Dr. Kotoff Olivér AZ ŐRZŐ ÉS VÉDŐKUTYA

Dr. Kotoff Olivér

AZ ŐRZŐ ÉS VÉDŐKUTYA KIKÉPZÉSE

Előszó Amióta az ember házatája körébe szoktatott, azaz háziasított állatok, bármilyen céllal tett is azt – mindig odairányult törekvése, hogy az állatban meghatározott célra alkalmas segítő társat találjon. Közismert tény, hogy a kutya a legrégebbi önként hozzánk csatlakozott háziállatunk. Világos, hogy ennek az értékes, kedves és gyakran szinte felmérhetetlenül hasznos állatnak az ember céljai szerinti alakítása éppen olyan régi keletű, mint magának a kutyának a háziasítása. Ezt a kb. 20000 évvel visszatekintő történelmi folyamatot, s ennek a folyamatnak a szervezet alakítására vonatkozó részeit két főcsoportra oszthatjuk: Az első rész a pavlovi fiziológiáig terjedő, a második rész a pavlovi fiziológia fellépése óta tartó rész. Ez az utóbbi része, vagy fejezete az állat betanításoknak általában és a kutya betanítására vonatkozóan speciálisan – minőségileg alapvetően különbözik az ezt megelőző fejezettől. Azok előtt, akik figyelemmel kísérik a cirkuszi állatok idomítását (azaz a par force „betörést”) nem ismeretlen talán az a tény, hogy a nagy ragadozók mennyi szomorú, gyakran a domptör halálával végződő tragédiát okoztak már. A régi idomító módszernek ez a következmény természetes velejárója. Viszont az új módszer, amelyet pl. a Hagenbeck cirkuszban már a pavlovi ideg-fiziológia közismertté válása előtt ösztönösen alkalmaztak, ilyen káros következményeket sohasem szült. A régi módszer az állat megfélemlítésén, az állat részére szokatlan, tehát állandó védekező – támadó magatartást provokáló barbár alkalmazásán alapult. Az új módszer, különösen amióta annak idegélettani alapjai ismeretesek, még az állat számára eleinte megoldhatatlannak látszó feladatokat is a „meggyőzés” fokozatain át adja át az állatnak, s így az a kényszer hatása ellen nem védekezik, majd támad, hanem szokásává sajátítja a feladatokat. Bizonyos, hogy az így alkalmazott módszerek az állatra nem terhesek, sőt szórakoztatják, tehát – megfelelő előkészítés, tanítás (és soha sem idomítás!) révén – szívesen végzi azokat. Ennek a metodikának alkalmazásában pedig Kotoff dr. a kitűnő tollú kynológus és gyakorlott mester avatott alkalmazója, művelője. Erről a munkásságáról szól ez a könyve. A magam részéről melegen üdvözlöm e munkának mind az elméleti, mind a gyakorlati részét. Mert bár a kutyával kapcsolatos tanítómunkánál nem forog fenn olyan mértékben a veszély, mint a nagy ragadozóknál, de a tanítás sikere, maradandósága, időálló voltának záloga az a Kotoff dr. által közérthető, élvezetes nyelven közreadott ismeretanyag, amelyre mint szilárd bázisra biztosan fel lehet építeni leghűségesebb barátunkban, a kutyának gyakorlati oktatását. Budapest, 1957. november 18. Anghi Csaba A mezőgazdasági tudományok kandidátusa Az Állatkert tud. Igazgatója

2

Hogyan vélekednek a szakértők? Dr. Kotoff Olivér, az „Őrző és a Védőkutya kiképzése” című munkáját négy fejezetre osztotta, melyek közül az elsőben – az elméleti részben – a kutya kiképzésével kapcsolatos gyakorlati kiképzést megelőző egyéb fontos elméleti tudnivalókat tárgyalja. A második fejezet már a gyakorlati részhez tartozik, és a bevezető gyakorlatokkal kapcsolatos kiképzés módszereket, illetve azok végrehajtását írja le. A harmadik fejezet a szimatmunka leírását tartalmazza, úgy a belföldi, mint a külföldi ismeretek és elméletek alapján. A negyedik fejezetben gyakorlati útmutatást ad a kiképzésvezetők, gyakorlatvezetők és csoportvezetők számára, valamint szabályzattervezetet nyújt a gyakorlótéri teendőkkel kapcsolatban. Dr. Kotoff Olivér munkája hézagpótló. Stílusa gördülékeny, a szöveg érthető, a gyakorlatok leírása könnyen követhető. A szövegben idegen kifejezéseket csak abban az esetben használ, ha arra olyan magyar só nincs, amely értelemzavaró lenne. Különös érdeme a munkának az , hogy a gyakorlati kiképzésekhez feltétlenül szükséges elméletet a mai modern biológiai szemlélettel tárgyalja. Ki kell emelni a könyv azon tulajdonságát, mely szerint a kutya kiképzése során mindig a szép szóval való tanítás, nem pedig az erőszak és kényszerítés eszközeit ajánlja. Különösen felhívja a figyelmet arra, hogy bizonyos típusú kutyák csak ez bizonyos célra képezhetők ki. A munka kiegészítő része a szerző, már előbb megjelent „A kutya kiképzése szimatmunkára” c. könyvének. Dr. Kotoff Olivér jelen munkáját minden kutyatulajdonos hasznosan tanulmányozhatja, azok pedig, akik kutyakiképzéssel foglalkoznak, vagy őrző- és védőkutya tartását határozták el, nem nélkülözhetik. Budapest, 1957. október 31. Dr. Med. Vet. Abonyi Lajos Országos Állategészségügyi Kutató Intézet osztályvezető Főorvosa

3

Kotoff Olivér „Az őrző- és a védőkutya kiképzése” c. munkája nagy alapossággal, gonddal és szakmai jártassággal megirt munka. Különösen figyelemre méltó az, hogy nemcsak a szerzőnek a kutya megfigyelésében, nevelésében, gondos kiképzésében szerzett, élettapasztalatait bocsátja az olvasó rendelkezésére. Kotoff dr. számára, amint az a könyvében leirt módszerekből kitűni, a kutya nem eszköz, nem pusztán háziállat, hanem az ember munkájának szükséges segítő társa, „akit” szeretettel és természetes ösztöneinek kihasználásával emberrel való együttműködésre nevel. Ezen túlmenően nagy érdeme a könyvnek, hogy gazdag tapasztalati anyagát következetesen és logikusan modern idegélettani ismeretekre kívánja építeni és azokat megfigyelésében és magyarázásában alkalmazni tudja, és jól felhasználja. Igen nagy jelentősége elvi szempontból is, hogy a szimatmunkára való nevelésben az állat természetes fejlődési követelményeinek megfelelően pozitív feltételes reflexeket és a tájékozódó reflexre épülő nyomreflexet alkalmaz, az általában szokásos és tulajdonképpen, kényszermagatartást eredményező parforce idomítási módszer helyett. Ezek az utóbbi drasztikus módszerek még az erős idegrendszerű kutyák idegrendszerét is megterhelik és az eredményes kiképzés sikerét kockáztatják. Dr.med.univ. Ángyán András Az Eötvös Lóránd Tudományegyetem Élettani Intézetének docense, Az orvostudományok kandidátusa Dr. Kotoff Olivér: „Az őrző- és védőkutya kiképzése” könyvén kívül több szakkönyvet volt módomban elolvasni, e szakkönyvek anyagát összehasonlíthatom azokkal a tapasztalatokkal, melyeket a gyakorlati kiképzéssel saját magam szereztem. Mindezekből az a véleményem alakult ki, hogy Kotoff tudományos alapon indul ki. Az egyes kérdéseket az apró részletekig felboncolja és azokat több oldalról megvilágítja. Véleményem szerint a könyv elolvasása után nemcsak a kezdő kiképzők, hanem a nagyobb gyakorlattal rendelkezők is legjobb irányban folytathatják munkájukat. Budapest, 1957. október6. Feith Ferenc gyakorlati kutyakiképző Gyermekkorom óta érdeklődöm a kynológia minden ága iránt, legjobban azonban – régen is, ma is – a kiképzés kérdései érdekeltek. Ezen a területen módomban volt gyakorlati tapasztalatokat szerezni és akadnak olyanok, akik elért eredményeimről jó véleménnyel vannak. Érthető tehát, hogy nagy örömmel vettem kézbe dr. Kotoff Olivér könyvének kéziratát és igen nagy megtiszteltetésnek veszem, hogy igénytelen véleményemet a kiváló szerző kikért. A egy mondatban kellene a könyvről alkotott véleményemet kifejezni, úgy azt mondanám: A legnívósabb és legátfogóbb mű, amely a kutyák kiképzéséről magyar nyelven eddig megjelent. Mivel azonban egy mondatnál többet is szabad szólnom, el kell mondanom még valamit: A könyvben egyetlen olyan részletet sem találtam, amely ne egyezne azokkal a gyakorlati 4

tapasztalatokkal, amelyeket hosszú évek során szereztem meg. Természetes, hogy ennyi tapasztalati év birtokában találtam a könyvben olyan megállapításokat, amelyeket már korábban ismertem, de – és ezt igen lényegesnek tartom! – közel harminc éves tapasztalat után is sok újat tanultam belőle, mindennek megtaláltam az okát, sok dolog gyökeréig érkeztem el. Ajánlom ezért a könyvet nemcsak a kezdő „kutyások” figyelmébe, hanem azoknak s, akik már komoly tapasztalatokkal rendelkeznek. A kezdők mindent megtanulhatnak belőle, a haladók és bajnokok pedig tudományos indokokkal alátámasztva győződhetnek meg eddigi módszereik helyességéről, vagy (alig merem leírni) kiképzési rendszerük helytelenségéről. Dr. Ferenczy Emil Mk. III. vizsgával rendelkező kutya tulajdonosa gyakorlati kiképző Kinológiai szakirodalmunkban érezhető hiányt pótol ez a most megjelent könyv. Szerves kiegészítése a szerző februárban megjelent, szimatmunkával foglalkozó könyvének. Dr. Kotoff nem csak több évtizedes tapasztalatait adja itt elő, hanem a külföldön alkalmazott, korszerű újabb kiképzési irányelveket is ismerteti. Nagyon helyes, hogy nem kritika nélkül fogadja el azokat, helyenként rámutat a hibás következtetésekre is. Újszerű a kiképzésnek pavlovi alapokra való fektetése, a feltételes reflexek erre a célra való alkalmazhatóságát csak újabban ismerték fel. A kutyának az ismertetett négy vérmérséklet-típus szerint való osztályozása nagyon helyes és megkönnyíti a kiképzőnek azt a nehéz problémát megoldani, hogy melyik alkalmazási ágban képezze ki kutyáját. A meglévő vizsgaszabályzat átdolgozása során feltétlenül tekintetbe kell venni ezeket az irányelveket, és lehetőséget kell adni a kiképzőknek arra, hogy az emberi munkától függetlenül csak szimatmunkára képezzék ki kutyájukat. A vadászok sem használnak nyúlra vagy vadlibára foxterriert, és kotorékba nem küldenek vizslát. Külön figyelmet érdemel az ugrásról szóló fejezet. Ennek a könyvnek az elolvasása után talán ráeszmélnek egyes kiképzőink arra, hogy felesleges és nem sportszerű, kiállítások és bemutatások alkalmával hiúsági vagy más okokból három métert, vagy még ennél is magasabb akadályok átugratása. Higgyék el nekem, hogy úgy szakkörökben, mint a laikus közönség körében ez határozott visszatetszést szül és emellett semmiféle gyakorlati haszna nincs.

5

Aki figyelmesen átolvassa ezt a könyvet, minden sorából érzi, hogy szerzője nemcsak szereti a kutyát, hanem, szinte azt mondhatnám, - hogy a kutya eszével gondolkodik és erre a gondolkodásmódra akarja a kiképzőket rászoktatni. Reméljük, hogy ez teljes mértékben sikerülni fog. 1957. október 31. Gyertyánffy Elemér Mérnök Dr. Kotoff Olivér, „Az őrző és védő kutya kiképzése” című munkája gondos áttanulmányozása alapján véleményem a könyvről, ha egy szóban akarnám jellemezni csak így mondhatnám: tökéletes. Mivel ez az egy szó nem eléggé kifejező és főként a műről nem ad képet, így hozzá kell tennem, hogy a könyv teljes tartalma kimerítően tárgyalja a szolgálati kutyák minden munkaterületén való tökéletes kiképzésének minden a szakmában előforduló, tudományosan elismert és bevált módszerét. Nekem, mint a M.K.O.E. egyik kiképzőjének módom volt elolvasni a magyar nyelven megjelenő ilyen irányú könyveket, és saját tapasztalataimmal összehasonlítani. Szerény véleményem szerint dr. Kotoff Olivér (Az őrző és védőkutya kiképzése) könyve az előzően megjelent összes ilyen irányú szakmunkától lényegesen eltér, amennyiben mondanivalója a kutyakiképzés modern, tudományosan kikísérletezett ideg és reflex elméleti (Pavlov) módszerén alapul. Nagy előnye még a fenti munkának, hogy a különböző gyakorlatok ismertetése folyamán nem sablonszerűen, egy szemszögből, hanem a különböző igetípusoknak megfelelően több módozatát ismerteti, a gyakorlatok rávezetésére az olvasóval. Meggyőződésem, hogy a könyv értékes útmutatóul fog szolgálni a szolgálati kutyák kiképzése terén úgy a kutyaszerető, de a könyv elolvasása előtt kiképzési téren tájékozatlan, mint a kiképzéssel foglalkozó és e téren már tapasztaltabb, de tovább fejlődni kívánó sporttársak részére. Fehér Gyula vasesztergályos a M.K.O.E. őrzővédő szakosztályának elnöke és kiképzője Dr. Kotoff Olivér sporttársam jelen műve felöleli a kiképzés elméleti és gyakorlati részének minden mozzanatát. Az állatok, de főképpen a kutyák szeretete az az összekötő kapocs, mely barátságunkat még szorosabbá teszi. Az elmúlt több évtizedes kiképzési tapasztalatomat még öregbítette, hogy az előző Egyesületben mint a kiképzési osztály titkára, Olivér barátommal együtt hódoltunk e nemes sportnak. Jelenleg az egyesület kispesti telepét vezetem s ezúttal is hangsúlyozom, hogy nevelni csak nagy szeretettel, tanítani pedig a következő három szempont figyelembevételével lehet: 1. játszva tanítunk, 6

2. 3.

következetesek vagyunk, megfelelő időben, megfelelő fenyítést alkalmazunk.

Fenyítés szó a csupasz értelemben meghökkentő, de fenyítésnek számit már a hangosabb szó is, a vezetőszíj megrántása, a torquatus, stb. … egész a kemény ráütésig, de nem az ütlegelésig. A megfelelő idő és fenyítés helyes megválasztása nagy önfegyelme és gyakorlatot kíván, mert mindkettőt helyesen, egy időben alkalmazni művészet, tudást jelent. A kutya tanításánál nagyon fontos, hogy érzékeltessük tanítványunkkal, mikor cselekszik jól és egy keményebb rászólás után megint szeretettel és nagy önfegyelemmel foglalkozzunk vele. Mindenesetre kitartó szorgalom és gyakorlati összejövetelek szükségesek ahhoz, hogy a kutyasport lelkes és önfeláldozó tagjainak száma mielőbb emelkedjen. Minden sporttársamnak őszintén ajánlom e művet. Budapest, 1957. november hó Gregosits Géza kiképzésvezető

7

I. Fejezet Elméleti rész A kutya kiképzésének elméleti alapjai Mielőtt még a kutya kiképzésével behatóbban foglalkoznák, szükséges, hogy általánosságban rávilágítsak e tárgykörben nagy mértékben elterjedt téves felfogásra. Az eddig alkalmazott kiképzési gyakorlati módszereknek az volt a hibájuk, hogy túlzottan emberi értelmet tulajdonítottak a kutyának, úgy hitték, hogy a kutya gondolkozik, következtet stb. Pedig a tudomány mai álláspontja szerint a kutya cselekedeteinek összességét a feltétel nélküli és a feltételes reflexek komplexumai alkotják. Tehát a kutya viselkedése attól függ, hogy a kiképzés során helyesen tudjuk-e felépíteni a meglévő, veleszületett feltétlen reflexeken alapuló, feltételes reflexeket. A reflexek képződésének – működésének – megértésére a következőket kell tudnunk. Feltétlen és feltételes reflexeket különböztetünk meg. A feltétlen reflex olyan örökletes veleszületett reakció, amely az állatnak nem szerzett sajátossága és kiváltása nem külső körülmény ismételt találkozásától függ. A kutya mindazokra az ingerekre reagál, amelyek idegrendszerén keresztül érik. Az ilyen reagálásokat hívjuk veleszületett, vagyis feltétlen reflexeknek. Ezek a feltétlen reflexek lehetnek egyszerűek, vagy bonyolultak. Egyszerű feltétlen reflex pl. ha a kutya egy üvegszilánkba lép és a lábát azonnal elrántja. A bonyolult reflexek viszont a reflexek láncolatából állatnak és különböző reflex komplexumokból tevődnek össze. Vagyis az egyik reflex előhívja a másikat, a másik a harmadikat és így tovább. Így következetesen különféle kombinált, úgynevezett láncolatos reflexek fejlődnek ki, mint pl. az állatnak az egész mozgása, járása, futása stb. A reflexek kialakulása és működése általában Ivan Petrovics Pavlov, a zseniális szovjet kutató, hogy a kutyák reflexműködését tanulmányozhassa, a kutya nyálmirigyéből kivezető nyílást készített a pofabőrén keresztül, s ebbe üvegcsövet helyezett. A nyál ezen az üvegcsövön keresztül a szájüreg helyett a cső végéhez illesztett edénybe távozott. Ily módon lehetővé vált, hogy a nyálmirigy működése kívülről is látható legyen. Amikor az állat szájába táplálék jut, ez ingerli az érző végződéseket, amelyek ingere eljut a nyultvelőben lévő nyálkiválasztási központba, valamint az agykéreg táplálkozási központjába és az ízlelési központ működése folytán megindul a nyálképződés. Ha az étel nyújtását pár pillanattal csengetés előzi meg, azt látjuk, hogy az állat a csengetés hangjára hegyezi fülét és abba az irányba néz, ahonnan szól a csengő. Ez a tájékozódási reflex. Ha azonban 10-20 alkalommal mindig megszólaltatjuk a csengőt, az étel adása előtt, akkor a tájékozódási reflex elkülönül, kialszik és csengő hangjára megindul a kutya nyálkiválasztása, nyalogatja a szája szélt és figyeli az etető tálat. Így a nyálkiválasztási feltétlen reflexből feltételes reflex. Tehát szerzett reflex alakul ki a csengő hangjára.

8

Ez a feltételes reflex kialakul azonban egy másik helyettesíthető ingerre is. Ha az étel nyújtásával és a villanycsengő megszólaltatásával egy időben pl. egy villanylámpa gyulladt ki, ez ugyancsak kiváltotta a nyálképződést még abban az esetben is, ha a villanycsengő hangjele később elmaradt. Az első eset egy egyszerű feltétlen reflex volt, amely jelen van az élő szervezetben az állat megszületésekor is, és működőképes. Ha az étel adásával egy időben viszont egy másik jelző, a villanykörte kigyulladása is megjelent, akkor ez a két jelző – az étel nyújtása és a villanylámpa kigyulladása gyakori ismétlés után, ugyancsak nyálképződést indított meg. Ebből tehát láthatjuk, hogy a veleszületett feltétlen reflexen épül fel, az első esetben – a csengőjelzésre – az elsőrendű feltételes reflex, második esetben, - a villanylámpa kigyulladására – a másodrendű feltételes reflex. Egészen természetes, hogy az étel nyújtásának és a villanycsengő megszólaltatásának, vagy a villanylámpa kigyulladásának egy időben, vagy pár pillanattal előbb kell történnie, különben ezek az úgynevezett feltételes reflexek nem váltódnak ki, illetve nem épülnek fel. Ez az alapja a feltételes reflexek kialakítására vonatkozó pavlovi tanításnak. Minden egyes reflex csak a saját meghatározott ingerére váltódik ki. A élet folyamán azonban ezek a reflexek kiválthatók nemcsak a hozzátartozó ingerek által, hanem azt feltételező és behelyettesített, s a szervezetnek már érzékszervére ható inger által is. Így tudjuk megérteni Pavlovnak híres kísérletét. Nem csak az étel puszta megpillantása, tehát az étel meglátásának és megérzésének ingere indította meg a nyálképződést hanem az átváltoztatható volt oly módon, hogy úgy a csengő jelzésére, mint a fényjelzésre kiváltódott a nyálképződés. Az agykéreg az a nagy kapcsolótábla, amely át tudja váltani a feltétlen reflexeket feltételes reflexekre. Így tudjuk megérteni, hogy tulajdonképpen mi a kiképzés. Kiképzésünket tehát úgy kell tudnunk beállítani, hogy a veleszületett feltétlen reflexekre – pl. a tájékozódási reflexre, a „ mi ez? „ reflexre – építsük fel azokat az ingereket, amelyek a feltételes reflexeket kiváltják. Így pl. a „szimat, keress” hanginger és az ezzel egy időben alkalmazott szimat, mint a szaglóérzékre ható inger, valamint a kézjel, s a vezető egész magatartása, mint komplexinger, mely a tájékozódási reflexre van alapítva, váltja ki gyakori ismétlés után a keresési, a nyomkövetési reflexeket. A kiképző munkája nem más, mint a feltételes reflexek kialakítása. Egészen természetes, hogy a veleszületett tájékozási reflexre felépülő feltételes reflex arra a hangingerre, hogy „szimat, keress” csak akkor fog kialakulni, ha ezt következetesen gyakran egymás után alkalmazzuk. Ezeket a feltételes reflexképzéseket hívjuk mi a kutyakiképzésnél gyakorlatnak”. Ezek a feltételes reflexek minden érzékszerver; A látásra, a hallásra, a tapintásra, az ízlelésre és a szaglásra is kiépíthetők. Pl., ha az étel nyújtásával egy időben vagy az egy pár pillanattal megelőzve, valamilyen szerszámmal mindenkor egy meghatározott helyen, a kutya bőrét vakargatjuk, huzamosabb gyakorlás után a nyálkiválás megindul. Éppen úgy, mint az előbbi esetben, amikor a villanycsengő megjelenésétől feltételezetten indult meg a nyálkiválasztás. Pavlov laboratóriumában folytatott kísérletek ezt kézzelfoghatóan bizonyították be. Ugyanis míg az egyik kutató az étel nyújtásával egy időben a kutya bőrét izgatta, valamilyen alkalmatossággal, a mási különféle hangjeleket, a harmadik pedig fényjeleket adott, mind a három esetben, az étel nyújtásától függetlenül – mert később az ételnyújtás elmaradt – megindult a nyálkiválasztás. 9

Ilyen egyszerű feltétlen reflexek: a nyálkiváltódási reflex, a pupilla reflex, az izomzat reflex stb. A feltételes reflexek kiváltódásával találkozunk a gyakorlati életben is. A laboratóriumokban tudatosan váltották ki ezeket a feltételes reflexeket, de a mindennapi életben bizonyos eseményeknek egyforma, gyakori megismétlődésekor, az állatban csak a feltételes reflexek az ember akaratán kívül is kiváltódnak. Egy ilyen eklatáns példa Rolf v. Ende könyve szerint a velencei Szent Márk téri galambokban kiváltódott feltételes reflex. A galambokat valamikor ugyanis a toronyórának 9 órát jelző ütésekor etették. Ma amikor 9 órát üt az óra, a galambok ezrei jelennek meg a Szent Márk téren és várják etetésüket. A feltételes reflexek fokozatos kifejlődése Említettem már, hogy az első esetben az étel nyújtását egy hangjellel kapcsolták össze, amelynek következtében az ételnyújtás elmaradásakor is megjelent a nyálképződés. Ez egy elsőfokon kifejlett feltételes reflex. Abban az esetben, midőn a fényjelre, tehát a villanykörte kigyulladására indult meg a nyálképződés, már egy másodrendű feltételes reflexszel állunk szemben, s így építhetők ki a reflexek harmad-, negyed és így tovább fokon is. Krasnogorsi pl. a gyermekeknél nyolcadrendű reflexeket is ki tudott építeni. A kutyáknál szintén kiépíthetők a többrendű reflexek. A folytonos gyakorlás következtében nálunk embereknél is kiépülnek ilyen reflexek. Egy igen érthető példa erre – amit Rolf v. Ende említ könyvében – az autóvezetés… a sebességváltás, a kapcsolás, a fékezés, a kormányzás, mind-mind külön cselekmények, azonban a folytonos gyakorlat következtében ezek már mintegy automatikusan jönnek létre. A vezető már nem is gondol ezeknek a cselekményeknek akaratos végrehajtására, csak az utat nézi; az esetleges akadályok és bizonyos körülmények pedig, mint ingerek kiváltják azokat a feltételes reflexeke, amelyek a kapcsolást, a fékezést, a kitérést stb. Tehát az autóvezetését eredményezik. Másik példa erre az indiai egyik vallási szektának, a temetések pontos kezdeti ideje, amikor is a keselyűk négy órakor gyülekeznek a „hallgatás tornyá”-t környező fákon. A veleszületett és szerzett reflexek A veleszületett bonyolult reflexekhez sorolhatók az ún. ösztönök, amelyek élettani jelentőségűek szerint két alcsoportra oszthatók: 1. olyan reflexekre, amelyek a fajta fennmaradására, fenntartására irányulnak, 2. azokra a reflexekre, amelyek az egyed fennmaradását biztosítják. Az első csoportban felsorolt reflexek közé tartoznak a nemi és a szülői reflexek. A második csoportban felsoroltak közé a táplálkozási, az önvédelmi és a tájékozódási reflexek, vagy ösztönök. A bonyolult ösztönös reflexek az élő szervezetnek életakaratán nyugszanak. Ezek az állandóan változó környezetben – miliőben – a lét megvédését biztosítják. A kutya a veleszületett reflexekkel nem tudna hozzásimulni a mindennapi élethez, mert hiszen az életviszonyai, körülményei állandóan változnak. Ebbe kell tehát a szervezetnek belehelyezkedni. A veleszületett reflexek önmagukban erre az alkalmazkodásra nem lennének 10

elegendők, szükséges tehát, hogy a kutya életében nagyon sok új szokást, reflexet vegyen fel. Ezeket az élet különböző viszonyai között kifejlődő reflexeket feltételes, vagy szerzett reflexeknek hívjuk, szemben az előbb említettekkel, amelyek mint mondottam, a veleszületett feltétlen reflexek. A feltételes reflexek keletkezése a veleszületett, vagyis feltétlen reflexek alapján épül fel. Az életben kifejlődött feltételes reflexek birtokában tudja a kutya megtalálni az ételt és tud védekezni az ártalmas behatásokkal szemben. Vagyis a feltételes reflexek biztosítják részére az őt környező világban – miliőben – való tájékozottságot. Így a feltételes reflexek kiegészítik a feltétlen reflexeket. A feltételes reflexek keletkezése Vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogyan keletkeznek és fejlődnek ki a feltételes reflexek és mi szükséges ennek megteremtődéséhez? A feltételes reflexek kifejlődéséhez 3 feltétel szükséges: 1. egy közömbös, azaz indifferens inger, 2. feltétlen inger, 3. az előbb említett két ingernek időbeli egybeesése úgy, hogy a közömbös ingernek valamivel hamarabb kell működésbe lépnie, mint a feltétlen ingernek. Így tehát a közömbös ingerből feltételes inger lesz, azaz a feltételes jelzője a feltétlen ingernek, a feltételes reflex kialakulása mellett. A feltételes inger ugyanazt a cselekvést indítja el, mint a feltétlen inger, vagyis ahhoz, hogy egy feltételes reflex kifejlődjék, szükséges egy feltétel és a meglévő veleszületett feltétlen inger, amelyből a feltételes reflex a gyakori feltétel ismétlődése által kiváltódik. Így pl. amikor a kutyát ültetésre tanítom és jobb kezemmel megfogom a nyakszíját, balkezemet ráteszem a kutya ágyékára, bal kezemmel egy lefelé irányuló nyomást gyakorolok a kutyára, s őt fizikai erőmmel leülni kényszerítem, ugyanakkor sarkaimat összeütve azt a vezényszót adom, hogy „ülj”, több ingert alkalmaztam. A nyakszíjnak jobb kezemmel való fogásakor, bal kezemnek pedig a kutya ágyékára való helyezésekor az inger a kutya tapintóérzékére, sarkaimnak összeütése és az ülj hangjel elhangzása pedig hallószervére hatott. Ez utóbbi tehát egy hanginger volt. Ezeket a mozgásokat követő testmozdulatom összessége pedig a kutya látószervére hatott ingerként. Többszöri ilyen gyakorlás után kialakul a kutyában a feltételes reflexek: a leülés parancsra. Az eddig közömbös (indifferens) hanginger, az „ülj” vezényszó, valamint az eddig közömbösen hatott inger; sarkaimnak összecsapása stb. átváltozott az érzékeny ingernek feltételes jelzőjévé, amely többszöri gyakorlás után kiváltotta a feltételes reflexeket, vagyis a kutya leülését. Jól meg kell jegyeznünk azonban azt, hogyha a feltételes reflex kifejlődése után hosszabb időn keresztül nem kapcsoljuk össze a feltételes ingert a feltétel nélküli ingerrel, a már kialakult feltételes reflex kialszik és a kutya a vezényszóra nem reagál. Ez tehát a gyakorlatban a következőt jelenti. A feltételes reflexek kialakításának helyes módja

11

Ha kutyánk az előbb említett inger hatására már leül, de ennek megörülvén már csak a halló szervére alkalmazott ingert, tehát az „ülj” vezényszót használjuk, előfordul, hogy a kutya nem fog leülni, mert a feltételes inger nincs feltétlen ingerrel megerősítve s így a vezényszó fokozatosan elveszti jelentőségét. A vezényszó adásakor tehát szükséges, hogy időközönként a feltételes ingert feltétlen ingerrel egybekapcsoljuk, hogy a feltételes reflex működjék. Jobb kezünkkel tehát ismét meg kell fognunk a kutya nyakszíját, bal kezünkkel pedig egy időben lenyomnunk a kutya hátsó részét. Csak így fog gyorsan és maradandóan kifejlődni a kutyában a feltételes reflex. Nem helyes tehát az oktatásnak az a módszere – amelyet magam is gyakran hallottam a gyakorlótéren a következőképpen elhangzani, - hogy „nem kell azt a kutyát állandóan piszkálni és tapogatni, tudja az már a gyakorlatot, ne nyúlkáljon a kutyához, hanem rántsa meg a pórázt!” Ugyanilyen utasítást hallottam a fektetésnél is, amikor a kutya a kapott vezényszóra nem feküdt le: „nem kell a kutyát nyomkodni, meg kell a pórázt rántani, tudja az már, hogy le kell feküdnie”. Az ingernek ily módon való alkalmazása hibás, mert alaptörvény, hogy egy gyakorlat végrehajtásához, vagyis egy feltételes reflex kialakításához mindég egy és ugyan azokat az ingereket kell használni. Ha pedig az ültetésnél a nyakszíjnak jobb kézzel való megfogása, a bal kéznek pedig a kutya farára gyakorolt egyidejű nyomása, valamint az „ülj” vezényszó elhangzása nélkül csak a pórázt rángatjuk, viszont a pórázt rántjuk egy másik feltételes reflex a rosszul alkalmazott feltétel nélküli és feltételes ingerek következtében egyáltalán nem, vagy rosszul alakulnak ki. A kiképzés helyi módja: a meghatározott feltételes ingerekre állandó feltételes reflexek kifejlesztése. Ezért a feltételes ingernek, mint a feltétlen inger jelzőjének a kutya gyakorlati kiképzésénél igen nagy szerep van.

12

Vizsgáljuk meg azt a kérdést, milyen ingerből lehet feltételes inger Bármilyen inger, amely a szervezet érzékszervei által felfogható – tehát a szaglás, a látás, a hallás, a tapintás és ízlelés érzékszerveire ható inger – lehet feltételes inger. A feltételes ingerek viszont lehetnek egyszerűek és bonyolultak (komplex ingerek). Az egyszerű ingerek egy ingerből, a bonyolult vagy komplex ingerek több ingerből állnak. A kiképzésnél nagy általánosságban az összetett ingereket használjuk. Ezek az összetett ingerek a következők: 1. vezényszavak, tehát a halló érzékszervre ható ingerek, 2. a különleges kéz-, láb vagy testmozdulatok, melyek a látó vagy a tapintó érzékszervekre ható ingerek, 3. a vezető viselkedése általában, mint a látó, halló, tapintó, szagló és ízlelő érzékszervekre ható inger. A vezényszó tulajdonképpen, amint azt előbb is mondottam, egy feltételes hangingert képez, amely bizonyos többszöri gyakorlás után egy megfelelő feltételes reflexet vált ki. A vezényszó maga, a kutya kiképzésének a kezdetén még nem képez parancsot, hanem csak egyszerű hangingert, amely még közömbös a megkívánt feladat elvégzéséhez, feladatunk azonban, hogy ezt a közömbös (indifferens) hangingert átváltoztassuk feltételes ingerré, hogy az létrehozza azt a speciális feltételes reflexet, amely által a vezető vezényszavára vagy jelére a kutya a megkívánt mozdulatot elvégezze. Igen fontos a vezényszó kiejtésének a módja is, vagyis a hang modulációja. A hanginger 1. a hangnak a magasságából, 2. a hang erősségéből, 3. a hang színezetéből áll. Tehát a hang magasságának, erősségének és színezetének változtatása határozza meg a hang izgató jellegét, ennek segítségével érzékeli a kutya a hangok különbözőségét. Ezért igen fontos, hogy miként ejtjük ki a vezényszavakat. A rendes vezényszót nem túl hangosan, de parancsolóan ejtjük ki. A biztató vezényszót hosszasan, kedveskedő hangon, vidáman, a fenyegető vezényszót azonban határozottan és szigorúan adjuk. Így a hanggal való vezénylés – tehát a hallóérzékszerve adott ingerek különböző intonációja – a feltételes reflexek kiváltására ad módot úgy, hogy a kiképző a kutya cselekvéseit bizonyos vonatkozásban így is irányítani képes. Az előbbi példánál maradva tehát, amikor a kiképző egy közepes hangnemben kiejtve az „ülj” vezényszót adja, a rákövetkező egy-két pillanat múlva ezt a vezényszót megerősíti azzal, hogy kezeivel a kutya tapintó érzékszerveire nyomást gyakorol, ugyanakkor a kutya nyakszíját kissé felfelé húzza, melynek eredményeképpen a kutya leül, a feltételes reflex többször gyakorlás után már a vezényszóra is kifejlődik. Ebben az esetben az alap, amelyből a feltételes reflex keletkezett, egy feltétlen inger, vagyis a kéznek a bőrre és izomzatra kifejtett, tehát a tapintószervre kifejtett ingere. Ha a kutya a közepes hangnemben kiejtett vezényszóra pontosan teljesíti a megkívánt feladatot, biztató hangon, kedvesen kiejtett vezényszóval meg kell dicsérni „jól van”. Viszont, ha a kutya az alkalmazott ingerekre a megkívánt feladatot (mozdulatot) nem teljesítené pontosan, akkor ugyanazt a vezényszót alkalmazzuk ismételten – tehát az „ülj”-t – de ezt már fenyegető hangnemben, szigorúan kiejtve. Egészen természetes – mint az már az eddig elmondottakból is kitűnik – hogy az alkalmazott ingereknek egy-egy gyakorlat véghezvitelénél mindig ugyanazoknak kell lenniük. Tehát úgy a vezényszót, mint a kísérő kézjeleket egyformán kell adnunk. 13

A vezényszavak legyenek rövidek, mert ezek érthetőbbek, élesebbek és meggyorsítják a feltételes reflexek kialakulását. A gyakorlat bizonyítja, hogy a feltételes reflexek az egy időben alkalmazott több inger hatására – tehát a vezényszó és a kézjel összekapcsolása esetén – hamarabb alakulnak ki a kézjelre (tehát a látószervre, vagy a tapintószerve alkalmazott inger) mint a vezényszóra, vagyis a hallószerver alkalmazott inger esetében. A kiképzésnél vigyáznunk kell arra, hogy a fájdalmat, tehát a fájóinger alkalmazását csak mértékletesen vegyük igénybe, nehogy ez a kutyánál egy helytelen, félelmi reflexet hozzon létre, ami a kiképzés későbbi fázisiban gátlásként jelentkezhet. Ezt a kitételt jól jegyezzük meg, mert ezzel a gátlásként ható félelmi reflexszel még igen sokszor fogunk találkozni. A feltételes reflexek kialakulásának gyorsasága és maradandósága sok feltételtől függ. E feltételnek egyike a feltételes és feltétel nélküli ingerek ereje. A kutyára alkalmazott feltételes inger lehet gyenge, közepes és erő. A gyenge feltételes inger alkalmazásakor kifejlődött feltételes reflex ugyancsak gyenge lesz. A közepes feltételes inger hatására kifejlődött feltételes reflex közepes, az erős feltételes inger alkalmazásakor kifejlődött feltételes reflex pedig erős lesz. Azonban az ingereknek fizikai ereje és (fiziológiai) élettani hatása között csak egy bizonyos határig van meg az egyenes arány. Mihelyt a feltételes inger fizikailag mértéken felüli erős ingerré válik, az már nem kívánatos reakciót vált ki. A mértéken felüli alkalmazott erős ingerre a kutya vagy részleges, vagy teljes fékező magatartással felel. A túl erős (mértéken felüli) inger alkalmazása idegbetegséget idézhet elő, amely teljes munkaképtelenséget vonhat maga után. Elvonó, gátló, fékező ingerek A kiképzés során tekintettel kell lennünk a figyelmet elvonó ingerekre is. Amikor a figyelmet elvonó, elterelő ingerek jelentkeznek, a feltételes reflexek érvényesülése nem lehet tartós és így a megfelelő vezényszóra vagy kézjelre a külső elvonó ingerek hatása alatt a feltételes reflexek lefékeződhetnek. Az elvonó ingerek lehetnek külsők vagy belsők. Az olyan ingereket, amelyek a környezetből (miliőből) jönnek, külső elvonó ingereknek, azokat az ingereket, melyek magában a szervezetben keletkeznek, belső elvonó ingereknek nevezzük. Külső elvonó ingerek tehát: a kiképzés közben megjelent zavaró körülmények, így állatok, madarak, emberek, különböző járművek, hirtelen keletkezett zaj, lövés stb. Belső elvonó ingerek pedig a belső fájdalmak, valamelyik érzékszervnek a túlterheltsége, a test kin stb. Az elvonó inger ereje a biológiai hatástól függ. Minél erősebb ez a biológiai hatás, annál nagyobb izgató erővel hat a kutyára. A belső elvonó ingerek hatása nagyobb, mint a külső elvonó ingereké. A belső elvonóingereknek a feltételes reflexre érvényesülő fékező hatása állandó, a külső elvonó ingerek hatása azonban idővel el is múlhat. Vigyázzunk a túlzott mértékben alkalmazott ingerekre, mert ha a kutyát csak fájóérzést kiváltó ingerrel tanítjuk, akkor az ilyen egyoldalú módszer alkalmazásával a kutya bátortalan, félénk és ideges lesz, ami viszont a vezető és a kutya közötti kapcsolatot meglazítja és a kutya kiképzését megnehezíti. 14

Jól meg kell jegyeznünk, hogy a kiképzésnél minden elvonó inger, mint komplikáló tényező jön számításba. A figyelmet elterelő ingerek jelenlétekor a kutya kiképzése nehezebb, illetve a sok zavaró inger hatása következtében a kutya nehezebben dolgozik. Nagy vonásokban tisztában vagyunk a feltételes reflexek kifejlődésével. Ennek ismeretében már meg tudjuk érteni és magyarázni azokat a hibákat, amelyek eddig a kiképzés alatt számunkra ismeretnek voltak, s magyarázatát tudjuk adni annak, hogy a kutya miért reagál egy és ugyanazon gyakorlatok végrehajtásánál különbözőképpen. A kutyák magasabb rendű idegműködésének típusi és osztályozása A kutyakiképzésnél igen nagy fontossága van annak, hogy a kutya milyen idegtípushoz tartozik, mert egy-egy idegtípushoz tartozó kutyát más és más módszerrel kell kiképeznünk. Pavlov professzor felfektetett egy rendszert, amely osztályozás a kutyák magasabb rendű idegműködésének típusait állapítja meg. Pavlov akadémikus, a zseniális szovjet tudós dolgozta ki a kutyák magasabb rendű idegműködése általános típusairól szóló tant. Éveken keresztül, laboratóriumi vizsgálatai során a feltételes reflexek működéseit és kialakulását figyelte, s tanulmányozta a kutyákat. Pavlov akadémikus arra a következtetésre jutott, hogy az idegfolyamatokat vehetjük a típusok osztályozásainak alapjául, melyeknek három alaptulajdonságát különböztette meg: Ezek az idegfolyamatok erőssége, az idegfolyamatok egyensúlya és az idegfolyamatok mozgékonysága. Az idegi folyamatoknak ezen felsorolt tulajdonságai azok, amelyek egyidejűleg különbözően kombinálódva meghatározzák az egyes állatok egyéni viselkedéseinek különbségeit. A kutyákat idegfolyamatai erőssége szerint erősekre és gyengékre osztja fel. Úgy az ingerlési, mint a gátlási folyamat lehet erős, vagy gyenge. Az idegfolyamatok erősségének nagy jelentősége van, mivel az állat idegrendszerét gyakran igen erős ingerek érik, viszont ha az idegi folyamatok nem eléggé mozgékonyak, a folyamat tehetetlenségéről beszélünk. Az idegfolyamatok mozgékonysága szerint viszont mozgékony és tehetetlen típusokat különböztet meg. Az idegfolyamatok osztályozása és megfigyelése után 4 fő típust különböztet meg. Ezek szerint a kutyák az alábbiak szerint oszthatók be:

15

A kutyák magasabb rendű idegműködésének típusai (osztályozása) A magasabb rendű idegműködés típusa

A vérmérsékletek osztályozása Hypokrates szerint

Az idegi folyamatok tulajdonságai ereje

egyensúlya Ingerületi folyamat túlsúlyban

mozgékonysága -

Kolerikus

Ingerlékeny v. féktelen

erős

Élénk

erős

kiegyensúlyozott

mozgékony

Szangvinikus

Nyugodt

erős

kiegyensúlyozott

tehetetlen

Flegmatikus

Gyenge - gátlásos

gyenge

Gátlásos folyamat túlsúlyban

-

Melankolikus

A magas fokú idegműködés típusainak megállapítása céljából Pavlov professzor laboratóriumában speciális eszközöket és módszereket dolgoztak ki, amelyeknek segítségével a különböző idegrendszer-típusok meghatározták. Ezek a diagnosztikai kísérletek azonban a kutyatenyésztők és a kutyakiképzők részére sajnos elérhetetlenek. Ehhez különlegesen berendezett laboratórium és igen hosszadalmas kísérletek szükségesek, amelyek azonban a tenyésztők és a kiképzők részére a gyakorlatban nem állnak rendelkezésre. A típusok különböző megítélése kísérletek nélkül tévedéseket eredményezhet. Például külsőleg hosszú, lomha kutya szangvinikus és melankolikus, sőt kolerikus is lehet vagy fordítva. Dr. Ángyán, az Orvosi Élettani Intézetben, mozgékony, élénk ír szetterek és vizslák karakterét határozta meg, s megfigyelése szerint majdnem mind flegmatikus volt. Fontos ebben a vonatkozásban azt tudni, hogy az idegrendszeri típusok reakcióját nem a külső megjelenés, hanem a támasztott követelményekhez való alkalmazás módja szabja meg. A kiképzőnek meg kell figyelnie, hogy a tanítás alkalmával kutyája hogyan viselkedik bizonyos gyakorlatok beállításakor, hogy a magas fokú idegműködés típusát megállapíthassa. A kutya magas fokú idegműködésének jelei a következők: 1. a feltételes reflexek keletkezésének gyorsasága pontossága és maradandósága, 2. a fékező, tehát a gátló tényezők keletkezésének gyorsasága, azoknak változó vagy állandó volta, 3. a kutya mozgási reakciójának üteme. Előbb említettem, hogy 4 ilyen idegműködés-típus van: 4. féktelen, vagyis kolerikus, 5. élénk, vagyis szangvinikus 6. nyugodt, vagyis flegmatikus, 7. gyenge, vagyis melankolikus. A kolerikus típus

16

A féktelen, kolerikus típushoz azok a kutyák tartoznak, amelyek könnyen betaníthatók, melyeknél kiképzés alatt igen gyorsan alakulnak ki a feltételes reflexek, de a gátlások rapszodikusan jelentkeznek, nem állandósulnak, így sokszor megbízhatatlanok. Mozgási reakciójuk üteme élénk és határozott, a fáradtság csak lassan következik be, de a gátló szokások könnyen jönnek létre. Igen gyakran átcsapnak az egyik nyomról a másikra és a nyomtöréseket gyakran kihagyják, nem pontosan követik. Az idegérzékeny kutyák kiképzésénél nem szabad elfelejtenünk, hogy a fékező folyamat erős, de az izgató folyamatokhoz képest gyenge. Az erősség tekintetében a fékező folyamat nem felel meg tehát az izgató folyamatnak. A kiképzésnél vigyáznunk kell, hogy a fenyítést fokozatosan alkalmazzuk, s ennek alkalmazása mindig arányban álljon az izgató folyamattal. Az idegérzékeny kolerikus típusú kutyák kiképzésénél csak mértékletesen szabad adagolni a feladatokat, vagyis a kiképzési rendszert olyan célzattal kell felépíteni, hogy fokozatosan eltüntesse az izgató folyamat fölényét a fékező folyamattal szemben. Vagyis óvatosan lassan, lépésről-lépésre kell a kiképzésben előrehaladnunk. A szangvinikus típus A szangvinikus típusú kutyák mozgása ugyancsak élénk és határozott. Ezeknél könnyen és gyorsan alakulnak ki a feltételes reflexek, szívósak és pontosak. Lassan fáradnak, legtöbb esetben megbízhatók, teljesítik feladatukat és máluk munkamegtagadással nemigen találkozunk. Ezeknél a fékező, tehát a gátló tényezők is gyorsan fejlődnek. A legnehezebb feladatokat is minden különös izgalom nélkül nyugodtan kitartóan, buzgón elvégzik anélkül, hogy idegrendszerüket különös mértékben megfeszítenék. A flegmatikus típus A flegmatikus típusú kutyák legtöbbször lassúak, nyugodtak, sőt lusták is. A fékező, gátló szokások könnyen fejlődnek ki. Szimatmunkájukban elég jól haladnak előre, minden komolyabb hiba nélkül. A flegmatikus típusú kutyák kiképzése lassúbb, a gyakorlatokat nehezebben hajtják végre, azonban ha több időt szánnánk kiképzésükre, akkor elég jól volnának taníthatók. A flegmatikus típusú kutyák nehezen bírják el a gyors változást és az izgató folyamatokból a fékező folyamatokba való átmenetet. Ezért ezzel a kutyatípussal való bánásmód legyen mindig nyugodt és egyenletes. A melankolikus típus Melankolikus típusú kutyánál a megkívánt reflexek, valamint a fékező és gátló reflexek nagyon nehezen, vagy egyáltalában nem fejlődnek ki, s ha kifejlődtek, akkor sem tartósak. A feltételes reflexek kifejlődése és működése rendszertelen. Ehhez a típushoz tartozó kutyák igen gyakran engedetlenek és ennek következtében megbízhatatlanok. Gyorsan elfáradnak. Az erős ingerbehatásokat nem bírják el és igen gyakran külső gátló hatás alatt állnak. Ezek a kutyák a környezetükben végbemenő legapróbb változásokra is reagálnak, mely figyelmüket elvonja és legtöbbször gyávák. 17

Bár a gyakorlati kiképzés során a helytelen módszerek következtében az ilyen típusú kutyák idegzete erősen legyengült, mégis a következetes kíméletes kiképzés és az esetleges környezetváltozással jó eredményeket érhetünk el, bár ezt s kutyatípust kiképezni igen nehéz. Milyenek a kutyánál a túlsúlyban lévő domináló reakciók Igen fontos a kiképzésben tekintettel lenni arra, hogy milyenek a kutyánál a túlsúlyban lévő domináló reakciók. A túlsúlyban lévő reakciók jellegzetessége abban nyilvánul meg, hogy a felfogott speciális ingerek közül a legerősebb inger kivált egy meghatározott reakciót. Érett, tehát a teljes testi felépítést elért kutyáknál a túlsúlyban lévő reakció alapformái a következők: 1. védekezés aktív formában, 2. védekezés passzív formában 3. táplálkozás reakciója, 4. tájékozódás reakciója. A kutya születése pillanatától fogva már több meglévő reakcióval rendelkezik. Említettük már, hogy az ilyen komplikált feltétlen reakció csoporthoz tartoznak az úgynevezett ösztönök, úgymint: a védekezési, táplálkozási, tájékozódási stb. A szerzett szokások jellegei a kutyáknál különbözők. Ez függ a kutya egyéniségétől és attól, hogy milyen feltételek között nőtt fel. Ha a kutya olyan környezetben nevelkedik, ahol állandó fenyegetést és verést kap, akkor ha huzamosabb ideig van ilyen körülmények között, nála a passzív védekezési reakció határozott formája jelentkezik, tehát félénkké, gyávává lesz. Ez a reakció kiváltódik nála az ember megjelenésére, hangos kiáltására és heves mozdulataira is. Ha a kutyánál rendszeresen és fokozatosan fejlesztik az idegen ember iránti gyűlöletet, a bizalmatlanságot és haragot, akkor a kutya, pusztán az idegen ember meglátására haragosan ugatni kezd és annak közeledésére pedig rátámad. Tehát mindkét esetben a környezetnek nevelő hatására szokásokat vesz fel, amelyek megrögződnek benne. Ez a szerzett élettapasztalat lehet tartós, vagy mulandó, attól függően, hogy milyen hosszú időn keresztül nevelkedett a kutya ilyen körülmények között. A nevelés mikéntje, - hogy úgy mondjuk –ráteszi bélyegét a kutya viselkedésének jellegére. Ez azonban nem jelenti azt, hogy ezek a szokások és reakciók most már végképp állandósulnak és megváltoztathatatlanok, mert ha megváltoztatjuk a nevelés módszerét úgy ezek az előbbi körülmények között felvett szokások, tehát a domináló reakció jellege is megváltozhat. Az igy megváltozott feltételek folyamán a régi reakció elmosódik, végül eltűnik, az új reakció pedig fokozatosan megerősödik és ez fogja uralni a kutya viselkedését. Tehát az újonnan szerzett reflexek összessége – komplexuma – meghatározza az uralkodó reakciónak az új változatát. Az egyik kutyánál a domináló reakciók könnyebben és gyorsabban változhatnak meg, a másiknál azonban nehezebben és lassabban, míg a harmadiknál talán alig, vagy egyáltalán meg sem változnak. Egy olyan öregebb kutyából, amely állandóan olyan miliőben élt, hogy nála a félelem reflexei erősen kifejlődtek, nem lehet már bátor, rámenős, támadó kutyát nevelni. A reakció változását nemcsak bizonyos nevelési körülmények idézhetik elő, ez függ a kutya egyedi sajátosságától, idegrendszerétől, sőt korától is.

18

Hogyan állapíthatjuk meg az uralkodó reakciókat, mi ennek a módszere és technikája Ezeket a megállapításokat legjobb a délelőtti órákban végezni kb. 3 vagy5 órával az etetés után, amikor a kutya már kipihente magát, még friss és eleven. A kutya uralkodó reakciójának megállapítása, megfigyelése céljából ne a kutya rendes tartózkodási helyét, hanem új környezetet válasszunk, mert a kutya a megszokott helyen és környezetben esetleg bátran viselkedik és támadó hajlamot mutat, ismeretlen és megváltoztatott, tehát szokatlan környezetben azonban esetleg gyáva és bátortalan hajlamot. Az összetett komplexingerként pedig – amely egy időben megteremti a táplálkozási, védekezési és tájékozódási reakciót – ételt, idegen embereket, és új környezetet kell felhasználni. A kutyát elvisszük a megszokott környezetéből egy idegen, előtte ismeretlen terepre, ahol a kutyát kikötjük egy fához. A kutya vezetője a kutya elé tesz egy edényben ételt és elbújik egy olyan helyre, ahol őt a kutya nem láthatja. Amikor a kutya vezetője eltávozott és a kutya figyelme már elterelődött vezetőjéről, hozzákezd az evéshez. Ekkor előjön egy idegen ember a rejtekhelyéről, kezében egy suhogó vesszővel. Elsétál 5-6 lépés távolságra a kutya előtt és eltűnik. Majd egy másik idegen személy bújik elő az ellenkező oldalról, kezében botot tartva a kutya felé megy. Először lassan, majd később heves mozdulatokkal támadóan fellép és igyekszik a kutyától az ételt elvenni, majd eltávozik az előbbi rejtekhelyére. Nézzük meg miképpen fognak a megfigyelt kutyák viselkedni. Az aktív védekezési reakció Az első esetben a vezető távozása, tehát a gazda távozása után, a kutya gyorsan tájékozódik az új terepen és hozzákezd az evéshez. Az első ember megjelenésére – aki pálcával haladt el előtte – vagy abbahagyja az evést, vagy evés közben dühösen morog, fogait vicsorgatja és figyeli az embernek a mozdulatait. A második segédnek a közeledésére, aki a kutya felé az étel nem köti le a figyelmét. Vagy ha eszik is, azt gyorsan és kapkodva teszi. A második ember eltávozása után kutya vagy tovább ugat, vagy ugat néha-néha, felfigyel, de az ételét megeszi. Ezek a jelenségek a védekező reakció aktív formáinak voltak a jelei. A passzív védekezési reakció A másik esetben a gazda eltávozása után a kutya félénken körülnéz, felel, a levegőbe szagol, majd a földet szaglássza, vinnyog, az ételt szüneteket tartva eszi meg, néha az evést abba is hagyja, lefekszik és fejét a földre szorítja. Az első ember megjelenésekor feláll, gyávaságot mutatva körülnéz, lapul. A második ember megjelenésekor az ellenkező irányba próbál elszaladni. Mikor ez a második ember is eltávozott, ismét félénken körülnéz, néha-néha belekóstol az ételbe, vagy egyáltalán nem is eszik. Ez a védekezési reakció passzív formáinak a megnyilvánulása. Az étkezési reakció

19

A harmadik esetben a gazda távozása után a kutya mohón enni kezd, s az első ember megjelenésénél még gyorsabban eszik, szemével követi az embert, akinek közeledtére még morog is. A második ember megjelenésekor tovább eszik, ugat, morog, az evést azonban nem hagyja abba és igyekszik a tálat a fogával vagy lábával maga elé húzni. Ha ez a második ember is eltűnt, ennek távozása után gyorsan felzabálja az ételt, Ez az étkezési reakciónak, a falánkságnak volt a jele. Miért volt szükség a kutyáknál ezeknek az uralkodó tulajdonságoknak a megállapítására? Azért hogy megállapítsuk: a kutya ismeretlen körülmények között milyen magatartást tanúsított, mert a kutyának bátornak kell lenni, tehát a védekezési reakciója legyen aktív. A legutolsó példa szerinti étkezési reakció jeleit mutató kutyák elég jól képezhetők ugyan, ezeknél gyorsan fejlődnek ki a reflexek az éves ingerére, az evési ingert viszont kitűnően fel lehet használni az aktív védekezési reakció fejlesztésére. De ezeknél nagyon nehéz kifejleszteni az ételről való lemondás megszokását. Milyen típusú kutyák alkalmasak kiképzésre? A kiképzés szempontjából legértéktelenebbek a gyáva, passzív védekezést mutató kutyák. A kiképzésre vonatkozó alkalmasság tehát függ: az idegrendszer típusától és a kutya korától. A kiképzés szempontjából legjobb típus a szangvinikus, majd a flegmatikus, gyengébb a kolerikus (idegérzékeny), a leggyengébb a melankolikus kutya. Ezek a típusok azonban nem jelentkeznek az imént felsorolt tiszta formákban, hanem van a két típus között álló is, sőt előfordul több variáns is. Ezeknek részletes taglalása már túlmenne e könyv céljainál. Ezeknek a tudományos alapoknak ismeretében most már tisztán látunk a kutyakiképzés alapvető kérdéseiben és szakavatott kézzel tudunk hozzákezdeni a kutyáknak tudományos alapokon nyugvó kiképzéséhez, eltérően az eddigiektől, amikor is a sötétségben tájékozatlanul botorkálva, magunkat a véletlenre bízva próbálkoztunk a kutyakiképzés terén elfogadható eredményeket elérni. Az eddigi kiképzési metódusoknak az volt a hibájuk, hogy az egyes kiképzők a tanfolyamokon elsajátították ugyan a kiképzés egyes fogásait, azokat azonban értelem nélkül hajtották végre. A kellő szakismeret hiányában pedig nem találták, s így természetesen kiküszöbölni sem tudták azok a hibaforrásokat, amelyek előttük a kiképzés során mint akadályok merültek fel. Minthogy a hibaforrás okát nem ismerték, meg sem találhatták a módját a hibák kijavításának. Annyit tudtak csak, hogy egyik vagy másik megkívánt gyakorlat végrehajtásához egyik vagy másik mozgás véghezvitele szükséges. De hogy miért kell ezt tenni, s mi ennek az alapja, azzal nem voltak tisztában, s az e téren mutatkozó hiányosságot még csak fokozta, hogy az ilyen tudományos alapismereteket nélkülöző kiképzők továbbadták tapasztalatikat az általuk tanított kutyavezetőknek, akiknél az alkalmazott fogások helyessége még jobban és még nagyobb mértékben lecsökkent, ugyannyira hogy a végén már csak nagyon kevés maradt az eredeti, tudományos alapokon nyugvó kutyakiképzési módszerből. Így azután mind több és több lett azoknak a kutyáknak a száma, amelyek a gyakorlatban előfordult eseteket nem tudták megoldani és úgy a védelmi, mint a nyomozási munkáknál eredménytelenül jártak el.

20

Ezek a kutyavezetők olyanok voltak, mint a betanított segédmunkások. Eltanulták a gyakorlatban előforduló fogásokra – mely tevékenység nem lebecsülendő, ellenkezőleg igen dicséretes – de tudományos ismeretek hiányában előrehaladni nem voltak képesek. Maga a tapasztalat ma már kevés, előre kell tudni haladni. A gyakorlati embernek meg kell tanulnia, meg kell ismernie a tudós kutatásainak eredményét, hogy ezeket a haladás és a mindig tökéletesebb munka szolgálatába tudja állítani. A teoretikusoknak a praktikusokkal – gyakorlati munkásokkal – össze kell fogniuk és szorosan együttműködve haladni a cél felé! Igen sokszor hallottam a közel múltban is olyan panaszokat a kutyavezetőktől, hogy nem sikerül a nyomozás, mert a kutya igen gyakran áttér a zavaró nyomra, nem sikerül az úgynevezett tárgykiválasztás – helyesen mondva a szimatazonosítás – mert a kutya állandóan téveszt és így munkája megbízhatatlan. Az a vezető, aki a kiképzés alapjaival, annak tudományos összefüggéseivel nincs tisztában, az kutyát eredményesen nem is képezhet. Ezért szükségesnek láttam, hogy – bár könyvem gyakorlati útmutatást kíván adni – a kutyakiképzésre vonatkozólag – bizonyos elméleti előkészítéssel is foglalkozzam, mégpedig Ivan Petrovics Pavlov, a Nobel-díjas professzor tanításai alapján.

21

II. Fejezet Gyakorlati rész A nevelésről A kutya kiképzése nem a gyakorlótéren kezdődik, hanem már a nevelés ideje alatt. Kölyökkutyánkat olyanná kell tudni alakítani, amilyen tulajdonságokra majd a jövendőbeli szakszolgálatnál szüksége van. Mit követelünk a kísérő-védő kutyától? Megköveteljük, hogy bátor és éber legyen, idegenek, valamint háziállatok iránt pedig közömbös. Első feladatunk a fiatal növendék kutyában a bátorságot fejleszteni. Hogy tudjuk erre rászoktatni? Az erre való nevelés már akkor kezdődik, mikor a kölyök saját lábán el tudja hagyni fészkét. Ha kutyánkat úgy neveljük, hogy addig a korig, amíg önmaga védekezni nem tud, külső bántalmak – tehát kin-érzetek nem érik, a félelem ismeretlen fogalom marad előtte. A bátorságra való nevelés Egy igen bevált, általam felépített és már régen alkalmazott gyakorlat a következő. A kis kölyökkutyát ölünkbe vesszük, cirógatjuk, simogatjuk és nyújtott, kedveskedő hangon beszélgetünk hozzá, közben fültövét vakargatjuk, amit nagyon szeret. Közben kedven falatkáival kínálgatjuk. Minden egészséges kutyában dominál az étkezési reakció, örömmel elfogadja tehát tőlünk kedven falatkáit. Fontos, hogy ezt a gyakorlatot mindig egy meghatározott helyen és időben, tehát a nap ugyanazon szakában és órájában hajtsuk végre. Például reggel 9 órakor ölembe veszem a kiskutyát, kedven falatkáival kínálgatom, majd megdicsérem és az ölemből leteszem. Másnap reggel 9 órakor ismét az előbbi gyakorlatot végzem vele. Pár nap múlva egy, a kutya előtt ismeretlen egyén bejön a szobába, az etetgetés közben és mikor falatkáit a kutya felé nyújtom, azt előle elkapja, azután elszalad. Pár nap múlva a kutya rájön arra, hogy az idegen megjelenésekor a neki kedves falatka nyújtás, tehát etetés- elmarad. Így az idegennel szemben lassanként haragra gerjed. Folytatom ezt az ölben való etetgetést a fent leirt módon, az idegen közbejöttével pár napig. Később, mikor az idegen megjelenik, a kiskutya lassan már morogni kezd és ezzel mutatja ki ellenszenvét az idegen iránt. A következő napokban az idegen már nemcsak hogy elveszi a kutya elől a falatot, hanem igen gyengén belecsíp a fülébe, vagy pedig a pofájába, azután félelmet színlelve elszalad. Természetesen az idegen eltávozása után a kutya etetése abbamarad. Ha kutyánk így sem lenne az idegen személlyel szemben haragos, akkor az idegen vegyen kezébe egy vékony, suhogó pálcikát és azzal, mikor belép a szobába, fenyegesse meg a kutyát, majd szaladjon el. Igen fontos ennél a gyakorlatnál, hogy az idegen személy – tehát a segéd – a fenyegető fellépése után félelmet színlelve, hirtelen elszaladva távozzon. A kutyában így fejlesztjük a bátorságot, így jön rá arra, hogy tőle félnek. Így fejlesztjük a kutyáknál az aktív védekezési reakciót, amelyről már előzőleg – az általános részben – beszéltünk. Az előbb említett példánál tehát az étkezési reakcióra építettük fel az aktív védekezési reakciót. Mikor az előbb elmondott gyakorlatot annyira tudtuk fejleszteni, hogy kölyökkutyánk az idegen megjelenésére már haragot mutatva morog és esetleg az 22

ölünkből leugrik, s az idegen felé szalad támadó szándékkal, akkor elmondhatjuk, hogy sikerült kutyánkban a bátorságok fejleszteni. A későbbiek során az idegen segítő személyt (tehát a segédet) felkérjük, hogy jelenjen meg a rendes napi étkeztetési idő valamelyikében, most a kiskutyánk elé tesszük étellel telt tányérját. Az idegen menjen a kutyához és kísérelje meg az étel elvételét. Ha kutyánk agresszíven lép fel és támadja a segédet, az – úgy, mint az előbbi gyakorlatoknál – félénkséget színlelve meneküljön el, mi pedig kutyánkat simogatással és becéző szavakkal kiadósan dicsérjük meg, mondván: „jól van, okos a kutya”. A bátorság fejlesztésére nagyon alkalmas az éjszakai séta, járt és járatlan területen. A kutya ugyanis a sötétben sokkal figyelmesebb, sokkal éberebb és minden, a külvilágban szokatlan jelenségre felfigyel. Ilyenkor megfigyelhetjük kutyánkat, hogyan jelzi a neki ismeretlen jelenségeket, ugatással, morgással, vagypedig a gazdájához való beszaladással. Minden esetben, ha kutyánk az idegen közeledtét vakkantással, morgással, ugatással vagy hozzánk való bejövéssel jelezné, meg kell simogassuk, meg kell dicsérjük. A dicsérő szavakat mindig mosolygó arckifejezéssel és lassan elnyújtott, mintegy éneklő hangon ejtsük ki. Vigyázzunk, hogy olyan esetekben, amikor a kutyánk félénkséget mutat, fájó inger ne érje. Nem hiba, ha a kölyökben a bátorságot a vakmerőségig növeljük. Vigyáznunk kell, hogy ez a vakmerőség nem ártatlan embereknek oktalan megtámadásában nyilvánuljon meg. A kutya többnyire akkor bátor, ha védekező tehetségének tudatában van. Egy másik igen jó gyakorlat a bátorság fejlesztésére, ha a vezető kölyökkutyájával sétálni megy és leül egy járatlan helyen, maga mellé ülteti, simogatja, cirógatja. Ekkor a „segéd” valahonnan – mondjuk egy bokor vagy palánk mögül – előlép, kezében egy vékony suhogó vesszővel és a kutya felé csapkod, de nem a kutyára méri ütéseit, hanem a kutya előtt a földre. Amint a kutyánk támadó szándékot mutat, az idegen gyávaságot és félelmet színlelve elszalad. A kiképzés szempontjából a bátorság egy igen fontos tulajdonság, s ezért ezt a tulajdonságot már a nevelés ideje alatt fejlesztjük. Azoknál a kutyáknál, amelyeket szabadon, a kertben tartunk, igen eredményes gyakorlat, ha a „segéd” egy vékony vesszővel a kerítés előtt elszalad és a vesszőt a kerítés lécein (drótkerítésén) végighúzza. Ez ingerli a kutyát és támadni fog. A tapasztalat azt mutatja, hogy mindazok a kutyák, melyek gazdájukkal közös helyiségben alszanak, igen bátrak és a vakmerőségig támadó szelleműek. – Láthatjuk ezt a ölebeknél. Ajánlatos tehát a bátortalan szülőktől származó kölyök akként való nevelése, hogy gazdája szobájában, ágya előtt, vagy ágya alatt aludjék. Az éberség fejlesztése A kutya az éberséget vad őseitől örökölte. A domesztikáció folytán egyes egyedeknél ez a tulajdonság a megváltozott életviszonyok folytán eltompult. Helyes eljárással azonban ezt a képességet az eredeti fokára tudjuk emelni. Jövendőbeli kísérő-védő kutyánktól megköveteljük, hogy minden olyan neszt, vagy a miliőben történő változást, amelyet vezetője nem észlel, azonnal észrevegyen. Amit észrevett, figyeléssel, tehát füleinek hegyezésével, nyakának nyújtogatásával, morgással vagy esetleg vakkantással jelezzen, figyelmeztetve vezetőjét, hogy környezetünkben mozgás történt, vagy ott idegen tartózkodik. Vannak olyan kutyák, melyekben ez a tulajdonság csak lappang, ennek oka az ember, aki kutyáját vagy annak elődeit szobában párnák között tartotta, és ezáltal éberségüket letompította. Ha a vezető kutyájának ezt a tulajdonságát céltudatos módon fejleszti, a kutya visszanyeri a hibás tartás folytán visszafejlesztett képességeit.

23

Melyek azok a módok, amellyel a kutya éberségét fejleszthetjük? Sokat tartózkodjunk vele a szabadban. Lehetőleg erdőben, bokrok között és adjunk alkalmat arra, hogy a távoli hangokat, különböző szimatokat felvehesse és azt jelezze. Felkérjük a „segédet” messziről közelítsen meg bennünket, lehetőleg leguggolva, vagy hason csúszva, úgy hogy a kutya ne szemével, tehát a látóérzékével, hanem fülével, hallóérzékével, vagy pedig orrával, szimattal érezze meg az idegen közeledését. Lövés és robbanás iránti közömbösség Ennek a gyakorlatnak légyege, hogy a kutya a lövés és a robbanás zajától ne ijedjen meg, hanem a zörejekkel szemben közömbös maradjon, és ezektől ne féljen. A gyakorlat sikere nagyban a kutya idegzetétől, tehát magasabb rendű idegműködésének típusától függ, valamint öröklött tulajdonságaitól is. Első ízben minden kutya megijed, ha váratlanul, közvetlen közelről egy durranást hall. A gyakorlatot tehát helyes szoktatással kell beállítani, mégpedig úgy, hogy fiatal kutyánk már a nevelési korszak alatt tapasztalhassa, hogy a lövés nem okoz bántalmat és kinézetet. Ennek egyedüli módja, hogy már fiatal korában lövéshez, durranásokhoz és szokatlan zajhoz szoktassuk. A szoktatás olyképpen történjen, hogy először távolabbról, majd közelebbről hallatjuk vele a durranást. Nagyon fontos, hogy a zaj pillanatában a kutya el legyen valamivel foglalva, mégpedig olyan gyakorlattal, amely neki kedves és amely a figyelmét teljesen lebilincseli. Az ilyképpen beállított durranáskor a kutya figyelmét elvonjuk, így ijedtsége és meglepődöttsége sem lesz oly nagy. Legjobb először riasztópisztollyal vagy egy felfujt papírzacskó tenyerünkbe való ütésévvel ezt a durranást messziről adni akkor, mikor a kutya eszi. H fiatal korban ehhez a kutyát fokozatosan hozzászoktatjuk, minden különös ijedelem nélkül veszi azokat tudomásul. Tapasztalataim azt mutatják, hogy az etetéskor leadott messziről jövő lövésekre a kutyák nem reagáltak, és lassanként a mind közelebb és közelebb hallatszó lövésekkel szemben közömbösek lettek. Ugyanezeket tapasztaltuk olyan kölyökkutyáknál is, amelyek például lőterek, céllövöldék vagy kőbányák környékén nevelkedtek fel. Míg ellenben ha a kiképző ügyetlenül úgy állította be a gyakorlatot, hogy kutyája közelében hirtelen akkor adott le egy lövést, mikor kutyája mellette tétlenül lézengett, oly nagy volt a kutya ijedtsége, hogy az így keletkezett félelmi érzet csak nehezen volt javítható. Fény iránti közömbösség Kutyánk a váratlanul ért hirtelen fénnyel szemben, tehát gyufa, kézi villanylámpa, magnéziumfény stb. fellobbanására sem szabad megijednie. Ez is csak szoktatás dolga. A vezető éjjel többször nézze meg állandó tartózkodási helyén kutyáját zseblámpával, majd dicsérő szavakkal jutalmazza. Ha a nevelési korszakban a kis kölykök gyufa vagy zseblámpa felvillanásához hozzászoknak, a későbbiekben a hirtelen felvillanó fénnyel szemben is közömbösek maradnak. Ez a két utolsó gyakorlat tisztán szoktatás kérdése. Az eredmény nagymértékben a kutya idegzetének beállítottságától, és a vezetőnek az egyed természetéhez alkalmazkodó célszerű eljárásától függ. Igen fontos, hogy a vezető már a fegyelmi gyakorlatok betanításánál is végezzen éjjeli gyakorlatokat és ezeket mindig a szükséghez képest kapcsolja be a kiképzés további szakaszaiban is.

24

A kutya magatartása szokatlan morajnál zörejnél Szoktassuk kutyánkat különböző szokatlan zajokhoz is. Ilyenek például: egy deszka ütögetése, fedők összeütése, köveknek fazékba való dobálása, rázása stb. Ilyen szokatlan zörejeknél a kutya nyugodtan tartózkodjék vezetője mellett, félénkséget és izgatottságot ne mutasson. Közömbösség idegenekkel szemben A kutya akkor közömbös s az idegenekkel szemben, ha idegenhez nem csatlakozik és mástól élelme nem fogad el. Az idegent, aki hozzá nem nyúl és gazdáját sem bántja, ok nélkül, parancs nélkül nem támadja meg, de állandóan figyelemmel kíséri. Ha valaki hozzányúl, vagy vele szemben támadólag lép fel, esetleg megüti, - akkor védekezhet. Közömbösség háziállatok iránt Háziállatok iránt akkor közömbös a kutya, ha ezeket a háziállatokat nem kergeti, nem fogja el és úgy viselkedik, mintha közelében sem lennének. A legtöbb kutyatartó arról panaszkodik, hogy kutyája nem tűri az udvarban lévő baromfit, azt kergeti, hajtja, elkapja, sőt meg is fojtja. Ez nekünk igen kellemetlen, habár a baromfihajszolás a kutya ősi ösztönén alapszik. Mondottam az elméleti részben, hogy a kutya a ragadozó családjához, tartozik, tehát egész természetes ősi ösztönének megnyilvánulása, hogy mindennapi táplálékát megszerezni akarván, a baromfi után veti magát. Leszoktatás a baromfi hajszolásáról Abban az esetben, ha a kutya már kölyökkorától fogva gyakran van háziállatok között, ez a rossz tulajdonság csekély fáradtsággal visszanyeshető. Ha mégis megtörténne, hogy fiatal kutyánk a baromfi után veti magát, akkor erős, hangos rászólással „rossz, nem szabad” vezényszóval leintjük. Igen fontos, hogy ezt a vezényszót haragos arckifejezéssel adjuk, a kutya ugyanis könnyen reagál az ember arckifejezéseire, grimaszaira. Ha kutyánk a csirkét elfogta és megölte, akkor az állat tetemét elvesszük tőle, egyik kezünkkel megfogjuk a kutya nyakszíját és a másik kezünkben lévő csirke tetemével egy párszor a pofájára ütünk, s rákiáltunk „rossz, nem szabd”. Az a kis kinézet, amelyet a csirkehullával okozunk, mint gátló, fékező inger lassanként leszoktatja a baromfi üldözéséről. Ezzel az eljárással elérjük, hogy kutyánk jelenlétünkben nem fogja a baromfit hajszolni, de megtörténhet, hogy tőlünk távol, ismét a baromfi hajszolásához kezd. Alkalmat kell adnunk kölyökkutyánknak, hogy egyedül tartózkodjon baromfik közelében és mi tegyünk úgy, mintha nem lennénk jelen, tehát bújjunk el egy bokor, fal vagy palánk mögé s kísérjük figyelemmel viselkedését. Ha a baromfi hajszolásához kezdene, azonnal lépjünk közbe egy vékony suhogó vesszővel, szaladjunk feléje és kiáltsunk rá: „rossz, nem szabd”, majd azonnal kössük pórázra. Későbben, amikor már megtanítottuk a vezetéken való követésre, gyakran menjünk el különféle háziállatok között, tehát csirkék, kacsák, libák, malacok stb. közelében, s h az állatok felé kapkodna, rántsuk meg pórázát, egy vékony vesszővel suhintsuk a hátsó combjaira, ismét haragosan kiejtve a vezényszót, hogy „rossz, nem szabad”. Igen fontos azonban, hogy a vesszővel való suhintást egy pár pillanattal megelőzze a „rossz, nem szabad” vezényszó, mert így az eddig közömbösen ható ingert, tehát a „rossz nem szabad” vezényszót azonnal kövesse a gátló, fékező ingert kiváltó vesszőütés. Ismerjük már az elméleti részből azt a kutya kiképzése 25

folyamán állandóan érvényes szabályt, hogy a közömbös ingert, tehát a vezényszót azonnal követnie kell egy feltételes ingernek, mert csak a kettőnek helyes alkalmazása építi ki a megkívánt feltételes reflexeket. Vad iránt való közömbösség Kutyánknak közömbösnek kell lennie nemcsak a háziállatokkal szemben, hanem a vadak iránt is. Nyulat, sündisznót, őzet, szarvast stb. kergetnie nem szabad. Ez is gyakorlat és szoktatás dolga. Gyakran vigyük kölyökkutyánkat olyan vidékre, hol vadakkal találkozhat, és velük szemben közömbösítsük. Igen sok kutya üldözi a vadnyulat, ha az hirtelen felugrik és nemekül. Hogyan gátoljuk ezt meg. Vegyük a kutyát fojtó nyakszíjra, esetleg szögesre, csatoljuk fel a hosszú pórázt, sétáljunk vele vadakban dús területen. Ha nyúl után ugrik, hamar kapjuk fel a hosszú pórázt, hagyjuk addig rohanni, míg a póráz engedi, akkor kap egy rántást, felbukfencezik és érzi a szögeket. Egy pár ilyen gyakorlat után leszokik a vad kergetéséről. Kutyánk belső tulajdonságait – mondjuk jellemét – úgy kell fokozatosan fejleszteni, hogy az a későbbi kiképzés során alkalmas legyen az elérni kívánt feladatra. Úgy fejlesztjük a kutya tulajdonságait, miképpen a kertész fejleszti a fiatal fák koronáját. Azokat a hajtásokat, amelyek a korona kialakításához szükségesek, meghagyja azokat a hajtásokat, amelyek nem kívánatosak, visszanyesegeti. Egészen természetes, hogy csak olyan alaptulajdonságokkal rendelkező kutyákat tudunk eredményesen kiképezni, amelyeknek a kiképzéshez megkívánt adottságai, illetve képességei megvannak. A szobrász, ha egy szobrot akar alkotni, először megválasztja hozzá a megfelelő anyagot. Ha például agyagból készíti el a szobor modelljét, akkor először az agyagot kellő mennyiségű vízzel összegyúrja, kiválasztja belőle a kavicsokat, szalmaszálakat stb. hogy az agyag puha, gyúrható és könnyen formálható legyen. Ugyanezt tesszük mi a kölyökkutya tulajdonságaival is, mikor képességeit olyan irányba fejlesztjük, hogy a megkívánt célnak megfeleljen. Tudnunk kell az, hogy a kutyák egyes idegtípusai bizonyos mértékig kellő neveléssel átalakíthatók. Fiatal kutyánkat olyan körülmények között kell tartanunk, hogy az állandóan jóleső érzéssel, jókedvűen teljesítse az általunk megkívánt feladatokat. Ezért sokat kell vele a szabadban tartózkodnunk. Meg kell, hogy engedjük részére a szabadban való féktelen mozgást. Tombolja ki magát, élvezze a szabadságot, érezze jól magát gazdájával, kisebb pajkosságokat, féktelenségeket meg kell, hogy engedjük neki és ne neveljük kutyánkat úgy, hogy „alles ist verboten” mind meg van tiltva, ami különben jól esne. A vezetőre való ráugrálás Beszéljünk tovább is a rossz tulajdonságok leszoktatásáról. Egyik rossz tulajdonsága a fiatal kutyának a gazdájára való ráugrálás. Ez a vezetőnek kellemetlen, mert kutyája összepiszkítja, összesározza. Igen sokan jöttek hozzám azzal a panasszal, hogy „kutyám rámugrál, összepiszkít, miképpen szoktassam le erről a rossz szokásáról.” 26

Ebben a kérdésben én más nézeten vagyok. A kutya ragaszkodását, szeretetét és örömét azzal mutatja ki irántunk, hogy lehetőleg közel simul hozzánk, hozzánk dörgölőzik és ránkugrál. Ez azonban nem mindenkinek kellemes. Én a fiatal kutyának ilyennemű szeretet megnyilvánulásait nem utasítom vissza ridegen, mert az ilyen visszautasítás nagyon gyakran gazdája iránt érzett bizalom rovására megy, és egy bizonyos elhidegülést okoz a kutya és a gazdája között. A kutyának játszani és hancúrozni is kell. Ez fiatalossá és rugalmassá teszi a kutyát is, a gazdáját is, - egyben pedig a kutya teljes bizalmat biztosítja számunkra. Gondoljuk csak el, hogy a jövendőbeli kísérő-védő kutyánktól megköveteljük, hogy abban az esetben, ha mi veszélybe kerülünk, ha valaki minket megtámad, vesse közbe magát és esetleg saját életének a feláldozásával védjen meg bennünket, s a megkezdett támadást, közbelépésével elhárítsa. Mire építsük fel a kutyának ezt az önfeláldozó, minket megvédő magatartását, ha nem a szeretetre? Miért védje meg a bajbajutott gazdáját az a kutya, amelyik vezetőjétől állandóan csak azt hallja, hogy ezt nem szabad, azt nem szabad, s gazdájának még kedveskednie sem szabad. Mi legyen az a kapocs, amely gazdájához fűzi, ha nem a szeretet? A gyermek is azért szereti a legtöbb esetben a nagyszülőket jobban, mert azok kedvesebbek és elnézőbbek iránta. Nem olyan szigorúak, mint a papa és a mama, akik csak azt nézik, hogy a gyermek rendesen elkészült-e a másnapi iskolai feladatára. Nekünk is úgy kell tennünk a kiskutyával, hogy a csintalanságát, pajkosságát, amelyekkel nem tesz nagy kárt, el kell, hogy nézzük, éppen azért, hogy megszeressen minket és ragaszkodjék hozzánk. Mi a nagyobb baj: ha fiatal kutyánk ránk ugrál néha-néha, hozzánk dörgölőik, egy kicsit megcibál minket és pajkoskodik velünk, vagy pedig az, hogy ha majd támadás ér minket, passzívan viselkedik, és nem avatkozik a harcba? Egészen természetes, hogy az a kutya, amelyet gazdája állandóan fájdalomérzetnek tesz ki és minden neki jóleső életmegnyilvánulását lefékezi, elveszti gazdájához való ragaszkodását. Később a velünk való együttélés folyamán úgyis magától leveti ezeket a fiatalkori pajkos vonásait, és különbséget tud tenni aközött, hogy milyen cselekmények okoznak nekünk örömet és milyen cselekvése az, amely nem nyeri el tetszésünket. Itt is tehát lassan és csak fokozatosan alkalmazzuk a fékező, gátló ingereket, s nem akarjunk egy hét alatt kutyát kiképezni, hanem türelmesen fokról fokra, lépésről lépésre haladjunk előre. Ha valaki az elmondottak ellenére mégis kutyáját a reá való ugrálásról le akarja szoktatni, mert ez neki kellemetlen, - az eljárás a következő: a kutya ugrását felfogjuk, még mielőtt mancsaival megérinthetne bennünket. Tehát az ugrálásban lévő, már felágaskodott kutyát jobb kezünkkel kissé balra lökjük, míg magunk jobb felé térünk ki. Közben intően rákiáltunk: „nem szabad”. Több ilyen gyakorlás után a kutya a „nem szabad” vezényszóra és az elhárító kézmozdulatra a ránk való ugrálásról leszokik. Idősebb, hiányos nevelésű kutyáknál a felugrálás esetén megfogjuk kutya elülső lábait és közben erősen rálépünk az egyik hátsó lábára. Többszöri gyakorlás után az elrontott kutya is leszokik a ránk való ugrálásról. Az ürülék felszedéséről való leszoktatás Egy másik elterjedt rossz szokása a fiatal kutyáknak, hogy előszeretettel falnak emberi vagy állati ürüléket. Ennek minden bizonnyal meg van a biológiai oka, minden valószínűség szerint a szervezet valamilyen anyagokat hiányol és ez okozza, hogy a kutya az ürüléket 27

felfalja. Szokása még a kölyökkutyának, sőt a felnőtt kutyának is, hogy erősen bűzlő dögön hempereg. Akármennyire szüksége van a fejlődő szervezetnek az ürülékekben feltalálható ásványi vagy más anyagokra, meg kell állapítsuk, hogy ez a szokása a kutyának undorító, nem higiénikus, ránk nézve esetleg fertőző is lehet különösen ott, ahol a családban gyermekek vannak, mely szokásáról feltétlenül leszoktatandó. Más kérdés az, hogy a fejlődő szervezetnek azt a bizonyos feltételezetten szükséges anyagot hogyan adjuk meg, - ez a biológusok dolga kikutatni s megállapítani, hogy milyen anyagokat hiányol a fejlődő szervezet és azt miként tudjuk különböző táplálékokban a kutyának megadni. Ha észrevesszük, hogy kutyánk bélsarat eszik, dobjuk meg egy földcsomóval, vagy egy maréknyi kaviccsal és a hajítással egy időben adjuk ki a tiltó parancsot: „ossz, nem szabad”. Ha észreveszem, hogy a kutya egy ilyen bélsárkupacba belehempereg, ugyanezt a módszert alkalmazom. Ha ez a módszer sem vezetne eredményre, akkor sajnos szigorú eszközökhöz kell nyúljak, kutyámat pórázra veszem, elvezetem a kupac mellé, céltudatosan kísértésbe hozom és ha kísérletet tesz a kupacba való belehentergésre, vagy a bélsárfalásra, egy vékony suhogós kis vesszővel egy erőteljes ütést mérek a hátsó combjára és ugyanakkor „rossz, nem szabad” tolt vezényszót adok, amelyet természetesen hangosan, haragosan és mérges arckifejezéssel kísérek. Ilyen esetekben egyébként ajánlatos állatorvoshoz fordulni. Nem vagyok barátja a kutyának kínérzettel való tanításának, azonban el kell ismerjem, hogy vannak bizonyos körülmények, amikor a legnagyobb szigort kell alkalmazzam, ha nem akarom, hogy ez az undorító szokás elhatalmasodjék. Ennek a bottal való büntetésnek azonban sohasem szabad ütlegeléssé fajulnia., és csak oly mértékben alkalmazom ezt a gátló, fékező, fájdalmat keltő ingert, hogy a domináló és ösztönszerű sárfalást ez a gátló, fékező inger elfedje. A perverz étvágy esetében forduljunk állatorvoshoz. A kiképzést megelőző nevelési korszakban fő feladatunk , hogy a kutya egészséges testfelépítésén kívül, amelyhez szigorúan hozzátartozik a kutya szabadban való mozgási lehetőségének a megadása, biztosítsuk jellembeli fejlődésének általunk megkívánt irányát is. Hol és hogyan tartsuk kutyánkat a nevelés alatt? A fentiekhez nagyban hozzájárul a tartás módja is. Teljesen elhibázott dolog, ha egy fejlődésben lévő fiatal kölyökkutyát kutyaházához rövidre megláncolva tartunk. A kutya külleme sem fejlődhet így a helyes irányba, mert a mozgási lehetőségnek ilyen erősen való korlátozása folytán a szervezet nem épülhet fel helyesen és arányosan. A kutya a szabad mozgás korlátozása folytán izomszegény lesz, de kedélyére is nyomasztólag hat az állandó rabság érzete. Ha olyan körülmények között vagyunk, hogy kutyánkat nem tudjuk egy nagy kertben, vagy legalább is egy nagy kifutóban szabadon tartani, akkor inkább az udvaron kerítsünk el egy 2x2 – 4x4 méteres kifutót, mert habár szűk területen, de inkább legyen szabadon, mint lánchoz megkötve. Ha pedig a jövendőbeli kísérő-védő kutyánkat lakásban tartjuk és neveljük fel igen sokat menjünk ki vele a szabadba, a környező mezőkre, hegyekbe, engedjük el, rohanja, tombolja ki magát olyan helyen ahol nem érheti baj, nem járnak autók, villamosok és nem kell félni attól, hogy ezek elgázolják. Amint már említettem, igen fontos a nevelési korszak alatt a kutya szabadságának biztosítása, mert más életkedvvel rendelkezik az a fiatal állat, amelynek minden meg van tiltva, mert ezáltal munkakedvét is elveszíti. A tartási viszonyok helytelensége a nekünk megfelelő idegtípusú kutyákat nekünk meg nem felelő 28

igetípusú kutyákká változtathatja át, hiszen az elméleti részből ismerjük már azt a megállapítást, hogy a kiképzés céljaira legmegfelelőbb a szangvinikus típusú, kevésbé alkalmas a flegmatikus és teljesen hasznavehetetlen a melankolikus. A kutya képességeinek részünkre való minél tökéletesebb kihasználása szempontjából a kölyökkutya helyes nevelése döntő jelentőséggel bír. Olyannyira, hogy erre a jövőben sokkal nagyobb gondot kell fordítani, mint eddig. A kölyökkutya nevelése nem történhetik felületesen és nem szabad csupán egynéhány fegyelmi gyakorlatot bevezető fogásra szorítkozni, ennek a nevelésnek arra kell törekednie, hogy a kutyában lappangó összes jó és részünkre a további kiképzés során felhasználható tulajdonságokat – a felszínre hozzuk, amellett azonban megakadályozzuk a nem kívánatos tulajdonságok kifejlődését. A kiképzésekről nagy vonásokban A kutya kiképzésének, ha a legtökéletesebbet akarjuk az egyedből kihozni, feltétlenül a kutya egyéniségén, - tehát öröklött tulajdonságokon kell felépülnie. Munkámnak nem az a célja, hogy a kiképzéshez kész recepteket adjon, mert ezáltal egy „sablonszerű idomítást” írnék elő, hanem az a célom, hogy mindenki saját kutyáját megismerve és megfigyelve, annak belső tulajdonságainak – vérmérsékletének megfelelő, egyéni kiképzést tulajdon felépíteni. A sablonszerű idomítás sohasem hozhat létre csúcsteljesítményeket. Az ún. gyorstalpaló tanfolyamoknak értelme lehet olyan intézményeknél,, ahol az a cél, hogy minél nagyobb mennyiségű szolgálati kutyát minél rövidebb idő alatt lehessen kiképezni, az amatőr sportban azonban ennek semmi értelme nincsen. A kedvtelésszerűen, hogy minél jobb és tökéletesebb teljesítményt tudjanak kutyájukból kihozni. Az egyesületi gyakorlótereken nem csak kutyavezetőket, de kutyakiképzőket is kell nevelni, akik az így megszerzett módszereiket tovább tudják adni a kutyakiképzéssel foglalkozó sportbarátaiknak. Lehetőleg kerüljük a kínérzetet keltő testi erőszak alkalmazásán alapuló ún. „idomítást”, inkább alkalmazzunk olyan módszereket, amelyekkel kínérzet nélkül fel tudjuk építeni az általunk megkívánt feltételes reflexek kialakítását. A testi erőszak alkalmazása helyett lehetőleg inkább szellemi erőszakot alkalmazzunk és szellemi fölényünkkel igyekezzünk kialakítani bizonyos nekünk megkívánt cselekvések – feltételes reflexek – felépítését. Aki kutyáját csak nyers erőszakkal „idomítja”, saját szellemik képességiről állati ki szegénységi bizonyítványt. A kutya kiképzése egy igen szép sport, mert magunk is a szabadban, a természetben tartózkodva, egészséges mozgást végzünk, egyben szórakozunk is, s nemcsak kutyánkat, hanem magunkat is fegyelmezzük. Az a vezető, aki türelmetlen, hirtelen haragú és indulatain uralkodni nem tud, az ne kezdjen hozzá a kutyakiképzéshez, mert miként akar fegyelmezni állatot olyan ember, aki saját magát sem tudja fegyelmezni, s indulatait nem tuja féken tartani. Akármelyik szolgálati ágban legyen a kutya alkalmazva, fegyelmezettnek kell lennie, tehát akaratát és cselekedetei a vezető akaratának kell, hogy alávesse. Ezért úgy állítjuk be a kiképzést, hogy kutyánkat megtanítjuk az alapkövetelmények teljesítésére. Ezek az úgynevezett fegyelmi gyakorlatok, majd az ügyességi gyakorlatok jönnek, azután következik a tulajdonképpeni szakkiképzés. Itt a kutyákban rejlő képességek szerint haladunk tovább. Vagy őrzőkutyává, vagy kísérő és védőkutyává – járőrkutyává – vagy nyomozó kutyává stb.

29

képezzük ki. A kutyákat is szakosítjuk, és öröklött hajlamaikra való figyelemmel a szakszolgálat követelményeinek megfelelő kiképzésben részesítjük. A kiképzéshez szükséges felszerelési tárgyak Nyakörv, mégpedig nem egy szépen kicicomázott csatos szíj, hanem az ún. fojtónyakörv. Szájkosár, szájszíj, dupla karabineres kikötőlánc, egy rövid kiképző vezeték (kb. 1,2 m) hosszú póráz (12-20 m), nyomozóhám apportfa, különböző sövény- és kerítésakadályok, mászó deszkafal, síp, ütőzsák, védőkar, úszóbábu, létra, magasan elhelyezett palló, stb. Az őrző kutyákról Mi a feladata az őrzőkutyának? Az őrzőkutyának tulajdonképpen az a feladata, hogy állandóak készültségben legyen és az őt környező világból jövő minden olyan ingerre reagáljon, amely a megszokott, általános körülményektől különbözik. Tehát egy jó őrzőkutyának úgy éjjel mint nappal jeleznie kell ugatással vagy morgással a körülötte történő szokatlan dolgokat. Őrzőkutyát alkalmaznak a ház, az udvar őrzésére, városokban a gyárak, raktárak, telepek területének őrzésére, alkalmazzák gyárőrségek és éjjeli őrök. Az őrzőkutyának nem feladata, hogy egy nagy tömeg támadását, mondjuk betörési kísérletét elhárítsa, csak az, hogy gazdáját, vagy az őrzőszemélyzetet magaviseletével, - tehát ugatásával – figyelmeztesse a környezetében történt szokatlan, rendkívüli változásokra. Milyen tulajdonságokat követelünk meg az őrzőkutyától? Az őrzőkutyától megköveteljük elsősorban, hogy éber legyen, éles, tehát kiválóan kifejlett halló- és szaglóérzéke legyen, ezek úgy működjenek, hogy állandó készültségben lévén, legkisebb szokatlan ingerekre a leggyorsabban reagáljanak. Erre a szolgálatra azok a kutyák lesznek alkalmasak, amelyek ezeket a tulajdonságokat, képességeket magukkal hozták már, örökölték. Az őrzésnek alapja tehát a kutyában rejlő tulajdonvédésnek hajlama, a gazda lakhelye vagy tartózkodási helye iránt. Alkalmasak lesznek erre a kevésbé önálló, a bizalmatlan, gyanakvó és bátortalan, kissé félénk természetű kutyák is. Ezeknél domináló a: passzív védekezési reakció. Öröklött ősi ösztönüknél fogva arra hivatottak, hogy létfenntartásukat csak akkor tudják biztosítani, ha passzív reakcióval védekeznek, a környezetükben jelentkező minden őket támadható jelenségek ellen. Ez pedig abban fog megnyilvánulni, hogy a környezetükben történő ilyen jelenségeket jelezni fogják. Meg kell tanulni végre a kutyatartóknak és kutyakiképzőknek, hogy a kutyákat csak azokban a szolgálati ágakban lehet kiképezni átlagon felüli teljesítményekre, amelyekre öröklött tulajdonságaik és hajlamaik képesítik. Nincsen semmi értelme annak, hogy kutyákat minden áron úgy akarjanak kiképezni, hogy az minden szolgálatra alkalmas legyen. Ha a kutyakiképzésben a legtökéletesebb fokot akarjuk elérni, tehát csúcseredményekre törekszünk, ennek titka, hogy a kutyákat csak hajlamaiknak megfelelő szolgálatra képezzük ki, és csak olyat követeljünk meg, melyre – tekintettel egyéniségükre – alkalmasak. Így hát, már a lappangó, vagyis az egyedben rejlő és megnyilvánuló képességek, amelyeknek 30

előhívását a nevelés korszakában kell kiépítenünk. Semmi célja nincsen pl. annak, hogy egy melankolikus kutyát próbáljunk őrző kutyának kiképezni, mert ezzel a kutyával megfelelő eredményeket nem fogunk elérni. A melankolikus idegtípusú kutya, amennyiben kellő testi erővel rendelkezik, kiváló vontató lehet, míg egy verekedős, rámenős hajlamú, tehát kolerikus típus kevésbé lesz a vontató szolgálatra alkalmas. Az ügyes kutyakiképzőnek már a nevelés korszaka alatt meg kell állapítani, hogy a jövendőbeli őrzésre használandó kölyökben a megkívánt tulajdonságok meg vannak-e. A vezető tehát kutyáját próbálja ki a ház és a tárgyak őrzésében. Hogyan képezzük ki az őrzőkutyát, és hogyan állapítjuk meg az erre való hajlamosság jelenlétét? A kiképző kutyáját éjjel a ház udvarán bocsássa szabadon. Először idegeneket kéjen fel arra, hogy a ház bejárata felé közeledjenek és azon bejöjjenek. Az olyan kutyák , amelyek azonnal nem reagálnának és az idegennel szemben közömbösen viselkednének, ezeknél meg kell kísérelni az ingerlést. Az idegen – tehát a „segéd” vegyen magához egy vékony suhogó vesszőt és fenyegetőleg közeledjen a kutya felé, azonban sohase mutasson annyira agresszív fellépést, hogy a kutyában félelemérzetét fejlessze ki. Amennyiben a kutya feléje sötétben fenyegetőleg közeledő idegent, - habár csak félelmemből is jelezni fogja, - ugatja vagy morog rá, vezetője azonnal dicsérje meg. A segéd pedig félelmet színlelve azonnal, rohanva meneküljön ki a házból. Utána a vezető kiadós simogatással ismét dicsérje meg kutyáját, esetleg jutalmazza is. Nem kell azért kétségbe esni, ha a jövendőbeli őrzőkutya jelzése, tehát ugatása közben a gazdája mellé igyekszik elbújni és onnan szemtelenül támadja a betolakodót, meg kell dicsérni, meg kell simogatni és „jól van” , kedvesen kiejtett szavakkal becézgetni, biztatni. A félénk kutyák is lehetnek jó házőrzők, mert ezek különösen éjjel nagyon éberek és éppen gyávaságuk miatt minden gyanús neszre vagy más egyéb rendkívüli jelenségekre jeleznek. A jelző őrkutyák, a védő őrkutyák Vannak olyan kutyák, amelyek többszöri ilyen kísérlet után már messziről jelzik a közeledő idegent, amikor még gazdájuk semmit nem vesz észre. Éppen ezt kívánjuk az őrzőkutyától, hogy az embernél sokkal élesebb hallásával és kiváló szimatképességével tudja pótolni vezetőjének nem eléggé éles érzékszerveit. Az a kutya tehát, amelyik – habár félénkségből is – ezeket a követelményeket kiválóan teljesíti, megfelelő lesz mint „jelző őrkutya”. Azok a kutyák, amelyek a jelzés mellett kellő támadó szándékot, bátorságot és rámenő kedvet mutatnak már mint „védő őrkutyák” is tekintetbe jöhetnek. Egy másik igen eredményes gyakorlat, félénk természetű kutyáknál a következő: a kutyát egy, a bejárathoz közel eső helyen felállított kutyaház mellé, a földbe vert cövekhez láncra megkötjük. A kutyaház bejáratának ajtaját azonban egy tolóajtóval elreteszeljük. A segéd most a kutya felé közeledik. A passzív védekezésű reakciót mutató kutya félelmében igyekezni fog házába elbújni. Ezt azonban nem tudja megtenni, mert házának ajtaja el van torlaszolva. Így remélhetőleg ugatni fog. Vezetője dicsérje meg, a segéd pedig gyávaságot mutatva meneküljön el. Ha ezt a gyakorlatot helyesen állítjuk be – mint ahogy elmondottam, s a kutyát a jelzésnél mindig megdicsérjük, lassanként bátrabb és bátrabb lesz, s ha azt tapasztalja, hogy ugatására gazdája mellette terem és dicséri, az idegen megjelenésére mindig ugatni fog. 31

Ha a jövendőbeli őrzőkutyát eredményesen akarjuk használni, semmi értelme nincs annak, hogy a kutya ugatásakor tehát jelzésekor, - bár ez igen kényelmes a vezetőnek, - ne menjen ki és nem nézzen körül, hogy nincs-e idegen az udvarában. Mert ha a kutya azt tapasztalja, hogy jelzése dacára nem kap segítséget a fejlődő, ébredő jelzési feltételes reflex, lassanként eltompul, kialszik és visszafejlődik. Annak tehát, aki őrzőkutyát tart, kutyájának jelzésére ki kell hozzá mennie, megdicsérnie és körülnézni, nem tartózkodik-e valaki udvarában. Ha azt tapasztalja, hogy igen akkor kutyáját kiadós simogatással és becéző szavak kíséretében meg kell dicsérnie. Az őrzőkutyát helyezzük el az őrzendő objektum olyan részében, ahol idegenek nem közelíthetik meg, tehát az objektumnak nem olyan részén helyezzük el házát, ahol állandóan nagy forgalomnak van kitéve, és az arra járók, különösen a kutyabarátok simogatással és esetleg élelemnyújtásával barátkozzanak vele. A jövendőbeli őrzőkutyát úgy kell beállítani, hogy csak állandó vezetőjét, tehát gazdáját ismerje meg – jó embernek. Minden idegen úgy legyen beállítva, hogy az neki ellensége. Az őrzőkutyának ez a gazdája tulajdonát védő képessége őseitől ered. A kutya őseinek tulajdonképpeni ősi tartózkodási helye a barlang volt. Itt játszódtak le az életükben domináló fontos jelenségek. A barlangban született, oda hordozta be anyja a kicsinyeknek a megkaparintott élelmet. Itt játszott alomtestvéreivel s innen merészkedett ki lassanként anyja kíséretében a szabadba. Tehát anyja tanította meg fészkének a védelmére is. Az elmondottakat szem előtt tartva, a kutya tartózkodási helyét – tehát kutyaházat – úgy kell tudni beállítani, mintha az barlangját helyettesítené. A kutyaház mellett kell állandóan egy megszokott helyen, megszokott edényéből etetni. Általában arra kell törekedni, hogy a jövendőbeli őrzőkutya nem hagyja el állandó tartózkodási helyét és nem csavarogjon el a neki kijelölt objektumtól. Mi a blokk és hogyan készítjük el? Egy igen alkalmas módszer a kutyát úgynevezett blokkhoz kikötni, oly módon, hogy ez a kikötés lehetőleg szabad mozgást biztosítson számára. Ez a blokkhoz vagy futólánchoz való kötés igen eredményesen fejleszti ki a kutya őrző hajlamát. Egy erősebb drótkötelet kötünk ki két fa, vagy pózna között. A drótkötélre egy szabadon futó erős vaskarikát szerelünk fel, ebbe kapcsoljuk bele a nyolc-tíz méteres láncnak az egyik végét. A kikötött drótkötél oly magas legyen, hogy az alatt ember is el tudjon járni. A lánc másik végét a kutya nyakörvébe akasztjuk. A lánc legyen erős, azonban nem túl nehéz. Vigyáznunk kell arra, hogy a futóláncra kötött kutya nyakszíja forgó karabinerrel legyen ellátva, s környezetében ne legyen olyan építmény vagy pózna, esetleg fa, amely a kutyát szabad mozgásában megakadályozná, amelybe a lánc megakadhat, vagy a kutya a lánccal a pózna vagy a fa köré csavarodhatna. A kutyának így eléggé szabad mozgás van biztosítva, s az őrzendő épület egyik végétől a másikhoz is tud szaladni. Egészen természetes, hogy a kutya egészséges testfejlődésének biztosítása végett a kutyát néha szabadon is kell engednünk, hogy kitombolhassa magát és nem érezze az állandó rabság érzetét. Ha az őrzendő objektum jó kerítéssel van ellátva, kutyánkat éjjel szabadon is engedhetjük, nappal azonban állandóan legyen megkötve, mert ezzel szokja meg állandó tartózkodási helyén való maradását. Tapasztalat szerint a nőstények között több őrzőkutya akad, mint a kanok között, mert a nőstényeknek már öröklött, velük szóletett tulajdonság a fészekhez való ragaszkodás.

32

Mi a feladata a kísérő-védő kutyának? A jövendőbeli kísérő- és védőkutyának - járőrkutyának – legfontosabb feladata, vezetőjének megvédése, idegennek a vezető parancsra történő megtámadása, a menekülőnek üldözése, megállítása és annak helybenntartása. A jó kísérő- védő kutyának úgy kell működnie, mint egy biztos lőfegyvernek. Amilyen fontos a pisztolynál, hogy csak akkor működjön, amikor ezt az ember akarja, ugyanilyen fontos a kutyánál, hogy csak akkor fogjon, amikor arra szükség van, illetve amikor a vezető ezt megparancsolja. Egyformán kellemetlen, ha a pisztoly nem a kívánt pillanatban működik vagy a kutya nem a kívánt pillanatban fog. A kísérő-védő kutya mint a segítőeszköz működik az ember mellett, amely annál értékesebb minél megbízhatóbb. Tehát a kiképzés finomságától és alaposságától függ annak használhatósága. Talán egy szolgálati ágban sem fontos annyira a kutyának vezetője iránti hűsége, a féltékenységig menő ragaszkodása és szeretette, mint ebben a szolgálatban. A kutyának tehát mindenkit aki vezetője felé támadó szándékkal közeledik, és mozdulatából a támadás szándéka a kutya részéről is felismerhető, azonnal támadnia kell. Ugyancsak támadjon meg illetve fogjon mindenkit ha azt a vezető parancsolja. A megbízható védőkutya mindig az adott pillanatnyi helyzethez kell hogy alkalmazkodjék. Nem az a célunk, hogy kutyánk ha valamilyen támadás érte vezetőjét, a támadás kutyán a támadót munkaképtelenné harapja, hanem az, hogy a vezető ellen intézett támadást akadályozza meg és hárítsa el. Az a cél tehát, hogy támadás befejezését olyképpen akadályozza meg, hogy a megkezdett támadó mozdulat eredményesen be ne fejeződhessék. A kutyának a támadó azon testrészét kell elkapnia, amellyel az a támadást megkezdte. Így tehát ha jobb kézzel történik a támadás megkezdése, a jobb kezet, ha bal kézzel történik a bal kezet, viszont ha jobb lábbal történik a támadás, a jobb lábat, ha ballal, a bal lábat kell fognia. Nem harapdosni, csipkedni, hanem határozott, erős fájdalmat okozó fogással kell fogva taratani. Azt az idegent, aki valamilyen jogellenes cselekményt hajtott végre vezetője ellen és elmenekül, parancsra üldöznie, megállítania és mindaddig fogva tartania kell, míg vezetője „ereszd” parancsszóval az elfogottról le nem parancsolja. Segédkeznie kell az elfogott őrzésében, és segédkeznie kell az elfogott bekísérésében. Milyen tulajdonságokat követelünk meg egy kísérő-védő kutyától? Legyen magabiztos, nyugodt, feltétlenül bátor és rámenős kedvű. Rendelkezzék nagy harci kedvvel és megfelelő élességgel, amellett azonban legyen engedelmes. A nyugodt, magabiztos, rámenős természetű kutyák nem lesznek jó őrzőkutyák. Viszont az őrzésben kiválóan megfelelő kutyák nem lesznek jó kísérőkutyák. Nem jó kísérőkutya az, amelyiknek mindenkivel szemben vad támadó kedve van. Nem jó kísérőkutya az, amelyik mellett gazdáját – vezetőjét – 3-4 lépésnyire senki sem tudja megközelíteni, még a jó szándékú emberek sem, mert a kutya azonnal ráugrik és az idegent marcangolni kezdi. Az ilyen kutya igen sok kellemetlenséget okozhat gazdájának, mert erre úgy kell vigyázni, mint a vitriolos üvegre, hogy ki ne ömöljék. Sokan, a laikusok annak örülnek, ha kutyájuk olyan fenevad és támadó, hogy őket megközelíteni nem lehet. Ez nem jó védőkutya, és nem jó kísérőkutya.

33

A jó védőkutyának különbséget kell tudni tenni a gazdája felé közeledő jó szándékú és a vele vagy gazdájával szemben fellépő ellenséges szándékú egyének között. A jól képzett kísérő vagy védőkutyával vezetője elmehet emberek közé anélkül, hogy a kutya valakivel szemben is indokolatlan támadó szándékot mutasson. Tehát közömbösnek kell lenni idegenekkel szemben. Abban a pillanatban azonban, ha vezetőjét támadás éri, parancs nélkül is közbe kell lépnie, viszont ha erre szükség nincsen, vagy vezetőjétől nem kap rá parancsot, támadnia nem szabad. Ha támadott és vezetője „ereszd” parancsszóval leparancsolja, azonnal ismét közömbösséget kell mutatni. Ez természetesen igen nagy követelmény és igen nehéz feladat. Erre a szolgálatra csak azok a kutyák lesznek megfelelőek, amelyek teljesen kiegyensúlyozott idegrendszerűek. Ezért igen fontos a helyes kiválasztás. Vagyis megválogatása annak, hogy milyen természetű kutyákat fogunk a védő- és kísérő szolgálatra használni és kiképezni. A szangvinikus típusú kutyák ezeknek a követelményeknek kiválóan megfelelnek. Egészen természetes, hogy úgy mint az őrzőkutyák kiválogatásánál megtettük, itt is ki kell válogassuk az erre a szolgálatra alkalmas egyedeket. Azok az életrevaló kölykök, amelyek már a fészekben alomtestvéreikkel játékot kezdeményeznek, verekednek, kergetőznek, élelmesek, magukat a többiektől, az etetőtáltól elmarni nem hagyják, alkalmasak lesznek mint jövendőbeli kísérő- és védőkutyák. Azok a kölykök viszont, amelyek tunyák, testvéreiktől hagyják magukat megverni, hagyják, hogy a többiek az etetőtáltól elzavarják, legnagyobb részt félénk és passzív védekezésű reakciót mutató egyedekké nőnek fel. Ezekből azonban még mindig jó őrzőkutya válhat, ha mint kísérő-védő kutyák kevésbé lesznek alkalmasak. Fegyelmi vagy engedelmességi gyakorlatok, melyeket minden szolgálati ágban alkalmazott kutyának tudni kell. Pórázon vezetés Ennek a gyakorlatnak az a célja, hogy a kutya megkötve – laza pórázon – vezetője baloldalán haladjon úgy, hogy a kutya jobb válla mindig a vezető bal térde mellett legyen. A kutyának vezetője minden menetelési módjánál, tehát úgy lépésben mint lassú vagy gyors fugásban, továbbá minden fordulatnál vezetője bal lábánál kell maradnia és semmilyen zavaró körülmény – tehát gátló-fékező inger nem térítheti el a kutyát az előbb említett helyének megtartásától. Ezt a következőképpen hajtjuk végre. A kutyára feltesszük a nyakörvet. Ebbe belekapcsoljuk a vezetőpórázt, - mely kb. 1 méter, l,2 méter hosszú legyen, biztos karabinerrel legyen ellátva, s a póráz azon a végén, amely kezemben vagy, legyen egy hurok, amelybe egy karika van felszerelve. – A kutyát baloldalra veszem és megindulok vele egyenes irányban. Ha a kutya előrehúz, a pórázt megrántom és a rántással egy időben, vagy pár pillanattal előbb, azt a vezényszó adom: „lábhoz”! A rántás után rögtön lazára engedem a pórázt. Ha a kutya előrehúz, sohasem engedem a kutyát a pórázába belefeküdni olyképpen, hogy a póráz állandóan megfeszítve legyen, hanem ismét megrántom, majd hirtelen megint lazára engedem a pórázt és megismétlem az előbbi parancsot: „lábhoz”! Rövidebb hosszabb gyakorlatozás kutyán ez sikerülni is fog, s amint a kutya a megkívánt módon, szépen láb mellett követ minket, azonnal dicsérjük meg, bal kezünkkel engedjük el a pórázt, csak a huroknál lévő rész van jobb kezünkben és a kutyát bal kezünkkel simogassuk meg, amikor is a következő dicsérő szavakat ejtjük ki: „jól van, okos kutya”. Ezeket a dicsérő szavakat, mint már előbb is igen sokszor említettem, kedveskedő, lassú, elnyújtott hangon és mosolygós arccal adjuk. 34

Abban az esetben, ha kutyánk tőlük hátra elmaradna, lépésünket meggyorsítjuk, apró lépéseket ugrálva teszünk előre, bal kezünkkel megveregetjük a combunkat, és kedveskedő hangon ejtjük ki az előbbi vezényszó, hogy „lábhoz”. A harmadik eset az lehet, hogy kutyánk tőlünk balra kitör vagy nem a térdünk mellett menetel, hanem amennyire ezt a vezetőpóráz megengedi, tőlünk balra 1-1,2 méterre eltávolodik. Ennek a hibának a kiküszöbölésére legjobb módszer az, ha kutyánkat valamilyen fal, vagy palánk mellett vezetjük olyképpen, hogy a palánk és közöttünk meneteljen a kutya, mert így megakadályozhatjuk azt, hogy balra kitérjen. Nagyon fontos azonban, hogy a pórázon vezetés gyakorlatába, igen sok fordulatot kapcsoljunk be, tehát nemcsak előre, egyenes irányba meneteljünk vele, hanem menet közben jobbra, majd balra forduljunk. A fordulatok ne legyenek azonban félkör alakúak, hanem határozott, éles, jobbra vagy balra való fordulások. A póráz helyes kézben tartása ennél a gyakorlatnál a következőképpen néz ki: magunk előtt tartjuk a pórázt, jobb kezünkkel benyúlunk a végén lévő hurokba, bal kezünket pedig a kutya nyakszíjától kb. 40-45 cm távolságban tartjuk, azonban oly módon, hogy a kutya nyaklánca és bal kezünk között még mindig lazán lógjon ez a vezeték. Abban az esetben, ha egy olyan kutyát kell kiképeznünk, amely már elérte teljes testi felépítettségét és kevésbé játékos kedvű, szigorúbb eszközökhöz kell nyúlnunk, különösen akkor, ha kutyáját nevelője előzőleg már elrontotta és megszokta azt a rossz tulajdonságot, hogy húz, vagyis állandóan – amint azt szaknyelven mondjuk: belefekszik a pórázba. Itt szöges nyakörvet vagy torquatust alkalmazunk. A szöges nyakláncnak azonban nem szabd állandóan rajta lenni a kutyán, csak a pórázon való vezetés tanításánál, mert ha állandóan használjuk a szöges láncot, a kutya ezt is megszokja és ennek alkalmazásával sem érjük el célunkat, de a szöges nyakörv sérüléseket is okozhat és így fertőzési lehetőségekre ad alkalmat. A szöges nyakláncot mindig mértékletesen és emberségesen használjuk. Abban az esetben, ha kutyánk belefekszik a pórázba, most a szöges nyakláncon vezetve egy rántást eszközlünk, ugyanakkor mondjuk a „lábhoz” vezényszót, s utána a pórázt ismét lazára engedjük. 3-4 ilyen rántás után a kutya észrevehetően sokkal fegyelmezettebben fog viselkedni, igyekszik mozdulatainkat követni. A nyakörvre, amely mindig úgy legyen elkészítve, hogy az fojtónyakszíj legyen, - alkalmazhatunk egy ún. Szöges betétet, mely minden nyakörvre patentkapcsokkal felerősíthető mikor arra szükség van, s mikor már nincs rá szükség, könnyedén leszerelhető. Egy másik nagyon praktikus kiképző nyakörv az ún. „torquatus”, amelynek belső része karmokkal van ellátva, s ez kifelé is fordítható. A pórázon való vezetés gyakorlatozásánál tehát kiadjuk az eddig közömbös hangingert – vezényszót – „lábhoz”. Azt a következő pillanatban megerősítjük egy feltételes ingerrel, a póráznak megrántásával. Kezdetben ezt a parancsot igen gyakran ismételgetjük, a rántással egy időben, különösen akkor, ha a kutya nem tartja be a helyét és erre a nyakörv megrántásával figyelmeztetjük. Eközben a 2lábhoz” vezényszót hol erősebb, hogy intő, dorgáló vagy bátorító hangnemben adjuk meg. Abban az esetben, ha a kutya szépen követ, ne mulasszuk el út megdicsérni „jól van, lábhoz” szavakkal és kellő kedveskedő simogatással. A kutyának nagyon jóleső érzés, ha a simogatás úgy történik, hogy vezetője tenyerével arcorri részét érinti, fültövét vakargatja és különleges jó érzést váltunk ki a kutyában azzal, ha baloldalán szíve tájékán simogatjuk, miközben dicsérő szavakat ejtünk ki. Ha a póráznak könnyű megrántása hatástalan marad, nincs célja a további apró rángatásoknak, ebben az 35

esetben már erőteljesen rántjuk meg a pórázt és a közömbös ingert „lábhoz” vezényszót hangosabban és haragosabb tónusban adjuk le. Sok függ attól, hogy a pórázt megrántsuk, ne pedig húzzuk. A rántásnál a pórázt hirtelen meghúzzuk, és azonnal megint utánaengedjük, míg a húzásnál a pórázt állandóan húzzuk anélkül, hogy ezt az azonnali utánaengedés követné. Az utóbbi módszer nemcsak hogy kevésbé hatásosabb, mint a póráz megrántása, hanem még meg is keményíti a kutya nyakbőrét és hozzászoktatja a vezetékbe való befekvéshez, vagyis a húzáshoz. Minden rántás után, ha a kutya utána helyesen megy, megdicsérjük, megsimogatjuk „jól van, lábhoz” vezényszó egyidejű alkalmazásával. Hogy a kutyának hízelegjünk és őt felbátorítsuk, néha a pórázt jobb kezünkbe tartjuk, és a bal kézzel megsimogatjuk. Ez igen fontos, mert nemcsak a fékező-gátló negatív ingereket kell alkalmazni a kutya kiképzésekor, hanem a jóleső pozitív ingereket is, tehát a dicséretet és a kutyának bal kézzel való simogatását is. Ezeknek a módszereknek szükségességét ismerjük már az elméleti részből elmondottakból Puha kutyáknál minden külső ingerre azonnal nagymértékben reagálóknál – melyek a póráz megrántására rögtön a földre fekszenek, - ne fordítsuk a szegeket befelé, hanem kifelé, - ha torquatussal dolgozunk. Ha szöges betétes nyakörvvel dolgozunk, akkor a szöges betétet ne kapcsoljuk fel. Egyébként is nem használjunk szöges láncot olyan kutyáknál, amelyeknél anélkül is ki tudjuk fejleszteni a megkívánt pórázon vezetést. Tudjuk, hogy a mértéken felül alkalmazott erős ingerekre az organizmus teljes passzivitással fele, s a mértéken felüli kínérzetek alkalmazásával a kutya idegrendszerét rossz irányba befolyásolhatjuk, amely a legtöbb esetben teljes passzivitással válaszol. Egy igen eredményes változata a pórázon vezetésnek az, hogy menetirányunkba bekapcsolunk egy ún. „kis kor jobbra” és „kis kör balra” való fordulást is. Ezt olyképpen hajtjuk végre, hogy egyenesen menetelünk a kutyával és először jobbra, saját tengelyünk körül 360°-ban lassan megfordulunk, utána pedig folytatjuk utunkat az előbbi irányba. Eben az esetben a kutyánk tőlünk balra fog kitérni, amikor is egy rövid rántással ”lábhozt” vezénylünk. A „kis kör balra” való fordulásnál pedig kutyánk sorosan térdünk mellett marad és majdnem megakadályoz mindet a kis körnek balra való leírásában. Ekkor kutyánkat baltérdünkkel óvatosan, fordulat közben mindig kijjebb toljuk, szokja meg, hogy ne legyen akadályukra. Ne akarjunk eredményt elérni egyik napról a másikra, hanem szorgalmasan gyakoroljuk ezt a pórázon vezetést, naponta, egyfolytában, azonban nem tovább 10 percnél, utána csatoljuk le a pórázt, és a kutyát engedjük szabadon mozogni, futkározzunk, játsszunk vele, hogy a kínérzettel alkalmazott fegyelmezés fékező és gátló ingereit feloldjuk, s a kutya ismét virgonc és jókedvű legyen. A pórázon való vezetés kellemetlen emlékeit feloldhatjuk az „apportírozó” játékkal, amelyet egy másik fejezetben később fogok tárgyalni. Minden használati kutyának, minden körülmény között, a vezető behívására hozzá vágtában be kell jönnie. Ez elengedhetetlen követelmény egy jól nevelt kutyánál, hiszen igen gyakran kerülhetünk a mindennapi életben olyan körülmény közé, hogy a tőlünk távollevő kutyát azonnal magunkhoz kell hívni. Gondoljunk csak arra az esetre, ha kutyánkat levisszük az utcára sétálni, azt akar menni a másik oldalra, megpillantunk egy autót, feltétlenül szükséges 36

kutyánkat visszahívni, ha nem karjuk, hogy azt a robogó kocsi elgázolja és így tovább, számtalan példát lehetne felhozni. A kutyának behívását már a pórázon vezetésnél gyakorolnunk kell és a kiképzés elején meg kell szoktassuk, hogy hívásunkra hozzánk azonnal bejöjjön. Ezért a pórázon vezetés gyakorlatánál iktassuk már be a behívás bevezetését, amelyet a következőképpen hajthatunk végre. A behívás bevezetése Pórázra vett kutyánkkal menetelünk. Majd hirtelen menet közben hátrafelé lépkedünk, s a póráz hurkos végét bel kezükbe vessük úgy, hogy a kutyát hagyjuk tovább előremenni. Abban a pillanatban azonban, mikor a póráz már megfeszül, kiadjuk a vezényszót: „ide gyere”. Nézzük meg, mi történik most és mi fog lejátszódni. A kutya hirtelen a póráz megrántásánál hátranéz. Látja, hogy mi visszafelé, hátralépkedve megyünk és hívjuk azzal a vezényszóval: „ide gyere”. A kutya hirtelen megfordul és felénk igyekszi. Amikor már hozzánk ért, fogjuk meg a kutya nyakszíját jobb kezünkkel, bal kezünket helyezzük a kutya farára, jobb kezünkkel a kutya nyakszíját húzzuk felfelé, bal kezünkkel a kutya farát nyomjuk lefelé, két sarkunkat ezzel egy időben üssük össze és adjuk ki azt a parancsot, hogy „ülj!”. Ha a kutyánk előttünk leül, a szokásos módon dicséjük meg, majd folytassuk a sétát. Szabadon követés A pórázon vezetési gyakorlatok következő lépéseiben már használjunk egy ún. hosszú pórázt. A hosszú póráz egy 10-20 méter hosszúságú ruhaszárító kötél, ablakredőny heveder, vagy szíjból készült póráz, esetleg erős zsineg legyen, egyik végén biztos karabinerrel, a másik végén pedig egy hurokkal ellátva. A hosszú pórázt dobjuk le a földre, hogy az a kutya után csússzon, a hosszú pórázból csak annyit vegyünk a kezünkbe, mint ahogyan a rövid pórázon szoktuk a kutyát vezetni. Lassanként titokban, úgy hogy a kutya észre ne vegye, a hosszú pórázt engedjük el és folytassuk menetelésünket úgy, mint azt a pórázon vezetésnél leírtuk. Ezzel el fogjuk érni, hogy lassanként a kutya szabadon követ bennünket. Abban az esetben, ha kutyánk előrehúzna, hátramaradna vagy oldalt törne ki, a földön csúszó hosszú pórázért hirtelen lehajolunk, a kutyát megrántjuk, s a ”lábhoz” vezényszót kiadjuk. Így azt fogja érezni, hogy állandóan kézben van. Ebből a hosszú pórázon való vezetésből alakul ki majd lassan és fokozatosan az ún. „szabadon követés” is, mikor is kutyánkról a hosszú pórázt lecsatoljuk, s annak úgy kell viselkednie, mintha pórázra kötve követne bennünket. A kutya minden mozdulatunkat a kiképzésnél megfigyeli. Megfigyeli azt a mozdulatot is, amellyel a karabinert kioldjuk, sőt a pórázról elbocsátjuk. Ilyenkor rendszerint elrohan, futkározni kezd, élvezi a szabadságát, s tudja, hogy nincsen már hatalmunkban, nem tudjuk megrántani. Ezért cselhez kell folyamodni. Mégpedig milyen módon? Úgy, hogy a kutyára felcsatolom a rövid pórázt, de felcsatolom a hosszú pórázt is. A hosszú pórázt teljes egészében hátrafelé kidobom, és rövid pórázon vezetve, kutyámmal gyakorlom a pórázon vezetés már előbb leirt módozatait. Menetelés közben leoldom a rövid pórázt, azt a nyakamon keresztül magamra csatolom, és ravaszul színlelem a kutya előtt, mintha szabadon lenne. A kutyánk látván a szabadon bocsátás megszokott mozdulatait, hallván a karabiner kicsatolásának zaját, úgy érzi magát, mintha szabadon lenne és tőlünk elrohanva, futkározni kezd. 37

Abban a pillanatban azonban leadjuk az ismert vezényszó, hogy „lábhoz” és hirtelen felkapjuk a hosszú pórázt és következik a rántás. A kutya rájön ara, hogy „tévedett”, vagyis akkor is, midőn úgy érzi, hogy nincs hatalmunkban, mégis érzi a rántást és a kényszert, hogy lábunknál kell minket követnie. Az így alkalmazott ingereknek változtatásával rászoktatjuk arra, hogy minden körülmény között kijelölt helyén, bal lábunk mellett haladjon. Egy másik módja a szabadon követésre való rászoktatásnak az, mikor már hosszú póráz alkalmazásával rendesen megy mellettünk a kutya szabadon, hogy a hosszú pórázt is lecsatoljuk és helyébe egy körülbelül fél méter hosszú, ujjnyi vastagságú, egyik végén karabinerrel ellátott láncot csatolunk fel. Ezzel a földre lógó lánccal gyakoroljuk a szabadon követést. Nagyon fontos, hogy a hosszú pórázon és a láncon való szabadon követés gyakorlatába is bekapcsoljuk az „ide gyere” behívási gyakorlatokat is. Tehát a pórázon vezetéssel kapcsoljuk össze a behívást és az ültetést is. Miután egy ideig meneteltünk, megállunk. A kutyát egyelőre még a póráz könnyű meghúzásával figyelmeztetjük a megállásra. A kutyának egyenesen vezetője mellett kell állnia. A vezető ilyen módon néhány pillanatig állva marad, azután gyorsan néhány lépést tesz hátrafelé, és parancsot ad: „ide gyere”. A kutyának erre jobbra kell fordulnia, hogy vezetője elé kerüljön, s miután a kutya megállt, a vezető azt a parancsot adja, hogy „ülj”. Eközben a kutyát a nagyszíjnál nyaka alatt megfogva, felfelé húzza. A kutya ez ellen védekezni fog, miközben hátsó lábai megérintik a földet. Most már csak kissé hátra kell őt nyomni és a kutya leül. Ekkor megdicsérjük, „jól van, ülj” és kezünkkel megsimogatjuk. Egy idő múlva megint néhány lépést teszünk visszafelé és a kutyát „ide gyere” vezényszóval bejövésre biztatjuk. Ha a kutya azonnal nem jönne be hozzánk, megint lehajolunk a földön csúszó hosszú pórázért és annak meghúzásával magunkhoz kényszerítjük. A gyakorlatnak ilye téren való összekapcsolásával, tehát a pórázon vezetésnek, a behívásnak és az ültetésnek összekapcsolásával el tudjuk érni azt, hogy kutyánk már a pórázon vezetésnél megszokja, hogy hátrafelé megyünk, be kell hozzánk jönnie, és előttünk le kell ülnie. A hosszú pórázt azért alkalmazom, hogy minél jobban, fokozatosan tudjam fejleszteni a távolságot én és a kutyám között, ha nem akarna bejönni, a hosszú póráz alkalmazásával kényszeríteni tudom, hogy „ide gyere” vezényszóra hozzám jön és előttem leül. Ha ezt következetesen, minden alkalommal gyakorlom, kutyámat könnyű szerrel megszoktatom, hogy hívásomra hozzám bejöjjön. Minden esetben, ha hozzám jött, kiadósan megsimogatva megdicsérem. A dicséreten kívül megerősíthetem a kutya jóérzését egy-egy kedvenc falatkájának nyújtásával is. Engedem tehát a kutyát hosszú pórázon, hogy tőlem nagyobb távolságra eltávolodjék, majd hirtelen hátrafelé lépkedve, vagy szaladva, kiadom a vezényszót: ”ide gyere”, mikor hozzám ért, megsimogatom és egy kedvenc falatkával jutalmazom meg. Mint említettem, a hosszú póráznak nem szabad a kézben megfeszülnie, az mindig a földön csúszik. Ha a kutya munka közben túlkapásokat enged meg magának csupán rá kell lépnünk a pórázra, hogy a kutya megint kézben legyen. A szabadon követést tehát először hosszú pórázon gyakoroljuk. Vannak olyan kutyák, amelyek kezdetben nem mozdíthatók el lábunk mellől. Ezekkel egy darabon együtt futunk, és bátorító hangnemben kiejtett vezényszóval biztatjuk: „séta előre” felhívással. Ültetés

38

Szinte nevetségesnek tűnik fel az, hogy a kutyát megtanítsam leülni, hiszem minden falusi kutya, amelyikkel gazdája soha nem foglalkozott, tud ülni és tud feküdni, órák hosszat ott üldögél és fekszik a kapu előtt. Tehát tud ülni és tud feküdni is. Azonban azt nem tudja, hogy az én parancsomra kell leülnie és lefeküdnie. Az ültetésnek parancsszóra való végrehajtásának betanítását már az előbb leírtam, sőt könyvem elején, mikor a feltételes reflexek kiépítéséről volt szó, már ott is elmondottam. Úgy érzem, ezzel itt bővebben foglakoznom nem kell. Természetesen van a parancsszóra való leültetés betanítására kényszerítő eszköz nélküli mód, tehát a kinézet alkalmazása nélkül való tanításának egy másik módja is. Ez a következő: kezembe veszek egy falatkát és azt magasan a kutya elé tartom. A kutya egy ideig ugrálni fog a falatka után, de nem kapja meg, majd ebbe belefáradva, felfelé néz a falatka után. Ebbe is beleun, majd leül és úgy nézi a falatot. Ebben a pillanatban, mikor a kutya leül, adom az „ülj” vezényszót és jutalmul odanyújtom a falatkát. Ezt többször gyakorolom a nap különböző szakaiban. Így is felépíthető, illetve kiépíthető az a feltételes reflex, amely a megkívánt eredményt – a parancsszóra való leültetést – eredményezi. Az elmondott példa kézenfekvő esete annak, amikor a feltételes reflexek bizonyos fájó inger alkalmazása nélkül is kiépíthetők. Kényszert alkalmazok ebben az esetben is, de nem fizikai kényszert, hanem szellemi kényszert. Abból a vezetőből válik jó kiképző, aki maga is ki tud találni olyan eszközöket, módozatokat, amelyekkel a kutyában felépíthető a megkívánt cselekvésre irányuló feltételes reflex. A kiképzés ideális módja az, amikor megtalálok, illetve megkeresek egy olyan ingert, amely a megkívánt mozgást – tehát reakciót – eredményezi, ehhez kapcsolom a vezényszót és jelet. A hangadásnál észrevettem, hogy kutyám akárhányszor a gitár húrját megpendítettem, ugatott. A „hangot” vezényszót a gitár húrjának megpendítésével kapcsoltam össze és az eddig közömbös hanginger, a „hangot” vezényszó, átváltozott a feltétlen inger – a gitár húrjának hangja – feltételes jelzőjévé. Így épült fel a megkívánt eredmény: a „hangot” vezényszóra az ugatás, vagyis a megkívánt feltételes reflex. Menet közben ültetés A parancsszóra történő ültetési gyakorlatokat olyképpen is állítsuk be, hogy a vezetője mellett szabadon lábnál követő kutya egyszeri „ülj” vezényszóra menet közben is azonnal leüljön. Igyekezzünk ezt a gyakorlatot úgy fejleszteni, hogy az ülést lépésben és futásban is be tudjuk mutatni. Fektetés A parancsszóra fektetésnek módja a következő: a kutyát pórázra vesszük, már tud ülni. Ekkor melléje térdelek, bal kezemet ráteszem a kutya marjára, jobb kezemmel pedig alányúlok a két elülső lába alá. Most hirtelen mozdulattal jobb kezemmel a két elülső lábát kirántom alóla, ugyanakkor bal kezemmel pedig a majára nyomást gyakorolok, miáltal a földre való lefekvésre kényszirtem, s ugyanakkor azt a vezényszót adom, hogy „feküdj”! Tehát az eddig közömbös ingert, hogy „feküdj”, nyomban megerősítettem egy feltétlen ingerrel, a kutya elülső lábainak alóla való kihúzásával és bal kezemnek a marjára gyakorolt nyomásával. Így alakul ki a megkívánt feltételes reflex. Ha a kutya lefeküdt, őt simogatással megdicsérem, mondván: „jól van, feküdj!”. Lassanként pedig óvatosan felemelkedem a kutya mellől és őt hagyom fekvő helyzetben, miközben állandóan dicsérem és simogatom. Ennek a gyakorlatnak többszöri ismétlése után kifejlődik a kutyában a fekvést kiváltó feltételes reflex.

39

Van egy másik módja is a fektetés begyakorlásának, amely azonban már kissé drasztikusabb, ha nem okvetlenül szükséges, kerüljük el. Ha másképp meg nem tanítható, sajnos ehhez a módszerhez hozzá kell nyúljunk. A kutyát pórázra vesszük, és a puha kutya kivételével szeges nyakörvvel szereljük fel. Egy ideig menetelünk. Utána megállás, rövid szünet, mialatt a nyakörvet úgy fordítjuk meg, hogy a szegecsek a tarkóra kerüljenek. A pórázt tartsuk olya lazán, hogy annak lehulló része a földet érje. A hurkos fele azonban jobb kezünkben van. A vezető lábával rálép a pórázra, és azt a lába alatt elkezdi húzni, nem túlzott mértékben, de mégis oly erőteljesen, hogy a kutya kényszerítve legyen a lefekvésre, eközben a „feküdj” vezényszót adjuk. Ha a kutya védekezik a lefekvés ellen, vagyis az alkalmazott túl erős ingerre passzív magatartást tanúsít, és nem akar hátsó lábaira leülni, akkor bal kezünkkel a farára alkalmazott nyomással kényszerítjük a leülésre, majd a póráznak a talpunk alatt való meghúzásával lefekvésre. Ha a kutya már lefeküdt – mellékes most, hogy hogyan fekszik - , bal kezünkkel megsimogatjuk, a kutya fültövének megvakarásával megnyugtatjuk, közben dicsérjük: „jól van, feküdj”. Néhány pillanatig való fekvés után egy rövid lépést hátrafelé visszalépünk, a pórázt felfelé húzzuk és kiadjuk a vezényszót: „ülj!” Rövid ülőhelyzetben való tartás után hirtelen rálépünk a póráznak a föld felé lógó részére, erőteljesen, bal lábunkkal a földre dobbantunk és parancsoló módon kiadjuk a vezényszót: „feküdj!” A kutya lefeküdt, megint megdicsérjük és ismét hátrafelé lépve, egy fél lépést, bokánkat összeütjük, a pórázt felfelé húzzuk és ismét „ülj” vezényszót adunk. A legtöbb esetben a kutya már a harmadik vagy negyedik ismétlésnél reagál, s a feküdj parancsra lefekszik, mihelyt meglátja, hogy a vezető felemeli a lábát, hogy a pórázra lépjen. Minden eredményt rögtön „jól van” szavakkal dicsérünk. Majd szabadon engedjük a kutyát és egy ideig más gyakorlatokat végzünk, - megint a kényszerítő, fájó ingereket feloldó apportírozó játékot. Legkésőbb egy heti gyakorlás után a kutya megtanulja az ültetést és a fektetést, mégpedig oly módon, hogy álló helyzetből lefekszik, ülő helyzetből lefekszik, fekvő helyzetből felül és ülő helyzetből feláll. Menet közben fektetés A menet közben való fektetést is különböző változatokban, úgy mint az az ültetésnél le van írva, ugyancsak gyakoroljuk. Menet közben állítás Menet közben a megállást is gyakorolnunk kell. Helyben maradás A kutyának meg kell tanulnia, hogy egy a vezető által kijelölt helyen egyedül maradjon mindaddig, míg a vezetője hozzá vissza nem tér. Eddig az volt a szokás, hogy a helyben maradást a kutya lefektetésével gyakorolták. Tehát összekapcsoltak két gyakorlatot, a fektetést és a fekve maradást melyek nem tartoznak össze és ezáltal megnehezítették a kutya munkáját.

40

A fektetésnek, a fekve maradásnak és a helyben maradásnak összekapcsolása helytelen, mert a kutya helyben maradása a fekvésre van beállítva, ha huzamosabb ideig helyben kell maradnia. Ez a valóságban például a hideg, vagy nedves időben nem nagyon célravezető. Nem alkalmas a helyben maradás tanítására ennek a gyakorlatnak forgalmas helyen való beállítása sem, mert a járókelők, járművek, más állatok igen nagy mértékben zavarólag hatnak a kutyára és arra ösztökélik, hogy felkeljen, és helyét elhagyja. A helyben maradási gyakorlatnak célja tulajdonképpen az, hogy a kutya részére kijelölt helyen maradjon mindaddig, amíg azt tőle megköveteljük. Mellékes azonban, hogy várakozik: fekve, ülve vagy állva. Ha kutyámat arra tanítom, hogy tetszés szerinti helyzetben várakozzék, nem kell őt hideg időben fekve hagynom és úgy őt, mint magamat sok kellemetlenségtől megkímélhetem. Legjobb ezt a gyakorlatot szabadban, az udvaron, a kertben, az erdőben vagy a mezőn beállítani. Minden esetre olyan helyen, ahol lehetőleg kevesebb a fékező és a gátló körülmény. Fő feltétel csupán az, hogy a kutya valahol megköthető legyen, fához, bokorhoz, kerítéshez vagy máshová. Miután kutyámat megkötöttem, kiadom a vezényszót „ott maradsz” és eltávozom. Először nem túl messze, de minden esetre még a kutya látókörében maradok. Néhányszor ideoda elsétálunk a kutyánk előtt és többször hangoztatjuk: „ott maradsz”. Ha a kutya nyugtalan, hagyjuk nyugodtan fészkelődni. Ügyelnünk kell azonban arra, hogy a kutya nem rágja a pórázt. Ha hajlamos erre, akkor nem szíjpórázra, hanem láncra kell kikötni. Pár perc múlva odamegyek a kutyához, megdicsérem, megsimogatom, „jól van, ott maradsz” vezényszavakat hangoztatva, jobb kezemet felemelem és mutató ujjammal fenyegetőleg intem, majd megint elmegyek. Ha ezt néhányszor megismételtem, és a kutya elég nyugodtan helyén maradt, a pórázról lecsatolom, s rövid időre szabadon engedem, had futkározzon, tombolja ki magát, hogy az alkalmazott kényszerítő ingerek feloldódjanak, majd később megint visszatérek a gyakorlathoz. A későbbi gyakorlatok folyamán mindig nagyobb távolságra menjünk el a kutyától és maradjunk el mindig hosszabb és hosszabb időre, oly módon, hogy a kutya már ne is láthasson bennünket. Így kell minden adott alkalommal gyakorolni és változtatni a terepet és a nap szakát is, nehogy a helyben maradási reflex csak egy meghatározott területen fejlődjön ki. Mindenütt ahova elvisszük magunkkal a kutyát, és ahol nem tudunk vele együtt maradni, kikötjük, miközben kiadjuk az „ott maradsz” vezényszót. Ily módon sokkal gyorsabban halad a gyakorlás és sokkal alaposabban idegződik be a kutyába ez a gyakorlat, mint hogyha mindig csak bizonyos időben és egy bizonyos helyen végeztetnénk vele ezt a gyakorlatot. Később, midőn kutyánk már kikötve helyén maradt, nem kötjük meg fához, kerítéshez, hanem a helyben maradást a hosszú póráz felcsatolásával gyakoroljuk. Mégpedig olyképpen, hogy helyben hagyjuk és tőle eleinte kis távolságra, 4-5 lépésre hátrafelé menve, mindig a kutyával szembefordulva, eltávozunk hangoztatva az ismert „ott maradsz” vezényszót. Későbben körül járjuk kutyánkat, köröket írunk le körülötte, mindig nagyobbat és nagyobbat, majd visszamegyünk hozzá, megdicsérjük „jó van” megsimogatjuk és szabadon engedjük. Gátlást feloldó gyakorlatokat végzünk vele, futtatjuk, apportírozó játékot kezdünk. Később ismét hosszú pórázra vesszük. Helyben maradást gyakorlunk az ismert módon, a távolságot mindig növeljük. Ha kutyánk hozzánk akarna szökni, erősen rászólunk: „ott maradsz”, ha elhagyta a helyét rálépünk a hosszú póráz végére, felemeljük a hosszú pórázt és visszavisszük a helyére. Ismét kezdődik a gyakorlat előröl. Nagyon fontos azonban, hogy a helyben maradási gyakorlatoknál a kutyát mindig elhozzuk a helyéről, tehát érte megyünk és 41

sohasem hívjuk be magunkhoz. Nem szabad a helyben maradást és a behívást egymással összekapcsolni. Nem szabad a helyéről a kutyát magunkhoz behívni, mert ezzel lefékezzük a helyben maradási reflex kiváltódását. Idővel eltávozunk a kutya látótávolságán kívül is, tehát elrejtőzünk egy bokor, egy palánk vagy fal mögé, de rejtekhelyünkről állandóan figyeljük, s ha helyéről el akar jönni, azonnal fenyegető módon, szigorúan kiejtett vezényszóval helyére visszük és adjuk az ennél a gyakorlatnál alkalmazott „ott maradsz” parancsot a kézjellel együtt. Ügyeljünk arra is, nehogy a kutya a szél segítségével légszimatot kapjon gazdájáról, mert ez a szimat is ugyan úgy csábítolag hat a gazda követésére, mint ha gazdáját látná. Tehát a helyben maradási gyakorlatoknál tartózkodjunk mindig szél alatt. Az eltűnés módjait is törekedjünk változatossá tenni. Az a kutya, amely hozzá van szokva, hogy gazdáját 5 vagy10 perc múlva lássa eltűnni, könnyen el fogja hagyni helyét, ha gazdája csak hosszabb idő után válik láthatatlanná, de megfordítva: ugyanez az eset állhat elé, vagyis ha hozzászokik ahhoz, hogy gazdája csak hosszú idő múlva tűnik el, a rövid idő alatt való eltűnés alkalmával is elhagyhatja helyét. A szabadon való helyben maradásnál is minden esetben menjünk a kutyáért, mert ez a gyakorlat nem való a bejövés gyakorlására, csak arra szolgál, hogy a kutya a helyben maradást teljesen megbízhatóan magáévá tegye. Ha kutyánkat helyben maradási helyéről behívjuk, soha sem fogja megtanulni a helyben maradást. A kutyának helyéről való behívását a „helyedre” gyakorlatnál szoktatjuk. A későbbiekben a helyben maradást, már menetelés közben is gyakoroljuk, eleinte a pórázra vett kutyával. Egy ideig járunk, sétálunk vele, azután megállás. Majd a póráz eloldása és az „ott maradsz” vezényszó következik. A vezető azonban tovább megy, eleinte csak kis távolságra, 4-5 méterre, majd visszatér a kutyához, felveszi a pórázt és parancsot ad „lábhoz”, majd tovább menetel. A továbbiakban a kutyát ülve is felszólítjuk a helyben maradásra. Az álló helyzetben a lábtól való eltávozáskor beállított helyben maradást azonban ne gyakoroljuk túl sokat a kutyával, mert sok kutya ezáltal veszít járási módjának frissességéből, és gyakran magától megáll. Elegendő, ha ezt csak hébe-hóba gyakoroljuk. Később elszaladunk a helyben maradó kutyától, majd ismét visszaszaladunk hozzá, elsietünk mellette és néha el is rejtőzünk előle, hogy minden járásmódunkban történt eltávozáskor is megszokja a helyben maradást. Ez a gyakorlat úgy is felépíthető, hogy a kutyát mozgás közben állítjuk meg, tehát akkor, amikor a kutya szalad és tőlünk 35-50 méter távolságra van, rákiáltunk: ”ott maradsz”. Mire a kutyának a kapott vezényszóra azon a helyen, ahol van, meg kell állnia. Hogy milyen hasznos ez a gyakorlat a valóságban, azt csak akkor vesszük észre, ha ezt kutyánk tökéletesen tudja. A kutya sokkal könnyebben fogja felfogni, mint a helyben fekvést, mely utóbbi tulajdonképpen két gyakorlatból, a fektetésből és a helyben maradásból áll. A régi receptek szerint mindkét feladatot majdnem egy időben gyakorolták a kutyával, és akkor is először a fektetést, utána a helyben maradást. A legnehezebb rész minden esetre a helyben maradás, amely a fent említett módon majdnem teljesen a durva erőszak alkalmazása nélkül tanítható be. Ha a kutya helyesen megtanulta ezt a gyakorlatot, igen könnyen megtanulja a helyben fekvést is, mert ebben az esetben már csak a fektetést kell gyakorolni. A régi kiképzési módszerek szerint a kutyát csak fekve tanították helyben maradásra, míg a jelenlegi metódus szerint a helyben maradás olyan helyzetben történik, amilyen éppen a kutyának tetszik. A kutyának ilyen módon egy bizonyos mértékben fenn van tartva önálló cselekvése, és nem gép módjára tanul. Minden önállósága mellett azonban feltétlenül

42

akaratunknak megfelelően kell cselekednie, vagyis helyben maradnia, de olyan helyzetben, amilyen az adott körülményekhez képest éppen a legmegfelelőbb számára. A helyben maradásnál fokozatosan kapcsoljuk be a fékező-gátló körülményeket is, mert a vizsgaszabályzat megköveteli, hogy kutyánk helyben maradjon akkor is, ha a fegyelmi gyakorlatot idegen kutya jelenléte zavarja meg. Tehát ennek a gyakorlatnak a további kiépítésénél alkalmazzunk több zavaró körülményt. Követeljük meg kutyánktól a helyben maradást akkor is, ha közelében, mondjuk30-40 méterre egy másik kutya fegyelmi gyakorlatokat mutat be, vagy pedig körülötte több kutya és ember mozog. Ezt könnyen beállíthatjuk, ha olyan közös kiképzéseken is részt veszünk, ahol egyszerre több kutyával dolgoznak. Helyre való visszaküldés Arra a parancsszóra, hogy „helyedre” a kutyának vissza kell mennie az előbb kijelölt és elfoglalt tartózkodási helyére. Ez a gyakorlat nem csak mindennapi használatban, hanem kiképzés-technikai szempontból is nagy jelentőséggel bír. Ennél a gyakorlatnál a kutya szabadon, szeges nyakörv nélkül dolgozik. A pórázt pedig vállunkon keresztül fűzve, nyakunkba akasztjuk, hogy még gondolatban sem tudjuk a kutyát a pórázzal megfenyíteni, ha esetleg a gyakorlat nem sikerül, és hirtelen haragúnkban igazságtalanul a kutyát meg akarnánk a pórázzal fenyíteni, azt előbb nyakunkról le kellene csatolni. Ennél a gyakorlatnál kezdetben szükségünk van egy nagyobb tárgyra (kabát, kalap stb.). A gyakorlat a következőképpen állítandó be: a Kutya lábnál megy, azután megállunk, a tárgyat a kutya elé helyezzük, és megparancsoljuk: ”ott maradsz”, majd kb. 10 méterre eltávozunk. A kutya az „ott maradsz” teljesítését már az előbbi gyakorlatból ismeri. Most megfordulunk és eltávozunk kb. 10 méterre, majd szembefordulunk a kutyával és rövid szünet után „hozzám” vagy „ide gyere” vezényszóval behívjuk. Azért , hogy a kutya ne csak vezényszóra, hanem jelre is teljesítse a parancsot, jobb kezünket vállmagasságig elemeljük., majd hirtelen jobb combunkhoz leeresztjük, ezzel egy időben adjuk az előbbi hangjelet, illetve vezényszót, hogy „hozzám vagy „ide gyere”. Ezáltal elérjük azt hogy később a kutya úgy a vezényszóra, mint vezényszó nélkül csak jelre teljesíti a parancsot. A beérkező kutyát megdicsérjük. Egy kis idő múlva rámutatunk jobb kezünk kinyújtott karjával arra a helyre, ahonnan az előbb behívtuk és azt a vezényszót adjuk, hogy „helyedre” és a kutyával a helyére szaladunk. Futás közben állandóan hangoztassuk: „helyedre, helyedre”. A lefektetett tárgyhoz érve, megdicsérjük: „jól van”, utána az „ott maradsz” vezényszót adjuk és ismét eltávozunk. Közbe-közbe nézegessünk hátra és kísérjük figyelemmel, nem akarja-e a kutya a helyét elhagyni, és ha ezt tenné azonnal hozzászaladunk és visszavisszük a helyére. Így ismételünk ötször-hatszor, utána pedig néhány más gyakorlatot végzünk, hogy a gátló és fékező ingerek feloldódjanak. A későbbi gyakorlat folyamán a kutyával való együtt szaladást mindig jobban korlátozzuk, míg végül a kutya önállóan helyére szalad. Ügyeljünk arra, hogy a kutya minden esetben a tárgy közvetlen közelében foglaljon helyet, olyan helyzetben, amelyben kívánja. Csupán azt követeljük meg tőle, hogy gyorsan bejöjjön és parancsra gyorsan vissza is szaladjon helyére, vagyis a tárgyhoz. Amennyiben ennek a feladatnak gyakorlása nehézségekkel járna, vegyük a kutyát hosszú pórázra. A póráz végét kössük egy fa vagy pózna mellé, és úgy helyezzük le a tárgyat. Majd ismét eltávozunk tőle. Amennyiben a megkötött pórázzal megszokta már, hogy a tárgy 43

mellett tartózkodjon, oldjuk le a hosszú póráz végét a fáról és vezessük a pórázt a fa vagy a pózna körül. Majd távozzunk el, és a kutyát hívjuk be magunkhoz. Ha most a visszaküldésnél nem akarna a tárgyhoz visszamenni, addig húzzuk a hosszú pórázt (mely a cölöp vagy pózna körül van vezetve) amíg a kutya a tárgyhoz vissza nem kerül. Ebben az esetben felfogja majd feladatát, utána azonban ismét póráz nélkül gyakoroljunk. A gyakorlat további fejlődésében a vezető gyakran változtatja helyét és a kutya helyétől való eltávozás irányát, valamint a távolságot is. Lényeges ennél a gyakorlatnál, értse meg a kutya, hogy a „helyedre” vezényszóra a tárgy mellé kell futnia és a lefektetett tárgy jelenti az ő helyét. Mikor a kutya már teljesíti ezt a „helyedre” gyakorlatot, és megértette, hogy a helye a tárgy mellett van, később már a tárgy letevése nélkül is vissza fog térni arra a helyre, ahol várni hagytuk. Amennyiben ezt a gyakorlatot a tárgy letétele nélkül ismételgetjük, úgy ezen gyakorlat ideje alatt helyet nem változtatunk. Kiképzés-technikai szempontból ez a gyakorlat azért fontos, mert az engedelmességet közvetlenül és közvetve fokozza. Ezzel a gyakorlattal egyidejűleg az előbbi gyakorlatot, tehát az „ott maradsz” gyakorlatot is végezzük, ami viszont közvetve erősíti meg az engedelmességet. Ez a gyakorlat már lassanként bevezetője a tárgyak szabadon való őrzésének. A kiképzés további során, amennyiben a kutyánk rakoncátlankodna, felé dobunk egy nagyobb tárgyak, tehát kabátot, vadászszéket stb., és kiadjuk a parancsot: „helyedre”. A kutya a tárgyhoz fog szaladni, miáltal megint vezetője hatalmába kerül. A kutyát hagyjuk a tárgy mellett néhány pillanatig nyugodtan várni, sétáljunk el az ellenkező oldalra, majd ismét az ismert vezényszóval és azzal egy időben adott kézjellel „ide gyere” hívjuk be magunkhoz. Ne feledkezzünk azonban meg a kiadós dicséretről, amennyiben kutyánk a gyakorlatot tökéletesen csinálja, vagy azt igyekszik végrehajtani. A behívásnál „ide gyere” hangjelet egy síppal helyettesíthetjük, úgy hogy kutyánk később a megszokott sípjelre jöjjön be hozzánk. Az előreküldés Ez a gyakorlat a vizsgaszabályzatban következőképpen van előírva: a bíró kívánságára a vezető alapállásban kiadja kutyájának az „előre” parancsot, amelyet kézmozdulattal is kísérhet. A kutyának azonnal, legalább 30 métert előre kell mennie. Az „állj” vezényszóra vagy füttyjelre a kutyának azonnal meg kell állnia és az azt követő „feküdj”-re, melyet a vezető kézjellel is kísérhet, ott ahol a vezényszó éri helyben le kell feküdnie. Később a bíró utasítására a vezető kutyáját „ide gyere” vagy „hozzám” vezényszóval vagy füttyjellel behívja. Ez a gyakorlat, mint látjuk nehéz és igen komplikált. Több előző gyakorlatnak az összetételéből alakul ki. Különös nehézséget azonban nem fog okozni, ha az általam felépített és elmondott lépcsőzetes tanítással szoktatjuk rá. Hiszen úgy az „állj” mint a „feküdj” vezényszót, valamint a behívást már az előző gyakorlatokból megtanulta. Az előreküldést akkor szoktam gyakorolni mikor a kutyával a gyakorlótérre kisétálok s a kutya még fürge és eleven. Ha többször kimentem vele a megszokott gyakorlótérre, már az útvonalakat ismeri és mielőtt még a gyakorlótérre érnék, úgy választom meg odavezető utamat, hogy mindig egy kis gyalog ösvényen vagy kitaposott utacskán érjek oda. Mikor ehhez a kutyánk által is ismert utacskához érek, kutyámat pórázról leoldom, jobb karomat előre lendítve, kinyújtva mutatom az irányt és kiadom a parancsot „előre”. Egészen természetes, hogy az „előre” vezényszó, mint eddig ismeretlen, csak egy közömbös ingert képez, ugyancsak közömbös ingert képez a kézjel, a kinyújtott karom. Tanultuk az elméleti részben, hogy a feltételes reflexek akkor épülnek ki gyorsan és maradandóan, ha a közömbös 44

ingert egy feltétlen ingerrel megerősítjük. Nézzük meg közelebbről azt a kérdést, hogy ennek a gyakorlatnak a beállításánál melyik az ún. feltétlen inger. A közömbös inger az „előre” vezényszó és jobb karom előre lendítése volt. A feltétlen inger azonban, amellyel a közömbös ingert megerősítjük vagy Összekapcsoljuk, az a ténykedésem, hogy a kutyát a pórázról elbocsátom és neki szabad mozgást engedek. A kutya megörülvén annak, hogy szabadon kitombolhatja magát, örömmel és jókedvvel fog az úton előre rohanni. He hívjuk be azonnal a kutyánkat, hanem hagyjuk, had csatangoljon, szaladgáljon, mert a fékező ingerek gyakori alkalmazásával lerontjuk a kialakulóban lévő feltételes reflex felépítését. Később azonban adjunk parancsot „ott maradsz” és fussunk a kutyánkhoz, s ha az egy helyben megvárt mindet, bőségesen dicsérjük meg és alaposan simogassuk meg. Többszöri ilyen gyakorlás után a kutya előre fog szaladni. Most azonban az erőszak alkalmazása helyett ismét vegyük elő szellemi fölényünket, és folyamodjunk egy kis cselhez. A gyakorlóteret közelítsük meg egy másik irányból is, ahonnan ismét egy kitaposott utacska vezet gyakorlóterünkhöz. Megint az előbb említett módon, engedjük el kutyánkat, kiadva a vezényszót és kézjelet: „előre”. A gyakorlat további folyamán azonban keressünk egy másik utacskát, amelyen ismét leoldjuk kutyánkról a pórázt, hang- és kézjelet adva, kutyánkat előreküldjük. Ismétlem: ez egy nehéz gyakorlat, sok türelem kell hozzá és különböző helyeken, különböző időkben az előbbi utasítás szerint leit módon küldjük kutyánkat előre. Amennyiben szorgalmasan, türelemmel gyakoroljunk, ez sikerülni is fog.

45

Jelzett irányba való küldés Az „előre” küldésnek mintegy láncolatszerű folytatása a jelzett irányba való küldés, amikor a kutyától már nemcsak azt kívánom meg, hogy előre fusson, hanem a jelzett irányba, tehát jobbra vagy balra, irányt is változtasson. Ennek a begyakorlását a következőképpen végezhetjük: otthonról elindulva megyünk a gyakorlótér felé, azonban utunkat úgy irányítjuk, hogy a megszokott kis utacskához, amelyen előzőleg az előreküldést gyakoroltuk, most már oldalról kerüljünk, úgy hogy midőn a gyakorlótérre vezető kitaposott utacskához érünk, az út tőlünk jobbra essen. Itt a kutyánkat póráztól elbocsátjuk, és kiadjuk a vezényszót: „jobbra” majd karunkkal jobbra mutatunk. Mi fog most bekövetkezni? A kutya megszokta az utat és megszokta azt, hogy őt, ha ideérünk előre bocsátjuk, tehát ezen az úton fog előreszaladni, azonban tőlünk jobbra távozik el. A gyakorlat további kiépítésénél úgy kerülünk erre az útra, hogy az tőlünk balra essen. A kutyánkról ismét lecsatoljuk a pórázt, bal kezünkkel az útra mutatunk, és kiadjuk a vezényszót, hogy „balra”. Tehát a kutyánk meg fogja tanulni, hogy nemcsak menetirányunk meghosszabbítása gyanánt előttünk kell elszaladnia, hanem olyan formán is, hogy mi az utacskához közeledvén egyszer jobbra, másszor pedig balra küldjük. Ha ez a gyakorlat már megy, akkor fejleszthetjük ezt tovább. A jelzett irányba való küldés tulajdonképpen alapja majd a későbbiekben leírandó ”fürkészés”-nek is, amikor az a célunk, hogy a kutya egy előttünk lévő nagy bokros, csalitos terepet átfürkésszen, vagy átkutasson, tárgyak vagy emberek után. Egészen természetes, hogy ezt megelőzőleg meg kell tanulnia azt, hogy vezetőjének parancsszavára előtte cikk-cakkban előre, majd jobbra-balra futkározva kutassa át a terepet. Ennek begyakorlására legcélravezetőbb a következő gyakorlat: Egy segítő személyt, tehát a „segédet” a kiválasztott gyakorlótéren egy bokor mögé elbújtattunk. A kutyánkat a megszokott helyen, tehát a kis kitaposott utacskán pórázról leoldva, „előre” paranccsal elküldjük. A segéd, mely az utacskától valahol 30-40 méterre egy bokorban bal oldalon van elbújva, a kutya megjelenésekor valamilyen módon magára felhívja a figyelmet, mégpedig úgy, hogy vagy pisszeg vagy pedig egy vesszővel csapkodja a bokrot. A kutya fel fog figyelni, hogy ott mi történik, mi pedig azonnal kiadjuk a parancsot, hogy „balra”. Ha a kutya hozzáfut a segédhez és azt ugatással jelezné, a kutyához szaladunk és megdicsérjük. A segéd most onnan eltávozik, és a terepen valahol egy bokorban jobb oldalon elbújik. Kutyánkat ismét pórázra vesszük, előre menetelünk vele, majd a pórázról „előre” vezényszóval elbocsátjuk, mikor is a segéd valahonnan jobb oldalról a bokor mögül ismét „jelentkezik”. Mi azonnal kinyújtjuk jobb karunkat és „jobbra” vezényszót leadva, biztatjuk a kutyát, hogy jobbra futva keresse meg a segédet, ha kutyánk jelzett, hozzászaladunk és megdicsérjük. A gyakorlatot úgy fejlesztjük tovább, hogy a segéd a bokros gyakorlótéren hol jobb oldalt, hol bal oldalt bújik el egy bokorban, mi pedig a gyakorlótér közepén haladva, kutyánkat egyszer jobbra, egyszer balra küldjük. Alkalmazhatunk két segédet is és így hol a jobb oldalon lévő segéd, hol pedig a bal oldalon lévő segéd hívja fel magára a figyelmet pisszegéssel, morgással, vagy bokornak vesszővel való csapkodásával, így a kutyát folytatólagosan hol jobbra, hol balra küldjük. Az eddig közömbösen ható ingert, tehát a „jobbra” vagy „balra” vezényszót, valamint a „jobbra” vagy „balra” kinyújtott jobb vagy bal karunkkal való mutogatást megerősítettük egy feltételes ingerrel, mégpedig a segédnek mozgásával, illetve pisszegésével. Ennek a gyakorlatnak ilyenképpen való beállítása már jó irányban való bevezetés a „fürkészés”-hez vagy „terepkutatás”-hoz, mert ennél a terepkutatásnál az a cél, hogy a kutya egy ember által 46

beláthatatlan területet fel tudjon kutatni és az ott tartózkodó egyéneket ugatással jelezze. Tehát helyes a gyakorlatnak olyképpen való beállítása, hogy a kutya figyelmét egy mozgó emberre hívom fel, akit majd megtalálni és megugatni kell, azonban fognia még nem szabad. A valóságban ugyan is ennek a gyakorlatnak az a célja, hogy a kutya terepet átkutatva jelezze vezetőjének ha ott egy embert talál, azonban ne fogja meg ne harapja meg nehogy esetleg egy ártatlan éppen arra sétáló egyént oktalanul megtámadjon. Elég az ha a kutya az ott tartózkodót ugatással jelzi, míg pedig kutyánkhoz szaladva, megállapítjuk, hogy ki az a személy, akit a kutya jelzett. A rendőrkutya munkájában valóságban ennek a gyakorlatnak igen nagy értéke van, mert így lehet átkutatni egy bokros, fás, erdős, beláthatatlan területet. A terepkutatásnak, a fürkészésnek a valóságban való keresztülvitele úgy történik, hogy az átkutatandó terület közepén halad a vezető kutyájával, s a kutyáját előre, majd jobbra, balra való küldözgetéssel fürkészi át a felkutatandó területet. Ez a gyakorlat sem megy máról holnapra, hanem hosszú, kitartó, türelmes munkát igényel.

Élelem megtagadás Az élelem megtagadás alatt azt értjük, hogy a kutya a kínált, a dobott és a földön fekvő élelmet ne vegye fel, ne egye meg. Mi ennek a feladatnak a gyakorlati célja? Az, hogy a kutyát ne lehessen megmérgezni. Az első fő követelmény, hogy kutyánk már a vezetőjétől sem fogadja el a kézből kínált élelmet, csak egy titkos vezényszóra, vagy egy titkos jelre. Hogyan építem fel ezt a kutyában? Oly módon, hogy kutyámat állandóan egy megszokott helyen, a megszokott etető edényéből tetem. Kézből való etetésre lehetőleg nem szoktatom hozzá. A kínált élelem megtagadását is két részre osztjuk: mégpedig a vezetőtől és az idegentől kínált élelem megtagadására. Említettem könyvemnek elején, hogy a gyakorlatokat mindig fokozatosan és lépcsőzetesen állítsuk be, ha megbizgató eredményt akarunk elérni, mégpedig úgy, hogy a fékező és gátló ingereket a gyakorlat elején teljesen kikapcsoljuk, későbben pedig fokozatosan kapcsoljuk be ezeket a fékező és gátló ingereket. Nézzük meg azt, hogy hogyan alakul ez ki a gyakorlatban? A vezető által kínált élelem megtagadása Kutyánkat magunk elé ültetjük. Jobb kezünk hüvelyk és mutató ujja közé veszünk egy falatkát. A középső-, gyűrűs- és kisujjunkat pedig mereven előre kinyújtjuk. Ilyen pozícióban tartott kezünkkel nyújtjuk a falatot kutyánk felé. Ha az a falatot el akarja kapni, mielőtt még a megengedő vezényszót kiejtenénk, akkor előrenyújtott három ujjunkkal a pofájára egy kis pofont adunk és nyomban azt a vezényszót adjuk: „rossz, nem szabad”. Már három- négy ilyen gyakorlat után észrevesszük, hogy ha az előrenyújtott három ujjunkkal kínáljuk a kutya felé az élelmet, az a fejét jobbra, balra el fogja fordítani, s az élelmet még gazdájától sem meri elfogadni. Ekkor már kutyánk kezdi a gyakorlatot felfogni. Azonban arra is meg kell tanítsuk, hogy kívánságunkra, teát titkos vezényszavunkra vagy kézjelünkre –amelyet lehetőleg idegen ne ismerjen, - tőlünk a feléje nyújtott élelmet 47

elfogadja. Ilyenkor a mereven előrenyújtott középső, gyűrűs és kisujjunkat a tenyerünkbe behajlítjuk, s kezünkkel egy kis körívet leírva, balra megfordítjuk. A mutató és a hüvelyk ujjunk között tartott élelmet nyújtjuk a kutya felé és hízelgő modorban, kedveskedve, elnyújtott hangon mosolygós arccal mondjuk a vezényszót: „tiéd”. A kutya ilyenkor az élelmet tőlünk el fogja fogadni. Nem azért, mert megérti a „tiéd” vezényszót, hanem azért, mert kedveskedő hangnemünkből és mosolygós arckifejezésünkből rájön arra, hogy ezt neki meg szabad ennie. Pár napi fent leirt módon való gyakorlat után meglepetéssel vehetjük tudomásul, hogy kutyánkba a gyakorlat már beidegződött. Az idegen által kínált élelem megtagadása Természetesen minden kiképző saját tetszése szerint választhat magának az étel elfogadására szolgáló titkos vezényszavakat, és titkos jeleket. Ez lesz a legjobb módszer annak bevezetéséhez, hogy a kutya csak egy megszokott titkos vezényszóra és titkos jelre fogadja el a vezetőjétől kínált élelmet, s mivel ezt a titkos vezényszót és jelet idegen nem ismeri nem is tudja kutyánkat megvesztegetni. A fent elmondottak azonban csak reményt nyújtanak arra, hogy idegen a kutyánkat nem tudja megetetni. Ahhoz azonban, hogy ebben biztosak legyünk, a gyakorlatot idegennel is be kell állítani. Mégpedig a következő módon: kutyánkat magunk mellé vesszük pórázra. Most felkérünk egy idegen személyt, tehát „ a segédet”, hogy egy falatkával közeledjen kutyánk felé és azt kínálja neki. Ha kutyánk a segéd kezéből – aki azonban nem az általunk alkalmazott titkos vezényszót és jelet adj – az élelmet elfogadni hajlandónak mutatkozik, azonnal rántsuk meg pórázát és szigorúan szóljunk rá: „rossz, nem szabad”, amely vezényszót az előbbi gyakorlatból, - tehát a vezető által kínált élelem megtagadásból – már ismeri. Amikor annyira jutottunk kutyánkkal, hogy idegen kézbél az élelmet nem fogadja el, az idegen (továbbiakban már csak „segéd”) hirtelen forduljon meg és szaladjon el. Mi pedig a kutya kedvenc falatkáját elővéve, az általunk bevezetett titkos vezényszóval és jellel jutalmazzuk kutyánkat, utána pedig kiadós simogatással dicsérjük meg. A kutya igy tapasztalni fogja, hogy nem kell neki az idegen falatkáját elfogadnia, mert van egy jó gazdája, akitől ínyenc falatjait úgyis megkapja. A segéd elszaladására azért van szükség, hogy a kutya mindjobban bátorodjék fel és a segédben, aki őt megvesztegetni akarja egy ellenszenves tőle félő valakit ismerje meg. Ha kutyánk olyan falánk lenne, - vagyis a táplálkozási reakció oly erős lenne nála -, hogy az idegen kézből kínált élelem elfogadását nem tudná megtagadni, akkor már kissé drasztikusabb módszerhez kell folyamodnunk, mégpedig: a segéd jobb kezében fogja a falatkát, amellyel kutyánkat megvesztegetni akarja. Bal kezében pedig egy vékony, suhogó vesszőcskét tart, melyet háta mögé eldug. Így közeledik kutyánk felé, majd előtte megáll és jobb kézzel kínálja az élelmet. Ha kutyánk az élelem elfogadására hajlamot mutatna, a vezető azonnal megrántja a pórázt és haragosan rászól: „rossz, nem szabad”, ezzel egy időben a segéd pedig hirtelen előrántja a háta mögött eldugott vesszőcskét és azzal rácsap egyet a kutyára, majd elszalad. A vezető akkor előveszi falatkáját és a kutyáját jutalmazva, megdicséri. Ez a módszer segíteni fog, de könnyen ránevelhetjük kutyánkat arra, hogy a neki élelmet kínáló idegennel szemben oly nagy ellenszenvet tanúsít, hogy azt megtámadni, tehát megharapni is hajlandó lesz, amely azonban nem olyan nagy baj, mintha idegentől az élelmet elfogadná. Ez volt a kínált élelem megtagadásának gyakorlása. A dobott élelem megtagadása

48

Tapasztalatból tudjuk, ha kutyánk az idegen által kínált élelem elfogadását meg is tagadja ugyan, hajlandó azonban a feléje dobott élelem elfogadására. Tehát ezt is gyakorolnunk kell. Ennek a gyakorlatnak a beállatása következőképpen történik: a vezető kutyáját pórázon megkötve maga mellett tartja. Közeledik az idegen, aki a kutya előtt 5-6 lépésre megáll, majd az élelmet a kutya felé dobja. Ha ezt a dobott élelmet a kutya már röptében el akarná kapni, a vezető hirtelen megrántja a pórázt, „rossz, nem szabad” tiltószót ad és a kutyát meggátolja abban, hogy a levegőben az élelmet elkapja. Ha az élelem a kutya elé esne a földre és a kutya feléje nyúl, hogy felvegye, ismét közbelépünk, a póráz megrántásával és „ rossz, nem szabad” vezényszóval gátoljuk meg a kutyát az élelem elfogadásában. Az idegen által dobott élelem most a kutya előtt fekszik, s a kutya hol az élelmet nézi, hogy a gazdájára tekint, mintegy várva az engedélyt, hogy az élelmet felvehesse. A vezető azonban erre engedélyt nem ad és „rossz, nem szabd” vezényszóval gátolja meg a kutyában a táplálkozási ösztön kielégítésére irányuló vágyat. Kutyáját erről a helyről, ahol az élelem fekszik, elvezeti, lehetőleg futólépésben majd távol megáll és ő, - tehát a vezető – jutalmazza meg kutyáját, megint csak a saját élelem megtagadásánál leirt titkos vezényszóval és titkos kézjellel nyújtott falatkával. Ez a gyakorlat már előgyakorlata a földön fekvő élelem megtagadásának is. Mert ennél a gyakorlatnál már megismerte a kutya, hogy az eléje dobott és földön fekvő élelmet sem szabad elfogadnia. Így épülnek ki a gyakorlatok, mint egy láncszem a másik láncszembe összefonódva. A talált élelem megtagadása Ezt a gyakorlatot a következőképpen állítjuk be. A „segédet” megkérjük, hogy azon a bizonyos utacskán, amelyen a gyakorlótér felé közeledünk, szórjon el élelmet, - kockacukrot, kekszet, húsdarabkákat, töpörtyűt vagy egyéb a kutyánk által kedvelt ennivalót, majd onnan tűnjön el. Mikor kutyánkkal a gyakorlótér felé haladunk, kutyánkat pórázon vezetjük. Majd odaérünk az útszakaszhoz, amelyen a segéd által elszórt élelem fekszik. Ha kutyánk az élelmet észreveszi és nyakát nyújtja, hogy azt felvegye, azonnal megrántjuk a pórázt és „rossz, nem szabad” tiltó parancsot adjuk, majd tovább menetelünk. Természetesen a pórázon való vezetés szabályainak szigorú betartásával, vagyis laza pórázzal. Pár lépés múlva megint egy földön fekvő, csalóka falathoz érünk. A kutya megint kísérletet tesz, hogy lehajoljon és az élelmet felvegye. Ismét a „rossz, nem szabad” és a póráz megrántása következik. Szorgalmas, ilyenképpen való gyakorlás kutyán el fogjuk érni, hogy kutyánk a földön fekvő élelmet sem fogja felvenni. Nagyon fontos azonban, hogy az élelmet a segéd, tehát az idegen szórja le, nem pedig előzőleg a vezető, mert a kutya az elszórt csalétken megérzi vezetője kezének szimatját és azt inkább hajlandó lesz felvenni, mintha a falatkákon idegen van. Tekintettel azonban arra, hogy kutyánk nem mindig dolgozik mellettünk pórázon, hanem a terepen szabadon is mozog, feltétlenül szükséges, hogy kutyánkat rászoktassuk, hogy szabad mozgása közben a terepen feltalált falatokat sem veheti fel. Ennek begyakorlására a következőképpen állítjuk be a feladatot: a megszokott utacskán elszórja a segéd az élelmet, majd eltávozik. Az utacskán most „szabadon követéssel” megyünk a kutyánkkal, ügyelve, hogy mit fog a kutya tenni, ha a falatokhoz ér. Amennyiben kísérletet tenne, hogy a falatokat felvegye, azonnal rászólunk: „rossz, nem szabad”, ha ez nem használna, úgy a már előzőleg elkészített vékony vesszőcskével erőteljesen ráhúzunk egyet kutyánk hátsó combjára egyidejűleg megismételve a „rossz, nem szabad” vezényszót. 49

Szorgalmas gyakorlás után kutyánk megtanulja a földön fekvő szétszórt élelem megtagadását is. Azonban kutyánk a talált élelem megtagadására még mindig nem biztos, mert a terepen nemcsak mellettünk tartózkodik póráz nélkül, hanem különösen terepkutatásnál és egyéb munkáknál messze tőlünk szabadon mozog. Meg kell tanulnia azt is, hogy tőlünk távol, és távollétünkben se fogadja el a talált élelmet. Ezt a következőképpen gyakoroljuk: A segéd elszórta már előzőleg megszokott utacskánkon az élelmet. A kutyát szabadon követéssel magunk mellett tartva haladunk az úton, ahol az élelem fekszik, a kutya az élelmet már nem vette fel. Az élelemmel szét szórt útszakaszon így haladunk a kutyával keresztül, majd kutyánkat helybenhagyjuk, és a kutyától eltávozva ismét visszafelé megyünk az útszakaszon, ahol az élelem el van szórva. Harminc-negyven lépés után megállunk és kutyánkat behívjuk. Kutyánknak, ha hozzánk akar jönni, az élelemmel szétszórt területen kell keresztül haladnia. Figyeljük meg, hogy útközben mikor felénk jön, nem kísérli e meg a falatkák felvételét. Amennyiben azt megkísérelné, úgy megint „rossz, nem szabad” vezényszót kapja. Ha ez a módszer nem használna, akkor hosszú pórázra veszem kutyámat és a helyben maradás után hosszú pórázzal hívom be magamhoz, s amennyiben útközben megkísérelné a falatkák felszedését a hosszú pórázzal megrántom és adom a tiltó „rossz, nem szabad” vezényszót. A gyakorlatoknak ilyen fokozatosan és lépcsőzetesen beállított formájával fogom lassanként elérni, hogy kutyám teljes biztonsággal megbízható lesz a kínált dobott és talált élelem megtagadásában. Ennek igen fontos gyakorlati éréke van. A vadászterületek vadőrei a dúvadak irtása miatt igen gyakran gyorsan ható mérgekkel kevert húsdarabokat szórnak széjjel. Ha a szabadban dolgozó kutyánk egy ilyen mérgezett húst felkapna, úgy perceken belül kimúlhat, különösen akkor ha a hús sztrichninnel van mérgezve. De igen fontos, hogy a házőrző kutyánkat se tudják megmérgezni. Ezért a házőrző kutyát is erre a gyakorlatra kell megtanítani, mégpedig úgy, hogy a házőrző kutyánál a kerítésen keresztül próbálunk élelmet bedobatni és így gyakoroljuk a bedobott élelem megtagadására. Fontos tehát, hogy a kutyát állandóan a megszokott helyén, a megszokott táljából etessük, mert a jóllakott kutya könnyebben tudja leküzdeni a természetszerűleg megnyilvánuló étkezési reakciót, mint a kiéhezett állat. A hangadás Követelmény hogy a kutya vezényszóra és jelre ugasson. Ennek felépítéséhez keressünk egy olyan hangingert, mely a kutyát ugatásra bírja. Ha rátalálunk, a kutya minden hangadásánál azt a vezényszót adjuk, hogy „ugass”. Amennyiben kutyánk többször ugatott, megdicsérjük: „jól van ugass!” kezdetben már két- háromszori ugatás után dicsérjük meg a kutyát, később már hosszabb ideig hagyjuk ugatni. Nem szívesen ugató kutyáknál ne ismételjük túl gyakran, mert megunják. Több módja van annak, hogy a kutyát ugatásra bírjuk. Ilyen néhány példa a következő: 1. A kutyát megkötjük és az élelmet úgy helyezzük elé, hogy ahhoz ne tudjon hozzáférni. Az a türelmetlenség, hogy az eleséget nem tudja elérni, sok kutyát ugatásra ingerel. Ekkor kiadjuk a vezényszót, hogy „ugass”, ha ugatott a tálhoz engedjük. 2. A megkötött kutya közelében idegen kutyával játszunk, vagy hízelgünk neki, így a féltékenység fogja az ugatást kiváltani.

50

3. Elmenetel előtt a kutyát mely már hozzá van szokva, hogy gazdáját elkíséri és ismeri a séta előtti előkészületeket, megkötjük, vagy ketrecébe zárjuk. S ha nélküle távozunk el, ez is sok kutyát ugatásra fog bírni. 4. Ha kint a szabadban megkötjük a kutyát és elmegyünk tőle, rendszerint ugatni kezd. Amint a kutya ugat, kiadjuk a vezényszó, „ugass, jól van, ugass”, majd visszamegyünk hozzá, megdicsérjük és ismét elmegyünk. Ezt megismételjük háromszor-négyszer, utána oldjuk el a kutyát, hogy egy idő múlva megint ugyanezt a gyakorolhassuk. 5. Hangokkal is lehet a kutyát ugatásra bírni. Előfordult egy ízben, hogy a kutya, mely semmiféle eszközzel nem volt ugatásra bírható a legélesebben kezdett ugatni mikor valaki portörlés közben véletlenül megérintette a falon függő gitár húrjait. Ez az inger később is minden esetben hatott és a kutya ilyen módon tanulta meg a hangadást. Mindaddig, amíg a kutya nem ugat az „ugass” vezényszóval mindig vissza kell térni a hangadást kiváltó ingerhez. Abban az esetben ha csekélyebb ingerlékenységű kutyáról van szó igen nagy segítségünkre lehet ha megszólal a gáz csengője, ha idegenek feljönnek a lépcsőn, vagy lépteik másképpen hallhatók, ha kopog valaki az ajtón, minderre igyekezzünk a kutya figyelmét felhívni és ugatásra biztatni. Ha jelez élénken megdicsérjük. Ha kutyánk már a hallószervére hatott ingerre tehát a „hangot” vagy „ugass” vezényszóra reagál igyekezzünk kutyánkat megszoktatni arra, hogy egy kézjelre is ugasson. Tehát a vezényszóra való ugatással egy időben mutatjuk a kézjelet is, mely lehet tetszős szerinti, vagy egy-egy ujjunknak fölfelé emelése, vagy pedig tenyerünk be és kicsukogatása. Az ugatás a kutya l leghatásosabb érintkezési eszköze az emberrel való együttélésben. Ha megtanítjuk a kutyát arra, hogy magát minden alkalommal ugatással értesse meg az ember és a kutya kölcsönös megértése mind tökéletesebbé fog válni. Különösen nagy fontossággal bír a használati kutyánál, hogy bizonyos esetekben ugatással értesítsen bennünket. Hogy a kutyát miképpen tanítsuk meg a hangadásra, azt már az előbbiekben nagyjában leírtam. Ezeket a metódusokat az idősebb kutyáknál is alkalmazhatjuk. Közlök azonban további olyan módozatokat, amelyek idősebb kutyáknál eredménnyel járhatnak, feltéve, hogy a kutya őt vagy gazdáját megtámadó idegeneke hajlandó megugatni, ezt a metódust Otto Henze így írja le: A kutyát megkötjük valahol. Egy idegen megtámadja a kikötött kutyát. A vezető kezdetben a segéd mellett áll és a kutya minden hangadásánál kiadja a vezényszót: ”ugass”. A segéd erre elmenekül, a veszető kutyájához lép, megsimogatja és megdicséri: „jól van, ugass”. Utána ismétlés. Mellékes, hogy közben a kutya milyen helyzeten van. A továbbiakban a vezető a segéd elé áll. A segéd csak akkor fenyegeti a kutyát karjaival, ha a kutya hallgat. Idővel a segéd mindig hátrább megy, ha a kutya az „ugass” vezényszónak eleget tesz. A vezető maga is megpróbálja, hogy a kutya hallgatás esetén ugyanolyan fenyegető mozdulatokkal, mint a segéd, ugatásra bírja. Míg eleinte megelégszünk kevés számú hanggal, addig később mind hosszabb ideig ugattassuk a kutyát. Az előbb elmondott segítő fenyegetéseket most már lassanként lecsökkentjük mindaddig, míg a kutya végül az „ugass” vezényszóra kitartóan ugat. Meg kell azonban a kutyát tanítanunk arra is, hogy különböző helyzetekben, tehát menetelés közben, ülés vagy fekvés közben is adjon hangot. Ezeknek megtanítási módja a következő: egy ideig menetelünk a kutyával, majd megállunk és leadjuk az álló helyzetben lévő kutyának a parancsot: „ugass”. Ezt háromszor-négyszer megismételjük.

51

Ülés közben való hangadás Igyekezzünk a kutyát arra rábírni, hogy ülőhelyzetben is adjon hangot, az ismert módszerekkel. Tanácsos a kutyát arra is megtanítani, hogy távolról is ugasson. Ezt úgy gyakoroljuk be, hogy a kutyát megkötjük, most következik az „ott maradsz”, a vezető kb. 10 méternyire eltávozik, azután visszafordul a kutya felé és leadja az „ugass” vezényszót. Később már szabadon is várakoztatjuk és hosszabbítjuk a távolságot. Hogy a kutyát a valóságnak megfelelő követelményeknek is minél tökéletesebben előkészítsük, meg kell tanulnia, hogy fekve, vezetőjétől távol is ugasson. Ilye módon való változatos kiképzéssel könnyebben megtaníthatjuk a kutyát arra, hogy nagyobb tárgyakat vagy személyeket, tekintet nélkül arra, hogy a személyek állnak ülnek vagy fekszenek, ugatással jelezzen, mert hiszen ennek gyakorlati értéke az un. „terepkutatásnál” jelentkezik. Egy személynek ugatással való jelzése Ennek a gyakorlatnak előfeltétele, hogy a kutya tudjon parancsra hangot adni, tehát ugatni, mégpedig a vezetőtől nagy távolságban. Ennél a gyakorlatnál a kutya egyelőre hosszú pórázon dolgozik, amelyet nem a nyakszíjra hanem az úgynevezett nyomozóhámba erősítünk. A segéd először az ütőzsákot veszi igénybe, melyet jobb kezében, bal kezében pedig egy vékony vesszőt tart. A segéd kb. 15 méternyire megállva vezető előtt. A vezető a segédre mutat és parancsot ad „fürkész” vezényszóval. A vezető a hosszú pórázt tenyerén keresztül engedi szaladni mindaddig, míg a kutya kb. 1méternyi távolságra van a segédtől, ekkor azután a hosszú pórázt szorosra fogja, hangadásra szólítja fel kutyáját. Azért, hogy a kutya a „fürkéssz” parancsot könnyebben fogja fel, az „ugass” paranccsal kötjük össze, vagyis eleinte „fürkéssz, ugass” vezényszót adjuk. A segéd ebben az esetben ugass paranccsal a maga részéről is ugatásra biztathatja kutyáját, vagy olyan ingereket alkalmaz, amelyeket már az ember elleni munkáknál is alkalmazott, vagyis rövid és hirtelen megugró mozdulatokat tesz lábaival, vagy a la lévő vesszőcskét fenyegetően a kutya felé a levegőbe emeli. A vezető oly szorosan fogja a kutyát, hogy az semmi körülmény között se foghassa meg a segédet, hanem ugasson. Amennyiben a kutya már egy ideig ugatással jelzett a vezető a kutyához nyugodtan hozzámegy simogatással és becéző szavakkal megdicséri és a segéddel egy ideig együtt menetel, majd a gyakorlatot megismétli. Ha a kutya a gyakorlat folyamán nem tesz fogási kísérleteket és kielégítően csahol póráz nélkül dolgozhatunk tovább. A segéd azonban hátának fedezése céljából úgy helyezkedjék el, hogy őt a kutya mindig csak előröl támadhassa meg, illetve ugassa fel. Későbbiekben a segéd már védőkarral dolgozzék. Majd a segéd úgy bújik el, hogy a kutya őt most már nem láthatja, tehát annak tartózkodási helyét ki kell fürkésznie. Ennél a gyakorlatnál a kutya szemmel, füllel és szimattal fürkészhet. Itt a cél nem a segédnek lábnyomán való követése mint az a szimatmunkánál le van írva, hanem az a cél, hogy egy beláthatatlan területen tartózkodó személyt a kutya fürkésszen fel. A vezető az átfürkészendő terep közepén halad, kutyáját jobb karjának és bal karjának használatával a jelzett irányba, jobbra és balra küldi, ha a kutya a terepen embert talál, azt vezetőjének hangadással jelezze anélkül, hogy az ott tartózkodót bántalmazná. Abban az esetben azonban, ha a feltalált egyén a kutyával szemben támadólag lépne fel, azt foghatja. Erről a gyakorlatról már előzőleg a „jelzett irányba küldésnél” is beszéltünk. Apportírozás (tárgyelőhozás)

52

Az apportírozó reflex kialakítása játékos módszerrel A vezető kezdje ezt a foglalkozást már 10-12 hetes korban, minden esetre 8 hónapos kora előtt, amikor még kutyája játékos kedvű. Az „apportírozás” idegen kifejezés. Kísérleteztünk megfelelő magyar kifejezés beállításával, azonban sajnos ez nem sikerült. Egyesek használják ugyan az apportizzás helyett a „tárgy előhozást”, ez azonban szerintem nyakatekert magyar szó, amelyet nem kívánok használni. Maradjuk meg talán az apportírozás mellett. A vezető tehát egy apportírozó játékot kezd kutyájával a következőképpen: Csináltat esztergályosnál egy biliárdgolyó nagyságú fagolyócskát keményfából, vagy pedig egy régi harisnyából készít egy biliárdgolyó nagyságú rongylabdát. Semmi esetre sem használ gumi vagy csont tárgyat. A fa, vagy textil nemű sokkal jobban magába szívja és magában tartja az ember testéből kipárolgó egyéni szagot. Ezt a fagolyót vagy textil nemből készült kis labdát kezébe veszi, s a kölyökkutya előtt kezd vele játszani oly formán, hogy egyik kezéből a másikba dobálja úgy, hogy a kutya azt lássa és vágyakozzék utána. Eleinte úgy dobálja fel a labdát, golyót a magasba, hogy azt mindig ő kapja el, a kutya ne érhesse el. Amikor azt veszi észre, hogy a kutya tekintetével követi a golyónak vagy rongylabdának pályáját, akkor már megállapíthatja, hogy a kutya érdeklődik utána, sikerült tehát a motort beindítania. Ezzel a módszerrel elértük a vágy felkeltését a kutyában, hogy ő is szeretne a játékban részt venni. De eleinte minél inkább távol tartjuk e játéktól, annál jobban vágyódik utána, mert a kutya is olyan mint a kisgyerek, azt szereti csinálni amit nem szabad. Ilyen ravasz módon csellel húzzuk fel a rugót a kutyában, hogy vágyódják a látszólag tiltott játék után. Mikor már azt látjuk, hogy ugrándozik és kapkod a kezünkben lévő játék felé, ügyetlenséget színlelve leejtjük a kutya elé a fagolyót vagy rongylabdát, hogy azt kedvvel felkaphassa. Ha ezt megtette első leckénk sikerrel végződött, mert kutyánkban fel tudtuk kelteni az érdeklődést, s bele tudtuk oltani a kedvet, hogy játékszerünk után ő is vágyódjék. A következő lépésünk, hogy ezt a kis fagolyót vagy rongylabdát miután előzőleg egyik kezünkből a másikba dobáltuk egy kisebb távolságra elgurítjuk, utána szaladunk és felkapjuk a kutya orra elől úgy, hogy ő ezt nem érhesse el. Ezzel tulajdonképpen ismét csak a rugókat húzzuk fel a kutyában, teát a motort indítjuk be, mégpedig a vágyódás motorját, hogy a tárgyat ú is megkaparinthassa. Három-négy ilyen kísérlet után már úgy dobjuk el az apportírozandó tárgyat, hogy azt most ne mi, hanem a kutya érje el hamarabb. Ha utána szalad, s a tárgyat szájába veszi, akkor azonnal fordítsunk hátat a kutyának és gyors iramban szaladjunk el az ellenkező irányba. Figyeljük meg, mi fog most történni. Kis tanítványuk megfeledkezvén arról, hogy valami a szájában van, boldogan rohan szeretett gazdája után, szájában a kis fagolyóval vagy rongylabdával. Ezzel már el is értük tulajdonképpeni célunk kezdetét, mert sikerült kutyánkat bevezetni az apportírozás tudományába. Következő feladatunk, hogy ezt az apportírozó kedvet mindinkább tökéletesítsük. A tárgyat mindig messzebbre és messzebbre gurítjuk, majd dobjuk, hogy kutyánk boldogan rohanjon utána és azt hozza hozzánk. Nem győzöm hangsúlyozni annak fontosságát, hogy ezt a játékot mindig guruló tárggyal kezdjük, nem pedig egy más használati tárggyal pl. kesztyűvel, sállal, papuccsal vagy egyebekkel, mert a guruló tárgy sokkal hamarabb felkelti a kutya vágyát a tárgy utáni szaladásra. Megfigyeléseink szerint ugyanis a kutya sokkal jobban érdeklődik minden mozgó, 53

mint az egyhelyben lévő, mozdulatlan tárgy iránt. A fagolyóval vagy a guruló rongylabdával tehát sokkal hamarabb tudjuk kicsiklandozni, kifejleszteni a kutyának az apportírozó reflexét, kedvét. Még nem követeljük meg, hogy a kutya a tárgyat teljes közelünkbe hozza és azt nekünk szabályszerűen átadja, mint az a szakkönyvekben az apportírozásnál elő van írva. Minden kényszert és fegyelmezést mellőzzünk az apportírozó játéknál. Fontos, hogy a játékban kedvét és örömét lelje, hogy ily módon a játék valóban célunkat, az apportírozó reflex kialakítását, ill. fejlesztését, majd ezen keresztül a kiképzés magas fokú s mind tökéletesebb technikáját szolgálja. Ha a kutyát játék közben erős rászólással vagy dorgálással kényszeríteni próbáljuk egy általunk meghatározott cselekvés végrehajtására, már az első lépésnél nagy hibát követünk el, mert a legkisebb fizikai vagy másképpen alkalmazott erőszak, mint a fájdalmasan ható ingerek, hosszú időre erősen fékezhetik a megfogás reflexét. A játék célja, hogy az ismétlődő, egyelőre még jelentéktelennek látszó gyakorlatok révén a kutyában kifejlődjék és megerősödjék a már kialakulóban lévő apportozó reflex, amely egyik feltétele a további kiképzésnek, de ugyanakkor célja a kutya szórakoztatása, figyelmének lekötése. Csak így érvényesülhet és vezethet eredményre az általam oly sokszor hirdetett, játékos módszerrel való tanítás. Amint észrevesszük, hogy a kutya fáradt, nem érdeklődik, vagy beleunt a játékba azonnal hagyjuk abba és folytassuk 1-2 órás pihenő után, vagy esetleg a következő napon. Ha a kutyával annyira jutottunk, hogy tanítványunk a messzebbre, 10-15 méterre elhajított fagolyót vagy rongylabdát szívesen elhozza, akkor már áttérhetünk a keresési gyakorlatokra is. Később a golyó helyett apportfát használunk. Az apportírozó reflex felépítése a „fájdalom hangjának” reakciójára (Schmerzlaut reactio) Az apportírozás megtanítására vannak kényszerítő módszerek is, s ennek hívei az apportírozó reflex kialakításánál az úgynevezett „fájdalom hangjának” reakciójára alapítanak. Ennek képviselői: Rolf von Ende a kiváló kelet-német kutyakiképzési szakértő és követői. Ez a módszer a következő: A vezető a kutyát maga mellé ülteti és egy szöges nyakörvet vagy torquatust tesz a nyakára, mely hurokszerűen húzódik össze. A szöges nyakörv póráza balkézben van, jobb kezében pedig az apportfát tartja. A balkezet hirtelen megrántja és a szöges nyakörv a kutyára kínérzetet gyakorol, a kutya fájdalmában elordítja magát és kinyitja a száját. Most állott elő az az alkalmas pillanat, amikor a kutyának a szája nyitva van, s a nyitott szájba hirtelen becsúsztatja a vezető az apportfát és „fogd” vezényszót, mint hangjelet adja. Így tanítja meg a kutyát az apportfa megfogására. Továbbiakban az apportfát már a kutya orra előtt tartja 5 cmre, megint megrántja a szöges nyakörvet, a kutya szája megnyílik és most már igyekszik az előtte lévő apportfát hamar bekapni, hogy a fájó érzést, a kínérzetet, amelyet a szöges nyakörv megrántása okoz, elkerülje. Ha a kutya az apportfát a szájába veszi, akkor a vezető a kutyát bőséges simogatással dicséri meg. Ezzel akarja rábírni a kutyát arra, hogy a kényszer apportot tanulja meg, fogja meg ha fájdalomérzés éri, ha pedig megfogja, úgy kellemest, a simogatást érzi. 54

Az apportfát mindig messzebb-messzebb tartja a kutyától, közben azt a hangjelet adja, hogy „fogd”. Később a kutyában kifejlődik az a feltételes reflex, hogy az apportfa megpillantásakor és a fogd hangjel elhangzásakor az apportfát szájába veszi. A továbbiak folyamán az apportfát már nem a levegőben tartja a kutya orra előtt, hanem mindig közelebb és közelebb tartja a földhöz, majd a végén leteszi a földre és a fogd hangjelre a kutyának az apportfát a földről fel kell vennie. A apportfa helyett későbben rátér a használati tárgyaknak az apportozására. Amikor a kutya a használati tárgyakat is tudja apportírozni, akkor a használati tárgyakat mindig messzebbre és messzebbre dobja, a kutyát fogd paranccsal elereszti az apportozandó tárgy után és a kutya azt felveszi. Később az apportírozandó tárgyat már egy magas fővel benőtt területre dobja úgy, hogy a kutya azt szemmel ne találhassa meg és kénytelen legyen szaglóérzékét használva, azt megkeresni. Itt a fogd parancs helyett már a „szimat keresd” hangjelet használja, illetve helyettesíti be, mely úgy mint a „fogd” hangjel, kiváltotta az apportírozó feltételes reflexet, majd a „szimat keresd” hangjel, mint alkalmazott inger fogja kiváltani a tájékozódási veleszületett reflexen alapuló kereső feltételes reflexet. A továbbiakban úgy járunk el, ahogy azt a keresési kedvnél beállított gyakorlatoknál mondtam. Ez a kiképzési mód a feltételes reflexeknek kínérzettel való kialakításával igyekszik a kutyát apportírozó kedvűvé tenni. Én egész kiképzési metodikámat arra alapítottam, hogy a kínérzetet, a kényszert lehetőleg csökkentsem. Nem állítom hogy ez a módszer nem lesz alkalmas arra, hogy a kutyában apportírozó kedvet felkeltse, de nézetem szerint nem eredményezhet olyan igazi apportírozó kedvet, mint amilyet a játékos módszer biztosit. A kényszereszközökkel való tanításnál ugyanis a kutya a feladatot egy bizonyos mértékben félő érzéssel fogja teljesíteni azért, hogy az elkövetkezendő kínérzetet elkerülje, s a félelem, mint gátló körülmény nagyban befolyásolni fogja a kutya munkáját. Itt a kiképzőnek nagyon kell vigyázni arra, hogy a fájdalomérzetet csak mértékletesen alkalmazza, mert különben a kutyában félelmi reflex alakul ki, mely a kiképzés további fázisaiban erősen gátló körülményként fog fellépni. Ha olyan kutyával állunk szemben, amely fiatal korában nem sajátította el az apportírozó kedvet, vagy az előbb említett módszerrel nem tanítható meg, illetve belőle másképpen az apportírozó reflex nem váltható ki, akkor ez a módszer nagyon is indokolt. Ha fiatal korában kezdem el a kutya tintását, akkor az úgynevezett játékos módszerrel is elérem azt az eredményt, amelyet egyébként kényszerit eszközökkel érnék el. A puha kutya azonban a kényszerítő eszközökkel való tanításnál elromolhat, félőssé, gyávává lesz, habár az apportírozó reflex a kényszer eszközökkel való tanításnál is kifejlődik. Kényszerapportírozó tanítási módszerek még a hurkolás és a fojtó-gátló eljárás. Elévültek, túl drasztikusak, nem kívánok velük foglalkozni. Az apportírozást azonban előírás szerint a következő módon kell végrehajtani: a kutya vezetője lábánál ül, majd a tárgyat eldobja. A kutyának mindaddig várakoznia kel, amíg a tárgy elő hozatalára szóló vezényszót a „hozd” parancsot meg nem kapja. Erre a vezényszóra gyors ütemben a tárgyhoz kell szaladnia, azt felvennie és vágtában a vezetőhöz visszatérnie. Mikor beérkezett, a vezető előtt le kell ülnie és a tárgyat mindaddig nyugodtan szájában kell tartania, míg a vezető azt tőle „ereszd” paranccsal át nem veszi.

55

Az apportírozó kedvű kutya már a nevelés folyamán az előbb említett úgynevezett apportírozó játékból az előhozás bevezető részét ismeri. Míg ezzel a munkával szemben kedvetlen kutya, amelyik az apportírozó munkát a játékon alapuló módszerrel nem tanulta meg, a már leirt kin érzetek alkalmazásával, tehát „Schmerzlaut-reactio” alkalmazásával tanulta meg az un. kényszerapportot. Most tehát következnie kell a gyakorlat tökéletesítésének. A pórázra vett kutyával egy ideig menetelünk, majd a vezető megáll és a földre lógó póráz végét erősen megfogja bal kezével ott, ahol a pórázon a hurok van. Mielőtt az apportfát eldobjuk, parancsot adunk „ott maradsz”. Ha a kutya parancs nélkül szalad az apportfa után, a pórázzal megakadályozzuk, tehát a kiadott „ott maradsz” vezényszóval egyidejűleg megrántjuk a pórázt - ha mégis beugrana az apportfa után rohanna – akkor a pórázzal ismét magunkhoz hívjuk, „lábhoz” vezényszóval. Ha a kutyánk türelmesen lábunk mellett megvárta az apportfa kidobását, akkor néhány pillanat múlva „hozd” paranccsal elküldjük a kutyát az apportfáért, egyidejűleg azonban a pórázt megoldjuk. Ha kutyánk a „hozd” parancsra az apportfa után szalad, és az apportfát megfogja, akkor „hozd ide” vezényszót adjuk és hirtelen a kutyának hátat fordítva, az ellenkező irányba elrohanunk. Ezzel a kutyát arra ingerljük, hogy vágtában szaladjon hozzánk, miáltal könnyen elérjük a feladat vizsgaszerű végrehajtásának azon részét, hogy a kidobott apportfát vágtában hozza be. Midőn látjuk, hogy kutyánk vágtában hozza felénk az apportfát, hirtelen visszafordulunk és megállunk, bevárjuk, amíg hozzánk ér, közben állandóan biztató hangon kiejtett „hozd ide” vezényszót adjuk, testtartásunkkal pedig a következő jeleket: derékban lefelé előrehajolunk és mind a két kezünkkel hívogatóan térdünket veregetjük. Tehát itt ennél a gyakorlatnál két ingert alkalmaztunk. Az egyik a kutya hallószervére ható hanginger, a másik a kutya látószervére ható jelek a vezetőnek magatartása, viselkedése, mozdulata. Tudjuk az előbb elmondottakból, hogy ha egy megkívánt gyakorlatnál – tehát cselekvésnél – több ingert alkalmazunk, a megkívánt feltételes reflex gyorsabban és maradandóbban épül fel. Ezért lehetőleg minden gyakorlatnál alkalmazzuk a hangingert, tehát a vezényszavakat és a vele egy időben leadandó kéz vagy lábjeleket. Ne feledkezzünk meg azonban minden esetben a dicséretről sem. Ha a kutyánk az apportfával hozzánk beérkezett, „ülj” vezényszót adjuk. Jobb kezünket az álla alá helyezzük s ezzel megakadályozzuk, hogy az apportfát a szájából kidobja. Bal kezünket pedig simogatóan ráhelyezzük a homlokára. Ha bal kezünket a kutya homlokár helyezzük, füle tövét vakargatjuk, lefékezzük a gátló ingerek hatását, jobb kezünkkel pedig alsó állkapcsát támasztjuk alá. Tudjuk, ha az apportfát ki akarná dobni, azt csak úgy tudja megtenni, ha alsó állkapcsát ereszti le, mert a felső állkapcsa fix. Ha a kutyánk már megtanulta, hogy a tárgyelőhozásnál vágtában bejön, előttünk leül és a tárgyat szájában tartja mindaddig, míg az „ereszd” vezényszót nem kapja, meg kell tanulnia, hogy utána lábhoz vezényszóra bennünket jobboldalt megkerülve, elfoglalja alapállását, vagyis mellettünk baloldalt üljön le. Erre olyképpen tanítjuk meg, hogy miután „ereszd” vezényszóra tőle az apportfát elvettük, mutatóujjunkat beleakasztjuk a nyakörvön lévő karikába és őt jobb kezünkkel jobb oldalunk mellett hátunk mögé vezetjük, majd hátunk mögött bal kezünk mutatóujjába átvesszük a nyakörv karikáját, bal kezünkkel baloldalunkra húzzuk, s ott kiadjuk az ismert vezényszót „ülj”. Utána kiadósan megdicsérjük. Ennek szorgalmas gyakorlása után kutyánk meg fogja tanulni, hogy apportírozás után kapott „lábhoz” vezényszóra minket jobboldalról megkerülve,

56

foglalja el alapállását. Természetesen ezt a gyakorlatot sem szabad unos-untalan nyúzni, hanem mindig más és más gyakorlatokkal kell felváltani. A kolerikus és szangvinikus idegtípusú kutyák mozgása, mint tudjuk, élénkebb. A flegmatikus és melankolikus idegtípusú kutyák mozgása lassúbb. Tehát a kevésbé élénk kutyák mindig lassabban fognak dolgozni, ezeket minden elképzelhető eszközzel gyorsabb munkára kell nógatni. Ezt elérjük azzal, ha a behívási részénél, mint mondottam, a kutyának hátat fordítunk és ellenkező irányba rohanunk el. Tárgyhordozás menetelés közben A kutya minden eléje tartott vagy mutatott tárgyat parancsra fogjon és eresszen, majd pedig menetelés közben szájába fogva a tárgyakat, vezetője mellett szabadon követéssel hordozza. Úgy a tárgy behozásánál, mint a tárgy előhozásánál megkívánt követelmény, hogy a kutya a tárgyat kiegyensúlyozva fogja a szájába, mert így a hosszú és nehéz tárgyakat is minden megerőltetés nélkül tudja hordozni. Legalkalmasabb evégből az apportfát úgy elkészíteni, hogy annak gömbjei oly nagyok legyenek, hogy annál fogva ne tudja a kutya a fát pofájába tartani. Így kénytelen azt az összekötő száránál a közepén kiegyensúlyozottan fogni. Később már ne csak apportfával dolgozzunk, hanem különböző más tárgyal is. Így hosszabbrövidebb lécdarabokkal, kevésbé súlyos fadorongokkal, majd egyéb használati tárgyakkal: úgy mint hurka formásra összecsavart zsákkal, kosárral, kisebb-nagyobb batyuval. Ezeket az apportfától elütő formájú tárgyakat is dobjuk el a gyakorlatok elején, küldjük ki a kutyát „hozd ide” paranccsal, forduljunk meg, szaladjuk ellenkező irányba, kutyánk a gyakorlat bevezető részeit ismerve, ezt a feladatot is könnyen fogja teljesíteni. A lényeg az, hogy a kutyánknak minél több alkalmat adjunk különböző tárgyaknak vitelére és hordozására. Ügyességi gyakorlatok Ügyességi gyakorlatoknak nevezzük a szabad ugrást, tehát akadályoknak, úgymint sövénykerítés, palánk, árok ugrása és különböző kerítések, palánkok átmászása. Az akadályok vételére már kölyökkorában szoktatjuk tanítványunkat. Vigyázzunk, hogy sohase követeljük meg a testi fejlődésben lévő kölyöktől olyan munkát, amely fejlődésére káros kihatással van. Értem ezalatt, hogy ne ugrassuk fiatal kutyánkat túl sokat, és ne magas akadályokon keresztül. Ne kívánjunk kutyánktól egyszerre nagy teljesítményt, mert a fiatal kutyának izmai még nem kellően edzettek, és nem kellően fejlettek. Az ugrás és a mászás erős izommunkát jelent, amely esetleg izomlázat és minden esetben túlzott kifáradást idéz elő. A túlerőltetés és vállizületeket, az ugróizületeket, valamint az izomszalagokat lazítja, különösképpen pedig a leugrás, mert ez éppen az előbb említett testrészeket veszi igénybe. A még testi felépítését teljes mértékben el nem ért kölyökkutyáknál a szabadugrást a kutya marmagasságán felül ne követeljük meg. A fiatal kutyánál tehát kezdődjék az ugrógyakorlat mindig a legalacsonyabb akadályokkal. Én kölyökkutyáimat az ugrógyakorlatokhoz is játékos módszerrel szoktatom. Mégpedig úgy, hogy a kifutójuk kinyitott ajtajához teszek keresztbe egy 20 cm magasságú deszkát. Majd pedig etetőtáljukat kezembe véve, átlépem a deszkát, és a kölyköket hívom magam után. Mivel a kölykök látják az őket hívogató, csalogató etető tálat, mindent elkövetnek, hogy az ajtóba keresztbe tett deszkát átugorják. Ez minden esetben sikerül is nekik. Közben „hopp” 57

vezényszót használok. Ezzel megtanítom és hozzászoktatom kölyökkutyáimat az ugrás alapfogalmához. A továbbiakban a deszkát 30 cm-re emelem fel és így biztatom a fent leirt módon kutyáimat: „hopp” vezényszóval az ugrásra. Nem emelem magasabbra tovább az akadályt, mert nem akarom, hogy kutyáim túlerőltetett ugrás következtében laza mancsúak legyenek. Mikor kutyáim bizonyos kort, 5-6 hónapot elértek, akkor az eddig a kifutó kijáró ajtajába helyezett deszkát elviszem egy szabad terepre, és ott a földbe ásott két léc közé felállítom. A kutyáimra ráteszem a nyakszíjat és a pórázt, majd futólépésben megindulok az akadály felé, amelyet magam is átugrok, s közben a pórázon mellettem haladó kutyának kiadom a „hopp” vezényszót. A tanításnak ez a módszere minden esetben eddig eredménnyel járt és kutya könnyen vette az általam már jól ismert akadályt. Ügyeljünk arra, hogy a kutyának fejlődési korszaka alatt csak alacsony akadályok ugrására adjunk alkalmat. Ellenkező esetben testének helyes felépítésében okozunk károkat. Az ugrást tehát csak fokozatosan és mértékletesen szabad alkalmaznunk, amely azonban a kutya fejlődéséhez képest fokozva, mozgékonyságát növeli, és izmainak kifejlődését segíti elő. A teljes testi felépítést elért kutyáknál már bátran fokozhatjuk az akadály magasságát. Ha az akadály már oly magas, hogy azt a vezető kutyájával nem tudja átugrani, akkor a következőképpen járunk el. A vezető a kutyáját pórázra köti, megáll az akadály előtt 8-10 lépésre és futólépésben nekiszaladd az akadálynak, mondván az ismert vezényszót: „hopp”. Azonban az akadály előtt hirtelen megáll és csak kutyáját hagyja ugrani, miközben a pórázt kezéből elbocsátja. Ha ez sikerül, akkor fokozatosan úgy állítjuk be a gyakorlatot, hogy a kutya póráz nélkül, szabadon követéssel kísér bennünket az akadályig, ő ugrik, mi pedig az akadály mellett szaladunk el. Ezt mindaddig fokozzuk, amíg kutyánk magától szívesen ugrik. Most lassacskán fokról fokra magasabbra emeljük az akadályt, ugrás után azonban mindig dicsérjük meg a kutyát, esetleg egy kedvenc falattal jutalmazhatjuk meg. Azoknál a kutyáknál, amelyek szívesen apportíroznak, beválik a gyakorlatnak olyképpen való beállítása, hogy az apportfát keresztüldobjuk az akadályon és „hozd ide” vezényszóval bocsátjuk el a kutyát, s az szívesen ugrik át az apportfa után. Ez igen alkalmas lesz a következő gyakorlat betanítására is, amikor is a kutyának apportfával a szájában kell az akadályt ugrania. Nagyon fontos az ugrás betanításánál az ún. példamutatás, amikor a kutya előtt egy már az ugrást tökéletesen ismerő másik kutyát ugratnunk. A kutya ilyenkor legtöbbször utánozza az előtte dolgozót, és így hamar megtanulja ezt a gyakorlatot. Minden turpisságot ki kell eszelnie a vezetőnek, hogy kutyáját játékos módszerrel bírja rá az akadály ugrására. Semmi körülmények között sem vagyok barátja annak, hogy a kutyát akadályok ugrására szöges nyakörv alkalmazásával kényszerítsük rá, mert ilyen kínérzetekkel való tanításnak megvan az a hátránya, hogy tanítványunk irtóik az akadályoktól és azt nem szívesen ugorja át. Ragadjunk meg minden olyan alkalmat, hogy a terepen lévő természetes akadályokat is ugrassuk. Hiszen nem az a gyakorlati célunk, hogy csak a mesterségesen felépített sövényeket és palánkokat tudja a kutya átugrani, hanem hogy gyakorlati alkalmazása folyamán felmerülő terepakadályokat készségesen és könnyedén ugorja. Mikor kutyánk megtanulta az akadályok ugrását, szoktassuk rá arra is, hogy „vissza” vezényszóra visszafelé is átugorjon. Ezt úgy érzem bővebben magyaráznom nem kell, s minden nehézség nélkül sikerülni fog.

58

Palánkmászás Az ugrás és a mászás között az a különbség, hogy míg az ugrásnál a kutya az előtte lévő akadályt ún. szabad ugrással, tehát az akadálynak lábaival való érintése nélkül könnyedén viszi át, addig a palánkmászásnál elülső lábaival rákapaszkodik, hátulsó lábaival pedig ráugrik az akadály tetejére és onnan a földre. A palánkmászás begyakorlásánál alkalmazzuk az ún. ugrató palánkot, amelynek deszkáit először csak olyan magasra helyezzük el, hogy azt a kutya még szabad ugrással is átviszi. Későbben még egy deszkát helyezünk be, amikor a kutyának az akadályt már csak úgy tudja átugrani, ha arra elülső lábaival felkapaszkodik. A vezényszó itt is „hopp”, a jel pedig jobb karunknak az akadályra való rámutatása. Ha a kutyánk nem akarná az akadályt átmászni, akkor ültessék le az akadály elé, mi magunk menjünk át az akadály másik oldalár és onnan csalogassuk át esetleg egy falatka mutogatásával, amelyet ha kutyánk sikeresen átmássza a palánkot, jutalmul adjunk is oda. Türelmes gyakorlás után a már ugrani tudó kutya az akadálymászást is könnyen megtanulja. Ne akarjunk azonban itt a laikusok szórakoztatására cirkuszi produkciókat rendezni. Elégedjünk meg azzal, ha kutyánk két méteres palánkot mászik, mert a leugrás különösen igénybe veszi z elülső lábak teherbíró képességét. Az oktalan 3, 3 és ˝ méter palánkmászás előbb-utóbb súlyos ficamot, rándulást, ínszalag szakadást, vagy lábtörést fog eredményezni. A kutya jólneveltségét, fegyelmezettségét, ügyességét, ha minden áron dicsekedni akarunk vele mások előtt, más módon is mutogathatjuk, nemcsak a magas akadályok mászásával. Igen jó – minden kényszer alkalmazása nélkül való eljárás az általam felépített következő metódus: A mászó falat körülveszem /bekerítem/, egy kétméteres palánkkal, vagy drótfonal kerítéssel, oly módon, hogy a mászó fal képezze az egész négyszögletű építmény egyik oldalát. Ebbe egy ajtócskán lehet bejutni, mely a mászó fallal szemben lévő oldalon van. Az ajtót kinyitom, kutyámat beviszem magammal, majd őt bent hagyva én az ajtón keresztül eltávozom. A mászó palánk deszkáit először csak olyan magasságig állítom be, hogy kutyám ki tudjon mászni, ha hívom. Másutt nem tud kijönni, hát kénytelen kimászni, ha hozzám akar jönni. Későbben a palánk deszkáit fokozatosan emelem. Árokugrás A kutyának nemcsak magas akadályokat kell ugrania, hanem a távolugrást is ismernie kell. A gyakorlótéren ásunk egy három-négy méteres hosszú és kb. egy méter mély árkot, olyformában, hogy az egyik végén csak 40 cm széles, míg a másik végén már két méter széles is lehet. Tehát legyen az árok V formájú, ék alakú. Az ugrást kezdjük mindig a legkeskenyebb részén, oly módon, hogy azt kutyánkkal mi magunk is átugorjuk, egy időben adva a2hopp” vezényszót. Majd fokról-fokra haladunk a szélesebb része felé. Mikor olyan széles részhez jutottunk, hogy a vezető azt már kutyájával nem tudja átugrani az előbb leirt módokon a kutyát az akadályig, tehát az árokig vezetjük, s úgy teszünk, mintha azt mi is átugranánk. Az utolsó pillanatban azonban csak a kutyát engedjük ugrani. Ennél az árokugrásnál is ragadjunk meg minden lehetőséget arra, hogy a szabadban, a terepen mutatkozó árkok ugrására is késztessük kutyánkat. 59

Nagyon fontos az akadályok ugratásánál, hogy mielőtt még az akadályt átugatnánk, - úgy a sövényt, mint a palánkot, mint az árkot – kutyánkat vezessük az akadály mind a két oldalára, hogy azt megismerje. Mert ha a kutya előzőleg nem ismeri az akadály előtt és mögött lévő terepet, az ugrástól idegenkedni fog. Mielőtt az ugrási gyakorlatokat a palánknál megkezdenénk, sokat mozogjunk a szabadon engedett kutyával póráz nélkül az akadályok körül, hogy lassanként azokat megszokja, későbben pedig pórázra véve, gyakran sétálgassunk el pórázon vezetéssel az akadályok mellett. Ezért először olyan akadályokat alkalmazzunk, amelyeken a kutya átlát. Tehát alacsony, kerítésformájú lécek sorozatát, vagy pedig, egymás fölé helyezett rudakat, melyeken a kutya látja az akadály túlsó oldalát is és csak későbben használunk egymásra rakott deszkákat vagy átláthatatlan sövényakadályt. Akadályugrás apportírozással A vizsgaszabályzatok szerint megkövetelt feladat, hogy a kutya az akadályon átdobott apportfát az ugrás után a földről felvegye és azzal az akadályon visszaugorjék. Ennek a gyakorlatnak a beállításáról már az előbbiekben beszéltem. Így annak bevezetését már ismerjük, mikor is a szívesen apportírozó kutyánkat úgy tanítottam szabadugrásra, hogy az apportfát átdobtam az akadályon, s a kutya szívesen utána ugrott. Most tanítsam meg arra is, hogy az apportfát szájába véve, az apportfával együtt ugorjon vissza az akadályon keresztül, s hozzám érve, előttem üljön le, s az apportfát tartsa szkájában mindaddig, amíg az „ereszd” vezényszót nem adom. Ez a gyakorlat az apportírozás és az ugrásból van összetéve. Egészen természetes, hogy kutyám ezt a gyakorlatot kifogástalanul csak akkor fogja tudni elvégezni, ha mind a két alapgyakorlatot, tehát az apportírozást és az ugrást is tökéletesen megtanulta. Az a kutya pedig, amelyik úgy az apportírozást, mint az ugrást tökéletesen tudja, játszva fogja a gyakorlatnak ezt a formáját is teljesíteni. Azért mondottam könyvemnek elején, hogy az apportírozás helyes módon való megtanítása egy igen fontos alapvető gyakorlat, amelyet a kiképzés későbbi során nemcsak a szimatmunkánál, hanem egyéb munkáknál is nagymértékben aknázhatok ki, illetve erre az apportírozó kedvre építhetem fel a további reflex-komplexumok kialakítását. Ha az apportfával való ugrást nagyon nehezen tudnám kutyámnak megtanítani, illetve ennek a gyakorlatnak beállítása nehézségekbe ütköznék, akkor csak két hiba lehet: az egyik vagy nem tökéletes a kutyám az apportírozásban, vagy nem tökéletes az ugrásban. Ebben az esetben tehát az alapvető gyakorlatok ismétlésére kell hogy visszatérjek, vagy az apportírozást kell nagyobb tökélyre vinnem, vagy pedig az ugrási kedvet fejlesztenem. Mert ha kutyám, amint mondottam mind a két gyakorlatot tudja, akkor ezt az összetett gyakorlatot játszva fogja elsajátítani, illetve elvégezni. Ha a kutya a tárgy behozását – apportírozást – jól megtanulta, végeztessük vele a tárggyal való ugrást is. Először a szabad ugrást, könnyű apportfával. Csak később térjünk rá nehezebb tárgyakra. A gyakorlat a következőképpen alakul: a kutya szabadon, lábnál áll vagy ül. A vezető kb. 3-4 méterre az akadályhoz megy, majd „ott maradsz” vezényszó. Az apportfát átdobjuk az akadályon, kb. úgy, hogy az 3-4 méterre az akadály mögött essen le. Egy kis szünet, majd „hopp előre, hozd”. A kutya az ugrást már ismeri, az apportírozást is tudja, s így az akadályt átugorva, meglátja apportfáját, melyet felvesz és azzal az akadályon keresztül az apportfát szájába tartva át fog ugrani. Természetes, ez a gyakorlat nem könnyű, sok türelmet

60

igényel, de ennek tökéletes keresztülvitelében csak akkor reménykedhetünk, ha a kutya úgy az ugrást, mint az apportírozást már előzőleg tökéletesen megtanulta. Küldöncszolgálat Meg kell tanulnia kutyánknak azt is, hogy két személy között vagy megszokott tartózkodási helye és eltávozott vezetője között küldöncszolgálatot teljesítsen. Ennek a begyakorlása a következőképpen történik. A vezető elmegy kutyájával a megszokott gyakorlótérre a segéddel. Ennél a gyakorlatnál a segédnek ne azt az egyént használjuk, akire az ember elleni munkánál már kutyánkat felhecceltük, hanem inkább egy olyan személyt, aki a kutyának kedves, teát a kutya által megszokott hozzátartozóinkat, vagy barátaink valamelyikét. A vezető a kutyáját pórázra kötve a segédnél hagyja, ő pedig a segédtől futólépésben mintegy 30-40 méterre eltávozik. Majd megáll, szembefordul, kutyáját nevén szólítva a fegyelmi gyakorlatokban ismert „hozzám” vezényszót és karjelet adja. Ebben a pillanatban a segéd a kutyát s pórázról elbocsátja, s az boldogan rohan vezetőjéhez. Abban az esetben, ha a kutya csak lassan, tétován, lépésben vagy poroszkálva menne, úgy a vezető ismét forduljon meg és ellenkező irányban rohanjon el a kutyájától, mert hiszen tudjuk, hogy ezzel kutyáját élénk jármodra biztatja. Úgy várja be, míg hozzá érkezik. Ekkor éppúgy, mint a behívásnál, maga előtt leülteti, majd „lábhoz”-t vezényel, mikor is a kutyának vezetőjét jobb oldalról háta mögött megkerülve, bal lábánál kell leülnie. A későbbiekben küldje a vezető kutyáját a segédhez, aki azt minden megengedhető módon csalogassa magához. Ha ez a gyakorlat rövidebb távolságra sikerül, úgy a távolságot a segéd és a vezető között mindig fokozatosan növeljük. Ajánlatos ennél a gyakorlatnál éppúgy mint a behívásnál, egy sípnak az alkalmazása, mikor a „hozzánk” vezényszót a sípjel helyettesíti, az egy időben alkalmazott karjellel egyetemben. Szorgalmas gyakorlatozástól és a kutyának feltétlen engedelmes természetétől függ a gyakorlat sikere. Ha kutyánk a segéd és a vezető között tud már küldöncszolgálatot teljesíteni, beállíthatjuk az állandó tartózkodási helyére való küldést is, ilyenkor a „haza” vezényszót alkalmazzuk. Ez sem ismeretlen gyakorlat a kutya előtt, mert hiszen a „helyedre” gyakorlásánál a helyére való beküldést már megtanulta. A hazaküldésnél úgy állítjuk be a gyakorlatot, hogy kutyánkat állandó tartózkodási helyéről, tehát otthonról, pórázra töve elvezetjük, majd pár lépés után lecsatoljuk és visszaküldjük állandó tartózkodási helyére, „haza” vezényszóval. Az eredmény most a szorgalmas gyakorlástól függ, amelyet türelmesen, fokról fokra, mindig nagyobb távolságról gyakoroljuk. A jelentő szolgálat Míg az előbbi gyakorlatnál a kiképzés odairányult, hogy két ember között, vagy vezetője és állandó tartózkodási helye között fusson a kutya, ide-oda, ennél a gyakorlatnál arra igyekszünk, hogy a jelentő kutya nagyobb távolságot tudjon befutni a „segéd” és a vezetője között. A küldönc szolgálatnak mintegy folytatása a jelentő szolgálat. Ennél a gyakorlatnál azonban feltétlenül megkívánjuk, hogy a kutya a távolság másik végpontján tartózkodó személlyel, tehát a segéddel szemben ne legyen ellenszenves, mert hiszen az a cél, hogy a segédnek a jelentést a kutya át is adja. Tehát tűrje, hogy a segéd a kutyát megsimogathassa és a nyakörvébe csatolt jelentőtáskában lévő üzenetet tőle elvegye és 61

abba egy másik, a vezetőnek szóló jelentést beletehessen. A gyakorlat beállítása a következőképpen történik: eleinte csak 10-20 lépésre állítjuk be a gyakorlatot, majd a távolságot fokozzuk. Igen helyes az, ha a segéd is egy kutyát visz magával, amikor a gyakorlatot így állítjuk be: a vezető átveszi a segéd kutyáját. A segéd húsz lépésre eltávozik. Vezető elengedi a segéd kutyáját, aki hozzá beérkezvén, azt pórzára veszi, majd a vezető saját kutyáját „parancs előre” vezényszóval és karjának a segéd felé való lendítésével elengedi. Ez sokkal hamarabb fog futni a segédhez most, mert a segédnél tartózkodó kutya rá vonzó erővel bír. Vigyázni kell azonban, hogy olyan kutyákat alkalmazzunk ennél a tanításnál, amelyek egymással szemben nem ellenszenvesek, tehát nem alkalmazunk egymásra haragvó kant, vagy két egymásra haragvó szukát, hanem lehetőleg egy szukát és egy kant, ezek nem fognak verekedni. A gyakorlat ilyenképpen való beállításával aránylag elég gyorsan fog sikerülni a jelentőszolgálat betanítása. A továbbiakban a vezetők és a segéd mindig kutyát cserélnek és a távolságot fokozatosan növelik. Majd a segéd olyan helyre távozik, ahol kutyája nem láthatja, tehát a terepen adódó fedezékek kihasználásával olyképpen rejtőzik l, hogy kutyájának ő későbben már lábnyomát követve kell megtalálnia. Majd a segéd vezeti el a vezető kutyáját oly messzire és olyan távolságra, hogy a kutya vezetőjét ne lássa és a segéd küldi el „parancs előre” vezényszóval és a megszokott karjellel a kutyát vezetőjéhez. A kutya vezetőjét felkeresi, szemmel, füllel és szimatképességének felhasználásával is. Megengedett ennél a gyakorlatnál, hogy a vezető kutyáját a megszokott síppal magához segítse. Igen ajánlatos a gyakorlat megkönnyítése céljából, ha a vezető a kutyája által ismert sípot a gyakorlatok első fázisaiban átadja segédnek, hogy az is a szokott sipak hívhassa be a vezető kutyáját. Ez persze ízlés dolga, mert nem szívesen adjuk át sípunkat másnak szájába. Tehát ennél a gyakorlatnál használjuk nekünk is kedves segítő személyt. (A kutyának a nyomkövetésre való betanítását lásd Dr. Kotoff Olivér: „A kutya kiképzése szimatmunkára” című könyvében.) Előnyös, ha a segéd azért, hogy magát a kutyával megszerettesse, - illetve, hogy vele szemben közömbössé tegye – beérkezéskor a vezető kutyájának egy-egy falatot nyújt, habár ez ellenkezésben áll az élelemmegtagadás gyakorlatával. Amennyiben azonban ehhez a szolgálathoz családunkhoz vagy barátai körünkhöz tartózó személyt alkalmazunk, ez a kis bűn a gyakorlat helyes beállítása miatt megbocsátható lesz. Vízi munkák. Ügyességi gyakorlatok közé szoktuk még sorolni a vízbemenést, úszást, a vízen úszó tárgyaknak az apportírozását, és a vízből való mentést is. Az úszni tanítást semmi esetre sem kezdjük úgy, hogy egy fagyos reggelen bedobjuk kutyánkat a folyóba azzal a felkiáltással: úgyis kiúszik majd, hiszen a kutya tud úszni, „engem is így tanított apám, bedobott a Tiszába, s én addig kalimpáltam, míg kijöttem!’ – mert ilyet is hallottam már. Hát semmi esetre sem ez a tanítási metódus. Minden gyakorlatnál – mint azt már több helyen megemlítettem, - arra kell igyekeznünk, hogy tanítványunkban már a gyakorlat eleje is kellemes érzés emlékével legyen összekötve. Ellenkezőleg, a régi idomítási módszerrel lehetőleg nem kínérzettel, kényszerrel nevelünk, hanem arra

62

igyekszünk, hogy úgy állítsuk be egyes gyakorlatainkat, hogy az a kutyának jól essen, kellemes legyen, és adandó alkalommal a gyakorlatot ismét szívesen, örömmel hajtsa végre. Egy jó meleg júliusi délután, mikor forró, tűző nap van, elvisszük tanítványunkat a víz partjára. Ott kiválasztunk egy olyan helyet, ahol a víz egészen sekély és lépcsőzetesen, lassan mélyül. Itt bedobjuk a vízbe az apportírozási gyakorlatokból már ismert kedvenc apportfáját, vagy falabdáját, de nem messzire, csak a parttól pár lépésnyire. Ez a víz tetején úszkál. A kutyát az apportfának kihozási lehetősége ingerli, ezért szeretne utánamenni. Magától próbálgat belépni a vízbe, s látja, hogy ott semmi baja sem lesz, lassanként mélyebbre és mélyebbre lépeget. Majd eléri játékát, örömmel megkapja, szájába veszi, és vele kifelé igyekszik. Ilyenkor a parton álló vezetőnek meg kell fordulnia, ellenkező irányba elszaladnia, mint azt az apportírozó játéknál tette s örülnie kell, hogy a gyakorlat kezdete sikerült. Kétszer-háromszor meg lehet ezt ismételni, s arra a napra elég is volt az „úsztatás”-ból. Nem szabad mindjárt az első napon megkívánni, hogy a Dunát vagy a Balatont átússza. A következő napon ugyancsak délután felé, mikor a víz már jól átmelegedett, a gyakorlatot megismételjük. De a fatárgyat már kissé mélyebbre dobjuk be. A kutyánk most már bátrabban fog a vízbe menni és kihozza a tárgyat. Párszori ismétlés után a második leckét is befejezzük. A harmadik napon már olyan messzire dobjuk az apportfát, vagy a fagolyót, hogy kutyánk már ne érje el lábával folyó fenekét. Nagy előhozó kedvében mindig beljebb és beljebb bátorodik, és lábaival való kapálózással lassan úszni kezd. Így ráeszmél arra, hogy ú a vízen fennmarad, ha lábával kapálózni kezd. Közben eléri a fát és örömmel hozza kifelé, ha mi ügyesen viselkedünk és ismét elfordulva a folyótól, tehát a kutyától ellenkező irányba elszaladunk. Hangsúlyozom azonban, hogy nem szabad a tanítás elején az apportfát olyan mélyre, illetve messzire bedobni, hogy ennek elérése a kutya részéről fáradságos egyen. Mert mihelyst a kutya érzi, hogy odáig nem bír elúszni, vagy még nem mer olyan mélyre úszni, azonnal visszafordul, a fa nélkül jön ki és lassanként a gyakorlat iránt kedvét veszti. Ügy kell a fát a vízbe dobni, hogy az a kutya álló helyzetéből csak két-három araszra legyen az orrától. Éppen a kedvenc apportfának ez a közelsége hat majd rá olyan izgatóan, és ingerlően, hogy mindent elkövet, hogy azt kihozhassa. Ekkor kezdi el a kapálózást, vagyis az úszást. Ha nagyon messzire esik a fa attól a helytől, ahol már nem ér talajt a kutya lába, vagyis ha nagyon sokat kell utána úsznia, az ebben még járatlan kutyának, - nem bízik magában, s az ismeretlen feladattól idegenkedni fog. Esetleg csak ugat, de az úszást meg sem kísérli. Ezért ha kutyánk már két-három lépést úszik, meg kell aznapra elégedni az eredménnyel, a leckét be kell fejezni s kutyánkat megdicsérni. A víz partján szabadon engedve, alkalmat kell adni arra, hogy jóleső játékkal kitombolhassa magát és a napon mozgás közben megszáradjon. A negyedik-ötödik napon lassan messzebbre és messzebbre dobjuk a fát. A többi már magától jön. Mikor kutyánk már biztosan úszik és kedvvel megy a vízbe, csak akkor térünk át arra, hogy jó messzire hajítjuk be az apportfát és a kitartó úszásra szoktatjuk. Majd a gyakorlatot úgy állítjuk be, hogy mindig tovább kelljen a kutyának úszva a vízbe maradnia. Az említett úszógyakorlatokat eleinte állóvízen, majd olyan helyen kezdjük meg, ahol a víznek nincsen erős sodra, ahol nincsenek hajók kikötve, nehogy a még vízben járatlan, tapasztalatlan kutya valamely kikötő kötélbe gabalyodjék, vagy hajó alá kerüljön.

63

Az első leckék vizének kellemes, melegnek kell lenni, hogy a kutya a vizet megszeresse. Ha a kutyát kora tavasszal egyszer vízbe dobjuk, az ki fog a vízből evickélni ugyan, de sohasem tanul meg jól úszni, mert a vízből undorodni és félni fog, a kezdetben elszenvedett kellemetlen emlékek, tehát kellemetlen, gátló, fékező ingerek következtében igyekszik a vizet messze elkerülni. Ez volt tulajdonképpen a vízbemenés, úszás leckéje, összekötve a vízben való apportírozással. Meg kell egyébként jegyezni, hogy az úszás veleszületett tulajdonsága a kutyának. Menjünk tovább. A vízi munka következő leckéje a vízen úszó tárgy kihozása. Ezt úgy kell végrehajtani, hogy a vízen úszik egy nagyobb tárgy, a partról ezt a kutyának megmutatjuk, utána küldjük, hogy azt hozza ki. Ennek betanítása, ha a kutyánk már az előbbieket tudja, igen könnyű lesz. Ebben az esetben az apportfát úgy kell bedobni, hogy a kutyánk a bedobást ne lássa. Tehát kutyánkat a víz partján lefektetjük egy bokor mögé. Ott helyben maradás, majd az apportfát a vízbe dobjuk. Míg az előbbi gyakorlatnál fontos volt, hogy az apportfa bedobása a kutya előtt történjen, hogy azt észrevegye, - mert ez hatott rá ingerlően – most úgy kell bedobni a fát, hogy a kutya ezt ne lássa. Miután az apportfát így bedobtuk, csak azután visszük a helyben maradás helyéről a kutyát a partra, mikor már a fa a vízen úszik, arra rámutatunk, mint az apportírozásnál, s a kutyát a fa után küldjük. Természetesen ezt is eleinte kisebb, majd a későbbiekben nagyobb távolságokról gyakoroljuk. Semmi esetre sem azonban oly módon, hogy a kutyának ez túl fárasztó legyen és őt a gyakorlat kimerítse. Nem szabad magunkat a parton lévők tetszésének megnyerésére beállítani és kutyánkat mindenáron szerepeltetni csak azért, hogy ezzel eldicsekedjünk. Ha a vízben úszó apportfát már könnyedséggel hozza ki kutyánk, dobhatunk fokozatosan nagyobb és nehezebb, hosszabb fatárgyakat a vízbe, hogy kutyánk a nehezebb tárgyaknak vízből való kihozását is megtanulja, mert ezekkel az előgyakorlatokkal szerzi meg a vízi munka legszebb feladatához – a fuldokló vízből való mentéséhez – szükséges előgyakorlatokat. Ha olyan kutyára akadnánk, amely semmi áron nem akar a vízbe bemenni, nincs más hátra, mint saját magunknak is úszóruhára vetkőzni. Olyan kutyáknál, amelyek nagyon ragaszkodnak vezetőjükhöz, ezzel célt érnünk. A gyakorlatot a következőképpen állítjuk be: mint egy példát mutatva, lassanként besétálunk a vízbe, először csak 8-10 lépés távolságra, s ott elkezdünk az apportfával vagy fagolyóval a kutya előtt játszani, azt fel-feldobjuk a levegőbe, elkapjuk kezünkkel, majd ügyetlenséget színlelve, hagyjuk, hogy az a vízbe essen. A kutya éppen úgy mint ahogy azt az apportírozó játéknál leírtam, érdeklődni kezd játékszerünk után, ő is szeretne a játékba beleavatkozni, tehát igyekszik az apportfát elkapni. Ha a vízbe jön és a fát elkapja, elértük célunkat. Ha ezzel sem sikerülne a kutyát vízbe csalni, akkor állítsuk be a gyakorlatot egy másik inger hatására, mégpedig a vezető megvédésére. Menjünk be a vízbe a kutya előtt, s oda behívjuk a segédet is, s azzal dulakodni kezdünk. Az a kutya amelyik vezetőjének védésére nagy hajlamosságot mutat, igyekezni fog vezetőjének segítségére lenni, és minden félelmét és ellenszenvét leküzdve, a vízbe ugrik. Ha hozzánk ér megdicsérjük, szavakkal és simogatással, a vízből kimegyünk, s ott a kutyával a parton apportírozó játékba kezdünk. Ha ily módon sikerül a kutyát az úszásra szoktatni, s továbbiakban úgy járunk el, mint azt a vízi munka elején leírtam. A fuldokló kimentése

64

Következik a vízi munka legszebb feladata, a fuldokló kimentése. Ennek előgyakorlata a vízen úszó nagyobb tárgyaknak, tehát faléceknek, majd deszkáknak a kihozatala volt, Most készítünk egy ember nagyságnak megfelelő fabábut. Ennek a bábunak a törzsét egy ember derekához hasonló vastagságú és hosszúságú fenyőtuskóból készítjük el. A tuskó alsó részéhez két nagy szemes csavart illesztünk, majd elkészítjük a fabábu lábait oly módon, hogy egy felső és egy alsó lábszár vastagságú és hosszúságú fadarabot, tehát egy gömbölyű fatuskót fűrészelünk le. Ezt ismét szemes csavarokkal kapcsoljuk egymásba olyképpen, mint a játék babáknál van, utánozzuk az ember két lábát. A fatuskó, tehát a törzs felső végéhez jobb és baloldalt ismét két szemes csavart illesztünk, ebbe ugyancsak a váll és könyökizületeket utánozva, két-két mozgókart illesztünk be. A bábu fejének pedig egy üres, felfújható futball labda gumi belsejét használhatjuk fel, ugyancsak a fatuskó felső részéhez illesztve. Az így elkészült fabábut dobjuk a vízbe és apportíroztatjuk ki a kutyával. Mikor ez sikerült már, a fabábura egy ócska ruhát húzunk fel – illetve ruhába öltöztetjük fel a fabábut – s ezt dobjuk a vízbe, s hozatjuk ki a kutyával a partra. Amennyiben ezt a gyakorlatot is sikeresen tudtuk beállítani és kutyánk a fabábut a vízből a partra húzza ki, nagyban előrehaladtunk az embernek vízből való kimentésének gyakorlásában. A továbbiakban azonban készítünk egy, a védőkarhoz hasonló nagy, vastag, könyékig érő kesztyűt. A kesztyű apportíroztatjuk ki a vízből a kutyával. Ha ennek a kesztyűnek az apportírozását már megszokta, a kesztyűt felhúzzuk a fából készült bábu egyik kezére, és a kutyát ara szoktatjuk, hogy a bábut azon a kezén fogja meg, amelyiken a kesztyű van. Ha kutyánk a fabábut a kesztyűnél fogva apportírozza, akkor a gyakorlatot tovább fejlesztjük. Mégpedig úgy, hogy megkérünk egy kutyától nem félő fiúcskát, húzza fel a kesztyűt jobb karjára, és ússzon be a vízbe. A gyerek a vízben kapálózik és kutyánkat úgy mintha az fabábu volna, a fuldokló megmentésére küldjük. Mikor a kutya odaér a gyerekhez, az nyújtja neki kesztyűs kezét, a kutya azt átfogja és úszóbabaként hozzánk apportírozza, amikor is a fuldoklót játszó fiú hagyja magát a partra kivonszolni. Később mindig nagyobb és nagyobb termetű segédet alkalmazunk, végül pedig egy teljes felnőttet hagyjunk a vízből kimenteni. Egyes kutyáknak igen nagy vízbe menő és született mentési kedvük van. Ilyen fajta az Újfoundlandi (New-foundlad) kutya. Ezeket a kutyákat hazájukban parti őrségek, mint vízből mentő kutyákat használják. Sőt hallottam már arról is, hogy tengerparti fürdőhelyeken több ilyen újfoundlandi kutyát tartanak, vízből való mentésre és ezek igen sok ember életét mentették már meg. Ezeket a mentőkutyákat használják olyképpen is, hogy a mentőövet apportírozzák oda a fuldoklóhoz, aki a mentőövbe belekapaszkodva tartja fenn magát a vízen és a kutya a mentőövre felszerelt kötéldarabokba kapaszkodva, „apportírozza” ki a fuldoklót a tenger partjára. De igen eredményesen taníthatók be erre a szolgálatra másfajta kutyák is. A fuldoklónak vízből való mentése a valósában igen nehéz feladat a kutya számára. Hiszen még gyakorlott versenyúszók is panaszkodnak, milyen nehéz egy ilyen, a mentő személybe görcsösen kapaszkodó fuldokló kivonszolása. Erre a szolgálatra a nagytestű kutyák: újfoundlandi, bernáthegyi a legalkalmasabbak, mert a kisebb testű kutyáknak nincs meg a kellő súlyuk és erejük ahhoz, hogy egy, a vízben összevissza kapálódzó, nálánál jóval súlyosabb felnőtt embert kihúzzanak anélkül, hogy a kutyát a víz alá ne nyomná. A mentőövet azonban egy közepes termetű kutya is oda tudja vinni a fuldoklóhoz és ennek segítségével a partra vonszolni. Ebben az esetben ugyanis a fuldokló nem a kutyába, hanem a mentőövbe kapaszkodik.

65

Tárgyak felfürkészése Ennek a gyakorlatnak értéke főleg abból áll, hogy a kutya általa megtanul egy bizonyos meghatározott irányba előreszaladni, irányt változtatni, vagyis irányíthatóvá válik. Erről a gyakorlatról már az előre- és jelzett irányba való küldésnél említettünk valamit. Vizsgáljuk meg, milyen jelentőséggel bír az, hogy a kutyát távolból is kívánságunknak megfelelően irányíthatjuk. A kutyának távolból való jobbra és balra történő irányítása majdnem minden szolgálatban nagy szerepet játszik, különösen akkor, ha a kísérő vagy járőr kutyának egy terepet át kell fésülni, hogy ott elrejtett tárgyakat, vagy elrejtőzött személyeket kutasson fel. Ilyen a járőr kutya feladata. Az egészségügyi kutyának pedig egy terepet kell végigfürkésznie az ott tartózkodó sebesültek felkutatása céljából. A vadászkutya viszont a terepen meglapuló vadakat kutatja fel, sőt az őrző- és a terelőkutyát is távolból kell bizonyos feladatoknál irányítani tudni. A vízből való mentési szolgálatoknál is nagyon fontos, hogy kutyánk távolból irányítható legyen. Ennek a gyakorlatnak kiképzés technikai szempontból is nagy értéke van, mert előnyösen hat ki a többi gyakorlatra is. A fürkészésnél a kutyának magas orral, tehát légszimattal is lehet dolgoznia, kereshet szemével és fülével is. A nyomozókutyáknak azonban minden esetben talajszimatot kell tartani, nem szabad, hogy a légszimatot megismertje. Ha egy kutya hajlamos a magas orral való keresésre, a sok fürkésző gyakorlat ezt a hajlamot mindig jobban megerősíti. Nyomozó kutyával tehát ne gyakoroljuk ezt a fürkésző munkát, mert elveszti talajszimat tartó képességét. Az első teendő ennél a gyakorlatnál a kutyának akként való beállítása, hogy „az előre” parancsra előrekell futnia. Ennek a gyakorlatnak felépítését már az előre és jelzett irányba való küldésből ismerjük. Gyakorlótér gyanánt válasszunk egy olyan terepet, amely nagykiterjedésű füves, bokros terület. A tárgyak, amelyeket azon szétszórunk, sem túl kicsinyek, sem túl nagyok ne legyenek, hanem olyan használati tárgyak, amelyeket a kutya feltalálás után hozzánk apportírozni is képes. Tehát egy hurkává összecsavart zsebkendő, egy gombolyaggá összekötött nyaksál, egy gombolyaggá formált régi harisnya, pénztárca, notesz, kesztyű stb., amelyek előzőleg dúsan átvették „egyéni szimatunkat. Minden esetre olyan tárgyak legyenek, amelyeket kutyánk szívesen felvesz. A gyakorlat a következőképpen állítandó be: a kutya helyén maradva várakozik. A vezető a kutyától kb. 10 máterre eltávozik, és a tárgyakat maga előtt egy kb. 25 m2 területen elpotyogtatja, majd kutyájához visszamegy. Most megfigyeli, merről fúj a szél és kutyáját onnan indítja, ahonnan a szél a „szimatfelhőt” kutyájának orrához segíti. Karunkkal a tárgy irányába mutatunk, kutyánkat „fürkéssz, keresd” vezényszóval a tárgyak felé biztatjuk. Ha kutyánk az egyik tárgyat megtalálta és felvette, hirtelen hátrafelé fordulunk, ellenkező irányba szaladunk el tőle, miáltal a megtalált tárgyaknak vágtába való behozását segítjük elő. Ha kutyánk a tárgyat behozta, azt tőle elvesszük és azonnal tovább indítjuk a másodok tárgy megkeresésére. Ha a másodikat is behozta, ezt is elvesszük tőle és tovább indítjuk a harmadik, majd a negyedik, majd az ötödik tárgy behozására. A további gyakorlás során – három vagy négy nap múlva, aszerint miként halad tovább kutyánk ebben a gyakorlatban előre – a tárgyakat már nem egy helyen potyogtatjuk le, hanem a terepen cikk-cakkban, tehát hol jobbra, hol balra menve, azokat egyszer balra vagy egyszer jobbra helyezzük el. Kutyánkat pedig „fürkéssz, keresd” vezényszóval a tárgyak felkutatására hívjuk fel. Mivel mi tudjuk, hogy a tárgyak hol fekszenek, tehát a kutyát először az első tárgy irányába küldjük, ha azt megtalálta, akkor a másik tárgy irányába parancsoljuk. Így fürkésztetem fel vele a terepet őt jobbra, majd balra irányítva, míg én mindig középen haladok. Úgy kell gyakorlatunkat beállítani, hogy a kutyába minél gyorsabban beidegződjék az irányítási parancs és a irányjelzés. A tárgyakat tehát az egymás követő ismétléseknél mindig egy irányba helyezzük 66

el, tehát ötször-hatszor jobb irányba, amikor is a következő parancsot adjuk: „fürkéssz” és jobb karukkal jobbra mutatunk. Majd tőlünk balra eső irányba, mikor ismét „fürkéssz” jelszóval és bal karunkkal balra eső irányba mutatunk. Ez a gyakorlat kb. 2-3 hétig folytatandó. Majd várakozzék a kutya oly módon, hogy ne lássa, hogy hová dobtuk a tárgyat. Egyelőre azonban a kutyát még a tárgyhoz vezetjük. Későbbik során már olyan irányba, amely nem a tárgy felé van, hanem a szél iránya alá. Úgyhogy keresés közben a kutya orrába kapja a tárgyról jövő légszimatot. Midőn a kutya megtanulta a vezető tulajdonát képező tárgyak felfürkészését, akkor rá kell vezetni arra, hogy idegen személy tulajdonát képező tárgyat is fel tudjon fürkészni. A gyakorlatot a következőképpen állítjuk be. A segéd elmegy és tárgyait az egyik irányban, vagyis balra a terepen elhelyezi, majd onnan hozzánk visszatér. A kutyának a segédről szimatot adunk és elküldjük szél alatt a tárgyak felfürkészésére. A fent leirt módon. Későbbiekben a segéd a tárgyait a terepe cikk-cakkba haladva, hol jobbra, hol balra helyezi el. A kutyának a segédről szimatot adunk, mi pedig a terep közepén haladva, „fürkéssz, keress” vezényszót adjuk ki és karunkkal jobbra mutatunk, majd a tárgy behozása után balra, későbbiekben pedig a tárgyak fekvési helyzetének megfelelően jobbra-balra irányítva, küldjük a kutyát a tárgyak felfürkészésére. (Ezen gyakorlatok beállításánál lásd a szimatvétel idegen emberekről szóló fejezetet Dr. Kotoff: A kutya kiképzése szimatmunkára című könyvből. Kapható az Egyesületben.) Emberek felfürkészése Ha kutyánk ismeri már a tárgyak felfürkészését, úgy megtanítjuk a terepen tartózkodó emberek felfürkészésére is. Az idegenek felfürkészését ellentétben a nyomozó kutya szimatmunkájával, beállíthatjuk a gyűlöletre is. Tehát a segéd a mellettünk a tartózkodó kutyát vesszőcsapásokkal felingerli, majd elszalad olyan bokor, palánk vagy fa, tehát fedezék mögé, ahol a kutya a segédet nem láthatja. A vezető miután kutyáját a segéd felbosszantotta és elrejtőzött, elengedi, „fürkéssz embert” paranccsal. Ha a kutya a segéd tartózkodási helyét feltalálta, a segéd tovább ingerelje a kutyát úgy, hogy a kutya a segéd meglelését ugatással jelezze. Amennyiben a kutya a segédet nem akarná ugatással jelezni, a vezető kövesse kutyáját és a segéd előtt biztass: „ugass” vezényszóval, hiszen kutyánk már a parancsra való hangadást az előző gyakorlatokból megtanulta. Ha a kutya így sem akarná a segédet „felugatni”? akkor vegye a vezető kutyáját hosszú pórázra, s a segéd heves mozdulatokkal ingerelje mindaddig, míg a kutya hangot ad, a vezető pedig „ugass” vezényszóval biztassa kutyáját. A segéd most szaladjon el a terep jobboldali részébe, s ott rejtőzzék el valahol. A vezető kutyáját eressze szabadon, s jobb karjával jobbra mutatva, következő paranccsal küldj2: „fürkéssz, embert”. Ha a segédet feltalálta, ismét végezzük az előbb leirt gyakorlatot, mikor is arra törekszünk, hogy kutyánk a megtalált idegen személyt ugatással jelezze. Mindezt addig folytatjuk, míg a kutyánk szabályszerűen jobbra- balra kilengve fürkész és a segédeket ugatással jelzi. A későbbiek folyamán alkalmazzunk 3-4 segédet, akiket hol jobbra, hol balra bújtatunk el, mi pedig a felfürkészendő terep közepén haladva, egyszer jobb karunkkal, másszor bal karunkkal irányítsuk kutyánkat az irányt mutatva „fürkéssz,, embert” vezényszóval hol jobbra, hol balra.

67

Az előre és jelzett irányba küldés gyakorlata szorosan összefügg a tárgyra és emberre való fürkészés gyakorlatával. A jobbra és balra való irányítás, valamint az előreküldést is segédeknek az alkalmazásával tanítottuk be, most ezeknek a segédeknek az alkalmazásával tanítjuk az emberek felfürkészését, azzal a különbséggel, hogy kutyánknak nemcsak megtalálni kell a terepben tartózkodó és ott elrejtőzött személyeket, hanem ugatással kell azokat feltalálást vezetőjüknek jelezniük. Ezt a gyakorlatot a továbbiakban oly módon tudjuk tökéletesíteni, hogy a megtalált egyént, ha meneküli próbál, kutyánk lefogja, vagy ha ellenünk támadást kísérel meg, a harcba preventív módon avatkozik bele. Ehhez azonban szükséges más gyakorlatoknak a megtanítása is. Ezek a gyakorlatok pedig az ún. őrző-védő és támadó munkák, melyekről az alábbiakban részletesen még tárgyalni fogunk. Őrző, védő, támadó, ember elleni munka Ennél a kiképzésnél az alap a kutya bátorsága. Amint a nyomozó munkánál az alap, amelyre építünk, a kutya apportírozó és kereső kedve, a védőmunkáknál az alap, amelyre építünk, a kutya bátorsága és akadályt ne ismerő fogási kedve. Ezt azonban céltudatosan, fokról fokra kell fejlesztenünk. A kutya nevelésénél már beszéltünk arról, hogy miképpen tanítom meg kutyámat arra, hogy a feléje támadó szándékkal közeledő idegent morgással vagy ugatással jelezze, vagyis hogyan tesszük kutyánk előtt ellenszenvessé a feléje támadó szándékkal közeledő idegeneket. Emlékezzük csak vissza, mikor kölyökkutyánkat ölünkbe véve etetgettük és közben megjelent a segéd. A bátorság azt jelenti, hogy a kutya félelmet és akadályt nem ismerve, ráveti magát egy, a kutyát megtámadó idegenre, mégpedig nemcsak a szokott környezetben, gazdája közelében, hanem gazdája távollétében is. A megszokott gyakorlótéren szokásos és igen gyakran bemutatott ember ellen való munka nem azt mutatja, hogy a kutya valóban bátor, hanem csak azt, hogy az ún. védőruhára be van dolgozva. Ugyanis ha a kutyánkat állandóan csak erre a védőruhára gyakoroljuk, s ha a vezető mindig a kutya közelében tartózkodok, akkor rendszerint nincs hiány a látszólagos bátorságban. Mindjárt másképpen állna a helyzet, ha a támadót a vezetőtől messze kellene megfogniuk. Különösen akkor, ha a támadó a kutyát bottal fenyegeti és nincsen a védőruha maskarába beöltözve, határozottan, erélyesen nekimegy. Ilyenkor a legtöbb bátor kutya felmondaná a szolgálatot. Gyakorlatainkat úgy kell tudnunk felépíteni, hogy az a valóságos helyzetet mindinkább megközelítse, és nem szabad a gyakorlatokat úgy beállítani, hogy a támadási reflex mindig csak egy és ugyanazon körülmények között az ún. védőruhára vagy védőkarra váltódjék ki. A bátorság további növeléséhez megfelelően hozzájárulhat a fogás és eresztés harci gyakorlata, mely eleinte a kutya és a gazdája között játszódik le. A támadó gyakorlatok elején szándékosan kikapcsolom az idegen személyt, mint segédet, mert az idegen rendszerint többkevesebb félelmet vált ki a kölyökkutyából. Úgy igyekszem gyakorlataimat beállítani, hogy lehetőleg minden félelemérzetet – mint gátló-fékező ingert- kikapcsoljak és megkönnyített körülmények között tanítsam kutyámat a támadásra. Különösen akkor, ha valamelyik egyed nem mondom, hogy gyáva, de minden esetre bátortalan. A harci játéknál alkalmazott idegen 68

segéd közbeiktatása az első gyakorlatok alkalmával feltétlenül mint fékező tényező szerepelne. A kutyával való harci játék nagy türelmet igényel a vezető részéről. Ez a tanítási mód úgy van felépítve, hogy későbben kutyánk minden körülmények között támadási szándékot mutasson, abban az esetben is, ha a segéd nem a megszokott maskarában, az ún. védőruhában jelenik meg. Az egyoldalúan alkalmazott kiképzési módszer, amidőn mindig védőruhába bújtatott segéd szerepel mint támadó, gyakran olyan réves támadó reflexet fejleszt ki, hogy a támadási kedvet csak a védőruha váltja ki, s abban az esetbe, ha a segéd védőruha nélkül támad, kutyánk nem mutat támadási szándékot, hanem sok esetben a földön fekvő védőruhát kezdi cibálni. Ez a harci játék egy csodálatos gyakorlat. A tüzes, bátor, támadó szellemű kutyákat rászoktatja a megkívánt fegyelmemre, közelebb fűzi a kutyát és a vezetőt egymáshoz, lehetővé teszi az izomzatot erősítő mozgást és azzal, hogy ebből a vezető is kiveszi részét, egészséges sporttá válik. A gyakorlatban szükséges egy ún. ütőzsák, melyet a következőképpen készítünk el. Egy könnyű zsákot felében átvágunk, és hosszánál fogva hurkává összecsavarunk. Az egyik végébe helyezünk egy 20-25 cm hosszú kb. 2 cm vastag gömbölyű fát. Az összecsavart zsákot spárgával először ott, ahol a fa be van csavarva, erősen bekötözzük, a fa fölött és a fa alatt, úgy hogy ez a f ki ne eshessék belőle. Majd megkötjük a zsákot a közepén is és ugyancsak az alsó végétől számított kb. 20 cm magasságban. A gyakorlatozásnál az így elkészített ütőzsáknak azt a végét fogjuk meg, amelybe a fa be van csavarva, tehát ez képezi z ütőzsák nyelét. A kutyát megismertetjük ezzel az utózsákkal, azt addig lóbáljuk előtte ide-oda és húzzuk a földön, míg játékosan utánakap. Ha megfogta, a kutyát „fogd meg” paranccsal biztatjuk a további fogásra. Ha egyszer a zsákot elkapta, súlyt kell helyeznünk arra, hogy azt erősen meg is fogja. Ezt elérjük, ha az ütőzsákot csak annyira húzzuk, hogy a kutya által gyakorolt húzásnak megfeleljen. Szükséges, hogy a kutya ellenállást érezzen a zsákon, különben fogás után rendszerint ismét elereszti. A vezető ne érezze magát erősebbnek a kutyánál és ne éreztesse ezt kutyájával, hanem a zsákot gyenge húzogatással cibálja, a kutyával ellenkező irányba, ezzel az ingerrel váltsa ki a kutyában a fogási reakciót és sohase fejtsen ki nagyobb erőt a kutyáénál. Ha a kutya rángatja a zsákot, mi csak enyhén húzogassuk a másik végét. Az ütőzsákot hol meghúzom, hol utána engedem, közben állandóan biztatón: „jól van, fogd meg”. Abban az esetben, ha a kutya néhány percig fogta a zsákot, ezt a rajta akaszkodó kutyával együtt magunkhoz húzzuk és az egyik kéz mutatóujját és hüvelykujját alulról a kutya álla alá nyúlva, az alsó állkapocs szorítófogai mögé, majd a mutatóujjat még hátrább, a kutya nyelvére toljuk, mire a kutya azonnal szétnyitja állkapcsait. Ebben a pillanatban az ütőzsákot kivesszük fogai közül és „ereszd” hangjelet adjuk. Az ütőzsákot ekkor – tehát az „ereszd” hangjelzés után – úgy tartjuk, hogy kutyánk ne férhessen hozzá mindaddig amíg a játékot újból el nem kezdjük. Természetesen itt a vezetőnek ügyesnek kell lennie, s nem szabad saját kutyájától félni vagy ügyetlenkednie, hogy kutyája őt megharapja. A kevésbé fogós szándékú kutyáknál az „ereszd” gyakorlást eleinte ne erőltessük, inkább minden figyelmünket arra fordítsuk, hogy a kutyát rávehessük a zsáknak megfogására. Ha ez nehezen menne, úgy próbálkozzunk egy másik fogással.

69

Mégpedig apportírozó kedvű kutyáknál azzal, hogy az ütőzsákot eldobom, mint apportírozó tárgyat, s ha a kutyánk az ütőzsákot kedvvel felkapja, hirtelen hátat fordítva a kutyának elrohanunk, ő az ütőzsákot szájában „apportírozza” utánunk. Ezzel a gyakorlattal azonban sikerül elérnünk azt, hogy kutyánk az ütőzsákot megfogta. Majd a kutya szájában lévő ütőzsákhoz szaladunk, annak egyik végét elkapjuk, húzogatjuk, a fent leirt módon, így vezetjük be kutyánkat az előbb leirt harci játékba. Aszerint, hogy tanítványunk ezzel a harci játékkal szemben milyen érdeklődést tanúsít, fokozatosan beállíthatjuk a „vigyázz”, a „fogd” és „ereszd” gondos begyakorlását is. A „vigyázz” vezényszó készítse elő a kutyát egy bekövetkező harcra, de ne jelentsen egyben a harcra való kihívást, vagy felszólítást is. A harcra való figyelmeztetés után a harcra való kihívás a „fog meg” parancsra történik. A megfogás parancsára használhat a vezető általa választott más vezényszót is., mégpedig azért, nehogy valaki azzal vádolja vezetőt, hogy kutyáját ráuszította. Használhatom tehát azt a vezényszót is, „védekezz”, amely ugyancsak a fogásra jelent parancsot. Vagy másféle kifejezés, amely szintén fogást parancsol, de idegen által fel nem ismerhető. Nagy hiba volna, ha kutyánkat ezen bevezető játék közben olyan harapássá nevelnénk, hogy senki sem jöhetne közelünkbe, mint azt a kiállításokon bemutatott igen sok kutyánál tapasztaltuk, mert ezek az állatok mindig veszélyt jelentenek még a vizsga bíráira is. Az ilyen vad, határt nem ismerő kutyák rendszerint mint védőkutyák nem is használhatók. A kutyának nemcsak azt kell megtanulnia, hogy fogjon, hanem azt is, ne fogjon, ha vezetője ezt úgy kívánja. Természetesen erre egy harapós kutyát kiképezni nem olyan könnyű feladat, mint belőle egy veszedelmes fenevadat nevelni. Az ilyen nagy harci kedvvel, mondhatnám harapós kedvvel rendelkező kutyától erélyesen meg kell követelni az „ereszd” parancs teljesítését is. Nagy fontossággal bír a továbbiakban az, hogy a kutya nevelésénél is nagy gondot fordítsunk arra, hogy a védőkutyává való kiképzés helyes irányban folytatódjék. Mert azt akarom elérni, hogy egy feltétlenül bátor és harcias kedvű védőkutyám legyen, amely harc közben még leghalkabb parancsnak is azonnal engedelmeskedjék, ha az „ereszd” vezényszót meghallja. Tehát a gyakorlatokat úgy állítom be, hogy a figyelmeztető „vigyázz” hangjelre senki se nyúlhasson többé hozzám és kísérletet se tehessen az ellenem irányuló támadásra, mert ha ezt megtenné, kutyámnak minden további parancs nélkül fognia kell. Viszont az uszító „fogd” vagy „védekezz” vezényszóra a kutya a vezető által megjelölt személyt minden esetben határozott fogással fékezze meg. A kutyával a harci játékot most már a következőképpen folytatjuk: Kutyámat leültetem, megmutatom az ütőszákot, de úgy, hogy ahhoz ne férhessen hozzá és azt a vezényszót adom: „vigyázz”. De ne túl hangosan. A kutyát ezután az ütőzsákkal könnyedén megérintem, majd a zsákot a földre csapom, a kutya mellé és „fogd meg” vagy „védekezz” felszólítással fogásra biztatom. Ha fogott, megdicsérem, „jól van, fogd meg” és a kutyát megsimogatom. Rövid ilyen, a zsáknak ide-oda húzogatása után hirtelen „ereszd” parancsot adok gyors és éles kiáltással. Ha eleresztette, ismét dicsérő szavakkal és simogatással becézgetem. Azonban az ütőzsákot nem emelem mindjárt fel a további támadásra, hanem úgy tartom, hogy a kutya azt még ne foghassa. Ha mégis megfogná, azonnal „ereszd”-et vezényelek, és a fogásban a kutyát a szabad kezemmel megakadályozom. Ennél a gyakorlatnál számot kell vetni az egyes kutyák különböző sajátos természetével is. Olyan kutyákat, amelyek nagyon harapós kedvűnek mutatkoznak, a fogást rövidebb, az eresztést pedig hosszabb időn keresztül gyakoroljuk. Rövid ideig hagyjuk tehát az ütőzsákba akaszkodni a támadó kedvű kutyákat, hosszabb időre nyújtjuk a harc után, az ütőzsáknak 70

elébe tartását és lóbálását, az „ereszd” parancsszó mellett. Tehát nagyobb súlyt kell helyeznünk a megfékezésre, mint a fogási, a harapási – támadó kedv – növelésére. Másképpen kell eljárni viszont olyan kutyáknál, melyek a fogásnál kissé félénkek és kevesebb bátorságot mutatnak. Ezeket hagyjuk gyakrabban és hosszasabban rángatni az ütőzsákot, és az eresztést gyakoroljuk kevesebbet. Ha egy kevéssé támadó szándékú kutya az „ereszd” parancs után is fogni fog, nyugodtan nézzük el ezt neki. Ha a félénkség kissé felenged, és a fogási kedv jobban kifejlődik, térjük át lassacskán az eresztésre, a már ismertetett módon. A továbbiakban fokozatosan hozzászoktatjuk a kutyát az ütésekhez is. Az ütőzsákkal az első ütésszerű érintések a kutyát ne felülről, hanem alulról felfelé érjék. A harci játék mindig egyformán „vigyázz” felszólítással kezdődjön. Utána a zsákot a kutya előtt gyorsan ide-oda lóbáljuk, közben a „fogd” vezényszót adjuk. Kezdetben ügyeljünk arra, hogy kutyánk az ütésszerű érintés után a szákot meg is foghassa. Sohase tartsuk a zsákot fogás végett a kutya pofája elé, tehát ne kínáljuk azt fel fogásra, hanem ingereljük olyképpen, hogy pofája mellett elsuhanó ütőzsák felé önmagától utánakapjon. A későbbiekben hétről hétre növeljük az ütésszerű érintések erejét. Tegyünk úgy, mintha erős csapás akarnák a kutyára mérni, karunkat lendítsük magasra, de az ütés csak olyan erős legyen, hogy a kutya azt minden fájdalom nélkül elbírja. Közben gyakran csapkodjunk a zsákkal a kutya mellett a földre is. Ennek a gyakorlatnak az a célja, hogy a kutya az ütés mozdulatával szemben teljesen veszítse el minden félelemérzetét. Vigyázzunk, harci játék közben sohase üssünk a kutya hátára vagy fejére, mert ha e harci játék közben erős, fájó ingert alkalmazunk, az mint fékező-gátló inger lefékezheti a kialakuló fogási feltételes reflexet, hiszen tudjuk az általános elméleti részből, hogy a túl erősen ható ingerekre a kutya teljes passzvitással válaszolhat. A gyakorlatot a következőképpen fejlesszük: Kutyánk nyugodtan ül előttünk. Mi tőle 4-5 lépés ütőzsákkal a kezünkben hátrafele menve eltávolodunk. Majd kiadjuk a „vigyázz” figyelmeztető parancsot. A kar hirtelen fellendül s a zsákkal ütéseket oszt, melyek részben a kutyát érik, részben a kutya mellett csapnak le. Azután következik a „fogd” vagy „védekezz” vezényszó. Ha a kutya a zsákot megfogta, „ereszd”-et vezényelünk. A gyakorlat folytatásaképpen az ütőzsákot most a bal kezünkbe vesszük és a harc színhelyéről nyugodt menetben eltávozunk. Kutyánk magától fogja követni kedvenc játékát, az ütőzsákot, melyet azonban – mivel nem kapta meg a felhívást „fogd meg” vagy „védekezz” vezényszót, nem szabad fognia. Ez a gyakorlat már egy jó előkészítő a lefogott egyén kisérésére is. Nehogy a kutya egyoldalúan szokjék hozzá az ütőzsákhoz, néha a zsák nélkül is verekedést játszunk vele. Ennél a gyakorlatnál legmegfelelőbb, ha egy ócska kabátot veszünk fel, mely elbír egy-egy szakítást. Kutyánkat ennél a játéknál is ugyanazokkal a vezényszavakkal szólítjuk fel a harcra. Tehát „vigyázz”, majd karomat felemelem, feléje sújtok és „fogd” vagy „védekezz” vezényszót adunk. Ha nem fogná meg feléje támadó karunkat, akkor ismét cselhez folyamodunk. Mégpedig, felvágjuk az ütőzsákot összekötő zsinegeket, s az ütőzsákot felcsavarjuk jobb karunkra, s azt zsineggel kötjük rá. Most ezzel a már előbbi gyakorlatokból ismert és megszokott, de karunkra csavart ütőzsákkal sújtunk a kutya felé és az ismert vezényszóval biztatjuk a fogásra. Ha kutyánk karunkat elkapja, kezünket az előbb ismertetett módszer szerint húzogatjuk, gyengén, előre-hátra, s közben állandóan hangoztatjuk a „fogd meg” vezényszót. Ha kutyánk karunkat kitartóan megfogta, megdicsérjük, majd „ereszd” 71

vezényszót adunk, az ütőzsákot hirtelen kezünkről lerántjuk, s azt eldugjuk, vagy ledobjuk magunk mellé, kiterítve a földre, s kutyánkkal másik, neki kedves, feloldó gyakorlatot végeztetünk, például az apportírozó játékot azért, hogy tanítványunka a földön fekvő ütőzsákkal szemben semlegesíteni tudjuk. Vigyáznunk kell, hogy a harci játék közben sohase rángassuk az ütőzsákot jobbra-balra, ha kutyánk ezt keményen fogja szájában, mert ilyenkor igen könnyen fájdalmat érezhet és az ilyen rántások a kínérzet alkalmazásával könnyen eltompíthatják a már fejlődésben lévő támadási feltételes reflexet. Mivel a valóságban nem az a feladat, hogy a kutya gazdáját fogja meg, vagyis vezetőjét bántalmazza, hanem az, hogy idegent fogjon, tehát idegen támadásával szemben védje meg gazdáját, a gyakorlatot tovább kell felépítenünk, Egy idegen személyt úgynevezett segédet, akit csibésznek szoktunk nevezni, kell alkalmaznunk. Ezt a kísérleti gonosztevőt azonban gondosan kell kiválasztanunk. Ez a Csibész legyen ügyes, erőteljes és bátor férfi. Lehetőleg ő maga is hozzáértő kutyavezető legyen, és sok tapasztalattal rendelkezzék, aki képes arra, hogy a kutya természetét már rövid együttműködés után kiismerje, hogy ezután megfelelő magatartást tanúsíthasson a kutyával szemben. A segédnek, tehát a csibész szerepét játszó uszítónak ügyessége és helyes viselkedési módja nagy fontossággal bír a kísérő-védő kutyának további kiképzésénél. A vezető ugyanis a biztatáson kívül már nem sok befolyást gyakorolhat a kutya támadási szándékának felépítésénél, itt már a csibésznek jut a főszerep. A védő készsége egyes kutyákban csak lappang. A csibésznek kell ezeket a lappangó tulajdonságokat kicsiklandozni és ügyes fellépésével, mozgásával a kutyát arra ingerelni, hogy a lappangó tulajdonságok lassanként határozottan kibontakozzanak. Igen gyakran az eleinte félénkséget és bátortalanságot mutató kutyákból ügyes csibész legjobb védőkutyákat képezhet, míg egy ügyetlen uszító rendszerint az ilyen alaptermészetű állatokból semmit sem tud kihozni. Az első gyakorlatokat a segéd szereplésekor a következőképpen állítjuk be. A vezető maga mellett pórázon tartja kutyáját. Nem fontos, hogy a kutya üljön vagy álljon vagy feküdjön gazdája mellett. A segéd kezébe veszi a kutya előtt már az előbbi gyakorlatokból ismert ütőzsákot és lassan a kutya felé közeledik. A vezető kiadja a „vigyázz” figyelmeztető vezényszót. A segéd hirtelen mozdulattal az ütőzsákkal a vezető felé üt aki a „fogd meg” vagy „védekezz” paranccsal uszít. A pórázt eközben oly lazán tartja, hogy mozgás közben a kutyát pórázzal ne gátolja meg a támadásban. A csibész a kutya támadását ügyesen felfogja az ütőzsákkal oly módon, hogy a kutya az ütőszákba kapjon. Abban a pillanatban, amikor a kutya fogott, a vezető a pórázt elereszti vagy hirtelen lekapcsolja. A csibész az ütőzsák ideoda húzásával, melyet mindig a kutya húzása arányában alkalmaz, a zsákot hol meghúzva, hogy utánaengedve igyekszik további fogásra ingerelni. Fontos azonban itt, hogy a rántásszerű mozdulatokat a csibész ne alkalmazzon. A vezető közben állandóan bátorítsa kutyáját: „fog meg, jól van, fogd meg” szavakkal, miközben kutyáját elismerő módon simogatja. Ha a kutya egy ideig ide-oda ráncigálja az ütőzsákot, a vezető „ereszd” parancsot ad. Amint a segéd ezt a vezényszót meghallja, azonnal szüntessen be minden további mozgást! A vezető pedig menjen kutyájához, fogja meg jobb kezébe a nyakszíját és a szükséghez képest erőteljesen vagy gyengébben rántsa meg a kutyáját és vegye le a segédről. Kapcsolja ismét pórázra és a nyugodtan álló mozdulatlan segédtől vezesse el, majd kiadós simogatással és kedveskedő becézgetéssel dicséjre meg. 72

Amint a kutya a csibésszel szemben is jó fogássá válik, áttérünk ennek a tulajdonságnak a megkívánt határok közé való szorítására. Ezt azzal érjük el, hogy a kutyát minél finomabban állítsuk be a „vigyázz, fogd, védekezz és ereszd” vezényszavakra. A segéd, tehát a csibész közeledik a pórzára vett kutya mellett álló vezetőhöz. A vezető kinyújtott karjával rámutat a közeledő csibészre és „vigyázz-t” vezényel. Ezeket a szavakat hangsúlyozzuk világosan és érthetően. A segéd nyugodtan, egy méternyi távolságra közelítse meg a vezetőt, majd néhány pillanatig maradjon állva. A kutyának ez alatt semmi körülmény között sem szabad a csibésznek nekimenni. Ha ezt mégis megtenné, egy erős rántást kap a pórázzal, közben „vigyázz-t” parancsolunk ismét. A „ereszd” parancsot itt nem szabad alkalmazni, mert ezt a vezényszót sohasem követheti támadás, ellenben a „vigyázz” parancs előkészületet jelent a bekövetkező harcra. A segéd most már erélyesen támadja meg a vezetőt oly módon, hogy bal kezével megfogja mellén vagy vállára üt. Eközben tartsa az ütőszákot úgy, hogy a kutya csak abba kaphasson bele. Mindaddig, míg a kutya meg nem fogta a szákot, a vezető kissé szorosabban fogja a kutyát, utána pedig lazábbra engedje a pórázt. Abban a pillanatban, mikor a segéd támadott, a vezető a „fogd meg” parancsot adja. Rövidebb harc után, ha a kutya fogott, a vezető „ereszd” parancsot ad. A segéd az „ereszd” parancsszó elhangzásakor mozdulatlanná merevedik, és minden további harci mozgást azonnal abbahagy. Ha a kutya eresztett, akkor vezetője megdicséri. A továbbiakban a segéd munkájával a kutya természetéhez igazodik. Tehát mindaddig ingerli a kutyát, amíg az nem fog. Azoknál a kutyáknál, amelyek megfogják ugyan az ütőzsákot, de azonnal eleresztik a segéd igyekszik az ütőzsák ide-oda való mozgatásával gyenge húzogatásával a kutyát kitartó fogásra ingerelni. Azoknál a kutyáknál pedig, melyek határozottan és erősen fognak, de „ereszd” parancsszóra nem akarják az ütőzsákot elengedni, a vezető igyekszik a kutyát az eresztésre tökéletesíteni. Ha a kutya túl nagy szilajságról tesz tanúbizonyságot, kevésbé kell fogásra biztatni. Itt inkább – mint azt már előbb is mondottuk – az eresztés kell gyakorolni, mégpedig a következőképpen: A segéd a vezetőhöz közeledik, hosszabb ideig állva marad előtte, azután megint nyugodtan elmegy, esetleg elhalad a vezető mellett, vagy azt körüljárja. Ismétlem, a vezető ne kívánja meg ezeknél a gyakorlatoknál, hogy a kutya üljön, feküdjön, vagy álljon, itt a kutya helyzete teljesen mellékes. A felesleges parancsolgatás zavarja a kutyát munkájában, és teljesen céltalan, mert annak, hogy a kutya milyen állásban tartózkodik vezetője mellett, semmi köze sincsen a tulajdonképpeni védelemhez. Ha a segéd elhalad a vezető mellett, vagy azt megkerüli, a kutya utána fordulhat, hogy azt megfigyelhesse. Csak időközönként intézzen támadásokat a vezető ellen. Másképpen járunk el olyan kutyáknál, melyek tüzessége, támadókedve hiányos. Ezeket gyakrabban kell fogásra bíztatni. Miután néhány napig ilyen módon gyakoroltunk, az ütőzsákot kibontjuk, s azt rácsavarjuk a segéd jobb alsó karjára. Természetesen, a segédet védő kabát alá alkalmazzunk egy zsinórral összefűzhető bőr védő mandzsettát is, nehogy a már erősen fogó kutya a segéd testi épségében kárt tehessen. Ennél a gyakorlatnál eleinte pórázon van a kutya és csak miután fogott engedhető el. Később természetesen póráz nélkül is dolgozzon. Igen fontos, hogy a kutyát abban a pillanatban engedjük a segédre, amikor nála a támadási szándék fellobban. Ezt azonban igen nehéz megtenni, mert ha lehajolunk a kutyához és a nehezen kiakasztható karabinerrel bíbelődünk, a kutya támadási ingere közben letompulhat. Viszont ha a gyakorlatot póráz nélkül kezdjük el, nem épül ki eléggé a támadási szellem, mert

73

azt tapasztaltuk, hogy a pórázon, gazdája mellett tartózkodó kutya éppen a megkötés tudatában nagyobb támadási szándékot mutat, mintha nem lenne megkötve. Hogyan oldhatjuk meg azt, hogy a pórázról abban a pillanatban engedjük el kutyánkat, mikor benne a támadási szándék fellobban, vagyis mikor a támadási szándék a forrponton van? Úgy, hogy a pórázt a hurkos végénél fogva befűzzük a nyakszíjba, s abban a pillanatba, mikor a támadási szándék tetőfokára hágott, a pórázt a karabineres felénél fogva kihúzzuk a kutya nyakszíjából, vagy pedig egy ún. ollós karabinert alkalmazunk, mely egy nyomásra azonnal kinyílik. A későbbiekben már nem a szétbontott ütőszákot csavarjuk a segéd kezére, hanem úgynevezett védőkart használunk, melyet a csibész karajára húzunk fel és azt a rajta lévő szíjazattál vállánál megerősítjük. Harapós kedvű kutyák igen gyakran, goromba rendre utasítás dacára sem tudnak ellenállni és „vigyázz” parancsnál is belekapnak a segédbe. Az ilyen harapós kutyák részére az ún. fojtogató eljárást ajánlom, nem pedig az eddig alkalmazott ún. feszítő fát. A fojtogató eljárás a következőképpen törtéik. Veszónk egy erős, vékony kb. egy méter hosszú szijat, melynek végére egy erős karikát varrunk fe. A szij másik végét áthúzzuk a karikán, igy mintegy hurkot készitünk. A tú harapós, igen élénken rámenős kutyáknál a hurkot rátesszük a kutya nyakára, s azt lazán tartjuk. Abban a pillanatban, mikor kiadtuk a „vigyázz” parancsot, amikor még a kutyának fognia nem szabadna, - dacára ennek a közeledő segédre rárohan, a fojtogató hurkot erősen meghúzzuk, ez az erős húzás egy rövid pillanatra megakasztja a kutya lélegzetét és ereszteni fog. A hurkot ismét hirtelen meglazítjuk és intően kimondott „vigyázz” vezényszóval figyelmeztetjük a segédre, miközben a rendes nyakörvre akasztott pórázzal visszafogjuk. Ezt a fojtogatást azonban három-négynél többször ne ismételjük. Rendszerint már a harmadnegyed ízben történt fojtogatás meghozza a kívánt eredményt. Vigyázzunk erre a fojtogató eljárásra, csak a legutolsó, másképpen el nem érhető módszer esetén vegyük igénybe. Ezt a fojtogató eljárást csak a már elrontott kutyáknál alkalmazzuk. Mert ha a kutyánkat helyesen képeztük ki az előzetes kiképzés során, a vezetővel történt harci játékok alkalmazásánál a „fogd” vezényszóra és „ereszd” vezényszóra, akkor erre a fojtogató eljárásra, - mellyel nem dicsekedhetünk el, - nem lesz szükség, még mindig jobb azonban az ún. feszítő fával való eljárásnál. Láttam olyat is, amikor az „ereszd” vezényszót a vezető úgy tanította, hogy egy seprőnyél vastagságú kemény fát, amely mintegy 10-15 cm hosszú volt, a vezető ind a két végén kihegyezte. Abban az esetben, ha a kutya az „eresz” parancsszóra nem engedett, odament a csibészhez, melyen rajta lógott kutyája, és fogai közé igyekezett betolni ezt a feszített széjjel kutyájának állkapcsát. Közben megtörtént, hogy a kutya vezetőjét is megharapta. Ez egy ügyetlen, általam helytelennek tartott metódus, mert nemcsak a vezetőt haraphatja meg a kutya hanem kitörheti vele kutyájának fogát. Kutyánknak nemcsak azt kell megtanulnia, hogy a „fogd” parancsra minden körülmények között fognia kell, hanem azt is, hogy az „ereszd” vezényszóra azonnal eresztenie is kell! Tekintettel arra, hogy a fogási szándék, tehát a támadási reflex ne csak az ütőzsákra és az ún. védőkarra váltódjék i, gyakorlatainkat a továbbiakban úgy kell beállítani, hogy a külsőleg nem látható bandázs nélkül támadó személyt is megfogja kutyánk. Ez nagyon nehéz, mert bármennyire is ügyes lesz a csibész, nem igen találunk olyan valakit, aki kitegye magát a kutyaharapásnak. Mégis gondolkozzunk el a gyakorlat olyan beállításán, 74

hogy a támadási reflex felépüljön olyan személy ellen is, aki nincsen különböző védőkarokkal és védőruhákkal felszerelve, hanem rendes polgári ruhában van. Hogyan oldhatjuk meg ezt az igen nehéznek látszó problémát? Úgy, hogy miután meggyőződtünk arról, hogy kutyánk valóban támadó szándékú, felteszünk rá egy biztos harapást meggátló, bőrből készült szájkosarat. Bőrből és nem drótból mert a drótból készült szájkosár a támadáskor erős ütést gyakorol a kutya orrára, mely tudni vélően igen érzékeny, így a támadás pillanatában fellépő fájdalomérzet, mint fékező-gátló inger elnyomhatja a támadási reflexet. A drótszájkosár által komoly sérülést szenvedhet a segéd is. Viszont a bőrből készült puha szájkosár nem okoz a kutyának fájdalmat, amellett jól felhelyezve biztosan meggátolja z esetleges harapást. A bőrszájkosárral ellátott kutyát maga mellé, pórázra veszem. Közeledik felém a csibész, aki az előbbi gyakorlatokból ismert módon ellenem támadásba lendül. A kutyát a pórázról szájkosárral elengedem, s az a csibésznek nekimegy. Habár harapni nem tud. Régi problémája ez a kutyakiképzésnek, hogy védőruhával, vagy védőruha nélkül, védőkarral vagy védőkar nélkül dolgozzunk-e, szájkosárral vagy szájkosár nélkül gyakoroljunk. Megnyugtató módon ezt a kérdést még mai napig sem sikerült eldöntenünk. Tehát válasszunk egy olyan módszert, hogy a kecske is jól lakhasson és a káposzta is megmaradjon. Így tehát hol védőkarral, de szájkosár nélkül, hol pedig védőkar nélkül, de szájkosárral dolgozzunk , így mindenféleképpen fel tudjuk tartani az előzetes kiképzés során kifejlesztett támadási reflexeket. Ha kutyánkban sikerült a megfelelő támadási szándékot oly módon felépíteni, hogy az az „ereszd” parancsszóra is tökéletesen reagál és a támadási szándékot csak a „vigyázz” figyelmeztető vezényszó után történő, ellenünk irányuló támadás esetében vagy a „fogd” vezényszóra építettük ki, nem lesz többé fenevad a kutyánk. A kiállításokon sem lesz velük baj, és nyugodtan törik majd el, a bíró részéről szükséges mozdulatokat, s a kutyatulajdonosnak sem kell állandóan rettegnie kutyájának esetleges túlkapásaitól. Vizsgáljuk meg azokat az eseteke, hogy milyen körülmények között kell a kutyának vezetőjét megvédeni. Ezek az esetek – Zajcsek szerint – a következők: 5. A kutya védi a vezetőt, ha idegen közvetlen közelről hirtelen támadólag rátör, 6. A kutya védi a vezetőt, ha valaki távolabbról támadó szándékkal rohanja meg, 7. A kutya védi a vezetőt, ha valaki távolabbról lopva közeledik feléje. Mind a három eset begyakorlása, ha már kutyánk az előzményeket ismeri, nem okoz nehézséget. A közvetlen közelről, előröl vagy hátulról hirtelen történő támadásoknál a kutyának haladéktalanul és felszólítás nélkül is, a támadónak azon testrészét kell lefognia, amellyel a támadást intézi. Mégpedig oly módon, hogy azt egyszeri elkapással, mindaddig tartsa míg a vezető le nem parancsolja vagy a támadó más végtagját nem használja támadásra. Ennek begyakorlása végett kívánatos, hogy a védőkart hol a jobb kézre, hol a bal kézre alkalmazzuk, majd a védőkart a továbbiakban hol a jobb lábra, hol a bal lábra húzzuk fel és ezekkel a végtagokkal felváltva történjen a támadás. Akkor a kutyában lassanként kiépül az a készség, hogy a támadó végtagnál fogja meg a merénylőt. A lábakra ajánlatosabb külön ilyen célra készült nadrágot felhúzni. Abban az esetben, ha a vezetőt valaki rejtekhelyéről hirtelen előbújva, rárohanással támadná meg, a kutyának csak az uszító „fogd meg” parancsra szabad támadnia. Mégpedig azért, mert 75

a valóságban többször előfordulhat, hogy ártatlan emberek is futva közeledhetnek a vezető felé és semmi rossz szándékuk nincsen arra, hogy a vezetőt megtámadják, hanem csak mellette akarnak elszaladni. A kutyától nem kívánhatom meg azt a képességet, hogy a felém szaladó jó szándékú vagy pedig már a közelembe ért támadó szándékú emberek között különbséget tudjon tenni. Tehát inkább hagyja a mellettem szaldó embert bántatlanul, mint esetleg indokolatlanul harapjon meg valakit. Abban az esetben, ha a szaladó közelembe ért és hirtelen rám támad, úgyis az első eset áll fenn, amikor is a vezető még mindig kiadhatja a „fogd” vagy „védekezz” uszító vezényszavakat. A harmadik esetet, amelynél támadónk lopva, vagy bújva közeledik a vezető felé, gyakorolnunk kell. Ennek begyakorlása nem okoz különösebb gondokat. Ezt a gyakorlatot úgy állítjuk be, hogy a vezető a szabadban valahol elhelyezkedik kutyájával és leül a fűben egy kellemes, árnyékos fa tövében egy padra. Most valahonnan messzebbről a bokrok, a fák közül tehát valahonnan rejtekhelyről, melyet a kutya nem látható zörgeti a segéd a bokrokat. A kutyának a közeledőt morgással vagy ugatással jeleznie kell. A jelzésre a vezető felfigyel s ha a közeledőt elérte és támadásba kezd, megint az első esetben elmondottak történnek, tehát a kutya hirtelen támadásnál parancsszó nélkül önmagától vég, vagy pedig a vezető kiadott „fogd meg” vagy „védekezz” vezényszavára. A menekülő lefogása Miután a kutya a vezetőjét a csibész támadása ellen megvédte, a menekülő lefogását ehhez a gyakorlathoz kapcsoljuk, mégpedig a következőképpen. A csibész támadást intézett a vezető ellen. A kutya agresszív és preventív módon a támadást elhárította. A kutyát pórázra vesszük. A segéd kezébe adjuk az ütőzsákot, mellyel a segéd elszalad. De rohanva fusson, úgy ahogy bir, mert minél gyorsabban fut a segéd, annál jobban ingerli a kutyát. Először 30-40 méter távolságban elszaladt segéd után eresztjük a kutyát, aki kezében lóbálja az ütőzsákot. A kutyát pórázról leoldjuk, jobb kezünkkel rámutatunk a menekülőre, és „fog meg, szökik” vezényszóval elbocsátjuk. A kutya ismeri már az ütőzsákot, azt elkapja, s abban a pillanatban a csibész megáll, mozdulatlan marad. A kutya az ütőzsákot fogja. Ha nem fogná az ütőzsákot, akkor a segéd visszatár a gyakorlat elejéhez és az ütőzsákot gyengén húzogatja előre-hátra, s ezzel készteti a kutyát, hogy mindaddig fogja az ütőzsáknál az elmenekültet, míg vezetője oda nem ér, és „ereszd” vezényszót nem parancsol. Ha a kutya ezt a gyakorlatot már jól csinálja, akkor a felbontott ütőzsák felcsavarva rákerül a csibész kezére, és így ütőzsákkal bandazsírozva menekül el. A vezető kinyújtott jobb karjával rámutat és „fogd meg, szökik” vezényszót ad. Ha a kutya a menekülőt utolérte és azt karjánál fogva megfogta, a csibész mindaddig mozgatja a kart, míg a vezető oda nem ér és a kutyát le nem parancsolja. Lényeges, hogy a kutya mindaddig tartsa fogva az elmenekültet, míg vezetője oda nem érkezik. A menekülő lefogását azonban lehet másképpen is gyakorolni. Mégpedig úgy, hogy a védőkart a csibész a lábára mégpedig az alsó lábszárára húzza fel, a gyakorlatok további beállításánál így menekül el. A vezető az ismert paranccsal utána küldi amikor is a kutya a csibész lábát fogja elkapni. Ez igen hatásos, mert ilyenkor a menekülő mivel a kutya a lábát kirántotta alóla a földre esik és nem tud tovább szaladni. Ebben az esetben is a földön fekvő csibész mellett várja be a kutya a vezetőjét. Ha kutyánkat az ütőzsákkal való támadási gyakorlatoknál helyesen tanítottuk meg a „fogd” és „ereszd” parancs teljesítésére, ez a gyakorlat nem okoz nehézséget és a kutyánk örömmel fogja ezt teljesíteni, Sőt azt tapasztaltam, hogy minél messzebb van a rohanó segéd a vezetőtől illetve a kutyától, annál nagyobb hévvel üldözi azt.

76

Az elfogott egyén fogva tartása, vagy másképpen kifejezve a fogolyőrzés Ezt a gyakorlatot a menekülő lefogása után kapcsoljuk be. Mégpedig oly formában, hogy a segéd az ütőzsákot jobb kezében tartva maga mellett, tehát a jobb lábnál hagyja lógni. A vezető kutyáját a segédtől 3-4 lépésre helyben hagyja, lásd a helyben maradás gyakorlatát, majd az „ott maradsz” – a bevezető gyakorlatokból már ismert – vezényszót kiadva kutyájától 10-15 lépésre eltávozik. A kutyának a mozdulatlanul álló segéd mellett kell maradnia. A vezető közben egy új vezényszót ad: „vigyázz, őrizd”. A vigyázz vezényszóval már figyelmeztetem a kutyát, hogy minden esetleges mozdulatra majd parancs nélkül is támadnia kell. Ezt a kutya már az ember elleni munka előző gyakorlataiból ismeri. Most a segéd erősen figyeli a vezetőt, akivel előzőleg egy titkos jelet beszéltek meg, s a vezetőnek erre a titkos jelére, - tehát kézzel vagy fejjel való intésére – a segéd hirtelen mozdulattal megugrik oly módon, hogy jobb kezével a ütőzsákot kissé meglóbálja. Mire a legtöbb kutya azonnal megfogja az ütőzsákot, amelyet a segéd a már ismert módon húzogat mindaddig, míg a vezető oda nem ér és az „Ereszd” vezényszót ki nem adja. Abban az esetben, ha a segédnek hirtelen megugrására és az ütőzsák meglóbálására a kutya nem fogna, a kutya felé fordulva, az ütőzsákkal a kutya felé csap, amely ki fogja váltani a támadási reflexet és az ütőzsákot megfogja. Megint csak húzogatva az ütőzsákot, a kutyát arra készteti, hogy az vezetőjét bevárja és az „ereszd” parancsra, a menekülőt elengedje. A későbbiek során a felbontott ütőzsák ismét rákerül a csibész kezére és ezzel gyakorolja a hirtelen megugrást, kezével biztatva a kutyát a fogásra. Ha ez a gyakorlat már jól megy, következik a védőkar, majd a rejtett mandzsetta alkalmazása. A továbbiakban a gyakorlatot, ha kutyánk az előbbieket tökéletesen teljesítette, úgy állítjuk be, hogy mozdulatlan segédet már a kutya ne fogja, hanem minden egyes menekülési kísérletében gátolja meg. Későbben a vezető növelje mindig a távolságot, vagyis messzebb és messzebb távozzon el az őrzendő segédtől, és nyújtsa a „helyben maradás” idejét is. Továbbiakban pedig távozzon el a vezető egy rejtekhelyre, ahol a kutya nem láthatja vezetőjét, és ebben az esetben is tartsa foga az elmenekültet. Természetesen –amint az a később ismertetendő munkakutya vizsga szabályai megkívánják – arra kell törekednünk, hogy a kutya nyugodtan álló segédet vagyis elfogottat látszó csibészt, ha az mozdulatlanul egy helyben marad, ne fogja, s amennyiben megfogta, úgy a vezetőnek távolról adott „ereszd” vezényszavára azonnal elengedje, de éber figyelemmel kísérje és esetlegesen megismételt szökési kísérletében azonnal meggátolja, majd megint „eresz” vezényszóra elengedje. Az elfogott menekülő őrzésében, a közbiztonsági szolgálati kutya csak mint segítő eszköz jön tekintetbe. Nem lehet tehát a kutyától azt kívánni, hogy hosszú órákon keresztül vezetője távollétében önállóan teljesítse ezt a feladatot. Ennél a gyakorlatnál a követelmény csak az legyen, hogy kutyánk az elfogottat úgy őrizze, s hogy ha az menekülni próbálna, a kutya jelzésére vezetője közbe tudjon lépni és segítségére sietni. Személymotozás A menekülő megállításánál és a fogolyőrzésnél kapcsoljuk be a személymotozást is, amelyet a következőképpen állítunk be. A kutya által megállított menekülőt a vezető nyugodt helyben maradásra szólítja fel a következő szavakkal: „maradjon mozdulatlanul, kezeket fel”. Kutyáját pedig „feküdj” vagy „állj” vezényszóval fektesse le vagy állítsa meg. A segédet 77

pedig a vezető hátulról közeledvén feléje, motozza meg. A kutyának ilyenkor, ha látja, hogy a vezető tapogatja az elfogottat, támadnia nem szabad, hanem eredeti helyén ülve, fekve vagy állva kell maradnia. A fogolyőrzésnél állítsuk be a gyakorlatot olyképpen is, hogy a vezető kutyáját az elfogott tartózkodási helyén a segéd ütőkörén kívül fektesse le. A vezető 30 lépésre távozzon el az elfogottól és a kutyától. A vezető intésére az elfogott szökést kísérel meg. Meg kell várni, hogy kutya a vezető parancsa nélkül a szökevény után iramodjék, azt lefogja. Ha lefogta, a segéd mozdulatlanul marad, s a kutyának ebben az esetben azonnal engednie kell. Fogolykísérés Az előbbi gyakorlatnak mintegy láncszemként való folytatása a fogolykísérés. A fogolykísérésben tulajdonképpen a kutya nem új feladatot tanul, hanem a menetelés közben lévő őrzést. Vagyis az elfogott egyént nem álló helyzetében őrzi, hanem menetelés közben kíséri és arra kell vigyáznia, hogy az elfogott menetelés közben se menekülhessen el, vagy visszafordulva a kutya vezetőjét meg ne támadhassa. Ennek a feladatnak alapját képző előbbi gyakorlatokat, tehát a fogolyőrzést álló helyzetben és a menekülő lefogását kutyánk már ismeri. A gyakorlat beállítása a következőképpen történik. A vezető előtt 3 lépéssel menetel a segéd, a vezető pedig követi pórázra vett, vagy szabadon lévő kutyájával. A segéd hirtelen menekülést kísérel meg – fontos, hogy a kezdő megugró mozdulatokat élénken és feltűnő taglejtésekkel, hirtelen vezesse be, hogy ezáltal a kutya figyelmét nagyobb mértékben hívja fel és így erősebb ingerhatásokat váltson ki – A kutyának a kisérés közben elmenekülőt is le kell fognia, éppen úgy, mint az előbb leirt gyakorlatnál. A segéd kisérés közben hirtelen hátrafordulva karjait magasra emelve rátör a vezetőre. Ekkor a kutya a megkezdett támadást preventív módon gátolja meg úgy, hogy a segéd a vezetőt ne legyen képes bántalmazni, mert hiszen a kutya azt a végtagot kapja el a támadás mozdulatának befejezése előtt, amellyel vezetője ellen a támadás történt. Ennél a gyakorlatnál nézetem szerint nem annyira lényeges, hogy a kutya közvetlenül a vezető baloldalán előírás szerint haladjon, mint az, hogy az elfogottat állandó figyelemmel kísérje. Nem hiba, ha a kutya a bekísérendő háta mögött megy és nem szorosan követi gazdáját annak lába mellett. Ez talán egy kis szépséghiba lesz, de a gyakorlat lényegén nem változtat. Semmi esetre se erőltessük ennél a gyakorlatnál kényszerítő eszközökkel a póráz rángatásával és esetleg szöges lánccal arra a kutyát, hogy szabályszerű szabadon követést mutasson, mert az ily módon gyakran alkalmazott gátló és fékező ingerek – a tulajdonképpeni feladatról – a fogoly állandó figyelemmel való tartásáról a kutyát leszoktatjuk. Ezt a gyakorlatot igyekezzünk mindig változatosan beállítani. A vezető gyakorolja bekísérés közben felváltva úgy a fogoly megszökését, mint az ellene való támadásnak beállítását is. Nagyon fontos azonban, hogy az elfogott és a vezető sohase társalogjanak egymással barátságosan, mert a kutya komolytalannak fogja a gyakorlatot tekinteni. Ezt mindig úgy állítsuk be, mintha a bekísért és a vezető ellenséges szándékúak lennének egymás iránt. A vezető a segéddel előzetesen beszélje meg a gyakorlat helyes beállítását, a segéd ne várjon a későbbiekben a vezető utasítására, hanem maga állítsa be a szökés és a támadás változatait

78

azért, nehogy a kutya megszokja, hogy a segéd csak akkor szökik el, ha a vezető erre – vagy az ellene intézendő támadásra – hangos szavakkal utasítást ad. A védőruháról A védőruhának olyan erősnek kell lenni, hogy a segédet a kutya harapásai ellen tökéletesen védje, de ne legyen olyan kemény, hogy azt a kutya ne szívesen fogja. A nagyon kemény, erős ponyva anyagból készített védőkart a kezdő kutyák nem szívesen fogják meg. Az ilyen védőkar alkalmazásával éppen az ellenkezőjét érjük e, mint ami a kitűzött célunk. Nem tudjuk a kutyát az erőteljes fogásra szoktatni. Ilyen kemény kart csak csipkedni fogják, de nem állandóan tartani. Puha anyagból készített védőkart kell alkalmaznunk. Helytelen a karra csavart zsákot vagy más védőanyagot dróttal, vascsatokkal ellátott szíjakkal ráerősíteni a segéd karjára, mert ezekbe fogaival a kutya belekap, s ha fájó, kellemetlen érzést észlel a fogást kerülni fogja. Legyen a védőkar belül bőrrel bálelve, majd egy puha filcréteg következik, kívül pedig egy jutazsák réteg, mely a kutya által könnyen fogható. A védőkaron ne legyen spárgázás, drótozás, tehát a fogást gátló, akadályozó, kellemetlen érzést és fájdalmat kiváltó szerelék. Ha a védőkar külső felületén lévő jutazsák leszakad, azt egy másikkal könnyen pótolhatjuk. Tárgyőrzés A tárgyőrzés abban áll, hogy a kutya az elébe letett tárgyat olyképpen őrizze, hogy azt tőle senki el ne vehesse, és a tárgy mellől különböző trükkökkel el ne lehessen csalni. Ennél a gyakorlatnál tehát a kutyának a tárgy mellett kell maradnia. Ha valaki a tárgy felé nyúl azt a kutya meg is haraphatja. Viszont a tárgy felé vagy amellett közömbösen elhaladó személyt bántalmaznia nem szabad. Nem szabad a kutyának helyét elhagynia még akkor sem, ha az idegen becézgetéssel magához hívná. A tárgyőrzés tanítását kezdjük mindig oly módon, hogy kutyánkat a hosszú póráz vagy kikötőlánc alkalmazásával megkötjük. Elébe tesszük az őrzendő tárgyat, majd 4-5 lépésre a kutyától eltávozunk. Most a segéd egy vékony, suhogó pálcával kezében a kutya felé megy és a vesszővel támadólag lép fel ellene. A kutya hangos morgással vagy ugatással a segédre tör. Ekkor a segéd forduljon meg és félénkséget, gyávaságot színlelve meneküljön, a vezető pedig azonnal menjen kutyájához és „jól van” szavakkal és simogatással dicsérje meg. A tárgyőrzés további gyakorlatainak beállításnál pedig mielőtt kutyájától eltávozik, adja ki a következő vezényszót „vigyázz, őrizd”. A segéd megint közeledjék a kutya felé a támadó pálcikával és a föld felé kapkodva, tegyen olyan mozdulatokat, mintha a tárgyat el akarná venni, de semmi esetre se nyúljon még valóban a tárgyhoz. Ha a kutya reagált és jelzett a segéd ismét menekül, a vezető pedig dicsér. Későbben alkalmazzunk két majd három idegen személyt, akik a tolvajok szerepét játsszák meg. Az egyik segéd előröl, a másik segéd balról, a harmadik segéd pedig jobbról közeledjék a kutya felé azzal a szándékkal és olyan mozdulatokkal, mintha a tárgyat el akarná venni. Ez a tárgy ellen irányuló támadás azonban a 3 segéd által ne egyszerre történjék, hanem egymás

79

után. Ezáltal fokozzuk a kutya figyelmét, hogy hol az egyik, hol a másik, hol a harmadik segéd mozdulatait kövesse, így könnyebben szokja meg a tárgy mellett való maradást. Ha a kutyánk már megszokta, hogy a tárgy mellett maradjon, gyakorolhatunk hosszú pórázzal, megkötés nélkül, később pedig hosszú póráz nélkül és megkötés nélkül szabadon. Amennyiben kutyánk a tárgy mellől eltávozna és helyét elhagyná, adjuk a „helyedre” parancsszót a „vigyázz, őrizd” megerősítésével. Azért állítottam be már kezdetben a fegyelmi gyakorlatoknál a „helyedre” gyakorlatot olyképpen, hogy a kutya mellé egy tárgyat tettem le, mert már akkor úgy tanulta meg a helyben maradást, hogy előtte tárgy feküdt. Így fűződik szorosabbra a „helyedre” és a tárgyőrzés feladata a kutya előtt. Nem győzöm eléggé hangsúlyozni, hogy a gyakorlatok egymás utáni felépítésének oly módon kell történnie, hogy az egyik gyakorlat mintegy előgyakorlatát képezze a következőnek. Tehát a kutya helyes tanítása legnagyobbrészt a vezető ügyességén és leleményességén múlik. Mert ahogy fokozatosan és lépcsőzetesen felállított kiképzési metódussal könnyen, játszva lehet rávezetni a kutyát a megkívánt feladat teljesítésére, éppen úgy el lehet rontani a kutya munkáját a nem kívánatosan beállított helytelen gyakorlatokkal. A tárgyőzés is összetett gyakorlat, mely áll a „helyedre”, „ott maradsz” és a „támadás” gyakorlataiból. Ezt sem szabd unos-untalan nyőzni, hanem igyekezni kell más, a kutyának kedves gyakorlatokkal feloldani. Ha kutyánk már megtanulta, hogy a tárgyat nem szabad elhagynia és tárgyhoz nyúlkáló személyeket támadnia kell, úgy fokozatosan szoktassuk arra, hogy a tárgy előtt semlegesen elhaladókat csak morgással figyelmeztesse, de utánuk ne ugorjon, illetve ne támadja azokat. Ezt a következőképpen gyakorolhatjuk: Kutyánk az őrzendő tárgy mellett tartózkodik. Eleinte megkötve, majd később szabadon. A segéd a tárgy és a kutya körül nagy körben sétál, majd a kört mindig kisebbíti és mindjobban közelíti meg a tárgyat anélkül, hogy a tárgy felé nyúló, ingerlő mozdulatokat tenne. Lassanként kutyánk hozzászokik ahhoz, hogy csak akkor támadja meg az idegent, ha az valóban megkísérli elvenni a tárgyat. Ha a kutya a tárgy felé haladó embert morgással vagy ugatással jelzi, de helyét nem hagyja el, kiválóan teljesíteti feladatát, mert vezetőjét a veszélyre figyelmezteti. Mikor kutyánk már ezt a feladatot is megbízhatóan tudja, akkor a vezető fokozatosan mindig messzebbre és messzebbre távozik kutyájától, úgy hogy a végén már eltűnik a kutya látótávolságából. A kutyának akkor is teljesíteni kell a tárgyőrzést, ha vezetője látótávolságon kívül tartózkodik. Közömbösség ütésekkel szemben. A bátorság fokozása Az, hogy a kutyát milyen mértékben lehet ütésekkel szemben aránylag érzéketlenné tenni, főleg érzékenységétől függ. Óvatos és tervszerű gyakorlással az erőteljes ütések által okozott fájdalommal szemben is bizonyos közömbösséget érhetünk el. Az ütőzsákkal való gyakorlatozásnál a kutya ehhez már részben hozzászokott, vagy legalábbis a fenyegető mozdulatokhoz. Ezen gyakorlatok után már a fenyegető mozdulatoktól többé egyáltalában nem fél. A második eszköz, hogy a kutya közömbösségét ütésekkel szemben növeljük, egy 3 cm-nél nem szélesebb és kb. 40 cm hosszú, puha és könnyű szíj, melyet fából készült lapos fogantyúra erősítünk. Ha ezzel a szíjjal ütünk a kutya felé – melyet természetesen eleinte mindig a vezető használ – ügylejünk arra, hogy az ütések laposan érjék a kutyát, így a szíj

80

kevésbé okoz fájdalmat úgy, hogy ezeket az ütéseket még a legpuhább. Legérzékenyebb kutya is könnyen elviseli. Harmadik eszköznek vegyünk egy nyírfavesszőt, amely ne legyen túl vastag és szoktassuk fokozatosan hozzá a kutyát a vele való fenyegetéshez és kisebb ütések elviseléséhez is. Későbben ezeket az ütőszerszámok a segéd kezébe adjuk, aki a kutyát ezekkel az eszközökkel ingerli, kezdetben csak úgy, hogy nem a kutyára, hanem a kutya mellé a földre csapkod velük. Ha kutyánk támadólag lép fel és az ütéseket elkerüli, de nem hátrál, hanem nagy köröket leírva, bártan a segéd körül ugrándozva ugat, jól teljesíti feladatát. Még jobban akkor, ha a segéd kezében lévő ütőszerszámot elkapja. Ennél a gyakorlatnál sohase engedjük meg a segéd olyan virtuskodását, hogy kutyánkra goromba ütéseket mérjen és megmutassa, hogy van ő olyan legény, aki a kutyát el tudja zavarni. Mert nem az a cél, hogy a kutyát a segéddel elkergettessük, hanem az, hogy az ijesztő, támadó mozdulatokhoz, vesszőhöz, korbácshoz hozzászoktassuk.

81

III. fejezet Szimatmunka A kutya szimatképességéről Először is tisztázzuk azt a kérdést, hogy mire képes a nyomozókutya, mit várhatunk munkájától. Mint ismeretes, a kutyák kiváló szaglóérzékkel rendelkeznek. Ezt vad őseiktől örökölték. A mindennapi zsákmány megszerzésekor nemcsak szemüket, de főleg szaglóérzéküket használták. Fejüket felemelve szaglásztak a levegőben, s kiváló szimatképességükkel megérezték áldozatuk közelségét és így előre elkészíthették haditervüket: hogyan fogják azt megtámadni, s hogyan rontanak rá észrevétlenül, hogy ily módon megszerezhessék mindennapi eleségüket. De szükség olt szaglóérzékükre fajfenntartás és az önvédelem szempontjából is, mert védekezniük kellett a náluknál erősebb ragadozókkal szemben. Szaglószervük használatában tehát közvetlenül érdekelve voltak. A kutyának ezt a kiváló, veleszületett szaglóképességét mondjuk szimatérzékenységét, használjuk fel a jövendőbeli nyomozókutya kiképzésénél. Senki sem vonja kétségbe – aki kutyával behatóbban foglalkozott – hogy a kutya gazdáját szaglóérzékének felhasználásával meg tudja találni. Képes arra, hogy gazdájának egyéni szimatát emlékezetébe vésse, és azt kövesse. Amikor azt állítjuk, hogy szaglóérzéke felhasználásával gazdája egyéni szimatát követi és kedves gazdáját, akihez ragaszkodik, megtalálja, már elismerjük, hogy nyomozómunkát végez. Hiába van azonban a kutyának veleszületett jó szaglóérzéke, ha ezt nem tudjuk az ember szolgálatába állítani. E cél elérésére szolgál a tudatosan, előre átgondolt és fokozatosan beállított gyakorlatoknak az összessége, amely gyakorlatok mint láncszemek fonódnak egymásba olyképpen, hogy végül egy egész sort, egy hosszú láncot alkotnak. Nem kívánok ismét hosszadalmas elméleti fejtegetésbe bocsátkozni, hiszen ezeknek a soroknak az a célja, hogy a szimatmunka kiképzésében gyakorlati útmutatóul szolgáljunk, mégis szükség van e tárgykörben is az elméleti alapok ismeretére, részben azért, hogy az egész kérdés komplexumában kiismerjük magunkat, másrészt azért, mert csak ezeknek a tudományos ismereteknek a birtokában tudjuk megmagyarázni és megérteni a gyakorlatban előforduló nehézségek okait, s csak így tudjuk elkerülni a végzetessé válható hibákat. Tisztán kell látnunk abban a kérdésben, mi a nyom, honnan ered, mi okozza, meddig marad meg, hogyan terjed vagy szűnik meg? Melyek azok a körülmények, amelyek a nyom megmaradását befolyásolják, vagy megszüntetik. Tudja-e a kutya a nyomot követni, milyen módon hatnak rá az úgynevezett különböző szagok, egyáltalában mik a szagok és azokat milyen módon érzékeli a kutya? Hogyan működik a kutyának a szaglószerve, mik azok az ingerek, amelyek reá hatnak, s a központi idegrendszer, az agy miképpen fogja fel ezeket az ingereket és hogyan reagál rá a kutya, munkájában. Ezt megelőzően azonban foglalkozzunk egy kicsit a kutya természetrajzi hovatartozásával is.

82

A kutya természetrajzilag a ragadozók rendjébe, a hasadtujjú ragadozók alrendjébe, a kutyafélék családjába és a farkasok nemébe tartozik. Tehát amint a természetrajzi meghatározás is mutatja, a kutya ragadozó volt eredetileg. Alacsonyabb rendű állatoknál az agyvelőnek a szaglás szolgálatában álló részei különösen fejlettek (így pl. eges halaknál). Az emlősöknél az agyvelő szaglólebenyei az agyvelőnek csak egy kis részét teszik ki, azonban fajták szerint tág határok közt ingadoznak. A ragadozóknál, amelyeknél a szaglóérzék különösen nagy szerepet játszik a préda megszerzésében, az agyvelő szaglórészei erősen fejlettek. Tudni kell, hogy van egy külső és egy belső szaglószerv. Külső szaglószerv az orr, a belső szaglószerv az agyvelő szaglórészei. Ezek egymással összeköttetésben állnak. Azokat az állatokat, amelyek erősen fejlett szaglóérzékkel rendelkeznek, makrozmatikus állatok csoportjába tartozóknak, azokat pedig, amelyek szaglóérzékük gyengén fejlett mikrozmatikus állatok csoportjába tartozóknak mondjuk. Makrozmatikus állat a kutya is, míg az ember a majom stb. mikrozmatikusok. A kutya legfejlettebb érzékszerve szaglószerve. A látás és hallás csak másodrendű szerepet játszanak nála, míg az embernél a látás a fő érzékszerv. Úgy is mondhatnánk, hogy a kutya a szagok csodálatos világában él, míg mi emberek a színek és formák iránt érdeklődünk inkább. Az emberekkel is előfordul, hogy szorgalmas gyakorlás által érzékszerveiket érzékenyebbé, finomabbá tudják tenni. Közismert dolog, hogy a vakoknak tapintóérzékük nagymértékben kifejlődik, s mintegy pótolni igyekszik az elveszett vagy hiányzó látószerveit, a szemet. Mindenki tudja azt, hogy a vakok ismerik az úgynevezett vakírást, amely mintegy dombormű emelkedik ki a vakok könyveinek lapjain, s azt ujjuk hegyével érintve tapintóérzékük használatával képesek elolvasni. A látó szervvel rendelkező ember erre nem képes. De így van ez az emberek szaglóérzékével is. Mi is meg tudunk különböztetni különböző szagokat, de a szaglóérzékünk nem eléggé tökéletes. Az ezzel foglalkozó irodalom azonban ismer olyan eseteket is, amikor egyes emberek szagló érzéke rendkívüli mértékben fejlett. Leginkább tapasztalható ez a siketnéma és vakon született embereknél akiknek szaglóérzékük a látóérzékek hiányát a tapintóérzékkel arányosan igyekszik pótolni. Ismeretes, hogy a híres Keller Helén, aki süketnéma is vak is volt egyes tájaknak a képét szaglóérzékével tudta elképzelni. De vegyünk példát a mindennapi életből. Gyakran előfordul, hogy az orvosok bizonyos betegségeket azoknak szagáról ismernek fel. A vegyészek is pl. bizonyos vegyszereket a szagukról is felismernek, amelyre viszont már, aki ezen a területen kellő ismerttel és gyakorlattal nem rendelkezik, nem volna képes. De így van ez más érzékszervünkkel, pl. az ízleléssel is. A borkóstolók pl. szkájukba véve a bort, annak izéről meg tudják mondani, hogy milyen bor, hová tartozik és milyen tájon termett. Érdekes, hogy ha erre vonatkozó gyakorlatukat abbahagyják, ez az érzékük visszafejlődik és eltompul ebből arra következtethetünk, hogy bizonyos érzékszervek érzékenysége gyakorlat által fejleszthető, a gyakorlat abbamaradásával azonban ezek az érzékszervek visszafejlődnek. Ez a megállapítás igen nagy fontossággal bír a nyomozókutya kiképzésénél, mert tudnunk kell, hogy a kutya szaglóérzéket is bizonyos fokozatos, beállított gyakorlatok által élesíthetjük, s ha a gyakorlat abbamarad, a kutya kiváló szimatképességének érzékenysége is tompul. Amint az előbb mondottam, a külső szaglószerv a belső szaglóérzékkel összeköttetésben áll. Tehát a külső szaglóérzék mint felvevőkészülék felveszi az ingereket, azokat továbbítja az 83

összeköttetés révén az agyközpontba és a belső szaglóérzék felvevőkészüléknek helyes működéséhez kapcsolódik a szagok közötti különbség tételének a munkája. Egészen természetes, hogy ezek az érzékek csak akkor működnek kifogástalanul, ha egészségesek és gátló körülmények nem állnak fenn. Ezekből következtethetjük, hogy a kutya szaglószervének érzékenységét is bizonyos meghatározott iskoláztatás és megfelelő tapasztaltatás után nagymértékben növelni, fejleszteni tudjuk. Szükséges tehát, hogy a szaglóérzéknek belső részét, az agy szaglószerveit is gyakorlatban tartsuk és állandóan fejlesszük azáltal, hogy változó körülmények között különböző szagok tapasztalására módot adunk a kutyának. Ebből következik, hogy egy jövendőbeli nyomozókutyát nem elég csak egy párszor szimatmunkára gyakoroltatnunk, hanem azt állandóan gyakorlatban kell tartanunk. A kutya szaglóérzékével érzékeli a legjobban az egyes emberek és tárgyak közötti különbséget. A kutya szaglóérzékével tudja megállapítani a neki kedves, vagy neki ellenszenves embereket. Igen gyakran látóérzékével, tehát szemével messziről még gazdáját sem ismeri fel, különösen abban az esetben, ha az – előtte még soha nem látott – más szabású ruhában jeleni meg, mint amilyenhez a kutya eddig hozzászokott. Abban az esetben azonban, ha gazdája megszólítja, hangját azonnal megismeri, de még jobban észrevehető a felismerés nála szaglóérzékeinek működéséből. Ha a kutya valamiben kételkedik odamegy az illető személyhez vagy tárgyhoz, megszagolja azt és agyában mindjárt elrendeződik az eddig ismeretlennek hovatartozása, hogy úgy mondjam szaglóérzékével kontrollálja többi érzékszervének működését. Ezeknek ismeretében tudjuk megérteni, hogy a kutya miért érdeklődik különösen nagymértékben a szagok iránt. A kutyának a szagok iránti érdeklődése igen fontos tényező a nyomozókutya kiképzésénél, mert a szagok követésében a kutyát érdekeltté kell tudnunk tenni. A vad szaga iránt érdeklődik a kutya, a párzás idején párja szaga iránt, a gondozója, vagyis gazdája szaga iránt, az ételek szaga iránt, de miért érdeklőnek egy idegen , neki semleges szag után amikor azt a szagot, az ő felfogása szerint követni nem érdemes, mert azt a szagot követve, sem zsákmányt – tehát élelmet – sem párját sem gazdáját nem találja meg. Itt kezdődik a kiképzés művészete. Érdekeltté kell tenni a kutyát az idegen szagok keresésében és követésében, de hogyan? Ez a kiképzés technikai kulcsa. A szagok eredetéről nagy vonásokban Előzőleg azonban még sok mindennel kell tisztában lennünk. Vizsgáljuk meg azt a kérdést, hogy milyen szagok vannak és honnan erednek. Fontos, hogy tisztában legyünk az ember szagával, mely igen fontos szerepet játszik a nyomozókutya munkájában. Minden embernek sajátos, egyéni szaga van. Az emberek ezt nem veszik észre, de a kutya számára ezek az ember által meg nem különböztethető szagok nagymértékben érzékelhetők. Így a kutya minden nehézség nélkül meg tudja különböztetni az egyik embert a másiktól. Az ember egyéni szagát a szervezetében végbenő egész sor élettani folyamat határozza meg. A bőr az a felület, amelyen keresztül a környezetben kiválasztódnak az úgynevezett szagos anyagok. A bőrben vannak a verejték és a faggyúmirigyek. A mirigyek által kiválasztott izzadság és faggyú adja meg az ember különleges egyéni szagát. Az emberi szag három forrása: az izzadtság, a faggyú, valamint a levált hámsejtek. Ezek együttesen egy különleges szagcsokrok képzenek, melyek megadják az emberi test egyéni szagát. 84

Minden egyéni szagnak saját, jellegzetes tulajdonságai vannak, amelyek más egyének szagától megkülönböztetik. Magának az egyénnek egyéni szaga is változik bizonyos életkörülmények változásakor, vagy bizonyos lelki állapot változáskor. Mindnyájunk előtt ismeretes az a közmondás: úgy megijedtem, hogy kivert a hideg verejték. Igen, van halálverejték, a félelem verejtéke, a menekülés verejtéke. Ez magyarázza meg azt a körülményt, hogy a valóságban elmenekült tettes nyomát jobban, könnyebben követi a kutya, mint a gyakorlótéren, színházszerűen lejátszott menekülő nyomát. A bűncselekmény tettese félve cselekményének felfedezésétől és annak következményeitől, nagymértékben megijed. Ez az ijedtség reflexes úton olyan láncolatos kapcsolatot létesít az egyes szervek vagy szervrészek között, hogy ez az egyén különleges szagát fokozza, s azt a kutya könnyen érzékeli és választja ki az egész nyomot alkotó szagkeverékből. Ez a meghatározott szag vezeti a kutyát a valóságban megtörtént bűncselekmények elkövetőinek menekülő nyomán. Az ember bőrében a verejték és faggyúmirigyek egyenlőtlen megoszlása következtében az emberi test egyes tájainak, különösen a szőrös részeken, meg van a sajátos szaguk, melyet helyi szagoknak nevezünk. A helyi szagokat viszont ismét két csoportra oszthatjuk: szőrös területek szagára és a szőrtelen területek szagára. A szőrös területek szagának csoportjába tartozik a hónalji terület szaga, háttájék szaga és a fej hajjal borított részének szaga. Mindezeknek a szagoknak a keveréke adja meg az úgynevezett egyéni szagot. Mind az egyéni szagok mind pedig a helyi szagok ugyanazon egyénnél mennyiségi és minőségi szempontból változhatnak. A megváltozást az izzadtság összetételére vagy a faggyú kiválasztására ható külön körülmények idézik elő. Az ember a szaglóérzékének segítségével inkább meg tudja különböztetni a helyi szagokat mint az egyénieket. Az ember szagának a megkülönböztetése is nagy jelentőséggel bír a nyomozókutyának szimatmunkájánál. Meg kell vizsgálnunk azt a kérdést is, hogy a kutya a nyom követésénél vagy a tárgyak azonosításánál az egyéni vagy a helyi szagokra támaszkodik-e. A gyakorlat azt mutatja, hogy a kutya nem egy testrész szaga segítségével tájékozódik, tehát nem helyi szagokra hanem inkább ennek összetevőjére, az egyéni szagokra támaszkodik.

85

A nyomokról általában Vizsgáljuk meg azonban azt a kérdést is, hogy tulajdonképpen mi az a nyom, amelyet a kutyának nyomozómunkájában követnie kell. Az 1900-as években a kutyakiképzőknek az volt a feltevésük, hogy a kutya az úgynevezett egyéni szagra minden előzetes gyakorlatozás nélkül beállítható, mert a kutyát az ember egyéni szaga érdekli és azért követi. Úgy képzelték, hogy ha egy ember egy talajon végigmegy, ott megmarad a lábnyomokban az ember egyéni szaga és a kutya ezt követi anélkül, hogy más szagokra letérjen, mert az ember egyéni szagán és a vad szagán kívül a kutyát más szag nem érdekli. Most Konrádnak, a híres német kutatónak a gyakorlatban történt megfigyelései azonban őt más következtetésekre vezették. Most felfigyel arra a jelenségre, hogy a nyomozókutya az ember nyomának követésében igen gyakran letér a nyomról és munkája eredménytelen marad. Ennek okát akarta megkeresni és különböző kísérleteket végzett, mely kísérletek eredményét már 1926-ban „Der Hund” című folyóiratban közölte „A kutya nyomozóképességeire vonatkozó újabb kísérletek” című munkájában. Ebben kifejtet, hogy a kutya nyomozómunkájára vonatkozó vizsgálatok teljesítőképességének emelése céljából megejtett kísérletei nagyon fontosak. Őt megelőzően dr. Friedo Schmidt is tett ez irányban kísérleteket, Schmidtnek akkor az volt a felfogása, hogy a kutya egyéni munkájában az emberi nyomnál egyedül a földön levő egyéni szimat az irányadó. Most ennek ellenőrzésére szerkesztett egy nagy kereket, amely kerékre különböző anyagokból készült (így fából, porcelánból, gumiból, bőrből stb. Ö felerősíthető emberi talp alakú formákat szerelt fel. Ezzel az úgynevezett nyomkerékkel – mely egy drótkötélpályán mozgott- mesterséges nyomokat fektetett, amelyeknek az ember egyéni szagához semmi köze nem volt. Az így lefektetett, úgy mondjam mű nyomokon indította el a kutyákat, s a kutyák ezt a nyomot is követték, kidolgozták a töréseket is. Ezzel a kísérlettel bizonyította Most Konrad, hogy a kutya nemcsak az ember egyéni szagát képes követni, hanem követi azokat a nyomokat is, amelyeket a nyomkerék hagyott hátra. Vizsgálta azokat a jelenségeket, mi ennek az oka, hogy a kutya az ember egyéni szagától mentes nyomokat is követni képes. Rájött arra, hogy a nyom nem más, mint egy úgynevezett talajsérülés, amely úgy következik be, hogy a nyomkerék eltapossa a földön lévő növényzete, különböző apró állatkákat stb., s ezek a hátramaradt szagok képezték azokat a nyomokat, amelyeket a kutya szaglóérzékével követni tudott. Bebizonyította tehát most, hogy a kutya nemcsak az emberi szagok iránt érdeklődik, hanem más szagok is befolyással vannak rá. Ezzel magyarázta meg a kutyának azt a sokszor elkövetett gyakorlati hibáját, hogy az egyik nyomról a másikra letér. Ennek a két kérdésnek a szembeállítása látszólagosan ellentmond egymásnak, mert a kutya vagy az emberből kiáradó úgynevezett egyéni szagot követi vagy pedig olyan szagokat is, amelyek nem az embertől származnak. Ezek szerint tehát a kutya egy bizonyos meghatározott szagnak a követésére nem képes. Ennek megállapítása végett Most tovább végzett kísérleteket, úgynevezett lebegő szákkal, amely ugyancsak egy drótkötélpályán mozgott. Ebben egy nyomfektető ember ült úgy, hogy a lába a talajjal nem érintkezett, hanem a nyomfektetőt ezzel a lebegő székkel húzták végig a nyom felett. Az így fektetett nyomot a kutyák nem követték. Most tehát megdöntötte Friedo Schmidtnek azon állítását, mely szerint nyomok keletkeznek akkor is ha az ember a lebegőszékben ülve menet közben összedörzsöli combjait és a ruházatából a földre a nyomra lehulló szagmolekulák is nyomot hagynak a kutya részére.

86

Mi a nyom Most szerint Különböző vizsgálatoknak összeredményeképpen azt a következtetést vonta le, hogy a nyom egy a talajsérülés következtében előállott szagkeverék, mely szagkeverékben helyet foglal az ember egyéni szaga is. A kutya bizonyos kiképzés gyakorlás, tehát iskoláztatás után képes arra, hogy ebből a szagkeverékből kiválassza az ember egyéni szagát is, amely őt a nyomon elvezeti. Ezt azonban a kutya csak akkor tudja teljesíteni, ha erre helyes metódussal rávezetik, megtanítják és állandóan gyakorlatban tartják. Úgy képzeljük el ezt a szagkeveréket, hogy a kutya képes ezt a keveréket alkotó részeire bontani és mintegy az egész csomagból kiérzékelni az ember egyéni szagát, amely egy másik szagkeverékben pl. megtévesztő keresztező nyomban nem fordul elő. Ebben a vonatkozásban olyan a kutya orra, mint egy jó muzsikusnak, egy karmesternek a füle, aki az egész zenekar játékából az egységes szólamból ki tudja hallani külön valamelyik hangszernek hangját. Igen érdekesek Konrad Mostnak ebben az irányban lefolytatott további kísérleti, az úgynevezett Most-féle nyomkereszt. Most egy füves talajon a vezetővel fektetett egy olyan nyomot, amelyen a nyomfektető a kiindulási ponttól egy irányban haladt, majd onnan jobbra letért. A nyomra merőleges irányban jött egy megtévesztő egyén, aki a nyomot keresztezte. A nyomkereszt találkozási pontjánál a vezető és a megtévesztő egyén cipőt cseréletek, a megtévesztő egyén felvette a nyomfektető cipőjét, a nyomfektető viszont a megtévesztő egyén cipőjét, és így felcserélt cipőkkel folytatták saját útjukat. A kutya vezetőjének a nyomán dolgozott és pontosan a vezető nyomát dolgozta ki, tekintet nélkül arra, hogy a megtévesztő egyén a vezető cipőjében folytatta tovább az útját. Erre a kiváló teljesítményre azonban a kutyák csak akkor voltak képesek, ha arra előzőleg megtanították őket. Ebből Most azt következtette, hogy a kutya nem természeténél fogva képes az embertől származó egyéni szimat követésére, de arra megfelelő gyakorlás révén megtanítható. Az elmondottak figyelembe vételével kell tehát a kutyák kiképzését úgy felépíteni, hogy állandó gyakorlással fejlesztve, a kutya szimatképességében el tudjuk érni azt a fokoz, hogy a kutya valóban egy embertől származó egyéni szagot tudjon követni, mindenféle zavaró nyomkeresztezés esetében is. Ezen gyakorlatok felépítésének helyessége útján érhető el csak az úgynevezett nyomtiszta kutya. Hogy a nyomtiszta kutyát ki tudjuk nevelni, igen sokat kell gyakorlatoznunk, mégpedig fokozatosan beállított és felépített változatos feladatok bekapcsolásával. A kutya szimatképességének meghatározása A kutyának szimatérzékenységét tekintve megkülönböztetünk: 1. szimaterős, 2. szimat-biztos és 3. szimat-tiszta állapotokat. 8. Szimaterősnek nevezzük a kutyát, ha az képes arra, hogy a kiindulási pontnál a nyomot felvegye, és azt kövesse. Nem hiba ennél az állapotnál még az ha a kutya az eredeti nyomról egy megtévesztő nyomra áttér. Fontos, hogy állandóan a 87

nyomot mélyen tartott orral kövesse és ne fürkésszen, vagyis a nyom végén fekvő tárgyat ne a test szimata után a levegőben szaglászva légszimattal találja meg. 9. Szimat-biztosnak mondjuk a kutyát akkor, ha a nyom kezdetét jól megszaglássza, a szimatot felveszi és a nyomot követi anélkül, hogy egy az eredeti nyomot keresztező frissebb, vagy idősebb nyomra áttérjen. Tehát itt a követelmény, hogy a kutya ne fürkésszen és a megtévesztő nyomra ne térjen át. 10. Szimat-tiszta kutyának minden körülmények között a kezdő nyomot kell tartani és nem szabad a megtévesztő nyomra áttérni még akkor sem, ha a megtévesztő nyom hasonló az eredeti nyomhoz. Vizsgáljuk most azokat a kiképzési módszereket, amelyek által a kutyát először szimaterőssé, majd szimat-biztossá, végül pedig szimat-tisztává tudjuk tenni. A legmagasabb teljesítmény természetesen a szimat-tiszta kutya teljesítménye, amelyet azonban nem minden kutyánál tudunk elérni. Éppen ezt a célt szolgálja könyvem, hogy a nyomozókutya legmagasabb fokú kiképzését a szimat-tisztaságot tudjuk kifejleszteni. Milyen tulajdonságokat követelünk meg a nyomozókutyától? Ennél a kérdésnél azonban rá kell térnünk arra is, hogy milyen tulajdonságokat követeljünk meg a jövendőbeli nyomozókutyától. A szimat-tiszta kutyává való kiképzés igen nehéz munka, értelmetlen volna erre a munkára olyan egyedeket kiválasztani, amelyek egyik vagy másik adottság hiányában erre a munkára nem volnának kiképezhetők, s így a reájuk pazarolt fáradtság és sok időt rabló munka hiábavaló lenne. Ki kell keresnünk tehát azokat az egyedeket, amelyek erre a munkára megfelelő alanyok lesznek. A jövendőbeli nyomozókutyától elvárjuk, hogy: 1. apportírozó kedve legyen, 2. nagy keresőkedvvel rendelkezzen, 3. kemény legyen, 4. vezethető legyen, 5. megfelelő bátorsága legyen. A keresőkedvnek fontosságáról később fokok részletesen beszélni. Ugyancsak a továbbiakban beszélek a kutya apportírozó kedvéről is. Kemények kell lenni a kutyának azért, hogy a különböző külső behatásokra ne legyen túl érzékeny. Vezethetőség alatt azt értjük, hogy szófogató és engedelmes legyen. Bátornak kell lenni, hogy mindazokkal a nehézségekkel, amelyek őt a nyom követésében megzavarhatják, meg tudjon küzdeni. Említettem, hogy a nyom követésében, tehát az ember szagának követésében a jövendőbeli nyomozókutyát érdekeltté kell tenni, mert ez a kiképzés művészetének a kulcsa. Miképpen tehetjük érdekeltté a kutyát a nyom követésében? Hogyan vezethetem rá a kutyát a szimatmunkára, melyek ezek a módszerek?

88

Háromféleképpen lehet a kutyát a szimatmunkára rávezetni, és a szag követésében érdekeltté tenni. Ez a háromféle módozat három ingerbehatáson alapul, melyek a kutyát az orrának a használatára vezetik rá. Ezek a következők: 11. a kutya ragaszkodása gazdájához (a gazda keresése) 12. a bosszúvágy felkeltése (az ellenség keresése) 13. az apportírozó kedv (az elveszett tárgy keresése) Az elveszett tárgy keresésének tanítására is két módszer van: 8. a játékon alapuló módszer, 9. a fájdalom hangján alapuló módszer (Schmerzlaut-reakció) 1. Az első esetben egy segéd fogja a kutyát, vagyis maga mellett pórázon tartja, mialatt gazdája tőle eltávozik és egy a kutya előtt nem látható helyen elrejtőzik. Ha a kutyát a segéd elengedi, a kutya nagy igyekezettel buzgólkodik, hogy gazdáját megkeresse. Többszöri gyakorlat után saját tapasztalatból rájön arra, hogy gazdája nyomát követve találja őt meg a leghamarabb. 2. A bosszúvágy felkeltésénél a vezető, tehát a gazda tartja a kutyát pórázon, egy idegen személy a kutyát felbosszantja, azután a kutya elől elszalad és egy, a kutya által nem látható helyen elbújik. Ha a vezető a kutyát elengedi, az dühösen fog kutatni ellensége után. 3. Az apportírozó kedvvel való tanításnál egy a kutyának kedves tárgyat elrejtünk, mire a kutya azt szorgalmasan keresni kezdi. Az első két pontban említett módokat nem találom éppen céltalannak, de jóval nagyobb a gyakorlati értéke a 3. pontban elmondottaknak. Az első két pontban említett módszereknél mindig szükségem van egy második személyre, az úgynevezett segédre. A első pontban elmondottaknál azonban még az a veszély is fennáll, hogy a kutya megismeri a légszimatot és minthogy ez neki kényelmesebb és könnyebb gazdáját légszimattal – nemcsak orrával, de szemével és fülével is – fogja keresni, vagyis fürkészni fog. A bosszúvágy felkeltésénél ugyancsak ez az eset áll fenn, hogy a kutya inkább keres légszimattal, mint mély orral a talajon. Pedig a jövendőbeli nyomozókutyának minden körülmény között a talajszimatot kell követnie és azt tartania. A személyek utáni nyomozás hebehurgya felületes munkára csábítja a kutyát. Itt ugyanis az eltávozott személyről, annak teljes magasságában árad ki egyéni szimata, s oszlik el a levegőben. Ha kedvező légáramlat van, egyenesen a kutya orrába csapja a szimatfelhőt és ez is fürkészésre csábítja. Részemről a 3. pontban felsorolt apportírozó kedvre támaszkodó módszert tartom a legalkalmasabbnak, a legcélravezetőbbnek. Ezért igyekszem már egész fiatal korban a kutyában kiváltani a keresőkedvet oly nagymértékben, hogy az minél kedvezőbben jusson kifejezésre. Minél jobban tudom a kutyában az apportírozó kedvet és a tárgy keresés iránti buzgólkodást beleoltani, annál több reményem van arra, hogy tanítványomból megbízható és jó nyomozókutya lesz. A nyomozókutya nevelése tehát az apportírozás és a keresés gyakorlataiból tevődik össze. Nem elég azonban a nyomozókutya munkájához a szimatképesség, szükség van még a kutyában rejlő keresési kedvre is. Ez a keresési kedv nem egyformán jelentkezik minden kutyánál. Van amelyiknél már kiskorában megnyilvánul, de van olyan is – és ezek fordulnak elő a legnagyobb számban – amelyeknél a keresési kedv rejtve marad, ezt a kiképzőnek kell tudni a kutyából előcsiklandozni és fejleszteni. 89

Miért van szüksége a jövendőbeli nyomozókutyának a keresési kedvre? Ennek megvilágítására, hogy érthetőbb legyen, egy példát említek: hiába van egy autónak remek szép karosszériája, hiába kitűnő rugózása, kitűnő futószerkezete, ha az autóból hiányzik a motor. Kutyakiképzési vonatkozásban ez a következőt jelenti: hiába van egy kutyának ragyogó külleme, egészséges testi felépítése, egészséges és megfelelő csontrendszer, izomzata, kitartó, rugalmas járása. Hiába az előbb említett kiváló szaglóérzék, ha nincs benne keresési kedv, vagyis az a motor amely hajtja, űzi a kutyát az elvesztett, az eldugott, vagy az ismeretlen helyen elrejtett tárgy felkutatására, mert az egész nyomozási munka amelyet majd a bűnüldözés szolgálatába be tudnak állítani, a kutya kiváló szaglóérzéke mellett a keresési kedven alapul. A kiváló szaglóképességét – mint azt előbb említettem – a kutya már magával hozza. A keresési kedvet azonban kiképzőjének kell beleoltania, majd fejlesztenie. A magam részéről minden olyan kutyát, amely apportírozó kedvvel rendelkezik, már jövendőbeli nyomozókutyának tartok. Azt a kutyát, amelyiknek apportírozó kedve nincsen, igen nehéz a nyomozó munkára megtanítani. Aki a szimatmunkák iránt részletesebben érdeklődik, e témának részletes kidolgozását A kutya kiképzése szimatmunkára című könyvben találhatja meg. Szerzője Dr. Kotoff Olivér. Kapható a Magyar Kutyatenyésztők Országos Egyesületénél Bpest. V., Reáltanoda u. 13-15.

90

IV. fejezet Útmutatás a kiképzésvezetők, gyakorlatvezetők és csoportvezetők számára A kiképző sport – mint az örömmel tapasztalható – egyre jobban fejlődik, terjed. Így szükségessé válik, hogy a gyakorlótereken tapasztalt, a kutya kiképzésében tökéletes jártassággal bíró egyének vegyék át a gyakorlatvezető tisztségét. Egyrészt azért, hogy biztosítsák a vezetők tervszerű és céltudatos munkáját, másrészt, hogy az újonnan érkező tanulók számára megfelelő tanerők álljanak rendelkezésre, akik beavatják az újoncokat a kiképző művészet titkaiba. Nagyobb vidéki csoportokban, hol a kiképzést tanulók szám a tíznél több, szükséges, hogy az Egyesület néhány szakembert jelöljön ki, azok közül, akik a kiképző sportban jártasak, nagy tapasztalatokkal rendelkeznek, ismerik a kiképzés minden csínját-bínját, és ezek vegyék át a gyakorlatvezető tisztségét. A kiképzésvezető, gyakorlatvezető munka igen nehéz feladat. Talán az egész kutyasportban a legnehezebb. A fő nehézségek abban nyilvánulnak, hogy a kutyakiképző, illetve vezető amatőröket nem lehet közvetlen alárendeltség elfogadására kényszeríteni, úgy mint az különleges testületeknél elérhető. A vezetők tartoznak ugyan az illető gyakorlóterek szabályzatait szem előtt tartani, mégsem kötelezhetők arra, hogy a kiképzésvezető rendelkezéseinek feltétlenül engedelmeskedjenek. Ez végeredményben nem is volna helyes, hiszen abban az esetben, ha egy ember rendelkezéseinek feltétlenül eleget kellene tenni, a kiképzés metódusa csak egy vezető elképzelése szerint alakulna ki, s így sematikussá, sablonossá válna, ami kétségtelenül megakasztaná a kiképző sport előre való haladását. Ezért helyes, ha mások – szakemberek – elképzeléseinek is utat engedünk, mert sok tanuló kiképző tehetsége, az egyoldalú kényszer folytán kétségtelenül elsorvadna. A hivatalos és hivatásos kiképző intézetek munkamódszerei, illetve metódusai teljes egészében nem plántálhatók át a magánosok gyakorlótereire is. Az előbbiekben, legelső sorban csak kutyavezetőket és nem minden esetben kiképzőket nevelnek. Ezeket is egy meghatározott séma szerint, a hivatásos intézetek számára, mert itt számolni kell elsősorban azzal, hogy mennyi idő alatt tudják a tanulók a kutyavezetés tudományát elsajátítani. Természetes, hogy ezekben az intézetekben egy meghatározott séma követése az egyetlen járható út. Itt a kutyákkal naponta 5-6 órát is dolgoznak. Lényegesen másképp áll a dolog az Egyesületi – tehát amatőrök gyakorlóterein. Itt nem az a fő szempont, hogy csak kutyavezetőket képezzünk ki, hanem ezekből a vezetőkből kell felnevelni a jövendőbeli kutyakiképzőket is mert a kutyakiképzők pótlásáról is gondoskodni kell. Kutyavezető szükség esetén néhány hét alatt is betanítható, a kiképzők tantisához azonban hosszú idő szükséges. A kiképző csak saját kutyáján tanulhat, ennek kell hogy ideje legyen kutyája sajátosságait kiismerni és kutyájának kiképzési tervét annak alaptermészetéhez igazodva megfelelően összeállítani. Ha kutyája egyik vagy másik gyakorlatot nem akarja, vagy nem tudja végrehajtani, a vezető gondolkozzék azon, mi lehet ennek az oka, és milyen irányban kellene tanítási módszerét megváltoztatnia. Az a kiképző, illetve vezetőtanuló, aki nem gondolkozik helyesen, soha sem lesz jó kiképző. A kívántnál hamarább nyúl a szöges nyakörvhöz és a korbácshoz, s egyszer-egyszer esetleg célt is ér el vele, legtöbbször azonban ilyen drasztikus tanítási módszerekkel kudarcot fog vallani, és kutyáját elrontja, tönkreteszi. A gyakorlatvezető feladata rávezetni a tanulókat arra, hogy kiképzés közben a célnak megfelelő módon gondolkozzanak, saját maguk szerezzenek tapasztalatokat és 91

megfigyeléseket a kutyakiképzés terén. Ez a munka természetesen rendkívül megnehezíti a gyakorlatvezető tisztségét. Hogy milyen mértékben, ez kitűnik az alább felsorolt és a gyakorlatvezetőtől megkívánt követelményekből. A gyakorlatvezetőnek eltökélt szándéka kell hogy legyen mindenkinek kedvére cselekedni anélkül, hogy meg volna győződve arról, hogy ez sikerülni is fog. Ne játssza soha a kiskirályt, a parancsnok szerepét, ne lovagoljon merev elveken és mégis tartsa össze a vezetőket, s tudjon legjobb tudásának és lelkiismeretének megfelelő véleményének érvényt szerezni anélkül, hogy a tanfolyamon résztvevőket érzékenységükben megbántaná. Minden egyes vezetőt egyéniségéhez mérten, de az összeseket mégis egyformán kell kezelnie. Rövid megfigyelés körültekintés után rá kell jönnie arra, melyik kutya nem illik vezetőjéhez, és ki kell tanítania az illető vezetőt arra, hogy kutyája egyéni adottságaihoz alkalmazkodjék. Mégpedig hogyan és milyen módon. A folytonos, állandó magyarázás ne fárassza ki még akkor sem, ha egy és ugyanazt a dolgot már több ízben elmagyarázta. Kíméletlen szigorral kell érvényt szereznie a gyakorlótér szabályzatának és a rend fenntartásának. Gondoskodnia kell a tanfolyamon résztvevők állandó foglalkoztatásáról Hogy mindezeknek a követelményeknek megfeleljen, a gyakorlat vagy kiképzés vezetőjének, elsősorban olyan egyénnek kell lenni, aki gazdag kiképzési tapasztalatokkal bír. Egyben jó tanítómesternek – pedagógusnak – is kell lennie, aki tapasztalatait mások részére is érthetővé tudja tenni. Szükséges, hogy saját magát is jól tudja fegyelmezni, mert nevelően kell hatnia a vezetőkre és igen fontos követelmény, hogy tudjon bánni az emberekkel. Ha mindezen tulajdonságokkal felvértezve áll tanítványai elé, számíthat arra, hogy utasításait követik, őneki magának pedig megbecsülésben lesz része és a gyakorlótéren tekintélyt tud tartani. Ott, ahol nagyobb számú vezetőtanuló van, tanácsos csoportvezetőket alkalmazni. Erre a célra a tanulók közül kikeressük a legtehetségesebbeket. A csoportvezetők kiválasztása a gyakorlatvezető diszkrecionális joga legyen, hiszen ő ismeri tanulóit legjobban. Utána a tanulók is csoportba osztandók, melyek mindegyik kb. öt emberből áll és élükre kerül a csoportvezető. A gyakorlótéren az egyik csoport az ugrószereknél dolgozik, a másik fegyelmi gyakorlatokat végez, a harmadik szimatmunkát gyakorol, egy további csoport pedig az ember elleni munkákkal foglalkozik. A gyakorlatvezető egy-egy csoport munkáját körülbelül húsz perc múlva felcseréli. A gyakorlatvezető maga pedig áttekinti az egész kiképzés folyamatát, hol itt van, hol ott. Mindig talál valamit, amit javítania kell, itt egy ötletet nyújt, ott esetleg maga mellé vesz egy vezetőt, akivel a csoportvezető nem tudott zöldágra vergődni, gyakorlati tanácsokat és útmutatást ad az egyes nehézségek leküzdésére és kiküszöbölésére. Nem szabad egyesekkel azonban túl sokat foglalkozni, nehogy a többiek ezt kivételezésnek vegyék. A gyakorlat végén fél óráig zárt csoportban történjék a gyakorlás, hogy a kutyák egymással szemben közömbösen viselkedjenek, elsajátítsák a zárt rendi gyakorlatozást is. Ennek igen nagy használati értéke van, mert egyrészt hozzászoktatja a kutyákat, hogy azok munkájuk közben a többi kutyával ne törődjenek, másrészt a tanulók is megszokják a kutyák flott és 92

fegyelmezett vezetését. Ezek a csoportos gyakorlatok azonban ne fajuljanak el katonai egzecíroztatásokká, mert ennek semmi célja nem lenne A zárt csoporttal a következő módon lehet gyakorolni. A gyakorlatvezető a tanulókat maga mögött egymástól 2-2 lépésnyi távolságban egy sorba felállítja. A „csoport indulj” vezényszóra az egész csoport rendes léptekkel egy sorban elindul, s mindenki kutyáját az előírás szerinti baloldalon maga mellett, pórázon vezeti. Közben gyakorolják a pórázon vezetés részgyakorlatait, tehát „jobbra át, balra át, hátra arc, kiskör jobbra, balra, stb.”. Fegyelemmel kell lenni arra, hogy a tanulók a fordulatokat élesen vegyék. A „csoport állj” vezényszóra a vezetők hirtelen megállnak, a kutya mellettük egyöntetűen álljon, üljön vagy feküdjön a megadott vezényszó szerint. Ha fordulatokat végzünk, az egyszerű jobbra és balra fordulásokra a következő vezényszavak alkalmazandók: „csoport jobbra át, csoport balra át”. A vezénylésnél a csoport szó után tehát az „át” szó előtt mindig kis szünetet tartsunk, hogy a vezetők a fordulásra előkészülhessenek. A hátrafordulás kutyákkal mindig jobb felé történjék, a következő vezényszóval: „csoport hátra arc”. Hogy a kutyák megszokják a különféle jármodban való menetelést is, a gyakorlatvezető vezényeljen futólépést, lassú lépést és rendes lépést is. Ha az állva maradás gyakorlat jön sorra, akkor a gyakorlatvezető figyelmeztesse előre a gyakorlókat a következőképpen: „csoport, figyelem, kutyák áááállj”. Majd „vezetők kutyáktól”, mire a vezetők elengedik a pórázt, vagyis ledobják a földre, kutyáikkal szembefordulnak, kiadják az „ott maradsz” vezényszót a hozzá illó kézjellel és kutyáiktól előre-hátra felé lépkedve, a kutyával szembe fordulva eltávoznak kb. 10 méter távolságra. Kutyájukkal szembefordulnak és megállnak. A gyakorlatvezető ne engedje meg a helyben maradás gyakorlásánál eleinte azt, hogy a vezetők a kutyákat magukhoz behívják, mert ez könnyen arra csábítja kutyákat, hogy azok parancsszó nélkül is elhagyják helyüket, hanem állítsa be ezt a gyakorlatot úgy, hogy a gyakorlat végén „kutyákhoz” vezényszót adja ki, mikor is az összes vezető egyvonalban kutyájához megy, ott kutyáját felülteti, majd „lábhoz” vezényszóra magához parancsolja. Ugyanígy gyakorolható a fektetés, az ültetés is, csoportban. A „csoport indulj” vezényszóra a vezetők „lábhoz” parancsot adják kutyáiknak. Nagyon jó fegyelmi és közömbösítő gyakorlat a következő: A csoport tajgai egymás mögött állnak. A „vezetőkön át” vezényszóra az utolsó vezető kígyóvonalba megy el kutyájával a többi vezető között mindaddig, míg az első vezető elé kerül, aki előbb azután megint két lépésnyire feláll. A következő vezető mindig két lépésnyi távolságban követi a megelőzőt. Ügyeljünk mindig arra, hogy ezeket a távolságokat pontosan betartsuk. Amennyiben még egymással nem közömbös, verekedős természetű kutyákkal gyakorolnánk, úg a vezetők közötti távolság 5-6 méter legyen s a vezetők tartsák erősen kezükben a póráz végét, nehogy a kutyák összemarakodjanak. Ezek a gyakorlatok nemcsak egymás mögött, hanem egymás mellett állva is végezhetők. Ha már a csoport a közös gyakorlatokban előrehaladt, mindazokat a gyakorlatokat, amelyeket előzőleg pórázra vett kutyákkal végeztettünk, szabadon is megismételhetők. Ekkor a vezényszó, mely menetelés közben adandó: „kutyákat pórázról”.

93

A kutyák csoportos helyben maradása is bekapcsolható ezekbe a csoportos gyakorlatokba. A gyakorlatvezető utasítására a csoport egy sorban, egymás mellett menetel, addig a pontig, ahol a kutyák helyben maradása megtörténik. Ott hátra arcot csinálnak, a kutyákat lefektetik, majd a vezetők eltávoznak. A vezényszavak, amelyek ezeknél a gyakorlatoknál a vezetők illetve a kutyák részére szükségesek a következők: „csoport állj, kutyák feküdj, vezetők indulj”. A vezetők viszont kutyáiknak a következő vezényszavakat adják: „feküdj, ott maradsz”. Mikor a vezetők megint kutyáikhoz mennek, a csoportvezető részéről kiadandó vezényszó: „kutyákhoz”. A csoportos gyakorlatokon csak olyan kutyák vegyenek részt, amelyek már meglehetősen tudják az egyes gyakorlatokat, különben nem lehet rendet tartani. Természetesen mindig elő fog fordulni, hogy egyik vagy másik kutya nem felel meg a csoportos gyakorlaton, mert társaival még nem elég közömbös. Az esetleges tömeges verekedés megakadályozandó, s szabadon végzett gyakorlatoknál a kutyákra mindig tegyünk fel szájkosarat. Ha valamelyik kutya elszabadul vezetője kezéből, az azonnal váljon ki a csoportból és igyekezzék kutyáját ismét hatalmába keríteni, akár erélyes vezényszavakkal, akár ravasz csalogatással. Utána azonnal vegye pórázra és vigye előző eredeti beosztásába, ahol ha kell, rakoncátlan kutyájával pórázon tartva hajtassa végre a megkívánt gyakorlatokat. A csoport többi tagjai póráz nélkül nyugodtan dolgozzanak tovább. Ha a helyben maradásnál valamelyik kutya felemelkedne, hagyjuk nyugodtan ülni vagy állni. Ha egyébként nem hagyja el helyét. A vezetők későbben igyekezzenek, hogy a helyben maradást kutyáikkal csoportban is gyakorolni tudják Abban az esetben, ha egy kutya a többi lefektetett vagy leültetett kutya között kószál, vezetője menjen a kutya helyére, hívja be (ne füttyel, hanem jellel), vegye pórázra és a nyakörv rövid megrántásával egyidejűleg dorgálóan utasítsa rendre, ahol azután pórázra véve fekve marad, vezetője pedig mellette áll. Ezt a csoportos gyakorlást még tovább is ki lehet építeni. Így például csoportos gyakorlás közben a védőruhával ellátott segéd állandóan a csoport közelében sétálhat, s a helyben maradás gyakorlatánál a kutyák közé mehet, hogy azok az őket nem támadó védőruhás segéd jelenlétét megszokják és vele szemben közömbösek maradjanak abban az esetben, ha a fogásra parancsot nem kapnak, vagy ha a segéd ellenük támadólag nem lép fel. A csoportos gyakorlás az ugrásra is kiterjeszthető. Ez különösen oly kutyákra előnyös, amelyek valamilyen oknál fogva nem szívesen ugranak. Mert ilyenkor a másik kutya ugrása buzdítóan hat a nem szívesen ugró kutyákra is. A csoportos ugrásoknál a vezetők egyöntetűen jobb oldalt kerülik el az akadályt, illetve a mászó falat. A gyakorlat- és csoportvezetők tartsák különösen szemmel az ugrógyakorlatokat, nehogy a tapasztalatlan és esztelen vezetők túl magas és túl gyakori ugratással kínozzák kutyáikat, mert ezen a téren a gyakorlóterületeken még igen sok helytelenséget követnek el. Tartsuk mindig szem előtt hogy a kutyáktól megkívánt gyakorlatok mindig a kitűzött célnak feleljenek meg és szakszerűen legyenek, mert kiképzők vagyunk, nem pedig mutatványosok. Ugyancsak ügyelni kell az ember elleni munkánál arra, hogy a túl heves kutyák ne jussanak túl gyakran fogáshoz, mert ezek nehezen fogják megtanulni parancsra az elfogott segéd eleresztését. A túl heves kutyák dolgozzanak ugyan minél gyakrabban a segéddel, de csak ugatással való jelzés és fogolykísérés formájában, vagyis csak olyan munkákra szorítsuk őket, amelyek harapási, támadási kedvüket mérsékli. A bátortalan, kissé félénk természetű kutyáknak azonban minél több alkalmat adjunk a fogásra. Ezeknél pedig kevesebbet gyakoroljuk az „ereszd” gyakorlatát.

94

A gyakorlatvezető engedje meg, hogy a csoportvezetők is irányítsák a csoportos gyakorlatokat, hogy ebben ezek is gyakorlatra tegyenek szert. Gondoskodjék a gyakorlatvezető arról, hogy egyes különleges esetekben előadás, vagy megbeszélés formájában magyarázza meg a vezetőknek, hogy valamelyik gyakorlat megtanítására miért nem tartja helyesnek az egyik vagy másik tanítási metódust, mutasson rá, hogy mi volt a hiba és miért nem tudja az egyik vagy másik gyakorlatot a kutya megtanulni. Világosítása fel a tanulókat arról, hogy milyen módszerrel próbálkozzanak a kutyát megtanítani, hogy mindenki kitűzött célját elérhesse. Általában a gyakorlatvezető arra igyekezzék, hogy a nála jelentkezett tanulók mindegyike minél jobb eredményt érhessen el és azokat a vezetőket vagy kutyákat, amelyek nehezebben tanulnak, vegye külön és foglalkozzék velük részletesebben. Az alábbiakban közlöm egy gyakorlótéri szabályzat vázlatát, mely szükség szerint a követelményeknek megfelelően kibővíthető. Gyakorlótéri szabályzat A vezetőtanulók tartoznak a gyakorlatvezető rendelkezéseit feltétlenül követni. Mindegyik vezető kötelessége kutyájára felügyelni, hogy az más kutyákat ne zavarjon. A kutyák oktalan ugatását minden körülmények között meg kell akadályozni, és a kutyák céltalan ugatását el kell nyomni. Minden verekedést meg kell akadályozni. Azok a kutyák, amelyek pillanatnyilag nem dolgoznak, lehetőleg a gyakorlótér szélén vagy egy külön kijelölt helyen kikötőláncra megkötendők. Ezért helyes, ha a kiképzők a gyakorlótérre a már felsorolt felszerelésekben kívül egy mindkét végén karabinerrel ellátott kb. 2 méter hosszú kikötőláncot hoznak magukkal. A gyakorlótereken a kutyák verését kerülni kell. Szigorúan tilos a kutyákat különböző eszközökkel embertelen módon bántalmazni.

95

TARTALOMJEGYZÉK Dr. Kotoff Olivér........................................................................................................................1 AZ ŐRZŐ ÉS VÉDŐKUTYA KIKÉPZÉSE.........................................................................1 Előszó.......................................................................................................................................2 I. Fejezet...................................................................................................................................8 Elméleti rész.............................................................................................................................8 A kutya kiképzésének elméleti alapjai.....................................................................................8 A reflexek kialakulása és működése általában.........................................................................8 A feltételes reflexek fokozatos kifejlődése.............................................................................10 A veleszületett és szerzett reflexek.........................................................................................10 A feltételes reflexek keletkezése............................................................................................11 A feltételes reflexek kialakításának helyes módja..................................................................11 Vizsgáljuk meg azt a kérdést, milyen ingerből lehet feltételes inger.....................................13 Elvonó, gátló, fékező ingerek.................................................................................................14 A kutyák magasabb rendű idegműködésének típusi és osztályozása.....................................15 A kolerikus típus.....................................................................................................................16 A szangvinikus típus...............................................................................................................17 A flegmatikus típus.................................................................................................................17 A melankolikus típus..............................................................................................................17 Milyenek a kutyánál a túlsúlyban lévő domináló reakciók....................................................18 Hogyan állapíthatjuk meg az uralkodó reakciókat, mi ennek a módszere és technikája.......19 Az aktív védekezési reakció...................................................................................................19 A passzív védekezési reakció.................................................................................................19 Az étkezési reakció.................................................................................................................19 Milyen típusú kutyák alkalmasak kiképzésre?.......................................................................20 II. Fejezet................................................................................................................................22 Gyakorlati rész........................................................................................................................22 A nevelésről............................................................................................................................22 A bátorságra való nevelés.......................................................................................................22 Az éberség fejlesztése.............................................................................................................23 Lövés és robbanás iránti közömbösség..................................................................................24 Fény iránti közömbösség........................................................................................................24 A kutya magatartása szokatlan morajnál zörejnél..................................................................25 Közömbösség idegenekkel szemben......................................................................................25 Közömbösség háziállatok iránt...............................................................................................25 Leszoktatás a baromfi hajszolásáról.......................................................................................25 Vad iránt való közömbösség..................................................................................................26 A vezetőre való ráugrálás.......................................................................................................26 Az ürülék felszedéséről való leszoktatás................................................................................27 Hol és hogyan tartsuk kutyánkat a nevelés alatt?...................................................................28 A kiképzésekről nagy vonásokban.........................................................................................29 A kiképzéshez szükséges felszerelési tárgyak........................................................................30 Mi a feladata az őrzőkutyának?..............................................................................................30 Milyen tulajdonságokat követelünk meg az őrzőkutyától?....................................................30 Hogyan képezzük ki az őrzőkutyát, és hogyan állapítjuk meg az erre való hajlamosság jelenlétét?................................................................................................................................31 A jelző őrkutyák, a védő őrkutyák.........................................................................................31 Mi a blokk és hogyan készítjük el?........................................................................................32 Mi a feladata a kísérő-védő kutyának?...................................................................................33 Milyen tulajdonságokat követelünk meg egy kísérő-védő kutyától?.....................................33

96

Fegyelmi vagy engedelmességi gyakorlatok, melyeket minden szolgálati ágban alkalmazott kutyának tudni kell.................................................................................................................34 A behívás bevezetése..............................................................................................................37 Szabadon követés...................................................................................................................37 Ültetés.....................................................................................................................................38 Menet közben ültetés..............................................................................................................39 Fektetés...................................................................................................................................39 Menet közben fektetés............................................................................................................40 Menet közben állítás...............................................................................................................40 Helyben maradás....................................................................................................................40 Helyre való visszaküldés........................................................................................................43 Az előreküldés........................................................................................................................44 Jelzett irányba való küldés......................................................................................................46 Élelem megtagadás.................................................................................................................47 A vezető által kínált élelem megtagadása..............................................................................47 Az idegen által kínált élelem megtagadása............................................................................48 A dobott élelem megtagadása.................................................................................................48 A talált élelem megtagadása...................................................................................................49 A hangadás.............................................................................................................................50 Ülés közben való hangadás.....................................................................................................52 Egy személynek ugatással való jelzése..................................................................................52 Apportírozás (tárgyelőhozás).................................................................................................52 Az apportírozó reflex kialakítása játékos módszerrel............................................................53 Az apportírozó reflex felépítése a „fájdalom hangjának” reakciójára (Schmerzlaut reactio) 54 Tárgyhordozás menetelés közben...........................................................................................57 Ügyességi gyakorlatok...........................................................................................................57 Palánkmászás..........................................................................................................................59 Árokugrás...............................................................................................................................59 Akadályugrás apportírozással.................................................................................................60 Küldöncszolgálat....................................................................................................................61 A jelentő szolgálat..................................................................................................................61 Vízi munkák...........................................................................................................................62 A fuldokló kimentése.............................................................................................................64 Tárgyak felfürkészése.............................................................................................................66 Emberek felfürkészése............................................................................................................67 Őrző, védő, támadó, ember elleni munka...............................................................................68 A menekülő lefogása..............................................................................................................76 Az elfogott egyén fogva tartása, vagy másképpen kifejezve a fogolyőrzés...........................77 Személymotozás.....................................................................................................................77 Fogolykísérés..........................................................................................................................78 A védőruháról.........................................................................................................................79 Tárgyőrzés..............................................................................................................................79 Közömbösség ütésekkel szemben. A bátorság fokozása........................................................80 III. fejezet...............................................................................................................................82 Szimatmunka..........................................................................................................................82 A kutya szimatképességéről...................................................................................................82 A szagok eredetéről nagy vonásokban...................................................................................84 A nyomokról általában...........................................................................................................86 Mi a nyom Most szerint..........................................................................................................87 A kutya szimatképességének meghatározása.........................................................................87 Milyen tulajdonságokat követelünk meg a nyomozókutyától?..............................................88 Hogyan vezethetem rá a kutyát a szimatmunkára, melyek ezek a módszerek?.....................88 97

Miért van szüksége a jövendőbeli nyomozókutyának a keresési kedvre?..............................90 IV. fejezet...............................................................................................................................91 Útmutatás a kiképzésvezetők, gyakorlatvezetők és csoportvezetők számára........................91 Gyakorlótéri szabályzat..........................................................................................................95

98