Lucian & Lia. Els Fejezet Sydney Landon Fractured Összetörve. Fordította: Cinderella Lucian

Lucian & Lia   ▼  Els  Fejezet  Sydney Landon – Fractured – Összetörve  Fordította: Cinderella  Lucian  Az én gyönyörű barátn m, majdnem teljesen meztelen és élettelen. A nadrágja a bokája  körül, a bugyija oldalt fekszik, láthatóan elszakadt. Az inge és a melltartója úgy néz ki,  mintha szó szerint letépték volna a testér l. Az egész testén, tenyérlenyomatra hasonlító  nyomok vannak. Az arca észrevehet en fel van dagadva, kosz és szemfesték csíkok  húzódnak rajta végig. Az orrlyukai vörösek, és itt­ott vérzik. Sérülések vannak a hasán, és a  combjából folyamatosan csöpög a vér. Hallom, hogy valaki felsóhajt mögöttem, és egy kéz  megérinti a vállam.  – Ó, Jézusom, Luc! – szólal meg Sam, miközben lassan el re lép. Kizökkenek a transzból, amibe estem, amikor a dzsekijét ráteríti Liára. Szirénák hangját  hallom a távolból, amikor leülök mellé.  A két kezem közé fogom a fejét, és azt mondom: – Baby, Luc vagyok. Hallasz engem? Lia,  kérlek, nyisd ki a szemed, édesem. Megtaláltalak; itt vagyok.  Sam megfogja a csuklóját.  – Luc, lassú a pulzusa, de még van – megsimogatom a haját, félek bárhol máshol megérinteni. Újra meg újra azt suttogom, hogy itt vagyok, hogy megtaláltam  t. De nem  tudom, hall­e, hiszen annyira mozdulatlan. Samnek kell elhúznia onnan engem, amikor a  ment sök megérkeznek. – Engedd, hogy ellássák. Most erre van szüksége.  Sam odasimul Rose­hoz, próbálja megnyugtatni, miközben a ment sök ellátják Liát. Amint  átteszik a hordágyra, halk nyögés tör fel a torkából, és én odalépek hozzá.  – Baby, hallasz engem? A szeme sarkából könnyek törnek el , és olyan kiáltás tör fel a torkából, amilyen a sérült  állatokból szokott. Küzd, hogy mozogni tudjon, és úgy tűnik, pánikba esik, amikor megérzi a  pántokat, amik a hordágyból a teste köré fonódnak. Megnyugtató szavakat suttogok a  fülébe, próbálom megnyugtatni, miel tt még további sérüléseket okoz magának.  ­ Luc! – zihálja, miel tt visszarogy, mintha ez az apró mozdulat is túl nagy er feszítést  jelentene számára.  A ment sök, a várakozó ment autóhoz sietnek vele. Szorosan követjük  ket, és egy  pillanatra meglep dök az tömegen, ami összegyűlt odakinn az épület el tt. A hír gyorsan  terjed, szeretnék mindenkit elzavarni onnan; nem akarom, hogy idegenek bámulják  t tátott  szájjal.  Megpróbálok csatlakozni Liához a ment ben, de nem engedik, azt mondják, helyre van  szükségük, hogy dolgozni tudjanak rajta. Ehelyett Sam, a Mercedes felé vezet, Rose és én,  pedig beszállunk hátra. Sam gyorsan indít, és követi a városon keresztül a ment autót a  Memorial Kórház ment s bejáratáig. Rose csendesen zokog mellettem, de képtelen vagyok  felajánlani neki a vigasztalásom. Képtelen vagyok kiverni a fejemb l Lia összetört testének a  képét. Fojtogat a bűntudat. Jobban kellett volna vigyáznom rá. Hogy veszíthettem szem  el l? Jim Dawson, egy kurvára halott ember. Nem lehet véletlen, hogy korábban megjelent 

ma.  Amikor rezeg a telefonom, azzal a szándékkal veszem a kezembe, hogy elutasítom a hívást.  De amikor meglátom Max nevét, úgy döntök, inkább felveszem; most szükségem van rá.  Minden különösebb bevezetés nélkül azt mondom: – Max, az a rohadék elkapta  t.  Nem kell megkérdeznie, kir l beszélek; tudja.  – A rohadt kurva életbe! Mi történt?  – Bevonszolta abba a rohadt raktárba, ami a lakása épületében van. A szart is kiverte  bel le, és azt hiszem… a fenébe is, azt hiszem, meger szakolta. – Az utolsó szavaknál  elszorul a torkom, érzem, amint hányás tör fel a torkomból. Veszek egy mély lélegzetet,  miközben Max káromkodik, úgy tűnik, mintha  t ugyanúgy megrázta volna ez az egész, mint  engem. ­ A ruháit bizonyos helyeken szétvágta, és Jézusom, mindenütt sérülések voltak  rajta és vérzett. Nem volt eszméleténél, de egy pillanatra magához tért, amikor eltolták.  – Melyik kórházba vitték, Luc? – amikor megmondom neki, azt feleli: – Biztos vagyok abban,  hogy a rend rség már ott fog várni téged, de felhívom az egyik barátomat, Carlyt, hogy ott  találkozzon velünk. Er szakos bűncselekmények ügyében nyomoz,   minden t le telhet t  megtesz majd. És Luc… sajnálom.  Válasz nélkül bontom a vonalat. Sajnálkozásban és bűntudatban nem szenvedek most  hiányt. Lia, rövid id  alatt kivívta a barátaim megbecsülését. A bels  körömben mindenki  tör dik vele, és ez  ket is mélyen érinti majd. Most is látom a visszapillantó tükörben, amint  Sam a könnyeit törölgeti.  Semmire sem vágyom jobban, mint hogy kiszállhassak, de er t veszek magamon és Rose  kezéért nyúlok, hogy megvigasztaljam.   Lia legjobb barátja, és teljesen összetört. Sam  mintha csak a gondolataimban olvasna, azt mondja: – Miss Rose, Jake a kórházban várja.  Rose hálásan bólint, és köszönetet motyog. Még csak meg sem kérdezem, hogy Sam  honnan tudja Rose barátjának az elérhet ségét. Megszokta már, hogy a háttérben dolgozik  és olyan részletekre is ügyel, amikre mások nem gondolnak; természetesen mindent meg  fog tenni, amit tud, a mellettem ül  zaklatott n ért.  Továbbra is Rose kezét simogatom, hogy megnyugtassam, de a fejem a fejtámlára hajtom.  Egyszerre vagyok összetört és dühös. Rohadtul meg akarom ölni azt, aki bántotta  t. Csak  az a tudat nyugtat meg, hogy meg fogom találni. Amíg én élek, többé egyetlen haja szálához  sem érhet az a rohadék.  Amikor megállunk, épp akkor nyílik a ment  ajtaja, és kitolják rajta Liát. Sam kiteszi Rose­t  és engem a felhajtón, amíg leparkol a kocsival. Lia száján oxigénmaszk van és infúzió van  bekötve a csuklójába, gyorsan eltolják el ttünk. A szemei csukva vannak, és a teste még  mindig mozdulatlan. Követjük  ket a kórházba, amilyen gyorsan csak tudjuk, egészen a  kétszárnyú ajtóig, ami a sürg sségire vezet. Egy kék műt sruhát visel  n  az utunkat állja,  és a fejét csóválja.  – Sajnálom, de ide csak a betegek és a személyzet mehet be.  Nem akarok foglalkozni vele és követni akarom Liát, de tudom, hogy csak a munkáját  próbálja végezni.  – Fae Quinn benn van?  Meglepettnek tűnik, de gyorsan rendezi a vonásait.  – Igen, azt hiszem, még benn van.  Megkönnyebbülten megszólalok.  – Szólna neki, hogy itt van az unokaöccse?  A n vér megnyugszik; talán azt hiszi, nem okozok majd gondot. Biztos vagyok benne, hogy 

nagyon elfoglaltak.  – Persze, egy pillanat.  Bemegy a dupla­ajtón, amin rövidesen az aggódó Fae néni rohan ki.  – Luc, mit csinálsz te itt? Mi történt?  Izgatottan beletúrok a hajamba és azt mondom: – Lia. Megtámadták a lakásában.  … a  francba, nem tudom mi történt. Egy röpke pillanatra magához tért, de eszméletlen volt,  amikor rátaláltunk.  Még miel tt válaszolhatnék, visszarohan az ajtón. A mellkasomban lév  szorítás most  el ször enged egy kicsit, mióta megláttam Liát. Az életem is rábíznám Fae nénire; ha valaki  segíthet Lián, akkor az  .  Pár perc eltéréssel fut be Jake, Max és a rend rség. Most veszem észre, hogy Rose még  mindig a kezem szorongatja. Finoman lefejtem magamról az ujjait, és átadom a barátjának,  aki a sarokban álló kanapéra húzza. Max odajön hozzám és átöleli a vállam.  – Tudunk már valamit, Luc?  – Nem, de a nénikém most vizsgálja meg. Hamarosan tudunk majd valamit.  A mellette álló csinos n  felé fordulok. Felteszem,   a detektív, akir l beszélt, de a ruháját  látva megtorpanok. Egy térd felettig ér  ruhát visel és tűsarkút, hosszú, hullámos, barna haja  a vállaira omlik. Talán emiatt szólítja a keresztnevén Max.  – Luc,   itt Carly Michaels. Az er szakos bűncselekmények vezet  nyomozója.  – Mr. Quinn, sajnálom, hogy ilyen körülmények között találkozunk. Tudom, hogy ez nehéz,  de szükségem van az ön és a fiatal hölgy vallomására, aki önnel volt. Csak hogy tudja,  hogyan állnak a dolgok, van pár nyomozóm Miss Adams lakásában, épp most gyűjtik be a  bizonyítékokat.  Int Maxnek és nekem, és követjük a váróterem egyik csendesebb részébe. Max  jelent ségteljes pillantást vet rám, amit nem tudok hova tenni, miel tt a nyomozó el vesz  egy iPadet a táskájából és int, hogy foglaljunk helyet. Az idegesség és a türelmetlenség  megnehezíti ezt, de leülök a szék szélére, de a lábaim továbbra is nyugtalanul mozognak.  Azonban a következ  mondata felkelti a figyelmem.  – Mr. Quinn, ha jól értem, Miss Adams a menyasszonya?  Folyamatosan gépel, így Max észrevétlenül bólint egyet felém. Fogalmam sincs, mi folyik itt,  de gondolom, jó okkal tévesztjük meg a nyomozón t.  – Igen, így van – felelem könnyedén. Meglep, hogy a pániknak nyomát sem érzem erre a  gondolatra. Válaszolok a kérdéseire, annyi információt adok neki, amennyit csak tudok. Tíz  perc múlva átmegy a szoba túlsó felébe, hogy beszéljen Rose­val. Látom, amint Max  fáradtan kifújja a leveg t.  – Azt mondtam neki, hogy eljegyezted Liát, máskülönben megtagadhatták volna a  felvilágosítást t led. Azt tanácsolom, hogy ezt mondd a kórháznak is, ha a nagynénéd  el hozakodik vele. Nem ez a legjobb pillanatom ügyvédként, de Liának szüksége van rád.  Lehalkítja a hangját, és aggodalmaskodva rám néz, miközben azt kérdezi: – Hogy bírod?  Kíváncsi vagyok, észrevette­e, hogy a kezeim egy kissé remegnek. Egy röpke pillanatra  feltámad bennem a vágy, hogy bevalljam rohadtul darabokra hullottam, de csak nagyon  ritkán szoktam kimutatni a gyengeségem. Így, inkább figyelmen kívül hagyom a kérdést.  – Meg akarom találni azt a rohadékot. Nem érdekel, hány emberre van szükséged, hogy  ráállítsd; Minden lépésér l tudni akarok, amíg csak rács mögé nem kerül.  – Már telefonáltam párat, hamarosan lesz róla valami hír. Van még valaki, akit értesítenem  kellene Lia részér l? 

Max fájdalmas képet vág, amikor felteszi ezt a kérdést. Mindketten az anyjára gondolunk,  pedig tudjuk, hogy   szóba sem jöhet. Csak egy ember van, aki eszembe jut.  – Van egy barátja, aki közel áll hozzá. A neve Debra. A vezetékneve nem jut eszembe.  Max bólint.  – Ez nem gond. Emlékszem rá Lia háttéranyagából. Megnézem, és kapcsolatba lépek vele.  Tehetek még bármit értetek?  Még miel tt válaszolhatnék hallom, amint egy pofon csattanásának hangja tölti be a  várótermet. Mindketten odakapjuk a fejünket, és látjuk, amint Rose dühösen néz az épp  visszavonuló Jake­re. A fogaimat csikorgatom, nincs most szükségem még több drámára.  – Igen, mi lenne, ha megnéznéd, mi a fene folyik ott, és gondoskodnál róla.  Ellenkezés nélkül feláll és odamegy Rose­hoz. Felemeli a kezét és int Carlynak, aki a kórház  ajtaja el tt áll és épp telefonál. Kíváncsinak tűnik, kétségkívül szemtanúja volt az ablakon  keresztül a kis jelentnek.  Képtelen vagyok továbbra is nyugodtan ülni, ezért újra elkezdek járkálni. Látom, hogy Sam a  keskeny folyosón ül, csukva vannak a szemei, a fejét el rehajtja. Azt hiszem, imádkozik, és  hosszú ideje most el ször én is késztetést érzek arra, hogy odatérdeljek mellé. Az életem  tele volt veszteségekkel és tragédiákkal, amik már régen eltántorítottak attól, hogy csodákért  esedezzek. Most kíváncsi vagyok, vajon az, hogy Lia hirtelen belecsöppent az életembe,  nem isteni beavatkozás­e. Ha az, akkor ez t r a szívembe, ha ilyen brutálisan és hirtelen  elveszi t lem. Isten, nem lehet ennyire kegyetlen. Ahogy egy újabb kört teszek, egy kéz  érinti meg a karom. Megfordulok, és a nagynéném aggódó tekintetével találkozik a  tekintetem. Elvezet Sam mellett, amíg egy relatíve privát helyre nem érünk.  – Nem szabadna beszélnem veled, mivel nem vagy családtag – mondja, miközben  visszanéz a válla felett.  – A v legénye vagyok – felelem csendesen. Egy hosszú pillanatig csak néz rám.  – Lia stabil, most kapott nyugtatót. A traumatológusok, most dolgoznak rajta. Eltart egy  darabig, amíg minden sérülését felmérik. Én…  Még miel tt be tudná fejezni, félbeszakítom. – Miért kapott nyugtatót? Többnyire nem volt  magánál. Felébredt?  A homlokát dörzsöli, mintha vonakodna válaszolni. Végül megszólal.  – Amint behozták felébredt. Téged... téged hívott, majd közvetlenül ezután hisztérikus  rohamot kapott, miközben próbált felkelni a hordágyról. Még azel tt benyugtatóztuk, hogy…  Csak eddig hallgatom, amit mond. Egy pillanat alatt a folyosó végén termek és a sürg sségi  kétszárnyú ajtaján dörömbölök.  – Nyissa ki ezt a kibaszott ajtót – vetem oda a tátott szájjal bámuló meglepett recepciósnak,  aki a közeli asztalnál ül. Gyorsan felkapja a telefonját, miközben valaki mögöttem  megragadja a vállam. Lerázom magamról, a nagynéném pedig az ajtó és közém áll.  A fejével nemet int a recepciósnak, talán próbálja meggy zni arról, hogy nem vagyok  rült,  pedig ebben a pillanatban az vagyok. Lia azok mögött a fémajtók mögött fekszik valahol, fél  és szüksége van rám. Minden racionális gondolat kiszáll a testemb l és csak arra  koncentrálok, hogy oda tudjak menni hozzá.  – Luc! – csattan fel. – Most azonnal fejezd ezt be! Ha továbbra is így viselkedsz, kitiltanak a  kórházból, és nem láthatod Liát. Ha magadra nem is gondolsz, akkor gondolj arra a lányra,  akinek szüksége lesz rád.  A szavai nyílként hatolnak belém, ezúttal elfogadom a kezeket, amik újra a vállamra  nehezednek, hogy elhúzzanak onnan. Mintha azt várnák, hogy kitörök, Sam és Max két 

oldalról körülvesznek, és a folyosón át egy üres mosdóba vezetnek. A csalódottságom  átcsap dühbe, a kezeimmel a porcelán mosdót szorítom, miel tt az el ttem lév  tükörbe  öklöznék. Sam és Max mindketten teljesen mozdulatlanná dermednek, visszahúzom a  kezem és újra belevágok, a már törött üvegbe. Szilánkok röpködnek körülöttem, amikor  felkészülök egy újabb ütésre.  Furcsamód, az a fájdalom, ami a kezeimen keresztül perzselve végigfut rajtam, segít, hogy a  fájdalom, ami fojtogat, enyhüljön.  Max megragadja a kezem, miel tt még egy újabb ütésre lendíteném.  – Elég már, Luc! Szedd már össze magad, miel tt még bezárnak. – Amikor nem küzdök  ellene, lassan elenged és leroskad a falhoz. – Mi a fene hozta ezt ki bel led?  A nagynéném bejön a mosdóba, Sammel a nyomában. Nem is vettem észre, hogy  elmentem mellette. Fae néni káromkodik, ahogy szemügyre veszi a rendetlenséget, amit  csináltam. Le vagyok döbbenve, amikor felemeli a kezem, a fejét csóválja, ahogy meglátja  amint folyamatosan csepeg a vér, és a fehér mosdókagylót vörösre festi. Némi  együttérzéssel, amiért magamnak okozok sérüléseket, el vesz egy palackot egy műanyag  dobozból, amit magával hozott, és rálöttyinti összezúzott b römre, olyan, mint a folyékony  tűz. Összerándulok és megpróbálom elhúzni, de határozottan tartja a kezem, amíg alaposan  meg nem tisztítja a sebeket.  Aztán el vesz pár csipeszt és elkezdi kiszedegetni az üvegszilánkokat, amik belefúródtak a  b römbe, és a fenébe is, nagyon fáj, de már­már szívesen fogadom ezt a fájdalmat. Ezt  tudom kezelni. A fizikai fájdalmat szívesebben fogadom, mint a lelkit, ami addig szorongat,  amíg meg nem találom Liát. Ez a fajta fájdalom színtiszta gyötrelem. A lelkem úgy érzi,  mintha elszakították volna a testemt l, valahányszor Liára gondolok.  Anélkül, hogy felnézne, Fae néni azt mondja: – Adsz egy adományt ennek a kórháznak,  mivel pár percen belül megyek és jelentem, hogy a mosdót egy ismeretlen szétverte és  takarítsák fel. Ezt Liáért teszem, mivel, amint felébred, szüksége lesz rád – amikor bekötözi  a kezem, végre felnéz. – Ígérd meg, hogy most már összeszeded magad. Mert ha nem,  szólok Samnek, hogy vigyen haza.  Aggódó szemeibe nézek, miel tt bólintok.  – Megértettem.  – Akkor rendben van – elkezdi összeszedni a dolgait. – Megyek és megnézem Liát. Amint  megfelel  állapotban leszel hozzá, tájékoztatlak.  Világosan beszélt: még egy kitörés részemr l és nem ad ki több információt. Függetlenül  attól, hogy családtagok vagyunk, nem hagyhatja, hogy leromboljam a kórházat,  valahányszor olyat hallok, amit képtelen vagyok kezelni. Nem fáradtam azzal, hogy  válaszoljak neki, mivel mindketten értettük egymást. Max kíséretében elhagyja a mosdót.  Amikor elindulok az ajtó felé, Sam elém áll.  – Luc, szükséged van rám, hogy lehiggadj?  Kinyitom a szám és azt akarom mondani, hogy igen, jobban vágyom erre, mint a következ   lélegzetvételre, de szégyen söpör végig rajtam. Szánalmas és gyáva dolog, hogy  szükségem van valakire, aki segít megbirkóznom azzal, hogy Liát megtámadták, miközben    az, aki valójában szenved. Micsoda egy puhapöcs vagyok?  – Nem – felelem, és kinyitom az ajtót. Egy részem tudja, hogy talán nem ez a megfelel  id   a teljes megvonásra, de nem vagyok hajlandó enyhíteni a fájdalmamon, amikor Lia sem  képes rá. Immár sokkal nyugodtabban térek vissza a váróterembe, mint ahogyan elhagytam  azt. A nénikémnek igaza van: Lia egy er s embert érdemel, és én leszek az… bárki leszek a 

kedvéért…         

  Lucian & Lia   ▼  Második Fejezet  Fordította: Hófehérke  Lucian    Lerogyok egy sarokban lév  székre, mert már feladtam a járkálást. Egy kórház sürg sségi  osztálya, éjszaka is nyüzsg . Olyan sokszor távolodtam el a síró babáktól és a hangosan  beszél  emberekt l, hogy már meg sem tudom számolni. Mikor a nagynéném legutóbb  meglátogatott, egy széket húzott nekem a folyosóra, mert tudta, hogy nem vágyom egy  csapat idegen közelében lenni.  – Lia tele van horzsolásokkal és elég csúnyán beverte a fejét. Eltörte a csuklóját, ujjait és az  orrát. Most megfigyelés alatt kell tartanunk, mert van egy kisebb duzzanat az agyán. –  Megnyugtatóan megfogja a kezem, mert észreveszi a pánikot az arcomon. – Az orvos úgy  véli, hogy gyógyszerekkel tudják ezt kezelni, amíg a duzzanat nem kezd el tovább n ni.  Ezért kell megfigyelés alatt tartaniuk.  Homályosan észreveszem, hogy a nagynénim fáradtnak látszik; tudom, hogy két műszakban  dolgozik, hogy Lia közelében tudjon lenni. Samet, Max­et és Rose­t órákkal ezel tt  hazaküldtem. Nem volt hangulatom társaságra, de tudom, ha arra kérném, egy szavamra  visszajönnének. Úgy éltem évekig, mint egy magányos farkas… amíg nem találkoztam  Liával, és ez olyasmi, ami kényelmes lett a számomra.  – Luc… az a régi heg a hátán… azt is   csinálta?  Bólintok, de nem akarom b vebben kifejteni. A kórházban töltött évei alatt, már valószínűleg  több olyan n t látott, mint Lia, mint amit el tudok képzelni. Az ilyen eset már nem nagyon  rázza meg  t. Próbálok felállni a székemr l, tudván, hogy a nagynénémnek szükséges egy  pár percig pihentetni a lábait, de   visszaint és mellém guggol.  – Hamarosan át fogjuk szállítani Lia­t egy szobába, az intenzív osztályra. Egy ember, ma  este ott maradhat vele. Elérted már valamelyik barátját vagy családtagját?  Röviden elgondolkodok Max felfedezésén, hogy Lee Jacks, valószínűleg Lia biológiai apja.  Ez egy akadály, amin egy nap keresztül kell mennünk, habár.  – Nem igazán van családja.  Max felhívta a barátn jét, Debra­t. Városon kívül volt, de már visszafelé tart. Nem számítok  rá, csak valamikor holnap, mégis. Szerintem ha Debra tényleg olyan ideges volt, ahogy Max  állítja, akkor szélvészként próbál majd eljutni Lia­hoz.  – Van még egy hír, amit l megkönnyebbülsz, ha hallani fogod – mondja lágyan a  nagynéném. Csak ránézek, nem tudja, hogy semmi mástól nem könnyebbülök meg, csak ha  látom Lia­t.  – Luc, úgy néz ki, hogy nem er szakolták meg. Nincs semmilyen bizonyíték, ami ezt  megcáfolná. Ha ez volt a támadó szándéka, valószínűleg hamarabb meg lett zavarva, mint  hogy ezt véghezvitte volna.   Beleejtem a fejem a kezeimbe, érzem a késztetést, hogy újra sírjak. Nagynénémnek igaza  volt; a megkönnyebbülés érzése elsöpr . Tudni, hogy Lia­t nem bántották ily módon, térdre  kényszerít engem. Az a rohadék, nem tudta ezt megtenni vele. Nincs kétségem afel l, hogy  minden erejével küzdött ellene. Erre utalnak a Lia körmei alól eltávolított b rdarabok is.  Összegyűjtöttem minden bizonyítékot Lia mostohaapja ellen, hogy amikor majd megtalálják, 

le tudják tartóztatni.  –  Hála Istennek! – mondom végül. –  Be tudok most menni hozzá?  Amikor megérzem a kezét a fejemen, a meglepetést l felnézek. Nagynéném tovább  simogatja a fejem. El ször megmerevedek, mert már nagyon sok év telt el azóta, hogy  vigasztalt engem, utoljára mikor gyerek voltam. Ritka alkalmakat kivéve, mindig  kényelmesebb volt számomra a magányba keresni a vigaszt, amelyet   nehezen tudott  elfogadni az évek alatt.  –  Te szerelmes vagy belé, ugye?  Hirtelen elhúzódok t le, ami arra készteti, hogy a kezét maga mellé ejtse.  – Mir l beszélsz?  Megalázkodom, amikor a kérdés elhagyja a szám. Pont a kezére játszom. El kellett volna  sétálnom megjegyzés nélkül, de már elindítottam a lavinát.  – Még soha nem láttalak így aggódni, egyetlen n ért sem. Hogy  szinte legyek, te egy  komplett idegroncs vagy, amit mindketten tudunk, hogy te nem ilyen vagy.  Szeretem a nagynéném, de utálom, mikor pszichoanalizál. Visszaszívom a haragom, mert  mostanra már ki lennék tiltva a kórházból, ha nem jár közben az érdekemért.   volt a  szemem és a fülem, mikor Lia mellett volt, szabályokat szegett meg, amiket tudom, hogy  normális körülmények között senkiért sem tenne meg, csak értem.  –  Mindketten tudjuk, hogy már jártam itt el tte is. Pontosan ebben a kórházban, és úgy  gondolom, hogy pontosan meg tudom mondani, hogy az én veszteségem akkor is  ugyanilyen volt.  A nagynéném képtelen féken tartani magát, összerándul a múltam megemlítésére.  – Ez nem ugyanaz, Luc – mondja halkan. – Nem azt mondom, hogy nem szeretted Cassie­t,  mert igen. Csak nem voltál belé szerelmes. Bár Lia –  –  Fae! – félbeszakítom  t. – Kérlek, hagyd abba. Nincs ma hangulatom ehhez a  beszélgetéshez. Az idegeim már így is ki vannak, a kibaszott életbe. Ha azt akarod, hogy  elismerjem, tör döm Lia­val, akkor rendben, igen, tör döm vele. Hagyd annyiban.  Gyorsan a telefonjára pillant, mikor egy üzenete érkezik.  – Sara az. Mondtam neki, hogy szóljon, ha Lia már a szobájában lesz.  A lábaimra ugrok, és miel tt tovább tudnék menni, a nagynéném megállít.  – Lia er s nyugtatókat kapott, Luc. Ne számíts rá, hogy ma fel fog ébredni, és talán holnap  sem. Most a testének szüksége van a pihenésre, hogy meggyógyuljon. Miután láttad  t,  menj haza éjszakára és pihenj egy kicsit. Néhány napon belül szüksége lesz rád.  – Ez nem fog megtörténni – mondom határozottan. A nagynéném csalódottságában  összehúzza a száját, de nem tesz megjegyzést. A gondolat, hogy magára hagyjam Lia­t  elég ahhoz, hogy a gyomrom görcsbe ránduljon a fájdalomtól. Korábban szüksége volt rám,  és én nem voltam képes utána menni; ez nem történhet meg újra. Nem tudok többet  bevallani magamnak, hogy mit érzek Lia iránt, mint amit a nagynénémnek mondtam.  szintén, fogalmam sincs. Szerelem? Talán a megszállott lenne a pontosabb szó rá. Attól a  pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, arra van szükségem, hogy birtokoljam  t, uralkodnom  kell magamon, ha róla van szó.  A sürg sségi osztály bels  részébe vezet  dupla ajtók, a nagynéném belép kártyája  egyszerű érintésére kinyílnak el ttünk. Milyen ironikus, hogy neki itt nagyobb hatalma van,  mint nekem valaha is lenne. Gazdag, jó kapcsolatokkal rendelkez  férfi vagyok, de ez itt  nem jelent sokat. Egy senki vagyok azokhoz a h sökhöz képest, akik a folyosókon  rohangálnak és kétségbeesetten próbálnak segíteni olyanokon, mint Lia. 

Egy szoba ajtajához érünk a folyosó végén, így ez egy kicsivel több magánéletet biztosít,  mint azok a szobák, amik a n vérpulthoz vannak közel. A szívem hangosan a  mellkasomban kalapál, ahogy követem a nagynéném a kicsi, félhomályban úszó szobába.  Egyenesen az ágy melletti monitorok felé sétál, mindegyiket ellen rzi, miel tt félreáll és  odaint nekem.  És végül meglátom  t… Érzem a mellkasomban a szorító érzést, a lábaim annyira  hihetetlenül nehezek, kis lépésekben közeledem, míg végül mellé érek.  –  Ó, bébi! – suttogom, ahogy tehetetlenül Lia ágya mellett állok. Lenyúlok és a kis kezét az  enyémbe veszem, ügyelve a kézfejébe vezetett intravénás katéterre. Nagynéném hozzám  lép és megnyugtatóan dörzsöli a karom.  – Amit látsz, annak túlnyomó része azért van, hogy ellen rizzék az állapotát. Megérintheted,  csak légy óvatos, nehogy valami meglazuljon – a bólintásomra azt mondja: – Haza megyek  éjszakára. Hívj, ha bármire szükséged van… akármennyi is az id , én itt leszek.  Elköszönök t le, és   azt mondja, hogy reggel visszajön, hogy leellen rizze Lia állapotát.  Furcsamód megkönnyebbülök, mikor hallom, hogy az ajtó becsukódik mögötte; id re van  szükségem, hogy feldolgozzam a látványt és az érzéseim, nincs szükségem az engem  figyel  kíváncsi szemeire. Bekapcsolom az éjjeli lámpát és összerezzenek, mert teljesen  megvilágítja Lia arcát. Sápadt… majdnem színtelen, így a sötét zúzódások, vörös  karmolások és a lenyúzott b r, hátborzongatóan láthatók. A karja, amely korábban olyan  furcsa szögben volt, már normálisnak tűnik, kivéve a csuklója körül lév  merevít t, és a  kötszereket az ujjain. Az orrán szintén kötés van, a nagynéném már elmondta, hogy el volt  törve.  A takaró majdnem a melléig van húzva, így a további vizsgálódásom nehéz lenne. Azon a  ponton vagyok, hogy jobb nem látnom az összes sérülését. Közelebb húzok az ágyához egy  széket és fáradtan leroskadok rá. Lejjebb húzom a véd korlátot, a fejem lehajtom mellé,  miközben a kezemben tartom a sértetlen kezét. Csak érezni akarom a teste egy részét.  Korábban megrémültem, hogy nem érinthetem meg  t újra, most kétségbe vagyok esve,  mert ez egy bizonyíték arra, hogy nem vették el  t t lem.  –  Nagyon sajnálom, – suttogom a hideg b rének. –  Soha nem fogom hagyni, hogy bárki  ismét bántson, bébi.  Csókolgatom a kezét és meg vagyok lepve, amikor egyre álmosabbnak érzem magam. Az  adrenalinom egyre csak csökken, a mai napon engem ért stressz kimerített, mint  szellemileg, úgy fizikailag is. Közel lenni Liához, még ha sérült is, ideiglenes békét teremt a  számomra, és megengedem magamnak, hogy elaludjak, míg szorosan a kezemben tartom  a kezét.       

  Lucian & Lia   ▼  Harmadik Fejezet  Fordította: Cinderella    Lucian    Lia, már három napja van a kórházban. Tegnap elkezdték csökkenteni a nyugtatóit, mivel  azt tervezik, hogy lassan hozzák vissza; hamarosan fel kell ébreszteniük, hogy fel tudják  mérni az állapotát. Eddig csak néhányszor mozdult meg, mióta aludt, és párszor megrezzent  a szemhéja, de ezen kívül semmi jelét nem mutatta annak, hogy felébred. Naponta végeztek  nála CT vizsgálatot, és szerencsére a duzzanat az agyában reagált a gyógyszeres  kezelésre, ennek ellenére, még mindig megfigyelés alatt kell tartani.  Amikor kopogtatnak az ajtón, felnézek és megpillantom, Aident, amint fáradt tekintettel áll az  ajtóban.   és én, még nem vitattuk meg a lehetséges változásokat Cassie­vel kapcsolatban,  amik még Lia megtámadása el tt történtek. Amikor Aidan értesült Liáról, azonnal visszajött,  hogy átvegye a társaság irányítását, amíg vissza nem térek. Azóta nem hagytam el a kórház  földszintjét, hogy Liát behozták. Cindy gondoskodik számomra tiszta ruháról, és Sam viszi a  megbízásokat, amiket szükséges. Ez az els  alkalom, hogy Aidan itt van, így egy pillanatra  meglep döm, hogy itt látom.  Bizonytalanul álldogál az ajtóban, elindulok felé, hogy fél kézzel megöleljem. Amikor  hátralépek, Liára pillant és kibukik bel le: – Azt a kurva, én csak…  – Tudom – felelem. – A sérülései rosszabbnak tűnnek, mint amilyenek valójában.  Még mindig megdöbbenek, ha meglátom a fekete foltokat, amik az arcát és a karjait borítják,  szóval pontosan tudom, milyennek tűnhet ez Aidan számára, aki most látja el ször. Épp  ekkor lép be a n vér, és megkér, hogy lépjünk hátra, amíg megvizsgálja Liát. Ez naponta  többször is megtörténik, és általában arra használom ezt az id t, hogy kimenjek és elszívjak  egy cigit. Amikor Sam meglátta a második napon, mennyire zaklatott voltam a gyógyszereim  nélkül, a kezembe nyomott egy doboz cigit és azt mondta, váltsam le az egyik szörnyűséget  egy másikra, amíg ki nem megy a szervezetemb l. Nem egy csodaszer, és azon kapom  magam, hogy undorodom a cigit l, de visszaránt engem a szakadék szélér l.  És most  akárhogy is, de szükségem van rá, amíg nem használhatom újra.  Aidan szorosan követ, amíg el nem érünk az épület mögötti kis udvarrészhez. Csak itt lehet  dohányozni. Leesik az álla az ámulattól, amikor gyorsan rágyújtok és mélyen leszívom, majd  kifújom a füstöt.  – A francba, mikor kezdtél el cigizni?  Egy újabb slukk után válaszolok.   – Tegnap, ebéd el tt és igen, tudom, hogy elcseszett egy dolog. Egyszerűen csak…  szükségem van valamire, ami átsegít, amíg Lia itt van.  Megértés csillan Aidan tekintetében és közelebb lép, miközben azt motyogja: – Luc, tudok  adni neked valamit. Bassza meg, pocsékul lehetsz.  Igazság szerint, már több mint három napja bírom kokain nélkül. Nem élek vele naponta;  képes vagyok akár hetekig is kibírni anélkül, hogy szükségem lenne rá. Ennek ellenére, ez a  válaszom a nagyobb stresszre, és Aidennek igaza van: három nap olyan nyomás alatt, mint  amivel szembenézek, maga a pokol, de megküzdök vele. 

– Nem, próbálok lejönni róla. A cigivel átvészelem ezeket a szarságokat, aztán elrágok egy  csomag rágót, hogy elnyomjam az ízét. Tegnap, vagy ötvenszer mostam fogat.  – Oké, haver. Szólj, ha meggondolnád magad.  Nagyon kíváncsi vagyok, miért van az, hogy az összes barátom, mindig olyan gyorsan  felajánlja a támogatását. Talán már régen közbeavatkozhattak volna ahelyett, hogy rám  hagyják. Megkínálom cigivel, tudom, hogy csak alkalmanként dohányzik – általában a  stressz váltja ki nála is, – de ezúttal csak a fejét csóválja, és az egyik beton padra levágja  magát.  – Mit csinálsz? – kérdezi olyan halkan, hogy alig hallom.  Szembe fordulok vele, és felszalad a szemöldököm.  – Azt hittem, ezt már megtárgyaltuk.  Megdörzsöli az arcát és a fejét rázza.  – Nem így értettem, mit csinálsz ebben a helyzetben, ezzel a lánnyal? Luc, te vagy a  leger sebb ember, akit ismerek, de nem lehetsz itt megint. Lia már a kezdetekt l Cassie­re  emlékeztetett mindannyiunkat, és most pontosan ott vagy, ahol már majdnem elvesztettél  mindent.  Düh száguld végig az ereimen, mérges vagyok, amiért fel merte hozni ezt épp most. Azzal a  szándékkal, hogy visszavágjak, azt mondom: – Egy jelent s különbség elkerülte a  figyelmed. Most nem azért vagyok itt, mert az  rült barátn m elvágta a torkom.  Aiden elsápad, úgy néz rám, mintha megütöttem volna.  – Luc… ez nem fair…  – Mi a fasz fair, ebben az egészben, Aidan? – vetem oda, még mindig idegesen ett l az  egész beszélgetést l. – Az fair volt, amikor Cassie megölte a gyerekem, aztán csaknem  megölt engem is, és kis híján magával is végzett? És az fair volt veled szemben, hogy ott  voltál, és majdnem az egésznek a szemtanúja voltál? És az tuti, hogy kibaszottul nem fair  Liával, hogy Cassie­hez hasonlítod! Az a n  azért fekszik itt, mert a rohadék mostohaapja  rohadtul összeverte, Lia nem érdemelte azt, ami vele történt. Fogalmam sincs, miért van az,  hogy hirtelen mindenki úgy érzi, figyelmeztetnie kell, hogy definiáljam a kapcsolatom Liával,  vagy összehasonlítják Cassie­vel, de én rosszul vagyok t le. Nem hagyom itt egyedül, és  tönkreteszek bárkit, aki ártani próbál neki. Mint a beosztottamra, szükségem van rád, hogy  vezesd a cégem, amíg itt vagyok, de barátomként arra van szükségem, hogy támogass a  döntéseimben. Még akkor is, ha nem értesz velük egyet.  Aiden a földre mered egy pillanatra, miel tt felemeli a fejét és elvigyorodik.  – A francba, haver, mikor lettél ilyen hisztis picsa? Igen, majd én elvezetem a céged,  valószínűleg még jobban is, mint te, de amint ennek vége, jobb lesz, ha megkapom a Hónap  Dolgozója díjat, vagy nem állok jót magamért.  Hezitáltam egy kicsit, látva Aidan milyen gyorsan vált témát és milyen hirtelen változik a  hangulata. Néha, amikor a dolgok túln nek rajta, a múltról kezd beszélni, de épp olyan  gyorsan el is veti. Az az igazság, hogy ugyanannyira nem tud megbirkózni a dologgal, mint  én. A különbség csak az kett nk között, hogy Aidant, a Cassie iránt érzett szeretete, még  mindig nagyon szorosan a múlthoz köti. Nem képes túllépni rajta; nem képes tovább lépni.  Néha azt hiszem, hogy leszámítva mindazt, ami Cassie és köztem történt, Aidan volt az, aki  a leginkább szenvedett miatta. Soha nem fogja elhagyni Cassie­t, szóval arról gy zködni,  hogy lépjen tovább, hasztalan. Mindannyiunknak megvan a magunk keresztje, és az övé az,  hogy szilárdan köt dik egy lányhoz, aki egyszer, egy volt közülünk. Még csak abban sem  vagyok biztos, hogy úgy szereti  t, ahogyan hiszi. Szüksége van arra, hogy megóvja a 

színeit, és ez minden, amit tesz.  Beszélgetünk még pár percig, miel tt nyugtalankodni kezdek. Nem szeretem sokáig magára  hagyni Liát, és ott akarok lenni, amikor felébred. Aidan és én, a legéget bb üzleti ügyekkel  folytatjuk a beszélgetést, miközben visszasétálunk a kórház folyosóin keresztül Lia  szobájába. Már félúton járunk, amikor meghallom a felfordulást Lia szobájának irányából, és  berohanok a félig nyitott ajtón. Amint belépek, teljes zűrzavar fogad. Lia nemcsak hogy  felébredt, de ott áll a szoba közepén, csövek lógnak a testéb l, és küzd a n vérrel, aki a  karjainál fogva próbálja lefogni. Egy másik n vér egy fecskend vel a kezében bekeríti, és  próbálja megnyugtatni.  – Mi történik itt? – kérdezem, de a szavaimat elnyomja Lia sikoltozásának hangja, pedig  gyengének és rémültnek hangzik.  – Bassza meg – suttogja Aidan mögöttem.  Amint meglátom, mi történik, azonnal megértem, mi borította ki Liát. Le volt szíjazva. Egy  olyan ember számára, akit nem rég letepertek, ez volt a lehet  legnagyobb kínzás. Lia elé  állok, és azt mondom: – Oldozzák el; megijesztik.  A n vér, aki Liát fogja, nem foglalkozik velem, míg a másik, aki le akarja szedálni, azt  mondja: – Uram, kérem, hagyja el a szobát. Majd mi megoldjuk.  Amint a hangom elér Liához, el re d l, és próbálja a karját felém nyújtani.  – Luc, le kell vennem! Kérlek, segíts!  Fogalmam sincs, mir l beszél, de azt tudom, hogy szüksége van rám, és hogy többet  ártanak neki ezzel, mint amennyit segítenek. Még egy párszor elmondom nekik, hogy  oldozzák el, miel tt elegem lesz.  – Vegye le a kibaszott kezeit róla, most rögtön! – üvöltöm. – Ha baja esik, magát és a  kórházat teszem érte felel ssé!  Mind a két n vér ledermed, egy pillanatra túl ijedtek ahhoz, hogy megmozduljanak. Az,  amelyik lefogja Lia karjait, bizonytalanul hátralép. Lia tesz felém pár ingatag lépést, miel tt  gyorsan átszelem a köztünk lév  távolságot, és amilyen gyengéden csak tudom, a karjaimba  kapom. Csöpög a vér a kezéb l ott, ahol az infúzió be volt kötve, a harc során  kimozdulhatott. Tudom, hogy azonnali orvosi ellátásra van szüksége, de arra is, hogy  biztonságban érezze magát, miel tt megkapja azt. Összegömbölyödik a karjaimban, mintha  csak tudná, hogy a világon mindent l megóvom. Leülök az ágyára, próbálom az ölembe  ügyeskedni  t, miel tt elhelyezkednénk mindketten.  – Foglak, baby! – suttogom a feje búbjába. – Nem hagyom, hogy bárki is bántson. Shhh.  Folyamatosan nyugtatgatom, amíg a teste meg nem nyugszik az ölemben. Ekkor két  biztonsági  r áll meg az ajtóban, Aidan és a nénikém kíséretében. Úgy tűnik a két ápolón   valahogyan megnyugodott, és intek annak, akinél a fecskend  van. Megöl, hogy ezt kell  tennem, de megértem, hogyha nem nyugtatózzák be Liát, akkor biztosan nem tudják  visszatenni az infúziót neki anélkül, hogy sérülést okoznának neki, vagy leszíjaznák.  Továbbra is gyengéden duruzsolok a fülébe, próbálom a jelenlétemmel megnyugtatni.  Amikor a tűt beleszúrják a karjába, összerezzen, de nem próbál elhúzódni. Hallom, amint a  légzése elnehezedik, és amikor már azt hiszem, hogy elaludt, a szemei kinyílnak és  megragadja a karom.  – Ne hagyj el, Luc – könyörög olyan hangon, ami megöl engem.  – Soha – fogadkozom, ami úgy tűnik elég neki ahhoz, hogy megnyugodjon és lehunyja a  szemét, és álomba zuhan.  Hallom, amint a nagynéném elküldi a biztonsági  röket. Odajön hozzám, és aggodalmasan 

lenéz Liára.  – Már ki van ütve, Luc. Fektesd le, hogy be tudjuk kötni újra a csöveket.  Kelletlenül állok fel vele. Megpuszilom a homlokát, és lassan leteszem az ágyra, majd  hátralépek és engedem, hogy a nénikém és az ápolón k tegyék a dolgukat. Aidan mellém  lép, idegesnek tűnik.  – Rendben lesz? – kérdezi bizonytalanul. Tudom, hogy ez kínzás számára, és bárhol másutt  szívesebben lenne most. Ennek ellenére, hűséges tűzön­vízen át, és nem megy el, amíg  szükségem van rá.  – Rendben lesz – mondom magabiztosabban, mint amilyennek jelen pillanatban érzem  magam. – Tudom, hogy kismillió dologról kell gondoskodnod ma, szóval miért nem lépsz le.  Most már mindent kézben tartok itt.  Látom a megkönnyebbülést átsuhanni az arcán, miel tt még rendezné a vonásait. Ez egy  szövetség közöttünk, ami a barátságunkat meger síti, hogy itt marad addig, ameddig  szükséges, annak ellenére is, hogy ez a kórház tele van fájdalmas emlékekkel mindkett nk  számára.  – Rendben – röviden megszorítja a vállam. – Majd értesíts és szólj, ha bármire szükséged  van.  Ezekkel a szavakkal már el is megy, és megnyugszom egy kissé. A barátaim és a családom  tudósítása Liáról és rólam, iszonyú kimerít . Belefáradtam abba, hogy megpróbáljam  elmagyarázni a kapcsolatunkat, amikor még én sem tudom, mi van közöttünk. Csak annyit  tudok, hogy   az enyém, és én az övé vagyok. Ennek a státusznak a részletei túl  bonyolultak ahhoz, hogy ezen merengjek, ezért meg sem kísérlem.  Visszamegyek a nénikémhez, aki épp a kollégáival beszélget.  – Van bármi ötleted, hogy mi húzta fel ennyire? – kérdezem, tudnom kell, mi történt röviddel  azután, hogy elmentem.  Az a n vér szólal meg, aki Liát lefogta, és gyanakodva néz rám.  – Épp az életjeleit ellen riztük, amikor csapkodni kezdett az ágyában. A szemei csukva  voltak, ezért azt feltételeztem, hogy rosszat álmodik. Próbáltuk megnyugtatni, de úgy tűnt,  ez csak még jobban felidegesítette. Már azel tt felkelt az ágyból, hogy a szemeit kinyitotta  volna. Tudtam, hogy fájdalmat okoz magának, ha az   sérüléseivel megpróbál a járni, de  minél jobban próbáltam meggy zni, annál idegesebb lett, – a másik n vérre mutatva  folytatta. – Így hát, Lettie kirohant a n vérpulthoz és hozott nyugtatót, épp azt próbáltuk  beadni neki, amikor belépett.  A nagynéném el relép, miután még egyszer utoljára ellen rzi Lia infúzióját.  – Az olyanoknál, akik er szakos bűncselekmény áldozatai voltak, nem szokatlan, hogy álom  és valóság között hánykolódnak. Több mint valószínű, hogy még aludt, amikor felugrott az  ágyról, és egyszer csak felébredt. Felismert téged Luc, és válaszolt a megnyugtatásodra.  Ebben a hangulatban mozgott, és amikor ez fájdalmat okozott neki, az felébresztette végül.  – A nénikém elküldi a n véreket, majd leül egy székre amellé, amit én húztam oda Lia  ágyához. – Annak ellenére, hogy nem er szakolták meg, Luc, amint meger södik, szüksége  lesz egy terapeutára. Olyan trauma érte, amit mi el sem tudunk képzelni.  – Megadok neki minden segítséget, amire csak szüksége van – mondom.  Rosszul vagyok attól, hogy emlékeztet arra, ami vele történt. A mostohaapját elnyelte a föld,  és senki sem képes a nyomára bukkanni annak a szemétládának. A rend rség kikérdezte  párszor az anyját, de ha tudott is valamit, nem mondta el. Milyen rohadt egy világ ez, ahol  két ilyen ember egyáltalán még létezhet. Ezt nagyon szeretném orvosolni. Túl sok ember 

keresi Jim Dawsont ahhoz, hogy örökre el tudjon rejt zni. Miel tt még befejezhetném a  beszélgetést a nénikémmel, újra kinyílik az ajtó, és egy n  meg egy férfi sétál be rajta, akiket  még soha nem láttam. Ott állnak és rémülten merednek Liára. Azonnal tudom, hogy Lia  barátja, Debra az és a pasija, Martin. Pár nappal korábban számítottam rájuk, de a kocsijuk  lerobbant úton hazafelé, és ez késleltette az érkezésük. Debra naponta párszor hívott  telefonon, hogy érdekl djön Liáról, én pedig tájékoztattam.  A nagynéném csipogója megszólal, és egy bocsánatkér  mosollyal kisiet a szobából. Debra  el re rohan, majd megáll, amikor Lia ágyához ér. Martin követi  t.  – Ó, szegény kicsikém – suttogja Debra megtörten, úgy néz ki, mintha kétségbeesetten  próbálna nem összeomlani. Martin támogatóan átöleli a vállát, de épp olyan instabilnak tűnik   is. Könnyen észrevehet , hogy mindketten mélyen tör dnek a n vel, aki ott fekszik  mozdulatlanul és sápadtan az ágyban. Debra megfordul, és meglepetésemre magához húz  egy határozott ölelésre. – Te biztosan Lucian vagy – amikor végre elhúzódik, Martin és én  kezet fogunk, majd mindannyian visszafordulunk Lia felé. – Hogy van ma? – kérdezi Debra,  miközben finoman megsimogatja Lia kezét.  – Korábban magához tért, de újra be kellett nyugtatózni – felelem  szintén. Debra kérd   tekintetére válaszul, hozzáteszem. – Kiborult és megpróbált kimenni a szobából. Kirántotta  az infúziót a karjából. Végül meg tudtam nyugtatni annyira, hogy le tudják szedálni.  – Micsoda egy elcseszett helyzet – sóhajt fel Debra, tökéletesen visszaadva a gondolataim.  – A rend rség még nem találta meg Jimet, ugye? – Amikor a fejemmel nemet intek, a fogait  csikorgatja és dühösnek tűnik. – Az én drága kislányom, egész életében nem volt több, mint  egy boxzsák, azok számára az állatok számára. Szeretném Maria­t a hajánál fogva  kirángatni a házából és megmutatni neki, milyen érzés ez.  – Nyugodj meg, szívem – Martin Debra hátát dörzsölgeti, így próbálja megnyugtatni. – Most  itt kell lennünk Lia kedvéért, ahogyan csak tudunk. Jim és Maria, megkapják majd végül a  magukét.  Ellenállok a késztetésnek, hogy elmondjam, reményeim szerint, milyen hamar eljön az a  „végül”. Ehelyett a falnak támaszkodom és hagyom, hogy Debra és Martin eltöltsenek vele  pár percet, amíg vissza nem fordulnak felém. Miután húsz percen át faggattak, több vagyok,  mint boldog, hogy látom  ket elmenni. A szeretet, amit Lia iránt éreznek, nyilvánvaló, de  hihetetlenül oltalmazók, és a velük töltött rövid id  alatt, megkérd jelezték a helyemet Lia  életében. Bár végül azt hiszem világossá vált, hogy nem megyek sehova, függetlenül attól,  hogy ez tetszik­e nekik vagy sem. Nem kétséges, hogy egy ideig górcs  alatt leszek náluk,  de ahelyett, hogy ez bosszantana, megnyugtat a tudat, hogy Lia életében vannak olyanok,  akik ilyen mélyen tör dnek vele.  A nap további része eseménytelenül telik. Az ápolók és az orvosok id nként megvizsgálják,  aztán senkit sem látok, amíg Cindy és Sam meg nem érkezik egy meglepetés vacsorával.  A zsíros hamburgert nem gyakran engedhetem meg magamnak, de pár napnyi kórházi kaja  után, ez maga a mennyország. Cindy közelebb lép és körbe szimatol engem, mire kérd n  felszökik a szemöldököm.  – Te dohányoztál? – kérdezi az orrát ráncolva.  Sam kuncog, ami aztán átmegy köhögésbe, amikor Cindy szúrósan rá néz. Most aztán  bajban lesz, ha elmondom neki, hogy Sam ötlete volt. Természetesen Cindy­nek fogalma  sincs arról, hogy a dohányzás kevésbé rossz annál, amir l épp próbálok lejönni. Úgy érzem  magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, amikor azt felelem: – Igen, de csak  átmenetileg. 

Csíp re teszi a kezét, ebb l tudom, hogy kisel adás következik.  – Lucian Quinn, te megbolondultál? Mi a fenéért akarsz, épp most elkezdeni dohányozni…  átmenetileg?  El kell, hogy ismerjem, Cindy elképeszt  mennyiségű szarkazmust és undort tud beleadni  két mondatba. Képzelem, mit mondana, ha tudná a valódi vétkem. Szinte látom magam  el tt, ahogy a térdére fektet, és egyáltalán nem perverz értelemben. Ett l csak még jobban  eltökélem magam, hogy abbahagyom, és gondoskodom arról, hogy Cindy soha ne jöjjön rá.  Nem hiszem, hogy képes lennék kezelni a csalódottságot a tekintetében.  – Én csak egy kissé… szétestem, mióta Liát megtámadták. Ez segít, hogy ne omoljak  össze. Megígérem, hogy hamarosan abbahagyom – mondom  szintén és grimaszolok  hozzá. – Én sem bírom jobban, mint te.  Együttérz  pillantást vet rám, miel tt megrázza a fejét.  – Biztos vagyok benne, hogy ez most nehéz neked, Luc, de a pöfékelés semmit sem  változtat ezeken a szar dolgokon. Esküszöm, nem tudom, mit fogok csinálni veled és  Aidannel. Intelligens férfiak vagytok, de néha az az érzésem, Isten borsónyi agyat adott  nektek.  Nem tudom megállni; nevetésben törtök ki, nem vagyok hozzászokva, hogy leszidjanak vagy  idiótának nevezzenek. Van pár ember, akinek megengedem, hogy így beszéljenek velem,  mivel tudom, hogy szeretetb l teszik, és amíg ez csak az életem egyes szakaszaiban van  így, úgy döntök, hogy egyszerűen csak élvezem a tényt, hogy eléggé tör dik velem ahhoz,  hogy kioktasson.  – Sajnálom, ha csalódást okoztam neked; A lehet  leghamarabb megpróbálok tenni ellene.  Maradnak még egy kicsit, amíg Cindy és én átveszünk pár üzenetet, amit elhozott nekem,  és instrukciókkal látom el a visszahívásokkal kapcsolatban. Sajnos még Aidannel az élen is  vannak dolgok, amiket személyesen kell intéznem, és holnap majd keresnem kell egy  csendes sarkot, hogy meg is tudjam ezt tenni. Sam hozott nekem még ruhát, és Cindy nem  túl kedvesen a tudomásomra hozta, hogy jobban tenném, ha gondoskodnék róluk, amint  elmennek.  Remélhet leg ezzel a füst szagra célzott, és nem a személyes higiéniámra. A zuhanyzást  sikerült megoldanom minden nap, abban az apró zuhanyzóban, ami Lia szobájában volt, bár  ez a fajta tisztálkodás kurva messze volt attól, amit megszoktam, és be kellett, hogy valljam,  az érzés is sokkal kevésbé volt kielégít , mint a megszokott, jól ápolt önmagam.  Sam megszorítja a karom, amikor elmennek, és azt kérdi: – Minden rendben?  Tudom, hogy a kérdés sokrétű, de egyszerűen csak félrebillentem a fejem. Így, hogy Cindy a  közelben van, csak ennyit mer megkockáztatni. Cindy túl jó megfigyel  és kismillió kérdést  zúdítana rám, ha csak megneszelné, hogy baj van.  Mire megint egyedül maradok, már annyira fáradt vagyok, hogy amint a Lia ágya melletti  székre leülök, azonnal álomba zuhanok. Végül nem küzdök tovább az alvás ellen, és  hagyom, hogy magával ragadjon, bár tudom, hogy nem sokáig tart majd. A kórházban  pihenni egyszerűen lehetetlen, és gyorsan megtanultam, hogy megadjam magam a  fáradtságnak, ahol csak lehet ségem van rá.      Lia    A világítás a szobában meglep en fényesnek tűnik, amikor kinyitom, majd becsukom a 

szemem. Próbálok hozzászokni. A szám ki van száradva, amit l a nyelvem a  szájpadlásomhoz tapad. Nyugtalanul mocorgom és leveg  után kapkodom.  – Ó… – felnyögök és próbálok rájönni, miért érzem úgy magam, mint akit elütött egy autó. A  szemem megrebben, és ezúttal képes vagyok elég sokáig nyitva tartani ahhoz, hogy  megvizsgáljam a környezetem. A látásom még homályos és gyorsan pislogok párat, hátha  kitisztul. Úgy tűnik, hogy az egész testem lüktet, és ez lehetetlenné teszi, hogy meg tudjam  határozni a fájdalom forrását.  Ahogy körülnézek az ismeretlen szobában, rám tör a pánik, de csak addig tart, amíg meg  nem látom  t. Luc mellettem ül, a karjai keresztben, a feje pedig hátrafelé lóg, nagyon  kényelmetlen póznak tűnik. Teljesen fel van öltözve, farmert és pólót visel. Újra körülnézek a  szobában, azt hiszem a lakásában lehetünk, bár semmi sem úgy néz ki, ahogy kellene.  Lehunyom a szemem, mert a fejem hasogat.  – Azt hitted megfogtál, ugye? Te hülye kis kurva, mit gondolsz, ki vagy te? – gúnyolódott a  mostohaapám. Leveg  után kapkodok, ahogy a szavai a fejemben keringenek. Kinyitom a  szemem, kétségbeesetten nézek szét a szobában, de semmi sem változott. Lucian még  mindig mellettem alszik és senki más nincs a szobában.  – Ez csak egy álom – suttogom. – Nem a valóság.  Hirtelen szavak jönnek fel újra és ezúttal teljesen ébren vagyok. – Már nem is vagy olyan  kemény, igaz­e, így a gazdag pasid nélkül? Megmutatni neki és az egész világnak, hogy ki  is vagy valójában, és ezúttal, nem lehet majd nem észrevenni a jelemet rajtad, te kurva!  Amint az emlék elillan, egyre nagyobb ijedséggel jövök rá, hogy nem álmodom. Felhajtom a  takarót, és elkezdek a kezemhez csatlakozó csövekkel küzdeni és kétségbeesetten  próbálom felhúzni az ingem.  – Istenem, kérlek, ne. Kérlek, add, hogy ne legyen ott – kiáltom, miközben próbálom elérni a  hasam. – Luc, Luc! – zokogom. – Lucian, kérlek, ébredj fel.  Miközben a rajtam lév  ruhával küzdök, Lucian hirtelen felegyenesedik a széken, és  zavartan körülnéz a szobában. Segítségkér  zokogásom úgy tűnik, végül elér hozzá, és  talpra ugrik.  – Lia? Baby, mi a baj? – kérdezi, miközben felém nyúl. A szemeiben vadság tükröz dik,  miközben a kezeim után kap.  – Látnom kell, Luc; kérlek, látnom kell, hogy ott van­e – a szorításával küzdök, próbálok a  köpenyem alá nézni.  – Lia, mi van? Mit kell látnod?  – Látnom kell a hasam! Megbélyegzett? Azt mondta, megbélyegzett!  A harci kedv kiszáll a testemb l, ahogy a testem egyre gyengül. Lucian úgy tűnik végre  megértette, mit kérek, mivel egyre lejjebb húzza a takarót a testemr l, és finoman felemeli a  kórházi köpenyem. Kötések vannak a hasamon, én pedig visszatartom a lélegzetem, úgy  érzem, mintha a gyötrelemt l verg dnék, mintha a fehér kötések gúnyolódnának rajtam.  Lejjebb csúsztatom a kezem, elkezdem letépkedni a kötéseket, miel tt még Lucian lefogná  ket.  – Baby, állj le! Még megsérülsz! Már megint kihúzódott a kezedb l az infúzió – nem  foglalkozom vele, tovább folytatom a gézek feltépését, amíg meg nem fogja a kezeim, így  próbálva megfékezni. – Lia, HAGYD ABBA! Jézusom, majd én leveszem  ket, csak kérlek,  fejezd be, még megsérted magad!  A kezeim zsibbadtan hullnak le, és a zihálásom tölti be a szobát, ahogy leveg  után  kapkodok, miközben várom, hogy teljesítse az ígéretét. Biztosan tudom, hogy elveszek, ha 

hazudott nekem.  – Luc – szólítom meg újra könyörögve, a kezei szó nélkül a hasam felé mozdulnak. A  szemeivel lassan követi a mozdulatait, a ragasztószalagokat, amelyek a kötéseket tartják,  egymás után távolítja el. Lenézek, ahogy az utolsót is leveszi. Hosszú, csúnya vonalakat és  karcolásokat látok, azt hiszem, ki tudok venni egy K betűt, de semmi más nem vehet  ki  tisztán. Hatalmas gombóccal a torkomban megkérdezem: – Mondd ez neked… valamit?  Látod a… kurva szót?  Lucian megrezzen, mintha megütöttem volna, majd a szemeivel végigfürkészi a hasam,  gyengéden megérinti a b röm, miel tt felnézne.  – Én nem… nem tudok kivenni semmit, baby. Vágások és karcolások rengetegének néz ki.  Mi… miért hiszed azt, hogy van ott valami?  Könnyek gyűlnek a szemembe, majd legördülnek az arcomon, miközben azt suttogom: – Azt  mondta megbélyegez, hogy te és az egész világ tudja, mi vagyok valójában… egy kurva. A  hasamba fogja karcolni. Én… emlékszem, ahogy lefogott és éreztem a fájdalmat, amikor  valamit belém váj. Ez az utolsó emlékem.  Lucian úgy néz ki, mint akit legy ztek, ahogy a szavaim eljutnak hozzá. Nézem, ahogy a  szemei dühvel telnek meg, ami aztán gyorsan kínba fordul, amikor elkezdek keservesen  zokogni.  – Ó, a kurva életbe, baby – recsegi, ahogy leengedi a rácsot, ami az ágyat körülveszi, és  bemászik mellém, majd óvatosan a karjaiba vesz. – Annyira sajnálom – suttogja, miközben  a nyaka finom b rébe zokogok. Pillanatokon belül eláztatom a könnyeimmel. Halk, nyugtató  szavakat mormol, és a hajam simogatja, akár egy kisgyereknek.  – Kérlek, ne hagyj el, Luc! – kérlelem, és nem tör döm azzal, hogy milyen kétségbeesetten  hangzik ez, mivel hát, épp az vagyok. Ebben a pillanatban, ahogy az emlékek a felszínre  törnek bennem, és a testem minden sérülése sajog,   az egyetlen, aki visszatart az  rülett l.  Nélküle darabjaimra hullanék, és valószínűleg soha nem lennék többé önmagam.  – Ó, Lia, nem megyek sehová. Csak akkor hagyom el a kórházat, ha te is velem jössz. Az  enyém vagy; és soha nem hagyom, hogy bárki is újra bántson.  Gyengédek a szavai, de a mögöttük lév  er  könnyen kivehet , és azonnal megnyugszom  t lük. Így fekszünk, amíg a zokogásom át nem megy szipogásba, majd remegésbe. Épp  elszundítok, amikor az ajtó kinyílik, és egy horkantást hallok.  – Lucian Quinn, mit csinálsz te az ágyban a betegemmel? – megmerevedek a karjaiban,  amíg meg nem hallom, ahogy finoman felnevet mellettem.  – Sajnálom, Fae néni, nem tudtam ellenállni. A takaró fölött fekszem, szóval ne izgasd fel  magad.  A szavaira közelebbr l is megnézem, és felismerem a nénikéjét. Azonnal elönt a szégyen  amiatt, hogy tudja mi történt velem. Kétségtelenül azt hiszi, hogy Lucian bolond, amiért egy  olyannal bonyolódott kapcsolatba, aki egy rakás szemét. Képtelen vagyok a szemébe nézni,  amikor megáll az ágyam mellett.  – Kedvesem, jó végre ébren látni téged. Nagyon aggódtunk érted.  Az aggodalomra, és az ítélkezés hiányára a hangjában felemelem a fejem, és csak  valamiféle szeretetteljes kifejezést látok az arcán tükröz dni. Hogyan érezhetne így irántam  azok után, ami történt? Nem kellene inkább figyelmeztetnie Luciant, hogy fusson el, amilyen  gyorsan csak tud?  – Én… köszönöm – felelem szégyenl sen, és küzdök, hogy el ne b gjem magam megint.  Nem vagyok hozzászokva a kedvességhez, és azon kapom magam, hogy szeretném 

magamba szívni, akár egy szivacs. Ez a n  nevelte fel Luciant, miután elvesztette a szüleit,  és nyilvánvalóan szereti  t. A saját anyám soha, életem egyetlen napján sem szeretett  engem, és soha nem is aggódott a jólétemért. Tulajdonképpen,   volt a forrása minden  fenyegetésnek, amivel valaha is szembe kellett néznem.   Lucian nagynénje megy és megnézi a monitorokat, amik az életjeleimet mutatják.  – Most, hogy már ébren vagy, szólok a rend röknek. Fel akarják venni a vallomásod.  Amikor remegni kezdek, Lucian szorosabban magához húz, és a nénikéje nyugtatóan  megpaskolja a kezem.  – Nincs mit l félned, Lia. Csak információkra van szükségük, hogy megtalálják azt, aki ezt  tette veled. Ne feledd, hogy itt te vagy az áldozat. Nem tettél semmi rosszat.  A szavaitól újra rám tört a sírás, kíváncsi vagyok, hogy most már mindig ez a szánalmas  ember leszek­e, akivé váltam. Lucian és a nénikéje, halkan beszélnek hozzám, miközben  Luc engem tart és vigasztal. Semmi mást nem akarok, csak hazamenni vele, és elfelejteni  ezt az egészet. Nem akarom senkinek sem elmondani, mit tett velem a mostohaapám.  Mocskosnak érzem magam, és majd meghalok azért, hogy megfürödhessek, hogy  lemoshassam magamról az illatát, ami hirtelen úgy tűnik számomra, mintha ott lenne  mindenütt. Küzdök Lucian engem fogó kezei ellen, csak arra összpontosítok, hogy tisztára  súroljam magam.  – Zuhanyozni akarok – mondom neki kétségbeesetten. – Le kell zuhanyoznom, most.  Kérlek, – zokogva mondom ki a szavakat, miközben   és a nagynénje próbálnak  megnyugtatni. Hallom, amint kimondja a „nyugtató” szót, és lemerevedek. Halványan  dereng, hogy ez egyszer már megtörtént, miközben Lucian a karjaiban tartott. Bárcsak  megértethetném velük, hogy tiszta szeretnék lenni újra.  – Luc – a fejem felé fordítom, míg a szemébe nem tudok nézni. Feldúltnak látszik; Már  majdnem feladom, de Istenem, annyira nagy szükségem van egy zuhanyra. – Le kell  mosnom magamról. Kérlek, még mindig érzem  t a b römön. Csak… meg kell tisztítanom  magam.  Lucian a homlokát az enyémhez támasztja, és szavak nélkül kommunikálunk. Megérti, mire  van szükségem, és tudom, hogy semmi, még a nagynénje sem gátolhatja meg abban, hogy  megadja ezt nekem.  – Kösd ki, Fae.  – Luc, ezzel várnunk kell holnapig. Lia, igazán nem jó ötlet ezt elsietni… – Fae szavai  elhalnak, amikor Lucian felkel az ágyból, és higgadtan elkezdi lehúzni a takarót a testemr l.  Hallom, amint a nénikéje halkan káromkodik, amit valószínűleg nem vennének jó néven egy  kórházi dolgozótól. – Le fog zuhanyozni, most azonnal, és nem számít, mit mondok, igaz?  – Igen – feleli Lucian határozottan, helyet sem adva a vitának. – De szükségem van a  segítségedre, mivel nem akarok semmit sem elrontani.  A nénikéje arrébb söpri a kezét, és megnyomja az ágy melletti n vérhívót. Amikor  válaszolnak, azonnali segítséget kér, és kevesebb, mint egy percen belül egy n vér áll meg  az ágyamnál.  – Wendy, Miss Adams lezuhanyozik, kezdje el kikötni a csöveket. Lucian, kérlek, menj ki a  folyosóra, míg nem hívlak.  Amikor Lucian és én is tiltakozni kezdünk, jelent ségteljesen a katéterre pillant, ami az  ágyam szélén lóg, és azonnal abbahagyjuk az ellenkezést. Luc úgy rohan ki a szobából,  mintha kergetnék, mire a nénikéje nevetésben tör ki.  – Valahányszor valami fenyeget t lát, ezt teszi. 

Érzem, amint az arcomat elönti a forróság. Talán egy kicsit jobb lenne, ha ismerném a  n vért, de ebben az esetben jobb, ha egy idegen érint meg ilyen intim területen, mintha  Lucian nénikéje, még akkor is, ha szigorúan orvosi dologról van is szó.  – Köszönöm – mormolom szégyenl sen, amikor végre megszabadulok mindent l, ami az  ágyhoz kötött. A testem úgy lüktet, mint egy fogfájás, de elhatározom, hogy szembenézek  vele. Szembe kell néznem vele. Amikor Lucian nénikéje megkérdezi, vannak­e fájdalmaim,  nemet mondok. Úgy néz rám, mint aki tudja, hogy hazudok, de nem mondja ki.  – Rendben, azt hiszem készen állunk rá, hogy megpróbáljuk. Lia, kicserélem majd a  kötéseid, amint végeztél a zuhanyzással. Wendy, innen átveszem. Mondja meg Luc­nak,  hogy visszajöhet.  Lucian visszajön és mellém lép. – Készen állsz? – kérdezi, és nyugtatóan a karom  dörzsölgeti.  – Luc, segíts Liának bemenni a fürd szobába, én addig hozom a zuhanyzószéket, hogy le  tudjon rá ülni. Aztán megvárhatsz minket a szobában.  – Ne! – összerezzenek a hangomtól, ami a szobában visszhangzik. Mindketten zavartan  néznek rám. – Úgy értem, azt szeretném, ha Lucian segítene… a fürdésben.  A nénikéje meglepetten mered rám, de én csak megértést látok Lucian szemeiben. – Én…    ismer engem, – próbálom megmagyarázni. Az igazat megvallva nem tudom elviselni annak  a gondolatát, hogy rajta kívül bárki is velem legyen, miközben megpróbálom lemosni a  testemr l a mocskot.  Fae néni egyetlen szó nélkül belép a fürd szobába és megnyitja a csapot. Aztán int nekem  és Luciannek, hogy menjünk be. Ahelyett, hogy engedne bemenni, Luc a karjaiba kap és  bevisz, majd behúzza az ajtót mögöttünk. Gyengéden letesz a zuhanyzó székre, amit a  nénikéje közvetlenül a vízsugár alá tett. Kioldja a kórházi köpenyem hátul és lassan leengedi  a vállamról, miel tt teljesen lehúzná rólam. Amikor bólintok neki, hogy folytassa, felveszi a  levehet  zuhanyrózsát, és a hátamra irányítja, hagyva, hogy a vízsugár a b römre hulljon. A  másik kezét arra használja, hogy szappant pumpáljon a kezébe a fali adagolóból, és elkezdi  szappanozni, majd leöblíteni a testem.  Lenézek a kezére, ami épp a mellem tartja, és csendesen záporozni kezdenek a könnyeim,  miközben finoman lemossa a ronda, sérült és harapásokkal teli mellbimbóim. Látja az  elszenvedett er szak össze bizonyítékát rajtam, és biztosan tudom, hogy ez apró darabokra  szaggatja  t. Habár ahelyett, hogy elfordulna, megkeres és megtisztít minden egyes  sérülést, vágást és harapást, amit csak tud. Megérti, hogy szükségem van erre, és  valahogyan én is tudom, hogy erre neki is épp ugyanolyan szüksége van, mint nekem. Ez  nem pusztán egy egyszerű zuhanyzás számunkra; ez egy kísérlet arra, hogy kitisztítsuk az  elménkb l az engem ért támadás iszonyatát.  Akkor torpan meg el ször, amikor a combhajlatomhoz ér, és csendben vár a  beleegyezésemre. Szétnyitom a lábaim, és mindketten a fekete és lila foltokat nézzük, amik  a bels  combom tarkítják. Ahogy még jobban kinyitom neki, hallom, amint szaggatottan  beszívja a leveg t, amikor a combom egyik részén, egy jól látható kézlenyomatot talál, ami a  b römbe nyomódott, a harapásnyomokkal együtt. Érzem, amint megremeg, ahogy hozzám  ér, és visszatartom a lélegzetem. Ha nem képes megérinteni engem ott, és felváltani a  csúfságokat, amelyek azzal fenyegetnek, hogy elpusztítanak, akkor bekattanok. Egy  cérnaszál tart egyben, és ez az   kezében van, és ha most elfordul t lem, akkor az megöl  engem.  Mintha megérezné, hogy a kezére összpontosítok, lassan megmozdítja és elkezd lemosni 

engem. Habár tudom, hogy fáj neki, de folytatja, minden egyes porcikám gyengéden,  szeretetteljes mozdulatokkal megérinti. Hátra rándulok, és reflexszerűen próbálom  összezárni a lábaim, amikor az ágyékomhoz ér. Nem hatolt belém a mostohaapám…  megpróbálta, de nem sikerült elérnie a megfelel  erekciót ahhoz, hogy meger szakoljon,  mire annyira dühbe gurult, hogy elvesztette az önkontrollt. Attól a pillanattól kezdve, az volt  az egyetlen célja, hogy megbüntessen, amiért képtelen volt teljesíteni. Hálát mondtam  minden egyes ütésnél, amit rám mért, mert még ha meg is öl, soha nem válhatott a  részemmé. Ily módon az ütései azt jelentették, hogy legy ztem  t, és ezt   is tudta, érezte.  Ez vezetett ahhoz, hogy megpróbálja belevésni a „kurva” szót a hasamba. Amikor elmondta,  hogy ezt fogja tenni, végre meglátta és megérezte azt, amit t lem akart: kétségbeesést,  rémületet és haragot. Istenem, hogy el volt ragadtatva, amikor végre megtalálta a félelmem  kulcsát.  Lucian végez a testemmel, és elkezdi a hajam megmosni. Egy nyögés tör fel az ajkaimról,  ahogy az ujjai finoman masszírozzák a fejb röm. A fejfájás, ami már elkezd dött, csökkenni  kezd egy kissé a meleg víz hatására és kioldódik a feszültség egy része is bel lem.  Lehunyom a szemem és átadom magam a kezeib l áradó élvezetnek.  Kizökkenek a transzból, amibe estem Lucian kezeinek köszönhet en, amikor elkezd körözni  a nyakamnál és közel hajolok hozzá.   – Eltűnt, baby. Nem maradt utána semmi. Az én kezem és illatom az, amit mindenütt  érezhetsz. Az ágyadat áthúzták, amíg itt voltunk, így új lapot kezdhetünk. Rendben?  Válaszul bólintok, mivel a soha el nem apadó könnyeim, úgy tűnnek, folyamatosan  szivárognak a szememb l. Az ujjai hegyével letörli  ket, majd mintha most jutna eszébe,  megragad egy tiszta ruhát és benedvesíti, miel tt lemosná az arcom, mintha még mindig  gyerek lennék. Az iránta érzett szerelmem ebben a pillanatban soha nem ismert méreteket  ölt. Itt van, amikor a legtöbben elsétáltak volna. Látja a sebeim a testemen, és olyan, mintha  csak a szépséget látná meg. Nem számít, mit hoz a jöv , csalhatatlan bizonyossággal  tudom, hogy soha nem fogok senkit sem úgy szeretni, ahogyan  t. Megérintem a sebhelyet  a torkán, és szavak nélkül mondom el neki, hogy az   fájdalma az enyém is, ahogyan az  enyém az övé. Mindketten megsérültünk valakit l, aki az életünk része volt, de minden  furcsaság ellenére egymásra találtunk.   a válasz az imáimra, és csak remélni tudom, hogy  nem én vagyok a legrosszabb pokla. Továbbá, a sorsunk összefonódik, mivel az a törékeny  kötelék, ami közöttünk formálódott, megszilárdult, és csak egy mély tragédia szakíthat el  bennünket egymástól. A kezem az övé köré fonom, és csak nézem  t. Tudom, hogy látja,  mit érzek iránta, és nem teszek semmit, hogy elrejtsem el le.  – Köszönöm – suttogom a tenyerébe, miel tt hintek egy csókot rá, és mindketten tudjuk,  hogy többet köszönök meg neki, mint azt, hogy megfürdetett.  Hallhatóan nagyon nyel, miel tt az ajkaival végigcirógatja az enyém. Csak annyit felel: –  Bármikor, baby.  A szavaiba kapaszkodom, olyan rászorultságot érzek, amilyet még soha ezel tt. Megértem,  hogy ez normális, tekintetbe véve a traumát, amit elszenvedtem, de érdekelne, hogy képes  lennék­e visszatérni ahhoz, amikor még nélküle léteztem. Lesütöm a szemem, és remélem,  hogy nem látja meg a rajtam a pánikot, amit érzek, már annak a puszta gondolatára is, hogy  milyen lenne az az élet, amiben Lucian Quinn nem létezik.  Megszárítgat, ahogy tud, miel tt egy másik törölköz t csavarna a testem köré, és  visszavinne a szobámba. A nénikéje az ágyamnál vár, friss kötszerekkel. Az ágyra mutat,  Luc pedig finoman a friss leped re fektet, ahogy Fae közeledik. Anélkül, hogy egyetlen 

pillantást is vetne rám, elkezdi szétszedni a ragasztószalagot és a gézlapokat.  – Lia, ki kell cserélnem a nedves kötéseket. Tudom, hogy jobban szeretnéd, ha Luc  csinálná, de fel kell mérnem a sérüléseid. Melletted maradhat, amíg dolgozom.  – Oké – suttogom, mivel tudom, hogy nincs más választásom. Nem kétséges, hogy már  minden egyes sérülésem látta, de még mindig zavarban vagyok, ha arra gondolok, hogy  szét kell nyitnom a törölköz m. Lucian megfogja a kezem, és köröket rajzol a kézfejemre,  mintha meg akarna nyugtatni. Amikor a törölköz m szétnyílik, Lucre nézek és hagyom, hogy  a nénikéje dolgozzon. Viszket a b röm hideg ujjai érintése alatt, de nem húzódok el. Amíg  Lucian itt van velem, senki sem bánthat.  Képtelen vagyok megállni, hogy össze ne rezzenjek, amikor az ágy túloldalához megy és  felemeli a kezem. Sínben van a kezem, és ragasztószalagokkal van három ujjam körülfogva.  Merevnek érzem és fel van dagadva és belenyilall, ahogy lehámozza róla a  ragasztószalagot.  – Tudom, hogy nem túl kellemes érzés, de ezt le kell cserélnünk. Gondolnom kellett volna  rá, hogy egy zacskót húzzunk a kezedre, miel tt lezuhanyozol.  – Mi… Mi a baja? – kérdezem, mert kíváncsi vagyok rá, mi képes ekkora fájdalmat okozni.  Grimaszol, miel tt megszólal.  – A csuklód és három ujjad eltört. Begipszeljük majd, ha egy kicsit lelohad a duzzanat.  A hang és az érzés, ahogy az ujjaim eltörnek, hirtelen visszatér egy émelygés kíséretében.  – Elájultam, amikor az els  ujjam eltörte, de sikerült annyira felráznia, hogy biztosan tudja,  magamnál vagyok, amikor eltöri a másik kett t.  Küzdök a késztetéssel, hogy magzatpózba gömbölyödjek, és remélem, hogy annak a  napnak az emlékei végre békén hagynak.  Lucian váratlanul leejti a másik kezem és hátralép.  – Csak… csak szükségem van egy pohár vízre. Visszajövök – veti oda a válla felett,  miközben olyan gyorsan elmegy, hogy még el sem jut a tudatomig, hogy otthagy.  Visszapislogom a könnyeim, félek, hogy most elhagy engem.  – Kedvesem – szólít meg gyengéden a nénikéje. – Ez nehéz számára. Soha nem láttam  még így viselkedni egyetlen n vel sem, és nagyon fáj neki, hogy nem tudott megmenteni  téged.  Fogalmam sincs, honnan tör fel bel lem, de azon kapom magam, hogy kicsúszik: – És mi  van Cassie­vel? Szerette  t, nem?  A nénikéje lefagy, épp olyan döbbentnek tűnik a kérdést l, mint amilyen én vagyok. Végül  megszólal.   – Beszélt neked róla?  A fejem csóválom, és azt mondom: – Nem igazán. Azt mondta, majd ha eljön az ideje,  beszél róla. Cassie az, aki bántotta  t, igaz?  Nem válaszol, amíg az utolsó kötésemmel nem végez. Aztán egy hosszú pillanatig csak néz  rám, miel tt végre beszélni kezd.  – Ez egy hosszú, bonyolult és tragikus történet, Lia. Luc dolga, hogy beszéljen róla, amikor  készen áll rá. Habár annyit elmondok neked, hogy nagyon kemény id szakon ment át utána.  De az tény, hogy veled olyan kapcsolatba bonyolódott, amilyenbe soha nem hittem, hogy  valaha is fog. Meg van a hatalmad ahhoz, hogy bántsd  t, több is, mint Cassie­nek valaha is  volt. Kérlek, ne élj vissza a bizalommal, amit beléd fektetett.  A kezére teszem a kezem és  szintén azt mondom: – Kett nk kapcsolatában neki van  hatalma, mivel az övé a szívem. 

Rám húzza a takarót, és körben gondosan bedugdossa alám a széleit, miel tt beköti az  infúziót.  – Adok valamit a fájdalomra; valószínűleg már szükséged van rá.  Bólintok, mert érzem, amint a testem minden sérülése és fájdalma életre kel. Ahogy az  ajtóhoz ér, még hozzáteszi: – A tiéd a szíve, még ha nem is vallja be.  Az ajtó csendesen becsukódik mögötte, és azon kapom magam, hogy ott várom, hogy Luc  visszatérjen. Igaza lehet? Lucian valóban szeret? Egyáltalán képes még rá Cassie után?  Annyira szeretném tudni, mi történt köztük.  Biztos vagyok benne, hogy ez a titok nyitja, hogy ki is Lucian. Már csak azt a kérdést kell  megválaszolnom, hogy hol van Cassie?       

  Lucian & Lia   ▼  Negyedik Fejezet  Fordította: Nati  Lucian    A dohányzó helyiségb l ki­be járkáltam abban a reményben, hogy ez majd megnyugtat. Már  alig tudtam tartani magam, mióta megláttam a Lia testét ért károkat.   annyira apró, nem is  tudom elképzelni, hogyan élt túl egy ilyen verést és egyebet, amik ilyen típusú zúzódásokat  hagynak maguk mögött. Amikor megláttam a tenyérlenyomatot a combján, le kellett nyelnem  az epét, ami azzal fenyegetett, hogy feljön a torkomon. Csak arra gondoltam, hogy a gonosz  kis köcsög, aki megérintette  t elég lesz ahhoz, hogy elhagyjam a várost, míg meg nem  találom. Fae néni azt mondja, nincs bizonyíték arra, hogy meger szakolták, de Istenem,  tudnom kell Liától, hogy ez igaz. Nem bírom a gondolatot sem, hogy a testében volt. De  kibaszottul megölöm, ha megtette.  Szívesen rohadok a börtönben, ezért az örömért.  Nem vettem észre, amikor elmondta nekünk, hogy eltörte az ujjait. Azt hiszem, úgy  gondoltam, talán a küzdelem közben történt – ami már így is elég rossz, de tudva, hogy  szándékosan egyenként törte el  ket, meg rjített. Nem mondta a nevét, mindig úgy utalt rá,  hogy " ." Ha az elején volt is kétségem, most nincs. Hogyan lenne képes egyikünk is úgy  élni az életét, tudva, hogy még él?  Már a második cigarettámba kezdek, amikor azt hallom: – Luc, mikor kezdtél el dohányozni?  Megfordulok és látom, hogy Max a hátam mögött, a füstfelh t legyezi maga el l. Feltartom  az ujjam, jelezve, hogy adjon nekem egy percet, amíg szívok néhány slukkot, miel tt  kidobom az erre kialakított helyre. Nem kétséges, hogy megpróbálják megakadályozni, hogy  a csikkek ne heverjenek a földön.  – Max, sajnálom. Gondoltam, a homlokukat ráncolták volna, ha Lia szobájába whiskyt iszok,  úgyhogy adok egy esélyt dohányzásnak.  Max az orrát ráncolja.  – És hogy működik?  – Szívás – mondom pléhpofával, meg sem próbálom tagadni.  Szükségem van egy másik fogkefére, holnapra, mert csaknem elhasználtam az egyetlent,  amim van.  – Szóval, mi szél hozott ide ilyen kés n? – kérdeztem kíváncsian.  Kényelmetlenül feszeng, miel tt válaszol: – Én… Carly­val vacsoráztam, amikor Lia  felébredt, és a kórház engedélyezte a látogatást. Rögtön beszélni akart vele, így én is  jöttem. Gondoltam, hátha szüksége lehet még valamire.  Nem tudom megakadályozni, hogy a szemöldököm felhúzódjon. Úgy tűnik, hogy a gyanúm  beigazolódott, és már több történik, mint egy rend rség kapcsolattartóval kötött barátság.  Nem mintha meg lennék lepve, tényleg. Max nem az, aki kérkedik kapcsolataival, de tudom,  hogy még soha nem volt hiánya n i társaságból. Anélkül, hogy kommentálnám,  megkérdezem: – Van valami híred még a számomra?  – Attól függ, hogy milyen híreket vársz. Nincs semmi Jim Dawsonról. Eltűnt, és Lia anyja  nem beszél. Könnyen elképzelhet , hogy   még nem tud semmit. Carly azt mondta,  meglep dött azon, amit Liáról megtudott; valójában úgy tűnt, megdöbbent. Természetesen 

tudjuk, mit kezdjünk az ilyen fajta n vel, mint  , kétlem, hogy sokat fog tépel dni rajta, – egy  fájdalmas fintorral hozzáteszi, – azt akarta, hogy hívjam fel a mamám, és köszönjem meg  neki, hogy nem egy pszichopata.  Egyetértek, azt gondolva, hogy jobb vagyok szül k nélkül, mint egy olyan félével, mint akivel  Liának kell küzdenie.  – Van a rend rségnek valami nyoma?  – Én nem hiszem, – válaszolja Max undorodva. – Csak visszariad az elmém attól, hogy  olyan valaki, mint Dawson ennyire kevés forrással, ilyen könnyen elszökjön.  – El fogsz ámulni azon, hogy milyen emberek segítenek egy ilyennek – teszem hozzá,  tudva, hogy a gonosz emberek hajlamosak, hogy segítsenek egymásnak, nem számít, mibe  kerül nekik. Mint egy becsület kódex, a tolvajok között.  – Szóval, – teszi hozzá Max, mintha most jönne a látogatásának a lényege, – ha én egy  fogadós ember lennék, azt mondanám, hogy Lee Jacks, már mindent tud Liáról.  A kijelentése nem igazán lep meg.  Ez olyasvalami, amit vártam attól a pillanattól kezdve, hogy Max elmondta nekem, amit  kiderített Lia múltjáról. Kérdez sködni egy olyan férfiról, mint Jack, biztos volt benne, hogy  feltűnik.  – Történt bármi különös, amiért erre a következtetésre jutottál?  – Korábban kaptam egy hívást Mark Wilks­t l, aki a Falco Enterprises­nál alkalmazásban  álló számos ügyvédek egyike.   és én, rendszeresen együtt golfozunk, és tudatni akarta  velem, hogy az érdekl désem Jacks magánélete iránt, nem maradt észrevétlen.  – Vajon kíváncsi? – kérdezem, kíváncsian arra, hogy Jacks miért választana ilyen közvetett  utat hozzám.  – Nem, egyáltalán nem.   nem tett fel kérdéseket. Ez csak egy udvariassági fordulat volt,  hogy adjon nekem egy tippet. Nem hiszem, hogy Jack az a típus, aki ilyenre használja az  ügyvédjét.  Vigyorgok, a jól kivehet  kétértelműségén.  – Azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy több vagy, mint az ügyvédem. Különben is, én nem  alkalmazok embereket arra, hogy nyitva tartsák a fülüket, mint ahogy Jacks csinálja, mivel  nekem nincs annyi rejtegetnivalóm.  Max megrázza a fejét.  – Mindannyiunknak vannak csontvázai a szekrényben, Luc. Néhány közülük csak jobban  csörög, mint a többi.  – Igaz, – tudomásul veszem a kijelentését, miel tt megkérdezem: – Szóval, úgy gondolod,  csak id  kérdése, hogy felbukkanjon?  – Jobb, ha elhiszed. Ha igazunk van, akkor Lia az egyetlen gyermeke, ahogy tudom. Kizárt,  hogy   képes lesz ellenállni annak, hogy személyesen lássa.  – Mindketten tudtuk, hogy ez elkerülhetetlen, attól a pillanattól fogva, hogy kiderült. Tudom,  hogy a dolgai néha megkérd jelezhet ek, de tényleg, lehetne rosszabb, mint az anyja?  – Nem tudom, Luc – válaszol Max  szintén. –  k szoros kapcsolatot ápolnak a bátyjával, így  nyilvánvalóan, a család jelent neki valamit. Nem hiszem, hogy   azel tt közeledik Liához,  hogy hozzád jönne. Ti ketten ismer sök vagytok. Gondolom, szeretne távolabb tudni téged,  miel tt Liához jön. El kell hinnem, hogy kibaszottul lenyűgözné ez a fordulat.  – Mib l gondolod, hogy nem tudott róla egész végig? – kérdezem, remélve, hogy a pokolba  is, de tévedek. Az utolsó dolog, amire Liának szüksége van, egy másik szül , aki  cserbenhagyja. 

– Lehetséges, – ismeri el Max. – De amit tudok róla, ez nem valószínű. Nem számít, hogy ki  , nem gondolom, hogy elhagyta volna a lányát abban a helyzetben, amiben Lia volt. Lee  nem az a fajta ember, aki hagyja, hogy valaki más szórakozzon a vagyonával.  Hajlamos vagyok egyetérteni Max értékelésével.  Függetlenül attól, hogy az ügyei legálisak vagy nem legálisak, vagy kizárólag szürke  árnyalatúak, Jacks egy elfogadott és keresett tagja az Asheville­i társadalomnak. Soha nem  csinált botrányt, hogy kés bb visszatérjen kísérteni  t. Ha Lia a lánya, és tudott róla, akkor a  lány vele élne, vagy támogatta volna a távolból.  Soha nem hagyta volna itt, mindenki orra el tt, hogy egy alkalmatlan pillanatban valaki  belebotoljon.   nem egy buta ember. Bár, azzal lehetne érvelni, hogy biztosan volt egy  súlyos tévedés a döntésében, legalább egyszer az életében. A kapcsolat Maria Adamshez  elég ahhoz, hogy engem megborzongasson. Nehéz elképzelni, hogy a szuka tudott volna  sokkal másabb is lenni.  – Majd meglátjuk, mi lesz bel le – mondtam végül. Küzdök a vággyal, hogy meggyújtsak  egy újabb cigarettát, míg feldolgozom a hírt.  Már eljöttem egy ideje, és vissza kell mennem Liához. El sem tudom képzelni, mit gondol,  hogy olyan hirtelen otthagytam. Úgy éreztem, könnyebb lesz neki, hogy beszéljen a  rend rségnek arról, hogy mi történt vele, a jelenlétem nélkül, de közel kell lennem arra az  esetre, ha szüksége lenne rám. Ha  szinte akarok lenni magammal, beismerem, hogy attól  tartok, nekem is nehéz lesz ezzel foglalkoznom. A gondolattól, hogy valaki hozzáért,  er szakos leszek. Még soha nem voltam ilyen birtokló, egyetlen n vel sem ezel tt, még  Cassie­vel sem, és ez kicsit jobban zavarba hoz.  – Menjünk vissza – intek Max el tt.  Nem hiányolom a megkönnyebbülést, ami Lia arcát keresztezi a megjelenésem láttán,  amikor belépek a szobába. Azonnal átvágok a szobán hozzá, megállok az ágya mellett,  blokkolva a kilátást mindenki el tt.  – Minden rendben? Kérdezem, érezve a feszültségét. Bólint egyet, de úgy néz ki, annyira  hálás nekem, hogy láthat, hogy rögtön bűnösnek érzem magam, hogy itt hagytam.  – Itt vagyok, kicsim – biztosítom, miel tt leülök az ágya másik oldalán a székre, és  megnyugtatóan megdörzsölöm a lábát.  A rend rségi nyomozó, nyilvánvalóan még mindig estélyibe van öltözve… Ha egy kicsit  fiatalabb lennék, adnék Maxnek egy remek jelet (feltartott hüvelykujj), mert Carly Michaels  egy nagyon vonzó n , és ha az alakra simuló fekete ruha, amit visel, bármit is jelezhet,  ugyanolyan jól néz ki a ruha alatt is. A fenét viccelek; megmondom neki a következ   alkalommal, hogy egyedül vagyunk.  – Miss Adams… Lia, tudom, hogy ez nehéz, de vegyük át még egyszer az elejét l. Ha nem  bánja, én ezúttal rögzítem a vallomását. Sajnálom, hogy újra végig kell ezen mennie, de az  a tapasztalat, hogy néha a dolgok tisztábban látszanak, miután volt ideje, hogy visszajátssza  a kezdeti emlékeket az eseményr l.  Amikor Lia szeme felém fordult, mintha a jelenlétem nyugtalanítaná, azt mondom: –  Drágám, kiléphetek a folyosóra, ha úgy könnyebb lesz számodra?  Egy pillanatra megütközve néz, miel tt azt mondja: – Kérlek, ne hagy itt. Szeretném, ha  maradnál, csak…  Tudom, mit akar mondani. Attól fél, hogy amit hallok, meg fogja változtatni az érzéseimet  iránta. Valószínű, hogy széttép és felbosszant engem, a pokolba is, de nem fogok kimenni.  Nem érti, hogy   már több nekem; még én sem értem. Soha nem akartam újra ilyen 

helyzetbe kerülni, különösen, ha valaki éppen olyan sérült, mint én. Mindazonáltal, Lia a  részemmé vált, miel tt még rájöttem volna, mi történik. Nem tudom többé kivágni az  életemb l, és túlélni, miután abbahagyom a lélegzést.  – Ez nem változtat semmin – nyugtatom meg, miközben felkészítem magam a történetre.  Max kimenti magát, mert nem akarja, hogy Liának ennél is kellemetlenebb legyen.  – Rendben, Lia, kész vagyok – mondja Carly, miután elhelyezi a felvev  gépet az  éjjeliszekrényen. – Csak ne siessen, és kezdje az elejét l, kérem.  Lia vesz egy pár lélegzetet miel tt akadozva elkezdi.  – Én… korán befejeztem az utolsó órám az iskolában és volt még egy ki agyonütni való  id m, miel tt Sam értem jön. Luciannél akartam maradni, és szükségem volt néhány ruhára  a lakásomból, ami éppen az iskola melletti háztömbben van. Azt hittem, csak felkapom a  holmim, és kis id  múlva megyek tovább. Ellen riztem a postát a bérház halljában, amikor  hirtelen valaki megragadott hátulról. Annyira meglep dtem, hogy nem is próbáltam felvenni  a harcot, amíg be nem húzott a tároló helyiségbe. Megfordultam és szemben találtam  magam a mostohaapámmal, Jim Dawsonnal. Amikor elkezdtem küzdeni,   ököllel a  gyomromba ütött, amit l nem kaptam leveg t. Míg próbáltam talpra állni, kivette az övét és  összekötözte a kezem. Aztán valamilyen ruhát tömött a számba, és szalaggal megkötötte.  Az íze olyan rossz volt, hogy elkezdtem öklendezni, de azt mondta, ha hányok, akkor is  otthagyja a szalagot, úgyhogy, meg fogok fulladni a saját hányásomba.  Amikor Lia megállt, hogy vizet igyon, a tekintete az enyémbe fúródott, és én minden t lem  telhet t megtettem, hogy egy könnyed mosollyal válaszoljak neki. Utáltam, hogy ilyen  megrázkódtatáson megy keresztül, de úgy tűnt, hogy jobban aggódik miattam, mint saját  maga miatt. Ahogy nyugtalan szemébe néztem, megfogadtam, hogy ezt együtt fogjuk  megoldani. Minden, a dühöm, a kétségbeesésem és tehetetlenségem, kizárólag azért van,  mert hagytam, hogy az a fattyú eljusson hozzá. Azonban tudom, hogy az   sebezhet   állapotában, túl könnyű neki azt feltételezni, hogy nem akarom  t többé, ami kurvára messze  van az igazságtól. Nem tör dve a közönségünkkel, odahajoltam hozzá, és egy csókot  nyomtam az ajkára.  – Ez nem változtat a dolgokon, kicsim – visszapislogja a könnyeit, miel tt visszafordul  Michaels nyomozó felé. A másik n t, izgatta a köztünk lév  interakció, de gyorsan  visszakerült a szakmai maszk a helyére.  – Szüksége van egy kis pihenésre, miel tt folytatja, Lia? – kérdezi, mintha megértené,  milyen nehéz ez neki. Kíváncsi vagyok, hogy Lia megtehetné­e ezt, ha nem lenne Maxnek  viszonya a rend rnyomozóval.  – Jól vagyok – mondja Lia halkan, miel tt folytatná. – Nagyon dühös volt, túlságosan is. Azt  gondoltam, hogy tenni fog valamit, mert szinte megszállottnak tűnt. Emlékszem,  folyamatosan nevetett, egészen hisztérikusan. Ezután egy szempillantás alatt,  rjöngeni  kezdett. Az els  dolog, amire emlékszem, hogy mondott, miután visszafogta magát: "azt  hitted, a tiéd vagyok, ugye? Te hülye kis kurva, mit képzeltél?" Aztán lehajolt, nevetve,  mintha valami vicceset mondott volna. "Majd én megmutatom… megmutatom neked"  kántálta többször is, ahogy… kezdte, eltávolítani a ruháim.  Dühös lett, amikor nem tudta az ingem levenni a kezemt l, amit összekötözött. Elkezdett  rángatni, mintha valahogy ez segítene. Végül el húzott egy kést a zsebéb l, és levágta  rólam a melltartót és a pólót.  Amikor megpróbáltam elfordulni, hogy ne tudjon rám nézni…   megütött, majd a padlóra  lökött. A fejem megütöttem az egyik szekrény sarkába, és kába voltam néhány percig. Elég 

ideig, hogy levegye a nadrágom és a fehérneműm. Ahelyett, hogy Michaels nyomozóra  nézett volna, felém fordult, szinte könyörögve, miközben folytatja. – Próbáltam küzdeni –  tényleg, de sokkal er sebb volt, mint én. A lábamra ült, és… elkezdett fogdosni.  Amikor megáll, Michaels nyomozó megkérdezi: – Hol érintette meg, Lia?  Lia lehunyja a szemét egy pillanatra, mintha er t gyűjtene a folytatás el tt. Tudom, hogy rám  figyel, hogy felmérje a reakcióm, amib l tudom, hogy ami következik, fájdalmas lesz  mindkett nk számára. Tartom a szemkontaktust, elfordulás nélkül, próbálom szavak nélkül  közvetíteni, hogy nem számít, mit mond, én továbbra is mellette vagyok.  – El ször is, megragadta a melleim – kezdi halkan, de határozottan. – Megcsípte, amit l  felkiáltottam, majd többször megszorította  ket. Aztán… leengedte a kezét a lábam közé, és  több ujját bedugta az én… hüvelyembe. Úgy tűnt, hogy azt akarta, hogy sírjak, és addig  akarta folytatni, amíg ezt teszem.  – Kibaszott szemétláda – csattantam fel, nem tudtam sakkban tartani a szavakat. Annak  ellenére, hogy sejtettem, hogy mi történt vele, hallani a szavakat az ajkáról, puszta kínzással  ért fel.  Tudva, hogy a keze rajta volt, – benne, – elég összeomlás volt nekem. Amikor Lia  abbahagyja a beszédet, megszorítom a lábát és bólintok, hogy folytassa a kitörésem  ellenére.  Fátyolos hangon folytatja, ahol abbahagyta.  – Majd lehúzta a nadrágját annyira, hogy el vegye a péniszét. Én… verg dtem és  forgolódtam, próbáltam ledobni magamról, – teszi hozzá, – ekkor megütött az öklével.  Miel tt tudtam volna, mi történik, megpróbált belém hatolni, és még akkor is sírtam, várva,  hogy megtörténjen, de nem történt semmi.  … nem ment neki. Nem volt elég kemény.  Ekkor tényleg bevadult, és elkezdett ütni, rúgni, és harapni engem – törli le az arcán  lecsorduló könnyeket, ahogy beszél. – Fájt, de nem érdekelt, mert jobb volt, mint a másik  lehet ség. Folyton mocskos kurvának nevezett, és azt mondta, hogy az én hibám, hogy nem  tudta megtenni, mert én túl undorító vagyok neki. Elkezdtem egyre jobban szédülni és  minden elhomályosult el ttem. Amikor felvette a kést, és amikor azt mondta, meg fogja  mutatni Luciannak és a világnak, hogy mi vagyok, és ezúttal összetéveszthetetlen jelet tesz  rám,  rjöngtem. A "kurva" szót akarta a gyomromra vésni a késével. Megütött, amikor ismét  küzdöttem, és ez az utolsó dolog, amire emlékszem. Azután elájultam.  Michaels nyomozó leállítja a felvev t, odasétál Liához és lenéz rá.  – Tudom, hogy elcsépelten hangzik, de szerencsés, hogy épségben túlélte. Sok olyat láttam,  akiknek ez nem sikerült. Tisztában vagyok azzal, hogy hosszú út áll Ön el tt, de ne feledje a  végén, hogy nem volt képes megtenni magával, amit akart. Ön nyert, mert itt van.  – Tudom, – ért egyet Lia halkan. – Én már elfogadtam a tényt, hogy nem fogom elhagyni azt  a szobát élve. Amikor felébredtem itt a kórházban, azt hittem, még mindig ott vagyok… vele.  Én csak… meg akartam halni, ahelyett hogy odaadjam magam neki. Nem tudom, hogy  túléltem volna, ha neki sikerül megtennie, amit akart.  – Meg lenne lepve, Lia, hogy mi mindent lehet túlélni – mondja a másik n , miel tt témát  vált. – Azt hiszem, ez minden, amire szükségem van most. Mi mindent megteszünk, hogy  megtaláljuk  t, és tájékoztatom, ha van valami új fejlemény. –Miután elmegy, Lia a kezét  tanulmányozza, mintha tartana attól, hogy rám nézzen.  Lábra állok, és megkérdezem ki kell­e mennie a mosdóba, miel tt el készül az estére.  – Nem, a nagynénéd segített korábban, miel tt Ms. Michaels megérkezett. Azt hiszem, jól  leszek egy darabig. – Bólintok, miel tt leveszem a cip m, és alacsonyabbra állítom a sínt az 

ágyán, miel tt beszáll. Gyengéden a karjaimba húzom, hogy próbáljon pihenni.  – Nagyon sajnálom kicsim, mindent, amin keresztül mentél. Bármit megadnék azért, hogy  visszamenjek és megváltoztassam a veled történteket.  Nagy, kapkodó zokogás hangja tölti meg a szobát, ahogy sír a mellkasomon. – Mit gondolsz,  csúnya vagyok most? – kérdezi a zokogások között. A szívem megszakad a kérdést l, és  kíváncsi vagyok, hogyan tudom meggy zni  t, hogy   soha nem lesz semmi más, csak  gyönyörű számomra, kívül és belül egyaránt. Nem számít, mennyi rútság próbálta  megérinteni  t.  – Nem, kicsim; Isten bizony, nem. Soha nem fogok mást látni, csak szépséget, ha rád  nézek. Én csodálom az er det. Kevesen tudnák túlélni, amit te, és csak mások érzései miatt  aggódni. Te engem és mindenkit magad körül, jobbá teszel, hogy méltók legyünk hozzád.  Nincs semmi a világon, amivel a mostohaapád csúnyává tehetett volna. Fáj, ha rád nézek,  mert tudom, hogy szenvedsz. De ha meggyógyultál, és készen állsz, én imádni foglak téged,  minden centid, és mindig csak téged foglak látni, Lia… csak téged.  Ellazul a karomban és felemeli a fejét, hogy megcsókolja a nyakam. Ahogy fekszem  átkarolva  t és elveszve a saját gondolataimban, hallom, hogy kimondja azt a szót, amit l  szinte megáll a szívem. – Szeretlek, Luc. – Ritmikus légzése tudatja velem, hogy elaludt  vagy közelében jár, és kíváncsi vagyok, hogy tudatában van­e annak, amit mondott.  rl döm aközött, hogy közelebb akarom húzni magamhoz, és szeretnék elmenekülni. Bár  tudom, hogy a mély érzések vannak köztünk, én közel sem vagyok kész arra, hogy nevet  adjak nekik. Nem tudom, hogy képes vagyok­e még szórakozni vele. Tele van érzelmekkel,  és érthet , hogy olyan dolgokat mond, amit általában nem. Megesküdtem, hogy soha nem  adok újra ilyen hatalmat egy n nek, és nem számít, milyen er sen érzek Lia iránt, nem  törhetem meg az esküt, legalábbis nem most, amikor a világom úgy tűnik, hogy ismét a  szakadék szélén van, és a káoszba süllyed. Úgy döntök, nem beszélek róla, és remélem,  hogy nem lesz probléma köztünk. Nem tudom elviselni a gondolatot, hogy elveszítem, de  most úgy érzem, mindkett nknek van elég gondja az életében anélkül is, mint amit egy extra  szöv dmény, mint a szerelem is magával hoz.       

  Lucian & Lia   ▼  Ötödik Fejezet  Fordította: Cinderella  Lia    Ma engedtek ki a kórházból, öt nappal a támadás után. Michaels nyomozó, akárcsak a  n vérek, azt mondta, szerencsés vagyok, hogy túléltem. Amikor magamra nézek látom,  hogy az egykor tiszta b röm, tele van fekete és kék foltokkal, és egy szörnyeteg fogainak  nyomaival, ráadásul, egyáltalán nem érzem magam szerencsésnek. Olyan mocsokkal  szennyeztek be, amit végtelen mennyiségű fürdéssel sem tudok lemosni magamról. A  testem, ami napokkal ezel tt még oly ismer s volt számomra, ma már idegennek tűnik. A  vágások és sérülések meggyógyulnak majd, legalábbis ezt mondták nekem; hamarosan  nem lesz más, talán csak pár heg. Az egészet magam mögött hagyhatom és folytathatom  tovább az életem, mintha mi sem történt volna.  Jó néhány változatot hallok minden nap. Komolyan azt gondolják, hogy ez ilyen egyszerű,  vagy téveszméik vannak? Vajon ugyanezeket a leereszked  szavakat mondanák akkor is,  ha  ket támadta volna meg brutálisan valaki, akinek meg kellett volna védenie  ket? Egy  másik áldozaton kívül van bárki is, aki megértheti azt, hogy milyen fokú árulást és szégyent  érzek, mert egy szül  vagy egy mostohaszül , szexuálisan bántalmazott? Megtanultam úgy  élni az életem, hogy id nként ilyen érzések támadtak bennem és fojtogattak, a hátamat  éget  fájdalom, pedig folyamatosan arra emlékeztetett, hogy bárki bánthat másokat.  A tény, hogy az anyám tud róla, mindig is tudott róla, még nehezebbé teszi. Soha életemben  nem tudtam milyen az, amikor valaki feltétel nélkül szeret, amíg nem találkoztam Debrával.  A hangos, pimasz üzlettulajdonossal, aki szenvedélyesen védelmezte azokat, akiket  szeretett. Az a nap, amikor besétáltam az éttermébe, mert kétségbeesetten szükségem volt  egy melóra, volt életem legjobb napja. Debra és a barátja, Martin, a szárnyaik alá vettek,  soha nem jutottam volna nélkülük oda, ahol most vagyok. Debra tegnap meglátogatott  engem, és szerencsére egyike volt azoknak, akik nem mondták azt nekem, hogy milyen  szerencsés vagyok, hogy túléltem.  Nem hiszem, hogy képes lettem volna megbirkózni azzal, ha mézes­mázosan beszél velem,  mivel egyszerűen   nem ilyen volt. Ehelyett azt mondta, hogy a mostohaapám egy rohadék  szemétláda pöcs, akit móresre kellene tanítani. Azt is nagyon részletesen taglalgatta, milyen  leckét érdemelne. Imádtam, amiért megértette, hogy képtelen vagyok csak ülni és hálát  rebegni azért, hogy az életem nem annyira rossz, amennyire lehetne. Megértette, hogy ki  kell eresztenem a g zt, még ha az csak sértegetésekben nyilvánul is meg.  És Lucian… Hol szeretnék elrejt zni el le, hogy ne lássa a csúfságomat, ami úgy tűnik  nagymértékben eluralkodott rajtam, hol pedig a karjaiba bújnék, hogy megvédhessen az  egész világtól, ahogyan azt megígérte. Amikor ezt megfogadta nekem, tudtam, hogy  valóban azt hiszi, távol tud tartani a tűzvonaltól. Hűséges azokhoz, akikkel tör dik, és többet  tesz, hogy megvédje  ket, mint azt gondolná. Nem tudom a részleteket, de biztosan érzem,  hogy csaknem az életébe került, hogy megmenthesse a barátait és esetleges szeret jét,  Cassiet. Mit nem adtam volna érte, hogy tudjam, mi történt közöttük. Hasonlít a története az  enyémhez? Luc, vajon azért vonzódik hozzám, mert valaki olyat képviselek, akit képtelen  volt megmenteni? Az elmúlt pár napban sok id t töltöttem azon gyötr dve, mit nem tudok 

róla. Talán könnyebb az   problémáira összpontosítani, és az enyémeket figyelmen kívül  hagyni, vagy talán csak arra van szükségem, hogy megértsem azt az embert, aki egy  pillanatra sem hagyta el a kórházat, mióta bekerültem oda.  Hagytam, hogy beleszeressek Lucian Quinnbe, és a kórházi tartózkodásom alatt, egy  különösen gyenge pillanatomban be is ismertem ezt neki. Utána úgy tettem, mint aki alszik,  mivel nem akartam szembenézni egy minden bizonnyal kínos pillanattal. Tudom, hogy  tör dik velem; senki sem tette volna meg ezt értem, hacsak nem érez valamit. Szexuálisan  amint együtt vagyunk, lángra gyúlunk, úgy tűnik soha nem telünk be a másikkal. Még most,  annyira összetörve is, amennyire a testem és a lelkem is összetört, vágyom rá, hogy  birtokoljon. Zseniális, heves férfi, és amihez csak ér, arannyá válik a kezei alatt, és ez velem  sincs másként.  A karjaiban tartott, vigasztalt, incselkedett velem és mindvégig, amíg a kórházi ágyon  feküdtem csodásan gondoskodott rólam, akkor is, amikor úgy tűnt, soha nem ér véget a  könnyáradat. Az önsajnálatban dagonyáztam, ilyet soha nem tettem ezel tt, nem számított  milyen rossz is volt az élet. A nénikéje tegnap beszélt velem arról, hogy egy rövid ideig  alávethetném magam egy gyógyszeres kezelésnek, amíg nem tudom jobban kezelni az  érzelmeim. Amikor megemlítettem ezt Luciannak, dühösnek tűnt. Olyan volt, mintha  személyes kihívásnak tekintené, hogy segítsen visszanyerni az önuralmam gyógyszerek  nélkül is. Ez kíváncsivá tett, miért idegenkedik az antidepresszánsoktól. Vajon régebben   is  használta  ket, és rossz tapasztalata van velük?  Az, ahogyan izgett­mozgott és járkált az elmúlt öt napban, elgondolkodtatott, talán nem tesz  jót vele, ha valami miatt aggódik. Biztos voltam benne, hogy dohányzott is, habár nem  vallotta be, amikor rákérdeztem az illatára. El ször azt hittem Aidan vagy Max miatt van a  szag, de aztán egyértelművé vált, amikor kiment, és dohányszagúan jött vissza. Már  amennyire én tudtam, ez olyan dolog volt, amit évek óta csak id nként tett. Soha azel tt  nem éreztem rajta ezt az illatot, s t, a lakásában sem volt nyoma. Lucian rendkívül  sokoldalú volt, és amikor már azt gondoltam, hogy a nagyrészüket ismerem, akkor egy újabb  mutatkozott meg.  Visszajön a kórházi szobába, és kinyitja az ajtót a nénikéjének, aki betol egy kerekesszéket.  Összehúzom magam, mivel tudom, hogy esély sincs rá, hogy ne ebben menjek ki a  kocsihoz. A nénikéje már mondta, hogy ne is próbálkozzak; kórházi el írás. A látszat  kedvéért vitatkozom egy kicsit, de mivel még mindig sajog mindenem és le is gyengültem az  egyhetes fekvést l, ezért több mint boldog vagyok, hogy elfogadhatom a fuvart a parkolóig.  – Készen állsz egy kis gurulásra, Lia? – mosolyog, amikor begurítja és elém állítja a széket.  Közte és köztem, kialakult egyfajta kötelék, amíg itt voltam, és hiányozni fog, hogy nem  találkozom vele minden nap. Megnyugtatott, hogy hamarosan meglátogat. Sokkal jobban  éreztem magam attól, hogy a kis családja részeként tekint rám, ez megérintett és hálás  voltam érte.  – Istenem, igen – suttogom, és többnyire komolyan is gondolom. Már belefáradtam abba,  hogy az apró szoba négy falát bámuljam, de azért egy kicsit ideges vagyok, amiért elhagyok  egy olyan helyet, ahol biztonságban éreztem magam. A kórházban nagy a sürgésforgás, és  mindig volt valaki, aki ki­be járkált a szobámba. Tudom, hogy Luciannak vissza kell térnie a  munkájához. Talán az övé a cég, de végül, csak vissza kell majd térnie az életéhez.  Csodálom, hogy betartotta a szavát és nem ment el a kórházból, amíg ott voltam. Azon  kívül, amikor felteszem, kiment dohányozni, végig velem volt a szobában. Sam hozott  nekünk kaját, így nem kellett teljes mértékben a kórházi koszttól függnünk. Mivel nem 

nagyon volt étvágyam, így az enyém többnyire megmaradt.  – Gyere, kicsim, menjünk haza – mondja Lucian, miközben a karomat tartja, hogy segítsen  beszállnom a kerekesszékbe. Tudom, hogy szívesebben vinne ki a karjaiban a kocsihoz, de  tartja magát a szabályokhoz, hogy boldoggá tegye a nagynénjét. Egy csókot hint a  homlokomra. – Sam már vár ránk a felhajtón, szóval nem megyünk messzire.  A nénikéje végiggurít a folyosókon, szégyenl sen integetek pár ismer s n vérnek, akiket  megismertem. Gyanítom, két okból is több odafigyelést kaptam a n vérekt l, mint más  betegek. El ször is Fae miatt, másodszor pedig Lucian iránti csodálatuk miatt. Szó szerint a  lábai elé omlottak, amikor mutatott némi figyelmet irányukba. Csak a szememet forgattam  azon, ahogy elaléltak. Titkon kíváncsi voltam, vajon én is hasonlóan viselkedem­e. Olyan  magától értet d en szexi és karizmatikus, hogy szinte lehetetlen immúnisnak lenni rá. Azt  hihettem volna, hogy a körülöttem való sürgöl désük a sérüléseim természetéb l és okából  kiindulva kínosak, de ehelyett, miután a kezdeti sokk elmúlt, olyan voltam, mint egy  látogatható híresség. Tudtam, hogy ez kizárólag Lucian jelenlétének és gyengéd  tör désének köszönhet .  Sam sugárzó mosollyal áll a járdán, amikor kijövünk az ajtón. El re sétál, letérdel, hogy meg  tudja fogni a kezem.  – Miss Lia, nagyon örülök, hogy ma hazavihetem. Annyira aggódtunk érted.  Majd meghasad a szívem, a hangjából áradó  szinteség hallatán. Ilyen rövid id  alatt,  nagyon megszerettem az el ttem álló embert.  – Köszönöm, Sam – suttogom. – Hiányzott a mosolyod.  Habár tiltakozom az ellen, hogy Lucian autóját használjuk, valahányszor ragaszkodik hozzá,  de mindig szeretek Sammel lenni. Attól, hogy vele vagyok, Lucianhez is közelebb érzem  magam. Pusztán a tudattól, hogy   az, aki a legjobban ismeri a férfit, akihez egyre jobban  köt döm, csak még érdekesebbé teszi. Próbálok nem kihúzni bel le információt, de futólag  is olyan dolgokat mesél Lucian gyerek­ és tinédzserkoráról, hogy azon kapom magam,  csüngök a szavain.  Lucian segít talpra állnom, a nénikéje odajön hozzám és a karjaiba zár.  – Hívj fel, ha bármire szükséged van, vagy ha csak beszélgetni akarsz.  Elég halkan beszél ahhoz, hogy csak   és én halljam. Nem volt boldog, amiért Lucian arra  kért, ne használjam azokat a gyógyszereket, amikr l beszélt velem. Megértem, hogy  megpróbálja szavak nélkül is elmondani nekem, hogy tudassam vele, ha nem vagyok képes  magam megbirkózni a dolgokkal. Beleegyezésül bólintok, miel tt mindent megköszönnék  neki, amit értem tett.  Lucian betesz engem a Mercedes egyik oldalán, gondosan becsukja az ajtót mögöttem,  miel tt átmegy a másik oldalra és beszáll. Meglep, amikor az ölébe húz, és mindkett nket  beköt.  – Rendben vagy? – kérdezi és fürkész en néz rám.  – Igen – felelem  szintén, örülök, hogy a karjaiban vagyok, ahol mindig olyan, mintha az  egész világ megszűnne.  Kifújja a leveg t, miel tt annyira közel húz magához, hogy az álla alá kerül a fejem. –  Annyira örülök, hogy hazavihetlek.  Megsimogatom a karját, így próbálom vigasztalni.  – Tudom, hogy nehéz volt neked ennyi ideig a kórházban. Köszönöm, hogy velem maradtál.  Hátrahúzódik, az államat a kezébe fogja és a szemembe néz.  – Én, nem erre gondoltam. Én… a francba, bébi, amikor rád találtam, attól féltem, 

elveszítelek. A tény, hogy most itt vagy… ­  Úgy tűnik, nem tudja, hogyan fejezze be a mondatot, de eleget mondott ahhoz, hogy  megnyugodjak. Értem, mit próbált mondani, mivel amikor ki voltam teljesen szolgáltatva a  mostohaapámnak, amiatt gyötr dtem, hogy nem láthatom többé Luciant, hogy nem  érezhetem többé magam körül a karjait, és hogy soha nem láthatom már meg, lehetett­e  volna bel lünk több. Az   veszteségét gyászoltam, miközben a mostohaapám a testemet  püfölte. Az, hogy most gyengéden a karjaiban ringat, mintha értékes lennék számára,  szürreálisnak tűnik.  Az út további részében nem beszélgetünk, úgy tűnik, mindketten elmerülünk a saját  gondolatainkban. Az egyetlen dolog, amit egyaránt szeretek és gyűlölök benne, hogy soha  nem érzi úgy, hogy meg kell törnie a csendet. Tudom, hogy az elméje csak ritkán pihen, és  vágyom arra, hogy hallhassam a gondolatait, de néha, mint ma is, ebben a békés csendben  kellemes lazítani.  Lucian ragaszkodik hozzá, hogy a karjaiban vigyen be a kocsiból a lakásába. Nem  ellenkezem, mikor végigsétál a nappalin és egyenesen a hálószobába megy, majd leültet az  ágyra; a testem még mindig gyenge a traumától és az elszenvedett támadástól. Boldogan  engedem, hogy levegye a cip m és ágyba dugjon.  – Ez annyira jó érzés – mormolom álmosan, miközben még mélyebbre fúrom magam a puha  ágyneműbe.  Ad egy puszit a homlokomra, majd feláll. – Megyek, átnézem az e­mailjeimet, ha jól elvagy  egyedül?  – Jól vagyok – motyogom válaszul, félálomban.  – A folyosó végén leszek az irodámban. Hívsz, ha szükséged van rám, Lia?  Úgy tűnik, nem éri be a bólintásommal, szüksége van szóbeli meger sítésre is, miel tt  elmegy. – Oké… az irodádban. – Ismétlem, hogy megnyugodjon. Amikor kimegy a szobából,  meg kell küzdenem a késztetéssel, hogy visszahívjam.  Csak az a tudat volt képes megnyugtatni a kórházban, hogy   vigyáz rám. Tudtam, hogy  megtartja a szavát és akár meg is öli azt, aki még egyszer bántani mer engem.  Most itthon vagyok; Lucian a vigyázóm. Ha mást nem is tudok, tudom, hogy azok között a  falak között, amiket    riz, biztonságban vagyok. Ahogy kezdek elszunnyadni, azon  tűn döm, hogyan fogom elhagyni ennek a lakásnak a biztonságát újra.    Lucian    Leülök az irodámban a b rszékembe és végigfuttatom a kezem a hajamon. Annyira  kibaszottul jó érzés újra itthon lenni, és az, hogy Lia visszatért az ágyamba, elég volt ahhoz,  hogy hálát rebegjek. Azok után a gyötrelmekkel teli órák után, hogy rátaláltam, attól féltem,  soha többé nem leszünk már együtt.  Az igazat megvallva, nem tudom, milyen lenne ide visszajönni úgy, hogy   halott. Ez papíron  az én lakásom ugyan, de most Lia birtokolja minden egyes négyzetméterét. Nincs egyetlen  olyan szobája, zuga vagy sarka a lakásnak, amin ne érezném a jelenlétét. Talán ez abból  adódik, hogy soha nem volt itt más n  romantikus céllal. Halálra rémülök már csak attól is,  ha megpróbálom kielemezni, miért nem tudom elképzelni, hogy azt akarjam, hogy  elmenjen… valaha is. Bármi legyen is az oka, úgy érzem, mintha újra lélegzethez jutnék.  Annak ellenére, hogy másra sem vágyom, csak Lia mellé bebújni az ágyba és érezni  magamon  t, vannak olyan üzleti ügyeim, amikkel foglalkoznom kell. Aidan és Cindy jó 

munkát végeztek, a Quinn Software­t egyik napról a másikra jól igazgatták, de nem  engedhetem el a kormányrudat örökre. Mindig vannak olyan döntések, amelyek kizárólag az  én felel sségem alá tartoznak.  Már egy órája az e­mailekkel foglalkoztam, amikor megszólalt a cseng .  – A francba – sziszegem, remélem, Lia nem ébredt fel rá. Fogalmam sincs, ki lehet az, mivel  mindenki, akit ismerek, felhív, miel tt beállítana. Amikor kinézek a kukucskálón, meglepve  húzom össze a szemeim. Felismerem az arcát; elvégre az   cégét l vettem meg ezt a  lakást. Ez megmagyarázza azt is, miért jött a lakásomhoz a beleegyezésem nélkül;  gondolom a beosztottjai, nem mondanak nemet a f nöknek. Kinyitom az ajtót és karba tett  kézzel csak annyit mondok – Jacks.  – Quinn – feleli szívélyesen, úgy tűnik, szórakoztatja elkeseredett pillantásom. Tudom, hogy  nyilvánvaló számára, hogy a látogatása nem lep meg. Attól a pillanattól tudom, mióta Max és  én megbeszéltük, egyszer csak meg fog jelenni; csak meglep, hogy eddig tartott neki. Egy  kicsit még férfiasan méregetjük egymást, miel tt félrelépek és intek neki, hogy jöjjön be a  lakásomba. Esélytelen, hogy csak úgy elsétáljon, és inkább addig esek túl ezen, amíg Lia  alszik.  Megáll az el szobában és vár, amíg be nem csukom az ajtót, majd intek neki, hogy  kövessen az irodámba. Amikor leül arra a székre, amire rámutattam az asztal el tt, egy  pillanatig csak fürkészem  t. Talán el ítéleteim vannak annak alapján, amit tudok róla, de a  fenébe is, épp úgy néz ki, mint Lia. A hajuk és a színeik majdnem egyformák, de a szemei  azok, amiknél elid zök. A szemei ugyanolyan ragyogó kékek, mint Liáé. Rájövök, hogy a  föld népességének legalább a felének valószínűleg kék a szeme, de van valami Lia és Lee  szemeiben, ami csaknem megegyezik. Megdörzsölöm a homlokom, és azon gondolkodom,  hogy talán olyan dolgokat látok, amik ott sincsenek. Van egy olyan érzésem, hogy Lee így  vagy úgy, de tud róla, ezért kíváncsian azt kérdem – Szóval, mit tehetek érted?  Az ajkai halvány mosolyra húzódnak, mintha azt mondaná „á, szóval így akarod”. Nem áll  szándékomban megkönnyíteni számára a helyzetet, szóval várok.  – Amikor azt mondták, hogy rólam kérdez sködsz, még nem jelzett be a radarom. Elvégre  van néhány hasonló üzleti érdekeltségünk, és úgy gondoltam, egy közös vállalkozás jár a  fejedben – tart egy kis szünetet, és keresztbe teszi a lábait, miel tt folytatná. – Az viszont  meglepett, hogy a kérdez sködésed nem üzleti, hanem magánéleti jellegű volt, vagy még  pontosabban, a múltamra irányult. Nem mondom, hogy ilyen még nem volt, mert gyakran…  el fordul. Azonban, ezt általában a kíváncsi tömeg szokta tenni személyes haszonszerzés  céljából. A hirtelen érdekl désed az életem huszonegynéhány évvel ezel tti szakasza iránt  már elég volt ahhoz, hogy felkeltse a figyelmem. Szóval, én is kutakodtam egy kicsit a te  életedben.  Az utolsó mondata után vár, mintha kíváncsi lenne arra, mit reagálok. Hátrad lök a  székemben, és a fiókomban lapuló rohadt cigarettára vágyom. Nem vagyok hajlandó  megadni neki azt az elégtételt, hogy úgy viselkedem, mint egy ijed s kisgyerek. Az olyan  férfiak, mint Lee Jacks csak egyetlen dolgot tisztelnek: az er t. Valami azt súgja, a mai  reakcióm megalapozza a jöv beni kapcsolatunkat. Ha   Lia apja és úgy ítéli meg, hogy  gyenge vagyok, akkor lesz némi problémánk… nem is kicsi. Ezért szenvtelen arccal azt  mondom: – Én is ugyanezt tettem volna. Csak arra lennék kíváncsi, miért tartott ennyi ideig,  hogy eljöttél.  Azt hiszem, csak képzelem, amikor úgy tűnik, mintha bűntudat suhanna át az arcán, miel tt  kifejezéstelenné válik az arca. 

– Nem voltam a városban, amikor el ször hallottam a szokatlan… érdekl désedr l. Csak  múlt éjjel tértem vissza. Miután megtudtam, hogy itthon vagy és nem az irodádban,  egyenesen idejöttem.  Úgy döntök, véget vetek ennek a kis csevejnek, és kertelés nélkül kimondom: – A te lányod?  Nem tesz úgy, mintha nem tudná, mir l beszélek; csak annyit mond: – Igen.  Egy kicsit kételkedem abban, hogy pontosan tudja, mir l beszélek;   nem az az ember, aki  egy ilyen típusú kérdésre anélkül válaszolna, hogy ne lennének tények a kezében. Érzem,  amint egyre növekv  dühöm már fojtogat, amikor bedobom: – Mindig is tudtál róla?  – A fenébe, dehogy is! – csaknem üvöltve mondja ki ezeket a szavakat, egy pillanatra  elveszti az önuralmát, de aztán vesz egy mély leveg t. – Amiatt kezdtem el kutatni, amik  után te kérdez sködtél. Amikor nem találtam meg a kapcsolatot közted és a múltam között,  akkor néztek utána az embereim. Tudtam, amint megláttam a fényképét, de els sorban a  hátterér l szóló jelentés tette egyértelművé számomra.  – Nem sok mindenben hasonlítotok – vitatkozom, nem igazán tudom, miért tiltakozom.  Talán, mert azt gondolom, Lia megérdemelne egy olyan szül t, aki nem annyira rossz, mint  az anyja.  Anélkül, hogy válaszolna, el húzza a tárcáját a zsebéb l és kivesz bel le egy fényképet.  Amikor elém löki, leesik az állam. A képen Lee Jacks áll a karjaiban… Liával?  – Mi a fene? – kérdezem, és döbbenten nézek a képre. Lia tudja, ki  .  – Kissé különös, nem igaz? – kérdi, miközben odaad nekem egy másik képet. Ugyanaz a n   áll egy férfi mellett, aki nagyon hasonlít Lee­re, de egyértelműen nem   az. –   a bátyám,  Peter és a lánya, Kara.  Közelebbr l megnézem mindkét képet, és végre észreveszem a különbséget a másik n   haja színében és a magasságában. Els  pillantásra, lehetne akár Lia ikertestvére is.  Azonban ha jobban szemügyre veszem, tudva azt, amit tudok, látom, hogy nem Lia az.  Nagyon úgy tűnik, ez meger síti az állítását, miszerint   Lia apja. Visszaadom neki a  képeket és azt mondom: – Ez nem bizonyít semmit. Nem azt mondják, hogy mindenkinek  van egy ikerpárja a világban?  – Ne vesztegessük az id nket kerteléssel, Quinn. Te is és én is tudjuk, hogy van több  bizonyíték is.  – Akkor, mi legyen most? – kérdezem, mivel tudom, hogy az igazat mondja. Lee egészen  biztosan nem lenne itt most, ha akár egy kicsit is megkérd jelezné, hogy Lia a lánya­e. –  Nem tudom, milyen reakciót vársz t le.  – Ezért kerestelek fel el bb téged és nem Liát. Azt gondoltam, talán neked lesz valami  javaslatod arra, hogyan közelítsek hozzá.  A meglepetés kiülhetett az arcomra. Fanyar mosollyal azt mondja: – Te együtt vagy vele,  ezért magától értet dik, hogy jobban ismered, mint én.  Miel tt még kitalálnám, mit feleljek, egy hang szólalt meg az ajtóból. – Luc, sajnálom. Nem  tudtam, hogy társaságod van. Csak üldögélni szerettem volna veled egy darabig.  Talpra ugrok, amint észreveszem, hogy milyen megtört a hangja és vörösek a szemei.  Megint sírt. Két lépéssel átszelem a szobát, és a karjaimba húzom.  – Jól vagy, kicsim? – kérdezem és érzem, amint átborzong.  – Csak rosszat álmodtam – suttogja a nyakamba.  Ránéz a férfira, aki ott ül és csak bámul ránk, és kibontakozik a karjaimból. – Én… hm…  megyek és lezuhanyozom. Elnézést, hogy megzavartam a meetinget. – Lehajtja a fejét,  majd gyorsan megfordul, úgy néz ki, mint aki zavarban van, miközben idegesen szorosabbra 

köti maga körül a lenge ruhát, amit visel.  – Rendben – nyugtatom meg. – Egy perc, és megyek és megnézlek. Miért nem vársz meg  engem azzal a zuhannyal? – Nem tetszik annak a gondolata, hogy esetleg elesik, amíg nem  vagyok elég közel, hogy meghalljam. Bólint, aztán kimegy a folyosóra. Amikor már nem  látom, halkan becsukom az ajtót és megfordulok, és egyszer csak ott találom Leet az  arcomba mászva. – Mi a… ­ Elszorul a torkom, amikor a kezeit a nyakam köré fonja, és az  ajtóhoz szegez, amit épp most csuktam be.  – Hogy mertél kezet emelni rá! – sziszegi, miközben az öklét hátrahúzza. Egy pillanatra  össze vagyok zavarodva, azt hiszem az dühítette fel, hogy átöleltem, de aztán leesik. Látta  az arcát. Azt hiszi, hogy én…  – Baszd meg – nyögöm, és kinyúlok, hogy megfogjam az öklét. – Soha nem bántottam.  Kifordulok a szorításából, és a fejemet csóválom.  – Nem tudsz róla, ugye? Úgy tűnik az embereid nem olyan alaposak, mint azt gondoltad.  A nyakam lüktet attól, ahogy összezúzta a légcsövem. Lee vagy ezerdolláros ruhát visel, de  alatta néhány igencsak komoly izom feszül. Nyugodt viselkedését még jobban megértem  most, hogy már tudom, fogalma sincs róla, hol volt Lia az elmúlt öt napban. Nem értem az  embereinek, hogy kerülte el a figyelmét valami, ami a közelmúltban történt.  – Hagyd ezt a baromságot Quinn, és mondd el, mi történt vele. Ha te tetted ezt vele,  megtalállak, és ugyanezt teszem veled, vagy még rosszabbat.  Harag sugárzik a másik férfi minden pórusából, egy kicsit sem kétlem, hogy komolyan  gondolja minden szavát. Nem akarom megejteni ezt a beszélgetést, amíg Lia ébren van, de  tudom, hogy Lee nem tágít addig, amíg nem válaszolok. Talán egy részem még reméli is,  hogy az igazság hatására egy egészen kicsit megérez abból a fájdalomból, amit Lia érzett  éveken át.  Megdörzsölöm a nyakam, hogy enyhítsek egy kicsit a feszültségen, és azt mondom: – Lia az  elmúlt öt napot a kórházban töltötte. Ma hoztam haza. A mostohaapja megpróbálta  meger szakolni és valószínűleg meg is ölte volna, ha valami nem zavarja meg.  – TESSÉK? – üvölti Lee ökölbe szorított kézzel.  – Halkabban – kérem, és az ajtó felé nézek. – Nem akarom, hogy tudja, err l beszélgetünk.  Ha hallani szeretnéd, akkor tartózkodj a kiabálástól. – Hitetlenked  pillantást vet rám, majd  int, hogy folytassam. – Ha ezt nem tudtad, akkor biztosan nem tudsz arról sem, hogy éveken  át bántalmazta  t az anyja és a mostohaapja.  …  – Maria bántotta? – szakít félbe és olyan sápadt, mint a fal. Meglep, hogy egy olyan férfi,  mint Lee Jacks meg tud döbbenni valamin, különösen az er szakon. Bár nem úgy néz ki,  mint aki megjátssza magát. Sokkal inkább úgy, mint aki menten összeesik.  – Igen – felelem  szintén. – Aztán hozzáment Jim Dawsonhoz, aki aztán éveken át mindent  megtett, ami kimeríti a nemi er szak fogalmát.  Amikor a másik férfi visszasüllyed a székbe, amib l nemrég pattant fel, én is visszamegyek  az enyémhez, majd elmondok neki mindent, amit tudok, beleértve a tárgyalótermi drámát is,  amiben részünk volt az utóbbi id ben. Egy részem, még egy kicsit meg is sajnálja, amikor  látom, hogy felfordul a gyomra.  – Én… én nem tudtam err l – mondja halkan, majd megdörzsöli a homlokát. Lenéz a  kezeire és hozzáteszi. – Borzalmas élete volt, ugye? A fenébe, ezt nem tudom elhinni!  Felsóhajtok, és érzem, amint a düh végigszáguld az ereimen. Az, hogy feldúlta a hír, amit  most tudattam vele, még nem törölte el a haragom. Nem kételkedtem abban, hogy dühös  lesz amiatt, amit Liának el kellett viselnie, ha másért nem is, hát azért, mert valaki meg mert 

érinteni egy Jacks­t. Amire nem számítottam az az, hogy látszott az apa gyötrelme a lánya  fájdalma miatt. Ez nem illett ahhoz a közönyös emberhez, akinek  t ismertem.  – Az élete nem volt egyszerű.  Egyetértek. – De fantasztikus n .   a legintelligensebb, legelszántabb és leger sebb ember,  akit valaha ismertem. Fogott mindent, ami vele történt, er t merített bel le és arra használta,  hogy túlélje.  Felemeli a fejét és a szemei lángolnak. A szavai, olyan halkan törnek fel bel le, hogy alig  hallom meg  ket.  – Bárki, aki valaha is bántotta, megfizet érte; ezt megígérhetem neked. – Feláll és elindul az  ajtó felé. – Maradjunk kapcsolatban – teszi hozzá, miel tt elmenne.  Visszahanyatlok a székembe, kimerültnek érzem magam az szóváltástól. Különös, de  nyugodtabbnak érzem magam, mint amikor Liát megtámadták. Fogalmam sincs, mik a  szándékai Lee­nek, amikor Lia így össze van zavarodva, de egy dologban biztos vagyok:  Lee a pokolba is utána megy annak, aki akár csak arra gondol, hogy bántsa  t. És abban is  biztos vagyok, hogy immár nincs a világnak olyan zuga, ahová Jim Dawson elbújhatna. És  bár nincsenek illúzióim azt illet en, hogy azt tervezné, hirtelen az év apjává válik, de az,  ahogyan elvesztette az önuralmát, amikor az érzelmei összezavarodtak, nagyon is valósak  voltak. Csak az nyugtalanít, hogy hogyan hat majd ez a felfedezés a kapcsolatomra Liával.  Semmit sem akartam jobban, mint hogy végre legyen egy családja, aki úgy gondoskodik  róla, ahogyan azt megérdemli, de nem tudom, Jacks valaha is felajánlja­e ezt neki. Nem  akarom, hogy ez újra csak fájdalmat okozzon neki. Lee befolyásos ember, de én magam  sem vagyok kapcsolatok és szövetségesek híján. Ha meg kell védenem Liát a saját apjától,  akkor megteszem… habozás nélkül.  Felállok és elindulok, hogy megkeressem Liát, az ágyban találom, újra elaludt. Finoman  megmozdítom, próbálom kényelmesebb pozícióba helyezni, miel tt visszahúzom a takarót  apró termetére. Amint lehajolok, hogy egy csókot hintsek az ajkaira, meghallom az  ajtócseng t. Ez az els  itthon töltött napunk, és a lakásom hirtelen a Grand Central  Stadionná változott. Amikor kinézek a kukucskálón, megint meglep döm a váratlan  látogatón. Kinyitom az ajtót, és intek Maxnek, hogy jöjjön be.  – Mi a helyzet? – kérdezem bevezetés nélkül.  Elhallgatok, és azon tűn döm, mikor szoktak rá az emberek, hogy hívás nélkül beugorjanak.  Különösen, mivel tudják, hogy Lia csak pár órával ezel tt ért haza. Ahogy a válaszára várok,  észreveszem, milyen zilált a kinézete. Max általában úgy néz ki, mintha egy Brooks Brothers  reklámból lépett volna ki. Annak ellenére, hogy általában öltönyt visel, most úgy néz ki, mint  aki épp aludt, miel tt átjött.  – Mi a fene történt veled?  – Rose Madden történt velem! – morogja válaszként. – Az a n , egy igazi idióta.  Kíváncsi vagyok, vajon olyan zavarodottnak tűnök­e, mint amilyennek érzem magam a  válasza miatt. – Lia barátja, Rose?  – Ó, igen,   az.  Azok után, hogy Lee­vel megküzdöttem, belefáradtam a homályos válaszokba. Harcolok a  késztetéssel, hogy kinyissam az ajtót és kilökjem rajta. De helyette megdörzsölöm az  orrnyergem, miel tt válaszolnék.  – Mégis, miféle problémád lehetne vele? Mégis, hányszor találkoztál vele, egyszer?  Meglazítja a már eddig is ferde nyakkend jét, és azt mondja: – Igen, tegnap estig. Aztán, ma  hajnali egykor felhívott a rend rségr l, én voltam az egyetlen telefonhívása. 

– És mit tett? – kérdezem, biztosan rosszul hallottam. Amikor utoljára láttam a kórházban  egy nappal azel tt, miel tt Liát kiengedték, még úgy tűnt rendben van.  – Hallottad, amit mondtam. Úgy tűnik, a barátja megcsalta, és ett l elborult az agya, vagy  ilyesmi. A rend r azt mondta, felvett egy lapátot és betörte vele a pasi kocsijának összes  ablakát, miel tt…  – Na, ne – suttogom, képtelen vagyok elhinni, hogy Rose ilyen  rültséget tesz. És Jake?  Csak egyszer vacsoráztam együtt vele, de akkor szilárd párnak tűntek.  – Egyre jobb lesz, hidd el. A 3ő7­es Magnumját használta arra, hogy kil je a kerekeit.  Gondolom, a lapát nem volt valami hatékony erre.  – Szent szar – motyogom, képtelen vagyok elhinni, amit mond. Lia legjobb barátja egy  rült.  Komolyan, mi jöhet még ma?  – Emlékszel, amikor megütötte a srácot a kórházban, és azt kérted t lem, hogy menjek és  nézzem meg, mi folyik ott? – amikor bólintok, folytatja. – Hát, mondott valamit arról, hogy  érez valami parfümöt rajta. Beszéltem vele pár szót, és odaadtam neki a névjegykártyámat  arra az esetre, ha a fickó problémát okoz neki. Soha nem gondoltam volna, hogy hallok  valaha is róla. Miután felhívott, elmentem a rend rségre Lia kedvéért, mivel az   barátja, és  a francba is, olyan volt, mint az Alkonyzóna, vagy valami hasonló. Ott ült – és nem viccelek  –, egy fehér blúzban, rózsaszín kardigánban és fekete szoknyában. Gyöngyöket viselt, és  minden egyes hajszála a helyén volt. Esküszöm, inkább nézett ki úgy, mint egy Stepfordi  Feleség, és nem, mint az NRA felfegyverzett aranykártyás tagja.  A döbbenetem átadta a helyét a szórakozottságnak, amint elkezdtem nevetni. Tudtam, hogy  Roseban van spiritusz, de soha nem sejtettem, hogy ennyi.  –   tagja az NRA­nek, úgy, mint a Nemzeti Fegyver Társaságnak? – biztosan valami másra  gondolhat.  – Nem csakhogy tagja, hanem aranykártyás, nagy támogatója az ügynek. Nem egy ostoba  liba; nem mondott semmit, amíg oda nem értem. Ismertem pár rend rt, akik az ügyét  kezelték és csak nevettek az egészen, hajlandóak ejteni a vádat ellene és elengedik, ha  megfizeti a kárt.  Megvonom a vállam, és azt mondom: – Hát, az jó, igaz? Sajnálom, hogy téged hívott, de  köszönöm, hogy segítesz neki. Tudom, hogy Lia nagyon hálás lesz – amikor feszengve néz  rám, az egyik lábamról a másikra nehezedem, és megkérdezem. – Ezzel vége is, nem igaz?  – Nem egészen – morogja. – Én… hazavittem, és amikor odaértünk,  … rám mászott.  – Tessék? – kérdezem, gondolván rosszul hallottam.  – Belemászott az ölembe és megcsókolt, miközben megfogta a… a farkam.  A nappali felé intek, majd levágja magát egy székbe mögöttem, én közben azon tűn döm,  még mennyi  rült dolgot fogok hallani. Rose immár olyan, mint egy kanos Annie Oakley.  – Jézusom. Csak nincs rajta valami szeren?  – A fenébe is, de – vág vissza Max. – A farkamon.  Hátrahajtom a fejem, bár száraz válaszában nyomát sem találom a humornak. Ez olyan  rohadtul  rült dolog, hogy az már vicces. Az én általában rendíthetetlen ügyvédem úgy néz  ki, mint aki teljesen megzavarodott attól, ami történt, és ez rohadtul ledöbbent. Talán telihold  volt múlt éjjel, vagy ilyesmi.  – Kérlek, mondd, hogy nem dugtad meg ott a kocsiban.  – Nem! – veti oda, és felháborodottan néz rám. – Úgy értem, annál azért egy kicsit tovább  ment, mint kellett volna, mivel a kezei mindenütt ott voltak, még miel tt észrevettem volna.  És a fenébe is, elég ijeszt  a csaj, de attól még gyönyörű. 

– Kielégített – mondom hitetlenkedve.  – Nem – megrázza a fejét. – Dehogyis. Csak meglep  volt.  – Ne már – oda mutattam, ahol rótta a köröket ökölbe szorított kézzel. – Máskülönben nem  lennél itt.  Leveti magát a kanapéra velem szemben, és hangosan kifújja a leveg t.  – Igen, a francba is,   valami más. Nem tudtam, hogy elfussak vagy ajánlatot tegyek.  – Bízz bennem – megrándul az arcom. – Pontosan tudom, min mentél keresztül. – Ahogy ott  ülünk mindketten csendben a semmibe meredve, azt mondom: – Lee Jacks éppen most  ment el.  Hangosan felsóhajt. – Ez a nap rohadtul el lett baszva, nem igaz?  Egyetértek, felállok és a sarokban álló bárhoz sétálok, hogy egy­egy pohár bourbon­b l er t  nyerjünk. Nagyot kortyol, majd az ízére elfintorodik.  – Rendben, halljuk.                

  Lucian & Lia   ▼  Hatodik Fejezet  Fordította: Hófehérke    Lee Jacks      Nagy léptekkel lépek ki Lucian Quinn épületéb l, megállok, amíg a sof röm kinyitja a  járdaszegélynél halk alapjáraton parkolt Rolls Royce Phantom hátsó ajtaját. A halántékom  lüktet, ahogy elhelyezkedem a puha b rülésen. – Szóval? – kérdezi egy hang.  Elfordulok, hogy szembe nézzek,a férfivel, aki mind üzleti, mind magánügyekben is a jobb  kezem. A bátyám, Peter, ül és várja a találkozóm eredményét.  – El ször is, Searst rúgd ki, most! – Az a tény, hogy nem tájékoztattak Lia kórházba  szállításáról, valamint a bírósági tárgyalásról a mostohaapja ellen, megbocsájthatatlan. Nem  tűröm a hanyag munkát; kibaszottul sokat fizetek, hogy ilyesmit elfogadjak. Kérdezés nélkül  felhívja az irodát és kiadja a parancsot. Az egyik ok, hogy Peter és én mindig jól együtt  működünk az, hogy képesek vagyunk szavak nélkül is kommunikálni. Tudja, hogy nem  félvállról hozom a döntéseket és nem hiszi, hogy felel tlen döntést hozok a munkával  kapcsolatos dolgokban. A pokolba is,   az egyetlen azon kevés ember közül az életemben,  aki úgy tűnik, nem fél t lem.  Az életünkben, ez mindig is így volt, Peter és én a világ ellen. Az els  tíz évünket egy drogos  anya mellett éltük le, aki végül túladagolta magát, és a sok év alatt csak annyit csinált, hogy  nevel intézetbe helyezett minket. Soha nem tudtuk, hogy ki az apánk és gyanítom, anyánk  sem. Bár anyám fizikailag nem bántalmazott, a gyerekkorom hasonló volt, mint Liának.  Hányingerem van attól, hogy az én gyerekemnek végig kellett mennie azon, amit Quinn  mondott. Mindig óvatos voltam, megbizonyosodtam arról, hogy nincs gyerekem. Számomra  ez volt a gyengeség, nem akartam kockáztatni. Másrészt, Peter teljesen más irányba ment  és szerette volna az amerikai álmot. Van egy édes, szeret  felesége, két gyereke és egy  háza egy exkluzív lakóparkban, ahol a lakossági közösség elnöke.   és én, hosszú ideig az utcán éltünk és megvédtük magunkat. Miután anyánk meghalt,  nevel otthonban éltünk, amíg tizenhat évesek nem lettünk. Senki nem tett nagy er feszítést,  hogy megkeressen két szökevényt, akinek nincs családja. Az a nap, amikor Victor Falco  elkapott, ahogy az étterme konyhájából ételmaradékot lopok, megváltoztatta az életünket.  Ez a férfi az apám lett, akim soha nem volt, és megmutatta nekem, hogy milyen sikeres  lehetnék, mikor a rossz és a jó között a választóvonal már nem tényez . Évekkel Victor  halála után próbálom betartani a Peter­nek tett ígéretemet, hogy elhagyjam az árnyékos  oldalt, ahol túl hosszú ideig voltam és visszatérjek az életbe, ahol a halál vagy a börtön, nem  volt állandó veszély.  – Nos? – szólít meg Peter, áttörve a gondolatmenetemen. Tudom, hogy türelmetlenül várja a  híreket Liáról.   is ugyanúgy meg volt döbbenve, mint én, mikor megtudtuk, lehet, hogy van  egy lányom. Attól féltem, arról fog álmodozni, hogy a nem létez  gyerekem lesz számomra a  megváltás.  Miel tt beszélni kezdenék, kiveszek egy üveg vizet a mini hűt b l és megiszom a felét.  Miel tt felemelném a sötétített üvegezést, utasítom a sof rünket, hogy vigyen minket az 

irodába.  – Ez teljesen el van baszva, Pete – vereséget szenvedve vallom be. Bármit is vártam a mai  naptól, az semmi sem volt a valósághoz képest.  – Nem hiszed, hogy Lia a lányod? – kérdezi meglepetten. Mi már láttuk Lia fényképét, amit  Sears csatolt a jelentéshez. Egyikünkben sem volt semmi kétség afel l, hogy valójában ki is  az apja. Persze, meger sítettem ezt egy DNS­vizsgálattal, Lia lakásából való ecset és  fogkefe segítségével. Szerencsére mindene a nevével volt ellátva; máskülönben a  szobatársa dolgait is tesztelhettük volna. Legalább Sears­nak, anélkül hogy elbaszta volna,  sikerült biztosítania azt, amire szükség volt.  – Ó, én biztosabb vagyok benne, mint valaha, hogy az. Amire nem számítottam az az, hogy  megtudom, az anyja éveken át a lelket is kiverte bel le, és a mostohaapja is megérintette  t.  – Péter magába szívja a leveg t, szünetet tartok miel tt hozzáteszem: – És éppen most  engedték ki a kórházból, miután a mostohaapja megkísérelte meger szakolni és megölni. –  Tájékoztatom mindenr l, amit Lucian elmondott nekem, nem hagyok ki semmit. Peter és én,  nem titkolózunk egymás el tt.  Amikor Peter nem válaszol, ránézek és látom, ahogy hamuszürke arccal mozdulatlanul ül.  – Ó, nem! – mondja végül elfojtottan. – Édes Istenem, ne  . – Testileg betegnek tűnik, ahogy  a fejét a kezeibe temeti. Peter és én, már eleget láttunk az életünkben, hogy soha ne  akarjunk látni valakit a saját húsunkból és vérünkb l, hogy átéljen valami ilyesmit. Miközben  megpróbál uralkodni magán, halkan azt kérdezi: – Mi lesz most? – Mindketten tudjuk, hogy  nem tehetem és nem fogom ezt büntetlenül hagyni. Liának nem kell tudnia, hogy az apja  vagyok, de igazságot fogok szolgáltatni a nevében.  – Most, azonnal meg akarom találni Jim Dawson­t!  Peter nem veszi a fáradságot, hogy megbeszéljük, mi lenne ha; egyszerűen azt kérdezi: –  És amikor ezt megtettük?  Tudom, hogy a válaszom megdöbbenti  t, és ezt is teszi. – El ször beszélni akarok vele,  azután átadom  t a rend rségnek.  – Te csak le akarod  t csukatni? – mered rám Peter. Talán meg kellene, hogy sért djek,  hogy a saját testvérem automatikusan azt feltételezi rólam, valószínűleg elveszem valaki  életét, ahelyett hogy törvényes úton járjak el, de tudom, hogyha az   lánya lenne, nem volna  kérdéses a dolog kimenetele. – Miért akarod, hogy Lia aggódva élje le az életét, mikor  jelenik meg újra?  – Neki ugyanúgy kell szenvednie, mint   szenvedett, Pete. Nem akarom azt a fattyút olyan  könnyen elengedni. A rácsok mögött fog ülni, és ugyanazokat a dolgokat fogja elviselni,  amiknek kitette  t, vagy még rosszabbakat. – Amikor Peter szólásra nyitja a száját, még  hozzáteszem: – És soha nem fog onnan távozni.  – Lee, nem tudod megakadályozni, ha úgy ítélik meg, hogy egy id  után feltételes  szabadlábra helyezik. Ez nagy kockázat.  – Nem azt mondtam, hogy soha nem fogják szabadlábra helyezni; azt mondtam, hogy soha  nem fog onnan távozni.  Egy pillanatra rám néz, végül úgy tűnik, hogy megértette, amit mondok. Egy hozzám  hasonló embernek, vannak barátai az élet minden ösvényén. Bár én most minta állampolgár  vagyok, még mindig vannak emberek, akik tartoznak nekem és nem hiszem, hogy kétszer is  meggondolnák, hogy visszafizessék. Amikor azt mondtam Quinn­nek, hogy Jim Dawson  soha nem fog hozzá érni, minden szavam komolyan gondoltam.  Miel tt a sof römnek megadok egy másik címet, kiteszem Peter­t az irodánál. Amikor az 

autó megáll egy lehámló festékes, magas fűvel körülvett fehér ház el tt, undorodva  ráncolom össze az orrom. Ez a terület egy öreg malomfalu, amely otthont ad a javarészt  alacsony jövedelmű családoknak és néhány kisebb bandának. Az általában csöndes  sof röm láthatóan összezavarodottan hátranéz a vállán keresztül. – Biztos benne, hogy ez a  pontos cím, Mr. Jacks? Talán, félreértettem magát.  – Nem, ez az, James – mondom lemondóan. A harag, amit Maria iránt érzek, tízszeresen tér  vissza belém, ahogy a lányomra gondolok, aki kiszolgáltatva élt itt az anyja és mostohaapja  könyörületével. – Menjen el valahova ebédelni vagy kávézni. Majd hívom, ha kész vagyok,  hogy felvegyen. – Bólint egyszer, de még mindig idegesnek tűnik. Az egész helyzet rohadtul  vicces lenne, ha most képes lennék a szórakozásra. A sof röm, ennél sokkal veszélyesebb  helyekre szokott elvinni, de err l nincs is fogalma. Az egyetlen ember, akinek félnie kellene  ezen a környéken, az Maria. Az   kibaszott, szánalmas élete örökre meg fog változni.  Amikor James elhajt, a gazzal ben tt úton a verandára megyek. A deszkák lazák, és futólag  arra gondolok, ha beszakad az egyik közülük, talán meg fogok valakit ölni, hogy ha itt  befejezem ezt a napot. Bekopogok az ajtón, amely hangosabban szól, mint egy puskalövés.  Újra kopogtatok, mire az ajtó biztonsági lánccal a helyén résnyire kinyílik. Egy ellenséges  hang csattan fel: – Nincs semmi mondanivalóm az embereknek. Már mondtam, hogy nincs  itt. Most hagyjon a picsába egyedül! – Amikor az ajtó elkezd bezárulni, bedugom a lábam a  nyílásba, ezzel tartva nyitva. Dühös káromkodás tölti ki a leveg t.  – Vagy kinyitod az ajtót Maria, vagy betöröm. Így vagy úgy, de bejövök… most. – Néma  csend következik, ami úgy tűnik, mintha egy perc lenne, de valószínűleg csak pár  másodperc.  – Ki maga? – kérdi recseg , rémült hangon.  Teljesen humormentes nevetés hagyja el a szám, majd azt mondom: – Azt hiszem, tudod te.  Most nyisd ki az ajtót. Úgy tűnik, van néhány befejezetlen ügyünk – nem tudom, ki lep dött  meg jobban, amikor azt teszi, amit kérek. Úgy néz ki, mint aki robotpilóta üzemmódban van,  mikor az ajtó kinyílik, és hátrál pár lépést. – Lee?  Egy kissé meg vagyok lep dve, hogy még mindig felismer. Néhány ráncot kivéve, nagyjából  még mindig ugyanúgy nézek ki, mint amikor el ször találkoztam vele. Sajnos,   már alig  hasonlít arra a lányra, akit valaha ismertem; kétlem, hogyha elmennék mellette az utcán,  felismerném. Sovány, sápadtnak és törékenynek néz ki. A gyönyörű sz ke haja, ami  legszebb volt rajta, eltűnt és most a sötét haja ernyedten lelóg a hátára. Úgy néz ki, mint akit  régóta használnak, és drogfügg . Ha nem tudnám, amit tudok, megsajnálnám. Valamikor  egy szépség volt. Hónapokig teljesen lenyűgözött, mikor Victor azt akarta, hogy felügyeljek  az egyik üzleti vállalkozására Dél­Karolinában. Még azon is elgondolkoztam, hogy  magammal viszem, de ahová mennem kellett, ott nem volt hely egy n  számára, és Victor  teljes figyelmet követelt. Ezért befejeztem vele a dolgot és továbbléptem. Nem volt helye egy  hosszú távú kapcsolatnak az életemben, végül úgyis ez történt volna. Amikor öntudatosan  kezdi elsimítani a haját, azt akarom neki mondani, hogy kibaszottul ne vesz djön. Ha a  legvonzóbb n  volna a világon, számomra akkor is ronda marad. Inkább lennék kedves egy  kurvával, mint vele. Most már tudom, milyen szörny is   valójában. Válaszként a kérdésére  csak annyit mondok: – Maria.  – Mi… mit csinálsz itt? – ejti ki akadozva a szavakat. Úgy néz körbe a szobában, mint aki a  menekülési útvonalat keresi. Talán nem is olyan hülye, mint ahogy gondolom. Azt hiszem,  fél t lem, ami perverz módon örömöt okoz nekem. Ha valami vágyhoz közeli villanna meg a  szemében, mint amikor együtt voltunk, fizikailag rosszul lennék. Visszanyúlok, hogy 

bezárjam az ajtót magam mögött, azon töprengek, hogy szerinte is a hang, ahogy bezáródik,  szokatlanul hangosnak tűnik.  Visszafordulok hozzá, a kezeim a nadrágom zsebeibe teszem, miközben a sarkaimon  hintázom.  – Magadtól kérdezd ezt, Maria – kezdem ráér sen, mintha csak az id járást vitatnám meg. –  Milyen okom lehet, hogy ennyi év után megkereslek?  Tudja; látom a kitágult szemein és hirtelen elsápadt arcán. A háta megmerevedik, mint aki  arra készül, hogy kivédjen egy ütést.  – Én… hm, fogalmam sincs. Nincs semmi mondanivalónk egymásnak. Csak… menj el.  A hangja az utolsó szavaknál meginog. Olyasvalakinek, akit kis korától kezdve a csalás  leleplezésére edzettek, ez egy áruló jel lehetne. Attól a pillanattól kezdve, ahogy a  szemembe nézett, láttam az igazságot. Ha bármilyen kétségem lenne, hogy én vagyok Lia  apja, Maria viselkedése az elmúlt néhány percben megadta volna a szükséges választ.  Még mindig nem emelem fel a hangom, beljebb sétálok a lepusztult házban, leplezve az  undort, amint megérzem a kopott, piszkos bútorok szagát, ami feltételezek, a nappali lehet  egyenesen az el szoba mellett.  – Kicsit kés  a némát játszani, Maria. Ez csak arra fog szolgálni, hogy még jobban feldühíts  engem, ha ez még egyáltalán lehetséges.  Egy pillanatnyi csend után könyörögni kezd: – Lee… nem tudtam. Úgy értem, utánad  neveztem el  t, mert annyira szerettelek, de másokkal is lefeküdtem, miután elhagytál. Soha  nem csináltattam vérvizsgálatot és…  – Állj! – mondom halkan, miközben alig tudok uralkodni magamon. Amikor figyelmen kívül  hagyja a kérésem, és tovább hadarja a mentségeit, felcsattanok. Két lépéssel mellé állok, a  kezeim a torka köré fonom és felemelem a földr l. – Te rohadt kurva, ne merj tovább  hazudni! Még akkor is, miután másokkal keféltél utánam, amit határozottan elhiszek, abban  a pillanatban tudtad, amikor megszületett. Az arca, az enyém tükörképe! Valld be, hogy  azért nevezted  t el Liának, mert kibaszottul tudtad! – A kezei karmolni kezdik az enyémet,  így próbálja meglazítani a szorításom a légcsövén. Ebben a pillanatban szeretnék az a fajta  ember lenni, aki összetör egy n t. A fájdalomért, amit a lányomnak okozott, nem érdemli  meg, hogy még egy leveg t vegyen. Most be tudnám ezt fejezni, és soha nem találnák  t  meg. Akarom; Istenem, annyira nagyon akarom. Még egyszer undorodva szorítom meg a  torkát, majd leejtem  t a padlóra, ahol összecsuklik. – Megérdemled, hogy meghalj azért,  amit tettél. Megengedted és támogattad a faszfej férjedet, hogy bántalmazza, megérintse  t.  Mint anya és, mint emberi lény is, minden téren elárultad  t.  – Nem – próbál krákogva tiltakozni. Nem vesz dik azzal, hogy lábra álljon. Ehelyett el ttem  kuporog, mint aki kegyelemért könyörög.  – Hazudj újra és ez lesz az utolsó dolog, amit megteszel! – figyelmeztetem, unom már a  tagadását, mert mindketten tudjuk az igazságot.  Zokogni kezd, miközben gombolyagba tekeredik. Lenézek a n re, akivel egyszer tör dtem,  és nem érzek mást, csak gyűlöletet és undort. Hogyan lehetek megdöbbenve a  gonoszságtól, ami néhány emberben lakozik, mikor már olyan sokat láttam az életemben?  Egy n , aki nem gondoskodik a gyermekér l, az a társadalom söpredéke közé tartozik; a  saját anyám régen belém nevelte ezt.  – Sajnálom – kiáltja ismételten.  Elmegyek, undorodva nézek ki a piszkos ablakon, ami az utcára néz, amíg visszanyerem az  irányítást az érzelmeimen. – Hallgass! – csattanok fel, mire a zokogása olyan hirtelen marad 

abba, mint ahogy elkezd dött. Nem kétséges, ez egy újabb trükk, amivel át akar verni. –  Valaki visszajön érted egy órán belül, hogy elvigyen a rend rségre. Lesz még egy utolsó  esélyed helyre hozni ezt azzal, hogy ma elmész a rend rségre, és megváltoztatod a Liáról  és a férjedr l szóló korábbi vallomásod. Alá fogod támasztani Lia vallomásának minden  szavát, amit a tárgyalóteremben mondott, és hozzáteszel a tárgyhoz tartozó minden fontos  tényt arról az id r l, amit Jim Dawson­nal töltöttél.  – D… De le fognak csukni engem, amiért hazudtam az  rsön – rázza meg tiltakozva a fejét.  Letérdelek, alig leplezett dühvel szorítom meg az állát. – És én le fogom szarni, hogy mi fog  veled történni, ahogy te is kibaszottul leszartad a lányomat. Vallomást teszel és jobb, ha  nem hagysz ki egyetlen kibaszott részletet sem. Lesz ott valaki, aki tájékoztat minden szóról,  így biztos lehetsz benne, tudni fogom, ha megpróbálsz átverni engem. Mikor és ha  kiengednek, véglegesen elköltözöl innen. Soha nem térsz vissza Észak­Karolinába, vagy  bármelyik más államba, amely határos vele. Ha mégis, végzek veled. Ne keverd össze az  engedékenységet a kedvességgel. Te vagy a gyermekem anyja, annak ellenére, hogy  milyen szánalmas munkát végeztél.  – Miért nem mehetek el most? – könyörög. – A rend rség nem fog hinni nekem.  Csodálkozva rázom meg a fejem. – A végs kig ugyanazt az önz  ribancot akarod játszani,  ugye? Amikor már azt gondolnám, hogy nem tudsz tovább csökkenni a szememben, sikerül  bebizonyítanod, hogy tévedek. Ismerem a föld legrosszabb söpredékeit, de te valahogy  mindig eléred, hogy úgy nézzenek ki, mint a közösség tartóoszlopai. Te tényleg egyetlen  ujjal sem segítenél a lányodnak, ugye? – Egy pillanatig azt hiszem, szégyenérzet fut át az  arcán, de olyan gyorsan eltűnik, így nem vagyok benne biztos, hogy jól láttam­e. Miközben  még mindig az állát tartom, alaposan ejtek ki minden egyes szót. – AZT FOGOD TENNI,  AMIT MONDOK, VAGY AZ, AMIT A REND RSÉG TEHET VELED, AZ SEMMI SEM LESZ  AHHOZ KÉPEST, AMIRE ÉN VAGYOK KÉPES. – Hagyok neki egy pillanatot, hogy felfogja  a szavaim súlyát, majd megrázom az állát és azt kérdezem: – Most teljesen egyértelmű  voltam?  – Igen – suttogja és amióta itt vagyok, most el ször pillantom meg az els  igazi könnyet,  amely legurul az arcán. Lecsöppen az állát tartó kezemre és úgy érzem, meg kell mosnom.  El veszem a telefonom, hogy felhívjam Petert és megszervezzem, hogy azonnal jöjjön.  Amíg várunk rá, hozok egy széket a konyhából és oda ülök, ahol az elszenvedett vereségt l  fekszik. Megnézem az órámat, ideges vagyok, mert a délutánom már kárba veszett, mert  foglalkoznom kellett valaki olyannal, akit szinte egyik napról a másikra gyűlöltem meg.  – És most, Maria, tudnom kell egy utolsó dolgot. Hol van a férjed? – a mosoly, amit felé  villantok, úgy tűnik csontig megfagyasztja  t.           

  Lucian & Lia   ▼  Hetedik Fejezet  Fordította: Hófehérke  Lia      Már egy hete otthon voltam a kórházból, és az telis­tele volt meglepetésekkel. A második  otthon töltött napomon értesítettek, hogy anyám hamis tanúzásért, gyermek  bántalmazásáért és gyermek veszélyeztetéséért feladta magát a rend rségen. A  megtámadásomban is bűnrészességgel vádolhatják, ha be tudják bizonyítani, hogy  tudomása volt róla. Még mindig sokkos állapotban vagyok az egész dolog után. Mi  okozhatta nála ezt a hirtelen változást? Valójában a szívnek semmi köze hozzá, mert neki  nincs szíve; soha nem is volt.  Michaels detektív ezt a hírt személyesen közölte. Miután elment, Lucian a karjaiba húzott és  úgy tartott engem, mintha törékeny üvegb l lennék. Azóta nyugtalan és ideges, mióta  hazajöttünk a kórházból, és abban bíztam, hogy a hír anyám vallomásáról némi  megkönnyebbülést hoz neki. Lucian egy olyan férfi, aki állandó mozgásban van és attól  tartok, ez a tétlenség nem tesz jót neki. Megpróbáltam  t rábeszélni, hogy legalább fél napra  térjen vissza az irodájába. Az új szokásától kezdek meg rülni.  Az irodájában van, egy konferenciahívást intéz, mikor megszólal az ajtócseng . Rose  korábban mondta, hogy ma meg fog látogatni, így feltételezem, hogy   az. Egy gyors  pillantás a kukucskálón ezt meg is er síti. Kinyitom az ajtót, és rámosolygok a legjobb  barátn mre.  – Ó, Istenem! – visítja, ahogy a karjaiba húz. – Sokkal jobban nézel ki, csajszi! Úgy értem,  nem azt mondom, hogy rosszul néztél ki, ezel tt… – egymásra nézünk, majd kitör bel lünk  a nevetés. – Igen, úgy néztél ki, mint akin átment egy úthenger.  Összehúzom a kardigánom, amit a pólóm és jóganadrágom fölé vettem fel, és nappaliba a  b rkanapéhoz intem  t. Az arcomon lév  zúzódások halványulni kezdtek, és a színe már  inkább halvány lila, mint fekete. Az arcom frissen mosott és sminkmentes, a hajam  magasba, lófarokba kötve az egyik hajgumival, amit Lucian nekem vásárolt. Azt hiszem,  titokban attól félt, hogy az egyik márkás fehérneműjét használnám. Miután szemt l szembe  helyet foglalunk, lábunkat magunk alá húzva, azt mondom: – Annyira jó látni téged.  Sajnálom, hogy nem találkozhattunk, mikor utoljára itt jártál., Miután kiengedtek a kórházból,  Lucian eltökélte, hogy az els  pár napban, éjjel­nappal aludnom kell. – Nem teszem hozzá,  hogy valójában senkit sem akartam látni. Itt ebben a lakásban, miközben a falakat bámulom,  nem kell úgy tennem, mintha minden rendben lenne. Nos… talán, amikor Lucian velem van,  de még akkor se er ltetem meg magam. Csak id re van szükségem, hogy saját magam  módján birkózzam meg azzal, ami velem történt, távol olyan kíváncsi szemekt l, amik túl  sokat látnak.  – Minden oké; legalább néhány percig bámulhattam a dögös pasidat – viccel dik. Majd  hozzáteszi: –   legalább nem egy komplett csaló seggfej, mint az enyém.  Vallomására eltátom a szám. Biztos, hogy Jake­r l beszél? Óvatosan ránézek azt gondolva,  talán csak viccel, de ahogy a kezeit tördeli, nem hiszem.  – Rose, mi folyik itt? 

Fáradtan lehajtsa a fejét a kanapéra.  – Nem kellett volna elmondanom. Az utolsó dolog, amire most szükséged van, hogy az én  problémáim hallgasd. Felejtsd el, hogy megemlítettem.  Már rázom is a fejem, mire a mondatot befejezi.  – Ó, nem, nem. Nem mondhatsz nekem ilyesmit, aztán meg elhallgatsz. És hidd el; most  inkább akármi másra koncentrálnék, mint saját magamra.  Miel tt rám néz, hangosan felnyög.  – Jake megcsalt engem. Pár hete gyanakodni kezdtem, amikor a dolgok nem álltak össze.  Hirtelen elfelejtett felhívni, vagy kés n érkezett a randinkra. Hosszabb id re eltűnt és nem  tudott magyarázatot adni, hogy merre járt. Aztán ott volt a parfüm, amit rajta éreztem, és  amikor err l kérdeztem, még volt pofája dühösnek lenni rám, amiért megkérdeztem.  Szóval… Egyik éjszaka követtem, amikor azt mondta, hogy tanulni fog a srácokkal. Elment  egy házhoz, amelyet nem ismertem, és az ajtóban egy szajha ajkaira tapadt.  – Nem! – szakítom félbe, képtelen vagyok magamban tartani. Ó, Istenem, Jake megcsalta  Rose­t? Olyanok voltak, mint egy álompár. Együtt örökre, és persze házasság a  közeljöv ben. Mindig úgy tűnt, minden tökéletes köztük. Kevés dolog közül  k az voltak  egyikek az életemben, amire állandóként gondoltam. – Ó, Rose, biztos van valami  magyarázat erre. Talán csak egy barát.  – Pfff, egy barátnak nem nyomod le a nyelved a mandulájáig, és közben a seggét markolod.  – Hűha! – mondtam megdöbbenve. – Nem tudom elhinni. Szembesítetted ezzel?  Fészkel dni kezd, aztán elvigyorodik.   – Nos, kicsit…  – Uh­ó!  Ismerem ezt a nézést. Rose valami rosszat tett; ezt mindig meg tudom mondani.  – Lehet, hogy megvártam, amíg bemegy a házba, és a szívfájdalmamat a kocsiján töltöttem  ki… és hát letartóztattak.  A végét már olyan gyorsan hadarja, hogy majdnem elszalasztom.  – Várj, mi? – kérdezem szájtátva. Rose­t, a mocskos szájú, de törvénytisztel  Rose­t.  – Igen – mondja, miközben a fejét rázza. – Azt hiszem, a lövések felébresztették a  környéket, és Jake­kel való kiabálásom, mikor kiviharzott a szajha házából, valószínűleg  nem sokat segített.  – Szent szar, lövések?  Tudom, hogy a szemeim kiguvadnak, amit l kétségkívül az agyonzúzott arcom még ennél is  csúnyábbnak tűnik.  Rose megvonja a vállát.  – Kicsit izgatott lettem, kivettem az autóból a hólapátot és kivertem az ablakokat, de nem  voltam elég er s ahhoz, hogy kibökjem vele a gumikat, így fegyvert kellett használnom.  Annyira tárgyilagosan néz, hogy egy pillanatra azt hiszem, túlreagálom, de aztán lerázom  magamról. A pokolba, nem, én nem!  – Ó, Istenem! Meg rültél? És mit keresett az autódban pisztoly és lapát?  Tökéletesen ésszerű magyarázattal mondja: – Tudod, hogy errefelé milyen sokat havazik a  téli id szakban. Néha szükség van egy lapátra, hogy megtisztítsd a járdákat, parkolókat.  Ami a fegyvert illeti, már évek óta megvan. Az apám is szilárdan meg volt gy z dve az  önvédelemr l. Nyolc éves korom óta, a l gyakorlaton minden alkalommal telitalálatom volt. –  az ujjával rám mutat, mintha fegyver lenne, és hozzá teszi: – Drágám, ha valaha egy  tűzharcba találod magad, akkor reménykedj és imádkozz, hogy a te oldaladon álljak. 

– Ki vagy te, és hol van a legjobb barátn m Martha Steward? – még mindig megdöbbenve  kérdezem. Ismerem ezt a lányt egyáltalán?  Rose kuncogni kezd, miközben az oldalát fogja, ahogy a kanapén hempereg. – Én még  mindig Martha vagyok, egy ribanc, de egyben Piszkos Harry is. Hála anyám és apám  követeléseinek, tudok sütni és a legjobb vagyok a céllöv k között.  Nevetek vele együtt, ami úgy tűnik, mintha évek óta el ször lenne. Az utóbbi id ben nem  történt semmi, amin nevethettem volna, és a hangom durvábbnak hangzik, majdnem mintha  nem használták volna eleget. Miel tt leveg höz tudnék jutni, Lucian szapora léptekkel jön be  a szobába és meglepetten nézi maga el tt a jelenetet. A férfi fantáziájának, ahogy két lány  egymáson fekszik, talán egy kicsit más elképzelése van, mint ahogy a fekv  Rose­ra vagyok  borulva és mindketten az oldalainkat fogjuk és üvöltünk a nevetést l. Nem tudom, hogy ez  annyira vicces­e, de úgy tűnik, nem vagyok képes leállítani az áramlást. Megáll a fejem  mellett, és ahogy felnézek rá, egyre er sebben nevetek. Elragadóan összezavartnak tűnik,  de halvány mosolyt is látni a szája sarkában. Az elmúlt pár napban annyira komoly és feszült  volt, hogy valami mélyr l felszakad bennem, hogy egy pillanatra látom  t ellazulni.  – Mi olyan vicces, hölgyeim? – kérdezi, amikor a nevetésünk végre enyhül és valami  csukláshoz hasonlót hallatunk.  – Csak Martha barátn mmel Harry­r l beszéltünk – mondom szinte rezzenéstelen arccal.  Mellettem Rose tovább kuncog, miközben Lucian úgy néz ránk, mintha puzzle darabokat  próbálná összerakni. Felém nyúl, amivel meglep, ahogy kezét az arcomra teszi, óvatosan  körberajzolja a mosolygó ajkaimat, majd a két tenyere közé fogja az arcom.   – Szinte félek, hogy megtudjam, mit jelent, de ha ez mosolyt csal az arcodra, engem nem  érdekel. És bátor leszek és megkérdezem – felhúzott szemöldökkel kíváncsian Rose­ra  pillant.  Rose összevont szemöldökkel ránéz.  – Biztos vagyok benne, hogy már tudod.  – Tényleg?  Összeráncolom a szemöldököm és azon töprengek, vajon miért én vagyok az utolsó, aki  megtudja, a legjobb barátn m  rült bohóckodását?  Lucian egy pillanatig zavartan néz, majd azt mondja: – Ah, talán én vagyok Annie Oakley. –  bocsánatkér en rám pillant. – Sajnálom, bébi; Max megkért, hogy senkinek se mondjam el.  Nem akarta megsérteni Rose törvényes jogait.  Teljesen összezavarodok a kijelentésére, és megkérdezem: – Max­nek mi köze van ehhez?  Rose gyorsan beszélni kezd, miel tt Lucian megszólalhatna, aki egy kissé zavarba jön. –  Hívnom kellett  t, hogy kihozzon a börtönb l. Bár az apám, valószínűleg büszke lett volna  rá, hogyha értem jöhetett volna, de városon kívül voltak, és addig a börtönben kellett volna  maradnom, amíg visszajönnek.  Alig ismerem Max­et, így nem vagyok benne biztos, Rose mikor ismerkedett meg vele. – Ó,  Luc­ot hívtad?  – Ööö… nem – válaszolja. – Akkor találkoztam vele, mikor a kórházban voltál. Jake és én  vitáztunk,   odajött, hogy megtudja, minden rendben van­e. Oda adta a névjegykártyáját,  arra az esetre, ha bármilyen problémám adódna, és bedugtam a pénztárcámba. Amikor  letartóztattak, eszembe jutott és megejtettem az egyetlen telefonhívásomat.   nagyon  dögös, túlságosan is az, így azt gondoltam, hogy ez egy jó lehet ség lenne, hogy jobban  megismerjem  t.  Úgy tűnik, Lucian Rose magyarázatára teljesen összezavarodik. Lehuppan a kanapéra, 

szórakozottan a hóna alá von engem, majd rá néz.  – Azt hitted, hogyha óvadékkal kihoz a börtönb l, egy jó módja annak, hogy megtedd vele a  következ  lépést? Valaha elgondolkodtál azon, hogy talán nem ez a legjobb benyomás?  – Nem – kacsint. – Ha két ember között ott van a szikra, nem számítanak a körülmények, ha  találkoznak. Azon az els  napon a kórházban éreztem ezt, de túl zaklatott voltam, hogy  reagáljak rá. Amikor a rend rségen újra megláttam, a szikra olyan volt, mint egy tomboló  pokol és ezúttal nem hagytam ki a lehet séget, hogy felfedezzem.  – Hallottam – morogja Lucian a bajsza alatt, ami arra késztet, hogy seggfejként tekintsek rá.  Felb szülve fújtatni kezdek.  – Rendben, mi másról maradtam még le?  Nem tudom elhinni, hogy ezt eltitkolta el lem. Legyen átkozott ez az ügyvéd­ügyfél­kiváltság  – ez az én legjobb barátn m, és  szintén szólva egy rohadtul szaftos történet, amit senki  nem osztott meg velem. Gyerekes hisztit akarok csapni el ttük.  Lucian kérd n Rose­ra néz, hogy elmondja­e nekem. Összefonom a karjaim és a legjobb  „jobb ha most elkezdesz beszélni“ pillantással nézek rá. Hallgat, ami szokatlanul hosszú  ideig tart, hogy kényelmes legyen, majd végül válaszol a kérdéseimre.  – Nos, miután Max kihozott a nagy káoszból, csak egy megbánás és egy bankszámlámon  történt kisebb csorba után, megkértem, hogy vigyen haza. A rend rség lefoglalta az autóm,  és nem kaphattam vissza, csak miután a telep kinyit. Tehát, mikor a lakáshoz értünk, egy kis  búcsúajándékkal akartam otthagyni, hogy legyen mire gondolnia – sokatmondóan elkezdi  húzogatnia a szemöldökét. Egy gyors pillantás Lucian­ra azt mutatja, hogy le van nyűgözve  és gyanakvó is egyben. Meglep, hogy még nem menekült el, de úgy vélem, hogy egy pasi  nehezen tud visszautasítani egy szex történetet.  – Milyen búcsúajándékról is beszélünk itt? – kérdezem óvatosan, nem vagyok benne biztos,  hogy tudni akarom. Egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy az általában barátságos és  nyugodt Max Decker autóban szexel valakivel, akit alig ismer. Úgy tűnik… mégis.  – Ó, csak egy kis nyelv csúsztatás, kezek itt­ott. Meg kell, hogy mondjam, bizony rejteget  egy nagy…  Lucian talpra ugrik, egy kissé zaklatottnak tűnik.  – Azt hiszem, nekem most mennem kell – úgy néz le rám, mint aki nem biztos benne, hogy  magamra hagyhat. Meghallgatni a legjobb barátn met, ahogy az ügyvédbarátja farka  méretér l mesél, valószínűleg nem olyasmi, ami tetszik neki. A végén viszont úgy dönt, hogy  visszavonul, majd a válla fölött visszaszól: – Hívj, ha szükséged lesz rám, bébi.  Rose nevetni kezd, ahogy ugyanolyan gyorsan elmegy, mint ahogy érkezett. Megbököm a  könyökömmel, alig tudom elhinni, hogy Lucian egy kicsit zavarban volt, mikor elment.  Lefogadom, ez olyasmi volt, ami nem gyakran történhetett meg vele.  – Ez a pasi kibaszottul szexi, és a módszer, ahogy kedveli a te szokatlan világodat,  imádnivaló. Ha nem szeretnélek, csajszi, utálnám a kiborító bátorságod, mert ilyen  csodálatos barátod van.  – Ne próbálj témát váltani – titokban egyetértek vele abban, hogy Lucian minden, amit róla  mond, de túlságosan is kíváncsi vagyok, hogy mi történt közte és Max között. – Még mindig  várom, hogy halljam, mi történt.  – Nos – dorombolja, ahogy drámaian megnyalja az ajkait –, amikor az autót megállította,  átmásztam az ölébe.  – Nem, nem tetted! – sziszegem, képtelen vagyok elhinni. Úgy értem, tudom, hogy néha úgy  beszél a szexr l, mint egy kocsis, de hogy   kezdeményezzen, az isten szerelmére. Ez 

olyan ellentmondásosnak tűnik.  – Ó, igen, megtettem. Rámásztam, mint egy magas fára, és olyan sokáig csókoltam, amíg  egyikünk sem kapott leveg t.  – És  … visszacsókolt?  Gyorsan oda nézek, ahol Lucian eltűnt, csakhogy meggy z djek arról, hogy valahol nem  hallgatózik. Szeretném a részleteket hallani, de nem akarok úgy hangzani, mintha komplett  perverz lennék.  – Beletelt néhány másodpercbe, mert azt hiszem, sokkot kapott. De gyorsan kapcsolt –  meglegyezi magát és folytatja. – Ez a pasi aztán tudja, hogyan kell használni a nyelvét. Azt  hittem, hogy jól csókolok, de elérte, hogy szűznek érezzem magam. Mindenhol ott volt. Ez  volt a kibaszott életem legforróbb csókja. A bugyimat az a veszély fenyegette, hogy elolvad  a tűzt l, amit   gerjesztett.  – Fogd be – suttogom, bár nem így gondolom. Hallani akarom a többit, és ha abbahagyja,  lepuffantom.  – Ó, nem, ez mind igaz. Tudom, hogy   is ugyanígy érzett, mert annyira kemény volt, és  nem csak úgy mondom. Éreztem, amikor nekem nyomódott, majd kezem a nadrágjába  csúsztattam és köré fontam. Leellen riztem. A pasi hatalmas. Nem hülyítelek; az ujjaim nem  érték körül.  Hirtelen átfut az agyamon, hogy Lucian milyen jól felszerelt. Nem tudom elképzelni, hogy  Max ezen a területen versenybe szállhatna vele, de úgy döntök, ezt megtartom magamnak.  Az utolsó, amit szeretnék, az lenne, hogy visszajöjjön, és itt találjon minket Rose­zal, ahogy  épp a pénisze méretét vitatjuk.  – Szóval, magáévá tett? – kérdezem, nem tudok ellenállni, meg kell tudnom, meddig mentek  el az autóban.  Rose egy pillanatra lebiggyeszti az ajkát, majd újra vigyorog.  – Nem, végül megállásra késztetett, de nem akartam neki megengedni, hogy messzebbre  menjen. Azt akartam, hogy tudja, milyen volna ez közöttünk, és ez alapján képben lesz, hidd  el. Visszahúztam a szoknyám, lemásztam róla, és anélkül mentem el, hogy visszanéztem  volna. Max talán még nem tudja, de ezzel mondtam azt, hogy „játékra fel!“. Nos, kap pár  napot, miel tt megteszem a következ  lépést.  – De… mi van Jake­kel? Már nem szereted?  Utálom, hogy okoskodom, de hogyan tud ilyen gyorsan túllépni rajta? Összegömbölyödve,  zokogva feküdnék valahol, ha Lucian ezt tette volna velem. A gondolatától is már majdnem  pánikba esem, ami egy kissé nyugtalanító. Az elmúlt pár hónapban, hogy együtt vagyunk,    lett a világom közepe, és megrémít, hogy nem tudom elképzelni az életem nélküle.  Egy pillanatig látok egy kis repedést a boldog álarcon, de hamar elmúlik.  – Realista vagyok, csajszi. Meg kell ráznom magam és továbblépni. El fogom érni, hogy  sajnálkozzon, és aztán elfelejtem  t. Nem fogom hagyni, hogy átverjen és tönkretegye az  életem.  Amikor elkezdi igazgatni az illedelmes ruháját, egy kis félelmet érzek rajta. Hogyan tud olyan  nyugodt és összeszedett maradni azok után, ami vele történt? Mint mindig, most is úgy néz  ki, készen áll arra, hogy részt vegyen egy társasági összejövetelen, de ahogy a táskájára  pillantok, ami az el ttünk lév  asztalon fekszik, azon töprengek, van­e fegyver a belsejében.  A barátn m egy rossz fiú álruhában; még mindig nem tudom ezt róla elképzelni.  Hirtelen az agyam visszapörget valamire, amit az el bb mondott nekem.  – Hééé, várj! Mit értesz azon, hogy „el fogod érni, hogy sajnálkozzon“? Arról beszélsz, amit 

már megtettél vele?  Oh, nem, a körmét piszkálja, és kitér nek tűnik. – Persze, persze…  – Rose… – mondom, arra kényszerítve, hogy rám nézzen, de felugrik a kanapéról és  megragadja a táskáját.  – Muszáj rohannom, csajszi. Vacsora a szül kkel. Apa mindent hallani akar a  letartóztatásomról.  – Ó, a francba, bajban vagy? – kérdem aggódva a barátn met.  Kérdésemre a szemeit forgatja, mintha az, amit gondolok, abszurd volna. – Isten ments.  Valószínűleg már mindenkinek elmondta, akit ismer. Apám szilárdan hisz az  igazságszolgáltatásban. Úgy értem, ne érts félre; nem tűri el, hogy csak úgy a semmiért  verekedésbe keveredjek, csak azt akarja, hogy megvédjem magam. Ha valaki rosszat tesz  velem, akkor meg kell torolnom – természetesen az ésszerűség határain belül.  – Mit értesz azon, hogy „az ésszerűség határain belül“? – kérdezem, mert szükségem van a  pontosításra. Az apja kicsit  rültnek hangzik nekem, de nem akarok senkire sem köveket  hajigálni.  A táskája pántját a vállára teszi és az ajtó felé indul.  – Ne ölj meg senkit – válaszol a válla fölött, miel tt hátraint. – Hamarosan beszélünk, muah!  – Ezekkel a szavakkal sétál ki az ajtón, frissen, összeszedetten, mint mindig. Már a  gondolattól, hogy milyen… tisztának néz ki, libab rös leszek. Akármennyire is próbálom,  nem vagyok képes másképp érezni, mivel engem is megtámadtak. Olyan sokszor  zuhanyoztam már, amióta hazaértem a kórházból, hogy Lucian kérdéseket kezdett feltenni.  Akkor próbálom csinálni, mikor az irodájában van elfoglalva. Nem akarom, hogy azt higgye,  rült vagyok, de szükségem van egy kis enyhülésre, amelyet a súrolás után érzek.  Az irodája felé sétálok a folyosón, hallom a hangját. Jó, épp telefonál. Gyorsan a  hálószobába megyek, s onnan egyenesen a fürd szobába. Nejlonzacskót húzok a  gipszemre, hogy száraz maradjon, és olyan melegre állítom a víz h fokát, amennyit még el  tudok viselni. A többi kötszert már eltávolítottam, mert a hegek már elég jól begyógyultak.  Gyorsan levetk zöm, elfordulva a tükört l, hogy kerüljem a tükörképem, és a fürd szobai  szekrényb l egy új szivacsot veszek el . A durva szövet reményt ad, hogy végül képes  leszek lesikálni a tapintását a b römr l. A gyomrom felkavarodik a gondolatra, ezért gyorsan  a forró víz alá ugrok.  Újra és újra folyékony szappant öntök a szivacsra, és csak súrolom a testem. Leger sebben  a gyomrom, a melleim és a combjaim közötti területet. Azok a helyek soha nem tűnnek úgy,  hogy megtisztulnának, mert úgy érzem, hogy a mocsok szinte azonnal visszakúszik.  Fogalmam sincs, mennyi ideig álltam a zuhany alatt, de amikor szédülni kezdek – gyenge  vagyok a meleg vízt l és a kimerültségt l – rájövök, hogy szinte hisztérikusan zokogok.  Amikor lenézek, kezeimen és a szivacson is vért látok. Torkomat egy sikoly hagyja el, mikor  az ajtó kivágódik, és Lucian rémülten áll ott.  – Lia! – kiáltja kétségbeesetten. – Mi történt? – Körülnéz a szobában, mintha azt várná, hogy  valakit ott talál. A vér láttán még mindig kábult vagyok… a piros szín a kezemen  hipnotikusan hat rám, és nem tudom róla elvonni a tekintetem. A hangja jelent sen  halkabbra vált, amikor megkérdezi: – Bébi, bassza meg, mit tettél magaddal?  Annyira összezavar a kérdése, hogy érdekl dve meredek rá, majd követem a tekintetét a  testemre. Megingok a lábaimon, mikor látom, hogy mit néz. A szivacs mélyen, felsértve a  b römbe vájt, ami több helyen is meglátszik. A gyomromnál néz ki legrosszabban, szétnyílt  néhány gyógyulófélben lév  vágás. Combjaim és melleim élénkpirosak, és kezdenek 

lüktetni. A legaggasztóbb az, nem emlékszem rá, hogy olyan er sen dörgöltem, hogy ilyen  kárt okozzak, és nem éreztem a fájdalmat, amit éreznem kellett volna. Nem akarom, hogy  így lásson. Tudni fogja, hogy nem vagyok olyan jól, mint ahogy mondtam. Nincs rá mód,  hogy megmagyarázzam, amit magammal tettem. Valamilyen oknál fogva, egyetlen, amit  tehetek, az a bocsánatkérés.  – Sajnálom, Luc. Sajnálom – ismételtem újra meg újra, amit l ugyanolyan összetörtnek néz  ki, mint ahogy én érzem magam.  – Állj, bébi – suttogja remeg  hangon, majd egyik kezével megtámaszt, másikkal a vizet  zárja el. A fürd szobában olyan sok a g z, hogy nehéz lélegezni. Kiejtem a szivacsot a  kezemb l, nem tudom elviselni rajta a vérem látványát.  – Csak tiszta akartam lenni – próbálom megmagyarázni. – Nem tudom, hogy miért nem  tudom ezt lemosni magamról.  Szavaimra összerezzen, úgy néz rám, mintha megütöttem volna. Szó nélkül felnyalábol és  kiemel a zuhany alól. Sikerül kivennie egy törülköz t a szekrényb l, körbeteker vele, majd  besétál velem a hálószobába. A leveg  hidegnek tűnik a fürd szobai meleg után, amit l  reszketni kezdek. Nem tör dve a drága ágyneművel, óvatosan lefektet a leped re, majd rám  húzza a takarót. Tiltakozni akarok, mert tudom, nemcsak vizes, de véres is lesz a drága  ágynemű. Egy gyors csókot lehel a homlokomra, a nézése pont olyan bizonytalan, mint az  enyém.  – Maradj fekve, bébi; megyek, idehozom az els segély dobozt.  Valamilyen oknál fogva,  rült késztetést érzek, hogy nevessek. Hova is mehetnék most?  Több szempontból is egy roncs vagyok. Szerencsére, képes vagyok kontrollálni magam,  mert valószínűleg teljesen elmebetegnek gondolna azután, amit az el bb látott, ha még  rülten nevetni kezdenék.  Egy fehér dobozzal tér vissza, amelyet az éjjeliszekrényre tesz, majd leül mellém. Amikor a  takarót visszahajtja, megdermedek, nem akarom, hogy lássa a csúfságot, ami a részemmé  vált, kívül és belül egyaránt. Az érzelmeim megmutatkozhatnak az arcomon, mert leáll.  – Utálom, hogy így kell látnod – suttogom, mert érzem, hogy a könnyek ismét fojtogatni  kezdenek. El fognak valaha apadni? Nem értem ezt a hirtelen kialakult kétségbeesést. A  mostohaapám már ezel tt is kihasznált és megérintett. Igen, ezúttal ez rosszabb volt, de  még mindig nem értem, miért nem tudok túljutni ezen és tovább működni? Van valaki, aki  tör dik velem; aki tudom, ölni is képes lenne értem, hogy megvédjen. Életben vagyok, nem  er szakoltak meg, és otthon vagyok a férfival, akit szeretek. Miért nem tudok kimászni ebb l  a szörnyű önsajnálatból és visszaszerezni az életem?  Lucian visszahajtja a takarót a helyére, majd kezei közé fogja a fejem.  – Lia, te számomra gyönyörű vagy, történjék bármi is. Amikor a testeden lév  hegeket látom,  csak arra tudok gondolni, hogy milyen er s vagy és hogy az életed során milyen sok csatát  kellett megvívnod. A legtöbb ember már évekkel ezel tt feladta volna, de te kitartottál. Ha  neked fáj, az nekem is fáj, bébi, de soha, egyetlen pillanatra sem látok mást magam el tt,  mint a n t, aki térdre kényszerített a bátorságával. – Az ajkai az enyémre tapadnak,  valamivel er sebben egy puszinál, a megtámadásom óta el ször. Úgy veszi birtokba az  ajkam, hogy semmi kétség afel l, még mindig akar engem. Ahogy a nyelveink  összegabalyodnak, megérzem a vibrálást, mely féltem, hogy már örökre elveszett. Valahol  mélyen nagyon rettegtem, hogy soha nem fog úgy akarni, mint azel tt. Ha ez a csók  bármilyen jel, akkor azok a félelmek alaptalanok voltak. Amikor végül visszahúzódik, szemei  vágytól homályosak és zihál. 

A szerelem szavai a nyelvem hegyén vannak. Annyira imádom ezt az embert, hogy a  lelkemben szinte fizikai fájdalmat érzek, de nem tudom elviselni, hogy ma elhúzódjon t lem,  ezért ismét hagyom a szavakat köztünk lógni. Ennek továbbra is muszáj folytatódni  közöttünk, hiszen most is tör dik velem. Nem ezt teszi minden nap? Nem töröm meg a  szemkontaktust, lehúzom a testemr l a takarót és felfedem neki a sérüléseim. Látom rajta  az aggodalmat, nem tudja elrejteni, mikor azt nézi, mit tettem magammal. Mikor el vesz egy  alkoholos törl kend t és elkezdi tisztogatni az új sérüléseimet, halkan megszólalok: – Luc.  Azóta, hogy… nem tudom az egészet lemosni. Próbálkozom, de még mindig érzem  magamon a kezeit.  Lucian élesen beszívja a leveg t, összetörtnek néz ki a beismerésemt l.  – Miért nem beszéltél velem, bébi? Minden jogod megvan rá, hogy azt érezd, amit érzel, de  te mégis állandóan azt mondod, hogy jól vagy. Tudtam… minden zuhanyzásnál, hogy  valami nincs rendben. Amíg nem jöttél ki, az ajtó el tt álltam, de ezúttal hallottalak sírni.  Nem kell el ttem semmit sem elrejtened, Lia. Itt vagyok. Hadd segítsek megbirkózni azzal,  amin keresztülmész.  – Én is szeretném – vallom be fojtott hangon – De… attól tartok, hogy nem fogsz akarni  többé, ha látod, hogy most milyen gyenge vagyok. Azt hihetted, hogy er s vagyok, de a  saját árnyékomtól is félek. Attól tartok, hogy én már soha nem leszek ugyanaz, és mi soha  nem leszünk ugyanazok.  A kezei mozdulatlanná válnak, amikor rám néz. – Ó, bébi, nem tudom elhinni, hogy ilyen  gondolatok futottak át a fejedben rólam. Beteg állatnak érzem magam, mert minden egyes  alkalommal, mikor együtt vagyunk, annyira meg szeretnélek baszni, hogy ez görcsben tart  engem. – megfogja a sértetlen kezem és az ágyékára teszi. A szemeim elkerekednek,  amikor megérzem, hogy milyen kemény és lüktet a tenyeremben. Bánatos mosollyal  elengedi a kezem. – Igen, ennyire nem kívánlak. Tudom, hogy mennyire elbaszott, de  amikor a közelben vagy, a farkam azonnal akar. Amint meggyógyultál és készen állsz,  megint benned leszek, ahová tartozom.  Lucian szavai segítenek, hogy kissé ellazuljak, mire   folytatja a régi és új sebeim kezelését.  Nem akarok mást, csak hinni abban, hogy a kapcsolatunkban ezen a területen semmi nem  változott. Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk, a leveg  szó szerint pattogott a  vágytól, amit egymás iránt éreztünk. Túl tapasztalatlan voltam, hogy els re felfogjam és  megértsem ezt, de tudtam, hogy soha nem éreztem semmi hasonlót ahhoz, amikor a  közelemben volt. Miután szexeltünk, az érzéseim iránta csak er södtek. Mikor nem voltunk  együtt, állandóan érte égtem. Még a mostani gondolataimmal és érzelmeimmel együtt is  érzem a köztünk lév  elektromosságot.  Annyira zavart és nyugtalan. Azt hiszem, mindketten kétségbeesetten szeretnénk visszatérni  néhány megszokott rutinhoz, de nem tudom, hogyan. Eddig kerültem a lakás elhagyását.  Lucian néhány alkalommal megemlítette ezt, de elzárkóztam t le. Ez elmúlt pár napban,  rettenetes bűntudatom kezdett lenni. Figyeltem  t, úgy tűnt, hogy küzd valamivel, és azt kell  hinnem, hogy csak az én helyzetem végett, és hogy nem tudja a dolgokat egyik napról a  másikra jobbá tenni. Lucian a tettek embere, és mindkett nk szerencsétlenségére nem úgy  tűnik, hogy a mentális állapotomra létezne csodaszer. Fizikailag a testem gyógyuló félben  van, mindennap látom a támadásom bizonyítékait enyhülni. Nos, legalábbis, egészen a pár  perccel ezel tti fürd szobai kiborulásomig.  Rose korábban megkérdezett, hogy mikor tervezem a beiratkozást az utolsó iskolai  negyedévre. Ellen riznem kell a végs  vizsgáim pontszámait és a pénzügyi tanácsadómmal 

is találkoznom kell. Most azonban a gondolatát is rühellem annak, hogy visszamenjek a  kampuszra, legalábbis addig, amíg a mostohaapám nincs a rácsok mögött. Lucian azt hiszi,  hogy nem soká, de én nem bízom benne. Természetesen soha nem gondoltam volna, hogy  az anyám lecsukatja magát. Viszont Lucian nem lep dött meg, ami még rejtélyesebb a  számomra. Úgy látszik, neki több emberiségbe vetett hite van, mint nekem. Amikor  megérzem, hogy a kezem rázzák, felnézek rá és ráébredek, hogy elkalandoztam, amíg   az  új kötéseket rakta fel.  – Sajnálom, bébi – mormolom szórakozottan, magamban megjegyezve, hogy mindig tetszik  neki, ha így becézem. Bár Lucian gyakran szólít így, viszont én szégyenl snek érzem  magam, ha ugyanígy teszek. Talán egy részem még mindig nem képes elhinni, hogy jogom  van kimondani az ilyen szavakat egy olyan férfinak, mint Lucian Quinn.  – Semmi gond – biztosít róla, ahogy hátrad l, és az arcom tanulmányozza. – Jobban vagy  már?  Félénken bólintok, késztetést érzek, hogy fejemre húzzam a takarót. Nem tudok segíteni, de  azt gondolom, azon töpreng, mikor tér vissza az a n , aki pár héttel ezel tt voltam.  Remélem, saját magam végett, de végette is, hogy nem fog sokáig tartani. Erre gondolva,  azon kapom magam, hogy olyat mondok, amit már azonnal tudtam, hogy nem szívhatok  vissza. – Szeretnél… elmenni Leohoz vacsorára? – Rosszabbul érzem magam, mikor  Lucian szemei úgy csillognak, mint gyereknek karácsonykor. Talán alábecsültem azt, hogy  milyen nehéz lehetett neki bezárva maradni a lakásban. Kezdek pánikba esni, mikor a  szavak köztünk lógva maradnak, de az arcán megkönnyebbülés jelenik meg, ami  elhallgattat. Ha erre van szüksége, megteszem, függetlenül attól, milyen nehéz ez  számomra.  A hangja óvatosnak tűnik, mint aki nem akar nyomást gyakorolni rám, mikor megkérdezi –  Szeretnél?  Nem, nem, nem! Sikítom magamban, ahogy mondom: – Persze, azt hiszem, jó lenne. Vagy  te nem szeretnél? – A francba, remélem a hangom nem tűnik bizakodónak a kérdésnél. Én  kezdeményeztem, úgyhogy most végig kell csinálnom.  – Nem, én szeretném. Úgy gondolom, a kimozdulás mindkett nknek jót tenne. Szükséged  van segítségre a készül déshez?  Arra a jógaalsóra gondolok, amit napi szinten viselek, és azt hiszem, így feltételezte – vagy  remélte – hogy lemondok a jelenlegi ruhásszekrényemr l, legalább a vacsora erejéig.  – Nem, boldogulok,  Egy könnyű csókot ad a fejem búbjára, kimegy a szobából, ruganyosabb járással, mint amit  mostanában láttam. Várok, amíg teljes látótávolságon kívül van, majd lassan kikászálódok  az ágyból. Egész testem fáj a sérülésekt l és a hiányzó testmozgástól. Levert volt a testem  és a hangulatom is, amit l lassú vagyok. Annak ellenére, hogy a frász jön rám, el kell  tűnnöm ebb l a lakásból, ami látszólag Luciannak nem okoz gondot.  Belépek a gardróbba, amely most Luciannak köszönhet en tartalmazza az összes ruhám,  Sam­et küldte, hogy hozza el, és átnézem az akasztókat, amíg felfedezek egy bokáig ér   maxi ruhát. Kiválasztok hozzá egy sálat és egy fekete kardigánt, amik elrejtik a legcsúnyább  zúzódásokat, és belecsúsztatom a lábam egy pár fekete, balerina cip be. A fürd szobában  kiengedem a lófarkam és hagyom, hogy a vállaimra essen. Gyorsan fogat mosok és  szájfényt kenek az ajkaimra. Az orromon lév  csúnya kötés végett további sminket nem  használok. Lucian nagynénje azt mondta, hogy hamarosan már el lehet távolítani. Jöv   héten van egy id pontom Lucian háziorvosánál. 

Besétál a fürd szobába, káprázatosan néz ki a sötét farmerében és egy fekete legombolt  nyakú ingben. – Készen állsz? – kérdezi, miel tt karjaiba húz és az izmos mellkasához von.  Fogalma sincs róla, hogy mennyire szükségem van arra, amit most ad nekem. A mai napig  úgy bánt velem, mint a húgával, mióta itthon vagyunk. Egy rövid ölelésnél tovább ölel, amit l  mennyországban érzem magam. Tudom, fél, hogy fájdalmat okoz, de már hiányzott ez  köztünk. Rákapott arra, hogy éjjel a kezem fogja, mikor alszunk, és én szinte minden reggel  virrasztok, hogy az ágyban találjam, miel tt felkelne. Kezdek ráébredni, hogy talán  megpróbál irányítani. Céloztam rá egy kicsit, hogy többet akarok t le, hogy többre van  szükségem, mint valaha. Próbálom a fejemben lév  zűrzavart elrendezni és eltoltam  t  magamtól. Tudom, nagyon kifacsart az, hogy nem tudtam túljutni mindazon, ami történt  velem nélküle, de ez alkalommal hagyom, hogy meglássa. Tudom, hogy nem lesz minden a  régi egyik napról a másikra, de tudnia kell, hogy szükségem van rá.  Kissé visszahúzódok, mire automatikusan lazít a szorításán, azt hiszi, el akarok húzódni.  Helyette lábujjhegyre ágaskodok és ajkam az ajkára nyomom. A karjai szorosabbá vállnak  és felnyög. A csók gyengéd és beleadok minden szeretetet, amit iránta érzek. Amikor az  ajkaink végül elválnak, homlokát az enyémnek nyomja. – Hiányoztál – ismerem be, próbálok  mindent ebbe az egy szóba belefoglalni.  A szemembe néz, mintha közvetlenül a lelkembe akarna látni, majd azt mondja: – Itt vagyok,  kicsim. Soha nem mentem el. Itt vagyok és várok, hogy amikor készen állsz, visszatérj  hozzám.  Aztán megtörténik. A szavak kifolynak a számból és a szívemb l, miel tt meg tudnám  ket  állítani. – Ó, Luc, szeretlek.  A szemei elkerekednek, és érzem, hogy a lélegzete elakad. A szavak még a leveg ben  lebegnek, de nem bánom  ket. A szükség, hogy elmondjam neki, hogy érzek iránta, már  fojtogatott. Az, ami az egészben legjobban meglep, hogy nem húzódik el. Még mindig  engem néz, mint aki megpróbálja felmérni az igazságot a szavaim mögött. Szótlanul kezeim  közé veszem az arcát, ezzel tudatom vele, hogy minden rendben van, hogy nem tudja a  szavaim viszonozni. Amikor kezdem a kezeim visszahúzni, azt gondolva, hogy így könnyebb  lesz neki, ha megteszem, er sít a szorításán, egyik kezét a hátamról a nyakam köré  csúsztatja, és mozdulatlanul tart.  – Meg akarom ezt adni neked, bébi, de tényleg – mondja szaggatottan, miközben  meggyötörten néz rám. – Elvesztem azokat az embereket, akiket szeretek, bár, és én…  Istenem, nem veszíthetlek el téged is.  – Luc – suttogom szaggatottan, próbálom a sírást elfojtani. – Nem veszítesz el – próbálom  megnyugtatni. Ez nyilvánvaló a merev állkapcsából és az árnyékból a szemében, hogy a  támadásom keményebb volt számára, mint ahogy azt elképzeltem. Annak ellenére, hogy én  voltam az, aki fizikailag megsérült, viszont mindketten viseljük az elmúlt hetek nyomait.  Elfordítom a fejem és megcsókolom a karja oldalát. – Nem megyek sehova. Itt vagyok.  Megborzong, látszólag érzelmileg lefektette a beszélgetésünk, mint engem. – Csak adj id t,  Lia, és tudd, hogy mikor újra képes leszek a szavakat kimondani, az te leszel és csakis te,  aki hallani fogja  ket. Nem megyek sehova. El vagyok neked kötelezve. – Gyengéden  csókoljuk egymást pár pillanatig, végül elengedi a nyakam és megfogja a kezem. A  gyomrom a csendes szobában hangosan korogni kezd, lehetetlen eltéveszteni. Lucian rám  vigyorog, felemeli a kezeink és megcsókolja az ujjaim. – Menjünk, keressünk a csajomnak  valami ennivalót – ugrat, miközben annyira lehetetlenül nyugodtnak és jóképűnek tűnik.  Érzem, ahogy belém nyilall a vágy, ami meglepetésként ér. Attól féltem, hogy már soha nem 

fogom élvezni az örömet, de tudnom kellett volna, hogy nincs az az ocsmányság, ami  elvenné a testem reagálását rá. Amíg nem találkoztam vele, nem is kezdtem el igazán élni,  és a szívem és a testem mindig válaszol, amikor közel van, mert birtokolja mindkett t.       

  Lucian & Lia   ▼  Nyolcadik Fejezet  Fordította: Mó    Lucian    A lakóhelyem körüli ismerős utcákon sétálok, könnyednek érzem magam, mint mielőtt Liát  megtámadták. Csak csinálni valamit, ami ennyire normális, nagyon jó érzés, jobb, mint azt el  tudtam képzelni. Lia a hónom alatt, s ahogy átölelem, az egyik szőke hajtincsét tekergetem  az ujjam körül. Amikor azt javasolta, hogy menjünk ma este vacsorázni, láttam rajta, szinte  azonnal megbánta, ahogy kiejtette a szavakat. Mióta hazajöttünk a kórházból, nem igazán  mutatott érdeklődést arra, hogy elhagyja a lakást. A legtöbb idejét vagy az ágyban tölti, vagy  össze van gömbölyödve a kanapén, s úgy tesz, mintha tévét nézne, miközben valójában  csak bámul maga elé a semmibe.  Amikor elmondtam a nagynénémnek, ismét azt javasolta, menjünk el terápiára, vagy esetleg  próbáljuk meg a gyógyszeres kezelést. Nem ellenzem egyiket sem, elvileg sem, de még jól  emlékszem arra, hogy éveken keresztül egyik sem tűnt úgy, hogy segítene Cassie­n, amikor  kiszámíthatatlanul viselkedett, és hol jól érezte magát, hol pedig mélypontra zuhant.  Amikor korábban rátaláltam a zuhanyban véres kezekkel és hassal, egy bénító déjà vu  érzés csapott meg. Foltok táncoltak a szemem előtt, és rohadt közel álltam leginkább egy  pánikrohamhoz, vagy rosszabb esetben egy kibaszott szívrohamhoz. Hála az égnek képes  voltam összeszedni magam, és gondoskodni róla. Egy fél pillanatig azt hittem, felvágta az  ereit, vagy valami, ami legalább ennyire rossz.  Már majdnem hívtam a nagynéném, de aztán az érzés eltűnt, ahogy segítettem azon a nőn,  aki már a világot jelenti számomra. Ha elveszíteném, összetörne, és ezúttal nem hiszem,  hogy újra össze tudnám szedni magam.  Amíg én csendben pánikoltam és megpróbáltam a gondolataim a gondoskodása köré  terelni, akkor történt valami, amire talán mindkettőnknek szüksége volt már. Napok óta most  először beszéltünk egymással. Azt mondta, amióta megtámadták, van egy olyan érzése, és  én rémületemben hallgattam, miközben hangot adott a félelmeinek, hogy én már nem  akarom őt testileg.  Össze akartam rogyni a megkönnyebbüléstől, mert ugyanezt a félelmet éreztem én is ­ hogy  Lia már nem akar úgy, mint azelőtt, most hogy a mostohaapja a mocskos kezét rátette.  Egészen addig beszélgettünk, míg elindultunk vacsorázni, s akkor Lia bevallotta, hogy  szeret engem. Egy részem el akart futni, amikor a szavak elhagyták az ajkait. De a másik  részemnek szüksége volt rá, hogy újra hallja őket, azóta, hogy az első alkalommal kimondta  a kórházban, és én nem voltam biztos benne, hogy tud róla, mivel be volt gyógyszerezve.  Ha őszinte lennék magamhoz, a szívem már magába szívta a szavait, mint egy virág, aki  évek óta először lát napot. Ennek ellenére féltem kimondani neki e három szót. Félek  előrébb lépni és rettegek, hogy elveszítem, ha nem mondom ki.  A múltat és az összes gennyes titkot, túlságosan sok lenne elviselni. Tegnap reggel  összeroppantam, és hogy elfojtsam, felszippantottam egy csík fehér port. Teljesen  szétestem mindattól, ami Liával történt, a félelemtől, hogy elveszítem őt, és Lee Jacks  nyomásától, hogy beszélni akar a lányával. A lánnyal, akiről fogalma se volt, hogy létezik. 

Abbahagytam a dohányzást, mivel nem tűnt úgy, hogy sokat segítet volna, és már Lia is  kezdett túl sokat kérdezősködni, hogy miért bűzlök folyamatosan a cigifüsttől.  Lee Jacks. A francba, egyre több nyomást gyakorol rám, hogy találkozhasson a lányával, de  nem hibáztatom az eltökéltségéért, az a nő bosszúból évekig félrevezette. Az, hogy hogyan  vehette rá a kurva anyát, hogy magába forduljon és mindent beismerjen, rejtély volt  számomra. A pletykákból ítélve, ami Jacks körül keringenek, talán még meg is lepődtem,  hogy az anyja egyszerűen nem tűnt csak úgy el. Lee emellett biztosított róla, Jim Dawsont  hamarosan őrizetbe veszik, hogy felelőssé tegyék az elkövetett bűneiért, ami egy kissé  kiábrándító számomra. Akármennyire is élvezem a gondolatát, hogy elrohad egy cellába  másokkal, és remélhetőleg megkínozzák, ahogy ő Liát, még jobban örültem volna egy olyan  világnak, amelyben egyáltalán nem létezik. De azt hiszem, Lee itt mélyebb dologra gondolt.  Nem tudom elképzelni, hogy könnyedén elereszti Dawsont, ha van neki beszólása az ügybe,  bármennyi is. Bízok benne, hogy van egy terve, amivel mindketten együtt tudunk élni.  Hirtelen megbotlok, riadtan felkapom a fejem, amikor rájövök, majdnem elrántottam Liát. Míg  én magamban tűnődtem, Lia megállt, mikor elértük Leot, de én annyira el voltam merülve a  gondolataiban, hogy csak mentem tovább. Gyorsan a karomba kapom és megpróbálom  megtartani mindkettőnket.  – A francba, bébi, jól vagy? Sajnálom; nem vettem észre, hogy megálltál.  Fanyarul elmosolyodik, és azt mondja: – Igen, rájöttem, amikor jó párszor a neveden  szólítottalak, és te csak mentél tovább. Mérföldekre jártál.  Röviden megölelem, mielőtt a kezem a derekára teszem, és Leo ajtajához vezetem. A  kedvenc hátsó asztalunkhoz kísérem, ott zavartalanul lehetünk, tudom, Liának most, hogy  először merészkedett ki a támadás óta, erre van szüksége. Segítek neki a sarok bokszba  beülni, mielőtt mellé csúszok. Azonnal átölelem a vállát és magamhoz húzom. Nagyon  büszke vagyok rá azért, amit ma este csinált, bár tudom, hogy nem igazán akarta. A pincér  friss cipót és olívaolajat hozz nekünk, én pedig rendelek egy üveg bort. Az elmúlt héten  egyikünknek se nagyon volt étvágya, s hirtelen úgy érzem, mindjárt éhen halok. Lia  elnézően vigyorog rám, ahogy eltüntetem a kis cipót, és kérek egy másikat. Én pedig azt  mondom erre: – Jobban teszed, ha nekiállsz, mielőtt az is eltűnik.  Az első pohár bor után, érzem, hogy ellazul. A magunk kis világában vagyunk, csak a pincér  bukkan fel időnként egy rövid időre, hogy újratöltse a poharainkat, vagy hozza a következő  fogást. Épp megpróbálom rábeszélni, hogy ossza meg a desszertjét velem, mikor valaki  megköszörüli a torkát, így mindketten felemeljük a fejünket. Megmerevedek a dühtől, amikor  látom, hogy Lee Jacks áll előttünk; lemerem fogadni, ez nem véletlen. Sejtettem, hogy  valakivel figyelteti Liát, de most már teljesen biztos vagyok benne. Kibaszottul bosszant,  miután azt mondta, add neki időt, hogy felépüljön, mielőtt rég elvesztett apját elé állítom.  Tudom, veszíteni fogok a rohadt életbe, ha megpróbál bármit elmondani neki ma este. Nem  hazudtam neki, amikor azt mondtam, nem áll készen. Azok után, ami korábban történt a  zuhany alatt, még biztosabb vagyok benne, több idő kell neki. Lia félénken rám néz, amikor  továbbra is fásultan ülök, és nem veszek tudomást a másik férfiről. Végül Lee kinyújtott  kézzel előrelép és egy olyan arckifejezéssel, amin látszik, hogy jól szórakozik. A rohadék.  – Quinn, de jó, hogy újra látlak.  Ja, lemerem fogadni. Nincs más választásom, mint viszonozni a kézfogást, s egyszerűen  csak annyit mondok: – Jacks.  Ezután Liához fordul, és a jó modorom nem engedi, hogy ne mutassam be őket egymásnak.  – Lia, ez Lee Jacks – visszafordulok a férfihoz, és összehúzott szemmel hozzáteszem: – 

Lee, ő itt a barátnőm, Lia Adams.  Két dolog történik, amikor befejezem a bemutatást. Először, Lee gyöngéden megfogja Lia  kezét, és az az érzelmi kifejezés, amely közben végigsuhan az egyébként szenvtelen arcán,  meglep engem. Másodszor, arra gondolok, mennyire furcsán hangzik, ha valaki az én  koromban úgy beszél a nőről, aki vele él, mint „barátnő”. Úgy tűnik, a főiskolai végzettségem  ellenére sem tudom, mi lenne a megfelelőbb szó rá. Azt hiszem, őszintén, nem sokkal  voltam idősebb egy tinédzsernél, amikor egy olyan nő volt az életemben, aki nem egy  egyéjszakás kaland, vagy Laurie esetében, több mint egy első osztályú prosti. Lia egy kicsit  mérges is volt, amikor leírtam Laurie egykori helyét az életemben, de azzal nyugtattam,  kettejüket össze sem lehet hasonlítani. Liának lehet, hogy anyagilag volt egy nehéz  időszaka, hogy ki tudja fizetni az iskolát, de Laurie több pénzt költ, mint amennyit  megengedhet lényegtelen dolgokra, csakhogy lépést tudjon tartani az előkelő barátaival.  Annyira különbözött Liától, mint amennyire az éjszaka a nappaltól. Cassie óta, Lia az  egyetlen nő az életemben, aki közel került hozzám. Szóval, igen, minden nap próbálok a víz  felszínén maradni, s nem elsüllyedni, meg kell védenem mindazt, mi a szívemben az elsöprő  vágyból megmaradt, azért a nőért, aki itt ül mellettem. Már az első pillanatban, mikor  találkoztam vele, kibaszottul elvesztem, nem bírok neki ellenállni, és az elmúlt napokban a  leghőbb vágyam, hogy velem maradjon.  Lee nem említi a Lia orrán levő kötést, amint mondja: – Örülök, hogy megismerhetem, Lia.  Azt hiszem, néhány nappal ezelőtt futólag már láttuk egymást Lucian lakásában.  Kíváncsi vagyok, Lia emlékszik­e még rá, mert akkor még mindig szedte a  fájdalomcsillapítókat, de úgy tűnik, felismeri őt.  – Így van – válaszolja tartózkodóan. – Emlékszem, láttam Luc irodájában. Sajnálom, hogy  nem beszéltünk, de nem éreztem akkor jól magam.  Kétlem, hogy Lia észrevette, de én látom, Lee szája röviden megfeszül, mielőtt ellazítja.  Nyilvánvaló, hogy Lia sérülése nagyon is zavarja. Visszaemlékszem, Max mondott valamit  arról, hogy nem tudja, Lee­t sokkal inkább, azért érdekelné a lánya, mert a családtagja, vagy  egy esetleges társadalmi probléma lenne számára, ha ez az információ rossz kezekbe  kerülne. Látva a reakcióját ma este, azt hiszem az első. Bármi is az ok, úgy tűnik, érez  valamit iránta; ezért szorított csapdába ezzel a közvetlen találkozóval, így a közelében lehet,  s erre foghatja.  Mindketten rám néznek, ahogy továbbra is ott áll, és vonakodva mutatok az asztal  túloldalára.  – Nem szeretnél csatlakozni hozzánk egy kis időre?  A pokolba is, remélem, elutasítja a meghívást, de ő nem vesztegeti az időt és leül velünk  szembe. Gyorsan rápillantok Liára, és látom, hogy zavartan dörzsöli a kötést az orrán,  mintha megpróbálná elrejteni a nemkívánatos vendég elől. Dühös pillantást vetek Lee­re,  remélve, veszi az üzenetet, de a rohadék teljesen figyelmen kívül hagy engem, és a  figyelmét újra Lia felé fordítja… a lányáéra.  – Szóval, Miss Adams, Lucian említette, hogy főiskolára jár. Milyen szakra?  Gyerekes vágyat érzek arra, hogy belerúgjak Lee­be az asztal alatt. Minden bizonnyal, már  tudja a választ a kérdésre, amit feltett.  Mindketten Liára nézünk, és minden elismerésem; ha meg is meglepte az, hogy Lee tudja,  nem mutatja.  – Üzleti adminisztráció.  – És milyen pozícióban reménykedik a diploma megszerzése után? – folytatja a 

faggatódzást.  Látom, Lia egy kissé ellazul, mert ez egy ismerős téma számára. Lia pontosan tudja, mit  akar csinálni, és sugárzik a szenvedély a szavaiból, ahogy elmondja Lee­nek, minden  vágya, hogy üzleti elemző legyen és segíthessen, hogy egy cég versenyképes maradjon,  olyan módszerek javaslatával, amivel javíthatja a struktúrát, a hatékonyságot és a  nyereséget.  A franc essen belé, ha azt akartam, hogy csökkenjen a növekvő megszállottsága a lánya  iránt, akkor másik irányba kellett volna terelnem ezt a beszélgetést, mert Lia ragyog, ahogy  beszél a céljairól, és Lee pontosan úgy néz ki, mint egy büszke apa.  – Ez nagyon meggyőző – dicséri, mikor befejezi.  Biztos vagyok benne, ezek nem csupán értelmetlen szavak Lee­től, egyik sem. Hallani Lia  részletes üzleti ismereteit az első alkalommal volt a legszexisebb kibaszott dolog, amit  valaha is hallottam egy nő szájából. Tudom, Lee­t elragadta az intelligenciája és az a hév,  ami olyan tisztán jön át, amikor beszél. Még ha nem is ő volna az apja, a kis előadása egy  „tyűha” lenne neki, semmi kétségem. Ezután Lee mesél neki a cégéről és az ingatlan  beruházásiról. Azt is hozzáteszi, hogy tőle vettem a lakásom. Amikor azt mondja neki: –  Remélem, gondolni fog a cégemre is, mikor lediplomázik – úgy döntök, nekem ebből elegem  van. Amikor Lia rájön ő az apja, még rosszabb lesz, hogy Lee és én itt ültem vele egy órát,  és nem mondtuk el neki az igazat. Ennek véget kell vetni ­ most.  Elkezdek kicsúszni a boxból, a váratlan mozgással meglepem Liát. Amikor már állok,  ledobok egy csekket a pincérnek, aki valahol elmaradt Lee látogatása alatt, és kinyújtom a  kezem, hogy felsegítsem Liát. Lee feláll, mielőtt Lia megfogná a kezem, és felemeli a  szemöldökét a hirtelen indulásomra. Tudja, jelenleg minden adu a kezében van. Mikor  készen áll, megtalálja a módját, hogy elmondja neki, és rohadtul kevés leszek, hogy  megállítsam őt; ma este bebizonyította nekem.  – Jó volt újra látni, Lee – mondom, ahogy Lia hozzám bújik, és átölelem.  – Téged is, Lucian – válaszolja, de a szemeit továbbra is a lányán tartja. – Adams  kisasszony, öröm volt beszélgetni Önnel. Biztos vagyok benne, hamarosan újra látjuk  egymást – Lia válaszul elmosolyodik, mintha nem találná különösnek a szavait. Ha csak  tudná.  Ahogy visszafelé sétálunk a lakáshoz, mindketten elmerülünk a gondolatainkban. Amikor  hazaérünk, megdöbbenek, hogy nem engedi el a kezem, és a hálószoba felé húz. Idegesen  toporogni kezd, mikor megállunk a szoba közepén.  – Luc… szükségem van rád. Szeretném, ha a te kezed lenne az utolsó, ami megérinti a  testem. Tudnom kell, hogy újra hozzád tartozom, mindenem.  A farkam azonnal feláll a szavaira, készségesen hajlandó megadni neki mindent, amit kér.  Bár a szívem egy kicsit meghasad, ahogy elfordítja a szemét, mintha attól tartana, hogy  visszautasítom. Istenem, nem érti még, hogy ő az enyém? Szorosan magamhoz húzom, s  rekedten kérdem: – Biztos vagy benne? – A testem lüktet a várakozástól, ahogy  megpróbálom a fellobbanó tűzet visszafojtani magamban.  – Igen – suttogja. – Szeretkezni akarok veled, Luc.  Tudom, milyen nehéz lehet a bizonytalanság, amit érez, és mennyi bátorságra vall, hogy  vállalja az elutasítást. Mintha ez a lehetőség valaha is fennállna. Ugyanannyira le akarom  törölni a szemétláda kezének nyomát a testéről, mint ő. Miután már két hete nem voltam  benne, kétségbe vagyok esve, hogy újra érezzem őt. Nem számít, milyen nehéz lesz  számomra, de akkor is lassan fogom csinálni és figyelni fogom, hátha rosszul van. A ma 

este, testének minden porcikájának dédelgetéséről, és az esetleges felmerülő kétségei,  hogy másképp érzek iránta, eloszlatásáról fog szólni.  – Fogalmad sincs, mennyire akarlak, bébi – válaszolom, ahogy végigcsúsztatom a kezem a  derekán, aztán elengedem. Felkapcsolom az éjjeli lámpát, látnom kell mindenét, de tudom, ő  jobban szereti, ha sötét van. Ezért lejjebb veszem a fényét, csak annyira hagyom világítani,  amennyire mindkettőnknek szüksége van. Nem akarom, hogy egy percre is elgondolkozzon  azon, sötétre van most szükségem ahhoz, hogy szeretkezzem vele.  Visszafordulok hozzá, nem vetkőzöm le, hanem kikötöm a pulóvert, amit a vállán visel és  hagyom a földre esni. Most nincs itt az ideje, hogy aggódjak a tisztaság miatt; csak rá  figyelek. A pulóvert a nyaka köré tekert sál követi, ekkor megállok, hogy megbizonyosodjak  arról, még mindig velem van. Biccent egyet, tudtomra adva, hogy folytatni akarja, és én  szinte majd összerogyok a megkönnyebbüléstől.  A ruhája egy kicsit trükkösebb, és azon kapom magam, hogy úgy tanulmányozom, mintha  egy rejtélyt próbálnák megoldani. Annyira hosszú, hogy nem szívesen húznám át a fején, de  ugyanakkor, attól tartok, tönkre fogja tenni valamelyest a hangulatot, ha megpróbálom lefelé  tolni, és ő beleszorul. Amikor felemeli a karjait, rámosolygok, így mondva köszönetet a néma  válaszáért a kérdésemre. Egy birkózó verseny a ruhájával éppen most az, amit nem akarok  csinálni. Kioldom a ruhát, aztán a lehető legfinomabban felhúzom a testén és átemelem a  feje fölött, majd mögé dobom. Ekkor visszalépek és nyelek egyet, ahogy szemügyre veszem  a gyönyörű testét, amit csak egy halványkék melltartó és egy hozzáillő apró csipke bugyi  takar. Mostanra a legtöbb zúzódás lilás színűvé halványult, és a vágások, a karcolások és  harapások már majdnem begyógyultak. A kötszerek, amivel korábban bekötöztem, a  hófehér színükkel kitűnnek a krémszínű bőrén, de nem vonja el a figyelmet a szépségéről.  Szívfájdítóan törékenynek nézz ki, de így annyira átkozottul gyönyörű, szinte gyötrelmes  ránézni.  – Gyönyörű vagy, bébi – mondom, és minden szót komolyan is gondolok. Az én szememben  nincs egyenlő vele.  Ezután csinál valamit, ami teljesen váratlanul ér, és újra megmutatja, hogy nagyon erős,  függetlenül attól, hány ütést mért rá az élet. Pár lépést hátralép, nagyobb helyet csinálva  köztünk. A szívem elszorul, mert hirtelen arra gondolok, elhúzódik tőlem; ehelyett felemeli a  kezét és kikapcsolja a melltartóját, majd a padlón lévő halom ruhára ejti. A mellén lévő  zúzódások és foltok már elhalványodtak, csupán csak a halvány körvonalai látszódnak. A  sötét mellbimbói tökéletesen ágaskodnak, mintha csak a számért könyörögnének. Ahelyett,  hogy előrelépnék, amikor a testem sürget, tegyem meg, várok, s nézem, ahogy a kezeit a  bugyijához csúsztatja, majd megfogja a szélét, és elkezdi letolni a keskeny csípőjén, aztán a  hosszú, karcsú lábain, majd hagyja, hogy a kék anyag lecsússzon a lábaihoz.  Egy iskolásfiú összes önuralmával állok előtte, miközben az erekcióm a farmeromnak feszül.  Annyira kemény vagyok, hogy az már fáj, és a késztetés, hogy felkapjam és beletemessem  magam a selymességébe szinte elviselhetetlen. Ismét meghökkenek, ahogy közelebb jön, s  néhány centire megáll előttem, majd azt kérdezi: – Levetkőztethetlek, Luc?  – Kibaszottul igen, bébi – nyögöm, veszélyesen közel ahhoz, hogy elveszítsem azt a kevés  önuralmam is, amim még maradt. Megérzem, ahogy a kezei elkezdik kigombolni az ingem, s  az öröm és a fájdalom elegyétől összeszorítom a fogam. Miután kigombolja az első pár  gombot, elkezdi csókokkal borítani a felfedett bőr minden centijét. Egyáltalán nem  számítottam arra, hogy ma este átveszi az irányítást, s meg vagyok döbbenve, de egyben  rettenetesen izgatott is. Talán, nem teljesen váratlan, hogy átveszi az irányítást. Az életében 

oly sokszor vették el tőle a választás lehetőségét, és ha annak csak egy darabját is tudom  visszaadni neki, akkor boldogan engedem, bármire is van szüksége ma este. Amikor a  körmeit gyengéden végighúzza a mellkasomon, lerántom az ingem a vállamról. Egy  szisszenés hagyja el az ajkam, ahogy leeresztem a karom és megfogom a seggét.  Elkezdem gyúrni a kemény húsát, megkísérlem magamhoz húzni, de még nem végzett. Úgy  tűnik, szándékában áll befejezni a vetkőztetést, és én ismét leengedem a kezem, hogy  hagyjam.  A farmeromhoz nyúl és bebújtatja az ujjait a derékszíjam alá, egy pillanatig játszik velem,  mielőtt megfogja az övem és kicsatolja. Hagyja lógni, aztán kigombolja a gombot, majd  lassan elkezdi lehúzni a cipzárt. Ahogy a szorító anyag eltűnik, a farkam, amennyire csak  lehetséges nekinyomódik a selyem bokszeremhez. Segítek neki letolni a farmer és a  bokszert a földre, aztán lerugdosom a lábamról. Egy mély nyögés hagyja el a torkát, amikor  a farkam előreugrik a hasához, mintha csak keresné az utat belé.  – Akarlak, Luc – mondja, miközben megmarkolja a hosszam, amitől a testem megborzong.  Veszélyesen közel vagyok ahhoz, hogy elmenjek a kezében, mikor magamhoz húzom és  felkapom a karjaimba. Muszáj lehűtenem magam, kell egy kis idő, ezért inkább rá  koncentrálok.  Lefektetem az ágyra, széttárom a lábait, és elhelyezkedem közéjük a térdeimre. Kezembe  veszem az egyik lábát, és lassan elkezdem végigcsókolni. Amikor elérek a combtövéhez,  különös figyelmet fordítok a még látható sérüléseknek, minden milliméterét végignyalom és  simogatom, mielőtt megfogom a másik lábát, és megismételem ugyanazt a folyamatot.  Amikor újra elérem a középpontját, érzem, egy kissé megmerevedik, ahogy megragadom a  csípőjét és a lábait a vállamra teszem. Teljesen ki van tárulkozva nekem, és én elmerülök a  látványában és az illatában. Amikor végignyalom résének vonala mentén, belemarkol a  hajamba, s olyannak tűnik, mintha egyszerre tolna el és húzna közelebb magához.  Abbahagyom és felemelem a fejem, ezzel arra kényszerítve, hogy kinyissa a szemét.  – Minden oké? – kérdezem, szükségem van egy megerősítésre, mielőtt folytatom.  Bólint, és hozzáteszi: – Ne hagyd abba! – ez minden, amit szerettem volna hallani.  A nyelvem úgy falja az édes, fűszeres ízét, mint egy éhező ember. Beszívom a lüktető  csiklóját a számba, amitől összefüggéstelenül sikoltozni kezd. Épphogy elengedem, máris  bedugom a nyelvem a nedves forróságába, mindennel megbaszom a csúszós redőit, amim  csak van. Lia közben vergődik az ágyon, homályosan rémlik, hogy az összefüggéstelen  szavak között a nevemet nyögi. Mikor a nyelvem lecserélem a két ujjamra, érzem, a teste  görcsbe rándul. A fogammal összeszorítom a csiklóját, s ő a lábait a fejem köré kulcsolja,  ahogy elélvezz. A nedve a segge felé szivárog, gyorsabban folyik a puncijából, mint ahogy  fel tudom nyalni. Miután ellazítja a lábait, fölé fekszek. A farkam merev és fájdalmasan  nehéz, amint belemártom a forróságába. Emberfeletti erővel elkezdek lassan belehatolni,  figyelmen kívül hagyva azt a vágyam, hogy egy lökéssel tövig temessem magam, és  keményen megbasszam. Mivel néhány hétig nem szexeltünk, szorosabb, mint máskor, és  nem akarok neki fájdalmat okozni. Tudom, hogy nagy farkam van, de neki mindig sikerül  mindet befogadnia.  Teljesen ráereszkedek, és érzékien megcsókolom. Falom a nyelvemmel, ugyanakkor a  farkammal fokozatosan egyre mélyebbre hatolok. A szájával való szeretkezés eltereli a  figyelmem, így anélkül, hogy elveszíteném a fejem, lassan tudok nyomulni.  – Ó, bébi – nyögöm, amikor teljesen benne vagyok. – Ez rohadt jó érzés.  Ekkor, szinte türelmetlenül, elkezdi mozgatni a csípőjét. 

– Ó, Luc, kérlek – harap bele az alsó ajkamba, és szinte belehalok, amikor türelmetlenül azt  mondja: – Keményebben, arra van szükségem, hogy keményebben!  A törékeny önuralmam, amibe eddig kapaszkodtam, ezektől a szavaktól a pokolba kerül. A  faszom csak a „keményebb” szót hallja, tehetetlen vagyok, képtelen vagyok bármit is  csinálni, mint engedelmeskedni. A bőrünk összecsattanásának a hangja megtölti a szobát,  ahogy minden egyes lökésnél tövig hatolok. Öblös torokhangon a nevem kántálja, egyre  hangosabban, amivel teljesen megőrjít. Közelebb húzom a csípőjét, így közbe a csiklóját is  dörzsölöm. Ez a plusz izgatás még jobban beindítja, és keményebben húzza magát rá a  farkamra, belül egyre jobban fejve engem. Alig bírom visszafogni magam, hagyom, hogy  előbb ő menjen el, mielőtt vadul nekiesek néhány gyors lökéssel és elélvezek, olyan  erőteljesen, hogy egy pillanatra megszédülök. Nem nehezedek rá, épp eléggé tudatomnál  vagyok ahhoz, hogy emlékezzek rá, megsérült. Félresimítja a nedves hajam, felemelkedik,  miközben én lehajtom a fejem, míg a szánk nem találkozik. Komótosan csókolódzunk, nem  sietünk.  – Ez őrülten jó volt – suttogom a szájába, majd nyomok egy puszit az állára. Lefekszem  mellé, és szorosan magamhoz ölelem. – Jól vagy? – kérdezem, ahogy simogatom a  csípőjét. Látom a szeretkezésünk fénylő bizonyítékát a combján, és tudom, ez talán perverz,  de odanyúlok és szétdörzsölöm az ágyékán. Igen, egy kicsit ősember vagyok, de én  megjelölöm a spermámmal.  Nyugton marad, amíg csinálom, úgy látszik nem bánja. Talán mindkettőnknek tudnunk kell,  hogy az illatom és az eszenciám a testén van.  – Jól vagyok – feleli –, a legjobban, mióta…  Hálás vagyok, hogy nem fejezi be a mondatot; nem akarom azt a szemétládát itt köztünk.  Gyorsan lehűlő testünkre húzom a takarót, és elnyom minket az álom, mindkettőnk kielégült  és nyugodt.  Valamivel később arra ébredek, hogy Lia közrefogja a testem. Felnyögök a gyönyörtől,  ahogy felemeli, majd felnyársalja magát a hosszamra. Végigfuttatom a kezem a csípőjén,  majd fel a testén. Egy pillanatra eltűnődöm, furcsa, hogy nem érzem a kötést, amit korábban  odatettem. Még valami más furcsaságot is érzek; érzem, hogy a hasa hatalmas és feszes. A  tempóm kezd lelassulni, ahogy megpróbálom lelökni magamról. Valami nem stimmel. A  hang, ami a nevemet mondja, úgy hangzik, mint az övé, de őt nem érzem Liának.  – Állj! – kiáltom, és igyekszem eltávolodni tőle. Nem értem, hogy a farkam miért van még  mindig a testében és miért kemény, amikor ennyire kiborultam. Felnevet, olyan hangon,  amitől libabőrös leszek; csak ez nem ő… ez Cassie. A szoba, amely annyira sötét, hirtelen  megtelik fénnyel, és Cassie lovagol a testemen, Lia nincs sehol. Az egyik pillanatban lenevet  rám, és a következőben kiabál, miközben felemeli a karját. Túl késő… újra túl késő, látom a  fém csillogását, mielőtt belém mélyed. Vér, mindenütt olyan sok vér, gondolom, miközben  fulladozok. Aidan, hol vagy? Ezen tűnődöm, ahogy az ismerős jelenet lejátszódik. Ekkor  belém nyilall. Lia, istenem, nem hagyhatom el őt!  – Hol van Lia? Mit tettél vele, Cassie? – kiáltom kétségbeesetten, ahogy megpróbálom  kiszabadítani magam a felettem térdeplő nő alól. – Lia… Lia – hörgöm, és már megint  érzem, minden kezd távolodni tőlem.    Lia    Megpróbálok az oldalamra fordulni és kizárni a hangot, de az fáradhatatlanul folytatja. Ki sír 

ebben az órában, tűnődöm, aztán hirtelen belém hasít. Gyorsan felülök, és körülnézek a  sötét szobában. A matrac mozog, megfordulok és látom, Lucian kétségbeesve csapkod  maga körül. Ó, nem, ez a hang, tudom, hogy a fulladozó hang a rémálmától van, de ő sír?  Amikor elérem a lámpát az éjjeliszekrényen, hallom, amint újra és újra a nevem nyöszörgi.  Óvatosan megközelítem, a saját káromon tanultam meg, hogy így tegyek, amikor egy  rémálom közepén van. Az egyik alkalommal, amikor nem tettem, átszeltem a levegőt és  bevertem a fejem a közelben álló asztalba. Odakiáltok neki, remélve, hátha meghall.  – Luc, ébredj fel! Luc, csak álmodsz, bébi. Ébredj fel!  Többször is megpróbálom, de annak ellenére, hogy a nevemen szólít, szinte biztosra  veszem, hogy még mindig alszik.  – Cassie, mit tettél? – zokogja, amitől megszakad a szívem. Annyira akarom tudni, mit tett  évekkel ezelőtt vele, ami még ma is mindig kínozza. Közelebb megyek hozzá, de csak  annyira, hogy elérjem a kezét és megrázom.  – Luc, én vagyok az, Lia. Kérlek, ébredj fel… kérlek – kiáltom neki, erre elkezd újra  fulladozni.  Elengedem a kezét, gyorsan kiugrom az ágyból és felkapcsolom a lámpát. Az arca sápadt,  és könnyek szivárognak a szeme sarkából. A karjaiba akarom vetni magam, és tartani  szorosan átölelve amíg, akármi is kísérti, elengedi a markából.  – Lucian! – szólítom őt élesen. – Ébredj fel! – a feje felém fordul, és látom, a szeme gyorsan  mozog a még mindig lezárt szemhéja mögött. – Luc! Nézz rám!  Visszatartom a lélegzetem, amikor végre a szeme kinyílik, majd pislogni kezd a vakító  fénytől.  – Lia? – a hangja érdes és feszült, de azt hiszem lát engem. Mielőtt közelebb mennék  hozzá, kiugrik az ágyból, és elvágtat a fürdőszoba felé. Én még mindig próbálom feldolgozni  a hirtelen mozdulatait, amikor meghallom az öklendezés jellegzetes hangjait. Oda akarok  menni és gondoskodni róla, ahogy ő tette velem nemrég, de tudom, hogy az ilyen álmok  után eléggé nyers, különösen, ha tanúja vagyok nekik. Kényszerítem magam, hogy  maradjak ott, ahol vagyok, és hallgatódzom.  Néhány perc után, hallom a vízöblítő zúgását, majd rá, ahogy a fogát mossa. Aztán egy  ideig csak a kínos csend, míg végül visszasétál a hálószobába, gondosan kerülve a  tekintetem. Odamegyek hozzá, és a kezem a karjára teszem. Mindig aggódik amiatt, hogy  az egyik rémálma közben megsebesít, úgyhogy gyorsan megnyugtatom.  – Luc, jól vagyok. Arrébb húzódtam, amíg felébredtél. Aggódom érted, de. Akarsz… beszélni  róla?  Látom a gyönyörű szemeiben, hogy szorosan elzárkózik, miközben nyugtalanul egyik lábáról  a másikra áll. Meglepődöm, amikor a karjaiba húz, ahelyett, hogy azonnal otthagyna.  – Sajnálom, bébi – mormogja a halántékomnál. – Nem akartam rád ijeszteni.  – Luc, jól vagyok – igyekszem megvigasztalni. Megcsókolom a nyakát, és belebújok az  ölelésébe. – Kérlek, beszélj velem. Talán elmúlnának, ha beszélnél róla valakinek.  Jó sokáig hallgat, már azt hiszem figyelmen kívül hagyta, amit mondtam, végül megszólal: –  Nem ma este. Túl közel vagyok a széteséshez. Csak… adj egy kis időt, és meg fogom  próbálni – a kedvedért.  – Szeretlek – mondom halkan, és arra gondolok, még ha ő nem is mondja nekem, talán neki  most hallania kell őket.  – Ó, Lia! – leheli hangosan, egy pillanatra megremeg, mielőtt elhúzódik. – Egy pár órára  elmegyek dolgozni az irodámba, amíg lenyugszom. Próbálj meg aludni, majd jövök. 

Majdnem felajánlottam, hogy megyek vele, de tudom, ezt nem akarja. Időre van szüksége,  egyedül kell lerendeznie a fejében tomboló szellemeket. Tudom, mert nemrég jártam ott, és  megértem a késztetést, hogy elfusson előle.  – Oké – mosolygok rá megértően és hagyom, hogy elmenjen foglalkozni a démonjaival.  Néha egy csatában, egy dologgal, amit nem láthatsz vagy érinthetsz, való harcolás sebez  meg a legjobban.    Lucian    Lehajtom a fejem a kezeimre, ahogy az irodám szentélyébe érek. A szívem még mindig  hevesen ver az álomtól, olyan rettenetesen valóságosnak tűnt. Már évek óta rémálmaim  vannak… azóta, hogy Cassie megpróbált megölni azon a bizonyos éjszakán. Ma este  azonban más volt a helyzet. Cassie és Lia összefonódott az álomban, még a tudatalattim is  meglepve. Mielőtt felébredtem, Cassie leszúrta Liát, azt kiabálva, hogy én az övé vagyok. Ez  olyan rohadtul igazinak tűnt, hogy a saját epémtől fuldokoltam, ahogy kiugrottam az ágyból.  Vajon képes leszek valaha is túljutni azon, ami évekkel ezelőtt történt? Amikor már azt  hiszem, van rá esély, hogy továbblépjek, ezzel vagyok sújtva. Elegem van a kibaszott  álmokból, és még jobban az aggódásból amiatt, ami történik. A stressz, a Liáért való  félelmemmel együtt a sírba visz. Nem tétovázok, ahogy kinyitom az íróasztalom fiókját, és  kiveszem belőle a kis dobozt. Ha nem ez, akkor órákon át sétálnék fel s alá, csak  megpróbálok visszatérni a földre. Szükségem van rá, és az édes feledésre, amit csak ez  hozz el.  Lia úgy gondolja, hogyha beszélek neki arról, ami történt, jobban leszek. De hogyan mondod  el valakinek, hogy a terhes barátnője annyira becsavarodott, hogy szó szerint megpróbálta  elvágni a torkod és hagyta, hogy elvérezz, amíg benne voltál? Hogy még akkor is mozgott  rajtad, amikor hasba szúrta magát, s közben nevetett. Az őrületének hangja, az a kibaszott  kacagás örökké kísérteni fog. Talán még annál is jobban, mert mélyen legbelül tudom, hogy  visszafizette nekem, amit tettem.  Remegő kézzel csinálok egy kevésbé tökéletes vonalat, fogok egy összetekert bankjegyet,  és felszippantom. A felénél tartok, amikor zajt hallok és felnézek. Elborzadva megdermedek,  ahogy Lia döbbenten néz rám. Tudom, félreérthetetlen, amit lát. Talán… de csak talán, ha  nem lenne a maradék kokain a tükrön előttem, vagy ha az az átkozott összetekert bankjegy  nem lebegne még mindig az orrom alatt, ki tudnám magyarázni. Várom, hogy megszólaljon,  habár, kicsi rá az esély, hogy másként értelmezi, amit csinálok.  Lerogy egy székre az asztalom előtt, és pedig gyorsan visszateszem a kábítószeres dobozt  az íróasztalom fiókjába. Még soha nem éreztem magam, ennyire kevésbé férfinek, mint  most. Megalázó, hogy rajtakapott, hogy ilyesmit csinálok, mert nem tudok megbirkózni a  legerősebb nővel, akit valaha ismertem. Ez az első alkalom, mióta találkoztunk, hogy úgy  érzem, csalódást okozok neki. Fülsiketítő a csend a szobában, mindketten azt várjuk, a  másik szólaljon meg előbb. Végül azt mondja: – Nem is tudtam. Mióta?  Nem terhelem hazugsággal, elmondom neki az igazat.  – Évek óta, kisebb szünetekkel.  Nem rakom hozzá, Cassie óta. Tudom, hogy ez nem mentség. A kokain használatára,  sosincs elfogadható ok.  Úgy tűnik, sokkal kíváncsibb, mint máskor, amikor megkérdezi: – Abba se akartad hagyni?  – Nem igazán igyekeztem megpróbálni… amíg te. Soha nem akartam, hogy megtudd. 

Amikor feláll, azt hiszem, undorodva elsétál. Teljesen ledöbbenek, amikor e helyett felém  indul, és hátratol a székembe annyira, hogy bemásszon mellém. Leül az ölembe, mintha  vigaszt keresne. Automatikusan átölelem, és belélegzem az ismerős illatát.  – Csináljam ezt veled, Luc?  – Mi? – fogom meg az állát, magam felé fordítom, így a szemébe tudok nézni. – Nem, bébi,  Istenem dehogyis! Nem vagyok büszke rá, de mint mondtam, sokkal régebb óta használom,  mint ahogy téged ismerlek. Néha hetek múlnak el kettő közt… és néha nem – a kicsi kezét  ráteszi az enyémre, és továbbra is tanulmányoz, mintha belelátna a lelkembe; néha azt  hiszem, igen.  – Úgy tűnik, mintha az álmok egyre rosszabbodnának. Már azelőtt meg kell állítanod őket,  mielőtt lecsapnának.  – Nem szűnnek meg. Tudtad, hogy szedek valamit, ami segít aludni – amikor bólint,  folytatom. – Nem használt, és csak egy párszor nem ébresztettelek fel. Ezért, az egyetlen  dolgot tettem, amivel sakkban tudom tartani őket. Nem kockáztathattam, hogy újra  bántsalak, bébi.  Tudom, ez úgy hangzik, mint egy ürügy, még az én fülemnek is, de minden megteszek, amit  tennem kell ahhoz, hogy biztonságban tartsam őt, még tőlem is.  – Csendben szétesünk – mondja halkan, ahogy összekulcsolja az ujjainkat. Egy pillanatra  bepánikolok, nem értem, mire gondol.  – Jól vagyunk, Lia. Semmi sem fog eltépni bennünket egymástól. Mi együtt egyre erősebbek  leszünk.  – Nem így értettem, Luc. Nem a kapcsolatunk széthullásáról beszélek. Mi belül bomlunk. A  múlt rothad mindkettőnkben, felemészt minket, és lassacskán megfoszt attól, akik vagyunk.  A támadás óta tobzódok az önsajnálatban, és úgy tűnik, nem tudom abbahagyni. Mindenki  azt mondja nekem, olyan szerencsés vagyok. Élek, és nem erőszakoltak meg. Egy túlélő  vagyok. Élek, hogy elmondhassam a történetet. Amit úgy tűnik, nem értenek az az, hogy  ezek a szavak éppen az életem írják le, nem csak ezt az egy esetet. Felkelek, megrázom  magam, és megpróbálok előrelépni. Én vagyok a citromos limonádé készítésének kibaszott  királynője, Luc. De minden alkalommal azon jár az eszem, mi fog történi velem, amikor végül  nem kelek fel. A sorsom csak egy elkeserítő statisztika attól a pillanattól kezdve, hogy  megszülettem?  A torokszorító szavai keményen megütnek. A beszélgetéseink során, amióta együtt  vagyunk, sose hallottam ilyen elkeseredetnek a hangját. Olyan erős, de nem tud  megmenteni engem, és én se tudom megmenteni, amilyen sérült ember vagyok. Ha  továbbra is ezt az önpusztító életet akarom folytatni, ahogy eddig, az elején el kellett volna  sétálnom. Most már túl késő. Számomra ő a levegő, amit beszívok, és még, ha nem is  tudom kimondani a szavakat, itt az ideje, hogy beismerjem magamnak, reménytelenül  szerelmes vagyok belé. Talán, ha mindketten normális életet élnénk, traumák nélkül, nem  vonzódnánk olyan erősen egymáshoz. Egy másik életben, Lee Jacks lányaként nőhetett  volna fel, hasonló vagy még nagyobb gazdagságban, mint az enyém. Az első alkalommal,  amikor nézeteltérésünk volt, belenéztünk egymás szemébe? Hinnem kell, hogy a lelkem  még akkor is felismerné az övét, amikor az útjaink kereszteznék egymást, nem számítana,  milyenek a körülményeink.  A szájára hajtom az ajkaim, az összes felgyülemlett érzelmemmel megcsókolom, érzem,  mikor közel van.  – Te arra születtél, hogy egy gyönyörű, eleven, intelligens és bátor nő legyél, mint aki vagy 

ma – mondom, ahogy az orrommal megdörgölöm a puha arcát. – Minden nehézség, amit  elviseltél, egy másik szemlélettel egészítette ki azt a személyt, aki vagy. Semmi szerencse  sincs abban, hogy túlélted a sorozatos támadásokat. Nem volt jelen a szerencse az  életedben, bébi. Azért jutottál idáig, mert nem engedted őket nyerni. Nem számít, mennyire  próbálkoztak vele, legyőzted őket. Sohasem törtek meg téged, vagy nem lennél most itt – a  szívére teszem a kezem és hozzáteszem: – Soha nem leszel egy elkeserítő statisztika, mert  ezt soha nem engedem.  Érzem, hogy halkan sír, hagyom, hogy kisírja magát, közben a haját simogatom. Szüksége  van erre. Amikor a zokogása csendesedik, szó szerint érzem feltöltődni a levegőt, ahogy  összeszedi magát a pokolból, ahol volt. Az ereje kezd visszatérni, és kíváncsi vagyok,  rájön­e, hogy az sosem hagyta el.  – Mindent tudnom kell Cassie­ről. Ma este nem, mert egyikünk sem képes kezelni, de  hamarosan. Még mindig mardos, és nem tudsz tovább lépni, ami azt jelenti, én sem tudok,  amíg szembe nem nézel vele. Meg tudod csinálni? Megígéred, hogy megosztod velem a  múltad?    – Igen – válaszolom, habozás nélkül. Igaza van; a titkok idejének rohamosan vége. Nem  csak Cassie­ről kell mindent megtudnia, hanem Lee Jacks­ről is, az apjáról. A gubó, amit az  elmúlt néhány hónapban felépítettünk magunk köré szétrobbant, és minden porcikámmal  csak remélni tudom, hogy ő a végén is itt lesz, amikor az emberek a múltunkból  feltámadnak, hogy szétszakítsanak minket egymástól. – Menjünk vissza az ágyba –  mondom, tudom, mindketten eléggé kimerültek vagyunk ahhoz, hogy átaludjunk bármilyen  rémálmot, ami megpróbálja megfertőzni az álmainkat.   .   

  Lucian & Lia   ▼  Kilencedik Fejezet  Fordította: Mó    Lia    Már három nap telt el Lucian utolsó rémálma óta – amir l tudok – és, hogy felfedeztem a  kokain függ ségét. Mintha csak megállapodtunk volna, egyikünk se beszél olyasmir l, ami  stresszes, és most csak megelégszünk azzal, hogy együtt töltsünk némi nyugodt, zavartalan  id t. Filmeket nézzünk, a kajánkat legtöbbször rendeljük, és többnyire ráér sen  szeretkezünk, az alkalmankénti kemény menetek, csak ráadásként vannak. Már alig várom,  hogy a szeretete merevségével induljon a napom, amikor egy szál törülköz ben kisétál a  fürd szobából, amit l majdnem lenyelem a nyelvem. Szentséges szűzanyám, a látványa,  különösen félmeztelenül, fog valaha is nem így hatni rám? Nem számít, mennyi gondolat  vagy aggály kavarog a fejemben, a testem mégis bizsereg, nagyon is a tudatában van.  Odamegyek hozzá és átölelem a még nyirkos testét. Szappan, arcszesz és szexi hím illata  van. Istenem, szeretném végignyalni a kemény mellkasát. Ekkor a csíp mre teszi a kezét,  otthonosan magához húz, és én érzem az izgalmát. Eléggé nyilvánvaló, hogy nem én  vagyok az egyetlen, aki ma reggel még visszavágyik az ágyba.  – Jó reggelt, kicsim! – mondja a reggeli szexi, rekedtes hangján, amit annyira szeretek.  – Jó reggelt! – válaszolom szórakozottan, miközben a kezeim maguktól vándorolnak fel és le  a hátán. Amint elérem a seggének az árkát, hallom, amint elakad a lélegzete, és  elmosolyodok. Fáradt vagyok, de ma reggel szeretném érezni a nyelvét a lábam közt. Úgy  látszik, a mágikus gyógymód segít sakkban tartani a lehangoltságot.  Nekem nyomja a reggeli merevedését, aztán elhúzódik.  – Nem tudod, mennyire utálom ezt mondani, de nem egészen egy óra múlva id pontod van  az orvosodhoz, így nem kezdünk bele olyanba, amit nem tudunk befejezni.  Csalódottságomban eltátom a szám, aztán felhördülök: – Mi van? De, akarom–  – Igen, én is – vág közbe, s rácsap a seggemre, majd lenézz. Követem a tekintetét a  törülköz  elején álló sátorig.  – Babák, cicák és nyuszik – úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. – Csak ismételd,  babák, cicák és nyuszik, újra és újra, és ez segíteni fog neked, hogy… – mondom lefelé  mutatva.  Kuncog, aztán hirtelen ledobja a törülköz t és megmarkolja a hosszát.  – Köszönöm a javaslatot, de azt hiszem, tudok a probléma kezelésére egy gyorsabb és  sokkal élvezetesebb módot – emelgeti a szemöldökét, aztán hozzáteszi: A hangsúly a  kezelésen van, természetesen – földbe gyökerezett lábakkal állok, ahogy visszasétál a  fürd szobába, nem bajlódva azzal, hogy bezárja az ajtót. – Mindjárt visszajövök.  – Ö… hm… oké – sikerül kinyögnöm. Miután bizonytalanul megmozdulok, összeszorítom a  lábam, s próbálom elhitetni magammal, nem akarja, hogy nézzem, de a kisördög a vállamon  azt kiabálja „nyitva hagyta az ajtót!” Végül, képtelen vagyok ellenállni, és odaosonok a nyitott  ajtóhoz. A zuhanyban ül, a falnak támaszkodva, s közben ökölbe szorított kézzel  munkálkodik a farkán. A nyögései megtöltik a fürd szobát, és ekkor ledermedek. A francba,  ez nem   volt, hanem én! Elvörösödöm, amikor kinyitja a szemét és meglátja, amint ott állok 

bámulva rá.  Szexin rám vigyorodik, mintha ezt várta volna egész végig. Felém emeli a csíp jét, s azt  hörgi: – Csessze meg a kézimunka. Gyere, bassz meg, bébi!  Annyira nedves és begerjedt vagyok , hogy nem kell kétszer kérnie. Odamegyek hozzá,  megfogom a kinyújtott kezét, és besegít a zuhanyba. Tétován állok el tte, amíg megfogja a  derekam, aztán felemel a csíp jére, és felnyársal a rúdjára. Mindketten felkiáltunk, ahogy  mélyen belémhatol, utána többször is felemel és visszaereszt. A testem küzd, hogy  alkalmazkodjon a széles derekához, de az öröm messze felülmúlja a kényelmetlen érzést.  Amikor mélyen bennem marad, és a mellbimbóm a szájába veszi, felnyögök: – Luc! Ó,  Istenem, Luc, kérlek…  Figyelmen kívül hagyva a könyörgésem, hogy ismét mozogjon, egyre csak szopja és nyalja  a mellbimbóim, aztán a nyakam és a fülcimpám. Nem is tudtam, hogy egy fül lehet erogén  zóna, amíg Lucian meg nem mutatta, el ször a nyelvével és a fogaival, közvetlenül a  csiklómon. Elkezdem fel­le mozgatni a csíp m, a farka dörzsölésével ösztökélve arra, hogy  ismét vegye át az irányítást. Ahelyett, hogy felemelne, lejjebb húzz, miközben felfelé nyomja  a csíp jét. Annyira mélyen van bennem, hogy a fájdalom keveredik az örömmel, amit l  egyre gyorsabban közeledek a feloldozásom felé.  – Még! – zihálom, szinte az orgazmus határán. A körmeimmel végigszántok a hátán, ahogy  egyre közeledek a csúcshoz, de a csíp jének sekély lökéseivel csak a szélén tart.  Belemarkolok a hajába, er sen megrántom, s felkiáltok: – A francba, Luc, bassz meg! – a  jóváhagyó morgása megtölti a zuhanyt, figyelmeztetés nélkül felemel, megdörzsölve a  mágikus kioldó pontom, görcsöket okozva ezzel körülötte. – Ó, túl sok! – kiáltok fel, ahogy  az orgazmusom egyre csak folytatódik, olyan mintha sose akarna abbamaradni.  – Basszus, Lia! – kiáltja, amikor megérzem, hogy elélvezz bennem. – A kurva életbe! –  nyögi, ahogy egymásra rogyunk. – Soha nem tudok betelni veled – mormolja szórakozottan,  miközben nyugtató köröket rajzol az izzadt b römre.  – Én sem – vallom be, nem igazán tudom, várt­e választ, de ezt lehetetlen letagadni. Egy  darabig még így ülünk, aztán óvatosan leemel magáról. Felnyögök, érzem, ahogy a duzzadt  hüvelyem rászorul a félkemény hosszára. Úgy tűnik, ez a részem nem akar elválni t le.  Megereszti a zuhanyt, amit l mindkett nknek elakad a lélegzette, és zihálunk, amíg a hideg  víz melegre vált. Lucian reszketve felnevet.  – Azt hiszem, ez már mindkett nknek kellett.  A karommal megtámaszkodom a zuhany oldalába, amíg gyorsan lemosdat, majd kisegít a  zuhanyból, miel tt   is lemosakszik. Közben eltávolítom az átázott kötéseimet és  megszárítkozom. A kötés, ami tartja a sínt az orromon, is nedves, de csak megtörlöm, ezt az  orvos fogja ma eltávolítani. Amikor kilép a zuhanyból, gyorsan bekötözi a sebeimet, aztán  elsétál a szekrény felé. Miel tt követem, magam köré csavarom a törölköz t.  – Luc – szólok neki, tudva, hogy egy csata elé nézek. Amikor kilép egy farmerrel és egy  gombos inggel a kezében, készen állok, hogy el adjam, amit szeretnék.  – Azt akarom, hogy a mai találkozóm után menj be az irodádba.  Úgy néz rám, mintha idegen nyelven beszélnék.  – Tessék?  Elsétálok mellette, kiveszek egy b  pólót és egy farmert a szekrény enyém részéb l, aztán  az   részéhez fordulok, és kiválasztok számára egy drága öltönyt. Mikor odaadom neki,  elveszi, de még mindig értetlenül néz rám.  – Azt akarom, hogy térj vissza a szokásos rutinodhoz. Hetek óta nem voltál bent az 

irodádban.  Még be se befejezem az utolsó mondatot, már rázza a fejét.  – Nem, kézben tartom a dolgokat. Aidan az irodában van, és naponta többször beszélünk.  Jól tudom kezelni a dolgokat innen is.  Amikor megfordul, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy visszaakassza az öltönyét,  megragadom a karját.  – Szükségem van rá, hogy ezt tedd. Meg kell próbálnom visszatérni az életembe, és az nem  fog megtörténni, amíg ebben a lakásban lapulok.  – Akkor töltsük el a napot valami mással. Mit szeretnél csinálni?  Jóképű arca annyira lelkes és  szinte, hogy borzalmasan érzem magam, amiért néhány  órára megpróbálok megszabadulni t le. Nem csak magam miatt kell megpróbálnom újra a  saját lábamra állni, hanem Lucian miatt is. Ha továbbra is minden nap e biztonságos falak  között maradok vele, akkor soha többé nem leszek képes elhagyni. Nagyobb biztonságot  adott nekem, mint eddig valaha tapasztaltam, és nem folytathatom, hogy továbbra is t le  függjön a jó közérzetem. Vissza kell térnem néhány héttel ezel ttre, amikor az egyik legjobb  része volt az életemnek, de nem az egész világomnak. Mindkett nknek újra szüksége van a  saját függetlenségére.  Kiveszem a farmert és a pólót a kezéb l, csak az öltönyt hagyom nála. Felnézek rá, és  esdeklek, hogy megértse.  – Szeretlek Luc, de meg kell próbálnom lerázni a félelmet és az önsajnálatot, amit a  támadás óta érzek. Ha nem tudok egyedül lenni néhány órára, akkor hogyan leszek valaha  is képes elhagyni ezt a lakást újra egyedül? Hamarosan kezd dik az utolsó félévem az  iskolában, és addigra képesnek kell lennem visszatérnem az életembe.  A szavaimtól olyan összetörtnek látszik. Még nem áll készen, hogy elhagyjon engem, mint  ahogy én se, hogy elengedjem, de látom, érti, amit megpróbálok elmondani. Tudom, hogy  nyertem, és délután el ször fog egyedül hagyni. Azt is tudom, hogy darabokra fogja  szaggatni, amit l még jobban szeretem ­ ha ez egyáltalán lehetséges. Ha teljesen  szinte  vagyok magamhoz, elismerem, hogy az ajánlatom, a mai szabadnap Lucianon is segít, hogy  visszatérjen a világába. Csapdába esve ebbe a lakásban, mentálisan nem tesz jót neki; túl  sok ideje van gondolkodni a múltról.  – Nem akarom ezt – húzz magához, majd a homlokát az enyémhez nyomja.  – Tudom, de köszönöm. Ígérem, nem lesz semmi baj.  Káromkodik egyet az orra alatt, miel tt felsóhajt.  – Megígéred, hogy felhívsz, ha szükséged van valamire? Mégha csak magányos is vagy –  bólintok, visszapislogva a könnyeim. – Bassza meg, Lia, komolyan mondtam. Szeretném  hallani.  – Ígérem – sikerül kinyögnöm, miközben visszanyelem a kitörni készül  könyörögést, hogy  maradjon velem. Úgy tűnik, jelenleg nyílt kérdés, hogy kinek lesz el ször pánikrohama,  amikor elvállunk, amire egyenl  az esély. Egy dolgot tudok: ha mindketten már ezt érezzük,  nagyon gyorsan el kell majd köszönnöm, különben könnyekre fakadok, és   nem fog engem  egyhamar újra magamra hagyni. Er t veszek magamon és elhúzódom, felveszem a ruháim,  megszárítom a hajam, és összefogom egy a lófarokba, azzal amit Luciantól kaptam. Megint  el kéne vágnom egy másik gatyáját, és újra pántként használni; lefogadom, mosolyt csalna  az arcára. Talán ma este, ha még egyben leszek, mire hazaér.    Lucian 

  Türelmesen várva állok Lia mellett, hogy befejezze Sammel a maratoni ölelést. Azóta, hogy  hazahozott minket a kórházból, most látják egymást el ször. Persze naponta hívta, hogy  megkérdezze, jól van­e, mint ahogy Cindy, Aidan és a nagynéném is.  – Örülök, hogy látlak, Miss Lia – mondja, szemmel láthatóan körülrajongva. – Gyönyörűen  nézel ki.  – Köszönöm, Sam – mondja szégyenl sen. Liának mindig nehezére esik elfogadnia a  bókokat, valószínűleg azért, mert a kurva anya soha nem tett mást, csak szidta. Végre, úgy  ahogy elfogadja a bókjaim, ennek ellenére, néha szeretném tudni, elhiszi­e  ket, vagy csak  megpróbál a kedvemre tenni és bájosan elfogadni azokat, mint ahogy most is.  – Már nagyon hiányoztál – teszi hozzá, amit l Sam szó szerint a lába elé omlik. Kétségtelen,  hogy a sof röm, aki egyben a család régi barátja, teljesen beleszeretett. Az ártatlansága és  a bűbája elegyének, különösen, ha figyelembe vesszük azt, amin keresztülment az életében  és túlélt, nehéz ellenállni. Úgy vonzza az embereket, mint a fény a lepkéket, különösen a  barátaimat, ahogy látom. Tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy néhány közülük, vagy  talán az összes, most jobban kedveli  t, mint engem.  Sam kinyitja az ajtót, besegíti, és csak aztán fordul felém.  – Jó reggelt, Luc! Örülök, hogy téged is látlak.  Gúnyosan rámosolygok, s azt mondom: –Igen, ebben biztos vagyok.  Visszavigyorog rám, láthatóan, minden bűntudat nélkül. Elég régóta van velem ahhoz, hogy  tudja, mikor viccelek.  szintén, szeretem azt a tényt, hogy az én bels  köröm ilyen vele.  Sosem tűrném el egyiküknek sem, hogy udvariatlanok legyenek vele, így ez megkönnyíti a  dolgokat mindenki számára. Sam és én már korábban megvitattuk a napirendet. Azt hittem  idegrohamot kap, amikor megtudta, hogy az orvos után engem az irodába fog vinni, Liát  pedig vissza a lakásba… egyedül. Biztos vagyok benne, hogy azt gondolta, egy érzéketlen  barom vagyok, miel tt biztosítottam, én csak tiszteletben tartom a kívánságát, és nekem se  tetszett jobban, mint neki. Ezért, rendeltem még pár biztonsági  rt a Quinn Szoftvert l az  otthonunkhoz, hogy figyeljék a látogatókat. Egyáltalán nem lennék meglepve, ha Sam a  házunk el tt ülne az utcán addig, amíg értem nem jön.  Gyorsan haladunk, szerencsénk van, hogy nincs a szokásos Asheville belvárosi  csúcsforgalom. Segítek Liának kiszállni a kocsiból, aztán a derekára teszem a kezem, ahogy  sétálunk a modern épület felé, amely otthont ad Dr. Patricia Kay rendel jének. Gyerekkorom  óta   az orvosom, habár csak az évenkénti ellen rzéseken látom. Amint odaérünk a  recepcióhoz, egy unott képű ápoló Lia kezébe nyom egy köteg formanyomtatványt, úgy  tűnik, órákig el fog tartani, míg befejezi. Lián látszik, nincs elragadtatva, de elszánt, ahogy  helyet foglal és fölé hajol. Látom a tollát megállni, amikor a biztosítás rubrikához ér.  Nyugodtan kiveszem a tollat ​​a kezéb l, kihúzom, s beírom alá „készpénz”.  – Talán máshová kellett volna mennem… ahol olcsóbb – motyogja, miközben nézi a drága  berendezéseket körülöttünk.  Kuncogok, és megcsípem az orrát.  – Minden rendben, kicsim. Ne aggódj emiatt.  Tuti, hogy megint meg fogja próbálni a rohadt WC­t kitakarítani a lakásban, csak hogy  kifizesse. Megyek és felveszek egy házvezet n t, miel tt valami az eszébe jut. Annyira  kibaszottul imádnivaló, hogy id nként azon töprengek, hogyan tudtam élni el tte. A válasz  egyszerű: sehogy; csak léteztem. Az életem legutóbbi tíz évében, minden nap ugyanaz volt,  mint az el tte lev . Az egyetlen dolog, ami rendszeresen tényleg változott, az a n  volt, 

akivel keféltem. A gondolat épphogy csak átfut a fejemen, amikor egy tökéletesen  manikűrözött kéz megérinti a vállam, amire mindketten felnézünk.  – Luc! Milyen csodálatos, hogy látlak… épp egy orvosi rendel ben.  Belül összerezzennek, amint a múltam ismét ütközik a jelennel. Udvariasan felállok, és  megcsókolom Laurie felkínált arcát, majd gyorsan elhúzódok. Sz ke haját gondosan a  szokásos sima bubifrizurában viseli. Kifogástalanul van öltözve a méretre készült krémszínű  nadrágban és a selyem fels ben. Az ékszerei visszafogottak, de drágák. Felismerem a  gyémánt karköt t a csuklóján, és csodálkozom, hogy még nem sikerült kicsalogatnia mástól  egy újat.  – Laurie, jó színben vagy – mondom, miközben megpróbálom blokkolni Lia felé a kilátást.  Mint a legtöbb n , akivel jártam vagy lefeküdtem az elmúlt években, Laurie is féltékeny és  kicsinyes, és én nem akarom Lia közelében tudni.  – Köszönöm, drágám – ömlengi, ahogy a körmét belevájja a karomba. Semmit se szeretnék  jobban, mint azt mondani neki, hogy húzzon a picsába. Gyűlölöm a könnyed csevegéseket,  különösen olyasvalakivel, akit örülnék, ha soha többé nem látnék. Ezalatt minden t le  telhet t megtesz, hogy egy pillantást vessen Liára mögöttem. A váró majdnem üres, így  nyilvánvalónak tűnik, hogy   és én együtt vagyunk itt. – Remélem, minden oké – mondja,  hamis aggodalommal a hangjában.  rült vágyat érzek arra, hogy azt mondjam neki, nemi  herpesz miatt vagyok itt, de ehelyett csak elképzelem, szórakozva egy kicsit a kontójára,  ahogy torkaszakadtából sikoltozva végigmegy az utcákon. A francba, pedig de jó lenne látni,  ahogy egy kicsit kivetk zik magából.  Tökéletes üres kifejezéssel, amely nem buzdítja további kérdésekre, azt mondom: – Jól  vagyok.  A válasz iróniája, hogy nem látszik rajtam. Persze,   nem kifejezetten t lem kérdezte, habár  mostanában össze voltam zavarodva, és úgy toltam a kokót, mint a kibaszott Pezt, így ez  technikailag nem hazugság. Ekkor felhagy a diszkréció látszatával és oldalra lép, hogy  közvetlenül Liára nézzen, akin látom, amikor megfordulok, hogy szintén feszült  kíváncsisággal néz rá. Nem kétséges, hogy emlékszik Laurie nevére, akivel azel tt  randiztam, miel tt találkoztunk. Amikor Lia elkezdi kezeivel a lófarkát simogatni, és lenéz a  papírkötegre az ölében, tudom, hogy megbántottam az érzéseit azzal, hogy nem mutattam  be. Azt hiszi, szégyellem magam vele, ami távolabb már nem is járhat az igazságtól. A  drága frizurát visel  n  a másik oldalamon, nyomába se léphet annak a szépségnek, aki  birtokolja testem és a lelkem. Ezért megpróbálom ellen rzés alatt tartani a védelmez   ösztönöm, ahogy kinyújtom a kezem Liának, és felhúzom. Átkarolom a vállát és birtoklóan  magamhoz vonom, akarom, hogy Laurie­nak ne legyen kétsége a kapcsolatunk illet en.  – Laurie,   a barátn m, Lia – észreveszem, a szemei kiguvadnak a cím el tt, miel tt sikerül  uralkodnia magán. Még mindig utálom azt a kibaszott fiatalos szót, hogy „barátn ”, de ha  más nem is, az telibe találta Laurie­t, mert tudja,   soha sem állt közel ahhoz, és nem  emlegettem így. – Lia, ez egy régi barátom, Laurie.  Ahogy Laurie még jobban felhúzza magát, azt veszem észre, hogy ma csak egy gonosz  szemétláda vagyok. Talán Liának van igaza, és túl sokáig voltam a lakásban, ami Laurie  számára szörnyű pech. Lia udvariasan kinyújtja Laurie felé a kezét, aki csak nézi, mintha az  egy kígyó lenne, miközben kiköpi: – Barátn ? Mióta?  Ah, a hamis máz most lehámlott róla, megsért dött, hogy le lett cserélve. Ahogy szemügyre  veszi Liát, tudom, szarul érinti a tény, hogy   fiatalabb. Miel tt válaszolhatnék, t lünk jobbra  kinyílik az ajtó, és egy hang kikiált: – Lia Adams. 

Hátat fordítok Laurie­nak, és megragadom Lia táskáját.  – Elkisérlek, bébi – mondom, aztán egy pillanatra visszafordulok Laurie­hoz. – Minden jót.    Nem tör döm azzal, hogy azt mondjam neki, jó volt látni, mert mindketten tudjuk, hogy az  hazugság lenne. Egy kis elégedettséggel tölt el, ahogy látom, még mindig ott áll, ahol  hagytam, úgy fest, mint aki most jött rá, hogy a számlája üres. Várjunk… ez szinte nem az  els  randink ismétlése? És azt mondják, nincs igazságszolgáltatás a világban.   

  Lucian & Lia   ▼  Tizedik Fejezet    Fordította: Mó    Lia    A francba, miért is nem vettem fel ma jobb ruhát? Ugyan honnan is tudhattam volna, hogy  belefutunk Lucian hajdani exébe az orvosom rendel jében? A n  úgy néz ki, mint aki egy  kifutón lenne, én meg, mint egy hajléktalan. Majdnem leejtettem a tollat, amikor Luc a nevét  mondta. Miután láttam Monique­t, akivel Lucian bevallotta, hogy szexelt, és most Laurie­t,  látom, hogy egy bizonyos típusú n ket kedvel ­ vagy inkább használ. Lenézve a farmeremre  és a papucsomra, azon töprengek, hogy nem segíthet, de talál­e hiányosságot, ha  összehasonlít a körülötte hízelg  n vel. A francba, még a körömlakkom is le van pattogozva!  Nem igazán gondoltam ilyesmire, mióta…  A n  minden t le telhet t megtesz, hogy meglessen Lucian válla fölött. A között ingadozok,  hogy csússzak­e arrébb néhány helyet, remélve, hogy azt fogja hinni, nem vagyunk együtt,  vagy rúgjam sípcsonton, amiért meg se próbál bemutatni. Dühösen felé fordulok, amikor  megérzem, hogy engem néz, a szemei szinte perzselnek. Felnézek, Lucian zavartan bámul  rám. Úgy döntök, hagyom a sípcsontját, egyenesen a golyóiba rúgok, ha nem szólal meg.  Miel tt befejezném a tervem a megnyomorításáról, megfogja a kezem, és finoman felhúzz a  lábaimra, majd szorosan átölel. Mikor úgy mutat be, mint a barátn je, gyerekes késztetést  érzek, hogy kinyújtsam a nyelvem a megrökönyödött n re. Ez így van, kisanyám; Lucian  most egy szegényt látogat. Rakd a botoxos szádba és szívjad. Ó, Istenem, Rose rám  ragasztotta. Amikor kinyújtom felé a kezem, úgy néz ki, mint aki menten gutaütést kap. El  tudom képzelni, mit tett volna, ha a feleségének hív. A francba, az összes pénzem  odaadtam volna a bankszámlámról, csak hogy lássam.  Mikor a n vér a nevemet mondja, boldogan összegyűjtöm a rengeteg papírt, amivel még  félig se vagyok kész, aztán megfordulok. Lucian közben már felvette a táskám, és úgy tűnik  eltökélt szándéka, hogy bejön velem. Szívesebben találkoznék inkább egyedül az orvossal,  de nem akarom idekint hagyni a Botox Barbie­val. Amilyen sebességgel átrohan velem az  ajtón, szerintem   is épp így érez. Fogja a papírhalmot, amíg a n vér a mérleghez kísér és  leméri a súlyom. Elég okos ahhoz, hogy elforduljon, míg a n vér befejezi. Nem is tudom, sok  n t nem érdekel, ha egy férfi tudja a súlyát, függetlenül a számától. Vannak dolgok az  életben, amiknek rejtélynek kell maradniuk.  Amikor odaérünk a vizsgálóhoz, a n vér int, hogy üljek fel a vizsgálóasztalra, és azt mondja,  az orvos hamarosan itt lesz. Lucian a pultra teszi a holmim, a mosogató mellé, miel tt  odasétál hozzám. A lábam két oldalán lev  kengyel láttán felemeli a szemöldökét.  – Ez az ágy egy csomó lehet séggel bír. Kíváncsi vagyok, adnak­e el magánszemélyeknek  is.  – Te beteg vagy – kuncogok, könnyebben megy, mint a napokban. Még a tökéletes exével  való találkozás sem rázott meg… nagyon. Nos, inkább az érdekelne, hogy miért változott  meg az ízlése ennyire drasztikusan a n k körében. Egyáltalán nem hasonlítok a  pálcikavékony, g gös n kre, akivel csak találkoztam. Mivel annyira nyugodt, úgy döntök, 

megkérdezem. – Szóval… Laurie, huh?  Ahelyett, hogy kényelmetlenül érezné magát, elvigyorodik.  – Ja, bocsi, hogy kitettelek mindennek. Hát, mindketten elég könnyen megúsztuk.  – Azt hiszem, ez az egész „barátn je”dolog eléggé megbénította. Nem tudtam eldönteni,  hogy elájul vagy hányni fog.  – Minden pénzt megadnék, csak hogy lássam az els t – ismeri el Lucian. – Legfeljebb  idegesnek láttam  t néhány alkalommal.  A fejemet ingatom, és azt mondom: – Hadd találjam ki, utoljára, ez azel tt volt, amikor  szakítottál vele?   Drámaian megborzong. – Na, az elég szörnyű volt. Amikor rájött, hogy nem fog tudni  lebeszélni róla, egy kibaszott vázát dobott a fejemhez.  Elkezdek nevetni, nem tudom elképzelni, hogy az a n  a váróteremben csinál valami  ennyire… közönségest, mint egy tinédzser. – Jesszus! Eltalálta a célpontját?  – A pokolba is, dehogy! – mondja sért dötten. – Egy kicsit gyorsabb voltam, mint az, és    úgy dob, mint egy lány.  Mindketten nevetünk a megjegyzésén, ekkor kinyílik az ajtó, és valaki belép, gondolom az  orvos. Az ötvenes éveiben járhat, a vállig ér  barna haja er sen szürkével árnyalt. Azonnal  megtetszik nekem, mikor a csíp jére teszi a kezét és Lucianre néz, egy fújtatás kíséretében.  – Mit csinálsz itt az én páciensemmel, Lucian Quinn?  Luc visszavigyorog rá, úgy néz ki, mint egy szégyenl s srác.  – Együtt vagyunk – mondja, miközben megfogja a kezem. – Én vagyok Lia barátja.  – Nem érdekel, ha neked   az Isten, akkor is vissza kell menned a váróba. Tartom magam  az összes adatvédelmi irányelvhez, ami most fennáll – mutat az ajtó felé.  Majdnem felnevetek, amikor látom, hogy kapaszkodik az ajtófélfába, lerí róla, vívódik, hogy  elmenjen­e. Dr. Kay nyugtatólag megveregeti a vállát, és azt mondja: – Vigyázok rá, Luc –  ekkor vonakodva kisétál a folyosóra, és a doki becsukja mögötte az ajtót. Aztán visszafordul  hozzám, és megrázza a fejét. – Esküszöm, ez a fiú éppen olyan makacs ma is, mint amikor  gyerek volt.  Elmosolyodok válaszul, nyugodtnak érzem magam. Titokban örülök, hogy kitette Luciant,  bár remélem, Laurie már elment.  – Szóval, ismerte fiúként? – kérdezem, majd meghalok a kíváncsiságtól. Azon tűn döm,  ismerte­e Lucian szüleit, miel tt elhunytak.  A mosdóhoz sétál, hogy kezet mosson, közben hátranéz a válla fölött, s azt mondja: – Ó,  igen, az anyja és én, gyerekkori barátok voltunk. Még mindig hiányzik – teszi hozzá halkan,  láthatóan elmerengve egy pillanatra. Miközben megszárítja a kezét, végigmér, aztán leül egy  székre közvetlenül a vizsgálóasztal mellé.  – Luc elmondta, mi történt veled, amikor az id pontért felhívott. Nagyon sajnálom, hogy el  kellett viselned ilyesmit, mint ez, Lia.  Érzem, hogy a szemeimet elönti könny a kedvességét l.  rült vágyat érzek, hogy a fejem a  vállára fektessem és élvezzem azt a vigaszt, amit tudom, hogy ott találnék. Az érzelmeim  úgy látszik, még mindig zavarosak. Remeg  hangon sikerül kinyögnöm egy köszönömöt.  Megpaskolja a kezem, miel tt kinyit egy mappát.  – Luc küldött egy másolt példányt a kórlapodról – el halász egy szemüveget a kosztümje  zsebéb l, és vett egy pillantást az iratokra. – Tudom, hogy kell használni, azt a divatos  iPad­ot, de még mindig szeretem végiglapozni a papírokat. – Aztán felemelt szemöldökkel  azt suttogja: – Meg összetörtem már jó párat, amikor elejtettem – válaszul felnevetek, 

megkönnyebbülten, hogy már összeszedtem magam a pár perccel ezel tti fenyeget   sírhatnékomból. – Rendben, Lia, el ször nézzük meg az orrod.  Óvatosan leveszi a kötést és a sínt az orromról, aztán bedobja a mögötte lév  kukába.  Gyengéden megvizsgálja, összerezzenek, mivel még mindig érzékeny. Amikor elhúzódik,  felnézek rá, és megkérdezem: – Meggyógyult?  Bólint. – Jól néz ki. Még egy kicsit meg van duzzadva, és ahogy észrevetted, még mindig  érzékeny. Lehet, hogy a végén marad egy kis dudor rajta, de ezt még túl korai megmondani.  Csak szólj, ha bármilyen problémád van a komoly vérb séggel. Ami meg a csuklódat és az  ujjaidat illeti, még egy pár hétig várnod kell, míg eltávolítjuk a gipszet. Szólok a lányoknak  odakint, adjanak egy másik id pontot.  – Oké – mondom csalódottan. Reméltem, hogy ma megszabadulok az egészt l, de legalább  az orrom szabad.  Visszahuppan a székre, és egy pillanatig tanulmányoz.  – Hogy vannak a sebeid? – Gyógyulnak?  – Mostanra a legtöbb, többnyire elhalványodott.  Remélem, nem fog kényszeríteni, hogy a saját szemével megnézze. Még nem akarom, hogy  más is lássa, akkor se, ha a bizonyítékok szinte már elmúltak.  Bólint, látszólag elégedett a válaszommal. Ismét belenéz a mappába, és megkérdezi: – Fáj  még a fejed?  – Miután hazamentem, még pár napig fájt, de azóta semmi.  Felírja a kórlapomra. – Jó. Majd be szeretnék ütemezni még egy CT­t, csak hogy  meggy z djünk róla, a duzzanat az agyadban teljesen felszívódott. A kórlapod szerint,  majdnem normális volt, mikor kiengedtek a kórházból. Még mindig szeded a  fájdalomcsillapítót, amit felírtak neked?  – Nem – fintorgok, mert eszembe jut, milyen rosszul éreztem magam a tablettáktól. – A  napokban tényleg nem volt szükségem semmire, még a Tylenolra se.  – Akkor jelenleg az egyetlen gyógyszer amit szedsz, a fogamzásgátló tabletta?  – Igen – mondom automatikusan, miel tt megdermedek. A lélegzetem zihálva tör el  a  tüd mb l és érzem, szédülök a sokktól. – Nem! Ó, drága Uram, nem vettem be  ket,  mióta… – teljesen bepánikolok, képtelen vagyok elhinni, hogy valami, amit már oly régóta  csinálok, teljesen kiment a fejemb l, és nem csak napok, hanem hetek óta.  – Lia – paskolgatja megnyugtatóan a térdem. – Ez teljesen érthet , hogy megfeledkeztél  mindenr l azok után, ami veled történt. Volt már szexuális kapcsolatod, mióta elhagytad a  kórházat?  Szorosan behunyom a szemem, nem akarom elhinni, hogy ez megtörténik.  – Igen, naponta… négy­öt napja – vallom be akadozva. Néha többször is egy nap, de ezt  nem teszem hozzá. Miért, ó miért nem vártunk a szexszel, amíg nem voltam az orvosnál?  Még mindig nyugodtnak tűnik, a látható kétségbeesésem ellenére is.  – Tudod, hogy hol tart a ciklusod?  – Fogalmam sincs – mondom, miközben töröm az agyam. – Nagyon gyakran nem  rendszeres, mióta szedem a fogamzásgátló tablettát, így nem figyelem. Még soha nem volt  rá okom. – Valószínűleg azt feltételezi, azért mondom, mert mindig is óvatos voltam, mikor  valójában, csak egyszer szexszeltem, miel tt találkoztam Luciannal. – Amint hazaérek,  beveszek egyet.  – Nem, még nem kezdheted el újra szedni. Valószínűleg nincs baj Lia, ezért nem is akarlak  megijeszteni, de megvan az esélye, hogy már megfogantál, és amíg nem tudjuk biztosra, 

nem szabad bevenned. Én… van egy másik lehet ség is, ha érdekel. Van egy gyógyszer,  egy eseményutáni tabletta, Ellának hívják, ami voltaképpen öt nappal a közösülés után is  hatásos. Ez teljesen rajtad múlik, Lia.  Érzem, ahogy a megkönnyebbülés hulláma végigsöpör rajtam a szavaira. De miel tt igent  mondanék, tele vagyok bizonytalansággal. Tudom, hogy az én testem, de ez nem  olyasvalami, amit meg kellene beszélnem Luciannal? Nem titkolhatok el ilyesmit, mint ez,  nem így van?  – Én… azt hiszem… meg kéne el ször beszélnem Luc­kal?  Egy részem nem hiszi, még kérdezni fogom a doktorn t err l.  Nincs választási lehet ség, igaz? Lucian és én nem állunk készen arra, hogy szül k  legyünk. Nekem van egy mostohaapám valahol a világban, aki megpróbált meger szakolni,  Lucian meg, megragadt a múltban, amely még mindig kísérti  t. Mi a jó döntés? A francba,  akkor se csinálhatom ezt anélkül, hogy tudná. Elmondom neki, és aztán mindketten meg  fogunk könnyebbülni, hogy id ben kiderült.  – Azt hiszem, ez egy nagyon jó ötlet, hogy beszélj a partnereddel… vagy Luc­kal, ebben az  esetben. Csak hívj fel holnap reggel az irodámban, miután megbeszéltétek a dolgot, és  tudasd velem, mit döntöttetek. Habár jó lenne, ha bevennéd a fogamzásgátló tablettát  valamikor holnap, a hatékonyságának a biztosítására.  Pár percet még beszélgetünk, miel tt az ajtóhoz kísér. Lucian a szemközti falnak  támaszkodva áll, az okostelefonját lapozgatva. Egy pillanatig attól tartok, kihallgatta a  beszélgetésünket, de a könnyed mosoly az arcán, mást mond.  – Minden rendben, kicsim? – kérdi felém sétálva, miközben a kötést l fedetlen orromat nézi.  Dr. Kay kinyújtja a nyelvét rá. – Csaknem mentél a váróban, mint ahogy mondtam neked,  igaz?  – Közel maradtam, arra az esetre, hátha Liának szüksége van rám – nézz rá ártatlanul, majd  rám kacsint, mindketten tudjuk, miért nem, mert el akarta kerülni, hogy újból összefusson  Laurie­val. Elköszönünk az orvostól, és a tiltakozásom ellenére Luc leszámol néhány  bankjegyet, hogy kifizesse a számlát. Addig én lebeszélek egy másik id pontot a gipszem  eltávolítására és egy ellen rz  CT­re. Aztán Lucian végigvezet a Laurie­mentes várótermen,  majd a járda mellett halkan duruzsoló motorral váró autóhoz kísér. Néhány szót váltunk még  Sammel, miel tt elhelyezkedünk a b rülésekre. Felemeli a kezem, megcsókolja az ujjaim,  miel tt azt kérdezi: – Tetszett Dr. Kay?  –   csodálatos – mormolom, még mindig kábultan a köztünk lezajlott beszélgetést l. Most  mondjam el neki? Nem, ha megteszem, akkor több mint valószínű, nem fog bemenni az  irodába, és erre szüksége van ma. Már lazábbnak látszik, mint az elmúlt napokban. Majd  este beszélünk, amikor hazajön. Csinálok neki vacsorát, és valami más veszek fel a  megszokott otthoni jóganadrág helyett. –   aztán tudja, hogyan kell kezelni téged –  ugratom, megpróbáltam oldani a hangulatot. Azt akarom, hogy a jó hangulata folytatódjon,  és   túl jó megfigyel , ha én vagyok az érintett.  A szám elnyílik, amikor lenyúl és megmarkolja a farkát a nadrágján keresztül.  – Nos,   sokszor látta ezt az évek során. Csak nem n  akkorára, mint ahogy te ismered.  Nem tudom, ki fuldokolt jobban a nevetést l, Sam vagy én. A másik férfi talán nem látja,  hogy hol van Lucian keze, de biztos vagyok a válla remegéséb l, hogy Sam tudja, Lucian  mire céloz.  – Szóval, ezt a titkot a fejed fölött tartja? – sikerül kinyögnöm. Huncutul rám pillant, amikor  kimondom a „fej” szót, és én a lábára csapok. – Hagyd abba, Luc, vagy soha nem leszek 

képes ismét a szemébe nézni. – Elveszi a kezét az ágyékáról, játékosan még tovább  ugratva engem.  Amikor elérjük az irodáját, megkérdezi, hogy be akarok­e menni. Bár kísértésbe esek, mégis  úgy döntök, visszamegyek a lakásba, hogy összekaparjam magam. Meg kell néznem az  interneten a jegyeimet a záróvizsgáimról, és meggy z dnöm róla, megvannak­e az  osztályzataim, amire szükségem van, miel tt az utolsó félévem elkezd dik. Más szóval, ma  normális dolgot kell csinálnom, meg kell próbálnom újra megtalálni a rutinom, és így neki is.  – Hívj fel, ha hazaérsz, bébi – mondja. Amikor csak bólintok, komoran hozzáteszi: –  Komolyan mondtam, Lia. Nem akarlak elnyomni, de egy darabig legalábbis, tudnom kell,  hogy jól vagy.  Kezeim közé fogom az arcát, és megsimogatom az ujjaimmal a simára borotvált b rét.  – Tudom, Luc, és megígérem, felfoglak.  Röviden megcsókolja az ajkaim, majd elkezd kikászálódni az autóból, de el tte visszafordul  és ráér sen megcsókol. Mindketten zihálunk, amikor végre elindul. –Valami emlékeztet rám  ma – suttogja, ahogy kiszáll, és becsukja az ajtót maga mögött. A sajgás a lábam közt a  gyakorlott csókja után biztossá tesz benne, hogy én bizony egész nap rá fogok gondolni.    Lucian    Cindy meglep dve néz fel az asztaláról, mikor kilépek a liftb l és megállok el tte.  – Luc! Nem számítottam rád ma. Hogy van Lia?  A hátam mögé néz, mintha azt várná, hogy ott legyen. Ha rajtam múlna, most az oldalamhoz  lenne láncolva, és nem menne haza egyedül.  – Jó reggelt, Cindy. Nincs itt, Lia épp hazafelé tart. Ma reggel id pontja volt az orvoshoz. Én  meg úgy döntöttem, hogy utána bejövök a nap hátralév  részére.  Cindy aljasul felvonja a szemöldökét, és végül megszólal „baromság”.  – Kirúgott, mi?  Vigyorgok, amint azt mondom: – Valami ilyesmi. Volt Aidannak valamilyen gondja, míg távol  voltam?  Bizonyosan tudom, hogy Cindy pontosan tudja, mi folyik a Quinn szoftvernél, így   az els ,  akinél érdekl döm, miel tt behívom Aidant helyzetjelentésért.  – A dolgok simán mennek, Luc. Aidan tegnap találkozott Kensonnal és azt mondta, hogy jól  ment.  Kensonnak van egy szoftverfejleszt  cége, és érdekel, hogyan tudnám megszerezni.  k a  Quinn egyik partnere, és jobb vezetés alatt virágozna. A jelenlegi tulajdonosok túlságosan el  vannak foglalva az egymás közötti civakodással, fel sem fogják, hogy egy aranybányán  ülnek. Míg utálják egymást és készek elmenni, jó alkalom a felvásárlására.  – Ez jól hangzik. Be tud jönni az irodámba? És Lia jól van. Ez elég nehéz neki, de kezd újra  talpra állni.  – Örülök, Luc – mondja halkan. – Imádkoztam mindkett tökért.  Biccentek, azután besétálok az irodámba. Még mindig ugyanúgy néz ki, mint ahogy hetekkel  ezel tt itt hagytam, amikor kétségbe esve elrohantam megkeresni Liát. Az asztalomhoz  sétálok, és belevetem magam a székembe. A fenébe, nem is tudtam mennyire hiányzott ez  a hétköznapi dolog, egészen mostanáig. Miel tt a szokatlanul szentimentális gondolataim  folytatódnának, Aidan egyet kopog, miel tt besétál. Az arca nyúzott és fáradt, belém hasít a  bűntudat, hogy ilyen hirtelen, ennyire sok mindent zúdítottam rá. 

– Luc! Jó látni újra itt, ember. Erre nem számítottam, még legalább egy hétig – felállok,  haveriasan röviden megölel, majd letelepszik az asztalom el tt lév  egyik székbe. – Nos,  feltételezem, Lia sokkal jobban van, ha te már itt vagy?  – Igen, jobban. Ma reggel volt kontrolon, és eltávolították a sínt az orráról – a megszokott  fitos orra még mindig duzzadt, és most van egy kis dudor rajta.  – Ez nagyszerű, örülök, hogy ezt hallom. És hogyan boldogul… a másik dologgal?  Visszatelepedek a székembe, és egy tollal ​​kezdek játszani a térdemen.  – Ez nehéz neki. Sok mindennel foglalkozik, de azt hiszem, fordulóponthoz ért. Lia sokkal  er sebb, mint azt egyesek képzelik; annak kellett lennie. Néhány nappal ezel tt rajtakapott,  hogy csináltam egy csíkot – vallom be, valakinek beszélnem kell róla.  Szemei ​​hatalmasra tágulnak, ahogy feldolgozza a szavaim.  – A francba! Azt hittem, megpróbálsz leszokni róla?  – Én csak… így van – mondom, miközben beletúrok a hajamba. – Miután hazaértünk,  történt néhány szar, és az kibaszott az elhatározásommal. Annak ellenére, hogy rosszul  vagyok attól, hogy már tudja, talán jobb is. Abba kell hagynom, nem számít mi az ára, és ezt  már egyre nehezebb volt elrejteni. Jobbat érdemel ennél.  – Ahogy te is – teszi hozzá Aidan halkan, a mindig hűséges barát. Emlékszem, Lia mennyire  döbbenve meredt rám, ahogy épp készültem felszippantani egy csíkot, és én nyolc év óta  el ször újra egészséges akarok lenni. És nem csak  érte. Végre, magamért is. Azt akarom,  hogy Lia büszke legyen arra a férfira, aki mellette áll… mindig. Nem lehet, hogy a  gyermekkori mesebeli hercege kokót használ. Nem akarok egy másik személy lenni az  életében, aki csalódást okozz neki, és pontosan ez az, ami miatt úgy érzek, ahogy. Annak  ellenére, hogy ezt jobban kezelte, mint azt valaha is képzeltem volna, egy megalázó pillanat  volt, és én nem akarom újra átélni.  – Ez azt jelenti, hogy továbbra is folytatni fogod az új láncdohányzós hobbid? – fintorog  Aidan.  Megrázom a fejem, megborzongok a gondolatra.  – Isten ments! Nem tudom, miért bánt téged annyira, mivel te is dohányzol.  – Én csak egy társasági dohányos vagyok – vigyorog. – Nos, talán a stressz miatt is. Meg a  csajok buknak rá.  – Hazug szemétláda – mondom pléhpofával. – Míg dohányoztam, több n i orrot láttam  elfintorodni, mint amennyit hajlandó vagyok beismerni. A nagynéném egy kissé  megkönnyebbülhet, hogy nem választom ezt a rossz szenvedélyt.  Aidan szinte kiesik a székéb l, ahogy el rehajol.  – Ugye nem gondolod komolyan, hogy elmondod Fae néninek, hogy kokainozol?  – De igen – mondom nyugodtan, bár belül ugyanolyan ideges vagyok, mint  . Szeretem a  nagynéném, de valószínűleg szét fogja rúgni a seggem. De szükségem van a segítségére.  Nem akarok egy ezzel foglalkozó intézménybe elmenni, de tudom, egyedül túl nehéz lesz  leszokni, és talán még veszélyesebb. Szükségem van az orvosi szakértelmére.  – Haver – csúszik arrébb idegesen Aidan –, kérlek, ne márts be engem. Én se tettem ilyet az  elmúlt évek alatt – egy olyan pillantást vetek rá, amellyel tudatom, hogy az élete a sajátja.  Tudja, soha nem árulnám el a bizalmát, mint ahogy én is tudom, hogy   sem árulja el az  enyémet. – Szóval, említetted, hogy valami történt, mióta Lia otthon van?  Ebben a pillanatban rájövök, hogy Aidan és én, nem is igazán tudtunk beszélni az elmúlt  hetekben, ami szokatlan.   az én bizalmasom kisfiú korunk óta, és kevés olyan fontos dolog  van az életemben, amir l nem tud. 

– Nos, tudom, ki Lia apja.  Egy pillanatra elgondolkozik, miel tt azt mondja: – És ez nem jó hír?  Aidan, persze nem lep dik meg, hogy utánanéztem Lia hátterének. De azt nem tudja, hogy  ellentétben más n kkel, akikkel összeszűrtem a levet, szinte utólag jutott az eszembe. Nem  gondoltam, hogy lehet ott bármi is, ami távol tartott volna t le. Eszembe se jutott attól a  pillanattól kezdve, hogy találkoztam vele.  – Hallottál már Lee Jack­r l?  – Persze – feleli, miel tt eltátja a száját. Úgy látom, Aidan ma sokszor lep dik meg, amit  elég nehéz elérni. – Nem azt akarod mondani… – amikor biccentek, elfüttyenti magát. –  Szent szar! Hogy a fenébe történt ez? – miel tt tennék egy szarkasztikus megjegyzést, leint.  – Tudom hogyan, nagyokos. Úgy értem, Lia anyja hogyan jött össze Jack­kel? Abból, amit  megtudtam, nem ugyanazokban a körökben futnak.  – Úgy gondolom, hogy a körülményeik jobban hasonlítottak abban az id ben, mint most.  Csak rövid ideig tartott, és nem tudott Liáról. Igazából, ha én nem adok neki fülest azzal,  hogy turkáltam a magánéletében, miután kiderítettem, hogy kapcsolatban állt Lia anyjával,  valószínűleg sose tudta volna meg.  – Hűha! – csodálkozik Aidan, még mindig megdöbbenve. – Jacks eléggé titokzatos férfi. De  vannak pletykák, és abból rengeteg van. Lia tudja?  – Nem – vallom be –, de nem tudom, meddig tudom elhallgatni el le. Lee nagyon igyekszik  elmondani neki, de azt hiszem, kell még neki egy kis id , hogy el ször is kiheverje mindazt,  amin keresztülment. Ez egy hatalmas sokk lesz neki.  – Ne viccelj. Ha abban a fickóban van egy uncia emberség, akkor fuldoklik a bűntudattól  mindazért, amit Liának el kellett viselnie.  – Hacsak, nem egy jó színész, érzi. Nem tudom, hogy a puszta kíváncsiság hajtja­e, vagy  valami más, de úgy tűnik, valami nagyon vonzza  t hozzá. Eléggé ahhoz, hogy a múlt héten  megjelent, mikor vacsoráztunk, csakhogy találkozzon vele.  – Ez olyan, mint egy Jerry Springer szar – csodálkozik Aidan. – Ezt írják a könyvekben az  ilyenfajta összezavarodott dolgokra. Várj; van valami köze ahhoz, hogy az anyja hirtelen  magába fordult?  Említettem a telefonba Aidannak, hogy letartoztatták az anyját, de nem mentem bele a  részletekbe.  – Ja, és   is keresi a nevel apját.  – A börtön túl jó annak a szemétnek – vicsorogja Aidan, pontosan az érzelmeimet  visszhangozva. Ez az a valami, amiben Lee és én nem értünk egyet, de mégis mit kéne  csinálnom? Mondjam neki, hogy ölje meg helyettem azt a beteg állatot, vagy még jobb  lenne, ha segítene megtalálni  t, így kiélhetem az örömöm? – Ember, nem csoda, hogy  stresszes vagy. Sokat foglalkozol ezzel.  – Ez van – mondom egyszerűen. Ránézek, s ismét észreveszem, milyen fáradtnak néz ki.  – Mi van veled? Úgy nézel ki, mint a szar – Aidan és én, nagyon is nyersek vagyunk  egymással.  – Köszönöm – mondja szárazon, ahogy végigfuttatja a kezét az állán. – Csak nem alszok jól.  Tudod, hogy problémáim vannak az alvással, még a jobb id kben is.  Aidan mindig is egy kissé álmatlanságban szenvedett, de most úgy néz ki, mintha rosszabb  lenne, mint máskor.  – Hálás vagyok, hogy beálltál és irányítottad a dolgokat itt, míg én Liával voltam. Bocsánat,  amiért rád zúdult minden; tudom, hogy ez nagy kérés volt. 

– Tudod, én mindig fedezem a hátad. És nem ezért vagyok ennyire kikészülve – teszi hozzá  csendesen. Bassza meg, tudom, mi jön, és nem akarom hallani, de annyira egyértelmű,  hogy beszélnie kell most róla. Csak egyetlen egy dolog, vagy egy személy juttathatja ilyen  mélyre.  – Cassie – mondom, és ez inkább kijelentés, mint kérdés. Ami meg Aidant illeti, nem számít,  hány n t fektet meg,   mindig vele van. Gyakorlatilag az egész feln tt életét azzal töltötte,  hogy megpróbálta kibaszni  t a szívéb l és a fejéb l.  – Luc, végre megtörténik. Kimászik bel le.  Nézem a reményked  arcát, és nem tudom, mit mondjak. Nem tudom, hányszor hallottam  már ezt t le az évek során, és semmi sem változik. Amikor néhány héttel ezel tt kimondta a  becenevét, reményt adott neki. Elismerem, ez valami új, de más is van, ami arra mutat, hogy  néhány dolognak a környezetében tudatában van, de soha nem fog kimászni bel le. Nem  számít, hogy én hogyan érzek Cassie iránt, de teljesen kikészít, ahogy látom, Aidan milyen  kínszenvedésen megy keresztül.  – Aidan… nem kellene túl nagy jelent séget tulajdonítani annak, hogy kimondta a neved.  ­  – Ez több annál – szakít félbe, szinte izgatottnak látszik most. – Az orvosa azt mondja,  néhányszor kommunikált az ápolóival és a többi beteggel.  – Pontosan hogyan kommunikált? – kérdezem, és érzem, hogy végighullámzik ​​rajtam a  nyugtalanság.  – Mondja, hogy köszönöm, és válaszol a férfibetegek kérdéseire.  A hullámzó nyugtalanságom most átcsap egy kibaszott szök árba. Aidannak igaza van; ez  egy új fejlemény. Cassie beszélt az évek során, de általában a szavak a beszélgetés  közelében sem jártak. Az orvosok mindig azt hitték, magában beszél, és nem reagál arra,  aki akkor épp ott van. Ráadásul még van az a torokszorító szokása, hogy dörzsöli a hasát,  és dúdol, mintha még mindig terhes lenne, és énekel a születend  gyermekének… az én  kibaszott gyerekemnek. Nem bírok körülötte lenni, és kockáztatni, hogy lássam ezt. Végül az  utolsó alkalommal megmondtam az orvosának hagyja abba a jelentések küldözgetését,  amely ezeket az információkat tartalmazza. Az viszont egy teljesen elcseszett helyzet, hogy  én vagyok a törvényes gyámja és fizetek a gondozásáért, pedig megölte a gyerekem és  engem is megpróbált megölni. Tisztára kibaszott bűntudatom van miatta. Már nagyon régen  utasítottam az intézetet, hogy a jelentésüket Aidannek és Max­nek küldjék; egyszerűen nem  tudtam kezelni.  – Aidan – mondom, megpróbálok újra visszatérni a tényekhez, de még mindig nem  hevertem ki a hírt –, el fordult néha, hogy beszélt az évek során.  – De az orvosok azt mondják, ez az els  alkalom, hogy a szavai a megfelel   szövegkörnyezetben vannak. Luc, ez az új gyógyszeres kezelés, amit kipróbáltak rajta,  csinál valamit. Kezd visszajönni, érzem.  Bassza meg, az egyetlen dolog, amit érzek a szavaira, az a hányinger. Szeretem Aidant,  mint egy testvért, de az   álmai, az én rémálmaim. Nem akarok egy olyan világot, amelyben  Cassie is jelen van, és kíváncsi vagyok, Aidan vajon tudja­e egyáltalán, hogy miben is  reménykedik. Cassie apránként megölte  t, anélkül, hogy hozzáért volna.  El adom neki a szokásos ne csapjon nagy hűhót, és nem kezdjen táplálni hiú reményeket  szövegem, de csak úgy teszek, mintha. Túlságosan megrázott engem is, hogy sokat  belevigyek. Végül, témát váltok, és végigmegyünk a listán, amit összeállított azokról a  feladatokról, amelyeket el kell intéznem. Amikor Cindy megcsörgeti a telefonom, és közli  hívásom van, hálás vagyok. Attól tartok, hogy Aidan újra beszélni kezd Cassie­r l, és én 

tudom, hogy bármennyire is szeretném támogatni a barátom, ebben a témában soha nem  fogunk többé egyetérteni.    Lia    A konyhában vagyok, épp befejeztem a tacoból és a spanyol rizsb l álló egyszerű vacsorát.  Még nincs valami nagy étvágyam, így mikor megkívántam a mexikói kaját, úgy döntöttem,  megragadom az alkalmat. Szerencsére, Lucian szekrényei teljesen tele vannak a  kedvenceimmel, abból az élelmiszerboltból, ahonnan házhoz szállítunk. Hallom a bejárati  ajtót nyílni, és megfeszülök, miel tt Lucian hangja csendül fel a lakásban.  – Lia, hol vagy?  – A konyhában – válaszolom, ahogy ott ülök, egy pohár édes tea van a tányérom el tt és  egy Corona egy citromgerezddel  el tte.  – Mi ez az egész? – kérdezi meglepetten, ahogy szemügyre veszi a tányér ételt a pulton.  Körém zárja a karjait, és magához von. Végigsimít az orrával a nyakamon, beszívja az  illatom, ahogy gyakran szokta, miel tt egy lágy csókot ejt rá.  Ernyedten nekid lök a nagy testének, szeretem, hogy biztonságban érzem magam.  – Gondoltam, ma este vacsorát készítek nekünk. Elegem van az éttermi kajából, és úgy  gondoltam, már neked is.  Mikor megérzem, hogy meghúzza a lófarkam, elmosolyodok, s közbe várom, hogy  észrevegye, mivel fogtam össze.  – Ez nem…? Látom, ahogy a szemetesre nézz a sarokban, amit már el vettem, hogy  vacsora után kiürítsem. A sárga nyakkend  lelóg az egyik oldalán, teljesen megegyezik a  megkötött szalaggal a hajamban. Drámaian felsóhajt.  – Hál Istennek, ezúttal nem az alsógatyám – körbeforgat, amíg szembe nem állok vele, és  azonnal birtokba veszi az ajkaimat. Csukva tartom a szám, csakhogy ugrassam, majd  meglepve felkiáltok, amikor megharapja az alsó ajkam, aztán végignyalja a harapás helyét a  nyelvével. Lucian csókja, mint mindig, mindent elvesz.   egy mester, pontosan tudja hogyan  kell nyalni, szopogatni és kutakodni. A csókja alatt nyugtalanul mocorgok, szeretném, ha  azok a heves ajkai azonnal lejjebb csúsznának… sokkal lejjebb, de félbeszakít, amint a  könyörgés határán vagyok.  – Éhes vagyok, és te? – ördögien rám vigyorodik, ahogy ott állok duzzogva felnézve rá.  A szamár pontosan tudja, milyen tüzet szított bennem. Tudom, hogy csak néhány jól  irányzott simogatástól is, már meggondolná magát, és komolyan vívódok, ezután mit tegyek,  amikor rám tör. Nem szexelhetünk újra, amíg nem beszélünk a fogamzásgátlóról, vagy  inkább a hiányáról az elmúlt napokban. Sikerült az elmúlt egy órában f zés közben nem  gondolnom rá, de most a félelem ismét felütötte a fejét. Csalódottnak tűnik, amikor  elhúzódok, és leülök a pulthoz. Biztos vagyok abban, hogy a bűntudat rá van írva az  arcomra, pedig nem szándékosan hoztam magunkat ebbe a helyzetbe. Úgy érzem, nagyon  kicsi a valószínűsége annak, hogy megfogantam, mivel én jó sokáig szedtem a  fogamzásgátlót, de többet nem kockáztathatunk.  – Szóval, milyen napod volt? – kérdezem, mikor leül mellém, és nagyot kortyol a söréb l.  Ez annyira házias abban a pillanatban, hogy azon kapom magam, hogy megpróbálok  lenyelni egy mosolyt. Más n  is volt Lucian életében, aki így volt vele? Nyilallást érzek,  ahogy Cassie­re gondolok. Lucian mondta, hogy ebben a lakásban más n  még nem járt, de  Cassie nyilvánvalóan nagy része volt a múltjának. Megígérte, hogy hamarosan elmond 

nekem mindent róla, és úgy érzem, hogy ez lesz majd az utolsó kulcs annak a  megértéséhez, ki is Luc valójában, és min ment keresztül, mert tudom a rémálmaiból, hogy  az valami borzalmas.  – Jó volt… elfoglalt. Aidan remek munkát végzett, jól kézben tartotta a dolgokat, így nem sok  problémát kellett kezelni. És neked?  – Jó volt – felelem vidáman… csak éppen egy hajóból kiesett srác lelkesedésével. Mivel  egyfolytában gyötr dtem azon, hogy elfelejtettem bevenni a fogamzásgátlót és ugrottam  minden egyes hangra, ez egy fárasztó nap volt. Kimerültem, bár nem csináltam semmilyen  fizikai munkát… nos, kivéve a zuhanyban ma reggel.  Lucian ráteszi a kezét az enyémre, és megszorítja.  – Büszke vagyok rád – mondja halkan.  Érzem a szemeim elhomályosodnak, és annyira hálás vagyok, amikor elkezd enni anélkül,  hogy bármit is hozzáfűzne. A kedvesség olyan ritka volt az életemben, hogy még mindig  nehéz feldolgoznom, amikor azt teszik.  Miután befejeztük a vacsorát, Lucian ragaszkodik hozzá, hogy összetakarít, engem meg a  kanapéra parancsol pihenni. Idegesen mocorgok, amíg várom, hogy csatlakozzon hozzám.  Tudom, elérkezett az id  számomra, hogy beszéljek vele az orvosnál történtekr l, de inkább  fogat húzatnék, mint ez a beszélgetés.  Teljesen kikészülök, mire leül mellém. Amikor felveszi a televízió távirányítóját, ráteszem a  kezem az övére, megállítom, hogy bekapcsolja.  – Nekem… beszélnem kell veled valamir l – kezdem. Azonnal visszateszi a távirányítót, és  minden figyelmét felém fordítja. A francba, ez most még rosszabb. Talán, e­mailben vagy  üzenetben kellett volna helyette.  Amikor nem mondok semmi mást, megkérdezi: – Lia? Mi az, bébi?  Általában szeretem, ha bébinek hív, de ebben a pillanatban, azon kapom magam,  összerezzenek a választására. Kezd aggódónak tűnni, ahogy itt ülök verg dve, úgyhogy egy  pillanatra lehunyom a szemem, és harcolok az önuralmamért, miel tt megszólalok: – Én…  amikor találkoztam ma reggel Dr. Kay­el, feltett néhány kérdést, és az egyik a  fogamzásgátlóra vonatkozott.  Érzem, hogy a keze megrándul az enyém alatt, és az arckifejezése megfagy.  – Terhes vagy, Lia? – kérdezi pánikba esve. A pillantása összefonódik az enyémmel, mintha  keresné a választ.  – Nem! – egy kicsit ellazul, miel tt hozzáteszem: – Úgy értem, nem hiszem.  Leejti a kezem, és talpra ugrik.  – Mi a fenét értesz azon, hogy „nem hiszem”? Vagy az vagy, vagy nem – mondja  megemelve a hangját. Hirtelen úgy érzem, mintha helyet cseréltünk volna, és én vagyok a  nyugodt, és   esik pánikba.  rület, de a váltás segít összpontosítanom. Nem  koncentrálhatok a saját érzelmeimre, mikor aggódom miatta.  – Luc – mondom csillapítólag –, nyugodj meg, és csak figyelj rám egy pillanatra. Semmi  szükség arra, hogy kiborulj. – Felhorkant a szavaimra, és vágyat érzek arra, hogy csináljak  valami „Rose­szerűt” és akasszam ki, de ez nem jól sülne el az   jelenlegi hangulatában. –  Amikor Dr. Kay ma reggel átnézte az orvosi papírjaim, észrevette, hogy fogamzásgátló  tablettákat szedek. Amikor megemlítette, belém hasított, hogy nem vettem be a tablettákat,  míg a kórházban voltam.  – Korántsem szexeltünk a kórházban, Lia – mondja leereszked en. A lábam rángatódzik,  ahogy visszafogom magam, hogy hozzávágjak valamit.   mindig olyan szelíd és figyelmes 

velem, és nehéz elhinni, hogy ez a személy, aki vibrál a feszültségt l csupán pár lépésnyire,  az én Lucianem. Nyilván a terhesség váltotta ki… méghozzá nagyon.  – Tudom – vágom vissza, már nem tudom visszafogni magam. Kertelés nélkül befejezem  azt, amit megpróbáltam elmondani neki, amikor durván félbeszakított –, de az elmúlt négy  napban szexeltünk, és én nem vettem be a fogamzásgátló tablettákat a támadás napja óta.  – Rémülten figyelem, ahogy teljesen falfehér lesz, és megtántorodik. Gyorsan hozzáteszem:  – Dr. Kay azt mondta, fel tud írni nekem egy esemény utáni tablettát, ami legfeljebb öt napig  tényleg hatásos. Ez képes megakadályozni a terhességet.  Ha azt gondoltam, a szavaim megnyugtatják, akkor óriásit tévedtem.  – Mi! – üvölti. – Te meg akarod szakítani a terhességet?  Felugrok, és a kezem a hullámzó mellkasára teszem.  – Luc, még nincs terhesség, és nagyon is lehetséges, hogy a tabletta nélkül sem lenne.  Sajnálom, hogy nem jöttem rá, hogy elmulasztottam beszedni a tablettákat, és esküszöm,  véletlen volt.  Nem tudom, miért érzem annak a szükségességét, hogy tudassam ezt vele, de annyira  ideges, csak próbálom lecsillapítani.  Hátralép, amit l a kezem leesik az oldalamhoz.  – Muszáj elmennem innen egy id re – mondja a válla fölött, ahogy gyors iramban az ajtó  felé sétál.    Döbbenetemben leesik az állam, olyan gyorsan hagyja el a lakást, mintha a pokol kutyái  lihegnének a sarkában. Er tlenül lerogyok a kanapéra, próbálok rájönni, mi is történt az  el bb. Tudtam, hogy valószínűleg ideges lesz, de ez több volt annál; teljesen kiborult. Ó,  Istenem, mi van, ha baleset éri? Felpattanok a kanapéról, és idegesen járkálni kezdek fel s  alá. Aztán az el szobai asztalhoz futok, és kikapom a mobilom a táskámból. Felhívom, de  hangpostára kapcsol, miután néhányat kicsörög. Az üzenetemre se válaszol. Eltelik még  néhány perc, miel tt végignézem a névlistát és Sam nevére kattintok.   az egyetlen ember,  akit Aidanon kívül ismerek, és aki esetleg tud nekem segíteni.       

  Lucian & Lia   ▼  Tizenegyedik Fejezet  Fordította: Mó    Lucian    – Bassza meg! – morgok, amint rájövök, anélkül vágtattam el a lakásból, hogy magammal  hoztam volna valamelyik autóm kulcsát. Nem tudok visszamenni és látni még Liát;  egyszerűen nem megy. Nem lévén egyéb választás, elindulok és több sarkon is befordulok,  míg elérek a tömb végén álló sport bárhoz. Úgy tűnik, n i est van, így rengeteg reményteli  n  gyűlt össze, és kanos férfiak csüngnek rajtuk. A bár végébe találok egy csendes helyet.  A csapos, egy Lia korabeli vonzó n , a nagy mellein szorosan feszül  pólóban, letesz elém  egy szalvétát, és elismer en cuppant a vörös ajkaival. Nem leplezi, hogy tetszik neki, amit  lát, de én le se szarom.  – Hé, cukorfalat, mit tehetek érted ma este? – nem hiányzik a hangjából a sikamlós  kétértelműség, de figyelmen kívül hagyom.  – Bourbont, tisztán, és rögtön duplát. Tudod mit, inkább hozz nekem egy üveggel, meg egy  poharat – bassza meg, alig bírom kivárni, hogy visszajöjjön, és azonnal nekilássak.   vigyorog, és megrázza a fejét.  – Cukorfalat, az drága cucc. Mi lenne, ha most csak egy pohárral hoznék?  Szótlanul el veszem a pénztárcám, és a fekete American Express kártyám a pultra dobom.  A szeme kitágul, ahogy felveszi. Nyilván már tudja, hogy egy fekete hitelkártya általában  pénzt jelent, és rengeteget. – Kapod, cukorfalat – mondja, s elfordul a csíp jét még jobban  riszálva, hogy hozza az üveget. Pici rövidnadrágja egy els  osztályú segget takar, de nem  érdekel. Letesz elém egy palackot és egy poharat, de el tte tekintélyes adagot tölt bele. – Mi  mást tehetek még érted? – kérdezi a pultnak d lve.  Tisztán látom a kicsi melltartóját, amint a pólójának a V­nyaka szétnyílik. Biztos vagyok  benne, profi abban, hogy mozogjon, de én elfordulok, még csak egy picit sem esek  kísértésbe a néma ajánlatára. Végül veszi a lapot és elmegy, a kurva életbe, köszönöm.  A harmadik pohárnál járok, amikor egy kezet érzek nehezedni a vállamra. Meglepetten  hátrafordulok, és Samet látom ott állni. Úgy tűnik,   nincs meglep dve, hogy egyáltalán lát  engem, ebb l rögtön tudom, ez nem egy véletlen találkozás. Rámutat a palackra el ttem, és  megkérdezi: – Gondolod, kaphatsz nekem még egy poharat?  Ahelyett, hogy kiabálnék a lelkes csaposért, áthajolok a pulton és sikerül kihalásznom egy  poharat alóla.  – Lenyűgöz  – vigyorog Sam, ahogy önt egy kicsit a poharába.  – Miért vagy itt? – kérdezem kertelés nélkül. Nem vágyom társaságra, és csak azt  szeretném, ha elmenne.  – Lia felhívott. Aggódott érted. Már megnézte, elvitted­e a kocsid kulcsát, így tudtam, hogy  gyalog vagy – mutat a bár elejére, majd hozzáteszi: – Mivel semmi sincs itt, csak éttermek  és üzletek, sejtettem, hogy az els  bárban vagy, ami az utadba került.  Meglep, hogy Lia felhívta, de ahogy visszagondolok, rájövök, úgy igazán mi még sosem  veszekedtünk. Már volt nézeteltérésünk, mint a legtöbb embernek, de nem emlékszem,  hogy egyikünk is elvágtatott volna a lakásból. Még, ha ideges is vagyok, bűnösnek érzem 

magam. Olyan sok mindenen ment keresztül, és tudom, végképp nincs szüksége arra, hogy  ezt mindennek a tetejébe még tovább nehezítsem. Noha, rengeteg férfi van, aki esetleg  pánikba esik egy nem kívánt terhességnek már a gondolatától is, de neki fogalma sincs  arról, hogy ez az én legnagyobb félelmem. Öntök még egy italt a bourbonomból, miel tt  megszólalok: – Jól vagyok, Sam. Haza mehetsz. Nem leszek itt sokáig.  Szó szerint látom letelepedni a bárszékére.  – Nekem már sehova sem kell mennem, úgyhogy veled maradok.  A következ  tíz percben én folytatom az ivást és tűn dök,   meg úgy tesz, mintha nézné a  focimeccset a bár tévéjén.  Teljesen meglep döm magamon, amikor kikotyogom: – Lia lehet, hogy terhes.  Épp felemeli a poharát, és látom, egy pillanatra megdermed, miel tt folytatja a mozdulatot.  – Értem – nem mond mást, mintha arra várna, hogy folytassam.  – Nem vette be a tablettáit a támadás óta. Nem is vette észre, amíg Dr. Kay ma reggel  szóba nem hozta.  Sam bólint, sokkal nyugodtabbnak látszik, mint én érzem.  – Ez teljesen érthet , Luc. Azóta sok minden foglalkoztatja.  Idegesen egy szalvétát tépkedek, ahogy bámulom az italom.  – Tudom, és nem is hibáztatom  t. Csak… megrázott. Nem kellett volna olyan átkozottul  gondatlannak lennem. Úgy értem, hány alkalom kell, hogy megtanuljam a leckét?  – Lia nem Cassie, és még nem is tudod, hogy egyáltalán terhes, ugye?  Azon kapom magam, hogy haragosan rámeredek a néhány ember közül az egyikre az  életemben, akit szeretek. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy megnyugodjak; csak inni  akarok és felejteni.  – Nem gondolod, hogy éppen mindenki közül én tudom a legjobban a különbséget Lia és  Cassie között?  – Tényleg? – vágja vissza azonnal, amit l imbolyogva talpra ugrok. – Ülj le! – förmed rám,  és engem annyira meglep a parancs a hangjában, hogy azonnal engedelmeskedem. Oldalra  fordul a székén, hogy teljesen szembenézzen velem.  – Luc, olyan vagy nekem, mintha a saját fiam lennél, és szeretlek. Te egy gazdag, sikeres  férfi vagy, több hévvel és ambícióval, mint bárki, akit valaha ismertem. Minden csepp  dühödet elzártad magadba, és arra használtad, hogy sikerüljön mindenki legvadabb álmait  felülmúlni. A n ket az életed egy félrees  sarkában tartottad, és soha nem engedted, hogy  bármit is érez irántuk.  – Most is él velem egy n , Sam, és   nem illik bele „az életem félrees  sarkába”, higgy  nekem – mondom, remélve, hogy befejezi. Kényszerít, hogy végiggondoljam, és ez az  utolsó dolog, amit ma este csinálni szeretnék.  – Lehet, hogy nem illik abba a sarokba, de tökéletesen összeillik veled. Szeret téged, Luc,  és nem csak azért, amit adni tudsz neki. Az a lány oda­vissza megjárta már a poklot, épp  ahogy te. De Cassie­vel ellentétben, ez csak er sebbé tette. Minden tekintetben  összeilletek, és azt hiszem, ezt te is tudod.  A gyomrom összeszorul, ahogy kimondom az igazságot, ami kísért.  – Nem tudok még valakit elveszíteni, akit szeretek. Azt már nem fogom túlélni.  – Bármikor, bármelyikünkkel történhet valami. Erre semmilyen garancia nincs az életben,  fiam. Bárcsak lenne. Azt viszont tudom, hogy Lia szeret téged, és te is szereted. Magadtól  megtagadhatsz mindent, amit csak akarsz, de az már nem szép, hogy mindenki mástól is,  szinte a kezdetekt l fogva. Még soha nem hagytál n t ilyen közel kerülni hozzád, még 

Cassie­t sem, ha  szinték akarunk lenni.  – Azok után, ami történt Liával, a gondolat, hogy terhes, kibaszottul megrémít engem –  mondom neki. – Ett l pattant el valami Cassie­ben. Mi van, ha ugyanez fog történni Liával  is? Tudod, hogy mindkett jüknek hasonló a múltjuk.  – Lehet, igen – ismeri el Sam –, de ez minden, ami közös bennük. Cassie mindig is más  volt. Még soha nem láttam, hogy valakinek olyan gyorsan változzon a hangulata, mint az  övé, és  , közted és Aidan közötti összetűzéseken, amit   okozott, virult. Cassie nem volt  boldog, csak akkor, ha valaki körülötte boldogtalan volt, és az általában Aidan volt.  Teljesen meglepnek a szavai. Úgy értem, tudtam, hogy Aidan sokszor ki volt akadva, mert  szerette Cassie­t, és azt akarta, hogy forduljon az érzései felé. Mégis mindnyájan barátok  voltunk, és én soha nem vettem észre, hogy   megpróbált volna bajt szítani köztünk. Épp  ellenkez leg, úgy tűnt, a legtöbb figyelmét az kötötte le, hogy fenyegetésekkel,  zsarolásokkal és mindenféle elme játszmával engem irányítson, amit aznapra megálmodott.  – Azt hiszem, tévedsz ezzel kapcsolatban – próbálom meggy zni Samet. – Cassie szerette  a figyelmet, amit mindketten adtunk neki, és nagyon is el akarta lökni Aidant.  Sam szomorúan rám mosolyog, miel tt megszólal: – Nem akarta, hogy Aidan elhagyja, s t,  ellened akarta fordítani.   akart állni mindkett tök középpontjában, és ez többször  el fordult, amikor haragban voltál a barátoddal. Így mindketten feléje fordultatok, és   volt az  els  helyen a csoportotokon belül – amikor elkezdek tiltakozni, hozzáteszi: – Mindig  könnyebb valakinek kívülr l látni a dolgokat, mint azoknak az embereknek, akik közel állnak,  mert átsiklik a figyelmük a dolgok felett. Akkoriban több id t töltöttem körülötted, mint most.  Tudtam, hogy végül valami történni fog köztettek. Én csak… nem is sejtettem, mit fog tenni.  Nagyon sajnálom, Luc; talán már évekkel ezel tt kellett volna beszélnünk err l.  Eltűn dök a szavain, tudván, igaza van. Cassie folyamatosan negatív dolgokat mondott  nekem vissza Aidanról akkoriban, és ha az, amit Sam mond, igaz, akkor   valószínűleg  ugyanezt tette Aidannel. A barátságunk eléggé feszült volt a középiskolában és a f iskolán,  és a legrosszabb vitáink általában akkor történtek, amikor egyikünk Cassie­vel kettesben  töltötte az id t. Mindig egy kis féltékenységi versengésnek gondoltam, de talán nem ez volt a  helyzet. Ez olyan régen volt, hogy nem vagyok biztos abban, hogy ez még számít, csak egy  új elem, a barátok közötti amúgy is tragikus történetben. Ráteszem a kezem Sam karjára.  – Nincs semmi, amit akkoriban mondhattál volna, ami számíthatott – fáradtan rávigyorgok,  és hozzáteszem: – Mind tudjuk, emlékszel?  Ha el re láttam volna, Cassie milyen is valójában, az els  nap mikor találkoztunk, kibaszottul  elfutok és soha nem nézek vissza.  Sam halkan felnevet, és bólint.  – Hát persze. Nos, miért nem hagyod, hogy mindentudó legyek ma este, és mondod, hogy  csúsztassam le én ezt az üveg bourbont, te meg hazamész, amíg még tudsz járni. Most,  máshogy állnak a dolgok, Luc. Ha Lia terhes, az is más lesz. A múltad azonban meghatároz,  ha hagyod.    Kelletlenül eltolom a poharam, tudva, hogy igaza van. Nem büntethetem Liát Cassie  bűneiért; már túl sokszor fizetett az életében mások hibáiért. Intek a még mindig túlságosan  barátságos csaposomnak a számláért, és visszafordulok Samhez.  – Kösz a beszélgetésért, és hogy elpazaroltad az estéd egy bárban velem.  – Jól van. Cindy ma este csinál valamit a templomi csoportjával, úgyhogy ráértem, nincs  semmi dolgom. Tulajdonképpen, lehet, hogy esetleg egy utolsó kört tettem a lakásod körül,  amikor Lia felhívott, így épp a környéken voltam. 

Tudtam, hogy Sam Lián tartja a szemét, így ez egyáltalán nem lep meg, de ez a fesztelen  utalás Cindy­re, igen. Persze, tudom, hogy valami folyik köztük; nem vagyok vak. Azonban,  még egyikük sem hozakodott el  vele, és vallotta be, ahogy   az el bb.  – Szóval, te és Cindy, mi… ?  Egy cseppet sem látszott, hogy kényelmetlenül érezné magát, ahogy könnyedén mondja: –  Természetesen. Ne próbáld meg megjátszani a meglepettet; ez nem mintha éppen titok  lenne. Cindy csak nem akarta nagydobra verni az irodában. Személy szerint, engem nem  érdekel. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az id t színleléssel töltsem. Már holnap feleségül  venném azt a n t, ha bárcsak   igent mondana.  Most én vagyok paff. Nem tudtam, hogy a dolog ennyire komoly köztük. Nem biztos, hogy  felkészültem egy olyan világra, amelyben talán rányithatok Samre és Cindy­re, amikor  felhevültek és hevesek. Cindy profi lévén jól boldogul, még annál is jobban, mint a legtöbb  esetben, így biztosan soha nem tenne ki ennek.  – Örülök nektek – mondom  szintén. – Cindy pokoli egy n , és tudom, nem kell téged  megfenyegetnem, hogy jól bánj vele.  Miel tt válaszolna, megérkezik a csapos a számlával.  – Tessék, cukorfalat – hajol közelebb hozzám, a melle súrolja a kezem. A szemem sarkából  látom, hogy Sam vigyorog. Nagyon élvezi ezt. Sam tanúja volt, hogy az el kel  n k zöme az  évek során kiéhezve, hogy vetik rám magukat; a lelkes csapos egy kicsit újdonság. –  Éjfélkor végzek. Mi lenne, ha találkoznánk valahol?  Olyan gyorsan írom alá a számlát, amilyen gyorsan csak lehet, jó sok borravalót hagyok  neki. A fenébe is, a dupláját is, csak hagyjon békén.  – Ööö… Nem hiszem – amikor még ez sem szegi a kedvét, odavetem: – Van barátn m.  Közelebb hajol, végigfuttatja a kezét a mellkasomon.  – Nem számít, cukorfalat. Nekem is van barátom. Nyitott kapcsolatban élünk, így nincs  gond. Ha a barátn d is úgy néz ki, mint te, akkor hozd magaddal. Nem vagyok szégyenl s,  és semmi problémám nincs az osztozkodással.  Hirtelen ellököm magam a pulttól, amit l leesik a keze rólam. Szent szar, most meg a  tökömet stíröli, mintha megpróbálná elképzelni a méretét. Hát nem, bébi, keress tovább,  mert engem egyáltalán nem érdekel, amit fel tudsz ajánlani.  Megragadom Sam karját, és kissé imbolyogva az ajtó felé terelem. Az alkohol, amit  elfogyasztottam, er sen megcsapott, de el kell tűnnöm innen a fenébe.  – A picsába! – ordítom, amikor már a járdán vagyunk. – Az a kurva,  rült volt!  – Ugyan már – nevet Sam, mintha az egész incidens vidám lett volna. – Emlékszem, te és  Aidan néhány érdekes… találkájára az évek során. Az a lány valószínűleg szelíd volt ahhoz  képest, amit ti csináltatok.  Azon kapom magam, hogy olyasvalamit csinálok, amit csak ritkán: zavarban vagyok. Sam  már ezer éve a sof röm, így jó pár ittas estém után szedett fel. Az évek során messze nem  szerzetesként éltem, és az egyéjszakás kalandok voltak számomra a dugásnak mindig is a  jobban kedvelt módja. Aidan és én néha osztunk egy n n… vagy többen is. Ez nem olyasmi,  amit rendszeresen csináltam, de ez történt; inkább közvetlen a Cassie utáni években, mint a  legutóbbiakban. Végül inkább, több exkluzív kurvánál állapodtam meg, mint amilyen Laurie.  Egy n , néhány hónapos id tartamra. Ahogy pénzre és a hatalomra tettem szert, úgy vált  egyre hasznosabbá, ha a társas összejöveteleken egy n  van az oldalamon. Ezzel tartottam  a Moniques világát sakkban, és biztosította a stabilitás illúziójának egy plusz el nyét  azoknak az üzleti világban. Habár a legtöbbjüket megdugtam, mégis hajlamosak lenézni 

azokat, akik csak playboyoknak mutatkoznak.  – Hagyj békén! – mondom, ahogy elindulok. Hallom nevetni a hátam mögött, és tudom,  egészen a lakásig követni fog. Néhány percnyi séta után megszólal: – Eléggé részeg vagy,  ugye?  Megpördülök, ami nagy hiba ennyi piával a gyomromban, és majdnem elterülök a járdán.  Sam, hogy megakadályozza, gyorsan megragadja a karom.  – Köszönet azért, ami eléggé nyilvánvaló – dadogom. Nem tudom mi történt, de én  egyáltalán nem éreztem részegnek magam, amikor lehúztam azokat a bárban. Olyan,  mintha a friss leveg  okozta volna, hogy a bourbon egyenesen a fejembe szálljon. A fenébe  is, ha Sam nem volna itt, valószínűleg valahol egy árokban kötnék ki, vagy ami még  rosszabb… a csapos lány karjaiban. – Miért vagyok ilyen kibaszottul részeg? – kérdezem  magamtól, de Sam válaszol.  – Azt hiszem, azért, mert rengeteg italt ittál meg rövid id  alatt. De csak találgatok…  – Tudod, néha utállak – vágom rá, ahogy megfordulok és tovább tántorgok. Hol a pokolban  van a lakásom? Úgy érzem, mintha már órák óta mennék. Ahogy befordulok az egyik  sarkon, Sam a másik irányba húzza a karom.  – Ezt a tömböt már háromszor körbejártuk. Nem szeretnél már tényleg hazamenni? –  kérdezi szárazon.  – Ugye most csak viccelsz? – próbálok rábámulni, de folyamatosan pislognom kell, mivel a  látásom elhomályosodik. – Miért nem állítottál meg? Én épp itt haldoklom, ha nem vetted  volna észre.  – Ezt Liáért teszem – mondja mögöttem. – Azt gondoltam, a leveg  talán segíthet egy kicsit  kijózanodni, de nem hiszem, hogy működik. Mennünk kell és csak hagyni, hogy beájulj az  ágyba.  Lia nevének említésére egy érzelemhullám söpör végig rajtam. Mi van, ha terhes? Nem azt  monda, miel tt kiviharzottam, hogy még most is megszabadulhat a babától? Megpróbálom  felidézni pontosan a beszélgetésünket, de a szavak homályosak, és  szintén, az els   néhány szava után nem hallottam semmi mást a fejemben, csak azt, hogy terhes.  – Beszélnem kell vele; látnom kell  t… most! – begyorsítok, végül felismerem az épületem a  távolban.  Mögöttem hallom, ahogy Sam azt mondja: – Lassíts, meg fogod ütni magad… – abban a  pillanatban épp megbotlok egy kibaszott virágcserépben a ház el tt, és seggre esek. – A  fenébe, Luc, mondtam neked. – Lihegve megáll mellettem, csíp re tett kézzel. Beletör d en  megázza a fejét és felém nyújtja a kezét. – Ugye nem sérültél meg?  – Csak a büszkeségem – motyogom, ahogy talpra állok. Az az igazság, hogy az ütközés és  a váratlan esés pokolian fáj. Túl öreg vagyok ahhoz, hogy részegen elessek; ez  kétségtelenül teljesen világossá vált számomra. Szerencsére Sam tudja az ajtó és a lift  kódját, úgyhogy hagyom, hagy csinálja. Hirtelen úgy érzem, hánynom kell, amikor a lift  elindul a legfels  emeletre. Amint megáll, kiviharzok a szűk helyr l. Sam kinyitja a bejárati  ajtót, és befelé int nekem.  – Szükséged van még valamire ma este, Luc? – kérdezi, még mindig túl jól szórakozva az  én rovásomra. Talán, mégis csak jobb lett volna egy árokban valahol. Legalább, akkor nem  ismerném azt a személyt, aki kinevet.  – Nem, kösz a segítséget – mondom, ahogy becsukom az ajtót. A rohadt életbe, végre  megszabadultam t le. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára ennyit Sam fogait. Még soha  nem utáltam ennyire egy mosolyt. 

Lassan sétálok a hálószoba felé, azon töröm a fejem, mit mondjak Liának, amikor  észreveszem a fényt a nappaliban. Odamegyek, és összekuporodva találom a kanapé  sarkában, mélyen alszik. Szorosan össze van gömbölyödve, mintha fázna… vagy ideges.  Hihetetlenül fiatalnak és szépnek néz ki az egyszerű jóganadrágban és a pólóban. Lia egy  természetes szépség. Gyönyörű smink nélkül, és az egyszerű lófarkával. Nincs szüksége  mesterséges szerekre.  A szívem majdnem kiugrik a mellkasomból, úgy kalapál, ahogy arra gondolok, az én  gyermekem hordja. Kurvára meg vagyok rémülve a gondolatra, de furcsa módon  lenyűgözött is. Nagyon sok id t töltöttem Cassie­vel, mikor terhes volt, próbáltam lebeszélni  a párkányról, meg másról is.   kiakadt, amikor megtudta, hogy várandós, és azonnal  abortuszt akart. Az egyik ok, amiért megkértem a kezét az az volt, hogy megpróbáljam  megnyugtatni. Meg volt gy z dve róla, a baba egy hiba, és tönkretenné az életét. Utólag,  talán többet tudott, mint én. Nem tudtam elviselni annak a gondolatát, hogy elvetesse a  gyermekem, ezért minden t lem telhet t megtettem minden nap, hogy biztosítsam,  mennyire szeretem  t, és minden olyan csodálatos fog lenni, amint a baba megszületik.    csak tartson ki kilenc hónapig, és aztán mindent megtennék érte és a babáért.  Az orvosa elvette a kétpólusú gyógyszert, amit már évek óta szedett. Ez egy hónapig  kockázatos volt, ett l láthatóan visszatért a normális önmagához, ami ugyan nem volt  kellemes, de legalább kiszámítható. Tudnom kellett volna, amikor a t le megszokott  fenyegetések abbamaradtak, és helyette szinte boldognak és békésnek tűnt, hogy valami  nem stimmel. Talán ez ringatott engem egy hamis biztonságérzetbe, és nem voltam olyan jó  megfigyel , mint kellett volna.  Lia megmoccan, és pislogva kinyílnak a szemei. Elakad a lélegzete, ahogy meglátja, hogy  ott állok, s egy pillanatra pánikba esik, miel tt láthatóan megismer.  – Sajnálom, hogy megijesztettelek, kicsim – mondom, ahogy elindulok felé, és letérdelek a  padlóra a kanapé elé. Hosszú pillanatokig csak bámuljuk egymást. Amikor az orrát egy kicsit  összeráncolja, látom rajta, érzi az alkohol illatát rajtam.  – Jól vagy? ­ kérdezi halkan.  Válasz helyett közelebb hajolok hozzá, és finoman lapos hasára teszem a fejem. Érzem,  elakad a lélegzete, ahogy lefagy. Végül ellazul alattam, és beletúr a hajamba. Felnyögök,  ahogy végigsimít a fejb römön, megnyugtat, bár ma este egy segg voltam vele.  – Sajnálom – mondom, megérdemli a bocsánatkérést. Nem akarom, hogy úgy érezze,  mintha el kellene hallgatnia a dolgokat el lem, mert én kiborulok miattuk; nem ezt érdemli  t lem.  Belemarkol a hajamba, megrándulok a fájdalomtól, de nem szólok semmit.  – Amikor ma este elmentél, meglepett a reakciód. Úgy értem, tudom, hogy egyikünk sem  kész a babára, de nem számítottam rá, hogy ennyire feldúl.  szinte leszek, valójában nem  tűnt számomra valóságosnak, amíg be nem csaptad az ajtót.  – Lia… – kezdem, meg akarom vigasztalni.  – Ne, Luc, hadd fejezzem be, kérlek – csendben maradok, amíg összegyűjti a gondolatait. –  Valószínűleg feleslegesen izgattuk fel magunkat valamin, ami lehet meg se történt, de ez  elgondolkodtatott. – A keze ismét elkezd mozogni a hajamban, mintha megpróbálna  megnyugtatni engem, majd azt mondja: – Luc, nem bírom bevenni azt a tablettát. Ez lehet,  hogy  rültségnek hangzik, de én arra gondolok, ha megteszem, akkor hogyan vagyok jobb,  mint az anyám? Az alapján, amit olvastam az interneten, ez nem szünteti meg a  terhességet, mert az nem is létezik ezen a ponton. Ez csak megakadályozza a 

bekövetkeztét ­ megragadom a lábát, érzem, remeg a kezem, ahogy hallgatom az érzelmes  könyörgését, azért hogy megértsem. Fogalma sincs, hogy én nem csak megértem a  zavarodottságát, de érzem is. ­ De… mi van, ha tévednek? Én… én csak nem bírom vállalni  ezt a kockázatot, Luc ­ mondja zokogva. ­ Sajnálom, annyira sajnálom, mert tudom, hogy te  nem akarod ezt.  ­ Kicsim, hagyd abba ­ mondom, miközben lehúzom a kanapéról a karjaimba. A  mellkasomon sír, és már nem kell sok ahhoz, hogy csatlakozzam hozzá. És erre most nincs  szüksége. Azt kell neki, hogy hallja, megértem és egyetértek a döntésével. Igazából, kurvára  hálás vagyok azért, hogy   is ugyanazt érzi, mint én, szinte elgyengülök a  megkönnyebbülést l. ­ Lia, édesem, figyelj… ­ mondom, ahogy eltolom magamtól, hogy  lássam az arcát. ­ Bébi, nézz rám ­ megrázza a fejét, láthatóan retteg attól, mit fogok  mondani. Úgy tűnik, a korábbi haragom még frissen él benne. ­ Kérlek, bébi! ­ könnyek  csorognak végig az arcán, ahogy végre megengedi nekem, hogy felemeljem a fejét. ­  Megértem és egyetértek ­ mondom halkan, ahogy a hüvelykujjammal letörlöm a könnyeit, de  mindhiába.  ­ Te… te egyetértesz? ­ bámul rám, mintha nem hinné el, hogy rendesen hallott engem.  ­ Igen. Lia… nyolc évvel ezel tt Cassie és én gyereket vártunk, és  … ­ bassza meg, miért  nem tudom kinyögni a szavakat? Liának tudnia kell, miért tűntem el korábban, de nem  mondhattam el neki csak úgy egyszerűen a teljes igazságot, nem ma este. Túl nyers  vagyok. ­   végett vetett az életének.  Lia döbbenten és elborzadva néz rám. A könnyei elapadnak, ahogy küzd azzal, hogy  megértse, amit mondtam neki. A valóságot nem tudja kitalálni, még anyaként sem.  ­ Ó, Luc ­ suttogja, olyan feldúltnak tűnik, mint ahogy én érzem magam. ­ A belegyezésed  nélkül elvetette?  Csak hazudni tudnék neki, úgyhogy válasz nélkül magamhoz húzom. Tulajdonképpen,  pontosan ezt tette Cassie, csak egy sokkal borzalmasabb módon. Nem tudom, miért olyan  nehéz számomra elmondani Liának az egész történetet. Talán azért, mert nem akarom látni  a sajnálatot a szemeiben, vagy még rosszabbat, attól tartok, látni fogja, hogy az életem túl  ronda neki. Gyáva kiút csak részleteket elmondani a múltamból, de most, ez minden, amire  képes vagyok. Túl sok saját terhet cipel, hogy átvegye az enyémet is. Mindkett nknek  er sebbé kell válnia, miel tt ez megtörténik.  Egy darabig még fekszünk ott, miel tt ágyba bújunk. Nem szeretkezünk, helyette szorosan  öleljük egymást, mintha csak megbeszéltük volna az igazságot, mindketten tudjuk, vihar  közeleg és csupán a mai éjszaka nyugodt, miel tt az ideér.               

  Lucian & Lia   ▼  Tizenkettedik Fejezet  Fordította: Cinderella    Lia    – Azt szeretném, hogy vedd rá Maxet, hogy vigyen ki a sittr l – oldalra fordulok a bárszéken,  hogy lássam Luciant. Épp reggelizünk, miel tt elindulna dolgozni. Mintha csak megérezné,  hogy nézem, felnéz a reggeli jelentésekb l, amiket épp átnéz, és kérd n felhúzza a  szemöldökét.  Felemelem az ujjam, ezzel jelzem neki, hogy adjon egy percet, amíg megkérdezem Rose­t.  – Mit csináltál?  Volt egy olyan rossz érzésem, hogy folytatta a Jake elleni keresztes hadjáratát, amiért az  megcsalta. Tudtam, mert túl nagy volt a csend az elmúlt pár napban ezen a fronton.  – Hát… – lehalkítja a hangját, miel tt folytatná: – Lehet, hogy a kulcsommal bementem a  lakásába, amíg nem volt ott, és a samponjába meg a tusfürd jébe Bengayt[1] tettem. És  talán a hűt szekrényében is kicseréltem az összes vizet fehér ecetre, aztán lehetséges,  hogy használtam az iPad­jét is, amíg ott voltam, és küldtem egy emailt mindenkinek a  névjegyzékében, amiben tanácsot kértem, hogy melyik a legjobb pozitúra kis péniszű férfiak  számára. Találtam egy kis fütyis képet az interneten és csatoltam, hogy az emberek  láthassák a probléma mibenlétét. Ó, és rövidebbre szabtam a nadrágszárait. Tettem volna  még mást is, csak a szobatársa megzavart… és bejelentette a rend rségen.  – Ó, te jó ég! – felnyögök, mire Lucian gyanakvó tekintettel rám néz. – Rose, neked teljesen  elment az eszed? Még csak most jöttél ki a börtönb l! És csak kíváncsiságból, hogy a  fenébe varrtad rövidebbre a nadrágszárait?  – Magammal vittem a hordozható varrókészletem. Arra készültem, hogy a lyukakat  mindenén bevarrom, amit csak az a rohadék hord, de elkaptak.  Fogalmam sincs miért, de ez az egész irtó viccesnek tűnik számomra. Felnevetek, a bárra  hajolok és majdnem az ölembe ejtem a tányérom. Amikor Lucian elveszi a kezem ügyéb l,  még jobban nevetek. Elképzelem, amint az én Martha Stewartom/Lorena Bobbitom gonosz  dolgokat tesz a csalfa expasijával, Bengay van az egyik kezében, a másikban meg egy  varrógép, és ez túl sok nekem. Csak Rose képes arra, hogy befűzzön egy tűt röviddel  azután, hogy betör valahová. Amikor végre kapok már leveg t, megkérdezem: – És hm,  miért van szükséged Maxre? A szüleid nem jöttek még vissza a városba?  – De igen – sóhajt fel –, csak nem akarom felhívni  ket. Apa nagyot csalódna bennem.  Egy kicsit meglep a vallomása, mivel épp   biztosított engem a múltkor arról, hogy az apja  büszke lenne rá, amiért szétverte Jake kocsiját.  – Azt hittem, azt mondtad, nem lesz veled baja emiatt a visszavágás miatt?  – Nem volt vele baja legutóbb – mondja –, de nem lesz boldog, ha megtudja, hogy folytattam  a bosszúhadjáratomat. Apa abban hisz, hogy nézz szembe a problémáiddal, és szemt l  szembe oldd meg azokat. Gyengének és butának hinne, amiért ilyeneket tettem.  Vetek egy ’Ó, te jó ég’ pillantást Lucianre, miközben lassan azt mondom: – Hát, ha  szétvered a lakását egy lapáttal, akkor büszke rád? De amíg nem folyamodsz er szakhoz,  akkor már… nem? – grimaszolok, tudva, milyen  rülten hangozhat ez a beszélgetés a férfi 

számára, aki mellettem ül.  – Pontosan. Nem úgy n ttem fel, hogy emberekkel játszadoztam. Ezért nem érdemlek  tiszteletet.  – Te jó ég, Rose, ki a te apád, Hitler? – kérdezem, de csak félig viccelek. A fickó totál  rültnek tűnik.  Szemmel láthatóan már egészen korán beleverte a lányába ezt a szemt l szembe dolgot,  mármint úgy értem szó szerint. Lefogadom, hogy mire ennek vége, Jake komolyan  megbánja majd, hogy valaha is találkozott Rose­zal.  – Mi ilyenek vagyunk – mondja, és nem úgy tűnik, mintha értené, miért tartom különösnek  ezt az egészet.  – Figyelj, itt van az a Helyettes hogyishívják, aki azt mondja, lejárt az id m. Megtennéd,  hogy felhívod Maxet és ide küldöd? Nem fogadja a hívásaimat.  – Várj… mi van? Talán csak elfoglalt ma reggel.  – Azóta nem fogadja a hívásaimat, mióta volt néhány forró percünk a kocsijában. Próbálja  erkölcsi magaslatról szemlélni a dolgokat, annak ellenére, hogy majd meghal azért, hogy  megdugjon. – Hallok valamit a háttérben, talán egy elfojtott „lejárt az id d”­et.  – Mennem kell. Kérlek, kérd meg Luciant, hogy hívja fel.  A vonal szétkapcsol, én pedig elveszem a fülemt l a mobilom, és úgy bámulom, mintha  tudná a kérdéseimre a választ. Hát az egész világ meg rült? Mert a legjobb barátom  egészen biztosan.  Lucian kiveszi a telefont a kezemb l és türelmesen ül, várja, hogy megmagyarázzam.  – Hát… gondolod, hogy meg tudnád kérni Maxet, hogy menjen be ma reggel a rend rségre,  és segítsen Rosenak kijutni onnan?  Miután kortyol egy nagyot a kávéjából, megszólal: – Persze. És mit mondjak Maxnek, ezúttal  mi a baj?  Az arcán szórakozottság és beletör dés fut végig, miközben én a kezembe temetem az  arcom, miel tt elmondanám, amit Rose mondott. Amikor végzek, az arca egyáltalán nem  tükröz érzelmeket.  – A barátod és a családja kibaszott idióták.  – Luc! – tiltakozom, bár azért elég gyengén. – Nehéz id szakon megy keresztül.  Ez minden, amit a védelmében fel tudok hozni. Azok után, amit Maxr l mondott, kezdek  azon tűn dni, mi a célja, bosszút állni Jake­en, vagy felkelteni Max Decker figyelmét?  Akármelyik is legyen, remélem, még azel tt abbahagyja, hogy újra rács mögé kerülne.  Lucian megragadja a saját telefonját és felhívja Maxet. Még onnan is, ahol ülök, hallom,  amint a másik férfi kiabál. Végül Luc úgy tűnik eleget hallgatta és félbeszakítja.  – Ha nem akarod megtenni, akkor küldd oda az egyik ügyvédbojtárt. – Max mond valamit,  amit nem értek. – Rendben, akkor gondoskodj róla.  – Segíteni fog neki valaki? – kérdezem óvatosan, amikor folytatja a jelentések átnézését,  mintha mi sem történt volna.  – Max már úton van a rend rségre. Biztos vagyok abban, hogy ki tudja hozni.  – Max maga megy oda? – kérdezem, csak hogy tisztázzam. Azok után, ahogy üvöltött, nem  tudom elképzelni, hogy odamegy, és nem mást küld maga helyett.  Lucian félreteszi az iPadjét, miközben az ölébe húz a székemr l.  – Igen, úgy tűnik képtelen a közelében lenni, de azt sem akarja, hogy valaki más tegye ezt.  Érthetetlen.  Miel tt még válaszolhatnék, lehajol és a száját a számra teszi, beleharap az alsó ajkamba, 

majd becsúsztatja a nyelvét a számba, mire én felsóhajtok. A nyelvével újra és újra  belehatol, amivel arra emlékeztet, ahogyan dug. Nem voltam benne biztos, hogyan  viselkedik ma reggel mindazok után, amik a múlt éjjel történtek köztünk, de nyugodt és  csaknem szeretetteljes volt. Ez úgy tűnik megváltozott az elmúlt percekben. Most olyan, mint  egy éppen csak megkötött cs dör, akit már megcsapott a szabadság szele.  Ahogy az ajkai továbbra is az enyémet falják, a kezét vékony pólóm alá dugja, és rátalál  meztelen, ágaskodó mellbimbómra. Belenyögök a szájába, miközben meghúzogatja az  érzékeny csúcsot, amit l az lüktetve könyörög a figyelméért. A résemet elönti a nedvesség,  miközben tovább dolgozik azon, hogy meg rjítse a testem. Hozzádörzsölöm a fenekem  hirtelen megkeményed  farkához, és a ruháktól, amik elválasztanak kett nket, hirtelen  ideges leszek.  – Luc, kérlek – könyörgöm, miközben a kezét vágyakozó pontomra helyezi a lábaim között.  – Szükségem van rád, most – nyögöm. Épp csak megérinti nedves résemet, amikor  kopogtatnak az ajtón. A keze megáll, én pedig majdnem felsikoltok a csalódottságtól. – Ne!  Majd elmennek – suttogom neki, miközben a nyakát nyalogatom. Érzem, ahogy átborzong.  A keze újra megmozdul a csiklómon, miel tt újabb kopogás hangzik fel.  – A francba – épp olyan kétségbeesettnek hangzik, mint én. – Ez Sam, bébi. Van egy  találkozóm fél óra múlva, és azért jött, hogy elvigyen.  – Ne, ne – nyögök fel, és a karjaimat a nyaka köré fogom. – Maradj velem ma.  Halkan felnevet, miközben meglazítja maga körül a karjaim. – Fogalmad sincs, mennyire  szeretném, drágám. De Sam nem megy el, és akármennyire is nem szeretnék, most  mennem kell.  Ad nekem még egy csókot, aztán letesz. Mindketten jól látható merevedésére nézünk, ami a  nadrágja cipzárjának feszül, mintha csak azért küzdene, hogy kijöhessen. Odaadom neki a  zakóját a szék háttámlájáról.  – Talán el akarod takarni magad, miel tt még valaki megsérül – viccelek, és perverz módon  örülök, hogy látom, épp annyira szenved, mint én. Kikísérem az ajtóhoz, ahol kiszól  Samnek, hogy egy percen belül ott lesz.  Ugrok egyet a döbbenett l, amikor hirtelen a tenyerét a puncimra szorítja, majd a kezét a két  lábam között hagyja. – Ne érj hozzá ma, mindegy mennyire vágysz rá. Ez az enyém, és ma  éjjel birtokba is veszem – amikor csak nevetek válaszul, a falhoz szorít, és a fülembe morog.  – Kié a puncid, bébi?  Nagyon kíváncsi lennék arra, miért van az, hogy a dominanciája, még azok után, amiken  keresztül mentem, sem ijeszt meg. Szerintem azért, mert semmit sem akarok jobban, mint  ehhez az emberhez tartozni, és nem számít, mennyire szeret uralkodni rajtam az ágyban,  tudom, hogy soha nem emelne rám kezet, hogy fizikailag bántson. Még ha tudom is, mit  tesz, soha nem bánik velem úgy, mintha törékeny lennék. Azt akarja, hogy tudjam, minden  pillantásával, és érintésével mennyire kíván engem. A kezére simítom a kezem, míg már  mindketten nedves forróságomat nem szorítjuk.  – A tiéd, Luc. Csak és kizárólag a tiéd.  Összefont kezeinkkel dörzsölgetjük sajgó csiklómat, amikor egy szórakozott hang megszólal  az ajtón keresztül.  – Ne már srácok; Luc most már indulnod kell dolgozni.  Mindketten nevetésben törünk ki, úgy érezzük magunkat, mint a tinédzserek, akiket  csókolózáson kaptak. Adok neki egy gyors puszit, és kilököm az ajtón, miel tt Sam  megláthatná zilált küls met. Bár biztos vagyok abban, hogy tudja, mire készültünk. 

Végigsöpör rajtam a vágy, hogy befejezzem, amit elkezdtünk, de ellenállok neki. Egy  gondolat formálódik bennem, miközben visszamegyek a konyhába, hogy elmosogassam a  reggeli edényeket. Van még pár órám arra, hogy lezuhanyozzak és felhívjam Debrat, miel tt  elindulok a belvárosba, és leszállítom a meglepetés ebédet Luc számára: magamat.    Lucian    Feszült vagyok, amikor leteszem a telefont a Peter Jacks­szel folytatott beszélgetés után.  Peter azt mondja, Lee üzleti ügyek miatt városon kívül van, de valószínűleg a hétvégére  visszajön. Egyenesen neki szegeztem a kérdést, hogy a testvére­e az, aki vigyáz Liára. A  lakásomnál lév  különleges biztonsági embereimnek feltűnt pár fickó, akik valamiféle  felügyeletet végeznek. Peter eleinte nem akarta bevallani, de amikor megfenyegettem, hogy  legközelebb letartóztattatom azokat az embereket, bevallotta, hogy a testvérének van pár  alkalmazottja.  szintén megkönnyebbültem. Habár nem hiszem, hogy Jim Dawson átjutna a  biztonsági embereimen, attól még örülök némi plusz szemnek az épület körül.  Ha Lia mostohaapja nem lenne még mindig odakinn, akkor örülnék annak, ha nem hallanék  egy ideig Lee Jacks­r l.   egy igazi id zített bomba, és most se id m, se energiám nincs  ahhoz, hogy dűl re jussak vele. Lia és én jól vagyunk az el z  éjjeli vitánk ellenére is. Azt  hiszem, mindketten belenyugodtunk a döntésünkbe, vagyis hogy a sorsra bízzuk annak a  következményeit, hogy nem védekeztünk. Természetesen, addig is használunk óvszert,  amíg nem tudunk biztosat, de most nem tudunk mit tenni, csak várni.  Ami azt illeti, megdöbbentett, amikor szembesültem azzal, hogy Lia ugyanúgy érzett,  ahogyan én, vagyis hogy nem vesz be esemény utáni tablettát. Annak ellenére, hogy nehéz  helyzet lenne, támogatnám, akármilyen döntést is hozna.  Amikor Cassie felfedezte, hogy terhes, már döntött is az abortusz mellett. Nem álltam még  készen az apaságra, de miután balesetben elvesztettem a szüleimet, amibe egyáltalán nem  volt beleszólásom, még a gondolatát sem tudtam elviselni annak, hogy szándékosan véget  vessen egy életnek. A világ minden kincsét odaígértem Cassie­nek, ha végigcsinálja a  terhességet.  Még gyógykezelést is ajánlottam neki, mivel még a legjobb esetben is ingatag volt a  mentális és az érzelmi egészsége. Egyetlen pillanat alatt a plafonon tudott lenni, majd a  következ ben csak a falat bámulta és egy szót sem szólt. Akármilyen közel álltunk is hozzá  Aiden és én, hetek teltek el úgy, hogy nem szólt hozzánk. Aztán váratlanul a semmib l  visszatért a rendes kerékvágásba, mintha mi sem történt volna. Nem volt semmiféle sémája  vagy oka ezeknek a drasztikus hangulatingadozásoknak, vagy legalább is, nem tudtunk róla.  Sejtettem, hogy ennek az okai az otthoni életében gyökerezhettek, de soha nem hozta fel és  vallotta be ezt. Éveken át barátok voltunk, aztán meg ennél is többek, és így visszagondolva  jövök csak rá, hogy soha nem is ismertem igazán.  Cassie titokzatos lány, majd titokzatos n  volt. Az évek során találkoztam néhányszor az  apjával, és teljesen normálisnak tűnt, habár mindig úgy tűnt, mintha Cassie félne t le. Az  anyja még babakorában meghalt, vagy legalábbis Cassie ezt mondta. Az apja egy helyi  fűrészüzem vezet je volt, és sokáig dolgozott. Úgy tűnt Cassie­nek megvolt a kell   szabadsága, hogy akkor jöjjön és menjen, amikor akar, amit annak idején nagyon irigyeltem,  mivel Fae néni meglehet sen rövid pórázon tartott engem.  Az elmúlt nyolc évben mindig csodálkoztam azon, hogy miért nem vagyok nyugtalan az  apjával kapcsolatban. Lehet, hogy mindvégig Cassie okozta a gondot, és az apja csak egy 

újabb áldozata volt a lánya betegségének? Talán épp olyan tehetetlen volt, mint én abban,  hogy segítsek valaki olyannak, aki folyton elveszíti a kontrollt. Nem sokkal azel tt lelépett,  hogy Cassie és én eljegyeztük egymást. Fogalmam sem volt arról, hol lehet most. Tudom,  hogy felvette a lányával a kapcsolatot, amikor kórházba került, de soha nem jelent meg ott.  Függetlenül attól, amit Cassie tett, a gondoskodás terhe végül az én vállamat nyomta,  különösen, mivel nem voltam hajlandó feljelentést tenni ellene. Mégis, mi a faszom értelme  lett volna? Teljesen ki volt ütve, és mindenképpen bezárták volna újra, emellett  meglehet sen nagy részem volt abban, hogy összeomlott.  Összerezzenek, amikor megszólal a telefonom. Max nevét látom a képerny n,  összeszedem magam, hogy meghallgathassam, hogyan dühöng Lia barátn je, Rose miatt.  Fogalmam sincs, mi történik ott, és nem is igazán akarom tudni. Max reakciójából azt  gyanítom, hogy vagy megbaszta a csajt, vagy kurvára közel volt hozzá.  –­ Quinn – szólok bele, már­már beletör dve abba a szóáradatba, amit mindjárt rám zúdít.  – Luc… Találkoznunk kell, még ma – hát, ez egyszerűen csodálatos.  Úgy tűnik, elég rossz lehet a helyzet, ha szemt l szembe akarja elmondani. Talán valóban  arra van szüksége, hogy megbassza Rose­t; úgy tűnik, mindketten túlságosan is feszültek.  Természetesen, ha vége lesz, Rose a lábaihoz varrja majd Max golyóit, de hát mindenkinek  megvannak a saját gondjai.  – Max – felsóhajtok, miközben a tollamat forgatom az ujjaim között. –   Lia barátn je.  Tudom, hogy  rült, de csak tedd, amit…  – Nem err l van szó – feleli, és a hangja halálosan komolynak tűnik. – Valószínűleg még pár  órába beletelik, mire Rose­t kiengedik, és még le kell adnom pár papírt a bíróságon. Egész  délután az irodában leszel?  Most már minden figyelmem az övé. Max ok nélkül soha nem kiált farkast.  – Igen, itt leszek. Ugorj be, amikor megjössz.  Feszült vagyok, amikor véget ér a hívás, és kíváncsi vagyok, mi folyik itt. Azon tűn döm,  visszahívjam­e, hogy magyarázatot követeljek, de ha személyesen akar találkozni, akkor  annak oka van. Ahelyett, hogy tépel déssel tölteném az id t, inkább felkapom az  edz ruhámat és úgy döntök, elégetek egy kis adrenalint, miel tt elhozom Cindyt l az  ebédem.  Kereken öt mérföldet mutat a futógép számlálója, amikor izzadság csordul le a  mellkasomon, és valami zajt hallok magam mögött. Felpillantok, arra számítva, hogy Cindy  lesz az, de helyette a látványtól, ami elém tárul, majd a nyakamat töröm. Lia az, és úgy néz  rám, mintha fel akarna falni a szemeivel, miközben teljesen… meztelen. Egyáltalán nincs  rajta ruha. Megbotlok, majdnem elesek, amikor odarohan hozzám és kikapcsolja a  futógépet. Próbálok talpon maradni, amíg a futószalag le nem áll.  – Ó, te jó ég! Nagyon sajnálom – a mellkasára teszi a kezét, mintha így próbálná  megnyugtatni magát. – Meg akartalak lepni, de soha nem gondoltam volna, hogy ett l  elesel. – Riadtan néz rám, miközben lekászálódok a gépr l, a lábam gyenge és reszket. Úgy  fogja meg a karom, mintha meg akarna tartani. – Rendben vagy?   Tulajdonképpen most, hogy a sokk elmúlt, és már biztosan állok a földön anélkül, hogy  elesnék, felizgulok… teljesen beindulok attól, ahogy szorongat.  Azt a kezemet, amit épp nem fog, arra használom, hogy felvegyem a vizes palackot, és a  felét kiiszom. A kézfejemmel megtörlöm a számat, miel tt válaszolok neki.  – Nem, úgy tűnik, van egy kis problémám… vagyis ami azt illeti elég nagy – a szavaimra  végigfuttatja a tekintetét a testemen, sérülések után kutatva, de semmit nem talál. 

Imádnivalóan zavarban van. Úgy döntök, megkönyörülök rajta és kisegítem. Elveszem a  karomról a kezét, és lejjebb csúsztatom, míg meg nem markolja kemény farkamat. – Ennek  van szüksége segítségre, bébi.  A kezéhez nyomom és halkan felnevetek, amikor a szemei elkerekednek.  Annyira meglepettnek tűnik, hogy érdekelne, mégis mire számított, amikor besétált ide  meztelenül. Mostanra már tudnia kell, hogy elég csak ránéznem ahhoz, hogy k kemény  legyek. Egy kibaszott két lábon járó erekció vagyok, mióta vele találkoztam. És attól, hogy  láthatóan neki err l fogalma sincs, csak még jobban kívánom.  Megnedvesíti az ajkát, amit l csaknem elveszek.  – Nincs rajtad ing – mondja olyan hangon, ami nem több mint egy nyögés. Ravasz mosolyt  villantok rá, miközben a kezeim felcsúsznak selymes testén. A szemei üvegesek, és anélkül,  hogy megérinteném, tudom, hogy nedves t lem. Elkezdem közelebb húzni magamhoz,  amikor hirtelen leveszi magáról a kezeimet, és térdre ereszkedik.  Oké, bevallom, nem hittem volna, hogy ez következik, de készen állok arra, hogy  megtudjam, mik a tervei. A farkam azt reméli, hogy beletemetkezhet azokba a telt rózsaszín  ajkakba. Amikor felnéz rám és elkezdi lefelé rángatni a rövidnadrágomat, küzdök a vággyal,  hogy a leveg be bokszoljak. A körmeit végighúzza a combomon, miközben lehúzza rólam a  nadrágot, amit l borzongás fut végig a testemen. A farkam szó szerint kiugrik a sortomból,  és felszisszenek, amikor a hűvös leveg  megcsapja a forró húst. Lia a sarkán ül, és úgy  figyeli, mint akit megbabonáztak.  – Szopd, bébi! – sürgetem, miközben a kezembe veszem és finoman az arcához rázom.  Amikor a nyelvét kinyújtja, és finoman lenyalja a tetején gyöngyöz  nedvességet, majdnem  ráélvezek. A lábaimat megtámasztom és összeszedem magam, mire elkezdi úgy nyalogatni,  mintha ez lenne a legfinomabb jégkrém, amit valaha is kóstolt. A kezével ellöki az enyémet a  farkamról, miközben a szájával teljesen körbevesz, és egyre feljebb pumpálja az ajkait. Az,  hogy láthatom, ahogyan a szájába vesz, az egyik legszexibb dolog, amit életemben láttam.  A fenébe is, kit akarok becsapni? Kétségkívül ez a legszexibb dolog. Túl nagy vagyok  ahhoz, hogy teljesen a szájába tudjon venni, de mindent megtesz ennek érdekében. Érzem,  amint félig a torkába csúszok, miközben küzd a nyelési reflex­szel.  Amikor elkezdek kihúzódni, visszatart, elutasítva hogy megállítsam.  – Ó, a francba is, ez annyira jó – nyögöm, és a kezemet a hajába temetem, így irányítom a  száját.  Próbálok elhúzódni, amikor érzem, hogy a golyóim megfeszülnek, és tudom, hogy pillanatok  múlva robbanok.  – Bébi, elélvezek – figyelmeztetem, próbálom megadni neki az esélyt, hogy elengedjen.  Ehelyett még er sebben szop, a szája vákuumot képez, aminek nem tudok ellenállni.  Érzem, ahogy a gerincemen végigfut a borzongás, miközben az els  adag a farkamból forró  szájába spriccel. Úgy tűnik, mintha soha nem lenne vége, és kíváncsi lennék, hogyan képes  anélkül végigcsinálni, hogy fuldokolna. Lenyeli az utolsó cseppig, aztán úgy nyalogatja a  farkam, mint aki még többért könyörög.  A mögöttem lév  falnak támaszkodva a földre rogyok, mivel, mire végre elenged, már az  ájulás környékez. Amikor felemeli a kezét, hogy letöröljön egy kis kiszivárgó ondót a szája  sarkából, és aztán lenyalja az ujjáról, majdnem szerelmet vallok neki ott a helyszínen.  Azonban örökkévaló odaadásomat megvallani egy másodperccel azután, hogy leszopta a  farkamat, bizonyára nem éppen a legromantikusabb gesztus, amir l valaha is álmodott, így  okosabb, ha ki sem nyitom a számat. 

– Jó volt? – kérdi szégyenl sen. Hogyan képes kételkedni abban, ami ilyen észveszejt ;  ezen az emeleten valószínűleg mindenki hallotta, amint az élvezett l felüvöltöttem.  – Fenomenális volt – nyugtatom meg, amikor végre sikerül annyira összeszednem az  er met, hogy meg tudjak mozdulni. Felkapom, majd leteszem a futógépre. A hasára  fordítom, aztán térdre ereszkedek mögötte. A lábait ösztönösen széttárja, felmordulok,  amikor meglátom a nedvességét csillogni a combjai között. Ebben a pozícióban,  képtelenség nem észrevenni, milyen nedves és duzzadt. Már rég akcióra kész állapotban  van.  – Hoztam… hoztam óvszert – dadogja, miközben az ujjamat benyomom a hüvelyébe.  Látom, ahogy egy dobozra mutat a földön, a táskája mellett. Nem az a márka, amit én  szoktam venni, innen tudom, hogy ezt   maga vette. Miközben a dobozt tanulmányozom,    dadog: – Én… hm… megkértem Samet, hogy tegyen egy kis kitér t. Nem… nem tudtam,  hogy van­e nálad.  Válaszul elmosolyodom, nem akarom lerombolni az illúzióit, amikor elmondom neki, hogy  tizenöt év felett minden férfi keze ügyében van óvszer. Nem akarom, hogy akár csak egy  pillanatra is azt higgye, hogy valaki más miatt tartom  ket magamnál.  – És elmondtad Samnek, mit vettél? – felveszem a dobozt, és igazi cs dörnek érzem  magam, amikor meglátom, milyen nagy méretet vett. Ez azért van így, mert nagyon jól  ismeri a testemnek ezt a részét, és a gumi tökéletesen illeszkedik is. Miután magamra  húzom, visszatérek a nedves kis puncijához.  – Én… öm… nem – nyögdécseli, míg én az egyik ujjamat bedugom otthonos kis résébe.  – Akkor mit mondtál neki? – visszafojtom a nevetést, amikor türelmetlenül felmordul. A  csíp jét a kezemnek nyomja, így próbál arra kényszeríteni, hogy még mélyebbre dugjam.  Egyértelműen belefáradt abba, hogy velem társalogjon, és abba, ahogy az ujjam incselkedik  vele, és hogy egyel re nem hatol még bele teljesen.  – Válaszolj a kérdésre – mondom, és rácsapok egyet a fenekére, hogy felkeltsem a  figyelmét.  – Óóóó! – kiáltja, de hallom, amint elakad a lélegzete, közben pedig újabb nedvesség  csordul az ujjamra. – Nem mondtam el neki, mi kell nekem! – préseli ki magából. – De  tudom, hogy látta rajtam, hogy zavarban vagyok, szóval biztosan azt feltételezte, hogy…  valami személyes dolgokat akarok venni.  – Jó kislány – dicsérem meg a türelméért, majd elhúzom az ujjam. Már épp tiltakozni  kezdene, amikor a farkamat a nyílásához nyomom, és tövig belenyomulok, a golyóim a  fenekének csapódnak. Fölé hajolok, a teljes súlyomat a karomra helyezem. A mellkasom a  hátához simul, és az ágyékom a fenekénél van. Ez a pozíció határozott, erotikus és  domináns – vagyis mindaz, amit imádok.  – Luc! – megborzong, miközben a teste azzal küszködik, hogy be tudjon fogadni. Egy  pillanatig nem mozdulok, aztán mélyen belenyomulok, amint alkalmazkodik hozzám. Amikor  a csíp jével körözni kezd, majdnem teljesen kihúzódok bel le, majd hirtelen vissza. Annyira  szűk és nedves, hogy a teste nedvesen cuppog, mintha benn próbálna tartani, ahogyan újra  meg újra döfködöm. – Luc… Ó, te jó ég, igen! – nyögi. Attól, ahogy ilyen magas, elfúló  hangon a nevemet mondja, én is eljutok a határra. Viccel dtem már vele, hogy csak akkor  hív Lucnek, amikor elmegy, és éppen ezt teszi most is. A teste remegni kezd, és ett l  elveszek. A puncija a farkamat szorongatja, amikor elsülök benne. Ebben a pillanatban  gyűlölöm azt a rohadt óvszert, ami visszatart attól, hogy az ondómban fürösszem a punciját.  Ez a legalantasabb vágy, hogy kinyilvánítsam rá kizárólagos jogomat, habár ezt csak én 

tudom.  Az egyik karommal átfogom a derekát, és mindkett nket legördítem a futógépr l az  oldalunkra. Egy pillanatra arrébb ültetem, hogy kidobhassam az óvszert a fürd szobai  szemetesembe, aztán visszatérek a földre. A hátamat a falnak támasztom, és az ölembe  húzom, a farkam már csak félkeményen feszül a csíp jének. Rongybabaként d l nekem, a  szívverésünk együtt zakatol, majd elkezd lassulni.  – Jól vagy? – kérdezem, miközben a kezem fel­le simogatja a karját. Belemosolygok a feje  búbjába, amikor libab r borítja be az érintésemr l a testét. Nem számít, hányszor vagyunk  együtt, az, ahogyan egymásra reagálunk, ugyanolyan marad. Miután kétszer is elmentem,  csupán a látványától, vagy egyetlen érintését l máris újra készen állok.  – Csodásan vagyok – feleli, és még jobban a mellkasomhoz simul. Soha nem voltam az az  ölelkez s típus, de imádom így tartani  t. Az olyan pillanatokban, mint ez is, már csaknem  elhiszem, hogy semmi sem állhat közénk. Amíg ilyen nyugodt és elégedett, úgy döntök, még  mélyebbre ások. Aggódom, hogyan birkózik meg mindazzal, ami vele történt. Úgy tűnik, az  éjjel átlendült a kritikus ponton, és  szintén szólva, annak ellenére, hogy boldog vagyok,  nyugtalanít, ha arra gondolok, hogy talán megpróbálja eltemetni magában azt, ami történt,  ahelyett, hogy szembe nézne vele. Tudom, hogy részemr l hülyeség az, hogy próbálom  rávenni, nézzen szembe a traumával, amikor én semmit sem teszek már nyolc éve, mint  hogy futok a magamé el l. Csak képtelen vagyok hagyni, hogy elmérgesedjen a dolog és  végül feleméssze  t, ahogyan az enyém napról­napra velem teszi.  – Tényleg jól vagy? – lemerevedik a karjaimban és tudom, hogy most értette meg, hogy a  kérdésemnek semmi köze nincs ehhez a pillanathoz.  – Én… jól vagyok, Lucian – felnevet, de humortalanul. – Hogy is ne lennék ezek után? –  kérdezi, próbálja elterelni a kérdést.  – Csak aggódom érted. Annyira depressziós voltál, miután hazamentünk a kórházból, de az  utóbbi pár napban, már csaknem a régi önmagad voltál. Nem akarom, hogy úgy érezd, meg  kell játszanod magad el ttem. Én itt vagyok neked. Bármire is van szükséged bébi, én  megadom neked.  Mind fizikailag, mind érzelmileg elhúzódik t lem, én pedig hagyom. Milyen jogon  kényszeríthetném arra, hogy nyíljon meg el ttem, amikor én sem teszem meg ezt vele? Már  majdnem teljesen elhúzódott az ölemb l, amikor hirtelen megáll. Csendben ülök, várom,  hogy mit fog tenni. Még mindig csendben várok, amikor visszaül az ölembe. A karjaim  automatikusan a teste köré zárulnak.  – Tudod, mennyire utáltam, amikor az emberek a kórházban folyton azt mondták nekem,  milyen szerencsés vagyok, amiért túléltem, és nem er szakoltak meg?  A gyomrom összeszorul, de a hangomon uralkodom, amikor azt mondom: – Emlékszem.  – A helyzet az, hogy ez a legutóbbi támadás váratlanabb és er szakosabb volt, ami  megnehezíti azt, hogy túltegyem magam rajta, de… számomra ez a normális, Lucian. Nem  ez volt az els  eset, hogy kezet emelt rám. Hogy így ért hozzám. Akármilyen beteg dolog is,  nem vagyok annyira szétesve, mint ahogyan kellene, mivel már régen megtanultam, milyen  elzárni magamban valamit, annak érdekében, hogy élhessem az életem. Ha nem tenném, a  szégyen és a megaláztatás megölne. Magamba temetem, és soha nem jön ki onnan. Ezért  akármennyire is nem akarom elmondani, vagy bevallani ezt neked, jól vagyok, mert már  régen elfogadtam, hogy jól kell lennem. Máskülönben   nyer minden alkalommal, és ezzel  nem tudnék együtt élni, már nem. Gyűlölöm  t. Rohadtul utálom, hogy ugyanazt a leveg t  szívja, amit én. De ennek ellenére id ben elengedett, és megint csak nem kapott meg. Soha 

nem adtam meg neki azt az elégtételt, hogy kielégüljön. Talán emiatt vagyok olyan gyáva  elfogadni, amit soha nem leszek képes megváltoztatni, de így lehetek még mindig itt.  – Ó, bébi – közelebb húzom magamhoz, hogy még egyszer érezzem ennek lánynak a  lenyűgöz  erejét, és kirekesszem mindazt, amin keresztülment. – Soha ne gondold, hogy  gyáva vagy. Egyetlen gyenge porcikád sincs. Te csodálatos n  vagy és én…  – Luc, ott vagy? – mindkett nk lélegzete eláll, amikor meghalljuk a másik szobából  átszűr d  hangot. – Max van itt, és találkozni akar veled. Beküldhetem?  Lia ijedten felsikolt, és azonnal felpattan, majd kétségbeesetten megragadja a ruháit. Nem  tehetek róla; de ez az egész helyzet annyira komikus. Lia szúrós pillantást vet rám,  miközben egy lábon ugrál körbe­körbe, félig belebújva a nadrágjában, és próbálja  megtartani az egyensúlyát, miközben a nadrág másik szárát keresi.  – Lucian! Min nevetsz? Az Isten szerelmére, vegyél már fel valamit, és mondd meg  Cindynek, hogy várjon! Nem volt az asztalánál, amikor megérkeztem. Sam idehozott, aztán  elment ebédelni. Úgy volt, hogy csak egy óra múlva vesz fel.  Végül felállok, és meztelenül átsétálok a szobából az irodámba. Egyáltalán nem vagyok  prűd, de valószínűleg a legutolsó dolog, amit Max ma látni akar, az a farkam. Lenyomom a  gombot, hogy válaszoljak Cindynek.  – Csak adj egy percet; Valamit még… el kell intéznem idebenn.  Látom, hogy Lia az edz terem ajtajában áll, és már rajta van a nadrágja. Épp az el l  kapcsos melltartóját próbálja bekapcsolni, de csak egy kézzel matat, mivel a másikon gipsz  van. A farkam feszült figyelemmel nézi ugráló melleit.  Meglátja keményed  tagomat, és kitartja maga elé a kezét, mintha így akarna védekezni  ellenem.  – Ne, ó, ne! Tedd azt el, most rögtön – tudom, hogy gonosz dolog, de nem tudom nem húzni  az agyát. Megmarkolom a farkam, és simogatom, miközben  t nézem. A kezei megállnak,  ahogy megbabonázva mered rám. Lassan odamegyek, közben folyamatosan mozgatom a  kezem, míg meg nem állok pontosan el tte. – Én… én…  Halkan felnevetek,   pedig még mindig értelmetlen szavakat próbál kinyögni. Pontosan  tudom, ha most megérintem, ellenkezés nélkül tövig beenged. Mindketten a saját vágyunk  rabjai vagyunk. ha a másikról van szó. A melleire mutatok, és elismétlem korábbi szavait. –  Tedd azokat el, most rögtön, miel tt még valaki bejön.  Segítek neki bekapcsolni a melltartót, miel tt megyek és megkeresem a saját ruháimat. Egy  kis móka az   rovására, valószínűleg nem a legjobb ötlet. Összerezzenek, amikor a kemény  farkamat visszadugom a boxerembe, majd a nadrágomba. Aztán óvatosan felhúzom a  sliccem, és keresek egy kényelmesebb pozíciót a farkamnak. A futás és a szex után,  kétségtelenül rám férne egy zuhany, de erre most nincs id .  Mire végzek az öltözködéssel, Lia már teljesen fel van öltözve és az irodámban vár. Egyik  karommal átölelem, és egy futó csókra magamhoz húzom. A kezem már a kilincsen van,  el re engedem, hogy ki tudjon menni, amikor a válla felett visszapillant rám, és még miel tt  kinyitnám az ajtót, azt mondja: – Szeretlek.  Elolvadok, mostanra ezt a szót jobban vágyom hallani t le, mint, amennyire félek t le.  Kíváncsi vagyok, sejti­e, hogy ugyanez a szó már a nyelvem hegyén volt, amikor Cindy  megzavart bennünket.  Nincs több id m ezen gondolkodni, mivel Max közeledik felénk, és idegesnek tűnik, míg  Cindy és Sam úgy mosolyognak, mintha a karácsony idén korábban jönne el. Mi a fene baja  van ma mindenkinek? 

– Kés bb felhívlak, bébi – mondom Liának, miközben Max bemegy az irodámba. – Sam,  bizonyosodj meg róla, hogy Lia bement a lakásba, miel tt eljössz.  Miközben épp becsukom az irodaajtómat, látom, hogy Cindy boldogan fordul Lia felé. Na  igen,   most itt az ász, és ezt semmiképpen nem venném el t le.  Vidám, nyugodt hangulatban vagyok a légyott után, amikor az asztalom mögött  elhelyezkedek és várom, hogy Max belekezdjen a hencegésbe Lia barátn jér l. Talán  megint elkapta  t az autóban. De semmiképp sem számítok azokra a szavakra, amik végül  elhagyják az ajkát.  – Jim Dawson halott. Carly pár órája hívott, és azt mondta, a testét a French Broad folyóból  húzták ki múlt éjjel.  – A kurva életbe – sziszegem. Ez volt a legutolsó dolog, amire t le számítottam. –  Megfulladt?  Max a fejét csóválja, szomorúnak tűnik. – Nem, mivel a halál oka egy a fejébe fúródó  lövedék. Úgy gondolják, hogy már vagy nyolc órája a vízben volt, amikor fennakadt egy  ágon, és valaki arra ment és meglátta.  A gondolataim Lee Jacks távollétére terel dnek, és nem tehetek róla, de meglep döm. A  férfi, aki bennem él, aki megtorolni vágyott mindazt, ami Liával történt, most kibaszottul  szeretne örömében felkiáltani. Eltekintve attól, hogy Lee szükségét érezte annak, hogy Jim  Dawson meglakoljon azért, amit Liával tett, mindketten tudtuk, hogy Lia addig nem lehetett  igazán szabad, amíg Jim életben volt.  Vetek egy kifejezéstelen pillantást az ügyvédemre, egyben a barátomra, amikor azt  mondom: – Ha azt várod, hogy egy pillanatig is meghasson annak a rohadéknak a halála,  akkor nagyot fogsz csalódni. Kibaszott jó érzés tudni, hogy a világ egy újabb szemétládától  szabadult meg, akire senkinek sem volt szüksége. – Azt hiszem, ez volt a legkedvesebb,  amit mondani tudok valaki olyanról, akit ki nem állhatok.  Max mély leveg t vesz, és hátrad l a székében. – Luc, személy szerint egyetértek minden  egyes szavaddal. De mint az ügyvéded, azt tanácsolom, hogy ezeket az érzéseidet tartsd  meg magadnak. Úgy gondolom, hogy csupán a formalitás kedvéért, de a rend rség fel akar  majd tenni néhány kérdést neked és Liának.  – Tréfálsz velem! – nézek hitetlenkedve Maxre. – Mi a fenének kérdeznének ki minket annak  a szemétládának a haláláról? Senki sem hallott róla, mióta megtámadta Liát.  – Tudom, Luc, de ti ketten vagytok azok, akiknek a leginkább volt okuk neheztelni rá. Azt  azonban meg kell, hogy mondjam, a rend rök csak kötelességtudatból csinálják ezt az  egészet végig. Senki sem nagyon igyekszik kideríteni az igazságot. Csak pár gyors kérdést  tesznek majd fel arról, hogy hol voltatok, és hogy volt­e valami kapcsolatotok vele.  Elönt a düh, amikor elképzeltem, hogy Liának még valamin keresztül kell mennie, ami a  mostohaapjával kapcsolatos. Annyira sokat javult az állapota, hogy utáltam felidézni benne  azokat az emlékeket, amik miatt összeomolhat.  – Idefigyelj, beszélek velük. Azt kérdezhetnek t lem, amit csak akarnak, de nem akarom,  hogy Liával is beszéljenek.  Max a hajába túr, fáradtnak tűnik, de egyben beletör d nek is.  – Sajnálom, de egyik töknek sincs választása. Carly még ma este elmegy a lakásodra, hogy  mindkett tökkel beszéljen. El re kell menned, hogy elmondd Liának, mi történt, hogy  felkészülhessen rá. Én is ott leszek, ha szükséged lesz rám.  – Bassza meg! – morgom, és az öklömmel az asztalra csapok. Ez a rohadék még holtan  sem hagy minket békén. 

– Luc, a dolgok fényében, azt hiszem, ez jó hír Liának. Most már anélkül élheti az életét,  hogy a válla felett hátra kelljen pillantania, és a ma esti kérdések a nyomozás végét jelentik.  Amikor az anyja ellene fordult, bűnösnek vallotta magát, így a bíró dönt majd a sorsáról.  Nektek csak ennyit kell tennetek, és vége.  – Igazad van – felelem, és valahogy végre megnyugszom. Ez máris több, mint amiben Lia  valaha is reménykedett. – Gondolod, hogy szükséges a jelenléted ma este, amikor  kikérdeznek bennünket?  – Nem – rázza a fejét. – Ahogyan azt már mondtam is, Carly már tudatta velem, hogy ez  szigorúan csak formaság. Ha szükségesnek tartaná, akkor azt világossá tette volna.  Gondolkodtál… azon, hogy beszélj Liának az igazi apjáról?  Pontosan tudom, mit csinál. Mindketten tudjuk, hogy több mint véletlen, hogy Jim Dawson  olyan hirtelen meghalt, nem sokkal azután, hogy Lee Jacks rájött, van egy lánya. A benne  él  ügyvéd nem akarta nyíltan nekem szegezni ezt a kérdést.  – Amint felépül, megpróbálom megtalálni a módját. Azt hiszem Jacks városon kívül van.  – Chicagóban van, épp az egyik új vállalatát látogatja meg, amit épp most szerzett.  Max önkéntes kutatómunkája meglep. – Tegnap láttam egy üzleti lapban. Egy nagy fotó  jelent meg róla a polgármesterrel.  – Hmmm – felelem. Talán Lee Jacks alibit gyártott magának arra az esetre, ha szüksége  lenne rá. Biztosan rájött, ha egyszer kitudódik a kapcsolata Liával, gyanúsítottá válik a  mostohaapja halálának ügyében, különösen az   titokzatos hátterével. Habár nehezen  tudom elhinni, hogy a rend rség érdekl dne valaki olyan után, aki olyan befolyásos, mint  Lee. El tudom képzelni, hogy ezzel   is tisztában van, de azért szükség esetére  gondoskodik magának biztonsági hálóról.  – Figyelj, ellen riztem a másik problémánkat is, ami nemrég újra aktuálissá vált, hogy úgy  mondjam.  A gondolataim Lee­r l azonnal visszatértek Maxhez.  – Milyen problémát? – kérdezem kíváncsian. Az utolsó dolog, amire most szükségem van  egy újabb kibaszott probléma.  – Hivatalosan nem kértél meg rá, hogy ellen rizzem, de megkértem Cassie gondozóját,  hogy folyamatosan tájékoztasson arról, mi történik vele…  – Azt hiszem, azt mondtam, hogy most ne tegyél semmit.  Nem azért voltam mérges, mert figyelmen kívül hagyta, amit mondtam; a pokolba is, hiszen  azért fizetek neki egy vagon pénzt, hogy helyettem gondolkodjon. Csak nem akartam ma  Cassien gondolkodni… s t, egyetlen más napon sem, ami azt illeti. Talán egy szívtelen  szemétláda vagyok, de még meddig várják még el t lem, hogy megbocsássak? Cassie még  mindig kísért az álmaimban; és most szenteljem neki az éber óráimat is? Azok után, aminek  Aidan nyolc éve a szemtanúja volt, tudom, hogy még mindig azt akarja, hogy bocsássak  meg Cassie­nek, ha másért nem is, hát a régi szép id k kedvéért. Ez soha nem fog  megtörténni. Akármilyen közel is álltunk egymáshoz, vannak dolgok, amikr l Aiden nem tud.  A mentális betegségre akarja fogni mindazt, amit Cassie velem tett. Amit nem tud, az az,  hogy Cassie mindent megtett azért, hogy végezzen velem, már azel tt is, hogy a kést a  torkomnak szegezte volna.  – Az a dolgom, hogy tanácsokkal lássalak el, amint bármi változás történne vele. Ezért tettél  engem is Aidan mellé. Az utolsó beszélgetésünk után kíváncsi lettem, és úgy éreztem,  tudnod kell, mi folyik ott… a saját érdekedben.  – És? – kérdezem, de nem akarom hallani, amint meger síti Aidan jelentését, miszerint 

Cassie egyre jobban van.  – A gondozója úgy hiszi, most el ször mutat némi javulást.  A gyomrom kavarogni kezd, és látom Max szemeiben, hogy érti, milyen hatással vannak a  szavai rám.  – Mégis milyen fokú javulásról beszélhetünk?  – Ezt nehéz megmondani anélkül, hogy személyesen látnám, de úgy tűnik, eléggé meglepte  ket a gyors javulás. Azt hiszem „hatékony kommunikációnak” nevezték, akármit jelentsen is  ez – holtsápadt leszek, amikor azt mondja: – Talán meg kellene látogatnod, hogy a saját  szemeddel lásd.  – Ez soha nem fog megtörténni – felelem, és a hangommal jelzem, hogy ellentmondásnak  helye nincs. Nem akarom  t látni… soha többé.  – Értem – feleli, és tudom, hogy tényleg érti. – Utasítottam a gondozóját, hogy mostantól  hetente tegyen jelentést nekem. Lehet, hogy semmi sem derül ki bel le, de szerintem így  jobban figyelemmel követhetjük a helyzetet, amíg nem tudunk többet. – Ha bárki másról  lenne szó, és nem Cassier l, szomorú lennék, ha úgy hallanék róla, mint „helyzetr l”. De az   esetében egészen kedves ez a megnevezés a többi alternatívához képest. – Van egy  dolog, ami meglepett engem az e havi jelentésében. Meghagytam nekik, hogy emailen  keresztül tartsuk a kapcsolatot. – Türelmetlenül intek, várom már, hogy végre a végére  érjünk. – Ebben a hónapban kétszer is meglátogatta valaki Aidanen kívül.  Újra teljes figyelmemmel rá figyelek, miközben döbbenten nézek rá. Soha nem korlátoztam  Cassie látogatóit, mivel nem volt rá szükség. Tudomásom szerint senkije sem volt az apján,  Aidanen és rajtam kívül.  – Tessék? És ki?  Amikor kimondja a nevét, lélegzetvisszafojtva nézek rá.  – Mi a fenéért látogatta volna meg Monique Chandler, Cassiet? – Tudom, hogy Aidan  párszor randizott… vagy inkább baszott vele, de nem tudom elhinni, hogy magával vitte,  amikor meglátogatta azt a n t, akibe szerelmes. – Aidannek teljesen elment az esze. – Ami  azt illeti ez már akkor is nyilvánvaló volt, amikor az els  randi után továbbra is találkozott  azzal a picsával. Nekem egy alkalom is több volt, mint elég. Monique az a fajta n  volt, akit l  a férfiak azt akarták, hogy a kezét rátegye a farkukra, majd elfussanak ellenkez  irányba.  – Hát éppen ez az – csóválja a fejét zavarodottan. – Nem ugyanazon a napon volt ott,  amikor Aidan. Úgy tűnik, egyedül látogatta meg.  – Ennek nincs semmi értelme.  Komolyan össze vagyok zavarodva ett l az információtól, ez több mint zavaros. Ha Aidan  olyan messzire ment, hogy beszélt Monique­nak Cassier l, nem lennék meglepve, ha  Monique le akarta volna csekkolni a vetélytársát.   egy minden lében kanál kurva, és ez  valami olyan, amit kinéznék bel le. Talán csak leellen rizte Aidan sztoriját, ha egyáltalán  mondott neki bármit is. De akkor miért ment el másodszor is meglátogatni?  – Ha akarod, akkor megmondhatom nekik, hogy ne engedjék Cassie közelébe újra.  Fogalmam sincs, mi folyik itt, de nekem ez nem tetszik.  A kezemet az asztalomra teszem, miel tt megszólalok. – Nem, még ne lépjük meg ezt.  Tudni akarom, folytatódnak­e ezek a látogatások. Ha az els  alkalommal puszta  kíváncsiságból ment oda, és valamilyen okból nem tudta kielégíteni azt, akkor amiatt  mehetett vissza másodszorra. Ha ez újra megtörténik, akkor valami történik ott. Még ne  említsd meg Aidannek. Nem akarom, hogy leállítsa, vagy akár csak értesítse róla  Monique­ot, hogy tudunk róla. Mondd nekik azt, hogy azonnal értesítsenek, ha újra 

meglátogatná.  – Vedd úgy, hogy el van intézve – válaszolja és felemelkedik a székér l. – Jól néz ki Lia – ez  az els   szinte mosolya, mióta belépett az irodámba.  –   fantasztikus – úgy döntök, nem mondok neki semmit a terhességi pánikról, amíg vagy  ha nem lesz biztos. Most túl sok a mi lenne ha. Még mindig hetek vannak hátra addig, amíg  megtudjuk, vannak­e következményei annak, hogy nem védekeztünk. Már majdnem az  ajtóban van, amikor megkérdezem t le: – Egyébként hogy mentek a dolgok ma reggel  Rose­zal?  Ha nem látnám ilyen közelr l, észre sem venném, hogyan feszül meg a válla és merevedik  meg a háta. Úgy tűnik, fájó pontot érintettem.  Visszafordul, és elvörösödik az arca. Én szórakozottan figyelem. Az én többnyire hűvös  vezet  tanácsadóm úgy tűnik, elveszik, amint Rose­t megemlítem. Mindannyiunknak van  egy Achilles sarka, és úgy tűnik az övé Rose.  – Az a n  egy kibaszott elmebeteg! Ha nem lenne Lia, már utasítottam volna a rend rséget,  hogy hagyják a sitten. Esküszöm, egyáltalán nem érdekelte, hogy letartóztatták. Amikor  odaértem, két n i megbízott is volt nála, akik jegyzeteket készítettek arról, hogyan  készíthetnek illatos gyertyákat egyszerű háztartási eszközökkel. Úgy értem, csak az utóbbi  hetekben egy lapáttal elintézte az exbarátja kocsiját, majd elintézte az egész mosási listáját  a pasi lakásában.  Kitör bel lem a nevetés, és képtelen vagyok leállni. Az a hitetlenked  tekintet, ami  megjelenik az arcán, megfizethetetlen. – Azt hiszem Martha Harrynek válaszol – mondom,  visszaidézve hogyan nevetett Rose és Lia a legutóbbi látogatásakor a lakásban.  Pontosan úgy hangzik. Megmagyarázom a dolgot Maxnek, aki teljes egyetértése jeléül  bólintott.  – Ez igaz lehet. Én mondom neked, Luc, az a n  halálra ijeszt. Az a szarság, amit tett, és  hogy utána, ahelyett, hogy megbánta volna a kis akcióját, még valahogy… a lábamhoz is  dörgöl dzött.  Az arcán lév  kifejezés alapján el sem hiszem, hogy komolyan szavakba öntötte a  kijelentése utolsó részét. Kényelmetlenül feszeng, úgy néz ki, mint aki mindjárt kiszalad a  világból. Kétségtelen, hogy Lia hamarosan megtudja majd a teljes sztorit. És nem vagyok  benne biztos, hogy én is tudni akarom. Úgy döntök, megkönyörülök Maxen és nem kérdezek  rá arra a dörgöl z s dologra.  – Khm… Jól értem, hogy kielégítetted[2]? – Ó, a fenébe, magamban felnyögök, amiért ezt a  szót használtam. Max az ajtó felé fordul, majd nekid l. – Úgy értettem, felmentetted a vádak  alól? – Mondom nevetve. – Nem akarom tudni mit csináltatok utána. Elvégre a bűnösnek  bűnh dnie kell. ­ Tudom, hogy gonosz dolog, de nem tudom megállni, hogy ne tegyem  hozzá. – De abban egészen biztos vagyok, hogy felizgat.  Kinyitja az ajtót, hátra sem pillant. – Baszd meg, Quinn. – veti oda a válla felett. Megint kitör  bel lem a nevetés, amikor meghallom, ahogy Cindy a recepciónál a mocskos szája miatt  szidja.  – Ne haragudj, Cindy – hunyászkodik meg, majd kislisszol. Te jó ég, ez a n  eszméletlen.  Semmilyen szarságot nem visel el egyikünkt l sem, f leg, ha az rám vonatkozik. Keményen  igyekszem, hogy csak a jó oldalát tapasztalhassam meg. Magamban feljegyzem, hogy adjak  neki még egy fizetésemelést, megérdemli, amiért bevitt még egy ütést Maxnek.  Az órámra pillantok, és látom, hogy tizenöt percem van még a következ  találkozó el tt. Épp  elegend  id  arra, hogy befejezzek néhány emailt, hogy a találkozó után azonnal 

elindulhassak haza. Beszélnem kell Liával, miel tt valaki mástól hall Jim Dawsonról. Ha nem  lenne ott Lee Jacks, már­már azt hinném, ez az utolsó dolog, ami elszakíthatja  t a múltjától.      [1] izomlazító  [2] szójáték a get off szóval, ami egyszerre jelenti azt, hogy kielégíteni és azt, hogy  felmentetni valakit a vádak alól   

  Lucian & Lia   ▼  Tizenharmadik Fejezet    Fordította: Mó    Lia    – Drágám, én mondom neked, két orgazmusom is volt, miel tt az a fickó befejezte volna a  tapizást. Ha tudom, hogy neked ilyened van, ami itt folyik, mindennap meglátogattalak volna.  Képtelen vagyok uralkodni magamon és felvihogok, ahogy Debra részletesen elmeséli  nekem a találkozását a biztonsági srácokkal a lakás el csarnokában. Úgy vettem észre,  amikor párszor már elhagytam az épületet a támadásom óta, hogy a biztonság szigorúbb,  mint valaha, de engem soha nem motoztak meg úgy, mint ahogy Debra leírja.  – Nem tudom elhinni, hogy ezt tették veled. Úgy értem, szóltam nekik, hogy jössz. Talán  Lucian beszélhetne velük err l.  – Nem! Ne merj mondani semmit. Ragaszkodok hozzá, hogy csak csinálják. Tájékoztattam  azt a tetovált aranyos fiút, hogy egy kicsit veszélyesnek érzem ma magam, és szükséges  lenne, ha teljesen leellen rizne a saját érdekemben. Nem akarta, de én mondtam neki, nem  megyek el addig, amíg meg nem teszi.  – Ó, Istenem! – d lök nevetve a párnákra. Csak Debra ­ vagy talán Rose ­ tenne ilyet. Vajon  ezért ragaszkodik az összes barátom ahhoz, hogy többször meglátogasson a szokásosnál?  Csak azért, hogy tapogassák?  Hallom a bejárati ajtót becsapódni, és nem tehetek róla, de egy kicsit megugrok a félelemt l,  ahogy végigfut rajtam. Az, amit mondtam Luciannak, igaz volt; jobban vagyok, de még  mindig hátranézek a vállam fölött… sokszor. Nem tudom, el fog­e múlni valaha is. Amikor  valóban szembenézel azzal minden nap, mennyire sebezhet  vagy, nem marad hatástalan.  Azt hittem, régen megfosztottak az ártatlanságomtól, de nem gondoltam addig, hogy  valójában megtörtént, amíg be nem húztak egy forgalmas bérház raktárába anélkül, hogy  bárki látta volna, hogy ez történik.  Ellazulok, amikor megpillantom Luciant besétálni, a postát lapozza át, amit felfele jövet  szedett össze. Úgy látszik, meglep dik, amint meglátja Debrát mellettem ülni a kanapén, de  nem bosszús. Annak ellenére, hogy olyan magának való, sohasem tűnik úgy, hogy bánná,  ha néhány barátom ellátogat az otthonába… vagy a mienkébe, ahogy szeret rámutatni.  Egyenest hozzám sétál, és egy csókot ejt a számra.  – Hé, bébi – mondja, miel tt Debrához fordul. Meglep döm, és csak egy kicsit vagyok  elbűvölt, amikor egy rövid csókot ejt a barátom arcára. – Örülök, hogy újra látlak, Debra.  Martin veled van?  A kemény barátom úgy tűnik, majdnem elájul Lucian barátságos gesztusától.  – Ó… ööö… nem, nem tudott elszabadulni. Martin túl sokat dolgozik, de ez van, ha van egy  saját kiskereskedelmi üzleted.  – Sajnálom, hogy ezt hallom – mondja  szintén. – Talán te és Lia összehozhatnátok egy  napot és egy id pontot, hogy együtt vacsorázzunk. Tudom, hogy hiányzik.  Nos, most bizonyítottan: mindketten, Debra és én is beleolvadunk az  oh­ennyire­gondoskodó kezébe. Ez ráébreszt, hogy mennyire természetesnek veszem a 

kedvességét. Szinte a kezdetekt l fogva úgy rendezte az életét, hogy megfeleljen nekem.  Visszanyelem a könnyeim, ekkor értem meg, mennyire szerencsés vagyok, hogy itt van  nekem. A titkai és a múlt összetörték, de nem törték meg. Van már néhány ember az  életemben, akiben megbízhatok és akire számíthatok, és közülük kett  most velem van.  Nem tudom, hol lennék most Debra nélkül, és nem tudom, hogyan élhettem idáig anélkül,  ahogy a férfi egy lágy mosollyal most lenéz rám, amit mégis sikerül televinnie birtokos  éhséggel. Szeretem  t, annyira fáj a szívem, amikor közel van. Egy részem tudja,    ugyanígy érez, de kíváncsi vagyok, vajon fogja­e majd valaha is nekem mondani.  Cassie megijesztette. Most már tudom, hogy gyereket vártak, amíg Cassie meg nem  szakította. Már régóta gyanítottam, hogy a kapcsolat közte és Lucian között romantikus volt;  a szavai most meger sítették. Amit nem értek, ez a nagy titkolózás, amely úgy tűnik, mindig  körbeveszi  t, amikor szóbahozom. Sam és Lucian nagynénje épp úgy elzárkózik, mint  , ha  Cassie szóba kerül. Azt hiszem meghalt, talán ezért mondta azt, nem lakik itt többé. Kezdek  egyre türelmetlenebb lenni az egész történettel kapcsolatban. Biztos vagyok benne, most  jobban, mint valaha, ez a kulcsa Lucian rémálmainak, és hogy megértsük, mi történt vele. A  félelem, hogy olyasvalakinek adtam a szerelmem, aki soha nem tudja teljes mértékben  elfogadni vagy viszonozni, kezd elemészteni.  Amikor egy könyököt érzek az oldalamba, majd egy kuncogás követi, magamhoz térek a  merengésb l, amibe láthatóan süllyedtem.  ­ Csajszi, már rosszra gondoltál, ugye?  Az arcom elönti a forróság, amikor rájövök Luciant bámulom, habár nem igazán láttam.  Felemeli a szemöldökét a kérdéskor, amelyre megnyugtató válaszként egy gyenge mosolyt  adok. Biztos vagyok benne, amire gondoltam, tükröz dött az egész arcomon, úgyhogy  rendkívül örülök Debrának, és remélhet leg Lucian azt feltételezi, hogy csak szemeztem  vele.  ­ Hm, igen ­ mondom, folytatva a játékot. ­ Sajnálom.  Lucian nem úgy néz ki, mint aki beveszi, de elengedi megjegyzés nélkül.  Ahogy Debra feláll, mond valamit arról, hogy most már mennie kell, Lucian odasétál az  el ttünk lév  kávézóasztalhoz, és leül.  ­ Debra, van még egy kis id d? Van néhány hírem Liának, és szeretném, ha te is hallanád.  Debra visszahelyezkedik, és éppolyan kíváncsinak néz ki, mint ahogy én érzem magam.  Amikor el rehajol, és megfogja az egyik kezem, ideges leszek. Mi maradt az életemben, ami  felizgatna engem? Nincs kizárva, azért akarja Debrát tanúnak, mert épp szakítani akar  velem.  Hirtelen megragadom a kezét félelmemben, amint a gondolat az eszembe jut.  ­ Ó, Istenem, valami történt Rose­zal? ­ egy pillanatra meghökken, miel tt visszaszorítja a  kezem.  ­ Nem, bébi. Sajnálom, hogy ezt gondoltad. Rose jól van, és valószínűleg az  rületbe kergeti  Maxot, míg mi itt beszélünk.  Mély lélegzetet vesz, és nem csinál semmit, hogy eloszlassa az aggodalmam. Tapsolni  akarok, amikor Debra megszólal: ­ Nos, gyerünk, fiam. A csajod mindjárt szívrohamot kap,  ha nem vetted volna észre.  ­ Rendben, nem akartam pánikot okozni. Csak nem tudom, hogyan kezdjem, szóval…  Michaels nyomozó ma reggel felhívta Max­ot…  ­ Elkapták ­ suttogom reménykedve. Kérlek, hadd legyen most rács mögött, ahová mindig is  tartozott. 

Lucian habozik, és a hangulatom a mélybe zuhan a gondolatra, hogy még mindig odakint  van. És még mindig arra vár, hogy váratlanul ismét elkapjon.  ­ Lia, meghalt ­ hallom Debrát felszisszeni mellettem, de nem úgy tűnik, hogy én  feldolgozom a szavait. Kir l beszél? Nem lehet a mostohaapám. Évekig kértem Istent  büntesse meg, de az nem történt meg, és ezt most nem tudom felfogni.  ­ Nem…   nem… még nem ­ mondom kábultan. Nem adhatom fel a reményt, mert sosem  szabadulok meg t le. Nem   biztosított err l többször is? Lucian közelebb jön, amíg a  lábaim beékel dnek az övéi közé. Két oldalról megfogja az arcom a nagy kezével,  kényszerít, hogy ránézzek. ­ Sosem enged el engem ­ mondom neki, ahogy Debra fulladozik  mellettünk, ami úgy hangzik, mint egy zokogás.  ­ Kicsim, figyelj rám. Jim Dawson halott. Ma reggel megtalálták a French Broad folyóban.  Elment… örökre.  Leverten Lucianre pillantok, ahogy mondom: ­ Tudja, hogyan kell úszni. Benne volt az a  középiskolai úszócsapatban, ezért sosem fulladna bele.  Tudom, hogy amit mondok, lehet  rülten hangzik neki. A legtöbb ember azt feltételezné,  nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy a mostohaapám meghalt, és ebb l arra következtetne,  hogy nem akarom elveszíteni. Pedig egyáltalán nem err l van szó… Én csak nem hagyom  elhinni magamnak ezt, mert teljesen össze fogok törni, amikor megtudjuk, hogy életben van,  jól van, és utánam jön. Egész életemben szó szerint belém verte újra és újra, hogy sose  vágyjak semmire. Lehet, hogy egy vékony vonal választja el a szerelmet a gyűlölett l, de az  álmokat a rémálmoktól még vékonyabb, id nként szinte áttetsz .  Amikor az ajka hirtelen rátapad az enyémre, minden gondolat kiszáll a fejemb l. A néhány  perccel ezel tti kábulat eltűnt, és nem érzek semmit, csak  t. Az ismer s illata és íze  körbevesz engem, ahogy elveszek a nyelvének simogatásában. Mikor nem hajlandó  elmélyíteni a csókot, felemelem a kezem, beletúrok a hajába, és megpróbálom közelebb  húzni. Amikor Debra vontatottan megszólal: – Hűha, kegyelmezz – olyan, mintha egy vödör  hideg vizet zúdítottak volna a fejemre.  Egy szempillantás alatt Lucian ölébe mászok, és szorosan átölelem. Csak egy érintés t le,  és én teljesen megfeledkezem Debráról, és… a mostohaapámról.  –   tényleg halott? – zihálom, végre megengedem, hogy ez áthatoljon a véd burkon,  amiben vagyok. Lucian hirtelen csókjának oka most válik világossá számomra. Megpróbálta  lebontani a falaimat és rávenni, hogy valóban halljam  t.  – Igen – válaszol Lucian gyengéden dörzsölve a karom.  – Tudja a rend rség, mi történt? – kérdezi Debra, ahogy kezd láthatóan felengedni.  Lucian ismét habozik, miel tt megszólal: – Egy l tt sebet találtak rajta. Talán ez volt az oka,  hogy a folyóba esett – a kezeim elkezdenek remegni, amint mindez kezd leülepedni  bennem. – Elment, kicsim…   tényleg elment – teszi hozzá Lucian, miel tt a karjaiba húzz.  Mindketten megijedünk, amikor Debra felugrik a kanapéról, és a leveg be lendíti a karját.  – A pokolba is, igen! Ding, dong, az ördög halott! – ezután csinál valamit, ami gyanúsan úgy  néz ki, mintha egy alvajárást kísérelne meg valamiféle break tánccal keverve. Mindketten  tátott szájjal bámuljuk, ahogy továbbra is járja, mintha csak nyert volna a lottón. – Hé, boldog  vagyok, mint egy disznó a szarban! Ha ez egy rossz emberré tesz engem, akkor kibaszottul  legyek az. A kislányom végre szabad.  Hihetetlen, ahogy Debra ünnepel, én sírok… és ezt úgy értem, csúnyán b gök. Tudom,  Lucian és Debra azt hiszik, meg rültem. Hogyan sírhatok most? A furcsa a dologban az,  hogy a könnyeimnek semmi köze a szomorúsághoz, inkább köze van a veszteség egy 

eltorzult fajtájához. Mintha valaki egy fordított típusú Stockholm­szindrómában szenvedne,  nem tudom, hogyan reagáljak arra most, hogy a gonosz, amely évek óta meghatároz  engem, eltűnt.  Mindaddig, amíg vissza tudok emlékezni, az életem a túlélésr l szólt. El ször anyámmal,  azután a szörnnyel, akit   hozott be az életünkbe, és végül saját magam törekedtem arra. Ki  vagyok én most, hogy már nem vagyok az a lány? Lehetek­e még normális reménnyel és a  korombeli n k félelmeivel lev  személy? Vele elment, megértem, hogy én voltam az    dróton rángatott bábja, még akkor is, amikor azt hittem, elnyertem a szabadságom aznap,  mikor elmentem otthonról. Mindig csak annyira voltam szabad, mint amennyire azt  megengedte számomra. A léte minden szempontból irányította a világom.  A felismerést l elpattan valami bennem. Kitépem magam Lucian karjából és lerázom  magamról. A dühöm buborékjai úgy folynak az ereimben, mint az olvadt láva, ahogy dobálni  kezdek mindent, ami az utamba kerül. Olyan vagyok, mint egy pusztító forgószél, amikor  hozzávágok a falhoz egy üveg vázát. Lucian lakása nincs telezsúfolva, nincs sok könnyen  elérhet  tárgy az asztallapokon, úgyhogy a bárhoz lépek, és elkezdem megragadni a  kristálypoharakat és az üvegeket. A szemem sarkából látom Debrát felém közeledni, miel tt  Lucian visszahúzza  t.  – Szüksége van erre; csak hagyd.  Kibaszottul igazad van, szükségem van rá, gondolom magamban, ahogy folytatom a  pusztítást a bárban. Homályosan érzékelem, hogy Debra elmegy, miel tt az id  és a hely  elveszti minden jelent ségét. A torkom elkezd lüktetni és kíváncsi vagyok miért, amikor  rájövök, hogy sikoltozok, és a hangom ett l szokatlanul rekedt. Egész id  alatt ezt  csináltam? A mozgásom lelassul, mintha ez a gondolat, ami ennyire hétköznapi,  visszahozott volna a jelenbe. Meglep dve nézek az üveg whiskyre, amit a kezemben tartok.  Ahogy megmozdulok, hogy letegyem a bárba mögöttem, valami megcsikordul a talpam alatt.  Hitetlenkedve pillantok le, és üvegszilánkokat látok mindenhol. A szoba úgy néz ki, mint amit  feldúltak. A megkönnyebbülés hulláma elborít, amikor észreveszem Lucian oldalt állva,  szinte mintha várna a következ  lépésemre.  – Luc? – kérdezzem bizonytalanul. – Én… ó, Istenem, ezt én tettem! – buknak ki a szavak  az ajkaimról, ahogy elborzadva bámulok rá.  Akkor ér oda hozzám, amikor éppen térdre estem volna a lábaim alatt lév  üvegszilánk  temet be. Nem mond semmit, ahogy könnyedén ringat a karjaiba és magunk mögött  hagyjuk a pusztítást. Egyenesen a fürd szobába visz, miel tt letesz a lábaimra. A szeme  végigfürkészi az arcom, mintha keresne valamit, ahogy letépi a ruhám a testemr l.  Engedelmesen várva állok, míg gyorsan leveszi a sajátját, miel tt a csíp mre ejti a kezét.  Ezután a g zölg  zuhanyba és a forró vízsugár alá vezet engem.  Alaposan megmosdat, aztán saját magát is. Amikor megfordulok, hogy kilépjek, visszahúz,  és átölel a karjaival. Az ajkaink egy csókban forrnak össze, amely nem tartalmaz mást, mint  vigaszt. A leggyorsabb módon kapcsolódik össze velem, amit csak ismer. Ez a csók arra  szolgál, hogy segítsen megtalálni a középpontom, összeköt vele abban a pillanatban, és  erre szükségem van. Szorosan átölelem a nyakát, aztán felemel, így a dereka köré  kulcsolom a lábam. Jobbra­balra ringat, nyugtatgat, mint egy gyereket.  – Jól vagy? – kérdezi az ajkamon, ahogy puha csókokat ejt végig a csupasz b römre.  – Nagyon sajnálom, amit tettem – mondom, szégyellem, hogy elvesztettem az irányítást és  összetörtem a szép lakást. – Most rögtön feltakarítom az egészet.  Kikulcsolom a lábaim, s ahogy lefelé ereszkedem, megállít azzal, hogy nem hajlandó 

elengedni a seggem. Kivisz a zuhanyzóból, miel tt letesz a lábaimra.  – A takarító szolgálat már úton van, ezért kérlek, maradj távol az üvegekt l a nappaliban.  k  pillanatok alatt gondoskodnak mindenr l. – Továbbra is figyelmen kívül hagyja a kifogásaim,  miközben megszárítkozunk. Elsétálok a szekrény felé ruháért, amikor megragadja a kezem,  majd az ágyra rogy, és belehúz az ölébe. Egy testhezálló, fekete boxert visel, én pedig egy  világoskék melltartót és bugyit. –Mondanom kell neked valami mást is, de el ször tudnom  kell, hogy jól vagy­e. Töltenék neked egy italt el ször, de úgy tűnik, hogy kifogytunk a  poharakból.  Talán mindkett nknek beteg humora van, de a nevetés a viccén megtöri a feszültséget,  amire mindkett nknek igen nagy szüksége van.  – Nem tudom, mi történt velem. El ször, nem tudtam elfogadni, hogy   valóban halott ennyi  év kínzás után, aztán olyan dühös lettem magamra és rá, amikor rájöttem, továbbra is  hagytam, hogy t le függjön az életem. Szinte minden döntést, amit hoztam, mióta ez a  szörnyeteg belépett az életembe,   befolyásolta – azon kapom magam, újra felzokogok,  amint bevallom: – Soha nem szabadulhatok. Hát nem látod? A perceim meg voltak  számlálva, és legbelül tudtam. Csak nem akartam elfogadni. Mindig értem fog jönni, ahogy    mondta.  A kezembe veszem az arcát, és belenézek annak a férfinak a szemébe, aki a saját fájdalmát  félretette, csakhogy segítsen nekem kezelni az enyémet. – Szeretni téged az els  igazi  dolog, amit csak magamért tettem. Minden mást csak szükségb l. Te egy álom vagy, amir l  soha nem mertem álmodni, mert az anyám, majd a mostohaapám elvette ezt a képességet  t lem. Ez volt a másik, amiért olyan dühös voltam.   mindent elvett t lem, és ezt még a mai  napig sem értem.  Lucian letörli hüvelykujjával az arcomról a könnyeket, melyek ismét hullnak, miel tt  megcsókolja el ször a szám, majd az orrom és végül a homlokom.  – Nem számít, mit vett el, soha nem tört meg. Te egy csodálatosan tehetséges, intelligens,  nagyratör  és kedves n  vagy, t le függetlenül, és nem  miatta. Én egyáltalán nem vagyok  méltó hozzád, de a szívem a lábad elé fektettem, mert a tiéd vagyok, kicsim.  A szívem kihagy egy ütemet a szavaira. Azt mondja, szeret engem. Lehet, hogy nem a  szokásos módon, de nem lehet félreérteni a jelentését. Ha eddig az életemben mindaz, amit  nekem el kellett viselnem csak azért volt, hogy megtaláljam ezt a férfit, akkor újra és újra  keresztülmennék azon a poklon, csak hogy a végén ott legyek, ahol most vagyok… a  karjaiban.  ­ Én is szeretlek ­ mondom halkan, azt akarom, hogy tudja, felismerem és viszonzom az  érzéseket, amit megpróbál kifejezni. Újra csókolózunk, mindketten elvesszünk a pillanatban,  miel tt homlokráncolva elhúzódik.  ­ Majdnem elfelejtettem, amir l beszélnem kell veled… Úgy tűnik, egy csomó minden  történik, ha együtt vagyunk ­ idegesnek látszik, ami engem is idegessé tesz. ­ A rend rség ki  akar kérdezni mindkett nket arról az estér l, amikor a mostohaapád meghalt.  Felugorok, és azonnal járkálni kezdek. Nem tűnhetne­e el csak úgy?  ­ Mi? Miért? Nem akarom velük újra átélni, ami velem történt!  Lucian feláll, és megfogja a vállaim.  ­ Drágám, err l szó sincs. Csak te vagy az egyetlen családtag, anyádon kívül, és én meg a  barátod vagyok. Max szerint, ez csak formalitás, és a rend rségnek el kell végeznie a  papírmunkát. Nem kell aggódnod; nem hagyom, hogy felizgassanak.  Mi a baj velem ma? Úgy látszik, mindenen dühbe gurulok. Habár ezt sok megemészteni, és 

én még tévesen azt hittem, hogy a halálával mindennek vége. Úgy látszik, még nem igazán.  Össze kell szednem magam és megnyugodnom. Ha Lucian nem aggódik, és   nem tűnik  annak, akkor rendben van. Ezután az egész este után, össze fogom szedni magam és  el ször az életemben valóban el re fogok lépni.  ­ Ó, Istenem ­ zihálom ­, szegény Debra! Azonnal fel kell hívnom. Valószínűleg teljesen  magánkívül van a korábbi kiborulásomtól.  ­ Ez egy jó ötlet ­ ért egyet Lucian fanyarul. ­ Azt hiszem, sokkban volt, amikor itt hagyott. Jól  gondolom, hogy még sosem látott téged tombolni?  Az arcom elvörösödik, ahogy gyorsan a szekrényhez sietek és magamra kapok egy farmert  meg egy pulóvert. Lucian még öltözködik, amikor belépek a nappaliba, hogy megtaláljam a  telefonom. Döbbenetemben leesik az állam, amilyen látvány fogad. Édes istenem, Lucian  nem viccelt, amikor azt mondta kifogytunk a poharakból. Alig tudom elhinni, hogy mindent  összetörtem a bárban. Ekkor Lucian mögém lép, és könnyedén felkap.  ­ Mit csinálsz? ­ kérdezem meglepetten, ahogy kicipel a romokban hever  szobából a  konyhába, és a pultra ültet.  Belecsíp az egyik lábamba, és megrázza a fejét.  – Nincs rajtad cip , Lia.  – Ó, tényleg, nem is gondoltam rá – vallom be, ahogy lenézek a mezítlábas lábamra. –  Szóval, mikor jön Michaels nyomozó? – Megpróbálok úgy tenni, mintha nem lennék ideges,  de tudom, hogy látja rajtam.  – El bb megyek és hozok neked cip t, aztán felhívom Max­et, hátha találkozhatunk velük  valahol máshol. – Miel tt megkérdezhetném, hogy miért, azt gondolva, hogy sokkal jobban  szeretnék itthon találkozni vele, hozzáteszi: – Kétlem, hogy a nappali tiszta lesz, miel tt a  rend rség megérkezik, és most úgy néz ki, és olyan a szaga, mint egy jelenetnek egy  kocsmai verekedésb l. És valószínűleg lecsuknának, mert nem fogják elhinni, hogy mindezt  te tetted.  Csodálkozva ránézek, és képtelen vagyok elhinni, hogy tényleg röhög azon, ahogy  jellemezte a felfordulást a másik szobában. Én meg teljesen le vagyok döbbenve attól, hogy  ilyesmit csináltam a lakásában, mint ez. Ki kellene, hogy rúgjon engem, nem rázkódni a  nevetést l. Ennek ellenére, képtelen vagyok megállni, hogy ne húzódjon vigyorra a szám.  – Ez nem vicces – igyekszem szidni  t is és magamat is. – Egy csomó pénzbe fog kerülni a  tisztíttatása és pótolni mindent, amit összetörtem. –   továbbra is csak nevet, amíg hozzá  nem teszem: – Az én hibám; visszafizetem neked. Már meggyógyultam, kivéve a csuklóm  és az ujjaim, így újra elkezdhetek takarítani – még azel tt abbahagyja a nevetést és  elkomorodik, miel tt befejezhetném a mondatot.  – Ne is kezdd ezt el, bébi. Nem vagy a házvezet n m, és nem is leszel – amikor elkezdek  tiltakozni, hirtelen nagyon komollyá válik. – Kérlek, ne aggódj a fizetéssel kapcsolatban  néhány törött pohárért. Amit hoztál nekem az életembe csak azzal, hogy itt vagy,  megfizethetetlen. A fenébe is, kicsim, épp ellenkez leg, én tartozom neked. Nekem kellene  lennem a TE házvezet dnek, mert én soha nem leszek képes visszafizetni mindazt, amit  adtál nekem.  – Ne, ne, ne – suttogom, ahogy a szememet elfutja a könny. Felemeli a szemöldökét, és  összezavarodottan nézi a reakciómat az   édes nyilatkozatára. – Öö… bocsi, én csak nem  akarok megint sírni. Úgy tűnik, mintha ez lenne minden, amire képes vagyok. Te csak  annyira édes vagy hozzám.  Egy kissé sért döttnek tűnik, majd egyszer csak kétségtelenül… gonosznak, amikor a 

szétnyílt combjaim közé lép, és a gyorsan keményed  farkát a lábam közé nyomja.  – Megvan a te édesed, pontosan it…  A vállára hajtom a fejem, rázkódva a nevetést l.  – Te most nem épp azt mondtad: Szia, Lucian Quinn vagyok, egy kanos középiskolás fiú, és  ezt egyenesen be akarom tolni.  – Ó, valóban – ​​duruzsolja a torkomnál, ahogy közelebb nyomul. – Hány „fiú” mondta már ezt  neked? – a torkomból feltörekv  nyögést nem bírom visszatartani. Lucian elfordítja a fejét,  és beleharap a fülembe, megrázkódok a gyönyört l, ami közvetlenül a lábam közé nyilall.  – Ne kezdj bele semmibe se, amit nem tudunk befejezni – figyelmeztetem, amikor átölelem  a lábammal a derekát, hogy még közelebb húzzam. A bugyim benedvesedik, ahogy  dörzsölöm magam a kemény hosszához, teljesen elveszve a pillanatban.  Egy szempillantás alatt elhúzódik, és a lábaim lecsúsznak róla. – Igazad van; nincs most  id nk erre. Tölts és tűz, bébi  ­ mondja, ahogy kisétál a szobából, otthagyva döbbenten, és  nem kicsit csalódottan.  ­ MI. A. POKOL? ­ mondom magamban, ahogy továbbra is csak bámulok utána, azt  gondolva, hirtelen megfordul és visszajön, hogy véget vessen a gyötr désemnek. Milyen  tökéletes vég egy elcseszett napnak. Tönkretettem Lucian lakását, többet sírtam, mint egy  újszülött, és végül itt hagytak, teljesen eláztatva a gránit munkalapot. Oké, talán az utolsó  rész egy kicsit túlzás, de ha nem viselnék több réteg ruhát, akkor igaz lenne. És most, a fene  enné meg, nem tudok leszállni. Nem tudta volna ideállítani mellém az egyik széket? Nos, le  tudnék ugrani, de attól tartok, megütöm a csuklóm vagy az ujjaimat, ha rosszul érek földet.  Úgyhogy átfordulok a hasamra, és így próbálok meg lejutni, amikor egy hangos csattanás a  seggemen visításra késztett. Szerencsére, a kar most a derekam köré fonódik és  gyengéden a lábamra állít, miel tt az arcomra esnék.  ­ Au, ez fájt ­ morgok, az ég  fenekemre szorítva a kezem.  Teljesen megátalkodottan néz, ahogy mondja: ­ Imádtad ­ rendben, mi van, ha igen, de be  nem vallanám neki. Ehelyett elveszem a teniszcip m, amit felém tart, és belebújok anélkül,  hogy kikötném a fűz jét. Lucian csak megrázza a fejét, de bölcsen hallgat.  ­ Max házában találkozunk Michaels nyomozóval. Mondtam neki, a lakásunk épp egy  felújítás közepén van, és kell egy másik hely.  Kinyújtom rá a nyelvem, a korábbi hisztim játékos szurkálódásért. Ennél a pasinál tényleg  valami nem stimmel; különben, nem találna semmi mulatságost abban, hogy a több millió  dolláros lakása romokban hever az  rült barátn je miatt.  ­ Szóval, hol lakik Max? ­ kérdezem, elképzelve valami hasonlót Lucian otthonához.  ­ Tulajdonképpen, van egy háza néhány mérföldnyire a nagynénémt l. Utálja a belvárost.  Soha nem értette, hogy miért itt vettem egy helyet.  Rádöbbenek, semmit sem tudok arról az emberr l, aki Lucian barátja, valamint az ügyvédje.  Kíváncsian megkérdem: ­ Nos,   nem házas, ugye?  Oké, szóval Rose miatt talán érdekel, mint a n vére, és ennyi.  ­ Nem ­ válaszolja anélkül, hogy b vebben kifejtené.  ­ Már volt házas, vagy hasonló, egy hosszú távú kapcsolat valakivel?  ­ Nem, évek óta nincs.  A francba, megint a homályos válaszokkal. Olyan nehéz lenne neki, csak egy kicsit  mondania valamit Maxról anélkül, hogy ki kelljen húznom bel le?  ­ Miért nem? Úgy értem… Ó, nem! Szereti egyáltalán a n ket? Úgy értem, kedveli  ket úgy,  tudod… szex? 

­ Amennyire én tudom ­ amikor csak bámulok rá, kiböki: ­ Igen, láttam már bizonyítékát  annak, ami alátámasztja ezt a tényt.  Tudom, hogy kísértem a szerencsém, amikor megkérdezem: ­ Szóval, akkor jól ismered  t?  Találkozgat mostanság valakivel? Gondolod, érdekli egy kapcsolat, vagy csak az összes  alkalmi?  Ajjaj, azt hiszem, túl messzire mentem az utolsó kérdésemmel. Lucian most csíp re teszi a  kezét és egy ránc jelenik meg az arcán.  ­ Tudod, bébi, én tényleg igyekszem nem túl sokat beleképzelni abba a ténybe, hogy te  szokatlan mértékű érdekl dést mutatsz az ügyvédem iránt. Van valami, amir l beszélnünk  kellene?   Teljesen elérzékenyülök. A féltékeny Lucian igazán imádnivaló, és még tüzesebb, mint  máskor. Könyörögni akarok neki, hogy dobjon vissza a pultra, és basszon meg… keményen.  Azonban, kitartok. Részben azért, mert tudom, hogy nem akar elkésni a rend rséggel való  találkozóról, és azért is, mert furcsának érzem szexért könyörögni a néhány órával korábbi  összeomlásom után. Egész biztos valami baj van velem mostanában, mert én vagy sírok,  vagy be vagyok gerjedve. Úgy tűnik, jelenleg nincs sok középút. Átölelem a derekát, és  ártatlanul felvigyorgok rá.  – Gyerünk, Luc; gondolkozz! Ha nem érdekel Max,… és a legkevésbé sem, akkor miért  tennék fel kérdéseket a magánéletér l?  Szórakozottan köröket rajzol a hátamon, ahogy eltűn dik a kérdésemen. Látom éppen azt a  pillanatot, amikor a pontok összeállnak.  – Nem, Lia – mondja komoran, miközben elkezdi csóválni a fejét. – Nem avatkozunk bele  Max szerelmi életébe. Különben is, azt hiszi, a barátod hibbant.  – Lucian… – duzzogok. – Nem gondolod, hogy van ott valami? Úgy értem, nézd meg,  milyen  rülten viselkedik, amikor Rose­ról van szó.  – És szerinted, ez az  rült viselkedés egy jó dolog? – megfogja a kezem, és elkezd a  bejárati ajtó felé húzni. – Komolyan mondom, bébi; nem szólunk bele kettejük dolgába. –  Megpróbálom elrejteni a vigyorom, ahogy becsukja az ajtót mögöttünk, és a lifthez sétálunk.  – Ígérem, jó leszek – mondom édesen. – Én jó leszek; csak éppen nem tudom garantálni,  hogy Rose is az lesz.      Lucian    Igaz Max jóslata, a kihallgatás Michaels és Haynes nyomozókkal rövid és egyforma. Az az  érzésem, anélkül, hogy mondanák, az osztályuk nem szereti pocsékolni az értékes id t és  az er forrásokat olyasvalakire, mint Jim Dawson. Lia els  vallomásából, majd az anyjáéból,  a rend rség világos képet kapott, hogy milyen ember is volt. Hacsak valaki nem fog fel­  lerohangálni az utcán a rend rség el tt, azt kiabálva: bűnös vagyok, akkor ez az ügy rövid  id n belül le lesz zárva.  Büszke voltam Liára. A válaszai Michaels nyomozó minden kérdésére egyértelműek és  tömörek voltak. Amikor a nyomozó indul, Lia vállára teszi a kezét, és azt mondja: – Ez nem  pontosan úgy történt, ahogy azt terveztem, hogy igazságot szolgáltassanak neked, de… –  biztos voltam benne, a másik n  hozzá akart tenni valami olyasmit, hogy „az Úr útjai  kifürkészhetetlenek”, de tartózkodott ett l. Megköszöntem Maxnek, hogy megengedte  használjuk a lakását és már rohantam is ki Liával az ajtón, miel tt megszervezett volna vele 

egy dupla randit.  Bevallom, egy kicsit ideges voltam, amikor korábban elkezdett faggatni róla. Sosem tett fel  ilyen sok kérdést Aidanról, vagy akár Samr l. Már sok éve nem éreztem féltékenységet egy  n  iránt, és bár élvezem ezt az állapotot, nem akarom még egyszer érezni, f leg ahol Lia  érintett.   az enyém, és én nem engedem el.  Korábban aggasztott, amikor el ször annyira ellenállt a hírnek, hogy a mostohaapja halott,  aztán meg teljesen felhúzta magát, mikor végre tudatosult benne. Mindenki máshogyan  dolgozza fel a bánatot, és tudom,   így vezette le. Nem Jim Dawsonért bánkódott, hanem az  évekkel ezel tti ártatlanságának az elvesztéséért a keze által. Mindenkinél egyszer eljön az  a pont az életében, hogy a magában cipelt dühöt végül levezesse, hogy kitisztítsa a  szervezetéb l. Lia olyan régóta táplálta már a gyűlöletet, hogy az összeomlás  elkerülhetetlen volt.  Nem vagyok naiv, hogy elhiggyem, csak azért, mert a mostohaapja halott, minden hirtelen  tökéletes a világában. Elvették a gyermekkorát, és sohasem lesz képes teljesen eltüntetni a  hegeket, amit az hagyott. Azt is tudom, mennyire ironikus, hogy itt ülök elmélkedve a  kísérteteir l, amikor még nem foglalkoztam a sajátommal. Persze tervezem, hogy holnap  elkezdek lépéseket tenni abba az irányba. Reggelre megbeszéltem egy találkozót a  nagynénémmel a kávézóba az utcán. Beszélni akarok neki a kokainfügg ségemr l és  megkérni, hogy segítsen nekem legy zni. Régóta tagadom magamban, hogy függ  vagyok,  csak mert nem használom minden nap, ami baromság. Ha nem lennék a rabja, képes  lennék abbahagyni… de nem tudom. Magamért és Liáért is meg kell találnom az er t, és  magam mögött hagyni a mankót. Ez tette lehet vé számomra éveken keresztül, hogy  félrelökjem a démonaimat ahelyett, hogy foglalkoztam volna velük. Olyan ember akarok  lenni, akit Lia megérdemel, az a személy, aki egyszer voltam, miel tt Cassie és én  tönkretettük egymás életét.  Miután holnap beszélek a nagynénémmel, azt tervezem, hogy beszélek Liával Cassie­r l. Itt  az ideje, hogy megtudja a teljes történetet. Nem fair, hogy én folyamatosan azt prédikálom  neki, hogy teljesen és  szintén tárja fel a gondolatait meg az érzéseit, de én továbbra is  kerülöm az összes kérdését a múltamról. Sejtem mit hisz, de sajnos attól tartok, ez közel  sincs a hazugságok szövedékéhez, a gyűlölethez és az áruláshoz, ami felemésztett a  Cassie­vel töltött utolsó években. Minden, amit érzek iránta az a gyűlölet, és tudom, én is  hibás vagyok. Valószínű, hogy tetteim olyan katalizátorok voltak számára, amelyek  véglegesen elszakították a valóságtól. Néhányan a túlélés bűntudatának neveznék, és azt  hiszem, ez a hasonlat bizonyos értelemben megfelel  rá. Hármunk, Cassie, jómagam és a  gyermekünk közül, én vagyok az egyetlen, aki valóban még mindig él. Cassie lehet, hogy  életben van, de már az elmúlt nyolc évben annyira elveszett a saját elméjében, hogy akár  halott is lehetne. Azt hiszem, végül, amilyen gonosszá lett, nem tudta kezelni, amit csinált,  így visszahúzódott az egyetlen módon, amit ismert.  – Luc… Luc… LUCIAN! – megrándulok, ahogy Lia oldalba bök. – Te jó ég, hova tűntél? –  viccel dik, miközben próbálom a gondolataimat rá összpontosítani. Néha meglehet sen  ijeszt , hogy mérföldeken keresztül vezetsz egy autót, és annyira elmélyedsz a  gondolataidban, hogy nem emlékszel az útra. Kíváncsi vagyok, Lia beszélt­e hozzám, amíg  nem figyeltem rá.  – Sajnálom, bébi – mondom könnyedén, ahogy leparkolom a Range Rovert és leállítom a  motort. Lia gyakran viccel dik azzal, hogy el se hiszi, én vezetek és nem Sam visz minket a  Mercedesben. Észrevettem, Sam és Cindy korábban együtt hagyták el az irodát, úgyhogy 

nem hiszem, hogy nagyra értékelné, ha megzavarnák  ket a randijukon… vagy mi a fenén,  amit együtt csinálnak. Nem akarok még odamenni. – Csak arra gondoltam, mi minden  történt ma – vissza akarom szívni a szavakat, amikor meglátom, a mosolya egy kissé  elhalványul. Biztos vagyok benne, az utolsó dolog, amit szeretne, újra boncolni a  mostohaapját.  Felsóhajt, és a feje visszahanyatlik a fejtámlára.  – Igen, ez egy pokoli nap, nem igaz?  Felkuncogok, és megcsípem az orrát, miel tt kinyitom az ajtóm.  – Az volt – mondom, amint gyorsan megkerülöm az autót, hogy segítsek neki kiszállni.  Átkarolom, ahogy az épület felé sétálunk, és halkan a fülébe súgom: – Most csak arra  vágyom, hogy levetk ztesselek, és addig basszalak, amíg nem könyörögsz, hogy hagyjam  abba.  Megtorpan, és úgy pislog fel rám, mint egy bagoly. Megnyalja a telt ajkait, és teljesen  meglep azzal, hogy azt kérdezi: – Mi van, ha nem akarom, hogy abba hagyd? – aztán  leereszti a kezét, és megmarkolja a kemény dudort a nadrágomon. – Mit gondolsz, meddig  tudod csinálni?  Elragadóan elpirul a saját merész kérdésén, amit l majdnem a kurva nadrágomba eresztem  a töltényem.  Az épület oldalához nyomom, lejjebb ereszkedek, hogy érezze, mennyire akarom.  Megnyalom a fülét, elmosolyodok, ahogy megborzong, aztán belesuttogom: – Ne tévessz  össze engem egy fiúval, Lia. Miután egyszer megbaszlak, egy hétig fogod érezni. Semmi  másra nem fogsz gondolni holnap, csak a farkamra, mikor édesen ég  érzéssel a combod  között sétafikálsz. Ez lennék én, bébi.  Óóó, anyám – nyögi, és majdnem a földre rogy, amikor hirtelen elengedem.  Pöffeszkedve elindulok, és hanyagul odaszólok a vállam fölött: – Jössz, bébi? –Nem tudom  nem észrevenni, ahogy visszanézek, hogy már elindult, kissé furán. Úgy látszik, nem is kell  megbaszni, hogy érezze az édes égést, elég csak elcsábítani. Utolér, miel tt épp elérem az  ajtót, átölel hátulról, és hozzám bújik. Egy pillanatig csak állunk élvezve a békességet, amely  már oly megfoghatatlan mostanában.  – Nos, Max nagyon jól nézett ki ma este, ugye? – ugrat, miel tt elenged, és elfut. Én meg  csak állok a járdán tátott szájjal. Visszakaptam a kis boszorkányom. Elvigyorodok, és lassan  utánaeredek. Valószínűleg még nem jött rá, még én vagyok fölényben. Ha nem tévedek,  nincs nála a táskája, ami azt jelenti, hogy valószínűleg nincs kártyája a lifthez, így nem megy  sehová.  Ahogy komótosan besétálok a hallba, a zárt liftajtók el tt áll bosszús kifejezéssel a gyönyörű  arcán.  – Sokkal jobban ment a fejemben – nyafogja, ahogy belerúg az acélajtóba.  Belecsípek a fenekébe, amit l felsikít… eléggé hangosan. A portás komoran felpillant a  sarokban álló íróasztaláról. Gyanítom, hogy soha nem szexel, és biztos azt hiszi, disznók  vagyunk, mert mi nyilvánvalóan igen. A Pokolba, már majdnem nekiállok csinálni az  el csarnok márványfalánál, csak hogy lássam, mennyi id be telne neki, hogy kihívja a  zsarukat. Az, hogy van itt egy saját lakásom, valószínűleg nem mentene meg.  Természetesen, amit nem tud, hogy a f nökének, Lee Jacks lányának a fenekét csipkedem.  De az is lehet, hogy ez hozna nekem néhány komoly seggnyalást… vagy mégsem. Úgy  tűnik, többnyire utálja a férfiakat. Sam retteg t le.  A lift némi fényénél tapogatózva, elérjük a lakás ajtaját. 

– Vetk zz – utasítom Liát, ahogy ledobom a kulcsot az el szobaasztalra. Az orra alatt  zsörtöl dve elindul a hálószoba felé. Annak ellenére, hogy már szexeltünk a nappaliban az  ablakok el tt, még mindig szégyenl s meztelenül elsétálni el ttük. Az én kis Liámnak néha  nagyon jó a szövege, de még mindig szemérmes a szíve mélyén.  Elindulok, hogy kövessem, amikor végre leesik, hogy rend van. Teljesen megfeledkeztem a  takarítókról, hogy este jönnek összetakarítani a törött üvegeket. Körülnézek, és le vagyok  nyűgözve. Minden elismerésem az övéké; lehet, hogy egy kisebb vagyonba került nekik, de  minden úgy néz ki, mint annak idején. Nos… azokon kívül, amiket ki kell cserélni. Nem  csoda, hogy a portás olyan gonosz pillantást vetett rám.   engedte be  ket, és most biztos  azt gondolja, Liának és nekem volt néhány vad bulink.  Épp besétálok a hálószobába, amikor Lia az ágyra borít egy sporttáskát. Már épp készülök  szóvá tenni, hogy még mindig ruhában van, amikor észreveszem, hogy a táska elejéb l  kigurul valami középre. Közelebb lépek, azt gondolva, biztos csak képzelem, amit hiszem,  hogy látok, míg Lia fel nem szisszen: – Ó, a francba! – már épp nyúl a nagy, lila vibrátorért,  amikor felmarkolom az ágyról, és szemügyre veszem, miel tt kérd n ránézek. A haja tövéig  elvörösödik zavarában.  – Ó, Istenem, Luc, add vissza!  Eltartom, hogy ne érje el, megrázom a fejem, miközben csettintek a nyelvemmel.  – Nocsak, nocsak, Miss Adams, mi ez itt?  ­ Ez semmi, csak add vissza! ­ kiáltja, miközben megpróbál elég magasra nyújtózkodni,  hogy kikapja a kezemb l. ­ Luc!  ­ Lám, lám ­ mondom lengetve. ­ Ez úgy tűnik nekem, mint egy nagy, lila fasz. Nos, mit  csináltál te ezzel?  Szemügyre veszem a hosszát és kerületét a kezemben, és titokban megkönnyebbülök, hogy  még mindig az enyém a legnagyobb farok ebben a házban, de ez rohadt közel jár.  ­ Nem tudom elhinni, hogy Rose ezt tette velem! Állítólag csak a fehérneműimet hozta.  Felhagy azzal, hogy megpróbálja visszavenni a műanyag barátját, és csak rémülten áll egyik  kezével eltakarva a szemeit. El akarom mondani neki, ez szelíd azokhoz képest, amit  néhány n nél láttam használni az öröm nevében, de nem hiszem, hogy örülne ennek  most… vagy valaha is.  A vibrátort rázva, azt mondom: ­ Nos, nyilván Rose azt gondolta, szükséged lehet itt a lila  barátodra. Gyerünk… valld be, hiányzott, hogy használd? ­ megrázza a fejét, még mindig  nem hajlandó rám nézni. ­ Na, gyerünk ­ ugratom tovább ­, nem fogod megbántani az  érzéseimet, ha bevallod.  Oké, lehet ez baromság, mert valószínűleg megsebezne egy kicsit a tudat, hogy az elemmel  működ  barátja után vágyakozott, míg az igazi mellett aludt.  Arccal az ágyra d l, keresztbe a halmon, amit most hajigált ki a táskából. Alig értem, ahogy  fojtott hangon azt mondja: ­ Ez annyira megalázó.  Utálom bevallani magamnak, de hirtelen teljesen feldob, ahogy elképzelem, mit csinálhatnék  vele, ezzel a játékkal, amit épp tartok. Igen, régebben is használtam mindenféle dolgot a  n kkel, de Liával még nem. Akarom… nem, látnom kell, ahogy ez a lila fasz mélyre hatol a  puncijába. Csak remélni merem, hogy bele fog egyezni. Egy pillanatra eltöprengek, vajon a  ma este megfelel  lenne­e perverz szexre gondolni mindazok után, ami ma történt, de talán  mindkett nek szüksége van stressz oldóra. Igazán szomorú az okokra gondolni, hogy miért,  de Lia meglep en gyorsan talpra áll az ütésekt l, amit az élet dob rá. Tudom, hogy azért,  mert   kondicionálta magát, épp, ahogy évekkel ezel tt csinálta. 

Ledobom az ágyra a vibrátort, és lassan ráereszkedem. A súlyom nehezét megtartom a  vékony alakja felett, közbe hagyom, hogy a faszom a popsijához simuljon. A fogaim közé  szorítom a fülét, elmosolyodok, amikor megborzong. Miközben a seggét a farkamhoz  nyomja, a fülébe duruzsolom: – Érzed ugye, milyen kemény vagyok. Ez mind a tiéd, bébi.  Már maga a gondolat, hogy figyellek téged, ahogy örömet szerzel magadnak, teljesen  meg rjít. Jól felkészítelek, hogy jó nedves legyél, aztán azt akarom, hogy vedd át. Meg  tudod csinálni ezt nekem?  Hallom, hogy belenyög az ágyba, és fogalmam sincs, vajon a szégyenérzet miatt, vagy a  vágytól. Lélegzetvisszafojtva várom, mit fog csinálni. Félig­meddig arra számítok, hogy jól  fejbe vág a nagy vibrátorral és elfut, úgyhogy kellemesen megdöbbenek, amikor alig  halhatóan azt hallom: ­ Hm… rendben van.  Szent szar, a farkam, majd szétrepeszti a cipzáram a válaszára. Minden er m felemészti,  hogy ne rángassam le mindkett nkr l a nadrágot, és hátulról elmerüljek benne. Habár ezt  semmiért se hagynám ki, a kényelmetlen érzés ellenére se a nadrágomba. Oldalra fordítom,  és hagyom, hogy a hátára feküdjön. Az arca tűzpiros, de a mellbimbói kemények és a  blúzához nyomódnak, és összeszorítja a térdeit, amir l tudom, hogy ez az izgalmának biztos  jele.  Nem akarom tönkretenni a hangulatot azzal, hogy továbbra is ugratom, úgyhogy átveszem  az irányítást.  – Állj fel és vedd le a ruháid! – utasítom. Alig habozik, miel tt felül és lerúgja a cip it, majd  kecsesen feláll. Belenézz a szemembe, és egyszer se néz félre, ahogy leveszi el ször az  ingét, majd a melltartóját, és ledobja a földre. Ez nem egy lassú, erotikus sztriptíz; meg akar  szabadulni a ruháitól, mert teljesen izgalomba jött. – Nagyon jó, bébi – dicsérem, ahogy  kigombolja a farmerét és riszálva lecsúsztatja a csíp jén a bugyijával együtt. Mostanra  megtanulta a gipszes kezét használni, és már elég gyakorlott az öltözködésben… és a  vetk zésben is.  Rekordid  alatt meztelenül áll el ttem, és szinte kihívóan. Csak nagy nehezen tudom  visszatartani a vigyorom.   pedig szavak nélkül azt mondja, nem fog meghátrálni. Tudja jól,  soha nem gondoltam volna, hogy belemenne ilyenbe és végig is csinálná. A bébim, furcsa  id pontot választott arra, hogy hagyja a vad természetét el jönni; kurvára szeretem.  – Feküdj az ágyra, és tegyél egy párnát a segged alá.  Tökéletesen követi a parancsaim, és csak pár másodpercig tart felvenni a pozíciót. Felülök  az ágyon, képtelen vagyok bármit is csinálni, csak nézem  t. Istenem, annyira gyönyörű,  elakad t le a lélegzetem.  Majdnem megfulladok a nyelvemt l, amikor azt mondja unott hangon: – csináljuk, vagy  sem?  Nevetés helyett, amit akarok, úgy döntök, egy kicsit bosszút állok.  – Maradj, ahol vagy. Majd szólok, ha készen állok – ezekkel a szavakkal felállok és  besétálok a fürd szobába, becsukom az ajtót magam mögött, és a falnak d lve felnevetek.  Hány n  lenne még képes kilépni a komfort zónájából, és aztán rendesen fordítani a  dolgokon? Ismerem annyira, hogy megértsem, ott feküdni ennyire kiszolgáltatva,  valószínűleg megöli  t, de nem fog meghátrálni. Fogadni mernék, nagyjából most kezd  átkozni az orra alatt, és megpróbálja lebeszélni magát arról, hogy betakarózzon a paplannal.  Sajnos, van egy nagy problémám, amit el kell intéznem, miel tt visszamegyek. Na igen, ha  valaha is eltűn dtél azon, hogy egy igaz férfi maszturbál­e, egy fontos randi el tt, akkor  hadd válaszoljak e kérdésre: abszolút kibaszottul igen. Tudom, túl hamar feladnám és 

megbasznám, ha nem enyhítek némileg a nyomáson. Tehát, lerúgom a cip m, és letolom a  nadrágom, meg a boxerem. Annyira kemény vagyok, hogy nincs szükség extra el játékra.  Rögtön hosszú, durva mozdulatokkal kezdem, és zavarba ejt en rövid id  alatt belelövellek  a kezembe. Kielégülten felnyögök, ami valószínűleg figyelmezteti Liát, hogy mi folyik itt.  Lefogadom, hogy most meg akar ölni. Szép lassan megmosom a kezem, és leveszem az  ingem, miel tt visszasétálok a hálószobába. Úgy érzem, valamivel jobb, de még mindig  kemény vagyok, és Liára nézve, aki széttárt lábakkal fekszik, sem segít ezen. Gyilkos  tekintettel mered rám, amikor önelégülten rávigyorgok.  – Ahogy elnézem, lehet nekem is gondoskodnom kellett volna magamról, nem így van? –  kérdezi gúnyosan.  Sikerül kifejezéstelen arccal ránéznem, bár nem kis er feszítésembe kerül.  – Ó, nem, bébi, te nem csinálsz semmit, amíg itt vagyok,és figyelek.  Leülök az ágy szélére, közel a csíp jéhez, és ráér sen elkezdem simogatni a lábán, csak a  combjai találkozásánál állok meg egy rövid id re. Az izgalmának illatától megszédülök, és  tudom, hogy csak magamat kínzom azzal, hogy  t gyötröm. Az önuralmam úgy tűnik  elhagyta az épületet. A lélegzete elakad, amikor a lába közé teszem a kezem és körözni  kezdek a csiklóján. Nyilván arra számított, hogy nem fogom még ott megérinteni.  Próbaképpen beletolom az egyik ujjam, már nedves és duzzadt. Felnyög, amint még egy  ujjat hozzáteszek, könnyedén csúsztatom  ket ki és be.  – Azt hiszem, elég nedves vagy, hogy ezt a nagy, lila barátod a segítségem nélkül is  használd. Azon gondolkodom, hogy mit l vagy ilyen forró?  Nem vagyok benne biztos, akarom­e tudni a választ erre a kérdésre. Nem hiszem, hogy  készen állok, hogy osztozzak rajta, még ha az a másik fasz műanyag is.  – Hm, nem az – nyögi.  – Akkor, mit l vagy már nedves? – kérdezem, ahogy becsúsztatok még egy ujjat, hogy  kitágítsam a szűk hüvelyét.  A kezeit a mellére teszi, az ujjai közé veszi a mellbimbóit, és húzogatni kezdi  ket. A  francba, majd az eszemet vesztem.  – T led… ahogy figyelsz – válaszolja végül.  A pokolba is. Kihúzom az ujjaim a puncijából, miel tt elveszek. A számba veszem  ket, és  mindegyikr l leszopom a fűszeres esszenciáját, miel tt lassan elhátrálok. Kell most egy kis  távolság köztünk.  – Rendben, bébi, mutasd meg nekem, hogy baszod meg magad – mondom, ahogy leülök  egy székre az ágy lábához, elég közel ahhoz, hogy tökéletesen lássak, de elég távol, hogy  megérintsem. Nem adok neki további utasításokat, mert nézni akarom, ahogy átveszi az  irányítást a saját öröme felett.  El rehajol, megragadja a lila vibrátort, majd lazán visszafekszik vele, és keresztbe fekteti a  hasán. A sérült keze két szabad ujjával megfogja a mellbimbóját, amíg a másikat a  puncijához teszi. A szemeim rátapadnak, ahogy a mellbimbóját keményre masszírozza,  közben pedig az egyik ujját a forróságába nyomja. Basszus, ha ez így megy tovább, nem  fogom kibírni addig, amíg használja a vibrátort. Már kiáltani akarom, kegyelmezz, amikor  végre felveszi a nagy faszt és a puncijához teszi. Fel­le kezdi mozgatni, hogy bevonja a  hegyét a nedvével, miel tt a végét a bejárathoz teszi. – Luc – szűköli, ahogy a fejét befelé  tolja.  Bassza meg; nem tudom, hogy valaha is láttam­e ennél tüzesebbet, mint ahogy befogadja a  műanyag faszt, miközben a nevemet nyögi. Ezt csinálta, amikor egyedül volt a lakásában? 

Azt képzelte, a vibrátor a farkam, ahogy baszta magát vele?  – Tedd be nekem az egészet, bébi – megborzongok, ahogy egészen a végéig betolja.  A kezembe veszem a farkam, és nekiállok fel­le pumpálni, ahogy nézem a lila faszt a  puncijába ki­ és benyomulni. A nevem továbbra is nyögdécseli, miközben kefél a  műanyaggal. Hallom a zümmögést, ahogy rezg re állítja, és látom, a teste megfeszül,  miel tt rázkódni kezd az élvezett l. Bassza meg, nem bírom tovább. Két nagy lépéssel ott  termek és neki esek, mint egy éhes állat. Kinyitja a szemét, ahogy kihúzom a vibrátort a  testéb l, és a padlóra dobom. Magamra húzok egy óvszert, amit az ágyra dobott valamikor.  – Luc, kérlek! – kiáltja, miközben a bokáját a kezembe veszem. El retolom a lábát, teljesen  szabaddá téve ezzel a fenekét és a punciját, aztán elmerülök benne tövig. Könnyedén  befogad, még síkos a korábbi orgazmustól. – Ó, Istenem – megborzong, ahogy a lábát közel  tartom a fejéhez és mélyen döngölöm.  Minden egyes lökésnél érzem lent, hogy a golyóim összehúzódnak, ahogy a szabadulásom  tombolva árad a fejéhez. Kissé visszább húzódom, hogy megszorítsam a csiklóját, a  pokolba is, remélve közel jár, mert sokáig már nem tudom tartani. Amikor felsikolt, és a teste  összeszorul, kilövellek. Megállás nélkül spriccelek az óvszerbe, ahogy elmegyek…  keményen. A teste mindent kifej, amim van. Elengedem a lábát, majd a combjaira omlok.  Megrándulok, ahogy a farkam félig kicsúszik bel le. Tudom, hogy ki kell húzódnom teljesen,  és megszabadulni az óvszert l, de nem tudok ellenállni annak, hogy visszatoljam, ahogy  pihenek a testén. Összekapcsolva maradunk, ahogy lehajolok, és becsúsztatom a nyelvem  a szájában, bágyadtan megcsókolom.  ­ Szent szar ­ suttogom rekedten a mosolygó ajkára.  – Nem tudom elhinni, hogy ezt tettem – mondja félénken. – Még soha sem… úgy értem…  ­ Tudom, kicsim ­ mosolygok gyengéden, puha csókokat ejtve a nyakára. ­ Soha ne jöjj  zavarba semmit l, bármit teszünk is a hálószobában, vagy bárhol máshol. Nincs olyan  részed, amit ne imádnék.  ­ Detto ­ mondja, ahogy a két keze közé fogja az arcom, és finoman megdörzsöli a borostás  állam. Majd fel­le mozgatva a szemöldökét, megkérdi: ­ Tényleg maszturbáltál a  fürd szobában korábban vagy csak ugrattál engem?  Nevetni kezdek, és kihúzódom a puha testéb l. Megfogom a lábát, felemelem, és  könnyedén rácsapok a seggére, miel tt kikelek az ágyból.  ­ Csak nem akarod tudni a részleteket, kicsi perverzem. Ha kedves vagy hozzám a zuhany  alatt, talán tartok egy kis bemutatót neked… ­ kiugrik az ágyból és utánam fut. Igen,  eltaláltam az újrajátszás gombját.                         

  Lucian & Lia   ▼  Tizennegyedik Fejezet  Fordította: Mó  Lia    Egy hét telt el azóta, hogy megtudtam, a mostohaapám meghalt. Egy boldog, eseménytelen,  stressz­mentes hét. Ma reggel találkozóm van a suliban a pénzügyi tanácsadómmal, látni  akarom, hogy állok pénzügyileg az utolsó félévben. Még mindig megvan az a pénz, amit  Lucian rakott a számlámra nem sokkal azután, hogy találkoztunk, de nem akarom használni.  Bizakodom, elég az ösztöndíjam, hogy fedezze a legtöbb kiadásom. Azután találkozom  Rose­zal, hogy megnézzem az új lakását.  A régi lakásunk alagsorában történt támadásom óta, egyikünk sem tudna már ott élni.  Szeretné, ha összeköltöznék vele, de jól áll anyagilag egy szobatárs nélkül is. Jól kijön a  pénzéb l, és csak azért voltak szobatársai, mert élvezte a társaságot. Azt tervezem, hogy  beszélek Luciannel az együttélésünkr l. Annak ellenére, hogy már hónapok óta a lakásában  tartózkodom, nem akarom éppenséggel azt feltételezni, hogy azt akarja, állandóan ott  legyek. Azt hiszem, mindkett nknek fontos, hogy tudjuk, hogy állnak a dolgok köztünk.  Tudja, hogy szeretem, és habár érzem, hogy   is szeret engem, nem mondta még ki a  szavakat.  Bemegyek a konyhába, ez a nap egyik kedvenc része: Lucian öltönyben, zakó nélkül, a  pultnál üldögél, és a reggeli t zsdei híreket nézi. Annyira istenien néz ki, hogy szorosan  hozzá akarok bújni, és soha többé elereszteni. Egy csésze kávé van el tte, mellette pedig  egy sokmagvas péksütemény, áfonyás sajtkrémmel. Mosolygok azon, hogy már megjárta a  sarki pékséget. Felnéz, mintha megérezné a jelenlétemet, és elmosolyodik.  – Hé, bébi! Már készültem, hogy megkeresselek. Kihűl a kávéd.  Megfordul a széken, széttárja a karjait és a lábát számomra, hogy álljak közéjük. Alaposan  megcsókol, aztán én meg megnyalom az ajkait. Kávé és mogyorókrém íze van.  – Hmm – hümmögöm, amikor végre elenged. Elpirulok, amikor rajtakap, hogy  megszaglászom, miel tt elhúzódok.  Rám kacsint, mintha azt mondaná: „Elkaptalak”.  – Szóval, mikorra érjen vissza Sam érted? Ha korán akarsz menni, én is elvezethetek az  irodába.  Megrázom a fejem, ahogy beleharapok a sütimbe.   – Ööö… nos. Nekem nem kell ma Sam. Kocsival megyek.  Kinyújtja az egyik ujját, és az ujjbegyével letöröl egy kis krémsajtot az ajkamról, aztán  bedugja a szájába. Jóságos isten, ez annyira szexi volt.  – Az autód egy halálcsapda. Nekem szükségem van rá, hogy el tte a szerel m  átellen rizze. Vagy még jobb, csak kapsz egy új autót.  – Lucian Quinn – kapok be közbe egy falatot. Lenyelem, aztán hozzáteszem: – Nem fogsz  semmi ilyesmit tenni. Az autóm nagyon is jó. Ma nincs szükségem arra, hogy kitegyenek,  mint valami taknyos gazdag lányt.  Kuncog, közben megcsípi az orrom.  – Isten  rizz, hogy annak nézzenek. Mindazonáltal, ha lennél szíves elvinni a Range Rovert,  épp csak megnyugtatnál. Megkérem Samet, ellen riztesse át a kocsid – amikor kinyitom a 

szám, hogy tiltakozzam, azt mondja: – Már hetek óta áll, be se indítottuk. Ez a felel s  cselekedett, bébi.  Kelletlenül egyetértek azzal, hogy ebben igaza van. Egész jól mennek a dolgok, amíg el   nem veszi a tárcáját, és a kezembe nem nyomja a fekete hitelkártyáját.  – Ezt mire? – kérdezem, zavartan nézve rá.  – A tandíjadra és könyvekre, vagy bármire, amire szükséged lehet.  A tányérja elé dobom a kártyáját.  – Van ösztöndíjam erre.  Nem veszi fel a kártyáját, hanem felsóhajt.  – Lia, nem kell a támogatástól függened. Kifizetem az iskoláztatásodat. Engedd meg valaki  másnak, akinek szüksége van arra, hogy segítsen. Gondoskodni akarok rólad.  Nem tudom eldönteni, hogy dühös vagyok­e rá amiatt, hogy megpróbálja átvenni az  irányítást az életem fölött, vagy meg vagyok hatva, hogy ennyire gondoskodni akarna rólam.  Talán egy kicsit mindkett , ezért is nem kiabálok most.  – Lucian, ezt saját magamnak kell megcsinálnom. Keményen dolgoztam, hogy megkapjam  ezt az ösztöndíjat, és a fenébe is, megérdemlem. Tudom, hogy szeretnél segíteni nekem, és  szeretlek is ezért, de ne kérj, hogy ne legyek az, aki vagyok. Én olyan n  szeretnék lenni az  életedben, akit tisztelsz, nem egy újabb kötelezettség.  Egy pillanatra behunyja a szemét, míg feldolgozza a szavaim.  ­ Ez fontos neked ­ mondja.  Tudom, hogy inkább állítás volt a részér l, mint kérdés, de mégis válaszolok.  ­ Igen, az. Magamnak kell ezt végigcsinálni.  ­ Oké, bébi ­ mondja halkan, közben a kezét a nyakamra teszi, közelebb húz, amíg a  homlokunk össze nem ér. Szintén a szokásos reggeli rutinhoz tartozik, hogy megszólal a  cseng , és mindketten tudjuk, hogy ez Sam. Lucian dob egy csókot az ajkaimra, majd feláll,  hogy felhúzza a kabátját. ­ Légy ma nagyon óvatos, hívsz és tudatod velem, hogy ment?  ­ Hívni foglak ­ ígérem meg, ahogy követem az ajtóhoz. Sammel köszönünk egymásnak, és  Lucian add még egy csókot az ajkamra, miel tt távozik. Úgy érzem, egy kis diadalt  arattam… magával vitte a hitelkártyáját. Talán van remény arra, hogy mégiscsak  megszelídítsem az én alfahímem.    Lia    Leparkolok Lucian Range Roverjával a pénzügyi tanácsadó irodák parkolójába. Ms. Gaston  már vár rám, mikor az irodájához érek. A campus még mindig csendes, mivel néhány hétig  még nincs tanítás.  ­ Lia, gyere be. Épp átnézem az adataid ­ leülök az asztala el tti székbe és nézem, ahogy  hátracsúsztatja a szemüvegét, el tte a monitort tanulmányozta maga el tt. ­ Az utolsó  félévben végig tartottad az ötös átlagot minden tantárgyadból, amely a követelményszint  felett van, így te jó min sítést kaptál. Az ösztöndíjad a rendelkezésedre áll ­ ekkor zavartan  néz, és hozzáteszi: ­ csak nem tudom, miért kérted, hogy ezen a találkozón nézzük át az  adatokat.  Most zavartabb vagyok, mint amilyennek   látszik. ­ Ööö… miért ne tenném? Hamarosan  megkezd dik a tanítás, és el kell kezdenem megvenni a könyveimet és a kellékeket. Az  ösztöndíjamból szükségem lesz pénzre, hogy tudjak vásárolni.  ­ Lia… nincs szükséged az ösztöndíjra, mivel a tandíjadat már teljes egészében ki van 

fizetve. Neked több mint elegend  összeged van, hogy megvegyél bármit, amire csak  szükséged lehet az iskolába. Összezavarodtál a pénz miatt, hogy mennyi kellene? Ha igen,  biztosíthatlak, hogy b ven van rá fedezeted.  Megszédülök, és elkap a hányinger. Hogyan tehette ezt Lucian anélkül, hogy el ször  megbeszélte volna velem? Miért nem mondta nekem, hogy már kifizetett az  iskoláztatásomat, amikor korábban err l beszélgettünk? Hogy hagyhatta, hogy így tudjam  meg! Szó szerint remegtem a haragtól, és Ms. Gaston kezd láthatóan feszengeni a székén  az arckifejezésem láttán. Valahogy sikerül meg riznem a hangszínem és nem kiabálni,  amint megkérem: ­ Kérlek, megtennéd, hogy kinyomtatsz valamit, egy nyugtát, vagy bármi  mást, amin rajta van, hogy mikor és hogyan fizettek be pénzt a számlámra.  A kérésem láthatóan meglepi, aztán hálás, hogy nem a haragommal kell foglalkoznia,  hanem van valami más, amit csinálhat.  – Persze, drágám. Meg tudom csinálni – kattintgat egy párat, egy perc, és már a kezembe is  add egy darab papírt a nyomtatóból. Aztán feláll, és az ajtóhoz kísér. – Nos, csak szólj, ha  bármilyen kérdésed lenne.  Nem is válaszoltam, ahogy kiléptem a folyosóra. Amikor elérem Lucian kocsiját, beülök a  volán mögé és hátrad l k. Csak kíváncsiságból kisimítom a gyűrött papírt, hogy  megnézzem, mikor is fizette ki. A dátum tíz nappal korábbi. Épp összehajtom a papírt,  amikor valamin megakad a szemem. A címzett megjegyzés alatt ez áll: „BANKKÁRTYÁVAL  FIZETVE. LEE JACK, FALCO CORP.”  Bámulom a papírt, és megpróbálom megérteni, amit látok. Lee Jack? A neve olyan  ismer sen hangzik, de nem tudom honnan. Hirtelen beugrik, és teljesen ostobán érzem  magam. Ez nyilvánvalóan tévedés. Biztosan ez a kifizetés a számlámra egy hiba. Ha nem  veszem észre, Lee Jack minden bizonnyal mérges lenne, amikor kiderül, hogy a lánya vagy  a fia tandíja nincs kifizetve.  Épp kinyitom az ajtóm, hogy visszamenjek Ms. Gaston irodájába, amikor látom becsukni a  barna szedánja ajtaját, néhány hellyel arrébb. Miel tt kiszállnék az autómból, hogy  megállítsam, kihúzz a parkolóból az útra. A francba, mormolom az orrom alatt. Ma volt az  utolsó nap, hogy a pénzügyi tanácsadó iroda nyitva volt, már csak a jöv  héten lesz. Semmi  kétség, ez a hiba valakinek egy csomó pénzébe kerül, és nekik tudniuk kell, így ki tudják azt  javíttatni. Aztán el kell intéznem, hogy hozzáférhessek az ösztöndíjamhoz.  Kiveszem a telefont a táskámból, és a Google­n megkeresem a Falco Corp telefonszámát.  Nagyon örülök, amikor látom, hogy a székhelye a város túloldalán van, nem messze a Quinn  Software­t l. Megyek, és elmagyarázom ezt a kavarodást személyesen, és ez el is lesz ma  intézve. Beütöm a címét a Rover GPS­rendszerébe, mert nagyon könnyű benézni egy  kanyart a belvárosban, és túl bonyolult visszafordulni.  Ahogy a Falco felé vezetek, eléggé hülye picsának érzem magam, amiért a legrosszabbat  feltételeztem Lucianr l. Hála Istennek, hogy voltam annyira állhatatos, hogy elkérjem a  számlát, miel tt elmentem volna az irodájába, és alaposan lehordtam volna. Annyira dühös  voltam; kétlem, hogy elhittem volna bármilyen tagadást a részér l. Mindig nehezen bíztam  meg az emberekben, nyilvánvaló okokból, de meg kell próbálnom el ször jobban figyelni és  aztán reagálni. Nem tarthatom felel snek az elcseszett gyermekkoromért.  Amikor odaérek a Falco irodaházhoz, felnyögök. Az épület hatalmas, üveg és fémtorony.  Elhajtok el tte, és egy nyilvános parkolóban állok meg három háztömbnyire. Talán  mégiscsak fel kellene hívnom. Kapkodva szedem a leveg t, mire végre belépek az  el csarnokba. Igazán el kellene kezdenem többet edzeni. 

Ejha, és még azt gondoltam, hogy a biztonság Lucian épületében túlzott. A négy biztonsági  r közül az egyik a fémdetektor felé int, amint teszek néhány lépést az ajtótól. Elveszik a  táskám, és áthúzzák egy szkenneren, míg én átmegyek egy másikon. Úgy érzem, mint akit  egy srác megbecstelenített, amikor végre átadják a táskám, és a recepció felé mutatnak.  – Túlzott paranoia? – mormolom az orrom alatt, ahogy közeledem a megvet en bámuló  elegáns n höz. Kihúzom a vállaim, nem hagyom magam megfélemlíteni. – Beszélnem kell,  Lee Jacks­kel, kérem – mondom annyi önbizalmammal, amennyit csak össze tudok szedni.  – És te ki vagy? – kérdezi leereszked  hangon, ami tökéletesen illeszkedik az  arckifejezéséhez.  – Lia Adams.  Elkezd gépelni a billentyűzeten, valószínűleg, hogy van­e megbeszélve id pontom, ami  persze, hogy nincs. Kihúzom a nyugtát a táskámból, készen arra, hogy hivatkozzak az  esetemre, amikor valami sokkfélével az arcán felnéz rám.  – Ó, igen, Miss Adams. Egyértelmű, hogy felmehet. Engedje meg, hogy Craig felkísérje – én  még mindig ledöbbenve állok a helyemen, amikor int a legközelebbi biztonsági  rnek, és azt  mondja neki: – Kérem, kísérje fel Adams kisasszonyt Mr. Jacks emeletére. Én felszólok a  recepcióra, hogy úton van. – Visszafordul hozzám egy olyan arckifejezéssel, amin nyoma  sincs a korábbi megvet  gúnynak, édesen mosolyog. – Nagyon örültem. Legyen csodálatos  napja.  A legszívesebben odamotyognám Lucian egyik kedvenc mondását: „mi a fasz?”. Ehelyett  egy fintort küldök felé, ami remélem, elmegy egy mosolynak, és követem az  rt a sarokban  lév  lifthez. Egy szót se szól, amíg vár, hogy beszálljak, miel tt követne. Behelyezz egy  műanyag kártyát egy nyílásba, és az ajtók bezárulnak. Várom, hogy valami viccel megtörje a  csendet, de egyáltalán nem tűnik annak a nevetgél s fajtának.  Egy másik jól öltözött n  vár, aki úgy a harmincas éveiben járhat, mikor kilépek a liftb l. A  korábbi fagyos másikkal ellentétben, ez mosolyog, ami valóban valódinak néz ki. Craig nem  száll ki, feltételezem, hogy visszatér az el csarnokba.  – Miss Adams, üdvözlöm a Falcoban. Hozhatok valami? Van kávé, többféle tea, üdít k és  persze ásványvíz.  Annyira lelkesnek látszik, szinte utálok nemet mondani, de ez nem baráti látogatás. Ezen  nem segíthetek, de lenyűgöz, hogy hirtelen mindenki milyen barátságosnak tűnik egy  idegennel. Nos, kivéve Craig.  – Ó, nem, köszönöm. Én… ööö csak Mr. Jacks­t szeretném látni egy pillanatra. Lehetséges  lenne? Ígérem, nem fog sokáig tartani.  – Hát persze, Ms. Adams. Mr. Jacks csak befejezz egy hívást, mindjárt itt lesz.  Egy pazar váróterem felé vezet, amikor egy magas, sz ke hajú férfi, aki valahogy  ismer snek tűnik, lép ki a dupla ajtón, ami feltételezem, a recepciós íróasztal mögött van.  – Ó, Peter – mondja a n  kedvesen. – Épp mutattam Miss Adamsnek, hogy foglaljon helyet,  amíg Lee rá nem ér.  A férfi egy hosszú pillanatig döbbent arckifejezéssel bámul rám, miel tt a n  megköszörüli  köztünk a torkát.  – Jó, köszönöm, Liza – mondja a recepciósnak, miel tt felém nyújtja a kezét. – Peter Jacks  vagyok, Lee testvére.  Tétován megfogom a kezét, olyan röviden, amennyire csak tudom. Attól, ahogyan néz,  kellemetlenül érzem magam, bár nem fenyegetve. Inkább egy furcsa érzés, mintha  ismernénk egymást, és úgy tűnik,   is ugyanígy érez. 

– Lia Adams vagyok; csak meg kell beszélnem valamit Lee­vel. Visszajöhetek kés bb is, ha  elfoglalt.  Közel állok ahhoz, hogy keresek valami kifogást, hogy elmenjek, amikor ismét kinyílik a  dupla ajtó, és egy férfi, aki nagyon hasonlít a mellettem állóra, jelenik meg az ajtóban.  – Ó, Lee már szabad is – tessékel Liza el re, el a férfi mellett, aki ugyanúgy bámul rám, mint  ahogy a testvére. Lee Jacks és a testvére, Peter, belépnek mögöttem, és becsukják az ajtót.  Lee Jack az íróasztala mögé sétál, és szinte láthatóan belerogy a székébe. Mi folyik itt?  Ebben a pillanatban borzasztóan kellemetlenül érzem magam, és készen állok arra, hogy  meginduljak az ajtó felé. Bizonyára félbeszakítottam valamit. Istenem, miért is nem hívtam  fel helyette? Talán történt valami, és pont a közepébe csöppentem. Mi a világért mondta a  recepciós, hogy nyugodtan feljöhetek, mikor nyilvánvaló, hogy nem?  – Öö… Mr. Jacks, sajnálom, hogy csak így beestem… visszajöhetek kés bb is…  Mint a bátyja, Lee Jacks is sz ke, magas és izmos.   egy feltűn  ember, de valahogy  ijeszt . A homlokát dörzsöli, mintha megpróbálna csillapítani egy fejfájást, és azt mondja: –  Szóval, Quinn végül elmondta neked. Kezdtem már azt hinni, hogy ki kell vennem ezt a  döntést a kezéb l.  Mir l beszél? Aztán beugrik. Tudom, miért tűnt a neve annyira ismer snek.  – Találkoztunk, amikor Lucian és én vacsoráztunk. Beszélgettünk egy darabig.  Az agyam kíváncsian pörög, ugyan mit jelenthet ez az új információ.  Biccent, és röviden rám mosolyog.  – Így van. Nagyon élveztem a beszélgetésünket aznap este. Te egy nagyon intelligens n   vagy. El akartam mondani neked akkor, de Quinn úgy gondolta, azok után, amin  keresztülmentél, egy újabb sokkot túl sok lenne neked kezelni, és én vonakodva  beleegyeztem.  Még mindig fogalmam sincs, mir l beszél. Elmondani nekem, mit? Talán azt, hogy kifizetette  az iskoláztatásomat, mint egyfajta jótékonykodás, és Lucian nem akarta, hogy tudjam?  Megpróbálok értelmet nyerni ennek a furcsa beszélgetésnek, és megkérdem: – Nem  tévedés volt, hogy kifizetette a tandíjam, ugye?  Meglepi a kérdésem. – Persze, hogy nem. Ez az én jogom és kötelességem, mint az  apádnak, hogy fedezzem a kiadásaidat. Adni fogok neked egy hitelkártyát, bármire, amire  szükséged lehet.  Az apám? A fülem zúg, és a szoba forog, ahogy halálos csendben ülök, megpróbálva  feldolgozni az esztelen szót, amit éppen mondott. A kezem remeg, ahogy ismét kihúzom a  nyugtát az   nevével a táskámból.  – Én… nem. Én csak azért jöttem, hogy ezt elhozzam Önnek. Önök tévedtek – bizonytalanul  a lábamra állok, és leteszem a papírt az asztalára. – El kell mennem… nem maradhatok  itt…  Hallok egy káromkodást mögöttem, amint Peter gyengéden megfogja a karom.  – Lee,   nem tudta. A francba, fogalma sincs, hogy ki vagy.  Az epe felemelkedik a torkomban, és tudom, hogy másodpercekre vagyok attól, hogy  hányjak. A szám elé teszem a kezem, és kétségbeesetten nézek körül. Peter, mintha  megérezné mi történik, egy pár lépésnyire lév  ajtóhoz vezet, és kinyitja. Egy makulátlan  fürd szobában találom magam, minden márvány, a padló és a munkalapok is. Nincs id m,  hogy értékeljem ezt, mert a gyomromnak más tervei vannak. Térdre esem, és mindent  kiadok magamból. Nem tudom, meddig maradok a földön, amíg kopogtatnak az ajtón.  – Miss Adams, Liza vagyok. Drágám, bemegyek, hogy segítsek neked megtisztálkodni – 

lassan kinyílik az ajtó, és az egykor mosolygós recepciós most aggodalmasan ráncolja a  homlokát. Kivesz egy törölköz t a mosdó alól, benedvesíti, miel tt leguggol és óvatosan  letörli az arcom. – Fel tudsz állni? – amikor bólintok, segít nekem, és a kezembe nyom egy  pohár vizet. Pár pillanattal kés bb, miután fogat mosok az új fogkefével a szekrényb l,  sokkal emberibbnek érzem magam. Ez természetesen egy jól felszerelt fürd szoba. – Jól  vagy? Pete és Lee nagyon aggódik miattad.  – Én… jól vagyok. Csak épp azon gondolkodom, talán félreértettem valamit, amit mondott.  Mosolyogva megpaskolja a karom, és azt mondja: ­ Valószínűleg így van, drágám. Biztos  vagyok benne, hogy majd mindent tisztáznak. ­ Visszakísér Lee irodájába, ahol   és a  testvére megtorpannak járkálás közben, és aggódva rám néznek. Liza csendben kisétál az  irodából, s becsukja az ajtót maga mögött. Harcolok a késztetéssel, hogy megkérjem,  maradjon.  Lee el relép, óvatosan rám pillant. ­ Lia, elnézést kérek. Feltételeztem, hogy Lucian már  beszélt veled, így ez ösztönözte az itteni látogatásod.  Még mindig nem vagyok közelebb a válaszhoz, amelyre szükségem van, és miel tt  berezelnék és elfutnék, megkérdezem: ­ Mi folyik itt? Nyilván azt hiszik, tudok valamit, amit  nem is. Azért jöttem ide, mert észrevettem, hogy Ön kifizette a f iskolai tandíjamat, és azt  gondoltam, tévedés történt. Nem akartam, hogy a fiát vagy a lányát emiatt a probléma miatt  behívassák az iskolába.  ­ Talán, haza kellene menned, és beszélned Quinn­nel ­ mondja Peter, egy gyors pillantást  vetve a testvérére.  Bár én már tudom a választ a kérdésemre, azért megkérdezem: ­ Vajon Lucian tudja, mir l  is beszélnek?  ­ Igen ­ válaszol Lee, amikor a testvére csendben marad.  Leülök abba a székbe, amelyb l nemrég felálltam, összefonom a karjaim, és megpróbálok  er sebbnek látszani, mint ahogy belül érzem magam.  ­ Akkor Önnek kell elmondania, mert Lucian nem tette. Ha ez engem érint, akkor jogom van  tudni.  ­ Igen ­ ért egyet Lee, miel tt a testvérére néz. ­ Pete, magunkra tudnál hagyni egy kis id re,  kérlek?  ­ Lee… nem hiszem­  ­ Pete, menj! ­ dörrent Lee, Peter megrázza a fejét, miel tt kisétál az ajtón. Lee ahelyett,  hogy visszamenne a székébe az íróasztala mögé, meglep azzal, hogy elveszi a mellettem  lév t. A szívem zakatol a mellkasomban. Mindenemmel tudom, hogy amit ez az ember fog  mondani, attól az életem a feje tetejére fog állni. Egy részem azt akarja mondani neki, hogy  ne, mégse akarom tudni, de csak ülök csendben, várva a csapást, ami közeledik. – Lia…  huszonnégy évvel ezel tt, pár hónapig, kapcsolatom volt Maria Adams­szel.  – Nem – mondom olyan hangon, ami alig több a suttogásnál. Ha meg is hallotta, nem adja  jelét.  – Végül az üzlet elszólított Észak­Karolinából és Mariától. Bár én megfontoltam, neki akkor  nem lett volna biztonságos elkísérnie engem. Így véget ért a dolog közöttünk, és ez volt az  utolsó alkalom, hogy láttam  t. Soha nem próbált kapcsolatba lépni velem, hogy tudassa  velem terhes volt, vagy, hogy van egy lányom. Fogalmam sem volt róla, egészen a  közelmúltig.  – Hogyan tudtad meg? – kérdezem, ahogy bámulom azt az embert, aki azt mondja,   az  apám. Úgy érzem, mintha gyomron vágtak volna, amikor végül rájövök. Azért tűnt annyira 

ismer snek számomra, mert minden alkalommal látom, amikor belenézek a tükörbe.  Tagadhatatlan, hogy úgy nézek ki, mint  . Vajon ezért volt annyira kellemes vele az  étteremben, amikor el ször találkoztunk? Rokoni érzés?  – Lucian ellen rizte a múltad, feltételezem az anyád és a mostohaapád után kutatott.  Megtalálta a kapcsolatot Maria és köztem, ami arra késztette, hogy egy kicsit jobban utánam  nézzen. Természetesen, az érdekl dése felkeltette a figyelmem, és én is elkezdtem egy  kicsit kutatni. Úgy tűnik, mindketten valahol félúton ugyanarra a felismerésre jutottunk: én  vagyok az apád.  – Ezt nem tudhatod – tiltakozom er tlenül, de tudom, nem lennék most itt, hacsak nem  biztos benne. Lee Jack nem tűnik az a fajta embernek, aki következtetésekbe bocsátkozik,  különösen egy ilyen fontos ügyben.  – Biztosíthatlak, biztosan tudom. Én nem hibázok, Lia.  A magabiztos kijelentése kiránt abból a kábultból, amibe beleestem. Most csak dühös  vagyok és kitörök, meg akarom sebezni  t úgy, ahogy engem megsebeztek.  –Tényleg? – a hangom élesnek hangzik, még a saját fülemnek is. – Szóval, azt nem tartod  hibának, hogy míg te ezt a kibaszott elbűvöl  életet élted, engem a pokolban hagytál? Van  fogalmad róla, milyen életem volt?  Az arca falfehéré válik a szavaimra, de nem érdekel. Szükségem van rá, hogy legalább a  fájdalom egy részét érezze, amit én kényszerültem elviselni, csak mert meghúzta az anyám,  majd elsétált.  – Lia… higgy nekem, ha tudtam volna, ez sose történhetett volna—  – De igen! – sírom, miközben felugrok. Lee is feláll, látszólag fogalma sincs, hogyan kezelje  az érzelmi kitörésem. Ez valószínűleg egy gyorstalpaló az apaságból, amire nem számított.  Valószínűleg az gondolta, annyira rettent  hálás leszek, hogy mostanra megcsókolom a  drága cip it. – Anyám azért utált engem, mert megvetett téged, ugye? Rajtam töltötte ki az  összes haragját. Én csak a boxzsákja voltam, majd amikor megunta, odahozta a  mostohaapám és rám uszította! – miel tt válaszolhatna, hallom magam mögött az ajtót  nyílni. Megfordulok, és Petert látom, vagy mondhatnám a nagybátyámat, tétován ott állni.  Ami igazán felkelti a figyelmem, az az a n , aki belép mögötte. Ha azt gondolom, hasonlítok  Lee Jacks­re, akkor azután kiköpött ez a n  vagyok.   idegesen tördeli a kezét maga el tt, miközben együtt érz en, de egyben kíváncsian néz  rám. Peter megköszörüli a torkát, miel tt megkérdezi: – Minden rendben? Hallottuk a  hangotokat a hallban.  Figyelmen kívül hagyom a kérdést, ahogy tovább bámulom a n t mellette. – Ki vagy te? –  kérdem, egy pillanatig attól tartva, hogy van egy testvérem, akivel még soha nem  találkoztam.  Félénken rám mosolyog, miel tt néhány lépéssel közelebb jön. Egy nyilvánvalóan drága  nadrágot és egy selyemblúzt visel. Küzdök a vággyal, hogy megigazítsam a ruhám, hozzá  képest slamposnak érzem magam. Gyűlölöm, hogy ennyire alsóbbrendűnek érzem magam,  mint ezek az emberek. Felém nyújtja a kezét, amit én figyelmen kívül hagyok, amíg végül  leengedi.  – Én Kara vagyok – rámutat Peterre, és hozzáteszi: –   az apám, és Lee a nagybátyám.  Van egy testvérem, Kyle, aki most távol van, f iskolára jár.  Egy mázsás súly nehezedik a mellkasomra, és mindenképpen távoznom kell, miel tt  kiborulok. Szinte pánikban, kétségbeesetten körülnézek, amíg észre nem veszem a táskám  a földön a szék mellett, amelyr l felugrottam. Megragadom, és már majdnem az ajtónál 

vagyok, amikor egy kéz megfogja a karom, és megállít. Megfordulok, és Lee­t látom magam  mögött, akik szinte olyan rosszul néz ki, mint ahogy én érzem magam. Reszketek, és nem  tudom abbahagyni.  – Lia, nem kell félned többé – mondja megnyugtatóan, összetévesztve az aggodalmam a  félelemmel. – Soha többé nem fogom hagyni senkinek, hogy megint bántson.  Kirántom a karom, és kihúzom a vállaim.  – Amióta megszülettem, a távolléted az életemben csak fájdalmat okozott nekem.  Röviden Karára nézek, ahogy elmegyek mellette, mellékesen megjegyzend , hogy egy  könnycsepp csorog le az arcán. Talán a Jacks génjeimnek köszönhet  a hajlamom a  sírásra, a legkisebb dolog miatt is… különösen az utóbbi id ben. Hallom Lee­t a nevem  kiáltani, vagyis feltételezem, hogy   az, ahogy gyors tempóban megyek a lift felé. Amint az  ajtó bezárul, legyengülve nekiroskadok a falnak, rendkívül hálásan, hogy senki nem követett  engem.  Minden, amire tudok gondolni az az, hogy minél el bb hazamenjek, és Lucian karjait magam  körül érezzem, míg hirtelen a valóság, ami éppen történt, belém vágódik. Tudta. Lucian  tudta, hogy Lee az apám, és nem mondta el nekem. Hogy tudhatott eltitkolni el lem ilyesmit,  mint ez? Egy egész családom van, amir l nem is tudtam, hogy létezik. Van apám, és Luc  nyilvánvalóan egy ideje már tudta. Besétáltam ebbe a zűrzavarba ma teljesen  felkészületlenül, mert eltitkolta. A bizalmam elárulása jobban kikészít engem, mint az én rég  elveszett apám kijelentése valaha is fog.         

  Lucian & Lia   ▼  Tizenötödik Fejezet  Fordította: Mó    Lucian    Vak pánikban viharzok be a lakásba. Épp egy tárgyalás közepén voltam az irodában, amikor  Lee telefonált, és egy bombát dobott rám: Lia tudja, hogy az apja. Keresztül egy nagy,  kibaszottcsomó események láncolatán, Lia végül az irodájában kötött ki, miután kiderült,  hogy kifizetette a tandíját. Azt mondta, egyáltalán nem jól fogadta a híreket, és feldúlt volt,  amikor elment. Az egyik embere követte vissza a lakásig, és még most is ott van.  Hallgatózva megállok, amíg mozgást hallok a hálószobában. Megrémülök, amikor  megnyomom a résnyire nyitott ajtót, és a hátizsákjába pakolva a ruháit találom.  – Mit csinálsz, bébi?  Újra a szekrényhez megy, majd még több ruhával tér vissza, mielőtt szembefordul velem. A  szemei vörösek, biztos vagyok benne, hogy sírt. Semmit sem akarok jobban, mint a  karjaimba venni, de testtartása annyira elutasító, hogy inkább tartom a távolságot.  – Elmegyek, egy ideig Rose­nál fogok lakni. Időre van szükségem ahhoz, hogy feldolgozzak  mindent, ami ma történt.  Érzem, hogy az egyre emelkedő félelem fojtogat, odamegyek, és eltolom a hátizsákját,  mintha ez megállítaná őt abban, hogy elhagyjon engem.  – Itt is meg tudod csinálni. Segítek neked.  – Épp úgy, ahogy segítettél azzal, hogy meséltél nekem az apámról? – megrezzenek a  szavaira, kihallom belőlük az árulásra utaló célzást. – Látom, nem lepett meg, hogy tudom.  Felteszem, te és a drága apám beszéltetek rólam, amint elmentem.  – Bébi… ez nem így van. Nem hittem, hogy kezelni tudnál bármi mást azonnal a támadás  után. Próbáltalak megvédeni.  Újra felemeli a rohadt hátizsákját, és folytatja a pakolást.  – Nos, ez bizonyára jobb is így, ami ma történt. Sokkal könnyebb vaknak lenni valakivel, akit  szeretsz, mint őszintének lenni, nem igaz?  A nyugodt nyilatkozata teljesen nyugtalanító számomra. Jobban érezném magam, ha  sikoltozna, és dolgokat dobálna. Nem nagyon tudom, hogyan kell kezelni ezt a csendes,  csalódott hangot, amit helyette használ.  Hallhatóan felszisszenek, tudva, nekem nincs egyetlen érvem se. Lehet, hogy jó okból  csináltam, de igaza van; eltitkoltam valami lehetséges életet megváltoztatót előle. Ez nem az  a módja annak, ahogy tenni akartam, de nem engedhetem el innen anélkül, hogy elmondjam  neki, mit érzek. A hangom rekedten hangzik, amikor kimondom a szavakat, amelyek nem  mondtam egyetlen nőnek sem hosszú évek óta.  – Lia, szeretlek. Kérlek, ne hagyj el.  Lia megdermed mozdulat közben. Az ing, ami a kezében van, hogy elcsomagolja, lóg a  levegőben. Megpördül, hihetetlenül szépnek látszik… és dühösnek. Nem éppen ezt a  reakciót vártam a szerelmi vallomásom után.  – Ne merd most mondani nekem, amikor elhagylak! Már vágytam hallani ezeket a szavakat  tőled, de nem akkor, amikor kényszer alatt vagy! 

A mozgása akadozó, mintha alig bírná türtőztetni a haragját.  – Én hagytam, hogy megtartsd a titkaid Lucian, mert azok részei annak, aki vagy. Nem  borultam ki, és futottam el, amikor rád találtam, ahogy kokaint szippantottál az éjszaka  közepén, mert még ha elcseszett módon is, megértettem, szükséged van rá, hogy  elmenekülj, nem számít, milyen eszközökkel.  Olyan kibaszottul szomorúnak néz ki, hogy jobban tetszett a néhány perccel ezelőtti harag.  – Most egy útakadályba ütköztünk. A titkaid szakítanak el minket egymástól – felveszi a  táskáját, valamint a retiküljét, és elindul felém. – Ha tényleg szeretsz engem, ahogy mondod,  és szeretnéd megmenteni ezt a kapcsolatot, akkor tudnom kell mindent. Nincs több fal  Lucian, és nincs több hazugság. Kérlek, ne keress, amíg nem állsz készen erre.  Lábujjhegyre áll, és ejt valami olyasmit, ami olyan érzés, mint egy utolsó csók, az ajkaimra,  mielőtt elhagyja csendben a szobát, és a mi otthonunkat.  Fogalmam sincs, meddig állok ott ledermedve, mielőtt elindulok és leülök az ágyra. A  kezembe hajtom a fejem. Egy útkereszteződéshez értem az életemben, és meg vagyok  rémülve. Az egyik út Liához vezet, és a lehetséges megváltáshoz, a másik, hogy  folytathatom az élet iránti gyűlöletem és az önutálatot. A két útból az első valahogy az  ijesztőbb, mert a szerelmem iránta, egy teljes ellenőrzést add neki a sorsom felett.  Aztán egy másik megdöbbentő gondolat rendít meg. Istenem, de lehet, hogy terhes. Van  egyikünknek is fogalma erről, hogy ez mit is jelent? Azóta az éjszaka óta, nem igazán  beszéltünk róla, amikor orvosnál volt. Nem tudom, hogy mi teljes tagadásban vagyunk­e,  vagy talán egy részünk nem akarja feladni a reményt, és aztán szertefoszoljon, ha mégse. A  jövő héten van egy másik időpontja, és nincs az az isten, hogy engedem egyedül elmenni.  Felállok, és teljes elszántsággal sétálok az ajtó felé. Liának itt az ideje, hogy megtudjon  mindent, amit eltitkolok előle. Csak remélni tudom, hogy utána, majd még mindig szeretni  fog engem. Mert nélküle, a szívem javíthatatlanul összetörik.    VÉGE!