az ENSZ alapokmányának 2. cikkelye megfogalmazta az er szak alkalmazásának tilalmát (4. §), követve és kiszélesítve a Briand–Kellog paktum szabályát. Ugyanakkor a San Franciscóban kibocsájtott alapokmányban nem említették a fegyveres er szak új formáját jelent közvetett agresszió (felforgató tevékenység, küls destabilizálás, külföldi alakulatok titkos tevékenysége) és az antikolonialista felszabadító háború fejleményét. A hidegháború folyamán az ENSZ Közgy lése és a Biztonsági Tanács (BT) határozatainak egy csoportja kiegészítéseket és pontosításokat állapított meg az er szak alkalmazására vonatkozó szabályok körében. Ilyen a híres 242-es BThatározat (1967. nov. 22.), amely a háború útján történ területszerzés elfogadhatatlanságát er sítette meg, továbbá a fontosabbak közé tartozik az agresszió definícióját tartalmazó 3314-es közgy lési határozat (1974. dec. 14.). Az er szak alkalmazására vonatkozó jelenlegi nemzetközi szabályok A nemzetközi kapcsolatokban az er szakkal való fenyegetést és az er szak alkalmazását tiltó elv. Ezt az elvet sért cselekedet az agresszió. A gazdasági, kulturális, ideológiai agressziók nem tartoznak az általános tiltás körébe, tehát a megtiltott magatartás a fegyveres er alkalmazása. (A fegyveres er t els ként alkalmazó állam a feltételezett támadó. Fegyveres csoportok, irreguláris alakulatok, zsoldosok másik állam területére küldése egy állam részér l fegyveres agressziónak min sül közvetett agresszió, ahogy ezt a Nemzetközi Bíróság 1986. június 27-i határozata rögzíti a Nicaragua kontra USA ügy kapcsán.)

Az er szak kilátásba helyezését és alkalmazását tiltó elv alóli elismert kivételek

14

Az ENSZ alapokmánya 51. cikkelye minden állam számára elismeri az önvédelem jogát. Viszont az államok gyakran keresnek igazolást az er szak alkalmazására. Az er szak legitimálására irányuló feltevéseket vita övezi. A gyakoribb hipotézisek az alábbiak: a nemzetközi jog tiszteletben tartását kikényszerít er szak-alkalmazás, ha azt egy állam egyoldalúan határozza el hatékony kollektív szint szervek hiányában; súlyosan veszélyeztetett állampolgárok életének és jogainak védelme egy idegen állam területén; humanitárius beavatkozás, amelynek célja a jogtalanságtól szenved lakosság védelme, az áldozatok nemzeti hovatartozásától függetlenül; polgárháborúba való beavatkozás a legitim kormány, esetleg felkel k kérésére (ez utóbbi a legvitatottabb); fegyveres er szak alkalmazása néptömegek részvételével gyarmati vagy idegen uralommal szemben. Az er szak kilátásba helyezését és alkalmazását tiltó elv kijátszására irányuló elfogadott módszerek Maga az ENSZ alapokmánya két megenged normát tartalmaz az elvi tiltás ellenére: /1/ az 51. cikkelyben egyértelm en említett önvédelmet az alkalmazási terület kiszélesítésével átfogóbban értelmezték; /2/ egy állam hivatalos hatalmának beleegyezése, amelynek területén végbemegy az er szak alkalmazása, lényegében legitimálja azt. A fegyveres er szak alkalmazásának tiltása nem mindig von maga után hivatalos jogi szankciókat, mivel a nemzetközi rend intézményi hiányosságai, illetve az egyes szabálysértések büntetlenségére irányuló állami akaratnyilvánítások nem teszik azt lehet vé. A norma egy kívánatos viselkedést jelöl meg az államok számára, annak követése a nemzetközi közösség elismerésével jár. Ellenkez leg a tiltott helyzetekben végrehajtott fegyveres er szak a nemzetközi társadalom szerepl inek (államok/kormányok, kormányközi szervezetek, közvélemény stb.) többségében elítél (negatív) reagálást vált ki. A nemzetközi jog megsértésének áldozatává vált állam nehéz választás elé kerül, egyfel l reagálhat diplomáciai technikával és t r, másfel l válaszolhat fegyveres er alkalmazásával, azaz “önbíráskodás” útjára léphet, amivel maga is megsérti az er szak alkalmazásának tilalmát. A háborúval ellentétben a béke-fogalom kielégít meghatározása komoly nehézségbe ütköz feladat, mivel a történelemb l számtalan nem háborús helyzetet ismerünk, amelyek azonban nem min sültek békének. A TERRORIZMUS A politikai célzatú terror nem újkelet jelenség. A terrorizmus eszközének választásáról tartós vita folyik, minthogy politikai állásfoglalástól függ az er szakos akciók min sítése (pl. min sülhetnek szabadságharcos cselekménynek avagy “tisztán” terrorizmusnak). Ugyanakkor ezt a fogalmat használjuk a tulajdon elleni, vagy az emberek elleni támadásokra. Kérdés az is, hogy milyen mértékben

15

kell mérlegelnünk az elkövet k motívumait, szándékait. Általában jól elkülöníthet a b ncselekményként elkövetett er szak a politikai indíttatású terrorista cselekményt l, az akut esetekben viszont nehéz a háttér szerinti megkülönböztetés. Különösen megnehezíti a min sítést, hogy napjainkban államok, államok csoportja nyújt támogatást a nemzetközi terrorizmushoz. A terrorizmus egyének vagy kisebbségek által alkalmazott, személyek, anyagi javak vagy intézmények ellen szervezett er szakos, többnyire politikai célzatú akció/akciósorozat. (Javasolt definíció) A terrorizmus olyan b ncselekmény, amely az állam ellen irányul, és egyes személyek, emberek csoportjai, tágabban a lakosság körében félelmet kelt. (Alternatív definíció) A terrorizmus célkit zései igen változatosak (pl. autonómia megszerzése, a fennálló rend gyengítése vagy megdöntése, egy állam gazdaságpolitikájának bizonyos elemei elleni harc, az államgépezet er szakos fellépésének, “megkeményítésének” provokálása, ekként a demokratikus legitimitás alapjainak gyengítése stb.). Általában a polgári lakosság és a kormányok megfélemlítésén keresztül elérhet destabilizálásról, továbbá a közvéleményre irányuló nyomásgyakorlásról, esetenként zavaró személyiségek eltávolításáról, illetve egy állami törekvés leplezésér l van szó. A terrorizmus eszközének választásakor fontos érv lehet, hogy a veletek költségei alacsonyabbak. Bizonyos kedvez feltételek is közrejátszanak abban, hogy a terrorizmust eszközként vetik be az er szak alkalmazásakor. Így a demokratikus és liberális berendezkedés államok/társadalmak gyakorlatában az uralkodó szemlélet (kultúra) nagy jelent séget tulajdonít az emberi életnek, a javak tulajdonlásának és a társadalmi békének, s ezzel kedvez terepet kínál a terrorista akciókhoz. A terrorizmusra adható rend ri ellenintézkedéseket ugyanezen körülmények nehezítik, késleltetik. A média által er sen áthatott társadalmakban szintén el nyös feltételekhez jutnak a terroristák, minthogy a tömegkommunikációs eszközök által akarvaakaratlanul széles körben terjed a félelem. A terrorizmus válfajai Regionális vagy függetlenségi terrorizmus: elnyomott, el nem ismert nemzetek, etnikumok vagy kisebbségek által választott kényszerít mód (l. az ír kérdést, a baszkföldi, korzikai akciókat, Ázsia és Afrika számos országában az ún. szecesszionista–szeparatista er k harcát, továbbá az er szakba átcsapó dekolonizációs folyamat egy-egy szakaszát). Széls séges terrorizmus (Európában és másutt is az ún. extrémisták szerepvállalása – Vörös Brigádok, Baader–Meinhoff-csoport) Az ún. gyermek-katonák fegyveres banditizmusa (Ázsia és Afrika válság sújtotta országaiban)

16

A közép- és közel-keleti válságból és konfliktusosságból, a bizonytalanságból és kétségbeesésb l ered terrorizmus (palesztin, iszlamista és egyéb Nyugat-ellenes terrorizmus) Több-kevesebb állami támogatást élvez terrorizmus (Líbia, Irán, Irak, Szíria, Afganisztán stb.) (gyakran az érintett államok külpolitikájának eszközeként szolgál) Állami terrorizmus: az állam által manipulált csoportok és módszerek segítségével végrehajtott akciók a politikai ellenfelek, ellenzék eltávolítására (l. a görög tábornokok fellépését, Pinochet katonai diktatúráját és véres megtorló akcióit, Videla uralmát Argentinában, Mobutu és más diktátorok rémuralmát Afrikában, a vörös khmerek rémuralmát Kambodzsában stb.) Szubjektív/egyéni terrorizmus: a magánszférában akuttá vált sérelmekhez, kiszolgáltatottsághoz, sikertelenséghez, stresszhez vagy különféle a magánszférában keletkezett ellentétekhez kapcsolódó eseti er szakos fellépés (l. az iskoláskorúak által elkövetett fegyveres gyilkosságokat az USA-ban, az “ámokfutók” váratlan akcióit stb.). Nemzetközi terrorizmus: a terrorista cselekmények láncolata, melyben különféle terrorista csoportok és szerepl k összekapcsolódnak, célpontjuk a nemzetközi rendszert domináló er k/hatalmak és folyamatok megtörése. A terrorcselemények államok általi támogatása, avagy szupranacionális szerepl k általi kihasználása közvetlenül a nemzetközi életet érint jelenséggé emeli a terrort. Az államok magatartásának legf bb ismérvei a nemzetközi terrorizmussal szemben 1) Az államok általános kötelezettségei a terrorista akciókkal szemben: tartózkodás terrorista akciók és szervezetek szervezését l vagy bátorításától más államok területén, illetve segítséget nyújtani abban, hogy oda eljussanak; ne t rjék a szervezett terrort saját államukban. 2) Az államok együttm ködése a terrorista cselekedetek megel zése céljából: információszolgáltatás; együttm ködési kötelezettség a terrorcselekmény megszüntetése érdekében, kizárni a lehetséges mértékben a terror alkalmazását; az állam rendelkezésére álló összes lehetséges eszközzel felszámolni a terrorizmus gyökereit, kiiktatni a motivációs elemeket. 3) Ellenintézkedések: tartózkodás az er szak alkalmazásától, a hozzá tartozó nemzeti kisebbségek megvédése keretében; tartózkodás külföldi területek védelmére irányuló er szakos lépésekt l, beavatkozás csak szükséges és arányos mértékben. 4) A nemzetközi társadalom reakciói: közös feladat kijelölése, vállalása; környezeti károk elhárítása, megel zése; ENSZ + államok missziós fellépése; békés represszáliák alkalmazása.

17

5) Az államok együttm ködése a terrorista cselekmények elfojtására: az érintett terroristák felkutatása; az értékelés/min sítés, a szankcionálás; az emberi jogok biztosítása a terrorizmus ellenére is. ESETI PÉLDÁK AZ ER SZAKCSELEKMÉNYEKRE 1945-T L NAPJAINKIG AMERIKA Latin-Amerika a “forradalmak földrészeként” ismert, minthogy már a premarxista forradalmak is emlékezetes vonulatot képeznek az újkori történelemben (l. az 1810–1830 közötti függetlenségi háborúkat!). A 20. században az 1959-es Castro vezette harc sikere vízválasztóvá vált. A kubai forradalom utáni “marxista” forradalmak külön szakaszt ölelnek fel egészen a 80-as évek közepéig, amikor a hidegháború megsz nésével elcsendesülnek a dél-amerikai kontinens er szakos mozgalmai is. (Az amerikaiak grenadai intervenciója jelzi a megváltozott er viszonyokat.) Az ún. népi háborúk mellett Latin-Amerikában különös vonásként rögzíthetjük az indián felkeléseket, parasztlázadásokat és a szociális indíttatású er szakosságokat, valamint a “narko-er szakot”. (Ez utóbbira vonatkozóan lásd Kolumbia esetét!) A harci forma általában a gerillatevékenység. Sajátos vonás még, hogy az ún. vietnami szindróma Latin-Amerikában nem következett be, holott a kommunista teoretikusok és stratégák egy “kontinentális forradalom” bekövetkezését feltételezték a 60as évekt l kezdve. Jellegzetes, kiemelked konfliktusok Mexikó –

1910 1960–70-es évek 1990-es évek

a nagy forradalom gerillaharcok neozapatista felkelés

Motivációs jegyek: növekv bels egyensúlytalanság, a szövetségi hatalom gyengesége és képlékenysége, a kábítószerkeresked k növekv hatalma, az indián slakosság válságos helyzete, a paraszti rétegek ellenállása, a katolikus egyház szolidaritása az ellenzéki er kkel, az új generáció érzékenysége a változtatások iránt, a nemzeti dimenzió térnyerése.

Guatemala –

1944 1954 1960–1983/84

az “októberi forradalom” az “ellenforradalom” gerillaharcok (1979-t l szakasz)

offenzív

fejl dési

Motivációs jegyek: er s nemzetközi hatások, a politikai élet súlyos torzulásai, etnikai konfliktusok és hátrányok, a hatalom provokatív fellépése és a válság gerjesztése; a társadalom szétszakítottsága, az oligarchia és a hadsereg túlsúlya, a vidék részarányának túltengése a gazdaságban, az indiánok felértékel szerepe a gerillaharcban, a vallás és a felszabadítás teológiájának dimenziója.

Nicaragua –

1960-es évek végét l 1979

antiimperialista gerillaháború szandinista gy zelem

18

Motivációs jegyek: szandinista hagyományok, kubai hatás, ismétl intervencionizmus, az ún. kontrák ellenforradalmi tevékenysége, a tulajdonviszonyok, a társadalmi helyzet romlása, instabilitás.

Kolumbia –

1948–1957 1957–1964 1964–1970 1970–1980 1982–1986 1987

amerikai rendezetlen

La Violencia (polgárháborús viszonyok) az “önvédelmiek” kudarca a gerillamozgalmak er södése a gerillaharc “fekete” esztendei, az M–19 (Movimiento 19 de abril) színre lépése kifulladási jegyek, kísérlet a dialógusra visszatérés a fegyveres er szakhoz

Motivációs jegyek: a drogkereskedelem és a politika összekapcsolódása, a hatalom er szakossága, a liberális és kommunista eszmék befolyása, e mozgalmak kapcsolatkeresése, küls késztetés a perui Túpac Amaru és Sendero Luminoso mozgalmaktól, Kubától és Líbiától, az olaj-terrorizmus.

Peru –

1970–1979 1980–1987

az ellenzéki mozgalmak színrelépése fegyveres harc kezdete (Sendero Luminoso), változó sikerrel 1987–1988 városi gerillatevékenység 1992–1994/98 a fegyveres mozgalom visszaverése, elszigetel dése

Motivációs jegyek: marxista–leninista, maoista ideológiai elemek, valamint José Carlos Mariátegui gondolatainak elegyes hatása; a vezet Abimael Guzman – alias Gonzalo – doktrínája, miszerint Peru népe még fél-feudális, fél-koloniális viszonyok között szenved; az ellenség: a bürokratikus kapitalizmus; a “falu” forradalmi küldetésének hirdetése; Túpac Amaru indián-mítosz.

Bolívia –

1960-as évek közepétõl 1967 1968–1969 1970-es évek

a Che Guevara vezette forradalmi kísérlet, a “forradalmi foyer”-terv kudarca elszigetelt felkelések a gerillák gyakorlatilag elt nnek, csupán néhány kis csoport t nik fel a ‘90-es évek elején

Motivációs jegyek: forradalmi export fogadóországa, mérhetetlen szegénység, radikális indián népesség, “nemzet nélküli nemzet”, sz kkör korrupt uralkodó elit, kábítószerkereskedelem.

Chile –

1964–1970 1973–1990 1990

városi gerillák a keresztény-demokrata kormányzati érában városi gerillák a katonai diktatúra alatt visszatérés a demokráciához, a gerillák beszüntetik tevékenységüket

Motivációs jegyek: a városi lakosság magas részaránya (85%), városi nyomor, antikapitalista indulatok ill. eszmeiség, katonai represszió, a Salvador Allende-kurzus eltiprása, az USA támogatása a Népi Egység elleni katonai diktatúra és tömeges megtorlás kivitelezéséhez.

Argentina –

1970–1983 1976–1983

városi gerillatevékenység a kormány fegyveres er inek háborúja a gerillák és szimpatizánsok ellen, 1976–1977: az argentin tengerészet közel 2000 politikai foglyot élve az Atlanti-óceánba dobat

19

1992 1994

támadás éri Izrael Buenos Aires-i követségét támadás az argentin izraelita segélyszervezet ellen

Motivációs jegyek: guevarizmus, a peronizmushoz való visszatérés óhaja, a diktatúra-ellenesség, trockista eszmeiség, a Malvin-szigetekért folytatott háború 1982-ben.

Brazília –

1967–1969

Carlos Marighela vezette forradalmi harc; városi gerillaakciók

Motivációs jegyek: a forradalmi er szak elve alapján kiváltani a hadsereg er szakos fellépését, eljutva az általános forradalmi válság szakaszába, a városi és falusi gerillák egyesítése; intenzív népesedés és vad urbanizáció, tömeges nyomor, társadalmi “apartheid”, az slakosság üldözése, brutalizálása, a hatalom által foganatosított “konfliktus-megel er szak”, szervezett b nözés, korrupció.

Haiti –

1957–1986

A Duvalier-diktatúrával szembeni spontán megmozdulások 1986–1990/91 instabil átmenet, véres állampuccs és üldözések, megtorlások; menekültáradat az USA-ba 1991–1994 bels represszió és nemzetközi nyomásgyakorlás; teljeskör ENSZ-embargo elrendelése: multinacionális hader felhatalmazása a demokrácia támogatására az ENSZ égisze alatt (1994. szept. 19.).

Motivációs jegyek: “Papa Doc” és “Bébi Doc” önkényuralma, társadalmi szakadék, USAbefolyás, a régi mulatt és az új fekete gazdag elit él sdisége, korrupció, gazdasági cs d.

Amerikai Egyesült Államok /USA/ Az Egyesült Államok ellentmondásos viszonyokat mutat. A kriminalitás lassan minden más fejlett ország mutatói fölé emelkedett. Ugyanakkor a demokrácia és az intézményi stabilitás, a jogállamiság, valamint a szabadság megjelenít je és az els számú hatalom. A '80-as évtized után évente 23–25 ezer er szak általi halálesetet rögzítenek az USÁ-ban. Ez az er szak már nem pusztán a hagyományos b nözéssel magyarázható, megjelent és er södik az ún. “konfliktuális kriminalitás”, azaz a hétköznapi er szak megnyilvánulása az amerikai népesség egy részében természetes jelenséggé vált. Magyarázó tényez k (államonként más-más fokon és formában jelentkez jegyek): a tüzel fegyverek elterjedése széles körben; egyenl tlen helyzet , különféle rasszokat átfogó; nyílt/szabad társadalom; az er szak-kultusz/a hétköznapi er szak; az intolerancia növekedése.

A konfliktualitás szerves jelenlétének különös forrása a fegyveres csoportok sokfélesége. A legfontosabbak: “városi gang”-ek: (pl. Los Angeles agglomerációjában: “fehér”, “fekete”, hippy és ázsiai bandák léteznek, kb. 140 ezer f t számlálnak, ugyanitt 8 ezer rend r áll szolgálatban). A legutóbbi évtized nagyobb városi bandaháborúi: 1965 – Watts, 1967 – Detroit, 1990 – Miami, 1992 – Los Angeles. Motivációk: csonka családok magas részaránya, munkanélküliség, a társadalmi és közrendvédelem hiányosságai, relatív nyomor léte, drogfogyasztás, paramilitáris csoportok kényszerítései, etnikai ellentétek, rasszizmus.

“Paramilitáris milíciák”: A városi bandák ellentéteként szervez dött félkatonai szervez dések, amelyek a b r színe, az életmód és a vallás szerint csoportosíthatók (“fehér”, “vidéki”, “helyi”, “keresztény” stb.). Még a függetlenségi háború idején

20

alakultak meg az els “polgári” önvédelmi alakulatok, majd 1791-ben az alkotmány legitimálta ezt az “er t”. (“A jól szervezett milícia a szabad állam számára szükségszer ség.”) Napjainkban megéledt a milíciákat övez mítosz, miközben a törvénykezés oldaláról kísérlet történik a jelenség mérséklésére (l. az 1994-es Braddy-féle törvényt). A leginkább érintett szövetségi államok: Kalifornia, Arizona, Texas, Florida, Colorado, Michigan, Ohio, Washington állam, mintegy 800–900 szervezet, amelyb l kb. 300–400 az “igazi” milícia), a fentmaradók inkább laza, hazafias manifesztálók körei, egyletei, köztük neonáci csoportok és a “White Supremacists”, azaz a Ku Klux Klan. Identitáskeres mozgalmak: A '70-es években volt a leger sebb e mozgalmak aktivitása. A legfontosabbak: a porto-ricói independentisták, a chicanók, baloldali széls ségesek, fekete mozgalmak, iszlámisták. Az Amerikai Egyesült Államokban terjed bels er szak megnyilvánulásai közt a diákok ámokfutó tömeggyilkosságai új fejezetet jelentenek, mint ahogy az Oklahoma City elleni robbantásos támadás (1995. április 19.) is. Clinton elnököt és adminisztrációját ez arra sarkallotta, hogy új törvény alkotásával határozottabban felvegyék a harcot a terrorizmussal szemben. (Az FBI 1000 f s különleges ügynökhálózatot szervezett a személyes szabadság er sítése céljából.) Kanada Kanadát sem kerüli el az er szak és a terrorizmus, holott nemzetközi hírét inkább a toleranciával és a nyugodt növekedéssel együttjáró jóléttel alapozta meg. A legfontosabb feszültségkelt elem Québec függetlenedési törekvése. Ez a “frankofon sziget” az angolnyelv óceánban a '60-as évek óta egyre er sebben “támadja” környezetét. Szervezeteik: Rassemblement pour l'indépendence nationale, RIN; Front de liberation du Québec, FLQ. Különösen ez utóbbi hajtott végre támadásokat az “angol” hatalom szimbólumai ellen (katonai hely rségek, adminisztratív épületek támadása). Közben a legális lehet ségek terén is fokozatos nyomást gyakorolnak a québeci francia ajkúak, igen közel kerültek a választásokon, referendumon megvalósuló gy zelemhez. AFRIKA A fekete kontinens az er szakosság szinonimájaként ismert a közvéleményben. Valóságos alapja van ennek a min sítésnek, hiszen az Afrikában kialakított gyarmati rendszerek példátlan er szakot alkalmaztak (l. ennek széls séges eseteit, a rasszista elkülönítésen, a fehér uralom brutális fenntartásán alapuló kolonializmusokat). Fekete-Afrikában a multietnicitás önmagában is az er szaknak kedvezett (l. a tribalizmus jelenségét). A dekolonizáció processzusa sem úgy ment végbe, hogy az er szak, a terror mindenütt elkerülhet lett volna. Ellenkez leg, a kirobbanó polgárháborús színezet bels harcokba küls állami, nemzetközi közösségi és nem kormányzati (magánjelleg ) er k avatkoztak be több esetben (pl. lásd a csádi, a zairei/kongói, a lusofon afrikai válságokat és háborúkat). A nemzet nélküli nemzetállamok egymás közti háborúi hasonlóan visszavezethet k a modernkori gyarmatosításra. Ekként a tradicionális konfliktusokra ráépültek a gyarmati imperializmus során életrehívott, majd a Kelet/Nyugat szembenállásához kapcsolódó er szak különféle formái, köztük a terroristaakciók. A végzetes bels harcok több esetben az új állami struktúra kapcsán robbantak ki (a lazább

21

szerkezet föderalista, avagy a centralizált unitarista berendezkedés érdekeltjei, a “tradicionalisták” és a “modernisták” csaptak össze). Afrikában igen er sen politizálódtak az er szakmegnyilvánulások. Kedvez tlen fordulatot idézett el a modern fegyverek széleskör elterjedése (a fegyverviselés mindennapossá vált). A posztkoloniális államok (új államok) képlékenysége, a vezet elitek korrupt volta tág teret enged az etnikai és vallási alapú, valamint gazdasági indíttatású er szaknak. Az afrikai önkényuralmak, személyi diktatúrák a hadsereget vetették be minden ellenzéki, illetve konfliktusos helyzetben, de maguk a reguláris er k tagjai is “politizálódtak”. Gyakori volt, hogy katonai puccsokkal kísérleteztek a rivalizáló er k. Érzékelhet zavar kerítette hatalmába az afrikai rezsimeket és a népességet, amikor a szovjetizált blokk elt nésekor, a hidegháború megsz ntével rövid id n belül ismételten “leértékel dött” a fekete kontinens a nemzetközi világ számára. A “konfliktuális logika” feler södött; palotaforradalmak, szerapatista ellenállás, genocídium, szubjektív er szakosságok sorozata indult meg (l. Etiópia és Eritrea, Ruanda, Zaire körülményeit a '90-es években). A fegyverrel szerzett politikai hatalom kevésszer jelenti a békés viszonyokhoz való visszatérést, ellenkez leg, az er szak eszkalációjához teremt új alapot (az etnikai vérengzések, tisztogatások jelzik ezt az “ördögi kört”). A kiemelked konfliktusok és jellemz esetei és jegyei Niger – A fegyverek hatalma 1991–1994 között. “Se béke, se háború”. Motivációs jegyek: a tuareg-válság hatása (megszakított tradicionális életmód, a gyarmatosítás okozta, majd a függetlenséghez kapcsolódó sokkhatás, a modernizáció káros hatásai, Afrikaközi, nemzetközi dimenziók, szomszédos afrikai rezsimek érdekeltsége), a különleges nyomor, a nomád életmód válsága, idegen érdekek érvényesülése: iszlám légiók akciói, hatalmi-etnikai vetélkedés

Mali – A nomád rebellió földje, vérengzések 1991–1994/95 között. Motivációs jegyek: az ország északi és déli lakossága közötti tradicionális konfliktus: a nomád “fehér” etnikum és a negro-afrikai populáció ellenségeskedései, lázadásai és er szakosságai, szegénység (a szomszédos államokhoz való viszony, migrációs hullámok)

Mauritánia – A Maghreb-államok keresztez désében több bels és szomszédos konfliktus érintettje: a nyugat-szaharai konfliktus, az algériai válság, a mali tuareg lázadás, az iszlamisták és a negro-afrikaiak összecsapásai, bels összeesküvések, hatalmi harcok. A '70-es évek végét l folyamatos instabilitás, er szak, nem sz szociális feszültség gerjeszti az er szakot és a terrorista akciókat. Libéria – Hét év háborúban, er szakban 1989–1997 között (150–200 ezer halott, százezres menekülthullám). Számos kiváltó okra vezethet vissza az er szak alkalmazása: a hagyományos tribalizmus, az uralkodó csoportok közötti akut és személyes gy lölet, az államiság gyenge volta, feldarabolódás, bels tagoltság, a küls hatalmak cinikus “játéka”, a politikai-diplomáciai rendezés lejáratódása. A libériai zavargások különös vonása – miként Sierra Leonéban és másutt is – a gyermekkorúak nagy számban való részvétele a fegyveres er szakosságokban, gyakran az id s korosztály tagjai elleni terror kivitelez i. Szoros kapcsolat a Sierra Leonéban és Guineában zajló konfliktusokkal (menekültek, határkérdések, etnikum-közi, tribalista ellenségeskedések, gazdasági

22

kilátástalanság, a katonai elit önz , brutális hatalomharca, az iszlamisták és más vallási csoportok ütközése). Nigéria – Afrika egyik kiemelked adottságú helyi hatalmában nem sz nnek a bels ellenségeskedések. A szövetségi államot történeti, regionális, vallási, etnikai gyöker és a modernizációhoz f negatív hatásokból ered bels ellenállási, elkülönülési, függetlenedési konfliktusok gyengítik. Különösen súlyos válság robbant ki 1967-ben, amikor a keleti régióban egyoldalúan kikiáltották a Biafra Köztársaságot. Három éves véres háborúra került sor (1 millióan vesztették életüket, de a megjósolt népirtás elmaradt). A vallási konfrontációt súlyosbítja, hogy etnikumokhoz köt dnek és így a multietnicitáshoz kapcsolódó er szakot feler sítik (l. a jorubák harcát, közöttük az utóbbi évtizedekben az iszlám hódított teret, továbbá mélyítik az államon belüli Észak–Dél konfliktust). Motivációs jegyek: kb. 250 etnikum, három vallásközösség: növekv muzulmán vallás, keresztények, tradicionalisták, a vezet elitek m ködési hibái, korrupció, a hadseregnek juttatott kivételes szerep az egymást követ “köztársaságokban” (1960–1966, 1979–1983).

Ruanda (– Burundi/Kivu) – A Nagy-tavak vidékén zajlott a 20. század egyik legvérengz bb tömeg-er szakossága 1994 tavaszán és nyarán (több mint félmillió meggyilkolt áldozat és százezres nagyságú menekültáradat). Egyértelm en az “etnicitásban” jelölhetjük meg a tragédia f motívumát. Viszont a politikai afrikanisztika már feltárta és elemezte a régióban alkalmazott kolonialista politika felel sségét, amelyet különösen a tuszi–hutu ellentétek kialakulásával lehet bizonyítani. A gyarmatosítókhoz lojális, azokat kiszolgáló tuszi (tutsi) populáció a dekolonizáció után is megtartotta szellemi-kulturális és gazdasági primátusát a többségi, f leg falusi hutu társadalomhoz képest. A “tutsitlanítás” a hutuk részér l vontatottan haladt el re az “1959-es hutu forradalom” évét l. A tuszik Ugandába menekültek, ahonnan 1990-ben felfegyverkezve visszatértek, s inváziós er ik (kb. 60 ezer jól felfegyverzett tuszi) a Habyarimana-rezsim megdöntését t zték ki célul. A hatalom – élvezve Franciaország, Belgium és a szomszédos Zaire támogatását – ún. megel er szakot alkalmazott a tuszik ellen ( a kormányzati terror egyúttal a hutu ellenzékre is kiterjedt), s káoszba, genocídiumba csaptak át az események. A gy lölet-háború még továbbgy zött id ben és térben (l. a zairei válságot, az ún. banyamulengék felkelését!). Kongói Demokratikus Köztársaság / Zaire – Az 1996–97-es váratlan forradalom mögött az USA megváltozott politikája húzódott meg, valamint a bipoláris rend megsz nése. Afrika hírhedt óriása, “motorja” a függetlenné válás pillanatától az er szak láncreakcióján ment keresztül, majd a kizárólagos hatalmat gyakorló Mobutu diktatúrájában (1965–1997) intézményesített terrort valósították meg. A Kongó-medence multidimenzionális konfliktus térsége. A volt belga gyarmat (több tartománya) a “geológiai skandalum” földjének számított és kiváltotta a külhatalmak intervencionista politikáját. A kongói feszültségek forrásai: az EU-val azonos nagyságú terület, de népessége csak a tizede. A természeti-gazdasági adottságok egyenetlenül oszlanak meg. 250 etnikum él együtt, s közöttük állandósult a tribalista vetélkedés, harc (Shaba: lunda–balubakat ellentét, Kivu: slakosság és ruandai betelepül k konfliktusa stb.), a politikai kultúra és szervezettség alacsony szint , er s szecesszionista mozgalmak léteznek a “széls ” tartományokban, amelyekre a környez államok “szívóhatása” is hat (l. Katanga, Kivu, Fels -Kongó vidéket, ezek a Nagy Tavak régiójához, Ausztrál-Afrikához és Kelet-Afrikához gravitálnak), beivódott latens bizonytalanság, a

23

mobutista intézményesített terror, a hadsereg kegyetlenkedései. A személyiségekhez kapcsolódó szervezett ellenzékiek sokasága: lumumbista-antilumumbista, Mobutu-ellenes, Kabila-ellenes új ellenzék, bakongo mozgalom stb.; a tágabb régióban szakadatlanul folyó háborúk (l. Dél-Afrika beavatkozásait és a lusofón afrikai sávban történt súlyos harcokat, terrorcselekményeket).

Csád – Három évtized polgárháborúban: Az északi iszlamizált népesség gerillatevékenysége a központi hatalom ellen (Frolinat), a “déliek” visszavágása (1965– 1979). Az észak-dél konfliktus új elemmel társul, a Líbia-pártiak és a Líbia-ellenesek csapnak össze, a szomszédos afrikai hatalmak által támogatva (G. Wedeye-t Líbia, ellenfelét, H. Habrét Franciaország, az USA és Egyiptom segíti) (1979–1987). A Habrérezsim túlkapásai (politikai ellenzék likvidálása) elleni új és sikeres felkelés (1987–1990). Vezet je az 1987-es harcok híres alakja I. Déby. Háttér: a csádi társadalom rendkívüli heterogenitása, egyes etnikumok politikai-történeti késztetettsége a lázadásra, az érdekstruktúrák összetettsége, keresztez dése (egyének, családok, klánok, etnikumok, régiók, egyéb érdekcsoportosulások, a falusi hagyományos társadalom válsága, az állam képlékenysége, olaj-faktor stb.). A csádi konfliktus megkülönböztet jegyei: helyváltoztató, “vándorló” háború a sivatagban; a harcosok magas fokú katonai képességei, taktikai békemegállapodások, az idegen szerepl k (Franciaország, Líbia, Szudán, Nigéria, USA, Izrael) folytonos és aktív beavatkozásai közvetlen és közvetett módon.

Uganda – A hajdani brit gyarmat a függetlenség évtizedei alatt a krónikus instabilitás országaként vált ismertté. Az alapvet probléma itt is az etno-geográfiai megosztottság: a “déliek” és “északiak” közötti antagonizmus. Ez a két blokk eltér kultúrát jelenít meg. A déliek különféle bantu eredet népcsoportokat tömörítenek, és a keresztény hitre tértek, a régi monarchiákban szocializálódott, a szervezett és adminisztratív rendhez szokott populációt alkotnak. Az északiak között különféle nilotikus népcsoportokat találunk, akik animisták vagy a muzulmán hit követ i, többségük a gyarmati rendszer idején földrajzilag és “politikailag” marginalizált helyzet volt. A függetlenségi évtizedeket az északi vezet k – M. Obote, Idi Amin Dada, Tito Okello – brutalitása és terrorja töltötte ki. Az els délinek, Y. Museweni (1986– ) elnöknek sikerült pacifikálnia a terület nagy részét. Fontosabb lázadások és azok háttere: “Északiak felkelése” a központi hatalom ellen (bels rivalizáció) – 1980-as évek; lázadások az ország nyugati részében 1994 után, szoros kapcsolatban a Mobutu-rezsim válságával; a “déliek” lázadásai, felkelései 1960 óta; muzulmán fundamentalisták expanziója a '90-es évek elejét l.

Szudán – Szudánban er s hagyománya van a rebellis magatartásnak (l. a déliek 17 évig tartó háborúját 1955 és 1972 között Anya Nya vezetésével). A nemzeti egységet több antagonizmus akadályozza: észak-dél konfliktus, az arab keresked k önállósági törekvései és hagyományai; a “fekete kérdés”, a fekete-afrikai populáció helyzete; a déliek bels rivalizációja. Így a '80-as években bels háború tört ki az iszlám törvények bevezetése (1983) miatt. A déliek támadást indítottak annak eltörlésére és szövetségre törekedtek a szocialista országokkal, a Mengistu-rezsimmel. Nimeri elnök kormánymilíciák felállításával válaszolt, de csak nehezen tudta feltartóztatni a felkel k nyomulását. Fordulatra a '90-es évek fordulóján került sor, amikor a küls és bels körülményekben radikális elmozdulás következett be. (1989-ben az iszlamisták elfoglalták Khartumot, Irán az iszlamisták oldalán beavatkozott, a Mengistu-rezsim összeomlása (1991), a lázadó er k bels viszályai feler södtek).

24

Etiópia/Eritrea – A Mengistu-féle “marxista” rezsimnek 1991-ben gerillamozgalom vetett véget. Az er sen központosított, militarizált, nagy függetlenségi hagyománnyal rendelkez országban a személyi diktatúra és az amharák dominanciája növelte a feszültséget. Az új rezsimben egy kisebbségi etnikum – a tigrék – kezdte meg a kormányzást. A szövetségi berendezkedést és demokráciát hirdet vezetésnek számolnia kellett a különféle ellenzéki csoportok engedetlenségeivel és autonomista, szeparatista harcaival. 1998 májusában Etiópia visszasüllyedt a konfliktusosságba, újabb er szakhullám indult, a tervezett nemzeti egység megvalósítása nem sikerülhetett. Háttér: változatlan erej etnikai eredet lázadások a központi hatalom ellenében, a “centrifugális” er k szintén támadják az állam központi er it, a keresztények és muzulmánok közötti feszültségek és ellentétek; spontán ellenállási mozgalmak jelenléte, monarchisták és modernisták antagonizmusa, az iszlamista befolyás er södése és terjedése, vitatott határ, szomáliak ellenállási er i id l id re aktivizálódnak.

Az eritreai függetlenség több évtizedes gerillaharc eredménye, melyet az Eritreai Felszabadítás Népi Frontjának politikai programja jegyében folytattak a ‘70-es évek óta. A gerillák vezetésének ideológiája menetközben eltávolodott a marxizmustól (1987) és a mérsékelt arab országok, valamint a politikai Nyugat felé fordult a szervezet. Ebben közrejátszott az Etiópiában kialakított ún. szocialista rezsim, valamint a szocialista Algéria válsága. 1993-ig, a függetlenség hivatalos életbeléptetéséig az Etiópiából való kiválásra irányuló harc három szakaszban fejl dött. 1960–1974: a gerillaharc eszközeivel támadó felkel ket az Addis Abeba-i központi hatalom az éheztetés “fegyverével” is sújtotta (30 ezer menekült került Szudánba). 1974–1977: ezekben az években Etiópiában hatalmi harc dúlt, amit az eritreaiak kihasználtak, részben egybeestek a különféle lázadó er k érdekei, részben az etióp központ sokat gyengült a Szomália elleni háborúban. 1979– 1991: az etióp központi hatalom totális háborút hirdetett a “rebellisek ellen”. A Mengisturezsim hét offenzívát indított (számíthatott a szovjet logisztikai támogatásra is). A nemzetközi rendszerben a szovjetizált blokkban bekövetkezett változások miatt az eritreai gerilláknak sikerült gy ztes er ként befejezniük a függetlenségi harcot. (A függetlenséget referendum útján érte el Eritrea.) A ‘90-es fordulattal egyidej leg az iszlamizáció feler södött Eritreában is. Szomália – A sokrét és kaotikusnak mondható országok csoportjához tartozik “Afrika Szarvában” Szomália, ahol az er szak szinte folyamatos. (Csak Burmához, Afganisztánhoz vagy Etiópiához hasonlítható a bels viszonyok bonyolultsága.) Klánok és azok “alosztályai”, továbbá különféle családi csoportosulások érdekellentétei alakítják, hívják életre a terrort, az er szakot. Stratégiai fekvése és szomszédaihoz f kapcsolatai az idegen beavatkozásoknak is tág teret nyit. Sziad Barré szocialista irányultságú uralma (1969–1991) alatt a tribalista szemlélet mély gyökereket vert. 1991 után ez a tribalizmus – klánizmus – súlyos polgárháborúba torkollott. A káosz idején az USA 1992 decemberét l a beavatkozás, er szak alkalmazása mellett döntött, az ENSZ is megadta ehhez a felhatalmazást (l. az Onusom I. és II. m veleteket). Ezek a kísérletek nem jártak sikerrel. A társadalomnak szinte minden tagja a “harcból él”, harcos. Az állam szerepe hosszú id re megsz nt, s az ország a nemzetközi ellen rzésen kívül került. Antagonizmusok a nomádok és letelepültek, a vidékiek és városlakók, az “északiak” és “déliek” között; a S. Barréhez h és az ellene lázadók, az új milíciák fiataljai és hagyományos klánikus rend hívei között; az iszlamisták és a világiak között. Ellenségeskedés folyik a hadsereg különféle fegyvernemei és hely rségei között, a számos

25

milícia között is; a m ködésképtelen állam három zónája között is konfliktus fejl dik ki: Mogadishu és a déli régió, a “Szarv” kiszögellése, a valamikori Szomáliföld északon. Afrika Szarva ekként szinte vonzotta a küls intervenciós akciókat, törekvéseket. Dél-Afrika – Afrika déli részén az apartheid-rendszer keretében az állami er szak változatos formáit valósították meg. A “fehérek” féktelen terrorizmusára nem sz és nemkülönben sokrét er szak volt a válasz (drog- és fegyverkereskedelem, útonállás, taxisháború, farmok és személyek elleni rablótámadások stb). A nemzetközi társadalom által “kirekesztett” rasszista fehér rezsimben csak az afrikaaner közösségen belül, mintegy 130 “extrémista civil önvédelmi” szervezet létezett. A rasszizmus élharcosai, aktivistái jelen voltak minden állami és kormányzati intézményben. Szemben velük a “fekete ellenzék” er i, köztük az afrikai széls ségesek (zuluk, pánafrikanisták), továbbá a radikális iszlamisták. Az egész világ véres bels leszámolástól tartott, amikor a posztbipoláris körülmények között a diktatórikus rezsimek elvesztették mozgásterüket. Dél-Afrikában mégis viszonylagos békés rendszerváltásra került sor, a korábbi súlyos atrocitások és terrorcselekmények után (l. a sowetói vérengzést). Az 1994-es sorsdönt választáson a jobboldali fehér széls ségesek (Freedom Front) csupán 2,2%-ot értek el, más széls ségesek pedig megtagadták a választásokon való részvételt. A fehér populációra nehezed afrikai nyomás megfélemlít hatása “egyengette” a megbékélés útját. Háttér: az európai és afrikai népesség elkülönítése, az slakosság brutalizálása, jogainak nagymérv korlátozása, jogfosztottsága, terrorizálása, rasszista üldözése; az ellenrasszizmus, a kriminalizáció; etnikai töltet konfliktusok, az afrikaiak kizsákmányolása, a dél-afrikai nyersanyagforrások stratégiai értéke.

Angola – A hidegháború korszakának egyik “legforróbb” konfliktus-övezetének az egykori Portugál-Afrika számított. Angolában a felszabadító harcok kezdetét l (1961) szakadatlan er szakosságokra került sor, amelyek a fekete kontinens legvéresebb történéseihez mérhet polgárháborúba torkollottak (a '90-es évek elején ENSZ-közlés szerint naponta ezret meghaladó áldozatot követeltek a gyilkos összecsapások). Csak 1994 októberét l következett be érzékelhet megbékélés, de ezt a folyamatot is újabb összet zések szakították meg (l. az 1998 nyarának harcait). Az er szakcselekmények szakaszai: 1961–1975: az els polgárháború – az MPLA, FNLA és az UNITA er inek permanens harcai. 1987–1988: klasszikus háborús szakasz külföldi segítséggel (l. DélAfrika, Kuba, USA, SZU és a környez afrikai kormányzatok beavatkozásait!). 1993–: a második polgárháború – az UNITA stratégiai el retörése egy átmeneti békeperiódus után (l. 1988. decemberi New York-i szerz dést), kiújuló gerillaharcok. 1998. október: visszatérés a háborúhoz. Motivációs jegyek: az ország bels geopolitikai megosztottsága észak-déli vonalon 200–250 kmes litorális sáv és a magasan felv bels területek között; a polarizált és militarizált lakossági csoportok; idegen érdekeltségek és hatalmak beavatkozásai; a nyersanyagkiaknázáshoz f remények (l. az olajtermelési profitokat), multietnicitás, a hármas konfrontáció mellett megjelen etnikai lázongások (pl. a bakongo elégedetlenség Északon); szeparatista mozgalmak.

Mozambik – A Mozambiki Felszabadítási Front (Frelimo) hosszú függetlenségi harcai után az anyaországi rezsim összeomlásakor elnyeri politikai-jogi függetlenségét az ország (1962/64–1974/75). 1977–1992 között gerillaháború dúlta fel az országot, melyet a Frelimo-ellenes Renamo visel a központi hatalom ellen. Jelent s nemzetközi vonatkozás a Kelet/Nyugat-konfliktualitás, valamint a Frelimo apartheid rezsim-ellenessége. (Kb. egymillió civil áldozat, négy és félmillió országon belüli menekült.) A Frelimo

26

“kiigazítási” kísérletével, liberalizációval, a Nyugat felé nyitással kísérelte meg a konfliktus megállítását (1983–1984). Háttér: A Frelimo marxista–leninista paradigmaváltása, a hagyományos vezet k és helyi hatalmak marginalizálódása, a paraszti népesség átszervezésének hibái; Dél-Afrika és DélRhodézia beavatkozása a Frelimo-hatalom ellen; a Renamo támogatása; etnikai dimenzió; rosszul végrehajtott választások, amelynek eredményeként a Frelimo “kiesik” a hatalomból; súlyos szociális gondok, krónikus bels bizonytalanság, kriminalizáció, fegyverkereskedelem, parttalan korrupció; a Renamo zimbabwei lázadókkal való kapcsolata.

NYUGAT-ÁZSIA E kiterjedt területen állandósultak az ellentétek, képlékenyek az államok. Két nagy törésvonal jellemzi e régiót. 1. A radikális iszlám aktivizmus oldala (er s afgán jelenléttel súlyosbítottan) Kasmírtól Tadzsikisztánig; a kínai Xinjiangtól Keletre, Irántól Nyugatra, a volt szovjet-ázsiai területek északra. 2. Szeparatista-autonomista mozgalmak (kisebbségek követelései) a központi hatalommal szemben (kasmíri, szikh, tamil és más etnikumok). További meghatározó jegyek: a demográfiai tényez jelent sége az emberi, társadalmi, vallási, nyelvi indítékokon nyugvó konfliktusosságok feler södésében. Az er szak alkalmazására indított a vallási terjeszkedés jelensége is (iszlám/hindu, buddhizmus), kapcsolódva a szeparatizmushoz (pl. Kasmírban, Tadzsikisztánban, Sri Lankán). A kereszténység – bár elenyész arányban van jelen – szintén életre hívott kisebb gerillacsoportokat India észak-keleti részén. Drámai ellentét feszül Pakisztán és India között. Itt található a világ drogkereskedelmének egyik központja (Pakisztán – Afganisztán – Tadzsikisztán/Irán)

Válság és konfiktusgócok Indiában Kasmír – bonyolult, “kusza” geográfiai viszonyok: indiai, pakisztáni és kínai részek; történeti alapkonfliktus: kisebbségi indiai uralom a többségi muzulmán lakosság felett). A kasmíri konfliktus egyidej leg “államközi” (India/Pakisztán) és polgárháborús-bels harcot ölel fel (l. az 1989-es Jammu és Kasmír-beli felkelést). Különös befolyással bír az iszlám militarizmus felívelése a térségben (l. az 1979-es iráni fordulatot, az 1989-es afganisztáni mudzsahedin gy zelmet a SZU intervenciós hadserege felett. Az er k megosztottságát mélyíti a “nacionalisták” és az “irredentisták” szembenállása; az er források kimerülése, a fegyveres er szak alkalmazásának perspektívátlan volta, az er szak és terror új módozatainak terjedése. Pendjab – India egységére a szikh terrorizmus különös fenyegetést jelent. A szikhek területeket követelnek és identitásukat kívánják helyreállítani. Fellépésüket a “szikhizmus” XV. századig visszanyúló külön vallásuk doktrínáira alapozzák: eszerint a szikh azonosság alapján – ez nyelvi, társadalmi és vallási közösséget jelent, azaz egyfajta szikh nacionalizmust – külön közösséget kell megszervezniük (l. az alapító Nanak Dev guru útmutatását). A kés bbiekben fektették le az “öt K” követelményét, mint a szikhizmus jelképeit: Kesha (a hajat tilos levágniuk), kanga (fés ), kara (vas karperec), kechha (rövid nadrág), kirpan (t r). (A kirpan viselési engedélyét az indiai alkotmányba foglalták.) A konfliktualitás szakaszai: 1973–1978: növekv feszültség Pendjabban; 1978– 1984: véres összecsapások, az Akali Dal aktivitása (városi kasztokon belül kialakított “gerilla” sejtek); 1984: szakadás és vérengzés az Akali Dalon belül, az extrémisták átveszik a vezetést. Indira Gandhi meggyilkoltatása. 1985–1989: Pendjabban kiszélesedik

27

a terror. Az “elnöki központi hatalom” újbóli helyreállítása er áldozatok száma átlépi az évi 2–3 ezer f s határt.)

alkalmazásával. (Az

A konfliktusosság f bb jellemz i: a válság India legfejl bb tartományában alakult ki, a szeparatizmus mellett valóságos szikh polgárháború alakult ki, a függetlenségi eszme er sebben áthatja a diaszpórában él szikheket, mint a pendjabiakat, a központi hatalom “túlreagálása” a szikh kérdésben. A szikh “szent háború” jegyei: különleges katonai szervezettség, növekv professzionalizmus, a mozgalom bels meghasonlása, tipikus gerilla-hadviselés a reguláris hadsereggel szemben, kiszélesed akció-terület.

Észak-Kelet India (hét szövetségi állam) – E régióban viszonylag elszigetelten m ködnek a szeparatizmus er i. Vegyes kultúrájú népek, népcsoportok gy jt területe: himalájai, tibeti, nepáli, hindi, bengáli és más népcsoportok egymásmellettisége igen változatos vallási-nyelvi tagoltságban (kb. 300 törzs, többségük tibeti-burmai eredet ; hinduk, buddhisták, muzulmánok, animisták és keresztények). A konfliktusok egyik mozgatórugója a migráció magas szintje. A támadások egy része kapcsolódott a maoizmushoz, illetve a kisebbségi keresztények törekvéseihez (l. a karen és kachin gerillákat Burmában és egyes indiai keresztény közösségek er szakcselekményeit a térségben). Az indiai központi hatalom stratégiája mérsékelte az idegen er k beavatkozásának mértékét. Neuralgikus pontok: Assam, Nagaland, Manipur, Tripura, Mizoram, Meghalaya, Arunachel Pradesh. Háttér: szeparatizmus, autonomizmus, nacionalizmus, tribalizmus, kommunotarizmus, az er szak ritualizációja, az indiai egység és központi hatalom tagadása, identitás-hiány.

Pakisztán – A térség egyik nyughatatlan szövetségi államegyüttese, ahol a geográfiai megosztottság, az éghajlati zónák különbsége, a kulturális sokféleség, a represszív politikai rendszer és a plurális iszlám identitás a kiváltója az er szakosságoknak. Pakisztán lakossága ún. “katonanemzetet” alkot, a szüntelen er szak különböz formában jelentkezik: 1. közösségi természet er szak (indiai/helyi közösségek); 2. konfesszionális természet er szak (szunniták és siiták között); 3. regionalista természet er szak (etnikai és szociális, gazdasági stb. csoportok szemben a föderalizmussal és a központi hatalommal). Afganisztán – Évtizedes instabilitás, bels harcok és küls intervenciók jellemzik Kelet “Lengyelországát” (idézet Marx Károlytól, utalva az ország körüli folytatólagos hatalmi harcokra). Válságkorszakok, gerillaharcok: 1970-es évek: a polgárháború kezdete, a monarchia megdöntése Daud vezetésével (1973), kommunista állampuccs Taraki vezetésével (1978), újabb “palotapuccsok” (1979), Babrak Karmal szovjet katonai támogatást kér. A szovjet befolyás ellenében aktivizálódnak az iszlám ellenzékiek. 1979. február – 1989: Szovjet intervenció. Célmeghatározások: védelmi, megel lépés az iszlám fundamentalizmus ellen; hosszútávú nemzetközi-regionális támadó stratégia a nemzetközi er viszonyok átalakítására; szovjet expanzionizmus. A mudzsahedinek gy zelme a SZU felett (USA támogatással). 1989. febr. – 1992. ápr.: a szovjet inváziós csapatok kivonása, feler söd polgárháború (tribalizmus) Nadzsibullah proszovjet rendszere ellen. 1992. ápr. – 1996: etnikumközi harcok, a talibánok mozgalmának térnyerése 1994 szén, a konfliktus új dimenzióba csap át. A külhatalmak aktivizálódnak (Pakisztán, Irán, Oroszország, Üzbegisztán, Szaúd-Arábia, India, valamint kisebb mértékben EU, USA, Kína, Japán). E változások nyomán az afgán régiók egyesítésének “ígéretével” a talibánok elérik nemzetközi elismertetésüket az ENSZ-ben (1998).

28

A talibanok új politikai-katonai er t alkottak, tagjai a Korán magániskoláiból kerültek ki, s az afgán tradicionalista iszlám mozgalomhoz csatlakoznak. Mint a modernista iszlámisták ellenfelei f leg vidéken lépnek fel, mint a vallás “tanulói”. A szovjet kivonulás után Mohammad Omar mollah iránymutatása alapján az ortodox muzulmán viszonyok helyreállítóiként, a pakisztáni béke és egység harcosaiként tevékenykednek (a fegyveres terror felszámolása, a kereskedelem megindítása, stabilizáció stb.). Átmeneti népszer ségük azonban visszaesik az iszlám obskurantizmus és az “ópiumkultúra” beindítása láttán. A talibánok szövetségre lépnek Osama ben Ladennel, igénybe veszik támogatását, és mozgásteret adnak a terroristaképzési programjához. (A talibanok er szak-uralma mögött is tagolt csoportok, eltér irányzatok húzódnak meg: Pakisztán-pártiak és ellenz k; Irán-ellenesek, azaz siita-ellenes csoportok stb.). Az afgán szindróma fontos eleme az ún. “internacionalista” természete: feler södik a paniszlamista forradalom logikája (a ‘70-es években Hekmatyar pastun vezet kapcsolatot tart Peshawarral, irániakkal, líbiaiakkal, szaudiakkal és igénybe veszi a titkosszolgálatok, valamint az önkéntesek segítségét. A ‘90-es évekt l “afgán” katonai segítség érkezik Kasmírba, Tadzsikisztánba, Azerbajdzsánba, Csecsenföldre, továbbá az arab országokba a dzsihád irányítására, köztük arab veteránok is. KELET-ÁZSIA A második világháborút követ en a dekolonizáció, illetve a hidegháború jegyében több gerilla és felszabadító háború folyt a térségben. A kínai-amerikai konfrontáció tükröz dött a Kínai Népköztársaság (KNK) megalakulásában, a koreai és az indokínai háborúban (1945–1954: “francia szakasz”, 1964–1975: “amerikai szakasz”). De Vietnam kambodzsai pacifikációs m veletei (1979) és a kínai-vietnami háború (1979–1980) szintén kapcsolódik a hidegháború processzusához. Ezeket a nyílt háborúkat vette körül számos olyan konfliktus, amelyben a Kelet/Nyugat szembenállás és harc jegyei mutathatók ki (l. Burma, Thaiföld, Malajzia, Fülöp-szigetek). A kelet-ázsiai felkelések kiváltó okát a gyarmati rendszerben jelölhetjük meg (l. még a dél-kelet-ázsiai szigetországok, köztük a holland gyarmatok történetét!). Többnyire a kommunista ellenállási és felszabadító mozgalmak teljesítették a függetlenség célkit zését, nyilvánvaló szövetségi vagy támogató rendszer keretei közt. Az ún. “Arany háromszög” létezése is motiválta az érintett országokat és hatalmakat, hogy az er alkalmazásához folyamodjanak (l. a Burma keleti sávja, Kína, Laosz és Thaiföld határvidékeinek körzetét). A fontosabb konfliktus-övezetek Burma – Az Arany háromszög (az ópiumtermelés) egy részét is magában foglaló országban fél évszázadon át folytak a különféle felkelések és harcok. 1942–1945: a japán megszállás elleni gerillatevékenység (kommunista és brit inspirációjú fegyveres ellenállás) 1948 végét l 1958-ig: folytatódó kommunista felkelés; a karen, môn és rohingja gerillaharc; a Kuomintang-er k beszivárgása, valamint a kisebbségi etnikumok lázadásai fémjelzik ezt az évtizedet. 1958–1975: A Ne Win diktatúrája elleni harcok (kommunista és karen gerillák fegyveres akciói) a vietnami háborúval egyid ben zajlottak, f ként az Arany háromszög feletti ellen rzés megszerzése céljából.

29

1975–1990: E szakasz a burmai gerillák “fényes korszaka”, minthogy a régióban kedvez küls feltételek jöttek létre (véget ért a vietnami háború, kivonultak az amerikaiak; kialakult a szovjet-kínai ellentét; Vietnam fokozott feladatként kezelte a Hármas Szövetség ügyét, bevonult a népirtó vörös khmer rezsim megdöntésére Kambodzsába). Megélénkült a szeparatizmus, meggyengült a központi hatalom. 1990–1998: a szovjetizált blokk megsz nésével a központi hatalom az ország elszigeteltségének megszüntetésével, a bels rend helyreállításával rátért a konszolidáció útjára (egyedül a karen gerillák folytatták a harcot). A kommunista mozgalom jelent sen lehanyatlott. Kambodzsa – A dél-kelet-ázsiai geopolitikai adottságok miatt és az amerikaiak vietnami háborújának eszkalációjával összefüggésben Kambodzsa sorsa összekapcsolódott a vietnami eseményekkel, miként Laoszé is. A kommunista mozgalom befolyása és térnyerése a térség realitása volt. 1970–1978: a Lon Nol-rezsim megdöntése, a köztársaság kikiáltása és a vörös khmerek sikerei (vietnami támogatással 1975 tavaszán bevonulnak Phnom Penh-be). A vörös khmerek tisztogatásainak kezdete, a Pol Pot-rezsim parancsára közel több milliónyi lakost internálnak illetve gyilkolnak meg. A vörös khmer ultranacionalizmus jelszavával fegyveres támadások érik Vietnam határvidékeit, amire Vietnam hosszas kivárás után katonai invázióval válaszolt (1978. dec. 24.), hogy felhasználja a kambodzsai genocídiumot. A kambodzsai konfliktus szintjei: helyi konfliktus (az USA-barát rezsim megdöntése); regionális konfliktus (Vietnam és az ASEAN-országok, illetve Kína között); nemzetközi konfliktus (a SZU, az USA és KNK közötti rivalizáció; a “relokalizáció” 1989-ben a vietnamiak kivonulásával kezd dik meg). Laosz – Az indokínai háborúk, valamint a “narkokonfliktusok” egyik szerepl je, több és sokszín felkelés indult az ország területén japán- és franciaellenes, kommunista, neutralista és köztársasági, etnikai és újabban antikommunista mozgalmak következtében. Az els háború: a ‘60-as, ‘70-es években az USA vietnami háborújában a 2. világháborúban Európában ledobott bombák összmennyiségét meghaladó masszív bombázás sújtotta az országot, miközben a CIA közrem ködésével kommunistaellenes harcra készítették fel a hegylakó etnikumokat. Ez a “titkos háború” megbukott a Pathet Lao er ivel szemben (1975). Közel 100 ezer áldozat és 250 ezer hegylakó menekült jelezte a ritkán lakott terület lakosainak tragédiáját. A “második” háború (1976–1985): A “kommunista” rendszer kiépítése, a lao népi forradalom els éveiben az USA, Thaiföld és Kína által burkoltan támogatott kommunista-ellenes gerillatámadások és felkelések láncolata tartotta háborús állapotban a lao államot. Az ellenzéki er k a Kelet/Nyugat szembenállásra, valamint a kommunista- és Vietnam-ellenességre alapoztak, de összecsaptak a kínai-párti és Kína-ellenes er k is. Minden esetben fontos szerepet töltöttek be az etnikumközi ellentétek is. A fegyveres er szak széles körben terjedt és mindennapossá vált, gyakori volt a banditizmus is, a gazdasági célzatú rabló életmód. Laosz az ún. Hármas Szövetség tagjaként hozzájárult az egyesített Vietnam biztonságához, s mint ilyen, a Mekong vonalán “ütköz ” zónát alkotott Thaiföld felé, ahol a több százezres menekültek tartózkodtak. (Közülük kerültek ki az antikommunista gerillák és a bérgyilkosok. Ez utóbbiak a szocialista országok szakért ire kit zött vérdíjért öltek.) Ismét felszínre került a lao állam széttagoltsága (Észak, Dél és Közép). Az

30

amerikabarát felkelések f leg délen robbantak ki. Kína az északi határvidék fel l kereste a beavatkozás lehet ségeit, mivel a vientiane-i központi hatalom eltávolodott a maoista úttól és szorosra f zte kapcsolatait a hanoi vezetéssel. Az instabil helyzet “kis államra” a diaszporából indított ellenzéki akciók is szinte elviselhetetlen terheket róttak.

Vietnam – A harcok és háború földje fél évszázadon át, a francia kolonialista restaurációs er szak leküzdése után a világ legfejlettebb haderejével szemben kellett felvenniük a harcot az ország északi felén m köd kommunista rendszer vezetése alatti reguláris és polgári–önvédelmi er knek. Háború dúlt az USA-barát déli rezsimmel is. Így a vietnami háború egyidej leg államok közötti és bels harcokat jelentett. Ilyen körülmények között fokozódott a bels represszió és a kriminalizáció, ezek a háború végét l (1975) mindinkább feler södtek. Az új, “békés” periódusban kiszélesedett az ellenzékiek köre (a dél-vietnami ellenforradalmi próbálkozások, a “reformisták” csoportjai, a buddhista egyház). A hanoi vezetés elleni akciók a passzív formáktól egészen a terrorcselekményekig terjedtek. A háborúk alatt megélénkül etnikai mozgalmakat és gerillákat a kormányer k és a népi milicisták képesek voltak legy zni, likvidálni. Az ország egyesítését megvalósító kommunista vezetés nagy tekintélynek örvendett és egyben rettegett er t vonultatott fel, a bels rend fenntartásán túl képes volt Kambodzsa pacifikálására is. A vietnami társadalom a hadigazdálkodásnak és a háborús er feszítéseknek alárendelt életmódot és magatartásformát alakított ki, melyben a kollektív és egyéni helytállás és önvédelem természetesen kapcsolódott az er szak alkalmazásához. A kommunista uralom “észrevétlenül” lépte át azokat a korlátokat – és alkalmazott terrort saját lakossága körében –, amelyek alapvet en sértették a szabadságjogokat, az emberi jogokat. A hanoi vezetés kiigazítási és reformlépései ellenére is megjelent a '90-es évek elején egy kislétszámú ún. “ellenforradalmi, reakcionárius” er (kb. 1500 f ), mely harcot hirdetett. Az új alternatívákat keres csoportosulások ereje azonban egyel re nem számottev . Az újkelet ellenállás motívumai: a pártállami elnyomás, a szociális problémák akuttá válása, a robbanásig feszült tömeges szegénység, gazdasági anarchia, prostitúció, korrupció, a vidéki lakosság elvándorlása, “vad urbanizáció”, közmunkákra kényszerítés, demográfiai nyomás, etnikai és közösségi autonómia-igények, a buddhista vallás szabad érvényesülése.

Kína – A népi (kommunista) Kína 20. századi történetét a bels és küls er k összecsapásai során alkalmazott intenzív, megsemmisít er szak alkotja. A KNK megalakulása utáni években 100 ezer f s vagy ezt meghaladó létszámú “bandita hadseregek” terrorizálták az ország lakosságát. A maoista diktatúra stabilizációja során újabb er szakhullámok söpörtek végig az országon (ezek célpontjai változatosak: a kritikai értelmiség, egyes határvidéki etnikumok, az új generáció egyes rétegei, a másként gondolkodók, a lázadó állampolgárok, stb.). A gondosan és szisztematikusan kiépített represszív rendszer “érinthetetlensége” legutóbb az 1989. tavaszi Tienanmen-téri tüntetés és lázadás vérbefojtásakor leplez dött le. Kínában azonban elszórtan mutatkoznak zavargások (l. a tibeti és a Xinjiang-beli eseményeket). Az instabilitásra utaló jegyek: a kriminalitás er södése, a szociális feszültség növekedése (1992– 1993-ban a rendbontások 50%-a, kb. 12 ezer “incidens” szociális problémára volt visszavezethet ), az ún. ellenkultúra képvisel inek megjelenése, geográfiai és etnikai alapú elégedetlenségek, függetlenedési törekvések, az “összkínai identitás” megbomlása; az er szakos kínaiasítás/asszimiláció; az iszlám er södése (egyel re 50 millió muzulmán).

31

Kína megkerülhetetlen válságövezete Tibet. “Nagy Tibet” területén 1950 és 1990 között több mint egymillió tibeti esett áldozatául a “pax sinicá”-nak, a harcok, az éhinség, az üldöztetés következtében. Az eredend en a buddhista inspirációjú passzív ellenállás átcsaphat a teljes függetlenségért folytatandó fegyveres ellenállásba. Egy tibeti háború internacionalizálódása kétségtelenül nagy veszélyforrás. Fülöp-szigetek – Dél-Kelet-Ázsia legkevésbé ázsiai országában a békétlenség folytatólagos. A kiváltó okok inkább a regionalizmusban, mint vallási különböz ségekben keresend k, bár ez a tényezõ sem elhanyagolható (l. a muzulmán mozgalom aktivitását). Emellett a halmozott elmaradottság táplálja az er szakosságokat (“fél-feudális” zárványok a társadalom nagy részét kitev paraszti lakosság életviszonyaiban). A Fülöp-szigetek konfliktusosságának különös vonása az állam által gyakorolt lázadás-ellenes katonai er szak folyamatossága és a kommunista gerillák több évtizedes aktivitása. Ezt a militarizált rezsimet magánmilíciák támogatják. A nemzetközi terrorizmus ázsiai megjelenésének egyik “relé-állomásaként” m ködött ez az állam. Az információk sajátos összefüggései arra vallanak, hogy az ázsiai térségben el fordult terrorcselekmények nemzetközi szint terrorizmus láncszemeit alkotják. • Feltehet , hogy a World Trade Center elleni els támadást Ramzi Ahmed Youssef tervezte. • Ugyanez a személy állhatott a Fülöp-szigetek Légiforgalmi Társasága Boeing 747 típusú gépe elleni támadás mögött (1994. dec.). • Az 1995. januárjában a pápa elleni manilai merénylettel kapcsolatba hozták Abu Sayyafot, akinek csoportjához tartozott R.A. Youssef, s akit 1995 elején Pakisztánban tartóztattak le az amerikai hatóságok. • A Fülöp-szigetek belügyminisztere 1995 májusában nyilvánosság elé tárja, hogy egy iszlamista világszervezet nemzetközi felel sévé Janjalanit nevezték ki Abu Nidal helyett. Fülöp-szigeteken éltek más vezet i az iszlamista mozgalmaknak, így Mohammed Jamal Kalifa, aki a mozgalom anyagi forrásainak biztosításával foglalkozott. • Egyiptomi terrorcsoport hajtotta végre a davaoi katedrális elleni merényletet, feltehet en Abu Sayyal közrem ködésével (nem kizárt, hogy a Hamas és más széls séges libanoni és szudáni szervezetek támogatásával). • Líbiában alakították meg azt az iszlám világszövetséget, amely az iszlám megismertetését t zte zászlajára (székhelye: Szaúd-Arábia). Ez a szervezet Jordániában, Pakisztánban, Szomáliában és Boszniában is nyújtott anyagi és logisztikai-képzési segítséget a muzulmán széls ségeseknek. Indonézia – A világ legnagyobb muzulmán állama több mint kétezer szigetet felölel régió válsággóca. A holland gyarmati rezsim felszámolása, az indonéz nemzeti függetlenség ügye tagolt belpolitikai viszonyokat hozott létre. A “sukarnoizmus” doktrínája (NASAKOM, 1959) hosszú konfrontatív átmenet nyomán teret adott a kommunista párt híveinek. Ezt a hatalmi túlsúlyt a Suharto-féle puccs és az 1960 és 1966 közötti antikommunista üldözés felszámolta (becslés szerint 3,5–4 millió áldozat). Suhartót három évtizedes uralma végén 1998. május 21-én politikai válság közepette mozdítják el elnöki posztjáról. Két modernista párt állt az események mögött, továbbá több nem kormányzati szervezet, a szakszervezetek, az egyetemisták, és más pártok. Az indonéz lakosság viszonyai a '90-es évek közepére elviselhetetlen szintre süllyedtek. Indonéz hagyományként a hadsereg politizáltsága is megmaradt. Az indonéz béke központi kérdése a multietnicitáson (kb. 300 népcsoport) alapuló viszályok mérséklése,

32

megszüntetése volt. Komoly hatással bírtak az egyházak (muzulmánok, hinduk és keresztények), illetve azok földrajzi megoszlása, elhelyezkedése a szigetek világában. E jegyek alapján a régi módon végrehajtott egyesítési, homogenizációs politikának a posztbipoláris átmenet idején már nem volt realitása (l. Kelet-Timor harcát 1974 óta; Irian Jaya/Nyugat Irián elszakadási küzdelmét a '70-es évekt l kezdve).

MAGHREB, KÖZEL-ÉS KÖZÉP-KELET E régiókban kialakult konfliktusokat gyakran csupán a vallási fanatizmus “termékeként” említik, holott az er szakcselekmények a történeti fejl dés összetettségéb l és antagonizmusaiból kibontakozó logikus események. A 20. század els felében reménykelt változások kezd dtek az arab országokban. A “pozitív élmény” a nasszerizmus megjelenésével és mozgósító erejével (arab nemzet, arab nacionalizmus) érte el csúcspontját. Az izraeli ellenséggel szemben elszenvedett 1967-es vereség azonban lezárta ezt a korszakot. A nyitott, megoldatlan kérdések (f ként a palesztin-ügy) a terrorizmus, a gerillaharc irányába “tolta” a szerepl ket, el bb helyi, regionális térben, majd mindinkább a tágabb nemzetközi méretekben is. Az állami terrorizmus is fémjelzi az 1960-as és 1970es éveket (l. Líbia, Szíria, Irán és más arab államok reményeit). A konfliktualitás elmélyülése kapcsolatban áll az USA által követett stratégiával (l. az Izraelnek nyújtott támogatást, valamint az afganisztáni válsággóchoz való viszonyulását, és a Camp David-i különalkura épített külpolitikai vonalat az arab-kérdés rendezésére vonatkozóan – 1978. szept. 17.). A Maghreb olyan dimenziót jelez, amelyben három egymástól eltér utat bejáró arab állam (Algéria, Marokkó, Tunézia) tömöríti a régió lakosságának 70%-át. Marokkóban a társadalmi feszültségek mellett a drog szerepe, a monarchia körüli politikai küzdelmek, illetve az iszlám tradicionalizmus és a modernista er k ütközése “biztosította” az er szak forrását. A határos Nyugat-Szaharában viszont egyértelm en az önrendelkezés megszerzéséért folyamodtak a fegyveres er szakhoz. Marokkó és a Polisario Front 1975 után kiújuló harcokba bonyolódott, ez utóbbi szocialista irányultságot vett fel, monarchiaellenessége a függetlenségi célkit zés “velejárójaként” fejl dött ki. (L. a Sahrani Köztársaság kikiáltását 1976-ban és az elhúzódó konfliktusokat az 1997-es Baker-féle ENSZ-megbízotti rendezési terv – 1997 – kimunkálásáig.) Algéria a francia ultrákkal vívott gyarmati háborút követ en kaotikus fejl dési szakaszokat élt át, ezek közt az FLN harmincéves pártállamisága, szocializmusa sem jelentett kiegyensúlyozott viszonyokat. S t, az állampárt gyengülésekor véres er szakhullám öntötte el az országot (l. az 1990-es évek elején bekövetkezett er szakosságokat, ezekben becslés szerint 70–80 ezer ember esett áldozatul). A krízishelyzetért felel s er k közt volt az iszlám mozgalom több csoportja és azok fegyveres szervezetei. A válságot az algériai társadalom “frakcionizmusa” tovább növelte. Tunéziában iszlamista befolyás és er s politikai represszió valósult meg 1957-t l, s változások csak az 1987-es állampuccs után kezd dtek, amit az iszlamisták is támogattak (gazdasági liberalizmus, modernizációs lépések). Líbia, mint a politikai er szak export r állama, s a nemzetközi terrorizmus bázis-országa, az arab egyesülés széls séges képvisel je játszott szerepet a konfliktuskeltésben 1969-et

33

követ en. A Kadhafi-rezsim célkit zései világosak voltak: Izrael-ellenesség, USAellenesség; az arab forradalmat eláruló arab kormányzatok elleni fellépés, azok destabilizálása, a “világforradalom” jegyében a felszabadító mozgalmak megsegítése. A nemzetközi rendszerben bekövetkezett változások azonban ezt a rezsimet is a nyitásra késztették, s t az USÁ-val való kapcsolatok normalizálására. Közel-Keleten Egyiptomot az interkonfesszionális feszültségek gyengítik, miután a Camp David-i alkuval felmondta az összarab szolidaritás dogmatikus vállalását. Vele szemben Izrael, az alku másik szerepl je viszont egyértelm en a konfliktusosságra épített és az er szak alkalmazásához alakított állam, amelynek a diaszpóra terheit is kénytelenül vállalnia kell. Az izraeli-arab háborúk, a megszállt arab területek és a szomszédos “keményvonalas” arab államok er szak-válaszai, a palesztin területeken szervezked ellenállási – terrorista harcmódot követ – er k, az Izraelen belül létrejött békepártiak által kiváltott széls jobboldali reflexek, továbbá a nemzetközi er tér változásai illetve az arabközi konfliktualitás, együttesen egy masszív er szakgócot eredményezett az izraeli állam megalakulása óta (1948). A konfliktusosság f bb síkjai: palesztin–izraeli, palesztin– arabközi, palesztin–jordániai, palesztin bels konfrontációk. A palesztin ügy különös vonása a “mártíromság” vállalása a terrorcselekmény elkövetésekor. A világ legneuralgikusabb pontján az USA, mint a Nyugat vezet ereje – a bipolaritás megsz ntével pedig mint egyedüli tényleges világhatalom – ambivalens módon viszonyul a konfliktushoz. Különösen bizonytalanná vált a 2001. szeptember 11-i sikeres terrortámadást követ en, miközben igen hatásosan szervezte meg a támadással gyanúsított szervezetek elleni katonai csapást Afganisztánban. E lépés egyszerre irányult a “terhessé” vált talibán rezsim ellen és a nemzetközi terrorizmus aktuális központja és arab képvisel i ellen. (Izrael O. ben Laden mellett J. Arafatot teszi felel ssé az er szak eszkalációjáért, amit az USA vezetése csak vontatottan fogadott el.) Az USA hosszabb távon viszont már bizonyította, hogy e megfontolásai “taktikai” jelleg ek (l. a Golf-háború menetét!). Az iszlám dzsihád olyan harcmodor – a ‘80-as évek óta az er szakcselekmények izraeli katonai és civil célpontok, célcsoportok ellen folynak –, amelyre pusztán katonai válasszal nem lehet megoldást adni. Ezek az iszlám fegyveres akciók 1994 óta feler södtek és megadták a lehet séget az izraeli jobboldali köröknek a háborús eszközök korlátlan bevetésére (l. a 2001. december eleji történéseket, a palesztin “kormányközpont” elleni katonai megsemmisít csapásokat). Irak a közel- és közép-keleti “játszmában” – Irán mellett – kulcsszerepet játszik. 1980– 1988 között az els Golf-háború éppen Irak és Irán között zajlott le. A perzsa és arab ellentétre alapozva, az “iszlamisták” és a “kommunisták” összecsapására került sor. A háborúban Szaddam képviselte a “világi” oldalt az iszlám forradalom obskurantizmusával szemben, élvezve az USA támogatását. (Az áldozatok száma több milliót ért el.) A konfliktus “szerves” része volt a mindkét oldalon foganatosított állami terrorizmus. A helyi konfliktus áldozatai kiegészültek a kurdokkal, akik állam nélkül a szomszéd államokban elkülönítetten élnek. Ez magyarázza, hogy a második Golf-háborúban (1991) a kurdok felkelést szerveztek. Hasonlóan a kurdokhoz a siiták is a felkeléssel kísérleteztek (három siita ellenzéki–ellenállási szervezet vette fel a harcot a központi hatalom diktatúrája ellen). A felkelések megbuktak egyfel l a kurdok elleni állami terrorizmus miatt (Törökország, Irak), másfel l az arab tribalista–klánikus megosztottságon (l. a szunniták átpártolását a ‘90-es évek közepén). A Saddam Hussein-féle totális represszió hatására az ellenzékiek megosztottsága állandósult.

34

EURÓPA Európa kett ssége és megosztottsága (Kelet és Nyugat) különböz pályára terelte a két régió politikai történetét. Eltér típusú er szakcselekményekre került sor. A Nyugat akut konfliktusai közül kiemelkedik az ír kérdés, a baszk, a korzikai és alacsonyabb hatékonysággal a breton vagy katalán autonómia-harcok. Az öreg kontinensen fejl dött ki a modern kapitalizmus elleni ideológia jegyében az olyan szervezett terrorizmus, amely az állam tisztvisel it, a magánszféra kulcsembereit, valamint a közszereplésben kit nt személyiségek likvidálását hajtotta végre (l. a Vörös Brigádok és a RAF szenvtelen gyilkosságsorozatait). Az európai politikai, földrajzi, gazdasági és kulturális dimenziók olyan tág és összetett világot jelentenek, amelyben univerzalizációs érvény tendenciák keletkeznek és zajlanak (l. a nemzetállamiság, a nemzeti kisebbségek, a civilizációs– kulturális sokféleség, az egyenetlen fejl dés, a geopolitikai, illetve környezeti feltételek eltérésének, az államon belüli és az államok közötti konfliktualitás történeti szervesülésének kereteiben kialakult “európaizáció” jelenségét). Európa legrégibb és legtöbb áldozatot követel ún. bels konfliktusa az északírországi válságviszonyok hatására alakult ki (l. az angol kolonizáció hatását, az írek marginalizálódását, az Egyesült Királyságban kialakuló ír nacionalizmust, a protestánsok politizálódását és felkelését, a brit állami er szakot, az ír ellenállás katonai feltételeinek megteremtését stb.). Az ír kérdés aktuális magja a háború utáni fiatal katolikus generáció kezdeményezése, hogy a polgári jogok egyenl sége valósuljon meg katolikusok és protestánsok között a tartomány státuszának megváltoztatása nélkül (l. az 1967–1968-as megmozdulásokat). Az els véres összecsapásra 1969-ben Belfastban került sor, s ezt követ en napjainkig húzódik az er szak és terror láncolata, ideértve a brit hadsereg intervencióit is. Az észak-ír társadalom mintegy apartheid-viszonyok között élt, minthogy közösségei az elkülönítés körülményei között voltak. Elkülönítésüket a relatív szegénység és nyomor, a protestáns fóbia, a “demográfiai kártya” (a katolikus népességszaporulat közel kétszerese a protestáns közösség-belieknek), a meghonosodott er szak, a terrorcselekmények intézményesülése mélyítette el. Az ír konfliktusban egyaránt megjelent a városi és vidéki gerilla-tevékenység (az IRA id nként az Ír Köztársaság területére is kiterjesztette katonai-terrorista akcióit). Számottev er t jelentenek a protestáns paramilitarista egységek, amelyekkel párhuzamosan protestáns politikai “front” is létezik. Európa nyugati felében a másik akut válságot a baszk nacionalizmus “termeli”, s két államot érint (Franciaország, Spanyolország). Az ETA a ‘60-as évekt l kezdve fokozta tevékenységét, f leg a francoista Spanyolországban. Alapvet en autonomistanacionalista, militáns elégedetlenségr l van szó, mely a kedvez változások ellenére is (a spanyol demokratizálódás, a hidegháború megsz nése) ismételten brutalizálódott 1996 óta. Franciaország esetében is rögzíthetünk szecesszionista mozgalmakhoz kapcsolódó er szakos, terrorista cselekményeket (l. a baszk, a korzikai vagy breton akciókat). Az Action directe terrorszervezet (1979) nem teljesedett ki. Ugyanakkor a francia társadalomnak és államnak az “importált er szakkal” is szembe kell néznie (a bevándorlók, az intenzív turizmus, a marginális csoportok harca, a drogkereskedelem, a széls séges ideológiák megjelenése, Franciaország hatalmi szereplése a nemzetközi politikában stb.)

35

Európa “igazi” terrorista szervezetei a Német Szövetségi Köztársaság és Olaszország területén alakították ki bázisaikat. A Vörös Hadsereg Frakció (RAF) harcot hirdetett az NSZK-beli amerikai csapatok jelenléte ellen, valamint a monopolkapitalizmus képvisel i, szerepl i ellen (l. még a Baader-Meinhof-csoport tevékenységét és felszámolásukat 1972-ben). De m ködtek más terrorista csoportok is, így a Június 2. Mozgalom, amely az anarchista eszméket követte. Olaszországban a maffia felel sségi körében elkövetett er szak mellett szintén széls séges terrorizmus létezett. 1980-ban a kommunista igazgatású Bolognában a jobboldali Fegyveres Forradalmi Rohamosztag hajtott végre bombamerényletet a civil lakosság ellen (83 halott, 200 sebesült). Az ún. Vörös Brigádok tevékenységüket a “kommunista foglyok” kiszabadításával indokolták a közvélemény el tt (valójában a soraikból letartóztatottak szabadon engedéséért folytattak emberrablásokat, gyilkoltak). A Vörös Brigádok akciói alkalmasak voltak az olasz baloldal, illetve az er s Olasz Kommunista Párt lejáratására. Az Aldo Moro-gyilkosság bizonyította, hogy az olasz politikai életben kialakuló bels kooperáció hívei, mint a Kereszténydemokrata Párt elnöke is, a megbízók érdekeit keresztezték (1978. május 9. – megtalálják Moro miniszterelnök holttestét Rómában). A Vörös Brigádok áldozatai: 428 halott 1969–1988 között. Az európai er szakcselekmények új jelenségeként a bipoláris rend megsz nésekor a jobboldali terrorizmus aktivizálódott (1992-ben kb. 3 ezer xenofób akcióra került sor az egyesült Németországban). Motivációs jegyek, a nyugat-európai jelenségek: nacionalista konfliktusok (IRA, ETA), a ‘70-es és ‘80-as évek baloldali terrorizmusa, a jobboldali terrorizmus és a ‘90-es években történt megélénkülésük (Franciaország, Belgium, Olaszország, Spanyolország és Németország), új típusú és hátter terrorizmus megjelenése (l. a Tokióban elkövetett metró-merényletet az Aum szekta, és az Oklahoma City elleni bombamerényletet széls séges milicisták részér l. Ezekkel összhangban jelent meg a Nap Templomának Rendje szekta Európában, a rasszista Ra Racsoport Hollandiában, továbbá az állatvéd extrémisták Nagy-Britanniában (Animal Liberation Front).

Európa új államaiban, államszövetségek utódállamaiban az újonnan jegyzett kisebbségek, a cigány-helyzet, a relatív elnyomorodás, a gazdasági b nözés, a korrupció terjedése stb. együttesen új konfliktusokat indított el. A kelet-közép-európai biztonságot veszélyeztet kisebbségi-nemzetiségi kérdés összekapcsolódik a határok kérdésével, és az emberi jogok állami szint megsértésével. (L. a Szovjetunió utódállamaiban kirobbant harcokat, a Balkán-háborúkat, továbbá a viszonylag nyugalmi állapotú országokon belüli diszkriminatív kormányzati uralmi eljárásokat Szlovákiában, Romániában, Szerbiában, Bulgáriában, Macedóniában és másutt.) Oroszország kirívó válsága a csecsen-földi háború, melyben Moszkva hatalmi, presztízs és gazdasági érdekei alapján masszív állami katonai intervenciókat folytat (az afgán válság újabb szakaszában pedig az USA-val egyeztetett módon nemzetközi legitimációra tesz kísérletet, támaszkodva a hidegháborúban kialakult népek önrendelkezési alapelvének kihirdetésekor hagyott “joghézag” adta lehet ségre. Az újabb kelet , a posztbipoláris periódusban jelentkez konfliktusok kezelésekor imperatívuszként merül fel a regionális és nemzetközi biztonság els bbségének követelménye (l. a különféle fegyveres küzdelmek, összecsapások és háborúk eseteit, amelyekben a pacifikáció több esetben az illegalitásba kényszerítette a lázadó, szabadságharcos, avagy terrorista er ket, csupán a “félig béke, félig háború” helyzetét teremtve meg. (Ilyen a kaukázusi szubrégió, az azeri-örmény konfliktus, a moldáv krízis, az ukrán identitás kérdése, a balti államok multietnicitása stb.).

36

Következtetés: A társadalomtudomány szemszögéb l dönt en két szoros összefüggést rögzíthetünk az er szakcselekmények terjedésével kapcsolatban. Ezek: a konfliktusosság és az er szak, valamint a válság és az er szak kölcsönhatásai. Az er szak “befogadásához” az érintett populáció bels késztetésén túl nagyban hozzájárul a nagyhatalmi politika, amely a terrorizmus különféle válfajait taktikai megfontolásokból integrálta célkit zéseinek megvalósítása érdekében. Az els összefüggés kapcsán az er szak “eszköz”-jellegére kell felfigyelnünk, míg a második esetben a fennálló rendszer(ek) ún. deficites m ködéséhez kapcsolódik az er alkalmazásának gyakorlata. A jelenhez közeledve feler södött az öncélú terror. Ugyanakkor az univerzalizációs folyamatok keretében – magában a posztbipoláris korszakra való átmenet szakaszában – a kultúrák és identitások válsága, kaotikus “újrarendez dése” feler söd ben van. Így az er szak, mint olyan, szintén paradigmaváltáson megy keresztül. A jelenség olyan küszöbértékeket ért el, amelynek alapján felmerülhet az a tételezés, hogy az emberiség “civilizációs válságba” jutott, azaz már nem pusztán a nemzetközi társadalom szerepl i közötti érdekellentétek áldozatai vagyunk. E ponton nyilvánvalóan túljut az emberiség, viszont meglehet sen tisztázatlanok az “átjutás” konkrét politikai-hatalmi, gazdasági, kulturális és mentális formái és fokozatai. Nyilvánvalóan a világrend változása dominálja életünket, amelyben a tradicionális, “klasszikus” strukturáló jegyekhez az er szak, s annak különös megnyilvánulása, a terror is, ismételten mint “problémamegoldó” elem társul. Az er szak visszaszorításához az er szak alkalmazásához kell folyamodnunk különféle dimenziókban. (L. az állami terrort, a nemzetközi terrorizmust; a nemzetközi közösség által vállalt er szak alkalmazását, illetve a béketeremt háborúk bevezetését, a különféle motivációjú tudatos terrorista cselekményeket egészen az egyének, s t a gyermekkorúak “szerepvállalásáig”.) Végül megjelent az a “szerepl ” is (l. média, akciófilmek stb.), mely esetenként széls séges és dömping-jelleg tevékenységével az er szak kultuszát építette fel, amely “szellemi ópiumként” kerül piacra, miként a tradicionális drogáru. A történelemtanítás viszont a kortárs civilizációk bomlási folyamataiban a megmaradáshoz és “er rekapáshoz” szükséges készségek fejlesztését tekinti átfogó céljának.

IRODALOM 20. századi egyetemes történet I-III. köt. (szerk.: Diószegi István, Harsányi Iván, Németh István), Korona, Bp., 1999 S. Anderson – S. Sloan, Historical dictionary of terrorism. Metuchen, Scarecrow Press, 1995 Les Aspects juridiques du terrorisme international, ed. by Hague Academy of International Law. Center for Studies and Research. Dordrecht , M. Nijhoff, 1988 J-M. Balencie – A. de La Grange, Mondes rebelles : guerres civiles et violences politiques. Paris, Michalon, 1999 Benkes Mihály, Az egyesülõ Európa. In: Balogh L.-Benkes Mihály: Az európai fejlõdés politikai dimenziói, Maecenas, Bp., 1996 Benkes Mihály, A dekolonizáció alternatívái, Korona, Bp., 1999 Benkes Mihály, Szuperhatalmak kora 1945-1992, Korona Kiadó 2000 Faragó J., Az olasz helyzet : Válság, terrorizmus, alternatívák. Bp., Kossuth Könyvkiadó, 1978 W. Laqueur, The age of terrorism. London, Weidenfeld and Nicolson, 1987 Lukács András, Bioterror : új háború titkos fegyverekkel. Bp., Sprinter, 2001

37

Mészáros S., Csecsenföldön : háború, béke. Bp., Tekintet Alapítvány, 1997 M. Morstein, A terrorkeresztapa : A terrorizmus, a kábítószer és a fegyverkereskedelem gyilkos kapcsolata. Bp., Gondolat Könyvkiadó, 1991 A NATO : történet, szervezet, stratégia, bõvítés (szerk.: Valki L.). Bp., Corvina Kiadó Vállalat, 1999 B. Netanjahu, Harc a terrorizmus ellen : hogyan lehet legyõzni a nemzetközi terrorizmust? [Pécs], Alexandra Kiadó, 1997 Un nouveau paradigme de la violence ? (szerk.: M. Wieviorka). Paris, L'Harmattan, 1997 M. N. Shaw, Nemzetközi jog, Bp., Osiris, 2001

38