Dr. Lengyel Róbert polgármester

1

beköszönto

TISZTELT OLVASÓ!

„Ez a legtöbb, amit egy ember elérhet az életben: elérni, hogy mások elgondolkodjanak azon, amit mond, amit ír.” – mondta Bihari Viktória. És mi minden bölcsesség lakozik ebben az egyetlen mondatban. Mert nem mondja ki, de kérdezi: mik lennénk a kultúránk nélkül? Nem emberek. Vagy tovább fuzve ezt a gondolatsort: mik lennénk mi magyarok az irodalmunk nélkül? Hát, nem magyarok. De emberek vagyunk, magyar emberek vagyunk és sokan, nagyon sokan igényeljük az irodalom, a szavak nyújtotta szellemi táplálékot. És persze nagyon sokan kínálják. Ezért jó, ha van egy csapat, amely azt keresi és kutatja, mi szól rólunk és mi szól hozzánk a világban. A jelen folyóirat indításával régrôl eredô hiányosságot igyekszünk pótolni. A Dél-Balaton legismertebb településén legyen végre egy komoly kulturális újság, amely lehet az a bizonyos szellemi táplálék a helyi és országos érdeklôdôknek, és egyben bemutatkozási lehetôség a köztünk élô alkotóknak. A magam részérôl csak üdvözölni és támogatni tudom ezt a törekvést. Mert meggyôzôdésem, hogy ez Siófoknak és az ország szellemi frissességének megôrzése szempontjából is jó.

Dr. Lengyel Róbert polgármester

próza VARGA IMRE: KEDVES OTTHONIAK!

Mert – ugye – lennie kell egy otthonnak és akik abban laknak, azok az otthoniak, akikhez valami módon számítunk, származzunk el bármerre is. Mennél általánosabb a jogcím, annál szilárdabb a kötés. Itt születtem hát, Veszprém és Kaposvár között, mert hol egyik, hol másik megyéhez számoltak Siófokkal együtt. A sok kötelék legkisebb közös többszöröse a „magyar”. Tehát annak az alig tízmillió, legalább tíz

nyelvet beszélô embernek egyike vagyok, aki a Kárpátok karéjában viseli a sorsát, mert itt élni sorsot jelent. Akik itt élnek, vagy éltek, a rokonaim. E milliók mindegyike joggal szólított öcsémnek, késôbb bátyámnak. Ôk együtt jelentik nekem az „otthont”. Csepeli Péterné dédanyám fog újra kézen és vezet a ropogósra fagyott hajnalban „rorátéra”, amint a nap elsô sugarai ébresztik a falut.

Varga Imre szobrászmûvész 1923-ban született Siófokon. Munkácsy Mihály-, Kossuth- és Herderdíjas Érdemes Mûvész, de a Francia- és az Olasz Köztársaságtól is kapott kitüntetést. Budapest és Siófok díszpolgára.

2

3

Belátok a szomszéd ház ablakán, ahol barátomat költögetik. Csak néhány éve tudok többet sorsáról a fiától. Dippold Pali. Amióta a betût megismertük, a könyvek kötöttek össze bennünket. Télen szánkón, máskor kézben hordtuk ôket egymáshoz. Az ifjúsági irodalmat, meg az indexen lévôket is, csak utóbbiakat rejtve. Nagy ázsiója volt egy „Zolának”! Pali orvos lett és korán meghalt. Voltak közös titkaink, sajnos már nem emlékezem, hogy mik. Elnyelt mindent a mohó szörnyeteg, a múlt. Azt mondják, hogy az öregek mindenre jól emlékeznek. Hát, öreg már vagyok, de hiába várom az emlékeimet. Alig-alig tûnik fel valami. Kóbor életem volt. Három gimnáziumba is jártam. Nos, itt már mégis volna valami. Második gimnáziumi évben ismertem meg legkedvesebb Tanáromat (így, nagy betûvel!), Rajeczky Bénit. Tôle kaptam elsô meg-

rendelésemet, két portrérajzra. Egy Bartók Bélára és egy Kodály Zoltánra. Elsô sikerem volt, amikor bekeretezve láttam a zeneszoba falán. Neki köszönhetem a megismerkedést a zene, a kortárs zene szépségeivel. Tôle kaptam Kodályt, Bartókot, amint Sugár Jenôtôl az egyházi zenét és két öreg barátomtól, ami még közé fért. Tudom, senkit sem érdekelhet, de álljon itt a neve a hosszú éveken át házimuzsikával töltött délutánok okán Szabady Tibornak és Trombitás Gyulának. Kétzongorás gyönyörûség az emlékük. Béni nyomait emlékmûvek ôrzik. Budapest, Párizs, Brüsszel, London. Bartók-emlékmûvek. Az utolsó Kodály-szobrom Budapesten. A dolgok úgy kapcsolódnak össze, mint az ágak fonadéka. Elbújik, elôjön, évek múltán, de mind viseli Rajeczky bélyegét. Drága Béni! Amíg élt, találkoztunk az óbudai múzeumban. Életem minden emléke sokgyökerû. Ma értem igazán, hogy senki nem szakíthatja meg azt a folyamatot, amivel a szülôföld táplálja. Ha megteszi, belehal. Legyen ez a konklúzió is. Itt éltem s fizettem a kapott talentumért. Talán megtartja a mérleget egyensúlyban, ami marad utánam.

4

5

SÁRKÖZI MÁTYÁS: NAPLÓ

Milyen okos állat a tehén. Jön este haza a csorda, veri a port. Naca néni kinyitja a kaput, Rózsi meg tudja, hogy a ház elôtt ki kell válni a többi közül, be köll jönni, át az udvaron, egyenesen az istállóba. Már úgy tele van a tôgye, hogy ha lép a Rózsi, kispriccel a tej. A rádió azt mondja, hogy „ahtunk, ahtunk likspíle.” Bombázzák az amerikaiak Berlint. Délután sok kicsiny ezüst repülôgép húzott át Kiliti fölött, rettentô magasságban. Mély hangon brummogtak. Azt mondják, Fehérvár mellett, vagy hol, egy gép lezuhant a búzába, jócskán kiégett körötte a tábla. A pilóta feketére égett, de azt is rebesgetik, hogy talán néger volt. A németek tesznek-vesznek a tûzoltó szertárnál, zsákokat cipelnek. Csupa öreg katona. Lajival meg Ernôvel odamentünk hozzájuk, felcsaptuk a karunkat, hogy Hej Hitler! Mérgesen elzavartak, mondták, hogy Lósz! Lósz! Böhm bácsival kihajtottunk a földekre. A Cukrász már megint húzza kicsit a bal hátsó lábát, de azért tartotta a lépést a Cigánnyal. Megnéztük a mákot, még nyers. Megettem hármat-négyet, nagyon jó íz, de Böhm bácsi rám kiabált, hogy nem szabad mákot enni, mert méreg. Hazafele kaszált az út mentén egy kis szénát. A kaszát visszadobta a szekérre, a nyele oldalt kilógott, elkapott egy fácskát, befele fordult, a kasza éle meg kicsit elvágta a bokámat. Eléggé vérzik, Böhm bácsi káromkodik. Ma moziba voltam, Nénje elengedett egyedül, odadta jegyre a pénzt. A Gálfranciska játszott szerelmest, de a híradó volt a legjobb. Csapataink harcban állnak. Lehetett látni a Hortit, tengerész admirális ruhában, kitüntetéseket adott. Elég ráncos a nyaka. Ám, mi történt hazafele? Ugye, ott van a Kókék kutyájuk, a Hattyú. Nagyon szép fehér kuvasz, de Sárközi Mátyás (1937). 1956 óta Londonban él József Attila-díjas író, újságíró. Legutóbbi kötete: Csé (Cs. Szabó László életmûve, Kortárs Kiadó, 2014).

rettentô hamis. Annyira harapós, hogy egyszer örjöngve rohant végig a kerítés mellett, mert egy rongyos koldus ment a járdán. Oszt végül átugrott a magas dróton, és ha ki nem jön a Kók bácsi, hát megharapta volna azt a rongyost. A Hattyú velem nagyon jóban van. Nyugodtan simogathatom, ha átmegyek Kókékhoz az Ernôvel játszani. No, gyövök haza a moziból, már sötét van, de a Hattyú szôre az udvaron fehérlik, mint a versben a tehénnek. Kezembe a mozijegy, nemtom mért, de a dróton át benyújtottam a Hattyúnak, és szóltam is hozzá. Hát nem belekapott az ujjamba? Jól megharapta. Itt volt Badák néni, megnézte a sebes ujjamat, azt tanácsolta, hogy rakjunk a sebre fél szárazborsót, úgy kössük be, akkor pár nap alatt begyógyul. A Badák fiúk kicsaltak a borospincébe. Oszt leitattak. Csak mondták, hogy igyál, igyál az édes fehérborból. Már nem kívántam, de mondták, hogy igyál, igyál. Hazafele bizony olyasféleképpen haladtam a dûlôúton, mint az ökörhugyozás. Háromszor is elvágódtam a porba, de az esésbôl nem éreztem semmit. A Badák fiúk meg röhögtek rajtam. No, otthon azt hittem Nénje elfenekel és lehord. De csak a Badák fiúkat átkozta, gyors lábmosás a lavórban, oszt ágyba dugott. A képemet be akartam vizezni a vályúnál, de Böhm bácsi elrántott, hogy még mit nem, ha a vályúba köpök, nem iszik belôle a jószág. Ma szokás szerint mentem összegyûjteni a tojást amikor káráltak a tyúkok. Vigyázni kell, mert az egyik tyúk nagyon elrejti amit tojik, hogy azután kotoljon. De a szokott helyeket ismerem, például hátul a jégveremnél. Látom, hogy az egyik tyúk felment tojni a szénapadlásra. Ott kotkodácsolt a létra legtetején. No, kapaszkodnék felfele, de Nénje rámkiált, hogy nem szabad, még leesel! Dehogy esek. De nem szabad! Már egész vörös lett az arca. Így hagytam a tojást a fenébe. Délután jót nevettem. A kis Jenôke beevett a fehércseresznyébôl. Oszt ott állt a balszomszédban a téglarakás mellett meztelenül, aztán elôl hátul sugárban jött belôle minden kifele. Egyszerre, szabályos sugárban, mint a szökôkút. Éjjel nagy szaladgálás volt, mert az Ella tehén

6

7

megellett. Én átaludtam a sürgés-forgást, csak reggel láttam a remegô lábú pici borjút. Ellának meg még lógott a fenekébôl a pokla. De nagyon szerette a gyerekét, jó anyaként nyalogatta. A fél borsó végül belenôtt a sebbe. A doktor vakarta ki szikével. Aj, de szíttam a fogam. Lementem a Sióhoz fürödni. Kicsit megmártóztam, úszni nem tudok. Oszt elnyúltam a stégen, sütött a nap. Jött egy szemüveges ember, kis fürdôgatyában, láthatólag városi. Odalép hozzám, oszt kérdi: – Te nem a Sárközi Gyuri kisfia vagy? Én meg hirtelen elfelejtve, hogy most nem az vagyok, hanem Horváth Lacika, rávágtam, hogy „de igen”. Nagyon félünk, Nénje is aggódik, Böhm bácsi meg mérges. Mondják, hogy a nyilas Krenner már amúgy is gyanakszik, hogy én nem az Ica zabigyereke vagyok, hanem valami rejtegetett pesti. Végül nem lett a dologból baj. Hirtelen megjelent a mamám. A kertek alatt jött. Röviden beszéltek Böhm bácsival meg Nénjével, aztán kézen fogott, a templom mögött várt egy idegen szekér, arra szálltunk fel és elmentünk Lellére. Most Lellén vagyunk, a kövér Róza néninél lakunk, akinek remeg a feje. Azt mondja nekem: „Áj, te Matyi, milyen vagy, ságged kicsi, fájed nagy.” Ezen nevet jókat. Ha úgy hiszi, hogy butaságot beszélek, csak legyint: „Hárcsula, vadmacska!” Nagy baj van, mert a Mama jegygyûrûjével játszottam, felhúztam, lehúztam. Rajtam volt akkor is, amikor kimentem a trágyadombhoz vécézni. Oszt a gyûrût leejtetem. Sokáig kerestük zseblámpával, de nem lett meg. Már hidegek a napok. Ágyúdörgés hallatszik, egyre közelebbrôl. A Zolman pék létrán áll, meszeli le a háza elejérôl a feliratot. Azt mondják, közelednek az oroszok, és ha bejönnek, a német nevûeket nyomban elviszik Szibériába. A villasorra, a vasúton túlra nem szabad átmenni, de van ott egy leszedetlen naspolya fa, azt meglátogattam. Ma nagy köd volt és harapós

hideg. A mûúton egyszer csak mit látok? A ködbôl kibontakozik egy hosszúkabátos katona alakja, tárcsáról teker le piros kábelt. Orosz volt. Nagy a hó, itt vannak az oroszok. Karácsony estére egy kis fenyôágat díszítettünk fel. Mokkacukrot burkoltunk selyempapírra, cérnával ráaggattuk. Róza néni morgott: „Milyen karácsonyfa ez? Dobd el azt a vaszakot. Hárcsula, vadmacska!” Róza néni zokog. Ül az ágy szélin és kétségbe van esve. Betette a nyári konyha rennjébe a megtakarított pénzit, hogy el ne lopják az oroszok. Oszt elfelejtette és rágyújtott, hogy fôz kocsonyát. A pénz a rennben mind elégett. A mamám ül mellette és vígasztalja. Bemegy a szobánkba, kihoz egy kis dobozt. „Ne sírjon már Róza. Tudja mit? Itt van ez a gyémántos gyûrû, odadom magának, hálából, mert befogadott.” Róza néni már kezd megnyugodni. Azt mondja: „Hát tudtam én azt mindig, hogy a gyárek a sajátja. Meg azt is, hogy maga nem kiasasszony, hanem nagyságos asszony.” Rettentô hideg van, de a Baloghék szánján elvisznek Marcali-ig, aztán meg valaki ígérte, hogy tovább visz Kaposvárig. Ott a Mírmalomban még szállás is vár. Szegedre akarunk eljutni a Mamával. Ott a Sanyi a helyi lap szerkesztôje lett, és gondunkat viseli. Nem tudjuk, Apa él-e? A Balogh trágyát vitt a trágyadombról. Széthányta a szélit, egyszer csak ott volt a sárban a Mama jegygyûrûje. Itt volt a Nénje látogatóban, ô a Rózának az unokatestvérje. Ôk is rendben átvészeltek. Rémhír volt, hogy a német nevûeket elviszik. A szénapadláson duggattak két lengyelt. Megmenekültek. No, azért nem volt szabad nekem fölmenni a létrán. Már Szegeden vagyunk. Kalandos úton értünk ide, szánon, teherautón, vonaton. Szeged nagy város, minden van, de cukrot nem kapni, melaszt fôzünk a vaskályhán. Üzenték, hogy a pesti ház megvan, de kapott néhány nagy belövést. Az én szobám rom. A kertben elástak egy hullát, nem tudni, német, orosz vagy magyar. Remélem, nem magyar. Anya kirakott az utcai ablakba egy kis feliratot, hogy RUHAJAVÍTÁST VÁLLALOK. Új életet kezdünk.

8

9

KERÉKGYÁRTÓ ISTVÁN: HEGEDUÓRA

A férfi zsebre dugott kézzel, hátát egy platánnak támasztva ácsorgott. Nézte a zenészeket, akikbôl már elpárolgott a fellépés feszültsége, és mint az iskolás gyerekek, lökdösôdve, kiabálva tódultak ki az elôcsarnokból a sötét terecskére, ahol az emberfolyó patakokká ágazott. Mindenki ment a dolgára. A nô az utolsók között hagyta el a hangversenyterem épületét, s amikor a lépcsô aljához ért, elé lépett a férfi. – Bocsásson meg, asszonyom, de szeretnék gratulálni, csodálatosan játszottak. A hatvanas asszony pajzsként kapta maga elé a hegedûtokját, aztán végigmérte a férfit, és leengedte a tokot. – Miért nekem gratulál? Miért nem az elsôhegedûsnek, vagy a karmesternek? – Adjon egy kis idôt… – Idôt? De mire? – Hadd meséljek el egy történetet! Akkor megérti! Kérem! Asszonyom! Ettôl a könyörgô hangtól a nô félelme eloszlott, inkább nevetségesnek tûnt a helyzet, mint ijesztônek. Egy jól öltözött negyvenes férfi letámadja, hogy hallgassa meg a meséjét. Bolond ez? Megint végigmérte. – Tudja mit? Úgy is gyalog akartam hazamenni. Jó fél óra séta. Elkísér, és közben hallgatom. A férfi bólintott, és mesélni kezdett: Harminc éve történt, Somogyban. Tizenkét éves voltam, amikor a szüleim új környékre költöztek. A város tisztviselôtelepére, ahol a bejáratokat szôlôlugasok övezték, és a zöld zsalugáterek virágos elôkertekre Kerékgyártó István író 1953-ban született Kaposváron, Budaörsön él. Darabjait a 2015/16-os színházi évadban nem csak Magyarországon, de Németországban és Szlovákiában is játsszák. Legutóbbi regénye Hurok címmel jelent meg a Kalligram kiadónál 2015-ben.

nyíltak. A városszéli szülôházam, ahol addig éltem, a fuvarosokkal, az udvarvégi istállókkal hirtelen nagyon távolinak tûnt. Új környékünkön az emberek nem káromkodtak, a férfiak kalapjukat megemelve köszöntötték egymást, aztán tekintetüket ismét a földre szögezték. Halkan és keveset beszéltek, ami különösen szokatlan volt nekem a harsány fuvarosok után. Szomorú embereknek tûntek, rácsos kapuikkal legszívesebben az egész világot kívül rekesztették volna otthonukból. Az elmúlt tízegynéhány év összes mocskával együtt. Naponta láttam, amikor a szomszéd fiú, sötétbarna hegedûtokkal a kezében a zeneiskolába indul, és hamarosan ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy én is hegedülhessek. Egy ôszi délutánon aztán elhatározássá érett a vágy, elmentem a város zeneiskolájába. – Mit akarsz te, kisbarátom? – kérdezte a középkorú, barnasörényes igazgató – ide jössz szülôk nélkül, októberben, hogy hegedülni akarsz? Az asszony, most nézett elôször a férfira, mióta elindultak. A férfi megtorpant, aztán folytatta. A tanárok nem értették, önként idejön egy kölyök, aki azt az intézményt kívánja látogatni, amit ôk egyre jobban utálnak. Csak néhány év telt el a forradalom óta. Egy zenetanár még a többi, haszontalan értelmiséginél is bizonytalanabbnak látta jövôt. Új igazgatót ültettek a nyakukba, aki, ha belépett a tanáriba, mindenki elhallgatott. Én, aki mindezt nem tudhattam, csak ácsorogtam és vártam a döntést. A rendhagyó helyzet rendhagyó megoldásra sarkallta a direktort. – Tudod mit, kispajtás – mondta rövid töprengés után – mindjárt kezdôdik Kollerné tanárnô elsôs szolfézsórája, beülsz oda, aztán majd meglátjuk. Egy kicsit elszomorodtam, amikor megtudtam, hogy csak egy év szolfézstanulás után kezdhetem a hegedülést, de azért beültem az órára, ahol kiderült, hogy a nálam évekkel fiatalabb társaimnál többet tudok. A szünetben hivatott az igazgató. – Jó hírem van, kisbarátom. A tanárnô szerint te már tudod az elsôs szolfézsanyagot, felveszünk a másodikba, így aztán a jövô héten

10

11

kezdheted a hangszertanulást is. Jelentkezzél Reibinger tanár úrnál, a hegedûtanárodnál – mondta. A rokonságunkban akadt egy kopott, feles hegedû, melyet öreg asztalos ismerôsünk újjá varázsolt. Ezzel kezdôdtek a kínok. – Add csak ide fiacskám a bal kezed! – ragadta meg csuklóm a hegedûtanárom, és ujjaimat egyenként rátapasztotta a kis helyiséget uraló zongorára, amelyet jobbára asztalnak használt. – Egy-ké-há, vissza, egy-ké-há, vissza, a többi ujj ne mozogjon, mindig csak egy! – feszegette az ujjaimat. Máskor meg a kézfejemet kellett húzogatnom a zongora szélén, miközben kiabált. – Könnyû csuklómozgással! A lényeg a könnyed csuklómozgás! Hetek teltek el, mire a hegedût egyáltalán a kezembe vehettem. – Az álladat fordítsd balra! Az áll és a váll közé szorítsd a hangszert, de erôsen. Kézzel ne nyúlj hozzá! Még erôsebben! Hogy ne tudjam kivenni! – mondta, és vadul rángatni kezdte a hegedût. Eltorzult arccal próbáltam a hangszeremet megtartani. Aztán már csak az éles fájdalmat éreztem, Reibinger kitépte a hangszert a szorításból, és diadalmasan meglóbálta. – A helyes tartás, a tartás, ez az alapja a jó játéknak. Na, még egyszer, de most erôsebben szorítsd! Az alapozás gyötrelmei hetekig tartottak, csak ezután folyamodott a tanár úr az újabb kínzóeszközhöz: a vonóhoz. Hosszú órákon át csak üres húrokat érinthetett a vonó, és a kínok szaporodtak. A fejem kicsavarva, a bal kezem természetellenes ívet formál, éppen hogy csak érinti a hegedû nyakát, mert tartani az állam tartja, a jobb kezem pedig erôs csuklómozgással húzza a vonót. Zenérôl szó sem volt. A hangszert, az én csillogó kis hegedûmet, aminek annyira örültem, lassan gyûlölni kezdtem. Csakis válogatott fizikai fájdalmakat okozott, és ha ezek olykor csillapodtak, Reibinger kis pálcájával azonnal az álta-

la ideálisnak vélt helyre ütögette testrészeimet, s ezzel a fájdalom folytatódott. A zeneiskola közvetlenül a börtön szomszédságában állt. Egy keskeny udvarról lehetett belépni a kis palotába, amit balról a magas börtönfal határolt, melynek tetején szögesdrótcsíkok között fegyôrök strázsáltak. Az érkezô ezzel a hátborzongató képpel találkozott elôször, de ha jobbra fordult, és belépett az épületbe, elegáns csarnok és a zeneszobákból kiszûrôdô hangfoszlányok fogadták. Ekkor egy gyalogátkelôhöz értek, az asszony a piros lámpa fényére meredve megszólalt: – Valóban ilyen volt az az épület. A férfi egy pillanatra az asszonyra nézett, bólintott, aztán folytatta. Az utcán még üvöltözô, rosszalkodó kölykök, ahogy a szûk udvarra léptek, felpillantottak a magasban sétáló börtönôrre, és elcsendesedtek. Mire beértek a zeneiskola épületébe, addigra kis angyalokká, vagy inkább mulya kis birkákká váltak. A hely képmutató sterilitását, a szolfézsórák végtelen unalmát a hegedûórák fizikai kínjai koronázták. Már azt tervezgettem, ha csak valami csoda nem történik, szégyenszemre abbahagyom az egészet. És a csoda bekövetkezett. A második félév elsô óráján az igazgató egy fiatal nôvel érkezett a kis zeneszobába. – Fiacskám, ez itt Veronika néni. Ô veszi át a tanár úrtól a hangszeroktatásodat – s ezzel magunkra hagyott bennünket. A tanárnô becsukta az ajtót, Reibinger zongorájára tette hegedûtokját, felpattintotta a fedelét, elôvette a vonót, és gyantázni kezdte. Elôször gyors, apró, majd hosszú, lassú mozdulatokkal vezette a mézszínû tömböcskét, miközben engem nézett. Mosolygott, de még egy szót sem szólt. Álla alá szorította a hegedût, megérintette a vonóval az üres húrokat, aztán jobb kezével állított a finomhangolón. Akkor értettem meg, mire gondolhatott Reibinger, amikor a helyes tartásról beszélt. Aztán haját hátravetette, és játszani kezdett.

12

13

Lenyûgözve álltam. Reibinger elôttem nem vette kezébe a hangszerét. Valami szaporán lüktetô, fényes muzsika töltötte be a szomorú kis szobát, a hangfüzérek körülfontak, szinte megbénítottak, mozdulatlanul álltam. Mielôtt az utolsó hangok végleg kihunytak volna, megrezegtették a zongora húrjait, aztán az öreg faszerkezet is megnyikordul, és csend lett. Mint aki álomból ébred, üres tekintettel néztem a tanárnôre. – Mozart – mondta. – Szép – mondtam. – Mi a címe? – A-dúr hegedûverseny. A gyors tételbôl játszottam egy részt. Az új tanárnôm, bár errôl ô mit sem sejtett, gyökeresen felforgatta addigi életemet. A napokat most már hegedûórától hegedûóráig számoltam, s a tavaszi szünetet, mely elszakított tôle, ôszintén utáltam. Gyakran játszottuk együtt a kezdôknek ajánlott gyakorlatokból, melyekbôl már egy-egy dallam is elôbújt, fôleg népdal, de néha egyszerûbb Bach, Beethoven, vagy Handel motívum. Ilyenkor a tanárnô mesélt ezekrôl – a zeneszoba falán kiaggatott képeken is látható – parókás, különös ruhákat viselô emberekrôl. Egyikük süketen, szegényen írta azt a szép dallamot, a másik a király kiengesztelésére, sétahajókázás közben adta elô koncertjét. Mintha csak a kalandfilmek elevenedtek volna meg. Amikor Veronika valami rövid részletet játszott a kosztümös zeneszerzôktôl, akkor én Tulipános Fanfanná, vagy Cartouche-sá változtam, megmentettem a hosszú selyemruhát viselô tanárnôt a biztos pusztulástól, s ahogy lovam nyergébe ültettem, hálásan átölelt és megcsókolt. A férfi itt megállt egy pillanatra, az asszonyra nézett, de az nem nézett vissza, csak intett, hogy a sarkon balra fordulnak. Egy tavaszi délutánon a szolfézsóra után, amikor a nap már elhagyta a szûk börtönudvart, és alkonyodni kezdett, kottáimat a táskámba hajítva rohantam a közeli parkba, ahol a város legjobb hintái vártak. Már világítottak az ostorlámpák, amikor még mindig hajtottam a forgóhintát, mely egész testemet a támla rácsainak feszítette. Mámorító volt ez a vágtázás. Még egyszer megmentettem Veronikát Milady bosszúja elôl, aztán kimásztam a hintából, tisztulni kezdett a fejem, és

eszembe jutott a másnapi geometria dolgozat. Benyúltam a táskámba, hogy megvan-e még a körzôm, amikor rájöttem, a szolfézsterem padjában felejtettem a tolltartómat. Már teljesen sötét volt, mire a zeneiskola kapuja elé értem. Beléptem a szûk udvarba, de az épület ajtaját zárva találtam. Felkapaszkodtam az esôcsatornán az ablakpárkányig, és bemásztam a fiúvécé nyitva hagyott ablakán. A sötét szolfézsteremben kitapogattam a fiókot, kihúztam, és már az elsô tétova mozdulatnál kezembe akadt a tolltartó. Mint egy éjszakai vadászat, jutott eszembe, s a zsákmánnyal a hónom alatt újra az elôcsarnokba léptem. Ekkor tûnt csak fel, hogy milyen más most ez a nappali fényben jól ismert helyiség. A zenetermekbôl folyton áradó zaj helyett most süket csönd, a mennyezetig érô ablakokon keresztül pedig a börtön éles reflektora pásztázta a galérián körbefutó stukkókat. A fénycsóva, ahogy lassan haladt az egyik faltól a másikig, a kezükben lantot szorongató angyalkákra vetítette a szögesdrót árnyékát. Ekkor megláttam az igazgatói szoba ajtaja alatt a keskeny fénycsíkot. Kissé meggörnyedtem, hátraintettem rézbôrû testvéreimnek, hogy maradjanak mozdulatlanok, amíg felderítem az ellenséges tábort, s mokaszinommal az avart alig érintve, az ajtóhoz osontam. Érthetetlen hangfoszlányokat hallottam. Kíváncsiságom legyôzte félelmemet. Óvatosan a tanári szoba ajtajához mentem, melybôl szintén be lehetett menni az igazgatói irodába. A sötét helyiséget csak az igazgatói szobából beszûrôdô fény világította meg. Rejtekhelyemrôl észrevettem Veronikát. A falnak támaszkodva állt. Szembe vele, nekem háttal, az igazgató, aki a tanárnô vállát szorította. – Kérlek, engedj el, most már tényleg mennem kell – könyörögött a tanárnô. – Várjál! Várj még egy kicsit – lihegte az igazgató, és a tanárnô haját kezdte simogatni.

14

15

– Tényleg hálás vagyok, hogy állást adtál... de... hidd el... ez… ez nagyon nehéz, mindig ô jut eszembe – mondta Veronika, és elsírta magát. – Akkor mutasd ki a háládat – tapadt rá teljes testével az igazgató – mutasd ki, elintézek egy újabb beszélôt. Minden kapcsolatomat felhasználom, hogy láthasd a férjedet, csak nekem is adjál valamit, kérlek... kérlek – nyöszörgött az igazgató, miközben a nô arcát csókolgatta. Veronika a férfi vállába kapaszkodva próbálta ôt távolabb tartani, miközben a sírástól rázkódva a nyitott ajtón át nézett a semmibe. Tudtam, hogy nem láthat engem a sötétben, mégis úgy éreztem, nekem szól ez a segélykérô pillantás. Ugyanúgy, mint képzelgéseimben, amikor ilyenkor lóra pattanok, és megmentem ôt. Most azonban csak álltam remegô lábbakkal, és különös, eddig ismeretlen érzések kavarogtak bennem. Szaporán lélegeztem, furcsa bizsergés járt át, miközben a szám sírásra görbült.

Mozdulatlanná dermedtem ebben a furcsa, vágyakkal átszôtt szégyenemben, néztem ôket, a végsôkig kiélveztem a látvány fájdalmát, aztán elsomfordáltam. Keresztülbotorkáltam a csarnokon, a vécén, ki az udvarra, ott aztán rohanni kezdtem. Sírva szaladtam hazáig. Hétfôn hosszan álltam a hegedûszoba ajtaja elôtt, féltem bekopogni. Amikor végül beléptem, megláttam Reibingert. – A tanárnô? – nyögtem ki. – A tanárnô már nem tanít nálunk – válaszolta színtelen hangon Reibinger. – Hát akkor? – motyogtam. – Hát akkor megnézzük, javult-e a tartásod, fiacskám! – felelte Reibinger. Szó nélkül kifordultam a szobából. Vissza se néztem, ahogy kiléptem a Liszt Ferenc Állami Zeneiskola kapuján, amelyet soha többé nem léptem át. Többé selyemruhás kisasszonyok megmentésérôl sem álmodoztam, és még a forgóhintát is elkerültem. Néha álmomban azért megjelent Veronika. Ezekbôl a gyötrô álmokból mindig nyugtalanul, verejtékesen ébredtem, mert többé nem sikerült kiszabadítanom a szép hegedûtanárnôt, akit azon a langyos tavaszi estén láttam utoljára, amint könnyes szemmel néz felém. Ekkor már egy ideje az asszony háza elôtt álltak. A nô két kezével átkulcsolta a hangszerét, és állát a tokra támasztva hallgatta a történet végét. – Ennyi? – kérdezte, amikor úgy tûnt, hogy a férfi befejezte. – Ennyi – válaszolta a férfi. – Köszönöm, hogy elmondta – nyújtotta kezét az asszony –, ugye megbocsát, én nem szívesen beszélek azokról az idôkrôl. De azért tényleg köszönöm. – Persze, megértem – motyogta a férfi – tudom, ez az én történetem. Csókolom Veronika. – Isten vele – intett az asszony, és végleg eltûnt a férfi szeme elôl a kapualjban.

16

17

FORGÁCS PÉTER: ISTENI LÁBBELI

Féltve ôrzök egy megsárgult fotót. Még 1968-ban készítette apám, amikor nyáron meglátogattuk nagyapát. Nagymama lelke akkor már két éve a csillagok közt szálldosott, így ô nem látható a képen, csak mi: nagyapa, én és Zeusz. Nagyapa nyugdíjas suszter, én ötéves fiúcska, Zeusz pedig egy nálamnál alig idôsebb német juhászkutya. Fél szemére vak. A parasztház szôlôvel befuttatott tornáca elôtt ülünk. Nagyapa egy háromlábú sámlin, én és Zeusz meg csak úgy az udvar porában. Bal karommal ölelem a kutyát és áhítattal figyelem, ahogy az öreg árral lyuggatja a kaptafára húzott cipô talpát. Apám mestere volt a beállítás nélküli felvételeknek. Mérhetetlen türelemmel várt a megfelelô pillanatra. Valószínûleg ez a kép is a lugas rejtekébôl készült. Általában csak a Praktika kattanására ocsúdtunk. Akkor is. A ház hátsó részében volt a cipészmûhely. Nekem, lakótelepi gyereknek ez a helyiség maga volt a Kincses sziget. A padlásfeljáró alatti tölgyfa asztalon viszonylagos rend uralkodott. Viszont a két fiók tartalmának felderítése több napi kutatómunkát igényelt. Szegecsek, csavarok, beszáradt ragasztós tubusok, kis tégelyek, cipôsarkak, különbözô méretû gombok és tûk, fonalak, sôt, innen-onnan még régi pénzérmék és jelvények is elôkerültek. A falra erôsített zsebes tartóban lapultak a kisebb cipészszerszámok. A sokféle kalapács és fogó szögre akasztva várt a „bevetésre”. Kampókon csizmák lógtak a gerendáról, egy rekeszes faliszekrényben pedig ott sorjáztak a javításra váró nôi és férfi lábbelik. Mindegyik párban egy-egy cédula, rajta a cipô gazdájának neve. Ha megszólalt a kapucsengô, nagyapa rám szólt: eriggy, fiam, nyisd ki, biztosan egy kuncsaft. Többnyi-

Forgács Péter (1963) Párkányban született és ott is élõ matematika-fizika szakos tanár. Ebben „ az évben elnyerte az Európa Könyvkiadó „Nabokov és én pályázatának fõdíját.

re így is volt. Ahogy kinyílt a kapu, már vonultak is hátra a mûhelybe. Tudták a járást, nem elôször nyitottak be hozzá. Ki ne ismerte volna a városka egyetlen cipészét?! Alig akadt köztük olyan, akit Zeusz látványa visszariasztott volna, pedig csúzlival kilôtt bal szeme helyén a heg eléggé morddá változtatta az ábrázatát. Jámbor jószág volt, s egyben végtelenül játékos. Bármivel el tudta foglalni magát, de leginkább a nyulak hozták lázba. Nagyapa ugyanis öt-hat ketrecben nyulakat tartott a fészer egyik sarkában. Amikor elérték a vágósúlyt, zutty, egy jól irányzott ütéssel átsegítette ôket az örök vadászmezôkre. Zeusz szinte mindig kiszagolta, ha véletlenül nyitva maradt a fészer ajtaja. Rögtön ott termett és két hátsó lábára állva kaparászni kezdte a hálót. A halálra rémült nyulak riadalma ugatásra késztette. Erre nagyapa azonnal a fészerben termett és kiebrudalta Zeuszt. Csalódottan, lógó orral baktatott vissza a kerekes kút melletti házikójához, és úgy vetette le magát a porba, mint egy durcás kisgyerek. Nagyapa egy régi, de annál szívósabb, párjavesztett bôrpapuccsal próbálta ôt kiengesztelni, amolyan mûnyúl gyanánt. Zeusz naponta többször végighordozta a papucsot az udvaron, néha megrágcsálta, viaskodott vele, szóval jól kijöttek egymással. A kezdeti bizalmatlanságot követôen eb és játékszere szinte elválaszthatatlanokká váltak. Évekkel késôbb is, ha nagyapánál nyaraltam, a barna bôrpapucs mindig ott hevert az udvaron. Kissé viseltessé vált ugyan, néhol szakadás jelezte Zeusz foga nyomát, de még mindig ô volt a kedvenc. Egyszer a postás is megjegyezte: Jóska bátyám, nem kéne már megválnia ettôl a kopott papucstól? Rossz cégér ez magának! Az öreg kérdôn nézett fel rá a sámliról. Micsoda? Hogy megválni ettôl? Hogy is ne! Jegyezd meg, fiam, ez egy is-te-ni láb-be-li, bizonygatta huncutul. Méghogy isteni, no hiszen!, hitetlenkedett a másik. Az biz´a, így nagyapa, merthogy ez, barátocskám, Ze-usz pa-pu-csa! Vakációim nagy részét ezután is nagyapánál töltöttem. Jól megértettük egymást, na meg a suszterinaskodás is kedvemre való volt. Rengeteget tanultam tôle. Késôbb elôfordult, hogy már kisebb javításokat is rám bízott. Sarkaltam, bôrbôl vagy gumiból talpakat szabtam ki, csiszoltam, ragasztottam, lyuggattam, meg ami jött. Amikor meg elké-

18

19

szültünk a javítással, én suvickolhattam ki a cipôt, mielôtt visszakerült a gazdájához. Imádtam a cipôkrém illatát. Kamaszkorom egyik legmegrázóbb élménye volt, amikor a ´70-es évek végén öreg barátom, Zeusz gyógyíthatatlan kórba esett. Tizennégy éves voltam, ô tizenöt. Elôttem ott állt az élet, ô pedig haldoklott. Nagyapa, bár végigharcolta a világháborút, megjárta az orosz hadifogságot, és rengeteg bajtársa a szeme láttára esett el, mégis megrendülten suttogta a telefonba: Öcskös, Zeusz nagyon beteg. Igyekezz, ha még élve látni akarod. Tisztán emlékszem arra a rozsdaszín ôszutóra. Rôt avar borította az utat szegélyezô erdôket. Odanyomtam az orromat a zsiguli ablakához, és azért imádkoztam, hogy még idôben érkezzünk. Az udvaron feküdt egy tenyérni rongyszônyegen. Horpasza alig észrevehetôen lüktetett. Nehezen lélegzett, szemei vizenyôsen kémlelték az egyre homályosabbá váló külvilágot. Elhaló nyüszítése azóta is a fülemben cseng, ha rá gondolok. Biztos voltam benne, hogy sír. Egészen közelhajoltam az orrához. Mozdulni ugyan nem bírt, de mintha felém fordította volna a tekintetét, és ahogy felismert, halvány mosolyra húzta a száját. Lehet, hogy mindezt csak én láttam. Vagy csak látni szerettem volna. Egy óra múlva kiszenvedett. Még utoljára bekukkantottam a kuckójába. A hanyatló októbervégi nap sugarai egy alaktalan tárgyra vetültek a hátsó sarokban. Félve nyúltam be érte. A papucs volt. Zeusz papucsa. Tizenöt éven át kitartóan tûrte a nyúzást, nyaggatást, és lám, „túlélte” gazdáját. Zeuszt a kert végébe temettük a kopott papuccsal együtt. Újabb tíz év telt el. Leérettségiztem. A továbbtanuláshoz nem fûlt a fogam. Apám, ismeretségeit latba vetve, szerzett nekem egy hivatalnoki állást a helyi papírgyár személyzeti osztályán. Amolyan aktatologató lettem. Hidegen hagyott az egész. Nem is csoda, hiszen alig akadt munkám. Csak lézengtem a fehérre meszelt folyosókon, akár egy kísértet, és alibibôl benyitottam ide-oda. Nagyon lassan telt az idô. A szó szoros értelmében szenvedtem a semmittevéstôl. Rühelltem az egészet. A többiek a Szocialista Munka Hôsének csúfoltak, amiért olyan látványosan tudtam unatkozni.

Aztán jött a rendszerváltás. Visszatért a kapitalizmus. Egyszeriben újra fontossá vált a piac, a termelékenység és a profit. A gyárból elsôként a magamfajta ingyenélôket bocsátották el. Apám kapcsolatai ekkor már nem értek egy lyukas garast sem. Huszonhat évesen magamra maradtam a sorsommal együtt, egy égi jelre várva. És akkor meghalt nagyapa. Nyolcvanhárom évesen érte utol a végzet. Idôskori leukémia. Fokozatosan hagyta el az ereje, lesoványodott, szinte súlytalanná vált. Sápadtságában úgy hatott a faragott támlájú robusztus parasztágy párnái közt, mint egy oda rejtett szentkép. Szótlanul ültem az ágya melletti széken. Azt éreztem, hogy amint száll ki belôle a lélek, én úgy válok egyre inkább felnôtté. Mintha az utolsó együtt töltött óra alatt minden tapasztalata és bölcsessége belém ivódott volna.

21

Nehezen lélegzett. Horpadt mellkasa fölött a dunna alig észrevehetôen emelkedett. Szemei vizenyôsen kémlelték az egyre homályosabbá váló külvilágot. Mozdulni ugyan nem bírt, de mintha felém fordította volna a tekintetét, és ahogy felismert, halvány mosolyra húzta a száját. De lehet, hogy mindezt csak én láttam. Vagy csak látni szerettem volna. Egyszer csak könnyek gördültek le az arcán. Sírt. Nem akart meghalni. Arra gondoltam, tiszta tudattal nem is szabadna. Mintha szólni szeretett volna, de kiszáradt torkában egyenként haltak el a szavak. Egészen közel hajoltam hozzá. Hogy ... játszott ... a Liverpool? kérdezte teljesen váratlanul. Világéletében nagy focidrukker volt. Az angol bajnokság, no meg a Liverpool volt a mindene. A Liverpool, nagyapa? Nyert, suttogtam zavartan, pedig fogalmam se volt az eredményrôl. De most a Liverpoolnak nyernie kellett. Talán elhitte. Egy könnyes pislantással jelzett vissza. Végtelennek tûnô, súlyos csend nehezedett a szobára. Nagyapa mintha erôt gyûjtött volna. Aztán újra megszólalt. Úgy hagyta el a száját az a kurta mondat, mint egy mélyrôl jövô sóhaj: Mi lesz a mûhellyel? A keze után nyúltam. Majd én rendben tartom, nagyapa. Éreztem, ahogy árad belôle a szelíd nyugalom. A temetést követô napokat a házban töltöttem. Átkutattam a padlást, a fiókokat, valami titok után kutatva, úgy mint hajdanán. Újra hatalmába kerített a gyermekkori kíváncsiság. Az iratok rendezése közben bukkantam rá egy fényképalbumra. A családi fényképeken kívül találtam benne egy háború elôtti képet is, amelyen nagyapa mint cipészmester látható inasai körében. Csodálattal néztem a megelevenedô alakokat. Lelki szemeim elôtt kirajzolódtak nagyapa akkoriban még sikeres vállalkozásának körvonalai. Aztán agyamba villant a halálos ágyánál tett ígéretem. Ez volna a régen várt égi jel? Egy pillanat alatt tisztán láttam a jövôt. Még ott, az almárium mellett állva elhatároztam, hogy ideköltözöm és újra felvirágoztatom a cipészmûhelyt. Már láttam is a kapu fölött virító reklámszlogent: Zeusz papucsa – az isteni lábbeli!

VÖLGYI LAJOS: DÖNI

Egyszerûen nem bírom megállni, még ma sem bírom megállni. Mert még mindig a foci a mindenem, még itt sem bírom megállni, ezen a poros utcán, az iskola mellett, a tízemeletesek tövében, mert ahogy meglátom ezt a kilenc-tíz srácot, hetedik-nyolcadikosok lehetnek, suli után csak úgy egyszerûen leálltak focizni, én meg nem bírom megállni, beszállok. Persze elôtte megkérdem, a grundon így szokás, mikor egyszer kimegy a laszti egy éktelen nagy mellé után, szóval megkérdem, be lehet-e szállni.. Még jó hogy páratlanul vannak, gond nélkül odacsapódok a kevesebbekhez, mert ketten is visszaszólnak, jöjjön. Hát igen, jöjjön. Pedig alig talán ha tízzel lehetek öregebb náluk. Mindegy, beszállhatok, letámasztom a bringám. Középpálya körüli helyet foglalok el, nem tolakszom, nem villogok, elvégre egy jó tízessel idôsebb vagyok, gyakorlatilag bármit megtehetnék közöttük, de nem villogok, várom a passzokat, leveszem s indítok, tovább tolom azonnal, ha meg szerelnem kell odalépek, de nem használom ki fizikai fölényem, ha látom, hogy jó cselt akar csinálni a srác, ha van benne fantázia hagyom, bár akármelyiket akármikor leszerelhetném, de csak akkor szerelek, ha kutyaütô az a mozdulat, akkor szerelek és passzolok is tovább – szóval nem élek vissza azzal a tíz évvel. Aztán egyszer azt látom, hogy egy szemüveges fazon, nálam meg ô lehet több úgy tízzel, szintén bringás, szintén megáll s figyelni kezd minket, kitartóan nézi meccsünket. Ekkor kicsit nekilódulok, ôsi ezeréves ösztön indul meg bennem, közönség van, meg kell mutatnom, elszedem a labdát, végigcselezem magam, végigkígyózok s a végén bepöckölöm, fogalmam sincs, mennyi lesz ezzel az eredmény, de nem is érdekel, egyszerûen ezt kellett tennem, a kölykök kicsit csodálkoznak is rám: eddig nem akart ekkorákat villantani ez a mókus. Völgyi Lajos (1954, Kaposvár), 1975 óta Siófokon él, e folyóirat próza rovatát szerkeszti. ÖsszeVISSZA címmel novelláskötete jelent meg az idei könyvhéten.

22

23

Jóval késôbb meséli majd a szemüveges: egyszerûen ô sem bírta megállni, tekert itt a panelek tövében, látta ezt a néhány gyereket focizni, s azonnal leállt nézni ôket. Aztán észreveszem, folytatja a szemüveges, van köztük egy fickó, azért ez nem diák, húsz-huszonöt lehet, de klasszikus ballábas penge, életemben akit eddig láttam finom zsugást, az mind bal lábas volt, fejezi be a szemüveges. Úgy melegítek, melegítünk, mint a nagyok. Komolyan, véresen komolyan, életre-halálra. Elképzelem, ahogy a pálya szélén bóklászó nyolctíz nézô, jobbára feleségek, gyerekek, más csapatok játékosai, akiknek késôbb lesz a meccsük, vagy éppen már megvolt, szóval hogy azok mind engem néznek, na, nézzük, hogy melegít ez a jó kis játékos, gondoltam hogy ezt gondolják, ez az új penge, mert ez az új penge igen jó játékos lehet, ha egyszer a Döni kinézte. Biztos voltam benne, hogy ezt gondolja mindenki, eszerint melegítek, itt mindenki engem néz. Csapattársaimat is most látom elôször, de azért mikor összeállunk a kezdéshez a Döni elmondja ki kicsoda, egyúttal a felállást is elmondja: a taxiscsávó véd, én, mondja a Döni önmagára, és a Sziszi hátul, a Matyi meg a Görhes középen, a Joci elôl. Az Építôk az ellenfél, csupa vállalati KISZ-es csapat a kispályás bajnokság összes résztvevôje, mi vagyunk a Vendéglátó, a Döni munkahelye csapata, ô szervezi az egészet, a Döni pincér, csálinger, a többi is, csak a taxiscsávó meg én nem vagyunk azok. Mert ez lett a vége ott a panelek tövében, a szemüveges Döni „leigazolt”, persze elôtte bemutatkozott, Dániel vagyok a papok nemzetségébôl, de a jó barátoknak csak Döni, s leigazolt csapatába, a Vendéglátók KISZes csapatába. Hát, röhögök magamban, klasszikus tehetségkutatás, az utcán fedeznek fel. A Döni szántós jobb bekk, kemény, rakkol, csörtet, elüt, takarít, a Sziszi kiöregedett nagypályás, megfontolt, rutinos, megbízható centerhalf, szerel, majd egybôl passzol a legközelebb állóhoz, így szokta meg, így verték belé. A Matyi… Na ja, a Matyi. Az elsô labdaérintéseknél kiderül, végtelenül finom zsugás. Elegáns, technikás, választékos, váratlan indítások, minden rendben, nála otthon a laszti, szinte azonnal

összeszokunk, ideális középpályás-kettôs leszünk évekig, majd legjobb barátok is. A Joci elôl, süvít a bal lába (ô is bal lábas), minden helyzetbôl tüzel, a meccsen hatszor-hétszer kapásból fölé, mellé bikáz, de egyszer elkapja, hálót szaggató gól, mondhatnánk, majd a Matyival mi kétszer végigkényszerítôzünk egy támadást és közelrôl bepöckölöm, kettô nullra nyerünk, de több is lehetett volna. Fél óra múlva már a büféteraszon harsogunk a helyzetekrôl, mit hogyan kellett volna, figyelj, az lett volna a játéka, hogy… szóval ilyenek. Csak ez az egész annyiban nagyon más, hogy míg a többi vállalati csapat asztalánál néhány korsó sör mellett dumálnak, nálunk sörök, unikumok, fröccsök hegyei elôttünk, amott Fecskéket, Filtolokat szívnak, nálunk Marlborók hanyagul kidobálva az asztalra, hiába, ezek pincérek, csálingerek, kiegészülve a taxiscsávóval, ezek mind dugig lóvéval, az élet királyai, akkoriban a benzinkutasok, a taxisok, a kamionosok, meg persze a pincérek voltak az élet királyai, úgy néztünk rájuk, mint az istenekre – a pincérekre pláne, itt, a nyár fôvárosában, ahol élünk, a Balaton egy olyan városában, amely nyáron egyszerûen: maga a világ közepe. Ezt a várost most még csak használom, nincs érzelmi kontakt vele, az majd csak késôbb lesz, hogy ha csavarogok utcáin magamban dúdolgatok is, a Zoránt: az én városom… Én vagyok itt az egy szem csóringer. Természetesen zárásig maradunk, a végén még két pezsgô is durran, s a Döni akkora cechet fizet mint kábé fél havi fizetésem. Kiválasztottnak érzem magam. Már az elsô bajnoki évet taroljuk – de az Olajosok is. Ôk is minden meccset hoznak, világos, hogy a jövô heti, egymás elleni derbink lesz a bajnoki döntô. Döni valami szakmai útra az endékába röpül három napra a cégével, s ha már ott jár, vadi új szerelést hoz. Tátott szájjal bontjuk az Olajosok elleni meccs elôtt a szerkót, ámulunk, s ahogy kifutunk benne a gyöpre, hülyeségbôl így hívjuk a városi tömegsporttelep kíméletlen salakos kispályáit, a nézôk szinte fölmorajlanak, piszokul hízeleg, hogy közel

24

25

száz nézô van, persze jobbára a bennfentesek, a kispályások, meg jó néhány focibuzi, akik minden elképzelhetô futball-eseményen ott vannak, sôt, az Olajosok vállalati vezérkara is kijött, öltönyös górék, elvtársak, bajnokavatóra készültek – lett is… Az Olajos játékosok is irigykedve néznek minket, eddig mindig nekik volt a legjobb szerelésük, na, most már ez se így van. Meg eddig mindig többnyire ôk lettek a bajnokok, na, most már ez se így van. Bár az elején a taxiscsávó bekap egy rendes potyát, Döni magán kívül dühödten rúg a kapufába, Józsika, bassza meg, egy ilyen meccsen azért ennél jobban kéne figyelni, ha ideges a Döni magázódik, de túl nagy ciki nincs, két perc múlva a Matyi egyenlít, okosan bebelsôz egy begurított kornert úgy négy méterrôl, sôt, nemsokára szokásosan a Joci balosa is elsül, s már mi vezetünk, igaz, erre elkezdenek az Olajosok piszokul nyomulni, helyzet helyzet hátán, percekig nem jövünk ki a térfelünkrôl, egyszer nagyon elôl ragadok, ez a szerencsénk, mert egy kipattanóval el tudok lógni, bár kisodródok balra, de külivel el tudom pörgetni a kifutó kapus mellett – kettô kettô helyett három egy ide. Tíz perc ha lehet vissza… Nemsokára a bíró bestréberkedik a javunkra egy hetest, ártalmatlan kezezés, senki nem szólna, ha nem fújná be, de befújja. Mindegyikünk a Dönire néz, a nézôk is kiabálva döniznek, hiába megbízható a Sziszi, hiába finom penge a Matyi, hiába vagyok én a kiszámíthatatlan bal-lábas, hiába bikalábú a Joci, csak-csak a Döni a legnépszerûbb mindünk közül. Hátrál a hetes-pontra letett laszti mögött, aztán nekifut és úgy bevarrja ahogy kell. A kapus szeme közé, ugrálunk a nyakába borulva, majd nemsokára teátrálisan hármat fúj a spori, vége. Én még ilyent nem láttam! Durrognak a pezsgôk, három hintón (három hintón!) hajtunk végig a város Fô utcáján, persze hogy a Döni rendelte a téesztôl, felszerszámozták a lovakat meg a kocsit rendesen, nem csoda, a Döni komoly összeget perkált le érte meg még a téesz-elnököt is meghívta, ott feszíthetett az elsô konflison. Én még ilyent nem láttam, három hintón megyünk végig a fél városon, és persze hogy a végállomás a törzshelyünk, a Fogas.

Személyesen keveri nekem a Döni a tatár bifszteket, kitüntetve érzem magam miközben szürcsölöm a kisfröccsömet, aztán egyszer csak a Döni ledobja az evôeszközöket, rám kiabál, Görhes, nem igaz hogy nem iszunk meg azonnali hatállyal egy kindersnapszot, rikkant a pultos csajnak, kisasszony, lenne kedves vagy fél négyzetméternyi pálinkát kupicákban, a többiek is felvillanyozódnak, felröhögnek, a játékostársaim is, a törzshelyünkön a többi csálinger is, a kis pultosbuksza is, a velünk tartó törzsszurkolóink is, mindenki, aki jött ünnepelni a Döni bajnokcsapatát és kisvártatva úgy húsz-harminc kupica, kindersnapsz emelkedik a magasba, csak úgy, mint ahogy a hangulat emelkedik a magasba, elvégre bajnok lett a Döni csapata, szép volt, aranylábúak – ezt is a Döni találta ki, mi voltunk az aranylábúak. A fergeteges hangulat már csak azzal tud fergetegesebb lenni, hogy éjfél felé durrogó pezsgôkkel átsétálunk a diszkóba, a Bobhoz, ahol számolatlan újabb és újabb haverok, vendégek, vendéglátósok isznak a Döni bajnokcsapatára, hogy aztán hajnalban a taxiscsávó kapusunk rendelkezésére elôállt másik taxisok hordják haza a bepiált aranylábúakat. Visszagondolok néhány másnapra. Elôzô este bekasszíroztuk a szokásos gyôzelmet, lenyomtuk a törzshelyünkön a kötelezô kisfröccs-hegyeket, ha hétvége volt, átmentünk a Bob diszkójába és akkor hajnalban onnan, ha nem, akkor a fröccsös törzshelyrôl nyomatott haza minket a taxiscsávó kapusunk a kollégáival, de akárhonnan is, mindenképpen emelkedett volt a hangulat. Vagy kicsit, vagy nagyon. Aztán ha másnap vagy a Döni, vagy a Matyi szabadnapos volt, optimális esetben mind a ketten, akkor úgy délelôtt tíz körül felhívtak a munkahelyemen. Figyelj Görhes (hogy hívjunk már, van valami beceneved, kérdezték egyszer csak, én meg mondom, a kölyökben Görhesnek hívtak, az ifiben már Kisgurunak, na haver, itt Görhes leszel, ítélkezik a Döni s mindenki röhög hozzá…), figyelj Görhes, nem tudsz elszabadulni, kérdi, gyere igyunk már meg néhány gyógysört, duruzsolták ilyenkor a vonal tulsó végérôl. Én meg sunyi alázattal kéretôztem el a fônökömtôl,

26

27

rendszerint nagyot sóhajtott, de legyintett, a cégnél is kisfocista voltam, megyei vállalatom szakszervezeti bajnokságán is rugdostam a gólokat, a párttitkár hatalmas focibuzi volt, kivételeztetett velem sok mindenben. Elkezdôdött a gyógysörnap. Mondjuk a Kis Fogasban nyitottunk, kis unikum (kindersnapsz), kis sör. Néha beugrott arra jártában a taxiscsávó kapusunk egy kávéra, olyankor négyesben rötyögtünk – mindenen. Aztán nekünk megint kis unikum, kis sör. Közben ment a duma, mi másról, a fociról. Akkoriban érdemes volt még a magyar fociról dumálni, Törô, Nyíl, Kocsis Lajos, Kû, Ebédlô, ilyenek nyomták odafent az enbé egyben. De én gyakran elvittem a dumát Döniék élete, körülményei felé, kérdezôsködtem, valamikor valahogyan meg kellett tudnom, kik is ezek azon kívül, hogy elképzelhetetlenül jól keresô csálingerek, az élet királyai, ilyen alkalmakkor derült ki lassanként, a Döni egy elvált asz-

szonyt vett el, gyerekkel, de született egy közös lányuk is, de hát a Döni nem kifejezetten családcentrikus, apukám, én a házasságot levelezô tagozaton végzem, szokta mondani ô maga is, viszont a nagy suskákat mázsaszám tolta haza, persze hogy a felesége, a „nagyasszony”, ahogy maga a Döni hívta, szóval a nagyasszony nem lázadozott. Néha azért néha volt rossz passzban is a Döni. Mert hatalmas kártyás volt, fél vagyonnyi pénzeket nyert, vagy éppen veszített, volt, hogy napokra felment Pestre, szálloda, Moulin Rouge és persze römi a legmenôbb helyeken a legnagyobb pénzekre – fogalmam sem volt, hogy ilyen élet is van, nekem rendszerint már huszonötödikén fillérjeim ha voltak, szerencsére elôre be voltam fizetve az üzemi ebédre, így aztán naponta legalább egyszer ettem a hónap utolsó hetén is, tehát az ilyen Döni-féle tempót, Pest, Moulin Rouge, römi, ilyesmik – el sem tudtam képzelni. A Matyi más tészta, bár ô is bírt élni rendesen, de azért spórolósabb fajta volt, fogtechnikus, mondta rá röhögve az egész kispálya, mert a fogához veri a garast, így aztán nem véletlen, hogy évekre rá neki lett elôször vadi új nyugati kocsija, Görheském, magyarázta, évekig gyûjtöttem rá, ebben még hét forintos márka is van. Dél körül átmentünk a Fogasba, ahol a Döniék amúgy dolgoztak, gondoltam eszünk egy csumit (akkoriban így hívták az éttermi közétkeztetést, pöri-noki-sali volt pl. egy átlagcsumi), de hát ugyan már: extrát varázsolt a séf, mivel a Döni azonnal több körre is meghívta minden kollégáját, azonnal hatalmas poénokat nyomott nekik s röhögött mindenki s imádta a Dönit mindenki, kaptuk az extra csumit, persze én is, el oldalvizeztem ott a Döni meg a Matyi mellett, tulajdonképpen profi voltam: a játékomért etettek, itattak. Ebédhez és utána már a kisfröccsök következtek. Itt tanultam meg egy életre, hogy a kisfröccsöt azt kettesével kell kérni és inni, be is tartottuk, így amikor egy kört kért, természetesen a Döni, mindig tálcányi pohár érkezett, tíz-tizennégy minimum, attól függ, hányan voltunk. Érdekes, estére még jobban belejöttek a fiúk, már ismét kindersnapszok borították be asztalunkat, én óvatosabb

28

29

lettem, nem voltam úgy hozzászokva, az az idô majd késôbb jön el, most még le-leállok napközben, de a fiúk egyre hangosabban és egyre több vigyorral, meg persze egyre több poénnal nyomják az estét, dôl a hatalmas duma, Matyitól a „húzzál bele kis haver”, ha innom kellene de nem akarok vagy nem tudok, akkor meg a „maradjál már a három szál hajaddal”, vagy a „nem kell ez az úri távolságtartás”, vagy ha a Bobnál felállok a tömegbe hullámozni a Disco Bouzoukira, vagy Amanda Lear búgó hangjára, akkor rikkantva kérdi, „ na mi van, kis haver, belement a lábadba a bugi?” A Döni meg úgy rendeli el a közös ivást, „üres poharakat az asztalra!”, s példamutatón emeli, majd löki be a kindersnapszot, de ha nem tartasz vele, rád rivall, „ne szórakázzál velem, ilyen kalandfilmekben nincs, eszem azt a hollywoodi fogsorodat, ilyen animációs rajzfilmekben nincs, sose kapjál csókot szerelembôl, Mária megáldjon száz apró gyerekkel!”. Vagy ha odalép a pulthoz, azonnal meghív öt-hat ismerôst, „fogyasszunk el kérem egy pohár italkát, fôúr kérem, lesz kedves tölteni nekünk, s ha szabadna kérnem, az elképzelhetô legnagyobb gyorsasággal”, majd azonnal fizet is kitömött pincér-brifkójából. Arra a kitömött pincér-brifkóra tátott szájú és irigy pillantások is vetülnek. Hát ez van most. Majd csak késôbb, évek, tíz évek múlva lesz például a Döni meszsze a környéken a legmenôbb és legnagyobb vendéglátós, lesz a Matyi Tenerifén étteremtulajdonos, cseréli majd a taxisgyerek saját luxusmercire a vállalati ezerkettes Zsigát, alapítok én akkora vállalkozást, hogy sokszor azt se tudom, hány alkalmazottam is van most éppen. Most még csak húsz-harmincéves, felhôtlenül és felelôtlenül link, városszerte ismert kispályások vagyunk, akik ha egy este, meccs után beesnek a Kis Fogasba, vagy a Deltába, vagy a Csikó Bárba, ott azonnal felderülnek az arcok és azonnal indul a tréfa („tréfa indul” – jelenti ki Döni ilyenkor, mikor asztalra kerül az elsô kör, ahogy ô mondja, néhány pohár italka), most még királyok vagyunk, a nyár fôvárosának királyai, s a királyság tetején megkérdôjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül trónol a Döni, kezében a királyság jogara – a kindersnapsz.

vers

30

TURCZI ISTVÁN: ÁT A SIÓ FOKÁN

Varga Imre szobrai közt sétálva

A nyári szél ritmusérzése a régi. Érzed a levegô reszketését, falevelek zsolozsmáját hallod, s ahogy a Napba nézel, a vakító fény elôcsalja emlékeid negatívját. Most a bôröd alatt is múlt van. Minden elsuttogott régi szó gyûrt selyemként leng tovább az ég alatt. Aranyló nôalak, csillogó fémvitorla: Vénusz születése mint mítikus pillanat. Amott egyenruhás római katona, tûzoltók, serfôzôk, pékek védôszentje áll a vártán, s hallgatja fák metronómját. A kórház kertjében, hol búcsúzáskor virágok nyílnak, a Múló idô vár rád. Itt lesznek ôk mind a hárman, ha egyszer átjutsz a tû fokán, és hozzájuk visszatérsz.

Turczi István költõ, mûfordító, szerkesztõ 1957-ben született Tatán. Többek között József Attiladíjjal (2006), a Magyar Köztársaság Babérkoszorúja díjával (2010), és Príma Primissima díjjal „ (2014) tüntették ki. Tata és Zugló díszpolgára. Legutóbb „Legszebb versei -t adták ki 2014-ben.

31

A büszke nagyúr, a krómacél öntudat, ki a városnak pecsétet adott egykor, most a homályba húzódva, távolba néz. Nála messzebbre csak Kopernikusz látott. Bartók bárhol lehetne, de itt van a parkban, a mûvészeti iskola elôtt; megtalálta helyét, tán most is komponál. A zenepavilonban egy idôs úr, bizonyos Kálmán Imre, szabott öltönyben, kellékei közt üldögél. No meg Krúdy, az álomutazó, kalapban, hintón – most is a magányával tüntet. Vörösen izzó energia sugárzik a felületekrôl. Szinte felfelé terelik a tekintetet, felfelé, ahová mi halandók már nem is látunk, ahol az ég és a Balaton kékje összeér.

NAGY MÁRTA JULIA:

RÁKOSPALOTÁN KERESZTÜL AZ UT

Éjjel elhaladtunk Rákospalota mellett. Beláttam a bérlakásokba, gyári csipkefüggönyök és bordó muszlin mögé. Volt, aki az erkélyen kuporgott, markában sörösdoboz, arcán napnyugta vagy holdkelte kagylóhéjfénye, égi, mégis tengermélyi zománc, szemében indigó sávok, a horizont szélén fodrozódó viharfelhôk. Volt, aki nevetett, volt, aki merengett, volt, aki zenét bömböltetett, más a gyerekét csitította – éltek. Nem a polgártársaim többé, és ez fájt. Én is egy erkélyen szerettem volna ücsörögni, belebámulni a hegyek felhôkoronájába a túloldalon, mintha egy másik világba látnék át, innen ez olyan. Hiába fut át egy patak a határban, errefelé kô van, beton, sóder és kavics, barackszínre mázolt tömbök és fonnyatag cserjék, hallgatag parkok, özönvíz elôtti játszóterekkel. És én együttérzô vagyok azokkal, akik erre rászorulnak, már csak kötelességbôl is. Kezdem érteni Máriát. Kezdem érteni, miért hadakozott kézzel-lábbal a nagybevásárlások és a naftalinszagú munkanapok ellen. Hogy miért akart lesoványodni, elfeledkezni az ételrôl. Hogy miért nézett mindig a napba,

Nagy Márta Júlia (Debrecen, 1982) költõ, újságíró-szerkesztõ. Budapesten él. Legutóbbi kötete: Ophélia a kádban (JAK+Prae.hu, 2014).

32

33

miért feküdt ki a Fô téri parkban, nyúlt el, ahogy egy meztelen csiga kúszik arrébb, araszolt a fûben, de semmit sem haladt elôre. A viharban csak én futottam. Én álltam be a jégesô elôl a kiürült piacon a ponyva alá, míg a tenyerembe vörös sávot vésett a szatyor súlya, meg a paradicsomoké, hátszíneké és maracujáké, és a szarkalábé, amit nem tudom, kinek vettem. Lázár annyira feltámadt, de annyira, hogy feleslegessé váltak neki a húgai. Elég furcsa elrobogni Újpalota mellett úgy, hogy már nem akarok örökké fôzni, szidalmazni, átkozódni, mint akkor. Nem tartunk örökké a semmibe. Nem hallgatunk zenét a szél ellen. Nincs is ellenszél. Csak mozdulatlan, hónapokig kitartó napnyugta, amiben robogok épp, én, akitôl mindent elvettek, mindent megrágtak, megemésztettek és visszahánytak, aztán azt mondták, kezdjek vele valamit. Takaréklángon is felégetek cukorrépaföldeket, eperágyásokat, hogy visszahozzam az idômet, amit elvettek – akaratom van itt, az indigó tartományban. Színskálán végigsétálva, megállapodtam a peremen. Ez itt a trónom, az ágyam, a helyem – úgy vagyok itt, hogy nem itt lakom. Csak lakozom, minden szegletben, ahonnan kinô a gyom, utat törve a betonban, véletlenül keveredtem ide, egy részem itt maradt, kinézek a kocsiablakból, intek annak a lánynak az ablakban, aki én voltam.

AZ ÉSZAK TERMÉSZETE

Utólag biztos csak a klinker fal torzója mellett fityegô ecetfalevél tetszett, meg a babaszappan-kék égdarab. Késôbb tûnt fel, hogy már azelôtt kifakult, hogy egyáltalán ránéztem volna, túl sokat mosdattam, feltételezem. Hogy aztán egy újpesti teraszon üljek képzeletben, amire azért nem mertem igazából odaülni, mert azt hittem, a felhôk utánam jönnek. Valami hasonlóság volt a két tájban. Ha más nem, észak. De olyan észak, amit nem hegyek, nem tündérkönnyes erdôk és kékek ontanak, hanem vikingek lehelete, akik épp nem hajóznak, csak beleznek. *** Nyalogattam a sebeimet, a fejem akkora volt, mint egy lóé, a testem, mint egy macskáé, és épp olyan komótosan, precízen tisztogattam a gennyes, szivárgó lékeket, mint a ruganyos kis állat. Lámpaoszlop hajlott felém, szép félkörív, aranyban izzó klinkerfal mellett, odvas gyomrában penészes kupacok. Ezeket hívják ajándék napoknak. ***

34

35

Valami feketeség volt mind a két tájban, akkor is, ha elsô észak, akkor is, ha második. Valami ráült. Talán egy faggyúval kitömött varjú, valami zsíros, valami tömör. Valami ócskaságpiros volt a tájban, valami valaha rikító, labda vagy melegítô, tornacsarnok, pálya salakja. Piros lap. Valami le volt tiporva és sikított abban a tájban, valami szürke, áttetszô, üreges, akár csontváz is lehetett volna, de kisebb volt, mint egy rágcsáló, élôlény váza nem lehet ilyen könnyû, inkább lapult össze, mint tört szét a lábak alatt, az a valami puha, lassan elhaló.

BENEDEK MIKLÓS: A THÉSEUS-ÁLTALÁNOS

csak két elôadást sikerült megtartanom. a harmadikat nem tudtam elmondani a már ismerôs hallgatóságnak. rögtön az elsô mondat után megakadtam. nagyot nyelve folytatni akartam, de a második mondat közepére már hangosan sírtam. levezettek az emelvényrôl. az öltözôben megmostad az arcomat, és a törölközôt a fejemre terítetted. valaki lekapcsolta a lámpát, és ránk zárta az ajtót.

Benedek Miklós (Topolya, 1984) költõ és lapszerkesztõ. Nem indul hajó c. elsõ kötetével kiérdemelte a Sinkó-díjat. Legutóbbi kötete: Mintha emberekbõl állna (Forum, 2015).

36

37

ÉGO BOKOR

júliusban felgyújtotta a kiszáradt vadrózsabokrot az ablakból néztük ahogy összegyûrt újságpapírt tesz az ágak közé majd gyufát gyújtott és a legalsó papírhoz nyomta a lángot anya eltolt az ablaktól és behúzta a függönyt este felolvasott úgy tettünk mintha figyelnénk azután az alvást is csak mímeltük éjszaka kimentünk és egy vödörbe szedtük a hamut és az üszkös fadarabokat

FEKETÉRE FESTETTEM

Tetôtôl talpig fekete lett. Kilépett a piros ajtón, a szemembe nézett, és azt mondta, hogy többé nem akar színeket látni, a vakságtól viszont fél. A haját, a ruháját szénporral szórtam be. Még egyszer, utoljára megcsókoltam vörös ajkát, majd azt is feketére festettem. Szembogara ijedten mocorgott. Folytattam. Az egész szobát feketére festettem. Minden lámpát kivittem a házból. A bejárati ajtót kulcsra zártam. Azóta Anna már nem az ágy alatt alszik. A hangos horkolás is megszûnt.

38

39

TOROCZKAY ANDRÁS: IDIÓTA

1. A remény idióta, nincsen egyáltalán agya. Ezt egy Zéró gravitáció címû versben olvastam. Mint mikor kiflit, zsemlét vesz az ember és a mûanyag zacskónak a száját csipegeti, nem biztos benne, hogy a jó oldalon van, aztán elsírja magát. Elsírja magát, mikor elôször érzi az óceán szagát. Aztán akkor is, mikor utoljára. (Évekkel késôbb rájövök: a versben nem a remény, hanem a félelem volt idióta.)

Toroczkay András (Budapest, 1981) Budapesten élõ Arany Vitorla-díjas író, költõ. Legutóbbi kötetei: A labirintusból haza (JAK+Prae.hu, 2015) és Búcsú Éhestõl (Magvetõ, 2015).

2. Azt hiszem, veled csak kétszer kirándultam. Az elsô akkor volt, amikor még nem jártunk. Én végzôs voltam, te gólya. Azt hazudtam, hogy szeretek kirándulni, talán mert szerettem volna, ha így van. Szorított a farmerem, emlékszem, a herezacskómnál, mert elôtte kimostam, valószínûleg összement a mosásban. Jártuk a pilisi erdôt, rajtam a még kicsit nedves farmer, a heréim a hasfalamban, és közben eltévedtünk. Féltem, nem találunk vissza sötétedésig. A második, egyben utolsó kirándulásunk öt évvel késôbb történt, mikor meglátogattál Newportban. Se elôtte, se utána nem mentem végig a turistaösvényen. Egyedül minek, halálra untam volna magam. Veled összevesztünk a teheneken. Egy tehéncsordán pontosabban. Nem mentek arrébb az útról az istennek sem. Féltettelek. Nem hitted el, mikor próbáltalak meggyôzni – mert tényleg ezt olvastam a The Sunban –, hogy néha megvadulnak, megtámadnak, sôt, megölnek embereket, nyilván ôk is félelembôl, de akkor is. Mire feljutottunk a kilátóhoz, meggörbült a valószerûtlenül kék óceán, már egymás halálát kívántuk. És közben persze napszúrást kaptam.

40

41

AMIKOR

Amikor még minden félelmetes. Amikor még minden ártatlan, mikor a számlálhatatlan vendégeket, ismeretleneket, még számon tartottam. Ahogyan késôbb záráskor a pénzt, ahogyan egykor a csillagokat.

EBBEN A LAKÁSBAN MINDIG…

Ebben a lakásban mindig tavasznak kellene lennie. Jobban áll neki minden másnál. A fénytôl kinyújtózik, feléled, mint egy halottnak hitt szobanövény. Legyen tavasz! Recsegjen, ha akar a szekrény, amiben csak tiszta lepedôk, párnahuzatok, friss törölközôk vannak, és amibôl télen mindig Szidónia néni aszott fejét várom kibukkanni, hogy éles fogaival belém harapjon, mint egy másik szekrénybôl egykor a bohócot vagy gonosz robotot. De most nem félek. Recsegjen, ha akar ez az öreg bútor. A szekrény mögött nincsen átjáró Szidónia nénihez. Nekem nem kell soha a lakásában lennem, ô pedig nem tud átmászni hozzám. Sôt, nem is akar. Mert tavasz van. Némítsa ôt is el a jó idô, a felmelegedés. (Ezt még régebben írtam, azóta meghalt szegény.) Hallja meg ô is a villamos-csilingelést. Menjen ki az utcára nézô erkélyére, üljön ki, és felejtsen el kicsit molotov-koktélokat gyártani. Csak nézze a kalapos öregurakat. Tetsszenek neki. Ne gondoljon a halott fiára, aki mára ilyen kalapos öregúr lenne már. Ne üvöltözzön gonosz dolgokat. Ha énrám hallgat, nem fakad dalra, mint szokása savanyú ôszi hajnalokon, ám, ha akar, hát tessék, megengedem: egy régi slágert elénekelhet.

42

43

De ma semmiképpen! Csak mosolyogjon. És legyen szép kilencvenhárom évesen. Mert tavasz van. Ne csúnya. És neked is itt kellene lenned, ha már tavasz van, velem. És nem megsértôdni mindenen. És nekem sem. Tudni aludni és felébredni. Könnyen elaludni, könnyen ébredni. És nem összpontosítani annyira a heverôre, vagy a kádra. Amin – érzem, pedig nem akarom ezt érezni – át kellene mennem Domestosszal újra. Nem akarok harmadjára is kitakarítani. Unom már nagyon tisztaságmániám. Csak játszani akarok a szônyegen, ahogy földszinten fekete kismacskák játszanak a fûben, akiknek már nevük is van talán, az egyiknek talán Szidónia, a másiknak talán Irma, és akik nem is sejtik, milyen szerencséjük van, hogy túlélték a telet. Csak hemperegni, lefogni, pofozni egymást, de nem haragból, csak mocskosan. Nem gondolkodni. Mert tavasz van.

MESTERHÁZY FRUZSINA: KIMONDANI

Felmentünk a hegyre. Csöndben álltunk a ritka levegôtartományban. Nyakból leomló selyemsál: a hegyrôl lezúdul egy patak. A patak forrása nem lehetek, nem lehetsz. A selyem enged a víz iramának, de a szív félrever, nem ismeri a patak zúgását. Valakivel lélegezni. Meghallani, amit nem lehet. Kimondani az elfelejtett szavakat. A sál eltûnik, de arcodat a patak nem sodorja el.

Mesterházy Fruzsina (Pápa, 1985) színházi ember, költõ, médiamunkás. Budapesten és Salföldön él.

44

45

NAGY BETTI: FELÉBRESZT A HOLD ÉJSZAKA

ezüst csíkot húzva paplanomra kettészeli testem, álmom szemét egy felhôvel köti be és játszani hív és én játszom, nem bánom ezt az éjszakai randit sarkánál fogva úgy emelem fel takarómat, mint Ô a tengert én, hogy lásson engem Ô, hogy lássak felugat egy kutya valahol távol és én lassan visszaálmodom a kettészelt álmot

Nagy Betti (Sümeg, 1963) költõ, digitális szerkesztõ. Zalaegerszegen él.

MAGAMRA HAGYNAK (OSSZEL)

épp Lennont hallgattam mikor bólintottál ellenkezést-nyafogást nem tûrôen hogy de! holnap elmész nem nyafogtam-ellenkeztem bólintottam hogy ja aztán mégiscsak emészt az egyedüllét hogy nem tudok megoldani egyszerûnek tûnô dolgokat amik még sikerültek tegnap télire cserélni a hûtôvizet vagy javítani a záron hogy nyíljon a nyelve vagy falra képet szögelni hogy örüljek a rendnek új izzót tenni a kiégett helyébe virágoknak vizet adni vagy egyszerûen menni Á-ból B-be ebben az adventi ködben

46

47

ebben az ünnepes hangulatban mikor agyamban-szívemben csak hétköznap van nélküled nem örülök a rendnek! és hagyom szomjan halni a virágokat valószínû hogy fordítva volt hallottam mögötted zörögni a zárat és utána kezdtem Lennont hallgatni

MAGAMRA HAGYNAK

épp’ azon gondolkodtam a TESCO pénztáránál hogy miért a pink szûrôtálat választottam miért nem inkább a babakéket mikor azt mondtad hogy vége ügyetlenkedtem a pénztárnál fülemen a telefonnal kezemben bankkártyával dobáltam a gyors kezû pénztáros után vissza a kosárba a vásároltakat aztán kifelé nem találtam a slusszkulcsot kerestem a retikülöm alján persze zsebemben volt

48

49

és nehezen toltam fel a bevásárlókocsit a szegélyeken de bátran szeltem át magam a hajléktalanokon megmentve a százasom te meg azt mondtad újra hogy vége akkor arra gondoltam hogy mégis csak azt a babakéket kellett volna megvennem

UDVARDI ATTILA: A SZÉPSÉGÉRT

a pusztításban mindig van valami természetes, leginkább a végeredmény: a lenyírt pázsit friss illata, metszett fák csonka esztétikája. „bizony, a szépségért ártani kell” – mondtam neked, s belerángattalak téged is. csupán egy rozsdás teknô, mégis képes a tó közepéig vinni, ahol szemed végre elnyerheti méltó párját. sokáig néztelek aztán csak titeket – végül a víz feszített tükrét, akár egy ormótlan síkidom vagy nagyra nôtt téglatest: apró szilánkjaira törtem.

Udvardi Attila (Budapest, 1991) Budapesten és Bábolnán él. Az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának végzõs hallgatója. Ez az elsõ publikációja.

50

51

CSONGRÁD

akár egy poros bekötôút vége, miként nagyapám szemébe nézek. folyton ez a kóválygás kúttól kútig, az alföld bejáratlan barázdáin – talán nem is a szomjúság miatt. figyelem a kisszekrényt az ágy mellett: orvosságok vasízû önfegyelme. gyerek vagyok, rám nem hat még a keserû bûntudat. késôbb úgyis mindenki felment majd ez alól. * rozsdás uszályok a tiszán, úgy siklanak el egymás mellett pillantásaink. ô már régóta nem beszél, nekem meg fogalmam sincs. mégis mit kellene mondanom? beteg lett, mire megszülettem – ide. távolról sem láttam azt a vidéket. súlyos levegôként a csend, a szoba aljára ereszkedik. egy kietlen síkidom terül el az ágyon, messze elnézek felette, vízhordó parasztlányokat hímeztek a falvédôre. piszok, izzadtság és nevetés veszett oda. elmaradt vakációk, mikor nem kellett volna mindennap fürödni. örököltem tôle egy vadásztôrt is, amivel nem játszhatok – hiába is bíztatna, mások szerint túl veszélyes lenne.

és idônként még az a sárgás fény. fölkavart homokon át megszûrt utolsó forrás, szögre akasztott olajlámpa pislákol. * mindegy, hogy a késve születettek hálátlansága-e, az egyik lábról a másikra dôlô tanácstalanság; ha megöregszem, nem akarok unokákat. mukkanás nélkül, lábujjhegyen hagyom el a szobát. egy szülôváros romjainak fordítok hátat.

52

53

ORCSIK ROLAND: MONOLIT

zengô ásványtömeg forog a Nap körül majd egy görbe kiáltással leszakad a pályáról mint kígyóról a bôr izzó részecskék válnak le róla s addig lebegnek míg egy erôs áramlat szét nem szórja ôket dobban a Föld ritmusa döng magához csalja a csillagközi rajt zuhanni kezd a lángoló tömeg áttöri a légi pajzsot durranások villanó fények mennydörgés dörgés dörgés

Orcsik Roland (Óbecse, 1975) Szegeden élõ költõ, mûfordító, szerkesztõ, tanár. Legfontosabb díjai: OTDK, Faludy-díj, Sinkó Ervin-díj, Sziveri-díj. Legutóbbi kötetei: Harmadolás (Kalligram, 2015) és detoNÁCIÓ (Forum, 2015).

vörös porfelhôben robban a táj kihûlt töredékek csapódnak a földbe a meteorvasak súlya több tonnányi sûrûsödés az egyik gömbszerû szoborrá zúzódott megolvadt fénytelen fekete felületét sugaras ráncok barázdálják kéregomlásból fakadt erek hálózzák be hatalmas monolitként mered ki a kráterébôl kénszagú zajgyûrôdés uralkodik benne a vas fokozatosan a talajba süllyed rétegezôdik összenô a föld szerveivel össze az ércek össze az ásványok össze a drágakövek hangáramával sikolyömlésével rángásával zúgásával meg akarom érinteni idomítani meg akarom kaparni kibányászni kovácsolni

54

55

interjú KARINTHYÉK NYARAI

Karinthy Frigyes és családja számára legalább olyan fontos volt Siófok egykor, mint amilyen fontos Siófok számára Karinthy Frigyes utólag. Karinthy nyomában jár, aki a siófoki utcákat rója, s rá emlékeztet Varga Tamás szobra a parti sétány fái alatt. Karinthy Márton színházigazgatót, „Frici” unokáját nem csak nagyszülei és szülei továbbadott emlékeirol kérdeztük. Az általad előásott képek tanúsága szerint Karinthy Frigyes és családja már a Monarchia végnapjaiban is járt Siófokra. Mikortól volt állandó helyszín nagyapád életében a Balaton?

Fotó: Major Attila

Én nem lehetettem jelen, hiszen tizenegy évvel „lekéstem” Frici halálát, de az elbeszélések és visszaemlékezések alapján sok mindent tudok. A két világháború közötti idôben gyakorlatilag nem volt olyan nyár, hogy kimaradt volna Siófok az életükbôl. Aranka a nyarak nagy részét ott töltötte, Frici meg mindig ingázott. A ʻ30-as évek elejérôl van egy történet, miszerint a pincér két pengôrôl hozta a számlát a Hadikban. Frici méltatlankodott, mondván „csak egy kávét ittam…”„ Ja, kérem, ebben már benne van az út a pályaudvarig.”, válaszolta a pincér, aki megszokta, hogy Frici nyáron a kávéházból a vonathoz rohan. Ez a történet is sejteti, hogy Frici hányszor siethetett Arankához Siófokra… Mert Aranka mindig nyaral, és Arankának bunda kell, Arankára meg kell keresni a pénzt. Szegény Fricinek meg nyáron is, a hôségben haza kell jönnie Pestre dolgozni; akkor is meg kellett írnia a napi penzumot, mert különben „összeomlik a Brazovics-ház”.

Karinthy Frigyes a siófoki strandon (1932)

56

57

A Vitéz panzió nevezetes hely volt a két világháború között Siófokon, de nyilván nem véletlen, hogy ’45 után sokan Karinthy-házként emlegették.

A Karinthy család már a ʻ20-as évek elején felfedezte magának a Vitéz panziót. Persze, ez sem volt véletlen, hiszen Vitéz Miklós is a „kulturális szférában” tevékenykedett. A panziót Vitézné tartotta fenn, és a nyarakat ott töltötte két lányuk is, akik – szerelmek és házasságok révén – részét képezik a magyar irodalomtörténetnek. Karinthy Gabi, a nagybátyám is szerelmes volt az egyik Vitéz-lányba. Persze titokban és reménytelenül. Apám késôbb, a ʻ70-es években találkozott egyszer a Vitéz-lányokkal Amerikában. Visszatérve Vitéz Miklósra…

Vitéz Miklós újságíróként, drámaíróként dolgozott, egyebek mellett a Meseautó címû film forgatókönyvét is ô írta. Ismert név volt abban a korban, s nyilván ez is hozzájárult, hogy a panziója találkozási ponttá nôtte ki magát. Izgalmas csapat jött ott össze, nem véletlen, hogy fennmaradt olyan fénykép is, amin Salamon Béla és Rejtô Jenô pózol Karinthy Fricivel… pizsamában. Gyakran múlatták így az idôt és élvezték az életet – kártyáztak, piáltak és dumáltak. Fôleg dumáltak. 1938 augusztusa, Karinthy Frigyes halála, irodalomtörténeti emlékhellyé tette a Vitéz panziót. A leginkább közkézen forgó változat, amelyet Levendel Júlia írt, meglehetősen diszkrét és visszafogott: „minden szemtanú megegyezik abban, hogy sem fáradtabbnak, sem kedvetlenebbnek nem látszott, mint az elmúlt hónapokban. Délután felment a szobájába, egy karcolatot akart megírni, és pihenni egy kicsit, hiszen azt tervezték, az esti vonattal Pestre utaznak. A házban tartózkodók vallomásai eltérőek az utolsó percekről – talán a tragédia mindannyiukat megzavarta –, mindenki más részletre emlékezett. De kétségtelen: Karinthy ebben a szobában, augusztus 29-én délután meghalt. Halálát agyvérzés okozta, hirtelen lezuhant a földre, a közel

állók feltételezik, hogy nem szenvedett sokáig.” Mi történt tulajdonképpen?

Az utolsó nyár története rettentô érdekes. Fura most beszélni róla, hiszen ezen a nyáron avattam fel Verôcén az emléktáblát azon a két házon, ahol a Karinthy és a Devecseri család nyaralt. Frici utolsó útja Siófokra olyan, mint Odüsszeusz útja hazafelé. Augusztus elsô felében még Verôcén nyaralt, és csak az utolsó három napra ment Siófokra, hogy – lévén nyár vége – lemenjen Arankáért és együtt felutazzanak Pestre. Verôcérôl átment Leányfalura, mert Móricz Zsigmondtól akart valamit. Az mellékes, hogy Móriczot nem találta otthon. Ennél sokkal érdekesebb, hogy állítólag a hajón egy cigányasszony azt jósolta neki, hogy: „Vigyázzon, mert el fogja veszíteni a fejét, ahogy egyszer már elveszítette.” Az agymûtét után ez tényleg olyan, mint egy rémtörténet. Móriczot hiába kereste, így átment a Gombaszögi-villába, aztán fel Pestre, és onnan Siófokra. Apám és az apja Verôcén találkoztak utoljára – apám sok egyéb mellett ezt is megírta a Szellemidézés címû regényében –, Frici jobb híján valami Kölcseyrôl szóló tanulmányt vitt magával olvasni az útra. Ide kötôdik az a híres jelenet is, amikor Frici elalszik, és álmában a két éve halott Kosztolányi int neki, hívogatja, hogy: „Gyere utánam”. Ez elôzményként mind hozzátartozik a történethez, de végül aztán megérkezik Siófokra, aztán ezen a bizonyos augusztus 29-én, ebéd alatt iszonyatosan összevesznek Arankával, ami egészen odáig fajul, hogy ordítozás lesz belôle, és kiürül körülöttük az ebédlô. Persze, ez nem volt ritkaság, különösebben senki nem csodálkozott. Késôbb felmentek a szobájukba, mert Frici pihenni és olvasni akart. Laurence Sterne Érzelmes utazás Francia- és Olaszországban címû könyve van az ágya mellett, ekkoriban ez a kedvenc könyve és ebben akar kicsit megmerítkezni. Amikor lehajol, hogy kibontsa a cipôpertlijét, akkor jön az agyvérzés és elôre bukik. Érdekes, hogy van egy Cipôpertli címû novellája, ami az események fényében kicsit másképp cseng. Így hangzik a novella vége: „Egy nap aztán a cipô nyelve kibújik a csutak alól. Az uccán történik,

58

59

nem veszem észre. A cipôm gúnyosan és csúfolkodva kinyujtja a nyelvét. A sarkam alá kerül. Megbotlom és elesem. Hátgerincem kitörik. Most már igazán nem kell pertlit venni.” Ezt a történetet többen megírták már, többek között Te is az Ördöggörcsben, de talán az elő- és utójátékról kevesebb szó esett.

Aranka, a nagyanyám állítólag óriási bûntudatot érzett Frici halála után, és ezt egy doktor Kulcsár István nevû pszichiáternek – aki késôbb áttelepült Izraelbe – el is panaszolta. Elmondta, hogy ezt a nagy vitát ô

Karinthy Frigyes - a kép jobb szélén - baráti társaságban (1917)

provokálta, és a vita hevében megfeledkezett arról, hogy Fricit – a mûtét miatt – inkább hagyni kellene nyugodtan, szabadon élni. Sôt, állítólag még a papucsát is levette és azzal is odaütött. Honnan lehet ilyesmiről tudni?

Ezt apámnak mesélte el a ʻ60-as években Kulcsár doktor, Izraelbôl telefonálva. Számomra jelképes, hogy az utolsó békeévhez kapcsolódik ez a történet… Siófokon van egy híres szobra Fricinek… … ahol mellé is lehet ülni…

…számomra nagyon szívszorító, hogy pont ott van az a szobor, és hogy megadja az emlékezés lehetôségét. Az egész kompozíció, az indákba kapaszkodás jól megragad valamit Fricibôl. Nagyon pontosan mutatja, milyen volt Karinthy Frigyes helyzete a ʻ30-as évek Magyarországban. Siófokra valahogy kevésbé értek el a vészjósló hírek a nagyvilágból. Apám mesélt ezekrôl a siófoki nyarakról, s azt mondta, hogy csodálatosak voltak, mert Pest szellemi élete áttevôdött a Balaton partjára. Nem csak a zsidó értelmiségiek – akik miatt akkoriban közszájon forgott a Zsidófok elnevezés – költöztek le, hanem az egész irodalmi élet. Szinte a teljes slepp, akikkel Karinthy együtt volt a Hadik és a Centrál kávéházban… Apám visszaemlékezése szerint ezen az utolsó nyáron az ô barátai is ott voltak már Siófokon. Azok, akikbôl késôbb összeállt a baráti köre. Kicsit olyan ez, mint egy nemzedékváltás, apám szempontjából a kamaszkor utolsó nyara... Valami menthetetlenül véget ért. Amikor az Ördöggörcshöz gyûjtöttem anyagot, akkor, 1998. augusztus 29-én délután fél hat és hat között ott voltam a Vitéz panzió elôtt. Napra pontosan hatvan évvel Frici halála után. Ez egy utólagos elbúcsúzás volt Fricitôl. Ott valami véget ért, nem csak Fricinek, de a családnak és az országnak is. A család életében minden megváltozott. Frici halála után teljes lett a zûrzavar, mindent elborított a növekvô adósság. Nem volt – sem szellemi, sem pénzügyi értelemben – olyan erô, ami összefogja a családot. Ekkor következett, hogy apám zsinegüzletbe állt, Arankát pedig elvitték Auschwitzba…

60

61

Ezek szerint a Szellemidézés című regény nem csak irodalmi műként és édesapád első regényeként fontos neked.

A Szellemidézés volt az elsô regénye, s öregen is azt mondta, hogy lehet akármennyire kiforratlan, de frissességével és zamatával megôrzött valamit az utolsó évekbôl, a fiatalság tobzódásából. Akkor még falu volt Siófok, nem olyan nagyváros, mint most. A felnôttek élték a saját életüket, ment a zsuga meg a duma. A fiatalság pedig jazz-kávéházakban múlatta az idôt. Karinthy Frigyes halálával elmúltak a békeévek és a siófoki nyarak is, de ugye nem végleg?

Az én gyerekkoromnak is része volt Siófok, hiszen ott volt a Nemzeti Színház üdülôje, amit Gobbi Hilda állítólag még Rajk Lászlón keresztül szerzett a Nemzetinek. Apámék a ʻ60-as években – a leányfalusi ház felépüléséig – minden nyarat ott töltöttek, azután már a Dunakanyarban folyt tovább az élet. Furcsa, ahogy ebben a generációban is megismétlôdik a Dunakanyar és Siófok közötti ingázás. Rengeteg emlékem van ebbôl az idôbôl. Pontosan mikor volt ez?

1959 és ’64 közötti nyarakról van szó. Akkoriban is majdnem ugyanolyan hatalmas élet volt, mint a korábbi nemzedék idején, a két háború között. Fontos volt a Pipacs bár, volt jazz és bohém társaság. Apám barátaira jól emlékszem: Kállai Ferencre, Kálmán Györgyre, Pethes Györgyre... Én gyerekként persze nem mindent tudtam, de még így is nagy élmény volt a siófoki pezsgés. Kire-mire emlékszel szívesen?

A gyerekkorom fôutcája a víztorony mellett egy csendes utca volt. Emlékszem, a sarkon, ahol be kellett fordulni, volt egy vattacukorárus, aki még énekelt is: „Egy forintért ilyen nagyot adok, két forinttért még nagyobbat adok…” Aztán a fiatal Törôcsik–Bodrogi házaspárt állandóan

Karinthy Frigyes és Judik Etel (1918)

63

nyaggattam, hogy ide-oda vigyenek magukkal... Emlékszem, hogy a Szegény gazdagok címû magyar filmnek a siófoki kertmoziban volt egy nagy díszbemutatója. Meg a moziban 18 éven felülieknek ment a Ne fogadj el édességet idegentôl címû angol film, aminek a pedofília volt a témája. A kerítés tetejérôl néztük, mert akkor még szigorúan vették a korhatárt. …és a többi gyerek?

Valószínûleg elég idegesítô és kellemetlen gyerek lehettem abban a közegben, mert nem érdekeltek a gyerekek, és állandóan kérdéseim voltak a felnôttekhez. Ôrületes nagy élmény volt, hogy azok, akiket év közben a színpadon látok, ilyenkor ott vannak körülöttem „civilben”. Odamentem Bessenyeihez, aki akkor éppen a Falstaffot játszotta, ô volt Budai Nagy Antal, Dózsa György… És Siófokon ott állt az udvaron és az autóját mosta. Én meg folyton faggattam, s egy idô után mindig az volt a válasz, hogy: „Marcikám, nyár van, nem akarok színházzal foglalkozni.” Még a gyerek-élményem is színházi: Balázs Samu fiával, Balázs Ádámmal – aki komoly üzletember lett – csináltunk gyerekszínházat. Így utólag azért el tudom képzelni, hogy mennyire örülhettek az elôadásunknak a Nemzeti Színház színészei. Úgy látszik, a siófoki közeg nem vette el a kedved a színházcsinálástól.

Persze hogy nem, voltak sikerélményem is. Például, amikor Pécsi Sándor ott nyaralt – vendégként a Madách Színházból –, na, ô például nagyon megdicsért. Én szokás szerint ott ültem a felnôttekkel, és hallgattam a beszélgetésüket. Színházról volt szó akkor is, és Pécsi Sándor elakadt, amikor mesélte, hogy: „A Csehov darabban, a Cseresznyéskertben van az a fiatal diák…” Én meg közbeszóltam, hogy: „Trofimov!”. Pécsi Sándor elszaladt, és visszajött egy nagy zsák csokival, mert „az a gyerek, aki kilenc évesen tudja, hogy Trofimov kicsoda, biztos színházi ember lesz…”.

Aztán felépült a ház Leányfalun, s attól fogva ott nyaralt a család…

Volt egy utolsó nyár, amikor gimnazista lettem, lementünk apámmal, de már nem ott töltöttük a nyarat. Furcsa búcsúzás volt, hiszen már nem tartoztunk oda, közben meg ugyanazok lábtengóztak ott, akik korábban. Nehezen felejthetô hangulata volt ennek az alkalomnak. Ott, akkoriban már annak is komoly búcsúszertartás jutott, aki elindult autóval Pestre, mi meg végleg távoztunk, és ezt tudták is. Persze, azóta már sokszor voltunk Siófokon a társulattal is, játszottunk a Kálmán Imre Mûvelôdési Központban. Kicsit nosztalgikusan gondolok a régi, falusi Siófokra. Nekem a mostani már túlzottan nagy, túlzottan város. Nem akarok egyik Pestrôl egy másik Pestre menni, ami tele van árusokkal, zsibvásárral, hangoskodással, autókkal… Grozdits Károly

64

65

Böhm Aranka fiával és bátyjával (1935)

KOVÁCS EMOKE

„SIÓFOK MINDIG A LEGKEDVESEBB VÁROSOM MARAD...” – INTERJU SZALAY ETELKÁVAL –

Kovács Emõke (Kaposvár, 1978) történész. 2010 óta a siófoki BRTK Könyvtár és Emlékház igazgatója. Két monográfiája foglalkozik a Balaton 19. és 20. századi történetével, a 2013-ban megjelent A régi idõk Balatonja címû kötete 2014-ben Fitz-díjat kapott. Budapesten találkoztunk elôször, pontosabban Budán. Egy meredek utcán másztam meg a budai hegyeket. S a budai Meredek utcában találtam rá Tusira, azaz Szalay Etelkára. Azonban hiába voltunk a fôvárosban, ismét Siófokon éreztem magam. Ugyanis Szalay Etelka több doboznyi fotót és írásos anyagot ôrzött a nyári fôvárosról, szülôvárosáról. Különös dokumentumok voltak ezek, s egy különleges nôt ismertem meg. Azóta ennek az anyagnak nagy részét a siófoki BRTK Könyvtárnak adományozta, ez volt 2013-ban. Ebbôl egy szép kiállítást rendeztünk még abban az évben, a Kálmán Imre Emlékházban. Közel egy évszázad dokumentumait, tárgyi emlékeit (köztük kislánykori ruháját, palatábláját, édesapja szipkáját) ôrizzük. Az egyedülálló kordokumentumokból több generáció élettörténete rekonstruálható, de a mozaikokból az egész 20. századi magyar történelem is összeállítható. Tusival a mai napig megmaradt a jó, baráti viszonyom. Telefonon is gyakran beszélünk, s mint két barátnô szoktunk ebéd és kávé mellett „fecsegni” a fôvárosban, általában a régmúltbéli és a jelenkori Siófokról. Mert Tusi esetében nemcsak azok a tárgyi relikviák, írásos anyagok érdekesek, amiket könyvtárunk ôriz, hanem a történetei is. A régi Siófokról, a régi nyarakról, a barátokról, a szüretekrôl, a kaszinóról, a Fô térrôl. Ismerjék meg Szalay Etelkát!

66

67

Siófokinak nevezed magad mindig, haladjunk kronologikusan, hiszen az életed első, meghatározó időszaka ehhez a városhoz kötődik. Hogy is kezdődött?

Igen, a születésemmel kezdôdött. 1932 decemberében láttam meg a napvilágot Siófokon. Egy csodálatos családba érkeztem. Édesapám sebészorvosként dolgozott itt, szinte mindenki ismerte, dr. Szalay Dénesnek hívták. Édesanyám, Tálos Erzsébet, a Tálos család siófoki illetôségû volt. Édesapám a városba költözése után – azelôtt Nagykanizsán praktizált –, az 1930-as évektôl jól felszerelt szanatóriumot mûködtetett, amely Balatonújhelyen állt, ez sajnos 1944. december 3-án a harcok során összedôlt. Nagyon modern intézetnek számított, korszerû, új gépekkel: „Röntgen, diathermia, ultra-violett fénykezelés” – ez volt olvasható a táblán. Így nem csoda, ha jöttek nyaranta a nyaralók is, de apámat a helyiek is nagyon szerették. Sokak családja még manapság is emlékszik rá. Mi a Sió utcában laktunk, a 11./B szám alatt. A 11./A alatt laktak anyai nagyapámék, a Tálosék, ennek udvarán lévô kis házban (kb. 70 nm2) végezte Apu a magánrendeléseit. Mindkét házat anyai nagyapám építette. Nagyapám tervezte meg, és gondozta késôbb a házak kertjeit, ami valóban mûvészi kivitelezésû lett. Számomra a Sió utca 11. maga volt a Paradicsom, sok virág és gyümölcs! Mind a szanatóriumnak, mind a családnak volt egyébként külön kertje, még a tervek alaprajzai is fent maradtak. A családi kertben lehetett beszélgetni, olvasni, társaságot fogadni. Felejthetetlen számomra a több méter széles és magas lila clematis, a háztetôre felfutó narancsszínû trombitavirág, valamint a sok szôlô, eper, virágfélék... Most is érzem a mennyei illatokat. Tálos nagyapám egyébként még Pesten is legendás alaknak számított, a Japán kávéházban emlegették kalandjait. Erôs volt, bátor és okos, detektívfôfelügyelôként szolgált a fôvárosban. Nyugdíjazása után nagyanyámmal visszaköltöztek Siófokra, délutánonként kártyázni járt a „Telepre”, azaz a fürdôtelepre. Soha nem felejtem el: fekete-fehér petytyes sálban, szarvasbôr kesztyûben és ezüstfejû bottal indult el útjára.

Nagyanyám (Tálos Józsefné, szül. Szabó Anna) édesanyjának, azaz a dédnagyanyámnak pedig a Batthyány utcában volt háza. Nyugalom – ez volt a neve. Minden siófoki tudta, hogy a Batthyány utcában nyaraltak a hírességek egykoron: Krúdy Gyula, Karinthy Frigyes. Ez nekem nagyon imponált. Sôt, az egyik dédinagybácsikám mindig elmesélte: ô még udvarolt Várady Zsuzsikának, Krúdy késôbbi szerelmének. Úgy érzékeltem, amikor ezekrôl az utcákról, épületekrôl beszélsz, mintha folyton mosolyognál. A fotók és az elmondásod alapján: nagyon boldog és szép gyermekkorod volt Siófokon. Mikre emlékszel, s milyen volt akkoriban ez a virágzó fürdôváros?

Már gyerekkoromban is érdekelt a rajzolás, a festmények, a mûvészetek. Sokat bicikliztünk édesanyámmal és Ágika unokatestvéremmel. Van egy fotó, amin rajta vagyunk mindhárman, s a Fô tér is látható. Valamint a Községháza, ami elôtt állt egy kereszt. Ez volt a Szabó kereszt, amit nagynéném (Szabó Mihályné) állíttatott 1884-ben. Késôbb a kereszt a temetôbe került, ez a felirat olvasható rajta: „Isten dicsôségére emelte özvegy Szabó Mihályné, született Pintér Rozália, 1884.”. A siófoki Fô tér mögött terült el egyébként a piac. Aztán ott volt a híres Fodor-sporttelep, s Róna bácsi teniszpályája, ahol teniszezni tanultam, nem sok sikerrel. Készült egy fotó, amikor a siófoki Nyári Kaszinó tánciskolájában táncolok egy kisfiúval. A táncórát Tánci néni tartotta, esténként a felnôttek mulattak itt. Tisztán emlékszem a tánctanárnômre: fekete ruhában tanított, a nyakában lornyon lógott, nagy gyöngysorral. Más kor, más stílus... Sokat fürödtünk a gyönyörû Balatonban, télen korcsolyáztunk. Ródlizni a Granárium dombra (egykori malom, raktárépület) jártunk. Itt bújócskáztunk a szénakazlak közt, gyümölcsöt ettem a fákról, szitakötôket kergettem. Szerettem virágokat gyûjteni, préselni, ilyen préselt virágot küldtem aztán az egyik levélben, Apunak a frontra. Ezt is megôriztem. Együtt voltatok gyerekek a másik legendás siófokival, Szmodis Lóránttal. Lóri bácsi sajnos nemrégiben távozott az élők sorából. Nekem is nehéz

68

69

A Szalay-család (1932)

róla beszélni, hiszen lelkes lokálpatrióta volt, s az ismeretséget, mármint, hogy Téged ismerhetlek, neki köszönhettem. Szóval együtt töltöttétek a gyermekkort.

Igen, Lórántkával együtt voltunk gyerekek. Szép volt, az ô édesapjának – aki egyébként az elsô világháborúban tisztként harcolt és sérült meg – elosztó, nagytrafikja volt. Együtt csodáltuk a különbözô városi eseményeket, figyeltük a nagyobbakat. Köztük Jenôt, Sujánszky Jenôt, a hadapródot, aki most Párizsban él. Vele is tartja Könyvtárunk és jómagam is a kapcsolatot, híres ellenálló volt az 1950-es években, elítélték, szabadult, 1956 után Párizsba emigrált. Jóban vagytok ma is?

Igen, természetesen. Telefonon szoktunk beszélni. Felidézzük gyakran a régi Siófokot, eszünkbe jutnak nevek. Amire ô nem emlékszik, arra én emlékszem. De éppen a siófoki kiállítás után kaptam azt az in-

spirációt, hogy másokat is felkeressek. Így leltem rá – átszelve telefonon országhatárokat, kontinenseket – Aba Attilára, az Ertl-család leszármazottjára. Az Ertlek fejlesztették fel Siófokot a két háború közti idôszakban. Nagy találkozás volt ez Aba Attilával. Elmentünk Siófokra, s akkor látogattunk el együtt Hozzátok a könyvtárba. De jóban vagyok Glatz Mariettával is, aki tûzzomác-készítô rajztanár és Glatz Henrik, a másik nagy, egykori fürdôalapító rokona. Jött a második világháború. Zűrzavaros időszak, a térséget is érintette. Az orvosokat is behívták. Édesapáddal mi lett, s mi lett Veletek?

Édesapám Kijevben szolgált a hadikórházban mint sebészorvos. A doni áttörés idején az állomáson több napig operált. Folyamatosan leveleztem vele, minden héten, mindent megírtam, ami akkor történt velem, tizenévesen. Ezek a levelek mind megvannak, megôriztem, olvasgattam azokat sokáig. Majd odaadtam nektek. Ezek közt vannak anyám és apám akkori szerelmes levélváltásai is. Szalay nagypapa is minden héten írt egyetlen fiának. Ezeket a leveleket a mai napig megkönnyezem. Ilyen sírós vagyok... A levelekben nem szabadott mindent leírnom, mert cenzúrázták. Arra emlékszem még, hogy apu flekktífuszt kapott, nagyon lefogyott, de nagyon sokat operált kint a fronton. Apu szerette az ukránokat, mert ôk is szerették a magyarokat. Csodálatos volt a kijevi opera elôadása – sokszor mesélt errôl és hozott egy Saljapin lemezt is, amikor hazatért. 1943. július 8-án szerelt le. 1943 szeptemberétôl én már az Angolkisaszszonyokhoz jártam, Zugligetbe, ahol spártai nevelést kaptam. A német megszállást követôen, 1944 márciusa után, iskolánk elôtt sorban álltak a páncélosok, teljes csendben. Minket kivittek sétálni, sorban kettesével, egy sor elôl, egy sor hátul. Nagyon kellett viselkednünk, tettünk egy kört és visszatértünk az intézetbe. Hamar véget ért a tanév, s visszakerültem Siófokra. Ahol még mindig nagyon jó volt lenni. Bár az amerikai bombázók a Balaton felett gyülekeztek, s szinte minden délben légiriadó volt. Arra emlékszem, hogy nagymama mindig egy csokor petrezselyemmel ült a pincében, mert éppen azt szedte az ebédhez.

70

Az egykori siófoki Fő tér Szalay Etelkával

Milyen volt 1944-ben Siófok? Hogy éltetek?

Nagyon sokan voltak Siófokon akkoriban. Tele volt, hiszen a pesti bombázások miatt kibérelték a villákat. Több miniszter családja is Siófokra költözött ekkortájt, Apu kezelte ôket. A falusi kis házakban zsidók laktak, Apu nekik is segített, gyógyította ôket. Sok lengyel katonaruhában mászkált a faluban. De érezhetôen világvége hangulat volt. A kaszinóban továbbra is kártyáztak, mulatoztak. Közben érkeztek az erdélyi családok, Nagymamánál is helyeztek el közülük. Ez már egy nagyon zûrzavaros idôszaknak tûnt, korszakhatár lett. Jött 1944 hûvösebb ôsze,

november, Anyu barátkozott a pesti miniszteriális feleségekkel. Ôk már csomagoltak. Azt mondták: jönnek az oroszok dél felôl, Pestet körülzárták. Nem sokkal a fôváros körülzárása elôtt az én okos Anyukám csodálatos tettet hajtott végre: Balázs Feri bácsival felmentek a fôvárosba és vettek egy Siemens röntgengépet. Ki sem csomagolták, hanem letették a rendelôben. Késôbb ez lett az egyetlen röntgenberendezés Kanizsa és Fehérvár között. 1944. november 12-én Aput újból behívták, az enyingi 244. Vöröskereszt Hadikórháznak lett a parancsnoka.

A siófoki Nagystrand a két háború között

72

73

Gyökeres fordulatot vett a Szalay-család élete, s nem jó irányba... El kellett hagynotok Siófokot és az országot is!

Igen, most jön a még szomorúbb rész. Merthogy a visszavonuló német csapatok 1944. december 3-án felrobbantották azt a Sió-parti hidat, ahol a szanatórium volt. Itt állt egy Nepomuki Szent János szobor, az is megsemmisült. Mi már, Anyuval, ekkor Enyingen tartózkodtunk. Apám jó helyzetfelismerônek bizonyult, s látta, minden egyre súlyosabb, két arcvonal közé szorulunk. Gyorsan és rendezetten vagonokba csomagolták a kórházat, a betegeket, az élelmet, Anyu sokat segédkezett. December 3-án elesett Siófok, s mi este a kórházvonattal elindultunk. Aludtam, arra ébredtem fel, hogy a vonat nagyon rohan. Az ajtó kivágódott és láttam a sárban ágyukat vonszoló katonákat, lovakat, hallottam kiabálásukat. A két front közt mentünk keresztül, Apu elôl tartózkodott, a mozdonyvezetô mellett, és szinte kényszerítette szegény embert, mert a mozdonyvezetô nagyon félt. De átmentünk! Pillanatokon múlt ugyan, de megúsztuk. A nyugati határ felé tartottunk, elhagytunk egy vadaskertet is. Erre emlékszem: itt ôzikét, fácánt vadásztak. Így kaphattam finom húslevest és májat. Egyébként bab- és krumpligulyást ettünk. Tisztán él emlékeimben, hogy Anyuék Szombathelyen elmentek vásárolni, nélkülem. Egy nagy papírbôrönddel jöttek vissza, mert hát mit is vesz a magyar ember? Könyvet! Így karácsonyra megkaptam a kétkötetes Tutanhamon (Howard Carter) kötetet, ami akkor jelent meg elôször. Ez igazán szép történet, a könyvajándékozás, különleges emberek voltak a szüleid... Passauig utaztatok. Milyen emlékeid vannak erről a városról, időszakról?

Kis várakozási idô után átmentünk Ausztriába, Semmeringen keresztül. Hideg volt, fázott a kezem, mert Anyu fonalat gombolyított. Így érkeztünk meg Passauba. Kórházváros volt, minket az Oberschuléban helyeztek el. Idegennek éreztem magam. A kórház teljes gôzzel üzemelt. Anyu segített az operációknál és iratokat gépelt. Aztán az amerikaik elfoglalták a várost, a kórházból elvitték a fényképezôgépeket. Ezért

74

Tusi karácsonyi levele a frontra

75

nem maradt meg ebbôl az idôszakból fotográfiám. Apunak egyébként az amerikaik felajánlották, hogy menjünk ki Amerikába. De a honvágy az honvágy, s otthon vártak minket a nagyszülôk is. Passau egyébként csodásan gyönyörû város, a három folyó városa. De mi csak ültünk a Duna partján és vágyakoztunk. Haza, Magyarországra, Siófokra. Pedig igyekeztünk a napokat értelmesen tölteni: Anyu elvitt az Angolkisaszszonyokhoz. Hogy tanuljak egy kicsit, angolt, franciát és zongorázni. Aztán megmutatták Gizella királyné sírját. Ha nem figyeltek, hatalmasat csúszkáltam a folyosókon. 12 esztendôs voltam. Majd jött egy elegánsan öltözött lipótvárosi hölgy Apuhoz, s azt mondta: hazamehetünk, nem lesz semmi gond. Apu elkezdett csomagolni, a kórházat is. Megtömték a vagonokat, elindultunk haza. A meggyógyult magyar katonák sem akartak már a passaui özvegyeknél maradni, ôk is jöttek haza. Évekig írtak képeslapokat. Az amerikaik kiadtak minket, és elkísértek Bécsig, ahol papucsban mentek jelenteni, mert az orosz zóna katonái ellopták a bakancsaikat... Csomagolás közben, emlékszem, megszólalt a rádió: Bartók Béla elhunyt New Yorkban. Lassan, de mégis hazaértetek. Túléltétek a háborút. Újból láttátok Siófokot. Milyen volt akkortájt?

Magyarország, Budapest megdöbbentôen romos volt. Az állomáson hölgyek fogadtak minket tapssal. A férfiakat külön elvitték, azt hittem, soha többé nem látom Édesapámat. Anyu szerzett vagonokat, hogy a nôk, gyerekek hazajuthassanak. Utazási igazolványt készítettek ehhez, amin olyan ronda voltam, hogy Siófokon a vasutas nem ismert meg. Mikor a szülôvárosomba értünk, nagy boldogság volt, végre megölelhettem a nagymamáékat. A három házból egy szobában lehetett lakni, minden ablak betört. Viszont akadt egy lábos finom savanyúkáposzta. Legnagyobb örömünkre Apu egy nap múlva utánunk jött, utazási papírral, mert hazahozott öt vagon egészségügyi, orvosi felszerelést, és ebbôl lett az elsô magyar honvédkórház. Ezt a papírt mindig magánál tartotta, mert állandóan igazoltatták, házkutatást tartottak, könyveinket szétdobálták...

Aztán megtörtént az is, amire egyáltalán nem számított a család: Aput feljelentették a népbíróságon (népellenes bûntettel vádolva), hogy nem adott igazolást zsidóknak, amikor községi orvos volt. Szerencsére Anyu minden igazolásból két példányt gépelt, ötven darabot megtartott. Így felmentették Aput a vádak alól, 1949 júniusában. Természetesen ezek a papírok mind megvannak, most már a könyvtáratok dobozaiban. 1945 után új időszak kezdődött, mind az ország, mind a családod életében. És már semmi sem lett a régi. Sajnos igen, nem is szeretek errôl beszélni. De kell. Az én drága szép Édesanyám 1963-ban váratlanul, korán elhunyt, agyvérzésben. Életem legnagyobb vesztesége volt... Én már újból Pesten tanultam. Az Angolkisasszonyokat államosították, így a Veres Pálné Gimnáziumba kerültem. Nagyon nehéz korszak volt. Az osztálytársaim közül sokat kitelepítettek, ugyanis a nagy budapesti kitelepítések akkor zajlottak, amikor érettségiztem, 1951-ben. Aztán az 1960-as években kisajátították a siófoki egykori szanatóriumi telkünket. Maradtak a fotóim... A festmények. De túléltem, ezt is. Apu még sokáig élt és dolgozott Siófokon a rendelôintézetben és a kórházban is, 1981 októberében hunyt el. De azért igyekeztél optimista lenni és tanultál, képezted magad. Egy szép szakmát–hivatást választottál, rajztanár, népi iparművész lettél. Hogy teltek ezek az esztendők?

Az érettségit követôen rajz- és történelemtanári diplomát szereztem, az Egri Pedagógiai Fôiskolán. Szerettem tanítani, sokáig oktattam a II. Bem János Általános Iskolában. Érdekelt a színek világa, akkoriban a nemzetközi színkutatási társaság tagja is voltam, de nyertem rajz tanterv pályázatot is. A rajzolás tanítása mellett a mûvészettörténet oktatása szintén a szívügyem volt. Jómagam csináltattam elôször színes mûvészeti diákat a rajztanároknak, az ELTE-nek és az egri pedagógiai fôiskolának. Addig csak fekete-fehérek voltak, de a színeknél kevés van, ami fontosabb. Így a színes diákból már könnyen lehetett magyarázni.

76

77

Tanári munkámban mindig az a hit vezetett, hogy a teljes emberré váláshoz egy igen lényeges motívumot kell kibontakoztatnia a rajztanárnak: a világot sokoldalúan megértô, az élet szépségeit élvezô és azt kreatívan gazdagítani tudó képességével. A rajztanításon kívül is igen aktív voltál. Alkottál, szépérzéked sok helyütt kamatoztattad. Mindez a mézeskalácsozással kezdődött.

Igen, szerettem a gyerekekkel karácsonykor mézeskalácsozni. Elôször megterveztük, aztán elkészítettük azokat, sokszor régi budai receptúrákat vettünk elô, s azokat újítottuk fel. Majd kaptam is egy felkérést: a Képzômûvészeti Alap Kiadóvállalat megbízásából mézes-

A Szalay-házaspár Siófokon

kalácsos falinaptárt, képeslapokat, valamint Jancsi és Juliska kirakós mézeskalácsos mesét készítettem, természetesen ragyogó színekkel. Ez volt az iparmûvészeti mézeskalács korszaka. Csodás idôszakként maradt meg bennem. S aztán jött a népi mézeskalács, igaz?

Jött a népi mézeskalács, ami más irányzat volt. Elôször itt is a hagyományokat tanulmányoztam. Majd megismerkedtem Varga István pápai cukrászmesterrel, s együtt dolgoztunk. Sôt, díjat nyertünk, erre nagyon büszke vagyok: a mézeskalácsainkra a II. Népi Kismesterségek Pályázaton II. helyezést kaptunk. De nemcsak kisgyerekeket tanítottál, fáradhatatlan munkakedvvel, idősebbeket is megmozgattál.

Úgy van, szakmunkásiskolában szobafestôket okítottam. Elvittem ôket a Néprajzi Múzeumba is, majd a népmûvészeti szakköreimen üvegképeket festettünk együtt. A budapesti Diákbiennálén a „gyerekeim” öt díjat kaptak, engem pedig megdicsért a Fôvárosi Tanács és a Képzômûvészeti Alap.

Siófok címere mézeskalácsból (1988)

78

79

Ezek szerint nemcsak rajzolni tudsz jól, meg mézeskalácsozni, hanem üvegfesteni is?

Üvegképeket szintén sokáig festettem. Ezt az Iparmûvészeti Vállalatnál tanultam meg. Itt a németek levetítettek egy filmet, amelyben megmutatták, miképpen kell ezeket festeni. Elkezdtem az üvegfestést, exportra. De magamnak egészen másképp festettem. Fontosak a színek és a díszítés, ezért egy témát akár többször is elkészítettem, különféle színhangulattal és kompozícióval, sok kis csillogó arannyal. Kedvelem a naiv stílust. Nagyon boldog voltam, amikor a NIT zsûrije az elsô üvegképet elfogadta, s amikor a IV. Népi Kismesterségek Pályázaton képeimet kiállították. Akkor meg még inkább örültem, amikor a üvegkép festôi népi iparmûvész címet megkaptam. Ezt a Krisztus mint szôlôtô üvegképem miatt érdemeltem ki. Szeretem a szakrális motívumokat, a Feltámadás címû képem is ebbe a sorozatba tartozik. Így lettem 1991ben mézeskalácsos és üvegkép festôi nép iparmûvész. Sorra jöttek a kiállítások: Szentendrén, Balatonszentgyörgyön, Érden, Balatonakalin, Hatvanban, Pomázon, Budapesten, sôt Ausztriában, Belgiumban! 1992-ben nyertem el – a Krisztus mint szôlôtô üvegfestett alkotásomért – a „Pro Renovanda Cultura Hungariae” Népmûvészetért Díjat. A képet sajátos madár-, növény-, ornamentika- és színkompozíciója miatt külön méltatták. Szép, tartalmas évek voltak ezek, nem panaszkodom. Több alkotásod szól a Balatonról, s ezekkel vissza-visszatértél Siófokra, igaz?

Fôként a mézeskalácsos figuráimmal indultam különféle balatoni, siófoki megmérettetéseken. 1988-ban elkészítettem a Kismesterségek Népi Pályázatára azt a mézeskalács-kompozíciómat, amelyen Siófok címerét két sellô tartja. AZ 1985-ös pályázatra a Kisfaludy balatoni gôzöst formáztam meg mézeskalácsból.

Kanyarodjunk vissza kicsit a családod történetéhez, Siófokhoz. De maradjunk a művészeteknél. A szépen rendszerezett anyagban, amit Tőled kaptunk, több balatoni festmény is látható. Sőt siófokiak. Mi a történetük?

Szüleim Sió utcai otthonában számos mûvész megfordult, a Balatont, a partot festették. Késôbb ellátogattak ide az én mûvészbarátaim is. Ezért található meg a gyûjteményes anyagban Boldizsár István, Muskátlis ház címû alkotása, aki a családunk házát, kertjét ábrázolja. De járt itt Varga Nándor grafikusmûvész és Jakuba János festômûvész is. Pesti életem egyik legszebb korszakának tekintem azt, amikor a Varga Akadémiára jártam, Varga Nándor Lajoshoz. Itt grafikai mûfajokat és akvarellezni tanultam. Felnéztem Varga Nándorra, igaz ember volt, nagytudású, de mégis egyszerû. Ô is többször vendégeskedett nálunk, s nyaranta ott festett nálunk. Egyszer készítettem egy Sió-parti részletet, ami az ô tanításának eredménye. Jakuba János mûvei (három kép vegyestechnikával) szintén nagyon egyediek, a Siófok-Balatonújhelyi mólón készültek az 1960-as években. Az egyik képen Anyukám és én is rajta vagyok. Ezek a festmények állnak hozzám a legközelebb. Nemcsak azért, mert rajongok a mûvészetékért, hanem mert az örökkévalóság szintjére emelték az otthonomat, a szülôhelyemet, Siófokot. Mert bár bejártam a világot, Siófok mindig a legkedvesebb városom marad. Ülünk a fővárosi étterem teraszán, nézem Tusit. Soha nem látom rajta, hogy mindaz, amin ő és a családja keresztülment, megviselte volna. Pedig tudom, hogy igen. De szemében mindig észreveszem azt a vidámságot, ami a túlélést biztosította számára. Persze mindig hozzáteszi, hogy ő nagyon szerencsés, mert Anyukája is vigyáz rá az égből. Ilyenkor mosolygok és egyetértek. Aztán belekezd egy újabb történetbe, a jövőbeli terveibe. Szicíliába szeretne utazni – nagy utazó –, látni akarja ismét. 83 esztendős lesz lassan... Mi a titka? Nem kérdezem meg újból, mert már egyszer elmondta. A titok egyik kulcsa, egyszerűnek

80

81

tűnik: szeret élni. A másik pedig szó szerint így hangzik: „Nehéz és új, mindig erre törekedtem... Mert ami nem nehéz és nem új, azt boldogboldogtalan csinálja.”

Boldizsár István: Balatoni hangulat

helytörténet PUSZTAI FRUZSINA OLÍVIA:

EGY SIÓFOKI FOKERTÉSZ LEGENDÁS ÉLETE

Pusztai Fruzsina Olívia (Szombathely, 1979).Történelem–informatikus–könyvtáros szakon végzett a Nyugat-Magyarországi Egyetemen. Siófokon él. Több mint tíz éve foglalkozik családfakutatással.

A hely neve: Siófok Balatonfürd ő A balatoni fürdôélet az 1860-as évektôl nagy változáson ment keresztül: a buda–trieszti vonal Nagykanizsáig vivô szakaszát 1861. április 1-jén adták át a forgalomnak. A kiépülô vasúthálózat ösztönözte a dualizmuskori urbanizációt. A vasúthálózatban elfoglalt pozíció kihatott a települé- 1 Beluszky Pál–Gyôri Róbert: sek fejlôdési lehetôségeire.1 Rendkívül Magyar városhálózat a 20. század elején. Bp.–Pécs, Dialóg Campus, 2005. 60. megélénkült a kereskedelmi forgalom.2 2 Lukács Károly: Siófok fürdõ A déli vasút megépülésével, a Sió szabá- fejlõdése: 1863–1945. Siófok, lyozásának befejeztével megkezdôdött Városi Tanács, 1982. 11. a fürdôtelepek kialakulása.3 Számos 3 Gáti István–Molnár Árpád: virágzó fürdôtelep jött létre a Balaton Siófok tegnap, ma, holnap. déli partján: Siófok, Földvár, Boglár, Bp., M. Média, 1987. 5. Lelle, Fonyód. A Déli Vasútnak az 4 Erdôsi Ferenc: Siófok közlekedéstörténete. In: Siófok. Várostörténeti elsô két üzemi évében nem volt Siófotanulmányok. Szerk.: Kanyar József. kon állomása. 1863-ban megépítették Siófok, Városi Tanács, 1989. 361. a zsilipet, elkészült a Sió torkolatába 5 Lukács Károly: Siófok fürdõ helyezett kikötô4 és megépült a siófoki fejlõdése: 1863–1945. Siófok, Városi vasútállomás is.5 Az új hajókikötôben a Tanács, 1982. 5.

82

83

Kisfaludy gôzös naponta kétszer kötött ki és vitte-hozta a füredi utasokat.6 Már Festetics Pál gróf szerette volna „Siófokot modern kényelemmel felszerelt gyógyfürdôvé alakítani”, de az 1873-as tôzsdekrach csírájában elfojtotta balatoni vállalkozásának terveit.7 A dualizmus idôszakában a városiasodás hazánkban szinte robbanás-szerûen felgyorsult. A századforduló elôtti és utáni évtizedekben kezdetét vette a dél-balatoni fürdôkultúra elsô urbanizációs korszaka is, az elsô nyaralóházak, a villák és a kommunális beruházások, villany, vízés csatornahálózat, a járdák építésével, fôként 1894 és 1913 között. Ugyancsak a 20. század elsô évtizede volt a kikötôk építésének a nagy korszaka: Földvár nyitotta a sort 1907-tel és Siófok fejezte be 1912-ben kikötôje építésével.8 Az infrastrukturális beruházások Siófokon is fôleg a múlt század elején történtek.9 Siófok kikötôje 1889–1891 nyarán az új gôzhajók felavatásával nagy szerephez jutott.10 1891-ben a Balaton-rajongó Glatz Henrik11 (1844–1905) kezdeményezésére megalakult a Siófoki Balatonfürdô Rt. Ekkortól kezdve beszélhetünk Siófokon szakszerû kertészetrôl.12 A fürdôtelep, amely néhányszor nevet és részvényeseket cserélt a késôbbiekben,

6 Gáti István–Molnár Árpád: Siófok tegnap, ma, holnap. Bp., M. Média, 1987. 5. 7 Lukács Károly: Siófok fürdõ fejlõdése: 1863–1945. Siófok, Városi Tanács, 1982. 15. 8 Kanyar József: Siófok fürdõkultúrájának történetébõl. In: Siófok. Várostörténeti tanulmányok. Szerk.: Kanyar József. Siófok, Városi Tanács, 1989. 225. 9 Uo. 225. 10 Lukács Károly: Siófok fürdõ fejlõdése: 1863–1945. Siófok, Városi Tanács, 1982. 24. 11 „Glatz Henrik, a Franklin irodalmi és nyomdai rt. alapítója, a wörthi tó felé utaztában nem gyõzte csodálni Balatonunkat, melynek túlparti táji szépségeivel kiáltó kontrasztot alkotva húzódtak el az utas elõtt kietlen, elhanyagolt, liba- és birkalegelõs déli partjai. Az 1890. év öt nyári hónapját már Siófokon töltötte öt gyermekével a Dorninger-villában. Mindinkább kialakult benne az elhatározás, hogy összehozza a Siófoknak modern gyógyfürdõvé alakításához szükséges tõkét, amelyen elsõsorban megváltja a káptalantól a fürdõjogot és megvásárolja az építkezéshez s parkosításhoz szükséges kellõ „ nagyságú partterületet. Uo. 25. 12 A siófoki kertek története

Gonauer Gyula családja körében Siófokon (1933)

idôrôl-idôre külföldrôl szerzôdtetett neves fôkertészeket13, akik feladatul kapták a parkok, fasorok telepítését, sétányok építését. Legismertebb közülük – ezidáig – a francia származású Flament Lajos (1862–1944) volt, aki már 1891-ben Siófokra került, és aztán közel három évtizeden át tervezte, építette, gondozta a fürdôtelep parkjait.14 Szintén Glatz Henrik idejében került Siófokra „a német tengerpartról

13 „A fürdõigazgatóság neves kertészeket szerzõdtetett Siófokra, többek között: Fritz, Flament, „ Dubecz és Gunaer nevûeket. Tóth-Baranyi Antal: Siófok: Pillantás a múltba. Képeslapok a századfordulóról. Siófok, magánkiadás, 2000. 43. A kiadványban szereplõ helytörténeti leírás Matyikó Sebestyén József jegyzetei alapján, Tóth-Baranyi Antal szerkesztésével készült. 14 Kovács Emõke: A Balaton kertésze

85

hozott Fritz nevû kertész”,15 akinek saját kertészetet is berendeztek, és vezetése alatt „a telep díszítésére való virágot, valamint az étteremnek szükséges zöldségfélét saját termésbôl biztosították.”16 Az igazgatóság a svájci mintájú étterem vezetésére egy neves francia konyhamestert,17 vendéglôst, bizonyos Conrad Ritzmann urat is szerzôdtetett, aki cannes-i, interlakeni szállodatulajdonos volt.18 Siófok kedvelt üdülôhellyé vált, melyhez hozzájárultak szépen rendezett parkjai is. A parkokban, a fák árnyékában sétányokat, kerékpárutakat, sporttelepeket alakítottak ki.19 1917 nyarán jelentôs fordulat állt be a siófoki fürdôtelep birtokviszonyaiban: a Glatz Henrikék alapította részvénytársaság a siófoki fürdôtelepet minden jogosítványával és összes terheivel 1,4 millió koronáért eladta az új fürdôvállalatnak, a 15 Lukács Károly: Siófok fürdõ Balatoni Gyógyfürdôk és Nagyszállók fejlõdése: 1863–1945. Siófok, Részvénytársaságnak.20 Városi Tanács, 1982. 27. Nem sokkal ezután kiderült, hogy 16 Uo. 27. az elsô világháborúnak volt egy nagy 17 Uo. 28. nyertese: a balatoni idegenforgalom. 18 Siófok száz éve a várossá A dualizmus-kori Magyarország leg- avatásig. Vál. és összeáll: Fazekasné Mulesza Olga. Siófok, Városi Könyvtár, népszerûbb fürdôhelyei ugyanis a nagy 1998. 84–85. hegyekkel együtt szintén a határon túl19 Tóth-Baranyi Antal: ra kerültek az elcsatolások után, gon- Siófok: Pillantás a múltba. doljunk csak az adriai Abbáziára, a fel- Képeslapok a századfordulóról. vidéki Ótátrafüredre és Pöstyénre vagy Siófok, magánkiadás, 2000. 44. a bánáti Herkulesfürdôre. Szerepüket 20 Lukács Károly: Siófok fürdõ a komolyabb rivális nélkül maradó Ba- fejlõdése: 1863–1945. Siófok, Városi Tanács, 1982. 34. laton vette át (Hajdúszoboszló, Bük 21 Csunderlik Péter: „A Balaton stb. gyógyvizét késôbb fedezték fel).21 mellé ránduló közönség ízletes A részvénytársaság 1917–1920 nya- balatoni halat is szeretne enni„ rán saját kezelésében tartotta a fürdôt, – A háború és a balatoni nyaralási utána ôk is áttértek a bérleti rendszerre. boom

Átadták a szállodák, vendéglô, kávéház, fürdô és kaszinó kezelését a – szakmai körökben jól ismert – Sommer, Sebeszta és Korányi cégnek.22 A Baja környékén korábban birtokkal rendelkezô Ertl család 1922 májusában magához váltotta 44 millió koronáért a Balatoni Gyógyfürdôk és Nagyszállók Rt. részvénytöbbségét. A régi bérlôk – Sommer és társai – még egy évig folytatták a siófoki fürdôvállalat kezelését. A bérlet lejárta (1923) után siófoki lakosokból alakult bérlôcsoport (Csarnogurszky Dezsô és társai), amely Siófok Fürdôbérlô és Fejlesztô Rt. néven hat évig hasznosította a fürdôintézményeket. Ezek 1929 nyarán az idôközben komoly szakmai tanulmányokat végzett Ertl fivérek (József, Jenô, István) saját kezelésébe mentek át és ott is maradtak egészen a második világháború végéig.23 A három Ertl testvér 15 esztendôn át fokozódó beruházásokkal, gondos és szakavatott vezetéssel Siófokot a balatoni fürdôkultúra legkorszerûbb és külföldiek által is egyre látogatottabb vendéglátó üzemévé fejlesztette. Az ízléses rózsaliget, angolpark, a tengerparti plage-ok mintájára kiképzett fövenyfürdô, sportpályák (lóversenypálya, galamblövô, lawn-tenisz, tornatér) s a modern szórakozóhelyiségek (kabarészínpad, játékkaszinó, bárok) a már európai hírre szert tett fürdô látogatottságát rohamosan emelték.24 A kaszinót, a bárokat, éttermeket a nyarakra leköltözô Karinthy Frigyes és író- és mûvészbarátai is igen kedvelték.25 A népszerûség nem volt véletlen. A part mentén minden reggel elgereb- 22 Lukács Károly: Siófok fürdõ lyézték a fövenyt, s a parkban egyenru- fejlõdése: 1863–1945. Siófok, hás gyerekek szedték össze a papírhul- Városi Tanács, 1982. 37. ladékot, a cigarettavégeket. A strandon 23 Uo. 38. volt csúszda, csónakos mentôszolgálat, 24 Uo. 43. 25 Balaton-fürdõtõl a Nyár kókusz-szônyeg a lejárókon. Mindent elfõvárosáig követtek, hogy Siófok vonzza az üdülô- 26 Szapudi András: és fürdôvendégeket.26 Arcok, történetek. A krupié. Vasárnaponként négy-öt úgyneve- Somogyi Néplap, 33. (1977) zett filléres vonat futott be az állomásra, 52. sz. (március 3.) 5.

86

sôt az 1920-as évektôl – akár naponta is – hidroplánnal is megközelíthetô volt a siófoki Lidó.27 Így egy-egy hétvégén 25-30 ezer ember fürdött, szórakozott Siófokon. A szezonban 700 dolgozót foglalkoztattak az Ertl-testvérek, akik személyesen irányították az egyre nagyobb apparátust.28 Telente mintegy 250 sertést vágtak (saját hizlaldájuk volt) és dolgoztak fel kolbásznak, szaláminak a szezonban nyitva tartó éttermek ellátására. Megvették a közelben lévô Kis- és Nagykustánypusztát, ahol a

27 Balaton-fürdõtõl a Nyár fõvárosáig; Ezüstsirály hidroplánok a Balatonon. „A Balaton a két világháború között is emblematikus helye volt az idegenforgalomnak, ezért repültek már 1923 júniusától a Junkers F13 hidroplánok naponta igény szerint Budapestrõl Siófokra. Napközben pedig a helyiek által csak Ezüstsirályként emlegetett hidroplánok a tavon szolgálták a közönséget. A Junkers F-13 alumínium hullámlemezekkel borított, a világ elsõ teljesen fémépítésû modern repülõgépe volt, szárazföldön kerekes futómûvekkel, vízen úszótalpakkal üzemeltették. A korszak luxus dizájnját

gazdasági épületeket korszerûsítették, tejüzemet létesítettek. Ford tehergépkocsival jártak Pestre friss áruért, saját villanyfejlesztôjük, mûhelyeik, garázsaik voltak. A tél a készülôdés évszaka volt. Ertl József (a „doktor”) levelezett, Ertl István („Pista úr”) a pesti vendéglôket járta, hogy a pincéreket munka közben figyelje meg, a legügyesebbeket szerzôdtesse a szezonra.29 A két világháború közötti idôszakban tehát ismét felgyorsult a fejlôdés. A legrégebbi fürdô-telepi utcáról, a Batthyányról nyíló területek villái, üdülôházai, a park, a parti sétány, a rózsakert, a hajókikötô, a mólók környéke, a Központi, a Hullám, a Sió szállodák, a Kaszinó és a Sión túli Vilma-telep (Balatonújhely) vált az itt pihenôk paradicsomává, igazi fürdôhellyé. A strand vonzotta a vendégeket. Siófoki villatulajdonnal rendelkeztek híres festôk (Vágó Pál, Flesch Tivadar, Tölgyessy Artúr),30 írók; pihentek itt színészek, költôk, zeneszerzôk.31 A magyar írók közül talán Jókai Mór és Krúdy Gyula mellett Karinthy Frigyes volt az, aki évtizedekig rendszeresen, minden nyáron visszatért Siófokra. Karinthyt pesti íróbarátai, többek között Hunyady Sándor, Békessy Imre és Rejtô Jenô is gyakran meglátogatták

jól mutatja, hogy a kabin elõtt a pilótafülke nyitott volt, mint kezdetben a sofõrülések az országúti limuzinokban. Rövid repülésekre az egyik pilóta helyére néha beengedtek utasokat is. A hidroplánok reggel lerepültek körülbelül negyven perc alatt Pestrõl Siófokra, este pedig visszamentek. Érkezés után, elutazás elõtt menetrend szerinti repülések voltak kikötõvel rendelkezõ balatoni fürdõhelyek között a Siófok – Almádi – Füred – Földvár útvonalon. Arra is figyeltek, hogy aki mondjuk reggel Almádiból Füredre átrepült, az este, ha akar, repülõvel visszajöhessen. A leszállás a kikötõk elõtt történt, az utas kiszolgáláshoz a balatoni hajókikötõk infrastruktúráját vették igénybe. Két hidroplánt a siófoki bázisra helyeztek, ha nem jönne Pestrõl gép, legyen, aki a balatoni kötelezettségeket ellátja. Késõbb Keszthelyt és Badacsonyt is bevonták a célállomások közé. A fennmaradó napközbeni idõt a hidroplánok hosszabb-rövidebb sétarepülésre használták, de vállaltak taxi repüléseket is bárhonnan bárhova a Balatonon. Hiányoztak a kijelölt és zárt repülõterek, bár a menetrend szerinti és sétarepülések fel- és leszállásait a kikötõk elõtti vízfelületrõl bonyolították. A különbözõ közlekedési társaságok példásan együttmûködtek a minél nagyobb repülõ utasforgalom eléréséért.

88

89

Siófokon.32 Az 1935-ös Elnökkisaszszony címû filmnek – Muráti Lili és Jávor Pál fôszereplésével – is Siófokot választották helyszínéül.33 1928-ban a képviselô-testület egy nyolctagú bizottságot jelölt ki a fôjegyzô elnöklete alatt, amelynek feladata a község tereinek, utcáinak tervszerû fásítása, szépítése volt. Ettôl kezdve a településfejlesztés-tervezés része lett a kertészeti tervek készítése.34

A FOKERTÉSZ NEVE: GONAUER GYULA Ekkortájt, a két világháború közötti idôszakban – feltehetôleg az 1920-as évek elsô felében – került Siófokra írásom fôszereplôje, Gonauer Gyula, feleségével és leányával. Gonauer Gyula születésének 140. évfordulója jó alkalom arra, hogy röviden ismertessem azokat az adatokat és tényeket, amelyeket ez idáig sikerült feltárni származásáról és családjáról, valamint születésérôl, házasságáról és haláláról. Gonauer Gyula Julius Gonauer néven 1875. június 20-án Grussbach-ban (Hrušovany nad Jevišovkou, Csehország) született Mauritz Gonauer és Augustina Zwie(n)auer gyermekeként.

Az állami vasúttársaság kedvezményes vasúti jegyekkel a Balatonra csábította a budapesti repülni vágyókat, hiszen ott kezdték a piac építését, de repülõjegyeket is árultak vasúti pénztárakban a balatoni repüléshez. A balatoni kikötõ pénztárakban pedig szintén lehetett repülõjegyet venni, sõt kombinált jegyet is, ha valaki hajóval jönne vissza a kiinduló állomásra. Nagyapám, aki kifogyhatatlan történeteivel belém oltotta a hidroplánok szeretetét, maga is így utazott elõször a barátaival egy Junkers „ F-13-as Ezüstsirállyal. 28 Szapudi András: Arcok, történetek – A krupié. Somogyi Néplap XXXIII. évfolyam 52. szám 1977. március 3. (csütörtök) p. 5. 29 Szapudi András: Arcok, történetek – A krupié. Somogyi Néplap XXXIII. évfolyam 52. szám 1977. március 3. (csütörtök) p. 5. 30 Kovács Emõke: Balatoni szezonnyitó 31 Gáti István–Molnár Árpád: Siófok tegnap, ma, holnap. Bp., M. Média, 1987. 5–6. 32 Matyikó Sebestyén József: Karinthy Frigyes és Vitéz-panzió vendégei 33 Kovács Emõke: Balatoni szezonnyitó 34 A siófoki kertek története

Gonauer Gyula testvérei: Emma (Grussbach, 1856. november 23.– †1877. szeptember), Anna (Grussbach, 1863. szeptember 25.–?†), Maria (Grussbach, 1869. május 28.– † Grussbach, 1879), Augustina (Grussbach, 1871. július 25.–?†), Mauritz Rudolf ( Grussbach, 1873. április 8. – † Friedrichsdorf, 1963). Mauritz Gonauer felesége, Augustina 1881-ben, 45 évesen halt meg tuberkulózisban (tüdôgümôkór, tbc).

90

Gonauer Gyula testvéreivel és édesapjával, Mauritz Gonauerrel (1880-as évek elsõ fele). Eva Talavaskova (Jihlava) tulajdona

91

A schönbrunni kertészeti iskola dokumentuma (közölve az Osztrák Kertészeti Társaság (Österreichische Gartenbau-Gesellschaft) engedélyével)

Egy családi fényképen, amely az 1880-as évek elsô felében készült, Augustina, az édesanya, valamint Emma és Mária – korai haláluk miatt – már nincsenek rajta. Az alsó sorban ott van a kis Augustina, az ifjabb Mauritz (Moric), aki késôbb szintén kertész lett és Julius (Gyula), a felsô sorban az egyik lány Anna, a másik lány neve ismeretlen. Gonauer Gyula apja, Mauritz Gonauer, a grussbachi kastély kertésze volt. Gonauer Gyula nagyapja, Josef Gonauer szintén kertész volt. Gonauer Gyula családfáját az 1700-as évek közepéig sikerült visszavezetni. A család nikolsburgi (Mikulov, 35 Schönbrunnban tanult többek köCsehország) származású volt. zött Tost Károly, itt ismerkedett meg a A Wiener Illustrierte Garten-Zeitung kertépítéssel Tallherr József, hosszabb (a Bécsi Kertészeti Társaság folyóirata) idõt töltött el a botanikus kertben Magyar 1895. márciusi száma szerint a bécsi Gyula is, akinek az apja Magyar György, Schönbrunnban lévô kertépítô iskolát35 a Margitsziget híres fõkertésze volt.

(Gartenbauschule der k. k. Gartenbau-Gesellschaft in Wien) Gonauer Gyula kitûnô eredménnyel elvégezte és hat társával együtt kitüntetésben részesült. Tanulmányai befejezése után – a kor szokásának megfelelôen – feltehetôen hosszabb külföldi tanulmányútra ment. Gonauer Gyula felesége, Anna Maria Hahn Bécsben született 1878ban. Házasságkötésük ideje nem ismert. Lányuk, Friderika Gonauer szintén Bécsben látta meg a napvilágot, 1900-ban. Viszont már Siófokon kötött házasságot 1939-ben. Hogyan került a család Siófokra?

A TEMESVÁRI KEZDET Gonauer Gyula az elsô világháború elôtt családjával Temesvárra költözött, ahol városi kertész volt. Az 1922-es temesvári címtárban36 is szerepel. Az itt eltöltött idôszak egész szakmai munkásságának meghatározó jelentôségû korszaka volt. Minden bizonnyal nagy hatást gyakorolt rá Mühle Vilmos (1845–1908) európai hírû temesvári rózsakertész és fia tevékenysége. Mühle Vilmos a rózsatermesztés népszerûsítésére 1887tôl 1899-ig magyar nyelven kiadta a Rózsa Újságot. Az ô rózsanemesítô tevékenységét fia, Árpád folytatta, aki abban az idôben az ország legnagyobb szaktekintélye volt a rózsakertészet és a parktervezés területén.37 Mühle Árpád (1870–1930) hozta létre a mai formájában a temesvári Rózsaparkot, amely a két világháború közötti idôszakban 1400 rózsafaj- 36 Almanach de adrese Timişoara. jal Közép-Kelet Európa legnagyobb Red.: Voniga, David. Timişoara, kiadó n., 1922. rosariuma volt.38 37 Mühle Árpád visszatért szeretett Az elsô világháború idején Gonauer rózsái közé Temesváron Gyulát behívták katonának. 38 A Rózsaparkban leleplezték Oroszországban fogságba esett. A Mühle Vilmos rózsakertész fogságból kalandos úton tért haza. szobrát

92

93

Kertészből katona

SIÓFOK: A KITELJESEDÉS Mivel Temesvár az elsô világháború után szerb, majd román fennhatóság alá került, családjával Siófokra költözött, ahol magyar állampolgárként feleségével 1945. évi elhurcolásukig éltek. A család baráti viszonyt ápolt – az ezen cikkben korábban már említett – Sommer Béla özvegyével, aki a nyarakat férje halála után is Siófokon töltötte. Gonauer Friderika és Sommer Béla lánya, Sommer Jeannette pedig életre szóló barátságot kötött. Gonauer Gyula a siófoki Gyógy-fürdô R. T. – nyolc katasztrális holdnyi területén lévô – parkjának és díszkertészetének fôkertésze volt. Neve, hirdetése szerepel a Dunántúli cím- és lakjegyzék 1930. évi kiadásában.39 Gonauer Gyula nevéhez fûzôdik a siófoki Rózsakert (Rózsaliget) megtervezése, létrehozása is.40 Kertészeti tervei sajnos elvesztek vagy megsemmisültek, elhurcolásukat követôen házukat kifosztották. A Rózsaliget helyén egykor zsombékos, mocsaras rész volt, a Balatonból kikerült szemét lerakóhelye, amelyet az Ertl-testvérek hozattak rendbe, akiknek a tevékenysége oly meghatározó volt a siófoki fürdôfejlesztés területén.41 „A móló, a rózsaliget és a parti sétány volt a szép nyári esték, divatbemutatóval felérô séták helye. Ez a nyaraláshoz hozzátartozott éppúgy, mint beülni a kávéház teraszára, kérni egy habos kávét ostyával, s hallgatni id. Magyari Imre, a híres prímás játékát.”42 39 Dunántúli cím- és lakjegyzék, Gonauer Gyula tagja volt az Országos 1929–1930. Gyõr, Dunántúli, Magyar Kertészeti Egyesületnek, amely é. n. [1930]. 777. a hazai kertészet fejlesztésére és érde- 40 A Gonauer házaspár legközelebbi keinek elômozdítására 1885. augusztus élõ hozzátartozóinak (Karl Toós, 16-án Budapesten alakult meg. Az ô neve Jancsó Lászlóné és Ildikó Probst) is szerepel az Országos Magyar Kerté- közlése alapján. 41 Szabó Imre: Visszaemlékezéseim. szeti Egyesület tagjainak névsorában, In: Siófok Városi Tanács tájékoztatója, a Kertészeti szemle 1936. évi májusi 11. Siófok, Város Tanács, 1982. 12. számában. 42 Uo. 12.

94

95

Az 1930-as években a Batthyány utca és a Kinizsi utca sarkán városi kertészet volt, amin Gonauerék verandás szolgálati háza állt. A kertben Gonauer Gyula többek között virágpalántákat nevelt, a kert egy kisebb részében saját részükre zöldséget termelt. Késôbb már saját, a siófoki Fô utca 109-es számú házában laKorabeli hirdetés kott a család. Innen hurcolták el az idôs, civil házaspárt 1945-ben a várost megszálló szovjet katonák. Szomszédaik közlése szerint, állítólag egy, a házuk padlásán talált német katonai egyenruha miatt, amelyrôl ôk nem tudtak. Ezért kivégezték vagy ismeretlen helyre deportálták ôket. Sorsuk a mai napig ismeretlen. Magyarország 1941-ben lépett be a második világháborúba, amelynek során a Balaton felett is komoly légi harcok voltak: sem fürdôéletrôl, sem balatoni hajózásról nem lehetett szó. A második világháború végén a települést nagy károk érték. A hónapokig itt húzódó frontvonal a parti építményekben, a nyaralókban, a szálló- és lakóépületekben, a hajóparkban, a közúti és a vasúti híd elpusztításával sok gondot okozott.43 A Rózsakertben voltak a német védelmi állások, a parkban felettébb heves harcok 43 Gáti István–Molnár Árpád: Siófok tegnap, ma, holnap. folytak.44 Bp., M. Média, 1987. 6. A dinamikus fejlôdésnek, Siófok pezs44 Tündérkert a fürdõvárosban: gô fürdôéletének véget vetett a második kerttörténet. Siófok. Kivonat a világégés. A Rózsakert, amely méltán Jókai-park rekonstrukciójára volt Siófok egyik régi szimbóluma, az- 1998-ban kiírt pályamunkából (BRTK Könyvtár, Történeti Gyûjtemény) óta sem nyerte vissza egykori pompáját.

Hetven éve ért véget a második világháború. 140 éve született Gonauer Gyula: ha kertész lennék, színpompás, illatozó rózsákat ültetnék neki szeretett Rózsaligetébe, ha szobrász, szobrot állítanék. Kutatóként ezzel az írással szeretnék emléket állítani Gonauer Gyulának, kertészeti munkásságának, családjának, és mindazoknak, akik a második világháború értelmetlen vérontása során életüket vesztették, akiket örökre elsodort a történelem vihara, emléküket pedig majdnem megsemmisítette az idô. Gonauer Gyula alakja is szinte feledésbe merült. A kutatás kezdetén Gonauer Gyula még élô, közeli hozzátartozói – akik kisgyermekek voltak a második világháború idején – nagyon kevés információval rendelkeztek, s csupán

Rózsaliget

96

97

annyit szerettek volna, ha elhunyt családtagjaikról méltón megemlékezünk. Gonauer Gyula után kutatva nehéz feladatra vállalkoztam megkíséreltem a lehetetlent: családfakutatói tapasztalataimat, ismereteimet felhasználva, a virtuális világban, digitalizált tartalmak között egy hajdan élt, értékes, alkotó ember nyomára akadni, összerakni egy felettébb hiányos mozaik apró darabkáit. Munkám során sok-sok segítséget kaptam. Hálás köszönetemet ezúton is szeretném kifejezni mindenekelôtt Momir Dorottyának, Miklósik Ilona és Claudia Gröschel mûvészettörténészeknek, Siófok város fôépítészének, L. Miha Emôkének, Eva Talavaskovának és végül, de nem utolsósorban Gonauer Gyula és felesége hozzátartozóinak: Karl Toósnak, Jancsó Lászlónénak és Ildikó Probstnak. A kutatás eredményeként, a források tükrében most már elmondható: Gonauer Gyula ugyanolyan fontos szerepet töltött be a siófoki kertépítészetben, mint az ismertebb Flament Lajos.

FELHASZNÁLT IRODALOM Almanach de adrese Timişoara. Red.: Voniga, David. Timişoara, 1922. Beluszky Pál–Gyôri Róbert: Magyar városhálózat a 20. század elején. Bp.–Pécs, Dialóg Campus, 2005 Dunántúli cím- és lakjegyzék, 1929–1930. Gyõr, Dunántúli, é. n. [1930] Erdõsi Ferenc: Siófok közlekedéstörténete. In: Siófok. Várostörténeti tanulmányok. Szerk.: Kanyar József. Siófok, Városi Tanács, 1989. 347–380. Gáti István–Molnár Árpád: Siófok tegnap, ma, holnap. Bp., M. Média, 1987 Kanyar József: Siófok fürdõkultúrájának történetébõl. In: Siófok. Várostörténeti tanulmányok. Szerk.: Kanyar József. Siófok, Városi Tanács, 1989. 221–246. Lukács Károly: Siófok fürdõ fejlõdése: 1863–1945. Siófok, Városi Tanács, 1982 Siófok száz éve a várossá avatásig. Vál. és összeáll: Fazekasné Mulesza Olga. Siófok, Városi Könyvtár, 1998. Szabó Imre: Visszaemlékezéseim. In: Siófok Városi Tanács tájékoztatója, 11. Siófok, Város Tanács, 1982. 12. Szapudi András: Arcok, történetek. A krupié. Somogyi Néplap, 33. (1977) 52. sz. (március 3.) 5. Tóth-Baranyi Antal: Siófok: Pillantás a múltba. Képeslapok a századfordulóról. Siófok, magánkiadás, 2000 Tündérkert a fürdõvárosban: kerttörténet. Siófok. Kivonat a Jókai-park rekonstrukciójára 1998-ban kiírt pályamunkából (BRTK Könyvtár, Történeti Gyûjtemény)

WEBOGRÁFIA A Rózsaparkban leleplezték Mühle Vilmos rózsakertész szobrát http://monitorpress.eu/hu/ro-hu/kultura/4389-a-rozsaparkban-lelepleztek-muehle-vilmosrozsakerteszszobrat (2015. 09. 06.) A siófoki kertek története HYPERLINK "http://siofok.hu/varosunkrol/a_siofoki_kertek_tortenete%20(2015"http://siofok.hu/ varosunkrol/a_siofoki_kertek_tortenete (2015. 09. 06.) Balaton-fürdõtõl a Nyár fõvárosáig HYPERLINK "http://siofok.hu/hir/jubileumi_kiallitas_kalmaniemlekhaz_siofok%20(2015"http://siofok.hu/ hir/jubileumi_kiallitas_kalmaniemlekhaz_siofok (2015. 09. 06.) „ Csunderlik Péter: „A Balaton mellé ránduló közönség ízletes balatoni halat is szeretne enni – A háború és a balatoni nyaralási boom http://elsovh.hu/a-balaton-melle-randulo-kozonseg-izletes-balatoni-halat-is-szeretne-enni-ahaborues-a-balatoni-nyaralasi-boom/ (2015. 09. 06.) Ezüstsirály hidroplánok a Balatonon HYPERLINK "http://balaton.blog.hu/2013/03/26/ezustsiraly_hidroplanok_a_balatonon%20(2015"http:// balaton.blog.hu/2013/03/26/ezustsiraly_hidroplanok_a_balatonon (2015. 09. 06.) Kovács Emõke: A Balaton kertésze http://archivum.magyarhirlap.hu/a-balaton-kertesze#sthash.nLuQ7pZv.dpuf (2015. 09. 06.) Kovács Emõke: Balatoni szezonnyitó https://www.facebook.com/Kalman.Imre.Emlekhaz/posts/1564321127165461:0 (2015. 09. 06.) Matyikó Sebestyén József: Karinthy Frigyes és Vitéz-panzió vendégei HYPERLINK "http://www.siofok.com/uj/object/vitez-hu.html%20(2015"http://www.siofok.com/uj/object/ vitez-hu.html (2015. 09. 06.) Mühle Árpád visszatért szeretett rózsái közé Temesváron http://erdely.ma/multidezo.php?id=169610 (2015. 09. 06.)

98

99

ismertetok, kritikák, ajánlók SOMOGYI GYÖRGY: Magyar tenger magyar ecsettel Budapest, Magyar Napló, 2013. 168 oldal Aligha akad olyan hazánkfia, sôt máshol honos ember se, aki ne csodálkozna rá a Balaton szépségére akkor, amikor elôször pillantja meg a tavat. Sokakban merül fel ilyenkor a gondolat, bár örökre megragadhatná e pillanatot. A megörökítés e vágya néha nem bizonyult hiábavalónak és – ahogy a cím is mondja – ecsettel, tollal, krétával, vésôvel és fényképezôgéppel járultak hozzá sokan a tó halhatatlanná válásához. Somogyi György, a kiváló mûvészettörténész ennek jegyében arra vállalkozott, hogy különféle Balaton-ábrázolásokat, nevezetesen cirka kétszáz alkotást, függetlenül attól, hogy az festmény, fénykép, grafika-e, gyûjtsön csokorba és adjon közre. Az ötletes címadás

egy másik mûvészeti ágra, a lírára utal, hiszen nyilvánvalóan Juhász Gyula versének parafrázisával van dolgunk. A Szerzô nem járatlan a témában, 2000-ben hasonló címmel rendezett Tihanyban egy kiállítást, aminek katalógusa talán már megelôlegezte jelen munkát. Az mindenesetre szokatlan, ám örvendetes nóvum, hogy a kötet képanyag

Tar Ferenc (Miskolc, 1955), történész, tanár, Hévízen él. A Csokonai Irodalmi és Mûvészeti Társaság elnöke. Legfontosabb kitüntetése: Pro Cultura Hévíz. Legutóbbi kötete: Lincoln magyar

elsôsorban nem a fényképekre épít. A válogatás természetesen, mint minden hasonló, szubjektív, ám vállaltan szubjektív. A Szerzô, mint az a szövegekbôl kiderül, a Balaton szakralitását is igyekszik megragadni, meghatározó szempont volt számára, hogy ki hogyan ábrázolja a tavat: „Nemcsak a Balatonnál, de (állítólag) még a Balatont is festették sokan úgy, hogy abban én sem a valóságos tájat, sem a magyar tenger szókapcsolatban rejlô eszményt nem ismerem fel. Akadnak olyanok is, akik szándékom ellenére, rajtam kívül álló okokból maradtak ki, de címválasztásom nem véletlen.” – vallotta kötetérôl. Arról a kötetrôl, amelynek azon olvasói, akiket magukkal ragadnak a különféle technikával készült alkotások, nem kárhoztatnak pusztán arra, hogy a látványban gyönyörködjenek. A könyv ugyanis háromnyelvû, a magyar mellett az angolul és németül értôk is kedvükre forgathatják lapjait. Mindehhez pedig hozzájárul egy könyvészeti kuriózum is: a kötet eredeti borítója helyett végül egy másikkal jelent meg, úgyhogy valójában kétféle „változatban” kapható a könyv. Igaz, az egyik,

korlátozott példányszámban csak a Szerzônél vásárolható meg. Igazi értékét azonban korántsem ez adja meg, hanem igényes kivitele és a gondos válogatás. Balatont szeretô ember könyvtárából ez a munka nem hiányozhat. Tar Ferenc

LEVELEK A LIPTÁK-HÁZBA: Örkény István levelei Lipták Gábornak Szerk.: Praznovszky Mihály Balatonfüred, Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2003. (Tempevölgy Könyvek, 11). 104 oldal Praznovszky Mihály, a Balaton múltjával foglalkozó elhivatott kutatók egyike, igazi irodalomtörténeti csemegével lepte meg a modern magyar próza szerelmeseit. Ha valaki Balatonfüreden jár, óhatatlanul találkozik Lipták Gábor nevével. Az egykor oly népszerû ifjúsági író háza – amely valóságos találkozóhelye volt a 20. század második felében, egészen gazdája haláláig irodalmi nagyjainknak –, ma fordítóházként szolgálja a ha-

100

101

zai és nemzetközi literatúra egymásra találását. Kevésbé ismert azonban, hogy Lipták Gábor igen bensôséges barátságot ápolt a magyar groteszk nagymesterével, Örkény Istvánnal is. S ahogy az két íróemberhez illik, buzgó levelezésben állottak egymással. Praznovszky Mihály az Örkény által papírra vetett levelekbôl állította össze a kötetet, amely azonban messze túlmutat azon, hogy az irodalomtörténet egy epizódjának forrása legyen. Örkény írói zsenije ugyanis magánlevelein is utánozhatatlan nyomot hagyott. Jó érzékkel vette ezt észre Praznovszky Mihály is, nem véletlenül került a kötetbe egy „igazi” novella is, A sátán Füreden, amely már csak a genius loci okán is helyet követelt magának. A levelekre visszatérve: hamar nyilvánvalóvá válik ezek olvastán a két férfi meghitt és kötelezô udvariassági formákat nélkülözô, ôszinte viszonya. A

legfôbb értéke mindazonáltal mégis az örkényi humor: ahogy például arra hivatkozva szabadkozik, hogy azért nem írt korábban, mert Mao Ce-tung levelével foglalkozott, aki azon tépelôdik, mindent jól csinált-e és kételyeit épp vele osztja meg. Ahogy azt fejtegeti, hogy viszszakapta útlevelét és ez összefügg-e azzal, hogy épp elôtte találkozott Aczél elvtárssal. E ponton pedig

Cséby Géza (Keszthely, 1947) irodalomtörténész, mûfordító, költõ, Keszthelyen él. Legfontosabb kitüntetései: Lengyel Köztársaság Érdemrendjének Lovagkeresztje, Az Év Lengyele, Magyar Köztársaság Ezüst Érdemkeresztje, Lengyel Köztársaság Érdemrendjének Tisztikeresztje, Lengyel Kultúráért-kitüntetés, Keszthely Városért-díj, Pro Patria-kitüntetés,. Legutóbbi kötete: Vasárnapi koncert/Niedzielny koncert (szerzõi kiadás, 2014)

egy újabb rétegét tárhatjuk fel az örkényi levelek tartalmának: azok korjelzô voltát. Pontos lenyomata ez a levelezés a kádári Magyarország mindennapjainak, azon belül is az értelmiségi létnek. A levelek nagyobb számban 1957-tôl datálhatóak, és aki ismeri Örkény István életútját, az tudja, ezekben az években Örkény hallgatásra volt ítélve. Vagyis a sokszor derûs, (ön)ironikus, nevetésre ingerlô sorok mögött ott húzódik a komolyabb tartalom is. Nem kétséges ugyanakkor, hogy Lipták Gábor és felesége, Pulcsika füredi otthona olyan közeg és tér volt Örkény számára, ahol fesztelenül viselkedhetett. Ennek is köszönhetô, hogy leveleinek jó része tökéletesen illik az egypercesek sorába – balatoni háttérrel. Cséby Géza

VARGA ISTVÁN: A fonyódi gróf Zichy Béla-telep története Villasor a Balaton fölött Fonyód, Fonyódi Kulturális Intézmények, 2015. 494 oldal Varga István, a Fonyódi Kulturá-

102

lis Intézmények könyvtárosa közel 15 éve foglalkozik hagyományos értelemben vett fonyódi helytörténettel. Ebbéli munkásságát immár kötetek sora jelzi. Korábbi munkáit megkoronázza jelen kötetével, amely a fonyódi Gróf Zichy Bélatelep (röviden: Bélatelep) történetére nézve kimeríthetetlen adattárul szolgál. A kézirat nem klasszikus monográfia sem szerkezetében, sem narratívájában. Így nincs benne a történészektôl elvárt elemzô, értékelô rész, noha az ahhoz szükséges minden feltáró alapkutatást el-

103

végzett a Szerzô. Adatok, források, vendégszövegek, textusok egymásutánja alkotja a kötet magvát, ilyen értelemben klasszikus helyismereti munka, amely elsôsorban a lokális környezet lakóit szólítja meg. A tárgyalt téma – a bélatelepi villasor, illetve fürdôegyesülete története – rendkívül sok adattal egészül ki e munka révén, annak ellenére, hogy nincs beágyazva a balatoni fürdôkultúra egészébe. A kötet négy nagy fejezetre épül, logikus szerkezet mentén. Az elsô a Bélatelep alapítása elôtti idôket öleli fel onnantól, hogy az elsô fürdôzôk felbukkantak Fonyódon (ôket nevezi „ôsfürdôzônek” a Szerzô). Ez a rész lényegében felvezetésül szolgál a továbbiakhoz. A második fejezet a leghangsúlyosabb rész talán, mondhatni a kötet veleje, hiszen ez szól magáról Bélateleprôl. Itt találhatóak az alapítással kapcsolatos dokumentumok szövegei, majd a Szerzô

felsorolja a villákat, végigmegy történetükön, bemutatja tulajdonosaikat: fôvárosi és megyebeli notabilitások nevei sorjáznak egymás után. Külön szót ejt a Fonyód történetében különösen tragikus 1919–1920. évi eseményekrôl. Ezen túl, mintegy megelôlegezve a késôbbi társadalomtörténeti feldolgozást, önállóan foglalkozik azokkal az országos potentátokkal, akik kötôdtek a telephez (pl. Ripka Ferenc budapesti fôpolgármesterrel vagy Huszka Jenô zeneszerzôvel). Végül – bár a kézirat alapvetôen 1948-ig, az államosításig tárgyalja a telep történetét – kitekint az 1945 utáni idôkre is. A harmadik rész Bélatelep környezetét veszi vizsgálat alá: a telepen kívül álló, de azzal tulajdonosaik révén kapcsolatban levô villákat, a kilátót mutatja és illeszti be azok históriáját kötete egészébe. A negyedik rész a Függelék címet viseli. Egy szöveggyûjtemény

Katona Csaba (Renyi [Szovjetunió], 1971) történész, Budapesten él. A Magyar Történelmi Társulat igazgatóválasztmányi tagja, a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság alelnöke. Legfontosabb kitüntetése: Balatonfüred Városért Közalapítvány Kulturális Nagykövete. Legutóbbi kötete: Professionatus spielerek. Arcok és történetek Balatonfüred múltjából (Balatonfüred Városért Közalapítvány, 2015)

ez, a telepre vonatkozó legfontosabb leírások, visszaemlékezések, híradások bôséges csokra, amely árnyalja, kiegészíti a második fejezet legfontosabb tudnivalóit: újságcikkek, írások, levéltári források. A kötetet számos kép – pontos forrásmegjelöléssel! – teszi teljessé. Ezek nem csupán illusztrációként gazdagítják a kötet egészét, hanem forrásként is gyarapítják tudásunkat, tudatos válogatás eredményei. A pontosan jegyzetelt mû vélhetôen nem csak a szûken vett szakma, de olvasmányos stílusa, gazdag képanyaga, bôséges adatolása révén a nagyközönség számára is érdekességekkel szolgálhat majd. Szerzôje, akit csak biztatni tudunk eddigi eredményei társadalomtörténeti szempontú kiaknázásra, új fejezetet nyitott könyvével Fonyód történetében. Katona Csaba

STEKO/STEKOVICS GÁSPÁR: Képpel/Írott/Táj Budapest, Colorcom, 2015, 186 oldal Szigliget, az északi part e kies fekvésû, legendás történelmi hátterû városa különleges helyet foglal el a Balaton kultúrtörténetében. Bizton állíthatjuk, hogy egyike azon településeknek, amelyekrôl a legtöbb vers és próza jelent meg. Miért is? A történetnek somogyi szála is van, hiszen a tóthi Lengyel család ôsi szigligeti birtokán Krisztina és férje, báró Puteani József az

104

105

1840-es évek elején építtette azt a kastélyt, amely 1952 óta otthont ad az irodalmi- és mûvészeti alkotóháznak. Felsorolni is nehéz lenne azt a számos kiemelkedô egyéniséget – írót, költôt, képzôés zenemûvészt – akiknek kedvelt alkotó és pihenôhelye volt a szigligeti Alkotóház. Meg is hálálták az ott töltött szép napokat, heteket, hónapokat verssel, írással, s egyéb alkotással. Mindezekbôl egy csokorra valót válogatott már össze az 1988-as kiadású Szigliget album, Koczogh Ákos szerkesztésében. Eltelt közel harminc esztendô, és megérett a kor egy újabb albumra. Ez pedig Steko (Stekovics Gáspár) nevéhez fûzôdik. A képzômûvész 1966-ban született Sárváron. A Pécsi Mûvészeti Szakközépiskola után felsôfokú tanulmányait a Magyar Képzômûvészeti Egyetem festô szakán végezte. Mûvei magyar és külföldi magángyûjteményekben is megtalálhatók. Az album fényképei egyrészt Szigligetet, az Alkotóházat, más-

részt az ott megforduló irodalmárokat, mûvészeket örökítik meg, utóbbiakat fekete-fehér fotókon, elôbbieket színesben. Sajátos, de mindenképpen értékes momentuma a könyvnek, hogy az alkotók nem beállított fotói mellett kézzel írott gondolatait is tartalmazza, ezzel még inkább személyesebbé, hangulatosabbá téve az impozáns, szépen tipografált kötetet. Szigliget varázslatos környezete, a kastélypark mesebeli, évszázados fái, a lépten-nyomon szembejövô történelmi hangulat és a Balaton, a Káli-medence csodálatos atmoszférája nem csak az Alkotóházban pihenôket ejtette rabul, az album több szereplôje is a környék nyári lakója. „Ez nem »tipikus« Balatonról szóló könyv lesz, nem útikönyv. Nem akartam kommersz Balaton-könyvet csinálni. Írók, költôk, képzômûvészek, színészek és más alkotók portréi, és azok a tóhoz és a tájhoz vagy éppen fotóimhoz kötôdô írásaik szerepelnek majd a

Varga István (Nagykõrös, 1971) könyvtáros, helytörténész, Fonyódon él. Legfontosabb kitüntetése: Fonyód Polgáraiért-díj. Legutóbbi kötete: A fonyódi gróf Zichy Béla-telep története. Villasor a Balaton fölött (Fonyódi Kulturális Intézmények, 2015)

Képpel/Írott/Táj-ban. A mûvészek írásain át adok valami pluszt a képekhez. Én festô vagyok, aki fotózik is és inkább festôként látok a géppel is.” – vallotta maga a Szerzô munkájáról. Ezt a látásmódot a képek is tükrözik, valahogy az egész képanyag személyes hangvételûvé válik, ha lehet ilyet írni képekrôl, akár portrékról, akár a szûkebb vagy tágabb értelemben vett tájakról mesélünk. Fotók amelyek – bár szükségszerûen a valóság egy szeletét örökítik meg, az elmúlt pillanatot –, mégis szubjektívvá, ezáltal emberközelibbé, szerethetôbbé varázsolják a tájat és az embereket. Stekovics Gáspár, „Steko” fotógráfiái visszaadják mindazt a hangulatot, amit e vidék nyújt az oda látogatók számára, s lapozgatva az albumot, olvasva a sorokat az is kedvet kap egy szép ôszi szigligeti kiránduláshoz, aki már régen járt arrafelé. Szigliget Stekovics gyermekkorának meghatározó helye volt, sok éven keresztül nyaralt ott. Késôbb mûvészként tért vissza az Alkotóház inspiráló közegébe, azonban ott – mint írja – „mégis nehéz »csak« pihenni.

A táj, a víz, az emberek hatnak egymásra. Az, hogy mindezt körbeöleli a Balaton, csak ráadás! Meg persze szerelem.” Így vagyunk ezzel sokan, éljünk – nyaraljunk – bár az északi vagy a déli parton: a Balaton az egyik legnagyobb szerelme rajongóinak. Varga István

106

107

hírek 2015. MÁRCIUS 15. (VASÁRNAP) Harminc éve alapította Bényei Tamás a Hot Jazz Band együttest, melynek tagjai páratlanul sikeres, külföldön is nagyra értékelt, a tradicionális dzsessz autentikus megszólaltatására épülô elôadó-mûvészi tevékenységük, valamint a magyar könnyûzenei örökség ápolását szolgáló, értékôrzô mûvészi munkájuk elismeréseként március 15-én megosztott Kossuth-díjat vehettek át. A zenekarvezetô és Szabó Lóránt gitáros siófoki gyökerekkel rendelkezik.

2015. ÁPRILIS „Nem virág hull, de bomba. Utazz a Balatonra…” címmel rendhagyó kiállítás nyílt 2015. április 1-jén a siófoki Kálmán Imre Emlékházban az elsô világháború jubileumi emlékéve kapcsán. A tárlat különlegessége, hogy a nagy háborút bemutató korabeli sajtóorgánumokon, fotókon, képeslapokon, illetve az elôször 1915-ben bemutatott, a siófoki születésû Kálmán

Imre által jegyzett Csárdás-királynô elsô elôadásain túl a kiállítótermekben helyet kapott a Symbel ruhakiállítása, amely az öltözékkultúra nyelvén idézi meg a háborús évek emlékét. A kiállítást Katona Csaba történész nyitotta meg.

2015. MÁJUS 23. (SZOMBAT) Esôs idôvel indult a szezon a Balatonnál. A pünkösdkor tartott Balatoni Szezonnyitó immár régi hagyomány Siófokon. Száz évvel ezelôtti hangulattal köszöntötték a turisztikai szezon kezdetét Siófokon. A nyár fôvárosának kulcsát ezúttal a Balaton Fejlesztési Tanács elnöke adta át a város polgármesterének.

2015. MÁJUS 23. (SZOMBAT) Balatonmárián Andrássy Mária grófnôre, a település névadójára és férjére, gróf Széchényi Imrére emlékeztek. Andrássy Mária grófnô százötven éve született, s 1953 májusában Ausztriában hunyt el. 2015. május 23-án a család akarata

szerint a déli harangszóval egyidôben Somogyváron, a családi sírkápolnában helyezték el földi maradványait. A gyászszertartásra, a falunapi ünnepségre Chilébôl hazaérkezett a legendás történelmi család sarja, Széchényi Zahorán Ákos. A 19. század végén a filoxéra járvány miatt a kormányzat 317 hold földet osztott ki a tó déli partján az elszegényedett zalai családok között. 1899-ben már megtarthatták az elsô szüretet. Hamarosan Máriatelep lett a település neve, s kialakult a szôlôtelepi, hullámtelepi rész is. Fellendült a fürdôélet, a 20. század elején megalakult a fürdôegylet, s 1912-ben felépült az elsô szálloda is. A település történetének fontos pontja, amikor az államvasutak megállóhelyet létesített Balatonmáriafürdôn. Hosszú évtizedeken keresztül a szôlô- és borkultúra jellemezte a községet, ám az elmúlt évszázad ’70-es éveire szinte teljesen beépítették a szôlôskerteket. Mérföldkônek számít az 1925-ös év, amikor a Hullámtelep és a Máriatelep egyesült, s megalakult Balatonmária kisközség. A végleges név és rang – azaz Balatonmáriafürdô – 1927-re datálódik.

2015. JÚNIUS 13. (SZOMBAT) A Gácsi Galéria kortárs képzômûvészeti galériaként nyílt meg Siófokon 2015. június 13-án Gácsi Barna Ferenc szobrász legújabb alkotásaiból álló kiállítással. Az elmúlt két év munkáit bemutató kiállítás mellett most a mûvész korábbi korszakainak alkotásaiból is láthatnak ízelítôt. A galéria épülete Siófokon, az Ipartelepen található (Bajcsy Zs. u. 230.).

2015. JÚNIUS 13. (SZOMBAT) Somlyó György Kossuth- és József Attila-díjas költô, író, mûfordító tiszteletére avattak emléktáblát balatonboglári szülôháza falán.

2015. JÚNIUS 20. (SZOMBAT) A Múzeumok Éjszakája programsorozat keretében, Balatonszárszón mutatták be Ábránd és költészet címû zenés irodalmi elôadásukat a Balatonról olyan ismert és kiváló mûvészek és kutatók, mint Keresztes Gábor színmûvész, Mesterházy Fruzsina író, költô, Barlog Károly író, kritikus, mûfordító és zenész, valamint Kovács Emôke történész.

108

109

2015. JÚNIUS 27. (SZOMBAT)

2015. JÚLIUS 17. (PÉNTEK)

Tüskés Tiborra (1930–2009) emlékeztek Szántódon. A József Attila-díjas író, kritikus, irodalomtörténész Tüskés Tibor Szántódon született 1930. június 30-án.

Egy nemzetközi turné részeként a Balatonnál kizárólag Siófokon volt látható a város világhírû szülöttjének, Kálmán Imrének A Csárdásirálynô címû operettje az ôsbemutató centenáriuma alkalmából.

2015. JÚLIUS 15. „Botrány a színházban” Siófok számtalan rendezvényén feltûnik a Kálmán Imre Mûhely, amely színvonalas szórakoztatást nyújt a nézôknek. Az együttes legutóbb a július 3-i civil bemutatkozó napon lépett színpadra a Hajóállomás elôtti téren, ahol a Botrány a színházban címû zenés jelenetet adták elô. A Kálmán Imre Mûhely hét éve mûködik Siófokon, a Kálmán Imre Kulturális Központ szervezésében. Korábban Kreatív stúdió és irodalmi színkör néven, Lengyelfi Miklós rendezô és Hortobágyi Judit elôadómûvész tanítottak a mûhely elôdjeiben, Karancz Katalin színmûvésszel együtt, aki ma a csoport vezetôje. Ebben az évben bôvült a mûhely munkája, felnôtt tagozattal.

2015. JÚLIUS 04. (SZOMBAT) Több mint nyolcezren vágtak neki idén a 33. Balaton-átúszásnak. Szombaton a révfülöpi rajtnál 8162-en regisztráltak az 5200 méteres távra, a cél a szokásoknak megfelelôen Balatonbogláron volt.

2015. JÚLIUS 4. (SZOMBAT) Negyedik alkalommal gyülekeztek a szántódi kötôdésû alkotók, mûvészek a Pálóczi Horváth Ádám Közösségi Házban, ahol ez alkalomból megnyílt Steffler Ildikó mûvésztanár A négy évszak címû kiállítása is. A kétnapos rendezvényen részt vett többek között L. Burda Zsuzsanna, Mészely József, Szakáli Anna, Búzás Huba, Lackó András, Vasvári Zoltán, Gyócsi László, Varga L. Krisztina és Almássy Katinka is.

2015. JÚLIUS 8.– 2015. NOVEMBER 30. A siófoki Kálmán Imre Emlékházban rendezett A pontytöpörtyûtôl a „balatoni” hekkig címû kiállításon a látogatók megismerkedhetnek Siófok és a balatoni régió gasztrokultúrájával, a helyi vendéglátás történetének jellegzetességeivel az 1860-as évek végétôl, az 1980-as évek tömegturizmusának koráig. A bemutatott tárgyak a valaha itt élôk emlékét, a hajdani generációk – hajósok, iparosok, vendéglôsök, kereskedôk – valamint a Siófokot igencsak kedvelô írók, mûvészek egykori jelenlétét, hétköznapjait is megidézik.

2015. JÚLIUS 29. (SZERDA) Az idén immár ötödik alkalommal rendezték meg a már hagyományosnak mondható Sárkányfesztivált Balatonszárszón. A rendezvénynek a Csukás Színház és a Csukás-szoborpark adott otthont. „Nagy szívfájdalmam, hogy Magyarországon nincs elég gyerekszínház. Vannak persze, akik gyerekeknek játszanak, de nem elegen.

Sokkal többen kellenének, ahogy gyerekkönyvekbôl is sokkal több kellene... Mivel a gyerek örök, a mese is örök mûfaj marad. Lehet mindenféle technikai újítást alkalmazni, ahogy az úgymond modern meséknél is megfigyelhetô, de a lényeg nem ez. Egy mese mindig akkor lesz jó, ha a gyereket segíti a világban való eligazodásban. Hisz ez a feladata és ez a nagy célja is a meséknek. A mese segít abban, hogy otthon érezze magát a világban, hogy megismerje és meghódítsa a világot. In nen nézve nincs különbség a hagyományosnak vagy éppen modernnek tartott mesék között. A kérdés mindig az, hogy egy konkrét mese hogyan felel meg ezeknek. A döntéshez nem kell más, csak maga a gyerek. Mert nagyon jó közönség, éles még a szeme, tisztán fog az agya, és ami neki nem tetszik, azt ott hagyja. Én is arra biztatom a gyerekeket, hogy csak azt olvassák el, csak azt nézzék meg, ami leköti, ami megfogja ôket.” – nyilatkozta a 80. évében járó Csukás István.

110

110

2015. NYÁR

2015. NYÁR

Zene a zöldben Nyári szabadtéri komolyzenei koncertsorozat Siófokon Siófok egy olyan kulturális kezdeményezést indított el, amely már a világ több nagyvárosában megtalálható. Idén nyáron elôször a Jókai parkban olyan szabadtéri komolyzenei koncertekre került sor, amelyeket Siófok polgárai és a városba látogatók ingyenesen tekinthettek meg. A hangversenyeken Kálmán Imre operettszerzô mûvei mellett a zenemûvészet klasszikus alkotásai csendültek fel, amelyeknek a Jókai park zöld kulisszái adtak csodálatos hátteret.

Strandkönyvtár Immár ötödik alkalommal költöztek le a BRTK Könyvtár könyvei a siófoki Nagystrandra, ahol nyaranta az ország egyetlen önkiszolgáló strandkönyvtára mûködik.

2015. NYÁR Balatoni nyáresték a templomokban Magas színvonalú, ugyanakkor „közönségbarát” orgonakoncerteket szerveztek a Balaton melletti városok gyönyörû templomaiban. A rendezvényeken az orgonáé volt a fôszerep, de más hangszerek és a „Vox Humana”, az emberi hang is színesítették a hangversenyek többségét. Siófokon mind a három felekezet templomában tartottak hangversenyt.

A Balaton halairól gyerekeknek A nyáron megjelent, A Balaton halairól gyerekeknek címet viselô könyvet a gyerekeknek szánták, rajzpályázatot is hirdettek hozzá annak érdekében, hogy a fiatalok is megismerjék hazánk és Közép-Európa legnagyobb édesvízi tavának sûrûbben horogra csalható ôshonos halfajait, valamint néhány telepített és jövevény faját. A kötet Bihari Puhl Levente balatoni kövekre festett élethû képein keresztül mutatja be az egyes halfajokat s az illusztráció kiegészül néhány fontos adattal, az ifjú horgászok számára is nélkülözhetetlen információkkal. A könyvet Bodó Iván „Verses Haltalányai” teszik teljessé.

2015. JÚLIUS 26. (VASÁRNAP) Szent Kristóf-napi autószentelést tartottak Szántódpusztán. A sza-

badtéri szentmisét Böjte Csaba (ferences rendi szerzetes, a Dévai Szent Ferenc Alapítvány alapítója) a környékbeli plébánosokkal együtt celebrálta. Szent Kristóf a zarándokok, utazók és az autósok védôszentje. Úgy tartják, megóv a váratlan haláltól, a balesettôl. Az autószentelést 1974 óta minden évben július utolsó vasárnapján tartják Szántódpusztán. Idén is több százan érkeztek Szántódpusztára, hogy részt vegyenek a Kristóf-napi ünnepségen. A mise végén megszentelt vándorbotokat is osztottak, és megáldották a frissen restaurált Szent Kristóf-oltárképet is.

2015. AUGUSZTUS Balogh Csilla, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem tanára vezetésével régészhallgatók három hét alatt mintegy hatvan sírt tártak fel, s számos leletanyaggal gazdagították az avar korról és a zamárdi temetôrôl kialakított tudományos képet. A leletmentésként induló elsô feltárást ugyan még Bakay Kornél végezte, ám a további sikeres ásatások már Bárdos Edith nevéhez kötôdnek: ô közel két évtized alatt mintegy

2300 avar sírt tárt fel. Feltételezések szerint mintegy 2500 sír vár még feltárásra Zamárdiban. A tervek szerint a következô nyáron török és olasz kollégák, régészhallgatók részvételével nemzetközi csapat dolgozik majd e területen. A késôbbiekben egy, a kor igényeinek megfelelô, történelmi kalandpark biztosítana lehetôséget a fellelt tárgyak korszerû bemutatására.

2015. AUGUSZTUS 14. (PÉNTEK) A népszerû színész halálával hatalmas ûrt hagyott, azonban nevével fémjelezve és személyének emléket állítva VI. alkalommal rendezték meg Balatonszemesen – a Latinovits Zoltán Mûvelôdési Házban – a Bujtor István Filmfesztivált független és amatôr filmes alkotók, alkotóközösségek számára.

2015. AUGUSZTUS 15. (SZOMBAT) Árverés F. Tóth Árpád 20 képébôl Balatonfenyvesnek a maga mûfajaiban országos ismertséget szerzett kortárs képzômûvésze hagyatékából válogatták a szervezôk azt a húsz mûvet, amelynek licitjére 2015.

112

113

augusztus 15-én este hat órától került sor a községháza nagytermében. Az árverésen minden tétel tízezer forint kikiáltási árral indult. A bevételt az életutat és az életmûvet bemutató album költségeihez használja fel Balatonfenyves.

2015. AUGUSZTUS 15. (SZOMBAT) Lebegô távlatok címmel nyílt kiállítása Bihon Gyôzô képzômûvésznek és Gulyás Andrea festômûvésznek a Fonyódi Múzeumban.

képviselôit, hogy nyissák meg templomaik kapuját, és színes kulturális programokkal várják az érdeklôdôket. Bemutatják a templomok építészeti, mûvészeti értékeit, elôadásokat, beszélgetéseket, gyerekprogramokat, filmvetítéseket, kiállításokat szerveznek a Nyitott Templomok Napján. A kezdeményezéshez idén is csatlakozott Balatonkiliti: szakrális esti programmal várta az érdeklôdôket a Szent Kilit Római Katolikus Templom.

2015. SZEPTEMBER Szer Üzenete-díj Fekete Istvánnak A kitüntetést évrôl évre, püspöki szentmise keretében, olyan magyar emberek kapják, akik életükkel, munkájukkal a magyarság egységén fáradoznak: idén a somogyi, göllei születésû Fekete István (1900–1970) író (posztumusz) kapta a Szer Üzenete-díjat.

2015. SZEPTEMBER 19. Nyitott Templomok Napja Az Ars Sacra Fesztivál keretén belül, az Európai Örökségnapokkal együttmûködve minden év szeptemberének harmadik szombatján meghívják a történelmi egyházak

2015. SZEPTEMBER A Nôk a Balatonért Egyesület (NABE) a Balaton egyik nagyaszszonyának választott Zichy Zsófiának (Zichy Mihály lányának) avatott emléktáblát, halálának századik évfordulóján a Batthyhány utcában. A virágkötészetet mûvészi rangra emelô, szakcikkeket publikáló asszony a Balaton mellett a virágok szerelmese is volt. Tiszteletére életérôl és munkásságáról füzetet adott ki az egyesület, és virágkötô versenyt rendeztek Siófokon.

2015. OKTÓBER 24–25. (SZOMBAT-VASÁRNAP) Kálmán Imre Emléknapok Siófokon: színházi- és operett elôadások, hangszerbemutató és koncertek Kálmán Imre, a 20. századi magyar operett egyik legnagyobb csillaga emlékére, immár nyolcadik alkalommal. Kálmán Imre legismertebb és legtöbbet játszott operettjének, a Csárdáskirálynônek, 2015-ben ünnepli születésének századik évfordulóját.

2015. NOVEMBER Képes–verses album a Balatonról November végén jelenik meg a „Ki fejti meg a titkát?” A Balaton magyar költôk verseiben és magyar festôk képein címû album, amely mind az északi, mind a déli parton született jelentôs alkotásokból összeállított ötven vers-kép párost tartalmaz. A kiadvány nem elôzmény nélküli, elôzô kiadása évekkel ezelôtt elfogyott. Az új könyv az elsônél több vonatkozással kötôdik Siófokhoz, siófoki alkotókhoz, a város tulajdonában lévô képekhez. Címlapját a Rózsakertben festette Vaszary János.

114