Kordos László: Ősföldikutyák... csapadékosabb klimatikus időszakban, a tűlevelű és lombos fákkal keveredett mozaikos vidékeken jelentek meg újra a földikutyák. Túlélték a következő kisebb vaskori lehűlést, majd az emberi népcsoportok migrációját elősegítő, keletről nyugatra irányuló sztyepp kiterjedését, és a történelmigazdálkodási hatások fokozódását is. A nyugati földikutya az évszázadok alatt az ember által kialakított környezethez is alkalmazkodni tudott, mert a megélhetéséhez szükséges feltételek továbbra is adottak, csak az ember viselje el az ő jelenlétét. p Irodalom Bolliger, T. (1999): Family Anomalomyidae. In Rössner, G.E. and K. Heissig eds. The Miocene Land Mammals of Europe, Verlag Dr. F. Pfeil, München, pp. 411–420. Bruijn de, H.–Saraç, G. (1991): Early Miocene rodent faunas from the eastern Mediterranean area. Part 1. The genus Eumyarion. Proceedings of the Koninklijke Nederlandse Akademia van Wetenschappen B)., 94(1): 1–36. Fejfar, O. (1972): Ein neuer Vertreter der Gattung Anomalomys Gaillard, 1900 (Rodentia, Mammalia) aus dem europäischen Miozän (Karpat). N. Jb. Geol. Paläont. Abh. 141(2): 168–193. Horváth, R.–Bihari, Z.–Németh, A.–Csorba, G. (2007): Nyugati földikutya. Spalax leucodon NORDMANN, 1840. In: Bihari, Z., Csorba, G. és Heltai, M. szerk. Magyarország emlőseinek atlasza. Kossuth Kiadó, Budapest, pp. 157–159. Jánossy, D. (1979): A magyarországi pleisztocén tagolása gerinces faunák alapján. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kordos, L. (1985): Lower Turolian (Neogene) Anomalospalax gen.n. from Hungary and its phylogenetic position. Fragmenta Mineralogica et Palaeontologica, 12:27–42. Kordos, L. (1988): A Spalax nemzetség (Rodentia) európai megjelenése és a plio-pleisztocén határkérdés (The appearence in Europe of the Spalax (Rodentia) and the problem of the Plio-Pleistocene Boundary). Földtani Intézet Évi Jelentése 1986-ról, p. 469– 491. Kordos, L. (1989): Anomalomyidae (Mammalia, Rodentia) Remains from the Neogene of Hungary. Földtani Intézet Évi Jelentése 1987. évről, pp.293–311. Kordos, L. (2005): Anomalomys (Rodentia, Mammalia) from Rudabánya, Hungary (Miocene, MN9): terminology of molars, age categories and phylogenetic interpretations. Fragmenta Palaeontologica Hunarica, 23: 19–28. Kretzoi, M. (1971): Bemerkungen zur Spalaciden-Phylogeneie. Vertebrata Hungarica, 12: 111–121. Kretzoi, M. (1977): Fontosabb szórványleletek a MÁFI Gerinces Gyűjteményében (2. közlemény). Földtani Intézet Évi Jelentése 1975ről, pp. 401–415. Kryštufek, B. (1999): Nannospalax leucodon (NORDMANN, 1840). In. Mitchell-Jones, A. J. et ali, The Atlas of European Mammals, Poyser Natural History, London. pp. 262– 263. Méhely, L. (1908): Prospalax priscus (Nhrg.), a mai Spalaxok pliocénkori őse. MTA Mathematikai és Természettudományi Közleményei, 30: 243–258. Méhely, L. (1909): Species Generis Spalax. A földi kutyák fajai származás és rendszertani tekintetben. Magyar Tudmányos Akadémia, Budapest. Topacsevszkij, V. O. (1969): Fauna SzSzSzR. Mlekopitajusie. Szlepüszovüe (Spalacidae). Izvadelsztvo „NAUKA”, Leningrad.
40
BARTOSIEWICZ LÁSZLÓ
Környezet okozta állatbetegségek a régészetben
A
XIX. század közepén Dániában megkezdett régészeti állattani kutatások célja a régészeti lelőhelyek állatmaradványainak vizsgálata volt. Ez a tudományág az őslénytannal ellentétben nem a természeti jelenségekkel foglalkozik. Az ember által hasznosított állatok történeti változásait, az állatvilág és az ember által létrehozott régi kultúrák közötti kapcsolatokat vizsgálja. Az állatbetegségek csonttani rekonstrukciója azonban az őslénytanban kezdődött. Roy L. Moodie 1923-ban jelentette meg azt a nagyszabású összefoglaló munkát Amerikában, amely a növényi, állati és emberi kövületeken azonosítható betegségek tüneteit tárgyalta. Hazánkban Tasnádi Kubacska András (1960) foglalkozott hasonló kutatásokkal ősállatokon. Az ő könyve 1962-ben német fordításban is napvilágot látott. A régészeti állattanban hasonló összefoglaló munka először John Baker és Don Brothwell (1980) feldolgozásában született. A tíz éve sikeresen lezárult „Anatómiai és paleopatológiai vizsgálatok háziállatok csontozatán” című pályázatunk eredményeinek megjelentetése e tudósnemzedékenként esedékes nemzetközi összefoglalók sorába illik.
Természeti környezet – ember alkotta környezet A régészeti állattan irányzatai hol közelebb, hol távolabb kerülnek a környezet történetének kutatásához. Csonttani adataink ökológiai értelmezhetősége erősen függ az egyes esettanulmányok tárgyától. Az őslénytani szemlélet megtévesztő lehet e régészeti leletek értékelésében, hiszen az utóbbiak dinamikusabban változó, rövidebb időszakokat képviselnek. Az ember megjelenése, illetve lassú, de mélyre ható természetformáló tevékenysége előtti ősállatmaradványok viszonylag híven tükrözik egy-egy korszak lassan változó állatvilágának betegségeit. A régészeti lelőhely zömmel ételhulladékként hátrahagyott „szedett-vedett”
csontleletei az egykori állatvilágot kulturális szempontból szűrve képviselik. Magyarázó értékük messze áll attól, hogy az egykori állatbetegségek szórványosan talált csonttani tünetei alapján környezeti összefüggésekről beszélhessünk. Az őslénytanhoz hasonlítva a régészeti állattant, ez utóbbit „zaj” terheli, amely nem más, mint a korabeli emberi hatás. A paleopatológiai vizsgálatokban az egy-egy lelőhelyen meghatározott tünetmentes állatcsontok között lelt néhány tized százaléknyi töredékről van szó, amelyek általában biológiai környezetükből (vagyis az egyed egészségi állapotát jellemző teljes csontvázból) kiszakítva jelennek meg. A hazai régészet egészen a legutóbbi időkig viszonylag kis mértékben hagyatkozott az emberi hatástól függetlenebbül változó apró állatok – szaknyelven mikrofauna – vizsgálatára. A kistestű gerinctelen és gerinces lények rövid szaporodási ciklusuk miatt közvetlenebbül mutatják a természetes környezet változásait, mint a nagytestű emlősök, amelyek közé háziállataink zöme is tartozik. A mikrofauna régészeti kutatását erősen gátolja, hogy maradványai kézi gyűjtéssel nemigen kerülnek elő, feltárásuk csak a hazai régészetben ritkaságszámba menő finom szitálással lehetséges. Pedig a kórokozók egy része, a különböző élősködők maradványai éppen ebbe a mérettartományba esnek. Ritka kivételnek tekinthető tehát, amikor ezek a paraziták nagyobb állatokat betegítenek meg olyan mértékben, hogy jelenlétük az utóbbiak csontozatán megfigyelhetővé válik. Baker és Brothwell (1980) egész fejezetet szentelt publikációjában az élősködők régészeti előfordulásának. A franciaországi Doubs lelőhelyről olyan barlangi medve koponyája került napvilágra, amelynek homloküregi részét nematoda és trematoda férgek tették tönkre. Ez a károsodás a menyétfélék családjában különösen gyakori, jómagam a szlovéniai Vranje késő antik leletanyagában, egy víztároló csontleletei között találkoztam vele. A kisragadozók vízközeli zsákmányállataiban élő Troglotrema acutum nevű mé-
EMBER ÉS KÖRNYEZET KAPCSOLATA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
1. ábra. Késő antik mezei görény trematodák által átlyuggatott koponyája a szlovéniai Vranje leletanyagából. A röntgenkép a homloküreg károsodását oldalnézetből mutatja mai példányon (A méretskála alapegysége 1 cm)
tely a változatos fejlődésű férgek (Digenea) rendjébe tartozik. Lárvái a ragadozók szervezetében az emésztőrendszerből a testszöveteken keresztül a koponya homlok- és arcüregi részéig hatolnak. Innen a felszínre törve átlyuggatják a homlokcsontot, ami előbb-utóbb a gazdaállat pusztulásához vezet (1. ábra). Egy csehországi kutatás eredményei szerint ma a Troglotrema-fertőzések több mint fele a 200–300 m közötti tengerszint feletti magasságú dombvidékeken fordul elő. A veszélyeztetett kisragadozók között manapság is a mezei görény vezeti a fertőzött fajok listáját. A vranjei lelőhely 275 m magassága pontosan ebbe a tartományba esik, jól szemléltetve, hogy a nagy számok törvénye alapján a mezei görény fertőzöttsége másfél évezrede is ebben a természeti környezetben lehetett a legvalószínűbb. Ez a lelet a szabályt erősítő szerencsés kivétel: a betegség különleges régészeti előfordulása meggyőzően a ma ismert ökológiai adatok közé illeszthető. Hasonló elváltozásokat különböző fürkész- és dongólegyek lárváinak tulajdoní-
tanak. A vargalégy – más néven közönséges marhabagócs – nyűvei a szarvasmarha bőre alatt fejlődnek. Viták tárgya, hogy a szarvasmarha koponyájának tarkótáján olykor megjelenő lyukak a nyűvek kimeneti nyílásainak tekinthetők-e? Ilyen koponyatöredék például a marhakereskedelemben fontos szerepet betöltött Vác törökkori anyagából ismert. Ezt a lehetőséget azonban egyre inkább megkérdőjelezik: a nyílások a környezettől teljesen függetlenül, paraziták híján is megjelenhetnek a koponyacsontok öröklött folytonossági hiányainak következtében. Európa újkőkori lakossága a háziasítás terjedésével felhagyott a rendszeres élelemszerző vadászattal. A fertőzések ritka régészeti megnyilvánulásai mellett a mai állatorvosi adatokban is követhető a háziállatok megbetegedési hajlama. Az ember és háziállatainak együttélése ugyanis növeli a közös betegségek (zoonózisok), kölcsönös fertőzések kockázatát. Ezek számát fajonként idővonalra vetítve világos, hogy a legtöbb betegségen a legrégebbi háziállattal, a ku-
tyával osztozunk (2. ábra). A később háziasított fajok esetében a zoonózisok száma időarányosan kevesebb, hiszen a közös kórokozók törzsfejlődésére rövidebb idő állt rendelkezésre. Noha az ábrán összefoglalt vonulat egyértelmű, a valóságban a helyzet sokkal bonyolultabb, mert az állatfajok egymás között is többszörösen fertőződhetnek, például a gümőkór válfajait okozó Mycobacterium különböző fajaival. Emellett a későbbi háziasítású állatokban fellépő kevés zoonózis között is lehet rendkívül súlyos, mint például a baromfiállomány révén az emberiséget visszatérően sújtó madárinfluenza. A kórokozók törzsfejlődésében az egyik tényező a környezet. De nem egyszerűen a természetes környezet, hanem annak emberi hatásra folyamatosan változó állapotai. A valóságban emiatt átfedések és visszacsatolások tömkelege teszi bonyolulttá a 2. ábrán felvázolt képet. A háziasítás lényegéhez tartozik, hogy az ember a tulajdonává vált állatokat igyekszik óvni, ápolni. Ennek oka lehet pusztán anyagi megfontolás, de az embereket min-
2. ábra. Az ember és háziállatai közötti kétoldali zoonózisok száma a háziasítás idejének függvényében. A legtöbb betegségen a legrégebben velünk élő kutyákkal osztozunk 70
Zoonózisok száma
60
Kecske
Szarvasmarha
50
Sertés
Kutya 40
Juh 30 20 10
Ló
y = 0,004× + 8,352 r = –0,925 P= 0,000
Baromfi Teve
0 10 000
8000
6000
4000
2000
0
A háziasítás becsült időpontja (Kr. e., év) A TERMÉSZET VILÁGA 2016/I. KÜLÖNSZÁMA
41
Bartosiewicz László: közvetlen környezet, azaz a gondos ápolás vitathatatlanul javítja. A váci kutya sem sokáig maradt volna életben az utcán falkába verődött kóbor kutyák között. A kistestű jószág védelemre és könnyen fogyasztható táplálékra szorult. A középkorra divatossá váltak az ölebek, amelyek a fejedelmi udvarok vagy városi háztartások védett környezetében élhettek (4. ábra). Ugyanez vonatkozik az emberhez közel álló lovakra is. A népvándorláskorból például két olyan lócsontvázat is ismerünk, amelyek gerincében 15, illetve 17 csigolya csontosodott össze. Az idülten beteg jószágokon nemhogy lovagolni nem lehetett: a csontosodás tüneteinek kibontakozása alatt akár évekig gondoskodásra szorultak, amelyet csak szoros érzelmi kötődés, esetleg vallásos hiedelem indokolhatott. Ezt a csonttani jelenséget életszerűvé teszi Székely János mélyen emberi elbeszélése, a „Pálinkás”. A novella címadójáról, a megzabolázhatatlan katonalóról csak halála után derül ki, hogy kezelhetetlenségét fájdalmas gerincbetegsége okozta.
3. ábra. Kistermetű középkori kutya Vácról. A koponya felül-, alul- és oldalnézete (felső képsor), valamint állkapcsainak belső oldala. A fogak legtöbbje ínysorvadás következtében kihullott, a fogmedrek részben felszívódtak, illetve helyük az állkapocsban erősen kimélyült
den kultúrában érzelmek is fűzik az állatokhoz. Jól mutatják ezt egy kistermetű, görbelábú kutya maradványai a középkori Vácról. A koponyavarratok tanúsága szerint a nem túl idős, legfeljebb 6–8 éves egyed fogainak zöme – a bal alsó tépőfog és négy kisebb előzápfog kivételével – ínysorvadás következtében még az állat életében kihullott. A fogmedrek „begyógyultak”, illetve helyük az állkapocsban a gyulladás következtében U alakban erősen kimélyült
(3. ábra). Az ilyen idült tünetek a paleopatológiai paradoxon megnyilvánulásai, azaz homlokegyenest ellentmondó következtetések vonhatók le belőlük. A régészeti ásatások embermaradványainak olykor súlyos torzulásairól sem dönthető el, hogy a leggyengébb egyénre utalnak-e, vagy éppen a legszívósabbak maradtak életben súlyos betegségük ellenére mindaddig, amíg a torzító tünetek a csontvázon is megjelentek. Emberek esetében a túlélés esélyét a
4. ábra. Csirkefejet majszoló, csengettyűkkel díszített középkori öleb Maria de Vilalobos nemesasszony gótikus márvány sírkövén a lisszaboni székesegyházban
42
Juhok új környezetben Lábasjószágaink közül az első házijuhok európai pályafutása a környezet hatásának jó példája. A házijuh őse, az ázsiai vadjuh Délnyugat-Ázsia magas fekvésű, kopár, félsivatagos területein fordul elő. A hűvös, csapadékos európai környezethez az állatok évezredes tenyészkiválasztás révén alkalmazkodtak, csak a legrátermettebbek tudtak elszaporodni az őshazájukétól oly gyökeresen különböző éghajlaton. Az állatbetegségek környezeti összefüggései emiatt a korai európai juhok maradványain viszonylag jól tanulmányozhatók. Az anyajuhok anyagcseréjét a vehemépítés, majd a bárány tejjel táplálása fokozottan terheli, mert mindkettő folyamatosan kálciumot és más ásványokat igényel. Amennyiben ezek utánpótását a környezet, azaz a takarmány nem fedezi, az anyaállat saját szervezetének tartalékaira hagyatkozik a csontváz olyan részeiből, ahol azok átmenetileg nélkülözhetők. A szarvaknak például az anyajuhoknál nincs különösebb szerepe. Mostoha környezetben a szarv csontos alapján, a szarvcsapon kisebbnagyobb bemélyedéseket, a csontanyag részleges felszívódásának következtében kialakult sekély mélyedéseket találunk (5. ábra). Ezeket először mai svájci juhokban (bündner Oberländerschaf) írták le. Az első régészeti előfordulást is Svájcban, Egolzwil újkőkori lelőhelyén jegyezték fel, de ilyen szarvcsapokra azóta felfigyeltek Közép-Európa (Bajorország, Magyarország, Szlovénia), illetve Dánia és Nagy-Bri-tannia több őskori leletanyagában is. Ez a tünet önmagában nem betegség, az élő állat küllemén, viselkedésén nem észlelhető, de
EMBER ÉS KÖRNYEZET KAPCSOLATA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
Környezet okozta állatbetegségek a régészetben 5. ábra. A csontanyag felszívódásából fakadó mélyület mai anyajuh szarvcsapján a Skót Felföldről
olyan rendellenesség, amely jelzi az egyed belső élettani összhangja és a környezet között fennálló nélkülözhetetlen egyensúly megbomlását, a szervezet vésztartalékainak mozgósítását. A hagyományos Soay fajta mai, angliai egyedein az anyajuhok szarvcsap-mélyületei a lábközépcsontok falának elvékonyodásával is járnak, ahonnan a szervezet szintén képes ásványi tartalékok elvonására. Ez azért érdekes, mert röntgenfelvételek vizsgálatával Horwitz és Smith (1990) ezt a tünetet figyelte meg Izraelben bronzkori juhokon. Tehát a juh őshazájának számító, kedvező természeti környezetben írták le a csontok elvékonyodását. Így a tápanyagellátás zavara sokkal inkább a bronzkori tartás hibáira, fukar takarmányozásra és/vagy túlzott fejésre utalhat, mint a szarvcsap felületi felszívódásaival kapcsolatban már említett hűvös, esős európai tájakon. Hazánk területének első állattartó, újkőkori közösségei a Körös kultúrához tartoz-
tak. Ez a csoport mintegy 8000 évvel ezelőtt az Alföldön telepedett meg, életmódja keleti mediterrán kapcsolatokat mutatott. Noha gazdaságukban a földművelés mellett fontos volt a környezet adta táplálékok kiegészítő szerepe (gyűjtögetés, halászat), vadászattal alig foglalkoztak. Húsfogyasztásuk gerincét a Közel-Keleten kialakult juhtartás képezte. Az Alföld folyamszabályozást megelőző térképére (6. ábra) tekintve világossá válik, hogy mennyire más volt ez az áradásos, sok helyen elmocsarasodott vidék, mint a juh és a kecske háziasításának száraz és meleg éghajlatú közelkeleti színterei. Noha a Körös kultúra szerény települései a folyók magas partján feküdtek, és a mozaikszerű természetes kör-
Vízborította terület 100 km
A TERMÉSZET VILÁGA 2016/I. KÜLÖNSZÁMA
Áradásos terület
6. ábra. Az Alföld víz borította és vízjárta területei a folyamszabályozások előtt. Az újkőkori Körös kultúra egykori elterjedési területe kb. a térkép déli kétharmad részének felel meg
43
Bartosiewicz László:
7. ábra. Újkőkori juhállkapcsok idült fogmedergyulladás tüneteivel felül- és oldalnézetben. Balra: Karanovo (Bulgária), jobbra fent: Endrőd 39, jobbra lent: Endrőd 119.
nyezet szárazulatain legeltetésre is volt lehetőség, a kiterjedt vízjárta területeken a juhok megfelelő színvonalú tartása legalábbis évszakosan lehetetlen volt. A Kárpát-medencébe hozott juhok első nemzedékei megsínylették az ember által rájuk erőltetett környezetváltoztatást. Elsőként a száj sérüléseinek elfertőződését, az ínysorvadás csonttani tüneteit érdemes röviden áttekintenünk. Ezeknek legalább részleges magyarázata, hogy az időszakosan beszűkülő, túlzsúfolt legelőkön az állatok a jobb minőségű füvet hamar lelegelik, ami teret ad a tövises-fásszárú, ellenállóbb gyomnövényzetnek. Ezek arányának megnövekedése fokozza a száj kisebesedésének kockázatát, a sérült nyálkahártyán behatoló kórokozók pedig lassan tönkreteszik az ínyt, majd a fogmeder csontozatát. Az idült fogmedergyulladás következtében a fogak egy része már az állatok életében kihullhat, de maga a csont is duzzadttá válik, a fogmeder pereme elhal (7. ábra). A másik jellegzetes tünetcsoport az ízületi gyulladásoké. Könnyen lehet, hogy a Kárpát-medencébe újonnan érkezett juhok végtagjai részben az itteni hűvös-nedves időjárás miatt mentek tönkre (8. ábra).
Munkakörnyezet Noha a Délnyugat-Ázsiában háziasított juhok és kecskék betegségeit a legkönnyebb a számukra kedvezőtlen új természetes környezettel összefüggésbe hozni, mindenképpen meg kell emlékeznünk a hazai régészeti lelőhelyeken leggyakrabban előforduló szarvasmarha csontjain megfigyelhető kóros elváltozásokról (9. ábra). Ezek közül a munkavégzéssel kapcsolatba hozható tünetek a leginkább környezeti eredetűek. Azon-
8. ábra. Ízületi gyulladás a Körös kultúra juhaiban: eltorzult könyökcsontok bal oldali nézetben Endrőd 119 (bal és középső), illetve Ecsegfalva 23B lelőhelyről. A csontok anatómiai helyzetét a vázlaton zöld szín jelöli
44
EMBER ÉS KÖRNYEZET KAPCSOLATA A KÁRPÁT-MEDENCÉBEN
Környezet okozta állatbetegségek a régészetben
9. ábra. Késő középkori szarvasmarha csánkízületének összenőtt lábtőcsontjai Őcsény–Oltoványos lelőhelyről előlnézetben. Középen az összecsontosodás előrehaladott állapotának (lila árnyalatok) mágneses rezonancia felvétele látható mai igavonó ökör csánkízületében ugyanebben a nézetben. A csontok helyzetét a vázlaton bal oldali nézetben zöld szín jelöli
ban ezek sem az éghajlat vagy a vízrajzi viszonyok hosszú távú változásaira utalnak, hanem az igavonó állatok ember által meghatározott munkakörnyezetére: menynyire kötött talajon, milyen domborzati viszonyok között és mekkora intenzitással dolgoztatták ezeket az állatokat? A környezeti tényezőkön kívül mindig számolnunk kell az állatok egyedi, részben öröklött, megbetegedésre hajlamosító tulajdonságaival, például a lábak veleszületett állásával. Annyi bizonyos, hogy az állati test természetes helyzetével ellentétben, amikor az élősúly kétharmada a mellső lábra esik, az igázás gyökeres változást jelent: az állat mögé fogott teher a súlypontot a hátsó végtagokra helyezi át. Ez a természetellenes terhelés a csípő- és csánkízületet gyakran megbetegíti. Igavonó szarvasmarhák csontjain gyakori a súlyos kopás és a kisebb végtagcsontok kóros összenövése. Az utóbbi a túlterhelésre adott válaszként a végtag stabilitását növeli. Ám az igavonás tüneteinek egyre gyakoribbá válása a történelem folyamán sem magát a környezet változását, hanem annak fokozott ütemű emberi megváltoztatását jelzi, kulturális érdekessége ebben rejlik.
Összefoglalás Az állatbetegségek régészeti kutatásában a természetes környezet és az annak hatását befolyásoló emberi tevékenység jobbára elkülöníthetetlen egymástól: a kultúra hol ellensúlyozta, hol felerősítette a környezet állatokat megbetegítő tényezőit. Az idézett példák arra figyelmeztetnek, hogy a régészeti leletanyagban felismert állatbetegségek környezeti következtetésekre ritkán alkalmasak. A korabeli szokások hatása „zajként” jelenik meg, mert a tünetek java a közvetlen mikrokörnyezeti hatásokat (bánásmód, takarmányozás, tartási körülmények) tükrözi. Mindez azonban értékes eredmény, hiszen a régészeti állattan céljainak megfelelően az ember és állat kapcsolatát e tényezők összhatása jellemzi, amely persze nem független a természeti környezet közvetlenül ritkán felismerhető befolyásától. A környezetrégészeti kutatás és az állatok paleopatológiai tanulmányozása kiegészíti egymást. Az alapos környezetrekonstrukció elengedhetetlen az állatok egykori életmódjának megértéséhez. Az állatokat egykor ért káros hatások figyelmeztetnek arra, hogy az ember környezetformáló hatásával, ha kis mértékben is, már az egészen korai régészeti korokban is állandóan számolnunk kell. p
A szerző kutatását az OTKA 47228 számú pályázata támogatta Irodalom Baker, J. R.–Brothwell, D. (1980): Animal Diseases in Archaeology. London, Academic Press. Bartosiewicz, L. (2006): Mettre le chariot devant le boeuf. Anomalies ostéologiques liées à l‘utilisation des boeuf pour la traction. P. Pétrequin, R.-M. Arbogast, A.-M. Péterquin, S. Van Willigen, M. Bailly szerk.: Premiers chariots, premiers araires. La diffusion de la traction animale en Europe pendant les IVe et IIIe millénaires avant notre ère. CNRS Editions, CRA Monographies 29: 259–267. Bartosiewicz, L. (2011): A hagyományos régészeti állattan környezetrégészeti vonatkozásai. Kázmér M. szerk.: Környezettörténet 2. Környezeti események a honfoglalástól napjainkig történeti és természettudományi források tükrében. Budapest, Hantken Kiadó, 167–183. Bartosiewicz, L.–Gál, E. (2013): Shuffling nags, Lame ducks. The archaeology of animal disease. Oxford, Oxbow. Bartosiewicz, L.–Bartosiewicz, G. (2002): „Bamboo spine” in a Migration Period horse from Hungary. Journal of Archaeological Science 29.8: 819–830. Kolska Horwitz, L.– Smith, P. (1990): A radiographic study of the extent of variation in cortical bone thickness in Soay sheep. Journal of Archaeological Science 17: 655–664. Moodie, R. L. (1923): Palaeopathology: an Introduction to the Study of Ancient evidences of Disease. Urbana, Illinois, the University Press. Tasnádi Kubacska, A. (1960): Az ősállatok pathologiája. Budapest, Medicina Könyvkiadó.
