1. fejezet Fordította.: Mó & Joy Lucian

1. fejezet Fordította.: Mó & Joy         Lucian 

   ‒ Ha nincs ma estére egy partnerem, Monique keze a farkamon lesz, mielőtt az első fogás  befejeződik.     A barátom és az alkalmazottam, Aidan Spencer, a jóslatomra sikertelenül megpróbálta  elrejteni a vigyorát. Sajnos, vagy szerencsére, akárhogy is nézzük, mindketten tudjuk, hogy  igazam van. Monique Chandler állandóan lesben áll, és a látványa azonnal hat rám...  megint. Megbaszni őt, az egyik legnagyobb hiba volt, amit mostanában csináltam. Nincs  punci, ami megéri ezt a fajta poklot, különösen, ha az a legjobb esetben is egy átlagon­aluli  baszás volt.     ‒ Igen, ez egy nehéz probléma. Azt hiszem, tudok neked segíteni. Szerinted, ma este  akarja a kezét a farkamon?   Nevetve válaszolok.     ‒ Légy óvatos, hogy mit kívánsz. Ezt az ágytornát talán érdemes lenne átgondolni. Az a nő  egy kibaszott vipera. Bármennyire is akarom megvitatni a jövőbeni szexuális hódításaidat,  nekem most szükségem van egy partnerre.   ‒ Talán akkor, azelőtt kellett volna gondolkodnod, mielőtt Laurie­t dobtad a múlt héten.  Nem tudtad volna a ma esti vacsora után kitenni?   Keresztbe teszem a lábam az asztalon.      ‒ Nem, Laurie megváltotta a saját jegyét, amikor ultimátumot szabott. Elismerem, az  időzítés nem tökéletes, de én még soha nem adtam be a derekam a fenyegetéseknek és  nem most fogom elkezdeni. Az egyetlen dolog, amivel egyébként törődött, az az egyenleg a  bankszámlámon.     ‒ Nos, legalább nem kellett sok időt vesztegetned azzal, hogy elköltöztesd őt az  otthonodból. Tulajdonképpen, látta valaha is belülről?   A barátomra bámulok, mielőtt válaszolok: ‒ Te is tudod.   Aidan megrázza a fejét.   ‒  Ezt nem értem, Luc.  ‒ Mit nem értesz? Az otthonom az enyém. Nem szándékozom eltölteni az életemet ezekkel  a nőkkel, úgyhogy miért bonyolítsam a dolgokat? ‒ megeresztek egy önelégült mosolyt, és  hozzáteszem: ‒ te sem éppen „boldog otthont” játszol a nőiddel, akkor miért taposol a  golyóimon?     ‒ Van egy kis különbség köztem és közted, barátom ‒ mondja Aidan. ‒ Az én  otthonomban volt már nő, és az ágyamban is. Te hónapokon keresztül jártál Laurie­val, és  még sose járt nálad? Bassza meg ember, mégis hogyan magyaráztad ezt meg neki?   A kérdésre megemelem az egyik szemöldököm.     ‒ Én nem magyarázkodok senkinek, beleértve Laurie­t is. Különben is, a hónap végére  úgyis horogra akaszt valaki mást.   Aidan mosolyogva hátrabillen a széken.      ‒ Azt hiszem, túl sok hitelt adsz magadnak, haver; ő már a hét végére valaki másé lesz.  Persze, valószínűleg idősebb pasas lesz, de ha van pénze, biztos vagyok benne, Laurie  figyelmen kívül hagy minden mást. 

   Mosolyogva Laurie pontos meghatározásán, egyetértően bólintok, mert ez több mint  kibaszott igaz. Mentálisan nekidurálom magam, a francba, ez a következő kérdés fájni fog.      ‒ Tudod, utálom megkérdezni, de nem ismersz valakit, aki elérhető és elkísérne ma este,  és meggondolná, hogy a jövő héten eljönne­e velem Kínába?     Aidan meglepetten néz, de gyorsan összeszedi magát.     ‒ Tudom, hogy ezért a pokolra fogok kerülni, de igen ismerek valakit. Nos, nem igazán  pontosan valakit, de tudok egy helyet, ahol segíthetnek.     Aidan egy újabb kurvája, igazán remek! Ezek pontosan olyan nők, akiket zárt ajtók mögött  tartasz.     – Ezt fejtsd ki bővebben! Ha ebből az következik, hogy ez nekem megint öt­tíz évembe  kerül, akkor inkább passzolom.     ‒ Kérlek, tartalékold a véleményedet, amíg befejezem. Nekem... hm, alkalmanként, az  utolsó pillanatban szükségem volt partnerre. Egy barátom ajánlotta ezt a szolgáltatást,  amely partnereket biztosít vezetőknek.    Ezek főként főiskolai hallgatók. Nekem még soha  nem volt problémám velük.     Egy pillanatra szóhoz sem jutok, ami nem történik meg gyakran.     ‒  Úgy érted kísérő szolgálat, ugye? ‒  Aidan már elvesztette az eszét?     ‒ Igen, de ez nem az, amire gondolsz! Nincs ebben semmi törvénytelen. Nem nyújtanak  öltáncot vagy szexet; ez szigorúan üzleti. Bár, nem ellenezném ezeket a dolgokat, ha be  akarnák azt dobni.     ‒ Már előre látom, hogyan nézne ki, ha híre menne, hogy ahhoz kellett folyamodnom, hogy  béreljem a partnerem. Biztosan tudsz valaki mást? Minden éjszaka mással randizol, ember!     Most már legalább tudom, hogy hol tölti az idejét. A kurva életbe, mikor kezdett nőket  venni?     ‒ Igen, sok nőt ismerek Luc, de ezután az este után, ezek közül egyik sem fog téged  hónapokon keresztül üldözni. Te épphogy csak megszabadultál Laurie­tól; nem hiszem,  hogy ilyen hamar vissza szeretnél ugrani a cápa­fertőzött vizekbe. Én mondom, ez a  tökéletes megoldás ma estére. Még én is beállítok, ha akarod.  Beletúrok a hajamba, csalódottságomban morogni akarok. Már az életem odáig jutott, ahol  komolyan fontolgatom Aidan javaslatát? Visszagondolva az utolsó vacsorára, amin jártam,  Monique sarokba szorított a férfimosdó előtt, ahol gyakorlatilag ledugta a nyelvét a  torkomon, arra késztet, hogy Aidanre nézzek, és azt mondjam:– Csináld! Kérj egy címet  nekem, hogy hol vegyem fel a lányt. Nem akarom azzal tölteni az estémet, hogy egy  idegenre vadászok az étterem parkolójában. Ha ez rossznak bizonyul, ki vagy rúgva.     Aidan mosolyog, tudja, hogy a fenyegetésem alaptalan. Már régóta barátok vagyunk, és  mindig tartjuk egymásért a hátunkat. Először, az általános iskolában találkoztunk. Elsőben  szét akarta rúgni a seggét egy harmadikos, mikor felugrottam a kínvallatója hátára.  Megragadtam Aidan kezét, talpra állítottam, és aztán nekiálltunk, hogy néhány saját rúgást  kézbesítsük a zsarnoknak, mielőtt berángattak minket az igazgatói irodába. Attól a pillanattól  fogva, elválaszthatatlanok voltunk. Sosem árultam el Aidannek, hogy aznap, amikor  nekiugrottam annak a seggfejnek, majdnem televizeltem a kibaszott alsónadrágomat.  Rettegtem, és hálás voltam a rohadéknak, hogy megbotlott a váratlan támadástól és  elvesztette az egyensúlyát, elvégezve a támadás nagy részét.     Aidan átlagos standard házban nőtt fel, kutyával és fehér léckerítéssel. Egyetlen gyermek  volt és a szülei imádták. Én Fae nénivel éltem; a szüleim meghaltak egy autóbalesetben,  amikor öt éves voltam, így apám húga vett magához. Amikor betöltöttem a huszonegyet, 

megkaptam a szüleim jókora örökségét, és megvettem az első cégem, egy szoftvercéget,  ami veszteségesen működött. Egy éven belül, a visszájára fordítottam, és megszületett a  Quinn Software. Amikor a többi gyerek képregényeket nézegetett, én a Business Weeket és  a Wall Street Journalt olvastam. Huszonkilenc éves koromra a csúcson voltam, és mindenki  akart belőlem egy darabot, különösen a nők. A felelősség súlyával, amit hordoztam, soha  nem éreztem magam ennyire átkozottul öregnek, mint mostanában.     Testvériségünk egy kicsit megváltozott, azon a napon, amikor Cassie Wyatt a környékre  költözött és beiratkozott az iskolánkba. Hozzánk hasonlóan, Cassie­vagy Cass, ahogy  hamarosan elkezdtük hívni, társadalmi kitaszított volt és könnyű célpontja lett a gonosz  lányoknak. Rászokott arra, hogy mindenfelé kövessen minket a biciklijén, még akkor is,  amikor megpróbáltuk elkergetni őt. Egy idő után a puszta eltökéltsége, hogy  összebarátkozzon velünk, meggyőzte mindkettőnket, és hivatalosan a klub tagja lett. Az  apja, aki hajlott arra, hogy túl sokat igyon, és túl keveset dolgozzon, nevelte Casst. Mindig  az utolsó lehetséges pillanatig halasztotta, hogy hazamenjen. Tinédzserként beleesett abba,  amit később felismertem, mint mániás­depressziós állapot, időnként hol túlságosan is jól  volt, aztán szinte öngyilkos mélypontra került.     Aidan gyerekkorunkban és még kamaszkorában is szerelmes volt belé. Bár Cass, csak  rám vetett szemet. Persze, szerette Aidant, mint egy barátot, de ahogy egyre idősebbek  lettünk, Cass többet látott bennem, és végül viszonoztam az érzelmeit. Ha nem lettem volna  olyan versengő balfasz, visszautasítottam volna és reménykedek, hogy Aidanhez fordul. Ez  változtatott volna valamit? Ez a kérdés éveken keresztül kísértett engem. A középiskolában  még csak randizgattunk, de a főiskolán már együtt voltunk, amíg egy éjszaka örökre  megváltoztatta mindannyiunkat. Miközben lerázom azokat az érzéseket, amik azzal  fenyegetnek, hogy megfojtanak engem, Aidan gúnyolódó hangja visszaránt…     ‒ Neked, barátom, a legjobbat fogom kérni, akijük csak van. Talán egy csinos, telt szőkét?  ‒ viccelődik Aidan. Ebben a pillanatban bejön az asszisztensem, hogy tudassa velem a  következő találkozóm megérkezett.     ‒ Köszönöm Cindy. Mi lenne, ha kihúznál az irodámból Aidan, hogy az időbeosztásom be  tudjam tartani?     Hátradőlök a székemben és mosolygok, mint egy balfék, ahogy Cindy, mint mindig, szó  szerint eltávolítja Aidant a székéből és az ajtó felé taszigálja. Istenem, szeretem ezt a nőt, és  jutalmat érdemel, amiért mindennap elviseli a rosszkedvű seggemet.      Cindy már az ötvenes éveiben jár, és öt éve van velem. Miután mindkét fia elköltözött  otthonról az egyetemre, újra dolgozni kezdett, hálás vagyok, hogy ő van nekem. Úgy  irányítja az irodám, mint egy őrmester, és azt gyanítom, hogy erősen terel engem egy másik  férfi szerepébe. Jó emberismerő, és soha nem szerette Laurie­t; többször is rajtakaptam,  hogy Laurie háta mögött forgatta a szemeit. Ahogy bevezeti a következő ügyfelem,  eltöprengek azon, hogy mi a pokolba keveredtem, miközben megengedtem Aidannek, hogy  egy kísérő szolgálaton keresztül béreljen nekem egy partnert. Elképzelem, hogy egy  Rágógumiból Buborékot fújó Barbie baba bukkan fel ma este. Ismerve Aidant, a lánynak  nagy mellei és kevés agya lesz. Ha ma este távol tartja Monique­ot tőlem, ki törődik azzal,  hogy az egyetlen aktuális dolog, amit a nő tud, a legújabb Britney Spears dal szöveget.         

Lia       Besétálok a lakásomba és azonnal összeesem a kanapéra. A szobatársam, Rose felnéz a  könyvből, amibe épp beletemetkezik, és megkérdezi: ‒ Rossz nap, kölyök?     ‒ Huh, igen. Alig aludtam múlt éjjel, köszönhetően ennek a hidegnek, és most van egy  megbízatásom ma estére a Date Night­tól. ‒ Rose fintorog, amíg kifújom az orrom és  hátradőlök a párnákra.     ‒ Miért vállaltad el a munkát, ha szarul érzed magad?     ‒ Miért is? Mert szükségem van a pénzre. Legalább, ez csak egy vacsora. Istenem,  remélem, ő nem egy aranyfiú, mint az utolsó. Állandóan azt gondolta, ha eleget ajánl, akkor  bevásárolhatja magát a bugyimba. Mit nehéz megérteni azon, hogy „kísérő”? Sehol sincs  ebben a szóban célzás arra, hogy sztriptíztáncosnő vagy prosti.     Rose hátraveti a fejét és felnevet.     ‒ Biztos vagyok benne, hogy ez egy gyakori tévhit. Szerencséd, hogy a legtöbb férfi ismeri  a szabályokat és be is tartja azokat. Nem érdekes, hogy mivel foglalkozol; mindig lesz egy  seggfej, aki azt hiszi különleges. Az elmúlt éjjel, egy fickó jött be a kávézóba, mikor átadtam  neki a kávéját, megcsípte a fenekem. A férfiak mikor kezdték el azt gondolni, hogy minden  rendben, ha feláll nekik? Ha nem borítaná ki Jake­t, azonnal átvállalnám tőled a munkát.     Jake volt Rose barátja már két éve, és tudtam, hogy a srác valóban kiborulna, ha az élete  szerelme egy másik férfit kísérgetne a városban.     Én végzős vagyok a St. Claire Egyetemen, ami Asheville­ben található, Észak­  Karolinában. St. Claire egy kisebb iskola, és ezért nagyon nehéz bejutni. A tandíj pofátlanul  drága és ösztöndíjat is nehéz szerezni, de az oktatás színvonala felülmúlhatatlan. Amikor  felvettek, örömömben a föld felett lebegtem... amíg el nem kezdtem kitalálni, hogyan  fizessek érte.     Tizennyolc évesen, anyám összecsomagolta a holmim és az ajtóra mutatott. Miután  évekig semmit se tudtam tenni, hogy elkerüljem a mostohaapám nemkívánatos közeledését,  szinte megkönnyebbülten távoztam.     Soha nem ismertem az apám; az anyám legjobb esetben, semmivel se törődött és a  legrosszabb esetben, őrülten dühös volt. Én mondom, enyhe kifejezés, hogy szerencsétlen  vagyok a szülők területén. Amikor anyám hozzáment Jim Dawsonhoz, ó Istenem, a dolgok  rosszról, még rosszabbra váltak.     Oh, soha nem tört el csontom, mint néhánynak, akit kihasználtak; az anyám mindig jobban  szeretett pofozkodni, legtöbbször visszakézből pofán vágott. Néha elővett egy övet, amikor  igazán dühös volt.     Sajnos,  Jim érkezése arra késztetett engem, hogy azokra a napokra vágyjak, amikor még  csak az anyámtól kellett félnem. Tizenöt éves voltam, és ahogy Jim állandóan rámutatott,  érettebb a koromhoz képest. Ez hosszadalmas, ártatlannak látszó érintésekkel kezdődött és  gyorsan fokozódott.     Elkezdett éjjelente a szobámba járni. Durván a hátam mögé csavarta a karomat, amíg bele  nem egyeztem, hogy levesszem a pólómat. Ült vagy feküdt mellettem, miközben  fájdalmasan csipkedte a mellbimbóimat, amíg maszturbált. Rövid idő múltán, a melleim nem  voltak elegek, teljesen meztelenül akart engem. Első alkalommal, harcoltam vele, amíg a  torkomra tette a kezét és fojtogatni kezdett, mígnem elájultam. Arra eszméltem, hogy az  egyik keze a puncim cirógatja, miközben elélvezett. Minden este tovább merészkedett,  egyre többet és többet akart. Attól féltem, hogy hamarosan már nem lesz elég neki, hogy 

megérint. Kétségkívül tudtam, hogy az anyám tudatában volt annak, ami történt; próbáltam  beszélni vele többször is, ekkor ő választás elé állított, vagy elsétálok, vagy tűrök és akkor  kussolok.     Miután, minden adandó alkalommal el kellett viselnem az érintését, hallottam őt valamit  mondani, ami megóvott engem a biztos nemi erőszaktól. Azt mondta az anyámnak, hogy ne  egyen annyit, ne szedjen fel több súlyt, mert nem szereti a nagydarab nőket. Azon az  éjszakán elkezdtem mindent enni, amit találtam anélkül, hogy kiokádnám, és a hónap  végére hét és fél kilóval lettem nehezebb. Ezt addig folytattam, amíg majdnem huszonöt kilót  híztam. Nyilvánvaló volt, hogy Jim teljesen undorodott tőlem. Abbahagyta a molesztálásom  és helyette állandóan sértegetett, de nem törődtem vele, mert ez jelentette azt, hogy éjjel  már nem settenkedett be a hálószobámba. Nem voltak igazi barátaim az iskolában, és a  méretem miatt állandó célpontja lettem a gúnyolódásnak. A társadalmi kitaszítottságnak az  lett az előnye, hogy egy csomó időm maradt a tanulásra, és osztályelsőként érettségiztem.  Minden helyi főiskolára jelentkeztem, pedig még fogalmam sem volt, hogyan fogom kifizetni,  de mindenképpen el akartam menekülni abból a pokolból, amiben éltem. Egy nap, a St.  Claire­ből kaptam egy levelet, hogy felvettek, és ez volt szintén az a nap, amikor az anyám  kirúgott. Akkor kellett volna elég bátornak lennem, hogy távozzak; soha nem keresett volna  engem.     Az otthon lévő utolsó estémen a mosókonyhában vasaltam, amikor anyám beviharzott,  elég dühösnek látszott. Jim szorosan mögötte követte. Mialatt vitatkoztak, leraktam a vasalót  és megpróbáltam kilopakodni az ajtón anélkül, hogy észrevennének, mikor Jim hirtelen  elordította magát: ‒ Bassza meg!     A gerincem megmerevedett, átnéztem a vállam fölött és láttam, hogy a kezét rázza, és a  vasalóra mutat.     – Nézd, mi a faszt csináltál te kövér picsa! Otthagytad a vasalót a padló kellős közepén és  megégette a kezem. Lefogadom, hogy szándékosan tetted te bűnös kurva!     Becsuktam a szemem és éreztem, hogy a könnyek égetik a szemem.     ‒ Én... Sajnálom.     Hirtelen, Jim haragja anyámról rám irányult. Rémült voltam és megpróbáltam elhátrálni  tőle.     ‒ Mit a faszt képzelsz, hova mész?     Ahogy Jim felém közeledett, anyám kiosont az ajtón, vissza se nézett. Pontosan tudtam,  hogy nem várhatok tőle segítséget. Mikor volt ott valaha?     Amikor Jim megragadta a pólóm alját, olyan erősen megrántotta, éreztem, hogy a vékony  pamut elszakad. Ahogy próbáltam a pólót egybefogni, ő letépte a testemről; hirtelen elkapta  a nyakam, fájdalmasan. Keresztbe tettem a karom a melltartóm előtt, újra és újra azt  ismételve: ‒ Sajnálom! Sajnálom!     ‒ Te nem sajnálod, hazudsz tehén! Szándékosan hagytad ott a vasalót, remélve, hogy  megégetem magam.     Nyál fröccsent az arcomra, ahogy köpte a szavakat. Amikor egy kegyetlen mosoly bukkant  fel a szája sarkában, ereimben megfagyott a vér. Ó, Istenem, ismertem ezt a mosolyt!  Karjaimat szorosabbra fontam a melleimen, megpróbáltam elfedni magam, ahogy  félelmemben remegtem.     ‒ Ne aggódj amiatt, hogy megérintem azokat a nagy csöcseidet; undorodom tőled! Amit  adni fogok neked te lány, egy emlékeztetője lesz annak, hogy mi történik akkor, ha  baszakodsz velem! Meg akartál égetni és azt hiszed, megúszhatod? Itt az ideje, hogy 

megtanuld a leckét, hogy sose felejtsd el!     Ekkor megfordított, egyik erős karjával átölelte a derekam, mielőtt lehajolt, hogy felvegyen  valamit. Félrerántotta a hosszú lófarkamat, olyan durván, hogy égett a fejbőröm. Hirtelen a  hátam, a lapockák között lángokban állt. Ziháltam a szörnyű fájdalomtól, és megpróbáltam  elhúzódni tőle. Valaminek a szörnyű szaga csípte az orrom, és ahogy forogni kezdett velem  a szoba, leesett; megégetett a vasalóval. Mielőtt elvesztettem az eszméletem, hallottam,  ahogy a fülembe suttog: – A teheneket mindig megbélyegzik, így tudják kihez tartoznak, és  mindig az enyém leszel.     Nem éreztem, mikor estem a padlóra, amikor később magamhoz tértem a hátam még  mindig égett, és egyedül voltam. Az a szemét megjelölt engem, és az évek sohasem tüntetik  el a bélyegjét a testemről vagy az emlékezetemből.    Az első éjszakát a parkban töltöttem, egyedül voltam, mégis ez volt a legjobb éjszaka, amire  emlékszem; úgy gondoltam, annak az esélye, hogy megtámadjanak, kevesebb, mint az  otthonukba. Elköltöttem azt a néhány dolcsit, amit elvettem az anyám pénztárcájából, hogy  Tylenolt vegyek. Szerencsére, a boltban volt vízadagoló, és négyet bevettem, remélve, hogy  nem adagolom túl. A hátam még mindig szörnyen fájt a vasalótól. Másnap jelentkeztem  pincérnőnek, a tulajdonos Debra megsajnált és felvett. Beleegyezett, hogy hadd fizessek  neki hetente a régi, eladó Hondájáért. Végül is, valahol aludnom kellett, amíg ősszel  megkezdődik az iskola. Debra még azt is hagyta, hogy ingyen egyek; sejtettem, hogy azért,  mert tudta, hogy hajléktalan vagyok, de soha nem kérdezte. A második munkanapomon,  Debra mellesleg megemlítette, hogy az utca végén a kamionpihenőben, van zuhanyzó a  kamionosoknak. A barátjáé, Martiné a hely, és szerez nekem egy utalványt, hogy bármikor  használhassam a helyiséget. A kamionmegálló és a mosoda közt, a maradék időmet az  autómban töltöttem.     Egy hónap telt el és már nem fájt a hátam, végig gondosan kerültem, hogy megnézzem és  vigyáztam, hogy zuhanyozás közben ne érje víz. Egyik nap a szünetemben használtam a  munkahelyen a mosdót, és végül összeszedtem a bátorságom, hogy felemeljem a blúzomat  és hátat fordítsak a tükörnek.     ‒ Ó, Istenem! ‒ suttogta valaki mögöttem.     Gyorsan megfordultam és szembetaláltam magam Debrával, aki ott állt gyilkos dühvel a  szemében, szája elé kapva a kezét. Lehúztam a blúzom, közben magamat átkoztam, hogy  nem hallottam az ajtót nyílni. Debra odajött és magához ölelt.     ‒ Ki tette ezt veled, Lia?     Az arcomon könnyek kezdtek el lefelé peregni. Nem voltam hozzászokva, hogy  aggódjanak értem vagy a szeretethez, és a bánat Debra hangjában elég is volt ahhoz, hogy  kiboruljak.     ‒ Nem számít ‒ suttogtam vissza. ‒ Most már vége.     ‒ Oh, kislány! ‒ mondta Debra. ‒ Ez számít, mert szét akarom rúgni valakinek a seggét.  Mondd el nekem kitette ezt veled, és Martin meg én, vele is ugyanezt a gyalázatos dolgot  fogjuk tenni.     Amikor elhúzódott, meg tudtam mondani az arckifejezéséből, hogy Debra halálosan  komolyan gondolja. Az alatt az idő alatt, míg az étteremben dolgoztam, összebarátkoztam a  szókimondó vörös hajúval és a barátjával, Martinnal. Debra, az arcomon a zárkózott  kifejezést tanulmányozta, mielőtt dühösen kieresztette a levegőt.     ‒ Nem fogod elmondani, ugye? 

   Amikor megráztam a fejem, Debra felemelte a kezét, hogy letöröljön egy kóbor  könnycseppet az arcomról.     ‒ Keres most téged valaki, kislány?     ‒ Nem ‒ suttogtam. ‒ Magam vagyok.     ‒ Akkor, rendben ‒ válaszolt Debra. ‒ Ha bárki zaklat téged, vagy az, aki ezt a poklot tette  veled. felbukkan, akkor azonnal szólsz nekem vagy Martinnak, oké?     Válaszul megöleltem és megköszöntem Istennek, hogy találkoztam vele; végre volt valaki  az életemben, aki törődött azzal, hogy élek­e vagy halok, és én ezt soha nem felejtem el.     Ahogy visszasétáltunk az étterembe és visszatértem a munkámhoz, megpróbáltam  kirekeszteni, amit láttam a mosdóba. Ahogy ígérte, Jim valóban megbélyegzett engem, és a  szörnyen sebhelyes hús a hátamon, mindig is az emlékeztetője lesz annak a pokolnak,  amiből alig tudtam elmenekülni. Most csak az álmaim kísértenek, mert megesküdtem, hogy  soha nem engedem újra közel hozzám.     A munka és a távolság Jimtől, lehetővé tette számomra, hogy visszatérjek a normális  étkezési szokásaimhoz, és az extra súly, amit én a védelmemért szedtem fel, lement, így  alig ismertem fel azt a lányt, aki visszabámult a tükörben. Lassan visszatértem, ahhoz a  vékony mérethez, ami nekem mindig volt és hálás voltam, hogy nem okoztam hosszú távú  károsodást a testemen. A korábbi életemnek szomorú bizonyítéka az, hogy most, még  hajléktalanul is boldogabb voltam, mint valaha. Debra megpróbált meggyőzni, hogy  költözzek össze vele és Martinnal, de nem voltam hajlandó; nem akartam a terhükre lenni,  és magam is elboldogultam. Többnyire éjszaka dolgoztam, így a nappali órákban sokkal  biztonságosabbnak tűnt az autómban aludni. Az étterem pihenőjében is szundítottam  néhány napig.     Reméltem, hogy elég pénzt tudok összegyűjteni a megélhetési költségekre, mire  megkezdődik az iskola, mivel a jegyeim nyertek nekem egy teljes ösztöndíjat. Istenem,  milyen naiv voltam! A csekélyke megtakarításom, az első félév végére elfogyott, és  fogalmam sem volt, hogy mit fogok csinálni.     St. Claire megkövetelte, hogy minden diák az egyetem területén éljen az első két évben.  Sajnos, ez nem volt része az ösztöndíjamnak; mint ahogy az utazás, a könyvek ára, és  egyéb díjak sem. A kicsi, két hálószobás lakás, amit egy éven keresztül megosztottam  Megannel, és most Rose­val, sokkal olcsóbb, mint a legtöbb lakás, de így is drága. A pénz,  mint a víz, kifolyt a kezeimből.     Már feladtam és azt terveztem, hogy kimaradok a főiskoláról. Még két, részidős munkával  sem tudtam csökkenteni a költségeimet. Debra felajánlotta, hogy kölcsönöz nekem pénzt, de  nem fogadtam el; fontos volt, hogy én magam oldjam meg. Az akkori szobatársam, Megan,  akkor azt mondta nekem, dolgozott egy Date Night nevű cégnél és felajánlotta, hogy szól  egy pár jó szót az érdekemben. Már annyira kétségbeesett voltam, hogy ott maradjak az  iskolában, hogy megragadtam a lehetőséget. Most, három évvel később, csak hónapokra  vagyok attól, hogy lediplomázzak a szakmámból és ezt az egészet Megannek és a Date  Night­nak köszönhetem. Mint ahogy Rose mondta, bármilyen munkával foglalkozz, mindig  lesznek ott seggfejek, és én szerencsésnek tartottam magam, hogy ez ritka volt. A Date  Night­nál dolgozva megengedhettem magamnak, hogy otthagyjam a másik két  részmunkaidős állásom, így több időm jutott az iskolára. Csak Debra hiányzott rettenetesen,  de amikor volt egy szabad napom, mindig kilógtam az étterembe.     Megnézem az órámat, még egyszer kifújom az orrom, és kényszerítem magam, hogy  felálljak és a hálószobámba menjek. Miután egy hangosat tüsszentek, a vállam fölött 

Rose­ra nézek, és azt mondom: ­ Erre az egy éjszakára szívesen helyet cserélnék, ha  tehetném. Nem tudom, hogy lehetséges­e a sminkkel elhalványítani a Rudolph orrom, ahogy  most kinéz.      Vágyakozva ránézek az ágyamra, és felmordulok:     ‒ Ajánlom, hogy legyen borravaló, Lucian Quinn, mert én sokkal inkább lennék a meleg  ágyamban és néznék egy csajos filmet, mint kint egy rakás gazdag sznobbal bort iszogatva,  amit soha nem engedhetek meg magamnak.     

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  2. Fejezet                    Lia  Fordította .: Mó & Joy     Miközben megnézem magam a tükörben, felsóhajtok, egy katasztrófa néz vissza rám. Az  utolsó tüsszentés és orrfújás betett a sminkemnek. Kihúzom a szempillám és bepúderezem  újra az orrom. A szemeim üvegesnek tűnnek a gyógyszert l, amit bevettem, miel tt  elindultam otthonról, ezért többnek tűnök valaki fizetett kísér jénél… hm, mint egy  repedtsarkú kurva. Hát ez egy igazán rossz ötlet! A kézitáskámból kiveszek egy hajkefét és  átfésülöm vele a hullámos sz ke hajam. Uhh, reménytelenül szükségem lenne egy  hajvágásra, már olyan hosszú, hogy többnyire csak egy egyszerű lófarokba fogom. A randim  éjszakáján a partnerem jobban szereti, ha kevésbé nézek ki úgy, hogy "nézz rám, f iskolai  hallgató vagyok". Basszus, még a fésű is csak fokozza az enyhe fejfájásom! Ha nem kellene  megvennem azokat a drága könyveket, kihagynám a mai estét, és egy ideig élhetnék  tésztán és vízen.     Kiszállok az öreg Honda Civicemb l és körbepillantok a parkolóban. Bizonyára túl sokat  reméltem azzal, hogy egy magányos férfi feltart egy táblát a nevemmel. Talán, jó ötlet lett  volna megkérdeznem, hogy Mr.Quinn milyen autót vezet. És miért voltam olyan átkozottul  makacs, mikor lovagiasan felajánlotta, hogy elhoz? Oh, igen, nem akartam, hogy bezárjanak  a csomagtartóba, majd egy elhagyatott útra vigyenek és megöljenek. Elég filmet láttam már  ahhoz, hogy tudjam, minden "idegen veszélyes". Mivel még mindig nem tűnik úgy, hogy  keresne valaki, ezért, úgy döntök, hogy a bejárathoz sétálok és megkérdezem a pincért. Épp  a járdán lépkedem, amikor egy fényesen csillogó, fekete Mercedes dorombolva megáll a  járdaszegély mellett, majd egy magas, középkorú férfi kiszáll a vezet  fel li oldalon és  megkerüli az autót. Már majdnem az autó mellett vagyok, mikor a sof r kinyitja az ajtót. Az  autóban egy férfi épp lecsukja a laptopját, aztán kilép az utcára.        Szent szar, de jól néz ki! Rose meghalna, mert pont az ilyen bassz­meg összekócolt  stílusú hajú pasikat imádja. A haja olyan fekete, mint az éjszaka, ami körülvesz minket, és  úgy néz ki, mintha   vagy valaki más, többször is végigfuttatta a kezét rajta. Az öltönye  nyilvánvalóan drága és tökéletesen feszül az izmos testére; a szívverésem felgyorsul, ahogy  elképzelem, hogy annak az öltönynek mit kell eltakarnia. Magas, er s és úgy néz ki, mint  egy nedves álom. Számtalan orgazmushoz juttattam már magam, miközben egy olyan férfit  képzeltem el, mint  .     A következ  tettem csak a gyógyszer utóhatására tudom fogni. Miközben arra gondolok,  hogy ennek a férfiistennek a vizuális örömét megosztom a barátn mmel, megragadom a  telefonom és lefényképezem. Amikor megfordul, hogy a sof rjével beszéljen, kuncogni  kezdek, ahogy egy másik képet csinálok a seggér l. Csak állok ott, belefeledkezve a  mobilomba, ahogy a képeket elküldöm Rose­nak. Amikor végzek, még mindig mosolyogva  felnézek, s a férfiisten a csókolni való száját mosolyra húzva közvetlenül el ttem áll.     ‒ Megkapta, amire szüksége volt, Miss... ?     Miel tt jobban meggondolnám, azt mormolom: ‒ Adams.     ‒ Lia Adams? ‒ kérdezi.     Meglep dök, s egy pillanatig csak bámulok rá. 

   ‒ Hm.. Igen. Honnan tudja?     Megragadja a karom és arrébb húz.     ‒ Én Lucian Quinn vagyok. Ugye jól hiszem, hogy miattam van itt?     ‒ Semmiképpen! Maga egy isten! ‒ rémülten a szám elé kapom a kezem. Tényleg  kimondtam ezt hangosan? Vigyorog, nyilván nagyon szórakoztatja a nyelvbotlásom.     ‒ Nahát, köszönöm, Miss Adams; ez nagyon hízelg . Van valamilyen különleges ok, ami  olyan nagy hatással van magára, hogy erre a következtetésre jutott?     Megalázottan, szemeim szorosan összezárom, miközben megpróbálom kizárni azokat a  szexi ajkakat, amiben biztos voltam, hogy még mindig önelégülten mosolyognak rám.     ‒ Én... Úgy, sajnálom! Maga annyira jól néz ki. ‒ Bassza meg, valaki állítson már le!     Amikor továbbra is csend van, kinyitom a szemem és felé nyújtom az egyik kezem,  elhatározom, hogy témát váltok.     ‒ Szia, én Lia Adams vagyok, a ma esti partnered.     Hagyja, hogy a kezem egy pillanatig a leveg ben lógjon, miel tt er sen megfogja. Az  érintése nyomán forróság járja át a testem; nem emlékszem, hogy ezel tt valaha is éreztem  ugyanezt más férfiak érintésére.     ‒ Lucian Quinn, és igazán örülök, hogy megismerhetlek, Miss Adams.     Továbbra is fogja a kezem, míg végül elhúzom. Figyelmesen tanulmányoz, ami perceknek  tűnik, de valószínűleg csak másodpercek lehettek. A kisugárzása még a legjobb esetben is  lefegyverz . Beképzelem magamnak, vagy szinte már döbbenten bámul? A francba, ennyire  rosszul nézek ki ma este? Kétségkívül a válasz erre a kérdésemre, egy hatalmas igen.     Kihúzom magam, megfeszítem a vállaimat és a legprofibb hangomon megszólalok:     ‒ Van valami, amit tudnom kell, miel tt bemegyünk?     Úgy tűnik, bármi is villant át a gondolatain, gyorsan elveti. Derű csillan meg a szemeiben,  mintha tudná, küzdök, hogy nyugodt maradjak.     ‒ Nem hiszem. Gondolom, megérted, hogy senkinek sem szabad megtudnia, hogy egy  fizetett kísér  vagy és nem a partnerem. Szeretném, ha ez a kis információ kett nk közt  maradna.     ‒ Persze ‒ válaszolom. ‒ Én csak követni foglak.     Megfogja a kezem és a karjára fekteti. Könnyedén kormányoz minket a zsúfolt  el csarnokon keresztül, a recepciós pulthoz. A hetyke sz ke a hamis mellekkel úgy ragyog,  mintha éppen most adnák át neki a karácsonyi és a születésnapi ajándékát egyszerre.     ‒ Mr. Quinn, milyen nagy öröm, hogy újra látjuk!     ‒ Jó estét, Mindy! Hogy van?     Ahogy Mindy és Lucian tovább beszélgetnek, harcolok a vággyal, hogy az ujjam  lenyomjam a torkomon és látványosan öklendezzek. Ez olyan, mintha a valós életben Barbie  és Ken találkozót játszanának el. Lucian úgy tűnik, tudja, hogy egy életre szóló izgalmat ad  Mindy­nek azzal, hogy hosszabb ideig beszélget vele. Nem lep dnék meg, ha látnám a  kezébe csúsztatni a telefonszámát, ahogy kezet fognak. Meg akartam bökni a bordáinál, és  azt suttogni, hogy talál jobbat is, de ez nem az én dolgom; én csak az estére bérelt  segítsége vagyok. Amikor Lucian a hátamra teszi a kezét, hogy jelezze induljunk,  megbotlok, miel tt fogást találnék. Arccal el re esni, egyenesen Barbie és Ken orra el tt,  egy rohadt rémálom lenne.     Lucian az étterem egy csendes sarkába vezet, ahol már több másik pár is ül. A férfiak  felállnak, amikor kihúz nekem egy széket. Boldog vagyok, hogy egy id sebb házaspár  mellett ülök. Valamiért, minden ötven év fölötti úgy tűnik, hogy szeret engem. Rose­n és 

néhány osztálytársamon kívül, ritkán id zök a saját korosztályommal; korán megtanultam,  hogy az emberek kicsinyesek és rosszindulatúak tudnak lenni. Debra mindig azt mondja,  hogy nekem öreg lelkem van.     Lucian leül mellém és röviden megejti a bemutatásokat. A jobb oldalunkon lév  pár  Margaret és Howard Sterling, és ahogy reméltem, egy meleg mosollyal üdvözölnek. Alig  emlékszem a többiek nevére, kivéve Lucian másik oldalán ül  n ére, Monique Chandler.  Neki hosszú, sötét haja van, és egy testhezálló, smaragdzöld ujjatlan ruhát visel. Elég  vonzó, de nekem, ez mind mesterkélt... szinte már er ltetetten. Az a mosoly, amivel köszönt,  számító és hideg. Lucian udvarias vele, de úgy tűnik, nem boldog, hogy mellé ült. Én csak  hálás vagyok, hogy valószínűleg a mai este után, soha nem látom ezeket az embereket újra;  van egy pár törzsvendégem, akit már többször kísértem, de a helyszínek minden  alkalommal változtak és általában az emberek is.     Miután mindenki leadta az italrendelését, Monique Lucianhez d l, és azt kérdezi: ‒ Tehát  Lucy, honnan ismered Luciant?     Miel tt válaszolnék, Lucian azt mondja: ‒   Lia, és a közös barátok révén találkoztunk.     Hálás vagyok, hogy gyorsan válaszolt. Még boldog is, mikor a pincér elhelyezi a vörösbort  el ttem, amit Lucian rendelt; folyékony bátorság, épp erre van szükségem. Durva, amikor  Monique piros körmei végigszántanak Lucian mellkasán, s közben egy birtokos mosolyt küld  felém, miel tt visszafordul hozzá. Ha tényleg a pasim lenne, én kész lennék szétrúgni a  seggét. Szerencsére Margaret igazán barátságos, és  szintén elmondom neki, hogy a St.  Claire­re járok. Bizonyára, ez nem olyasmi, amit titokban kell tartani.     Amikor a vacsora megérkezik, a borda elég nagy, hogy befedje a tányérom. Lucian  rendelte nekünk, de én valami másra számítottam... hm, kezelhet bbre. A nátha elleni  gyógyszeremt l még álmosabb lettem, és így a steaket felvágni elég trükkös lesz. Miközben  veszek egy mély lélegzetet, felveszem a kést és a villát, és megkeressem honnan a  legegyszerűbb nekikezdeni. Ekkor Lucian belesuttog a fülembe, amit l annyira megijedek,  hogy majdnem a karjába szúrok.     – Hé! ‒ morogja. ‒ Szükséged van ott egy kis segítségre?     ‒ Igen, nem tudtál volna valami könnyebbet rendelni? A Dayquil vagy Nyquil vagy bármi is  az, amit bevettem, nehéz. ‒ Közelebb emelem magamhoz az ezüstkést és megvizsgálom az  elegáns mintát a nyelén. ‒ Nagyon szép, habár, ez ugye nem igazi? Hé, nézd, látom a  tükörképem! ‒ Ó, drága Uram, ezt most én mondtam?     Lucian egy pillanatra szóhoz sem jut, miel tt óvatosan kiveszi a kést a kezemb l.     ‒ Hadd segítsek! Még soha nem szúrtak le a vacsora el tt, és nem most akarom elkezdeni  ‒ közelebb húzza a tányérom, és elkezdi felvágni a steaket apró darabokra.     Megnyer en rámosolygok ­ Te vagy az én h söm!     Monique észreveszi, hogy mit csinál és gúnyosan elhúzza a száját.     ‒ Luc, most tényleg, ha egy gyermeket hozol a vacsorára, legalább gy z dj meg róla,  hogy tud­e az asztalnál késsel­villával bánni.     ‒ Monique! ‒ szólt rá Lucian, egyértelmű figyelmeztetéssel a hangjában.     Monique ráfonja, amire én karmokként gondolok Lucian karjára, miközben azt dorombolja:  ‒ Garantálom neked, én már nem vagyok gyerek, és teljes mértékben képes vagyok  gondoskodni a szükségleteimr l... és a tiédr l is.     Forgatom a szemem, miel tt elég hangosan belesuttogom Lucian fülébe.     ‒ Ki hívta meg Szörnyellát? Ja, és a mellei teljesen hamisak. Rose és én mindig kiszúrjuk  azokat. 

   Magamban kuncogok, hogy Monique mennyire emlékeztet Szörnyella de Frászra, a 101  kiskutya filmb l. Kétlem, hogy Monique valaha is látta már azt a filmet, így a sértést  valószínűleg fel sem vette.     Lucian válla megremeg, és Monique meg csak bámul rám. Vállat vonok és visszafordulok  a tányéromhoz, ahogy Lucian visszateszi elém. Margaret átkarolja a vállam, és magához  húz egy szoros ölelésre.     ‒ Drágám, ez a n  valószínűleg meg fog ölni téged, de épp most váltál hivatalosan is, az új  legjobb barátommá. Az ilyen fülledt vacsorák közül egyiket sem élveztem ennyire... nos,  még soha!     ‒ Igaza van, tudod ‒ mondja Lucian, ahogy egyik karját a székem támlájára csúsztatja ‒,  az a vipera meg akar majd ölni. ‒ Borzongás fut át a testemen, ahogy az ujjával  megcirógatja a karom. ‒ Te tényleg Nyquilt vettél be?     Bólogatva, azt mondom: ‒ Megfáztam és nem tudtam abbahagyni a tüsszögést. Ez eléggé  kikészített engem. Kifogytunk a Dayquilb l, és Rose azt mondta a Nyquil egy és ugyanaz.  Szerinted is?     Lucian elereszt egy laza, bugyi­olvasztós nevetést.     ‒ Nem tudom, de azel tt kellett volna mondanod, miel tt öntök egy pohár bort. Nem kéne  alkohollal keverni a nátha elleni gyógyszert.     ‒ Hoppá, az én hibám!     Lucian annyira forró, hogy a leveg  az étteremben hűvössé vált.     ‒ Hmm, olyan jó érzés ‒ mormolom az oldalánál, ahogy közelebb húzódok. A teste melege  jobb, mint egy takaró. Csodálatos az illata, és küzdök a vággyal, hogy odanyomjam az  orrom a b rére és megszaglásszam... vagy megízleljem.     Érzem, ahogy a teste egy pillanatra megfeszül, miel tt kifújja a leveg t.     ‒ Edd meg a vacsorád, Lia!     Ezután az étkezés gyors ütemben haladt. Lucian körülöttem tartja az er s karját, az  oldalához horgonyozva. Az este folyamán egyszer elkapom Monique tekintetét, ahogy rám  mered, és én gyerekesen kinyújtom a nyelvem a másik n re a szalvétám mögül. Nesze,  Szörnyella! Amikor az estének vége, elbúcsúzom az új barátomtól, Margarett l, és  megpróbálom figyelmen kívül hagyni azt a tényt, hogy Monique megöleli Luciant, és ahogy  teszi az már határos a dugással. Istenem, ennek a n nek tényleg hiányzik egy lecke.     Elindulunk és Lucian az autója felé vezet, meglepetésemben hátrah kölök, amikor kinyitja  nekem az ajtót, hogy beüljek el tte. Megrázom a fejem és az mondom: ­ Az autóm a  parkolóban van, de köszönöm az ajánlatot.     Lucian szorosabban megmarkolja a karom, miközben lenéz rám.     ‒ Nem vagy olyan állapotban, hogy haza tudj vezetni, szóval én foglak elvinni. Hagyd  nálam a kulcsaid, és én még ma este visszavitettem a kocsidat a lakásodhoz.     Ellenállok, ahogy még egyszer megpróbál beültetni a kocsijába. Végül, láthatóan elveszti a  türelmét és felcsattan.     ‒ Lia, ülj be az átkozott autóba, most! ‒ Annyira meglep m azon, hogy a hangja mennyire  parancsolóvá vált, hogy azonnal engedelmeskedem és meg sem kérd jelezem, amíg, az  ajtó bezárul mögötte és   kényelembe helyezi magát mellettem.     ‒ Mi a címed?     Eldarálom, mert tudom, hogy haszontalan vitatkozni. Odapillantok rá a gyilkos tekintetem  alól, és azon töprengek, hogy úgy néz ki, mint egy sorozatgyilkos.     ‒ Én teljesen jól vagyok, csak hogy tudd! 

   Valamilyen oknál fogva, úgy érzem, hogy ezt kell mondanom neki, noha mindketten tudjuk,  hogy ez nem igaz; ki van zárva, hogy így haza tudnék vezetni.     Lucien felém fordul és felemeli az egyik szemöldökét.    ‒ Biztos vagyok benne, Lia, de ha vacsorázni viszek egy n t, mindig meggy z d k róla,  hogy biztonságban hazaér.     ‒ Ohh ‒ felelem, és a válaszától már nem is ellenkezem. Ennek van értelme, ugye?    csak egy úriember.     ‒ Azt akarom, hogy holnap hívd fel a munkahelyed és hagyd ott ezt a munkát. Nem  hiszem, hogy neked vesz dnöd kéne a felmondással: nem valószínű, hogy valaha használni  fogod ezt a referenciát.     Egyetért en bólintok, miközben harcolok az alvással, ami már azzal fenyeget, hogy  elragad, amikor a szavai végül elérnek hozzám. Mi a fasz?     ‒ Mi ‒ mit mondtál? ‒ Az egészet csak képzeltem?     Anélkül, hogy rám nézne, ismét elmondja az igényét. Zavartan rázom a fejem.     ‒ Te mir l beszélsz? Miért hagynám ott a munkám? Oh, nem ‒ zihálok rémülten. ‒  Megpróbálsz kirúgatni engem, a ma este miatt? Ez csak egy nátha elleni gyógyszer volt!     A szemei csillogtak a sötétben.     ‒ Bébi, ha ki akarlak rúgatni, akkor megteszem. Megdugni akarlak, de nem akkor, amikor  fizetnek neked azért, hogy a partnerem legyél.     Ó, a francba! Tudom, hogy több mint egy kissé ittas vagyok, amikor el ször hízeleg  nekem. Mégis hogyan lehet, hogy egy ilyen ember, mint Lucian Quinn meg akar dugni? Egy  küszköd  f iskolai hallgató vagyok, akinek semmiféle olyan feltűn  része sincs, mint  Monique­nak. Mit láthat bennem? Mi a megfelel  válasz arra, amikor egy férfi azt mondja  neked, hogy meg akar baszni téged?     ‒ Ööö... ezt... köszönöm. Nem tudom otthagyni az állásom; kell a pénz az iskolára. ‒  megpaskolom a térdét és hozzá teszem. ‒ Nagyon dögös vagy, és biztos vagyok benne,  hogy találsz majd mást, akit... megdughatsz.     Egész jól hangzik, nem? Büszke vagyok a válaszomra. Csalódást okoztam neki, de  ugyanakkor bókoltam is. Maradj a földön Lia!     A kezemre teszi a kezét, és mosolygok, miközben azt gondolom, hogy értékeli a  becsületességem. Mikor szorosabban megfog, hogy közelebb húzzon magához, aggódni  kezdek. Kérlek, mondd azt, hogy nem vagyunk egy földes úton, a semmi közepén! Hasonlít  valakire Amerika legkeresettebb bűnöz ib l? Érzem a forró leheletét a nyakamon, ahogy a  fülembe súgja: ‒ Akarlak téged, és mindig megkapom azt, amit akarok.     Az ujját végighúzza az arcomon, majd végigfuttatja a számon. Meglep désemben az  ajkaim akaratlanul szétnyílnak, és miel tt átgondolnám, a nyelvem csúcsával megérintem az  ujját. Mélyen beszívja a leveg t, és én ledermedek, a tekintetemet az arcán tartva.     Fogalmam sincs, mennyi ideje bámulom, amikor a sof r megköszörüli a torkát. Kinézek az  ablakon és felismerem a lakásom. A sof r kitárja el ttem az ajtót, ahogy felé fordulok,  Lucian még mindig fogja a kezem, magához húz, és azt mondja: ‒ Ez nem kérdés volt, Lia!  Tedd meg! ‒ majd elereszt ezekkel a szavakkal. Szaggatottan kapkodom a leveg t és  kitántorgok az autóból. A sof r ragaszkodik hozzá, hogy elkísérjen az ajtóig és megvárja,  amíg odabenn biztonságban vagyok. Ó Istenem, valószínűleg mindent hallott, amit Lucian  nekem mondott, milyen kínos! Minden bizonnyal hozzászokott már ahhoz, hogy egyedül  megy haza, míg a f nöke azzal marad éjszakára, akivel... baszik. Lucian Quinn  egyértelműen egy pszichopata. Amikor a sof r elkéri a kocsi kulcsom, lehúzom a karikáról 

és átadom neki. Elmormolok egy gyors köszönömöt és behúzok.       Rose és Jake összefonódva ülnek a kanapén. Amikor majdnem a szék mellé esek, mikor  megpróbálok leülni, Jake vigyorogva megkérdi: ‒ Hűha, kislány, mennyit ittál ma este?     Kimerülten felnyögök.     ‒ Nem annyit, mint ahogy gondolod. Ez a rohadt Nyquil az alkohollal együtt okozza ezt.  Szerencsés vagyok, hogy nem estem pofára az étterem közepén.     Kuncogok, ahogy elképzelem Lucian Quinn arcát, ha ez megtörtént volna.     ‒ Szóval, a nyilvános részegséget leszámítva, milyen volt az este? Öreg a pacák vagy  fiatal? ‒ kérdi Rose.     A szemeim forgatva azt mondom: ‒ Fiatal, dögös, de egy kicsit furcsa. Nem kaptad meg a  képet, amit küldtem neked róla?     ‒ Basszus! Az   volt?   totál rohadtul... ‒ Jake­re néz, aki  t figyeli, és gyorsan hozzáteszi  ‒, hm... oké. Úgy értem,   csak rendben van. Örülök, hogy átvészelted az estét vele.     Önelégülten mosolygok, mert tudom, hogy Rose mit akart mondani; az a férfi egy cs dör!     ‒ Nem vagyok teljesen biztos benne, mivel egy kicsit kivagyok, de azt hiszem, hogy talán  rám parancsolt, hogy mondjak fel a munkahelyemen, mert meg akar baszni ‒ amikor a  szavak elhagyják a számat, a számra csapok. ‒ Istenem, nem tudom elhinni, hogy ezt  mondtam!     Látom, hogy mindketten tátott szájjal bámulnak rám.     ‒ Ezt mondta neked? ‒ miel tt válaszolnék, Rose felsóhajt. – Ez annyira Forró!     Jake Rose­ra néz, majd vissza rám.     ‒ Nektek súlyos problémáitok vannak! Lia, ha egy idegen ezt a szart mondja neked, akkor  a pokolba is, jobb, ha távol maradsz t le!     A barátn jéhez fordul, és azt mondja neki: ‒ És te, azt hiszem, itt az ideje, hogy a  szobádba menjünk és megvitassuk néhány dolgot! ‒ Rose kuncog, amikor Jake felhúzza  t  a kanapéról, és gyakorlatilag befutnak a hálószobába. Jake megáll az ajtóban és  visszafordul.     ‒ Komolyan mondom, bébi; maradj távol t le! Az gáz, hogy ezt mondja egy idegennek.     Becsukja maga mögött az ajtót, és hallom Rose kuncogását. Pfuj, tudom, hogy túl sokat  fogok hallani ma este a papírvékony falakon keresztül.     Arra gondolok, amit Jake mondott és azon tűn döm, hogy Lucian Quinn veszélyes­e.  Határozottan annak tűnt, amikor a kocsiba magához szorított. Azért nem féltem, nem  annyira. Az, hogy arra gondolt meg akar baszni, izgalmas volt. Érzem, hogy nedves a  bugyim, és tudom, hogy ennek   az oka.     Jake, amióta a barátja, Jackson, tavaly összetörte a szívem, a védelmez m. Ez volt az  els  és az utolsó szexuális élményem. Mi már körülbelül egy hónapja jártunk, mire végre  beadtam a derekam és lefeküdtem vele. Micsoda hiba! Pokolian fájt, és azel tt vége is volt,  miel tt még elkezdtem volna élvezni. Csak a saját kezemt l lehet orgazmusom? Rose  beszélt a szexr l, hogy Jake­kel milyen földet­renget , de nekem nem rengett a föld.  Kikászálódtam utána az ágyból, hogy használjam a fürd t, és akkor   elkezdett leveg  után  kapkodni.     ‒ Mi a fasz? ‒ amikor megfordultam, hogy ránézzek, a hátamra mutatott. ‒ Mi bajod van?  A francba, ez a valami fert z ? ‒ Kétségbeesetten felkapkodta a ruháit, s úgy viselkedett,  mintha olyannal szexelt volna, akinek tripperre van.     ‒ Ez csak egy heg – válaszoltam, miel tt magam köré fontam a karjaimat. Elérte, hogy 

undorítónak és piszkosnak érezem magam. Jake dühös volt, amikor meghallotta Jacksont,  amint elmondja néhány barátjuknak, hogy én mennyire „elcseszett vagyok” a ruháim alatt.  Jake tudta Rose­tól, hogy mit tett velem a mostohaapám, és majdnem összecsaptak a  barátjával miatta. Azóta, már alig beszélnek. Jake jó ember, és senkinek se tűri el, ha  rosszul bánik az egyik barátjával. Milyen lenne egy ilyen férfit szeretni és szeretve lenni?  Rose baromi szerencsés.      

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)      3. fejezet  Fordította .: Mó & Joy                  Lia       A hét hátralev  része teljesen összemosódott, túl sok tanulással és túl kevés alvással telt.  Azon ritka alkalmakkor, amikor id ben ágyba jutok, a szexi Lucian Quinn kísérti az álmaim.  Épp egy muffint rágcsálok és egy hatalmas csésze kávét iszok a campus kávézóban, amikor  megszólal a mobilom. Kihúzom a hátizsákomból, azt gondolva, hogy Rose az. Valójában,  kizárásos alapon; nagyon kevés embernek van meg a számom, és közülük még  kevesebben vannak, akik voltaképpen hívnak vagy sms­t írnak.    Megtetted, amit mondtak neked?       Zavartan nézem a telefonom, nem ismerem fel a számot. Végül ezt írom vissza:    Rossz szám, Pajtás!       Ledobom a telefonom az asztalra, meglep dök, amikor szinte azonnal újra megszólal.       Én nem így gondolom, Lia.       ‒ Mi a Fasz? ‒ körülnézek, azt várva, hogy Rose valamelyik sarokban bujkál, halálra  nevetve magát. Azonban nem úgy tűnik, hogy bárki is figyelne engem, mégis, és Rose nincs  a közelben.    Ki vagy?       Ez igazán fájt! Az elmúlt napokban te jártál a fejemben, édes Liám, de úgy tűnik, én nem a  tiédben.       Ez már kezd ijeszt  lenni! Biztosan, nem Jackson űz valamilyen csúnya tréfát velem.    egy seggfej, de már hónapok óta nem hallottam fel le.    Figyelj, bárki is vagy; nem érek rá, szóval, hacsak nem akarod elmondani, hogy ki vagy,  akkor kopj le.       Ez nem jellemz  rám, hogy bunkó legyek, de nem akarom bátorítani ezt a dilis fazont.    Hűha, csak néhány nap alatt eljutottam attól, hogy egy Isten vagyok neked odáig, hogy most  meg azt mondod, kopjak le. Így buknak el a nagyok!       Leejtettem a telefont, mintha megégettet volna. 

   – Ez nem lehet! ‒ Lucian Quinn sms­ezik velem? Ez csakis valami vicc lehet, de ki más  tudná, amit mond? Próbaképpen, beírom:    Lucian?    Hacsak nem találkoztál egy másik Istennel is ezen a héten.       Ó, Istenem! Igyekszem nem megkérd jelezni, ahogy az izgalom végigszáguld az  ereimben, amikor a telefonom szinte azonnal ismét jelez.    Most, vissza a korábbi kérdésre. Megtetted azt, amit mondtam?    Hm... fogalmam sincs, mir l beszél, Mr. Quinn.     Luc... és pontosan tudod, hogy mir l beszélek.       Lehajtom a fejem az asztalra. Komolyan gondolta. Tényleg azt akarta, hogy otthagyjam a  munkám, így   megtud... baszni engem. Oh, a francba, de egy utálatos fajankó! A pasi  hivatalosan  rült. Ez valóban sok mindent megmagyaráz.    Figyeljen, MR. QUINN, hízelg , hogy azt szeretné, hogy... tudja, de nem áll szándékomban  abbahagyni a munkám, vagy csinálni... azt.       Tűkön ülve várok, mégis rettegek a válaszától. Egy Lucian Quinnhez hasonló Férfi, mit  akarhatna igazán egy tapasztalatlan f iskolai hallgatótól? Ha azt hiszi, én vagyok az egyik a  Girls Gone Wild­b l, hát nagyon téved.    Oh, Lia, soha ne hívj ki, egy hozzám hasonló embert! Megígérem neked; mindent meg fogsz  tenni nekem, amit csak kérek t led és még többért fogsz könyörögni. Hamarosan látjuk  egymást.       Elvörösödöm, és a vágy végigszáguld a testemen. A mellbimbóim megkeményednek,  ahogy a fejemben lejátszódik a jelenet: a dögös Lucian Quinn megbasz engem.     Azon kapom magam, hogy már maga a gondolat is jobban felizgat, mint az egész  szexuális tapasztalatom Jacksonnal. Néhány szó Lucient l... Luc­tól és készen állok arra,  hogy elmenjek. Csak játszik velem. Ett l függetlenül, az arca er sen bevés dött az  elmémbe, és kés bb az   neve hagyja el ajkaimat, amikor az ujjaimmal kétségbeesetten  enyhítek magamon.       ‒ Dolgozol ma este, Csibém? ‒ kérdezi Rose, amikor besétálok a nappaliba a szokásos  kísér öltözékemben. Mivel szegény f iskolai hallgató vagyok, nem hagy sok teret a  változatosságra. Néhány ruhadarabba befektettem a munkabérem, de a kis fekete ruha a  legmegfelel bb választás.     ‒ Igen, találkozom valakivel egy partin Valentinónál. Úgy tűnik egy másik üzleti dolog.  Legalább azok nem igényelnek sok beszélgetést.     Rose csatornát vált, miel tt megkérdezi: ‒ Ez megint valami új? 

   Csalódottnak látszik, mikor bólintok.     ‒ Oh, nos, szerintem nem vagyok elég szerencsés, hogy megint egy Isten legyen, mi?     Nem tudom, hogy miért, de úgy döntök, hogy nem beszélek Lucian korábbi szöveges  üzeneteir l neki. Mi az oka, igazán? Mert kétlem, hogy megint hallanék fel le. Lehet, hogy  valami dilis fazon, aki élvezi, ha ugrathatja a n ket. Belém nyilall a csalódottság, ahogy arra  gondolok, hogy soha többet nem láthatom  t. Valaki, akit alig ismerek, hogy lehet ilyen  hatással rám? Rose emlékeztetett, hogy írjam fel az étterem nevét és azét, akivel  találkozom a noteszomba a konyhában. Ezt a rutint az els  alkalomkor a Date Nightnál  kezdtük el. Rose akkor azzal viccel dött, hogy ez megkönnyíti a rend rség dolgát, hogy  megtalálják a testem, ha egy éjjel nem érnék haza. Volt néhány férfi az évek alatt, akik  tesztelni akarták a határokat, de senki olyan, aki nem fogadta el a nem szót.     Lenézek arra a névre, amit Valentino mellé írok.    Aidan Spencer.     Elég ártalmatlannak hangzik, egy viszlátot intve elbúcsúzom Roset l, aki épp belemerült  egy filmbe, és elindulok egy újabb hosszú estére.     Azt kívánom, bárcsak Lucian Quinnel és ne Aidan Spencerrel?     Egyértelműen, igen.   

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)   Ő. fejezet  Fordította .: Hófehérke  Át.n.: Mó                    Lia     Besétálok a Valentinóba és zavartan nézek körbe. Aidan Spencernek a bárnál kellene  várnia rám. Hálás vagyok ezért az információért, mert különben reménytelenül  toporoghatnék ebben a tömegben. A bár tele van emberekkel, f leg párokkal. Egy sötéthajú  férfival beszélget, miközben a bár feletti nagyképerny s tévében focit néznek. Lesimítom a  ruhámat és úgy döntök, hogy megszólítom  t. Veszek egy mély leveg t és megérintem a  vállát.     ‒ Mr. Spencer?     Leteszi a kezében tartott italát a pultra és megfordul a bárszéken. Meglepetésemben  megmerevedik a hátam, miközben dadogva megszólalok.      ‒ Luc – Lucian?     Basszus, tudom, hogy olyannak tűnök, mint egy idióta, de nem tudom irányítani az  érzéseimet, mikor újra meglátom  t. Jézus isten, de melegem lett.     ‒ Lia ­ dorombol, miközben a szemei komótosan végigfutnak rajtam. Örülök, hogy nem  valami kopott ruhát vettem fel ma este. – Gyönyörű vagy!     ‒  Kö ­ köszönöm – dadogok. Istenem, mit tesz velem ez az ember? Elvesztettem a  képességemet, hogy úgy folytassak le egy beszélgetést vele, hogy ne dadognék.  Megköszörülöm a torkom, amikor megkérdezem. – Mit csinálsz itt? ‒     Önelégült vigyorra húzódik a telt ajka, amikor válaszol.     –  Rád várok.     Szájtátva meredek rá, miközben rájövök, hogy ugrat engem. Kétségtelen, hogy találkozik  valakivel, aki éppen annyira szép, mint  . Nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy gúnyt űzzön  bel lem.     ‒ Nagyon vicces. Hacsak nem hívnak Mr. Spencernek, akkor mi nem egymásra várunk.     – Aidan telefonált ‒ a szemei vidáman csillognak, ahogy mondja. Kihúz egy széket maga  mellett és hozzá teszi: ­ Ülj le, látom, szükséged van egy italra, Lia.     Miel tt még tiltakozni tudnék, leültet maga mellé, és egy pohár bor jelenik meg el ttem.     – Bízhatok benne, hogy ma este kihagytad a Nyquilt?     Miel tt válaszolnék, felemelem a poharat és nagyot kortyolok bel le.      – Becsaptál engem. Aidan Spencer nem is lesz itt, ugye?     A keze a térdemre vándorol és körkörösen simogatni kezdi, miközben válaszol – Ó, Aidan  is itt van valahol ma este. Eldöntöttem, én fogadlak téged, hogy meggy z djek róla, hogy  nem okozol csalódást nekem. Bár tudom, ne is tagadd, hogy megint látni szerettél volna  engem, ahogyan én is látni szerettelek volna téged.     Az érintése  rült dolgokat művel velem, és harcolnom kell az ösztönömmel, nehogy  felnyögjek izgalmamban. Közelebb hajol és az ajkait a fülem alatt érzem, amibe beleremeg  az egész gerincem, amikor folytatja.     – Te jártál egész héten a fejemben, Lia. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy  hogyan fogsz kinézni, mikor újra találkozunk. 

   Megszaglássza a nyakam, én meg félrenyelem a bort, ami a torkomra fut, és közben  megpróbálok leveg höz jutni, nehogy megfulladjak. Lucian leveszi a kezét a lábamról és  finoman megveregeti a hátam, míg leveg höz jutok. Elveszem a szalvétákat, amit a csapos  nyújt felém és megpróbálom felszárítani magam után a rendetlenséget. Odafordulok a  mellettem ül  férfihoz és a szememet forgatva azt mondom: – Kérlek, legközelebb  figyelmeztess engem, miel tt valami hasonlót fogsz mondani.      – Szóval, ha elfogadod az ajánlatomat, akkor nem lesz következ  alkalom. Tudtam, hogy  realista vagy, bébi.     Felemelem a szemöldököm és folytatom a szóbeli játékot.     – Bébi? Ez nem egy kicsit… személyes olyan valakihez, akit alig ismersz?     A vándorló keze visszatér a térdemre és elindul a ruhám szegélye alatt.     – Készen álok rá, hogy ezt bármikor orvosoljam, ha te is… Lia.     Nem emlékszem rá, hogy valaha is így beszéltek volna hozzám. Luciannel való  beszélgetés olyan, mint egy el játék. Az egész testem lüktet a vágytól és összekell  szorítanom a térdeimet, hogy csillapítsam a lüktet  fájdalmat a lábaim között. Ez a fajta vágy  idegen nekem. A korombeli n knek vannak bizonyos szükségletei, de én könnyedén  gondoskodom róluk. Még soha ezel tt nem fordított engem egy férfi sem, a saját  nyomorúságom ellen.     Miközben körülnézek a teremben, igyekszem megváltoztatni a témát, valami kevésbé  gerjeszt bbre.     – Szóval… izé, miért is vagyunk itt ma este? – Egy ördögi mosolyt villant felém, de  gyorsan folytatom, miel tt kifejtené a véleményét. – Úgy értem, ez üzlet vagy öröm? – Ó, a  francba! Lehajtott fejjel beismerem a vereségemet. Nem létezik semmilyen mód arra, hogy  ne tegyen megjegyzést az öröm szóra. Ilyen tempóban tíz percen belül ledobom a bugyimat  és megkérem  t, hogy basszon meg a pulton, míg a csapos újratölti a mogyorót a fejem  mellett.     Lucian vigyorog, mint aki tudja, hogy mire gondolok, úgyhogy nagyon meglep döm,  amikor egyszerűen kijelenti: ­ Ma este ez üzlet. Ez egy ünnepi parti, az értékesítési csapat  részére. Ezen a héten megkötöttek egy el nyös szerz dést, és megérdemlik az elismerést.     Kíváncsian kérdezem: ­ Te egy értékesítési ügynök vagy?     Az utolsó találkozónál gyógyszer hatása alatt voltam, így alig emlékszem a  beszélgetésünkre azon az estén.     Az ujjával köröz a finom b rön a combom bels  részén, amikor válaszol.     – Nem, bébi, nem vagyok – megint a „bébi”, de ez túl szexinek hangzik ahhoz, hogy  tiltakozzak. Szeretem ezt… nagyon, és ezt   is tudja. Várom, hogy magyarázza meg, így  kifújja a leveg t és szinte vonakodva bevallja: – Enyém a cég.     Nem vagyok meglepve, nem számítanék semmi kevesebbre. Nem kell szakért nek  lennem ahhoz, hogy észrevegyem, a ruházata méretre készült. Ez a férfi valószínűleg soha  nem lépett be a Walmartba. Furcsa késztetést érzek, hogy kuncogjak, amikor elképzelem,  hogy mit szólna, ha tudná, hogy ezt a ruhát a bevásárlóközpontban vettem tizenöt dollárért.  Éppen mikor az ujja veszélyes területre tévedne, valaki megpaskolja a vállát, amire    meglepetésében összerezzen. Elveszi a kezét a combomról és én azonnal érzékelem a  hűvös leveg t.     – Luc, azon töprengtem, hogy hol lehetsz – odafordulok, és egy jóképű, Lucian korabeli  férfi vigyorog rám. – És   ki?     Csak képzel döm, vagy Lucian hirtelen kényelmetlenül érzi magát? Lucian feláll, segít 

nekem is felállni, így szembe kerülünk az újonnan érkez vel.      – Lia,   itt a barátom, és egyben a munkatársam, Aidan Spencer – Aidan kíváncsian rám  pillant, és szájtátva fordul vissza hozzá. – Aidan,   itt Lia Adams, egy barátom.     Aidan megfogja a kezem, miközben a hüvelykujjával megdörzsöli a tenyerem. Ez a lépés  valószínűleg több n t juttatott el az orgazmusig, és ez hatott is volna rám, ha már nem  bűvölt volna el Lucian. Ennél a pontnál Aidan, csak egy hanyag­Luc­másolat. Lucian  birtoklóan átkarolja a derekam, és úgy tűnik, hogy tetszett neki az én érdektelen reakcióm a  barátja felé. Lucianen kívül, Aidan talán az egyik legdögösebb férfi, akivel valaha  találkoztam, de   nem Lucian.      – Megtiszteltetés, hogy megismerhetem önt, Lia. Luccal van itt?     Miel tt válaszolni tudtam volna, Lucian szorosabban magához vont és válaszolt: – Igen,  velem van. Hol van a kísér d, vagy egyedül jöttél? –  Nem vagyok benne biztos, hogy én  vagy Lucian az, aki felnyögött, amikor Monique sétál felénk;   az egyik dolog, amire  világosan emlékszem az utolsó találkozásunk alkalmával. –   t meg ki hívta? – kérdi Lucian,  egyértelműen boldogtalanul.     Aidan szégyenl sen elmosolyodik.      – Én volnék az, haver –  Lucian csodálkozva pillant rá, mire Aidan csak megvonja a vállát.  –  Hé, ami az egyik embernek hamburger, az a másiknak steak. –  A beszélgetés  abbamarad, mikor Monique odaér hozzánk és egyenesen Lucian elé áll.      – Luc… drágám, hát itt vagy – hajol hozzá és mindkét arcára csókot nyom.  Nincs  kétségem afel l, hogy jobban szeretné megcsókolni a száját, de Luc nem kínálja fel neki a  lehet séget. Akkor felém fordul, tet t l talpig végigmér és elfintorítja a tökéletes orrát.      –  Oh… Lucy, nem igaz? Maga,Luc kicsi… barátn je.     Szuper, ez úgy hangzott, mintha egy kiscserkész volnék, aki kekszet árusít és ugróiskolást  játszik. Nyilvánvaló, hogy megpróbál lealacsonyítani engem. Nem szeretnék semmit sem  jobban, mint elfutni és soha vissza sem nézni, de egy pici részem, amit nem is tudtam, hogy  létezik, nem hagyja, hogy   gy zzön. Az ellenszenvem er sebb, és az igény, hogy a b re  alá férk zzek még nagyobb. Anélkül, hogy id t adnék magamnak a gondolkodásra,  elhajolok Lucian el tt és kinyújtom a kezem a másik n  felé. Megvillantom a legédesebb  mosolyom és azt mondom: –  Lia vagyok. Nagyon örülök, hogy újra látom, Mandy –  ezt  kapd ki te nagyokos. Tudom, hogy telibe találtam, amikor a talán botoxos szája megfeszül,  és a kézfogása is megkeményedik, úgy, hogy alig tudom elválasztani az ujjaimat. Lucian  er sebben vonja karját a derekam köré, és fogalmam sincs, hogy szórakozott vagy mérges,  a mi verbális szukák­üt  versenye végett.     Sajnos úgy tűnik, hogy kíváncsivá tettem Aidant. Monique visszatér a saját oldalára és  megkérdezi: –  Szóval, Lia… hogyan ismerkedtetek meg Luc­cal? Még soha ezel tt nem  hallottam  t beszélni rólad, így azt hiszem, nem olyan régen ismerhetitek egymást.     Mi a mondás, ha hazudni akarsz, adj hozzá egy csöpp igazságot? Mivel Lucian nem áll el   semmilyen magyarázattal, és mert Aidan és Monique is várakozva néznek rám,  megszólalok. –  Teljesen véletlenül történt. Lucian küldött egy sms­t a telefonomra… azt  gondoltam, hogy valaki más küldte –  válaszolok, miközben próbálok szexisen mosolyogni.  Van némi gyakorlatom ezen a területen, így valószínűleg nem úgy nézek ki, mint akinek  székrekedése van. – Enyhén szólva érdekes beszélgetés volt. –  Lucian nemhogy nem  dühös, de még kuncog is mellettem.     –  Határozottan az volt, bébi. –  Már megint az a meleg érzés járja át az egész testem.  Meg kell adnom,   jó ebben. Még rám is hat a bizalmas hang a hangjában. 

   Monique úgy néz, mint aki fel akarna nyársalni a szemével, és Aidan mélyen a  gondolataiba merülve tanulmányozza Luciant és engem. Kétségkívül a szegény pára azon  töpreng, hogy a jóképű, er teljes barátja, hogyan végezhetett egy átlagos, olcsón  öltözködött iskolás lány mellett. Egy darabig még latolgatja, miel tt felém irányítja a  kérdését.      – Monique említette, hogy még tanulsz. Melyik f iskolára jársz?     Ez a kérdés legalább nem volt kényelmetlen.      – Utolsó éves vagyok a St. Claire egyetemen.     Aidan lenyűgözöttnek tűnik; ritka, ha valaki Ashville­ben nem hallott még a rangos  f iskoláról.     –  Hűha, ez figyelemre méltó. Mi a szakod?     –  Üzleti adminisztrátor –  felelem, és hirtelen megriadok, ahogyan mindegyikük figyelme  rám koncentrál. Abban a pillanatban hálát adok az istennek, azokért a Public Speaking  osztályokért, amiket magamra er ltettem.  Lehet, hogy csak képzel döm, de úgy tűnik, hogy  Luciant pont úgy érdekli a válaszom, mint a barátait.     Mivel Monique már hosszú ideje nincs reflektorfényben, ásít egyet, miel tt a szája elé  rakná a kezét és úgy csinál, mintha ez egy baleset volna.     –  Ó, ez csak azért van… érdekes, Lucy. Biztos vagyok benne, hogy találsz majd valahol  egy kis munkát, miután lediplomázol. És mivel ez egy parti, menjünk és bulizzunk egy kicsit.     Küzdök a vággyal, hogy feltartsam a hüvelykujjam és elkezdjek kiabálni, „Egy pont  Szörnyellának“, de legy zöm a késztetést. Valójában helyre tett engem és emlékeztetett  arra, hogy nem az   társadalmi osztályukból származom. Az egyetlen el nyöm vele  szemben az, hogy Lucian továbbra is szilárdan tart a derekamnál fogva; tudom, hogy ez  meg rjíti  t. Tudom, hogy ostobaság és bátorság is egyben, de úgy döntök, növelem az  el nyöm vele szemben. Lucianhoz fordulok, miközben a kezem megpihentettem a széles  mellkasán, észreveszem a meglepett szemeiben a fellángolást és még valami mást is…  valami izgalmasat, esetleg tiltottat. Ez több annál, mint amit hajlandó lennék beismerni.     – Luc, kifogásod volna az ellen, hogy körbe vezess engem? Azel tt még sosem jártam itt,  és ez a hely gyönyörű.     Hallom Monique felhorkantását, de figyelmen kívül hagyom. Lucian egy pillanatra rám néz  és észreveszem a szórakozott csillogást gyönyörű szemeiben.     – Természetesen, Lia –  anélkül, hogy elfordulna t lem, azt mondja: –  Aidan, Monique,  biztos vagyok benne, hogy kés bb még találkozunk.     Azzal elsétálunk, és én kiengedem a leveg t, amit eddig bent tartottam. Luciant sokszor  leállítják, miközben átvágunk a zsúfolt tömegen. Udvarias, de egyben távolságtartó is.   itt a  f nök, és ezt mindenki tudja. A férfiak egy kicsit magasabban érzik magukat, a n k meg  ragyognak, amikor elismeri  ket. Ahelyett, hogy tettetné, hogy nem is létezem, bemutat  minden egyes személynek, akivel találkozunk. Meghatódom és furcsamód meg is lep döm  ett l a lépését l. Az ügyfeleim DateNight­nél nem használnak engem másnak, mint egy  vonzó kelléknek, aki mellettük áll az est folyamán. Valószínű egy cserepes növény is  ugyanezt a célt szolgálná. De Lucian nem, bár lényegében ma este mi egy pár vagyunk. A  kíváncsiság, ami érezhet  a leveg ben, azt mondja, hogy ez nála ritkán fordul el .      Eljutunk az étterem egyik csendes sarkához, ahol az egyik falat egy gyönyörű vízesés fedi  be, amely teljesen elvarázsol. Nyugtató hangja van, és én könnyen elfeledkezem, hogy az  emberek csak pár lépésre állnak t lünk. Végighúzom egy ujjam a vízen keresztül, és  próbálok másfelé nézni, mint erre a férfira magam el tt. Elbűvöl engem, ami teljesen 

abszurdnak tűnik. El kellene sétálnom… nem, futnom. Közelebb lép hozzám és egyszerűen  csak bámul. Úgy tűnik, hogy ugyanazt a bens séges vívódást érzékeli, mint én. Talán  er sebb lesz nálam, és   lesz az, aki els nek távozik. A másodpercek percekké alakulnak,  és mikor megmozdulok, a keze hirtelen a derekamra fonódik. A döntés megszületett;  egyikünk sem távozik.     – Gyönyörű vagy ma este –  a bókja hatására elkezd izzani az egész testem, mikor még  hozzáteszi: –  Én sosem akartam n t annyira megbaszni, mint ahogy most akarlak téged;  érted ezt, Lia?     Megbabonázva nézek fel rá és megrázom a fejem. Istenem, mit tesz velem? A  mellbimbóim megkeményednek és nekifeszülnek a ruhám puha szövetéhez, ahogy továbbra  is tanulmányoz engem. Azt akarom, hogy tegye a nagy kezeit a mellbimbóimra és addig  csipkedje a kemény csúcsokat, amíg elviselhetetlen nem lesz a fájdalom.     Arcomhoz hajol, és az ajkaimra suttogja:  –  Ez hogy tetszene, bébi? Akarod, hogy arccal  a vízesés felé fordítsalak, a kezedet a nedves sziklán tartsam, és tövig nyomjam a faszomat  a nedves puncidba?     A nyelve nedves ösvényt húz a nyakamon, felnyögök, még miel tt le tudnám magam  állítani. Mindent akarok, amit elmondott, még annál is többet. Még soha nem beszélt így  velem egy férfi sem, és nagyon meglep döm azon, hogy milyen vakmer en érzem magam.  Közelebb húz magához, és érzem a kemény merevedését, amikor nekem nyomja magát.  Nem vagyok egyedül, aki elveszett ebben a pillanatban. Lucian nagy és kemény, és nem  tudtam tenni ellene, hozzádörgöltem magam. Felnyög, a kezei elindulnak a derekamon  lefelé, és belemarkol a fenekem finom húsába. Nekifeszül a seggemnek, és a ruhám vékony  anyagán át is érzem a farka fejét, ahogy a bejáratomat bökdösi.     Amikor a nyelve a számba hatol, elveszek. Nincs semmi, amit meg nem adnék neki ebben  a pillanatban, csak hogy abba ne hagyja. Meglovagolom a combját, amit a lábam közé  nyomott, és érzem a bels mben épül  feszültséget. Mikor az ajkai a nyakamra vándorolnak,  a nevét nyögöm, mint aki teljesen elveszett. – Luc… ohhhh! – Úgy tűnik észrevette, hogy  közel vagyok már, csak a nyelve, keze és a térde érintését l is. Ennél a pontnál nincs  szükségem ahhoz, hogy a farka bennem legyen, hogy a mennyországba juttasson. Mikor  kezd elhúzódni, felnyögök, mert szükségem van rá, hogy enyhítse a testemben felgyülemlett  sajgást.     –  Shhh… bébi, minden oké – suttogja, ahogy tovább távolodig t lem. Ostobának érzem  magam, ahogy némán állok el tte, míg lesimítja a ruhám és a hajam. Szinte már  tárgyilagosan teszi hozzá: – Ez egy nyilvános hely, Lia, de hidd el, hogy megbasználak itt és  most, ha teljesítetted volna a kérésemet.     Ez a kijelentés visszaránt a szexuális kábulatból.     – M­mi a fenér l beszélsz? Nem kértél t lem semmit.     A kábult agyammal próbálom kitalálni, hogy miért fosztott meg attól, amit mind a ketten  annyira nyilvánvalóan akarunk.     Kezébe veszi az arcom, miközben keményen a szemembe néz; eltűnt az én leend   szenvedélyes szeret m.     –  Mondtam neked, hogy hagyd ott a munkahelyed, Lia.     Ahogy mondja az olyan, mintha jeges vizet öntenének az arcomba. Megmerevedek és  kirántom magam a karjaiból. Hirtelen dühös leszek erre a rohadékra el ttem.     –  Baszd meg! –  suttogom mérgesen, és az ujjammal hangsúlyozva a mellkasát  bökdösöm. 

   – Nekünk, egyszerű embereknek, dolgoznunk kell a megélhetésért. Drága f iskolára járok,  de az nem azt jelenti, hogy sok pénzem van, Lucian. Ha abbahagyom ezt a munkát, csak  hogy veled kefélhessek, akkor nem lenne hol aludnom, mit ennem, vagy nem tudnék  könyveket és iskolakellékeket vásárolni. Ez az, amit igazán elvársz t lem? Ennyire jó vagy  az ágyban, hogy adjak fel mindent, amim van, mindent, ami én vagyok, csak azért, hogy  összefeküdjek veled?  – a mellkasom hullámzik, és küzdök a vággyal, hogy megüssem a  képét, ahogyan arrogánsan fürkészi az arcom.     Mikor az ajka vigyorra húzódik, feladom a késztetést, hogy megüssem, és a kezem az  arca felé lódul, még miel tt tudnám, hogy mit csinálok. Miel tt arcon ütném, elkapja a  kezem, hogy megállítsa. Elszörnyedek a szokatlan er szakos reakciómon. Ez nem én  vagyok, és megdöbbenek az er s érzelmekt l, amiket ez az idegen ember vált ki bel lem.     –  Csupa tűz vagy, ugye, Lia? Úgy tűnik, egy bocsánatkéréssel tartozom neked. Igazad  van. Nem gondoltam bele, hogy milyen következményekkel járhat az én igényem, a te  életedre nézve. A mentségemre szóljon, hogy túl er s a vágyam irántad. Normális esetben  ezt alaposan átgondoltam volna. Ez nem fog többé el fordulni.     Meglep döm azon, mikor csalódást érzek. Tehát így álunk? Feladja az er feszítést értem.  Azt gondolja, hogy csak a szórakozás miatt dolgozom a Date Night­nak. Persze, olyan  valakinek, mint  , soha nem kellett a pénzen gondolkodnia úgy, mint egy f iskolai  hallgatónak. Hirtelen messze akarok kerülni t le. Tisztáznom kell a gondolataim Lucian  Quinnel kapcsolatban. Nem tudok lélegezni, mikor a közelemben van. Anélkül, hogy a  szemébe néznék, csak motyogok: –  Sajnálom, hogy megpróbáltalak megütni. Én csak…  elvesztettem a fejem.     Lucian felkacagott; a hangja szinte dallamos volt. Ránézek a mosolygós arcára és leesik  az állam, amikor ezt mondja: –  A szexuális frusztráció, a legtöbb emberb l kihozza az  állatot, bébi –  finoman megsimogatja a hajam, belemarkol és óvatosan hátrahúzza fejem.  Rájövök, hogy még ez a kis fájdalom a fejb römön, is vágyakozást vált ki az érzékeny  testemben. –  Vacsorázz velem holnap este. Majd el jegyzem a Date Night­nál, úgyhogy  fizetni fognak érte.     Felemelem a szemöldököm, mikor rákérdezek.     –  Ez oké neked, hogy fizetsz a randiért, de nem lesz szex?     Megalázottnak érzem magam, mikor már feltettem a kérdést. Ez úgy hangzott, mint egy  siránkozás a ma esti elmaradott szex miatt, és én nem vagyok frusztrált… vagy mégis? A  pokolba is ezzel, kit akarok becsapni; mindketten tudjuk, hogy az vagyok.     Megmerevedek, mikor észreveszem Aidant, ahogy felénk közelít. Észreveszi, hogy  szorosan egymással szemben állunk és furcsa pillantással tekint rám. Tényleg ilyen hatással  van rám a f nöke, hogy pusztán a jelenléte is megzavarja a lényemet? Megköszörüli a  torkát: –  Luc, beszédet kellene mondanod addig, míg mindenki itt van, és f leg józan.     Lucian végighúzta az egyik ujját az alsó ajkamon, és ellép.     –  Holnap este beszélünk.     Miel tt válaszolni tudnék, megfogja a kezem és Aidan mellett ellépve visszavezet a partira.  Megpróbálom elhúzni a kezem, mikor a dobogóra sétálunk, de   határozottan tartja a  kezében és csak akkor engedi el, amikor elérjük a mikrofont. Fontolóra veszem, hogy  elbújjak a paraván mögé, hogy ne legyek a reflektorfényben. Az emberek kíváncsian  pillantanak felém, de figyelmen kívül hagyom  ket és csak a mellettem álló férfira  koncentrálok. Olyan könnyedséggel beszél, mint aki hozzá van szokva, hogy a figyelem  központjába van. Ismét a bájos és udvarias énjét mutatja, de úgy érzem, hogy a közönség 

nem sokat lát a valódi Lucian Quinnb l. Lehet, hogy olyan, mint én, aki sok évet töltött el  azzal, hogy álarcot tegyen fel a nyilvánosság el tt, mert felismerem benne a rokonlelket.  Ráadásul, ahogy az emberekhez beszél, észreveszem, hogy az oldalánál az ujjai a  combjába mélyednek. Nem örülök neki, hogy igazam van. Az életem legnagyobb részében a  saját démonjaim kísértettek, és nem kaptam t lük semmi mást, csak megértést azok iránt,  akik ugyanúgy szenvednek, mint én. Az is lehet, hogy csak képzel döm, és Lucian csak  simán nem szeret a nyilvánosság el tt beszélni… de valahogy nem hiszem, hogy ez lenne a  helyzet. Miel tt még tovább gondolkodnék ezen, taps kíséretében fejezi be a beszédet, és  azonnal elfordul, mintha engem keresne. Félve tartom felé a kezem, mire   azonnal  megragadja. A testem egy kis része újra összekapcsolódik az övével, és ez messze túl  természetes dolog két idegen számára. Ki vagy te Lucian Quinn, és mit teszel velem?     A beszéd után Lucian er sen tartja a kezem és csendesen az ajtó felé vezet. Úgy tűnik,  hogy az esténknek majdnem vége, és azon kapom magam, hogy habozok, hogy  befejezzem­e vele. Az ajtónál biccentéssel köszön egy pár embernek, de túl hamar a járdán  vagyunk, egy autó felé vezet, ami a járdaszegély mellett parkol. Felismerem a fényes, fekete  Mercedest az els  találkozásunkról.     –  Lucian, az autóm itt van.     Úgy érzem, hogy muszáj tiltakoznom, habár tudom, hogy semmi értelme. A sof r kinyitja a  hátsó ajtót és hamarabb tuszkolnak be, mint tiltakozni tudnék.     Néhány pillanatig csendben ülünk egymás mellett, és megdöbbenek, amikor a kezét  hirtelen a térdemre teszi. Anélkül, hogy felém fordulna, szórakozottan mondja. –  Élveztem  veled a mai estét, sokkal jobban, mint általában.     Boldogsággal töltenek el a szavai.     –  Én… köszönöm. A beszéded zseniális volt –  teszem még hozzá.     Sóhajt és beismeri, amit már gyanítottam.    –  Útálom az ilyen kibaszott dolgokat. Csináltam már egymillió alkalommal, és millió  alkalommal utáltam minden pillanatát –  szeretnék vigaszt nyújtani, de az az érzésem, ezt  csak kevés embernek engedi meg. Ahelyett, hogy kimondanám a szavakat, kezem a  térdemen pihen  kezére teszem, és   megszorítja. Így utazunk tovább, amíg el nem érünk a  lakásomhoz. Ahogy kezdek elhúzódni, er sít a szorításán, közelebb húz magához és  kemény csókot nyom az ajkamra. A szám még bizsereg, mikor azt mondja: –  Holnap este  hétkor felveszlek –  bólintok, és ahogy kezdek elhúzódni még hallom, ahogy azt suttogja: –  Gondolj rám ma este, édes Lia, mert tudom, hogy én csak rád fogok tudni gondolni.       Megbotlom, amikor kiszállok és hálás vagyok a sof rnek a segítségért. Ahogy elérjük az  ajtót, megfordulok és rámosolygok.     –  Már kétszer az ajtóhoz kísért és még a nevét sem tudom, hogy meg tudjam köszönni.      Úgy tűnik, meglepte a kérdésem, de visszatér a mosolya és azt mondja: –  Hívjon  Samnek, hölgyem.      Nevetek, miközben azt mondom neki: –  Hívjon Liának. A „fiatal hölgy” túl soknak tűnik  egy f iskolai hallgatónak. Köszönöm, hogy elkísért engem, Sam.      –  Részemr l az öröm, Lia. Holnap este találkozunk.     Anélkül, hogy bólintanék, kinyitom az ajtót és belépek. Rose még mindig ugyanabban a  testhelyzetben fekszik a tévé el tt és halkan horkol álmában. Odamegyek hozzá,  kikapcsolom a tévét, megragadom a takarót a kanapé támlájáról és betakarom  t vele.  Megkordul a gyomrom és rájövök, hogy egész este nem ettem semmit. Gyorsan megtöltök  egy tálkát Captain Crunch gabonapehellyel és a szobámba viszem. Miel tt még 

megfontolnám a lépésemet, megragadom a telefonom és bepötyögök egy üzenetet Lucian  számára.     Éhes vagyok. Nem szokásod etetni a randipartnereidet?       Ahogy leteszem a telefonom, abban a pillanatban csilingel.      Ah, sajnálom, bébi. Az egyetlen dolog, amit ma este enni akartam az… te voltál.  Biztosíthatlak afel l, hogy hamarosan mind a ketten azt kapjuk, amit akarunk.        Az arcom lángol és leejtem a telefont, mintha megégetett volna. A szavai egyenesen a  nemi szervemre hatnak, és tudom, hogy az ujjaim hamarosan a nedves red k közé  csúsznak, hogy enyhítsem az ott keletkezett sajgást, amit okozott nekem. Mintha olvasna a  gondolataimban, egy másik üzenet érkezik.     Megérinted magad, miközben rám gondolsz?    Ó, édes Istenem, nem lett volna szabad ezt elkezdenem. Nem akarok mást, csak azt tenni,  amit mond.      Nem, természetesen nem. Egy tál müzlit eszem flanel pizsamámban.       Felkuncogok, ahogy elképzelem az undorodó arckifejezését. Valószínűleg még soha nem  hallott a flanelr l, és sokkal kevésbé érdekli egy n , aki még ráadásul viseli is. A valóságban  egy pántos fels  és bugyi van rajtam, amelyek természetesen pamutból vannak.      Érintsd meg a melled, Lia. Futtasd végig az ujjadat a mellbimbód körül és képzeld el, hogy  az én érintésemt l keményedik meg.        Ahogy habozok, a telefonom újra megszólal.      MOST!        Furcsa mód izgatottnak és pajkosnak érzem magamat, ahogy a kezem a fels m alá  csúsztatom és simogatni kezdem a mellemet. A mellbimbóm megkeményedik és felnyögök,  amikor csavargatni kezdem. Mire belemerülnék a pillanatba, hallom, hogy még egy  üzenetem érkezik.     Jó érzés, nem igaz, bébi?        Amikor a telefonom jelzi, hogy bejöv  hívásom van, anélkül hogy megnézném, tudom ki  az. Figyelmen kívül akarom hagyni a hívást, de nem tudom megtenni. Hallani akarom a  hangját.     –  Szia! – szólok bele kifulladt a hangon.     El zmények nélkül megkérdezi: –  Nedves vagy már nekem, Lia? –  köpni, nyelni nem  tudok. Nem hiszem el, hogy csak úgy rákérdez egy ilyen személyes jellegű dologra. – Tedd 

a kezed a lábad közé, és mond el, mit érzel, bébi.     Egyfajta bravúrt érezve, viccesen felelem: –  Flanel pizsama van rajtam, emlékszel?     Ahogy kimondom a hazugságot, tehetetlennek érzem magam, és a kezem magától indul le  a testemen. Amint elérem a célom, érzem, hogy a bugyim teljesen átnedvesedett.     Mintha a hallgatásom igazolna engem, Lucian rekedten suttogja: –  Bébi, érzed, hogy mit  teszek veled, akkor is, ha nem vagyok ott? –  a hangja minden bátorítást megad nekem,  amire szükségem van, félrehúzom a bugyim és benyomom az egyik ujjam a nedves red k  közé. Zihálok, amikor simogatom az érzékeny csiklóm. Lucian mély torokhangon felnyög,  mintha a hangom kínozná  t. –  Nyomd be az egyik ujjad, bébi. –  felnyögök a gyönyört l,  amikor a szűk bejáratom meg­megrándul. Ahogy a hangja suttog a fülembe, túlságosan is  könnyű elképzelnem, hogy Lucian farka van bennem az ujjam helyett. –  Ó, bébi, lefogadom,  hogy kibaszottul jó érzés. Adj hozzá még egy ujjat, Lia, és húzogasd ki­be a nedveden.     Engedelmeskedem a parancsának, és teljes szélességgel tör rám a szexuális vágy.  Annyira nedves vagyok, hogy a két ujjam könnyedén siklik ki és be.     –  Lucian! –  szinte sírom, mikor a megkönnyebbülés határán vagyok. Kétségbeesetten  lovagolok a kezemen, míg a telefon a vállamon ringatózik.      –  Közel vagy már, Lia?–  kérdezi hörögve.      –  Igen! Istenem, igen! –  kiáltom.     Csak elképzelni tudom, hogy milyen hangosnak tűnhetek a fülében, amikor elvesztettem  minden gátlásom. Remélem, Rose mélyen alszik, ellenkez  esetben a hangokból rájön,  hogy éppen mit csinálok. Általában próbálok csendes maradni maszturbálás közben, de  még soha ezel tt nem voltam ennyire felizgulva.     –  Dörzsöld a csiklód, bébi. Képzeld el, hogy az én kezem dörzsöli, miközben keményen  megbaszlak. Érezd, ahogy mélyen benned vagyok.     Ennyi elég is nekem, felrobbanok a szivárvány összes színében. Úgy érzem, hogy órák  óta fekszem elgyengülve az élvezett l. A telefonom már leejtettem, de elég közel van ahhoz,  hogy halljam Lucian éles káromkodását. Ahogy visszatérek a jelenbe, annak a tudata, hogy  mit tettem, elég volna ahhoz, hogy befejezzem a hívás, és csak remélhetem, hogy soha  többé nem látjuk egymást. Hallom, ahogy a nevemen szólongat, de tudom, hogy bármilyen  menekülés csak ideiglenes volna.     –  Én… ööö… itt vagyok – a francba, ez olyan szánalmasnak tűnik. –  Úgy értem… ehm,  jobb, ha most megyek.     Lucian kuncog, de bánatosnak hangzik. Érdekelne, hogy   is megérintette­e magát, de  nincs hozzá elég bátorságom, hogy rákérdezzek.     –  El sem tudod képzelni, mennyire szeretnélek most megbaszni. Minden akarater mre  szükségem van ahhoz, hogy ne menjek oda hozzád.     Meg szeretném mondani neki, hogy várni fogom, de kell egy kis id , hogy feldolgozzam a  történteket. Ez az ember olyanná változtat engem, amilyen soha nem voltam és fogalmam  sincs, hogyan tudnám ezt kezelni. Tudom, hogy ez nem tartana sokáig és hamar  felemésztene engem. Rettegek… Fel vagyok dobódva és teljesen ki vagyok szolgáltatva az   kénye­kedvének.     Teszek egy utolsó kétségbeesett er feszítést, és azt mondom: – Lucian… nem is ismerjük  egymást. Mit csinálunk?     Egy pillanatra csend lesz, aztán azt mondja: – Nem tudom, Lia… de nem tudom megállni –  elfogadom a válaszát, mert tükrözi a saját gondolataimat. Úgy tűnik, mindketten képtelenek  vagyunk megmagyarázni a köztünk lév  vonzer t és nem tudjuk megállni, hogy ne ugorjunk 

az ismeretlenbe. Miel tt még válaszolhatnék, hozzáteszi: – Találkozunk holnap este –  ezekkel a szavakkal bontja a vonalat, és én furcsán magányosnak érzem magam, a  fülemben csengett hangja nélkül.     A gabonapelyhem már elázott, így lábujjhegyen megyek a konyhába, és kiöntöm. Hálás  vagyok Rosnak, hogy még mindig úgy alszik, mint a bunda. Lehet, hogy gyakran hallom  t  és Jaket, de nem élvezem annak a gondolatát, hogy   is hall engem, mikor telefonszexelek.  A testem még mindig bizsereg a korábbi orgazmustól, így gyorsan végigfutok az esti  lefekvés el tti szokásaimon. Kimerült vagyok, mikor a hasamra fordulok, hogy végre  elaludjak. Lucian tölti ki az éber és alvó óráimat.        Lucian     Kezemben fogom a k kemény farkam és hosszában végighúzom rajta a tenyerem. Nem  emlékszem rá, hogy mikor volt utoljára telefonszexem, talán kamasz koromban. Lia ma esti  üzenete váratlanul ért, de ami utána következett, az teljesen váratlan volt. Elhalványítja a  fényt azokról a n kr l, akikkel az elmúlt éveket töltöttem. Nagyon vonzó n , nagyon kevés  férfi tudná figyelmen kívül hagyni a testét. Amit a legjobban vonzónak találok benne, azok a  szemei. Mutatnak egy fajta ártatlanságot, ami idegen a legtöbb n ben, az   korában,  ugyanakkor látok bennük fáradságot is. Milyen dolgok történhettek az életében, amit l ilyen  a pillantása? Nagyon helyes; nem csináltam meg a házi feladatom, ami szokatlan t lem.  Felkértem, hogy hagyja ott a munkahelyét. Már megejtettem egy telefonhívást, hogy  leellen rizzem a hátterét. Semmi, amit ott találok, nem fogja leállítani az üldözésem, de  legalább jobban meg fogom  t érteni.     Meztelen testem nyugtalanul mozog az ágyon, ahogyan növekszik a tempó. A mellemen  lév  tetoválás hullámzik, és jól emlékszem Lia nyögésére az élvezett l. Nagyon belemerült a  pillanatba. Kétlem, hogy tisztában van azzal, hogy a nevemet kántálta, miközben a csúcsra  juttatta magát. Ez kínzás volt számomra, de egyben nagyon erotikus is. Ha nem ijesztettem  volna halálra, ott lettem volna a lakásában, és benne, húsz percen belül. A türelem, nem az  én er sségem; hogy ez jó­e vagy rossz; ha az embernek pénze van, csak ritkán kell várni  arra, amit akar.     Lia nevét nyögöm, mikor a farkamból kilövell  sperma a hasamra csurog. A testem reszket  a megkönnyebbülést l. A farkam még mindig félkemény. Igazi testet akar, nem egy kezet és  egy memóriát. Ha semmi nem fog megoldódni a holnap esti vacsorán, akkor megoldom  helyette én; a várakozás nem opció számomra. Leszállok az ágyról, hogy megmosakodjak,  és szobámba menet hallom, hogy üzenetem érkezett. Csalódottságot érzek Aidan neve  láttán, ami zavarba ejt .     Szóval, ki volt az a lány ma este?       Bassza meg, ez nem kellett nekem, Aidan szaglászik Lia után. A tény, hogy kíváncsi és  kés i üzenetet küld nekem, az egy rossz el jel.     Ez nem a te rohadt üzleted.      Pár pillanatig nem válaszol, de nem aggódom amiatt, hogy a kemény szavakkal  megsértettem  t. Aidan és én, már régóta vagyunk barátok, így nem könnyen sért dünk 

meg a másikra.    Érdekes, testvér.       Elegem van ebb l a beszélgetésb l és nem akarom biztatni  t, hogy folytassa a rejtélyes  üzeneteit.    Van ennek értelme?    Szinte azonnal válaszol.     Nincs értelme. Csak egy szellem sétált át a sírom fölött. Holnap találkozunk.       Ezekkel a szavakkal fejezi be, és én nem zavartatom magam, hogy válaszoljak.  Mindketten tudjuk, hogy mire is utalt ezzel. Csak remélni tudom, hogy nem ez a f  forrása a  vonzódásomnak Liához. És én mindenkinél jobban tudom, hogy nincs visszaút. Az egyetlen  lehet ség a jöv re nézve az, hogy el re kell néznem, és én ezt kész vagyok megtenni. Miért  , és miért pont most, fogalmam sincs, de nem óhajtom… nem tudom abbahagyni.       

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)   ő. fejezet  Fordította .: Hófehérke    Át.n.: Mó                 Lia     Az egész napom szarul kezd dött. Reggel elaludtam és kések az els  órámról. Utálok úgy  az osztályterembe menni, mikor már mindenki ül… engem bámulnak. Mindig az els k között  érkezek. Szeretek a helyek között válogatni, így nem fenyeget a veszély, hogy a  reflektorfényben leszek. A fenébe, az osztály fele valószínűleg nem is tudja, hogy nem az    társadalmi osztályukba tartozom. Arra is rájöttem, hogy a könyvek, amelyekre az új  matekórán szükségem van, kétszer olyan drágák, mint vártam volna. A tankönyvek olyan  drágák, mint egy rúd arany, és használhatatlanokká válnak pár év múlva. Mivel tudják  indokolni azt, hogy ilyen sokat számláznak? És Lucian azt akarja, hogy mondjak fel a  munkahelyemen? Nevetnem kell, de ez a nevetés humortól mentes. Az ellenkez jét kell  tennem: dolgoznom kell még pár hónapig, hogy tudjam fizetni a költségeimet.     Korábban e­mailben a Date Night­tól kaptam egy munkafelkérést; ekkor az igazi nevét  használta. Dühös akarok lenni, hogy a munkámon keresztül kér id pontot egy randira, de a  büszkeségem félretéve rájövök, hogy a mai felfedezésem után, nagyobb szükségem van a  pénzre, mint valaha. Zavarban vagyok, mert már látta a ruháim közül mindkett t. Ez a  probléma még soha nem merült fel. A találkozók között, még a visszatér  ügyfeleimmel is  hónapok telnek el, így remélhetem, hogy nem emlékeznek rá, milyen ruhát viseltem  korábban. Luciannel való mindkét találkozás a közelmúltban volt, és az az érzésem, hogy  minden részletre nagyon is jól emlékszik. Nincs pénzem valami újat vásárolni, úgyhogy  marad a talpnyalás Rose­nak. Azonos a méretünk, bár   magasabb nálam. Van egy kék  selyemruhája, szerintem tökéletes lenne. Majd felajánlom, hogy egész héten én fogok  mosogatni. Ez olyasmi, amiért bármit odaadna, mert utálja a házimunkát.     Akkor érkezem haza, mikor Jake a nyelvével a szájában van és a kezével a seggét  markolássza. Szent szar, soha nem tudnak a hálószobába menni? Rose felnéz, nem úgy  tűnik, mintha egy kicsit is zavarba volna; biztos vagyok benne, hogy nem érdekli  t, hogy  esetleg végignéztem az egészet az elejét l a végéig. Jake azonban elpirul, ami imádnivalón  néz ki egy olyan macsó fickón, mint  .     – Hé, csajszi – mondja Rose –, szeretnél jönni velünk egy kis mexikóira? Jake szülei  küldtek egy ajándékkártyát az utca túlsó végén lév  helyre.     A gyomrom az étel említésére megkordul, és csalódott vagyok, hogy el kell utasítanom  egy ingyenes étkezést az egyik kedvenc helyemen.      – Bárcsak tehetném, de dolgozom – úgy döntök, kölcsönkérem a ruhát, míg Jake itt van.  Kisebb a valószínűsége annak, hogy hátat fordít nekem, míg a szeretett barátja ilyen boldog  szex­állapotban tartja  t. –  Kölcsönkérhetném esetleg az egyik ruhád a ma estére? – A  francba, nem akarom bevallani neki, hogy ugyanazzal a fickóval találkozom; elég szokatlan  dolog ez ahhoz, hogy ne keltse fel a figyelmét. –  Én… nem volt alkalmam mosodába menni  és kiöntöttem valamit a másik ruhámra.     Megkönnyebbülésemre csak egy futó pillantást kapok t le, miel tt visszatérítené a  figyelmét Jake­re. 

   – Persze, vedd el azt, amelyiket szeretnéd – rátekeri magát a barátjára és szórakozottan  még hozzáteszi:  –  Tudod a járást.     Engedelmesen átsétálok a konyhába, egy papírtömbre felírom Lucian nevét és a helyszín  mellé egy kérd jelet teszek, mert   visz engem. Nincs más módja annak, hogyan osszam  meg ezt az információt Rose­val. Az a szabály, hogy mindig saját autóval megyek. Nem  tudom biztosítani  t arról, hogy   nem sorozatgyilkos, csak ha elmondom az egész  történetet, ami ma este nem fog bekövetkezni. Befutok a szobájába, megragadom a kék  ruhát és úgy döntök, hogy növelem a szerencsémet és kölcsönveszem az egyik hozzáill   magas sarkú cip t is; ezek jobbak bármelyiknél, amik nekem vannak. Biztonságosabb volna  felvenni egy régi farmert és egy vacak pólót, de úgy akarok kinézni a ma esti vacsorán, mint  egy olyan ember, aki illik Lucian Quinnhez.     Gyorsan lezuhanyozom, bekenem magam az egyik mézes krémmel, és kiveszem az  egyetlen fekete bugyi és melltartó szettem, amim van. A kékeszöld ruha olyan rajtam,  mintha rám öntötték volna és pont a térdem fölé ér. A V­kivágás többet mutat a  dekoltázsomból, mint kellene, és elégedettségemben megpördülök. A barna hajam lágyan  hullámzik a hátam közepén. Minimális sminket teszek fel, némi szemceruza, hogy füstös  hatást keltsenek a szemeim. Már majdnem kész vagyok, mikor egy kis pánik fog el. Ha  Lucian az ajtóhoz jön, sok lesz a kérdésb l. Tíz perccel az érkezése el tt, megragadom a  táskámat és elhagyom a lakást. Az autója éppen a járdához húzódik, amikor lélekszakadva  sétálok a járdán. Meglep döm, mikor Sam az autóban marad, és Lucian száll ki a hátsó  ülésr l. Egy öltöny van rajta, amelyr l ordít, hogy nagyon drága. Sűrű, sötét haja hívogat,  hogy végigfuttassam rajta az ujjaim. Ennek az embernek komoly id t kell töltenie az  edz teremben, mert úgy néz ki, mint akin egy szem felesleg sincs. Lenyűgöz ! Úgy látszik,  meglep dik, hogy ott állok a járda szélén és bámulok rá.     –  Lia, odamentem volna érted.     – A lakótársam és a barátja nagyon, ehm… elfoglaltak voltak a kanapén. Arra gondoltam,  hogy találkozzunk inkább kint.     Elpirulok a meglepett pillantásától. Én és a nagy szám. Nem tudtam volna vele megosztani  egy kicsivel kevesebb információt? Egy önelégült mosollyal gyorsan magához tér, ami már  megszokottá vált nála.     – Majdnem, mint egy kukkoló, mi? Kár.     A legkomolyabb pillantásommal mondom: – Ó, te szereted nézni? Ha csendben  maradunk, vissza tudunk osonni. A legjobb résznél tarthatnak már.     Ez honnan jött? Olyan váratlan dolgokat hoz ki bel lem, amik a legkevésbé jellemz ek  rám. A karjaiba húz és belenevet a hajamba.     –  Sokkal inkább éreznélek téged, mint hogy  ket nézzem – ezekkel a szavakkal az ajkát  az ajkamra tapasztja, és én belefulladok ebbe az érzésbe Lucian Quinnel. A csók rövid, de  mikor vége, támasztékként a derekába kell kapaszkodnom. Lazít a szorításon és besegít az  autóba. Ismét túl közel ülök hozzá ahhoz, hogy kényelmes legyen. A kezét a csupasz  lábamra teszi, így tart engem egy helyben. –  Szeretem a ruhádat – mormogja. –  Szép  vagy, mint mindig.     – Köszönöm, Rose­tól vettem kölcsön. Eléggé kimerítettem a lehet ségeimet ezen a  héten.  Általában nem járok ilyen el kel  helyekre.     Miközben megalázkodom, azon töprengek, hogy miért érzem annak a szükségét, hogy  ilyen sok információt osszak meg vele.     Lucian idegesnek tűnik, mikor azt mondja: – Sajnálom, Lia, nem gondoltam volna. Azt 

hittem, feltételeztem, hogy több ruhád van kéznél a… munkád miatt.     Kezem a kezére teszem, és azt mondom: – Normális körülmények között jól vagyok. Még  sosem voltam ugyanazzal a személlyel egy héten belül, habár.     Már beismertem neki, hogy egy szegény, f iskolai hallgató vagyok, így nem érzem  szükségét annak, hogy hazudjak neki. Ha valamikor, akkor most van az a pillanat, hogy  nyilvánvalóvá tegyem számára, hogy szükségem van erre a munkára. Csendben marad a  beismerésem után. Gondolkodom, hogy elveszem a kezem az övér l, de jobban élvezem a  b re tapintását a tenyeremben, minthogy megfosszam magam ett l. Valószínűtlen, hogy  Lucian továbbra is hosszútávon folytatni szeretné velem ezt a dolgot, így kiélvezem a  pillanatot, amíg még tart. Túlságosan kevés örömben volt részem az eddigi életem során, és  azon kapom magam, hogy kapaszkodni akarok ebbe az érzésbe, függetlenül attól, mibe fog  ez nekem kerülni.     Egy kicsivel kés bb, az autó megérkezik egy parkolóhoz, amely Asheville küls  területén  fekszik, amit felismerek. A fákkal szegélyezett járdán üzletsorok és éttermek csatlakoznak  egymásba.  Meglep, hogy Lucian ilyen forgalmas helyre hozott vacsorára; valami csendes  és elegáns helyet képzeltem el, olyat, mint a Valentino. Ezen a részen több f iskolai épület  is van, és ez jobban illik hozzám, mint hozzá.     Mintha érezné, hogy mire gondolok, mikor kiszállunk az autóból, közelebb húz magához,  és azt mondja: – Egy barátomnak van itt egy olasz étterme. Van egy lakásom a közelben,  így ha erre járok, be szoktam oda ugrani – meglepetten felé fordulok. – Te itt laksz?     – Többek között – teszi hozzá. – Van egy lakás az irodámban, és van egy házam Biltmore  Village közelében. A lakás az irodámban azt a célt szolgálja, hogy ha kés n végzek, és túl  fáradt vagyok, legyen hol aludnom. Vettem itt egy lakást, mikor elkezdték a terület  fejlesztését, mert szeretem ezt a helyet… ez volt a gyerekkori otthonom.   Kíváncsian megkérdezem: –  A szüleid még mindig itt élnek?     – Nem, meghaltak még fiatal koromban. A házat rám hagyták, hogy gondoskodjak róla. A  lakást el nyben részesítem, ahol a szabadid m legnagyobb részét töltöm.     A sarkon lev  téglaépület felé irányít, kinyissa az ajtót el ttem, hogy lépjek be. Anélkül,  hogy megvárná, hogy leültessenek, a sarokban lév  bokszhoz vezet. A bejáratán kívül az  összes oldala zárt, így teljes magányt biztosít a vendégek számára. A közepére csúszok,    követ engem, és teljesen hozzám húzódik. A pincér szinte azonnal megjelenik, és Lucian  egy üveg bort rendel. Alig van id m körbenézni, mikor megérzem a kezét a combomon.  Szájtátva bámulom, ahogy a ruhámat centir l centire csúsztatja fel.      –  Luc… mit?     – Shhh, ha nem tudlak most azonnal megízlelni, akkor legalább érezhesselek – a szavai  hallatán melegség járja át a testemen. – Tedd szét nekem a lábaid, bébi – suttogja a  fülembe. Gondolkodás nélkül eleget teszek a kérésének, lassan szétteszem a lábaim és  zihálni kezdek, mikor megérzem a hűvös leveg  érintését a bugyim nedves anyagán.  Minden el zmény nélkül elhúzza a csipkét a puncimról. A lélegzetem elakad, mikor az egyik  ujja elmerül a nedvességben. Az arcom a nyakába hajtom és felnyögök. A csiklómat  simogatja, miközben azt kérdezi: – Azért vagy ilyen nedves, mert a farkamat akarod, Lia?  Szükséged van rá, hogy megbasszalak?     Az ujja megáll, ahogy a válaszra vár.     – Igen – lehelem.     – Igen, mi, bébi?      – Szükségem van rád – nyöszörgöm –, hogy… megbassz. 

   Ó istenem, nem tudom elhinni, hogy tényleg ezt mondtam neki. Ennél a pontnál már  bármit bevallanék, ha az azt jelentené, hogy az ujja újra mozgásba lendülne. Mikor ez  bekövetkezik, sírni tudnék a megkönnyebbülést l.     Teljesen a vágyra összpontosítok, ami a bens mben kezd gyülekezni, mikor hirtelen az  asztalunknál megjelenik a pincér. Ugrok egyet ültömben, de Lucian ártatlanságot mímel.  Nyugodt mozdulattal elhúzza a kezét a bugyimból és elveszi a felkínált pohár bort a  pincért l. Majd meghalok a rémülett l, mikor látom, hogy az ujját, ami még el bb bennem  volt, áthúzza a pohár peremén, miel tt megkóstolná. Elismer en az ajkát nyalogatja.     –  Ez tökéletes, Jeffrey, kitűn  évjárat.     Jóváhagyásképpen int a pincérnek, miel tt az felöntené a poharunkat. Nem kellene ennyi  figyelmet fordítanom a tényre, hogy Lucian, a nedvem, amit imént a pohár peremére kent, a  pincér el tt nyalta le… de megteszem.     Lucian mindkett nk számára megrendeli az ételt, és én aggódva várom, hogy a pincér  elmenjen, hogy Lucian keze visszatérhessen hozzám. Lucian azonban az asztalon tartja a  kezét, és ha nem lenne kipirulva az arca, azt gondolnám, hogy ezt az egészet csak  beképzeltem.      –  Mik a terveid a diploma megszerzése után? – kérdezi, amin meglep döm.     Hirtelen világos lesz számomra, hogy ma este megint kielégítetlen maradok. Viszket a  tenyerem, és küzdök a vággyal, hogy pofon üssem az arrogáns arcát. Fagyjon be a pokol,  hogy ha még egyszer megengedem neki, hogy ezt tegye velem. Lehet, hogy kényelmetlenül  fel vagyok izgulva, de én nem fogok küzdeni egy kemény farokkal, ahhoz nem fér semmi  kétség; néha megéri n nek lenni.     Kortyolok egyet a boromból, amit hűvösnek és üdít nek találok. Nincs sok tapasztalatom a  borok terén, csak az Arbor Mist­et ismerem, de lefogadom, hogy ez elég drága. Általános  szabály, ha a pincér a vendég jóváhagyására vár, hogy teletöltse a poharát, akkor  valószínűleg magasabb az ára. Közömbös hangot er ltetek magamra, és válaszolok: – Egy  kezd  pozíciót szeretnék, mint üzleti elemz . Remélem, hogy találok egy céget, amely  támogatja a folyamatos továbbképzést, úgyhogy továbbra is folytatni tudnám a  tanulmányaimat az esti szakon, hogy mesterképzést szerezhessek.      Kíváncsian rám néz, és megkérdi: – Miért pont üzleti elemz ?     – Szeretnék segíteni egy vállalatnak, hogy versenyképes tudjon maradni, azzal, hogy  javaslatokat teszek arra, hogyan tudná javítani a struktúráját, hatékonyságát és a  nyereségét. Szeretném, hogy a javaslataim kulcsfontosságúak legyenek a folyamatos  fejl désében és növekedésében. Nem akarok csak dolgozni és fizetést felszedni. Meg  akarom figyelni a múltban tapasztalt problémákat, hogy hol keletkeztek hibák és miért. Meg  akarom érteni az üzlet minden oldalát és er sebbé tenni a vállalatot; válaszokat találni arra,  amire mások nem találtak. Azt akarom, hogy különbözzenek az ötleteim… hogy  különbözzenek – szembefordulok vele és megkérdem: – Te megtetted ezt, igaz Luc? A  vállalatoddal? –  Lucian mosolyog, látszólag elbűvölte a szenvedélyem.      Bólint, és azt mondja: – Meg, Lia, és még mindig csinálom, pedig sok embert fizetek azért,  hogy ezt csinálják nekem. Elemezni a céget, az elejét l kezdve átkozottul nehéz, de az  egyetlen módja annak, hogy lásd a képességeidet. Amikor kezdtem, különböz   forgatókönyvek futottak végig az agyamon minden éber pillanatomban. És igazad van;  mámorító elképzelni és kitűzni egy olyan célt, ami működik is. Nagyon sok tényez t kell  figyelembe venni. És a nap vége a változásról szól, és néha a változás a legnehezebb  dolog, hogy összegyűjtsd a támogatottságot, még akkor is, ha egy sikeres múlttal 

rendelkezel.      Pörgeti a pohár szárát, mintha mélyen gondolkodna.     –  A kezdés, bár ijeszt  volt, mint a pokol, különbözött mindent l, mint amit valaha  ismertem. Az els  néhány évben keveset aludtam, de ember, milyen kibaszott nagy rohanás  volt. De a megélhetésért, mindent félre kellett tenni. Tudtam, vagy sikerül, vagy mindent  elveszítek, és a döntés meghozatala olyan volt, mintha mindent egy lapra tennék fel –  Felnéz, és egy fanyar mosoly kíséretében még hozzáteszi: – Mint már ahogy mondtam,  most már sok ember dolgozik nekem, így már elég valószínűtlen, hogy a Quinn  tönkremenne egy általam meghozott rossz döntés miatt.  Azt gondolom, hogy eltölthetnél ott  velem egy napot. Talán szerzel néhány tapasztalatot ezen a területen, ami segít felkészülni  az üzleti világra.       Nagyon örülök az ajánlatának; nem szeretnék semmit jobban, mint hogy kövessem  t egy  nap a munkája közben. Google­n rákerestem a cégére, amíg tanulnom kellett volna a  könyvtárban, és láttam, hogy a Quinn Software a vállalkozás csúcsán áll. Luciant úgy  emlegetik, mint a csodafiút, aki feltalált egy újfajta programozó szövegkönyvet, amit gyorsan  alkalmazott, és ma már széles körben arany szabványként használják.     A cikk megemlítette, hogy huszonkilenc éves, és hogy   az egyik legfiatalabb  elnök­vezérigazgató a Fortune ő00­as listáján. Amikor   beszél, az emberek figyelnek.  Leginkább a kora lepett meg. Ránézésre fiatalabbnak néz ki, de a kép, amit lefestettek róla a  külvilágnak, id sebbnek mutatja  t. És ahogy beszél, mint ahogy most velem is, fényévekre  érzem magam t le az én huszonhárom évemmel. Mindenb l, amit   tesz, vagy csinál, a  hatalom árad.   az az ember, aki hozzászokott ahhoz, hogy azt kap meg, amit csak akar,  anélkül, hogy kétszer kérné. Hogy miért irányította a figyelmét rám, mikor már elutasítottam,  ez fölöttébb különös. Mindent akarok, amit a szemei és a kezei ígérnek; el vagyok veszve  ebben a szép emberben. Meg szeretném fejteni a rejtélyt, hogy ki Lucian Quinn, mert érzem,  hogy sokkal több, mint amit most látok. Tisztában vagyok azzal, hogy bámulom  t, amikor  meglengeti a kezét az arcom el tt. –  Ööö… sajnálom. Én csak azon gondolkodtam…      Miel tt még befejeztem volna a mondatot, azt mondja: – Rám gondoltál… gondolkoztál  rólunk… együtt mi ketten.     Hiábavaló tagadni; biztos vagyok benne, hogy az arcomra van írva.     –  Igen – eldöntöm, hogy  szinte leszek vele, függetlenül attól, hogy milyen szánalmasan  hangzik. – Nem értem, hogy miért vagyok itt. Nincs bennünk semmi közös. Te és én nem  ugyanabban a világban élünk. Neked valaki olyannal kellene lenned, mint Szörnyella.     Látom, hogy rángatózik a szája, Monique beceneve hallatán.     – Monique­t l félek, mint a szartól, ne akard  t rám er ltetni – a kezét ráteszi a kezemre,  amely közöttünk pihen. – Én hozzád vonzódom, Lia, amint már tudod. Tudom, hogy a  bimbózó analitikus, ami benned lakozik, le akarja gy zni az összes okot, de ez néha nem  olyan egyszerű. A legtöbb kapcsolat, valamilyenfajta vonzalom köré van építve. Dolgozni  fogunk rajta, hogy minél több id t töltsünk együtt, ez megfelel neked?     Izgatottan egyetértek; nagyon úgy tűnik, hogy már túltette magát azon, hogy nem  függesztem fel a munkámat a Date Night­nál. A vacsoránk hamarább érkezik, mint hogy  kommentálni tudnám az egészet, így a következ  órát azzal töltöm, hogy kiélvezem a  legfinomabb manicottit, amit valaha ettem.     Megpróbálom elrejteni a csalódottságom, mikor ahelyett, hogy a közeli lakásába vinne,  nem csinál mást, csak a kezemet fogja, míg Sam az én lakásom felé kormányozza az autót..     –  Holnap felhívlak, és megbeszéljük, hogyan tovább – mondja, majd könnyedén szájon 

csókol     – Rendben –  felelem, amint Sam kinyitja nekem az ajtót. Ismét haza lettem szállítva egy  jó éjt kíséretében. Rose és Jake még mindig kint vannak, és én frusztráltan és zavarodottan  vánszorgok a szobámba; arra számítottam, hogy ma este Lucian ágyában fogok kikötni.  Ellenállok a késztetésnek, hogy üzenetet írjak neki, mert nem akarok olyan lenni, mint egy  tini, aki üzenget neki minden találkozás után. Azt mondta, hogy hívni fog; csak elkell  fogadnom a tényt, hogy Lucian a saját maga útján fog eljárni. Ahogy ezen gondolkodom, és  a csalódottságom is kezd már enyhülni, a telefonom jelzi, hogy üzenetem érkezett.    Jó éjszakát, Lia! Ne is gondolj arra, hogy megérinted magad. Az az én dolgom.       Én hülye, körülnézek a szobában, mintha arra számítanék, hogy ott találom  t. Figyelmen  kívül akarom hagyni az üzenetét, de a kisördög, ami bennem van, nem tud ellenállni.    Akkor igyekezz elvégezni a munkát, miel tt még valaki más teszi meg.       Kuncogok, miközben elképzelem a reakcióját.    Éppen ezért, keményen foglak megbaszni az els  alkalommal.       Ó, istenem, most jól felkevertem a lódarázs fészket. Milyen igazságtalan, hogy azt várja  t lem, hogy ne nyúljak magamhoz, miután egy ilyen kijelentést tesz; nem akarok mást, mint  benyomni az ujjam, miközben azt képzelem, hogy az   farka van bennem. Felbátorodva  megkérdezem:     Mikor volt az utolsó alkalom, hogy magadhoz nyúltál?       A válasza szinte azonnal megérkezik.    Múlt éjszaka… aludj jól.        Annak a képe, hogy Lucian megérinti magát, amíg rám gondol, nagyon izgató. Olyan  vadsággal akarom ezt az embert, ami idegen számomra. Tudom, hogy az álmomat megint    fogja kitölteni. Az alvás cserbenhagyott, mióta találkoztam Luciannal, és számolom az  órákat, amíg legközelebb találkozunk.         

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Hatodik fejezet  Fordította .: Hófehérke    Át.n.: Mó  Lia      –  Mikor megtalálom, meg fogom ölni!       Az elmúlt egy órában, egyfolytában csak ezt kántálom, megölöm Luciant. Annyira dühös  vagyok rá; normális esetben, a péntek a kedvenc napom a héten. Aznap csak két órám van,  így délután utolérhetem magam a tanulnivalóval, és néhány dolgot is elintézhetek. Egyúttal  megengedem magamnak, hogy egy frappéra költsek a Starbucks­ban, miközben élvezem a  Wi­Fi­jüket. Nem kaptam értesítést a Date Nigh­tól, így Lucian vagy nem tervezi, hogy ma  este találkozik velem, vagy nem a Date Night­on keresztül fogja ezt megoldani.      Megállok az el csarnokban a postaládáknál, kiszedem a borítékokat és a lakásom felé  menet átválogatom  ket. Az egyik a bankomtól érkezett, amit l összerezzenek. Egyetlen,  amit ma nem akarok látni, az a számlakivonatom; minden hónap írott bizonyítéka annak,  hogy alig tudom a fejem a víz felett tartani. Ezt jobban tudom, mint hogy figyelmen kívül  hagyjam. Ugyanis közel egy hónapja, egy kisebb matematikai hibát vétettem a részemr l,  ami felért egy katasztrófával. Egy be nem fizetett számla és a hozzákapcsolódó díjak, rögtön  mínuszba tennének. A fizetésem a Date Night­tól ezen a héten jobb volt, mint általában,  köszönhet en Lucian­nak, még akkor is, hogy ha bűnösnek is érzem magam, amiért  elfogadom a pénzt, és megkönnyebbülés a számomra, hogy utolértem magam a számlák  befizetésében. Meg vagyok lep dve, mert amikor kinyitom a borítékot, nem egy  számlakivonatot, hanem egy értesít t találok. A meglepetés sokkra változik, amikor  elolvasom az egyenlegem, és a számlámon tízezer dollár többletet látok.        Kinyitom az ajtót, és egy pipa Rose­val találom magam szemben.        –  Te szuka, miért nem szóltál nekem az új munkádról?!       –  Mi – micsoda? – kérdezem, még mindig idegesen a bank tévedése miatt.      – A üzenetrögzít r l kellett ezt megtudnom? Neked már egy ideje tudnod kellett err l, ha  már otthagytad a Date Night­ot.       Nem akarok mást, csak hogy elmenjen, hogy fel tudjam hívni a bankot, még miel tt  nagyobb lesz a káosz. Nem kétséges, hogy valaki kíváncsi arra, hogy hol lehet a pénze.      – Fogalmam sincs róla, hogy mir l beszélsz. Telefonálnom kell egyet. Nem stimmel  valami a számlámmal.      Rose megbántott pillantással rám néz, majd odasétál az üzenetrögzít höz, amit szükség  esetén használunk. Rose szülei ragaszkodtak hozzá, arra az esetre, ha vészhelyzet lenne,  és a mobiltelefonjaink nem működnének. Ez egy kicsit paranoiás a részükr l, de  k fizetik a  számlát, úgyhogy nem panaszkodunk. Ezt a telefonszámot adtam meg az iskolában és a  munkahelyemen is.      –  Lia, Carrie vagyok a Date Night­tól. Megkaptam az e­mailt az új munkádról a Quinn  Software­nél. Nagyon sajnálom, hogy elveszítünk téged, de gratulálok, és hívj, ha valaha  szükséged volna munkára.      Hirtelen, minden világossá válik a számomra. Feltenném rá az összes pénzem, hogy a  bankszámla egyenlegem nem is tévedés; Lucian megígérte, hogy   majd tör dik a 

dolgokkal. Én lettem az új n je – kurvája – és fizet a kiváltságokért. Rose értetlenül néz rám,  és szó szerint morog mérgében. Kifutok az ajtón, vissza a kocsimba. Ahogy indítok, rájövök,  hogy fogalmam sincs, hol találhatom meg  t. Felhívhatnám, vagy küldhetnék neki üzenetet,  de harcra éhezem, ezért személyesen akarok vele beszélni. Gyorsan kikeresem a Google­n  a vállalata nevét, hogy megtaláljam a Quinn Software honlapját. Bingó, az elérhet ségnél ott  van a közvetlen cím, amelyre most szükségem van.      A dühöm alábbhagy, ahogy gyorsan vezetek Asheville belvárosába. A parkoló az épület  el tt üres, úgyhogy ott leparkolok. A Quinn Software egy régebbi épületben van, melyet  gondosan felújítottak. Meglep döm; azt vártam volna, hogy az egész üvegb l és acélból  lesz. Egy elegáns, modern, fényes márványpadlóval lerakott el csarnokba lépek. Ellenállok  a késztetésnek, hogy rátapossak a cégfeliratra, és így nyomot hagyjak rajta. Teszek néhány  lépést, miel tt kénytelen vagyok megállni a recepció el tt. A francba, tudhattam volna, hogy  nem tudok csak úgy, egyszerűen bejutni Lucian­hez, csakis az emberein keresztül; a  meglepetés pillanata épp most foszlik szét.      Egy élénkvörös hajú n , olyan harminc körülinek tippelem, udvariasan megkérdezi: –  Segíthetek?       – Látnom kell Lucian Quinnt.  A lány szeme elkerekedik meglepetésében, ahogy fölém hajol. Úgy tűnik, Lucianhez nem jár  sok látogató öreg pólóba és kopott, levágott szárú farmerrövidnadrágba öltözve.  Valószínűleg azt hiszi, én egy hajléktalan vagyok, aki pénzért kuncsorog. Ha most ad nekem  egy dollárt, meg fogom fojtani!       Miközben önuralmat er ltet magára, egyszerűen megkérdezi: – Találkozója van Mr.  Quinnel?      – Nem, nincsen! – csattanok fel. Látom az ajkain az elutasítást, úgyhogy gyorsan még  hozzá teszem: – Meg tudná neki mondani, hogy Lia van itt?       – Adams kisasszony, sejtettem, hogy te vagy az.  Megpördülök és Lucian sof rjével, Sammel találom magam szemben, valódi mosollyal az  ajkán. A vöröske meglep dik, hogy Sam ismer engem. Ellenállok a vágynak, hogy kiöltsem  rá a nyelvem.      –  Helló Sam, de jó, hogy újra látlak. Én, ööö… látnom kell Luciant. Itt van?      Sam bólint, miközben mondja: – Itt van. Tudja, hogy itt vagy?  A recepciós, közben szégyentelenül hallgatja a beszélgetésünket. Megfogom Sam karját és  elhúzom az íróasztaltól, így egy kis magányunk lehet. Kifújom a leveg t, és eldöntöm, hogy  elmondom neki az igazságot, miért is vagyok itt.       – Nem, nem tudja.  szintén szólva, dühös vagyok a f nöködre, és azért jöttem ide, hogy  ezt elmondjam neki is. Bár, nem igazán gondoltam át a dolgokat.       Ahelyett, hogy Sam aggódna, látszik rajta, hogy jól szórakozik.  – Szóval, a f nöknek gondjai vannak veled. Az biztosan nem fog sokáig tartani.   annyira jó  srác, szóval nyugalom, amíg rámutathatsz a hibáira.      Az akaratom ellenére nevetnem kell; Luciant „srácnak” nevezni, egy kicsit viccesnek tűnik.  A fejem, a még mindig felénk bámészkodó recepciós felé biccentem, és azt mondom: –  Amúgy sem úgy néz ki a helyzet, hogy oda fogok tudni jutni hozzá.      – Kár – mondja Sam elgondolkodva. – Én épp beszélgetni akartam a barátommal,  Cindy­vel… Lucian titkárn jével. Örülnék neki, ha volna egy kis id d, és felkísérnél engem.      Beletelik egy pillanatba, amíg felfogom, mit is mondott nekem. Sam felkínálja nekem a  lehet séget, hogy anélkül érjem el Lucian irodáját, hogy kimondaná azt. Bizonyára, nem 

akarja, hogy kirúgják, amiért segít nekem. Ránézek az órámra, majd vissza rá.      – Persze, van egy kis id m. Szeretnék találkozni a barátoddal.      Sam ráteszi a kezét a hátamra, és elvezet a recepció mellett a liftekhez. Becsúsztatja a  mágneskártyát a nyílásába, és már úton is vagyunk a tizedik emeletre. A lift padlózata is  hasonló márványból van, mint az el tér, amelyen szintén a cég neve van; nem spórolnak, az  már biztos. Sam elvezet egy másik mosolygós recepciós mellett, amikor jön egy középkorú  n , akir l gyanítom, hogy a kétszárnyú ajtót  rzi az íróasztala mögül.      – Sam – mosolyog. – Korán jöttél, Lucian még nem készült el. Még valami szerz dést néz  át.     Emelt szemöldökkel rám néz, majd vissza Samre. Sam a mosdó felé indul, és úgy érzem  ez a megfelel  ürügy, hogy minden magyarázat nélkül a másik irányba rohanjak.      Ez az! Ha megint magyarázkodnom kell, hogy miért vagyok itt, oda a meglepetésem  ereje, és ki fognak dobni. Nekinyomom a vállaim az ajtónak, ami Cindy mögött van,  felrántom a kilincset, és már azel tt kinyílik, hogy meg tudna engem állítani. Egy kiáltást  hallok, de gyorsan becsukom és be is zárom az ajtót mögöttem. Érzem, hogy rángatják a  kilincset, ahogy a keretnek vagyok d lve. A sietségemben, hogy elmeneküljek Lucian  titkárn je el l, el is feledkeztem magáról a férfiról. Ahogy felnézek, meglátom  t, ahogy ott ül  egy hatalmas íróasztal mögött, miközben zavarodottan engem bámul. Annyira gyönyörű a  kócos hajával és az öltönyében, ami tökéletesen rásimul a vállaira; emlékeztetnem kell  magam, hogy dühös vagyok rá. Feláll, és azt mondja: – Lia… ?      Ahogy az íróasztalhoz megyek, minden haragom visszatér.     –  Hogy mersz döntéseket hozni helyettem! Hazudtál a munkaadómnak és pénzt tettél a  bankszámlámra. Tudtad, hogy soha nem fogadtam volna el, Lucian! Nem vagyok valami  kurva, akit megfizethetsz! Milyen különbség van aközött, hogy fizeted a Date Night­nak,  hogy a kísér d legyek, és aközött, hogy fizetsz a szexért?      Odalép hozzám, és látom, hogy szemei a haragtól és a csalódottságtól izzanak.      –  Lia, megmondtam, hogy én mindent elintézek. Mit hittél, mit jelent ez?       A kezeim a leveg be emelve azt mondom: – Azt hittem, hogy ez azt jelenti, hogy minden  rendben van a munkámmal. Fogalmam sem volt, hogy tüzet szítasz és aztán a pénzt a  sajátodra cseréled. Ezt soha nem akartam, Lucian.      Felsóhajt, miközben a kezeit a vállamra teszi.     – Gondolod, hogy amit mindketten eldöntöttünk és akarunk, az el bbre tud minket  mozdítani?      –  Igen, de én nem tudok a kurvád lenni!     Küszködök a könnyeimmel, alig bírom visszatartani  ket; köt döm hozzá ilyen rövid id   alatt, és most vége lesz közöttünk mindennek, még miel tt elkezd dött volna.      Hirtelen kivágódik mögöttünk az ajtó, és Aidan, nyomában az ideges Cindy­vel, beszáguld  az irodába.      – Mi a fenét csináltok? – csattan fel Lucian.      Aidan önelégülten elmosolyodik, míg Cindy dadogva kezd magyarázkodni.     – Sajnálom Luc. Ez a n  befutott az irodádba, és bezárta az ajtót. Megijedtem, hogy  veszélyt jelent számodra, ezért hívtam Aidant, hogy jöjjön és nyissa ki a saját kulcsával.     Nem gondolok a következményekre, és kifecsegem: – Lucian épp most kínált fel nekem  egy munkát. Úgy tűnik, hogy elnyertem egy állást a Quinn Software­nél.      Mindketten, Cindy és Aidan is, most Lucianra néznek és várják a válaszát. Lucian  fészkel dik, miel tt megszólal: – Igazság szerint, azt mondtam Liának, hogy most nincsen 

szabad helyünk.       – Mi a helyzet az új házvezet n vel? – kérdezi Cindy összezavarodva. –  Nem akarod,  hogy hirdetést adjak fel?      Gonosz mosolyt villantok Lucian felé, és már tudja is, hogy mi fog következni ezután.      –  Nem kell, Cindy, azt hiszem, hogy mi már kiszámoltuk a fizetést is. Én vagyok Lucian új  házvezet n je.      Lucian beletúr a hajába, miel tt rábólint.      –  Legyen úgy. Cindy majd megad minden szükséges információt.      A kifejezés az arcán arra késztet engem, hogy azt gondoljam, hogy a serpeny b l  egyenesen a tűzbe ugrottam. Épp most követeltem magamnak egy olyan állást, ami  biztosítani fogja számomra, hogy hetente több órát töltsek el Lucian házában. Mi a fenét  gondoltam?      Amikor megfordulok, hogy kövessem Cindy­t, Aidan elém lép és kinyújtja felém a kezét.      – Üdv a fedélzeten, Lia! – szexi vigyorral még hozzáteszi: – Úgy néz ki, hogy a jöv ben  többször meg fogom látogatni Luc­ot.      Miel tt kisietek az irodából, hallok valamit, ami úgy hangzik, mint Lucian morgása. Édes  Istenem, mit tettem? Éppen, mikor kilépek Cindy után,   megfordul és becsukja az ajtót  mögöttem, de még hallom, hogy Lucian azt mondja: – Szükségem van arra, hogy Lia már  holnap kezdjen.      Egy pillanatra becsukom a szemeim, miközben hirtelen nyugtalanság fog el. Ez történik  akkor, mikor megpróbálsz ketrecbe zárni egy oroszlánt; szexelni akarok vele, így moshatom  az alsógatyáit.      Látom Cindy­n, nagyon kíváncsi arra, hogyan ismertem meg Lucian­t, de túl udvarias  ahhoz, hogy rákérdezzen. Ehelyett leírja nekem a címet, és amikor megkérdezem a  munkaid t, biztosít afel l, hogy az el z  házvezet n nek rugalmas volt az id beosztása, és  ez Lucian számára is megfelel  volt. Látszólag úgy tűnik, hogy mindegy neki az id , amíg a  lakása ki van takarítva. Feltűnik nekem, hogy a lakása közel van az étteremhez, ahol tegnap  este vacsoráztunk; emlékszem rá, hogy megemlítette, az ideje legnagyobb részét ott tölti.      Miközben köszönetet mondok Cindy­nek, elindulok a lift felé, egy kicsit más hangulatban,  mint amiben beléptem ide. Nem tudok segíteni magamon, de kíváncsi vagyok, hogy milyen  csapdába sétáltam bele. Nem hinném, hogy Lucian tudta volna, hogy munkát fogok t le  követelni. Utólag az lett volna az okos dolog, hogy visszaadom neki a pénzt, elsétálok és  visszakönyörögöm magam a Date Night­hoz. Alig ismerem ezt az embert, akkor miért  rjít  meg annak a gondolata, hogy soha többé ne lássam  t? Ez egy olyan kérdés, amelyre félek  válaszolni, és er szakkal lököm ki a gondolataim közül. Szeretném tudni, hogy hová vezet  ez… meg kell tennem.      Lucian     A tekintetem tehetetlenül Lia édes, pici seggére tapasztom, amikor Cindy­vel elhagyja az  irodám. A farmer rövidnadrág, amit visel, megmozgatja a farkam figyelmét. Aidan­ra nézek,  és látom, hogy a fejét ugyanabba az átkozott irányba fordítja. Az enyém! Akarom ordítani.  Tartsa távol a kibaszott szemét arról, ami az enyém. Helyette, megköszörülöm a torkom,  amikor az ajtó becsukódik. Nem akarom megkérni, hogy távozzon, mert tudom, hogy  egyenesen Liába ütközne, aki még mindig Cindy­vel beszélget. Inkább megfékezem a  türelmetlenségem, amikor a szokásos székhez közeledik az íróasztalomnál.      –  Szóval – kezdi –, mi folyik itt?      Visszaülök a székemre az íróasztalom mögé, és a papírokban kezdek keresgélni. 

Szeretném elkerülni a kérdését, de mindketten tudjuk, hogy sarokba szorított. Ha figyelmen  kívül hagyom  t, Lia után fog menni, csak hogy felmérje a reakcióm; a szemétláda túl jól  ismer engem.      –    csak valaki, akivel találkozgatok.      Fejben számolom, hogy mennyi ideig tarthat, amíg Lia elhagyja az épületet, így akkor ki  tudom dobni Aidan kíváncsi seggét az irodámból.      – Mi történt a n vel a Date Night­tól, akivel összehoztalak? Még nem hallottalak téged  róla beszélni, és akkor Lia hirtelen megjelenik itt.      Hasztalan volna fenntartani a színlelést; addig fog áskálódni, amíg meger sítem, amit már  úgy is sejt.      – Igen, Lia az a n  a Date Night­tól. Mi… tartjuk a kapcsolatot és találkozgatunk. Ahogy  már hallottad, nekem fog dolgozni.      Nem úgy tűnik, hogy Aidan meglep dött volna, de kíváncsian néz rám. Miért érdekel  hirtelen mindenkit az én átkozott szerelemi életem? Voltak más n k is az életemben, miért  pont Lia ilyen újdonság a számukra?      – Ez a lány, száznyolcvan fokkal különbözik a többi n dt l.   vonzó, ezt elismerem, de  úgy tűnik, hogy itt többr l van szó. Láttam, hogy nézel rá. Hogyan lehetséges ez, mikor alig  ismered?       Ellenállok a késztetésnek, hogy felálljak, és fojtogatni kezdjem a legjobb barátom. Túl  sokat lát, és meg szeretnék t le szabadulni, miel tt még több kérdést tenne fel. Nem  szeretném, hogy megvizsgálja Liát, vagy a kapcsolatomat vele.      – Kezdesz úgy beszélni, mint az apám. Én sem nyaggatlak és beszélem ki a n idet,  akikkel találkozol. Vagy megemlítettem a Monique­val való randidat?      Aidan vigyorog, hatásosan mellékvágányra tereltem.      – Monique nagyon készséges. Nem tudom, hogy miért próbálod annyira elkerülni, mert    egy ördög az ágyban. Lecsapolt engem, és még többért könyörgött.      Megnyugszom, ahogy tovább mesél az éjszaka részleteir l Monique­val. Egy részem azt  akarja mondani neki, hogy folytassa vele, de miután azzal vádoltam, hogy olyan, mint az  apám, úgy döntök, hogy megtartom a tanácsom magamnak. Aidan csak egyetlen n t  szeretett az életében, de   soha nem tér vissza hozzá. Végül kap egy telefonhívást, meg  egy üzenetet, és így mindenki visszatérhet a saját munkájához. Cindy rám csörög, hogy  emlékeztessen egy ebédtalálkozóra, és követem Sam­et az autóhoz.      Lia holnap a lakásomon lesz, de rájöttem, hogy nem nagyon tudok addig várni. Eltűnt  minden létez  akadály az útból, és türelmetlen vagyok. Kénytelen voltam maszturbálni, mint  egy iskolás, miután találkoztam vele, de a kezemmel folytatott megkönnyebbülés, nem tart  sokáig. Kemény voltam, amikor abban a rövid sortban és testhezálló pólóban volt az  irodámban. Míg   dühös volt rám, én semmi mást nem akartam, mint hogy az asztalomra  fektessem, és beletemessem az arcom a puncijába. Érezni akarom  t, ahogy rángatózik,  miközben a nyelvem a red ibe ékelem. Megbaszni  t, most másodlagos a számomra; meg  kell ízlelnem  t.      Lenézek és szitkozódom, mert a farkam a cipzáramba döf dik. Miel tt elhagytam az  irodám, el bb enyhítenem kellett volna magamon? A döntést meghoztam; nem tudok várni  holnapig. Ma este Lia kap egy kis ízelít t abból, hogy mi fog következni. Ma este…  megtudom, hogy milyen az íze, és ma este…   sikítani fog.      Lia      A délutánt a szobámban elbújva, tanulással töltöm, szociológia vizsgám van másnap 

reggel. Rose, ma este Jake szüleivel fog vacsorázni, így most kétségbeesetten készül dik.  k annyira normálisak, ezt nehéz megérteni. Kétségem sincs afel l, hogy a diploma után  feleségül megy Jake­hez, szül két gyereket, a külvárosban fog élni, és egy Minit fog vezetni.  Nincs is ebben semmi rossz. Szeretem azt gondolni, hogy az életem majd egyszer stabil  lesz. Rose két szeret  szül  mellett n tt fel, ahogyan Jake is. Nekik mindig lesz valaki, aki  támogatni fogja  ket, míg nekem, csak én maradtam. Nem vagyok elkeseredve; mi értelme  lenne? Régen megtanultam már, hogy ha reménykedem vagy vágyom valamire, az csak  csalódást hozhat. Én vagyok a felel s a jöv mért, és csak rajtam múlik, hogyan fog a  történetem folytatódni. Lucian­re gondolok, és érzem, hogy helyes döntést hoztam. Nem  engedhetem meg, hogy gondoskodjon rólam, viszont dolgozhatom neki. Mi a különbség  aközött, ha neki dolgozom, vagy aközött, hogy a Date Night­nak, ha fizet érte? Inkább látom  t, mint hogy folytassam az idegenekkel való randevúzást. Hallom Rose­t a másik szobából  ordibálni, így kimegyek, hogy megnézzem, milyen ruha mellett döntött.      Megfordul, megmutatja nekem a rózsaszín kardigán szettet, amit egy fekete  ceruzaszoknyával párosított. Mosolygok, mert tudom, hogy benne egy szül  álma vált  valóra; okos, szép és nyilvánvalóan jól nevelt. Jake szülei a tenyeréb l fognak enni.      – Gyönyörű vagy – mondom, és ezt így is gondolom. Adok neki egy ösztönz ,  megnyugtató ölelést.      Sugárzik róla az elégedettség a bókom hallatán.     – Hagytam itt neked egy másik utalványt ingyen pizzára, ami Jake­nek volt. Neked csak a  borravalót kell állnod. Ments meg nekem egy szeletet, mert valószínűleg túl ideges leszek  ahhoz, hogy bármit megegyek ma este.      A szavai hallatán megkordul a gyomrom, és mindketten nevetésben törünk ki. Megragadja  a kardigánját és kimegy, hogy találkozzon Jake­el. Tudom, hogy az ajtóhoz jönne érte, de    túl izgatott ahhoz, hogy várjon. Úgy döntök, hogy megrendelem a pizzát, ismerve a helyet,  ma este valószínűleg teljesen tele van. Fel vagyok villanyozva, hogy a tévében a Micsoda  n t ismétlik. Mindenfélér l fantáziálok Richard Gere­rel, amikor kopogtatnak az ajtón.  Felkapom a pénztárcámat, és futok, hogy ajtót nyissak a pizza futárnak.  Leesik az állam, amikor egy egyenruhás tinédzser helyett, egy vigyorgó Lucian Quinn­t  találok az ajtóban, egy pizzás dobozzal a kezében, olyan szexi vigyorral, amit l ki akarom  ütni a dobozt a kezéb l, és rámászni.      –  Hol… mi? – dadogom.     – Összefutottam a futárral az el csarnokban. Úgy tűnik, azt gondolta, hogy itt élek és  megkérdezte, hogy tudom­e, melyik a lakásod. Felajánlottam neki, hogy felhozom neked.      Kezdek magamhoz térni, ahogy tovább dadogok.      – De… van egy utalványom – mondom a papírt lengetve, amit Rose adott nekem.      Lucian kuncogva mondja: – Tedd el a következ  alkalomra. Úgy igazságos, hogy én  fizetem, mivel azt tervezem, hogy megeszem a felét.       – Amikor továbbra sem mozdulok, benyomul mellettem, és bezárja az ajtót maga mögött.  Ahogy elsétál az asztal irányába, hogy letegye a dobozt, zihálok. Testhezálló farmert és  fekete pólót visel. Még sose láttam  t ilyen lezser ruhában, és jól néz ki… olyan átkozottul jól  áll rajta.      – Vannak tányérjaid és valami innivalód?      Végül a sokk elmúlik, és a konyhába futok papírtányérokért. Nem kétséges, hogy  porcelánhoz van szokva, de ez nem része a ma esti menünek.      – Van Dr. Pepper és kóla. Szereted valamelyiket? – kiáltom a vállam felett. Majd kiugrok a 

b römb l, amikor karok ölelnek hátulról, és egy nagyon kemény testhez húznak.      Felnyögök, mikor a nyelvével a fülem tövét nyalogatja.      – Kólát kérek.      A hűt  hideg leveg jét l és Lucian meleg testét l reszketés járja át a testem. A kezét a  mellemre csúsztatja, és érzem, hogy a megkeményedett mellbimbóim a pólómnak  feszülnek. Nekinyomom magam a tenyeréhez, és   felnyög, mikor ezt megérzi.      – Kurvára nincs fogalmad arról, hogy hányszor gondoltam a testedre a nap folyamán – az  egyik kezét a hasamra csúsztatja, éppen csak érinti az övcsatom.  –  Ez a rövidnadrág  beleégette magát az agyamba. – Hátrahajtom a fejem és nyöszörgök, mikor a keze lejjebb  csúszik és megérint engem a nadrágon keresztül. A szája visszatér a fülemhez, és azt  suttogja: – Ma este meg foglak baszni. Semmi sem állíthat meg ebben.     Szétrakom a lábaim, felkészülve arra, hogy megtegye. Egy érintés és tűzben égek. A  farkához húz engem, miel tt lazítana a szorításán.      –  Luc – tiltakozom, és a testemmel próbálom követni az   meleg testét.     Egy pillanatra megint közelebb húzódik, hogy kivegye a kólát és a Dr. Peppert a hűt b l.     – Hozd a tányérokat, bébi, éhen halok.     Én csak állok ott kábultan és zavartan, amíg rá nem csap a seggemre.     –  Hé! – tiltakozom, miközben a fájó húsomat dörzsölöm.     –  Hop, hop, bébi!     Nevet, és a dobozt a nappaliban lév  dohányzóasztalra teszi. Ma este úgy tűnik, hogy  Lucian felszabadultan viselkedik. Leteszem a tányérokat az asztalra, és arra a helyre ülök,  amit megpaskolt maga mellett. Kinyitja a doboz tetejét, és mindketten belélegezzük a pizza  finom illatát. Egy­egy nagy szelet pizzát tesz mindegyik tányérra, és mosolygok azon, hogy  leveszi róla a gombát, miel tt a szájába tenné.  Mindketten a tévé felé fordulunk, mikor Julia Roberts úgy tűnik, az   védjegyét kiáltja a  Micsoda n b l: Nos, micsoda boldogság, egy kanapé kett nek!      Kitör bel lem a nevetés, amint Lucian önelégült mosollyal az arcán mondja: – Valóban.     Lucian másnak látszik ma este, nyugodtabbnak és gondtalannak. Soha nem gondoltam  volna, hogy egyszer itt fog ülni törökülésben a kis lakásomban, és pizza evés közben a  Micsoda n t fogja nézni velem.     Miel tt újabb falat pizzába harapnék, viccesen megkérdem t le: – Szóval, mi történt az  utolsó házvezet n vel? Rettegve elmenekült t led?     Játékosan megcsípi az orrom, miel tt válaszol.     – Aligha. Úgy látszik, nem voltam elég piszkos a számára – a Dr. Pepper fröcsögve jön ki  a számból, és beterítek vele mindent a közelemben. Lucian egyik kezével engem törölget,  miközben a másikkal a hátam paskolja. Rázza a fejét, és mondja: – Lehet, hogy másképp  kellett volna megfogalmaznom az egészet. Úgy értettem, hogy hozzá volt szokva, hogy egy  egész családot lásson el, és velem nem volt sok gondja. Nem érezte, hogy nagy kihívást  jelentenék a számára. Inkább úgy gondolom, hogy élvezte ezt a helyzetet, mert a nap  folyamán sokat szundíthatott.     – Köszönöm, hogy letakarítottad – mondom, miközben lenézek a foltra a pólómon. Ahogy  azon tűn döm, hogy átöltözöm,   befejezi a szelet pizzáját, hirtelen feláll és felém nyújtja a  kezét. Mikor tétovázva elfogadom, felhúz a lábaimra.      Körülnéz, miel tt azt kérdezi: – Hol van a hálószobád?     A szobám irányába mutatok, és hagyom, hogy abba az irányba húzzon. Vagy a pólómat  akarja lecserélni, vagy ez már az. Becsukja az ajtót mögöttem, ami egy durranásnak hangzik 

a kis szobában. Kinyitom a szám, hogy megkérdezzem, hogy mit csinálunk, mikor hirtelen a  számra tapad. A hátam az ajtónak nyomódik, amint a szája egybeolvad az enyémmel. A pár  perccel ezel tti mosolygós ember eltűnt, helyére egy másik került, csupa hevességgel. A  keze azonnal ott van mindenhol a testemen. Megragadja a derekam, mint aki az életéért  küzd. Nyalogatja, ingerli és szívja a szám minden centijét, miel tt áttérne a nyakamra.  Érzem, hogy megszívja a lágy húst, és tudom, hogy holnap meg fog látszani a szenvedélye  bizonyítéka. A pólóm még azel tt leveszi, miel tt tiltakozni tudnék, és amikor a feje lejjebb  vándorol, hogy a mellbimbómat a szájába vegye, az ellenkezésem már a múlté.       – Luc – nyögöm, mikor a fogai a bimbómba csípnek. A másik mellbimbóm az ujjai közt  morzsolgatja, és ett l azonnal nedvességet érzek a lábam között. Mintha tudná, hogy hol  van rá szükségem, becsúsztatja a kezét a nadrágom alá. Elborzadok, ahogy eszembe jut,  hogy pamut fehérnemű van rajtam; legalább fehér helyett rózsaszín. Amikor az ujjai  szétválasztják a red imet, a mennyországban érzem magam.      – Annyira kibaszottul nedves vagy nekem – nyögi, ahogy az ujja könnyedén belém  csúszik. A hátam ívbe feszül, és remegni kezdek, mikor a vágy végigszáguld a testemen.  Jacksonnal soha nem éreztem ilyet, és az intenzitás, azok az érzések, amiket felébresztett  bennem, ijeszt ek. Zihálok, ahogy egy másik ujjat csúsztat a szűk bejáratomba, és  kellemetlen szúrást érzek. Miel tt még el tudnék t le húzódni, elkezdi dörzsölni a csiklóm, és  ahogy a szök ár becsapódik a partra, úgy robban szét a testem is. Még soha nem értem el  ilyen fajta orgazmust a saját kezemmel, és a lábaim azzal fenyegetnek, hogy összerogynak  a saját testem alatt.      – Ez csak azért volt, hogy enyhítsem, bébi – mormogja, miel tt a karjaiba kap, elsétál  velem és letesz az ágyra. A rövidnadrágom és a bugyim egy gyors mozdulattal lerántja  rólam.      Kevés meztelen férfit láttam, de Luciant szépnek találom. Tanulmányozni szeretném  t,  mint egy műalkotást. El relép, a kezem a mellkasára teszem, és megcsodálom a hullámozó  izmait. Az ujjbegyeimmel nyomon követem a tetoválást a mellkasán, majd észreveszek  valamit, ami az el bb nem volt látható. Egy heg fut végig a nyakán, jobbra lefelé az  ádámcsutkája alá. Ahogy ott megérintem a b rt, elrántja a kezem. Meglepetésemben  felnézek rá, és megkérdem: – Én… fáj?      A szemei elfelh södnek, és elfordítja a fejét.      – Nem, már nem.      Miel tt még tovább tudnám faggatni, hátrébb tol, és egy esetlen pózba elterülök az ágyon.  Olyan sokáig tanulmányozza a testem, hogy fészkel dni kezdek. Hogy lehet, hogy egy olyan  férfi, mint Lucian, nem talál bennem hibát? A melleim és a csíp m szokatlanul nagynak  látszik a karcsú alakomhoz képest. Lucian talán egy szamár. A gondolataim olyan  abszurdak, hogy harcolnom kell magammal, hogy ne kuncogjak ezen. Valószínűleg nem jó  ötlet nevetni, ha egy férfi farka szemed magasságában van; semmi nevetnivaló sincs ezen.  Rose már többször említette, durva f iskolai szlengben, hogy Jake úgy fel van szerelve, mint  egy ló. Nem gondolom, hogy lehetséges, hogy   lekörözné Luciant. Az én szegény testem  egyszerre remeg az izgalomtól és a rémülett l.   hatalmas, és fogalmam sincs, hogy  valami, ami ennyire nagy, hogyan fog beleférni egy olyan kis helyre, mint az enyém.      – Tetszik, amit látsz? – az arcom lángol, Lucian lenéz a farkára, aztán vissza rám.  Félénken bólintok; miért titkoljam el? –  Tedd szét a lábaid.       –  Mi?      Ó, Istenem, ugye nem azt mondta! 

    –  Tedd szét a lábaid. Kicsi vagy, és meg szeretnék gy z dni róla, hogy készen állsz  nekem.     Amikor nem engedelmeskedem azonnal, térdre borul el ttem, és befészkeli a testét a  combjaim közé. Lenyűgözve nézem, ahogy az egyik kezét ismét a lábaim közé teszi, és az  egyik ujját visszacsúsztatja a résembe. Képtelen vagyok visszafogni magam, felnyögök,  ahogy a csúcs felé közeledem.      –  Olyan szűk a puncid; milyen régen volt, hogy megbasztak?     – A… amikor – csak suttogni tudom. Most két ujját mozgatja bennem, és megalázottan  hallom a nedves, cuppogós hangot, ahogy a puncim nedve az ujjaira tapad. Amikor a  harmadik ujját is belém dugja, egy kis fájdalommal társítva, leveg  után kapkodok, ahogy a  testem lassan hozzászokik a tágításhoz. Most három ujját mozgatja a puncimba, miközben a  testem kezd megfeszülni. Egy csodálatos második orgazmus van a láthatáron, még néhány  er s simítás a csiklómon, és csillagokat látok.      Tiltakozni akarok, amikor kihúzza az ujjait, de hallok valami szakadó hangot, aztán vissza  is tér hozzám. Még mindig az orgazmusom utórezgéseit élvezem, mikor a nagy kezeivel  feljebb tol, fölém mászik, és a fejem mindkét oldalán a karjaira támaszkodik. Gyönyör cikázik  át az idegvégz déseimen, mikor érzek egy gyengéd lökést a bejáratomnál. Tisztába vagyok  azzal, hogy Lucian farka az. Elfog a pillanatnyi pánik, és felnézek rá.      – Vigyázni fogok rád, bébi. Csak bízz bennem. Tartsd a szemed az enyémen, így tudom,  hogy hol jársz – majd szó nélkül beljebb csúszik, és én leveg ért kapkodok.   nagyon nagy,  sokkal nagyobb, mint gondoltam volna. – Tekerd a lábaid körém.     Engedelmeskedem a kérésének, és beszívom a leveg t, amikor ebben az új pózban  mélyebbre tolja a farkát a puncimban. Egy pillanatra megáll, hogy hozzá tudjak szokni a  farka méretéhez. A homlokát hozzáérinti a homlokomhoz és az orrával megérinti az orrom.     –  Jól vagy, bébi?     Fogalmam sincs, hogyan válaszoljak erre a kérdésre. A csipetnyi fájdalom elmúlt, helyette  egy kényelmetlen, de nem kellemetlen teltséget érzek. Próbaképpen megemelem a csíp m,  és csodás érzések rohannak meg. A teste megremeg, ahogyan visszatartja magát.     – Nem tudok tovább várni – mondja, mikor szinte teljesen kihúzódik és visszavágódik  belém. Ösztönösen megemelem a csíp m, hogy találkozzon az övével, már szinte fájóan  döngeti a hatalmas farka a méhemet.  –  Bassz … Lia! – kiáltja, ahogy ráül a sarkaira,  seggem alá teszi a kezeit, és felemeli a fenekem az ágyról.     Minden értelmes gondolat elhagy, csak a saját szükségem tölti be az elmém, és a  mozgásomra figyelek, hogy mihamarabb elérjem a beteljesülést. Érzem a farka teljes  hosszát, ahogy er s és gyors mozdulatokkal ki­be jár a puncimban. Ha most valaki tüzet  kiáltana, boldogan mennék a lángokba; ugyanolyan közel járok már, mint Lucian. Hallom,  hogy valaki hangosan nyög, és meglep dve rájövök, hogy az a valaki én vagyok.     – Kérlek, Luc… Ó Istenem, kérlek! – nyögöm könyörögve. Érzem az ujját, ahogy durván a  csiklóm dörzsölgeti, és ennyi elég is. Újra és újra elélvezek, de   még tovább kefél. Az  izmaim a farkát szorítják, végül a határra rántják  t, és érzem, ahogy megremeg és felüvölt,  mint akinek fájdalmai vannak.     –  Lia… bébi, basszus!     Kihúzódik bel lem és mellém gurul. Csak a kapkodó lélegzetünk tölti be a szobát. Teljesen  le vagyok nyűgözve attól, ami történt. A szeretkezést Jacksonnal nem is lehet egy lapon  említeni azzal, amit Lucian­nel éltem át az imént. Számomra ez a különbség egy fiú és egy  férfi között. Ahogy kitisztul az agyam, azon kezdek gondolkodni, hogy mi jön ezután. Szex, 

szerelem nélkül, nagyon bonyolultnak tűnik. Vajon most távozni fog? A karjai közé szeretnék  bújni, de nem vagyok benne biztos, hogy mi lenne erre a reakciója. Sosem kellett  döntéseket hoznom ezel tt, mert Jackson rögtön lelépett, mikor felfedezte rajtam a hegeket.  Hálás vagyok azért, hogy egész id  alatt a hátamon feküdtem, és reménykedem, hogy ez  továbbra is így marad. Lucian, eldönti a dolgot helyettem, amikor feláll, és botladozva,  feltételezem, a fürd szoba felé megy. Kuncogok, mikor helyette a gardrób ajtaját nyitja ki.  Mosolyogva felém néz, amikor kinyitja a másik ajtót és bemegy rajta. Hallom a víz  csobogását, és pár pillanat múlva vissza is tér. Bizonytalanul néz rám, és én úgy döntök,  hogy egye a fene az óvatosságot.     – Maradj, kérlek – mondom, remélve, hogy nem hangzik olyan ragaszkodóan, mint ahogy  érzem. Egy pillanatra bizonytalannak tűnik, aztán visszasétál az ágyhoz, és letelepszik  mellém. Odabújok hozzá és a mellkasára hajtom a fejem. Dorombolok, mint egy cica, ahogy  a hátam fel–le simogatja.     – Elképeszt  volt – vallom be. –  Jó volt… neked is?     A francba, miért kérdem ezt t le? Bizonytalan vagyok, ez nem is lehetne nyilvánvalóbb. A  keze egy pillanatra megáll, miel tt újra folytatná az útját a csíp mön.     –  Igen, az volt. Remélem, nem voltam túl durva veled.     – Nem, én… tetszett.     Ez enyhe kifejezés; nem akarok semmi mást ebben a pillanatba, csak hogy újra  megtörténjen.        –  Mennyi ideje is már, hogy nem voltál férfival?  Csak tudnám, hogy mi ez a megszállottság. Olyan nyilvánvaló, hogy tapasztalatlan vagyok?  A francba, hát persze, hogy az vagyok olyannal szemben, mint  .     – Már egy éve – vallom be, abban a reményben, hogy ennyiben hagyja a dolgot.     – És azel tt? – kutakodik.     Megmerevedek, mert tudom, hogy nem fogja annyiba hagyni. Talán neki kellett volna  aggódnia azel tt, miel tt lefeküdt volna velem.     –   volt az els  és az egyetlen.     Most boldog vagy? Úgy érzem, hogy meg kellene t le ezt kérdeznem. Megérdemelné, ha  faggatni kezdeném a szexuális hódításairól.     Meglep dve kérdezi: – Miért? Te egy gyönyörű n  vagy, Lia; biztos vagyok benne, hogy  volt rá sok alkalom.     – Nem olyan, ami érdekelt volna. Munka és iskola mellett, sem id m, sem kedvem nem  volt a társasági élethez. Jakson, a szobatársam fiújának a barátja volt, úgyhogy épp kéznél  volt. Ez egy hiba volt, és én továbbléptem.  A megszégyenítés gyorsan segít ebben. Azt feltételezem, hogy végeztünk az én szánalmas  szerelmi életem megvitatásával, amikor megkérdi: – Bántott?  Megmerevedek, a gondolatom automatikusan a mostohaapámra terel dik, miel tt rájövök,  hogy Jackson­ról beszél.      – Fizikailag nem – válaszolok  szintén. Jackson egy másfajta sebhely volt a számomra.     Körbeölel a meleg testével, ahogy közelebb bújok hozzá. Fogalmam sincs, hogy fogok­e  még találkozni vele ezek után, így ki akarom élvezni ezt a pillanatot. Érzem, hogy túl hamar  álmosodom el, és azon kapom magam, hogy szunyókálok, miközben lassan álomba ringat.     –  Aludj, bébi – suttogja a fülembe, és már sodródom is.     Hogy milyen sokáig aludtam, arról fogalmam sincs. A szoba sötét, és valaki a közelemben  fulladozik. A gurgulázó hörgés, betöltik a szobát, próbálom elnyomni az álmosságot, és 

tapogatózva keresem a sötétben a választ. Valaki csapkod mellettem, kiugrok az ágyból,  hogy felkapcsoljak egy lámpát, így csinálva világosságot.     Lucian a hátán fekszik, és úgy rángatódzik, mint akinek fájdalmai vannak. A kezeivel a  nyakát szorongatja, és ziháló hangok hagyják el a torkát. Ó édes istenem, fulladozik, de  miért? Odarohanok hozzá, kezem a nyakán lév  kezeire teszem.     – Luc – suttogom, mert nem szeretném megijeszteni. Továbbra is össze van görnyedve,  mint akinek tényleg nagy fájdalmai vannak, így könnyedén megrázom  t. –  Lucian! Ébredj  fel! Megijesztesz engem, a fenébe! – Úgy döntök, hogy hívom a 911­et, hátha valami  rohama van, mikor hirtelen felül az ágyon és vadul körbenéz. Megsimogatom a karját, és  megpróbálom megnyugtatni  t. – Semmi baj, én vagyok az… Lia.      A másik kezével még mindig a nyakát dörzsöli, de a gurgulázó hörgés már abba maradt.  Egy kicsit megnyugszom, mert úgy tűnik, hogy semmi baja. Hirtelen felugrik, de visszaesik  az ágyba, így arra kényszerít engem, hogy félre álljak, amikor lehajtja a fejét a kezeibe, és  mélyeket lélegez. Leülök mellé, hezitálok, miel tt elkezdem simogatni a hátát, lassú,  megnyugtató, körkörös mozdulatokkal.     – Nagyon sajnálom – mondja rekedten. – Ez… ez már nagyon hosszú ideje nem fordult  el  velem. Nem bántottalak, ugye?     Tovább simogatom a hátát, próbálom megemészteni a hallottakat. Nyilvánvaló, hogy ez  már korábban is megtörtént vele. Kíváncsi vagyok, hogy van­e valami köze ennek a  sebhelyhez a nyakán, de nem vagyok elég bátor hozzá, hogy rákérdezzek     – Nem bántottál, csak aggódom érted. Szeretnél egy pohár vizet?     Annyira fiatalnak és sebezhet nek tűnik, ahogy itt ül el ttem el regörnyedt vállakkal, és  úgy érzem, hogy valami mélyen a szívembe nyilall. Nem hiszem, hogy ez a heg valami  véletlen balesetb l származik. Valaki bántotta ezt a férfit, és azon kapom magam, hogy meg  akarom  t védeni, ami nevetséges. Csak azért, mert régi traumával élek, nem jelenti azt,  hogy mindenki így tesz. El ször szellemileg távolodik el, aztán testileg is. Látom, ahogy  falakat húz maga körül; szakért  vagyok ebben a viselkedésben, így könnyen felismerem  ezt.     – Jól vagyok, Lia; csak egy álom volt – ránéz az órára, ami azt mutatja, hogy már elmúlt  éjfél. Miel tt feláll, ad nekem egy gyors csókot. – Muszáj mennem. Van pár e­mailem,  amikre még reggelig válaszolnom kell.      Felszedem a pólómat a padlóról, ösztönösen elfordulva t le, amíg felveszem. Ezen a  ponton nem hiszem, hogy bármelyikünk is képes kezelni ezt a helyzetet, ma este kiborult, és  én sem vagyok olyan állapotban, hogy válaszolni tudjak a kérdéseire. Azt akarom, hogy  maradjon, de tudom, hogy nem fog; szüksége van egy kis térre, és ezt jobban tudom, mint  hogy megpróbáljam megállítani  t.     Gyorsan felöltözik, és meg vagyok lep dve, mikor megfogja a kezem, és maga után húz a  hálószobából ki a nappaliba. Nincs semmi jele annak, hogy Rose haza jött volna, így  feltételezem, hogy Jake­nél marad éjszakára, vagy megállt még valahol hazafelé. Lucian  továbbra is meglep, amikor elengedi a kezem, gyorsan odamegy az asztalhoz, hogy  felvegye a maradék pizzát és az üdít s dobozokat, majd a szemetesbe dobja  ket.     – Lehet, hogy nekem kéne felvennem téged, mint házvezet n t – ett l elneveti magát, és  én visszamosolygok rá.     Ismét megfogja a kezem, és a karjaiba húz. A csókja ezúttal inkább vigasztaló, és nem  olyan heves, mint korábban. Azt hiszem, hogy zavarban van avégett, ami történt, és meg  akar gy z dni róla, hogy nem vagyok feldúlt, ami édes t le, de teljesen felesleges. A dereka 

köré fonom a kezeim, és egy pillanatig szorosan ölelem, mert úgy érzem, hogy ez  megnyugtatja  t.     –  Jó éjt, bébi! – sóhajtja a nyakamba, aztán elhúzódik, és felemelt szemöldökkel  megkérdi: – Találkozunk reggel?     – Igen, délel tt nem lesz órám. Pár órára fel tudok menni hozzád, így körbe tudsz vezetni,  de délután vizsgára kell mennem.     – Hány órára legyen itt Sam, hogy felvegyen téged?     Nem tehetek róla, de kuncognom kell a kérdése hallatán. Úgy néz rám, mint aki lemaradt  egy viccr l, és azon gondolkodik, hogy mir l is beszélgethettünk. Úgy döntök, hogy segítek  neki és véget vettek a gyötr désének.     –  Nem hiszem, hogy jellemz  a takarítón kre, hogy sof r viszi munkába, hacsak nem    Hamupip ke. Van autóm, és magam vezetek el oda. Különben is, szükségem van az  autómra, hogy délután el tudjak menni az órámra.     – Sam is el tud vinni, és vissza is tud hozni – ragaszkodik hozzá Lucian makacsul.     Megrázom a fejem, kinyitom az ajtót és kitolom rajta.     – Ne is gondolj arra, hogy autót küldesz értem. Nem fogok róla tudomást venni, és úgyis  magam fogok odavezetni.      Látom, hogy vitatkozni szeretne, de helyette inkább megveti a lábait, és úgy fest, mint egy  elkényeztetett kisgyerek, mikor egy pillanatra motyog valamit a bajsza alatt. Arra, hogy ki  nyeri ezt a csatát, még várni kell reggelig; nem vagyok benne biztos, hogy figyelmen kívül  fogja hagyni a kérésem, és mégis elküldi értem az autót.   

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  7. fejezet  Fordította .: Mó  Lia     ‒ Mi bajod volt tegnap? Azt hittem, hogy megüt téged a guta, amikor kirohantál innen.     Egy gyenge kísérletet teszek arra, hogy témát váltsak, ezért megkérdezem: ‒ Szóval,  milyen volt a vacsora Jake szüleivel? Mivel még egy órája sincs, hogy ma reggel megtetted  a szégyen útját, felteszem, hogy jól sikerült?     Ahogy sejtettem, nem olyan könnyű  t eltéríteni.     ‒ Jó volt, de térjünk vissza hozzád. Tényleg otthagyod a munkád a Date Night­nál?  Hogyan kerítettél ilyen hamar másik állást? Fogalmam se volt, hogy egyáltalán keresel? Mi a  helyzet? Mi lesz...     ‒ Hé... vegyél leveg t az isten szerelmére!  Félreteszem a tál müzlit, és csak annyi információt készülök adni neki, amivel kielégíthetem  a kíváncsiságát. A francba, nem mondhatom el neki az igazat; egyszerűen nem értené.  Hogyan is; mikor még én magam sem tudom, hogy mit csinálok.     ‒ Ööö... nos, nem igazán kerestem másik állást. Tudod volt az a srác, akit elkísértem a  vacsorára, akinek elküldtem a képét?     Egy pillanatra elgondolkodik, miel tt elmosolyodik.     ‒ Ó, igen, a dögös! Nem tudtam sok mindent mondani Jake el tt, de komolyan, micsoda  egy rohadt dögös darabja egy nedves álomnak.     Horkantva felnevetek. Rose tud bánni a szavakkal, és a férfiak fixírozása a kedvenc  id töltése;   olyan, mint June Cleaver, piszkos fantáziával.     Ebben az esetben viszont igaza van a pénzzel kapcsolatban. Megköszörülöm a torkom és  folytatom: ‒ Nos, övé a Quinn Software, és  , mondhatni munkát ajánlott nekem.     Az egyetlen dolog, ami ebben a mondatban igaz az Quinn és a munka; Rose­nak jelenleg  nem igazán szükséges a többit tudnia.     ‒ Hallgass, te szerencsés picsa, nem tudom elhinni! ‒ mondja, majd fel­le mozgatva a  szemöldökét megkérdezi: ‒ Vajon Mr. Nedves Álom bármilyen extra juttatásokat is nyújt?     Érzem, ahogy az arcom kivirul, és remélem, azt feltételezi, hogy ez csak kínos és nem a  bűntudat.     ‒ Ne izgulj, csak az új házvezet n je vagyok.     Hacsak nem akarom minden nap kicicomázva kitakarítani Lucian házát, be kell vallanom  neki az új pozícióm. Furcsának gondolná, ha rövidnadrágot viselnék egy irodai munkához.     Ajjaj ‒ mondja, miközben láthatóan megborzong. ‒ Mi a fenéért ajánlott fel neked ilyenfajta  munkát? Valószínűleg több pénzt keresel a Date Night­nál, mint söprögetve a szupermodell  padlóját.     Úgy érzem, meg kell védenem Luciant, ezért ezt mondom: ‒ Igazán jól fizet, és hajlandó  megengedni nekem, hogy akkor dolgozzak, amikor az id m engedi.     Lucian farkának emlékére a puncim elkezd lüktetni, amit l összerándulok, mint akit  megtámadtak. Rose kíváncsian rám pillant, miel tt megvonja a vállát.     ‒ Ha valaki meg fogja markolni a segged, az nem egy bébi lesz ‒ a legkomolyabb hangján  még hozzáteszi ‒, várom, hogy ma este választ adj egy éget  kérdésre: boxer vagy 

alsónadrág?     Az utolsó pillanatban visszafogom magam, miel tt kikotyognám a választ, amit már  felfedeztem. Rápillantok az órámra, megragadom a táskám és az ajtóhoz rohanok. Mr.  Nedves Álom vár, és hirtelen látnom kell  t. Kihagyom a liftet, lefutok a lépcs n és  megkönnyebbülve látom, hogy Sam nincs sehol; talán Lucian mégiscsak reménykedik, hogy  elmegyek.           Lucian lakásának környékén a parkolók foglaltak és zsúfoltak. Nagyon hálás vagyok azért  a parkolóhelyért, amit a titkárn je Cindy adott át nekem, mert anélkül, legalább egy  mérföldet kellene sétálnom. Ehelyett, beállok egy karcsú, fekete Range Rover mellé.  Nyilvánvaló, hogy ez Lucianhez tartozik, mivel ez az egyik a négy hely közül, a lakása  számával. A Rover másik oldalán valamiféle fekete sportkocsi van. A férfi biztosan szereti  ezt a színt. A Mercedesnek semmi nyoma, amit Sam vezet.     A garázs liftjénél használom a kártyát, amit Cindy adott nekem, hogy felmehessek a  lakásához. Valahogy, úgy hivatkozni Lucian otthonára, mint egy lakás valószínűleg enyhe  kifejezés. Amikor a lift megáll, kilépek egy el szobába, ahol közvetlenül el ttem egy dupla  szárnyú ajtó van. Egy gyors pillantásból látom, hogy nincs másik ajtó, így biztos vagyok  benne, hogy jó helyen járok. Hirtelen lebénulok az idegességt l, és bizonytalanul egyik  lábamról a másikra állva, próbálok er t venni magamon, hogy becsengessek.     Amikor kinyílik az ajtó, meglepetten pislogva hátraugrok. Szent moly, Lucian egy  nadrágban ­ és semmi másban ­ szexin vigyorogva áll el ttem. Le se tudom venni a  szemem izmos mellkasáról és a lapos mellbimbóiról, amelyeket néhány órával ezel tt  nyalogattam.   megköszörüli a torkát, és már a nyelvem hegyén a bocsánatkérés, amikor  gyorsan behúz az ajtón.     ‒ Épp most öntöttem egy csésze kávét; szeretnél egyet?     Sikerült cincognom valamiféle beleegyezés félét, ahogy követtem egy hatalmas el téren át  egy világos és tágas konyhába. A helyiség gránitból készült, rozsdamentes acéllal van  felszerelve, és csillogó keményfa parketta borítja.     Ugrok egyet, amikor a hátamhoz présel dve, az ajkait gyengéden a fülemhez nyomva  megkérdezi: ‒ Éhes vagy?     ‒ Nem ‒ krákogom.     Attól, ahogy a teste az enyémhez ér, eláraszt a forróság. Mi történik velem? Ez az ember  minden, de egy idegen számomra, mégis amikor a közelembe van, semmi másra se tudok  gondolni, csak arra, hogy bennem legyen. Akaratom ellenére a seggem az ágyékának  nyomom, felnyögök, amikor megérzem izgalmának kemény dudorát.     ‒ Lia ‒ leheli a nyakamba. Hátulról körülöleli a derekam és kigombolja a rövidnadrágom. A  következ  tette sokéves tapasztalatról mesél, a rövidnadrágom és a bugyim egyszerre tolja  le a bokám köré és felemel, hogy odébb rúgja  ket. Felsikoltok, amikor a seggem érintkezik  a hideg gránittal.     ‒ Luc... Mi?     ‒ Csss, d lj hátra, baby.     Amikor habozok, gyengéden a kezét a fejem alá teszi és hátradönt, amíg elterül k a jeges  felületen. Megpróbálok felülni, de az egyik kezével lent tart, miközben a másikkal a csíp m  maga felé húzza. Abbahagyom a verg dést, amikor el ször az egyik, majd a másik lábam 

felemeli a vállaira, és a fejét a lábam között tartja.    ‒ Ó, Egek! ‒ mondom megdöbbenve, ahogy a sötét feje lefelé ereszkedik a puncim  irányába. A testem háborút folytat a pánik és az elragadtatás között, amint a forró lehelete a  nedves puncim átjárja. Még soha senki nem csinált ilyet velem korábban, és én nagyon  akarom, de félek is egyben.     ‒ Luc...   Mintha megérezte volna a bels  konfliktusom, megnyugtatásként kezével a hasam  simogatja, miközben én azt figyelem, ahogy a feje egyre közeledik. Nyelvének els   érintésére a csíp m megrándul. Úgy mozgatja a kezét, hogy egy helyben tartson, majd újra  támad. Behatol a hasítékom közé és teljes hosszában végignyalja. Felnyögök, és  megragadom a pult szélét, ahogy a fehéren izzó vágy végigcikázik rajtam. Eleinte csak  köröz a nyelvével, fokozatosan szítva fel a vágyam. Amikor a csíp m megemelkedik, még  többért könyörögve, elkezdi könyörtelenül megdolgozva szorítani és szopni a csiklóm. A  kezemmel belemarkolok a sűrű hajába, így tartva a nyelvét a helyén. A szavakra és a  nyögésekre, amik elhagyják a számat, még egy prosti is büszke lenne.     ‒ Ez az, bébi, gyere... ‒ buzdít, ahogy meglovagolom a kezét.    Ekkorra már túl vagyok a kétségbeesésen, hogy megbasz. Büszkeségem háttérbe szorul a  szükségemnél. Ha lenne egy vibrátort a közelben, gondolkodás nélkül, Lucian szeme láttára  használnám.   basz az ujjaival és a nyelvével, de még mindig nem elég; azt akarom... több  kell nekem!     ‒ Luc... kérlek! ‒ kiáltom, muszáj, hogy végett érjen ez a sajgás bennem.    ‒ Mit akarsz, Lia? ‒ dörmögi, ahogy körbejárja a nyílásom, megtagadva t lem a teljes  behatolást, amire vágyok. A csíp mmel követem a kezét, megpróbálom elvenni azt, amire  szükségem van. Ekkor hirtelen pofon üt, s én döbbenten felkiáltok.     ‒ Válaszolj a kérdésre, és megadom neked, amit akarsz.     Dühösen és csalódottan felcsattanok: ‒ Azt akarom, hogy bassz meg, oké? Ez elég  világos számodra? ‒ meglököm a lábammal a mellkasán, és neki még van képe nevetni,  miel tt a lábaimra állít. Megfordít és pozícióba helyez, a kezeimet a pultra teszi és széthúzza  a lábaim.    ‒ Mit... ?     ‒ Kérlek, mondd, hogy szedsz fogamzásgátlót. Nem akarok most semmit köztünk.     Az elmém annyira zavaros, hogy eltart egy pillanatig, míg feldolgozza a kérdését.     ‒ Igen! ‒ kiáltom izgatottan. ‒ Még mindig szedem a gyógyszert!     Belepirulok, ahogy elképzelem, hogy ez, hogy hangozhatott. Rose ösztönzésére kezdtem  el szedni a gyógyszert, miel tt lefeküdtem Jacksonnal. Annak ellenére, hogy ez csak  egyszer történt meg, továbbra is szedtem, mivel a helyi egészségügyi központ ingyen  biztosította nekünk. Imádom azt a tényt, hogy nem hagytam abba a szedésük.     ‒ Hm... igen, így van ‒ teszem hozzá nyugodtabban.     ‒ Basszus, köszönöm ‒ suttogja a fülembe.     Ahogy megszorítja kezeit a csíp mön, érzem, ahogy a kemény farkának a hegye súrolja a  nyílásom. A csíp m el re lódul, ahogy egy kemény lökéssel tövig belém nyomja. A nevemet  morogja, miközben én tehetetlenül nyögök. Ez az, amit már azóta akartam, hogy kinyitotta  az ajtót. A nagy farka mélyen bennem van, annyira mélyen ebben a pozícióban, hogy a  méhnyakamnak üt dik. A kellemetlen érzés csak növeli az érzések áradatát, amelyek  végigszáguldanak rajtam. Minden lökésnél, a mellbimbóim a hideg gránitot súrolják,  közelebb hozva az orgazmusomhoz. Lucian szája egy nyomvonalon égett a nyakamon,  ahogy ki­be jár bennem. A csíp m, amikor találkozik az övével, mohón elvesz mindent, amit 

csak bír adni. Már közel vagyok, és a heves lökéseib l tudom, hogy   is. Egyik kezével  körülölel, rátalál a csúszós csiklómra, és én összeszorulok a farka körül, ahogy az  orgazmusom felrobban. Keményen dönget, miel tt a farka elkezd rángatódzni bennem.  Kimerült és gyenge vagyok, ha nem tartana, arccal a padlóra zuhannék. Tagadhatatlan,  Lucian Quinn megbaszott engem; a jele mindenütt rajtam van, kívül és belül egyaránt.     Még néhány pillanatig kényelmesen tovább mozog bennem, amíg mindkett nknek helyre  nem áll a légzése. Nyöszörgök, amikor kihúzódik bel lem, a testem fáj és érzékeny. Miel tt  segít nekem megfordulni, a gerincemen megérzem az ajkait, eláraszt a melegség. Ekkor  felvesz a karjába és átvisz a lakáson, túl fáradt vagyok hozzá, hogy tiltakozzak. A  hálószobáján áthaladva, amir l csak feltételezem, hogy az, bevisz egy nagy fürd szobába.  Óvatosan letesz a lábamra és megengedi a zuhanyt. Aggódva állok és azon töprengek,  vajon együtt zuhanyozunk­e. Amikor belép a párás üvegfülkébe és felém nyújtja a kezét,  megvan rá a válaszom. Gondolkodás nélkül, gyorsan ledobom az ingem és követem  t.  Most, hogy a szexuális köd kissé alábbhagyott, a szokásos félénkségem teljes er vel  visszatért. Ostobaság, tudom, hogy a férfi feje néhány perce még a lábam között volt, de a  dolgok napvilágnál máshogy érz dnek, hogy úgy mondjam. Amikor a szappanért nyúlok,  elveszi, és létrehoz egy gazdag szappanhabot, miel tt elkezdi mosni a vállaim. Egyikünk  sem beszél, ahogy gyors hatékonysággal el ször engem mosdat le el röl, aztán saját  magát. Ha számítottam egy ráadás zuhany menetre, nincs szerencsém; mintha egy Buick­ot  mosott volna. A gondolat mosolyt csal az arcomra, aztán felkuncogok. Lucian lógva tartja a  mosdókesztyűt és úgy néz rám, mintha elment volna az eszem.     ‒ Mi van? ‒ kérdezi, miközben elragadóan összezavarodva néz.     Valahogy, ett l még jobban nevetni kezdek, amíg az oldalamat fogva a zuhanyfülke  oldalának d lök; az egész helyzet annyira abszurd, hogy ez már vicces. Hogy a csudába bír  olyan valaki, mint én kikötni Lucian Quinn zuhanyzójában, ahogy épp lemosdat, azután, amit  csak piszkos szexnek lehet nevezni a konyhapultján? Ez tényleg túl sok egyszerre. Alig  ismerem ezt a férfit, és mossa a húú­hámat ­ ahogy Rose hívja ­ miután alaposan kinyalta.  Az értelmes Lia Adams elhagyta az épületet és a helyében itt maradt egy... ribanc? Én, egy  ribanc? Ez irreális. A legtöbb ember többször tisztítja a vastagbelét, mint amennyit én  szexelek. De miért pont  ? Mi minden téren két külön világ vagyunk, de vele átkozottul jól és  biztonságba érzem magam.   csak egy ismer s, mégis, csak vele akarok lenni és majd meg  halok, hogy bennem legyen. Ahogy tovább figyel engem, egyre zavarodottabbnak látszik.     ‒ Sajnálom, csak elkalandoztam egy percre. Én... Én csak nem vagyok hozzászokva, hogy  valaki mosdat engem.     Önelégülten elmosolyodik, miel tt megragadja a karomat, és maga felé húz.     ‒ Akkor fejezzük be a munkát!     Ami ezután történik, azért csak azt okolhatom, hogy teljesen elmerültem Lucianben.  Nevetek, mikor a fal felé fordít, míg meg nem hallom, hogy élesen beszívja a leveg t. Oh,  bassza meg! Istenem, hogyan is felejtettem el a hátam? Megpróbálok megfordulni, de    mozdulatlanul tart engem.     ‒ Mi a fasz ez? ‒ kérdezi túl halkan. Elhátrálok t le, olyan távolra, amennyire csak tudok.  Úgy érzem, hogy bocsánatot kell kérnem t le, mintha már valahogy becsaptam volna  t.     ‒ Ez csak egy heg ‒ mondom helyette, s szégyenemben lehajtom a fejem. Pont mint  Jackson, nem fog akarni többé. Meg vagyok jelölve… csúnya vagyok.     ‒ Kérlek, engedj el, Luc!     Gyűlölöm, hogy a hangom meginog, ahogy könyörgöm neki, hogy engedjen el. Amikor 

ahelyett, hogy elengedne, érzem az elcsúfított b römön lágyan átsiklani a kezét,  megrándulok, mintha még mindig érezném a vasaló forró bélyegjét; senki sem érintett meg  ott azóta.     ‒ Lia... baby, hogyan szerezted ezt? ‒ miel tt válaszolnék, halkan hozzá teszi: ­ Ez  majdnem úgy néz ki, mint egy vasaló.     Noha egy perccel ezel tt még nevettem, most érzem, hogy a könnyeim elkezdenek folyni,  majd elvegyülnek a zuhany vizével. El akarok tűnni, hogy elkerüljem a kínos helyzetet, ami  lecsapni készül rám. Hogy is felejthettem el? Hogyan is engedhettem meg neki, hogy lássa  a hátam? Amint ott áll a hátam nézve, enyhít a szorításán, és én ezt azonnal ki is  használom, egy rántással kiszabadítom magam és kibotladozok a zuhanyzóból. El kell  mennem innen; el kell fednem magam a kíváncsi szemei el l! Nem tör dve a törülköz vel,  megpróbálom felvenni az ingem a nedves b römre.     Lucian a küszködésem figyelve, egy szempillantás alatt kiugrik a zuhany alól. Anélkül,  hogy egy szót is szólna, kiveszi a kezemb l az inget és helyette bebugyolál egy bolyhos  fürd leped be. Egy másik törölköz t a derekára csavar, aztán csak áll és néz rám.     Egy képzeletbeli szöszt szedegetve a törülköz b l azt mondom: ‒ Ez egy vasaló;  legalábbis az volt.     Lucian alig halhatóan káromkodik, de nem mozdul.     ‒ Ki? ‒ kérdezi.  Értelmetlennek tűnik hazudni; nem ismer engem, sem a családom, és ez után nem  valószínű, hogy újra látom  t.     ‒ A mostohaapám.     Amikor az arca eltorzul a méregt l és az öklét beleüti a falba, döbbenten megugrok.     ‒ Kibaszott életbe! ‒ vicsorogja.     Elkezdek remegni, a fogaim vacogva koccannak össze. Lucian szeme elkerekedik, amint  észreveszi a reakcióm; s azonnal bűnbánóan néz rám. Lassan közelebb jön, majd  gyengéden a mellkasára húzz.     ‒ Sajnálom. A francba, nem akartalak megijeszteni téged. Valószínűleg ez az utolsó dolog,  amit látnod kell ‒ mondja, s közben igyekszik visszanyerni az önuralmát, ahogy lassan  simogatja a hátam. ‒ Ami azt illeti, már a gondolatától is rosszul vagyok, hogy az a fattyú rád  tette a kezét, vagy más n re. Mikor történt? A heg nem tűnik frissnek, de annyira mélyen  beleégett a b rödbe.     ‒ Ez... öt évvel ezel tt volt. Miel tt eljöttem otthonról ‒ a meleg karjai közt, azon kapom  magam, hogy az erejébe kapaszkodok. ‒ Bocsánat. Figyelmeztetnem kellett volna téged.     Lucian hátrahúzódik, karnyújtásnyira tartva magától.     ‒ Lia, semmi olyat nem tettél, ami miatt bocsánatot kellene kérned, és egy seggfej vagyok,  ha elértem, hogy így gondold. Drágám, tudom, hogy nincs jogom megkérdezni, de  … voltál  te… a francba, meger szakolt téged?     ‒ Nem ‒ suttogom. ‒ Egy id  után, nem akart úgy.     Visszahajtom a fejem a mellkasára, s magamba szívom a vigaszt, amit kínál.     ‒ Köszönöm, basszus! ­ sóhajt, s a következ  pillanatban még közelebb húz magához.     Érzem, hogy még kérdezni akar, de mégsem teszi, és én hálás vagyok érte; nem akarok a  nyomorúságos múltamból többet, mint amit rá zúdítottam. Pár percig így állunk, aztán  mindketten elkezdünk öltözködni, és   segít nekem felvenni a pólóm. A mobilja hol cseng,  hol meg üzenete érkezik rá, és tudom, hogy neki mennie kell. Gyorsan körbevezet a  lakásban és halkan válaszol a kérdéseimre. A hely többnyire tiszta, és én nem tudom 

elképzelni, hogy egy óránál több takarítani való lenne itt.     ‒ Tudod ez nem szükséges – mondja a karomat simogatva, miközben az ajtóhoz kísérem.  ‒ Nem kell, hogy a házvezet n m legyél. Jobb szeretnék inkább felvenni valakit, és így te a  tanulmányaidra koncentrálhatsz. A pokolba is, ha távol tudnám tartani az átkozott kezeimet  t led, az iroda sokkal jobb hely lenne számodra, hogy tanulj valami hasznosat.     A fürd szobában történt kinyilatkoztatásom óta, el ször húzódik mosoly az arcomra. A  sebhelyem ellenére, még mindig akar engem. Kiengedem a leveg t, aminek nem is voltam a  tudatában, hogy visszatartom.     ‒ Én nem bánom, Luc. Sosem kaptam semmit se ingyen, eddig is mindenért  megdolgoztam, és ezt nem most fogom elkezdeni. Szeretném látni a céged bels   működését, de ha ezzel elterelem a figyelmed, akkor nem ­ rávigyorgok, aztán év dve  hozzáteszem –, s mivel te nem tűnsz trehány alaknak, ez a suli mellett egy könnyű és egy  rugalmas id beosztású munka lesz. ‒ Mivel még mindig bizonytalanul néz, gyengéden az  ajtó felé tolom. ‒ Menj dolgozni, és keress néhány milliót vagy csinálj bármi más zseniális  dolgot ott. Én megyek pultot tisztítani.     Lucien hátravetett fejjel felnevet, ahogy megemlítem a pultját, utalva ezzel a korábbi  tevékenységünkre.     Rendben, ott a pont. Most jobb, ha megyek, miel tt Sam megunja a hívogatásomat és  feljön, hogy kicibáljon engem innen.     Egy pillanatra mindketten elbizonytalanodunk. Meg kellene csókolnom búcsúzóul?  Szerencsére, kiveszi a kezemb l a döntést és egy gyors csókot nyom az ajkamra. Hála  Istennek; ha a homlokomra adott volna, a kétség ismét felütötte volna az ocsmány fejét,  hogy fojtogasson engem.     ‒ Zárd be az ajtót mögöttem! – parancsolja, aztán elmegy.     Miután bezárom az ajtót, nekiállok felmérni az otthonát. A nappaliba és az étkez be  padlótól a mennyezetig ér  ablakok vannak. Két krémszínű b rkanapé nyújt kényelmes, de  modern ül sarkot egy hatalmas kandalló el tt. A szomszédos ebédl ben egy hosszú,  mahagóni asztal van körülötte nyolc ül hellyel. A drága parketta a konyhába is folytatódik,  amit ma reggel egy rövid id re megpillantottam. Úgy gondolom, itt neki is kezdhetek az új  feladatomnak. Ahogy a lakás többi része, ez is aránylag tisztának látszik. Kiürítem a  kávéf z t, kitisztítom, miel tt összerakom Luciannek. A szekrényben találok valamilyen  tisztítószert, és minden letörlök vele. Érzem, hogy elpirulok, amikor eszembe jut, hogy  röviddel ezel tt mit is csináltunk a konyhapulton.     Luciannek van egy étterem­min ségű rozsdamentes acél tűzhelye, néhány percet  rászánok, hogy megismerkedjek vele. Nem tudom, hogy a f zés része­e a munkámnak, de  azt gondolom, hogy jó lenne, ha ma este vacsora várná. Ha nem érkezik haza, miel tt  elmegyek, a hűt ben is hagyhatom.     Miután végzek a konyhában, a mosókonyhába megyek. Kimosom a szennyeskosárban  található dolgokat, de a szekrényében lév  mosodai zsákokból feltételezem, hogy az  öltönyeit tisztíttatja. Megkönnyebbülök, mivel nem akarok tönkretenni valami ennyire  nyilvánvalóan drágát. A hálószobája nagy, de kellemes. A falak barnára vannak festve, az  ágynemű sötétebb barna, ami tökéletes kiegészíti. Parketta van itt is, de az ágy mindkét  oldalán sz nyegek vannak. Nincs annál rosszabb, mint amikor reggel el ször a hideg  padlóra teszed a lábad, és látszólag Lucian is ugyanígy érez. Gyorsan beágyazok, csak  azért állok meg, hogy értékeljem a puha ágyneműt; valószínűleg ezeket a drágaságokat a  legjobb min ségű fonalból sz tték. Az ágyon érz dik Lucian illata, és küzdenem kell a 

késztetés ellen, hogy lefeküdjek és bebújjak az ágyneműbe.     A listámon a fürd szoba következik, ahol egy pillanatra szünetet tartok. Kellemetlen érzés  önt el annak az emlékére, hogy Lucian megérintette a sebhelyem. Meghatott, hogy annyira  dühös volt miattam, zavarban voltam, hogy tudja, hogy mit tett velem a mostohaapám, és  ami azt illeti különös az er s reakciója; a haragja tapintható volt, amikor megütötte a falat.  Végighúzom rajta a kezem, és érzek egy kis bemélyedést. Ahogy érzett, vajon ez az én  fájdalmam miatt van, vagy ez felidézett valamilyen emléket a múltjából?     Szinte semmit sem tudok Lucianr l, noha mi már együtt voltunk. A háromnapos  alapszabállyal, megismerhetsz valaha is igazán valakit, miel tt lefekszel vele? Hosszabb a  kapcsolatom a tanácsadómmal a St. Claire­be, mint Luciannel. Márpedig, egy ilyen sikeres  férfi, minden n  álma. Esküszöm, hogy többet megtudok arról a férfiról, akivel nem csak,  hogy lefekszem, de még dolgozok is neki. Nem akarok olyan lenni, mint azok az emberek,  akiket a barátjuk munkahelye fel l faggatnak, és csak állnak ott, mint egy szarvas a  fényszóróban. Az én mottóm: a tudás hatalom, és itt az ideje, hogy szert tegyek  valamennyire; többet kell megtudnom Lucianr l, miel tt folytatódna, ami köztünk van.    Lucian       – Jó reggelt, Sam! – üdvözlöm a sof röm, aki egyben a barátom is, ahogy becsusszanok a  Mercedes hátsó ülésére.     Asheville közel van Los Angeles­hez, és én magam is könnyedén bevezethetnék minden  nap az irodába, de egyszerre túlságosan sok feladattal foglalkozom ahhoz, hogy egy  dologra koncentráljak. Szeretem a hátsó ülés kényelméb l kezdeni a napom; általában,  válaszolok a hívásokra, megválaszolom az e­maileket, és tanulmányozom a t zsdét. És  szeretem, ha Sam körülöttem van. Jobban ismeri az id beosztásomat, mint én magam, és  elkezdtem az emlékeztet ire hagyatkozni. Cindy általában ráhagyja a napnak ezt a részét.  Gyanítom, Cindy és Sam minden nap megbeszélik nemcsak a munkát és az én  id beosztásom, de a sajátjukét is.     Ma azon kapom magam, hogy képtelen vagyok koncentrálni a szokásos rutinomra. Nem  bírom kiverni a fejemb l Lia sebhelyes hátának a képét. Elbagatellizáltam, amit ott láttam.  Az egy kibaszott vasaló körvonala volt, a napnál is világosabb. A sebhely mély volt, vörös és  ráncos. Ha ez öt évvel ezel tt történt, milyen szörnyű lehetett akkor? A sebhelyek sosem  múlnak el, de általában id vel elhalványulnak. Az az égés gyötrelmesen fájdalmas lehetett,  ez nyilvánvaló volt. Alig ismerem ezt a lányt, de kibaszottul megölném azt, aki ezt tette vele.  Hogy merészelte valaki ezt tenni vele!     Egy pillanatra minden elhomályosodik, és én már egy másik id ben, egy másik helyen és  egy másik n vel vagyok. Az a sorsom, hogy újra átéljem a múltam minden fájdalmas  pillanatát? Egy láthatatlan er  húz felé, attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk.     Sam kitesz a Quinn Software el tt, és felmegyek az irodámba, az alkalmazottak  üdvözölnek, ahogy elhaladok mellettük. Hálás vagyok, hogy Cindy nincs az asztalánál; a  szükség a megkönnyebbülésért a gyomromat mardossa, és kínszenvedés lenne, ha az rám  törne. Becsukom és bezárom az ajtót magam mögött, miel tt gyorsan odasétálok az  asztalomhoz. Pillanatok alatt kinyitom az oldalán a fiókot és kiveszem azt a kis dobozt,  amely tartalmazza a mennyországomat és a poklomat. Bizonytalan kezekkel elrendezek  mindent, amire szükségem van; ez a módszer segít nekem összpontosítani. Azért csinálom,  hogy valamennyit dolgozni tudjak. A silány munka idegen t lem, még evvel is. Hamar 

elkészülök, és ahogy felszippantom az els  fehér csíkot, ah, igen… sokkal jobb. Az  érzékeim kitisztulnak, az azonnali világosság, és mint mindig, a pengeélen való játszadozás,  és amiatt, hogy annyira dühös vagyok magamra, képtelen vagyok magam mögött hagyni ezt  a mankót. Ez a válaszom, hogy elviseljem a valóságot, amely id nként egy horrorfilmre  hasonlít. Nem tudom máshogy. Volt egy id szak, amikor már majdnem tiszta voltam, de egy  n  miatt mindig visszaesek, ezekben az id kben csak az arca változik.     A kokaintól teljesen működ képes vagyok, talán még jobban is; soha nem tartottam  magam egy drogosnak, annak ellenére, hogy a többség nem ért ezzel egyet. Az viszont  társadalmilag elfogadható lenne, ha én részt vennék egy terápián és vényköteles  gyógyszerekkel kezelném mindazt, ami elbaszódott a fejemben. A szorongáscsökkent   gyógyszeres kezelés olyan gyakori, mint a Tylenol, ebben a stressz­túlterhelt világban, de  én sohasem választottam ezt. Els re, könnyen hozzáfértem. Kokaint könnyű volt szerezni,  és voltak barátaim, akik rendszeresen használták. Amikor a világom összeomlott, biztattak,  hogy szippantsak fel egy pár csíkot, hogy segítsen nekem feldolgozni mindazt, ami történt.  Kokainnal éltem túl; a pokolba, szakmailag hasznot húztam bel le és meggazdagodtam  vele. Személy szerint, engem a gyengeség táplál. Id nként ez a legjobb barátom és a  legrosszabb kibaszott ellenség, akivel valaha szembenéztem.     Ezeken a napokon, Sam gondoskodik arról, hogy feltöltse az adagom, ha szükséges. Van  egy unokaöccse, aki b ven ellát pénzért. Nem szoktam kérdéseket feltenni. Odaadom neki a  pénzt, és   elintézi a többit. Az egyetlen dolog, amit kikötöttem, az, hogy soha ne mondja el  Cindy­nek. Én nem akarom  t belekeverni, és ha  szinte vagyok, utálok csalódást okozni  neki. Másfel l Aidan tudja a legtöbb titkomat, és a koksz sem kivétel. Ez nem egy nagy  dolog a számunkra; láttunk és csináltunk már rosszabbat is.     Amikor Cindy néhány pillanattal kés bb kopog az ajtómon, letörlöm az orrom és  odasétálok, hogy kinyissam. A nyilvánosság el tt mutatott arcom szilárdan a helyén van.  Cindy sosem gyanítaná, hogy az egyetlen különbség köztem és a sarki csöves között, egy  majom felirat a hátamon.     

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Nyolcadik fejezet  Fordította.: Hófehérke  Át.n.: Mó  Lia       Az utolsó órámnak el bb lett vége, mint ahogy szokott, így megálltam a lakásomnál, hogy  átöltözzek, miel tt újra Lucianhez mennék, hogy elvégezzem a dolgom. Meglepetésemre, a  konyhaszekrénye úgy fel volt töltve, mintha a lakásán étkezne, ahelyett hogy minden este  máshol enne. Azt tervezem, hogy könnyű garnélarákos tésztát készítek vacsorára. A tésztát  minden formában el tudom készíteni; könnyű, gyors és olcsó.     Leteszem a táskám, és épp a szobámba sétálok, mikor hallom, hogy kopogtatnak az ajtón.  Több mint valószínű, hogy Marissát keresik a szomszédból. Van egy érzésem, hogy miért  olyan népszerű, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem felette? Hetente többször, f leg férfiak,  nálunk kopogtatnak, és a lakását keresik. Eleinte nem nyitottunk ajtót, mikor a kukucskálóján  keresztül kinézve, nem ismertük az illet t. Egy id  után úgy tűnt, egyszerűbb, ha minden  alkalommal, mikor nálunk kopogtatnak, megmutatjuk nekik a helyes irányt, mert így  könnyebb volt mindenki számára. Biztonság kedvéért, a láncot mindig a helyén hagytuk, így  a kis nyíláson keresztül beszéltünk velük.     Most is egy idegen néz vissza rám a kukucskálón keresztül, és már rázom is a fejem,  ahogy felrántom az ajtót. – Marissa az őB­ben lakik.     Miel tt még becsuknám az ajtót, hallom az illet  kérdését: – Adams kisasszony?     Hűha, nem számítottam erre; elég ritkán keresnek engem.     Nyugtalanul válaszolok: – Segíthetek önnek valamiben?     – Ön, Lia Adams? – nos, ostobaság, de nem tudom, hogy válaszoljak­e neki, vagy se.  Végül felülkerekedik bennem a kíváncsiság.     – Igen, ki maga?     Ösztönösen a boríték felé nyúlok, amit a nyíláson keresztül felém nyújt.     – Ezt az ön számára hoztam – mondja, majd elmegy.     Ahogy utána bámulok, azon töprengek, hogy mi folyik itt. A fehér boríték nagyon nehéz a  kezemben, ahogy lassan behúzom az ajtónyíláson. Az egyetem soha nem küld levelet  borítékban, csak e­mailben. Ha hirtelen szükségét érzik annak, hogy így tegyenek, akkor ez  nem lehet valami jó hír. Egyetlen írás van rajta, és az a nyomtatott betűvel írt nevem a  boríték elején.     Becsukom magam mögött az ajtót, és úgy viszem a borítékot a kicsi konyhaasztalunkhoz,  mint egy bombát. Ledobom magam elé, és néhány másodpercig csak bámulom. Basszus,  ez olyan buta dolog! Csak ki kell nyitnom ezt a szart, és túlesni rajta. Mi lehet ez egyáltalán?  Talán van nálam néhány könyv a könyvtárból, aminek lejárt a visszaadási határideje, vagy  valami ilyesmi. Türelmetlenül tépem fel a borítékot, és kiveszem bel le az egyetlen  összehajtott papírt. Ahogy átfutom a hivatalos dokumentumot, úgy érzem, hogy egy  pillanatra megáll a szívem. Nem, biztosan rosszul olvastam el. Fogom magam, és újra  átolvasom az összezagyvált szavakat, miel tt er tlenül a legközelebb álló székre roskadok.     FELPERES: MARIA ADAMS DAWSON kontra ALPERES: JIM NELSON DAWSON. 

EZENNEL BEIDÉZZÜK ÖNT. Megfordul velem a világ, a szavak összefolynak el ttem a  papíron. Nem beszéltem az anyámmal vagy a mostohaapámmal azóta, hogy négy évvel  ezel tt elköltöztem. Édes istenem, mi történt velük? Miért jelentette fel az anyám a férjét a  bíróságon, és én, miért lettem belerángatva?     Csak egy ember van, aki esetleg ki tudja ezt deríteni. Debra, a barátom és korábbi  f nököm, kapcsolatban van vele a barátján keresztül. Martin testvére, Eli, Jimmel dolgozik  egy gyárban, ahol gumikat gyártanak, vagyis ezt hallottam a legutolsó alkalommal. Már­már  kétségbe esve ütöm be a számát a telefonba, és imádkozom, hogy felvegye.     – Lia? Hol a pokolban voltál, édesem?     Ez Debra szokásos üdvözl  szövege, és az idegességem ellenére elmosolyodok. Imádom  ezt a n t, mint egy anyát, aki nekem sose volt, és tudom, hogy   is szeret engem. Csak  azért panaszkodik, mert nem látogatom meg olyan gyakran, ahányszor mindketten  szeretnénk.     – Hé, Deb! Annyira jó hallani a hangod, hogy el se tudod képzelni.       jól ismer engem, és azonnal észre is veszi az idegességet a hangomban.     – Mi a baj, drágám? Szükséged van rám? Pár perc, és ott tudok lenni nálad.     Lehunyom a szemem, és érzem, hogy kibuggyan egy könnycsepp, és legördül az  arcomon.   mindenét odaadja nekem, és soha semmit sem kér cserébe. Nem látom, vagy  beszélünk olyan gyakran, mint régen, de tudom, hogy csak egy hívás, és abbahagyja, amit  épp csinál, és rohan hozzám.     –  Hallottál valamit Martintól, az anyámról?     A csendb l meg tudom állapítani, hogy megdöbbent a kérdésem hallatán.     – Nem, nem említett semmit. Miért?     – Valami történt vele és Jimmel. Ma kaptam egy idézést, hogy a hónap végén jelenjek  meg a bíróságon – felveszem a papírt, és felolvasom neki az idézés többi részét. Úgy  érzem, hogy ez az egész, még mindig irreális a számomra. Hosszú id  után híreket kapok  róluk, és az egy ilyen rossz valami.     – A kurva életbe! – a hangja vibrál a düht l, ahogy kiköpi a szitkot. –  Nem tudom, hogy az  a két faszkalap most mibe kevert bele, de meg fogom tudni. Csak nyugodj meg, édesem, és  ne aggódj! Hívom Martint, meglátjuk, hátha tud valamit. Tudod, hogy végig mindenben veled  leszek. Azok a szörnyetegek nem bánthatnak téged, Lia; nem hagyom, hogy ez újra  megtörténjen.     Miel tt befejezi a hívást, mond nekem még pár megnyugtató szót, sértésekkel tarkítva,  amivel az anyámat és a mostohaapámat illeti. Biztos vagyok benne, hogy alig teszi le a  telefont, és máris hívja Martint. Ha bárki ki tudja deríteni, hogy mi folyik itt, akkor az Debra.     Nem szeretnék semmit sem jobban, mint bebújni az ágyamba, mert érzem, hogy az  idegösszeomlás szélén állok, de nem akarom ellógni az els  napom a munkából. Lucian  megértené, ha azt mondanám neki, hogy nem érzem jól magam, de most rögtön ki kell  mozdulnom innen, mert csak ez segíthet a pánikon, amit azóta érzek, hogy megkaptam az  idézést. Gyorsan összeszedem a dolgaim, és a Hondámhoz rohanok, mintha attól tartanék,  hogy még több rossz hír érhet. Szerencsére nem így történt, a sűrű délutáni forgalom  ellenére, három órára Lucian lakásához is érek. Ugyanazok az autók parkolnak a  garázsban, semmi jele Samnek és a Mercedes­nek.         Már eltettem az utolsó adag kimosott ruhát, és épp a vacsorához pakolom ki a 

hozzávalókat, amikor megszólal a telefonom. Debra nevét látom a kijelz jén, és gyorsan  felveszem. Alig köszönök,   már el is kezd beszélni.     – Lia, nem fogod elhinni! Ülsz, drágám? – elég aggódónak tűnik a hangja, ami kiborít  engem; Debra általában rendíthetetlen, ezért rossz kell, hogy legyen, amit mondani akar.     – Rajta, Deb!     Felmászok egy bárszékre a pultnál, és meger sítem magam.     – Az a seggfej, a szart is kiverte az anyádból, és vagy megjött az esze, vagy csak  bosszúból, megpróbál betartani neki. Anyád feljelentette nemi er szak miatt, és azt hiszem,  hogy téged a tanújának idéztek be.   mondhatta nekik, hogy te láttad, hogy veri  t.  Valószínűleg azt is mondta nekik, hogy ugyanezt tette veled is.     – Ó, Istenem!     Nemcsak szembe kell néznem vele a bíróságon, de most mindenki meg fogja tudni, hogy  mit tett velem; mindenki látni fogja a sebhelyem. Már a gondolattól is rosszul vagyok, érzem,  hogy felfordul a gyomrom. Az epe a torkomba emelkedik, és szó szerint fulladozni kezdek  t le. Hallom, hogy Debra a háttérben a nevem kiabálja, amikor a telefonom hangos  csattanással a padlóra esik. A kezembe temetem az arcom, az egész testem reszket  félelmemben. Elfog a rettegés, annyira arra koncentrálok, hogy nem hallom az ajtó nyílását  és a lépteket, egyszer csak valaki megérinti a vállam, amit l felsikítok.     – Lia, bébi, mi a baj? – küzdök ellene, amíg fel nem ismerem Lucian arcát, aki  aggodalmasan néz rám. Gondolkodás nélkül, felugrom a székr l, és a karjába vetem  magam. Egy pillanatig habozik, de aztán magához húz, és a fülembe mormol – Ssss… bébi.     Miközben gyengéden magához szorít, lehajol és felveszi a telefont, ami a lába mellett van.  Alig figyelek, amikor Debrával pár szót vált. Tudom, hogy Debra biztosan nagyon  megdöbben, hogy egy férfit hall a telefonomban, és én szórakozottan megfogadom, hogy  kés bb visszahívom és elmagyarázom neki.     Lucian egy kicsit hátrébb tol magától, és végignéz rajtam, valószínűleg sérülésekre utaló  jeleket keres. Látszólag elégedett, hogy sehol se vérzek, ad nekem egy percet, miel tt  megkérdezi: – Mi történt, hogy ennyire zaklatott vagy?     Szó nélkül az idézésért nyúlok, és átadom neki. Miel tt felnyitná, kérd n néz rám.     – Ez… ez az anyámtól és a mostohaapámtól van.  … bántotta, és ezért anyám vádat  emelt ellene – fuldokolva zokogok, majd hozzáteszem –, beidéztek, tanúskodnom kell  ellene, arról, hogy mit tett vele és velem.     Lucian elharap egy káromkodást, miközben visszahúz a karjaiba. Miután azon a reggelen  látta a sebhelyem, nem létezik semmilyen mód arra, hogy el tudja mulasztani a félelmet,  amit érzek.     – Holnap odaadom az ügyvédemnek,   majd kideríti, hogy mi a fene folyik itt, oké? Nem  fogom hagyni, hogy az a szemétláda bántson téged. Higgy nekem, kérlek! – szorosabban  bújok az ölelésébe, és hagyom, hogy a szavai átmossanak. El ször lazulok el, mióta  elolvastam az idézést, és érzem, hogy a félelmem csökkenni kezd. Ez a gyönyörű férfi  védelmet kínál nekem; mikor történt velem ilyen ezel tt? Még a saját anyámat sem  érdekelte, hogy élek­e vagy halok. Fogalmam sincs, hogy honnan tudta meg címem, hogy  beidézhessenek. –  De most – mondja Lucian a fejem felett –, én éhen halok; mi lenne, ha  elmennénk vacsorázni?     A ruháimra pillantok, és alig bírom megállni, hogy megkérdezzem  t, van­e itt a közelben  egy Burger King.     A karjai leesnek rólam, amikor hátra lépek. Egy er ltetett mosollyal azt mondom: – Azt 

terveztem, hogy egy vacsorával nyűgözöm le a f nököm. Már mindent kikészítettem, ha  adsz nekem egy fél órát.     Végignéz a hozzávalókon, amit a pultra raktam, aztán kinyit egy fa panelt, ami mögött egy  nagy borhűt  rejlik. Pár pillanatig tanulmányozza a különböz  palackokat, miel tt kiválaszt  közülük egyet.     Arra számítok, hogy a nappaliba megy lepihenni, úgyhogy kellemesen meglep döm, mikor  azt mondja helyette: – Megyek és átöltözök, egy pillanat, és mindjárt itt is leszek, hogy  segítsek.     Döbbenten Lucianre meredek, aztán felrázom magam ebb l a kábulatból, el veszek a  szekrényb l egy serpeny t és egy lábast a garnélának, tésztának és a tejszínes mártásnak.  Szerencsére, Rose megmutatta nekem, hogyan kell házilag Alfredo­t készíteni, mivel  Luciannek nincs a szekrényében üveges mártása. Éppen egy piros, és egy zöldpaprikát  veszek ki a hűt b l, mikor visszatér, egy farmert és egy kopott Bon Jovis pólót visel. A  látványtól csorogni kezd a nyálam és zsibog az egész testem; Rose­nak igaza van,   egy  nedves álom, és én olyan vagyok körülötte, mint egy tüzel  szuka. Amikor megfordul, hogy  elvegyen egy borospoharat, a feszes seggét fixírozom, és a kezem bizsereg a késztetést l,  hogy a tenyerembe fogjam az arcát. A sötét haja a nyakánál göndörödik, még emlékszem  rá, hogy milyen érzés, mikor az ujjaimmal a selymes puhaságba túrok. Mikor újra el re  fordul, a szemem a nagy farka körvonalára siklik, ami az egyik combjánál helyezkedik el. Ó,  édes anyám, nedves a bugyim, és egyre nedvesebb lesz. Mikor az ujjával a szemem el tt  csettint, felemelem a szemem az ágyékáról. A szexi vigyora elárulja, hogy pontosan tudja,  min jár az eszem. Mi történik velem? Én soha nem voltam egy farok­stíröl . A pasi még egy  órája sincs otthon, és én a csomagját bámulom; valahogy, nem hiszem, hogy ez része lenne  a munkaköri leírásomnak.     Kuncog mögöttem, mikor elfordulok, megpróbálom elrejteni a zavarom, s er t venni a  kéjvágyamon. A kezem mellé leteszi az egyik borospoharat, szégyenl sen elmotyogok egy  köszit, miel tt visszafordulok a tűzhelyhez.     – Miben tudok segíteni? Felaprítsam ezeket a paprikákat?     Na, erre aztán egyáltalán nem számítottam: Lucian felajánlja, hogy segít nekem a vacsora  elkészítésében. Ami engem illet, legszívesebben az egész vacsorát a szemétbe dobnám, és  könyörögnék neki, hogy dugjon meg a konyhapulton, a rozsdamentes háztartási gépek  mellett, de a „házvezet n “ szóban sehol sem szerepel a ribanc szó, úgyhogy megtartom  ezeket a gondolatokat magamnak.     – Ööö… igen, az nagyon jó lenne. Garnélás tésztát készítek, úgyhogy olívaolajon meg  fogom pirítani a paprikát, miel tt összekeverem a garnélarákkal.     Folytatom a magyarázást, hogy hogyan kell elkészíteni a tésztát, amikor rájövök, hogy  össze­vissza beszélek. Figyelmesen hallgat engem, bár biztos vagyok benne, hogy szart  sem tud arról, hogy meddig kell f zni a garnélákat, amíg készen nem lesznek.     Épp csak letelepszünk a bárszékeinkre, és az els  falatot emelem a számhoz, mikor  megkérdezi, olyan közömbös hangon, mintha csak az id járásról beszélne.     – Van vibrátorod?     A villám kicsúszik a kezemb l, és hangosan csörömpölve visszaesik a tányéromra, ahogy  megdöbbenve nézek rá. Miel tt rám nézne, még rág egy kicsit, aztán lenyeli a falatot.     – Mi van? Ez egy egyszerű kérdés.     Fogalmam sincs, hogyan tud a pasi továbbra is ennyire nyugodtan enni, ha ilyen  személyes kérdést tesz fel nekem. Az els  gondolatom az, hogy azt mondom neki, kapja 

be… hacsak, nem játszik   is egyenl  eséllyel.     – Ha válaszolok a kérdésedre, te is válaszolsz az enyémre?     Habozás nélkül, azt mondja: – Igen, ésszerű határokon belül.     Fogalmam sincs, hogy a kérdésem ésszerűnek min sül­e, de ha nem válaszol, akkor én  sem fogok válaszolni bármely más kérdésére.     Miel tt válaszolnék, felveszem a villám, és felszúrok rá egy darab penne tésztát.     – Igen, van.     Nem lep dik meg a válaszomon, és én gyorsan fel is teszem a kérdésem.     – Lefeküdtél Monique­val?     – Igen – válaszolja, mikor a rákot a szájához emeli. Nem tudom, hogy min lep döm meg  jobban, azon, hogy lefeküdt Szörnyellával, vagy azon, hogy ezt bevallotta. Igazából, már  tudtam a választ, miel tt megkérdeztem volna; Monique túlságosan birtoklóan viselkedik  vele, anélkül hogy jobban belegabalyodna, még annak ellenére is, hogy Lucian úgy tűnik,  nem érez semmit sem iránta.     –  Mennyi ideig voltál azzal a sráccal, akivel lefeküdtél?     Uh, miért is mentem bele, ebbe a kérdezz­felelek játékba, és miért érdekli  t a szexuális  múltam? Az enyém, nyilvánvalóan korántsem olyan mozgalmas, mint az övé. Be akarom  fejezni ezt a beszélgetést, de a francba is, többet akarok megtudni róla, és az az érzésem,  hogy ennek a legegyszerűbb módja az, hogy belemenjek ebbe a játékba. Már tudja, hogy  nekem nincs sok tapasztalatom, így ezzel nem árulok el semmilyen botrányos tényt.  Valahogy, mégis kínos nekem ezt bevallani.     – Csak egyszer történt meg – úgy tűnik, felkeltettem a figyelmét, mert most teljesen rám  figyel. Az ember azt gondolná, épp most ismertem el, hogy két vaginám van.  Megköszörülöm a torkom, és hozzáteszem: – Most én jövök. Hányszor feküdtél le  Monique­val?     Basszus, miért lovagolok még mindig ezen? A tudat, hogy lefeküdt vele, nem volt elég?  Részletekre van szükségem? Igen, úgy tűnik, hogy igen.     Felemeli a poharát, kortyol egyet a borból, miel tt válaszol.      – Csak egyszer, és miel tt megkérdeznéd, ez az egyszeri alkalom is sok volt. Monique  nagyon… agresszív, ami az ágyban, rendben is volna, de hamar elegem lett abból, hogy a  farkamat fogdosta minden alkalommal, amikor az útjaink keresztezték egymást. Kezdett az  az érzésem lenni, hogy a csaj a kibaszott farkam is leharapná, ha ez szükséges ahhoz, hogy  megszerezze, amit akar – meglep engem, amikor végighúzza az ujját az ajkamon. – Te  nyugodtan megmarkolhatsz, megnyalhatsz vagy leszophatsz, bárhol és bármikor csak  akarsz, édes Lia. –  Nincs szükségem sok szexuális tapasztalatra ahhoz, hogy tudjam,  ahogy ott ülök, a csiklóm izgatása nélkül is mindjárt elmegyek. A szexi, lezser Lucian  veszedelmes, és én a lábai el tt tocsogok egy szűkölköd  kupacban. – Azt hiszem, most én  jövök – mondja, miközben elveszi a kezét, hogy folytassa az evést. –  Miért csak egyszer?  Te egy gyönyörű, szexi és érzéki n  vagy. Nem gondoskodott rólad?     Egy pillanatra lehunyom a szemem, és azon töprengek, miért hagytam, hogy ez  folytatódjék.      – Nekem… ez volt az els  alkalom, ezért nagyon kellemetlen volt, és elég gyors is. Azt  hitte, hogy valami bajom van… amikor meglátta a hátam.     Most Lucian­en van a sor, hogy ledobja a villáját. Dühösnek tűnik, ahogy rám bámul.     –  Ugye most csak kibaszottul ugratsz engem? Mondott neked valamit az a rohadék?     Ujjaimmal végigsimítok a gránit pulton, és azt felelem: – Úgy viselkedett velem, mintha 

valami torzszülött lennék.  … elhagyott, majd elmondta a barátainak. Jake, a szobatársam  pasija, nagyon dühös lett, mert   Rose­tól tudta, hogy mi történt velem.     Lucian felugrott a székér l, és már mellettem is termett. Továbbra is lesütöm a szemem,  megalázva érzem magam, hogy olyan valaki, aki ennyire tökéletes, mint Lucian, tud az én  szégyenemr l.     – Lia, nézz rám! – nem szívesen, de engedelmeskedem neki, látva az izzó tüzet a  szemében.    – Emiatt, nem kell rosszul érezned magad. Mindenkinek vannak sebei;  némelyek láthatóak, némelyek meg nem. Az a rohadék nem érdemelte meg, hogy   legyen  az els . Nem érdekelte, hogy örömet szerezzen az els  alkalommal. Ne pazarold a kibaszott  gondolataidat rá;   nem ér ennyit.     Nem tudom visszafogni magam, hogy a nagy karjai közé bújjak.   meleg, er s és mennyei  bugyi­olvasztós illata van. Ki akarom nyújtani a nyelvem, és végignyalni testének minden  porcikáját. Miel tt véghezvinném a tervem, eltol magától, és lenéz rám.     – Hé, nem tartozol nekem egy másik kérdéssel? – ugratom  t. Egyetért en bólint, és ekkor  a nyakán lév  sebhely felkelti a figyelmem. Átfuttatom rajta az ujjam, és érzem, ahogy az  egész teste megmerevedik. – Hogy szerezted ezt? Volt valami baleseted? – lefagy, aztán  hirtelen elhúzódik.     – Ma este, van még egy kis munkám. Holnap, néhány napra elmegyek a városból. Van  kulcsod a lakáshoz, így akkor jössz és mész, amikor az órarended lehet vé teszi. Nem lesz  sok tennivalód, míg nem vagyok itt, úgyhogy nem kell aggódnod, ha nem tudsz eljönni a  házi feladatok miatt – a koszos edényekre mutat, és hozzáteszi: – Ezt kés bb eltakarítom.  Engedd meg, hogy az autódhoz kísérjelek. –  Nem néz rám, míg hozzám beszél, és ett l  megfordul velem a világ. Nem hiszem, hogy véletlen lenne, hogy kidob az ajtón, azok után,  hogy a nyakán lev  sebekr l kérdeztem.     – Kitakarítom a konyhát, miel tt elmegyek. Nem fog sokáig tartani – ajánlom fel neki.     – Hagyd csak! – csattan fel, majd vesz egy mély lélegzetet. –  Lehetne, hogy azt tedd,  amire kértelek?     – Rendben – felelem, kisétálok a konyhából, hogy megkeressem a táskám, amit az  el szobában találok meg. Halkan követ, majd kinyitja az ajtót el ttem. Csendben megyünk le  a lifttel, és tesszük meg az utat a parkolóig, én egész végig a táskám pántjával babrálok. Ha  nem dolgoznék neki, attól félnék, hogy sosem látnám újra; persze, nincs semmilyen  garancia rá, hogy fogom is. Kinyitom a kocsim ajtaját, és közben magam elé motyogom: –  Találkozunk, mikor hazatérsz.     Összehúzom magam, mert ez inkább kérdésnek hangzott és nem kijelentésnek. Lehajol,  és megcsókolja a homlokom, én meg a könnyeimmel küszködök, nehogy elsírjam magam  el tte; távolságot emel közénk. Még egy gyors puszi a számra is jobb lett volna, mint ez a  plátói csók, amit a homlokomra adott.     – Légy óvatos! – mondja, ahogy becsukom az ajtót. Félénken intek neki és kitolatok.  Amikor kihajtok az útra, még mindig ott áll, ahol hagytam, a kezei a zsebében, és a földet  bámulja. Ebben a pillanatban teljesen úgy néz ki, mint egy kisfiú, és azon töprengek, hogy  mi történhetett vele a múltban, hogy olyan gyorsan bezárkózott el ttem. A sok  problémámmal, nehezen tudom elhinni, hogy valamilyen működ  kapcsolatot alakítsak ki  egy olyan férfival, akit szintén üldöznek a saját démonjai. A fenébe, nem találhattam volna  én is egy Jake­hez hasonlót? Valakit, aki jól bánik velem, nem cipel terhet a vállain, és  mindent megtesz, hogy normális, komplikációmentes barátom legyen? Egy dolgot biztosan  tudok: ha megint hallok Lucian­r l, és folytatódik az, ami közöttünk van, akkor ez soha nem 

lesz normális, mert mindketten elbaszottak vagyunk. Még azt is tudom, hogy várni fogom, és  imádkozom, hogy újra halljak fel le.         Éppen leparkolok az autómmal a lakásunk közelében, amikor Rose üzenetet küld nekem;  a sarkon lév  Starbucksban van, és azt akarja, hogy ott találkozzam vele. Már bepötyögtem  a telefonba egy kifogást, hogy miért nem tudok menni, amikor meggondolom magam. Ma  este szükségem van a barátn mre, és azt hiszem, hogy eljött az ideje, hogy elmondjam  neki, hogy mi folyik köztem és Lucian között. Neki több tapasztalata van a férfiakkal, mint  nekem, és elkelne pár jó tanács. Elküldöm neki, hogy úton vagyok. Pillanatokon belül be is  lépek a Starbucks ajtaján, és látom, hogy az egyik hátsó asztaltól integet nekem.     – Tudom, hogy ez csak extra kalória a seggünknek, de ma frappét iszunk a szokásos  alacsony kalóriatartalmú szar helyett.     – Ámen – mondom, ahogy megragadom a frappét, eleget iszom bel le ahhoz, hogy  lefagyasszam az agyam. – Férfiak! Szükségem volt erre.     Hálásan felsóhajtok.     – Egy ital és cigaretta valószínűleg jobbak volnának, de azzal kell beérnünk, amink van.  Figyelem Rose­t, és észreveszem, hogy az általában kiegyensúlyozott barátn m, elég  ziláltan néz ki. Ráadásul rágja a körmeit, ami nem normális egy olyan n nél, aki egy kisebb  vagyont fizet a rendszeres manikűrözésért. Lehet, hogy tévedtem Jake­kel kapcsolatban,  hogy   egy tökéletes pasi?     – Szóval… mi történt, hogy halálra akarod fagyasztani magad az itallal? Minden oké  köztetek Jake­kel?     Látom, hogy elpirul, és most már nagyon érdekel, hogy megtudjam, mi történt.     Annak ellenére, hogy megöl a kíváncsiság, adok neki pár percet. Nyugtalanul fészkel dik,  végül izgatottan kiböki: – Jake szeretné kipróbálni az anális szexet!     Hűha, egyáltalán nem erre számítottam. El ször nagyon meglep döm azon, hogy Rose  ennyire rémültnek tűnik, mivel   annyira nyitott, ha a szexuális életükr l van szó. Másodszor,  soha nem képzeltem Jake­r l, hogy ilyen kalandvágyó is tud lenni. Nem igazán a róla való  beszélgetés, hanem inkább a résztvev k mostani felállása az, ami megdöbbent; abszolút el  tudom képzelni, hogy Rose kipróbálja, hogy Jake belé nyomja.     – Hmm, oké… és te nem vagy benne?     Rám néz, meghökken a reakciómon. Úgy tűnik, azt hitte, hogy az iszonyattól, sikoltozva a  földre vetem magam. Bár nekem még nem volt anális szexem, és nem is vágyom rá, az  csak egy apró felvillanás a radaromon. Hogyha a pokolban n sz fel, a kölcsönös  beleegyezéssel történ  szex, azok után, amin átmentem, jelentéktelennek bizonyul  számodra, ezért nem nagy ügy. Jake legalább tör dik vele annyira, hogy el bb beszél vele  err l, ahelyett hogy er szakkal tenné meg; legalábbis én így gondolom.     – Megpróbálta azt csinálni veled, vagy csak érdekl dött, hogy mit szólnál hozzá?     Megkönnyebbülök, mikor meghallom a válaszát.     –  Dehogy, Jake soha nem tenne ilyet!   csak… ki akarja próbálni. Sejtem, hogy ezekkel a  nagymen , húgyagyú sportolókkal lógott, és mind azzal hencegett, hogy milyen szuper.  Most úgy tűnik, azt hiszi, hogy lemaradt valamir l.     –  Ha nem akarod kipróbálni, akkor csak mondd meg neki. Jake tör dik veled, és bár lehet,  hogy ki szeretné próbálni, de meg fogja érteni, ha te nem – mondom neki  szintén,  miközben megfogom a kezét. 

   Kíváncsian rám néz, és megkérdezi: – Te megtennéd? – miel tt még a  tapasztalatlanságomra hivatkoznék, pontosabban fogalmazva megkérdezi: – Ha egy srác  análisan akarna megdugni, megengednéd neki?     Elpirulok; érzem, ahogy a forróság elönti az arcom. – Én… nem tudom… talán. Attól függ,  hogy ki az illet , és hogy eléggé bízok­e benne.     – Te kurva! – majdnem kiugrok a székemb l. Az emberek a közelben felénk bámulnak,  amikor felkiált. –  Te újra dugtál, és nem mondtad el nekem!     Lejjebb csúszva a székemben sziszegem: – Miért nem kiabálsz hangosabban, azt hiszem,  hogy az utcán még nem hallották!     – A rózsaszín kígyóját! – mondja halkabban. – Tudtam, hogy valami történik veled. Az az  Isten az, ugye? Vele voltál egész id  alatt, azóta, amióta el ször találkoztatok. –  Egyenesen  Rose­stílussal, gyorsan és keményen a közepébe vág. –  Milyen? Baszik olyan jól, mint  ahogy kinéz? Nagy farka van? Perverz? A francba, csináltad vele análisan is? Ez az oka,  hogy Jake oldalán állsz?     Azt kívánom, hogy nyeljen el a föld, de úgy tűnik, hogy nem történik semmi. Becsukom a  szemem, de mikor kinyitom,   még mindig ott ül, és úgy néz rám, mint egy veszett kutya.  Nem fog addig békén hagyni, amíg nem válaszolok a kérdéseire. Így, az elejét l kezdve  válaszolok: – Jó, igen, ó igen, talán, még nem.     Egy pillanatig eltart neki, míg a válaszaimat a kérdéseihez párosítja, és látom azt a  pillanatot, amikor felfogja.     –  Ó, nyami, jól felszerelt. Szerencsés vagy. Jaké is nagy, de nem hatalmas. Tehát, ti egy  pár vagytok, vagy csak dugtok?     –  Csak két hete ismerem ezt a férfit, tehát, nem vagyunk egy pár. De már vacsoráztunk  együtt, ha ez számít.     A mosolya még szélesebb lesz, ahogy mondja: – Nos, akkor hadd tisztázzam ezt: az én  jobbára szűzies barátn m, egy faszfelállító?     – Egy micsoda? – kérdem elképedve.     – Egy faszfelállító. Tudod, egy olyan kapcsolat, amely csak a baszásról szól. Nincs ebben  semmi szégyellnivaló, bébi; én is hanyatt vágnám magam és szétraknám a lábaim egy ilyen  férfinak, és akkor még csak nem is láttam  t személyesen. Várjunk csak…   is egy olyan  srác, aki messzir l jó, de messze nem olyan jó? Fényképeken úgy néz ki, mint Chris  Hemsworth, de személyesen egy troll?     Annyira komolyan mondja, hogy kitör bel lem a kuncogás, és alig bírom abbahagyni.     –  Nem… – zihálom. –    nagyon szép. A mellkasa, édes istenem, órákon keresztül  tudnám nyalogatni. És Rose… van egy tetoválása.     Rose drámaian az asztalra ejti a fejét.     –  Most nagyon gonosz vagy. Hé, mit gondolsz, belemenne egy hármasba?     Megrázom a fejem, és felnevetek.      –  Most komolyan? Nem akarsz anális szexet a barátoddal, de a hármast bevállalnád  valaki olyannal, akit még soha nem is láttál?     –  Ne ítélj el engem, te trampli… Várj, tudom már, görbe neki, ugye? Nem lehet egyszerre  gyönyörű, független és gazdag. Egy szemölcs van neki rajta? Sz rös?     A szemeimet forgatva, azt mondom: – Add fel! Azon kívül, hogy egy sebhely húzódik végig  a torkán, a pasi tökéletes. Fogalmam sincs, hogy mit lát bennem. Meglehet, hogy én vagyok  az   számára a „messzir l jó, de messze nem olyan jó“.     –  Egy sebhely? Talán megvágta magát borotválkozás közben. Jake, már néhány 

alkalommal, közel volt ahhoz, hogy elvérezzen, amikor túl zsugori volt, hogy lecserélje a  borotváját.     Azon töprengek, hogy hagyjam a fenébe az egészet, de beszélni akarok vele arról, hogy  hogyan reagált Lucian, mikor a sebhelyr l kérdeztem.     –  Ez nem olyasmi, amit a borotválkozáskor szerezhetett. Ez majdnem fült l fülig húzódik.  Nem néz ki frissnek, de nagyon csúnya. Én… nem sokkal ezel tt rákérdeztem, de    lefagyott. Aztán nagyon feszült lett, és akkor gyorsan véget vetett az estének. Van egy  története, és mivel nagyon is megértem, nem er ltetem.   nagyon rendes, s t, nagyszerű  volt velem a hátam, és a bírósági papírok miatt is.     Rose­nak bólogatás közben elkerekednek a szemei.     –  Hé, milyen bírósági papírok; mi a fenér l beszélsz?     Tényleg már órák teltek el azóta, hogy kézbesítették nekem a bírósági idézést? Még nem  volt rá alkalmam, hogy elmondjam a legjobb barátn mnek.     –  Amikor ma hazamentem átöltözni, egy srác kopogott az ajtón, és kézbesített nekem egy  idézést. Pánikba estem és felhívtam Debrát, aki kiderítette, hogy a mostohaapám megverte  az anyám, aki ezúttal vádat emelt ellene. Ezzel mély benyomást tett is volna rám, ha nem  rángat bele engem is. Most mennem kell a bíróságra tanúskodni arról, hogy milyen  szörnyeteg is a mostohaapám. Nem vagyok benne biztos, hogy ez lehetséges anélkül, hogy  bevallanám,   úgyszintén. Nem lesz kedvez  a számára.     Ökölbe szorítom a kezem, az ujjaim a tenyerembe vágnak, Rose ráteszi a kezét az  enyémre, és gyengéden lefogja.     –  Édesem, annyira sajnálom. Az kibaszott szívás. Nem tudom elhinni, hogy ez a kurva,  ezt teszi veled. Még egy kutya is jobban gondoskodik a kölykeir l, mint ahogy az a flúgos  tör dött veled. El fogok menni veled a bíróságra, és szétrúgom a seggét!     Ez egyike azoknak a pillanatoknak, mikor rájövök, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy  Rose az életem része.   nyers és tiszteletlen, de oltalmazni és védeni fog a végéig. Mivel  engem eddig soha senki nem szeretett, még mindig nehéz elhinnem, hogy van valaki, aki  tör dik velem. Megszoktam, hogy mindent magam oldok meg.     –  Luc azt mondta, hogy van egy ügyvédje, aki kideríti, hogy mi folyik itt. Megígérte, hogy  nem hagyja, hogy bármi történjen velem.     Várok, hogy Rose rákapjon erre a kijelentésre, de csak mosolyog.     –  Nos, Lucian… vagy Luc, jó benyomást kelt eddig. Mikor fogok találkozni vele? –  feltartja a kezét, mintha a tanúk padján lenne, és azt mondja: –  Ígérem, hogy diszkréten  fogom  t stírölni. Sosem fogja észrevenni, amikor a seggét és az ágyékát bámulom. Ez egy  totálisan titkos küldetés lesz. És ezt, csakis érted teszem.     –  Na persze! – vigyorgok. –  Néhány napra elment a városból, úgyhogy nem vagyok  biztos benne, mikor találkozunk újra. Amúgy meg, ez még nem igazán normálisan működik  köztünk. Nem látom értelmét, egy dupla randinak.     –  Ez a férfi még csak huszonkilenc éves, Lia; ez nem olyan, mintha nyugdíjas lenne, vagy  ilyesmi. Van, hogy szórakoznia is kell valamikor.     Nem is tudom, miért lep meg, hogy tudja a korát, de rá kell kérdeznem.     – Honnan tudod, hogy mennyi id s?     Felemeli a szemöldökét, mintha azt mondaná: Ugyan már!     –  Rákerestem a neten, természetesen. Ez a pasi tényleg pénzes, és bazimillió találat van  róla. De nem igazán kutyás és lovas képek. Úgy vélem, Asheville nem éppen a társasági  élet középpontja, de azt hittem, hogy több kép van róla szmokingban, valami gebe n vel a 

karján. De igazából, nincsenek ilyenek. A legtöbb, a jótékonykodásáról szóló cucc, és hogy  milyen két lábon járó észkombájn. Ha   egy pasi­kurva, akkor azt reflektorfényen kívül  csinálja.     Arra gondolni, hogy Lucian más n kkel van, kiborít engem, legszívesebben a földhöz  vágnék valamit. Ez viszont nem jó jel, ha én csak egy „faszfelállító“ vagyok, mint ahogy  Rose nevezett. Mindaz, amit én tudok, hogy ma kitessékelt engem az ajtón, mert más tervei  voltak. Semmit sem tudok róla… nos, csak annyit, hogy megbaszta Monique­t. Egy kis  részem érti, hogy neki milyen érzés az, mikor együtt lát vele. Nem válnék én is egy A  osztályú kurvává, ha ez történne velem is? Lucien úgy bánik vele, mintha a semminél is  kevesebbet jelentene neki. El kell fogadnom a tényt, hogy a közeljöv ben, én is az lehetek.     

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Kilencedik fejezet  Fordította.: Mó  Lia       Lucian már egy hete elment, és én azóta, semmit se hallottam fel le. Továbbra is minden  nap elmegyek a lakására, és csalódok, mikor semmi nyoma annak, hogy már visszatért.  Kísértést érzek, hogy találjak valami ürügyet és írjak neki, de sikerül lebeszélni magam róla.  Mivel semmi takarítani való nincs, ábécésorrendbe rendezem az egész CD és DVD  gyűjteményét. Épp az utolsó DVD­t teszem a helyére, amikor meghallom, hogy kulcs zörög  a zárban. A testem bizseregni kezd, mert tudom, hogy közel van. Amint az el szobába érek  Lucian éppen besétál, s ahogy megpillantom, üdvözl  mosoly kúszik az ajkaimra. Lucien,  ahogy átlépi a küszöböt, megtántorodik, alig áll a lábán, ezért gyorsan odarohanok és  megfogom a karját. Úgy néz ki, mint egy sétáló hulla.     Úgy tűnik, meglepi, hogy ott állok.     ‒ Lia... bébi, annyira nem jó érzés ‒ miel tt válaszolnék, Sam lép ki mögüle, egy b röndöt  és egy aktatáskát cipelve.     ‒ Szia, Lia! Az emberünk itt, influenzás. A tegnapot ágyban töltötte a szállodájában, el tte  elvesztette az eszméletét, és a repül úton is ma hazafelé. Többnyire én vittem végig a  repül téren, és az autóhoz is ‒ mialatt mondja, Lucian átkarolja a vállam és rám  támaszkodik. Sam leteszi a poggyászt, és megfogja a másik karját. ‒ Lássuk, hogy be  tudjuk­e vinni a hálószobába!     Kett nk közt könnyen végigvezetjük  t a folyosón. Sam nekitámasztja a falnak, míg én  megágyazok. Aztán csak állok ott bizonytalanul, azon töprengve, hogy nem kellene­e  t  levetk ztetnem. Szerencsére, Lucian id közben magához tér annyira, hogy leül az ágyra, és  leveszi a cip jét meg a pólóját. Gyorsan keresek neki egy frissen mosott szabadid   nadrágot, meg egy pólót, és leteszem mellé az ágyra.     ‒ Sam, elszaladok a boltba és veszek neki pár gyógyszert. Tudsz maradni, amíg  visszatérek?     Lucian rám hunyorít, és azt mondja: ‒ Nem, Sam fog elvinni! Nem akarom, hogy többé  egyedül menj ki, nem biztonságos.     Mir l beszél? Azt hittem, már tisztáztuk a „Sam visz engem mindenhová” témát.     Sam el veszi a kulcsait, nyilván egyetért a f nökével.     ‒ Lia, Lucian már mondta, hogy nekem kell figyelnem rád. Megvárjuk, amíg lefekszik az  ágyba, aztán elmegyünk. Nem tart sokáig.     ‒ De rám nem kell figyelni, Sam; feln tt vagyok!     Látom Sam­en kényelmetlen neki, hogy a középpontba került. Azt is tudom, hogy mit fog  tenni, amit Lucian akar; elvégre   írja alá a fizetési csekkét.     ‒ Lia ‒ mondja Lucian érdesen ‒, aggódok a nevel apád miatt, kérlek, csak hagyd, hogy  Sam tegye a dolgát. Túl fáradt vagyok, hogy vitázzak róla, bébi.     Hát igen, a francba, úgy tűnik, elég gyerekes továbbra is vitatkozni egy ilyen kis dolgon  valakivel, aki ennyire beteg. Majd akkor folytatjuk ezt a vitát, ha már jobban érzi magát.  Mikor egyetért en bólintok, Samen látszik, tökre megkönnyebbül. 

   ‒ Rendben. Van valami, amire konkrétan szükséged van? Megyek, hozok gyömbért és  Tylenolt.     ‒ Jól hangzik, pénz a tárcámban ‒ mondja, miközben a takaró alá bújik.     Van elég pénzem arra, ami neki kell; én biztosan nem fogok kotorászni a nadrágzsebében.  Sam követ engem az autóhoz és vigyorog, amint kinyitom az els  utas oldali ajtót a hátsó  helyett.     Nemsokára lehúzódunk egy Walgreens­nél. Sam ragaszkodik ahhoz, hogy bejöjjön velem,  és végig követ, ahogy telipakolom a kocsit italokkal és mindenféle influenza elleni  gyógyszerrel, amit csak találok. Amikor két doboz papír zsebkend t dobok a kosárba, Sam  megrázza a fejét, és berak egy újabbat.     ‒ Hidd el, annak a fiúnak többre lesz szüksége. Majdnem kirobbantotta a kocsi ablakait a  tüsszentéseivel hazafelé. Azt hiszem, el re figyelmeztetnem kellene téged: pokolian  házsártos tud lenni, amikor beteg, ami hál' Istennek nem gyakran fordul el .     A szemeimet forgatva motyogom: ‒ Csodálatos, pont ezt vágytam hallani.     Kíváncsi vagyok, hogy Sam furcsának gondolja­e, hogy amíg beteg, olyasvalaki készül  vigyázni rá, akit Lucian csak nemrég óta ismer. Lehet, hogy ez nem is szokatlan az    világukban. Valószínűleg, egy vagyok a sok közül, akik ki­be jártak Lucian életében. Égek a  vágytól, hogy megkérdezem róla Samet, de azt hiszem, hiba lenne, kényelmetlen helyzetbe  hoznám ezzel. Mikor a fizetésre kerül sor, ragaszkodik hozzá, hogy mindent kifizessen, azt  mondja, van számlája a költségekre.     A lakásba visszaérve, Sam beviszi a szatyrokat, amíg ellen rzöm Luciant; nyugtalanul  forgolódik, de alszik. Visszamegyek a konyhában, ahol Sam épp befejezi a pakolást a  szatyrokból.     ‒ Majd én ellátom  t, készítek neki valami innivalót, és megpróbálom beadni neki a  gyógyszereket, mikor felébred. Sam, jól elleszek itt, ha el akarsz menni. Kés re jár, és  valószínűleg készen állsz arra, hogy befejezd a napod.     ‒ Biztos, Lia? Boldogan maradok, ha kellemetlen számodra mindezt kezelni.     Megnyugtatóan rámosolygok.     ‒ Jól vagyok – mondom. – Ha bármilyen probléma van, majd hívlak.     Kikísérem Samet, és bezárom mögötte az ajtót. Visszatérve a konyhába el készítek egy  pohár gyömbért és egy adag Nyquil influenza és megfázás elleni gyógyszert. Éppen  felveszem az italt, amikor egy nagy puffanást hallok, majd kiabálást a hálószobából.  Dübörg  szívvel rohanok az irányába, és csúszva állok meg, ahogy meglátom Luciant arccal  lefelé a padlón.     ‒ Luc! Mi történt?     Ahogy térdre ereszkedem és a kezem a hátára teszem, ezt hallom:  „basszamegelestemakibaszottcip imben”.     A szavak annyira érthetetlenek, beletelik egy kis id be, míg kitalálom, hogy mit mond.  Többször van „baszik” és valami a cip kr l. Lenézek, és látom, hogy a cip i a korábbi helyük  helyett a lábai alatt vannak. Basszus, megbotlott. Megfogom a vállát és húzok rajta,  megpróbálok segíteni neki felállni; ez olyan, mintha egy téglafalat tolnék egy tollal.     ‒ Luc, muszáj segítened nekem, ha nem akarsz a padlón aludni. Nem tudlak egyedül  felemelni.     Hallok, egy másik b­betűs szót kigördülni a szájából, miel tt ül helyzetbe küzdi magát.  Segítek neki odad lni az ágy oldalához, amíg visszanyeri az erejét. A haja nyirkos az  izzadságtól, és az arca sápadt. A tenyerem ráteszem a homlokára, és döbbenten kapkodom 

a leveg t, hogy mennyire forró. Finoman hátrasimítom a haját a kezemmel, miközben azt  suttogom: ‒ Mindjárt meggyulladsz! Gyorsan beléd kell juttatnunk valamilyen gyógyszert. Fel  tudsz állni?     Válaszképpen, egész testét remegés rázza, még a fogai is vacognak.     A fejét az enyémhez támasztja, és azt mondja: ‒ Fázom, bébi.     A szívem elolvad. Úgy néz ki, mint egy beteg gyermek, aki hozzám bújik a melegért.  Abban a pillanatban semmi mást nem akarok, mint köré tenni a karjaim, és mindent jobbá  tenni. Közben azon töprengek, hogy van­e valaki, akinek több joga van, mint nekem, hogy  vigyázzon Lucianre. Sam biztosan említette volna. Nincsenek illúzióim, csak azért, mert vele  aludtam, én vagyok az egyetlen n  az életében. És olyasvalakit, mint aki  , biztos, hogy  hiányolni fognak a cégnél... valamikor. Én itt vagyok, de... én akarok... nem, én kell, hogy  legyek az, aki segít neki.     ‒ Oké, háromra te mindent elkövetsz, hogy megpróbálj felállni, és én segítek neked. Egy...     ‒ Pisilnem kell.     A fürd szoba ajtaja úgy tűnik, mintha egy mérföldnyire lenne. A fenébe, meg kellett volna  kérnem Samet, hogy vigye ki  t, miel tt elment. Meg tudom csinálni. Meg Tudom Csinálni!     ‒ Rendben, akkor háromra elindulunk a fürd szoba felé.     Amikor elérek a háromhoz, veszek egy mély leveg t, és a karját húzva megpróbálom  talpra állítani. Egyáltalán nem tűnik úgy, hogy megpróbálna segíteni. Egyetlen egy n  el tt  se titok, hogy a férfiak, nagy babákká válnak, mikor betegek. Jake, tavaly elkapta az  influenzát, és Rose majdnem megfojtotta, miel tt elmúlt neki. Egy n  menzesszel és er s  folyással is képes tizenkét órán át dolgozni, és nem panaszkodik; a férfiak beütik a  lábujjukat, és egy hónapra ágynak d lnek. Talán kell neki egy kis fordított motiváció!     ‒ Luc, akkor maradj itt, hozok egy tálat.     Kinyitja az egyik szemét, és rám mered. ‒ Tálat?     Megpróbálok közönyösnek tűnni, és azt mondom: ‒ Aha, mivel te túl gyenge vagy ahhoz,  hogy kimenj a fürd szobába, mindjárt segíteni fogok, hogy itt pisilj egy tálba. Meg kell  tennünk, amit tennünk kell, ugye?     Ó, kérlek, ne hagyd, hogy egyetértsen! Én valóban megcsinálom, de én nem akarom, így  meg... egyáltalán nem. Majdnem felnevetek, amikor elkezdi ráncolni a homlokát. Bingo, a  férfi büszkeségét telitalálat érte. A lábaira küzdi magát, kissé dülöngél. Megfogom a karját, a  vállam köré helyezem, és megindulunk a fürd szoba ajtó felé. Elég lassan haladunk, de  sikerül eljutnunk odáig anélkül, hogy egyikünk is elesne, vagy összepisilnénk magunkat.  Lucien a falnak támaszkodik, míg felemelem a WC­fedelét, és közben azért imádkozok,  hogy neki csak pisilnie kelljen. A dolgok érdekessé fognak válni, ha bármi más is lesz.     Ránézek a sápadt arcára, megajándékozom egy ragyogó mosollyal, és azt mondom: ‒ Na  csinálhatod, jó? Én addig az ajtón kívül leszek. Csak kiabálj, amikor készen vagy, és segítek  neked visszamenni az ágyba.     Amikor odaérek az ajtóhoz visszanézek rá, és látom, hogy küszködve húzza le az  nadrágját. Annak a nadrágnak nincs slicce? Ha van, akkor úgy tűnik,   feledékeny.  Megállok, és miközben nézem, elkezd tántorogni. Körülbelül két másodpercre van attól,  hogy beleessen abba az átkozott WC­be, amikor kihúzom magam és visszamegyek hozzá.  Szó nélkül megfogom a nadrágját és lehúzom a térdéig. Tisztára perverznek érzem magam,  amikor megcsodálom a farkát. Még puhán is nagy és szép. Gyorsan elfordítom a tekintetem,  amint a kezébe veszi, aztán úgy hangzik, mintha két gallon víz csobogva töltené meg a  szobát. Amikor a hang megszűnik, felhúzom a nadrágját és odatámogatom a csaphoz, hogy 

megmossa a kezét.     Mire mi végre visszaérünk az ágyához, Lucien egész testében reszket. Bedugom a takaró  alá, és könnyedén egy kissé a mellkasára csapok, amikor nem ereszt el. Megpróbálom  eltolni, de csak tart szorosan.     ‒ Maradj; olyan jó meleg vagy.     ‒ Luc ‒ vinnyogom ‒, hagynod kell, hogy elmenjek. Csak felkapom a gyógyszered és egy  italt, és már jövök is vissza.     Egy pillanatig azt hiszem, hogy nem akar elengedni, de aztán a karja ernyedten leesik, én  pedig gyorsan elhúzódok, miel tt meggondolja magát. Visszafutok a konyhába, felveszem  az otthagyott poharat és a Nyquilt, és sietek is vele vissza a hálószobába. Leülök mellé, egy  párnát teszek a feje alá, így meg tudja inni a folyékony gyógyszert, és néhány korty  gyömbért. Még mindig reszket, így hát keresek még egy takarót a szekrényben, és a vállára  terítem. Amikor elhúzódok, megragadja a kezem.     ‒ Aludj velem, Lia; olyan kurva hideg van.     Az iskolában kötelez  az influenza elleni véd oltás, így én is megkaptam, de nem vagyok  benne biztos, hogy segíteni fog, ha ennyire közel kerül k hozzá. A fogvacogását hallva,  azonban már döntök is. Gyorsan lehúzom a cip m, és bekúszok az ágy másik oldalára.  Lucian azonnal keresi a melegemet, a hátam a mellkasához húzza, és felsóhajt a  nyakamnál. Ahogy érzem a lélegzetét a kényes területen és a kemény testét mellettem, elég  ahhoz, hogy a bugyim benedvesedjen. Lucian lehet, hogy fizikailag beteg, de úgy tűnik, én  mentálisan vagyok az, ha olyasvalaki után vágyom, aki ennyire rosszul van, mint  . Egy  ásítás hagyja el a szám, ahogy hozzábújok. Kicsivel múlt kilenc óra, korán van még a  lefekvéshez, de úgy néz ki, hogy most megyek aludni; nem akarom zavarni Luciant, a  televízió zajával.     Valamivel kés bb, arra ébredek, hogy Lucian fuldokló hangokat ad ki; ösztönösen tudom,  hogy álmodik, ahogy legutóbb is, amikor együtt voltunk.     ‒ Luc ‒ mondom halkan, próbálva nem megijeszteni ‒, Luc, ébredj fel! Álmodsz. ‒ amikor  nem válaszol, a kezem a fejére teszem, s óvatosan végigsimítok ujjaimmal a sűrű, nyirkos  hajtincsein. ‒ Csss, minden rendben van. Biztonságban vagy; senki sem fog bántani, Luc.     Még néhány percig tovább küzd, miel tt a hangom és a kezem érintése úgy tűnik, hogy  elér hozzá. Ahogy a szörnyű hangok, amit a torkán kiad, abbamaradnak, lassan  visszafekszem mellé. Ahelyett, hogy elfordulnék, átölelem, és megnyugtatóan simogatni  kezdem a hátát. A homloka még mindig forró a nyakamon, ahogy hozzám bújik, a karjaim  kényelmét keresve.     ‒ Itt vagyok melletted, bébi; aludj tovább!     A becéz  szó kicsúszik a sötétbe, idegen érzés, de valahogy helyes a nyelvemen.  Felemeli a karjait, és közelebb húzz magához. Nemsokára horkolásának lágy hangja cseng  a fülembe, de még mindig úgy tart engem, mintha egy ment kötélbe kapaszkodna. Az egész  életem menedéket keresve töltöttem az engem üldöz  vihar el l, ezért fenntartás nélkül  megadom neki mindazt, amire szüksége van, szorosan tartom az éjszaka hátralév   részében.    Lucian         Forog velem a szoba, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy hányjak. Bassza meg, leittam 

magam? A szoba végül visszatér a helyére, és a gyomrom is lenyugszik, ahogy a forgás,  hullámzássá lassul. Megpróbálok mozogni, de van egy súly a mellemen, és a lábam köré  tekeredik valami… vagy valaki. Óvatosan lenézek, látok egy sz ke hajat. Lia? A francba,  ahogy érzem magam, nem is vagyok biztos benne.     A takaró alá csúsztatom kezem, míg elér, és megpihen egy olyan seggnek a görbe ívén,  amit a testem felismer. Ja, ez Lia.     Annak ellenére, hogy úgy érzem magam, mint akit szarrá vertek egy acél üt vel, testem  azonnal feléled, mint mindig, amikor a közelben van. Amikor a teste megmozdul, és a melleit  a mellkasomhoz, a punciját meg a faszomhoz nyomja, felnyögök, amivel felébresztem  t.     ‒ Luc ‒ nyögi, a hangja mély és rekedt. A nap keresztültűzz a függönyökön, és rávetül a  gyönyörű arcára, amin aggodalom tükröz dik. ‒ Hogy érzed magad? Szükséged van rám,  hogy hozzak neked valamit?     Érdesen felnevetek. Hogy hogyan érzem magam, mint a szar. Mire van szükségem, hogy  megbasszam, amíg vagy elájulok, vagy meghalok; akármelyik is, boldog leszek.     ‒ Igen, bébi, szükségem van arra az édes puncidra az ajkaimon. Csak kibaszottul ülj az  arcomra, és add ide nekem keményen.     Amikor hátrah köl, mintha megütötték volna, tudom, hogy tényleg hangot adtam a piszkos  gondolataimnak. A rohadt életbe, vége a komédiának. Bármilyen illúzió, ami ott motoszkált a  gondolataiban rólam, hogy egy jóképű, de kanos pasas, annak most vége. Egy mocskos  szemétláda vagyok, aki gondolatban hasonlóan piszkos dolgokat csinál a puncijával minden  átkozott éjjel, és a nap legnagyobb részében. Miután, egy percig pazarul utánoz egy baglyot,  nevetés zengi be a szobát.     ‒ Nos, amint látom, ma reggel már sokkal jobban érzed magad. Te annyira beteg voltál,  higgy nekem, amikor azt mondom, hogy ha az arcodon ülök is, valószínűleg az els  nyalás  el tt elaludtál volna.     Mi a fasz? Miért nem fut el rémülten? A legtöbb gazdag szuka, akivel lefeküdtem egy sima  szexet akart; nem perverz összegabalyodóst. Még a fasz­faló Monique is, a sima  misszionárius póz rajongója. Aidan és én, megosztottuk a n ket... ugyanakkor, nos,  k egy  másik történet. Ha hajlandó vagy megengedni két férfinak, hogy egyszerre basszon téged,  aztán megint, s nem akadsz fenn rajta, hát ez nem olyasmi, ami a legtöbb n nek tetszik.  Félig­meddig arra számítottam, hogy Lia kiborul, amikor megbasztam  t hátulról a  konyhámban, f leg, hogy ennyire tapasztalatlan, de úgy tűnt nagyon tetszett neki.     Most viszont egy dologban igaza van, noha olyan gyenge vagyok, mint egy újszülött  kiscica, nem vagyok kész feladni.     ‒ Megbaszhatnál engem ‒ javaslom, kíváncsi vagyok a reakciójára.     Leül a sarkára, bólogat, mintha valóban fontolgatná.     ‒ Rendben, én megtehetném... de én nem fogok a… Két napig ágyban voltál Luc, és  azel tt is egy napig, hogy hazarepültél. Az elmúlt napokban a folyadékon kívül, nem vettél  magadhoz semmit se, úgyhogy tudom, hogy gyenge vagy. Mi lenne, ha készítenék néhány  pirítóst reggelire?     Nos, úgy néz ki, a pirítós nem a punci kódja. Ekkor hirtelen, eszembe jut minden. A  betegség úgy kiütött, mint egy pöröly. Egy furcsa szobában tértem magamhoz, túl gyenge  voltam, még mozogni se volt er m. Azonban rejtély számomra, hogy hogyan is jutottam el a  repül térre és fel a gépemre. Emlékszem, hogy Sam jön a fedélzeten, aztán félig vonszolva,  félig cipelve visz az autóhoz. Onnantól csak foszlányokra emlékszem: Lia egy  mosdókesztyűvel simogatja a homlokom, vagy segít nekem inni. Homályosan még 

emlékszem arra is, hogy a karjaiban tart engem, miközben én forgolódok és hánykódok.  Basszus, gondolom, már napok óta vigyázz rám.     A lágy és derűs pillantás, amivel most rám néz, arra késztet engem, hogy kényelmetlenül  feszengjek. Hogy csúszhattak ki a dolgok ennyire a kezemb l? Most már hivatalosan is   a  leghosszabb kapcsolatom nyolc éve. Még ha nem is akarom bevallani, tudom, miért  vonzódok hozzá; pokolba is, még Aidan is tudja, hogy miért. Soha nem szándékoztam  olyasmit csinálni vele, ami túlmegy a szexen. A rohadt életbe, viszont, van valami ebben a  n ben, ami egyetlen más n ben sem, akivel randiztam az elmúlt években; védelemre van  szüksége, és hogy kurvára megbasszam. Az pedig, hogy a házvezet n m legyen, teljesen  baromság. Beengedtem az otthonomba, mert azt akartam, hogy itt legyen, és kellett egy ok,  s ez azért elfogadható nekem, mert így vigyázni tudok rá.     Hány n  töltött volna két napot azzal, hogy gondoskodott tulajdonképpen egy idegenr l?  Épp elég dologra emlékszem ahhoz, hogy tudjam, nem csak vigyázott rám, hanem tör dött  velem. Régen volt már, hogy megengedtem valakinek, hogy körülöttem legyen, amíg  sebezhet  vagyok. Habár, most nem igazán volt más választásom, mivel olyan kibaszottul  beteg voltam, de én megengedtem volna neki, hogy maradjon, és ezért van Sam, aki  nyilvánvalóan mondta neki. Sam, Cindy és Aidan nem csak alkalmazottak;  k a családom.  Mi lehet, hogy id nként vitákba bonyolódunk egymással, de hevesen is védelmezzük  egymást. Sam soha nem hagyna véletlenül egy n t a házamban, amíg én túlságosan ki  vagyok ahhoz, hogy tudjam, mi folyik itt. Mindannyian tudják, nem hozok fel n t ide.  Alighanem szét kéne rúgnom a seggét, de furcsamód, boldog vagyok. Néha semmi se  pótolja a n i érintést. És id nként már hiányzik, hogy valaki más is legyen körülöttem, mint a  kis baráti köröm.     Lia pici keze meghúzza a lábujjam, amivel hirtelen kiránt a gondolataimból.     ‒ Helló? Nyitott szemmel alszol, vagy csak megpróbálsz figyelmen kívül hagyni engem?     Lustán rávigyorogok, a tekintetem komótosan fel­le siklik a testén, majd megállok, hogy  megcsodáljam melleinek körvonalát a pólómon. Melyik férfit nem indítja be egy n , aki a  ruháját viseli?     ‒ Sosem tudnálak figyelmen kívül hagyni, édes Lia. Éppen alaposan kidolgoztam a  részleteit, hogy ülsz az én...     Ekkor feltartja a kezét, miközben azt kiáltja: ‒ Állj! Ne fejezd be a mondatot! Ez nincs ma  reggel neked a menün. Az egyetlen dolog, amit tudnom kell, hogy szeretnél­e rántottát  pirítóssal.     Mindketten tudjuk, mit akarok mondani neki, de úgy döntök, hogy megkönyörülök rajta és  magamon is. Hacsak nem hajlandó elvégezni a munka nagy részét, nem vagyok rá még  képes, hogy megbasszam, bármennyire is akarom.     ‒ Igen, bébi, szeretnék néhány tojást.     ‒ Máris. Csak maradj itt, ha minden kész, behozom tálcán.     Leugrik az ágyról, és én beleharapok az ajkamba, amint szexi seggének formás íve  kibukkan az ingem alól, amikor lehajol, hogy felhúzza a zoknit ­ ami úgy tűnik, hogy az  enyém ­ a lábára. Ha hamarosan nem hagyja el a szobát, könyörögni fogok neki, hogy  lovagolja meg a kimerült testem.     Lassan az ágy szélére csúszok, majd a lábam leteszem a padlóra, aztán felállok a remeg   lábaimra. Egy pillanatra megfordul velem a szoba, de aztán visszaáll helyére. Sokkal tovább  tart, mint máskor, de használom a WC­t, megmosom a fogam, és elborzadok a  tükörképemt l, amikor meglátom a tükörben. Még ha kúszva is kell visszajönnöm, reggeli 

után lezuhanyozok! Talán tudok hatni Lia együttérzésére, és rá tudom beszélni arra, hogy  tartson velem. Vannak rosszabb dolgok is a világon, minthogy egy gyönyörű n  mossa a  farkad. Ha az adott helyen az izomrángásból következtetni lehet valamire, akkor az az, hogy  a faszom teljesen egyetért vele.     A konyha mérföldekre tűnik, ahogy lassan elindulok oda. Lia dúdol, miközben rántottát  készít, ami elég lenne egy hadseregnek is. Megkordul a gyomrom, válaszul az ételszagra a  többnapos koplalás után. Kihúzok egy széket és lerogyok rá. A francba, valóban leizzadtam  csak ett l a kis mozgástól? Olyan fáradtnak nézhetek ki, mint ahogy érzem magam, mert  mikor Lia megfordul, kapok t le egy pillantást tele együttérzéssel.     ‒ Már majdnem kész. Szeretnél vajat a pirítósodra?     Amikor bólintok, több darabot is vastagon megken vele, miel tt felnyúl a  konyhaszekrénybe, hogy levegyen egy poharat. Az inge ismét felcsúszik, és én  összeszorítom a fogaim.     Ez nem mítosz; a férfiak reggel kanosak, és még betegen is, a vágy, hogy felfektessem  erre a pultra, ahol ülök, nagyon er s. Helyette lenyomom a lüktet  farkam a helyére,  ahonnan úgy tűnik, megpróbál kitörni a szabadid  nadrágom elején.     Lia letesz elém egy tányér tökéletesen elkészített rántottát, pirítóst és szalonnát.  Mellétesz, egy nagy pohár narancslét és egy üveg eperdzsemet. Megtámadom a tányért,  mint egy éhez  állat, elég kínos látványt nyújthatok, hogy így eszem. Amikor rekordid  alatt  mindent felfalok,   szó nélkül újabb adagot hoz. Grimaszolok, ahogy figyelem a teli tányérját.     ‒ Bocsánat az el bbiért; azt hiszem, éhesebb voltam, mint gondoltam. ‒ Most, hogy az  éhségem csillapodott, lassabb­kényelmesebb tempóban folytatom a reggelit. ‒ Milyen nap  van ma?     Ember, mikor kérdeztél ilyet utoljára? Azon töprengek, hogy ma reggel nem kellene órán  lennie, ahelyett hogy itt f z nekem.     ‒ Vasárnap van. Sam péntek este hozott haza, amikor épp itt takarítottam. Azonkívül, hogy  mi elmentünk a gyógyszereidért, innivalóért és hát, hm... a fürd szobába, te ma reggelig  egyfolytában aludtál.     Nyugtalanító arra gondolni, hogy ilyen sok id  elveszett. Az utolsó biztos emlékeim, hogy  találkozok a fejleszt csapatom néhány tagjával a New York­i irodánkban. Évek óta nem  voltam influenzás, de ez jól fenéken billentett. Sam tavaly volt benne, és  szintén,  csodálkoztam, hogy miért tellett neki egy egész hétbe, hogy felépüljön. A fenébe is, most  már értem.     A konyhapult fölött Liára nézek, és szemügyre veszem a gyönyörűen rendetlen külsejét. A  hosszú sz ke haja egy ferde lófarokban van a feje tetején... egy kenyérzacskó záró  szalaggal összekötve? Az arca hibátlan, nincs rajta smink. Kék szeme csillog, amit vastag  szempillák kereteznek, és az ingem gallérja lelóg az egyik oldalon, felfedve válla bársonyos  b rét. A legtöbb n , akit ismerek, soha nem mutatkozna így egy férfi el tt, csak tökéletes  formában, de Lia egyáltalán nem tudatosan csinálja; valójában, teljesen hétköznapiasan néz  ki. Miután az elmúlt napokban látta a legrosszabb formám, valószínűleg, a megjelenése neki  már kibaszottul nem számít, és ez tetszik nekem. Megköszörülöm a torkom, és azt mondom:  ‒ Köszönöm, hogy vigyáztál rám. Én... remélem nem tettem tönkre a terveid, hogyha voltak.     Lia iszik egy kortyot a narancsléb l, láthatóan boldog a szavaimtól.     ‒ Szívesen. Örülök, hogy segíthettem, és nem, nem voltak semmilyen terveim. Általában  tanulással töltöm a hétvégét, vagy mosok, és ha van id m, meglátogatóm Debrát.     ‒ Nincsenek nagy bulik? Hát nem ez a legjobb a f iskolában? ‒ ugratom. 

   Megrázza a fejét, és valahogy már tudom, hogy   nem egy tipikus f iskolás.     ‒ Na, ez nem igazán az én világom. Rose­val elmentem néhány partira, amikor nem  fogadta el a nemet válaszként, de én nem élvezem az ilyesmit. Inkább bevackolódok egy jó  könyvvel, mint hogy nézzek egy csomó iszákos embert, akik nevetségessé teszik magukat.  Nekem... ahol feln ttem, nem volt sok barátom, így a tömeg és a zsúfoltság eléggé zavar  engem.     A fájdalmat, ami átsuhan az arcán, lehetetlen nem észrevenni. Azon kapom magam, hogy  meg akarom vigasztalni és meg akarom ölni azt a rohadékot, aki oda tette azt.     ‒ Mesélj nekem az életedr l, Lia, arról hogy hogyan n ttél fel. Voltak jó id szakok?     Felkavartnak tűnik, és már a nyelvem hegyén van, hogy azt mondjam: felejtsd el a kérdést,  amikor elkezd beszélni.     ‒ Jó id szakok? Nem, egy sem volt. Voltak pillanatok, amikor nem volt olyan rossz, mint  máskor. Az igazi apám soha nem volt jelen az életemben, és az anyám azzal töltötte az  egész életét, hogy folyamatosan emlékeztetett engem arra, hogy hogyan tettem tönkre  mindent neki. Nem tudom, miért nem adott túl rajtam; sokkal jobb lett volna mindkett nknek.     Rettegek a választól, de azért megkérdem: ‒ Vert téged?     Lia megvonja karcsú vállait, és azt mondja: ‒ Megpofozott, vagy visszakézb l pofon  vágott, amikor dühös volt, fenyegetett és sértegetett is. Attól függ en, hogy milyen volt a  hangulata.     ‒ Mi van a mostohaapáddal? Megütött?     Már tudtam, hogy az a szemétláda megsebesítette a hátán.     ‒  , hm... néha, dolgokat vágott hozzám. Például sörös dobozt, és szerette megütni a  fenekem és sértegetni.     ‒ És soha nem er szakolt meg téged?     Habár, én már megkérdeztem t le, de ezt tisztáznom kell.   olyan kicsi és törékeny,  annyira könnyű lett volna valakinek, hogy kihasználja, különösen egy olyan részeges  disznónak, mint a mostohaapja.     ‒ Nem... mondtam neked, hogy gondoskodtam arról.     Becsukja a szemét, és én átkozódom, amint egy könnycsepp kicsordul.     ‒ Hogyan, bébi? Hogyan álltál ellent neki? ­ kérdezem halkan.     Letörli az arcát és elfordítja a fejét.     ‒   állandóan sértegette azokat a n ket, akik nem voltak pálcika vékonyak. Egyfolytában  anyám súlyán lovagolt. Egy id  után hát... elkezdett megjegyzéseket tenni a testemre, és  minden alkalmat megragadott, hogy egy­egy helyen megérintsen. Tudtam, mi következik,  hacsak nem teszek valamit. Szóval, elkezdtem enni... zabálni, amíg annyi súlyt szedtem fel,  hogy már alig ismertem magamra. Az iskolában a gyerekek kicsúfoltak, de ez működött.  Teljesen megundorodott. Inkább elviseltem az összes kegyetlen viccét és sértését, ha ez azt  jelentette, hogy nem fog megérinteni olyan módon, és nem tette. Félholtra ettem magam, s  ez mentett meg. Anyámmal rajtam nevettek, a kövér szó minden változatával, amit csak ki  tudtak találni, csúfoltak engem, de  t nem érdekelte a... bármi szexualitás velem.  Megmentettem magam.     Lehajtom a fejem a tenyerembe, nem akarom, hogy lássa, hogy a története megindít  engem. Milyen lány dolgozz ki módszereket ebben a korban azért, hogy gondoskodjon róla,  hogy azok az emberek, akikt l elvárja, hogy megvédjék  t, helyette ne becstelenítsék meg?  Szül k nélkül feln ni, a magányos gyermekkorom hirtelen elhalványul, összehasonlítva  azzal, amivel neki kellett szembenéznie. 

   ‒ Na és az égés? Az hogyan történt?  Megborzong, szemétnek érzem magam, amiért túlságosan nagy fájdalmat okozok neki  azzal, hogy beszéljen róla.     ‒ Ez azel tt volt, hogy anyám kirúgott. Veszekedtek, én pedig mostam. A mostohaapám  dühös volt és részeg. Épp vasaltam, amikor bejöttek a mosókonyhába, letettem a vasalót, és  megpróbáltam azel tt távozni, hogy észrevennének.  ... valahogy megégette a kezét, és  nagyon dühös lett. Anyám kifutott, amikor a figyelme rám irányult ‒ meséli, s egy  könnycsepp gördül le az arcán, ahogy folytatja. ‒ Azt mondta nekem, hogy ne aggódjak,  nem fog úgy hozzám érni, de kell nekem valami emlékeztet , hogy tudjam, kihez tartozok. A  te­teheneket megbélyegzi a tulajdonosuk. Ó, Istenem, emlékszem a szagra, a szörnyű  szagra. Aztán az a fájdalom; az egész testem lángolt.     ‒ Bassza meg! ‒ köptem ki, olyan dühös lettem az   nevében is, hogy szét akarom verni  valaki fejét. És most, az a seggfej anya azt akarja, hogy a lánya minél el bb megint menjen  vissza a tűzvonalba? Már az ügyvédem belenézett a papírokba; most azt tervezem, hogy a  nyomozóm, minél többet tudjon meg azokról a rohadékokról, akik egy szegény, ártatlan  lányt, ilyen pokolnak tettek ki. Megfogom a kezét és elkezdem simogatni a puha b rt. ‒ Hogy  jutottál idáig a saját er db l, bébi?     A másik kezével kitörli a könnyeket a szeméb l, miel tt válaszol.     ‒ A középiskola utolsó évében, minden f iskolára jelentkeztem. A St. Claire egy teljes  ösztöndíjat ajánlott fel nekem, és csak arra törekedtem, hogy kibírjam azt az id t otthon,  amíg az iskola elkezd dik. Igazából nem gondoltam az egyéb ráfordításokra, ami fedezné a  kiadásokat. Amikor anyám kirúgott engem, elég szerencsés voltam, hogy találkoztam  Debrával, akivel telefonon beszéltél, és kaptam munkát az   éttermében.   és a barátja  Martin, nagyon sokat segítettek nekem. Én... ott dolgoztam, és az autómban laktam, hogy  pénzt spóroljak az iskolára.     A gyomrom összeszorul és érzem, hogy a haragom egyre növekszik, ahogy bámulok rá.     ‒ Te az autóban éltél? Mintha az el bb azt mondtad volna, hogy segítettek neked. Ez  hogyan segítség? ‒ amikor összerezzen, rájövök, hogy felemeltem a hangom. Lehalkítom,  közben küzdök, hogy uralkodjak magamon. ‒ Sajnálom, drágám. Csak próbálom megérteni.     ‒ Debra megkért, hogy lakjak vele ‒ mondja halkan ‒, de én... akkor épp senkiben sem  bíztam annyira, hogy vele éljek. Volt egy autóm, amit t le vettem, és legalább az, az enyém  volt. Sok id t töltöttem a könyvtárban és a munkahelyi pihen ben, így igazán, nem a  kocsiban éltem. Amikor az iskola végül elkezd dött, az összes megtakarított pénzem  gyorsan elfogyott. Debra megpróbált pénzt adni nekem, de megint csak nem bírtam  elfogadni. A szobatársam mesélt a Date Night­ról, ahol   dolgozott, és nos... a többit tudod.     Valóban, kibaszottul tudom, és ez megint feldühít engem, Lia helyett is. Meg vagyok  döbbenve, most, hogy tudom, min ment keresztül. Bámulatos, hogy az utolsó évet csinálja a  f iskolán, mindezt öner b l, miután egy kibaszott kocsiban élt.     ‒ Láttad vagy hallottál anyádról, mióta eljöttél, vagy a mostohaapádról?     Lassan megrázza a fejét.     ‒ Nem, nem tudom, hogyan talált meg engem; annyira óvatos voltam, nem mentem olyan  helyekre, ahol tudtam, hogy megfordulnak. A St. Claire is mérföldekre van onnan, ahol  élnek, és tudomásom szerint nekik semmi dolguk nincs errefelé.     ‒ Édesem, az internetnek köszönhet en, semennyib l sem tart megtalálni valakit. ‒ látszik  rajta, hogy megrémült a szavaimtól, ezért igyekszem megnyugtatni. ‒ Nem akarom, hogy  aggódj miattuk, oké? Az embereim már rajta vannak. Ha a bíróságra kell menni, nem leszel 

védtelen, lesz ott valaki, aki felügyeli az érdekeid.       is megszorítja a kezem, ebben a pillanatban olyan törékenynek látszik.     ‒ Köszönöm, Luc. Sajnálom, hogy ezt az egészet a nyakadba szakasztottam. Ez  valószínűleg nem az, amire számítottál, amikor idehívtál.     Ebben igaza van, csak nem úgy, mint ahogy   azt gondolja. Sokkal több, mint vártam, és  én rohadtul kába vagyok ett l. A története, bár más, hátborzongatóan ismer s nekem. A  szükség, megvédeni  t, elsöpr . Az   és az én múltam közötti választóvonal elhomályosul,  ahogy egyre jobban vonzódom hozzá, és ahogy kibaszottul elveszek az iránta való  vágyakozásban.     Amikor feláll és elkezd összepakolni a konyhában, én némán összeszedem a  tányérjainkat, és segítek neki bepakolni a mosogatógépbe. Amikor kész vagyunk, megfogom  a kezét és a hálószoba felé húzom.     ‒ Gyere pihenni velem egy kicsit.     Tiltakozás nélkül lefekszik mellém, és én magunkra húzom a takarót. Még mindig túl fáradt  vagyok ahhoz, hogy úgy érintsem meg  t, mint szeretném, így ahelyett, megelégszek azzal,  hogy szorosan átölelem. Felemelem az ingem, amit visel, és a hasára teszem a kezem, s  megborzongok, ahogy feszes seggét hozzányomja az ágyékomhoz. A halk légzésének  hangja elaltat engem. Amikor este felébredek, már nincs ott, hagyott egy üzenetet a párnán,  amibe azt írta, hogy hazament, mert készülnie kell holnapra az iskolába. A párnán lev  illata  mellettem, arra késztet engem, hogy olyasmit érezzek, amit még eddig soha nem ismertem  be magamnak, s ez az érzés id nként: a magány.     

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizedik fejezet  Fordította.: Hófehérke.  Á.t.: Mó  Lia         Mialatt a délel tti utolsó órámon ülök az iskolában, elfogadom az egyszerű igazságot:  haldoklom. Nincs rá más magyarázat. Ég a torkom, sajog a testem és a fejem is lüktet. Alig  tudom magam, egyenesen tartani a székemen. Már reggel, mikor felébredtem, fáradt  voltam. Nem alszom jól. Minden este Luc miatt aggódom, így erre fogtam. Nos, most azt  hiszem, hogy ez mégis valami más lehet. Ez nem csak egy egyszerű fáradtság; az a  gyanúm, hogy ez influenza. Szinte majdnem három napig egyfolytában olyasvalaki mellett  lenni, aki fert z , nem volt egy okos döntés a részemr l. Ezúttal az influenza elleni  véd oltás sem fog megmenteni engem; csak remélhetem, hogy lerövidíti az id tartamát,  mint ahogy azt ígérték.     Amikor az órám véget ér, egy pillanatra behunyom a szemem és megpróbálom  összeszedni az er m, hogy hazamenjek. Ó, Istenem, milyen messze vagyok? Kihúzom  magam, tántorogva felállok és egy pillanatra kibillenek az egyensúlyból, miel tt összekapom  magam. Meg tudom csinálni… Nincs más választásom. Elindulok, ez egy meglehet sen  fájdalmas, lassú vonulás, de végigsétálok a folyosón, majd ki az épületb l. A friss leveg t l  egy kicsit jobban érzem magam, de kiráz t le a hideg. Tudom, hogy lázam van, érzem, hogy  lángol az egész testem.       Fogalmam sincs, mennyi ideig tart, de végre odaérek a lakásomhoz. A lépcs n felmenni  maga a pokol, meg kell állnom minden egyes lépcs foknál. A vége felé, már késztetést  érzek, hogy felmásszak rajtuk. Az ajtó egy másik küzdelem a számomra, de hamar a zárba  dugom a kulcsot és benyitok. Fogalmam sincs, hogy be csukódik­e teljesen mögöttem;  jelenleg, senki sem tehetne velem rosszabbat, mint ahogyan most érzem magam.  Elverg döm a hálószobámba és arccal az ágyra zuhanok, ez minden, amire képes vagyok.  Halványan érzékelem, hogy valami újra meg újra zenél, de túlságosan ki vagyok, nem  érdekel. Majdcsak egy id  után, az a valaki üzenetet fog hagyni a rohadt telefonon.       Valami hűvös érinti az arcom, és elakad a lélegzetem a döbbenett l. Homályosan látok,  ahogy megpróbálom kinyitni a szemeim. Valami dobol a koponyámban és felnyögök,  kegyelemért akarok könyörögni.      – Bébi, hallasz engem? – a köd ellenére, ami körülvesz engem, ismer s a hang, ezért  ösztönösen az irányába fordulok. – Lia, bébi, kelj fel! – idegesnek tűnik a hangja, és még az  én állapotomban is aggódom miatta.       Ahogy pislogva kinyitom a szemem, látom, hogy Lucian hajol fölém, és lerí az aggodalom  az arcáról. Mögötte… Sam van? Hol vagyok, és mit keresnek  k itt?     – Beteg… – motyogom, ami teljesen nyilvánvaló.      – Bébi, tudom, hogy az vagy. Most haza foglak vinni téged. Csak próbálj meg belém  kapaszkodni, oké? Szólj, ha szükséged van rá, hogy megálljunk. 

   Felnyögök, mikor Lucian alám nyúl és gyengéden felemel a karjaiba. Meg vagyok lepve,  ahogy meglátom a megdöbbent tekintetű Rose­t és Jake­t, épp a hálószobám ajtaja el tt  állni, amikor Lucian kivisz. Megáll mellettük és mond nekik valamit, amit nem értek, mire  k  bólintanak, aztán elsétál velem. Legalább a jelenlétük egy kérdésemre választ add: a  lakásomban vagyunk.       Lucian, minden egyes lépést óvatosan tesz meg, ahogy gyengén a karjában fekszem.  Amikor a járdára érünk, Sam el re fut és kinyitja nekünk a Mercedes hátsó ajtaját.  Fogalmam sincs, hogyan csinálja, de Lucian anélkül csúszik a hátsó ülésre, hogy  eleresztene. Mivel vacogni kezd a fogam, közelebb von a mellkasához, és olyan szorosan  takar be a zakójával, amennyire csak lehetséges.      – Hová? – motyogom a nyakába, de úgy tűnik, tudja, mit kérdezek.      – Haza viszlek magammal. Bassza meg, majdnem szívrohamot kaptam miattad. Hívtalak,  üzenetet is küldtem órákon át, de te nem válaszoltál. Mikor nem jelentél meg a lakásomon,  tudtam, hogy valami baj van. Megijedtem…      Abból, ahogy rám néz, tudom, hogy mi miatt aggódott; félt, hogy a mostohaapám ártott  nekem.     – Minden rendben… rosszul lettem az óra alatt. Nem tudom, hogy keveredtem haza.     – Amikor a lakásodra értem, a szobatársad ki volt borulva. Nyitva hagytad a bejárati ajtót,  a kulcsok a zárban voltak és a pénztárcád a padlón hevert. Rose a rend rséget akarta hívni,  mert azt hitte, hogy valaki elrabolt vagy fogva tartott bent téged. Sam és én, ájultan találtunk  rád az ágyon, ég  testtel, a francba is. Ez az els  alkalom, amikor hálás vagyok az  influenzáért, mert a másik alternatíva, sokkal rosszabb lett volna.      – Sajnálom – suttogom. Az er s teste megfeszül a kezeim alatt, amikor megpróbálom  megnyugtatni  t. Nem tudom, hogy miért ennyire ideges, de bűnösnek érzem magam azért,  hogy ezt tettem vele. Nem válaszol; csak közelebb húz magához és az állát a fejem tetejére  helyezi. Elszenderedem, ahogy az autó csendben száguld velünk az éjszakába. Ha mást  nem is, de azt tudom, Lucian vigyázni fog rám.       Mikor odaérünk a lakásához, a tiltakozásom ellenére, megint ölbe kap és felvisz. Miel tt  Sam kinyitná az ajtót, megkérdi, hogy melyik szobába visz.     – Az én szobámba – válaszolja Lucian. Sam el re sétál és felkapcsol egy éjjeli lámpát,  miközben Lucian finoman letesz az ágy szélére. Ezután Sam kimegy, de pár pillanat múlva  már vissza is tér egy pohár vízzel és egy doboz gyógyszerrel. Lucian néhány cseppet  leer ltet bel le a torkomon, majd meg fulladok a vízt l, miel tt újra lélegezni tudok. – Sam,  most már mehetsz. Azt hiszem, már minden itt van, amire szükségünk lehet.       – Rendben, Luc. Kés bb hívj fel, Lia hogy érzi magát?     Amikor Lucian beleegyezik, Sam kivonul a hálószobából, és én hátrazuhanok az ágyon.      – Csak ölj meg most rögtön – nyögöm; jelenleg a halál egy megváltó pihenés lenne a  számomra. Úgy érzem, hogy megint kezdek álomba merülni, de Lucian visszahúz  ül helyzetbe, és én er tlenül próbálom eltolni magamtól.     – Gyerünk, bébi; hadd hozzak neked valami kényelmesebbet, aztán mehetsz is aludni.      Kinyitom az egyik szemem, s mer n nézek fel rá.      – Ha azt hiszed, hogy szexelek veled, akkor neked elment az eszed.     Tisztára úgy hangzok, mint egy részeges ember, aki most van túl egy kéthetes ivászaton.  Lenéz rám, és úgy tűnik, megpróbálja visszatartani, hogy kitörjön bel le a nevetés.     – Megpróbálom visszafogni magam, amíg talpra nem állsz. Most csak ülj ott, és engedd  meg, hogy lecseréljem a ruháid, valami kényelmesebbre.  

   Mint egy gyerek, felemelem a kezeim, lehúzza a pólóm, és a gyenge tiltakozásom  ellenére, utána a melltartóm is. Az egyik puha pólóját áthúzza a fejem fölött, aztán letérdel a  lábaim elé és leveszi a cip m, meg a nadrágom. Szerencsére, a bugyim rajtam hagyja,  habár jelen pillanatban már nem harcolnék érte. Felhajtja a takarót és bedug az ágyba, az    felén. Élvezettel szívom be az illatát, amit a párnája áraszt felém. Megkérdezi, szükségem  van­e valamire, de intek neki, hogy nem, csak aludni szeretnék. Kíváncsi vagyok rá, hogy  miért vagyok itt. Miért akar vigyázni rám? Talán csak viszonozza a szívességet. A  gondolataim elszállnak, mikor újra elnyom az álom.            Felsóhajtok, amikor valami hideg végigsimul az arcomon.     – Olyan jó érzés – nyögöm. Ekkor egy szívószál csúszik a száraz ajkaim közé, s én  mohón megszívom. A hideg folyadék, ahogy végigfut a torkomon, mennyei érzés. Amikor a  szívószál kihúzódik a számból, utánakapok és megpróbálom visszahúzni.       – Ne túl sokat bébi, rosszul lehetsz t le – ó, ez a hang. Borzongás fut végig a gerincemen,  amint pislogva kinyitom a szemem és egy lezser Luciant látok ülni mellettem, összekócolt  haj és párórás borosta árnyékolja a jóképű arcát. Rá szeretnék mászni, mint egy fára, és  fölfalni  t. Lenéz rám és egy pillanatra szexin elvigyorodik; úgy tűnik, hogy pontosan tudja,  mire is gondolok. Egy sz ke hajtincsem az ujja köré tekeri és megkérdi:  –  Hogy érzed  magad?      Egy pillanatig csak fekszem ott, amíg felmérem a testem. A fejem még tompán lüktet, a  torkom még kapar és ki is van száradva, de már nem fáj. Még mindig úgy érzem magam,  mint akit elgázolt egy autó, de már javul.      – Jobban – mondom rekedten. Megengedi, hogy igyak még egy kortyot, most veszem  csak észre, hogy gyömbér ízű. – Mióta vagyok ágyban?     Furcsa érzés elveszíteni az érzékem az id  felett, és kétségbeesve próbálom kitölteni az  üres helyeket.      – Hétf  délután hoztalak ide, most szerda reggel van, úgyhogy nem túl hosszú ideje.      – A francba! – s nyomban megpróbálok kiugrani az ágyból. – Vizsgám van ma reggel az  iskolában… Mennem kell.     Lucian egyik kezét a mellkasomra teszi és visszanyom az ágyra. Már ez a kis er feszítés  is elég ahhoz, hogy kimerülten visszafeküdjek a párnára.      – De nem ma, Lia. Még mindig túl gyenge vagy ahhoz, hogy bárhová elmenj. Majd holnap  meglátjuk, még egy nap az ágyban és valami ennivaló után.     A legártatlanabb pillantásommal nézek rá, és azt mondom: – Akkor csak, haza tudnál  vinni? Ott is tudok pihenni, és közelebb leszek az iskolához holnap reggel.      Játékosan megcsípi az orrom hegyét, miközben azt mondja: – Jó próbálkozás, de nem. Ha  túl közel vagy, akkor csak el fogod vonszolni magad az osztályodba. Attól tartok, hogy ma  még itt kell maradnod.      Elszörnyedve lebiggyesztem az alsó ajkam és duzzogok.      – Neked nem kell menned dolgozni? Otthon is tudok éppúgy egyedül lenni, mint ahogy itt.       – Nemsokára el kell mennem egy találkozóra – vallja be –, de aztán itthonról dolgozom a  nap hátralév  részében, mint ahogy tegnap is tettem.     Meglepetten fordulok felé és rábámulok.      –  Te tegnap itthon maradtál velem? 

   Csak képzel döm, vagy valóban jól látom, hogy kényelmetlenül feszengeni kezd a  kérdésemt l?     –  Nos, alig tudtalak hazahozni magammal, aztán meg hagytalak volna magadra?     Hirtelen átfutnak a képek az agyamon, hogyan vigyáztam én rá. Ó, édes Istenem, ugye  nem vitt ki engem is a fürd szobába. Nem emlékszem, hogy valaki valaha is, csinált volna  velem ennyire személyes dolgot.      – Szóval… teljesen ki voltam ütve? Úgy értem, okoztam valami gondot… amíg  gondoskodtál rólam?     Kényelmetlenül rám pillant… csak nem elpirult? Ó, nem, ez rosszabb lesz, mint  gondoltam, ha valami miatt, ilyen zavarban van. Nem akarom tudni, még akkor se, ha megöl  a kíváncsiság. Inkább hiszem azt, hogy mindig felébredtem az influenza okozta kábulatból,  hogy gondoskodjak a szükségleteimr l, mint máskor is, amikor szükségem volt rá.     Kerüli a kérdésem és feláll.      – Megyek, hozok neked az ágyba egy kis reggelit, aztán lefürdetlek. Hamarosan  visszajövök.     Amikor meghallom, hogy már a konyhában van, kimászom az ágyból olyan gyorsan,  ahogy csak a legyengült állapotom engedi, és a fürd szobába megyek. Gyorsan megmosom  az ujjammal a fogam és megfontolok egy gyors zuhanyt, miel tt még úgy döntök,  megvárom, hogy Lucian visszatérjen.      Nincs más, csak egy fésű a fürd szobai szekrényében, és minden t lem telhet t  megteszek, hogy kifésüljem a hajam, de összerezzenek, mikor megakad az  összegubancolódott tincseimben. Körülnézek a fürd szobában és kutatni kezdek valami  után, amivel fel tudom kötni; elrejteni a rendetlenséget, az egyetlen lehet ség. Találok egy  tekercs fogselymet, kihúzok bel le annyit, hogy elég legyen. Ez nem könnyű, és a karom is  remegni kezd az er feszítést l, de hamarosan csinálok valamit a fejem tetejére, ami hasonlít  egy lófarokhoz. Ez meg fog felelni, amíg nem találok valami jobbat.      Amikor visszasétálok a hálószobába, ott találom Luciant az ágy mellett, kezében egy  tálcával. Egy pillanatra úgy érzem, hogy elb göm magam. Egyszerűen az emberek nem  szoktak ilyen dolgokat tenni értem. Ez olyan szürreális, de annyira édes t le, hogy elszorul a  torkom. Szerencsére, az influenzát okolja az üveges szemeimért, és motyog valami  olyasmit, hogy ostoba liba vagyok, mert kikeltem az ágyból. Elfordulok, visszamászom az  ágyba és eligazítom magam körül a takarót, hogy az ölembe tudja tenni a tálcát. Feltartja a  telefont, és azt mondja: – Tegnap este feltettem tölt re, és hagytam egész éjszaka tölteni. Itt  hagyom arra az esetre, ha szükséged lenne rá – miközben megköszönöm neki,  meghatódom, hogy mennyi gondon ment már keresztül miattam. – Lehet, hogy ma hívni fog  a barátn d, Rose; felfújja ezt az egész rohadt dolgot. Azt hiszem, nem hitt nekem, mikor azt  mondtam, hogy jól vagy.       – Badarság, az lesz az els  dolgom, hogy felhívom. Nincs hozzá szokva, hogy…  segítségre szorulok – mindketten pontosan tudjuk, hogy mire gondolok. –  Szóval – mondom  vidáman –, jól néz ki a reggeli. – Csinált nekem pirítóst, tojást és gyümölcslevet; ez ugyanaz,  amit én csináltam neki néhány nappal ezel tt.      Amíg felveszem a villát és eszek a tojásból egy keveset,   a hajam és az arcom  tanulmányozza. Amikor megérinti a lófarkam, megpróbálok elhúzódni.     – Az ott… fogselyem? – rábólintok, és   nevetni kezd. – Öcsém, te bármit használsz, amit  találsz, ugye? El ször a kenyeres zacskó zárószalagja, most meg fogselyem. Egy nap arra  fogok haza jönni, hogy az alsógatyámat találom a hajadban? 

   Gyerekesen kidugom a nyelvem, amely csak még jobban szórakoztatja  t. Figyelem,  ahogy a gyümölcslevem kortyolgatom. Nem mondanád meg, hogy pár nappal ezel tt még  beteg volt.      – Sokkal jobban nézel ki – jegyzem meg.     – Elég hamar helyre jöttem – ért egyet velem. – Már évek óta nem voltam annyira beteg,  hogy több napig ágyban kelljen maradnom. – A szeme a távolba réved a kijelentése után, és  kíváncsi vagyok, hogy mi okozza ezt a távoli arckifejezést. Ekkor a szemem a nyakán lév   sebre siklik, és azon töprengek, hogy egy régi emlékre gondol­e. Bizonyára, egy ilyen  sérülés végett, mint ez, kórházi ellátásra volt szüksége. Anélkül, hogy gondolkodnék,  megsimogatom a kézfejét, amely az enyém mellett pihen, mire   észrevehet en ugrik egyet.  Messze járt gondolatban, és most távolságtartó, rám néz, de mégsem engem lát. –  Készül dnöm kell, hogy id ben oda érjek a megbeszélésre – mondja finoman, mikor feláll.  Miel tt válaszolni tudnék, el vesz a szekrényb l pár ruhát és becsukja maga mögött a  fürd szoba ajtaját. Dühösen gondolok arra, hogy valaki fizikailag bántotta  t. Ilyen rövid  ismeretség után, meg szeretném védeni ezt a gyönyörű, de bonyolult férfit. Ha soha többé  nem látnám, akkor is örökre hálás lennék neki azért, hogy egyszer, ebben az életben, valaki  védeni és gondoskodni akar rólam.         Mikor egy id  után teljesen felöltözve kijön a fürd szobából, egy rászabott öltönyben és  nyakkend ben, a szám tátva marad, és szó szerint összenyálazom a takarót. Soha nem  éreztem ilyen szexuális vágyat, csak a közelében. Összeszorítom a lábaim, így próbálom  enyhíteni a lüktetést a csiklómban. A testem ismeri a mesterét, és minden részem a  figyelméért könyörög. Ebben a pillanatban, bármilyen módon megbasszhatna, ahogyan csak  akar, és én a folytatásért könyörögnék. Amikor közelebb sétál, lecsukom a szemeim; az  illata még jobb, mint a látványa. Annyira fel vagyok izgulva; küzdök a vággyal, hogy a  karjaiba ugorjak és a dereka köré fonjam a lábaim. Ahogy lehajol, hogy elvegye a tálcát az  ölemb l, a szemeink összeakadnak, és   tudja. A pupillái kitágulnak, az orrlyukai  kiszélesednek, mintha megérezné az izgalmam. Megragadom a selyem nyakkend jét,  ahogy továbbra is fölém tornyosul, teljesen elfeledkezve a tálcáról, ami közöttünk van. Mikor  megnyalom a kiszáradt ajkaim, felnyög, mint akinek fájdalmai vannak.     – Szóval… jól gondolom, hogy neked most dolgoznod kell menned?       – Azt hiszem, igen – ért egyet velem, de nem húzódik el t lem. A hüvelykujját végighúzza  az alsó ajkamon, a szám szétnyílik és megnyalom az ujjbegyét. Bámul, mintha csak meg  lenne babonázva, ekkor az ujját becsúsztatja a számba és rekedten azt mondja: – Szopjad!  – fogalmam sincs, hogy mi jön rám, de mélyebbre szívom a hüvelykujját, a nyelvem  körbejárja, miel tt beleharapnék. Meglepetten visszarántja, s egy bocsánatkérés hagyja el a  szám. Elhúzza a sérült ujját és a szájába veszi, anélkül hogy megtörné velem a  szemkontaktust. – Kibasszottul kikészítesz ezzel, engem. –  Nem tudom megállni, a  szemem az ágyékára siklik, és ott a lenyűgöz  sátorra; nem hazudik, ezt én műveltem vele.  Megköszörüli a torkát, felnézek rá és látom, hogy önelégülten vigyorog rám. – Ez így van,  bébi; amikor visszajövök, azt is szopni fogod, úgyhogy pihend ki magad.     Ezekkel a szavakkal, felveszi a tálcát az ölemb l és kimegy a szobából. Néhány pillanattal  kés bb hallom a bejárati ajtó csapódását, és visszaroskadok a párnák közé, miközben a  remeg  kezemmel legyezem magam.      Hirtelen arra vágyom, hogy megérintsem magam. Az érzés, hogy megérintsem a csiklóm  és a lüktet  résembe dugjam az egyik ujjam, szinte elviselhetetlen. A gondolat, hogy Lucian 

ágyában maszturbálok, mocskos… de egyben erotikus is. Csak elképzelem a reakcióját, ha  megtudná, hogy az egyik kezem lejjebb siklik és simogatni kezdem magam, a nedves  bugyin keresztül. Egy nyögés hagyja el a szám, ami végig visszhangzik az egész lakásban.  Egy üzenetjelz  hang a telefonomon állítja meg az elkóborolt kezem. A szabad kezemmel  megragadom a telefont és megnézem a képerny t.   LUCIAN: Jobb, ha nem nyúlsz magadhoz, amíg távol vagyok.       Vadul körülnézek a szobában, szinte arra számítva, hogy meglátom  t, ahogy itt áll, de  nincs itt. Nem tudhatja, hogy éppen mit csinálok. Ez csak valamilyen elferdült el játék.    LIA: Alszom, te bolond.       Felkuncogok az okos válaszomon.   LUCIAN: Hazudós. Te megérintetted az édes puncid. Szeretnéd, ha a nyelvemmel  megbasználak, bébi?         Ó. ÉDES. ISTENEM. Még soha senki nem beszél velem ilyen mocskosul, ahogy  , és ez  meg rjít engem. Ezek a szavak zavarba kellene, hogy hozzanak engem, de nem hoznak. Az  a tény, hogy elárulja nekem, hogy mennyire akar, önbizalmat ad, amim soha nem volt.  Mindketten sérültek vagyunk, és lehet, hogy ezért vonzódunk egymáshoz, mint lepke a  virághoz.    LIA: Igen, szükségem van rád…         A válaszom, bár rövid és egyszerű, de teljesen  szinte; szükségem van mindenre, amit ad  nekem. Mérföldekre vagyunk egymástól, minden lehetséges módon, de   ott volt, mikor  szükségem volt rá,   vigyázott rám, és most is rettenetesen szükségem van a fizikai  kapcsolatra vele.      LUCIAN: Nekem is, bébi. Dél körül otthon leszek. Feküdj a nappaliban a kanapén. Azt  akarom, hogy légy teljesen meztelen, szétrakott lábbal, és segged legyen a kanapé szélén.  Jobb, ha nedves és duzzadt leszel, különben tudni fogom, hogy megérintetted magad.           Zihálva olvasom az üzenetét. Hogy tud írni ilyeneket, és aztán még elvárja, hogy ne  érintsem meg magam? Szükségem van egy orgazmusra, mint egy drogosnak a következ   adagjára. Meg tudnék halni a szexuális frusztrációtól, mivel érzem, hogy már közel vagyok.   LIA: Megteszek minden t lem telhet t, hogy megvárjalak.         Remélem, tudja, hogy  szinte vagyok, és nem próbál meg kigúnyolni. Gyötr döm, mert az,  hogy várjak rá, lehetetlennek tűnik. Meg vagyok döbbenve saját magamon, hogy ilyen  könnyen meg tudok vitatni vele, egy ennyire személyes dolgot.   LUCIAN: Ha jó kislány leszel, téged foglak ebédre elfogyasztani. Ha rossz kislány, akkor a  melledre fogom verni a farkam, és hagylak egész éjjel szenvedni. 

       A lélegzetem fájdalmas süvítéssel hagyja el a testem. Ahelyett, hogy megijedtem volna,  csurgok a combjaim között. Hogyan leszek képes ezt megállni?   LIA: Hagyd már abba! Megyek zuhanyozni, te gonosz ember.         Nem válaszol az üzenetemre. Valószínűleg halálra neveti magát a hátsóján ülve,  miközben így felizgatott engem, aztán meg azt akarja, hogy három órán át várjak a  megkönnyebbülésre. Szitkok hagyják el a szám, ahogy eltrappolok a zuhanyhoz. Ezt nem  tudja elmulasztani a hideg, nemhogy még a meleg, de ez egy nagyon is szükséges  figyelemelterelés. A mellbimbóim kemények, mint a k , ahogy a szappannal átfutok rajtuk. A  testem többi részével gyorsan végzek; a b röm túl érzékeny ahhoz, hogy el tudjam viselni a  mosdókesztyűt.      Miután megtörlöm és megszárítom a hajam, a szekrényb l kihúzok Lucian ingei közül egy  másikat, majd bebújok az ágyba és hátrad lök a fejtámlának. Pihennem kellene, miel tt  Lucian haza jön; van egy olyan érzésem, hogy szükségem lesz rá. Bekapcsolom a tévét, és  addig váltogatok a csatornák között, míg meg nem találom a Cartoon Network­öt. Nincs  semmi ösztönz  a gyermek csatornákban, úgyhogy biztonságban leszek. Egy szerelmi  jelenet most átbillentene engem a határon, öt másodperc alatt.       Lucian             A felálló farkam a cipzáramnak nyomódik, ami mostanában túl sokszor fordul el . Az volt a  szándékom, hogy a dolgok köztem és Lia között simán és egyszerűen működjenek, de ezt  most basszhatom. Nem számítottam arra, hogy ennyire akarni fogom  t. Túl sok id t töltök  azzal, hogy azon gondolkodom, hogyan hatolhatok be a szűk, kicsi testébe. Az egyik felem  ki akarja baszni  t az elmémb l, de a másik felem meg tovább akarja baszni  t. Mindkét  énem egy dologban ért egyet, a baszásban.      Ha nem volna ma ez a rohadt találkozó, amit tegnap reggel már egyszer lemondtam, most  már biztos tövig benne lennék, és az ágyhoz szögezném.   ártatlan, de a tűz fényesen izzik  benne.   egy férfi valóra vált álma. Egy olyan n , aki szinte semmit sem tud a szexr l, de  nagyon is meg van benne, egy kurva ösztöne és vágya. Soha nem lesz egyedül, habár el  tudná érni, hogy a kiválasztott szerencsés flótás térdre vesse magát el tte, hálája jeléül.       Az egyetlen dolog, ami meglep engem, az az, hogy mennyire élvezem a beszélgetést vele,  mikor együtt vagyunk. Azzal, hogy minden szart megtalál a lakásomon, amivel felkötheti a  haját, kurvára kikészít. Nézni, ahogy ez a szép pillangó kijön a burkából, teljesen elbűvöl. Le  vagyok nyűgözve t le és félek, hogy egyszer eltűnik, az  t egyre jobban megszeret   elmémb l.      Hétf  reggel vártam rá, mivel általában az els  órája el tt feljön a lakásomra. Amikor nem  jelent meg, feltételeztem, hogy változtatott az id beosztásán, és elmentem dolgozni.  Napközben írtam neki néhány üzenetet… de semmi. Azt mondogattam magamnak, hogy 

valószínűleg otthon felejtette a telefonját, de nyugtalan voltam és egy rohadt dologgal se  végeztem a munkámban. Négy órakor feladtam a vívódást és hívtam Sam­et, hogy vigyen  haza. Amikor a lakásomhoz értem, Lia nem volt ott, és semmi jele sem volt annak, hogy ott  járt volna. Írtam neki üzenetet és hívtam is, vagy egy tucatszor, miel tt szóltam Sam­nek,  hogy vigyen a lakására. A szobatársa kint állt a nyitott ajtajuk el tt, kiborulva. Nem tudta,  hogy ki a fene vagyok, de megkönnyebbült, hogy valaki átveszi az irányítást. Ha furcsának is  találta, hogy az engedélye nélkül, egyenesen Lia szobájába mentem, nem említette.      A félelem, hogy Lia mostohaapja bántotta  t, teljesen letaglózott; elveszíteni  t, épp  ugyanolyan szar volt a számomra, mint ahogy a szobatársának. A szívem majdnem megállt,  amikor megláttam az apró testét arccal lefelé az ágyon elterülve, hátborzongatóan  csendesen. Egy pillanatig úgy álltam ott, mint akit odaragasztottak, és látható sérülés jeleit  kerestem. Amikor kissé megmozdult az ágyon, a szobában mindenkib l kiszakadt a leveg ,  amit addig bent tartottunk. Két másodperc alatt lehajoltam hozzá és gyengéden átöleltem. A  forróság hullámokban áradt a testéb l; kibaszottul forró volt. Kérdezés nélkül, Sam hozott  nekem egy hideg vizes ruhát, kezembe nyomta, s azt mondta, hogy töröljem meg vele az  arcát. Ez úgy tűnt, hogy kissé magához térítette, mert ahogy beszélni kezdtem hozzá, a feje  követte a hangom.      – Bébi, hallasz engem?      Sam a vállamra tette a kezét, és azt mondta: – Luc, azt hiszem, elkapta t led az  influenzát. Tisztára úgy néz ki, mint amilyen te voltál, mikor elhoztalak a repül térr l.  Szüksége van lázcsillapítóra és néhány ágyban töltött napra. Akarod, hogy elmenjek a  boltba és vegyek pár dolgot, amíg elrendezed  t?     – Nem hagyom itt. Haza viszem magammal, így vigyázni tudok rá.     Sam meglepetten nézett, de régen megtanulta, hogy gyorsan alkalmazkodjon. A  kijelentésemre, Lia szobatársának a szája elnyílt és idegesnek tűnt.      – Én… öö… ki vagy te? Úgy értem… te az Isten vagy, nyilván, de nem vagyok benne  biztos, hogy Liát veled kellene­e hagynom, amíg beteg.     Félresöpörtem az aggodalmát, mondván: – Liát pontosan azért kell velem hagynod, mert  beteg. Fel fog hívni téged, amikor már jobban lesz – kihúzom a pénztárcám és odaadom  neki a névjegykártyám. – Ha bármire szükséged van, csak hívd fel az irodám, és  k  eljuttatják az üzeneted nekem. – Miel tt tovább tiltakozhatna, karjaimba emelem Liát és  leviszem az autómba.     A következ  néhány napban, olyan dolgokat csináltam egy n ért, amit ezel tt még soha  nem tettem; átöltöztettem, törölgettem az arcát, megtartottam a vécén, míg ott ült, így nem  esett le a földre. Gyógyszert csúsztattam le a torkán és a karjaimban ringattam  t, amíg  égett a láztól, de majd megfagyott közben. Aztán ezt csináltam, újra és újra. Ámbár volt  benne valami jutalom is; kibaszottul imádnivaló a Nquilt l. Nem hiszem, hogy emlékezni fog  rá, hogy egy perc alatt kilencven mérföldes sebességgel hadart, és aztán hirtelen a mondat  közepén elájult. Esküszöm, az egyik pillanatban még kérdést tett fel nekem, és miel tt még  válaszolni tudtam volna rá, már szájtátva horkolt is tovább. Ez volt az egyik legviccesebb  dolog, amit valaha is láttam.        Mindemellett az irodámban is tiszta felfordulás van. Miután néhány napig beteg voltam,  aztán meg Liával voltam otthon, Cindy meg van róla gy z dve, hogy valamilyen halálos  betegségben szenvedek, de nem beszélek neki róla. Aidan is szinte minden órában hív,  „csak bejelentkezek“ mondja. Uh, mi a fenének kell felhívnia ilyen sokszor, huszonnégy óra 

alatt? Sam az egyetlen, aki hisz nekem, hiszen   tanúja volt a nagy részének. Kifejezetten  sok számomra, ha olyan személyek, akik közel állnak hozzám, rohadtul nem tudják felfogni,  engem is érdekelhet valaki eléggé, hogy gondozzam, míg visszanyeri az egészségét. Talán  a gondozás nem a megfelel  szó erre; visszaadni a szívességet, lehetne a pontosabb  meghatározás rá. Ez határozottan kevésbé ijeszt .      A picsába, Aidan a járdán áll és dohányzik, mikor Sam kitesz mellette. Hallom is  t, mikor  még csak az ajtóban járok; nagyon nem örülök ennek.     –  Hé, ember! – vigyorog, szemügyre véve a türelmetlen testtartásom.      – Aidan – mondom neki. Megnézem az órám és hozzáteszem: – Van egy találkozónk húsz  perc múlva. Készen állsz?     Szinte sért döttnek tűnik, amikor azt mondja: – Persze, nem szoktam? Ha minden jól  megy, dél körül végezünk; mit szeretnél, hova foglaljon helyet Cindy?       – Ahová szeretnéd, amint végzünk, elmegyek.     Aidan szív egy nagy slukkot a cigarettából, és úgy látszik, elgondolkodik a válaszomon.       – Akkor a lány még mindig beteg?     Jól ismerem  t. A viselkedése könnyed és nyugodt, de egyáltalán nem az.     – Már jobban van, de délután ismét otthonról dolgozom, csak a biztonság kedvéért.       Megrándulok, amikor felmorran.     – Mi van Cassie­vel? Lecseréled  t egy új­ és továbbfejlesztett modellel?     Ahogy a sokk hatása elmúlik, szeretném megragadni és szétrúgni a seggét. Hogy  merészeli ezt kérdezni t lem; milyen kibaszottul merész a nyavalyás.     – Ez nem a te rohadt dolgod. Liának semmi köze ehhez.       Aidan olyan, mint a kaméleon, mosolyog, miközben hátba vág.     – Persze, nem akartam ezzel semmit. Csak úgy tűnik, hogy ez a lány más a számodra.  Furcsán ismer s, tudod? – elnyomja a cigarettacsikket és azt mondja: – Megyek és iszom  egy csésze kávét, miel tt felmegyünk.      Elsétál, és úgy veszem észre, nagyon felkavart. Nem számít, hány éve vagyunk barátok,  Cassie mindig közöttünk van. Aidan számára, mindig   lesz az, aki elmenekült. Kíváncsi  vagyok, hogy a fantáziálása az elméjében és a szívében túl ment­e a barátság határán. Alig  éltem túl a szerelmét, és Isten a tudója, hogy érzelmileg nem köt dtem hozzá annyira, mint  Aidan. Talán, ha így lett volna, akkor a dolgok másképp alakultak volna. Ki a franc tudja;  még rá gondolni is rohadtul fájdalmas, és már szinte az halálos.       Az irodámba megyek, azután átveszem az üzeneteim Cindy­t l.   is Lia fel l érdekl dik,  és úgy tűnik, valóban érdekli. Biztos vagyok benne, hogy Sam mostanra elmagyarázott neki  minden részletet. Valószínűleg csak izgatott, hogy ugyanazzal a n vel vagyok már több mint  egy hete. A vágy, hogy szippantsak egyet, miután becsukom magam mögött az ajtót,  nagyon nagy, de leküzdöm; abba kell hagynom ezt, mindenben arra támaszkodom, az  elbaszott életemben. Lehet, hogy ez az elhatározás abból fakad, hogy Lia mit gondolna róla,  ha ezt tudná. Persze, az elcseszett múltjával, az lenne még egy nagy meglepetés neki.      Cindy jelez a telefonomon, hogy tudassa velem, mindenki a konferenciateremben van.  Futólag eltűn döm azon, mi fog várni rám, amikor hazaérek. Miközben az ajtó felé sétálok,  egy kényelmesebb helyzetbe igazítom a kemény farkam. Ideje, hogy az üzlettel  foglalkozzak, így nem fogok arra gondolni és elképzelni, hogy mi vár rám otthon.      

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenegyedik fejezet    Fordította: Hófehérke  Átn.: Mó    Lia      – Hát ezt, nem hiszem el! Nézd csak, valaki végre megtanulta, hogyan kell használni a  telefont – ajjaj, felismerem Rose hangjában a gúnyolódást, amikor felveszi az els   csörgésre. – Van fogalmad róla, milyen közel voltam ahhoz, hogy hívjam a zsarukat, hogy  jöjjenek megmenteni a segged? Jake majdnem meggy zött, hogy holtan és megcsonkított  testtel fekszel egy árokban valahol. Abba a reménybe kapaszkodtam, hogy csak túszként  tartanak fogva, mint egy szexrabszolgát.  Nevetni kezdek, az ötlete jobban tetszik, mint ahogy   azt, valaha is gondolná.  – Sajnálom. Hamarabb kellett volna hívnom téged.  szintén mondom, a mai napig  magamon kívül voltam. Szar érzés volt ma reggel felébredni, de arra gondoltam, úgy látszik,  végül élni fogok. Még soha sem fordult el  velem, hogy egy betegség ilyen gyorsan és  er sen, az ágynak döntött volna. – Rose a háttérben együtt érz en felhorkant.  – Nos, akkor most – mondja –, mesélj nekem „Mr. kötözz meg, kötözz le és keményen  basszál meg”­ról. Utálom bevallani, de míg   elrabolt téged, én egész végig a seggét  fixíroztam. Majdnem biztos vagyok benne, hogy észrevette, hogy a farkát bámultam,  miközben beszélt velem. Azt akarom, hogy tudd, jelképesen tiltakoztam, miel tt  megengedtem neki, hogy távozzon veled. Adj érte pontot, mert igazából ki akartalak tépni a  karjaiból és köré akartam tekerni magam, mint egy rohadt, borostyán inda. Megcsalásnak  számít az, ha egy másik férfi lábát hágom meg? Mert én, baromira ezt akartam tenni.  Nekem annyi; hisztérikus nevetésben török ki és attól tartok, hogy be fogok pisilni, Lucian  ezerszálas­szövésű leped jére, miel tt képes lennék visszaszerezni az önuralmam. – Ó,  Istenem, Rose; ez annyira totál kész!  – Most mi van? Ha te birtoklod, ami a lába között lóg, akkor én választom magamnak a  lábát. Gondolod, hogy érdekelné egy hármas­menet?  – Nem – válaszolom sietve, nem tudom, hogy komolyan gondolja­e, vagy sem. Felfedeztem,  hogy Luciannak van némi perverz hajlama, de soha nem járulnék hozzá, hogy osztozzam  Lucian­on, a barátn mmel. Felsóhajtok: –   gyönyörű, nem? Sosem gondolkodtam így még  férfiról, de   tényleg az. A legjobb az egészben, hogy a ruhák alatt, még jobb.  –  Ó, fogd be a szád! – nyög fel Rose. – Csak hencegsz vele.      Beszélgetünk még pár percig, és megbeszéljük, hogy tudatom vele, ha haza fogok menni  ma este. Van egy olyan érzésem, hogy   és Jake kiélvezik ezt a kis magánéletet, mert nem  lehet járkálni úgy a lakásban, hogy ne vegyek róluk tudomást; nem vágyom arra, hogy  lássam Jake­t, akció közben. 

  Ó, nem, korán érkezett! A fürd szobában próbálom helyrehozni a hajam, mikor hallom  csukódni a bejárati ajtót. Annyira be vagyok gerjedve, hogy el se tudom elképzelni, hogy  Lucian megfoszt a szext l, mert nem engedelmeskedtem neki. Nem nyúltam magamhoz  újra, de nem is várom a kanapén úgy, ahogyan kérte t lem. A meghökkent arckifejezés az  arcán mulatságos, ahogy oldalazva siklok végig a nappalin keresztül, odaszaladok a  kanapéhoz és szó szerint rávet döm. Gyorsan szétrakom a lábaim, és kétségkívül furcsán  nézhetek ki. Egész délel tt izgatott voltam, de zavarban is, amikor elképzeltem magam,  meztelenül itt fekve.  Lucian korábban jött haza, és ez meghozta a döntést helyettem.  Anélkül, hogy gondolkodnék rajta, futok, hogy azt tegyem, amit kért t lem.  A gyomrom megremeg, mikor a szobában továbbra is csend van. Biztosan nem fog elmenni  és itt hagyni így, engem. Valószínűleg, nem nyújtok szexi látványt olyan távolról, ahogy a  mellkasom hullámzik a futástól. Felnézek, és látom, hogy ugyanott áll, az arckifejezése  átható, ahogy megbámul magának. Ebben a pozitúrában feküdni, teljesen kitárulkozva felé,  nyugtalanító, és azon kapom magam, hogy meg akarom törni a csendet.  – Te korán… én már azon voltam, hogy… csináljam, amit kértél t lem – amikor még mindig  nem szól semmit, hozzáteszem: – Még tíz percem maradt volna!  A szája sarka vigyorra húzódik, és azon kapom magam, hogy ett l kissé megnyugszom. Ha  egy gátlástalan n személy lennék, nagyon is boldogan juttatnám magam orgazmushoz,  amíg csak nézem  t.   egyszerűen… isteni.  Lassan odasétál hozzám, mintha az összes id  a világon, az övé volna. Úgy mozog, mint  egy simulékony dzsungel tigris, és én vagyok az áldozata. Amikor odaér hozzám, az ujját  elkezdi lefelé húzni a mellkasomon, majd át a mellemen. Elakad a lélegzetem, a  mellbimbóm azonnal megkeményedik, könyörögve a figyelméért.  – Felkészültnek kell lenned, az utolsó pillanatra… változtass, Lia. Jó kislány voltál, amíg  nem voltam itt? – amikor bólintok, lefelé húzza az ujját, át a köldökömön a dombomhoz. Ott  megáll és rám nézz. – Tudod, azt gondolom most, hogy vajon hazudsz­e. A puncid duzzadt  lesz és gyöngyözni fog, ha nem vagy kielégülve. Most tedd szét azokat a szép lábakat, és  hadd nézzem.  Ó, Istenem! A lábaim automatikusan szétválnak, ahogy az ujját lustán a hasítékom fölé  húzza.  – Luc! – sóhajtok.  – Csak akkor hívsz így, amikor nedves vagy – mereng. –  Kíváncsi vagyok, hogy miért van  ez. – Miel tt meg tudnék fogalmazni egy választ, már a lábaim között mozog. Zavarba  kellene lennem, de minden pillanatban, amikor áthúzza az ujját a hasítékomon, akarom, amit  még adni tud nekem. Ahogy térdre ereszkedik a lábaim közt, megemelve a csíp m, keresem  az érintését. A keze a combom bels  oldalán halad arra a helyre, ahol a legnagyobb  szükségem van rá. – Te csurom nedves vagy; rám gondoltál? Arra gondoltál, hogy mit fogok  tenni veled?  – Igen – suttogom, könyörögni akarok, hogy vigyen el most. Egy érintés a csiklómon, egy ujj  bennem, el fog juttatni, a várva várt megkönnyebbülésig.  Szétválasztja a red im és nyomon követi a bels  ajkaim vonalát. Lehúzza az egyik kezem,  és az ujjammal dörzsölni kezd ott, ahol el bb az övé volt.  – Érezd, hogy milyen duzzadt vagy. Nedv szivárog a puncidból és egyesül itt – lejjebb húzza  az ujjam a seggem ráncos nyílásához, mire ugrok egyet. – Nem szereted, ha megérintenek  itt, bébi? 

– Nem, – mondom automatikusan. Annak ellenére, hogy Rose és én, beszélgettünk err l,  még mindig nem vagyok biztos benne, hogyan érzek ezzel kapcsolatban. Az ujjammal a  feszes lyukam simogatja egy pillanatig, miel tt elengedné. Gondolkodás nélkül a csiklóm  felé nyúlok, de megállít, még miel tt megérinteném magam. Csalódottságomban  felmordulok, miközben elhúzza onnan a kezem.  – Ó, nem, bébi, ez az enyém. Eddig is tudtál várni; tudom, hogy nem akarsz még egy napot  átélni, anélkül hogy megbasználak, ugye? – a büszkeségem utolsó morzsájával,  kétségbeesetten nemet intek, és   levigyorog rám. – Jó kislány.  Feláll, leveszi a zakóját és leejti a padlóra. Kihúzza az ingét a nadrágjából és olyan lassan  gombolja ki, hogy sikítani szeretnék. Végül áthúzza a vállain keresztül a trikójával együtt. A  tetoválásai hullámoznak, amikor a vállai megfeszülnek. A szám kiszárad és visszafojtott  lélegzettel nézem, ahogy a nadrágja övéhez nyúl. Amikor a tekintete a melleimre téved,  lenézek és észreveszem, hogy öntudatlanul a mellbimbóim morzsolom. Soha nem hinné el,  hogy nem voltam tudatában, eddig a tettemnek. A szeme izzik, de nem tesz megjegyzést.  Kihúzza az övét a nadrágjából és könnyedén meglegyinti vele a hasam. Riadtan keresem a  jelet az arcán, hogy mit szeretne velem tenni. Még soha nem tett utalást arra, hogy  megütne. Én… nem, ezt nem tenné meg.  – Luc… kérlek… ne!  Ránéz az övére, majd vissza rám, a szemei ellágyulnak. Megnyugtatóan kisimít egy tincset  az arcomból, és azt mondja: – Bébi, soha sem bántanálak – látva az  szinteséget a  szemeiben, egy kicsit megnyugszom. Ahogy kiegyenesedik, hogy levegye a többi ruháját is,  én továbbra is az övet nézem. Miért nem tette félre, ha igazat mond. A kezem már rég  abbahagyta a mellbimbóm morzsolását, és a b rszíjat nézem, ami a hasamon fekszik. –  Lia… – felnézek, és egy hatalmas, ágaskodó, nedvességt l csillogó erekciót látok.  Elhagy  minden gondolatom és a szükség veszi át a helyét. – Azt terveztem, hogy leszopod a  faszom, de azt hiszem, mindkett nknek az kell, hogy most tompítsunk a vágyunkon. – A  keze a farkát markolja, könnyedén pumpálni kezdi, és azt mondja: – Tedd a kezeid a fejed  fölé és keresztezd a csuklóid.  – M… mi? – milyen oka lehet erre? Égek a vágytól, hogy megérintsem  t.  – Tedd, amit mondok! – csattan fel, és én igyekszem, hogy eleget tegyek neki. Felveszi az  övét, és én k vé dermedek. Az egyik kezét megpihenteti a vállamon, mintha meg akarna  nyugtatni, miel tt az övet a csuklóim köré tekeri és kényelmesen meghúzza.  –   Mivel nem  tudod távol tartani a kezeid attól, ami az enyém, így megkötözve fognak maradni, amíg  megbaszlak.  – A mellkasom ebben a pozícióban kinyomódik, és úgy érzem magam, mint egy áldozati  bárány. Lucian odasétál a kanapé végéhez és újra letérdel. Felemeli a lábaim és a  bokáimnál fogva a vállaira teszi. Figyelmeztetés nélkül magához ránt és belém vágódik.  – Ahhh – sikítok fel, összerándulok, amikor hirtelen belém hatol. – Luc, ahhh!  A melleim vadul ugrándoznak, ahogy könyörtelenül dönget tovább. Vadnak és bujának  érzem magam így, megkötözött kezekkel, képtelen vagyok megtartani magam, teljesen ki  vagyok szolgáltatva neki és a mozgásának.  – Bassza meg! – kiáltja, ahogy újra meg újra belém csapódik. Amikor szikrák száguldanak  végig a testemen, tudom, hogy már nagyon közel járok. Er sen markolja a csíp m, és  minden lökésnél magához ránt. Ez az a pont, mikor hangosan felsikítok, úgy, hogy a  szomszédos városban is biztosan hallják, de csak a farkára figyelek, ahogy minden  súrlódásnál, a csiklóm izgatja. Nincs semmi, amit meg ne csinálnék ebben a pillanatban, 

hogy elélvezhessek. A csíp m el re lököm és megpróbálom még mélyebbre engedni  t. Már  majdnem ott vagyok, mikor hirtelen kirántja magát bel lem. Most mi van? Könnyedén  megfordít, mintha súlytalan lennék. Feltérdeltet, a seggem a leveg ben és a megkötözött  kezeim a fejem alatt. Emlékszem rá, hogy milyen mélyen volt bennem, mikor így hátulról  megbaszott a konyhapultnál, és bizsergek a várakozástól. Megsimogatja a farpofáim, amikor  közelebb fészkel dik hozzám, majd a farka hatalmas fejét, a puncim ajkaihoz dörgöli.  Megmozgatom a csíp m, próbálom magamba fogadni, de ahelyett, hogy újra belém hatolna,  átsiklik a nedvességemen, a farpofáim közé. Még mindig félek az els  alkalomtól, és attól  hogy mit fog most tenni. Miel tt még meger síteném magam, hirtelen visszacsapódik a  puncimba, még jobban megemelve a testem. Mikor újra a határon vagyok, érzem, hogy  valami a segglyukamhoz nyomódik, amit az el bb hagyott ott. A farka mélyen a puncimban  van, ahogy a vágytól zavaros agyam megpróbálja megfejteni, mi nyomódik lassan be, a  tiltott nyílásba.  – Luc?  A meglepetés és a félelem késleltetik a közelg  orgazmusom, miközben próbálok a vállam  fölött rá nézni. Érzem a kezét a hátamon, ahogy megnyugtatóan simogat engem.  – Cssss, ne gondolkodj, bébi, csak érezz. Nem foglak bántani, ezt te is tudod – ekkor a  kezét egyenesen a hátamról, a csiklómhoz csúsztatja. Ahogy ingerli a csiklóm, finoman  nyomulni kezd, és akkor eszmélek rá, hogy az ujja hegyét nyomja a seggembe.  Megdermedek, megpróbálok uralkodni az érzéseimen; ez túl sok, hogy feldolgozzam. Úgy  érzem, mintha Lucian megszállta volna az egész testem. Kellemetlen szúrást érzek az  ujjától a seggemben, ami fokozza azt az érzést, amit a farka okoz mélyen bennem. Hirtelen  megállít minden mozgást, kivéve az ujjait a csiklómon. Mikor hátra nyomulok, a nagy teste  megborzong, és kihúzza a farkát, majd újra visszacsapódik belém. Az ujja a seggemben  felveszi a farka ritmusát, és másodperceken belül elélvezek. Az orgazmusom elhalványít  mindent, amit eddig átéltem. Növeli a tempót, a farka hihetetlenül nagyra duzzad bennem,  ami egy újabb hullámot idéz el , amikor érzem, hogy megrázkódik. – Bassza meg, bébi,  basszus! – kiáltja, mikor elélvezz, majd a hátamra ereszkedik, miközben a farka még  rángatózik bennem.  Kész vagyok, teljesen ernyedtnek és er tlennek érzem magam alatta. Valahogyan,  összegabalyodott testtel egy halomban fekszünk a keskeny kanapén; egy rossz mozdulat,  és mindketten a földön kötünk ki. Ha valaha képes leszek mozogni vagy gondolkodni,  veszek egy naplót és részletesen leírom ezt az élményt. Nem hiszem, hogy valaha is olyan  szexuális élményben lesz részem, mint a mostani. Emlékszem Rose, hogyan írta le  t, és  kuncogni kezdek.  – Úristen, igaza volt – mondom, a testem rázkódik a nevetést l.  Érzem Lucian megmozdul és felemelkedik a hátamról.  – Mir l beszélsz? – suttogja a fülembe kíváncsian.  – Mr. Kötözz meg, Kötözz le és Keményen basszál meg – zihálom, ahogy egy újabb fojtott  nevetés tör rám. Lucian a hátamra fordít, elragadóan kócosan és kíváncsian néz rám. –  Rose nevezett el téged így, és tökre igaza volt; el kell ismerned.  Látszik rajta, hogy visszatartja a nevetést, helyette inkább lélegzetállítóan elvigyorodik.  – Azt hiszem, hogy a barátn d, akkor nagyon jó emberismer . Habár, én ezt most  pillanatnyilag csak a „kötözz meg“ alá sorolnám. Majd hamarosan meg fogunk dolgozni a  „kötözz le“ – ért is. És azt hiszem, hogy többet tudok tenni azért a „basszál meg keményen“  dologért is. 

  Ahogy ezt kimondta, keresztülszáguld rajtam a vágy és a forróság. Már évek óta teljesen  elégedett vagyok a szexuális életemmel, de Lucian megváltoztatta ezt.   meg tudna adni  nekem mindent, ami hiányzott az életemb l, és ett l még többre vágyom… vele.  Lassan a hálószoba felé vesszük az irányt, hogy rendbe hozzuk magunkat.   egy  parancsolgató férfi, a tiltakozásom ellenére azt akarja, hogy másszak vissza az ágyba  pihenni, míg   dolgozik még egy kicsit. Harcolni szeretnék vele, de átkozottul fáradt vagyok,  és ezt mindketten tudjuk. Alig teszem a fejem a párnára és már alszok is. Miután felébredek,  eszünk egy kis kínait, amit Lucian rendelt, és közben a távozásomról vitatkozunk. Pedig a  legh bb vágyam, hogy Lucian­nál maradhassak, de holnap vissza kell mennem az iskolába.  – Nincs itt semmilyen cuccom; egyszerűbb volna haza mennem.  – Sam­mel, reggel útközben ki tudunk tenni téged. Már kés  van, és egyikünknek sincs  szüksége arra, hogy kimenjen – ezzel visszafordul a focimeccshez, amit eddig néztünk,  mintha a dolog ezzel el lenne rendezve.  – Volt már olyan, hogy valaki nem értett egyet veled? – kérdezem, és visszabújok a  mellkasához. A nappaliban fekszünk a kanapén, a nagyképerny s tv el tt. Alattunk a város  fényei átcsillámlanak a földig ér  ablakokon, ezzel teljes nyugalomba ringatva engem.  – Csak te – mondja a fejem búbján, ahogy közelebb húz magához. Majdnem elszenderedek  a szívverése hangjától és a teste melegét l, ami körülvesz engem. Ilyen rövid id  alatt  kényelmesen érzem magam vele. Itt, a karjaiban több békére leltem, mint az egész életem  során, és egy pillanatra pánikba esek a gondolattól, hogy elveszítem  t. Mi fog történni, ha  ennek az egésznek vége lesz, és én csak egy másik Monique leszek, akit próbál majd  elkerülni? Egyszerre, teljes mértékben megértem annak a n nek a szomorúságát, mit  érezhet, amikor egy másik n vel látja Luciant.    – Nem! Istenem, ne! Mit csinálsz!  Összezavarodottan pislogok. Ide­oda hánykolódok, és valaki ugyanazt kiabálja újra meg  újra. Kinyújtom a kezem, megtapintom… Lucian. Félig rajta fekszem, érzem, ahogy az  egész teste remeg és rángatódzik alattam, mint akinek fájdalmai vannak. Kába állapotban is  tudom, hogy rémálmai vannak. A hangja rekedt a kiabálástól. Óvatosan megpróbálom  felébreszteni, csillapítani szeretném a gyötrelmét.  – Luc… Lia vagyok. Bébi, ébredj fel, csak álmodsz – suttogok egyre csak a fülébe, amíg el  nem kezd megnyugodni. Még mindig remeg, de a kiabálás már csillapodik, és azt hiszem,  kezd visszaaludni. A testem ellazul, de egyszer csak fulladozni kezd. Keze kétségbeesetten  a torkát markolja, és a fuldoklás hangja olyan valódi, hogy megrémülök t le, biztosan azt  álmodja, hogy valami vagy valaki, fojtogatja  t. – Luc… Istenem, kérlek, ébredj fel! Luc!  Hirtelen felül, és a lendülett l a leveg be repülök. Fejjel lefelé, egy kupacba landolok, a  dohányzó asztalon. Ott fekszem és próbálom összeszedni magam, amíg Luc hevesen zihál  a kanapén.  – Lia… – Lucian zavarodottnak hangzik, ahogy a nevemen szólít. Hallok egy kattanást, és  utána a lámpa sárga fénye ragyogja be az egész szobát; mindketten elaludtunk a kanapén.  – Itt vagyok – mondom, ahogy álló helyzetbe küzdöm magam. Óvatosan közeledek hozzá,  hogy megbizonyosodjak róla, végre csakugyan teljesen felébredt. A fejemen keletkezett  dudort dörzsölöm, amíg odaérek hozzá. –  Jól vagy?  Zavarodottnak látszik, és megkérdezi: – Mi történt? Miért voltál a padlón?  Leülök mellé, és simogatni kezdem a hátát. 

–  Rosszat álmodtál.  Felém fordulva megkérdezi: – Megijesztettelek téged? Azért voltál a földön?  – Uh… nem. Én… leestem, mikor felültél.  A szeme a kezemre siklik, mivel még mindig azt a helyet dörzsölöm, ahol beütöttem az  asztalba. Odanyúl a fejemhez, mire meghatódom, amikor megérzi a dudort, káromkodni  kezd.  – Bassza meg! Basszus, bébi, sajnálom. Bántottalak. Annyira sajnálom! A fenébe.  – Luc, semmi baj. Tényleg, nem nagy dolog – nem is veszi figyelembe, amit mondok, a  fürd szobába húz, hogy alaposan megvizsgálja a dudort. Egy sor káromkodás után az  ágyhoz vezet és óvatosan leültet a szélére. A konyhába rohan és egy jeges zacskóval tér  vissza. Néhány pillanatig a dudoron tartom, aztán visszaadom neki. – Azt hiszem, hogy már  elég lesz. Menjünk inkább aludni.    Végszóra ásítok egyet,   lágyan rám mosolyog, lerakja a jeges zacskót, és bedug az ágyba.  Mikor kimegy a szobából, azt gondolom, csak a jeget megy kidobni. Amikor nem tér vissza,  biztosra veszem, hogy már nem is fog. Kimászom az ágyból és csendesen a nappali felé  sétálok. A lámpa még mindig világít, és észreveszem Lucian alvó testét a kanapén. Mellette  az asztalon egy üres üveg skót whiskyt van. Elgondolkodom, hogy csatlakozom hozzá, de  rájövök, hogy fél újra velem aludni. Az, hogy ma este akaratlanul bántott engem, biztosan  megrázta  t. Visszamegyek a hálóba; nem akarom egyedül hagyni, de megadom neki azt,  amire most szüksége van… teret, hogy fellélegezzen.      

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenkettedik fejezet   Fordította: Hófehérke  Lia      Kevés id m volt gondolkodni a múlt héten, Lucian és én is, influenzásak voltunk. Amikor    és Sam, ma reggel kitettek otthon, hirtelen minden bevillant; közeledett a bírósági tárgyalás  id pontja, amit teljesen elfelejtettem. A boldogság buborék kipukkadt és már nem is létezett.  Nyilvánvaló volt számomra, hogy Lucian­t még mindig nyugtalanítja, ami éjszaka történt.  Többször ellen rizte a dudort a fejemen, és én mindig biztosítottam arról, hogy nem fáj. Rá  akartam kérdezni az álmára, de nem tudtam, hogy fogjak neki. A fuldokló hang, amit kiadott,  borzalmas volt, de a kiabálásai még rosszabbak. Annyira rémültnek hangzott, nagyon  ijedtnek, tudtam, hogy ez nem csak egy rémálom volt. Milyen hosszú ideje tart? Nem tudom  elképzelni, hogy így keljek fel minden éjszaka. Volt már rémálmom a mostohaapámról, de az  nem volt ehhez fogható. Egy kicsivel korábban, adott egy rövid csókot, és mikor kiszálltam  az autóból, azt mondta, hogy fel fog hívni. Úgy akartam viselkedni, mint egy tinédzser, és  megkérdezni mikor, de helyette csak mosolyogtam és integettem neki az üvegen keresztül,  mikor az autó elhajtott. Gyerekes késztetést éreztem, hogy sírjak, de fogalmam sem volt,  hogy miért.    Már nyolc napja nem láttam Lucian­t. Néhányszor küldött üzenetet, kérdezte mit csinálok és  azt írta, hogy van néhány fontos dolga a munkahelyén, ami nagyon lefoglalja. Függetlenül  attól, hogy mit mond, tudom, hogy ez a rémálom végett van, és el akar távolodni t lem.  Folytatom az életem, még mindig megjelenek a lakásán a szokásos id pontban, de   soha  nincs ott. Csak a szennyese és vetetlen ágya igazolja, hogy valamikor otthon volt.  Igyekszem nem kimutatni, de a jelenlétének a hiánya az életemben, nagyon megvisel. Olyan  átkozottul nagyon hiányzik. Felváltva szeretnék neki sért  és könyörg  üzeneteket küldeni,  hogy újra lássam  t. Hogy ne kövessem titokban az irodájába, a legnehezebb dolog, amit  valaha csináltam.  Rose próbált róla kérdezni, de végül meghátrált, amikor egyik alkalommal, szinte leharaptam  a fejét emiatt. A bírósági tárgyalás id pontja a hét végén van, és tiszta ideg vagyok a  gondolattól, hogy újra látni fogom az anyámat és a mostohaapámat. Magányosnak és  depressziósnak érzem magam, mikor a Lucian lakásához vezet  folyosón sétálok. Amikor  kinyitom az ajtót és átlépem a küszöböt, megmerevedek. Még nem látom, de tudom, hogy itt  van. Kávé illatát érzem a leveg ben, ahogy csendesen állok, hallani lehet, hogy valaki  mozog a konyhában.  Lerakom a kulcsokat és a táskámat a bejárat melletti asztalra, és lassan a hang irányába  indulok. Lucian ott áll a konyha szigetnél, háttal nekem. Egy farmer és egy testhezálló póló  van rajta. A haja nedves, ami jelzi, hogy nemrég mászott ki a zuhany alól. Iszom a látványát,  a szemeim éhesen a testét pásztázzák. Istenem, de hiányzott már nekem. Látom azt a  pillanatot, mikor érzékeli, hogy ott vagyok; a teste megfeszül és élesen beszívja a leveg t.  Amikor megfordul, mindketten csak nézzük egymást. Végül féloldalasan elvigyorodik és 

megtöri a csendet. – Hé, bébi, nem hallottam, hogy megérkeztél.  – Szia – sikerül kinyögnöm. Bébinek nevezett. Ez azt jelenti, hogy a dolgok rendben vannak  közöttünk? Érdekel ez engem? Nem kellene dühösnek lennem rá? Úgy értem, tudom, hogy  nem vagyunk hivatalosan együtt, de nem érdemlek meg valamiféle magyarázatot az  eltűnésére? A francba, most úgy hangzok, mint a többi lány, akik nyomorékként végezték  egy férfi miatt. Amikor hozzám ér és a karjaiba húz, merev vagyok, és nem értem mit  csinálunk.  Teljesen padlót fogok, mikor a homlokát az enyémhez nyomja és egyszerűen, ott tartja egy  darabig. – Sajnálom, bébi – tudom, hogy a múlt heti eltűnésére utal ezzel.  Tettem valamit? – visszahúzódok, mert a kérdésem úgy hangzik, mint egy naiv kisgyerek  kérdése, de tényleg tudni akarom, hogy tettem­e valamit, amiért eltávolodott t lem.  Magához húz, megcsókolja az orrom hegyét, miel tt teljesen a karjaiba zárna. – Nem, Lia, –  morogja a nyakamba. – Én csak… elveszett voltam, mert bántottalak akkor este. Már rég  nem voltak rémálmaim, és ez volt az egyik legrosszabb, amire emlékszem. Nagyon  megsebezhettelek volna, és ez a frászt hozza rám.  – Luc, nem történt semmi. Alig ütöttem meg a fejem. Tudnom kellett volna, hogy ne riasszak  fel valakit, akinek rémálma van. Ha valakié, akkor az én hibám.  Lehajol, finoman megcsókol, a tekintete az arcomat fürkészi. – Csak óvatosabbnak kell  lennünk – leheli könnyedén. – Én… van, hogy este altatót veszek be, hogy el tudjak aludni.  Ha újra megtörténik, csak kelj fel és hagyj magamra, bébi. Kérlek, ne kockáztass újra  hozzám érni. Végül magamtól fel fogok ébredni; mindig ezt teszem.  – Milyen álmok ezek? Nyilvánvalóan kísértenek már egy ideje. Ezek… valami emlékek a  múltból, amik megtörténtek veled?  Egy bizonyos pontra bámul a vállam felett, és mikor már azt hiszem, hogy figyelmen kívül  fogja hagyni a kérdésem, azt mondja: – Ez valami olyasmi, ami régen történt –  visszahúzódik és a csésze után nyúl. – Kávét? – tudom, hogy a téma a részér l le van  zárva. Hagyom az egészet, mert még a titkok ellenére is örülök, hogy látom, és nem  szeretném, hogy ez megváltozzon. Még csak rövid ideje ismerem Lucian­t, és korai még a  titkairól faggatnom.  Odamegyek hozzá a pulthoz, ahol a kávémat tölti, és izmos hátának d lök. Kell egy kis testi  érintkezés a pár nap után, amit l megfosztott. Mikor megfordul és a karjaiba húz, a  pillantása elárulja, hogy   is ugyanígy érez. Bármi is van köztünk, egy dolog világos  számomra: nem én vagyok az egyetlen, aki szenvedett a múlt héten. – Hiányoztál – vallom  be a mellkasán.  Szorosabban ölel a karjával és az egyik kezével a hajamba túr. – Nekem is, bébi, kibaszottul  nagyon hiányoztál. Velem töltöd a mai napot?  Azt hiszem, egy kis id re nélkülözhetjük az iskolám és az   munkáját. Éppen felzárkóztam  mindenben, amir l lemaradtam a pár nap alatt, az influenza végett. Bár nem érdekel. Ha  hajlandó lógni ma, akkor boldogan csatlakozom hozzá. – Tényleg? Mi jár abban a jóképű  fejedben? – felkuncog, mert tudja, hogy ugratom.  – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk a házamba. Nem jártam ott néhány hete, és le kellene  ellen riznem a dolgokat. Van fedett medence, így úszhatnánk egyet, ha szeretnél. Tartunk  egy laza napot és azt csinálunk, amit akarunk.  Széles mosollyal az arcomon mondom: – Ez tökéletesen hangzik, de nincs fürd ruhám. Meg  tudnánk állni útközben a lakásomon?  Elhúzódik, és könnyedén seggen paskol. – Egyáltalán nem. Semmilyen ruha nincs 

engedélyezve a medencében. Le kellene vennem rólad, miel tt megbaszlak, akkor meg mi  értelme volna?  Ezt kijelentésnek szánta; én csak megvonom a vállam és azt mondom: – Ott a pont. Kész  vagyok, ha te is – néhány pillanat múlva a garázsban vagyunk, és a Range Rover­hez vezet.  Drámaian a számhoz emelem a kezem és mondom: – Ó, húha! Lucian Quinn, vezetni fog  ma. Sam nem ér rá?  Háttal az autónak szegez, felfuttatja a kezét a lábam közé és nadrágon keresztül  megsimogat. – Lehet, hogy Sam, ma nem akarja látni, hogy az édes puncidat simogatom.  Felnyögök, szégyentelenül meglovagolom a kezét. – Jó meglátás – krákogom, ami  megnevetteti  t. Tiltakozni akarok, mikor elenged, de sikerül visszafognom magam; most  elég nekem az, hogy újra velem van. Ez az els  alkalom a nyolc nap alatt, hogy tisztán  látom az életem, és ez az egész a férfi miatt van, aki itt ül mellettem. Mikor átnyúl, hogy a  kezem a combjára helyezze, elégedetten felsóhajtok.  Húsz perccel kés bb, egy lenyűgöz  k oszlopokkal szegélyezett, szépen rendezett  kocsifelhajtón haladunk el, és megállunk egy hasonlóan impozáns ház el tt. Az alsó része  k b l épült, a fels  része nagy szemű kavics­típusú bevonattal; ami úgy tűnik, hogy minden  irányba kiterjeszkedik. A nagyméretű ablakok csillognak a fényben és a kör alakú erkélyek,  mindkét oldalon virágokkal vannak díszítve. Annak ellenére, hogy a ház egy vagyonba  kerülhetett, meg vagyok lepve, milyen szerénynek tűnik.  Lucian átsétál az oldalamra, kinyitja az ajtót, majd röviden megcsókol, miel tt becsukná  mögöttem. – Üdvözöllek a Casa Quinn­ben, bébi.  – Amiért köszönet jár neked. Ez tényleg szép – körbenézek, a távolban nem látok több  házat. –  Meglep, hogy ilyen nagy magánterületed van errefelé. A legtöbb ház útközben  idefelé, elég közel volt egymáshoz.  – A szüleim vásárolták, több részre lehetne osztani. Szerették ezt a területet, de nem  akartak közeli szomszédságot. Gyere, szeretnék köszönni Fae­nek, miel tt elmegy –  feltételezem Fae a gondnok; ekkora ház valószínűleg igényli, hogy több ember tartsa ilyen  kiváló állapotban.  Meg vagyok lepve, amikor ahelyett, hogy kinyitná az ajtót és belépne az otthonába, Lucian  csenget. Az ajtó szinte azonnal kitárul, és egy vonzó n , kék egyenruhában áll velünk  szemben, ragyogó szemekkel nézve ránk. – Luc! Drágám, annyira boldog vagyok, hogy  látlak téged. Mi a fenéért ragaszkodsz a cseng höz? Tudod, hogy tiéd ez a hely, ugye? –  miel tt Lucien válaszolni tudna, magához húzza és átöleli a nyakát,   pedig habozás nélkül  viszonozza. Amikor a n  elengedi  t, felém fordul, megfogja a kezem és közelebb húz.  – Azt akartam, hogy találkozz Lia­val. Lia,   a nagynéném, Fae.   nevelt fel, miután a  szüleim meghaltak.   az apám húga – a n  tanulmányoz engem, nagyon fiatalnak néz ki  ahhoz, hogy Lucian nagynénje legyen. Hosszú, sötét haja lófarokba van kötve, és az  egyenruhája ellenére is; a megjelenése fitt és ápolt. Az arcán nincsenek ráncok, könnyen  lehetne a húga is.  Kezet nyújtok neki és azt mondom. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem – mivel Lucian  soha nem említette  t, nem tudok hozzá tenni semmi udvariasat, és egy pillanatig csend  telepszik közénk.  Végül a n  megfogja a kezem, egy  szinte, de különös mosollyal üdvözöl. – Örülök,  aranyom. Elnézést a csodálkozásomért, de a fiam nem hozott haza n t… nos, tudod,  nagyon hosszú ideje, így egy kicsit meglep dtem – gyors pillantásokat váltanak Lucian­nal,  és nem vagyok benne biztos, hogy nem képzelem­e az egészet. – Különben, ti ketten 

gyertek be. Van egy kis kávé a konyhában. Csak egy kicsit kinyújtózom, miel tt munkába  megyek. – Lucian elmagyarázza, hogy a nagynénje a belvárosban dolgozik, a Memorial  Hospital­ban, ami egy id sek otthona.  Követem Fae­t egy nagy el térbe, míg Lucian bezárja az ajtót mögöttünk. Az el tér nagy  belmagasságú, sárgásbarna falakkal. Kanyargós lépcs n megyünk a tágas, világos  konyhába. A szekrények antik darabok, gránit lappal, világos színűek. Fae egyenesen a  kávéf z höz sétál és megtölti a bögréjét. A szám mosolyra húzódik, a bögréjén lév  feliratot  olvasva.  „Az ápolón k, tizenkét órán keresztül csinálják.” A házból ítélve, Lucian­nak sok  pénze van, így meglep döm, hogy a nagynénje dolgozik. – Milyen az új gondnok? – kérdi  Lucian.  Fae iszik egy korty kávét, miel tt válaszol. – Úgy tűnik, minden rendben. Megmutattam neki  mindent, de talán te is beszélnél vele, amíg ma itt vagy. Láttam pár perce, hogy  megérkezett, biztosan a pajtában találod.  – Odamegyek hozzá, miel tt kezdene – megfordul, ad egy puszit az arcomra. –  Mindjárt  visszajövök. Rendben leszel? – biccentek felé, de amit igazán akarok az az, hogy kövessem  t ki a konyhából. A nagynénje barátságosnak tűnik, de nem óhajtok egy idegennel maradni,  amíg Luc visszatér.  Amikor egy bögrét nyújt felém és rámutat a kávés kannára, hálásan elfogadom; legalább  lefoglalom a kezeim egy pillanatra. – Sétáljunk el a télikertig; szép kilátás nyílik a reggelre. –  Átvezet egy nappalin, ahol egy kényelmes kanapét, hozzá ill  fotelt, kandallót és  dohányzóasztalt látok. – Szóval, mióta ismered Luc­ot? – felnézek, és látom, hogy érdekl d   tekintettel néz rám.  – Ehm… körülbelül egy hónapja, azt hiszem – ahogy elsétálunk a kandalló el tt,  észreveszek néhány képet és megállok el ttük. Rápillantok az egyikre, amelyiken két  tizenéves fiú és egy lány van. Azonnal megismerem Lucian fiatalabb énjét, és a másik fiú is  ismer snek tűnik.  Fae megáll mellettem és felveszi a képet. – A három amigos. Soha nem láttuk egyiket sem,  a másik kett  nélkül. Nem voltak rokonok, de nagyon köt dtek egymáshoz – rámutat  Lucian­ra ­ az én komolyságom, – majd a másik fiúra – az én aranyom. – Mikor rámutatok a  lányra a közepén, halkan mondja – az én sötétségem.  Rámutatok Lucian­ra és megkérdezem, – Tudom, hogy   Luc, de ki a másik kett ?  Kedvesen mosolyog. – A másik fiú, Aidan és a lány, Cassie.  – Á, tudtam, hogy ismerem – mutatok Aidan­ra. – Már találkoztam vele. De mi van  Cassie­vel? Hol van most?  Fae visszateszi a képet, odasétál a kanapéhoz és lehuppan rá. –  … messze van. Nem itt  él – nyilvánvalóan kellemetlenül érzi magát. Emlékszem, hogy Cassie­t „sötétségem“­nek  nevezte, de vajon miért. Egyszer csak azt mondja: – Nagyon boldog vagyok, hogy Luc  elhozott ide. Nem volt még n , ilyen sokáig mellette.  Úgy érzem, hogy tisztáznom kell a helyem az életében. Nem akarom, hogy azt gondolja,  hogy a dolgok komolyak közöttünk, amikor nem is. A francba, én sem tudom, hogy azok­e. –  Még nem ismerjük egymást olyan hosszú ideje, így mi csak… találkozgatunk – úgy  gondolom, az észbontó szexr l nem kell tudnia, úgyhogy azt megtartom magamnak.  Meglep döm, mikor átnyúl és megpaskolja a kezemet. – Drágám, ha Luc ide hozott, akkor  több van köztetek, mint alkalmi találkozás. Nem vagyok naiv. Tudom, hogy vannak n k az  életében, de soha nem hozta  ket ide, és Aidan szerint a lakására sem – meg vagyok  hatódva, mikor látom a könnyeket csillogni a szemeiben, miközben hozzáteszi: – Úgy tűnik, 

nyugodtabb, boldogabb – Lucian ebben a pillanatba sétál be a szobába és letelepedik  mellém a kanapéra. Látom, hogy a nagynénje arcát tanulmányozza, talán észrevette, hogy a  szemeit törölgeti, de nem mond semmit. Néhány pillanat múlva a n  feláll. – Indulnom kell  dolgozni. Ti ketten maradjatok és élvezzétek ki a napot. Van elég étel ebédre.  Lucian átkarolja a vállam, úgy vigyorog le rám. – Azt hiszem, Lia úszni szeretne egyet,  ugye? – érzem, hogy elpirulok, a könyököm Lucian oldalába mélyesztem.  Fel szeretnék nyögni, mikor a nagynénje a tudtán kívül, olajt önt a tűzre, a piszkos  gondolataira. – Nagyszerű ötlet. Luc felkap valamit, és ehettek ott kint – a nagy teste  rázkódik mellettem, ahogy biztosítja a nagynénjét, hogy az is volt a szándéka, hogy ott  együnk. Amikor hallom, hogy az ajtó bezárul mögötte, felugrok és a kezeimet csíp re  teszem.  – Gonosz vagy, ugye tudod? A nagynénéd tekintetén látszott, hogy pontosan tudja, mi jár a  fejedben… te szemét!  Feltartja a kezeit és ártatlan képpel néz rám. – Mi az? Úszni akartál menni, és említés esett  arról, hogy ehetnénk valami édeset odakint. Én csak egyetértettem vele. – Felhorkanok  válaszul és próbálok dühösnek látszani. Az az igazság, most, hogy a nagynénje valami  ribancnak gondolhat engem, forróságot érzek, és ett l szenvedek. Luc szavai közvetlenül a  csiklómat érintik, amely lüktet a figyelméért.  –  Ó, bébi, – dörmögi az arcomat látva. – Gyere ide, készen állok az el ételre.  – Nem, ó, nem! – feltartom a kezem, hogy megállítsam. – Nem leszek meztelen, a  nagynénéd kanapéján.  Elragadóan zavartan néz ki, amikor megkérdezi: – Mi a különbség a kanapé és a medence  között? Biztos vagyok benne, hogy mindkett t használja.  – A medencében vegyszerek és más dolgok is vannak, tudod… elpusztítják a bizonyítékokat  – úgy tűnik, Lucian mérhetetlenül jól mulatott a megállapításomon.  – Bébi, hacsak nincs valami, amivel nem vagyok tisztában, nem hiszem, hogy el kell  „pusztítani“ a bizonyítékokat – talpra ugrik, megpaskolja a seggem, mikor elhalad mellettem.  – Ha a medencében akarsz dugni, csak mondd meg. Nem kell kifogásokat keresni, – a  szemeim szikrát szórnak mögötte a felháborodástól.  Mindkett nket meglepem a kijelentésemmel: – Ó, a pokolba is, kinek játszom magam. Azt  akarom, hogy jól megdugjon medencében – a szája tátva marad, mikor menetközben  elkezdem kigombolni a nadrágom. Fogalmam sincs, hova megyek, de amikor a karjaiba kap,  tudom, hogy elintézi a többit.  – Ez komolyan dögös volt – mondja, miközben megtámaszt a mellkasán. Cserébe büszkén  rámosolygok, miel tt körülnézek, hol álltunk meg.  – Ó, édesem – csodálva bámulom. Belépünk egy helységbe, aminek nagy tolóajtaja van,  egy terasszal mögötte. Napozóágyak vannak elhelyezve belül és kívül egyaránt. Buja  növényzet és egy gyönyörű vízesés a medencénél, ami egyenesen egy filmbéli trópusi  paradicsomot idéz meg. – Ó, Luc, ez gyönyörű.  Szégyenl sen rám mosolyog, mintha örömet okozna neki a megjegyzésem. – Az apám  építette az anyukámnak. Rheumatoid arthritis­e (ízületi gyulladás) volt nagyon fiatal korától,  és a medence segített neki a kellemetlenségekben. Majdnem minden nap használta.  Tudom, úgy tűnik, mintha fölöslegesen tartanám meg, ha nem használom már többet, de én  csak… nem tudom eladni.  Felé fordulok és megsimogatom az arcát. – Természetesen meg kell tartanod – megfogja a  kezem és játékosan megszorítja az ujjaim. 

– Azt hiszem, tettél valami említést a megetetésemr l – tudom, hogy mit akar, és bár  messze vagyok egy csábító n t l, meg akarom ezt adni neki. A szemkontaktus  megszakítása nélkül, lassan vetk zni kezdek, amíg meztelenül állok el tte. Vesz egy mély  lélegzetet, a szemei lángolnak. Mikor meg akar érinteni, kikerülöm a kezét és elhatározom,  hogy maradok a csábításnál.  Könyökömre támaszkodva ülök le a medence lépcs jére. Visszanézek rá, szándékosan  szétnyitom a lábaim… és várok. Visszatartom a lélegzetem és imádkozom, hogy ne  döbbenjen meg attól, amit lát. Késztetést érzek, hogy ránézzek, mikor hallom, hogy valami  koppan a padlón, de továbbra is el re nézek… várok. És, ó, ez megérte a várakozást. A  ragyogóan meztelen Lucian lemegy a lépcs kön, és úgy néz ki, mint egy görög isten. Az  izmos mellkasán lév  tetoválás hullámzik, és ami még jobb, nagy farka k kemény és  bevetésre kész. Bámulom… nyáladzok. Az a veszély fenyeget, hogy beleesek a vízbe, és  boldog n ként halok meg.  – Az arcom itt van, bébi – mintha tudná, hogy nem tudom levenni róla a szemem, marokra  fogja a farkát és könnyedén húzogatni kezdi fel és le. – Látsz valamit, ami tetszik? Nem  tudom nem észrevenni, mi felé irányul a… figyelmed.  Szó szerint megfulladok a saját nyelvemt l, zihálok, mint egy asztmás a roham közepén. –  Uh… Hmm… Igen… Oké – úgy néz ki, mint aki próbálja visszafojtani a nevetését, ahogy  egy csomó értelmetlen halandzsát motyogok. Szóval, ez nagyon szuper volt, Lia. Elpirulok,  mint egy szűz, aki éppen szembesül, élete els  péniszével. Ennyit a csábításról; minden  kiment a fejemb l, amikor Lucian meztelenül jelent meg el ttem.  Szerencsére alámerül a vízbe, amely eltakarja vonzó testét, és ez elég nekem ahhoz, hogy  visszanyerjem a lélekjelenlétem. Egészen addig, amíg a felszínre emelkedik, lelógó lábaim  közé. Felvisítok, mert azt hittem, be fog húzni magával a vízbe. A víz csak a derekáig ér ott,  ahol ülök, de nem vagyok felkészülve rá, hogy beljebb menjek. Ahelyett, hogy behúzna,  testével szétfeszíti a lábaim, így teljes bepillantást kap a szétnyitott puncimba. A keze a  seggemre tapad, közelebb csúsztat a széléhez, úgy helyez el, ahogyan akar. Amikor kész,  már nincs olyan része a puncimnak, amit ne látna vagy érintene könnyedén.  Lucian átfuttatja az egyik ujját a résemen, amire a testem automatikusan reagál. –  Olyan  tökéletesen rózsaszín, nedves és duzzadt vagy a számomra, bébi. A nyelvemet vagy az  ujjamat szeretnéd el ször?  Nem vagyok benne biztos, hogy tényleg választ vár a kérdésére, ezért egyszerűen kibököm.  – Megkaphatnám esetleg… mindkett t? – Ó, Istenem, ez a kérdés úgy hangzott, mintha egy  almás pitét kértem volna a McDonald´s­ban.  Igazán fel vagyok pörögve ebben a pillanatban. Belém csúsztatja a mutatóujját, miközben  azt mondja: – Falánk vagy, ez tetszik. Örömmel megadom neked mindkett t. – És ez a férfi  meg is teszi. Sötét haja lejjebb ereszkedik a lüktet  csiklóm felé, szájába szívja azt, és  érzem, hogy az ujját is teljesen belém nyomja. Nyalogat, szopogat, ujjal/nyelvvel baszik  engem úgy, hogy az orgazmus határán vagyok. Ujjaimmal a hajába markolok, ez tart meg,  mikor millió darabra hullok szét. Az, amit a szájával csinál, valószínűleg illegális néhány  országban, de én szeretem. Amikor végre hagy leveg höz jutni, folyékonynak érzem  magam, teljesen kész vagyok, hogy ne tegyek semmit, csak odamásszak az egyik  kényelmes napozóágyra és aludjak. De Lucian­nak más tervei vannak. – Ideje egy kis  baszáshoz, bébi. A farkam, harminc percen át fúrt lyukat ebbe az átkozott lépcs be;  szüksége van valamire, ami most egy kicsit puhább – az ajkaimnak nem is volt idejük  szétnyílni, mert kinyúlt értem, lehúzott a medence szélér l és felnyársalt a nagy farkával. 

– Luc! – nyögöm, amikor belém hatol. – Olyan jó érzés, ez annyira jó – úgy érzem, hogy a  medence durva széle a hátamba döf dik, mikor nekiütközök, ahogy keményen kefél.  Mindketten felnyögünk, amikor a dereka köré tekerem a lábaim, mert így mélyebbre löki  magát bennem.  Bébi, baszd meg, olyan finom vagy. Annyira szűk vagy, hogy teljesen kiszívsz – a mocskos  beszéde elég ahhoz, hogy a szakadék szélére vigyen. Amikor megmarkolja a csíp met,  hogy fel­le mozgasson a farkán, a nyakát nyalogatom és megharapom a fülcimpáját. Még  soha nem csináltam ilyet, de a borzongás, amely végigfut a testén, azt jelzi, hogy tetszik  neki. Az üt ere alatt harapdálom a b rt a nyakán, és a csíp je  rült ritmusban mozog.  Felsikítok, elveszek az érzésekben, amelyek örvénylenek bennem.  A beton most fájdalmasan nyomódik a hátamba, és a seggem már nem is érzem, mikor  elkezdek fészkel dni. – Nehéz kezdesz lenni, bébi – sóhajtom a fülébe, és közben a hátát  simogatom. Azonnal visszahúzódik, a karjába kap és elsétál velem a lépcs höz, leül és az  ölébe ültet. Amikor a nyakához bújok, felnyüszítek, amint észreveszem a nyakát… és a  vállát. – Ó, basszus, Luc, nem tudom elhinni, hogy ezt tettem.  Kíváncsian rám néz és megkérdezi: – Mit csináltál?  Zavaromban a vállára hajtom a fejem, amiért ilyen gyerekes dolgot tettem. – Én…  megjelöltelek. Istenem, annyira sajnálom. Fogalmam sem volt, hogy ilyen er sen szívtam  meg.  Megcsipkedi meztelen seggem és farkas vigyorral rám néz. – Te kiszívtad a nyakamat? Ez a  nyolcvanas évekre jellemz , de kurvára szexis. Azt hiszem, hogy viszonoznom kell a  szívességedet – felugrok az öléb l, megpróbálok eltávolodni. Miel tt megtennék pár lépést,  már rám is veti magát.  – Neeee – kiáltom, miközben megpróbálom  t kikerülni. Ismét csapdába ejt a medence és a  teste között, és a szája a nyakam puha húsa felé közeledik. – Luc – kuncogok – ezt ne  merészeld.  – Ó, bébi, hidd el, megmerem – ezzel a kijelentéssel az ajkai a nyakamra tapadnak, és  szívni kezdi a b röm. Ki gondolta volna, hogy a megjelölés ilyen átkozottul szexis lehet. A  lábujjaim begörbülnek, és a mellbimbóim megkeményednek, ahogy szívja a b röm. Mire  visszahúzódik, kész vagyok rá, hogy újra a farkán lovagoljak. Ahogy a kemény farka a  hasamnak nyomódik, tudom, hogy neki is ez jár a fejében.  Nagy cuppanással elengedi a nyakam, és kihúz a medencéb l. Szó nélkül a nyugágyra  fekszik, és lovagló ülésben húz magára. – Szívjál mélyen magadba, bébi, és szállj el velem  – a farkát a bejáratomhoz igazítom, és lassan engedem le magam a hatalmas vastagságon,  míg teljesen bennem van. Nagy teste megfeszül, de megvárja, hogy alkalmazkodjak a  méretéhez, és felvegyem a ritmusát.  A testem ívbe feszül és körkörösen mozgatom a csíp m. Kezét a csíp mre teszi, hogy fel és  leirányítson, és olyan helyeket érint meg a farkával, amelyre mindkett nknek szükségünk  van. Pillanatok alatt érzem épülni a nyomást a bens mben. Lucian elengedi a csíp m, hogy  a csiklómat dörzsölje, amit l lebegni kezdek. A szája a mellbimbómat szívogatja, harapdálja,  amivel az  rületbe kerget. A testem megfeszül és görcsösen lüktet a farka körül. Felemeli a  testét a nyugágyról, ahogy visszavágódik belém egy, kett , három alkalommal, aztán  megmerevedik, mikor elélvez. – Ó, Luc – zihálom… – ez annyira hihetetlen volt.  Ráfekszem a mellkasára, élvezem a meleg testét az enyém alatt. Kezével a hátamat  simogatja, miel tt áthalad a durva forradásos hegen. A keze megáll, ahogy kitapintja, és én  megmerevedem. – Lia… te gyönyörű és szexi vagy, mint mindig, basszus. Ez egyáltalán 

nem vesz el a szépségedb l; ez csak dühössé tesz engem, mikor arra gondolok, hogy mi  történt veled.  Ellazulok, hagyom, hogy fojtassa a simogatást. – El kell mennem pénteken a bíróságra, az  el zetes meghallgatásra az anyámmal – remélem, hogy ez nem hangzott olyan idegesen,  mint amilyennek érzem magam. Inkább azt remélem, hogy el tudom hitetni Lucian­nal, hogy  nem vagyok megrémülve attól, hogy újra találkozok a mostohaapámmal.  Elhallgatok, mikor azt mondja, – Tudom. Az ügyvédem és én is, ott leszünk veled,  természetesen.  Visszahúzódom és csodálkozva ránézek. – Mi… mi van?  – Természetesen tudom, bébi, hogy félsz; a pokolba is, bárki más is félne, ha a helyedben  lenne. Soha nem engedlek egyedül, a farkasok közé. Max még kideríti, hogy megengedik­e,  hogy video vallomást tegyél, így nem kell a tárgyalóteremben lenned.  Rémületemre, könnyek gyűlnek a szemembe és lecsorognak az arcomon. Ez most olyan,  mintha megnyíltak volna a zsilipek. Miel tt meg tudnám állítani a könnyek áramlását,  belezokogok a mellkasába. Nem tudok mást kinyögni, csak azt, hogy – Ó, Luc – mert  zavarba jövök el tte.  Döbbentnek tűnik, majd pánikba esik, hogy elvesztettem az irányítást az érzelmeimen.  Gyorsan felül és az ölébe húz. – Édesem, mi a baj? Mit mondtam? – simogatja a hajamat,  miközben küzdök az érzéseimmel.  – Én, csak… nem vagyok hozzászokva, hogy… gondoskodjanak rólam az emberek.  Tényleg jössz te is? – tudom, hogy kimutatom az érzéseimet, ahogy ott ülök és  t nézem, de  nincs er m tenni ellene. Debra és Martin, mindent megtennének értem, és ott van nekem  Rose, de még soha nem volt egyetlen férfi sem az életemben, aki aggódott volna értem.  Hátra szeretnék d lni és biztonságban érezni magam a karjaiban. Soha nem akarok távozni  onnan.  Szorosabban von magához, és belecsókol a fülembe. – Tudom, hogy már aggódtál miatta.  Soha nem hagynám, hogy egyedül nézz szembe ezzel. Azonnal beszéltem Max­el, amint  megtudtam. Sajnálom; korábban kellett volna elmondanom.  Nem tudok ellenállni, és azt mondom: – Minden rendben, olyan elfoglalt voltál, hogy egy  hétig kerültél engem, emlékszel?  Halvány pír jelenik meg az arcán, ahogy rám mosolyog. – Igen, emlékszem. Sajnálom, bébi.  Csak túl sok szarság van a múltamban, ami foglalkoztat. Te mindent jobbá teszel. Annyi  átkozott év után, most el ször akarok túllépni rajta – a beismerése egyszerre váratlan és  megható. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi történt vele a múltban. Láttam egy darabot a  múltjából, de még a közelében sem vagyok a rejtély megoldásának. Úgy döntök, hogy  rákérdezek valamire, ami már régóta nem hagy békén. Kíváncsi vagyok a reakciójára.  – Szóval, láttam pár képet, amik a kandallón voltak. Az egyiken Aidan, Cassie és te voltatok  – bingó, feszes teste és nehéz lélegzete megválaszolta az egyik kérdésemet. Cassie lehet,  hogy nem minden, ami a korábbi problémáját jelenti, de ott van valahol. Mind az   és a  nagynénje reakciója is meger síti ezt. Tudom, hogy nem kéne, de teszek egy lépést el re. –  Aidan veled dolgozik, de Cassie­r l nem esett szó. Gondolom, hogy mindhárman együtt  n ttetek fel, akkor, hol van most? – a keze, ami az el bb a fejemet simogatta, most a  hajamba markol, amit l a fejb röm meghúzódik. Nem hiszem, hogy tudja, mit csinál. Mivel  nem akarok változtatni a témán, nem tiltakozom a fájdalom ellen.  – Lia… Cassie, már évekkel ezel tt elment innen.  … most máshol él. Én csak… kérlek,  nem baj, ha nem beszélünk róla? – a kezem alatt a b re nyirkos lett, és elsápadt az arca. 

Szemétnek érzem magam, hogy er ltettem ezt a témát. Kíváncsi vagyok, hogy Cassie  meghalt­e; lehet, hogy amit   és a nagynénje ért ez alatt, az az, hogy már nincs többé.  Bármi is az oka, hogy Lucian és Fae fájdalommal beszélnek róla, úgy döntök, hogy hagyom  az egészet a fenébe. Mikor nem említem tovább Cassie­t, Lucian enged a szorításon, és a  fájdalom is alábbhagy.  Megpróbálom felvidítani, így visszaülök a sarkamra és felemelem a hajam. – Szóval, hogy  néz ki a nyakam? Remélem tisztában vagy azzal, hogy az emberek az iskolában észre  fogják venni, hogy meg vagyok jelölve – a kuncogása könnyű, de az árnyék a szemében  nem változik. Felállok, csíp met csábítóan billegetve megyek a medencéhez és a mély  vízbe vetem magam. Mikor a felszínre érek, mosoly játszik az ajkain, és a komorság már  elhagyta  t. A legkomolyabb ábrázattal mondom neki: – Mit gondolsz, van itt egy  úszómester, aki segíteni tudna nekem? Attól tartok, a medence lefolyója elkapta az egyik  mellbimbómat. – Amikor feláll és ugráshoz készül dik, tudom… visszakaptam  t.   most  csak az enyém. A múltnak várnia kell.    

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydey Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenharmadik fejezet    Fordította: Hófehérke & Mó    Lia      Ma reggel van a bírósági tárgyalás, és én kész idegroncs vagyok. Lucian az elmúlt héten  megtett minden t le telhet t, hogy elfeledkezzem err l a napról, de most szembe kell  néznem vele. Lucian ügyvédje nem tudott megállapodni a bíróval, hogy videóra vegyék a  tanúvallomásom; így kénytelen vagyok az anyám és a mostohaapám el tt, a  tárgyalóteremben megtenni. Kívülr l igyekszem nyugodtnak és magabiztosnak látszani,  annak ellenére, hogy belül közel állok a pánikhoz. Soha nem akartam bármelyikükkel is újra  találkozni. Önhibámon kívül, egyedül, család nélkül vagyok a világban. Anyám, éveken  keresztül nem beszélt a szüleivel, és tudomásom szerint, soha nem is találkoztam velük.  Mivel nem tudom ki az apám, fogalmam sincs, hogy vannak­e rokonaim az   részér l. A  pokolba is, meg sem ismerném, ha elmennénk egymás mellett az utcán.  A hét elején már tettem vallomást, egyúttal lefényképezték a hátam, hogy bizonyítékként  használják. A tanúvallomás most hiábavalónak tűnik, mivel mégis tanúskodnom kell a  bíróságon.  Lucian bejön a fürd szobába, ahol csak bámulom magam a tükörben és megáll mögöttem.  A tekintetem a tükörképére szegez dik. A szokásos szép, fényes szürke öltönyét viseli, egy  lila nyakkend vel, amit én választottam ki neki. Sötét haja szépen meg van igazítva és  frissen van borotválva; minden ízében gazdag, sikeres üzletembernek néz ki. Kezeit ráteszi  a vállamra, majd magához von.  – Minden oké, bébi?  – Igen – súgom, és közelebb fészkelem magam hozzá. Mindketten tudjuk, hogy ez  hazugság, de ma nem tudok tenni ellene. Tudom, hogy látja a pánikot a szemembe, amit  olyan keményen próbálok elrejteni.  Nagy karjaival átölel, miközben megcsókolja a fejem búbját.  – Teljesen kikészít, hogy nem tudom ezt megállítani. Bassza meg, hidd el, megpróbáltam. A  bíró egy seggfej, aki nem látja a nagy problémát, amikor berángatja a tárgyalóterembe egy  zaklatás áldozatát, hogy szembenézzen egy szörnyeteggel.  Hirtelen, nyugalom ereszkedik rám, mikor megfordulok, hogy megvigasztaljam. Bizonyos  szempontból Lucian ezt nehezebben kezeli, mint én. Csalódottnak érzi magát, tehetetlen és  dühös. Újra eltöprengek azon, bölcs dolog­e, hogy ma elkísér oda. Vajon képes lesz  megállni, hogy a mostohaapámat péppé verje? Elmondta, hogy az ügyvédje azt tanácsolta  neki, tartsa ellen rzés alatt az indulatait, vagy ki lesz utasítva a tárgyalóteremb l. Tudom,  hogy a kedvemért meg fogja próbálni.  Amióta visszatért az életembe, miután napokra eltűnt, a dolgok megváltoztak köztünk…  jobbá váltak. Minden éjszakát a lakásában töltöm. Továbbra is egyre távolabb nyomja a  határaim az ágyban és azon kívül is, és ezt imádom. Tudomásom szerint nem volt több 

rémálma. Nem mondott semmit, de láttam, hogy pár napja gyógyszert vesz be lefekvés el tt.  Mélyebben alszik éjszaka, aztán meg reggelente úgy néz ki, mint aki ittas. Tudom, hogy attól  fél, ismét bántani fog, de szeretném, ha nem volna szüksége gyógyszerre. Talán, miután  ennek az egésznek vége lesz, el kell mennünk mindkett nknek terápiára. Ha Lucian nem  akar velem beszélni err l, talán megnyílna valaki másnak. Csak remélni tudom, hogy olyan  valakivel sikerül beszélnie, aki foglalkozni is fog a démonjaival, és nem taszítja egy olyan  helyre, amit nem tud kezelni.  Tenyereim közé fogom az arcát, majd dörzsölni kezdem a sima b rt. Annyira az életem  részévé vált, hogy el sem tudom képzelni, mit fogok csinálni, amikor elmegy. Nem  gondolhatok most erre, bár; el ször éljem túl a mai napot, miel tt a holnappal foglalkozok.  – Jól vagyok, Luc. Nem tud többé bántani. Boldog vagyok, hogy te is ott leszel;  elviselhet bbé teszed az egészet.  Egy picit elfordítja a fejét és belecsókol a tenyerembe.  – Visszakaptalak, bébi. Ma magunk mögött hagyjuk ezt, utána hazahozlak és egész éjjel  szeretkezni fogok veled. Kibaszottul a hátunk mögé akarom temetni ezt a szart, ahová  tartozik.  –  Ó, Luc! – szavait hallva, elszorul a szívem. Nincs semmilyen védelmem ellene, amikor  ilyen kedves velem. Domináns, uralkodó és védelmez  velem, de néha olyan gyengéd és  édes tud lenni, hogy könnyek szöknek a szemembe. Az ilyen pillanatokban, mint ez is, úgy  érzem, hogy harcba szállna az egész világgal, csak hogy megvédjen. Ez arra készteti a  lányt, akit soha senki sem akart, hogy n nek érezze magát, akinek megvan mindene.  Szerelmes szavak tódulnak az ajkamra, már­már azzal fenyegetnek, hogy megfojtanak, de  visszatartom  ket. Túl korai lenne, és ösztönösen tudom, hogy még nem készült fel arra,  hogy hallja  ket.   Egy darabig még ott állunk, mindketten a saját gondolataiba mélyedve, aztán megnézi az  óráját, és elhúzódik. Lesimítom az egyszerű vászonruhának az anyagát, amit Rose­tól  vettem kölcsön és megigazítom a vállpántokat. Luc megfogja a kezem, és a lakáson át  kivezet az utcára, ahol Sam a Mercedes­nek d lve várakozik. Ahogy meglát minket, ellöki  magát és elindul, hogy kinyissa nekünk a hátsó ajtót.  – Jó reggelt, Lia! – mondja, és bátorításképp gyengéden megszorítja a karom, mikor  elmegyek mellette. Hallom, hogy Lucian vált vele pár szót, miel tt beszállna mellém.  Lucian átkarol, majd az oldalához húz, miközben az autó áthalad a forgalmon. Egyikünk sem  beszél a bíróságig vezet  rövid úton, és Sam túlságosan hamar kapcsolja ki a motort, majd  kinyitja az ajtót, hogy kiszálljunk.  – Itt fogok várni, miután végeztél.  Tudom, hogy így próbál megnyugtatni, minden rendben lesz. Hirtelen ötlett l vezérelve  visszafordulok hozzá, és megölelem. Látom rajta, hogy meglep dik, de a karjai körém  fonódnak, hogy röviden viszonozza az ölelést. Lucian ismét kézen fog, és felmegyünk a  lépcs kön egy kétszárnyú ajtóhoz, ahol az ügyvédünk, Max várakozik.   Lucian ügyvédje a harmincas évei elején járhat. Haja sötét, szinte fekete és szépen fésült.  Úgy, mint Lucian, Max is magas és er s testfelépítésű. Felém nyújtja a kezét.  – Adams kisasszony, Max Decker vagyok. Sajnálom, hogy ilyen körülmények között kell  találkoznunk – megrázom a kezét, tetszik az  szinte beszéde. Megfordul, hogy üdvözölje  Luciant, majd visszafordul hozzám. – Adams kisasszony…  Miel tt folytatná, feltartom a kezem mondván: – Kérem, hívjon Liának. Van egy olyan  érzésem, túl sokat fogom ma hallani a Miss Adams nevet. 

Egy bólintással beleegyezik, majd így folytatja: – Lia, tudom, hogy nehéz lesz ez ön  számára. Ha ez megvigasztalja, azt hiszem elég gyors és egyszerű tárgyalás lesz.  Nincsenek tanuk, nincs semmilyen más bizonyíték Dawson úr ellen, a magáén és az  édesanyjáén kívül. Nem lesz esküdtszék, akik érintettek lennének az ügyben, így a bíró  hamarabb fog tudni ítéletet hozni. Els nek fogják hívni, hogy tanúvallomást tegyen. A cél az,  hogy bebizonyítsuk a múltbeli er szakot és az instabilitását. Következ nek az édesanyja fog  tanúskodni, és valószínűleg utána a bíróság szünetet fog elrendelni. Mr. Dawson a szünet  után fog tanúskodni, amennyiben úgy dönt, és ezzel vége is lesz.  A testem kicsit ellazul, így reagálva a bizalomra a hangjában; ha azt gondolja, hogy minden  rendben lesz, biztosan úgy lesz,   jobban tudja, mint én.  – Úgy mondja, mintha olyan egyszerű lenne.  Együttérz  pillantással rám néz, és úgy döntök, megbízom Max Decker­ben. Könnyű  megérteni, hogy miért is üzlettársak Lucian­nal; egyforma er  és bizalom sugárzik  mindkettejükb l, és körülöttük ezzel mindenkit a hatalmukba kerítenek.  – Az eljárás egyszerű, Lia, de a valóságban, ami a tárgyalóteremben zajlik, gyakran nem az.  Brian Starnes az ügyész a DA hivatalból ebben az ügyben, és   egy jó srác. Amennyire csak  lehetséges, a lehet  legkönnyebb úton fogja megpróbálni végigvezetni önt a vallomásán.  Mikor Brian befejezi, Mr. Dawson ügyvédjének lehet sége lesz rá, hogy keresztkérdéseket  tegyen fel önnek.   Amikor folytatni akarja, megállítom.  – Mit ért azalatt, hogy keresztkérdéseket tesz fel? – tudom, hogy Lucian észrevette  hangomban a remegést, mert megfeszül karomon a szorítása.    – Mindkét félnek joga van keresztkérdésekre. Szabad, de nem is muszáj élni ezzel a  lehet séggel. Fel kell készülnie, hogy Mr. Dawson ügyvédje, megpróbálja kétségbe vonni a  vallomása bizonyos részeit.  Érzem, hogy kifut a vér az arcomból, amikor szavai elérnek hozzám. Nemcsak bemegyek a  bíróságra, hogy tegyek egy egyszerű vallomást, és utána távozok.  Elég sok filmet láttam az  évek alatt ahhoz, hogy tudjam, cafatokra fogják szedni az életem mindenki el tt.  – De… nem én vagyok az alperes. É­én azt hittem, hogy nem kell mást tennem, csak  tanúskodni.  Ekkor már minden ízemben remegek, és kétségbeesetten próbálom visszanyelni a torkomat  fojtogató epét. Ha nem volnék közel a kiboruláshoz, valószínűleg szórakoztató volna látni  két, Lucian­hoz és Maxhoz hasonló embert, ahogy kiborulnak a reakcióm láttán.  – Lia… annyira sajnálom. Azt hittem, tudtad, hogy ez is el fordulhat. Feltételeztem, hogy az  ügyészi hivatal említette ezt, – morogja az orra alatt, ami úgy hangzik, mint egy káromkodás,  majd hozzáteszi: – Korábban kellett volna találkoznunk, hogy felkészíthessem erre.  Beszélek a bíróval, hátha kapunk halasztást – ahogy Max kifelé indul, megragadom a karját,  hogy megállítsam.  – Nem. Csak azt akarom, hogy ennek vége legyen. Ha most elmegyek, egy nap, egy hét  vagy valamikor a közeljöv ben, vissza kell jönnöm. Rettegéssel fogom azt az id t tölteni.  Talán, jobb is így, – lenézek az órámra és megkísérlek egy viccet, hogy feldobjam a  hangulatot. – Nahát, már csak tíz percem maradt, hogy teljesen szétessek, úgyhogy jobb  lenne indulni.  – Adj egy percet Max, rendben? – Max bólint, elsétál a folyosón, el húzza a mobilját és  nyomkodni kezdi rajta a gombokat. Lucian visszafordul hozzám, szeme tele van  aggodalommal. – Bébi, olyan rohadtul nagyon sajnálom. Én… a francba, azt hittem, tudod, 

mi fog ma történni. Ez mind az én hibám. Napokkal ezel tt találkoznod kellett volna Max­el.  Kérlek, hadd próbáljon meg halasztást kérni, hogy legyen pár napod a felkészülésre. Nem  akarom, hogy felkészületlenül menj oda.  Közelebb lépek hozzá, kezeim a mellkasára teszem.  – Nem akarom elölr l kezdeni, Luc. Igen, utána néztem, dehogy keresztkérdéseket tesznek  fel, az egy kicsit meglepett és ideges vagyok miatta, de meg kell tennem. Nem akarok ma  innen elmenni úgy, hogy még mindig rajtam lóg. Az ügyészi iroda valószínűleg említette ezt,  de egyszerűen nem értettem.  Érzékien tenyereibe fogja az arcom, egy pillanatra a szemeimbe néz és elhatározást látok  bennük. Végül kifújja a leveg t és keményen megcsókol. A csókja csalódottságot sugároz,  de az ujjai gyengéd érintése, ahogy az arcom simogatja, er vel tölt meg. Meg tudom ezt  csinálni; az életem során rosszabbat is átéltem. Néhány óra múlva Lucian­nal távozunk és  kész. Visszatekintve a múltra rájövök, hogy azt hinni, bármilyen dolog, ami anyámmal és  mostohaapámmal kapcsolatos, az egyszerű lehetne, naiv dolog volt. Jobban tudnom kellett  volna.        Max a tárgyalóterem felé vezet, majd megáll egy padnál az els  sorban. – Els nek ülök le,  majd a következ  Lucian lesz és maga Lia, a végére.  Nem kétséges, attól fél, hogy arca fogok esni, ha át kell rajtuk másznom, mikor a nevem  szólítják. Leülünk, ahogy kérte, és Lucian ismét megszorítja a kezem. Körülnézek a  teremben, azt hiszem, úgy néz ki, mint az Esküdt ellenségek­ben. Mikor ismét körülnézek,  észreveszek egy n t, közvetlenül az el ttünk lév  asztalnál, és ránk bámul. Amint  felismerem az anyám, kiráz a hideg. Sz ke haja most sötétbarna, ötven fonttal kevesebbnek  tűnik, mint amikor legutóbb láttam. Az arca beesett és a teste szinte élettelen. Úgy néz ki,  mint aki egy szörnyű betegséggel harcol.  – Anya? – suttogom még mindig sokkos állapotban, a n  visszanéz rám. Teljesen elfordul a  széken, szemei átsiklanak felettem, majd Lucian­on állapodnak meg, aki mintha megérezte  volna a veszélyt, megmerevedik mellettem. Utálom, hogy érdekel, de megkérdezem. – Jól  vagy? Úgy nézel…  A szemei tompák, de hirtelen csillogni kezdenek, amikor a kifejezéstelen tekintetét  rosszindulat váltja fel.  – Igazán nagyon jól, Lia. Évekkel ezel tt eltűnsz; nem szólva egy szót sem arról, hogy hol  vagy, és most, meg vagy sért dve. Még mindig csak egy elkényeztetett kölyök vagy.  Tátott szájjal ülök és bámulok rá, és azon csodálkozom, hogy még mindig képes meglepni.  Talán nem hallottam ennek a szarnak, több változatát is egész életemben? Mellettem, már  Lucian arca elvörösödött és úgy néz ki, mint aki nagyon közel áll ahhoz, hogy elveszítse a  hidegvérét. Kezem a combjára teszem, hogy megpróbáljam lecsillapítani. Szükségem van  rá, ami azt jelenti, hogy össze kell tartanunk. Meg kell neki mutatnom, hogy képes vagyok  kezelni az anyám kirohanásait. Nincs rá szükségem, hogy a csatát helyettem vívja meg;  egész életemben ezt csináltam.  – Anya, azt hiszem, mindketten tudjuk, nem léptem le; te rúgtál ki az utcára. És ha  elkényeztetett kölyök lennék, az életben mindent meg kellett volna adnod és gondoskodnod  arról, hogy ez soha ne történjen meg, – amikor közbe akarna vágni, nem adok rá  lehet séget és azonnal folytatom. – És most, akarsz t lem valamit. Ez a gazdagság, anyám; 

ez tényleg az. A legels  alkalomkor nem szabadott volna megengedned, hogy bezárjon,  segítened kellett volna, de te soha nem segítettél, az életem egyetlen napján sem.  Ha ez az egész mocskos dráma, ami el bb lezajlott, nem lenne annyira szomorú,  valószínűleg nevetnék. Tátott szájjal mered rám, semmit sem tud visszavágni. Soha nem  mertem neki visszabeszélni, és   is hallgat a megdöbbenést l. Istenem, bárcsak évekkel  ezel tt megmertem volna ezt tenni, talán megmentettem volna magam a sok er szaktól.  Lucian teste, szavaim hallatára kissé ellazult. Féltem, hogy szörnyű embernek gondol, hogy  így beszélek az anyámmal, de egy gyors pillantást vetek az arcára, amely egyszerre  szórakozást és büszkeséget sugároz.  – Te hálátlan kurva! – sziszegi, miel tt valaki az asztalnál elhallgattatja. Rám néz, a  pillantása megtorlást ígér, majd szó nélkül visszafordul.  Lucian lehajol és belesuttog a fülembe.  – Szóval, azt hiszem, idén nem kapunk ebédmeghívást Anyák napjára? – ahogy ezt el adja,  Max­el a szánk elé tesszük a kezeink, hogy elfojtsuk a nevetést. Lucian, mint mindig,  pontosan érti, mire van szükségem; ahelyett, hogy dédelgetne, viccel dik. Még egy dolog,  amiért lehetetlen, hogy ne szeressem  t.  Olyan gyorsan, ahogy jött, a mosoly lehervad az arcomról, mikor mostohaapám a  tárgyalóterembe lép. Nem tudta kifizetni az óvadékot, úgyhogy, máig  rizetben tartották.  Börtön­narancs helyett, amire számítottam, hogy viselni fog, egy egyszerű olcsó hatású kék  öltöny van rajta. Anyámmal ellentétben, ugyanúgy néz ki. Jim Dawson néhányak számára  jóképű, de szemeiben látható kegyetlenség, számomra mindig is nyilvánvaló volt. Mindig  elérte, hogy libab rös legyek t le, és ez ma sincs másképp.  A jelenlév ket csendre utasítják, mikor a bíró a terembe lép. Felolvassák az üggyel  kapcsolatos adatokat, és miel tt észbe kapnék, a nevem szólítják.  – A bíróság a tanúk padjára szólítja az els  számú tanút, Lia Adams­et.  Lucian miel tt elengedné, megszorítja a kezem. Harcolok a vággyal, hogy a másik irányba  rohanjak. Helyette, mély lélegzetet veszek, mikor a terem elejébe megyek. Leteszem az  esküt, és a bíró melletti fülkébe helyet foglalok.  Az els  kérdéseket a kapcsolatunkról és más érdektelen információkról teszik fel.  Kényelmetlenül érzem magam a fa széken és az a benyomásom, hogy a figyelem  központjába vagyok.  – Adams kisasszony, az alperes Mr. Dawson megütötte, vagy fizikailag bántalmazta önt  valaha?  Bár tudtam, hogy ezt a kérdést is fel fogják tenni, még mindig kiszökik t le a leveg  a  testemb l. Szemeim Lucianra siklanak, aki bólintással bátorít.  – Igen… mindkett t.  – Adams kisasszony, lehetne konkrétabb a támadások kimenetelével kapcsolatban?  Megnedvesítem hirtelen kiszáradt ajkaim és szorosan összefonom a kezeim, hogy ne  remegjenek.  –  … megütött, fojtogatott, rugdalt és… megégetett.  – Bíró úr, szeretnék bemutatni egy bizonyítékot, amelyben Adams kisasszony hátán lév   forradás látható – kifut a vér az arcomból, amikor a képeket a bíró kezébe adják. Max  elintézte, hogy valakit az államügyészi irodából Lucian­hoz küldjenek, hogy elkészítse a  fényképeket. Nagyon hálás voltam, hogy az illet  n  volt; ha Lucian­on kívül más férfi is  látná a szégyenem, az egyszerűen elviselhetetlen lett volna.  – Adams kisasszony, kérem, meg tudja mondani a bíróságnak, hogyan szerezte ezt a 

sebet?  Ismét Lucian­ra nézek, ahogy válaszolok.  – Édesanyám és a mostohaapám, vitatkoztak. A mosókonyhában vasaltam és nem álltam  elég gyorsan félre az útjukból. Anyám elhagyta a szobát és én… a mostohaapám nagyon  dühös volt. Kivette a kezemb l a vasalót és letépte az ingem, majd a hátamhoz nyomta és  azt mondta: „A teheneket is mindig megbélyegzik, így tudják, kihez tartoznak, és te, mindig  hozzám fogsz tartozni.“ – Még a terem másik végéb l is látom, hogy Lucian összerándul.  Még soha nem meséltem el neki minden részletet, hogy pontosan mi is történt velem és  rájöttem, hogy mai nap el tt meg kellett volna tennem. Függetlenül attól, hogy számomra ez  milyen megalázó, megbocsáthatatlan, hogy nem készítettem fel arra, amit hallani fog.   A gyomromban lév  csomó kezdd egy kicsit felengedni, amikor felteszik azt a kérdést, amit l  rettegtem.  – Adams kisasszony, zaklatta önt valaha Mr. Dawson szexuálisan?  Tudtam, hogy az ügyészi hivatalnak megvan a vallomásomból ez az információja, így  logikusnak tűnik, hogy a bíróság el tt minden ponton át kell menni. Ellentétben a többi  válaszommal, nem vagyok képes Lucian szemébe nézni, mikor válaszolok. Miért nem  mondtam el neki? Istenem, hogyan engedhettem meg, hogy most érje a csapás? Az ügyész  bordó nyakkend jére koncentrálok és próbálok megnyugodni.    – Bizonyos módon, igen – szemem sarkából látom, hogy Max megfogja Lucian karját és  megpróbálja visszatartani. Miel tt az ügyész megkérne, hogy tisztázzam ezt, folytatom. –  Hónapokon keresztül, éjjelente a szobámba járt.  … fojtogatott, vagy bántalmazott volna,  ha nem veszem le a ruháim. – Nem vettem észre, hogy arcomon könnyek csurognak, amíg  az egyik a kezemre nem csöppen. – Egyik kezével engem érintett, amíg… a másikkal  maszturbált.  Lucian felkiált, mint akinek fájdalmai vannak. Végül a szemeim rá siklanak, és eláll a  lélegzetem. Az arca fájdalommal van tele, szavaim széttépik. A könnyeim gyorsabban  folynak, az ajkaim hangtalanul suttogják, hogy mennyire sajnálom. Valakinek, az    védelmez  énjével, ilyen híreket kapni, megrázó lehet. Az ügyész bölcsen szünetet kér, a  bíró beleegyezik. Kaptam harminc perc haladékot, és minden pillanatára szükségem van,  hogy összeszedjem magam. Amikor felállok, hogy elhagyjam a pódiumot, hirtelen a  mostohaapámra nézek. Nem vagyok benne biztos, hogy látok­e rajta némi megbánásra  utaló nyomot, de nem. Megszokott módon néz rám, amit l libab rös leszek, mintha mocskos  titkot osztanánk meg egymással. Én viszont gyorsan elfordulok, és Lucian és Max felé  megyek. Már majdnem elérem  ket, amikor anyám kilép az asztal mögül és rám vigyorog.  Olyan haragot érzek, amilyet még ezel tt soha nem éreztem. Ki akarom kaparni a szemeit.  Nincs semmi szégyenérzete. Nem érez semmi lelkiismeret furdalást, hogy nem védte meg a  lányát. Úgy tűnik, hogy élvezi a fájdalmam.  Lucian a hátam mögé sétál, karját védelmez en a vállamra teszi, majd figyelmét rá fordítja.  Találkoznak a tekinteteik, arckifejezése megvetést és undort tükröz; a róla kialkotott  véleménye, nem is lehetne nyilvánvalóbb. Velem együtt elfordul t le, és anélkül hogy  hátranézne, kisétálunk a tárgyalóteremb l. Végigvezet a folyosón, majd be egy üres irodába,  és becsukja az ajtót mögöttünk.  – Sajnálom – zokogom a mellkasába, miel tt beszélni kezdene.  Karjai körém fonódnak és a remeg  mellkasára húz.  – Krisztusom, bébi, miért nem mondtad el, amit az a rohadék tett veled?  – Nem er szakolt meg – suttogom a nyakába, és kétségbeesetten próbálok közelebb bújni. 

– Lia, szexuálisan zaklatott téged. Lehet, hogy nem volt benned, de a rohadék megérintett…  rohadtul kényszerített, hogy elviseld azt. Az Isten verje meg!  A zsilipek kinyílnak, és tehetetlen vagyok, mert könnyek áramlását nem tudom megállítani,  miközben a karjaiban zokogok és továbbra is a bocsánatát kérem.  – Édesem, kérlek, ne mond, hogy sajnálod. Nincs miért bocsánatot kérned. Igen, szerettem  volna tudni, de megértem, hogy ez számodra milyen nehéz lehet – visszahúz, mert eltartott  egy karnyújtásnyira magától. – Tudod, hogy ez kett nk között semmin sem változtat, igaz?  Csak ámulok azon, hogy ki vagy és mit értél el, annak ellenére, ami veled történt.  Testem a megkönnyebbülést l ellazul. Egy részem mindig is attól félt, hogy nem fog akarni,  ha megtudja, hogy megengedtem valakinek, hogy ilyen mocskos dolgot tegyen. Egy gyenge  pillanatomban, azon töprengek, tényleg megölt volna­e, ha ellenállok neki. Félelmem miatt a  könnyebbik utat választottam? Gyáva lennék? Fogalmam sem volt, hogy hangosan  beszélek, amíg Lucian fel nem hördül.  – Bébi, hogyan gondolhatsz ilyet? Te, gyáva? Basszus, ez a legabszurdabb dolog, amit  valaha hallottam. Te az egyik leger sebb ember vagy, akit valaha ismertem. A legtöbb  ember feladta volna, miután elviselte azt, ami te. Nézd meg, milyen csodálatos n  vagy.  Nem vagy hajlandó a könnyebbik utat választani. A pokolba, te inkább a lakásom  takarítottad, ahelyett hogy megengedted volna, hogy úgy gondoskodjak rólad, ahogyan  szeretnék.  Felágaskodok és megcsókolom a torkát.  – Úristen, szükségem volt erre.  Nevetése meglepetésként ér, cserébe rámosolygok. Mögöttünk torokköszörülést hallunk, így  mindketten az ajtó irányába nézünk.    Max felénk lépked, majd a szemközti falnak támaszkodik.  – Nagyon jól csináltad, Lia. Van pár percünk, miel tt vissza kellene mennünk. Lenne  bármilyen kérdésed hozzám?  – Igen, hol van a legközelebbi buszmegálló? – rám vigyorog, ez valami olyasmi, amit  szerintem nem gyakran csinál. Azt hiszem, titokban megkönnyebbül, hogy felhagytam azzal,  hogy szétessek, és viccel dni próbálok. Ha férfiak egy n t sírni látnak, baromi  kényelmetlenül tudják magukat érezni.  – Jó kérdés. Azt hiszem, Luc gondoskodni fog arról, hogy az els  adandó alkalommal kijuss  innen. Ha készen állsz, akkor jobb lenne, ha visszamennénk.  Miel tt Lucian leejti a karját, egy gyors csókot ad.  – Gyere, bébi. Ha szerencsénk van, akkor egy kellemes beszélgetés, az anyáddal is belefér,  miel tt csendre utasítanak.  Könyökömmel az oldalába bökök, és szavaira a mosolyom megpróbálom elrejteni. Nehéz  elhinni, hogy a tanúvallomás után, nem vagyok más, mint egy nyomorék, de Lucian a  dolgokat számomra szebbé teszi, már csak azzal is, hogy itt van velem.  Az anyám szerencsére nekünk háttal áll, és ezért nem kell vele szót váltanom. Szorongva a  mostohaapám asztala irányába nézek és észreveszem, hogy engem bámul. A gazember,  teljesen közömbösnek tűnik, és majdnem… elszédülök. Látom, hogy keresztülnéz rajtam és  felhúzott szemöldökkel Lucian­t tanulmányozza. Ez nyugtalanabbá tesz engem, mint amikor  rám nézett. Utálom, hogy Lucian­t minden ocsmányságnak ki kell tennem, ami a múltamban  történt, különösen az anyámmal és a mostohaapámmal kapcsolatban. Gondolni sem merek  rá, hogy valamelyikük a nevét leheli, nemhogy érdekl dve nézzék.  Anyám a tanúk padjára van hivatva, és ugyanolyan folyamaton megy át, eskütétel, és 

felolvassák a bíróságnak a személyes adatait.  – Mrs. Dawson, bántalmazta önt valaha Mr. Dawson bármilyen módon?  – Nem, persze, hogy nem.   a férjem, és néha szeretjük durván csinálni… tudja, ez  megegyezésen alapszik, – szájak esnek le a tárgyalóteremben, Lucian hozzám hajol és  fülembe zümmögi. – Mit csinál? Hát nem   kezdeményezte ezt az eljárást, mert  bántalmazta?  Az ügyész úgy tűnik, sokkot kapott. Nyilvánvaló, hogy nem az a választ kapta, amelyet várt.  – Mrs. Dawson, talán nem értette meg a kérdést. Bántalmazta önt valaha fizikailag Mr.  Dawson bármilyen módon, egészen addig az incidensig, amely ma ide hozott minket?  Anyám szerelmesen a férjére néz, mintha ez az elképzelés abszurd volna.  – Egyáltalán nem. Ez az egész, csak egy félreértés volt. Féltékeny lettem, mert Jim a  szomszédunkkal flörtölt, és verekedni kezdtem vele – zavarában felkuncog, mint aki nagyon  jó munkát végzett, majd azt mondja: – Hozzávágtam néhány könyvet, összeestem és fejem  beütöttem a kandallóba. Jim, annyira aggódott utána miattam, de én még mindig nagyon  dühös voltam… tudja? A szomszédunk sokkal fiatalabb, és ez tett engem féltékennyé. –  Megvonja a vállát, mintha azt mondaná ezzel: „tudja, hogy megy ez“.  Földbe gyökerezett lábakkal ülök a széken, döbbenten, szótlanul. Mit csinál? Fejem a  mostohaapám felé fordítom, látom, ahogy szétterpeszkedve a széken henyél, és az arcán  önelégült mosoly látható. Az ügyvédje mellette ül, és kábultnak látszik. Az ügyész arca piros,  és úgy néz ki, hogy néhány perc múlva szívrohama lesz.  – Mrs. Dawson, én… szemtanúja volt bármilyen támadásnak, amelyet Mr. Dawson  elkövetett a lánya ellen?  Az anyám egyenesen rám néz, és Istenem segíts, tudom, mi fog következni. Ez egy bosszú.  Korábban kigúnyoltam  t, és most nem engedi, hogy azt megússzam. Ártatlan ábrázattal a  bíróra néz.  – Nem, fogalmam sincs, hogy mir l beszél. Jim kemény próbált lenni, mint egy apa, de    minden alkalommal fellázadt. – Drámai sóhajtással hozzáteszi: – Én vagyok a hibás, bíró úr;  hagytam, hogy mindene meglegyen, mert nem volt apja, aki úgy szeresse  t, mint más  lányokat az apjuk. Egy id  után, nem volt tekintettel a szabályokra. Nem szerette Jim­et és  mindig történeteket talált ki, hogy bosszút álljon rajta.  A fülemben lév  zúgás egyre hangosabb lesz, halványan hallom Luciant a nevem kiabálni.  Gondolkodás nélkül felállok és üvölteni kezdek: – Hazudsz, miért hazudsz? – ez elindít egy  lavinát, kiabálások, kalapácskopogás, és a világ forogni kezd velem. Miel tt észbe kapok,  Lucian már a termen keresztül vezet, és Max szorosan jön mögöttünk.    Lucian    – Lia… beszélj hozzám, édesem.  Amióta elhagytuk a tárgyalótermet, nem szólt egy szót sem. Abba az irodába megyünk, ahol  legutóbb voltunk. El veszek egy, a helyiségben lév  elérhet  széket, és remeg  testét az  ölembe húzom. Vérkeringést dörzsölök a hideg kezébe és megnyugtató szavakat suttogok,  amiknek tudom, hogy most semmi értelme. Az anyja vallomása, egy csomó er s érzelmet  váltott ki bel le. Kibaszottul meg akartam ölni, a hazug ribancot; Max szintén fortyogott, és  Lia…   egyszerűen összeomlott. Kiabálása visszaver dött a falakról, így ez volt a helyiség  egyetlen hangja. Ahogy nyugtatni próbálom, Max lép a szobába és aggódva Liát nézi.  – Jól van? 

– Mit gondolsz? Az anyja pontosan a busz elé dobta, és a nyomaték kedvéért még el is  gázolta.  Max összerezzen, majd megrázza a fejét.  – A pályafutásom alatt találkoztam pár elcseszett emberrel, de ez a n , viszi a pálmát. Nincs  semmi kétségem afel l, hogy szemrebbenés nélkül hazudik; a pokolba, mindenki a  teremben tudja ezt. Sajnos, az égvilágon semmit sem tudunk tenni. Brian ki van akadva,  mint a fene. Megy és vádemelést tesz, hogy a rend rségen hamis bejelentést tett, valamint  egyéb dolgokat is kitalál.   majd intézkedik. Jó srác, de ott úgy nézett ki, mint egy bolond, –  Liára mutat és hozzáteszi, – nagyon rosszul érzi magát amiatt, ami vele történt. Azt mondta,  soha nem hozta volna ezt az ügyet a bíróságra, ha tudta volna, hogy mire készül az anyja,  mert egy hazug picsa.  Beletúrok a hajamba, majd az ölemben Liát kényelmesebb helyzetbe igazítom.  – Eldobom az agyam. Tisztára bosszantó. Nem tudom elhinni, hogy Lia azzal a n vel  kapcsolatban állt.  Max és én is meglep dünk, mikor egy hang közbeszól: – Lehet, hogy örökbe fogadtak. Az  sok mindent megmagyarázna. Nos… kivéve, ha egy anya nem akarja látni a gyerekét, ha  ilyen messzire elmegy.  Egy fél mosollyal rám néz, miel tt kinyújtózkodik. Összeszorítom a fogaim, mert disznónak  érzem magam, mikor a farkam a mozdulatára azonnal válaszol. Nincs más lehet ségem,  hogy elmondjam a fickónak ott lent, hogy rossz az id zítés; fütyül rá. Amikor Lia a szűk kis  seggét is megmozgatja, minden vér lefele tolul. Megragadom a csíp jét, hogy  mozdulatlanná tegyem, miközben a saját reakcióm igyekszem irányítani. Biztos vagyok  benne, hogy Max, kezével a száján, a fojtogató nevetést nyomja el. A rohadék, szeretném  látni, hogy tudja­e ezt jobban kezelni. Lia megfordul, hogy ránézzen és megkérdi: – Most  már mehetek, vagy még lesznek keresztkérdések?  – Szabadon távozhatsz, Lia; csak azért jöttem, hogy ezt elmondjam. A bíró elnapolta a  tárgyalást, anyád összekuszált vallomásának köszönhet en. Brian­nak id re van szüksége,  hogy ezzel a mal rrel foglalkozzon. Felhívom Luciant, hogy mikor, vagy kell­e egyáltalán  visszajönnöd, de nehezen hiszem, hogy az ügynek lesz fojtatása. Ennél a pontnál nincs  semmi esélye, hogy folytassák a keresztkérdéseket.  Lia kicsúszik az ölemb l, és diszkréten begombolom a zakóm gombjait, amikor a háta  mögött felállok.  – Köszi Max, értékelem, hogy ma itt voltál.  Max elfogadja a felé nyújtott kezet, majd rácsap a vállamra.  – Ez csak természetes. Keresni foglak – Liához fordul, és azt mondja neki: – Sajnálom újra,  ami ott történt. Csak próbáld meg ezt, magad mögött hagyni. Ahogy mondtam, azt hiszem,  ez lesz a vége.  Elhagyjuk a bíróságot, és Samet a járda mellett találjuk az autóval. Kinyitom az ajtót és  segítek Liának beülni. Sam, mint mindig, diszkréten beül a vezet ülésbe, magunkra hagyva  minket. Max int nekem, hogy maradjak hátra, így becsukom az ajtót Lia mögött, miután  mondom neki, hogy egy perc.  – Luc, engem egy kicsit aggaszt ez az egész dolog. Nem akartam megemlíteni Lia el tt, de  Briannek valószínűleg nem lesz más választása, mint hogy ejtse az ügyet Lia mostohaapja  ellen. Szerintem, néhány napon belül szabad lesz.  – A francba, most Lia újra a radarján lesz.  Max egyetért en bólint. 

– Ellene vallott, megpróbálta lecsukatni. Azt hiszem, az anya megpróbált Liához jutni, de azt  hiszem, a végén   is félt, hogy ellene menjen. Valószínűleg megfenyegette. Csak mondd  meg Liának, legyen óvatos. A szokásos dolgok: ne menjen egyedül sehova, ellen rizze az  ajtót, miel tt kinyitja, figyelje a környezetét, talán néhány napig, valakinek vele kéne  maradnia.  – Velem lesz.  Max nem vak; tudja, hogy Lia és én együtt vagyunk, de ismer is elég jól, tisztában van vele,  nem folytatok viszonyt… vagy, ha igen, nem sokáig. Ismeri a múltam; sokszor segített  nekem a jogi ügyekben. Szóval, a meglepetés az arcán a kijelentésemre, érthet  és szinte  komikus.  – Nem tudtam, hogy veled él. Ez egy nagy lépés.  Úgy vélem, Max több mint az én jogászom; egy barát is. Ezért tud mindent a mocskos  múltamról. Emellett, a nyugodt viselkedése egy nagy szempont. Mint Aidan, tudom,  meglep dött azon, hogy találnak egy n t az én „egyéjszakás” életemben. Aidannal is  barátok, így semmi kétség, hogy már azel tt tudott Liáról, hogy beszéltem vele.  Türelmetlenül váltok, készen arra, hogy véget vessek ennek a beszélgetésnek, miel tt túl  személyessé válik. Azoknak, akik ismernek, egy kicsit olyan vagyok, mint egy tudományos  kísérlet. A kérdés úgy tűnik, mindig az: „hányszor fog Lucian a földre kerülni, miel tt végleg  feladja?” Senki sem tudja, hogy milyen közel jártam már hozzá az elmúlt években. Ha mást  nem is, de azt bebizonyítottam magamnak, hogy egy túlél  vagyok… eddig legalábbis.  – Lia nem él velem, de elég gyakran van nálam. Ezzel pedig biztosítani tudom a biztonságát,  és én nem élhetek vele a campuson.  Tudom, hogy majd meghal, hogy többet mondjak. Az ügyvéd benne, meg se fog állni húsz  kérdésig. A francba, mikor váltak a barátaim kíváncsiskodó öregasszonyokká? Ehelyett,  egyszerűen azt mondja: – Jó ötlet. Szóval… hogy állnak a dolgok, mi van vele… a másik  helyzetben? Jártál ott mostanában?  – Pár hete, és semmi új. Szerintem, Aidan nemsokára fog menni. Különben is, most már  mennem kell – na igen, mindketten tudjuk, hogy csak megpróbálom csirájában elfojtani ezt a  beszélgetést. Hány év is telt el azóta? Mióta akarok elücsörögni és beszélni arról a n r l, aki  kis híján tönkretette az életem? – Köszönöm, hogy ma itt voltál. Hamarosan beszélni fogunk.  – Ezekkel a szavakkal, csatlakozom Liához a kocsiba, és Sam elindul. Lia fürtjei az  oldalamhoz nyomódnak, mikor átkarolom a vállát. – Minden oké? – lelkesen bólint, ami  tudom, hogy baromság, de nem mondom neki.  – Azt akarom, hogy ma még maradj és nyugodj meg. El kell mennem az irodába, de  megpróbálok korán hazaérni. Ma este vacsorázhatunk Leonál – lehajtom a fejem, és  végighúzom a fülén az orrom. – Az ottani bor édes… és fűszeres, – a szavaim elérik a  céljukat, és az arca elvörösödik, ahogy visszaemlékszik, az utolsó látogatásunkra ott.  Fogalma sincs, milyen közel voltam aznap este hozzá, hogy megbasszam az asztalon. Leo,  egy kéjes olasz, valószínűleg figyelemmel kísérte volna a műsort.  Megfogja a kezem, elkezd játszani az ujjaimmal, úgy tűnik, hogy ideges.  – Mit gondolsz, miért gyűlöli meg egy anya a gyermekét? Úgy értem… a gyűlölet mindig ott  van, vagy lehetséges, hogy csinál valami olyat, ami kiváltja ezt? Lehet, hogy a gyerek túl  sokat sír, mint egy baba?  Itt van; egy kis ablak a fájdalmához, tudom, hogy érez. A mai nap olyan fájdalmas volt,  újraéli a múltját; az, hogy a saját anyja teljesen eltaszította, elsöpr  erejű volt.  – Ó, bébi, ez nem a te hibád. Nincs semmi, amit egy ártatlan gyermek valaha is tudna 

csinálni, hogy ezt érdemelje egy szül t l.  Ez az egész beszélgetés teljesen kikészít engem, jobban, mint Lia gondolná. Nem el ször  vagyok ilyen helyzetben, mint az övé. Most is ugyanolyan tehetetlenek érzem magam, mint  az els  alkalommal, mikor szembenéztem a gonosszal, egy szül  képében, aki megbüntette  a saját vérét.   folytatja tovább, mintha meg se szólaltam volna, a hangja szinte közönyös, mintha csak  egy a papírról olvasná.  – Annyi éven keresztül próbálkoztam, hogy megszeressen engem… vagy akár csak  megkedveljen. Folyton azt gondoltam, ha tökéletes leszek, akkor talán talál valamit, amire  büszke lehet. Sosem volt elég; bármit is próbáltam,   gyűlölt engem. Emlékszem, amikor  tizenhárom éves voltam; kaptam egy levelet a tanáromtól, mert írtam egy novellát. Közzé  akarta tenni az iskolaújságban. Azt hittem… itt van… ez az a pillanat, ami végre összehoz  minket – anélkül, hogy megszakítanám a történetét, annak ellenére, hogy meghasad a  kibaszott szívem, letörlöm a könnyeit, amik végigfolynak az arcán, és hagyom, hogy  folytassa. –   épp a konyhában f zött, ami elég ritka volt. Mi els sorban szendvicsen, vagy  valami mikróban melegíthet  kaján éltünk. Izgatottan mögé futottam, a levelet lengetve,  hogy megmutassam neki. Én… gondolom, nem hallott engem jönni, mert meglepetésében  megrándult, amit l az egész doboz tésztát, amit a kezében tartott, beleejtette a forró vízbe.  Az… kifröccsent rá, és   elkezdett kiabálni. Annyira… annyira dühös lett. Elhátráltam és  megpróbáltam elmondani neki, hogy sajnálom. Fogta a szed lapátot, amit a kezében tartott,  és ütött, újra meg újra. Míg ez történt, tudod, mire gondoltam? – Nem válaszolok, tudom,  hogy nem is igazán akarja. – Miért f zte a tésztát, egy szed lapáttal? Hát nem  rület?   ver  engem, és én csak arra tudtam gondolni, hogy mire akarja azt használni? – egy keserű,  szinte hisztérikus nevetés hagyja el az ajkát. – Úgy értem, ez érdekelt jobban? Mikor  végzett, felvette a levelet, ami leesett a földre, alig nézett rá, majd kidobta a szemétbe,  ráejtve a tönkrement étel tetejére. Ennyi volt… ez volt az a nap, mikor abbahagytam, hogy  tör djek vele, és csak elkezdtem megpróbálni, túlélni  t.  Ahogy küzdök a higgadtságomért, látom a visszapillantó tükörben, hogy Samnek gyanúsan  csillog a szeme. Ez a gyönyörű, er s n  a karjaimban térdre kényszerített két er s férfit  azzal, amir l tudom, hogy csak egy horror történet a múltjából. A szerencsések közé  tartozik, még ha nem is tud róla. Megélte a poklot, és er sebben jött ki. Ami ma történt  lesújtotta, és még mindig messze jár. Akár tudja, akár nem, a gyűlölet az az üzemanyag,  ami hajtotta, hogy boldoguljon, nincs er sebb motiváló er ; a pokol, els  kézb l tudom.  A gyűlölet, egy egészséges adag bűntudattal, vezetett egyenesen engem a csúcsra. A  kokain lehet, hogy az én mankóm, de a gyűlölet, az én választott drogom. Egy sima gyűlölet  eltorzít, gyengévé tesz, de az irányított gyűlölet, egy embernek, hatalom. Amikor ez a  gyűlölet, ellened elkövetett súlyos sérelmekb l születik, az egy megállíthatatlan vonat. Lia  gyűlölete azon a napon született, amikor az anyja elvágta a köteléket anya és lánya között,  abban a konyhában.  Az én gyűlöletem, azon a nyolc évvel ezel tti napon született, amikor Cassie megpróbált  három életnek véget vetni, de csak eggyel sikerült végeznie. Az, hogy én ebben a  pillanatban újra visszatértem a múltba, azért van, mert más valaki megsebzett múltjával  foglalkozom, és ez számomra sem múlik el nyomtalanul. Egyszerre késztetést érzek, hogy  kiugorjak a kocsiból, és csak fussak, de er sebb a vágy, hogy megvédjem a további  bántalmazásoktól. Nem segíthettem, de vajon a köztünk lév  szerelemmel mit tenne a  gyűlölet, ami mindkett nket eddig hajtott. Csak két lehetséges megoldást látok: vagy 

megmentjük egymást, vagy megsemmisítjük.  Annak ellenére, hogy ezek a félelmek kavarognak bennem, nincs er m elhúzódni t le  érzelmileg, vagy fizikailag. Ehelyett az ölembe húzom, szorosan magamhoz ölelem, és  egyszerűen csak tartom.  – Elpusztítasz engem baby, a kibaszott  szinteségeddel!  Zokogni kezd a mellkasomon, és most hagyom, nem próbálom megállítani az áradatot.  Szüksége van rá, hogy megszabaduljon a fájdalomtól. Hamarosan a harag és a gyűlölet fog  újra eluralkodni rajta, de most, gyászolnia kell.     

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydey Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizennegyedik fejezet    Fordította: Hófehérke    Lia      Lucian ágyba fektetett, mint egy gyereket, amikor visszaértünk a lakásába. Sok biztatás  kellett ahhoz, hogy folytassa a munkáját az irodában, úgy ahogy eltervezte. Tudtam, hogy  kötelezettségei vannak, és nekem meg kellett egy kis távolság. Kellett egy délután, hogy  eltereljem kellemetlen és szánalmas gondolataimat a gonosz anyámról, és ugyanolyan  visszataszító mostohaapámról. Szembenézni velük ma a tárgyalóteremben, jobban  megviselt, mint gondoltam volna; a mostohaapám szemei engem fürkésztek, amit l nagyon  mocskosnak éreztem magam.  Amikor pár perccel ezel tt felébredtem, egyenesen a zuhany alá mentem, kétségbeesetten  szükségem volt rá, hogy lemossam magamról a mocskot. A mostohaapám engem figyel   szemei felidézték azokat az emlékeket, amikor megérintett, bemocskolt engem. Addig  dörzsöltem a b röm, amíg halvány rózsaszín nem lett. Beszappanozás, öblítés, ezt  ismétlem újra és újra. A zuhany padlójára csúszok, és szabad folyást engedek a  könnyeimnek. Az elárultság érzése terjed szét bennem. Hát nem bizonyította már sokszor  az anyám, hogy nincsenek érzései?   nem képes szeretetet adni; nem alkalmas arra, hogy  emberi lénynek nevezzék. Tiszta szívemb l utálom… Gyűlölöm  t. Lehet, hogy undorodom  a mostohaapámtól, de t le ezerszer jobban. Elhagyott engem… a saját lányát.   a  legalávalóbb csúszómászó. Nem pazarolhatok rá többé, egyetlen pillanatot sem az  életemb l. Csak remélni tudom, hogy az ágy, amin az ördöggel osztozik, a pokolban fog  elégni.  Felállok, kilépek a zuhanyból, és egy párával teli fürd szobában találom magam. Kinyitom  az ajtót, hogy a g z egy részét kiengedjem, majd visszafordulok a mosdóhoz. Megszárítom  magam egy törülköz vel, és bekenem a testem orchidea illatú testápolóval, amit Lucian  nagyon szeret. Áthúzom a fejemen az egyik pólóját, és kifelé sétálva felveszem a ruháit a  padlóról. Lucian kitart amellett, hogy felvesz egy házvezet n t. Makacsul ragaszkodom  ehhez, mert nem akarok lemondani err l az állásról, meg kell keresnem azt a pénzt, amit  rám költött. Próbált elcsábítani egy pozícióra a Quinn Software­nál, de visszautasítottam.  Élvezem, hogy tör dhetek vele, és nem akarom, hogy az emberei a vállalatánál azt  suttogják, hogy azért kaptam meg az állást, mert lefeküdtem a f nökkel. Legalább itt, lehet  egy kis magánéletünk. És lássuk be, ez az egymillió dolláros lakás, nem egy disznóól;   egy  rendszeret  ember, és mindig rendet hagy maga után.  Megfogom a szennyest, amit összegyűjtöttem, és berakom a mosógépbe. Összehajtogatom  azokat, amelyek a szárítóban voltak, amikor Lucian boxerére nézve, támad egy jó ötletem.  Azt hiszem, hogy mindkett nknek szükségünk van a figyelemelterelésre, egy ilyen ocsmány  nap után. A szex talán nem válasz a problémákra, de az biztos, hogy néha segít. Gyorsan  felugrom, és miel tt a konyhába mennék, elrakom a maradék ruhát a szekrénybe. A 

harmadik fiókban megtalálom azt, amit keresek: egy ollót. A boxerhez tartom, remélem ez a  darab nem olyan drága, mint a többi ruhája.  Harminc perccel kés bb, a színhely készen áll. Mindaddig, amíg fel vagyok izgulva, és ett l  a mellbimbóim keményen merednek, minden rendben lesz. Éppen hátrad lök Lucian  kedvenc kanapéján, mikor az ajtó kinyílik. Egy pillanatig arra gondolok, hogy Istenem,  remélem nem Sam jött váratlan látogatásra, mikor az én gyönyörű kedvesem lépi át a  küszöböt, szerencsére egyedül. Lerakja a dolgait az el szobában lév  asztalra, miel tt a  hálószoba felé pillant. Elszánt arckifejezéséb l tudom, hogy figyel rám.  Elindul felém, a tekintete perzsel, ahogy végignéz rajtam. A lélegzetem elakad, amikor  hirtelen megáll. Majdnem arra számítok, hogy hallani fogom a fékek hangját, amikor  megtorpan. El ször döbbenet látszódik az arcán, majd felváltja a vágy. Látom a lángokat  pislákolni a szemében, miel tt lángra gyúlnak. Ezek az érzelmek mérsékelték a  szórakoztatást. Végül is, oly módon vagyok felöltözve… vagy inkább levetk zve, hogy biztos  vagyok benne, ilyet még nem látott. Miközben a lábaimat a bokáimnál keresztezem,  közelebb intem  t magamhoz. – Hé, bébi, örülök, hogy itthon vagy. – A szemei lángolnak a  gyengédségemre, amelyet oly ritkán használok.  Megáll a kanapé mellett, a szemei lassan a testem pásztázzák. El renyúl, megcsípi az egyik  duzzadt, ágaskodó mellbimbóm. – Látom. Tetszik, amit a ruhámmal csináltál. –  Megdöbbenve meghúzza a lófarkam. – Az ott… az én boxerem? – Mikor mosolyogni  kezdek, felkuncog. Tudom, hogy mindketten emlékszünk rá, hogy azzal ugratott, szeretek  mindenféle furcsa dolgokkal lófarkat csinálni. Ma új dolgot találtam ki, és amint látom, tetszik  neki a kreativitásom. Fogselyem van az egyik felálló mellbimbóm köré tekerve, egy madzag  a másik körül, a gumiszalag a boxeréb l a hajamban, és a lila nyakkend je a nyakam körül,  mint egy nyaklánc. Kihúzza a telefonját a zsebéb l, és bekapcsolja a kamerát. – Ígérem,  hogy soha nem osztom meg senkivel. – Egy pillanatra megmerevedek és tiltakozni akarok,  de aztán ellazulok, felemelem a kezeim a fejem fölé, és mosolyt villantok felé, amit tudom,  hogy látni akar. Kétszer kattint vele, majd a kanapéra dobja a kabátjával együtt. Miel tt fel  tudnám ajánlani a segítségem, a ruháit a padlóra dobja, a fejét a lábam közé temeti, és úgy  kezd el falni, mint aki majd éhen hal.  – Luc … – Felnyögök, ahogy két ujját belém döfi. A nyelvével a csiklómat pöcköli, majd  forgatja rajta, miközben ujjaival könyörtelenül szivattyúzza a puncimat. Majdnem ott vagyok,  éppen a csúcsra közeledek, amikor hirtelen megáll. – M… mi. Ne hagyd abba! –  Szégyentelenül próbálom odanyomni a puncimat, a visszahúzódó ujjaihoz. Rácsap a  védtelen seggemre, miel tt széthúzná a lábaim.  – Nem lesz orgazmusod, amíg nem temetkezem el benned, kis vadmacskám. –  Szitkokat  motyogok az orrom alatt, mire megragadja a nyakkend  végét, és a plafontól a mennyezetig  ér  ablakhoz húz engem. – Tedd a kezed az üvegre, és tárd szét a lábaid, bébi. –  Lenézek  a nyüzsg  utcára, majd bizonytalanul vissza rá. Nagy testét az enyémhez nyomja, ágaskodó  farka beékel dik a seggem farpofái közé. Belesuttog a fülembe, amit l megborzongok. – Mi  a baj, Lia? Félsz, hogy valaki meglát, mikor megbaszlak hátulról? –  El renyúl, kezét az  egyik mellemre csúsztatja, az ujjai közé fogja a fogselymet, és hirtelen meghúzza vele a  mellbimbóm. Aztán a kezét lejjebb viszi, rácsúsztatja a csiklómra és dörzsölni kezdi. – Attól  félsz, hogy valaki meglátja az üveghez nyomódó melledet, vagy a gyönyörű puncidat, amely  többért könyörög? – A szavai hallatára ömleni kezd a nedvem, és beburkolja az ujjait.  Felhördül, majd keményebben dörzsöli a csiklómat, miel tt elhúzná a kezét. – Tetszik a  gondolat, ugye bébi? Szeretnéd, hogy valaki meglásson minket? – Nem veszem a 

fáradságot, hogy tagadjam vagy meger sítsem a kijelentését; mindketten tudjuk az  igazságot. A testem nem tud nekem hazudni. Széttolja a lábával a lábam és elhelyezi a  kezem az üvegen. Hátrafeszítem a seggem, könyörögve, hogy vegye birtokba. Egy  hatalmas lökéssel megadja azt, amire már nagyon vágytam: tövig temetkezik bennem.  Lucian kihasználja, hogy magasan tartom a kezem, megragadja a meztelen mellem. A  fogselyem és a madzag segítségével meghúzza a mellbimbóim, ami hihetetlenül erotikus.  Belém nyilall a fájdalom, ahogy a húsomba mar, ezzel még több izgalmat árasztva szét a  testemben, annyira közel vagyok, hogy itt hintázok a szélén, már csak a nagy farkára van  szükségem ahhoz, hogy átlökjön azon a bizonyos ponton. Kétségbeesetten nekinyomom a  seggem a testének, csak meg tudja adni ezt nekem. Olyan közel vagyok, de   irányítja a  testem, úgy intézi, hogy ne libbenjek át. – Luc…kérlek…ó, kérlek! – A szavaim hallatára még  mélyebbre hatol… olyan mélyre, majd a kezével elkezdi csipkedni duzzadt csiklómat. Ez  minden, amire szükségem volt; felrobbanok, lángnyelvek nyaldossák a testem, ahogy  rángatózni kezdek a farka körül. Az id  megáll; a város alattunk úgy tűnik megfagyott, ahogy  az ablaknál állok felfüggesztve. Aztán hirtelen minden visszatér. Lucian kiáltása, amely  kíséretében elélvez, elárasztja a bens met, nehéz lélegzetünk, ez az érzés egyszerűen  hihetetlen, és végül érzékelem az utcai lámpák csillogását, amelyek éjszaka kapcsolódnak  be, hogy megvilágítsák a világot körülöttünk.  Teljesen meztelenül állunk, és tudom, hogy valaki megláthat, de nem érdekel. A szemek,  amelyek figyelhetnek minket, soha nem tudnák megfejteni mindazt, amik vagyunk, amit  ebben a pillanatban érzünk. Elvette a fájdalmamat, és lecserélte szerelemre. Fogalmam  sincs, hogy ez jelent­e valamit a számára, de ez most nem is számít. Többet adott nekem  egy hónap alatt, mint bárki más az egész életemben. Mivel a férfi, aki mögöttem áll, a  testével a testem védelmezi, reményt érzek; remélem, egy nap majd túl tudunk lépni  mindenen, ami minket kísért, mindazon ami kínoz, és megtaláljuk a békét. Itt van nekem  ,  és én is itt akarok lenni az   számára. Egy olyan élet után, amit nem akartam, itt, ebben a  pillanatban, ezzel az emberrel, kívánok valamit, és most ez több mint elég.  A fejem a mellkasára hajtom, élvezem a közelséget, a meghittséget, ami ebb l ered. A  karjait körém fonja, betakarja vele a melleim. Érzem mellkasa dübörgését a hátamon, ahogy  meghúzza a kemény csúcsot. – Azt hiszem, a mellbimbód elkékült. Kéne keresnünk valamit,  hogy eltávolítsuk ezeket a madzagokat. Utálnám, ha meg kellene magyaráznom a  sürg sségin, hogyan szerezted a mellbimbósérüléseket. – Most, hogy felhívta rá a  figyelmem, észreveszem, az örömöm elhalványul, és a fájdalom kis tűszúrásokat lövell a  megkötött húsomba. Lucian kézen fog és a fürd szobába húz, ahol talál egy ollót. Úgy tűnik,  hogy mindketten visszatartjuk a lélegzetünket, ahogy óvatosan lemetszi a fájó mellbimbóm  köré tekert fogselymet, majd letekeri a madzagot a másikról. Ide­oda mozgatja a  szemöldökét, ahogy keringést dörzsöl a fájdalmas területbe. – Azt hiszem, ez a „ne próbáld  ki otthon“ kategóriába tartozik, nem?  Nézzük a hátrahagyott piros köröket, majd összerezzenek. – Olyan jó ötletnek tűnt. –  A  gyomrom morogni kezd, amikor megfordul, hogy beállítsa a vízh mérsékletet a zuhanyban.  –  Éhen halok. Nem kellett volna el bb megetetned a lányt, miel tt lecsaptál volna rá?  Lucian felém nyújtja az egyik kezét, és behúz a meleg víz alá. – Azt hiszem, minden kiment  a fejemb l, amikor megláttalak teljesen meztelenül, nedvesen, mindenféle megkötött  cuccokkal a testeden. Ezek nem azt sugallták, hogy etesselek meg, bébi; ezek azt mondták,  hogy faljalak fel.  Miközben a kezével a hajamba túr, Lucian lenyom, amíg térdre nem ereszkedek el tte, és a 

szám egy szintre kerül a farkával. – Ez azt mondja, szopjál le. – Befogadom  t a számba,  hogy teljesítsem ezt.       

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenötödik fejezet    Fordította: Hófehérke    Lia      Mire felöltözünk és megérkezünk vacsorázni Leo­hoz, szinte éhen halok. Mikor ahhoz az  asztalhoz vezetnek minket, ahol az utolsó alkalommal ültünk, megdöbbenek, mert a  túloldalon Rose­t és Jake­t látom ülni. Zavarodottan Lucian­ra nézek, aki elégedetten  mosolyog vissza. – Azt mondtad, hogy szinte már nem is látod Rose­t, így azt gondoltam,  szerzek neked egy kis kellemes meglepetést. – A szívem mélyén tudom, hogy meg akarja  mutatni nekem, hogy bár anyámat nem érdeklem, vannak olyan emberek az életemben, akik  tör dnek velem. A nyakába vetem magam, mindenki el tt adok neki egy nagy puszit, majd  visszafordulok a barátaimhoz. Becsúszok Rose mellé a kör alakú bokszba, majd rendelek a  pincért l; Lucian követ, és leül egy kényelmes székre.  –    Merre jártál, te lány? Azzal, hogy minden este elmentem veled otthonról, nem hagytam  ott semmi mást, csak Jake­t és a 1ő centijét. A puncim már átkozottul közel járt a  kiakadáshoz. – Gurgulázó nevetést hallattam, amikor Jake ahelyett, hogy zavarba jött volna,  úgy néz ki, büszke magára. A férfiak esetében, azt hiszem, ha azzal vádolják  ket, hogy túl  sokat szexelnek, aligha lenne sértés számukra. – Arra van szükségem, hogy haza gyere,  hogy együtt nézzük az Édes élet­et és egy csomag Ben and Jerry­t majszoljunk. – A bor,  amit Lucian rendelt, megérkezik és mindenkinek jut egy pohárral. Elpirulok, mikor Lucian  rám néz, miel tt elkezdené a pohár peremét dörzsölni. A mocsok, pontosan tudja, mit tesz  ez velem, és elkezdek fészkel dni a helyemen. Mikor elfordulok t le, észreveszem Rose  sokatmondó vigyorát. – Ha ez valamiféle csendes szex kett tök közt, akkor hagyjátok abba,  ha csak nem akarjátok négyesben csinálni.  Felszippantom a bort az orromba, majdnem szétspriccelem, ahogy rákiáltok – Rose! –    és  Jake nevetnek, de kíváncsi vagyok, hogy komolyan gondolta­e. Talán elbátortalanította Jake  anális szex iránti érdekl dése, de Rose közel sem prűd.  Lucian odahajol hozzám, így vetve véget Rose fantáziálásának a szórakozásról, amit ez  nyújthatna. – Nem osztozom… senkivel. – Lehet, hogy csak képzel döm, de Rose egy  pillanatra csalódottnak néz ki, miel tt drámai duzzogással elhúzza a száját.  Az este hátralév  része lazán és szórakoztatóan telik. Bár Lucian messze van egy küszköd   egyetemista fiútól, bűbájos és id nként tiszteletlen. Rose és Jake, nevetnek minden viccén  és csüngnek minden szaván. Minden félelmem vele kapcsolatban, hogy hogyan fog  beleilleszkedni az én világomba, ostobaságnak látszik; mindannyian teljesen rendben  vagyunk egymással. Mikor megjelenik a pincér, ragaszkodik a számla rendezéséhez,  amellyel elnyeri a lovagi státuszt.  Kiélvezzük az utolsó italunkat, miel tt távoznánk, amikor egy n , akit anyámmal  egyetemben, soha többet az életben nem akartam látni, megáll az asztalunknál. Monique­  Szörnyella, egy tűzoltóautó piros ruhát visel, amely úgy tapad rá, mint egy második b r. 

Aidan áll meg mögötte, bocsánatkér en nézve a barátjára. – Luc, nem tudtam, hogy itt  leszel ma este, – mondja üdvözlésképpen.  Monique meglengeti manikűrözött körmeit az asztal körül, amely mozdulat magába foglalja  mindnyájunkat. – Ez olyan, mint egy játszóházi kis találkozó. Lucy­t felismerem, de ki a többi  kis barátod, Luc?  Mellettem Rose azt motyogja, – Ez a kurva, komoly? – Látom Lucian szája sarkát mosolyra  húzódni, amikor meghallotta a megjegyzést. Nem zavartatja magát, hogy felálljon és  bemutassa  ket egymásnak, amir l tudom, hogy ez egy módja Monique elutasításának.  Ehelyett miel tt megszólal, közelebb húz magához és er södik a szorítása.  – Monique, úgy hiszem, hogy Liát már ismered, és  k a barátaink, Rose és Jake. – Ezt  követ en bemutatja Aidan­t, aki kezet ráz az egész társasággal és udvariasan beszélgetni  kezd. Aidan felajánlja, hogy csatlakozzunk hozzájuk, és megkönnyebbülök, mikor Lucian azt  mondja, hogy csak befejezzük az utolsó italunkat, miel tt távoznánk. A kijelentése  egyértelmű; azonban Monique tapadós és ostoba, mint mindig.  – Luc, drágám, miért nem jössz vissza, és csatlakozol hozzánk, miután hazavitted…  t? Azt  terveztük, hogy megállunk az Oasis­ban egy­két órácskára, vacsora után. – Elutasító  pillantással rám néz, majd hozzá teszi, – nem engednek be huszonegy év alatti vendéget. –  Lucian megissza a maradék italát, és velem együtt csúszik ki a boxból, végül gúnyos  megjegyzéssel válaszol neki.  – Haza viszem Lia­t…. az otthonunkba. Élvezzétek a klubbot. Nem kell amiatt aggódnod,  hogy áthúzod a számításainkat. – Aidan, halkan az orra alatt nevetve, hátba veregeti  Luciant, ahogy elhaladunk mellette. Finoman megszorítja a kezem, mintha ezzel kérne  bocsánatot az incidens végett. Amikor a járdához érünk, Rose ráveti magát Lucian­ra,  megöleli és hisztérikus nevetésben tör ki.  – Rohadtul imádtam ezt. Te. Egy. Nagyágyú. Vagy! Mindig azt hittem, ha valakit seggfejnek  hívok, az elég sért . Azonban, ez az egész civilizált megjegyzés, nagyon vagány volt. –  Lucian ártatlan pillantással ránéz, mint akinek fogalma sincs arról, hogy mir l beszél, ami  miatt ez az egész sokkal mulatságosabb lett. Úgy tűnik, hogy Rose és Jake sietnek haza, és  ahogy egymáson csüngenek, biztos vagyok benne, hogy tudom miért. Jake a  felel sségteljes fél a kapcsolatukban, alig ivott valamit, így haza tud vezetni. Mikor  búcsúzóul megöleljük egymást Rose­al, a fülembe suttogja, – Drágám, sajnálom, ami ma  történt. Szét tudnám rúgni az anyád seggét; elég egy szó, és megteszem.  Igyekszem könnyedén felelni, mert nem akarok arra gondolni, hogy mi történt korábban a  tárgyalóteremben. – Anya? Szerintem te összetévesztesz valakivel, akinek van olyan. Rose  beleöklözik a vállamba, hogy tudjam, érti hova akarok kilyukadni. Jake is meglep egy  öleléssel és egy együtt érz  arckifejezéssel. Úgy tűnik, a barátaim jól ismerik a családom  szégyenét, de nem bánom. Debra­t kivéve,  k állnak a legközelebb a család  megnevezéshez, és ez, ma vált teljesen világossá a számomra. Hirtelen elsöpr  vágyat  érzek, hogy lássam Debra­t. Azt akarom, hogy megismerje Lucian­t. Megkértem  t, még a  hét elején, hogy ne jöjjön el a tárgyalásra; attól féltem, hogy a végén még nekitámad az  anyámnak a tárgyalás alatt. Esküszöm, hogy holnap felhívom, és majd meglátjuk, hogy  valamikor az elkövetkez  pár napban, le tudunk­e ülni egy ebédre.  Szép esténk van, és bár Lucian el ször vitatkozik velem, végül beleegyezik, hogy  visszasétáljunk a lakásba, ahelyett hogy Sam értünk jönne. – Jól érezted magad ma este,  bébi?  A karjai közé bújok, és sóhajtok egyet. – Köszönöm, Luc; szükségem volt egy ilyen estére, 

mint ez. Nos… kivéve talán a kínos pillanatot Szörnyellával. – Kezével a hátam simogatja fel  és le, miközben halkan felnevet.  – Sajnálom. Fogalmam sem volt róla, hogy Aidan kapcsolatban van vele. Ennek nem lesz jó  vége.  Amióta beismerte, hogy lefeküdt Monique­al, nem tudok ellenállni, hogy beszólogassak neki.  – Bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű, Mr. Quinn?  – Nagyon vicces, Miss Adams. Nem volt Monique és köztem semmi más, csak egy gyors  baszás. Elképzelhet , hogy ez úgy hangzik, egy disznó vagyok, de ez az igazság. – Egy  pillanatig nem szóltam, hagytam, hogy a szavai leülepedjenek bennem. Meglep , hogy  annyira nem zavart ez az egész, mint ahogy gondoltam volna. Azt kívánom, bár Lucian soha  ne feküdt volna le Monique­al, de könnyebb elviselnem, hogy csak szexeltek, és nem  kapcsolat volt köztük.  Amíg   azon gondolkodik, hogy milyen információt osszon meg velem, úgy döntök,  megsürgetem egy kicsit. – Monique volt az utolsó n … tudod… el ttem? – Csak  képzel döm, vagy tényleg egy kicsit megingott a lépése a kérdésem hallatán?  – Nem… találkozgattam valakivel utána pár hónapig. – Megmerevedek, nem számítottam  erre a válaszra. Azt gondoltam, én vagyok az els  utána, akivel az éjszakát tölti?  Félbeszakítva a csendet, folytatja. – Nem volt semmi komoly. Részt kellett vennem pár  rendezvényen, és Laurie­nak szüksége volt… anyagi támogatásra.  – Ó, Istenem. – dadogom, ahogy felé fordulok és rábámulok. – Miért cseng ez olyan  ismer sen?  Lucian hirtelen megáll, és a forgalmas járda széléhez húz. – Ez valószínűleg nem a legjobb  hely, hogy err l beszéljünk, de nem szeretném, ha egész úton hazafelé duzzognál. Bízz  bennem; nincs semmi közös közted, és Laurie között.   egy elkényeztetett sznob volt, akivel  egy partin találkoztam. Abban az id ben elkövettem azt a súlyos hibát,hogy lefeküdtem  Monique­al, és az istennek nem tudtam rávenni, hogy békén hagyjon. Laurie­t használtam  erre a célra. Megízlelte a luxust, amit nem engedhetett meg magának, és az apja sem tudta  ezt megadni neki. Kisegítettem  t, így azzal viszonozta, hogy látszatkapcsolatot tartott fent  velem, így féken tudtam tartani Monique­ot.  – Mi történt Laurie­val? – Körülnézek, mint aki arra számít, hogy ott áll a hátam mögött.  Édes Istenem, bizonyára nincs már az életében; az több lenne, mint amit el tudok viselni.  – Ezt a dolgot, még azel tt befejeztem vele, miel tt veled találkoztam volna.  … többet  akart volna, de én nem. – Hirtelen hideg fut át a gerincemen, és ennek semmi köze az  éjszakai leveg nek. Lucian megérzi a borzongásom, és átkarol a vállamnál fogva. – Te  fázol. Menjünk haza; ott is meg tudjuk ezt beszélni.  Hagyom, hogy a lakásába vezessen, miközben kényelmetlen csend telepedik közénk. A  helyem az életében törékenynek és bizonytalannak tűnik. Ostobának érzem magam, mert  egy pillanatra azt hittem, hogy Lucian is ugyanazt érzi, mint amit én érzek iránta. Egy  tapasztalatlan, naiv f iskolai hallgató vagyok,   pedig egy gazdag, sikeres üzletember. Mit  láthatott bennem? Csak egy másik lehet ség vagyok neki, hogy az olyan n ket, mint  Monique, távol tudja tartani magától? Besétálok a konyhába egy üveg vízért, miközben italt  készít magának. – Hozhatok neked valamit? – Kérdezem az ajtóból.  – Nem, bébi. – Leül a kanapéra, és megpaskolja a helyet maga mellett. Nagyon szeretnék  találni valami ürügyet arra, hogy a sebeimet nyalogassam a másik szobában, de tudom,  hogy ez gyerekes volna. Ha azt szeretném, hogy Lucian érett feln ttként kezeljen, úgy is kell  viselkednem. Akarom, hogy megnyíljon nekem, nem számít, hogy mennyire fogom utálni a 

választ? Leülök mellé, és idegesen játszadozni kezdek a vizes palack kupakjával. – Tudod,  gyakorlatilag ide hallom, ahogyan forognak a fejedben a fogaskerekek.  – Sajnálom, – mondom, és komolyan is gondolom. Azt kívánom, bárcsak ki tudnám ma  estére kapcsolni az agyam, és elfelejteni mindent, amit mondott, de a kérdések vészjóslóan  tódulnak az agyamba. – Amikor Laurie azt mondta, hogy többet akar, mire gondolt?  Házasságra?  Lucian nem tűnik meglepettnek, hogy visszatértem az eredeti beszélgetésünkhöz; majdnem  mintha számított volna rá. – Biztos vagyok benne, hogy végül ez lett volna a célja. Például,  több hozzáférést akart az életemhez, akárcsak az otthonomhoz.  – Együtt akart élni veled? Ennek volna értelme.  – Nem, bébi, látni akarta az otthonaimat, itt tölteni az éjszakákat. Laurie soha nem volt  ebben a lakásban, vagy a házamban. Párszor volt az irodában lév  lakásomon, amíg a  dolgok nem változtak meg, de ez minden.  Teljesen lenyűgözött a nyilatkozata. Hogyan találkozgathatott valakivel hónapokon keresztül  úgy, hogy nem hozta  t ide? Itt volnék most, ha nem a takarítón jeként sétálok be el ször  ezen az ajtón? Biztos vagyok benne, hogy érzi a zavartságot a hangomban, ahogy azt  mondom: – Ez furcsának tűnik a számomra. Nem akartad vele tölteni az éjszakát… legalább  néhány alkalommal? – Úgy tűnik, Lucian­t fárasztja a sok kérdésem, de továbbra is  türelmesen válaszol.  – Mi ha… szexeltünk, az nála volt, de nem töltöttem vele az éjszakát, és   sem töltötte  velem… soha. Lia, tudod, hogy néha mi történik, amikor alszom. Soha nem akartam, hogy  bárki is tanúja legyen a… rémálmaimnak, úgyhogy kerültem ezt a kockázatot.  Lenyelem a torkomban gyülekez  gombócot, és megkérdezem t le az utolsó kérdést, amire  tudnom kell a választ, függetlenül attól, milyen fájdalmat fog vele okozni nekem. – És mi van  velem? Itt lennék, ha nem kényszerítettem volna rád magam, hogy a takarítón d legyek?  Kihasználja az idejét, nem siet eloszlatni ezt a sok bizonytalanságot. Végül, mikor már az  idegeim sikítoznak, azt mondja: – Talán nem olyan gyorsan, mint így els re, de igen, úgy  érzem, hogy pontosan ott végeztük volna, ahol most vagyunk. – Az ujjai köré tekert  tincsemre mered, mint akit megbabonáztak. – Attól a pillanattól kezdve, hogy találkoztunk,  tehetetlen voltam, nem tudtam távol tartani magam t led, annak ellenére, hogy kellett volna.  Van valami benned, ami vonz hozzád, és hinni akarok a dolgokban, még ha pokolian meg is  vagyok t lük rémülve.  Felé nyúlok, a tenyerembe fogom az arcát és belenézek a meggyötört szemébe. – Mi a  rossz abban, ha hiszel valamiben, Luc?  Rám néz, de úgy tűnik, hogy millió mérföldekre jár. Megnyugtatóan simogatom az arcát, így  vonva magamra a figyelmét. Megköszörüli a torkát, végül válaszol. – Már csináltam ilyet  korábban. Volt id , mikor azt hittem, csak annyit kell tennem, hogy hiszek a dolgokban, és  minden működni fog. Végül, a hit tett tönkre mindent köztünk. Én csak… nem tudom, hogy  újra kockáztathatok­e. Az els  alkalommal is alig éltem túl.  Képtelen vagyok megállítani egy könnycseppet, mikor elszabadul és lecsurog az arcomon.  Abba kellene hagynom a kérdezgetést, de én nem… Szükségem van még egy válaszra. –  Hogyan érint mindez minket?  Gyengéden megcsókol, nyelve hegyével puhatolódzik remeg  ajkaimon. – Nem tudom, –  nyögi a számba. – Próbálkozom, bébi; Ne add fel, még ne.  Átölelem, átengedem magam az érzéseknek, amiket kivált bel lem. – Itt vagyok, –  biztosítom  t, tudván, hogy nem számít, mennyire meg vagyok rémülve, hogy a végén 

elveszíthetem  t, és nem tudok ellene tenni semmit. Igaza van; tehetetlenek voltunk, mert  nem tudtuk távol tartani magunkat egymástól.  Lucian olyan típusú ember, akit minden n  akarna, de sokkal több van benne, mint amit a  külseje mutat. Ami a legjobban érdekel benne, az az, hogy a kifényesített küls  mögött, egy  nyugtalan embert látok. A mai szavai a múlt tragédiájára utalnak, amik még most is kísértik  t. Sürgetni akarom, hogy mondjon el mindent, de nem; mindkett nknek szükségünk van  arra a békésségre, hogy egy ideig szavak nélkül kommunikáljunk egymással. Felállok, és  felé nyújtom a kezemet. Szívszaggatóan hálásnak tűnik, hogy ebben a pillanatban még  mindig itt vagyok vele.    Megfogja a kezemet, és besétálunk a hálószobába. Ezen az éjszakán szeretkeztünk, els   alkalommal. Sokszor szexeltünk már, de ez a ma esti, jelent sen eltér a többi alkalomtól.  Szeretettnek érzem magam, ahogy a kezeivel és a szájával, imádja a testem minden  porcikáját. Nincs szükségünk szerelemes szavakra, de a szoba érzelmes elektromossággal  van telve, amikor újra és újra egymásba temetkezünk. Már hajnalodik, mikor végre  kimerülten és elégedetten omlunk össze egymás karjaiban.   

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenhatodik fejezet    Fordította: Joy    Lucian      Rángatózva ébredek fel, és a torkomhoz kapok, ahogy fuldoklok. Lia megmoccan mellettem,  de nem ébred fel. A szívem kalapál, és a félelem még mindig szorongatja a bens m. Bassza  meg, egy éjszaka nem elég az öngyógyításra és érzem, hogy újra a pokolban járok.  Óvatosan felülök az ágyban, vigyázva, hogy a legkisebb zajt se csapjak. Halkan a  fürd szobába megyek, és a mosdó alól kihúzom a kis borotválkozós dobozt. A kezem  automatikusan nyúl a kis tükörért és a fehér tasakért. Kevesebb id t vett igénybe, mint  találni egy üveg Tylenol­t, két tökéletes egyenes vonalat csináltam a fehér porból, és  szorosan feltekertem egy egydollárost, szívószálszerű formába. Néhány szippantással  kés bb, elcsomagolom a táskámba, biztonságba helyezem a kéretlen szemek el l.  A nyugalom végig száguldozik az ereimen, és úgy érzem, legy zhetetlen vagyok. A  rémálom elmúlik, és a világom visszaáll a régi kerékvágásba. Amikor egy kopogás hangzik  az ajtó fel l, bűntudatosan ugrok egyet. ­ Igen bébi?­ Kiáltok ki a csukott ajtón, ahogy  gyorsan kezet mosok és letörlöm a mosdót, hogy ne maradjon bizonyíték.  – Csak meg akartam gy z dni róla, hogy jól vagy. Azt hittem, kiabálást hallottam ­  Összerezzenek a szavaira, ahogy visszagondolok a kiabálásomra, de meg is könnyebbülök,  ahogy a kokain végig halad a testemen. Ha tudná az egész történetet, valószínűleg    megértené a szükségemet a megkönnyebbülésre, de a faszt, nem akarom, hogy tudja, ilyet  használok. Szeretem, hogy védelemért keres meg engem, és átkozott legyek, ha hagyom,  hogy kevesebbnek tűnjek a szemében. Csak egy újabb elfuserált személy vagyok, akinek  szüksége van egy mankóra, hogy a problémáival foglalkozzon, de nem tud róla, és azt  akarom, hogy ez így is maradjon, ameddig csak lehet.  – Sajnálom bébi. Csak... belerúgtam a szekrénybe. Pokolian fáj – várok egy percet, hogy a  hazugság bűntudata elhagyja az arcom, miel tt kinyitom az ajtót, aminek a túloldalán ott vár.  Felvette az ingemet, és olyan szexi, mintha meztelen lenne, még jobban is néz ki a  dolgaimban.  Együtt töltöttünk egy békés hétvégét. Miután pénteken végig mentünk a megpróbáltatásokon  a bíróságon, úgy döntöttünk, hogy néhány napig pihenünk. Azzal töltöttük a szombatot, hogy  felfedeztük Biltmore Village­et, vasárnap pedig visszatértünk a házamba egy ebédre, Fae  nénivel és még több, tizennyolc éven felülieknek való úszásra a medencében. Most hétf   kora reggel van, és néhány óránk maradt, hogy elkezd djön a nap.  Max tudatta velem pénteken, hogy Lia mostohaapja a börtönben marad a hétvégére, de  feltehet en kiengedik majd a mai nap folyamán. Szigorú utasítást adtam neki, hogy Sam  nélkül sehova sem mehet. Ezen a héten magam vezetek az irodába, úgyhogy az autóm a  rendelkezésére áll. Sam elviszi az iskolába és kés bb fel is veszi. Azt akartam t le, hogy  egy hetet vegyen ki, de a vizsgák közepén jár, és visszautasította a felvetést. 

Nincs kedvem visszamenni az ágyba, de tudom, ha nem teszem, Lia­nak sem, és kés bb  vizsgái vannak. Visszahajtom az ágytakarót és bebújok mellé. Az oldalára fordul, én pedig  átkarolom, olyan természetesen, mintha évek óta ezt csinálnám. A rutin, amit kifejlesztettünk  a néhány hét alatt, ijeszt , de egyben megnyugtató is. A korábbi beszélgetésünk  megmutatta, hogy mind a ketten óvatosak és bizonytalanok vagyunk azzal kapcsolatban,  ami köztünk történik. Beengedtem  t egy részembe, amit eddig senki sem foglalt el.  Tanácstalan vagyok, hogy ez, hogy történt meg ilyen gyorsan.  Az igazat megvallva, az els  estém Lia­val ugyanabból az okból volt, mint Laurie­val, hogy  távol tartsa Monique­ot a seggemt l. Lia sem jelentett soha mást. Bár, amikor találkoztam  vele, valami megmozdult bennem az élet felé, és ez az érzés magával ragadott. A válaszom  arra a bizonytalanságra, amit azok az érzések váltottak ki, az volt, hogy megbaszom  t, és  ezzel kitörlöm az életemb l.  Igen, ez igazán jól működött; a szex vele, csak meger sítette bennem a varázsát. Nem  vagyok teljesen hülye: tudom, hogy a vonzódásom közte és Cassie között, hasonló. Nem  testileg, hanem az életkörülményeikben. Bár Lia er s, és megtagadta, hogy az élet megtörje  t. Cassie már régen is törött volt és megviselt. Lia a legjobb változata egy olyan lánynak,  mint Cassie. Egy lánynak, akit egyszer szerettem, de ez sosem volt elég, hogy  megmentsem önmagától. Már olyan régen éltem az elcseszett világomban, hogy olyan  lettem, mint aki kómából ébred fel, hogy szembenézzen a napfénnyel, amit már évek óta  nem látott. A ragyogás élénk, a világ zavarba ejt , és bukdácsolok minden alkalommal.  Mindazonáltal, amikor megpillantom a vibráló kék eget és a naplemente tüzes ragyogását,  nem érzek semmi mást, csak csodálom a pillanatot. Így érzek, amikor Lia­val vagyok:  Csodálok minden új napot, ami vele pirkad az életemben, és félek attól, hogy valamikor ez a  napfény ismét eltűnik, és visszazuhanok a sötétségbe, miközben reménytelenül keresem a  fénysugaramat...az én Lia­mat.  Lia folyamatos lélegzése azt mutatja, hogy már elaludt; tudom, hogy én nem leszek ilyen  szerencsés. A kokain életre keltette az idegvégz désem mindegyikét, és az alvás a  legtávolabbi dolog az elmémben. Helyette közelebb húzom  t és az orrom a hajába fúrom,  hogy belélegezzem virágos illatát. Az agyam fokozatosan ellazul, és elszenderedek, ahogy a  napfény lassan belopakodik a hálószoba magas üvegablakain keresztül. Az órára nézek,  ami közeleg a hatoshoz, és tudom, hogy Lia­nak hamarosan fel kell kelnie; Sam hétkor viszi  el az iskolába. Ott fekszem a reggeli merevedésemmel, a segge finom vonalához simulva és  azon gondolkozom, hogy vagyok­e olyan szemét, hogy el bb ébresszem fel. Amikor hozzám  bújik, eldönti a kérdést.  A kezem felfedez  útra indul a testén, becsúsztatom az ingem alá, amit még mindig visel, és  a tenyerembe fogom a punciját. Halk nyögés hagyja el a száját, ahogy megmártom egy  ujjam nedves melegében; úgy tűnik, nem én vagyok az egyetlen, aki be van gerjedve ma  reggel. Lassan simogattam fel és le, a csiklójára nagyobb nyomást gyakorolva, miel tt  folytattam. A lassú tempótól türelmetlen lett. A csíp je követte a kezem, miközben  megpróbálta jobban hozzápréselni magát és nagyobb nyomást kifejteni oda, ahol szüksége  van rá. Ahogy csalódottan felnyög, az ujjam a puncijába csúsztatom, és a tenyeremmel  dörzsölöm. A lélegzete felgyorsul, és tudom, nem kell sok, hogy a csúcsra érjen. Önz   vagyok, és azt akarom, hogy a farkam benne legyen, mikor elmegy.  Letolom a boxerem, a csíp met az övének nyomom, így a segge közelebb kerül hozzám.  Miel tt felfogja a szándékomat, a farkam hegyét a bejáratához helyezem, és hátulról  belévágódok. Szűk ett l a póztól, ezért nyugalomban maradok puha csatornájában, amíg 

megérzem, hogy tágulni kezd. A késztetésnek, hogy keményen baszni kezdjem, majdnem  lehetetlen ellenállni, de nem akarok fájdalmat okozni neki, így hagyom, hogy   diktálja a  tempót. Izzadtságcsepp gyöngyözik a homlokomon, mikor végül kitartóan mozgatni kezdi a  csíp jét, és karóba húzza magát, könyörögve, hogy keményebben... gyorsabban. Megadok  neki mindent, amit akar, semmit sem tartva vissza, ahogy a puncijába hatolok újra és újra.  Az egymásnak csapódásunk hangjai és az élvezetünk nyögései, megtöltik a szobát.  A golyóim megfeszülnek, ahogy a megkönnyebbülés felé haladok. A fogamat csikorgatom,  próbálom bevárni. ­ Érintsd meg magad, bébi: Szükségem van rá, hogy elmenj, most. –  Amint megérti, milyen állapotban vagyok, nem habozik. Érzem levándorolni és a farkammal  érintkezni a kezét, miközben elmerülök benne és a nedvességében. Remegni kezd, mialatt  a csiklóján dolgozik, jelezve ezzel nekem, hogy ott van. Mélyebbre megyek benne,  megtekerem a csíp met, hogy azt az édes pontját érintsem, és ennyi. Mindketten felkiáltunk,  ahogy a megkönnyebbülés hulláma végigszáguld rajtunk. Spiccelek, mintha a spermám  kifogyhatatlanul szóródna a puncijába, annyira er s az orgazmusom, hogy úgy érzem,  szédületes tűz ég végig a testemen. Kés bb összebújva maradunk, élvezzük a közelség  pillanatát, miel tt a csipogó óra szétválaszt minket.  Els nek megyek tusolni, Liának adok még egy kis id t, hogy magához térjen, miel tt átadom  neki a fürd szobát. Most már élvezem a reggeleket. Ez a furcsa családiasság idegen, de  majdnem normálisnak érzem, ahogy besétálok a konyhába, hogy töltsek mindkett nknek  egy csésze kávét. Lia bekészítette a kávéf z t este, ez is olyan valami, amire én soha nem  vettem a fáradtságot.  A reggeli híreket olvasom, amikor kés bb besétál farmerben, pólóban és flip­flop  papucsban. Fiatalnak és frissnek néz ki. Nehéz elhinni, hogy ugyan az a n , akit alig egy  órával ezel tt megbasztam. Ez is a vonzerejéhez tartozik, az ártatlansága.  – Nos, jó reggelt – súgja az ajkaimba, ahogy lehajol, hogy megcsókoljon. Iszik egy nagy  kortyot a most már csak langyos kávéjából, és a vállam felett a CNN híreibe olvas. ­ Csak  egyszer szeretném látni azt a f címben „Nem jelentettek ma új híreket, nézzen vissza  holnap” – kuncogok a válaszán, arra gondolva, szeretném én is ugyanezt a szart látni, de ez  egy olyan ábránd, ami soha nem fog megtörténni egyikünkkel sem.  Megnézem az órámat, tudom, hogy majdnem itt az ideje Sam érkezésének. Nem fog neki  tetszeni, de itt az ideje, hogy újítsunk a szabályokon; boldogan leszek a rossz fiú, ha  biztonságban tarthatom. Lehúzom az ölembe, megcsókolom a nyakán lév  puha b rt.  Elégedetten vigyorgok, ahogy ennek hatására megborzong. – Sam úton van. Ne feledd,  letesz a bejárati ajtónál a St. Claire­n és fel is vesz. Nem mész sehová nélküle, amíg nem  tudjuk, mi van a mostohaapáddal – Dolgozom rajta, hogy szigorú maradjon az  arckifejezésem, mikor az ajkát biggyeszti, akár egy kisgyerek.  – Ez tényleg szükséges? Neked nagyobb szükséged van Sam­re, mint nekem. Ki visz be  téged ma Asheville­be? Megfontoltad te azt a rémálomszerű forgalmat? – nem tudom  elrejteni a vigyoromat, amit a szavai váltanak ki bel lem.   egy pimasz kis dög ma, és  engem ez teljesen elbűvöl, mint minden, ha róla van szó.  – Sokkal régebb óta vezetek a városban, mint te, bébi. Biztos vagyok benne, hogy meg  tudom oldani. Csak tedd ezt meg nekem, kérlek. Végtére is, nem tudom eléggé megkínozni  az alkalmazottaimat és pénzt keresni, ha érted aggódom, kell majd?  Teljesen komolyan néz, amir l tudom, hogy csak színlelés, mikor azt mondja. – Jó kérdés.  Ígérem, hogy követni fogom a szabályokat, Apa.  Épp a nappaliban kergetem, azzal a szándékkal, hogy elverjem csodás hátsóját, mikor 

kopogás hangzik az ajtónál. Mint általában, Sam id ben itt van. Belehalt volna, ha egy pár  percet késik, csak most az egyszer? Lia... a kis n személynek van hozzá bátorsága, hogy  rám öltse rózsaszín nyelvét, ahogy kinyitja az ajtót . Sam vet egy pillantást zilált  megjelenésünkre, és a fejét rázza, motyog valamit arról, hogy újratölti a kávésbögréjét. Lia  arca el tt mozgatom egy ujjamat, miközben halkan megígérem neki – Csak késik, bébi,  nincs elfelejtve.  – Emlékeztetni foglak rá, – mondja az ajkaimba, ahogy megcsókol, miel tt távozik Sam­mel.    Gyorsan felkapom a kulcsaimat és az aktatáskám. Van egy kilenc órás találkozóm, és  Lia­nak igaza van, a belvárosi forgalom biztos, hogy pokoli lesz.   

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenhetedik fejezet    Fordította: Mó    Lia      Úton az iskola felé, egy kicsit beszélgetünk Sammel. Megegyezzünk, hogy délután háromkor  felvesz a St. Claire főbejárata előtt. Az autóm nélkül azt tervezem, hogy az épületben  maradok, és az órák közt a kampusz kávézójában tanulok.  – Remélem azzal, hogy ma engem furikázol, nem zavarom össze a terveid, Sam.  Azóta gondoskodom magamról, mióta meg tanultam járni, így ez az érzés, egy kicsit furcsa  számomra.  Sam megnyugtató mosollyal rám néz a visszapillantó tükörben.  – Lia, ez egyáltalán nem okoz gondot. Ha nem téged fuvaroználak, akkor Luc­ot. Különben  is, a reggeli beszélgetés veled, sokkal jobb; Luc általában beletemetkezik a számítógépébe,  amíg el nem érjük az irodát.  Egy vigyorral válaszolok, tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy mennyire szereti Lucian a  reggeli híreket és a tőzsdei jelentéseket. A pasasnak olyan az agya, mint a szivacs. Miután  egy perc alatt végigfürkész egy internetes oldalt, valószínűleg ász lenne egy tízoldalas  kvízben.  – Ó, igen, szereti a technológiát – ekkor úgy döntök, hogy más vágányra terelem a  beszélgetést, meg szeretném ismerni azt a személyt, akivel a héten sokat fogok időzni. –  Szóval, milyen régóta vagy Luciannal?  Sam hangjából süt a szeretet, ahogy válaszol.  – Egész életemben. Az apjának dolgoztam, aztán maradtam, hogy segítsek Fae  kisasszonynak, miután Luc szülei meghaltak. Amikor elkezdte a Quinn Software­t, arra kért,  hogy maradjak vele. A kezdetektől fogva, Aidannak és nekem is adott egy darabot a  cégéből. Nem sok ember tenné ezt meg a dolgozóival. Úgy szeretem azt a fiút, mintha a  sajátom lenne.  – Egy dolgot megtanultam, Sam, Lucian nem olyan, mint a többi ember, így a legkevésbé  sem vagyok meglepődve a nagylelkűségén – felemelem a kezem, és rámutatok az autóra,  majd hozzáteszem: – Csak nézz körbe. Lucian és én, nem régóta vagyunk együtt, de mégis  mindent megtesz, ami csak a hatalmában áll, hogy vigyázzon rám. Hidd el, amikor azt  mondom, még sosem találkoztam olyannal, mint ő.  – Luc egy bonyolult ember, de te jót teszel neki. Mint ahogy neked, neki sem volt könnyű  élete. Sokan azt hiszik, hogy ha van pénzed, minden rendben, de ő az élő bizonyítéka  annak, hogy ez nem mindig így van. Ezek miatt a dolgok miatt, vált azzá a férfivá, aki.  Mielőtt megállítanám magam, kikotyogom: – Mi történt vele, Sam? A heg a nyakán, az  álmok? Eleget hallottam már ahhoz, hogy tudjam Cassie­hez van köze, de ő szinte olyan,  mint egy szellem. Az emberek beszélnek róla, de amikor megkérdezem, hol van, furcsán  viselkednek. Ha te már ilyen régóta vagy Luciannal, ismerned kellett. 

Bűntudatot érzek, amikor kényelmetlenül fészkelődni kezd és elhallgat. Istenem, mi  történhetett, hogy amikor kiejtem ezt a nevet, az mindenkiből ilyen furcsa reakciókat vált ki?  Gyanítom, de talán ez rosszabb, mint amit el tudok képzelni.  Végül, Sam azt mondja: – Megkérdezted már Luc­ot róla?  – Meg, és a nagynénjét is. Mindketten csak annyit mondtak, hogy nem itt él. Nos, erre már  rájöttem, hogy nem; különben vele lenne, nem így van? Úgy vettem ki, hogy a lány, Lucian  és Aidan gyerekkori barátja volt.  – Az volt… de ahogy idősebbek lettek, a dolgok nagyon rosszá váltak hármuk között. Sok  féltékenység, még több félreértés és hiba. Amit Luc mondott, igaz; nem itt lakik, és ez  Luc­nak jobb. – Sam hangosan kifújja a levegőt, nyilván eszébe jutott egy másik hely és idő.  – Lia, nem az én feladatom, hogy elmeséljem Luc múltját. El fogja mondani, amikor készen  áll rá. Csak adj neki időt, és légy türelmes. Te jót teszel neki, és boldog vagyok, hogy végre  láthatom a régi Luc­ot. Nem voltam benne biztos, hogy ez valaha, még egyszer  megtörténhet.  Hirtelen, rosszul érzem magam, amiért megpróbáltam Luciant múltjáról valaki mást  kifaggatni. Amit a kis Sam felfedett, még kíváncsibbá tett. Néhány mondatából, olyan  információkhoz jutottam, amit korábban nem ismertem. Ebből arra következtek, hogy bármi  is történt Luciannal évekkel ezelőtt, Cassie­nek köze van hozzá. Egyre inkább azt érzem,  hogy ez egy rosszul végződött szerelmi viszony. Bizonytalan vagyok mégis, Aidan része a  triónak. Vajon ő tényleg összeszűrte a levet Cassie­vel, és Lucian az ártatlan áldozat, vagy  fordítva?    Mire átgondolom a lehetséges variációkat, már kóvályog a fejem. Ha Lucian és én, normális  emberek volnánk, akik először randiznának, az élet sokkal egyszerűbb lenne. Ehelyett,  mindketten megsérültünk a múltunkban, és abban a pillanatban, amikor találkoztunk  összepasszoltunk, mint a dominó. Úgy tűnik, a mi kapcsolatunk nem lassú. Talán Luciannak  igaza van, a dolgok nem haladtak volna olyan gyorsan, ha nem dolgoznék az otthonában,  de egy dolgot biztosan tudok, nekünk el volt rendelve a végzetünk pontosan úgy, ahogy mi  most vagyunk. Két elveszett lélek, akiket a sérüléseik hoztak össze. Gyorsan haladunk?  Abszolút. Abba akarom hagyni? Nem. Már annyira fontossá vált számomra; csak remélem,  hogy magunk mögött tudjuk hagyni a múltunkat eléggé ahhoz, hogy legyen egy közös  jövőnk.   

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizennyolcadik fejezet  Fordította: Hófehérke    Lucian      Miközben lenyomom az irodai telefon gombját, azt kérdezem – Cindy, Aidan bent van már?  – Összerakok néhány papírt az asztalon, arra kényszerítve magam, hogy hozzáfogjak a  munkához, ami úgy tűnik, soha nem ér véget. Amióta Lia belépett az életembe, nem  dolgoztam szokásos napi 18 órát, ami meg is látszik. Talán Cindy­nek igaza van; több  munkát kell átruháznom másokra, ezért is keresem a jobb kezem.        – Nem, Luc, még nem ért vissza?  Meglep döm, megkérem Cindy­t, hogy jöjjön be az irodámba, amit rögtön meg is tesz, és  becsukja maga mögött az ajtót. – Mi folyik itt? Mindig vasárnap jön vissza, – nem csak  aggódó az arckifejezése, de zavarban is van. Aidan átkozottul mániákus a szokásaira; soha  nem változtat semmin, különösen, ha az zavarná a munkáját.  – Fogalmam sincs. Korábban írt egy üzenetet, hogy tudassa velem, még nem tért vissza a  városba. Csak annyit mondott, hogy küldjem ezt tovább, de nem adott semmilyen  magyarázatot. Továbbítottam az e­mailt neked, – egy pillanatra a képerny re pillantok, hogy  ellen rizzem a postámat, és elolvassam, amit Cindy továbbított.  Cindy­nek igaza van; nem adott magyarázatot a levélben a hollétér l, de tudom, hogy látta  Cassie­t, és jobban aggódom a kibaszott seggéért, mint máskor. Megnyugtatóan Cindy­re  mosolygok, ezzel igyekszem véget vetni az idegességének. Átkozottul gyakorlatias, de sokat  aggódik Aidan­ért, Sam­ért és értem. Jobban megérzi a problémát, mint egy rend rkutya.  Meglep , hogy soha nem fogott szagot a kokain függ ségemre. Lehet, hogy tudja, de  kétlem;   lenne az els , aki szétrúgná a seggem és közbeavatkozna. Úgy látszik, Sam  megtart magának néhány titkot, valószínűleg nem azért, hogy engem védjen, inkább, saját  magát.   lenne a második, akit ízekre cincálna, hiszen   biztosítja számomra az árut.  – Biztos vagyok benne, hogy csak kés n indult útnak. Felhívom. – Mivel még mindig ideges  pillantással néz rám, úgy döntök, adok neki egy kis feladatot. A fenébe is, akármit, csak  maradjon távol az irodámtól egy darabig. – Be tudnál menni Madeline irodájába, és  megnéznéd, mikor lesznek készen a negyedéves kimutatások? Szükségem lenne rájuk,  hogy fel tudjak készülni a holnapi megbeszélésre. – El kell rejtenem a mosolyomat, ahogy  bulldog üzemmódban pattan fel a székr l. Szegény Madeline; Cindy egész délután a nyakán  fog lógni, nekem pedig nem is kellenek, azok a rohadt kimutatások. Napra készen ismerem  a cégem pénzügyeit; nem szeretem a meglepetéseket, ha pénzr l van szó.  Rákattintok egy szabad vonalra a telefonon és tárcsázom Aidan számát. Négyszer kicseng,  aztán hangpostára kapcsol. Gyorsan írok neki egy sms­t, amire szintén nincs válasz. Aidan  soha nem kapcsolja ki a telefonját, és az is átkozottul biztos, hogy nem teszi ezt meg egy  munkanapon. Bassza meg. Egyet kell értenem Cindy­vel. Valami baj van; érzem a  csontjaimban. Igyekszem félretenni a gondolataimat, amíg visszapörgetem az el z  napi  hívásokat. 

Ebédid ben úgy döntök, hogy az asztalomnál eszek meg egy szendvicset, és bejelentkezem  Lia­nál. Nem vagyok benne biztos, hogy órán van, vagy sem, úgyhogy küldök neki egy  üzenetet.    Lucian: Hé, bébi.    Lia: Hé, Te. Éppen rád gondoltam.       Lucian: Csupa mocskos gondolat, remélem.      Lia: Viselkedj. Egy unalmas órán kell ülnöm. Nem gondolhatok arra…      Lucian: Miért nem? Egy unalmas irodában ülök, és nem tudok másra gondolni, csak arra…    Lia: Ma este megmutathatod nekem.    Csipkel d s szavai felkeltik a farkam figyelmét. Nem gondoltam szexre a szójátékunk el tt,  de annak a gondolata, hogy megbasszam  t, most el térbe került a fejemben. Folytatni  akarom ezt a provokálós beszélgetést, de nincs ínyemre, hogy ebéd után egyedül kell a  fürd szobában könnyítenem magamon, és ez pedig ahhoz vezetne. Gyakorlok egy kis  önfegyelmet, és kelletlenül témát váltok.    Lucian: Szóval… intézkedhetem, hogy délután Sam felvegyen, ugye?    Vigyorgok, mert tudom, hogy Sam nincs messze t le. Meghagytam neki, hogy  el vigyázatosságból maradjon az iskola közelében, ha netán Lia­nak szüksége lenne rá.    Lia: Igen, legyen így. Sietnem kell, venni akarok egy üdít t, miel tt elkezd dne a következ   órám. Kés bb találkozunk?    Lucian: Természetesen. Találkozunk otthon, bébi.      Csodálom, hogy milyen könnyen nevezem a lakást az otthonunknak. Ez a n  olyan hamar  az állandó társam lett. Amikor megemlíti, hogy a lakásában marad, határozottan elvetem az  ötletét. Tudom, hogy nem igazán akar elmenni t lem, de úgy érzi, hogy teret kell adnia  nekem. Furcsamód, nem akarom ezt a teret. Megszerettem azt, hogy este hazamegyek  hozzá. A fenébe is, már felkértem Cindy­t, hogy találjon nekem egy házvezet n t, mert  elegem van abból, hogy Lia ragaszkodik a takarításhoz, azért hogy fizetni tudja az iskoláját.  Csodálom a függetlenségét, de mi, most együtt vagyunk; tör dni akarok vele, minden  ellenszolgáltatás nélkül.  Felállok, a kukába dobom a szendvicsem csomagolópapírját, és besétálok a fürd szobába,  ahol az edzéshez való ruháimat tartom. Az irodám melletti edz teremben van futópad, 

elliptikus tréner és súlyzók. Minden nap futok néhány mérföldet, majd súlyzózással fejezem  be az edzést. Ez egy jó módja annak, hogy formában tartsam magam és a stresszt is  enyhíti. Felkapom az egyik rövidnadrágot, bekapcsolom a futópadot, és bemelegítek, miel tt  a lábaim elkezdenék döngetni a felületet. Egymás után zúzom a mérföldeket, miközben a  falra függesztett tévében nézem a híreket.  Befejezem az edzést, gyorsan lezuhanyozok és rendbe szedem magam. Visszaülök az  asztalomhoz, felveszem a mobilom és látom, hogy van egy nem fogadott hívásom Aidan­tól.  Már fel voltam készülve, hogy küldök egy felderít  egységet, hogy megtalálják a seggét.  Rákattintok a visszahívásra, és örülök, mikor az els  csörgésre felveszi. – Luc… hé.  – Hé, ember. Hol vagy? Alig voltam képes megállítani Cindy­t, hogy a keresésedre induljon.  – Aidan halkan felnevet, mert tudja, hogy milyen Cindy.  – Elnézést érte.   lesz a következ , akit felhívok, hogy ne aggódjon – amikor nem tesz  hozzá semmi mást, a korábbi vészjósló el érzetem, teljes er vel tér vissza.  – Szóval… mi folyik itt? Általában nem kell ahhoz folyamodnunk, hogy vadásszunk rád.  Visszajöttél a városba?  – Nem – amikor már azt hiszem, hogy buzdítanom kell, hogy folytassa, újra megszólal. –  Luc… valami történt itt. Nem igazán tudom, hogy mit jelentsen ez, de amikor tegnap kifelé  menet megálltam, hogy búcsút mondjak neki… basszus, felismert. A nevemen szólított –  hátrad lök a székemen a döbbenett l. Aidan hangja fojtott volt, mintha az érzelmek hatása  alatt lenne.  – Bassza meg! – sziszegem, és furcsa késztetést érzek, hogy megszakítsam a vonalat,  ezzel fejezve be a hívást. Nem akarok többet hallani, de tudnom kell. – Mi történt pontosan?  A hang, ahogy beszívja a leveg t, betölti az egész vonalat. – É­én miután elhagytam a  szállodát, megálltam, hogy meglátogassam, mint mindig. Már körülbelül egy órája ott voltam,  csak beszéltem mindenr l és semmir l. Amikor menni készültem, arcon csókoltam és  mondtam neki, hogy hamarosan újra találkozunk. Amikor kezdtem visszahúzódni és  kiegyenesedtem,   … a francba, Luc, megérintette az arcomat, és azt mondta, „Szia,  Spence.“  Reszketve veszek leveg t, félek, teljesen más okból akarok összeroskadni. Cassie, mindig a  vezetékneve rövidített változatán nevezte Aidan­t. Soha nem Aidan volt a számára, csak  Spence. Az, hogy ilyen személyes módon nevezte  t, valamilyen szintű felismerés volt a  részér l. Ha csak búcsút mondott volna, azt hihetném, hogy ez valami reflex lehetett. – Mit  még? – a picsába, akarok még többet hallani?  – Ez minden. Luc, a szemei egy pillanatra olyan tiszták voltak. Úgy tűnt, hogy igazán lát  engem, és nem csak keresztülnéz rajtam, ahogy szokott. Próbáltam t le kicsikarni egy  másik választ is, de azonnal olyan volt, mint el tte. Beszéltem az orvosával,   azt mondta,  hogy ez egy jó jel. Ez az els  alkalom nyolc év alatt, hogy felismert valakit maga körül.  Akkor jól hallom azt, amit hallok. Az én beképzelt, magabiztos barátom sír. Az a n , akit az  élete nagy részében szeretett… a n , akinek volt egy pszichotikus törés az életében, és meg  akarta ölni magát… és engem, ­ a férfit, akit a bevallása szerint szeretett. Az az éjszaka,  mindhármunknak megváltoztatta az életét, amib l soha nem tértünk magunkhoz. Azon az  éjszakán, megölte az egyetlen embert, akivel zsarolhatott, a fiamat… az én meg nem  született fiamat. És az egyetlen ember, aki ott volt… aki megpróbált megmenteni minket, az  Aidan volt. A mi kicsavart szerelmi háromszögünkben, Cassie megtanította nekem, milyen a  szerelem, és a következ  pillanatban megmutatta, milyen a veszteség, a kétségbeesettség  és végül az utálat. 

Úgy érzem, szükségem van arra, hogy együtt sírjak Aidannal, de teljesen más okból. Nem  tudom, hogy készen állok­e rá, hogy kezelni tudjak egy olyan világot, ahol talán Cassie egy  nap szabad lesz. Még csak most tanulok újra élni, Lia­val, az én gyönyörű csajommal. –  Aidan… – kezdem, amikor Max tör be az irodámba. – Várj – mondom, majd gyorsan  lenyomom a némító gombot. Felemelem az egyik szemöldököm az ügyvédem ingerült  arckifejezése láttán, és azt kérdezem: – Mi folyik itt?  ­ Sajnálom Luc, de Cindy nem volt az asztalánál. Próbáltalak hívni, de nem válaszoltál. Jim  Dawson­ról van szó, a bíróság elengedte pár órája. Kint van. Hamarabb kellett volna  tudnunk róla, de valaki kicseszett velünk.  – A kurva anyját – vakkantom. – Mi fog még ma történni? – visszarakom a telefont a  fülemhez és azt mondom: – Aidan, visszahívlak. El kell itt intéznem néhány dolgot. Csak…  Kés bb beszélünk, oké? – egy részem megkönnyebbült, hogy van egy okom befejezni ezt a  beszélgetést. Aidannal, Cassie­r l beszélni, a legjobb esetben is nehéz.   szereti, én  gyűlölöm. Hogy találkozhatnánk félúton, egy ilyen dologban? Az egyetlen mód arra, hogy  racionálisan tudjak társalogni róla, az az, ha úgy gondolok rá, mint egy lányra, akit ismertem,  és nem a n re, aki kis híján megölt.  Mire befejezem a hívást, addigra Max már az asztalom el tti széken ül. Soha nem jó hír,  amikor az ügyvéded szükségét érzi annak, hogy kényelembe helyezze magát. Igazából azt  akarom, hogy elmenjen, így fel tudnám hívni Lia­t, meggy z dnék arról, hogy minden  rendben van, és figyelmeztetném Sam­et is, hogy Jim Dawson­t kiengedték. – Luc, a másik  dolog, amit kértél, hogy ellen rizzek – a zavart pillantásomat látva, folytatja –, Lia biológiai  apja.  – Ó, igen. Találtál valamit? – megkértem Max­ot, hogy használja a kapcsolatait, mikor Lia  elmondta, hogy soha nem ismerte a biológiai apját. Azt gondoltam, Lia­nak egy nap  szüksége lehet erre az információra; és én is szeretek mindent tudni a hozzám közel álló  emberekr l. Nem vártam túl sokat, miután találkoztam Lia anyjával a tárgyalóteremben.  Vonzó n , de micsoda egy szuka. Nem tudom elképzelni, hogy az eltelt id  alatt sokat  változott volna.  Max olyan pillantással néz rám, amely egyszerre szórakozott és hitetlen. – Így is lehet  mondani. Persze ezt meg kell er síteni egy vérvizsgálattal, de a nyomozóm meg tudta  er síteni, hogy kivel volt Maria Dawson­nak viszonya abban az id ben, mikor terhes volt  Lia­val. Szerencsénkre, nem sok férfi volt az életében, így nem volt nehéz megtalálni.  Amikor nem folytatja, intek, hogy megkérjem, folytassa. A francba, mit gondolnak, nincs más  dolgom ma, mint találgatóst játszani? – Nem kell most tudnom a háttérr l, Max, csak mondd  el a lényeget.  Esküszöm, a fattyú majdnem úgy néz ki, mint aki szédül, mikor azt kérdezi, – Hallottál Lee  Jacks­r l?  Meglepetten azt felelem: – Természetesen, ki nem? Mi köze van ennek Lia­hoz? – a  pillantására a szemeim elkerekednek. – Azt akarod mondani, hogy…?  – Pontosan ez az, amit mondok. Amennyire én tudom, Lee Jacks az apja Lia Adams­nek.  Úgy néz ki, hogy az anyja vagy érzelg s, vagy alávaló volt, mikor a lányát Lia­nak nevezte  el.  A fejem forgatom, ahogy dörzsölöm a nyakamban kialakult csomót az állandó feszültségt l.  Lee Jacks egy ingatlanfejleszt , aki birtokolja Asheville felét és a környez  városait. A  pokolba is, azt a lakást is, amit az otthonomnak nevezek, azt is a vállalatától vásároltam.  Párszor találkoztam is vele az évek alatt, különböz  jótékonysági rendezvényeken. Úgy 

gondolom, hogy a negyvenes évei végén, vagy az ötvenes évei elején járhat, ezért  elképzelhet , hogy legyen egy Lia korú lánya. Hogy a pokolba tudott az anyja összejönni  valaki olyannal, mint  ? – Szent szar, ez a nap aztán nem semmi – röviden tájékoztatom  t  a beszélgetésemr l Aidan­nal, és azt veszem észre, hogy id nként döbbenten néz rám, pont  úgy, ahogy én érzem magam.  – Krisztusom, ezt nem hiszem el. Teljesen magán kívül volt, nyolc vagy kilenc évig? Akarod,  hogy ezt leellen rizzem? – Max, mint az ügyvédem, kezeli a legtöbb ügyemet, Cassie­t is  beleértve.  – El bb hadd beszéljek újra Aidan­nal. Lehetséges, hogy ez csak egy egyszeri alkalom volt.  Ki tudja, hogy valójában érzékelte­e, hogy ott volt, vagy mégsem. Lehet, hogy csak véletlen  egybeesés.  Max megköszörüli a torkát és ficánkolni kezd ültében. – Luc, azt hiszem, hogy hallani fogsz  Lee Jacks­r l, vagy valamelyik alkalmazottjáról. Kizárt, hogy ne jutna el hozzá, hogy  kérdez sködtem róla; és tudni akarja majd, hogy miért. Nem fog neki sokáig tartani, hogy  megtudja, kizárólag a Quinn Software­nek dolgozom… és neked. Rád bízom, hogy válaszolj  ezekre a kérdésekre. – Ki nem mondott köztünk az a tény, amit mindketten tudunk, hogy  Lee Jacks több a környéken, mint egy jól ismert ingatlanügynök. Régóta híresztelik róla,  hogy jó kapcsolatai vannak a törvény mindkét oldalán. Kétségtelenül, Max­nak igaza van;  egy olyan ember, mint Lee Jacks, aki olyan közel lovagol a sötét vonalhoz, szinte biztosan  tudni akarja, ha valaki szokatlan, személyes dolgokat akar megtudni róla.        – Kösz a figyelmeztetést. Majd szólok, ha hallok fel le. – Max feláll, figyelembe véve az  udvariasan elbocsájtó szavaimat. – Kés bb majd hívlak, miután beszéltem Aidan­nal, –  amint becsukja az ajtót maga mögött, én már tárcsázom is Sam számát. Értesítenem kell  t,  Lia mostohaapjáról.        Lia      Leteszem a ceruzám az asztalra, és harcolok a késztetéssel, hogy ököllel a leveg be  bokszoljak. A mai utolsó tesztem is kész és tudom, hogy jól csináltam. Jól ismertem a  válaszokat a kérdések többségére és jóval a határid  leadása el tt kész vagyok. Csendesen  az osztály elejébe megyek és átnyújtom a tesztet a tanáromnak, Miss Riddle­nek.  Távolságtartó mosolyt villant felém és az ajtó felé int, hogy távozhatom. Majdnem egy órát  kell várakoznom, miel tt Sam értem jön. Miel tt az udvar és a kávézó irányába indulok, egy  pillanatig körülnézek az üres termeken. Amíg várok, eltöltök egy kis id t a frappé  iszogatásával. Tudom, hogy Sam mindent félretenne, amit csinál és értem jönne, de nem  akarom megzavarni  t; már így is sokat tesz értem azzal, hogy elvisz mindenhova, ahova  mennem kell.  Miután a hideg italommal letelepedem egy asztalhoz, írok egy üzenetet Rose­nak, azzal a  reménnyel, hogy   is korán végzett, de mikor nem jön azonnali válasz, tudom, hogy még  mindig az osztályteremben van. A számhoz emelem a poharam, de véletlenül er sen  nyomom meg és a tet  elpattan. – A francba! – kapkodok leveg ért, amint a hideg, jeges  folyadék ráspriccel a blúzom elejére, és egy csúnya folt keletkezik egyenesen a bal mellem  felett. Megpróbálom felitatni egy maroknyi szalvétával, de a folt csak egyre terjed. Nagyon 

jó. Most itt ragadok ülve, vagy ami még rosszabb, negyvenöt percig járkálhatok, és aki  elmegy mellettem, azt fogja hinni, hogy szivárog a mellbimbóm.  A melltartóm most kellemetlenül nedves és ragacsos, és nem tudom elképzelni, hogy így  kell majd mutatkoznom Sam el tt. Hirtelen észbe kapok. A lakásom csak egy saroknyira  van. Egyébként is el kell hoznom néhány ruhát, amit Lucian­nál viselni fogok. Dühös lesz, ha  rájön, hogy magam mentem el, de ha Sam megemlíti, azt fogom mondani, hogy csak  Rose­zal találkoztam. Ha sietek, id ben vissza fogok érni, mire Sam értem jön. Felállok, a  mocskos poharat messze tartom a testemt l és bedobom a szemétkosárba, az ajtóhoz  vezet  úton. Végigmegyek az egyetem hátsó kapujához, miközben a teherautókat figyelem,  amik jönnek és mennek.  Amikor elérem a bérházat, egy kis nosztalgiát érzek. Alig voltam itt az elmúlt hetekben.  Minden szándék és cél nélkül, nem hivatalosan, Lucian­hoz költöztem. Különböz  és  hangos tiltakozása ellenére, még mindig a lakását takarítom. Rosszul hittem, hogy a férfiak  szeretik, ha a n k gondoskodnak róluk? Úgy tűnik, bűnösnek érzi magát minden  alkalommal, mikor elmosok egy csészét, vagy kimosok egy adag ruhát. Ez tényleg nem  újdonság a számomra; mindig gondoskodtam magamról azzal együtt, hogy éveken keresztül  az anyám rabszolgája voltam.  Hiányzik az a lány, aki Rose­zal ül, és az Örökkévalóságot nézi, miközben pletykálunk.  Imádok minden nap Lucian mellet aludni és ébredni, de… és a szex. Ó, édes Istenem, a  szex. Lucian szereti a sok szexet, és nagyon kevés id re van szüksége a két menet között.  Úgy érzem, már attól melegem lesz, ha csak rá gondolok, ahogy hozzám ér, birtokol engem.  Csak egy pillantás t le, és tócsába olvadok a lábai el tt.  Az arcom egy vidám, ostoba vigyorra húzódik, és csak rá tudok gondolni, amikor belépek az  épületünkbe. Megállok a postaládáknál, és látom, hogy az enyém csordultig tele van. Ahogy  kihúzom az egymásra tornyosuló leveleket, jobban meg vagyok lepve, mint ijedve, amikor  karok karolják át a testem és egy kéz tapasztja be a szám. Az els  gondolatom Rose, vagy  esetleg Jake, bár ez aligha az   stílusa, hogy bántalmazzon engem. Még Lucian is átfut az  agyamon. Talán megtudta, hogy egyedül jöttem haza, és így akar rám ijeszteni.  Mikor a karok jobban szorítanak és húzni kezdenek a padlón a nyitott ajtóhoz, amely a  bérl k tároló szekrényeihez vezet, kezdek pánikba esni. Ez nincs rendjén. Sem Lucian, sem  a barátaim, nem tennének ilyet. Akárki húz most engem, sokkal er sebb, mint Rose és  magasabb, mint Jake. Komolyan küzdeni kezdek, mert ösztönösen érzem, hogy valami  rossz fog történni, ha sikerül átvonszolnia azon az ajtón. Megvetem a lábam és beakasztom  a fogva tartóm lábába. Hallom, hogy felmordul, majd szitkozódni – Ezért fizetni fogsz, te  picsa.  Az er  hirtelen elhagyja a testem. Gyengén nekitámaszkodom a támadómnak, ahogy behúz  az ajtón és becsukja mögöttünk. Édes Istenem, tudom, hogy kié ez a hang. Kérlek, ó kérlek,  engedd, hogy tévedjek. Ahogy durván nekilök a falnak, egy naftaszagú rongyot töm a  számba és szinte azonnal egy széles, ezüst szalagot ragaszt az ajkaimra. A pániktól nem  kapok leveg t. A kezeimmel kaparni kezdem a szalagot a számról, de abban a pillanatban a  fejem fölé csavarja a kezeim és ugyanolyan ezüst szalaggal szorosan összeköti. Csillagok  kezdenek villogni a szemeim el tt, ahogy leveg  után kapkodok. Durván maga felé fordítja  az arcom és arra kényszerít, hogy egyenesen a fogva tartóm szemébe nézzek. Jim Dawson,  a mostohaapám, bámul vissza rám diadalittas ábrázattal. – Nem, – motyogom a számba  tömött rongyon keresztül. Fekete üresség telepedik rám, ernyedten a földre zuhanok, alig  érzékelem a fájdalmat a fejemben, amikor beütöm a fém polc sarkába. Felejtés, erre van 

most szükségem és szívesen vetem magam belé.   

  Csokoládé Csak igazi ínyenceknek By Librarian   ▼  Sydney Landon ­ Megsebzett (Lucian & Lia 1)  Tizenkilencedik fejezet  Fordította: Mó    Lucian      – Sam, mennyi id be telik, amíg felveszed Liát? – amint Max elhagyja az irodám, rögtön  felhívom Samet. Tudnia kell a fejleményeket Lia mostohaapjáról.  – Háromra beszéltük meg. Itt vagyok, épp rá várok.  Egy gyors pillantást vettek az órámra, összeráncolom a homlokom, amikor látom, hogy az  már tíz perccel elmúlt.  – Az tíz perccel ezel tt volt.   akkor most a kocsiban van, vagy sem?  – Nem… nincs még itt, Luc. Az udvaron sétálok. Talán feltartották az utolsó óráján.  – Bassza meg! – sziszegem; semmi se megy simán ma? – Figyelj, Sam, Lia mostohaapját  nemrég kiengedték a börtönb l. Nincs semmilyen okom azt gondolni, hogy érte jön, de nem  árt, ha óvatosak leszünk. Menj az irodába, és beszélj Mrs. Phillipssel. Mondd meg neki,  tudnom kell Lia mai órarendjét, és aztán derítsd ki, hol van az utolsó órája. Ismerem Mrs.  Phillips férjét, így   meg fogja adni az információt. Hívj, amint van valami.  Meg sem várva a választ, befejezem a hívást. Beletúrok a hajamba, és tehetetlenségemben  belerúgok az asztalom oldalába. Ma minden balul sül el; semmi sem megy úgy, ahogy  terveztem, attól a pillanattól kezdve, hogy reggel beléptem az ajtón.  Cindy dugja be a fejét az irodámba, valószínűleg megriadt attól a hangtól, ahogy kiadtam a  g zt.   jól ismer. Némán rám néz, és a pillantásával kérdezi szükségem van­e valamire t le,  megrázom a fejem, mire elmegy és becsukja az ajtót maga mögött. Felveszem a mobilom,  és tárcsázom Lia számát. Ki se cseng, rögtön hangpostára kapcsol, mintha ki lenne  kapcsolva. Azzal próbálom nyugtatni magam, hogy csak azért, mert   egész nap, órán van.  Persze, hogy kikapcsolta; nem szeretné, hogy megcsörrenjen a vizsgák alatt  Elküldök neki egy üzenetet:    Lucian: Baby, hol vagy? Sam keres téged.    Percek telnek el, anélkül hogy válaszolna. Gyorsan leírok egy másik üzenet.    Lucian: Lia, válaszolj nekem, vagy megyek és megkereslek.    Ismét nincs válasz. Ekkorra, már fel­alá járkálok. Amikor a telefon megcsörren, felkapom,  meg se nézem a kijelz jét és rögtön azt kérdezem: – Lia? – még a hangom remegését se  tudom elrejteni.  – Nem, Luc, én vagyok – mondja Sam. – Épp most jöttem ki onnan, ahol Lia utolsó órája  volt. Luc,   már több mint egy órája elment a teremb l. A tanár azt mondta a vizsga rövid  volt, és Lia volt az egyik, aki els re kész lett. Amikor leadta, a tanár elengedte.  – A rohadt életbe! – ordítom. – Hol a pokolban van most akkor? Menj vissza a kocsihoz, 

hátha ott van. Talán csak beült valahová addig a közelbe, amíg érte mész.  – Luc… kint vagyok. Nagyjából kiürült az egész parkoló. Már csak néhány ember lézeng itt,  és egyikük sem  . Mi a helyzet a barátn jével, akivel együtt él? Gondolod, hogy vele lehet?  Egy kicsit fellélegzem, bizonyára vele van, gondolom. Nem tudom a számát, ámbár, a  francba. – Sam, menj vissza, Mrs. Phillips vegye el  Rose aktáit, és adja meg a számát.  – Mi a vezetékneve?  A fenébe…  – Madden! Igen ez az, Madden.  Kurvára köszönöm, hogy figyeltem, amikor Lia beszélt a legjobb barátjáról. Természetesen  egy olyan kicsi iskolában, mint St. Claire, Mrs. Phillips kétségtelenül tudja, kir l is van szó, a  vezetéknév nélkül is.  – Odamegyek, most indulok. Ha megtalálod, ültesd be a kocsiba, és ne mozdulj. Húsz perc  múlva ott leszek. Egyfolytában tájékoztass.  Felkapom a kulcsom az asztalról, és majdnem elgázolom Cindy­t kifelé menet.  – Luc, mindent rendben van?  – Fogalmam sincs – felelem  szintén, miközben elviharzok mellette; nincs rá id , hogy  megálljak és elmagyarázzam neki. Kétségtelen, hamarosan úgyis tudni fogja, hogy mi folyik  itt; úgy tűnik, minden alkalommal van egy forrása, aki nem más, mint Sam. Újra megnézem  a telefonom, ahogy beindítom a Rovert. Nincs üzenet Liától. – Oh, bébi, hol vagy? –  kérdezem a néma telefont, mintha választ várnék. Kigördülök a forgalomba, és tövig  nyomom a gázpedált, amikor elérem a nyílt autópályát. Egész délel tt rossz el érzetem volt,  és most teljes er vel tér vissza. Ugyanúgy, mint mikor tudtam, hogy valami történt Aidannal,  tudom, hogy valami történt Liával. Az utolsó alkalommal, mikor nem vette fel a telefont,  beteg volt. Újra csörög a telefonom, és Sam onnan folytatja a beszélgetést, ahol  abbahagytuk.  – Beszéltem Rose­val. Reggel óta nem beszélt Liával. Azt mondta, volt egy nem fogadott  hívása t le az utolsó órája körül, de neki is vizsgája volt és kikapcsolta a telefonját. Már   is  próbálta hívni. Most elment a lakásukhoz, hogy meggy z djön arról, nem ment­e Lia oda.  – Rendben, csak maradj az autó közelében, hátha felbukkan. Beugrok a lakására, hogy  beszéljek Rose­val.  Leteszem a telefont, és megszegek néhány közlekedési szabályt, miel tt csikorgó  kerekekkel megállok Lia lakása el tt. Kettesével veszem a lépcs ket, és befutok az  el csarnokba, Rose épp akkor jön le a lépcs n futva, valamit lengetve a kezében.  – Lucian, Lia nem volt a lakásban, és nem úgy néz ki, mintha ott járt volna – hallhatóan  nagyot nyel, és felém nyújtja, amit lengetett, ekkor látom, hogy az egy levél. – A szomszéd  adta nekem, amikor indultam. Azt mondta a postaláda alatt hevert a padlón – a keze remeg,  ahogy elveszem t le a borítékot, s látom, hogy Lia neve van rajta. – Hol van? – kérdezi  Rose, akin látszik, hogy kezd eluralkodni rajta a pánik. A kezem a vállára teszem, és  igyekszem megnyugtatni  t, ahogy nyúlok a telefonomért, hogy felhívjam Samet. Hirtelen  felfordulás zaja szűr dik felénk jobbra az el csarnokból. Hallom a riasztó hangját és a  segélykér  kiáltásokat. Elindulok a zaj felé, Rose­val szorosan mögöttem. Egy magas,  vékony, nagyon rövid, barna hajú lány rohan be a sarokban álló bankautomata melletti ajtón.  Rose megragadja a karját, ahogy mellénk ér, és megkérdezi: – Ashley, mi folyik itt? Jól  vagy?  A lány megáll, és úgy néz ki, mintha szellemet látott volna. Szaggatottan lélegzik és  láthatóan meg van ijedve. Körbe nézek, és megpróbálom felismerni az ijedtségének a 

forrását, de semmit sem látok.  – Rose, ó Istenem, Rose… Az ajtó beragadt, és a golfüt mre volt szükségem, hogy  kinyissam – közben egyfolytában kapkodja a leveg t és minden szót zihálva mond. – Lia…  Lia…  Megragadom a karját, és könnyedén megrázom. Lia nevének említésére érzem, hogy az  aggodalmam egyre n . Valami nagy baj történt, és ez a lány tudja a választ.  – Mi van Liával? Hol van?  Szinte már kiabálok. Tudom, hogy nem bölcs dolog kiabálni olyannal, aki a pánik szélén áll,  de szükségem van a kibaszott válaszokra. Rose is elkezdi rázni, és mindketten egyszerre  beszélünk.  – Lia odalent van… Én és Mr. Leslie találtunk rá. Mennem kell segítségért.   nem mozdul!  Elengedem Ashley karját, és futni kezdek az ajtó felé, amin át bejött. Egy pillanatig semmit  sem látok, de a fal mentén végig öltöz szekrények vannak. Aztán balról egy kiáltást hallok,  és arra veszem az irányt. Bizonytalanul megtántorodom attól, amit a folyosó végén találok.  Egy pár meztelen láb mellett, egy id s férfi térdel. Mikor megpillantom a sz ke hajat,  megbotlok, és elfog a félelem. Rose zokogva sikítozni kezdi Lia nevét. A férfi ekkor  megfordul, úgy néz ki, mintha az idegösszeroppanás szélén állna.  – Kérem, segítsen neki! – kiabálja. – Most találtam rá, és nem ébredt fel!  Odafutok mellé… és ekkor meglátom  t.  – Ó, Istenem! – suttogom, ahogy térdre esek mellette. Alig hallom Rose sikolyait felettem a  fülem zúgásától. Valami idegen és ismeretlen csurog le az arcomon, és le vagyok döbbenve,  mikor rájövök, hogy ezek könnyek. Ahogy lenézek az én Szépségem törött testére, a  rémület, hogy elveszítek mindenkit, akit szeretek, áthatol a lelkemen.    Folytatása következik…