Timo Parvela – Virpi Talvitie Mérleghinta A mérleghinta másik vége üres volt. Felfelé mutatott, egyenesen a magányos fenyő csúcsa és az égbolt felé. A mérleghinta egyik végén Pi ült. Ült és várta, hogy jöjjön valaki és hintázzon vele. Ma sem jött senki. Pi sóhajtott. Türelmesen várakozott, mígnem besötétedett, és kigyúlt az első csillag. Akkor elővette kis kék jegyzetfüzetét és beleírta:
Becsukta a füzetet, felállt, és hazaballagott. Az ajtóból még visszapillantott, de a mérleghinta továbbra is üresen állt. Másnap Pi megint ott ült és várt. A mérleghinta másik vége ágyúként meredt az égre. Pontosabban nem is ágyúként, hanem porszívóként, ami a világűrből beszippantja a magány porát. Legalábbis Pínek így tűnt. Apró lábaival megpróbált elrugaszkodni. A deszka kissé felemelkedett, majd visszazuttyant a földre. Pi összeszorította a szemét. Lassan elszámolt százig, aztán a biztonság kedvéért még ötvenig, majd óvatosan résnyire nyitotta egyik szemét. A mérleghinta másik vége üres volt. Délután beborult az ég. A feltámadó szél tépdesni kezdte a magányos fenyő ágait. Tobozok potyogtak az égből, az egyik még a mérleghintát is eltalálta. Pi azon tűnődött, kihozza-e piros esőkabátját az előszobaszekrényből. Hátha mégis jön valaki! Nem lenne túl jó csuromvizesen hintázni. Másrészt viszont jöhet valaki éppen akkor, amíg ő nincs itt. Nem tudott határozni, így aztán csak ülve maradt a helyén. Aztán elfogta a félelem: mi lesz, ha valaki tényleg odajön hintázni. Hiszen még csak azt sem tudja, mit mondana akkor. Miről szoktak beszélgetni hintázás közben? Hogyan kell kérni, hogy gyorsabban hajtsanak? És ha Pi túlságosan könnyűnek bizonyul majd, vagy az a másik? Vagy ha végül jön valaki, de egyből tovább is áll? Pi gondolatai föl-le ugráltak. Elővette jegyzetfüzetét és beleírta:
És ebben a pillanatban váratlan dolog történt: a szél meghajlította a nagy fenyőt. Addig-addig hajlította, mígnem a fa dőlni kezdett. Pi először megörült. Végre valaki! A magányos fenyő jön hintázni vele. Aztán megrémült. Hiszen a fa nem is hintáz ni akart! Hanem kidőlni es őt összelapítani. Pinek csak annyi ideje maradt, hogy halkan nyikkantson egyet, és a fa már dőlt is. A csúcsa szerencséré csak a mérleghinta másik végéig ért el. A deszka lecsapódott a földre és kiröpítette Pít. Pi repült, egyre feljebb és feljebb. Elhagyta a fák koronáját, el a felhőtakarót, a szivárványt és végül a világűr peremét is.
Egészen biztosan a végtelen világűr végéig repült volna, ha apró mancsával el nem kapja a hold sarlóját és nem marad ott csimpaszkodva. - Nocsak - szólt a hold. - Úgy fest, látogatóm érkezett. - Pi vagyok - mondta Pi. - Hold - mutatkozott be a hold. - Szerencséd volt, hogy most csak sarló vagyok. Ha teli lennék, nem tudtál volna megkapaszkodni bennem. - Valóban - ismerte el Pi. - De máskülönben egyáltalán nem volt szerencsém. - Hogyhogy? - Egész álló nap a mérleghintámon üldögélek és várom, hogy valaki jöjjön velem hintázni. De sohasem jön senki. - Ez aztán különös. Mi lehet a magyarázata? -csodálkozott a hold. - Talán félnek tőlem, hiszen medve vagyok. Az emberek szerint a medvék roppant félelmetesek. A hold a szarván csüngő Pít nézte és elmosolyodott. - Én nem félek - mondta. - Jó. Akkor jössz velem hintázni? - lelkesült fel Pi. - Alighanem túl nagy vagyok ahhoz, hogy a párod lehessek. Ráadásul én a nappal hintázom. Mikor én leszállok, ő felkel. Mikor ő felkel, én leszállok. Ha most elmennék, a nap magára maradna és egyáltalán nem kelne fel. - Értem. Pi egy kicsit irigyelte a napot. Milyen jó neki, hogy ilyen hintázótársa van! Ezt írta füzetébe:
Felkapaszkodott a hold szarvára, és ott üldögélt egész éjszaka. A világűr csendes volt; a földgolyó tompán csillogott odalenn, mint egy víz alatti lámpás. Reggel a nap felbillentette a mérleghintát, a hold leereszkedett, és ezüsthídján át Pi lesiklott a földre. Pontosabban nem is a földre, ugyanis egy széles folyó közepébe csobbant. Körülvette a nedves sötétség. Egy hatalmas marok ragadta ki Pit a vízből, épp . mikor már kezdte azt gondolni, hogy a reggeli mosakodás aznap kicsit túlságosan is alaposra sikeredett. Egy óriási hórihorgász állt combig a folyóban, ő ragadta grabancon Pít. Mérgesnek látszott. Egy másik hórihorgász a parton pecázott. Pi félve pillantgatott egyikről a másikra. - Mit keresel az én folyómban? - förmedt rá a hórihorgász. - Nem tudtam, hogy a tiéd - védekezett Pi. - Összepiszkítod a folyómat! - Nem volt szándékos. - Ezt nézd meg! Mikor végre végzek a takarítással, egy szőrös hal pottyan le az égből fordult a hórihorgász a társához. - Én nem vagyok hal! Egy kicsi, de nagyon félelmetes medve vagyok, aki hintázótársat keres - magyarázta Pi, de azok nem figyeltek rá. - Nem csinálnál vele valamit? - kérdezte az első a másikat. - Én horgászom. - Legalább egyszer csinálnál valami hasznosat is! Például kitakaríthatnál.
- Mi haszna volna?! A szemét úgyis csak folyton jön és jön. - Éppen ez az! Teljesen elöntene minket, ha én nem takarítanék állandóan. - Én horgászom. - Én takarítok. - Ennyit erről. - Ennyit erről. - És én? - cincogta Pi. - Velem mi lesz? - Az én folyómban semmiképp sem maradhatsz. Elég piszkos már nélküled is, és mindketten tele vagyunk munkával. A hórihorgász felkapott a partról egy farönköt, a vízre tette, és ráültette Pít. Aztán útnak indította. Pi nézte, ahogy a civakodó hórihorgászok egyre távolodnak, végül már csak apró pontoknak látszottak. Arra gondolt, hogy egészen biztosan meg sem tudnák moccantam a mérleghintát.
A folyó egyre távolabb és távolabb vitte Pít. Mezőket látott, messze a látóhatáron pedig hegyeket. Kék volt az ég és sütött a nap. Pi lassacskán elfelejtette a Hórihorgászokat. Még a mérleghintáról is megfeledkezett, keresett egy kényelmes helyet a farönkön, és elaludt. A folyó hömpölygött. Kis patakok futottak belé, egyre szélesedett és szélesedett, míg végül egy tóba torkollott, aminek a közepén egy sziget állt. Pi arra ébredt, hogy a farönk a szigetnek ütközik. A sziget közepén emelkedő magas domb tetején egy szék állt, rajta egy magányos harály ült. Fehér haja lobogott a szélben, sűrű bundája csillogott a napfényben, hegyes orrát az ég felé fordította. Pi óvatosan elindult felé. Messzebbről a harály egyszerre tűnt ijesztőnek, és valahogy ünnepélyesnek is, közelebb érve azonban Pi észrevette, hogy mosolyog. - Jó, hogy eljöttél! Gyere, ülj ide az ölembe. Innen jobban látni őket - szólt a harály, mikor észrevette Pít. Pi felmászott a harály ölébe. Némán üldögéltek és az eget nézték. Pi csak most vette észre, hogy az égbolt tele van sirályokkal, amelyek olyan magasan siklanak, hogy csak apró fehér pontoknak látszanak. A harály öle biztonságos és meleg volt. Az enyhe szellő a maradék emlékeket is kisöpörte Pi fejéből a veszekedő hórihorgászokról. Igaz, a mérleghintája még mindig hiányzott neki. - Egymagadban vagy itt? - Nem - válaszolta a harály, és az égre mutatott. - Gyönyörködöm a sirályokban. - Szépek - ismerte el Pi. - És tudnak repülni. Fentről biztosan sok mindent látni. - Valóban - bólintott Pi. - Belőlem is sirály kellett volna váljon, de sosem nőttek ki a szárnyaim. Pi közelebbről is szemügyre vette a harályt. Valóban, az orra inkább csőr volt, a bundája pedig tollakból állt. - Szomorú vagy? - Egyáltalán nem. - Még akkor sem, ha nem tudsz repülni? - Megtanultam úszni.
- Volna kedved eljönni velem hintázni? - kérdezte bátortalanul Pi. A harály gyengéden Píre nézett és megsimogatta a bundáját. - Öreg vagyok már, és nem is szeretnék messzire menni a sirályaimtól. Ráadásul sosem szerettem igazán hintázni. Felkavarodik tőle a gyomrom. Sajnálom. Pi és a harály egymást nézték. Mindketten mosolyogtak, de mosolyukba egy gondolatnyi bánat vegyült. Pi a harály tollbundájába fúrta arcát és mélyet sóhajtott. - Megértem - mondta végül.
Az est leszálltával eltűntek a sirályok. Akkor a harály felkelt a székéből, hátára vette Pít, és ledöcögött vele a partra. Lassan kisiklottak a tóra. A hullámok csendben ringatóztak a harály erős csapásai nyomán. Pi kíváncsian kémlelte a szemben elterülő partvidéket és a sűrű erdőt, ami mögött éppen lemenőben volt a nap. Mindjárt a holdon a sor, jutott eszébe. Miután elbúcsúzott a harálytól, Pi leült a parti homokba. Az még őrizte a nap melegét, érezte lábujjain és talpán. A víz fölött vékony ködfátyol lebegett. Egy fülesbagoly repült elő hangtalanul a sziklák mögül, majd eltűnt az erdő mélyén. Pi örült, hogy úgy döntött, a parton tölti az éjszakát - a sűrű erdő ijesztőnek tűnt. Ahogy lehűlt az este, Pi száraz ágakból és nádszálakból kis tábortüzet rakott. A füst illata megnyugtatta. Lekuporodott a tűz mellé. Már éppen elaludt volna, mikor hangokat hallott. Halk, bársonyos neszezést. Ha felemelte a fejét, a hangok elnémultak, de amint behunyta a szemét, ismét hallotta őket. Pi várt egy ideig. Izgult, kicsit félt is, de várt és várt, amíg a hangok már egészen közelről hallatszottak. Akkor talpra ugrott, és olyan erővel üvöltötte el magát, ahogy csak bírta. A tűz túloldalán egy másik medve állt, nagyjából akkora, mint Pi. Megijedt, és ő is bömbölni kezdett. Bömbölt Pi, bömbölt a másik medve is, és minél jobban bömböltek, annál jobban féltek egymástól. Végül már egészen kifulladtak a nagy bömbölésben. - Figyelj csak - mondta Pi. - Mi lenne, ha kicsit kevésbé bömbölnénk? - Tőlem aztán, ha félsz - válaszolta a másik medve. - Az én bömbölésem igazán ijesztő. Mindenki fél tőle. - Mégis te ijedtél meg először az én bömbölésemtől - emlékeztette Pi. - Én aztán nem! Különben is, mindenképpen bömbölni akarok. - Miért? - Mert tüzet gyújtottál a partomon. Itt nem szabad tüzet rakni. Rendelet is van róla. - Ki rendelte el? - Én. Pi nem gondolta, hogy a part valakinek a tulajdona lehet. Nyilvánvalóan hibázott, és most kényelmetlenül érezte magát, de a tűz ott égett közöttük, ezen nem lehetett változtatni. A másik medve olyan haragosan meredt rá, hogy Pít kezdte elönteni a méreg. Úgy gondolta, hogy az olyan rendelet, ami tiltja a tűzrakást, ostoba. És az, aki ilyen rendeletet talál ki, még ostobább. - Ha bocsánatot kérsz, talán megengedem, hogy itt maradj és tovább égesd a füzedet
- szólt a másik medve. Pi begubózott a bundájába. Az orrát fintorgatta és a homlokát ráncolta. Tartsa csak meg a partját, tartsa csak meg a tábortüzét! Pi sohasem kérne bocsánatot attól, aki ostoba szabályokat talál ki. Sarkon fordult és elindult az erdő széle felé, a másik medve pedig ott maradt a tűz mellett. Az éjszaka hűvös volt, és Pi az erdő rejtekéből bosszúsan nézte a másik medvét, aki letelepedett a tűz mellé. Ő maga szegi meg a saját szabályait, gondolta mogorván, és elővette jegyzetfüzetét.
Reggelre a tűz kihunyt, a másik medve pedig eltűnt. Pi végül egy sziklaüregben aludt el, ahol most elgémberedett tagjait nyújtóztatta. Fázott, és egyébként is vacakul érezte magát. Az erdőbe vezető ösvényen cammogva azon bánkódott, hogy miért is nem volt hajlandó bocsánatot kérni a másik medvétől. Mégiscsak ő ment engedély nélkül másvalaki partjára. Talán neki illett volna először engednie. Másrészt viszont miért éppen neki kellett volna meghunyászkodnia? Éppúgy a másik is hagyhatta volna, hogy a tűznél maradjon. Ostoba medve. Pi az erdei ösvényen ballagott. A napsugarak pettyeket festettek a földre, és az erdő már egyáltalán nem volt ijesztő. Igaz, Pínek időnként úgy tűnt, mintha valaki követné. Kellemetlen érzés volt, mint valami bizonytalan viszketés a bundája alatt, amit kedve lenne megvakarni, de amint megpróbálja, rögtön abbamarad. Pi megállt és hallgatózott. Csak a madarak lármáztak. Feltehetően puszta képzelődés volt az egész. Szusszantott egyet, majd folytatta útját. Dél körül egy kis tisztásra érkezett. A kék ég jókedvre derítette, hiszen egyébként csak fák voltak körülötte, vég nélkül. Minden zöld volt, leszámítva a kék eget és egy sárga pontot a legmagasabb fa csúcsán. Nem a nap volt, mert a nap nagyobb. Nem pitypang volt, mert a pitypang kisebb. Pít végül annyira rabul ejtette a kíváncsiság, hogy úgy döntött, felmászik a fára. Egyúttal azt is kideríti, meddig tart még az erdő. A fa magas volt, magasabb a többinél, és Pínek egészen a csúcsáig kellett kúsznia, mire felismerte, hogy az egy léggömb, ami madzagjánál fogva beleakadt a legfelső ágba. A fakoronák hatalmas szőnyegként terültek szét minden irányban. A messzeségben valami szürkéskék látszott, talán egy tó. Pi azon tűnődött, vajon ugyanaz a tó-e, amelynek közepén a harály lakik. A szél ingatta a fa ágait, és Pi félt. Azt kívánta, bárcsak megint a harálynál volna, és fontolgatta, hogy talán le tudná szedni a léggömböt és visszaszállhatna vele a tóhoz, de a lufi túl kicsinek tűnt ehhez. - Szép léggömb - szólt egy félénk és bánatos hang. Pi óvatosan megfordult, és a szomszédos fán egy harmonát pillantott meg, amint egy faágon ücsörögve hatalmas szárnyait tárogatta és keskeny fejét csavargatta. - Nagyon szép - dicsérte tovább a harmona. - Köszönöm. - Esetleg nem szednéd le nekem? Én magam nem merem, mert félek, hogy kipukkasztom a csőrömmel. - Ném is tudom - habozott Pi. - Annyit bajlódtam, hogy felmásszak hozzá. - Megértem.
Mindketten a léggömböt nézték. Minél tovább nézték, annál inkább vágyódtak utána. Aztán Pínek eszébe jutott egy szerinte pompás ötlet. -Ha leveszem neked a léggömböt, elviszel engem innen a hátadon? A harmona most Pít fürkészte. Tekergette a nyakát, időnként csillogó szemmel a sárga léggömbre pillantott, ám végül bánatosan megrázta a fejét. - Túl nehéz lennél nekem. - Kár. - Kár. Pi a harmona kerek szemét nézte. Látta, ahogy egy csillogó könnycsepp gördül végig az állat arcán. - Azért mégis megkapod. - Igazán? - Leszedem neked. A tied lesz. Míg Pi a madzagot bogozta, a harmona nagyon lassan közelebb óvakodott a fán. Aztán felröppent. - Köszönöm. Pi nézte, ahogy a madár a léggömbbel egyensúlyozva csapdos és vidáman kurjongat. Először bosszankodott, mert a harmona korántsem hasonlított a szépen sikló sirályokra. De annyira mókás volt, hogy Pínek akarva-akaratlanul nevetnie kellett. Egy ideig még nézte, aztán előhalászta jegyzetfüzetét és beleírta:
Pi mélyet sóhajtott. Egyedül volt a fa tetején és a fák tengerként vették körül. Arról már mindenki hallott, hogy a tengeren bajba lehet jutni, na de egy fa tetején? És ekkor valami zörgés hallatszott. Valaki bizonyosan felfelé mászott a fa törzsén, de a sűrű ágak eltakarták Pi elől a jövevényt. Ezúttal biztos volt abban, hogy nem képzelődik. Valaki közeledett. Pín egyre inkább úrrá lett a rémület, de nem volt hová menekülnie. Kelepcébe esett a fa tetején. - Szervusz - hallatszott ekkor egy ismerős, félénk hang. A harmona csapdosott ott Pi feje felett sárga léggömbjével. - Az jutott eszembe, hogy a lufi segítségével most már könnyen el tudlak vinni innét. A harmona meglehetősen bizonytalanul repült. A szél rángatta a léggömböt, és Pínek erősen kellett kapaszkodnia, hogy le ne zuhanjon. Próbálta megtalálni azt a fát, amiről a harmona megmentette, de amint útnak indultak, a többi már el is eltakarta. Pi mégis biztos volt abban, hogy valaki közeledett, és ő csak a legutolsó pillanatban menekült meg. Az erdőt lassanként mezők, szántóföldek és apró kertes házak váltották fel. Pi körbe-körbe tekingetett mérleghintáját és otthonát kutatva, de egyik környék sem tűnt ismerősebbnek a többinél. Egy idő után a harmona fáradni kezdett. Egyre jobban imbolygott, végül le kellett szállnia. Pi lekászálódott, megköszönte a fuvart, aztán kicsit bánatosan nézte, ahogy a harmona megint felröppen és sárga léggömbjével együtt eltűnik. Pi lármát hallott. A mezőn egy sereg csirka játszott. Kergették egymást, ugrándoztak és sivítoztak. Némelyik borzalmasan visongott, mások eszeveszetten repdestek össze-vissza,
neki-nekiütközve egymásnak. Pi bánatosan nézte a csirkákat. Szívesen csatlakozott volna hozzájuk, de nem mert. A csirkák megijedhetnek, ha hirtelen közébük toppan egy medve. Éppen mikor már arra gondolt, tovább oson, meglátott egy pöttöm csirkát, aki egyedül kucorgott egy kő mögött. A csirka is észrevette őt és éles, figyelmes tekintettel vizsgálta. Nem tűnt különösebben riadtnak, így Pi óvatosan közelebb merészkedett. - Hihihi! Elbújtam - mondta a kis csirka, mielőtt Pi bármit is kérdezhetett volna. - Ki elől bújtál el? - Mindenki elől. Azt mondták, bújjak el, és megígérték, hogy megkeresnek. Pi a csirkákra pillantott, akik mostanra egy kicsit távolabb húzódtak. Ezt a kicsit egyikük sem kereste. - Régóta itt vagy? - Egész nap itt ültem. - Vagy úgy. - Meg tegnap és tegnapelőtt is. Minden nap ezt játsszuk. Nagyon izgalmas! - Volt, hogy valaki megtalált? - Még nem. Olyan jó búvóhelyem van! Pi a pöttöm csirkát nézte, aki izgatottan várta hogy megtalálják és fogalma sem volt, hogy még csak nem is keresik. Rettenetesen dühbe gurult. Legszívesebben berontott volna a csirkák közé, hogy halálra ijessze mindet. Aztán megrémült a gondolattól. És ha a csirkák tényleg halálra ijednek? Vagy ha észre sem veszik a kis bömbölő medvét? Pi megfordult, hogy folytassa útját. - Már mész is? Pi nem válaszolt. - Maradhattál volna még egy kicsit. Szívesen szórakoztattalak volna. Pi útnak indult.
Pi a veszekedő hórihorgászokra gondolt, a buta medvére a parton és az álnok csirkákra. Miért kell annyi siralmas és lehangoló dolognak lennie a világon? Bosszantotta, hogy az ostoba fenyő útnak röpítette. Ha békében üldögélhetett volna, nem kellett volna mindenféle szomorú dolgot látnia és tapasztalnia. Pi haza akart menni. Megfogadta, hogy soha többé nem panaszkodik, még akkor sem, ha soha senki nem jön hintázni vele. Beborult az ég. A szürke felhők ugyanarra vánszorogtak, amerre Pi. Az első esőcsepp éppen akkor csöppent az orrára, amikor egy szántóföldön vágott keresztül. Aztán leszakadt az ég, esődézsáját egyenesen Pi nyakába öntve, és sehol nem volt menedék. - Hadd jöjjön! - kiabált Pi öklét rázva a felhőre. - Nem érdekel! Semmi nem érdekel. Aztán nem bírta tovább. Lekuporodott a szántó közepén és hagyta, hogy az eső végigcsorogjon rajta. Es sírt, hiszen ő csak egy fáradt bocs volt, aki eltévedt és bőrig ázott.
Egyszer minden eső eláll. Elállt ez is. A nap félrehúzta a felhőtakarót - és meleg levegőt lehelt Pi bundájára, úgy, hogy egy szempillantás múlva már az egész kis medve gőzölgött. Egész biztos úgy nézek ki, mint egy kémény, vélte Pi. Ha valaki látna, nyilván csodálkozna, mit füstölög ez a medve. Pí elmosolyodott. Azt is gondolhatnák, hogy egyenesen fortyogok, de szólnék, hogy azt azért nem, csak kieresztem a felesleges gőzt. Most kicsit már nevethetnékje is támadt. Gőzfejű. És ahogy nevetnie kellett, hirtelen eszébe jutott a hold, a harály meg a harmona. Velük sem találkozott volna, ha a nagy fenyő nem dől ki. Pi gondolatai fel-le ugráltak. Voltak szomorú dolgok és kellemes dolgok. Hol biztonságban érezte magát, hol pedig félt. Azon töprengett, hogy vajon a hintázás is ilyen-e. Csodálatos és rettenetes. Csodálatos volna felemelkedni és rettenetes leereszkedni. Csodálatos volna találni valakit, aki akar vele hintázni. Rettenetes volna, ha ez a valaki aztán elmenne. Fel és le, mint a hold és a nap. Pi elővette jegyzetfüzetét, de nem jutott eszébe semmi, amit beleírhatott volna. Mikor úgy vélte, kitalált valami felemelő gondolatot, jött egy másik, ami a mélybe húzta. Feladta és körülnézett. És akkor meglátta. A szántóföld szélén állt valaki. Pi egészen biztos volt ebben, bár jókora volt a távolság és a föld még mindig gőzölgött az eső nyomán. Valaki állt ott és figyelt. Pi hátán végigfutott a hideg. Felállt és folytatta útját. Csak nagy nehezen sikerült nyugodt léptekkel haladnia. A szántó túlsó végéig még hosszú volt az út. Pi hátrasandított a válla fölött. A valaki szintén elindult, hogy keresztülvágjon a földeken. Pi futásnak eredt. Pi úgy fútott, mint egy kis ágyúgolyó, aminek lába nőtt. Üldözője lépteinek dobogásával a fülében keresztülszáguldott a szántón, átrohant a cserjésen, és végigcikázott a fák között. Felszaladt a dombra. Lerohant a dombról. Agak tépdesték a bundáját. Éles kövek szurkálták a tappancsait, de nem állt meg. A valaki még mindig követte - nem közeledett, de le sem maradt. Pi rémülete nőttön-nőtt. Próbálta fokozni a sebességet, bár a világ kezdett elmosódni előtte és tappancsai már a harkálynál is gyorsabban doboltak a földön. A madarak felröppentek útjából, a nyúl elbújtatta fiacskáját, de Pi egyre csak menekült, lélekszakadva, anélkül, hogy fogalma lett volna arról, mi az, ami követi. A talaj egyenetlenebbé vált. A fák gyökerei keresztül-kasul tekeregtek az ösvényeken, a gyephalmok között alattomos üregek rejtőztek. Pi kezdett fáradni és botladozott a gyökerekben. Egy alig kivehető ösvényen haladt, ami céltalanul kacskaringózott, mintha maga sem tudná, merrefelé menjen. Várható volt, hogy Pi előbb-utóbb elbotlik. Jó darabon repült a levegőben, földet érve bukfencezett egyet, majd ott maradt elterülve, csukott szemmel. Feladta. Jöjjön hát, gondolta. Én nem bírom tovább. A léptek dobogása most közelebbről hallatszott. Még közelebbről. A föld döngött Pi feje alatt. Már csak egy pillanat. Egy pillanat és... akkor hirtelen csend lett. Pi várt, de nem történt semmi. Kinyitotta szemét és felült, de nem látott senkit. - Segítség! - kiáltotta egy fojtott hang valahonnan a közelből.
Pi lekukucskált a gödörbe. Egy medve volt benne. Ugyanaz a medve, akivel a parton találkozott. Ugyanaz a medve, aki attól az estétől fogva követte őt, de most a gödörben ült és a lábát tapogatta, amit esés közben beütött. - Te?! - Segíts kimászni innét! - Miért követtél? - Segíts kimászni! - Elzavartál a tűztől, pedig fáztam. A másik medve erre nem mondott semmit. Egyszerre tűnt dacosnak és rémültnek. - Miért követtél? - kérdezte megint Pi. - Mit írtál rólam a füzetedbe? - Csak erre vagy kíváncsi? - Csak erre. - Viszlát - mondta Pi és útnak indult. Dühös volt. Egy rövid ideig már azt remélte, hogy a másik medve bocsánatot akar kérni. Hogy azért fáradozott annyit, hogy kibéküljenek és visszahívja Pít a tűz mellé. De nem. Tényleg csak saját maga érdekelte. - Várj! - kiáltotta a másik medve, de Pi ment tovább. - Hát nem fogod fel, milyen gödör ez? A másik medve hangjában félelem érződött. Pi kelletlenül visszament a gödörhöz. - Na mondd gyorsan. - Ez egy csapda. - Milyen csapda? - Medvecsapda. - Na és?! - Ha nem segítesz kijutnom innét, állatkertbe visznek. - Na és?! - Rab leszek. - Na és?! - Egy kicsit sem sajnálsz? - Akarod tudni, mit írtam rólad? Azt írtam, hogy hülye vagy! A másik medve elhallgatott. Egy szót sem szólt többet, csak lehorgasztotta a fejét és sóhajtozott. Pi nézte a gödör pereméről. Valami megmozdult benne. Ügy érezte, mintha valami lágy dolog széthasadt volna és lassan lefelé csorogna a hasáig. Égette a mellkasát, csípte a szemét, de ugyanakkor valahogy ijesztően jó is volt. Pi egyszerre érezte magát siralmasan és boldognak. Akkor kinyújtotta mancsát a gödörbe. - Kapaszkodj! A másik medve villámgyorsan megragadta Pi kinyújtott mancsát és megrántotta. Pi még csak fel sem tudott nyögni, mire már a gödör fenekén hevert. - Ezt miért csináltad? - Miért írtad, hogy hülye vagyok? Pi és a másik medve a gödörben ültek, egymással szemközt, hátukat a falnak vetve. Dühösen meredtek egymásra. - Hülye! - Hülye! -Te vagy Hülye! - Te vagy Hülye! Aztán megint hallgattak és mérges pillantásokat vetettek egymásra. Pi elővette jegyzetfüzetét.
- Mit írtál? - Nem mondom meg. - Rólam írtál? - Nem mondom meg. - Benne van a nevem? - Hiszen még csak nem is tudom, mi a neved. - Nem? Még úgy sem, hogy van ez a füzeted? - Nem. - Hiszen akkor ez a füzet semmire sem jó! Pi a másik medvét nézte. A dühét kezdte felváltani a kíváncsiság. - Te nem tudod a saját nevedet? - A másik medve nem válaszolt. - Azért követtél egész idáig, mert azt hitted, hogy beleírtam a nevedet ebbe a füzetbe? A másik medve lesütötte a szemét. A medvevadászok léptei nehezek voltak, óvatosan megfontoltak, és lassan, szinte lopakodva közeledtek. A medvék próbáltak a gödör falához lapulni, de hiába. A vadász már sejtette, hogy ott vannak. Pi és a medve, akinek a nevét még csak nem is tudta. A ketrecben két kő volt, egy kicsi és egy nagy. Medvéből is kettő volt benne, ők nagyjából egyforma méretűek. A ketrec közepén egy mérleghinta állt. Egyik végén egy kidőlt fa hevert, a másik vége ágyúként meredt a világűr felé. - Hogy tetszik az otthonom? - kérdezte Pi. - Ez a te otthonod? - Igen. Mindig vártam, hogy valaki hintázzon velem, de sosem jött senki. - De hisz akkor azt a vermet... - Nekem szánták -bólintott Pi. - Szeretsz hintázni? - Nem. - Én szeretek. Talán. Még sosem hintáztam, pedig van mérleghintám - folytatta Pi, nem törődve a másikkal. - De nem volt senki, akivel hintázhattam volna. Pi és a másik medve egymást fürkészték. Először fordult elő, hogy már nem pusztán félelem és bizalmatlanság vo közöttük. - Hiányzik a partod? - Miért hiányozna? Ott nincs senki. - Megértem. - Ott még csak tüzet gyújtani sem szabad, mert tiltja a rendelet. A másik medve Píre pillantott és félénken elmosolyodott. Pi is mosolygott. - Ostoba rendelet. - Ostoba. - Mi az a mérleghinta? - kérdezte a másik medve. Pi elkezdte felolvasni neki a füzetét:
A következő mondatot Pi nem olvasta fel. Helyette a másik medvére pillantott és kijavította a füzetében:
Pi egy kicsit habozott, mielőtt felolvasta az utolsó két mondatot.
- Ezeket miért írtad? - Mert akkor így éreztem. - Értem. - Érted? - Ezért akartam én is, hogy senki ne gyújtson tüzet a partomon. Annyira vágytam rá, hogy féltem, megtörténik. Könnyebb félni valamitől, mint vágyni rá. Pi becsukta a füzetét. Azt remélte, hogy a másik medve mond még valamit. Dicsérhetné például, hogy milyen szép dolgokat talált ki Pi. De úgy tűnt, a másik saját gondolataiba merült. - Hogy tetszett a könyvem? - kérdezte óvatosan Pi. - Szép . - Tényleg? - De mégsem volt benne a nevem. - Benne volt - mondta Pi és újból kinyitotta a jegyzetfüzetét. - Csak a végére tartogattam a legjobbat.
A barátom neve Argon. Argon? Tetszik? Tetszik. Én Pi vagyok. Pi. Argon. Gyere, segíts! - kérte Pi. Mit akarsz csinálni? - kérdezte Aragon. Hintázni akarunk – válaszolta Pi. A nagy fenyő törzse nehéz volt, bár a medvék tudvalevőleg erősek. Pínek és Argonnak minden erejükre szükségük volt, hogy odébb tudják húzni a fát a mérleghinta végéről. Végül azért sikerült. Együtt. Pi a mérleghinta egyik végén ült. A másik vége a világűr felé mutatott - a másik végén Argon ült. Pi apró lábaival elrugaszkodott és a mérleghinta lassan a levegőbe emelkedett, aztán Argon rugaszkodott el és Pi leereszkedett. Fel és le - hintáztak egész nap és éjjel. Mint a nap és a hold, gondolta boldogan Pi. Mikor megvirradt és újból kisütött a nap, a barátok kimelegedtek. Észrevetted, hogy ott kint van egy kis tó? - kérdezte Argon. Észre. És azt észrevetted, hogy ennek a ketrecnek az ajtaja nincs is bezárva? - kérdezte
Argon. Észre... Csak sosem mertem kinyitni. Megyünk úszni? Nem mehetünk. Mindenki fél a medvéktől. Pi és Argon egymást fürkészték. Aztán elmosolyodtak, levetették bundájukat és kiszaladtak a többi gyerekhez.
