Test és lélek. Sorozatszerkesztô: Kovács Ilona. A sorozat eddig megjelent kötetei:

Idôrezsimek

Test és lélek Sorozatszerkesztô: Kovács Ilona

A sorozat eddig megjelent kötetei: Popper, Karl: Test és elme – Az interakció védelmében (1998) Pléh Csaba: Bevezetés a megismeréstudományba (1998) Dennett, Daniel: Darwin veszélyes ideája (1998) Pinker, Steven: A nyelvi ösztön (1999) Changeux, J. P.: Agyunk által világosan (2000) Julesz Béla: Dialógusok az észlelésrôl (2000) Jouvet, Michael: Alvás és álom (2001) A. Gopnik – A. N. Meltzoff – P. K. Kuhl: Bölcsek a bölcsôben (2001) Draaisma, Douwe: Metaforamasina – Az emlékezet egyik lehetséges története (2002) Draaisma, Douwe: Miért futnak egyre gyorsabban az évek? (2003) Gross, Charles G.: Agy, látás, emlékezet – Mesék az idegtudomány körébôl (2004)

JOHAN GOUDSBLOM

Idôrezsimek

Budapest, 2005

A mû eredeti címe: Het regime van de tijd Hungarian translation © Fenyves Miklós, Typotex, 2005 Copyright © 1997 by Johan Goudsblom en together with the original Dutch title of the said Work and a note that the original edition had been published by J. M. Meulenhoff bv, Amsterdam, 1997 Köszönettel tartozunk a Holland Irodalmi Alapítványnak, hogy pénzügyileg támogatta a mû megjelenését. The publication has been made possible with the financial support from the Foundation for the Production and Translation of Dutch Literature. ISBN 963 9548 65 0 ISSN 1417–6793 Témakör: történelem, szociológia

Kedves Olvasó! Önre gondoltunk, amikor a könyv elôkészítésén munkálkodtunk. Kapcsolatunkat szorosabbra fûzhetjük, ha belép a Typoklubba, ahonnan értesülhet új kiadványainkról, akcióinkról, programjainkról, és amelyet a www.typotex.hu címen érhet el. Honlapunkon megtalálhatja az egyes könyvekhez tartozó hibajegyzéket is, mert sajnos hibák olykor elôfordulnak.

Kiadja a Typotex Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztôk Egyesülésének tagja. Felelôs kiadó: Votisky Zsuzsa Felelôs szerkesztô: Balogh Tamás Nyomdai elôkészítés: Typo-Rama Bt. Tördelés: Birnbauer Mária A borítót Loqman, XVI. századi török szerzô Zubdat al-Tavarig címû kéziratából származó kép alapján Tóth Norbert készítette. Terjedelem: 17,62 (A/5) ív Nyomta és kötötte a Kaloprint Nyomda Kft., Kalocsa

TARTALOM

1. Szociális és pszichikai rezsimek

9

A szégyen mint szociális fájdalom A szégyen megjelenési formái A szégyen kiváltó okai A szégyen funkciói Változások

9 10 12 14 16

A féreg és az óra – A globális idôrezsim kialakulásáról Az idô fogalma Az idômeghatározás fejlôdése Elsô fázis: se idômérôk, se órák Második fázis: változó idômérôk, egyenetlen órák Harmadik fázis: standardizált idômérôk, egyforma órák Negyedik fázis: az órák szinkronizálása A globális idôrács keletkezése A mai idôrezsim

20 21 23 25 26 30 31 32 35

A bôség csábítása – A környezeti problematika mint civilizációs probléma Extenzív és intenzív növekedés Mit kezdjünk magunkkal? Státus és lemondás

40 42 44 48

2. Emberhatalom és férfihatalom

55

A tûz feletti uralom és az emberi fölény A tûzrezsim Az agrárrezsim Az ipari rezsim

55 57 61 64

A vallási-földmûvelô rezsimek megjelenése Mennyire idôtlen a vallás? „Új osztályok” A legôsibb mesterség A földmûvelés rezsimje A megôrzés és elosztás problémái

67 67 68 69 74 79

A harcos-földmûvelô rezsimek megjelenése Termelékenység és sérülékenység Közjáték: fogadás-effektus Destruktivitás és ellenállóképesség Összefonódó elitek

84 85 88 89 94

A férfihatalom rejtélye A rejtély Hagyományos magyarázatok A férfihatalom változásai az emberiség történelme során

97 98 99 106

Királyok és birodalmaik A fejlôdés távlatából Szociológiai konvergencia Mítosz és misztikum A királyság gyökerei A királyi hatalom forrásai Intézményesülés és utódlás A királyság paradoxonjai

109 109 111 113 115 117 121 122

3. Civilizáció: folyamat és elmélet

127

A civilizáció folyamata – ötven év után Fogadtatástörténet Túl derûs pillantás? A kultúra mintázatai Viselkedésbeli változások Kulturális szelekció Emberiségtörténeti perspektíva

127 128 130 131 134 136 138

Civilizáció és vallás – A vallás helyérôl Norbert Elias civilizációelméletében A lucretiusi hagyomány Az augustinusi hagyomány Asztali szokások Jézus, Sírák fia szerint Implikációk a civilizációelméletre nézve

143 144 145 148 150

Civilizációelmélet: kritika és távlat A civilizációelmélet hatóköre Teleológia Eurocentrizmus Civilizációs folyamatok Európában Fejlôdési folyamatok napjainkban Finomítások Hatalom, habitus és viselkedés: a Milgram-kísérletek

156 157 159 162 166 169 172 174

4. Szociológia és történelem

177

Történelem a szociológiában Fôsodorból oldaláramlat Felhôformációk Évek és fázisok Érintkezési felületek Konzekvenciák

177 178 180 182 184 187

Racionális és más választások – Széljegyzetek a racionális választások modelljéhez Logikai korlátok Nyereség, szokás, érzés, lelkiismeret Habitus Keveredô motivációk Egy figyelemfelkeltô elképzelés

190 192 193 196 197 199

Hosszú távú folyamatok az emberiség történelmében – A kronológia és a „fazeológia” szintézise felé A kronológia primátusa a történelemben Kronológia és „fazeológia” Folyamatstádiumok: elemi modellek Az uralomszerzés és függôvé válás összeszövôdése Domináns trendek Más és ugyanaz

202 203 205 209 212 214 219

Irodalomjegyzék Névmutató

223 247

1.

SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI

REZSIMEK

A

SZÉGYEN MINT SZOCIÁLIS FÁJDALOM1

Alighanem a szégyenre is igaz, amit Augustinus mondott az idôrôl: tudom, mi az, de nincs is nehezebb, mint elmagyarázni. Olyasmi, amit egymásnak, illetve maguknak okoznak az emberek. Felismerhetjük önmagunkunkban és másokban is, meg tudjuk különböztetni heves és kevésbé heves fokozatait, mérni azonban nagyon nehéz. A pszichológiában tudomásom szerint nem áll rendelkezésre valamiféle s-skála, amelyen megmutathatnánk a mindenkori szégyen intenzitását. Márpedig úgy tûnik, mégiscsak olyasmirôl van szó, ami leginkább a pszichológia tárgykörébe tartozik. Pszichikai jelenség, amelynek ugyanakkor nyilvánvaló módon megvan a fizikai oldala (elég az elpirulásra gondolni), és ami legfontosabb, a szociális oldala is. Az alábbiakban mindezeket négy kérdés segítségével próbálom meg némileg feltérképezni. Elôször is: mi történik, amikor az emberek szégyellik magukat? Vagyis, más szóval, mik a szégyen megjelenési formái? A második kérdés a szégyen kiváltó okait firtatja. Mitôl szégyellik magukat az emberek? S vajon, így szól a harmadik kérdés, milyen funkciói vannak a szégyennek? A szégyen kellemetlen tapasztalat, senki sem szégyenkezik jókedvében; és mégis mindenkivel elô1

A fejezet annak az elôadásnak az átdolgozott szövege, amelyet a „Bûn és szégyen” címû Trouw-szimpózium keretében tartottam 1994. november 19-én az amszterdami Amstelkerkben; korábbi változata megjelent in: De Gids 158 (1995), 333–339. o.

10

IDÔREZSIMEK

fordul, hogy szégyenkeznie kell. Mi ennek a magyarázata? Hogy lehet valami kellemetlen dolog mégis ennyire általánosan emberi? Végül röviden egy negyedik kérdésre is kitérek: vajon az utóbbi idôben tapasztalhatók-e változások a szégyen megjelenési formáiban, esetleg kiváltó okaiban, illetve funkcióiban? Hogy megválaszoljam ezeket a kérdéseket, egyebek közt Nico Frijda pszichológus érzelmekrôl írt nagy áttekintô munkájához fordultam segítségért. Arra is alkalmam nyílt, hogy elolvassam a Frijdatanítvány Heleen Terwijn szakdolgozatát, amelyben Terwijn saját szégyentapasztalatokkal foglalkozó vizsgálatának eredményeit dolgozza fel. Fontosnak találtam továbbá a szociológus Thomas Scheff könyveit is, aki viszont egy pszichiátertôl, Helen B. Lewistól merített munkájához. Végül még egy könyvet szeretnék megemlíteni, mert ebben minden megtalálható, amit mindenki mindig is tudni akart a szégyenrôl, de sohasem merte megkérdezni: Salman Rushdie Szégyenét.

A

SZÉGYEN MEGJELENÉSI FORMÁI

Mi történik, amikor emberek szégyenkeznek? Mirôl ismerhetô fel a szégyen? Ha ilyen általános jellegû kérdéseket teszünk fel, elôször is ildomos fenntartással élnünk, szem elôtt tartva azt, amit Carry van Bruggen oly találóan megfogalmazott: „Nincs más lét, mint más-lét.”2 Ezek a szavak minden bizonnyal igazak a szégyenre is. Nincs két teljesen azonos szégyentapasztalat, minden szégyentapasztalat egyedülálló, más. Ugyanakkor olyan szégyentapasztalat sincs, amely teljességgel egyedülálló volna. Nem is lenne értelme szégyenrôl beszélni, ha ezek nem utalnának bizonyos, a szégyentapasztalatokban általánosan felismerhetô ismertetôjegyekre. Való igaz, a tudomány roppant megosztott abban a tekintetben, hogy mit is kell szégyenen értenünk. Heleen Terwijn egy csokorra való definíciót idéz a szakirodalomból, s ezek jócskán eltérnek egymástól. De áttekintésébôl az is kiderül, hogy a különbözô felfogások egy ponton mégis megegyeznek: mindegyik meghatározásban olyan negatívnak tapasztalt érzésrôl van szó, amelynek valamiképp a hiba, a mulasztás, a kudarc tudatához van köze.3 2 3

Van Bruggen, 1948, 9. o. Terwijn, 1993, 3–8. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

11

A nyomorúságos érzés, hogy tökéletlenek vagyunk, hogy kudarcot vallottunk – végsô soron errôl van szó minden alkalommal, és ettôl az érzéstôl nem választható el a félelem, hogy mások nem fogadnak el, hogy nem tarozunk közéjük, hogy kegyvesztettek leszünk. Hogyan nyilvánul meg ez az érzés? Az érzelmekben Frijda a mások befolyásolására irányuló viselkedésmegnyilvánulásokkal, nevezetesen az alárendelôdés kimutatásával hozza összefüggésbe a szégyen jeleit. Azt írja: „A szégyen és a bûntudat szakirodalomból ismert leírásait helyénvalóbb volna az alárendelôdô viselkedés példáiként felfogni: lehajtott fej, lesütött szem (vagy leszegett fej és felemelt tekintet), kezek a test mellett, a nyilvánvaló tétlenség pozíciójában.” Mindebben tényleg felismerhetjük a szégyen jeleit; Frijda azonban a következô mondattal folytatja: „Ezek a kifejezésmódok nem specifikusan a szégyen vagy a bûntudat sajátjai.”4 Mint ahogy másutt is leszögezi, a szégyen nem ismerhetô fel a maga specifikus voltában. De azt sem mulasztja el megjegyezni, a képzômûvészetekben van konvenció a szégyen egyfajta stilizált, jól megkülönböztethetô ábrázolására. Annak érzékeltetésére, hogy valaki szégyenkezik, az illetôt kicsinyítik, és elfordított arccal mutatják. Végül egyetlen ismertetôjegy marad, amely a szégyen kizárólagos megnyilvánulási módja, ez pedig az elpirulás. Eddigi ismereteink szerint kizárólagos emberi tulajdonságról van szó: az arcban és közvetlen környezetében kitágulnak a véredények, és ez az oka annak, hogy a bôr – legalábbis a fehéreknél mindenképpen – kivörösödik. Fôleg a zavar és a szégyen válthat ki elpirulást. Hogy miért van így, nos, ez olyan kérdés, amelyen már sokan törték a fejüket, köztük nem kisebb elmék, mint Charles Darwin. Ennek ellenére Frijda kénytelen megállapítani, hogy a szégyen „gyakori és feltûnô reakcióminta, amelyet azonban nem nagyon értünk”. Szerencsére ez sem tartotta vissza a remek kijelentéstôl: „Arra a kérdésre, hogy »Mondd, el szoktál pirulni?«, az elpirulós ember elpirul.”5 Az emberek nemcsak akkor pirulnak el, ha valami kellemetlen éri ôket, hanem akkor is, ha megdicsérik ôket, vagy ha szerelmesek. Darwin szerint ezekben a helyzetekben az a közös, hogy valamilyen ítélet játszik bennük szerepet. Frijda viszont egy további formáját is említi az elvörösödésnek, azt, amikor valakit elönt a harag, és ettôl szalad arcába a vér. És itt megint csak arra az óvatos tudományos következtetésre jut, hogy megoldatlan problémával van dolgunk. 4 5

Frijda, 1988, 38. o. Frijda, 1988, 181–182. o.

12

IDÔREZSIMEK

Méghozzá olyannal, amiben valami ellentmondásos is van. Kézenfekvô ugyanis, hogy a szégyenkezô emberek észrevétlenek akarnak maradni. Összehúzzák magukat, el akarnak rejtôzni, legszívesebben tényleg a föld alá bújnának. Az elpirulás viszont feltûnô. Lehetséges talán, hogy az elbújhatnék összes többi gesztusa, az hogy valaki az arca elé kapja a kezét, hogy olyan kicsire húzza magát össze, amilyenre csak tudja – mindez felfogható a figyelemfelkeltés módjaiként is? Néha éppen szégyenreakcióik teszik az embereket a szokásosnál láthatóbbá. Ebbôl pedig egyenesen következik a kérdés: tulajdonképp nem ellentmondásos dolog kimutatni a szégyent?

A

SZÉGYEN KIVÁLTÓ OKAI

Hogy jobban megragadhassuk a problémát, elôbb fel kell tennünk a kérdést, milyen szituációkban, milyen okból és kivel szemben szégyenkeznek az emberek. Heleen Terwijn szerint a szégyen mindig az oda nem tartozás és a fenyegetô elutasítás érzésével függ össze. Végsô soron, mint minden érzelmet, ezt az érzést is maguknak okozzák az emberek. A szégyen esetében azonban rendszerint többrôl van szó: ezt az érzelmet egyszersmind egymásban váltják ki az emberek. Megszégyenítik egymást. A gyerekek kiváltképp jók ebben; kölcsönösen roppant mód meg tudják szégyeníteni egymást – mint ahogy szenvedni is rettenetesen tudnak a szégyentôl. Vagyis egyszerre mutatnak nagyon nagy fogékonyságot a szégyenre és nagy képességet a megszégyenítésre. És persze a felnôttek részérôl is érheti ôket megszégyenítés. Hogy még egyszer Augustinus Vallomásait idézzük: a mûben igen találó példát olvashatunk arra, hogy milyen különbözôek lehetnek a szégyen kiváltó okai. Augustinus azt veti iskolai tanítói szemére, hogy bár megtanították szégyenkezni, ha hibát ejt a görög grammatikában, azt már nem tanították meg neki, hogy olyankor is szégyent érezzen, ha irigység fogja el a nyelvtannal jobban boldoguló tanítványokkal szemben.6 Pedig a moralista Augustinus számára fontos a különbség: a nyelvben vétett hibákat nem tartotta olyan megvetendônek, mint az irigységet. De bármily különbözôk voltak is a kiváltó okok, a megszégyenítés procedúrája minden esetben ugyanúgy alakult. Az oktató helytelenítette, amit a tanítvány tett, és értésére adta, hogy „szé-

6

Augustinus, Vallomások, I, XVIII., 29.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

13

gyellnie kell magát”, ennek pedig az volt a következménye, hogy a tanítvány szégyenkezett. Ezen Augustinus hosszú évek alatt sem tudta túltenni magát. A szégyenérzet felkeltésében nem mindig játszik szerepet a nyilvános rosszallás. Thomas Scheff olyan emberek reakcióit vizsgálta, akiket „kandi kamerával” húztak csôbe. Abban a pillanatban, hogy rájöttek, mi történt velük, a szégyenrôl tanúskodó tipikus reakciókat mutatták: elfordították az arcukat, szemük elé kapták a kezüket, lehajoltak – egyszóval megnyilvánulásaik arra vallottak, hogy tudják: „felsültek” a többi ember elôtt, akik hamarosan látni fogják a mûsort. Gesztusaik, amelyekkel (meglehetôsen sztereotip módon) kisebbítették önmagukat, arra emlékeztetnek, mint amikor valaki megpróbálja magát kivágni egy szorongató helyzetbôl, megpróbálja a lehetô legjobbat kihozni belôle.7 A „kandi kamera”-szituáció átmeneti jellegû, és hangsúlyozottan csak „ártalmatlan tréfának” szánják. Scheff példái között jóval keservesebb helyzetek is szerepelnek, melyek áldozatai sokkal csúnyább kutyaszorítókba kerültek. Házaspárok kerülhetnek például a megszégyenítés és bosszú spiráljába, ahonnét már nem látszik kiút. Adolf Hitlerrôl írt életrajzi esszéjében Scheff úgy vélekedik, hogy Hitler rögeszméi fiatalkori traumáknak tulajdoníthatók, amelyek feldolgozatlan szégyent hagytak maguk után. Scheff Helen Lewis nyomán az „unacknowledged shame” fogalmát használja, amelyet Louis Tas találóan „tagadott szégyennek” fordít.8 Scheff elméleti vizsgálódásaiban feltûnôen hasonló kép rajzolódik ki a szégyenrôl, mint amilyet Rushdie fest róla azonos címû regényében. A könyvben csak úgy burjánzik az elfojtott szégyen, amely neheztelésként szunnyad, hogy idônként eszeveszett dühkitörésekben vezetôdjön le. A könyv egyáltalán nem cáfol rá a címére: át- meg átszövik a szégyen és a megszégyenítés motívumai. Nem is oly távoli még az az idô, amikor Európa vidéki területein, így Hollandiában is elôfordultak intézményesített megszégyenítô szertartások, népítéletek, charivarik formájában. Az ilyen népítéleteken nyilvános megaláztatásnak tettek ki olyan embereket, akiket a falubeliek bûnösnek találtak valamilyen normaszegésben, például mert házasságtörést követtek el. Az áldozatot az est leszálltával elôvezették a házából, majd szégyenszemre szamáron vagy trágyás taligán éktelen lármát csapva végigvitték a falun. Aki ilyen helyzetbe 7 8

Scheff és Retzinger, 1991, 41–60. o. Lásd még Scheff, 1994.

14

IDÔREZSIMEK

került, azt egy idôre kitaszította a közösség; de visszatérhetett oda, ha a késôbbiekben megtartóztatta magát az olyan viselkedéstôl, amiért nyilvánosan megszégyenítették.9

A

SZÉGYEN FUNKCIÓI

A megszégyenítés szégyenhez vezet, ez a szégyen pedig nem más, mint a tökéletlenség nyomorúságos érzése, amelyet az egyén sorsába beletörôdve szenved el, mint ahogy a népítéletek alkalmával trágyás taligára rakott emberek számára is feltehetôleg az volt a legokosabb, ha fejet hajtottak a sorsuk elôtt. A népítéleteken a nyílt megszégyenítés volt a cél. Manapság a megszégyenítés gyakran ennél jóval finomabb módon történik, ami ahhoz vezethet, hogy az emberek a helytelenítés mégoly halvány jelzéseit is sokkal súlyosabbnak fogják fel, mint amilyennek szánták ôket, vagy olyankor is megszégyenítve érzik magukat, ha mások semmilyen jelét sem adták rosszallásuknak. Milyen funkciói lehetnek tehát a valóságos vagy képzelt megszégyenítésen alapuló szégyen mindeme formáinak? Ahhoz, hogy megválaszoljam ezt a kérdést, egy egyszerû feltételezésbôl szeretnék kiindulni: a szégyen szociális fájdalom. A fájdalomról szintén nehéz pontosan és nagy biztonsággal megmondani, milyen funkciói vannak. Tudjuk viszont, hogy a fájdalom többnyire sérülések vagy betegségek kísérôjelenségeként lép fel, és hogy ilyenkor minden esetben jelzô funkciója van. A fájdalmat elszenvedô személy észreveszi, hogy valami nincs rendben. Úgy gondolom, így lehet a szégyennel is. A szégyen rossz hírt jelent. A szégyenkezôt arra emlékezteti, hogy valami balul ütött ki. Ráébred, hogy megütközést keltett, és most sebezhetô, védtelen pozícióban van, kiszolgáltatva a többiek megingathatatlanul elmarasztaló ítéletének. E tudat alapja, mint mondtam, képzelôdés is lehet. Ámde ebben az esetben is ugyanazt a hatást váltja ki: a személy saját magára van utalva, egy pillanatra teljesen egyedül marad, és ebben az elszigeteltségben magába szállhat. Ez az érem egyik oldala. Szándékosan többes számban használom a funkció szót, mivel a szégyen nemcsak „befelé” hathat, hanem „kifelé” is. A többiek, akik az illetô személyt akár tudatosan, akár öntudatlanul, akár szándékosan, akár akaratlanul szégyenkezésre késztették, jelzést kaphat-

9

Vö. Blok, 1989 és némileg eltérô változatban Rooijakkers 1994, 425–431. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

15

nak a megszégyenítettôl, hogy érti, mi zajlott le, és nem csak érti: bánja is. Értésükre adja, hogy elfogadja az ítéletet, és szenved tôle. Ez pedig jó hír a többiek számára. Aki szégyenkezik, már nem tanúsít ellenállást, megadja magát. A szégyen kimutatása a belenyugvás egy formája – amivel természetesen sem azt nem akarom mondani, hogy az illetônek nem kell hozzá belsô harcot vívnia, sem azt, hogy nem maradhat utána hátra a harag üledéke. Éppen ellenkezôleg, de ideiglenes eredménye mégis az elutasító ítélet elfogadása. A szégyen ebben a tekintetben egészen más, mint amikor haragjában vörösödik el valaki, készen arra, hogy támadásba lendüljön; pontosan annak a reakciótípusnak egy formájáról van szó, amelyet a pszichológiai irodalom intropunitívnak nevez.10 A büntetés befelé sújt, és így lehetôség nyílik az alkalmazkodásra és a kibékülésre. Még az is elôfordulhat, hogy az illetô ki se várja a többiek ítéletét. Ahelyett, hogy hagyná a trágyás taligáig fajulni a dolgot, elejét veszi annak, hogy szájára vegye a világ. Viselkedésével elôzetes szégyent mutat: szerény, félszeg, szemérmes lesz. A szégyen tehát úgymond két irányba hat. Egyfelôl ott a szociális fájdalom, amelyet az érez, aki kiszolgáltatta magát a mások általi megszégyenítésnek (vagy csak tart attól), másfelôl pedig a jelzések, amelyeket akkor küld valaki, ha fejére idézte a megszégyenítést: mutatja a többieknek, hogy törôdik szemrehányásaikkal, és hogy így vagy úgy igyekszik felmentést kérni a szégyen alól. Így mûködne tehát a szégyen, beleértve az elpirulást is. Nem más, mint a megszégyenítés folyamatára adott (de alkalmanként anticipáló jelleget is öltô) reakció, amelyet a többiek arra való felkérésként is értelmezhetnek, hogy az illetôt mentsék fel szégyene alól. Ezek szerint az alázat és megbánás kifejezésérôl van szó. Aki szégyenkezik, jól tudja, hogy ki van szolgáltatva egy ítéletnek, amely akár végzetessé is válhat számára. Ebbôl fakadnak a jelzések: összehúzódik, el akar bújni, mutatja, hogy legszívesebben „elsüllyedne”, láthatatlanná válna – akárcsak azok, akik rájöttek, hogy „kandi kamerával” rajtakapták ôket. Ilyesfajta reakcióknál nehéz különbséget tenni „természetes” és „tanult” gesztusok között. Hiszen mindenki szociális környezetben nô fel, ahol kiskorától kezdve látja, hogyan viselkednek mások egy-egy szituációban. A „spontán” és a „stilizált” nem állnak feltétlenül ellentétben; elég csak arra gondolni, hogyan fejezik ki örömüket a futballisták, miután belôttek egy gólt. 10

Az intro- és extrapunitív terminusokat Saul Rosenzweig gondolta ki, tôle vette át ôket Flugel, 1945.

16

IDÔREZSIMEK

Ez persze nem változtat azon, hogy a büszkeség vagy a szégyen érzése sokszor csak üggyel-bajjal leplezhetô. Az elpirulás megint csak kiváló példa erre. Kevés ember képes uralkodni rajta. De épp e jelzés kétértelmûsége árul el valami rendkívül figyelemreméltót a szégyen jelenségérôl. Az üzenet tipikus double bind: nézz rám, ne figyelj rám. Talán éppen ez az ellentmondásosság adhat magyarázatot arra, hogy miért nemcsak akkor pirulnak el az emberek, ha valami illetlenségen kapják ôket, hanem akkor is, ha dicséretet kapnak. Hiszen ez is erôsen felkavarhatja érzelmeinket: az ember tudja, hogy figyelnek rá, és hogy talán sok minden forog kockán. Aki szerénynek mutatkozik, alacsony téttel játssza a társadalmi játékot; az, aki szívesen sütkérezik a dicsôségben, megemeli a tétet. Ha valaki szerelmes, szintén sok minden forog kockán a számára; ilyenkor is nagyobb az esély az elpirulásra. De eleget szóltunk az elpirulásról, errôl az oly kevéssé értett reakciómintáról. Térjünk vissza arra, amikor valaki felmentést kér a szégyen alól, amit fentebb a csorbát szenvedett szociális kapcsolatok helyreállításának kísérleteként értelmeztem. Gyakori, hogy az ilyen próbálkozások félresikerülnek – akár azért, mert a többiek nem ismerik fel, vagy nem készek honorálni a jelzést, akár azért, mert maga az illetô nem értelmezi jól a jeleket, és nem veszi észre, hogy már elsimult a dolog. Ilyen esetekben kezd elburjánzani az a bizonyos tagadott szégyen, amelyrôl Scheff is ír, és amely olyannyira áthatja Rushdie Szégyenét. Ilyenkor a szégyen már nem idôleges jelzés, hanem tartós állapot.

VÁLTOZÁSOK A megszégyenít szó egész „ártatlanul” csenghet. Remélem, sikerült kellôképp rávilágítanom, hogy korántsem ártalmatlan dologról van szó. A megszégyenítéssel az emberek mélységes nyomorúságba taszíthatják egymást és magukat is. A népítéletek és más megszégyenítô szertartások alkalmával nagyon súlyos dolgok történhetnek. Egész skálája van a megszégyenítésnek, a jószándékú helyreutasításoktól a durva szidalmakon át a kemény és rettenetes megalázásokig, ami akár a csoportból való kitaszításig is fajulhat. Ez utóbbi pedig, fôleg kisebb, elszigelten élô közösségekben, sokszor nemcsak a szociális, hanem a fizikai halált is jelentette, mivel az illetônek saját csoportján kívül jószerivel nem volt lehetôsége a túlélésre. Nem csupán az újszülöttek csüngnek a szociális elfogadottság életfonalán; kicsi,

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

17

zárt közösségek esetében ez mindenképp érvényes volt valamennyi csoporttagra. E tény érthetôvé tesz egyes, az antropológiai irodalomból ismert eseteket is, mint például azét a fiatal trobriandiét is, aki öngyilkosságot követett el, miután házasságon kívüli viszonya kitudódott.11 Az ilyesféle esetek szívszorító jelentést adnak a „belehal a szégyenbe” kifejezésnek. A holland vidéken nem voltak ilyen rettenetesek a népítéletek, de még itt is elôfordult, hogy a résztvevôk elvesztették uralmukat a helyzet felett: nem volt rá biztosíték, hogy a mulatság nem ér-e halálos véget. Napjainkban már arcpirítónak tûnnek az efféle népi megszégyenítô szertartások – nemzetünk, s így a legtöbb staphorsti szemében is, pedig a huszadik század hatvanas éveiben falujukat épp az ilyesféle folklórformák tették a híradások szereplôjévé.12 A gyerekek ma is szégyentelenül ûzik a megszégyenítést. Olyan része ez a gyermekkultúrának, amelytôl a most felnövô generáció sem idegenkedik. Szüleik és nevelôik mindent megtesznek azért, hogy elvegyék tôle a kedvüket, és gátat vessenek mind a megszégyenítésnek, mind a heves szégyenkezésnek; az iskolai csúfolás ellen indított újabb akciók szintén ezt a törekvést jelzik. A felnôttek között finomabbnál finomabb megszégyenítési formák alakultak ki. Jól illusztrálja ezt egy eset az európai kultúrtörténetbôl, amelyet Giovanni della Casa jegyzett fel Galateójában (1558). A veronai püspöknél egy nemesúr járt látogatóban, aki kitûnt jó modorával. Egy tekintetben azonban nem ütötte meg a mércét. A püspök egy szóval sem célzott a hibára; de mikor a nemesúr eltávozott, mellé rendelte Galaeteót, azzal az utasítással, hogy bókoljon a nemesúrnak illemtudásáért, de emellett arra is figyelmeztesse, hogy kissé hangosan cuppog evés közben – mindezt jószándékú tanácsként búcsúzóul.13 Az anekdotát idézô Norbert Elias a következôt jegyzi meg ezzel kapcsolatban: „Az emberek kénytelenek voltak új módon élni együtt egymással, ezért érzékenyebbekké váltak mások lelki rezdüléseire.”14 Megtanulják, hogy óvatosabbak és finomabbak legyenek, akár küldik, akár fogadják a rosszallás jeleit. A kendôzetlen, nyílt megszégyenítés bizonyosan nem tûnt el a társadalmi érintkezésbôl, de az emberek számos helyzetben a helyreutasítás tapintatosabb formáit 11

Malinowski, 1926, 77–80. o. Az esetet részletesen tárgyalja Becker, 1963, 10–11. o. Van den Bergh, 1980, 256–275. o. 13 Idézi Elias, 1982, 1: 115–116. o. [magyarul: Elias, 2004, 132. o.] 14 Elias, 1982, 1: 114. o. [magyarul: Elias, 2004, 131. o.] 12

18

IDÔREZSIMEK

részesítik elônyben – vagy egyenesen kitérnek mindenféle helyreutasítás elôl. Az a fajta kollektív megszégyenítés, amilyenre a charivarik és népítéletek alkalmával is sor került, csak ott volt hatásos, ahol a megszégyenített személy számára nem volt kiút: sem másik közösség, amelyben menedéket kereshetett volna, sem valamely magasabb instancia, amely oltalmat nyújthatott volna számára.15 Az ilyesféle zárt közösségek felszakadásával e megszégyenítési rituálék is veszítenek életképességükbôl. Valószínûleg szabályként érvényes, hogy minél inkább differenciálódik a társadalmi struktúra, annál változatosabb lesz a szociális ellenôrzés, és annál finomabb formákat ölt a megszégyenítés. Vagyis civilizáció és megszégyenítés bizonyosan kapcsolatban állnak egymással. Mindkettô megtalálható minden emberi társadalomban, de az adott társadalom kultúrájától és hatalmi viszonyaitól függôen más-más formában. Ez az önmagában még nem sokat mondó megállapítás nem annyira végkövetkeztetéshez, mint inkább újabb problémához vezet, mégpedig a szégyen és a bûn, továbbá a szégyen- és a bûnkultúrák viszonyának problémájához. Az a benyomásom, hogy – mindenekelôtt Ruth Benedict néhány passzusának befolyása alatt16 – nem egy szerzô eltúlozza a szégyen és a bûn különbségét, de legalábbis nem veszi szemügyre kellôképp a társadalmi fejlôdés tükrében. A szégyen, ennyi remélhetôleg világossá vált az eddigiek alapján, nézetem szerint egyetemes emberi adottság. Megszégyenítési procedúrák minden társadalomban elôfordulnak; lehetnek egyéni különbségek a fogékonyság mértékében, de aki teljesen érzéketlen a megszégyenítésre, annak idônként kemény szociális pofonokat kell eltûrnie. A szégyen és a bûn közötti különbség, úgy vélem, elsôsorban abban rejlik, hogy a bûn szorosabban kötôdik bizonyos intézményes feltételekhez. Európai történelmünkben mindenekelôtt két olyan intézmény alakult ki, amely erôsen hajlott rá, hogy a „bûnt” fölébe emelje a „szégyennek”, nevezetesen az Egyház és az Állam. A gyóntatószék és a tárgyalóterem mintegy anyagi lecsapódását alkotja annak a törekvésnek, hogy a megszégyenítô szertartásokat a vád tárgyilagosabb formáival helyettesítsék. A megszégyenítés totális volt, és feltétlen: a megszégyenített köznevetség tárgya lett, és nem volt 15

Lásd kontrasztképpen azt a néhány közelmúltbeli példát, amelyet De Swaan (1994) hoz olyan emberekre, akik hatékonyan vertek vissza megszégyenítésükre tett próbálkozásokat. 16 Benedict, 1946, 156–158. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

19

hová fordulnia védelemért. A gyónás és az államjogi büntetôper során az érintett személynek megvan a lehetôsége, hogy védekezzen. Vajon ismerhetnék-e az emberek azt a sajátos érzést, amit ma bûntudatnak hívunk, ha a vádak és felmentések Egyház és Állam intézményes környezetében zajló játékában nem fejlesztik ki magukban azt a képességet, hogy feltegyék a bûnösség kérdését?

A

A

FÉREG ÉS AZ ÓRA

GLOBÁLIS IDÔREZSIM KIALAKULÁSÁRÓL17

„Az idô pénz. A sietség bûn.” J. A. Emmens

A globalizáció egyik legfigyelemreméltóbb aspektusa az egész földön alkalmazott, egyöntetû idôszámítási rendszer elterjedése. Akinek rendelkezésére áll egy pontos óra, ma szinte a világ bármelyik pontjáról másodpercre meg tudja mondani, hogy mennyi ott az idô. Ha tudjuk, hogy Amszterdamban 12 óra 43 perc van, bizonyosak lehetünk benne, hogy Tokióban vagy Rio de Janeiróban szintén valahányadik óra negyvenharmadik percében járunk, Bombayben pedig a tizenharmadikban, mert Indiához képest nem hatvan, hanem harminc perc a különbség. Ez csak a napi beosztásra vonatkozik. Ha évekrôl, hónapokról és hetekrôl van szó, csekélyebb mérvû az egységesség. Továbbra is fennállnak egymástól eltérô, egy-egy valláshoz vagy nemzethez kötôdô évszámítások, a hozzájuk tartozó hónap- és hétbeosztással. Számuk azonban igen csekély; messze legelterjedtebb a keresztény évszámítás. Például Kínában és néhány iszlám országban is ez érvényes; Japánban hivatalosan két évszámítás van érvényben: a keresztény és a császári, de a mindennapi gyakorlatban fôleg a keresztény évszámítást használják. Az idôszámítás világszerte elterjedt rendszere némiképpen kiesik a globalizáció közkeletû irodalmának látkörébôl – valószínûleg azért, mert a mindennapi gyakorlatban, úgy tûnik, viszonylag kevés problémát okoz. De éppen ez a megfontolás ösztönözhet arra, hogy figyelmet szenteljünk a kérdésnek. Annál is inkább, mivel eredetét tekintve minden idômeghatározási forma messzemenôleg helyhez kötött. Hogyan jött hát létre mégis, és hogyan terjedt el az egész világon egyetlen egységes idôszámítás?

A szöveget a Johan Heilbron és Nico Wilterdink szerkesztésében megjelent Mondialisering. De wording van een wereldsamenleving. (Groningen, Amsterdams Sociologisch Tijdschrift/Wolters Noordhoff 1995) címû kötet számára írtam. Köszönet illeti kommentárjaikért Hes Godschalk-Hessenauert, Jona Oberskit, Fred Spiert és Nico Wilterdinket.

17

1. SZOCIÁLIS AZ

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

21

IDÔ FOGALMA

A mindennapi életben ritkán idôzünk el az idô fogalmánál; hajlamosak vagyunk arra, hogy az idôt „természetes, ahistorikus és minden problémát nélkülözô” adottságként éljük meg.18 De alaposabban szemügyre véve mindezek a jelzôk elhamarkodottnak tûnnek. Az idôrôl értekezve nem egy elmélkedést kezdtek már bölcsen Augustinus szavaival, aki a következôt jegyzi meg a Vallomásokban az idô fogalmának jelentésérôl: „Ha senki nem kérdezi tôlem, akkor tudom. Ha azonban kérdezônek kell megmagyaráznom, akkor nem tudom.”19 Az idô fogalma sokféleképpen definiálható. Tekinthetjük olyasminek, ami individuális tapasztalathoz kötött, legyen az belsô megélés vagy a kanti értlemben vett észlelési kategória. Egy ezzel ellentétes felfogás szerint az idô természeti folyamat, s mint ilyen, függetlenül zajlik az emberektôl; ha egyetlen ember se volna, hogy megélje vagy észlelje, akkor is múlna az idô: a föld csak forog tovább, s a „negyedik dimenzió” ott van, mindenféle individuumtól függetlenül. E két látásmód különbsége elvileg áthidalhatatlannak tûnik. De talán közelebb hozhatjuk ôket egymáshoz, ha egy harmadik, inkább szociológiai megközelítést követünk. Ennek tükrében az idô szociokulturális tény, olyan konstrukció, melynek segítségével az emberek megpróbálnak közösen tájékozódni a világban, és összehangolni a cselekvéseiket.20 Ezen a látásmódon alapszik az is, amit Norbert Elias írt az idôrôl. A témának szentelt elmélkedésében az idôt segédeszköznek tekinti, amelyet azért fejlesztettek ki az emberek, hogy széttartó folyamatokat koordinálhassanak, és ily módon megoldást találjanak együttélésük bizonyos problémáira.21 Az „idô” definíciójának e megközelítésben az a lényege, hogy különféle jellegû, más-más tartamú és sebességû folyamatokat hasonlítunk össze egymással oly módon, hogy ismert tartamú és tempójú standard folyamatokhoz mérjük ôket. Így az ember megtanulhatja az emberi testen belül zajló folyamatokban (például a pulzusról leolvasható vérkeringésben) ugyanazt a „dimenziót” látni, mint a szociális

18

Rotenberg, 1992, 2. o. Augustinus, Vallomások, XI, XIV, 17. 20 Az idôre vonatkozó szociológiai elméletalkotásról jó áttekintést ad Adam, 1990; Nowotny, 1994 és Schmied, 1985. 21 Elias, 1985. 19

IDÔREZSIMEK

22

folyamatokban (például egy versenyben vagy egy gyûlésben), valamint a messze az emberek körén kívül lejátszódó természeti folyamatokban (mint például a hold mozgásában). Gyakorlatilag lehetetlen elképzelni individuális idôtudatot anélkül, hogy ne feltételeznénk intézményes szabályozásokat – eszközöket, technikákat, fogalmakat –, amelyeket az emberi társadalmakban fejlesztettek ki, hogy a megannyi különbözô folyamatot közös nevezôre hozzák. Az idôrôl mint természeti folyamatról alkotott mindenféle tudományos ismerethez is ezek a szabályozások szolgálnak alapul. Bármilyen hihetônek találjuk is talán ezt a szociológiai idôfelfogást, az elképzelés semmiképp sem magától értetôdô, és korántsem általánosan elfogadott. Ez utóbbit illusztrálandó, Jeremy Campbelltôl fogok idézni, aki az idô témájáról írt könyvében minden további nélkül abból indul ki, hogy az idô önmagában létezô jelenség, amely nem szorul további magyarázatra: „Az idô a legtöbb élô faj számára fontossággal bír. Az idô múlásával a környezet is periodikusan változik, a változásoknak pedig jelentôsége van az organizmus számára. Egy állat egész életmódja, de egész individuális élettörténete is irányulhat a kedvezô változások kihasználására és a káros változások elkerülésére. Nappal és éjszaka váltakoznak egymással, a nappali környezet pedig egészen más, mint az éjszakai. A mérsékelt éghajlati övekben az évszakok éves körforgást követnek, a meleg hidegre vált, a hideg pedig újra melegre, annyira megjósolható módon, ahogy az óra körbejár. Így hát egy egyszerû típusú állat, amely nem rendelkezik biológiai eszközökkel, hogy küzdjön ezek ellen a változások ellen, életmódjában kénytelen alkalmazkodni hozzájuk. Az idô diktátor, zsarnok. Az állat hideg, ha újra hideg van, meleg [...], ha újra meleg. Az esôgiliszta felveszi a talaj hômérsékletét, amelyben mozog, ahogy a hal sem melegebb vagy hidegebb a tengernél, amelyben úszik. Az ilyen „hidegvérû” állatok – melyeknek nem kell feltétlenül hidegnek lenniük, csak felveszik környezetük hômérsékletét – ki vannak szolgáltatva az órának és a naptárnak. Az idô csak akkor nem lenne befolyással az ilyen állatok viselkedésére, ha fizikai környezetük a nap huszonnégy órájában és évi tizenkét hónapon keresztül ugyanaz maradna.”22

Gördülékeny szöveg, amely ellen elsô pillantásra nemigen lehet mit felhozni. A benne említett tények kétségbevonhatatlanul igazak. Tálalásukkal azonban valami alapvetô baj van. Azt mondani, hogy az 22

Campbell, 1986, 43. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

23

idô zsarnokoskodik az esôgiliszta fölött, tulajdonképpen az idôfogalom hibás felfogásáról tanúskodik. Mirôl van szó ugyanis? Az esôgiliszta nagy mértékben ki van szolgáltatva a környezetében lejátszódó folyamatoknak. A „belsô ritmusok” automatikusan alkalmazkodnak a „külsô ritmusokhoz”, a szervezeten kívüli hômérsékletváltozások a belsô hômérséklet változásait idézik elô. Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az esôgiliszta az órának vagy a naptárnak engedelmeskedne. Ellenkezôleg, az esôgilisztára épp az a jellemzô, hogy semmi olyasmivel nem rendelkezik, ami akár távolról is emlékeztetne egy órára vagy egy naptárra. Csak akkor lenne kiszolgáltatva „az órának”, ha egy laboratóriumba helyeznék, ahol mondjuk tíz percenként néhány fokot emelkedne vagy süllyedne a hômérséklet – emberi beavatkozás nyomán. Ebben az esetben a giliszta valóban idôrezsim alatt élne. Amit a jókedvrôl szoktak mondani, minden bizonnyal igaz az esôgilisztára is: nem ismeri az idôt. A giliszták csak közvetlenül képesek reagálni arra, ami körülöttük történik. Csupán az emberek ismerik az idôt. Hogy jobban kézben tarthassák a sokféle folyamatot, amellyel dolguk akad, az emberek olyan segédeszközöket fejlesztettek ki, amelyek képessé teszik ôket e folyamatok sebesség és tartam szerinti összehasonlítására. Ez az, amit, mint említettem, Norbert Elias állít. Csak akkor van szó idôrôl, ha – az individuális megélés, illetve észlelés és az embertôl függetlenül, a természetben zajló folyamatok mellett – egy harmadik szint is jelen van, ahol az emberek megpróbálnak közös nevezôre hozni különbözô jellegû folyamatokat. Az idô meghatározása az ember mûve, az „idô” kategóriája csak az idômeghatározás függvényeként jön létre.* AZ

IDÔMEGHATÁROZÁS FEJLÔDÉSE

Az idômeghatározás fejlôdésében durván négy fázis különböztethetô meg, amelyekrôl itt rövid, a késôbbiekben még részletesebben kifejtendô jellemzést adok. Elemzésemben az egyes fázisok ismérvéül azoknak a speciális eszközöknek a fejôdése szolgál, amelyek segítségével egymásra következô szegmensek különböztethetôk meg a legelementárisabb idôegység, a nap menetén belül. * Mondanunk sem kell: nem létezik az „idô” elôzetesen adott tényezôje, amit aztán „meghatároznánk”. Az „idô meghatározása” olyan tevékenység, melynek nyomán elkezdünk számolni az „idôvel”.

24

IDÔREZSIMEK

Az elsô fázisban hiányoznak az efféle eszközök, ennélfogva nincs lehetôség arra, hogy a napot órákra osszák. A második fázisban különféle eszközök alakulnak ki – napórák, vízórák, homokórák –, amelyekkel eltérô skálák szerint és erôsen helyhez kötött módon lehet „idôt” mérni. Elôször jelenik meg a nap huszonnégy órás beosztása; ám ezek az órák változó hosszúságot mutatnak, ami helyrôl helyre, és ráadásul a legtöbb helyen napról napra is észrevehetôen különbözô lehet. A harmadik fázist a mechanikus órák kialakulása fémjelzi, amelyek lehetôvé teszik az azonos hosszúságú, változatlan órákra épülô standardizált idôméréseket; immár arra is van lehetôség, hogy, ha csak helyi szinten is, de egymáshoz igazítsák az órákat. A negyedik fázisban a felgyorsult közlekedés és a telekommunikáció technikáinak megjelenése nyomán standard idôk alkotta globális rendszer kerül bevezetésre, aminek segítségével az egész világon tized, század, ezred másodpercnyi pontossággal szinkronizálható az idômérés. Talán fölösleges is megjegyezni: az egymást követô fázisok felsorolásával még semmit sem mondtunk a tényleges, esetrôl esetre máshogy alakuló kronológiáról. Az elsô és a második fázis közötti átmenetre például egymástól igen távoli idôpontokban kerülhet sor az egyes társadalmakon belül. Egy vagy két fázist át is ugorhattak; így fordulhatott elô a huszadik században, hogy korábban semmiféle idômérô eszközzel nem rendelkezô társadalmak egyszerre bekerültek a standard idôk ma már mindenütt érvényes rendszerébe. A korábbi fázisok nyomai az olyan társadalmakban sem törlôdtek el teljesen, amelyek az idômeghatározás terén már késôbbi fázisba értek. Az emberek egy nagy mértékben órákhoz hangolt ritmus szerint élô társadalomban még mindig kivonhatják magukat bizonyos fokig az órák rezsimje alól. De erre csak szûk játéktér nyílik: csak idôlegesen lehet „elfeledkezni az idôrôl”. Egy napjaink Hollandiájában született csecsemô már élete elsô napjától fogva olyan világban nô fel, amely át van itatva az idô tudatával. Az alvás és evés ritmusa már mindjárt egy órarendbe illeszkedik.23 Hogy mennyire érezteti jelenlétét az óra rezsimje, egyelôre nagy különbségeket mutat, úgy az egyes társadalmakon belül, mint azok között; de a rezsim mint olyan mindenhová behatolt.

23

Vö. Gleichmann, 1983.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

25

Az idôrend, az idôbeosztás nem korlátozódik a napokra és az órákra, hanem hosszabb periódusokra is kiterjed: hetekre, hónapokra, évekre, évszázadokra és eónokra. Az alábbiakban szó lesz e hoszszabb idôegységek megkülönböztetésére szolgáló naptárakról, évszámításokról is. Elôbb azonban a nap órák, illetve a belôlük levezetett kisebb egységek szerinti felosztására kerítünk sort.24

ELSÔ

FÁZIS: SE IDÔMÉRÔK, SE ÓRÁK

Ami az elsô fázist illeti, amely mind közül messze a leghosszabbra nyúlott az emberiség történetében, ezúttal nagyon rövid leszek. Idômeghatározó eszközök hiányában az emberek spontán, számukra jelentôs folyamatokból vett jelzésekre hagyatkoztak. Az embereknek „természetüktôl fogva” megannyi belsô és külsô jelzéssel akad dolguk, melyek alapján elérkezettnek láthatják a pillanatot, hogy valamit megtegyenek, vagy éppen ne tegyenek meg. Például eldönthetik, hogy aludni mennek, akár azért, mert fáradtnak érzik magukat, akár azért, mert besötétedik. A jelzéseket, melyek alapján döntést hoznak, mindkét esetben természeti folyamatokból olvassák ki, amihez nincs szükségük semmilyen speciálisan megtervezett eszközre. A társadalmi életben, aminek többnyire megvan a maga változatlan ritmusa, az utalások harmadik fajtájára bukkanhatunk. E. E. Evans-Pritchard antropológus, aki 1930-ban és a rákövetkezô években a kelet-afrikai nuerek között végzett kutatásokat, találó leírást adott arról, hogyan válik a nuerek számára minden nap lefolyásának elsô számú meghatározójává az állatokkal kapcsolatos cselekvések egymásutánja: „Egy nuer számára a napi idôt mérô óra nem más, mint a jószág, a rendre visszatérô pásztori teendôkkel, a nap órája és a napi idô múlása pedig mindenekelôtt e feladatok egymásutánjában és egymáshoz való viszonyaikban rejlik. A leginkább megkülönböztetett pontok, amikor az állatokat az istállóból a karámba vezetik, fejnek, a felnôtt csordát a legelôre hajtják, megfejik a kecskéket és a birkákat, a fiatal állatokat a legelôre vezetik, kitakarítják az istállót és a karámot, visszavezetik a fiatal állatokat, visszatér a csorda,

24 Helyszûke miatt a hét fejlôdését figyelmen kívül hagyom. Lásd errôl Zerubavel (1985) érdekes könyvét.

IDÔREZSIMEK

26

elvégzik az esti fejést, bezárják az állatokat az istállóba. A nuerek nem annyira a nap mozgásában megkülönböztetett konkrét pontokra, hanem legtöbbször az efféle cselekvések mozzanatára támaszkodva kötik össze egymással a történéseket. Egy férfi például azt mondja: „Fejéskor visszajövök”, „Akkor megy el, amikor a borjak hazatérnek”, és így tovább.”25

A nuereknek nem voltak speciális eszközeik az „idô” mérésére, és az általános idôfogalom nem is fordult elô a nyelvükben. Az egyetlen specifikus idôegység, amelyet ismertek, a sötétség és világosság egymásutánja által meghatározott nap volt, továbbá a hónap, amelyet a hold keringése határoz meg, valamint az év. Az esôs és száraz évszak évrôl évre visszatérô váltakozása jelentôs befolyással volt egész életmódjukra; ezeket az évszakokat azonban olyan szavakkal jelölték, amelyek elsôdlegesen a hozzájuk tartozó tevékenységekre utaltak. A nuerek ily módon óra és naptár nélküli életet éltek. Amikor Evans-Pritchard a jószágról mint óráról beszél, nyilvánvalóan képletesen érti.

MÁSODIK

FÁZIS: VÁLTOZÓ IDÔMÉRÔK, EGYENETLEN ÓRÁK

Az emberek a második fázisban is részint a spontán jelzésekre hagyatkoztak, de emellett speciális artefaktumokat is kifejlesztettek az idômeghatározásra. Talán némelyik a Stonehenge-hez hasonló kôkori építmény ezt a funkciót is betöltötte.26 Csak késôbbi idôszakokból maradtak ránk olyan eszközök, amelyekrôl egyértelmûen megállapítható, hogy elsôsorban az idô jelzésére szánták ôket. A legismertebbek közülük a napóra, amely árnyék formájában regisztrálja a napfény mozgását, valamint a víz- és a homokóra, amelyekben mechanikus folyamat szolgál az idô mérésére. A városlakók szinte kizárólag óraként használták a napórát: az árnyék helye megmutatta, mennyi telt el a napból. Mivel azonban a föld legtöbb helyén a nap mindig egy kicsivel magasabban vagy alacsonyabban áll, mint a megelôzô napon, az árnyék hosszúságáról az is leolvasható, mennyi idô telt el odáig az évbôl, és milyen messze járnak még annak legrövidebb vagy leghosszabb napjától. Ily módon a napóra naptárnak is beválik.

25 26

Evans-Pritchard, 1940, 100–101. o. Vö. Aveni, 1990, 74–80. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

27

A napóra e második használati módja ugyan bonyolultabb volt valamivel, de földmûvelô társadalmakban valószínûleg többre mentek vele, mint ha óra gyanánt használják. A nap beosztása általánosságban nem sok gondot okozhatott a parasztoknak. Ha vetni vagy aratni kezdtek, nem volt szükségük speciális eszközre, hogy megállapítsák, milyen késô van. Napjuk beosztása a munka, ebédelés és pihenés tevékenységeihez igazodott; ha tudni akarták, hol tartanak, ott volt a nap állása, illetve éhség- és fáradtságérzetük. Sokkal nagyobb jelentôsége volt annak a kérdésnek, mikor a legjobb elkezdeni a vetést vagy az aratást. E téren nagy szolgálatot tehettek a naptártudók. De ítéletük más döntéseknél is sokat nyomott a latban, például, ha ki akarták tûzni egy hadjárat kezdetének idôpontját. Az a tény, hogy elsôsorban papok vállalták magukra ezt a felelôsségteljes feladatot, szerepet játszott abban, hogy gyakran szoros kapcsolat állt fenn (és áll fenn ma is) naptár és vallás között.27 A városokban, ahol már nem csupán egyetlen szociális ritmus határozta meg magától értetôdô módon ki-ki napi életét, a naptár mellett egy jobban felszabott napi beosztásra is igény támadt. A napórák kitûnôen megfeleltek erre a feladatra, mivel lehetôvé tették, hogy világosan megkülönböztetett napszakok öltsenek látható alakot egy kétdimenziós felületen. Ennek az eszköznek a feltalálása valószínûleg elengedhetetlen volt ahhoz, hogy feltalálják az órát: annak a távolságnak a tizenkettedrészét, amelyet a napóra árnyéka egy nap alatt megtesz. A babiloniak, akik ismereteink szerint elsôként vezették be az idôszámításnak ezt a módját, a mért nappali órákat tizenkét láthatatlan éjszakai órával egészítve ki, huszonnégy órában állapították meg annak az idôegységnek a tartamát, amit napnak nevezünk. A nap* felosztása tizenkét órára egyfajta standardizációt jelentett az idômeghatározásban. Ez a szabványosítás azonban szigorúan helyhez kötött maradt. Hiszen a nap elôbb jelent meg Babilon, mint a nyugatabbra fekvô Damaszkusz felett, a két város közti idôkülönbséget pedig gyakorlatilag lehetetlen lett volna órákban mérni. Külön bonyodalmat jelentettek az észak és dél közötti különbségek. Nyaranta a nap minden nap valamivel tovább tartózkodott Damaszkusz, mint a délebbre esô Jeruzsálem felett, s így ott az órák 27 A papok végezte idômeghatározásról és ebbôl merített hatalmukról bôvebben szólok e könyv „A földmûvelés rezsimje” címû fejezetében, 74–78. o. * Goudsblom itt az etmaal szót használja, majd zárójeles megjegyzésben utal a napot és nappalt is jelentô dag félrevezetô használatára. (A ford.)

IDÔREZSIMEK

28

is valamivel hosszabbra nyúltak; télen ez pont fordítva volt. Az egyenlítôtôl távolodva egyre inkább növekedtek a különbségek. Hollandiában, az északi széleség ötvenkettedik fokán nyár közepén a nap kétszer olyan sokáig tartózkodik a látóhatár fölött, mint tél közepén; ennélfogva itt a középkorban, az akkor még mindig érvényben lévô babiloni óraszámítás szerint júniusban kétszer olyan hoszszúak voltak a „nappali órák”, mint az „éjszakai órák”. A változó órákból adódó problémák kiküszöbölésére mind a vízóra, mind a késôbb megjelenô homokóra alkalmas volt. Ezek mûködése ugyanis nem függött a napfénytôl, ezért éjszaka, illetve felhôs ég mellett is használhatók maradtak, ezenkívül elvileg mindig ugyanazt az idôközt mérték. Voltak azonban gyakorlati hátrányaik is. A víz- és a homokórák csak korlátozott idôközt tudtak mérni, és ezek az idôszakaszok eszközönként eltértek egymástól. Ráadásul mindkét eszköz ki volt téve az idôjárás hatásának: a vízórák befagyhattak, a homokórák pedig eldugultak, ha túlságosan párás volt a levegô. Amikor a Krisztus elôtti harmadik században Róma városában bevezették a napórákat, voltak, akik azon keseregtek, micsoda zsarnokságnak vetették alá magukat az emberek. Immár nem a gyomor, hanem a napóra fogja jelezni az étkezés idejét.28 De modern fogalmaink szerint is szigorúnak számító idôrezsim sohasem alakult ki Rómában; ehhez túlságosan nagy volt a napórák és vízórák változatossága. A Krisztus utáni elsô században Seneca azon sóhajtozott, hogy elôbb várhatni egyetértést a filozófusok között, mint az órák világában!29 Az embereknek Senecához hasonlóan egészen a kora újkorig be kellett érniük a legkülönfélébb idômérô eszközökkel, amelyek másmás módon osztották be változó hosszúságú órákra a napot. Az európai feudális társadalomról szóló könyvében Marc Bloch találó jellemzést ad errôl a helyzetrôl: „Ezek a körülöttük és bennük rejlô, minden pillanatban kitörni kész erôknek kiszolgáltatott emberek azért sem értették nagyon a világ folyását, mert magát az idôt sem tudták igazán mérni. A vízórák drágák és helyigényesek voltak, és akig volt belôlük. A homokórák is csak szûk körben terjedtek el, a napórák pedig borús idôben semmit sem értek. [...] Az ókoriak mintájára a nappalt és az éjszakát az évszaktól függetlenül egyaránt tizenkét szakaszra osztották, s még a legtanultabb elmék is mintegy magától értetôdôen vették

28 29

Landes, 1983, 15–16. o. Boorstin, 1987, 46. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

29

tudomásul, hogy a nap éves körforgásának megfelelôen szüntelenül növekednek, illetve csökkennek ezek az »órák«. A helyzet nagyjából a 14. századig mit sem változott; ekkor viszont az ellensúlyos órák megjelenésével végre mód nyílt az idô megbízható mérésére.”30

Pedig Bloch nem említi, hogy a naptár körül szintén adódtak problémák. Amíg a föld bejárja nap körüli pályáját, 365,2422 nap telik el, vagyis útját lehetetlenség egész számú napban kifejezni. A hold föld körüli mozgása, amit a két egymást követô újhold között eltelô idôben szokás mérni (az úgynevezett szinodikus idô), 29,5305 napig tart, ami csak növeli a zûrzavart. Az ókori Egyiptom csillagászai oly módon próbálták meg jobban egymáshoz igazítani az éveket, a heteket és a napokat, hogy a hónapokat függetlenítették a hold állásától, az évet pedig bizonyos idôszakonként megtoldották egy külön nappal. Az ekképp szerzett ismereteket és tapasztalatot használták fel a Római Birodalom Julius Caesar által bevezetett, eltérô hosszúságú hónapokra tagolódó és négy évente szökôévet beiktató naptárának készítôi. A julianusi naptárt a keresztény Európa is átvette. Ez a kalendárium azonban még mindig mutatott kisebb fogyatékosságokat, amelyek idôvel több mint tíznapos eltéréshez vezettek a hivatalos naptári idô és a nap állása szerint érvényes idô között. Ezért 1582-ben XIII. Gergely pápa utasítására néhány további finomítást eszközöltek rajta, amelyek a szökôévek rendszerének némi bonyolítása árán javítottak a szinkronizáción. A gregoriusi reformokat elôbb a római katolikus, majd pedig a protestáns európai országokban is átvették, és néhány minimális módosítással mág ma is érvényben vannak. Kína története, ahol húsz évszázad alatt ötvennél is több császári dekrétumban kihirdetett naptárreformra került sor, ebben a tekintetben sokkal csekélyebb folytonosságot mutat.31 A különbözô idômeghatározásra szolgáló eszközök megjelenésével az „idô” általános fogalma is mindinkább használatba jött, szintézisét nyújtva az idômérés és idôtapasztalat különbözô formáinak. Augustinus fentebb idézett szavai találóan adtak hangot a csodálkozásnak, hogy hová is vezethet, ha „az idô” megragadhatatlan s egyszersmind elkerülhetetlen jellegérôl gondolkodunk.

30 31

Bloch, 1939, 118–119. o. [magyarul: Bloch, 2002, 95. ff.] Macey, 1994, 73. o.

30 HARMADIK

IDÔREZSIMEK FÁZIS: STANDARDIZÁLT IDÔMÉRÔK, EGYFORMA ÓRÁK

Ahogy a nap huszonnégy órás beosztásához egy technikai feltételnek kellett teljesülnie a napórával, úgy az órák változatlan és mindenütt egyforma idôegységekké való standardizációja is csak a mechanikus óra feltalálásával vált igazán lehetségessé. Erre Nyugat-Európában került sor 1300 körül. A súlyokkal és ellensúlyokkal hajtott órákat eleinte a szó szoros értelmében óramûvekként használták: az órák jelzésére, amelyek néhány esetben tovább tagolódtak negyedórákra. Rövidebb idôközök mérésére a középkori nagy mechanikus órák nem voltak alkalmasak, így ebbôl a szempontból elmaradtak a nap- és homokórák mögött. Viszont kezdettôl fogva megvolt az a nagy elônyük, hogy elvileg minden megszakítás nélkül, éjjel-nappal, egész éven át tehették a dolgukat. Feltéve, hogy emberi erôvel rendszeresen felhúzták a súlyokat, és szükség esetén beállították a mechanizmust, az óra változatlan rendszerességgel ütötte az egész órákat. Jacques Le Goff megírta, hogy a harangtorony és a tôzsde állandó órái mint idôjelzésre szolgáló alkalmatosságok hogyan szorították ki az egyház változó imaóráit Nyugat-Európa városaiban már a tizennegyedik század során. A templomok mindenütt kapitulálni kényszerültek, alkalmazkodniuk kellett a nap mechanikus órák szerint alakuló beosztásához. Hamarosan nemcsak a világi városházakból és vásárcsarnokokból hallatszott, amint az óramûvek ütik az órákat, hanem a templomtornyokból is.32 A mechanikus óraidô bevezetésével új idôrezsim vette kezdetét – feszesebb és szigorúbb, szekularizáltabb és racionalizáltabb, mint a korábbi. Ha az ókori Róma lakói már panaszkodtak a zsarnoki napóra miatt, akkor mit szóljunk a középkori városok mechanikus óráihoz, amelyek még sokkal kérlelhetetlenebbé tették a nap beosztását. Az állandó órák bevezetése olyan típusú munkaviszonyoknak teremtette meg a feltételét, amelyeket Karl Marx majd a kapitalizmusra tart jellemzônek: a termelôeszközök tulajdonosai másokat dolgoztatnak, akiket aztán nem a teljesítményük, hanem bérmunkásként ledolgozott óráik szerint fizettek. A darabbér órabér lett, az idô pedig pénz. A tôke nyolcadik fejezetében Marx azt a harcot írja le, amely már a tizennegyedik század óta folyt tôkések és munkások között arról, 32 Le Goff, 1977, 46–65. o. Dohrn-van Rossum (1996, 140–150. o.) finomított Le Goff állításán, rámutatva, milyen nagy jelentôséget tulajdonítottak a presztízsüket emelô nyilvános óramûveknek a városi hatóságok.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

31

hogy milyen hosszú legyen a munkanap.33 Ennek során azonban figyelmen kívül hagyja azt a konfliktust, amely megelôzte a munkaórák száma miatt vívott küzedelmet – ennek pedig az óra hosszúsága volt a tárgya. Néhány esetben a munkások elôbb a mechanikus óra mellett szálltak síkra, mert az valamelyest védelmet nyújthatott számukra az egyházi órákkal folytatott munkaadói manipulációkkal szemben. De nem kellett hozzá sok idô, hogy a vállalkozók észrevegyék, miként kovácsolhatnak maguknak tôkét a munkaórák változatlanságából. Így hát a felek kiegyeztek az állandó órák rendszerében, és az óra hosszúságáról a küzdelem áttolódott a munkaórák szá-mára.34 Marx idejében a nap órákra és percekre való felosztása kész tény volt, amit már nem lehetett megingatni. Marx saját elmélete a kapitalizmusról ugyancsak teljes egészében az „órának” mint kétségbevonhatatlan számítási egységnek a létén nyugszik. Gyakorlatilag tényleg nem tudjuk elképzelni a kapitalizmust óra és naptár nélkül. Mind a munkások ellenôrzésében, mind a vállalkozók egymás közötti szerzôdéseiben magától értetôdôen az általánosan elfogadott idôszámításból szokás kiindulni.

NEGYEDIK

FÁZIS: AZ ÓRÁK SZINKRONIZÁLÁSA

Ami Marx idejében még nem zárult le, az az órák szinkronizálása volt. Igaz, a 19. század közepe táján a világ jelentôs részén már bevezették az Európában kialakult idôszámítást, és huszonnégy változatlan, egyforma hosszú, hatvan percbôl álló órára osztották fel a napot. Rengeteg jó óra létezett, amelyek csak néhány másodperces eltérést mutattak naponta. A legtöbb helyen ráadásul együtt állították be az órákat egy közös idô szerint. Az egyezményes idô azonban mindenütt más és más volt. Sokáig ebbôl nem származtak – mert nem is nagyon származhattak – nehézségek. Mit számított, ha az amszterdami órák bô egy percet siettek a haarlemiekhez képest? Csupán a gyorsabb közlekedési és kommunikációs eszközök fejlôdésével kezdték az emberek problémának érezni a szinkronizáció hiányát. És ugyanazok a modern közlekedési és kommunikációs eszközök, amelyek zavaró problémává tették az idôkoordináció hiányosságainak kiküszöbölését, 33 34

Marx, 1978, 158–218. o. [magyarul: Marx, 1978, 1: 216–284. o.] Vö. Le Goff 1977, 66–79. o.; lásd még Thompson, 1967.

32

IDÔREZSIMEK

egyúttal közelebb is segítettek a megoldáshoz. Minél többet utaztak az emberek, annál több alkalom nyílt a helyi idôk összehasonlítására; sôt a távíró arra is lehetôséget adott, hogy jóformán szimultán összehasonlítást végezzenek egymástól nagy távolságra fekvô helyek között. Ott, ahol vonatok jártak, és távírdák mûködtek, nemzeti szinten mindenütt összehangolták az órákat. Mint sok minden másban, ebben is Anglia járt az élen; aztán a többi ország is követte a példáját. Tiltakozó hangok hallatszottak innen is, onnan is; helyi elôkelôségeké, akik a helyi idô eltûnésével identitásuk egy darabját vélték elveszíteni. De a modernizációt senki sem tartóztathatta fel; a lokális idôk mozaikja mindenütt átadta helyét a nemzeti idô egységes rácsozatának. Ahogy annak idején a tôzsde ideje diadalmaskodott a templomé felett, úgy gyôzedelmeskedett most a vasútállomás ideje. Angliában a 18. század vége felé lassan elkezdôdött a standard idô kialakításának folyamata, amitôl elsôsorban a delizsánsz- és postaforgalom nagyobb hatékonyságát várták. A vasút gyors megjelenése 1830 után újabb lendületet adott a feljôdésnek, eleinte ugyanis sok kényelmetlenséget okozott az idôk és menetrendek káosza, és az ütközések kockázatát is növelte.35 A nemzeti idô megállapításánál szinte magától értetôdôen London idejére esett a választás, Londonéra, amely nemcsak fôváros, és számos vasútvonal kiinduló- és végpontja volt, hanem az 1675-ben alapított, és régtôl fogva idômeghatározásra specializálódott greenwichi csillagvizsgáló székhelye is. A brit példát, mint említettem, más országok is követték, s bár gyakran tiltakozásoktól övezve, de néhány generáción belül végül mindenütt sor került a standard idô bevezetésére. Figyelemreméltó – és kivált a globalizáció témájának összefüggésében –, hogy a nemzetközi koordináció alig maradt el a nemzeti mögött, sôt néhány szempontból meg is elôzte azt.

A

GLOBÁLIS IDÔRÁCS KELETKEZÉSE

Viszonylag pontosan meg tudjuk mondani, hol és mikor öltött kézzelfogható formát egy egész világra érvényes standard idôrendszer gondolata. Ez a Nemzetközi Meridián Konferencián történt Washingtonban 1884 októberében. Huszonöt ország küldöttei ekkor döntöttek úgy, hogy a világot huszonnégy, egyenként körülbelül tizenöt szé35

Zerubavel, 1982, 9. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

33

lességi fokot kitevô idôzónára osztják fel. A nullmeridiánnak döntésük értelmében a greenwichi csillagvizsgálót kellett átszelnie. E döntéseket, amelyeket a konferencia változó támogatottságú határozatok formájában fogadott el, persze megelôzte egy s más. A konferencián heves csatározások folytak; nemcsak arról, hogy legyene egyáltalán standard idô, hanem arról is, hogy hol fusson a nullmeridián. A jelenlévôk többsége már viszonylag korán Greenwich mellett foglalt állást, de Franciaország küldöttei csak nehezen tudtak azonosulni ezzel az ötlettel. Elôször is vitatták, hogy megérett volna az idô egy adott hosszúsági kör kiválasztására (beérték volna az elvi döntéssel), másodsorban pedig amellett kardoskodtak, hogy ha már minden áron dönteni kell, úgy inkább valamilyen „semleges” helyet részesítsenek elônyben a hatalmas Anglia fôvárosával szemben. Mikor a franciák észrevették, hogy álláspontjuknak nem tudják megszerezni a többséget, Spanyolország javaslatát támogatták, miszerint ha elfogadnák a greenwichi nullmeridiánt, a britek ennek fejében fogadják el a mértékegységrendszert. A britek szóvivôje erre azt válaszolta, hogy ezt személy szerint ugyan csak üdvözölni tudná, de attól tart, hogy a népét bizony aligha lehetne rábírni ilyesmire. Végül Greenwich huszonkét szavazatot kapott; Franciaország és Brazília tartózkodott, San Domingo pedig ellene szavazott.36 Anglia tehát fényes diadalt aratott a Franciaországgal vívott presztízsharcban. Gyôzelmét nem csupán a világban elfoglalt hatalmi pozíciójának köszönhette. Az bizonyult döntô jelentôségûnek, hogy a nemzetközi tengerhajózás ekkor már több mint egy évszázada a greenwichi idôt használta szabványként – ami pedig igen fontos szerepet játszott, különösen a hajók kelet-nyugati pozíciómeghatározásánál. 1880 körül a világ kereskedelmi hajóinak mintegy kétharmada a greenwichi idô szerint tájékozódott. A viszály kizárólag két európai hatalom, Anglia és Franciaország között dúlt. Az Egyesült Államok szerénységet tanúsított, és minden további nélkül Anglia mellé állt. Szerepe ugyanakkor cseppet sem volt mellékes. Nem csupán kezdeményezôként lépett fel, és a vendéglátó feladatát vállalta magára, hanem egy évvel korábban már példát mutatott a többi országnak egy olyan idôzónarendszer bevezetésével, melynek kiindulópontja a greenwichi idô volt.37 Utólag úgy tûnik, hogy ez volt a döntô mozzanat: az Egyesült Államok legnagyobb vasúttársaságai 1883-ban olyan határozatot 36 37

Howse, 1980, 138–151. o. Howse, 1980, 124. o.

34

IDÔREZSIMEK

hoztak, hogy négy idôzónára osztják az országot, precedenst teremtve egy utóbb mûködôképesnek bizonyuló rendszerre. Persze ennek a precedensnek is megvolt a maga elôtörténete: egyrészt a nemzeti vasútvonal-hálózat létrejötte az általa támasztott koordinációs problémákkal, másrészt a vasútvonalak menti településeken régóta meghonosodott szokás, hogy a helyi idôt állandó órákban és percekben mérjék; ezenkívül rendelkezésre állt a Greenwichhez viszonyított hosszúsági körök tengerhajózásban használatos rendszere is. A nemzeti standard idôt az Egyesült Államokban nem a kormány, hanem a vasút vezette be. A többi országban sem volt ez másképp. A vasút járt elôl, a nemzeti törvényhozás csak követte. Így történt Hollandiában, ahol a Rajnai Vasút igazgatósága 1858-ban nemzeti vasúti idôvé nyilvánította az amszterdami óraidôt, melyet aztán egymás után emeltek a hivatalos idô rangjára a többi városban is. 1892-ben a vasúti igazgatóságok német kollégáik nyomására áttértek a greenwichi idôre; a posta- és távírószolgálat pedig követte példájukat. Csak 1909-ben rögzítették törvényben az országos standard idôt; ez azonban nem a greenwichi idô volt, hanem az amszterdami, amely tizenkilenc perccel és harminckét másodperccel a greenwichi elôtt járt. A nemzetközi koordinációt megkönnyítendô az idôkülönbséget 1937. július 1-én húsz percre kerekítették; 1940. május 16-án a német megszállók elrendelték az országban a közép-európai idôt, s ezzel, utolsóként Nyugat-Európában, Hollandia is csatlakozott a kerek órás idôkülönbségek rendszeréhez.38 Ez a fejlôdés Nyugat-Európa valamennyi országában más-más módon alakult, akár a menetét, akár sebességét tekintjük. Alig akadt hely, ahol ne ütközött volna valamilyen ellenállásba az „angol” greenwichi idô feltétlen elfogadása.39 Ugyanakkor az emberek mindenütt készek voltak állandó órák és percek sémájában számolni, lévén hogy ez a séma a 19. század második felére általánosan polgárjogot nyert országaikban. Helyi szinten megszokott volt a mindenkire érvényes standard idô gondolata; így hát, miután megtették a döntô lépést, és a helyi standard idôrôl áttértek a nemzetire, illetve nemzetközire, a gyakorlatban már nem sok problémát okozott a váltás. Ma már csak elvétve hallani, hogy valaki a brit hegemóniának tett engedményt látna a greenwichi nullmeridián elfogadásában, legalábbis Európában. Európán kívül azonban még elôfordulnak komoly

38 39

Knippenberg és De Pater, 1988, 80–82. o. Vö. Kern, 1983, 13–14. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

35

tiltakozások; 1979-ben Khomeini ajatollah tûrhetetlennek, valóságos rémálomnak nevezte, hogy alá kellett vetnie magát az európai idônek.40 Való igaz, a világ idôzóna-beosztása Európát veszi alapul, jóllehet a huszonnégy órás rendszer valószínûleg a Közel-Keletrôl ered, a Khomeini országával szomszédos Irakból. Európán belül már nem Greenwich a standard idôt meghatározó legfelsôbb instancia; ez 1913 óta Párizsban történik, az ott székelô Bureau International de l’Heure-ben. De ami az idômeghatározás mindennapi gyakorlatát illeti, sehol a világon nem játszik jelentôsebb szerepet ez az intézmény. Az idôrács autonóm módon mûködik, anélkül, hogy Greenwich, Párizs vagy valamilyen más központ irányítást gyakorolna fölötte.41 Ha valamiben még kiütközik eurocentrikus jellege, akkor leginkább a dátumhatárban, melynek láthatatlan vonala a száznyolcvanadik – a Londontól lehetô legtávolabb esô – hosszúsági kör mentén fut, s ennek következtében a Fidzsi-szigeteken egy nappal mindig késôbbre jár, mint a velük szomszédos Szamoán.

A

MAI IDÔREZSIM

Nem tûnik képtelenségnek, hogy hajdan valamelyik harcos-földmûvelô birodalomban egy zsarnok megpróbálta saját kényére-kedvére alakítani az idôt, elrendelvén, hogy alattvalói valamennyien ôhozzá igazítsák napjaik beosztását. Ma is elôfordul, hogy egyes emberek váratnak másokat – nem ritkán órák hosszat. Ahhoz azonban, hogy milyen hosszú, és mikor kezdôdik egy óra, aligha fér kétség. Manapság legfeljebb magát az idôt érezzük zsarnokinak, és már senki nem dédelgeti azt az illúziót, hogy úgy alakíthatja, ahogy neki tetszik. Az egységes óraidô néhány hosszú távú idôfelosztással kapcsolódik össze, melyek egyike, a Gergely-naptárral kombinált keresztény idôszámítás ma vitathatatlanul mértékadónak számít a világ legtöbb részén. A napok, hónapok és évek összeegyeztetése továbbra is ne40

Zerubavel, 1982, 19. Hivatalosan a Greenwich Mean Time-ot (GMT) a nemzetközi szabvány szerepében felváltotta a Co-ordinated Universal Time, amelyet a párizsi Bureau International de l’Heure határoz meg, jelölése pedig az UTC francia kezdôbetûkbôl áll. A GMT és az UTC közötti különbségek minimálisak. Ugyanez érvényes a harmadik világ standard idejére, az ugyancsak Párizsban meghatározott International Atomic Time-ra (TAI) is. További rész-leteket találni Howse, 1980, 173–190. o. és Macey, 1994, 156–159. o.

41

36

IDÔREZSIMEK

hézkes, de ez az óraidô-, naptár- és évszámítási rendszer minden probléma ellenére általános használatnak örvend. Az elnevezésekbôl ma is kiolvasható egy s más e világszerte elfogadott idôrendszer eredetét illetôen. Ez éppúgy érvényes a napok és hónapok neveire, melyek sok nyelvben még közvetlenül római istenekre és császárokra emlékeztetnek, mint az évszámításra, amely „keresztény”. Ezt a keresztény eredetet olykor azzal próbálják palástolni, hogy a „Krisztus elôtt” szavak helyett a BCE kezdôbetûket (Before Common Era) használják. Ez azonban mit se változtat azon, hogy ennek az évszámítási rendnek eredetileg a keresztény vallási tradíció szolgált kiindulópontjául. Miként az általánosan elfogadott földtani idôskálában is azoknak az európai vidékeknek és helységeknek a nevei csengenek vissza, ahol elôször fedeztek fel és írtak le bizonyos kôzeteket: Jura, Devon, Maastricht stb. A különféle új technikák fejlôdése lehetôvé tette, hogy egyre inkább megnyújtsák, és a történelmi, archeológiai, geológiai és csillagászati idô múltjára is kiterjesszék az egységes idôrácsot. A történészek ma ötezer évvel ezelôttig tudnak visszamenni, a legkorábbi írásos forrásokig; a régészek több százezer évvel ezelôttre, az emberi kultúra legrégebbi maradványaiig; a geológusok több mint ötmilliárd évvel ezelôttre, a föld keletkezéséig; a csillagászok pedig tizenöt milliárd éves távolságra, egész az ôsrobbanásig. Ily módon mindenféle múlt, amit csak el tudunk gondolni, befogható ugyanabba az idôhálóba, és az „abszolút keltezés” tárgyává tehetô; minden valaha lejátszódott folyamat kifejezhetô ugyanazokban az egymásra átszámítható idôegységekben. Ez az idôrács ma már a legapróbb elgondolható egységek szintjén is differenciálható. A mai kronométerek között a cézium-atomóra számít mértékadónak, a maga 9 192 631 770-es másodpercenkénti rezgésszámával.42 A modern atomórák olyan pontosan mûködnek, hogy a föld forgásában jelentkezô legcsekélyebb eltérések is kimutathatók segítségükkel, maguk az órák pedig a számítások szerint 350 000 év alatt mutatnak egy másodperces eltérést. Az idôrács egésze egységes és anonim, és egyaránt érvényes a múltra, a jelenre és a jövôre is. Minden pillanat helye megállapítható az évek, napok, órák, percek és másodpercek rendszerében. Irodákban és gyárakban, csillagvizsgálókban és laboratóriumokban, tôzsdéken és piacokon, nemzetközi szerzôdések és sportversenyek alkalmával – mindenütt

42

Macey, 1994, 158. o. Világosan kifejti és megmagyarázza Barrow, 1992, 130–131. o.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

37

ugyanazzal a mércével mérnek. Minden mért idô összehasonlítható nemzetközi szinten is, és ahogy azt fôleg sportrekordok elismertetésénél láthatjuk, alá van vetve a kronométerek tökéletesedésével egyre szigorúbbá váló normáknak. Ezenkívül minden idô szinkronizálható is; egy Tokióban történt tôzsdei tranzakcióról másodpercre pontosan meg lehet állapítani, hogy mennyivel korábban vagy késôbb zajlott le, mint egy New York-i tranzakció. Az idômeghatározás a huszadik század végére, akár pontosságát, akár rendszerességét, akár hatókörét, akár relevanciáját tekintjük, korábban ismeretlen szintet ért el.43 A pontosság a másodperc milliomod részét is elérheti. Ami a rendszerességet illeti: a különbözô idôegységek elegáns összekapcsolásának továbbra is útjában áll, hogy egy év nem egész számú többszöröse a napnak; szép kerek számok helyett itt tizedesekkel kell számolnunk. Az emberi szellemnek nincs kizárólagos beleszólása; a föld mozgása sem az évek és évszázadok beosztásában, sem a napok és órák szerinti beosztásban nem tesz lehetôvé tetszetôs metrikai megoldást. A kultúra nem szuverén, nem függetlenítheti magát a természettôl. Ráadásul maga a kultúra sincs híján az olyasfajta csökönyösségeknek, mint a babiloni tizenkettes számrendszer tovább élô használata. De még ha az idôháló egyik-másik csomója bonyolultabb is, mint azt a szisztematikus elmék szeretnék, ez a háló minden tökéletlensége dacára láthatólag akadálytalanul beborítja az egész földet. Nem csak finomabb szövésû lett, de egyre kiterjedtebb is. Az elgondolható legtávolabbi múlttól az elgondolható legtávolibb jövôbe nyúlik. És még az egészen másként megtapasztalt mentális folyamatok sem esnek alapvetôen a hatályán kívül.* A globális idôrács kényszerítô ereje relevanciájában rejlik – azokban a funkciókban, amelyeket mindazok számára betölt, akiknek valamilyen közük van hozzá, és akik közösen fenntartják. Az idôrács végsô fokon idôrezsimet alkot, amely az egymáson gyakorolt kényszer és az önkényszerítés folytonosan egymásba kapaszkodó formáinak jóvoltából áll fenn. Az emberek az órát figyelembe véve rendezik be az életüket, mivel tudják, hogy mások is ugyanezt teszik. Ily módon már a tizenhetedik század Európájában kezdett önálló dinamikát felvenni az órák terjedése; mint Carlo Cipolla olasz történész írja: 43 Ezt a négy fogalmat rendezôelvként használtam Balans van de sociologie címû könyvemben (Goudsblom, 1990). * Barbara Adam (1990, 129. o.) idézi, hogyan írja le valaki azt a tapasztalatot, amelyet a halállal szemtôl szemben állva élt át. Ez a tapasztalat a beszámoló szerint „mintha évszázadokat fogott volna át”, miközben csak „néhány másodpercig” tartott.

IDÔREZSIMEK

38

„A készülék, melyet speciális emberi szükségletek kielégítésére terveztek, új szükségleteket hívott életre. Az emberek immár olyan cselekvések idejét is kezdték meghatározni, amelyek esetében ez fel se merült volna, amíg nem léteztek órák. Nagyon megerôsödött bennük az idô tudata, és a pontosság idôvel szükségletükké vált – ugyanakkor erénnyé és rögeszmévé is. Ily módon ördögi kör alakult ki. Minél több embernek lett órája, annál inkább szükségét érezték a többiek is, hogy hasonló eszközökre tegyenek szert: így a készülék megteremtette saját szaporodásának feltételeit.”44

Cipolla hajlik arra, hogy negatívan értékelje ezt a fejlôdést. Ezzel egy világszerte elterjedt érzületnek ad hangot – egy érzületnek, amely az órák diktálta idôrezsimben végzetes fetisizmust lát: az emberek bálványukká emelték az idôt, és már hiába is próbálnának szabadulni tôle, imádniuk kell.45 Evans-Pritchardból is ez szól, amikor szerencsésnek mondja a nuereket, amiért nem ismerik az idôt.46 Az idô ott bizonyul zsarnokinak, ahol az emberek nyomás alá helyezik egymást és önmagukat. Ha úgy érzik, szorítja ôket az idô, az az idôrezsimbôl fakad – mert szükségét érzik, hogy „idôre” ott legyenek, hogy idôre „meglegyenek”. A tempó, amivel élniük kell, miként Norbert Elias megállapította a civilizáció folyamatáról szóló tanulmányában, annak a sok-sok társadalmi köteléknek a függvénye, amelyekbe belebonyolódtak.47 Erre a tempóra pedig az egész világból hatnak impulzusok. Egy évszázaddal ezelôtt elsôsorban a vasútállomások jelentették azt a pontot, ahonnét az új, nemzeti idô kisugárzott, hogy aztán csakhamar nemzetközi dimenziót öltsön. Manapság megannyi nemzetközi szervezet létezik, és tart fenn repülôtereken, nagykövetségeken, tôzsdéken és irodákban nemzeti székhelyeket és kirendeltségeket, amelyek mind-mind csomópontot alkotnak a globális idô hálózatában. De emellett a hálózathoz való személyes kapcsolódásnak is megszámlálhatatlanul sok pontja van: történhet rádión és televízión, telefonon és számítógépen keresztül. A mûholdas és kábelösszeköttetések az elgondolható minimumra csökkentik a kapcsolat létrejöttéhez szükséges idôtartamot. Ennek eredményeképpen az információforgalom soha nem ismert sebességet ért el a világban. Ez a tempó szinte elkerülhetetlenül kikényszeríti az idôbeli távlat beszûkülését: az embernek folyamato44

Cipolla, 1967, 103. o. Vö. Young, 1988, 227–228. o. 46 Evans-Pritchard, 1940, 103. o. 47 Elias, 1982, 2: 257–258. o. [magyarul: Elias, 2004, 481–482. o.] 45

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

39

san tisztában kell lennie a legfrisebb fejleményekkel és történésekkel, és azonnal tudnia kell reagálni rájuk. Ehhez pedig elengedhetetlen feltétel az idômeghatározás nagyfokú pontossága. A függôségi viszonyok kiterjedése és intenzitása ugyanakkor az idôperspektíva meghosszabbítására is késztet. A körültekintésnek és technikának ugyanaz az ötvözete, melynek révén az emberek a múlt egyre távolabbi rétegeit tudták feltérképezni, azt is lehetôvé teszi, hogy az idôrácsot kiterjesszék a jövô irányába. Gazdasági elôrejelzéseknél legfeljebb években szoktak számolni; demográfiai elôrejelzéseknél már generációkban gondolkodhatunk; ökológiai jövôképek esetében gyorsan adódik az évszázados távlat. Azok a szakemberek pedig, akik a radioaktív hulladék sugárzásának kiszámításával foglalkoznak, attól sem riadnak vissza, hogy fél millió évet felölelô becslésekbe bocsátkozzanak. Ennek során lineáris idôfogalomból indulnak ki. A számításaik alapjául szolgáló évek ugyan ciklikus természetû, állandó rendszerességgel visszatérô folyamatokra utalnak, de ezeket az éveket a szakemberek egy lineáris idôtengelyen helyezik el, amely nem engedi meg, hogy másodszorra is elôadódhasson egy pillanat. Az idômeghatározás mûvészete az ismételhetôség elvén nyugszik. A technikai eszközök és számítási módszerek azzal a képességgel ruházzák fel az embereket, hogy tempójuk és tartamuk szerint szabályosan visszatérô folyamatokat vessenek össze egymással, és saját tevékenységeiket ezekhez hangolják, vagy fordítva: minél inkább saját tevékenységeikhez hangoljanak más folyamatokat. Ez az emberi képesség a felelôs azért, hogy a természettudományokban egy órához hasonlatos világegyetem képe alakult ki, amely örökkönörökké változatlan mozgástörvényeknek van alávetve. Elôbb a geológiában és a biológiában, késôbb pedig a csillagászatban és a fizikában is kezdtek mindinkább megmutatkozni e kép korlátai. E felismerés következményeként mindezekben a tudományokban „az idô”, a mindent átfogó egyszeri evolúciós keret „újrafelfedezése” zajlik.48 Talán nem erôltetett a feltevés, hogy a világkép e „temporalizációja” és az idôrezsim globalizációja összefüggnek egymással.

48 „Márpedig napjainkban a fizikai idô újrafelfedezésének vagyunk tanúi” (Prigogine és Stengers, 1985, 26. o. [magyarul: Prigogine és Stengers, 1995, 11. o.]). Lásd még alább, 182. o. lábj.

A

A

BÔSÉG CSÁBÍTÁSA

KÖRNYEZETI PROBLEMATIKA MINT CIVILIZÁCIÓS PROBLÉMA49

A környezet – ezzel a kifejezéssel olyasmit jelölünk, ami mindig is létezett, de amire nyelvünknek egész a közelmúltig nem volt szava: az anyagi külvilágot, amelyben az emberek együttélése zajlik. A környezet mindent felölel: körülvesz bennünket, benne élünk, ugyanakkor magunk is részét alkotjuk. Mi, emberek is környezetet alkotunk más organizmusok számára, és befolyásunk egyre kiterjedtebb – többek között civilizációnknak köszönhetôen. A „civilizáció” nem kevésbé általános fogalom. Azokra a tanult szabályokra, stratégiákra utal, amelyekkel mind a környezethez való viszonyunkat, mind pedig egymás közti szociális kapcsolatainkat és egyéni impulzusainkat, vágyainkat szabályozzuk. A civilizáció a viselkedés és az érzésekre vonatkozó normák megszabásának szüntelenül zajló folyamata. Megállás nélkül azon vagyunk, hogy alakítsuk, befolyásoljuk az emberen kívüli természetet, az emberek közötti viszonyokat, valamint saját impulzusainkat és vágyainkat is. Más szóval: különféle rezsimeknek vetjük alá saját magunkat, egymást, valamint a világot, amelyben élünk. Amikor kigyomlálunk egy utcát, felveszszük a harcot az elburjánzó vadonnal, és ily módon civilizációs munkát végzünk. Ennek során követett stratégiáink nem velünk születettek; meg kell ôket tanulni, majd tovább kell ôket adni, miközben nem ritkán mélyre ható változásokon mennek keresztül. Hogy vajon haladásról is beszélhetünk-e ezzel kapcsolatban, az még kérdéses. Kétségtelen azonban, hogy amíg vannak emberek, a civilizáció folyamatának, mint valami sziszifuszi munkának, sohasem fog vége szakadni. A civilizációhoz elkerülhetetlenül hozzátartozik valamennyi önkényszerítés is, amit az emberek mások példájára, ösztönzésére vagy szabályosan kényszerbôl sajátítanak el. Elég valami egyszerûre gondolni, mint mondjuk a fogmosás. A példa arra is mindjárt rávilágít, hogy a civilizáció nem jelent egyet minden további nélkül a természetes ösztönök „elnyomásával”. Nem csak errôl van szó ilyenkor: késztetések kapnak formát, ösztönzéshez jutnak, sôt teremtôdnek. A civilizációs folyamat során felkeltett legfontosabb késztetések egyike 49 A

Stichting Natuur en Milieu Jubileumi Szimpóziumán, 1992. november 6-án elhangzott elôadásom kissé átdolgozott szövege. Önállóan megjelent az Amsterdam University Pressnél, 1993-ban.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

41

az a szükségletünk, hogy számot vessünk cselekvéseink következményeivel – még ha ezek a következmények nem is láthatók közvetlenül, illetve nem minket, hanem másokat érintenek. Az emberi cselekvés hatósugara éppen azáltal terjedt ki, hogy a civilizáció fejlôdött. Az utóbbi idôben azonban aggodalmunk is egyre növekszik e fejlôdés következményei láttán. Mindinkább tudatára ébredünk, hogy bolygónk felületén immár alig akad olyan anyagi külvilág, amely ne viselné magán az emberi tevékenység nyomait. Bár a levegô, amit belélegzünk, „kívülrôl” jön, de amit kilélegzünk, „belôlünk” származik. És tudjuk, hogy az emberi lélegzet, amennyiben az emberek által kibocsátott gázok összességeként fogjuk fel azt, ma már bizony nagyon messze elér. Egyvalamit leszögezhetünk. A környezettel kapcsolatos problémák fizikai-kémiai folyamatok formájában jelentkeznek, úgymint levegô- és élôvízszennyezés, vagy a pótolhatatlan természeti erôforrások kizsákmányolása. Azt azonban, hogy e fizikai-kémiai folyamatok jelenleg oly riasztó méreteket öltenek, társadalmi feltételek határozzák meg. Akik napjaink környezeti problémáit elôidézték, társadalmi keretek között cselekvô emberek voltak. Ez nem jelenti azt, hogy tudatosan erre törekedtek volna. Távolról sem. Azok a fejlôdési trendek, amelyekbôl környezeti problémáink fakadnak, már-már iskolapéldái az olyan folyamatoknak, amelyek bár emberi cselekvés következményei, mint olyanok mégsem szándékosak vagy tervezettek. E megfontolások alapján az alábbiakban három kérdést fogok röviden tárgyalni. Az elsô azokra a hosszú távú trendekre vonatkozik, amelyek a jelenlegi helyzethez vezettek. Miként jutottak el oda az emberek, hogy akaratlanul is veszélybe sodorják sok más faj fennmaradását, sôt talán magáét az emberiségét is? Míg ez az elsô kérdés elsôsorban az ember más fajok feletti dominanciáját érinti, a második az emberi társadalmakon belüli, illetve azok közötti viszonyokra irányul. Milyen társadalmi tendenciák járultak hozzá a környezeti problémák keletkezéséhez, állandósulásához és elmérgesedéséhez? A harmadik kérdés kevésbé komor hangütésû. Vajon érezhetôk-e a környezetünk állapotának rosszabbodásához vezetô spontán, nem vagy csak alig tervezett fejlôdési folyamatok mellett olyan, szintén többé-kevésbé spontán trendek is, amelyek más, kedvezôbb irányba mutatnának? És ha igen, hogyan lehetne ezekre rásegíteni?

IDÔREZSIMEK

42 EXTENZÍV

ÉS INTENZÍV NÖVEKEDÉS

A bioszféra zavarai, amelyekkel ma szembesülünk, nem egyszerûen spontán természeti folyamatok következtében léptek fel, hanem emberi beavatkozás nyomán – vagyis nem úgy, mint például a jégkorszakok, amelyek beköszöntének nem volt köze az emberi tevékenységekhez. Semmi kétség: a környezeti válságot az emberek idézték elô. (Biológiai nézôpontból az emberi faj; szociológiai nézôpontból, mint érvelésemben rámutatok, a „mi fajtánk”.) Az emberi élet, mint minden állat élete, pusztítással és szennyezéssel jár együtt. Hiszen a táplálék elfogyasztása nem jelent mást, mint létezô struktúrák felbomlasztását annak érdekében, hogy a táplálék elfogyasztója életben tudja tartani saját szervezetét – amit pedig nem tud megemészteni, azt kiválasztja és hátrahagyja. Így hát az élet szennyezés is. Csakhogy többnyire úgy van, hogy az egyik szennye a másiknak táplálék; ezt nevezzük ökológiai körforgásnak. Amit mi, emberek kilélegzünk, segíti a fák és más növények abszorpcióját; és egész sereg más organizmus vár áldozatkészen egyéb bomlástermékeinkre is. Ez így ment sok százezer évig. Idôvel azonban az emberek olyan sikeresnek bizonyultak a túlélésben, hogy az emberi faj egyre nagyobb dominanciára tett szert. Az emberiség ily módon gyarapodhatott számbelileg, és már csak ennek folytán is egyre nagyobb mértékben tartott igényt a természetes erôforrásokra, egyre több mindent semmisített meg (például az erdôk felégetésével), és egyre több „szennyet” termelt. Az emberek számbeli gyarapodásának, az emberi biomassza puszta kiterjedésének vagy, más szóval, az extenzív növekedésnek a folyamata egészében véve minden terv nélkül ment végbe. Kétségtelenül voltak fel- és leszálló ágai, de kivált az utóbbi néhány évszázadban egyre nagyobb iramban zajlott. Emellett egy intenzív növekedési folyamat is fellépett: az egy fôre jutó átlagot tekintve az emberi nem tagjai egyre fokozódó mértékben tartottak igényt bizonyos természeti erôforrásokra. Nem minden erôforrásra: amikor gyakorlatilag már a teljes földfelszínt az emberek lakták, és számuk egyre csak nôtt, elkerülhetetlen volt, hogy az egyénenként rendelkezésre álló természetes tér megfogyatkozzon: sôt, egyes erôforrások, mint például a mamutbôr vagy az ôstulkok húsa, teljesen eltûntek, ma pedig félô, hogy soruk továbbiakkal gyarapodik, például a tiszta levegôvel. De ezek az ellenpéldák mit se változtatnak azon, hogy egy hosszú távú trendrôl beszélhetünk, amely az intenzív növekedés, a termé-

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

43

szeti erôforrások egyénenkénti igénybevételének növekedése felé mutat.50 Nem egyszer állították már, hogy a nyugati kultúrát és különösen a kereszténységet olyan értékrend jellemzi, amely kiváltképp ellenséges az erdôvel, a vadonnal szemben.51 Azt gondolom, ezek tipikus féligazságok, amelyek arról tanúskodnak, hogy hangoztatóik nem rendelkeznek kellô tudással az emberi civilizáció fejlôdését illetôen. A nyugati kultúra, és annak részeként a kereszténység, földmûvelô társadalomból nôtt ki. A földmûvelô társadalmaknak pedig általános és magától értetôdô ismertetôjegye, hogy a benne élôk nemigen kedvelik az erdôt és a vadont. A földmûvelés ugyanis a pusztítás fokozását jelenti – az élelemtermelés kedvéért az emberek mindenféle flóra és fauna ellen harcba szállnak, ami csak útjába áll az elôbbinek. Ahogy egy barátnôm egyszer megjegyezte, miközben lehajolt, hogy kihúzzon egy-két gyomot: „A kertészkedés gyilkosság.” A parasztoknak, bármelyik pontján is a világnak, eredetileg mindig úgy kellett elhódítaniuk földjüket a vadontól – akár ôserdô volt az, akár, mint nálunk, a tenger. Aligha van, amit egy paraszt kevésbé kívánna, mint hogy növényei között vad növények szaporodjanak el, és hogy vadállatok lakmározzanak az övéibôl. A hernyók és a nyulak, amelyek arra veszik az útjukat, amerre nekik tetszik, nem éppen szívesen látott vendégek a parasztoknál – Afrikában vagy Kínában éppoly kevéssé, mint Flevolandban. A földmûvelés és az állattenyésztés mintegy tízezer évvel ezelôtti megjelenése csak egy sokkal régebbi és az emberiség történetében talán páratlan jelentôségû trend folytatása volt – azé a trendé, amelynek során egyre nagyobb viselkedésbeli és hatalmi különbségek jelentkeztek az emberek és más, nagy testû állatok között. Egy több ezer generáción át tartó folyamat során, amely már jóval az elôtt zajlott, hogy kezdetét vette volna a földmûvelés és az állattenyésztés, az emberek egyre erôsebb pozícióra tettek szert az állatvilágban. Fontos erôforrásuk volt ebben a tûz feletti uralom, melynek segítségével megfélemlíthették a nagytestû ragadozókat.52 Az emberek viselkedése és hatalma egyre jobban eltért a többi állatétól, és ez egy ma is javában tartó trend. Hogy az ôserdôt pusztító emberek oly régóta zavartalanul tehették, amit csak jónak láttak, azáltal vált lehetségessé, hogy ebben semmilyen állat nem 50

Az extenzív és intenzív növekedésrôl bôvebben lásd Jones, 1987 és 1988. Lásd még Lemaire, 1984. 52 Lásd még alább, 55–65. o. 51

IDÔREZSIMEK

44

tudta megakadályozni ôket – már csak rovarok és mikroorganizmusok képesek megkeseríteni vagy egyenesen ellehetetleníteni az emberek életét.53 (Az emberi túlerôvel szemben leginkább védtelen állatokhoz tartoznak a halak. Ebbôl ered, hogy a hollandiai polderezéseket úgy szokás emlegetni, mint a tenger, nem pedig a halak ellen folytatott küzdelmünket. A halakat sosem vették külön tekintetbe, legfeljebb a halászokat.) Vagyis közvetlen összefüggés van az emberek más állatokkal szembeni növekvô fölénye és a természeti erôforrások emberi igénybevételének növekedése, illetve az ebbôl eredô pusztítás és szennyezés között. Ezzel azonban csak részben állítottuk fel a diagnózist. A földmûvelés megjelenése után ugyanis egy második trend is fellépett, amely aztán egyre meghatározóbb szerephez jutott az emberi történelemben: növekedni kezdtek a viselkedésbeli és hatalmi különbségek az emberi társadalmakon belül, illetve azok között. Ennek következtében nem csupán egyre több lett az ember, hanem gazdag emberbôl is egyre több lett, szegénybôl pedig még annál is sokkal több. Ezzel a megállapítással viszont a második itt tárgyalandó kérdés közelébe jutottunk: melyek azok az emberek egymás közti viszonyaiban jelentkezô trendek, amelyek különösképp hozzájárultak környezetünk állapotának rosszabbodásához?

MIT

KEZDJÜNK MAGUNKKAL?

Néhány hajdani földmûvelô társadalomban hatalmas birodalmak jöttek létre; ilyen volt a Kínai Birodalom és a Római Birodalom is. Ezeknek az agrárbirodalmaknak a népességét nagyon nagy hatalmi, vagyoni és tekintélybeli különbségek jellemezték. A különbségek az élet minden területén érvényre jutottak: a javakban, amikbôl vagy volt valakinek, vagy nem, a házban, amivel vagy rendelkezett valaki, vagy nem, és a bánásmódban, amire vagy igényt tarthatott valaki, vagy nem. A növekvô szociális különbségek a lehetô legkülönbözôképpen éreztették a hatásukat – még a testmagasságban is. A közép-amerikai Maja Birodalomban például Kr. u. 300 és 900 között több mint hét centiméterrel csökkent az átlagos testmgasság, ami arra mutat, hogy

53

Vö. McNeill, 1996.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

45

a népesség többségének körében jelentôsen rosszabbodtak az életkörülmények. Csak egy kis számú elit nem lett alacsonyabb; ennek tagjai egyre jobban kiemelkedtek a többiek közül.54 Ebbôl is látszik, mennyire megnövekedett a szociális hierarchia jelentôsége az emberek személyes életsorsára nézve. Az ökológiai körülmények mellett, amelyek közt az emberek élni kényszerültek, immár a szociális körülmények is egyre nagyobb súllyal estek a latba. Sôt, a magasabb társadalmi helyzetben lévôk számára meg is szûnt az emberen kívüli környezet közvetlen nyomása. Ez újdonság volt. Mindaddig valamennyi embernek közvetlenül dolga akadt a megélhetése forrását jelentô növényekkel és állatokkal, az embereknek nem csak egymáshoz volt közvetlen közük. Ez nem csupán a vadászó-gyûjtögetô emberekre volt érvényes, hanem a parasztokra is. Egész életvitelük annak a modus vivendinek a jegyében állt, amelyet növényeikkel és állataikkal alakítottak ki. Szüntelenül ki voltak téve az ökológiai rezsim közvetlen nyomásának. Az agrárbirodalmak uralkodó elitjei lassacskán megszabadultak az utóbbitól. Ehelyett azonban másfajta nyomás vált elsôdlegessé: az, amelyik a társadalmi konkurenciából eredt. Életmódjukra nézve meghatározó jelentôségû lett a kényszer, hogy fenn tudják tartani magukat más emberek között, és, ami nem kevésbé fontos, távol tudjanak tartani maguktól más embereket. Ez utóbbit tényleg szó szerint kell érteni: az elit tekintélyes része fegyverforgató nemesekbôl állt, akiknek szüntelenül készen kellett állniuk a háborúra. A rájuk nehezedô kényszer, vagyis hogy helyt tudjanak állni más emberek között, a nemkívánatos többieket pedig távol tudják tartani maguktól, nem volt teljesen új, most azonban elsôbbségre tett szert. Az emberi civilizáció fejlôdése ettôl kezdve két, egymástól világosan megkülönböztethetô nyomon haladt: az egyik a nem-emberi „természethez” való viszonyok szabályozására, a másik az emberek egymás közti viszonyainak szabályozására irányult. Nemhiába, hogy a szociológus Norbert Elias kizárólag e második nyomra támaszkodva is le tudta írni a nyugat-európai civilizációs folyamatot; azoknak az eliteknek a számára, melyeknek kutatásait szentelte, a létezés ökológiai oldala láthatólag csak alárendelt jelentôséggel bírt. Amennyiben az elitek tagjai még foglalkoztak primer élelem- és alapanyag-termeléssel, úgy azt felügyelôik és intézôik útján tették. A talaj megmunkálását és a termés begyûjtését a parasztokra hagyták.

54

Harris és Ross, 1987, 76. o.

46

IDÔREZSIMEK

Ily módon ördögi kör alakult ki: a földeken (valamint a bányákban és a hajókon) végzett fizikai munkának nem volt nagy becsülete, mivel azok sem álltak nagy becsben, akik azt elvégezték. A tiszta kezeket és a makulátlan ruházatot ezzel szemben annak jeleként értékelték, hogy valaki nem vesz részt közvetlenül a fennmaradásért folytatott materiális küzdelemben. A paraszti népesség fölé emelkedett erôs felsô réteggel rendelkezô földmûvelô, jobban mondva, harcos-földmûvelô társadalmak kialakulása mintegy ötezer évvel ezelôtt kezdôdött Mezopotámiában. Azóta ez a társadalomtípus a világ jelentôs részein elterjedt, és mélyreható befolyást gyakorolt civilizációnkra. A harcos-földmûvelô birodalmak emlékét ôrzik az egyiptomi piramisok, a római Capitolium, a pekingi Tiltott város és az agrai Tádzs Mahal. A maga módján mindegyik a hatalom, a gazdagság és a tekintély bámulatos kombinációjáról tanúskodik. Seregnyi munkába állított ember, mindenfelôl odaszállított anyagok – az uralkodó osztály egyes tagjainak nagyobb dicsôségére. A hatalom, a gazdagság és a tekintély nem csupán kifejezôdött a pompában és a tékozlásban: részben ezeken is alapultak. A római császárok úgy „vásárolták” meg a nép támogatását, hogy pazar játékokat rendeztek a fôvárosban. Ha nem sajnálták az emberek és az állatok életét, ez a hatalomért folytatott harc része volt. A gazdagság nagy része egyébként nem népünnepélyeken emésztôdött fel, hanem császári tulajdonná alakult. Miután Rómában nagy tûzvész pusztított, Néró pompás palotát építtetett magának egy porrá égett negyed helyén. Más császárokkal együtt ô is hírhedetté vált csillapíthatatlan fényûzési vágyával. A fényûzési hajlam része volt személyiségüknek. Ez a személyiség viszont egy társadalmi rendszernek volt a része, egy alakzatnak. Ebben az alakzatban pedig annak a kollektív gyötrelemnek a tünetei ismerhetôk fel, amelyet Emile Durkheim francia szociológus egész más összefüggésben normanélküliségnek, anómiának nevezett. Minden állat, érvel Durkheim, el van látva szükségletekkel, mint például az éhség és a szomjúság, továbbá annak tudatával, hogy egyegy szükséglete mikor elégült ki. A jóllakott állat nem eszik tovább. Az emberek viszont számos más szükségletet ismernek, melyeknek nem szab határt a természet. Pénz, tisztelet, hatalom – mennyire van szüksége belôlük az embernek? Honnan tudhatjuk, hogy éhségünk ebben a tekintetben csillapododott, hogy teli a gyomrunk? Itt nem biológiai adottságról

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

47

van szó, hanem szociálisan keltett szükségletrôl; és, mint Durkheim megjegyezte, ezt csak a társadalom tudja korlátok közé szorítani.55 A legtöbb római császár, akárcsak a mi századunkban Ceauºescu, a Mégésmég házában élt. Illúzió azt hinni, hogy ezen a helyen semmiféle kényszer nem uralkodik. Ahogy már a kortársak is megjegyezték: az olyanok, mint Néró, távolról sem voltak szabadok; szenvedélyeik rabjai voltak. És ahogy ma valamivel talán élesebben látjuk: ezek a szenvedélyek nem egyszerûen spontán indulatok voltak, amelyekkel Néró és a hozzá hasonlók születésüktôl fogva meg lettek volna verve. Nem, ezeket a szenvedélyeket a kölcsönös versengés korbácsolta fel; egy társadalmi alakzat függvényei voltak. A mechanizmus nem bonyolult. A mohóság elvén nyugszik. A mohóság ugyanis fertôzô. Aki mohó társadalomban él, hoppon marad, és megrövidíti saját magát és az övéit, ha nem lesz maga is mohó. Ma úgy ismerjük ezt az elvet, mint a kollektív cselekvés dilemmáját.56 Individuális szinten a mohóság telhetetlenséghez és unalomhoz vezet. Nem kell feltétlenül a kapzsiság és a birtoklás Néró-féle vadhajtásaira gondolnunk. Emlékszem saját gyerekkoromból, az elteltség és az unalom miféle különös pillanatai követték a Mikulásünnepet: annyi játékot kaptam, hogy nem tudtam, melyikhez nyúljak elôször. Túl sok volt az enyém, és nem tudtam mit kezdeni magammal. A „csömörelv” itt kicsiben mûködött. De idôtlen idôk óta megnyilvánult nagyban is, amint arról többek között a római császárok palotái árulkodnak. Nem volt olyan harcos-földmûvelô birodalom, ahol az emberek, egészen a legmagasabb hatalmi központokig, sôt, leginkább éppen azokban, ne álltak volna folyamatosan a mohósági mechanizmus nyomása alatt, amely arra sarkallta ôket, hogy még több tulajdonnal vegyék körül magukat. Modern harcos-ipari társadalmainkban ez a nyomás diffúzabb, ugyanakkor azonban sokkal általánosabb is lett. Mindenfelôl ér mindenkit. Az anómia úgyszólván demokratizálódott. Ez felveti a kérdést, miként áll a dolog az esetleges ellentrendekkel.

55

Durkheim, 1995 [magyarul: Durkheim, 2000, 260–302. o.] Errôl bôvebben többek között lásd Olson, 1965, De Swaan, 1989; Tellegen és Wolsink, 1992, 65–90. o. Lásd továbbá alább, 191–201. o. 56

IDÔREZSIMEK

48 STÁTUS

ÉS LEMONDÁS

A fogyasztás minél magasabbra srófolásának hajlama mellett régtôl fogva megvoltak a mértéktartás ellentétes irányba mutató trendjei is. A mértéktartás bizonyos kényszere, amely éppen a bôség idején, például betakarítás után érvényesült, egyidôs a földmûveléssel és az állattartással. Ez a kényszer egyenesen következik abból az ökológiai rezsimbôl, amelynek alávetve a parasztoknak élniük kell. De a harcos-földmûvelô kultúrákból is számos olyan intelem fennmaradt, amelyek épp az elitet ösztönözték mértéktartásra. Ennek során nem ökológiai megfontolásokra hivatkoznak, hanem a pszichikai jólétre. Az üzenet így hangzott: a gazdagság nem boldogít; a boldog élet legelsô követelménye a mértékletesség. Ez az ellentétes trend mindenekelôtt a vallásból és a bölcseletbôl lehet ismerôs. Közismert, hogyan sóhajt fel a Prédikátor: „Mindez csak hiúság és szélkergetés.” Filozófusok is nyomós érvekkel óvtak a zsarnoki szenvedélyektôl. De ennek az ellentrendnek a gyökerei még ennél is sokkal távolabbra nyúlnak; ahhoz az elit körében érzett elégedetlenséghez vezetnek vissza, amely újra meg újra felütötte a fejét az anómia és a bôségbôl eredô unalom láttán. Olyan orvosok, mint Hippokratész vagy Galénosz, sôt egy császár, Marcus Aurelius is félreérthetetlenül hangot adtak ennek az elégedetlenségnek. Nem esik nehezünkre, hogy szimpatizáljunk velük. A mértéktartás rezsimje bizonyosan elôbbre való az anómiánál. Két ponton azonban fontos fenntartással élnünk. Elôször is a moralistákkal szemben nem árt némi bizalmatlanság. Ahogy Heinrich Heine „Németország. Egy téli mesé”-jének ismert strófája mondja: Tudom e dalt és szövegét, s a szerzôk ismerôsök – ó, vizet prédikáltanak, de bort ittak e hôsök.*

Másodszor pedig fontolóra kell vennünk, mi volt mindig is a mértéktartás és a megvonás leggyakoribb oka: a szegénység. Ez olyan asszociáció, melynek stigmáját nem lehet egyhamar lemosni. Olykor elôfordul, hogy gazdag szülôk fiai, mint például Assisi Ferenc, önként lemondanak a jólétrôl. De az agrártársadalmakban élôk legtöbbje

* Kardos László fordítása.

1. SZOCIÁLIS

ÉS PSZICHIKAI REZSIMEK

49

csak nagyon keveset mondhatott magáénak; hogy lemondjanak a gazdagságról, elképzelhetetlen kettôs fényûzést jelentett volna számukra. A világ lakosságának jó részére ma is ez érvényes. Ugyanakkor hiba volna azt gondolni, hogy aki anyagilag megengedhette magának, soha nem tett mást, mint hogy átadta magát féktelen vágyainak. Az anómia (eltérôen attól, amit a kifejezés szó szerinti jelentése sugall) mindig is viszonylagos volt. Az embereknek többnyire a legmagasabb körökben is szokásukká vált, hogy többé-kevésbé magától értetôdô módon különféle korlátokat szabjanak egymásnak, illetve saját maguknak. Ahogy Norbert Elias A civilizáció folyamatában megmutatta, a nyugat-európai uralkodó elitek számos szempontból egyre visszafogottabban kezdtek viselkedni az elmúlt évszázadok során. Megtanulták lehetôség szerint elkerülni a tettlegességet, testi mûveleteiket minél inkább elrejteni mások szeme és orra elôl. Mindezt elsôsorban azért, hogy ne keltsenek másokban megütközést, és ne álljanak faragatlan ember hírében. De az elit egyéb tekintetben is mindinkább hajlamot mutatott a nagyobb visszafogottságra. Például a gazdagok elkezdtek kevesebbet enni.57 A sok evés hosszú ideig csak egy jómódban élô kisebbség kiváltságos joga volt. Ez a kisebbség átlagosan nemcsak magasabb, hanem kövérebb is volt, mint a köznép – ami hozzá is járult társadalmi presztízséhez. Ez az egyszerû összefüggés gazdagság, hatalom és testesség között ma már nem állja meg a helyét; a korreláció most inkább ennek fordítottját mutatja. Hogy egy másik példát vegyünk, hosszú ideig a sok gyerek is a gazdagság és a tekintély jelének számított. Csak gazdag emberek engedhették meg maguknak, hogy nagy családjuk legyen, amely majd késôbb gondoskodik róluk, és nemzetségük hírnevét is öregbíti. Az európai történelemben viszonylag hamar megszakadt ez a magától értetôdô kapcsolat jólét és gyermekáldás, ökonómiai és demográfiai tôke között. Nem egy területen irányváltás következett be a státusmotiváció mûködésében. A „sok” helyett a „kevés” lett a distinkció jele. Sôt, egy férfiak körében azelôtt általánosan jelentkezô szükséglet szemlátomást teljesen kiveszett: a köpködés. Egy szintén a teljes önmegtartóztatás irányába mutató újabb trend a dohányzást érinti. Már jó pár évtizeddel ezelôtt folytak

57

Vö. Mennell, 1988; Van Otterloo, 1990.

50

IDÔREZSIMEK

dohányzásellenes kampányok, amelyek az egészséget hozták fel elsô számú érvként. Többé-kevésbé ennek folytatásaképpen ki is alakult egy tendencia – legelôször az Egyesült Államokban, és fôleg a magasabb képzettségûek körében –, hogy a dohányzást „note done”-nak tekintsék. Talán volt dohányosok, vagyis renegátok járnak élen a mozgalomban. Az eredmény mindenesetre az, hogy olyan emberek, akik hosszú idôn át hódoltak szenvedélyüknek, leszoktak a dohányzásról. Gyakran komoly küzdelem árán önmagukat vetették alá kényszernek, s ezt valószínûleg azzal a céllal is tették, hogy megszabaduljanak a stigmatizációtól. Mások, akikben volt annyi józan ész, hogy soha ne kezdjenek el dohányozni, ebben a tekintetben elkerülhették, hogy kényszernek vessék alá magukat – ami a kísértések és leküzdésük viszonylagosságáról is mond valamit. A dohányzás esetében is jól látszik, milyen szorosan összefonódik egymással az egyéni önfegyelem és a társadalmi nyomás. A nemdohányzók egyre inkább megnehezítik a dohányosok helyzetét; a dohányosok ezáltal egyre jobban ki vannak téve a csábításnak, hogy csatlakozzanak a nemdohányzók táborához, és tovább gyarapítsák a számukat. Szép esete ez a pozitív visszacsatolásnak – olyan önmagát erôsítô trend, amelyben a társadalmi kontroll, az önkényszerítés és feltehetôleg a státusmotivációk szövetségre lépnek egymással. Nem véletlen hát, ha egy olyan kutatás esetei között is megtalálható a problémakör, amelyet a tudatosan folytatott civilizációs kampányok és a nagyobb visszafogottság felé mutató spontán trendek vizsgálatára végeztek az Amszerdami Társadalomtudományi Kutatások Iskolájában, azt kiderítendô, miféle tanulsággal szolgálhatnak ezek a környezetvédô mozgalom számára. Szerény vizsgálatról van szó, amely nem hozott közvetlenül cselekvésre vagy politikai lépésekre átváltható eredményeket. Itt csak az alapjául szolgáló gondolatmenet miatt említem meg.58 Ahogy az extenzív és intenzív növekedés elôrehaladt, az emberek egyre nagyobb mértékben kezdtek függni a nem-emberi környezettôl. Ugyanakkor ez a függôség egyre kevésbé volt már közvetlen; egyre több a szociális láncszem a termelôk és a fogyasztók között. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy miközben egyre élesebbé vált egymás közötti függési viszonyaink tudata, a természethez fûzôdô kölcsönös függési viszonyaink elhalványodtak.

58

Aarts és mások, 1995.