dr. Bócz Endre dr. Lakatos János

Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok Rendőrtiszti Főiskola Kriminalisztikai Tanszék

dr. Bócz Endre – dr. Lakatos János A kriminalisztika egyes aktuális elméleti kérdései

Jegyzet

RTF – 2008.

Írták: dr. Bócz Endre az állam és jogtudományok kandidátusa 2. és 3. fejezet dr. Lakatos János 1. fejezet

Lektorálta: dr. Finszter Géza az MTA doktora

Szerkesztette: dr. Lakatos János

Sorozatszerkesztő: dr. Lakatos János Készült a Rendőrtiszti Főiskola Informatikai Intézetében

2

Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok, RTF Kriminalisztikai Tanszék – A kriminalisztika egyes aktuális kérdései (jegyzet, RTF 2008.) I. fejezet: dr. Lakatos János: A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében

1. A KRIMINALISZTIKA HELYE A TUDOMÁNYOK RENDSZERÉBEN1 A kriminalisztika létezése aligha cáfolható, ugyanakkor a mibenlétével kapcsolatos nézetek korántsem tekinthetők egységesnek. A legismertebb az a („hagyományos felfogást” tükröző, és az eredetével nyilvánvalóan korreláló) megközelítés, mely szerint a kriminalisztika (egyszerű fordításban: bűnügyi nyomozástan) a bűncselekmények nyomozásának, felderítésének tudománya – noha már a hazai szakirodalomban méltán mérföldkőnek tekinthető (1961-ben kiadott) Kriminalisztika Általános Rész c. tankönyvben is fellelhetők a kriminalisztika más alkalmazási területeiről szóló gondolatok. Persze nem ez az egyetlen probléma. Kérdés például, hogy a kriminalisztika egyáltalán tudomány(ág)-e2 – vagy csupán a bűnügyek nyomozásának praktikuma, „gyakorlati programja”, az e tekintetben számításba vehető technikai eszközök és eljárások alkalmazásának koncentrátuma? Netán „alkalmazott büntetőeljárás-jog”; esetleg a bűnügyek felderítését szolgál(hat)ó „bűnügyi segédtudományok”-at ötvöző, (valamiféle) rendszerbe foglaló stúdium? Vagy afféle „rendőrtudomány”, amely a felhalmozódott nyomozási tapasztalatokra támaszkodva állítja a különböző szaktudományok eredményeit a bűncselekmények felderítésének és megelőzésének, a bizonyítékok összegyűjtésének szolgálatába? S ha mégis tudomány(ág): akkor mi a helyes elnevezése, hol a helye a tudományok rendszerében; miből áll; inter- vagy multidiszciplináris-e? S vajon tényleg csak a bűnügyek megoldásához nyújt jól használható ismereteket, eszközöket, módszereket; avagy a jogalkalmazás egészét tekintve alkalmazható a felderítés, a bizonyítás, a (jogalkalmazási) tényfeltárás/ténymegállapítás „tudományaként”? Mielőtt megvizsgálnánk a válaszlehetőségeket, bevezetésképpen – sokszor még a megfogalmazásban is jókora egyszerűsítéssel3 – tekintsük át az előzményeket.

1

A fejezet anyagához javasolt irodalom: Katona Géza: Bizonyítási eszközök a XVIII–XIX. században. A kriminalisztika magyarországi előzményei (Budapest, 1977.); Kriminalisztika Általános Rész (tankönyv, Belügyminisztérium Tanulmányi és Módszertani Osztálya, szerk.: dr. Garamvölgyi Miklós, dr. Viski László, dr. Demeter András, dr. Déri Pál, dr. Katona Géza; Budapest, 1961., a továbbiakban Kriminalisztika Általános Rész) I–III. fejezetek; dr. Katona Géza: A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok (BM Kiadó, Budapest, 2002.) 2. fejezet, a továbbiakban Katona, i.m.); Kriminalisztika (BM Duna Palota és Kiadó, 2004., szerk.: dr. Bócz Endre, a továbbiakban Kriminalisztika 1–2.) 1–8. fejezetek; Balláné – Kunos – Lakatos: Bevezetés a kriminalisztikába (jegyzet, szerk.: dr. Lakatos János, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004., a továbbiakban Bevezetés a kriminalisztikába) 1., 3–4. fejezetek; dr. Bócz Endre: Kriminalisztika a tárgyalóteremben (Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó, Budapest, 2008.). 2 A tudományok rendszerének áttekintéséhez lásd a 169/2000. (IX. 29.) Korm. r. mellékletét – amely egyébként azt a látszatot kelti, hogy tudományok nincsenek – merthogy következetesen tudományterületekről és a hozzájuk tartozó tudományágakról beszél. Alighanem egyszerű tájékozatlanság a részemről, hogy nézetem/felfogásom szerint (a tudományterületeken belül) vannak egy-egy kérdéskört (önállóan) feldolgozó tudományok, és az azokon belül, vagy mellett jól meghatározható részterületekkel foglalkozó tudományágak; amelyek azután tovább bonthatók tudományágazatokra (a szerző megjegyzése). 3 Jegyzetről és nem tudományos tanulmányról lévén szó, a cél érdekében ez alighanem megengedhető.

3


1.1. A KRIMINALISZTIKA KIALAKULÁSA, FEJLŐDÉSE Noha a története kétségkívül szorosan összefügg a bűnügyek megoldásával, s már az időszámításunk előtti korból is fennmaradtak olyan emlékek, amelyeket (mai szemmel nézve) joggal tekinthetünk az előfutárainak, a kriminalisztika a bűnügyi nyomozás egyes kérdéseire „szakosodott” stúdiumként meglehetősen „későn”, a XIX. század közepétől alakult ki. A társadalmi fejlődés ugyanis fokozatosan teremtette meg a tudománnyá válásához szükséges azon társadalmi, jogi, tudományos/technikai feltételeket, amelyeket rendszerint a következőképpen „szokás” megnevezni/összefoglalni: – létrejöjjön a bűnüldözés állami monopóliuma, és kialakuljon a (többé-kevésbé) egységes bűnüldözési szervezet; – megfogalmazódjon a nyomozás, a felderítés és a bizonyítás tudományos alapokra helyezése iránti valóságos igény; – a tudományos-technikai ismeretek fejlettsége elérje az a szintet, amelyre támaszkodva legalább is esély mutatkozik a kérdéses/vizsgálandó esemény során létrejött elváltozások felismeréséhez, felkutatásához, rögzítéséhez, reális vizsgálatához és értékeléséhez. Az ismert kriminológiai megfogalmazás szerint a bűnözés történelmileg változó, társadalmilag meghatározott tömegjelenség, amely meghatározott területen és időszakban elkövetett bűncselekmények és elkövetőik összességéből áll; míg a bűnüldözés a társadalomnak a bűnözés visszaszorítására, leküzdésére irányuló tevékenysége. Ez utóbbi szükségszerűen magába foglalja a bűnmegelőzést is. Mint látható, a középpontban a bűncselekmény áll; a többi tulajdonképpen ehhez „igazodik”. (Ha megmondjuk, mi a bűncselekmény, akkor kerülhet sor az elkövető meghatározására; s ez után térhetünk rá a bűnüldözés kérdéseire.) 1.1.1. A bűncselekmény (és elkövetője) Sosem volt (és aligha lesz) olyan közösség, amely valamely módon ne gondoskodna/gondoskodott volna a saját létét, fennmaradását, működését, illetőleg a jól (vagy kevésbé jól) megfogalmazott közösségi- (csoport) és/vagy magánérdekeit sértő/veszélyeztető magatartások elítéléséről, üldözéséről, szankcionálásáról. Az mindig is az adott közösségtől – pontosabban azoktól, akik a közösségen belül a hatalom gyakorlói/birtokosai – függ(ött) az, hogy mikor, hol, mi minősül(t) deviáns4 magatartásnak. Ahogy a társadalom fejlődése fokozatosan elvezet az állam és a jog kialakulásához, megkezdődik az elvárt, kívánatos, helyes magatartások és persze a normaszegések megfogalmazása, differenciálása és kategorizálása. A jogalkotás „közvetíti” az állam azon akaratát, hogy mi maradjon meg az erkölcsi, a vallási (stb.) normák körében és mi a jog hatálya alá; hogy mely viszonyokat mely jogág keretében kíván szabályozni; hogy a társadalomra, a közösségre veszélyes magatartások közül mi tartozzék a büntetőjog (vagy más, hasonló elven működő jogág) hatókörébe. Az állam és a jog létrejötte persze mit sem változtat azon a tényen, hogy a különféle lehetséges deviáns magatartások „besorolása” valójában továbbra is elsősorban a hatalom nézeteit, érdekeit, akaratát, s csak részben az adott közösség egészének valóságos igényeit fejezi ki. (Ez ma sincs másképpen: nem mindig találkozik a „közízléssel” az, ahogyan a hatalmi pozíciókat betöltők, a vallási, faji, nemzetiségi és más csoportok védelme/privilegizálása, a nemzetközi szerződések, a gazdasági érdekek, a globalizáció – és így tovább – befolyásolják a büntető jogalkotást.)

4

Itt most: az elfogadottól/megkívánttól eltérő, elítélendő, üldözendő, büntetendő.

4


A tekintetben, hogy mely magatartás minősül bűncselekménynek, ki és milyen körülmények között elkövetőnek, nyilvánvalóan mesterséges határvonalról van szó; ezért sem a gyakorlati bűnüldözésben, sem a bűnügyi tudományok művelése során nem lehet figyelmen kívül hagyni a büntetőjogi szabályozás útján a bűnözéshez soroltakkal rokonságot mutató cselekményeket/eseményeket,5 és a magatartási követelményekkel való szembeszegülésre, deviáns viselkedésre való hajlandóságra utaló egyéb jelenségeket sem. Nem véletlenül különböztetjük meg a bűnelkövetőt a bűnözőtől, mint ahogyan okkal beszélünk potenciális bűnelkövetőkről/bűnözőkről6 is. Mindezek okán a bűncselekmények körének meghatározása és az egyes tényállások megfogalmazása világszerte egyáltalán nem egységes, és persze folyamatosan változik is, ami természetesen befolyásolja a bűnüldözést és annak lehetőségeit. Nem lehet pl. más országból kikérni azt, aki az ottani szabályok szerint nem követett el bűncselekményt – és viszont; e tekintetben jelentősége van az alkalmazható büntetési nemeknek is. Pl. az elhíresült bróker-ügyben pedig nem lehet eljárni azon bűncselekmény elkövetése miatt, amely nem szerepel Ausztria büntető törvénykönyvében; s bár a többszörös gyilkos Magda Marinkó fogva tartása sok-sok adóforintunkat emészti fel, mégsem adhattuk ki olyan államnak, ahol még nem törölték el a halálbüntetést.

Gyakori, hogy új „bűnözői fogások”, formák jelennek meg (különösen a gazdasági jellegű, a nemzetközi, a szervezett bűnözés területén), és sokan azért „ússzák meg” a büntetést, mert a jogalkotás „késik” – merthogy idő kell mind a cselekmény jellegének felismeréséhez, és a megfelelő jogszabály megalkotásához. Sokszor az is döntő mozzanattá válik, hogy az állam mit akar „felmutatni”, mit képes megoldani (lásd például a szabálysértési értékhatárok változását, a kábítószer-fogyasztók felelősségre vonásának „elterelését”, újabban az egyes közlekedéssel összefüggő cselekmények felderítésének, bizonyításának, büntetésének meglehetősen aggályos módozatait). És nem kisebb gond az sem, ha a jog(alkotás) hiányosságai értelmezési problémákhoz vezetnek. Napjainkban sajnos jellemző a politika és a szakma kellő együttműködésének, együtt gondolkodásának hiánya; az ad-hoc döntések uralkodása. 1.1.2. A bűnüldözés állami monopóliuma, az egységes bűnüldözési szervezet A felelősségre vonáshoz természetesen szükség van azokra, akik valamiféle felhatalmazással bírnak a közösség nevében/érdekében eljárni. Amíg még nem létezett az állam, a belső viszályokban a család- és nemzetségfők tettek igazságot; a közösséget kívülről ért (mások okozta) sérelmek megtorlása, megbosszulása pedig mindnyájuk kötelessége volt. A vérbosszú sokszor egész családok, nemzetségek kiirtását „eredményezte”. Később (nem kis részben azért, mert gazdaságosabb volt) a vérbosszú helyett anyagi kompenzációt (vérdíjat) követel(het)tek. Az állam és a jog kialakulásával megkezdődik az igazságszolgáltatás „államosítása”, állami irányítás alá vonása, s vele együtt a feladatoknak az állam által „diktált” megosztása, melynek következtében (nyilvánvalóan) megszűnik a magánjellegű igazságszolgáltatás – s benne a magánjellegű bűnüldözés – hegemóniája. Több évszázados folyamat indul meg, melynek során lassanként létrejönnek a rendfenntartás, a bűnüldözés, a bíráskodás különféle szervei, szervezetei és velük együtt az intézményes 5 Ugyanazon magatartás többféle jogi megítélés alá is eshet: lehet bűncselekmény, szabálysértés, lehetnek polgári jogi következményei, vagy még az sem; lásd például az ún. kettős alakzatú cselekményeket; a testi sértés különféle variációit a bűntettől a sportolás közben okozott sérülésig – stb. 6 Némi egyszerűsítéssel: akiben életmódja, magatartása, beállítottsága stb. folytán/miatt „benne rejlik” a lehetőség, hogy majdan bűncselekményt követhet el, illetőleg bűnözővé válhat. Lásd még: Bevezetés a kriminalisztikába, 17–20. old.

5


(közjellegű, állami) igazságszolgáltatás. Az állam szerepvállalásának első lépéseitől persze még hosszú az út az állam bűnüldözési monopóliumáig. Eleinte azon ügyek kivételével, amelyeket az államhatalom is fontosnak tartott, sokféle bűncselekmény felderítése, „bizonyítása”, s részben a megtorlása is a sértett (a család, a nemzetség, a lakó- vagy más közösség) joga és feladata maradt. A mai értelemben vett officialitás elve csak nagyon szűk körben érvényesült; ezen túlmenően az állam (ne legyünk szemérmesek: nem egyszer azért, mert ebből hasznot húzhatott, úgymint megtakaríthatta és/vagy megfizettethette az eljárás költségeit, avagy anyagi javakhoz juthatott a kiszabott büntetés folytán) amolyan „igazságosztó” szerepet vállalt.7

A bűnüldözés vonatkozásában a mai napig sem elhanyagolható a vallás és az egyházak szerepe. Már az „égi, isteni jeleket” közvetítő törzsi varázsló is részt követelt magának a hatalomból – s amint megjelenik a vallás és az egyház, tovább differenciálódik a bűnüldözés is. Az egyházak befolyásának, államhatalommal való összefonódásának legkirívóbb példái az uralkodó vallási nézetek/normák jogszabállyá emelése és megszegésük állami és/vagy egyházi bíráskodás útján való megtorlása. S persze ne feledjük a „világi” hatalom istenektől „eredeztetését” sem (e miatt nem is olyan könnyű eligazodni a „feladatmegosztás” kérdésében). Néhány gondolatot a fentebbiekhez. Egyiptomban (Thébában) a helytartó a sírfosztogatók felderítése és elfogása érdekében még különbizottságot is állított a „holtak városának rendőrfőnöke” mellé. A római köztársaság fénykorában a kiemelkedő bűnügyekben (lázadás, hazaárulás, ölési cselekmények) felkutatták és kivallatták a tanúkat; az adócsalás elkerülése érdekében kivizsgálták a rabszolgák haláleseteit – stb. Magyarországon az államszervezet kialakulása után a királyi, majd a nádorispáni bíráskodás színvonala lényegében nem különbözik a korabeli más feudális államokétól. Az új vallás és a tulajdon egyaránt a törvény igen szigorú védelme alatt áll. A korabeli bírák törvénynapokat tartottak; az előttük megjelenő felek maguk terjesztették elő a bizonyítékokat. Az állam „hivatalból” is eljárt: a királyi nunciusok (megbízottak) feladata volt, hogy a királyi vármegyéket sorra járva tömeges meghallgatást tartsanak és a lakosság közreműködésével „nyomozzák ki” a tolvajokat.8 A Váradi Regestrum (tüzesvaspróbalajstrom) arról tanúskodik, hogy az ítélkezés nálunk sem nélkülözte a korban szokásos módszereket. A vallás és az egyház vonatkozásában nem csak az inkvizíció rémségeiről van szó; vannak mai példák is. Gondoljunk csak az iszlámhoz kapcsolható egyes tényezőkre (mint pl. az öngyilkos merényletek „igazolására”, a fatvára, a dzsihádra – amelyek lényegében a vallás nevében kiadott gyilkossági parancsok; a nők emberi jogainak korlátozására, a sajátos ítélkezésre, a haladó erők választásokból kizárására); azután a katolikus egyháznak az abortusszal, a géntechnológia gyógyítási célú alkalmazásával való szembehelyezkedésére stb.; nem is szólva az „öntörvényű” szektákról. Mindezek nem csak a humanitárius jogokat érintik, hanem (legalább is esetenként) megkérdőjelezik az állam bűnüldözési monopóliumát is; és kissé elébe vágva a következőknek: itt ugyan miféle tudományos megalapozottság mutatható ki a felelősségre vonásban, pontosabban a megtorlásban?

A „valódi” rendvédelmi szervek a XVIII. században jelennek meg; és a XIX. század közepétől kezdődik meg a csak bűnüldözéssel foglalkozó szervek (bűnügyi rendőrség) kialakulása, és lesz általános az állami bíráskodás. Nagyjából ezen időszaktól kezdve számolhatunk a kriminalisztika kialakulásához szükséges két fontos előfeltétel – úgymint a bűnüldözés állami monopóliuma, valamint a többékevésbé egységes bűnüldözési szervezet – (kimutatható) teljesülésével. Ez arányváltozást, minőségi előrelépést jelent – de semmiképpen sem a magánjellegű bűnüldözés felszámolását, sem megszűnését. Az állami monopólium lényege (némi egyszerűsítéssel élve) a következőkben ragadható meg: – az állam hol vonja meg a saját büntető hatalmának a korlátait – mi az, amit magára vállal, és mi az, amit átenged, sőt: másokra testál, 7

Akkor „járt el”, ha a jogvitában érintettek az állami igazságszolgáltatás valamely szervéhez fordultak. Csupán kriminalisztikai vonatkozású érdekességként: a törvényi előírások azt is meghatározzák, hogy milyen formai szabályokat kell betartani a nyomkövetés során, súlyos következményekkel, büntetéssel fenyegetve azokat, akik a nyomozók munkáját akadályoznák. 8

6


– továbbá milyen lehetőségekkel bír/rendelkezik és milyen feltételeket teremt a magára

vállalt feladatok ellátásához.

A feladatok megosztása lényegében kezdettől fogva azon alapul, hogy a bűnüldözés nem csak állami feladat, hanem az egész társadalom érdeke és kötelessége; s hogy nem csak lehetetlen, hanem indokolatlan is, hogy mindenről az állam gondoskodjon. Egyrészt, ha mindent az állam vállalna magára, ahhoz olyan óriási apparátus kellene, amelyet „eltartani” sem lehet – erre egyetlen állam sem (volt) képes; tehát muszáj bizonyos (leginkább az „önerőből” megvalósítható, állami beavatkozást alig, vagy nem igénylő, illetőleg a nélkül is működtethető) feladatokat – átengedés és/vagy kötelezés módján – a magánszférára bízni. Másrészt a magánjellegű bűnüldözésnek is vannak olyan racionális, elfogadható okai/indokai, amelyek miatt bizonyos idevágó – a személyes, az emberi és az állampolgári jogokhoz kapcsolódó, a társadalmilag elismert értékek szerint behatárolt – döntési, tevékenységi jogokat (és persze a velük járó kötelezettségeket) egyetlen állam sem vonhat meg a polgáraitól; legfeljebb a társadalmi berendezkedés aktuális formája/fajtája/színvonala szerint korlátok közé szorít(hat). Azzal, hogy a társadalom fejlődése nyomán létrejön az állam, nem hogy nem szűnnek meg, hanem egyre inkább „szaporodnak” és differenciálódnak a kisebb-nagyobb (mikro-, de akár globális méretű), különféle jellegű/rendeltetésű közösségek, csoportok és szervezetek. És nincs köztük olyan, amely a dolog természetéből fakadóan ne töltene be valamiféle szerepet (mert rákényszerül, ráosztják; vagy éppen maga vindikálja, követeli a részvétel/közreműködés, a döntés – stb. – jogát) mind a bűnözésben, mind a bűnüldözésben, persze nem egyforma és időszakonként is változó támogatottsággal.

A magánjellegű bűnüldözés megítélésének két alapvető (bár hatásában, következményeiben egymáshoz nehezen mérhető, hasonlítható) szempontja van: mit mond ki (preferál) az állam – és mi az, ami megegyezik a „közízléssel” (minek van társadalmi támogatottsága). A bűnüldözési feladatok megosztásának csak az egyik területe, hogy az állam szerint mit tehet, és mit nem tehet a sértett a már bekövetkezett esemény kapcsán. A másik terület az állam bűnüldözési tevékenységének kötelező támogatása – a feljelentési, a közreműködési kényszer. A harmadik a megelőzésben való részvétel. a) A sértett az állam által meghatározott körben rendszerint abban dönthet, hogy mit tart a maga számára sérelmesnek, és miféle megoldást választ a „megtorlásra”. Erre szolgálnak az olyan jogintézmények, mint a magánindítvány, a magánvád, esetenként a büntető út helyett/mellett a polgári peres eljárás; s többé-kevésbé a pótmagánvád is. Ez így elvileg „tiszta ügy” – csakhogy a gyakorlatban a sértettek (finoman szólva) nem mindig találják kielégítőnek az állam által felkínált lehetőségeket, és nem mindig választják a törvényes utat. Igencsak színes tehát azon ügyek palettája, amelyekben így vagy úgy a sértetté a döntő szó. Vitathatatlan a család társadalmi szerepének fontossága. Ezért azt a modern állam is elismeri, hogy nem minden családon (családi jellegű életközösségen) belüli ügyet kell/indokolt az állam(hatalom) bevonásával „elintézni”, s pláne a nyilvánosság elé tárni. Pl. a lopás, a testi sértés, a személyi szabadság korlátozása (stb.) bizonyos eseteit „normális ésszel” senki sem tekinti jogsértésnek, ezek valóban a család magánügyei.9 A kérdés az, hogy hol legyenek a határok: úgymint mi az, amiben már nem szabad a sértettet magára hagyni, illetőleg amikor már társadalmi érdekek is sérelmet szenvednek (lásd a 9

Senki sem úgy születik, hogy minden norma „benne van a génjeiben” – s noha különféle nézetek vannak a gyermeknevelésről, azért valahogy meg kell tanítani, hogy mi a különbség az „enyém” meg a „tied” között; hogy mi a büntetés (pl. az a bizonyos „makarenkói pofon”, vagy éppen a „szobafogság”) – és így tovább.

7


családon belüli bántalmazás, nemi erőszak, vagyon elleni cselekmények; a kiskorú veszélyeztetése stb. problémáit). Ahogyan a családon belüli, úgy az azon kívüli ügyekben is vannak olyan esetek, amikor – a sértettre azt kell rábízni, hogy melyik megoldást választja: segítséget kér a probléma megoldásához/feldolgozásához, vagy egyedül akar azzal szembenézni;10 – a sértett maga döntheti el, hogy sérelem érte vagy sem (s hogy miképpen kíván arra reagálni); – avagy (netán) el kell tűrnie az atrocitást. Idevágó tipikus esetek a becsületsértés, a rágalmazás, a kegyeletsértés; a baráti társaság tagjai közti különféle nézeteltérések „elintézése”, a közszereplőket ért „bírálatok” – stb.11 És ne hagyjuk ki, hogy van egy újabban egyre több gondot okozó kategória is (a tojásdobálástól a gyűlöletbeszédig), amikor néha már az is kérdés, hogy ki is a sértett: az egyén, vagy az a csoport, amelynek ő is az egyik tagja.12

A sértettnek jelentős szerepe van a látens bűnözés arányának alakulásában. Választási/döntési joga kapcsán beszélhetünk az ún. törvényes látenciáról: amikor is van bűncselekmény, de az mégsem szerepel a bűnügyi statisztikában (nem képezi a „hivatalosan számon tartott bűnözés” részét), mert a sértett a jogával élve nem tesz büntető feljelentést, hanem helyette más törvényes megoldást választ. Úgymint: ha van ilyen, más jogi utat (pl. polgári peres, fegyelmi13 eljárás) vesz igénybe; vagy az adott környezetben létező, megfelelő, számára kielégítő erkölcsi elégtétel (stb.) mellett dönt – avagy akár semmit sem tesz. Ez rendben is van. Talán még az is elfogadható, ha a sértett egyszerűen jelentéktelennek ítéli az adott ügyet, noha itt már sérelmet szenvednek a társadalmi érdekek (van, ahol ez „állami támogatással” történik; pl. Hollandiában nem minden apró-cseprő ügyben járnak el a bűnügyi hatóságok). Az viszont már mindenképpen baj, ha a sértett azért nem fordul a hatóságokhoz, mert nem bízik bennük és/vagy a tevékenységük eredményességében. 14 Itt már aligha beszélhetünk törvényes látenciáról, s nem mondhatnánk, hogy ezen az úton kell járni. Némileg hasonló jellegű törekvések nálunk is előfordultak: már a szignáláskor „eldöntötték”, hogy az adott ügy – részben súlyánál fogva, részben mert „úgy sem várható eredmény” – nem érdemel különös figyelmet, nem kell sok energiát ráfordítani, azt mielőbb le kell zárni. Ennek a „hozzáállásnak” voltak(?) durvább példái is, úm.: amikor „elhajtják” a sértettet; nem veszik fel a feljelentést, ha a sértett nem tudja megmondani, hogy ki az elkövető; amikor egyes főkapitányok minden eszközt megragadtak a bűnügyi statisztika (és azon belül a felderítési mutatók) „javítása” érdekében. Mindezek nyilván hozzájárulnak a hatóságokba vetett bizalom megrendüléséhez.

b) Összetett kérdés az is, hogy az állam szerint a sértett a már bekövetkezett esemény kapcsán mit nem tehet. Ha már megindult a büntetőeljárás, akkor a sértett köteles közreműködni. Köteles betartani a tanúkra vonatkozó rendelkezéseket, átadni a rendelkezésére álló bizonyítékokat és mindenféle más módon is segíteni a hatóságok munkáját.15 Csakhogy meg is szegheti a törvényt 10

Ugyebár ma igazán nem kívánható meg, hogy egy nemi erőszak áldozata a XVI–XVII. század elvárásait követve végigkiabálja a falut (netán az Interneten tegye közzé), hogy őt megerőszakolták (mert ha annak idején az áldozatul esett leány nem ezt tette, többé senki sem „ismerte el”, hogy ő „tisztességes”) – és így tovább. A segítségkérés persze nem csak büntető- (vagy más) eljárás kezdeményezését jelentheti, lásd az áldozatvédelemmel foglalkozó különféle szervezetek tevékenységét. 11 Említsük meg: ezekben az esetekben nem feltétlenül csak büntetőeljárásról lehet szó. 12 Nem igazán mondhatjuk el (legalábbis most és nálunk), hogy itt teljesen egyértelműek lennének az állami és a magánjellegű bűnüldözés határvonalai. 13 Pl. a rendőr eldöntheti, hogy becsületsértés miatt fegyelmi eljárást kezdeményez a „főnöke” ellen. 14 Vö.: Bevezetés a kriminalisztikába, 19–20. old. 15 És nem vonhatja vissza a magánindítványt (de elejtheti a vádat).

8


anélkül, hogy a hatóságnak módja lenne ezt kiküszöbölnie: hiszen akár el is hallgathat dolgokat, kijelentheti, hogy nem emlékszik, hogy tévedett stb. – és csak ritkán fordul elő, hogy az efféle nyilvánvaló jogsértés bizonyítható is. Ez azonban csak az „egyszerűbb” eset. Ennék sokkal veszélyesebb, hogy van egy „vadhajtás” is: a magánjellegű bűnüldözés illegális (esetenként „féllegális”) formája; amikor a sértett, illetve az adott közösség (csoport) – fontosabbnak tartja a saját normáit az adott társadalomban elfogadottakkal szemben, – nem hajlandó átengedni az államnak a megtorlást, 16 – nem bízik abban, hogy a törvényes út megfelelő védelmet nyújt a számára. és ezért az önbíráskodás valamely módját választja. Bűnözői körökben, egyes vallási közösségekben, nemzetiségi hagyományként, családon belül (ha némiképp módosult formában is) fennmaradt a vérbosszú, a vérdíj, a „helytelen” magatartás berkeken belüli és kívüli kíméletlen megtorlása – stb. Noha ez ma általában illegális, de van „támogatott” formája is (hiszen még napjainkban is előfordul, hogy az iszlám szokások szerint megkövezik a házasságtörőt, megölik a család szabályokat be nem tartó nőtagját, és az állami bíráskodás a tettesre igencsak enyhe büntetést szab ki).17 Az ilyen cselekmények jelentős része látens marad, de ami „kiderül”, rendszerint az sem egyszerű eset és súlyos gondokat okoz. c) A feljelentési kényszer egy jogállamban kivételnek számít, mert nem az állampolgár jogérzékére, lelkiismeretességére bízza a dolgot, hanem (adott esetben még az egyébként deklaráltan elismert közösségi – pl. családi, rokonsági – kapcsolatok terhére/ellenében is) a mérlegelés lehetőségének a kizárásával kötelezi őt az állam érdekeinek a támogatására. S nem mellesleg büntetéssel fenyegeti azt, aki mulaszt, s aki esetleg jobban ismeri a tényleges helyzetet, mint azt az állam a saját érdekében(?) képes/hajlandó elismerni.18 Persze a terrorizmus valóban akkora veszélyt jelent, amellyel szemben akár ilyen megoldások is kívánatosak lehetnek. A bűnüldözésben közreműködés(re kötelezés) nem oldható meg bizonyos szervezeti megoldások nélkül. Minél több bűnüldözési (jellegű) feladatot bíz az állam a magánszférára, annál inkább szükség van pl. az őrzés-védelmet, a belső vizsgálatokat, a képviselet stb. szolgáló apparátusokra; a sértettek számára segítséget nyújtó, illetőleg a lakossági „önvédelmi” szervezetekre. Ez azonban együtt kell(ene) hogy járjon a feladatok, a kötelességek és a jogkörök pontos szabályozásával; valamint az együttműködés feltételeinek a biztosításával.19 d) A bűnüldözés nem csak abból áll, hogy kullogunk az események után: ölbe tett kézzel várjuk, hogy végre történjen már valami, amiben azután intézkedhetünk. Nem elég abban bízni, hogy a kiszabható büntetések, az elrettentés majd megteszi a hatását. Szükség van a megelőzésre is, amely szintén meglehetősen szerteágazó terület, s amelyben ugyancsak van munkamegosztás. 16

A közelmúlt idevágó (és bizony nem egyedi) példája: meghalt egy és megsérült két tolvaj, mert az idős tulajdonos nem látott más lehetőséget a védekezésre, minthogy rákösse az elektromos hálózatra azokat a drótokat, amelyekkel a saját telkén belül húzott ki az uborkaültetvénye köré. Figyelmeztető táblákat is kitett, azokat is ellopták. És letartóztatása után mások is fogadtak a számára ügyvédet, gyűjtést indítottak az óvadék letétele érdekében – ennyit az effajta a súlyos jogellenes magatartás (emberölés/emberölési kísérlet) magyarországi társadalmi támogatottságáról! Miközben nem egy országban a tulajdonos deklarált joga a magánterületén őt ért támadás bármely eszközzel elhárítása! 17 Nem egyszer olyan cselekményekről van szó, amelyek „hivatalosan” nem bűncselekmények. Lásd pl. a magyar tűzszerészekre Irakban kitűzött vérdíjat. 18 Nem véletlenül aggályos az ún. objektív felelősség térhódítása a hazai jogalkotásban. Hovatovább az állam előbb büntetést szab ki, azután majd az érintettek a saját költségükön derítsék fel, bizonyítsák be az ügy valóságos körülményeit (pl. hogy ellopták az autót, de az csak később jutott a sértett tudomására – ezt úgy tűnik, most „alapállásból” hazugságnak tekintik), s akkor talán az igazság is szóba kerülhet – de akkor minek az állam, nem egyszerűbb a totális magán-igazságszolgáltatás? 19 Ha lassan is, de már eljutottunk oda, hogy az ellopott járművekre vadászók hivatalosan jutnak hozzá egyes körözési, nyilvántartási adatokhoz.

9


A megelőzésben gyakorlatilag az állam minden polgárának van valamilyen feladata (pl. zárja be az autójának az ajtaját és ne hagyjon benne lopásra csábító tárgyakat); s az előbbiekben említett szervezetek rendeltetése sem csak a bűnüldözés, hanem a megelőzésben való részvétel is. Az állam ebben sem hagyhatja magukra őket, a megfelelő jogi háttér biztosítása mellett gondoskodnia kell a megfelelő felvilágosításról, tájékoztatásról is. 1.1.3. A tudományos-technikai alapok A felelősségre vonáshoz mindig is szükség volt/van olyan „jelekre” is, melyek alapján az adott viszonyok közt elfogadható módon rá lehet(ett) mutatni az „elkövető”-re, megalapozva ezzel a „megfelelő” büntetés alkalmazását, kiszabását.20 Noha már a római jogtörténeti emlékekben is fellelhetők bizonyos, a kriminalisztika előfutárainak tekinthető elemek (pl. a nyomok felkutatása és értékelése, a helyszínbiztosítás mozzanatai, az orvos közreműködésével végzett halottszemle, a szakszerű személyleírást tartalmazó körözés), ez persze korántsem jelenti azt, hogy a nyomozást tudományos alapokon végezték volna.21 A felderítés, a bizonyítás, és maga az igazságszolgáltatás is nagyon hosszú ideig „jól megvolt” mind a kriminalisztika, mind a mai viszonyok között oly fontosnak tartott humanitás, egyenlőség és objektivitás nélkül is. Mivel a tudományok fejlettsége még nem tette lehetővé a tárgyi bizonyítási eszközök megfelelő alkalmazását, felhasználását, kiemelkedő szerepet kaptak a személyi bizonyítékok, a vallomások. A felvilágosodás koráig persze nem beszélhetünk objektivitásról sem a vallomás beszerzésének módja, sem az értékelés módja/szempontjai miatt. Már a római eljárásban is kétféle tanú szerepelt: a valóságos szemtanú, illetőleg aki arról vallott, hogy milyen erkölcsűnek ismeri az őt meghívó felet (utóbbi célra gyakran vásároltak rabszolgát). A középkorban nagyjából hasonló szerepe volt az eskütársaknak. A vádlottnak joga volt becsületességének bizonyítására eskütársakat hívni, akiknek a száma a bűncselekmény jellegétől, a hatósági döntéstől, illetőleg attól is függött, hogy mennyit ért az esküjének – rendi állástól függő, pénzértékben is meghatározott – hitelessége, bizonyító ereje.22 Egészen a XIX. századig fontos „bizonyítási eljárás”, „eljárási technológia” volt a kínvallatás23 (tortúra). Rabszolga csak kínvallatás után tehetett tanúvallomást, mivel úgy tartották, hogy csak akkor mond igazat, ha a kínok „függetlenítik az akaratától” a vallomását. E módszert a (római) császárkortól kezdve már nem csak a rabszolgákkal, a megvádoltakkal, hanem az ingadozó tanúkkal, később a bíróság belátása szerint bárkivel szemben alkalmazták. A hűbéri nyomozórendszer és igazságszolgáltatás idején az egyházi befolyásnak (pontosabban az inkvizíciónak) nagy szerepe volt abban, hogy fokozódott a kegyetlenség, megerősödtek az irreális vonások. Így pl. a legsúlyosabb bűncselekmények körébe tartozott az ördöggel való cimborálás, az istentelenség, a boszorkányság. A „felderítés és bizonyítás” eszközei közé az eskütársak bevonása mellé bekerültek az istenítéletek, a tisztító eskü, stb. Az „istenítéletek” (mint pl. a víz-, a tüzesvas-, a feszület-, az úrvacsora-próba) esetében nem is a vallomás beszerzése és elbírálása volt a lényeg, 20

E tekintetben is alighanem tanulságos lenne a nemrégiben felfedezett, a „civilizációtól még nem fertőzött” délamerikai törzsek életviszonyainak a tanulmányozása. A gondolat nem új: Teodor Reich professzor kiterjedt kutatásokat folytatott a polinéz szigetvilágban egyidejűleg vizsgálható különböző fejlettségi szinten lévő törzsek körében (vö.: Kriminalisztika 1–2, I. köt. 15. old.). 21 Vö.: Bevezetés a kriminalisztikába 9–10. old. Csak érdekességként: a jelenlegi KIR Hermon rabszolgának az i.e. 145-ből, Alexandriából fennmaradt, kiváló személyleírást (és mai értelemben vett díjkitűzést is) tartalmazó „körözése” nyomán kapta az elnevezését. 22 Talán érthető, hogy miért okozott legalább is meglepetést, hogy az 1998. évi XIX. Tv. (Be.) első változatának 89–92. §-ai (amelyeket „szerencsére” a törvény hatályba léptetése előtt töröltek) a tanú fogadalomtételéről(!) szóltak. 23 Bár Magyarországon 1790-ben törvénybe iktatták a kínvallatás megszüntetését, de még 1861-ben is kiadtak olyan utasítást, amely megtiltja a kegyetlenkedést és a kínvallatást – csak éppen előírja, hogy „a gyanúst vagy bűnöst, bűntársai vagy bűncselekménye kipuhatolása végett rövid, de hatályos kihallgatás alá vehetik” – ami a gyakorlatban fenyegetést, verést, gúzsbakötést jelentett.

10


az úrvacsora-próba) esetében nem is a vallomás beszerzése és elbírálása volt a lényeg, hanem az, hogy „az isteni hatalom” kinek az igazát „bizonyítja”. Az ún. inkvizitórius (nyomozóelvű – korabeli magyar elnevezéssel: „faggató”) eljárásban a tortúra a gyanúsított szólásra bírására irányul. Így válik a „bizonyítékok királynőjé”-vé a beismerő vallomás, amelynek beszerzése érdekében a kínvallatás számtalan módját (hüvelykszorító, spanyolcsizma, nyújtás, tüzes vasakkal, fogókkal kínzás stb.) agyalták ki. Ugyanakkor általában nem a kínvallatásnak – illetőleg az ennek során elmondottaknak, hanem az eskü alatt tett vallomásnak van bizonyító ereje. A „bizonyítékok értékelése” legalább is érdekes: aki túlélte a kínvallatást, vagy nem fulladt meg a vízpróba során, az pontosan ezzel „bizonyította”, hogy boszorkány, hogy az ördöggel cimborál. Mindezek mellett az ún. kötött bizonyítási rendszerben nem a bizonyító erő képezi a vizsgálat tárgyát és a döntés alapját, hanem a bizonyítékok szükséges száma. A törvény részint a bizonyíték érvényesnek minősített megjelenési formáját (pl. „két kifogástalan tanú egybehangzó vallomása”), valamint a bizonyíték értékét/erejét („egész”, „fél”, „negyed”) is meghatározta. Ez a rendszer azonban (mint tudjuk) nem vált be. Eltűnésével viszont a bizonyítás tartami oldala is kiesett a jog – az eljárási jog – szabályozási (és érdemi érdeklődési) köréből. A felvilágosodás eszméinek hatására a kínvallatás eltörlése, a formális bizonyítási elmélet helyett a szabad bizonyítási rendszer kiépítése, a bíró belső meggyőződésének központba állítása szükségszerűen magával hozta a tények valóságos feltárására alkalmas módszerek kidolgozása, megteremtése iránti igényt. A tudományok és a technika fejlődése pedig egyre több és több lehetőséget nyújtott arra, hogy ne csupán az emlékezet szolgáljon egy múltbeli esemény feltárásának és megítélésének alapjául, hanem a tárgyiasult elváltozások is. Immáron megnyílt az út a kriminalisztika előtt. Ne feledjük: ezzel persze még korántsem dőlt el az a kérdés, hogy hol is üljünk, a ló jobboldalán (személyi bizonyítékok), vagy baloldalán (tárgyi bizonyítási eszközök), hogy hozzájuk képest menynyivel jobb vagy megbízhatóbb a „kombinált adat- illetve bizonyítékforrás” (a szakvélemény) – merthogy a modern bűnüldözés, és ezen belül a kriminalisztika története az eredmények mellett bizony tele van balfogásokkal és hibás nézetekkel is. És még egy megjegyzés. Nem mosható össze az inkvizíció, és az inkvizitórius eljárás. Az inkvizíció maga rettenet: a „másként gondolkodók”, a „boszorkányok”, a katolikus egyház útjait/érdekeit ilyenolyan módon keresztezők (stb.) módszeres kiirtása; az emberiség (és a vallás) történetének egyik nagy szégyenfoltja. Az inkvizitórius (nyomozóelvű) büntetőeljárás Európában – főként Franciaországban és a német-római birodalom területén a XIV–XV. századtól kezdve alakult ki, és tulajdonképpen a XIX. század közepéig ez volt az uralkodó. Az inkvizítor hivatalból indított eljárást, és céljául tűzte ki az anyagi igazság ésszerű alapon való kiderítését – emiatt (is) fontos szerepet töltött be a kriminalisztika kialakulásában.

1.1.4. A kriminalisztika kialakulása24 Kétségtelen, hogy a legelső szakírók a nyomozással a büntetőeljárás-jog egyik problémaköreként foglalkoznak.25 Például Franz von Jagemann 1838-ban és 1841-ben kiadott kétkötetes, „A bírósági vizsgálati tan kézikönyve” című munkájában egy önálló tudomány szükségessége mellett foglal állást, amelyben „mindazokat az ismereteket és tapasztalati elveket kell öszszefoglalni, amelyek segítségével a leggyorsabban, legbiztosabban és legtárgyilagosabban, törvényes úton ki lehet deríteni az elkövetett bűncselekmény valódi tényállását”.

24

Lásd hozzá: Kriminalisztika 1–2., I. fejezet. Az alcím nem tér ki az angolszász területre. A szakirodalom ide sorolja a stuttgarti Bolley 1809-ben, a göttingai Bauer 1823-ban, a bécsi Kitka 1831-ben kiadott munkáit is.

25

11


Hans Gross26 1893-ban megjelent, „A vizsgálóbíró kézikönyve” című munkája már „igazi” kriminalisztika: többek között a kor tudományos eredményeire támaszkodva egy sor mai értelemben az igazságügyi orvostan, a krimináltechnika körébe tartozó kérdést tárgyal; felhívja a kriminalisták (lényegében a vizsgálóbíróról van szó) figyelmét arra, hogy fokozott mértékben vegyék igénybe a természettudományok és a technika lehetőségeit, hiszen ez megoldhatatlannak látszó problémák esetében is segítséget nyújt a számukra. Gross használja először – bár a bűnügyi segédtudományok gyűjtőneveként – a kriminalisztika elnevezést. A tudományos-technikai fejlődés elsősorban a krimináltechnikai ágazatok kialakulásának kedvez. Hogy csupán néhány példát említsünk: – az ujjnyomok tudományos vizsgálata a XVII. században kezdődik: Malpighi feltárta az emberi bőr szerkezetét; Purkyne (cseh piarista pap, tudós polihisztor) 1823-ban kiadott orvosi munkájában már 9 főcsoportba sorolja az ujjnyomokat; Henry (az angol gyarmati közigazgatás rendőrtisztviselője) és Galton antropológus kidolgozza az első, ujjnyomatok vizsgálatán alapuló személyazonosítási és nyilvántartási rendszert; – Teichmann 1853-ban kidolgozza a nyomokban talált vérszennyeződés kimutatásának; Uhlenhut pedig 1901-ben az emberi és állati vér megkülönböztetésének módszerét; ugyanezen évben Landsteiner felfedezi a vércsoportokat (az ABO vércsoportrendszert); – 1861-ben Virchow először számol be az igazságügyi hajvizsgálat problémáiról; 1910-ben jelenik meg Balthazard és Lambert „Az ember és az állat szőrzete” című, az összehasonlító hajvizsgálat alapjait összefoglaló közös műve; – 1889-ben Popp megalapítja az első anyagmaradványokat vizsgáló laboratóriumot; – Bertillon27 1879-ben javaslatot tesz a bűnözők testmérések útján azonosítására; módszerét alkalmazva Párizsban (és később Londonban) kartonnyilvántartást állítanak fel a bűnözőkről, amely a személyleírásukat, fényképüket és csontrendszerük 11, „tudományos alapossággal” megállapított méretét tartalmazta; ugyanő már kézírásvizsgálattal is foglalkozik; – a cári Oroszországban Burinszkij kidolgozza a kriminalisztikai szakértői vélemény tudományos alapjait (úttörő jellegű az 1903-ban Szentpétervárott megjelent „Az okmányok bírósági vizsgálata” c. munkája); ő alkalmazza először az okmányok fényképezés segítségével történő speciális vizsgálatát, a tárgyi bizonyítékok fényképfelvétellel rögzítését – emiatt a bűnügyi fényképezés megalapítójának is tekintik – és folytathatnánk a sort.

Amíg a krimináltechnika alapjainak megteremtése és fejlődése elsősorban természettudósok, addig a krimináltaktikai módszerek kialakulása (az eljárásjogi szabályokhoz kapcsolva) főként a büntetőjog-tudomány művelőinek munkásságához fűződik. A bűnüldözésben – egyrészt a büntetőjogi tanok hatására, másrészt a természettudományos eszközök és módszerek sikerein felbuzdulva – többen szívesen háttérbe szorítanák a személyi bizonyítékokat, helyettük a technikai lehetőségekben látják mind az eljárás pártatlanságának és objektivitásának, mind az egyre növekvő és minőségében is változó bűnözés elleni hatékony fellépésnek és a komplikált bűnesetek megoldásának a biztosítékát. A tárgyi bizonyítási eszközök szerepe ténylegesen megnövekszik, a polgári kriminalisztika egyre inkább technikai jellegű tudománnyá válik – miközben az egyes természettudományos eszközök és módszerek fejlettségi szintjének figyelmen kívül hagyása (tárgyi bizonyítékok túlértékelése) még századunkban is számos tévedéshez is vezet.28 26

Hans Gross (Groß) (1847–1915) grazi vizsgálóbíró, az Osztrák-Magyar monarchia jeles büntetőjogásza és szakírója. Könyve 15 éven belül már ötödik kiadását érte meg, ami abban az időben egy szakkönyv tekintetében óriási érdeklődést bizonyított (végül kilencszer adták ki). Gross alapította az „Archiv für Kriminologie” folyóiratot is. 27 Alphonse Bertillon a párizsi rendőrség személyazonosító hivatalát vezette. Tevékenysége ellentmondásos: bár kétségtelenül sokat tett a fejlődés érdekében, egyes nézetei nem bizonyultak időtállónak. A Dreyfus-ügyben adott írásszakértői véleménye elrettentő példája a tudományos köntösbe öltöztetett ostoba önteltségnek. 28 Ezt igen szemléletesen és érthetően mutatja be Jürgen Thorwald „A detektívek órája” című művében (Minerva, Budapest 1973.), amelyet ezért sem hiábavaló tanulmányozni.

12


Bár a kényszervallatás a második világháborút követően sem szűnt meg teljesen (a fizikai és a pszichikai kényszer különböző módszereit persze – hacsak nem a mindenkori politikai rendszer „ellenségeiről” van szó – nem igazán a felsőbb rétegek tagjaival szemben „szokás” alkalmazni), már a századforduló környékén megindulnak a kihallgatási taktika kidolgozását szolgáló kutatások is. A kihallgatás-pszichológiai kísérletek igyekeznek feltárni az észlelés, az emlékezet, a megfigyelő és visszaadó képesség sajátosságait, törvényszerűségeit; meghatározni a kikérdezés helyes módszereit. Megállapítják, hogy jobb a tanúkat minél előbb kihallgatni, mert az idő múlásával szaporodnak a visszaemlékezés hibái; hogy a feltett kérdések tartalma és módja erősen befolyásolja a feleletet; és általában megbízhatóbb adatokhoz lehet jutni a szabad, kötetlen elmondás alapján. Rájönnek, hogy a tanúk pontosabban figyelik meg és adják vissza a szakképzettségük körébe eső tényeket; bebizonyítják a származékos vallomások bizonyító erejének korlátozottságát – stb. Voltak persze vadhajtások is: az „igazságszérum”, a telepátia nem bizonyult időtállónak, mint ahogyan az ún. tényállás-diagnózis29 sem, bár annak tapasztalatai végül is hozzájárultak a kikérdezés technikájának fejlődéséhez. Ugyanakkor a sokáig tudománytalannak tartott „hazugságvizsgáló gép” túlélte a bírálatokat: ma már elfogadott – és főként a felderítésben igen eredményes is – a poligráf szigorú szabályokhoz kötött alkalmazása.30

Bár Magyarország kezdetben nagyjából fél évszázadot „késett” az európai fejlődéshez képest, a XX. század elejére már „behozta” a lemaradást. Következzék néhány szó a kriminalisztika hazai „pályafutásáról” – és egyes hozzá kapcsolód intézményekről, az oktatásról stb. 1793-ban Pesten önálló tanszéket kap az orvosi karon az államorvostan, ezzel megkezdődik igazságügyi orvostan oktatása; egy évvel később kiadják az első magyar nyelvű tankönyvet is.31 1890-ben Budapesten – Párizs (1880) után Európában másodikként – megnyitja kapuit az igazságügyi orvostani intézet. Fellatár Emil műegyetemi vegyészprofesszor vezetésével 1871-ben létrejön az Igazságügyi Vegyészeti Intézet; az ő munkásságának köszönhető, hogy 1888-ban megalapítják az Országos Igazságügyi Toxikológiai Intézetet. 1861. tavaszán megszervezik Pest város polgári rendőrségét: ekkor még mindig bevett módszere a nyomozásnak az ismert rovott múltú személyek, az idegenek, csavargók összegyűjtése és vallatása. Öt év múlva központosítják a bűnügyek elintézését, 1871-ben felállítják a királyi bíróságokat és ügyészségeket, rövidesen nyilvántartást vezetnek a kihágási ügyekről. 1872-ben létrejön a fővárosi államrendőrség, 1886-ban munkába állnak az első detektívek, 1888-ban megírják az első, két év múlva az új detektív szolgálati szabályzatot. 1885-ben a nagyrészt magánjellegű feljegyzéseket felváltja az első hivatalos nyilvántartás, 1890-ben megkezdődik annak rendszeres vezetése és fejlesztése; a világkiállításra a nemzetközi zsebmetszőkről már külön kézi, fényképes nyilvántartást is készítenek. Egy kis közbevetés. Az 1890-es éveknek további eredményei is vannak: felderítik a hírhedt „posztkiszli”-ügyet, (Csombor Imre és Supisich József 1884. január 5-én lopták el a belvárosi főpostáról a 240000 forintot tartalmazó vasládikát, elfogásukra 1895-ben került sor); Európa rendőri szerveit megelőzve elfogják a Dimitru Papakoszta vezette nemzetközi kasszafúró bandát – és ami nem kevésbé fontos: nyomozói tanfolyamokat, vizsgákat szerveznek. 1903-ban – a kontinensen elsőként – létrehozzák az ujjnyomat-nyilvántartást.32 1904-ben már hatezer nyilvántartólap van a gyűjteményben. Ez időben – az 1909-ben országossá fejlesztett – bűnügyi nyilvántartás már több, mint 75000 személy adatait, illetve majd 11000 személy kb. 65000 fényképét tartalmazza. 29

Karel Čapek Rouss professzor kísérlete c. novellája igen szórakoztató formában tárja elénk a módszer erényeit és hibáit. 30 Ma meglehetősen elterjedt a grafológia – csak kérdés, hogy miben és mennyire nyújt megbízható eredményeket? Lehet, hasonló utat jár majd be, mint a poligráf – főként, ha arra a célra alkalmazzák, amire való, és nem az írásszakértői kompetenciába tartozó vizsgálatok helyett. 31 Rácz Sámuel: A törvényes orvosi tudományokról és az orvosi políciáról. 32 Angliában 1894-ben az ujjnyomat-nyilvántartást a Bertillon-féle testmérési módszerekkel együtt vezették be, utóbbit nálunk elvetették.

13


A második világháború időszakában komoly csapást szenvedett el az Országos Bűnügyi Nyilvántartó Hivatal és a bűnügyi laboratórium. A fejlődés lényegében 1948-tól indul el: 1950-ben létrejön (országos hatáskörrel) a Budapesti Főkapitányság bűnügyi technikai alosztálya; 1953-ban a Belügyminisztérium Országos Rendőr-főkapitányságának Krimináltechnikai Alosztálya (később osztálya, ma BSzKI33), megkezdődik a bűnügyi technikus-képzés; 1954-ben újjászervezik az igazságügyi szakértői szervezetet stb. 1804-ben Stur József büntetőjogi tankönyvében már szó esik nyomozási kérdésekről; 1819-ben Vuchetich Mátyás kézikönyve34 kitér a büntetőjog segédtudományaira; 1897-ben (Gross munkája nyomán) kiadják az első magyar nyelvű kriminalisztikai tankönyvet. 1912-ben Angyal Pál az egyetemi jogi képzésben bevezette a kriminalisztika szeminárium-szerű oktatását. Az 1948-ban létrehozott Rendőr Akadémián a kriminalisztika már a fő tantárgyak egyike. 1961től a budapesti jogi karon is önálló tantárgy – itt az oktatást először Viski László, később Molnár József vezeti. 1961-ben jelenik meg a híres Kriminalisztika Általános Rész c. tankönyv is, amelyben a kriminalisztikát a bűncselekmények megelőzésének, felderítésének és bizonyításának célját szolgáló tudományként definiálják. A Rendőr Akadémia „jogutódjaként” 1971-ben megalapított Rendőrtiszti Főiskolán kezdettől fogva mind a mai napig országos viszonylatban a legmagasabb óraszámban történik a kriminalisztika oktatása. S (ha a különböző szervezeti megoldások miatt nem is mindig) önálló tanszéket kap a kriminalisztika – és természetesen kutatómunka is folyik. 1973-ban kiadják az első három kötetes) Kriminálmetodika (ilyen széles skálájú, egységes tankönyv az óta sem született). Az RTF, illetőleg a jogi egyetemek mellett a kriminalisztika „fellegvárai” a már említett BSzKI, valamint az (alapításakor a kriminalisztikai, később a kriminológiai és kriminalisztikai megnevezést viselő) Országos Kriminológiai Intézet. Nemzetközi hírnevet szerzett a (mára már csupán az ORFK Oktatási Igazgatóságának „részlegeként” működő dunakeszi) Kutyavezető-képző Iskola. 1991-ig sok igen jó oktatófilmet készített (az átszervezések áldozatául esett) BM Filmstúdió. Jelentős szerepe van a néhány éve működő ORFK Nemzetközi Rendészeti Akadémiának (ILEA)35 is – és így tovább. A gazdag hazai szakirodalomból kiemelve (ha csak példálózó jelleggel is) említsük meg a „szakmai ismeretterjesztést” szolgáló, viszonylag hozzáférhető kiadványokat. 1953-tól létezik szakfolyóiratként a Rendőrségi Szemle (később Belügyi Szemle, illetve Rendészeti Szemle). 1969-től jelentek meg a Bűnügyi Technikai Közlemények. Egy időben a BM Tanulmányi és Propaganda Csoportfőnökség is kiadott egy (részben titkosnak, illetve szigorúan titkosnak minősített műveket is tartalmazó) sorozatot Bűnügyi Tanulmányok elnevezéssel; és rendszeresen jelentek meg az OKKrI gondozásában a Kriminológiai és Kriminalisztikai Tanulmányok (vagy évkönyvek). Az RTF a „Főiskolai Figyelő”, majd a „Rendvédelmi Füzetek” kiadásával nyújt(ott) lehetőséget egyebek mellett kriminalisztikai tárgyú tanulmányok közzétételére is. Sok hasznos gondolat/írás jelenhetett meg az ORFK Tájékoztatóban, illetőleg annak különszámaiban – stb.36

33

Bűnügyi Szakértői és Kutatóintézet. Rendőroktatási jegyzetről lévén szó, tudományos munkásságukra figyelemmel illő megemlíteni két nevet. Az Intézet első igazgatója a nemrég elhunyt dr. Kertész Imre, a hazai kriminalisztika kiemelkedő tudósegyénisége volt, mondhatni neki köszönhető az osztályból nemzetközi hírű intézetté átalakulás. A jelenlegi igazgató dr. Lontainé dr. Santora Zsófia, vezetése alatt az Intézet a mostani szűkös anyagi helyzetben is képes volt megmaradni az élvonalban. 34 A Magyar büntetőjog rendszere; a Magyar Közlöny Lap- és Könyvkiadó most jelentette meg (dr. Király Tibor fordításában), reprint jellegű kiadásban. 35 Itt az eredeti elnevezést és besorolást használjuk, e tekintetben napjainkban is változás várható. 36 Mindezen előzmények ellenére – sajnálatos módon – manapság nemigen beszélhetünk arról, hogy lenne valódi, a szakma folyamatos tájékoztatását, a tapasztalatok közzétételét szolgáló/biztosító kiadvány, holott arra igazán nagy szükség lenne. Hogy mást ne is említsünk: az RTF tudományos diákköreiben részt vevő, feladatokat vállaló hallgatók az elmúlt évtizedben számtalan igencsak hasznosítható, színvonalas, a szakmai közérdeklődésre joggal igényt tartó pályamunkát készítettek, melyek közül igen csak keveset sikerült ténylegesen hozzáférhetővé tennünk. S ami még rosszabb, elenyészőnek mondható a gyakorlati szakembereknek a mindennapos munkában hasznosítható ilyetén publikációinak a száma.

14


1.2. A KRIMINALISZTIKA FOGALMA, TÁRGYA, BELSŐ RENDSZERE Mint láthattuk, a kriminalisztika a bűnüldözési igények talaján, mintegy a büntetőjogtudomány segédtudományaként alakult ki. Célja a bűncselekmények felderítésének és bizonyításának minél hatékonyabb elősegítése volt, melynek érdekében rendőrtisztviselők, jogászok, természettudósok és más szakemberek sora foglalkozott minden olyan dologgal, amiben lehetőséget látott a megfelelőnek tűnő eszközök, módszerek, eljárásmódok kidolgozására. A fejlődés folyamatában egyre inkább bebizonyosodott, hogy a kriminalisztika eredményei nem csak a büntetőeljárásban hasznosíthatók, így lassanként módosultak a fogalmával, tárgyával, feladatával kapcsolatos nézetek is; ami természetesen tükröződik a kriminalisztika mibenlétére, rendeltetésére vonatkozó meghatározásokban is. A korábbi évtizedek magyar nyelvű szakirodalma a kriminalisztika fogalmát különböző módokon adja meg. Az egyes meghatározásokra jellemző, hogy előtérbe helyezik a kriminalisztika és a büntetőeljárás szoros kapcsolatát, illetőleg feladatai közül egyeseket hangsúlyozottan kiemelnek. Például: a) „A kriminalisztika (a latin „crimen”, bűncselekmény szóból, magyarul: bűnügyi nyomozástan) a bűncselekmények nyomozásának, felderítésének tudománya. Célja, hogy a tételes jog által meghatározott keretekben olyan módszereket és eljárásokat dolgozzon ki, amelyek segítségével a készülő bűncselekmények leleplezhetők, megakadályozhatók, a már elkövetett bűncselekmények felderíthetők, elkövetőjük megállapítható és felelősségre vonható.” b) „A kriminalisztika a bűncselekmények megelőzése, felderítése és bizonyítása érdekében dolgoz ki tudományosan megalapozott módszereket. Annak érdekében, hogy a büntetőeljárás során az igazság megállapítható legyen, tanulmányozza a bizonyítékok keletkezésének törvényszerűségeit, módszereket dolgoz ki a bizonyítási eszközök felkutatásához, összegyűjtéséhez és értékeléséhez.” c) „A kriminalisztika a bűncselekmények felderítésének, nyomozásának tudománya” 37 Az idézett meghatározások közös vonása a kriminalisztika szerepének a büntetőügyekre korlátozása. A bűnmegelőzésről csak a második szól, de nem pontosan, mert azt a látszatot kelti, mintha az általános bűnmegelőzés tartozna a kriminalisztika feladatkörébe. Az a) változatban megtaláljuk azt a hivatkozást is, amely magyarázatot ad a bűnügyi nyomozástan elnevezés (amely egyes szerzők szerint csupán rossz fordítás eredménye) elterjedésére és elfogadottságára. Itt megjegyezendő, hogy a rendőroktatásban a „Nyomozástan”, illetve a „Bűnügyi nyomozástani ismeretek” annak a tantárgynak a hivatalos (a szakmai berkekben közismert és eléggé pontosnak tűnő) megjelölése, amely magába foglalja a bűnügyek nyílt (rendőrségi) nyomozására vonatkozó büntetőeljárás-jogi és kriminalisztikai komplex ismeretanyagot (lásd például – akár évtizedekre visszamenően is – a ma „rendészeti szakközépiskola” elnevezéssel működő alap-, illetve középfokú oktatási intézmények tanmeneteit). A szakirodalomban a fogalom olyan (kevéssé ismert) megközelítésével is találkozhatunk, amely már utal és reagál az előbbi észrevételekre: „Figyelemmel arra, hogy a kriminalisztikai eszközöket és módszereket ... más jogágakban ... a büntetőeljárás lefolytatása szükségességének eldöntésében … a bírósági szakasz során, valamint a bűnözés megelőzésének a más bűnügyi tudományok tárgyához nem tartozó kérdései körében egyaránt alkalmazzuk, helyesebb a kriminalisztikát bűnügyi nyomozástan helyett a társadalom és természettudományokra támaszkodó komplex jellegű bűnügyi tudománynak, a bizonyítékok megszerzése és értékelése, valamint a konkrét bűnmegelőzés tudományának nevezzük.”38 37 Lásd: a) Kriminalisztika Általános Rész 8. old.; b) Krimináltaktika (jegyzet, RTF. 1993.) I. kötet, 5. old.; c) Magyar Larousse Enciklopédia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1992.) II. kötet 567. old. 38 Lakatos János: Bűnügyi ismeretek III. Nyomozástani ismeretek (jegyzet, BM Könyvkiadó, 1986.) 10. old. Azért érdekes a „bűnügyi tudomány” megjelölés beemelése a fogalomba, mert nem csak fogalmi, hanem rendszertani nézetkülönbségek is vannak. Így pl. voltak olyan törekvések, amelyek az 1990-es években – a felsőoktatási intézmények integrálásához, akkreditációjához kapcsolódó érdekeik szerint – a kriminalisztikát a hadtudo-

15


Itt azért feltétlenül megemlítendő, hogy már a Kriminalisztika Általános Részben is szó esik a más eljárásokban való alkalmazás lehetőségéről.

Minthogy az ún. kriminalisztikai gondolkodásban elfogadott az a filozófiai tétel, mely szerint az igazság kritériuma a gyakorlat, azaz az elméleti megállapítások helyességét a gyakorlat igazolja, így a kriminalisztikának a tudományok rendszerében betöltött helyével, funkciójával, tárgyával, belső felosztásával kapcsolatban a hazai, valóságos viszonyokat és gyakorlatot célszerű irányadónak tekinteni. Többek között a kriminalisztika hazai fejlődéstörténetét, a „tudomány” megjelöléshez fűződő kritériumok meglétét, a kriminalisztikával szemben támasztott gyakorlati elvárásokat stb. Ez persze nem zárja ki a külföldi tapasztalatok, tudományos eredmények, álláspontok figyelembe vételét és szükséges mértékű adaptálását. A tényleges viszonyok ismeretében alighanem joggal jelenthetjük ki, hogy a hazai tudományos életben, valamint az igazságügyi, a rendőri szervek és más nyomozóhatóságok gyakorlatában a kriminalisztika önálló bűnügyi tudomány, amelynek fő funkciója továbbra is a bűnüldözésből rá háruló feladatok teljesítése (és ebből adódóan szorosak a büntető anyagiés eljárásjoghoz fűződő kapcsolatai), ugyanakkor azonban alkalmazási területe messze meghaladja a bűncselekmények megelőzését, felderítését és bizonyítását.39 Másképpen fogalmazva: ha a kriminalisztikát tulajdonképpen mindenütt alkalmazzuk, ahol felderítésre és bizonyításra van szükség akkor ezt a problémát nem lehet megkerülni az elmélet továbbfejlesztése során sem. Márpedig a gyakorlat azt mutatja, hogy a rendőri munka minden területén, és a más szervek által folytatott államigazgatási, szabálysértési, munkajogi, polgári peres stb. eljárásokban, továbbá az utóbbi években alapjaiban megváltozott személyés vagyonvédelem területén is jelentős szerepet játszanak a kriminalisztikai ismeretek. Figyelembe kell venni azt is, hogy gyökeresen megváltozott a titkos információgyűjtés szabályozása, és ez más megvilágításba helyezi annak a kriminalisztikához fűződő kapcsolatát.40 Látható, hogy nem lehet a „hagyományos felfogáshoz” ragaszkodni, hogy pontosítani kell a kriminalisztika tárgyát, feladatát. Azaz: a kriminalisztikának a „hagyományos” alkalmazási területeire vonatkozó állásfoglalást „az elmúlt évtizedek alapján ki kell egészíteni”, mert „a kriminalisztika felhasználási területeinek köre az igazságszolgáltatás, az államigazgatás mellett ugyanis ma már kiterjed a biztonsági és a magánnyomozói tevékenységre létrejött üzleti vállalkozásokra is”… „a kriminalisztika alapvető célja a bűncselekményekkel vagy más jogilag releváns eseményekkel kapcsolatos megismerés, amely meghatározott tények megállapításából és a vonatkozó okozati összefüggések feltárásából áll”.41 Az elmondottakkal alighanem összhangban áll a kriminalisztika fogalmáról, funkciójáról, tárgyáról szóló, a Rendőrtiszti Főiskola „hivatalos” jegyzetében42 szereplő következő idézet:

mányok körébe kívánták sorolni. Erre alapot nyújtott az a korábbi felfogás és gyakorlat is, hogy a tudományos fokozat megszerzéséhez készített kriminalisztikai tárgyú értekezéseket többnyire nem az állam- és jogtudományok, hanem a hadtudományok körében fogadták el. Ma már reális lehetőségnek látszik a „kriminalista” tudományos fokozat megszerzése – lásd a PTE doktori iskoláját, a „bűnügyi szakjogász” továbbképzési szak(ok) megjelenését, stb. 39 Már csak ezért sem fogadhatjuk el azt – az alapvetően eljárásjogi szemléletet kifejező – nézetet, miszerint a kriminalisztika a büntetőjog-tudomány segédtudománya (más vélemények szerint „alkalmazott büntetőeljárásjog”). Lásd még: Állam- és Jogtudományi Enciklopédia (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1980.) 1042–1043. old. 40 Lásd: a Rendőrségről szóló 1994. évi XXXIV. (a továbbiakban Rtv.) és a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. tv. (a továbbiakban Be.) vonatkozó rendelkezéseit. Mivel a titkos információgyűjtés („titkos adatszerzés” néven) helyet kapott a büntetőeljárási törvényben, így azt automatikusan a kriminalisztika tárgyának és feladatának kell tekinteni. 41 Katona, im. 43. old. 42 Bevezetés a kriminalisztikába.

16


„A kriminalisztika multidiszciplináris bűnügyi tudomány, amely a hatályos jogi szabályozásnak megfelelően tudományosan megalapozott eszközöket, módszereket és eljárásokat dolgoz ki a felderítés és a bizonyítás, valamint a bűncselekmények megelőzése érdekében. A kriminalisztika feladata, hogy kidolgozza – a bűncselekmények megelőzésére, megszakítására, felderítésére, bizonyítására alkalmas eszközöket és módszereket, továbbá – azokat az eljárásmódokat (technológiát, normákat, elveket, ajánlásokat), amelyek biztosítják a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a büntetőeljárásban, valamint minden más olyan jogágban, eljárásban, tevékenységben való hatékony felhasználását, ahol jogalkalmazási célú ténymegállapításra van szükség. Feladatából adódóan a kriminalisztika tárgyát képezi: – a bűncselekmények közvetlen okainak és az elkövetésüket lehetővé tevő körülményeknek a vizsgálata a bűnözés megelőzésére alkalmas kriminalisztikai eszközök és módszerek kifejlesztése végett; – a jogalkalmazási célú ténymegállapítás érdekében a bizonyítékok keletkezési törvényszerűségeinek feltárása a felkutatásukra, rögzítésükre, vizsgálatukra és értékelésükre alkalmas eszközök és módszerek kidolgozása céljából; – az erők, eszközök, módszerek, illetve a bizonyítási eljárások és eszközök felhasználási, alkalmazási feltételeinek és lehetőségeinek tanulmányozása a nyomozás (az eljárás) sikeres, gazdaságos lefolytatását biztosító célszerű, hatékony eljárásmódok, modellek, ajánlások kidolgozása és a gyakorlati tapasztalatok hasznosítása érdekében.” Talán nem árt az elmondottakhoz magyarázatképpen hozzáfűzni néhány gondolatot. A kriminalisztikának nem az általános bűnmegelőzés a feladata, hanem a felderítési tapasztalatoknak, valamint a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a megelőzésben való hasznosítása. E tekintetben sajátos kettősség jellemzi, mert amellett, hogy mit tehetnek, illetve tegyenek a hatóságok azzal is foglalkozik, hogy és mit tehetnek, illetve tegyenek a potenciális sértettek, valamint a bűnüldözés más részvevői – akár egyénileg, önállóan, akár a hatóságokkal együttműködve. Az eszközök, módszerek és alkalmazásuk módozatainak kidolgozása során nem lehet figyelmen kívül hagyni egyetlen érintett területet sem. Egyrészt nincs olyan tudományos eredmény, amelyet előbbutóbb ne használnának fel mindenféle lehetséges módon – ez alól a kriminalisztika sem lehet kivétel; másrészt valóságos igényt kell kielégíteni. Ahhoz viszont, hogy bármiféle eszközt, módszert, alkalmazási technológiát, ajánlást ki lehessen dolgozni, nyilvánvalóan fel kell tárni, meg kell ismerni az adott dolog természetét. Tévedés azt hinni, hogy csupán tudományos kérdésről lenne szó; mert ugyanezen ismeretek jelentős részére a gyakorlati szakembereknek is szükségük van. (Nagyon egyszerű példával élve: ha tudom, hogyan jön létre az ujjnyom, és tudom, hogy miféle ujjnyomot miképpen lehet előhívni, valamint az eljárási szabályoknak is megfelelően rögzíteni, és mely esetben kell ehhez nálam felkészültebb szakembereket igénybe vennem, akkor valóban esély van arra, hogy ne hibázzak). A kriminalisztika összességében a hatékonyságról szól: van egy adott feladat és lássuk, hogyan lehet azt minél kisebb befektetéssel és kockázattal, gyorsan és jól megoldani. Ide tartozik, hogy milyen tanulsággal, ötletekkel szolgálnak a gyakorlati tapasztalatok; s hogy mely eljárási formában miképpen alkalmazhatók az egyes erők, eszközök és módszerek, s azokat hogyan lehet meghatározott célok érdekében specializálni (lásd például a nyilvántartások, a nyomozás tervezése-szervezése, a forrónyomos felderítés, a körözés, a személyazonosítás, a kriminálmetodikai tételek szerepét a nyomozás hatékonyságának növelésében).

A hazai szakirodalomban már több mint fél évszázada tartja magát az a nézet, hogy a kriminalisztika három, egymással szoros kapcsolatban álló ága két főrészhez tartozik: az általános részhez a technika és a taktika, a különös részhez a metodika. Mára ez némiképp módosult: amint egy-egy új(abb) terület határozottan körvonalazódott, azok helyét is meg kellett határozni. A kriminalisztikában az általános részbe soroljuk azokat a tételeket (tételcsoportokat, sőt ágakat), amelyek általános érvényűek, az egész kriminalisztikát érintik, illetve amelyek a tárgyukat nem az egyedi alkalmazás, hanem a teljes körűség szem előtt tartásával dolgozzák fel.

17


A különös részhez tartozás az egyediséghez kötődik; a különös részi tételek az általános részre épülnek, itt az általános érvényű ismeretanyag specializálásáról, esettípusokra alkalmazásáról van szó. A legújabb álláspont szerint

– az általános részhez tartoznak a kriminalisztikai elméletek, a krimináltechnika, a

krimináltaktika, a kriminalisztika története és a kriminálstratégia; – a különös részhez a kriminálmetodika; 43 – míg mindkét részhez egyformán kötődik az ún. bűnügyi szolgálati ismeretek. 1.3. VITÁS KÉRDÉSEK, PROBLÉMÁK, PERSPEKTÍVÁK

A kissé hosszas „felvezetés” után térjünk vissza a fejezetet bevezető kérdéseinkhez, s persze a menet közben megemlített problémákhoz. 1.3.1. Tudomány(ág)-e a kriminalisztika? Alighanem igen. Függetlenül attól, hogy világszerte hol miképpen nevezik meg e stúdiumot: létezik mint elmélet, létezik mint gyakorlat, és létezik mint egy valóságos társadalmi igény megjelenítője: mert szükség van mindazon, a különféle ügyekben való jogalkalmazást közvetlenül támogató, tudományosan megalapozott eszközökre és módszerekre, amelyek segítségével megoldható az alapul szolgáló tények szakszerű, objektív feltárása és reális értékelése – ha úgy tetszik: a ténymegállapítás, a felderítés és a bizonyítás. Mi azt állítjuk, hogy a kriminalisztika tudomány, amely kialakulásánál, eredeti rendeltetésénél fogva szorosan kapcsolódik a büntetőeljárás-joghoz, következésképpen a bűnügyi tudományok rendszerébe tartozik; de mind „érdeklődési” köre (tárgya), mind tényleges felhasználhatósága (funkciója, alkalmazási köre) már igen régóta túlterjed (meghaladja) a bűnügyek nyomozásának problémáit. A nyomozással sem csak mint a bűnügyek megoldásának, hanem mint a jogi szempontból releváns múltbeli esemény megismerésének (felderítésének, bizonyításának) módszerével foglalkozik. 1.3.2. A kriminalisztika fogalmának meghatározása Azon lehet vitatkozni, hogy miképpen definiálhatjuk a kriminalisztikát; azon már kevésbé, hogy valamiféle meghatározásra szükség van – végül is, ha nem tudjuk megmondani a szó jelentését, akkor hogy van merszünk tudományról beszélni? Hasonló kérdés a rendeltetésének/funkciójának és (konkrét) tárgyának „behatárolása”, a hozzá tartozó területeknek a rendszerbe foglalása, s nem utolsó sorban a tudományok rendszerében elfoglalt helyének a minél pontosabb megjelölése is. Nem állítjuk, hogy az általunk „használt” fogalom minden igény kielégítene, s hogy valóban a szükséges elemeket és megkülönböztető jegyeket tartalmazza. a) Nem kérdés, hogy a kriminalisztika széleskörű tudományos kapcsolatokkal rendelkezik, és (a természettudományoktól a számítástechnikáig) sokféle tudományterület módszereit, eredményeit adaptálja, alkalmazza, hasznosítja. Ezt a fajta „komplex jelleget” szokás manapság a tudományok rendszerében multidiszciplinárisnak nevezni. Némiképp aggályos hát, 43

Lásd hozzá: Bevezetés a kriminalisztikába 1.4. cím; Kriminalisztika 1–2. 4.2. cím.

18


hogy a szakirodalomban nem egy helyen interdiszciplinárisként jelölik a kriminalisztikát. (Végül is miféle „köztes” területről van szó?44) b) Az világos, hogy a jogfüggőség lényegi elem: a kriminalisztikának folyamatosan alkalmazkodnia kell a hatályos joghoz – ami gyakorta vezet ahhoz, hogy egyes tételeket többékevésbé át kell dolgozni, egyes eszközök, módszerek alkalmazásáráról le kell mondani – vagy éppen újra elő kell venni őket. (Erre mostanság meglehetősen sok példát hozhatunk fel.) c) Lassanként megtörni látszik azon nézet hegemóniája, hogy a kriminalisztika a bűnügyi nyomozással foglalkozik. Vagy másfél évtizede egyre több szó esik arról, hogy a nyomozás kriminalisztikai nézőpontból, tartalmát és lényegét tekintve is a múltbeli, jogalkalmazási szempontból releváns esemény megismerésének módszere – s hogy a nyomozáson belül milyen szerepe van a felderítésnek és a bizonyításnak. Ez ugyan kétségkívül felvet definícós, értelmezési, elnevezési problémákat is,45 de alighanem erre is lesz majd megoldás. Mindenesetre a gondolat számos kriminalisztikai tételben jelent már meg és nem csupán elméleti kérdésként, hanem konkrét ajánlások formájában is. Következésképp helyesebbnek tűnik, ha „a bűncselekmények megelőzése, megszakítása, felderítése, bizonyítása” helyett a definícióban külön jelző nélkül felderítésről és bizonyításról, valamint ezek eszköz- és módszertáráról beszélünk. Tekintettel arra, hogy a kriminalisztika számos olyan területen is felhasználható, ahol szükség van ugyan felderítésre/bizonyításra, de nem vagy nem feltétlenül a jogalkalmazás céljából (pl. őrzés-védelem, magánnyomozás, munkaügy), nem biztos, hogy helyettük a jogalkalmazási célú ténymegállapítást kellene fogalmi elemnek tekinteni. Számunkra mindenesetre megnyugtató, hogy a kriminalisztikával (is) foglalkozó számos hazai szaktekintély ma már legalább is megfontolást érdemlőnek tartja a kriminalisztika szerepének, tárgyának általunk preferált felfogását. 1.3.3. A kriminalisztika a tudományok rendszerében A büntetőeljárás(jog)hoz fűződő szoros kapcsolata miatt a kriminalisztikát nehéz „kiszakítani” a bűnügyi tudományok csoportjából. Mint azt (lábjegyzetben) már említettük, volt olyan hamvába holt elképzelés, hogy a hadtudományokhoz kellene sorolni – ez nem is érdemel több szót. Az viszont kétségtelen, hogy a hazai fejlődéstörténete (legalább is eddig) kifejezetten arra mutatott rá, hogy a kriminalisztika művelése, fejlesztése, oktatása túlsúllyal a rendőrségi berkekhez kötődik. Ez különösen igaz olyan ágaira, alkalmazási területeire, mint a krimináltechnika, a kriminálmetodika és a bűnügyi szolgálati ismeretek; illetőleg a nyomozás, a közigazgatási eljárás. Ne hagyjuk ki a krimináltaktikát sem: a hazai oktatási célú szakirodalom arra mutat, hogy a taktika fejlesztése is alapvetően a rendőri munkához kapcsolódik, annak az igényeit szolgálja. Nem tekinthető hát igazán „rebellis”, elvetendő gondolatnak, hogy a kriminalisztika – legalább is részben – az ún. rendőrtudományok (rendészettudományok) körében/sorában is jelentős szerepet tölt be, ott is helyet vívott ki magának. Ennek azonban némiképp ellentmond az, hogy egyre erősödnek azok a törekvések, amelyek az e körön kívül eső jogászok (jogalkalmazók) kriminalisztikai ismereteinek bővítésére irányulnak (éppen azért, mert a munkában szükség van rá, s mert nem csak „rendőrtudománynak” tekintik). 44

Interdiszciplináris pl. az igazságügyi orvos- és elmekórtan. Az orvoslásnak tulajdonképpen nem eredeti rendeltetése, hogy az igazságszolgáltatás eszköze legyen, és a jogkérdések nem tartoznak a kompetenciájába. Hasonlóképpen az ilyen szakkérdések nem tartoznak a jog kompetenciájába. Ugyanakkor a jogalkalmazáshoz szükség van az orvostan nyújtotta ismeretekre (lehetőségekre). Íme, itt az a „köztes” (önmagában sem ide, sem oda nem tartozó) terület, amelyet le kell fedni. 45 Végül is eléggé elterjedt, hogy a „nyomozás” kifejezést a büntetőeljárásbeli nyomozással azonosítjuk.

19


1.3.4. A kriminalisztika ismeretanyaga Mi tartozik a kriminalisztikához, és hogyan lehet az ismeretanyagot rendszerezni? A két fő – általános és különös – részre bontás nem valamiféle kriminalisztikai kuriózum, hiszen más tudományok is alkalmazzák. Hogy ez ügyben mégis vita alakult ki, annak két fő oka van: a nemzetközi szakirodalomban és gyakorlatban nem mindenütt ismeretes ez a fajta felosztás – sőt, egyes ágak/ágazatok, tételcsoportok nálunk meghonosodott elnevezése sem. No és néhány kriminalisztikai területet nehézkes ebbe a rendszerbe beleszorítani. Amíg a német és a francia nyelvterületen a technikai és taktikai ismeretanyagot különböztetik meg és a metodikát mint gyakorlati kérdést a taktikához tartozónak tekintik, az angolszász nyelvterületeken pedig leginkább a technikai ismeretanyag önállóságát ismerik el,46 addig nálunk a kriminalisztika önállóságát és belső felosztását tekintve erőteljesen érvényesült a szovjet befolyás. Amennyiben eltekintünk az ideológiai kérdésektől, úgy megállapíthatjuk, hogy a szovjet eredmények pozitívan hatottak a magyar kriminalisztika fejlődésére. A metodológia, technika, taktika és metodika megkülönböztetése és művelése komoly (nem csupán elméleti, hanem gyakorlati jelentőségű) eredményeket hozott,47 és legfeljebb a más felfogásokkal való összehasonlításban okoz problémát. Ide kívánkozó megjegyzés: ha valóban a tudományosság követelményeit tartjuk szem előtt, akkor szakítani kell a szolgai átvétel gyakorlatával. Ha a szovjet helyett most másik „divatot”, az angolszász vagy a német mintát követnénk, akkor ezzel megtagadnánk, „kidobnánk az ablakon” a hazai, nem kis eredményeket (ami kritikátlanságra vall); holott csupán a felfogásbeli, fogalmi, rendszertani stb. eltérések figyelembe vétele, feldolgozása, indokolt mértékű integrálása szükséges. Természetes dolog, hogy a kriminalisztika fejlődése során az egymástól eltérő társadalmi viszonyok, jogrendszerek (stb.) hatására különböző vonulatok, tendenciák alakultak ki, s ugyan minek alapján jelenthetnénk ki, melyik az egyedül helyes, az üdvözítő? Minden valószínűség szerint a kriminalisztika ugyanazon utat járja majd be, mint ami a jog területén napi valóság: már van „uniós jog” és a tagállamok számára kötelező az alkalmazása – de szó sincs a nemzeti sajátosságok felszámolásáról. Ha lesz teljesen egységes jog, az vélhetően az értékek integrálása útján alakul majd ki.

a) Nincs olyan tudomány, amely nélkülözhetné az elméleti megalapozottságot. A kriminalisztika kialakulása óta számtalan elméleti tárgyú mű született, sok-sok szerző foglalkozott az idevágó kérdésekkel – az tehát tény, hogy az elmélet létezik. És tény az is, hogy (mint azt Katona Géza is írja) „a kriminalisztikai elmélet számos fogalmának és összefüggéseinek a kidolgozottsága távolról sem kielégítő”.48 Egyebek mellett kérdés, hogy tételekről, tételcsoportokról, netán ágról/ágazatokról beszélünk, hogy mely gondolatkörnek milyen jelentőséget tulajdonítunk, no és milyen nevet adunk.49 (Pl. ismert a „kriminalisztika általános elmélete”, a „kriminalisztikai elmélet”, az „elméleti kriminalisztika”, a „kriminalisztikai elmélet és metodológia” s a „kriminálmetodológia” megnevezés is.)50

46

A probléma persze jóval bonyolultabb, lásd pl. dr. Molnár József „A kriminalisztika tudománya”, valamint Katona Géza „A kriminalisztika és a bűnügyi tudományok” c., már említett műveiben. 47 Annyiban hasonló volt az operatív ismeretek oktatásának és a szakértőképzésnek a helyzete is, hogy nem csupán kötelező, hanem „olcsóbb” is volt átvenni a tapasztalatokat. 48 Katona, i. m. 109. old. 49 Ilyen vita tárgya pl. hogy létezik-e a kriminálmetodológia. A kifejezés a szovjet és a keletnémet szakirodalomban is ismeretes (volt). Ha az akkori műveket megtisztítjuk a felesleges sallangoktól, kiderül, hogy olyan tudományos kutatási/módszertani kérdésekről és elméleti alapokról van szó, amelyek mindenféle társadalomtudományban megtalálhatók. 50 Vö.: Katona, i. m. 109–112. old. Lásd még: Bevezetés a kriminalisztikába 1.4. cím; Kriminalisztika 1–2. 4.2. cím.

20


Ami biztosnak vehető, hogy igen szerteágazó kérdéscsoportról van szó, s hogy vannak általános érvényű, általános jellegű kriminalisztikai elméletek/elméleti tételek, és vannak olyanok is, amelyek csak az egyes ágakhoz kötődnek51 – és így tovább. Elfogadhatónak tűnik az a (különböző művekben többé-kevésbé megegyező módon megfogalmazott) nézet, mely szerint a kriminalisztika általános érvényű elméleti tételeinek körébe sorolhatók a kriminalisztika „önmeghatározásával” kapcsolatos, valamint a tudományos módszertanára (metodológia) vonatkozó tételei, továbbá a kriminalisztika azon ún. „sajátos elméletei”, melyek (lényegében) a következő kérdésekkel foglalkoznak: – a kriminalisztika fogalma és tárgya, tudományrendszerbeli helye, tudományos kapcsolódási pontjai és működési síkjai (területei), – a kriminalisztikai terminológia, – a kriminalisztika ismeretelméleti alapjai, – a kriminalisztikai megismerés általános elméleti kérdései, – az egyes kriminalisztikai eszközök és módszerek kidolgozására, fejlesztésére, alkalmazására vonatkozó általános, közös elvek, iránymutatások, szabályok. A hazai szakirodalom „hagyományosan” az általános részhez sorolja a krimináltechnikát és a krimináltaktikát is. A külföldi szakirodalom és intézményrendszer viszonylatában ezen is lehetnek vitatkozni – kérdés, hogy érdemes-e. b) A krimináltechnikának a kriminalisztikán belüli „rendeltetése” a felderítés és a bizonyítás, valamint a bűncselekmények megelőzésének52 szolgálatába állítható technikai eszközök és módszerek kidolgozása. Belső tagozódása követi az alkalmazási területekből következő sokféleséget. A legfontosabb szakterületek – mint elismert krimináltechnikai ágazatok – nálunk a következők: – a kriminalisztikai fényképezés (mely magában foglalja a videó dokumentációval kapcsolatos ismereteket is), – a nyomtan (traszológia), 53 – a kriminalisztikai ujj- és tenyérnyom/nyomat vizsgálat (daktiloszkópia), – az anyagmaradványok vizsgálatával foglalkozó igazságügyi szakértői területek – amelyek el- illetve megnevezésére hazánkban is egyre inkább elterjed(t) az angolszász szakirodalomban általánosan használt „forensic sciences”54 kifejezés, – az igazságügyi lőfegyvervizsgálatok (kriminalisztikai ballisztika), – az igazságügyi összehasonlító kéz- és gépírásvizsgálat, – az igazságügyi okmányvizsgálat, – a személyleírás és személyazonosítás, – a bűnügyi nyilvántartás, – a bűnügyi szolgálati kutya alkalmazásával kapcsolatos ismeretek és – a krimináltechnikai csapdának és a biztonságtechnikának a helyes telepítésre, valamint a működés közbeni ellenőrzésre vonatkozó része. Nyilván nem lenne ártalmas, ha „hozzászoknánk” a nemzetközileg elfogadott, ismert, alkalmazott definíciórendszerhez (és akár be is építenénk az ismeretanyagba). Megkockáztathatjuk azt a kérdést is: vajon nem volna célszerű tanulmányozni a krimináltechnikával kapcsolatos külföldi intézményrendszereket, s netán nekifogni a korszerűsítésnek? (Persze, nem úgy, ahogyan ezt az igazságügyi szakértők – szakértői rendszer – esetében megtapasztalhattuk!)

51

Utóbbira példaként lásd a Krimináltaktika (jegyzet, Rejtjel Kiadó 2004.) 1. fejezetének anyagát. Lehet, helyesebb lenne egyszerűen bűnmegelőzésről szólni. 53 Mint elkülönült, önállósodott nyomtani szakterület. 54 „Forenzikus” – azaz „törvényszéki” tudományok. 52

21


c) A krimináltaktika a hatályos jogi rendelkezésekre figyelemmel tudományosan megalapozott elveket és ajánlásokat dolgoz ki a nyomozás lefolytatására, a nyomozási cselekmények és intézkedések végrehajtására, az adatok és a bizonyítási eszközök beszerzésére és felhasználására. Bár ez a meghatározás jellemzi a mai állapotokat, nem biztos, hogy nem szorul(na) némi módosításra. (Ami egyúttal szemléletváltást is jelent, amelynek egyes jeleiről a 2) pontban már szóltunk.) Az elmúlt években ugyanis sikerült néhány olyan tapasztalatot szereznünk, amelyek legalább is jelzik a korábban már említett rendőrközpontúság tarthatatlanságát. Nem csak arról van szó, hogy valóságos igény van az ügyvédek, ügyészek, bírák (stb.) képzése tekintetében – ezen „könnyű” segíteni. A lényeg az, hogy hiányzik a specializáció; egyelőre ugyanis várat magára (többek közt) azon elvek és ajánlások kidolgozása, amelyek a bírósági gyakorlatban alkalmazható taktikai módszereknek tekintetében kiegészítenék a meglévő ismeretanyagot – és így tovább. Itt-ott van használható külföldi szakirodalom (pl. a kihallgatásról), de még az adaptációról sem beszélhetünk. d) S most lássuk a „különös rész”-t. A kriminálmetodika (≈ nyomozási módszertan) a nyomozási praktikummal foglalkozik; az egyedi ügyek hatékony nyomozása, vizsgálata érdekében integrálja a gyakorlati tapasztalatokat, valamint a kriminalisztika általános részének ismeretanyagát. Ahogy a taktikánál már jeleztük, alighanem itt is szükség van némi kiegészítésre, módosításra. Merthogy: a metodika is csak rendőr(rendészet)tudományi kérdés lenne? Aligha. A különféle ügyek megoldásának módszertana sem szorítkozhat kizárólag a (rendőrségi) nyomozásra; a zárójel azért indokolt, mert már az eddig kidolgozott tételek sem csak a rendőrség eljárásában használhatóak, azokra más nyomozó szervek/hatóságok (és egyéb közreműködők – ügyvédek, belső vizsgálatot folytató, vagyonvédelemmel foglalkozó szervezetek stb.) már eddig is támaszkodhattak. Ma a metodika az egyik legproblémásabb területe a kriminalisztikának. Nem csak a többékevésbé indokolt specializáció hiányzik, ennél sokkal nagyobb gondok is vannak. Szinte lehetetlen utolérni a jogszabályok változásait; az újabb és újabb elkövetési módszereket. És borzasztóan hiányoznak a gyakorlati szakemberek publikációi is; melynek következtében szinte elvesznek a már begyűjtött, hasznosítható, általánosítható tapasztalatok. Ez az a terület, ahol az elmélet művelői adhatnak ugyan akár jó és használható „tanácsokat” is, csakhogy azok éppen a gyakorlatból megszerezhető kiindulópontok hiányában elakadnak a gáton; megoldás helyett kipróbálandó feltevésekké „szelídülnek”. És azért azt se feledjük, hogy a jelenlegi viszonyok közt gyakorlatilag nincs kellő kapacitás az érdemi kutató/kidolgozó munkára sem; már az is jó, ha nincs fennakadás az oktatási feladatok ellátásában. Lehet, hogy a bűnüldözés nem hoz létre nagy haszonnal értékesíthető találmányokat – de a finanszírozás hiányosságai azért bizony okozhatnak óriási károkat is.

Talán indokolatlannak tűnhetett, hogy a felvezetés során miért került elő nem egyszer a vallás és az egyház. Nos, helyben vagyunk. A nemzetközi bűnözés, a terrorizmus, a migráció mind-mind olyan tényezők, amely felvetik a kérdést: vajon mennyire ismerjük a résztvevőket? Márpedig minél kevesebbet tudunk az elkövetői kör sajátosságairól, annál kevésbé értük meg a tetteik mozgatórugóit, számíthatjuk ki a várható magatartásukat, készülhetünk fel a reakcióikra. No és mindezek nem csak az elkövetőkre, hanem a sértettekre, a tanúkra is igazak. Az pedig nem „újság” ugyebár, hogy ezek a mozzanatok is részét képezik a metodikai tételeknek. e) Az általános és különös részre bontás semmiképpen sem értelmezhető az ún. bűnügyi szolgálati ismeretek elnevezésű kriminalisztikai ágra; amelynek ismeretanyagát a bűnügyi titkos információszerző, értékelő és feldolgozó valamint a leplezett, titkos eljárások útján végzett 22


bűnmegelőző, megszakító és felderítő tevékenység elméleti, taktikai, módszertani kérdései és az ennek során alkalmazható erők, eszközök és módszerek; továbbá az ezekhez kapcsolódó szervezeti-együttműködési kérdések képezik. Azelőtt úgy hívtuk, hogy „bűnügyi operatív ismeretek” – és tulajdonképpen most sem jutottunk előbbre: sem a régi, sem az új nem nevezhető „tudományos” megjelölésnek. A gyerek megvan, de még igazi neve sincs. Ez a terület igazán „rendőrtudomány”, de elválaszthatatlan a kriminalisztikától. Minden olyan ismeretet hasznosít (szerves része), amiről az általános és a különös rész szól – és hozzátesz még valamit, mégpedig azt, hogy a titkos alkalmazásnak még milyen sajátos követelményei vannak. Ne menjünk apró részletekbe, elegendő csak a nyílt és a titkos kutatás, a nyílt és a titkos megfigyelés szabályait és módszereit áttekinteni, s máris láthatjuk, hogy a titkos tevékenység során minden érvényesül (érvényesíthető, felhasználható), amit a kriminalisztika más ágai már kidolgoztak; s erre „rakódnak rá” a „többletkövetelményeket” kielégítő fogások, módszerek, szabályok. S persze van visszahatás is: eklatáns példa erre, hogy gyakorlatilag nincs olyan, a titkos tevékenység céljára kidolgozott taktikai jellegű fogás, amely ne bővítené, ne lenne használható pl. a nyílt eljárásban folytatott megfigyelés során – és így tovább.

Ami még igen fontos kérdés, hogy a titkos bűnüldözési tevékenységnek a Be. és az Rtv. szabályai közé helyezése csak erősíti ennek a „szakágazatnak” a kriminalisztika más területeihez – s ezzel a bűnügyi tudományok rendszeréhez – való kapcsolódását. Így azután csak félig-meddig nyitott (de nem éppen lezárt) kérdés: hogy nevezzük és hová helyezzük. f) Bár az elnevezésével nincs probléma, de a hovatartozás kérdése felvetődik a kriminálstratégia esetében is. Sokan állítják, ez is a kriminalisztika része. „A kriminálstratégia a bűnözés elleni küzdelem preventív és represszív területeire kiterjedően a politika és a jog által meghatározott feladatokat átfogó, tervszerű, koordinált közép- és hosszú távú intézkedésekkel valósítja meg. A kriminálstratégia a kriminálpolitika elvi jellegű elvárásait közvetíti az igazságszolgáltatáshoz és az igazgatási szervezethez, felhasználva a bűnügyi tudományok eszközeit és módszereit.” „… jellegük szerint – elméleti, vagy operatív stratégiákat; célirányultságuk szerint – tettes, áldozat, deliktum (bűncselekmény) szakstratégiákat; területük szerint – országos, vagy regionális stratégiákat” különböztethetünk meg.55 Az idézetből (is) láthatóan részben politikai kérdésről, részben szaktevékenységről van szó; és nyilvánvalóan ez is olyan terület, amely nem nélkülözheti a tudományos megalapozottságot. Minthogy a kriminalisztika alapvetően a jogalkalmazáshoz tartozó ténymegállapítás problematikájával foglalkozik (melybe nem igazán illik/tartozik bele az, amit a kriminálstratégiáról a fentebbi idézet mond nekünk), alighanem jogos a kérdés, hogy a kriminálstratégia a kriminalisztika része-e, avagy pl. a bűnügyi tudományrendszeren belül elkülönült, önálló ágazat, amelynek eredményeit a kriminalisztika – más stúdiumokéhoz hasonlóan – „csupán” felhasználja56 (ismét „beleütközünk” a kriminalisztika multidiszciplináris voltába). Az megalapozottnak tűnik, hogy az állam- és jogtudományok körébe tartozó területről van szó; amely részben a politikatudományok, részben a bűnügyi tudományok – de semmiképpen sem a kriminalisztika jegyeit viseli. Hát előbb-utóbb alighanem ez a kérdés is megoldódik.

55

Vö.: Katona, im. 127. old. Lásd még Kriminalisztika 1–2. 25. fejezet. A felhasználásra utal például az, hogy a már említett bűnügyi szolgálati ismeretek c. stúdium művelői a tárgyukhoz tartozó stratégiai kérdésnek tekintik egyebek mellett a szervezett bűnözéshez tartozó bűnözési ágazatok visszaszorítására irányuló, a nyílt és titkos nyomozási módszerek komplex alkalmazására vonatkozó elméleti és gyakorlati elképzeléseket.

56

23


1.3.5. Aktuális feladatok Bár ez elkerülhetetlenül némi ismétléssel jár együtt, szólni kell a kriminalisztika fejlesztésével, művelésével kapcsolatos fontosabb aktuális feladatokról. a) Említettük a kriminalisztikai terminológia rendezetlenségét. A probléma lényegét úgy fogalmazhatjuk meg: ha egy nyelven beszélünk, meg is értjük egymást. Mi is az a helyszínelés? A szakmai zsargon (szleng, konyhanyelv) a helyszíni szemlét érti alatta, ami most már nem is olyan nagy gond, mint az új Be. előtt, amikor is ez egy, a helyszíni szemlétől ugyancsak eltérő jellegű nevesített nyomozási cselekmény57 (még korábban csak krimináltaktikai módszer) volt. S hogy mi a nyom? Hát attól függ, milyen vonatkozásban használjuk ezt a kifejezést: általános vagy traszológiai értelemben – stb. No meg a „forrónyom”, ahol előszeretettel keverjük a koncentrált, komplex, azonnali nyomozási cselekményeket a nyomonüldözéssel. És megemlíthetjük még a bűnügyi szolgálati ismeretek című stúdiumot, ahol a különféle jogszabályok egyre-másra „vezettek be” új elnevezéseket – csak ember legyen a talpán, aki el tud igazodni; mivelhogy a jogszabályba foglaltak és a lényeg néha köszönő viszonyban sincs egymással.

A megoldásnak többféle útja-módja is lehet – de ahogy mondani szokás, egyedül nem megy. Fontos a fogalomalkotás, amely persze nem lehet sem felületes, sem öncélú. Egy-egy definíció akkor „ér valamit”, ha ott van mögötte az elméleti megalapozás is. Hasonló probléma a már alkalmazott fogalmak, szakkifejezések értelmezése, jelentésének egyértelművé tétele. E kettő segítségével tisztázható, hogy mely kifejezés mit jelöl, azaz szakmai értelemben pontosan mit értsünk rajta. Ezért (is) lenne ajánlatos bővebben foglalkozni a kriminalisztika történetével, egészen olyan részletekig, mint az egyes módszerek (stb.) kialakulása és fejlődése. Ez a lényeg megismerése mellett támpontot nyújt a jogi környezet változásaival kapcsolatos problémák feldolgozásához, megoldásához is. Aki pl. figyelmesen elolvassa a Krimináltaktika c. jegyzetben a helyszíni kihallgatás előtörténetéről írtakat (noha az legfeljebb vázlatszintű), annak nemigen lesznek problémái a módszer bármiféle jogi környezetben alkalmazása terén.

Nyilván szükség van a szakterminológia megismertetésére és „meghonosítására” is, melynek egyik lehetősége kétségkívül az oktatás (melynek ha nem is a legszimpatikusabb, de nem is mellőzhető mozzanata a számonkérés: tudod, nem tudod? – jó pont, rossz pont); a másik, ha a publikációkban helyesen használjuk a szaknyelvezetet; s netán létrehozunk egy nyilvános, hozzáférhető „szakszótárat” (pl. az RTF, az ORFK honlapjain). A Bevezetés a kriminalisztikába c. jegyzetünkben – összhangban azzal a felfogásunkkal, hogy minél több álláspontot ismer meg a hallgató, annál inkább hajlamos lesz az önálló gondolkodásra és ítéletalkotásra – a fogalmak ismertetése mellett esetenként egy-egy kifejezés többféle értelmezésére, jelentésére is felhívjuk az olvasó figyelmét. E jegyzet – mellékletként – már tartalmaz egy (igaz, alig több mint hatvan szavas) „Idegen szavak, szakkifejezések” c. mellékletet is.

Mind mondottuk: egyedül nem megy! – ugyanis mindez keveset ér, ha „kint a területen” csak a zsargon érvényesül58; s ami még ennél is sokkal nehezebb: megértetni a dolog lényegét a jogalkotóval, mert hát az abban részt vevők közül nem mindenki olvas szakirodalmat.59

57

Ma bizonyítási eljárást. Azért vannak eredmények: pl. a Vám- és Pénzügyőrség jelenlegi szóvivője (volt hallgatónk) „terjeszti a kultúrát”: nyilatkozatai során minden szakkifejezést helyesen használ (ha csak el nem kerülte a figyelmünket valami szóbotlása). 58

24


Tennivaló tehát van bőven, és nem csak a (még) rendezetlen fogalmak, hanem a másutt (más országokban) alkalmazott fogalom(elnevezés)rendszer miatt is, mely utóbbit a nemzetközi kapcsolatokra figyelemmel ma már egyre inkább szükséges ismerni. b) Nem elég csak megállapítani, hogy „a kriminalisztikai elmélet számos fogalmának és összefüggéseinek a kidolgozottsága távolról sem kielégítő”; talán többet kellene tenni is. Nem az a súlyponti kérdés, hogy kriminálmetodológiáról, vagy a kriminalisztika tudományos módszertanáról beszéljünk, hanem az, hogy gyűjtsük össze, újítsuk meg, dolgozzuk át, egészítsük ki és tegyük hozzáférhetővé mindazon ismereteket, amelyek valódi útmutatóként szolgálhatnak mind a kriminalisztikai tudományos kutatások, mind az előttünk álló feladatok megoldása tekintetében. Itt is vannak pozitívumok. A Rendőrtiszti Főiskolán az utóbbi másfél évtizedben nagyobb hangsúlyt kapott az elméleti felkészítés; hogy ne csak a jog, hanem a kriminalisztika tekintetében is megfelelő alapokkal rendelkezzenek a hallgatók a későbbi tevékenységükhöz. (Gondoljuk végig a dolgot: a jogi felsőoktatásban vajon csak valamiféle gőgből, fontoskodásból oktatják a jog múltját, elméletét, a különböző „iskolákat” stb. – avagy ezek mégsem „hiábavaló” ismeretek?) E mellett kidolgoztuk a krimináltaktika és kriminálmetodika amolyan „általános részét” is, kibővítve velük a jegyzeteinket – ami nem csak e két ág „természetrajzának” megismertetését szolgálja, hanem utat mutat a fogalmak rendezéséhez, a jogi környezet változásainak követéséhez, illetőleg a szükséges(sé váló) újabb tételek kidolgozásához is.

A feladat jelentőségét egyebek mellett az is alátámasztja, hogy folyamatban van az intézményrendszer átalakítása, hogy már nem lehet „bezárkózni” az országhatárok mögé és nem lehet figyelmen kívül hagyni a bűnüldözés nemzetközi integrációjának folyamatát sem. Ebben az is benne van, hogy általános és különös részről, technikáról, taktikáról, metodikáról és bűnügyi szolgálati ismeretekről beszéljünk-e; hogy tartalmi megoldás keresése helyett megmaradjunk a „bevált” szolgai átvételnél – vagy éppen mi produkáljunk követendő példát. c) Egyetértve azzal, hogy a kriminalisztikának a „hagyományos” alkalmazási területeire vonatkozó állásfoglalást „az elmúlt évtizedek alapján ki kell egészíteni”, feltehetjük a kérdést: mivel foglalkozzék a kriminalisztika? Ami nyilvánvaló: a rendeltetése folytán rá testált bűnüldözési feladatokkal mindenképpen. Azután vannak olyan alkalmazási területek is, amelyeket a több mint fél évszázados gyakorlat alapján ma már szintén hagyományosnak nevezhetünk.60 Mivel több évtizedes múltja van az ún. „belügyi osztályfőnöki órák”-nak, a bűnügyi „propaganda”-filmeknek, s majd’ két évtizede jelentek meg az első személy- és vagyonőrök számára kidolgozott kriminalisztikai tananyagok, jegyzetek (könyvek) is, már nem igazán számít „újdonságnak” a „civil kriminalisztika” területe sem. Hogy akkor mégis mi a gond? Nos lássuk, hogy mire van szükség, és hol tartunk.

59

Lehet, viccesnek tűnik (nem az!): a hatályos Be. első változatában a puhatolás az adatgyűjtés szinonimájaként szerepelt – alig egy évszázaddal lemaradva a kriminalisztika fejlődésétől. És az egyik jogszabály titkos információgyűjtésről, a másik titkos adatszerzésről szól – stb. 60 Mint azt jól tudjuk, a közigazgatási eljárás alá tartozó ún. rendkívüli halálesetek vizsgálata során, valamint az eltűntek ügyeiben gyakorlatilag éppen olyan „nyomozást” (felderítést és bizonyítást) kell lefolytatni, mint bármely bűnügyben. Az adatgyűjtés, az adatelemző- értékelő munka, a nyomozástervezés-szervezés a rendőri munka majd minden területén nap-mint nap alkalmazott kriminalisztikai módszer. A polgári peres, családjogi, munkajogi (stb.) ügyekben is kiemelkedő szerepe van az olyan szakértői tevékenységeknek (pl. a DNS, illetve az írás- és okmányvizsgálat stb.), amelyekkel a krimináltechnika foglalkozik – és így tovább.

25


A bírák, ügyészek, ügyvédek (jogtanácsosok) tevékenységéhez szükség van a feladatkörük ellátásához igazított, specializált kriminalisztikai ismeretekre. A helyszínbiztosítás (és ami a krimináltechnikai ismeretanyagból szorosan hozzá kapcsolódik), az adatgyűjtés, a kikérdezés, a személyleírás (stb.) szerepel a személy- és vagyonőrök, a magánnyomozók képesítési követelményei között, valamint a polgárőrök „tananyagában”. Talán az sem túlzott igény, hogy legalább a helyszín szakszerű biztosítására minden közalkalmazottat/köztisztviselőt ki kellene oktatni; sőt, már a közoktatásban is szerepet kellene kapnia egyes, alapvető kriminalisztikai ismereteknek. Arról persze szó sincs (szó sem lehet), hogy még semmit se tettünk volna; tehát egyáltalán nem csak puszta deklaráció, amit a Bevezetés a kriminalisztikába c. jegyzetünkben a kriminalisztika „másodlagos” feladatáról61 írunk. Alighogy létrejött a személy- és vagyonőrzés, máris megszülettek az első specializált – s azóta csak javuló – kriminalisztikai jegyzetek; s helyenként (persze az oktató cégtől függően) arról is beszélhetünk, hogy az oktatás/kiképzés színvonala gyakorta meghaladja a képesítési (vizsga) követelményeket; s nem ritka az sem, hogy egy-egy polgárőrség a maga szerény anyagi eszközeiből finanszírozza, hogy tagjai kriminalisztikai ismereteket szerezzenek. Mára már az ügyészek – mondhatni hagyományos – kriminalisztikai felkészítése sem „egyeduralkodó”. Volt már ügyvédi tanfolyam; azután a katonai és a polgári nemzetbiztonsági szervek, az OIT Bíróképző Akadémiája, a tűzvizsgálók, az APEH (stb.) is beillesztette a képzési/továbbképzési rendszerébe a kriminalisztika oktatását – és így tovább.

Mindezek ellenére sem beszélhetünk arról, hogy már megtörtént volna az említett szakterületek igényeit teljes mértékben kielégítő tananyagok kidolgozása; merthogy az oktatás főként a már meglévő ismeretanyag toldozgatásával-foltozgatásával, magyarázatával történik. Hiányoznak tehát azok a kiegészítések, amelyek a kriminalisztikának a (már említett) rendőrközpontúsága miatt eddig nem kaptak kellő figyelmet, nem voltak „fontosak”. Úgy tűnik, valójában nem is az a kérdés, hogy mivel foglalkozzék a kriminalisztika, hanem az, hogy melyek azok a részletek, amelyek kidolgozása még várat magára. Akár a „hagyományos” akár az újnak tekinthető területeken meg kell hát vizsgálni, fel kell tárni, hogy a kriminalisztika lehetséges alkalmazói melyik kriminalisztikai eszközt/módszert és milyen jogi szabályok szerint (keretei között) és – nem utolsó sorban – milyen célra alkalmazhatják; majd sort keríteni a hogyan módozatainak a kidolgozására, azaz az egyes tételek kiegészítésére. Még egy gondolatot a „civil kriminalisztikához”. Megfigyelhettük, hogy az állam a rendszerváltást követően meglehetősen sok bűnüldözési feladatot rótt a magánszférára (mondhatjuk úgy is, hogy a bűnüldözés egyes területeiről kivonult); viszont nem gondoskodott a megfelelő támogatásról. Már régóta nincs BM Filmstúdió – amely évente nem egy „lakossági propaganda-filmet” gyártott. Létezik ugyan „bűnmegelőzési szolgálat”, mégis elsősorban a (gyakorta egy-egy elhivatott személyhez fűződő) helyi kezdeményezések töltik ki az így keletkezett űrt. A munkára pedig a fentebb már említetteken túl is nagy szükség van, különösen a kábítószer-bűnözés, az áldozattá válás megelőzése, az egyéni-lakóközösségi védekezés módszereinek kidolgozása és mindezek kellő ismertetése területén (természetesen itt csak a kriminalisztika kompetenciájába tartozó mozzanatokról beszélünk, más területekbe való beavatkozás nem célunk és feladatunk).

d) Nos, ebben az alcímben meglehetősen sok aktuális problémát sikerült felsorolni. Jó kérdés, hogy a megoldás kinek a feladata. Merthogy a szakmához kapcsolódó (még működő) tu61

Úm.: „A kriminalisztika feladata, hogy kidolgozza…azokat az eljárásmódokat (technológiát, normákat, elveket, ajánlásokat), amelyek biztosítják a kriminalisztikai eszközöknek és módszereknek a büntetőeljárásban, valamint minden más olyan jogágban, eljárásban, tevékenységben való hatékony felhasználását, ahol jogalkalmazási célú ténymegállapításra van szükség.”

26


dományos „műhelyek” manapság gyakran a kapacitásuk határait feszegetve képesek csak a napi feladataik ellátására; kutatóhelyekről nem is beszélhetünk. Minden nem oldható meg a tudományos diákkörök bevonásával sem (bár beszámolhatunk pozitív példákról, sőt, közvetlen hasznosításról is). Szerencsére nem mindent kell magunkra vállalnunk, hiszen a jogi felsőoktatásban is napirendre került a kérdés. Általános vélemény, hogy ma a kriminalisztika tananyagszerű feldolgozása jellemzően a rendőrségi kiképzés igényeihez alkalmazkodik. Itt a legteljesebb a tematika és a legalaposabb a feldolgozás. Ezzel szemben az egyetemi oktatás (és tananyag) pillanatnyilag meglehetősen személyfüggő: a rendelkezésre álló időt rendszerint a szerint használják fel, hogy a kurzus vezetője mennyire elhivatott a kriminalisztika iránt. Ez jelentkezik a tananyag összeállításában, az előállított/alkalmazott tankönyvekben, jegyzetekben, s a munkába esetleg még bevont személyek kiválasztásában egyaránt. Jellemző, hogy nincsenek egységes irányadó elvek; alighanem erre (is) visszavezethető, hogy itt-ott túl sok a krimináltechnika, hogy megfelelő alapok nélkül kerül sor egyes elméleti kérdések tárgyalására, és gyakori a külföldi szakirodalomból kiragadott, „divatos” témák rendszertelen beiktatása. Abban – legalább is az érintettek körében – egyetértés van, hogy a jogi karokon folyó kriminalisztika-oktatás korrekcióra szorul, hogy az általános jogászképzésben nincs szükség a rendőrségihez hasonló körű ismeretekre – s hogy időszerű eldönteni, hogy az igen széles ismeretanyagból mely részeket és mikor célszerű oktatni. A döntés joga most még elsősorban a kriminalisztikát oktatók kezében van; kérdés, mikor kapnak hozzá megfelelő támogatást. Fontos, hogy e tekintetben a beleszólás jogát abban gyakorolhatjuk – és a megfelelő fórumokon kell is gyakorolnunk – hogy kifejezzük a fejlesztési törekvésekkel való egyetértésünket és felajánljuk a támogatásunkat. És segíthetünk, segítenünk kell, ha igénylik, akár a gazdag tapasztalataink megismertetésével, hozzáférhetővé tételével, akár személyes munkákkal, ha – pl. oktatóként – konkrét feladatot kapunk. No és hiba lenne bezárkóznunk a saját „elefántcsont-tornyunkba”. Egyrészt a nem rendőri berkekben folytatott oktatásban szerzett tapasztalataink is egy sor újdonság megismeréséhez vezetett, nem utolsó sorban az adott szakmai kör gondolkodásmódjának, felfogásának, sajátos szempontjainak tekintetében. Ez fontos, hiszen végső soron együtt dolgozunk. Másrészt a jogi karok egy sor olyan eredményt mutattak már fel még ebben a kedvezőtlen konstellációban is, amelyekből van mit tanulnunk; s nem csak azért, mert nálunk kissé jobban lépést tartanak a külföldi szakirodalommal, gyakorlattal; hanem mert vannak elgondolkodtató művek is. Szóval itt van még egy feladat: a jogi karokkal való, az eddiginél sokkal szorosabb együttműködés, ami nyilvánvalóan csak eredményeket szülhet, mindannyiunk hasznára válik.

27

Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok, RTF Kriminalisztikai Tanszék – A kriminalisztika egyes aktuális kérdései (jegyzet, RTF 2008.) II. fejezet: dr. Bócz Endre: A felderítés és a bizonyítás kriminalisztikai kérdései

2. A FELDERÍTÉS ÉS A BIZONYÍTÁS KRIMINALISZTIKAI KÉRDÉSEI A Rendőrtiszti Főiskola kriminalisztikai tananyagában az 1990-es években a korábbinál fokozottabb hangsúlyt kaptak a nyomozás, a nyomozáson belüli felderítés és bizonyítás egyes kriminalisztikai-elméleti kérdései. Ugyanitt szó esik kapcsolódó terminológiai problémákról is, úgymint „adat, információ, bizonyíték”. A vonatkozó jegyzetekben azon álláspont tükröződik, mely szerint a nyomozás kriminalisztikai értelemben véve nem más, mint az eljárás tárgyát képező, vizsgálandó, releváns múltbeli esemény megismerésének módszere, amely egyrészt a (történteti) tényállás feltárásához és az adott eljárás sikeres lefolytatása végett végrehajtandó feladatokhoz szükséges adatok beszerzését, feldolgozását szolgáló felderítésből, valamint az eljárás (egésze) során meghozandó döntéseket megalapozó bizonyításból áll. Utóbbi tekintetében világosan megfogalmazódik, hogy a kriminalisztikai értelemben vett nyomozáson belüli „bizonyítás” alatt az adott ügy elbíráláshoz szükséges tények, bizonyítékok beszerzésére irányuló előírásszerű processzuális jellegű tevékenység, illetőleg a megállapított tények megfelelő logikai feldolgozása értendő.62 A nyomozás, a nyomozáson belüli felderítés és bizonyítás mibenlétének ilyetén felfogása természetesen kérdések sorát vetette fel – és nem csak a miatt, mert tananyagokról lévén szó tetten érhető a problémák megfogalmazásának, leírásának „lecsupaszítása”, egyszerűsítése; hanem azon okból is, mert a téma tárgyalása (nyilvánvalóan az oktatottak körére tekintettel) többé-kevésbé leszűkül a nyomozóhatósági, illetőleg rendészeti tevékenység idevágó kérdéseire. Azt persze még így is tagadhatatlanul jelzi, hogy a kriminalisztika már régóta nem csupán „bűnügyi nyomozástan”, hanem sokkal inkább a jogalkalmazási tényfeltárás tudományos eszköz- és módszertárával (tanával) foglalkozó stúdium. Az elmúlt évtizedek tapasztalatai mind gyakrabban – és néha drasztikusan is – igazolták azt a már régen megfogalmazott gondolatot, hogy súlyos jogalkalmazási problémákat okoz, ha a jog által együttműködésre, együtt munkálkodásra „ítélt” hatóságok nincsenek tisztában egymás munkájával és lehetőségeivel. Egyebek mellett ez is indokolja, hogy ha röviden, mintegy a tézisek szintjén is, de foglalkozzunk a nyomozás, a felderítés és a bizonyítás néhány alapvető kérdésével. E fejezet bevezetőjében még a következőkről kell szólni. A kriminalisztika – amely az anyagi igazság megismerését célul tűző inkvizitórius büntetőeljárásban gyökerezik – a XIX. század első harmadában a vizsgálóbírák „tudománya”-ként jött létre, ma azonban már távolról sem csak a büntetőeljárásban használatos. A jogalkalmazók ugyanis minden területen szembesülnek azzal a problémával, amely közös gondként szembeszökővé legkorábban a XIX. század elején a bűncselekmények kiderítésével hivatásszerűen foglalkozó szakemberek, a vizsgálóbírák számára vált: hogyan lehet hiányos, hézagos tényismeretből kiindulva hiteltérdemlően rekonstruálni egy múltbeli egyedi történést? A dolog leginkább a büntetőeljárásban volt égető és itt volt leginkább homogén az érdeklődők (rendőrök és vizsgálóbírák) köre is. Ezért nem meglepő, hogy itt formálódott az új stúdium módszertana és tematikája is. Ma már nyilvánvaló azonban, hogy a jogalkalmazási ténymegállapításban jelentkező szituációk és az alkalmazható módszerek és eszközök között nincsenek olyan szignifikáns különbségek, amelyek az alkalmazandó anyagi jogtól függenének; a ténytudomás megjelenési formája a tudomásközlés (vallomás, személyes nyilatkozat), 62

Vö.: dr. Lakatos János: A nyomozás, a felderítés és a bizonyítás kriminalisztikai alapfogalmai és alapösszefüggései (Rejtjel Kiadó 1998.); Balláné – Kunos – Lakatos: Bevezetés a kriminalisztikába (jegyzet, szerk.: dr. Lakatos János, Rejtjel Kiadó, Budapest, 2004.)

28


amelyhez mindenütt kihallgatás útján lehet hozzájutni, a tárgyi elváltozásoké a szemle, az okiratokat is analóg módon kell mindenütt kezelni, a megismerő hatóság [közigazgatási vagy fegyelmi hatóság, nyomozó hatóság, ügyészség, (polgári és büntető)bíróság] pedig a nyert ismeretekkel hasonló logikai műveleteket végezhet. Valamilyen „bizonyítás” minden jogalkalmazási eljárásnak nélkülözhetetlen eleme, hiszen a jogszabályt igaznak elfogadott – és elvileg helyesen felismert, tehát igaz – tényekre kell alkalmazni. A tények megállapításának módszere mindenütt ténybizonyítás, amely hasonló alapokon épül fel. 2.1. A „BIZONYÍTÁS” ÉRTELMEZÉSE A „bizonyítás” kifejezést számos, egymástól eltérő jelentéssel szokás használni. Legelvontabb, leginkább általános felfogásban a bizonyítás mibenlétét a logikában tárgyalják. A bizonyítás eszerint valamely tétel, kijelentés (logikai ítélet) igaz voltának kimutatása olyan tételek, kijelentések (logikai ítéletek) helyesen összekapcsolt sora révén, amelyek igaz volta már bebizonyosodott. A „tétel”, „kijelentés”, minősége, tartalma a (formális) logikában közömbös; lehet egyedi ontológiai ítélet vagy általános összefüggés, szabályszerűség, s ugyanez áll a bizonyításra felhasznált tételekre, ítéletekre is. A lényeg az összekapcsolások logikailag helyes volta. Az eljárásjogokban a bizonyítás kérdéseit jogi vetületben vizsgálják, s leginkább a bírósági eljárásból szokás kiindulni, de az így nyerhető téziseket rendszerint átfogóan értelmezik. Mindamellett nem a bizonyítás tartalmi, hanem a formális oldala van a középpontban. Így foglalkoznak azzal a kérdéssel, hogy milyen bizonyítási eszközöket és hogyan szabad felhasználni, miféle bizonyítékokhoz lehet hozzájutni és ezeket miként kell megvizsgálni („felvenni”), a bizonyítás „felvétele” során az eljárás melyik résztvevője mi módon és milyen mértékben jogosult vagy köteles közreműködni, ki és milyen hatállyal jogosult és/vagy köteles a bizonyítékokat értékelni és dönteni a bizonyítás eredménye felől. Az azonban, hogy mi, mit és miért bizonyít, az eljárásjogi elmélet érdeklődési körén kívül marad. A kriminalisztika, mint a „bírósági vizsgálat tana”, később – főként nálunk – „bűnügyi nyomozástan”, elsősorban a bűnügyekre összpontosítva foglakozott a bizonyítékok felkutatásának és biztosításának (rögzítésének) problémáival. Természetének megfelelően érdeklődésének középpontjában a – vizsgálóbíró szerepkörében működő – nyomozó ismeretszerzési és ismeretközvetítési folyamata állt, gyakorlati indíttatású ismeretrendszer volt; elméletképzéssel alig foglalkozott. További alakulására azonban nagy hatást gyakorolt az 1960-as évektől a büntetőeljárási jogban uralomra jutott az a felfogás, amely szerint az eljárás nyomozási és bírósági szakasza a ténymegállapítás szemszögéből egyenértékű. Ez a nézet a szovjet jogtudományból eredt. Az Orosz Birodalom 1864-ben a francia kontinentális büntetőeljárási szerkezet egy viszonylag korai változatát vette át és azt megőrizték a szovjet törvények is. Ebben a „vizsgáló” – aki 1928 után ügyészségi (vagy állambiztonsági) alkalmazottként járt el – lényegében a vizsgálóbíró szerepkörében „vette fel” a „bizonyítást”. Mivel elvileg az igazságnak megfelelő tények megállapítására kellett törekednie és eszköztára (a kontradiktórius eljárásban rejlő lehetőségektől eltekintve) nem különbözött a bíróságétól, e törekvése elvileg sikerrel járhatott. Erre is tekintettel a gyakorlat síkján szinte általánosnak lehet mondani azt a felfogást, hogy a tárgyalás szerepe csak a vizsgálat megállapításainak „felülvizsgálata”, „ellenőrzése”, nem pedig a bizonyítékok önálló értékelése.

29


Ez az elgondolás párosult azzal az önmagában egyébként helyes nézettel, hogy a büntetőeljárás egy múltbeli esemény strukturált és jogilag szabályozott megismerése. A megismerés folyamatában viszont az új ismeret megszerzésének – ritka kivételektől eltekintve – immanens eleme a (logikai értelemben vett) bizonyítás. A szerzett ismeret igaz volta ugyanis csak a közvetlen érzékelés útján szerzett ismeretek (illetőleg egyes algebrai vagy geometriai axiomák és logikai tételek) körében fordulhat elő; egyébként az érzékletek közötti összefüggések, mint tulajdonságok mibenléte csak logikai (értelmi) műveletek – azaz logikai bizonyítás – eredményeként látható be. Innen adódott az a tézis, hogy a nyomozás során is bizonyítás folyik (ami bizonyos értelemben igaz), és hogy ez a bizonyítás egyenértékű a tárgyaláson folytatott bizonyítással (ami nem igaz), valamint, hogy egyfelől a nyomozás, másfelől a tárgyalás eredményeként jelentkező ténymegállapítások igazságértéke között csak formális (jogi) különbség van (ami szintén nem igaz). Az kétségtelen, hogy a jogalkalmazásban a ténymegállapítás elengedhetetlen, s hogy ennek feltétele egy megismerési folyamat, amely érzéki és racionális összetevőkből szerveződik, s ez utóbbi elemek logikai bizonyítást jelenthetnek. Mindez abból adódik, hogy az, aki a jogot alkalmazza, általában nem rendelkezhet közvetlen ismeretekkel a vitatott tények felől, hanem csak közvetve, más forrásokból (a „bizonyítékokból”) nyert ismeretekre alapozva rekonstruálhatja azokat. Ismeretei forrását, a belőlük történt ismeretszerzés körülményeit (helyét, idejét, módját), valamint magát a nyert ismeretet dokumentálnia kell és így mások számára is megismerhetővé kell tennie az általa átélt megismerési folyamatot. Így eljárásának racionalitása (a megismerés keretében végzett értelmi műveletei) hozzáférhetővé, ellenőrizhetővé és felülbírálhatóvá válik. Az ismeretelmélet és a formális logika szemszögéből a „bizonyítás”-nak ez a felfogása vitathatatlanul elfogadható. Ez a fajta bizonyítás valósul meg a közigazgatási és fegyelmi eljárásban és a büntetőeljárás nyomozási szakaszában, ahol vagy az dönt, aki a múltbeli esemény rekonstruálását (közvetlenül a bizonyítékok alapján) maga végzi, vagy a felettese – esetleg az ügyész – a bizonyítás-felvétel dokumentációja, tehát az iratok (vagyis nem közvetlenül a már ismert bizonyítékok) vizsgálata alapján. Mondhatjuk azonban azt is, hogy a bizonyítás olyan tevékenység, amelynek célja, hogy racionálisan beláthatóvá tegye valamely ismeret igaz voltát, vagyis azt, hogy az ismeret megegyezik a tárgyával. A tárgy, ugyanúgy, mint az előző esetben, az objektíve létező anyagi valóság valamely mozzanata. Lehet a valóság bármilyen egyedi, térben, időben és kauzális kapcsolataiban meghatározott eleme, lehet ezek valamilyen szélesebb osztálya, de lehet a valóság elemei közötti bármilyen kapcsolat, vagy a kapcsolatok szabályszerűséget mutató jellegzetessége. A tárgy önmagában olyan, amely létezett vagy létezik, az összefüggésben rejlő szabályszerűség helyes felismerése azonban lehetővé teszi bizonyos jövőbeli elemek mikénti alakulásának prognosztizálását is.

A racionális belátás alapja az anyagi világban érvényesülő egyetemes okság. Ennek révén a már igaznak bizonyult ismereteket kifejező kijelentések (logikai ítéletek) megfelelő módon történő összekapcsolása lehetővé teszi a megismerés során a kérdéses tárgy és a rá vonatkozó ismeret korrespondenciájának vagy a korrespondencia hiányának a már kipróbált ismeretek közvetítésével történő belátását. A kétféle értelmezés között a különbség abban rejlik, hogy míg az első lényegében a megismerés modelljét tekinti mértékadónak, ez utóbbi a vitázó meggyőzést tartja követendőnek. Azt a formát tehát, amelyben ellenérdekelt felek állítják egymással szembe a bizonyítandó tételre vonatkozó érveiket, s részint saját érveik erejével, részben az ellenérdekű fél érvelésének cáfolatával igyekeznek saját álláspontjuk helyességének belátására bírni a döntéshozót.

30


2.1.1. Ténybizonyítás Ennek a gondolatkörnek az első vizsgálandó eleme az, hogy mi a „tény”. A gyakorlati felhasználás igényeit szinte maradéktalanul kielégíti a „tény” kifejezésnek, mint kriminalisztikai terminus technicus-nak az az értelmezése, hogy a tény a) az anyagi világ olyan egyedi (egyszeri) és objektív jelensége, amelyet b) térben, időben és okozati kapcsolataiban írunk körül és ezzel egyben meg is határozunk. A tény objektív – vagyis attól függetlenül létezik, hogy az emberi tudat (megismerés) tudomást vesz-e róla, vagy egyáltalán, érdeklődik-e iránta. A tény anyagi természetű; az anyagi világ része s ezért kimeríthetetlen, mert egymásba fonódó, egymást átható anyagi struktúrák egysége. Ugyanaz a tény éppen ezért különböző oldalakról – vagyis többféle dimenzióban – közelíthető meg és a megközelítés irányához igazodóan többféle nézőpontból írható le. A tény, mint a megismerés eszköze (kerete), rugalmas; egy tény határai időbeli, térbeli vagy az okozati kapcsolatokban elfoglalt terjedelme szerint tetszőlegesen állapítható meg [persze, ha egyik (bármelyik) szerint megállapítjuk, a másik kettő függő változóként ehhez igazodik]. A tény egyben történés is; anyagi természetű és az anyag létezési módja a mozgás, ami a tér, idő és a kauzalitás kereteiben valósul meg. A történés az ember és tárgyi-társadalmi környezetének tárgyai között, az anyagi világ egy tetszőlegesen körülírt szeletében végbemenő kölcsönhatások összessége, amely az anyagi világ alapvetően természeti törvényszerűségei, elsősorban az egyetemes okság törvényszerűségei szerint bonyolódik le. Minden valóravált mozzanatának elégséges oka van, egyúttal minden pillanatban a megvalósult mozzanat az addigi okozati folyamatok további menetének számos – vagy számtalan? – lehetőségét nyitja meg. Ezekből egy válik valóra, s amint ez bekövetkezik, az előállott új helyzet oksági szempontból teljesen determinált. Ennek folytán az oksági összefüggések ismeretében a történés minden pillanatában a „múlt” elvileg – és sok szempontból gyakorlatilag is – rekonstruálható, a lehetséges fejlemények pedig (legalább is bizonyos határok között) prognosztizálhatók. A történésnek – önmagában tekintve – nincs kitüntetett iránya. A jogalkalmazás érdekében kifejtett bizonyítás elmélete szemszögéből azonban a „történés” középpontja egy jogilag releváns eseményt (a büntetőeljárásban egy bűncselekményt) megvalósító feltételezett vagy állított ténykomplexum. A történésen belül zajló eseményeknek, folyamatoknak ugyan ontológiai szempontból nincs kitüntetett iránya, a jog azonban egy sajátos koordináta-rendszert helyez rájuk: az ember és környezete közötti kölcsönhatásban dinamikus tényezőnek („ok”-nak) az emberi ténykedést értelmezi és a tények bizonyos – a jogszabályban elvontan leírt – konstellációjának (a „törvényi tényállás”-nak) emberi közreműködéssel történő létrejötte („létrehozatala”) kiemelt jelentőséget kap: jogi relevanciára tesz szert. Az a történés, amelyben konkrét, egyedi tények formájában manifesztálódnak a „törvényi tényállás” elemei, jogi érdeklődésre tart számot, és a kérdéses emberi ténykedés elemei, meg a „törvényi tényállást” manifesztáló konkrét tények és az előbbiekkel való oksági összefüggéseik alkotják a „történeti tényállás”-t, amelyhez a természeti törvényekből adódó (ontológiai) következmények mellett további mesterséges (jogi) következményeket is kapcsol a jog, így kívánván befolyásolni az ember társadalmi magatartását. A történeti tényállást hordozó történés – mint láttuk – több síkon és sok szelvényben lezajló okozati folyamatok szövevényében körülírható tények komplexuma. Ezek az okozati fo-

31


lyamatok – az egymást átható, keresztező stb. okozati láncolatok szálai – az eseményeknek a jogilag releváns történeti tényállás által körülhatárolt szelvényéhez képest a „múlt”-ból erednek és a „jövő”-ben is (különböző eseményeket kiváltva) folytatódnak. Az adat a tényre vonatkozó ismeret. A múltbeli történést alkotó tények (a „történeti tényállás”) ismerete alapján lehet abból jogot származtatni és igényt támasztani minden jogalkalmazási eljárásban, ezért aki bármilyen hatóság előtt igénnyel kíván – közigazgatási, fegyelmi, polgári eljárásra tartozó vagy büntető ügyben – fellépni, a kérdéses történést kénytelen gondolati úton az eljárás kezdeményezésének időpontjában előtte ismert tények – vagyis adatok – alapulvételével rekonstruálni. Büntetőügyben a magánszemélyeknek általában elegendő egy hézagos, hiányos rekonstrukciót produkálnia („tegnap este a kocsimat leparkoltam a ház előtt, reggelre eltűnt”), s ennek lehető teljessé tétele a nyomozó hatóság dolga.

2.1.2. A bizonyítás alapelemei Az adatban tükröződő/tükrözött tény – tény, azaz az anyagi világ időben, térben és oksági viszonylatban meghatározott eleme. A bizonyítás logikai műveletében a következményként értelmezett tény az okául szolgáló tényt bizonyítja és fordítva: az okként értelmezett tény bizonyítja a következményét. A közöttük lévő okozati kapcsolat a bizonyítási ok. A bizonyítási ok valódi léte az általa összekötött tények egyikének igaz – igazolt – volta esetén a szükségszerűség erejével igazolja a másiknak a létét; ez a ténybizonyításban végrehajtott logikai műveletek gerince. Azt a tényt, amely igaz, s mint ilyet, az oka vagy következménye bizonyítására akarunk felhasználni, bizonyító ténynek, a másikat pedig bizonyítandó ténynek nevezzük. A bizonyítási ok – vagyis a bizonyító és bizonyítandó tény közötti oksági kapcsolat – az anyagi világban uralkodó és a megfelelő ismeretrendszerből ismert természeti törvényszerűségekből vezethető le. Az emberiség azonban humanizálta a környezetét, ezért az emberi cselekvéseket és a hozzájuk kapcsolódó materiális következményeket olyan szabályok is befolyásolják, amelyek nem (kizárólag) természeti törvényekből, hanem (legalább részben) társadalmi előírásokból fakadnak. Az adatban tükrözött ismeret átadható és átvehető. Az átadás folyamata az informálás, a közlés folyamatában az érintett adat információ, amelynek a benne foglalt ismeret a hírtartalma. Az adatokból a tényekre vonatkozóan nyert ismeretek az okozati kapcsolatok révén végső soron lehetőséget nyújtanak a közvetlenül nem ismert múltbeli történésben rejlő és a jogkérdés eldöntése szemszögéből releváns tények (ténykomplexum) rekonstruálására. Mégis figyelmet érdemel az a körülmény, hogy a nyomozás idején az esetek nem kis hányadában a kiinduló adatbázis a gyanított (feltételezett) történéssel feltételezetten összefüggő tényekre vonatkozó ismeretekre épül, és több lehetséges, egymással sokszor össze nem is férő verziót tart szem előtt; közvetlen rendeltetése sem az, hogy egy igaznak mondott történés valóságáról más(oka)t meggyőzzön, hanem, hogy a megismerő szubjektum meggyőződjön arról: a kezdetben lehetségesnek vélt többféle – egymást részben kölcsönösen kizáró – verzióból melyik ígérkezik igazolhatónak. A bírósági eljárás viszont egy félreérhetetlenül körvonalazott történés – a vádban előterjesztett történeti tényállás – igazolására irányul és a vádló azokat a bizonyító tényeket mutatja be, amelyeket ennek demonstrálására alkalmasnak tart. A hangsúly tehát itt nem azon van, mint a nyomozásnál, hogy kiderítsék, mi történt, hanem, hogy eldöntsék, megtörtént-e, aminek a megtörténtét állítják. 32


2.2. A BIZONYÍTANDÓ ÉS A BIZONYÍTÓ TÉNYEK 2.2.1. A bizonyítás tárgya és a bizonyítandó tények Az (büntető-)eljárásjogi szemlélet szerint a bizonyítandó tények nem külön-külön, önmagukban fontosak, hanem azért, mert egyes konstellációikhoz jogi következmények fűződnek, s ezért e konstellációk jogi szempontból lényegesek. Ezt a gondolatot tükrözi az, hogy az eljárásjogban – pl. a Be-ben – szabályozzák a bizonyítás tárgyát, s a büntetőeljárási jog tudományában is bőségesen tárgyalják ezt a témakört. Minthogy a büntetőeljárás rendeltetése végső soron a büntetőjogi felelősség léte és mértéke felőli döntés, érthető, hogy az eljárás és bizonyítás tárgyáról szóló vizsgálódásokban és fejtegetésekben az anyagi büntetőjogi dogmatikából kölcsönzött absztrakciók, a „cselekmény” és a „bűncselekmény” fogalma, továbbá az „általános” és „különös törvényi tényállás”, valamint a „történeti tényállás” fogalmai központi szerepet kapnak. Az ember-környezet kauzális rendszer állapotában változást előidéző dinamikus tényezőként, vagyis, mint „ok”, az ember akkor jelenik meg, amikor a tudatosított célt szolgáló cselekvést alkotó műveletsor végrehajtását megkezdi. A változás minden eleme a bekövetkezése pillanatáig reálisan lehetséges változások választékát – annak az egynek a kivételével, amely tényleg megvalósul(t) – megsemmisíti, az új helyzet létrejöttével azonban a (további) reálisan lehetséges változások új választéka jelenik meg, s ez a ciklus a cselekvés egész menetében és az okozati összefüggések minden szálán így ismétlődik. A cselekvés még valóra nem vált része ennek megfelelően a születendő alternatív lehetőségek összefüggő sora, a cselekvés már megvalósult szakasza pedig a már valóra vált lehetőségek egy megszilárdult, kikristályosodott – tehát alternatívák nélküli – rendszere. Ez utóbbinak, a már megvalósult szakasznak, egy időben és térben körülírt (és társadalmi hatásaiban értékelt) szakasza a cselekmény, amely tehát olyan okozati folyamatok szövevényének egy meghatározott része, amelyek részint összefonódnak, részint kereszteződnek, időben mindkét irányban a végtelenbe nyúlnak, éspedig a múltba úgy, mint teljesen determinált láncolat, a jövőbe pedig, mint olyan reális lehetőségek egymást követő és egymásból fakadó csokrai, melyekből valamelyik folyamatosan megvalósul (s ezzel együtt a többi meghiúsul). A „cselekmény” – ami a büntetőeljárásbeli bizonyítás szemszögéből mint „bűncselekmény”-t megjelenítő ténykomplexum kap jelentőséget – a determinálódott okozati folyamatoknak egy adott (a büntetendő cselekmény befejezésekor, vagy, kísérlet esetén, az azt leginkább megközelítő) idősíkon kirajzolódó szelvénye. A tényeknek az itt mutatkozó konstellációja (és oksági előzményeik) hordozzák a büntetőtörvényben elvont fogalmakban leírt törvényi tényállási elemek konkrét manifesztációit; ezek alkotják azt a történeti tényállást, amely eldönthetővé teszi, hogy terhel-e valakit, s ha igen, kit és milyen mértékben büntetőjogi felelősség. Ez tehát a bizonyítás tárgya. A „történeti tényállás” az ügy érdemi eldöntéséhez szükséges tényeket foglalja csak magában; nem öleli azonban fel a kérdéses történés minden elemét. Különösen világos ez a büntetőeljárásban. A büntető ügyekben a megismerési folyamat kezdetén csak a múltban valahol, valamikor, valamilyen – egyelőre részleteiben többé-kevésbé ismeretlen – történésbe beágyazva lezajlott bűncselekmény, egyes következményei érzékelhetők a megismerő szubjektum [a hatóság nevében eljáró személy(ek)] számára. A „történeti tényállás” bizonyításának lehetőségét az adja, 33


hogy azok az okozati folyamatok, amelyek ezeket egy adott idősíkban kialakítják, szétágazódva ugyan, de tovább folytatódnak. Ennek során a történeti tényállásban, s az azt magába foglaló történésben „következmény”-ként megjelenő tények maguk is okokká – sőt, időben később realizálódó tények, mint további okok okává – válnak. Ezekből a később jelentkező tényekből lehet – és kell – az okozati kapcsolatok visszagöngyölítésével – a történeti tényállás idősíkjához visszajutni és megállapítani azt a tényt, amely ott az előzményük volt.. A retrospektív megismerési folyamatban, persze, a „közbeeső” tényeket racionális módon, tehát bizonyítás révén lehet csak kideríteni, s miután ez megtörtént, lehet a „visszagöngyölítés” keretében okaikat feltárni és a ciklust ismételni. Bizonyításelméleti szempontból tehát ezek is bizonyítandó tények, noha esetleg a büntetőjogi felelősség, vagyis a bizonyítás eljárásjogi értelemben vett tárgya szemszögéből közvetlen – sőt, sokszor végül közvetett – jelentőségük nincsen. Mindez azt mutatja, hogy a bizonyítás jogi értelemben vett tárgya távolról sem azonos a bizonyítandó tények egyszerű összességével. A bizonyításnak egy további lehetősége abból ered, hogy a történeti tényálláshoz vezető okozati folyamatok a „cselekmény” kezdetét megelőző időből erednek. Az előzményeket – vagyis a tényeknek egy korábbi időpontban létezett konstellációját – gondolatilag rekonstruálva feltárhatók a korábbi idősíkban rejlő lehetőségek és az ezekhez kapcsolódó lehetséges történések, valamint a különféle variációkhoz tartozó történések esetleg manifeszt következményei. Ezek után kutatva kideríthető, hogy a (reális vagy teoretikus) lehetőségekből melyek hiúsultak meg, sőt, esetleg az is, hogy melyek valósultak meg, és hogy a megvalósult lehetőségek folytán alakuló történésben melyek azok a további lehetőségek, amelyek a „cselekmény”-hez vezető okfolyamatban szerepet játszhattak vagy játszottak. A történésnek a megismerési folyamat kezdetén érzékelhető következményei (pl az ún. „helyszín”) is lehetővé teszik a lezajlott történésnek egyfajta – hézagos – gondolati rekonstrukcióját, és elemeinek belső logikája befolyásolja az események (jogilag esetleg érdektelen) összetevőinek tényszerű alakulását. A „cselekmény” – végrehajtott cselekvés, azaz a humanizált tárgyi-társadalmi környezetben lezajló, abba beleilleszkedő (célszerűnek vélt módon beleillesztett) emberi tevékenység része; mint ilyen, személyek és dolgok közötti kölcsönhatás. A dolgok – és ebben az összefüggésben „dolog” az emberi test is – közötti kölcsönhatás az érintett „dolgok”-ban a történés részét alkotó fizikai, vegyi (és ritkábban biológiai) folyamatok közvetítésével elváltozásokat idéz elő. Ezek az elváltozások további történések alapjául szolgálnak, melyeknek egy másik, későbbi – az eljárás, mint megismerési folyamat idősíkjába illeszkedő – eleme, mint következményként értelmezett tény, a bizonyító tény funkcióját töltheti be. 2.2.2. A bizonyító tények A bizonyító tény fogalmának fő komponense az, hogy tény, tehát anyagi jelenség, amely érzéki úton megismerhető. Tükröződik benne a létrejöttét kiváltó kölcsönhatás maga, mint folyamat, és a kölcsönhatás többi résztvevője. Ez a „tükröződés” azonban sajátos; komplex ugyan, vagyis az oksági folyamatok különböző síkjain (a filozófiai terminológiát használva: a különféle – fizikai, kémiai, biológiai stb. mozgásformákban) egyaránt megjelenik, de számos eleme tünékeny, s ezért nem tanulmányozható azonos mértékben minden (vagy bármely) aspektusa. a) A tárgyi tulajdonság vagy tárgyi elváltozás formájában megjelenő tényt a hatóság közvetlenül – érzékelés és racionális feldolgozás útján – is megismerheti, de ismeretforrásként szolgálhat más személyek közvetlen érzékelés és racionális megismerés útján szerzett tudomása is. A tény azonban nem önmagában – tehát, mint tárgyi tulajdonság, elváltozás vagy egyéb jelenség –, hanem mint rá vonatkozó ismeret, vagyis adat, szerepel a hatósági megismerés és a bizonyítás folyamatában.

34


A megismert tény az adatban tükröződik és okát a kauzalitás folytán bizonyítja, de ez eljárásjogilag nem elég. Jogi értelemben az adatban tükröződő és bizonyításra alkalmas tény akkor válik bizonyító ténnyé (bizonyítékká), ha az eljárásjogi követelményekkel összhangban – vagyis törvényes forrásból, és a jogszabályoknak megfelelő keretek között – jut a ténymegállapításra jogosult hatóság tudomására. A tárgyi tulajdonságokról és elváltozásokról a közvetlen saját érzékelésen alapuló hatósági tudomásszerzés törvényes módja a kérdéses jelenség szemrevételezése, aminek eljárásjogi formája a – többnyire kutatással párosuló – szemle. A kutatás földrajzilag körülhatárolt terület felszínének, valamint a vertikális vetületében lévő térnek az átvizsgálása keresett személyek vagy tárgyak megtalálása érdekében. A meglelt tárgy (személy teste) szemrevételezés – vagyis szemle – tárgya lesz; ennek eredményeként állapíthatók meg egyes azonosításra alkalmas tulajdonságai és egyéb olyan jelenségek, amelyek a bizonyítás szemszögéből fontosak lehetnek, pl. állaguk, állapotuk térbeli elhelyezkedésük (hollétük koordinátái), más tárgyakhoz viszonyított helyzetük, stb. A kutatás lehet a szemle előzménye, de lehet a szemle – pl. a helyszín szemléjének – része is.

Az ilyen módon megismert tényt a szubjektum tudomásul veszi – vagyis fogalmilag megragadja, megállapítja. Az emberi pszichikum működési sajátosságai folytán ez szövegszerű megfogalmazás útján történik, aminek formája lehet ún. „belső beszéd”, de lehet hangos kijelentés is. A megállapított adat a szubjektum számára logikai műveletekben felhasználható. A hatóság képviseletében eljáró szubjektum (a nyomozó – ide értve a nyomozást végző ügyészt is) az olyan megállapításokat, amelyekkel aktuális véleménye szerint a további operációkban számolni kell, köteles dokumentálni, azaz származékos bizonyítékba foglalni. Ennek legáltalánosabb formája a jegyzőkönyv, amelyhez rendszerint a megállapított tény különféle aspektusait – egyebek között szavakkal csak nehezen visszaadható vagy visszaadhatatlan sajátosságait – érzékelhetővé tevő mellékletek csatlakoznak. A dokumentáció elkészítése többnyire azzal jár, hogy maga a bizonyító tény elenyészik fizikailag – (az ujjnyom azért bizonyít, mert azon a felületen van, ahol megtalálják; a nyomrögzítés során azonban eltávolítják onnan, a továbbiakban már egy fóli-csíkon található, a kérdéses felületen viszont nincs semmi). A dokumentálatlan nyomozóhatósági megállapításnak általában nincs jogi relevanciája; hiába a fólin rögzített ujjnyom, ha nincs dokumentum arról, hogy hol, mikor, ki találta, semmit nem bizonyít. „Ami nincs az aktákban, az az ügy szempontjából nem létezik” – szól a régi maxima. A szemle [és hasonlóan a (ház)kutatás meg a bizonyítási kísérlet] jegyzőkönyvében nem rögzített tényt esetleg külön lehet (a jegyzőkönyvvel szemben) – pl. az eljáró hivatalos személy és a hatósági tanúk tanúvallomásával – bizonyítani. b) A személyek tudatában jelentkező elváltozások (emlékképek, ismeretek és az ezek kombinációival végzett műveletek eredményei) a személyi bizonyítékok. A történésben részt vevő, ennek során más személyekkel és dolgokkal kölcsönhatásba lépő szubjektum (ember) oldaláról szemlélve, a tudatosan átélt kölcsönhatás folyamata belső életének eseményévé, élménnyé válik. Átéli az érzékelést, az észlelést (az érzékletek hatására kibontakozó folyamatokat, a felvillanó gondolatokat). Az átélés komplex; fizikai, intellektuális, emocionális és affektív vetülete együttesen, egyidejűleg jelentkezik és szövi át a pszichikus folyamatot, ugyanakkor ezeknek a tényezőknek a folyamatban való részvételi mértéke eltérő lehet. Az eredmény nem az eseménynek, hanem az élménynek, vagyis annak az emlékképe, ahogyan a szubjektum – személyi sajátosságai által befolyásoltan – az eseményt átélte. Az emlékkép(ek sora), az esemény átélésének az érzékelést, észlelést és a hozzájuk kapcsolódó egyéb, a pszichológiai folyamatok alapját képező anyagi folyamatok természeti tör35


vényei szerint előálló következménye. Mint ilyen, az eseményt potenciálisan bizonyító tény, ám mások számára közvetlenül hozzáférhetetlen. Létezése és milyensége csak hordozója a felőle tett kijelentéseinek a közvetítésével ismerhető meg. A kijelentés lehet egyedi esemény átélése útján szerzett élményről szóló beszámoló (felvilágosítás, vallomás), egyedi jelenség értékeléséről a köznapi tapasztalatok alapján adott vélemény, és lehet egyedi jelenségről a tudomány által a jelenségek adott osztályára vonatkozóan feltárt törvényszerűségek figyelembe vételével alkotott szakértői vélemény. 2.3. A BIZONYÍTÓ ERŐ 2.3.1. A bizonyítási ok és a bizonyító erő A bizonyító erő a bizonyító ténynek az a tulajdonsága, amelynek révén képes azt a meggyőződést kelteni, hogy a bizonyítandó tény igaz – szól a hagyományos tantétel szerint a meghatározás. A bizonyító erő forrása a (logikai értelemben vett) bizonyító és a bizonyítandó tény közötti okozati kapcsolat. Ha a bizonyító tény igaz – nem virtuális, hanem valóságos – és a két tény (a bizonyító és a bizonyítandó) között valóban létezik a bizonyítási ok, akkor a bizonyító tény az oksági kapcsolat természetétből adódóan a szükségszerűség erejével, kétségen felül igazolja a bizonyítandó tényt. A feltétel tehát az, hogy a bizonyító tény valóságos és a bizonyítási ok valódi legyen. Logikai értelmezésben valamely tény bizonyítására egy másik tény azért lehet alkalmas, mert potenciálisan okozati kapcsolatban van vele, vagyis létezik közte és a bizonyítandó tény között a bizonyítási ok. Az eljárásjogi értelmezésben egy tény azért szorulhat bizonyításra, mert jogilag releváns, és bizonyító tényként csak olyan tény jöhet szóba, amely a jogilag releváns (vagyis bizonyítandó) ténnyel okozati kapcsolatban lehet, bizonyító ténnyé pedig csak akkor lesz, ha a ténykérdésben döntésre hivatott hatóság a bizonyítási okot valóságosnak fogadja el. A jogalkalmazási eljárásban a bizonyító erő felmérése a bizonyítékok értékelése; ha pedig ugyanarra a bizonyítandó tényre vonatkozóan különböző bizonyítékforrások révén nyert másmás bizonyítási eszközökből analóg bizonyítási okokon nyugvó, de egymással ellentétben lévő potenciális bizonyító tényeket lehet nyerni, ezek bizonyító erejének összehasonlítását, egymáshoz viszonyítását „bizonyítékok mérlegelésének” is szokták nevezni. A problémát az jelenti, hogy a bizonyító tény nem önmagában, hanem a rá vonatkozó ismeret közvetítésével, vagyis adat formájában válik hozzáférhetővé a döntéshozó (a szubjektum) számára. 2.3.2. A tárgyi elváltozások, mint bizonyító tények Ami a bizonyító tény valóságos voltát illeti, ez tulajdonképpen az adat által a tényre vonatkozóan közvetített ismeretnek a tárgyával – az adott ténnyel – adekvát voltát jelenti. Minden adat anyagi alapokon nyugszik; nem alapjaik anyagi (objektív) voltában, hanem a szubjektum számára hozzáférhető megjelenésüknek a formájában különböznek. A tárgyi bizonyító eszközök által közvetített adatoknak a szubjektum számára hozzáférhető megjelenési formája tárgyi elváltozás: magának a tárgynak a létezése, más tárgyakhoz viszonyított helyzete, a korábbi önmagához képest megváltozott állapota. A tárgyi elváltozások a 36


szubjektum számára vagy közvetlenül, vagy megfelelő eszközök közvetítésével érzékelhető jelenségek. Ismeretelméleti alaptétel, hogy érzéki úton igaz ismeret szerezhető. Ez a tétel az alapja annak a közel kétszáz éves, újra meg újra fellángoló vitának, hogy a jogalkalmazási ténymegállapításban – elsősorban a bűnügyi bizonyításban – a „személyi” vagy a „tárgyi” bizonyítékokban lehet-e, kell-e inkább bízni, s a kriminalisztika történetében se szeri, se száma azoknak a látványos kísérleteknek, amelyek (főként a vallomások megbízhatatlanságának demonstrálásával) a „hazugságra képtelen néma tanúk”, a tárgyi bizonyítékok elsőbbségét erősítgették. Az érzéki úton szerezhető ismeret igaz ugyan, de önmagában felszínes; csak a jelenséget lehet így megismerni, a lényeget azonban nem. A tárgyi elváltozás önmagában a kölcsönhatásokat átható oksági folyamat egy adott fázisának mintegy „lenyomata”; „pillanatkép”, amely ki van szakadva az időből, holott időbeli elhelyezkedése nyilvánvalóan lényeges. A jelenség mindig egy folyamatnak – ha úgy tetszik, állapotváltozásnak – egy adott fázisa, s hogy mihez képest történt változás, azt az időbeli dimenzió határozza meg. Az időnek közismert jelentősége van abból a szemszögből is, hogy a bűnügyileg releváns történés-elem által indukált tárgyi elváltozás további, most már bűnügyileg esetleg irreleváns változások forrásává lesz. Minél hosszabb idő telik el a releváns történés után, annál nagyobb a veszélye annak, hogy az általa indukált tárgyi elváltozás, mint okozat, s az oka közötti öszszefüggés homályba vész; a nyom elhomályosul, a nyomképző maga is megváltozik és így a nyomban tükrözött sajátosságai elenyésznek. Ide tartozik az is, hogy a tárgyi elváltozások a szélesebb értelemben vett történés különféle összetevőinek hatására térben és időben is egymástól elkülönülten jelentkezhetnek; önmagukban nem feltétlenül indikálják a közöttük lévő összefüggéseket s ennek folytán könnyen előfordulhat, hogy valamely nyom közvetítésével érzékelhető tárgyi elváltozás (bizonyítási) relevanciája csak később válik világossá, vagy – épp ellenkezőleg – egy bizonyítási szemszögből relevánsnak látszó tárgyi elváltozásról később (esetleg csak hosszadalmas és költséges vizsgálatok után) derül ki, hogy irreleváns. További lényeges szempont az, hogy a tárgyi elváltozásoknak csupán egy kis hányadához lehet közvetlen érzékszervi vizsgálattal hozzáférni; szinte mindegyikük többféle megközelítésben is tanulmányozható. Fontos tehát, hogy vizsgálatuk komplex legyen – pl. mint közvetlen látványt, azután fizikailag, optikailag, vegyileg, daktiloszkópiai szemszögből, stb. – vizsgálják őket meg. Az efféle vizsgálat, természetesen, többféle különleges szaktudást, más-más felszerelést, módszereket igényel, de csak ezen az úton remélhető a tárgyi elváltozásokból kinyerhető sokféle információ megszerzése, vagyis a felszíni, a köznapi ismeretek szintjén is megismerhető jelenség mögött meghúzódó lényeg megismerése. Az elváltozás – a „nyom” – önmagában véve is valódi. Létezésének puszta ténye az adott pillanatban is érzékelhető; ezt a hatóság, pontosabban a hatóság részéről eljáró személy tudomásul is veszi („megállapítja”) és a gondolkozási folyamatban, a logikai műveletekben az ismeretet (az „adat”-ot) fel is használja, a további információkhoz azonban csak később jut hozzá. Az elváltozás önmagában csak azt bizonyítja, hogy a nyomképződés folyamata lezajlott, a folyamat részleteit (a nyomképző és a nyomhordozó mibenlétét, a nyomképző erő természetét, irányát, forrását, intenzitását, időtartamát, stb.) azonban többnyire csak a további sokoldalú és részletekbe menő diagnosztikai szakértői vizsgálatok révén lehet feltárni.

37


A diagnosztikai szakértői vizsgálatok révén nyerhető eredmények a tárgyi elváltozás keletkezési folyamatának olyan természeti törvényszerűségek által szabályozott mozzanatait tárják fel, amelyek a közvetlen érzékelés számára ugyan hozzáférhetetlenek, de miután a köznapi tapasztalatok szintjén is értelmezhetően ismertté váltak, értelmezésük valójában nem a szakértő, hanem a hatóság feladata. A biztonsági kamera által rögzített kép megfelelő feldolgozása („kikockázása”, felnagyítása, minőségi feljavítása) lehet szakértői feladat, azt megállapítani azonban, hogy az így előállított és jól tanulmányozhatóvá tett képen kik láthatók, nem a szakértő, hanem a hatóság dolga. A tárgyi elváltozás önmaga – s nem a felőle adott szakértői vélemény – a bizonyító tény. A szakértő szerepe itt arra szorítkozik, hogy az elváltozás mibenlétét segít pontosan definiálni. Az elváltozás elhelyezkedése és érzékelésének időpontja lényeges elem a történés rekonstruálása szempontjából, s eljárásjogunkban ezt származékos bizonyítékok – okiratok, fényképfelvételek, valamint a diagnosztikai szakvélemények, vagyis az elváltozás technikai úton feltárt és demonstráló részletei – rögzítik és érzékeltetik. Ebben az összefüggésben szót kell ejteni arról is, hogy ki „érzékeli” a tárgyi elváltozást, mit „érzékel”, és mit jelent a „megállapítás”, továbbá ki mit kezdhet azzal, amit „megállapít”, s végül a tárgyi elváltozást tükröző származékos bizonyítékok természetéhez is kell fűzni néhány megjegyzést. A „megállapítás” – mint erről már esett szó – az érzéki úton szerzett ismeret tudomásul vétele, vagyis fogalmi megragadása, ami a dolog természetének megfelelően „belső beszéd” útján történő szövegszerű megfogalmazásban válik teljessé. Ebből a szempontból nincs különbség a magánszemély, a nyomozó hatóság embere, az ügyész és a bíró(ság) között, mert a folyamat az emberi megismerés menetéből adódik. A hatósági ténymegállapítás alapja azonban a hatóság (nyomozóhatóság, ügyészség, bíróság) képviselője által történő érzékelés és megállapítás. A tárgyi elváltozás mindenki számára egyaránt érzékelhető, ha azonban magánszemély érzékeli csak, akkor a hatóság számára az elváltozás még nem létezik, s a hatósági ténymegállapítás folyamatában nem játszhat szerepet. Szerephez csak akkor és annyiban juthat, amennyiben a hatóság tudomására jut. Ez kétféleképpen történhet: (a) a magánszemély a megállapítását a hatóság tudomására hozza és a hatóság maga is érzéki úton szemrevételezi, megállapítja, majd (szakemberek/szakértők közreműködésével) részletesebb vizsgálat alá veszi az elváltozást, amelyből kinyeri a benne rejlő információkat; (b) beszámol a megállapításairól a hatóságnak anélkül, hogy az elváltozást a hatóságnak módja nyílna azt érzéki vizsgálat alá venni. Ez utóbbi esetben természetesen csak a magánszemély érzéki úton szerzett ismereteire lehet hagyatkozni, s itt gondot kell arra is fordítani, hogy az azokhoz kapcsolódó feltételezéseket és következtetéseket az érzéki úton szerzett tudomásról szóló kijelentésektől elkülönítsük. A magánszemély „megállapítása” az érzéki úton szerzett ismereten (és az azon túlmenő elemi, köztapasztalatból igazolható módon kialakított észleleten túl) a hatóság számára a bizonyítás terén alig jelent valamit. A hatóság a közvetlen érzéki úton szerzett ismereteit kiegészítheti a diagnosztikai szakértői vizsgálatok eredményeivel. Voltaképpen ezek a vizsgálatok is érzéki úton szerzett ismeretek; a szakértő az emberi érzékszervek hatókörét kiszélesítő eszközök és eljárások révén további érzékleteket szerez vagy közvetlenül (a mikroszkópi képen látja azt is, ami szabad szemmel nem látható) vagy áttételesen: látja a kémiai reagens színváltozását, vagy a műszer által adott jelet leolvassa és ennek tárgyi jelentését használja fel az észlelet megformálásánál. A hatóság számára a közvetlen érzéki úton, valamint a diagnosztikai vizsgálatok útján szerzett észleletek

38


lesznek a megállapítás tárgyai. Ugyanez érvényes a közvádlóra (az ügyészre) is – azzal a különbséggel, hogy ő ritkán van közvetlen érzékelésből eredő ismeretek birtokában. A „megállapítás” kialakulása tehát mindenütt azonos folyamat, formája és funkciója azonban a különböző eljárásjogi pozíciókban – legalább is részben – eltérő. Megállapításaival mind a szakértő, mind a nyomozó hatóság (illetőleg érintett képviselője), az ügyész és a bíróság saját további tevékenységét illetően viszonylag szabadon operálhat; gondolati műveleteibe beépítheti, elképzeléseket és intézkedéseket alapozhat rájuk. Ám, ha nyomozó hatóságnak vagy a közvádlónak az olyan megállapítást, amelyre intézkedést akar alapozni, írásba kell foglalnia, rendszerint meg is kell indokolnia, s ezen felül: megállapításaik csak korlátozott körben mértékadóak. A nyomozó hatóság megállapításai senkire nem, az ügyészéi csak a nyomozó hatóságra kötelezőek, s mindegyiküké felülbírálat tárgya. A bíróság részéről viszont a megállapítás általában nem igényel írásbeliséget; elegendő annak megfogalmazása és kijelentése. A kijelentett megállapítást a bíróság és az eljárás többi résztvevői a logikai műveletekben pl. akkor is felhasználhatják, ha az kimaradt a jegyzőkönyvből. Ilyenkor a jegyzőkönyvet kell esetleg kiegészíteni, s nem a megállapítás felhasználását kell mellőzni. A megállapítás megalapozottsága, persze, jogorvoslat tárgya. A nyomozó hatóságnak a tárgyi elváltozásokból merített ismeretei a mondottak szerint döntően közvetlen vagy áttételes (műszerek, eszközök és eszköz gyanánt használt anyagok útján nyert) érzékletekből erednek. Megállapításai részben ezt a – közvetlen vagy áttételes – érzéki megismerést, részben ennek észleletté alakított és logikai műveletekben felhasznált származékát, valamint a logikai műveletek útján nyert eredményét rögzítik. Az érzékleteket és észleleteket átviszik stabilabb jelrendszerbe – azaz származékos bizonyítékot, okiratot készítenek róluk. Az eljárás későbbi szakaszában a közvádló és a bíróság számára a tárgyi elváltozás rendszerint nem az eredeti, hanem a származékos bizonyítékban megjelenített és a diagnosztikai szakvélemények adataival kiegészített formájában jelenik meg. Így többet mutat, mint eredetileg mutatott. Másrészt viszont az érzéki és intellektuális megismerés menetében mindig vannak olyan elemek, amelyek közvetlenül nem tudatosulnak, sőt, olyanok is, amelyek ugyan tudatosulnak, de az adott pillanatban mellékesnek, lényegtelennek hatnak, s ezért a származékos bizonyítékban nem tükröződnek. Eltekintve tehát attól, hogy a napi gyakorlatban a nyomozó hatóság közvetlen érzékleteit és észleleteit tükröző származékos (okirati) bizonyítékok előállításánál fontos mozzanatok szakszerűtlenségből maradhatnak ki, továbbá aktuálisan lényegesnek mutatkozó, de később lényegtelennek bizonyuló mozzanatokat is rögzíthetnek, szükségképpen is torzul a kép. Ezt a származékos bizonyítékok – köztük a titkos információgyűjtés és a titkos adatszerzés során készített okiratok – alkalmazása esetén a belőlük megismert bizonyító tény körvonalazásánál mindig figyelembe kell venni. Ami a származékos bizonyítékban akár pozitív, akár negatív értelemben kifejezetten szerepel, arra lehet adni. Amiről azonban sem így, sem úgy nincsen szó, arról soha nem lehet tudni, hogy azért nem említik-e, mert nem volt, vagy azért, mert nem keltett érdeklődést.

39


2.4. A KIJELENTÉSEK, MINT BIZONYÍTÓ TÉNYEK A „pszichikus nyomok” bizonyításbeli felhasználásának sajátosságairól szólva alaptípusként a vallomásokat tárgyaljuk. A „vallomás” kifejezést azonban szélesen kell érteni: nem csak az eljárásjogi értelemben vett tanú- és terhelti vallomást sorolnám ide, hanem – mutatis mutandis – a felvilágosításokat és az írásbeli szakértői véleményben a szakértői vizsgálat (sajátos szemle) nyomán belekerülő „szakértői ténymegállapítás”-t [Be. 108. § (2) bekezdés c) pont] is. 2.4.1. A vallomás, mint bizonyító eszköz A vallomás mindig valamilyen élmény felidézett emlékképéről fogalmi-logikai eszközökkel adott szóbeli leírást, beszámolót alkotó kijelentések halmaza. A vallomástétel puszta ténye önmaga is a valamilyen mértékű együttműködési készség jele, hiszen az élmény emlékképének felidézése és szavakba öntése, megfogalmazása akaratlagos erőfeszítéseket, cselekvéseket igényel, s ennek motívuma az együttműködési készség – kivéve, ha a beszámoló szándékoltan valótlan és a színlelt együttműködés mögött félrevezetési, megtévesztési törekvés húzódik meg. A vallomásból, mint bizonyítási eszközből nyert bizonyító tény az élmény emlékét leíró kijelentés, a bizonyítási ok pedig voltaképpen okok láncolata: az élmény emlékét leíró kijelentés oka az emlékkép léte; annak oka a történés átélése, az élmény, ami viszont a történés, illetőleg a történés megfelelő elemét alkotó tény következménye. A kijelentés tehát – ha valóságos élmény emlékét híven adja vissza – ennek az okozati láncolatnak, mint bizonyítási oknak folytán igazolja a tárgyául szolgáló múltbeli tényt. A bizonyítás szemszögéből alapvető a bizonyító ténynek, a kijelentésnek a pontos értelmezése és valóságos voltának, vagyis annak a megállapítása, hogy ténylegesen átélt élmény van mögötte és az híven jut a kijelentésben kifejezésre. A nehézségek egyik forrása az, hogy az élmény mindig egyéni; ha többen együtt átélik ugyanazt az eseményt, nem egy közös élményük keletkezik, hanem valamennyiüknek keletkezik egy-egy olyan élménye, amely többé-kevésbé átfedi a többiekét, de mégis különbözik azoktól. További gondok forrása, hogy az élmény emléke miként formálódik ki. Ebben a szubjektum egész világlátásának, gondolkodásmódjának szerepe van, s természetesen befolyásolja az élmény érzelmi-indulati komponenseinek intenzitása és színezete is. Az érzékelt tény jellege és tudomásul vétele (fogalmi megragadása) a lelki élet aktuális érzelmi és indulati mozgásai által is befolyásoltan, s nyelvi alakban („belső beszéd”-ben) történik. A kijelentésekben tükröződő élmény pontos megértéséhez nélkülözhetetlen a vallomásban szereplő szavak, megfogalmazások tárgyi jelentésének félreérthetetlensége. Ezt a kihallgatónak kell biztosítani azzal, hogy az egyes használt szavaknak a vallomástevő által tulajdonított jelentést, értelmet tisztázza. A köznyelvben használatos szavaknak van egy olyan értelme, jelentése, amelyet az egész nyelvközösség ismer és elfogad, de minden fogalomnak vannak olyan periférikus elemei, amelyeket a fogalomba nem mindenki ért bele, s ennek folytán a fogalom kifejezésére alkalmazott köznyelvi szó jelentéstartományába sem feltétlenül érti őket bele mindenki. Vannak ezen felül tájszavak vagy egy szűkebb közösségeken belül sajátos jelentést (is) hordozó szavak, stb. A vallomás tárgyi jelentésének tisztázásánál erre is gondolni kell.

40


A vallomás értelmezéséhez tartozik az is, hogy a kommunikáció – így a nyelvi eszközökkel folytatott kommunikáció is – egy olyan térben zajlik, ahol a szavak jelentését esetleg befolyásoló, módosító információt hordoznak ún. „kulturális szignálok”, metakommunikációs megnyilvánulások is. Magyar közegben a bólintás helyeslést, beleegyezést – bolgár közegben elutasítást, tagadást, tiltakozást jelent. Magyar közegben egy kijelentés közbeni kacsintás azt érzékeltetheti, hogy az elhangzott állítást vagy törekvést nem kell komolyan venni, és semmi esetre sem szabad szó szerint érteni.

2.4.2. Valóságos és virtuális élmény A vallomásbeli kijelentések értelmének feltárása után elsőrendű feladat annak megállapítása, hogy a bizonyító tényt hordozó kijelentésben szereplő ismeretnek lehet-e, van-e megfelelő élménybeli fedezete? Nem zárható ugyanis elvileg ki, hogy az ember virtuális élményekről adjon érzékletes beszámolót – erre bizonyíték az egész epikus világirodalom, filmvilág és a színházi élet. Bárkit meg lehet téveszteni és a tévedés ideig-óráig – néha hosszú időn át is – fenntartható, de senki nem képes bárkit bármikor, bármi felől megtéveszteni és bármeddig tévedésben tartani. Általánosságban szólva: a) A történés és az élmény közötti megfelelés nélkülözhetetlen feltétele a helyes érzékelés. Fontos tehát az aktuális szerephez jutó érzékszervek állapotának, az érzékelési képességeknek a tisztázása. Ebbe a körbe tartozik egyrészt az emberi érzékelőképesség általános küszöbértékeinek, másrészt a kérdéses személy egyéni küszöbértékeinek és esetleg a kérdéses szituációhoz kapcsolódó specifikus ingerküszöbnek a figyelembe vétele, továbbá az érzékszervek adaptációs képességeinek (az adaptálódás aktuális lehetőségeinek) felmérése, de ide tartozik az érzékelésre való aktuális készségnek, az inger váratlanságának vagy a figyelem, a „várakozás” állapotának tisztázása, stb. Ezekre vonatkoznak az ú.n. „ellenőrző kérdések”.

b) A történés átélésének immanens tényezője az érzéklet intellektuális feldolgozása, vagyis az érzékelt jelenségnek a már birtokolt ismeretekkel és szerzett tapasztalatokkal való összevetése, ezek tükrében történő értelmezése, amit a vele kapcsolatos – spontán vagy intellektuális alapokon nyugvó –emocionális reakciók is befolyásolnak. Az átélésnek, az élmény alakulásának ez az a fázisa, amelyben a tényleges érzékletek hiányait tapasztalatokból vagy általános ismeretekből merített, de az adott esetben téves analógiák segítségével hidalja át, „egészíti ki” a psziché. Ezeket természetesen szét kell választani – és ez a kihallgató(k), a kihallgatás feladata. Az érzelmi reakciók lehetséges hatásainak, szerepének vizsgálatához tartozik a vallomástevő esetleges elfogultságának, érdekeltségének, mint a szándékosan, gondatlanságból vagy vétlen tévedésből eredő hamis vallomás lehetséges pszichikai bázisának feltárása is.

c) Az élmény közlése döntően beszéd, fogalmi-logikai eszközök alkalmazásával történik ugyan, de a kommunikáció primér eszköze az ún. „testbeszéd”, a metakommunikáció. Ha a racionális (szóbeli) közlés és az élmény között a megfelelés hiányos, akkor a metakommunikációban ennek jelei valamilyen formában és mértékben mindig kifejezésre jutnak. Érdemes tehát erre is figyelni, még akkor is, ha a metakommunikációs megnyilvánulások sokfélék és értelmezésük bonyolultabb, mint a szóbeli kijelentéseké.

41


Az élmény emocionális töltése az élmény emlékének felidézése során is kifejeződik. A nem valóságos, hanem virtuális élményről (a kitalált történetről) szóló beszámolóhoz kevés ember képes az érzelmi vetületet is „eljátszani”.

d) Az élményről szóló beszámoló egy meghatározott tárgyi és személyi környezetben lejátszódó olyan történés leírása, amelyben a vallomástevő is valamilyen – legalább pszichikai – aktivitást fejtett ki. A történés menetének van egy belső logikája, ami a résztvevő személyek és tárgyak elhelyezkedéséből objektíve adódó lehetőségekhez igazodik; ezek a lehetőségek részint a tevékenységet alkotó műveletek sorrendjét meghatározzák, részint ilyen vagy olyan értelemben határt is szabnak nekik. Az érzékelt eseményekre, az észleletekre adott pszichikai és fizikai reakciók is többé-kevésbé tapasztalati úton prognosztizálható pályákon mozognak. A vallomásnak az összefüggő előadás során tett kijelentésekből kirajzolódó elemei és a környezet ismert elemeiből adódó lehetőségek és valószínűségek között óhatatlanul mutatkozó hézagokra magyarázatot kell keresni. Ez a vallomás logikai ellenőrzése, amely az ún. „kiegészítő” és „részletező” kérdések révén valósul meg. e) További ellenőrzési lehetőséget nyújt a helyszíni kihallgatás, egyes vallomás-elemek (kijelentések) tekintetében a bizonyítási kísérlet, a más bizonyítékokkal – illetőleg az azok által közvetített tényekkel – való egybevetés, s végül az intrapszichikus folyamatokat illetően a poligráf alkalmazása. A vallomás bizonyító eszköz; megszerzésének módja a kihallgatás. A kihallgatás egyben a vallomásból a bizonyító tény, az élmény emlékképe kinyerésének és annak is eszköze, hogy a kihallgató megismerje: vajon az, amihez jutott, tényleg valóságos élmény emlékképe-e, s ha igen, mennyire. Más szavakkal a kihallgatás egyúttal a vallomásbeli kijelentéseket illetően a potenciális bizonyító tény mibenlétének és valóságos (nem virtuális) voltának a vizsgálata is. A kihallgatás során ennek a vizsgálatnak mind a nyomozás, mind a tárgyalás során meg kell történnie, s ez jórészt az összefüggően előadott vallomás egyes elemeihez kapcsolódó kérdésekben manifesztálódik. A nyomozónak elvileg azért kell a kérdéseket feltennie, hogy a kapott válaszokból támpontokat szerezhessen a vallomás értéke felőli meggyőződés kialakításához. Ez a meggyőződés, persze, nem az ügy érdemi eldöntéséhez, hanem saját további munkájához fontos. E mellett a (nyomozási) kihallgatás rendszerint az ügyfél és a hatóság első formális találkozása is az ügyben, így többnyire külön feladat az idegenkedés leküzdése, az együttműködési készség kialakítása és fejlesztése is. A kontinensen a kihallgatásnak már az inkvizitórius eljárásban is nagy szerepe, részletes szabályozása és egyfajta kiterjedt elmélete is volt. A bírói vizsgálatban – ami a kontinentális eljárásjogi rendszerben a korábbi „inquisitio speciális” helyén tovább élt – a kihallgatás súlya és jelentősége megmaradt. Ez volt a kihallgatási taktika kriminalisztikai kimunkálásának a motorja. A kihallgatási taktika összes tantételei a (mai magyar terminológia szerinti) nyomozás során jelentkező problémákra szolgáltatnak megoldást, s mivel ott az elv az, hogy a vizsgáló a jegyzőkönyvet úgy szerkessze, hogy az olvasó számára tegye benne nyilvánvalóvá azt, ami a számára (a közvetlenség folytán) nyilvánvaló, szabály az is, hogy a jegyzőkönyvből kitűnjön, milyen úton – milyen gondolatmenet, kérdéskörök bejárása révén – alakult ki a kijelentések igazságára vonatkozó személyes meggyőződése. A jegyzőkönyv tehát legyen aprólékos és részletes; térjen ki mindarra, ami a kihallgató számára a meggyőződés kialakulása során problematikus volt, s hogy a kételyei miként oszlottak a kapott válaszok nyomán el. A tárgyalási kihallgatás azonban egészen más műfaj. Az eredményes kihallgatás színtere nem a tárgyalóterem, hanem a nyomozó szobája, a tárgyalás feladata a nyomozás ellenőrzése – tartják, a divatos felfogást követve, sokan. 42


Az emlékkép formájában jelentkező élmény az érzékelés nyomán, az érzékletekből keletkezik, az ingerek azonban, amelyek az érzékleteket kiváltják, nem egyenként, hanem egyidejűleg zúdulnak az emberre, s a pszichikum – ma még részleteiben távolról sem ismert folyamatok révén – szelektál az ingerületek között, „felkutatja” a felismert ingerület forrását, azonosítja, társítja további, más ingerületek kapcsolódó forrásaival, egybeveti ismereteivel, tapasztalataival, értékeli érzelmileg stb. és az így létrejövő élmény alakul emlékképpé. Az „emlékkép”, mint pszichikus jelenség – ugyancsak részleteiben ismeretlen agyi folyamatok révén – a memória különböző „rekeszeiben” őrződik. Ilyen az 1-2 perces időtartamú, korlátozott kapacitási szenzoros memória, amely lehetővé teszi pl. egy beszélgetés fenntartását, egy tapasztalat nyomban történő közlését. A primer és a szekunder memória többféle „kódolással” és mélységben néhány órányi időtartamban tárolja az élmények emlékét. Az így – emlékképek formájában – tárolt ismeretek természetesen a memóriában „recirkulálnak”, ennek során történik tárgyi jelentésük mélyebbre ható feltárása és megragadása, a korábbi ismeretek, tapasztalatok segítségével lebonyolódó értelmezésük. Az emlékkép kialakulásának mindezek a mozzanatai természetesen magukba rejtik az élmény torzulásának veszélyeit is. Ide tartozik a pszichológus szakértő alkalmazásának problémája is. Az 1960-as években jelentek meg a pszichológus szakértők, s akkor szerepük körül nagy bizonytalanság volt; kézenfekvőnek látszott a vallomások hiteltérdemlőségének megítélésénél pszichológus szakértőt kirendelni, s tőle várni a választ arra, hogy valamely vallomásbeli kijelentés igaz-e. Ez a ténymegállapítás felelősségét (burkoltan ugyan) a szakértőre hárította. Ma már világos, hogy a pszichológus – az intrapszichés folyamatok törvényszerűségeinek ismeretéből fakadó különleges szaktudása alapján – abban a kérdésben adhat véleményt, hogy tapasztal-e olyan jeleket, amelyek az érzékelés, észlelés, valamint az emlékezés pszichológiai folyamataiban végbement zavart tükröznek; amelyek tehát természettudományi oldalról a tett kijelentés igaz volta ellen szólnak. Ha ő ennek jelét feltárja, a döntéshozó felelőssége állást foglalni afelől, elveti-e kijelentést, ha pedig a szakértő nem talál ilyen jelet, akkor a vallomást elfogadja-e, vagy sem. 2.4.3. Vélemény a vallomásban A tanú ténytudomás felől számol be; a véleménye nem bizonyíték. Vannak azonban olyan jelenségek, amelyek a napi gyakorlatból származó tapasztalat alapján eszközölt összehasonlítás nélkül egyáltalán nem transzformálhatók fogalmakká, azaz nem tudatosíthatók. A tér érzékelése látásból, tapintásból és mozgásból fakadó motorikus érzetek révén méretet és formát kifejező fogalmak közvetítésével tudatosul, és etalonokhoz viszonyított, számszerűsített vagy szabványosított alakban fejezhető ki abszolút szabatosan. A napi érzékelésben azonban az etalonok többnyire nincsenek kéznél, tehát tapasztalaton alapuló becslésre kell hagyatkozni, s ez elkerülhetetlenül pontatlanságokhoz, tévedésekhez vezet. Az idő mint időpont, időtartam és egymásutániság kap jelentőséget; érzékelésében az életmód, az élettapasztalatok, az érzékelés körülményei különösen fontosak. Ami az időpontot illeti: távolabbi dátumok általában a növényzet állapota és időjárási jelenségek (évszakok) szerint őrződnek, kapcsolódnak az emlékképhez. Fontos szerepe lehet itt szubjektíve jelentős

43


eseményeknek vagy viszonylag szokatlan, különleges természeti jelenségeknek, amelyeknek időpontjához a kérdéses dátum viszonyítható. Napszak, s ezen belül közelebbi időpont – különösen természetközeli emberek esetében – az égitestek állása, vagy általában az élettevékenység eseményei alapján határozható meg. Időköz, időtartam – „az idő múlása” – az élményben jelentős mértékben függ attól, hogy milyenek az érzékelés körülményei és az, aki érzékeli, milyen emocionális állapotban van. Az érzékelt időtartam annál hosszabbnak hat az élményben, minél inkább tagolt, eseményekkel teli. A várakozás, a koncentrált figyelem közben átélt idő szubjektíve lassabban telik, mint objektíve („óráknak tűnnek a percek”) – különösen, ha a figyelem az idő múlására irányul. Az események sorrendje időben gondolatilag is többnyire visszafordíthatatlan.

A gyakorlatban sűrűn előforduló probléma a mozgás, különösen a sebesség az érzékelése. Ezen a téren is nagy jelentősége van a gyakorlatnak, a tapasztalatnak és az érzékelés körülményeinek. Nem annyira az abszolút sebességet, mint inkább a sebesség-különbséget érzékeljük. Álló ember a mozgó jármű sebességét másképp (rendszerint nagyobbnak) érzékeli, mint a mozgó járműben ülő. Az erre vonatkozó kijelentések pontosságának megítélésénél is figyelembe kell venni azt a – valószínű, mindenki által tapasztalt – tényt, hogy pl. a 100 km/h sebesség huzamos ideig tartó 140 km/h sebességű haladás után lassúnak, huzamos ideig tartó 60 km/h haladás után viszont nagynak tűnik, továbbá a 100 km/h sebesség más élményt nyújt 1200 cm3-es Ladában, mint egy kis Polski Fiatban, vagy egy VW Passat-ban. 2.5. VALÓDI-E A BIZONYÍTÁSI OK A vallomásnál az eldöntendő kérdés az: a kijelentett emlékkép valóságos vagy virtuális emlék képe-e? Persze, releváns az, hogy az élmény félreértésből ered, de ezt az élmény valódiságának megítélése körében, vagyis a vallomás ellenőrzésének segítségével kell eldönteni (híven adja-e vissza a kijelentés az élményt, az észlelet az érzékleteket eltorzította-e, s ha igen menynyiben). Ha azonban az élmény valóságos voltát illetően kialakul a meggyőződés, akkor már evidenciaként kezeljük, hogy a bizonyítási ok fennáll: vallja, mert ilyen emléke van, s azért van ilyen emléke, mert átélt egy ilyen történést, tehát volt ilyen történés. Az élmény valóságos voltának, tehát a történés-élmény-kijelentés közötti megfelelés megítélésének szempontjából döntő kérdésekre a választ a köznapi élet, az emberi gyakorlat ismeretanyagának a birtokában lehet és kell megadni. Az itt érvényesülő természeti törvények működését még a tudomány sem tárta fel; bár itt is minden bizonnyal okozati kapcsolatok érvényesülnek, a folyamatok bonyolultsága, a kauzális láncok összetettsége miatt ezek az okozati kapcsolatok részleteiben tudásunk mai szintjén rekonstruálhatatlanok. Csak érvényesülésük tendenciái ismeretesek, ezek pedig sztochasztikus összefüggésekként értelmezhetők. Az élményt az ember általában, fő vonásaiban, lényeges összefüggéseiben helyesen fogja fel, emlékképei – bár nem hibátlanok – rendszerint híven őrzik az élményt, stb. Köznapi ismeretanyag azoknak az ismereteknek az összessége, amelyeket az adott civilizációs szinten általában mindenki sajátos képesítés nélkül is megszerezhet, továbbá amelyekhez annak szokványos kezelésével sajátos képesítés nélkül is, azaz egyszerűen szólva, a standard általános és középiskolai törzs-tananyag – esetleg a lexikonokban közölt ismeretek – szabatos felhasználásával hozzáférhet. Az az ismeret pl., hogy a földgáz és a levegő elegye robban – közismert; a robbanásképes elegy határértékei azonban már a szakismeretek közé tartoznak.

44


2.5.1. A „nemtudás”-tól a „tudás”-ig A bizonyítás révén lesz a „nemtudás”-ból meggyőződéssel igaznak vallott „tudás” a hatósági eljárás során. A köznapi szóhasználat és felfogás szerint a büntetőeljárás keretében a felderítés, nyomozás, vizsgálat, bizonyítás eredményeként lesz a „nemtudás”-ból „tudás”. Ezeknek a kifejezéseknek – amelyeket a törvény is használ, s az is kétségtelen, hogy bizonyos összefüggésekben „terminus technicus”-nak tekintendők – a használata (s következésként a jelentése) a büntetőeljárási jogban is, a kriminalisztikában (de még a szakzsargonban) is következetlen. A rendőrségi szakterületen a „felderítés”-t a „nyomozás”-sal és a „vizsgálat”-tal formálisan is szembeállította a normatív szövegezés, amikor a bűnügyi szolgálaton belül (a már régebben is szervezetszerűen létező) „felderítő” és „vizsgálati” szervek mellett „nyomozó” szerveket hoztak létre. A „felderítés” és a „nyomozás” szó a rendőrségi szakzsargonban használatos az ismeretlen tettes kilétének és hollétének megállapítása érdekében végzett ténykedésnek a főként a tett körülményei („tárgyi tényálladéka”) megállapítására szolgáló ún. „vizsgálat”-tól való megkülönböztetésére. Van olyan felfogás is – ez főként a kriminalisztikai elmélet művelői körében honos –, hogy a felderítés a „tulajdonképpeni” bizonyítás feltételeinek megteremtése és előkészítése érdekében végzett megismerő tevékenység; adatok gyűjtése, rendezése, értelmezése és értékelése atekintetben, hogy hol és miféle bizonyításra alkalmas adatok lehetségesek, és hogy ezekhez miként lehet hozzáférni, stb. A „felderítés”-nek mindezen értelmezési változatai egy olyan tevékenységet jeleznek, amelyik kétségtelenül a formális, („processzuális”) bizonyítás előkészítését célozza. Ennek eredményeként válik világossá, hogy a bizonyításra egyáltalán lesz-e szükség (van-e ok eljárást indítani), s ha igen, mely tényeket kell majd bizonyítani és erre – a konkrét történést figyelembe véve – milyen bizonyító tények kínálkoznak; melyek és hol találhatók azok a bizonyíték-források, amelyekből az őket hordozó bizonyítási eszközökhöz hozzá lehet jutni. A „felderítés” tehát a köznapi történések megismerési folyamatában egyrészt a bűnügyi szempontú szelektálás kerete, másrészt a bűnügyi érdeklődésre számot tartó történéseken belül a (mind logikai, mind a formális/processzuális értelemben vett) bizonyítás feltételeinek gyakorlati megteremtése. Az általános megfogalmazás síkján maradva egyfelől az elméletileg (formálisan) lehetséges bizonyítási okok számbavétele, [az amerikai rendőrségi szlengben „brainwork” („észmunka”)] másfelől annak gyakorlati megállapítása [az amerikai rendőrségi szlengben „footwork” („lábmunka”], hogy a formális lehetőségek közül reálisan melyek lehetségesek. A formálisan lehetséges bizonyítási okok felkutatása feltételezi a múltbeli történés különféle lehetséges változatainak gondolati modellezését. Ennek révén felvázolhatók a hipotetikus történés egyes olyan tényelemei, amelyek egy másik lehetséges okozati folyamatnak is elemei lehettek. Azon a másik szálon ezért elvileg található olyan tény, amely ennek a ténynek abban a relációban oka vagy következménye, sőt, esetleg egy további párhuzamos okozati folyamatba is beleilleszkedik, ami további, elvileg (formálisan) létező bizonyítási lehetőségeket rejt magában. A reálisan lehetséges bizonyítási ok azonban nem feltétlenül valóságos. A ténymegismerésben további lépés annak megállapítása, hogy a reálisan lehetséges (bizonyító) tény – és a hozzá kapcsolódó bizonyítási ok – létezése virtuális-e vagy valóságos. Ha pl. egy közterületen lezajló verekedés keretében sérülés okozása a feltételezett bűncselekmény, tisztázandók lehetnek: (1) a helyszíni látási (megvilágítási) viszonyok; (2) a helyszínre néző ablakú la45


kások lakóinak (potenciális – formális lehetőség szerinti — tanúk) kiléte; (3) hogy közülük kik voltak a kérdéses időben otthon (reálisan lehetséges tanúk); (4) s ez utóbbiak közül kik azok, akik tényleg látták az eseményt (valóságos tanúk). Az utóbbiakat ki kell hallgatni és az „élménybeszámolójuk”-ban (vallomásukban) szereplő, bizonyító tényként felfogható kijelentés racionális megismerése útján dönthető el, hogy a bizonyíték virtuális vagy valóságos – ám nehéz lenne azt mondani, hogy az (1)-(4) alatti mozzanatokban a logikai bizonyítás elemei nincsenek jelen. Ezek a lépések mind a racionális megismerés fogalomkörébe illeszkednek. A megismerésen, mint genus proximumon belül tehát nincs használható differentia specifica.

A „felderítés”-t a büntetőeljáráson, mint megismerési folyamaton belül érdemes fogalmilag úgy definiálni, mint a (bűnügyi érdeklődésre számot tartó) történést alkotó tények körvonalazásának egy szakaszát. Ez a szakasz addig tart, amíg nem dönthető el, hogy e tények létezése reális lehetőség-e, vagy csupán formális. Ha tisztázódott, hogy csak formálisan létezik a bűnügyi érdeklődésre számot tartó történés, nincs szükség további büntetőeljárásra. Ha a felderítés eredményeként az derül ki, hogy a kérdéses történésen belül reálisan lehetséges a bűnügyi érdeklődést keltő összetevők létezése, további teendő annak megállapítása, hogy a reális lehetőség mögött látszat húzódik-e meg, vagy valóság; a reálisan lehetséges tények létezése virtuális, vagy valóságos. Ez utóbbi teendő azonban már meghaladja a felderítés kereteit. Intézményes – akár szervezeti, akár formális – elkülönítése azonban, ha lehetséges és bizonyos esetekben ajánlatos is, nem tekinthető feltétlen szükségszerűségnek. Ezzel az értelmezéssel a büntetőeljárásbeli ténymegismerés folyamatát két részre tagoljuk. Amikor a megismerés célja már annak megállapítása, hogy a megismerés tárgyát alkotó történésen belül egy reálisan lehetséges tény valóban létezik-e, nem felderítésről beszélünk. Ilyenkor voltaképpen a racionális megismerés célja az e tényre vonatkozó, reálisan lehetséges bizonyító tény valóságos volta felőli megbizonyosodás. A kérdéses megismerendő tény létezése olyan hipotézis, amely az adott történés már ismert ténybeli összetevőire alapozódik (ezek közvetítik), és e tény létezése azért nem pusztán formális (elméleti), hanem reális (gyakorlati) lehetőség, mert beleilleszkedne a létezésének lehetséges kereteként kezelt kauzális rendszer már ismert elemei között lévő hézagba. Az adott pillanatban a tény (funkcionális értelemben) bizonyítandó tény, vagyis létezésének valósága – mint erről már volt szó – a bizonyítási ok valódiságától és a bizonyító tény valóságától függ. Példával megvilágítva: Tegyük fel, hogy egy többemeletes, többlakásos bérházban történt egy betörés, és az egyik lakó olyan időben, ami már a betörés után lehetett, az egyik (mint utóbb kiderült: a betöréssel érintett) lakás irányából a függőfolyosón látott egy számára ismeretlen embert haladni a lépcsőház felé. Az illetőt a távolság és a megvilágítási viszonyok miatt, és mert hátulról látta, továbbá, mert az esetnek – nem tudván még a bűntényről – nem tulajdonított jelentőséget, nem figyelte meg, viszont kis idővel később látta a ház egyik lakóját előbukkanni a lépcsőházból. A megismerés tárgya a betörést magában foglaló eseménysorozat, mint történés. Ennek egy reálisan lehetséges eleme, hogy a távozóban lévő ismeretlen volt a betörő, s hogy az érkező lakó a lépcsőházban összetalálkozott vele, látta, megfigyelte és tud róla leírást adni. A ház lakói körében végzett tanúkutatás, és ezen belül a távozó idegent, s az érkező ismerőst látó lakó kikérdezése a felderítés [az elméletileg lehetséges bizonyítási eszköz (tanúvallomás) és a belőle elvileg nyerhető személyleírás (bizonyító tény) realitásának tisztázása] fogalomkörébe tartozik. Ugyan ebbe a fogalomkörbe tartozik az érkezőnek látott lakó kikérdezése is. Ha itt az derül ki, hogy valóban találkozott a távozóval és le tudja őt írni úgy, hogy kijelentései személyazonosításra alkalmas bizonyító tényekként legyenek kezelhetők, ez a kikérdezés (kihallgatás) is még a „felderítés” keretében történik. A történésbe a találkozás ténye illeszkedik, mint bizonyítandó tény; és az erre épülő élményről adott vallomásbeli beszámoló a lehetséges bizonyító tény. A példát folytatva: a vallomás nyomán az abban leírt személy utáni kutatás is a felderítés része, a megtalált személy azonosítására vonatkozó vallomás beszerzése (a felismerésre bemutatás keretében az azonosságról tett kijelentés) viszont már a vizsgálat keretében szerzett, a találkozás (bizonyítandó) tényét igazoló bizonyító tény. Nem így a különbözőségekről tett kijelentés, amely a 46


kérdéses személy további keresésére ad alapot; az nyilvánvalóan a felderítés eleme lesz. Ebből is látszik, hogy a különböző kimenetelű felismerésre bemutatások azonos módon történő dokumentálása bizonyításelméleti nézőpontból sem igazolható. Eljárásjogi szemszögből ez nyilvánvalóan értelmetlen, hiszen a különbözőségről valló tanú ugyanezt a tárgyaláson (ha egyáltalán lesz tárgyalás) megismételheti. Arról, hogy a beszámoló valóságos élményt ad vissza, tehát a bizonyító tény (az átélés) valódi, a kihallgatás keretében racionális megismerés révén kell meggyőződni.

2.5.2. A „vizsgálat” és a bizonyítási ok valódisága A bizonyítási ok, persze, a bizonyító tény természetéhez igazodik és valódisága a tudományos ismeretek segítségével állapítható meg. Mint tudjuk, ebből a szemszögből lényegesen különböznek egymástól azok a folyamatok, amelyekben a tudomány tanúsága szerint lineáris és azok, amelyekben sztochasztikus összefüggések érvényesülnek. Mind a bizonyítási ok valódiságának, mind a bizonyító tény valóságának megállapítása feltételezi a hipotetikus bizonyító tény közelebbi szemügyre vételét, tanulmányozását és értékelését – vagyis vizsgálatát. A „vizsgálat” szó itt nem egy jogilag szabályozott eljárási formát, hanem az ismeretszerzés egy módszerét jelenti. Ennek eredményeként dönthető el, hogy a feltételezett bizonyító tény kauzális kapcsolatrendszerében fellelhető-e, s ha igen, milyen természetű bizonyítási ok; ez a bizonyítási ok miként, milyen anyagi folyamatok révén sajátossága a bizonyító ténynek; a szóban lévő potenciális konkrét összefüggések az ismeretek melyik és milyen (köznapi, különös szak-, vagy tudományos) szintű rendszerének segítségével tárhatók fel és mutathatók ki. Ettől függően válhat szükségessé a hipotetikus bizonyító tény szakértői vizsgálata és a köznapi ismeretek szintjén feltételesen meghatározott „bizonyító tény” egy más dimenzióban történő megközelítése, – egy más dimenziójú „tény”-nek, mint a különleges szaktudás révén a korábbi hipotetikus „bizonyító tény”-en belül definiált ténynek a körülírása, stb. – majd végeredményben a szorosabb, szakmai értelemben vett bizonyító tény és a bizonyítási ok körülírása. Az így szerzett tényismeret és annak igaz volta felőli meggyőződés szükség esetén processzuális bizonyításra is alkalmas lehet, de rendszerint – mivel általában könnyen átlátható és felfogható, a valóság egy-egy elemét szemléletesen érzékeltető jelenségekről van szó – erre a gyakorlatban nincs szükség. Ha a feltételezett bizonyító tényhez kapcsolódó bizonyítási ok – mint a vallomások esetében – sokféle, tudományos síkon külön-külön tanulmányozott folyamat integrált hatására sztochasztikus összefüggések eredőjeként alakul ki, akkor valódisága a különféle tudományos ismeretrendszerek és a köztapasztalat által egyaránt igazoltnak tekinthető axióma. Ilyenkor tehát nem a bizonyítási ok valódisága, hanem a bizonyító tény valósága (a beszámoló tárgyául szolgáló élmény adekvát volta és a róla szóló beszámoló hűsége) lesz vizsgálat tárgya. Ez a vizsgálat közvetlenül is támaszkodhat konkrét tudományos ismeretekből fakadó megállapításokra. A vallomástevő érzékszerveinek állapotát és működési sajátosságait, ingerküszöbét, esetleg az emberi érzékelő-képesség határait illetően, stb. Meg lehet pl. állapítani azt, hogy az egyenes vonalon közeledő fényforrásból származó megvilágítás mértékének vagy a szemlencse optikai középpontját a fényforrás széleivel összekötő látósugarak által bezárt szögnek az időegység alatti növekedése kisebb volt, mint amennyi ahhoz szükséges, hogy az emberi szem érzékelhesse, így a vallomástevő nem érzékelhette a fényforrást hordozó jármű közeledését.

47


Ezek azonban csak kisegítő jelentőségűek. A vizsgálat – a racionális megismerés – tárgya maga az a megismerési folyamat, amelyet, mint élményt, a vallomástevő átélt és amelyről a vallomásában beszámol. A (természet)tudományi megközelítésű ellenőrzés végeredményben az állítólagos élmény lehetőségét – a bizonyítási kísérlethez hasonlóan – kizárhatja, s ez kategorikus megállapításra adhat módot. Ha azonban a lehetőség az ellenőrzés után is fennmarad, azt, hogy a lehetséges élmény megvalósult-e, a rá vonatkozó kijelentés tehát igaz-e, ténylegesen csak a köznapi tapasztalatokra („élettapasztalatok”) hagyatkozva lehet eldönteni. A köznapi tapasztalatok természetesen egy élményről tett kijelentés igazságának megítéléséhez számos támpontot ajánlanak, de ezek a támpontok nem tárgyszerűek („objektívek”), nem kivételt–nem– tűrően érvényesek, tehát eseti megítélést igényelnek. A verbális kijelentés és a metakommunikációs megnyilvánulások összhangja, a megfogalmazás, a szóhasználat, az előadásmód, a kijelentések koherenciája, az élményt kiváltó objektív történés és az élmény emocionális vetületének összhangja vagy diszkrepanciája mind-mind támpontot adhatnak, de ezek a támpontok mind ingatagok; végeredményben a vizsgáló egyéni, szubjektív megítélésének tárgyává lesznek. A szubjektív megítélésnek a (bírói) bölcsesség az alkalmazott mércéje. Ez — mint Bárd Károly művéből (A büntető hatalom megosztásának buktatói, 191. oldal) tudhatjuk – a köznapi felfogás szerint nem kizárólag, (vagy akár csak főként, avagy első sorban) akadémiai természetű tudásból, hanem a köznapi élet szövevényében való eligazodás képességéből táplálkozik. Az így felfogott bölcsességből fakadó döntés helyénvaló volta azon mérhető, hogy a döntéshozó fel tudja-e sorolni, milyen elemeket milyen helyértékkel, milyen irányban és miért úgy vett figyelembe. Ha ebben a gondolatmenetben lényeges érdemi hiányosság, tartalmi vagy (formál)logikai hiba nem mutatható ki, akkor ezt el lehet mértékadónak fogadni.

Mindebből adódik, hogy a jogalkalmazási ténymegállapítás során (különösen a büntető jogalkalmazásnál a tények megismerését illetően a bírósági eljárást megelőző szakaszban) feltétlenül szükség van az igazság megállapítása érdekében azon tények racionális megismerésére, amelyek funkcionálisan bizonyító tényként kerülnek felhasználásra. Ez a racionális megismerés logikai ellenőrzés, ha úgy tetszik: bizonyítás. Nem a bizonyításra való potenciális képességet, a bizonyításra való alkalmasság realitásának felmérését szolgálja, mint a „felderítés”. Ez a bizonyító tény valóságos voltának, s a bizonyítási ok valódiságának kimutatását jelentő vizsgálat. A bírósági eljárást előkészítő szakasznak a bizonyítékok felderítése mellett azok vizsgálata is szükségszerű fázisa, ha igény van az igazság kiderítésére. A kérdés csupán az, hogy e fázis azonos kell-e legyen a „bírói vizsgálattal” vagy a formális/processzuális bizonyítással. 2.5.3. Gyanúsítás, vádolás (és ítélet) A hatóság akkor indít büntetőeljárást („nyomozást”), ha olyan tényekről szerez tudomást, amelyek bűncselekmény gyanúját keltik, vagyis, ha úgy véli, hogy az állítólagos történésben benne rejlik egy bűncselekmény történeti tényállása. A gyanú egy konkrét megismerési folyamatnak az a fázisa, amikor a megismerő szubjektum valószínűnek tartja, hogy a megismerés tárgya az ő számára negatív értéket képvisel majd, de a tárgy pontos mibenlétét még nem ismeri. A gyanakvás tehát egy pszichikai folyamat, a „gyanú” kifejezés egy – a tudás és nem tudás közötti és érzelmileg negatív színezetű – intellektuális állapotot jellemez.

Minthogy a számunkra mértékadó büntetőeljárásbeli „megismerő szubjektum” mindenképpen a hatóság, vagyis egy szervezet, amelynek nincs pszichikuma, a „pszichikus folyamat,” „pszichikus állapot,” „megismerés” kifejezéseknek itt sajátos értelme van. A hatóság ugyanis maga semmit nem érzékel, semmit nem észlel és semmit nem tud; a megismerési folyamat minden fázisában emberek – különböző posztokat betöltő alkalmazottai – járnak el és cselekszenek, gondolkoznak és éreznek a nevében. Azt is a nevében eljáró emberek jelentik 48


ki, hogy a hatóság milyen belátásra jutott. Az érzékelő, észlelő – tehát a megismerés különféle érzéki és logikai szakaszaiban eljáró – alkalmazottak nem feltétlenül (sőt: általában nem) azonosak azokkal a személyekkel, akik a hatóság nevében érdemi kijelentéseket tehetnek és döntésre jogosultak. A „hatóság” bűncselekményre vonatkozó gyanúja ezért így egyes eljáró alkalmazottainak olyan aktuális pszichikai állapotát jelenti, melyben a múltbeli történés mibenlétére vonatkozó ismereteik hézagos vagy hiányos volta miatt nem tudják ugyan, de lehetségesnek/valószínűnek tartják, hogy az ismert jelenségek hátterében büntetendő cselekmény húzódik meg, és ezzel a hatóság nevében kijelentésekre (rendelkezésre) jogosult más alkalmazottak is egyetértenek. Ez a pszichikus állapot bizonyos tényismereten alapul; nem légből kapott és ragályszerűen terjedő tehát, hanem valaki (pl. a sértett) által érzékelt és észlelt valamely tényen – a történeti tényálláshoz tartozó valamelyik tény jelen idejű következményén – alapszik. Olyan következményen, amelyet az, aki érzékelte és észlelte, felismert és azonosított, mint potenciálisan bűncselekményhez tartozó tény következményét, s ezt az értékelést, mint tapasztalatokkal összhangban lévőt, a hatóság rendelkezésre jogosult (elvileg szélesebb körű tapasztalatokkal, nagyobb szakmai tudással rendelkező) alkalmazottja is elfogadja.

A nyomozás idején a gyanú nagyon lényeges mozzanata a történeti tényállás megvalósulása iránti kétely. Ez különböző forrásokból származhat. Eredhet abból, hogy a rendelkezésre álló ismeretek a történés számos lényeges összetevőjéről nem szólnak, a feltételezett történés tehát hézagos és az egyelőre ismeretlen elemek többféle megoldást is megengednek; köztük olyat is, amely büntetőjogi szemszögből közömbös. Eredhet, persze, abból is, hogy a történésnek a történeti tényállás minden lényeges tényelemét tükröző leírása a büntetőjogi értékelést illetően nem lenne kétséges, de hitelt érdemlőségét tekintve kétes. Az előbbi esetben a múltbeli történés részletei után kell kutatni; a jelen idejű tények múltbeli okaira kell hipotéziseket (verziókat) felállítani s a feltételezés igazolására vagy cáfolatára alkalmas további (jelen idejű) tényeket kell keresni, eliminálva ily módon a cáfolható feltevéseket, míg végül kirajzolódik a történésnek az a lehetséges változata, amely ténylegesen lezajlott. A másik esetben – amikor a történeti tényállás minden lényes mozzanata ismertnek feltételezhető – a lehetséges olyan további következményeket kell keresni, amelyek a jelenben feltétlenül érzékelhető és észlelhető tények gyanánt igazolják, ha a múltban a történés valóban a leírt módon zajlott le. A megismerés tárgya a büntetőeljárás kezdetén, a nyomozás megindulásakor tehát a gyanított bűncselekményt magába foglaló történés. Ha igazolódik a gyanú, ismertté válik a történés és valóban bűncselekmény történeti tényállása rejlik benne, akkor az ügyész ezt vádiratba foglalja és a bíróság elé terjeszti. A nyomozás idején a nyomozó hatóság és az ügyész jogi értelemben még egymással sem köteles megosztani azt, hogy az előtte ismert tényekből milyen történeti tényállást feltételez. A jogi kötelezettség arra terjed csak ki, hogy a gyanúsítottal és védőjével közöljék: milyen büntetendő cselekmény elkövetését feltételezik róla nézetük szerint „megalapozottan” – vagyis úgy, hogy bizonyíthatónak tartják. Ez a gyanúsítás a nyomozás menetéhez képest bármikor változhat mind ténybeli terjedelmét, mind jogi minősítését illetően.

A vádemeléssel a helyzet lényegesen megváltozik. Bármit is gondol az ügyész, az eljárás bírósági szakaszában a megismerés — és ezen belül a bizonyítás — tárgyát alapvetően meghatározza a vád, még akkor is, ha ezen a ténybeli körön belül a „thema probandum” az eljárás során változhat, hiszen a vádat a vádló kiterjesztheti (szélesítheti) és akár egészben, akár részben elejtheti – mely utóbbi esetben a vád ténybeli értelemben szűkül. A gyakorlatban a vádat az ügyész általában akkor terjeszti ki, ha a bizonyítás során változatlan minősítés mellett a büntetőjogi felelősség terjedelmét vagy (az anyagi büntetőtörvény szerinti minősítés le49


hetséges módosítása révén) a mértékét befolyásoló valamely tény igazolódik; rendszerint tehát nem a bizonyítandó tények köre bővül, hanem a vád köre bővül már bizonyított ténnyel. A 12/2003. (ÜK. 7.) L.Ü. utasítás a büntetőbíróság előtti ügyészi tevékenységről a 6. § (1) bekezdésében előírja: „Az ügyész még a vádbeszéd előtt módosítsa a vádat, ha a bizonyítás eredményeként úgy látja, hogy annak megváltoztatása vagy kiterjesztése szükséges”.

A bíróságnak nem a tényeket kell megismernie, hanem azt, hogy az ügyész által igaznak hitt és mondott tények mögött van-e meggyőző bizonyíték. Annyira más a helyzet a nyomozás idején, hogy sokan kétségbe vonták: helyes-e egyáltalán ott a „bizonyítás” (és a hozzá fogalmilag kapcsolódó kifejezések, pl. „bizonyíték,” „bizonyítási eljárás,” „bizonyítékok felvétele”) használata. Az érvelés azon a kétségbevonhatatlan tényen alapul, hogy a nyomozásban és a (bírói) vizsgálatban „nem határozott és változhatatlan, ha nem csak feltételes (hypothetikus) a thema probandum. <…> Egyiküknél sem bizonyítják azt, aminek a megtörténte állíttatik, hanem nyomozzák és vizsgálják, hogy tényleg mi történt.” – mutatott rá Baumgarten Izidor annak idején. Ezt a tételt senki nem cáfolta meg; egyszerűen a „bizonyítás”-nak egy más felfogása került alkalmazásra. E „más” felfogás szerint itt a bizonyítás nem valamely tételt igaz voltának kimutatása olyan tételek segítségével, amelyek igaz voltát már kimutatták, hanem az igaz ismeret megszerzése a valóságra vonatkozó és tévesnek bizonyuló hipotézisek elvetése révén. Ennek a koncepciónak a jegyében a logikai értelemben vett bizonyítás tárgya a megismerési folyamat – így a nyomozás – során folyton változhat, s tévesnek bizonyult feltevések (verziók) eliminálásával jutunk el a tévesnek nem bizonyult feltevések összessége képében az igaz ismerethez. Mindebből következik nézetem szerint az, hogy bizonyításelméleti szemszögből a büntetőeljárásnak a tárgyalást előkészítő szakaszában – a nyomozásban – szükségtelen az olyan „vizsgálat”, amelynek funkciója az, hogy a vizsgáló nyilvánvalóvá tegye a később eljárók (a parancsnok, az ügyész és a bíróság) számára azt, ami számára a közvetlenség folytán nyilvánvaló, s ezzel megkerülhetővé, kijátszhatóvá tegye a közvetlenségnek az alapelvekből fakadó követelményét. A vizsgálat az eljárásnak ebben a fázisában is arra való, hogy a nyomozó meggyőződést szerezzen a vizsgált bizonyító tény bizonyító erejéről. A meggyőződés megszerzéséről szóló beszámoló (a nyomozati dokumentum) elolvasása úgysem helyettesítheti a később eljárók számára a meggyőződés személyes megszerzésének élményét, kivéve azokat a szakértői vizsgálatokat, ahol a vizsgálat elvégzése és a lelet értelmezése különleges szaktudást kíván. 2.5.4. A bizonyítékok osztályozásáról A bizonyítékokat (bizonyító tényeket) sokféle felosztási alapon (pl. személyi-tárgyi-okirati; terhelő-mentő, stb.) lehet osztályozni. Ezek közül itt kettőről lesz szó: a közvetlen és közvetett, illetőleg az eredeti és származékos bizonyítékok megkülönböztetéséről. a) Közvetlen bizonyítéknak azokat a bizonyító tényeket szokás nevezni, amelyeket a bizonyítási ok a bizonyítás tárgyul szolgáló ténnyel köt össze. A bizonyítás tárgyául szolgáló tény az olyan bizonyítandó tény – mint erről már volt szó –, amely az ügy érdemi kimenetelét, a büntető eljárásban tehát a büntetőjogi felelősség létét illetően meghatározó jelentőségű. Ezeket a tényeket szokás „fő tények”-nek is nevezni.

Közvetettek – ebből következően – az olyan bizonyítékok, amelyeket a bizonyítási ok nem az iménti értelemben „fő tények”-hez, hanem olyan más, közbenső („mellékes”) tényekhez,

50


„indiciumok”-hoz kapcsol, amelyek a maguk részéről a fő tényekre következtetési alapot adnak. A tárgyi bizonyítékok szinte kivétel nélkül közvetett bizonyítékok. Az indiciumok tanát a kötött bizonyítási rendszerben aprólékosan dolgozták ki, és ezzel megvetették a modern kriminalisztika alapjait, de éppen, mert a „bizonyító értéket” aritmetikai alapon kellett a törvény erejénél fogva megállapítani, és a meggyőződés helyén a bizonyítékok számszerű értéke állt, végülis a szabályozás fonák eredményre is vezethetett.

A közvetett bizonyíték segítségével igazolható közbenső tény (indicium) értelemszerűen a feltételezett történeti tényállás eleme, s mint ilyen, része, összetevője a történésnek. A történés más – esetleg ugyancsak közvetett bizonyítékkal igazolt – elemeivel együttesen a történés többi elemeinek, köztük akár a fő tény mibenlétének lehetséges konstellációit is korlátozza. A történést alkotó, és egymással kölcsönös okozati kapcsolataik révén egységes oksági rendszert alkotó tények szövevényében a fő tényt környező (közvetett bizonyítékokkal igazolt) közbenső tények (indiciumok) a kérdéses tényt – a közismert jigsaw-puzzle-hoz hasonlóan – elvileg félreérhetetlen módon is meghatározhatják. Ez, persze, a gyakorlatban kivételesen fordul csak elő; valójában a közvetett bizonyítékok segítségével igazolt történésen belül szinte mindig marad a fő tény körül valamekkora és valamilyen „játéktér”, amit a köznapi gyakorlat, tapasztalatok segítségével – lényegében valószínűségi alapon – kell áthidalni. Ez a „játéktér” azonban nem lehet akkora, hogy abba a „fő tény” egy olyan változata is beleférjen, amely a büntetőjogi felelősség hiányát jelenti. A hazai büntetőeljárási jog elméletbe – Visinszkijnek egy Vrangel-szigeti gyilkossági ügyben elmondott, s később monográfiájában is részletesen tárgyalt vádbeszéde nyomán – mélyen beivódott az a tantétel, hogy a közvetett bizonyítékoknak egyetlen összefüggő olyan láncolatot kell alkotniok, amely az eseményeknek csak egyféle magyarázatát engedi meg, a többit kizárja. Az újabb kutatások ezt a felfogást cáfolják. Nem követelmény az egységes láncolat; ellenkezőleg: lehetséges, sőt kívánatos több, párhuzamos láncolat, a közvetett bizonyítékokkal igazolt indiciumok több, mintegy koncentrikus köröket alkotó „gyűrűje” az adott fő tény történésbeli helye körül, s ezek az adott verzió valószínűségének matematikailag számítható értékét is megsokszorozzák, mert a közvetett bizonyítékok véletlenszerű együttes előfordulásának esélye mennyiségük növekedésével exponenciális függvény szerint csökken. b) Eredetiek az olyan bizonyító tények, amelyeket a bizonyítási ok közvetlenül a bizonyítandó ténnyel kapcsol össze (a bizonyítandó tény azonban nem egyszersmind feltétlenül „fő tény” is). A származékos bizonyíték viszont olyan bizonyító tény, amelyet a bizonyítási ok valamely bizonyítási eszköz által hordozott és bizonyításra potenciálisan alkalmas ténnyel kapcsol össze; amely tehát közvetlenül nem a bizonyítandó tényt, hanem azt igazolja, hogy milyen más, a bizonyítandó tény igazolására alkalmasnak ígérkező bizonyító tény létezik. A származékos bizonyíték a bizonyítandó tény egyfajta tükröződésének a tükröződése; reprodukálja az eredeti bizonyíték tartalmát. Az áttételeződés folytán a származékos bizonyítékok esetén általában fennáll a(z ismételten) reprodukált információ torzulásának veszélye is; másrészt viszont – hozzáértő és céltudatos reprodukció esetén – az is lehetséges, hogy a reprodukált információnak a bizonyítás szemszögéből lényeges elemei jobb minőségben tükrözik a kérdéses sajátosságokat, mint az eredeti. Az eredeti hangfelvétel szakszerűen „tisztított” változatában nincsenek zavaró zörejek, a csontszénkorommal szakszerűen beecsetelt („előhívott”) ujjnyom a rajzolatot kontrasztosabban láthatóvá teszi, mint amilyennek a politúrozott felületen ferde megvilágításban egyébként mutatkozott; a makrofotográfiai felvételen az írássajátosságok, az összehasonlító mikroszkóp közbeiktatásával készült fényképfelvételen a traszvonalak megjelenítése szembeszökőbb, mint természetben. 51


A származékos bizonyítékok szakszerű előállítása sokszor nélkülözhetetlen, noha egyben az eredeti bizonyíték megsemmisítését is jelenti. Az ékszerlopás színhelyéül szolgáló lakásban a hall asztalán nyitott állapotban és üresen (kiürítve) heverő ékszeres kazetta – politúrozott külső és belső felületén a ferde fényben látható ujjnyomokkal – tárgyi bizonyíték; igazolja, hogy nem ott van, ahol volt, nincs benne, ami benne volt és hogy kézbenfogta és belenyúlt az, akinek az ujjnyomai rajta vannak. Ha a helyszínszemle során a szükséges fényképek és jegyzőkönyvi leírások elkészülnek, az ujjnyomokat pedig porozásos eljárás után fólin rögzítik, majd a kazettát a károsult becsukja és elteszi, az eredeti tárgyi bizonyíték megsemmisül. Különválik a helyzet fényképekkel illusztrált leírásának, az ujjnyomok fényképének, valamint az ujjnyomokat rögzítő fólinak a sorsa, amelyek mind külön-külön származékos bizonyítékokban jelennek meg. A tárgyi bizonyító eszközöknél az effajta eljárás, a bizonyíték lényegét kitevő elváltozások lehetőleg felleléskori állapotának biztonságos reprodukciója egy, a körülmények viszontagságaival és az időmúlásból adódó veszélyekkel szemben ellenállóbb anyagi rendszerben (szilikonöntvény, fénykép, légmentesen elzárt textília, stb.) szokványos, mindennapi. Más a helyzet akkor, ha a bizonyító tény az élmény emléke, s az erről szóló kijelentés válik egy másik élmény keretében származékos bizonyítékká (ún. „hearsay evidence”, szóbeszéd). Ennek egyik változata a nyomozás során felvett kihallgatási jegyzőkönyv, mint okirati bizonyíték a vallomástételre és a vallomás keretében tett kijelentésekre, egy másik, amikor valaki arról számol be, hogy a releváns tények felől mástól mit hallott [ez utóbbit szokták – tévesen – „közvetett (tanú)vallomás”-nak is nevezni]. A bizonyításelméletre tartozó kérdés mindkét esetben az, hogy a jegyzőkönyv, illetve a vallomás csak azt igazol(hat)ja: a bennük reprodukált kijelentések elhangzottak. Azt azonban, hogy valóságos élményekből fakadtak-e, s azokat híven adták-e vissza; tehát, hogy valóban bizonyító tényként szabad-e kezelni őket, nem a származékos bizonyíték hiteltérdemlőségével együtt, hanem önálló kérdésként kell elbírálni.

BEFEJEZÉS A megvitatásra szánt kérdések sorának végére érve úgy érzem, érdemes visszatérni ahhoz a problémához, hogy jogalkalmazási gyakorlattal rendelkező emberek számára mi haszonnal járhat a bizonyítás elméleti vetületének efféle áttekintése. Szeretném kifejezésre juttatni, hogy hitem és tapasztalataim szerint a jogalkalmazási ténybizonyításnál változatlanul középponti jelentőséget kell tulajdonítani a személyes meggyőződésnek. Ez a mindennapok hajszájában mintha a kelleténél jobban háttérbe szorulna. Reményeim szerint az elméleti fejtegetésekben az érdeklődő találhat támpontokat a személyes meggyőződés formálásához is. Mindenek felett azonban azt a szemléletet szerettem volna hangsúlyozni, amelyet szándékom szerint az egész gondolatmenet sugall: a bizonyítás, a ténymegállapítás alapvetően nem jogi kérdés. Bár a bizonyítás jogvita eldöntése érdekében és jogász vezetésével folyik, sőt, az eredménye felől is jogász dönt – a bizonyítás kimenetelét illetően nem a jog, hanem az anyagi világ más természetű szabályai a meghatározóak. A jogásznak ezekkel a szabályokkal kell tisztában lennie, ha helyes eredményre akar jutni.

52

Kriminalisztikai jegyzetek és tanulmányok, RTF Kriminalisztikai Tanszék – A kriminalisztika egyes aktuális kérdései (jegyzet, RTF 2008.) III. fejezet: dr. Bócz Endre: A határokon átnyúló, a szervezett és a terrorista-bűnözéssel kapcsolatos kriminalisztikai kérdések, és a nemzetközi integrációs szervezetek

3. A HATÁROKON ÁTNYÚLÓ, A SZERVEZETT ÉS A TERRORISTABŰNÖZÉSSEL KAPCSOLATOS KRIMINALISZTIKAI KÉRDÉSEK, ÉS A NEMZETKÖZI INTEGRÁCIÓS SZERVEZETEK.

A bűnözés új és veszélyesebb formái közül a határokon átnyúló és szervezett bűnözés már a rendszerváltás előtt is jelentkezett Magyarországon. Igaz, akkor még hosszú időn át vitatott volt, hogy az a jelenség, amelyet sokan „szervezett bűnözés” néven emlegettek – főként a betörőbandák tevékenysége – kriminológiai értelemben azonos-e azzal, amint a két világháború közötti időben az amerikai kriminológiában „organised crime”-ként fogalmaztak meg. Említést érdemel, hogy maga a „szervezett bűnözés” kifejezés és a hozzá kapcsolódó fogalomrendszer nem volt új sem nálunk, sem más országokban. Bűnszervezetek szerte a világban mindig is működtek – bár sokszor legendák övezték őket; ennek igazolásául gondoljunk az angol Robin Hood-mondakörre, vagy hazai viszonylatban az alföldi betyárvilághoz, különösen Rózsa Sándor alakjához kapcsolódó regékre. A kínai triádok, meg a japán jakuzák létezése is régen ismeretes volt és az is köztudomású, hogy a szicíliai maffiának vagy a nápolyi camorranak és a hasonló dél-olaszországi bűnöző csoportoknak hosszú múltja van. A „szervezett bűnözés”-sel kapcsolatos szóhasználathoz tartozik az is, hogy az olasz és a szovjet büntetőtörvénykönyv – amelyek egyaránt az 1920-as években készültek, az utóbbi sok tekintetben az előbbinek, a Codice Penale-nak a mintájára – szabályokat is tartalmazott a bűnszervezet létrehozatalára, vezetésére és a bűnszervezetben elkövetett bűncselekményekre vonatkozóan. Az amerikai ún. „száraz-törvények”63 azonban új helyzetet teremtett; rövid idő alatt a szeszes italok iránti nagymérető fizetőképes kereslet – amely nagyszámú, egyébként törvénytisztelő állampolgárt jelenített meg – az olasz (nagyrészt szicíliai származású) bűnözők ellenőrzése alá került. A bűnelkövetőket a közös elkövetés mellett a hagyományok és a családi kötelékek – de a gazdasági racionalitás is – szervezetbe fogták. Így végül is egy új jelenség rajzolódott ki: a gazdasági társaság módjára létesült bűnszervezet. Ez alapvetően különbözött az Amerikában korábban megszokott rablóbandáktól és más bűnözői csoportosulásoktól, felhívta magára a kriminológusok figyelmét, s így született egy új fogalom. Jellemzőjének azt tekintették, hogy a bűnös tevékenység különben törvénytisztelő emberek körében tömegesen jelentkező, de csak illegálisan kielégíthető javak és szolgáltatások iránti fizetőképes kereslet kielégítésére irányul, átfogja a kérdéses javak elállításának, szállításának, elosztásának és forgalmazásának egészészét, beleértve a (hatóságokkal és a konkurensekkel szembeni) védelmet. Lényegesnek tekintették, hogy a szervezett bűnözés a nagyközönségnek azt a részét, amelyik érdekelt a forgalmazott illegális javak elérhetőségében, szembeállítja a hatóságokkal. Erre tekintettel határozott különbséget tettek a bűnözésnek e fajtája és az egyéb üzletszerű bűncselekmények – pl. a gépkocsi-lopás, rablás, orgazdaság – szervezetten vagy akár szervezetben történő elkövetése között. Az illegális áruk és szolgáltatások köre azután bővült és változott is az idők folyamán, de a gazdasági társasághoz hasonló szervezet, mint a tevékenység „alanya,” maradt, legyen az „áru” fegyver, szexuális szolgáltatás, fogadás, uzsorakölcsön vagy kábítószer. Nálunk előbb az anyagi büntetőjogban szerepelt – épp a szovjet büntetőtörvénykönyveknek a már említett szabályaira tekintettel – a „szervezett bűnözés” fogalma még az 1950-es években, s az 1980-as évek bűnözési hulláma hozta azután ismét felszínre. Ekkor ugyanis megjelent a betöréses lopás-sorozatoknak egy kifinomult formája: a felderítőkkel („tippadók”) dolgozó, a kiszemelt áldozat szokásait szisztematikusan tanulmányozó, s végül előzetesen 63

1920-ban a Volstead Act, a szesztilalmi törvény.

53


biztosított értékesítési lehetőség tudatában működő betörő-csoport, amely még tagjai jogi védelméről, sőt, sokszor még a „lebukottak” családjának anyagi támogatásáról is gondoskodik. Az első rendszeres kutatást ebben a tárgykörben dr. Szabó András vezetésével dr. Dános Valér végezte. Az 1980-as évek jellegzetes vagyon elleni bűncselekményei – főleg betöréses lopások és rablások – miatt indított bűnügyek anyagát elemezve jellemezte a korabeli magyarországi bűnözésnek azt a szelvényét, amely sok tekintetben jelentősen különbözött a korábbi időszakban megszokott bűnözési formáktól. Sajátos volt az elkövetők köre, az elkövetés szervezettsége is szokatlanul feszes volt, s végül újszerű jelenség volt az is, hogy a bűncselekmények útján szerzett vagyoni javakat egyesek legális üzleti vállalkozásokba fektették be, mintegy „átjárást” teremtve ezzel az alvilág és a csíráiban már kezdődő vállalkozói gazdaság között. Mindent összevetve azonban ezek a bűnözési formák lényegesen különböztek az amerikai kriminológusok által „organised crime”ként leírt jelenségektől, s ez viták forrásává vált. Végül a MTA IX. (Gazdaság- és jogtudományok) osztálya által szervezett tanácskozáson dr. Szabó András akadémikus álláspontja – amely szerint a különbségek ugyan számottevőek, de a jelek szerint ez a „szocialista” szervezett bűnözés – általános elfogadásra talált. Az 1990-es években azután az olajforgalmazásban jelentkező visszaélések váltak a szervezett bűnözés jellegzetes formáivá, bár egyfelől a bírósági végrehajtás összeomlása virágzó üzletággá „fejlesztette” a pénzbehajtást, másfelől a prostitúció jogi szabályozása körüli – máig is megoldatlan – problémák az éjszakai élet mind intenzívebb kriminális infiltrációját eredményezték. A kivégzésszerű gyilkosságok, (feltételezett) bérgyilkosságok, robbantások, valamint a politikai közszereplők szüntelen vitái a bűnözésnek ezt a jelenség-csoportját a napi beszédtémák középpontjában tartották – anélkül, hogy valamilyen használható megoldást ígértek volna. Végül azután a mind markánsabban kibontakozó kábítószer-bűnözés, az emberrablási és emberkereskedelmi esetek világossá tették, hogy az egykori „szocialista” szervezett bűnözés hogyan aránylik az igazi, modern szervezett bűnözéshez. A szervezett bűnözés kriminalisztikai probléma is. A bűnöző szervezetek elleni eredményes fellépésnek azonban előfeltétele magának a jelenségnek a megismerése, meghatározása, sajátosságainak leírása, mert ezek ismeretében és figyelembe vételükkel lehetséges a hatékonynak ígérkező intézkedéseket megtervezni. Van azonban még egy fontos körülmény, amelyről nem szabad megfeledkezni: a szervezett bűnözés nem ismer határokat. Abban az időben, amikor mi még főként a cilinderzár-törő betörőbandákat tekinthettük a szervezett bűnözés képviselőinek, más európai országokban is gondot okozott a bűnözés szervezettebbé válása, pontosabban a szervezettségében tapasztalt minőségi változás. A különféle nemzetközi integrációs szervezetek is egyre-másra a napirendjükre tűzték a nemzetközi térben jelentkező szervezett bűnözés elleni fellépés kérdéseit, mert nyilvánvalóvá vált, hogy hatékony intézkedéseket csak összehangoltan lehet tenni ellene. Ez a magyarázata annak, hogy a nemzetközi integrációs szervezetek – ENSz, Európai Unió, Európa Tanács, Interpol, Europol, stb. – is sokat bajlódtak a szervezett bűnözés kérdéseivel. A nemzetközi együttműködés előfeltétele volt a visszaszorítandó jelenség – a szervezett bűnözés – közösen elfogadott és egységesen értelmezett fogalmának kidolgozása. Ez nem volt sem egyszerű, sem könnyen, rövid idő alatt megoldható feladat; évek teltek el, mire különböző szinteken megszülettek a lényeget tekintve egymással összecsengő meghatározások. Ezek azóta is folyamatosan csiszolódnak – miként ezt a saját büntetőtörvényeink alakulásán is tapasztalhatjuk.64

64 Pl. Btk. 137.§ 7. – majd később, s így jelenleg is – 8. pontjának, illetőleg a 263. §-nak a történetét.

54


Amíg az elvi megfontolásokkal és tudományos tételekkel összhangban lévő definíció kidolgozása folyt, természetesen az élet is ment tovább, s a már létező és működő – bár még nem definiált – bűnöző szervezetek sem szüneteltették tevékenységüket, és természetesen nem szünetelt velük szemben a hatósági tevékenység sem. Az integrációs szervezetek ennek a hatósági ténykedésnek a tapasztalatait is felhasználták. Európai perspektívában szemlélve, ennek nagy lökést adott a kelet- és közép-európai országokban lezajlott politikai és gazdasági rendszerváltozás. A volt szocialista országokkal kialakuló gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok, a személyek és áruk szabad áramlásának kiterjedése erre a térségre élesebb megvilágításba helyezte a bűnözéssel összefüggő problémákat is. Az egykori „vasfüggöny” mindkét oldalán újszerűen jelentkező bűnözési és bűnüldözési problémákat és új igényeket vetett a felszínre – egyebek mellett a szervezett bűnözés fogalomkörében is. A gyakorlati tapasztalatszerzéshez a szélesebb körű tapasztalatszerzéshez az alapot az Europol által közzétett iránymutatás adta. Ez 11 ismérvet sorolt fel és a „használati utasítás” értelmében 21 változatot tett lehetővé.65 Az ismérvek: 1) kettőnél több személy együttműködése; 2) mindenkinek saját, meghatározott szerepe van; 3) hosszú [határozatlan] időre szól az együttműködés; 4) kialakult a fegyelem és az irányítás valamilyen formája; 5) az elkövetett [tervbe vett] bűncselekmények súlyosak; 6) nemzetközi szintű az együttműködés; 7) erőszakot, vagy megfélemlítésre alkalmas módszereket alkalmaznak; 8) kereskedelmi, vagy üzleti szervezeti formákat használnak; 9) pénzmosást végeznek; 10) befolyásolják a politikát, a médiát, a közigazgatást vagy a gazdasági életet; 11) haszon és/vagy hatalomszerzés érdekében. Kiemelt jelentőségű az 1), a 3), az 5) és a 11) jellemző. Ahhoz, hogy a csoport bűnszervezetnek minősüljön, ezeknek együttesen, a többi ismérvből pedig legalább még kettőnek meg kell jelennie a működésében.

Az Európai Unió Tanácsa 1998-ban fogadott el egy ún. „Joint Action”-t a bűnszervezetben való részvétel ellen. Az ebben használt fogalom-meghatározás szerint a bűnszervezet „olyan strukturált szervezet, amelyet adott időszakra kettőnél több személy összehangoltan hoz létre olyan bűncselekmények elkövetése céljából, amelyeket a törvény legalább négy évig terjedő szabadságvesztéssel vagy szabadságelvonó intézkedéssel, illetve ennél súlyosabb büntetéssel sújt, akár magának a bűncselekménynek az elkövetése a fő cél, akár ez az anyagi haszonszerzés és – adott esetben – az állami hatóságok törvényellenes befolyásolásának eszköze.”66 Az anyagi büntetőjogi alapok kidolgozásával párhuzamosan folyt a kriminológiai elemzés és a gyakorlati tevékenység is. A gyakorlati esetek kriminológiai vetületének vizsgálata feltárta a szervezett bűnözés nemzetközi jellegét, megjelenési formáinak változékonyságát. Rámutattak, hogy a szervezett bűnözés képes vállalkozói vagy kereskedelmi jelleget ölteni, és igen rugalmasan alkalmazkodik mind a piaci erőviszonyokhoz, mind a helyzet változásaihoz. Tevékenységéhez igénybe veszi a legális ügyletek szakértőinek szolgáltatásait és a legális kereskedelmi struktúrákat is. Az időben ugyanekkor a terrorizmus problémáinak elemzéséből nyert eredmények figyelembe vétele arra a megállapításra is vezetett, hogy a terrorista és a bűnöző szervezetek gyökerei és célkitűzései ugyan eltérőek, számos közös vonásuk is van. Mind a terrorista, mind a bűnöző szervezetek hasonló módszereket alkalmaznak a többek között a pénzügyi és az ingatlanpiaci 65

Ld. Europol 35. Rev. 2., 1997. április 21. Ld. az Európai Unio Hivatalos Lapjának (Official Journal – a továbbiakban: OJ) 351. számában (1998. december 29.) az 1. oldalon. A meghatározás azóta változott.

66

55


ágazatokon keresztüli pénzmosásra, a bűnöző szervezetek pedig erős korrumpáló befolyással rendelkeznek a politikai és a közigazgatási hatóságok, valamint alkalmanként a civil szervezetek felett. Nemzetközi szinten is vannak átfedő területek közöttük. Ilyen pl. az illegális fegyver- és kábítószer-kereskedelem. Egyaránt alkalmaznak zsarolást, eszköztárukban egyaránt szerepelnek olyan bűncselekmények, mint az emberkereskedelem, hitelkártya-csalás, rablás, illegális szerencsejáték.67 Az Európa Tanács és az Európai Unió egyik vezető szerve, az Európai Bizottság 1996-ban egy közös programot hozott létre „Octopus” (későbbi jelzéssel „Octopus 1.”) jelzéssel. Ez 1998-ig működött. Gyújtópontjában a helyzet és a reformszükségletek elemzése állt. Ennek eredményeként indult 1999-ben az „Octopus 2” elnevezésű program, amelynek célja az volt, hogy a kelet- és közép-európai új demokráciákat segítse abban, hogy tételes jogukat, intézményeiket és gyakorlatukat összhangba hozzák az európai integrációs szervezetek követelményrendszerével. 2001 óta a programot az Európa Tanács „Octopus” néven működteti, mint a gazdasági- és szervezett bűnözés elleni technikai együttműködés egyik eszközét. Az „Octopus” program keretében számos fórum foglalkozott így a szervezett – és egyúttal a gazdasági, valamint a korrupciós – bűnözés elleni hatékony fellépés kérdéseivel. Csak utalásszerűen említem meg, hogy a tanulságok – a szervezett és a terrorista bűnözés közötti, jelzett párhuzamok okán – a terrorizmus elleni küzdelemben is hasznosíthatóak. Az Európa Tanács a terrorizmus kérdéseivel speciális fórumokon is foglalkozott, s mind az Európa Tanács, mind az Európai Unió számos dokumentumot bocsátott ki ennek eredményeként. Mivel azonban – szerencsére – hazánk területén a terrorizmus ez idő szerint nem jelent gyakorlati kriminalisztikai problémát, ezekre részletesebben nem térek ki. Az „Octopus 2” programban 16 közép- és kelet-európai ország68 vett részt. Fontos helyet foglalt el a program vezéreszméi között az a gondolat, hogy a szervezett bűnözés és a korrupció elleni küzdelem szoros kapcsolatban van egymással, továbbá, hogy a büntetőjogi felelősség sikeres érvényesítése kardinális jelentőségű. A program során keletkezett dokumentumokban ismételten hangot kapott az a tétel, hogy a büntetőjog felelősség érvényesítését célzó eljárásban hatékonynak kell lenni, de a tisztességes eljárásnak az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok védelméről szóló Európai Egyezségokmányban69 rögzített és az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában (ún. esetjogában) követett tételeiből nem szabad engedni. Kellő súlyt kapott az a közismert körülmény, hogy a korrupciós bűncselekmények komplexitása folytán a nyomozásnak komoly nehézségekkel kell szembenéznie, hiszen nincsen áldozat, bonyolult a korrupt megállapodás bizonyítása, az érintett területek (privatizáció, közbeszerzés, pénzügyek és számvitel) sok technikai természetű buktatót rejtenek. Ezek a nehézségek még hangsúlyosabbak egyfelől a korrupció másfelől a pártok és politikai kampányok finanszírozása (s így a hatalom), úgyszintén a társuló jelenségek: a pénzmosás és az „adó-paradicsomok” közötti gyakori kapcsolat folytán. Ezek a körülmények vezettek annak a felismeréséhez, hogy a fontos korrupciós (és más, a gazdálkodással összefüggő) ügyek nyomozása csak akkor lehet eredményes, ha új munkamódszerek (specializáció, multidiszciplináris megközelítés és az érdekelt szervek közötti együttműködés) kerülnek alkalmazásra. Ugyanakkor lényeges bizonyos speciális nyomozási módszerek (pl. az „ellenőrzött korrupció”) alkalmazása is, még ha ezek bevetése adott esetben néha bonyolult is közsze-

67

Olvasható az Európai Gazdasági és Szociális Bizottságnak „A civil társadalom részvétele a szervezett bűnözés és a terrorizmus elleni küzdelemben” c dokumentumról adott véleményében, OJ. (C. sorozat) 318. szám, 2006. december 23. 147-156. oldal. 68 Magyarország mellett Albánia, Bulgária, Horvátország, Csehország, Észtország, Lettország, Litvánia, Moldávia, Lengyelország, Románia, az Orosz Föderáció, Szlovákia, Szlovénia, Macedónia (mint „volt Jugoszláv köztársaság”) és Ukrajna. 69 Kihirdetve az 1993. évi XXXI. törvénnyel (a továbbiakban: Európai Konvenció).

56


replőket érintő fontos ügyekben bizonyos mentességi jogok és különösen a korrupt megállapodások kifinomult formái miatt. Ezzel kapcsolatban említést érdemel, hogy a titkos információgyűjtés/adatszerzés nálunk elismert és elfogadott módszereinek a (tisztán) korrupciós ügyekben történő alkalmazását több nyugat-európai országban úgy ítélték meg 1999-2000-ben, hogy – a bűncselekmény viszonylag csekély súlyosságához mérve – aránytalan behatolást jelentenek a magánéletbe, s ezért nem tartották megengedhetőnek. Az Európa Tanácsnak az „Octopus 2” keretében szervezett tanulmányutak eredményeként kibocsátott összegezése e felett nem nyitott ugyan vitát, de hangsúlyozta: „<…>mégis lényeges az, hogy az európai országok rendelkeznek megfelelő nyomozási eszközökkel, figyelembe véve azt a különös fenyegetést, amelyet a korrupció és a szervezett bűnözés kombinációja – ez utóbbi sajátos eszközei folytán – jelent. Mindamellett ezeknek az eszközöknek a „tolakodó” jellegére tekintettel fontos biztosítani az emberi jogok és alapvető szabadságok iránti tiszteletet.”70 A program keretében ugyanis két alkalommal szerveztek tanulmányutat a résztvevő országok szakemberei számára oly módon, hogy 4-4 ország szakemberei látogattak el nyugateurópai országokba a korrupció és a szervezett bűnözés elleni fellépés módszereinek tanulmányozására. Az első tanulmányút keretében 1999. június 28. – július 2. között magyar szakemberek (ügyészek, rendőrtisztek vagy a Belügy- illetőleg az Igazságügyi Minisztérium alkalmazottai) – cseh, szlovén és szlovák kollegákkal együtt – Ausztriában, a második során 1999. október 11–15. között az NSzK-ban, Alsó-Szászországban jártak. Más országok képviselői az első tanulmányút-sorozat keretében Olaszországban, Franciaországban és Dániában, ősszel pedig Franciaországban, Hollandiában és Belgiumban tanulmányozhatták az ottani gyakorlatot.71 Az első tanulmányutat 1999 áprilisában Strasbourgban egy szeminárium előzte meg a nyomozási módszerekről. Itt a későbbi vendéglátó országok szakemberei előadást tartottak, majd eszmecserét folytattak a résztvevőkkel a fedett operációkról, az ellenőrzött szállításról, az álvásárlásról és más „látszat-bűncselekményekről,” a megfigyelésről, és elektronikus ellenőrzésről, s ezek jogi kereteiről, intézményeiről, követelményeiről, gyakorlatáról és a kiképzésről. Szó esett hasonló módon a nyilvános helyeken és a magánterületeken végzett lehallgatásról, valamint a közlemények (telefon, telefax, e-mail) elfogásáról, az agentprovocateur-ök alkalmazásáról és a határokon át történő üldözésről, az érintett hatóságok közötti nemzeti és nemzetközi együttműködésről, az informátorokra és a hatóságokkal együttműködésre kész „jó útra térő bűnözők”-re vonatkozó speciális kérdésekről, s végül az emberi jogokkal és alapvető szabadságokkal összefüggő problémákról. Megtárgyalták eközben az európai integrációs szervezetek által kibocsátott, ide kapcsolódó legfontosabb 11 dokumentumot.72 70

Ld. Octopus (99) 48E trad. 5. oldal, kiadta az EU. Európai Bizottsága és az Európa Tanács Strasbourgban, 2000. május 20.-án. 71 1999 június-júliusban olaszországi tanulmányúton albán, orosz, lengyel és macedon, franciaországin moldáv, román és ukrán; dániain horvát, észt, lett és litván; szeptember-októberben pedig franciaországin moldáv, orosz román és ukrán; hollandiain albán, horvát, szlovén és macedon; belgiumin észt, lett és litván szakemberek vettek – számszerűen összesen 41-en, illetőleg 44-en – részt, ld. Octopus (99) 31E , 5. oldal, (2000. március 10., Strasbourg), illetőleg Octopus (99) 48E trad. 6. oldal, (2000. május 17., Strasbourg), mindkettő az EU. Európai Bizottságának és az Európa Tanácsnak közös kiadványa. 72 Ezek: A kölcsönös bűnügyi jogsegélyre vonatkozó európai konvenció [(59) No.30]; a pénzmosásra, valamint a bűncselekményből származó haszon felkutatásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról szóló konvenció [(90) No. 141], a schengeni egyezmény, az EU Tanácsának a távközlemények törvényes elfogásáról szóló 1995.január 17.i határozata, ugyanezen szerv 1995. november 23.-i határozata a tanúk védelméről, továbbá 1996. december 20.-i határozata az igazságszolgáltatással együttműködő egyének védelméről, az 1996. november 23.-i EU. Joint Action egy nyilvántartásról a különleges hozzáértésű, továbbá a speciális gyakorlattal vagy szakértelemmel rendelkező személyekről, az 1998. június 29.-i EU. Joint Action az Európai Igazságügyi Hálózat létesítéséről, s az ugyanekkor kelt EU. Joint Action a kölcsönös bűnügyi jogsegély helyes gyakorlatáról, az 1998. december 3.-i EU. Joint Action a pénzmosásról, továbbá a bűncselekményből származó haszon és eszközök azonosításáról,

57


A szeminárium tapasztalatait is felhasználva készítették elő a tanulmányutakat, felkérve a vendéglátó országokat, hogy a következő kérdésekkel foglalkozzanak: 1) a speciális nyomozati módszerek (fedett műveletek, ellenőrzött szállítás, „látszatbűncselekmények,” elektronikus ellenőrzés, lehallgatás, távközlemények elfogása,); ezek jogi szabályozása, beleértve az alkalmazás feltételeit (a számításba jövő bűncselekmények köre, az engedélyezési és ellenőrzési eljárás, közbenső-e, vagy utólagos a jelentéstétel); a gyakorlati szempontok (melyeket tartanak a leghatékonyabbnak, a résztvevő ügynökök73 kiválasztása, szakosítása és védelme, továbbá magatartási szabályai); 2) az informátorokra és a „jó útra tért bűnözőkre” vonatkozó kérdések: jogi szabályozás, védelmi programok (beleértve a védelem különféle formáit), az informátorok révén nyert értesülések ellenőrzését és védelmét szolgáló intézmények; 3) az érintett nemzeti intézmények együttműködése: az ügyészség és a rendőrség/nyomozók, továbbá az ügyészek és a bírák közötti együttműködés biztosítására szánt mechanizmusok és az együttműködés gyakorlata; a speciális nyomozási technikák alkalmazásának koordinációjáért felelős nemzeti struktúrák; 4) nemzetközi együttműködés: határon átnyúló műveletek (kétoldalú megállapodások, Schengeni egyezmény); az együttműködést támogató intézkedések (központi szervezetek szolgálják-e az érintkezések felvételét); összekötő tisztek hálózata működik-e más országokban; van-e nemzetközi együttműködés a védelmi programok terén; 5) az emberi jogok és alapvető szabadságok tisztelete: milyen mechanizmusok szolgálják a nyomozási módszerek és az emberi jogok és alapvető szabadságok összehangolását – az ártatlansági vélelem, a védelem jogai, a tisztességes tárgyaláshoz való jog – (léteznek-e azok a törvényes alapok, amelyek a közönség számára elérhetőek és kötik a hatóságokat az arányosság követelménye iránti tisztelet, a törvényes cél követelménye). Kívánalom volt az alapkiképzés és a továbbképzési formák és tartalmuk felőli tájékoztatás, valamint az a befolyás, amit az Európa Tanács és az Európai Unió tárggyal kapcsolatos nemzetközi dokumentumai gyakoroltak az adott országnak a szóban lévő nyomozási módszereivel kapcsolatos joganyagára. A tanulmányút résztvevői különböző hatóságoknál tettek látogatásokat, s ezek során ott előadásokat hallgathattak meg, feltehették kérdéseiket, továbbá megismerkedhettek a gyakorlati munka körülményeivel és példákon tanulmányozhatták a különféle megoldásokat. Az olaszországi tanulmányútnak pl. az Országos Antimaffia Igazgatóság, és a caltanisetta-i, a catania-i, a siracusa-i és a palermo-i ügyészség, s végül az Igazságügyi Minisztérium képviselője adott tájékoztatást. Franciaországban az Igazságügyi Minisztérium, a Csendőrség Pénzügyi és Gazdasági ügyekkel foglalkozó csoportjának szakembere, a Korrupció Megelőzésére Létesített Központi Hivatal, a párisi Főtörvényszék, a Belügyminisztérium és a csendőrséget irányító Honvédelmi Minisztérium adta az előadókat. Hasonló volt a szerkezete és előadói gárdája többi tanulmányutaknak is. Ezek a rendezvények tanulságosak voltak abból a szempontból is, hogy rávilágítottak, mennyire különböző a szemlélet és az eljárási rend a nyugat-európai országokban is; még olyan kérdésekben is, amelyekről mi azt hihettük, hogy csak mi különbözünk tőlük. Nyilvánvaló, hogy a szóbahozott speciális nyomozási módszerek többsége nem új keletű. Többségük réges-régen ismert és használatos. Nálunk az újdonságot velük kapcsolatban alapvetően az jelentette, hogy a rendszerváltozás után a jogi szabályozásukra vonatkozó követelményrendszer változott meg. Nagyrészt a korábbi más típusú szabályozás – amiről jogállami nézőpontból lehet azt is mondani, hogy szabályozatlanság volt – akkoriban szinte követelményszerű állandó kárhoztatása meglehetős bizonytalanságot eredményezett alkalmazásukat felkutatásáról, befagyasztásáról, lefoglalásáról és elkobzásáról, végül az Európa Tanács (95) No. 13. számú Ajánlása az információs technológiával összefüggő büntetőeljárási problémákról. 73 Az „ügynök” kifejezés itt nem ugyanazt jelenti, mint a magyar terminológiában, hanem a hatóság alkalmazottjára utal.

58


illetően. Meglepő volt, hogy az Európa Tanács fórumain – főként az Octopus program tanácskozásain – szünet nélkül azt szorgalmazták, hogy ezeket használni kell. A tanulmányutak mindkét fordulójáról a szervezők meglehetősen alapos összegezéseket készítettek és ezeket szétküldték a résztvevő országokba. Megtudható belőlük nem csak az, amit a tanulmányút során az adott ország szakembere személyesen megismerhetett, hanem az is, hogy a többi vendéglátó országban mit lehetett tapasztalni, és így a kép sokkal gazdagabb. A tanulmányutak első fordulójában pl. a szervezett bűnözés elleni fellépés terén – a maffia „jóvoltából – a legtöbb tapasztalattal rendelkező olasz szakemberek hangsúlyozták, hogy a speciális nyomozási módszerek eredetileg is a szervezett bűnözés ellen kidolgozott stratégia részét képezték. Magát a stratégiát az 1980-as évek kezdetén vázolták fel, és G. Falconi és G. Borsellino 1992-ben történt meggyilkolása nyomán kapott széleskörű társadalmi támogatást. Náluk gyakorlatilag minden speciális módszer alkalmazható. Hangsúlyozták a pontos jogi szabályozás alapvető jelentőségét, s azt, hogy csak bírói engedélyezés nyomán használhatóak. Mindamellett szót érdemel, hogy a „maffia-típusú” ügyekre74 rugalmasabb előfeltételeket határoz meg a jog, amennyiben az engedélyezett alkalmazási időtartam eleve hosszabb, s a meghosszabbítása is könnyebb és hosszabb időre szól. A távközlemények elfogását illetően érdemes megemlíteni, hogy szoros a hatóságok és a telekommunikációs társaságok együttműködése. Olaszországban a telefontársaságok öt évig kötelesek a törvény értelmében a telefonhívásokkal kapcsolatos adatokat őrizni. Engedélyezhető a gépjárművekben folyó beszélgetések lehallgatása is. Lényegesnek tartják a „jó útra tért bűnözők” („pentito”-k) alkalmazását. A maffiával szembeni sikereket nagyrészt a modern nyomozási technika és a pentito-k kombinált alkalmazásának tulajdonították. Azt is hangsúlyozták, hogy a „pentito”-k védelme létfontosságú, ha révükön hasznos információhoz kíván a hatóság jutni, s hogy a védelmi programjuk (már 1999-ben) európai viszonylatban is egyike a legfejlettebbeknek. Érdekes, hogy a vendégek (albánok, oroszok, lengyelek és macedonok) azt vetették fel, hogy a pentito vallomása más bizonyítékkal való megerősítésre kellene, hogy szoruljon – ami nem egészen van összhangban a bizonyítékok szabad értékelésének elvével. Az olasz szakértők azt is hangsúlyozták, hogy a nyomozás megfelelő működéséhez szakosodott nyomozókra és ügyészekre, valamint arra van szükség, hogy egyrészt a rendőrség és ügyészség megfelelő vezetői, másrészt az ügyészség és a rendőrség között kialakuljanak a hatékony együttműködés feltételei. Ennek megfelelően fontos esemény volt a maffia-ügyekre szakosodott ügyészek összevonása az ország 29 felsőbírósága mellett – aminek eredete az 1970-es évekre nyúlik vissza, s szakosodott részlegeket hoztak létre a rendőrségen és a csendőrségen is. Ausztriában némileg más volt a helyzet. Pontos jogi szabályozás vonatkozott a kutatásokra, a távközlemények elfogására, a lehallgatásra sz ellenőrzött szállításra, a határon átnyúló üldözésre és megfigyelésre. Fedett nyomozót alkalmaztak ugyan, de ennek még nem volt kidolgozott jogi szabályozása. Az igazságszolgáltatással együttműködő, „jó útra tért” bűnözőkkel szemben a bíróság ugyan csökkentett büntetést szabhatott ki, de ezt a lehetőséget sem alkalmazták széles körben. Az elektronikus (audio- és videó) megfigyelést hosszas viták után 1997-ben bevezették ugyan, de csak 2001. december 31.-ig és egy sor védelmi és ellenőrzési mechanizmus kíséretében, igen szigorú bírói kontrol mellett; ám ehhez létesítettek egy sajátos posztot („Rechtsschutzbeauftrager” – az egyéni jogok védelmének felügyelője). Az ellenőrzési mechanizmusok olymértékig korlátozták az alkalmazás lehetőségét, hogy 1999. júniusáig használatukra mindössze két példa volt. Az alkalmazhatóság puszta tényének mindamellett preventív hatást tulajdonítottak.

74

Az olasz Btk.-ban egy sor anyagi jogi szabály határozza meg azt, hogy milyen körülmények minősítenek egy bűncselekményt „maffia-típusú”-vá.

59


Megint más volt a helyzet Dániában. Ott alkalmazták mind a távközlemények elfogását, mind a lehallgatást, az informátorokat, a „jó útra tért bűnözőket” és az ellenőrzött szállítást is. E legutóbbi kivételével mindennek volt – 1999. július 1.-től – pontos jogi szabályozása, különösen, ami az engedélyezési és ellenőrzési eljárást illeti. E mellett a névtelen forrásból származó információkat is közölték a bíróval rendőrségi jelentés formájában, ám ezek bírósági ténymegállapítás alapját csak akkor képezhették, ha más tények vagy tanúvallomások is megerősítették őket. Fedett műveleteket és ál-, illetőleg mintavásárlásokat azonban 1985. után nem alkalmaztak; a politikai szervek úgy vélték, hogy ezek a rendőrséget visszaélésekbe keverhetik. A dán szakemberek azt hangoztatták, hogy realisták akarnak lenni; az emberi jogok és alapvető szabadságok – mondották – korlátozhatók, ha ezt tények igazolják, ám bizonyos minimális garanciák megkövetelendők; így pl. az, hogy bírói ellenőrzés legyen és egy kijelölt védővel kötelező legyen konzultálni. A nyomozás keretében történt állítólagos visszaélésekre vonatkozó panaszok felől az ügyész döntött. A dán bírák szerint egyébként a jogellenesen szerzett bizonyíték sem számított feltétlenül felhasználhatatlannak, ha nem visszaélés árán szerezték. Azt a nézetet vallották, hogy a szóban lévő nyomozási módszerek nem csak a rendőrségen, hanem az ügyészek és bírák körében is megkövetelik a kellő kiképzést. Technikai kiképzés szükséges – hangzott el – hiszen alkalmazásuk sajátos gyakorlatot és a vonatkozó eljárási szabályok tökéletes ismeretét feltételezi, ezek pedig néha bonyolultak. Belgiumban a kutatást, a telefon-lehallgatást, a „beszivárgást,” – azaz fedett ügynök (nyomozó) szerepeltetését, álvásárlást és ál-eladást, ellenőrzött szállítást, informátorokat és a megfigyelést alkalmazták. A kutatásra és a telefon-lehallgatásra a büntetőeljárási törvény szigorú előírásokat tartalmazott, de a többi módszernek nem volt törvényi szabályozása. Ezekre egy 1994-ből származó minisztériumi direktíva vonatkozott, amely a bíróságokra nem volt kötelező. A jogi helyzetet bonyolította az is, hogy 1998. március 12.-én hatályba lépett egy törvény, amely a büntetőeljárás bizonyos szabályain szándékozott javítani és ez legalizálta a proaktív nyomozást a bírói vizsgálatban is. Ezek a proaktív nyomozások bírói engedély birtokában lehetővé teszik különösen azt, hogy információkat kutassanak, rögzítsenek és dolgozzanak fel kiemelkedően súlyos vagy a szervezett bűnözéshez köthető tervezett bűncselekményekkel kapcsolatban. A szóban lévő nyomozási módszerek csak bizonyos fajta bűncselekmények ügyeiben használhatók. Korrupciós ügyekben alkalmazhatóságuk elvileg a kutatásra korlátozódik; mindamellett a reform e téren is folyamatban van, miután a megfelelő hatóságok közölték, hogy szükségesnek tartják a telefon-lehallgatást és az igazságszolgáltatással együttműködő személyek igénybevételét is. Úgy vélik, hogy a szubszidiaritás és az arányosság elvének alkalmazása, valamint a bűncselekmény elkövetésére irányuló provokáció hiánya kell, hogy döntő szempont legyen e módszerek alkalmazásánál, s így szoros bírói felügyelet szükséges. Ráadásul, egyfelől a klasszikus nyomozási módszerekkel, másfelől a különféle más intézmények (amelyek közül egyesek használhatnak speciális nyomozási eszközöket) által nyert információk összehasonlító vizsgálata sok esetben tökéletesen kielégítő eszköz, amelynek használatával az ügyek többségét megoldhatóvá teszi. Hangsúlyozták, hogy az intézmények közötti információ-csere – különösen az eredeti intézményeikből átvezényelt összekötő tisztek közreműködése – jelenleg a nyomozások erőssége. Franciaországban elvi alapon kifejezetten tiltott az agent provocateur, ezért a fedett ügynök/nyomozó intézményét nehezen lehetett értelmezni. Így ezt – az ellenőrzött szállítás módszeréhez hasonlóan – főként csak a kábítószerrel összefüggő ügyekben alkalmazzák úgy, hogy egy rendőrtiszt hajtja a feladatot végre, ügyészi ellenőrzéssel. Vannak persze sajátos helyzetek; ilyennek tekintik, ha egy ügyfél bejelenti, hogy egy közigazgatási tisztviselő korrupciós előnyt kér, majd egy összetett művelet keretében a rendőrségtől kapott, megjelölt bankjegyeket adja „vesztegető”-ként át. A nyomozással egyenértékű számítástechnikai eljárásokról („számítógép-átkutatás” – pl. belépési kód megkerülése, a számítógépes adatok dekódolása, stb.) is szó esett itt, amelyeket rendszerint a pénzügyi szolgálatok kívánnak végrehaj-

60


tani, s ezekhez, akárcsak a házkutatásokhoz, nincs szükség ügyészi engedélyre, ám az így szerzett adatoknak a bíróság előtti felhasználása kényes kérdés, minthogy a számítástechnikai biztonsági rendszer feltörése kétségbe vonhatóvá teheti a nyert adatok hitelét. Az NSzK-beli Alsó-Szászországban – az arányossági követelmény értelmezése folytán – ritkán alkalmazták a sajátos nyomozási technikát korrupciós ügyekben, ha azok nem kapcsolódtak a szervezett bűnözéshez. További korlátozást jelentenek a szigorú jogi előírások. A kutatásokhoz bírói engedély szükséges. Telefon-lehallgatásra csak a szervezett bűnözési ügyekben van lehetőség, s ha így elrendelt rendszabály keretében véletlenszerűen jut a hatóság korrupcióra vonatkozó információhoz, az a bíróságon nem használható fel bizonyítékként, mert a vesztegetés nem szerepel a büntetőeljárási törvény azon felsorolásában, amelyik a telefonlehallgatással foglalkozik. A lehallgatás egyéb változatait a törvény lehetőségként szabályozza ugyan, de – az arányosság elvének bírói értelmezése folytán – aligha lehet korrupciós ügyben bírói engedélyt kapni rájuk. A törvény különbséget tesz informátorok, bizalmi személyek („Vertmauens-personen”) és fedett ügynökök (nyomozók) között. Az informátoroknak névtelenséget csak ritkán – és nem a korrupciós bűncselekmények miatti ügyekben – garantál, ezért ez nem nagyon ösztönzi a „jó útra tért bűnözők” számának gyarapodását. Németországban a legalitási elv kötelezi a hatóságokat arra, hogy megindítsák az eljárást, s a kelet-európai országokban (így nálunk is) szokásos kivételek75 Németországban ismeretlenek. Az „ellenőrzött korrupció” esetét – amikor tehát a megkörnyékezett fél bejelenti a másik fél ajánlatát vagy ajánlkozását a hatóságnak, majd szervezett tettenérésben működik közre – itt, mint provokációt, elfogadhatatlannak tartják. E helyett a bűnelemzést – adatok tárgyszerű módon való gyűjtését és feldolgozását – tartják hasznosnak a következő vezérfonalak mentén kialakított preventív és proaktív megközelítéshez: (1) a korrupció lehetséges szektorainak felderítése és azonosítása; (2) az egyes területeken a csábító projektek meghatározása; (3) az indikátorként számításba vehető körülmények megfogalmazása; (4) az elemzéshez és a megállapításhoz technikai eszközök használata. A bűnelemzésnél is jelentkeznek persze az adatvédelemből adódó problémák. Hollandiában 2000. február 1.-én lépett hatályba a sajátos nyomozási módszerekre vonatkozó törvény, amely csak az agent provocateur alkalmazását tiltja. E módszerek használatának elvei: az arányosság, a szubszidiaritás és a politikai célszerűség követelménye. Ez utóbbi a bűncselekmények súlyosságának, veszélyességének büntetőpolitikai értékelését jelenti: a kábítószer-kereskedést veszélyesnek, a korrupciót kevésbé veszélyesnek tartják kriminálpolitikai szemszögből, így a kábítószer-kereskedelemmel kapcsolatos ügyekben a speciális nyomozási módszerek többségét használják, korrupciós ügyekben viszont nehezebb a használatukat bevezetni. A szervezett bűnözés elleni fellépés módszerének tekintik a tanúk védelmét. A „koronatanú” – azaz a többi bűnelkövető elleni tanúskodás fejében büntetlenséget élvező bűntárs – intézményét nem fogadják el, de a bíróság jogosult az igazságszolgáltatással együttműködő bűnöző büntetésének csökkentésére. Fontos eszköznek tartják a fedett műveleteket. Ezek végrehajtásának kereteit egy világos magatartási szabályzat írja le, melyben meghatározzák, hogy mi van engedélyezve, mi a helyes végrehajtási mód és mi a követelményszerű kiképzés. A megfelelő kiképzés és minősítés követelményét a törvény is világosan előírja, s döntő jelentőségűnek tartják a feladatra kijelölt személy helyes kiválasztását. A fedett ügynökök/nyomozók hamis személyazonosságot kapnak és állandó foglalkozásként folytatják tevékenységüket. Nem hivatásos állományúak fedett műveletekben csak akkor alkalmazhatók, ha ez elkerülhetetlen. Az informátorok foglalkoztatása az utóbbi években sok gondot okozott és a tanulmányút idején gyakorlatilag használaton kívül volt e nyomozási eszköz. Azt is lehetetlennek minősítették, hogy bűnözőket alkalmazzanak informátorként. Álvállalkozások létesítését járható útnak tartották arra, hogy a fedett ügynökök legendáját hitelesítsék. 75

Be. 175.§ és 192. §.

61


Az Octopus program keretében még számos más konferencia és egyéb tanácskozás zajlott le. A programot, s a keretében lebonyolított tanácskozásokat és tanulmányút-sorozatokat az Európa Tanács is sikeresnek minősítette. A speciális nyomozási technikák taktikai alkalmazásának kérdéseivel és gyakorlatával az INTERPOL is foglalkozott, és mind a fedett nyomozók, mind az ellenőrzött szállítások kérdésében számos országra kiterjedő, átfogó vizsgálatot végzett 1996-1998.ban Ennek tapasztalatait összesítették és az érintett országokhoz eljuttatták. A korrupció megelőzésével és felderítésével függött össze az a regionális szeminárium is, amelyet az Octopus program elemeként 2001. november 19-21. között Pozsonyban tartottak. A szeminárium anyagához tartozó tanulmány76 mind a mai napig hasznosítható gondolataiból – amelyek a fentebb említett, a korrupcióval kapcsolatos német bűnelemzési modellhez igazodó tételt szemléltetnek – itt csak néhányat említek. Figyelemre méltó a szerzők megállapítása az ún. „lépésről-lépésre” kialakuló korrupcióról. Ennek előzménye az az előkészítő tevékenység (pl. kedvezmények nyújtása a „jó munkakapcsolatok ápolása” címén), amely olyan légkör kialakítására irányul, ahol a korrupció elfogadható. Ez a légkör azután lehetőséget ad később a hivatali hatalommal való visszaélésekre. A korrupció különféle indikátorai révén ismerhető fel. Az indikátorok nem bizonyítékok; önmagukban többnyire semmilyen, vagy csak nagyon csekély jelentést hordoznak. Ám – gyakori, vagy bizonyos szituációkhoz kötődő – ismételt megjelenésük alkalmas arra, hogy növelje a gyanút. A korrupció-indikátorok szűrőként való kezelése egyfajta érzékenységet kíván. Túlzott vagy gondolkozás nélküli alkalmazásuk igaztalan gyanakváshoz és megengedhetetlen következtetésekhez vezethet ahelyett, hogy elősegítené a korrupció elleni küzdelmet. Nem szabad megengedni, hogy az indikátorok szűrőjét boszorkányüldözés eszközévé váljon – írják bevezetésként a szerzők. „Semleges indikátorok”-at rendszerint a személyes szokásokkal és egyéni viselkedéssel összefüggésben kell vizsgálni. Ezek nem ritkán társadalmilag elfogadott vagy akár kedvezően is értékelhető megnyilvánulások, de viszonylag mégis gyakoriak a korrupt struktúrákban. Ilyenek pl.: – az érintett jövedelméből nem magyarázható bőkezűség, státus-szimbólumok mutogatása; – az életstílus hirtelen megváltozása; – társadalmi vagy személyes problémák (függőség, káros szenvedély, adósság, kérkedés, stb.); – olyan mellékfoglalkozás, amely a hivatali feladatokhoz kritikus mértékben közel áll; – meghívások elfogadása (pl. áru-bemutatók vagy cégek meglátogatására); étel-ital fizetése másoknak éttermekben, bárokban, stb.; – gyakori magánérintkezés vállalkozókkal vagy üzletszerzőkkel; részvétel magán- vagy üzleti rendezvényeken; – szokatlan különleges vásárlási feltételek (pl. vételár, árengedmény, áruhitel, a szokásos várakozási idő lerövidítése); – költséges „reklám”-ajándékok (különösen a címzett lakására); szokatlan nagylelkűség a vállalkozók részéről; szponzorálási ajánlatok; – a nélkülözhetetlenség érzetének megnyilvánulásai; a szabadidőről való lemondás, munkába járni betegen (nehogy más betekintsen a munkájába); – túlmunkára ajánlkozás (pl. arra, hogy szabadnapján a hivatalon kívüli, állítólag fontos üzleti találkozóra menjen); – munka hazavitele; 76

Octopus (2002) 1 (Provisional) melléklete, kiadta az Európa Tanács, Strasbourg, 2002. május 31.-én. Szerzői Peter Poerting és Werner Vahlenkamp, a wiesbadeni Bundeskriminalamtg munkatársai.

62


– érthetetlen zárkózottság; hallgatagság a kollegák és felettesek irányába; – váratlan és/vagy megmagyarázhatatlan véleményváltozás (korábban ellenzett terv mellet-

ti kardoskodás); – újra-kinevezés vagy előléptetés megmagyarázhatatlan visszautasítása (különösen, ha ez elismerést fejez ki); – szokatlanul könnyed hangvétel az alkalmazott és a vállalkozók vagy a kérelmezők között; – panaszok és konfliktusok hiánya ott, ahol ezek egyébként várhatóak lennének; bonyolult ügy kifogástalan elintézése, holott az alkalmazott nem rendelkezik kellő szaktudással vagy szakértelemmel.

A speciális indikátorokat figyelmeztető jeleknek vagy jelzéseknek lehet tekinteni, amelyek (különösen ismételt vagy együttes jelentkezés esetén) arra kell, hogy figyelmeztessenek: valami nincs rendben. Példák: – megmagyarázhatatlan döntés, amely nem lett volna meghozható; – azonos, vagy nagyon hasonló tényállású ügyek eltérő elintézése vagy megítélése; – a diszkrecionális jogkör túllépése, visszaélésszerű vagy egyoldalú használata; – a felügyeletről, ellenőrzésről vagy könyvvizsgálatról való lemondás, noha ezekre ésszerű ok lenne; – ugyanazon hatóság más osztályán vagy más alkalmazottjánál lévő ügy intézésének manipulálása; – kritikus ügyekben a döntéshozók vagy hivatali elöljárók szándékos megkerülése; – ismételt házon kívüli találkozók, amelyeknek a munkával való kapcsolatára nincs ésszerű magyarázat; – a delegált jogkör megengedhetetlen kiszélesítése; – a szervezetet hosszú távra kötő szerződésben kedvezőtlen feltételek vállalása; – bizonyos vállalkozók vagy üzletkötők ismételt támogatása vagy előnyben részesítése a megrendelések odaítélésénél („udvari szállítók”); – észrevehető engedékenység az üzleti tárgyalásokon; – a vállalkozókkal vagy üzletkötőkkel folytatott levelezésnél hiányzik az érkeztető bélyegző vagy az átvétel igazolása; – olyan iránymutatás a hivatali elöljáró részéről egy kritikus ügyben, amely szerint az minden további vizsgálat nélkül „kedvezően” intézendő el; – az ügy menetének megmagyarázhatatlan felgyorsulása; – valamely intézkedés jogszerűségére vonatkozó kétségek félre tétele, az előírások megkerülése (pl. a különleges kötelezettségek vagy feltételek előírásáról való lemondás, a takarékosság elvének figyelmen kívül hagyása); – egyes részlegek vagy egyének kirekesztése vagy függetlenségük megengedése; feltételezett ellenőrizhetetlenség; – a nyilvános tenderek megkerülése; a különféle ajánlatok hiánya; – egy utasítás terjedelmének csorbítása vagy korlátozása diszkrecionális döntés lehetővé tétele végett; – felesleges, vagy technikailag elavult logisztikai rendszerek beszerzése; – túlzottan magas, a piaci körülményekhez nem igazodó áron történő vásárlás; – a számlaösszegek csökkentett vagy kétszeres átutalása; – gyakori utólagos kiegészítések és számítási hibák az ajánlati dokumentumokban; – szembeszökő eltérés az ajánlat és a számlaösszeg között; – hiányzó, vagy felületes jelentések döntésekről, értekezletekről, helyszíni ellenőrzésekről, stb.; – fontos ajánlati dokumentumok vagy szerződések eltűnése; – a munkavégzés felületessége; hiányzó, vagy nem kielégítő dokumentálás; – a vállalkozók részéről a feltételezett hatalmi helyzet kihasználása;

63


– vállalkozók részéről egyes alkalmazottak állandó látogatása, illetőleg látogatásaik bizo-

nyos alkalmazottak jelenlétéhez igazodó időzítése;

– ismételt hivatalos látogatások bizonyos cégeknél a munkával összefüggő ésszerű magya-

rázat nélkül (különösen, ha valójában szükségtelennek tűnő éjszakai tartózkodások is kapcsolódnak hozzájuk); – vállalkozók vagy adminisztratív ügyfelek panaszai, melyek szerint a pályázatoknál megkerülték vagy az elbírálásnál háttérbe szorították őket; – félreérthetetlen kijelentések / alkalmazottak nyilatkozatai inkorrekt eljárásokról, szóbeszéd bizonyos körben. Ezek általános mutatók; a szerzők ezen felül még felsorolnak egy sor további, bizonyos szűkebb tevékenységi területekre – pl. az operatív szektorban a rendőrségi jogalkalmazó munkára – alkalmazható indikátort, amelyek révén az általános ellenőrzés meghatározott irányt kaphat, s ez elősegítheti a felderítés hatékonyságának növelését. Végül említést érdemel az is, hogy nem csak az Octopus program nem zárult le; még kevésbé ért véget az európai integrációs szervezeteknek az a törekvése, hogy a tagállamok együttműködését előmozdítsák. Az Európai Unió a szervezett bűnözés elleni harcnak a következő – 2013-ig terjedő időszakra – vonatkozó stratégiai koncepciójában sok egyéb mellett szerepelteti azt is, hogy a Tanács „ösztönözze a tagállamokat a speciális nyomozat technikák alkalmazásának mielőbbi kiterjesztésére és közös nyomozócsoportok kialakítására.”

64


TARTALOMJEGYZÉK 1.

A kriminalisztika helye a tudományok rendszerében .......................................3 1.1. A kriminalisztika kialakulása, fejlődése ...................................................................................... 4 1.1.1. A bűncselekmény (és elkövetője)......................................................................................... 4 1.1.2. A bűnüldözés állami monopóliuma, az egységes bűnüldözési szervezet ............................. 5 1.1.3. A tudományos-technikai alapok ......................................................................................... 10 1.1.4. A kriminalisztika kialakulása ............................................................................................. 11 1.2. A kriminalisztika fogalma, tárgya, belső rendszere ................................................................... 15 1.3. Vitás kérdések, problémák, perspektívák .................................................................................. 18 1.3.1. Tudomány(ág)-e a kriminalisztika?.................................................................................... 18 1.3.2. A kriminalisztika fogalmának meghatározása.................................................................... 18 1.3.3. A kriminalisztika a tudományok rendszerében................................................................... 19 1.3.4. A kriminalisztika ismeretanyaga ........................................................................................ 20 1.3.5. Aktuális feladatok............................................................................................................... 24

2. A felderítés és a bizonyítás kriminalisztikai kérdései ..........................................28 2.1. A „bizonyítás” értelmezése........................................................................................................ 29 2.1.1. Ténybizonyítás ................................................................................................................... 31 2.1.2. A bizonyítás alapelemei...................................................................................................... 32 2.2. A BIZONYÍTANDÓ ÉS A BIZONYÍTÓ TÉNYEK ................................................................ 33 2.2.1. A bizonyítás tárgya és a bizonyítandó tények .................................................................... 33 2.2.2. A bizonyító tények ............................................................................................................. 34 2.3. A BIZONYÍTÓ ERŐ................................................................................................................. 36 2.3.1. A bizonyítási ok és a bizonyító erő .................................................................................... 36 2.3.2. A tárgyi elváltozások, mint bizonyító tények ..................................................................... 36 2.4. A KIJELENTÉSEK, MINT BIZONYÍTÓ TÉNYEK ............................................................... 40 2.4.1. A vallomás, mint bizonyító eszköz..................................................................................... 40 2.4.2. Valóságos és virtuális élmény ............................................................................................ 41 2.4.3. Vélemény a vallomásban.................................................................................................... 43 2.5. VALÓDI-E A BIZONYÍTÁSI OK ........................................................................................... 44 2.5.1. A „nemtudás”-tól a „tudás”-ig............................................................................................ 45 2.5.2. A „vizsgálat” és a bizonyítási ok valódisága...................................................................... 47 2.5.3. Gyanúsítás, vádolás (és ítélet) ............................................................................................ 48 2.5.4. A bizonyítékok osztályozásáról.......................................................................................... 50 BEFEJEZÉS...................................................................................................................................... 52 3. A határokon átnyúló, a szervezett és a terrorista- bűnözéssel kapcsolatos kriminalisztikai kérdések, és a nemzetközi integrációs szervezetek...................................................53

65

dr. Bócz Endre dr. Lakatos János

Recommend Documents