ÉBLI GÁBOR KORTÁRS MŰVÉSZET MAGYARORSZÁGI MÚZEUMOKBAN Történeti háttérként elevenítsük fel, hogy élő művészek alkotásai már a Nemzeti Múzeumban a 19. század közepétől kezdve láthatóak voltak. Az intézmény univerzális igényű gyűjteményként jött létre, így művészeti tételeket nagy számban és megalakulása után már viszonylag hamar szerzeményezett és bemutatott: eleinte inkább régi művészetet, de növekvő számban „jelenkori” festményeket és szobrokat is. A „jelenkori” kifejezés használata ekkor még történetietlen, de jelzi, hogy ide, százhetven évvel korábbra nyúlik vissza mai kérdésünk. A nádorról József Magyar Képtárnak nevezett teremsorban állandó kiállításra is kerültek e művek, ami Pest (nem lévén még egyesített Budapest) akkori fejlettségét tekintve rangos pozíciónak minősül. Egy európai léptékkel nézve kisvárosban felépült egy méretes, építészetileg a korszellemnek megfelelő és igényes múzeum, a régióban egyáltalán nem megkésve, s ennek részeként állandó tárlatot élveztek élő művészek bizonyos alkotásai. A későbbi évtizedekben az egyetemes művészeti anyag is gyarapodott Pesten, s a Tudományos Akadémia legfelső szintjén ugyancsak állandó kiállításként működő Országos Képtár fontosságában megelőzte a múzeum képzőművészeti anyagát. A két intézmény többször cserélt műtárgycsoportokat, majd anyaguk egyesítésével 1906-ban megnyílt a Szépművészeti Múzeum. Itt a „jelenkori” művészet zömmel az emeleti képtári teremsorokban kapott helyet, az egyébként építészetileg ellentmondásos múzeumnak a jól sikerült, előkelő részében. Rangos kiállítási környezetben, a város egy kiemelt kulturális-közéleti központjában, állandó kiállításon, klasszikus művek hátterével támogatva: a „jelenkori” anyag méltó helyen szerepelt itt. Az egyetemes élőművészeti kontextus sem hiányzott, hiszen a Szépművészeti Múzeum az 1910-es évekig az akkori külhoni művészetből is vásárolt, többé-kevésbé jó döntéseket hozva. Bár ez a lendület az első világháborút követően megtört, még ez a korszak is hozott előrelépést. Az úgynevezett Régi Műcsarnokban önálló részt nyitott a Szépművészeti Múzeum az akkor már egyre inkább lezárt, történeti kategóriává minősülő, s a főépületben elhelyezett modern művészettel szemben a friss kortársaknak, Új Magyar Képtár néven. Klasszikus, modern és kortárs művészet ezzel szétvált, ami előrevetítette a mindenkori élő művészet szuverén elhelyezését, témánk önállósulását. Az eddig említett állami erőfeszítések mellett a főváros is felismerte az élő művészet reprezentációs jelentőségét. A 19. század végétől, változó helyszíneken és elnevezéssel, de folyamatosan gyűjtötte és kiállította az élő művészet tendenciáit Budapest. Az egészen 1948-ig szinte töretlen fejlődés csúcspontját azzal érte el, amikor a Károlyi-palotában (a mai Petőfi Irodalmi Múzeumban) állandó kiállításra került a gyűjtemény, amely Benczúr Gyulától Mattis Teutsch Jánosig ívelt. Az ötvenes évek azonban nem tűrte az élő művészet ilyen, lehetőség szerint ideológiamentes, szakmai szempontú kezelését. A Szépművészeti Múzeumban a tudományos függetlenség, a Fővárosi Képtárban az önkormányzati, a pártállamtól politikai értelemben vett függetlenség miatt nem maradhatott az anyag. A két intézményből a modern és kortárs magyar gyűjteményt kiemelte az új kulturális politika, s 1957-ben megalakult a Nemzeti Galéria. Történetünk átmeneti mérlege eddig három áldozat és egy vadonatúj intézmény. A Nemzeti Múzeum néhány évtizednyi, kezdeti egyedüli pozíció után 1871 és 1906 között tandemben, folyamatos átcsoportosításokkal működött együtt az Országos Képtárral. 1906-ban a Szépművészeti Múzeum létrejöttével gyakorlatilag megszűnt a Nemzeti Múzeum aktivitása a képzőművészet, különösen a modern és kortárs művészet terén. Ezt követően fél évszázadig a Szépművészeti Múzeum és az egyre erősödő Fővárosi Képtár volt az a kettős helyszín, amely jelenlétet biztosított modern és kortárs művészetnek, ám a magyar művészet elmúlt száz évének gyűjtése és kiállítása terén az ő történetük is véget ért az ötvenes években. A helyettük életre hívott Nemzeti Galéria értékelhető az új rendszer kegyeltjeként, a (nem csak) modern és kortárs magyar művészet centralizált, kiemelt, három korábbi intézmény helyett monopóliumot élvező, egyúttal ideológiailag szigorúan ellenőrzött szentélyeként. De kínálkozik egy olyan interpretáció is, amely szerint az amúgy is 19. századi csengésű Magyar Nemzeti Galéria csak jogilag volt ekkor új intézmény, tartalmilag a száz évvel korábban a Nemzeti Múzeumban működő József Magyar Képtár késői utódja. Fel lehet vetni, hogy a nemzeti művészet jelentőségének növekedésével csak idő kérdése volt egy erre szakosodott külön intézmény létre hívása. Sőt, alig másfél évtizedbe tellett, mire az új múzeumon belül megalapították a kortárs hazai alkotásokra specializálódott Jelenkori Osztályt (1974). Ezzel a Nemzeti Galériában is különvált klasszikus, modern és kortárs művészet kezelése, s az új osztály a fél évszázaddal korábban a Szépművészeti Múzeum keretében tárgyalt Új Magyar Képtár utódjaként sorolható be.
Ma a Jelenkori Osztály igen terjedelmes anyagot mondhat magáénak. Bár sokáig tartott, és semmilyen katalógus nem kíséri mindmáig, sőt a nem szakmai látogatóknak az interpretációs és múzeumpedagógiai eszközök híján alig befogadható, immár két állandó kiállítás (egy kronologikus és egy tematikus rendezésű) is látható a jelenkori gyűjteményből. Mennyiségileg nézve a Nemzeti Galéria kollekciója döntő súlyú a kortárs magyar művészet hazai intézményi mezőnyében, bár erről a közönség szinte semmit nem tud, s megkérdőjelezhető ennek zártan nemzeti jellege is. A hatvanas évektől kezdve a Fővárosi Képtár is új életre kelt. Az elvett egykori gyűjteményt évről évre új vásárlásokkal kezdték pótolni, s párhuzamosan bővült a kortárs anyag is. A rendszerváltást követően új helyszínt is nyert az intézmény – a Budapest Történeti Múzeum egységeként – a Kiscelli Múzeumban. Bár mára két színvonalas, könyv méretű katalógus kíséri, e múzeum állandó kiállítása is csak alig közismert, miközben a szakma az időszaki kiállításait nagyra tartja. Szerényebb mértékben, de a Szépművészeti Múzeum is visszatért a kortárs művészethez. A Kádárkorszak megengedőbb légkörében emigráns magyar alkotóknak rendezett kiállításokat, s innen a gyűjteményét is bővítette. Miközben a múzeum fókusza továbbra is az egyetemes klasszikus művészet, mind a gyűjteményben, mind a kiállításokon máig visszatérőek a kísérletek a modern és kortárs, részben külhoni, részben lazán értelmezett „külföldön élt” magyar művészek alkotásainak pozícionálására. A jövőre nézve igen fontos lépés, hogy a múzeum végül bátran, állandó kiállítás és rendszeres szerzemények formájában újra felvállalja-e a modern és kortárs művészet ügyét, vagy akár többféle módon elképzelhető átstrukturálással új múzeumi helyzetet teremt. Az eddig érintettek közül mára a Nemzeti Múzeumnak maradt legkevesebb köze a jelenkori művészethez, bár itt is pislákol még e láng. A volt Munkásmozgalmi, későbbi nevén Legújabbkori Történeti Múzeum beolvasztásával, továbbá egy-egy más lépéssel ide is kerültek modern és kortárs magyar alkotások, s éppenséggel a történeti állandó kiállítás részeként nagyon is jól mobilizálható lenne egy progreszszívebb kiállításrendezési felfogásban az élő művészet. Míg erre még várhatunk, említsük meg, hogy Budapesten ma számos más múzeum (például a Petőfi Irodalmi Múzeum, s külön annak a Kassák Múzeuma) is foglalkozik kortárs művészettel. Sőt, egy vadonatúj intézmény alig két évtizedes munkával meghatározó szerepre tett szert. A Ludwigházaspár gyűjteményének magyarországi jelenléte előbb időszaki, majd lassan állandóvá formálódó kiállítási megoldással a nyolcvanas évek kelet-nyugati enyhülési helyzetére megy vissza; a mai hivatalos nevén Kortárs Művészeti Múzeum – Ludwig Múzeum 1996-ban vált független intézménnyé. Gyűjteménye alig hatszáz tételes, minőségben azonban nemcsak idehaza, hanem kelet-európai összevetésben is erős, főként a külföldi alkotásoknak köszönhetően. Hazai és nemzetközi művek együttes kezelése a Szépművészeti Múzeum egykori gyakorlatára emlékeztet, miközben lényegi különbség, hogy a Ludwig Múzeum kortárs szakmúzeum; se klasszikus, se modern anyagot nem prezentál a jelenkor előzményeként. Ez részben előny (szuverén teret biztosít a jelennek), részben befogadási probléma: a látogatónak kihívás, milyen tágabb összefüggésben lássa a mai tendenciákat. A múzeum elhelyezése is hasonlóan felemás. Amennyire ígéretes, hogy két társművészeti intézménynyel együtt alkotja a Művészetek Palotáját, a valóságban annyira kérdéses, hogy a belvárostól kissé távol eső és szimbolikus üzenetében (név, építészet, finanszírozási-fenntartói helyzet, belső térszervezés, programstruktúra) arisztokratikus-konzervatív „posztmodern kulturális központ” fogságában ki tud-e bontakozni egy ilyen jelenkori művészeti múzeum. E nagyjából százötven éves budapesti fejlődési sor után vidékre tekintve, későbbi kezdőpontot kell, hogy keressünk. Bár számos vidéki városban alakult történeti múzeum a 19. század utolsó harmadában, az élő művészet iránti fogékonyság sokáig éppen csak pontszerűen mutatható ki (Kecskeméten, Baján). A második világháború után már számos helyszín nagyobb lendületet vesz. Az első mérföldkő Pécs, ahol az ötvenes évektől kezdve sikerül politikai és anyagi támogatást biztosítani az úgynevezett Modern Magyar Képtár kialakítására. A modern anyagot két világháború közötti magángyűjtemények beemelésével, míg a kortárs szegmensét a művészettörténész kollégák tudatos szerzeményezésével tudta kiépíteni a megyei fenntartású intézmény. Pécs máig a legerősebb vidéki modern és kortárs közgyűjtemény. Számos kismúzeum is megnyílt a város múzeumi negyedében, s bár ezek a rendszerváltás óta részben elsorvadtak, amint az új Városi (tehát nem megyei) Képtár is csupán rövid életűnek bizonyult, összességében komoly múzeumi bázis található itt. A nemzetközi anyag sem jelentéktelen (alapvetően Victor Vasarely Budapestre és Pécsre került, saját és művészbarátai alkotásaiból szemezgetett ajándéka révén), s talán az Európa Kulturális Fővárosa év kapcsán elindított egy-egy kisebb új fejlesztés sem jövendő nélküli a városban. Székesfehérvárott bontakozott ki másodikként minőségi kortársművészeti élet. A pécsi vagy budapesti súlyú modern művészeti gyűjteményi háttér itt hiányzik (bár Ybl Ervin vagy Deák Dénes kollekci-
ója révén azért jelen van), annál dinamikusabb időszaki tárlatok kaptak itt helyet a hetvenes-nyolcvanas években. Az elsősorban két remek művészettörténésznek köszönhető teljesítmény vonzotta a közeli fővárosi értelmiséget, ugyanakkor a város élvezte a vidéki státusz előnyét is, amennyiben ezekre a kiállításokra kevésbé terjedt ki a központi hatalom kontrollja. Szombathely – a gyűjteménye és kiállításai mellett – mindenekelőtt a nyolcvanas években megnyitott múzeumi épülete miatt érdemli ki jelen áttekintésünkben a harmadik vidéki pozíciót. A 20. században Magyarországon alig valósult meg eleve múzeumi célra szánt építkezés. A rendszerváltás óta már a Szombathelyi Képtár helyzete is folyamatosan romlik: a kollekció, a tárlatok, az épület mind egyre meszszebb kerül nemhogy a mai elvárásoktól, de egykori saját színvonalától is. Időben előre haladva, immár a rendszerváltás utáni kezdeményezéseknél vagyunk; közülük is kiemelten Győr előretörésénél. Bár a múzeumi hagyomány e városban is jelentős volt (Rómer Flóris), mégis közel száz évet kellett várni az élő művészet megjelenésére e győri intézményekben. A megyei múzeumban Patkó Imre magángyűjteményéből született állandó kiállítás, míg a Városi Művészeti Múzeum egy műgyűjtőnek, az egy ideig polgármesterként tevékenykedő Kolozsváry Ernőnek köszönheti létrejöttét. Egyéb privát kollekciók (Radnai Béla, Vasilescu János) többé-kevésbé sikeres beemelésével és saját múzeumi szerzeményezéssel a győri anyag komoly erőt képvisel. Még markánsabb a magán szerepvállalás Veszprém esetében, ahol Vass László budapesti műgyűjtő és a város együttműködése egy építészetileg ügyesen kialakított, másrészt a nemzetközi merítése révén külföldi figyelemre is joggal számot tartó képtárban olyan példás, hogy utóbb még egy további magángyűjtő, a bázeli László Károly is tartós letétet bocsátott a város rendelkezésére. Ez az állandó kiállítás is egy közeli, ugyancsak a Vár területén kialakított múzeumban kapott helyet. További, kisebb kortársművészeti pozíciókat (Kaposvár, Sopron) nem is felsorolva, máris észrevehető, hogy témánkhoz főként a Dunántúlon találtunk példákat. Földrajzilag megállapítható, hogy a kortársművészeti élet hazánkban – oly sok más szellemi jelenséghez hasonlóan – döntően a fővárosra összpontosul, illetve a vidéki erőközpontok a pannon, nyugati országrészben találhatóak meg. Kelet felé tekintve, a Duna mentén négy várost említsünk meg. Szentendre a Kádár-korszak karakteres múzeumfejlesztési példája, ahol mára a kismúzeumok válságba kerültek, míg egy igazi, új kortárs helyszín nem vert gyökeret, holott a MűvészetMalom jó potenciállal bír. Vácott nem volt komoly művésztelep (még ha a kitűnő nyomda miatt szinte minden, grafikával is foglalkozó művész előbb-utóbb dolgozott itt), a rendszerváltásig mérvadó modern vagy kortárs múzeumi helyszín sem, s talán éppen ezt a vákuumot használta ki egy ambiciózus művészettörténész, hogy egy jól fókuszált, az újfiguratív festészetet felölelő gyűjteményt hozzon létre, s ezzel feltegye a várost a szakmai térképre. Paks ugyancsak speciális gyűjteménnyel bír. A kezdetekben itt egy Pécsről szervezett művésztelepet, majd az itt alkotó, rangos művészek által egy jövendő kollekciónak felajánlott alkotásokat látunk, s ebből bontakozott ki a Paksi Képtár önálló intézménye előbb egy egykori nemes szálloda, míg ma egy volt üzemi csarnok épületében. Ez az ipari műemléket átalakító építészeti megoldás önmagában is figyelemre méltó, s különösen jól illik a városi fenntartású múzeum geometrikus gyűjteményéhez. Negyedik dunai példánkban, Dunaújvárosban minden eddigihez képest más helyzetet diagnosztizálhatunk. A röviddel a rendszerváltás elé visszanyúló korai időszakban e helyütt is művészek adományait, egy-egy nagy munkabírású alkotó és szervező kolléga szakmailag hiteles, ezért sok művészt további együttműködésre biztató elképzeléseit vehetjük észre. De mindebből aligha született volna meg a Kortárs Művészeti Intézet, ha a rendszerváltást követően fiatal kurátorok nem utaznak külföldre, s nem jut eszükbe, hogy a londoni – és onnan számos más országba és kontinensre átterjedt – Institute for Contemporary Art modelljét idehaza is megvalósítsák. Dunaújvárosban tudatosan nem múzeum, hanem kortársművészeti laboratórium, alkotóközpont, nemzetközi meghívásokra, helyben készülő munkákra épülő műhely jött létre. Ez gyökeresen más típus ahhoz képest, hogy másutt megyei vagy városi, klasszikus, modern vagy csupán kortárs gyűjteményi egységekkel felszerelt, hol az állandó, hol inkább az időszaki tárlatokkal operáló, ennyi és ennyi művészettörténész muzeológust alkalmazó múzeumok jöttek létre. Ez az intézmény éppen, hogy a kortárs művészet múzeumi kanonizálása ellenében, legalábbis annak alternatívájaként született. Idővel Dunaújvárosban is felerősödött azonban az igény egy saját gyűjteményre, hiszen a felkarolt egykor fiatal alkotók időközben befutottak, s egyre több munka született itt helyben, vagy kötődött anynyira szorosan az intézményhez, hogy az alkotók és a kurátorok egyként szívesen látták volna azt ebben a nem-múzeum múzeumban. Megindult a múzeumi státusz megszerzésének folyamata is, s bár ez függőben van, a törzsgyűjtemény letisztult, számos helyszínen kiállításra került. Az intézmény anyagi helyzete ugyanakkor az elmúlt években annyira labilissá vált, hogy túlélése is kérdés. Végre átlépve a Duna vonalát, Debrecen igyekszik a legmarkánsabban megkérdőjelezni rész-
ben a főváros primátusát a vidéki múzeumokkal szemben, részben a nyugati, dunántúli központok fölényét. A cívisvárosban – talán éppen a protestáns hagyomány miatt – alig volt korábban tartós, minőségi kortársművészeti élet, ám mégis itt született meg az ország egy kézben legnagyobb magángyűjteménye. S amikor e kollekció elhelyezése Pécsett körvonalazódott, Debrecent is gyors lépésre sarkallta a hiúsága, további néhány más tényező, az országos politikai ambícióktól kezdve építési-beruházási elképzelésekig. Így épült fel a volt művelődési központ helyén egy új, többfunkciós szolgáltató és kulturális létesítmény, s ennek részeként a Modem elnevezésű modern és kortárs művészeti kiállítóhely, amely a gyűjtővel (Antal Péter ügyvéddel) meg is állapodott a kollekció egy részének tartós letéti bemutatásáról. A közelmúltban a Modem saját gyűjteményt is elkezdett kialakítani, tehát elmozdult egy potenciális múzeumi pozíció felé, ám eddig fő szerepvállalása a látványos, lehetőleg országos médiafigyelmet generáló kiállítások bemutatása volt. E minta híján talán nem került volna sor Szegeden, a kortárs művészettől addig szintén csak alig megérintett, holott rangos szellemi hagyományokkal bíró nagyvárosban a századfordulós Reök-palota felújítására, s az egykori névadó nevéből új betűszót kibontva, Regionális Összművészeti Központként történő működtetésére. Sem letéti, sem saját gyűjteményről itt nincs szó, a kiállítások is visszafogottabbak a Modem „blockbuster” programjánál, de a szegedi fordulat is látványos. Izgalmas kiállítóterek másutt is felfedezhetőek (például Hatvanban évtizedekkel korábban, míg Egerben éppen manapság kerül sor színvonalas tárlatokra), de a szó valódi értelmében vett múzeumi munka a kortárs művészet terén a keleti országrészben egyedül Miskolcon követhető nyomon. Ennek volt korábbi hagyománya, amely a rendszerváltás után azonban meggyengült, s így néhány éve szinte a semmiből kellett egy új vezetőnek új profilt adni a Városi Művészeti Múzeumnak. Szemben a fővárossal versengő, illetve annak közönségére építő különböző más intézményekkel (eltérő korszakokban és más-más felfogásban Dunaújváros, Székesfehérvár, Debrecen), ez a misszió hangsúlyosan miskolci, és a helyi, elsősorban jövendő (ma középiskolás) közönségre épít. Néhány más intézmény (többek között a kecskeméti Fotómúzeum) kortársművészeti tevékenysége kívánna még említést, de az összefoglalás felé közeledve itt az ideje az eddigi áttekintést újabb szempontokkal kiegészíteni. Szó esett a fenntartás terén az állami-önkormányzati, s ez utóbbin belül a megyei-városi különbségről, valamint e közgyűjteményeken túl a növekvő számú privát kezdeményezésről. Bár az üzleti és a magánszféra megjelenését a kortársművészeti és a múzeumi közegben idehaza zömmel kritika éri, érdemes látni, hogy a köztulajdon és a közfenntartói szerep még mindig abszolút meghatározóak a téren idehaza. Hasznosabb lenne egy kiegyensúlyozott szerkezet, a különböző közszerepek mellett a magánszféra vállalásaival, sőt további típusként a civil társadalom által életre keltett, alapítványi, egyesületi, egyéb fenntartású múzeumi intézményekkel. Feltűnhetett, hogy a kortárs művészet és a múzeumügy terén tapasztalható általános hazai elégedetlenség, kilátástalanság, frusztráció közepette is milyen sok múzeumról esett szó még egy ilyen, csupán futólagos körképben is. Magyarországon meglehetősen sok intézmény tevékeny a kortárs művészet terén, s talán nem is újabb múzeumokra van szükség. Inkább a meglévők gyűjteményének valódi profilírozására és koncepciózus, minőségi bővítésére, valamint ezek bemutatására. Alig tud a közönség az állandó kiállításokról, alig jelennek meg katalógusok a gyűjteményekről, s alig gerjesztenek érdemi kortársművészeti életet, főként a vidéki városokban és vonzáskörzetükben a még ha jól is előkészített, akkor is gyengén kommunikált időszaki tárlatok. Közben óriásira duzzadt a magángyűjtés. Köz- és magánkézben együttesen a hazai kortárs tendenciák szinte mindegyike bőségesen lefedett a gyűjteményekben. Mivel a jobb privát kollekciók idővel úgyis múzeumba kerülnek (s lévén zömmel magyar anyagról van szó, erre kizárólag magyar múzeumok lesznek majd a pályázók), a magyar kortárs művészet mai gyűjtöttsége, egyszersmind jövendő múzeumi képviselete nemcsak kielégítőnek, hanem szerintem erősen túlméretezettnek minősül. Tisztán szakmailag, a nemzeti elfogultságot nem figyelembe véve, egy nagyon pici szegmens (a jelenkori magyar művészet) ad viaskodási elfoglaltságot többtucatnyi múzeumnak és nagyságrendileg kétszáz magángyűjtőnek, miközben ennek a jelentősége inkább csak dokumentációs, a hazai tendenciák rögzítése az utókor számára, s ez nagyon messze esik a nemzetközi kortársművészeti vagy múzeumi élettől. Égetően sürgős, hogy a Ludwig Múzeum, néhány múzeumi nyilvánossággal bíró magángyűjtő, további szórványos múzeumi vagy magán próbálkozások mellett más intézmények is gyűjtsenek, szisztematikusan bemutassanak nemzetközi kortárs művészetet. Üres kifogás, hogy erre nincs pénz. Magától sohasem lesz. Minél tovább húzza az állami szféra (a vezető múzeumoktól a minisztériumi döntéshozókig), a szóba jöhető erősebb önkormányzatok, az esetleg céges vagy magángyűjtői együttműködésben működtethető kortárs múzeumi (jellegű) intézmények ezt a váltást, annál nagyobb hátrányt kell majd nemzetközileg ledolgozni. Emlékezetes,
hogy hamuba holt a budapesti Művészetek Palotája építésekor az a szakmai javaslat, miszerint oda ne a tervezett Modern Magyar Művészeti Múzeum (az úgynevezett 4M), de ne is a jobb híján végül odatelepített Ludwig Múzeum költözzön, hanem egy vadonatúj intézmény, amely kizárólag az ezredforduló utáni művészettel, de azzal viszont nemzetközi merítésben foglalkozna. Ebben az összefüggésben említem a Kogart Kortárs Gyűjteményt. Míg a szakmai kifogások többsége a finanszírozás, s más anyagi, morális, részben tartalmi vetületben ragadható meg, számomra ezek megítélése a jelen érvelésben másodlagos, akár minden felmerült hiba vagy feszültségforrás elnézhető, a jövőben kijavítható ezen intézményi forma esetében – de nem látom védhetőnek a zárt nemzeti fókuszt. 2007-ben megítélésem szerint nem volt megindokolható sem szakmailag, sem tágabban, az ország általános jövőképét szem előtt tartva, hogy miért van szükség újabb nemzeti kortársművészeti kollekcióra. A magyar művészet gyűjtésében nincsenek nagy számban rejtett vakfoltok, ellenben drámai a lemaradás az egyetemes kortárs művészet hazai gyűjtésében. Főleg, ha jelentős anyagi forrásokat, magas presztízsű támogatókat sikerül biztosítani egy gyűjtési programhoz (legyen az a Kogarté vagy másé), akkor annak ma az kötelezően nemzetközinek kell lennie. Ez a kritika vonatkozik a hazai gyűjtési háló többi szereplőjére is, jelesül számos múzeumra, amelyek ugyanúgy a hazai művészet bezártságát konzerválják. A vágyott nemzetközi gyűjtés nem a hazai művészet kizárását jelentené, hanem a kül- és belföldi folyamatok arányos követését. Ez a potenciális külföldi merítés nem a világsztárok műveinek (megfizethetetlen) mechanikus pótlását, a külföldi múzeumi minták lemásolását jelentené, hanem saját múzeumi program kialakítását, a közép-kelet-európai régió figyelemmel követését, műfaji vagy stiláris szakosodást, s más rés-stratégiákat. Elhangzott Székesfehérváron, az Új Magyar Képtárban, 2010. december 16-án
