NNCL v2.0 ALISTAIR MACLEAN. Nyomtalanul

NNCL1625-572v2.0

ALISTAIR MACLEAN

Nyomtalanul

A mő eredeti címe: When Eight Bells Toll Copyright © 1966 by Devoran Trustees Ltd. A fordítás a Harper Collins Publishers 1967. évi kiadása alapján készült Borító: Copyright GRAPH ART A borítón látható festmény dr. Bera Károly munkája Fordította: Nitkovszki Sztaniszlav Mőszaki szerkesztı: Jámbor Mariann Hungarian edition and translation ©1997byLAP-ICS Kiadja: LAP-ICS Könyvkiadó ISBN: 963 434 236 l Felelıs kiadó: A LAP-ICS Könyvkiadó ügyvezetı igazgatója A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, 1997. évben Felelıs vezetı: Bördıs János ügyvezetı igazgató

Paulnak és Xéniának

1. Hétfı alkonyat és kedd hajnali három között A Peacemaker Coltot immár egy évszázada gyártják, minden tervezésbeli módosítás nélkül. Végy magadnak ma egyet, s éppolyan fegyverhez jutsz, mint amit Wyatt Earp viselt Dodge City rendırbírójaként. A legrégebbi maroklıfegyver a világon, minden kétséget kizáróan a leghíresebb, és ha a csonkítást és az ölést pozitív dolgoknak tekintjük, akkor egyben a világ legjobb fegyvere is. Nem könnyő jószág, ez igaz, ebben alulmarad a Lügerrel és a Mauserrel szemben; de az ezekbıl kirepülı nagy sebességő, kis kaliberő, acélköpenyes lövedék csak átrepül rajtad, és bár hagy maga után egy nem elhanyagolható lyukat, mozgási energiája jelentıs részét a hátad mögötti tájra pazarolja. A Colt másképpen csinálja. A csövét elhagyó széles ólomlövedék orra kivirágzik becsapódáskor, széttörve és -zúzva kötıszövetet, izmot, csontot, s minden energiáját – gazdája minden dühét vagy rosszindulatát – rajtad vezeti le. Röviden, ha egy Peacemaker eltalál, mondjuk a lábadon, nem fogsz káromkodni, nem sodorsz fél kézzel egy cigarettát, és nem gyújtasz rá, miközben a másik kezedben lévı fegyverrel homlokon lövöd a támadót. Ha egy Peacemaker eltalálja a lábadat, öntudatlanul a földre rogysz, s ha vagy is olyan szerencsés, hogy nem vérzel el a helyszínen, akkor sem fogsz soha többé mankó nélkül lábra állni, mert egy teljesen szétroncsolt combcsont esetében a sebész csak egyféleképpen segíthet: tıbıl levágja a lábad. Mindezen tények ismeretében az vádoljon gyávasággal, amiért mozdulatlanul, lélegzet-visszafojtva meredtem a jobb combomra szegezett Peacemakerre, aki a helyemben másként cselekedett volna. Még valamit a Peacemakerrıl: mivel az elsütıbillentyő meghúzásához jelentıs erıvel kell behajlítani a mutatóujját, a célzás rendkívül bizonytalan lehet, hacsak a fegyvert nem egy erıs és biztos kéz tartja. Én, sajnos, nem reménykedhettem benne, hogy a Peacemaker ezen tulajdonsága a javamat fogja szolgálni. A kéz, mely a Coltot tartotta, olyan könnyedén és mégis céltudatosan nyugodva a rádióasztalon, a legbiztosabb kéz volt, amit valaha is láttam. Szó szerint meg se rezzent. Tisztán láttam a kezet. Csak a lapos bádogernyıjő asztali lámpa égett, de ennek is le volt tekerve a szabályozható ellenállású kapcsolója, úgyhogy a halvány narancssárga fénykör csak az összekarcolt fémasztal közepét világította meg, s rajta a kezet, csuklóig. Egy márványszobor kezében sem állt volna szilárdabban a fegyver. A fénykörön túl inkább éreztem, mintsem láttam a folytatást, a háttal a falnak támaszkodó törzset, az enyhén oldalra döntött fejet, a sapka alól engem fixírozó szempárt. A tekintetem visszasiklott a kézre. A Colt csöve hajszálpontosan ugyanoda mutatott, ahova eddig is. Akaratlanul is megfeszítettem a jobb lábam izmait. Nagyon hasznos mozdulat volt ez, legalább olyan hasznos, mintha egy újságot tartottam volna magam elé pajzsként a golyó ellen. Lassan, nagyon lassan felemeltem mindkét kezem, tenyérrel kifelé – jelezve, hogy nem áll szándékomban semmilyen felesleges ostobaságot elkövetni –, és a vállam vonalában kinyújtottam ıket. Lassúságomnak nem fáradtság volt az oka, egyszerően csak nem örültem volna neki, ha a peacemakeres pasas félreérti a mozdulatomat, és golyót ereszt belém. A nap már lenyugodott, az égbolt vörös utóizzása azonban így is

gyönyörően körülrajzolt engem, aki a rádiószoba nyitott ajtaja elıtt álltam. Az asztal mögött ülı fickó, feltételeztem, másik kezét a lámpa reosztátján tartja, készen arra, hogy bármelyik pillanatbán feltekerhesse, s ezzel megvakítson engem. Ráadásul ott volt az a pisztoly is. Engem azért fizettek, hogy kockáztassak, hogy akár életveszélybe is keverjem magam, ha erre van szükség, öngyilkosságra azonban, érthetı okokból, nem terjedt ki a szerzıdés. Feljebb emeltem még néhány hüvelyknyivel a kezem, s megpróbáltam olyan békés és ártatlan képet vágni, amilyen csak telt tılem. Nem volt könnyő feladat. A peacemakeres pasas nem mondott semmit és nem tett semmit, csak bámult szobortekintetével. Enyhén oldalra döntött fej, magabiztos mosoly, hanyag testtartás – akkor se lehetett volna fenyegetıbb, ha vicsorgó fogakkal, vadul forgó szemmel méreget. Volt valami mérhetetlenül gonosz, valami rémisztıén természetellenes ebben a csendben és mozdulatlanságban, ebben a macska-egérjátékban. A halál ott állt a kabinban, alig várta, hogy rám tehesse jeges csontkezét. Bár két skót nagyszülı is akad a felmenıim között, nem vagyok sem médium, sem tisztánlátó, ebben a pillanatban azonban tisztán éreztem a halál jelenlétét a szobában. – Mindketten hibát követünk el – mondtam. Ön legalábbis. Talán mindketten ugyanazon az oldalon állunk. – A szavakat nem volt könnyő elıpréselni taplószáraz torkomból, de már az is egy eredmény volt, hogy egyáltalán életben voltam még, hogy beszélhessek. Szerettem volna meghosszabbítani ezt az állapotot. Az asztal egyik felém esı sarkánál lévı szék felé intettem a fejemmel: – Fárasztó nap áll mögöttem. Leülhetnék? Úgy kényelmesebben elbeszélgethetnénk. A magasban fogom tartani a kezem, ígérem. Mintha meg se hallotta volna. A fehér fogak és szempár, a hanyag testtartás, az acélfegyver abban az acélkézben. Éreztem, hogy kezem ökölbe szorul; gyorsan tettem ellene, a dühömmel szemben azonban tehetetlen voltam. Barátságos mosolyt erıltettem magamra, és lassan a támla nélküli szék felé indultam. Tekintetem egyetlen pillanatra sem hagyta el a Colt csövét, a vigyor rágörcsölt az arcomra, kezem még magasabbra emelkedett – egy Peacemakerrel két méterrıl még egy ökröt is le lehet teríteni, arra már gondolni sem mertem, mit mővelne velem. Sikerült ép lábbal eljutnom a székig. Leültem, továbbra is a magasban tartva a kezem, s újra lélegezni kezdtem. A Colt ugyanolyan mozdulatlan volt, mint eddig is: a csı nem követett engem, még mindig ugyanarra a pontra irányult, ahol tíz másodperccel korábban álltam. Lecsaptam a fegyvert tartó kézre, de nem törtem kezem-lábam a nagy sietségben. Akár ráérısen is odasétálhattam volna, ha nincs annyira vérembe oltva az óvatosság. Nem vagyok egy nyápic alak, a mozgást sem vetem meg, orvost csak a rendszeres egészségügyi vizsgálatok alkalmával látok, a Coltot azonban még így sem tudtam kitépni a kézbıl. Az ugyanis tényleg olyan volt, mint egy márványszobor keze, csak sokkal hidegebb. Jól éreztem, a halál jelen volt a szobában, csak a pácienst és a látogatás idıpontját illetıen tévedtem: nem engem keresett, és már a megérkezésem elıtt elhagyta a helyszínt, ezt a porhüvelyt hagyva maga után. Felegyenesedtem, megnéztem, hogy össze vannak-e húzva a függönyök, aztán becsuktam az ajtót, és felkapcsoltam a mennyezeti világítást. Az angol detektívtörténetben ritkán fordul elı, hogy a halál beálltát a batárral vagy elegáns, fekete automobillal a helyszínre érkezı vidéki orvos ne tudná “halálpontosan” megállapítani. Rövid vizsgálódás és hosszas álorvosi blabla után visszaejti a halott csuklóját és közli: “Az áldozat éjfél elıtt három perccel hunyt el.” Néhány másodperccel késıbb aztán, fitymáló mosollyal az ajkán, leereszkedıen

elismeri, hogy ı is az esendı emberi nem tagja, és hozzáteszi: “Plusz-mínusz két perc.” Egy igazi orvos esetén jóval tovább tartana a vizsgálat, s az eredmény sem lenne ennyire pontos. A testsúly, a környezet hımérséklete, a halál oka mind jelentıs mértékben és gyakran kiszámíthatatlanul befolyásolják a tetem hőlését, s ebbıl kifolyólag a halál bekövetkeztének idıpontját sokszor még órára pontosan sem lehet megállapítani. Ami engem illet, nem vagyok orvos, még kevésbé jó orvos, így mindössze annyit tudtam megállapítani, hogy az asztal mögött ülı férfi már elég régóta halott ahhoz, hogy merev legyen, de még nem eléggé régen ahhoz, hogy már ne legyen az. Olyan kemény volt, mint egy csontra fagyott szibériai hómunkás. Órák óta halottnak kellett lennie, de hogy pontosan hány órája, azt még csak megbecsülni se tudtam. Négy aranycsík díszelgett a zakója ujján, ami azt jelentette, hogy ı a kapitány. A kapitány a rádiószobában. Kapitányok nem szoktak sőrőn megfordulni a rádiósok kuckójában, a rádióasztal mögé még ritkábban ülnek be. Hátra volt dılve a székben, oldalra bukott feje félig a vállán, félig a mögötte lévı, falra akasztott kabáton támaszkodott. A halotti merevség készségesen segített megırizni ezt a pózt, ez világos volt, csak az nem, hogy még jóval elıtte miért nem csúszott az asztal alá vagy bukott elıre a kapitány. Külsérelmi nyomokat elsı pillantásra nem láttam, de feltételezve, hogy nem valamilyen akut betegség ellen akart védekezni a Peacemakerrel, gondoltam, hátulról is megtekintem a holttestet. Megpróbáltam megemelni, hogy a hátát is szemügyre vehessem. Meg se moccant. Még egyszer nekiveselkedtem, ez alkalommal nagyobb lendülettel. Ruhaszövet reccsenése hallatszott, s a következı pillanatban a kapitány oldalra bukott a székrıl. Nagyot koppant, a Colt azonban, szerencsémre, nem sült el. Most már világos volt, mitıl halt meg és miért nem dılt el eddig. A gyilkos fegyver a hátgerincébe volt ékelıdve, durván – mint már említettem, nem vagyok orvos – a hatodik és hetedik csigolya közé. Ennek a nyele beakadt a fogason lévı kabát zsebébe, ülı helyzetben tartva a kapitányt. Munkám folytán sok meggyilkoltat és majdnem ugyanannyi gyilkos eszközt láttam, de most botlottam elıször olyan emberbe, akit vésıvel öltek meg. Egy másfél centiméter széles vésıvel, mely láthatóan csak annyiban különbözött kevésbé vérszomjas társaitól, hogy nyelét a biciklikormányokon használt gumiköpeny fedte, az a fajta, amelyiken az ujjlenyomat nem marad meg. A penge legalább tíz centiméternyire hatolt a testbe, ami egy vésı esetén nem lebecsülendı teljesítmény volt a tettes részérıl, még ha a vésı elejét borotvaélesre köszörülte is. Megkíséreltem kihúzni a csigolyák közül a szerszámot; nem ment. Gyakran történik ez így a késekkel is: az éles eszköz által szilánkokra zúzott csont vagy porc húzásra összezárul az acél körül, lehetetlenné téve a kimozdítását. Nem is tettem újabb próbát. Egészen biztosan a tettes is el akarta távolítani a fegyverét, és ugyanúgy nem járt sikerrel, mint én. Az ember, ha teheti, nem hagy csak úgy el egy ilyen jó kis bökıt. Vagy valaki megzavarta. Esetleg otthon akad még egy egész bútorgyárra való vésıje, ezért nem izgatja túlságosan, hogy egy közülük valakinek a hátában maradt. Különben nekem se kellett. Volt sajátom. Nem, nem vésı, hanem kés. Kivettem a kabátom béléséhez erısített mőanyag tokból. A maga csekély nyolccentis, kétélő pengéjével és tízcentis nyelével nem volt olyan tekintélyes darab, mint a vésı, viszont egyetlen nyisszantással át lehetett vágni vele egy öt centi vastag hajókötelet, a hegye pedig egy sebészeti szike hegyével vetekedett. A késemre néztem, aztán tekintetem az asztalon túli ajtóra siklott, melynek a rádiós tiszt szobájába kellett vezetnie. Elıszedtem a zsebembıl ceruzazseblámpámat, a bejárati ajtóhoz mentem, lekapcsoltam a lámpát, eloltottam az asztali lámpát is, és vártam. Hogy meddig álltam ott, pontosan nem tudom; talán két percet, de az is lehet, hogy

ötöt. Azt sem tudom megmondani, egyáltalán miért várakoztam. Magamnak akkor azt bizonygattam, hogy a kabin sötétjében a szememet akarom hozzászoktatni a sötétséghez, de persze, nem sikerült elhitetnem magammal. Valami zajra vártam volna, egy parányi, csupán képzeletemben létezı neszre? Vagy arra, hogy történjék valami, bármi? Esetleg féltem átmenni azon a belsı ajtón? Féltettem magam? Lehet, de még valószínőbb, hogy inkább attól féltem, amit az ajtó mögött találni fogok. Átvettem a kést a bal kezembe jobbkezes vagyok, bizonyos dolgokat azonban a másik kezemmel végzek el ügyesebben –, s óvatosan megmarkoltam a kilincset. Húsz másodpercig tartott kinyitnom az ajtót annyira, hogy be tudjam préselni magam a résen. Az utolsó fél centinél – miért is ne? – az átkozott ajtó megnyikordult. Apró nesz volt, amit más esetben két méterrıl se hallottam volna meg, pattanásig feszült idegeim azonban ágyúlövésként érzékelték. Megdermedtem, a halott kapitány se volt mozdulatlanabb, mint én. Még a szívverésemet is hallani véltem, s azt kívántam, bárcsak el tudnám hallgattatni egy pillanatra ezt a makacsul önálló szervet. Ha volt is odabent valaki, aki arra várt, hogy a szemembe világíthasson az elemlámpájával és lelıjön, megkéseljen vagy egy kis igazítást végezzen vésıjével szobormerev testemen, nem siette el a dolgát. Engedélyeztem magamnak egy apró lélegzetvételt, s átpréseltem magam az ajtónyíláson. Karomat teljesen oldalra nyújtva tartottam az elemlámpát, hogy ha valakinek az az istentelen ötlete támadna, hogy a fény irányába lıjön vagy döfjön, ne találhasson telibe. Az emberek ugyanis, általában, óvatlan módon maguk elıtt szokták tartani az elemlámpát, aminek ugye megvan az általam elkerülni kívánt következménye. Ezt egyébként egy idıs és rendkívül óvatlan kollégámtól tanultam meg, azt követıen, hogy bal tüdıcsúcsából eltávolítottak egy csúnya pisztolygolyót. Tehát olyan távol tartottam magamtól az elemlámpát, ahogy csak tudtam, s közben döfıhelyzetbe húztam a bal kezemet, melyben a kést szorongattam. Reméltem, nem én vagyok a szobában tartózkodók közül az, akinek lassúbbak a reakciói. Valaki tényleg tartózkodott – rajtam kívül – a helyiségben, de az ı reakciói miatt feleslegesen aggódtam. Már nem is volt ilyen neki. Arccal az ágyon feküdt, olyan természetellenes pózban, amit csak egy halott “vehet fel”. Az elemlámpával körbepásztáztam a szobát. Nem láttam másik hullát. Akárcsak a rádiószobában, itt sem látszott nyoma küzdelemnek. Hozzá se kellett érnem, hogy megállapíthassam a halála okát. A hátán ásítozó másfél centiméter széles sebbıl annyi vér se folyt ki, hogy egy teáskanalat meg lehessen tölteni vele. Nem is volt csoda: ha a gerincvelı kettészakad, a szív azon nyomban abbahagyja a pumpálást. Egy kis belsı vérzés azért elıfordulhat, de az se számottevı ilyen esetben. A függönyöket valaki itt is összehúzta. Az elemlámpám fényénél megvizsgáltam a padló, a falak és a bútorok minden egyes négyzetcentiméterét; nem számítottam rá, hogy találok valamit, aminthogy nem is találtam. Kimentem, becsuktam magam mögött az ajtót, s a rádiószobát is ugyanolyan alapos vizsgálatnak vetettem alá, mint a szomszéd helyiséget – ugyanazzal az eredménnyel. Mindent megnéztem, a két halott arcára azonban még csak rá se pillantottam. Nem volt rá szükség, ugyanolyan jól ismertem ezeket az arcokat, mint azt, amelyik a borotválkozótükörbıl bámul rám minden reggel. Hét nappal korábban a fınökünk és szerény személyem társaságában kedvenc londoni kocsmánkban vacsoráztak, s olyan vidámak és nyugodtak voltak, amilyen vidám és nyugodt egy szakmájukbeli férfi lehet. Akkor nem hagyták lankadni figyelmüket még a vacsora idejére se, és biztos voltam benne, hogy utána még annyira se fogják. Nem is ezért kellett meghalniuk. Egyszerően csak eljött a mi szakmánkban elkerülhetetlen nap, amikor egy náluk jobb ellenféllel találták magukat szembe. A nap és az ellenfél, akiket én se leszek képes elkerülni, ha eljött az idım…

Csak ne én küldtem volna ıket a halálba. Nem, persze, nem szándékosan tettem, mégis úgy éreztem, engem terhel a felelısség. Én találtam ki az egészet, a nagyszerő ötlet az én – kevésbé nagyszerő – agyam szüleménye volt. Azt mondtam Bakernek és Delmontnak, hogy ha az én szabályaimat betartva játsszák a játékot, akkor nem eshet bajuk. İk bíztak bennem, és betartották a szabályaimat. Most pedig itt feküdtek mindketten, holtan. Ne habozzanak, uraim, bízzák csak rám magukat, de elıtte ne feledjék el megírni a végrendeletüket. Már nem volt mit tennem értük. A halálba küldtem két embert, ezen már semmi nem változtathatott. Ideje volt eltőnnöm. Kinyitottam az ajtót úgy, ahogyan egy pince ajtaját nyitnád ki, ha tudnád, hogy nyüzsögnek benne a kobrák és madárpókok. Igen, ahogyan te nyitnád ki. Ha csak kobrák és madárpókok lettek volna a hajó fedélzetén, habozás nélkül kisétáltam volna az ajtón: ártalmatlan, szeretetre méltó lények lettek volna a homo sapiens faj azon néhány képviselıje mellett, akik szabadon garázdálkodtak a Nantesville fedélzetén ezen az estén. Így csak álltam a sarkig tárt ajtóban. Hosszú ideig álltam tökéletes mozdulatlanságban, lassan, egyenletesen lélegezve, hogy egyetlen teljes lendülettel dolgozó szervem, a fülem a külsı neszekre koncentrálhasson. Ezekben az idegtépıén hosszú másodpercekben nem voltam egyéb egy embermagasságú, a rádiószoba ajtajában álló fülnél. Hallottam a hajótestnek csapódó hullámok zaját, az erısödı esti szél zúgását, a velük küzdı Nantesville horgonyláncának fémes nyekergését, és egyetlen alkalommal egy távoli, magányos póling rikoltását. Mindennapi hangok, az éjszaka és a természet ártalmatlan hangjai. Ahogy fokozatosan hozzájuk szoktam, egyre halványabbakká váltak. Idegen, veszélyrıl árulkodó zajok nem voltak, legalábbis hozzám nem jutottak el. Ha rejtızött is valaki odakint, természetfeletti türelemmel kellett rendelkeznie, márpedig én ezen az estén nem a természetfeletti lényektıl tartottam, hanem emberektıl, olyan emberektıl, akiknek kés, pisztoly vagy vésı van a kezükben. Fülbıl visszaváltoztam emberré, és hangtalanul kiléptem az ajtókeretbıl. Még soha nem siklottam lefelé fatörzsbıl kivájt kenuban az Orinoco sötétbe borult vizén, ezért még sohasem pottyant a nyakamba tízméteres anakonda egy víz fölé lógó faágról, hogy halálos ölelésbe vonjon, és ami a lényeg, már nem kell odautaznom, hogy megtapasztaljam, milyen érzés az, ha az emberrel ilyesmi történik. A puszta erı, a perverz vadság, amivel a hatalmas kézpár hátulról a nyakamba vetette a zsinórt, olyan rémisztı volt, hogy egy pillanatra megbénultam, és csak egyvalamire tudtam gondolni: itt van, eljött az én napom is, eljött az ellenfél, aki erısebb és ügyesebb nálam... az utolsó napom és az utolsó ellenfelem. Teljes erıbıl hátralendítettem a jobb lábam, de a mögöttem álló a nagykönyv minden egyes betőjét kívülrıl fújta. Mielıtt még elérhettem volna, még nálam is gyorsabban megemelte a jobb lábát, és a lábikrámba rúgott. Nem is ember volt ez, hanem egy kentaur, akkora patkókkal a patáján, amekkorákkal még életemben nem találkoztam. Nem azt a fajta fájdalmat éreztem, amikor az ember lába eltörik: az enyémet mintha kettévágták volna. Lábujjai a bal sarkamhoz értek; minden dühömmel rájuk tapostam... volna, ugyanis már nem voltak ott, mire a lábam fedélzetet ért. Egy vékony gumimokaszin volt mindössze a lábamon, a heves toppantás okozta ırült fájdalom egészen a fejem búbjáig kisugárzott. Hátranyúltam, hogy eltörjem a kisujját, de a kentaur ezt a trükköt is jól ismerte. Vasgolyóvá szorított öklökkel feszítette gégémnek a zsinórt, a második ujjpercekkel szorítva le az ütıeret. Nem én voltam az elsı ember, akinek kötelet vetett a nyakába, s ha nem teszek gyorsan valamit ellene, az utolsó sem leszek. A szívem a fülemben dobogott, az elmaradhatatlan színes vonalak és karikák szapora táncot jártak szemem elıtt, vészes gyorsasággal növelve

intenzitásukat. Ami megmentett az elsı pillanatokban, az a búvárruhám hátrahajtott gumicsuklyája volt, amit a kabátom alá rejtettem. De már ez sem kecsegtetett további védelemmel, a hátam mögött ügyeskedı fickónak ugyanis, úgy tőnt, minden óhaja az, hogy ujjpercei a nyakam közepén találkozzanak. Félig már sikerült neki, nem volt vesztegetni való idım. Egy görcsös rándulással elıregörnyedtem. A támadó testsúlyának a fele a hátamra szakadt, a szorítás a nyakamon azonban egy fikarcnyit sem gyengült ettıl. De ami a lényeg, ösztönösen hátrébb rakta mindkét lábát, mivel azt hitte, azért hajoltam elıre, hogy elkapjam a nadrágja szárát. Amint éreztem, hogy sikerült megbolygatnom az egyensúlyát, egy rövid és gyors ívben oldalra perdültem; mindketten háttal az öbölnek kerültünk. Hátrálni kezdtem, egy lépés, kettı, három, egyre gyorsabban. A kentaur dereka telibe találta a korlát felsı részét, kettınk teljes lendületével. Ha én lettem volna a helyében, törött gerinccel terültem volna el a fedélzeten, de legalábbis összegyőjtık annyi porckorongsérvet, hogy egy hónapra munkát adjak egy gyorsabb kező sebésznek. A fickó viszont még csak fel se üvöltött. Egy nyikkanást, egy sóhajt nem lehetett hallani tıle. Lehet, hogy süketnéma, vetıdött fel bennem a lehetıség. Hallottam, hogy egyes süketnémák rendelkeznek ezzel a jelenségszámba menı ellenálló képességgel – a természet talán így akarja kárpótolni ıket fogyatékosságukért. De bármennyire is erıs volt patás barátom, mindkét kezével meg kellett kapaszkodnia a hajókorlátban, különben mindketten a Houron-öböl sötét, hideg vizébe pottyanunk. Amint szabadnak éreztem magam, arccal feléje perdültem, és addig hátráltam, míg hátam mögött nem éreztem a rádiókuckó falát. Szükségem volt erre a támaszra, fejem még zúgott az oxigénhiánytól, jobb lábamba se tért vissza még igazából az élet. Láttam, hogy felegyenesedik a korlátnál. A sötétben arca és keze fehér foltoknak tetszettek csupán, teste körvonalait azonban jól ki lehetett venni. Egy óriásra számítottam, de nem volt az – hacsak a szemem nem fókuszált rosszul, amit nem tartottam lehetetlennek. Akit a félhomályban láttam, az egy jó testfelépítéső férfi volt, de semmi több. Valamivel alacsonyabbnak tőnt, mint amekkora én vagyok, bár ez nem sokat számít. George Hackensmidt egy egész háromnegyed méterével és vacak nyolcvankilenc kilójával úgy hajította át a levegın a Rettenetes Türkmént, mint egy rögbilabdát, s hátán háromszázhatvan kilós betonsúllyal sétálgatott fel-alá a ringben, csak hogy formában tartsa magát. Soha nem éreztem szégyent, ha egy nálam kisebb ember elıl kellett elfutnom, de még ha nem is lett volna így, ezúttal szívesen félretettem volna minden büszkeségemet, csak a jobb lábam engedelmeskedett volna. Sajnos, esze ágában sem volt. Hátranyúltam, elıhúztam a késemet, a tenyerembe rejtve a pengét, hogy a másik ne láthassa. Nyugodtan, céltudatosan közeledett, mint aki tudja, mit akar, és biztos benne, hogy amit akar, azt el is fogja érni. Isten tudja, minden oka meg is volt arra, hogy magabiztos legyen. Jobb oldalról közelített, mert így nem árthattam neki a lábammal, maga elé nyújtva jobb kezét. Makacs egy alak volt, már megint a torkomnak akart esni. Vártam, míg keze egészen közel került hozzám, aztán meglendítettem a kést tartó kezemet. A penge, hően önmagához, hangtalanul és akadálytalanul siklott át támadóm tenyerén. Mégse volt süketnéma a pasas. Három nyomdafestéket nem tőrı szót és ıseim méltatlan említését követıen gyorsan elhátrált tılem, nadrágja szárához törölte kézfejét és tenyerét, majd nyalogatni kezdte a sebét, akár egy állat. – Tehát késünk is van – mondta két nyalintás közt. Kıkorszaki ısember

intelligenciájára számítottam, és ahhoz illı hangra, ehelyett kellemes, lágy, dél-angliai beszédet hallhattam. – El kell vennünk tıle, mielıtt még másban is kárt tenne, nem igaz – megemelte a hangját –, Imrie kapitány? – Legalábbis valahogy így hangzott a név. – Hallgass, te ostoba! – Az ingerült hang a tat felıl, a legénységi szállás irányából jött. – Azt akarod, hogy... – Ne aggódjon, kapitány. – A férfi a világért se vette volna le rólam a tekintetét. – Elkaptam. Itt van, a rádiószoba mellett. Kés van nála, de nem gond. El fogom venni tıle. – Elkaptad? Tényleg elkaptad? Nagyszerő, nagyszerő. – Az ı angolja már félreismerhetetlenül idegen volt, a torokhang német vagy osztrák származásról árulkodott. – Légy óvatos. Ezt az egyet élve akarom. Jacques, Henry, Kramer! A hídra, gyorsan. A rádiószobánál van. – Az “élve” azt jelenti, hogy legfeljebb félholtan – mondta kedvesen a velem szemben álló férfi. – Szívogatott még egy kis vért a tenyerébıl. – Vagy jó fiú lesz, és ideadja nekem a kést békésen? Ha javasolhatom... Nem vártam tovább; jól ismertem ezt a trükköt. Beszélsz az ellenfelednek, aki illedelmesen hallgat téged, nem számítva arra, hogy jól megszerkesztett monológod egyetlen célja elterelni a figyelmét. Sportszerőnek aligha nevezhetı, de jól mőködı módszer – annál, aki hagyja, hogy a pillanatnyi biztonság érzésébe ringasd. Nekem nem állt szándékomban megvárni a monológ közepét, tudniillik azt a részt, amikor illik elsütni a pisztolyt vagy egyéb kellemetlen dolgot mővelni a másikkal. Elıreléptem, a másik szemébe villantottam az elemlámpámat, s kihasználva a tizedmásodpercig tartó pillanatot, mely alatt szeme csukva volt, jól oda rúgtam neki. A rúgás nem sikerült olyan erısre, mint szerettem volna, tekintve, hogy a jobb lábam még mindig elég rossz formában volt, de megtette a hatását. Újdonsült barátom csak állt a korlát mellett, és markolta magát elıregörnyedve. Szívesen elnéztem volna, ahogyan kínlódik, de jobbnak láttam lemondani errıl az élvezetrıl. Eszembe jutott a gorilla, melyet egy alkalommal a bázeli állatkertben láttam. Az állat olyan könnyedén csavarta nyolcassá a teherautó-gumikat, ahogyan én azt a vizes ruhával teszem, mégis inkább léptem volna be az ı ketrecébe, mintsem hogy a fedélzeten legyek, amikor a fickó felegyenesedik. A rádiószoba ellenkezı oldalára bicegtem, felmásztam egy mentıcsónakba, és az aljára lapultam. A rádiószoba felé rohanó alakok, néhányan elemlámpával a kezükben, már a hídra vezetı lépcsı aljánál voltak. Ahhoz, hogy észrevétlenül el tudjak tőnni a hajóról, el kellett volna jutnom a tatra, a gumibevonatú kampón lógó kötélhez, melyen feljutottam. Két aprócska gond volt csupán: az egyik, hogy a rám vadászok a tat és énköztem voltak, a másik pedig, hogy valaki felkapcsolta a rakodáshoz használt reflektorokat, éles, fehér fénnyel öntve el az orrt és a hajó középsı részét. Az egyik ívlámpa az árboc közepére, jóval fölém volt felszerelve; olyan kiszolgáltatottnak éreztem magam, akár egy légy, aki a hófehérre meszelt mennyezeten hajtott végre kényszerleszállást. Még jobban a mentıcsónak aljához lapultam. Közben a hajtócsapat a rádiószoba mellé ért. Dühös kiabálásukból tudtam, megtalálták az ideiglenesen harcképtelenné tett kentaurt. Az ı hangját nem lehetett hallani, tehát még mindig harcképtelen volt. – Úgy káráltok, mint holmi tyúkok – dörrent a nyers, németes hang. – Legyetek csendben. Jacques, nálad van a géppisztoly? – Nálam van, kapitány – felelte Jacques a megbízható ember csendes magabiztosságával. – Menj hátra, és állj a nappali ajtaja elé, arccal az orrnak. Ügyelj arra, hogy ne juthasson hátra a tatra. A többiekkel az elıfedélzettel kezdve átfésüljük a fedélzetet.

Ha nem áll meg az elsı felszólításra, lıj a lábába. Élve akarom. Hát igen, akad a Peacemaker Coltnál is veszélyesebb fegyver. A Colt legalább egyszerre csak egy golyót lı ki. Fogalmam sem volt, miféle géppisztolya van Jacquesnak, de sorozatonként egy tucat golyóra mindenképpen számíthattam. Éreztem, hogy a jobb combom megmerevedik; már kezdett feltételes reflexszé válni. – És ha átveti magát a korláton? – Mondanom kell, mi a tennivalód, Jacques? – Nem. Nekem se kellett hallanom a választ, hogy tudjam, mit fog tenni velem Jacques. A torkom és a szájam is tudhatták, mert ismét taplószárazakká váltak. Másodperceim maradtak, mindenképpen meg kellett elıznöm Jacques-ot. Zajtalan, akár egy vadászó indián, kisiklottam a mentıcsónakból, és a küzdelem helyszínével ellentétes oldalon leereszkedtem a fedélzetre. Törpejárásban, de egy futóbajnok törpe sebességével közelítettem a kormányház felé. Nem kellett elemlámpát használnom, a félárnyékban már messzirıl megpillantottam azt, amit kerestem – a fényjelzı rakétákat tartalmazó fémládát. Két gyors csuklómozdulattal elnyisszantottam a bırszíjakat, melyekkel a ládát a fedélzethez rögzítették. Az egyik szíjat – három méter hosszú lehetett – a láda füléhez csomózva hagytam. Ezután elıhúztam a kabátom zsebébıl a mőanyag zsákomat, belegyömöszöltem a nadrágot és a kabátot, s a búvárruha övére akasztottam a vízhatlan poggyászt. Még mindig törpejárásban, kikacsáztam a jobb hídszárnyra, és felegyenesedtem. Nem mintha itt már biztonságban éreztem volna magam – meg kellett tennem, elég nehéz lett volna guggoló helyzetbıl átparittyázni a ládát a korlát felett. Leengedtem a ládát a hajótest mellett, s akár egy mélységmérı, aki épp kivetni készül az ónt, lengetni kezdtem a ládát a bırszíjnál fogva. Addig játszadoztam ezzel a kezdetleges ingával, amíg a függıleges és a szélsı helyzet közti szög el nem érte a derékszög felét. Ennél többre már sem erım, sem idım nem lett volna, de nem is kellett, ekkora lendület tökéletesen megfelelt a célnak. Miközben azért imádkoztam, hogy a láda ne maradjon fenn a víz felszínén, egy újabb far irányú kilengésnél elengedtem a szíjat. A hangos csobbanás nem késlekedett, ahogyan Jacques reakciója sem. – Vízbe ugrott! – kiáltotta a többieknek. Jobbra, a híd mögött. Egy elemlámpát, gyorsan! – Társai, akik a hajó elején kerestek, egy emberként hátrarohantak. A jobb hídszárny alatt fékeztek le, Jacques mellett, pontosan alattam. – Látod, Jaeques? – kérdezte Imrie kapitány ziháló tüdıvel, és ugyanakkor halálosan nyugodt hangon. – Még nem, kapitány. – Elıbb-utóbb fel kell jönnie a felszínre. – Azt kívántam, bárcsak ne lenne ennyire magabiztos. – Egy ilyen ugrás kipréseli az emberbıl még a lelket is. Kramer, két emberrel szálljanak csónakba. Henry, egy doboz gránátot. Carlo, a hídra. A jobb oldali keresılámpát. A csónakot kihagytam a számításaimból, ez nagy figyelmetlenség volt részemrıl, de a kézigránátok! Végigfutott a hátamon a hideg. Jól tudtam, mit képes tenni az emberi testtel víz alatt még egy aprócska robbanás is – legalább hússzor akkora ereje van, mint a szárazföldön ugyanakkora mennyiségő robbanószernek. Nekem pedig perceken belül vízben kellett lennem. De legalább a reflektorral tehetnék valamit, fogtam meg a vezetéket, ha már itt van a fejem fölött. Vagy inkább mégse tegyem? Ezzel az erıvel akár ki is hajolhatnék a fıfedélzeten lévık fölé, és elkurjanthatnám magam, hogy “itt vagyok, fiúk, fogjatok meg”. Ha leütöm Carlót, miután felért a hídra, ugyanaz lesz a hatás. Egyiket sem tettem, hanem inkább átbicegtem a kormányházon a híd másik oldalára, lemásztam a létrán, és az elıfedélzetre rohantam.

Automata fegyver – Jacques géppisztolya kelepelt fel a hátam mögött, de leírhatatlan örömömre nem én voltam a célpont, hanem vélhetıen a jelzırakétás láda. Biztosan felbukkant a vízbıl, és a sötétben azt hitték, én vagyok az: Jacques nem az a fajta ember volt, aki minden ok nélkül lármát csap és pazarolja a lıszert. Most nyilván abban a hitben voltak, hogy sikerült ementáli sajttá lyuggatniuk engem; bármennyire is morbid legyen a tény, én velük együtt örültem. Amíg halottnak hisznek, nem fognak a fedélzeten keresni. A hajó a leeresztett bal oldali horgonyláncon ringott. Egy kötélbe kapaszkodva leereszkedtem a lánclebocsátó nyílásig, és átnyergeltem a láncra. Új rekordot állítottam fel ezen az estén, olyan fürgén siklottam le a láncon, ahogyan még a legvásottabb kölyök sem csúszdázik a lépcsıházi karfán. A víz hideg volt, de éppen ezért találták fel a búvárruhát, hogy ne fagyjon benne halálra az ember. A hullámverés nem zavart, még jól is jött, akárcsak a dagály. Végigúsztam a Nantesville bal oldalán, nagyobbrészt a felszín alatt haladva; senkit nem láttam, és senki nem látott meg: mindenki az ellenkezı oldallal volt elfoglalva. A légzıkészüléket és a súlyokat ott találtam, ahol hagytam ıket, a kormánylapát tetejére kötözve. Ez ideális rejtekhely volt, a víz ellepte a felszerelésemet, ugyanakkor nem kellett mélyre merülnöm, hogy visszaszerezzem ıket. Hullámzó vízben öltözködni, fıleg, ha a ruhadarab egy jókora fémtartály, nem könnyő dolog. Kramer és kilátásba helyezett gránátjai azonban jelentıs segítséget nyújtottak. Egyébként is siettem, mert hosszú út állt elıttem, és még várt rám néhány elintéznivaló. A vízre eresztett mentıcsónak közben körözni kezdett a hajó jobb oldala mentén, ám egyszer sem került száz méternél közelebb hozzám. A lövöldözés abbamaradt, és Imrie kapitány a jelek szerint meggondolta magát, mert nem potyogtak kézigránátok a vízbe. Megigazítottam a súlyokat a derekam körül, foszforeszkáló iránytőmmel betájoltam magam, s lemerültem a fekete vízbe. Öt perccel késıbb kidugtam a fejem a hullámok fölé, s újabb öt perc elteltével kicaplattam a sziklás szigetecske partjára, ahol a felfújható gumicsónakot hagytam. A Nantesville-reflektora és a motorcsónak még nem hagyták abba a keresést, de közben hallani lehetett a fémes kongást, ami azt jelezte, hogy a horgonyt felszedik. A vízbe húztam a csónakot, beleültem, és délnyugat felé kezdtem evezni a rövid evezıkkel. Még mindig a reflektor hatótávolságában voltam, de annak az esélye, hogy egy fekete csónakban ülı, feketébe öltözött embert észrevegyenek ezen a fekete vízen, nagyon távoli volt. Egy mérföld megtétele után behúztam az evezıket, és megpróbáltam elindítani a motort. A farmotorok mindig tökéletesen mőködnek, ha megrántom a zsinórjukat, kivéve azokat az alkalmakat, amikor kimerült vagyok, fázom és bırig áztam. Ha tényleg szükségem van rájuk, az istennek se indulnának be. Ismét a teáskanalakért nyúltam tehát, és eveztem, eveztem, eveztem, nem egészen egy hónapig. Hajnali három elıtt tíz perccel értem vissza a Firecresthez.

2. Kedd, hajnali három és napkelte közt – Calvert? – jött Hunslett alig hallható suttogása a sötétbıl. – Igen. – Fölöttem állt a Firecrest fedélzetén, alakját inkább elképzeltem, mintsem láttam az égbolt fekete háttere ellenében. Vaskos felhık gördültek be délnyugat felıl, elsöpörve útjukból a csillagokat. A víz hólyagzani kezdett a belsejükbıl kivágódó hideg és kövér esıcseppek alatt. – Segítenél felvinni a csónakot? – Hogy ment? – Majd késıbb. Elıször ezt csináljuk meg. Felmentem a hajólépcsın, a korlátra terhelve testsúlyom javát, hogy jobb lábamat kíméljem. Sietnünk kell. Nemsokára társaságunk lesz. – Értem – mondta tőnıdve Hunslett. – Arthur bácsikánk repesni fog az örömtıl. Nem szóltam semmit. A fınökünk, Sir Arthur Arnford-Jason ellentengernagy, az angol lovagrend tagja, és az összes elképzelhetı brit kitüntetés büszke birtokosa, aligha fog repesni az örömtıl. A fedélzetre emeltük a csöpögı gumicsónakot, leszereltük róla a motort, s mindkettıt az elıfedélzetre cipeltük. – Keríts nekem két nejlonzsákot – mondtam Hunslettnek. – Azután szedd fel a horgonyt, de csendben. Engedd ki a féket, és használj vízhatlan ponyvát. – Elmegyünk? – Azt tennénk, ha nem lennénk sült bolondok. Maradunk. Mire visszatért a zsákokkal, leeresztettem a csónakot, és visszatettem a ponyvatakaró alá. A légzıkészüléket és a búvárruhát a súlyokkal, vízhatlan karórámmal és a mélységmérıvel kombinált iránytővel együtt az egyik zsákba gyömöszöltem, a csónakmotort a másikba tettem. Utóbbit akár kint is hagyhattam volna, ha nincs már egy másik motor a faszerkezető mentıcsónakunkra szerelve. Hunslett elindította az elektromos csörlıt. Horgony felszedésekor a csörgésnekcsattogásnak négy forrása van: a horgonyláncnyílás, melyen a lánc végigcsörömpöl, a fékezıkar, aminek az ékje éktelenül tud csattogni a fogaskeréken, a csörlıdob és végül a láda, amibe a lánc belekígyózik. Az elsı ellen semmit nem tehettünk, de így, hogy a fék ki volt engedve és vastag ponyva takarta a csörlıdobot és a ládát, a zajszint meglépıén alacsony volt. Nem vágyódtunk a Torbay kikötıjében horgonyzó többi hajó társaságára, de mivel a tengerfenék gyorsan mélyült, és hatvan öl hosszú horgonyláncunkkal legfeljebb húsz öl mély vízen horgonyozhattunk biztonságban, csak kétszáz méternyire távolodhattunk el a legközelebbi hajótól. Hallottam, hogy Hunslett rálép a lábkapcsolóra. – Bent van – közölte. – Fékezd le egy pillanatra. Ha a dob megcsúszik, nem lesz többé kezem. – Kihajoltam a korlát alatt, a zsákokat egyenként a lánchoz kötöztem, aztán kilöktem ıket a hajótest mellé. – Most pedig tedd üresbe a csörlı motorját. Kézzel fogjuk visszaengedni a láncot. Negyven öl az hetvenméternyi láncot jelent, és leengedni ezt az irdatlan mennyiségő fémet, a horgonnyal együtt, nem tett jót sem a kedvemnek, sem a testi állapotomnak. Már a Nantesville-en tett kirándulásom is kimerített, ráadásul sajgott a nyakam, fájt a lábam, és rázott a hideg. Több módját is tudom annak, hogyan

melegíthetem fel a testemet, ha fázom, de egy szál alsóban álldogálni a nyirkos, ıszi hebridáki éjszakában nem tartozik közéjük. Mindegy, legalább elvégeztük a dolgunkat, most már nyugodtan lemehettünk. Ha valaki kíváncsi lett volna rá, mi van a horgonyunkra akasztva, fémmel megerısített mélységi búvárruhát kellett volna öltsön, hogy utánanézhessen. Hunslett becsukta mögöttünk a szalon ajtaját, a sötétben ellenırizte a vastag bársonyfüggönyöket, aztán felkattintotta az asztali lámpát. Ez nem adott sok fényt, viszont tapasztalatból tudtuk, hogy nem világít át a függönyön. – Másik inget kell venned magadnak. – Hunslett arca sötét, keskeny és komor arc volt, az a fajta arc, amelyik már önmagában is egy arckifejezés. Ez az ábrázat most teljesen kifejezéstelen volt. – Túl szők a gallérja. Nyomot hagy. Abbahagytam a törülközést, a tükörbe néztem. Még ebben a halvány fényben is siralmas látványt nyújtott a nyakam. Csúnyán megdagadt és elszínezıdött, a négy ponton, ahol a hüvelykujjak és a mutatóujjak percei az ereimbe mélyedtek, véraláfutások terpeszkedtek gonoszul. – Elkapott hátulról. Nem értem, miért keresi a kenyerét gyilkolással, amikor köztiszteletnek örvendı súlyemelıbajnok lehetne. A gumigallér védte meg az életemet. A pasas egyébként nemcsak a gyilkolászást, hanem a vastag talpú bakancsokat is szereti. – Kitekertem a derekamat, és szemügyre vettem a lábikrámat. Akkorára dagadt, mint az öklöm, és ha van is a szivárványnak olyan színe, ami hiányzott róla, nem tudtam volna megmondani, melyik az. A közepe felhasadt, vér szivárgott a sarkamra. Hunslett érdeklıdve nézte. – Ha nem lett volna rajtad az a szoros gumiruha, elvéreztél volna. Jobb lesz, ha bekötözöm. – Nincs szükségem kötszerre, egy pohár scotchra viszont annál inkább. Vagy mégis, igen, jobb lenne bekötözni. Mégse hagyhatjuk, hogy a látogatóink bokáig tocsogjanak a vérben. – Ennyire biztos vagy benne, hogy vendégeink lesznek? – Olyannyira, hogy attól féltem, beléjük fogok botlani, amikor békának öltözve felugrálok a Firecrest lépcsıjén. Barátaink a Nantesville-en okos fiúkák. Ha korábban nem is, mostanra már biztosan rájöttek, hogy csakis csónakkal közelíthettem meg ıket. Azt is sejteniük kell, hogy nern egy minden lében kanál helyi lakos mókázott a hajójukon. Helybéli ember a Beul nan Uamh-ot, “a sírgödör száját” még nappal se közelítené meg, nemhogy éjnek idején. A Pilóta is azt mondta, hogy rossz híre van a helynek. Egyébként pedig, ha egy helyi fickó randalírozott volna a Nantesville fedélzetén, nem hagyhatta volna el élve a hajót. – Mondasz valamit. És? – Tehát nem vagyunk helyiek, következésképpen idegenek vagyunk. Szállodában vagy panzióban nem szállhattunk meg, onnan elég nehéz lett volna operálni. Marad tehát a hajó. Na már most, hol lehet egy hajó? A Houron-öböltıl északra biztosan nem, az idıjárás-elırejelzés szerint hatos-hetes erısségő szél várható, nincs az a kapitány, aki ilyen idıben a part és a szél közé horgonyoz le a hajójával. Ellenkezı irányban a szoroson lefelé, hetvenmérföldes körzetben Torbay az egyetlen hely, ahol horgonyzásra alkalmas talajt és széltıl védett öblöt találhat az ember. Ez pedig alig nyolc kilométerre van a Houron-öböltıl, ahol a Nantesville horgonyoz. Hol keresnél tehát minket? – Torbay környékén. Melyik pisztolyt akarod? – Nem akarok pisztolyt, és te se akarj. A magunkfajta emberek nem hordanak fegyvert. – Tengerbiológus kezébe nem való pisztoly – bólintott Hunslett. – Szóval, okosan fogunk játszani. Te vagy a fınök.

– Nem érzem magam okosnak, és abban is kételkedem, hogy a fınököd maradok, ha Arthur megtudja, mi történt odaát. – Nem kellene elıbb nekem megtudnom? – Elkészült a sebkötözéssel, felegyenesedett. – Hogy érzi magát a lábad? Megmozgattam, ráálltam. – Jobban. Köszönetem. De még jobban lesz, ha kihúzod a dugót abból az üvegbıl. Utána vegyél magadra pizsamát. Egy tengerbiológus viseljen pizsamát éjszaka. – Jól megdörgöltem a fejem a törülközıvel. Az se árt, ha a tengerbiológus nem úgy néz ki, mint aki éjfélkor fogott neki hajat mosni. – Nem sok mesélnivalóm van, és jót nem mondhatok. Felhajtottam a hatalmas adag scotchot, ami Hunslett jóvoltából került a poharamba. Olyan íze volt, amilyennek a scotchot érzed, ha órákon át úsztál és eveztél, s kis híján egy hajó fedélzetén hagytad a fogadat. – Gond nélkül odajutottam. Szürkületig a Carrara-fok mögött rejtıztem, aztán kieveztem a Bogha Nuadh-hoz. A csónakot itt hagytam, víz alatt úsztam egészen a Nantesville faráig. A nevet és a lobogót megváltoztatták, az egyik árboc eltőnt, az egykor fehér felépítmény most szürke, de a Nantesville volt az. Nem mondom, hogy gyerekjáték volt odajutni. Dagály kezdete volt, fél óráig úsztam az áramlat ellenében. – Azt mondják, ott a legveszélyesebb az egész nyugati parton. Még Coirebhreachannél is rosszabb. – Ezt tanúsíthatom. Tíz percig ejtıztem a hajótest mellett, mire sikerült annyi erıt összeszednem, hogy fel tudjam húzni magam a kötélen. – Nem vártad meg, hogy besötétedjen? – Már félhomály volt. Emellett – tettem hozzá keserően – a normális emberek nem tételeznek fel bizonyos dolgokat a kevésbé normálisakról. A legénységi szálláson kéthárom ember lézengett. Keretlegénység van rajta csupán, összesen hét-nyolc ember. Az igazi legénység szırén-szálán eltőnt. – Nyomukat se láttad? – Nem. Hogy halottak-e vagy sem, azt nem tudom, az viszont biztos, hogy eltőntek. A szerencse nem volt végig velem. Amikor elhagytam a szállást, elhaladtam valaki mellett. Másfél méternyire se volt tılem. Intettem neki, morogtam valamit, mire ı válaszolt, nem értettem, hogy mit. Követtem, vissza a legénységi szállásra. Az étkezdébıl telefonált valakinek. Izgatott hangon azt közölte az illetıvel, hogy a Nantesville legénységének egy tagja elrejtızhetett, és most meg akar szökni. Nem tudtam megállítani, arccal az ajtó felé állt, és fegyver volt nála. Sietnem kellett. A híd felé mentem... – Mi? Amikor tudtad, hogy felfedeztek? Mr. Calvert, ki kell vizsgáltatnod a fejedet. – Arthur bácsi nem fog ennyire finoman fogalmazni. Egyébként ez volt az egyetlen alkalom, amikor kockáztattam. Még jó, hogy rajtam volt a kabát és a nadrág, különben nem késett volna ennyit a reakciója, hanem rögtön rostává lyuggat. A híd felé menet találkoztam egy másik pofával is, gond nélkül elsétáltam mellette. Gondolom, még a csendes riadó elıtt lejött a hídról, ezért nem tudta, hogy nyitva kellene tartania a szemét. A hídnál nem álltam meg, elırementem az orrba, és elrejtıztem a csörlıkabinban. Mintegy tíz percen át nagy nyüzsgés volt a híd környékén, aztán hallottam, hogy a tat felé távolodnak. Azt hitték, még mindig a szálláson vagyok. Benéztem a híd felépítményének az összes kabinjába. Egyetlen tisztet sem találtam. Az egyikben, azt hiszem, a gépészmérnöké lehetett, szét volt törve a bútorzat, és a szınyegen vérfoltokat láttam. A mellette lévı, a kapitány kabinja, vöröslıtt a vértıl. – Pedig meg volt mondva nekik, hogy ne tanúsítsanak ellenállást.

– Tudom. Aztán megtaláltam Bakert és Delmontot. – Megtaláltad ıket... – bámulta mereven a poharát Hunslett. – Delmont az utolsó pillanatban megpróbálhatott segítséget kérni. Ez azt jelenti, hogy leleplezıdtek. A rádiószobában döfték hátba, egy vésıvel, aztán a szomszédos helyiségbe vonszolták. Késıbb bement Baker is a rádiószobába. Tiszti ruha volt rajta; talán így akart egy kis idıt nyerni. A kezében volt a Peacemakere, de mind Baker, mind a fegyvere csöve rossz irányba néztek. Ugyanazt a vésıt kapta a hátába. Hunslett töltött magának egy újabb adagot, egy sokkal nagyobbat. Nem volt egy italozó típus, de most egyetlen hajtásra, szemrebbenés nélkül felhajtotta a scotch felét. – Szerencséd, hogy élve kijutottál – mondta rekedt hangon. Baker és Delmont viszont meghalt. Tudtam, hogy Hunslett engem hibáztat, azt is tudtam, hogy London ugyancsak hibáztatni fog. Én is hibáztattam magam. Nem azért, mert ennyire igazságos vagyok, csak nem volt más, akit a történtek miatt okolhattam volna. – Arthur bácsi... – mélázott Hunslett. – Nem gondolod, hogy... – A pokolba Arthur bácsival. Kit érdekel Arthur bácsi? Mondd, mégis hogy ereznéd magad a bırömben? – Egy pillanatra mintha egy arckifejezés árnyéka suhant volna át Hunslett arcán. Ritkán történt ilyen, ahogyan az is, hogy belekevertem volna az érzelmeimet a munkába. – Nem errıl beszéltem. Sikerült azonosítani a hajót a Nantesville-ként, ismerjük a nevét és a lobogóját. Apropó, mi is a neve? – Alta Fjord. Norvég. Nem mintha számítana. – De számít. Rádiózunk Arthur bácsinak... – Azt akarod, hogy hallgatóval a fejünkön találjanak ránk? Megırültél? – Átkozottul biztos vagy benne, hogy jönni fognak. – Tudom, hogy jönni fognak. Te is tudod. Azt mondtad. – Én csak egyetértettem veled abban, hogy itt fognak keresni, ha fognak. – Fognak. Te jó ég, ember, ezek azt hiszik, hogy órákig a hajón voltam. Megszerezhettem a neveiket és egyéb adataikat. Valójában egyiküket sem sikerült azonosítanom, a nevek pedig vagy jelentenek valamit, vagy nem. İk azonban ezt nem tudják. Valószínőleg abban a hitben vannak, hogy máris mindent kitálaltam az Interpolnak. Lennie kell köztük jó néhány priuszosnak, túl jók ahhoz, hogy “ártatlan” kezdık legyenek. Biztosan akad néhány ismert pofa köztük. – Ha már, tegyük fel, kitálaltál, akkor minek jönnek? Már úgyse tehetnek semmit. – De igen. Eltüntetik az egyetlen szemtanút. A vallomásom nélkül a vádak fabatkát sem érnek. – Mégiscsak jobb lenne elıszedni azokat a pisztolyokat. – Nem. – Gondolj Bakerre és Delmontra. – Mást se teszek. Ha akarsz, még elmehetsz. Óvatosan az asztalra tette a poharát. Nagyon elengedte magát ezen az éjszakán, tíz percen belül már a második árnyékot láthattam végigsuhanni arcán. Nem volt valami biztató. Aztán Hunslett ismét felemelte a poharát, s elvigyorodott. – Nem tudod, mit beszélsz – mondta jóindulatúan. – A nyakad... ez történik, ha megszorongatják azt a helyet, ahol a vér a fejbe áramlik. Arra se lenne erıd, hogy egy plüssmacit a földre győrj. Ki fog vigyázni rád, ha rosszalkodni kezdenek? – Sajnálom. – Tényleg sajnáltam. Az elmúlt tíz év alatt, amióta ismertem, úgy tíz alkalommal dolgoztam együtt Hunslet-tel, ostobaság volt így beszélnem vele. Egyvalami volt csak, amire Hunslett nem lett volna képes: magára hagyni az embert, ha bajban van. – Mit akartál Arthur bácsival? – Hiszek neked. Ja, igen. Tudjuk, hol van a Nantesville. A bácsikánk ideküldhetne

egy radarral felszerelt hajót, hogy... – Csak azt tudjuk, hol volt. Felszedték a horgonyt, amikor eljöttem. Hajnalig kétszáz kilométert is megtehetnek, bármelyik irányban. – Elmentek? Elijesztettük ıket? Ezt imádni fogják Londonban! – Leült, rám nézett. – Viszont ismerve a hajó új külsejét... – Mondtam már, hogy ez nem számít. Holnap már egészen másképpen fog kinézni. A Hokomaru Yokohamából, zöld hajótesttel, japán lobogóval, módosított árbocokkal. – Légi keresés?! – Mire megszerveznék, félszázezer négyzetkilométernyi területet kellene lefedniük. Hallottad az elırejelzést. Alacsony felhırétegekre lehet számítani. Ez azt jelenti, hogy a belátható terület mintegy kilencven százalékkal kisebb lenne, mint szép idı esetén. A rossz látási viszonyokról, az esırıl nem is szólva. Nem tudnák azonosítani a hajót. Vagy ha mégis, mit tehetnének? Beintene nekik egyet a pilóta? Ezért kár pazarolni az üzemanyagot. – A haditengerészet. Megadnák a hajó pozícióját a haditengerészetnek. – És ık honnan küldenének hajót? Nem sok hajója maradt a haditengerészetnek, különösen ezen a környéken nem. De ha el is kapná a Nantesville-t egy hadihajó, mit tehetne vele? Elsüllyesztené egy ágyúsortőzzel? A hajóőrbe zárt legénységgel együtt? Nem tartom valószínőtlennek, hogy oda zárták a Nantesville igazi legénységét. – Egy rohamosztag? – Miközben ugyanez a legénység a fedélzeten sorakozik, arccal Imrie kapitány pisztolyának és még vagy hét géppisztolynak? – Felveszem azt az átkozott pizsamát – tört meg végleg Hunslett. Az ajtóban megállt, hátrafordult. – Ha a Nantesville elment, akkor ki fog meglátogatni minket? Erre gondoltál? – Nem. – Na látod, ezt nem hiszem. Hajnali négy után húsz perccel értek hozzánk. Nagyon fegyelmezetten, hivatalosan és törvénytisztelıén viselkedtek, negyven percig idıztek a hajónkon, és amikor elmentek, még mindig nem voltam egészen biztos benne, hogy a mi embereink voltak. Hunslett bejött a fülkémbe – ami egyébként a hajóorr közelében volt, a jobb oldalon –, felkapcsolta a villanyt, és megrázta a vállamat. – Ébredj – mondta jó hangosan. – Gyerünk, ébredj. Egy szemlehunyásnyit se aludtam, de senki nem mondta volna meg, hogy nem a legédesebb álmomból ébresztettek fel. Ásítoztam, morogtam, forgattam a szemem – s közben Hunslett mellett az ajtó felé lestem. Ha állt is odakint valaki, nem mutatta magát. – Mi az? Mi van? – kérdeztem ingerülten. Mit akarsz? Hajnali négy van. – Hogy mit akarok, azt ne tılem kérdezd felelte sértıdötten Hunslett. – A rendırség van itt. Gyere fel a fedélzetre. Azt mondják, sürgıs. – A rendırség? Mit kereshetnek itt? – Mondom, hogy ne tılem kérdezd. Inkább siess. Várnak. – A rendırség a mi hajónkon? El sem tudom képzelni... – Az isten szerelmére, térj hát magadhoz. Hány pohárral gurítottal le lefekvés elıtt? Rendırök. Ketten, és két vámtiszt. Sürgıs a dolog, azt mondták. – Ajánlom is, hogy az legyen, ha már hajnalok hajnalán zaklatják az embert. Mégis, mit képzelnek, mik vagyunk mi? Szökött vonatrablók? Nem mondtad nekik, kik vagyunk? Jól van, jól van. Megyek. Hunslett kiment, és fél perccel késıbb én is a szalonban voltam. A négy férfi – két rendır és két vámtiszt, ahogy Hunslett mondta –, nem tőnt veszélyes gazfickónak, bár

az ilyesmit sose lehet ránézésbıl tudni. Az idısebb, testesebb rendır felállt a kanapéról. Végigmért, tekintete az asztalon álló, csaknem üres whiskysüvegre vándorolt, aztán ismét rajtam kötött ki. Láttam rajta, nem szereti a gazdag jachttulajdonosokat. Nem szerette azokat sem, akik túl sokat isznak esténként, és másnap vörös szemmel, kócosán, poshadt mosogatórongyként ébrednek. És fıként nem szerette az olyan gazdag jachttulajokat, akik lángvörös, hernyóselyem pizsamát viselnek, hozzá illı, hanyagul a nyakba kötött és a gallér alá győrt, kasmírmintás kendıvel. Én sem szerettem ezeket a dolgokat, fıleg a kendıt nem, bár kétségtelenül illett a jachthoz, de valamivel mégiscsak el kellett rejtenem a kentaurral történt megismerkedésem nyomait. – Ön ennek a hajónak a tulajdonosa, uram? – kérdezte az ırmester. Hamisítatlan, illemtudó, nyugat-felföldi akcentussal beszélt, azt viszont határozottan érezni lehetett, hogy nehezen jön nyelvére az “uram”. – Ha esetleg megmondaná nekem valaki, miért kellett kirángatni engem az ágyból az éjszaka kellıs közepén – mondtam kellemetlenül –, talán hajlandó lennék válaszolni a kérdésre, de az is lehet, hogy nem. Egy jacht ugyanúgy magánterület, mint egy ház, ırmester. Házkutatási paranccsal kell rendelkeznie ahhoz, hogy feltehesse a lábát a fedélzetre. Vagy nem ismeri a törvényt? – Ismeri a törvényt – válaszolt helyette az egyik vámtiszt. Alacsony, sötét figura volt, hajnali négykor simára borotvált arccal, rábeszélı, nem felföldi hanggal. – Legyen megértı. Nem az ırmester munkája, mi keltettük fel hajnalok hajnalán. İ csak szívességet tesz nekünk. Meg se hallottam. – Az éjszaka közepén járunk, egy elhagyatott skót kikötıben. Hogy erezné magát a helyemben, ha négy idegen férfi jönne fel a hajójára az éjszaka közepén? Még nem is igazolták magukat. – Ha azok, akiknek hiszem ıket, és én az vagyok, akit keresnek, soha nem beszélnék így velük, morfondíroztam. Egy ártatlan ember viszont igen. – Módjukban áll igazolni magukat? – Méghogy én igazoljam magam? – döfött át jeges tekintettel az ırmester. – Nekem nem kell igazolnom magamat. MacDonald ırmester. Nyolc éve vagyok Torbay rendırfınöke. Kérdezzenek meg bárkit Torbayben. Engem mindenki ismer. – Ha tényleg az volt, akinek állította magát, én voltam az elsı ember, aki arra kérte, hogy igazolja magát. Az ırmester intett a mellette ülı rendırnek. – MacDonald közrendır. – A fia? – Ha a név nem is, a hasonlóság igazi volt. – A fiú az atya nyomdokába lépett? – Nem tudtam, higgyek-e neki, vagy nem, de már így is épp eleget piszkálódtam. Ideje volt felengedni egy kissé. – És önök? – fordultam a vámtisztek felé. – Ha nem tévedek, nincs szükségük házkutatási parancsra. Oda mennek, ahova akarnak, azt néznek meg, amit akarnak, senkitıl nem kell engedélyt kérjenek. Irigylik is ezért a vámosokat a rendırök. Nem igaz? – Nem, uram. – A fiatalabbik vámtiszt válaszolt, egy középmagas, szıke, kissé túlsúlyos fiatalember, aki belfasti akcentussal beszélt. Akárcsak társa, kék felöltıt, csúcsos sapkát, barna kesztyőt, élesre vasalt nadrágot viselt. – Nem szoktunk irigykedni egymásra. Szeretünk együttmőködni. És mindig engedélyt szoktunk kérni, mielıtt cselekednénk. – Most arra szeretnének engedélyt kérni tılünk, hogy átkutathassák a hajót? – kérdezte Hunslett. – Igen, uram. – Miért? – kérdeztem én zavartan. Most nem játszottam, tényleg nem tudtam, mire véljem az egészet. – Hallhatnánk egy indokot? – Természetesen, uram – felelte majdhogynem esedezve az öregebbik vámtiszt. –

Tegnapelıtt este Ayrshire mellett feltartóztattak egy teherautót, és elrabolták a tizenkétezer fontot érı árut. Információink szerint egy kisebb hajóra szállították át a zsákmányt. Úgy hisszük, észak felé jöttek. – Miért? – Sajnálom, uram, de nem árulhatom el. Bizalmas adat. Ez a harmadik kikötı és a tizenharmadik hajó, lorbayben a negyedik, amit felkerestünk az elmúlt tizenöt órában. El tudja képzelni, mennyire örülünk mi is ennek a munkának. – És végigkutatnak minden hajót, ami délrıl jött, vagy legalábbis feltételezhetı, hogy délrıl jött. Vagyis az újonnan érkezett hajókat. Gondoltak arra, hogy lopott árut szállító hajóval csak egy bolond merészkedne át a Crinan-szoroson? Ha egyszer oda bement, csapdába kerül. Tehát a Kintyre-hegyfokot megkerülve kellett jönniük. Mi tegnap dél óta itt vagyunk. Nagyon gyors hajó kellene ahhoz, hogy valaki ennyi idı alatt azon az úton ideérjen. – Az önöké épp elég gyors, uram – szólalt meg MacDonald ırmester. Eltőnıdtem, hogy a fenébe lehetséges, hogy a Hebridáktól a kelet-londoni dokkokig minden egyes rendırırmesternek ugyanaz a faarca, fakó hangja és hideg tekintete van. Bizonyára az egyenruha teszi, szögeztem le magamban. Szóra sem méltattam az ırmestert. – Mit... khm... loptunk volna el? – Vegyszereket. Egy I.C.I, teherautót raboltak ki. – Vegyszerek? – Hunslettre pillantottam, elvigyorodtam, aztán visszafordultam a többiek felé. – Vegyszereket keresnek? Tele vagyunk velük. De nem érnek tizenkétezer fontot, attól tartok. Zavart csend következett, végül MacDonald megkérdezte: – Megmagyarázná ezt, uram? Rágyújtottam egy cigarettára. – Ez a hajó állami tulajdon, MacDonald ırmester – feleltem, élvezve, hogy fölénybe kerültem. Azt hittem, látták a zászlót. Mezıgazdasági és halászati minisztérium. Tengerbiológusok vagyunk. A hátsó kabin egy komplett úszó laboratórium. Látja a könyvtárunkat? – mutattam a szakkönyvektıl roskadozó polcokra. – És ha még mindig maradtak volna kétségei, adhatok két telefonszámot, egy glasgow-it és egy londonit. İk kezességet vállalnak értünk. Vagy hívja a Crinanöböl zsilipırét. Az elızı éjszakát ott töltöttük. – Igen, uram. – A hatás, amit szavaim gyakoroltak az ırmesterre, egyenlı volt a nullával. Hol járt a csónakjával ma este? – Hogy mondja, ırmester? – Tegnap délután öt körül látta valaki, hogy ön egy fekete gumicsónakban elhagyta ezt a hajót. – Hallottam már jeges ujjakról, melyek az ember hátgerincén zongoráznak, de ebben a pillanatban az enyémen nem ujjak futkorásztak, hanem egy százlábú hótól csatakos bakancsai. – Kiment a tengerszorosba. Mr. McIlroy, a postamester látta önt. – Nem akarom kétségbevonni egy tisztes polgár szavahihetıségét, de biztosan részeg volt. – Mulatságos, egy jeges érzés így meg tud izzasztani valakit. – Nincs fekete gumicsónakunk, soha nem is volt. Vegye csak elı a nagyítóját, ırmester, és ha talál valahol egy gumicsónakot, a magáé lehet a másik is, a Firecrest egyetlen csónakja. A faálarc megreccsent. Az ırmester már nem volt olyan biztos a dolgában. – Tehát azt állítja, nem járt kinn? – Nem, ezt nem mondtam. Kimentem, a saját, fából készült csónakunkkal. A Garve-sziget sarkánál voltam, mintákat győjtöttem a szoros vizébıl. Ha akarja, megmutatom ıket, a laboratóriumunkban vannak. Nem üdülni jöttünk ide, tudja. – Ne értsen félre, kérem. – Már nem a plutokrata voltam, hanem a dolgozó osztály

tagja. – Mr. McIlroy szeme már nem a régi, és különben is, a nyugvó nap ellenében minden fekete színőnek látszik. Ön nem az a fajta ember, meg kell mondanom, akibıl kinézném, hogy képes lenne elvagdosni a telefonvezetékeket, melyek összekötik a szigetet a Felfölddel. A százlábú ismét sétálni kezdett a hátamon, ezúttal gyors galoppban. Elvágva a Felföldtıl. Milyen jól jöhet ez valakinek. Merthogy nem a jóságos atyaúristen vágta el ıket, az biztos. – Azt gondolja, ha jól értem, ırmester... azzal gyanúsít... – Nem kivételezhetünk, uram. – A derék, öreg MacDonald közel állt ahhoz, hogy mentegetızni kezdjen. Immár nemcsak dolgozó ember voltam, hanem a kormánynak dolgozó ember. Márpedig, ugyebár, a kormányunknak dolgozó ember az, ipso facto, csak tiszteletre méltó, feddhetetlen erkölcső ember lehet. – De azért nem sértjük meg, ha körülnézünk egy kicsit? – A sötét hajú vámtiszt még nagyobb zavarban volt, mint az ırmester. – Nem önök az útonállók, ezt személy szerint biztosra veszem, de tudja, ha kiderülne, hogy egy ilyen fontos ügyben megszegtük a szabályzatot, az az állásunkba kerülne. Formalitás az egész... – Isten ments, hogy miattunk veszítsék el a kenyerüket, Mr.... – Thomas. Köszönjük. A hajójuk papírjai? Láthatnánk ıket? Ah, köszönöm. – Átnyújtotta ıket a fiatalabbik vámosnak. – Lássuk csak. Igen, a kormányház. Használhatná Mr. Durran a kormányházat, hogy másolatokat készítsen ezekrıl az okmányokról? Öt percig se tart az egész. – Hogyne. De nem lenne itt kényelmesebb? – Modern idıket élünk, uram. Fotografikus módszerrel másolunk, amihez sötétségre van szükség. Öt perc az egész. Kezdhetnénk mi addig a laborban? Azt mondta, formalitás az egész. Ehhez képest Durrannel, aki öt perc alatt valóban végzett a kormányházban, olyan alaposan átkutatták a hajót, mintha nem kevesebbet, mint a Koh-i-noort keresték volna. A laborban minden egyes mechanikus és elektromos berendezés rendeltetését el kellett magyaráznom nekik; benéztek minden egyes szekrénybe és fiókba, a taton lévı raktárhelyiségben megmozgattak minden kacatot, még a hátsó toalettet is ellenırizték. Pedig ha valahova, oda biztosan nem dugtam volna a Koh-i-noort. A legtöbb idıt a gépteremben töltötték. Volt mit látniuk. Két darab száz lóerıs dízelmotor, egy dízelgenerátor, a rádió generátora, hideg- és melegvíz-pumpák, a központi főtés kazánja, hatalmas üzemanyag- és víztartályok, kétsornyi akkumulátor – mind vadonatúj. Thomast különösen az akkuk érdekelték. – Rengeteg tartalékja van, Mr. Petersen – jegyezte meg. Közben megtudta a nevemet is, bár nem azt, amelyiket születésemkor szereztem. Minek ennyi energia? – Ennyi? Bárcsak fölöslegünk lenne belıle. Maga szerint el lehet indítani két ekkora motort kézzel? Nyolc villanymotorunk van a laborban, amiket csak akkor használunk, ha a hajó áll. Ilyenkor pedig, ugyebár, az ember nem járatja a motorokat csak azért, hogy a generátor áramot termeljen. Aztán ott vannak a vízpumpák, a radar, a rádió, a robotkormányos, a horgonycsörlı, a csónak csörlıje, a hanglokátor, a navigációs világítás... – Meggyızött, meggyızött. – Már egészen barátságos volt a pasas. – Nem igazán értek a hajókhoz. Menjünk elıre, rendben? Az inspekció további része, különös módon, nem tartott sokáig. A szalonba érve azt láttam, hogy Hunslettnek sikerült Torbay belügyi erejére erıltetnie a Firecrest vendégszeretetét. MacDonald ırmester, ha nem is derült jókedvre, sokkal emberibb volt, mint amikor a fedélzetre tette a lábát. MacDonald közrendır már nem tudott így feloldódni, határozottan komor volt. Talán nem értett egyet azzal, hogy apja potenciális bőnözıket emberként kezel.

Ha a szalon átvizsgálása felületes volt, akkor a két elülsı kabinét hanyagnak kell neveznem. – Sajnálom, hogy kissé nyers voltam, uraim mondtam, miután visszatértünk a szalonba –, de nem szeretem, ha megzavarnak álmomban. Megkínálhatom önöket egy itallal, mielıtt elmennek? – Nos – mosolygott Thomas –, én se akarok faragatlan lenni. Köszönöm, elfogadjuk. Öt perccel késıbb elmentek. Thomas még csak a kormányház felé se nézett – Durran már járt ott. Vetett egy gyors pillantást a fedélzeten lévı fémládák egyikének a belsejébe, a többire azonban rá sem nézett. Tiszták voltunk. Jól nevelt emberek módjára elköszöntünk egymástól, és a négy férfi átszállt a motorcsónakba. A sötétben még a formáját se tudtam kivenni, a motor dübörgése azonban tekintélyes teljesítményrıl árulkodott. – Különös – mondtam Hunslettnek. -Mi? – A motorcsónak. Láttál valamit belıle? – Hogyan láthattam volna? – felelte ingerülten Hunslett. İ is kialvatlan volt, akárcsak én. Koromsötét van. – Épp errıl beszélek. Diszkrét világítás a kormányházban, semmi több. Se fedélzeti világítás, se navigációs lámpák. – MacDonald ırmester már nyolc éve vigyázza ennek a kikötınek a békéjét. Te sötétedés után csak lámpafénynél tudsz eligazodni a nappalidban? – Nem, csakhogy az én nappalimban nem ring húsz jacht és halászbárka a hullámok tetején, s a szél és az árapály nem módosítja az utamat, amikor “átkelek” a szobán. A kikötıben csupán három hajónak van horgonyzólámpája, használniuk kell valamit, ha nem akarnak nekimenni a legközelebbi hajónak. Használtak is. A távolodó és gyengülı motorzaj irányában fénypászma döfte át a sötétséget. Egy öthüvelykes keresıreflektor, becslésem szerint. Fénye egy elıtte mintegy száz méterrel lévı kisebb jachtra vetült; a motorcsónak változtatott. Aztán a reflektor elkapott egy másik jachtot, mire a motorcsónak balra húzott, visszakerülve az eredeti irányba. – “Különös”, ezt a szót használtad – mormogta Hunslett. – A körülményeket tekintve, jobb szót nem is találhattál volna. És mit gondoljunk az állítólagos torbayi rendırfınökrıl és a fiáról? – Többet beszéltél az ırmesterrel, mint én. Amíg Thomasszal és Durrannel kint voltam. – Szeretném másképp látni – mondta látszólag logikátlanul Hunslett. – Megkönnyítené a helyzetet, bizonyos értelemben. De nem rajtam múlik. MacDonald egy igazi kopó, méghozzá a jobbik fajtából. Sok hozzá hasonlóval találkoztam már. Te is. – Nemcsak igazi rendır, hanem becsületes is – tettem hozzá. – Ha minket is sikerült félrevezetniük, nem csoda, hogy vele megtették. – Elmondanád ezt érthetıen is? – Thomas elárulta magát. Te nem hallhattad, a gépteremben voltunk. – Megborzongtam, talán a hideg éjszakai levegıtıl. – Nem tulajdonítottam különösebb jelentıséget a dolognak, mindaddig, míg fel nem tőnt, hogy nem szeretnék, ha felismernénk a motorcsónakjukat. Azt mondta: “Nem igazán értek a hajókhoz.” Nyilván úgy érezte, túl sokat kérdezett, és meg akart nyugtatni. Egy vámtiszt, aki nem ért a hajókhoz. Hajók fedélzetén töltik el a fél életüket, ismerik a vízi jármővek minden zegét-zugát, többet tudnak a hajókról, mint maguk a tervezık. És még valami. Nem tőnt fel, mennyire jól öltözöttek? Mintha a Carnaby Streetrıl kerültek volna ki a ruháik.

– Ritkán látni vámtiszteket olajfoltos kezeslábasban – jegyezte meg Hunslett. – Huszonnégy órája hordják azokat a ruhadarabokat. Ez a tizenharmadik hajó, amit átkutattak. A te nadrágod éle borotvaéles lenne ennyi munka és mozgás után? Vagy azok a nadrágok nem is olyan régen kerültek le egy vállfáról? – Mi mást mondtak még? Mit tettek még ezen kívül? – Hunslett olyan halkan beszélt, hogy hallhattam a tılünk már fél mérföldre lévı motorcsónak zúgását. Reflektora fényében feltőnt a rakpart. – Volt valami, ami szerfölött érdekelte ıket? – Minden érdekelte ıket. Várjunk csak egy percet, várjunk csak. Thomast zavarta, hogy ilyen sok akkunk van. – És az nem tőnt fel, milyen könnyedén szökkentek át vámtiszt barátaink a motorcsónakjuk fedélzetére? – Ezerszer megtették már. – Mindkettıjüknek szabad volt a keze. Nem cipeltek semmit. Valamit pedig kellett volna. – A másológépet. Öregszem. – A másológépet. A szıke fickó tehát nem másolgatott a kormányházban, hanem valami egészen mást mővelt. Berobogtunk az említett helyre. Hunslett kiválasztotta a legnagyobb csavarhúzót a hanglokátor mellıli szerszámos polcról, és se perc alatt leszerelte a rádió adó-vevınk homlokpaneljét. A doboz belsejét nézte vagy öt másodpercig, aztán engem ugyanennyi ideig, végül helyére tette a lemezt. Egyvalami most már biztos volt: hosszú ideig nem fogjuk hasznát venni a rádiónknak. Elfordítottam a fejem, az ablakon át az éjszakát bámultam. A szél erısödıben volt, az eddig fekete tenger kezdett sápadttá válni, ahogyan a tajtékzó hullámok egyre nagyobb számban masíroztak be délnyugat felıl; a Firecrest tiltakozóan tépdeste a horgonyláncot, akár egy megvadult ló. Reménytelenül fáradtnak éreztem magam – a szemem azonban még mőködött. Hunslett cigarettával kínált; nem kívántam a bagót, de azért elfogadtam. Ki tudja, talán még segíthet a fejtörésben. Ekkor kaptam el Hunslett csuklóját, és fordítottam magam felé a tenyerét. – Lám, lám – szólaltam meg. – Cipész maradjon a saját kaptafájánál. – Hogy mondod? – Csak egy rosszul alkalmazott, kicsavart mondás. Nem jut eszembe a megfelelı. Egy jó mesterember soha nem használja más szerszámait. Barátunknak, aki szétzúzta a lámpákat és a kondenzátorokat, gondolnia kellett volna erre. Nem csoda, hogy viszketett a nyakam, amikor Durran a közelben volt. Hogy vágtad meg magad? – Nem vágtam meg magam. – Tudom. Pedig látok egy vércsíkot a tenyereden. Peter Sellerstıl vette az óráit, nem is kellene csodálkoznom mindezen. Standard déli angol a Nantesville-en, északír a Firecresten. Kíváncsi lennék rá, hány akcentust tudna még elırázni a kabátujjából, akarom mondani, a hangszálai mögül. És én még túlsúlyosnak néztem. Észrevetted, hogy nem vette le a kesztyőjét, még iváskor se? – Én vagyok a világ legjobb megfigyelıje. Üss le egy bunkóval, és mindent észreveszek. – Mélyet sóhajtott. – Miért nem ütöttek le minket? De legalább téged, a koronatanút? – Lehet, hogy tényleg eljárt már felettünk az idı. Két oka is van annak, hogy nem tették. A rendırök jelenlétében csak akkor tehették volna, ha elıbb ıket is leütik. Egy rendırt azonban szántszándékkal csak egy ırült öl meg, márpedig ezekbıl a fiúkból nem a józan ész hiányzik. – Ha már errıl beszélünk, egyáltalán minek kellettek ide rendırök? – A tekintélyük miatt. A rendırök gyanú felett állnak. Ha egy egyenruhás rendır eléd dugja a fejét a hajólépcsı tetejérıl, nem fogod szemen szúrni egy szigonnyal,

még akkor se, ha a legmélyebb álmodból riasztott fel a motoszkálása. Ehelyett feltessékeled a fedélzetre. Másokat ledöfnél, különösen, ha olyan rossz a lelkiismereted, mint nekünk. – Talán, de lehetne vitatkozni rajta. És a második ok? – Nagy kockázat, kétségbeesett kísérlet volt ideküldeni Durrant. Látni akarták, felismeri-e valamelyikünk. – Miért nem voltak biztosak benne, hogy fel fogod ismerni? – Mielıtt rúgtam volna, rávillantottam az elemlámpát, de csak azért, hogy célba vehessem. Nem az arcára világítottam, hanem sokkal lejjebb. Ezt Durran is tudja, de ettıl még láthattam volna az arcát is. Éppen ezért akarták tudni, hogy felismerjük-e. Nem ismertük fel. Ha nem így történt volna, torkunk szakadtából a mellettük álló rendırökért kiáltottunk volna: ha ellenük vagyunk, akkor a rendırökkel vagyunk. Nem tettük. Meg se rebbent a szemünk, ami elégséges bizonyíték arra, hogy nem ismertük fel. Ha van olyan ember, aki ugyanazon az éjszakán viszontlátja két ismerıse gyilkosát – azt a gazfickót, aki ıt is majdnem megölte –, és még a szája széle se rándul, az elıtt leemelem a kalapomat. A közvetlen veszély tehát elmúlt, már nem olyan sürgıs hidegre tenni minket. Ha Durrant nem ismertem fel, akkor mást se ismertem fel a hajón, tehát nem tudok személyleírásokat adni az Interpolnak. – Ez azt jelenti, hogy fellélegezhetünk? – Bárcsak azt jelentené. Tudják, hogy mi vagyunk azok. – De éppen az elıbb mondtad, hogy... – Nem tudom, mibıl érzem ezt – szakítottam félbe türelmetlenül –, de tudom. Úgy kutatták át a Firecrest tatját, mint a lottózó, aki a nyertes szelvényt keresi a papírkosárban. Aztán a gépterem után hopp, egyszer csak már nem érdekelte ıket az egész. Legalábbis Thomast. Talált valamit. Láttad te is utána ıket. Ennél felületesebbek már nem is lehettek volna. – Az akkuk? – Nem. Kielégítette a magyarázatom. Hogy mi szúrt neki szemet, azt nem tudom, de érzem, hogy elcsíptek minket. – Vagyis vissza fognak térni. – Ahogy mondod. – Most már elıszedhetem a pisztolyokat? – Nem kell sietni. Biztosak akarnak lenni benne, hogy nem tudunk kommunikálni a világ többi részével. A Felföld felıl hetente kétszer jár ide egy hajó. Ma volt itt, ami azt jelenti, hogy három-négy napig nem számíthatunk rá. Az adóvevınk hasznavehetetlen. Feltéve, hogy nincsenek postagalambok Torbayben, mi az egyetlen lehetıségünk arra, hogy kommunikáljunk a világgal? – A Shangri-la. – A Shangri-la, a hozzánk legközelebb lévı jacht, hófehér volt, vadonatúj, harmincöt méter hosszú; kétlem, hogy a tulajdonosa markában a kifizetésekor egy cigarettára való visszajáró maradt volna negyedmillió fontból. – Lennie kell a fedélzetén egy jó pár ezer fontot érı berendezésnek. Rajta kívül talán még egy hajó van, amelyik elég nagy ahhoz, hogy adóvevı legyen a fedélzetén. A többieken legfeljebb rádióvevı van, vagy még az se. – És hány adó-vevı lesz mőködésben Torbay kikötıjében reggelre? – Egy – vágta rá Hunslett. – Egy. A barátaink gondoskodni fognak a többirıl. Gondoskodniuk kell. A legjobb az egészben, hogy mi tudunk ajándékukról, mégse figyelmeztethetünk senkit. Nem árulhatjuk el magunkat. – Nem irigylem a biztosítókat. – Hunslett a karórájára pillantott. – A legmegfelelıbb idıpont, hogy felébresszük Arthur bácsit. – Nem halogathatjuk. – Nem lelkesedtem érte, hogy beszélnem kell Arthur

bácsikánkkal. Hunslett magára öltött egy vastag kabátot, az ajtó felé indult, aztán megtorpant. – Gondoltam, sétálok egyet a fedélzeten. Míg te beszélsz vele. Sose lehet tudni. Elıtte azonban mégiscsak jó lenne elıszedni a pisztolyokat. Thomas azt állította, már ellenırizték a többi hajót, és MacDonald nem mondott neki ellent. Tehát Thomas valószínőleg nem hazudott. Lehet, hogy már egyetlen rádiót sem kell összetörniük Torbayben, és csak azért mentek el, hogy kitegyék a két rendırt. Ami azt jelenti, hogy bármikor visszajöhetnek. – Lehet. Azok a jachtok azonban kisebbek, mint a Firecrest. Csak egyiknek van külön kormányháza, a másik esetén az adó-vevınek a szalonban kell lennie. A legtöbb ilyen kis hajó tulajdonosa a szalonban alszik. Ahhoz tehát, hogy a rádiót tönkretegyék, elıbb le kell ütni a házigazdát. Ezt pedig nem tehették meg MacDonald jelenlétében. – Nyakadat tennéd erre? Mi van, ha az öreg MacDonald nem ment fel minden hajó fedélzetére? – Az én nyakam már nem sokat ér, ezt te is láthattad. De azért vegyük csak elı azokat a pisztolyokat. *** A Firecrest alig volt több háromévesnél. A southamptoni hajóépítı társaság és a tengerészeti rádiókészülékeket gyártó cég, melyek együttmőködésébıl létrejött ez a hajó, a legnagyobb titokban végezte a munkát, egy Arthur bácsi által elkészített vázlat alapján. Az ötlet azonban, bár ı ezt nem hangoztatta, valójában nem az Arthur bácsié volt. Az ihletet egy japán tervezéső, indonéz tulajdonban lévı halászhajó adta, mely motorhiba miatt szorult a maláj partok közelében tartózkodó brit hadihajó segítségére. A fregatt gépészmérnökének a figyelmét azonnal felkeltette a furcsa tény, hogy noha csak egy motor romlott el, a két motorral felszerelt halászhajó mégis mozgásképtelenné vált. A közeli vizsgálódás eredménye, eltekintve a ragyogó ötlettıl, amit Arthur bácsi nem habozott felhasználni, az lett, hogy a halászhajó legénysége még mindig egy szingapúri hadifogolytáborban vesztegelt. A Firecrest elsı három éve eseménydús, ámde dicstelen volt. Sokáig a Balti-tenger keleti felében cirkált anélkül, hogy bármilyen eredménye is lett volna otttartózkodásának, hacsak nem tekintjük eredménynek azt, hogy a memeli és leningrádi hatóságok, megelégelve a jelenlétét, persona non gratának nyilvánították a mindenkori legénységet, és hajóstul visszaküldték ıket Nagy-Britanniába. Arthur bácsi ırjöngött, fıként azért, mert be kellett számolnia az eredménytelen akció nem elhanyagolható költségeirıl egy szőkmarkú államtitkárnak. A vámırség csempészekre próbált vadászni vele, szintén eredménytelenül. Most végre elérkezett a nap, amikor igazolni látszott léte jogosultságát, amibıl következıen, ha a körülmények nem tesznek ellene, Arthur bácsi elégedett lehetett volna. Hogy mi tette egyénivé a Firecrestet? Két propellerje volt, és ennek megfelelıen két propellertengelye, de a kettıt ugyanaz a motor hajtotta. Két motorburkolat volt, persze, de csak egyetlen mőködı motor, ez azonban a légmodernebbek közé tartozott, és víz alatti kipufogószeleppel volt ellátva. A másik “motor” csak úgy nézett ki, mintha motor lett volna, valójában inkább egy hajtómő alakúra kiképzett fémláda volt. A felsı részét lecsavarozva egész tágas rejtekhely tárult az ember szeme elé. A tér nyolcvan százalékát egy hatalmas, önbizalom-gerjesztıén modern adóvevı foglalta él, mellyel az alumíniumárbocba rejtett húszméteres antennán keresztül, akár a Marsra is üzenetet küldhettünk volna: mint Thomas megfigyelte, elegendı energiatartalékunk volt ahhoz, hogy ezt meglehessük. Ezúttal, történetesen nem a Marsot akartam elérni, hanem Arthur bácsi knightsbridge-i házát, mely egyszerre otthona és irodája is volt.

Ami a fennmaradó húsz százalékot elfoglaló győjteményt illeti, ennek láttán még a Scotland Yard igazgatóhelyettesének, Arthur bácsi cimborájának is feje búbjáig szaladt volna a szemöldöke. Akadt ott néhány használatra kész, amatolt tartalmazó pokolgép, vákuumtappancsos rögzítıvel felszerelve – hogy a használatuk minél kényelmesebb legyen –, álkulcsok minden mennyiségben, lehallgatókészülékek – ezek közt volt egy olyan is, amit légpisztolyból lehetett kilıni –, ezenkívül italba való altatótabletták és négy pisztoly, a hozzájuk való töltényekkel együtt. A pisztolyok közül kettı Lüger volt, kettı 4,25 mm-es német Lilliput – utóbbi a legkisebb, de még mindig hatásos fegyver a piacon. A Lilliput egyik legfıbb erénye az, hogy hordozója gyakorlatilag bárhová elrejtheti a személyén, akár a kabátujjába is – feltéve, hogy nem a Carnaby Streeten szabták a zakóját. Hunslett leemelte az egyik Lügert a tartókampójáról, ellenırizte a tárát, s azzal ki is ment. Nem mintha máris léptek zaját vélte volna hallani a fedélzetrıl – nem akart jelen lenni, amikor Arthur bácsi jelentkezik. Nem hibáztattam. Legszívesebben én se maradtam volna a rádió mellett, de valakinek mégiscsak beszélnie kellett az öreggel. A legközelebbi akkumulátor két pólusára biggyesztettem a rádió tápvezetékének a krokodilcsipeszeit, fülemre kanyarítottam a fejhallgatót, feszültség alá helyeztem a készüléket, benyomtam az automatikus hívójel gombját, és vártam. Nem kellett behangolni a készüléket, állandóan ugyanarra a VHF frekvenciára volt állítva – egy olyan sávra, amit rádióamatır-adásra csak akkor használhatott volna, ha utána más hobbit akar választani magának. A vételt jelzı vörös lámpa felizzott. A varázsszem segítségével élesre állítottam a vételt. – KEffekt állomás – jött be egy hang. – Itt a KEffekt állomás. – Jó reggelt. Itt Caroline. Beszélhetnék a diszpécserrel? – Várna, kérem? – Ez azt jelentette, hogy Arthur bácsi még ágyban van. Arthur bácsi sohasem volt az ágyból kipattanás mővésze. Három perc telt el, mire a fejhallgató ismét életre kelt. – Jó reggelt, Caroline. Itt Annabelle. – Jó reggelt. A helyzetem 481, 281. – Hiába keresnéd ezeket a koordinátákat egy katonai térképen, féltucatnyi olyan térkép ha van, amelyiken léteznek. Viszont egyik Arthur bácsi tulajdonában volt, és én is rendelkeztem egy példánnyal. Rövid szünet következett, aztán: – Megtaláltam, Caroline. Hallgatom. – Ma délután rábukkantam az eltőnt hajóra. Hét-nyolc kilométerre lehet ide, északnyugatra tılem. Sötétedés után sikerült felosonnom a fedélzetére. – Mit tett, Caroline? – Felmentem a fedélzetére. A régi legénység hazament, új emberek vannak. Jóval kisebb csapat. – Találkozott Bettyvel és Dorothyval? – Dacára annak, hogy mindkettınk fejhallgatójába kóder és dekóder volt beszerelve, ami lehetetlenné tette a lehallgatásunkat, Arthur bácsi ahhoz is ragaszkodott, hogy virágnyelvet és kódneveket használjunk. Nıi keresztneveket kaptunk mindannyian, ıt is beleértve, úgy, hogy azok kezdıbetői megegyeztek a valódi keresztnevünk kezdıbetőjével. Arthur bácsi Annabelle volt, én Caroline, Baker volt Betty, Delmont Dorothy, Hunslett pedig Harriet. Úgy hangzottak, mint egy sor hurrikánnév. – Igen. – Mély lélegzetet vettem. – Többé nem fognak hazamenni, Annabelle. – Nem fognak többé hazajönni – ismételte meg mechanikusan, aztán olyan sokáig nem szólt, hogy már azt hittem, megszakadt a kapcsolat. Amikor végre megszólalt, a hangja fakó volt, és nem csak szó szerint távolról jövı. – Én figyelmeztettem, Caroline.

– Igen, Annabelle, figyelmeztetett. – És a hajó? – Elment. – Merre? – Nem tudom. Eltőnt. Északra ment, feltételezem. – Északra, feltételezi... – Arthur bácsi sohasem emelte fel a hangját, most is ugyanolyan higgadtan és személytelenül folytatta, mint mindig, tehetetlen dühét azonban elárulta az, hogy teljesen megfeledkezett a maga felállította körülírási szabályról. – Északra, de hova? Egy eldugott fjordba? Hogy végrehajtsanak egy szállítmányátrakodást valahol az Atlanti közepe és a Barents-tenger közt elterülı egymillió négyzetkilométeren? Nyomukat vesztette! Annyi idı, szenvedés, tervezés, kiadás, és maga nyomukat vesztette! – Legalább ezt a tervezést kihagyhatta volna, az én szellemi termékem volt az egész. – És Betty meg Dorothy? – Úgy tőnt, visszanyerte az önuralmát. – Igen, Annabelle, nyomukat vesztettem. – Én is éreztem magamban a lassan feltörı indulatot. – És van még ennél is rosszabb hírem, ha kíváncsi rá. – Hallgatom. Elmondtam neki a többit is. A végén így szólt: – Értem. Elvesztette a hajót. Elvesztette Bettyt és Dorothyt is. Most pedig a barátaink tudnak magukról, hiába minden eddigi elıvigyázatosság. – Szünet. – Ma este kilencre várom az irodámba. Utasítsa Harrietet, hogy vigye vissza a támaszpontra a hajót. – Igen, uram. – A pokolba az Annabelle-lel. Számítottam rá, hogy ez lesz. Csıdöt mondtam.. Csalódást okoztam önnek. Ki vagyok tehát rúgva. – Ma este kilenckor, Caroline. Várni fogom. – Hosszú várakozásra számítson, Annabelle. – Ezt meg hogy értsem, Caroline? – Ha Arthur bácsinak lett volna halk, fenyegetı hangja, akkor ezt halk, fenyegetı hangon kérdezte volna. De mivel nem volt neki ilyen, fakó, monoton hangján beszélt. Azért így is épp elég hatásos volt. – Errefelé nem jár repülı, Annabelle. A postahajó legközelebb négy nap múlva jön ide. Az idıjárás egyre rosszabb, nem kockáztatnám a hajónk épségét azzal, hogy megpróbálom megközelíteni a szárazföldet. Itt ragadtunk, attól tartok. – Ennyire naivnak néz? – Most már tényleg dühös volt. – Szálljon partra reggel. Egy helikopter fog magáért menni délben. Este kilenckor legyen az irodámban. Ne várakoztasson meg. Hát így álltunk. Egy utolsó próbálkozást azért nem hagyhattam ki. – Nem kaphatnék huszonnégy órát, Annabelle? – Most már kezd nevetséges lenni, én pedig csak az idımet vesztegetem. Viszlát. – Könyörgök, uram. – Ennél azért gerincesebbnek tartottam. Viszlát este. – Viszlát. Lehet, hogy egyszer majd viszontlátjuk egymást, bár nem tartom valószínőnek. Azért viszlát. Kikapcsoltam a rádiót, rágyújtottam egy cigarettára, és vártam. Fél perc se telt bele, adást jelzett a lámpa. Vártam még egy fél percet, majd visszakapcsoltam a készüléket. Sose voltam ennél nyugodtabb. A kocka el volt vetve, most már minden mindegy volt. – Caroline? Maga az, Caroline? – Mintha nyugtalanság érzıdött volna a hangjából. Ez valami egészen új volt tıle. – Igen. – Mit mondott? A végén? – Viszlát. Azt mondta, viszlát, én is azt mondtam.

– Ne tréfálkozzon velem, Caroline! Azt mondta... – Ha tényleg látni akar ma este, akkor adjon fegyveres ırt a helikopter pilótája mellé. Remélem, elég jók lesznek, mert van egy Lügerem, és én is elég jó vagyok a tőzharcban. Tudja jól, hogy nincs olyan bíróság, amelyik vádat emelne ellenem azért, mert magánemberként védekezni próbáltam fegyveres támadók ellen. Márpedig ettıl a pillanattól fogva magánember vagyok, többé nem állok az ön alkalmazásában. A szerzıdésem értelmében bármelyik pillanatban kiléphetek. Baker és Delmont nem az ön barátai voltak, hanem az enyéim, és a felelısség nem egyedül engem terhel, ugyanis valakinek jóvá kellett hagynia a tervemet. Most pedig nem akar egy utolsó esélyt adni arra, hogy megfizethessek a gyilkosoknak. Szóval, viszlát. – Várjon csak egy percet, Caroline – mondta szinte mézesmázosan. – Nem kell ennyire mellre szívni a dolgot. – Kétlem, hogy bárki is beszélt volna már így azelıtt Sir Arthur Arnford-Jason ellentengernaggyal, de ıt ez, a jelek szerint, nem igazán zavarta. Nem, mert ravasz és hihetetlenül gyors esze végigjátszotta az összes lehetıséget, s arra a következtetésre jutott, hogy szüksége van rám. – Gondolom, nem csak azért akar ott maradni, hogy Bakert és Delmontot sirassa. Készül valamire. – Igen, uram, készülök valamire. – Csak tudtam volna, mire. – Kap tılem huszonnégy órát, Caroline. – Negyvennyolcat. – Negyvennyolcat. Utána visszatér Londonba. Megígéri? – Megígérem. – És Caroline! – Uram? – Nem szeretem az effajta beszédet. Remélem, nem ismétlıdik meg. – Nem fog megismétlıdni, uram. Bocsásson meg, uram. – Negyvennyolc óra. Jelentsen nekem délben és éjfélkor. – Klikk. Arthur bácsi eltőnt az éterbıl. Mire felmentem a fedélzetre, az égbolt alja már világosodott. Hideg, undok esı köpülte habosra a hullámok tetejét, a Firecrest olyan hevesen dülöngélt és bukdácsolt a horgonylánc végén, hogy már kezdtem attól tartani, nem fogom viszontlátni a horgonyhoz kötözött holmikat. Hunslettre a szalon mögött találtam rá, a fal mellé lapult az esı elıl. – Szerinted mi folyik odaát? – intett fejével a halvány foltnak tetszı Shangri-la felé. A jacht egyik pillanatban a hajófartól jobbra volt, a következıben vele egy vonalban. A felépítménye elülsı felében, ott ahol a kormányháznak kellett lennie, égtek a lámpák. – Valaki álmatlanságban szenved – vontam vállat. – Vagy a horgonyláncot ellenırizte. Miért, te mire gondolsz? Most zúzzák össze feszítıvasakkal újdonsült ismerıseink a Shangri-la rádióját? Lehet, hogy nem szokásuk éjszakára eloltani a villanyt. – Tíz perccel ezelıtt még szokásuk volt. És nézd, most megint az. Mókás. Hogy boldogultál Arthur bácsival? – Elég nehezen. Kirúgott, aztán meggondolta magát. Kaptunk negyvennyolc óra haladékot. – Negyvennyolc órát? Mit tudunk tenni annyi idı alatt? – Isten tudja. Elıször is, alszom egyet. Neked se ártana. Már eléggé kivilágosodott ahhoz, hogy ne kelljen hívatlan látogatóktól tartanunk. A szalon ajtaján belépve Hunslettnek eszébe jutott: – Eltőnıdtem ezen a fiatal rendırön, az öreg MacDonald fián. Neked mi a véleményed róla? – Miért, neked mi?

– Búskomor vagy mogorva, fene tudja, melyik a kettı közül. – Lehet, hogy olyan, mint én. Nem szeret felkelni az éjszaka közepén. Vagy szerelmi bánata van, és ha ez a helyzet, akkor felhívom rá a figyelmed, hogy MacDonald közrendır szerelmi élete, hál' istennek, nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Jó éjszakát. Végig kellett volna hallgatnom Hunslettet. Hunslett érdekében.

3. Kedd, délelıtt tíz és este tíz között Szükségem van az alvásra, mint bárki másnak. Tíz óra, esetleg nyolc, és újra önmagam lettem volna. Talán nem életvidám, a körülmények ezt nem tették lehetıvé, de legalább pihent agyú. Igaz, Arthur bácsinak vélhetıen már nem sok bizodalma volt az agyamhoz, bármilyen pihent legyen is az, de nekem ettıl még használnom kellett a szürkeállományomat, különben sosem kapom el azokat a gazfickókat – vagy ami még rosszabb lehet, ık kapnak el engem. Nemhogy tíz órát, még a minimális nyolcat sem alhattam. Pontosan három órával azután, hogy elaludtam, már ismét ébren voltam. Nem volt sarkig tárva a szemem, persze, de süketnek, részegnek vagy halottnak kellett volna lennem, hogy ne halljam az idegborzoló kongást és csattogást, aminek a forrása a fejemtıl alig harminc centiméterre lehetett. – Hahó, Firecrest! Hahó! – Bang, bang. – Felmehetek a fedélzetre? Hahó! Hall engem valaki? Teljes, álmatlanságtól meggyötört szívembıl elátkoztam az idióta hajóst, de azért átvetettem a lábam az ágy szélén. Majdnem elvágódtam, olyan volt, mintha csak egy lábam lett volna; ráadásul á nyakam is égett. Egy gyors pillantás a tükörbe megerısítette mindazt, amit éreztem. Nyúzott, borotválatlan arc, természetellenes sápadtság, véreres szemgolyók, alattuk sötét karikák. Elfordítottam a tekintetem: sok mindent el tudok viselni rögtön ébredés után, de nem az effajta látványt. Kidugtam a fejem a folyosóra. Hunslett szobája felıl irigylésre méltó horkolás hallatszott. Visszatértem a kabinomba, és kedvetlenül magamra öltöttem a köntösömet, nyakam köré kanyarítottam a selyemsálat. Az öblös tüdejő idióta még mindig ordítozta a magáét, mindketten kezdtünk egyre türelmetlenebbé válni, de azért még szakítottam annyi idıt, hogy valamiféle rendbe kényszerítsem hajszálaimat egy féső segítségével. Odafent hideg, nedves, szeles világ fogadott. Egy szürke, egyhangú, kellemetlen világ – mi a fenének nem hagytak aludni még legalább néhány órát? Zúgott a szél a kötélzet között, az esıcseppek arasznyi magasra pattantak vissza a fedélzetrıl, a tenger fehér volt, akár a tej. A hullámok, bár magasságuk a másfél métert nem haladta meg, eléggé szilajok voltak ahhoz, hogy egy kisebb motoros hajó számára megnehezítsék vagy éppen lehetetlenné tegyék a beállást. Nem vonatkozott ez arra a jachtra, amely mellénk siklott ezen a reggelen. Talán nem volt olyan nagy – elsı pillantásra akkorának tőnt –, mint a Firecrest, de azért elég nagy volt ahhoz, hogy az orrban legyen egy üvegezett kabin, középen egy kormányház, olyan csillogó-villogó mőszerekkel felszerelve, hogy azt még egy VC10-es cirkáló kapitánya is megirigyelhette volna, hátul pedig elegendı hely ahhoz, hogy egy egész futballcsapat napfürdıt vehessen – jobb idıben. Két esıkabátot és francia tengerészsapkát viselı férfi tartotta csáklyákkal egymás mellett a két hajót. Féltucatnyi felfújt gumitömlı akadályozta meg, hogy a Firecrest mázolása hozzáérjen a jacht lakkozott fehérjéhez, és nem volt szükség az orron büszkélkedı feliratra, hogy tudjam, ez az a jacht, amelyik ideje javát egy még nagyobb jacht, a Shangri-la tatján tölti.

A korlát mellett állt még egy harmadik személy is, egy hófehér, rézpitykés kabátot viselı köpcös férfi, feje fölött olyan pazar golfesernyıvel, amelyet bárki megirigyelhet. Most, hogy megpillantott, abbahagyta a Firecrest öklözését. – Hah! – horkantotta, akár egy emberi tulajdonságokkal felruházott rajzfilmfigura. – Végre feljött. Ezt aztán nem siette el! Bırig áztam, ember, bırig áztam. – Néhány esıcseppet tényleg látni lehetett a vállán. – Átmehetek a fedélzetre? – Meg sem várta a válaszomat, korát és súlyát meghazudtoló fürgeséggel átszökkent a Firecrestre, és befurakodott elıttem a kormányházba, ami enyhén szólva nem volt szép dolog tıle, tekintve, hogy ı esernyıvel volt felszerelve az esı ellen, én viszont egy szál köntösben toporogtam. Követtem, behúzva magam mögött az ajtót. Alacsony, jó testfelépítéső figura volt, tokás, bronzbarna arccal, rövidre vágott, ezüstös hajjal, ehhez illı bozontos, bóbitás végő szemöldökkel, hosszú, egyenes orral, vékony ajkakkal. A korát ötvenöt körülire becsültem. Végeredményben jóképő pasas volt, már ha valaki szereti az effajta pasasokat. Sötét, szúrós szeme úgy járt fel-alá rajtam, mint elektronsugár a tévéképernyın, de ha korai látogatómat le is nyőgözte az eléje táruló látvány, kitőnıen kordában tartotta csodálatát. – Elnézést a késésért – dörmögtem. – Kialvatlan vagyok. Vámtisztek jártak a hajónkon az éjszaka közepén, és utána képtelen voltam visszaaludni. Ami nem is állt olyan távol az igazságtól. – Vámtisztek? – Úgy mondta ezt, mintha holmi kártékony rovarokról lett volna szó. Belém döfött tekintetével: – Elviselhetetlen, buzgómócsing társaság. És az éjszaka kellıs közepén! Miért engedte fel ıket a fedélzetre? El kellett volna zavarni ıket. Felháborító. Mi az? ördögöt akartak? – Az volt a benyomásom, neki is akadt dolga vámtisztekkel a közelmúltban. – Lopott vegyi anyagokat kerestek. Valami ayrshire-i helyrıl tőntek el. Rossz ajtón kopogtattak. – Az idióták! – Mérgesen megrázta tömpe öklét, közölte végsı ítéletét a vámtisztek társadalmát illetıen, s azzal a téma végleg le volt zárva. – Skouras. Sir Anthony Skouras. – Petersen. – A kézfogásától vinnyoghatnékom támadt, de nem a puszta erıtıl, amivel megszorította az ízületeimet, hanem az ujjait körülölelı győrők sokaságától. Megújult érdeklıdéssel tekintettem rá. – Sir Anthony Skouras. Természetesen hallottam önrıl. – Nem sok jót, gondolom. A tintanyalók nem szeretnek, mert tudják, hogy megvetem ıket. Egy ciprióta, aki könyörtelenségével harácsolta össze a millióit, mondják rólam. Igazuk van. A görög kormány kiutasított Athénból. Ez is igaz. Brit állampolgárrá váltam, lovagi címet vettem magamnak. Abszolút igaz. Közszolgálat és jótékonykodás. Pénzzel bármit el lehet érni. Ezután a bárói cím következik, de nem sietem el a dolgot. Zuhanni fog az ára. Használhatnám az adó-vevıjét? Látom, hogy van magának. – Hogy? – A hirtelen váltás felkészületlenül ért. Nem csoda, amilyen állapotban voltam. – A rádiója, ember! Nem hallgat híreket? A Pentagon az összes nagyszabású védelmi projektet felfüggesztette. Az acél ára zuhan. Haladéktalanul beszélnem kell a New York-i alkuszommal. – É... értem. De miért nem használja a saját rádióját? Feltételezem, egy akkora jachtnak, mint... – Üzemképtelen. – Összepréselte ajkait, amitıl bekövetkezett az elkerülhetetlen: a szája eltőnt. – Sürgıs, Mr. Petersen. – Azonnal. Érti ennek a típusnak a kezelését? Elnézıen rám mosolygott. Persze, gondolhattam volna. Ahhoz a készülékhez

képest, ami egy Shangri-lán lehet, a miénk egy zsebrádió. Megkérdeztem egy sugárhajtású utasszállító kapitányától, hogy el tud-e vezetni egy tanulógépet. – Azt hiszem, elboldogulok, Mr. Petersen. – Szóljon, ha végzett. A szalonban leszek. Akár meg is várhattam volna, de nem akartam elárulni neki, hogy már tudok róla. Soha ne játszd ki a lapjaidat, ha nem muszáj. A szalonba érve felvetettem magamnak egy gyors borotválkozás lehetıségét, de gyorsan letettem róla – nem lehettem volna annyira gyors. Valóban, egy perc se telt bele, Skouras már ott állt az ajtóban. – A rádiója nem mőködik, Mr. Petersen. – Érteni kell a trükkjét. Ez már egy elég régi darab – mondtam tapintatosan. – Talán, ha én... – Azt mondtam, nem mőködik. Akkor pedig nem mőködik. – A fenébe. Pedig még jó volt... – Megpróbálná maga is, kérem? Megpróbáltam, és persze meg se nyekkent. – Lehet, hogy az áram – tőnıdtem hangosan. – Mindjárt megnézem... – Inkább a készülék belsejét nézze meg. Lecsavarná az elılapot? Értetlenül meredtem rá kellı ideig, aztán gyanakvó képet vágtam. – Tud valamit, Sir Anthony, amit én nem tudok? – Mindjárt tudni fogja maga is, csak nyissa ki a dobozt. Megtudtam tehát én is, elıbb megdöbbenve, aztán hitetlenkedve, végül felháborodva, ahogy kell. Végül kinyögtem: – Tudta elıre. Honnan? – Nyilvánvaló, nem? – Az ön rádiója is... Ugyanaz a látogatója volt ma éjszaka, mint nekünk. – És az Orionnak. – A szája ismét eltőnt. – Az a kék kétárbocos. Onnan jövök. Rajtuk kívül másnak nincs is adó-vevıje a kikötıben. Nekik is már csak volt. – Azt is összetörték? De hát, az isten szerelmére, ki tehetett ilyet? Csakis egy ırült. – Gondolja? Egy ırült? Tudok egy-két dolgot az ırültekrıl. Az elsı feleségem... – Hirtelen elhallgatott, megrázta a fejét. – A szellemileg zavarodottak viselkedésére az irracionalitás, a véletlenszerőség, a céltalanság a jellemzı. Elismerem, hogy irracionálisnak tőnhet a rádiók összezúzása, ellenben a tett módszeres, és minden bizonnyal nem cél nélküli. Tervszerően lett végrehajtva. Valami oknak kell lennie. Elıször azt hittem, a cél az, hogy elszigeteljenek a külvilágtól. De kétlem, hogy errıl van szó. Azzal, hogy ideig-óráig nem tudok kommunikálni a szárazfölddel, senki nem nyer semmit, és én sem veszíthetek. – Az imént azt mondta, hogy a New York-i alkuszával... – Jelentéktelen ügy – legyintett. – Nem, Mr. Petersen, nem én vagyok a célpont. Két emberünk van, legyen egyik ,,A”, a másik “B”. ,,A” számára létfontosságú, hogy állandó kapcsolatban álljon a szárazfölddel. “B" számára az létfontosságú, hogy ,,A” ezt ne tehesse. “B” tehát lépéseket tesz. Valami átkozottul bőzlı folyik itt Torbayben. És átkozottul jelentıs. Van orrom az ilyesmire. Nem volt bolond a pasas; igaz, nem sok bolondból lesz multimilliomos. Én sem foglalhattam volna össze ennél tömörebben a dolgokat. – Jelentette már a rendırségnek? – tettem fel a kötelezı kérdést. – Most készülök oda. Elıtte azonban még el kell intéznem két telefont. – Skouras hangja elhalkult, tekintete hideggé, távolivá vált. – Hacsak a barátunk a fıutcán található két nyilvános készüléket is szét nem zúzta. – Még ennél is alaposabb munkát végzett. Elvágta a Felföldre vezetı telefonkábeleket. Valahol a tengerszoros közepén. Senki nem tudja, pontosan hol. Kivéve persze ıt.

Skouras rám bámult, megfordult, hogy elmenjen, aztán ismét felém fordult, és kifejezéstelen arccal megkérdezte: – Honnan tudja ezt? – Hangja illett az arcához. – A rendırségtıl. A vámtisztekkel voltak az éjszaka. – A rendırség? Ez aztán különös. Mit kereshettek itt a rendırök? – Belém eresztette röntgenpillantását. – Egy személyes kérdés. Nem akarok tolakodó lenni, Mr. Petersen, de miért vannak Torbayben? – Nem veszem tolakodásnak. A barátom és én tengerbiológusok vagyunk. Munkaút. Nem a miénk a jacht. Mezıgazdasági és Halászati Minisztérium. – Elmosolyodtam. – Megkérdıjelezhetetlen referenciáink vannak, Sir Anthony. – A tengeri élet kutatása, eh? Nekem is hobbim, mondhatnám. Mint laikusnak, persze. Egyszer majd elbeszélgetünk errıl. – Gépiesen beszélt, valahol egészen másutt jártak a gondolatai. – Le tudná írni valamelyik rendırt, Mr. Petersen? Megtettem, ı pedig bólintott. – Igen, csakugyan ı az. Különös, roppant különös. Kíváncsi vagyok, mit fog mondani errıl Archie. – Archie? – MacDonald ırmester. Ez már megszakítás nélkül az ötödik idény, amit itt töltök. Dél-Franciaországot és az Égei-tengert össze se lehet hasonlítani ezekkel a vizekkel. Jó pár helyet megismertem ez alatt az idı alatt. Kivel volt? – Egy fiatal közrendırrel. Azt mondta, a fia. Mélabús egy fiatalember. – Peter MacDonald, és minden oka megvan rá, hogy mélabús legyen. Az öccsei, tizenhat éves ikrek, néhány hónappal ezelıtt haltak meg. Eltévedtek egy hóviharban, valahol a Cairngorm-hegységben. Az apa keményebb, ı nem mutatja ki a szenvedését. Nagy tragédia. Mindkettıjüket ismertem. Rendes fiúk voltak. Mondtam valami ilyenkor illı megjegyzést, Skouras azonban nem figyelt. – Most mennem kell, Mr. Petersen. MacDonaldre bízom ezt a különös ügyet, bár nem hiszem, hogy sokat tehetne értünk. Aztán elmegyek egy rövid hajókázásra. – Szebb idıt is választhatott volna – jegyeztem meg, az ablakon kinézve. – Minél rosszabb, annál jobb. Nem hısködésbıl mondom, ugyanúgy szeretem a nyugodt vizet, mint bárki más. Csak új stabilizátorokat szereltettem a jachtomra, és még nincs kipróbálva. Ez az idıjárás ideális erre a célra. – Váratlanul elmosolyodott, kezet nyújtott. – Sajnálom, hogy felzavartam. Sokan azt mondják rám, nyers vagyok. Talán ebben is igazuk van. Lenne kedve magának és a barátjának átjönni hozzánk ma este egy kis italra? Mondjuk, nyolc körül? Addigra már úgyis megvacsorázunk mindannyian. Átküldım a kis hajót. Ez azt jelentette, hogy nem vagyunk méltók egy vacsorára, ami pedig nagy változatosságot jelentett volna Hunslett babfızelékei után. De Skourastól még egy ilyen meghívás is akkora megtiszteltetésnek számított – amikor Angliában a királyi családtól lefelé minden arisztokrata társadalmi pozíciója elismerésének vette, ha néhány napig az albán partok mellett fekvı Skouras-szigeten vendégeskedhetett –, hogy megsértıdni igazán nem volt okom. Skouras meg se várta a választ, és nem is kellett neki. Érthetı volt: már jó néhány év eltelhetett, mióta Skouras rájött, hogy nincs olyan ember, aki bolond lenne visszautasítani a meghívását. Hát igen, jó ismerıje volt az emberi természetnek... – Azért jött, hogy jelentse a rádió adó-vevıjét ért kárt, és megkérdezze, mi az ördögöt szándékozom tenni az ügyben – mondta fáradtan MacDonald. – Nos, Mr. Petersen, már mindent tudok. Sir Anthony itt járt egy félórával ezelıtt, és sok mondanivalója volt. És Mr. Campbell, az Orion tulajdonosa, az imént ment el. Neki is sok mondanivalója akadt.

– Nem így nekem, ırmester. Én nem vagyok a szavak embere. – Elnézıen elmosolyodtam. Kivéve, persze, ha a rendırség és a vámügyırség emberei az éjszaka derekán kirángatnak az ágyból. A barátaink, ugyebár, már elmentek? – Rögtön azután, hogy partra tettek minket. Ha érdekli, én sem állhatom a vámtiszteket. Akárcsak én, ı is tudott volna mit kezdeni egy ággyal és egy párnával. – İszintén, Mr. Petersen, nem tudom, mit mondjak a széttört készülékekrıl. Miért, és fıleg, kinek jó az, ha összetör néhány rádiót? – Azért jöttem, hogy ugyanezt kérdezzem magától. – Felmehetek a jachtjára a jegyzetfüzetemmel, Mr. Petersen – sóhajtott MacDonald –, és szétnézhetek, hátha találok valami nyomot. Az igazság azonban az, hogy fogalmam sincs, mit kellene keresnem. Ha legalább tudnék valamit az ujjlenyomatokról és a mikroszkópiáról, talán kitalálhatnék valamit. Csakhogy nem tudok. Én csak egy kis sziget rendırfınöke vagyok, nem egy egyszemélyes akciócsoport. Ez a bőnügyiseknek való munka lenne, akiket Glasgow-ból kellene idehívnom. A gond csak az, hogy aligha küldenének ki néhány nyomozót egy maréknyi összetört katódcsı miatt. – Skouras sok követ meg tud mozgatni. – Uram? – Hatalommal bír. És befolyással. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kellemetlen tud lenni, ha akar. – Nála jobb és kedvesebb ember még nem hajózott be Torbay kikötıjébe – mondta MacDonald mély meggyızıdéssel. Ez a kemény, nap égette arc bármit el tudott volna rejteni, ám ezúttal nem tette, mert nem volt mit. – Lehet, hogy kemény, esetleg éppenséggel könyörtelen üzletember, lehet, hogy mint azt az újságok írják, a magánélete nem a legtisztább, de ha olyan embert akar találni Torbayben. akinek akár csak egy rossz szava is lehetne ellene akkor nem lesz könnyő dolga, Mr. Petersen. – Félreértett, ırmester – mosolyogtam szelíden. – Egyébként, nem is ismerem ıt igazán. Egy negyedóráig láttam. – Mi viszont ismerjük. Látja azt? – mutatott az ablakon át egy svéd stílusban, fából emelt épületre. – Az új községi ház. Sir Anthony ajándéka. Az a hat kis nyaralóház, ott, a hegy tetején? Öregek számára építtette, ismét csak Sir Anthony. Minden egyes pennyt a saját zsebébıl vett. Ki viszi el az iskolásgyerekeket az Obani Játékokra? Sir Anthony, a Shangri-lával. Részt vesz minden jótékonyságban, és most azt tervezi, hogy hajógyárat épít Torbay fiatal férfi munkaerejének. Amióta a halászat már nem megy, nem sok munkalehetıség van errefelé. – A jó öreg Skouras tehát örökbe fogadta ezt a helyet – bólogattam. – Irigylem érte Torbayt. Bárcsak nekem is venne egy új adó-vevıt. – Nyitva fogom tartani a szemem és a fülem, Mr. Petersen, de ennél többet nem tehetek. Ha bármit megtudok, ígérem, azonnal értesíteni fogom. Köszönetet mondtam neki, azzal magára hagytam. Nem volt különösebb kedvem jelenésemet tenni az ırmesternél, azonban meg kellett tennem, mert elég furcsa lett volna, ha én távol maradok a panaszkodók kórusától. De most már nem bántam, hogy odadugtam az orrom. Délben a vétel elég gyenge volt, de nem annyira, hogy ne halljam tisztán Arthur bácsikánk nyers és sürgetı hangját. – Nos, Caroline, megtaláltuk az eltőnt barátainkat – közölte Annabelle. – Hányat közülük? – kérdeztem óvatosan. Arthur bácsi kétértelmő célzásai nem voltak mindig olyan egyértelmőek, mint azt ı hitte. – Mind a huszonötöt. – Ez a Nantesville teljes korábbi legénységét jelentette. – Ketten elég rossz állapotban vannak, de helyre fognak jönni. – Tehát nem

képzelıdtem, amikor vért láttam a kapitány, illetve a gépészmérnök kabinjában. – Hol? – kíváncsiskodtam. Annabelle válaszként megadta a térképkoordinátákat. Wexfordtól északra. Mivel a Nantesville Bristolból futott ki, ez azt jelentette, hogy már indulása után pár órával megtörtént a baj. – Ugyanaz az eljárás, mint a korábbi esetekben – magyarázta Arthur bácsi. – Egy elhagyatott farmházban tartották ıket több éjszakán át. Elegendı ételük és italuk volt, ahogyan takaróik is, hogy távol tartsák a hideget. Aztán egy reggel arra ébredtek, hogy az ıreik otthagyták ıket. – De nyilván más módszert használtak arra, hogy megállítsák a... barátunkat? – Majdnem Nantesville-t mondtam, aminek Arthur bácsi biztosan nem örült volna. – Szokás szerint. El kell ismernünk, Caroline, hogy bizonyos értelemben zseniálisak. Miután elsı alkalommal felcsempészték embereiket a hajóra a kikötıben, aztán eljátszották a süllyedı halászhajó trükköt, késıbb rendıröknek adták ki magukat, és végül tengeri utazók voltak, akik közül valaki vakbélgyulladást kapott, azt hittem, ismételni fogják magukat. Ehelyett ismét új ötlettel álltak elı – talán azért, mert ez volt az elsı alkalom, hogy sötétedéskor foglaltak el egy hajót. Mentıtutajok, tetejükön vagy tíz hajótöröttel, a vízen olajfoltok, az égen egy erıtlen fényő világítórakéta. A többit tudja. – Igen, Annabelle. – A többit tudtam. Ezután minden ugyanúgy zajlott le, mint a korábbi esetekben. A megmentett hajótöröttek, szégyenletes hálátlanságról téve tanúbizonyságot, elırántották fegyvereiket, felsorakoztatták a legénységet, és fekete selyemzsákot húztak a fejükre, hogy késıbb ne ismerhessék fel a hajót, amely elszállítja ıket. Miután partra tették ıket a sötétben, a tengerészek egy elhagyatott farmházba lettek terelve. Mindig egy elhagyatott farmház. És mindig Írország, három alkalommal az északi része, utóbbi két alkalommal pedig a déli partvidéke. Közben a kalózlegénység elhajózott valahova a zsákmányolt hajóval – csak a jóisten tudja, hova. Aztán vagy két nap elteltével a legénység ırök nélkül találta magát, és elgyalogolhatott a legközelebbi faluig. A világ csak ekkor szerzett tudomást a hajó elrablásáról. – Betty és Dorothy. – A hangom rekedtté vált. – Még nem voltak azonosítási gondjaik, amikor a legénységet elrabolták? – Gyanítom, hogy nem. Nem tudom. A részletes információk most érkeznek be, és ha jól értesült vagyok, az orvosok egyelıre senkinek nem engedik meg, hogy bemenjen a kapitányhoz. – Csak a kapitány tudott Baker és Delmont jelenlétérıl. – Negyvenegy órája maradt, Caroline. Mit ért el eddig? – Aludtam három órát. – Pedig Arthur bácsi alkalmazottainak egyáltalán nem volt szükségük alvásra... – Azután beszéltem a helyi rendırfınökkel és a közelünkben hörgonyzó jacht gazdag tulajdonosával. Ma estére hivatalosak vagyunk hozzá egy rövid látogatásra. – Hogy mondta, Caroline? – Meglátogatjuk. Meghívtak minket egy italra. Engem és Harrietet. – Még mélyebb és még hosszabb csend következett, aztán Arthur bácsi csak ennyit mondott: – Negyvenegy órája van, Caroline. – Igen, Annabelle. – Mivel ezt tudja, azt kell feltételeznem, hogy elment a józan esze. – Ez csak egy feltételezés. Mindaddig az is marad, míg bizonyítást nem nyer. – Tehát még nem adta fel? Nem, hogyan is tett volna ilyet. Ehhez túlságosan nyakas és önfejő és... – Ostoba? – Ki az a gazdag jachttulajdonos?

Elmondtam neki. Elég sok ideig tartott, részben azért, mert a neveket átkozott kódkönyve alapján betőzve kellett kimondanom, részben mert majdhogynem szóról szóra elmondatta velem azt, amirıl Skourasszal és MacDonalddel beszélgettünk. Miután ismét szóhoz jutott, Arthur bácsi ravasz, óvatos hangnemre váltott. Mivel nem láthatott, engedélyeztem magamnak egy cinikus vigyort. Skouras vacsoraasztaláig még egy miniszternek sem volt könnyő eljutni, az államtitkároknak azonban, akik kezében a hatalom valójában összpontosult, gyakorlatilag saját, monogrammal ellátott szalvétatartójuk volt nála. És az államtitkárok voltak azok, akik megkeserítették Arthur bácsi életét... – Nagyon kell vigyáznia, Caroline. – Betty és Dorothy már nem térnek haza, Annabelle. Valakinek fizetnie kell ezért. – De az elképzelhetetlen, hogy egy ember az ı pozíciójában, az ı vagyonával... – Nem értem, Annabelle... – Egy olyan ember, mint ı. A fenébe, Caroline, jól ismerem ıt. A keresztnevünkön szólítjuk egymást. A jelenlegi feleségét még jobban ismerem. Színésznı volt. Az az ember egy filantróp. Gondolja, hogy valaki, egy milliomos, mint ı, eltöltene annyi idıt és elköltene annyi pénzt csak azért, hogy... – Skouras? – A kódnevet használtam, s közben igyekeztem úgy tenni, mintha csak most döbbentem volna rá, mirıl beszél Arthur bácsi. Soha nem gyanítanám ıt, Annabelle. Nincs okom rá. – Aha! – Nem könnyő szívbıl jövı örömet, mélységes megelégedést és verejtékes homlokot törlı megkönnyebbülést kifejezni két szótagban, Arthur bácsinak mégis minden nehézség nélkül sikerült. – Akkor miért megy el mégis? – Az alkalmi hallgatózó fájdalmas féltékenységet vélhetett volna felfedezni Arthur bácsi hangjában, és minden bizonnyal nem tévedett volna. A bácsikánknak egyetlen jellemhibája volt csupán: monumentális mérető sznob volt. – A jachtjára kell jutnom. Látni akarom a széttört rádióját. – Miért? – Mondjuk azt, hogy a hatodik érzékem. Annabelle. Arthur bácsi ezen a napon rekordokat döntögetett a hallgatásával. – A hatodik érzéke? Ma reggel azt mondta, készül valamire. – Akkor másról volt szó. Szeretném, ha kapcsolatba lépne a postabank skóciai fıigazgatóságával és a nagyobb skót újságok archívumaival. Javaslom a Glasgow Heraldot, a Scottish Daily Expresst és különösen a nyugati hegyvidék hetilapját, az Obant Timest. – Aha. – Ezúttal nyoma sem volt megkönnyebbülésnek, csak elégedettségnek. – Ezt már jobban szeretem, Caroline. Mit akar tudni, és miért? Elmondtam neki a mit és a miértet, tovább gyötörve agyamat a kódjaival, s a végén ı ezt válaszolta: – Azonnal ráállítom az embereinket erre a munkára. Éjfélre minden információ a birtokában lesz, Caroline. – Akkor már nem lesz szükségem rá, Annabelle. Az éjfél már túl késı számomra. – Ne akarja a lehetetlent, Caroline. – Morgott magának valamit, amit nem értettem, majd folytatta: – Hajtani fogom ıket, akár egy szívtelen tevehajcsár. Kilencre meglesz. – Négyre, Annabelle. – Ma délután négyre? – Ha döbbenetet kellett színlelni, akkor Arthur bácsi még nálam is jobb volt. – Négy óra alatt? Magának tényleg elment a józan esze. – Akár tíz embert is rá tud állítani a munkára, tíz percen belül. Húszat húsz percen belül. Melyik az az ajtó, ami nem áll nyitva Annabelle számára? A profik soha nem az ölés kedvéért gyilkolnak. Azért ölnek, mert ölniük kell. Hogy idıt nyerjenek. Minden

újabb perc létfontosságú számukra. És ha számukra létfontosságú, akkor mennyire az nekünk! Vagy úgy gondolja, Annabelle, hogy amatırökkel állunk szemben? – Hívjon négykor – mondta komoran. – Meglátom, mit tehetek magáért. Mi lesz a következı lépése? – Lefekszem. Pihennem kell. – Hogyne. Az idı, mint mondta, létfontosságú számunkra. – Azzal megszakította az adást. Keserő volt a hangja, és nem kétséges, ı maga is keserő volt. De ı legalább aludni fog az elkövetkezı éjszaka, amit én nem mondhattam el magamról. Ez nem tény volt, és nem is az emlegetett hatodik érzék, hanem egyszerő, puritán sejtés. Szimat, ha úgy tetszik. Ugyanaz a szimat, ami a Shangri-la körül is lengedezni érzett valamit. *** Négy elıtt tíz perccel, az ébresztıóra utolsó nyekkenésére, sikerült kinyitnom a szemem. Sokkal rosszabbul voltam, mint amikor lefeküdtem egy borzalmas, marhahúskonzervbıl és porból feltámasztott krumplipürébıl álló ebéd után. Ha Skourasban lett volna egy cseppnyi emberi érzés, vacsorára hív. Nem elég, hogy kezdtem öregedni, öregnek is éreztem magam. Túl régóta dolgoztam Arthur bácsinak. A fizetés ugyan jó volt, de a munkaidı és a -körülmények kiábrándítóak voltak. Fogadni mertem volna, hogy míg én gyakorlatilag bádoghengerekbe és üvegekbe nyomorított ételeken éltem, Arthur bácsi még csak rá se nézett egy konzervre a második Világégés óta. És ez a folyamatos idegesség, aggódás meg az életkilátások. Nem csoda, ha az ember elhasználódik. Hunslett ugyanabban a pillanatban lépett ki a kabinja ajtaján, mint én az enyémen. És ugyanolyan öregnek látszott, mint én. Ha ilyen aggastyánoknak kell elvégezniük effajta munkákat, mint ez a mostani, gondoltam morózusan, akkor a fiatal generáció sajnálatra méltó egy gyülekezet lehet. A szalonon áthaladva eltőnıdtem azokon a tollforgatókon, akik olyan lelkes szavakkal ecsetelték a Hebridákat, különösen Torbay területét, mint a jachtozók Európában pár nélküli paradicsomát. Nyilvánvaló volt, hogy sohasem jártak itt. A Fleet Street volt az ı otthonuk, itt volt az ı kényelmes karosszékük, amibıl az istennek se keltek volna fel egy útikönyv vagy egy utazási reklám kedvéért. Tudatlan írócskák, akik számára a King's Cross jelentette a civilizáció északi határát. Vagy talán mégsem olyan tudatlanok? Ahhoz ugyanis elég okosak voltak, hogy a King's Crosstól délre maradjanak. Délután négy jóformán még el se múlt, de akár este is lehetett volna, amennyi fény beszőrıdött kintrıl. A nap még nem ment le, ısz lévén még nem is kellett neki ebben az idıpontban, a kelet felé igyekvı vastag felhıtakaró azonban az érvényesülés minden esélyétıl megfosztotta. Az esı sem javította tovább a látási viszonyokat, aminek következtében négyszáz méternél távolabbra legfeljebb egy denevér látott volna el. A fenyıvel borított dombok tövében meghúzódó, tılünk szők egy kilométerre lévı falu mintha nem is létezett volna. Északnyugati irányban egy hajó navigációs fényei bukkantak elı a hegyfok mögül – Skourasék végeztek a stabilizator tesztelésével, és most visszafelé tartottak. A Shangri-la konyháján már minden bizonnyal készült a pazar vacsora, amire mi nem nyertünk meghívást. Megpróbáltam nem gondolni az ételre; nem ment, ezért olyan távolra hessegettem magamtol ıket, amennyire csak tudtam, és követtem Hunslettet a gépterembe. Ezúttal ı is velem maradt, fejhallgatót biggyesztett a füle fölé, akárcsak én, és ölébe vette kedvenc jegyzetfüzetét. Hunslett a gyorsírásban is éppolyan hozzáértı volt, mint bármi másban.

– Gratulálok, Caroline – kezdte minden bevezetı nélkül Arthur bácsi. – Maga tényleg készül valamire. – Lehet, sıt valószínő, hogy csak egy adás- vagy vételhiba okozta, de úgy tőnt, mintha Arthur bácsi monoton, fakó hangjába csipetnyi melegség vegyült volna. Határozottan barátságosnak hatott. Mindegy, örültem neki, hogy nem fenyegetızött ismét kirúgással. – Átnéztük azokat a postabankos számlákat folytatta. Elrecsegett jó pár, engem teljesen hidegen hagyó számlaszámot, letéti idıpontot és összeget, aztán rátért a lényegre: – A legutolsó befizetések ideje december 27-e. Tíz font minden esetben. A jelenlegi egyenleg 78 font, 14 shilling és 6 dime. Pontosan ugyanannyi mindkettınél. És még egyik sincs lezárva. Elhallgatott néhány másodpercre, várva, hogy én is gratuláljak neki, amit kegyesen megtettem, majd tovább sorolta: – Ez még mind semmi, Caroline. Figyeljen csak. Azt akarta, nézzünk utána minden rejtélyes balesetnek, halálesetnek és eltőnésnek, ami Inverness megyében történt. Aranybányára bukkantunk, Caroline, aranybányára bukkantunk. Istenem, miért is nem jutott ez eszünkbe hamarabb? Van tollja és papírja? – Harrietnek van. – Akkor figyeljenek. Már évek óta nem volt ilyen fekete vitorlásidény Skócia nyugati partjai mentén, bár van egy esetünk tavalyról is. A Pinto, egy jól megépített, tizenhárom méter hosszú motoros jacht szeptember negyedikén, reggel nyolc órakor hagyta el az Óban melletti Kyle-öblöt. Aznap délután kellett volna visszatérnie ugyanoda. Többé senki nem látta. Egyetlen lécdarabot sem találtak. – Milyen volt az idıjárás a jacht eltőnésekor, Annabelle? – Sejtettem, hogy ez érdekelni fogja, Caroline. – Arthur bácsi csendes elégedettséggel vegyes szerénysége idınként meglehetısen fárasztó tud lenni. – Beszéltem a meteorológiai intézettel. Változó erısségő, gyenge szél. Nyugodt tenger, felhıtlen égbolt. Aztán következett a folytatás, immár az idén. Április hatodika és huszonhatodika. Az Evening Star és a Jeannie Rose. Két keleti parti halászhajó – egyik Buckie-ból, a másik Fraserburghbıl. – Azonban mindkettı a nyugati part mentén mőködött? – Mindenáron ki akarja fogni a szelet a vitorlámból? – panaszkodott Arthur bácsi. – Obanbıl jártak ki a tengerre, homárt halászni. Az Evening Start, ez tőnt el elıször, Islay szikláin találták meg. A Jeannie Rose nyom nélkül eltőnt. Egyik hajó legénysége sem került meg. Aztán május tizenhetedikén egy újabb eltőnés. Ezúttal egy ismert versenyjacht, a Cap Gris Nez, a Királyi Jachtklub tagja tőnt el. A legénység, beleértve a navigátort, egytıl egyig tapasztalt hajósok voltak, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a tény, hogy nem egy versenyt megnyertek. Szép idıben hagyták el Londonderry!, Skócia északi partjai felé tartottak. A roncsait egy hónappal késıbb mosta partra a tenger Skye szigetén. – És a legénység? – Mondanom kell? Soha nem került elı. Aztán a legutóbbi eset, ami néhány héttel ezelıtt, augusztus nyolcadikán történt. Férj és feleség, két tizenéves gyermek. Mentıcsónakból átalakított vitorlás, a Kingfisher. A férfi minden tekintetben hozzáértı hajós, évek óta a tengeren töltötte úgyszólván minden szabadidejét. Azon a csendes augusztusi estén egy kis sétahajózásra indultak, és soha nem tértek vissza. Se a hajó, se a legénység. – Honnan futottak ki? – Torbaybıl. – Hm... Ennek jelentenie kell valamit. – Feltételezem, Caroline, a dátumok jelentısége sem kerülte el a figyelmét. – Nem, Annabelle, nem kerülte el a figyelmemet. – A Buckie-ból kifutott

halászhajó, az Evening Star roncsait három nappal azután találták meg, hogy a Holmwood nevő gızös eltőnt Írország partjaitól délre. A Jeannie Rose-nak pontosan három nappal azt követıen veszett nyoma, hogy az Antara óceánjáró rejtélyes módon eltőnt a Szent György-csatornából. A Cap Gris Nez, a Királyi Jachtklub tagja, amelynek a maradványait végül Skye szigetén találták meg, ugyanazon a napon vált köddé, mint a Headley Pioneernek keresztelt óceánjáró valahol Észak-Írország mellett. És a kis vitorláshajót, a Kingfishert két nappal azután látták utoljára, hogy a Hurricane gızhajó elhagyta Clyde-ot – hogy aztán neki is “lába” keljen. Az egybeesés az egybeesés, márpedig azokat, akik nem hajlandók elismerni a létezését, éppolyan szellemi óriásoknak tartom, mint az egyszeri dél-afrikai elnököt, aki kijelentette, hogy márpedig a Föld lapos, és ha túlságosan közel merészkedsz a széléhez, még leesel. A dátumok ilyen pontos egyezésének a lehetıségét csak csillagászati számokkal lehetett volna jellemezni, míg a négy hajónak és legénységüknek az eltőnése ilyen szők idıtartományban és területen végleg elvetendıvé tette a véletlen egybeesés elméletét. Okfejtésemet Arthur bácsikánkkal is megosztottam. – Ne vesztegessük az idınket a nyilvánvaló bizonygatására, Caroline – így Arthur bácsi. Újra a hővös, önelégült fınök volt, aki már nem is emlékezett arra, hogy az ötlet nem az ı fejébıl, hanem szerény személyem kobakjából pattant elı. – Ami sokkal fontosabb: mitévık legyünk a továbbiakban? – Jelenthet az ön számára gondot, Annabelle, megnyerni a rádió- és televízióállomásokat az “ügynek”? Rövid szünet következett, aztán: – Mit forgat a fejében, Caroline? – Nem mondhatom, hogy bátorító volt a hangja. – A híradókra gondolok. Be kellene illeszteni valamit a hírcsokorba. – Ah... – Még hosszabb szünet. – A háború idején, persze, naponta megtették. Azóta, ha jól tudom, kétszer történt meg. Nem kényszeríthetem ıket, természetesen, mind a BBC, mind az ITA makacs intézmények. – A hangja nem hagyott kétséget afelıl, mennyire nem állhatja azokat a megrögzött reakciósokat, akik lehetetlenné tették, hogy a hozzá hasonló “közalkalmazottak” beavatkozzanak az intézmények mőködésébe. Ha meg tudjuk gyızni ıket afelıl, hogy az ügy teljes mértékben politikamentes és a nemzet érdekét szolgálja, akkor lehet rá esélyünk. Mirıl lenne szó? – Rövid híradás egy süllyedı jachtról. Valahonnan a Skye sziget környékérıl fogták a vészjelzést, de a pontos pozíció nem ismert. A vészjelzés megszőnt, a legrosszabbtól tartanak, holnap reggel, napkeltekor, légi keresés indul. Ennyi. – Azt hiszem, boldogulni fogok. Mit akar elérni ezzel az egésszel? – Körül szeretnék nézni, és szükségem van egy okra, hogy ne keltsek feltőnést. – Önkéntesen jelentkezni fog a Firecresttel a keresık közé, hogy olyan helyekre dughassa az orrát, ahol egyébként semmi keresnivalója nem lenne? – Megvannak a hibáink, Annabelle, Harrietnek és nekem, de ırültek nem vagyunk. Kedvezı idıjárás-elırejelzés nélkül neki sem mernék vágni a Serpentine-nak ezzel a teknıvel. Hetes erısségő szél tombol odakint. És azokon a részeken hajóval egy életen át folytathatnánk a keresést. Amire én gondoltam, az a következı: Torbay szigetének legkeletibb csücskében, a falutól mintegy nyolc kilométerre, van egy elhagyatott, fákkal és bokrokkal határolt homokos partrész. Örülnék neki, ha egy nagy hatósugarú helikopter várna ott rám napkeltekor. – Mit képzel maga, Caroline? – kérdezte hővösen Arthur bácsi. Talán mégse kellett volna teknınek nevezzem édes szellemi gyermekét, a Firecrestet. – Csak csettintek az ujjammal, és hey presto!, máris ott terem egy helikopter? – Még tizennégy óra van addig, Annabelle. Ma hajnalban még kész lett volna rá, hogy csettintsen az ujjával egy helikopternek, s az délre itt is lett volna. Mert ki akart

rúgni engem. Most, hogy valami tényleg fontosról van szó, kétszer annyi idı sem elég. – Hívjon éjfélkor, Caroline. A maga érdekében remélem, tudja, mit csinál. – Igen, uram – feleltem, és lekapcsoltam a rádiót. Igen, én is reméltem, hogy tudom, mit csinálok. Ha a Shangri-la szalonjának a szınyege csak egy pennyvel is kevesebbe került ötezer fontnál, akkor Skouras másodkézbıl vette. A hatszor kilenc méteres perzsaszınyeg hosszú, bronz, vörösbarna és arany-, fıként aranyszálaival búzamezıként terült el a fedélzeten. Szó szerint át kellett gázolnia rajta az embernek. A falak kétharmadát elfoglaló vastag, nehézselyembıl szıtt afganisztáni függönyök, ha lehet, még ennél is pazarabbak voltak. Ami keveset látni engedtek a falból ezek a Shangri-lával egy ritmusra ringó csodák, az csupa mahagóni volt, akárcsak a szalon hátsó részét elfoglaló bárpult. A bútorok újabb vagyonba kerülhettek, egyedül a szınyegen szétszórt, kalapált vörösréz asztalok árából egy öttagú család egy évig gondtalanul étkezhetett volna – a Savoy Grillben. A bal oldali falon két Cézanne lógott, az ellenkezı oldalon két Renoir. Szegény festmények, ebben a szobában semmi esélyük nem volt. Otthonosabban érezték volna magukat a konyhában. Ahogyan én, és minden kétséget kizáróan Hunslett is. Nem pusztán azért volt ez, mert sportzakóink és mintás nyakkendıink olyan élesen elütöttek a díszlettıl és a házigazdánk szmokingjától, illetve a többi vendég öltözékétıl. Nem is azért, mert a társalgás olyan síkon folyt, hogy akár azt is hihettük volna, szándékosan éreztetni akarják velünk, hogy kívülállók vagyunk. A szerzıdések, fúziók, tranzakciók és milliódolláros pénzügyletek sőrő emlegetése voltaképpen nem is ezt célozta meg: ezek az öltönyös fickók egyszerően képtelenek voltak másról beszélgetni. Emellett, nemcsak mi kívántuk sőrőn, hogy bárcsak másutt lehetnénk. Legalább két másik jelenlévı, egy kopasz, kecskeszakállú bankár, bizonyos Henri Biscarte és egy MacCallum nevő, modortalan skót is éppolyan kényelmetlenül érezte magát, mint én, a különbség csak annyi volt, hogy ık sokkal jobban kimutatták. Egy némafilmfelvételen minden olyan tökéletesnek, békésnek hatott volna. A mély, méregzöld bırborítású karosszékek hívogatóan integettek az emberfia felé, a kandallóban barátságos tőz lobogott, Skouras arcáról egy pillanatra el nem tőnt a szívélyes házigazda mosolya, a poharak soha nem ürültek ki. Minden olyan kulturált, olyan pazar és idilli volt – mindaddig, míg rá nem kapcsoltad a hangot. Ekkor kezdtél szimpátiával a hajókonyhára, mint lehetséges tartózkodási helyre gondolni. Háromnegyed órája voltunk ott, amikor Skouras negyedszer is teletöltette a poharát egy hangtalan csengettyő szavára elısietı pincérrel, a kandalló ellenkezı oldalán ülı felesége felé fordult, és megemelte poharát. – Rád, drágám. A türelmedre, amivel eddig elviseltél minket. Unalmas lehet számodra ez a kirándulás. Fogadd elismerésem. Charlotte Skourasra néztem. Mindenki Charlotte Skourasra nézett. Semmi szokatlan nem volt ebben, milliók nézték Charlotte Skourast, amikor még Európa legkeresettebb színésznıje volt. Már akkor sem tartozott a különösen szép és fiatal nık közé, de nem is kellett neki, mert ı nagy színésznı volt, nem egy gyönyörő szép és butácska sztár. Azóta eljárt felette az idı, szebb sem lett, az alakja sem volt a régi. A férfiak azonban még mindig felpillantottak, ha valahol megjelent. Harmincas évei végén járt, arca győrött volt és használt – nevetésre és tőnıdésre, mosolygásra és sírásra használt –, s barna szemében ezer év tapasztalata és bölcsessége ragyogott. Olyan arc volt ez, melynek minden vonásában és ráncában – isten látja a lelkem, nem volt hiány belılük – több érték és jellem rejtezett, mint amit ezer mőgöndör, mőszıke és mőmosolyú mőszépség együtt magáénak mondhat. Tedd ıket egy szobába

Charlotte Skourasszal, és nem fogja észrevenni, hogy ott vannak. Futószalagon gyártott mőanyag játékbabák nem kelhetnek versenyre egy ıszöreg mester mőhelyében megalkotott porcelánbabával. – Nagyon kedves tıled, Anthony – mondta mély, enyhén akcentusos hangon Charlotte Skouras, és a szeme alatti sötét karikákhoz illıen fáradtan elmosolyodott. – De én sohasem unatkozom. Komolyan. Hisz tudod. – Ennyi vendég közt? – Skourasnak el sem kellett mosolyodnia, vigyora oda volt szegezve az orra és az álla közé. Egy igazgatótanácsi megbeszélés a Hebridákon a te kedvenc kékvérőid és a levantei helyett? Vegyük például Dollmannt. – Fejével a mellette ülı magas, sovány, szemüveges férfi felé intett. John Dollmann a Skouras hajótársaság ügyvezetı igazgatója volt. – Nos, John? Hogy érzi magát a fiatal vicomte Horley pótlójaként? Arról a fickóról beszélek, akinek tizenötmilliója van a bankban, és főrészport hord a fejében. – Attól tartok, közelébe se érek az eredetinek, Sir Anthony. – Dollmann korántsem volt ennyire szerény, ugyanis így folytatta: – Nekem ugyanis sokkal több eszem van, és lényegesen kevesebb pénzem. Emellett, semmi kedvem vidám és sziporkázó fecsegésre pazarolni az idımet. – A fiatal Horley a társaság szíve és lelke volt, nem igaz? Különösen akkor, ha engem nélkülözni kellett – tette hozzá Skouras. Rám nézett. – Ismeri ıt, Mr. Petersen? – Hallottam róla. Nem mozgok ilyen körökben, Sir Anthony. – Hm. – Skouras végigmérte a két közelemben ülı férfit. Egyikük, aki az ısi angolszász Hermann Lavorski névnek örvendett, egy kedélyes, bıbeszédő, apró szemő férfi, mint megtudtam, Skouras könyvelıje és egyben gazdasági tanácsadója volt. Még nem láttam embert, aki ennyire könyvelınek és gazdasági tanácsadónak nézett volna ki, ezért valószínőnek tartottam, hogy érti a dolgát. A másik, egy középkorú, kopaszodó, szfinx-arcú alak, azzal a fajta lefelé konyuló, biciklikormánybajusszal, amit valaha Vad Bill Hickock is hordott, és olyan fejbúbbal, ami keménykalapért ordított, Lord Charnley volt. İ, dacára nevének és rangjának, kénytelen volt tızsdecápaként a Cityben dolgozni, hogy anyagilag kijöjjön. – És hogyan értékelnéd a két másik barátunkat, Charlotte? – villantotta ismét a felesége felé fogsorait. – Attól tartok, nem értelek. – Charlotte Skouras nem viszonozta a férje mosolyát. – Ugyan, ugyan, ne mondd, hogy nem érted. Még mindig az unalmas társaságról beszélek, amivel egy ilyen és vonzó hölgynek, mint te, jobb híján be kell érnie. – Hunslett felé fordult. Tényleg fiatal és vonzó, nem gondolja, Mr. Hunslett? – Nos – dılt hátra a karosszékében Hunslett, elmélyülten háztetıt formálva két keze ujjaival, ahogyan az egy finom modorú, a dolgok lényegébe látó emberhez illik –, kérdem én, Sir Anthony, mi az a fiatalság? Mert én nem tudom. – Charlotte Skouras felé mosolygott. – Azt viszont igen, hogy Mrs. Skouras soha nem lesz öreg. És hogy vonzó-e? Ez az, amit felesleges volt megkérdeznie. Európai férfiak tízmilliói számára, és én is köztük vagyok, Mrs. Skouras ragyogása idejének legvonzóbb színésznıje volt. – Volt, Mr. Hunslett? Volt? – Skouras arcáról végre-valahára eltőnt a vigyorgó álarc. – És most, Mr. Hunslett? – Mrs. Skouras producerei a világ legrosszabb operatıreit alkalmazták – tért ki diplomatikusan a válaszadás elıl Hunslett. – Ha megbocsát ezért a személyes megjegyzésért, Mrs. Skouras. Ha lett volna egy kard a kezem ügyében, és jogom is lett volna hozzá, hogy használjam, a helyszínen lovaggá ütöm Hunslettet – természetesen miután egy suhintással megbélyegeztem Skouras arcát. – A lovagkor napjai még nem tőntek le – szélesedett el Skouras ajka. MacCallum

és Biscarte, a szakállas bankár, kényelmetlenül fészkelıdni kezdtek székeikben. A helyzet kezdett kínossá válni. – Én csak azt akartam mondani, drágám folytatta Skouras –, hogy Charnley és Lavorski nem igazán képesek, pótolni olyan társasági embereket, mint például Welshblood, a fiatal amerikai olajmágnás vagy Domenico, a csillagászatért rajongó spanyol gróf. Az, aki a tatfedélzetre szokott vinni téged, hogy megmutassa az Égéi fölött sziporkázó csillagokat. – Charnleyra és Lavorskira nézett. – Sajnálom, uraim, de egyszerően nem tudják pótolni ıket. – Most meg kellene sértıdnöm? – kérdezte kedélyesen Lavorski. – Vagy mégsem? Azt hiszem, Charnleynak és magamnak is megvannak a magunk erényei. Hm... ha már szóba került Domenico. Régóta nem láttam. – Nem sokan vannak, akik mindig, minden helyzetben tudják, mit kell mondaniuk, Lavorski azonban közéjük tartozott. – Nem is fogja egy ideig – komorodott el Skouras. – Legalábbis nem az én jachtomon vagy házaim valamelyikében. – Szünet. – Vagy bármi közelében, ami az enyém. Megígértem neki, hogy szemügyre veszem nemes kasztíliai vérét, ha csak egyszer is a szemem elé kerül. – Idegesen felnevetett. – De bocsássanak meg, kérem, hogy szóba hoztam ezt a senkit. Mr. Hunslett, Mr. Petersen, a poharaik kiürültek. – Nagyon kedves öntıl, Sir Anthony, hogy meghívott minket. Kimondhatatlanul élveztük ezt az estét. – Naiv, ostoba Petersen, túl korlátolt ahhoz, hogy észrevegye, mi folyik körülötte. – Ideje lenne visszamennünk. Nyugtalanít minket ez az erıs szél, szeretnénk a Garve-sziget szélcsendes oldalához vinni a Firecrestet. – Az ablakhoz sétáltam, félrehúztam az egyik afganisztáni függönyt. Legalább akkora súlya volt, mint egy színházi vasfüggönynek, nem is csoda, hogy Skouras hajóinak stabilizátorra volt szükségük. – Ezért hagytuk égve a horgonylámpát és a kabinok világítását. Hogy lássuk, nem mozdult-e el. Úgy tőnik, valamelyik horgony arrébb csúszott kissé, mióta itt vagyunk. – Máris mennének? Ilyen hamar? – Skouras ıszintén csalódottnak látszott. – Persze, ha aggódnak a hajó miatt... – Megnyomott egy gombot, de nem azt, amelyikkel a pincért hívta, s a szalon ajtaja szinte azonnal kinyílt. Alacsony, győrött emberke lépett be, ujján aranycsíkokkal díszített zakóban. A Shangri-la kapitánya volt, már megismerkedtem vele, amikor ı és Skouras körbevezettek minket a hajón. Nem mulasztották el a széttört rádiót is megmutatni nekünk; szó ami szó, valaki az ı készüléküket is jól helyben hagyta. – Ah, Black kapitány. Kérem, hozassa elıre a kis hajót. Mr. Petersen és Mr. Hunslett szeretnének visszamenni a Firecrestte, amilyen hamar csak lehet. – Igen, uram, de attól tartok, egy kis késéssel számolnunk kell. – Késéssel? – Skourasnak nem kellett eltüntetnie arcáról a mosolyt, hogy morcos tudjon lenni. – A szokásos, Sir Anthony – mentegetızött Black kapitány. – Azok az átkozott porlasztók – mérgelıdött Skouras. – Igaza volt, kapitány, igaza volt. Ez az utolsó hajóm, amit benzinmotorral szereltettem fel. Szóljanak, ha sikerült megjavítani. És állítsa oda, az egyik emberét, figyelje a Firecrestet. Mr. Petersen attól tart, el fog sodródni a jachtjuk. – Ne aggódjon, uram. – Nem tudtam eldönteni, Black ezt Skourasnak mondta-e vagy pedig nekem. – Minden rendben lesz. Elment. Skouras eltöltött még néhány percet a dízelmotorok dicsıítésével és benzines társaik átkozásával, majd Hunslettre és rám erıltetett egy újabb pohár whiskyt, ami nem is lett volna baj, ha nem állt volna még elıttem az éjszaka. Kilenc elıtt néhány másodperccel megnyomott egy újabb gombot a széke karján, mire kitárult egy szekrény ajtaja, és automatikusan életre kelt egy hatvancentis képátlójú tévé.

Arthur bácsi nem hagyott cserben. A hírolvasó drámai hangon beszámolt egy Moray Rose nevő jachtról, mely a róla leadott vészjelzés szerint valahol Skye szigetétıl délre léket kapott és vészesen süllyedt. A keresést a rossz látási viszonyok miatt, égen és vízen egyaránt, csak hajnalban tudják elkezdeni, fejezte be a bemondó. Skouras kikapcsolta a készüléket. – A tenger tele van ırültekkel, akiket még egy tóra se lenne szabad kiengedni. Mit mond a legfrissebb idıjárás-elırejelzés? Tudja valaki? – A 17.58-as tengeri elırejelzés nyolcas erısségő délnyugati szelet ígér – felelte csendesen Charlotte Skouras. – Mióta hallgatsz te idıjárás-jelentést? – kapta fel a fejét Skouras. – Vagy egyáltalán, rádiót? Hát persze, drágám, el is felejtettem. Unatkozol mostanság, nem igaz? Nyolcas erısségő, és délnyugatról fúj? A jacht, ha a Lochalsh-szoroson jött át, márpedig ennek így kellett lennie, egyenesen beleszaladt. İrültek. Pedig van rádiójuk, hiszen segítséget kértek. Holdkórosok. Ha nem hallgatták meg az elırejelzést, akkor azért, ha meghallgatták, és mégis kimerészkedtek, akkor pedig azért. Mindenképpen holdkórosok. – Azok a holdkórosok most épp haldokolnak. Vagy már vízbe fúltak – jegyezte meg Charlotte Skouras. Szeme alatt a karikák még nagyobbak és sötétebbek voltak, a barna szempár azonban ugyanolyan élettel telten csillogott. Vagy legalább öt másodpercig Skouras meg se mozdult, szoborként meredt a feleségére, s a szobában olyan csend lett, hogy egy köhintés mennydörgésnek hatott volna. Aztán a házigazda, hangosan nevetve, felém fordult. – Az aggódó nı, eh, Petersen! Az aggódó anya... azzal a különbséggel, hogy neki nincsenek gyerekei. Mondja csak, Petersen, nıs maga? Rámosolyogtam, miközben legszívesebben az arcába öntöttem volna a whiskymet, vagy leütöttem volna a pohár aljával, és gondolatban ledöfve ezt a pöffeszkedı disznót a karddal, amivel korábban Hunslettet lovaggá ütöttem, udvariasan feleltem: – Attól tartok, nem, Sir Arthur. – Attól tart? Attól tart? – Harsogva, győlöletesen felnevetett, majd rejtélyesen folytatta: Már nem elég fiatal ahhoz, hogy ennyire naiv legyen, Petersen. Gyerünk, ne fogalmazzon ilyen nevetségesen. – Harmincnyolc vagyok, és még soha nem volt esélyem a nısülésre – közöltem vidáman. – A szokásos történet, Sir Anthony. Az, aki kell nekem, nem akar engem, és fordítva. – Ami nem volt teljesen igaz. Egy Bentley vezetıje, az orvosok szerint fejében legalább egy üveg whisky gızével, vetett véget házasságomnak, mielıtt az még megérhette volna a második hónap végét. És ugyanez a személy volt okolható az arcom bal felét borító sebhelyért. Ekkor hagytam ott a tengeri mentést, és csatlakoztam Arthur bácsihoz, ezzel elvágva magam elıl a társas élet minden további lehetıségét. Mert nem létezett az az épesző lány, aki hozzám jött volna, ismerve a foglalkozásomat. Ami csak tovább bonyolította a helyzetet: ha akarom, se árulhatom el neki, mivel foglalkozom. A sebhelyek se segítettek, persze. – Maga értelmes embernek látszik, Petersen bólogatott Skouras. – Komolyan. – Mosolyába most mintha valami emberi is vegyült volna. Csak vicceltem. Még nem késett le semmirıl. Charlotte! – Igen? – A szelíd, szomorú tekintet megrebbent. – Szükségem lenne valamire a hálószobánkból. Lennél olyan kedves... – Nem lehetne a szobalányt... – Személyes dologról van szó, drágám. És mint arra Mr. Hunslett is rámutatott, sokkal fiatalabb vagy nálam. – Hunslett felé kacsintott, jelezve, hogy nem akarta megsérteni. – A fénykép a toalettasztalomról. – Mi?! – Charlotte Skouras hirtelen elırelendült a székében, megmarkolva annak

karját, mintha fel akarna pattanni, de végül mégsem tette. Skourasban közben valami átkapcsolt, mert a mosolygás soha nem létezıvé vált, a férj tekintete tompa, hideg és kemény lett. A pillanat töredéke azonban, amire a feleségnek szüksége volt ahhoz, hogy reagáljon, és lesimítsa a válláig felcsúszott ruhaujjat, több mint elég volt számomra. A váll alatt mintegy tíz centivel látott kékes-vörös karika nem az a fajta volt, amit egy erısebb kézszorítás vagy ütés okozhat. Ez kötéltıl származott. Skouras már ismét mosolygott. Nyúlt a gomb felé, hogy hívja a szobalányt, de mielıtt még odaérhetett volna a keze, Charlotte Skouras felugrott a székébıl, és kisietett a szobából. Akár azt is hihettem volna, hogy csak elképzeltem az iménti jelenetet – ha nem lett volna olyan átkozottul valóságos az egész. Különben sem azért fizettek, hogy képzelegjek. Néhány pillanattal késıbb a nı már vissza is tért, kezében egy ívpapír nagyságú, bekeretezett fényképpel. Átadta a férjének, és visszaült a helyére. Ezúttal, bár vigyázott rá, hogy ne csinálja feltőnıen, nagyon vigyázott a ruha ujjara. – A feleségem, uraim – közölte Skouras. Felkelt a karosszékbıl, hogy körbeadja a sötétbarna hajú és szemő, mosolygós, szláv arcú nı fotóját. Az elsı feleségem, Anna. Harminc évig voltunk házasok. Nem is olyan rossz dolog az a házasság, mint sokan állítják. Ez hát Anna, uraim. Ha maradt volna még bennem egy morzsányi emberi érzés, leütöttem és laposra tapostam volna Skourast. Hogy egy férfi képes legyen társaság elıtt bevallani, hogy az ágya mellett tartja a régi felesége fényképét, és a jelenlegi felesége végsı megalázásaként még meg is mutatja azt a vendégeinek, a másik nı jelenlétében, ez egyszerően hihetetlen volt számomra. Ez, és azok a kötélnyomok Charlotte Skouras karján rászolgáltatták volna a mágnást néhány kiló ólomra. De nem tehettem semmit. Az öreg szarházi szíve benne volt a hangjában és a szemében. Ha csupán megjátszotta magát, akkor ez volt a legnagyobb alakítás, amit valaha is láttam, egyedül az arcán patakzó könny megérdemelt volna egy Oscart. Ha nem lett volna a másik kép, a mozdulatlanul, gıgösen és megalázottan a tüzet bámuló Charlotte Skouras élıképe, gombóc győlt volna a torkomra az elmúlt napokat és a fiatalságát sirató férfi láttán, így azonban nem esett nehezemre gátat szabni érzéseimnek. Egyvalaki volt csak a társaságban, akinek ez nem ment, de neki sem a Skouras iránt érzett szánalom miatt. MacCallum, a skót ügyvéd, sápadtan a felháborodástól, felállt, boríző hangján mondott valamit arról, hogy nem érzi jól magát, jó éjszakát kívánt nekünk, és kiment. A szakállas bankár pillanatokkal késıbb követte. Skouras észre se vette, hogy távoztak; visszaballagott a székéhez, lerogyott rá, és ölében a lefelé fordított fényképpel, ı is a kandalló belsejére meredt. Akárcsak a felesége, valamit ı is látott a lángok között. Fel se nézett, amikor Black kapitány értünk jött, és közölte, hogy készen állnak átvinni minket a Firecrestre. Miután kitettek minket, megvártuk, hogy megtegyék a visszaút felét, csak ezután mentünk be a szalonba, hogy feltekerjük a szınyeget, és megnézzük, mi a helyzet alatta. A papír alá szórt vékony lisztrétegen tisztán kirajzolódott két pár lábnyom. Ellenıriztük a kabinjainkat, a géptermet és a hátsó kabint is – a selyemszálak, melyeket olyan nagy gonddal helyeztünk el az ajtók nyílásaihoz a Shangri-lán tett látogatásunkat megelızıen, mindenhol el voltak szakítva. Valakik – a lábnyomokból ítélve legalább ketten voltak – orrtól farig átkutatták a Firecrestet. Kerek egy órájuk volt rá, hogy megtegyék ezt, így Hunslett és én is eltöltöttünk kerek egy órát azzal, hogy kitaláljuk, mit kereshettek. Semmire nem jutottunk. – Nos – tártam szét a karom –, ha mást nem is, legalább azt megtudtuk, miért hívott meg minket Skouras a Shangri-lára. – Hogy szabad legyen nekik a terep ideát? Ezért nem állt készen a hajó, hogy

áthozzon minket: mert itt volt. – Nyilvánvaló. Vagy más okot is látsz? – Valami másról is szó van, érzem. Csak azt tudnám, mirıl. – Aha. Ha hívod éjfélkor Arthur bácsit, kérd meg, hogy szerezzen meg minden adatot a Shangri-lán tartózkodó személyekrıl, illetve arról az orvosról, aki a néhai Lady Skourast kezelte. Van néhány dolog, amit Skouras elsı feleségérıl is tudni szeretnék. – Elmondtam Hunslettnek, mi az, ami érdekel a nıvel kapcsolatban. – Addig nem ártana, ha átvinnéd a Firecrestet a Garvesziget mellé. Nekem hajnali fél négykor kelnem kell. Neked nem kell felkelned délig. Ismét hallgatnom kellett volna Hunslettre, és ismét csak az ı érdekében. De akkor még nem tudhattam, hogy Hunslettnek többé soha nem kell felkelnie.

4. Szerda, hajnali öt és szürkület között Ahogy mondani szokták azon a vidéken olyan fekete volt a hajnal, mint az ördög ködmöne. Fekete volt az égbolt, feketék voltak a fák, de még ezt a feketeséget se lehetett látni, mert a jéghideg esıcseppek elmostak minden képzeletfoszlányt. Az egyetlen módja annak, hogy megtudd, merre van egy fa, az volt, hogy egyenesen nekimentél, a gödör esetében az, hogy beleestél. Amikor Hunslett felébresztett fél négykor, az általa felszolgált forró tea elszürcsölgetése közben megtudtam, hogy Arthur bácsi, bár rendelkezésemre bocsátotta a helikoptert, felesleges idı- és pénzpocsékolásnak nyilvánította az egész kísérletet. Ritkán értettem vele egyet, most mégis tökéletesen osztottam a véleményét. Már az gondot okozott, hogy egyáltalán megtaláljam azt az átkozott helikoptert. A fene hitte volna, hogy ilyen nehéz lesz sötétben átvágni azon a nyolc kilométernyi erdırészen. Pedig nem kellett rohanó hegyi patakokkal, méghághatatlán sziklákkal és életveszélyes szakadékokkal megküzdenem. Torbay szigete egy közepétıl szelíden lejtı, gyér erdıvel borított földdarab volt, és egyik végébıl elsétálni a másikig még egy jobb kondícióban lévı aggastyán számára is kellemes vasárnap délutáni séta lett volna. Én még nem voltam nyolcvanéves, bár annak éreztem magam, meg aztán ez nem is kellemes vasárnap délután volt. A baj már akkor elkezdıdött, amikor elértem Torbaynek a Garve-szigettel szemközti partját. Abban a percben, ahogy kitettem a lábam a csónakból. Vizes gumitalpú cipıben elhurcolni egy felfújható csónakot a csúszós-nyálkás sziklákon keresztül a mintegy húsz méterre lévı tengerpartig még fényes nappal is csonttörı mutatvány – vaksötétben a legjobb módszer arra, hogy az ember gyorsan és garantált eredménnyel öngyilkos legyen. Harmadik orra bukásom alkalmával sikerült eltörnöm az elemlámpámat, néhány zúzódással késıbb pedig az iránytőnek mondhattam búcsút. A hozzá erısített mélységmérı, elkerülhetetlenül, épségben maradt. Egy mélységmérı nagy segítségedre lehet, ha egy erdın kell átvágnod hajnalok hajnalán, koromsötétben. Miután leeresztettem a csónakot, s a pumpával együtt elrejtettem, a part mentén elindultam a randevú helyszíne felé. Logikusnak látszott, hogy ha követem a partvonalat, elıbb-utóbb el fogok jutni a tenger melletti fövenyes részre, ahová a helikopternek le kell szállnia. Az is logikus, hogy mivel a fák egészen a part széléig húzódtak, elkerülve ıket meglehetıs rendszerességgel a tengerbe potyogtam. Miután már harmadszor vagy negyedszer vettem hideg fürdıt, megelégeltem a dolgot, és úgy döntöttem, inkább átvágok az erdın. Nem mintha annyira zavart volna az, hogy bırig áztam – a búvárfelszerelést a hajón hagytam, mert nem sok értelmét láttam annak, hogy gumiruhában sétálgassak az erdıben és üldögéljek egy helikopter belsejében –, és nem is attól féltem, hogy a ponyvába csavart jelzıfáklyák eláznak. Az ok, amiért az erdıben történı vaksi és fájdalmas ıdöngést választottam, az volt, hogy a part mellett maradva, ezzel a sebességgel, délre se értem volna oda a megjelölt helyre. Iránytő híján az esı dılésszöge és a domborzat alapján kellett tájékozódnom. Az öböl, ahova el kellett jutnom, keletre feküdt, a közel vihar erejő szél nyugat felıl fújt, így hátamon tartva a szúrós, hideg esıcseppeket, nagyjából tartani tudtam az irányt. A további segítséget az jelentette, hogy Torbay szigete olyan, mint egy tarajos sül, a

közepén emelkedı, kelet-nyugati irányú vonulat tetején tüskékként meredı fenyıkkel. Valahányszor éreztem, hogy valamelyik oldalamon lejt a talaj, tudtam, hogy eltértem a menetiránytól. Csakhogy a fák egy idı után ritkulni kezdtek, minek következtében a szél és az esı kavarogni kezdett; a sülnek, gyanítom, gerincferdülésevolt. A tájékozódás egyre nehezebben ment, pedig már alig egy félórám volt arra, hogy odaérjek. Abban is kezdtem kételkedni, hogy egyáltalán a helikopternek sikerülni fog-e. Az nem volt kérdés, hogy le tud szállni – az a keleti öböl teljesen szélmentes volt –, az viszont már annál inkább, hogy el tud-e jutni odáig. Volt egy halvány sejtésem arról, hogy bizonyos szélsebességek felett a helikopterek használhatatlanok, azt azonban már nem tudtam, mekkora ez a sebesség. Márpedig, ha a helikopter nem tőnik fel, néztem szembe a lehetıséggel, akkor mehetek vissza oda, ahol a csónakot elrejtettem, és várhatok csuromvizesen, korgó gyomorral napnyugtáig, amikor észrevétlenül visszaevezhetek a Firecresthez. Már így is csak negyvennyolc órám maradt, estére ez tizenkettı lesz. Futni kezdtem. Tizenöt perccel és csak a jóisten tudja, hány vaskemény fatörzzsel késıbb meghallottam elıször halványan, aztán egyre hangosabban és tisztábban – egy helikopter rotorjának a csilingelı dübörgését. Korán érkezett, hogy a fene vitte volna el, túl korán, ebben a szélben biztosan nem fog sokáig várni rám. Hogy mennyire kétségbeestem, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az ostobaság, amit majdnem sikerült elkövetnem. A jelzıfáklyákat azért hoztam magammal, hogy az öbölbe érve jelt tudjak adni a helikopter pilótájának a leszállásra, de most majdnem elırántottam egyet azzal az ırült szándékkal, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Még jó, hogy félúton a zsebem felé megállt a kezem: ha tényleg meggyújtottam volna, a szerencsétlen fickó azt hiszi, a leszállóhelyet látja, és nyugodt lélekkel ráereszkedik a masszív fenyıfák tetejére. Az pedig a véget jelentette volna mindkettınk számára. Nagyobb mérető nyúlcipıre váltottam. Már évek óta nem szaladtam többet néhány száz méternél – a tüdım sivított, akár egy kiszakadt fújtató, májam és lépem környékét mintha egy hátamra telepedett boszorka sarkantyúzta volna, de azért nem álltam meg. Legalábbis önszántamból nem. Idınként belerohantam egy fába – pontosabban idınként sikerült elkerülnöm egyet-egyet –, gyökerekben botlottam meg, vízmosásokban csúsztam el, arcomat alacsony faágak karmolászták, de az is lehet, hogy a hátamon ülı némber volt az. Mindenekfelett azok az átkozott fatörzsek fájtak a legjobban. Elıre nyújtottam mindkét kezem, hogy még idıben érzékeljem ıket, ez azonban mit sem segített, a fák azt hihették, ölelni akarom ıket, mert mindig pontosan a két karom közé érkeztek. Kevés olyan fa van Torbay szigetén, amivel ne kötöttem volna ismeretséget azon a hajnalon. Úgy éreztem magam, ahogy egy tekegolyó érezheti magát tizenkét órai gurulás után, azzal a különbséggel, hogy míg a golyó esetében ı volt az, aki a bábukat ledöntötte, itt engem ütöttek le folyton a fák. Egyszer, kétszer, háromszor távolodni hallottam a helikopter hangját, és a harmadik alkalommal meg mertem volna esküdni, hogy végleg elhalt a távolban. De minden alkalommal visszatért. Kelet felé már kezdett kivilágosodni, a gépet azonban még mindig nem láttam. A talaj hirtelen eltőnt a lábam alól, zuhanni kezdtem. Felkészültem a becsapódásra, ám ezúttal nem egy vízmosás került az utamba, mert hadonászó kezem semmit nem talált. Nem estem neki a túlpartnak. Az esésem folytatódott, aztán ellenırizhetetlen gurulás lett belıle egy hangával benıtt lejtın. Ekkor történt meg az, ami néhány perccel korábban elképzelhetetlen lett volna számomra: azt kívántam, bárcsak egy fa kerülne az utamba. Nem tudom, hány fa volt azon a lejtın, de hogy az összeset kikerültem, az tény. Ha ez egy vízmosás volt, akkor a legnagyobb volt a szigeten. Mint nem sokkal késıbb kiderült, nem vízmosásról volt szó, hanem arról, hogy

elértem Torbay keleti végét. Amikor végre-valahára vízszintes talajnak ütköztem, puha, nedves homok csapódott az arcomra. Hála az égnek és néhány millió évnek, a gyilkos part menti sziklák ezen a részen finom, ártalmatlan homokká morzsolódtak. Helyben voltam. Egyetlen ilyen homokos öböl volt az egész szigeten, nehéz lett volna nem felismerni, bár térképen ennél sokkal nagyobbnak hatott. A helikopter ismét közeledett kelet felıl, amennyire meg tudtam ítélni, mintegy száz-százhúsz méter magasságban. A térség közepére rohantam, kirángattam egy magnéziumfáklyát a zsebembıl, leszakítottam róla a vízhatlan védıborítást, és letéptem a gyújtószalagot. A vakító fény fél percig világított csak, de ennyi épp elég volt. A rúd közepe még sistergett és pattogott a kezemben, orrfacsaró bőzt árasztva, amikor a csattogást már a fejem fölött hallottam, pillanatokkal késıbb pedig a helikopter orrára és farkára szerelt keresıreflektorok fehér fénye öntötte el a sápadt-sárga homokot. Húsz másodperc múltán a helikopter már a fövényen pihent, nem messze tılem, leállított motorral. Amint közelebb léptem, kinyílt a pilótafülke jobb oldali ajtaja, és egy elemlámpa fénye vágott a szemembe. – ’reggelt. – A hang legalább annyira walesi volt, mint a Rhondda-völgy. – Maga Calvert? – Igen. Beszállhatok? – Honnan tudhatom, hogy maga Calvert? – Onnan, hogy mondom. Ne játssza a kemény fickót, barátocskám. Nincs jogosítványa ahhoz, hogy azonosítást kérjen. – Tudja bizonyítani, hogy maga az? Van papírja? – Elvette az eszét a zaj? Vagy sosem volt annyi, amennyivel már fel lehet fogni, hogy vannak emberek, akik soha, semmilyen körülmények közt nem hordhatnak maguknál személyüket igazoló okmányokat? Gondolja, hogy véletlenül kerültem ide, ebben a képtelen idıpontban, és véletlenül került a zsebembe néhány magnéziumfáklya? Szeretne munkanélküli lenni még napnyugta elıtt? Ha igen, szóljon, ne vesztegessük feleslegesen egymás idejét. – Hát ami azt illeti, nem ígérkezett valami gyümölcsözınek a társulásunk. – Azt mondták, legyek óvatos. – Annyira ijedt és aggódó volt, mint egy napsütötte fal tetején, lustálkodó macska. – Scott Williams hadnagy, haditengerészeti légierı. Legalább egy tengernagyot kell kerítenie, ha ki akar rúgatni. Lépjen fel. Felléptem, becsuktam az ajtót, és leültem. Williams nem nyújtott nekem kezet, ehelyett felkattintott egy lámpát, majd megkérdezte: – Mi az ördög történt az arcával? – Mi baja vele? – Véres. Tele van apró karcolásokkal. – Fenyıtők. – Elmeséltem neki hajnali sétámat. – Minek ekkora helikopter? Egy egész századot elszállíthatna ezzel. – Tizennégyet, hogy pontosak legyünk. Sokféle ırültséget mővelek, Calvert, de nem szoktam pehelykönnyő kétszemélyes helikopterkékkel szálldosni ilyen idıben. A szél elfújna, akár egy tollpihét, így, hogy a gép jóformán üres, a tankok színültig vannak töltve. Kellett a ballaszt, és még jól is jöhet. – Egész napra elég lesz? – Többé-kevésbé. Attól függ, milyen gyorsan megyünk. Mit vár el tılem? – Elıször is azt, hogy viselkedjen valamivel kulturáltabban. Vagy nem szeret korán kelni? – Én légi-tengeri mentéssel foglalkozom, Calvert. Ez az egyetlen gép a támaszponton, ami elég nagy ahhoz, hogy ilyen idıben is ki lehessen menni vele. Nekem pedig kint lenne a helyem, hogy hajótörötteket keressek. Nem érdekel, mennyire fontos a maga romantikus kis kémakciója: lehet, hogy ötven kilométerre a

parttól épp rám vár néhány szerencsétlenül járt ember, akiknek a deszkán kívül, amibe kapaszkodnak, az egyetlen reményük egy ilyen helikopter. Mint mondtam, csak egy van belıle a térségben. De, sajnos, parancsot kaptam, úgyhogy kénytelen vagyok magával cseverészni ahelyett, hogy a munkámat végezném. Mit kell tennem? – A Moray Rose miatt ennyire ingerült? – Hallott róla? Igen, miatta. – Nem létezik. Soha nem létezett. – Mirıl beszél? A tévéhíradó... – Elmondok magának annyit, amennyit tudnia kell, hadnagy. Nagyon fontos, hogy a keresést feltőnés nélkül végezhessem a környéken. Ennek egyetlen módja az, hogy nyomós okot találok rá. A Moray Rose balesete ilyen ok. Így hát elıadtuk a mesét. – Kacsa az egész? – Mondom, hogy mese. – El tudta intézni? – kérdezte óvatosan Williams. – Be tudott csempészni egy hamis hírt a híradóba? – Igen. – Akkor lehet, hogy mégis ki tudna rúgatni. Ez volt az elsı alkalom, hogy mosolyogni láttam. – Sajnálom, uram. Williams hadnagy, önnek Scotty, már ismét a vidám, készséges önmaga. Mirıl lenne szó? – Jól ismeri a térség partvonalát és szigeteit? – Mármint a levegıbıl? – Igen. – Húsz hónapja vagyok itt. Mentéssel foglalkozom, és ha éppen ráérek, a haditengerészet rohamosztagát fuvarozom. Úgy ismerem a terepet, mint a tenyeremet. – Olyan helyet keresek, ahol el lehet rejteni egy tizenkét-tizenöt méter hosszú vitorlást. Lehet csónakházban, lehet fák koronája alá rejtve egy megbúvó patakban, vagy egy tenger elıl rejtett, aprócska öbölben. Valahol Islay és Skye között. – Gyerekjáték lesz... Van fogalma róla, hány száz és száz kilométer partvonalat jelent, ha az összes szigetet körbe akarjuk repülni? Talán több ezret. Mennyi idınk van rá? Egy hónapunk? – Tizenkét óránk. Napnyugtáig végeznünk kell. De... várjon csak. Kihagyhatjuk a sőrőn lakott partrészeket, értem ezalatt azokat a területeket, ahol két-három háznál több található egymás szomszédságában. A halászatra használt öblök sem jöhetnek számításba, ahogyan a gızhajójáratok útvonalainak a környéke sem. Segít ez valamit? – Sokat. Mit keresünk voltaképpen? – Már mondtam. – Értem, értem: nem tartozik rám. Van konkrét elképzelése arról, hol kellene kezdenünk? – Menjünk kelet felé, egészen a Felföldig. Harmincöt kilométer fel a part mentén, aztán újabb harmincöt déli irányban. Utána megnézhetjük a Torbay-szorost és Torbay szigetét. Az innen nyugatra és északra található szigetek partjait ráérünk ezután átfésülni. – A Torbay-szoroson van gızhajójárat. – Igen, ki kell javítanom magamat. Rendszeres napi járatot kellett volna mondanom. Torbaybe hetente kétszer jön hajó. – Csatolja be a biztonsági övet, és tegye fel a zajvédıt. Rázós nap vár ránk. Remélem, jó tengerész. – Minek a zajvédı? – Még soha nem láttam ilyen lelkiismeretesen kibélelt példányokat, emellett úgy tőnt, nem csak zajszőrésre szolgálnak, a fejpántról ugyanis apró mikrofon lógott az ember szája elé. – A fülének – világosított fel türelmesen a hadnagy. – Hogy ki ne szakadjon a

dobhártyája. Ült már végig koncertet üstdob belsejében? – Meg fog lepıdni, de nem – feleltem, bár sejtettem, hogy a derék Williams nem várt választ erre a kérdésre. – Akkor el sem tudja képzelni, milyen zaj lesz, ha egyszer elindultunk. Még zajvédıvel is tényleg olyan volt, mintha egy üstdob belsejében üldögéltem volna. A habgumival bélelt alkalmatosság akár a fejemen se lett volna, a zaj ellen nyújtott védelmet tekintve – gondoltam én, amíg kíváncsiságból egy pillanatra le nem vettem. Williams hadnagy nem viccelt, a fülemnek ennyi idı alatt is kis híján sikerült szétkalapálnia magát. De hiába tettem vissza, néhány óra elteltével így is kezdtem úgy érezni, hogy koponyacsontom szilánkjait már csak a bıröm és a zajvédı acélpántja tartják össze. Már csak azt nem értettem, hogyan tud a mellettem ülı walesi nap nap után ebben a kakofóniában épelméjő maradni. Mert hogy épesző volt, ahhoz nem férhetett kétség. Én egy hét után már gumiszobában rohangásztam volna. Szerencsémre nem kellett egy álló hetet a helikopterben töltenem; ez a “rövid” nyolc óra is egy szökıévnek tőnt. Húsz perccel azután, hogy elhagytuk Torbayt, megpillantottunk egy torkolatot. A folyó, ami itt a tengerbe ömlött, elég soványka volt, de azért mégis folyó volt. Követtük a medrét felfelé, mintegy két kilométeren át, míg egy szurdokvölgyhöz nem értünk, ahol a fák mindkét oldalon olyan közel kerültek a vízhez, hogy teljesen elrejtették szem elıl. – Látni akarom, mi van ott – szóltam bele a mikrofonba. Williams bólintott. – Az imént hagytunk el egy kényelmes leszállóhelyet. Visszafordulok, ott leteszem önt. – Láttam, hogy van csörlıje. Nem tudna leereszteni? – Ha annyit tudna a hetven-nyolcvan kilométer sebességő szél hatásáról meredek falú völgyben, mint én, akkor nem kérdezne ilyet. Még viccbıl se. Szeretném egy darabban hazavinni ezt a kávédarálót. Williams visszavitt tehát egy széltıl védett, sík helyre, ahol minden nehézség nélkül letett. Öt perc alatt elértem a fákkal takart folyórészt, újabb öt perc múlva pedig már ismét a helikopterben voltam. – Szerencsével járt? – érdeklıdött a hadnagy. – Nem. Egy korhadt tölgyfa zárja el a folyót, pontosan a szurdok kijáratánál. Lehetetlenné tesz minden vízi közlekedést. – Nem lehet elmozdítani? – Nyom két-három tonnát, és már évek óta bele lehet ágyazódva az iszapba. – Nos, elsıre mégsem sikerülhet, nem igaz? Valamivel késıbb újabb folyótorkolat következett. Nem látszott elég szélesnek ahhoz, hogy át tudjon engedni magán egy vitorláshajót, de azért ezt is megnéztük. Rövid egy kilométerre a torkolattól a tajtékzó folyóvíz zuhogókon rohant keresztül. Visszafordultunk. Mire teljesen kivilágosodott, elértük a számításba vehetı terület északi határát. A meredek hegyoldalak itt szédítı, a tenger felé zuhanó sziklafalaknak adtak helyet. – Meddig tart ez a sziklás partrész? – kérdeztem. – Tizenöt-húsz kilométeren át, egészen a Lairg-öbölig. – Ismeri azt a helyet? – Átrepültem fölötte jónéhányszor. – Vannak ott barlangok? – Egy szem sincs. Én se hittem igazán, hogy vannak. – Mi a helyzet a másik oldallal? – Nyugat felé mutattam, ahol az alig nyolc

kilométer távolságban lévı, az esı és az alacsonyan szálló felhık miatt mégis alig látható sziklás partvonal a Lairg-öböltıl a Torbay-öböl bejáratához lejtett. – Még egy sirály se találna ott magának pihenıhelyet. Higgyen nekem. Hittem neki. Visszarepültünk egészen a kiindulási pontunkig, és déli irányban folytattuk tovább a keresést. Torbay szigete és a Felföld közt mintha nem is víz, hanem habzó sör hullámzott volna. Nemhogy csónakot, de még hajót se lehetett látni közel s távol; nekünk is jobb lett volna otthon maradnunk, a helikopter úgy rázkódott és lengett ide-oda, mint egy megbokrosodott expresszvonat, mielıtt végleg elhagyná a sínpályát. Egy órája zötykölıdtünk, de nekem ennyi is bıven elég volt ahhoz, hogy egy életre meggyőlöljem a helikoptereket. Kilencven kilométert repültünk délnek, hatvan, néha – amikor a szél rákényszerített minket – harminc méter magasságban, megvizsgálva minden egyes szorost, minden öblöt és természetes kikötıhelyet a szigetek és a Felföld között. Semmit nem láttunk, az esı ugyanis olyan buzgósággal locsolta a szélvédıt, hogy az ablaktörlıket egy idı után Williams már ki is kapcsolta. A karórámra néztem. Fél tíz. Az idı telt, ám eredmény sehol. – Mennyit bír még ki ebbıl a helikopter? – fordultam Williams felé. – Voltam már kint ennél sokkal rosszabb idıben is az Atlanti fölött, kétszázötven kilométerre a parttól. – A hadnagy nem mutatta jelét fáradtságnak vagy aggodalomnak, mi több, úgy vettem észre, még élvezi is a feladatot. – A kérdés inkább az, ön meddig bírja. – Már nem sokáig. Ez azonban mellékes. Végig kell csinálnunk. Menjünk vissza ismét oda, ahol felvett, és tegyünk egy kört Torbay szigete körül. Kezdjük a déli partrészen, aztán felmegyünk északra a nyugati oldalon, át keletre a falu mellett, és végig a szoros déli partján. – Ahogy parancsolja. – Williams oldalra rántotta a botkormányt, északnyugat felé fordítva a helikopter orrát. Rutinosan csinálta, de azért szólhatott volna elıtte, hogy felkészíthessem a gyomromat a manıverre. – Talál szendvicset és kávét abban a dobozban – mondta ártatlanul. Mondanom sem kell, rá se néztem a dobozra. A kellemetlen oldalszélben majdnem negyven percünkbe telt megtenni a negyven kilométert, ami Torbay keleti csücskétıl elválasztott minket. Williams egész idı alatt kizárólag a mőszerek alapján tájékozódott – lassan már én is kezdtem elfelejteni, merre van a szélvédı –, ezért nem lettem volna meglepve, ha néhány kilométerrel eltévesztjük a célt. Ehelyett halálpontosan a parti fövény fölött állapodtunk meg, mintha egy oda telepített irányítótorony vezérelte volna “lépteinket”. Kezdtem bízni Williamsben, mint olyan emberben, aki tudja, mit csinál; és kezdtem egyre kevésbé bízni magamban, mint olyanban, akinek fogalma sincs, mit miért tesz. Errıl elkerülhetetlenül eszembe jutott Arthur bácsi – gyorsan úgy döntöttem, inkább hagyom az önkritikát. – Ott – mutatott elıre Williams. Félúton jártunk Torbay déli partján. – Jó kis rejtekhely lehetne belıle, nem gondolja? Úgy gondoltam. Hatalmas, háromszintes, kıbıl épült György-korabeli ház meredt a part fölé. Több tucat ilyen elhagyatott, a leglehetetlenebb helyekre épített ház található elszórva a Hebridákon; hogy ki építette ıket, miért és hogyan, azt csak a jóisten tudja. De nem is annyira a ház volt az érdekes, mint a mellé, egy aprócska öböl partjára emelt csónakház. Anélkül, hogy további utasítást várt volna tılem, Williams letette a gépet a ház mögötti, fáktól védett rétre. Elıvettem a polietilénzacskót, amit eddig az ingem alatt tartottam, s kiszedtem belıle a két pisztolyomat. A Lügert a zsebembe süllyesztettem, a másikat, a német Lilliputot a zakóm ujjába szerelt rugós szerkezet végéhez rögzítettem. Williams

eközben felhıtlen jókedvvel fütyörészett. Senki nem lakott a házban már évtizedek óta. A tetı egy része berogyott, a sós levegı lemart minden festéket, a kitört ablakokon át üres szobákon és hosszú csíkokban levált tapétán kívül semmit nem láthattam. A kikötı felé vezetı ösvényt érintetlen moha lepte be. A csónakház egy durván hússzor hetes épület volt, de ez minden, amit érdemes elmondani róla. A két jókora ajtaját tartó zsanérokat megette a rozsda, a lakatot szintúgy. Nevetnem kellett, ha arra gondoltam, hogy két pisztolyt is magammal cipeltem erre a kísértettanyára. Visszamentem a helikopterhez. A rákövetkezı húsz percben kétszer megismétlıdött ugyanez. Hatalmas, fehér, György-korabeli házak, oldaluknál csónakházzal. Tudtam, hogy feleslegesen nézem meg ıket, de egyiket sem hagyhattam ki. Semmit nem találtam. Mit is találhattam volna? Ezeknek az épületeknek a gazdái már azelıtt halottak voltak, hogy én megszülettem volna. Emberek éltek valaha ezekben a házakban, emberek, akiknek családjuk, pénzük és önbizalmuk volt, és akik, fıként, nem féltek a jövıtıl. Ha nem így lett volna, nem építettek volna ekkora házakat. És most ezek az emberek már sehol sem voltak, csak omladozó, korhadó házaik, a jövıbe vetett, alaptalan hit mállófélben lévı emlékmővei jelezték, hogy valaha itt éltek. Néhány évvel korábban, amikor délcarolinai és georgiai ültetvényeken jártam, láttam jó néhány klasszikus, polgárháború elıtti, oszlopos udvarházat. Annyira hasonlítottak ezekhez, pedig oly nagy volt a különbség. Spanyolmoha nıtte be ıket, lakatlan szobáikban madarak fészkeltek. Egy világ, amely örökre elmúlt. A nyugati parton semmit nem találtunk. Elsuhantunk a falu és a Garve-sziget mellett, aztán a széllel a hátunk mögött végigrepültünk a szoros déli partja fölött. Két kis halászfalun és szétkorhadt mólóikon kívül semmi említésre méltót nem láttunk. A fövényhez visszatérve észak felé fordultunk, felnyöszörögtük magunkat egészen a szoros északi partjáig, majd innen nyugatnak mentünk, a vonalát követve. Kétszer álltunk meg, elsı alkalommal egy tíz-tízenkét méter átmérıjő, fákkal takart öblöcskét vizsgáltam meg, másodszor egy kihalt üzem víz melletti épületeit vettem szemügyre. Mint Williamstıl megtudtam, valaha itt finom homokport állítottak elı, ami egy híres fogkrémfajta egyik legfontosabb alkotóeleme volt. Ismét semmi. Az üzemnél tartottunk öt perc szünetet, mivel Williams éhes volt. Én valahogy nem tudtam az ételre gondolni. Közeledett a dél. Az idınk fele lejárt, és még semmit nem sikerült elérni. Lehet, hogy neki se kellett volna kezdeni... Elvettem a térképet a hadnagytól. – Ki kell válogatnunk azokat a helyeket, ahol nagyobb valószínőséggel elıfordulhat – mondtam. – Felmegyünk a szoroson Dolman Headig, aztán át a Hynartöbölhöz. – A Hynart-öböl egy tizenegy kilométer hosszú, keskeny és kanyargós tengeröböl volt, rengeteg szigettel. – Utána vissza a Dolman-fokhoz, és a Felföld mentén délnek, le egészen a Carrara-fokig. Ezután jöhet a Houron-öböl déli partja. – Houron-öböl – bólintott Williams. – Nyugat-Skócia Bermuda-háromszöge. Az utolsó hely, amit megnéznék, Mr. Calvert. Ha hinni lehet az embereknek, hajóroncsokon és csontvázakon kívül ott mást nem találni. Ebben az öbölben több zátony és örvény található, mint a skót partvidék többi részén együttvéve. A helyi halászok messze elkerülik. – A térképre bökött mutatóujjával. Látja ezt az átjárót Dubh Sgeir és a Ballara-sziget között. – Ez a Houron-öbölben volt. – A legveszélyesebb hely mind között. Látnia kellene a halászokat, amikor szóba kerül a neve. Úgy markolják a whiskyspoharat, mint riadt csecsemı a cuclisüveget. Beul nan Uamh-nak nevezik. Annyit tesz, hogy “a sírgödör szája”. – Vidám kis társaság, ezek az itteniek. Ideje lenne indulnunk. A szél ugyanolyan vad volt, mint eddig is, a tenger ugyanolyan szilaj, az esı azonban elállt, ami nagy mértékben megkönnyítette a keresést. A Dolman-fokig

semmit nem találtunk, és ugyanígy a Hynart-öbölt elhagyva se lettünk okosabbak. Az öböl és a Carrara-fok között is csupán két halászfalucskát láttunk a hegyek tövében. Hogy lakóik – ha voltak egyáltalán – mibıl tengetik életüket azon a kopár vidéken, ma is rejtély számomra. A Carrara-fok maga volt a megtestesült elhagyatottság égnek meredı szikláival és a rajtuk vízpermetté robbanó hatalmas atlanti hullámokkal. Innen észak felé kanyarodtunk, aztán északkeletnek, végül keletnek, és végigrepültünk a Houron-öböl déli partja felett. A világ minden táján találhatóak olyan helyek, melyeknek rossz híre van a környékbeli lakosság körében, de ezek közül igen kevés az, amelyik valóban rá is szolgált arra, hogy ennyire hírhedt legyen. Persze, mint ahogy az lenni szokott, az ellenkezıjére is akadt azért példa. Skóciában ilyen a Glencoe-hágó, a gyalázatos mészárlás helyszíne, vagy ilyen hely a Brander-szoros. És a méltán hírhedtek közé tartozik, mindenekfölött, a Houron-öböl. Az ı esetében szikrányi fantáziára sem volt szükség ahhoz, hogy az ember egy sötét és halálosan veszélyes helynek lássa. A part menti sziklák tényleg feketék voltak, meredekek és kopárak, s az egymást sorban követı négy sziget sem igyekezett javítani az összképet. A távolban az öböl északi és déli partjai szők, torohymagas hasadékban egyesültek. A szélmentes part és a szigetek közt a tenger fekete volt, akár az éjszaka, az öböl többi részén azonban fehérlett az alattomos örvények és víz alatti sziklák által köpült fortyogó habtól. A Beul nan Uamh-ban, az elsı két sziget között, olyan sebesen rohant a tejfehér víz, mint ahogy a Mackenzie folyó rohan lefelé a hegyek közt tavasszal, olvadás után. Valóságos jachtparadicsom. Csak egy ırült hozta volna a hajóját a környékre. Úgy tőnt, elég sok ırült jut hajóközelbe manapság. Alig hagytuk el az elsı szigetet, a Dubh Sgeirt, amikor egy keskeny nyílást pillantottam meg a déli part sziklái közt. Mögötte – a bejárat legfeljebb tíz méter széles volt – egy néhány teniszpálya mérető, tengertıl védett öböl húzódott meg. A térképre pillantottam: Kispatkó-öböl volt a neve. Nem valami eredeti, de találó. Az öbölben egy vitorláshajó horgonyzott, nem túl nagy, mögötte pedig, a sík, füves vagy mohos parton ezt nem tudtam a levegıbıl megállapítani – négy katonazöld sátor állt, körülöttük sürgı-forgó, dolgozó emberek. – Ez lenne az? – nézett rám Williams. – Talán. Nem az volt. Elég volt meglátnom a szakállas, dioptriahalmokat viselı férfit, aki elém sietett, amint leugrottam a helikopterrıl, és minden gyanúm eloszlott. A társai, hét-nyolc hozzá hasonló férfi, mint kiderült, nem dolgoztak, hanem a sátrakat próbálták volna felállítani, nem sok sikerrel. Ez a társaság még egy evezıs csónakot se lett volna képes elrabolni. Amit szintén nem láthattam fentrıl: a hajójuk csúnyán a jobb oldalára dılt. – Halló, halló, halló – üdvözölt a kócos szakállú pasas. – Jó napot, jó napot. Istenem, mennyire örülünk, hogy itt látjuk magát! Megráztam felém nyújtott kezét, majd fejemmel a hajó felé intettem, és szelíden elmosolyodtam. – Ha jól látom, hajótöröttek. – Ó, igen. Három napja táborozunk itt, és az elmúlt éjszaka a viharban léket kapott a hajónk. Szörnyen kellemetlen. – Micsoda balszerencse. Oxford vagy Cambridge? – Oxford, természetesen – felelte, megütközve a tudatlanságomon. – Geológusok és tengerbiológusok vagyunk. – Hát, kızetben és tengerben itt aztán nincs hiány – értettem egyet. – Milyen súlyos a kár? – Mi magunk nem tudjuk kijavítani.

– Van elég élelmük? – Hogyne. – Adó-vevıjük van? – Csak vevınk. – A helikopter pilótája rádión segítséget fog kérni önöknek, de várniuk kell, míg az idıjárás valamivel kedvezıbb lesz. Viszontlátásra. Az akadémikus álla a talajig zuhant. – Itt hagy minket? Csak így? – Légi mentés. Éjszaka elsüllyedt egy jacht. – Ah, értem. Hallottunk róla. – Gondoltam. Örüljenek neki, hogy nem maguk azok. Még elég tekintélyes területet kell átfésülnünk. Folytattunk utunkat az öböl északi vége felé. Félúton átszóltam Williamsnek: – Ebbıl ennyi elég. Nézzük meg inkább a négy szigetet. Kezdjük a keletivel, az... Eilean Orannel. – Ahogy jónak látja – mondta egykedvően Williams. Nem tartozott a kíváncsi típusba. Három perc múlva már az Eilean Oran fölött köröztünk. Ehhez a szigethez viszonyítva az Alcatraz csupa zöld, barátságos üdülıterület. Egy négyzetkilométernyi tömör szikla, fő egy szál se. Ház viszont volt, ráadásul füst szállt a kéményébıl. És a ház mellıl a csónakház sem hiányzott, bár csónakot nem láttam. A füst viszont lakót vagy lakókat jelentett. Williams letett a csónakház közelében. Befordultam az épület mellett, hogy a házhoz menjek, de valami hirtelen megtorpanásra késztetett. Ha a gyomorszájamnak rohannak egy faltörı kossal, az mindig megállásra késztet. Néhány perc után sikerült annyira összeszednem magam, hogy újra fel tudtam egyenesedni. Magas, ösztövér, a hatvanas évei közepén járó férfi volt. Már legalább egy hete nem borotválkozott, gallértalan ingét pedig legalább egy hónapja hordhatta. Amibe belerohantam, végeredményben nem is faltörı kos volt, “csak” egy puska, méghozzá egy jó öreg, tizenkét lıvető duplacsövő, ami még egy Peacemaker Coltot is nevetve megszégyenít, ha arról van szó, hogy meg kell tisztítani valakinek a fejét a nyakától. Az öreg pontosan a jobb szememre tartotta. Olyan volt, mintha a Mersey-alagútba kukucskáltam volna befelé. Amint szívélyes vendéglátóm megszólalt, rögtön tudtam, hogy olvasmányai közt egy sem szerepelt a felföldiek párját ritkító udvariasságát megéneklı könyvek közül. – Ki a fene maga? – rivallt rám. – Johnson a nevem. Eressze le azt a puskát. Én... – És mi a fenét akar itt? – Mi lenne, ha megpróbálkozna a “ceud mile failte” megközelítésével a dolgoknak? – javasoltam. – Errefelé mindenhol ezt látja kiírva az ember. Ezer istenhozta... – Nem fogom még egyszer megkérdezni. – Légi mentés. Egy eltőnt jachtot keresünk. – Nem láttam semmiféle jachtot. Menjen a pokolba a szigetemrıl. – A gyomromra irányította a puska csövét: nyilván így akarta megspórolni magának a munka ocsmányabbik részét, ha esetleg sor kerülne egy temetésre. – Most! Fejemmel a fegyver felé intettem. – Ezért akár börtönbe is zárhatják. – Lehet, hogy igen, lehet, hogy nem. De azt tudom, hogy nem szeretem, ha idegenek ólálkodnak a szigetemen, és hogy Donald MacEachern megvédi azt, ami az övé.

– Ráadásul milyen jól csinálja, Donald – bólogattam. MacEachern kezében megmoccant a puska. – Már megyek is – mondtam készségesen. – És ne is próbáljon marasztalni, mert úgysem sikerülne. Miután gépünk elhúzott a sziget mellıl, Williams megkérdezte: – Jól láttam, amit láttam? Puska volt a kezében? – Hát nem olaj ág, az egyszer biztos – feleltem savanyúan. – Ki ı? Mi ı? – A brit turistaszövetség álruhás ügynöke, akit a legnagyobb titoktartás mellett azért küldtek erre a szigetre, hogy zavarba ejtı kedvességével újabb ezreket hódítson meg a vidéki turizmusnak. Nem tartozik azok közé, akiket keresünk, ennyit azért sikerült megállapítanom. Egyébként nem elmekórtani eset az öreg. Egyszerően csak fél és elkeseredett. – Nem nézett be a csónakházba. Egy vitorlást keresünk, nem? Lehet, hogy valaki ıt is sakkban tartotta egy puskával? – Ez az egyik fı oka annak, hogy ilyen sietısen távoztam. Elvehettem volna tıle a fegyvert. – Vagy lelövethette volna magát. – Maga a helikopterek szakértıje, hadnagy, én a fegyvereké. Különben is, a puska nem volt kibiztosítva. – Bocsánat. És most merre. – Irány a kettes számú sziget. – Leolvastam a térképrıl a nevét. – Craigmore. – Felesleges odamenni – jelentette ki határozottan Williams. – Egyszer már jártam ott. Egy csúnyán sérült pasast kellett elrepíteni egy glasgow-i kórházba. – Mitıl volt annyira csúnya az a sérülés? – Egészen a combcsontjáig magába nyesett egy csontozókéssel. – Egy csontozókéssel? Nem hittem volna, hogy egy olyan apró szerszámmal, mint amivel a halcsontokat... Vagy talán épp bálnát csontozott? – Cápát. Több cápa van errefelé, mint makréla. A májukért fogják ki ıket. Egy jól megtermett példányból tonnányi májolaj nyerhetı. – A térképre mutatott, egy apró fekete pontra a sziget északi partján. – A birtok. Azt mondják, az elsı világháború óta néptelen. Nemsokára ott vagyunk. Ezek a hajdan élt öregfiúk aztán értettek hozzá, hogyan kell minél meghökkentıbb helyre építeni az ember otthonát. Ezek a hajdan élt öregfiúk tényleg értettek hozzá, hogyan kell minél meghökkentıbb helyre építeni az embernek az otthonát. Ha választanom kellett volna, hogy az Északi-sarkon építsek magamnak házat vagy ezen a szigeten, bizony, nem lett volna könnyő a döntés. Négy rendetlenül szétszórt ház – egyiknek a tenger felé nézı fala kivágva – és két vadul hánykódó halászbárka, ez volt minden látnivaló. Illetve nem, amint közelebb értünk, a tengert és a házakat elválasztó nyolc-tíz méteres, lejtıs parton megpillantottam három kibelezett cápát. Ezek szerint tényleg akad belılük errefelé, állapítottam meg. A nyitott falú házból maroknyi ember jött elı, integettek nekünk. – Ez is egy módj a a kenyérkeresésnek. Le tudna tenni? – Mit gondol, Mr Calvert? – Azt, hogy nem. Hacsak rá nem száll valamelyik ház tetejére. Csörlıvel szedte fel azt a beteget? – Igen, de ha nem sértıdik meg, önt nem fogom leereszteni vele ebben az ítéletidıben. Bár, ha annyira fontos... – Nem. Kezeskedik értük? – Kezeskedem. Tisztességes társaság. A fınöküket, Tim Hutchinsont elég jól ismerem. Ausztrál a pasas, akkora, mint egy ház. Mint egy többlakásos ház. – Akkor itt végeztünk is. A következı sziget Ballara.

A Ballara és Dubh Sgeir közti csatorna fölé értünk; a látvány még innen fentrıl is elég hajmeresztı volt, de állítom, hogy még a legvakmerıbb halak sem merészkednek a Beul nan Uamh környékére. Az apály és a szél ellentétes irányú erıt fejtettek ki a vízre, ami azt eredményezte, hogy hullámot, mint olyant, nem lehetett látni, buborékoló-kavargó örvényeket, sötéten csillogó, gonosz, vízbıl ásott sírgödröket azonban annál inkább. Ilyen helyre az ember legfeljebb az anyósát hozza ki egy kis sötétedés utáni csónakázásra. Dubh Sgeirtıl keletre és északra viszont az ember már a szerelmével is hangulatosan elsétaevezgethetett volna. Az effajta, egymáshoz közel fekvı szigetek közt létrejövı vad áramlatok egyik különös, és máig sem teljesen értett tulajdonsága, hogy valamelyik földdarab partja mentén egy nyugodt, tükörsima felülető sávot hagy, melyet jól látható határvonal választ el a kavargó pokoltól, így volt ez itt is. Mintegy két kilométeren át, Dubh Sgeir déli és keleti csücske közt a víz fekete volt és higgadt. Félelmetes volt. – Biztos, hogy körül akar itt nézni? – Gondot jelent a leszállás? – Egyáltalán nem. Dubh Sgeiren gyakran szállnak le helikopterek. Nem a mieink, mások. Csak azért kérdeztem, mert valószínő, hogy ugyanolyan fogadtatásban lesz része, mint az Eilean Oranen. Tucatnyi magántulajdonban lévı sziget található a nyugati part mentén, és egyiken sem szeretik a hívatlan látogatókat. Dubh Sgeir, tulajdonosa egyenesen győlöli ıket. – Hol marad hát a felföldi ember világszerte híres vendégszeretete? A skót ember háza a vára, mi? – Ha vár nincs is, kastély azért akad a szigeten. A Dalwhinnie klán ısi otthona. Azt hiszem. – Dalwhinnie nem egy klán, hanem egy város neve. – Lehet, hogy nem jól emlékszem a nevükre. Elég bonyolult. – Ez jó volt, tekintve, hogy nagy valószínőséggel Rhosllanerchrugogból vagy Pontrhydfendgaidbıl származott. – İ a klán feje. Lord Kirkside. A megye hajdani fıispánja. Nagyon fontos polgár volt valaha, most azonban úgy él, akár egy remete. Csak akkor hagyja el a helyet, ha a Felföldi Játékokra megy, vagy Londonba repül, hogy a Felsıházban mindennek lehordja a canterbury érseket. – Hallottam róla. Nincs túlzottan jó véleménnyel az alsóháziakról, s ezt nem is habozik hangoztatni. – Csakugyan így volt, de csak volt. Amióta néhány évvel ezelıtt elvesztette a fiát és a lánya vılegényét egy repülıszerencsétlenségben, teljesen megváltozott. Idıközben megkerültük Dubh Sgeir déli fokát, és elıtőnt a kastély. Nem volt akkora, mint Windsor vagy Balmoral, az kétségtelen, a tornyok és a csipkézett oromzat viszont nem hiányoztak róla, s egyvalamiben messze maga mögé utasította a másik kettıt: egy legalább ötven méter magas kıszál tetejére épült, mintegy a szikla folytatásaként. A kastélytól valamivel jobbra, a tenger szintjén a természeti erık egy harminc méter széles partot alakítottak ki a sziklatalapzatban. A kikötı, amit belıle kialakítottak, már emberi kezek mőve volt, akárcsak a törmelékbıl összehordott, patkó alakú hullám törı gát, melyen az átjárást egy szők, hét-nyolc méter széles bejárat biztosította. A csónakház, ujjnyival sem szélesebb a kikötı bejáratánál, a patkó két szára közé épült. Ide egy jól megtermett evezıs csónaknál nagyobb teknı aligha fért volna be. Williams a kastély fölé emelte a gépet. Az ısi épület, a változatosság kedvéért, szögletes patkó alapú volt, nyitott részével a szárazföld belseje felé. A tenger felıli oldalán két csipkézett oromzatú torony dominált, az egyik zászlórúddal és zászlóval, a

másik egy valamivel rövidebb tévéantennával a tetején. Meglepı módon, a sziget nem volt annyira terméketlen, mint ahogyan az a tenger felıl látszott. A kastély és a távolabbi, északi part között egy bı kétszáz méter széles, füves terület húzódott. Nem a standard angol gyep borította, ez igaz, de a rajta látható kecskék lehajtott fejébıl ítélve igazinak kellett lennie. Williams végül a kastély keleti, viszonylag szélmentes fala mellett tette le a helikoptert. Kiszálltam, szemmel tartva a kecskéket, és a kastély szárazföld felıli sarka felé indultam. Úgy látszik, errefelé minden saroknál leselkedett valaki a gyanútlan látogatóra, mert ezúttal is belerohantam valakibe. Mindig is tudtam, hogyan fog kinézni egy váratlanul elém toppanó lány egy távoli hebridáki szigeten. Elıször is, természetesen lesz rajta egy skót kockás szoknya, enélkül egy hebridáki lány elképzelhetetlen. Aztán, hollófekete haja lesz és zöld, elszántságtól csillogó szeme. És Deirdrének fogják hívni. Ez a lány egyáltalán nem ilyen volt, kivéve a szemét, amely nem volt ugyan zöld, ellenben az elszántság csak úgy sütött belıle. Már amennyiben jól láttam, tekintve, hogy mézszıke haja, amit a legutóbbi divat szerint viselt, a formájának és a szélnek engedve a szája elıtt összeért, s ennél feljebb sem engedett haj de sokat látni az arcból. Valamivel lejjebb matrózcsíkos gyapjúpulóvert és kopott, világoskék farmernadrágot hordott, amit hordozható varrógéppel foghatott össze magán, mert másképp aligha tudta volna magára húzni. Bronzbarna lábfeje mezítelen volt. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy a televízió civilizáló hatása még a birodalom legtávolabbi szigeteit is elérte. Tudtam, hogy felesleges lesz, de azért megpróbáltam: – Jó reggelt, Miss... – Motorhiba? – kérdezte fagyosan. – Nos, nem igazán. – Géphiba? Vagy bármi egyéb? Nem? Akkor arra kell kérnem önöket, hogy azonnal távozzanak. Ez magánterület. Itt nem sok keresnivalóm volt. Elég lett volna egy vendégszeretı mosoly, egy barátságosan felém nyújtott kéz, és a lány azonnal felkerült volna a gyanúsítottak listájára. Errefelé azonban, mint tapasztalhattam, ez volt az elfogadott viselkedési norma: a kapuban álló idegen felé nem a kezüket, hanem a mordály csövét nyújtják. Igaz, a lánynak nem volt puskája, és az alakja lényegesen jobb volt, mint az öreg MacEacherné, ettıl eltekintve azonban nem sok különbséget bírtam felfedezni kettejük között. Elırehajoltam, hogy belessek szıke hajsátra ajtaján. Alany úgy nézett ki, mint aki az éjszakát és a délelıtt nagyobbik részét a kastély pincéjében töltötte. Sápadt arc, sápadt ajkak, sötét karikák a szürkéskék szempár alatt. A tekintete azonban tiszta volt. – Mi a fene van magával? – ripakodott rám a fiatal hölgy. – Semmi. Egy álom szertefoszlott. Deirdre soha nem beszélt volna így velem. Hol van az örege? – Az öregem? – A pillantástól, amit rám vetett, még egy elefánt is borsónyivá zsugorodott volna. – Úgy érti, az apám? – Bocsásson meg. Lord Kirkside. – Nem volt nehéz kitalálni, hogy Lord Kirkside lánya: egy alkalmazott soha nem tudna olyan utálatos lenni, mint született arisztokrata gazdája. – Lord Kirkside vagyok. – A hátam mögül jövı mély hang “forrása” felé fordultam, egy magas, durva arcvonásokkal felruházott, karvalyorrú, ötven-hatvan körüli férfi felé. Szürke tweedzakó volt rajta, hasonló színő vadásznadrág, hóna alá szorítva galagonyapálca. A tipikus arisztokrata. – Valami baj van Sue?

Sue. Gondolhattam volna. A hebridáki álom utolsó foszlánya is elenyészett. – Én pedig Johnson. Légi mentés. Bajba került egy jacht, a Moray Rose, valahol a Skye szigettıl délre. Ha még nem süllyedt el, lehet, hogy az áramlat errefelé sodorta. Azt szerettük volna megtudni... – És Sue le akarta vetni önt a szikláról, mielıtt még kinyithatta volna a száját? – Gyengéd szeretettel a lányára nézett. – Ez az én Sue-m. Nem kedveli túlzottan az újságírókat. – Ezzel valószínőleg nincs egyedül. De rám miért pikkelt? – Amikor ön huszonegy éves volt, meg tudott különböztetni egy újságírót egy emberi lénytıl? Mert én nem. Most már egy mérföldrıl különbséget tudok tenni köztük. Egy igazi légimentı helikoptert is felismerek, ha látok egyet. Ez azért még neked sem kellene gondot okozzon, ifjú hölgy. Az embereim és én a fél éjszakát a sziklákon töltöttük, lestük a tengert és az égboltot. De sem fényeket, sem jelzırakétát nem láttunk. Ez a szomorú tény. – Köszönöm, uram. Bárcsak több ilyen önkéntesünk lenne. – Onnan, ahol álltam, jól lehetett látni az oxfordi tudósok hajóját, amint lágyan ingadozott a sziklák közt. A hajót magát és a sátrakat azonban elrejtette az öbölbejárat keleti karja. – De miért tartanak az újságíróktól, uram? – kérdeztem Lord Kirkside-tól? – A Dubh Sgeir aligha olyan forgalmas hely, mint a Westminster. – Ez igaz, Mr. Johnson. – Lord Kirkside-nak csak a szája mosolygott. – Bizonyára hallott a... családi tragédiánkról. Az idısebbik fiam, Jonathan és John Rollinson, a lányom vılegénye. – Nem vagyok újságíró, uram – jegyeztem meg gyorsan, hogy a lány kedvéért eltereljem a szót a témáról. – A szaglászás nem az én mőfajom. Csúnya dolog a szemébe hazudni valakinek, de ha egyszer nincs más választás... – A légi baleset az oka. Jonathannek volt egy saját Beechcraftja. – Az északi sziklák felé lejtı füves terület irányába mutatott. – Onnan szállt fel egy reggel. A riporterek helyszíni tudósítást akartak. Helikopterrel és motorcsónakkal jöttek. – Ismét az örömtelen mosoly. – Mondanom sem kell, nem fogadtuk szívesen ıket. Nem óhajtanak egy italt? Ön és a pilótája? – Lord Kirkside-ot bármilyennek is festette le Williams, mégse lehetett egy kaptafára húzni a lányával és Donald MacEachernnel. Másrészrıl, mint azt a canterburyi érsek a saját bırén minden bizonnyal tapasztalta, Lord Kirkside sokkal kényelmetlenebb polgár volt, mint Sue vagy MacEachern. – Köszönöm, uram. Nagyra értékelem a kedvességét, de már nem sok idınk maradt napnyugtáig. – Persze, hát persze. Milyen butaság volt a részemrıl, hogy így megfeledkeztem errıl. Bár... nem sok remény maradt már, ugye? – Hogy ıszinte legyek, feladtuk a reményt. De tudja, hogy van ez, uram. – Szorítani fogunk, hogy bejöjjön az egy a millióhoz. Jó szerencsét, Mr. Johnson. – Megrázta a kezem, és ment az útjára. A lánya, rövid habozás után elmosolyodott, és kezet nyújtott. Egy fuvallat félreseperte arcából a szıke hajtincseket, és ahogy így mosolygott a kisasszony, barna szem ide vagy oda, Deirdre és az álom már nem is tőnt annyira fontosnak. Visszamentem a helikopterhez. – Kezdünk kifogyni mind az üzemanyagból, mind az idıbıl – figyelmeztetett Williams. – Még egy óra, és sötét lesz. Most merre, Mr. Calvert? – Északnak. Kövesse ezt a főcsíkot. Ha jól értettem a lordot, felszállópályának használták. Át a sziklafal felett. Nem bánnám, ha sietnénk. Williams úgy tett, ahogy kértem. Mintegy tíz percen át repültünk észak felé, aztán ahogy eltőntünk a szigeteken lakók látósugarából, a hadnagy kelet felé fordította a gépet, Torbay irányába.

Mire odaértünk a fövenyes részhez, Torbay keleti szélén, már inkább volt éjszaka, mint nappal. A fákba öltözött szigetet alig-alig lehetett megkülönböztetni a tengertıl, a fehér homok sem világított már, Williams mégis olyan magabiztos volt, mint az anyuka, aki már odacsúsztatta az ötfontost a babaszépségverseny zsőrielnökének. Nos, ha ı nem aggódik a leszállás miatt, akkor én sem fogok, döntöttem el. Inkább az újabb erdei séta miatt kellene fıjön a fejem – bár ezúttal nem kell rohannom. Williams a kapcsolók felé nyúlt, hogy életre keltse a reflektorokat, de ujjai még a közelükben sem jártak, amikor odakint a fény már felgyőlt. A tizenöt centis keresıreflektor fényköre, rövid keresés után, a helikopter pilótafülkéjén állapodott meg. Miközben lebuktam a mőszerfal mögé, láttam, hogy Williams védekezıleg a szeme elé emeli a tenyerét, aztán szétnyílt mellkassal elırezuhan. A pilóta ellenırzése alól kikerült helikopter orra elırebillent, és lassú forgásba kezdett a rotor tengelye körül. Megpróbáltam átvenni az irányítást a halott Williamstıl, a fejem felett fütyülı gépfegyvergolyók azonban egyszer csak elmaradtak, és a halálos csilingelés helye áttevıdött a rotor tengelyére. Néhány másodperccel késıbb a helikopter is meghalt. Egy pillanat töredékéig élettelenül lebegett a levegıben, aztán megállíthatatlanul zuhanni kezdett. Összekucorodtam, felkészülve a becsapódásra. A gépfegyver még akkor is kaszált, amikor orral a víznek ütköztünk, és a széttört szélvédıkön át bezúduló víz maga alá temetett. Ösztönösen az ajtó felé nyúltam, az azonban messze volt tılem, elérhetetlenül messze.

5. Szerda, szürkület és este fél kilenc között A vízbefúlás békés, könnyő, sıt egyenesen kellemes halál – ez az egyik legnevetségesebb és legtöbbet szajkózott megállapítása egyes íróknak, akiknek valójában fogalmuk sincs mindarról, amit regényeikben oly aprólékos álszakértelemmel taglalnak. Pedig ez – kell-e mondanom? – badarság. A fulladás borzalmas módja a halálnak. Tudom ezt, mert én is fulladoztam, és egy cseppet sem tetszett a dolog. Hagymalilára színezıdött fejembe mintha légsőrítıvel pumpálta volna valaki a szén-dioxidot, mialatt fülembe, orromba és számba tőzoltó fecskendıvel sós tengervizet nyomatott. A tüdımrıl nem is szólva: a jótét lélek, aki csakis maga a halál vagy az ördög lehetett, teleöntötte benzinnel, s a gyufát sem felejtette el behajítani. Talán ha kinyitottam volna a számat, hogy egy mélyet szippantva eloltsam a tüdımet perzselı lángokat, akkor minden békés és kellemes lett volna. Nem tudom, mert nem tettem meg. Az átkozott ajtó beszorult, amin egy ilyen zuhanás után nem csodálkoztam, de ettıl még kellemetlenül érintett a dolog. Bárhogy ütöttem, rúgtam, nem akart moccanni se. Kikapcsoltam a biztonsági övet, a mőszerfalra guggoltam, és két kézzel megtámaszkodva az ajtón, felegyenesedtem. Az ajtó ezúttal sem mozdult, én viszont annál inkább, tekintve, hogy a kezem elcsúszott a vizes felületen. Helyzetembıl adódóan rézsút felfelé haladtam, aminek eredményeként a helikopter farokrészében kötöttem ki. Ebben a pillanatban döntött a tüdım úgy, hogy ez már túl sok neki, ennél már a halál se lehet rosszabb. Lehet, hogy ennél rosszabb nem létezett jobb azonban, mint magamba fojtott ujjongással megállapítottam, igen. A farokrészbe, a helikopter egyetlen olyan részébe, melyet nem lyuggattak át a gépfegyverlövedékek, bıséges mennyiségő levegı szorult. A víznyomás összesőrítette üzemanyag és motorolaj szagának vegyüléke terjengett benne, de ettıl még levegı volt, lélegezhetı, életet adó levegı. Vettem néhány mély, mohó lélegzetet, lecsillapítva szervezetem oxigénéhségét és eltüntetve a szemem elıtt táncoló vörös foltokat, majd körbetapogatóztam a vaksötétben. Így, hogy a fejem búbja érintette a mennyezetté elılépett hátsó burkolatot, a víz néhol a mellkasomig, máshol az államig ért. Szem elıtt tartva, hogy a beszorult levegı sőrőbb a normálisnál, úgy becsültem, tíz-tizenöt percre elegendı tartalékom van. Átúsztam a helikoptertörzs bal oldalára, vettem egy mély lélegzetet, és lebuktam a víz alá. Pillanatok alatt megtaláltam a pilótafülke mögötti tolóajtót, szerencsére jól emlékeztem a helyére. Hogy egészen pontos legyek, nem is az ajtót találtam meg, hanem a helyét. Ugyanannak az ütközésnek az ereje, ami beszorította a jobb oldali ajtót, ezt a másikat letépte. Visszalöktem magam a farokrészbe. Most, hogy tudtam, bármikor elhagyhatom a helikoptert, már nem volt annyira sürgıs. Odafent felfegyverkezett martalócok várták, hogy kidugjam a fejem a víz alól – mert ha más pozitív tulajdonságuk nem is volt, azzal aligha lehetett volna vádolni ıket, hogy nem végeznek alapos munkát. Ezeknek a fickóknak egy félig elvégzett munka nem volt munka. Mivel vélhetıen nem úszva, hátukra szíjazott gépfegyverrel, lıszeres ládával és reflektorral érkeztek a helyszínre, valószínőnek tőnt, hogy csónakkal is rendelkeznek, ami – ismerve az észjárásukat – ebben a pillanatban

valahol a fejem fölött lehetett, a legénysége pedig, kedélyes sörözgetés közben, a vizet pásztázta reflektorokkal és elemlámpákkal, felkészülve minden eshetıségre. Mivel ráértem, jó szokásomhoz híven rögtön tőnıdni kezdtem. Ha egyszer, ha valaha visszajutok a Firecrestre, és hívom Arthur bácsit, akkor mit fogok mondani neki? Elveszítettem a Nantesville-t, felelıs vagyok Baker és Delmont haláláért, leleplezıdtem az ellenség elıtt – ha ez a vámtisztek látogatása után nem volt eléggé nyilvánvaló, annál inkább azzá vált mostanra –, és mintha mindez még nem lett volna elég, most Scott Williams hadnagy is halott, s a helikopter is odalett. Az Arthur bácsi által adományozott negyvennyolc órából már csak tizenkettı maradt, és nagyon valószínő, hogy ha a bácsikánk végighallgatott, utána már ez a tizenkét óra sem lesz többé. De nemcsak ez nem lesz, hanem én sem fogok többé létezni mint ügynök; azzal az ajánlással pedig, amire ezek után Arthur bácsitól számíthatok, még áruházi detektívnek se vennének fel. Nem mintha ez lett volna a lényeg, vagy az, amit az öreg gondolt rólam. Baker, Delmont és Williams meghaltak, tartoztam nekik azzal, hogy elkapom a gyilkosaikat – akár tetszik ez Arthur bácsinak, akár nem. A kérdés csak az, sikerülni fog-e a gépezet segítsége nélkül. Aztán azon kezdtem morfondírozni, vajon mennyi ideig fognak odafent várni – merthogy várnak vagy vártak, abban egy pillanatig sem kételkedtem. És ekkor megéreztem szájamban a keserő ízt, aminek semmi köze nem volt a levegı romló minıségéhez. A kérdés már nem is az volt, meddig fognak ık várni, hanem az, hogy én meddig várhatok. Vagy már így is túl sokat vártam? A pánik papírgombócot győrt a torkomba. Mennyi ideje lehetek víz alatt? Mennyi ideig tartott a zuhanás utáni merülés? Vészhelyzetben az ember elveszíti idıérzékelı képességét. Legyen, mondjuk, negyven másodperc. A beszorult ajtóval egy, legfeljebb másfél percig küzdöttem. Utána egy percig tartott, mire magamhoz tértem, fél perc múlva megtaláltam a nyitott ajtót, és azóta? Mennyi idı telt el? Hat perc? Hét? Hétnél semmi esetre sem kevesebb. Tehát minimum tíz perccel kell számolnom. A gombóc megnıtt a torkomban. Milyen mélységben vagyok? Ez élet vagy halál kérdése. A légnyomásból ítélve mélyen. De mennyire mélyen? Húsz méteren? Harminc méteren? Vagy negyvenen? Tengeri mentı koromból megmaradt tudásom mellett megpróbáltam felidézni a Torbay-szoros térképét is. A szoros legmélyebb része százhatvan méter mély, s ez a rész eléggé közel található a déli parthoz. Te jó ég, ez azt jelenti, hogy akár ötven méter mélyen is lehetek! Ha igen, nos, akkor ez... akkor ez a vég. Hogyan is néz ki a dekompressziós táblázat? Hatvan méter esetén tíz perc után tizennyolc percet kell eltölteni szakaszos megállásokkal, mielıtt a felszínre emelkedhetnél. Ha levegıt veszel nagy nyomás alatt, a nitrogénfelesleget a szervezet a szövetekben tárolja; ahogy felfelé haladsz, és a nyomás csökken, a véráram fokozatosan elszállítja ezt a nitrogénmennyiséget, ami aztán a tüdın keresztül távozik a szervezetedbıl. De ha túl gyorsan emelkedsz, a vérkeringés nem tud megbirkózni a feladattal, minek következtében nitrogénbuborékok alakulnak ki a vérben, gyötrelmes fájdalmat és visszafordíthatatlan károsodást okozva. Ezt hívják keszonbetegségnek. Még negyven méter esetén sem szabad hat percnél kevesebb pihenıt tartani. Szép kilátások. Ráadásul minden egyes másodperc, amit itt lent töltök, újabb tırdöfésnyi fájdalmat és károsodást fog okozni. Ahogy így végiggondoltam az egészet, a fejem fölött, csónakban tanyázó fickók kezdtek egészen szimpatikussá válni. Ha már mindenképpen meg kell halnom, akkor legalább legyen gyors a halálom. Vettem néhány gyors lélegzetet, betartalékolva vérembe a lehetı legtöbb oxigént, aztán mélyen teleszívtam a tüdımet, az utolsó köbmilliméterig megtöltve levegıvel minden zegét-zugát, és lemerültem a víz alá. Elvesztettem az idıérzékemet a zuhanás utáni merülés alatt, és elvesztettem most

is, amikor a felszín felé emelkedtem. Olyan ráérısen úsztam, akár egy teknıs, de ellentétben vele, fogalmam sem volt, mikor fogok felérni, és meddig lesz elegendı a levegım. Idınként kiengedtem a szájamon egy légbuborékot, nem sokat, csak annyit, hogy enyhítsem a tüdımet kínzó nyomást. Felfelé hiába néztem, a víz ugyanolyan fekete volt fölöttem, mint alattam. Amennyire meg tudtam ítélni, lehettem száz, de ugyanúgy lehettem tíz méter mélyen is. Már épp kezdtem kifogyni a levegıbıl, amikor egyszer csak valami keménynek ütıdött a fejem. Belekapaszkodtam a tárgyba, felhúztam magam a felszínre, és mélyen letüdızve a friss, csodálatos tengeri levegıt, vártam az elsıként mindig az ízületekben jelentkezı, ırületes fájdalmat. Nem jelentkezett. Ha harminc méter mélyen lettem volna, akkor is eéreznem kellett volna valamit, ami azt jelentette, hogy legfeljebb húsz méter mélyen voltam. Igaz, hogy elég jól bevertem a fejemet, de ennél sokkal nagyobb ütésre lett volna szükség ahhoz, hogy ne ismerjem fel azt a tárgyat, amibe belekapaszkodtam. Egy kisebb hajó kormánylapátja volt, és ha maradt volna is kétségem efelıl, azt gyorsan eloszlatta a kétoldalt szorgalmasan forgó propellerek által felköpült fehér, fluoreszkáló víz. Szerencsém volt, hogy a lapátnak, és nem a propellerek valamelyikének ütköztem. Még így is, ha a kormánynál álló személy hirtelen hátramenetbe kapcsolta volna a motort, a propellerek szívóerejükkel úgy magukhoz rántottak volna, mint porszívó a tollpihét. Pedig a fene szerette volna úgy végezni, mint a marharépa a szecskázógépben. De ha már útjaink ilyen szerencsésen keresztezték egymást, mégse hagyhattam ott úgy a hajót, hogy ne vegyem alaposabban szemügyre, a benne lévıkkel együtt. A hajótól úgy tíz méter távolságra reflektor fényköre világította meg a vizet. Nem mozdult, ahogyan mi sem – ezért jártak a propellerek, hogy a hullámok ellenében helyben tartsák a jármővet –, amibıl arra kellett következtetnem, hogy az a hely az, ahol fel kellett volna bukkannom. Örülhettem neki, hogy az áramlat jobban elsodort, mint amire a hajó utasai számítottak. A biztonság kedvéért két másik reflektor pásztázta fáradhatatlanul a környezı vizet, s bár az emberek arcát nem láthattam, nem kellett gondolatolvasónak lennem, hogy kitaláljam, mi jár a fejükben. A hajóból körülbelül ugyanennyit láttam, ez azonban nem jelenthetett gondot abban, hogy egy késıbbi alkalommal azonosítani tudjam. Elıvettem a tarkóm alá szíjazott kést, és egy mély rovátkát véstem a kormánylapát élére. Munka közben hallottam meg az elsı hangokat. Négy különbözı személy beszélgetett egymással, és mind a négynek a hangja átkozottul ismerıs volt. Ha olyan öreg leszek is, hogy Matuzsálem korán elhalt pacák lesz hozzám képest, akkor se fogom elfelejteni a hangjukat. – Látsz valamit azon az oldalon, Quinn? – Ez Imrie kapitány volt. – Semmit, kapitány. – Éreztem, hogy felborzolódik a szır a hátamon. Quinn. Durran. Az álvámtiszt. Az, akinek kis híján sikerült örökre kiszorítania belılem a levegıt. – A te oldaladon, Jacques? – Ismét Imrie kapitány. – Semmi, kapitány. – A géppisztoly-specialista. – Nyolc perce vagyunk itt, negyedórája merültek el. Nem mindennapi tüdı kellene ahhoz, hogy ennyi ideig kibírja valaki. – Azt hiszem, elmehetünk – jelentette ki Imrie kapitány. – Jutalmat érdemlünk a ma esti munkánkért. Kramer! – Igen, kapitány? – Ugyanolyan torokhang, mint az Imrie-é. – Teljes sebességgel elıre. Fel a szoroson. Hátralöktem magam, és a víz alá buktam. Fejem fölött a víz fortyogva kavarogni kezdett. Három-négy méterrel a víz alatt maradva, egy közeli szikla felé úsztam. Hogy

meddig tartott, fogalmam sincs, az azonban biztos, hogy egy percnél tovább semmiképp se, a tüdım ehhez túlságosan kimerült volt. Mire felbukkantam a hullámok alól, a hajó körvonala eltőnt, már csak a távoli berregést lehetett látni. A sziklára felkapaszkodva türelmesen vártam még egy óráig, számolva azzal a lehetıséggel is, hogy Imrie-ék távozása csak csalétek volt, és a parton arra vár valaki, hogy kaján vigyorral a géppuskája elé sétáljak. Miután az egy óra elteltével sem mozdult semmi, kiúsztam a partra. Háromszor próbáltam meg felhúzni magam a gumicsónakból a Firecrest fedélzetére, és háromszor nem sikerült. Pedig a szintkülönbség nem volt több másfél méternél. Másfél méter! Egy Matterhorn. Egy tízéves kiskölyöknek gyerekjáték lett volna – szó szerint. De nem Calvertnek... Calvert egy öreg, öreg ember volt. Hunslettért kiáltottam, ı azonban nem jelentkezett. Kétszer ismételtem meg ezt is, ugyanannyi sikerrel. A Firecrest sötét volt, csendes, élettelen. De hát akkor hol lehet Hunslett? A parton? Vagy alszik? A parton nem lehet, hiszen megígérte, hogy a rádió közelében marad arra az esetre, ha Arthur bácsi üzenni akarna. Akkor tehát alszik, a kabinjában. Éreztem, hogy epém fortyogni kezd a haragtól. Az nem lehet, hogy alszik, azok után, amin én keresztülmentem az elmúlt tizenkét órában, ez már túl sok. Alszik. Torkomszakadtából ordítani kezdtem, és a Lüger agyával, erıtlenül, a hajótestet vertem. Negyedszer is megpróbáltam felhúzni magam; hajszálon múlt, hogy vissza nem estem, de sikerült. Néhány másodpercig, kezemben a gumicsónak kötelével, úgy lógtam hassal a korláton, mint egy száradni kiterített nagykabát. Aztán végre a fedélzet felé billent a súlypontom, és lehuppantam. Kikötöttem a csónakot, s Hunslett keresésére indultam. Lesz néhány kedves szavam hozzád, mondtam magamban. Csakugyan volt, de sohasem tudtam elmondani neki ıket. Hunslett eltőnt a fedélzetrıl. Átkutattam a Firecrestet orrtól farig, Hunslettet azonban nem találtam. Nem láttam jelét sietıs távozásnak, sem étel maradékát az asztalon, de még mosatlan edények sem árválkodtak a konyhafülke mosogatójában. Küzdelemnek se volt nyoma, mindenhol nyugtalanító rend és tisztaság. Minden olyan volt, amilyennek lennie kellett kivéve, hogy Hunslett hiányzott. Pár percig magamba roskadva ültem a szalon kanapéján, Hunslett eltőnésének okán töprengve, de csak pár percig. Nem voltam abban az állapotban, hogy bármire is rájöhessek. Kitámolyogtam a fedélzetre, beemeltem a csónakot és a motort. Most nem törıdtem azzal, hogy a horgonylánc végére rögzítsem ıket, vagy bármilyen trükköt is alkalmazzak. Eltekintve attól, hogy erım se lett volna hozzá, a rejtegetés ideje elmúlt. Bezártam mindkettıt a tat raktárfülkéjébe. Hogy mi lett volna, ha valaki feljön a hajóra és kutatni kezd? Ha valaki feljön a hajóra és szimatolni kezd, az kap tılem egy golyót, határoztam el. Nem érdekel, ki az, rendırfınök, belügyminiszter vagy a vámügyırség országos parancsnoka, golyót kap a karjába vagy a lábába, majd utána ráér magyarázkodni. Ha pedig a Nantestville-rıl dugja valaki ide az orrát, annak a homlokára fogok célozni. Lementem a fülkémbe. Pocsékul éreztem magam. A helikopter odalent a tenger fenekén, a pilóta benne, szétszaggatott mellkassal. Minden okom megvolt rá, hogy pocsékul érezzem magam. Lerángattam magamról a ruháimat, és szárazra dörgöltem testem egy törülközıvel. Ezzel el is szállt minden maradék erım. Persze, kimerítı volt az elmúlt egy óra, a sötét erdıben való botorkálás, az alaposan elrejtett csónak fellelése és feszesre pumpálása, a visszaút a csúszós sziklákon át, de ennyitıl még nem lett volna szabad ilyen mosogatórongynak lennem, hiszen éppen efféle feladatok elvégzésére képeztek ki. Beteg voltam, de nem a testemet gyötörte kór, hanem a lelkemet.

A kabinomban friss ruhát öltöttem magamra, a selyemkendırıl sem feledkezve meg. A Quinn által rám pingált szivárványszínő foltok a túlzásba vitt pihenésnek köszönhetıen olyan szépen szétfolytak, hogy egészen a fülcimpámig fel kellett húznom a sálat. Szemügyre vettem a tükörképemet. Pont olyan volt, mint a nagyapám – a halálos ágyán. Az arcom nyúzott volt, viasszerő, mintha máris oszlásnak indult volna, vértelen arcbırömre a hátamon lovagló boszorka fenyıtőujjaival ótvarcsíkokat varázsolt. Bár, ahogy én éreztem magam, akár bubópestis is lehetett. Ellenıriztem a Lügert és a Lilliputot – miután Dubh Sgéirt elhagytuk, mindkettıt visszatettem a vízhatlan tarisznyába –, mőködıképesek voltak. A szalonban töltöttem magamnak jó háromujjnyi whiskyt. Úgy tőnt el a gyomromban, mint üregi nyulat üldözı vadászmenyét a föld alatt egyik pillanatban még a pohárban volt, a másikban a mélységben. Az elcsigázott, vén vörösvértestek feltápászkodtak, és folytatták szédítı tálpalásukat az erek falai között. Logikusnak tőnt, hogy ha újabb kezelést adnék nekik ugyanebbıl az anyagból, ami ilyen jól ráncba szedte ıket, a talpalásból akár száguldás is lehetne. Már rá is fonódtak ujjaim a palack nyakára, amikor meghallottam a közeledı motorzajt. Gyorsan visszatettem az üveget a helyére, eloltottam a lámpát – a függönyön át ugyan nem lehetett látni a fényt, de még jól jöhetett a sötétség –, és elhelyezkedtem az ajtó mögött. Tizet mertem volna tenni egy ellenében, hogy Hunslett lesz az, aki most tér vissza a partról, és csak azért nem vitte el a csónakunkat, ami ott lógott a helyén, a csörlıkön, mert valaki érte jött, és valami elég fontosat közölt ahhoz, hogy érdemes legyen kimenni a partra. A motor berregése lehalkult, a csónak tompa kongással nekikoccant a Firecrestnek, aztán beszédfoszlány hallatszott, végül valaki felkapaszkodott a hajólétrán. Ezt követıen a motor ismét felberregett, és fokozatosan eltávolodott. Másodpercekkel ezután látogatóm tovalépdelt a fejem fölött – a kormányház irányába tartott. Ruganyos, magabiztos léptekkel haladt, mint aki egészen otthonosan mozog a hajón. Egyetlen, ám korántsem elhanyagolható gond volt csak ezekkel a ruganyos, magabiztos léptekkel: nem Hunslett léptei voltak. A falnak lapultam, és elıvéve, kibiztosítva a Lügert, felkészültem arra, hogy az újonnan elsajátított, skót vendégszeretet szabályainak engedelmeskedve fogadjam az illetıt. A kormányház ajtaja halk kattanással kinyílt, valamivel hangosabban becsukódott, majd elemlámpa fénye ömlött végig a lépcsıkön, melyek a szalonba vezettek le. Az akárki az ajtón belépve megállt, és a fal felé fordulva arra készült – az ajtó sarka és a keret közti résen át tisztán láttam a kezét –, hogy felkapcsolja a lámpát. Megkerültem az ajtót, s egyetlen pillanat alatt három dolgot cselekedtem egyszerre: a bal karomat eléje lendítve, könyököm hajlatába szorítottam a nyakát, jobb térdemet korántsem gyengéden a veséjébe mélyesztettem, és a Lüger csövét a jobb fülébe nyomtam. Nem mondhatni, hogy kesztyős kézzel bántam az idegennel, de nem tudhattam, nem éppen Quinn barátom-e az. A fájdalmas nyögésbıl rögtön rájöttem, hogy nem ı az. – Amit a füledhez tartok, pajtás, az nem egy hallókészülék, hanem egy Lüger. Egy aprócska ujjmozdulat választ el a másvilágtól. Úgyhogy légy jó fiú, mert ha ideges vagyok, remegni szokott a kezem. Nem kívánkozhatott odaátra, mert moccanni sem mert. Még levegıt is alig vett, pedig már igencsak szüksége lehetett rá. Engedtem a szorításon. – Kapcsold fel a villanyt a bal kezeddel. Lassan. Óvatosan. Megtette. Nagyon lassan és nagyon óvatosan. A szalont elöntötte a fény. – Emelje a feje fölé a kezét. Olyan magasra, amennyire csak tudja. Mintafogoly volt, szófogadóan, gondolkodás nélkül tette, amit mondtam. A szoba közepe felé fordultam vele, ellöktem magamtól, és megparancsoltam neki, hogy forduljon felém.

Középmagas volt, elegáns asztrahánbundát és orosz szırmesapkát viselt. Gyönyörően nyírt, fehér szakálla ,és bajsza éles ellentétet alkotott barnára sült arcával, amely most paprikavörös volt vagy a méregtıl, vagy a fojtogatástól. Inkább mindkettıtıl, állapítottam meg. Az eddig példásan engedelmes fogoly kérdezés nélkül leengedte a kezét, leült a kanapéra, elıvette monokliját, és jobb szeme elé helyezve eme roppant hasznos és elıkelı tárgyat, hideg dühvel végigmért. Viszonoztam a pillantását, aztán zsebre vágtam a Lügert, és visszatértem a whiskysüvegemhez. Töltöttem két pohárral, az egyiket Arthur bácsi felé nyújtottam. Sir Arthur ArnfordJason ellentengernagy, az angol lovagrend tagja, és az összes elképzelhetı brit kitüntetés büszke birtokosa. – Kopognia kellett volna, uram – mondtam mentegetızve. – Valóban. – Elég távoli volt a hangja, talán a kelleténél egy kicsit jobban megszorongattam. Mindig így fogadja a vendégeit? – Nem szoktak vendégeim lenni, uram. És barátaim sincsenek. Legalábbis a Hebridákon. Itt csak ellenséget ismerek. Eddig csak ellenség lépte át azt az ajtót. Nem számítottam önre, uram. – Remélem is. Tekintve a fogadást, amiben részesített. – Megköszörülte a torkát, kortyolt egy kis italt, köhögött. – Magam sem számítottam rá, hogy ma este itt leszek. Van fogalma róla, mennyi aranyrúd volt a Nantesville-en? – Közel egymillió font értékő, ha nem tévedek. – Én is így tudtam. Nyolcszor akkora mennyiség! Gondoljon csak bele, nyolcmillió font értékő arany! Ekkora értéket soha nem szoktak egyetlen fuvarral átszállítani Európából a Fort Knox-i páncéltermekbe. Ennél sokkal kevesebb szokott lenni egyszerre egy hajón, biztonsági okokból. Arra az esetre, ha valami gond adódna. A kincstár azonban tudta, hogy ezúttal a hajón lesznek az ügynökeink, és mivel el voltak maradva a kifizetésekkel, okosan úgy döntöttek, hogy minden elızetes egyeztetés nélkül berakodnak ezernégyszáznegyven, egyenként tizenkét és fél kilogramm súlyú aranyrudat. Nyolcmillió fontot. Az amerikaiak ırjöngenek. A felelısséget, természetesen, mindenki rám akarja áthárítani. İ pedig azért jött ide, hogy engem gyötörjön a történtek miatt. – Akkor is értesítenie kellett volna engem, uram. Az érkezésérıl. – Megpróbáltam, de maguk elmulasztották betartani a napitervet. Délben nem jelentkeztek. A legelemibb és a legfontosabb szabály, Calvert, hogy egy ügynök betartja a fınökével egyeztetett tervet. Amikor ezt is elmulasztották megtenni Hunslett-tel, meggyızıdtem róla, hogy nem kell átvenni az irányítást. Úgyhogy idehozattam magam a Királyi Légierıvel, repülıgépen és gyorsnaszádon. – Tehát ı utazott abban a teknıben, amit a néhai Williamsszel odafentrıl láttunk. – Hol van Hunslett? – Nem tudom, uram. – Nem tudja? – Azt a csendes, szenvtelen hangnemet használta, amit ki nem állhattam. – Nagyon maga alatt van, Calvert, nem igaz? – De igen, uram. Attól tartok, Hunslettet elrabolták. Mit csinált az elmúlt két órában, uram? – Megmagyarázná, hogy érti ezt, Calvert? Erıs késztetést éreztem rá, hogy lefricskázzam szemérıl azt az átkozott monoklit. A jobb szemével tényleg alig látott, ez rendben volt, legalábbis nekem, de akkor mi a fenének nem tett inkább szemüveget? – A légierı gyorsnaszádja, amirıl az imént a fedélzetre lépett, már két órája itt kellett volna legyen. Miért csak most értek ide? – Már jártam egyszer aFirecresten. Mivel senkit nem találtam itt, elmentem vacsorázni. Ha nem győlölöm annyira a babkonzervet, akkor magának nem lett volna

alkalma megszorongatni a nyakamat. – A Columbia Szállóban sem jobb az ellátás. – A Columbia Torbay egyetlen “szállodája” volt. Legfeljebb nem konzervbıl készítik a babfızeléket. – Füstölt pisztrángot és mignont ettem, amit kitőnı Rajna-vidéki borral öblítettem le. Jaj, majd elfelejtettem. A Shangri-la fedélzetén történt ez. – Mindezt egy halvány mosollyal. – A Shangri-lán? – Értetlenül bámultam rá, aztán eszembe jutott. – Ó, hát persze. Ön jól ismeri Lady Skourast. Pontosabban mindkettıjüket. Hogy van a jó öreg Sir Anthony? – Nagyszerően – felelte hővösen Arthur bácsi. Nem mintha nem lett volna eléggé fejlett a humorérzéke, csak éppen nem tartotta humorosnak, hogy egy lovagi címmel rendelkezı milliomosról ilyen pongyola stílusban beszélek. – És Lady Skouras? Ezúttal nem érkezett olyan gyorsan a, válasz. – Nos... – Nincs a legjobb formában. Sápadt, nyúzott arcú, boldogtalan, a szeme alatt sötét karikák. Akárcsak én. A férje rosszul bánik vele, méghozzá nagyon rosszul. Gyötri a testét és gyötöri a lelkét. Tegnap este durván megalázta elıttünk. És kötélnyomok vannak a karján. Hogy kerülhetnek kötélnyomok egy hölgy karjára, Sir Arthur? – Lehetetlen. Akarom mondani, hihetetlen. Ismertem az elızı Lady Skourast is, aki az idén hunyt el egy kórházban. İ… – Ideggyógyászati kezelés alatt állt. Skouras ezt sem mulasztotta el tudtunkra adni. – Nem számít. A rajongásig szerették egymást. Egy ember nem változhat meg ennyire. Sir Anthony egy... Sir Anthony egy úriember. – Csakugyan? Akkor árulja el nekem, uram, hogyan szerezte a legfrissebb millióit? Ön is látta Lady Skourast, ugye? – Láttam – felelte vonakodva. – Késve, a mignonnal együtt érkezett – mondta halálosan komoly arccal. – Nem nézett ki valami jól, a jobb halántékán egy zúzódás éktelenkedett. Megcsúszott a fedélzeten, és beütötte a fejét a korlátba. – Beütötte a fejét a férje öklébe. Nem hangzik ez sokkal valószerőbbnek? Visszatérve a Firecrestre... átkutatta, uram, amikor elıször a fedélzetre lépett? – Igen. Mindent átvizsgáltam, kivéve a hátsó kabint. Az ugyanis zárva volt. Feltételezem, a hívatlan látogatók elıl zártak el oda valamit. – A hívatlan látogatók zártak el ön elıl valamit, uram. Pontosabban valakit. Hunslettet. Biztosak akartak lenni abban, hogy meghaltam. Idı kell hozzá, sok idı, hogy az ember feltörjön egy páncélszobát és átrámolja azt a rengeteg aranyat. A cimboráink tisztában vannak vele, hogy az idejük fogytán. Egyre elkeseredettebbek. De azért még mindig gondjuk van mindenre. – Biztosak akartak lenni benne, hogy maga, Calvert, meghalt? – Arthur bácsi jobb szemén kis híján összeroppant a monokli. – Ezt nem értem. – A helikoptert, uram, amit rendelkezésemre bocsátottak, ma este lelıtték. A pilóta halott, a gép a tenger fenekén. Azt hiszik, én is meghaltam. – Ah-ha. Maga tényleg nyomon van, Calvert. – A reakció hiánya majdnem tökéletes volt: az öreg vagy teljesen kikészült sorozatos melléfogásaimtól, vagy épp nem ért rá kimutatni érzelmeit, mert annak a mondatnak a megfogalmazásával volt elfoglalva, ami engem egy életre páriává fog tenni. Arthur bácsi rágyújtott egy fekete szivarra, és tőnıdve pöfékelni kezdett. – Ha visszatértünk Londonba, kérem juttassa eszembe, hogy meg szándékoztam mutatni magának a Philip Calvert ügynökrıl készített bizalmas aktát. – Igen, uram. – Tehát tényleg rosszul áll a szénám, törıdtem bele. – Szők negyvennyolc órával ezelıtt az államtitkárral vacsoráztam. Többek közt azt

kérdezte tılem, Európa mely országának vannak a legjobb titkos ügynökei. Azt válaszoltam neki, hogy fogalmam sincs, azt viszont tudom, hogy ki Európa legjobb ügynöke: Philip Calvert. – Ez nagyon kedves volt az ön részérıl, uram. – Sokért nem adtam volna ebben a pillanatban, ha beleláthatok csavaros agytekervényeibe. – Tizenkét órával késıbb mégis ki akart rúgni. – Ha ezt elhiszi – mondta higgadtan Arthur bácsi –, akkor magával mindent el lehet hitetni. – Kieresztett magából egy rossz szagú felhıt, s folytatta: – Az egyik megjegyzésem az aktájában valahogy úgy szól, hogy: “Alkalmatlan rutinfeladatok elvégzésére. Hamar elveszti az érdeklıdését, elunja magát. A legjobb teljesítményt nyomás alatt nyújtja. Ilyenkor felülmúlhatatlan.” A maga aktáján szerepel, Calvert. Nem szokásom levágni a jobb kezemet. – Ennek örülök, uram. Tudja, mi ön? – Egy vén maohiavellista bakkecske – felelte elégedetten Arthur bácsi. – Rájött már, mi folyik itt? – Igen, uram. – Töltsön még nekem egy pohárral, fiam, egy jó nagy pohárral, és mesélje el, mi történt, mit gondol, és mi az, amit megtudott. Töltöttem hát neki egy újabb adag whiskyt, jóval nagyobbat, mint az elızı volt, és megosztottam vele mindazt, amit tanácsosnak láttam megosztani vele. Végighallgatott, aztán megkérdezte: – Tehát a Houron-öböl? – Annak kell lennie. Más számításba vehetı helyen nem mutattam magam, vagyis itt ismert fel valaki. Vagy ez a valaki rádión elküldte a személyleírásomat valaki másnak. A második lehetıség a valószínőbb. A motorcsónak, amelynek az utasai ránk vártak, Torbaybıl jött, vagy valahonnan Torbay közelébıl. A Houron-öbölbıl annyi idı alatt vízi jármő nem juthatott el oda. Valahol itt a közelünkben, a szárazföldön, van egy rádió adó-vevı készülék. És valahol, a Houron-öböl partján, van egy másik. – Akkor annak az állítólagos expedíciónak a tagjai lesznek azok. – Nem, uram. İk szakállas kisfiúk. – Felálltam, széthúztam a függönyt mindkét oldalon, majd visszaültem a helyemre. – Mint mondtam, a hajójuk léket kapott, noha jól le volt horgonyozva, és víz is bıségesen akadt alatta. Nem ık lékelték meg a hajótestet, és nem is a természet tette. Valaki szívélyesen közremőködött. Egy újabb különös kis hajóincidens azok mellé, amik oly gyakran elıfordulnak a nyugati parton. – Miért húzta szét azokat a függönyöket? – Egy újabb hajóincidens van kilátásban, uram. Lesz még néhány vendégem ma este, ha jól sejtem. Hunslett és én, gondolják ezek az emberek, halottak. Legalábbis én halott vagyok, és Hunslett a jobbik esetben fogoly. A Firecrest tehát gazda nélkül maradt, ezért el kell tüntetni, nehogy gyanút keltsen. Úgyhogy ide fognak jönni egy motorcsónakkal, felvonják a Firecrest horgonyát, és a csónak kíséretében kiviszik a szoros egy kevésbé forgalmas pontjára. Ha pedig odaértek, átvágják a sós hőtıvíz hajlékony szívócsövét, megnyitják a csapot, és meglengetve a kalapjaikat, visszaszállnak a motorcsónakjukba, hagyva, hogy a Firecrest csatlakozzon a helikopterhez. Reggel mindenki azt fogja hinni, hogy Hunslett és én meguntuk a környék vízi flóráját-faunáját, és elhajóztunk a bíborszín láthatár felé. Arthur bácsi lassan, megfontoltan oldalra hajtotta a fejét. – Biztos ebben, Calvert? – Mondhatjuk úgy is, hogy szentül meg vagyok gyızıdve róla. – De akkor miért húzta szét azokat az átkozott függönyöket? – A süllyesztıbrigád érkezése még órákig nem várható. Egy hajó elsüllyesztésére a

legideálisabb idıpont éjszaka az egy óra körüli idıszak, amikor a legelhanyagolhatóbb az árapálymozgás. Ilyenkor lehet a legpontosabban a tengeri sírgödör fölé pozícionálni a halálra ítélt hajót. Ha viszont valakik lélekszakadva a Firecrestre fognak evezni, mert meglátták a szalon kivilágított ablakát, az elegendı bizonyíték lesz arra nézve, hogy a rádió adó-vevı valahol ebben az öbölben van elrejtve, szárazföldön vagy hajón. – Miért lesz ez bizonyíték? – kérdezte ingerülten Arthur bácsi. – És miért “eveznének” ide lélekszakadva? – Hunslett a kezükben van, felıle tehát nem kell aggódniuk. A kivilágított szalon azonban vagy azt jelenti, hogy feltámadtam poraimból, vagy azt, hogy újabb emberünk, embereink érkeztek a hajóra. Akármelyik eset is forogjon fenn, végezniük kell velünk. Mégpedig azonnal. Ön nem sietne az ı helyükben, uram? – Ha ilyen komoly a helyzet, nem kellene több komolyságot tanúsítania? – feddett meg Arthur bácsikám. – Bıven lesz idım halálosan komolynak lenni, ha lelıttek, uram. Addig még szeretném vidáman eltölteni önnel az utolsó perceket. – Konzultálnia kellett volna velem, Calvert, mielıtt széthúzta a függönyöket. – Arthur bácsi, nem feltőnıen ugyan, de fészkelıdni kezdett az ülepén. Ragyogó szervezı volt, a végrehajtási részt azonban, a közelharcot és az ölest csupán az emberei jelentésébıl ismerte. – Mint már mondtam, azért jöttem, hogy átvegyem az irányítást. – Sajnálom, Sir Arthur. Jobb lett volna, ha otthon marad, és átírja a rólam készített jellemzés szövegét. Legalábbis azt a részt, ami a legjobbakról szól. – Jól van, jól van, meggyızött – morogta. – És sötétben fognak érkezni, nem igaz? Lehet, hogy már úton vannak. Felfegyverzett emberek. Bérgyilkosok. Nem kellene... Nem kellene felkészülnünk a védekezésre? A fenébe, fiam, még pisztolyom sincs. – Nem is lesz rá szüksége. De ha más véleményen lenne, tessék. – Odaadtam neki a Lügert. Elvette, megnézte a tárat és a biztosítószerkezetet, aztán csak ült félszegen. – Nem kellene mozdulnunk valamerre, Calvert? Itt, így kivilágítva, túl könnyő célpontot nyújtunk. – Még van idınk bıven. A legközelebbi hajó vagy ház is két kilométerre van innen. Szél és dagály ellenében kell haladniuk, ráadásul motort sem használhatnak, mert azt messzirıl meghallanánk. Evezıvel pedig sokáig fog tartani, mire ideérnek. Addig is sok tennivalónk van, uram. Visszatérve a Houron-öbölhöz. Az expedíció tagjait kipipálhatjuk, ık még egy csónakot se lennének képesek elrabolni, nemhogy öt teherhajót. Donald MacEachern barátunk enyhén szólva ellenségesen viselkedett velünk, ami ismét csak kizárja ıt. Ha géppisztolycsövek lettek volna a hátának szegezve, miközben ı a puskájával engem böködött, akkor nem lett volna ilyen ıszintén ellenséges velem szemben. A profik kerülik a fegyvermutogatást, ha lehet. – Azt mondta az imént, Calvert, hogy az az ember félt valamitıl. – Talán attól, hogy nem fognak harapni a halak a helikopterzaj miatt. Lehet, hogy benne van, de legfeljebb közvetve. Aztán ott vannak a cápahalászok. Vannak hajóik és minden egyéb, ami kell, ráadásul elég kemény fickóknak látszottak. Ezzel szemben, már évek óta itt dolgoznak, a környezı vizek pedig nyüzsögnek a cápáktól. A helikopter pilótája is ismerte ıket. Azért nem ártana alaposabban a körmükre nézni. Dubh Sgeir. Lord Kirkside és imádnivalóan kedves lánya, Sue. – Lady Susan. – Még egy ilyen megjegyzés részemrıl, figyelmeztettem magam, és Arthur bácsi, fütyülve a közelgı veszélyre, illemtanórát fog tartani nekem. – Ismerem Lord Kirkside-ot, természetesen. – Hogyne, akit ı nem ismert, az nem is létezhetett. Természetesen. – Lehet, hogy Sir Anthony feddhetetlenségét illetıen tévedhetek, bár az ı esetében is száz fontot mernék tenni egy ellen, hogy nem, Lord Kirkside

ártatlanságáról azonban tökéletesen meg vagyok gyızıdve. Az az ember képtelen lenne bármilyen becstelenségre vagy törvénytelenségre. – Ezt én is így gondolom. Kemény ember, de a jó értelemben véve az. – És a lány? Vele még nem találkoztam. – Tipikus mai lány. Modern megjelenés, modern beszédstílus: köszönöm, megvagyok, de a legjobb, ha békén hagynak, mert nem állok jót magamért, és különben is, tudok vigyázni magamra. Ettıl, persze, még egyáltalán nem kelti azt a benyomást az emberben, hogy tud is vigyázni magára. Csak egy modern kislány, modern ruhában. – İk tehát semmiképpen nem jöhetnek számításba. – Hallani lehetett, amint az Arthur bácsi szívérıl leszakadó kı recsegve szétporlik. – Akkor hát marad az expedíció, MacEachern tanyája és a cápavadászok. A cápavadászokat magamra vállalom. Nem tiltakoztam ellene. – Ideje lenne felmenni, uram – váltottam témát. – Már nincs sok idınk? – Eltalálta, uram. Eloltjuk a lámpát itt, a szalonban, és helyette kivilágítjuk a két kabint, illetve felkapcsoljuk a tatvilágítást, így a tatfedélzet úszni fog a fényben, a Firecrest másik fele viszont sötétbe borul. – És hol fogunk mi elrejtızni? – nézett rám aggodalmasan Arthur bácsi. – Ön a kormányházban fogja várni ıket, uram. Az ajtó mögé áll, és a kilincsre teszi a kezét, hogy érezze, ha azt lenyomták. Amint az ajtó résnyire nyílt, alárúg a kilincsnek, de úgy, hogy az ajtó elıtt álló személy elszálljon. A többiekrıl majd én gondoskodom. – Hogyan? – A szalon tetején leszek. A tatvilágítás ide már nem ér el, úgyhogy elvileg akkor se kellene észrevegyenek, ha az orr felıl közelednek, a kormányház tetején. – És mit fog tenni? – Leütöm ıket vagy ıt. Egy jó kis feszítıvas, némi ronggyal körültekerve a végén. – Miért nem világítunk inkább a szemükbe elemlámpával, és parancsoljuk meg nekik, hogy dobják el a fegyvereiket? – Világos volt, hogy Arthur bácsi nem rajong a haditervemért. – Ezek az emberek bérgyilkosok, uram, akik azért fognak jönni, hogy megöljenek minket. İk sem figyelmeztetnének, mielıtt lınek vagy döfnek, tehát nekünk sincs okunk megtenni. Most nem a sportpályán vagyunk, uram. És a víz fölött jól terjed a hang, fıleg, ha a szélirány is kedvez neki. Jelenleg éppen Torbay felé fúj a szél. Tehát pisztolyt sem használhatunk. Nem ellenkezett tovább. Ki-ki elfoglalta a helyét, és vártunk. Az esı egykedvően zuhogott, a szél csak fújt és fújt, én pedig feküdtem kiterülve a szalon tetején, akár egy hatalmas, harcias béka. Az esı nem zavart, tetıtıl talpig vízálló, terepszínő, vagyis fekete ruhába voltam öltözve, csak a várakozás volt az, amit már kezdtem nagyon unni – negyedórán át egyetlen szórakozásom az volt, hogy idınként lazítottam a szorításon, amit jobb kezemmel a vasbunkón, a ballal a késemen gyakoroltam. Profi módon csinálták, az evezıcsapások hangját egyáltalán nem hallottam, csak akkor vettem észre ıket, amikor egyikük elsuhant alattam – a jobb oldalon, ahol a kormányház ajtaja is volt –, hogy kikösse a csónakot. Én meghúztam a hátsó ablakon bevezetett és Arthur bácsi kezére rögzített zsineget, a fickó pedig intett a társának, aki mindeddig a csónakban várt. Megvárta, míg az is felér, és a kormányház ajtaja felé indultak. Arthur bácsi jól végezte a munkáját, az ajtó, mint késıbb megállapítottuk, telibe találta az elöl haladó pasas orrát. A másik gyorsabban reagált, ösztönösen a fedélzetre vetve magát – talán

arra számított, valaki lıni fog a nyitott ajtón át –, így a bunkóm a tarkója helyett a vállát találta el. A meglepetés ereje így is nekem kedvezett, amit nem haboztam kihasználni: a hátára vetettem magam, és használtam a bal kezemben szorongatott kést. Sose leszek büszke erre a pillanatra, de nem volt más választásom: a sötétben nem láthattam, mi van a kezében. Vetettem egy pillantást a bevert képőre, és látva, hogy veszélytelen, beviharzottam a szalonba, ahol összehúztam a függönyöket, és felkapcsoltam a lámpát. Ezután visszamentem a kormányház elé, és Arthur bácsi aktív közremőködésével levonszoltam a férfit a szalonba. Nem ismertem fel, de jelenlegi állapotában még a saját anyja se ismerte volna meg édes kisfiát. Arthur bácsi szeretett alapos munkát végezni, és ez ezúttal se volt másként. – Tartsa rá a pisztolyt, uram – mondtam neki –, és ha megmoccanna, lıje le. Arthur bácsi viaszsárga arccal rám nézett. – De hát, fiam, nézze az orrát. Nem hagyhatjuk... – Inkább ön nézze, ezt. – Felemeltem a fegyvert, ami vonszolás közben a férfi ernyedt kezébıl a padlóra esett. – Tudja, mi ez? Az amerikai rendırök nemes egyszerőséggel tankelhárítónak nevezik. Vadászpuska, egyharmadáig lereszelt csıvel és aggyal. Ha ı lett volna az, aki telibe talál, akkor önnek most egyáltalán nem lenne arca. Értse ezt szó szerint. Még mindig Florence Nightingale-t akar játszani az elesett hıs felett? – Nem kellett volna így beszélnem éppen Arthur bácsival, de ebben a pillanatban képtelen voltam parancsolni magamnak. Nem érdekelt, mit fog beírosgatni abba az átkozott jelentésbe. Kirobogtam. A kormányházban magámhoz vettem egy elemlámpát, körültekertem egy ronggyal, hogy a fényét oldalról – messzirıl – ne lehessen látni, és a korlát mellé állva, levilágítottam a csónakba. Egy gumicsónak volt, amit akcióhıseink külsı motorral szereltek fel, hogy végezvén dolgukkal – vagyis velünk –, ellazultan élvezhessék a siker mámorát. Áthurkoltam egy kötelet a motoron, és felváltva húzogatva és rögzítve ezt meg a kikötıkötelet, két perc alatt a fedélzetre emeltem a csónakot. Szemügyre vettem, de a gyártó nevétıl eltekintve semmilyen felirat nem szerepelt az oldalán. Csíkokra szabdaltam a gumit, és a tengerbe szórtam. Ezután kerítettem a kormányházból vagy ötméternyi drótot, amivel a halott lábához kötöztem a csónakmotort. A rend kedvéért átkutattam a zsebeit; azt találtam, amit egy profi zsebeiben találni lehet: semmit. Kifejtettem a férfi kezébıl a pisztolyt, majd leakasztottam a hajólétra fölötti védıláncot, és átcsúsztattam a fedélzet szélén a motort és a holttestet. Úgy tőntek el a Torbay-öböl sötét vizében, hogy még a csobbanásukat se lehetett hallani. Mire visszaértem a szalonba, Arthur bácsi és a foglyunk helyet változtattak. A férfi a falnak támaszkodva nyögdécselt és az arcát törölgette egy törülközımmel; Arthur bácsi a kanapén ült a Lügerrel és egy üveg whiskyvel felszerelve, s undorral vegyes elégedettséggel, véres mővét szemlélte. Amint beléptem, felemelte a tekintetét, és fejével a fogoly felé intett. – Tönkre fogja tenni a szınyeget. Mit tegyünk vele? – Adja át a rendırségnek. – A rendırségnek? Azt hittem, velük szemben is fenntartásai vannak. – Ez enyhe kifejezés, pillanatnyilag azonban rájuk van szükség. – A kinti barátunkat is? – Kit? – Ennek az embernek a cinkosát, akarom mondani. – A tengerbe hajítottam. – Mit tett?

– Nem kell aggódnia. – A padló felé mutattam. – Negyven méter mélyen van, tizenöt kilónyi fémmel a bokáján. – A... a tenger fenekén? – Miért, mégis mit kellett volna tennem? Rendezzek neki temetést? Vagy nem mondtam még, hogy meghalt? Nem volt más választásom, meg kellett ölnöm. – Meg kellett? Meg kellett? – fortyant fel Arthur bácsi. – Miért, Calvert? – Nincs miért, uram. Vagy ı, vagy én. Ha nem tettem volna meg, akkor most mindketten ott lennénk, ahol ı van. – De maga nem végrehajtó, Calvert. – Az vagyok, ameddig az ı életük és az enyém közt kell választanom. Arthur bácsi sóhajtott egy mélyet. – Igaza van, igaza van. Be kell vallanom, átolvasni a jelentéseit egy biztonságos irodában és a helyszínen lenni magával, két különbözı dolog. Azt is be kell vallanom, hogy jó érzés a közelben tudni magát, Calvert, ha baj van. Nos, akkor gyerünk, vessük tömlıcbe ezt a gazembert. – Elıször szeretnék egy gyors látogatást tenni a Shangri-lán, uram. Meg kell keresnem Hunslettet. – Értem. Meg akarja keresni Hunslettet. Eszébe jutott az magának, Calvert, hogy ha ezek az emberek ennyire ellenségesek magával, akkor nem engedik meg, hogy megkeresse Hunslettet? – Igen, uram. Nem áll szándékomban fegyverrel a fedélzetre lépni. Tisztában vagyok vele, hogy öt lépést se tehetnék. Azt azonban megkérdezhetem tılük, nem látták-e véletlenül. Feltéve, hogy ık a banditák, igencsak hasznos lenne látni, miként reagálnak, amikor egy halottnak hitt ember visszatér a hajóról, amire bérgyilkosokat küldtek. Nem gondolja, uram? – De igen, feltéve, hogy ık a banditák. – Hogy ık-e, azt egykettıre meg fogjuk állapítani. – Fogjuk? És mit mondunk majd nekik, honnan ismerjük egymást? – Ha olyan ártatlanok, mint a ma született bárány, akkor elhiszik, amit mondunk nekik. Ha pedig sejtik az igazságot, akkor teljesen mindegy, mit hazudunk nekik. Kerítettem a kormányházból egy újabb adag drótot, aztán a gépterembe vezettük a foglyunkat. Leültettem háttal az egyik generátornak – nem tiltakozott, nem volt ereje hozzá –, és a derekánál fogva a fémházhoz kötöztem. A lábát hasonló módon rögzítettem, a csomókat mindkét esetben a fémház ellenkezı oldalán rögzítve, hogy ne férhessen hozzájuk. A keze így szabadon maradhatott, lehetıvé téve, hogy kedvére kezelje magát a rendelkezésére bocsátott friss törülközıvel és hideg vízzel. Szúrásra, vágásra alkalmas eszközök nem akadtak a közelben, úgyhogy nem kellett attól tartanunk, elvágja a drótot vagy véget vet az életének. Az utóbbi miatt egyébként nem aggódtam túlzottan, sem ezért, sem azért. Elindítottam a motort, felszedtem a horgonyt, bekapcsoltam a navigációs világítást, és a Shangri-la felé indultunk. Már nem is éreztem fáradtságot.

6. Szerda, este fél kilenc és fél tizenegy között Kétszáz méterre a Shangri-lától lehorgonyoztam a hajót a harminc méter mély vízben. Kikapcsoltam a navigációs fényeket, fényesen kivilágítottam a kormányházat, aztán lementem a szalonba, és behúztam magam mögött az ajtót. – Meddig várunk még? – kérdezte Arthur bácsi. – Már nem sokáig, uram. Akár magára is öltheti az esıköpenyt. A következı zuhé leple alatt elmegyünk. – Mi van, ha küldenek valakit, hogy nézze meg, miért nem tért vissza a két emberük? – Meg fogják tenni, de egy-két órán belül biztosan nem. Még várnak a pajtásaikra, még reménykednek benne, hogy az evezı és az idıjárás a ludasok a késésben. – Odakint új erıre kapott az esı, hallani lehetett dobolása friss ritmusát a tetın. – Mennünk kell. A motoros kis hajó egy keresztrúdhoz volt kikötve, a Shangri-la jobb oldalán, a kikötıhíd közelében. A kivilágított hidat eltakarta a hajófar, ezért meg kellett kerülnöm, hogy eléje tudjak állni a mi csónakunkkal. Egy esıkabátos, a Shangri-la csicsás francia stílusú egyenruháját viselı férfi sietett le a lépcsın és kapta el a kikötıkötelet. – Ah, jó estét, ember – mondta Arthur bácsi. Ez még nem tartozott a szerephez, a legtöbb alsóbb osztálybelivel így beszélt. – Sir Anthony a fedélzeten tartózkodik? – Igen, uram. – Láthatnám egy pillanatra? – Ha tudna várni egy... – a matróz elhallgatott, Arthur bácsit bámulta. – Ó, de hiszen ön a tengernagy, uram. – Arnford-Jason ellentengernagy. Ön pedig az a tengerész, aki ma este vacsora után kivitt a Columbia Szállóhoz. – Igen, uram. Engedje meg, hogy a szalonba vezessem önt. – A sofıröm itt marad erre a rövid idıre. – A “sofır” én voltam. – Természetesen maradhat, uram. Felbaktattak a kikötıhídon, és hátramentek. Én eltöltöttem tíz másodpercet a hidat megvilágító lámpák tápvezetékének a tanulmányozásával, majd miután megállapítottam, hogy egy egyszerő rántással nem lehetne elszakítani, követtem a két férfit. Elosontam a szalonba vezetı folyosó bejárata mellett, s elrejtıztem egy szellızıkürtı mögött. Egy pillanattal késıbb a matróz kijött a szalonból, és visszaindult a posztjára. Húsz másodperc, és torkaszakadtából ordítani fog az eltőnt “sofır” után. Az ı torka fogja bánni. A szalon ajtaja elé lopakodtam. – ...tartozom – hallottam Arthur bácsi hangját –, amiért ilyen késıi idıpontban zavarom önöket. Igen, köszönöm, de csak egy ujjnyit, ha nem haragszik. Szódat is kérek, igen. – Arthur bácsi ezen az estén alaposan belemelegedett az ivásba. – Köszönöm, köszönöm. Egészségére, Lady Skouras. Egészségükre, uraim. Nem szeretném feltartani önöket. Tudajdonképpen azért jöttem, hogy megkérdezzem, nem tudnának-e a segítségünkre lenni. A barátom és én aggódunk, mélységesen aggódunk. De hát hova tőnt? Azt hittem, itt van mögöttem.

Végszó, színpadra! Lehajtottam az esıköpeny gallérját, ami az államat takarta, levettem az arcomra árnyékot vetı vízhatlan tengerészkalapot, udvariasan kopogtam, és beléptem. – Jó estét, Lady Skouras, jó estét, uraim – köszöntöttem a társaságot. – Elnézését kérem, amiért félbeszakítottam a társalgást, Sir Anthony. Arthur bácsit leszámítva hatan tartózkodtak a szalonban, a kandalló elé győlve. Sir Anthony állt, a többiek ültek. Charlotte Skouras, Dollmann, az igazgató, Lavorski, a könyvelı, Lord Charnley, az alkusz és egy ötödik férfi, akit nem ismertem. Mindannyian poharat szorongattak a kezükben. Reakciójuk, amit a megjelenésem váltott ki, változatos volt. Anthony Skouras egyik szemöldöke a feje búbjáig szaladt, a másik a szempilláit verdeste, Charlotte Skouras feszélyezetten rám mosolygott – Arthur bácsi nem túlzott, az a zúzódás tényleg bestiális egy példány volt –, Lavorski pókerarcot öltött, az ismeretlen pasas semleges arckifejezéssel szemlélt, Dollmann még egy márványszobrot is megszégyenített volna, Lord Charnley pedig olyan rémült képet vágott, mint amit akkor szokott az ember, ha egy sötét temetı kellıs közepén valaki hátulról a vállára teszi a kezét. Legalábbis nekem úgy tőnt. A tompa dübbenést azonban, amivel a lord pohara és a vastag szınyeg üdvözölték egymást, egészen biztosan nem képzeltem. Akár egy viktoriánus melodráma részlete. Arisztokrata alkusz barátunknak valami megfordult a fejében. Hogy ez a többieknél is így volt-e, azt legfeljebb találgathattam. Dollmann, Lavorski és kétségtelenül Anthony Skouras is, úgy alakították az arckifejezéseiket, ahogy kedvük tartotta vagy a szükség megkövetelte. – Te jó ég, Petersen! – Skouras kétségtelenül meg volt lepıdve, de mégsem annyira, amennyire egy síron túlról visszatért személy láttán illett volna. – Nem is tudtam, hogy ismerik egymást. – Ah, hát hogyne ismernénk egymást. Petersen és én már évek óta kollégák vagyunk, Tony. Az UNESCO, tudja. – Arthur bácsi elıszeretettel adta ki magát az UNESCO brit küldöttjének. Ez rendkívül kényelmes és hatásos magyarázatot adott gyakori külföldi utazásaira. – A tengerbiológia aligha kulturális, ellenben tudományos és edukatív. Petersen az egyik legbuzgóbb aktivistánk. Gyakorta tart elıadásokat még Dél-Amerikában, Ázsiában, sıt Afrikában is. – Hogy jártam ezeken a kontinenseken, az kétségtelen volt, de hogy tudományos elıadásoknak lehet-e nevezni azt, amit ott csináltam, az igencsak kérdéses. Fogalmam se volt róla, hogy itt van, a szállodában tudtam meg. De, az ég szerelmére, nem magunkról kellene beszélnem, hanem a barátunkról. Hunslettrıl, a kollégánkról. Sehol sem találjuk. A faluban sem látta senki. Azt gondoltuk, mivel az önöké a Firecresthez legközelebbi hajó, itt is megkérdezzük, nem látta-e valaki. – Attól tartok, nem láttam – mondta sajnálkozóan Skouras. – Látta valaki? – nézett a többiek felé. – Nem? – Csengetett az inasnak, és utasította, hogy kérdezze ki a legénységet. – Mikor tőnt el, Mr. Petersen? – Fogalmam sincs. A laboratóriumban hagytam, egész nap példányokat győjtöttem. Medúzát. – Megtapogattam gyulladt arcomat. – A mérges fajtából. Mire visszatértem, úgy eltőnt, mint a kámfor. – Tud úszni a barátja, Mr. Petersen? – kérdezte az idegen. A zömök, barna bırő, fekete szemő férfira néztem, és alkalmazkodva a helyzethez, igyekeztem olyan kifejezéstelen maradni, amennyire csak telt tılem. Nem volt könnyő. – Sajnos, nem – feleltem csendesen. – Attól tartok, ugyanarra gondol, amire én. Nincs védıkorlát a taton. Egy óvatlan lépés... – Elhallgattam, mert visszajött az inas, és beszámolt arról, hogy senki nem látta Hunslettet. Miután kiment, folytattam: – Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha jelentjük az eltőnését MacDonald ırmesternek. Mindenki ezen a véleményen volt, így hát megköszöntük a segítségüket, és

távoztunk. Az esı ugyanolyan kellemetlenül zuhogott, mint amikor elhagytuk a Firecrestet, úgyhogy nem volt nehéz egy kis balesetet szimulálnom. A kikötıhídhoz érve megcsúsztam, kétségbeesetten egyensúlyoztam néhány pillanatig, aztán a vízbe pottyantam. Az esınek, a szélnek és a hirtelen bekövetkezett sötétségnek köszönhetıen jó egy percbe telt, mire ki tudtak halászni. Skouras maga volt a megtestesült szánalom, rögtön felajánlott egy váltás száraz ruhát. Hálásan elutasítottam, és Arthur bácsikámmal beszálltunk a csónakba. A visszaúton egyikünk sem beszélt. – Amikor ma este a Shangri-lán vacsorázott, uram – mondtam, miután a csörlıvel felhúztuk a csónakot –, valamilyen indokkal kellett szolgálnia váratlan felbukkanására és a katonai gyorsnaszád jelenlétére. – Így igaz. Elég jó magyarázatot találtam. Azt mondtam nekik, hogy egy fontos genfi UNESCO-konferenciát nem tudtunk elkezdeni egy bizonyos dr. Spenser Freeman távolléte miatt. Ez történetesen igaz. Dr. Freeman nincs Genfben, mert nekünk nem állt érdekünkben, hogy ott legyen. Ezt, persze, rajtam és pár emberen kívül senki nem tudja. Azt meséltem Skouraséknak,hogy értesüléseink szerint dr. Freeman Torbay környékén végez helyszíni kutatást, és a kormány felkért rá, hogy csaljam el Genfbe. – Miért küldte el a naszádot? Ezt furcsának találhatták. – Nem hiszem. Ha dr. Freeman Torbay valamelyik erdejében vert sátrat, éjszaka elég körülményes lenne megtalálni. Azt füllentettem, hogy rendelkezésemre áll egy helikopter, amivel Londonba röpíthetem a tudóst. Csak fel kell emelnem a telefonkagylót, és a gép negyedórán belül itt lesz. – Mondta ezt, mivel természetesen nem tudhatta, hogy a telefonvonalak nem mőködnek. Meg is állná a helyét a történet, ha ön, uram, nem látogatta volna meg a Firecrestet, mielıtt vacsorázni ment. Nem az ön hibája, persze, hiszen honnan tudhatta volna, hogy azok a gazemberek a hátsó kabinba zárták magukat. Ettıl függetlenül, láthatták egy ablakon át a gyorsnaszádot, vagy ha nem is látták, elég volt hallaniuk a motorzajt. Eléggé jellegzetes. Most tehát tudják önrıl, hogy egyetlen szava sem igaz, és nagy valószínőséggel még sok egyebet tudnak. Fogadja elismerésem, uram. Üdvözlöm a klubban, melynek már évek óta tagja vagyok, és ünnepélyesen tudatom önnel, hogy többé nincs az a biztosítótársaság, amelyik életbiztosítást kötne önnel, még ha a szokásos díj tízszeresét is ajánlaná fel nekik. – Rövid látogatásunk a Shangri-lán eloszlatta minden maradék kétségét? – Igen, uram. Látta Lord Charnley reakcióját. Pedig ı egy született arisztokrata... – Az, hogy elejtett egy poharat, még kevés bizonyíték a bőnösségükre nézve – mondta hővösen Arthur bácsi. – Egyetértek, uram. – Elıszedtem a raktárfülkébıl a búvárruhámat, s a szalon felé indultam. – Nem véletlenül estem a vízbe. Nem említettem önnek, hogy amikor ma este feljöttem a helikopterbıl, és elrejtıztem a hajó mögött, egy rovátkát véstem a kormánylapátba. A Shangri-la kormánylapátján találtam egy rovátkát. Ugyanazt a rovátkát. – Értem. Értem. – Arthur bácsi lerogyott a kanapéra, s rám szegezte jeges-kék tekintetét. – Elfelejtette közölni velem a szándékát. – Nem felejtettem el. – Nekiláttam eltávolítani a testemre tapadt vizes ruhadarabokat. – Csak nem tudhattam, mennyire jó színész, uram. – Elfogadom az indoklást. Tehát ez szüntette meg az utolsó kétségeit. – Nem, uram, ez már felesleges bizonyíték volt. Már azelıtt tudtam. Emlékszik arra az alakra Lavorski mellett, aki megkérdezte, tud-e úszni Hunslett? Fogadni mernék, hogy ma este hiányzott a vacsoraasztal mellıl. – Jól fogadott volna. Honnan tudta?

– Onnan, hogy ı volt annak a hajónak a parancsnoka, melynek a legénysége megölte Williams hadnagyot és leszedte a helikoptert az égrıl. A neve Imrie kapitány. – Az az ember, aki a Nantesville kalózlegénységét irányította. Arthur bácsi bólintott, az esze azonban máshol járt. A búvárruhán, amit magamra készültem ölteni. – Mi a fenét akar kezdeni azzal? – förmedt rám. – Egy kis ajándékot viszek a Shangri-la kis hajójára. Mondjuk, egy zsák finom kristálycukrot és egy nyomjelzıt. Engedelmével, uram. – Maga nagyon feledékeny ma este, Calvert. Tehát a Shangri-la kikötıhídja sem véletlenül borult sötétbe? – Szeretnék odaérni, mielıtt kijavítják a vezetéket, uram. – Nem tudom elhinni, nem tudom elhinni. Arthur bácsi megrázta a fejét. Egy pillanatra azt hittem, gyorsaságomat dicséri, amellyel – ezúttal remélhetıleg észrevétlenül – végrehajtottam rövid kiruccanásomat. Következı szavaiból aztán kiderült, hogy egészen más, ennél jóval fontosabb gondolatok keringenek a fejében. – Azt, hogy Tony Skouras nyakig benne lehet ebben a csúnya ügyben. Valami nincs rendjén, nagyon nincs rendjén. Egyszerően nem tudom elhinni. Te jó ég, tudott róla, Calvert, hogy Sir Anthony felkerült a fınemesi rangra jelöltek listájára? – Máris? Nekünk azt mondta, várni fog, míg lemegy az ára. Arthur bácsi nem reagált. Normális körülmények közt megjegyzésemet halálos sértésnek vette volna, tekintve, hogy ı maga nyugdíjazásával érdemelte ki ugyanezt a címet. Arthur bácsi azonban semmit nem szólt. Ennyire meg volt rendülve. – Isten látja a lelkemet, rohannék letartóztatni ıket, ha módomban állna – sóhajtottam. – A kezünk azonban meg van kötve. Most azonban, hogy tudom, amit tudok, szeretném megkérni egy szívességre, uram. Mielıtt kimennénk a partra, tudnom kellene, hogy Sir Anthony tényleg szereltetett-e stabilizátorokat a jachtra. Nem kis munka ez egy ekkora jacht esetében, kétlem, hogy akadt volna olyan hajóépítı cég, amelyik elvállalja. Néhány óra alatt ki lehet deríteni. Azt is szeretném tudni, tett-e már lépéseket Lord Kirkside annak érdekében, hogy halott fia címét – vicomte volt, vagy valami efféle –, átörökíttesse a kisebbik fiára. – Készítse elı nekem a rádiót, és megteszem, fiam – egyezett bele komor arccal Arthur bácsi. Még mindig csak fél füllel figyelt rám, a lehetıség, hogy jövendıbeli bárótársa nyakig turkálhat valami nem éppen világos és nem éppen illatos masszában, teljesen letaglózta. – És adja ide nekem azt az üveget, mielıtt kimenne. Arthur bácsi újra és újra feltámadó szomját látva hálát kellett adnom a gondviselésnek, amiért a kikötıtıl alig egy kilométerre helyezte el Skócia egyik legnagyobb whiskylepárló üzemét. Úgy éreztem, mintha a Firecrest egész súlya ránehezedett volna a félig felnyitott motorburkolat tetejére. Remegı kézzel hátrahajtottam, aztán csak álltam szótlanul, mozdulatlanul, legalább egy percig. Miután sikerült valamelyest magamhoz térnem, visszaimbolyogtam a szalonba. – Sir Arthur! – Jövök, jövök. – Két másodperc múlva utánam jött a gépterembe. – Sikerült beüzemelni? – Megtaláltam Hunslettet. Arthur bácsi olyan bamba arccal indult a szarkofág felé, akár egy holdkóros. Az adó-vevı eltőnt, csakúgy a felszereléseink az utolsó szálig. Ettıl rengeteg üres hely lett, de még így is kétrét kellett hajtaniuk Hunslettet, hogy beférjen. Feje a karján nyugodott, karja a térdén. Nem láthattam az arcát, és nem láttam erıszak nyomát.

Félig ülı, félig fekvı helyzetében furcsán békésnek látszott, olyan volt, akár egy meleg nyári délutánon egy fa tövében szundikáló vándor. Egy hosszú nyári délutánon, mert az örökkévalóság hosszú idı. Nem tévedtem elızı este. Hunslettnek többé soha nem kellett felkelnie... Megérintettem az arcát. Még meleg volt. Oldalra fordítottam a fejét; olyan könnyedén billent, akár egy szakadt rongybabáé. Arthur bácsira néztem. A holdkóros bambaságnak már nyoma sem volt, az öreg szemében hideg, könyörtelen fény csillogott. Amióta megjelent a hajón, most fogtam fel elıször, kivel állok szemben. Arthur bácsi nem azért vált azzá, aki volt, mert válaszolt egy álláshirdetésre: hosszas, aprólékos válogatás után jelölték ki nagyon okos és nagyon fontos emberek, akik egy nem mindennapi képességekkel rendelkezı vezetıt kerestek. És ezek közt a nem mindennapi képességek közt az egyik legfontosabb a nem mindennapi könyörtelenség volt. – Megölték, természetesen – állapította meg bölcsen. – Igen, uram. – Hogyan. – Eltörték a nyakát. – A nyakát? Egy olyan erıs embernek, mint Hunslett? – Ismerek valakit, aki egy csuklómozdulattal képes rá. Quinn. Aki megölte Bakert és Delmontot. Aki engem is meg akart ölni. – Értem. – Szünetet tartott, majd személytelen hangon folytatta: – Maga, feltételezem, meg akarja keresni és el akarja pusztítani azt a férfit. Bármi áron és bármilyen eszközzel. Rekonstruálni tudná a történteket, Calvert? – Igen, uram. – Ha rekonstruálásról volt szó, amikor már semmit nem lehetett tenni, nem volt nálam jobb. – Kora reggel érkeztek, miután elmentem. Ez még napkelte elıtt volt, világos nappal nem merték volna megközelíteni a hajót. Valahogyan foglyul ejtették Hunslettet, és egész nap itt vártak vele. Ezért nem jelentkezett délben. Akkor is itt voltak még, amikor ön elıször járt a Firecresten. Önnek, uram, semmi oka nem volt feltételezni, hogy itt vannak: a hajó, ami elhozta ıket, napkelte elıtt eltőnt a közelbıl. Nem hagyhatták a Shangri-la hajóját a Firecrest mellett ringani egész nap. – Nem szeretem, ha a számba rágják az ételt, Calvert. – Bocsásson meg, uram. Úgy egy órával azután, hogy ön elment, megérkezett Imrie kapitány Quinn-nel meg a többiekkel és a hírrel, hogy meghaltam. Az én halálhírem volt Hunslett halálos ítélete: ha én meghaltam, ı sem maradhatott életben. Quinn tehát megölte. Hogy miért ilyen módon, azt nem tudom. Talán attól tartottak, a parton valaki meghallhatja a lövést, vagy nem akartak nyomot hagyni. Az lehetett a szándékuk, hogy miután önt kitették a szállodánál, visszajönnek, elvontatják a Firecrestet egy elhagyatott helyre, és elsüllyesztik. Igen, valószínőleg számoltak az eshetıséggel, hogy ön még visszatérhet a hajóra. Ugyanakkor meg vagyok gyızıdve róla, hogy Quinn akkor is puszta kézzel ölte volna meg Hunslettet, ha másképp is megteheti. Az az ember nem pénzért öl, hanem élvezetbıl. A pénz, amit a gyilkolásért kap, csak hab a tortán. – Értem. Ezért hajították ki vagy vitték el a rádiót és a többi holmit, s rejtették a helyükre Hunslettet. – Arthur bácsi, szokásához híven, mindeddig csendesen beszélt, most azonban, teljesen váratlanul, mert ilyet a jelenlétemben még sohase tett, kiabálni kezdett: – De honnan az istenbıl tudták, Calvert, hogy ez az átkozott dízelmotor nem az, aminek látszik? Honnan tudhatták? – Halkabbra fogta magát, néhány pillanattal korábbi kitöréséhez képest ez szinte suttogásnak tőnt. – Valaki elárulta nekik, Calvert. Vagy valaki súlyos mulasztást követett el. – Senki nem árulta el nekik, uram. Mulasztás azonban tényleg történt. Én követtem

el. Hogyha használtam volna a szemem, Hunslett most nem feküdne itt. Azon az estén, amikor a két álvámtiszt a hajón járt, tudtam, hogy találtak valamit itt, a gépteremben. Egészen addig, míg meg nem látták az akkumulátorokat, a legapróbb porszemet is megvizsgálták. Utána már semmi nem érdekelte ıket. Hunslett még meg is jegyezte, hogy biztosan az akkuk keltették fel a figyelmüket, de én túl okos voltam ahhoz, hogy higgyek neki. – Kerítettem egy elemlámpát, Arthur bácsi kezébe nyomtam. – Lát valami különöset az akkumulátorokon, uram? Rám nézett a monokliján át, még mindig hővös és könyörtelen tekintettel, aztán lehajolt, szemügyre vette az akkukat. Két perc múlva felegyenesedett. – Semmi gyanúsat nem látok – közölte kurtán. – Thomas, pontosabban az álvámtiszt, aki Thomasnak adta ki magát, látott. Már úgy érkeztek a hajóra, hogy tudták, mit keresnek: egy nagy teljesítményő rádió adóvevıt. Nem azt az ócskavasat, amit a kormányházban tartunk. Aztán meglátta az úgynevezett “tartalék” akkumulátorainkat, megtalálta a krokodilcsipeszek nyomát, a többit pedig már tudja, uram. Arthur bácsi halkan elkáromkodta magát, majd ismét az akkumulátorok fölé hajolt. A vizsgálat ezúttal tíz másodpercig sem tartott. – A gondolatmenete helyes volt, Calvert. – Tekintetébıl eltőnt a könyörtelen csillogás, helyére keserőség költözött. – Nem csoda, hogy pontosan tudtak minden lépésemrıl – mondtam győlölettel eltelve. – Tudták, mikor fog egyedül maradni Hunslett, tudták, hogy a homokos partrészen fogok leszállni a helikopterrel. Azzal, hogy széttörték a rádiókat a Firecresten, a Shangri-lán és az Orionon, csak port akartak hinteni a szemünkbe. – Arthur bácsi értetlen képet vágott. – Az istenit, hát nem érti, uram? Tegnap, míg Hunslett és én a Shangri-lán vendégeskedtünk, valakik jártak a Firecresten. Akkor nem tudtunk rájönni, mi járatban voltak, de most már világos. – Az imént sikerült bebizonyítania, hogy én se lettem volna okosabb az akkumulátorokat illetıen – vesztette el a türelmét Arthur bácsi. – Jól van, megértettem. Úgyhogy ne pattogjon itt nekem. Ha valamit tud, mondja el. A történtek után valahogy nincs kedvem kitalálósdit játszani. Érti? – Igen, uram. – Szóval, miért jártak itt? – Thomas rájött, hogy valahol a gépteremben kell lennie a másik rádiónak. Míg mi Skourasékkal italozgattunk, szétnéztek, és észrevették, hogy a jobb oldali motorházon a csavarok feje körül a festék jobban le van kopva, mint a bal oldali motornál. Leszerelték tehát a tetejét, a rádió csakugyan ott volt, és a dekódoló egység kimenetéhez hozzákötötték saját, kismérető rádióadójukat. Valahol itt lesz, az akkumulátorok mögé rejtve. Ettıl kezdve minden szavunkat hallották, minden mozdulatunkról tudtak. Ezért nem tették tönkre ezt a készüléket is: így ellenırzésük alatt tarthattak minket. – És ha így van, akkor miért mondtak most le errıl az elınyükrıl? – mutatott Arthur bácsi Hunslett koporsójára. – Mert már kiiktattak minket. Hunslett halott, és engem is halottnak hittek. Már nem volt kit ellenırzésük alatt tartani. Arthur bácsi levette és megtörölte verejtéktıl párás monokliját. – Most már értem, miért mondta azt a szalonban, hogy nehézségekbe ütköznék, ha életbiztosítást szeretnék kötni. Tudják, hogy meg fogjuk találni Hunslettet. Magát egyszer már így is halálra ítélték, de most már engem sem hagyhatnak életben. Nem kockáztathatnak. A tét tizenhétmillió font. El kell hallgattatniuk bennünket. – Fel a horgonyt, és el innen – értettem egyet. – Így is túl sokáig idıztünk, lehet, hogy már úton vannak. Le ne tegye azt a Lügert a kezébıl, uram. Mozgás közben

ugyan biztonságban leszünk, de elıbb még ki kell vinnünk a partra Hunslettet és a bevert képőt. – Igen, igen. Elıször ki kell vinnünk ıket. Elektromos csörlıvel horgonyt felszedni még csendes tengeren, meleg nyári napsütésben sem gyerekjáték: csak az a kis csörlı, amivel a Firecrestet felszerelték, könnyőszerrel felemelt volna egy kisebb személyautót. Elég egy rossz lépés, egy elvétett kézmozdulat, egy szélben csapkodó nadrágszár vagy esıköpenyalj, és a lánc meg a dob mohón maguk közé kapnak recsegı szövetet, húst, csontot. Az ember könnyedén kéz vagy láb nélkül maradhat, még mielıtt felkiálthatna fájdalmában, fıleg, hogy a kapcsolópedál a csörlık többségénél a doboz mögé van szerelve. Nedvességtıl csúszós fedélzeten feltekerni a horgonyt kétszer ilyen veszélyes, de ha ráadásnak még sötét is van, esik az esı, fúj a szél, a fedélzet táncol lábad alatt, a fékezıkar ki van kapcsolva, és ponyva alá dugott kézzel dolgozol, akkor kész életveszély a mővelet. De mivel a Shangri-lán tartózkodó jóakaróink figyelmét felhívni magunkra még ennél is veszélyesebb lett volna, inkább a baleset lehetıségét választottam. Talán azért, mert teljesen elmerültem a munkában, talán azért, mert a horgonylánc minden igyekezetem ellenére nem akart nesztelenül a helyére siklani, nem észleltem és nem azonosítottam olyan gyorsan a hangot, ahogy azt kellett volna. Ugyan kétszer is hallani véltem egy távoli nıi hangot, azonban egy képzeletbeli vállvonással mindkétszer a kikötıben tanyázó jachtok zajos társaságainak számlájára írtam – csak egy IBM számítógép lenne képes kiszámolni azt a hatalmas számjegyet, amire a brit jachtkikötıkben esténként elfogyasztott gin mennyisége rúg. Aztán harmadszor is megütötte fülemet a hang, ez alkalommal sokkal közelebbrıl, kiverve mindenféle dáridó gondolatát a fejembıl. Egy jachtpartin legfeljebb akkor lehet kétségbeesett kiáltást hallani, ha a gin kifogyott; ennek a még mindig tompán hallható hangnak a tulajdonosa viszont, ehhez nem fért kétség, valami sokkal komolyabb okból volt kétségbeesett. A kapcsolópedálra tapostam, elnémítva a csörlıt. A Lilliput a kezemben volt, mielıtt tudtam volna, mit csinálok. – Segítsenek! – A hang halk volt, sürgetı, kétségbeesett. – Az isten szerelmére, segítsenek. Valahonnan középtájról jött, a hajótest bal oldala felıl. Anélkül, hogy válaszoltam volna, odalopakodtam a sötétben. Hunslettre gondoltam, és egyetlen izomrostom se mozdult. Senkin nem állt szándékomban segíteni mindaddig, míg meg nem gyızıdtem róla, hogy a hang gazdája nem egy csónakban ül, két másik, géppisztolyokkal felszerelt utas társaságában. Elég lehet egy szó, figyelmeztettem magam, vagy egy meggondolatlanul odavillantott elemlámpa, és Calvert máris csatlakozik rég elhalt ıseihez – ha ugyan azoknak szükségük van egy ilyen bugyuta leszármazott társaságára. – Kérem! Segítsenek, kérem! Kérem! Segítettem neki. Nemcsak azért, mert kétségbeesése ıszintének tőnt, hanem azért is, mert a hang összetéveszthetetlenül Charlotte Skourashoz tartozott. A korlát alatt átnyúlva meglazítottam az egyik lökhárítóként szolgáló gumiabroncs kötelét, és a vízre ejtettem. – Lady Skouras? – kérdeztem közben. – Igen, én vagyok. Hála istennek! – Leengedtem egy gumit a víz mellé. Kapaszkodjon bele. Eltelt néhány másodperc. – Megvan. – Fel tudja húzni magát?

Néhány csobbanás, aztán köhögés hallatszott, végül: – Nem, nem megy. – Nem számít. Várjon. – Megfordultam, hogy Arthur bácsiért induljak, de ı már ott állt a hátam mögött. – Lady Skouras van odalent a vízben – suttogtam. – Lehet, hogy csapda, bár nem tartom valószínőnek. Ha mégis meglátna valaki mást is, lıjön. Arthur bácsi nem szólt semmit, a keze azonban eltőnt a zsebében. Leléptem a gumiabroncs belsı részének alsó felére, és elkaptam a nı karját. Charlotte Skouras nem volt törékeny alkat, valami csomag is oda volt kötözve a derekára, én pedig nem voltam olyan jó formában, mint mondjuk negyvennyolc órával korábban, Arthur bácsi segítségével mégis valahogy a fedélzetre húztam a hölgyet. A szalonba kísértük Lady Skourast, buzgón támogatva két oldalról, és lefektettük a kanapéra. Egy párnát dugtam a feje alá, aztán szemügyre vettem. Nem pipálta volna le a Vogue címlapján bájolgó nıtársait, az biztos. Pocsékul nézett ki. Nadrágjára és ingére zöld moszatok ragadtak, aranybarna haja halottsápadt arcára tapadt, karikás szeme tágra nyílt a félelemtıl, a szemfesték és a rúzs elmaszatolódott arcbırén. Még a legnagyobb jóindulattal se lehetett volna gyönyörőnek nevezni. Kívánatosnak azonban igen. İ volt a legkívánatosabb nı, akit valaha is láttam. İrült voltam. – Charlotte, drágám! – Arisztokraták egymás közt. Arthur bácsi letérdelt a kanapé mellé, és felajánlotta zsebkendıjét Lady Skourásnak. – Mi történt, az ég szerelmére? Brandyt, Calvert, brandyt. Sokáig tatja még a száját, ember? Hozza hát azt a brandyt! Arthur bácsi, a jelek szerint, összetévesztette a Firecrestet egy kocsmával. Szerencsére, volt még egy kis dugibrandym. Töltöttem egy pohárral, a kezébe nyomtam. – Ha ön, uram, vigyáz Lady Skourasra, akkor én kimegyek, és befejezem azt, amit elkezdtem. – Nem kell sietnie. – Charlotte Skouras ivott egy jó kortyot az italból, minek egyenes következményeként a folytatást csak jó fél perc elteltével hallhattuk, miután kellıképpen kiköhécselte magát és a könnyeit is letörölte. – Két óra múlva jönnek, leghamarabb. Hallottam, amikor beszéltek róla. Valami szörnyő történik, Sir Arthur. Ide kellett jönnöm, muszáj volt idejönnöm. – Ne izgassa fel magát, Lady Skouras – mondta Arthur bácsi, mintha a nı nem lett volna már így is épp elég ideges. – Igya meg ezt szépen. – Nem, nem! – Már épp kezdtem megsértıdni, azt hittem, a brandy ellen van kifogása, pedig a legjobb fajtából kapott. – Többé nem vagyok Lady Skouras! – Hát errıl volt szó, nem az italról. – Soha többé! Charlotte. Charlotte Meiner. Ezt szeretem a nıkben, ezt a kifejlett érzéket, amivel olyan szakavatottan fontossági sorrendbe tudják állítani a dolgokat. Odaát a Shangri-lán arra készültek, hogy a nyakunkra hajítsanak egy házilag barkácsolt atombombát a szalon ablakán át, ınagysága figyelmét azonban nem ez, hanem a névváltoztatás kötötte le. – Miért szökött meg? – kérdeztem. – Calvert! – szólt rám Arthur bácsi. – Mégis, mit képzel? Lady... akarom mondani, Charlotte sokkos állapotban van. Adjunk neki egy kis idıt, hogy... – Nem. – Felült, és arcára erıltetett egy ijedt-gúnyos mosolyt. – Nem, Mr. Petersen vagy Mr. Calvert, bármi is legyen a neve, önnek igaza van. A színésznık mindig hajlamosak sajnáltatni magukat. De én már nem vagyok színésznı. Ivott egy újabb kortyot a brandybıl, és a jófajta nedő visszacsalt egy kis színt az arcába. – Már régóta sejtem, hogy valami nincs rendben a Shangri-lán. Idegen emberek jönnek-mennek, az eredeti legénység fele lecserélıdött. Engem többször is kitettek a szobalányommal együtt part menti szállodákba, hogy utána a Shangri-la rejtélyes utakon járhasson. A férjem nem avat be semmibe. Amióta feleségül vett, annyira megváltozott...

Szerintem rászokott valami nyugtatóra, vagy ami még rosszabb, talán kábítószerezik. Fegyvereket is láttam. Valahányszor az idegen férfiak a fedélzetre jönnek, engem vacsora után Sir Anthony a lakosztályomba parancsol. – Szomorúan elmosolyodott. – Sajnos, nem azért, mert féltékeny rám. Az utóbbi két napban úgy éreztem, csúcspontjukra érkeztek az események. Ma este, miután önök eljöttek, szokás szerint a lakosztályomba lettem küldve, csakhogy ezúttal nem fogadtam szót, kint maradtam a folyosón. Hallottam, hogy Lavorski ezt mondja: “Ha az ön ellentengernagy barátja UNESCO-küldött, Sir Anthony, akkor én Neptunus isten vagyok. Tudom, ki ı, mindannyian nagyon jól tudjuk. És ık is túl sokat tudnak rólunk. Nincs más választásuk. Vagy ık, vagy mi.” Ekkor megszólalt Imrie kapitány. Istenem, hogy győlölöm azt az embert. Ezek voltak a szavai: “Éjfélkor kiküldım Quinnt, Jacques-ot és Kramert. Egy órakor a Firecrest már a tengerszoros fenekén lesz.” – Kedves barátai vannak a férjének – dörmögtem. Rám nézett, tőnıdı arccal. – Mr. Petersen vagy Mr. Calvert, esetleg Johnson, ahogy Lavorski nevezte... – Elismerem, hogy elég bonyolult a helyzet bólintottam. – Calvert. Az igazi nevem Philip Calvert. – Nos, Philip – franciásan ejtette, és imádnivalóan hangzott a szájából –, maga egy bolond, ha így beszél. Halálos veszedelemben van. – Mr. Calvert – mondta savanyú arccal Arthur bácsi, aki nem szenvedhette, ha egy arisztokrata egy magamfajta, egyszerő pórt a keresztnevén szólít – tudatában van a veszélynek. A modora azonban elég csiszolatlan, ez minden. Ön egy bátor teremtés, Charlotte. – Kékvérően egymás közt, ez már egészen más eset volt. Arthur bácsi számára. – Sokat kockáztatott azzal, hogy hallgatózott. Rajtakaphatták volna. – Rajta is kaptak, Sir Arthur. – A mosolya ismét elıtőnt, de még mindig nem lélekbıl jött. Ez a másik oka annak, hogy itt vagyok. A férjem rajtakapott. A hálószobámba vonszolt, és ezt tette velem. – Felénk fordította a hátát, és felhúzta vizes ingét. Három hosszú, vastag, párhuzamos hurka tőnt elı. Arthur bácsi megdermedt. Én közelebb léptem, megérintettem az egyik duzzadt csíkot. Friss volt, puffadt, olyan igazi, mint én. A csíkok körül elszórva apró, alvadt vérrel keretezett szúrásnyomokat lehetett látni. Hátrébb léptem, a nı felénk fordult. – Nem valami szép, ugye? És nem is kellemes. – Ismét ugyanaz a mosoly. – De ennél rosszabbat is mutathatnék. – Ne, ne, ne – tiltakozott rémülten Arthur bácsi. – Nem szükséges. – Egy pillanatra elcsendesedett, aztán kirobbant: – Istenem, hogy lehetett erre képes az a szörnyeteg! A kábítószer az oka, kétségtelen, a kábítószer az oka. – Arca téglavörössé vált, hangja elhalkult, mintha Quinn két lapáttenyerébe kapta volna a nyakát. – Ki hinné, hogy ilyesmi megtörténhet! – A néhai Lady Skouras – mondta csendesen Charlotte. – Most már megérthetik, miért szorult elmegyógyászati kezelésre. – Vállat vont. Én nem akarok ugyanarra a sorsra jutni. Engem keményebb fából faragtak, mint Madeleine Skourast. Fogtam hát a táskámat, és elszöktem. – A derekára kötött polietilénzacskóra pillantott. – Mint Dick Whittington, nem igaz? – Ha észreveszik, hogy eltőnt, jóval éjfél elıtt itt lesznek – jegyeztem meg. – Csak reggel fognak rájönni. Éjszakára be szoktam zárni a hálószobám ajtaját. Ma este kívülrıl zártam be az ajtót. – Ez segíthet – bólogattam. – Az ellenben nem, hogy még mindig vizes ruhában van. Gondolom, nem azért menekült el, hogy tüdıgyulladásban haljon meg. A kabinomban talál tiszta törülközıt. Aztán kiveszünk önnek egy szobát a Columbiában. – Ennél azért okosabbnak hittem önöket sóhajtott csüggedten. – A szálloda lesz az elsı hely, ahol keresni fognak. Torbayben nem lennék biztonságban. Elkapnak, és

visszakerülök Anthonyhoz, akkor pedig keserő sors vár rám. Ki nem állhatja, ha fellázadnak ellene. Az egyetlen lehetıségem a menekülés. Önöknek is ez az egyetlen lehetıségük. Nem menekülhetnénk együtt? – Nem. – Nem szeret köntörfalazni, ugye? – Kiszolgáltatottsága, büszke megalázottsága nem tett jót az önbecsülésemnek. Charlotte a bácsikám felé fordult, két keze közé vette az öreg jobb kezét. – Sir Arthur! Önhöz fordulok, mint angol úriemberhez. – Kegyelemdöfés Calvertnek, a külhoni pórnak. – Maradhatok? Kérem! Arthur bácsi rám nézett, aztán Charlotte-ra, s mivel azok a nagy, barna szemek kétségkívül mélyebb hatást gyakoroltak rá, mint amire én voltam képes, képtelen volt nemet mondani. – Hogyne, drága Charlotte, természetesen. Lovagiasan meghajolt, ahogy az egy fehér szakállú, monoklis arisztokratához illik. – Állok rendelkezésére, hölgyem. – Köszönöm, Sir Arthur. – Charlotte Skouras rám mosolygott, de nem gyızedelmesen, hanem inkább olyan... aggodalmasan. – Örülnék neki, Philip, ha ön is a beleegyezését adná. Sokkal jobban erezném magam. – Ha Sir Arthur nagyságrendekkel nagyobb veszélynek akarja kitenni önt, mint amire Torbayben számíthat, az az ı dolga. Ami pedig a beleegyezésemet illeti, arra nincs szükség. Én csak egy egyszerő polgári alkalmazott vagyok, engedelmeskednem kell a felettesem parancsainak. – Maga a végtelenségig nagylelkő, Calvert – döfött át mérgezett pillantásdárdákkal Arthur bácsi. – Sajnálom, uram. Nem kellett volna kétségbe vonnom a bölcsességét. Hölgyem, isten hozta a Firecrest fedélzetén. De arra kérem, maradjon lent, amíg a móló mellett leszünk. – Az csakugyan ajánlatos lesz – enyhült meg Arthur bácsi. Mindig remek hangulatba jött, ha az alsó néprétegek tagjai behódoltak arisztokrata akaratának. – Hogy mivel vádolom? – Tekintetem MacDonald ırmesterrıl a bevert képőre vándorolt, aki még mindig szorgalmasan ápolta magát a vizes törülközıvel. – Betöréssel, birtokháborítással, testi sértéssel, illegális fegyvertartással és fıbenjáró bőn, emberölés kísérletével. Elegendı? – Nos, ez nem ilyen egyszerő. – MacDonald ırmester az apró ırszoba íróasztalára tette két széles tenyerét, s rám nézett. – Nem követett el sem betörést, sem birtokháborítást, ezt ön is jól tudja, Mr. Petersen. İ csak fedélzetre szállt. Ezt nem tiltja a törvény. Testi sértés? İ inkább áldozat, mintsem elkövetı. És milyen fegyver volt nála, Mr. Petersen? – Nem tudom. A tengerbe eshetett. – Értem. A tengerbe esett. Tehát emberöléssel sem vádolhatjuk. Kezdett fárasztani MacDonald ırmester. Az álvámtisztekkel készségesen együttmőködött, velem szemben viszont határozottan elutasító volt. – A következı mondata az lesz, hogy az egész csak lázas képzeletem terméke. Árulja el, hogy képzeli el a történteket? Kiléptem a partra, elkaptam az elsı utamba kerülı járókelıt, orrba vágtam, aztán idecipeltem magának? Még maga se lehet ennyire ostoba, hogy ezt elhiggye. A barna arc vörössé vált, és az asztalon a barna kézfejeken kifehéredtek az ízületek. – Hálás lennék, ha más hangon beszélne velem – mondta csendesen MacDonald. – Ha tovább játssza a bolondot, akkor kénytelen leszek továbbra is úgy kezelni magát, mint bolondot. Be fogja zárni? – Csak a maga szava szól ellene.

– Nem. Van egy szemtanúm is. Lent van a mólón, ha beszélni akar vele, szólok neki. Sir Arthur Arnford-Jason ellentengernagy. Szavahihetı ember. – Volt magának egy társa is, Mr. Petersen. – İ is lent van. – A fogoly felé intettem a fejemmel. – Miért nem tesz fel inkább neki egypár kérdést? – Már elküldtem a fiam orvosért. Elıször rendbe kell hozni az arcát. Egyetlen szavát sem értem. – Nem az arca állapotával lesz gond – figyelmeztettem –, hanem inkább azzal, hogy olaszul beszél. – Olaszul? Ezen segíthetünk. A Hebridák kávézó tulajdonosa olasz. – Van néhány kérdés, amit feltétlenül fel kell tennie ennek az embernek: hol az útlevele, mikor érkezett az országba, ki a munkaadója és hol lakik. Az ırmester szótlanul szemlélt egy másodpercig, aztán így szólt: – Különös egy tengerbiológus maga, Mr. Petersen. – Maga pedig különös egy rendır, Mr. MacDonald. Jó éjszakát. Átmentem a gyéren megvilágított utcán a hullámtörı falhoz, és egy telefonfülke árnyékában várakoztam. Két perccel késıbb egy orvosi táskát cipelı férfi fordult be a sarkon, majd eltőnt a rendırség épületében. Öt perc múlva már ki is jött, amin nem csodálkoztam: egy háziorvos nem plasztikai sebész, és egy rendırségi ırszoba nem mőtıterem. Fél perc se telt bele, újra kinyílt az ırszoba ajtaja, és MacDonald ırmester robogott ki hosszú, vízhatlan esıköpenyben. Szapora léptekkel, nem nézve se jobbra, se balra, lesietett a vízpartra, és az egyik csónak elıtt megállt, kioldotta a kikötıbakra csomózott kötelet. Követtem az ırmestert, s a lépcsı tetejérıl a csónakra világítottam. – Miért nem látják el rádióval vagy telefonnal? – kérdeztem közömbös hangon. – Akkor nem kellene kieveznie a Shangri-lához egy ilyen hideg, esıs éjszakán. Az ırmester lassan felegyenesedett, kezébıl kihullt a kötél. Fáradt, öreges léptekkel feljött a lépcsın, megállt elıttem. – Mit mondott a Shangri-láról? – Nem kellene hagynia, hogy feltartsam, ırmester. A kötelesség mindenekelıtt. A gazdái várják. Menjen, mondja el nekik, hogy az egyik bérencüket leütötték, és hogy Petersen gyanakszik magára. – Nem tudom, mirıl beszél – mondta tompa hangon MacDonald. – Nem a Shangri-lához indultam. – Akkor hova? Horgászni? Elfelejtette magával hozni a horgászbotot. – Mégis, mi lenne, ha a saját dolgával törıdne? – fakadt ki az ırmester. – Éppen azt teszem. Ugyan, ırmester, gondolja, hogy az olasz barátunk miatt jöttem? Nem érdekel, mit tesz vele. İ csak a csalétek volt. Látni akartam, hogy reagál. És láthattam. – Lehet, hogy nem vagyok olyan okos, mint maga, Mr. Petersen – mondta méltóságteljesen MacDonald –, de ettıl még én is használom a fejem. Azt hittem, közülük való. – Egy pillanatra elhallgatott. – De nem. Maga kormányügynök. – Polgári alkalmazott vagyok. – A csónaktól alig húsz méterre kikötött Firecrest felé mutattam. – Jobb lenne, ha velem jönne, és beszélne a fınökömmel. – Miért tenném? – Azért, mert nem szeretném azt mondani két tizenhat éves fiának, akik állítólag meghaltak egy hóviharban, hogy az apjuk a kisujját sem mozdítja értük. Pedig visszahozhatná ıket az életbe. MacDonald csak állt a sötétben, szótlanul, mozdulatlanul. Nem ellenkezett, amikor megfogtam a karját, és a Firecresthez vezettem.

Arthur bácsi tudta, mit jelent az, hogy MacDonald ırmester is velem tartott a fedélzetre, és ez felbıszítette, márpedig ha Arthur bácsi bısz volt, akkor ajánlatos volt nagy ívben elkerülni. MacDonald ırmesternek ez most nem adatott meg. Oda kellett állnia a sárkányként fújtató “szır” elé, és számot kellett adnia. Eljött a megmérettetés – és a vezeklés – ideje. – Tehát megcsúszott a lába, ırmester. – Szinte látni véltem, amint a monokli által összesőrített pillantás átlyukasztja az ırmestert. – Mr. Calvert kivitte magának a foglyot és egy jó hosszú kötelet, hogy felköthesse magát, maga pedig két kézzel utánakapott a kötélnek. Nem volt valami okos magától, ırmester. Nem kellett volna megpróbálnia felvenni a kapcsolatot a barátaival. – Nem a barátaim, uram – tiltakozott keserően MacDonald. Arthur bácsi meg se hallotta. – Most el fogom mondani magának mindazt, amit feltétlenül tudnia kell Mr. Calvertrıl, akit eddig Petersenként ismert, és rólam, illetve arról, amit csinálunk. Felesleges figyelmeztetnem – figyelmeztette feleslegesen –, hogy amit hallani fog, arról soha, senkinek nem beszélhet. Ha ezt elfelejti, búcsút mondhat az állásának és a rangjának, s biztosíthatom, hogy örökre munkanélküli fog maradni. És hogy ne az utcán csellengjen dologtalanul, jó pár évet magára fogok veretni hivatali titkok megsértéséért. A vádiratot személyesen fogom megfogalmazni. – Elhallgatott, még mélyebbre fúrta a tekintetét a szerencsétlen ırmesterben, majd ismét csak feleslegesen, megkérdezte: – Elég világosan beszéltem? – Világosan beszélt, uram – felelte zord arccal MacDonald. Arthur bácsi bólintott, majd mindent elmondott – nem sok volt –, amit az ırmesternek tudnia kellett. – Remélem, száz százalékig megbízhatunk magában, ırmester. – Igen, uram. Mr. Calvert nem látja elég tisztán eddigi szerepemet az ügyben. – Az isten szerelmére, ırmester, még mindig próbálkozik? – kérdeztem unottan. – Ne fárassza magát, és minket se fárasszon. Tudta, hogy a vámtisztek nem azok, akiknek kiadták magukat. Tudta, hogy nem volt náluk másolóberendezés. Tudta, hogy csakis és kizárólag azért jöttek, hogy széttörjék a rádiót, és megkeressék az elrejtett berendezést. Tudta, hogy a telefonvonalak azért nem élnek, mert elvágták ıket, még azt is tudta, hol. Azt vártam volna el magától, hogy kijavíttatja a telefonvonalat, például megkéri a vámtiszteket, hogy a Felföldre visszatérve tegyenek jelentést a postán. Persze, maga tudta, hogy nem fognak visszamenni a Felföldre, mert a Shangri-lán tanyáznak. És, ırmester, elfelejtette zároltatni a halott fiai számláit. Mert tudta, hogy nem haltak meg. – Megfeledkeztem a számlákról – hajtotta le a fejét MacDonald. – És a többirıl is. Nem vagyok jó az effélében. – Arthur bácsira emelte a tekintetét. – Tisztában vagyok vele, hogy ez az út végét jelenti számomra. Azt mondták, megölik a fiaimat, uram. – Ha hajlandó mindenben közremőködni velünk – jelentette ki biztatóan Arthur bácsi –, akkor személyesen fogok gondoskodni róla, hogy Torbay rendırfınöke maradhasson addig, ameddig csak óhajt. Kik mondták, hogy megölik a fiát? – A két vámtiszten, Durranen és Thomason kívül, az elıbbi igaz neve egyébként Quinn, csak egy bizonyos Imrie kapitánnyal találkoztam. Sötétedés után szoktam találkozni velük, általában a házamban. Imrie kapitánnyal a Shangri-lán beszéltem, két alkalommal. – És Sir Anthony Skouras? – Nem tudom. – MacDonald tanácstalanul vállat vont. – İ jó ember, uram. Lehet, hogy benne van ebben, de bárkivel elıfordulhat, hogy rossz társaságba keveredik. Nagyon különös, uram. – Ugye? És mi volt a maga szerepe, ırmester?

– Furcsa dolgok történtek a környéken az elmúlt hónapokban. Hajók és emberek tőntek el. Halászok hálóit vagdosták szét láthatatlan tettesek, és hajók motorjai hibásodtak meg sorozatban. Akkor történt ez, ha Imrie kapitány nem akarta, hogy bizonyos hajók bizonyos helyekre menjenek alkalmatlan idıpontokban. – Maga pedig nagy szorgalommal és teljesen eredménytelenül megvizsgált minden ügyet bólintott Arthur bácsi. – Felbecsülhetetlen kincs számukra, ırmester. Egy minden gyanú felett álló személy, ez kellett nekik. Mondja, ırmester, mire készülnek? – Isten látja a lelkemet, uram, fogalmam sincs. – Sötétben tartották? – Tökéletesen, uram. – Elhiszem. A legjobbak mindig így dolgoznak. És azt sem sejti, hol tartják fogva a fiait? – Nem, uram. – Honnan tudja, hogy életben vannak? – Három héttel ezelıtt kivittek a Shangri-lára. A fiaimat is odavitték, a jó ég tudja, honnan. Akkor jól voltak. – És maga annyira naiv, hogy elhiszi, még akkor is jól lesznek, ha többé már nem lesz szükség magára? – Imrie kapitány megígérte, hogy a hajuk szála sem görbül. Azt mondta, csak az ırültek alkalmaznak erıszakot akkor is, amikor nem kell. – Maga tehát meg van gyızıdve róla, hogy olyan szörnyő tettre, mint a gyilkosság, soha nem vetemednének? – Gyilkosság? Mirıl beszél, uram? – Calvert! – Uram! – Egy nagy adag whiskyt az ırmesternek. – Igen, uram. – Ha a személyes italtartalékaim szétosztogatásáról volt szó, Arthur bácsi a végtelenségig bıkező volt. Töltöttem hát az ırmesternek, és látva, hogy a készleteim már így is, úgy is kimerülnek, magamat is megkínáltam egy pohárral. Mire a szájamhoz emeltem a poharat, az ırmester pohara már üres volt. Egy perccel késıbb, miután visszatértünk a gépterembıl, még ennél is gyorsabban kiürítette a második adagot. – Elmondtam magának, ırmester, hogy Mr. Calvert helikopteres felderítést végzett a mai nap – mondta csevegı stílusban Arthur bácsi. – Azt elfelejtettem említem, hogy a pilótáját megölték ma este. Azt sem említettem még, hogy hatvan óra leforgása alatt három ügynökömet ölték meg. Láthatta Hunslettet. Még mindig azt hiszi, ırmester, hogy néhány rossz társaságba keveredett naiv, az életet szentnek tekintı úriemberrel van dolgunk? – Mit vár el tılem, uram? – MacDonald eddig sárgászöld arcába visszatért a szín, szeme keményen, acélosan csillogott. – Mr. Calverttel kiviszik Hunslettet az irodájába. Aztán felhívja a helyi orvost, és megkéri, tartson halottszemlét. Szükségünk van egy hivatalos halálokra. A tárgyalásra. A többiek, ha meg is találjuk ıket, felismerhetetlen állapotban lesznek. Ha ezzel megvolt, kievez a Shangri-lához, és közli Imrie-vel, hogy az olaszt és Hunslettet magához vittük. Azt is hozzá fogja tenni, hogy kihallgatta a beszélgetésünket. A Felföldre akarunk menni, hogy új rádiót szerezzünk be, és fegyveres segítséget kérjünk. Leghamarabb két nap múlva fogunk visszatérni. Tudja, a szorosnak mely pontján vannak elvágva a vezetékek? – Igen, uram. Magam vágtam el ıket. – Miután megjárta a Shangri-lát, menjen ki, javítsa meg. Még napkelte elıtt. Utána maga, a felesége és a fia eltőnnek. Harminchat órára. Ha életben akarnak maradni.

Világos? – Világos, hogy mit akar, uram. Csak az nem, miért. – Az ne is érdekeije. Még valami. Hunslettnek nincsenek rokonai – a legtöbb emberem ugyanezt mondhatja el magáról – úgyhogy Torbayben fogjuk eltemetni. Ébressze fel a temetkezési vállalkozót az éjszaka folyamán, rendezze el, hogy pénteken meglegyen a temetés. – Pénteken? De hiszen az holnapután lesz. – Holnapután. Addigra mindennek vége lesz. A fiai otthon lesznek, mi pedig elmehetünk Hunslett temetésére. MacDonald csendben nézte egy darabig, aztán reménytelenül megkérdezte: – Honnan tudja olyan biztosan, hogy visszakapom ıket? Arthur bácsi fáradtan megdörgölte a halántékát. – Onnan, hogy Calvert vezeti a nyomozást. Nagy kár, ırmester, hogy a titoktartási kötelezettsége miatt soha nem mondhatja el a barátainak, hogy ismerte Philip Calvertet. Ha valamit meg lehet csinálni, akkor Calvert megcsinálja. Reméled, tettem hozzá magamban. És én is reméltem.

7. Szerda, este fél tizenegy és csütörtök, éjjel kettı között Hárman jöttek, hogy megöljenek minket, de nem éjfélkor, mint azt ígérték, hanem jóval másfél órával – korábban. Ha öt perccel korábban jönnek, akkor végünk, a hajót még a móló mellett találják, fedélzetén az aktakukac Arthur bácsival és a védtelen Charlotte Skourasszal. Én még a parton voltam, MacDonald ırmesterrel elıbb elhelyeztük Hunslett holttestét, majd elmentünk felzavarni a helyi gyógyszerészt, akitıl hosszas magyarázkodással és nem utolsósorban az egyenruha jelenlétének köszönhetıen, sikerült kicsikarnom egy üvegcse igen erıs és szigorúan csak receptre adható altatótablettát. A szerencse azonban velem volt, fél tizenegy elıtt pár perccel visszaértem a Firecrestre. A kikötınek és környékének a megvilágítására nem sokat költhetett a város, és köd kezdett rátelepedni a vízre, ezért a mőszerfal felé nyúltam, és felkattintottam a kormányház tetejére szerelt reflektort. A nyugati kijárat, a Torbay és a Garve-sziget közti szoros bı fél mérföld széles, nem kellett attól tartanom, hogy el fogom véteni, a kikötıben azonban sok kis hajó és jacht ringott, egyikkel se szerettem volna bensıséges ismeretet kötni. Egy perce hagytuk el a mólót, a vezetéken át távirányítható reflektorral másodszor vagy harmadszor pásztáztam át elıttünk a vizet, amikor észrevettem a csónakot. Lassan közeledett, tılünk ötvenméternyire lehetett, az orrtól balra. Az evezıket – közepüknél ronggyal körültekert evezıket – kezelı férfi arcát nem láttam, mert háttal ült nekem, de nem is kellett. Ilyen széles háta csak egyvalakinek lehetett: Quinn-nek. A csónak orrában ülı társa velem szemben volt. Már a géppisztolyról tudtam, ki az: Jacques, a géppisztolyszakértı. A harmadikat félig eltakarta Quinn háta, nem sokat láttam belıle, csak a fél kezét és benne egy pisztolyt, de Kramernek kellett lennie. Charlotte azt mondta, ık hárman fognak jönni. Csak egy kissé hamar ideértek. Charlotte Skouras a jobb oldalamon állt az elsötétített kormányház elıtt. Három perce jött be, mindeddig Hunslett kabinjában feküdt, bezárt ajtó mögött. Arthur bácsi mellettem állt, lélektelenül elrondítva a tiszta esti levegıt büdös szivarjai egyikével. Elemlámpáért nyúltam, majd megtapogattam a zsebemet; a Lilliput a helyén volt. – Nyissa ki az ajtót, és akassza ki a kampóval mondtam Charlotte-nak. – Utána jöjjön vissza. Vegye át a kormányt, uram. Ha szólok, erısen tekerje balra a kormányt. Aztán ha megint szólok, vegye vissza egyenesbe. Arthur bácsi szó nélkül átvette a kormányt, s az ajtó is pillanatokon belül sarkig ki volt tárva. Nem haladtunk három csomónál gyorsabban, a csónak azonban már csak huszonöt méterre volt tılünk. Quinn abbahagyta az evezést. Ha tartjuk az irányt, tılük három méterre fogunk elhaladni. A fényt továbbra is a csónakon tartottam, láthatatlanná téve a Firecrestet. Még húsz méter. Jacques a reflektorra irányította a géppisztolyát. Hogy tudták-e, kik vagyunk, vagy egyszerően csak látni akartak bennünket, nem tudhattam, de nem is számított. Egy csuklómozdulattal teljes gázt adtam a dízelmotornak. A Firecrest hirtelen megugrott, akár egy megsarkantyúzott ló, és vágtatni kezdett a hullámok tetején. – Most! – szóltam Arthur bácsinak, aki balra pörgette a kormányt. Láng robbant ki

Jacques géppisztolyának a csövébıl, halk láng: hangtompítót használt. Golyók pattantak le az alumínium elıárbocról, a reflektor azonban sértetlen maradt. Quinn látta, mi következik, újra evezni kezdett, de elkésett. – Visszaveheti! – kiáltottam újdonsült kormányosomnak, aztán visszavettem a gázt, és a jobb oldali ajtón át kiugrottam a fedélzetre. Telibe találtuk a csónak orrát, el is vittük rendesen. Néhány roncsdarab és két kapálózó férfi jött el a Firecrest jobb oldala mellett. A közelebbire irányítottam az elemlámpát. Jacques, annak rendje-módja szerint feje fölött tartva a géppisztolyt, nehogy víz menjen belé. Egy Schmeisser, állapítottam meg automatikusan. Egy használhatatlan Schmeisser, mert bármennyire is vigyázol rá, már késı: hogy borulás közben színültig megtelt vízzel, az kétségtelen. Az elemlámpát tartó kezemmel megtámasztottam a másikat, amelyikben a pisztoly volt, céloztam, és kétszer lıttem. Jacques arcát elöntötte kiontott vére. Pillanatok alatt a víz alá merült, mintha cápa rántotta volna le, de mindezt már csak a szemem sarkából láttam, mert a másik csónaktöröttel is foglalkoznom kellett. Megtaláltam, de nem Quinn volt az – ı vagy a roncs alá bújt, vagy lemerült. Kramerre is két golyót lıttem ki. Üvöltött két-három másodpercig, aztán üvöltésébıl véres gurgulázás lett, és ı is eltőnt a hullámok közt. Valaki hányni kezdett mellettem. Charlotte Skouras. Ráfért volna egy kis vigasztálas – bár meg volt mondva neki, hogy maradjon bent –, most azonban sokkal fontosabb volt, hogy visszavegyem a kormányt Arthur bácsitól, még mielıtt kettészakítaná Torbay régi kikötıgátját. Arthur bácsi számára ugyanis egészen mást jelentett egyenesbe venni a kormányt, mint amire én gondoltam. Ideális kormányos lett volna mondjuk egy jégtörı hajón, ide, Torbaybe azonban valahogyan túl jó volt. Beugrottam a kormányházba, hátramenetbe kapcsoltam a motort, és erıteljesen balra pörgettem a kormányt. Aztán ismét kiugrottam az ajtón, és elhúztam Charlotte Skourast a korláttól, még mielıtt a kikötıgát egyik oszlopa levihette volna a fejét. Visszamentem a kormányházba, magammal húzva a nıt is. Lihegtem becsületesen, ez a rengeteg ugrálás ki-be az ajtón nem tett jót. – Tisztelettel, uram – kérdeztem lélegzetvételenként egy szó sebességgel –, mit szándékozott tenni? – Én? – nézett rám furcsálló tekintettel Arthur bácsi. – Valami nincs rendjén? – Nem feszegettem tovább a dolgot. Arthur bácsi levette a monokliját, megtörölgette. – Ez a vacak mindig akkor párásodik be, amikor nem kellene. Remélem, nem csak úgy vaktában lövöldözött, Calvert. – Arthur bácsi kezdett egyre harciasabbá válni: Hunslett az egyik kedvence volt. – Eltaláltam Jacques-ot és Kramert. Jacques biztosan meghalt, és valószínőleg Kramer is. Quinn meglógott. – Micsoda egy felállás, micsoda egy felállás, csóváltam meg gondolatban a fejem. Arthur bácsival mint legénységgel a háborgó tengeren, az éjszaka közepén. Arthur bácsi szeme sohasem volt az igazi, még optimális látási feltételek közt sem, azt azonban nem sejtettem, hogy gyér világításban vak, akár egy denevér. Vagy még annál is vakabb, a denevérnek legalább ott vannak a radarjai, amivel az olyan veszélyes tárgyakat, mint például egy kikötıgát, el tudja kerülni. Minden tekintetben magamra maradtam hát. Ami azt jelentette, hogy gyökeres változtatásokra van szükség a tervemben, mégpedig azonnal. – Nem is olyan rossz – mondta elismerıleg Arthur bácsi. – Kár, hogy Quinn megúszta, egyébként nem rossz. Az istentelenek sorait alaposan megritkítottuk. Gondolja, hogy utánunk fognak jönni? – Nem. Valószínő, hogy Quinn elıbb-utóbb vissza fog jutni a Shangri-lára, és jelenti a történteket. Ha ezután még lesz kedvük utánunk jönni, a kis hajóval, természetesen, mert csak azt használhatják, akkor se jutnak száz méternél messzebbre.

Vagy ha mégis, akkor ne lássak többé cukrot. A nyomunkat azonban így is bottal üthetnék: a köd egyre sőrőbb lesz. Eddig a pillanatig csak az iránytő házából kiszőrıdı halvány fény volt az egyetlen fényforrás a kormányházban. Aztán már nem. Charlotte Skouras állt a mennyezeti lámpa kapcsolója mellett, csípıre tett kézzel. Engem nézett, olyan tekintettel, mintha őrlény, de legalábbis dinoszaurusz lettem volna. – Miféle ember maga, Mr. Calvert? – Már nem “Philip” voltam. Hangja halkabb és rekedtebb volt, mint amikor kiemeltem a vízbıl, és ráadásul remegett is. – Maga... maga nem is ember. Megöl két embert, és utána ugyanolyan nyugodtan cseveg tovább, mintha mi se történt volna. Mi az ördög maga? Bérgyilkos? Ez... ez természetellenes. Magának nincsenek érzései? Maga nem ismer szánalmat? – De igen. Szánom-bánom, hogy nem tudtam Quinnt is megölni. Charlotte elborzadva nézett, aztán Arthur bácsi felé fordította a tekintetét. – Láttam azt az embert, Sir Arthur. Láttam, hogy az arcát szétrobbantják a lövedékek. Mr. Calvert... Mr. Calvert letartóztathatta, feltartóztathatta és átadhatta volna a rendırségnek. De nem tette. Inkább megölte ıket. Szántszándékkal. Miért? Miért, miért, miért? – İk voltak a bérgyilkosok, nem Calvert, drága Charlotte-om –válaszolta majdhogynem ingerülten Arthur bácsi. – Azért jöttek, hogy megöljenek minket. Méghogy letartóztatni ıkét! – Arthur bácsi elhallgatott, talán a kurta, ideges kacaj miatt, amit hallatott, talán azért, hogy felidézze a tılem hallott prédikáció hátralevı részét. – Ezek az emberek veszélyesek, ha esélyt adunk nekik, az könnyen az életünkbe kerülhetett volna. Most nem egy film szereplıi vagyunk, Charlotte. Ez maga a kegyetlen valóság. – A jó öreg Arthur bácsi alaposan megtanulta a leckét. Majdnem szóról szóra. Charlotte csak nézte egy hosszú pillanatig, értetlen arccal, aztán lassan megfordult, és elhagyta a kormányházat. Pontosan éjfélkor jelent meg újra, felkapcsolva a lámpát, amikor belépett. Csinos fehér, mőszálas ruhát vett magára, a haját megmosta és megfésülte, az arca kipihentnek tőnt, testtartásán azonban látszott, a háta még mindig fáj. Halványan, bátortalanul elmosolyodott. Nem viszonoztam. – Fél órával ezelıtt, amikor megkerültük a Carrara-fokot, majdnem elvittem a világító tornyot – mondtam panaszos hangon. – Most remélem, hogy Dubh Sgeir északi része felé tartok, de az is lehet, hogy éppen a sziget közepének fogok nekimenni. Akkor se lehetne sötétebb, ha egy szénbánya mélyén lennénk, a köd pedig egyre rosszabb. Nem vagyok egy tapasztalt hajós, és Britannia legveszélyesebb vizein hányódunk. Az elmúlt egy óra alatt a szemem hozzászokott a sötéthez, ennek és csakis ennek köszönhetı, hogy még mindig életben vagyunk. Úgyhogy, ha továbbra is életben akar maradni, akkor oltsa el azt az átkozott lámpát! – Sajnálom. – A fény kialudt. – Nem gondolkoztam. – És máshol se kapcsolja fel a világítást. Még a kabinjában se. A Houron-öbölben nem a sziklák az egyedüli ellenségeink. – Sajnálom – ismételte meg. – Nemcsak a lámpát, hanem azt is, amit korábban mondtam. Azért jöttem, hogy elmondjam. Nem lett volna jogom ítélkezni önök felett, fıleg tévesen ítélkezni nem. Csak... annyira megdöbbentem. Látni azt, hogy két embert megöl, Philip, vagyis nem, nem megöl, hanem kivégez, aztán még örül is neki, hogy megtehette... – A hangja bizonytalanul elhalt. – Ha már tényekrıl és számokról van szó, drágám – szólalt meg Arthur bácsi –, akkor legyünk pontosak. Nem két ember, hanem három. Egy társukat Calvert azelıtt

ölte meg, hogy ön a fedélzetre szállt volna. Philip Calvert azonban nem gyilkos a szó általános értelmében. Igaza van, nem rendíti meg az ellenségei halála, de ez így is van rendjén. Ha nem így lenne, már rég megırült volna. Ugyanakkor nagyon is érdekli, hogy mi folyik körülötte. Nem pénzért csinálja. Más feleennyi tehetséggel vagyonokat keres, míg Calvert szánalmasan alacsony fizetést kap. – Ezt majd eszedbe fogom juttatni, ha kettesben leszünk, jegyeztem meg magamban. – Nem is szórakozásból, vagy ahogy a fiatalok mondani szokták, a “balhé” kedvéért teszi: egy olyan férfi, aki szabad idejét a zenének, a csillagászatnak és a filozófiának szenteli, nem a balhéért él. De érdekli a világ. Érdekli a jó és a rossz, a jó és a gonosz közti különbség, és ha a gonosz túlsúlyba kerekedik, akkor nem habozik lépni annak érdekében, hogy az egyensúlyt helyreállítsa. Ez talán még önnél vagy nálam is jobb emberré teszi ıt, drága Charlotte-om. – És ez még nem minden – mondtam én. Arról is közismert vagyok, hogy szeretem a csecsemıket. – Sajnálom, Calvert – tárta szét a karját Arthur bácsi –, ha zavarba találtam volna hozni. De ha Charlotte fontosnak tartotta tisztázni a helyzetet, akkor nekem is kötelességem volt megtenni. – Charlotte nem csak ezért jött ide – gonoszkodtam. – Azért jött, mert furdalja a nıi kíváncsiság. Tudni szeretné, hova megyünk. – Megengedik, hogy rágyújtsak? – kérdezte Charlotte. – Csak ne a szemem elıtt gyújtsa meg a gyufát. Tüzet adott magának, szívott egy slukkot, majd ezt mondta: – Furdal a kíváncsiság, ez igaz. Ellenben nem az úti célunk érdekel, hiszen azt már elárulta: a Houron-öböl. Én inkább azt szeretném tudni, mi folyik itt, mi ez az egész szörnyőséges rejtély, miért jönnek-mennek idegenek a Shangri-lán, mi olyan fontos, hogy három ember halála egyetlen este alatt nem túl nagy ár érte. Soha nem hittem igazán, hogy az UNESCO küldöttje, Sir Arthur, és most már biztos vagyok benne, hogy nem az. Kérem. Jogom van tudni az igazságot. – Ne mondja el neki – tanácsoltam a bácsikámnak. – Miért ne? – kérdezte sértıdötten Arthur bácsi. – İ is érintett a dologban, méghozzá elég mélyen. Joga van tudni, mi folyik körülötte. Emellett, úgyis nyilvánosságra fog kerülni az egész sztori két-három napon belül. – Erre miért nem gondolt akkor is, amikor kirúgatással és börtönbüntetéssel fenyegette meg MacDonald ırmestert, uram? – Azért, mert az ırmester károkat okozhat nekünk, ha rossz helyen kotyog. Lady... akarom mondani, Charlotte, nincs abban a helyzetben, hogy árthasson nekünk. Nem mintha – tette hozzá sietve – szándékában állna ártani. Felháborítóan nevetséges. Charlotte régi, kedves barátom. Megbízom benne, Calvert. Ezt ı is tudja. – Van egy olyan halvány érzésem – búgta bánatosan Charlotte –, hogy Mr. Calvert nem kedvel engem túlzottan. Vagy az a baja velem, hogy nı vagyok? – Semmi bajom önnel, Charlotte – tiltakoztam. – Én csak eszébe akartam juttatni a tengernagynak azt, amit mondani szokott nekünk: soha, soha, soha, soha, soha, pontosan ötször, ne mondjon el senkinek semmit, csak akkor tegyen kivételt, ha az ügy sikere vagy emberélet függ ettıl. Jelen pillanatban egyik esetet sem látom fennforogni. Arthur bácsi meggyújtotta egy újabb rosszindulatúan büdös szivar végét, és eleresztette a füle mellett azt, amit mondtam. Prédikációja nem vonatkozott arra az esetre, amikor arisztokraták egymás közt folytatnak eszmecserét. – Az eltőnt hajók esete, úgy is nevezhetnénk mondta pöfékelve. – Öt teherhajó tőnt el, hogy egészen pontos legyek, drága Charlotte-om, nem említve a szintén kámforrá vált vagy elsüllyedt vitorlásokat.

– Öt teherszállító – vettem át a szót. – Április ötödikén a Holmwood nevő gızös tőnt el Írország déli partja mellıl. Bármennyire hihetetlen, kalózok foglalták el a hajót. A legénységet három napig fogva tartották a szárazföldön, aztán sértetlenül elengedték. A Holmwoodról soha többé nem hallott senki. Április huszonnegyedikén az Antara nevő óceánjáró vált köddé a Szent György-csatornában. Május tizenhetedikén a Headley Pioneert foglalták el Észak-Írország közelében, augusztus hatodikán a Hurricane Spray gızhajó járt hasonlóan, miután elhagyta Clyde-ot, és végül múlt szombaton egy Nantesville nevő óceánjáróval történt meg ugyanez, röviddel azután, hogy Bristolból kifutott. A legénység minden esetben sértetlenül elıkerült. – De nemcsak ez volt közös az öt esetben: mindegyik fedélzetén rendkívül értékes és a nemzetközi alvilág piacain nyom nélkül pénzzé tehetı rakományt szállítottak. A Holmwoodon két és fél millió font értékő dél-afrikai arany volt, az Antarán másfél milliót érı nyers, brazil ipari gyémánt, a Headley Pioneeren közel kétmillió fontnak megfelelı csiszolt és nyers smaragd a columbiai Muzo bányákból, a Hurricane Spraven, ami Rotterdamból jött, New Yorkba tartott, és Glasgow-ban frissítette fel készleteit, több mint hárommillió fontnyi, nagyobbrészt csiszolt gyémánt, a legutóbbin pedig, a Nantesville-en Arthur bácsinak mély lélegzetet kellett vennie, hogy ki tudja mondani az összeget –, nyolcmillió font aranyrudakban. Ez egyébként az Amerikai Egyesült Államok aranytartalékának a részét képezi. Elképzelni sem tudtuk, honnan szerzik az információt a rablások szervezıi. Mondanom sem kell, az olyan döntéseket, mint az, hogy melyik hajó mit vigyen, mikor és milyen útvonalon, a lehetı legnagyobb titoktartás mellett hozták meg. Calvert azt állítja, most már tudja, honnan szivárogtak ki az adatok. Az elsı három hajó és közel hatmillió fontnyi szállítmány eltőnése után nyilvánvalóvá vált, hogy egy jól szervezett banda tevékenykedik. – Azt akarja mondani... azt akarja mondani, hogy Imrie kapitány is belekeveredett az ügybe? – kérdezte Charlotte. – Hogy belekeveredett, az enyhe kifejezés felelte száraz hangon Arthur bácsi. – Lehet, hogy éppen ı az, aki a szálakat mozgatja. – Ne feledkezzen meg Anthony Skourasról se, uram – juttattam eszébe. – İ is nyakig benne van. – Nincs joga ezt mondani – közölte gyorsan Charlotte. – Nincs? Miért? Mit jelent ı magának, és mi ez a hirtelen feltámadt szimpátia a kilencágú ostor gazdája iránt? Hogy van a háta? Nem szólt semmit. Arthur bácsi is óvatosan távol tartotta magát a kérdéstıl. – Calvert ötlete volt – folytatta rövid szünet után –, a Headley Pioneer eltőnése után, hogy rejtsünk el két-két embert és egy állandó frekvenciájú jelsugárzót a szállítóhajók gyomrában. Az érdekelt kormányok, a szállítóvállalatok és a biztosítók együttmőködését, gondolhatja, nem volt nehéz megszerezni. Ügynökeink használaton kívül álló raktárakban vagy kabinokban rejtıztek el, kellı mennyiségő élelemmel felszerelve, hogy ne kelljen kimozdulniuk. Jelenlétükrıl csak a hajó kapitánya tudott. Vészhelyzet esetén egy tizenöt másodperces jelet kellett leadniuk rendszertelen idıközönként, de mindig ugyanazon a nagyon magas frekvencián. Ebbıl megállapíthattuk, hol tartózkodik éppen az adott hajó. A Firecrest, ez a nem mindennapi hajó, mert nem az, aminek látszik, drága Charlotte – már vártam, hogy áradozni kezd arról, hogyan tervezte saját kezőleg a hajót, de aztán idejében eszébe jutott, hogy Calvert ismeri az igazi történetet –, egész idı alatt startra készen várt. Május tizenhét és augusztus hat között semmi nem történt. Valószínőnek tartottuk, hogy a rövid éjszakák riasztották,el ıket. Aztán augusztus hatodikán eltőnt a Hurricane Spray. Ennek a fedélzetén nem tartózkodtak embereink, hiszen

mindegyiket nem tudtuk figyeltetni. A Nantesville-en azonban, azon a hajón, amelyiket a múlt szombaton rabolták el, ott volt Delmont és Baker, két legjobb emberem. A Nantesville-t a Bristol-csatorna közelében kerítették hatalmukba a rablók. Baker és Delmont azonnal megkezdték a jelek leadását, minek eredményeként legkevesebb félóránként pontos adatokat kaptunk a hajó pozíciójáról. Calvert és Hunslett eközben Dublinban várakoztak, a Firecrest fedélzetén. Amint... – Ez az – szakította félbe Charlotte. – Mr. Hunslett. Hol van ı? Nem láttam... – Egy pillanat. A Firecrest útnak indult Dublinbıl. Nem követni akarta a Nantesville-t, hanem éppen ellenkezıleg, megelızni. Elérték a Kintyre-hegyfokot, ahol várniuk kellett a Nantesville-re, mert az még jóval messzebb volt, a balszerencse azonban úgy hozta, hogy erıs vihar kerekedett, és a Firecrestnek menedéket kellett keresnie. Calvert a hátrányt – mert a vihar miatt, ami a tengerjárónak nem jelentett gondot, fordult a kocka – úgy akarta behozni, hogy átvágott a Crinan-csatornán. Az éjszakát azonban, ismét csak vihar miatt, a zsilip mögött kellett tölteniük. Az éjszaka folyamán a Nantesville irányt változtatott, kiment az Atlanti felé. Értelmetlennek tőnt a manıver, aztán rájöttünk, mirıl van szó: egyrészt nyugat felé haladva a nyugati szél által felkorbácsolt hullámokat könnyebben megülhette, másrészt így távol maradt a parttól, s így a kíváncsi tekintetektıl. Nyilvánvalóvá vált, hogy tervszerően kellett megérkezniük egy adott helyre, de még bıven volt idejük, ezt akarták elütni. Reggel aztán a Nantesville irányt változtatott, kelet felé indult, hogy estére elérje úti célját. A jeladások még mindig jöttek Delmonttól és Bakertıl, terv szerint, egészen tíz óra huszonkét percig. Azután semmi. Arthur bácsi elhallgatott, és egy pillanattal késıbb szivarja vörösen felizzott a sötétben. Annyi bagót elszívott naponta, hogy a kedvenc szivarát készítı gyár még akkor se ment volna csıdbe, ha egyedül neki dolgozott volna. – Nem tudjuk, mi történt. Lehet, hogy elárulták magukat egy óvatlan tettel, de nem hiszem. Delmont és Baker a legjobbak közé tartoztak. Ha beléjük is botlott véletlenül egy kíváncsi kalóz, nem juthatott vissza a kapitányhoz, hogy jelentést tegyen neki. Nagy valószínőséggel az történt, hogy Imrie kapitány rádiósa rátévedt a jelcsatornára, és amikor a feje majd szétrobbant az adás erısségétıl, rögtön tudta, hol kell keresni az adót. Mindenesetre, ismertük a Nantesville pontos útirányát. Az úti cél nem más volt, mint a Houron-öböl, az érkezés várható idıpontja napnyugta. Calvert és Hunslett felkerekedtek, és meg sem álltak Torbayig. Mivel jóval rövidebb utat kellett megtenniük, mint a Nantesville-nek, elıbb ideértek. Megtehették volna, hogy a Houron-öbölhöz mennek, de nem akartak kockáztatni. Calvert inkább vállalta az evezést és a búvárkodást. A sötétség leple alatt felment a Nantesville-re. A nevet és a lobogót megváltoztatták, a felépítményt átfestették, de ez volt az a hajó, kétség nem férhetett hozzá. A bökkenı csak az volt, hogy észrevették Calvertet, és bár szerencsére sikerült elmenekülnie, a hajó felszedte a horgonyt, és eltőnt. Másnap Calvert helikopteres keresést rögtönzött. Tővé tette a Hebridákat és a nyugati partvonal északi részét a Nantesville-ért, de azt mintha köd nyelte volna el. Calvert most úgy gondolja, hogy a hajó esetleg mégsem hagyta el a Houron-öblöt. Azért megyünk most oda. – Arthur bácsi szivarja ismét felvöröslött. – Nos, ez a helyzet, drágám. Most pedig, ha megbocsát, leheveredem egy órácskára a szalonban. Hiába, már nem vagyok huszonéves. Szükségem van az alvásra. Ez tetszett. Már én sem voltam huszonéves, mégse aludtam egy jót legalább egy hónapja. Arthur bácsi, ezt tudtam, mindig pontosan éjfélkor feküdt, és a szegény ember már elvesztegetett tizenöt értékes percet. Az igazat megvallva azonban, örültem neki, hogy

legalább egy órára távol lesz a kormánykeréktıl. Szerény életcéljaim egyike az volt, hogy megérjem a nyugdíjkorhatárt – ennek pedig elengedhetetlen feltétele volt az, hogy Arthur bácsi többé ne nyúlhasson hozzá a kormányhoz, legalábbis amíg én a fedélzeten vagyok. – Még mindig nem árulta el, Sir Arthur – juttatta eszébe Charlotte –, hol van Mr. Hunslett. Arthur bácsi pöfékelt néhányat, s közben tőnıdve Charlotte-ot nézte. – Meg akartam kímélni önt, drága Charlotte-om. – Ne tegye. Ha még nem vette volna észre, már nem vagyok gyermek. Úgyhogy kérem, ne kezeljen gyerekként. Mondja csak el, mirıl van szó. – Ha ragaszkodik hozzá – egyezett bele Arthur bácsi. – Az erıszak, attól tartok, nem volt egyoldalú. Calvert a Nantesville fedélzetén megtalálta Bakert és Delmontot. – Arthur bácsi olyan szenvtelen hangon beszélt, mint egy rossz pincér. – Mindkettıt ledöfték. Ma este Calvert helikopterének a pilótáját lelıtték, a gép lezuhant. Egy órával késıbb Hunslettet is megölték. Calvert a Firecrest géptermében találta meg. Eltörték a nyakát. Arthur bácsi szivarja legalább féltucatszor felizzott, mielıtt Charlotte megszólalt volna. A remegés visszatért a nı hangjába. – Vadállatok. Vadállatok, egytıl egyig. – Rövid szünet, aztán: – Hogy tud megbirkózni ilyen ellenfelekkel, Sir Arthur? Arthur bácsi pöfögött még néhányat, majd ıszintén kijelentette: – Nem áll szándékomban birokra kelni velük. Egy tábornoknak nem a lövészárokban a helye. Calvert majd elintézi ıket. Jó éjt, drágám. Kiment. Nem akartam meghazudtolni Charlotte elıtt, de tudtam, Calvert egymagában nem fog megbirkózni velük. Calvertnek segítségre van szüksége. Minél elıbb, annál jobb. Miután Arthur bácsi visszavonult, Charlotte és én jó ideig szótlanul álltunk a kormányházban. Szótlanul, de barátságos csendben. Ezt mindig megérzi az ember. A köd miatt felére kellett csökkentenem a sebességet, ami alaposan megnehezítette volna a kormánytartást, ám szerencsére ott volt a robotkormányos. Bekapcsoltam, és élveztem, hogy elvégzi helyettem a munkát. Sokkal jobb kormányos volt, mint én. Arthur bácsi pedig egyenesen elbújhatott volna mellette. – Mit szándékozik ma éjszaka tenni? – szólalt meg hirtelen Charlotte. – Ön aztán egy információínyenc, mondhatom. Nem tudja, hogy Arthur bácsi és én egy szigorúan titkos ügyön dolgozunk? Titoktartás, mindenekfelett. – Most kinevet engem, és elfelejti, hogy én is részt veszek ebben a titkos nyomozásban. – Örülök, hogy mellettünk van, és nem nevetem ki, mert tudom, hogy egyszerkétszer el kell hagynom ezt a hajót ma éjszaka, s szükségem van valakire, akire rábízhatom arra az idıre, míg távol leszek. – Itt van erre Sir Arthur. – Itt van, de sokat érek vele. Tisztelem, mint stratégát, sıt merem állítani, nála jobb vezetıt nem ismerek, de most habozás nélkül odaadnám minden bölcsességét egy éles, fiatal szempárért. Sir Arthurt fehér bot nélkül én ki se engedném az utcára. Mi a helyzet az ön szemével, Charlotte. – Nos, hogy fiatal, azt nem állítanám, ellenben azt hiszem, hibátlanul mőködik. – Tehát számíthatok önre? – Igen, bár közölnöm kell, nem értek a hajózáshoz. – Sir Arthurral remek csapatot fognak alkotni. Láttam egyszer egy francia filmben, ahogy...

– Soha nem hagytam el a stúdiót. Még a medencében is dublız helyettesített. – Nos, itt nem lesz dublız. – Az esıverte ablakra pillantottam. – És medence sem. Helyszíni forgatás lesz. Egy szempár, Charlotte, ez minden, amire szükségem van. Egy szempár. Figyeli a sziklákat, nehogy rájuk menjen a hajó, amíg nem leszek itt. Meg tudja csinálni? – Van más választásom? – Nincs. – Akkor megpróbálom. Hol fog partra szállni? – Eilean Oranen és Craigmore-on. A Houron-öböl két belsı szigetén. Feltéve – tettem hozzá elgondolkozva –, hogy meg tudom találni ıket. – Eilean Oran és Craigmore – búgta franciás hangsúllyal. – Milyen különös. Ennyi győlölet, erıszak és kapzsiság közepette. Ezek a nevek... sugárzik belılük a romantika. – Nagyon csalóka és káros sugárzás ez, drága Charlotte. – Vigyáznom kell magamra, kaptam észbe, lassan rosszabb leszek, mint Arthur bácsi. – Kopár, barátságtalan, elhagyatott szigetek ezek. De a válasz rajtuk van elrejtve, ebben biztos vagyok. Nem szólt semmit, én pedig továbbra is szorgalmasan fürkésztem a Kent forgóablakon át a semmit, azon tőnıdve, vajon én fogom-e elıbb észrevenni Dubh Sgeir szikláit vagy azok engem. Néhány perc telt el így, aztán éreztem, hogy Charlotte megfogja a felkaromat, és közelebb húzódik hozzám. A keze remegett, a parfümje azonban, amit aligha egy utcasarki trafikban vásárolt, nem támasztotta alá ezt a bizonytalanságot. Sohasem fogom megérteni a nıi logikát, merengtem el egy pillanatra. Az életét menti, hideg, veszélyes hullámok közt úszik át a hajónkra, a parfümjét azonban nem felejti el becsomagolni túlélıkészletébe. Mert az kétségtelen, hogy minden parfümillatot lemosott róla a tengervíz, mielıtt kihalásztam volna. – Philip! Nos, ez már sokkal jobb volt, mint a Mr. Calvert. Örültem neki, hogy Arthur bácsi nincs a közelben, arisztokrata érzéseit alaposan felkavarta volna ez a közvetlenség. – Hm? – Sajnálom. – Úgy mondta ezt, mintha ıszintén erezné, s én megpróbáltam elfelejteni, hogy valaha Európa legjobb színésznıje volt. – Visszavonom, amit korábban mondtam. Hogy bérgyilkosnak neveztem. Nem tudtam Hunslettrıl és két másik munkatársáról, sem a helikopter pilótájáról. Három barátját is elveszítette. Sajnálom, ıszintén sajnálom. Túljátszotta a dolgot. És átkozottul közel volt hozzám; egy nagyobb termető légynek életveszélyes mutatvány lett volna átrepülni kettınk között. Charlotte megszorította a karomat. Milyen különös, vettem észre, sohase hittem volna, hogy ilyen meleg tud lenni egy ıszi hebridáki éjszaka. És ahogy a hımérséklet egyre emelkedett, a szélvédı kezdett bepárásodni. Ezek a kenti fiúk, alaposabb munkát is végezhettek volna a forgóüveggel. Még ilyent, hogy bepárásodjon! Bár lehet, hogy igazságtalan voltam velük szemben, ilyen viszonyokkal nem számolhattak. Épp bekapcsolni készültem a robotkorrnányost, csak hogy tegyek valamit, amikor Charlotte megszólalt: – Azt hiszem, visszamegyek pihenni egy kicsit. – Menjen, csak vigyázzon, át ne essen a sötétben Arthur bácsin, akarom mondani Sir... – Az Arthur bácsi sokkal jobban illik rá. Charlotte megszorította a karomat, és kiment. A nem mindennapi hıség rövid ideig tartott, és nemsokára a Kent szélvédı is

tökéletesen átláthatóvá vált. Cinikusan elmosolyodtam. Aztán eszembe jutott Hunslett és Williams, Delmont és Baker, s többé már nem mosolyogtam. Akkor sem mosolyogtam, amikor felkapaszkodva Eilean Órán sziklás partján, két kı közé szorítottam egy, a tenger felé irányított elemlámpát. Nem mosolyogtam, de ezúttal nem a barátaim emléke miatt, hanem azért, mert igencsak aggódtam, és azért aggódtam ennyire, mert két botcsinálta kormányost, Sir Arthurt és Charlotte-ot kellett megbíznom a Firecrest helyben tartásával. – Tartsa az orrt úgy, hogy pontosan nyugat felé mutasson – magyaráztam Arthur bácsinak. – így szemben lesz a széllel és a hullámokkal. A motort lassan járatva egy helyben tarthatja a Firecrestet. Ha véletlenül oldalra sodródnának, adjon egy kis gázt, távolodjon el a szigettıl, és miután visszaállította az orrt, hogy nyugat felé mutasson, vegye vissza a sebességet. Ennyi az egész. Pofonegyszerően hangzott, csak ne lettem volna ennyire kishitő Arthur bácsi és Charlotte képességeit illetıen. Ezért kellett az elemlámpát is a sziklákhoz elhelyeznem, hogy legyen valami támpontjuk a sziget hollétét illetıen, ugyanis, mint kiderült, egyikük sem tudta megkülönböztetni a hullámokat a part vonalától. Reménykedtem benne, hogy Arthur bácsi nem fog úgy tenni, mint annak a tizennyolcadik századi francia ırnaszádnak a kapitánya, aki a magas kıszálat és a csempészek jelzıfényét irányítótoronynak hitte, s egyenesen a partnak vezette hajóját. Arthur bácsi okos ember volt, ritka okos, a tengert azonban nem neki találta ki a teremtı. A csónakház nem volt üres, de nem állt távol tıle, hogy az legyen. Elég volt egyszer körbevilágítani az elemlámpával és máris tudtam, nem ez az a hely, amit keresek. Az egyetlen látnivaló benne egy ütött-kopott, viharvert csónak volt, farán egy fél szétbontott, rozsdától vöröslı motorral. Hátramentem a házhoz. Északi oldalán fény vetıdött ki a sziget kopár belsejére egy ablakon át. Éjjel fél kettıkor. Belestem a párkány felett. Csinosan berendezett, tisztán tartott, fehérre meszelt falú szoba, egyik sarkában kis kandallóval, melyben elüszkösödött fák szunnyadták parázsló álmukat. Donald MacEachern egy nádból font karosszékben ült, még mindig borotválatlanul, még mindig ugyanabban a koszos ingben, és lehajtott fejjel, merengve a parazsat bámulta. A bejárati ajtóhoz kerültem, lenyomtam a kilincset, és bementeni a házba. Hallotta, hogy belépek a szobába. Lassan, ráérısen, mint akinek már nincs féltenivalója ezen a világon, felém fordult. Rám nézett, aztán a kezemben lévı fegyverre, onnan a saját puskájára, amit néhány szeg támasztott alá a falon, végül visszasüllyedt a székbe. – Ki a jóisten maga? – kérdezte fakó hangon. – Calvert a nevem. Én jártam itt tegnap a helikopterrel. – Hátrahajtottam fejemrıl a gumicsuklyát. Felismert, bólintott. – Nem lesz szüksége rá, Mr. MacEachern – mutattam fejemmel a puskára. – Egyébként észrevettem, hogy nem volt kibiztosítva. – Tehát nem kerülte el a figyelmét. Lıszer sem volt benne. – És senki nem állt a háta mögött, igaz? – Nem tudom, hogy érti ezt – mondta fáradtan. – Ki maga? Mit akar tılem? – Tudni akarom, miért fogadott tegnap olyan ellenségesen. – Eltettem a pisztolyt. – Ki maga, uram? – Még öregebbnek látszott, mint elızı nap, öregnek, törıdöttnek és halálosan fáradtnak. – Calvert. Megparancsolták magának, hogy tartsa távol a látogatókat, ugye, Mr. MacEachern? – Nem kaptam választ. – Feltettem ma este néhány kérdést az egyik barátjának. Archie MacDonaldnak, Torbay rendırfınökének. İ azt mondta nekem,

hogy maga nıs. Nem látom Mrs. MacEachernt. Ezúttal sem szólt, de láttam, hogy tekintete nedvessé válik. – Egy éjszaka kint volt a csónakjával, igaz, Mr. MacEachern? Kint volt, és valami olyat látott, amit nem kellett volna. Ezért ık idejöttek, és elvitték Mrs. MacEachernt. Elvitték, és azt mondták magának, hogy ha csak egy alkalmatlan szót is mer mondani bárkinek, többé nem fogja viszontlátni ıt. És hogy megkíméljék a kísértéstıl, használhatatlanná tették a csónakját. Sós vízzel átitatott vászonnal kezelték, hogy a véletlenül idetévedı látogató azt higgye, a hanyagság tette tönkre. – Igen, azt tették. – Hangja suttogássá halkult. – Elvitték ıt, és tönkretették a csónakomat. És ellopták a hátsó szobába elrejtett pénzt is, azt a keveset, amit életünk során félre tudtunk tenni, hogy öregen ne kelljen éhen halnunk. Csak Mairit hagyták volna meg nekem. Öt évvel idısebb nálam. – Hogy maradt eddig életben? – Minden második héten hoznak nekem némi húskonzervet és sőrített tejet. Teám van, és néha fogok egy-két halat a sziklák között. – Még mindig a tőzhelyet nézte, de homlokán hirtelen egy mély árok jelent meg. – Ki maga, uram? – Ez már más hang volt, egészen más, a feltámadó remény hangja. – Nem közülük való, érzem. És nem rendır. Láttam épp eleget belılük, megismerem ıket. Maga egészen más. – Az élet apránként kezdett visszaköltözni belé. Rám emelte a tekintetét. Tudom, ki maga. Csakis az lehet. A kormány embere. Maga a brit titkosszolgálat ügynöke. Ez aztán igen. Le kellett emelnem a kalapomat az öreg elıtt. Ott álltam elıtte faarccal, állig gombolt búvárruhában, ı mégis egybıl rájött. Arra gondoltam, mit mondana neki Arthur bácsi ezek után, milyen fenyegetéseket zúdítana automatikusan a nyakába. Csakhogy Donald MacEachernnek nem volt állása, ahonnan elbocsássák, és egy Eilean Oran után még a legszigorúbb börtön is luxusszálloda lett volna számára. Úgyhogy nem sok értelme lett volna fenyegetızni. Ehelyett, életemben elıször, bemutatkoztam: – A titkosszolgálat ügynöke vagyok, Mr. MacEachern. Vissza fogom hozni a feleségét. Bólintott, majd ezt mondta: – Maga nagyon bátor ember, Mr. Calvert, de még nem tudja, kikkel áll szemben. – Ha valaha is kitüntetnek, Mr. MacEachern, azt tévedésbıl fogják tenni. De ami a többit illeti, nagyon is jól tudom, kikkel állok szemben. Higgyen nekem, Mr. MacEachern. Minden rendben lesz. Szolgált a háború alatt. – Ez nem kérdés volt. MacDonald mondta? Megráztam a fejem. – Senkinek nem kellett mondania. – Köszönöm, uram. – Az öreg hát kiegyenesedett. – Huszonkét évig voltam katona. İrmester voltam az 51. Felföldi Hadosztályban. – Sokan, és nem csak a skótok, MacEachern ırmester, úgy tartják, hogy az 51. hadosztálynál remekebb csapat nem létezett a világon. – Nem Donald MacEachern lesz az, aki ezzel nem ért egyet, uram. – Halvány mosoly villant át a barázdált arcon. – Igaza van, Mr. Calvert. Soha nem futamodtunk meg az ellenség elıl, soha nem adtuk fel a reményt. – Felállt a karosszékbıl. Magával megyek, Mr. Calvert. Odaléptem hozzá, a vállára tettem a kezem. – Köszönöm, Mr. MacEachern, de ne. Ön már épp eleget harcolt! Most rajtam a sor. Mélyen a szemembe nézett, aztán elmosolyodott. – Igen, talán szót kellene fogadnom. Csak útban lennék magának. – Visszaereszkedett a székébe. Az ajtó felé indultam.

– Jó éjszakát, Mr. MacEachern. A felesége nemsokára itthon lesz. – Itthon lesz – ismételte meg a szavaimat. Felnézett rám, könnyes szemmel, s amikor megszólalt, hangja ugyanolyan meglepett volt, mint az arca. – Tudja, Mr. Calvert, hiszek magának. – Személyesen fogom visszahozni ıt, és megtiszteltetésnek fogom érezni, hogy megtehetem. Péntek reggel itt leszünk, Mr. MacEachern. – Péntek reggel? Olyan hamar? Ennyire hamar? – Boldogan elmosolyodott, tekintete felragyogott. – Egyetlen szemhunyásnyit se fogok aludni ma éjjel, Mr. Calvert. És holnap éjjel se. – Majd aludni fog péntek éjjel – ígértem meg. – És az ágy nem lesz üres maga mellett.

8. Csütörtök, éjjeli kettı és hajnali f él öt között Eilean Oranrıl átúsztam Craigmore-ra, és még mindig nem mosolyogtam. Nem tettem ezt több okból is. Nem mosolyogtam, mert az Arthur bácsi és Charlotte Skouras által alkotott tengerészpáros haláli rémülettel töltött el, mert Craigmore északi csücske sokkal jobban ki volt téve a hullámoknak, melyek kegyetlenül sodortak neki a hegyesebbnél hegyesebb, víz alatti szikláknak, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy teljesíteni tudom a Donald MacEachernnek tett elhamarkodott ígéretet. Ha egy kicsit jobban belegondoltam volna, sok más okot is fel tudok sorolni magamnak, de nem volt idım töprengeni, mert az éjszaka telt, és hajnal elıtt még sok tennivalóm volt. A két halászhajó elég tekintélyesen dülöngélt a félkör alakú zátony által kialakított természetes kikötıben, ezért nem kellett vigyáznom arra, hogy ne csapjak zajt, amikor felmászok a fedélzetre. Ami miatt aggódhattam volna, az a “cápavágóhíd” sarkára felszerelt, erıs fényő lámpa volt, mely úgy kivilágított engem, akár a cirkuszi reflektor a kötélen egyensúlyozó artistát, de nem aggódtam miatta, inkább örültem neki, hogy egy újabb fénypont van, aminek alapján Arthur bácsi tájékozódhat. Az elsı hajó tipikus tengeri halászhajó volt, úgy tizenöt méter hosszú, bizalomgerjesztıén masszív, az a fajta, amelyiknek a fedélzetérıl nyugodtan szembenevetheted a hurrikánt. Két perc alatt végeztem vele. Minden makulátlanul tiszta volt, sehol egy tárgy, aminek nem ott lett volna a helye, ahol volt. Egy igazi halászhajó. A reményeim kezdtek feléledni. Az utolsó reményeim voltak. A második hajó tükörképe volt az elsınek, egészen az utolsó, kifogástalanul rendben és tisztán tartott négyzetcentiméterig. Túlzás lenne azt mondanom, hogy most már hiú reményeket tápláltam, de mindenesetre nem éreztem magam annyira padlón, mint nem is olyan sokkal korábban. Kiúsztam a partra, s a lámpa és énköztem tartva az épületet, a tenger felé nyitott vágóhídhoz mentem. Elég volt a közelébe érnem, már tudtam, miért hagytak akkora “szellızınyílást” az egyik oldalon. A bőz rettenetes volt. Olajoshordókat, félelmetes szerszámokat és néhány döglıtt, kibelezett cápát találtam benne. Sietve odébbálltam. Az elsı házban még ennél is kevesebb látnivaló akadt. Bevilágítottam a betört ablakokon. Üres szobák, legalább fél évszázada nem lakták ıket. A tapéta azonban kifogástalan állapotban volt. Egy jól ismert és hasznos jelenség a Hebridákon. A nagymama felrakta valamikor a századelın a tapétát, és még a felnıtt unokának sem kell tapétaragasztóra költenie a pénzt. A második ház ugyanolyan lakatlan volt, mint az elsı. A harmadikat, a bőztıl legtávolabb esıt lakták a cápahalászok. Logikus és érthetı választás volt a részükrıl: minél messzebb a borzalmas szagtól, annál jobb. Ha a helyükben lettem volna, én inkább sátorban laktam volna a sziget másik felén. Ez, persze, személyes reakció volt csupán. A kibelezett cápák bőze a cápahalászok számára talán olyan volt, mint az érett trágya ammóniadús, orrfacsaró szaga a földmővelınek: a siker illata. Nem kis ár a sikerért, ami azt illeti. Kinyitottam a jól – kétségtelenül cápamájolajjal – megkent ajtót, és bementem a házba. Felkattintottam az elemlámpát. A nagymama nem sokáig bírta volna ebben a

nappaliban, a nagypapa szakálla azonban itt nıtt volna méteresre, gazdája még azt is elfelejtette volna, hogy odakint van tenger. Egy teljes falat az “élelmi cikkek” foglaltak el, mintegy hatvan rekesz sör és jó néhány tucat láda whisky. Ausztrálok, mondta Williams. Most már nem kételkedtem benne. A másik három falon egy tenyérnyi tapétát nem lehetett látni, minden négyzetcentiméter a képzımővészetnek volt szentelve, melynek a legmeztelenebb valóságot naturalista erıvel ábrázoló remekeit még a legjobb galériákban se lehetett volna megtalálni. Még a nagymamának is elkelt volna a szíverısítı ilyen drágaságok láttán. Megkerültem a foteleket, amik aligha a Harrodsból kerültek ki, s bekukucskáltam a belsı ajtón. Egy hosszú folyosót láttam, melynek bal oldalán három, jobb oldalán két ajtó nyílt. Abból az alapigazságból kiindulva, hogy mindig a fınöké a legnagyobb szoba, az elsı jobb oldali ajtón nyitottam be. Meglepıen kényelmes szoba tárult az elemlámpa fénykévéje elé. Vastag, puha szınyeg, súlyos függöny, két remek karosszék, kétszemélyes tölgyfa ágy, könyvespolc. Az ágy támlájára egy olvasólámpát szereltek. Ezek az ausztrálok hittek abban, hogy az otthonnak kényelmesnek kell lennie. Habozás nélkül felkattintottam az ajtó mellé szerelt villanykapcsolót. Egyetlen személy feküdt a duplaszéles ágyban, de még így is nyomorgótt benne. Nehéz megbecsülni egy ember magasságát, ha ágyban fekszik, de kétségtelen volt, hogy feje a padláson kötött volna ki, ha megpróbál felegyenesedni egy százkilencven centinél alacsonyabb mennyezető szobában. Arccal felém feküdt, mégse láttam vajmi sokat az ábrázatából, szemöldökéig érı bozontos, fekete haja és pompásan dús, kócos szakálla nem sok látnivalót hagyott. A férfi mélyen aludt. Odamentem az ágyhoz, és az ausztrál oldalába döftem a pisztoly csövével. – Ébredjen fel. Felébredt. Én illedelmesen hátrébb húzódtam. A pasas felült az ágyon. Nem lepıdtem volna meg, ha medvebır mellényt és ágyékkötıt látok rajta; ehelyett olyan kellemes színő pizsamát viselt, amit magamon is el tudtam volna képzelni egy kellemes, bágyasztó estén. Mindenki másképp reagál rá, ha pisztollyal keltik fel legédesebb álmából, ki félholttá válik a rémülettıl, ki pulykavörös lesz a felháborodástól, a cimbora azonban egyszerően nem reagált. Csak nézett rárn mélyen ülı szemével, akár egy bengáli tigris, aki gondolatban már meg is nyalta a szája szélét, és épp arra készül, hogy ízletes vacsorájára vesse magát. Hátráltam még néhány lépést. – Ne próbálkozzon – figyelmeztettem mindkettınk érdekében. – Tegye el azt a pisztolyt, fiacskám – szólalt meg –, vagy kénytelen leszek leütni magát, hogy elvehessem. – Ne legyen ilyen – panaszkodtam. – Ha elteszem, akkor nem fog leütni? Ezen eltőnıdött egy pillanatig. – Nem – jelentette ki végül. – Egy fekete szivarért nyúlt, egész idı alatt rajtam tartva a szemét, és rágyújtott. Két másodperc se telt bele, a füst elért engem is; ha nem ártatlan emberek életérıl és tizenhétmillió fontról lett volna szó, kimenekülök a szobából. Már nem volt kérdéses, hogyan bírják ki ezek a halászok a rettentı bőzt. Ehhez a szivarhoz képest Arthur bácsi dohányrudai egy kategóriába estek Charlotte parfümjével. – Elnézést kérek a tolakodásért. Maga Tim Hutchinson? – E-gen. És maga, fiacskám? – Philip Calvert. Szeretném használni az egyik hajójuk rádióját, hogy üzenetet küldjék Londonba. És segítségre van szükségem. Hogy mennyire sürgıs, azt el se tudja képzelni. Ha késlekedem, jó néhány emberélettıl és több millió fonttól búcsúzhatunk el az elkövetkezı huszonnégy órában.

Egy darabig szótlanul szemlélte a mennyezet felé szálló mérges gázfelhıket, aztán ismét rám irányította a tekintetét. – Maga nagy mókamester, fiacskám. – Nem mókázom, maga ormótlan, szırös majom. És ajánlom, hogy felejtse el a “fiacskámat”, Timothy. Elırehajolt, szénfekete szemében nem azzal a barátságos fénnyel, amit látni szerettem volna, aztán hátrahajtotta a fejét, és nevetni kezdett. – Touché, ahogy a francia dadám mondani szokta. Lehet, hogy maga tényleg nem mókázik, Calvert. Ki maga voltaképpen? Aki á-t mond, mondjon b-t is. Ez az ember csak akkor fog együttmőködni velem, ha a teljes igazságot kapja cserébe. Márpedig Tim Hutchinson olyan ember benyomását keltette, akinek a jóindulatát érdemes elnyerni. Így, másodszor ezen az éjszakán és másodszor életemben, elmondtam: – A brit titkosszolgálat ügynöke vagyok. – Örültem, hogy Arthur bácsinak az életéért kell küzdenie a hullámok hátán, így legalább nem lehetett itt, hogy hallja ezt. A szíve már nem volt fiatal, egy ilyen dolog, kétszer is egy éjszaka, könnyen elvihette volna. A válaszom gondolkodóba ejtette. Aztán így szólt Tim barátom: – Aha. A titkosszolgálat. Maga vagy tényleg egy titkos ügynök, vagy félnótás. Meg kell mondanom, a tény, hogy az efféle csókák nem szeretik hangoztatni kilétüket, nem szól maga mellett. – Tökéletesen igaza van, csakhogy nem volt más választásom, el kellett mondanom. Mellesleg, úgyis rájött volna abból, amit el kell mesélnem. – Felöltözöm. Két perc múlva kint leszek a nappaliban. Addig szolgálja ki magát egy kis célzóvízzel. – A szakáll széthúzódott, amibıl arra következtettem, hogy vigyorog. – Valahol talál valamit. Kimenteni, valahol találtam valamit, s jólesı kortyolgatás közepette körbesétáltam a craigmore-i galériában, mialatt Tim Hutchinson öltözött. Nem csak mondta, tényleg elkészült két perc alatt. Gyapjúsapkájától a bakancsáig feketében volt. Az ágyak csalókák, az egy méter kilencvenet már tizenöt éves korában elérhette, és talán még mindig növésben volt. – Gondolta volna? – vigyorgott a győjteményre. – A Guggenheim és Craigmore. Mindkettı a mővészet melegágya. Nem találja úgy, hogy az a fülbevalós ízléstelenül túl van öltözve? – Nem vagyok szakértı az ilyesmiben. Renoir és Matisse nem az én asztalom. – Jól van, essünk túl rajta. Látom, hogy siet. Csak azt mondja el, amit feltétlenül tudnom kell. Szót fogadtam neki. Kihagytam azt, ami lényegtelen volt, de egyetlen lényeges dolgot sem hallgattam el elıle. MacDonalddel és Charlottetal ellentétben Hutchinsonnak az igazat és csakis az igazat kellett mondani. – Hát, kutya legyek, ha nem ez a legcifrább bőneset, amirıl hallottam. És mindez az orrunk elıtt. – Nehéz lett volna megmondani, tényleg ausztrál-e vagy inkább amerikai. Késıbb megtudtam tıle, hogy éveket töltött Floridában tonhalhalászattal. – Szóval a maga kávédarálóját láttuk tegnap délután. Testvér, magának aztán nem lehetett egy könnyő napja. Visszavonom a “fiacskámat”. Mit tehetek magáért, Calvert? Elmondtam hát neki ezt is. A személyes segítségére volt szükségem ezen az éjszakán, ezen kívül az egyik hajóra, a rádióra és az embereire. Hutchinson bólintott. – Számíthat ránk. Szólok a fiúknak. Addig érezze otthon magát a rádiónk mellett. – Inkább kimennék magával a Firecrestre most azonnal – mondtam. – Maga ott maradna, én pedig visszajönnék rádiózni.

– Nincs valami nagy bizalommal a legénységéhez, mi? – Várom, hogy mikor szakítja át a Firecrest a bejárati ajtót. – Mondok egy jobbat. Kivisszük magát az embereimmel a Charmaine-en a Firecresthez, én átveszem a kormányt, aztán visszahozzák magát, rádiózik, amennyit csak akar, s utána megint visszaszállítják a Firecrestre,. Mit szól hozzá. Az odakint kavargó fehérségre gondoltam. – Nem veszélyes egy ekkorra hajónak sziklák közt cirkálnia egy ilyen éjszakán? – Mi a baja az éjszakával? Jobb idıt ki sem foghatott volna. Ez semmi a fiúknak, jártak már kint a Charmaine-nel szurokfekete decemberi éjszakán, orkán erejő viharban is. – Miféle vészhelyzet volt az? – Komoly. Rájöttünk, hogy fogytán a sörkészletünk, és Torbaybe kellett érnünk, mielıtt a kocsmák bezártak volna. Több kérdeznivalóm nem volt. Örültem neki, hogy magam mellett tudhatom Hutchinsont az éjszaka hátralevı részére. Az ausztrál a folyosó felé fordult. – A fiúk közül ketten családos emberek. Azon tőnıdöm... – Nem lesznek veszélyben. Mi több, busás jutalmat fognak kapni. – Ne akarjon mindent elrontani, Calvert. Nem pénzért csináljuk. – Nem akarom felbérelni magukat, ne értsen félre. A helyzet azonban az, hogy a biztosítók felajánlottak bizonyos jutalmakat, amiket kár lenne nekik hagyni. Azt az utasítást kaptam, hogy ajánljam fel maguknak a jutalom felét. – Ah, így már egészen más. Én se szeretném, ha nekik maradna a jutalom. De a fele az túl sok, Calvert. Egy fél éjszakáért azok után, amennyit maga dolgozott az ügyön. Huszonöt százalék nekünk, hetvenöt magának és a barátainak. – A fele a maguké. A másik felét azok kapják, akik a legtöbbet szenvedtek a rablások miatt. Van köztük egy idıs házaspár, az Eilean Oranrıl. Nekik még a megtakarított pénzüket is elvették. Nemsokára olyan gazdagok lesznek, amirıl még álmodni se mertek volna. – Magának semmi nem jut belıle? – Én megkapom a fizetésem, aminek az összegérıl most inkább nem beszélnék, mert az életem egyik legfájóbb pontja. Közalkalmazottak nem fogadhatnak el jutalmat. – Azt akarja mondani, hogy egy sovány csekkért verette le, lövette le és fojtatta meg magát? Mi mozgatja magát, Calvert? Miért csinálja? – Ez jó kérdés, én is gyakran felteszem magamnak. De most indulnunk kellene. – Máris megyek, felkeltem a fiúkat. Röhögni fognak, ha megtudják, hogy nemsokára aranyóra vagy valami más kütyü fog lapulni a zsebükben, amit a biztosítók adnak ajándékba. – A jutalmat készpénzben fogják kapni. Hogy mennyit, attól függ, mennyi aranyat tudunk visszaszerezni. A jutalomdíj tíz százalék, annak fele öt. Ha sikerül az egészet megtalálni, és miért ne, akkor maga, Hutchinson, és az emberei nyolcszázötvenet kapnak fejenkét. Úgy értem, nyolcszázötvenezer fontot. – Angol fontban. – Tim Hutchinson olyan képet vágott, mintha a londoni postahivatal tornya rogyott volna a fejére. – Ennyi pénzért aztán igazán számíthat a közremőködésünkre. Ne is mondjon többet. Tim Hutchinson a maga embere. És kétségtelenül így is volt. Egy ilyen éjszakán, amikor sötét volt, akár a pokolban, zuhogott az esı és köd szitáit, s – legalábbis számomra – lehetetlenség volt megkülönböztetni egy sziklát a hullámoktól, Tim Hutchinson nem nyolcszázezret, de nyolcmilliót is megért volna. Azon ritka emberek közé tartozott, akik tengerre születtek, akik csak a tengeren

érezték magukat igazán jól. Csiszold a természettıl kapott tehetséged húsz éven át nap mint nap töretlen szorgalommal, s te is ilyen lehetsz. Az a két hatalmas tenyér olyan gyengéd magabiztossággal kezelt gázkart és kormányt, hogy azt még egy órásmester vagy egy agysebész is megirigyelhétté volna. A bozontos szırzet közepén lakó szempár jobban tájékozódott az éjszakában, mint egy bagoly, a mögéje szerelt komputer fáradhatatlan pontossággal számolta ki a láthatatlan áramlatok és a szél hatását, vezérelte mindig a megfelelı helyre a hajót. És meg mertem volna esküdni, hogy Tim Hutchinson már messzirıl megérezte a föld szagát. Tíz percig se álltam mellette, be kellett vallanom magamnak, hogy semmit nem tudok a tengerrıl. Arthur bácsi határtalanul örült Hutchinson jelenlétének, nem leplezve, hogy cseppet sem bízott meg bennem, mint hajóskapitányban, és az ausztrál is el volt ragadtatva az öregtıl, akit mélységes tisztelettel admirálisnak szólított. – Merre megyünk most? – kérdezte Charlotte, miután végezve a rádiózással, visszatértem a Firecrestre. Csalódottan láttam, hogy ı is éppolyan megkönnyebbült, mint Arthur bácsi. – Dubh Sgeirre – feleltem. – Tiszteletünket tesszük Lord Kirkside-nál és elbővölı lányánál. – Dubh Sgeirre?! – nézett rám döbbenten a nı. – Azt mondta, Eilean Oranen és Craigmoreon rejlik a válasz. – Igen, néhány alapvetı kérdésre. Az út vége azonban Dubh Sgeir. A szivárvány töve. – Rébuszokban beszél – sértıdött meg Charlotte. – Nem, asszonyom – nevette el magát Hutchinson. – A szivárvány töve az a hely, ahová a koboldok az arannyal telt bögrét rejtik. – Egy bögrét most én is el tudnék viselni, de nem arannyal, hanem kávéval telit – mondtam én. – Kávé négy személyre. Saját kezőleg fogom elkészíteni. – Ó, az jól fog jönni – mosolyodott el halványan Charlotte. – Halálosan fáradt vagyok. Gyors voltam. Egy tálca, négy tányér, ugyanannyi csésze, instant kávé, cukor, tej, egyik csészébe néhány pirula, és máris szervíroztam. Senki nem panaszkodott a kávém minıségére. Hutchinson kihörpintette az adagját, majd végignézett a sötétben hármunkon. – Nem látom akadályát annak, hogy hunyjanak egyet. Vagy úgy gondolják, segítségre van szükségem? Senki nem gondolta. Charlotte Skouras vonult vissza elsıként, azzal mentve ki magát, hogy borzalmasan fáradt, amiben szemernyit sem kételkedtem. Miután Tim Hutchinson megígérte, hogy szólni fog, ha odaértünk Dubh Sgeir kikötıjéhez, Arthur bácsi és én is elhagytuk a kormányházat. Arthur bácsi leheveredett a kanapéra, én a kabinomba mentem. Vártam három percet, aztán fogtam egy háromszögő iratkapcsot, kimentem a folyosóra, és bekopogtam Charlotte ajtaján. Mivel nem érkezett válasz, bátran benyitottam. Charlotte aludt, mint a medve, a buzgóság olyan alaposan elnyomta, hogy még az ágyig se tudott eljutni. Ott feküdt a padlón, teljes öltözetben. Feltettem az ágyra, betakartam. Aztán felhajtottam a ruhája ujját, és megvizsgáltam a kötél által a felkarján hagyott nyomot. Nem volt nagy a kabin, néhány perc alatt megtaláltam azt, amit kerestem. Kellemes változatosság volt az átkozott búvárruha nélkül partra szállni. Hogy Hutchinson miként találta meg ilyen látási feltételek mellett a kikötıgátat, az örökre rejtély maradt volna számomra, ha nem árulja el nekem ı maga valamivel késıbb az

éjszaka folyamán. Megvárta, míg az hajóorról leugrom a kikötıgátra, majd hátramenetbe kapcsolt, és fél perccel késıbb már el is nyelte a köd. Megpróbáltam elképzelni Arthur bácsit, amint végrehajtja ugyanezt a manıvert, de a képzelıerım felmondta a szolgálatot. A kikötıbıl meredek lejtı vezetett fel a fennsík tetejére, és bár egy elemlámpán, a pisztolyon meg egy vég kötélen kívül semmit nem cipeltem, jócskán kifulladtam, mire felértem. Hogy a kötelet mire fogom használni, azt egyelıre még nem tudtam, a tapasztalat azonban arra tanított, hogy mindig tartsak belıle magamnál, ha meredek, sziklás helyeken akad dolgom. A kastélyt messze ívben elkerülve a felszállópályára mentem, ahol a repülıszerencsétlenség történt. Amikor Williamsszel a szigetrıl távozva végigrepültünk itt, észrevettem valamit, és most arról szerettem volna megbizonyosodni, hogy tényleg ott van. A füves terület, amit repülık és kecskék egyaránt használtak, sziklafalban végzıdött, ezért nem volt egy életbiztosítás a sötétben arrafelé botorkálni, de nem kockáztathattam: az istentelenek nagy valószínőséggel ırt állítottak a kastély oromfalára – a helyükben én mindenképpen megtettem volna –, aki rögtön észrevette volna az imbolygó fényforrást. Ilyen körülmények közt nem csoda, hogy rövid táv megtétele után átestem egy puha, meleg valamin. Bár a reakcióim már nem voltak azok, mint negyvennyolc órával ezelıtt, annak rendje és módja szerint oldalra gurultam, elıhúztam a késemet, majd guggoló helyzetbe pattantam, mielıtt még ellenfelem feltápászkodhatott volna négy lábára. Merthogy négy lábbal rendelkezett, mint minden tisztességes kecske. Mondtam néhány bocsánatkérı szót szakállas barátomnak, akit a jelek szerint sikerült kiengesztelnem, mert megtartotta a szarvát magának. Folytattam az utam. Ilyesmi is csak velem fordulhat elı, keseregtem magamban, de nem elég, hogy kis híján egy kecskével vívtam közelharcot, esés közben még garantáltan ütésálló elemlámpám izzóját is eltörtem. Megkerestem a ceruzalámpámat, és a zsebem fedezékében kipróbáltam. Felesleges volt ennyire óvatosnak lennem, a kimerült szerkezet annyi fényt sem adott, mint egy kihunyni készülı parázsszem. Négykézláb haladtam tovább, mert nem tudtam, mennyire vagyok a szakadék szélétıl, és nem akartam túl késın megtudni. Öt perc múlva odaértem, s szinte azonnal megtaláltam azt, amit kerestem: egy fél méter széles, közepén tíz centi magas árkot a sziklafal tetején. A fő már kezdte benıni, tehát idıben is stimmelt a dolog. A Beechcraft hagyta ezt a gyomot, miután elindították a motorját, és kivették kerekei alól az ékeket. Mivel nem volt ideje felgyorsulni, már akkor elkezdett zuhanni, amikor a farokrésze még a sziklafal felett volt. Ez, a lék az oxfordi expedíció hajóján és a sötét karikák Sue Kirkside szeme alatt – ennél több bizonyítékra nem is volt szükségem. Neszt hallottam a hátam mögül. Ebben a pillanatban, ahogy itt kuporogtam a szakadék szélén, elég lett volna egy lökés hátulról, és soha többé nem térek vissza a Firecrestre. És semmit nem tehetek ellene. Szerencsémre, óriási szerencsémre, senki nem lökött fel hátulról, így megfordulhattam, hogy ismét szakállas barátommal találjam magam szembe. Még jó, hogy nem bosszút állni jött, amiért megzavartam békés éjszakai szendergését, hanem a kíváncsiság hajtotta. El- és hátraoldalaztam, biztonságos távolságba kemény fejétıl, óvatosan megpaskoltam a hátán, aztán magára hagytam. Ha ez így megy tovább, jegyeztem meg magamnak, nem golyó vagy kés, hanem szívroham fog végezni velem. Az esı alábbhagyott, a köd viszont egyre sőrőbb gomolyagokban kavargótt, a látótávolság másfél méterre csökkent. Azon tőnıdtem, vajon hogy boldogul Hutchinson a hajóval, aztán gyorsan kivertem a fejembıl az ausztrált. Nem volt

kétséges, hogy ı sokkal jobban végzi a munkáját, mint én az enyémet. Jobb arcomon tartva a szelet, a kastély felé indultam az udvaron át. Útközben nem észleltem gyanús mozgást, a jelek szerint engem se vett észre senki, a kastély falának viszont majdnem sikerült nekimennem de csak majdnem, mert az utolsó pillanatban elıbukkant a ködbıl. Fogalmam sem volt, merre lehet a kapu, tılem jobbra-e vagy balra, ezért találomra balra indultam. Néhány méter után a fal helyét a bejárat és... cigarettafüst vette át. Megint szerencsém volt. Ha az ellenkezı oldalról közeledek, a szél irányából, soha nem érzem meg. Valaki állt a kapuban és dohányzóit. Noha axióma, hogy egy ır sohasem dohányozhat, mégiscsak egy ırnek kellett lennie ebben a kései idıpontban. Egy ır azonban nem jelenthetett gondot. Arról egyetlen lecke sem szólt, hogyan kell kecskékkel elbánni, ellenben annak, miként lehet ártalmatlanná tenni egy ırt, számtalan módját megtanították. Megfogtam a pisztolyt a csövénél, és csendesen közelebb nyomultam. A kapu jobb sarkánál álló fickóból csak a cigarettája parázsló vége látszott, ami rendszeres idıközönként le-fel mozgott a hamuzó helyzet és a száj között, de nekem ennyi is épp elég volt. Megvártam, míg felizzik a cigaretta hegye, aztán egyetlen mozdulattal elıreléptem és lecsaptam a vörös ív folytatására. Humánus ember lévén, zuhantában elkaptam, és lassan a földre eresztettem. Valami a zsebembe akadt. Kicibáltam: egy bajonett volt, végén egy 77 mm-es kaliberő Lee Enfielddel. Fogtam a karabélyt, a szakadék széléhez mentem vele, a bajonettel tapogatva magam elıtt a talajt, nehogy a semmiben kössek ki, és a puskatussal ledöngöltem a füvet két cipıtalpnyi helyen. Ezután megtöröltem a puskatust, és a fegyvert a főre hajítottam. Ha megtalálják reggel, azt fogják hinni, az ır kisdolog közben megcsúszott, és a mélybe zuhant. Visszamentem a kapuhoz. A fickó nem kapott akkorát, mint gondoltam, már mozgolódott és halkan nyögdécselt, mire visszaértem. Ezt nem bántam túlságosan, így legalább nem kellett sószsákként a hátamon cipelnem a hegyrıl lefelé. Betömtem a száját a zsebkendıjével, mire a nyögdécselés abbamaradt. Két perc múlva már teljesen magához tért, így kezdetét vehette az út lefelé, a kikötıgáthoz, A hátrakötözött kező, megbéklyózott férfit a kikötıgát végében ültettem le; mivel meghatározatlan idıre itt kellett hagynom, a béklyót csomóra cseréltem le, amit a csuklóján lévıhöz rögzítettem. Úgy tőnt, nincs gond a foglyom lélegzésével – értsd, az orra nem volt bedugulva –, ezért nyugodtan magára hagytam. A kapun át belépve olyan sötétben találtam magam, amihez képest a kinti verıfényes nappal volt. Átkoztam a felmenıim leszármazottját, amiért széttörte az elemlámpát, s elıszedtem a ceruzalámpát. Siralmas teljesítményt nyújtott, az izzónak még saját magát se sikerült megvilágítania. Visszalöktem a zsebembe, és remélve, hogy egyetlen páncéllal se fogok összetalálkozni, elıreindúltam. Bíztam benne, hogy a fılépcsı a bejárattal szemben található, és bizodalmam elnyerte jutalmát. A tervezı, áldott legyen a neve, nem fából, hanem márványból készített lépcsıt álmodott meg, úgyhogy legalább a nyikorgó deszkáktól nem kellett tartanom. Az elsı emeleten sötét honolt, a másodikról ellenben fény szőrıdött le a lépcsı felé. Meg se álltam a másodikig. A fény egy résnyire nyitott ajtón át szökött ki a folyosóra; közelebb merészkedtem, belestem a hasadékon. Egy darab szınyeget, egy pár sáros bakancsot és egy ágylábat láttam mindössze, ezért kénytelen voltam belökni az ajtót, hogy alaposabban szétnézhessek. Lord Kirkside-hoz jöttem, de bárki is feküdt az ágyon, egy biztos, nem a hajdani fıispán volt. Hogy Lord Kirkside tudott-e ilyen fülsértıén horkolni, azt nem tudom, az azonban biztos, soha nem vetette volna magát cipıstül az ágyra, és karabélyt se ölelgetett volna álmában. Az ágy melletti éjjeliszekrényen egy elemlámpa és egy fél üveg whisky árválkodott.

Fogtam néhány pirulát abból, amivel Charlotte-ot is sikerült kiütni, és belepotyogtattam az italba. Abból, ahogy a fickó az ágyon aludt, nem volt nehéz kitalálni, hogy az ırségváltás elıtt akar egy kis energiát győjteni. És ha felkel, majd újabb energiaadagért fog sóvárogni, amit a whiskysüvegben vél majd meglelni. Mennyire téved! Fogtam az elemlámpáját, és kimentem a folyosóra. Most, hogy mind az ırt, mind a váltást kiiktattam, nyugodtabban közlekedhettem. A következı helyiség egy fürdıszoba volt, piszkos mosdókagylóval és tükörrel, habosan hagyott borotválkozópamaccsal. Továbbmentem. A soron következı szoba nagyon hasonlított az elızıhöz, azzal a kivétellel, hogy itt üres volt az ágy. Itt lakhatott a kikötıgáton levegızı ır. Mivel az a valaki, aki volt olyan kedves, és márványlépcsıket tervezett az elıcsarnokba, a szimmetriát is kedvelte, újabb fürdıszoba következett. Az ırök itt már nem érezték volna otthon magukat, ez az aszeptikus tisztaság az arisztokrácia fémjele volt. Az elmaradhatatlan fali gyógyszeres szekrénykébıl kivettem egy ragtapasztekercset, és körberagasztgattam frissen beszerzett elemlámpám üvegét úgy, hogy csak egy szők lyukon jöhessen ki fény. A ragtapaszt zsebre vágtam, még jól jöhet valahol alapon. A soron következı szoba ajtaját zárva találtam, ami nem jelenthetett akadályt a világ legjobb tolvajkulcsa elıtt, mely a nadrágzsebemben lapult. Elıszedtem a hosszú, acélosan rugalmas celluloidlapot, s az ajtózár nyelve és a keret közé csúsztattam. Tíz másodperc múlva már az ajtó másik oldalán álltam. Susan Kirkside is aludt. Nem horkolva, mint whisky által elringatott szomszédja, hanem egészséges, pihentetı álomban, de elég mélyen ahhoz, hogy ne ébredjen fel jöttömre. A haja kék selyempánttal volt felfogva, láthatóvá téve bájos, fiatal arcát. Arthur bácsi szerint huszonegy éves volt, így azonban, ártatlanul elmerülve az álmok világában, nem látszott többnek tizenhétnél. A kezébıl egy képes újság a padlóra csúszott. A szoba egyik sarkában lévı mosdókagyló mellıl elvettem egy törülközıt, és letöröltem arcomról, hajamról a sárt. Nem sokra mentem volna, ha Sue Kirkside szörnyethal, amint megpillant, és kár is lett volna egy ilyen szép és fiatal teremtésért. Miután a tükörbe pillantva megállapítottam, hogy legfeljebb közepesen súlyos szívzörejt okozhatok külsımmel, visszasétáltam az ágyhoz, és felráztam a lányt. Legalább két percig tartott, mire magához tért, újabb egy percig, mire kinyitotta a szemét. Még jó, hogy így történt, különben felüvöltötte volna a fél házat. A fülemig érı bájvigyor,, ami majd szétrepesztette a szájamat, még így is elkelt, bár nem sokat segített. – Ki maga? Ki maga? – A lány hangja remegett, a kék, még mindig álmos szempár rémülten tágra nyílt. – Hozzám ne merjen érni! Hozzám ne érjen, mert sikítani fogok. Azt tettem, amit ilyenkor tenni kell: megfogtam a kezét, hogy lássa, nem akarok mást. – Nem bánnám, ha nem sikítana, Sue Kirkside. Mi több, azt se bánnám, ha suttogva beszélne. Egyikünk sem szeretné, ha felébrednének azok a csúnya emberek, nem igaz? Mereven nézett néhány másodpercig, majd hirtelen felült az ágyban. – Maga Mr. Johnson, a helikopterrıl. – Nyert,, kedvesem. Csak a nevemre emlékszik rosszul. Calvert vagyok, a kormány embere. Barátként jöttem. Magának és az apjának szükségük van egy barátra, ugye, Susan? – Mit akar? – suttogta. – Miért jött ide? – Hogy véget vessek a bajoknak, és kicsikarjak magától egy meghívót az esküvıjükre a tiszteletre méltó John Rollinsonnal. Egy hónap múlva lesz, nemde? – Menjen el, kérem – könyörgött a lány. – Menjen el, vagy mindent tönkretesz. Ha a barátunk, akkor kérem, hagyjon minket.

Ez fájt, hogy így el akart küldeni. – Komolyan azt hiszi, Susan, hogy semmi bántódásuk nem fog esni? Hogy ezek az emberek tanúkat fognak maguk mögött hagyni, ha végeztek azzal, amit csinálnak? – Igen. Mr. Lavorski megígérte apának és nekem, hogy egyetlen ujjal se bántanak senkit. Azt mondta, ık üzletemberek, akiknek nem kenyerük az erıszak. Komolyan mondta. – Lavorski, mi? Csak ı tud ilyen ártatlan képpel hazudni. – A riadt, komoly arcra néztem. – Azt nem mondta Mr. Lavorski, hogy az elmúlt három nap alatt négy embert öltek meg? Vagy azt, hogy három nap leforgása alatt négyszer próbáltak meg eltenni engem láb alól? – Hazudik! Csak kitalálta ezt az egészet. Manapság nem történnek ilyen dolgok. Az isten szerelmére, kérem, hagyjon minket! – Így beszél a skót nemzetségfı lánya – mondtam nyersen. – Úgy látom, magával semmire nem megyek. Hol az apja? – Nem tudom. Mr. Lavorski és egy másik embere, Imrie kapitány érte jöttek este tizenegykor. Apa nem árulta el nekem, hova megy. Soha nem mond el semmit. Mit ért azalatt, hogy semmire nem megy velem? – Mikor jön vissza az apja? – Mit ért azalatt, hogy nem vagyok jó magának? – Azt, hogy túl fiatal, túl ostoba, és semmit nem tud még errıl a világról, amelyben él, és mindent elhisz, amit egy dörzsölt bőnözı el akar hitetni magával. De legfıképpen azt, hogy nem hisz nekem, az egyetlen személynek, aki segíthet maguknak. Ha nem került volna csöbörbıl vödörbe, azt mondanám, jól járt a vılegénye. – Mit ért ezalatt? – Azt, hogy nem veheti feleségül magát, ha halott. Márpedig meg fog halni, mert a menyasszonya túl vak volt ahhoz, hogy felismerje az igazságot, amikor azt megmutatták neki. – Félrehúztam a galléromat. – Hogy tetszik ez? Nem tetszett neki. Nekem se tetszett, amit az öltözıasztal tükrében láttam. Quinn keze munkája teljes pompájában virított a nyakam körül. – Quinn? – suttogta rekedten Sue. – Ismeri ıt? – Mindıjüket ismerem. Hallottam egyszer Quinnt a konyhában azzal dicsekedni, hogy puszta kézzel megölte egy szerelmi riválisát. Megfojtotta. Akkor azt hittem, csak kitalálta az egészet. – Még mindig azt hiszi, hogy ezek az emberek az Üdvhadseregnél szolgálnak? Ismeri Kramert és Jacques-ot? A lány bólintott. – Ma este megöltem ıket, miután ık megölték a legjobb barátomat. Eltörték a nyakát. Ébredjen fel végre, Susan, lássa be, hogy ez az egész nem csupán egy karneváli játék, ahol a szép és a csúnya álarcok mögött egyaránt jó emberek rejtıznek. A sokkterápia hatott, túlságosan is jól. – Azt hiszem, rosszul leszek – nyögte hamuszürke arccal Sue. – Majd késıbb. – Az önbecsülésem valahová a cipıfőzım szintjére süllyedt. – Nincs idınk arra, hogy az ájuldozó úrihölgyet játssza, és fıleg, nincs nálam repülısó. Hozzá akar menni a vılegényéhez, vagy nem? Mikor jön vissza az apja? A mosdókagylót fixírozta, mint aki még mindig nem tudta eldönteni, rosszul akar-e lenni vagy nem. – Maga éppolyan rossz, mint ık – mondta undorral eltelve. Megfogtam a vállát, megráztam. – Mondta az apja, hogy mikor jön vissza vagy nem?

– Nem. – Tudja, mit csinálnak itt ezek az emberek? – Nem. Ennek így is kellett lennie. Az öreg Kirkside szerette a lányát, ezért abban reménykedett, ha sötétségben tartja, akkor talán meghagyják az életét mint olyan tanúnak, aki nem sokat árthat. A helyében valószínőleg én is ezt tettem volna, noha nem volt kétséges, hogy a módszer nem mőködne. De hát az utolsó szalmaszál az az utolsó, és ha más nincs, akkor hajó, ha nem, belekapaszkodik az ember. – Nyilvánvaló, hogy maga is tudja, Susan, a bátyja és a vılegénye életben vannak. – Hol tartják ıket a többi fogollyal együtt? Itt? Szótlanul bólintott. – Hányan vannak? – Legalább egytucatnyian. Négy gyermek is van köztük. Három fiú és egy lány. Ez stimmelt. MacDonald ırmester ikrei, valamint az a fiú és lány, akik szüleikkel együtt tőntek el. – Tudja, hova vannak bezárva? – Igen. Mélyen a föld alatt pincerendszer húzódik. Az elmúlt négy hónapban nem mehettem le oda. – Akkor épp ideje, hogy pótolja, amit elmulasztott. Öltözzön fel. – Öltözzek fel? Megırült? Apa azt mondta, legalább három ır vigyázza a kastélyt a nap minden órájában. Fegyverük van! Maga ırült! Nem megyek. – Nem is hittem, hogy megteszi. Maga hagyná meghalni a vılegényét pusztán azért, mert gyáva. – Istenem, mennyire győlöltem magam! Lord Kirkside és a tiszteletre méltó Rollinson. Milyen szerencsés apa. Milyen szerencsés vılegény. Arcon csapott, ami azt jelentette, hogy gyıztem. – Ne tegye ezt – mondtam anélkül, hogy megérintettem volna az arcomat. – Felébreszti az ıröket. Öltözzön fel. Felálltam az ágyról, hátat fordítottam neki, és a mennyezetet bámulva keserő sorsomon tőnıdtem. Kezdtem unni már, hogy minden nı szörnyő alaknak tart. – Kész vagyok – hallottam a hátam mögül. Sue máris visszabújt matrózcsíkos pulcsijába és farmernadrágjába, amit már akkor kinıhetett, amikor tizenöt éves volt. Húsz másodperc se telt el, és sehol egy hordozható varrógép. Csak tátottam a szájam.

9. Csütörtök, hajnali fél öt és napkelte közt Kézen fogva mentünk le a lépcsın. Ha én lettem volna az utolsó férfi a világon, Sue inkább számőzte volna magát egy lakatlan szigetre, most azonban, a szükség órájában jó voltam neki. A földszintre érve jobbra fordultunk, majd a saroknál ismét jobbra, a kastély keleti szárnyára. A folyosó vége felé Sue megállt egy bezárt ajtó elıtt. – A konyha. Benéztem a kulcslyukon. Odabent sötét honolt. Kinyitottam az ajtót, átvágtunk a konyhán, és kiosontunk a konyhakertbe. Itt már nem mertem elemlámpát használni, de nem is kellett, Sue Kirkside lámpafény nélkül is nagyszerően eligazodott a hatalmas kastélyban. A lánytól megtudtam, hogy a második ırnek – az egyes számú az volt, akit a kapuban leütöttem –, mint sejtettem, az oromfal tetején a helye, a harmadik pedig a pince lejáratát és a hátsó bejáratot ırzi, melyen kijöttünk. Mivel a konyha körül nem találtuk, nyilvánvaló volt, hogy lehúzódott a pincébe a köd elıl. Befordultunk a hátsó ajtó melletti pincelejáraton, és lementünk egészen a lépcsıfordulóig. Kilestem a sarok mögül. A látványtól majdnem elszédültem. Mintha egy földalatti mozgólépcsıjén néztem volna lefelé: a hosszú, egyenes lépcsı vége elveszett a távoli mélyben. Hetven lépcsıfokra tılem, ott ahol egy folyosó keresztezte a lépcsıt, egy széken ott üldögélt az ır, ugyanolyan Lee Enfielddel az ölében, mint amit a társánál is találtam. Visszahúzódtam. – Ki ez a fickó? – kérdeztem a lánytól. – Henry, legalábbis így szólítják. Apa azt mondja, örmény. Senki nem tudja kiejteni a valódi nevét. Fiatal, kövérkés, zsíros bırő és... undorító pasas. – Csak nem akarta elcsavarni a nemzetségfı lányának a fejét? – De igen. Borzalmas volt. Bőzlött a fokhagymától. Elvigyorodtam. – Nem hibáztatom azért, amit tett. Ha nem járnék a nyugdíjkorhatár közelében, én is megpróbálnám. Csalja fel a lépcsı tetejére, és kérjen bocsánatot tıle. – Mi? – Mondja meg neki, mennyire sajnálja, hogy úgy viselkedett. Mondja azt neki, hogy az apja távol, itt az alkalom. Mondjon neki, amit akar. – Nem! – Sue! – Úgyse fogja elhinni. – Dehogynem. Ha két lépésnél közelebb kerül magához, minden maradék eszét elveszti. Végül is férfi, vagy nem? – Maga is férfi, Mr. Calvert. És tíz centire van tılem. – Az örök nıi logika. – Sajnos, a tíz centin kívül köztünk van néhány évtized is. Menjen. Sue kiment a lépcsı tetejére, én pedig visszahúzódtam a fal mögé. Tíz másodperc se telt bele, Henry már ott volt, és megkímélte Sue-t minden mentegetızéstıl. Hiába, a forró örmény vér. Leütöttem, a sarokba ültettem. Megkötöztem kezét-lábát, ahogy kell, és mivel zsebkendıt nem találtam nála – az enyémet sajnáltam –, letéptem egy darabot az ingébıl, és a szájába tömködtem.

Sue hisztérikusan nevetni kezdett. – Mi az? Ennyire jó volt? – Nem – vágta rá sértıdötten. – Borzalmas volt. Most whiskytıl bőzlött. Csak az inge. Henry egy gigerli. Ez egy rendkívül drága selyeming. – Milyen különösek maguk, mai fiatalok – csóváltam meg a fejem. – Egyik csak selyemingben érzi jól magát, a másik undorítónak találja a whiskyt. Mindegy, majd kinövik. A csónakházra aligha illett rá a csónakház név, belülrıl legalább háromszor akkora volt, mint amekkorának kintrıl mutatta magát. A boltozatos mennyezető barlang alapjának mintegy negyedét a “rakpart” foglalta el, a többi víz volt. A két jókora ajtó viszonylag jól passzolt egymáshoz, de távolról sem tökéletesen. Valamivel odébb, tılük keletre kisebb ajtón lehetett kisétálni a szabadba. A rakpart, mint vártam, üres volt. A barátaink kint voltak, keményen dolgoztak. Hogy mit, azt elárulták a parton hagyott eszközök: egy benzinüzemő levegıkompresszor, két fémköpenyes vezetékekkel hozzácsatolt szkafander, ólomsúlyok, néhány könnyőbúvárruha és egy halom légzıkészülék. Pontosan az, amire számítottam. Nem láttam sem akkor, sem késıbb a pincét, ahol a foglyokat tartották. A pincerekeszek azon a folyosón voltak kialakítva, ahol Henry ült korábban, puskájával az ölében. Néhány lépés után a folyosó kiszélesedett, és egy masszív faajtó zárta el az utat. Körülötte mindenhol sörrel és tömény itallal teli rekeszek, többek között whisky is, amivel Henry fokhagymaszagát kúrálta. Az ajtón pedig öklömnyi lakat, amivel az én álkulcsom nem sokat tudott volna kezdeni. Egy rendes adag plasztik ellenben igen. Ezt megjegyeztem magamban, mint sok mást ezen az estén. Visszamentünk Henryhez. Már magához tért, s amint meglátott minket, győlölettıl izzó szemmel mekegni kezdett, ez azonban csak Sue-t zavarta, aki még nem tudta, hogy amit egyszer Calvert megkötött, azt csak Calvert oldhatja el. Kioldottam a kötelet Henry lábán – a fickó ezt azzal hálálta meg, hogy megpróbált felrúgni, de a vérkeringése még nem volt az igazi, úgyhogy a végén én rúgtam fel ıt, Sue Kirkside nagy felháborodására –, talpra állítottam legújabb foglyomat, és indulni készültem, amikor eszembe jutott az odalent látott rengeteg ital. – Sue, menjen le, kérem, hozzon fel nekem egy üveg whiskyt. – Minek? – nézett rám kerek szemmel. – Ó, ártatlan fiatalság – sóhajtottam. – Nekem kell. Alkoholista vagyok, tudja. Néhány perccel késıbb tényleg elindultunk, Sue a puskával és az üveg whiskyvel a kezében, én az elemlámpával és Henry pórázával az enyémben. – Valahol kell lennie egy rádió adó-vevınek – jelentettem ki mindent tudóan. – A Shangri-lán tudták, hogy itt jártam a szigeten. – Igen, van egy. A hallban. A lépcsı mögötti lomtárban. – Jól van. Akkor odamegyünk. Azok az emberek, odalent a pincében... Ki szokták ıket engedni levegızni? – Igen, minden reggel egy félórára. Apa és Sir Anthony ragaszkodtak ehhez. – Sir Anthony? İ is ide szokott jönni? – Hogyne. Apa és ı régi jó barátok. Voltak, amíg ez meg nem történt. Amióta Sir Anthony elvesztette a feleségét, egészen más ember lett. Régebben többször is jártam a házukban. A mostani felesége egy hárpia. Csak a pénze miatt ment hozzá. – Meglehet, Susan, hogy hamarosan meg fogja értem, miért jelent akadályt kettınk számára az a néhány évtized – mondtam rejtélyesen. Ismeri ıt? – Nem. Soha nem láttam.

– És Sir Anthony, ı milyen? – Belekeverték ebbe az egészbe. Olyan kedves egyébként, igazán. Legalábbis az volt. – Ki fız a foglyoknak? . – Van két szakácsunk. – Más személyzet? – Nincs. Apának mindenkit el kellett küldenie, amikor ez a rémálom elkezdıdött. Tehát ezért volt olyan kosz abban a fürdıszobában, vontam le a következtetést, és betuszkoltam Henryt a lépcsı alatti kuckóba. A rádió gyönyörő darab volt, a legmodernebb fajta, amit kereskedelmi hajókon használni szoktak. Leültem, bekapcsoltam a készüléket, majd Susan felé fordultam. – Hozna nekem egy borotvapengét az apja fürdıszobájából? – Nem akarja, hogy halljam, amit mond? – Gondoljon, amit akar. Csak hozzon egy pengét. Beállítottam az adót a KEffekt sávjára, aztán a visszajelzés segítségével behangoltam. Sue visszatért a pengével, még mielıtt beszélni kezdtem volna. Nem volt nálam a kódkönyv, ezért csak a neveket ferdítettem el, a többit színtiszta angollal mondtam. Közöltem mindent, amit tudniuk kellett, az idızítést, a mozgást, a rádiófrekvenciákat, a sziget és a kastély fekvését a saját térképkoordinátái szerint, a kastély belsejének a leírását. Egyetlen szót sem kellett megismételnem, az egészet rögzítették. Mire végeztem, Susan szemöldöke eltőnt a haja alatt, Henryt pedig mintha homokzsákkal verték volna fejbe. – Ennyi – fordultam a lány felé. – Már itt sem vagyok. – Mi? – A kék szempárba félelem költözött. Itt hagy engem? És mi lesz Henryvel? Mindent el fog mondani nekik. – Nem fog. Magammal viszem. Jöjjön, segítsen. A köd jótékony leple alatt kivonultunk a szakadék széléhez. Itt hasra fektettem Henryt, nehogy megint rugdosódni támadjon kedve, majd elvettem a borotvapengét Sue-tól, és egy félcentis vágást ejtettem az alkaromon. Bemázoltam vele Henry bajonettjét, aztán a puskatussal újabb pár lábnyomot döngöltem a sziklafal tetejére, végül a főbe hajítottam a fegyvert, és az üvegbıl szétlocsoltam a whisky felét. A többi, üvegestül, ment a karabély után. – Mit fognak gondolni, ha ezt meglátják, Sue? – Azt, hogy a két ır összeverekedett. Megcsúsztak a füvön, és a szakadékba zuhantak. – Tökéletes. És maga mit hallott? – Veszekedés hangját. Elıször a hallból, aztán a legelı felıl. – Ennél több nem is kell. Mehetünk. Ha akar, lekísérhet a kikötıbe. Az út ugyanolyan eseménytelenül telt, mint az elsı, amikor Henry kollégáját tereltem lefelé. Susan, természetesen, velem jött, és amikor eljött az ideje, hogy szétváljunk, megfogta a karomat. – Ígérem, nem fogom cserbenhagyni, Mr. Calvert. – Rövid szünet. – Lelökhette volna ezt a két embert a szikláról, mégse tette. Pedig egyszerőbb lett volna. És nem Henry karját vágta meg, hanem a sajátját. Maga egy csodálatos ember, Mr. Calvert. Sajnálom, hogy olyan ellenséges voltam magával szemben. – Igen, mind ezt tették a végén – mondtam, de már csak magamnak, mert eltőnt a ködben. Csak azt tudtam volna, miért az én karomat vágtam meg a Henryé helyett? – Kellemes volt a kirándulás? – kérdezte kedélyesen Hutchinson. – Nem unatkoztam. Maga is élvezte volna. Figyeltem, ahogy az ausztrál átkormányozza a hajót a kikötı szők bejáratán. – Árulja el nekem végre, hogy a

fenébe csinálja ezt. A köd kétszer olyan sőrő, mint amikor kitett, a Firecrest fel-alá cirkált egész idı alatt. Hogy találta meg a bejáratot? – Ha eddig még nem tudta volna, Calvert, léteznek navigációs térképek is. Ha megnézi például ezt, láthatja, hogy a víz alatt nem egyenletes a talaj. Aztán létezik olyan is, hogy mélységmérı. A kettıt kombinálva egész meglepı dolgokra képes az ember. – Mélységesen csalódott vagyok – jelentettem ki. – Már nem is tudom, mit gondoljak magáról. Varázslónak hittem. – Én viszont tudom, nekem mit kell gondolnom magáról, Calvert – kacsintott rám Hutchinson. Arthur bácsi mesélt magáról egy-két történetet. Megtiszteltetésnek érzem, hogy a segítségére lehetek. – A közel millió zöld emberkétıl eltekintve? – Azoktól eltekintve. Arthur bácsi jelent meg az ajtóban. – Mi a helyzet a foglyokkal? – kérdeztem. Egyikük elájult. A másik sincs jobb bırben. – Nem csoda. Egy boka- és egy kartörés. – Arthur bácsi hangja elégedettnek tőnt. Hogy azért, mert foglyokat ejtettem, vagy inkább azért, mert eltört egy-két porcikájuk, nem tudom, de az se zavart volna túlságosan, ha az utóbbi eset forog fenn. – Örülhetnek neki, hogy a hajóorr mellé ugrottak. Még így is szép teljesítmény volt tılük összekötözött kézzel és lábbal. Most pedig jöjjön, Calvert. Szeretném hallani, mit intézett odafent. Arthur bácsi whiskyvel próbálta megoldani a nyelvemet – hogy neki is miért kellett innia, amikor egy kukkot se szólt, az megint csak rejtély volt –, de nem sokat tudott kicsikarni a holtfáradt Calvertbıl. Mielıtt lefeküdtem volna, bekopogtam Charlottehoz, de még mindig nem tért magához. A torbayi agg gyógyszerész, aggodalmaim ellenére, mégsem arzént adott altató helyett. Amikor szerencsésen elértük Craigmore-t, és újfent bekopogtam Charlottehoz, bı egy percet kellett várnom csak arra, hogy felébredjen. Fél órával késıbb pedig, miután Arthur bácsival sínbe tettük a foglyok végtagjait, és a halászok elszállásoltak minket, Charlotte ott ült az ágyam mellett egy széken, és várakozón engem nézett. Túlságosan is öntudatánál volt: már megint információra szomjazott, és már megint úgy tette jelenését, hogy köszönés helyett a villanykapcsolóra tenyerelt. Hiába, reflektorfényhez volt szokva. – Maga nem bízik bennem, Philip – jelentette ki minden átmenet nélkül. Nyúzottabb volt, mint valaha, szeme és szája körül az apró barázdákat mintha nem is a nevetés, hanem egy örök, gyógyíthatatlan komorság vájta volna ki, de még így is elhalványultak mellette a szobám falait és a szekrények oldalát díszítı képzımővészeti alkotások. Hutchinson ugyanis, akinek nemcsak gyerekszobája, hanem francia dajkája is volt, mint említette, lovagiasan átengedte a saját szobáját Charlotte-nak. A második legjobb szoba Arthur bácsinak jutott, a harmadik, a craigmore-i galéria szervezıjének az odúja jutott nekem. – Mibıl gondolja, hogy nem bízom meg magában, Charlotte? – kérdeztem, elvéve a tenyerem által formált ellenzıt az orrom tövérıl. – Miért ne bíznék? – Elhallgat elılem dolgokat, kitérı válaszokat ad, vagy ha válaszol is, nem azt mondja, amit én szeretnék hallani, hanem azt, amit jónak lát mondani. Miért kell, hogy ez így legyen, Philip? Mit tettem, amiért bőnhıdnöm kell? – Higgye el nekem, Charlotte, soha nem hazudnék egy olyan személynek, mint maga. – Ez így is volt, kivételt legfeljebb az ı érdekében szándékoztam tenni. – Miért nem hazudna egy olyan személynek, mint én?

– Nem tudom, hogy mondjam el, Charlotte. Mondhatnám azt, hogy szokásom bájos, vonzó nıknek hazudni, akiket nagyra becsülök, amire cinikusan rávághatná, hogy ismét port akarok hinteni a szemébe. Mondhatnám azt, hogy sajnálom, amiért itt kell ülnie kiszolgáltatottan, magára hagyatva, otthontalanul, de ez sértésként hangzana. Vagy mondhatnám azt, hogy nem szokásom a barátaimnak hazudni, ami ismét csak sértés lenne, mert e világ Charlotte Skourasai nem kötnek barátságokat kormánybérencekkel, akik emberöléssel keresik a kenyerüket. Nem lenne semmi értelme. Annyit mondok csak, Charlotte, hogy nem számít, hisz-e nekem vagy nem addig, amíg elhiszi, hogy soha nem lennék képes ártani magának, és soha nem engedném, hogy bárki más ártson magának. Talán ezt is nehéz elhinnie, talán a nıi ösztöne megszőnt mőködni. – Mőködik, nagyon is mőködik. – A barna szempár a távolba révedt. – Ha tehetném, a maga kezébe helyezném az életemet, Calvert. – Nem kapná vissza. – Nem is akarnám. – A kezét nézte, olyan hosszú ideig, hogy végül már az én tekintetem is odasiklott, de semmi baj nem volt a kezével. – Gondolom, tudni szeretné, miért jöttem. – Már elmondta. Egy történetet akar hallani tılem. Egy történet elejét és befejezését. Bólintott. – Amikor elkezdtem színészi pályafutásomat, sokszor kellett apró epizódszerepeket játszanom, de mindig tudtam, mirıl szól a színdarab. Most ismét epizódszereplı vagyok, apró szereppel, a különbség csak az, hogy fogalmam sincs, mirıl szól a darab. Bejövök a második felvonásban három percre, de nem tudom, mi történt elıtte. Aztán ismét megjelenek egy percre a negyedik felvonásban, és fogalmam sincs, mi történt az elsı jelenésem óta eltelt idı alatt. Azt pedig elképzelni sem tudom, mi lesz a végkifejlet. – Rám emelte a tekintetét. – El sem tudja képzelni, mennyire gyötrelmes lehet ez egy nı számára. – Tényleg nem tudja, mirıl szól ez az egész? – Nem ülnék itt, ha tudnám. – Menjen a nappaliba, és hozzon nekem egy “frissítıt”, ahogy errefelé mondani szokták kértem. – Percrıl percre gyengébb leszek. Engedelmesen felállt, és hozott nekem a nappaliból “frissítıt”, ami elég erıt pumpált belém ahhoz, hogy el tudjam mondani neki, amit hallani akart. – Triumvirátust alkotnak, amelyben az anyagi hátteret Sir Anthony szolgáltatja, Lavorski, aki nemcsak könyvelı, hanem gazdasági igazgató is, az agy, és John Dollmann, a hajótársaságok igazgatója, a végrehajtó. Azért beszélek “hajótársaságokról”, mert a birodalmat szeletekre osztották, hogy az adótételek csökkenjenek. Azt hittem, MacCallum, a skót ügyvéd és Henri Biscarte, az egyik legnagyobb francia kereskedelmi bank tulajdonosa szintén velük van. Tévedtem. Legalábbis Biscarte-ot illetıen. İt látszólag azért hívták meg, hogy üzletrıl tárgyaljanak vele, valójában azonban információt akartak kicsikarni belıle, egy újabb rajtaütéshez. Biscarte azonban megérezte, merrıl fúj a szél, és otthagyta ıket. MacCallumról nem sokat tudok. – İt sem láttuk azután, hogy maga, Calvert, és Hunslett nálunk jártak – mondta Charlotte. – Neki se tetszett a légkör. A férjem azért hívta meg, mert elı szerette volna készíteni a terepet egy befektetéshez. A Clyde-torkolatban egy kıolaj-finomítót akar építeni, MacCallumnak a területet kellett volna megvásárolnia. A férjem azt mondta, az év vége felé nagyobb tıkeösszeghez fog jutni.

– Nem a fellegekben járt, az szent. Lavorski, a pénzügyi zseni idejekorán felismerte, hogy a Skouras-birodalomnak friss tıkeinjekcióra van szüksége, különben lassan az összeomlás felé sodródik. Ekkor támadt az ötleté, hogy felhasználva a rendelkezésre álló eszközöket, modern kalózkodással kellene foglalkozni. Persze, egyikük sem piti kis tolvaj, ezért csakis olyan hajókat fosztottak ki, melyek milliós értékeket szállítottak. Charlotte-nak tátva maradt a szája. Irigykedve néztem gyöngyfogait. Nekem az idık folyamán öt, ennél jóval kevésbé gyönyörő fogamat ütötték ki Arthur bácsi ellenségei; Arthur bácsi ellenben gyakran dicsekedett azzal, hogy még mindig várja, mikor fog kihullni az elsı foga. – Az egészet csak kitalálta – suttogta Charlotte. – Lavorski találta ki, én csak elmondom magának, Charlotte. Nekem nem lenne elég eszem az ilyesmihez. Amikor ezt az egész ragyogó pénzszerzési manıvert kitervelték, három problémával találták magukat szembe: tudniuk kellett, mikor és hol szállítanak nagy ékszer- vagy aranymennyiségeket, el kellett foglalniuk és rejteniük a hajókat, és végül, ki kellett fejteniük a zsákmányt a modern páncélszobákból. Az egyes számú problémát könnyen megoldották. Mindenhol akadnak magas rangú hivatalnokok, akiknek sosem elég, ami van. Kétlem, hogy ezeket az embereket valaha is bíróság elé tudjuk állítani. Ellenben egyvalaki, akinek oroszlánrésze volt az információk kijuttatásában, mindenképpen felelısségre lesz vonva. Ez az ember Lord Charnley. Feltételezem, ezt maga nem tudja, Charlotte, de ı nemcsak tızsdei alkusz, hanem biztosítási üzletkötı is, aki a Lloyd'snak dolgozik. Márpedig a Lloyd's az, ahol a hajórakományok zömét biztosítani szokták. Ne nézzen így rám, el fogom felejteni, mit akarok mondani. Charnleynak tehát jócskán adódott alkalma megtudni, mikor és milyen útvonalon lesz érték szállítva. – Lord Charnley gazdag ember! – tiltakozott Charlotte. – Lord Charnley úgy tesz, mintha gazdag lenne – helyesbítettem. – Hozzám képest ugyan tényleg az, a hozzá hasonlóak számára azonban a pénz olyan, mint alkoholistának az ital. Minél több van belıle, annál több fogy, és annál több kell. Dollmann megoldotta a második problémát. Ott voltak a felszerelések, már csak egy ember kellett, aki kellıen kemény kalózcsapatot toboroz. Mivel a társaság egyes vállalatai olyan helyekre is szállítottak kıolajat, ahová törvényesen nem lett volna szabad, nem volt hiány marcona-alkalmazottakban. Imrie kapitány tehát, a kalózkapitány, végigjárta a vállalatokat, és összeszedte azokat az embereket, akiket maga is láthatott, Charlotte, a Shangri-lán járni-kelni. Amint a csapat összeállt, Skouras, Lavorski és Dollmann urak megvárták, hogy a célpont elhagyja a kikötıt, kitették magát és a szobalányát a legközelebbi szállodában, különféle csapdákat állítva, melyeket most nem ismertetek, elfoglalták a hajókat, aztán a Shangri-la kitette a szárazföldön a fegyveres ırök által továbbterelt legénységet, míg a kalózcsapat a kijelölt rejtekhelyre vitte a hajókat. – Ez nem lehet igaz, nem lehet igaz – dünnyögte Charlotte, a kezét tördelve. – Rejtekhelyre, Philip? Miféle rejtekhelyre? – Hol tudna elrejteni egy hajót, Charlotte? – Honnan tudhatnám? – vont vállat fáradtan. – Valahol az Atlanti-óceánon, gondolom, vagy egy norvég fjordban. Nem fog a fejem, Philip, nem tudom. Egy hajó túl nagy ahhoz, hogy könnyő legyen elrejteni. – Pedig bárhol meg tudná tenni, Charlotte. Csak el kellene helyeznie egy pár kilogramm robbanószert a hajótest néhány pontján. – Azt akarja mondani... azt akarja mondani, hogy... – Igen, azt. A tengerfenékre küldené. Dubh Sgeirtıl keletre van egy áramlat, ami a vidám Beul nan Uamh, “a sírgödör szája” nevet viseli. Európa egyik legzsúfoltabb

hajótemetıje. – Dubh Sgeir? – kiáltott fel Charlotte Skouras. – De hiszen az lord Kirkside otthona. – Nem “de”, hanem “mert”. Ma tudtam meg, hogy Lord Kirkside a Skouras család barátja. Milyen kézenfekvı, nem? Tegnap beszéltem az öreggel és elbővölı lányával. Egyiküktıl se tudtam meg semmit. Mit gondol, miért nem? – İk is benne vannak? – Lord Kirkside? Egy skót nemzetségfı? Sir Anthonynak soha nem lenne annyi pénze, hogy megvásárolhassa ıt. Túszul ejtették a fiát és a lánya vılegényét. A kisebbik fiú szerencsésen kimaradt az ügybıl, ı ugyanis Ausztráliában él. A világ számára mindketten meghaltak. – Nem – suttogta Charlotte. – Egek, nem. – A hangja és a keze remegett. – De igen. És MacDonald ırmester két kisebbik fiát is elrabolták. Mr. MacEachern feleségét szintúgy. Hogy hallgatásra és együttmőködésre bírják ıket. – De... de emberek nem tőnhetnek el csak úgy. – Nem piti kis zsebtolvajokkal van dolgunk, Charlotte, hanem nagystílő bőnözıkkel. Az eltőnéseket mindig balesetekhez kapcsolták. A fiúkon és az idıs hölgyön kívül eltőnt még néhány ember és gyermek, olyanok, akik hajójukkal olyan helyen tartózkodtak, ahol nem kellett volna. – A rendırség nem fogott gyanút? Ennyi eltőnés. – Az eltőnt hajók közül kettıt kivontattak a parti sziklák közelébe, ahol a hullámok elvégezték a további munkát. A harmadikról még azt sem lehetett tudni, pontosan hol tőnt el. A negyedik Torbaybıl futott ki, egyetlen hajó eltőnése azonban nem kelthetett gyanút. Balesetek mindig voltak, lesznek. – Igaz, igaz – mondta tompa hangon. – És mire jutott ma este Dubh Sgeiren, Philip? – Nem sokra. – Egy újabb kegyes kis hazugság. – Azonban ez a kevés is elég volt ahhoz, hogy gyanúm bizonyossággá váljon. Kiúsztam a partra, és felfeszítettem a csónakház ajtaját. Odabent nem csupán háromszor akkora teret találtam, mint amire számítottam, hanem rengeteg olyan felszerelést is, ami víz alatti munkához szükséges. – Víz alatti munkához? – Szent isten, maga még nálam is rövidebb esző. Mit gondol, hogy a csudába szedik ki azt a rengeteg holmit az elsüllyesztett hajókból? Búvárhajót használnak, aminek a csónakház az otthona. – Ez... ez volt minden, amit talált? – Fel akartam menni a kastélyba, ahová egy hosszú lépcsı vezet a csónakházból a hegy gyomrán át, de félúton egy fegyveres ır állt, úgyhogy letettem róla. – Istenem – mondta sápadtan –, micsoda szégyen, micsoda szégyen. És nincs rádiója, hogy segítséget kérjen. Mit fog tenni, Philip? Mit szándékozik tenni? – Odamegyek a Firecresttal holnap este, ezt fogom tenni. Van egy géppisztolyom a kanapé aljára erısítve, Arthur bácsi és Tim Hutchinson pedig kapnak egy-egy pisztolyt. Rajtuk ütünk. Az idı fogytán, várható, hogy a banda holnap felszedi a sátorfáját. A csónakház ajtaja rosszul zár, a réseken át kiszőrıdik a fény. Várunk, amíg fény lesz odabent, és akkor betörünk a hajóval, átszakítjuk az ajtót. Meglepjük ıket. Egy géppisztollyal borzalmas dolgokat lehet mővelni egy zárt helyen. – Meg fogják ölni – suttogta Charlotte erıtlenül. – Meg fogják ölni. Kérem, Philip. – Leült az ágyam szélére, megragadta a kezemét. – Kérem, ne menjen oda. Meg fogják ölni, én mondom. Könyörgık. – Nagyon biztosnak látszott abban, hogy meg fogok halni. – Meg kell tennem, Charlotte. Kifutunk az idıbıl. Nincs más választásom. – Kérem. – A barna szempárból patakzott a könny. – Kérem, Philip. A kedvemért.

– Nem. – Egy könnycsepp a szájamra cseppent. Olyan sós íze volt, mint a tenger vizének. – Bármi mást megteszek, de ezt ne kérje tılem. Lassan felállt, elıreesett vállal, lógó karral, még mindig könnyesen. – A legırültebb terv, amit valaha is hallottam – szipogta. Azzal megfordult, és kiment a szobából. A villanyt nem felejtette el lekapcsolni. Az örök nıi gondosság. Feküdtem, és néztem a sötétséget. Volt valami abban, amit a lady mondott. Tényleg a legırültebb terv volt, amit valaha is hallhatott. Örültem is neki, hogy nem kell használnom. –

10.

Csütörtök dél és péntek napkelte között – Hagyjon aludni – morogtam behunyt szemmel. – Hulla vagyok. – Gyerünk, gyerünk. – Egy újabb erıteljes rázás; mintha egy markológép kapta volna el a vállamat. – Talpra! Kinyitottam a fél szemem. – Mennyi az idı? – Dél múlt. Nem hagyhattam tovább aludni. – Dél! Arra kértem, hogy reggel ötkor ébresszen. Van fogalma... – Jöjjön csak ide. – Az ablakhoz ment, én pedig lekászálódtam az ágyról, és követtem. Valaki megmőtött, amíg aludtam, és eltávolította a csontot mindkét lábamból. Borzalmas érzés volt. Hutchinson az ablaküvegen túlra mutatott. – Mi a véleménye errıl? Kibambultam a tejfehér világba. – Mit kellene látnom ebben az átkozott ködben? – kérdeztem ingerülten. – A ködöt. – Aha. A ködöt. – Az éjjeli kétórás elırejelzés – magyarázta ,Tim Hutchinson nem mindennapi türelemmel – azt ígérte, hogy reggelre el fog oszlani. Nos, a köd fütyült az elırejelzésre. Ha a tengerrıl nem is, agyamról lassan felszállt a köd. Elkáromkodtam magam, s közben már ugrottam is a ruhámért. Még nyirkos volt az esti kaland után, de ezt alig vettem észre, miközben felcibáltam magamra a holmikat, az eszem valahol egészen másutt járt. Hétfın éjjel süllyesztették el a Nantesville-t, azonban sem hétfın, sem kedden nem láthattak neki az arany kiemelésének. Torbay védett kikötıjében is kellemetlen volt az idı, csak az ördög tudja, milyen lehetett a Beul nan Uamh-on. Ma éjszaka azonban nekifoghattak, neki kellett fogniuk, mert nem láttam a hajót a csónakházban, és a Nantesville tulajdonosai szerint a hajó páncélszobájának a falai nem edzett acélból készültek, a megfelelı felszereléssel órák alatt át lehetett vágni ıket. Lavorski és emberei pedig nem szenvedtek hiányt megfelelı felszerelésben. Az elmúlt éjszaka, ha folyamatosan dolgoztak, felhozhatták az aranyrudak nagyobbik részét, a teljes tizennyolc tonnát azonban semmiképpen sem. Tengeri mentı voltam, mielıtt Arthur bácsihoz elszegıdtem volna, jól ismertem a víz alatti munka nehézségeit és fáradalmait. Ahhoz, hogy teljesen kiürítsék a páncélszobát, egy újabb éjszakán át, vagy legalábbis fél éjszakán át dolgozniuk kell; éjszaka, amikor senki se láthatja ıket. Ilyen sőrő ködben azonban nem kell éjszakáig várniuk, vontam le a

végsı következtetést. – Keltse fel Arthur bácsit is, kérem. Mondja meg neki, hogy elmegyünk. A Firecresttel. – Ha ı is jönni akar? – Nem lehet. Mondja azt neki, hogy Beul nan Uamh. Ettıl majd elmegy a kedve. – Nem Dubh Sgeir? Nem a csónakház? – Éppolyan jól tudja, mint én, hogy éjfélnél hamarabb nem mehetünk oda. – Elfelejtettem – dörmögte Hutchinson. – Éjfélnél hamarabb nem mehetünk. A Beul nan Uamh most nem szolgált rá rossz hírére. A délutánnak ebben az idıszakában nyugodt volt, akár egy pocsolya, és délnyugat felıl sem érkeztek vad hullámok. Ballara felıl érkeztünk, nagy ívben megkerülve Dubh Sgeir északi csücskét, és araszolva haladtunk tovább. Hutchinson szinte egyetlen alkalommal se nézett ki az ablakon, kizárólag a térképre és a mélységmérı készülékre hagyatkozva irányította a hajót. – Biztos benne, hogy ez lesz az a hely, Calvert? – Ennek kell lennie. Valahol itt horgonyzott a Nantesville, amikor fent jártam a fedélzetén, és itt kellıen mély a víz ahhoz, hogy a hajót nyomtalanul ellephesse. Hutchinson leállította a motort, és kiment az orrba. Hangtalan siklottunk át a tejfehér ködön. Az ausztrál ráérısen visszajött a kormányházba. – Attól tartok, igaza van. Motorzajt hallok. Kidugtam a fejem az ajtón. Én is hallottam, egy légkompresszor összetéveszthetetlen kattogását. – Igen, azt hiszem, öltözhetek. – A fele, Calvert, legyen a magáé a fele. Az istenért, hiszen mi semmit nem teszünk érte. – Majd meghív a pénzbıl egy korsó sörre a Columbia Szálló bárjába. Addig azonban tartsa nyitva szemét-fülét, és maradjon pontosan ott, ahol kell. Nem szeretném úszással tölteni az életem hátralevı részét, ha visszatértem a Nantesvilleról. Rám nézett, kérdı arckifejezéssel, de végül mégsem kérdezte meg, hogy értettem azt, hogy ha visszatértem. A búvárok hajójától délre kerültünk a Firecresttel, aztán egy kicsit nyugatra tıle, végül Hutchinson a hang irányába fordította az orrt, és megállította a hajót. – Megérkeztünk. Hajókötélnyire vagyunk tıle. Egyenesen elıre kell úsznia. Eressze le a horgonyt. Megtettem, aztán visszamentem a kormányházba, és a hátamra szíjaztam a légzıkészüléket. – Ha feljött – magyarázta el még egyszer Hutchinson –, nem tesz semmit, hagyja, hogy az apály erre sodorja. Járatni fogom a motort, a víz alatti kipufogó hangját húsz méterrıl már hallani fogja. Remélem, a köd nem száll fel addig, mert akkor úsznia kell Dubh Sgeirig. A felszínen úsztam egészen addig, míg a búvárok hajója már csak három méterre volt tılem, majd lemerültem. A kezem kábeleket, vezetékeket érintett meg, és súroltam egy horgonykötelet. Ez volt az, amit kerestem. Megmarkoltam, és addig kapaszkodtam lefelé rajta, míg meg nem pillantottam lábam alatt egy lámpa halvány fényét. Oldalra úsztam egy keveset, s ezután még lejjebb merültem, egészen addig, míg a lábam alatt valami keményet nem éreztem. A fedélzetet. Óvatos lassúsággal a fényforrás felé közeledtem. Ketten voltak, természetesen mindketten szkafanderben, és a páncélszoba nyitott ajtajában álltak. A kötél, amibe kapaszkodtam, nem is horgonykötél volt, hanem egy

daru kábele, aminek a végén, mint oldalról láthattam, egy fémkosár himbálózott. Ebbe a kosárba pakolták az ajtóban álló búvárok a leszegezett, lepecsételt faládákat. Mindegyik ládában egy vagyon rejlett, négy darab tizenkét és fél kilós, színtiszta aranyrúd. Háromszázhatvan ilyen láda volt a Nantesville fedélzetén. Megpróbáltam kiszámolni a rakodás ütemét. A fémkosárba tizenhat láda fért bele. Tizenhat perc. Tíz perc, míg felhúzzák, kiürítik és visszaengedik. Ez óránként mondjuk negyven láda. Szkafanderben egy ember durván másfél óráig maradhat lenn, ez hatvan ládát jelent. Másfél óra eltelte után váltás. Negyven perc, míg felmennek, dekompressziós szüneteket tartva, aztán húsz perc odafent, mialatt levetik a szkafandert és átadják a váltásnak. Az eredmény tehát két és fél óránként hatvan láda, vagy óránként huszonnégy láda. A kérdés már csak az volt, hány láda maradt még a Nantesville páncélszobájában. Mivel a két férfi a páncélszoba ajtajában állt, és az ajtó nem úgy nézett ki, mintha kívülrıl nyitották volna ki, logikusnak tőnt azt feltételeznem, hogy valahol ki van vágva az acélfal. Az a feltételezés is logikusnak tőnt, hogy valakinek lennie kell odabenn, hiszen az arany még a víz alatt sem szokott magától jönni-menni. Valakinek adogatnia kellett bentrıl. A felépítmény oldalához úsztam. Igen, ott volt a hegesztıvel kivágott, úgy kétszer másfél méteres nyílás, és a harmadik szkafanderes alak sem hiányzott. Háttal állt nekem; mivel nem kellett attól tartanom, hogy hátrafordítja a fejét, nyugodtan bekukucskáltam. A ládák szép sorjában egymásra voltak téve, így nem tartott sokáig kiszámolni, hány maradt még hátra belılük. A háromszázhatvanból még vagy százhúsz volt, vagyis a szállítmány egyharmada. Valami megcsillant a búvár sisakjára szerelt reflektor fényében. Ösztönösen felkaptam a fejem. Egy kés. A ládák pántokkal vannak egymáshoz rögzítve, nyugtattam meg magam, a pasas egy pántot akar elvágni. Nem azt akarta tenni. Hátraperdült – jó, az túlzás, hogy perdült, víz alatt és abban a szkafanderben olyan volt, mintha lassított filmfelvételt néztem volna –, és felém indult. Én nem mozdultam, a látvány teljesen megbénított. Az üveggömb mögötti arc, melyet a felülrıl rávilágító reflektor és a kaján vigyor hátborzongatóan démonivá tett, kellemetlen érzéseket ébresztett a nyakizmaimban. Quinn közeledett felém, vért szomjazva. Kövülten figyeltem. Ha egy kicsit összeszedem magam, talán elmenekülhetek, bár ennek se sok értelme lett volna – a hajón lévık úgyis elkapnak vagy lelınek, így tehát álltam, és meg se moccantam, míg rám nem vetette magát. A test és a kés elırelendült; elugrottam, de már késın. Szúró fájdalmat éreztem az oldalamban, és a Quinnnel való ütközés ereje hátrarepített, neki a korlátnak. Quinn kijött utánam a fedélzetre. Még ez volt a szerencse, így az ajtón át a cimborái nem láthatták, hogy baj van – hogy bajban vagyok. A szkafander telefonnal is fel volt szerelve, Quinn álla azonban nem mozdult a közvetítıgomb felé: Quinn egyedül akart elintézni engem. Feltápászkodtam, ı elindult felém. Tapasztalatból tudtam, hogy hagyományos módszerekkel nem lehet legyızni. Felrúgtam magam, a feje fölé, hogy elkapjam a légvezetékét. Felém döfött a késsel, ezúttal késve, és egy precíz mozdulattal átvágta a saját légvezetékét. A levegı dühösen bugyogva tört a felszín felé, körülölelve a menthetetlenül halálra ítélt Quinn döbbent, rémült arcát. Anélkül, hogy hátranéztem volna, fellöktem magam a felszín közelébe. Mivel a karórám szerint csak tíz percig tartózkodtam lenn, elegendı volt három percet várnom, hogy kidughassam a fejem a vízbıl. Én végre igazi levegıt szippanthattam, Quinn ebben a pillanatban rúgta az utolsókat. Nem hatott meg a dolog. Azt tettem, amit Hutchinson mondott, hagytam, hogy az apály visszasodorjon oda, ahol a Firecrest horgonyzott.

*** Miután sebem kötözése közben elmeséltem, mi történt, megfagyott körülöttem a levegı. Tim Hutchinson tucatnyi szót ha váltott velem, míg visszaértünk Craigmorera. Arthur bácsi se hitte el, hogy Quinn vágta el a saját légvezetékét. Halála napjáig azt hitte, én tettem, de ı nem vetett meg érte, mi több, magára vállalta a kivégzés felelısségét. “Én mondtam Cáalvertnek, hogy minden eszközzel pusztítsa el azt az embert. Bevallom, nem számítottam ilyen frappáns megoldásra. Egy nyisszantás a légvezetéken! Nagyszerően csinálta, fiam, nagyszerően!” Egyedül Charlotte Skouras hitt nekem. Nem tudom, miért, de hitt. Mialatt kitisztította és újrakötözte a sebem, mely mőveletet faarccal tőrtem, nehogy leromboljam a titkos ügynökrıl alkotott eszményképét holmi nyögdécseléssel és sikítozással, neki is elmeséltem a történteket. Meg se fordult a fejében, hogy esetleg nem kellene hinnie nekem. Megköszöntem neki a kötözést és a bizalmat, s ı elmosolyodott. Hat órával késıbb, este tizenegyre kitőzött indulásunk elıtt húsz perccel már nem mosolygott. Úgy nézett rám, ahogy a nık szoktak nézni a férfiakra, ha azok nem hagyják, hogy megtegyék azt, amit konokul a fejükbe vettek. – Sajnálom, Charlotte – mondtam. – İszintén sajnálom, de nem lehet. Nem jöhet velünk és kész. – Fekete pantallót és szvettert öltött magára, készen arra, hogy csatlakozzon az éjféli vadászatra indulókhoz. – Nem sétahajózásra megyünk. Ne feledje, reggel még engem se akart engedni. – Lent fogok maradni – könyörgött. – Távol fogom tartani magam a fegyverropogástól. Kérem, Philip, engedje meg, hogy én is menjek. – Nem. – Azt mondta, bármit képes lenne megtenni értem. – Ez nem fair. Amit mondtam, úgy értettem, hogy bármit, ami a javát szolgálja. Ha megölik, az aligha válik a javára. Nem engedhetem, hogy épp magát öljék meg, Charlotte. – Épp engem? Ilyen sokra tart? Bólintottam. – Olyan sokat jelentek? Ismét bólintottam, mire ı a nyakamba vetette magát, és zokogni kezdett. Éreztem, hogy mondani akar valamit, a szavak azonban nem jutottak el az ajkáig. Én is mondani akartam neki, hogy most már nem bánnám, ha eleresztene, mert a halott Quinn keze munkáját még mindig nem hevertem ki, végül mégse szóltam. Minek elrontani a szép pillanatokat? *** – A barátaink otthon vannak – állapította meg Tim Hutchinson. Kikapcsolt motorral sodródtunk a dagály hátán, párhuzamosan a kikötı védıgátjával. – Igaza volt, Calvert. Romantikus lelkek. Holdfényben akarnak szökni. – Calvertnek általában igaza van – mondta Arthur bácsi “magam tanítottam” hangon. – És most, fiam? A köd estére jócskán elvékonyodott, már száz méterre is el lehetett látni. A csónakház felé néztem. Az ajtó két szárnya és a keret felsı része közt két egymást T alakban keresztezı fénycsík szökött ki. – Eljött az ideje – mondtam. Hutchinson felé fordultam. – A hajótörzs öt méter

széles, a bejárat legfeljebb hat, a dagály négy csomóval sodor minket. Biztosan meg tudja csinálni úgy, hogy miután betörtük az ajtót, még meg is tudjunk állni? Nincs kedvem felkenıdni a sziklafalra. – Ezt egyetlen módon tudhatjuk meg. – Az ausztrál megnyomta az indítógombot, és a még meleg dízelmotor azonnal életre kelt. Hutchinson megfordította a hajó orrát, két kıtélhossznyit haladt így, aztán ismét észak felé fordította a Firecrestet, s közben a szájába kanyarított egy cigarettát. Tim Hutchinson akcióra készült. A gyufaláng fényénél sötét arca csendes, tőnıdı volt. Legalább egy percen át az orr mellett végigkavargó ködön kívül semmit nem láttunk. Még mindig észak felé haladtunk, kihasználva a dagály sodrását. Aztán hirtelen elıtőnt a T alakú fény, valósággal nekiugrott a szemünknek. Felkaptam a géppisztolyt és kiálltam, bal kezemben a fegyvert tartva, a jobbal a kiakasztott ajtó kilincsében kapaszkodva. Arthur bácsi, tudtam, hasonló pozícióba helyezkedett a jobb oldalon. Olyan erısen markoltuk a kilincset, ahogy csak bírtuk. Számítottunk rá, hogy a Firecrest hirtelen, nagyon hirtelen fog megállni. Negyven méterre a fényforrástól Hutchinson balra tekerte a kormányt, hagyva, hogy az velünk és a keleti hullámtörıt jelzı habzó fehérséggel egy vonalba kerüljön. Aztán hirtelen kilencven fokkal elfordította a hajót, teljes gázt adott, és a motor meg az áramlat együttes sebessége az ajtó felé repített minket. A megérkezésünk látványosabbra sikerült, mint vártuk, az ódon ajtó nem középen nyílt ketté, a retesznél, hanem kiszakadt a tokból, és mi magunkkal sodortuk, mint egy hatalmas pajzsot. Ez levett egy csomót a sebességünkbıl. Az alumíniumárboc, Arthur bácsi kedvenc antennájával a belsejében, kiszakadt a helyérıl, levéve egy újabb csomót a sebességünbıl. A hátramenetbe kapcsolt hajócsavar levette a harmadik felesleges csomót, de még így is maradt épp elég lendületünk, aminek az energiáját végül, amikor az “aranygálya” és a sziklafal közé szorultunk, a szilánkokra hasadt faajtó és az oldalgumik csikorgása vitte el – nagyobbrészt. Hutchinson visszakapcsolt lassú elıremenetbe, hogy helyben tartsa a Firecrestet, ugyanakkor felkapcsolta a keresıreflektort, nem annyira azért, hogy megvilágítsa a már így is fényárban úszó csónakházat, hanem azért, hogy elvakítsa vele a párton állókat. Én kiléptem a fedélzetre a géppisztollyal a kezemben. A legnagyobb sürgés-forgás közepette sikerült meglepnünk a társaságot. A Charmaine-hez hasonló mérető tengeri halászhajó rakterének a belsejébıl három elképedt arc bámult ki a nyíláson, a fedélzeten két, ládákat cipelı férfi meredt sóbálvánnyá, Thomas, az álvámtiszt, aki a darut kezelte, úgy nézett ránk, mintha a Vezúv összes hamuja a nyakába ömlött volna, Imrie kapitány, Lavorski és Dollmann tátott szájjal bámultak a partról. İk hárman az enyéim voltak. A korláthoz léptem, hogy lássák a géppisztoly feléjük irányított csövét. – Jöjjenek közelebb – mondtam nekik. – Igen, maguk hárman. Imrie kapitány, szóljon az embereinek. Magyarázza el nekik szépen, hogy ha moccanni mernek, mindhármukat megölöm. Négyüket már megöltem. Szívesen megduplázom a számot, csak hogy tudják. Az új törvények értelmében legfeljebb tizenöt évet kaphatnak fejenként, amit én kevésnek tartok. Jobban örülnék neki, ha holtan látnám magukat. Elhiszi nekem, Imrie kapitány? – Elhiszem. – A torokhang magabiztosan csengett. – Quinnt is megölte ma délután. – Rászolgált a halálra. – Meg kellett volna ölje magát azon az éjszakán a Nantesville-en. Akkor mindez nem történt volna meg. – A hajónkra jönnek egyesével – eresztettem el a fülem mellett a megjegyzést. – Ebben a helyzetben, nem kérdéses, maga a legveszélyesebb ember, kapitány. Elıször

jön maga, aztán Lavorski, utána... – Ne mozduljon. – A hátam mögül jövı hangból hiányzott a nyomaték, az oldalamba nyomódó pisztoly azonban így is tökéletesen érthetıvé tette a helyzetet. – Jó. Lépjen elıre, és vegye le a jobb kezét a fegyverérıl. Megtettem, ami azt jelentette, hogy bal kézzel, a csövénél fogva tartottam a géppisztolyt. – Tegye le a fedélzetre. Mivel nem sokra mentem volna vele, mint bunkóval, letettem. Kerültem már egyszer-kétszer hasonló helyzetbe, s hogy megmutassam, mennyire profi vagyok, felemeltem mindkét kezem, s lassan megfordultam. – Nocsak, Charlotte Skouras! – A továbbiakban sem voltam tanácstalan, nagy gyakorlatom volt abban, hogyan kell eljátszani a becsapott, és ezért keserően cinikus titkos ügynököt. – Örülök, hogy látom. Köszönöm, drágám. – Ugyanazt a fekete nadrágot és szvettert viselte, de már egyik se volt olyan friss és tiszta, mint nem sokkal korábban. Az asszony arca fehér volt, kifejezéstelen, a barna szempárból semmit nem lehetett kiolvasni. – Hogy kerül ide, ahol a madár se jár? – Megszöktem a szobám ablakán át, és kiúsztam a Firecresthez. A hátsó kabinban bújtam el. – Valóban? Miért nem vesz száraz ruhát? Ezt meg se hallotta. – Kapcsolja ki a reflektort – utasította az ausztrált. Hutchinson megtette, amit a hölgy óhajtott. A fény kialudt, a parton és a másik hajón lévık most már tisztán láthattak bennünket. – Dobja a vízbe a pisztolyát, tengernagy – szólalt meg Imrie. – Tegye, amit mond – tanácsoltam. Arthur bácsi a vízbe hajította a pisztolyt. Imrie és a másik kettı magabiztosan közelebb jöttek. Megtehették, már nemcsak Charlotte, hanem a martalócok is fegyvert rántottak. Végignéztem a bájos gyülekezeten. – Számítottak a látogatásunkra – állapítottam meg. – Ó, de még mennyire – bólogatott vidáman Lavorski. – A mi drága Charlotte-unk még az érkezésük idejét is közölte velünk. Gondolta volna, Calvert? – Honnan tudja a nevem? – Charlotte-tól, maga ostoba. Szavamra, magát aztán alaposan túlbecsültük. – Mrs. Skouras tégla volt?! – adtam a hitetlent. – Nevezzük inkább csaléteknek. – Lavorski jókedve tetıfokára hágott. Akkor is jóízően röhincsélt volna, ha épp kerékbe törnek a szeme láttára. – Maga pedig a halacska, aki csalétket, horgot, úszót, mindent bekapott. Charlotte nagyon hatékony kis csalétek volt a miniatőr adóvevıjével, amit a jobb oldali motorból szereztünk. – Felnyerített, olyan hosszan, hogy már-már attól tartottam, ájultán fog összerogyni. – Minden lépésérıl tudunk, amióta csak elhagyta Torbayt. Mit szól ehhez, Mr. Titkosügynök Calvert? – Mit szólhatnék? Repesek a boldogságtól. Mit akarnak tenni velünk? – Ne legyen gyerekes. Mit akarnak tenni velünk, kérdi kis naivan. Tudja azt nagyon jól. Hogy találták meg ezt a helyet? – Hóhérokkal nem csevegek. – Akkor pedig kénytelenek leszünk átlıni a tengernagy bokáját – mondta sugárzó mosollyal Lavorski. – Aztán a térdét, majd a combját... – Volt egy rádió adó-vevınk elrejtve a Nantesville-en. – Ezt tudjuk. Honnan szúrta ki Dubh Sgeirt? – Nem kellett volna meglékelni annak az oxfordi expedíciónak a hajóját. Világos volt, hogy a sziklák nem lyukaszthatták ki az oldalát. Ahhoz túlságosan jól le volt horgonyozva. A többi hajót már messzirıl, még idejében észrevehettek, ez azonban

bármikor elıbukkanhatott volna a sziklák mögül, és épp a csónakházra meg az elıtte horgonyzó hajóra nyílt volna a tökéletes rálátása. Lavorski Imrie-re nézett, aki bólintott. – Jól beszél. Én mondtam, hogy hagyjuk békén azt a hajót. Más, Calvert? – Donald MacEachern Eilean Oranen. İt kellett volna elvinniük, nem a feleségét. És az a nyom, amit a szakadékba tolt repülı farka hagyott a sziklafal tetején. El kellett volna takarniuk valamivel. A helikopterbıl láttam. – Ez minden? – kérdezte Lavorski. Bólintottam, ı ismét Imrie-re nézett. – Hiszek neki – jelentette ki a kapitány. – Senki nem fecsegett. Ez minden, amit tudni akartunk. Calvert legyen az elsı, Mr. Lavorski? – Hatékony, dinamikus csapatot alkottak, ez kétségtelen. Charlotte Skouras felé fordultam. – Úgy tőnik, ütött az órám. Mivel maga lesz a felelıs a halálomért, Charlotte, akár maga is befejezhetné a munkát. – Megfogtam a pisztolyt szorongató kezét, a mellkasomhoz emeltem. Kérem, ne habozzon sokáig. A Firecrest motorjának a dübörgésén kívül nem volt más hang hallható. Minden szempár ránk szegezıdött. Éppen ezt akartam. – Megırült, Calvert? – kiáltotta rémülten Arthur bácsi. – Meg fogja ölni magát. Közéjük való! A barna szempár riadtan nézett körbe, számára a világ örökre véget érni készült. A remegı mutatóujj lecsúszott a ravaszról, a tenyér kinyílt, a pisztoly hangos koppanással a fedélzetre zuhant. Megfogtam Charlotte karját. – Úgy látom, Mrs. Skouras nem elég erıs a... Charlotte felsikoltott a fájdalomtól, amikor a bokája a kormányház ajtófélfájának ütıdött. Talán túl nagy erıvel lendítettem befelé, de kit érdekelt most ez. Hutchinson elkapta, lenyomta a padlóra, és ı is behúzta a nyakát. Én úgy robbantam át az ajtón, akár egy rögbisztár, Arthur bácsi azonban még így is túltett rajtam. Estemben elkaptam az elıre odakészített hangosbeszélıt, és beleüvöltöttem; – Ne lıjenek! Ha lınek, mind meghalnak. Mindegyikük hátára egy géppisztoly csöve van irányítva. Forduljanak meg, lassan, és gyızıdjenek meg maguk. Fél térdre emelkedtem, átlestem a fedélzet felett; az utam további részét már felegyenesedve tettem meg. Kimentem a fedélzetre, felszedtem a géppisztolyt. Ez volt a legfeleslegesebb tett, amit valaha is elkövettem. Ha a csónakházból hiányzott valami ebben a pillanatban, az aligha az én géppisztolyom volt. Összesen tizenkettı volt az enyémen kívül, tizenkét darab géppisztoly a világ tizenkét legbiztosabb kezében. A tizenkét férfi félkörben helyezkedett el a csónakház belsı felében, jól megtermett, csendes, céltudatos férfiak baszk sapkában, terepszínő egyenruhában, gumitalpú bakancsban. Arcuk és kezük szénfekete volt. – Engedjék le a kezüket a lábuk mellé, és hagyják a földre zuhanni a fegyvereiket. – A parancs egy, a félkör közepén álló férfitıl jött. – Óvatosan, semmi felesleges mozdulat. Az embereim arra vannak kiképezve, hogy lıjenek, ha valami gyanúsat látnak. És soha nem hagynak maguk után sebesülteket. Csak élıket és holtakat. Hittek neki. Én is hittem neki. A martalócok ledobták a pisztolyokát, és fegyelmezetten álltak. – Most kulcsolják össze a kezüket a tarkójuk mögött. Megtették, kivéve egyvalakit. Lavorski már nem vigyorgott, de a száját mindig használnia kellett valamire, így hát ömlöttek belıle a keresetlen szavak. Az emberek tényleg jól ki voltak képezve. Egyetlen szó nem hangzott el, senki nem adott jelet, a Lavorskihoz legközelebb lévı kommandós azonban odalépett a könyvelıhöz, és egy apró csuklómozdulattal meglendítette a géppisztolya csövét. Lavorski szegényebb lett

néhány metszıfoggal és gazdagabb egy tapasztalattal. Keze villámgyorsan a tarkója mögé lendült. – Mr. Calvert? – nézett felém a tiszt. – Az vagyok – feleltem. – Rawley százados, uram. Királyi Tengerészgyalogság. – A kastély, százados? – A kezünkön. – A Shangri-la? – Úgyszintén. – A túszok? – Pillanatokon belül lent lesznek. Evans ırmester – szólt az egyik kommandósnak –, sorakoztassa fel a foglyokat a fal mellé, két sorba. A hátul lévık álljanak, az elıttük lévık guggoljanak. Most, hogy már nem kellett lövöldözéstıl tartani, lemerészkedtünk a hajóról. Bemutattam Arthur bácsit Rawley századosnak, felsorolva az összes létezı nevét és címét. Rawley feszes vigyázzba vágta magát, Arthur bácsi keble dagadozott a büszkeségtıl. Az öreg át is vette az irányítást. – Fiam, nagyszerő munkát végeztek. Számíthatnak rá, hogy a jutalmuk nem fog elmaradni. Ah, itt jönnek a barátaink. Négy martalóc, Sir Anthony és Lord Charnley jelentek meg a lépcsı aljában, nyomukban a százados két biztos kező emberével, valamint Lord Kirkside-dal és Sueval. – Kedves Kirkside! Drága barátom – Arthur bácsi a nemzetségfı elé sietett, megszorította annak a kezét. – De örülök, hogy épen, egészségesen látom, öregem. Mennyire örülök. Végre túl vannak mindenen. – Hol van a fiam? Hol van Rollinson? – nézett körbe rémülten Lord Kirkside. Robbanás elfojtott hangja visszhangzóit le a lépcsın. Arthur bácsi kérdın Rawleyra nézett, aki bólintott. – Plasztik, uram. – Nagyszerő, nagyszerő – lelkendezett Arthur bácsi. – Egy perc, és itt lesznek, Kirkside. – Átment a foglyokhoz, akik közé Skourast is beállították, és magához húzta, megrázta a milliomos addig tarkó mögött összekulcsolt kezét. – Rossz társaságba sorolták, Tony barátom. – Ez volt Arthur bácsi életének egyik legdicsıbb pillanata. Odavezette Sir Anthonyt a lordhoz. – Egy rémálom volt, barátaim, egy rémálom, de most már vége. – Miért tették ezt? – mondta tompán Sir Anthony. – Miért? Az isten szerelmére, nem tudják, mit tettek. – Mrs. Skouras miatt aggódik? Az igazi Mrs. Skouras miatt? – Mindannyiunkban lakozik egy kis színész is, Arthur bácsiban azonban egy egész színtársulat elfért. Akkurátussan megnézte a karóráját. – Három órája érkezett meg Nizzából. A London Klinikán van. És, mint láthatja, Charlotte Meiner, a felesége barátnıje is sértetlen. Az orvos, aki az újságokból jól ismert baleset után Lavorski és Dollmann megbízásából fogságban tartotta és ápolta ıt, mindent bevallott. A francia rendırség exhumálta a koporsót, amelyben Lady Skouras holtteste helyett egy homokzsákot találtak. A halotti bizonyítványt ugyanaz az orvos állította ki, aki a feleségét fogságban tartotta. Nem volt nehéz megtalálni és kiszabadítani. – Hogy jöttek rá arra, hogy a felesége életben van? – kérdezte ámultán Lord Kirkside. – Már kezdettıl fogva gyanítottuk. Egy olyan ember, aki úgy ırzi elhunyt felesége emlékét, ahogyan azt Tony tette – tobzódott Arthur bácsi –, nem veszi feleségül kéthárom hónappal a temetés után halott asszonya barátnıjét. A riviérai rendırséget ezután hívtuk fel, és ık megerısítették gyanúnkat, amikor a koporsót úgyszólván

üresen találták. Lényeg a lényeg, Tony, a felesége jól van. Délután Calvert megerısítést kapott errıl Dollmann rádióján. – Látni kellett volna Lavorski és társa arcát ebben a pillanatban. Ami azt illeti, Charlotte szeme is beszédes volt. – Ez igaz – tanúsította Sue Kirkside. – Vele voltam. Arra kért, ne beszéljek róla senkinek. Odajött hozzám, megfogta a karomat. – Maga a legcsodálatosabb férfi, Mr. Calvert, aki valaha is ismert. Kivéve Rollyt, persze. – A lépcsı felé fordult, ahonnan léptek zaja hallatszott, és már nem is emlékezett a világ második legcsodálatosabb férfijára. – Rolly! – kiáltotta könnyes szemmel. – Rolly! Mindannyian ott voltak, hiánytalanul: Kirkside fia és jövendıbeli veje, MacDonald ırmester fiai, az eltőnt vagy szerencsétlenül járt hajók legénységei, és leghátul, elrejtve a többiek által, egy alacsony, barna arcú öregasszony hosszú, fekete ruhában, feje köré tekert fekete sállal. Odamentem hozzá, megfogtam a kezét. – Mrs. MacEachern. Nemsokára haza fogom vinni. A férje már várja. – Köszönöm, fiatalember – mondta higgadtan. – Kedves magától. – Sugárzó arccal oldalához szorította a fél karomat. A másik karomat Charlotte Meiner szorította meg; az ı arcáról nem öröm sugárzott. – Egész idı alatt tudta, mi a feladatom? Mindenrıl tudott egész idı alatt? – Igen – felélte tőnıdve Arthur bácsi. – Mivel sejtettük, hogy Tony felesége nem halt meg, törvényszerő volt feltételeznünk, hogy ön körül sincs minden rendben, kedvesem. A végsı bizonyítékot aztán a kávé szolgáltatta. – A kávé? – nézett rá még kerekebb szemmel Charlotte. – A kávé, amit Calvert külön gondossággal ízesített az ön számára. Nem tőnt fel, mekkorát aludt? – Átkutatta a kabinomat? – kérdezte kábultan Charlotte Meiner. – Don Juan pelyhedzı állú kamasz hozzám képest – vigyorodtam el. – Úgy surranok ki-be a nıi hálószobákba, mint senki más. Kérdezze csak meg Susan Kirkside-ot. Az altató, amit a kávéjába kevertem, olyan hamar elnyomta, hogy még az ágyig se jutott el. Bizony, én tettem fel az ágyrá, és én takartam be. Közben, csak úgy mellesleg, megnéztem a kötélnyomokat a csuklóján. Meglepı módon, már nyomuk sem volt. Gumipántokat használtak, ugye, azzal szorították meg a felkarját, mielıtt Hunslett és én a hajóra mentünk volna? Szemlesütve bólintott. – Viszont a sérülések, amiket a hátán láttam, igaziak voltak. A tőszúrások nyomai azonban elárulták, hogy keletkeztek. Valaki volt olyan humánus, hogy fájdalomcsillapítót adott magának, mielıtt használta volna a korbácsot. Feltételezem, Sir Anthony ragaszkodott a fájdalomcsillapítóhoz. Milyen ördögien zseniális módja annak, hogy megindokolják, miért végezte Lady Skouras egy elmegyógyintézetben. – Együtt érzıén a milliomosra néztem. – Természetesen, megtaláltam az adó-vevıt, ami tılünk származott, és a pisztolyt is. Ezt egy kicsit megszereltem egy iratkapocs segítségével. Nem mintha igazán közülük valónak tartottam volna, csak hát, mint az Jacques és Kramer halálakor kiderült, maga sokkal jobban szereti a barátnıjét, Lady Skourast, mint engem. Ezt most is bebizonyította. – Ez nem volt szép tılem, de ami azt illeti, tıle se. Aztán Craigmore-on megint megpróbált információt kipumpálni belılem, hogy legyen mit jelenteni a rádióján Lavorskinak. Rögtön utána pedig megpróbált figyelmeztetni, ekkorra már legszívesebben kettıbe hasadt volna. Én megadtam az adatokat, amiket hallani akart. Nem a teljes igazság volt, sajnálom, de mégse tálalhattam ki Lavorskinak és Dollmann-nek. Tehát megtudta, amit akart, és elrobogott a hálószobácskájába, hogy mindent megosszon a rádiójával. – Philip Calvert – mondta vészjóslóan a lány –, maga a leghazugabb, legalávalóbb, legszívtelenebb, legcsúnyább...

– Lavorski néhány embere még a Shangri-lán van – szakította félbe izgatottan Sir Anthony. Attól tartok, megszökhetnek. – Nem fognak – nyugtattam meg. – Vasra vannak verve. – De honnan tudták, hol a Shangri-la? – Hogy mőködik a kis hajó? – kérdeztem. – A mi? A Shangri-la... Az ördögbe is. Maga szerelte meg? – Én csupán egy kis kristálycukrot szórtam a benzintartályba. De nemcsak a cukrot hagytam a fedélzeten, hanem egy nyomjelzı szerkezetet is. Mivel a hajó elromlott, felemelték a Shangri-lára. Ebbıl pedig logikus, hogy a nyomjelzı ezután már a jacht helyzetét mutatta. – De miért hagyta, hogy harminc órán át gyötrıdjek, ha mindent tudott rólam? – folytatta Charlotte Meiner, akit Sir Anthony az imént megfosztott a szótól. – A bolondját járatta velem. – Nem, drágám – mosolygott türelmesen Arthur bácsi. – A maga szerepe igencsak fontos volt ebben az ügyben. Elıször is, hagynunk kellett, hogy játssza a kémet, és tájékoztassa Lavorskiékat, különben azok gyanút fogtak volna. Másodszor, és ami az igazán fontos, abba a hitbe, kellett ringatnunk ıket, hogy urai a helyzetnek. Ha nem így lett volna, rögtön lövöldözés tört volna ki, amint berontunk ide a Firecresttel így azonban, mivel azt hitték, macska-egér játékot játszhatnak velünk, nem dördültek el a fegyverek, és a kommandó észrevétlenül elfoglalhatta a kastélyt. – Ó, maga bolond, bolond! – szorította meg a karomat Charlotte. – Miért nem mondta, hogy errıl van szó? Segítettem volna! – És tettestársam lett volna több ember megölésében? Még ha bőnözık voltak is? Nem mosolyogtam rá –, maga ennél sokkal fontosabb számomra, Charlotte. Végigszenvedett harminc órát, de egy életre tiszta maradt a lelke. A köd már teljesen felszállt a sötét tengerrıl, mire Hutchinson odakormányozta a Firecrestet Donald MacEachern mólója mellé. Négyen voltunk a hajón, Hutchinson, Mrs. MacEachern, Charlotte és jómagam. A lánynak mondtam, hogy keressen inkább egy ágyat magának éjszakára Dubh Sgeiren, de ı meg se hallotta, felsegítette a fedélzetre Mrs. MacEachernt, és nem ment vissza a partra. Nagyon akaratos és önfejő teremtés volt, elıre sejtettem, hogy emiatt még sok gondom lesz vele az elkövetkezı években. Arthur bácsi nem tartott velünk, hat ökörrel se lehetett volna elvontatni ıt ezen az éjszakán Dubh Sgeirrıl. Arthur bácsi a hetedik mennyország ígéretét ízlelgette, ült a ropogó fahasábok elıtt a kastély társalgójában, kortyolgatta az öreg Kirkside csak “leg”-ekkel jellemezhetı whiskyjét, és mesélte hıstetteit a szavait lélegzetvisszafojtva hallgató arisztokráciának. Ha szerencsés vagyok, mosolyogtam magamban, az én nevemet is megemlíti néhányszor a hısköltemény elıadása közben. Mrs. MacEachern nem csak ízlelgette a mennyország ígéretét, ı már ott volt, egy kedves, nyugodt, öreg arcú asszony, aki csak mosolygott és mosolygott egész úton. Reméltem, Donald MacEachern nem felejtette el lecserélni az ingét.

Vége