Elsô fejezet Mozaikdarabok Nem könnyen tette meg ezt a lépést, de muszáj volt, mert nem nagyon hagytak számára választást. Annak ellenére, hogy jól érezte magát a fôvárosban, a személyes ellentétek, melyeket mások gerjesztettek, nem tették lehetôvé, hogy másképp intézze el az ügyet. Hazug, megalkuvó bandába került, nem is nevezheti ôket igazi orvosoknak, akik számára az élet szent dolog. Önkéntes felmondását, melyet azonban korántsem a saját akaratából adott be, még nem tudta megemészteni. Doktor Nagy Levente igazságérzete keményen harcolt a megalkuvásra kényszerítô túlélési ösztönnel. Kénytelen volt elfogadni a felkínált egyetlen lehetséges megoldást, mely esetleg megmenthette orvosi karrierjét. Most pedig itt ült a vonaton, büdös mûbôr ülésen zötykölôdve egy másodosztályú fülkében, útban a Város felé. Minden perc óráknak tûnt, mert valamiért csigalassan vánszorogtak, és a megyeszékhely kórháza csak nem akart közelebb kerülni. Így volt még ideje a rá váró eseményeken rágódni. Az új munkahely lehetôsége új reményekkel is kecsegtetett, ám kollégáiban való mélységes csalódása kissé beárnyékolta ezt. Persze, nem szabad általánosítani. Nem szerencsés már eleve elôítéletekkel érkezni valahova. Viszont az sem hátrány, ha az ember felkészül a legrosszabbra. Fôleg akkor, ha egyszer már elbánt vele az élet. Ezek a gondolatok kavarogtak benne, azonban minél távolabb jutott a 9
múltját jelentô fôvárostól, annál jobban érezte a nyomasztó teher csökkenését. Ahova hamarosan meg fog érkezni, ott teljesen tiszta lappal kezdhet. Bízva az alkalmazkodóképességében, remélte, hogy sikerül majd zökkenômentesen beilleszkednie. Menyasszonyára gondolt, aki az ügy kirobbanásakor még mellette állt, aztán hetekkel késôbb az eljárás megkezdése kapcsolatuk és eljegyzésük felbontását is eredményezte. De talán ez volt az egyetlen, amit nem bánt, mert legalább még idôben kiderült, mennyire nem számíthatott volna rá az életben. Leendô apósa, a befolyásos pártember, még megpróbált ugyan intézkedni, és – mentségére legyen mondva – többet segített, mint ami elvárható egy hozzá hasonló kaliberû személytôl, ám ô sem tehetett semmit. Túl sok személyes érdek párosult túl nagy politikai összefonódással és egy nagyon kiterjedt kapcsolatrendszerrel. Ôt egyszerûen letaposták, bûnbakot csináltak belôle. Mindezt azonban csak úgy tehették meg vele, hogy – szélmalomharc helyett a károk, veszteségek minimalizálását tartva szem elôtt – belement bizonyos alkukba. Elôtte, persze, megpróbált tájékozódni. Konzultált szakemberekkel és jogász ismerôseivel, akik ugyan sajnálkoztak, de nem tudtak más tanácsot adni. A kollégák talán féltek, talán csak egyszerûen ki akartak maradni az ügybôl. Olyan emberekben is csalódnia kellett, akikrôl korábban nem feltételezett ilyen szintû megalkuvást. Az ajánlat, melyet végül fogcsikorgatva ugyan, de elfogadott, három évet fog elvenni az életébôl, csendes meghunyászkodásban, vidéken, kisegítô orvosként, végzettségének és tudásának semmibevételével… Ez volt az ára a börtön elkerülésének és annak, hogy a visszatérés esetleges, bizonytalan esélyét megkapja. Induláskor senki nem kísérte ki az állomásra, csendben hagyta el Pestet, barátait, ismerôseit. Úgy érezte magát, mint egy városszéli kivert kutya a hideg esôben, télvíz idején. Próbálta elterelni a gondolatait, de eredménytelenül, mert minduntalan bevillant egy kép. Soha nem fogja tudni elfelejteni a bírósági különterem világosbarna fenyô lambériáját, amelyet bámult, miközben legalább félórán át hallgatta vádlóit. A fa erezetére koncentrálva nem is nézett rájuk, megvetôen próbált tudomást sem venni róluk. Ott voltak 10
korábbi kollégái is a neves, tapasztalt orvosokból álló bizottság soraiban, ahol sötét öltönyös pártemberek is ültek. Ôk irányították a színjátékot. Akkor értette meg igazán, mit élhettek át anno az ötvenhatos forradalmárok, vagy, ha úgy tetszik, ellenforradalmárok, a perek alatt. A kilencvenes évek már nagyon közeledtek, lazultak a szovjetek által tartott gyeplôk, és sokan kezdtek el az ô környezetében is „másként” gondolkodni. Nem hitte volna, hogy a hatalom utolsó rúgásai éppen ôt fogják telibe találni. Kinézett a fülke ablakán, figyelte a látóhatárszéli gyárak füstjét, már innen messzirôl is érzékelte az ipari város kemény, acélos lüktetését. Szerencséje volt, mert egykori apósjelöltje összeköttetései révén viszonylag közeli és jól felszerelt, neves kórház várta, amely nem ért ugyan fel egy fôvárosi intézménnyel, ám egy háromszor hármas börtöncellánál mindenképpen jobb alternatívát biztosított számára. Harminchárom éves fejjel biztosan megôrjítette volna vagy akár még öngyilkosságba is kergeti a bezártság. Ez járt a fejében, miközben lassan feltûnt az állomás képe, és a többi utas mozgolódni kezdett. Öltözködött és pakolászott mindenki. Ô is leakasztotta ballonkabátját, megigazította szürke öltönyét, és a poggyásztartóból leemelte egyetlen bôröndjét. Ennyit hozott magával, ennyi maradt háta mögött hagyott múltjából. A korábbi otthona szolgálati lakás volt, az autóját pedig összetörte, amikor az ítélethirdetés után részegen karambolozott. Akkor talán még az öngyilkossági vágy hajtotta, ki tudja… Nemsokára nagyot zökkenve állt meg a szerelvény. Ahogy lelépett a peronra, képzeletben megrázta magát, és erôsen koncentrálva elméje leghátsó zugába ûzte a nyomasztó emlékeket. Egy új város, új élet, új lehetôség várt rá. Mélyet lélegzett a kora tavaszi délután kellemesen meleg levegôjébôl, és elindult megkeresni a lakást, melyet arctalan „jótevôi” biztosítottak számára. Természetesen nem önzetlen jószívûségbôl, hanem a hallgatásáért cserébe. Mindegy. Lakni kell valahol. Elhagyta az állomás rideg, mindennemû díszítéstôl mentes, komor épületét, és taxi után nézett. Semmi kedvet nem érzett az összevissza való bolyongáshoz, bár kifejezetten kellemes, sétára való idô volt. A drosztnál éppen várakozott egy 11
piros Zsiguli, arra indult hát. Köszönés után a sofôr udvariasan vette át bôröndjét és tette be a csomagtartóba. Ô bemondta a címet, majd kényelmesen elhelyezkedett hátul. – Tehetünk egy kis kitérôt, látni szeretnék valamit a városból – szólt elôre. Az ötven körüli férfi bólintott, aztán indított, és nekilendültek a fekete aszfaltnak. – Ahogy a kedves utas kívánja! Akkor végiggurulunk az Arany János úton, amely keresztülmegy az egész belvároson. Jó lesz így? – Hogyne, persze… Mindegy – válaszolta rögtön, majd fejét az ablak felé fordítva jelezte, hogy részérôl ennyi a beszélgetés. Ám nem volt szerencséje, mert sajnos, miként az várható volt, a sofôr nemsokára társalgást kezdeményezett. – Most elôször van itt a városban? – Igen. – Vendégségbe jött esetleg? – Nem. – Akkor munkaügyben? – Igen. – Az erômûbe? – Nem. – Gondok vannak? Tudja, az ember néha megkönnyebbül, ha egy vadidegennek kiöntheti a lelkét. Olvastam is arról valami cikket egy újságban, hogy vonaton utazók ôszinteségét tesztelték. Kiderült, hogy ha biztosak vagyunk abban, hogy nem fogjuk a titkainkat visszahallani, akkor nagyon könnyen megnyílunk másoknak. – Biztosan. Nem tudom. – Hallja-e, nem túl bôbeszédû az úr – nevetett kényszeredetten a sofôr. Utasa végre ránézett a visszapillantó tükrön keresztül, és úgy felelt neki: – Sajnálom, de jelenleg nem vagyok beszélgetôs hangulatban. – Rendben. Én nem erôltetek semmit… – biggyesztette le ajkát a taxis. Leventét az út végigvitte a városon. Balra valami hegyféleség magasodott egy hatalmas madárszoborral, mely impozáns látványt nyújtott. Megvannak a maga szépségei a vidéknek is, állapította meg, de tekintete gyorsan visszatért az elsuhanó épületekhez. A kommunista iparváros hozta a tôle elvárható és mondhatni megszokott formát. Beton, acél, 12
panel és az ugyancsak sablonra gyártott játszóterek mindenhol. Annyira másként festett Bécs és Párizs, ahol már megfordult korábban, hogy össze sem lehetett hasonlítani ezzel. De most csak ez volt, ezt kellett szeretnie. Körülbelül negyedóra múlva már célba is értek, háromemeletes tégla bérház várta, hívogatóan muskátlis ablakokkal. Kiszállt, aztán hosszasan nézett körül. Önkéntelenül buggyantak ki belôle a szavak. – Aki a virágot szereti… – …rossz ember nem lehet – fejezte be helyette a megkezdett mondatot a taxis. Elvette a fuvardíjat, és elhajtott. Utasa még álldogált egy darabig, mintha erôt gyûjtene a belépéshez. Közben az jutott eszébe, hogy elérkezett egy határhoz, és a küszöb átlépésével új szakasz kezdôdik életében. Fásultan markolta meg a bôrönd fogantyúját és elindult felfelé a lépcsôn. Gondolataiba merülve ért az elsô emeletre, majdnem összeütközött egy hajlott hátú, botra támaszkodó bácsival. Elnézést kérve állt félre, ám az öreg még csak rá sem nézett, ment tovább a maga útján. – Hú, de nagyokat fogok én itt bulizni… – mondta magának tömény iróniával. Kicsit jobb kedve is lett attól, hogy a humorérzéke még nem tûnt el teljesen, és végre megkönnyebbülést érzett. Elôkereste a kulcsokat, majd kinyitotta a lakás ajtaját. Mielôtt belépett volna, belesett, és erôt gyûjtött a továbbiakhoz. A világosbarna ajtók és a hófehér falak rideggé tették a helyet. Sok idô és energia kell majd, hogy élhetôvé varázsolja. Se ágy, se székek, se asztal. Egyáltalán, semmi bútor. A nagyszoba közepén viszont, egy drót végén, fekete telefonkészülék. Ebben ki is merült minden, ami itt berendezésnek mondható. Felvette a kagylót, belehallgatott. Vonala már volt. Remek. Letette a bôröndöt, majd tudatosult benne, hogy ezt a lakást fogja mostantól hosszú évekig az otthonának tekinteni. Itt volt, megérkezett… Hazaért. Vagy valami olyasmi… * Gyarmati Gábor, az erômû nyolcas brigádjának csoportvezetôje ma is, mint minden eddigi pénteken, egy csokor virággal és némi édességgel állított haza. Fiatal és csinos felesége 13
pedig ezúttal is forró csókkal és szerelmes szavakkal várta, szó szerint turbékoltak, mint a galambok. Két éve éltek együtt, házasságuk szépen mûködött. Mindketten munkáscsaládból származtak, és az érdeklôdési körük is egyezett. Rendszeresen jártak színházba, és olyankor vacsorázni is elmentek a város legelegánsabb éttermébe. Jó életük volt. Emese zöldséglevessel és rakott krumplival várta haza urát. A szépen megterített asztalra már kikészítette a vázát is, mert tudta, lesz belevaló hamarosan. Levetette kötényét, majd az elôszobai nagy falitükör elé állva megigazította a haját. Hamarosan zörgött a kulcs a zárban, férje megérkezett. Vacsora után leültek a tévé elé, de nem igazán figyelték a mûsort, szokás szerint az aznap velük történteket beszélték meg. – Németh már megint részegen jött be dolgozni, alig tudtam fedezni az emberek elôtt. Elôbb-utóbb valami baleset lesz, és akkor mindenki pórul jár, legfôképpen én. Az én fônököm, és biztos, hogy rám verik a balhét. Nagyon elegem van – panaszkodott a férfi, miközben fél szemmel a tévét, fél szemmel pedig feleségét nézte. Emese kekszet hozott rágcsálni, kis dobozt tett eléjük a dohányzóasztalra, és lábát maga alá húzva helyezkedett el, hozzábújt férjéhez. – Ne idegeskedj, szívem! Attól nem lesz jobb – próbálta vigasztalni, vagy legalább valami részvétfélében részesíteni Gábort. – Ugyan! Mit értesz te ehhez? – csattant fel amaz, és gondolatban már látta magát a bíróság elôtt. Aztán hirtelen észbe kapott, és megsimogatta felesége hasát. – Ne haragudj! Elfeledkeztem a picirôl. Meg rólad is… – Nem haragszom. Most még túl kicsi ahhoz, hogy valamit is érzékeljen a külvilágból. De azért ne rajtam töltsd ki a mérged, ha kérhetem! – Tudod, hogy ti vagytok nekem a legfontosabbak… Még egy év, és nyugdíjba megy az öreg, aztán biztos, hogy engem neveznek ki a helyére. Akkor minden jobb lesz, meglásd! Szerencsére hallgattam az apádra, aki beléptetett a pártba, és nekem is meglett az a csodálatos kis vörös könyvecském. Jó lesz elôkeresni, mert azt se tudom, hol van. Adott egy puszit Emese arcára, és rágcsálni kezdett, hangosan ropogott a száraz keksz. Hullott a morzsa mindenfelé. 14
– Hé! Legalább egy újságot tegyél már alá! – ripakodott rá a felesége. Nagyon szerette a párját, mondhatni, rajongott érte, el sem tudta képzelni az életét más férfi oldalán, de kicsit rendetlennek tartotta. Még a gimnáziumban ismerkedtek meg, azóta voltak együtt. Sajnos, a férfi nem tudott tovább tanulni, de azért két szakmát is szerzett az évek során, és tehetsége, valamint az emberekkel való bánni tudása révén immáron két éve, hogy csoportvezetô lett. Figyelembe véve, hogy nem volt protekciója, alig huszonöt évesen ez nem rossz eredmény. Emese mindig büszkén ment végig az utcán, és számára Gábor volt a gyár legnagyobb embere. Szülei elôtt is mindig kiállt mellette. Ôk mégiscsak egy diplomás embert képzeltek el tanárnô lányuk mellé. Persze, az évek alatt csökkent az ellenszenv, és az a szigorú, kemény apai szív is meglágyult valamelyest. Különösen, mióta pár hete bejelentették, hogy terhes, és bôvülni fog a család. – A hétvégén kirándulhatnánk kicsit valamerre az erdôbe. Egyre nehezebben viselem a bezártságot. – Biztos, hogy bírni fogod? – aggodalmaskodott férje. Sajnos, Emese gyakori betegeskedései és a családban történt vetélések miatt az orvosa azt tanácsolta, hogy ne dolgozzon, maradjon otthon pihenni. Ez viszont nem volt könnyû, hiszen imádta a munkáját. Az osztályától könnyes szemmel búcsúzott, de volt annyira értelmes, hogy tudja, mi a fontosabb, és mi az, amit meg kell tennie saját gyermekéért. – Nem vagyok üvegbôl, hogy azonnal eltörjek, ha megkoccint egy kósza erdei rigó. Oké? Szükségem van a kimozdulásra, nem csak a piacra meg a boltba akarok járni. És akár hiszed, akár nem, tudok magamra vigyázni! – Jó, jó, megyünk, vedd úgy, hogy meg se szólaltam… – fújt gyorsan visszavonulót a fiú. A lelke mélyén egyetértett párjával, és nem akarta felidegesíteni. Megbeszélték még a másnapi ebédet, és hogy Gábornak túlóráznia kell, de legalább több lesz a borítékban a hó végén. Lassan már amúgy is ideje lenne babaholmik után nézni, tehát bôven lesz helye a plusz pénznek. Az esti filmen mindketten elaludtak, de legalább kéz a kézben. Tizenegy körül Emese ébredt elsônek, finoman keltegette párját. 15
Félálomban átmentek a hálószobába, mely közvetlenül a kisszoba mellôl nyílott. A félig nyitott ajtón át látni lehetett a festékes vödröket, az ecseteket és a rongyokat: a munka hamarosan elkezdôdik. Bebújtak a takaró alá. A fiú búcsúpuszit adott a lány még nem igazán gömbölyödô hasára, majd felkínálta párna gyanánt a mellkasát. Párja odabújt, és nagyon gyorsan el is aludt. * Doktor Rózsavölgyi Pál osztályvezetô fôorvos kijött a megbeszélésrôl. Ahogy ötvenévesen, kissé fáradtan lefelé haladt a lépcsôkön, rosszkedvûen állapította meg, hogy ez nem is megbeszélés, inkább valamiféle figyelmeztetô tájékoztatás volt. A végére beszúrtak egy burkoltan megfogalmazott, mégis mindenki számára jól érthetô instrukciót. A kialakult helyzet, ki tudja, miért, zavarta a felsôbb pártvezetést és magát az orvosi kamarát is, így azonnali megoldást sürgettek rá. Pillanatok alatt élénk eszmecsere alakult ki, holott mindenki tudta, hogy kész tények elé állították ôket. Amit a felsô vezetés elgondolt és megvalósításra érdemesnek talált, azzal értelmetlen volt vitatkozni. Csupán az eszközökben adtak választási lehetôséget. Olyan embertelen és könyörtelen eljárással, amilyet a szóbeli utasítás tartalmazott, a doktor még életében nem találkozott. Persze, hozzá is eljutottak bizonyos hírek, bizonyos városok kórházairól, ahol már alkalmazzák az új eljárást, ám ezeket ez idáig alaptalan szóbeszédnek tartotta. Aztán pár perce, amikor az egyik kollégája, akit nem is szívesen nevez ezentúl kollégának, beszámolt az eredményeirôl, már kétsége sem volt afelôl, hogy mi vár rá és a többi meghívott szülészeti osztályvezetôre. A szakszervezeti üdülôben, mely gyakorlatilag már évek óta a miniszter magánüdülôjeként mûködött, összesen hatan tartózkodtak mint meghívottak és ketten mint elôadók. Elôadók! – sóhajtott fel magában. – Hentessegédek. Inkább ez a megfelelô kifejezés rájuk. – Pali! Várj! – hallotta a háta mögül. Doktor Varga István, régi egyetemi szobatársa és bizalmasa igyekezett lefelé utána. A kitágított nyakkendô és a kigombolt ing most nélkülözött minden eleganciát. 16
Órák óta ment a vita, mostanra mindenki elfáradt és többnyire belenyugodott az elkerülhetetlenbe. Így voltak ezzel ôk is, mert már fél szavakból és a gesztusokból tudták, mit akar a másik. Amikor felállt, és elrohant, tisztában volt a továbbiakkal. Barátja tudta ezt, ráadásul ô nem most elôször szembesült az elhangzottakkal. Két évvel ezelôtt már eltöltött itt néhány napot, és akkor még ô is ugyanabban reménykedett, mint Pál. Azóta viszont megtette, amit megköveteltek tôle. Jó néhány átvirrasztott és átdühöngött éjszaka kellett hozzá, mire valamelyest hozzászokott, hogy újra beosztottai és páciensei szemébe nézzen. Nem könnyû ilyen teherrel együtt élni. Sajnos, ô az alkoholhoz menekült. Függôségével viszont tisztában volt, így a sok adminisztrációs és szervezési teendôre hivatkozva már nem végzett mûtéteket. Nem így tervezte a karrierjét, és nem akarta, hogy barátjával is valami hasonló történjen, ezért sietett utána. Bár kettejük közül mindig ô bizonyult az élet által sebezhetôbbnek, és Pál viselte könnyebben a nehézségeket, nem akarta magára hagyni ebben a mindent eldöntô percben. – Igyunk valamit, és beszéljük meg a dolgot! Amúgy is mondani akarok már régóta valamit magamról, kényes dolog, ennél jobb alkalmat nem tudok elképzelni, hogy beszéljünk róla. Gyere… – hadarta, amikor utolérte, és szusszant egyet. – Ez nem hangzik túl jól. Megijesztesz! – nézett rá Rózsavölgyi. A portánál taxit hívattak, és várakozás közben semmiségekrôl társalogtak, felkészülve az igazi beszélgetésre. A városba vezetô pár perces út alatt viszont már mindketten hallgattak, mert a komor jövô beárnyékolta hangulatukat. Ugyanilyen szótlanul ültek le az asztalhoz a város legelegánsabb éttermében, ahol csak egy üveg bort rendeltek. Étvágyuk nem volt. – Azt hiszem, nem húzom az idôt és rögtön a közepébe vágok – kezdte István. Jó nagyot kortyolt a borospohárból, aztán egy pillanatig erôt gyûjtött, majd lassan, minden szót hangsúlyozva, beszélni kezdett: – Alkoholista vagyok. Már két éve. – Tudom… – mondta Pál, miközben mélyen a szemébe nézett és megszorította a vállát. – Egy évvel késôbb már tudtam róla, és próbáltam is segíteni, de sajnos nem sok sikerrel. 17
A nálatok dolgozó Tóth doktor régi kollégám, ôt kértem meg, hogy óvatosan közeledjen hozzád és segítsen neked. Diszkréten kezelte az ügyet, nem tud róla senki, és nem is fog, ha rajta múlik. Csak, kérlek, fogadd el a pszichológus segítségét. Ha már ennyire ôszinték vagyunk egymással, akkor ne kerülgessük a forró kását, és rakjuk ezt rendbe. Némi megkönnyebbülést vélt felfedezni a megtört arcon, ahogy figyelte ôt, de további szemlélôdésre nem hagytak számára idôt, mert barátja elôjött az igazi mondanivalóval. – Van még más is. Két évvel ezelôtt már egyszer végighallgattam ezt az elôadást. Csendben maradt, és idôt hagyott, hogy Pál megeméssze a hallottakat. Lesütötte a szemét, meredten bámult egy gyûrôdést az abroszon. Pál meglepôdve válaszolt: – Te tudtál errôl a mocsokságról? Miért nem szóltál vagy miért nem tettél valamit? De… Állj! Te azóta is a helyeden vagy, nem mozdítottak el… Ez azt jelenti, hogy… Úristen! Mondd, hogy nem hajoltál meg elôttük! – Na, és mit tehettem volna? Hagyjam veszni a karrierem, az életem? Tudod jól, hogy meddig elér a kezük. Itt nem egy egyszerû kis megfázásról van szó, hanem a mindent felfaló rákról. Megrohaszt, és látod magad, ahogy elfogysz, míg végül nem marad utánad semmi. Gondolnom kellett a családomra. A fiamat is ítéljem erre a sorsra, mint kezdô orvost? Induljon eleve esélytelenül a pályán? Hogyan néztem volna így a szemébe? A védekezés szavai alig értek el Pálhoz. Csak nagyon lassan tudta megemészteni a hallottakat. Nemcsak a barátja sorsa rémisztette meg, hanem saját kilátásai is. Ugyanezek a dilemmák fognak neki is lelki válságot okozni hamarosan, hiszen már nincs visszaút, a miniszter küldötte az elôbb külön ki is hangsúlyozta, hogy mindenkitôl elvárják a feltétlen bizalmat és az azonnali együttmûködést. Pillanatnyilag rengeteg minden volt a fejében, nem is tudta, mit mondhatna még. Aztán rövid töprengés után csupán egyetlen mondat hagyta el a száját. – A bor most ide kevés, erôsebb kell… – Talán igazad van, de biztos, hogy nekem is jót fog tenni? – célzott függôségére a barátja. – Nem tudom… De nekem mindenképpen szükségem van pár felesre. 18
Rózsavölgyi intett a pincérnek, és egy üveg konyakot rendelt. Mire kihozták, már át is gondolt mindent. Hideg fejjel, a maga érdekeit szem elôtt tartva határozta el magát. Igazat adott Istvánnak. Az ember gyarló, mióta világ a világ, a saját élete és boldogulása mindennél fontosabb. Ô mindig képes volt a legnagyobb vészhelyzetben is racionálisan, hideg fejjel dönteni, és most sem volt ez másként. Bármennyire is elítélte a nemrég kapott feladatot, tudta, mit kell tennie. – Meg fogom oldani ezt a problémát, mint ahogyan eddig is mindent az életem során. Nekem sem maradt más választásom – dünnyögte. – Esetleg elmehetsz valami faluba háziorvosnak, mint ahogyan azt nekem is a figyelmembe ajánlották anno. Gondolhatod, milyen érzés volt szembesülni a ténnyel, hogy egyik pillanatról a másikra eltûnhetek a süllyesztôben. – De jelenleg mégsem vagy háziorvos… – emelte fel mutatóujját barátja. Nem tudta megállni, hogy ne szúrjon egyet a férfiba. Persze, nem ôt akarta bántani, saját lelkiismeretét próbálta csillapítani. Az éles fogak azonban visszamartak felé, és kénytelen volt az üvegért nyúlni újfent. Az erôs ital égette, és felrázta egy kicsit. – Ne haragudj… Csak kicsúszott. – Nem haragudhatok rád, mert igazad van. Beálltam én is a sorba. Hidd el, nem volt könnyû, és most sem az. – Az egyetemen, mikor még oda jártunk, nem hittem volna, hogy egyszer ilyen problémával kell majd szembenéznem. Azaz néznünk. Mindenféle nehéz és komplikált szülés felrémlett elôttem, de ezt nem vártam – merengett Rózsavölgyi. Egészen eddig a napig jól telt az élete, nagyjából úgy, ahogyan eltervezte. Pénz, siker, szakmai elismerés és sok nô, minden megvolt. Ez idáig ingyen, de mostantól ennek ára lesz, nagy ára… – Az élet apró kis örömei… – mondta Varga, hangjában keserû belenyugvással. Aztán kimondott egy számot: – Harmincegy. – Milyen harmincegy? – Ennyi élet szárad a lelkemen. Persze, nem konkrétan, csak átvitt értelemben, mert az utasítást, amit végrehajtottak a beosztottaim, én adtam ki. 19
Rózsavölgyi nem válaszolt, csak még mélyebben nézett a pohár aljára, a konyak aranybarnás csillogása kötötte le minden figyelmét. Látszólag… – Remélem, neked könnyebben fog menni, hogy tudod, mi vár rád. Csak a legelején volt nehéz, azért nyúltam a piához. Késôbb hozzászoktam, de akkorra már alkoholistává váltam, ami máig is tart… – Én erôs vagyok. – Igen, tudom. Erôsebb vagy nálam, ezért jobban fogsz boldogulni. Remélhetôleg… * Tinner Zsófia talpraesett, akaratos, vagy talán inkább makacs teremtés volt. Utóbbi tulajdonsága volt az oka annak, hogy csak érettségivel meg gyors- és gépírói végzettséggel rendelkezett, pedig lett volna lehetôsége tovább tanulni. Amikor azonban apja felajánlotta, hogy bármelyik egyetemre segít neki bejutni, nyomban feltámadt benne a dac. A temperamentumának ellenben nagyon sok mindent köszönhetett, például jelenlegi állását is. Összességében véve elégedett volt az életével és azzal is, hogy mindent saját erejébôl ért el. „Hogy ez nem nagy karrier? Kit érdekel? Nekem így jó, és kész!” Ezeket a mondatokat számtalanszor ismételte el nemcsak otthon a családban, hanem ismerôsei, barátai körében is. Ez korántsem azt jelentette, hogy nem szerette az apját. Éppen ellenkezôleg! Lelke legmélyén úgy élt az édesapja, mint egy hatalmas fa, amely, ha kell, árnyékot ad a hôségben, ha meg úgy alakul, akkor véd az esôtôl. De ami legfontosabb, hogy egyhelyben áll, és ô bármikor eltávolodhat tôle, ha úgy akarja, vagy visszatérhet hozzá, ha ahhoz támad kedve. Doktor Rózsavölgyi titkárnôjeként és szeretôjeként töltötte kórházi mindennapjait immáron három éve. Már kapcsolatuk legelején kicsikarta magának az állást, eltávolíttatva elôdjét, aki szakmailag képzettebb, de mindenképpen hátrányosabb külsôvel rendelkezô nô lévén, kénytelen-kelletlen elfogadta a felmondást. Ha egy férfi szerelmes vagy akar valamit egy nôtôl, akkor átgázol mindenen és mindenkin. 20
Pál beadta a derekát, és Zsófi érdekeit szem elôtt tartva, a saját lelkiismeretét elnyomva, elküldte a szorgalmas és kedves teremtést. Mostanra már talán megbánta, és a vonzódása is csökkent szeretôje iránt. Legalábbis a nô gyakran gyanakodott erre. Az apró jelek, a kimondott vagy éppen ki nem mondott szavak egyértelmûvé tették számára, hogy a férfi nemsokára teljesen elhidegül tôle. Vagy inkább, nevén nevezve a dolgokat, megunja. Az osztályvezetô fôorvos beosztottjaként rajta futott keresztül minden pletyka, szóbeszéd és halkan elsuttogott kis titok. Az sem maradt számára rejtve, hogy, bizony, nem ô az elsô, aki „közel került” Pálhoz. És persze, nem is az utolsó… – Ne most, kérlek! – jött az elutasítás a doktortól, miután reggel bejött az irodájába és leszerelte a nô közeledését, mely szokás szerint csupán egy apró csókig terjedt volna. Zsófi ma rideg közönyösséget érzett. És ez nem elsô alkalommal fordult elô. A férfi mostanában gyakran tért ki a randevúk és a beszélgetések elôl, egyre többször egyedül hagyta barátnôjét a hétvégeken is. Ez pedig így nem felelt meg a lánynak. Ennél ô többre tartotta magát, és többet is akart. Ha nem tôle, akkor majd akár valaki mástól. – De hát mi a baj, szívem? Történt valami? – kérdezte reflexbôl, ám valójában egy fikarcnyit sem érdekelte a válasz. Sértôdött volt, és egyre azon töprengett, miként kezdjen el óvatosan tapogatózni fônöke helyettese felé, aki fiatalabb és jóképûbb is volt egyszerre. Ô olyan nônek tartotta magát, aki a jég hátán is megél, és mindig eléri a célját. Készen állt az azonnali változtatásra, ha azt kívánta az élet, és most is megvolt a terve. Abban pedig fôszerepet kapott Szabó Róbert adjunktus, az osztály második embere. Épp ma reggel döntötte el, hogy elébe megy az eseményeknek, és ô fog elsôként lépni. A jelenlegi biztosat természetesen nem akarta kockáztatni egy bizonytalan másikért, ezért elhatározta, hogy amíg nem hódítja meg Róbertet, addig még kitart Pál mellett. Mindez alig néhány másodperc alatt tisztázódott benne, és visszaadta szokásos derûjét. Mosolyogva vette le a vékony kabátot fônökérôl. – Nincs semmi… Megyek dolgozni. Van üzenet? – A személyzeti osztályról kerestek, valami új ember jön a napokban, és errôl akartak veled beszélni. 21
A férfi hümmögött valamit, és becsukta maga mögött az irodaajtót. Zsófi megvonta a vállát, aztán nekilátott teendôinek. Telefonálgatott, papírokat készített elô aláírásra, szervezkedett, csinálta a rutint. Az egész napot munkával töltötte, a titkársági adminisztráció és a lelkiismeretessége nem engedett semmi pihenést. Ebben az egyben utolérte, sôt le is körözte elôdjét. Nagyon precízen tette a dolgát. Amikor délután lement kávézni a büfébe, arra ért vissza, hogy Pál már nincs ott. A kabátjával együtt eltûnt. Bosszúsan állapította meg, hogy ismét egyedül fogja tölteni a hétvégét, mert már péntek van, és nem beszéltek meg közös programot. Ebben a hónapban másodszor fordult ez elô, pedig korábban nem mulasztottak el egyetlen lehetôséget sem az együttlétre. Összepakolta a holmiját, majd lekapcsolta a villanyt, és távozott. A helyi járaton zötykölôdve kitalálta, mit fog fôzni, és talán még egy sétára is lesz ideje a hegyen. Szerette az erdôt járni. Harminc múlt, vékony, csinos alakkal és szép arcvonásokkal áldotta meg a teremtô, így most is, mint általában, megbámulták az utcán a férfiak. Ez jólesett neki, de hát melyik nôt ne kenegetnének hájjal, ha mohó szemek idôznek rajta. Csípôjét riszálva ment végig a panelházak közt kanyargó járdán. Festett szôke hajába belekapott a szél, és ô határozottan szegte fel fejét, amitôl sütött róla az eltökéltség meg az erô. Még mindig az adjunktus körül forogtak gondolatai, és természetesen nem hagyta nyugodni a Rózsavölgyivel való szakítás gondolata sem. Ismét elhatározta magát az elsô lépés megtételére, lassan körvonalazódott benne egy terv, amellyel behálózhatja kiszemelt áldozatát. Eddig nem tudott ellenállni senki a bájainak és lehengerlô stílusának, most sem várt más eredményt. Biztosra vette, hogy nemsokára új férfi lesz az életében, és ismét lesni fogják minden kívánságát. A sarki boltban bevásárolt a hétvégére. Két dugig tömött táskával ért haza, nagyokat szökkenve vette a lépcsôfokokat a második emeletig, és lihegés nélkül ért az ajtaja elé, fittségére büszkén nyúlt kulcsaiért. * 22
Szilvike néni, ahogy a kis betegek hívták, szokás szerint végigtrappolt a folyosón, jó elôre jelezve érkezését. Fehér ruhája csak úgy suhogott, ahogy közeledett az elsô kórteremhez. Alacsony, kissé kövérkés termetéhez roppant fürgeség és mozgékonyság párosult, amit nem egyszer csodálhattak meg a gyerekek, amikor elcsípte ôket és visszaterelt mindenkit a helyére. Persze, a rend és a fegyelem betartatása fontos dolog egy gyermekosztály életében, ám van rá mód, hogy ezek betartatását játékosan, szelíden oldják meg. Ô pedig ennek a híve volt, már sok éve. Negyvenhét évesen, két gyerek és három kis unoka mellett már harcedzett veteránként intézett el mindent, semmi nem lephette meg. Most is neki szóltak, mert megoldást kellett találni Bercike, egy hatéves, fekvôgipszes kisfiúcska csínytevéseire. A legtöbben, akik ide kerülnek, csendesek, félénkek és szófogadóak lesznek, a hely szelleme és betegségük miatt is. Viszont vannak páran, akikbôl éppen az ellenkezôjét váltja ki a bezártság és az otthoni megszokottól eltérô, ismeretlen környezet. Az asszony belépett a gyermekrajzokkal és színes képekkel díszített szobába. Csípôre tett kézzel, megjátszott szigorral nézett körül, a négy páciens huncutul sunnyogva feküdt, látszott rajtuk, hogy egy pillanattal korábban az elôírt pihenés helyett még teljesen mással foglalkoztak. Azaz egyikük valóban betartotta a doktor bácsi utasításait, mert kénytelen volt. Bal lábát teljes hosszában gipsz fedte. – Na, akkor mi is itt a nagy harci helyzet? Valami azt súgja nekem, hogy rosszalkodtatok – fenyegette meg ôket mutatóujjával, de persze mindeközben mosolygott. Kicsit kivárt, aztán szinte oda sem figyelve rendezkedni kezdett, elrakott két játékot a padlóról, behúzta a függönyt, kidobott egy összegyûrt papírgalacsint, majd széket húzott a szoba közepére, és ráülve intette közelebb magához a kis betegeket. Azok kimásztak a takaró alól és az ágyak végében kucorodtak össze, állukat a vas szegélyen pihentetve, nem szóltak egy szót sem, lapítottak. Nem tartott hegyi beszédet, hanem konkrétan a nevükön nevezve a dolgokat, felvázolta a helytelen viselkedés egészségre ártalmas voltát. Mellesleg kihangsúlyozta azt is, hogy aki nem lesz jó gyerek, az nem kap a süteménybôl, amit saját kezûleg sütött a pénteki vacsorához. Ez a kis jutalom 23
mindennél hatásosabb fegyverként mûködött. Legalábbis három gyerek esetében. A negyedik kis beteg szúrós szemmel figyelt, és látszott rajta, ahogy kis agyában egyre jobban körvonalazódni kezd egy újabb bosszantó tréfa. A korábbi eseményekbôl okulva, Szilvia nôvér kifejezetten elpakolt minden lehetséges fegyverré alakítható eszközt az ágy melletti polcos szekrényrôl. – Azt hiszem, valakinek ma rossz napja van. Vajon ki lehet az közületek? – tárta szét karját, és érdeklôdve nézelôdött körbe. Három száj mondta ki kórusban Berci nevét, aki erre becsukta a szemét, és alvást mímelve akart kimaradni az egészbôl. Szilvi néni belekezdett egy mesébe, mely egy örökkön-örökké durcás, engedetlen fiúról szólt. Minden mondattal és minden hangsúllyal mintegy ostromgépként rombolta le apránként a dacos ellenkezés magas falát. Körülbelül tíz perc múlva már mind a négy kis manó átszellemülve ismételte utána a mesében szereplô gyógyító kobold szavait. – Nagy sütemény, nagy cukor, ûzd el a bajt mindenkor! Legyél jó és szófogadó, tartsd be az ígéreted mindenkor! Még maradt pár percig. Megsimogatta és megpuszilgatta ôket, bár ez utóbbit nem nézték jó szemmel a fônökei. Ôt ez nem zavarta. Szerette kimutatni az érzéseit, és egyszerûen imádta a gyerekeket. Éppen lépett volna ki a szobából, amikor meghallott egy vékony, alig hallható kis hangocskát. – Szilvike néni! Én is jó leszek ám… Ugye, kapok a sütibôl én is? – kérdezte Berci. – Ha betartod az ígéreted, akkor biztosan – lépett ki a folyosóra. A nôvérpulthoz lépve tájékoztatta a többieket, hogy mostantól nem lesz gond az új kis páciensükkel. Aztán végigjárta a másik három kórtermet is, és mindenhol elrendezte, amit kellett. Kávét fôzött az éjszakásoknak. Átnézte a szolgálati naplót és elolvasta a jelentéseket, fônôvérként rengeteg mindenre kellett odafigyelnie. Az adminisztrációt nem szerette, de ennek ellenére precízen megcsinálta. Éppen ezért fogadta kitörô lelkesedéssel, hogy nemsokára egy adminisztrátorszerû orvos vagy ki a csuda jön a szülészetre, aki, ha a jól értesültek nem tévedtek, a gyermekosztályon is besegít majd a papírmunkába. Nem tudta elképzelni, hogy egy diplomás 24
szakember ilyen munkát végez, de hát mindennek megvan az oka, valószínûleg ennek is. Neki végül is semmi köze hozzá, az a lényeg, hogy valóban itt is tevékenykedjen, ne csak egy emelettel feljebb. Nemsokára lejárt a mûszakja, és hazaindult. A liftben összefutott pár újdonsült szülôvel, akik fentrôl jöttek. Két apuka tárgyalta meg, hogy mennyire nagyszerûek, aranyosak, szuperek és tökéletesek az ô újszülött gyermekeik. Halványan elmosolyodott, és közben az ô kis tündéri unokáira gondolt, akik a hétvégén megint eljönnek hozzá. A munkája meg az élete nagy részét is az apróságok közt töltötte, és remekül érezte így magát. Azt a rengeteg szeretetet, amit kapott, továbbadta azoknak, akik hiányt szenvedtek belôle. Ebbôl nyert erôt akkor is, ha valaki nem tudta legyôzni a halált és lelke eltávozott a mennyországba. Nagyon remélte, hogy az Isten azért szólít magához olyan nagyon fiatalon valakit, mert célja van vele, és a gyermek nem értelmetlenül hagy maga után ürességet és tengernyi fájdalmat. Az ô szíve is minden egyes alkalommal szinte megszakadt ilyenkor. * Doktor Szabó Róbert férfiasan jóképû, negyvenéves, elvált, magas, sportos testalkatú fiatalember volt. Mint a szülészeti osztály vezetôjének helyettese jó állással és jó fizetéssel rendelkezett. A karrierjével azért nem adódtak gondok, mert alázatos beosztott volt, ami nagy elônyt jelentett az elômenetel szempontjából. Soha nem mondott nemet, ha a fônöke megkérte valamire vagy ha egy feladattal bízta meg. Tette a dolgát, majd bezsebelte a jutalmat prémiumok és kiváltságok formájában. Szakmailag jól képzett, hozzáértô orvosként tartották számon. Fônöke soha nem tûrte az ellenszegülést, ezt nyíltan a tudtára is adta, amikor felvette az osztályra, és késôbb a kinevezésekor sem felejtett el célozni arra, hogy ára van a karriernek. Nem is kicsi. Szakmailag tökéletes párost alkottak, alacsony hibaszázalékkal. Szinte végtelen lehetôségek álltak elôttük az orvosi pályán. Az adjunktus tehát elégedett emberként jött ma is dolgozni. Rövid vizitet tartott saját betegei között az esti nagyvizit elôtt, majd az irodájában kávét fôzött, és elolvasta az aznapi 25
Magyar Hírlapot. Ezután a sarokban álló kis asztalhoz lépve, ragasztót és fadarabokat vett elô. Folytatta a vitorlás hajó makettjének építését. Tökéletes kikapcsolódást nyújtó elfoglaltságára még a húszas évei elején szokott rá. Neki ez jelentette a teljes ellazulást, és gondolatai rendezésére is megfelelônek bizonyult. Sok dolga nem akadt, beosztottjai felügyeltek mindenre. Elégedetten dolgozgatott remekmûvén, és a körülbelül harminc centiméteres vízi alkalmatosság hamarosan árbocot, valamint oldalborítást kapott. Nem sokkal hat elôtt csengett az asztali telefon, Rózsavölgyi hívatta. Azonnal pattant, futott, igyekezett mielôbb odaérni. Ez a reflex annyira beléivódott már, hogy észre sem vette. Ha tudta volna, hogy emlegetik, amikor vágtázik az emeletek között, nem örült volna neki. „A fônök kutyája” jelzô nem tesz senkit boldoggá. Szokás szerint kopogás nélkül nyitott be a titkárnôi elôtérbe, ez a kiváltság csak neki járt. Zsófi felnézett a papírokból, és mosolygott. A férfi meglepôdött, mert a nô korábban erôsen éreztette vele, hogy túlzott meghajlása Rózsavölgyi akarata elôtt nem teszi ôt vonzóvá számára. Ez egyébként hidegen hagyta, nem akart semmit ettôl a lánytól, mert egyrészt a fônök szeretôje tabu, másrészt pedig nagy kavarógép hírében állt. Mindenbe beleütötte az orrát és semmi sem kerülhette el a figyelmét. Ha el akart érni valamit, akkor senki és semmi nem állhatott az útjába, kíméletlenül kihasználta elônyös helyzetét, azt tehetett, amit csak akart. Mindezek hatására a fölöttébb vonzó külsô is elvesztette erotikus tartalmát. Átnézett rajta, nem kezelte „olyan” nôként, de a kellô udvariasság megillette ôt is, mert mégiscsak a gyengébbik nemhez tartozott. Most is nagyot köszönt neki. – Kezeit csókolom, Zsófika! Maga nagyon csinos ma is, mint mindig. Ha tudom, hogy találkozunk, biztosan nem jövök virág nélkül… Maga is meglepôdött saját szavain, egy kicsit túlzásnak is érezte, de a nôbôl áradt valami, ami ezt hozta ki belôle. Mostanában többet beszélgettek, és még az is elôfordult párszor, hogy a lány nevetett a viccein, holott poéngyilkos hírében állt, nem ment neki a jópofaság. A titkárnônek biztosan célja van ezzel a barátkozással. Nála semmi nem történik ok nélkül. Ettôl Róbert kicsit ideges lett. 26
– Üdvözlöm, és köszönöm! Legalább valaki észrevesz, és kicsit elhiteti velem, hogy nô vagyok, nem pedig egyszerû berendezési tárgy – nézett vissza rá Zsófi igézôen. A férfi azt hitte, rosszul lát, de nem. A nô lehajtotta a fejét, lentrôl, féloldalasan sandított fel rá, kacéran igazgatta a haját és még egy lapáttal rátett. – Nagyon sok a munkám, és lassacskán magam is poros íróasztallá válok – panaszolta. – Hát, egy ilyen szép lábakon álló íróasztalt szívesen megvennék, mert… – elharapta a mondat végét, úgy érezte, hogy túl messzire ment a flörtben. Várta, hogy a nô majd dühösen rápirít, ám az ellenkezôje történt. – Pedig én jól szolgálnám az új gazdát – jött a félreérthetetlen válasz. A férfi úgy meglepôdött, hogy hirtelen nem is tudott mit mondani, csak mosolygott, és ügyetlenül kopogott fônöke ajtaján, majd a hívó szóra belépett. Ahogy leült, még mindig az imént elhangzottak hatása alatt volt. Most azonban fontosabb témával kell foglalkoznia. Rózsavölgyi rém izgatottan beszélt vele a telefonban. Izgatott volt, de egyben mintha valamiféle megtörtséget is kihallott volna hangjából. – Komoly ügyben kérettelek ide – kezdte nagyot sóhajtva a fônök. Becsukta a szemét, levette vastag barna keretes szemüvegét, és csak a torkát köszörülte. Igazából nem is tudta, hogyan kezdje. Végül jobbnak látta, ha rögtön a közepébe vág. –Nem fog tetszeni, amit most mondani fogok neked, de mindkettônkre egy roppant kényes és kellemetlen feladat hárul nemsokára. Nem tudjuk kihagyni az osztályos orvosokat sem. Fôleg ebben kell majd a segítségedet kérnem. Ezzel elmesélte, mi történt az üdülôhelyi megbeszélésen. Nem hallgatott el semmit, hangsúlyozta a lehetséges negatív következményeket is, amelyekkel számolniuk kell, ha nem teszik azt, amit elvárnak tôlük. Helyettese figyelmesen végighallgatta, nem kérdezett közbe, és – alaposan meglepve fônökét – a végén is csak ennyit mondott: – Mikor kezdjük és kivel? – Ezt rád bízom. Intézd a te ütemezésed szerint. – Azt hiszem, érdekes beszélgetéseknek nézek elébe… – merengett Róbert. * 27
Horváth Ádám rendôrhadnagyként szolgálta a hazát. Csak néhány éve fejezte be a fôiskolát, de már most is jelentôs és sokszor igen kényes ügyeket bíztak rá. Valahogy mindig jött egy rejtélyes telefon vagy egy izgatott, sokat sejtetô fônöki utasítás, és ô újfent megkapta a neki való feladatot. Jó néhányszor elôfordult azonban, hogy a lezárás elôtt nem sokkal, egyszerûen elvették tôle az ügyet. Hiába kérdezett rá, felettese csak annyit mondott, hogy felsôbb utasítás. Nem értette, de lassan megszokta. Nem volt sem atlétaalkat, sem rettenthetetlen pisztolyhôs, ô inkább csendesen dolgozó, ésszel élô, alaposan utánajáró típus volt. Kitartásának és elhivatottságának híre egy-egy eset kapcsán hamar elterjedt, így sohasem unatkozott, folyton megtalálták ôt felettesei a legrázósabb feladatokkal. Ideje volt rá bôven, mert felesége három éve meghalt, és most hatéves kislányukat többnyire a szülei nevelték. A munkába temetkezett, felejteni a bánatot, mely csak nem akart múlni. A mai nap kivételes volt. Ott állt az óvoda elôtt, és nézte a kerítésen belül játszó gyermekeket. Végre érezte a vágyat, hogy lássa és megölelje, hazavigye Ildikót. Talán eljött az idô, a kettejük ideje, hogy ismét kialakíthassanak egy normálisan mûködô apa-gyermek kapcsolatot. Az egyik óvónô észrevette ôt, szólt a kislánynak, aki meglepetten ugyan és határozatlan léptekkel, de odament hozzá. – Milyen napod van, tündérem? – kérdezte olyan hangon, mintha a rendôrségen egy kollégával beszélne. Aztán kapcsolt, és leguggolt, benyúlva a rácsokon, megsimogatta lánya hosszú barna haját. Így már mindjárt másként festett a dolog, Ildikó boldogan viszonozta a simogatást, magához ölelve apja nagy kezét. – Nem dolgozol? – kérdezte azon a nagyon vékony és az anyjáéra annyira hasonlító hangon, hogy Ádám majdnem ismét meghátrált. A felejtés vágya miatt távolodtak el egymástól, a férfi nem bírta naponta látni hiányzó szerelme kicsinyített mását. Életkora miatt a gyerek könnyebben lépett túl anyja elvesztésén. Az apa legalábbis így látta. Már korábban felismerte, hogy segítségre van szüksége gyászában, ezért egy ideig pszichológushoz járt, és megpróbálta 28
feldolgozni a tragédiát, ám eddig nem járt sikerrel. Viszont már lassan egy éve találkozgatott valakivel, aki sokat segített neki visszatalálni az életbe. Kolléganôjével döcögve és ügyetlenül indult ugyan a dolog, de mostanra kialakult egy mindkettejük számára elfogadható és felvállalható kapcsolat. Ennek eredményeként most itt állt, nem tudva, mit is mondjon, de már ez is boldogsággal töltötte el, a fél siker is siker. – Dolgozom, de én bármikor eljöhetek a munkahelyemrôl, ha akarok – válaszolta. – Akkor eddig miért nem jöttél? – szegezte neki a kérdést a kislány azonnal, továbbra is szorítva a kezét. Az apa nem érzett rajta haragot, inkább csak naiv értetlenséget. Ezt jó jelként értelmezte, és gyorsan válaszolt: – Tudod, nagyon sokat dolgozom. A rossz emberek nagyon sokan vannak, és valakinek el kell ôket kapni, kicsim. Ezt látta a legegyszerûbb és egy hatéves számára legkönnyebben megérthetô magyarázatnak. Majd késôbb, évek múlva, ha rákérdez, elmondja az igazságot. Ha rákérdez egyáltalán, és nem felejti el. Amennyiben ez fog történni, ô nem fogja felkavarni a fájó múltat, az biztos. De az még messze van, most a jelenlegi helyzettel kell boldogulnia, és eddig egészen jól halad. – De mostantól, ha te is akarod, mindennap, amikor nem kell benn maradnom túlórázni, én fogok érted jönni, és hazavinni a nagyiékhoz. – Az jó lesz… Nagyon jó – szorította magához még jobban apja kezét Ildikó. Ádám ekkor már majdnem elsírta magát, zavartan köszörülte a torkát. Feltörtek belôle az eddig háttérbe szorult érzelmek, és nem akarta, hogy a kislány ezt lássa rajta. – Akkor délután jövök. Légy jó kislány! – intett, és figyelte, ahogy a gyerek visszaindul játszópajtásaihoz. Gyorsan utána szólt még: – Ugye, itt leszel? Ildikó megállt, csípôre tette a kezét, és fejét rázva válaszolt: – Szerinted egy hatéves kisgyereket elengednek az oviból egyedül? Jaj, apa, nem lehetsz ennyire buta! 29
Ezzel nevetve iramodott el a hinta felé. Ádám még figyelte egy ideig, és nagyon örült, hogy most mintha felszabadultabban és boldogabban játszott volna, mint eddig. Melegség járta át. Három év óta elôször érzett efféle megkönnyebbülést. Jó volt újra élni…
30
