Egyesek szerint a polgári pártok tesze-tosza tétlensége és már-már pökhendinek tûnõ magabiztossága okozta vesztüket. Mások szerint az MSZP mocskolódó kampánya megtette hatását. A durva, sokszor útszéli hangnemben folyó ádáz kampányretorika kiegészülve a szabad madarak „szellemes” választási plakátjaival gyümölcsözõ együttmûködésnek bizonyult. De vannak olyanok is, akiknek errõl az egészrõl teljesen eltérõ véleményük van. Nem vagyok híve az összeesküvés elméleteknek, de ma már semmi sem elképzelhetetle n. Egyes vélemények szerint ez a parlamenti választás nem Magyarországon dõlt el, hanem valahol a messzi távolban és még jóval április elõtt. Csak annyi történt, hogy a szimultán folyó globális sakkjátszma egyik táblájánál változott a sakAz írás a 12. oldalon olvasható kozó személye. A TARTALOMBÓL: A 20/80-as világ . . . . . . . . . . . . . . . . 2
Titanic . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
Magyarország Rt. . . . . . . . . . . . . . . . 3
Mesék. . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . . 8
Vádirat a globális gazdaság ellen. . . . 4
Lovas nemzet vagyunk . . . . . . . . . . . 9
A mindent letipró gépezet . . . . . . . . 4
Péntek esti Sajtóklub . . . . . . . . . . . 11
Új gazdasági modell? . . . . . . . . . . . . 5
Globális sakkjátszma . . . . . . . . . . . 12
Választási visszaélések . . . . . . . . . . . 6
A globalizáció nem más, mint a kommunizmus reinkarnációja. Csupán a szlogen változott: „a világ proletárjai egyesüljetek!” jelszó helyébe a: „világ tõkései egyesüljetek!” lépett. Rosabeth Moss Kanter – Harvard Business School (USA): A globalizáció azt jelenti, hogy a cégek egyre inkább kozmopolitává válnak, és vezetõik, akik maguk is kozmopoliták, tovább viszik a globalizáció ügyét. De mit is jelent kozmopolitának lenni? A kozmopoliták a „világ-elit” tagjai. A kozmopolita a saját koncepcióit akarja megvalósítani, ezért ezeket magként elülteti a világban mindenhol, és ennek következtében a világ különbözõ részei egyre hasonlóbbakká válnak egymáshoz. A kozmopoliták nem egy adott helyhez kötõdnek. Õk egy tágabb világ polgárai. Életcéljuk és pénzügyi érdekeik azt diktálják, hogy felülkerekedjenek a helyi nemzeti különbözõségeken és globális, univerzális módszereket, megoldásokat hozzanak létre és alkalmazzanak. A kozmopoliták gazdasági érdeke az, hogy a hasonlóságot és nem az eltéréseket tegyék általánossá. Ezen keresztül hatalomra tesznek szert és ellenõrzésük alá vonnák a távolabbi és közelebbi helyeket egyaránt. Eközben természetesen folyamatosan kell harcolniuk a helyi érdekek képviselõi ellen, akik a különbségek eltûnésével hatalmuk gyengülésétõl félnek.”
A. Hoogvelt: A globalizáció az erõs hatalma a gyenge felett. A globalizáció 20–80-as világot fog teremteni, amelyben csak a lakosság 20%-ának lesz haszna a globalizációból.
Kurt Loeb: A globalizáció szó félrevezetõ, mivel a szó tartalma és a gyakorlat eltér egymástól. A globalizáció szó ugyanis „univerzálist”, együttmûködést, egységet jelent, ami közel van a baloldal „internacionalizmus” eszméjéhez. Ezzel szemben a gyakorlatban a globalizáció a globális cégek fenyegetõ hatalomnövekedése formájában jelenik meg. Vagyis abban, hogy ezek a cégek egyre jobban hatalmukba kerítik a nemzetgazdaságokat, az egyes országok erõforrásait, beleértve a munkaerejét is. A cégek hatalma kiterjed a termelésre, a kereskedelemre és a pénzügyekre, de markukban tartják a szórakoztatóiparokat és a médiát is, és ezen keresztül egyre tudatosabban és intenzívebben rombolják a helyi kultúrákat. Ily módon – állítja Kurt Loeb – a globalizációt felcserélhetnénk egy régebbi, jól ismert szóval, a gyarmatosítással, vagyis a kolonizációval, amelyet a mai helyzethez igazítva, egyesek koka-kolonizációnak” (angolul: Coca-Colonization) hívnak.
Lester Thurow Nobel-díjas amerikai közgazdász: A globalizáció lényege, hogy minden termék mindenhol legyártható és bárhol értékesíthetõ. A konkrét gyártási és értékesítési helyet pedig a tõke úgy határozza meg, hogy megkeresi a világban azt a helyet, ahol az adott
egység, illetve az adott tevékenység a legolcsóbban gyártható le, illetve végezhetõ el, majd ott adja el a végterméket, valamint a szolgáltatást, ahol a legmagasabb árakat és így a legtöbb profitot tudja elérin. Ezzel a folyamattal az egyik legnagyobb baj az, hogy elszakítja a nemzetet a saját gazdaságától. Vagyis az, hogy egy távoli helyen, a globális cég központjában döntenek arról, hogy egy adott országban mit fognak termelni, milyen technológiát fognak alkalmazni és mennyi bért fognak fizetni. Tehát a nemzeti intézmények, a kormány, a minisztériumok és az önkormányzatok lehetõségei csökkennek a tekintetben, hogy az adott országban folyó eseményeket aktívan formálják, befolyásolják. Így az egyes nemzetek jövõje egyre inkább a külföldi cégek tulajdonosainak és irányítóinak akaratától függ. Minél szegényebb, kiszolgáltatottabb egy ország, annál inkább külföldrõl diktálják majd azt, hogy mit tehet és mit nem.
D. C. Korten: Az elmúlt 20 évben a világban lezajlott legfontosabb változások közül a legszembetûnõbb az óriás cégek és cégbirodalmak létrejötte. Ezek a cégek nem törõdnek a nemzeti határokkal. A világot egységes piacként és olcsó erõforrás lelõhelyként kezelik. Jellemzõ rájuk az is, hogy elsõsorban az óriási összegeket felemésztõ marketing segítségével fogyasztói monokultúrákat” alakítanak ki és erõltetnek a világra. Jó példák a „fogyasztási monokultúra kialakítására az olyan „globális termékek”, mint pl. a Coca-Cola, a Pepsi, a Nike cipõk vagy a McDonald’s hálózat. Ezek a termékek, valamint szolgáltatások uniformizálják a fogyasztást és egyúttal kiszorítják a korábbi nemzeti termékeket a hazai piacról. Korten globális társaságoknak nevezi ezeket a cégeket, melyeknek további jellemzõjük, hogy elvárják a nemzeti kormányoktól a szolgálatkészséget, a behódolást. „Az alapüzenet nyilvánvaló. A kormányok által cselekvõ helyi társadalmakat meg kell fosztani attól a joguktól, hogy – érdekeiknek megfelelõen – maguk irányítsák gazdaságukat. A kormányoknak ehelyett a világvállalatok szükségleteire kell figyelniük.” Ezeknek a cégeknek nincsen semmilyen kötõdésük ahhoz a nemzethez, ahol profitjukat termelik, és ha érdekeik úgy kívánják, odébb viszik üzemeiket, utcára küldve munkásaikat. Ezek a cégek, éppen azért, hogy a vezetésnek se legyenek helyi kötõdései, gyakran alkalmaznak külföldi szakembereket a vezetõ posztokon, illetve a helyieket külföldön képeztetik tovább. A cél az „internacionális”, vagy ahogyan újabban hívják, a „transznacionális” kultúra kialakítása a cégeken belül. Forrás: prof. dr. Csath Magdolna: kiút a globalizációs zsákutcából címû könyve
Az ENSZ egyik 1999-ben készített tanulmánya szerint a föld összlakosságának több mint 20%-a, vagyis mintegy 1,3 milliárd ember, napi egy dollárból kényszerül megélni. Ugyanezen tanulmány szerint a világ három leggazdagabb emberének (Bill Gates – a Microsoft tulajdonosa, Sam Walton – a Wal-Mart bevásárlóhálózat tulajdonosa, és a Brunei szultán) együttes vagyona, ami mintegy 135 milliárd dollárra tehetõ, nagyobb mint a fejlõdõ országok 600 millió lakosának összes éves jövedelme. Szintén ugyanitt olvasható az is, hogy 1996-99 között a világ 200 leggazdagabb embere megduplázta gazdagságát, amely 1999-re elérte az 1000 (!) milliárd dollárt. (1999-ben hazánk bruttó adósságállománya 30 (!) milliárd dollár körül volt, ami a nemzeti jövedelem kb. 60%-át tette ki.)
2
jó ha figyelünk
Baja Ferenc saját miniszteri hatáskörében évente csaknem egymilliárd forintot oszthatott el pályáztatás nélkül a – termékdíjakból befolyó, évente tízmilliárd forint körüli pénzösszeggel feltöltött – Környezetvédelmi Alapból. Az egymilliárdot lényegében saját kénye kedve szerint osztogathatta el, de egykori KISZ-es barátai, üzletfelei révén a többin is rajta tartotta a kezét. Egy 1994 decemberi kormányülésen titkos határozattal döntöttek arról, hogy az ÁV Rt. 12 milliárdos tartaléktokét juttat – úgynevezett hitelkonszolidációs államkötvények formájában – a Budapest Banknak (BB). Békesi László akkori pénzügyminiszter álma 1994 végén az volt, hogy az így „feljavított” bank részvényeit a névérték 140-150 százalékáéRt. lehet majd privatizálni Az állam ezután még 1996 decemberében 1,1 milliárd forintéRt. visszavásárolta a Budapest Banktól annak egyik tulajdonrészét: a súlyosan veszteséges Polgári Bankot. Mint kiderült, a Bokros Lajos által immár pénzügyminiszterként aláíRt. – szigorúan titokban tartott – adásvételi szerzõdésben az állam kötelezettséget vállalt, hogy adott esetben visszavásárolja a bank kockázatosnak minõsített kihelyezéseit, befektetéseit és ingatlanait. E szerzõdést késõbb valamelyest módosították, majd az új tulajdonosokkal folytatott további egyezkedések után végül abban állapodtak meg, hogy az állam 1998-ban egy összegben még 9,5 milliárdot fizet a Budapest Banknak. Legalább hárommilliárd forint költségvetési támogatást jogosulatlanul vettek igénybe a mezõgazdasági termékek egyes exportõrei. Ehhez a legegyszerûbb trükk az, hogy ugyanazzal az áruval többször kell átlépni a határt, a kiszállításokra újra és újra igénybe véve az exporttámogatást, de vannak ennél némileg bonyolultabb módszerek is. A hasonló ügyön lebukottak között van Stadler József akasztói vállalkozó, aki az orosz, ukrán és román cégeknek kiszállított áru valós, 153 millió forintos értéke helyett 1,77 milliárdot tüntetett fel árbevételként, s így 417 millió forintos állami támogatáshoz jutott. Hogy hányan nem buktak le, arról nincs információ. Az MSZP-SZDSZ kormány felelõssége az ügyben egyértelmû, hiszen a rendõrség már 1994-ben több elõterjesztésben kérte a Kuncze Gábor-féle belügyi vezetést: kezdeményezzen tárcaközi megállapodást az illetékes minisztériumokkal, s megfelelõ szabályozással vessen gátat a visszaéléseknek. Semmi sem történt évekig, amíg ezen az úton-módon jó néhányan meggazdagodhattak – talán a kormánypártok bizonyos támogatói is. jó ha figyelünk
Horn Gyula egykori külpolitikai tanácsadóját, volt moszkvai nagykövetet 1997 májusában nyugdíjazták, miután kevésen múlt, hogy az általa vezetett állami tulajdonú CD Hungary Rt. 1,2 milliárd forintot nem úsztatott el. Az egyik fejlõdõ ország budapesti nagykövetének dolgozója 1997 elején 135 ezer dolláréRt. vásárolt whiskyt a CD Hungary rózsadombi, Vérhalom utcai diplomataboltjában. Mivel az üzletben a külföldi diplomaták vám, jövedéki adó, áfa és vámpótlék fizetése nélkül vásárolhatnak, az elõbb említett összegbõl így mintegy 30 ezer üvegnyit vehetett a titokzatos vevõ, amit a feketepiacon 1,2 milliárd forintéRt. értékesíthetett volna – ha a vám- és pénzügyõrség a whiskyt egy kereskedõnél meg nem találta volna. Az egészségbiztosításnál egyértelmûen bizonyítják, hogy az MSZP-MSZOSZ túlsúly által irányított tb. képtelen tisztességesen, ésszerûen és áttekinthetõen gazdálkodni az adóés járulékfizetõk súlyos forint milliárdjaival. Az egészségbiztosítási önkormányzat elnökségének döntése nyomán negyedmilliárd forintot fizettek ki az OVER (országos vényellenõrzési rendszer) néven ismertté vált számítógépes programra. A számítógépes program megvásárlásáról 1994 januárjában kötött elõszerzõdést, majd júniusban végleges megállapodást az Országos Egészségbiztosítási Pénztár (OEP) az angol HiCare céggel Az egészségbiztosító 1,8 milliárd plusz áfa összegéRt. megvásárolta az OTP ingatlan Rt.-tõl annak Wesselényi utcai ingatlanát. Az épületéRt. a biztosító tulajdonában levõ OTP-részvényekkel fizettek, ám nem lehet tudni, hogy azokat milyen árfolyamon számították be. Az állam 1997 elején 64,3 milliárd forint vagyont juttatott a tb-nek, ebbõl 28,3 milliárdot az egészségbiztosítónak. Ez utóbbinak a teljes vagyona – saját ingatlanaival, vagyontárgyaival, valamint a járuléktartozások fejében lefoglalt vagyonrészekkel együtt – körülbelül 40 milliárd forint lehet (pontos forgalmi értéke nem ismert). Eddig összesen körülbelül 11 milliárdnyi vagyont adtak el, hogy pontosan mit, azt senki sem tudja. Azt sem tudja senki, hogy egyáltalán megtudhat-e valamit az egészségbiztosító – korábbi vagy újabb – ügyleteirõl, ugyanis az 1993-ban elfogadott alapszabályt titokként kezelik, hivatalos közlönyben nem tették közzé.
Néhány gyöngyszem 1994 és 1998 közöttrõl
•a Nagymaros környéki gáttal kapcsolatos telekspekuláció,
•a Conti-Car, •az RTL, •a Tocsik-ügy, •az Energol, •a Co-Nexus, •VIP hitel •élemiszer es energia szektor kijátszása külföldi kézbe
•a Xénia-láz Egyesület, •a társadalombiztosítási csalások – részvénycsere,
•CM-klinikák, •a Postabank támogatása stb. •a sokféle privatizációs kombináció, •a Postabank ügy, •CW Bank •a HFT és az olajgate, •az orosz államadósság magánérdekû lebontása,
•a Nyírfa-ügy, •az OK-TAT, •a Budapest Bank privatizációja •és más elõnytelen privatizációs szerzõdések •Szekeres-szálloda, •Kapolyi (mint hajdani, de a kapcsolati hálóba továbbra is beletartozó miniszter),
•Kuncze (és békés belügyminiszteri reggelije a kazettahamisító Fenyõvel),
•Katona a lemondásával és Nikolits a Nyírfa-ügy büntetõakcióival és irattitkosításával stb.
•a mindmáig megoldatlan Samax-ügy, •a Technomarkon keresztül eltûnt fõvárosi százmilliók,
•a jelentõs bank- és brókerbukások, •a nyoma veszett Tribuszerné piramisjátéka és rendõrségi-titkosszolgálati összeköttetései,
•a Fotex ügy, •a Globex-ügy, •a Cordax-ügy.
3
Jerry Mander és Edward Goldsmith „Vádirat a globális gazdaság ellen” címmel megjelent tanulmánykötete szerint az emberek többsége nem örül a globalizációnak, inkább veszélyesnek tartja azt. Nézzük meg, a szerzõk szerint a globalizáció térhódításával milyen veszélyekkel számolhatunk: – A természeti környezet gyors pusztulása, mivel a vállalati tevékenységek helyi ellenõrzését és befolyásolását a „szabadkereskedelmi dogma” meghiúsítja. – Veszélybe kerül a biológiai és a kulturális „sokszínûség”, mivel a globalizáció egyformaság kialakulásához vezet. Gondoljunk csak a különbözõ európai szabványokra, amelyek pl. azzal foglalkoznak, hogy mekkora melle és combja lehet egy „európai uniós csirkének” ahhoz, hogy piacra vihetõ legyen. – A globalizáció veszélyezteti az emberek egészségét; elsõsorban a környezetkárosítás miatt, de azzal is, hogy a munkások megfelelõ munkahelyi környezetét a globális cégeknél nem mindenhol garantálják. – A világban mindenhol drámaian nõ a munkanélküliség. – Növekszik a migráció, az elvándorlás, amelynek egyik oka, hogy az embereket elûzik földjeikrõl, és helyükbe lépnek a nagytömegû exportot bonyolító globális cégek. – Megszûnõben vannak a helyi étkezési szokások és kultúrák, hiszen minden országot ellepnek a globális láncok, a Burger King-ek, a McDonald’s-ok és a Kentucky Fried Chiken-ek. – „Monokultúrák” alakulnak ki a zenében, öltözködésben, életvitelben, étkezésben egyaránt. – A „monokultúra” terjedését segíti a globális marketing és a „monokultúra” termékeket áruló, a világban mindenhol egyformán kinézõ bevásárlóközpontok, amelyek maguk is a „monokultúra” hordozói. Különlegesen nagy probléma a kultúrák globalizációja. A berlini fal leomlásával megszünt az
utolsó akadály az amerikai tömegkultúra-ipar elõtt. Éppen úgy, mint a tõke, az amerikai zene, film, irodalom és újsághír is szabadon áramlik be most már minden országba. Ennek hatására a világban mindenhol halványodnak a nemzeti kultúrák, ami hosszabb távon a világ kulturális sokszínûségének megszûnéséhez vezethet. A kialakuló tömegkultúra fõ fogyasztója ugyanis éppen az az ifjúság, amelynek tovább kellene vinnie a nemzeti kultúra értékeit. Természetesen itt nemcsak kulturális kérdésekrõl van szó. A folyamat gazdasági természete is jól látható. A tömegkultúra termékei éppen úgy, mint az ún. „globális termékek”, a Coca-Cola, a Pepsi, a hamburgerek és a többiek, olyan extraprofitot hozó termékek, amelyek sikeresen szorítják ki a reklámra költeni nem tudó hazai gyártókat, illetve a kulturális termékek esetén a hazai mûvészeket saját piacukról. A tömegkultúrának ellenállni nem tudó országokat ezért többszörös hátrány éri. E. Goldsmith – a kötet egyik szerzõje szerint – a globális gazdasági növekedés, amelynek oltárán a nemzeti kultúrákat feláldozzák, nem méri jól egy nemzet sikerét. A globális gazdasági növekedés mögött ugyanis elszegényedõ országok és rétegek vannak. A globális gazdasági növekedés érdekében például a szegény országokban gátlástalanul túlóráztathatják a munkaerõt hétvégeken, túlóra fizetése nélkül. Az emiatt kialakuló családi problémák, vagy a túlóra miatti egészségkárosodás pedig a jelenlegi nemzeti jövedelem számítási módszer szerint, nem rontja a növekedési mutatókat. Sõt paradox módon, még javíthatja is. A megromlott családi helyzetbõl következõ válásoknál igénybe vett ügyvédi szolgáltatások, az egészségkárosodás miatt szükségessé váló többlet orvosi szolgáltatásokmég növelik is a nemzeti jövedelmet, tehát javítják a növekedési mutatókat. De ugye azt mégsem állíthatjuk, hogy ez a növekedés az illetõ nemzet sikerét tükrözi? Forrás: prof. dr. Csath Magdolna: Kiút a globalizmus zsákutcájából címû könyve
AZ ÉLET FONTOS DOLGAI Egy filozófiaprofesszor úgy kezdte az elõadását, hogy fogott egy befõttesüveget és teletöltötte ötcentis kövekkel. Rákérdezett, hogy ugye tele van az üveg. – Igen – hangzott a felelet. Ezután elõvett egy doboz kavicsot és beleszórta az üvegbe. Miután a kavicsok kitöltötték a kövek közötti üres teret, megint megállapították, hogy az üveg tele van. A professzor ezután egy doboz homokot töltött az üvegbe. A homok minden kis rést kitöltött. – Ez az önök élete – mondta a prof. – A kövek a fontos dolgok: a család, a partner, az egészség, a gyerek, ha minden mást elveszítenének, az életük akkor is teljes maradna. A kavicsok azok a dolgok, amelyek még számítanak: a munka, a lakás, az autó.
4
A homok az összes többi. Az apróságok. Ha a homokot töltik be elõször, nem marad hely a kavicsoknak és a köveknek. Ugyanez történik az életben. Ha minden energiájukat az apróságokra fordítják, nem marad hely a fontos dolgoknak. Elõször a kövekre figyeljenek, azokra, amik igazán számítanak. A többi csak homok! Késõbb azonban az egyik hallgató fogta a befõttesüveget és beleöntött egy üveg sört. A sör kitöltötte a homokszemcsék közti hézagokat, így az üveg tényleg tele lett. A hallgató így szûrte le a tanulságot: – Bármilyen legyen is az életed, egy sörnek mindig jusson benne hely! mese a nép ajkáról
„Óriási gép megy a határban. Mindent szétrombol maga körül. Nincs tekintettel kerítésre, határt jelölõ oszlopokra. Félelmetesen tör elõre. Ha valaki közelrõl megnézi, megdöbbenve tapasztalja, hogy nincs senki a kormánynál. Sõt, nincs is kormánya. Sebességét, irányát senki sem ellenõrzi, nem irányítja. A gépet csak az étvágya viszi elõre. Az pedig egyre nõ.” Új zarnokság van kialakulóban: a pénz zsarnoksága, önkényuralma. Ez az új hatalom növekvõ feszültségeket okoz, ami instabilitáshoz és végsõ soron saját összeomlásához vezethet. Ennek az összeomlásnak a méretei ma még beláthatatlanok, jelei azonban már ma is érzékelhetõek: • Az erõszakos cselekedetek számának folyamatos növekedése az Egyesült Államokban és a világ más országaiban is. • Németországban gyakoriak a fõleg a vendégmunkásokat veszélyeztetõ gyújtogatások. • Nagy-Britanniában és máshol is gyakran elõforduló „futballhuliganizmus”. • Mexikóban a gazdag emberek elrablása és váltságdíj ellenében történõ szabadon bocsájtásuk. • Brazíliában a gyakori bevásárlóközpontok elleni rablótámadások. Greider szerint a globalizáció egyik legkárosabb következménye az állandó növekedési kényszer. A cégek eredményeik növelése érdekében egyre kevesebb embert egyre intenzívebben használnak fel és ki. Az óriás cégek mûködésének másik sajátossága, hogy mára megváltoztatták a világkereskedelem jellemzõit. Ez azt jelenti, hogy a kereskedelem többségét a világot behálózó cégek különbözõ egységei közötti belsõ eladások teszik ki. Ez pedig nem igazán kereskedelem. Itt az árakat nem a piaci verseny alakítja, hanem azok a cég által meghatározott árak, amelyek a nyereségmozgatás ezsközévé válnak. A globalizáció mindent letipró gépezete Greider véleménye szerint, a szegény országok mellett különösen a közép- és kelet európai országoknak okoz nagy károkat. jó ha figyelünk
Meglepõen új gazdasági modellt dolgozott ki egy flamand közgazdász. „Egyrészt lennének, akik dolgoznak. Ezek sokat keresnének, mert alacsony kulccsal adóznának.” Akik pedig nem szeretnének munkába állni, azok megkapnának mindent, amire szükségük van. Õk olvasgatnának, szórakoznának, pihengetnének. Az Európai Unió tízezres szakértõi és hivatalnoki seregében 14 év óta dolgozik egy közgazdász, aki a liberális gazdaság és a jóléti állam alapvetõ elveinek aláaknázásával a lustaság dicséretét hirdeti. Rudy Aernoudt 42 éves flamand közgazdász „A gazdasági lustaság – a harmadik út csõdje” címû most megjelent könyvében könnyed, ironikus modorban túlhaladottnak nyilvánítja és hadat üzen a liberális állam szinte minden mai és õsrégi alapelvének. Míg az emberiség nagy elméi és moralistái évezredek óta Hesziódosztól Marxig, Szent Páltól Avicennáig és az utópistákig a munka emberfejlesztõ, értékteremtõ értékét zengték és a tétlenség romboló hatásáról elmélkedtek, Aernoudt szerint manapság, a XXI. század elején ebbõl már semmi sem igaz. Az Európai Unió országainak vezetõi 2000 márciusi lisszaboni csúcsértekezletükön meghirdették a nagy célt, hogy tíz éven belül az európai gazdaság legyen a világ legversenyképesebb, tudásra alapozott gazdasága. Ennek egyik fõ eszköze szerintük az, hogy növelni kell a népesség munkában álló hányadát. A jóléti állam lazaságainak felszámolásával számos tagállamban megszigorítják a munkanélküli segély folyósítását, hogy munkavállalásra kényszerítsék a naplopókat és a munkaerõpiac rugalmasságának elomozdításával is ugyanazt a célt követik: elérni vagy legalább megközelíteni a teljes foglalkoztatottságot. Ez az egyesek által harmadik útnak nevezett elmélet, amely állítólag véget vet az ideológiai háborúknak. A liberalizmus diadalmaskodott, a baloldali pártok jobbra tartanak, a jobboldal szociális gondoskodásra hajlamos, de abban mind egyetértenek, hogy legfõbb cél a
teljes foglalkoztatottság. Aernoudt szerint azonban ez utópia, ráadásul ártalmas, mert béklyózza a gazdaságot. A gazdaság olyan rendszer, amely a hatékonyságra törekszik. Az a gazdaságos, ami takarékos, és a legkisebb költséggel állít elõ adott értéket. Ehhez a legegyenesebb út a munkaerõvel való takarékoskodás. Ha a rendszernek nincs szüksége minden ember munkájára, az maga a siker. A munkanélküliség tehát nem gond, az állástalanok egyszerûen tartaléknak tekinthetõk, akikre adott pillanatban nincs szükség. Ráadásul Anglia és az Egyesült Államok példája, ahol manapság a fejlett világban a legalacsonyabb a munkanélküliség, azt is megmutatja, hogy a magas foglalkoztatottság egyáltalán nem tünteti el a szegénységet. Mindez azért van, érvel Aernoudt, mert a mai gazdasági rendszer gerjeszti a munkanélküliséget, a szegénységet, a stresszt és a romlást. E rossz helyzetbõl úgy lehet kilépni, ha nem keverik össze a gazdaságot és a szociális szférát, véli a flamand szerzõ. Ma azt várják a gazdaságtól, hogy legyen szociális, oldja meg a munkanélküliséget, holott a gazdaság csak gazdaság lehet. A szociális szférát pedig alávetik a gazdaságnak. Aernoudt szerint a két szférát el kell választani. Modellje a következõ: Egyrészt lennének, akik dolgoznak. Ezek sokat keresnének, mert alacsony kulccsal adóznának. Ráadásul annyi órát dolgozhatnának, amennyit csak bírnak, rajtuk múlna. A munkáltatók hozzáférnének a kockázati tõkéhez, mint forráshoz, joguk lenne szabadon elbocsátani. Vagyis liberális elvek a végletekig fokozva. Persze nem lenne garantált minimálbér sem. Mindenki maga határozná meg, mennyiért hajlandó dolgozni. Amibõl az is következne, hogy ha valamely munkára nem akadna vállalkozó, addig emelkedne az ára, amíg végül valaki már hajlandó lenne elvégezni. A másik oldalon lenne a gazdaságon kívüli világ. Akiknek nincs kedvük dolgozni, inkább olvasnak, szórakoznak, utazgatnak, azok megtehetik és nem tekintenék õket munkanélkülinek. Megkapnának minden feltétel nélkül
A megdöbbentõ eredményeket produkáló idei országgyûlési választások és a hatalomba ismét visszatérõ balliberális pártok tárcákért, posztokért folytatott huzavonája után, magam is nagy várakozással néztem az új – mint azóta megtudtuk, hivatalosan D-209 kódjelet viselõ – miniszterelnök elsõ parlamenti beszéde elé. Igaz, nem számítottam valami fene nagy szónoklatra. Visszaidézve emlékezetembe az Orbán Viktorral folytatott televíziós vitát, magától személyesen – az akkor még csak miniszterelnök-jelölttõl – hallhattuk, hogy bizony néha akadoznak a szavak, nem megy simán a gondolatok megfogalmazása, de az legalább õszintén nem megy. Sebaj – gondoltam – a jó szándék megvan bennem és mindenki megérdemel még egy esélyt. Utóbb kiderült, végtelen nagy szívem van, túlságosan nagylelkû vagyok. A beszédben sok mindenrõl szó esett. Volt azonban egy rész, mely különösen megragadta a figyelmemet. Az új miniszterelnök a maga úriemberes eleganciájával, hûvös nyugodtságával – igaz kissé tényleg akadozóan – eligazítást, útmutatást adott honfitársai számára. Mindenkivel világosan, érthetõen közölte, mi a teendõ most már. Az iskolákban tanulni kell, a munkahelyeken dolgozni, a templomokban meg imádkozni. Amikor idáig ért a beszédében, meg kell vallanom, ami ezen filozófiai mélységû gondolatok lényegi mondanivalójának megértését illeti, komoly kihívásokkal küszködtem, rusztikusan eldobtam a kanalat. Pedig még nem jó ha figyelünk
egy alapellátmányt, amelybõl kielégíthetik alapszükségleteiket, ingyen hozzájutnának olyan közjavakhoz, mint a közlekedés, lakás, kultúra. Aki ennél többre vágyik, az elérheti vagy korábbi dolgozó életébõl, amelybõl alacsony adók mellett felhalmoz, vagy örökségébõl. Egyik világból bármikor át lehetne lépni a másikba. „Az én rendszerem a szabad választás modellje. Nincs többé munkanélküliség, nincs szakképzési kötelezettség, nincs szegénység, kevesebb a stressz” – vallja Aernoudt. A szerzõ úgy véli, hogy a zabolátlanul liberális gazdaság versenyképesebb lenne, nagyobb növekedést mutatna fel, tehát mindig termelne elég pénzt ahhoz, hogy eltartsa a dologtalanokat is. „Az emberek szeretik a pénzt, elmennének tehát így is dolgozni. Számításom szerint e modell plusz költsége a nemzeti össztermék legfeljebb 1 százaléka lenne. Ezért az 1 százalékért véget lehetne vetni a szegénységnek és a munkanélküliségnek!” Egész kultúránk a munkát dicsõíti századok óta. Mindenki azt mondja, hogy a munka egészség, dolgozzunk, hogy jobban éljünk, és így tovább. Én viszont azt mondom, mindenki dönthesse el, napról napra, mit akar. Ha dolgozni akar, dolgozhasson a lehetõ legjobb körülmények között. Ha pedig ki akar lépni a gazdaságból fél évre, egy évre vagy végleg, biztosítani kell, hogy ezért ne bírálgassa senki. Sose tudtam megbékélni a teljes foglalkoztatottság ábrándjával. A gazdaság lényegének semmi köze a foglalkoztatottsághoz. Egész rendszerünk téves hipotézisen alapszik, amit sose von kétségbe senki – hangoztatja Aernoudt. Igaz, hogy a szerzõt „sem vonta kétségbe” senki, nem háborodott fel destruktív nézetein és tette ki a szûrét munkáltatója. Talán ártalmatlan okoskodásnak tartja. Csak hajdani genti egyetemi kollegái latolgatták modelljét komolyabban. Szerintük valami érezhetõen nem stimmel benne, de még nem leltek rá, mi az...
Forrás: Magyar Nemzet Online
is sejtettem, hogy a következõ szentenciánál – mely talán tíz-húsz esztendõ múltán szállóigeként köszön majd vissza – lemegyünk megalázóba. Pedig ez történt. AZ UTCÁN KÖZLEKEDJÜNK! Ez a csúcs! Ennél lejjebb már semmi sincs. Különbözõ megnyilatkozásokban – néha indulatosabban is – többször hallhattunk már olyan véleményeket, hogy „hülyének nézik az embereket”. Ez azonban mindenen túl tesz. Ez már olyan fokú lenézése az állampolgároknak, hogy annak a bizonyos sokat emlegetett bányászbékának a hátsó fele is olyan magasságokba távolodott el tõlünk, hogy csak csillagászati távcsõvel láthatjuk, szabad szemmel már aligha. Mint amikor az óvónéni elmagyarázza a gyerekeknek, hogyan kell átkelni az úttesten. – Gyerekek! Mielõtt átkeltek az úttesten, elõször balra néztek, utána jobbra néztek, majd megint balra néztek és ha nem jön semmi, gyorsan átszaladtok! 1994-ben a magyar gyerekek balra néztek, 1998-ban jobbra néztek, 2002-ben pedig megint balra néztek. Pont úgy, ahogyan az óvónéni tanította nekik. Szaladtak is volna át a túloldalra, ahol az EU-játszótér terül el a hintákkal, a mászókákkal, meg mindennel, ahol jót lehet játszani a többi gyerekkel. Csak egy apró dologról feledkeztek meg. A „zebránál” egy rendõrlámpa is áll, az pedig pirosat mutat. Layout, a szocialista nagyváros öntudatos polgára.
5
Az alábbiakban azoknak a bejelentéseknek a tipológiája olvasható, amelyeket névvel is vállaltak a telefonálók. Ezek egyenként talán nem, de összességében mégis arra engednek következtetni, hogy a választások során valóban történtek szabálytalanságok – esetenként bizonyítható – csalások és visszaélések. Kampánycsend-sértés A kampánycsend megsértésére vonatkozó észrevételek nagy száma (a bejelentések 20 %-a), illetve az e tárgyban született jegyzõkönyvezett kifogások, panaszok, észrevételek sorsa rámutat, hogy gyakorlatilag szankcionálhatatlan a kampánycsend betartatása. Mindez különös fénytörésbe kerül, ha egy párt, mint például tette ezt az MSZP, az „utolsó benyomás“ elvére építi kampányát. A kampánycsend intézménye ugyanis azt az elvet kívánja érvényesíteni, hogy a választópolgárok ne az utolsó benyomás alapján, hanem legalább 24 óra háborítatlan mérlegelés után hozzák meg döntésüket. A szavazóurna hitelesítése, lezárása A szavazóurnák nem megfelelõ lezárásáról az érdemi bejelentések 10%-a szólt. Ha nem megfelelõen biztosított az urnák sérthetetlensége, ez potenciális lehetõséget jelent az urnába kerülõ szavazólapokkal való visszaélésre. Az esetek többségérõl jegyzõkönyv készült, ám a panaszokat érdemi vizsgálat nélkül elutasították. A szavazólapok érvényessége A bejelentések 5%-a arról szólt, hogy a kokárdával érkezõ választópolgárok szavazólapját számos helyen nem pecsételték le a szavazóköri bizottságok erre hivatott tagjai az elsõ fordulóban. A második fordulóban - dacára a folyamatos és igen intenzív felvilágosító munkának (szórólapok a szavazóhelyiségekben való teendõkrõl, Demokráciavonal mûködtetése) – még mindig nagyon sok bejelentés érkezett arról, hogy csak kérésre pecsételték le a szavazólapot. Az esetek egy részében jegyzõkönyv felvételére is sor került, ám ezeket a panaszokat a szavazatszámláló/ választási bizottságok – arra hivatkozva, hogy az egyes panaszok a választások eredményét érdemben nem befolyásolták – információink szerint kivétel nélkül elutasították. A bejelentések közel 20%-a arról szólt, hogy a szavazóköri bizottság kérésre sem volt hajlandó borítékot adni, arra hivatkozva, hogy egyrészt nem kötelezõ, másrészt pedig megnehezíti az összeszámlálás folyamatát. 6
Szavazatvásárlás A telefonok 15%-a a választók befolyásolását célzó, a szavazás napján történõ étel-, ital-, és pénzosztásról szólt. Ezeket az eseteket hiába jelentették szemtanúk, a tapasztalat azt mutatta, hogy ahol a rendõrséghez fordultak, a jelzett cselekmény a rendõrség helyszínre érkezése elõtt megszûnt. Egyik tömeges csalási megoldásként a telefonálók gyakran említették a Demokráciaközpont munkatársainak a szervezett és lefizetett választók láncba állítását. A szavazási lánc „üzemeltetési” módja országszerte azonos elvek szerint mûködött. Eszerint az elsõ szavazó bement a szavazóhelyiségbe és üresen dobta be a borítékot az urnába. Kiment egy elõre megbeszélt helyre, ahol a „szervezõ” várta. Kivitt szavazólapján a „szervezõ” elõtt ikszelte be a megfelelõ jelölt neve melletti karikát, majd egy másik választópolgárnak átadta az immáron érvényesített szavazatát, aki bement a szavazóhelyiségbe, felvette a saját szavazólapját, majd az urnába helyezte a láncban elõtte lévõ szavazatát, a saját szavazó lapját pedig a „szervezõ” emberhez kivitte. A szavazatért felajánlott fizetség ezzel a módszerrel minden esetben garantáltan „helyes” szavazatot eredményezett a „szervezõ” megbízói számára. Visszaélések a mozgóurnával Számos bejelentés szólt arról, hogy a választópolgár ugyan kérte a mozgó urnát, ám az nem érkezett meg. Tekintettel az esetleges rontásokra, a mozgóurnát kísérõk legfeljebb kétszer annyi szavazólapot vihetnek magukkal, mint ahányan mozgóurnát kértek. A mozgóurnába dobott szavazatokról a számlálás során nincs külön nyilvántartás, azokat „összeöntik” az urnákba dobott többi szavazólappal. Megfelelõ kontroll hiányában ellenõrizhetetlen, hogy a mozgóurnában talált szavazólapok valóban attól származtak-e, aki azt igényelte, avagy nevükben más írta alá a névjegyzéket. Adatok kiadása a szavazókörbol MSZP-s delegáltak mobiltelefonon, a szavazás ideje alatt többször tájékoztatást adtak a szavazóköri bizottságon kívüli személyek számára a névjegyzék alapján arról, hogy kik azok a választók, akik már szavaz-
tak és kik azok akik még nem – számolt be tapasztalatairól a telefonálók 5%-a. Szavazók szervezett szállítása Szavazók szervezett szállításáról (kisbuszok, többször forduló személyautók) szólt a bejelentések 4%-a. Különösen kirívó visszaélés volt tapasztalható Keller László szocialista képviselõ választókerületében, Törökbálinton, ahol maga a jegyzõ szervezte az állampolgárok utaztatását. Ezek az esetek számos alkalommal jegyzokönyvbe kerültek, de a bejelentéseket gyakorlatilag minden esetben érdemi vizsgálat nélkül elutasították. Szavazatszámlálás Közel 200 bejelentés érkezett a Fidesz által delegált bizottsági tagoktól arról, hogy a szavazatok összesítésekor a Fidesz-MDF közös listára és/vagy közös egyéni jelöltjére leadott szavazólapokat találtak az MSZP-s szavazólapok között. Feltûnõ, hogy ezt csaknem minden olyan helyen észlelték, ahol az urnabontás után a pártonként és jelöltenként, „stócokba” rendezett szavazólapokat egyenként ellenõrizve, és nem azok sarkainál számlálták meg. Miként feltûnõ az is, hogy mindazokon a helyeken, ahol ilyet tapasztaltak, rendkívül nagy ellenállás mutatkozott az eset jegyzõkönyvbe foglalásával szemben. Egyéb visszaélések Kisebb számban érkeztek bejelentések arról, hogy egyes kórházakban, illetve szociális otthonokban a választókat az ellátó személyzet egyes tagjai gyõzködték az MSZPre való voksolásra. A bejelentéseknek a többi típushoz képest csekélyebb száma jelentheti azt, hogy ez a fajta visszaélés kevésbé fordult elõ, de jelentheti azt is, hogy éppen a személyes érintettség és kiszolgáltatottság az, amely megakadályozza az embereket abban, hogy meg merjék kockáztatni a jelzést. Többen jelezték, hogy amikor szavazni akartak, már alá volt írva a nevük a névjegyzékben, illetve nemrégiben elhunyt személyek nevét fedeztek fel a névjegyzékben. Ugyancsak többen szóvá tették, hogy egyes, nem saját lakóhelyen szavazók igazolása fénymásolatnak tûnt. jó ha figyelünk
Adatok Magyarországról •Hazánk egészségügyre a GDP 4% körüli értékét fordítja, ami az EU-s átlag kevesebb mint 60%-a.
•1991-tõl 1997-re közel 12 szeresére nõtt a 100%-osan külföldi érde-
•A KSH elemzései szerint hazánkban az aktív keresõk száma az 1991. évi 4,67 millióról 1998-ra 3,64 millióra csökkent, ugyanezen idõ alatt a regisztrált munkanélküliek száma 101 ezerrõl 464 ezerre nõtt.
keltségû vállalatok aránya hazánkban. Ezzel a 100%-osan külföldi kézben lévõ cégek aránya meghaladta az 50%-ot.
•Amíg 1991-ben a nemzeti jövedelem 6,34%-át fordítottuk oktatás-
•Jelenlegi gazdaságunk – a mezõgazdaság kivételével – közel
ra, ez az érték 1998-ra 4,83%-ra csökkent. Ez közel 24%-os csökkenés. (OM adat)
80%-ban külföldi, vagy külföldi-magyar vegyesvállalatok tulajdonában van. Az export közel 80%-a külföldi cégektõl származik, amelyek többsége „vámszabadterületen”. tehát „adóparadicsomban” mûködik. Az export kb. 15%-át 4 cég bonyolítja le. (KSH)
•1999-ben a bruttó adósságállomány 30 milliárd dollár körül volt, ami a nemzeti jövedelem kb. 60%-át tette ki. Tíz évvel korábban, 1989-ben ez az érték 25 milliárd dollár volt.
•Magyarországon 100 ezer lakosra 14 központi banki alkalmazott jut. Ez a szám például az USA-ban 9, Svájcban és Svédországban 8, Nagy-Britanniában 5. A világon több, mint fél millió a „központi bankárok” száma. Az Európai Központi Bankban 720-an dolgoznak. (The Economist, 2000. február 19.) Az hazai és globális adatok forrása : prof. dr. Csath Magdolna: Kiút a globalizmus zsákutcájából címû könyve
Globális adatok •1976-ban Svájc 52-szer volt gazdagabb, mint Mozambik. Ez az arány 1997-re 508-szorosára nõtt.
•A globális cégek központja általában saját hazájukban, vagy egy fejlettebb országban van. Egy 1998. évi statisztika alapján a fejlõdõ országokban összesen 9323 vállalati központ, viszont 230696 külföldi tulajdonban levõ részleg mûködik. (UNCTAD, World Investment Report 1998)
•1986-ról 1997-re az USA-ban a lakosság leggazdagabb 1%-ának jövedelme 89%-kal nõtt, miközben a teljes lakosságra számított átlagos növekedés csak 1,6% volt.
•A Shell cég nettó profitja 1997-ben 8 milliárd dollár, nettó értékesítése pedig 128 millió dollár volt.
•A 90-es évek elején jelentõs növekedésnek indultak a tõkebefektetések. Amíg 1981 és 85 között a világban az összes tõkebefektetés értéke éves átlagban 98 milliárd dollár volt, ez az érték 1986 és 1990 között 323 milliárd dollárra ugrott, majd 1997-re elérte a 440 milliárd dollár éves szintet, amibõl 150 milliárd dollár, vagyis az összes befektetés 35%-a az ún. fejlõdõ világban történt. A tõkebefekteté-
Az egyik reggel a távvezérlõ gombjain tornáztattam az ujjaimat és egy nagyon érdekes beszélgetést csíptem el a nép ajkán csak Lenin TV-ként ismert kereskedelmi csatorna csekély nézettségnek örvendõ reggeli mûsorában. Már nem emlékszem melyik szexi cicababa volt a mûsorvezetõ – lehet, hogy az én hibám –, de valahogy nem tudom megjegyezni se az arcukat, se a nevüket. Talán Csisztu Zsuzsa az egyetlen kivétel, õt ugye nem lehet nem észrevenni, ha megjelenik a képernyõn, meg hát volt ez a kínos internet ügy is. Na mindegy, vissza a reggeli beszélgetéshez. A vendég egy fiatalaember volt, aki egy dohányzásellenes egészségvédõ csoport tagja. Többek között arról is szó esett, hogy mint oly sok másban, a dohányzás terén is jelentõs változásokat fog hozni az Európai Unióhoz történõ csatlakozás. Gondolom a csatlakozás után már csak az EU-s szabvány által elõírt egyforma hosszúságú és nikotintartalmú bûzrudacskáikból eregetik majd orrunk alá az EUkonform füstöt a dohányzás szenvedélyének hódoló honfitársaink. Ami azonban ennél sokkal fontosabb és nagyobb jelentõséggel bír, az a dohányipari termékeket sújtó jövedéki adó nagysága. Ugyanis ha ezen a területen is szeretnénk megfelelni az EU elvárásainak, a dohányipari termékek jövedéki adóját mitegy 100%-kal, vagyis a duplájára kellene emelni. Ami engem illet – lévén nem hódolok ennek az ártalmas szenvedélynek – szerintem bölcs döntés, okos döntés. Úgy látszik tõlünk nyugatabbra már rájöttek arra, hogy sokkal olcsóbb és kifizetõdõbb, ha már a cigaretta árába beépítik a várható rák-
jó ha figyelünk
sek dinamikus növekedéséhez nagymértékben járult hozzá Középés Kelet Európa „újrakapitalizálódása” is. (UNDP, Human Development Report, 1999.)
•Egy 1998-as cikk szerint 1997-ben a Wal Mart amerikai bevásárlóhálózat, a Toyota, az Exxon és a Royal Dutch Shell értékesítése többszöröse volt a magyar nemzeti jövedelemnek. (Például a Royal Dutch Shell értékesítése a magyar nemzeti jövedelem közel négyszerese. – Forbes Magazine 1998.)
•A világon megtermelt összes GDP-vel mért nemzeti jövedelembõl az országok leggazdagabb 20%-a, ami 43 gazdag országot jelent, 86%-kal, a közepes helyzetû 60% 13%-kal, és a legszegényebb 20% 1 %-kal részesedett. A G7 országok a világ GDP-jének 67%-ával rendelkeznek. (UNDP, Human Development Report, 1999.)
•Az adós országok külsõ adósságállománya 26 év alatt, 1971–1997-ig közel nyolcszorosára nõtt. (Worldwatch Institute, Vital Signs 1998.)
•Világbanki statisztikák szerint több mint 1,2 milliárd ember élt abszolút szegénységben, vagy napi egy dollárnak megfelelõ jövedelembõl az 1999-es esztendõben.
kezelés költségét, így tényleg megvalósul az a szemlélet, hogy az élvezeti cikkek káros hatásainak kezelésére fordítandó pénzösszeget visszaforgatják az egészségügybe. Ez így kerek, egész. Ez így mûködik egy normális demokráciában. De nem így kicsi országunkban! Döbbenten hallottam, hogy kishazánk külföldön elsõ számú diplomáciai képviselõje, maga Kovács László külügyminiszter úr volt az, aki személyesen kérte a dohányipari termékekre vonatkozó jövedéki adó emelésének elhalasztását az Uniótól. Ha sarkosan fogalmaznék azt is mondhatnám, lobbizott a dohányiparért. Mint a beszélgetés további részébõl kiderült, nemcsak nekem jutott eszembe ez a gondolat. Kiderült, hogy a külügyminiszterhez intézett kérdésre, miszerint az MSZP kapott-e kampánypénzeket a dohányipartól, nem érkezik válasz. Néma csend az utódpárt soraiból. Kovács úr és képviselõtársai legfeljebb homlokukat ráncolva pöfékelnek a Parlament dohányzásra kijelölt helyein, köhögésre ingerlõ füstfelhõbe burkolózva azon tanakodva, hogy a fenébe derült ki ez is? Már hallani az elsõ hangokat, melyek arról kérdezõsködnek, mibõl finanszírozta a kommunista utódpárt a grandiózus kampányát és az ominózus elsõ választási forduló baloldali közremûködõ stábját. Néhány milliócska innen-onnan, pár tíz milliócska baráti, üzleti kapcsolatokból, a többibe bele sem merek gondolni. Lehet, hogy rosszindulatúak a feltételezéseim? Nem tudom. Elvégre kapirgálás közben a szemétdombon a kiskakas is talált egy gyémánt félkrajcárt. LAYOUT
7
„Ha fent vagy ragyog a nap, akkor lent hideg a szél, utazunk a nagy hajó fedélzetén.” A Titanicra azt mondták, az álmok hajója. Tervezõi, építõi a világ legnagyobb, legelegánsabb s egyben leggyorsabb hajójának álmodták meg. Ezzel a hajóval akarták elhódítani a Kék Szalagot, mely a leggyorsabb hajónak járó kitüntetõ cím volt. Pénz nem számított, a White Star Line Hajózási Társaság mindent megtett, hogy a méret és gyorsaság versenyében megelõzve többi riválisát, egyaránt az elsõ helyre kerüljön. Mint késõbb kiderült ez a felfokozott verseny okozta az óriáshajó rengeteg emberáldozattal járó pusztulását is. A kapitány, hogy lerövidítse az utat, s ezzel új sebességi rekordot állítson fel, a szokásos hajózási útvonalaktól északabbra vezényelte a luxusgõzöst, a jéghegyek világa felé. 1912. április 14-én a világ akkori legmodernebb és legnagyobb utasszállító hajója a Titanic, az Atlanti-óceánon jéghegynek ütközött. Az elsüllyeszthetetlennek hitt technológiai mûremek 2 óra 40 perccel az ütközés után örökre a hullámsírba merült. Szörnyû mementóként csak a víz felszínén lebegõ megfagyott utasok holttesteinek százai jelezték, hogy itt nemrég iszonyú tragédia történt. „Ha fent vagy ragyog a nap, de ha lent betör a víz, a nagy hajón már semmi sem segít” Az MSZP-re azt mondták a szakértelem és a kormányváltás pártja. Tervezõi, építõi az ország legpragmatikusabb, legszakmaibb, az ország sorsa iránt legelkötelezettebb pártnak álmodták meg. Ezzel a párttal akarták meghódítani a szavazópolgárokat. Pénz nem számított, Ron Werber mindent megtett, hogy ez a párt a méret és az ígérgetés versenyében megelõzve többi riválisát, egyaránt az elsõ helyre kerüljön. Most úgy néz ki ez a felfokozott verseny okozza majd az óriáspárt rengeteg emberáldozattal járó pusztulását is. A kapitány, hogy lerövidítse a választópolgárok voksaihoz vezetõ utat, nemtelen eszközökhöz folyamodott. Miután úgy látszott a nagy küzdelem befejezõdött és a párt révbe ért, váratlan s egyben rendkívül kínos esemény történt. A Nyilvánosság óceánján az MSZP hajója nekiütközött a D-209 jelû jéghegynek. A víz azonnal elkezdett befelé zúdulni a fedélközbe. Elõször csak az alacsonyabban fekvõ fedélzeteken kongatták meg a vészharangokat, de aztán amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a baj sokkal nagyobb, mint ahogy azt gondolták, az egész pártban kitört a pánik. A helyzet bármikor válságosra fordulhat. Kétségbeesett próbálkozásokat láthatunk arra, hogy betapasszák a párt és prominens személyének becsületén keletkezett tátongó réseket. A tátongó és egyre növekvõ rések, repedések azonban újabb közszereplõket érnek el az MSZP soraiból, a legitimitási válság végsõ réme felé taszigálva a magát szociáldemokrata színekben feltüntetõ kommunista utódpártot. Nem tudjuk meddig fog tartani ez a folyamat és milyen végkifejlettel jár majd. A Titanic 2 óra 40 perc alatt merült el az örök sötétséget jelentõ végtelen hullámsírba. A Titanicról is azt hitték, hogy elsüllyeszthetetlen.
A toronyház nekiindul Elkészült a toronyház. Az építész megállapította: – Meg kell erõsíteni az alapozását. Egy toronyháznak erõs alapozásra van szüksége! Szavai felbosszantották a toronyházat. – Micsoda? Minek kellene nekem az az alapozás? Itt állok biztosan, teljes mértékben az én erõs gerincemre támaszkodva. – Barátom, ne légy oly magabiztos! Erõs alapozás nélkül nem fogsz ilyen biztosan állni – ellenkezett az építész. A toronyházat nem sikerült meggyõznie, a toronyház bosszúsan kérdezte: – Úgy gondolod, az alapozás nélkül nem tudok talpon maradni? Mit számít nekem az alapozás? Meddig hallgassam ezt az ostobaságot? Elhatározta, faképnél hagyja az építészt, és odébb áll. Nekiveselkedett, heves mozdulatot tett. De még be sem fejezte az elsõ lépést, hatalmas recsegés-ropogás közepette összeomlott. Kié az érdem? A fiatal menyecskének jól pörgött a nyelve. Egy napon rizst tálalt apósának ebédre. Apósa megkóstolta, elégedetten megjegyezte: – Nagyon ízletes ez a rizs. Megennék vagy három csészével! Amint a menyecske meghallotta az öreg dicsérõ szavait, így szólt: – Ízlik? Én fõztem. Az apósa szájához emelte a második falatot, és bosszankodva megcsóválta a fejét. – Nahát, kavics van benne! – A sógornõm mosta – felelte a menyecske. Az öregember az evõpálcikájával megkavarta a rizst és beleszagolt. – De hisz az alja égett! – A tûzre az anyósom ügyelt – közölte a fiatalasszony.
Teli üveg – üres üveg A zsugoriságáról ismert ember borért küldte a szolgáját, ám pénzt nem adott neki, csak az üveget nyomta a kezébe. A szolga megkérdezte: Gazdám, hogyan tudnék bort szerezni pénz nélkül? A fösvény mérgesen kifakadt: Pénzért mindenki tud vásárolni! Az a bölcs, aki pénz nélkül is tud bort szerezni. A szolga alig ment el, már jött is vissza az üres üveggel. Így szólt gazdájához: Tessék, gazdám, a bor. A fukar ember jól megszidta a szolgát: De hisz ez gyalázat. Üres az üveg. Mit igyak? A szolga azt felelte: Teli üvegbõl akárki tud inni. A bölcs az üres üvegbõl is tud bort inni.
Layout, a szocialista nagyváros öntudatos polgára
8
jó ha figyelünk
Tántoríthatatlan nyugalom A nyugodt természetû ember a tûz mellett üldögélt barátjával. Észrevette, hogy barátja köntöse tüzet fogott. Így szólt: – Felfedeztem valamit. Ha most rögtön elmondom, attól tartok megharagszol rám, vagy megijedsz. Ha nem mondom el, abból komoly károd származhat. Beszéljek tehát, vagy hallgassak? A barátja megkérdezte, mi a baj. Az ember komótosan így szólt: – Kedves barátom, ég a köntösöd. Barátja sietve eloltotta a tüzet, és dühösen kifakadt: – Miért nem szóltál korábban, hogy ég a köntösöm? Az ember, a maga tántoríthatatlan nyugalmával így felelt: – Régóta sejtettem, hogy indulatos ember vagy. Most meg is gyõzõdhettem róla. Szeszfõzési tilalom A híres Három Királyság Shu állama megtiltotta a szeszfõzést. Sok szeszfõzõ börtönbe került. Még azokat is letartóztatták, akik nem használták szeszfõzõ készüléküket, de rendelkeztek vele. Voltak, akik azt hitték, ez a túlzó intézkedés lehetetlenné teszi Shu állam népének életét. Liu Bei, az állam uralkodója azonban mit sem törõdött ezzel a véleménnyel. Amikor Liu Bei kilovagolt Jian Yonggal, megpillantottak a távolban egy embert. Jian így szólt: – Azonnal tartóztattasd le azt az embert, mert valószínûleg bûnös cselekedetet fog elkövetni! – Mibõl gondolod? – kérdezte Liu Bei. – Annak az embernek a testén olyan szerv található, amely alkalmas nemi erõszak elkövetésére. Liu Bei elnevette magát. Megértette, hogy szabadon kell engednie azokat az embereket, akiket pusztán azért tartóztattak le, mert szeszfõzõ készülék volt a tulajdonukban.
A harmadik év Az új fõtisztviselõ elfoglalta hivatalát, és azon nyomban beosztottjához fordult: Hogyan kell viselkednie egy fõtisztviselõnek? A beosztott ekképp felelt: Az elsõ évben feddhetetlenül, a második évben félig-meddig tisztességesen, és alig becsületesen a harmadik évben. A fõtisztviselõ felsóhajtott: Hogy várom én ki a harmadik évet?
A régi magyarok idején ez a mondás járta tõlünk nyugatra: „A magyarok nyilaitól ments meg Uram minket!” Dicsõ õseink lóhátról portyázva hódították végig Európa országait. Az egyik legjobb lovas nemzetként tartották számon a magyarokat. „Lovas-ügyekben” a Magyar Nemzetet ma is gyakran emlegetik. A MÉDIA HADURAI Az új évszázad, s vele együtt az új évezred is a médiaháború sokszor fülsiketítõen hangos csatazajával köszöntött ránk. A manipulatív kommunikációs támadások végeláthatatlan sorozata, melyet az uralkodó balliberális média a rendszerváltás – sokak szerint gengszterváltás – óta rázúdított a szerencsétlen magyar lakosságra, megtette hatását. A globalizációt elvtelenül kiszolgáló kereskedelmi rádiók és televíziók hatékony közremûködésével a magyar lakosság jó része békésen, kényelmesen – és ami számukra talán a legfontosabb – csendesen belesüppedt a konzumerizált, az önálló közéleti és politikai gondolkodásra képtelen, a multinál bérmunkában összeszerelõ szakmunkás-átlagfogyasztó bugyuta szerepébe. Ezek a szellemi igényszinttel alig-alig vagy egyáltalán nem rendelkezõ embertömegek a balliberális média számukra megkérdõjelezhetetlen hitelességgel bíró hírmûsoraiból és az azokat vezetõ személyektõl értesülnek a világ, s benne kis országunk ügyes-bajos dolgairól. Mint utóbb jó néhányszor már bebizonyosodott, a balliberális média nem áll túl jól az objektivitás és a tényszerûség terén. Mégis nagyon sokszor nagyon sokan megkérdõjelezhetetlen igazságként fogadják el azt, amit egy-egy baloldali sajtótermékben vagy médiában olvasnak, látnak vagy hallanak. Eszembe jut a régi kabarésorozat Jenõ és Lujza párosa. Major Tamás és Psota Irén kiváló alakításában, ahol a mindig mindent tudni akaró félmûvelt szocialista feleség az azóta már szállóigévé vált mondattal kezdte férje nyaggatását: „Azt írta az újság...”. Azt írta az újság... amit írt, mi pedig hajlamosak vagyunk arra, hogy „szentírásként” kezeljünk minden egyes nyomtatásban megjelent szót. Nagyon jól tudják ezt a média urai is. A hídfõállásokat a balliberális oldal hadurai foglalták el, hihetetlen mennyiségû tõkeés kapcsolatkoncentrációval a hátuk mögött. Persze hogy nem tetszik nekik, ha homokszem kerül a gépezetbe és zavar támad a fogaskerekek olajozott mûködésében. A médiaháború balliberális hadurai dühösek és zavartak. Dühösek, mert a másik oldalról szellemi kihívásként érkezõ támadásokra gyakran csak üres frázisok puffogtatásával, a szóba kerülõ kérdésekrõl és témákról való figyelem elterelésével, ködösítéssel vagy egyszerûen a másik fél személyének bemocskolásával tudnak csak válaszolni. Láthatólag nemigen tudnak mit kezdeni egy olyan helyzettel, melyben szellemileg föléjük magasodik a vitapartner. És zavartak is. Zavartak, mert tudják, hogy kik a hangadók a másik oldalon, kik azok, akik legjobb lenne, ha többet meg sem szólalnának, vagy örökre eltûnnének az újságok lapjairól, a televíziók képernyõirõl és soha több nem hallanánk õket a rádióból. Igen õk azok. A Lovas, a Bayer és a Bencsik. A TRIUMVIRÁTUS „A Lovas” Ha az olvasó kezébe vesz egy Lovas-kötetet, már a címébõl is láthatja, a szerzõ kedvenc sportja alighanem az ökölvívás. A könyvcímek önmagukért beszélnek: Jobbegyenes, Második jobbegyenes, Jobbcsapot, Liberális kiütések, K.O. >
jó ha figyelünk
9
Ha az olvasó miután kézbe vett egy Lovas-kötetet – fel is lapozza azt az elsõ írásnál és olvasni kezdi, garantált, hogy nem tudja letenni a könyvet. A 195 centi magas és felesleg nélküli 120 kilóval bíró (ezek Lovas saját szavai) publicista írásaiban mindig rávilágít a dolgok mögött rejtõzködõ háttér eseményekre, összefüggésekre is. Kíméletlen harcot folytat a liberális oldal kedvelt technikája, a kettõs mérce ellen. Írásai szemléletesek, olykor ironikusan pellengérezi ki ellenfele valamely pontatlanságát vagy a szóba került témában a felkészültség hiányát. Egy jó barátom – szintén konzervatív beállítottságú polgára e jeles hazának – amikor megkérdeztem tõle, mi a véleménye Lovas írásairól, a maga rusztikus stílusában csak ennyit mondott: „Üt, mint az ipari áram.” Lovas István könyveiben azonban nemcsak az írások érdekesek, hanem a hátsó könyvborítók is. A Jobbegyenes címû kötet hátsó borítóján például egy kedves hangú nyílt levélben figyelmezteti a szabaddemokrata Haraszti Miklóst, ha nem száll le a gyenge fizikumú Szentmihályi Szabó Péterrõl – realista hangnemben – hülyére veri. Szocialista megfogalmazásban ez annyit tesz: betakarja, mint Moszkvát a hóesés. Egy biztos, a konzervatív publicista nem megy a szomszédba egy kis iróniáért. Második jobbegyenes címû kötetének hátsó borítóján a liberális elit néhány illusztris képviselõjének róla alkotott véleményét olvashatjuk, mely vélemények a fasiszta jelzõtõl egészen a lólány álmáig terjedõ széles skálán mozognak. Az ATV-n péntek esténként jelentkezõ Sajtóklub címû mûsorával pedig – ha szabad így fogalmaznom – végképp belenyúlt a balliberális oldal lelki világába. „A Bayer” Péntek esténként az ország nyilvánossága elõtt zajlik a diskurzus a bel- és külpolitika ügyes-bajos dolgairól, s innen nem hiányozhat – a költõ szavaival élve – a háromság más ketteje sem. A péntek esti Sajtóklub szektájának másik oszlopos tagja Bayer Zsolt publicista, aki szintén elmaradhatatlan szereplõje a mûsornak és aki szintén nem tartozik a balliberális médiaformáló erõk kedvencei közé. A hazai nyilvánosság általuk felállított képzeletbeli persona non grata listáján szintén elõkelõ helyet foglal el. Kitûnõ könyvei mellett (Tündértemetõ, Falig érõ liberalizmus, Hogy legyen jel, Hol a pofátlanság határa) mindig szórakoztató, s egyúttal tanulságok levonására késztetõ az, amikor baloldali sajtótermékek segítségével lerántja a leplet a hazugságokról, csúsztatásokról és az egymásnak ellentmondó állításokról. 10
Azt hiszem ez valamilyen ragályos betegség vagy kór lehet a jobboldali újságíróknál, publicistáknál, Lovashoz hasonlóan Bayer sem állja meg szó nélkül, ha kettõs mércét használ a balliberális sajtó vagy média. Szókimondásával már többször hozta nehéz helyzetbe a pénteki esti mûsort, egyszer még a képernyõrõl is levették, de így utólag visszatekintve azt mondom, megértem, hogy Lovas István kiállt kollégája mellett és inkább vállalta, hogy levegyék a mûsort a képernyõrõl, minthogy valaki mással folytassa azt. Bayer Zsolt alapító tagja volt a Fidesznek, sõt három éven keresztül a párt sajtófõnöki tiszét is betöltötte. Ennek ismeretében igazán érdekes, hogy ezután a Népszabadság munkatársaként dolgozott. Mivel a baloldali sajtót belülrõl is ismeri, az egyik legveszélyesebb ellenfél a médihadurak számára. „A Bencsik” Végül, de nem utolsó sorban ejtsünk néhány szót a triumvirátust alkotó harmadik személyrõl is, Bencsik Andrásról, a Demokrata címû hetilap fõszerkesztõjérõl. Ha ironikus szeretnék lenni azt mondanám, elsõ a tett, második a szó. A fõszerkesztõ úr nem tétovázott, amikor legutóbb zajlottak az események, a „Kossuth téri csata” helyszínén láthattuk õt a történések sûrûjében, amint a Parlament elõtti téren a tüntetõk tõle kérdezgették, mi fog történni. Számomra másnap reggel az m1 csatorna reggeli mûsorában készült beszélgetés volt a legérdekesebb. Abban is egy mondat, mely Bencsik Andrástól hangzott el, ami azt hiszem valahogy így szólt: Kimentem, hogy lássam, mi történik, nehogy becsapjanak! K.O. Ez a mondat felér egy kiütéssel. Ebben minden benne van. Rövid és velõs,
ahogy mondani szokták. Tömör vélemény a mai magyar sajtóról, az „elfogulatlan” és objektív tájékoztatásról. Egy kis humorért a Demokrata fõszerkesztõje sem megy a szomszédba. Bayerhez hasonlóan az õ jóvoltából is szerzett néhány ellenséget magának a péntek esti mûsor a másik oldal szekértáborából. Elég ha visszautalok arra az adásra, amikor Bencsik úr bankrablók részére rendszeresített 2002 mintájú sí maszkot húzott a fejére és MSZP emblémával ellátott Fatestápolóval (gyengébbek kedvéért baseballütõ) a kézben mutatta be a konzervatív érzelmû nézõknek, hogyan is néz ki egy igazi baloldali pártagitátor. Igaz a fentiekben említett kiegészítõ szett egyáltalán nem passzolt az öltönyhöz és a zakóhoz, azt mindenképpen megállapíthatjuk, hogy érdekes látványban volt részünk. Mindenesetre az ORTT nem díjazta a produkciót. Olyannyira nem, hogy elmarasztalta a mûsort. Szóval õk hárman, akár külön-külön, akár így együtt, de olyan szálka a másik oldal szemében, melynek kipiszkálásáért igyekeznek mindent megtenni. MEGFENYEGETVE Aggodalommal olvastam a július 24.-i szerdai Magyar Nemzet címlapján, hogy Tasnádi Péter életveszélyesen megfenyegette a péntek esti Sajtóklub két szereplõjét, Lovas Istvánt és Bencsik Andrást. Az instrukciót követve rögvest a 17. oldalra lapoztam, ahol nemcsak a teljes oldalon olvasható cikk, de a mellé illusztrációként közölt fénykép is teljesen megdöbbentett. „A jövõ homályba vész” – ahogy Yoda a nagy jedi tanítómester mondaná. Mindenesetre egy biztos. Azt eddig is tudtuk, hogy a Bencsik András, Lovas István, Bayer Zsolt
Bencsik András és Lovas István jó ha figyelünk
PÉNTEK ESTI SAJTÓKLUB
Bencsik András és Tasnádi Péter jobboldali triumvirátus nem örvend valami nagy népszerûségnek a baloldali sajtó sztahanovista normákat teljesítõ élmunkásai között, de ezzel az in flagrantival felérõ képpel Bencsik András – ha szabad ezt mondanom – végképp elkaszálta magát náluk. Ezentúl, ha valamilyen kényes témáról fog írni, fennáll a veszélye annak, hogy a manipuláló és csúsztató baloldali vélemények személyes minõsítésekbe mennek majd át, nélkülözve minden érvelést vagy építõ jellegû kritikai észrevételt. (Igaz ezeknek eddig sem voltunk bõvében.) Már látom is, ahogyan számtalanszor meg fog jelenni még ez a fénykép valami ilyesféle képaláírással, mint: „a szélsõjobboldali hetilap fõszerkesztõje, amint lejattol az ismert maffiózóval”, vagy „a maffiakapcsolatit nyíltan vállaló szélsõséges nézeteket képviselõ fõszerkesztõ” meg hasonlók. Jól ismerjük az olykor göbbelsi propaganda módszereit használó balos médiaúthenger mûködését. Ha egyszer valakit „kezelésbe vesznek” és a kommunikációs csatornákon keresztül szüntelenül sulykolva terjesztik róla hazugságaikat, az emberek nagy része elõbb vagy utóbb, de hinni fog nekik. A Demokrata fõszerkesztõje ezt mondta a történtekrõl: „Valami történt a Magyar Nemzetnél, amit – legújabb számuk alapján, amelyben kiszely gábor (a kis betû szándékos) nácinak nevezi Gazdag István az A halott oroszlánról címû cikkéért – kezdek érteni. Tasnádi elõször engem hívott fel. Szavai fenyegetõek voltak, de nem fenyegetett, hanem tiltakozott, a beszélgetés végén megadta saját telefonszámát is. Nem hívtam volna föl, ha másnap reggel Lovas Istvántól nem értesülök arról, hogy õt is felhívta, s életveszélyesen megfenyegette. Ezt követõen felhívtam Tasnádit, aki tagadta a fenyegetést. Ekkor azt mondtam neki, jobb lenne ezt személyesen tisztázni, ugyanis biztos voltam abban is, hogy Lovas igazat mondott. Mivel házi õrizetben van, én mentem jó ha figyelünk
el hozzá. Azért, hogy figyelmeztessem, ne kezdjen ki a jobboldali médiával és tisztelje a törvényt. Szerintem ez a férfias eljárás. Szembenézni, meghallgatni és véleményt mondani. Tudtam, hogy látogatásom jelzés lesz arra vonatkozóan, hogy nem félek tõle, hogy személyesen számon kérem a cselekedeteit. Ez is történt. Eljött velem a Magyar Nemzet két újságírója. Beléptünk, kezet fogtunk, bemutatkoztunk, leültünk és ki-ki elmondta a magáét, majd felálltunk és elbúcsúztunk. Ekkor a lap fotósa – nem tudni mi okból – azt kérte, fogjunk még egyszer kezet és azt õ lefotózná. Meglepõdtem az ötlet komolytalanságán, de sajnos belementem a komédiába. Ez jelent meg a lapban. A másnapi újságban ismét bajba kerültem. Itt is látható vagyok egy fotón Lovassal, de a képaláírásban már csak az õ neve szerepel, mintha én ismeretlen lennék, egy névtelen kísérõ. A harmadik napon nácizták le Gazdag Istvánt azért a cikkéért, amit lapunkban jelentetett meg.” Ilyen eddig nem volt, ilyent eddig csak az amerikai krimikben látott az ember. A jó egészségben lévõ fiatal oknyomozó újságíró egészen véletlenül szívrohamban meghal, vagy másik kollégája, aki éppen a figyelem középpontjában álló ügyben kérdezõsködik szakadékba zuhan kocsijával, mert azon teljesen váratlanul, elromlott a fék. Mindenki tudja mirõl van szó, mégsem mer szólni senki. Akinek meg már eltörték a karját, esze ágában sincs megszólalni. Még akkor sem, ha ügyvéd az illetõ, pedig nekik aztán van beszélõkéjük, és retorikai képességeknek sincsenek híján. Az újságírók számára úgy tûnik a nyilvánosság biztosíthatja az egyedüli védelmet, bár ez sem látszik 100%-osnak. Bejelentik a nagyközönség számára, hogy az egész család kitûnõ egészségnek örvend és a kocsi is most esett át a mûszaki vizsgán, mindent rendben találtak. Huxley könyvének címe jut eszembe: Szép új világ Layout a szocialista nagyváros öntudatos polgára
A péntek esti Sajtóklub adása után számomra kezd kirajzolódni egy igen baljóslatú kép. Természetesen én sem vagyok tévedhetetlen és nem szeretnék összeesküvés elméleteket gyártani, de láttunk mi már karón varjút, ahogy mondani szokták. Az az érzésem, mintha ezt az egész dolgot kívülrõl irányítanák a háttérbõl, szerintem sejtjük, hogy melyik oldalra gondolok. Bár Bencsik András legutóbbi Demokratában közölt írása nyomán magam is bizonytalan vagyok, hogy használhatom e rájuk a baloldali, vagy a balliberális jelzõt. Talán az új gyarmatosítás, a kokakolonizáció nyilvánosságformáló zsoldosai kifejezés a legtalálóbb elnevezés. Úgy vélem kívülrõl – a jelenlegi hatalom hathatós segítségével – a már jól bevált és Rákosi által is hatékonyan alkalmazott szalámi taktikát kezdték el alkalmazni, kiterjesztve most már a jobboldali sajtóra és annak tevékeny munkásaira. Miért? A válasz nagyon egyszerû. A gazdaságot leküldték a padlóra, már csak azt kell megoldani, hogy a népet engedelmes birkanyáj módjára az új és „szakmailag kiváló” pásztorok terelgessék az általuk megfelelõnek vélt irányba. A nemzeti érdekek eltaposása után most következik a nemzeti gondolatok teljes kiirtása a fejekbõl, ehhez pedig elengedhetetlen feladat az ilyen irányultságú sajtóorgánumok és médiák elhallgattatása, különös tekintettel az ott dolgozó újságírókra, mint a „rendszerellenes” áramlatok fõ hangadóira és hangulatkeltõire. Sokszor kívülrõl látszik csak, milyen nagy a készülõ fenyegetés, vagy pár lépéssel hátrébb kell mennünk, hogy lássuk, a tolvaj már a kertben jár. A jobboldali újságírók, olyan emberekként, akik egész életüket a médiában töltik, mintha nem vennék észre azt a kívülrõl jövõ taktikát, stratégiát, hogy elindult egy folyamat: felszeletelni, feldarabolni a most még egységesen megszólaló jobb oldali hangot, az apró kis hangfoszlányok meg aztán úgy is elvésznek majd a szélben. A baloldal – médiauraival együtt – pedig jót röhög a markába. Azonban van valami, amit õk nem tudnak, de mi tudunk. Mi képesek vagyunk arra, hogy egy nemesebb cél érdekében felülemelkedjünk kicsinyes személyes érdekeken, vagy esetlegesen egy szerkesztõi hibából megjelent eléggé félresikerült minõsítésen. Legalábbis remélem! Ennyi, amivel mi különbek vagyunk, mint õk. És ez nem kevés. A pénteki adásban csodálatos volt látni, ahogy az emberek odamentek a televízió épülete elé és megjelenésükkel egyben véleményüket is kinyilvánították. Nem tudom hányan nézik péntek esténként hétrõl-hétre az adást itthon és a határainkon kívül, de ez a népszerûség – ha úgy tetszik jó értelemben vett sztárság – bizonyos felelõsséget is ró az emberre. És itt most nem arra gondolok, hogy nyilván megválogatják, hogy mit szabad kimondani és mit nem, hanem arra, hogy ezt az összefogást, ezt az egységet felelõsségteljes viselkedéssel, kitûnõ publicisztikákkal, elõadásokkal kifelé is stabilan és megbízhatóan kell prezentálni. A médiacsatatéren a konzervatív sajtó nemzeti színekbe öltözött Dávidként áll szemben a balliberális média globalizálódott, sokszínû rongyokba csavart hatalmas termetû Góliátjával. Itt nem szabad hibázni, vagy ha hibáztunk azonnal korrigálni kell, mert jön Góliát és egész egyszerûen a földbe tapos minket, mielõtt még elhajíthatnánk azt a bizonyos követ a nyilvánosság parittyájából. Csak egy kérdés marad, milyen demokrácia az, ahol félni kell a kimondott szó miatt? LAYOUT
11
Nemzetközi nagymesterek jönnek mennek, hol az egyik fél áll nyerésre, hol a másik. Szimultán folyik a világméretû játék, egyszerre 174 táblán. Az igazi, a valódi nagymester, aki a háttérbõl az összes játszmát irányítja, láthatatlan marad. Csak a nagy kijelzõn jelenik meg az új lépés koordinátája, melynek láttán a közönség soraiban ülõk némelyike felszisszen, mások pedig a meglepetéstõl – ahogy mondani szokták – „berosálnak”. Valahol hátul, a terem végében az egyik táblán némi kis káosz, fejetlenség kerekedett. A sötét fél bábui hátrányba kerültek. Világos elõnye egyre nõ. Ez olyannyira szokatlan a termenek ebben a szegletében, hogy a környezõ táblák sakkozói is felfigyeltek rá. Sõt, maguk a figurák is. Mi lehet e mögött? Valószínûleg egy pillanatra lankadt a Nagy Játékos figyelme és megfeledkezett errõl a félreesõ, a terem végében árválkodó „harcmezõrõl”. Maga a bábukat irányító sakkozó sem egy ismert figura, eddig nem sok vizet zavart, bár utóbbi ténykedéseivel világos pozíciói szép csendesen – ahogy mondani szokták „fû alatt” – megerõsödtek. Világos stratégiájának fõ mozgatórugója a jobboldalon magabiztosan tornyosuló bástya volt, aki eddig kezében tartotta a világos sereg szálait. A Király és a Királynõ pedig a háttérben az udvartartás ügyes-bajos dolgaival volt elfoglalva. Egész szépen alakult a mérkõzés, világos nyerésre állt. Ekkor azonban váratlan dolog történt. Egy pincér ment oda a Sakkozóhoz, kis tálcán egy pohár frissítõt tett az asztalra. A Sakkozó egy pillanatra eltûnõdött ahogy a pincérre nézett. Furcsa, nagy bajszot viselt a csokornyakkendõs férfi, aki bal karján átvetve kis pincérkendõjével, jobb kezében a kis ezüst tálcával, hanyag eleganciával egy fejbiccentéssel adta meg a tiszteletet a Sakkozónak, majd sarkon fordult és szó nélkül távozott. „Szörnyen ismerõs a pofa, de nem tudom hova tenni” – gondolta magában, majd kortyolt egyet a frissítõbõl. Akkor vette észre, hogy a pohár alatt összehajtogatott kis papír cetli van. Diszkréten kibontotta. A papíron két szó állt: GAME OVER.
A Sakkozó megborzongott. Ugyanis a kis papíron pimaszul terpeszkedõ nagybetûs szöveg mellett észrevett még valami mást is. A papír bal alsó sarkában, alig észrevehetõen három betû volt látható. A Sakkozó gyomra egy pillanatra összeszorult, ahogy a három betût összeolvasva a napnál is világosabban azonnal felismerte, hogy ez nem más mint magának a Nagy Játékosnak, Ignác Mihajlovics Fjodorovnak a monogramja. Innentõl kezdve felgyorsultak az események. A táblán a figurák mintha önálló életre keltek volna. Sötét egyre többet és egyre hevesebben támadott, világos serege pedig csak állt és tétlenül nézte a fekete figurák tomboló gyászmenetként ható elõrenyomulását. Mire ellentámadásba lendültek már késõ volt. A végsõ kegyelemdöfést az utolsó lépés adta meg. A Sakkozó éppen a jobboldali bástyával akart lépni, nyúlt is érte, de mire kézbe vette volna, a helyén már egy fekete futó állt. Kétségbeesetten nézett körül, s csak akkor vette észre, hogy hûséges tisztje – a jobboldali bástya – a világos sereg teljes vezérkarával együtt már ott pihen a csatából kivont, vagyis a leütött bábuk tárolására szolgáló tégelyben. Egy rövidke pillanatig letaglózva ült. Egy következõ pillanatban már rájött arra, hogy volt egy pillanat, amikor valamilyen általa eddig ismeretlen okból kifolyólag elvesztette ezt a nyerésre álló mérkõzést. A matt porig alázó lesújtottságából a hangosbeszélõ riasztotta fel. „Újabb játszma ért véget, s mint oly sokszor a Nagy Játékos most is bizonyított, még mindig õ a legjobb! De ne vesztegessük az idõt, nézzük ki ülhet be a megüresedett székbe! Pörögjön az a kerék! A Sakkozó ahogy fáradtan felállt a székbõl, egy pillantást vetett a nagy kijelzõre, ahol a gúnyosan vibráló felirat: GAME OVER utolsót villantva átadta helyét az új játékos nevének, akivel a hangosbemondón keresztül a közönség is azonnal megismerkedhetett. „Igen, meg van! A D–209-es játékos az!” Valahonnan hátulról, a közönség hátsó soraiból felállt egy magas, elegáns öltönyben feszítõ férfi, arcán az elégedettséget és
magabiztosságot tükrözõ 42-fogas amerikai fogpaszta mosollyal és elindult kifelé a táblához. A Sakkozó még régebbrõl ismerte az új jövevényt. Egy idõben eljárás folyt ellene, mert állítólag kenõpénzt fogadott el azért, hogy rábeszélje a Sakkszövetség vezetõit a régi sakk készletek felújítására. A végén persze mindenki tagadott, s végül is az ügyet ejtették. „Mr. Morello! Régi nagy sakkozó, bár az utóbbi években kissé visszavonultan élt.” – harsogta az új arcról az általános tudnivalókat a hangosbeszélõ. A Sakkozó az asztal mellett állt, megvárta míg utóda odaér. Kezet nyújtott neki – ahogy az Európában szokás –, s csak ennyit mondott: – Gratulálok Peter, és sok szerencsét! – Köszönöm Victor. – válaszolta az öltönyös és már le is ült az asztalhoz. A Sakkozó távozóban még visszanézett a játéktérre, ahol már az elsõ lépésekbõl látta, hogy itt bizony ismét a Nagy Játékos fog gyõzni. Az új mester elsõ néhány lépése hangos nemtetszést váltott ki a közönség soraiból, de ezt a Sakkozó már csak fél füllel hallotta, mert egyre csak a pincér járt a fejében. Honnan volt olyan ismerõs, miért pont az õ asztalához jött oda és miért éppen akkor? Még egyszer visszanézett. Pont akkor, amikor a nagybajszú pincér kezet fogott Morellóval. – Ezek ismerik egymást – villant át az agyán. A morfondírozás szellemi mélységeibõl egy villanás rántotta vissza a valóvilágba. A lámpák fényénél megcsillant valami az újonnan helyet foglalt mester elegáns zakójának hajtókáján. Elõször nem is vette észre mi az. A szörnyû felismerés csak akkor hasított belé, amikor a nagybajszú pincér az üres pohárral vigyorogva közvetlenül mellette ment el. A pincér csokornyakkendõjén is ugyanaz a kis arany kitûzõ díszelgett, mint Mr. Morello elegáns zakójának hajtókáján. A három pici arany betû, ami nem volt más, mint a fõszponzor, vagyis a Nagy Játékos monogramja. IMF Jó, ha figyelünk! Layout, a szocialista nagyváros öntudatos polgára