Alistair MacLean Apokalipszis

NNCL858-412v2.1

Alistair MacLean Apokalipszis A mű eredeti címe: The Satan Bug Copyright © Gilach A. G. 1962 A fordítás a Fon tana Books 1964. évi kiadása alapján készült Fordította: Nitkovszki Stanislaw Hungarian translation © Nitkovszki Stanislaw, 2001 Fedélterv: Gerecz Tibor Borító: © AQUILA l. kiadás AQUILA KÖNYVKIADÓ, 2001 ISBN: 963 679 165 l Felelős vezető: Labancz László ügyvezető Műszaki szerkesztő: Jámbor Mariann A nyomás a debreceni Kinizsi Nyomdában készült, a 2001. évben Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Bill Campbellnek

1

1. FEJEZET

A LEVÉLSZEKRÉNY üres volt, de ez a legkevésbé sem lepett meg: így volt ez azóta, hogy három héttel korábban kibéreltem aprócska irodámat az Oxford Street közelében. Behúztam magam mögött a szánalmasan szűk előszoba ajtaját – Cavell nyomozóiroda, hirdette rajta a felirat –, megkerültem nem létező titkárnőm asztalát, és kedvetlenül beléptem a belső szobába. Ez volt a „Főnök", Pierre Cavell irodája. A név megilletett, ez nem volt kérdéses, az viszont annál inkább, hogy a rangra is igaz-e ugyanez. Mert bármerre is néztem, sehol nem láttam egyetlen alkalmazottat sem. Ez a szoba különben nagyobb volt, mint a másik. Ezt onnan tudtam, hogy lemértem. A különbség olyan elhanyagolható volt, hogy szabad szemmel nem lehetett érzékelni.

2

Nem vagyok egy puhány típus, de a hely még nekem is túl sivár volt. A falakat feketés-szürkére koptatta az idő, a dohányfüst és a londoni szmog, a szűk, koszos udvarra néző ablak keskeny volt, korhadt, festéket már mutatóban is alig lehetett látni rajta. A berendezést a linóleumpadlón álló kopott, négyzet alakú asztal, egy nyikorgó forgószék, a klienst váró párnázott, bőr karosszék, az alája terített darabka szőnyeg – ha mégis betévedne valaki, nehogy felfázzon –, egy fogas és két zöldre pingált, fém iratszekrény alkotta. No és a határtalan professzionizmust hirdető naptár a falon, az ablak mellett. Ennyi volt, nem több. Más nem is fért volna be ide. Épp lehuppantam a forgószékembe, amikor az előszobában megszólalt a csengő, majd ajtónyikorgás hallatszott. „Csengessen és nyisson be", tájékoztatta az erre tévedőt a folyosó falára kitett tábla, és valaki követte az utasításaimat. Csengetett és benyitott. Ez meglepett, de annyi lélekjelenlétem azért akadt, hogy gyorsan benyomjak egy gombot a térdem mellett, kihúzzam a fiókot, kivegyek egy marék papírt meg borítékot, és szétszórjam őket magam előtt az asztalon. Mire kopogtattak, már nyakig benne voltam a munkában. Magas, ösztövér férfi állt az ajtóban. Az első benyomásom az volt, hogy „na, ez se a konfekcióosztályról ruházkodik". Keskeny hajtókájú, kifogástalanul szabott kabát volt rajta, alatta szénfekete, a legutóbbi olasz divatot követő öltöny. Antilopbőrbe bújtatott baljában a kesztyű jobb párját markolta, hóna alatt fekete bőr aktatáskát szorongatott. Feje búbján a fajtájánál elmaradhatatlan keménykalap üldögélt. A könyöke alá pillantottam. A gondosan megcsavart, karhajlatba akasztott esernyő természetesen nem hiányzott.

3

A ruházat tökéletesen illett viselőjéhez. Sovány arc, gyér, hátranyalt, középen elválasztott haj, keret nélküli szemüveg és sasorr, az ajkak felett hajszálvékony, szigorúan egyenletes, fekete vonal – bajusz a felső fokon, miniatürizált kiadásban. Nem volt kétséges, hogy ez az ember mikrométerrel borotválkozik, és mérget mertem volna venni rá, hogy okleveles könyvvizsgáló valahol a Cityben. Ezzel az ábrázattal egyszerűen nem lehetett más. – Bocsásson meg, hogy így besétáltam – villantotta elő aranytöméseit. – De úgy tűnik, hogy az ön titkárnője... – Semmi baj. Kérem, jöjjön be. – Ügy is beszél, mint egy könyvelő, állapítottam meg. Gondosan artikulált hangon, alaposan megfontolva minden egyes szót. A kézfogása sem hazudtolta meg. Gyors volt, tárgyilagos – ha lehet ilyet mondani egy kézfogásról –, és semmitmondó. – Martin – mutatkozott be. – Henry Martin. Mr. Pierre Cavellhez van szerencsém? – Igen. Foglaljon helyet, Mr. Martin. – Köszönöm. – Úgy ült a karosszékben, mint egy szűzlány. Egyenes háttal, összeérintett térdekkel, feszélyezetten. Az aktatáskáját gondosan az ölébe tette, az ernyőt pedig a táskára, párhuzamosan ennek hosszabb széleivel, a csat és a fül közé, pontosan középre. Szétnézett, majd óvatosan megjegyezte: – Úgy tűnik, nem megy valami fényesen az üzlet, Mr. Cavell. Talán mégsem volt könyvvizsgáló. A könyvelőknél aranyszabály, hogy nem tesznek megjegyzéseket, és nem kotyognak feleslegesen. De az is lehet, hogy csak a helyzet miatt viselkedett a normálistól eltérően. Végtére is az ember általában nem jókedvében megy magánnyomozóhoz.

4

– Amit itt lát, az csak álca, hogy becsapjam az adóellenőröket – feleltem faarccal. – Miben lehetek a segítségére, Mr. Martin? – Meséljen magáról – szegezte rám a tekintetét. – Magamról? – kérdeztem hisztérikus hangon. – Inkább térjen a tárgyra, Mr. Martin. Elfoglalt ember vagyok. – Ez igaz is volt. Várt rám a pipám meg a reggeli újság. – Ön félreértett engem. Egy nagyon kényes és bonyolult küldetéssel szeretném megbízni, de ehhez biztosnak kell lennem benne, hogy ön erre a megfelelő személy, így már elfogadható? – Küldetéssel? – Nem esett volna nehezemre gyűlölni a fickót. – Én nem vállalok küldetéseket, Mr. Martin. Én nyomozó vagyok. Ügyeket vállalok. – Természetesen. Ha van vállalni való ügy. – A hangja túl semleges volt ahhoz, hogy sértő legyen. – Akkor talán mesélek én önről. Kérem, hallgasson végig, Mr. Cavell. Nem fogja megbánni. – Kicsatolta az aktatáskáját, kivett belőle egy bivalybőr dossziét, és hangosan olvasni kezdett: – Pierre Cavell. Született Lisieux-ben, a franciaországi Calvados járásban, angol-francia szülők gyermekeként. Apja, a mérnök foglalkozású John Cavell a hampshire-i Kingsclere-ből, anyja, Anne-Marie Lechamps szintén Lisieux-ből származott. Anyai ágon belgák is vannak az ősei között. Egy húga volt, Liselle. Mindhárman meghaltak egy Rouen elleni légitámadásban. Cavell egy halászhajón szökött át Nagy-Britanniába a németek elől. Még nem volt húszéves, amikor ejtőernyősként visszatért Franciaországba. Hatszor dobták le Észak-Franciaországban, s mindannyiszor értékes információkkal tért vissza – a D-nap előtt két nappal Normandiából. A háború végén nem kevesebb mint hat kitüntetéssel jutalmazták szolgálatait. Három brittel,

5

két franciával és egy belgával.Henry Martin felnézett, és fagyosan elmosolyodott. – Az első disszonáns hangjegy. Nem volt hajlandó átvenni őket. Azzal érvelt, hogy a háború gyorsan megöregítette, és már túl vén ahhoz, hogy csecsebecsékkel játszadozzon. Belépett a reguláris brit hadseregbe. Őrnagyi rangot ért el a hírszerző hadtestnél, állítólag szorosan közreműködött az MI6tal, azaz a kémelhárítással. Aztán beállt a rendőrséghez. Miért is hagyta ott a hadsereget, Mr. Cavell? Mindenképpen ki fogom hajítani, döntöttem el, de előbb végighallgatom. A pasas felcsigázta a kíváncsiságomat. Az is érdekelt, mit tud még rólam, és főleg: honnan. – Rossz kilátásaim voltak – feleltem. – Kirúgták. – Megint az a mosoly, de mintha már nem lett volna annyira fagyos. – Fiatal tiszt lévén eléggé forrófejű volt ahhoz, hogy kezet emeljen egy vezérőrnagyra. Azért megelégedhetett volna kevesebbel is -jegyezte meg rosszallóan. Tekintete a dossziéra siklott. – Belépett a londoni rendőrséghez. Gyorsan lépdelt felfelé a ranglétrán, és hamarosan felügyelővé léptették elő. Az utóbbi két évben különleges feladatokkal bízták meg, melyek természetéről itt nem esik említés. Persze, azért sejtjük, miről lehet szó. Aztán kilépett. Korrekt? – Az. – Ez sokkal hangzatosabb, ugyebár, mintha az állna a munkakönyvében, hogy „Elküldve". Ami meg is történt volna, ha vár még huszonnégy órát. Nekem úgy tűnik, nem tűri, hogy parancsolgassanak magának. Valami rendőrkapitányhelyettessel akadt dolga ezúttal. De jó kapcsolatai voltak, jó

6

barátai. Egy héttel a felmondása után kinevezték a Mordon biztonsági főnökének. Félbehagytam azt, amit csináltam – nevezetesen a papírokat igyekeztem összekotorni az asztalról –, és csendesen megjegyeztem: – A személyi lapjaimat bárki megszerezheti, akiben van egy csepp leleményesség, de ez utóbbiról nem lenne szabad tudnia. – A wiltshire-i Mordon Mikrobiológiai Kutatóintézetet olyan magas biztonsági fokozatba sorolták, hogy a Kreml hozzá képest átjáróház volt. – Tökéletesen tisztában vagyok vele, Mr. Cavell. Olyan adatok birtokában vagyok, melyeket nincs jogom ismerni. Elég az hozzá, hogy innen is elbocsátották. Ez ugyebár még nem titkos információ, az viszont annál inkább, hogy miért. Éppen ezért vagyok itt. Ennyit a megérzéseimről. Henry Martin, akit én oly magabiztosan tutyimutyi könyvelőnek néztem, minden volt, csak tintanyaló nem. Persze rögtön adódott a kérdés, hogy akkor vajon kiféle-miféle. De bárhogy törtem is a fejem, nem tudtam rájönni. – A Mordontól azért küldték el – folytatta rendületlenül Martin –, mert képtelen tartani a száját. Természetesen nem arról van szó, hogy olyasmit fecsegett volna el, amit nem lett volna szabad, ezt mindketten tudjuk. – Levette a szemüvegét, gondosan megtörölgette a lencséket. – Tizenöt évi szolgálat után az ember még önmagának se mond el mindent, nem igaz, Mr. Cavell? Ugyanakkor gyakran szóba elegyedett a kutatókkal és a vezetőséggel, s nem rejtette véka alá véleményét a Mordonban folyó kutatást illetően. Nem ön az első, akinek zavarta az igazságérzetét, hogy az állami költségvetésben

7

„egészségügyi központ"-ként feltüntetett intézmény valójában hadiipari célokat szolgál, és ezek a célok ráadásul igencsak kétségbe vonhatóak. Mert azt sokan sejtik, hogy a Mordon biológiai fegyvereket fejleszt, de azt, hogy ezek milyen borzalmas erejűek, hogy néhány óra leforgása alatt bármelyik ország teljes lakosságát képesek lennének elpusztítani, még a leggyanakvóbb pacifista se hinné. Ön azonban tudta, és képtelen volt megemészteni ezt. A többi jött magától, így lett önből magánnyomozó, Mr. Cavell. – Az élet már csak ilyen. Igazságtalan. – Felálltam, bezártam az ajtót, és zsebre vágtam a kulcsot. – Gondolom, tisztában van vele, Mr. Martin, hogy már eddig is túl sokat mondott. Ezek után tudnom kell, ki a forrása a Mordonon belül. Amiért kirúgtak, attól még köt az esküm. Nem hagyhatom távozni innen, míg mindent el nem mondott. Martin nemes orrnyergére biggyesztette a szemüvegét, és fájdalmasan felsóhajtott. – Roppant drámai, de merőben felesleges. Mégis minek néz, Cavell? Futóbolondnak? Úgy nézek ki? Amit mondtam, azért mondtam, hogy megnyerjem magamnak. Természetesen ki fogom teríteni ön elé az összes lapomat. Szó szerint. – Elővette a levéltárcáját, kikeresett belőle egy elegáns csontszínű kártyát, és letette elém az asztalra. -Jelent önnek valamit? Sokat jelentett, de a megfejtés különben is ott állt a kártya közepén: „Világbéke Tanács". A kártya jobb alsó sarkában pedig: „Henry Martin, titkár, London". Martin közelebb húzta a székét, és az asztallapra könyökölt. Arca komor volt. – Persze hogy tud róla, Mr. Cavell. Azt hiszem, nem túlzók, ha azt mondom, hogy a mi tanácsunk legnagyobb és

8

leghatékonyabb mindazon szervezetek között, melyek azért küzdenek, hogy ebben a világban minden ember békében, 100biztonságban élhessen. Nemzetek, vallások, politikai nézetek felett álló szervezet vagyunk. Bizonyára hallotta, hogy miniszterelnökünk és kormányunk tagjainak a többsége is csatlakozott hozzánk, s azt is kijelenthetem, hogy NagyBritannia legfőbb vallási vezetői is, legyenek protestánsok, katolikusok vagy zsidók, szintén tanácsunk tagjai. A tagok névsora a Ki kicsodával vetekszik. A külügyminisztérium is mellénk állt – ők aztán tudják, mi folyik odakint, mindenkinél jobban tudják, mekkora szükség van ránk. Országunk legbölcsebb, legértelmesebb polgárai kötelezték el magukat az ügy mellett. Rendkívül befolyásos emberek állnak mögöttem, a legkülönbözőbb helyekről. – Halványan elmosolyodott. – A Mordon se kivétel. Mindaz, amit mondott, igaz volt – ezekről nekem is tudomásom volt, kivéve a mordonos dolgot. Bár ebben is kellett lennie némi igazságnak, ha ennyi mindent tudott rólam. Én magam nem voltam tagja a tanácsnak aminthogy a Ki kicsodában se volt keresnivalóm –, de azt tudtam, hogy a Világbéke Tanácsot, ezt a háttérben, a nyilvánosságtól távol működő, meglehetősen fiatal szervezetet a nyugati világ a jövő letéteményesének, az emberiség egyetlen reményének tekintik. Martin visszavette tőlem a kártyát, és a tárcájába csúsztatta. – Csak azt akartam elmagyarázni, hogy mind a szervezetünk, mind én, békés, tisztességes célokért küzdünk. – Hiszek önnek – bólintottam. – Köszönöm. – Megint elmerült az aktatáskájában. Ezúttal egy lapos butykosra emlékeztető, acélosan csillogó konténert húzott elő. – Van egy katonai klikk ebben az országban, Mr.

9

Cavell, melynek mintha éppen az lenne feltett szándéka, hogy eltiporja minden reményünket és álmunkat. Megvallom, tartunk tőlük. Őrültek, akik nap mint nap azt hangoztatják, hogy jobb lenne megelőző csapást mérni a Szovjetunióra. Biológiai fegyverekkel! Kétséges, hogy valaha is elérik céljukat, de azért nem árt résen lennünk. – Úgy beszélt, mint aki tükör előtt gyakorolta a tökélyig szövegét. – Egy ilyen vírustámadás ellen nincs védelem. Egy vakcinát ugyan kifejlesztettek kétévnyi megfeszített kutatás árán, de ezt természetesen nem reklámozták. Tétován elém tolta a tartályt. – A helyzet azonban megváltozott. Ezt a tartályt három nappal ezelőtt sikerült kijuttatni a laboratóriumból. A tartalmát tovább tenyésztve elegendő vakcinát nyerhetünk a földgolyó minden lakója számára. Gondoskodnunk kell felebarátainkról, Mr. Cavell. Bambán a flaskára bámultam. Nem jött szó a számra. – Kérem, vigye ezt el haladéktalanul erre a varsói címre. – Egy cetlit tett a palack mellé. – Száz fontot fizetünk most, kap elegendő pénzt útiköltségre és egyéb kiadásokra, s ha visszajött, újabb száz font üti a markát. Kényes megbízatás, elismerem, talán kissé veszélyes is, de biztos vagyok benne, hogy ön játszva megoldja. Alaposan a körmére néztünk ám, Mr. Cavell. Ön úgy ismeri Európát, mint egy taxis Londont. Nem hiszem, hogy gondot jelenthet az a néhány határvonal, ami az útját keresztezni fogja. – Hogyne, miért is jelentene... – dünnyögtem. – Nem véletlenül esett a választásunk önre. Mi több, ön az egyetlen, aki szóba jöhet – tette hozzá, kelletlenül. – Nocsak – mormogtam. – Ez igazán hízelgő, mi több, érdekes.

10

– Nem tudom, mire gondol – vesztette el a türelmét. – Vállalja, Mr. Cavell? – Nem. – Nem? – Most már határozottan ingerült volt. – Nemet mond? Ez hát a felebarátai iránt érzett aggodalom, amit olyan hévvel hirdetett a Mordonnál? – Maga mondta, hogy veszélyes vállalkozás. Nem volt ügyfelem három hete, és nagyon úgy néz ki, hogy az elkövetkező három hónapban sem lesz. No és ugye én vagyok az egyetlen, aki szóba jöhet. A keskeny ajkak gúnyos vigyorra húzódtak. – Mégse lenne olyan határozott az a „nem"? – Talán. – Mennyit akar? – Kétszázötvenet most, másik kétszázötvenet akkor, ha visszajöttem. – Mondhatok valamit, Cavell? – A pasas kezdte levetkőzni a jó modorát. – Inkább ne. Tartsa meg a véleményét és az erkölcseit a tanácsának. Ez számomra üzlet. Gyűlölködve rám nézett szemüvege mögül, aztán megint belemászott a táskájába, és kivett öt köteg bankjegyet. Akkurátusán az asztalra tette őket, szép sorjában egymás mellé. – Kétszázötven font. Elégedett? – Lehet, hogy a londoni szervezetnek új titkár után kellene néznie? – jegyeztem meg rezzenetlen arccal. Vajon ki lett volna az, akit százötven fonttal megrövidítettek? Én vagy a tanács? – Egyik sem. – A hang illett a tekintethez. A fickó nem kedvelt engem. – Úgy érzem, tisztességes árat ajánlottunk, de

11

ismerve az emberek kapzsiságát, felkészültünk egy esetleges alkura is. Vegye el a pénzét. – Csak akkor, ha megszámolta előttem. – Te jóságos ég! – Úgy nézett rám, mint aki legszívesebben átharapná a torkomat, de végül belátta, hogy mégiscsak gusztusosabb dolog pénzt számolni, még ha az a más pénze is. – Nem csodálom, hogy annyi helyről kirúgták! – Letépte a papírszalagokat a bankjegykötegekről, és leszámolta a pénzt. – Tessék. Pontosan ötven darab ötfontos. Óhajt még valamit? – Pillanatnyilag nem. – Kihúztam a jobb kéz felőli fiókot, belesöpörtem a bankjegyeket, címet, flaskát, majd a helyére toltam. Martin, aki eddig az aktatáskája csatjával bíbelődött, hirtelen megmerevedett. Talán az asztal túloldaláról érkező csend keltette fel a gyanúját. Felnézett, és döbbenten a kezemre bámult. Tágra nyílt szeme az egész szemüveget betöltötte. – Az bizony, egy pisztoly – ismertem el. – Egy kilenclövetű automata Hanyatti. Japán gyártmány. Ki van biztosítva, és a kijelző szerint tele a tár. Ne hagyja, hogy a csövére tekert ragasztószalag megtévessze. Csak arra szolgál, hogy megvédje a portól a fegyver belsejét. A golyó minden további nélkül át fog hatolni rajta, ahogyan magán is. Sőt, ha ülne még valaki a háta mögött, őt is átütné. Javasolom tehát, hogy tegye a kezét az asztalra. Engedelmeskedett. Látszott rajta, hogy nem örül a dolognak – ezzel én is így lettem volna a helyében –, mindazonáltal nem tűnt ijedtnek, mi több, amennyire meg tudtam ítélni, még csak nem is aggódott. Ez zavart, mert ha valakinek aggódnia kellett volna ebben a pillanatban, akkor az Henry Martin volt. Valami nem stimmelt. Ez a fickó veszélyesebb volt, mint gondoltam.

12

– Meglehetősen rendhagyó módon intézi az üzleti ügyeit, Mr. Cavell. – Hangjából megvetés áradt. – És most hogyan tovább? Kirabol? – Ha-ha. Mégis megtartottuk volna a ránk bízott pénz egy részét? Az előbb azt kérdezte tőlem, hogy bolondnak nézem-e. Eljött az ideje, hogy válaszoljak: igen. Maga bolond, és ha érdekli, azt is elmondom, miért. Azért, mert megfeledkezett róla, hogy a Mordonnak dolgoztam. Biztonsági főnök voltam, emlékszik? Egy jó biztonsági főnök pedig mindig tudja, hogy mi folyik körülötte. – Attól tartok, nem értem. – Mindjárt érteni fogja. Ez az oltóanyag... Melyik vírus ellen is hivatott immunitást biztosítani? – Ehhez nem értek. Én csak a Világbéke Tanács ügynöke vagyok. – Lényegtelen. Ami lényeges, az az, hogy a katonai oltóanyagokat kizárólag Horder Hallban, Essexben fejlesztik és tárolják. A helyzet tehát az, hogy ha ez a tartály a Mordonból származik, akkor bizony nem oltóanyagot tartalmaz, hanem nagy valószínűséggel vírust. Másodszor: tudom, hogy élő ember engedély nélkül nem hozhat ki onnan semmit, még akkor sem, ha történetesen a Világbéke Tanács londoni titkára. Miután az utolsó ember is elhagyta a laborokat, bekapcsol az időzár, amely tizennégy órán át lezárva tartja a létesítményeket. Az időzár felülbírálását engedélyező kódot csupán két ember ismeri. Tehát ha valamit kihoztak a Mordontól, akkor azt csakis erőszakkal tehették. Ez pedig azonnali vizsgálatot követel. Harmadszor: azt állította, hogy a külügyminisztérium támogatását élvezi. Ha ez igaz, akkor mi szükség rám? Minek

13

titokban átcsempészni az oltóanyagot Varsóba, amikor diplomáciai futárral is elküldhetnék? A legnagyobb baklövését a végére hagytam, barátom: elfelejtette, hogy elég hosszú időn át a kémelhárításnak dolgoztam. Mikor a Világbéke Tanács létrehozta londoni központját, az MI6 alaposan megnézte magának tagjait. Nekem is volt szerencsém megismerni egyiküket, egy kedves, kopaszodó, köpcös úriembert, aki minden tekintetben a maga ellentéte. A neve Henry Martin, és a londoni szervezet titkára. Az igazi. Rám nézett, hosszan, félelem nélkül, kezét továbbra is az asztallapon tartva, aztán csendesen megkérdezte: – Akkor hát... ennyi, nemdebár? – Nagyon úgy fest. – Mit szándékozik tenni? – Átadom a Különleges Ügyosztálynak. Egy magnószalagot is kapni fognak tőlem. A szokás hatalma, tudja. Mielőtt belépett volna, bekapcsoltam a magnót. A hangfelvétel nem bizonyíték, arra ott vannak az ujjlenyomatai a bankjegyeken, de azért még jó lehet nekik valamire. – Úgy tűnik, tévedtem magát illetően – mondta Martin. – De azért még megegyezhetnénk. – Sajnálom, de engem nem lehet megvásárolni. Bizonyára nem először hallotta ezt, mert máris rávágta: – Ötszáz font? – Nem! – Ezer? Ezer font, Cavell, egy órán belül! – Elég. – Felemeltem a telefonkagylót, félretettem, és tárcsázni kezdtem a bal mutatóujjammal. A harmadik

14

számjegynél jártam, amikor valaki erőteljesen megkopogtatta az ajtót. Félbehagytam a tárcsázást, és nesztelenül az ajtó mellé siklottam. Martin becsukta maga mögött a bejárati ajtót, amikor bejött, és ha valaki azóta kinyitotta volna, hallanom kellett volna a berregőt. De nem hallottam. A kopogást viszont annál inkább. Bosszúsan a vendégemre pillantottam. Martin mosolygott. Alig észrevehetően, de mégis. Nem tetszett ez nekem. – A sarokba, ember – intettem neki a pisztollyal. Forduljon a fal felé, és kulcsolja a tarkójára a kezét. – Nem hiszem, hogy szükség lenne erre – felelte idegesítő nyugalommal. – Egy közös barátunk vár bebocsátást. – Tegye, amit mondtam. – Megtette, én pedig a falhoz lapultam, és kiszóltam: – Ki van ott? – Rendőrség, Cavell. Nyissa ki, kérem. – Rendőrség? – A hang ismerős volt, de ez még nem jelentett semmit. Egy kis tehetséggel bárkinek a hangját utánozni lehet, nem igaz? Martinra néztem, de ő nem mozdult. – Az igazolványát – utasítottam az ajtó előtt várakozó személyt. – Dugja be az ajtó alatt. Mozgolódás hallatszott odakintről, aztán egy téglalap alakú kartonlap csúszott be az ajtó alatt. Nem jelvény és nem rendőrigazolvány, csak egy egyszerű névjegykártya, „D. R. Hardanger" felirattal és egy Whitehall* utcai telefonszámmal. Gyanús lett volna, ha történetesen nem tudom, hogy Hardanger főfelügyelő mindig így szokta igazolni magát. Mivel a hang is stimmel, kinyitottam az ajtót. Csakugyan ő volt az. Nagydarab, pirospozsgás, buldogképű egyén, ugyanabban a kopott-szürke felöltőben és fekete

15

keménykalapban, amit már akkor is viselt, amikor megismertem. Háta mögött egy nála alacsonyabb személy állt, akiből csak egy terepszínű kart és nadrágszárat láttam. Nem volt időm jobban mögéje kukucskálni, mert Hardanger benyomult az irodába csekély száz kilójával. Kénytelen voltam elhátrálni előle. – Jól van, Cavell. – Természetellenesen világoskék szemében derű csillogott. – Most már elteheti azt a fegyvert. Biztonságban. Megérkezett a rendőrség. Megráztam a fejem. Sajnálom, Hardanger, de már nem dolgozom magának. Engedélyem van a pisztolyra, és maga önkényesen lépett be az irodámba. – Martin felé intettem. – Motozza meg azt az alakot, és akkor elrakom a fegyvert. Addig semmiképp.

* Utca Londonban, több kormányhivatal címe. (A ford.) 20 Henry Martin, még mindig tarkóra tett kézzel, megfordult, és Hardangerre vigyorgott. A főfelügyelő visszamosolygott, majd megkérdezte: – Megengedi, hogy megmotozzam, John? – Nem tekinthetnénk el tőle? Tudja, mennyire csiklandós vagyok. Mondanom sem kell, képtelen voltam értékelni a poént. Bosszúsan leengedtem a fegyvert.

16

– Megmagyarázná valaki, mi ez az egész? – Őszintén sajnálom, Cavell – felelte Hardanger reszelős hangján. – A szükség kívánta. Hogy mennyire, azt mindjárt megmagyarázom. Az urat tényleg Martinnak hívják, bár nem Henry, hanem John. John Martin, a Különleges Ügyosztályról. Nemrégiben tért vissza Torontóból. Látni akarja a papírjait, vagy elég a szavam? Visszamentem az asztalomhoz, elraktam a pisztolyt, és kivettem a flaskát, a pénzt meg a cédulát, amire a varsói címet felírták. – Tudják mit? Itt vannak az átkozott kellékeik. Fogják őket, és tűnjenek innen! Nem tudom, mire megy ki a játék, de most már nem is érdekel. Kifelé! Ki nem állhatom, ha macska-egeret akarnak játszani velem. Belőlem senki ne csináljon paprikajancsit! Még a Különleges Ügyosztály se. – Nyugalom, Cavell – tartotta fel a kezét Hardanger. – Mondtam, hogy szükségszerű volt, és... – Hadd beszéljek vele én – szólalt meg a terepszínű ruhás férfi. Megkerülte Hardangert, és elém állt. Katonatiszt volt, kimért, rendíthetetlen, az a fajta, amelyre mindig is allergiás voltam. – Cliveden vezérőrnagy vagyok közölte. – Azt kell... – Azért szereltek le a seregtől, mert kezet mertem emelni egy vezérőrnagyra – szakítottam félbe. – Gondolja, hogy habozni fogok most, hogy civil vagyok? Kifelé, maga is. Most! – Én megmondtam – motyogta magának Hardanger. Komoran vállat vont, aztán a felöltője zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy karórát. – Elmegyünk, ahogy akarja, de előbb hadd adjam ezt át. Emlékül. A tulajdonosa Londonban hagyta javításra. Úgy tűnik, elkészült, mert a tegnapi postával megérkezett a vezérőrnagy irodájába.

17

– Miről zagyvál? – kérdeztem ingerülten. – Nem miről, hanem kiről. Neil Clandonról van szó. A Mordon biztonsági főnöke. A maga utódja. Ha jól tudom, a legjobb barátja volt. Nem nyúltam a karóráért. – Volt? – Igen. Meghalt. Megölték, hogy pontosabb legyek. Ma éjjel, amikor betörtek a Mordonhoz. Döbbenten bámultam őket, aztán elfordultam, és a koszos ablaküvegen át a kint kavargó ködbe meredtem. – Jöjjenek be – mondtam kábán. Neil Clandont hajnali két órakor találta meg egy járőröző beosztottja. Az egyes számú laboratórium páncélajtaja előtt hevert, az E blokk folyosóján. Ekkor már halott volt. Az őr csak annyit tudott megállapítani, hogy mérgezés történt, de hogy mitől és hogyan, azt a vizsgálatok elvégzéséig csak találgatni lehetett. A kéksavmérgezést valószínűsítették. Valami azonban már ekkor is egyértelmű volt: a páncélajtó időzárját átállították. Normális esetben délután hat órától reggel nyolcig volt zárva, most azonban az indulási idő éjfél volt. Ez azt jelentette, hogy délután kettő előtt csak azok mehettek be, akik ismerték az időzárt felülbíráló kódot. Mindezt a vezérőrnagytól tudtam meg. Végighallgattam, aztán nekiszegeztem a kérdést: – Miért éppen maga? Mi köze ehhez az egészhez? – Cliveden vezérőrnagy az egészségügyi hadtest helyettes parancsnoka – magyarázta Hardanger –, miáltal automatikusan a Mordon Mikrobiológiai Kutatóintézet igazgatója. – Az én időmben még nem ő volt.

18

– Az elődöm visszavonult – közölte kurtán Cliveden. – Rossz egészségi állapota miatt... Az első jelentések természetesen hozzám futottak be. Mivel épp Londonban tartózkodtam, azonnal értesítettem a főfelügyelő urat, majd utasítottam az aldershoti acetilénhegesztős csapatot, hogy haladéktalanul siessen a helyszínre és kezdje meg a páncélajtó felnyitását a Különleges Ügyosztály felügyelete alatt. – Egy hegesztőcsapatot! – kerekedett el a szemem. Megőrült? – Nem értem. – Állítsa le őket, ember. Máris! Az ég szerelmére, mégis hogy jutott eszébe ekkora ostobaság? Hát semmit nem tud arról az ajtóról? Az egy dolog, hogy nincs az a hegesztőkészülék, amivel értelmes határidőn belül át lehetne vágni az ajtót. A gond az, hogy egyrészt az ajtó belseje mérges gázzal van megtöltve, másrészt vannak bizonyos pontjai, melyekben kétezer volt szaladgál. – Erről fogalmam sem volt – suttogta rekedten a vezérőrnagy. – Még alig vettem át az intézet irányítását. – És ha bejutnak? Gondoltak már arra, hogy odabent mi lehet? Maga attól tart, vezérőrnagy, hogy valaki járt odabent. Valaki, akinek nem kellett volna. Nagyon valószínű. De mi van, ha ez a valaki gondatlan volt? Ha levert egy tartályt vagy kinyitott egy légzsilipet, amit nem kellett volna? Bármi kiszabadulhatott. Ott van például a botulinustoxin, amit az egyes laborban készítenek és tárolnak. Tizenkét órán át kell érintkeznie a levegővel, hogy oxidálódjon, és ezáltal ártalmatlanná váljék. Ha ennél hamarabb, vagyis még délelőtt kinyitják az ajtót, a toxin kiszabadul. És Clandon? Gondoltak arra, hogy a botulinustoxin őt is megfertőzhette? A tünetek kísértetiesen hasonlítanak a kéksavmérgezésre.

19

Cliveden az asztalhoz ugrott és felkapta a telefonkagylót. A keze remegett. Hardanger felé fordultam. – Nos, főfelügyelő, akkor halljuk a magyarázatot. – Martinra gondol? Bólintottam. – Két okot is mondhatok. Az első az, hogy maga az első számú gyanúsított. – Hogyan? – Kirúgták – emlékeztetett. – A nézeteit is mindenki jól ismeri, ahogyan azt is, hogy mennyire forrófejű és irányíthatatlan. – Szája fanyar mosolyra görbült. – Ezt én is megtapasztalhattam. – Marhaság. Olyannak ismert meg, mint aki képes lenne meggyilkolni a legjobb barátját? – kérdeztem sértődötten. – Maga az egyetlen kívülálló, aki ismeri a Mordon biztonsági rendszerét. Az egyetlen, Cavell. Ha valaki be tudott hatolni arra a helyre, sőt ki is jött onnan, az csakis maga lehet. – Rövid hatásszünetet tartott. – És immár maga az egyetlen élő ember, aki ismeri a páncélajtók titkos kódjait. A kombinációkat, mint tudja, csak a gyárban tudják átállítani. Miután kilépett, nem tartották szükségesnek elvégeztetni ezt. Bíztak magában. – Dr. Baxter, a szakmai igazgató is ismeri a kombinációkat. – Dr. Baxter eltűnt. Sehol sem találjuk. Ki kellett derítenünk, mi a helyzet. Ez volt a legjobb módja. Az egyetlen módja. Közvetlenül azután, hogy elhagyta az otthonát, beszéltünk a feleségével. Azt mondta... – Nálam járt? – meredtem rá. – Zaklatni merte Maryt? Keresztkérdéseket tett fel neki, úgy, ahogyan a bűnözőivel szokta? Azt hiszem, ez már...

20

– Csillapodjon – mondta száraz hangon Hardanger. – Egyetlen hajszála sem görbült, és nem én voltam magánál. Egy fiatal kollégámat küldtem. Elismerem, ostobaság volt elvárni egy két hónapos házasságban élő fiatalasszonytól, hogy bemártsa a férjét. A felesége természetesen azt mondta, hogy maga az egész éjszakát otthon töltötte. A gutaütés kerülgetett. – Most azért ilyen pipa, mert amit mondtam, azt sugallja, hogy Mary akár hazudhat is, vagy azért, mert az asszony nem értesítette magát? – kérdezte szikrázó tekintetem láttán a főfelügyelő. – Mindkettőért. – Nos, túlságosan is jól ismerem Maryt ahhoz, hogy tudjam, nem hazudik. Na és hogy miért nem értesítette magát? Azért, mert kikapcsoltuk a telefonvonalát mind otthon, mind itt, az irodájában. Még lehallgatót is szereltünk ebbe a készülékbe, mielőtt ma reggel bejött volna. Mindent hallottam a kinti készülékről, amit Martinnak mondott. Be kell vallanom, volt egy-két pillanat, amikor elfogott az aggodalom. – Hogyan jutott be? Nem hallottam, hogy bejött. A csengőnek berregnie kellett volna. – A villanyszekrény a folyosón található. Tudom, hogy ettől még törvénytelen dolog belepiszkálni, de hát ez van. Komoran bólintottam. – Ezen változtatni fogok. – Egyszóval sikerült tisztázni magát, Cavell. Minden elismerésem, Martin felügyelő! Szűk tizenkét perc alatt mindent megtudott, amire kíváncsiak voltunk. – De miért így? Nem lett volna egyszerűbb, ha a beosztottjai elbeszélgetnek egy-két emberrel a környezetemből? Egykettőre

21

megtudhatták volna, hogy nem járhattam a Mordonban tegnap este. Színház, vacsora, taxi. Akadt volna tanú bőven. – Így még gyorsabban ment. – Teátrálisan megköszörülte a torkát. – Ezzel elérkeztünk a második okhoz. Ha nem maga a gyilkos, akkor maga az, aki megtalálhatja a gyilkost. Most, hogy Clandon halott, maga az egyetlen ember, aki minden részletében ismeri a Mordon biztonsági rendszerét. Az egyetlen. Átkozottul bosszantó, de ez a helyzet. Ha valaki kideríthet valamit, akkor az maga. – Arról nem is beszélve, hogy az ajtót is csak én tudom kinyitni. – Erről is szó van. – Erről is szó van – utánoztam gúnyosan. – Csak ennyi? Nyissam ki a labor ajtaját, keressem meg a gyilkost. Semmiség... – Nem kötelezhetem rá. – Ugyan... Először Derry, most pedig Clandon. Úgyis tudja, hogy nem fogom annyiban hagyni a történteket. – Tudom. Szabad kezet adok magának. – A vezérőrnagy nem fog örülni neki. – Soha senki nem használta Hardanger felettesének a nevét. A legtöbben talán nem is ismerték. – Már megbeszéltem vele. Igaza van, nem örült neki. Erősen gyanítom, hogy nem kedveli magát. – Hardanger köhintett egyet. – Ez gyakran van így rokonok között. – Előre megbeszélte vele? Nos, köszönöm a bizalmat. – Maga volt az első számú gyanúsított, de én egy percig sem gyanúsítottam. Ugyanakkor biztosnak kellett lennem benne. Sajnos túl sok jó emberünk pártolt át a rossz oldalra az elmúlt években.

22

– Mikor indulunk? – kérdeztem. – Most? – Cliveden befejezte a telefonálást. A keze még mindig remegett. – Ha készen áll. – Egy perc, és kész leszek. Hogy van a személyzet? Mindenki jól érzi magát? – fordultam a vezérőrnagy felé. – Igen, hála az égnek. Tehát nagy valószínűséggel nem botulinus mérgezés történt. Az épületet hermetikusan lezárták. – És dr. Baxter? – Még mindig semmi. – Ez roppant érdekes. Most már ketten vannak. Gondolja, hogy véletlen egybeesés, vezérőrnagy? – Nem tudom, miről beszél – mordult rám ingerülten. – Easton Derry. Az elődöm a Mordonnál. Néhány hónappal ezelőtt tűnt el. Hat nappal az esküvőm után. Mellesleg ő volt a vőfély... Bizonyára tudott róla. Mármint arról, hogy eltűnt. – Honnan az ördögből tudhattam volna? – Nagyon ingerlékeny pasas volt. Kész szerencse, hogy nem agysebésznek ment. – Csak kétszer volt alkalmam lent járni a kinevezésem óta. De Baxterre visszatérve annyit tudunk, hogy a szokásosnál valamivel később hagyta el a Mordont. Özvegy nővérével él együtt Alfringhamben, alig öt mérföldre* az intézettől. Tegnap

* Egy angol mérföld kb. 1600 méter. (A ford.) este nem ment haza. – A vezérőrnagy Hardanger felé fordult. – Indulnunk kell, főfelügyelő.

23

– Máris, uram. Cavell velünk jön. – Nagyszerű – mondta minden meggyőződés nélkül Cliveden. Én se örültem neki, de megértettem a fickót. Az ember nem kapaszkodhat ilyen magasra a katonai szamárlétrán anélkül, hogy közben ne válna megrögzött katonává. Az ilyen legszívesebben egyetlen hatalmas laktanyává alakítaná az egész világot, ahol ugye nem sok helye van egy magándetektívnek. De mivel egyelőre nem sikerült elérnie ezt, igyekezett megnyerő lenni. Vagyis gondolom, mert hozzátette: – Szükségünk lesz minden segítségre. – Amint beszéltem a feleségemmel – közöltem. – Feltéve, hogy visszakapcsolták a vonalat. – Hardanger bólintott. A kagylóért nyúltam, de Cliveden gyorsabb volt. Rátelepedett, nem hagyta, hogy felemeljem. – Nincs telefon, Cavell. Sajnálom, de a legnagyobb titokban kell eljárnunk. Életbe vágóan fontos, hogy senki, ismétlem, senki ne szerezzen tudomást a Mordonban történtekről. Megragadtam a csuklóját, felemeltem a kezét, és kivettem belőle a kagylót. – Mondja el neki, főfelügyelő. Hardangernek voltak már kellemesebb pillanatai is pályafutása során. — A helyzet az, uram – igyekezett menteni a helyzetet, miközben én telefonáltam –, hogy Cavell már nem a Különleges Ügyosztálynak dolgozik, tehát önnek nincs, hogy úgy mondjam, jogköre felette. Mr. Cavell meglehetősen allergiás a... khm... parancsolgatásra. – A hivatali titkokat védő törvény értelmében követelhetem...

24

– Sajnálom, uram – ingatta meg a fejét Hardanger. Azzal, hogy önként beavattuk a történtekbe, az információ megszűnt hivatali titok lenni. Ezt is a törvény mondja ki. Márpedig minket senki se kényszerített rá, és nem Cavell kérte, hogy elmondjuk neki. Semmire sem kötelezhető tehát, mi több, az együttműködését szeretnénk. Beszéltem Maryvel, megnyugtattam, hogy nem vagyok letartóztatva, aztán még annyit mondtam neki, hogy a Mordonba kell mennem, és a nap folyamán még hívni fogom. Miután ezzel megvoltam, felcsatoltam a hónaljtáskámat, beletűztem a Hanyattit, és magamra kaptam a dzsekimet. A Hanyatti jókora darab volt, de a dzsekim alatt bőven akadt neki hely – Martin felügyelővel ellentétben én nem sokat adtam a divatra. Hardanger kifejezéstelen, Cliveden rosszalló tekintettel figyelt. A vezérőrnagy kétszer is mondani akart valamit, aztán mind a kétszer meggondolta magát. Igen, ez szabálytalan volt. De a gyilkosság még inkább.

25

2. FEJEZET

ÚGY VOLT, hogy egy katonai helikopterrel repülünk a helyszínre, de a sűrű köd miatt a gép nem tudott felszállni, így hát egy terebélyes Jaguarral mentünk le Wilshire-be. Az autót egy civil ruhás rendőr vezette, aki olyan lelkesedéssel taposta a gázt és vijjogtatta a szirénát, mintha életében először tett volna ilyet. Szerencsére Middlesex után a köd felemelkedett, így ép bőrrel megúsztuk az utazást. Dél után pár perccel értünk a Mordonhoz. A Mordon az építészet szörnyszülöttje, garantáltan elcsúfítaná a legszebb tájat is. Ha a tervezője – már amennyiben volt neki ilyen – egy tizenkilencedik századbeli börtön mintájára emelte volna, akkor se lehetett volna ennél rondább építmény. A Mordon azonban alig tízéves volt. Szürke, kísérteties betonalakzat volt, négy egymással párhuzamosan elnyúló, háromemeletes, lapos tetejű épületsorral. Sivárabb és elhagyatottabb volt, mint egy

26

lepusztult, Viktória-kori munkástelep. Tökéletes álcája a falai közt zajló tevékenységnek. Az épületsorok egyenként olyan negyed mérföld hosszúak voltak, és durván kétszáz yard* széles udvarok választották el őket egymástól. Az épületeket és a létesítmény kerítését mind a négy oldalon ötszáz yardnyi nyílt terep választotta el egymástól. Nemhogy egyetlen szem fát vagy bokrot nem lehetett látni itt, de még egy virágágyást sem. Egy bokor mögé elég könnyű elrejtőzni, talán még egy fejlettebb virágágyás is megteszi rejtekhelynek, de ember legyen a talpán, aki meg tudja húzni magát a szigorúan két hüvelyk** magas fűszálak között. A kerítés – már ha egyáltalán annak lehetett nevezni – se adott sok esélyt az illetéktelen személyeknek. Groteszk volt, de hasznos: bármelyik második világháborús táborparancsnok megirigyelhette volna. A külső szögesdrót képződmény – nem fal volt, mert egy fal mögé el lehet bújni – tizenöt láb*** magas volt, és befelé lejtett, oly módon, hogy a teteje jó négy lábbal kilógott a tövéhez viszonyítva. A belső, ugyanolyan, mint ez, de ellenkező dőlésszöggel, vele párhuzamosan húsz, tőle húsz láb távolságra helyezkedett el. Nemcsak bejutni nem volt könnyű tehát, de kiszökni sem. A két kerítés közötti területet éjszaka németjuhász és doberman kutyák őrizték – ha kellett volna, habozás nélkül embert is ölnek. Három lábra a belső kerítéstől, vagyis gyakorlatilag alatta, két sorban drótakadályok húzódtak, melyek sötétben gyakorlatilag láthatatlanok voltak. Még beljebb, tíz lábbal odébb, egy harmadik kerítés húzódott. Ez is kedves kis szerkezet volt, bár a vezeté* Egy yard kb. 90 centiméter. (A ford.)

27

** Egy hüvelyk kb. 2,5 centiméter. (A ford.) *** Egy láb kb. 30,5 centiméter. (A ford.) keiben szaladgáló áram állítólag nem volt halálos – egy makkegészséges ember számára. Hogy elejét vegye a bajnak, a hadsereg tízyardonként táblákat tűzdelt a külső kerítés elé. „FIGYELEM! VESZÉLY! NE KÖZELÍTSE MEG A KERÍTÉST!"; „FIGYELEM! KUTYÁKKAL ŐRZÖTT TERÜLET!"; „TILTOTT TERÜLET" és „ELEKTROMOS KERÍTÉS!", hirdették a fekete-fehér táblák. Az ötödik, a sárga alapon vérvörös nemes egyszerűséggel csak ennyit mondott: „AZ ILLETÉKTELEN BEHATOLÓKAT LELÖVIK." Egy szónak is száz a vége: csak egy őrült próbált volna meg engedély nélkül bejutni a Mordon területére. Lehajtottunk az autóútról, száguldottunk vagy negyed mérföldet a létesítményt körülölelő, bozóttal szegélyezett aszfaltgyűrűn, és lefékeztünk a főbejárat előtt. A sofőrünk letekerte az ablakot. Egy géppisztolyos őr jött ki elénk – mondanom sem kell, a fegyver csöve nem a földre volt szegezve. Amint megpillantotta Clivedent, leengedte a géppisztolyt, és intett valakinek. A sorompó felemelkedett. Begurultunk a parkolóba – ez acélkerítéssel volt leválasztva a létesítmény többi részétől –, kiszálltunk az autóból, és bementünk a recepciós épületbe. Hárman vártak ránk odabent. Kettőt ismertem: Weybridge ezredest, a Mordon parancsnokhelyettesét és dr. Gregorit, az E blokk igazgatóját. Elméletileg Cliveden volt a Mordon parancsnoka, valójában azonban Weybridge irányította az intézményt. Magas, pirospozsgás, hollófekete hajú férfi volt,

28

talán még jóképű is lett volna, ha nem téved orra alá az az ezüstszürke bajusz. Az ezredes kitűnő orvos hírében állt, és a Mordon volt az élete. Azon kevesek közé tartozott, akik a kerítésen belül laktak, és szinte nem is hagyta el a létesítmény területét: évente legfeljebb egyszer-kétszer tette ki a lábát a sorompón túlra. Gregori nyurga, füstös képű olasz volt, a torinói egyetem ex-orvostanprofesszora, ragyogó tehetségű mikrobiológus, akire minden kollégája felnézett. A harmadik férfi egy zömök, csendes figura volt, kopott tweedzakóban. Első pillantásra tudtam, hogy rendőr. Wylie-nak hívták, és felügyelő volt a wyltshire-i rendőrségen. Cliveden és Weybridge bemutatták egymásnak a társaság tagjait, aztán Hardanger vette át a szót. – Wylie felügyelő, önnek semmi keresnivalója a kerítésnek ezen az oldalán – mondta szigorú arccal –, de biztos vagyok benne, nem ön a felelős azért, hogy itt van. Megtudhatnám, hogy akkor ki? – Én – felelte már-már mentegetőzve Weybridge ezredes. – Mentségemre legyen mondva, a körülmények igencsak rendhagyóak. – Hadd mondjam el én – sietett a segítségére Wylie. – Tegnap késő este, nem sokkal éjfél előtt hívás érkezett a központba a Mordon őrségétől. Azt jelentették, hogy az egyik autós őrjárat legénysége – ha jól értettem, egész éjszaka dzsippel járőröznek a létesítményt körülölelő műúton – üldözőbe vett egy ismeretlen férfit, aki egy fiatal nőt molesztált közvetlenül a kerítés szomszédságában. Mivel az ügy nem tartozott a hadsereg hatáskörébe, minket is értesítettek. Az ügyeletes őrmester és társa perceken belül kiértek a helyszínre, de senkit nem találtak ott. Reggel én is erre kerültem, és látva, hogy a

29

drótkerítéseket átvágták, arra gondoltam, hogy összefüggés lehet a két eset közt. – A belsőt is?! – kiáltottam fel. – Ez lehetetlen! – Attól tartok, nem, Cavell – mondta komoran Weybridge. – A járőrök! – tiltakoztam. – A kutyák! A huzalok! Az elektromos áram! Nem akarom elhinni... – Ha nem hiszi, nézze meg. A kerítéseket átvágták, ez van. – Weybridge igyekezett higgadt maradni, de egyre kevésbé sikerült neki. Nem irigyeltem se őt, se Gregorit. Lehet, hogy magamat se kellett volna? – Elég az hozzá – folytatta tényleg higgadtan Wylie felügyelő –, hogy kérdezősködni kezdtem a portánál. Weybridge ezredes erre kijött, és megkért, hogy próbáljam meg diszkréten felkutatni dr. Baxtert. – Valóban? – kérdezte Hardanger még mindig faarccal. – Ismeri a szabályzatot. Minden vizsgálatot vagy a biztonsági főnökének, vagy az én londoni irodámnak kell elvégeznie. – Clandon meghalt és én... – Úristen – fakadt ki Hardanger. Ez már neki is sok volt. – Most már Wylie felügyelő is tudja, hogy Clandon halott. Vagy már eddig is tudta, felügyelő? – Nem, uram. – De most már tudja. Hány embernek mondta el még rajta kívül, ezredes? – Egynek sem – felelte komoran Weybridge. – Hála az égnek. Ne higgye, hogy szórakozásból veszem ilyen komolyan a biztonsági előírásokat, ezredes. Nem az számít, hogy maga vagy én mit hiszünk, hanem az, hogy a Whitehallban mit gondolnak. Ők parancsokat adnak, mi pedig

30

végrehajtjuk őket. Az ehhez hasonló vészhelyzetekre szóló előírások eléggé egyértelműek. Mi kézbe vesszük a dolgokat, ön pedig mossa a kezét. Természetesen szükségem van az együttműködésére, de mostantól kezdve azt kell tennie, amit én mondok. – A főfelügyelő azt akarja mondani, hogy nincs több magánnyomozás – mondta nyers hangon Cliveden. Gondolom, engem is rövid pórázra szándékszik venni, Hardanger. – Ne nehezítse meg még jobban a dolgomat, uram. – Nem fogom, de mint parancsnok ragaszkodom hozzá, hogy mindenről haladéktalanul tájékoztassanak. Továbbá jelen akarok lenni, amikor kinyitják a labort az E blokkban. – Azt hiszem, ennek nincs akadálya, uram – bólintott Hardanger. – Mikor? – kérdezte Cliveden. – A laborra gondolok. Hardanger kérdőn rám nézett. – Nos? Ha jól számolom, a tizenkét óra, amiről beszélt, már letelt. – Nem is tudom. – Gregorihoz fordultam. – Bekapcsolták a szellőztetőrendszert az egyes laborban? – Nem. Természetesen nem. Senki nem járt az épületben. Mindent szigorúan úgy hagytunk, ahogy volt. – Mit gondol, ha valamit véletlenül vagy szándékosan kiöntötték volna, akkor mostanra befejeződött az oxidációja? – Kétlem – felelte az olasz. – A levegő túlságosan állott. – A laboroknak speciális szellőztetőrendszerük van magyaráztam Hardangernek. – Az elhasznált levegő egy zárt kamrába kerül, ahol később megtisztítják. Szeretném, ha

31

bekapcsolnák a ventilációt. Akkor talán egy óra múlva ki lehet nyitni az ajtót. Hardanger beleegyezett. Gregori, aggodalmasan pislogva vastag szemüvege mögül, áttelefonált a műszakiaknak, aztán Clivedennel és Weybridge-dzsel elvonult. Hardanger felügyelő közelebb lépett Wylie-hoz. – Nos, felügyelő, ön olyan adatok birtokába jutott, melyekről nem lenne szabad tudnia. Gondolom, tudja, mi a kötelessége. – Szeretem a munkámat – mosolygott Wylie. – És kérem, ne haragudjon a jó öreg Weybridge-re, uram. Nem akart rosszat, csak nincs gyakorlata az ilyesmiben. – A pokolba vezető út is jóindulattal van kikövezve sóhajtott Hardanger. – Mi van Baxterrel? – Tegnap este fél hétkor távozott innen. Később, mint egyébként, ezért lekéste az alfringhami különjáratot. – Gondolom, kijelentkezett – szólaltam meg. Minden kutatónak, mielőtt elhagyta volna a Mordont, alá kellett írnia a kijelentkezési lapot, és le kellett adnia a névkártyáját. – Hogyne. – Meg kellett várnia a rendes járatot, amely 6.48kor állt meg a bekötőútnál. A sofőr és két utas emlékeznek rá, hogy valaki, akinek a személyleírása egyezik dr. Baxterével, felszállt. Nevet természetesen nem tudtak mondani, a sofőr azonban emlékezett rá, hogy sem az illető, sem más, dr. Baxterhez hasonlatos személy nem szállt le az alfringhami farmnál, ahol az igazgató úr lakik. Nyilván Alfringhamben, vagy csak a végállomáson szállt le. – És nyoma veszett, ugye? – Hardanger tűnődve szemügyre vette a bátor kis köpcöst. – Lenne kedve velünk dolgozni az ügyön, Wylie? Ugye lenne?

32

– Kellemes változás lenne a hétköznapok taposómalma után – ismerte el Wylie. – De nem tudom, mit szólna hozzá a főfelügyelő és a rendőrfőnök. – Biztos vagyok benne, hogy őket is meg lehet győzni. Alfringhamben van az irodája, nemde? Fel fogom keresni. Wylie is elment. A tárgyalóterem nyitott ajtaja előtt egy fiatal hadnagy állt tétován. Még mindig a levegőben tartotta fél kezét: amikor Wylie kinyitotta az ajtót, épp kopogni készült. Hardanger intett neki. -Jöjjön be. – Jó reggelt, uram. Jó reggelt, Mr. Cavell. – A szőkésbarna hadnagy fáradtnak látszott, de a hangja katonásan friss volt. – Wilkinson, uram. Én voltam az őrség parancsnoka tegnap este. Az ezredes úr küldött arra az esetre, ha beszélni szeretne velem. – Milyen figyelmes az ezredesük! Valóban beszélni akartam önnel. Hardanger főfelügyelő vagyok. Ön volt az, aki megtalálta Mr. Clandont tegnap este? – Nem, uram. Perkins tizedes talált rá. Odahívott, hogy nézzem meg én is. Csak egy pillantást vetettem rá, biztonságos távolból, aztán lezárattam az E blokkot és értesítettem az ezredes urat. – Helyesen cselekedett – bólintott elismerően Hardanger. – Erre majd még visszatérünk. Ekkor már tudott a kerítésről? – Igen. Jelenteni akartuk Mr. Clandonnak, de sehol sem találtuk őt. Lehet, hogy akkor már halott volt. – Gondolom, megvizsgálta a kerítést. – Nem, uram. – Nem? Miért nem? Nem az ön feladata lett volna? – Nem, uram. Ez a szakértő feladata. – Halvány mosoly suhant át nyúzott ábrázatán. – Mi géppisztolyt hordunk

33

magunknál, főfelügyelő úr, nem nagyítót. Koromsötét volt, és amellett, hogy nem sok mindent lehetett látni, nem akartam széttaposni a nyomokat. Odaállítottam négy embert, uram, mindegyiket tíz yardra a behatolás helyétől, kettőt a kerítésen belül, kettőt azon túl, és megparancsoltam nekik, hogy senkit ne engedjenek a közelbe. – Nem számítottam ennyi előrelátásra egy katonától – engedett fel Hardanger. – Elsőrangú munkát végzett, fiatalember. Más? Wilkinson halványan elpirult. – Semmi különös, uram. A környéken járőröző dzsipjeink mellé kiküldtem egy negyediket, hogy segítsen ellenőrizni a kerítés többi részét. Nem találtak semmit. Ezt követően kikérdeztem annak az autónak a személyzetét, amelyik üldözőbe vette az ifjú hölgyet állítólagosán molesztáló férfit, és figyelmeztettem őket, hogy ha legközelebb is hagyni fogják, hogy lovagias ösztöneik vezéreljék őket, akkor mindannyian visszakerülnek az ezredükhöz. A szabályzat értelmében nem szabad elhagyniuk a dzsipet, bármivel is provokálják őket. – Gondolja, hogy a hölgyet ért támadás valójában elterelő manőver volt? így akarták volna fedezni társukat, aki egy drótvágó segítségével besétált ide? – Eléggé nyilvánvaló, uram. – Igen, valóban az – sóhajtott Hardanger. – Általában hány ember dolgozik az E blokkban? – Ötvenöt-hatvan, uram. – Összetételük? – Vegyes társaság. Orvosok, mikrobiológusok, vegyészek, műszakiak. Katonák és civilek. Nem sokat tudok róluk, uram.

34

Errefelé nagyon nem szeretik, ha valaki mindenbe beleüti az orrát. – Hol vannak ők most, hogy az E blokkot lezárták? – Az étkezdében, uram. Néhányan haza akartak menni, amikor megtudták, hogy lezárták az épületet, de Weybridge ezredes nem engedte őket. – Ez jó döntés volt. Hálás lennék, hadnagy, ha mellénk adna két kísérőt. Egyet nekem, a másikat pedig Martin felügyelőnek. A felügyelő egyenként ki fogja hallgatni az E blokk dolgozóit. Kérem, tegye lehetővé számára. Ha akadályokba ütközne, mondja azt, hogy Cliveden vezérőrnagy utasítására cselekszik. De előtte még kérem, vigyen el bennünket arra a helyre, ahol átvágták a kerítést. Nem kell ott maradnia velünk. És ha visszajött, szóljon mindazoknak, akik az incidens idején szolgálatban voltak, hogy húsz perc múlva legyenek itt. Öt perccel később már kint álltunk a megcsúfított kerítésnél. Az őrök hallótávolságon kívülre húzódtak, Wilkinson pedig visszatért a központi épületbe. A külső kerítést vastag betonoszlopok közé kifeszített szögesdrót alkotta. A drótok egymástól durván hat hüvelyk távolságra helyezkedtek el, összesen mintegy harminc sorban. Alulról a negyedik és az ötödik drót volt elvágva. Alig lehetett észrevenni, hogy valami nincs rendjén: miután távozott, a behatoló gondosan egymáshoz kötözte az elvágott részeket egy-egy darab szürke zsineggel. A támadást megelőzően három napig nem esett, így a lábnyomokat hiába kerestük. A föld ugyan nedves volt, de ez már a harmat műve. Bárki is vágta el a kerítést, eltűnt, mire a hajnali pára lecsapódott.

35

– Magának jobb szeme van, mint nekem – mondta Hardanger a társának. – Nézze meg, reszelték vagy csípték. – Lecsípték – állapította meg Martin. – Nyilván drótvágóval vagy valamilyen fogóval. Látja a vágás szögét? Hardanger lehajolt, és megkukucskálta a drótot. – Igen. Ha innen nézem... balról megy jobbra – mormogta. – Egy balkezes így tudja a legnagyobb erőt kifejteni. – Egy balkezes – bólogattam gúnyosan. – Lehet. Vagy egy jobbkezes, aki így akar megtéveszteni minket. Ez már igen! Hardanger megvetően végigmért, aztán átsétált a belső kerítéshez. A két kerítés közt a talaj szűz volt, mintha még sose illette volna emberi láb. Ezen az oldalon három drót volt átvágva, de ennél többet nemigen lehetett megállapítani. Csak az volt biztos, hogy bárki is művelte ezt, nem tartott a két kerítés közt rohangáló kutyáktól. A belső kerítés alatt húzódó huzalok érintetlenek voltak. A behatoló vagy nagyon szerencsés volt – hogy nem botlott beléjük –, vagy tudta, hová kell lépnie. Erős volt a gyanúm, hogy inkább ez utóbbi igaz. Az, ahogyan a harmadik kerítéssel elbánt, igazolta feltevésemet. A „hétköznapi" elektromos kerítésekkel ellentétben ennek nem csupán a tetején szaladgált áram, hanem minden egyes drótjában. Továbbá, ha valaki elvágta volna valamelyik drótot vagy földelte volna azt – akár egy dróttal, akár azzal, hogy megérinti –, az őrszobán megszólalt volna a riasztó. A drótvágós ismeretlen számára azonban ez sem jelenthetett akadályt. A két oszlop közt kígyózó kábelpár napnál is világosabban bizonyította ezt. Az éjszakai látogató egyszerűen áthidalta az oszlopok közötti távot a két alsó drót esetében. Miután ezzel egy lehetséges útvonalat biztosított az

36

elektromos áram számára, nem volt más dolga, mint itt is átvágni a vezetéket. Ezután félrehajtotta őket, és átbújt alattuk. – Nagyon ügyes – jegyezte meg Hardanger. – Felvetődik az emberben: nem segítette-e valaki bentről? – Vagy kintről – vágtam rá. – Nem kell hozzá más, csak egy erős látcső. Ne feledje, a körgyűrű nyitva áll a forgalom számára. Nem olyan nagy ügy elüldögélni egy autóban, és feltérképezni a terepet, megnézni, milyen típusú elektromos kerítést használnak. Sőt merem állítani, hogy akár még a napfényben megcsillanó huzalokat is láthatta. – Nos – dünnyögte Hardanger –, ideje visszamennünk. Kérdezzük ki az embereket, hátha tőlük megtudunk valamit. Ez a kerítés nem túl beszédes. Mire visszaértünk, mindenki ott volt, akit Hardanger látni akart. Az előtérben üldögéltek, és a körmüket rágták – ki szó szerint, ki képletesen. A legtöbbjükön már kezdtek meglátszani a kialvatlanság jelei, és mindannyian rémültek voltak. Hardangert ismerve tudtam, nem kell több öt percnél, és mindannyian szellemi teljesítőképességük javát fogják nyújtani, így is történt. A főfelügyelő méltóságteljesen helyet foglalt a számára odaállított asztal mögött, és bozontos szemöldöke alól szúrósan végigmérte a jelenlévőket. Legalább annyira jó színész volt, mint Martin felügyelő. – Jól van – mondta váratlanul. – A dzsip legénysége. Azok, akiknek tegnap este fogócskázni támadt kedvük. Lássuk őket! Három férfi – egy tizedes és két közlegény – lépett előre. Hardanger jeges tekintete először a tizedest vette célba. – A neve? – Muirfield, uram. – Maga volt az őrjárat parancsnoka a kérdéses időpontban?

37

– Igen, uram. – Mesélje el, mi történt. – Igenis, uram. Miután tettünk egy teljes kört a létesítmény körül, megálltunk a portánál jelenteni, hogy nem történt említésre méltó esemény. Ezután újabb körútra indultunk. Negyed tizenkettő volt, plusz-mínusz egy-két perc. Mintegy kétszázötven yardra jártunk a portától, amikor egy lány szaladt az autónk elé. Feldúlt volt, a haja zilált, sikoltozott és sírt. Én vezettem. Megállítottam a dzsipet, és kiugrottam belőle. Az embereim követtek. Rájuk kellett volna parancsolnom, hogy maradjanak a helyükön, tudom... – Most ne azzal foglalkozzon, hogy mit kellett volna tennie. Halljuk, mi történt. – Odaértünk hozzá, és láttuk, hogy az arca csupa sár, és a kabátja elszakadt. Megkérdeztem... – Ismerős volt a hölgy? – Nem, uram. – Felismerné, ha látná? A tizedes habozott. – Kétlem, uram. Csupa sár volt az arca. – Beszélt magához? – Igen, uram. Azt mondta... – A hangja sem volt ismerős? Egyiküknek sem? A három férfi kórusban megrázta a fejét. – Értem – mondta komoran Hardanger. – A hölgy tehát előadta maguknak a bajbajutott kislány történetét. Gondolom, a megfelelő pillanatban valaki zajt csapott és menekülni kezdett. Maguk utánaeredtek. Látták egyáltalán? – Csak egy pillanatra, uram. Elmosódott foltként. Bárki lehetett.

38

– Autóval menekült el a helyszínről, ha jól értettem. Gondolom, ez is csak egy elmosódott folt volt. – Valóban, uram. De nem személyautó volt, hanem teherautó. Egy Bedford. – Egy Bedford... – Hardanger acélkék szeme összeszűkült. – Honnan tudja, hogy milyen típus volt? Hiszen sötét volt, nem? – Bedford volt – állította Muirfield. – Egy mérföldről megismerem a hangját. Szabadidőmben autókat szerelek. – Egy pillanat türelmüket kérem. – Hardanger felkelt, és a tárgyalóterem felé indult. Nem kellett hozzá sok ész, hogy rájöjjek, telefonálni akar. Menetben rám nézett, és a három katona felé intett a fejével. – Ki felelt a kutyákért az elmúlt éjszaka az egyes szektorban? – kérdeztem barátságos hangon. A két szögesdrót kerítés közti terület négy részre volt osztva, a behatolás az egyes szektorban történt. – Maga, Ferguson? – Én – felelte a kérdezett. Sötét bőrű, tömzsi, huszonéves fiatalember volt. Született katona: kemény, agresszív és nem túl okos. Hangjából leplezetlen ellenszenv áradt. – Hol tartózkodott tegnap este negyed tizenkettőkor? – Az egyesben. Rollóval, a farkaskutyámmal. – Látta az incidenst, amit az imént Muirfield tizedes leírt? – Hogyne láttam volna! – Hazudik, Ferguson. Még egy ilyen, és mehet vissza az ezredéhez. – Nem hazudok – torzult el az arca a haragtól. – És nem beszélhet így velem, Mister Cavell. Maga többé semmit sem tehet velem. Magát már kirúgták innen! A Wilkinson hadnagy által mellém adott hadsegédhez fordultam:

39

– Kérem, azonnal hívja ide Weybridge ezredest. A hadsegéd indulni akart, de egy jól megtermett őrmester felállt, és megállította. – Semmi szükség rá, uram. Ferguson őrült. Előbb-utóbb úgyis lebukott volna. Az őrházban volt, és cigarettázott, illetve kakaót iszogatott a kommunikációs pultnál szolgáló kollégával. Én voltam az ügyeletes. Még soha nem láttam ott, de tudtam róla, hogy időnként ezt szokta tenni. Nem aggódtunk, mert Ferguson mindig kint hagyta Rollót a terepen. Az a kutya egy fenevad, uram. Biztonságban voltunk. – Nem voltak, de azért köszönöm. Mióta csinálta ezt, Ferguson? – Ez volt az első alkalom – hazudta Ferguson. – Maga még a közlegényi rangra sem méltó, Ferguson! – mondtam indulatosan. – Használja azt a csepp eszét, ember! Gondolja, hogy az a valaki, aki ott állt a kerítés mellett, készen rá, hogy elvágja a drótot, véletlenül érkezett éppen akkor, amikor maga kedélyesen kakaót szürcsölgetett? Ha még nem jött volna rá, akkor elárulom magának én: nem. Tudták, hogy miután Mr. Clandon befejezi a porta tizenegy órás ellenőrzését, maga lelkesen kakaózni szokott, így van? Ferguson makacsul a padlóra szegezte a tekintetét, és nem szólt. -Az isten szerelmére, Fergie! – vesztette el a türelmét az őrmester. – Gondolkodj! Mindenki tudja, hogy ez történt. Lásd be végre te is. Ferguson, anélkül hogy felnézett volna, legyőzötten bólintott. – Ez már valami. Milyen állapotban volt a kutyája, amikor visszatért hozzá?

40

– Kitépte volna bárkinek a torkát, habozás nélkül – felelte készségesen Ferguson. Úgy tűnt, a dackorszak elmúlt. – Kivéve az enyémet, természetesen. – Az elmúlt éjjel egyetlen torkot sem tépett ki – emlékeztettem. -Vajon miért? – Gondolom, nem volt kinek – vont vállat Ferguson. – Hogy érti azt, hogy nem volt kinek? Megvizsgálta ma reggel a kutyát, mielőtt leadta volna az őrséget? – Megvizsgálni? Minek? Amikor ma reggel láttuk, hogy átvágták a kerítést, biztosak voltunk benne, hogy Rollo láttán a tettes elmenekült. Azt tenné minden épeszű ember a helyében. Ha... – Hozza ide a kutyát – vágtam a szavába. – És az ég szerelmére, ne felejtsen el szájkosarat tenni rá. – Ferguson elment, Hardanger pedig nem sokkal később visszatért. Míg a kutyát vártuk, részletesen elmondtam neki mindazt, amit a távollétében kiderítettem. – Mire számít? – kérdezte tőlem Hardanger. – Nem hiszem, hogy találni fog bármit is. A kloroformos zsebkendő nem hagy nyomot. Ugyanez a helyzet a modern kábító lövedékekkel. Olyan apró szúrást ejtenek, hogy lehetetlen megkülönböztetni a bolhacsípéstől. – Ha igaz, amit a kutyakollégáról hallottam, én nem tartanék kloroformos zsebkendőt az orra elé a korona összes ékkövéért sem. Ami pedig a kábító lövedéket illeti, nem könnyű feladat a sötétben eltalálni egy folyamatosan mozgó, fürge, intelligens állatot. A múlt éjszakai látogató pedig nem épített véletlenekre, ez tény. Biztosra ment. Pár perccel később Ferguson visszatért. Nem túlzott, amikor veszélyes fenevadnak írta le az állatot. Rollo morgott és

41

vicsorgott mindenkire, aki csak a közelében volt, gazdája alig bírta féken tartani. – Mindig ilyen ez a kutya? – kérdeztem. – Általában nem. – Ferguson szemmel láthatóan zavarbajött. –Általában jól viselkedik, míg el nem engedem a pórázról. Ma azonban különösen agresszív. Délelőtt még engem is megugatott. Nem volt nehéz kideríteni Rollo rendhagyó viselkedésének az okát. A kutya súlyos fejfájástól szenvedett. Homlokán, a két szeme közt, fel volt dagadva a bőr – négy embernek kellett lefognia, hogy meg tudjam vizsgálni –, a torkán pedig, a bunda tövében, véres csíkok vöröslőttek. – Azt javasolom, adjon néhány szabadnapot a kutyájának – mondtam Fergusonnak. – És fertőtlenítse le a sebet a nyakán. Sok szerencsét hozzá. Elviheti. – Nem kloroform, és nem kábító lövedék – mondta elismerően Hardanger, amikor kettesben maradtunk. Azokat a sebeket szögesdrót okozta, ha jól sejtem. – Zseniálisan gonosz, nem? A támadó körbepárnázza a karját, és felkínálja két szögesdrót közt a kutyának. Rollo nem ugat, mert arra van kiképezve, hogy csendben támadjon. A kutya megragadja a karját, a támadó pedig rányomja a nyakát a szögesdrótra, ezzel csapdába ejtve az állatot. Rollo nem tud szabadulni anélkül, hogy ne tépné ki a saját torkát. A támadó, vagy egy esetleges segítőtárs ezután leüti egy kemény tárggyal. Egyszerű, jól bevált és nagyon hatásos módszer. Egy biztos: értelmes fickóval van dolgunk. Rollónál mindenképpen értelmesebb -jegyezte meg hűvösen Hardanger.

42

3. ======= FEJEZET

A VEZETÉS, valamint Hardanger két újonnan érkezett kollégájának a kíséretében átmentünk az E blokkhoz. Wilkinson elővette a súlyos tölgyajtó kulcsát. – Senki nem járt idebent, amióta lezárták? – kérdezte Hardanger. – Efelől kezeskedhetem, uram. Egész idő alatt szigorúan őriztettem. – Cavell azt kérte, hogy kapcsolják be a szellőzőrendszert. Hogyan lehetséges ez, ha nem mentek be az épületbe? – A tetőn található kapcsolók segítségével. Az elektromos kapcsolószekrényeket, a biztosítékokat és az elosztókat az épületek tetejére telepítették, hogy a karbantartó személyzetnek ne kelljen bemennie az épületbe, ha történik valami. – Maguk aztán semmit nem bíztak a véletlenre mondta elismerően Hardanger. – Nyissa ki, kérem. Beözönlöttünk az előtérbe, majd lekanyarodtunk a bal kéz felől nyíló folyosóra. Az egyes számú labor a folyosó végén volt, mintegy kétszáz yardnyira a bejárattól. Jó

43

adagot kellett kutyagolni, de biztonsági okokból másfelől nem lehetett megközelíteni. Legalább fél tucat ajtón kellett átmennünk. Egyeseket fotocella nyitott, másokat hosszú kilincs, amit könyökkel is le lehetett nyomni. Mindkét megoldás a fertőzés lehetőségét igyekezett a nullára csökkenteni. Aztán odaértünk az egyes laborhoz – és Clandonhoz. Még mindig ott feküdt a labor masszív páncélajtaja előtt, de már nem az a Neil volt, akit én ismertem. Az én barátom egy behemót, beszédes, víg kedélyű ír volt, ez pedig egy hihetetlenül apró, védtelen, fájdalmasan mozdulatlan valaki. Nem, többé már nem Neil volt az. Fájdalmas volt látni a tágra nyílt, kiugrani készülő szempárt, a torz vicsorgásba fagyott ajkakat, a görcsbe rándult testet: mind arról árulkodtak, hogy olyan gyötrelmek közepette halt meg, amit az ember még a legrosszabb ellenségének se kíván. Mindenki engem figyelt, várták, mit fogok tenni. Odamentem a testhez, lehajoltam, és szimatolni kezdtem. Önkéntelenül elfintorodtam, és ettől borzasztóan elszégyelltem magam, bár ugyanúgy nem voltam vétkes az ügyben, mint Neil. Weybridge-re néztem, mire ő is odajött. A holttest fölé hajolt egy pillanatra, majd felegyenesedett, és kijelentette. – Igaza volt, Wilkinson. Ciánmérgezés. Egy pár pamutkesztyűt húztam elő a zsebemből. Hardanger egyik asszisztense fényképezni akart, de félretoltam a kameráját. – Nincs fotó. Neil Clandont nem fogják tankönyvek oldalain mutogatni. De ha már annyira tenni szeretne valamit, miért nem rögzíti inkább az ujjlenyomatokat a páncélajtón? Biztosan tele

44

van velük, bár kétlem, hogy lesz köztük olyan, ami ne lenne odavaló. A férfi Hardangerre nézett, aki némi habozás után vállat vont, majd bólintott. Nekiláttam átkutatni Neil zsebeit. Amit a jobb zsebében találtam – levéltárca, cigarettásdoboz és néhány levél gyufa –, nem volt érdekes. Az viszont, ami a bal zsebéből került elő, annál inkább. Apró zsírpapírok, egy egész marékkal. Olyan, amibe a karamellát szokták csomagolni. – Ez ölte meg – mondtam az ezredesnek. – Ciánnal mérgezett vajkaramella. Látja azt a darabkát ott, a feje mellett? – Egy papírdarabbal felemeltem a karamellát. – Van a kutatói közt valaki, aki elemezni tudná? – Természetesen. – Akkor ő igazolni fogja, hogy az édesség, és bizonyára a csomagolóanyag egy része is, ciánnal van fertőzve. Remélem, az illetőnek nem szokása megnyalni az ujját, miután ragacsos anyaggal dolgozott. Bárki is adta ezt Clandonnak, tudta, hogy nem tud ellenállni a vajkaramellának. De ennél tovább megyek. Nemcsak ismerte Clandont, hanem Clandon is ismerte őt. Olyannyira, hogy egyáltalán nem lepődött meg, amikor itt találta az illetőt, sőt még édességet is elfogadott tőle. Abban is biztos vagyok, hogy a tettes az E blokknak ebben a részében dolgozik. Ha nem így lenne, akkor Clandon gyanúsnak találta volna a ténykedését, és aligha hagyta volna megvesztegetni magát néhány szem édességgel. Ez jelentősen leszűkíti a gyanúsítottak körét. A gyilkos itt követte el az első hibát, mégpedig jókora hibát. – Lehet – recsegte Hardanger. – De az is lehet, hogy maga az, aki túlságosan leegyszerűsíti a dolgot. Honnan tudja, hogy Clandont itt ölték meg? Éppen maga mondta, hogy okos

45

emberrel van dolgunk. Egy olyan tettessel, aki például nem átallta volna máshol megölni Clandont, hogy aztán idecipelje, és ezzel tévútra tereljen minket. És az is meglehetősen érdekes feltevés, hogy ciános karamellát készített elő Clandonnak arra az esetre, ha az rajtakapná. – Ez utóbbira nem tudok mit mondani – feleltem. Magam sem értem, hogyan fogadhatott el Clandon édességet valakitől, akit gyanús körülmények közt lepett meg. Az azonban biztos, hogy itt halt meg. – Kérdőn Weybridge-re néztem. – Mennyi idő kell a ciánnak, hogy kifejtse hatását? – Gyakorlatilag azonnal hat. – Látják azokat a ragacsos csíkokat a csempén? A falnak támaszkodott, amikor rosszul lett, aztán lassan lecsúszott. Valaki tehát édességgel kínálta Clandont. Éppen ezért szeretném, ha a zsebében talált holmikról is gondosan levennék az ujjlenyomatmintákat. Kicsi az esélye, de lehet, hogy cigarettával kínálta a gyilkost. Vagy az illető átkutatta a zsebeit, miután Clandon meghalt. Valószínűtlen, de majd meglátjuk. Abban viszont biztos vagyok, hogy az ajtó sok mindent el fog árulni nekünk. Nem lennék meglepve, ha nem találnánk rajta idegen ujjnyomokat. Éppen ezért érdekelne, hogy az időzár körül letörölték-e a nyomokat vagy sem. – Valószínűleg igen – bólintott Hardanger. – Amennyiben helytálló a feltételezése, hogy bennfentes van a dologban. Az illető nem hagyhatta ki ezt a lehetőséget, hogy idegenkezűségre terelje a gyanút. Ebben a pillanatban egy katona jött odahozzam, egyik kezében jókora, üvegszálból készült bőrönddel, a másikban egy letakart ketreccel. Letette őket, tisztelgett, aztán lelépett:

46

– Ha bemegyek a laborba – mondtam Cliveden kérdő tekintete láttán –, akkor egyedül fogok menni. A bőrönd egy légmentesen záró védőruhát és egy légzőkészüléket tartalmaz. Ezt fogom viselni. Bezárom magam mögött a páncélajtót, kinyitom a belső ajtót, és beviszem ezt a hörcsögöt a laborba. Ha tíz perc elteltével még mindig életben lesz, akkor tiszta a levegő. – Egy hörcsög? – Hardanger odalépett a ketrechez, és leemelte a kendőt. – Szegény pára. Honnan szerzett ilyen expressz egy hörcsögöt? – Nincs még egy hely Nagy-Britanniában, ahol annyi hörcsög élne, mint itt, a Mordon közelében. A tengerimalacokról, nyulakról, majmokról, egerekről, papagájokról és egyéb szárnyasokról nem is beszélve. Itt tenyésztik őket az alfringhami farmon, ahol dr. Baxter is lakik. Szegény párák, jól mondta. Nem sokáig hagyják őket élni, és azt a rövid időt is szánalmas körülmények közt töltik. Az RSPCA* és az Élveboncolást Ellenzők Nemzeti Társasága a lelkét is eladná, hogy bejuthasson ide. A hivatali titkokat védő törvény azonban gondoskodik róla, hogy ne tehessék. A Mordon a legrosszabb rémálmuk, és nem hiába. Tud róla, hogy egyedül az elmúlt évben mintegy százezer állat múlt ki itt? És a legtöbbjük gyötrelmes kínok közepette. Kedves kis kutatóközösség jött itt össze. Mindenkinek megvan a joga a szabad véleménynyilvánításhoz – mondta fagyosan Cliveden vezérőrnagy. De ne gondolja, hogy hidegvérrel tesszük, amit teszünk – mondta fanyar mosollyal. – Egyébként a megfelelő helyen hangoztatja a véleményét, Cavell, de sajnos nem a

47

megfelelő időben. Motyogtam valamit, aztán kinyitottam a bőröndöt. * Royal Society for the Prevention of Cruelty to Animals – az állatok elleni kegyetlenkedés megelőzéséért küzdő brit királyi társaság. (A ford.) Már a kezemben volt a védőruha, amikor éreztem, hogy valaki megszorítja a karomat. Dr. Gregori volt. Riadt szemmel nézett rám vastag szemüvege mögül, barna arca verejtéktől csillogott. – Ne menjen be, Mr. Cavell – suttogta kétségbeesett hangon. – Könyörgöm, ne menjen be. Nem szóltam semmit, de nem is mozdultam. Kedveltem Gregorit, ahogy mindenki más is, kivétel nélkül. Csakhogy Gregorit nem azért szerződtették a Mordonhoz, mert kellemes ember volt. Azért dolgozott itt, mert a világ egyik legjobb mikrobiológusaként tartották számon. A Mordon egyik legnagyobb fogása volt, akit az olasz kormány csak hosszas belső csatározás után engedett át a brit kormánynak, meghatározatlan időre. Egy szó, mint száz, ha egy ilyen kaliberű pasas, mint Gregori, aggódott, akkor talán ideje lett volna nekem is elkezdenem aggódni. – Miért ne menjen be? – akarta tudni Hardanger. Feltételezem, alapos oka volt ezt kérni, dr. Gregori. – így igaz, főfelügyelő – szólalt meg Cliveden. Az arca, ha lehet, még komorabb volt, mint a hangja. – Senki nem ismeri annyira az egyes labort, mint dr. Gregori. Nemrég beszélgettünk, és a doktor bevallotta, hogy borzalmasan fél. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy azok után, amit elmondott nekem, nem fogott el engem is a rémület. Ha lehetne, dr.

48

Gregori betonszarkofágot öntene az egyes labor köré, hogy soha semmi ki ne juthasson onnan. És a legkevesebb, hogy egy hónapig zárva tartaná ezt a páncélajtót. Hardanger pléhpofával végighallgatta, aztán Gregorira nézett, majd két asszisztenséhez fordult. – Kérem, menjenek hallótávolságon kívülre. A saját érdekükben. Maga is, hadnagy. – Megvárta, hogy ez megtörténjen, aztán a doktorra szegezte a tekintetét. Szóval nem akarja, hogy kinyissuk azt az ajtót, dr. Gregori. Tudja, hogy ezzel az első helyre verekedte fel magát a gyanúsítottak listáján? – Tisztában vagyok vele. – Az olasz Clandon holttestére nézett, aztán gyorsan elkapta a tekintetét. – Én nem vagyok se rendőr, se katona. Ha lenne olyan szíves... – Hogyne. – Hardanger a legközelebbi ajtóra mutatott. – Mi van ott? – Csak egy raktár. Szörnyen restellem, hogy ilyen finnyás vagyok, de... -Jöjjön. – Hardanger előreindult. Megfeledkezve a szabályzatról, Gregori rágyújtott egy cigarettára, és idegesen pöfékelni kezdett. – Nem akarom feleslegesen vesztegetni az idejüket, ezért igyekezem rövidre fogni a mondandómat. De meg kell győznöm magukat. – Rövid szünetet tartott, aztán folytatta: -Az atomkorszak napjait éljük. Ki így, ki úgy, de a legtöbben mégis rettegésben, mert meg vannak győződve róla, hogy az őrült fegyverkezési hajsza előbb utóbb világméretű tragédiához fog vezetni. Csak egy gombnyomás, és egész országok, egész kontinensek válhatnak terméketlen sivataggá. – Szívott egy mély slukkot, elnyomta a cigarettát, aztán rögtön rá is gyújtott

49

egy másikra. – Én nem félek egy ilyen nukleáris Armageddontól, és nyugodtan alszom éjszaka, mert tudom, hogy egy ilyen háborúra soha nem fog sor kerülni. Az oroszok és az amerikaiak fegyvercsörtetését hallgatva csak mosolyogni tudok. Hogy miért? Mert tisztában vagyok vele, hogy amikor a megatonnákat hordozó rakétáikról beszélnek, egyáltalán nem a rakétáikra gondolnak. Nem, uraim. Az amerikaiak és az oroszok ilyenkor a Mordonra gondolnak. Arra, ami ezen intézmény falai között folyik. Megpaskolta a raktár falát. – Arra, ami ennek a falnak a túloldalán található. A szuperfegyverre. A tartós világbéke egyetlen garanciájára. Tudom, a „szuperfegyver" szót olyan előszeretettel használják, hogy lassan már jelentését veszti. Ezúttal azonban találó az elnevezés. Feltéve, hogy egy olyan fegyvert értünk alatta, amellyel az egész emberiséget el lehet pusztítani. Önelégülten elmosolyodott. – Melodrámainak hangzik? Talán. Fogjuk a latin véremre. De figyeljenek jól, uraim, és próbálják felfogni a jelentőségét annak, amit mondok. A vezérőrnagy úr és az ezredes úr természetesen már tudják, de önök még nem: több mint negyvenféle pestistörzset fejlesztettünk ki itt, a Mordonban. Kettőre szorítkozom. Az egyik a botulinustoxin leszármazottja, ezt még a második világháború idején hozták létre. Érdekességként megjegyzem, hogy közvetlenül a D-nap előtt mintegy negyedmillió brit katonát oltottak be ellene, és mind a mai napig egyikük se tudja, hogy mi ellen kapta a védelmet. Ezt a toxint olyan döbbenetes tulajdonságokkal rendelkező fegyverré tökéletesítettük, hogy hozzá mérten még a leghatalmasabb hidrogénbomba is gyerekjáték. Hat uncia*

50

ebből a toxinból, egyenletesen szétszórva, elegendő lenne ahhoz, hogy minden férfi, nő és gyermek, aki csak él ezen a bolygón, menthetetlenül elpusztuljon. * Egy uncia kb. 30 gramm. (A ford.) És ez nem csak ijesztgetés. Ez tény. – A hangja nyomasztóan zorddá vált. – Egyetlen grammot kellene kiszórni belőle egy repülőből London felett, és estére hétmillió halottat gyászolna az ország. Ugyanez történne, ha egyetlen gyűszűnyit a főváros ivóvíztisztítóiba öntenénk. Ha nem lenne istenkísértés az „eszményi" szót használnom, akkor azt mondanám, hogy megtaláltuk az eszményi fegyvert. A botulinustoxin tizenkét órával a levegőbe kerülése után oxidálódik és ártalmatlanná válik. Tizenkét órával azután, hogy A ország B országra zúdított belőle néhány grammot, átküldheti a katonáit anélkül, hogy fertőzéstől vagy védekező katonáktól kellene tartania. Mert a honvédő hadsereg minden egyes katonája halott lenne, akárcsak B ország összes polgára. Mindenki halott lenne. Mindenki. Gregori újabb cigaretta után matatott a zsebében. A keze remegett, de a doktor meg se kísérelte leplezni ezt. Talán nem is volt tudatában. – De ön a „szuperfegyver" kifejezést használta – szólaltam meg. – Ez azt sugallja, hogy egyedül mi rendelkezünk vele. Vagy az amerikaiak és az oroszok is... – Igen. Nekik is van. Tudjuk, hol találhatóak az oroszok kutatólaboratóriumai az Uralban, és azt is tudjuk, hogy a kanadaiak hol tenyésztik. Eddig a kanadaiak vezettek ezen a

51

területen, de nyílt titok, hogy az amerikaiak négyezer kutatót állítottak rá a kutatására Fort Detrickben. Még gyilkosabb törzseket készülnek létrehozni, és tudjuk, hogy a kapkodás következtében néhány kutatójuk meghalt, nyolcszázán pedig megfertőződtek. Mindezek dacára erőfeszítéseiket egyelőre nem koronázta siker. Nagy-Britanniának sikerült, ezért van a világ szeme most a Mordonon. – Lehetséges ez? – kérdezte fakó hangon Hardanger. – Egy méreg, ami még annál az átkozott botulinusnál is veszélyesebb? Egyáltalán, mi értelme? – A botulinusnak is megvannak a hátrányai – felelte Gregori. – Legalábbis hadászati szempontból. Ugyanis nem fertőző. Továbbá valószínűsíthető, hogy néhány országban kifejlesztettek már ellene valamiféle vakcinát. A legújabb vírusunknak azonban nincs ellenszere, és futótűzként terjed. Ez a vírus a gyermekbénulást okozó poliovírus leszármazottja. Különböző manipulációkkal, melyeket most nem részletezek, sikerült elődjénél milliószorta veszélyesebbé tenni. További fontos tulajdonsága, hogy a botulinusszal ellentétben elpusztíthatatlan. Szélsőséges hőmérsékleti viszonyok között is életben marad, és sem az oxidáció, sem a legerősebb mérgek nem tudják elpusztítani. Az élettartama elméletileg végtelen, bár jelenlegi tudásunk szerint, és remélem, hogy ez így van, egyetlen vírus sem képes egy hónapnál hosszabb ideig életben maradni a fejlődése számára kedvezőtlen környezetben. Roppant fertőző, és ami a legfélelmetesebb, mindeddig képtelenek voltunk oltóanyagot kifejleszteni ellene. – Ajkai torz vigyorra húzódtak. – A neve Apokalipszis. Rendhagyó név, nem követi a víruselnevezés

52

hagyományait, de azt hiszem, ennél kifejezőbbet nem is találhattunk volna. – Nincs ellene oltóanyag? – kérdezte döbbenten Hardanger. – Egyáltalán? – Feladtuk a reményt, hogy valaha is találunk rá. Néhány nappal ezelőtt dr. Baxter azt hitte, hogy megtalálta, de aztán kiderült, hogy tévúton járt. Nincs rá esély, a leghalványabb sem. Most azon vagyunk, hogy legalább az élettartamát lerövidítsük. Ha sikerül érzékennyé tenni az oxidációra, akkor megtaláltuk a tökéletes fegyvert. Ha az a nap eljön, akkor minden egyes atomhatalom nekiláthat leszerelni a nukleáris fegyvereit. Mert egy atomtámadás után, bármilyen borzalmas legyen is, mindig lesznek túlélők. Az amerikaiak kiszámolták, hogy ha az oroszok az összes atomfegyverüket az országukra zúdítanák, „mindössze" hetvenmillióan halnának meg, és további néhány millió ember kapna végzetes sugárfertőzést. A lakosság fele azonban megmaradna, és a nemzet egy-két generáció elteltével talpra állhatna. Ha a támadást az Apokalipszissel hajtanák végre, ugyanez a nemzet soha többé nem tápászkodna fel, mert nem lennének túlélők. Nem ez volt ebben a percben a legfontosabb, de észrevettem, hogy Hardanger szorgalmasan az ajkait nedvesíti. Valakinek látnia kellene ezt, gondoltam. Hardanger begyulladva! A rendíthetetlen buldog, akit eddig még egyetlen bűnözőnek sem sikerült megfélemlítenie, most íme, megszeppent. Nem jött, hogy elhiggyem. – És addig? – kérdezte szokatlanul csendesen Hardanger. – Míg el nem érik ezt, addig mi lesz? – Addig? – Gregori lesütötte a szemét. – Ha történne valami? Hadd érzékeltessem egy példával. Az Apokalipszis végső

53

formájában egy rendkívül finom por. Fogok egy teáskanálnyit ebből a porból, kimegyek vele az udvarra, és széthintem a földön. Hogy mi történik? Egy óra múlva mindenki halott lesz a Mordon területén. Hajnalra egész Wiltshire lakossága elpusztul. Egy hét, legfeljebb tíz nap elteltével egyetlen élő ember sem lesz a királyság területén. A pestis, a „fekete halál" semmi volt ehhez képest. A fertőzés még javában tombol a szigeteken, amikor hajók, repülők, madarak vagy egyszerűen a tengervíz közvetítésével az Apokalipszis átkerül a kontinensre is. Eddig még elképzelni sem tudtunk olyan helyzetet, amikor a terjedése megáll. Két hónapot se adnék az emberiségnek... Gondoljon csak bele, főfelügyelő. Már ha egyáltalán fel tudja fogni azt, ami felülmúl minden emberi képzeletet. A Svédország északi csücskében trappoló lapp, a Jangce völgyében rizsföldet művelő kínai, az ausztrál pusztában marhát tenyésztő farmer, az Ötödik sugárúton pénzét szóró jenki, a dél-amerikai esőerdők indiánjai... mind halottak lennének, mert kiöntöttem egy teáskanálnyi port. Semmi, ismétlem, semmi nem állíthatja meg az Apokalipszist. Ekkor már én is nagyon hiányoltam egy cigaretta társaságát, és némi habozás után rá is gyújtottam. Soha nem akartam űrhajót venni magamnak, de most egyszerre intenzíven foglalkoztatni kezdett a gondolat. – Ugye most már értik, mitől tartok? – kérdezte Gregori. – Attól, ami a páncélajtó mögött vár reánk. Sajnos túlságosan is nyilvánvaló. Bárki tört is be ide, nagy elszántság kellett hozzá, és az elszánt emberek sok mindenre képesek. Ha valakit érdekelt valami az egyes laborban, akkor az csakis a vírusok tárolására használt faliszekrény lehetett.

54

– Faliszekrény? – vonta fel kusza szemöldökét Hardanger. – Azt akarja mondani, hogy nem szokták elzárni az átkozott vírusaikat? – El vannak zárva – tiltakozott Gregori. – A laboratórium falai bunkervastagságú betonból készültek, és acéllapokkal vannak megerősítve. Ablakok természetesen nincsenek. Bejutni csak a páncélajtón át lehet. Az egész labor egyetlen hatalmas széf. – Értem – morogta Hardanger. – Kérem, folytassa. – Ez minden. – Gregori vállat vont. – Egy elszánt ember, akinek gyorsan kellett cselekednie. A szekrény kulcsa, az egyetlen példány, itt van a kezemben. Érti? Be kellett törnie az üveget vagy ki kellett feszítenie az ajtót! Aztán kapkodva, izgatottan leemelt valamit. Csak a jó ég tudja, mit vert le közben és mit nem. Három olyan konténer van a szekrényben, ami Apokalipszist tartalmaz. Ha csak az egyik is megrepedt... Tudom, kicsi az esélye, de én akkor is azt mondom, hogy jobb lesz zárva tartani a páncélajtót. Mert ha történt valami, elég egyetlen köbcentiméter fertőzött levegőnek megszöknie, és... – Elhallgatott, és reményvesztetten széttárta a kezét. – Vagy akad itt valaki, aki úgy érzi, joga van kockára tenni az emberiség puszta létét? – Cliveden vezérőrnagy? – kérdezte Hardanger. – Attól tartok, igaza van. Szigeteljük le. – Weybridge ezredes? – Nem tudom, nem tudom. – Az ezredes levette a sapkáját, és idegesen beletúrt a hajába. – Vagy mégis. Zárják le azt az átkozott labort. – Nos, önök tudják. Én ehhez nem értek. – Hardanger összecsücsörítette a száját, aztán tűnődve rám sandított. – De

55

azért érdekes lenne hallani Cavell véleményét az egyhangú szakértői véleménnyel szemben. – Cavell véleménye az, hogy egy rakás vénasszonnyal átkozott meg a sors – feleltem. – Úgy tűnik, annyira megbénította magukat az Apokalipszistől való félelem, hogy képtelenek tovább látni az orruknál. Koncentráljunk a lényegre, vagyis a betörés lehetséges céljaira. Dr. Gregori arra alapozza a feltevéseit, hogy a tettes elemelt valamit, és eközben kis valószínűséggel kiboríthatott vagy leverhetett valamit. De mi van akkor, ha nem mást, mint magát az Apokalipszist akarta megszerezni? Ez esetben az esély, hogy a vírus elpusztítja a Föld népességét, már nem is olyan kicsi. Az ég szerelmére, használják az eszüket! Képzeljék el, hogy egy ember szabadon rohangál, kezében egy Apokalipszist tartalmazó konténerrel! Ez az igazi veszély, nem az, hogy mit vert le a polcról és mit nem. Tehát be kell jutnunk a laborba, hogy kiderítsük, mi a helyzet, és hogy további nyomokat keressünk, melyeken elindulva aztán fülön csíphetjük a gyilkost. Most szépen felöltőm a védőruhát, és beviszem magammal a hörcsögöt. Ha életben marad, akkor minden rendben. Ha nem, én sem jövök ki. Eléggé fair? – Maga a legarrogánsabb ember, akivel valaha is dolgom volt, Cavell – morogta Cliveden. – Nem ártana, ha azért nem felejtené el, hogy ki itt a főnök. A Mordonnál, magánnyomozó úr, én hozom a döntéseket. – Csak hozta, vezérőrnagy. Mindaddig, míg a vészhelyzet fennáll, a Különleges Ügyosztály veszi át az irányító szerepét. De ne mondja, hogy ezzel nem volt tisztában. Hardanger ügyet sem vetett a hadakozásunkra.

56

– Azt mondta, hogy odabent speciális levegőszűrő berendezést működtetnek – kapaszkodott az utolsó szalmaszálba. – Az nem arra való, hogy megtisztítsa a levegőt a fertőző anyagoktól? – Bármely más vírus esetében igen. Az Apokalipszis azonban elpusztíthatatlan. A levegőszűrő egy zárt rendszer. Ugyanazt a levegőt táplálja vissza, átmosva, megtisztítva. Az Apokalipszist azonban nem lehet kimosni a levegőből. Hosszú csend lett, aztán azt mondtam dr. Gregorinak: – Ha az Apokalipszis vagy a botulinus elszabadult a laborban, mennyi ideig maradna életben a hörcsög? – Tizenöt másodperc múlva már érzékelni lehet a hatását. Harminc másodpercen belül megkezdődnek a görcsös rohamok, egy percen belül pedig kimúlik az állat vágta rá az olasz. – Az automatikus izomreflexek még működnének, de már nem lenne életben. Az Apokalipszis esetében. A botulinusszal valamivel tovább tartana. – Ne akarjon az utamba állni – néztem a vezérőrnagy szúrós szemébe. – Megnézem, mi történik a hörcsöggel. Ha jól van, várok még tíz percet, aztán kijövök. – Ha még életben lesz a hörcsög. – A vezérőrnagy ellenállása gyengült. Katonatiszt létére nem volt ostoba ember. Alaposan átgondolhatta az érveimet, és valószínűleg már csak a saját büszkesége akadályozta meg abban, hogy igazat adjon nekem. – De ki garantálja, hogy nem fog akkor is kijönni, ha a hörcsög elpusztult? - tett egy utolsó, erőtlen kísérletet. – Az elhatározás szép, de lesz-e elég akaratereje be is tartani? Maga is csak egy ember, Cavell. Ha elfogy az oxigén, és fuldokolni kezd, bármire képes lesz, csak hogy levegőhöz jusson.

57

– Ezen könnyen segíthetünk, vezérőrnagy. Jöjjön, mondok valamit. – Kivezettem a folyosóra, és megmutattam neki a legközelebbi zsilipajtót. – Ez légmentesen zár, és ablakai is vannak. Innen mindent láthatnak, de biztonságban lesznek. – A zakóm alá nyúltam, kivettem a Hanyattit és kibiztosítottam. – Fogja ezt. Ha védőruhában jönnék ki vagy ha nem lesz nálam egy élő hörcsög, látni fogja. Nem kell egyebet tennie, mint résnyire megnyitni az ajtót, és meghúzni a ravaszt. Tizenöt lábról, kilenc golyóval nem lesz nehéz dolga. Ha végzett velem, örökre lezárhatja a folyosó ajtaját, és betonszarkofágot emelhet az egész épület köré, vagy azt csinálhat vele, amit akar. Habozás nélkül elvette tőlem a fegyvert. – Ugye tudja, hogy használni fogom? – Hogyne – vigyorogtam, körülbelül olyan meggyőzően, mint egy hentesárut reklámozó malac a mészárszék kirakatablakán. – Bár az igazat megvallva nem is tudom, mitől halnék meg szívesebben: a maga kezétől vagy az Apokalipszistől. – Maga nagyon pimasz, Cavell – mondta végre-valahára emberi hangon Cliveden. – És nagyon bátor. – Ez utóbbit ne felejtse el megemlíteni a nekrológomban, vezérőrnagy. Mit szólna hozzá, főfelügyelő, ha megkérnénk az embereit, hogy igyekezzenek azokkal az ujjlenyomatokkal? Húsz perccel később a nyomrögzítéssel elkészültek, és lélekben én is felkészültem az indulásra. A többiek mind úgy néztek rám, mint akik valami nagyon szépet és lelkesítőt szeretnének mondani, csak valahogy a szavakat nem találják, így hát ki egy fejbólintással, ki egy tétova istenhozzádintéssel vett búcsút tőlem, aztán mindannyian kivonultak a zsilipajtón túlra.

58

A védőruha szűk volt és kényelmetlen, a palack szíja a hátamba vágott, a magas koncentrációjú oxigéntől pedig pillanatok alatt taplószáraz lett a szájpadlásom. Bár lehet, hogy ez utóbbiért nemcsak az oxigén volt felelős? Az elmúlt húsz percben három cigarettát szívtam el gyors egymásutánban, ami nálam teljes egynapi adag volt. Megpróbáltam valami nyomós okot keresni, amivel rávehettem volna magam, hogy mégse menjek be azon az ajtón, de olyan sok ellenérv jutott eszembe, hogy képtelen voltam választani közülük. Még egyszer ellenőriztem a védőruhát és a légzőkészüléket, immár ötvenedik alkalommal, aztán erőt vettem magamon, és az ajtóhoz léptem. Végtére is figyeltek odaátról, és a büszkeség mindig is túltengett bennem. Nekiláttam betárcsázni a kombinációt. Normális esetben nagy odafigyelést és türelmet igényelt, de így, vastag gumikesztyűben és védőmaszkban duplán bonyolult volt. Kerek egy percet vett igénybe a művelet, de aztán a kombináció bent volt, és az elektromágnes egy hangos kattanással visszahúzta a reteszt. Már csak hármat kellett fordítanom a hatalmas acélkeréken, és a féltonnás ajtó nyitva állt előttem. Fogtam a hörcsög ketrecét, belöktem az ajtót annyira, hogy átférjek a résen, aztán gyorsan visszacsuktam magam mögött. Bent is volt egy ugyanolyan kerék, mint odakint. Hármat fordítottam rajta, és az ajtó ismét zárva volt. Közben bizonyára használhatatlanná tettem jó néhány ujjlenyomatot, de valószínűleg úgysem sok hasznukat vettük volna. A gumiszigetelésű tejüveg ajtó, melyen át a laborba lehetett jutni, az apró öltöző túlsó végében volt található. Szívesen leültem volna néhány percre, hogy ennyivel is

59

meghosszabbítsam az életemet, de az oxigén könyörtelenül fogyott a légzőkészülék tartályából – amit a réven nyertem volna, azt elveszítem a vámon, így hát odaléptem az ajtóhoz, vettem egy mély lélegzetet, és lenyomtam a könyökkilincset. Beléptem, és ezt az ajtót is villámgyorsan becsuktam magam mögött. Vagy nagyon sietett a betörő, és nem volt ideje lekapcsolni a villanyt, vagy úgy gondolta, hogy egy ilyen komoly cégnek, mint a Mordon, nem jelenthet gondot a villanyszámla kifizetése – elég az hozzá: a labor fényárban úszott. Nekem se volt se időm, se kedvem a világítással törődni. Az egyetlen, ami érdekelt ebben a percben, az a hörcsög egészségi állapota volt. Letettem a ketrecet a legközelebbi asztalra, lekaptam tetejéről a kendőt, és rámeredtem a hörcsögre. Lenyűgözve, minden egyébről megfeledkezve bámultam az izgága kisállatra, valahogy úgy, ahogyan a lőporos hordó tetejére ültetett, gúzsba kötött fogoly figyeli a sistergő gyújtózsinórt. Az egérlyuk mellett lesben álló macska, a kobra támadását váró mongúz, a rulett pörgését figyelő lecsúszott szerencsejátékos hozzám képest aludtak. Ha az emberi szemmel nyársalni lehetne, akkor a hörcsög már nem élt volna. Tizenöt másodperc, mondta Gregori. Tizenöt másodperc, és ha az Apokalipszis jelen van a levegőben, a hörcsög reagálni fog. Számolni kezdtem a másodperceket. Ijesztően masíroztak a tizenöt irányába, és pontosan akkor, amikor kimondtam magamban, hogy „tizenöt", a hörcsög megrándult. Hevesen, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a ketyegőm művelt odabent, a mellkasomban. A kezem verejtékben lubickolt a gumikesztyű

60

belsejében, a szájam viszont száraz volt, mintha hintőport reggeliztem volna. Eltelt a harminc másodperc. Gregori szerint fertőzés esetén a hörcsögnek immár rángatóznia kellett volna. De nem tette, hacsak a hörcsögöknél a rángatózás nem a hátsó lábra való leülésben és a fitos orrocska heves vakargatásában merül ki. Negyvenöt másodperc. Egy perc. Talán dr. Gregori túlbecsülte a vírus fertőzőképességét. Vagy ez a hörcsög egészséges életmódot élt, és jóval fittebb volt, mint az átlag. Csakhogy Gregori nem az a fajta tudós volt, aki eltűri önmagától a pontatlanságot, a hörcsög pedig meglehetősen vézna példány benyomását keltette bennem. Végre levegőt mertem venni, bár egyelőre csak a légzőkészüléken keresztül. Felnyitottam a ketrec tetejét, és kiemeltem a hörcsögöt. Elég jó formában lehetett, mert rögtön kiugrott a kezemből, és elrohant a labor túlsó végébe. Ott megállt, és újfent szorgalmasan vakargatni kezdte az orrát. Ezen én is felbátorodtam. Lecsatoltam a légzőkészüléket a hátamról, levettem a sisakot, és jó mélyet szippantottam a labor – végre igazi – levegőjéből. Óriási hiba volt. Való igaz, nehéz megkönnyebbülten felsóhajtani úgy, hogy az ember csak egy aprócskát lélegzik, mégis ezt kellett volna tennem. Most már értettem, miért dörzsölte olyan megvető elszántsággal az orrát kis hörcsögbarátom. Az orromat megcsapó bűz olyan intenzív volt, hogy egy pillanatra megszédültem. A záptojásból felszálló gázok virágillatúak voltak ehhez képest. Befogtam az orromat, és körútra indultam a laborban. A terem másik végében – abban, amelyiktől a hörcsög megpróbált a lehető legmesszebbre menekülni megtaláltam azt, amit

61

kerestem. Az éjszakai látogató nemcsak hogy elfelejtette lekapcsolni a villanyt, hanem olyan sietve távozott, hogy eszébe se jutott a világítással törődni. Hardanger lefújhatta a dr. Baxter felkutatására indított hajszát. Az igazgató ott feküdt előttem, még mindig fehér köpenyben, és ami a legfőbb, holtan. Akárcsak Clandon, ő is görcsök közepette halt meg, de a barátommal ellentétben nem cián végzett vele. Hogy mi, azt nem tudtam, mert még sose láttam ennyire elkékült arcot, ennyi szem-, orr- és fülváladékot, és mindenekfelett még sose éreztem ilyen irdatlan bűzt. Még nézni is túl sok volt, nemhogy közelebbről megvizsgálni, de ezt is meg kellett tennem. Nem érintettem meg. Nem tudhattam ugyan, hogy mi végzett vele, de azért volt egy tippem. Alaposan már amennyire lehetett anélkül, hogy hozzányúltam volna – szemügyre vettem a holttestet. A jobb füle mögött volt egy apró zúzódás, cseppnyi vérrel a felhasadt bőr környékén, de a bőrnek nem volt ideje felduzzadni, mert közben beállt a halál. Dr. Baxter közelében egy kék fiola maradványai hevertek. Ami volt benne, az eltűnt vagy elpárolgott, mert szabad szemmel semmit nem lehetett látni a környékén. A labornak ebből a végéből nyílt az a szoba, amit a kutatók maguk közt manézsnak neveztek. Összesen négy ilyen volt a Mordon területén. Belöktem az ajtaját, és beléptem. Tágas, ablaktalan helyiség volt, majdnem akkora, mint maga a labor. A falak mentén és három asztalsoron ketrecek százai sorakoztak. Egyesek üvegből készültek és saját légszűrővel rendelkeztek, mások hagyományos, rácsos típusúak voltak. Gombszemek százai szegeződtek rám egy pillanat erejéig, aztán mindenki folytatta azt, amit addig művelt. A kísérleti

62

állatok java része egér volt, de akadtak szép számmal nyulak és tengerimalacok is. Amennyire én meg tudtam ítélni, kutya bajuk volt, dacára annak, ami az ajtó túloldalán történt. Visszamentem a laborba. Már majdnem tíz perce bent voltam, de még mindig nem éreztem semmi különöset. Persze, bármelyik pillanatban elkezdődhetett. Becserkésztem a hörcsögöt, visszatettem a ketrecbe, és elhagytam a labort. Már javában tekertem az óriáskereket, amikor eszembe jutott, hogy ha védőruhában bukkanok elő, a vezérőrnagy tele fog pumpálni ólommal. A légzőkészülék ugyan már nem volt rajtam, de ez könnyen elkerülhette volna a figyelmét. Kimásztam a védőruhából, és kinyitottam a páncélajtót. Cliveden megpattintotta az ajtót, és rám szegezte a pisztolyom csövét. Nem mondom, hogy alig várta, hogy lőhessen, de készen állt rá. És most már késő volt közölni vele, hogy a Hanyattiba rendkívül érzékeny ravaszt építettek be. – Minden rendben – mondtam sietve, és felmutattam a ketrecet. – Odabent tiszta a levegő. Leengedte a pisztolyt, és megkönnyebbülten elmosolyodott. Nem volt egy önfeledt vigyor, de mégis. Talán időközben eszébe jutott, hogy ő is bemehetett volna helyettem... – Teljesen jól van, Cavell? – kérdezte. – Életben vagyok, nem? – feleltem ingerülten. – Most már idejöhet. – Visszamentem a laborba, és vártam, hogy a többiek is bemerészkedjenek. Hardanger lépett be elsőnek. Az első dolga az volt, hogy elfintorodott, és megkérdezte: – Mi a fene ez? Honnan jön ez az átkozott bűz?

63

– Botulinus! – felelte Weybridge ezredes, mielőtt még bármit is szólhattam volna. Az egyenletes neonfényben arca hamuszürkének tűnt. – Botulinus – suttogta megint. – Honnan tudja? – kérdeztem. – Hogy honnan... – Lehajtotta a fejét, aztán hirtelen a szemembe nézett. -Volt egy balesetünk két héttel ezelőtt. Egy technikus. – Egy balesetük – mormogtam. – Tehát ismeri a szagát. – De mi az ördög... – értetlenkedett Hardanger. – Egy halott – világosítottam fel. – Botulinus végzett vele. A terem végében, arra. Dr. Baxter az. Senki nem szólt. Rám bámultak, majd egymásra, aztán csendben a labor végébe vonultak, ahol Baxter feküdt. – Szóval ő Baxter – mondta kifejezéstelen hangon Hardanger. – Biztosak benne, hogy ő az? Emlékeznek, fél hétkor kijelentkezett. – Talán volt egy kipróbálni való drótvágója -jegyeztem meg. – Elég az hozzá, valaki leütötte, aztán átment az ajtóhoz, hátrahajított egy botulinustoxinos fiolát, és villámgyorsan kiugrott az öltözőbe. – A vadállat – horkant fel Cliveden. – Vagy vadállatok – bólintottam egyetértőén. Gregorihoz léptem, aki az asztalra könyökölve a fejét szorongatta. Megérintettem a vállát. – Sajnálom, doktor. Mint mondta, nem katona és nem rendőr. Nem kellett volna látnia ezeket a dolgokat, de szükségünk van a segítségére. – Igen, hogyne – felelte síri hangon, és felnézett. Arca könnyektől csillogott. – Ő... ő több volt nekem, mint kolléga. Miben segíthetek, Mr. Cavell? – Ellenőrizze a víruskészletet.

64

– Hát persze! A szekrény! Hogy is feledkezhettem meg róla? Máris, máris! Odament az üvegezett ajtajú szekrényhez, és megpróbálta kinyitni. Többszöri próbálkozásra sem sikerült. – Be van zárva. – Nos, ez érdekes. – Kezdtem türelmetlenné válni. Nem azt mondta, hogy van hozzá kulcsa? – De igen. Az egyetlen. Senki nem nyithatta ki kulcs nélkül. Mármint úgy, hogy ne kellett volna felfeszítenie. És az üveg is ép. – Ne legyen ostoba. Mit gondol, miben halt meg dr. Baxter? Influenzában? Nyissa ki azt a szekrényt. Remegő kézzel a zárba illesztette a kulcsot, és elfordította. Lélegzet-visszafojtva figyeltük. Kitárta mindkét ajtót, és leemelt egy apró dobozt. Felnyitotta a tetejét, belekukkantott, aztán halálra váltan felénk fordult, és közölte: – Eltűntek. Az összes. Mind a kilenc. Hat botulinus... – És a többi? – sürgettem. – A másik három? Apokalipszis – felelte élettelen hangon. – Az Apokalipszis is eltűnt.

65

4. ===== Fejezet

A MORDON vezetőségi étkezdéjében mindig is jól főztek, de a konyhafőnök ezúttal még a szokásosnál is jobban kitett

66

magáért. Pedig ha tudta volna, hogy én leszek az egyetlen, akinek étvágya lesz ezen a napon... Hardanger csak ide-oda tologatta az ételt a tányérján, s Cliveden és Weybridge sem érdemelte ki a desszertet. Gregori semmit nem evett, csak ült és a tányérját bámulta. Az ebéd közepén elnézésünket kérte, és amikor öt perccel később visszatért, falfehér volt és reszketett. Nem volt nehéz kitalálni, merre járt. A két ujjnyomszakértő nem ült az asztalnál. Ők, három helyi nyomozóval, akiket Wylie felügyelő bocsátott Hardanger rendelkezésére, mintegy másfél órán keresztül ujjlenyomatokat gyűjtöttek a laborban, és most a mintáikat rendezték és értékelték. A páncélajtó kerekén és a kombinációs tárcsa környékén alaposan szétmaszatolta a tettes valamilyen pamutvagy vászonanyaggal vélhetően egy zsebkendővel. A lehetőséget tehát, miszerint kívülálló a tettes, nem sikerült egyértelműen kizárni. Az ebéd vége felé Martin felügyelő jött be az étkezdébe. Egészen mostanáig az E blokkból kitiltott kutatók és a karbantartók kihallgatásával volt elfoglalva, de még távolról sem volt készen. Mindenkit alaposan ki kellett kérdeznie az előző esti programját illetően, és minden kijelentést gondosan össze kellett vetnie a többiek állításaival. Martin nem közölte, hogy áll, Hardanger pedig szokása szerint nem firtatta. Ebéd után kikísérem Hardangert a portához. Az ügyeletes őrmestertől megtudtuk, hogy ki volt előző este a szolgálatos a blokkolóóránál. Néhány perccel később már ott is állt előttünk egy magas, szőke, borotvahabillatú tizedes. – Norris tizedes, uram – vágta magát vigyázzba. Hívatott, uram.

67

– Igen – bólintott Hardanger. – Kérem, foglaljon helyet. Azért küldettem magáért, Norris, mert kérdezni akarok valamit dr. Harold Baxter halálával kapcsolatban. A mondat megtette hatását: Norris úgy huppant le a székre, mint akit odavágtak. Hardanger szavai annyira meglepték, hogy még a száját is tátva felejtette. Persze, nem kell nagy színészi tehetség ahhoz, hogy az ember nyitva hagyja a száját, készakarva elsápadni azonban már nem olyan könnyű. – A halálával kapcsolatban? – hebegte. – Dr. Baxter... meghalt? – Meggyilkolták – felelte nyers hangon Hardanger. A laborjában, tegnap este. Bizonyítékunk van rá, hogy dr. Baxter tegnap nem hagyta el a Mordont. Maga azonban kiengedte őt a kapun. Legalábbis ezt állítja. Pedig nem tette. Nem tehette. Ki volt az, aki odaadta magának dr. Baxter belépőkártyáját, és rávette, hogy meghamisítsa az aláírását? Vagy talán maga a tettes írta alá a kijelentkezési lapot? Mennyit fizettek magának, Norris? A tizedest úgy megdöbbentette a vád, hogy hosszú másodpercekig szólni se tudott. Aztán a yorkshire-i önérzet mégis felülkerekedett; Norris felállt, és fenyegetően a főfelügyelő elé lépett. – Nézze, uram – mondta elfojtott dühvel –, én nem tudom, hogy ki maga, de tudja mit? Nem is érdekel. Mert ha még egyszer azzal mer vádolni, hogy eladtam magam, akárki legyen is, én a földbe döngölöm! – Hiszek magának – mosolyodott el Hardanger. Rám nézett. – Maga szerint is ártatlan? – Ennyire jó színész nem lehet – bólogattam. – Szerintem se. Kérem, bocsásson meg nekem, Norris, de meg kellett tudnom az igazat, mégpedig mielőbb. Gyilkossági

68

ügyben nyomozunk, mint tudja, és mivel az emberölés ocsmány dolog, néha mi is kénytelenek vagyunk megvetendő módszerekhez folyamodni. Ugye megérti? – Igen, uram – felelte bizonytalanul Norris. Meg volt sértődve, de csak egy parányit. – De tudnak már valamit? Hogyan, akarom mondani, ki tehette ezt dr. Baxterrel? – Magát most ne ez foglalkoztassa – mondta neki Hardanger. – Ott tartottunk, hogy maga beírta a könyvbe a kilépés időpontját. Itt az áll, hogy tizennyolc óra harminckét perc. Ekkor történt? – Ha a könyvben ez áll. A blokkolóóra automatikusan a pontos időt pecsételi. – Elvette tőle a belépőkártyáját? Ezt? – tartotta Hardanger a tizedes orra elé. – Igen, uram. – Mondott magának valamit? – Igen, uram. – Éspedig? – Valamit az időjárásról. Mindig is kedves volt velünk. Igen, és a náthára is panaszkodott. Azt mondta, megfázott. Köhögött és az orrát törölgette egész idő alatt. – Tisztán látta őt? – Hogyne. Már nyolc hónapja szolgálok itt. Gyakrabban látom dr. Baxtert, mint az anyámat. Ugyanúgy nézett ki, mint mindig: kockás ulszter, puhakalap és vastag, szarukeretes szemüveg. – Megesküdne rá, hogy ő volt az? – Megesküdnék – felelt némi habozás után Norris. – Két, szolgálatban lévő bajtársam is látta. Ők is tanúsíthatják.

69

Ellenőriztük az állítását, aztán visszatértünk a központi épületbe. – Mit gondol, bent maradt Baxter tegnap este? – kérdeztem a főfelügyelőtől. – Nem. Kiment, aztán visszajött a drótvágóval. Egyedül vagy valaki másnak a társaságában. Úgy tűnik, mégsem volt olyan lelkiismeretes ember. És úgy tűnik, hogy egy még nála is lelkiismeretlenebb valaki eltette láb alól. – Vagyis eredeti lenne az aláírása? – Amennyire csak lehet, tekintve, hogy senki nem írja le ugyanúgy kétszer a nevét. Azt hiszem, máris fel fogom venni a kapcsolatot Londonnal. Lehet, hogy érdekes dolgokra fogunk bukkanni, ha alaposabban a körmére nézünk ennek a Baxternek. – Csak az idejét vesztegetné. Nincs még egy olyan ember egész Nagy-Britanniában, akit olyan alaposan átvilágítottak volna, mint Baxtert, a Mordon szakmai igazgatóját. Minden lépéséről, minden tettéről, minden kijelentéséről tudnak attól a pillanattól kezdve, hogy kibújt az anyja hasából. Baxter feddhetetlen. – Ahogyan azok voltak azok is, akik most vagy börtönben csücsülnek, vagy Moszkvában élvezik alattomosságuk gyümölcseit – mondta konokul Hardanger. – Fel fogom hívni Londont, aztán beszélek Wylie-val. Hátha kiderített már valamit arról a Bedfordról, amivel az a rejtélyes férfi tegnap elmenekült innen. Utána pedig megnézem, hogy boldogulnak a fiúk az ujjlenyomatokkal. Velem tart? – Inkább nem. Szeretnék elbeszélgetni azokkal az őrökkel, akik az elektromos kerítésen belül teljesítettek szolgálatot tegnap éjjel.

70

– Tegyen, amit jónak lát, Cavell. De ugye tájékoztatni fog, ha megtud valamit? – kérdezte leplezetlen kétkedéssel a hangjában. – Ennyire őrültnek tart? Gondolja, hogy képes lennék magánháborúba fogni, amikor tudom, hogy egy őrült Apokalipszissel a kezében sétál odakint? Tehetetlenül vállat vont, aztán magamra hagyott. A következő egy órát azzal töltöttem, hogy kikérdeztem a hat őrt, akik a belterületen teljesítettek szolgálatot, de semmivel nem lettem okosabb. Mindannyian jól ismertek engem – valószínűleg ezért is volt szüksége rám Hardangernek –, és mind legalább három éve szolgáltak a Mordonnál. A történeteik egybevágtak, és semmi újat nem mondtak. Kettőjükkel ellenőriztettem az E blokk ablakait és tetejét, de csak az idejüket vesztegettem. Neil Clandont senki nem látta attól a pillanattól, hogy este tizenegy után elhagyta a porta melletti őrházat. Nem is kellett volna, mert miután Neil végzett szokásos esti kőrútjával, mindig visszavonult az E blokktól alig száz yardra lévő házába. A ház ablakai a blokk folyosójára – pontosabban annak ablakára – néztek, amely a biztonsági előírásoknak megfelelően éjjel-nappal kivolt világítva. Nem volt nehéz kitalálni, hogy Neil valami gyanúsat láthatott odabent, ezért ment át. Legalábbis ez volt az egyetlen kézzelfogható magyarázat. Visszamentem a portához, és elkértem a naplót. Megtudtam belőle, hogy előző nap mintegy hétszázán fordultak meg a Mordonban, és ezek többsége állandó alkalmazott volt. A Mordonnál gyakran megfordultak látogatócsoportok – tudósok a Brit Nemzetközösség és a NATO tagállamaiból, és néha parlamenti képviselők, akik aggódtak ezért vagy azért, s akiket

71

éppen ezért körbevezettek a Mordonban, hogy láthassák, milyen értékes munka folyik itt a lépfene, a gyermekbénulás, az ázsiai influenza és egyéb betegségek elleni harc jegyében. Az előző napon azonban nem volt ilyen csoport. Összesen tizennégy látogató érkezett, és mindegyikük szállított valamit. Összeírtam a neveket, a látogatásuk okát, aztán telefonálni mentem. Felhívtam a helyi autókölcsönzőt, és megkértem őket, küldjenek le egy bérautót a Mordon kapuja elé. Ezután áttelefonáltam az alfringhami Gyorskocsiállomás Szállóba, és lefoglaltam magamnak egy szobát. Végül az otthoni számomat tárcsáztam, s megkértem Maryt, csomagoljon be néhány holmit nekem meg magának egy bőröndbe, és jöjjön le Alfringhambe. Volt egy vonat Paddingtonból, aminek valamikor fél hétkor kellett futnia Alfringhambe. Ezt még bőven elérhette. Miután ezzel megvoltam, kimentem sétálni egyet a friss levegőn. Hűvös, szeles októberi délután volt, de én ennek dacára ráérősen, a cipőm orrát bámulva lépdeltem. Ha valaki lát, azt hihette volna, hogy el vagyok mélyülve a gondolataimban. Egy órán átjártam fel-alá az elektromos kerítés mentén, mire megtaláltam azt, amit kerestem. Legalábbis reméltem. Tettem még egykört, aztán lehajoltam, mint aki a cipőfűzőjét akarja megkötni, és közelebbről is szemügyre vettem. Most már szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy megvan. Hardangert a központi épületben találtam. Martin felügyelővel egy halom frissen előhívott ujjlenyomatfénykép fölé görnyedtek. A főfelügyelő felnézett, és rám mordult: – Mi újság? – Semmi. És itt?

72

– Clandon személyes holmijain egyetlen ujjlenyomatot se találtunk, leszámítva persze az övét. Az ajtókon sincs semmi érdekes. A Bedford viszont megvan. Legalábbis Wylie felügyelő emberei találtak egy Bedford típusú teherautót. Ma délután jelentette be az eltűnését egy Hendry nevű fuvarozó Alfringhamből. Egy órával ezelőtt bukkant rá az egyik motoros járőr Hailem Woodsban. Odaküldtem az embereimet, hogy rögzítsék a nyomokat. – Csak az idejüket pocsékolja. – Meglehet. Ismerős arrafelé? Egyáltalán merre van az az erdő? – Félúton a Mordon és Alfringham között van egy leágazás. Másfél mérföldet kell menni rajta, és már ott is van. Egykor valóban erdő volt, de most már alig látni fát, azokat is jobbára gyümölcsösökben. Elég sokan élnek ott kint. Ezt a Hendry nevű pasast már ellenőrizték? – Igen. Egyike a város mintapolgárainak, ráadásul Wylie közeli ismerőse. Együtt szoktak dartsot játszani. Ezzel minden gyanú fölött áll – tette hozzá mogorván. – Kezd ironikussá válni -jegyeztem meg. A fényképekre böktem. – Az egyes laborból? Elsőrangú munka. Azon tűnődöm, vajon melyiknek a gazdája lakik a legközelebb ahhoz a helyhez, ahol a Bedfordot megtalálták. Hardanger felpillantott. – Chessinghamnek hívják. Ismeri? – Vegyész. Jól ismerem. – Tűzbe merné tenni érte a kezét? – Ebben az ügyben még Szent Péterért se tenném. De lefogadom egyhavi fizetésembe, hogy tiszta. – Én nem lennék olyan biztos benne. De majd meglátjuk.

73

– Remélem. Hány ujjlenyomatot sikerült azonosítaniuk? – Összesen tizenöt garnitúra van, de csak tizenhármat tudtunk azonosítani. Ezen eltűnődtem egy darabig, aztán rábólintottam: – Ez stimmel. Dr. Baxter, dr. Gregori, dr. MacDonald, dr. Hartnell, Chessingham, valamint a négy technikus, vagyis Verity, Heath, Robinson és Marsh. Ez kilenc. Clandonnal tíz, az őrrel, aki megtalálta, tizenegy. És persze Cliveden és Weybridge. Ez összesen tizenhárom. A vezérőrnagytól és az ezredestől vettek már ujjlenyomatot? – Mit képzel? – fortyant fel Hardanger. – Vettek vagy nem? – Clivedentől és Weybridge-től! – Hardanger úgy nézett rám, mintha szentségtörést követtem volna el. Martin rosszallóan a fejét csóválta. – Maga viccel, Cavell? – Ha maga viccesnek találja ezt az egészet, főfelügyelő, akkor igen. Senki, ismétlem, senki nem áll gyanú felett. Ami pedig azt a két azonosítatlan garnitúrát illeti... – Ha kell, a Mordon minden alkalmazottjától ujjlenyomatot veszünk, de megtaláljuk őket! – mondta bőszen Hardanger. – Felesleges. Majdnem biztos vagyok benne, hogy a gazdáikat Brysonnak, illetve Chipperfieldnek hívják. Mindkettőt ismerem. – Elmondaná ezt úgy, hogy én is értsem? – Az alfringhami farmon dolgoznak, ahol a kísérleti állatokat tenyésztik. Általában hetente hoznak új állatokat. Sajnos... Szóval ellenőriztem a naplót a portán, és tegnap is itt jártak. Az egyes laborba hoztak egy szállítmányt. – Azt mondta, ismeri őket. Milyen emberek?

74

– Komoly, szorgalmas fiatalemberek. Nagyon megbízhatóak. Egymás szomszédságában laknak a farmon. Egy testvérpárt vettek feleségül. Egyiknek van egy hatéves fia, a másiknak egy ugyanekkora lánya. Egyikük sem az a fajta, aki belekeveredne bármiféle sötét ügybe. – Kezeskedik értük? – Hallotta, mit mondtam Szent Péterről. Senkiért és semmiért nem kezeskedem. Ellenőrizni kell őket is. Ha akarja, szívesen kimegyek hozzájuk. Már úgyis rég láttam őket. – Megtenné? – Hardanger megint a szemembe fúrta a tekintetét. – Akarja, hogy Martin felügyelő elkísérje? – Nem szükséges, de jöhet – feleltem. Pedig nem örültem neki, csak hát a neveltetés... – Ez esetben a felügyelő itt marad – közölte Hardanger. Nehéz volt kiigazodni rajta, de már hozzászoktam. – Ha valamit talál, értesítsen. Vigye el valamelyik autót. – Köszönöm, de már van. Béreltem. Összeugrott a szemöldöke. – Minek, amikor a parkolóban alig férnek egymástól a rendőrautók és a dzsipek? Nem kellett volna. – Most már civil vagyok, és szeretnék is akként utazni. Az autóm már ott állt a sorompó közelében. Mint a bérautók általában, ez is jóval öregebb volt a koránál, de legalább gurult, és levette a terhet a lábamról. Hálás voltam érte. A bal lábam átkozottul sajgott, mint mindig, ha túl sokat poroszkáltam vele. Két hírneves londoni sebész többször is felajánlotta eltávolítása és garantáltan fájdalommentes művégtaggal való pótlása lehetőségét, de én ragaszkodtam hozzá. Mégiscsak az én lábam volt.

75

Áthajtottam Alfringhambe, ahol öt perc erejéig eltársalogtam a bálterem gondnokával, aztán folytattam utamat a farmra. Szürkülettájban érkeztem meg. Bekanyarodtam a kapun, beállítottam az autót az első ház mellé, kiszálltam, és csengettem. A harmadik próbálkozás után feladtam. Visszaültem az autóba, és átgurultam a másik házhoz. Itt már ki voltak világítva az ablakok, gondoltam, biztosan lesz itthon valaki. Rátenyereltem a csengőgombra. A házigazda nyitott ajtót. – Bryson! – üdvözöltem. – Hogy van? Elnézését kérem, amiért ilyen váratlanul beállítottam, de sajnos, alapos okom van rá. – Mr. Cavell! – kiáltott fel meglepetten. – Erre igazán nem számítottam! Úgy tudtam, elköltözött a vidékünkről. Hogy van, uram? – Szeretnék néhány szót váltani magával. És Chipperfielddel. Ő azonban nincs otthon. – Mert nálunk van, az asszonnyal együtt. Minden szombat este összejövünk. Lépjen beljebb, Mr. Cavell. Szívesen látjuk. – Csak néhány percig zavarnék – mondtam restelkedve, amiért megzavartam a baráti társaságot. Követtem Brysont a fényárban úszó nappaliba. A kandallóban vidám tűz pattogott, előtte, egy kávézóasztalka köré telepedve, vidám, háromtagú társaság. Mindannyiukat ismertem. A magas, szőke Chipperfieldet – az alacsony, köpcös Bryson szöges ellentétjét – és takaros, csinos feleségeiket. Pár percnyi udvarias csevegés után, és minekutána felhajtottam egy pohár whiskyt sajgó lábam kedvéért, Bryson megkérdezte: – Miben segíthetünk, Mr. Cavell?

76

– Dr. Baxter ügyében szeretnénk tisztázni egy rejtélyt – feleltem. – Gondoltam, esetleg maguk segíthetnek. – Ah, dr. Baxterről van szó? – derült fel Bryson arca. – Ted és én tegnap jót beszélgettünk vele. Remek fickó. – Hirtelen elkomorodott. – Csak nincs valami baj? – Tegnap este meggyilkolták – közöltem a hírt. Mrs. Bryson a szájához emelte a kezét, és felsikított. – Istenem – suttogta elsápadva a nővére. – Ez nem lehet igaz... Bryson és Chipperfield se volt kevésbé meglepett, és nem kellett hozzá különösebb szakértelem, hogy megállapítsam: a hír valóba sokkolta őket. – Valamikor éjfél előtt végeztek vele – folytattam. – A laborjában. Valaki egy halálos vírust tartalmazó fiolát dobott eléje, és a szer percek alatt végzett vele. Iszonyatos kínok közt halt meg. Aztán ugyanez a személy összefutott Mr. Clandonnal a folyosón, és őt is megmérgezte. Ciánnal. Mrs. Bryson felugrott, és falfehér arccal kirohant a fürdőszobába. A nővére a kandallóba dobta a cigarettáját, és utánaszaladt. Hallottam, hogy valaki öklendezik. – Dr. Baxter és Mr. Clandon halott? Megölték őket? Bryson arca majdnem ugyanolyan sápadt volt, mint az asszonyé. – Nem jön, hogy elhiggyem. – Az ő fülét se kerülhették el a fürdőszobából jövő hangok. -Jobb lett volna kihagyni ebből a lányokat, Mr. Cavell – mondta szemrehányóan. – Sajnálom. – Próbáltam ehhez illő képet vágni. – Még én se tértem magamhoz. Clandon a legjobb barátom volt. – Szándékosan csinálta – jelentette ki mogorván Chipperfield. Általában kedves fickó volt, de most szikrákat szórt a szeme. –

77

Látni akarta, hogyan reagálunk. Tudni akarta, hogy nekünk van-e valami közünk az esethez. Nem igaz, Mr. Cavell? – Tegnap este tizenegy és éjfél között maga és a sógora a szokásos péntek esti bálban táncoltak Alfringhamben. Évek óta majdnem minden pénteken ott vannak. Ha akarja, azt is elmondom, milyen számokra lassúztak, de most nem ez az érdekes. A lényeg az, hogy az említett időpontban se maguk, se a feleségeik nem hagyták el a báltermet. Éjfél után beszálltak a maga Land-Roverjába, és fél egy előtt tíz perccel már otthon voltak. Minden kétséget kizáróan megállapítottuk, hogy a gyilkosságok negyed tizenkettő és háromnegyed tizenkettő között történtek, tehát senki nem gyanúsította magukat, Chipperfield. A gyanú árnyéka se vetült magukra. Ha nem így lenne, akkor most nem én lennék itt, hanem maguk vendégeskednének egy rendőrségi fogdában. – Ne haragudjon, Mr. Cavell. Szörnyen ostobán viselkedtem. – Chipperfield megkönnyebbülten felsóhajtott. Töltött a poharamba, pontosabban a poharamba is, mert egy része melléje ment, de ezt ő nem vette észre. – Akkor hát miben segíthetünk, Mr. Cavell. – Elmesélhetnék, hogyan zajlott le tegnapi látogatásuk az egyes laborban. Amilyen részletesen csak tudják, miről beszélgettek dr. Baxterrel, mit láttak, tapasztaltak-e valami furcsát. A legapróbb részlet is fontos lehet, ezért kérem, ne hagyjanak ki semmit, bármilyen jelentéktelennek tűnjék is. így is tettek, lelkiismeretesen kiegészítve egymás megfigyeléseit. Érdeklődve hallgattam őket, de valójában egyetlen szavukra se figyeltem. Míg beszéltek, az asszonyok visszatértek a szobába. Mrs. Bryson félszegen rám mosolygott – még mindig úgy nézett ki, mint egy kifacsart mosogatórongy

78

–, de nem vettem észre, mert a fiúkra figyeltem. Miután elmondták, amit elmondhattak, felhajtottam a maradék whiskymet, és felálltam. Mrs. Bryson elnézést kért, amiért faképnél hagyott, én is a bocsánatát kértem, amiért megzavartam az estéjét, és Bryson is sajnálatát fejezte ki azért, hogy nem tudtak segíteni az ügyben. – Dehogynem – nyugtattam meg. – A rendőrség kiterjesztett nyomozást folytat, és minden aprócska információ, amivel szűkíthetik a nyomozást, illetve kizárhatnak egyes személyeket, lehetőségeket, felbecsülhetetlenül sokat jelent. Önök többet segítettek, mint hinnék. Még egyszer elnézésüket kérem, amiért megzavartam a szombat esti összejövetelüket. Ah, hogy milyen tapintatlan vagyok. Nem is kérdeztem meg, hogy vannak a gyerekek. Nem láttam őket. – Nincsenek itthon, hála istennek – felelte Chipperfield. – A nagyanyjuknál vannak. Őszi szünet van, tudja. Ilyenkor mindig nála vannak. -Jó helyen vannak – bólintottam egyetértőén. Megköszöntem, hogy fogadtak, aztán elbúcsúztam és kimentem az autómhoz. Kihajtottam a farmról, mentem vagy négyszáz yardot az alfringhami úton, aztán lehúzódtam a leállósávba. Leállítottam a motort, kikapcsoltam a reflektort, és elhagytam az autót. A lábam most már átkozottul fájt, de azért hősiesen visszavonszoltam magam Bryson házához. Egy negyedórámba telt. A nappali függönye össze volt húzva, de nem elég gondosan. Mrs. Bryson a kanapén ült, és keservesen zokogott. A férje mellette. Szabad kezével a feleségét ölelte, a másikban poharat tartott, jócskán teletöltve whiskyvel. Chipperfieldnek is hasonló pohár volt a kezében. Ő a lángokat bámulta réveteg tekintettel. Mrs. Chipperfield velem szemben ült, szintén a

79

pamlagon. Nem láttam az arcát, mert szőke haja eléje bukott, ahogy lehajtotta a fejét. Valamit tartott a kezében, azt nézte. Látni ugyan nem láttam, hogy mit, de nem is kellett. Csendben kibotorkáltam az útra, visszamentem az autóhoz, és Alfringhambe hajtottam. Még huszonöt percem volt a vonat – és Mary – érkezéséig. Mary Cavell az életet jelentette számomra. Még csak két hónapja voltunk házasok, de én már most biztos voltam benne, hogy holtomig mellette akarok maradni. Tudom, mondani könnyű, de én tényleg komolyan gondoltam. Mert Mary egy tündér volt. Apró, törékeny, szőke szépség, szédítően zöld szemekkel. De nem ez tette olyan különlegessé – szép és szőke lányokat tucatszámra foghattál magadnak London utcáin, és még csak nem is kellett nagyon próbálkoznod. Nem is örökös jókedve volt az oka, amivel mindenkit megfertőzött, aki csak ismerte, vagy az a bájos önfeledtség, amivel az életet élte, vidáman döngicsélve körülöttem, mint egy kolibri. Valami más volt. Kivételes személyiség volt, nemcsak szebb és derűsebb, mint mindenki, hanem jobb és lelkiismeretesebb is. Az egyetlen ismerősöm volt, akit soha senki nem gyűlölt még – se nő, se férfi. Igen, ez a legjobb kifejezés erre: tündér volt. Egy tünemény, aki magához vonzott mindent és mindenkit, ami vagy aki segítségre, vigaszra, ápolásra szorult. Az öregembert, aki utolsó napjait szundikálta át a gyér őszi napsütésben a park egyik padján. A törött szárnyú kismadarat. Különben a törött szárny volt a specialitása. Ezekből mindig akadt egy-kettő otthon. Hogy még tökéletesebb legyen, volt egy aprócska hibája: igencsak temperamentumos tudott lenni, és ha kitört belőle az indulat, olyan szavakat használt, hogy még én is elszégyelltem

80

magam. De ez is csak akkor fordult elő, ha törött szárnyú madarat látott. A feleségem volt, de még két hónap után se értettem, miért jött hozzám. Bárkit megkaphatott volna magának, akit csak akart, de mégis én kellettem neki. Talán azért, mert én is olyan voltam, mint a madarai. A német tank, amely átcsikordult a lábamon a caeni mocsárban, a gránát, melynek repeszei a fél arcomat elcsúfították és bal szememre csaknem megvakítottak – olyannyira, hogy halvány derengésnél nem láttam vele egyebet –, engem is törött szárnyú madárrá változtattak. A vonat bejött. Mary húsz yarddal odébb szállt le, mint ahol én álltam. Egy kövér, keménykalapos-esernyős úriember követte, kezében a feleségem bőröndjével. Nem ismertem az illetőt, és biztos voltam benne, hogy Mary se ismeri – a férfiak e nélkül is kezüket-lábukat törve siettek a segítségére –, de elég volt látni. Ez vagy nagyvárosi mágnás volt, az a fajta, aki mindenen és mindenkin átgázol, vagy ilyen fizimiskával született. Mary rohanni kezdett felém, én pedig felkészültem a becsapódásra. Utoljára reggel találkoztunk, de nála ez nem számított; ha egy régen elveszett szerető lehettem volna, aki Ázsia dzsungeleiből verekedte haza magát húszévnyi távollét után, akkor se üdvözölt volna lelkesebben. Már túl voltunk a viszontlátás örömein, mire a mágnás lihegve utolérte Maryt, és letette a lába mellé a bőröndöt. Elégedetten elvigyorodott, megemelte kalapját, aztán sarkon fordult – még mindig mosolyogva –, és valakinek a poggyászában megbotolva orra bukott. Miután feltápászkodott és leporolta magát, még mindig vigyorgott. Megint megemelte a kalapját, aztán végre valahára eltűnt.

81

– Óvatosabbnak kellene lenned, amikor a hódolóidra mosolyogsz – jegyeztem meg szigorú arccal. – Vagy azt akarod, hogy egész életemben kártérítéseket törlesszek? Ez az uzsorás a legutolsó pennyt is kisajtolná belőlem. – Kedves ember volt. – Mary végignézett rajtam, és már nem mosolygott. – Te viszont, Pierre Cavell, fáradt vagy, kétségbeesett vagy, és úgy látom, hogy a lábadat is fájlalod. – Cavell arca egy maszk – feleltem. – Kifürkészhetetlen, elrejti minden érzését és gondolatát. Kérdezd csak meg bárkitől. – És whiskyt ittál – tette hozzá. – A magány vitt rá. – Az autóhoz vezettem. – A Gyorskocsiállomás Szállóban foglaltam szobát. – Csodálatosan hangzik. Zsúptető, tölgyfa mestergerendák, kemencepadka a tűzhely mellett. – Megborzongott. – Hideg van. Már alig várom, hogy odaérjünk. Három perc se kellett hozzá. Sivár, csupa beton és üveg épület előtt parkoltam le az autót. Mary kinézett az ablakon, aztán tátott szájjal felém fordult. – Ez a Gyorskocsiállomás Szálló? – Látod a neonreklámot. Az udvari szotyogtatók és a szúrágta oszlopos ágyak ideje lejárt. Na és persze központi fűtésük van. Az igazgatót, aki ebben a pillanatban recepciósként görnyedt a pult fölé, mintha tényleg egy tizennyolcadik századi gyorskocsiállomásról felejtették volna itt. Veres arca volt, ingujja felgyűrve, lénye tömény sörszag. Morcosán rám nézett, Maryre mosolygott, aztán magához intett egy tízévesforma fiút, feltehetően a fiát, aki megmutatta nekünk a szobánkat.

82

A szoba viszonylag tiszta és tágas volt, és ami lényeg, a hátsó udvarra nézett, ahol egy kontinentális sörkert szánalmas utánzatát alakította ki valaki. A fiú kiment, Mary pedig odajött hozzám, és megkérdezte: – Hogy van az az ostoba lábad, Pierre? – Nem jól – vallottam be, mert már régen megtanultam, hogy Mary egy két lábon járó hazugságdetektor. De majd helyrejön. Mindig helyrejön. – A karosszékbe! – parancsolt rám Mary. – És tedd oda azt a széket, úgy. Ma este többé nem használhatod a lábadat. – Pedig kénytelen leszek, és nem is kicsit. Bosszantó, de nincs mit tenni. – De van mit tenni – állhatatoskodott Mary. – Nem kell mindent neked megoldanod. Rengeteg emberük van. – Csakhogy ehhez én kellek. Meg te. Kétszer fogok kimenni, először veled, aztán egyedül. Ezért hívtalak ide. Nem kérdezősködött tovább. Felemelte a telefonkagylót, és nekem whiskyt, magának pedig sherryt rendelt. A veres képű hozta fel a szobába, hangosan szuszogva a lépcsőmászás következtében. Mary rámosolygott, és megkérdezte: – Vacsorázhatnánk a szobában, kérem? – A szobában? – gyulladt ki a pasas feje. – Vacsorázni? Ez jó! Mit gondolnak, hol vannak? A Claridgesben? – Levette a tekintetét a mennyezetről, ahonnét a mennybéliek együttérzését várta, és Maryre nézett. Mondani akart valamit, de csak tátogott, és én már tudtam, hogy elveszett ember. – Claridges – motyogta. – Nos, meglátom, mit tehetek. Ellentétes a házszabállyal... de mindent elkövetek, asszonyom. Elment.

83

– Törvényt kellene hozni ellened – mondtam Marynek. – Idehoznád a telefont? És tölthetnél még egy kis whiskyt. Három hívást bonyolítottam le. Előbb Londont hívtam, aztán Wylie felügyelőt, majd Hardangert. Még mindig a Mordonnál volt. Fáradt, morózus hangon válaszolt, de nem hibáztattam érte. Hosszú, nagyon hosszú napja volt, akárcsak nekem. – Cavell? – dünnyögte. – Mi a helyzet azzal a két férfival a farmon? – Semmi. Legalább kétszázan tanúsíthatják, hogy tegnap este tizenegy és éjfél közt a Mordontói öt mérföldre tartózkodtak. – Miről beszél? Kétszáz ember... – Táncolni voltak. És maga? Jutott valamire a kutatók kihallgatásával? – Kellett volna? – kérdezte keserűen. – Természetesen itt is mindenkinek sziklaszilárd alibije van. Lehet, hogy mégis kívülálló volt a tettes. – Mi a helyzet Chessinghammel és dr. Hartnell-lel? Mennyire erős az alibijük? – Miért éppen őket kérdezi? – vált óvatossá a hangja. f - Érdekeinek engem. Ma este meg fogom látogatni őket, és jó lenne tudni, mit mondtak. – Maga nem megy sehová az én engedélyem nélkül, Cavell – jelentette ki indulatosan Hardanger. – Nem akarom, hogy belekontárkodjon... – Nem vagyok kontár, és menni fogok. A vezérőrnagytól szabad kezet kaptam, vagy nem? Csend következett. Hardanger füstölgőit egy kicsit, aztán jobb belátásra tért, mert mást úgysem tehetett. – Azt mondta Chessinghamre, hogy maga szerint tiszta.

84

– Nem is vádoltam semmivel. Csak beszélni szeretnék vele. Chessingham jó megfigyelő, és ami még fontosabb, jó kapcsolatban van dr. Hartnell-lel. Igazából ő érdekel engem. Hartnell rendkívül tehetséges kutató, de nem tud gazdálkodni a pénzzel. Azt hiszi, hogy aki a vírusokhoz ért, annak gyerekjáték eligazodni a tőzsdén, de nagyon téved. Három hónappal ezelőtt belefektette minden pénzét egy vállalkozásba, amelyik azóta csődbe ment. Sokat veszített. Néhány héttel azelőtt, hogy eljöttem volna a Mordontól, még a házát is elzálogosította, de gondolom, azóta azt is elvesztette. – Miért nem mondta ezt nekem hamarabb, az isten áldja meg? – Csak ma este jutott eszembe. – Persze. Ahogy magát ismerem, el is hiszem. – Hardanger megint hallgatott egy sort. – Nem túl egyszerű ez? Gyanúsan egyszerű. – Nem tudom. Majd meglátjuk. Megtudhatnék végre valamit az alibijéről? – Otthon volt. A családja megesküszik rá. Chessingham esetében ugyanez a helyzet. Utána beszélni akarok magával. – Tehát feladta. – A Countyban vettem ki szobát. – Mi a Gyorskocsiállomásban vagyunk. Néhány percre a Countytól. Nincs kedve átjönni hozzánk? Mondjuk tíz körül? – Mi ez a többes szám? – Mary lejött délután. – Mary? – kérdezte megütközve. Hát igen, ez volt az egyik oka annak, hogy Hardanger ki nem állhatott engem. Képtelen volt megbocsátani, hogy elcsakliztam tőle a legjobb titkárnőjét. De azért megígérte, hogy ott lesz tízkor.

85

5. ===== Fejezet

MARY SZOKATLANUL csendesen ült mellettem az autóban. Vacsora alatt elmeséltem neki a történteket – elejétől a

86

végéig. Eddig még soha nem láttam rémültnek, de most az volt. Két rémült ember egy autóban. Háromnegyed nyolckor érünk Chessingham házához, amely szintén Hailem Woodsban volt. Ódivatú, lapos tetejű, kőből épített erőd volt, lőrésszerűen keskeny ablakokkal, körös-körül árokkal – hogy a pince napfényhez jusson – és hosszú kőlépcsővel, mely a felvonóhíd szerepét hivatott betölteni. Sötét óriásokként fölénk magasodó fák vették körül minden oldalról. Az eső is esett, és az ágak között orgonaszólamokat adott elő a szél. Lehangoló hely volt, tökéletesen illő pillanatnyi hangulatunkhoz. Chessingham meghallotta a motorzajt, és kijött a lépcső tetejére. Sápadt és nyúzott volt, de ez még semmit nem jelentett. Ezen a napon mindenkinek, aki az E blokkban dolgozott, joga és oka volt pocsékul kinézni. – Cavell – állapította meg. Nem nyújtott kezet, de kitárta az ajtót, és félreállt, hogy bemehessünk. – Hallottam, hogy a Mordonban járt. Be kell vallanom, nem számítottam a látogatására. Azt hittem, mára már békén hagynak. – Ez nem hivatalos látogatás, Chessingham. A feleségem – mutattam be neki Maryt. – Amikor magammal hozom a feleségemet, a bilincset általában otthon hagyom. Nem találta mulatságosnak. Vonakodva kezet nyújtott Marynek, aztán bevezetett minket egy stílusosan berendezett társalgóba. A ház belseje is éppolyan régimódi volt, mint amilyennek kívülről sejlett. Vastag, mennyezettől a padlóig lógó bársonyfüggönyök, masszív Edward-kori bútorok, hatalmas, nyitott, lobogó tűzhely. Ketten ültek a tűzhely előtt. Az egyik egy csinos, tizenkilenc-húsz éves lány volt: Chessingham húga, barna hajú és szemű, akárcsak a bátyja. A

87

másik az anyjuk volt, aki sokkal öregebbnek tűnt, mint amire számítottam. Közelebb kerülve aztán megállapítottam, hogy nem is annyira öreg, csak annak látszik. A haja hófehér volt, a szeme túlvilágra tekintő fényben csillogott, ölébe tett kezét ráncok és duzzadt erek szelték keresztül-kasul. Nem volt öreg: beteg volt, ez tette olyan koravénné. De egyenes háttal ült, és arisztokrata arcáról jóindulat sugárzott. Fiával ellentétben ő örült a látogatásunknak. – Mr. és Mrs. Cavell – közölte Chessingham. – Már beszéltem nektek Mr. Cavellről. Az anyám, és a nővérem, Stella. – Örvendek – mondta Mrs. Chessingham olyan méltósággal, hogy egy királyi sarj is megirigyelhette volna. Szemügyre vette Maryt. – A szemem sajnos már nem a régi... de istenem, maga gyönyörű. Jöjjön, üljön le ide mellém. Hogy az ördögbe sikerült elcsavarnia a fejét, Mr. Cavell? – Azt hiszem, Mary összetévesztett valakivel – feleltem. – Előfordul az ilyesmi – bólintott Mrs. Chessingham. Betegség ide vagy oda, még mindig tudott kacsintani. – Szörnyűség, ami a Mordonnál történt tegnap este, Mr. Cavell. Borzalmas. – Elhallgatott, aztán elmosolyodott. – Remélem, nem azért jött, hogy rács mögé vezesse Ericet, Mr. Cavell. Még nem is vacsorázott. Az a sok izgalom, tudja. – Az ön fiának, Mrs. Chessingham, csak annyiban van köze a történtekhez, hogy balszerencséjére éppen az egyes laborban dolgozik. Azért vagyok itt, hogy kizárjam őt a gyanúsítottak sorából. Minél kevesebben maradnak, annál hamarabb kapjuk el a tettest.

88

– Őt nem kell kizárni – tiltakozott Mrs. Chessingham meglehetős vehemenciával. – Ericnek semmi köze a gyilkosságokhoz. Már maga az ötlet is nevetséges. – Ezzel tökéletesen egyetértek. Ön is tudja, én is tudom, de Hardanger főfelügyelő, aki a nyomozást vezeti, még nem tudja. Minden lehetőséget ellenőrizni kell, bármennyire jelentéktelennek tűnjék is. Ez a szabály. Nem volt könnyű rávenni a főfelügyelőt, hogy engem küldjön ide valamelyik kopója helyett, ugye elhiszi? – És miért teszi ezt, Mr. Cavell? – Mert ismerem a fiát. A kérdések hetven százalékát így megspórolhatjuk. A Különleges Ügyosztály nyomozói szörnyen kellemetlenek tudnak lenni. – Nem kétlem, ahogyan azt sem, hogy ön is tud kellemetlen lenni, ha úgy adódik. Ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy ez nem fog bekövetkezni. – Sóhajtott egyet, aztán a szék karjára tette a kezét. – Remélem, megbocsát. Öreg vagyok és beteg, ezért jár nekem egy-két különszolgáltatás. Például vacsora az ágyban. – Maryre mosolygott. – Lenne kedve elbeszélgetni egy öregasszonnyal, kedvesem? Olyan ritkán jön ide látogató. Jöjjön, segítsen nekem megküzdeni azokkal az ostoba lépcsőkkel, amíg Stella elkészíti a vacsorámat. Most hogy magunkra maradtunk, végre Chessingham is szóhoz juthatott. – Elnézését kérem az anyám miatt. Túlteng benne... – Az édesanyja csodálatos asszony. Nincs miért sajnálkoznia. – A fiatalember arca felderült. – De térjünk a lényegre. Maga azt mondta, hogy egész este itthon volt. Gondolom, az édesanyja és a húga ezt tanúsítani tudják.

89

– Természetesen. – Chessingham elmosolyodott. Megesküdnének rá, akár itthon voltam, akár nem. – Meglepne, ha nem így volna. Az édesanyjának bármit elhinnének, erre mérget vehet. De nem így a húgának. Ő még fiatal és tapasztalatlan, egy dörzsölt nyomozó percek alatt megtörné. Ha maga is belekeveredett volna, túl ravasz lenne ahhoz, hogy ne lássa ezt be. Tehát amit mond, az igaz. Mindannyian fent voltak mondjuk negyed tizenkettőig? – Nem. Stella fél tizenegy körül felment a szobájába. Ezután én még néhány órát a tetőn töltöttem. – Ah, igen. Chessingham csillagvizsgálója. Már hallottam róla. Senki nem tudja igazolni, hogy ott volt? – Nem. – A vegyész tűnődve összeráncolta a homlokát. – De lényeges ez? Még kerékpárom sincs, és olyan későn már nem jár a busz. Annyi idő alatt pedig lehetetlenség kigyalogolni innen a Mordonhoz. Négy és fél mérföld innen. – Tudja, hogy történt a gyilkosság? Úgy értem, hallotta? Valaki elterelte az őrök figyelmét, hogy a társa át tudja vágni a drótkerítést. A „csali" egy Alfringhamben lopott, Bedford márkájú teherautón menekült el. – Igen, pletykaszinten. A rendőrség gyakorlatilag semmit nem mondott el nekünk. – Tud róla, hogy a teherautót innen alig százötven yardra találták meg? – Micsoda? – Őszintén döbbentnek látszott. – Ez rossz, ugye? -Az? Ezt előbb alaposan átgondolta, aztán rám vigyorgott. – Nem vagyok olyan okos, mint gondolja, de azért hülye sem vagyok. Ha én vezettem volna azt a teherautót, akkor biztosan

90

nem a házam közelében parkolom le. Egyébként pedig nem tudok vezetni – tette hozzá diadalmasan. – Ez eléggé meggyőző – ismertem el. – Lehetek ennél meggyőzőbb is – mondta izgatottan. – Ehhez azonban fel kell mennünk a csillagvizsgálóba. Hogy ez eddig nem jutott eszembe! Felmentünk az emeletre. Az egyik ajtó mögül duruzsolást hallottam: Mrs. Chessingham és Mary beszélgettek, de hogy miről, azt nem tudtam kivenni, egyrészt azért, mert az ajtó vastag volt, másrészt azért, mert követnem kellett a házigazdát a tetőre. Egy létrán jutottunk fel a lapos tető közepére telepített plexikupola alá, mely egy meglepően nagy optikájú távcsőnek biztosított méltó helyet. – Az egyetlen hobbim – mondta Chessingham olyan lelkesen, mint egy kisdiák. – Tagja vagyok a Királyi Csillagászati Társaság „Jupiter" szekciójának, és rendszeresen közlök cikkeket több csillagászati lapban. Mondhatnám azt is, hogy csak azért nem vagyok profi, mert nem akarom, hogy mások mondják meg, mit csináljak. Itt voltam fent egészen hajnali kettőig, és fotókat készítettem a The Astronomical Monthly számára a Jupiter vörös foltjáról, illetve ló nevű holdjáról, mely saját árnyékát takarta. – Most már egészen felszabadult volt. – Itt a levél, amelyben felkértek a felvételek elkészítésére. Megnéztem a levelet. Nem kételkedtem benne, hogy valódi. – Hat sorozatot készítettem. Gyönyörűek lettek, bár a saját gyermekeit mindenki szépnek látja. Máris hozom őket. – Eltűnt egy fekete bársonnyal elfüggönyözött fülkében, és pár pillanat múlva egy köteg fényképpel a kezében bújt elő. Megnéztem őket. Borzalmasak voltak, legalábbis az én szememnek: egy

91

halom szürke petty és sáv szurokfekete háttérben. – Nem rossz, mi? – Nem. De mondja csak... meg tudja állapítani ezekről valaki, hogy mikor készültek? – Ezért hívtam fel ide. Vigye el őket a greenwichi obszervatóriumba, és harminc másodperc pontossággal meg fogják mondani, mikor készültek. – Erre semmi szükség. — Visszaadtam neki a fényképeket, és bátorítólag rámosolyogtam. – Már így is túl sok időt elvesztegettem. Küldje inkább őket a The Astronomical Monthlynak a jókívánságaimmal együtt. Maryt és Stellát a társalgóban találtuk. Elnézést kértem, amiért meg kell szakítanom a csevegésüket, udvariasan visszautasítottam egy pohár italt, és már kint is voltunk az autónál. Amint beültünk, maximumra állítottam a fűtést, de semmi hatását nem éreztem. Nagyon úgy tűnt, hogy az a kapcsoló csak azért van ott, hogy ne legyen lyuk a műszerfalon. Átkozottul hideg volt, és most már zuhogott is. Nem örültem az esőnek. - Mit derítettél ki? – kérdeztem Marytől. - Gyűlölöm ezt a munkát – felelte bosszúsan. – Gyűlölök alattomos lenni, gyűlölök hazudni egy olyan imádnivaló öregasszonynak, mint Mrs. Chessingham. És az a kedves lány... – Tudom, tudom – mondtam megértőén. – De a tűzre tűzzel kell válaszolni. Gondolj erre a kettős gyilkosra. Gondolj arra, hogy ott lapul a kezében az Apokalipszis, és bármikor felhasználhatja. Gondolj arra, hogy... – Sajnálom. Őszintén sajnálom... Csak hát én nem erre születtem. De mindegy, hagyjuk ezt. Nem lettem sokkal okosabb. Van egy szobalányuk, de Stellának is állandóan

92

otthon kell lennie az anyja mellett, mert a bátyja ragaszkodik ehhez. Az asszony különben nagyon beteg. Stella szerint bármikor meghalhat, bár az orvos azt mondta, hogy ha egy melegebb éghajlatú országba költöznének, Görögországba vagy Spanyolországba, az akár tíz évvel is meghosszabbíthatná az életét. Mrs. Chessingham azonban nem akar menni, azt mondja, inkább hal meg előbb itt, Wiltshire-ben, mintsem hogy valahol egy idegen országban vegetáljon. Ez minden, amit megtudtam. Ez is elég. Jócskán. Sokáig nem szóltam. Azon tűnődtem, vajon a sebészeknek, akik új lábat akartak adni nekem, nem volt-e mégiscsak igazuk. – És te? – törte meg Mary a csendet. – Jutottál valamire? Elmondtam neki. Amikor végeztem, így szólt: Hallottam, hogy azt mondtad a főfelügyelőnek, hogy dr. Hartnell miatt akarsz beszélni Chessinghammel. Mit sikerült megtudnod róla? – Semmit. Nem is érdeklődtem utána. – Egyáltalán nem? De hát az ég szerelmére, miért nem? Megmagyaráztam neki. *** Dr. Hartnell és felesége – gyermekük nem volt – otthon tartózkodtak. Mindketten ismerték Maryt, még abból az időből, amikor a Mordonnál dolgoztam, de tudták, hogy ezúttal nem vendégként érkeztünk hozzájuk. Idegesek voltak, mint mindenki, akivel eddig beszéltem, ez azonban nem volt

93

meglepő. Én is csupa ideg lettem volna, ha valaki a nyakamra próbálja a hóhérkötelet. Nekik is előadtam ugyanazt, mint Chessinghamnek, hogy a látogatásom csupán formaság, és valójában Hardanger kellemetlenkedésétől akarom megkímélni őket, ők pedig elmesélték, hogy fél tízkor kinyitották a tévét, mert Az arany lovagokat adták, egy Londonban nagy sikerrel játszott színdarab tévéváltozatát. – Csakugyan? – derült fel Mary. – Én is láttam. Pierre késő este jött haza, mert egy üzleti partnerével ebédelt, és én unalmamban leültem a tévé elé. Szerintem csodálatosan sikerült az adaptáció. – És így tovább. Tudtam, hogy Mary látta a filmet, és azt is tudtam, hogy valójában csak vizsgáztatja őket. Mondanom sem kell, átmentek a vizsgán. – Mikor ért véget? – kérdeztem, amikor már kifogytak a szóból, – Tizenegy körül. – Utána mit tettek? – Megvacsoráztunk, majd lefeküdtünk – felelte Hartnell. – Fél tizenkettő tájban. – Nos, ez tökéletesen kielégítő – mondtam, mire Mary köhintett egyet. Odasandítottam, és láttam, hogy az ölében tartja a kezét, tenyérrel lefelé. Tudtam, hogy mit jelent ez: Hartnell hazudik. Hogy Mary miből jött rá, azt még csak nem is sejtettem, de bíztam a megérzéseiben. A faliórára pillantottam. Fél kilencre beszéltem meg Wylieval, és éppen annyi volt az idő. Egy pillanattal később meg is szólalt a telefon. Hartnell felvette, majd átadta nekem a kagylót.

94

– Magát keresik, Cavell. A rendőrség. Hajszálnyival távolabb tartottam a kagylót a fülemtől, mint szoktam. Wylie-nak jó erős, recsegő hangja volt, s én megkértem, hogy még a szokásosnál is hangosabban és érthetőbben beszéljen. – Cavell? Említette, hogy odamegy, ezért gondoltam, megpróbálom. Sürgős az ügy. Akadt egy kis gond a hailemi kereszteződésnél. Csúnya ügy. Mivel lehet, hogy a Mordonüggyel kapcsolatos, szeretném, ha idejönne. – Máris indulok. Merre van az a kereszteződés? – Fél mérföldre sincs Hartnelléktől. A bekötőút végén forduljon jobbra, és menjen el a Green Man kocsmáig. Ott lesz. Letettem a telefont, és tanácstalanul a házigazdára néztem. – Wylie felügyelő volt. Valami gond van a hailemi kereszteződésnél. Azon tűnődöm, itt hagyhatnám-e Maryt néhány percre? A felügyelő azt mondta, hogy kellemetlen ügy... – Hogyne. – Most, hogy az alibijét elfogadva látta, dr. Hartnell egészen szívélyes volt. – Ez csak természetes. Leparkoltam az autót pár száz yarddal odébb, kivettem az elemlámpámat a kesztyűtartóból, és visszamentem Hartnellék házához. Belestem a nappaliba. Úgy tűnt, odabent minden rendben, és biztos voltam benne, hogy Mary szóval fogja tartani őket, amíg csak kell. Mrs. Hartnell még mindig ugyanabban a karosszékben ült, amiben fogadott minket. Még akkor sem állt fel belőle, amikor beléptünk a szobába. Talán a lábát fájlalta. A gumiharisnyák távolról sem olyan testszínűek, mint azt a gyártók állítják. A garázsajtón hatalmas lakat lógott, de bármekkora is volt, a lakatos, aki annak idején megtanította nekem a betörés

95

fortélyait, csak nevetett volna rajta. Én nem nevettem rajta, mert nem voltam lakatos, de még így is kinyitottam kevesebb mint két perc alatt. Balszerencsés tőzsdéző lévén Hartnell már régen túladott az autóján, így most csak egy Vespa robogó állt a garázsban. A robogó jó állapotban volt, és úgy nézett ki, mintha nemrégen tisztították volna meg. Közelebbről is szemügyre vettem a kétkerekű jószágot, aztán eltettem magamnak emlékbe egy kis sárdarabot a sárhányó belsejéből. Újabb két perc lakatpiszkálás következett ezúttal zártam –, aztán visszaosontam az ablak alá. A nappaliban változatlan volt a helyzet. Hátramentem a garázs mögötti fészerhez. Újabb lakat állta utamat. Mivel a házból nem lehetett idelátni, adtam magamnak egy kis időt, és alaposan szemügyre vettem. Aztán ezzel is megbirkóztam. A fészer mindössze öt láb széles volt, és alig valamivel hosszabb, így fél percbe se telt, máris megvolt, amit kerestem. Meg se próbáltam elrejteni. Ezt is műanyag tasakba raktam, majd visszazártam az ajtót, és kimentem az útra az autómhoz. Nem sokkal később leparkoltam Hartnellék háza előtt. A férfi nyitott ajtót. – Ez aztán gyors volt, Cavell! – mondta vidáman. Betessékelt a nappaliba. – Mi történt...? – A mosoly lehervadt az arcáról. – Valami baj van? – Attól tartok, igen – feleltem hűvösen. – Nagy baj, dr. Hartnell. Maga van bajban. Attól tartok, hogy nyakig. Nem akar mesélni róla? – Mi a fenéről beszél, Cavell? – kérdezte rémülten. – Gyerünk, ne játssza meg magát. Elég volt a hazugságokból, Hartnell!

96

- Ezúttal túl messzire ment, Cavell! – torzult el a doktor arca. Ökölbe szorította a kezét, és láttam rajta, hogy legszívesebben nekem ugrana, de értelmes ember volt, és időben belátta, hogy nem vagyunk egy súlycsoportban. – Hogy merészeli? Én ezt nem tűröm el senkitől! – Pedig kénytelen lesz, ha az ügyész magának esik! Ha tegnap este tényleg megnézte Az arany lovagokat, akkor a tévét a robogója kormányán egyensúlyozta. A rendőr, aki látta elrobogni a kereszteződésnél, nem említette, hogy tévé is lett volna magánál. – Fogalmam sincs, miről zagyvái itt összevissza, Cavell! – Rosszul vagyok magától – mondtam megvetően. A hazugságot még elviselem, de azt, hogy egy ilyen kaliberű ember, mint maga, ennyire ostoba legyen... Kérdőn Maryre néztem. – Mesélnél neki az esti filmről? Mary mindent megtett, hogy láthassák, mennyire kínosan érinti ez az egész, de azért válaszolt: – A film alatt többször is elektromos zavar keletkezett a tévéadónál. Háromszor is rövidebb adásszünetet voltak kénytelenek közbeiktatni, így a film csak éjfél előtt húsz perccel ért véget. – Magának nagyon különleges készüléke lehet, Hartnell -jegyeztem meg. Az újságtartóhoz léptem, és megkerestem a Radio Times-ot, de mielőtt még kinyithattam volna, Mrs. Hartnell megszólalt: – Felesleges, Mr. Cavell. Tegnap este csak ismételtek. A filmet múlt vasárnap már leadták. – A férjére nézett. – Gyerünk, Tom, csak rontod a helyzetedet.

97

Hartnell felkapta a poharát, és színültig kiitta. Aztán lerogyott a legközelebbi karosszékbe, és alig hallhatóan motyogni kezdett: – Kint voltam tegnap este. Valamikor fél tizenegy után mentem el itthonról. Valaki felhívott telefonon, és megkért, hogy találkozzak vele Alfringhamben. – Ki volt az illető? – Nem számít. Nem találkoztam vele, mert nem volt ott. – Véletlenül nem a mi régi Tuffnell cimboránk volt a Tuffnell és Hanbury Törvénytanácsadó Irodából? Bambán rám emelte a tekintetét. – Maga ismeri Tuffnellt? – Tucatnyi ország rendőrsége ismeri őket. „Törvénytanácsadó"-nak nevezik magukat, és mivel ilyen nincs, az ügyvédi kamara nem tud mit tenni ellenük. Tuffnell annyit tud a jogról, amennyit a vádlottak padjáról hallott, ahol főként vesztegetés és zsarolás miatt csücsült. Az egyik legnagyobb uzsorás az országban, és valószínűleg a legkönyörtelenebb. – De honnan tudja, hogy róla van szó? – Használtam az eszemet. Csakis olyan valaki rángathatta ki a családi fészek melegéből, akinek hatalma van maga felett. És Tuffnellnek van. Nemcsak a jelzálog miatt, amit a házára bejegyeztetett, hanem további ötszáz font miatt is, amivel maga tartozik neki. – Ki mondta magának ezt? – suttogta Hartnell. – Senki. Elolvastam a személyi lapját. Ha elfelejtette volna, a Mordonnál dolgozik. Mindent tudunk magáról. Még azt is, hogy mit gondol álmában. Eléggé meggyőző? Szóval Tuffnell volt az?

98

– Igen. Azt mondta, legyek ott pontban tizenegykor. Én tiltakoztam, de azzal fenyegetett, hogy ha nem megyek, elárverezteti a házamat, és bíróság elé citál az ötszáz font miatt. Szomorúan megingattam a fejemet. – Maguk, tudósok, mind egyformák. Dajkát kellene adni maguk mellé, ha kiteszik a lábukat a labor ajtaján. Szóval nem volt ott? – Nem. Vártam egy negyedórát, aztán elmentem a villájához. Vagy mondjak inkább palotát? Hatalmas ház, teniszpályákkal, úszómedencével az udvaron, meg minden egyébbel, amit csak el tud képzelni – kesergett Hartnell. – Gondoltam, hátha nem jól értettem, és nem ott vagy nem akkor akart találkozni velem. De ott sem találtam. Senkit nem találtam otthon. Átmentem az irodájához, vártam még egy kicsit, aztán hazajöttem. Éjfél lehetett. – Látta valaki? És látott valakit? Bárkit, aki igazolni tudná a sztoriját? – Senkit. Teremtett lelket sem. Későre járt, hideg is volt, az utcák néptelenek voltak. – Elhallgatott, aztán hirtelen felderült. – Bár az a rendőr... Azt mondta, hogy ő látott engem! – Igen, de maga ettől még nyugodtan lefordulhatott volna a Mordon felé a kereszteződésnél. Mellesleg nem is volt rendőr – vallottam be. – Nem maga az egyetlen, aki hazudik, Hartnell. Szóval eléggé rosszul áll a szénája. Egy telefonhívás, amit senki se tud igazolni, és egy telefonáló, akit elnyelt a föld. Tizenhat mérföld egy robogóval, hosszú várakozás egy általában nyüzsgő kisváros utcáin, de egyetlen lélek se látta magát. Végül pedig köztudott, hogy el van adósodva, tehát indíték is van. Például arra, hogy jó pénzért betörjön a Mordonhoz és ellopjon néhány vírust.

99

Végiggondolta a hallottakat, aztán törődötten felállt. – Tökéletesen ártatlan vagyok, Cavell, de belátom, hogy minden ellenem szól. Akkor hát letartóztat? – Ön mit gondol, Mrs. Hartnell? A nő kínosan elmosolyodott. – Nos, nem tudom, hogyan beszél egy rendőrtiszt a bűnözővel, akit gyilkosságért készül letartóztatni, de biztosan nem úgy, ahogy maga az én férjemmel. – Lehet, hogy önnek kellene az egyes laborban dolgoznia a férje helyett? – válaszoltam keserűen. – A maga alibije, Hartnell, nevetségesen ingatag. Egyetlen épeszű ember se hinné el, ami csak azt bizonyítja, hogy én bolond vagyok: mert én hiszek magának. Hartnell felsóhajtott, de a felesége most már gyanakvó volt. – Nem lehet, hogy ez is csak egy csapda? Elhiteti Tommal, hogy ártatlannak tartja, és ezzel félrevezeti, hogy aztán... – Mrs. Hartnell! – vágtam a szavába. – Minden tiszteletem az öné, de úgy tűnik, ön nem igazán ismeri az élet zajosabb oldalát. Mert az egy dolog, hogy a férje azt hiszi, senki nem látta, de én biztosíthatom, hogy Alfringham és az otthonuk között az út még éjféltájban is tele van szerelmespárokkal és kocsmáról kocsmára vonuló férfiemberekkel, hogy az öregasszonyokról, akik résnyire elhúzott függönyük mögül kukucskálnak ki az éjszakai világra, ne is beszéljünk. Egy detektíyosztaggal minimum húsz szemtanút össze tudnék szedni holnap délre, és le merném fogadni, hogy legalább egy tucat ember látta dr. Hartnellt odakint szobrozni Tuffnell irodája előtt. De nem akarom erre pocsékolni az időt. – Komolyan beszél, Tom – enyhült meg az asszony.

100

– Komolyan beszélek. Valaki magára akarta terelni a gyanút, Hartnell. Szeretném, ha itthon maradna az elkövetkező két napon. Majd én elintézem magának a Mordonnál. Egyet kérek: ne érintkezzen senkivel. Hadd higgye azt a tettes, hogy mi állítottuk félre magát. – Rendben, Cavell. Annyira sajnálom, hogy olyan ostobán viselkedtem, de... – Semmi baj, Hartnell. Én se voltam igazán fair. Jó éjszakát. Az autóban Mary tűnődve megkérdezte: – Mondd csak, hová lett a szőr Cavell szívéről? – Nem tudom. Miért? – Nem lett volna muszáj megmondanod neki, hogy nem őt gyanúsítod a gyilkossággal. Egyszerűen faképnél hagyhattad volna, miután elmondta a sztoriját. Hagyhattad volna, hogy főjön a saját levében, ezzel még hitelesebben eljátszva a tettesnek az elsőrendű gyanúsított szerepét. De te mégsem ezt tetted. – Nem voltam ilyen, míg feleségül nem vettelek. Ezt csináltad belőlem! És ha arra gondolok, hogy milyen szórakoztató lett volna Hartnell elé tárni az ellene szóló bizonyítékokat... Csendben volt egy darabig. A bal oldalamon ült, és én nem látom azt, aki tőlem balra ül, de tudtam, hogy engem bámul. Végül kinyögte: – Ezt nem értem. – Három műanyag tasak hever a hátsó ülésen. Az egyikben csipetnyi, vörösagyagot tartalmazó sarat találsz. Hartnell robogójáról kapartam le, és az a helyzet, hogy ilyen talajt errefelé csak a Mordon körül találni. A második tasakban egy csúnya kalapácsot láthatsz. Ezt Hartnell fészerében találtam.

101

Tisztának tűnik, de ha közelebbről megnézed, szőrszálak vannak a fejére tapadva. Lefogadom, hogy a derék Rollo nevű kutyakolléga bundájából valók. A harmadik tasakba egy szigetelt drótvágó került. Ezt is megtisztogatták, de egy mikroszkópos vizsgálat bizonyára érdekes dolgokat fog kimutatni a felületén látható karcolásokról. – És ezeket mind te találtad? – suttogta Mary. – Mind én találtam őket. Egy zseni ül melletted, ha még nem vetted volna észre. – De mindezek ellenére te mégis ártatlannak tartod, ugye? – A gyilkosságokat illetően mindenképpen. Valaki megpiszkálta a fészer lakatját tegnap este. Ha tudod, mit kell nézni, akkor könnyű kiszúrni az ilyesmit. – Akkor viszont miért hoztad el... – Két okból. Először is, ez a sziget tele van konokabbnál konokabb rendőrökkel, akiknek annyira a fejébe verték azt, hogy kettő meg kettő négy, hogy egy pillanatig se haboznának bitófa alá állíttatni Hartnellt. A vörösagyag, a kalapács és a drótvágó bőven elég lenne nekik ehhez. – De éppen te mondtad, hogy amennyiben tényleg Alfringhamben járt tegnap este, úgy azt látnia kellett valakinek. – Porhintés. Éjszaka minden macska fekete. A sötétben minden bukósisakos, védőszemüveges motoros ugyanúgy néz ki, mint bármelyik bukósisakos, védőszemüveges motoros. Nem akartam, hogy Hartnell és a felesége tövig rágják a körmüket az elkövetkező napok során, és nemcsak azért, mert én egy áldott jó lélek vagyok: szeretném, ha Hartnell nem aggódna. – Na, ezt sem értem.

102

– Még én se igazán – vallottam be. – Hartnell a légynek se képes ártani, viszont mérget mernék venni rá, hogy nagy zűrbe keveredett. – Miből gondolod? – Mondtam, hogy nem tudom – feleltem ingerülten. Nevezd megérzésnek vagy tudat alatti felismerésnek. De mint említettem, két oka van annak, hogy elcsentem a tárgyi bizonyítékokat. Akkor most rátérek a másodikra. Bárki is akarta Hartnellre terelni a gyanút, most álmatlan éjszakáknak néz elébe. Mert ha a rendőrség elkapta volna Hartnellt, akkor sikerült elérnie a célját. Ha tisztázzák, akkor is tudná, hányadán áll. De így, hogy Hartnell otthon maradhat, és a rendőrség rejtélyes módon nem tesz említést a tárgyi bizonyítékokról, bizony főni fog a feje. Nem fogja tudni, mire számítson a rendőrség részéről, és ez elbizonytalanítja. A bizonytalanság pedig néha igen ostoba lépésekre bírja rávenni az embert. – Agyafúrt és veszélyes pasas vagy, Pierre Cavell – mondta hosszas rágódás után Mary –, de azt hiszem, ha ártatlanul gyilkossággal vádolnának, akkor te lennél az egyetlen reményem a világon. Ha viszont én lennék a tettes, akkor te lennél rémálmaim kopója. Ezt különben az apám szokta mondogatni, és ő csak tudja, mit beszél. Tudom, hogy meg fogod találni azt a gazembert, Pierre. Bárcsak én is ilyen biztos lehettem volna benne. De pillanatnyilag csak egyvalami volt biztos: az, hogy a lábam pokolian hasogat. Már előre irtóztam az éjszaka hátralevő részétől. Valamivel tíz előtt értünk vissza a Gyorskocsiállomás Szállóba. Hardanger a hallban várt ránk, egy fekete öltönyös

103

alak társaságában. Mint kiderült, az illető rendőrségi gyorsíró volt. Amint meghallotta a lépteinket, morcosán felnézett, aztán látva, hogy mi vagyunk – pontosabban Mary láttán –, hagyta, hogy a belülről jövő vigyor szétterüljön a képén. Őszintén kedvelte Maryt, és képtelen volt megérteni, hogy egy ilyen vonzó nő hogyan láncolhatta magát egy magamfajta alakhoz. Hagytam beszélgetni őket néhány percig, s közben Mary arcában és hangjában gyönyörködtem. Ilyenkor, amikor ilyen önfeledten figyeltem őt, mindig azt kívántam, bárcsak lenne egy kamerám, hogy rögzíthessem bájos arcjátékát, csacsogó hangja trillázását arra a számomra elképzelhetetlen esetre, ha egy napon nélküle maradnék. Aztán megköszörültem a torkomat, jelezve, hogy egyelőre még én is létezem. Hardanger rám nézett. A mosoly, mintha odabent lekattintottak volna egy kapcsolót, tovatűnt. – Sikerült megtudni valami érdemlegeset? – kérdezte. – Talán. Megvan a kalapács, amivel leütötték a kutyát, a drótvágó, amivel átvágták a kerítést, és bizonyítani tudom, hogy dr. Hartnell robogója a Mordon közelében volt tegnap este. Szempillája se rebbent. – Menjünk fel a szobájukba, Cavell. – Amikor fent voltunk, ráparancsolt a gyorsíróra: – A jegyzőkönyvet, Johnson. – Nekem meg azt mondta: – Az elejétől, Cavell. Elmeséltem neki mindent, úgy, ahogy történt, leszámítva azt, amit Mary Chessingham anyjától és húgától tudott meg. A végén Hardanger megkérdezte: – Tehát meg van győződve róla, hogy Hartnellt bűnbaknak akarták felhasználni? – Nagyon úgy néz ki, nem?

104

– Az még nem jutott eszébe, hogy akár dupla csavar is lehet az ügyben? Hogy az egészet maga Hartnell találta ki? – De igen, ám nem tartom valószínűnek. A munkáján kívül Hartnell gyakorlatilag semmihez nem ért. Ügyetlen, félszeg, csupa ideg fráter. Mindenesetre arra kértem, maradjon otthon az elkövetkező két napban. Majd megkérjük Wylie felügyelőt, hogy tartsa megfigyelés alatt a házát. Ha irracionális módon mégis ő rabolta volna el a vírusokat, akkor minden bizonnyal nem otthon tartja őket, így nem férhet hozzájuk. Egy gonddal kevesebb. Továbbá szeretném, ha alaposan megvizsgálnák a robogóját. – Minden meglesz, amit kért – ígérte Hardanger. Addig is azt árulja el nekem, honnan tudta, hogy éppen Hartnellnél kell keresgélnie, ha Chessingham még csak meg sem említette a nevét. – Megérzés. Megpróbáltam a tettes fejével gondolkodni. Hartnell az egyes laborban dolgozik, és nehéz anyagi helyzetben van. Tökéletes alany. Kiváló bűnbaknak, meg lehet vesztegetni, zsarolni lehet. És mindezt valaki tudta, ahogyan azt is, hogy Tuffnell nem lesz otthon. Ezt a valakit akarom, főfelügyelő. Ehhez azonban tudnom kell, honnan szerezte az információit. – És maga, Cavell? Maga honnan szerezte őket? – Tuffnelltől. Itt voltam két hétig néhány hónappal ezelőtt. Derry kért meg, hogy segítsek neki ellenőrizni néhány újonnan jött kutatót. Ekkor kértem el Tuffnelltől mindazon Mordonalkalmazottak nevét, akik hozzájárnak. Hartnell csak egy a tucatból. – Kérte vagy követelte tőle? – Követeltem.

105

– Tudja, hogy ez törvénytelen – morogta Hardanger. – Milyen alapon? – Azon az alapon, hogy ha nem adja ki a nevüket, akkor rács mögé juttatom. – Tudott róla valamit? – Nem. De egy ilyen kétes személynek, mint Tuffnell, mindig van rejtegetnivalója. Úgyhogy jobb belátásra tért. A lényeg az, hogy ugyanígy más is kiszedhetett belőle információt. Ahogy a társából, Hanburyből is. – Mi a helyzet az irodai alkalmazottakkal? – Nincsenek. Még egy árva gépírónője sincs. Az ő szakmájában az ember még a saját anyjában se bízhat. Rajtuk kívül tehát csak jómagam, Cliveden, Weybridge és Clandon tudtunk Hartnell dolgairól. Meg persze az elődöm, Easton Derry. Senki más nem férhet hozzá a Mordon-alkalmazottak adataihoz. Derry és Clandon már nincsenek. De mi a helyzet Clivedennel? – Ne legyen nevetséges. A hadügyminisztériumban gyűlésezett egészen éjfél utánig. Londonban! – Ettől még korábban elfecseghetett valakinek ezt-azt. – Hardanger nem szólt, ezért folytattam: – Nos és Weybridge? Ő mit csinált a gyilkosságok idején? – Aludt. – Kitől tudja ezt? Tőle? – Hardanger igent intett a fejével. -Valaki meg tudja erősíteni? Hardanger kezdte kényelmetlenül érezni magát. – Egyedül lakik a tiszti blokkban. Özvegy, a hadsegédje gondoskodik róla. – Ő talán segíthet. Mi a helyzet a Mordonnál?

106

– Hét ember jöhet szóba – felelte Hardanger. – Az egyik éjszakai őr. Csak két napja helyezték át a Mordonhoz, anélkül hogy előzetesen értesítették volna róla. Az ezredétől küldték egy betegeskedő őr leváltására. Dr. Gregori egész éjszaka otthon volt az Alfringham melletti panzióban, ahol lakrészt béreltek neki. Legalább fél tucat ember esküszik rá, hogy éjfélig nem hagyhatta el a házat. Ezzel ő kizárva. Dr. MacDonald a barátaival kártyázott az otthonában. Nagyon befolyásos barátok. Aztán a két technikus, Verity és Heath. Ők Alfringhamben táncoltak. Ők is tisztának tűnnek. A másik kettő, Robinson és Marsh, a barátnőikkel randevúztak. Moziban voltak, aztán kávéházban, majd hazatértek. – Egyszóval semmi nyom. – Semmi, hogy a fene vinné el! – Verity és Heath azonban egymást igazolják, nem? szólalt meg Mary. – És volt egy lány is az ügyben. – Nem hiszem, hogy aggódnunk kellene emiatt – válaszoltam én. – A tettes túl körmönfont ahhoz, hogy ilyen gyenge alibire támaszkodjék. Ha valamelyik lány a kettő közül idegen lenne, akkor talán lehetne valami abban, amit mondasz, de mindkettő helybéli. Rendes, tisztességes, egyszerű lányok. A főfelügyelő különben is kiszedte volna belőlük az igazat pillanatok alatt. – De nem volt mit. Beküldtük a lábbelijeiket a laborba. Az a vörös por makacsul meg tud telepedni a repedésekben. De ezt is csak a szakszerűség kedvéért. A vizsgálat semmit nem fog kimutatni. Akar egy másolatot a vallomásokról? – Igen. Mi lesz a következő lépése, főfelügyelő? – A magáé? – Beszélni fogok Tuffnellel, Hanburyvel, Clivedennel és Weybridge-dzsel. Tudni akarom, fecsegtek-e valakinek

107

Hartnell anyagi nehézségeiről. Aztán meginterjúvolom mindazokat, akik kapcsolatban álltak az egyes laborral a társasági szokásaikat illetően. Ki kihez jár látogatóba, ha nem is jár, akkor kinél járt és kinél nem az említettek közül, satöbbi. Jó lenne, ha közben mindezen személyek otthonában az emberei rögzítenék az ujjlenyomatokat. Ha valaki azt állítja, hogy nem járt itt és itt, de a nyomok mást mondanak, akkor talán rábukkantunk valamire. Nem hiszem, hogy gondot fog jelenteni megszerezni a házkutatási parancsot. – Cliveden vezérőrnagy és Weybridge ezredes otthonába is küldjék embereket? – kérdezte komoran Hardanger. – Nem érdekel, hogy kinek gázolunk bele a lelkivilágába. Most nincs idő ezzel foglalkozni. – Eléggé kicsi a valószínűsége annak, hogy találunk valamit – próbálkozott Hardanger. – Megengedheti magának azt a luxust, hogy eltekintsen ettől a nagyon kicsi lehetőségtől? – Sajnos nem – szontyolodott el Hardanger. – Semmiképp. Húsz perccel azután, hogy a felügyelő és embere távoztak – a műanyag tasakokkal együtt –, kimásztam az ablakon, és a kerten át kilopakodtam a szomszédos mellékutcába, ahol az autót hagytam. Fél perccel később már a főúton robogtam, London irányába.

108

6. Fejezet A VEZÉRŐRNAGY szokásos skót kockás háziköntösében fogadott a lakása könyvtárszobájában. Hajnali fél három volt, de az öregen a kimerültség leghalványabb jelét sem lehetett látni. Magas, jókötésű férfi volt, túl a legutolsó hetvenes életévén is, de nem túlzok, ha azt mondom, hogy legalább harminccal kevesebbnek látszott. A háta szálfaegyenes volt, arcbőre egészségesen barna, élénk tekintete csupa értelem. Egyedül őszülő haja és gondosan ápolt bajsza sejtették, hogy a szürke szempár mögött jóval több év tapasztalata és bölcsessége rejlik. – Nos, Cavell – mondta katonásan pattogó hangon –, úgy látom, hogy szép kis kalamajkát okozott. – Igen, uram. – Ő volt az egyetlen ember a világon, aki kiérdemelte nálam az „uram" megszólítást. – Az egyik legjobb operatív tisztem, Neil Clandon, halott. Egy másik, aki legalább annyira jó, Easton Derry, szintén halott, bár egyelőre csak az eltűntek listáján szerepel. Dr. Baxter remek kutató és nagy hazafi, szintén halott. Pedig milyen nagy szükségünk van jó koponyákra és hazaszerető polgárokra! Mondja, Cavell, kinek a hibája mindez? – Az enyém. – A bárszekrény felé sandítottam. -Jólesne egy ital, uram. – Mikor nem esett jól magának, Cavell? – jegyezte meg cinikusan. – A lába?

109

– Már megint rakoncátlankodik. Sajnálom, hogy ilyen későn kell zavarnom, uram, de életbe vágó. Hogy akarja hallani? – Csak a lényeget, de az elejétől. – Hardanger reggel kilenckor jelent meg nálam. Előreküldte egy emberét, bizonyos Martin felügyelőt, aki a jó ég tudja, minek álcázta magát, hogy az illető ellenőrizze a lojalitásomat. Gondolom, őt is ön tanította, uram. Azért szólhatott volna... – Akartam – mondta türelmetlenül –, de elkéstem. Cliveden vezérőrnagy és Hardanger előbb értesültek Clandon haláláról, mint én, és mire telefonáltam magának, már sem az otthoni, sem az irodai telefonja nem működött. – Hardanger kapcsoltatta ki. Mindenesetre – folytattam – átmentem a vizsgán. Hardanger elégedettnek látszott, és megkért, hogy menjek le vele a Mordonhoz. Azt állította, hogy ő javasolt engem, és ön, uram, vonakodva egyezett bele. Elismerésem, uram. Nem lehetett könnyű úgy rávenni őt, hogy utólag azt higgye, maga ötlötte ki az egészet. – Nem is volt. Nem gyanakodott? – Hogy ön rúgott ki a Különleges Ügyosztálytól és rakott be a Mordonhoz, hogy aztán onnan is kirúgasson? Nem, nem gyanakszik. Ezt garantálhatom. – Helyes. Akkor halljuk a többit. A lényegre szorítkoztam. Ez volt az első, amit egy ügynöknek meg kellett tanulnia a vezérőrnagyról: hogy nem szereti a szócséplést. Tíz perc alatt elmondtam neki a nap eseményeit, és ő máris mindent tudott, amit tudni akart. – Majdnem szóról szóra megegyezik Hardanger jelentésével jegyezte meg. -Majdnem. A következtetései, Cavell? – Mi van a vizsgálattal, amiket Kentben szerettem volna elvégeztetni, uram?

110

– Negatív. Ittam néhány korty whiskyt. Szükségem volt rá. – Hardanger ugyebár úgy véli, hogy dr. Baxter nem véletlenül tartózkodott a laborban – mondtam a vezérőrnagynak. – Azzal gyanúsítja, hogy ő is tettestárs volt, és valamin összekapott a gyilkossal, vagy annak már nem volt szüksége rá, ezért végzett vele. A főfelügyelő azonban nem tudja, hogy éppen dr. Baxter volt az, aki elsőként jelentette Easton Derrynek, hogy apró adagokban víruspreparátumok tünedeznek el a Mordontól. A vizsgálatot is ő kérte, és az ön kérésére ő segített kirúgni engem, hogy Londonban a magándetektívesdi álcája alatt nyomozhassak az ügyben. Hardanger két dologban is téved. Dr. Baxter nem törhetett be a Mordonhoz tegnapelőtt éjjel azon egyszerű oknál fogva, hogy el sem hagyta az intézményt. A bűncselekmény szervezője, aki mondhatni, kiterjedt apparátussal dolgozik, elraboltatta Bryson és Chipperfield gyermekeit. Az, hogy a gyermekek nincsenek ott, ahol állítólag lenniük kellene, Kentben élő nagyanyjuknál, ékesen bizonyítja ezt. Bryson és Chipperfield választhattak: együttműködnek a rablókkal, vagy soha nem látják viszont a gyermekeiket. Nem volt kétséges, hogy miként döntenek. A gyilkosságok délutánján kísérleti állatokat szállítottak az egyes laborba. Régi beszállítók, az őrök jól ismerik őket. Eszükbe se jutott ellenőrizni a ládákat. Pedig kettőben nem kisállatok voltak. Egyikben egy ál-Baxter rejtőzött, a másikban pedig egy másik személy, aki „X"-nek álcázta magát. Aznap Brysonék nyolc ládát hoztak, és szokás szerint előbb mindet bevitték a folyosóra, hogy majd egy ajtónyitással be lehessen őket tenni a laborba. A tetteseknek erről is előre tudniuk kellett, ami megint csak azt bizonyítja, hogy valaki

111

belülről információt szivárogtatott ki számukra. Míg a ládák a folyosón voltak, az egyik tettes, az, aki „X"-nek álcázta magát, kimászott a ládájából, és besurrant a közeli öltözőbe. Valószínűleg az igazi „X" szekrényében rejtőzött el. A másikat, aki Baxternek álcázta magát, bevitték a „manézsba". A személyzet, mint mindig, ezen az estén is egyesével szállingózott el a laborból. Amikor már csak „X" és Baxter maradtak a laborban, „X" is kimegy az öltözőbe, és átadja az azonosító kártyáját az ál-„X"-nek. Ez utóbbi ráhamisítja a nevét a kijelentkezési lapra, felmutatja a kártyát, és elhagyja a Mordont. Koromsötét van odakint, és rajta kívül még százak tódulnak ki a buszhoz. Nincs mitől tartania. „X" eközben visszamegy a laborba, és fegyvert nyom Baxter oldalába. Bár az is lehet, hogy ezt már előbb megtette az, aki Baxternek álcázta magát. Azért esett éppen Baxterre a választásuk, mert mindig ő volt az, aki utolsóként hagyta el a labort. Az ál-Baxter elveszi az igazi kártyáját, és kijelentkezik. „X"-nek már nincs ilyen könnyű dolga, mert helyette már kijelentkeztek. Ez lényeges volt ugye az alibi miatt. Szóval „X" még egyszer nem jelentkezhet ki, és a kerítésen sem ajánlatos kiszöknie mindaddig, míg a tizenegy órás ellenőrzés le nem zajlott. Tehát vár, aztán amikor eljön az ideje, leüti Baxtert, és fogja a vírusokat. Baxtert mindenképpen meg kell ölnie, mivel az ismeri őt, tehát az ajtóból hátrahajít egy fiolát az öntudatlan tudós mellé. Nem tudhatja azt, amit mi igen, hogy Clandon a házából látcsővel figyeli az E blokk folyosóját minden éjszaka, de ezt a lehetőséget sem hagyhatja figyelmen kívül. Tehát felkészül egy esetleges találkozásra a biztonsági főnökkel. Ciánba forgatott vajkaramellával vértezi fel magát. Clandon meg is jelenik a folyosón, de „X"-nek sikerül elaltatnia a

112

gyanúját, sőt a barátunk még a vajkaramellát is elfogadja tőle. Ez is azt igazolja, hogy jól ismerték egymást. A vezérőrnagy tűnődve pödörgette a bajszát. – Zseniális. Gonosz, de zseniális. Alapvetően helytálló a logikája, Cavell, a ciánügy azonban nem stimmel. Clandon egy vírustolvajt akart elkapni, és annak, hogy „X" olyan késői időpontig a laborban tartózkodott, amikor pedig már Baxter sem volt bent, mindenképpen fel kellett keltenie a gyanúját. Továbbá „X"-nél fegyver volt, nyilván hangtompítós. Miért nem ezzel ölte meg inkább? Miért ciánnal? – Nem tudom, uram. – Erős késztetést éreztem, hogy hozzátegyem, „nem voltam ott", de nem tettem. – Miből következtette ki mindezt? – A kutya segített, uram. A szögesdrót felsértette a nyakát. Gondoltam, a drót is véres lesz, és az is volt. Csakhogy nem ott, ahol lennie kellett volna. A belső drótkerítésen volt vér. Tehát azon az éjszakán nem betört valaki a Mordonba, hanem „kitört" onnan. – Miért nem jött rá erre Hardanger? – Nem volt oka arra gyanakodni, amit én sejtettem. Én tudtam, hogy Baxter nem tört be, és a portaszolgálatostól megtudtam, hogy zsebkendőt tartott az arca elé mintha náthás lenne. Ez bőven elég volt nekem. Mellesleg Hardangernek nem is volt esélye megtalálni a vérnyomot. A külső kerítésre koncentrált, legalább egy órán át azt vizsgálta az embereivel. Csak ezután mentek át a belső drótkerítéshez. – És ott semmit nem talált? – Nem volt mit. Letöröltem a vért. – Nagy csirkefogó maga, Cavell.

113

– Az vagyok, uram. – Ez nála dicséret volt. – Aztán egy látogatás Brysonnál és Chipperfieldnél. Két komoly ember, és vedeltek, mint a kefekötő délután fél hatkor, az asszonyok jelenlétében. Mrs. Bryson, aki életében még sohasem dohányzott, úgy füstölt, mint egy gyárkémény. Ordított róluk, hogy kétségbe vannak esve, bár viszonylag jól leplezték. – Gyanúsított van? – Cliveden vezérőrnagy és Weybridge ezredes. Cliveden Londonban tartózkodott a gyilkosságok időpontjában, és csak kétszer vagy háromszor járt a Mordonnál, mióta átvette a parancsnokságot, mégis van két dolog is, ami ellene szól. Egy: hozzáférhet a titkos anyagokhoz, így tudhatott Hartnell anyagi nehézségeiről. Kettő: ő is bemehetett volna helyettem a laborba, sőt neki kellett volna bemennie, hiszen katonatiszt és a Mordon parancsnoka, mégsem tette ezt. Ugyanez áll Weybridge-re is, azzal a különbséggel, hogy ő Mordon területén lakik, és nincs alibije. Gregori is gyanúba keverte magát azzal, hogy annyira ragaszkodott a labor végleges lezárásához, továbbá egyedül neki volt kulcsa a szekrényhez, ahol a vírusokat tartották, de mindez túlságosan is nyilvánvaló. Mit tudunk Gregoriról, uram? – Elég sokat. Minden lépését ismerjük, egészen attól fogva, hogy megtanult járni. Mivel nem brit állampolgár, még a szokásosnál is szigorúbban a körmére néztünk. Mielőtt idejött volna, szigorúan titkos munkát végzett az olasz kormány számára. Gondolhatja, hogy ott is ellenőrizték. Abszolút tiszta. – Ez így nagyon szép, a baj csak az, hogy az előéletüket tekintve mindannyian tiszták. Mindenesetre ők hárman az elsőrendű gyanúsítottak, és azt hiszem, Hardanger felügyelőben is kezd kialakulni róluk a kép.

114

– Amit a maga sugallatai befolyásolnak, nemde? – Hardanger csak nyűg a nyakamon, uram. Az időm felét azzal töltöm, hogy igyekszem kellő információval ellátni őt, miközben arra kell ügyelnem, hogy ne tudhasson meg semmi olyat, amit nem lenne szabad. Az ügy felderítésére így alig marad időm. – Ne higgye, hogy én akartam így – mondta kedvetlenül az öreg. – így kellett lennie. Magára azért van szükségem, mert egyedül szeret dolgozni, Hardangerre pedig azért, mert jó csapatjátékos. Tökéletesen kiegészítik egymást. Amit alattomban kell elvégezni, arra ott van maga. Ebben profi. Amire pedig egy jól felszerelt, olajozottan működő szervezet kell, arra ott van Hardanger és az ügyosztály. A rutinmunka elvégzésére tökéletesen megfelelnek, ezzel is levéve a terhet a maga válláról, továbbá, és ez legalább olyan fontos, van akik közt elvegyüljön. Ehhez pedig magának nem kell egyebet tennie, mint gondoskodni róla, hogy tévúton járjanak. – Nem fog örülni neki, ha rájön. – Ha rájön. De ezt bízza csak rám, Cavell. – Egyéb gyanúsítottak? – A négy technikus, de eléggé valószínűtlen, hogy ők lennének. Mindannyiukat látták Alfringhamben a gyilkosságok időpontjában, és a feltevés, hogy a tettes a laborban várakozott délután hat és tizenegy között, kizárja őket. Legalábbis a gyilkosságokat illetően. Hardanger percről percre ellenőrizni fogja a napjukat. Lehet, hogy közülük volt valaki a csali, de ugyanígy lehetett bárki a Mordon alkalmazottai közül. Ahhoz, hogy el tudjon vezetni egy teherautót nem kell az egyes laborban dolgoznia. Hartnell ártatlannak tűnik: az alibije olyan szánalmas, hogy valódinak kell lennie. Ugyanakkor van egy

115

olyan érzésem, hogy nincs nála minden rendben, ezért egyszer még meg fogom látogatni. Aztán ott van Chessingham, egy nagy kérdőjel. Vegyészasszisztensként nem keres valami eget rengetően sokat, mégis fenn tud tartani egy hatalmas házat, szobalánya van, s az anyját és a húgát is ő tartja el. Az anyja különben meglehetősen rossz egészségi állapotban van, az orvos szerint már csak az éghajlatváltozás segíthet rajta. Mrs. Chessingham azt mondja, nem szeretne elköltözni, de elképzelhető, hogy ezt csak azért teszi, mert nem akarja, hogy a fia, aki anyagilag nem engedhet meg magának egy külföldi ingatlanvásárlást, kényelmetlenül érezze magát. Talán éppen ezért van szüksége pénzre Chessinghamnek: hogy külföldre küldhesse az anyját. Nagyon valószínűnek látszik, mert összetartó család. Nem szeretném, ha Hardanger ráállna, ezért öntől kérem, uram, hogy figyeltesse a bankszámláit, a postáját, derítse ki, volt-e valaha vezetői jogosítványa vagy tanult-e vezetni, oktatták-e bármiféle jármű vezetésére honvédségi szolgálata idején, és vett-e fel a múltban uzsorástól kölcsönt. Akár itt a környéken, akár Londonban. Tuffnellék kizárva. – Ez minden, amit akar? – kérdezte iróniával a hangjában a vezérőrnagy. – Azt hiszem, uram. – Valóban? Nos és mi van nem mindennapi alibijével? Azokkal a fotókkal, amit a Jupiterről és holdjáról készített? Mégsem eredetiek? – De igen, uram, biztos vagyok benne, hogy hitelesek. Csak arra nem vennék mérget, hogy Chessingham otthon volt, amikor készültek. Az a pasas nemcsak kiváló vegyész, hanem rendkívül ügyes kezű ezermester is. Ő maga készítette a

116

kameráját, a rádióját, a televíziókészülékét. Még a teleszkóp is az ő keze munkája, az utolsó lencséig. Saját kezűleg csiszolta őket. Ennélfogva nem hiszem, hogy gondot jelentett volna neki elkészíteni egy olyan önműködő szerkezetet, amely előre beállított időközönként fényképeket készít. De más is elkészíthette őket helyette, sőt akár ő maga is fényképezhetett valahonnan máshonnan, kellő időbeli eltérést alkalmazva ahhoz, hogy az égitestek viszonya megfelelő legyen. Mivel Chessingham rendkívül okos fickó, nem rukkolt elő mindjárt a fényképekkel. Úgy tett, mintha csupán a beszélgetésünk alatt ötlött volna fel benne ez a lehetőség mint alibi. Ügyes, mert ha rögtön ezzel állt volna elő, az több mint gyanús lett volna. – Maga Szent Péternek se hinne, nem igaz, Cavell? – De igen, ha megfelelő alibivel rendelkezne. – Hmm. – A vezérőrnagy tűnődve méregetett bozontos szemöldöke alól. – Azon tűnődöm, mi lehet az, amit még nekem sem árul el, Cavell. – Miért mondja ezt, uram? – Jó ég tudja. Talán mert már csak egy bolond vénember vagyok. Hiszen ismerem magát. Amit nem akar elmondani, azt harapófogóval sem lehet kiszedni magából. Töltött magának egy pohár whiskyt, de érintetlenül hagyta. – Mi állhat ennek az egésznek a hátterében, fiam? – Zsarolás. Ha valakinek ilyen vírusok vannak a birtokában, az gyakorlatilag bármire ráveheti a kormányt. Legalábbis remélem, hogy ez van. Mert ha a rosszabbik esettel van dolgunk, ha valami buggyant, bomlott agyú világmegváltó rabolta el az Apokalipszist, akkor nagy bajban vagyunk. Ne mondja, hogy egy őrült nem tudta volna ilyen zseniálisan megszervezni a rablást. Az őrület és a zsenialitás kéz a kézben

117

járnak egymással. Ha ez utóbbi eset forog fenn, akkor már minden bizonnyal úton van a világmegváltó szándékait közlő levél valamelyik nagy napilaphoz. A vezérőrnagy felemelte a poharát, de megint elfelejtett inni belőle. – Miből gondolja ezt? A levéldolgot. – Ennek így kell lennie, uram. Ahhoz, hogy hatásosan zsarolni tudja a kormányt, a buggyantnak pánikhangulatot kell keltenie a lakosság körében. Ha sikerül elérnie ezt, és miért ne sikerülne, akkor nyert ügye van. – Hol volt ma este kilenc ötvenöt és tíz óra között? kérdezte váratlanul. – Lássuk csak... – Álltam a tekintetét, és ő is állta az enyémet. – A Gyorskocsiállomás Szállóban, Alfringhamben. Maryvel, Hardangerrel és egy Johnson nevű rendőrségi gyorsíróval egyetemben. – Vagy öregszem, vagy szenilis vagyok, vagy mindkettő – morogta a vezérőrnagy. Azzal levett egy papírlapot a kandallópárkányról, és elém tolta. – Olvassa el, Pierre. A „Pierre" rosszat sejtetett, és csakugyan: ennél rosszabb már nem is lehetett volna. Egy gépelt piszkozat volt, a Reuter's távirati irodájától. „Az emberiségnek véget kell vetnie a háborúskodásnak, vagy a háború fog véget vetni az emberiségnek - írta a tettesünk. – Most hatalmamban áll eltörölni a háború legborzalmasabb formáját, amit ember valaha is ismert: a biológiai háborút. Birtokomban van nyolc ampulla toxin, amit a wiltshire-i Mordon Kutatóintézetből hoztam el huszonnégy órával ezelőtt. Sajnálom, hogy két embernek is meg kellett halnia tegnap este, de mi két ember halála milliárdokéhoz képest?

118

Egyetlen ampulla megfelelően szétosztott tartalmával egész Nagy-Britannia lakosságát el lehetne pusztítani. Ha kell, tűzzelfogok a tűz ellen harcolni, hogy elpusztítsam a gonoszt. A Mordonnak, az Antikrisztus eme szörnyűséges várának el kell tűnnie a Föld színéről. Követelem, hogy azonnal állítsanak le minden kutatást, és tarolják le buldózerekkel az épületet. Várom, hogy holnap reggel 9.00-kor a BBC híradójában egyetértésükről és együttműködési szándékukról biztosítsanak. Amennyiben nem teszik, kénytelen leszek olyan lépésekhez folyamodni, melyek következményére még csak gondolni sem merek. De ne higgyék, hogy egy percig is habozni fogok. Az Ő kívánsága, hogy a háború örökre eltűnjön e világról, és én, a kiválasztottja, engedelmeskedem neki. Az emberiséget meg kell menteni önmagától." Még egyszer elolvastam, aztán félretoltam. Ez a mi emberünk volt: kívülálló nem tudhatta, hogy nyolc ampullát vittek el. – Nos? – kérdezte a vezérőrnagy. – Őrült, ez nem kétséges. Teljesen begolyózott. Meg kell jegyeznem, érdekes stílusa van. – Te jó ég, Cavell! Ez a lakosság kiirtásával fenyegetőzik, ésmagának csak annyi hozzáfűznivalója van, hogy érdekes a stílusa! – Mit kellene tennem, uram? Szaggassam meg a ruhámat, és szórjak hamut a fejemre? Igen, ez szörnyű, de számítottunk rá, vagy legalábbis valami effélére. Nem hiszem, hogy most a sopánkodás segítene. – Igaza van – mondta sóhajnak beillő hangon. – Persze, hogy igaza van. De akkor is kísérteties az, ahogy előre megjósolta ezt az egészet.

119

– Szóval telefonon adták le ezt! Alfringhamből, és tíz előtt öt perccel? – Bocsásson meg, Cavell. Néha már magamra is gyanakszom. Az üzenetet a Reuter's londoni irodájának diktálták le. Az ügynökségnél először azt hitték, valaki csak szórakozik velük, de miután kérdésükre a hadsereg mindent tagadott, miközben Alfringhamben és a Fleet Streeten* már mindenki tudott a gyilkosságokról. Katonáék szokásos rövidlátása. Két órán keresztül ment a huzavona, hogy közölni lehet-e a telefonáló üzenetét vagy sem, míg végül valaki nagyon fentről úgy döntött, hogy nem. Aztán értesítették a Scotland Yardot, akik értesítettek engem. Ekkor már éjfél is elmúlt. Ez az eredeti piszkozat. Őrület, nem? Nem kétséges, hogy egy-két kerekével gond van az illetőnek, de ettől eltekintve nagyon is jól működik a feje. Nemcsak azt tudja, hogy pánikot kell keltenie ahhoz, hogy nyomást tudjon gyakorolni a kormányra, hanem azt is, hogy még nagyobb rémületet kelthet azzal, hogy úgy tesz, mintha nem tudna az Apokalipszisről. Ha a nyilvánosság megtudja, hogy még nagyobb pusztításra képes, mint sejtette, sikítani fog, * Fleet Street – londoni utca, több lapkiadó székhelye található itt. (A ford.) hogy a kormány tegyen meg mindent, amit a zsaroló követel. Lehet, hogy valóban nem tud az Apokalipszisről. Még soha nem láttam ilyen kétségbeesettnek a vezérőrnagyot. – Nem lehetünk biztosak benne. – Én az vagyok. Tudja. Bárki is legyen ő, tudja. Akkor tehát ez nem fog nyilvánosságra kerülni. – Nem. Ezzel is időt nyerünk.

120

– Mi a helyzet magával a bűnténnyel? A betöréssel, a gyilkosságokkal? – Benne lesz minden reggeli lapban. A helyi tudósítók már kora este szétkürtölték. Ez ügyben már semmit nem lehet tenni. – Érdekes lesz látni a lakosság reakcióját. – Kiittam a whiskymet, és felálltam. – Ideje indulnom, uram. – Mi lesz a következő lépése? – Megint beszélni fogok Brysonnal és Chipperfielddel, bár biztos vagyok benne, hogy csak az időmet fogom fecsérelni. A gyerekek miatt egyetlen szót sem fognak szólni, de nem is nagyon lenne mit mondaniuk. Kétlem, hogy bárki is mutatkozott volna előttük, valószínűleg még azokat a személyeket se látták, akiket ők csempésztek be a Mordonhoz. Aztán újra előveszem az egyes labor személyzetét, majd telefonon felhívom Clivedent és Weybridge-et. Apró célzásokat teszek, hogy lássam a reakciójukat. Aztán meglátogatom Chessinghamet, Hartnellt, MacDonaldet, Gregorit és a technikusokat. Ezúttal nem fogok finomkodni. Úgy adom elő magamat nekik, mintha többet tudnék, mint amennyit valójában tudok. Elég lesz a gyanúnak a leghalványabb árnyéka is, és elviszem az illetőt egy elhagyatott pincébe, ahol aztán darabokra szedem, míg mindent el nem mond, amit csak tud. – És ha téved? – nézett el a vezérőrnagy valahová a vallani fölé. – Akkor összerakom darabjaiból. Ha tudom – tette hozzá közönyösen. – Még soha nem láttam ilyen elszántnak, Cavell. – Még soha nem volt dolgom olyan őrülttel, akinek nemcsak szándékában áll elpusztítatni az egész világot, hanem az eszközei is megvannak hozzá.

121

– Ez igaz – ismerte el az öreg. – Kivel fogja kezdeni? – Dr. MacDonalddel. – MacDonalddel? Miért éppen vele? – Nem találja érdekesnek, uram, hogy eme dráma szereplői közül ő az egyedüli, akire eddig gyanúnak még a leghalványabb árnyéka sem vetült? Mert én érdekesnek találom. Talán elfelejtette magát is bemártani, miközben olyan szorgalmasan bemártott másokat. Átkozottul koszos világban élünk, uram, ezért én mindig is gyanúsnak találtam azokat, akik patyolattiszták, mint a frissen hullott hó. A vezérőrnagy csendben nézett egy darabig, aztán a karórájára pillantott. – Még alhat egy-két órát, ha ügyesen vezet. – Ha visszaszereztem az Apokalipszist, annyit allhatok, amennyit csak akarok. – Ki fog dőlni, Cavell – mondta reszelős hangon. – Nem lesz időm, uram. Mire kidőlnék, meglesz az Apokalipszis. Harminchat órán belül visszajuttatom a Mordonba. Ezt megígérem. – Harminchat órán belül. – Hosszú, tömény csend következett. – Ha másvalaki ülne most velem szemben, a képébe nevetnék. Harminchat órán belül! Kétkedően megingatta a fejét. Régi vágású úriember volt, túl jól nevelt ahhoz, hogy mindig kimondja azt, amit gondol. – Az Apokalipszist. És a gyilkossal mi lesz? – A lényeg az, hogy a vírusok megkerüljenek. Hogy közben a gyilkos maga meghal vagy rendőrkézre kerül, az teljesen érdektelen. Vigyázzon magára. – Én sokkal jobban aggódok magáért. Legyen nagyon óvatos, Cavell. Nehéz elképzelnem, de előfordulhat, hogy még

122

magánál is keményebb és okosabb alak az illető. Gondolom, még éjszaka is magánál tartja a Hanyattiját. Ugye tudja, hogy én nem adtam engedélyt a használatára? – Sosem sütöm el, uram. Csak ijesztgetni szoktam vele az embereket. – Jól van, fiam, de csak óvatosan. Mary hogy van? – Jól, uram. Csókjait küldi. – Alfringhamből, persze. – Megfeledkezhetett róla, hogy én vagyok az egyetlen beosztottja, aki nem vizeli össze magát a jelenlétében, mert megpróbált felnyársalni a tekintetével. – Nem tudom, örüljek-e neki, hogy a lányom, az egyetlen gyermekem ilyen csúnya ügybe keveredett. – Szükségem volt és van valakire, akiben megbízhatok. Mary az egyetlen. Ismeri a lányát, uram. Gyűlöli a munkánkat, de még jobban gyűlöli azt, ha ki akarjuk hagyni belőle. Nem volt mit mondania erre. Ha valaki ismerte a lányát, akkor az ő volt.

7. ===== Fejezet

123

DR. MACDONALD testes, negyven körüli, pökhendi alak volt, akinek egyetlen jó tulajdonságát ismertem csak, nevezetesen azt, hogy remek borospincét tart fenn. Hogy jóképű férfi volt-e vagy sem, azt nem az én tisztem megítélni, de hogy ebben a pillanatban pocsékul nézett ki, ahhoz nem fért kétség. Mentségére legyen mondva, más se nyújtott volna különb látványt, ha egy sötét, esős októberi reggelen negyed hétkor felcsengetik az ágyából. Az is érthető, hogy nem örült a látogatásomnak. – Mi a fenét akar tőlem az éjszaka kellős közepén? mordult rám. Fázósan összébb húzta pocakján a köpenyt, és sikerült kinyitnia annyira a fél szemét, hogy felismerjen a háta mögül az arcomra vetülő fényben. Cavell! Mi az ördögöt jelentsen ez? – Borzasztóan sajnálom, MacDonald. – A jó modor. Fordítsd oda a másik orcádat. – Tudom, hogy nem is jöhettem volna ennél alkalmatlanabb időpontban, de mindenképpen beszélnem kell magával. Életbe vágó. – Semmi nem lehet olyan sürgős, hogy ne várhatna reggelig – felelte dühösen. – Már mindent elmondtam a rendőröknek, amit tudok. Ha valamit kérdezni akar még, akkor keressen holnap a Mordonnál. Sajnálom, Cavell. Jó éjszakát! Vagy jó reggelt! – Belépett, és a képembe vágta az ajtót. Nem volt több arcom, hogy odafordítsam. Mielőtt még bezárhatta volna az ajtót, meglendítettem a jobb lábamat, és berúgtam az ajtót. A hirtelen súlypontváltoztatás nem tett jót a fájós lábamnak, de ez semmi volt ahhoz képest, amit

124

MacDonald könyöke élhetett át. Amikor beléptem az előtérbe, a goromba házigazda a könyökét tapogatta és dervistáncot járt. Zene híján ő maga kántált, ezúttal ékes irodalmi angol helyett nyers, ízes skót nyelven. Beletelt tíz másodpercbe, mire ráeszmélt, hogy én is ott vagyok. – Kifelé! – ordította fájdalomtól és haragtól torz arccal. – Ki a házamból, maga... – Az őseimet szólongatta, de belefojtottam a szót. – Két ember meghalt, MacDonald, és van egy őrültünk, aki a kettőből hamarosan kétmilliót csinál. Úgyhogy magasról teszek arra, hogy maga aludni akar. Kérdéseim vannak, és válaszokat akarok reájuk. Most! – Maga akarja? Ki maga, hogy egyáltalán akarhasson itt valamit? – Vaskos ajkai gúnyosan lefittyedtek, aztán a fájdalom megint torz vicsorgásba rántotta őket. – Mindent tudok magáról, Cavell. Kirúgták a Mordontól, mert túl nagy volt a szája, és most magándetektívként tengeti az életét. Gondolom, zsírosabb falatra számít, ezért hagyta ott a válási ügyeit. Csakhogy én ebben nem vagyok partner, Cavell. Ha rajtam múlik, maga elmehet a fenébe! Nincs joga faggatni engem. Maga nem rendőr. Vagy netán van rendőrigazolványa? Ha igen, lássuk! – Ha azt mondom, hogy meg se próbálta leplezni megvetését, jól mondom. Nem volt rendőrigazolványom, hogy megmutassam neki, így hát megmutattam neki a Hanyattimat. Elegendőnek kellett volna lennie – az ilyen nagyszájúak esetében általában elég volt –, de nem volt az. Úgy tűnt, alábecsültem MacDonaldet. – Nevetnem kell! – És nevetett, vagy inkább röhögött, hogy majd szétrepedt a pocakja. Határozottan kényelmetlenül éreztem magam. – Egy pisztoly! Hajnal hatkor. Mi jöhet még

125

ezután? De tudja mit, Cavell? Nem érdekel! Most már tényleg elég. Fel fogom hívni a főfelügyelőt, és gondoskodni fogok róla, hogy végleg eltűnjön a süllyesztőben. Maga olcsó kis senkiházi! – Lehet, hogy olcsó voltam, talán még senkiházi is, de ettől még föléje magasodtam jó pár hüvelykkel, és súlyban sem maradtam alatta. A telefon egy asztalkán volt, két lépésre MacDonaldtől, egy lépésre tőlem. A házigazda lépett egyet. Én is léptem egyet. Látnia kellett, hogy hátrányban van, és látta is, de nem látta be. Lépett még egyet. Azaz csak lépett volna, mert egy gyakorlott mozdulattal a gyomorszájába döftem a pisztoly csövét. Brutális volt, és én egyáltalán nem örültem neki, hogy ezt kellett tennem; de még kevésbé örültem annak, hogy az Apokalipszis még mindig egy őrült birtokában van. Minden másodperc számított. Majd egyszer, villant át rajtam, ha túl leszünk ezen az egészen, elnézést kérek MacDonaldtől. De nem most. Összecsuklott, mint egy zsák, és a padlóra zuhant. Fuldoklott egy kicsit, aztán vonaglott egy sort, de a gőg arra késztette, hogy mihamarabb feltápászkodjon. Még mindig a hasát markolászta és az arca hamuszürke volt, de tekintetében nyoma sem volt félelemnek. Gyűlöletnek annál inkább. – Ezzel végleg elintézte magát, Cavell – hörögte. Ezúttal túl messzire ment. Rám támadt a saját há... A Hanyatti csöve meglendült, és MacDonald ösztönösen felemelte mindkét kezét. Régi, jól bevált csel volt. A szabad kezemmel megint gyomorszájon vágtam, és ő megint padlót fogott. Ezúttal valamivel tovább tartott a fuldoklás meg a vergődés, s amikor megint két lábra állt, a gyűlölet mellett még valami mást is láttam a tekintetében. Félelmet. Rászegeztem a pisztolyt, és közelebb léptem. MacDonald hátrált pár lépést,

126

majd tehetetlenül lerogyott a kanapéra. Még nem adta meg magát, de mindketten tudtuk, hogy ez is már csak idő kérdése. – Hol volt a gyilkosság éjszakáján? – kérdeztem tőle. Állva maradtam, és még mindig rajta tartottam a fegyver csövét. – Hardangernek már elmondtam – felelte ellenségesen. – Itthon. A barátaimmal bridzseltem. Majdnem éjfélig. – Miféle barátokkal? – Egy nyugdíjas kutató kollégával, a háziorvosommal és a plébánossal. Eléggé meggyőző, Cavell? – Mintha kezdett volna visszatérni a bátorsága. – Senki nem ért jobban a gyilkoláshoz, mint az orvosok. A papok pedig a halállal vannak közeli cimboraságban. – A lábam elé néztem, a süppedős, faltól falig érő szürke szőnyegre. Olyan vastag és puha volt, hogy egy kisebb növésű kutya könnyen belefulladhatott volna. – Szép kis szőnyeg, doktor – jegyeztem meg közönyösen. – Ötszáz fontnál kevesebből aligha jöhetett ki. – Most okoskodik, Cavell, vagy csak szemtelenkedni akar? Tényleg kezdett visszatérni a bátorsága. – Nehézselyem függönyök – folytattam. – Antik bútorok. Kristályból kandeláber. Szép tágas ház, és lefogadóm, hogy nemcsak ezt az egy szobát rendezte be ilyen pazarul. Honnan rá a pénz, doktor? Lóversenyre jár? Vagy bingózik? Egy pillanatig úgy tűnt, mintha el akarna küldeni valami melegebb éghajlatra, de elég volt egy aprócska mozdulat a Hanyattival, és máris másképp gondolta. – Agglegény vagyok, magamon és a házamon kívül nincs kire költenem. Megengedhetek magamnak ennyi luxust. – Milyen szerencsés! És hol volt tegnap este kilenctől tizenegyig?

127

– Itthon – felelte némi tűnődés után MacDonald. – Biztos benne? – Persze, hogy biztos vagyok. – Tanúk? – Egyedül voltam. – Egész éjszaka? – Úgy van. A házvezetőnő csak napközben van itt. – Ez elég nagy baj magának. Mármint az, hogy nincs, aki az alibijét igazolja. – Mi a fenét akar tőlem? – Őszintén tanácstalannak látszott. – Hamarosan megtudja. Van autója, nem igaz? – De igen. – Mégis busszal jár ki a Mordonhoz. – Sokkal kényelmesebb számomra. Na és? – Milyen autója van? – Sportautóm. – Miféle sportautó? – Egy Bentley Continental. Egy Continental. Sportautó. – Jelentőségteljesen méregettem, de feleslegesen erőlködtem. Nem engem nézett, hanem a szőnyeget a lábam előtt. Talán a kiskutyáját kereste. – Ezek szerint nemcsak a szép szőnyegeket szereti. – Régi autó. Másodkézből vettem. – Mikor? Felkapta a fejét. – Mit számít az? Mire akar kilyukadni, Cavell? – Mikor vette? – Tíz héttel ezelőtt. – Már megint a szőnyeget bámulta. – De lehet, hogy megvan az három hónap is. – Azt mondja, régi autó. Mennyire régi? – Négyéves.

128

– Négyéves. Egy négyéves Continentalt nem adnak oda egy süppedős szőnyeg áráért. Legalább ötezer fontot kérnek érte. Honnan volt ötezer fontja három hónappal ezelőtt? – Nem volt. Ezret fizettem ki nekik, a többit három év alatt törleszteni. A legtöbb ember így vásárol autót, ha nem tudná. – Valóban. De lássuk csak, hogyan is néz ki ez a gyakorlatban. Mennyit is keres maga, dr. MacDonald? – Évi kétezret. A kormány nem túl bőkezű. – Már nem volt sértődött, de mintha még kellemetlenkedni se állt volna szándékában. Kíváncsi lettem volna rá, miért. – Ami azt jelenti, hogy ha leszámítjuk az adót és a mindennapi kiadásokat, év végére nem marad több ezer fontnál. Három év alatt ez éppen háromezer, csakhogy ott van még a kamat és a kezelési költség, ami még legalább ezerötszáz font. Ezt miből kívánja fedezni? -Jövőre két biztosítási kötvényem is fizetni fog. Ha akarja, megmutatom őket. – Ne fáradjon. Inkább azt árulja el nekem, doktor, hogy miért olyan ideges. Miért aggódik ennyire? – Nem vagyok ideges, és nem aggódom. – Ne hazudjon nekem. -Jó, tényleg hazudtam. Aggódom és ideges vagyok. Más is az lenne, ha a maga ostoba kérdéseire kellene válaszolnia. Miközben pisztolyt szegeznek rá. Talán igaza volt. -Jó, ez idegesíti. De miért aggódik. – Miért? Azt kérdi, miért. – Végigmért, aztán megint visszatért a kutyagyilkos szőnyeghez. – Mert nem tetszik az, ahogyan rám akarja erőltetni az igazát. A vélt igazát. – Éspedig?

129

– Nem is tudom. – Megrázta a fejét, de nem nézett fel. Azt akarja bebizonyítani, hogy többet költők, mint amennyit tisztességes úton megkereshetek. De ez nem igaz. – Ne vegye sértésnek, doktor, de azt kell mondanom, hogy pocsékul néz ki ma reggel. Tudom, hogy korán kiugrasztottam az ágyból, sőt kétszer még gyomorszájon is vágtam, de ettől még nem kellene whiskytől bűzlenie. Persze, a maga dolga, hogy mikor iszik és mennyit, csak érdekesnek találom, mert a személyi lapján az áll, hogy társaságban néha felhajt ugyan egy-egy pohárral, de nem alkoholista. Tegnap este pedig nem volt társasága, tehát egyedül ivott. Egyedül ivott, és sokat ivott. Vajon miért, kérdem én. Talán aggódott? Aggódott, mielőtt még Cavell idejött volna, hogy magára erőltesse az ostoba válaszait? – Lefekvés előtt mindig iszom egy pohárkával mondta védekezőén. Még mindig a szőnyeget bámulta, de már tudtam, hogy nem a kiskutyáját gyászolja: az arcát akarta elrejteni előlem. – Csak nem tilos? – Dehogy. Ha egy pohárkáról van szó. De úgy látom, itt az üveg esete forog fenn. – Körbenéztem. – Merre van a konyhája? – Mit képzel... – A fene vigye el, ne vesztegesse az időmet! – Arra. Kimentem a szobából, hogy egy olyan csillogó, csupa acél micsodában találjam magam, ami eredetileg műtőnek készült, de aztán az utolsó percben meggondolta magát. Újabb bizonyítéka a költekezésnek. És a krómmosogatón újabb bizonyítéka annak, hogy dr. MacDonald „pohárkája" igencsak öblös volt. Egy palack whisky, több mint feléig kiürítve.

130

Mellette a letépett pecsét. Egy piszkos hamutartó, tele szétnyomkodott csikkekkel. Zajt hallottam a hátam mögül. Megfordultam. MacDonald állt a konyhaajtóban. -Jól van – mondta unottan. – Ittam. Sőt vedeltem. Olyan nagy bűn? Nem vagyok hozzászokva az ilyen szörnyűségekhez, Cavell. Két szörnyű, két galád gyilkosság egyetlen napon. – Megrázkódott. Ha csak megjátszottá magát, ragyogóan alakított. – Baxter az egyik legjobb barátom volt hosszú évek óta. Vajon miért ölték meg? Honnan tudhatom, hogy nem lesz újabb áldozat? És tudom, hogy mire képes az Apokalipszis. Te jó ég, ember, minden okom megvan rá, hogy aggódjak. Hogy halálra aggódjam és halálra vedeljem magam. – Már nem tart sokáig – mondtam neki. – Mert egyre közelebb kerülök hozzá. Úgy értem, a gyilkoshoz. De azért legyen résen. Nem garantálhatom, hogy nem fog lecsapni megint, mielőtt elkapnám. – Maga egy utolsó, érzéketlen gazember – morogta. – Az istenre kérem, hagyjon végre magamra. Elegem van magából. – Máris megyek. Tartsa zárva az ajtót, doktor. – Még hallani fog rólam, Cavell. – Most, hogy már távozni készültem és a Hanyattit is eltettem, megint bátrabbnak érezte magát. – Majd meglátjuk, akkor is olyan kemény fickó lesz-e, ha bíróság elé állítják birtokháborításért és testi sértésért. – Ne fecsegjen ostobaságokat – vetettem oda. – Soha nem emeltem kezet magára. Nincsenek magán külsérelmi nyomok, ahogyan szemtanúi sincsenek. Erről ennyit. Elhagytam a házat. Láttam az udvarban sötétlő garázst, de nem tértem be. Kár lett volna a Bentleyre vesztegetnem az

131

időmet: a mi emberünknek mindenképpen kerülnie kellett a feltűnést, márpedig egy Continentallal erre aligha lett volna esélye. Megálltam egy telefonfülkénél, és azzal az ürüggyel, hogy Gregori címét akarom megtudni, felhívtam előbb Weybridgeet, majd Clivedent. Előbbi nem tudott segíteni, amint arra számítottam, utóbbi viszont igen, és meg is tette ezt. Egyikük sem örült neki, hogy kora reggel zavarom, de amikor közöltem velük, hogy a nyomozás kritikus fázisban van, és szeretném lezárni még napnyugta előtt, mindketten lecsillapodtak. Persze szerettek volna többet is megtudni arról, hogy áll a nyomozás, de én semmit nem voltam hajlandó elárulni nekik. Nem is nagyon volt mit, de ezt már nem kötöttem az orrukra. Negyed nyolckor már dr. Gregori házának a csengőjén tenyereltem. Pontosabban annak a luxuspanziónak a csengőjén, amelyben lakott. A ház előtt egy sötétkék Fiat 2100 állt, Gregori autója. Még mindig koromsötét volt, még mindig hideg volt, és még mindig zuhogott. A lábam egyre jobban sajgott, olyannyira, hogy már alig bírtam az előttem álló feladatra koncentrálni. Az ajtó kinyílt, és egy kövér, ötvenes, ezüstös hajú asszonyság kukucskált ki a sötétbe. Nyilván maga a háziasszony, Mrs. Whithorn, aki nemcsak víg kedélyéről és legendás jó szívéről volt híres, hanem arról is, hogy ő főzte a legfinomabb ételeket egész Wiltshire-ben. Ezért is volt olyan felkapott a panziója. – Ki a csuda az ilyen kora reggel? – kérdezte jóindulatú hangon. – Csak nem a rendőrség már megint? – Attól tartok, igen, Mrs. Whithorn. A nevem Cavell. Szeretnék beszélni dr. Gregorival.

132

– Szegény dr. Gregori. Már épp eleget nyaggatták az embereik. De kerüljön beljebb. Megyek, megnézem, fent van-e már. – Csak mondja meg, hányas szoba, Mrs. Whithorn. Szeretnék felmenni hozzá. Zúgolódott egy kicsit, de azért elmondta, hol találom a lakóját. Átvágtam a hallon, bekanyarodtam egy oldalfolyosóra, és máris ott álltam az ajtaja előtt. Kopogtam és vártam. Nem kellett sokáig várnom. Gregori már ébren volt, de nemrégen bújhatott ki az ágyból. Kába volt és borostás, de legalább szívélyesen fogadott, nem úgy, mint dr. MacDonald. – Kerüljön beljebb, és üljön le. Elnyűttnek látszik. Úgy is éreztem magam. Leereszkedtem egy karosszékbe, és körülnéztem. Gregori nem állt olyan jól bútorok tekintetében, mint MacDonald, de végtére is ezek nem az ő bútorai voltak. A helyiség dolgozószobának volt berendezve, a háló nyilván beljebb volt, a szemközti ajtón túl. Egy agyonkoptatott, de még használható szőnyeg, két karosszék ugyanebből a kategóriából, egy egész falnyi könyvespolc, egy súlyos tölgyfa asztal forgószékkel, egy írógép és egy halom papír. Ez volt minden berendezés. A szobában nyomát sem lehetett érezni az esti melegnek, amiből már csak a finom, fehér hamu maradt a kőből rakott tűzhelyben; annál inkább jelen volt az este óta igencsak elhasznált levegő, amit Gregorinak még nem volt ideje – vagy lelkiereje – kiengedni az ablakon. Valami különös, átható szagot is éreztem, de olyan halványan, hogy nem tudtam azonosítani. – Miben segíthetek, Mr. Cavell? – kérdezte Gregori.

133

– Csak rutinkérdések, dr. Gregori – mosolyogtam. Meglehetősen korai időpontban érkeztem, tudom, de hát sajnos az idő nem a mi oldalunkon áll. – Még nem aludt? – érdeklődött az olasz. – Még nem. Meg sem álltam egész éjszaka. Rengeteg látogatnivalóm volt. Fél Alfringhamet kivertem az ágyából. Sajnos nem mondhatom, hogy mindenütt ilyen megértőén fogadtak. Dr. MacDonald kifejezetten ellenségesen viselkedett. – Nos, ez nem csoda. MacDonald mindig ingerült. Eléggé türelmetlen pasas. – Hogy boldogul vele? Jóban vannak? – Kollégák vagyunk, semmi több. Tisztelem a tudását. Miért, Mr. Cavell? – Kíváncsi természet vagyok. Mondja, doktor, van alibije tegnap estére? – Hogyne. Már mondtam Mr. Hardangernek is, hogy nyolctól éjfélig Mrs. Whithorn lányának a születésnapját ünnepeltük odalent. – Nem erre gondoltam – ráztam meg a fejemet. – Nem a tegnapelőtti estére, hanem a tegnapira. - Aha. -Aggodalom tükröződött a tekintetéből. – Csak nem történt újabb gyilkosság? – Nem – biztosítottam. – Nos, doktor? – Tegnap este? – Vállat vont, majd elmosolyodott. Ha tudtam volna, hogy tegnap estére is alibire lesz szükségem, nem mulasztottam volna el „beszerezni" egyet. Pontosan milyen időintervallumról lenne szó, Mr. Cavell? – Engem a fél tíz és a fél tizenegy közti egy óra érdekel. – Nos, attól tartok, hogy ebben az esetben nincs alibim. A szobámban voltam, egész éjszaka a könyvemen dolgoztam.

134

Munkaterápia, Mr. Cavell, a tegnapi szörnyűségek után. – Elhallgatott egy pillanatra, majd mentegetőzve hozzátette: – Nos, valójában nem egész éjszaka. Vacsora után ültem le, olyan nyolc körül, és egészen tizenegyig írtam. Egészen jól teljesítettem: három oldalt sikerült írnom. – Szerényen elmosolyodott. – Egy ilyen könyvnél, mint amit írok, Mr. Cavell, az óránkénti egy oldal kiváló teljesítmény. – És miféle könyv lenne ez? – Szervetlen kémia. – Megingatta a fejét, majd csendesen megjegyezte: – Sajnos nem az a téma, amiért az olvasók ostromolni szokták a könyvesboltokat. – Az ott a kézirat? – mutattam a papírhalomra. – Igen. Még Torinóban fogtam neki, már nem is emlékszem rá, hogy mikor. Nézze meg, Mr. Cavell, ha óhajtja, bár attól félek, nem sokat fog érteni belőle. A nyelvezete meglehetősen elvont, ráadásul olaszul van. Nem árultam el neki, hogy majdnem olyan jól olvasok olaszul, mint ahogy ő az angolt beszéli. – Egyből gépeli? – Elkerülhetetlen. Olyan csúnyán írok, hogy magam se tudnám kiolvasni a kéziratot. De egy pillanat. – Tűnődve megvakargatta a borostáját. – Az írógép. Lehet, hogy hallotta valaki a kopogását. – Éppen ezért kérdeztem. Gondolja, hogy hallották? – Nem tudom. Azért esett a választásom erre a szobára, mert félreesik a többitől. Hogy ne zavarjam a panzió többi vendégét. Nincs hálószoba se odaát, se fölöttem. De várjon csak, úgy emlékszem, mintha tévézést hallottam volna a szomszédos szobából. Legalábbis – bizonytalanodott el – azt hiszem. – A szomszédban van a panzió tévészobája. Meglehetősen

135

kihasználatlan, általában Mrs. Whithorn és lányai szoktak beülni, de ők se túl sűrűn. Tegnap este azonban hangokat hallottam odaátról. Megkérdezzük? Megkérdeztük. Kimentünk a konyhába, ahol Mrs. Whithorn és egyik lánya a reggelit készítették. A sistergő szalonna illatától végképp elgyengült a lábam. Egy perc alatt megtudtam, amit kellett. Mrs. Whithorn és két lánya – egyébként három volt neki – egy régi, egyórás filmre ültek be a tévészobába. A film pontban tízkor kezdődött, és ahogy elhaladtak dr. Gregori ajtaja előtt, hallották, hogy az írógépét püföli. Nem hangosan, nem annyira hangosan, hogy zavaró legyen, de azért „tisztán és kivehetően". Mrs. Whithorn meg is jegyezte, hogy szegény dr. Gregori túl sokat dolgozik, de ezúttal érthető volt, mert be kellett pótolnia azt is, amit előző este, a lánya partija miatt elmulasztott. Dr. Gregori meg sem próbálta leplezni elégedettségét. – Köszönöm, Mrs. Whithorn. – Rám vigyorgott. – Sikerült elaltatni a gyanúját, Mr. Cavell? – Sose volt, doktor. De hát ilyen a rendőri munka. A leghalványabb lehetőséget is ki kell zárni. Dr. Gregori kikísért a bejárati ajtóhoz. Még mindig koromsötét volt, még mindig hideg volt, és még mindig zuhogott. Azon törtem a fejem, hogyan adjam elő immár standarddá vált szövegemet a nyomozás előrehaladt állapotáról, amikor Gregori akaratlanul a segítségemre sietett: – Nem akarom arra kérni, hogy hivatali titkot áruljon el, Mr. Cavell, de gondolja, van esélyük rá, hogy elkapják azt a vadállatot? Történt egyáltalán előrelépés?

136

– Sokkal több, mint amennyit tizenkét órával ezelőtt remélni mertem volna. Meggyőződésem, hogy a helyes nyomon járunk. Közel járok a megoldáshoz, csak egy baj van: falba ütköztem. – A falakon át lehet mászni, Mr. Cavell. -Valóban. És át is fogok rajta. – Egy pillanatra zavarba jöttem. – Nem is tudom, miért mondtam el ezt magának, dr. Gregori. Remélem, kettőnk közt marad. Biztosított a diszkréciójáról, aztán elváltunk. Fél mérfölddel odébb megálltam egy telefonfülkénél, és felhívtam a vezérőrnagyot. – Aludt valamit, Cavell? – kérdezte üdvözlésképpen az öreg. – Nem, uram. – Sose bánja. Én sem. De ha már én se alhattam, másokat se hagytam. Nem állítom, hogy valami fene nagy népszerűségre tettem volna szert. – Nálam népszerűtlenebb akkor sem lehet, uram. – Meglehet. Eredmények? – Semmi különös, uram. És ön? – Chessingham. Nincs nyoma annak, hogy valaha is lett volna vezetői jogosítványa. Ugyanakkor külföldön is szerezhetett, bár ez nem túl valószínű. Ami a katonai szolgálatát illeti, ez már sokkal érdekesebb. Mint kiderült, a rádiósoknál szolgált. – A rádiósoknál? Akkor bizony előfordulhat, hogy mégiscsak tud autót vezetni. Erről tud valamit, uram? – Egyelőre csak ennyit sikerült megtudnom. A hadügyminisztérium malmai lassan őrölnek, éjszaka pedig moccanni se hajlandóak. Délre lehet, hogy már lesz valami a kezemben. Ami már most is megvan, és ennél sokkal érdekesebb, az Chessingham bankszámlakivonata.

137

Megadta az összegeket, aztán letette a kagylót. Visszavánszorogtam az autóhoz, és a Chessingham-erőd felé vettem az utat. Negyedóra múlva ott voltam. A ködös hajnali félhomályban a robusztus épület még kísértetiesebbnek hatott, mint valaha. Engem azonban nem lehetett elrettenteni. Átkeltem a várárok felett, és megostromoltam a kaput. Stella Chessingham nyitott ajtót. Csinos, testhez simuló, virágmintás háziköntös volt rajta, a haja szépen kifésülve, de arca sápadt volt, barna szeme körül karikák éktelenkedtek. Nem örült neki, amikor közöltem, hogy a bátyjával szeretnék beszélni. -Jöjjön be – mondta kelletlenül. – Anya még ágyban van, Eric reggelizik. Reggelizett. Már megint tojás és szalonna. Éreztem, kibicsaklik alólam a lábam. Chessingham felállt, és idegesen üdvözölt. -Jó reggel, Mr. Cavell. Nem viszonoztam a jókívánságát. Hűvösen, megvetően végigmértem, valahogy úgy, ahogy egy pincér jelzi, hogy hiányolja a borravalót, aztán hivatalos hangon tudtára adtam: – Azért jöttem, hogy feltegyek még néhány kérdést, Chessingham. Egész éjszaka fent voltam, és nincs hangulatom az elmejátékokhoz. Egyenes válaszokat várok. Éjszakai nyomozásunk során újabb nyomokra jutottunk, és ezek többsége magához vezet. – A húgára néztem. Miss Chessingham, nem szeretném, ha felzaklatná magát. Jobb lenne, ha magunkra hagyna minket. A lány rémülettől tágra nyílt szemmel rám nézett, idegesen megnedvesítette az ajkait, aztán elfordult, hogy kimenjen, de a bátyja rászólt:

138

– Maradj, Stella. Nincs rejtegetnivalóm. A húgom mindent tud rólam, Mr. Cavell. – Én ebben nem lennék olyan biztos. – A hangom még a tekintetemnél is hűvösebb volt. – Ha akar, maradhat, Miss Chessingham, de emlékezzen rá, hogy nem én akartam. – Most már mindketten viaszsárgák voltak. Ami az emberek halálra rémítését illeti, bármelyik kelet európai ország titkosrendőrsége megirigyelhetett volna. – Mit csinált tegnap este, Chessingham? Tíz óra tájban. – Tegnap este? – pislogott rám. – Miért kell beszámolnom most már a tegnap estéről is? – Én teszem fel a kérdéseket. Halljuk a választ. – Nos... itthon voltam. Stellával és anyával. – Egész este? – Természetesen. – Nincs „természetesen". Voltak látogatóik, akik igazolhatnák a szavait? – Csak Stella és anya látott. – Csak Miss Chessingham. Este tízkor az édesanyjuk már ágyban van. – Valóban. Erről megfeledkeztem. – Nem lep meg. Maga ugyanis nagyon feledékeny. Tegnap például elfelejtette említeni nekem, hogy rádiós volt a katonaságnál. – Rádiós? – Leült, de nem azért, hogy folytassa a reggelizést. – Igen, ez igaz. Honnan tudta meg? – Egy kismadár csiripelte a fülembe. Ugyanez a kismadár trillázta, hogy látta magát autót vezetni. – Ez 144

139

hazugság volt, de kénytelen voltam bevetni. – Azt mondta, nem tud vezetni. – Nem tudok. – Tétován a húgára pillantott, aztán megint rám nézett. – Itt valami tévedés lesz. Összetévesztenek valakivel. – Maga van tévedésben, Chessingham. Amikor tagad. Ha akarja, idehozok magának négy szemtanút is, akik látták vezetni. – Én nem... Lehet, hogy egyszer-kétszer megpróbáltam. Nem tudom. Nincs jogosítványom. – Rosszul vagyok magától – mondtam megvetően. Ne adja nekem az ostobát, Chessingham, mert tudom, hogy nem az. Ne nehezítse meg mindkettőnk helyzetét. Maga tud vezetni, Chessingham. Ismerje el. Miss Chessingham, tud vezetni a bátyja? – Hagyja ki ebből Stellát, kérem – mondta reszketve Chessingham. – Igaza van, az isten verné meg! Tudok vezetni. Bizonyos értelemben. – Gondolom, zseniális ötletnek tartotta a háza közelében hagyni azt a Bedfordot tegnapelőtt éjjel. Azt hitte, olyan feltűnő lesz, hogy az már nem is feltűnő, nem igaz? – Semmi közöm ahhoz a teherautóhoz! – kiáltotta. Esküszöm! Tegnap este, amikor itt járt, annyira megrémültem, hogy bármire képes lettem volna... csak hogy ártatlanságomat igazoljam. – Az ártatlanságát. – Gonoszul felnevettem. – Azok a fotók, amiket a Jupiterről készített. Hogy csinálta? Valami időzítő készüléket fabrikált hozzá, vagy valaki más kattintottá el a gépet, míg maga a Mordonnál járt?

140

– Miről beszél? – kérdezte már-már őrjöngve. – Miféle készüléket? Miféle átkozott készüléket? Kutassa át a házat, ha nem hiszi! – Ne nézzen ökörnek. Már régen elásta valahol az erdőben. – Mr. Cavell! – Állt elém Stella ökölbe szorított kézzel, minden ízében remegve. – Maga szörnyű tévedésben van. Eriének semmi köze ehhez az egészhez. Semmi, érti? Tudom! - Mellette volt tegnapelőtt fél tizenegy után a csillagvizsgálóban? Ha nem, ifjú hölgy, akkor nem tudhatja. – Ismerem Ericet! Ő képtelen lenne... – A jellemábrázolás még nem bizonyíték – szakítottam félbe. – De ha olyan sokat tud a fivéréről, akkor bizonyára azt is meg tudja magyarázni nekem, honnan került kereken ezer font a számlájára az elmúlt négy hónap során. Ötszáz font július harmadikán, további ötszáz október harmadikán. Meg tudja ezt magyarázni? Egymásra néztek, leplezetlen rettegéssel a tekintetükben, aztán Chessingham szólni akart, de csak harmadik próbálkozásra tudott hangot kiadni a torkán. – Ez... ez kelepce! Valaki rám akarja terelni a gyanút. – Térjen észhez, ember. Kár tagadnia. Kitől kapta a pénzt? Konokul hallgatott egy darabig, de végül mégiscsak kinyögte: – George bácsitól. – A derék George bácsi – mondtam gúnyosan. – És ki ő? – Anya fivére – rebegte. – A család fekete báránya. Teljesen ártatlan a bűncselekményben, amivel vádolták, de az ellene felhozott bizonyítékok olyan erősek voltak, hogy el kellett hagynia az országot. – Aha – morogtam rosszat sejtetően. – Miféle bűncselekménybe keveredett bele?

141

– Nem tudom – felelte kétségbeesetten Chessingham. – Még soha nem láttam őt. Kétszer keresett telefonon a Mordonban. Anya soha nem említette őt. Eddig még csak nem is tudtunk a létezéséről. – Maga is tudott erről? – kérdeztem Stellától. – Hát persze. – Az anyjuk? – Természetesen nem – felelte Chessingham. – Nem akartuk felzaklatni őt, és George bácsi azt mondta, hogy ha anya megtudja, kitől van a pénz, nem fogja elfogadni. Stella és én szeretnénk külföldre küldeni anyát az egészsége miatt, és ez a pénz segíthet ebben. – A vádlottak padjára fogja segíteni magukat mondtam durván. – Hol született az édesanyjuk? – Alfringhamben. – Ezúttal Stella volt az, aki válaszolt. Chessingham képtelen volt megszólalni. – A lánykori neve? – Jane Barclay. – Hol a telefon? Szeretném használni. Stella odairányított, és én felhívtam az öreget. Szűk egynegyed óra múlva tértem vissza a testvérpárhoz. Úgy tűnt, még testhelyzetet se mertek változtatni a távollétem alatt. – Vagy maguk nagyon ostobák, vagy engem néznek annak – dörmögtem. – Eszükbe se jutott, hogy elmenjenek a városházára? Vagy nem akartak, mert tudták, hogy mit fognak találni ott? Hogy a maguk George bácsikája sohasem létezett? Az anyjuknak nincs és nem is volt fiútestvére. Gyerünk, Chessingham, találjon ki valami értelmesebb magyarázatot arra az ezer fontra.

142

Nem tudott. Csak bámult engem, reménytelenül. Aztán segélykérően a húgára nézett, majd a padlóra szegezte a tekintetét. – Nos, sietségre semmi ok – bátorítottam. – Odabent bőven lesz ideje elgondolkodni a megfelelő válaszon. Addig is szeretnék beszélni az édesanyjukkal. – Az anyámat hagyja békén! – ugrott fel az asztal mellől Chessingham, olyan hévvel, hogy a szék hátrarepült és felborult. – Az anyám egy beteg öregasszony. Hagyja őt békén, érti, Cavell? – Kérem, menjen fel, és mondja meg az édesanyjának, hogy egy perc múlva ott leszek – fordultam Stellához. Chessingham felém indult, de a húga leállította. – Ne, Eric. Kérlek. – Lesújtóan végigmért, aztán keserűen megjegyezte: – Nem látod, hogy Mr. Cavell az a fajta ember, aki mindig keresztülviszi az akaratát? Keresztülvittem. Az interjú Mrs. Chessinghammel nem tartott tovább tíz percnél. Nem tartozott életem legkellemesebb tíz perce közé. Chessingham és a húga a lépcső aljában vártak. Stella odalépett hozzám, és kétségbeesetten a szemembe nézett nagy, barna, rémült szemével. – Nagy hibát követ el, Mr. Cavell. Nagyon nagy hibát. Eric a testvérem. Ismerem őt, jól ismerem. Esküszöm magának, hogy tökéletesen ártatlan az ügyben. – Lesz esélye rá, hogy bebizonyítsa ezt. Menjen fel, Chessingham, és pakoljon össze magának néhány holmit. – Nem állítom, hogy nem gyűlöltem magam ebben a pillanatban. – Legalább két-három napra elegendőt. – Magával visz? – kérdezte törődötten a fiatalember.

143

– Nincs rá se jogom, se felhatalmazásom, de valaki el fogja vinni, emiatt ne aggódjon. Eszébe ne jusson szökéssel próbálkozni. Egy egér se jutna át a ház köré vont kordonon. – Kordonon? – kérdezte döbbenten. – Úgy érti, rendőrök vették körül... – Ugye megérti, hogy nem szeretnénk, ha az első repülőjárattal eltűnne az országból? Mint az a derék George bácsi... Ez tökéletes végszó volt. Magukra hagytam őket. Az utolsó – reggeli előtti – utam Hartnellékhez vitt. Félúton megálltam egy telefonfülkénél, és felhívtam Maryt. Megkértem, hogy hívja meg reggelire Hardangert, megígértem neki, hogy én is ott leszek időben – kilenc órát beszéltünk meg –, aztán rohantam vissza az autóhoz, mert szakadt az eső. Fél lábbal az autóban voltam, amikor mozgásra lettem figyelmes. Valaki ugrált az út menti árokban. Meglehetősen szokatlan jelenség volt, olyannyira, hogy egy pillanatra még a nyakamba csörgő hideg léről is megfeledkeztem. Az alak önfeledten rohangált a bokáig érő vízben, és egy üres konzervdobozt kergetett. Nem is lett volna benne semmi szokatlan, ha egy suhanc az illető. Ez azonban egy jól öltözött, puhakalapos úriember volt. Ez van, gondoltam szomorúan. Nem mindenki bírja cérnával. Lehet, hogy holnap már én is ugyanígy fogok ugrándozni az árokban. Beültem az autóba, és már tudtam, hogy ezt az alakot nem azért küldték elém az égiek, mert figyelmeztetni akartak a megfeszített munkatempó veszélyeire. Most már tudtam, hogy azért ugrabugrál az esőben, hogy elterelje a figyelmemet az ülés mögött kuporgó társáról, de már késő volt. A gumibot

144

lecsapott, és olyan erővel vágódott a bal fülem tövének, hogy a fájdalomnak már alig volt ideje eljutni a tudatomig.

8.

145

===== Fejezet

PONTATLAN LENNÉK, ha azt mondanám, hogy felébredtem. Az „ébredés" egy viszonylag gyors, egyirányú folyamat, mely az öntudatlanság állapotából a tudatos-állapotba vezet, márpedig ez esetben se gyors folyamatról, se egy irányról nem beszélhetünk. Az egyik pillanatban még valami szürke ködfüggönyön át érzékeltem, hogy valami keményen és nedvesen fekszem, a másikban már megint nem voltam magamnál. Hogy mennyi idő telt el két ilyen szürkeség között, azt nem tudtam megállapítani, de ezek az ébrenlétek egyre sűrűbben jöttek és egyre hosszabb ideig tartottak, mígnem a sötétség végleg tovatűnt. Nem állíthatom, hogy örültem neki, mert az öntudattal együtt a fájdalom is visszatért, és olyan erővel szorította vasmarkába a fejemet és mellkasom jobb felét, hogy ordítani tudtam volna. Egy gabonaszem érezhette így magát, miközben áthaladt a kombájn cséplőszerkezetén. Hunyorogva kinyitottam ép szememet, és megkerestem vele a halovány fényforrást. Egy rácsos ablak fent, az egyik fal tetején, közvetlenül a mennyezet alatt. Egy pincében voltam, olyan félig süllyesztett típusúban, ami a Chessingham-ház alatt is húzódott.

146

A kemény és nedves valami, amin feküdtem, nem más volt, mint maga a csupasz, durva, elázott betonpadló. Bárki is vonszolt le ide, gondosan a legnagyobb tócsa közepébe lökött. Elnyúlva hevertem a betonon, félig a hátamon, félig a jobb oldalamon, mindkét kezemmel a hátam mögött. Nem értettem, miért választottam magamnak ezt a kényelmetlen pózt, de hamar rájöttem: hátrakötözték a kezemet, mégpedig jó szorosan, amint azt az ereimben szaladgáló hangyák megsúgták. Magam alá akartam húzni a lábamat, hogy felüljek, de nem engedelmeskedett. Egyszerűen képtelen voltam megmozdítani. Azért valahogy csak felültem, és miután a csillagok eltűntek a szemem elől, végignéztem a lábaimon. Nem elég, hogy bokánál összekötözték őket, de még rögzítették is a csomót az ablak alatt húzódó rekeszes palackállvány vaslábához. Ráadásul nem akármivel kötöttek gúzsba, hanem műanyag zsinórral. Ha eddig nem is voltam biztos benne, hogy profival van dolgom, most már szemernyi kétség sem férhetett hozzá. Ezt a műanyag zsinórt még egy gorilla se tudta volna eltépni, a csomókkal pedig kár lett volna kínlódni: itt már csak egy jó éles kés segíthetett. Lassan, óvatosan – elég lett volna egy hevesebb mozdulat, és a fejem leesik a nyakam tetejéről – körbenéztem a helyiségben. Olyan jellegtelen és üres volt, amilyennek egy pincének lennie kellett. Csak az ablak, a zárt ajtó, a rekeszek meg én. Persze lehetett volna rosszabb is. Senki nem zúdított rám vizet, hogy megfulladjak, nem ömlött be gyilkos gáz az ajtó alatt, nem tekeregtek mérges kígyók körülöttem és fekete özvegyek se szaladgáltak a

147

nadrágom szárán. Csak a pince meg én. De azért így is elég rossz volt. Kötelességtudóan megrángattam a lábamat, illetve a kezemet, de mint várható volt, nem sokra mentem vele. Igaz, volt hatása, de azt is csak én bántam: a fejem most már úgy lüktetett, mint egy világítótorony fényszórója. Feladtam, és azon kezdtem tűnődni, vajon meddig fogom kibírni víz nélkül, ha már kilefetyeltem ezt a tócsát, amibe belehajítottak. Nyugalom, mondtam magamnak. Gondold szépen végig, mit tehetnél. Végiggondoltam, de semmire nem jutottam. Csak azt tudtam megállapítani, amit eddig is tudtam: hogy voltam már ennél jobban is. Aztán megláttam a Hanyattit. Nem akartam hinni a szememnek. Pislogtam, megráztam a fejemet, aztán megint odanéztem, de a dudor nem tűnt el. Először nem tudtam, mire vélni a dolgot, de aztán leesett a tantusz: nem tűnt fel nekik, és nem is keresték. A brit rendőrök nem hordanak fegyvert. Többé-kevésbé én is rendőr voltam, tehát azt hihették, hogy nem hordok fegyvert. Kidüllesztettem a mellkasomat, és lehajtottam a fejemet, amennyire csak tudtam. Állammal félrehajtottam a kabát hajtókáját, és harmadik próbálkozásra sikerült a fogaim közé vennem a pisztoly agyát, de amikor ki akartam emelni velük a fegyvert a hónaljtáskából, lecsúsztak a sima, gömbölyded felületről, és fájdalmasan összekoccantak. Négyszer ismételtem meg ugyanezt, végül feladtam. Normális körülmények között is kényelmetlen lett volna a mutatvány, de a gumibottal való találkozás után rendesen bele is szédültem. Ennek így nem volt semmi értelme. Valami új, valami jobb ötlet kellett.

148

Jött is. Nem is értettem, hogy nem jutott ez eddig eszembe. Lábamat behajlítva közelebb húztam magamat a rekeszekhez, oldalra fordultam, és feltérdeltem. Most már csak előre kellett hajolnom, hogy a pisztoly a gravitációnak engedelmeskedve kipottyanjon a tokból. Nem pottyant. A padlónak nyomtam a homlokomat, és rángatózni kezdtem. A fegyver megmozdult, aztán lassan csúszni kezdett... és végre ott volt előttem, a betonon. Felemeltem a fejemet, és aggodalmasan szemügyre vettem. Rossz vicc lett volna, ha kiürítik, és a poén kedvéért teszik vissza a hónaljtáskába, de ez is egy lehetőség volt. A sors azonban megkímélt ettől a tréfától. Az állapotjelző a kilencesen állt. A tár tele volt. A bal oldalamra feküdtem, két kézzel megmarkoltam a Hanyattit, kibiztosítottam, aztán kétrét görnyedve megpróbáltam annyira előrenyomni a jobb oldalam mellett, amennyire csak bírtam. Sikerült előretolni annyira, hogy most már láttam a csövét, de még mindig vagy tizenöt hüvelykre volt a lábamtól. A bokám köré tekert zsineg csomóját akartam ellőni, de be kellett látnom, hogy őrültség lenne ezzel próbálkozni. Buffalo Billnek talán sikerült volna, de hát Buffalónak sasszeme volt, és biztos vagyok benne, hogy nem homályos pincék mélyén, és nem hátrakötött kézzel gyakorolta a mutatványait. A két londoni sebész bizonyára örült volna, ha szétlövöm a lábfejemet, de én nem azért kínlódtam ennyit, hogy nekik szerezzek örömöt. Úgy döntöttem, inkább azt a fél yard hosszú, négy zsinegből sodrott köteget célzom meg, amivel a rekeszállványhoz kötözték a lábamat.

149

Céloztam, amennyire célozni tudtam ebben a kifacsart testhelyzetben, és meghúztam a ravaszt. Három dolog történt azonnal és egyazon pillanatban. A képtelen pozícióban szorongatott pisztoly hátratörte a jobb hüvelykujjamat, a csupasz falakról visszaverődő dörrenés megsüketített, és a visszapattanó golyó választékot fésült a hajamba. Meg még egy negyedik dolog is történt. Eltévesztettem a célt. Másodszor is lőttem. Habozás nélkül. Ha volt odafent valaki, hallania kellett a lövést, és bizonyára már úton volt lefelé, hogy kiderítse, ki merészelte megzavarni otthona nyugalmát. De nemcsak ezért. Tudtam, hogy ha tépelődni kezdek egy újabb geller lehetőségén, soha nem fogom másodszor is meghúzni a ravaszt. A fülem megint bedugult, a hüvelykujjam pedig ripityára tört, de ügyet sem vetettem rá. A zsinór, amivel az állványhoz „láncoltak", megadta magát. Buffalo Bill se csinálhatta volna jobban. Felültem, háttal a rekeszeknek fordultam, és felsegítettem magam. A könyökömet viszonylagos kényelembe helyeztem egy polcon, és vártam, hogy kinyíljon az ajtó. Még nem éreztem magam nyeregben, de már sokkal derűsebben szemléltem a jövőt. Végül is lényegesen kisebb kihívást jelent hat láb távolságból eltalálni egy embert, mint tizenöt hüvelykről ellőni egy vékony zsinórt. Kerek egy percig vártam mozdulatlanul – a lábam remegését leszámítva –, de senki nem jött. Legalábbis nem nyitott be, mert a lépteit, a két lövés okozta süketség után, biztosan nem hallottam volna. Megkockáztattam néhány ugrást a helyiség közepéig, és az ablakra néztem. Egy ravaszabb fogva tartó innen várta volna, hogy bekerüljek a képbe; de fent sem

150

mutatkozott senki. Még néhány ugrás, és az ajtónál voltam. A könyökömmel lenyomtam a kilincset. Zárva volt. Nekivetettem a hátamat az ajtónak, addig csavargattam a Hanyattit, míg a csöve neki nem koccant a zárnak, és lőttem. A második lövés után az ajtó váratlanul engedett a súlyomnak – azt ugyanis ügyesen elfelejtettem megnézni, hogy kifelé nyílike avagy sem –, és kibuktam a folyosóra. Ha valaki azzal a szándékkal várakozott volna odakint, hogy leüt, amikor kilépek, ennél jobb alkalmat nem is kívánhatott volna magának. De nem ütöttek le, mert nem volt, aki leüssön. Feltápászkodtam, megkerestem a kapcsolót, és felkattintottam a vállammal. A fejem felett lógó csupasz villanyégő nem reagált. Talán kiégett, talán a biztosíték volt kiütve, de még valószínűbbnek tűnt, hogy egyáltalán nem volt áram a vezetékekben: a pince állott levegője arról tanúskodott, hogy már régen nem volt lakója a háznak. Fényesre koptatott kőlépcső vezetett fel a földszintre. Az első két lépcsőfokot két ugrással hódítottam meg, de miután mind a kétszer hajszálon múlt, hogy vissza nem zuhantam, bölcsen leültem a lépcsőre, és tolatva, nadrágfékkel biztosítva tettem meg a hátralevő távot. A pinceajtó is zárva volt, de nem a sajátomat rongáltam, és még volt öt töltényem, így ebbe is habozás nélkül beledurrantottam. Az első lövésre megadta magát. Kiperdültem a fényre. Egy hosszú, keskeny folyosón találtam magamat. Két oldalról két-két ajtó nyílt, szemközt egy üvegajtó, mellette egy másik, szintén üvegezett. A fejem fölött lépcső. A parketta hullámos volt, porlepte, tele lábnyomokkal, melyek a szemközti ajtótól a pincéhez vezettek. A többi ajtó előtt a porréteg érintetlen volt.

151

Most már biztos lehettem benne, hogy egyedül vagyok a házban. De hogy meddig, azt nem tudhattam. Igyekeznem kellett. Nem akartam tönkretenni a nyomokat, ezért a mellettem lévő ajtó felé fordultam. A változatosság kedvéért ez nem volt bezárva. Egy másik folyosóra kerültem, amely a személyzeti épületrészbe vezetett. Végigmentem a konyhán, a tálalón, az éléskamrán és a mosókonyhán, s kinyitottam minden szekrényajtót, kihúztam minden fiókot, de csak az időmet vesztegettem. A házat alaposan kitakarították hajdani lakói, még egy árva gombostűt se hagytak hátra. A konyha hátsó ajtaja nyitva volt. Kinyitottam, és kiszökdécseltem a változatlanul zuhogó esőbe. Körülnéztem, de az elvadult, tíz láb magas sövénytől nem sok mindent lehetett látni. A gyomos kerten túl fenyők és ciprusfák nőttek, de ezeket se találtam ismerősnek. Bárhol lehettem. Két faépületet láttam nem messze a háztól. Az egyik garázsméretű volt, a másik durván feleakkora. Utóbbi felé vettem az irányt, azon egyszerű oknál fogva, hogy az volt közelebb. Belöktem a málladozó deszkaajtót, és beóvakodtam. Fészer volt, amit valaki műhelynek használhatott: egyik oldalt, a koszos ablak alatt masszív munkapad állt, tetején rozsdásodó satuval. Odaálltam, háttal neki, és kipróbáltam, működőképese. Sikerült megforgatni. Ennek örültem. Már csak valami éles tárgyat kellett szereznem, amit belefoghatok. De mit? Akárcsak a házból, innen is mindent kitakarítottak az egykori lakók. A falak meztelenek voltak. Egyvalamit azért mégiscsak hátrahagytak: egy faládát, tele rozsdás kacatokkal és faforgáccsal – a szemetest. Leültem melléje a földre, és kiborítottam a tartalmát. Egy fadarabbal

152

szétpiszkáltam a kupacot, aztán odébb csúsztam, és szemügyre vettem a zsákmányt. Rozsdás csavarok, elgörbült szegek, apró fémhulladékok hevertek mellettem. És volt még valami. Egy rozsdás fűrészél. Tíz percembe telt, mire be tudtam szorítani a satuba – a kezem gyakorlatilag megbénult a vérpangástól –, és újabb tíz percbe, mire átvágtam vele a műanyag zsinórt a kezemen. Ezzel ennél hamarabb is végezhettem volna, de vigyáznom kellett: könnyen elvághattam volna egy artériát vagy egy inat, és mivel a kezem teljesen érzéketlen volt, még csak fel se tűnt volna. Amikor elgémberedett vállam engedett annyit, hogy magam elé tudtam tenni a két kezemet, alig ismertem reájuk. Eredeti méretük másfélszeresére dagadtak, olyan lilák voltak, hogy még nézni is rossz volt őket, és maszatosak voltak a vértől, mert minden igyekezetem ellenére többször is megvágtam magamat. Csak remélni tudtam, hogy nem fogok vérmérgezést kapni a pengén látható rozsdafoltoktól. A láda oldalán üldögéltem vagy öt percig, várva, hogy a vérkeringés helyreálljon, és az ezzel járó, elviselhetetlen szúró érzés megszűnjön, aztán kivettem a fűrészélet a satuból, és levágtam a műanyag kötelet a lábamról. Újabb öt perc következett, ugyanolyan kínnal teli és ugyanolyan hasznos öt perc, mint az előző, mert most már járni is tudtam. Már csak az oldalam volt hátra. Félrehajtottam a kabátot és az inget, előre félve attól, amit látni fogok. Nem sokat láttam a fél felsőtestemre száradt vértől, de az biztos volt, hogy az, aki megrugdosott, nem kímélte a cipőjét. A bőröm több helyen is kicsattant, és ahol nem, ott a szivárvány minden színében játszott. Dühömben azt kívántam, bárcsak a bal oldalamat

153

rugdosta volna az illető, hogy beletörjenek a lábujjai a Hanyattiba, de aztán beláttam, hogy mégiscsak így jártam jobban. Fegyverrel a kezemben léptem ki a fészerből, noha biztos voltam benne, hogy nem lesz rá szükség. Nem mentem vissza a házba – tudtam, hogy semmit nem találnék ott, ujjlenyomatokat kivéve, ezeket pedig inkább Hardanger szakértőire bíztam. A ház elől bekötőút kanyargott valamerre a fenyőfák között. Gondoltam, biztosan a főút felé visz, ezért elindultam rajta. Néhány lépés után megálltam, és megpróbáltam gondolkodásra bírni megviselt agyamat. Bárki is ütött le, okoskodtam, vagy azért tette, mert az útjában álltam, vagy azért, hogy engem is gyanúban keverjen. Ha előbbi áll fent, akkor vagy ott hagyták az autómat, ahol megálltam vele, vagy nem. Ha azért, hogy engem is bemártsanak, akkor viszont biztosan nem. Ha pedig elrejtették, akkor miért ne oda rejtették volna el, ahová engem? Hiszen ez lett volna a leggyorsabb és a legkézenfekvőbb megoldás. Az is volt. Az autót a garázsban találtam. Bevágtam magam, és indulni akartam, de megint meggondoltam magam. Ha valaki úgy gondolja, előnyére válhat az, hogy én eltűntem szem elől, akkor talán nekem is előnyömre válhat, ha nem tud róla, hogy visszatértem. Hogy miképpen, az még számomra is rejtély volt, de nem is törtem rajta a fejemet. Már így is épp eléggé össze volt törve. Kiszálltam az autóból, és visszagyalogoltam az útra. Végigmenteni rajta, de reményeimmel ellentétben nem a főúton találtam magam, hanem egy sáros földúton. Jobbra kanyarodtam rajta, azon egyszerű oknál fogva, hogy ellenkező irányban egy meredek domboldalt kellett volna megmásznom.

154

Mintegy húszpercnyi megfeszített menetelés után egy mellékútra jutottam ki, melynek szélén egy „Netley Common, 2 mérföld" feliratú tábla állt. A helységnév ismerős volt, tudtam, hogy valahol London és Alfringham közt van, mintegy tíz mérföldre utóbbitól. Ez azt jelentette, hogy legalább hat mérföldre voltam a telefonfülkétől, ahol leütöttek. Hogy miért hoztak ilyen messzire, az jó kérdés volt, én is szerettem volna tudni rá a választ. Talán azért, gondoltam, mert ez az egyetlen elhagyatott ház a környéken, aminek pincéje is van. Jó egy órámba telt megtenni a két mérföldet Netleyig, részben az állapotom miatt, részben azért, mert valahányszor autó vagy kerékpár tűnt fel a láthatáron, fedezékbe rohantam. Fák, bokrok mögé, oda, ahová tudtam. Magát Netley Commont is messze elkerültem. Szerencsére ezen a hideg, szomorú októberi reggelen senki nem volt kint a földeken, így itt nyílegyenesen haladhattam. Végül elértem a főutat, és végre lerogyhattam az árokba, néhány bokor fedezékében. Úgy éreztem magam, mint egy vízben felejtett rongybaba. Csak ültem, és reszkettem, és vártam, hogy jöjjön végre egy autó, amire felkérezkedhetek, de nem akart ilyen jönni. Húsz perc alatt mindössze három személyautó és egy autóbusz húzott el előttem – a vidéki járműforgalom még csúcsidőben se vethető össze a Piccadilly forgatagával –, de egyik előtt se mutattam magam. Mindegyikben túl sokan ültek ahhoz, hogy biztonságban erezhessem magam. Egy teherautó lett volna ideális, amiben csak a sofőr ül, bár hogy egy magányos vezető miként reagált volna a látványomra, arra jobb volt nem is gondolni. A következő autóban rendőrjárőrök ültek. Lassan gurultak, mintha keresnének valamit, és mint később kiderült, kerestek

155

is: engem. Kimásztam a bokrok mögül, és integetni kezdtem. Az autó lefékezett, és egy pocakos őrmester ugrott ki belőle szolgálatkészen. Odajött, és megragadta mindkét kezemet, hogy felsegítsen az útra. – Mr. Cavell? – kérdezte hitetlenül a fizimiskám láttán. – Maga Mr. Cavell? Magam is éreztem, hogy sokat változtam az elmúlt néhány óra során, ezért szükségét éreztem, hogy közöljem vele: – Igen, én vagyok az. – Hála istennek. Fél tucat rendőrautó, és csak a jó ég tudja, hány katonai őrjárat kutat maga után, immár két órája. – Besegített a hátsó ülésre. – Helyezze kényelembe magát, uram. – Megpróbálom – ígértem meg neki. Befészkeltem vizes, sáros testemet az egyik sarokba. – Attól tartok, ez az ülés már soha nem lesz a régi, őrmester. – Oda se neki, uram. Sok autó van még ott, ahonnét ez jött – mondta vidáman. Beült a társa mellé, és miközben az autó mozgásba lendült, a mikrofonért nyúlt. – A felesége a kapitányságon várja Wylie felügyelővel. – Várjon egy percet – mondtam, mielőtt még bekapcsolhatta volna a rádiót. – Nem kell szétkürtölni, hogy megtaláltak. Maradjon köztünk. És ne vigyenek olyan helyre, ahol felismerhetnek. Ismernek valami jó rejtekhelyet, ahol meghúzhatnám magam egy időre? Az őrmester hátrafordult, és rám pislogott. – Ezt nem értem. Majdnem rávágtam, hogy magasról teszek rá, érti-e vagy sem, de nem lett volna fair. Ehelyett ezt mondtam: – Ez rendkívül fontos, őrmester. Legalábbis azt hiszem. Tud valami rejtekhelyet?

156

– Nos... – habozott. – Ez nem olyan egyszerű, Mr. Cavell... – Ott van az én házam, Mr. Cavell – mondta a kormány mögött ülő társa. -Jean hazautazott az anyjához, senki nincs otthon. Ha akarja, odaviszem. – Csendes hely, van telefon, és Alfringham közelében van? – kérdeztem. – Pontosan, uram. – Akkor mehetünk. Hálás köszönetem. Őrmester, kérem, tájékoztassa a felügyelőt. Négyszemközt. Mondja 161 meg neki, hogy amilyen gyorsan csak tud, jöjjön oda, és hozza magával a feleségemet is. És persze Hardanger főfelügyelőt is, ha lehet. Na és ha lenne orvos, akiben megbíznak, akiről tudják, hogy nem szeret fecsegni, az csodálatos volna. – Orvosra van szüksége? – kérdezte riadtan az őrmester. – Mi történt? Válaszképpen szétnyitottam a kabátomat. Az őrmester nyelt egyet, bólintott, aztán oldalba bökte a társát. – Gyerünk, Rollie. Mindig is szerettél volna úgy tépni, mint Moss, hát most itt a nagy alkalom. De az isten szerelmére, tartsd a kezed távol a szirénától! – Nem fogok kórházba menni, és ezen kár többet vitatkozni – mondtam ingerülten. Most, miután begyűrtem két sonkás szendvicset és felhajtottam egy jó adag whiskyt, már megint a régi, pimasz és magabiztos Cavell voltam. – Sajnálom, doki, de ez van. – Én is sajnálom. – Az orvos, ahogy az egy komoly, lelkiismeretes doktor bácsihoz illett, rosszallóan megcsóválta a fejét. – Sajnos, nem kényszeríthetem, pedig megtenném, ha

157

módomban állna, mert maga nagyon beteg. Röntgenvizsgálatra és kórházi ápolásra lenne szüksége. Két bordája megrepedt, egy harmadik pedig eltört. Hogy mennyire veszélyes a törés, azt nem tudom megmondani, mert nincs röntgenszemem. – Ne aggódjon – biztattam. – Most, hogy így betekert, mint egy múmiát, még levegőt se tudok venni. A bordáimnak semmi esélyük, hogy elmozduljanak. – Hacsak nem fog tetőkön ugrálva bűnözőket hajkurászni, nem kell attól tartanunk, hogy a borda átdöfi a tüdejét – közölte tárgyilagos hangon az orvos. – Ami sokkal inkább aggaszt, az a tüdőgyulladás lehetősége. A törött borda, a kimerültség és a megfázás veszélyes kombináció. A temetők tele vannak olyanokkal, akiknek hiába magyarázták ezt. – Mondjon még valami vidámat – mondtam keserűen. – Mrs. Cavell. – Hátat fordított nekem, és az ágy végében ülő Maryre nézett. – Kérem, ellenőrizze a légzését, a pulzusát és a testhőmérsékletét minden órában. Ha valamelyik emelkedne, azonnal telefonáljon. Továbbá figyelmeztetem az itt jelenlévő urakat – emelte a tekintetét Hardangerre és Wylie-ra –, hogy amennyiben Mr. Cavell az elkövetkező hetvenkét órában felkel ebből az ágyból, nem vállalok felelősséget sem az egészségéért, sem az életéért. Fogta a táskáját és elment. Amint az ajtó becsukódott mögötte, felültem, és öltözködni kezdtem. Először is tiszta ingbe bújtam. Fájdalmas művelet volt, de nem annyira, mint vártam. Mary és Hardanger egy szót se szóltak, Wylie azonban tágra nyílt szemekkel, aggódva figyelt.

158

– Meg akarja ölni magát, Cavell? – mondta rosszallóan. – Hallották, mit mondott dr. Whitelaw. Miért nem állítja meg valaki? – Cavell ilyenkor nincs magánál – magyarázta Hardanger. – Hát nem látja, felügyelő, hogy még a felesége se próbálkozik? Mert tudja, hogy ha egyszer Cavell valamit a fejébe vett, akkor mondhat neki, amit akar, úgyse fog rá hallgatni. – Haragosan rám nézett. – Már megint okosabb lett minálunk, és megjátszottá a magányos farkast, nem igaz? És mire ment vele? Nézzen magára. Szörnyű. És mit tud felmutatni? Semmit. Mikor fogja már megérteni, az isten szerelmére, hogy ha jutni akarunk valamire, akkor össze kell tartanunk? A pokolba a maga d'Artagnan stílusával, Cavell! Egy ilyen komoly bűnügyben csak a módszeresség, a rutin és az együttműködés hozhatja meg a remélt sikert. Ezt ugyanolyan jól tudja, mint én. – Tudom – bólintottam. – Türelmes, jól képzett emberek, akik egy türelmes, jól képzett vezető keze alá dolgoznak. Szépen hangzik, egyszer majd ki is próbálhatjuk. De nem most. A türelmes embernek időre van szüksége, abban pedig most nem bővelkedünk. Figyelik a házat? – Igen. És a nyomokat is rögzítik. De ahogy maga mondta, ne vesztegessük tovább az időnket. Halljuk, mi történt magával. – Elmondom, csak előbb árulja el, miért nem akar erőszakkal ágyban tartani. Mert az mind nagyon szép és igaz, amit Wylie felügyelőnek előadott, de én is ismerem magát, főfelügyelő. Itt ennél többről van szó. Csak nem aggódik valamiért? -Az újságok mindent megírtak – felelte fakó hangon. – A betörést, a gyilkosságokat, az Apokalipszis elrablását. Ez utóbbira nem számítottunk. Hisztérikus hangvételű cikkek

159

mindenütt. – Egy halom friss újságra mutatott. – Akarja látni őket? – Hogy még több időt elvesztegessek? – feleltem. Köszönöm, nem. De ez még mindig nem minden, ugye? – Valóban. A vezérőrnagy fél órával ezelőtt felhívott. Magát kereste. Ma reggel hat stencillel sokszorosított levelet kézbesítettek a Fleet Street legnagyobb kiadóinak. A zsaroló dühöng, mert nem teljesítették a követelését: a kilencórás híradóban senki nem válaszolt előző üzenetére, és a Mordon falai még állnak. Azzal fenyegetőzik, hogy a következő néhány órában demonstrálni fogja, hogy a) birtokában vannak a vírusok és b) nem habozik használni őket. – Meg fog jelenni az újságokban? – Igen. A kiadók természetesen azonnal értesítették a Scotland Yardot, a főkapitány pedig kapcsolatba lépett a belügyminiszterrel. Összehívták a válságstábot, amely végül úgy döntött, hogy a levél nem jelenhet meg. A Fleet Streetet azonban nem lehet ilyen könnyen megzabolázni. A reakciójuk: a kormány a nép szolgálója és nem fordítva, s ha a nemzetet halálos veszély fenyegeti, joga van tudni róla. Az esti újságokban tehát már benne lesz a levél, és ez ellen már nincs mit tenni. – Akkor ne is pazaroljunk rá több időt. – Maryre pillantottam, de ő úgy tett, mintha csakis az ingujjam gombjai érdekelnék, melyeket sérüléseim okán neki kellett a helyükre bújtatnia. – Inkább elmesélem, én mire jutottam. – Azzal elmondtam neki az éjszaka történetét, attól a perctől fogva, hogy visszatértem Londonból. A vezérőrnagynál tett látogatásról természetesen nem tettem említést. Amikor végeztem, Hardanger gúnyosan megingatta a fejét.

160

– Azt akarja beadni nekem, hogy felkelt az éjszaka közepén, és anélkül, hogy Marynek egy szót is szólt volna, rohangálni és telefonálgatni kezdett Wiltshire-ben? – Pontosan. A jól bevált trükk: verd fel őket a legmélyebb álmukból, és máris félúton jársz a siker felé. Nem szóltam magának, főfelügyelő, mert mint már mondtam, jól ismerem magát. Nem hagyta volna, hogy végigcsináljam, és ha kellett volna, erőszakkal állít meg. – Ha megtettem volna, akkor most nem lenne három törött bordája -jegyezte meg hűvösen. – Ha megtette volna, nem sikerül öt személyre leszűkítenem a nyomozást. Elhitettem mindannyiukkal, hogy már csak egy lépésre vagyunk a megoldástól, és egyikük annyira megrémült, hogy megpróbált lekapcsolni. – Ez csak feltételezés. – Annak viszont átkozottul helytálló, nem gondolja? Vagy van jobb ötlete? Kezdetnek, azt mondom, gyűjtsük be Chessinghamet. Sok minden szól ellene, és... – Mielőtt még elfelejteném – vágott a szavamba Hardanger. – A vezérőrnagyot is felcsörgette álmából! – Valóban -vallottam be ártatlan képpel. – Engedélyt akartam kérni tőle, hogy a magam módján járhassak el. Tudtam, hogy magának hiába magyaráznék. – Magának aztán van bőr a képén, Cavell. – Ha tudta is, hogy hazudok, nem adta tanújelét. – Megkérte, hogy nézzen utána ennek a Chessinghamnek. – Valóban. Úgy tűnik, mégiscsak tud vezetni a pasas. Behozatja? – Igen. A húgát is?

161

– A lány csak a bátyját védte, az anyjuk pedig semmiről nem tudott. Ez biztos. – Úgy. És a másik négy? Ilyenformán ők is tiszták? – Nem vennék rá mérget. Nézzük például Weybridge ezredest. Három dolog is van, ami ellene szól. Az egyik az, hogy hozzáférhetett dr. Hartnell személyi anyagához, és ezzel együttműködésre kényszeríthette... – Tegnap este azt mondta, hogy Hartnell ártatlan. – Azt mondtam, hogy nem ő áll a háttérben. A második az, hogy akárcsak a mi délceg Cliveden vezérőrnagyunk, az ezredes se nagyon törte magát, amikor valakinek be kellett mennie az egyes laborba. Talán tudta, hogy a vírus elszabadult? Harmadszor pedig ő az egyetlen, akinek nincs alibije a gyilkosság idejére. – Te jó ég, Cavell, csak nem akarja bevitetni velem az ezredest is? Már így is épp elég kellemetlenségem volt amiatt, hogy átfésültük a lakásaikat ujjlenyomatokért. Cliveden panaszt is emelt a főkapitánynál. – Ennyire érzékenyen érintette a dolog? – Meglehetősen. Most már nemcsak magát gyűlöli, Cavell. Örül neki? – Mit mondjak? Na és vezetett valamire ez a nyomrögzítési akció? Találtak valami érdemlegeset valamelyik lakásban? – Mégis, mit gondol? – tiltakozott Hardanger. – Még csak egy óra van, pontosabban még annyi sincs. Előbb katalogizálniuk kell a mintákat, aztán majd meglátjuk. Háromra talán már mondani tudnak valamit. És nem tudom bevitetni Weybridge ezredest. Ha megtenném, a skalpom holnap ilyenkor már a hadügyminiszter irodáját díszítené.

162

– Ha ez az őrült beváltja az ígéretét, akkor holnapra már nem lesz hadügyminisztérium. Az emberek lelkivilága pillanatnyilag egyáltalán nem érdekes. Különben pedig nem azt mondtam, hogy vesse tömlöcbe. Tökéletesen megfelel az is, ha házi őrizet alá helyezi. Történt egyéb említésre méltó az utóbbi néhány órában? – Semmi. Elemeztettük a kalapácsot és a drótvágót. Ezeket használták a betöréshez, de ezt már eddig is tudtuk. A Bedfordban egyetlen használható ujjnyomot se sikerült rögzíteni. Ugyanez igaz a telefonfülkére, ahonnan tegnap este felhívták a Reuter'st. Tuffnellt és partnerét megfigyelés alá helyeztük, és a sikkasztási csoport már neki is látott átvizsgálni a könyvelésüket. Annyit már most is tudunk, hogy dr. Hartnell az egyetlen olyan ügyfelük, aki az egyes laborban dolgozott. A londoni rendőrség azt a személyt hajkurássza, aki becsempészte a leveleket a kiadók postájába. Martin felügyelő egész délelőtt az egyes labor dolgozóit interjúvolta a társasági szokásaikat illetően, de csak annyit sikerült kiderítenie, hogy dr. Hartnell és Chessingham néha meglátogatták egymást. Ezt már eddig is tudtuk. Ellenőrizni fogjuk minden egyes gyanúsított minden egyes lépését egy évre visszamenően, és már szétszéledtek az embereink a Mordon környékén, hogy hárommérföldes körzetben mindenkit kikérdezzenek a gyilkosság éjszakáját illetően. Előbb-utóbb csak megakad valami a hálónkon. – Hogyne. Néhány hét vagy egy hónap múlva. Az isten áldja meg, főfelügyelő, nem várhatjuk, hogy az ölünkbe pottyanjon valami. Módszeres kereséssel, bármekkora apparátussal dolgozzon is, semmire nem fog menni. Ha meg akarjuk oldani ezt az ügyet, akkor ki kell ugrasztanunk a nyulat, vagyis inkább rókát a bokorból.

163

– Már kiugrasztotta – jegyezte meg gunyorosan Hardanger. – Láthatja, mit ért el vele. Tovább akarja provokálni? Hogyan? – Kezdetnek nézzenek utána minden egyes banki tranzakciónak, amelyben az egyes labor bármely dolgozója bármilyen módon érintett. Ne feledkezzenek meg Clivedenről és Weybridge-ről sem. És úgy intézzék, hogy a gyanúsítottak is tudomást szerezzenek róla. Aztán küldjenek nyomozókat mindannyiuk lakására, és kutassák őket át pincétől a padlásig. Mindent jegyezzenek fel, amit csak találnak, a legapróbb, legjelentéktelenebb tárgyat is. Készítsenek teljes leltárt a házak berendezéséről. – Ha már idáig elmerészkedünk, akár le is csukathatjuk az egész társaságot – szólalt meg Wylie. – így biztosan kivonjuk a tettest a forgalomból. – Reménytelen, felügyelő. Gondoljon csak arra, hogy a leveleket se a gyanúsítottak valamelyike juttatta el az újságokhoz. Ez fizikai képtelenség lenne. Ugyanígy a vírust is valaki más fogja szétszórni, ha valóban rávetemednek. – Mindent meg fogunk tenni – ígérte kelletlenül a főfelügyelő. – Csak azt tudnám, honnan szerezzek annyi embert... – Vonja el őket a házról házra járó csapatokból. Úgyis csak az idejüket pocsékolják. Bólintott, megint csak kelletlenül, aztán telefonálni kezdett, én pedig befejeztem az öltözködést. – Nem fogom feleslegesen koptatni a szájamat mondta, amikor végzett a telefonálással. – Menjen csak, ha mindenáron öngyilkos akar lenni. De előbb gondoljon Maryre. – Őrá gondolok. Arra gondolok, hogy ha nem tudjuk megállítani azt az őrültet, nem lesz Mary. És más sem lesz.

164

Erre nemigen tudtak mit mondani. Egy idő után Wylie tűnődve megkérdezte: – Mit gondolnak, be fogja záratni a kormány a Mordont? – Bezáratni? A mi őrült barátunk azt akarja, hogy tegyék a földdel egyenlővé. Ha valóban demonstrálja az erejét, lehetetlen megjósolni, hogy mi lesz a reakció. – Inkább arról beszéljen, Cavell, hogy mit szándékozik most tenni – szólalt meg Hardanger. – Feltéve, hogy hajlandó engem is beavatni. – Nevetni fog rajta: álruhát öltök. – Megtapogattam a sebhelyeket az arcom bal felén. – Egy kis kence Mary harci festékeiből ide, egy kis bajusz oda, szarukeretes szemüveg, szürke öltöny, rendőrigazolvány, és máris más ember vagyok. Gibson felügyelő a londoni rendőrségtől. – Honnan akar hamis igazolványt szerezni? – kérdezte gyanakvóan Hardanger. – Tőlem? – Ne aggódjon. Mindig van nálam egy, éppen az ilyen esetekre – feleltem ártatlanul. – Legelőször MacDonald barátunkat fogom felkeresni. A távollétében, ha érti, mire gondolok. A jó doktor úgy él szerény fizetéséből, mint egy keleti kényúr. Mindene megvan, már csak a hárem hiányzik, ha ugyan nincs az is neki, valahol elrejtve. Iszik is, mint a kefekötő, állítólag azért, mert halálra van rémülve. Csakhogy én nem hiszek neki. Éppen ezért meglátogatom. – Kár a gőzért -jelentette ki kárörvendően Hardanger. – MacDonald feddhetetlen jellem. Ma reggel több mint húsz percet töltöttem el a személyi anyaga tanulmányozásával, és csupa jót olvastam róla. – Én is olvastam – bólogattam. – De nem ő lenne az első „feddhetetlen jellem", aki börtönben végzi.

165

– A helyiek körében is nagy tiszteletnek örvend -jegyezte meg Wylie. – Kissé sznob, csak a legelőkelőbbekkel ül le egy asztalhoz, de ettől eltekintve semmi baj vele. – És van valami, amiről még nem tud, Cavell – folytatta Hardanger. – A jelentésben csak néhány szó erejéig esik említés a háborúban tett szolgálatairól, de történetesen ismerem azt az ezredest, aki MacDonald ezredparancsnoka volt a háború utolsó két évében. Felhívtam. MacDonald rendkívül szerény volt a múltját illetően. Gondolta volna például azt, hogy 1940ben Belgiumban alhadnagyként kiérdemelte a tiszti érdemrendet? Vagy azt, hogy a háború végén alezredesként szerelt le egy tankezredtől? Annyi kitüntetéssel, hogy el se fértek a zubbonyán? – Nem hittem volna, és most sem akarom elhinni feleltem. – Nekem kifejezetten az volt az érzésem, hogy egy szélhámos típus, márpedig az ilyen nem arról híres, hogy szerényen elhallgatja az érdemeit, ha ne adj' isten lennének neki. Ha csakugyan olyan bátor katona lett volna, akkor nem menekül az italhoz egy vírustól való félelmében. Ez elég furcsa, nem? De még furcsább az, hogy mindaz, amit most hallhattunk, nem szerepel a személyi anyagában. Azokat a dossziékat Easton Derry állította össze, márpedig ő mindig alapos munkát végzett. Egyszerűen nem hagyhatott ki egy ilyen fontos időszakot MacDonald életéből. – Erről semmit sem tudok – vallotta be Hardanger. De egy biztos: ha MacDonald ilyen bátor, önzetlen hazafi volt, teljességgel valószínűtlen, hogy képes lenne ilyesmire vetemedni. – Mondja csak, főfelügyelő... ide tudná hozatni az ezredest, akinél MacDonald a háborúban szolgált? Máris.

166

Láttam, hogy Hardangerben egy pillanatra megállt az ütő. – Gondolja, hogy a szó szoros értelmében szélhámos? Mármint hogy nem ő az igazi MacDonald? – Nem tudom, mit gondoljak. Előbb ellenőriznünk kell, hogy tényleg Derry állította-e össze a személyi anyagát. – Ellenőrizni fogjuk – bólintott Hardanger. Ezúttal több mint tíz percig lógott a telefonon, és mire végzett, Mary is elkészült az arcommal. Indulásra készen álltam. – Még mindig pocsékul néz ki – jegyezte meg Hardanger –, de nem ismerném meg, ha szembejönne velem az utcán. Az anyag a szállodám széfjében van, biztonságban. Odamenjünk? Indulni akartam, de Hardanger megállított, és szemügyre vette a kezemet. Még mindig szivárgott a vér a fűrészél vágta sebekből. – Miért nem hagyta, hogy az orvos bekötözze a kezét is? Vérmérgezést akar kapni? – Próbált már bebugyolált kézzel lőni? – kérdeztem vissza. – Legalább húzzon kesztyűt, ember. – Az se jobb. Nem fér be a sátorvas és a ravasz közé. – Akkor húzzon gumikesztyűt – vesztette el a türelmét. – Nem is olyan rossz ötlet. Legalább elrejtené ezeket az átkozott... – Elhallgattam, és bambán Hardangerre meredtem, de nem láttam őt. Aztán az ágyra huppantam, és Rittyentettem egyet. – Az áldóját! Gumikesztyűk. Hogy elfedjék a karcolásokat – motyogtam inkább magamnak, mintsem a többieknek. – Akkor már miért ne inkább gumiharisnyát? Miért ne? – Halványan láttam, hogy Hardanger aggódva Wylie-ra néz. Nyilván arra gondolt, hogy nem kellett volna ilyen hamar elengedniük a doktort. Mary azonban értette.

167

– A Mordon – suttogta rekedten. – A környéke tele van tövises bokrokkal. – Elmagyarázná nekem is valaki, miről van szó? – fortyant fel Hardanger, de én ügyet sem vetettem rá. – Wylie, mennyi időbe telik aláíratnia egy letartóztatási parancsot – kérdeztem a felügyelőtől? – Semennyibe – vágta rá a férfi, és megpaskolta a kabátzsebét. – Van nálam három aláírt biankó. Nekem is megvannak a magam titkos készletei, Mr. Cavell. Mi legyen az alapos gyanú? Gyilkosság? – Bűnrészesség. – És a név? – kérdezte Hardanger. Még mindig nem volt biztos benne, hogy nincs szükségem orvosra. Dr. Roger Hartnell – feleltem.

168

9. ===== Fejezet

– Mi A FENÉRŐL beszélnek? – kérdezte riadtan dr. Roger Hartnell. Tanácstalanul a feleségére nézett, aztán megint ránk, és megint megkérdezte: – Mi a fenéről beszélnek? Miféle bűnrészességről? – Úgy véljük, nagyon is tudja, miről van szó – felelte határtalan nyugalommal Wylie felügyelő. Az ő körzete volt, ezért ő olvasta fel a vádat és a doktor jogait. – Figyelmeztetem, hogy minden, amit mond, az felhasználható ön ellen a bírósági tárgyalás során. Joga van ügyvédet fogadni, és jogi tanácsot kérni, mielőtt bármilyen kérdésre válaszolna. – Megmagyarázná valaki, mi folyik itt? – kérdezte fagyosan Mrs. Hartnell. Ügyes húzás volt, hogy félelmét a sértődöttség és a megvetés palástjába akarta rejteni, de hiába szorította ökölbe a kezét, a reszketése mindent elárult. Akárcsak a gumiharisnya, amit most is viselt. – Örömmel – válaszolt Wylie. – Tegnap, Mr. Hartnell, ön azt mondta az itt álló Mr. Cavellnek, hogy...

169

– Cavell? – Hartnell tetőtől talpig végigmért. – Ez nem Cavell. – Untam a régi arcomat – szólaltam meg –, ezért lecseréltem. De figyeljük inkább, mit akar mondani Wylie felügyelő. – ...hogy tegnapelőtt este bement a városba, mert találkozója volt Mr. Tuffnell-lel – folytatta Wylie. – Megfeszített nyomozással sikerült előállítanunk több személyt is, akiknek látniuk kellett volna önt, ha valóban ott lett volna, de egyikük sem emlékszik önre. Ez az első indok. – Ami jó kis indok volt, azt leszámítva, hogy nem volt igaz. Az emberek kikérdezése ugyan megtörtént, de mint az várható volt, senki nem tudta se megerősíteni, se cáfolni Hartnell történetét. – A második indok az, hogy tegnap este olyan vörösagyaggal szennyezett sarat találtak a robogója sárhányóján, ami a környéken csak a Mordon közelében fordul elő. Azt gyanítjuk, hogy kora este kiment felderíteni a terepet. A robogóját elszállítottuk a laborba, egy alaposabb vizsgálatra. A harmadik... – A robogóm? – kerekedett el Hartnell szeme. – A Mordonnál? Esküszöm, én nem... – Harmadik indok. Megtaláltuk a robogó keréknyomait, nem messze attól a helytől, ahol a Bedfordot elhagyták. – Ez legalább igaz volt. Húsz perccel korábban bukkantunk a nyomokra Chessingham háza mellett. – Negyedik és ötödik indok: a kalapács, amellyel leütötték a kutyát és a drótvágó, amellyel átvágták a Mordon kerítését. Mindkettőt az ön fészerében találta meg tegnap este Mr. Cavell. – Cavell? – Hartnell szembogara gombostűnyire szűkült. – Maga mocskos, alattomos csúszómászó... – Rám akarta vetni magát, de Wylie és Hardanger előrelépett és lefogta, mielőtt még bármit is tehetett volna. Hartnell őrülten, már-már

170

hisztérikusan küzdött, és közben kiabált: – Beengedtem a házamba! Szórakoztattam a feleségét! És maga eközben... – A hangja elcsuklott, s amikor megint megszólalt, már egy másik ember beszélt belőle. – A kalapács, amellyel leütötték a kutyát? A drótvágó? Itt? Az én házamban? Itt találták meg őket? Hogyan találhatták meg itt? – Akkor se lehetett volna ennél nagyobb zavarban, ha a pápa azt súgja a fülébe, hogy titokban a muzulmán vallást gyakorolja. – Nem találhatták meg itt őket. Miről beszélnek, Jane? – Nézett segélykérőén a feleségére. – Gyilkosságról beszélünk – felelte az asszony helyett Wylie. – Úgyhogy nem is számítottam az együttműködésére, Hartnell. Kérem, jöjjenek velem mindketten. – Ez valami szörnyű tévedés lesz. Én... én nem értem. Ez tévedés. – Hartnell gépiesen bólogatni kezdett. – Tisztázni fogom, mindent tisztázni fogok. Nem lesz gond. Ha el kell vinniük, vigyenek, de kérem, a feleségemet hagyják ki ebből. – Miért? – kérdeztem. – Maga talán kihagyta őt „ebből az egészből" két nappal ezelőtt? – Nem tudom, mire céloz – mondta törődötten. – Mondana nekünk ön is valamit, Mrs. Hartnell? fordultam az asszonyhoz. – Például azt, hogy mit vásárolt legutóbb a gyógyszertárban? – Nem tudom, mire gondol – felelte hűvösen. – Arra, hogy tegnap bement Alfringhambe, és az egyik gyógyszertárban vett magának egy gumiharisnyát. A bozót odakint, a Mordon körül, tele van tövisekkel, nem igaz, Mrs. Hartnell? És nagyon sötét volt, amikor elszaladt, miután

171

elcsalta a katonákat a kerítéstől. Csúnyán összekarcolhatta a lábát. Ezért kellett a harisnya. Hogy elrejtse a karcolásokat. – Ez nevetséges – mondta a nő. – Hogy mer... – Ne vesztegessük tovább egymás idejét, asszonyom – vesztette el a türelmét Hardanger. Legalábbis látszólag. – Egy rendőrnőt is hoztunk magunkkal, odakint vár. Akarja, hogy behívjam? – Nem kapott választ. – Nos, ebben az esetben azt javasolom, induljunk. -Válthatnék előtte néhány szót dr. Hartnell-lel? kérdeztem én. – Négyszemközt. Hardanger és Wylie kérdőn egymásra néztek. Már megkaptam tőlük az engedélyt, de végig kellett játszani ezt, az ő érdekükben. – Miért? – húzta fel a szemöldökét Hardanger. – Dr. Hartnell és én elég jól ismerjük egymást. Mondhatnám, jó ismerősök voltunk. Hátha mi ketten hamarabb szót értünk egymással. – Magával? – Nem könnyű mutatvány egyszerre vicsorogni és kiáltani, de Hartnellnek ez sikerült. – Soha! – Az idő most mindennél fontosabb – bólintott Hardanger –, ezért beleegyezem. Tíz perc, Cavell. – Előreindult. Mrs. Hardanger tétován a férjére pillantott, majd követte a főfelügyelőt. A sort Wylie zárta. Hartnell is utánuk akart iramodni, de útját álltam. – Engedjen – mondta ellenségesen. – A magafajtákkal nem szokásom szóba állni. – Röviden és tömören felvázolta, mit gondol a magamfajta emberekről, majd látva, hogy még mindig nem vagyok hajlandó félreállni, hátralendítette a jobb kezét. Suta mozdulat volt, de azért megmutattam neki a pisztolyomat. A keze megállt a levegőben, aztán a törzse mellé hanyatlott.

172

– Van pince a ház alatt? – kérdeztem tőle. – Pince? Igen, de... – Elhallgatott, és az a komisz arckifejezés megint kiült az ábrázatára. – Ha azt hiszi, hogy hajlandó vagyok... Meglendítettem a bal öklömet, és amikor védekezőén felemelte a jobbját, a gyomorszájába döftem a Hanyatti csövével, majd hátracsavartam a balját, és levittem a pincébe. Durván lelöktem egy poros székre. Egy darabig görnyedten ült, aztán felnézett. – Ezt előre megbeszélték – mondta rekedten. Hardanger és Wylie... tudták, hogy ezt fogja tenni. – Hardanger és Wylie keze meg van kötve – feleltem közönyösen. – A szabályok, tudja. A gyanúsítottnak is megvannak a jogai, satöbbi. Nálam viszont nincsenek szabályok. Bármit megtehetek. – És azt hiszi, hogy megússza szárazon? Gondolja, hogy nem fogom feljelenteni? – Mondhat nekik, amit akar, úgyse lesz szemtanú, hogy igazolja az állításait. Kiszedem magából az igazat, Hartnell, és egy karcolás se fog látszani a testén. Tíz perc se kell hozzá, és dalolni fog. Ha még nem tudná, a kínzás szakértője vagyok. A belga nácik három héten át tanítottak, és én a legapróbb részletet is megjegyeztem: mert rajtam demonstrálták a tudományukat. Rémülten rám nézett. Láttam rajta, hogy próbál nem hinni nekem, de nem sikerült neki. – Kezdjük a humánusabb módszerrel - javasoltam. Ha elfelejtette, egy őrült elrabolta az Apokalipszist, és most azzal fenyegetőzik, hogy kiirtja fél Angliát, ha nem teljesítjük a követeléseit. És erre bármelyik pillanatban sor kerülhet.

173

– Miről beszél? – kérdezte iszonyattal a tekintetében. Elmeséltem neki, amit Hardanger mondott, aztán folytattam. – Ha ez az őrült kiirt egy-két megyét, vagy még annál is többet, a nép bosszúért fog kiáltani. Mindegy lesz nekik, hogy ki az, akit bitófa alá állítunk, csak legyen valaki, akin a dühüket kitölthetik. Gondolom, rájött már, hogy ha nem hajlandó együttműködni, akkor maga és Jane lesz a bűnbak. El tudja képzelni a feleségét, nyakában a kötéllel, miközben a hóhér egy jól begyakorolt mozdulattal kirántja alóla a sámlit? El tudja képzelni a reccsenő csigolyák hangját, a rúgkapálást... látja maga előtt, Hartnell? Látja, hogy mire fog vezetni az ostobasága? Jane még túl fiatal ahhoz, hogy meghaljon. Kötélen lógva meghalni egyike a legszörnyűbb halálnemeknek, márpedig a törvény értelmében ez jár annak, aki bűnrészességet vállalt egy nyereségvágyból elkövetett gyilkosságban. Borzadálytól csillogó szemekkel hallgatott. Arca szürke volt a pince félhomályában, homlokán verítékcseppek fénylettek. – Ugye tudja, hogy amit itt mond, azt bármikor visszavonhatja, letagadhatja, mert nincs rá tanú? – Lehalkítottam a hangomat. – Nyakig benne van, nem igaz? Bólintott, aztán a padlóra szegezte a tekintetét. – Ki a gyilkos? Ki áll a háttérben? – Nem tudom. Isten a tanúm rá, hogy nem tudom. Valaki, egy férfi felhívott és pénzt ajánlott. Azt mondta, ötszáz fontot kapok, ha Jane és én elcsaljuk az őröket a kerítéstől. Megijedtem, és visszautasítottam az ajánlatát. Másnap reggel egy borítékot hozott a postás. Kétszáz fontot találtam benne, és egy üzenetet, hogy még háromszázat kapok, ha elvégeztem a munkát. Eltelt két hét, aztán megint felhívott.

174

– Felismerte a hangját? – Nem. Eltorzította. Gondolom, valamit ráterített a mikrofonra. – Mit mondott? – Ugyanazt, ami a levélben állt. Hogy kapok még háromszázat, ha megtettem, amit kért. -És? – Belementem. – Lesütötte a szemét. – Én... én akkor már elköltöttem a pénz egy részét. – Megkapta már a háromszázat? – Még nem. – Mennyit költött el a kétszázból? – Körülbelül negyvenet. – Láthatnám a többit? – Nincs itt. Tegnap este kimentem az erdőbe, és elástam. – Milyen címletekben volt a pénz? – Ötfontosokban. – Értem. Ez mind nagyon érdekes, doktor. – Odasétáltam melléje, belemarkoltam a hajába, hátrarántottam a fejét, megint gyomorszájon vágtam a pisztoly csövével, és ahogy felkiáltott a fájdalomtól, szájába nyomtam a fegyvert. Tíz másodpercig így maradtunk. Én émelyegve néztem őt, ő halálra rémülten nézett engem. – Megadtam az esélyt, Hartnell, de maga nem élt vele, úgyhogy kénytelen leszek rátérni a kezelésre. Maga nyomorult hazudozó. Azt hitte, ilyen könnyen átverhet? Gondolja, hogy egy olyan zseni, mint aki kitervelte ezt az egész őrületet, telefonon keresné meg magát, amikor Alfringhamben még kézi kapcsolású központ működik? Amikor egy unatkozó telefonos kisasszony az egész beszélgetést lehallgathatta volna? Tényleg ennyire naiv? Tényleg azt hitte, hogy beveszem ezt? Hogy

175

ötösökben fizetett volna magának, amikor azokat a legkönnyebb lenyomozni? Ha az ő ujjlenyomatai nem is lettek volna rajtuk, a pénztárosét, aki kiadta, biztosan megtaláltuk volna. Tényleg azt hiszi, hogy valaki hajlandó lenne fizetni magának ötszáz fontot ezért a kis színjátékért, amikor ennek tizedéért is játszva talált volna magának erre szakosodott profikat? És végül tényleg azt hitte, hogy be fogom venni ezt a mesét az erdőben elásott pénzről? Milyen kézenfekvő lett volna magának! Ha arra kértük volna, hogy ássa ki a pénzt, maga képtelen lett volna megtalálni a helyet, ahová elrejtette. Jól sejtem? – Kivettem a pisztolyt a szájából, és hátrébb léptem. – Vagy mégis menjünk, és keressük meg azt a pénzt? – Ne... semmi értelme. -Teljesen maga alatt volt, már csak nyöszörögni bírt. -Végem van, Cavell, végem van. Kölcsönöket vettem fel mindenhonnan, és most kétezer font adósságom van. – Ne akarja megsajnáltatni magát, Hartnell – mondtam érzéketlenül. – Nem fog menni. – A Mordon költségvetését felügyelő bizottság titkára vagyok, és mivel Tuffhell, az uzsorás állandóan szorongatott, ezért... elsikkasztottam hatezer fontot. Valaki, isten tudja, ki, megtudta ezt, és zsarolni kezdett. Azzal fenyegetett, hogy amennyiben nem teszem azt, amit mond, névtelen feljelentést tesz a rendőrségnél. Nem volt választásom. Eltettem a fegyvert. Már nem volt szükségem rá: Hartnell megtört. – Sejtése sincs, ki lehet az a személy, aki megzsarolta? – Nincs. És esküszöm, hogy semmit nem tudok a kalapácsról, a drótvágóról és a sárról a robogón. A lábam most már annyira fájt, hogy kénytelen voltam egy rendőrautót és egy sofőrt kérni, de még így sem állíthatom,

176

hogy élveztem az utat MacDonald házáig. Az időnk fogytán volt, és még mindig egy helyben topogtunk. Az esti hírlapok ugyan ezt másképp tudták, nekik azt mondtuk, hogy két tudóst letartóztattunk, s már csak órák kérdése, mikor kerülnek elő a fiolák, ami arra talán jó volt, hogy az igazi gyilkosokat megzavarja, de másra nemigen. Vak emberek a déli ködben, gondoltam. Azok voltunk. Újabb nyom, amin továbbmehettünk volna, egy szál sem. Hardanger kiment a Mordonhoz, hogy kiderítse, kik tekinthettek bele az étkezde könyvelésébe... Nem lehetnek sokan, gondoltam keserűen. Legfeljebb néhány százan. Dr. MacDonaldnél a házvezetőnő nyitott ajtót. A harmincas évei közepén járó nő volt, meglehetősen csinos, és Mrs. Turpinként mutatta be magát. Legszívesebben felnyársalt volna a tekintetével – ahogyan azt elvárhatta az ember egy hűséges cselédtől, aki képtelen volt megvédeni munkaadója birtokát a betolakodóktól –, de azért beengedett. Nem nagyon tehetett mást. A ház tömve volt civil ruhás rendőrökkel. Megmutattam az igazolványomat a főnöküknek, bizonyos Carlisle nyomozó őrmesternek, és megkérdeztem: – Találtak valamit említésre méltót, őrmester? – Nem mondhatnám. Már itt vagyunk egy órája, csaknem mindent átkutattunk, de semmi, ami azért elég furcsa. Csak annyit mondhatok, hogy dr. MacDonald jómódban él itt, s mint azt az ebben illetékes kollégáim megállapították, rendkívül sok értékes műtárgy található a házában. Na és a sötétkamrája! Azt látnia kellene. Bármelyik komoly stúdió megirigyelhetné. – Sötétkamra? Ez érdekes. Nem is tudtam, hogy dr. MacDonaldet érdekli a fényképészet.

177

– De még mennyire. Közismerten nagy fotós, az egyik legjobb amatőr fényképész az országban. Ő az alfringhami fényképészklub elnöke. Csak nézze meg a dolgozószobáját. A vitrin tele van trófeákkal. Rengeteg kiállításon nyert, és ebből nem csinál titkot, efelől biztosíthatom, uram. Hagytam, hogy folytassa a munkát az embereivel, és felmentem az emeleten berendezett sötétkamrába. Carlisle nem túlzott: dr. MacDonald legalább ezer font értékű felszerelést zsúfolt be a nem is oly szűk helyiségbe. Ennek ellenére nem töltöttem itt sok időt. Pillanatnyilag nem láttam összefüggést az eset és a fényképezőgépek között, de azért elhatároztam, hogy le fogok kéretni egy szakértőt Londonból, hadd vizsgálja csak meg a készülékeket. Visszamentem a földszintre, Mrs. Turpinhez. – Borzasztóan sajnálom, hogy ilyen felfordulást okoztunk, Mrs. Turpin – mondtam nyájasan. – Pusztán rutin, tudja. Csodálatos lehet egy ilyen gyönyörű házban dolgozni – hízelegtem neki, de nem hatotta meg. – Ha kérdezni akar valamit, kérdezzen – mordult rám. – De ne köntörfalazzon nekem! Hálás voltam neki. Már nekem is elegem volt az állandó színjátékból. – Mennyi ideje dolgozik dr. MacDonaldnek? – Négy éve. Amióta ideköltözött. Nála finomabb úriembert el se lehet képzelni. Miért kérdezi? – Rengeteg értékes holmit halmozott itt fel. – Felsoroltam neki tucatnyi, valóban nagyon drága lakberendezési tárgyat, a szőnyegtől a festményekig. – Mióta vannak ezek a birtokában? – Nem vagyok köteles válaszolni a kérdéseire, felügyelő úr. – Ezért már nem voltam annyira hálás.

178

– Nem – ismertem el. – Nem köteles, és nem is ajánlatos, ha bajba akarja keverni a munkaadóját. Ledöfött a tekintetével, aztán válaszolt a kérdéseimre. Megtudtam, hogy a tárgyak felét MacDonald négy évvel korábban hozta magával, a többit pedig apránként vásárolta meg. Mrs. Turpin azon remek asszonyok közé tartozott, akik a legapróbb részletig emlékeznek mindenre, amihez semmi közük. Még azt is meg tudta volna mondani nekem, hogy hány fok volt odakint és esett-e, amikor ezt vagy azt a tárgyat dr. MacDonald hazahozta. Tudtam, csak az időmet vesztegetném, ha ellenőrizni próbálnám az állításait. Ha egyszer Mrs. Turpin azt mondta, hogy ez és ez így és így történt, akkor az úgy is volt. Ezt a kérdést ezzel sikerült is tisztázni. MacDonald nem hirtelen tett szert nagyobb összegre, hanem apránként, évek során gyűjtötte össze a holmijait. Hogy miből telt neki, azt Mrs. Turpin nem mondta, de ez pillanatnyilag nem is érdekelt. Mint a doktor is mondta, agglegény volt, nem volt, kire költenie. Visszamentem a nappaliba, ahol Carlisle két vaskos dossziéval fogadott. – Dr. MacDonald dolgozószobájában leltározunk éppen. Gondoltam, ez érdekelheti, uram. Úgy tűnik, a hivatalos levelezését tartalmazza. Érdekelt, de nem lettem tőle okosabb. Az egyik dossziéban a britektől és külföldi tudóskollégáitól, tudományos társaságoktól és különféle szervezetektől – nagyobbrészt a WHO-tól – kapott levelei voltak összegyűjtve, a másik pedig a válaszlevelek indigómásolatait tartalmazta. A legtöbb levél a WHO-nak volt címezve Párizsba, Stockholmba, Bonnba, illetve Rómába. Semmi különös nem volt ebben, és azt, hogy egyik se

179

tartalmazott titkos információt, dr. Baxter aláírása igazolta, minden esetben. Egyébként is köztudott volt – bár nem kellett volna annak lennie –, hogy a tudósok leveleit a Mordon szigorúan cenzúrázza. Alig csuktam össze a második dossziét, megcsörrent a telefon. Hardanger volt az, meglehetősen groteszk hírekkel. Valaki betelefonált Alfringhambe, és közölte, hogy amennyiben nem függesztik fel a rendőrségi vizsgálatot, valami nagyon csúnya és kellemetlen fog történni az eltűnt Pierre Cavell-lel. Ha délután hatig nem teljesítik a követelést, mondta a telefonáló, kézzelfogható bizonyítékot fog szolgáltatni arra nézve, hogy tudja, hol található Cavell. Már épp nevetni akartam, amikor Hardanger mondott még valamit. – Nem is lenne ezzel semmi baj, ha az illető a rendőrségre telefonált volna. Csakhogy Maryt hívta a szállodában, s hogy hitelt adjon a szavainak, azt is közölte vele, hogy a maga levágott füle lesz a bizonyíték, ha a vezérőrnagy, akinek a nevét, rangját és pontos címét is tudta, nem szüntet be azonnal minden vizsgálatot. Cinikusan még azt is hozzátette, hogy bár csak két hónapja házasok, Mary minden bizonnyal meg fogja ismerni a maga fülét. Felborzolódott a hátamon a szőr, és nem azért, mert annyira ragaszkodtam a füleimhez. – Három észrevétel, Hardanger. Először is, errefelé elég kevesen tudják rólunk, hogy két hónapja vagyunk házasok. Másodszor, még kevesebben tudják, hogy Mary a vezérőrnagy lánya, harmadszor pedig a fél kezemen meg tudnám számolni, hogy hányan tudnak az öregről.

180

– Ne is mondja, Cavell – sóhajtott a főfelügyelő. – Ez a legdurvább az egészben. Ez az ember nemcsak azt tudja, hogy ki a vezérőrnagy, hanem azt is, hogy Mary a szeme fénye, az egyetlen személy a világon, aki nyomást gyakorolhat az öregre. Most már én is azt mondom, Cavell, hogy itt nagyon bűzlik valami. – Fejétől bűzlik a hal - jegyeztem meg bölcsen. – Azt hiszem, nem tanácsos telefonon megbeszélnünk ezt – sietett megjegyezni Hardanger. – Nem. Sikerült azonosítani a hívás helyét? – Még nem, de gondolom, ha sikerül is, nem sokra megyünk vele. Miután letettem a telefont, még sokáig a néma készüléket bámultam. A vezérőrnagy a miniszterelnök és a belügyminiszter személyes megbízottja volt. Személyéről rajtuk kívül a hírszerzés és a kémelhárítás főnöke is tudott – ez szükségszerű volt. A Scotland Yard főkapitánya, Hardanger, a Mordon parancsnoka, az intézmény biztonsági főnöke... és itt véget is ért azon személyek listája, akik tudták, hogy ki ő. Kellemetlen gondolat volt. Azon tűnődtem, vajon Cliveden hogy fogja érezni magát az elkövetkező néhány órában. Nem kellett hozzá telepátiás képesség, hogy tudjam, Hardanger következő útja a vezérőrnagyhoz visz. A gyanúsítottak közül egyedül Cliveden volt az, aki tudott az öregről. Talán nekem is több figyelmet kellene szentelnem neki, gondoltam. Árnyék vetült elém a hall felől. Mrs. Turpin közeledett, három terepszínű egyenruhát viselő férfival a nyomában. – Gibson főfelügyelőt keresem – mondta egyikük, egy őrmester, aki egy nagyméretű borítékot szorongatott a hónaljában.

181

– Gibsont? – kérdeztem szórakozottan, aztán kapcsoltam. – Én vagyok az, őrmester. – Hoztam valamit önnek, uram. – Intett a boríték felé. – Előbb azonban meg kell kérnem, hogy igazolja magát. Megtettem, ő pedig átadta a borítékot. – Azt a parancsot kaptam, uram, hogy ne tévesszem szem elől a küldeményt – közölte az őrmester. – Hardanger főfelügyelő úr azt mondta, hogy Mr. Clandon irodájából való, és szigorúan bizalmas anyag. – Értem. Megkértem Mrs. Turpint, hogy hagyjon magunkra, aztán leültem, és feltéptem a pecsétet. A boríték belsejében egy tartalék pecsétet találtam, hogy legyen mivel visszazárnöm a borítékot, és persze benne volt dr. MacDonald személyi anyaga is. Amikor átvettem az anyagot Easton Derrytől, természetesen láttam a jelentést, de nem szenteltem neki különösebb figyelmet. Akkor nem volt rá okom. Most annál inkább. Az anyag mindössze hét lapból állt. Háromszor is végigolvastam. Alaposan, figyelmesen, ügyelve arra, hogy még a legapróbb gyanús részlet se kerülhesse el a figyelmemet, de nem volt ilyen részlet. A kommunisták után szimatoló McCarthy igyekezete sertepertélés volt az enyémhez képest, de ennek ellenére semmit nem találtam. Az egyetlen furcsaság, mint azt Hardanger is megjegyezte, az volt, hogy rendkívül kevés információ szerepelt az anyagban a doktor katonai szolgálatát illetően. Márpedig volt leírnivaló bőven, és Derry elől nem voltak elzárva ezek az adatok. Ennek ellenére csupán egyetlen mondatban lett megemlítve ez az időszak, az egyik lap alján. Azt írta, hogy MacDonald 1938-ban lépett be a hadseregbe, közlegényként, és egy tankezred alezredeseként

182

szerelt le 1945-ben. Ennyi. A következő lap tetején már az állt, hogy 1946-ban vegyészként helyezkedett el egy északkeletangliai hadiüzemben. Ennél azért jóval többet vártam volna el Derrytől. Elővettem a zsebkésemet, és az őrmester rémületére felfeszítettem vele a papírlapokat egymáshoz rögzítő drótkapcsokat. Egyenként lehúztam a lapokat a kapcsokról. Mindegyiken pontosan annyi lyuk volt látható, amennyinek lennie kellett. Ha valaki szét is szedte az anyagot, hogy eltávolítson egy lapot, gondosan ügyelt rá, hogy minden kapocs a régi lyukba kerüljön vissza. Carlisle jött át a nappaliba. Egyik kezében fotóalbumokat, a másikban egy köteg levélborítékot tartott. – Ez érdekelheti, uram. – Egy pillanat. – Visszanyomtam a kapcsok szárait a helyükre, beletettem az anyagot a borítékba, ráragasztottam a pecsétet, és átadtam az őrmesternek. A három katona lelépett. – Mit hozott? – fordultam Carlisle felé. – Fényképeket, uram. – Miből gondolja, őrmester, hogy érdekelnek a fényképek? – Egy fémkazettába voltak zárva, uram. A kazetta pedig egy fiókba volt bezárva. Ezeket a leveleket ugyanott találtuk, uram. – Hogy nyitották ki a kazettát? – Lefűrészeltem a lakatot, uram. Készen volnának a házkutatással, uram. Mindent leltárba vettünk, ahogy kérte. – Az egész házat átkutatták? Pince van? – Csak egy szenespince, uram. Koszos és poros, amint az egy szenespincétől elvárható. Ha lenne a brikett tárolásának ennél tisztább és elegánsabb módja is, ahogy őt ismerjük, dr. MacDonald bizonyára már régen alkalmazta volna.

183

Magamra hagyott a kazetta tartalmával. Négy fotóalbum volt. Háromban családi fényképek voltak, a legtöbbjük régi, megsárgult fotó, még MacDonald gyerekkorából, a húszas és a harmincas évekből. A negyedik sokkal érdekesebb volt. Ezt a doktor a WHO vezetőségétől kapta ajándékba, köszönetül hosszú évek kiemelkedő munkájáért – tudtam meg a borító belső oldalára ragasztott üzenetből. Mintegy ötven fénykép volt benne, melyek mindegyikén MacDonald volt látható a kollégáival legalább tucatnyi Európai városban. A legtöbb fénykép Franciaországban, Skandináviában és Olaszországban készült, a többiek elenyésző kisebbséget alkottak. Időrendi sorrendben voltak az albumba téve, és mindegyik alá oda volt írva a helyszín és időpont. Az utolsó Helsinkiben készült, hat hónappal korábban. Az albumban lévő fényképek nem érdekeltek; sokkal inkább érdekelt az, amelyik nem volt benne. Egy ugyanis hiányzott. A helyéből arra következtettem, hogy valamikor tizennyolc hónappal ezelőtt készülhetett, de hogy hol, azt nem lehetett tudni, mert ugyanolyan fehér tintával, mint amivel írták, kisatírozták a feliratot. Közelebb emeltem az albumot, és szemügyre vettem a maszatot. Az első betűről meg tudtam állapítani, hogy egy T volt. A második már sokkal keményebb dió volt. Lehetett o de lehetett d is. Abban biztos voltam, hogy Td kezdetű város nincs Európában. A felirat további részéből semmit nem tudtam kivenni. „Tó..." Körülbelül hat betű lehetett eredetileg, esetleg hét, de egyik se nyúlt a satírozás alá, tehát a p-t, a g-t, a j-t és társaikat ki lehetett zárni. Melyek azok az európai városok, melyek neve „To"val kezdődik és hat-hét betű hosszú? Olyan sok nem lehet belőlük, gondoltam, főleg a nagyobbakból nem, ahol WHO-központ

184

működik. Torquay? Nem jó, a q szára lefelé nyúlik. Totnes? Túl kicsi. Tornio Svédországban? Tondor Dániában? Úgyszintén. Toledo... Ezt kicsinek aligha nevezhetném, de MacDonald soha nem járt Spanyolországban. A legvalószínűbbnek a belgiumi Tournai-t és a franciaországi Toulon tűnt. Tournai. Toulon, ízlelgettem a neveket. Letettem az albumot, és kezembe vettem a levélköteget. Harminc-negyven illatos levél, kék masnival összekötve. Meglepő volt ilyet találni dr. MacDonald birtokában. Kelletlenül kioldottam a masnit. Se kedvem, se hangulatom nem volt szerelmes leveleket olvasgatni főleg a doktor szerelmes leveleit nem –, de ez persze most teljesen mellékes volt. Öt perccel később már a vezérőrnaggyal beszéltem. – Szeretnék meginterjúvolni egy bizonyos Madame Peugot-t, aki 1945 és '46 között a párizsi Pasteur Intézetnél dolgozott. Nem a jövő héten, nem holnap, hanem most. Ma délután. El tudja intézni, uram? – Bármit el tudok intézni – felelte szerényen az öreg. – Két órája sincs, hogy beszéltem a miniszterelnökkel. Rendelkezésünkre bocsátotta az egész brit haderőt és titkosszolgálatot. Nagyon rémültnek tűnt. Mennyire fontos ez a dolog? – Lehet, hogy életbe vágó, uram. Éppen ezt kell kiderítenem. Megtudtam, hogy a hölgy intim viszonyban volt dr. MacDonalddel a háború végét megelőzően és azt követően, mintegy kilenc hónapon keresztül. Ez életének éppen azon időszaka, amiről szinte semmit nem tudunk. Ha a nő még életben van, és sikerül megtalálni, akkor felvilágosíthat minket ezen periódust illetően.

185

– Ez minden? – kérdezte csalódottan az öreg. – A levelekből nem derült ki semmi? – Eddig még csak kettőt olvastam el, uram. Eléggé ártatlannak tűnnek, legalábbis jogi értelemben, bár nem szívesen olvasnám fel őket bíróság előtt. – Ez nem sok, Cavell. – Még valami, uram. Megérzés. Nem lehetetlen, hogy egy oldalt kiemeltek MacDonald személyi anyagából. Éppen azt az időszakot kellene átfognia, amiről az imént szó volt. Ha valóban hiányzik. – Eltűnt egy lap? – recsegte bele izgatottan a kagylóba az öreg. – Hogy tűnhetett el egy szigorúan titkos dokumentumból? Ki férhetett hozzá MacDonald anyagához? – Easton, Clandon és jómagam, illetve Cliveden és Weybridge. – Hm. Cliveden vezérőrnagy. Ez a legutóbbi fenyegető hívás, amit Mary kapott... Cliveden az egyetlen a Mordonnál, aki tudja, hogy Mary az én lányom. És ő hozzáférhetett a dolgozók személyi anyagához. Nem kellene inkább Clivedenre koncentrálnia? – Ezt inkább Hardangerre bízom. Beszélni akarok Mme Peugot-val. – Rendben. Várjon egy kicsit. – Egy perc után visszatért. – Menjen ki a Mordonhoz. A helikopterrel át fogják hozni a Stanton reptérre, onnan pedig sugárhajtású vadászgéppel megy tovább Párizsba. Negyvenöt perc a Stantontól Párizsig. Megfelel? – Tökéletesen, uram. Már csak egy gond van: nincs nálam útlevél.

186

– Nem lesz rá szüksége. Ha Mme Peugot még él és Párizsban vagy annak környékén lakik, az Orlyn fogja várni. Ezt megígérem. Ha visszatért, találkozunk. Fél óra múlva indulok Alfringhambe. Letettem a kagylót, és visszaültem a kanapéra. Csak most vettem észre, hogy Mrs. Turpin az ajtóban áll, és engem figyel. Ahogy ránéztem, riadtan összerezzent, a kanapén hagyott levelekre pillantott, aztán elviharzott. Érdekesen reagált. Jó lett volna tudni, mennyit hallott. *** A vezérőrnagy állta a szavát. A helikopter indulásra kész volt, mire kiértem a Mordonhoz, és a vadászgép harmincöt hajmeresztő perc alatt az Orlyra repített. Mme Peugot, akit egy francia rendőrfelügyelő kísért ki a reptérre, egy különteremben várt rám. Ez tetszett. Bárcsak minden ilyen gördülékenyen ment volna. Mint kiderült, nem is volt olyan nehéz megtalálni Mme Peugot-t, akit immár Mme Halle-nak hívtak. A hölgy még mindig a Pasteur Intézetnél dolgozott, és készségesen jött, amikor a rendőrség közölte, hogy sürgős ügyben van rá szükség. Barna, teltkarcsú, vonzó negyvenes volt, mosolygó szemekkel. Miután a francia felügyelő bemutatott minket egymásnak, rögtön rátértem a lényegre. – Rendkívül hálásak lennénk, ha felvilágosítana minket néhány kérdésben egy angol úriembert illetően, akivel a negyvenes évek közepén, egészen pontosan '45-ben és '46ban szoros kapcsolatban állt. Dr. Alexander MacDonaldről van szó. – Dr. MacDonald? Alex? – Felnevetett. – Nem örülne, ha azt hallaná, hogy angolnak nevezik. Legalábbis régen nem örült

187

volna neki. Amikor ismertem, ügybuzgó skót... minek is nevezik? – Nacionalista? – Ez az. Skót nacionalista volt. Mindig azt mondogatta, hogy „le az ősi ellenséggel", Angliával, és „éljen a francia-skót barátság". De minekutána olyan hősiesen harcolt a második világháborúban az „ősi ellenség" oldalán, nem tudtam eldönteni, mennyire komolyan gondolja. – Elhallgatott, majd némi tépelődés után aggódva megkérdezte: – Ugye... nem halt meg? – Nem, madame, nem erről van szó. Rögtön kapcsolt. – Tehát bajban van? Belekeveredett valamibe? – Attól tartok, igen. Lehetséges. Elmondaná nekem, Madame Halle, hogyan és mikor ismerkedtek meg? – Két vagy három hónappal a háború befejezése előtt történt. Alexet, aki ekkor már ezredes volt, St-Denis-be küldték, hogy megnézzen egy gyárat, ahol a németek hosszú időn keresztül lőszert gyártottak. Én ennek a gyárnak a kutatórészlegében dolgoztam, természetesen nem önszántamból. Nem tudtam, hogy az ezredes maga is vegyész, ezért, amikor körbevezettem, kötelességemnek éreztem elmagyarázni neki a gyártás főbb mozzanatait. Csak amikor már mindent elmondtam, vallotta be, hogy ő maga is vegyész. – Az emlék mosolyt csalt az arcára. – Azt mondta, jó volt hallgatni engem. Hamar megkedveltük egymást. Azt meghiszem, bólintottam a levelek izzó soraira gondolva. Ez enyhe kifejezés. – Néhány hónapig Párizs közelében maradt – folytatta Mme Halle. – Nem tudom, pontosan mivel foglalkozott, de műszaki jellegű munkával volt megbízva. Minden szabad időnket együtt

188

töltöttük. – Fájdalmas sóhaj szakadt fel a mellkasából. – Olyan régen volt, mintha nem is lett volna igaz. Visszatért Angliába, hogy leszereljék, de egy hét múlva már megint itt volt. Munkát keresett Párizsban, de reménytelen volt. Úgy tudom, végül valamelyik brit katonai kutatóintézetnél helyezkedett el. – Voltak gyanús vagy rejtélyes ügyei? – kérdeztem. – Nem. Ha lettek volna, szóba se állok vele – felelte sértődötten, és én elhittem neki. Lehet, hogy mégiscsak az öregnek volt igaza, és inkább Clivedennel kellett volna foglalkoznom? – Semmi? – kérdeztem reménykedve. Nem nagyon akaródzott üres kézzel hazamenni. – Gondolkozzon csak. – Mit gondol rólam? – húzta fel az orrát. – Bocsásson meg. – Megpróbáltam más oldalról megközelíteni a dolgot. – Megkérdezhetem, hogy szerelmes volt-e dr. MacDonaldbe? – Gondolom, nem ő küldte ide magát – mondta Mme Halle. – Ha így van, akkor a leveleinkből szerzett tudomást rólam, tehát már tudja a választ. – És vajon ő szerelmes volt önbe? – Azt hiszem. Többször is megkérte a kezemet. Ez csak jelenthetett valamit, nem gondolja? – De ön nem ment hozzá. Megszakadt önök közt a kapcsolat. Ha szerelmesek voltak egymásba és MacDonald megkérte a kezét, miért nem ment hozzá? Miért utasította vissza? Mert vissza kellett utasítania! – Ugyanazért, amiért a barátságunknak vége szakadt. Részben mert javíthatatlan nőcsábász volt, de főként azért, mert különböző elveket vallottunk, és ahogy az idő telt, egyre kevésbé toleráltuk egymás nézeteit.

189

– Milyen elvekről volt szó, Madame Halié? – Hogy maga milyen makacs! Nem mindegy? – Sóhajtott egyet. – Bizonyára nem, ha kérdezi. Semmi különös. Ostobaság volt. – Azért szeretném hallani. – A háború után zűrzavaros idők következtek politikai szempontból. Mindegyik párt mást akart, és a legszélsőségesebb nézeteket vallották. Hithű katolikus lévén én a jobboldali Katolikus Párthoz csatlakoztam. – Elpirult. Ez nagyjából az önök storyjának felelt meg. Nos, dr. MacDonald olyannyira nem értett egyet az én politikai nézeteimmel, hogy végül a barátságunk ellehetetlenült. Előfordul az ilyesmi. Ha az ember fiatal, olyan átkozottul forrófejű tud lenni. – Dr. MacDonaldet zavarta az ön konzervativizmusa? – A konzervativizmusom? – Ezen jót nevetett. – Még hogy a konzervativizmusom! Hogy Alex mennyire volt nacionalista, azt nem tudom, de egy biztos: a Kreml falain kívül nem volt még egy olyan megrögzött, elkötelezett kommunista, mint ő! Egy órával és tíz perccel később már az alfringhami Gyorskocsiállomás halljában voltam.

190

10. ===== Fejezet A STANTONRÓL TELEFONÁLTAM, hogy jövök, és a vezérőrnagy meg a főfelügyelő már vártak. Noha még kora este volt, az öreg előtt egy üres whiskyspohár árválkodott, ami jelenthetett valamit, mert még sosem láttam őt este kilenc óránál korábban italhoz nyúlni. Az arca sápadt volt, beesett és ráncos; a vezérőrnagy, életében először, annyi idősnek látszott, mint amennyi volt. Hogy pontosan miért, azt nem tudtam volna megmondani. Volt valami szánalmas benne, ahogy ott ült... egy széles vállú, szálfaegyenes férfi, aki hirtelen meggörnyedt az élet súlya alatt. Hardanger se festett sokkal jobban. Intettem nekik, begyűjtöttem egy whiskyt a vörös képűtől, aki hallótávolságon túl ténykedett tőlük, aztán hátramentem, és jólesően levettem a terhet a lábamról. – Hol van Mary? – kérdeztem tőlük. – Kiment meglátogatni Stella Chessinghamet és az édesanyját – tájékoztatott Hardanger. – Ujabb bekötözni való szárnyak. A bárpult mögött sürgő-forgó barátunk az imént tért vissza, miután kivitte őt oda. Mary eltökélte, hogy lelket önt a két nőbe. Egyetértettem vele abban, hogy mindketten pocsékul érezhetik magukat most, hogy az ifjú Chessinghamet bevittük, de azt sem hallgattam el előle, hogy nem tartom se bölcs

191

dolognak, se szükségszerűnek, hogy odamenjen. Mindez még azelőtt volt, hogy a vezérőrnagy megérkezett volna. Mary persze nem hallgatott rám. Tudja, milyen a felesége, Cavell. És ön is ismeri a lányát, uram. – Attól tartok, bolondot csináltam Maryből – vallottam be. – Chessingham ugyanis olyan ártatlan, mintha ma született volna. Ma reggel elmondtam ezt az édesanyjának. Beteg asszony, belehalt volna a bánatba, amikor elvitték a fiát. Gondolom, miután Chessinghamet elhozták, a lányát is beavatta. Egyiküknek sincs szüksége vigaszra vagy együttérzésre. – Mi a fene! – hajolt előre püspöklila fejjel Hardanger. Ujjai kifehéredtek a pohár körül, lelki füleimmel már hallottam, mint pattan el az üveg a markában. – Mit akar bemagyarázni nekünk, Cavell? Azt, hogy ártatlan? Elég közvetett bizonyítékunk... – Az egyetlen vétsége az, hogy tud vezetni, noha ezt érthető módon letagadta. Arról már nem tehet, hogy a gyilkos pénzt utalt át a számlájára hamis név alatt. Az emberünk így akarta ráterelni a gyanút, hogy időt nyerjen. Mindig ez az időnyerés. Nem tudom, miért olyan fontos neki az idő, de mindig ezt teszi. Valahányszor gyanúba kever valakit, időt nyer, és olyan bravúrosan csinálja, hogy szinte már mindenki gyanús. Azzal is csak időt akart nyerni, hogy elrabolt ma reggel. Az érdekes az, hogy már hónapokkal ezelőtt tudta, hogy időt kell nyernie: az első összeg még júliusban megérkezett Chessingham számlájára. De miért? Mire kell neki annyi idő? – Belőlem is bolondot csinált – füstölgőit Hardanger. – Nem avatott be... – Maga is tudta mindazt, amit én – feleltem. Nem volt hangulatom Hardangert engesztelni. – Ha azt mondtam volna,

192

hogy ártatlan, letartóztatta volna? Nagyon jól tudjuk mindketten, hogy nem. De megtette, és ezzel mi is időt nyertünk, mert ha a tettes vagy tettesek elolvassák az esti lapokat, azt fogják hinni, hogy sikerült tévútra terelniük minket. – Csak azt ne mondja, hogy Hartnell és a felesége is ártatlanok! – Ami a drótvágót, a kalapácsot és a robogót illeti, igen. De ezt már eddig is tudta. A többi tekintetében bűnösök, bár egyetlen bíróság se fogja elítélni őket. Egy férfit zsarolással arra késztettek, hogy kergesse meg a feleségét a sötétben. És ők megtették. Ez aztán veszélyes bűntett! Ha ülni fog néhány évet, az a sikkasztás miatt lesz. Feltéve, hogy a hadsereg bepereli, amit kétlek. De az ő letartóztatásukkal ugyanúgy időt nyerünk. A tettes őket is gyanúba akarta keverni, és mi látszólag ennek is bedőltünk. Újabb pluszpont, illetve idő a mi javunkra. Hardanger kérdőn a vezérőrnagyra nézett. – Ön tudott róla, uram, hogy Cavell a hátam mögött ténykedik? Az öreg összevonta a szemöldökét. – Ez így kissé erős megfogalmazás, főfelügyelő. És hogy tudtam-e róla? A fenébe, ember, hát éppen maga volt az, aki rávett, hogy őt is vonjam be az ügybe! – Ez ügyes húzás volt. – Elismerem, hogy meglehetősen szokatlan módszerei vannak. Erről jut eszembe, Cavell. Jutott valamire Párizsban? Nem válaszoltam rögtön. Már eddig is furcsának találtam, hogy nem rögtön ezzel kezdte, de most már határozottan úgy éreztem, hogy valami más, ennél sokkal komolyabb dolog foglalkoztatja.

193

– Azt hiszem, igen, uram. Megvan a tettesünk. Vagy legalábbis az egyikük. A neve Alexander MacDonald. Kommunista kém, immár tizenöt éve, ha nem régebb óta. Ez hatott. Egyikük se volt az a fajta, aki el szokta tátani a száját a csodálkozástól, most mégis ezt tették, ha csak egy pillanatra is. Aztán egymásra néztek, majd megint rám. Gyorsan elmondtam nekik, mit tudtam meg Madame Halle-tól. – Te jó ég! – nyögte Hardanger, és kirohant autót rendelni. – Látta azt a rendőrségi híradós autót odakint? – kérdezte tőlem az öreg. Bólintottam. – Állandó kapcsolatban vagyunk a kormánnyal és a Scotland Yarddal. – Előkotort a zsebéből két gépelt cetlit. – Az egyik két órával ezelőtt jött, a másik alig tíz perce. Rájuk pillantottam, és megfagyott az ereimben a vér. Eddig azt hittem, hogy ezt a kifejezést átvitt értelemben kell érteni, de most már tudtam, hogy nem. Mintha jégkockák torlódtak volna össze az ereimben. Fáztam, vacogtam, éreztem, hogy megvesz az isten hidege. Szerencsére Hardanger időközben visszatért, és magával hozta a vörös képűt is, aki teletöltötte fűtőanyaggal a poharainkat. Az első üzenetet egyazon időben kézbesítették a Reuter'snek és az AP-nek. Stílusa tökéletesen megegyezett azzal, amit az öreg olvasott fel nekem, így szólt: „Az Antikrisztus várának falai még állnak. A követeléseim süket fülekre találtak, vállalják hát érte a felelősséget. Az egyik vírusampullát egy robbanószerkezethez erősítettem, amely ma délután 3.45-kor fog felrobbanni a norfolki Lower Hamptonban. A szél nyugatdélnyugati. Ha a Mordon lerombolása nem kezdődik el ma éjfélig, holnap újabb ampullát leszek kénytelen felhasználni,

194

ezúttal London szívében. Lesz akkora sírás és fogcsikorgatás, hogy akkorát még nem látott a világ. A döntés az önök kezében van." - Lower Hampton egy százötven lelket számláló falu, négy mérföldre a tengerparttól – magyarázta a vezérőrnagy. – A széliránnyal arra akart utalni, hogy a vírus „csak" négymérföldnyi szárazföldet fog megfertőzni, aztán a szél kifújja a tengerre. Feltéve, hogy nem változik a szélirány. Az üzenetet délután 2.45-kor kaptuk. A környék összes rendőrautója a helyszínre sietett, és sikerült majdnem mindenkit kimenekíteni az érintett területről. – Elhallgatott, az asztallapra szegezte a tekintetét. – De sajnos, túl sok ott a farm és túl kevés volt a rendőrautó... Megpróbálták felkutatni a bombát a faluban, de esélytelenebb volt, mint egy tűt megtalálni a szénakazalban. Pontban 3.45-kor az egyik őrmester és két embere egy kisebb detonációt hallott, majd látták, hogy füst száll ki az egyik ház ablakán. Fejvesztve menekültek a helyszínről. El tudja képzelni... Taplószáraz lett a szám. Egyetlen kortyintással felhajtottam a dupla adag whisky felét, de nem sokat ért. A vezérőrnagy folytatta: – A királyi légierő felderítőgépe 4.20 körül ért a helyszín fölé. A pilóta azt a parancsot kapta, hogy nem ereszkedhet tízezer láb alá, de a mai modern felszerelésekkel még így sem jelenthetett gondot jó minőségű felvételeket készíteni. Az egész területet végigfényképezték, és alig fél órával a felszállása után a gép visszatért. A felvételeket percek alatt előhívták és összeillesztették, aztán egy szakértő megvizsgálta őket. A jelentését a második cetlin olvashatja. Már elolvastam. Csak néhány sor volt.

195

„Egy ék alakú területen, melynek csúcsa Lower Hampton, alapja pedig egy két és fél mérföldes tengerpartvonal, semmi nyoma életnek. Mintegy háromszázötven-négyszáz marhatetem és három elpusztult juhnyáj látható a legelőkön. Hét emberi holttestet azonosítottam. Mind az emberi áldozatok, mind az elpusztult állatok jellegzetes, görcsbe merevedett pozitúrában fekszenek. Részletes jelentés készítése folyamatban." Egy második kortyintással kiürítettem a poharamat, de ennyi erővel akár szódavizet is ihattam volna, mert se ízét, se hatását nem éreztem. – Mi a kormány reakciója? – kérdeztem. – Egyelőre semmi – felelte színtelen hangon a vezérőrnagy. – Még tanácskoznak Úgy volt, hogy tízre meglesz a döntés, de most, hogy MacDonald gyanúsítottból kommunista ügynökké lépett elő, minden megváltozik. Azt hittük, hogy egy őrült világmegváltóval van dolgunk, és most kiderül, hogy egészen másról van szó: a kommunisták akarják elpusztítani NagyBritannia, sőt a világ leghatásosabb fegyverét, ha nem az egész királyságot, vagy éppenséggel a teljes nyugati világot. Hiszen ha sikerül félreállítaniuk a Mordont és a vírusait, nem lesz, ami visszatartsa őket. Te jó ég, még belegondolni is rossz. Azt hiszem, sokkal jobban örülnék egy őrült zseninek. Ugyanakkor, Cavell, még nem vagyunk biztosak benne, hogy az információja helytálló. – Ezt csak egy módon tudhatjuk meg, uram. – Felálltam. – Úgy látom, megérkezett az autó. Mi lenne, ha elcsevegnénk dr. MacDonalddel? *** Nyolc perc múlva már a Mordonnál voltunk, ahol a portaszolgálatos közölte, hogy MacDonald már két órája

196

kijelentkezett. Újabb nyolc perccel később lefékeztünk a doktor háza előtt. Az épület sötét volt és elhagyatott. Mrs. Turpinnek még itt kellett volna lennie, de nem volt itt. Ahogyan MacDonald sem. Elment, sejthetően örökre. A madárkánk kirepült. A bejárati ajtó nem volt bezárva, tehát sietve távozott. Bementünk, villanyt gyújtottunk, és szétnéztünk a földszinten. Nem égett a tűz a kandallóban, a máskor központi kazán által fűtött hősugárzók jéghidegek voltak, sem étel illatát, sem cigarettafüst szagát nem lehetett érezni a levegőben: a ház órák óta üres volt. A gyomrom összerándult az idegességtől. Bolond voltam. Figyeltetnem kellett volna a doktort. De most már mindegy volt. Felmentünk az emeletre is, ahol a sötétkamrával kezdtük. A felszerelés érintetlen volt, de most már egészen más fényben láttam ezt is. Persze, most már ez is mindegy volt. Hamarabb észre kellett volna vennem. Átmentünk a hálószobába, de itt is minden a helyén volt. A fürdőszoba ugyanezt a képet nyújtotta. MacDonald még a fogkeféjét se vitte magával. Visszamentünk a földszintre, és benéztünk a konyhába. Tudtuk, hogy Mrs. Turpin minden este fél hétkor ment haza, de előtte még megterített, hogy MacDonald megvacsorázhasson, ha hazatért. A ház urának az volt a szokása, hogy miután evett, mindent otthagyott, és másnap reggel Mrs. Turpin szedte le az asztalt. Most viszont se vacsora nem volt, se teríték, se mosatlan. Semmi. A villanytűzhely is ugyanolyan hideg volt, mint a hősugárzók. Órák óta nem használták. – A házkutatás fél négykor véget ért -jegyeztem meg –, tehát Mrs. Turpinnek bőven lett volna ideje vacsorát készíteni. De nem készített. Vajon miért?

197

– Mert tudta, hogy nem lesz, aki megegye – tapintott rá a lényegre Hardanger. – Mrs. Turpin valószínűleg hallott vagy látott valamit ma délután, amiből arra következtetett, hogy a doktor jobban jár, ha egyáltalán haza sem tér. Ez viszont azt jelenti, hogy Mrs. Turpin a doktor cinkosa. – Az én hibám – mondtam dühösen. – Az az átkozott nő! Kihallgatott, amikor a vezérőrnaggyal beszéltem a párizsi kiruccanásról. A bal szemem miatt nem láthattam, hogy az ajtóban áll. Az is lehet, hogy ez feltűnt neki, meg az is, hogy bicegek, és megemlítette a telefonban MacDonaldnek, aki persze rögtön rájött, kiről van szó. Az én hibám – hajtogattam. – Eszembe se jutott, hogy Mrs. Turpin is benne lehet. Most rögtön beszélnünk kell vele. Már ha otthon van. Hardanger kiment telefonálni, én pedig átmentem a vezérőrnaggyal a dolgozószobába, és az íróasztalhoz léptem. Ki akartam húzni a fiókot, ahol a leveleket és az albumokat megtalálták, de zárva volt. – Egy perc, uram – mondtam a vezérőrnagynak, és magára hagytam. Semmit nem találtam a garázsban, ami a hasznomra lehetett volna, ezért hátramentem a mögéje épített fészerbe. Felkattintottam az elemlámpát és körülnéztem. Kerti szerszámokat láttam, meg egy halom salaktéglát, egy másik halomban üres cementes zsákokat, egy munkapadot és egy kerékpárt, nem láttam viszont szeghúzó kalapácsot, amire szükségem lett volna. Találtam viszont egy fejszét. Jobb híján ezt kaptam fel. Visszamentem a házba, és elszántan az íróasztal elé álltam. Hardanger ekkor tért vissza a szobába. – Szét akarja verni az asztalt? – kérdezte döbbenten.

198

– MacDonaldnek már úgyse lesz rá szüksége. — Meglendítettem vagy kétszer a fejszét, és máris nyitva volt a fiók. A fényképalbumok és a levelek a helyükön voltak. Kinyitottam az ajándék albumot, és megmutattam a hiányzó fénykép helyét a vezérőrnagynak. – Hiányzik egy fotó, és erős a gyanúm, hogy nem véletlenül. Látja ott azt a maszatot? Lesatírozták a feliratot. Csak annyi látszik belőle, hogy „To"val kezdődik, és hat vagy hét betűből áll. Sajnos ugyanolyan tintával húzták át, mint amivel írva van, ráadásul mindez porózus papíron. Reménytelen. A laboros fiúk se boldogulnának vele. – Szerintem se. – Hardanger gyanakvóan rám nézett. – Miért lenne fontos? – Ha tudnám, akkor nem érdekelne, mi lehetett a felirat. Otthon találta a derék Mrs. Turpint? – Senki nem válaszolt. Egyedül él, özvegy. Elküldtem egy járőrautót a házához, és ha nem találják ott, amint az várható, körözést adunk ki ellene. – Nagyszerű – motyogtam bűntudatosan. Átpörgettem MacDonald tudományos levelezését, és mivel tudtam, mit kell keresnem, két perc alatt tucatnyi levelet válogattam ki. Mindegyik egy bizonyos dr. John Weissmanntól érkezett, Bécsből. – Átadtam őket Hardangernek. – íme az egyes számú bizonyíték, amely bitófára fogja juttatni MacDonaldet. A vezérőrnagy fáradtan rám pislogott, Hardanger pedig bambán megkérdezte: – Miről beszél már megint, Cavell? Kérdőn az öregre néztem. – Most már mindegy, fiam. Hardanger meg fogja érteni. Mondja el neki. Hardanger értetlenül a levelekre nézett, aztán rám.

199

– Mit fogok megérteni? – kérdezte, aztán kapcsolt. Igen... Kezdettől fogva sejtettem, hogy tud valamiről, amiről én nem. Túl könnyen elfogadta ezt a megbízást. – Sajnálom – feleltem. Álltam a tekintetét, bár nem volt valami kellemes érzés felemelt fejjel a szemébe nézni. – így kellett lennie. Mint tudja, volt néhány állásom a háború után. Hadsereg, rendőrség, Különleges Ügyosztály, kábítószerrészleg, megint a Különleges Ügyosztály, a Mordon, aztán ez a magándetekívesdi. Egyik se jelentett semmit. Végig a vezérőrnagynak dolgoztam. Megszakítás nélkül, tizenhat éven keresztül. Valahányszor új munkahelyre kerültem, azt a vezérőrnagy intézte el nekem. – Nem lep meg – mondta komoran Hardanger. Kényelmetlenül érezte magát, de láttam rajta, hogy nem dühös. -Voltak sejtéseim. – Ezért lett önből főfelügyelő – mormogta a vezérőrnagy. – A lényeg az – folytattam –, hogy körülbelül egy évvel ezelőtt Easton Derry, a Mordon akkori biztonsági főnöke, szintén gyanakodni kezdett. Nem részletezem, miért, elég az hozzá, arra a következtetésre jutott, hogy valaki vírusokat csempész ki a Mordontói. A gyanúja beigazolódott, amikor dr. Baxter felkereste, és közölte vele, anyagok tűntek el. – Dr. Baxter? – csodálkozott Hardanger. – Ő tudott valamit? – Igen. Sajnálom, hogy ezt sem mondhattam el, de ha emlékszik, figyelmeztettem, hogy felesleges Baxterrel foglalkozni, mert tiszta. Nos, ekkor még nem az egyes laborból tűntek el anyagok, mert azt ellenőrizték a legszigorúbban, de ettől még titkos kutatási termékek voltak, és mint az a Mordon esetében elvárható, veszélyes termékek. Britannia élen jár a mikrobiológiai fegyverek fejlesztésében.

200

Ezt persze nem fogja megtalálni a Mordonról a parlamentnek benyújtott éves jelentésben, de a kutatóink olyan arzenált fejlesztettek ki, mellyel az összes fejlett földi létforma megsemmisíthető: emberek, állatok, növények. Gondolok itt olyan szörnyűségekre, mint a pestis, a tífusz, a fekete himlő vagy a tularémia; a sertéskolera, a takonykór és a lépfene; a gabonaüszög, a citromrák, a gyapotfúró bogár, a mediterrán gyümölcslégy, s még ki tudja, milyen rémségek. Van, amelyik megállíthatatlan, mások kordában tarthatóak, de csak azok által, akik kifejlesztették. – És hol jön be a képbe MacDonald? – kérdezte türelmetlenül Hardanger. – Mindjárt rátérek arra is. Több mint két évvel ezelőtt Lengyelországban működő ügynökeink felfigyeltek egy újonnan épült városszéli intézményre, a „Lenin Múzeumra", mely nem fogadott látogatókat. Nem is csoda: a Mordon lengyel megfelelője. Az egyik ügynökünknek, akit odaát mindenki ügybuzgó párttagnak ismer, sikerült felvetetnie magát az intézethez, így derült ki, hogy azok a biológiai fegyverek, amelyeket látszólag a lengyelek fejlesztettek ki, valójában a Mordonban lettek tökéletesítve. Easton Derry tehát nyomozni kezdett, de elkövetett két súlyos hibát: a saját szakállára dolgozott, és akaratlanul elárulta magát. Hogy hogyan, azt nem tudjuk, de sejthető, hogy tudtán kívül éppen azt a személyt avatta bizalmába, akit keresett: dr. MacDonaldet. Feltehetően ő az egyetlen kém, akinek sikerült beférkőznie a Mordon dolgozói közé. Kettő már túl sok lenne. A lényeg az, hogy Derry kezdett veszélyessé válni, ezért félre kellett állítani, így hát eltüntették.

201

Ekkor rúgott ki engem a vezérőrnagy a Különleges Ügyosztályról, és rakott be a Mordonhoz biztonsági főnöknek Easton Derry helyére. Az első dolgom az volt, hogy becsempésztem az egyes laborba egy ampulla botulinustoxint. Másnap az ampullát tartalmazó fémkonténer eltűnt. A kapunál felszereltem egy rádiófrekvenciás detektort, és vártam, hogy a tettes felbukkanjon. A konténerben ugyanis nem toxin volt, hanem miniatűr, tranzisztoros mikrohullámú adó. Ha valaki megközelítette volna vele a kaput, a detektor jelzett volna. De nem jelzett – mondtam szomorúan. – Nem volt nehéz kitalálni, mi történt. Sötétedés után valaki hátrasétált a kerítés egy elhagyatott részéhez, és kihajította a konténert. Nem azért, mert gyanakodott valamire. Ez volt az eljárás. Tudják, milyen gyakoriak az ellenőrzések a kijáratnál. Este nyolcra hasonló detektorokkal szereltük fel az összes londoni repteret, a kikötőket, a... – Nem tehette tönkre a rázkódás a készüléket, amikor átdobták a kerítésen? – vetette fel Hardanger. – Az amerikai cég, amelyik gyártja őket, nagyon szomorú lenne, ha ennyitől tönkremennének – válaszoltam. – Akár egy hadihajó ágyújából is ki lehet lőni őket, akkor is tökéletesen működőképesek maradnak. Szóval valamikor késő este jelzést kaptunk a London reptérről. El is kaptuk a férfit, aki akaratán kívül aktiválta a detektort. A BEA varsói járatára akart felszállni. Kihallgattuk, s ő elmondta, hogy futár, és kéthetente szokott küldeményt felvenni egy dél-londoni címről. A kapcsolatát egyszer sem látta. – Elmondta? – Hardanger kétkedőn megingatta a fejét. – El tudom képzelni, hogy bírták vallomásra.

202

– Téved. Elmagyaráztuk az illetőnek, aki egyébként cseh bevándorló, hogy a kémkedés főbenjáró bűn, de ha segít nekünk lefülelni azt, aki igazán érdekel minket, élve megúszhatja. Nem kellett sokáig győzködni. Miután megvolt a cím, kirúgattam magam a Mordontól is, és az elmúlt három hétben Dél-Londonban nyomoztam. Más nem végezhette el a munkát, mert én vagyok az egyetlen, aki ismeri a Mordon kutatóit és technikusait. Mint várható volt, nem jártam szerencsével, de valamit mégis sikerült elérni: a kémünk leállt, legalábbis időlegesen. Nem tűnt el több anyag a Mordontól. Csakhogy mint a lengyel kutatóintézetben dolgozó ügynökünk által küldött adatokból kiderült, a „Lenin Múzeum" nem csupán olyan biológiai fegyverekkel foglalkozik, melyeket a Mordonból loptak, hanem olyanokkal is, melyek még nincsenek ellopható állapotban. Vagyis még itt is folyik a fejlesztésük. Ez persze azt jelenti, hogy kutatási anyagok is kikerültek a Mordonból. És most már azt is tudjuk, hogyan. – A levelekre mutattam. – Régi trükk, de jól bevált, és szinte lehetetlen kiszűrni. Mikrofotográfía. – Ezért az a méregdrága berendezés az emeleten? mormogta a vezérőrnagy. – Pontosan. Már úton van Londonból egy szakértő, de csak a rend kedvéért hívattam. Nézzék dr. Weissmann leveleit. Mindegyikben találni fognak egy i-t, melynek tetejéről hiányzik a pont. Weissmann legépelte az üzenetet, pontméretűre zsugorította mikrofotográfiai eljárással, és felragasztotta egy i fölé, pont gyanánt. MacDonaldnek csak le kellett kaparnia és fel kellett nagyítania. Ugyanígy kapta meg a titkos kutatási anyagot Weissmann. És MacDonald nem

203

dolgozott bagóért. Nézzenek körül. Kisebb vagyont keresett néhány év leforgása alatt. Adómentesen. Mindkettőjüknek kellett egy kis idő, hogy megemésszék ezt. Végül a vezérőrnagy bólintott. – Így történhetett. – Rám nézett, és szomorúan elmosolyodott. – Ha arról van szó, hogy bottal kell ütni valakinek a nyomát, senki nincs, aki felvehetné velünk a versenyt. És hogy én is üssek egyet a bottal, megmondhatom magának, mi lehetett az eltűnt fénykép alatti felirat. – Toulon? Tournai? – Egyik sem. – Megfordította az albumot. – A WHO megbízásából egy genovai cég, a Gucci Zanolette készítette korlátozott példányszámban. Tehát Olaszországból származik. A szó, amit a kép alól kisatíroztak, „Torino". A „Turin"* olasz megfelelője. Torino. Mintha letaglóztak volna. Lerogytam a legközelebbi székbe, és bambán magam elé meredtem. Gondolkodni próbáltam, de az agysejtjeim nem akartak reagálni. Ha ugyan voltak még használható agysejtjeim azok után, amin az elmúlt másfél nap alatt keresztülmentem. Szerencsére nem kellett hozzá sok ész, hogy belássam, kettő meg kettő az négy. – Igaza van, uram – motyogtam. – Nem is sejti, hogy mennyire igaza van. – Jól van, Cavell? – kérdezte aggódva. – Darabokra hullok, de még észlelek némi agytevékenységet a fejemben. Legalábbis azt hiszem. Hamarosan kiderül, hogy igaz-e. * Torino angol neve. (A ford.)

204

Feltápászkodtam, és elemlámpával a kezemben előreindultam. A vezérőrnagy és Hardanger némi habozás után követtek. El tudtam képzelni, miféle pillantásokat vethetnek egymásra a hátam mögött, de nem érdekelt. Nem voltam olyan állapotban, hogy efféle dolgok érdekelni tudjanak. A garázsban és a fészerben már jártam, így valahol másutt kellett keresnem. Talán odakint a kertben, gondoltam savanyúan, mert már elegem volt az esőből. Kifordultam a konyhába, és már nyúltam a hátsó ajtó kilincséért, amikor megpillantottam a pincébe vezető lépcsősort. Lementem, kinyitottam az ajtót, és felkapcsoltam a lámpát. Megtaláltam, amit kerestem. Félreálltam az ajtóból, hogy a vezérőrnagy és Hardanger is beléphessenek. Ahogy ott lógott a kötélen, lába mellett egy felrúgott székkel, hátborzongatóbb volt minden eddigi rémálmomnál. Kidülledt szemek, bíbor-kék arc, fájdalmasan vicsorgó, elfeketült ajkak, nyers húsként lógó, felpuffadt nyelv... Nem. Még annál is hátborzongatóbb volt. – Te jóságos isten! – suttogta rekedt hangon a vezérőrnagy. – MacDonald... Nem akarta, hogy elkapjuk... Inkább véget vetett az életének. – Nem -jelentettem ki határozottan. – Nem ő tette. – Nem? – Hardanger körbejárta a holttestet. – A keze nincs megkötözve – állapította meg. – A lába sincs. Tudatánál volt, amikor fuldokolni kezdett. Mégis azt állítja, hogy... – Megölték. Látja azokat a csíkokat a szénporban? És azokat a széttaposott széndarabokat? Na és a véraláfutást a hüvelykujja belső felén? – Lehet, hogy meggondolta magát, de már túl későn – vont vállat Hardanger. – Gyakran megteszik. Amint fuldokolni

205

kezdett, megragadta a kötelet, és tartani próbálta a súlyát, amíg csak bírta. Ez megmagyarázhatja, miért vannak sérülések az ujjain. – A véraláfutásokat a zsinór vagy drót okozta, amivel összekötözték a hüvelykujjait – mondtam én. – Rávették, hogy jöjjön le ide, gondolom egy pisztoly segítségével, megkötözték, és valószínűleg a szemét is bekötötték. Aztán a gyilkos átfűzte a kötelet ezen a kampón, nyakába vetette a hurkot, és emelni kezdte, mielőtt még MacDonald bármit is tehetett volna. Menekülni próbált, ezért azok a nyomok a porban, aztán lábujjhegyre emelkedett, hogy enyhítse a kötél szorítását a nyaka körül. De az ember nem tud az örökkévalóságig lábujjhegyen állni. Látja, hogy erőlködött. Majdnem kitépte a saját ujjait őrült fájdalmában. Amikor már halott volt, a gyilkos rögzítette a kötelet, aztán a székkel alápolcolta a testet, és még emelt rajta egy kicsit, hogy a levegőben lógjon. Csak így sikerülhetett neki, hacsak nem volt jóval súlyosabb, mint a halott. Ezután igazított a kötélen, megcsomózta, és a felesleget levágta. Már csak a széket kellett felrúgnia, hogy az öngyilkosság látszata tökéletes legyen. Majdnem tökéletes. A zsarolónk ezzel is időt akart nyerni. Most azt kellene hinnünk, hogy MacDonald volt az agy, aki látva, hogy sarokba szorították, a halálba menekült. – Holott? – kérdezte kétkedőén Hardanger. – Holott MacDonald egy többszörösen kitüntetett veterán, aki ráadásul éveken át kémkedett a háború után. Gondolja, hogy egy ilyen hidegvérű alak ilyen könnyen feladja? Hogy egyáltalán tudja, mit jelent az, „feladni"? Nem, nem. MacDonaldet megölték, mert kockázatot jelentett. És ha már

206

meg kellett ölni, akkor öngyilkosságnak rendezték meg, hogy ezzel is tévútra tereljenek bennünket. – De mitől olyan biztos benne, hogy MacDonaldnek meg kellett halnia? – akarta tudni Hardanger. – Tudom. – Fogtam a szeneslapátot, és megcsiklandoztam vele a sarokba hányt szénhalom alját. A halom a mennyezetig ért, lehetett néhány tonna, de a gyengéd erőszaknak nem tudott ellenállni. Valahányszor eltávolítottam egy lapátnyit a tövéből, százszor annyi zúdult a helyébe. – Mit keres? – kérdezte gúnyosan Hardanger. – Egy másik holttestet? – Eltalálta. A néhai Mrs. Turpint keresem. Azt már megbeszéltük odafent, hogy egy húron pendülhettek MacDonalddel, különben nem tudta volna, hogy nem kell vacsorát készítenie. Ha viszont ez így volt, akkor neki is meg kellett halnia: különben a gyilkos hiába tette volna el láb alól MacDonaldet. így hát vele is végzett. Mrs. Turpin azonban nem akart előkerülni a szén alól, azon egyszerű oknál fogva, hogy nem volt ott. De nem adtam fel ilyen könnyen. Felmentünk, és míg a vezérőrnagy a mozgó főhadiszállásról telefonált, Hardangerrel és két rendőrrel átkutattam a birtokot. Nem volt könnyű feladat, mert a derék doktor – az ingóságok mellett az ingatlanra sem sajnálta a pénzt. A ház mögött négy acre* területű kert terült el, magas, sűrű élő sövénnyel körülvéve, hogy még egy tank se tudott volna betörni ide. Még mindig hideg volt, még mindig esett, és már megint besötétedett: ideális feltételek egy hullakereséshez. A sövényt * Egy acre kb. 1125 négyszögöl. (A ford.)

207

valamikor egy hónappal korábban lenyírták, és a nyesedéket – amilyen szerencsém volt – a kert legtávolabbi sarkában gyűjtötték halomba. Itt találtuk meg Mrs. Turpint, ágakkal letakarva. Itt volt a szeghúzó kalapács is, amit hiába kerestem a fészerben. Ezzel ölték meg. A házvezetőnő tarkóján tátongó sebet látva önkéntelenül az oldalamhoz kaptam. Mindkettő ugyanannak az őrült elmének a műve volt. A házba visszatérve megdézsmáltam MacDonald whiskykészletét. Neki már nem volt rá szüksége, és mivel mint mondta – rokonai sem voltak, kár lett volna veszendőbe hagyni. Töltöttem négy becsületes adagot, a két rendőr kezébe nyomtam egyet-egyet, a harmadikat a főfelügyelő markába, aztán felkaptam a magamét is, és hagytam, hogy átmelegítse testemet-lelkemet. Ha Hardanger helytelenítette is, hogy lopott itallal traktálom a szolgálatot teljesítő kollégákat, nem jelezte. Mi több, hamarabb végzett az italával, mint mi. A vezérőrnagy visszatért, a két rendőr pedig magunkra hagyott minket. Az öreg már csak árnyéka volt önmagának; legalább tíz évet öregedett, amióta legutóbb láttam. Megszántam egy pohárral. – Megtalálták? – kérdezte. – Meg – bólintott Hardanger. – Cavellnek igaza volt. Őt is megölték. – Teljesen mindegy. – Az öreg megrázkódott, de nem a whiskytől. – Ő csak egy, de ki tudja, hányan lesznek holnap ilyenkor? Hány ezren? Az őrültünk újabb üzenetet küldött. Szokásos bibliai nyelvezet arról, hogy a Mordon falai még állnak, és mivel nem tanúsítottunk együttműködési szándékot, felpörgeti a dolgokat. Ha éjfélig nem látunk neki lerombolni a Mordont, hajnali négykor fel fog robbantani egy ampulla

208

botulinust London szívében, valahol a New Oxford Street negyed mérföldes körzetében. Ez újabb whiskyadagokat kívánt. A vezérőrnagy gondterhelten megvakargatta a homlokát. – Elmondtam neki, mit talált Cavell és mire következtettünk. Teljes a pánik. Néhány esti hírlap már most kint van az utcán. Hat óra előtt! Erre még nem volt példa. És a lapok azt követelik, hangot adva a közvéleménynek, hogy a kormány engedjen ennek az őrültnek, mert a lapzárta idején még mindenki úgy tudta, hogy egy bomlott agyú zsenivel van dolgunk. A tévében és a rádióban már arról beszélnek, hogy hamarosan egész Kelet-Anglia Lower Hampton sorsára juthat. Ha ez így megy tovább, a rémült polgárok maguk fognak idejönni, hogy szétszedjék a Mordont. – Gondolja, hogy a kormány be fogja adni a derekát? – kérdeztem. – Fogalmam sincs – tárta szét a karját a vezérőrnagy –, de azt hiszem, korábban rosszul értelmeztem a miniszterelnök reakcióját. Azt hittem, ő is megijedt, de most úgy tűnik, hogy bekeményített. Végül is nem mindennap adatik meg az embernek, hogy bekerülhessen a történelemkönyvekbe. – Vagy ő is whiskyt vedelt, mint mi – jegyeztem meg. – Kétlem. Jelen pillanatban a kormánytagokkal tanácskozik. Azt mondja, ha a kommunisták állnak a háttérben, akkor semmiképpen nem fog engedni nekik. Azzal érvelt, hogy ha nem engedelmeskedünk, akkor ugyan sokan meghalnak, de ha megtesszük azt, amit követelnek, és leromboljuk a Mordont, azzal végleg kiszolgáltatjuk magunkat. És akkor mindenkinek befellegzett. Azt gondolom, hogy tökéletesen igaza van, és támogatom a javaslatát, hogy Londont evakuálni kell.

209

– Evakuálni Londont? – hebegte Hardanger. – Tízmillió embert tíz óra alatt? Hihetetlen. A miniszterelnökünk megőrült! – Nem eszik olyan forrón a kását, főfelügyelő. Szélcsend van, a meteorológiai előrejelzés szerint az éjszaka sem lesz szél, és az eső várhatóan reggelig esni fog. A szakemberek szerint az eső meg fogja kötni a vírust, mely számításaik szerint így néhány száz yardnál távolabbra nem juthat el. Ilyenformán csak az Easton Road és a Temze, illetve a Portland Street, a Regent Street és a Gray's Inn Road közötti területet kell kiüríteni. – Ez már sokkal jobban hangzik – bólintott Hardanger. – Az a hely különben is néptelen éjszaka. Főleg •üzletek és irodák találhatóak arrafelé. De ha az eső megköti a vírust, akkor az be fog kerülni a Temzébe, onnan pedig az ivóvízbe. Mit fognak tenni? Figyelmeztetni fogják az embereket a médiákon keresztül, hogy az oxidációhoz szükséges tizenkét óra letelte előtt ne igyanak és ne mossanak? – Ezt ígérik. Hacsak előtte fel nem töltik és le nem fedik az ivóvíztárolókat. Istenem, mi fog kisülni ebből? Még soha nem voltam ilyen reményvesztett. Egyetlen nyom sincs, amin továbbléphetnénk. Ha legalább sejtenénk, hogy ki irányítja ezt az egészet, ha csak egy parányi utalást találnánk a személyére, esküszöm, tényleg szabad kezet adnék Cavellnek. Kiittam a poharamat, és letettem az asztalra. – Komolyan gondolja, uram? – Maga szerint? – Az öreg felnézett a poharából, és rám szegezte fáradt tekintetét. – Mit akart ezzel mondani? Cavell! Maga már megint tud valamit! – Eltalálta, uram. Tudok valamit. Sőt. Mindent tudok. Tudom, hogy ki ő.

210

Csalódnom kellett a vezérőrnagy reakcióját illetően. Mindig csalódnom kellett. Nem tátogott, nem meresztette rám a szemét, nem adott ki különböző, döbbenetet kifejező hangokat. – A fele királyságomat, Pierre – mormogta. – Ki ő? – Szükségem van még egy utolsó bizonyítékra – feleltem. – Az utolsóra, és akkor megnevezem. Végig az orrunk előtt volt, és mi elnéztünk mellette. Legalábbis én meg Hardanger. Ha arra gondolok, hogy ilyen emberek vigyáznak az országra, mint mi... – A főfelügyelőre pillantottam. – Alaposan átkutattuk a kertet, nem igaz? – De igaz. Na és? – Talpalatnyi területet se hagytunk ki, nemde? – húztam az idegeiket. – Gyerünk – türelmetlenkedett. – Látott valahol új kőművesmunkát? Házikót, fészert, falat, tavat, oromdíszt? Megrázta a fejét, majd aggódva az öregre sandított. Már megint kezdtem begolyózni. – Semmit. Semmi ilyesmi nem volt odakint. – Akkor miért az a sok üres cementes zsák a fészerben? Hová lett belőlük a cement? Nem párologhatott el. És mit kerestek azok a téglák mellettük? Ha MacDonaldnek nem a kültéri építészet volt a hobbija, akkor hol találhatunk itt, a házban efféle „művet"? Az ebédlőben? A hálószobában? – Inkább árulja el maga, Cavell! – Ennél jobbat mondok. Megmutatom! – Otthagytam őket, és kimentem a fészerbe valami alkalmas szerszámért. Egy pöröly akadt a kezembe. Tökéletesen megfelelt a célnak. Kerítettem egy vedret is, aztán visszamentem a konyhába. Megtöltöttem a

211

vedret a mosogatónál, intettem, hogy kövessenek, és a pince felé vettem az irányt. Hardanger, akit látszólag teljesen hidegen hagyott a kötélen himbálózó halott látványa, megkérdezte: – Mit akar demonstrálni, Cavell? Azt, hogy hogyan kell brikettet készíteni? Fentről telefoncsörgés hallatszott. Mindhárman felkaptuk a fejünket. – Felveszem én – jelentette ki Hardanger, és felrohant. Hallottuk, hogy beszél valakivel, aztán az én nevemet kiáltotta. – Magát keresi. Nem hajlandó bemutatkozni. Átvettem a kagylót. – Itt Cavell. – Tehát a kis hölgy igazat mondott. Maga tényleg nem nyugszik – suttogta egy földöntúlian mély hang. – Álljon le, Cavell. Mondja meg a vezérőrnagynak, hogy ő is álljon le. Feltéve, hogy élve akarják viszontlátni a kis hölgyet. Ezek az újfajta műanyagok elég szívósak, ezért a kagyló nem roppant össze a kezemben, de csak egy hajszálon múlt. A szívem vadul zörömbölni kezdett odabent. – Mi a fenéről beszél? – kérdeztem szenvtelen hangon. Nem volt könnyű megjátszani a kemény fiút. – A gyönyörű Mrs. Cavellről. Nálam van, és szeretne beszélni magával. Pillanatnyi szünet következett, aztán Mary hangját hallottam. – Pierre? Kérlek, ne haragudj. Annyira sajnálom... A hangja sikolyba ívelt, aztán csend lett. – Álljon le, Cavell – tért vissza a földöntúli hang. Egy kattanás, és megszakadt a vonal. Én is

212

letettem a kagylót. A kezem remegett, mintha váltóláz gyötört volna. – Ki volt az? – kérdezte kíváncsian a vezérőrnagy. – Nem tudom – feleltem gondolkodás nélkül. – Náluk van Mary. Az öreg keze – a pinceajtó kilincse után nyúlt – megállt a levegőben, majd lassan, nagyon lassan, mintha lassított film lett volna, visszaereszkedett a törzse mellé. Beletelt vagy tíz másodpercbe, mire ez lejátszódott, és mire a tíz másodperc letelt, valami kihunyt az öreg tekintetében. Hardanger dünnyögött valamit, valami istenkáromlón gyalázatosat, olyan csúnyát, amilyet soha nem néztem volna ki belőle. Egyikük se kérte, hogy ismételjem meg, amit mondtam. Túlságosan is jól tudták, miről beszélek. – Azt mondták, álljunk félre, vagy megölik – motyogtam még mindig kábán. – Tényleg náluk van. Szólt egypár szót, aztán felsikoltott. Megüthették, vagy csináltak vele valamit, mert nagyon rémült volt. – Honnan tudhatta, hogy megszökött? – kapaszkodott a logikába, mint utolsó szalmaszálba Hardanger. – Vagy legalábbis miből gondolta? Hogyan... – Dr. MacDonald a „hogyan" – világosítottam fel. Ő Mrs. Turpintől tudta, a gyilkos pedig MacDonaldtől. – Tekintetem összekapcsolódott az öreg fénytelen tekintetével. – Sajnálom, uram. Ha valami történik Maryvel, az az én hibám lesz. Csakis az enyém. – Most mi legyen, fiam? – kérdezte a vezérőrnagy. Hiába kerestem a katonás tüzet a tekintetében, a pattogó élt a hangjában, sehol sem voltak. – Tudod, hogy meg fogják ölni. Az ilyenek mindenkit megölnek.

213

– Ne késlekedjünk – feleltem nyers hangon. – Két perc, csak ennyire van szükségem. Hogy biztos legyek benne. Lerohantam a pincébe, felkaptam a vedret, és a víz felét a szemközti falra löttyintettem. A víz szétterült, és a földre folyt. A fal nedves lett, de ettől eltekintve a „takarításnak" nem volt hatása: az évek, évtizedek szénporát nem lehetett egyetlen löttyintéssel lemosni. A maradék vizet a hátsó falra csaptam, oda, ahová a szenet hányták. Ahogy a víz lecsorgott, tiszta, vadonatújnak tűnő falfelület tűnt elő a fekete por mögül. Hardanger morcosán megbámulta, aztán felém fordult. – Elismerésem, Cavell. Mégiscsak jól gondolta: nem véletlenül hányták fel oda a szenet. Nem válaszoltam: az időm túl drága volt ahhoz, hogy beszédre pazaroljam. Ehelyett fogtam a pörölyt, és belevágtam a fal felső részébe – az alsó fele betonból volt. Csak egy suhintás volt, de úgy éreztem, mintha valaki egy hosszú tőrt mártott volna a bordáim közé. Az orvosnak mégiscsak igaza volt, a bordáim nem voltak olyan megbízhatóan lehorgonyozva, ahogyan azt a természet megkívánta volna. Szó nélkül átadtam a pörölyt Hardangernek, és kimerültén leültem a felfordított vederre. Hardangernek mind a tömege, mind a dühe megvolt hozzá, hogy eséllyel felvegye a harcot a fallal. Olyan vad elszántsággal döngette, mintha magával a gonosszal hadakozott volna. A falnak nem volt esélye ellene. A harmadik ütésre az egyik tégla kettétört és kilazult helyéről, harminc másodperccel később pedig már jókora lyuk tátongott előttünk. A főfelügyelő leengedte a kalapácsot, rám nézett, én pedig feltápászkodtam, olyan öregesen, amilyen öregesnek éreztem magamat, és

214

felkattintottam az elemlámpát. Mindhárman odabújtunk a lyukhoz, és bekukucskáltunk. A téglafal és a pince igazi fala között egy szűk, két láb hosszúságú fülke volt, melynek alján, törmelékkel és porral belepve, egy emberi tetem hevert. Kifacsarodott, összetört, csúnyán megcsonkított tetem volt, de attól még az volt, ami: egy hajdani ember teste. – Tudja, ki ez, Cavell? – kérdezte hátborzongatóan higgadt hangon Hardanger. – Igen. Easton Derry. Az elődöm a Mordonnál. – Easton Derry. – A vezérőrnagy hangja ugyanolyan természetellenesen nyugodt volt, mint a főfelügyelőé. – Honnan tudja? Felismerhetetlen az arca. – Az. De nézze a gyűrűt a bal kezén. Kék cairngorm kő van benne. Easton Derry soha nem tette le ezt a gyűrűt. Ez Easton Derry. – Mi tehette ezt vele? – nézett végig a félmeztelen holttesten az öreg. – Közúti baleset? Vagy... vagy egy vadállat? – Elhallgatott, és még egy darabig nézte a holttestet, aztán felém fordult, és kihúzta magát. Az arca öregebb volt és nyúzottabb, mint valaha, de a tekintetéből elszántság sugárzott. – Egy ember tette ezt vele. Halálra kínozták. – Igen – bólintottam. – Tudja, hogy ki tette? – kérdezte Hardanger. – Tudom. Hardanger elővett egy letartóztatási parancsot és egy töltőtollal a belső zsebéből, és várta, hogy kimondjam. Azokra nem lesz szükség, ha én leszek az ügyesebb. De ha mégsem, akkor állítsa ki őket dr. Giovanni Gregori nevére. Az igazi dr. Gregori halott.

215

11. ===== Fejezet

NEM SOKKAL KÉSŐBB a behemót rendőrségi Jaguar lefékezett a Chessingham-ház előtt, s én – huszonnégy óra leforgásán belül immár harmadszor – megint átkeltem a kiszáradt várárkon. A vezérőrnagy követett, míg Hardanger a mozgó főhadiszálláson maradt, ahol országos körözést adott ki Gregori és Fiatja ellen. – Mr. Cavell! – üdvözölt vidáman Stella Chessingham. Mintha nem is ő lett volna az a halálsápadt, kétségbeesett lány, akivel reggel beszéltem. – Annyira sajnálom a reggel történteket, Mr. Cavell. Ugye tényleg igaz, amit anya mondott, miután elvitték Ericet? – Az utolsó szóig, Miss Chessingham. – Megpróbáltam mosolyogni, de eléggé ijesztő látványt nyújthattam. Borzalmasan éreztem magam, most már nemcsak testileg, hanem lelkileg is, ráadásul az ábrázatom is sajgott a dörzskefétől, mellyel az immár feleslegessé vált maszkot lesikáltam. – Én sajnálom, hogy meg kellett ijesztenem, de nem volt más választásom. A bátyját már ma este haza fogják engedni. Itt volt a feleségem ma délután?

216

221 – Ó, igen. Olyan kedves tőle, hogy meglátogatott minket. De kerüljenek beljebb. Szívesen látjuk önöket. Szomorúan megráztam a fejemet. – Mikor jött el önöktől a feleségem? – Fél hat körül. Már kezdett besötétedni. – Suttogóra fogta a hangját. – Valami történt vele? – A gyilkos elrabolta, és túszként fogva tartja. – Ó, ne! Az nem lehet, Mr. Cavell! – Önkéntelenül megrázkódott. – Ez szörnyű! – Mivel ment el innen? – Elrabolták? A feleségét elrabolták? – A szemei elkerekedtek a félelemtől. – Hogy képes valaki egy ilyen... – Az isten szerelmére, válaszoljon a kérdésemre! vesztettem el a türelmemet. – Autót bérelt, taxit hívott, buszra ült? Mivel ment el innen? – Autóval. – Érte jött egy autó. A vezetője azt mondta, hogy ön akar beszélni vele, és nagyon sürgős... – A hangja elhalt. Csak most fogta fel, hogy minek volt szemtanúja. – Miféle autó volt? Ki vezette? – faggattam. – Egy... egy középkorú férfi – hebegte. – Barna bőrű. Egy kék autóval. Nem tudom, milyen típus volt, de az biztos, hogy külföldi volt, mert a vezetője baloldalt ült. – Ez Gregori volt, a Fiattal! – suttogta az öreg. – De honnan az ördögből tudhatta, hogy Mary itt van? – Egyszerűen felemelte a telefont – feleltem keserűen. – Tudta, hogy a Gyorskocsiban szálltunk meg. Maryt kérte, mire az a vörös képű barom a pult mögött azt felelte neki, hogy sajnos, nem adhatja, mert kint van Chessinghaméknél, ő maga vitte ki oda autóval. Gregorinak úgyis útba esett, ezért megállt,

217

és az autójába csalta. Nem volt benne semmi kockázat, és csak nyerhetett vele. El se köszöntünk Stella Chessinghamtől. Lerohantunk a lépcsőről, kis híján felborítottuk a főfelügyelőt, és bevágtuk magunkat a kocsiba. Valószínűleg ottfelejtettük volna a főfelügyelőt, ha már nem ült volna az autóban. – Alfringhambe – mondtam a sofőrnek. – Taposson rá. A Fiat – magyaráztam Hardangernek. – Azzal ment el. Nem hittem volna, hogy meg meri kockáztatni... – Már nem azzal van – világosított fel Hardanger. Néhány perccel ezelőtt jelentették, hogy megtalálták Graylingben, innen három mérföldre. Az utcán hagyta, alig húsz yardra a rendőrségtől. Az ügyeletes a felszólításunkat hallgatta, amikor kinézett az ablakon, és ott volt. – Mármint az autó. – Természetesen. Hogy mivel ment tovább, azt nem tudjuk, mindenesetre fokozottan figyeltetjük a lopott autókat. Grayling egy kis falu, ha onnan kötött el valamit, az egykettőre ki fog derülni. Kiderült, és éppen mi voltunk azok, akik kiderítették. Alig két perccel később, Grayling határában egy dühös, aktatáskás férfi intett le minket. A Jaguar lefékezett, Hardanger letekerte az ablakot. – Ez felháborító! – üvöltötte az aktatáskás. – Hála az égnek, hogy itt vannak. Milyen szégyen, micsoda szégyen! Hogy fényes nappal... – Mi történt? – torkolta le a főfelügyelő. – Az autóm! Fényes nappal ellopták! Látogatóban voltam ebben a házban, és mire...

218

– Meddig volt bent? – Mi? Meddig? Mi a fenét... – Válaszoljon! – mordult rá Hardanger. – Negyven percig. De... – Milyen típusú autó? – Egy háromliteres Vanden Plas Princess. – A férfi már-már zokogott a dühtől. – Vadonatúj! Türkizkék. Három hete vettem. – Ne aggódjon! Visszaszerezzük magának! – mondta Hardanger, és feltekerte az ablakot. A Jaguar mozgásba lendült. A férfi tátott szájjal bámult utánunk. – Alfringham felé – utasította a főfelügyelő a sofőrt. – Aztán térjen rá a londoni útra. Maga pedig – ez már a sofőr mellett ülő őrmesternek szólt –, töröltesse a Fiat keresését. Most már egy háromliteres, türkiz Vanden Plas Princess érdekel minket. Minden állomásnak. Lokalizálják, és kövessék feltűnés nélkül. – Zöldeskék – dünnyögte az ezredes. – Rendőrökről van szó, ne feledje. Még a végén azt fogják hinni, hogy egy turbános hercegnőt keresünk. – Minden MacDonalddel kezdődött – fogtam bele a mondandómba. A Jaguar kereke surrogva tekerte alattunk a nedves aszfaltot, hátrafelé tolva az utat és az esőtől csepegő útszéli fenyőfákat. Jó lett volna szunyókálni egyet, a csend, az utazás egyhangúsága álomba is ringatott volna, de az öreg és a főfelügyelő épp eleget vártak. Rászolgáltak a magyarázatra. – Mindannyian tudjuk, miért csinálta ezt MacDonald, és ez nem a kommunista világ iránti elkötelezettsége volt. Dr. MacDonaldet csak egyvalami érdekelte: MacDonald. Nem állítom, hogy valamikor nem gondolta komolyan, és sűrű szakmai útjai révén volt is alkalma tartani a kapcsolatot a keletiekkel, de a pénz megrontotta. Minél több volt belőle, annál több kellett neki.

219

Óvatos ember lévén, igyekezett úgy költekezni, hogy annak lehetőleg ne legyen látszatja, és ez sikerült is neki. Le merem fogadni, hogy mindaz, amit a házában láttunk, csak a jéghegy csúcsa. – Na és a Bentley Continental? – vetette fel Hardanger. – Azt is óvatos költekezésnek nevezi? – Ezt a kiadást is gondosan fedezte – feleltem –, de igaza van, az utóbbi időben már annyi pénze volt, hogy nem tudta, hova tenni. – Gondolom, az otthoni túlórázással kereste. Amikor vírusokat és titkos kutatási anyagot küldött a lengyeleknek jegyezte meg cinikusan a vezérőrnagy. – Nem – ráztam meg a fejem. – Zsarolással. Gregorit zsarolta. – Micsoda? – fordult felém az öreg. – Nem tudom követni magát, fiam. – Pedig egyszerű. Gregori, vagyis a férfi, akit Gregorinak ismerünk, gondosan kitervelte az akcióját, de peches ember lévén elcsúszott egy banánhéjon. De akkor térjünk rá az olaszra. Emlékszenek rá: amikor Gregori, hosszas huzavona után, az olasz kormány engedélyével átszerződött a Mordonhoz, az újságok sokáig vitáztak azon, hogy hazaárulónak kell-e tekinteni vagy sem. De most nem ez a lényeg. A lényeg az, hogy valaki, aki kellőképpen ért a szakterületéhez, és alkatilag is hasonlít rá, elolvasta ezeket a cikkeket, és elérkezettnek látva élete nagy lehetőségét, megtette a szükséges lépéseket. – Az igazi Gregorit megölték? – kérdezte Hardanger. – Ez nem kétséges. Az a Gregori, aki elindult Torinóból, nem ugyanaz a Gregori volt, aki megérkezett ide. Valahol útközben

220

lekapcsolták, és az a Gregori, akit mi ismerünk, és aki minden bizonnyal egy kis plasztikai műtéttől se riadt vissza, hogy a kettejük közti hasonlóság minél tökéletesebb legyen, átvette a helyét. Megérkezett, fogadták, senki nem fogott gyanút. Az álGregori elfoglalta a munkahelyét. Eddig minden ment, mint a karikacsapás. Aztán jöttek a gondok. Gregori senkit nem ismert Nagy-Britanniában, egyvalakit leszámítva. Az esély tehát, hogy összefusson vele, egy lett volna a millióhoz. Ha különböző szakmai területen tevékenykednek... De nem így volt. Azt ugye tudjuk, hogy MacDonald a WHO-nak is dolgozott. Nos, le merem fogadni, hogy ugyanígy a néhai dr. Gregori is ténykedett a WHO berkeiben. Torinóban. – Tehát ezért hiányzik az a fénykép az albumból suttogta a vezérőrnagy. – Amelyen, nem kétséges, MacDonald és az igazi Gregori állnak egymás mellett. Nos, a mi MacDonaldünk két-három napi rágódás után úgy döntött, hogy felfedi a lapjait. El lehet képzelni, mi történt. Gregori fegyvert rántott, és megfenyegette, talán végzett is volna vele, csakhogy MacDonaldet se ejtették a fejére. Közölte vele, hogy egy levelet helyezett el egy meg nem nevezett bankban vagy biztosítónál, ez lényegtelen, melyet a halála esetén a rendőrség jelenlétében kell felbontani, és amely érdekes tényeket tartalmaz dr. Gregori kilétét illetően. Gregori ekkor ellehette a fegyvert, és kénytelen kelletlen belement az üzletbe. Rendszeresen fizetnie kellett MacDonaldnek a hallgatásáért, vagy valami hasonló. Ne feledjék, az élete MacDonald kezében volt. – Ennek így semmi értelme -jelentette ki Hardanger. – Ön el tudja képzelni, vezérőrnagy, hogy két ügynöke így egymás torkának essen? Megtörténhetne egyáltalán a tudta nélkül?

221

– Nem, főfelügyelő. Kénytelen vagyok egyetérteni magával. – Tökéletesen igazuk van – bólintottam. – Csakhogy én soha nem állítottam, hogy Gregorinak vagy ennek az Apokalipszisügynek bármi köze is lenne a kommunistákhoz. Ezt ön és Hardanger hangoztatták, uram. Hardanger előrehajolt, hogy jobban hallja, amit mondani fogok. – Úgy érti... ez a Gregori mégiscsak egy őrült zseni? – Ha ezt hiszi, főfelügyelő, akkor legfőbb ideje elutaznia egy kis pihenésre. Gregorinak tervei vannak a vírussal, mégpedig olyan tervei, melyek ilyen vagy olyan formában anyagi hasznot hozhatnak. Vagy gondolja, hogy másképpen MacDonald szóba állt volna vele? Már Alfringham területén jártunk, pontosabban száguldottunk, vijjogó szirénával, a megengedett sebesség duplájával. A behemót Jaguar nevéhez méltó fürgeséggel cikázott jobbra-balra az esti forgalomban. A sofőr, Hardanger embere, igazi virtuóz volt, pontosan tudta, mennyit lehet kihozni az autóból úgy, hogy azért közben életben is maradjunk. – Álljon meg! – kiáltotta Hardanger. Alfringham egyetlen közlekedési lámpájához közeledtünk, melyet az esti csúcsforgalomra való tekintettel kézzel vezérelt egy közlekedésirányító rendőr. Az autó lefékezett mellette, és Hardanger odaintette magához a férfit. – Hardanger főfelügyelő, London – közölte a rendőrrel. – Nem látott egy kékeszöld Vanden Plas Princesst elhajtani itt körülbelül egy órával ezelőtt? – De igen, uram. Belehajtott a sárgába, és láttam, hogy pont akkor fog a kereszteződésbe érni, amikor a lámpa pirosra vált.

222

Megfújtam a sípomat, mire az utolsó pillanatban megállt. Megkérdeztem a vezetőjét, hogy mégis hogyan képzelte ezt, mire azt felelte, hogy fékezésnél megcsúsztak a kerekek, ezért felemelte a lábát a pedálról. Újra fékezni pedig azért nem volt mersze, mert a lánya a hátsó ülésen alszik, és félt, hogy a hirtelen sebességcsökkenéstől előrerepülhet. Benéztem az autóba, és a fiatal hölgy tényleg aludt, jó mélyen, mert még a sípszó se ébresztette fel. Egy másik férfi is volt mellette. Szóval... én megrovásban részesítettem a vezetőt, és elengedtem... – A hangja bizonytalanul elhalkult. – Igen! – mordult rá Hardanger. – Most már felfogta? Nem tud megkülönböztetni egy alvó személyt egy túsztól, akinek pisztolyt nyomtak az oldalába, hogy úgy tegyen, mintha aludna? Maga egy tökkelütött, ember! Vegye tudomásul, hogy ki fogom rúgatni a szolgálattól. – Igenis, uram! – A rendőr feszes vigyázzba vágta magát, és remegő hangon hozzátette: – Sajnálom, uram. – Merre ment? – kérdezte megvetően Hardanger. – London irányába, uram – felelte a szoborrá merevedett rendőr. – Azt már meg se merem kérdezni, hogy feljegyezte-e a rendszámát – gúnyolódott Hardanger. – XOW-973 volt, uram. -Mi? -XOW-973! – Vegye úgy, hogy vissza van véve a testülethez – vakkantott rá Hardanger. Azzal feltekerte az ablakot, és már megint úton voltunk. – Attól tartok, kissé nyers voltam vele -jegyezte meg a főfelügyelő. – Nem tehetek róla, de ki nem állhatom, ha egy rendőr nem használja az eszét. – Semmi gond. – Bármennyire is tisztességtelen, örültem a kis közjátéknak, mert legalább elterelte a gondolataimat a saját

223

nyomorúságomról. – MacDonaldről volt szó, ugye? – folytattam. – Nos, MacDonald amellett, hogy óvatosan költötte a pénzt, rendkívül előrelátó is volt. Tudta, hogy a vírus elrablása átfogó vizsgálatot fog eredményezni, melynek során minden gyanúsítottat újra átvilágítanak. Ugyanez volt a helyzet a saját kis kémkedési ügyletével is. Mivel a háború utáni ténykedése a történtek fényében gyanúsnak tűnhetett volna, úgy döntött, az lesz a legjobb, ha megszabadul múltja ezen időszakától. A dokumentumokat Easton Derry őrizte. – És ezért kellett meghalnia... – bólogatott szomorúan az öreg. – Ezért is. MacDonaldnek kapóra jött, hogy Gregori először a páncélajtót nyitó kombináció megszerzésével akart hozzájutni a vírusokhoz. Ezt Derryből volt a legkézenfekvőbb kiszedni, tehát valamilyen ürüggyel MacDonald lakására csalták, és Gregori vallatni kezdte. A pasas ugyan nem őrült, de kétségkívül van benne egy jó adag szadizmus. Gondoljanak csak arra, mit művelt Derryvel, Mrs. Turpinnel és MacDonalddel, az én bordáimról nem is beszélve. – Olyan durván kínozta Derryt, hogy az meghalt, mielőtt még elárulhatta volna a kombinációt – bólogatott Hardanger. – így tehát más megoldást kellett kitalálnia. Nem lesz nehéz kinyomozni, ki is valójában ez az ál-Gregori. Egy ilyen kaliberű bűnözőnek biztosan szép priusza van. Ha átküldjük az ujjlenyomatait a párizsi Interpol központba, egy óra múlva már tudni fogjuk, kivel van dolgunk. – Az őrmesterhez fordult, és ellátta utasításokkal. – Igen – vettem át a szót újra én. – Talán megtudhatunk valamit a szándékairól. De visszatérve az eseményekre, miután Derry meghalt, kombináció híján átkutatták a lakását, így

224

találták meg azt a fényképet, amely Derryt vőfélyként ábrázolta. A felvétel a mi esküvőnkön készült, és Derry mellett nemcsak Mary meg én voltunk rajta, hanem a vezérőrnagy is. Felismerhettek, amikor beléptem a helyére, és nyilván figyeltettek, így szereztek tudomást a vezérőrnagyról is. Aztán kinyitották a széfet is, ahol Derry a dolgozók személyi anyagát őrizte – ennek kulcsát a szabályzat értelmében mindig magánál kellett tartania –, eltávolították az egyik lapot MacDonald dossziéjából, és egyúttal belenéztek a többiekébe is. Így szereztek tudomást dr. Hartnell pénzügyi gondjairól. Ez éppen kapóra jött, amikor Gregori kiötlötte az új akciótervet. Megzsarolták, és Hartnell kénytelen-kelletlen vállalta, hogy segít nekik kitörni a Mordonból. – Kitörni? – ráncolta össze a homlokát Hardanger. Talán betörni, nem? – Sajnálom, de nem. – Nem mondhatom, hogy remekül éreztem magam, miközben beavattam a főfelügyelőt az elméletembe „X"-ről és az ál-Baxterről, akiket a kísérleti állatokkal együtt csempésztek be Brysonék a laborba, de legfőbb ideje volt, hogy pótoljam mulasztásomat, és mélyen Hardanger szemébe nézzek. Amikor végeztem, Hardanger sértődötten megjegyezte: – Gondolom, élvezte, hogy elküldhetett zabot hegyezni. – Nem kellett küldenem, ment magától – védekeztem. – Nem én találtam ki, hogy betörtek, hanem maga, főfelügyelő. És maga volt az, aki állította, hogy mindent tud MacDonaldről. A rádió megreccsent. A Vanden Plas tulajdonosa, miután beszéltünk vele, bement a helyi rendőrőrsre, és közölte, hogy az autó tankja csaknem üres volt. Hardanger megparancsolta az

225

őrmesternek, hogy tartsa nyitva a szemét, és szóljon, ha benzinkutat lát, majd felém fordult. – Folytassa, kérem. – Még mindig orrolt rám, és én nem hibáztattam érte. – Mit mondjak még? Gregori nemcsak arra jött rá, hogy Hartnell eladósodott, hanem arra is, hogy a költségvetési bizottság titkárjaként pénzt sikkasztott. Ne kérdezze, honnan tudta meg. A lényeg az, hogy... – Én megmondhatom – vágott a szavamba Hardanger. – Persze későn, mint mindig – tette hozzá keserű öniróniával. – MacDonald volt a bizottság elnöke, és tudva, hogy Hartnell nehéz anyagi helyzetben van, utánanézett a dolgainak. Mint tudjuk, jól sejtette: Hartnell elemelt a pénzből. – Ez eléggé meggyőző – bólogattam engesztelőén. Nos, miután Hartnell már úgyis elvágta maga alatt a fát, elrejtették a fészerében a drótvágót és a kalapácsot, s bekenték sárral a robogóját, hogy félrevezessenek bennünket. Ugyanezzel a nemes céllal helyezte el a rejtélyes George bácsi már hetekkel a bűncselekmény előtt a bőkezű összeget Chessingham számláján. Mindkettő ügyes húzás volt. – Félrevezető manőverek – mormogta Hardanger. Mindig ezek a félrevezető manőverek. De mire volt ez jó nekik? – Arra, hogy időt nyerjenek. Majd erre is rátérek. – Aztán jött a kettős gyilkosság a Mordonnál, ahogy elképzelte? – szólalt meg a vezérőrnagy. – Nem – ráztam meg a fejemet. – Ebben tévedtem. Az öreg kérdőn rám nézett, de nem szólt. – Eddig azt hittem, hogy az egyes labor valamelyik kutatója ölte meg dr. Baxtert és Clandont. Minden jel erre mutatott. De tévedtem. Tévednem kellett. Többször is ellenőriztük a labor

226

dolgozóit, és mindenkinek sziklaszilárd alibije volt. Két embert csempésztek be, esetleg hármat, nem tudom. Azt viszont tudjuk, hogy Gregori nem egyedül dolgozik. Legyen három ember. Ezek közül egy távozott a portán keresztül: az álBaxter. A másik kettő maradt. Gregori is hazament, hogy alibit biztosítson magának. MacDonald csupán passzív résztvevő volt ebben az akcióban. Gregori magával vihette volna a vírusokat, de nem akart kockáztatni: a portánál gyakran tartottak szúrópróbaszerű ellenőrzéseket, így hát hazament, de hátrahagyott egy ampulla botulinust és egy ciánnal átitatott vajkaramellát. Emlékeznek rá? Azt hittük, Clandon elfogadta az édességet, és rögtön arra következtettünk, hogy ismernie kellett a tettest. – De minek a botulinus? Minek a cián? – kérdezte a vezérőrnagy. – Hiszen egyikre sem volt szükség. – Gregori másképp gondolta. Megparancsolta az embereinek, hogy törjenek szét egy kapszulát, mielőtt kijönnének a laborból. Odakint, a labor előtt, egyikük olyan mozdulatokat tett, melyek felkeltették a folyosót látcsővel figyelő Derry gyanúját. Átrohant az épületbe, hogy megnézze, mi történik, és ekkor a másik tettes hátulról rátámadt és lefegyverezte. Ezután arra kényszerítették, hogy vegye szájába a vajkaramellát. A többit tudják. – A vadállatok! – bukott ki az öregből. – Én pedig a barom. Elhittem nekik, hogy Clandon ismerte a tettest. Végig úgy táncoltam, ahogy ők fütyültek, és ezzel megint sikerült időt szereznem nekik. Ez a Gregori az átverés nagymestere. A tegnap esti telefonnal is átejtett. Ő maga volt az, aki betelefonált a Reuter'shez...

227

– Ki? Gregori? – A vezérőrnagy keményen rám nézett. – Azt mondta, hogy van alibije. Hogy valami könyvet gépelt egész este. – Ha át kell vágódni a palánkon, Cavellnek nincs párja. Ebben felülmúlhatatlan vagyok. Való igaz, hogy gépelt, sőt talán még az is, hogy este, de nem akkor, amikor a tévészobából gépelni hallották. Magnószalagra rögzítette a zajt, és mielőtt kiosont volna telefonálni földszinti szobája ablakán át, elindította a visszajátszást. Amikor meglátogattam, valami különös szagot éreztem a szobájában, de akkor még képtelen voltam rájönni, hogy mi az. Most már tudom. Égett celluloid szaga volt. – De még mindig nem értem – rázta meg a fejét Hardanger –, hogy miért akartak mindenáron időt... Az őrmester ekkor izgatottan felkiáltott: – Ott egy benzinkút, uram! – Hajtson be – mondta a főfelügyelő a sofőrnek. Lekanyarodtunk a főútról, és a sofőr megvijjogtatta a szirénát, de senki nem jött elő. Az őrmester habozás nélkül kipattant az autóból, és berohant az üzletbe. Néhány másodperc múlva kijött, és hátraügetett a műhelybe. Ez gyanús volt. Kikászálódtam a hátsó ülésből, és Hardangerrel a sarkamban, utánarohantam. A benzinkutast a műhelyben találtuk. Leütötték, és alaposan megkötözték, majd ragasztószalaggal betapasztották a száját, de időközben magához tért. Megszabadítottuk a kötelékeitől, egy határozott, kíméletlen rántással letéptük arcáról a ragasztócsíkot, és ülő helyzetbe segítettük. A pasas vett egy mély lélegzetet, és ahelyett hogy köszönetet mondott volna, folyékonyán káromkodni kezdett. Hagytuk,

228

hadd „keseregjen", hiszen minden oka megvolt rá, de amikor még egy fél perccel később sem fogyott ki a szuszból, Hardanger rádörrent: – Elég! Rendőrök vagyunk, és azt az embert üldözzük, aki ezt művelte magával. Minden másodperccel, amíg itt ül és ordítozik, az ő szökési esélyeit növeli. Mondja el, mi történt, de csak a lényeget. A benzinkutas megrázta a fejét. Ismerős mozdulat volt, én is így igyekeztem a helyére rakni az agyamat odalent, a vidéki ház pincéjében. – Egy középkorú, füstös képű egyén jött be benzinért. Azt kérdezte... – Mikor történt ez? – szakítottam félbe. – Fél hétkor. – Ez biztos? Ennek alig húsz perce – mondtam a többieknek. – Biztos – felelte. – Kifogyott a benzin az autójából, és nagyon siethetett valahova, mert lihegett. Egy gallon* benzint kért, kannában, és amikor elfordultam, hogy keressek neki egyet, leütött valamivel. Mire magamhoz tértem, már a garázsban voltam, megkötözve. Csak résnyire nyitottam ki a szemem, mert nem akartam még egyet kapni a fejemre, de azért így is láttam, hogy volt vele egy másik férfi is, meg egy szőke lány, akire a férfi pisztolyt szegezett. A másik fickó, az, aki engem leütött, épp akkor tolatott ki a főnök autójával. – Az autó típusa, színe és rendszáma? – kérdezte gépiesen Hardanger. Feljegyezte őket. – Maradjon itt mondta a benzinkutasnak. – Csúnya púp van a fején, jobb lesz, ha nem mozog vele. Be fogok szólni a rendőrségre, hogy küldjenek ki magáért egy autót. Tíz másodperccel később már megint úton voltunk.

229

– Húsz perc – mondtam halkan, hogy ne zavarjam az őrmestert a rádiózásban. – Ez nem sok. – A markunkban vannak – mondta magabiztosan Hardanger. – Fél tucat járőrautó köröz harminc kilométeres körzeten belül. Helyi rendőrök, úgy ismerik ezt a vidéket, mint a tenyerüket. Ha egyszer valamelyik rátapad Gregori autójára... * Egy gallon kb. 4,5 liter. (A ford.) 234 – Utasítsa őket, hogy zárják le az utakat – szakítottam félbe. – Mondja meg nekik, hogy állítsák meg mindenáron.– Megőrült? – nézett rám Hardanger. – Magának elment az esze, Cavell? Meg akarja ölni a feleségét? Tudja jól, hogy az a vadállat bármire képes. Mindeddig egyetlen rendőrt se látott, kivéve azt a bohócot a lámpánál. Mostanra akár azt is hiheti, hogy leállítottuk a keresést. Hát nem érti, ember? – Zárják le az utakat – ismételtem meg. – Állítsanak fel úttorlaszokat. Meddig fogjuk követni? London szívéig? Hát nem érti, hogy meg kell állítani? Ha nem tesszük meg, felrobbantja azt az átkozott ampullát, és... – Vezérőrnagy úr! Könyörgök, magyarázza el Cavellnek... – Mary az egyetlen gyermekem, Hardanger, és nincs annál szörnyűbb, mint amikor egy szülőnek választania kell a gyermeke és mások élete között – mondta fakó hangon az öreg. – Tudja jól, mit jelent nekem Mary... De egyetértek Cavell-lel. Tegye, amit mond. Hardanger elkáromkodta magát, de azért előrehajolt, és utasította az őrmestert. Az öreg megvárta, hogy befejezze, aztán rám emelte meggyötört tekintetét.

230

– Most már elmondhatja, fiam, hogy miért ez az időhúzás. Mit akarnak elérni ezzel? Biztos vagyok benne, hogy tudja a választ, csak szereti csigázni az embert. – Gregorinak előbb-utóbb el kellett intéznie MacDonaldet. Ez törvényszerű volt. Csakhogy ott volt a levél, amivel MacDonald zsarolta. Ha megölte volna őt, a levél előkerül a széfből, és mi néhány órával MacDonald halála után gyakorlatilag mindent tudtunk volna a rablásról. Ha viszont MacDonald él, Gregorinak gondoskodnia kellett róla, hogy ne legyen oka vallomást tenni. Vagyis távol kellett tartania minket tőle. így tehát befeketített mindenkit, akit csak tudott, hogy tévútra tereljen minket. Feltételezhető továbbá, hogy bármire is készül, azt lehetőség szerint köztiszteletben álló tudósként akarta elkövetni. Sokkal kényelmesebb lett volna, mint így, körözött gyilkosként, a fél brit rendőrséggel a nyomában. – Nem lehet könnyű dolga – bólintott a vezérőrnagy. – De miért kellett MacDonaldnek mindenképpen meghalnia? – Mrs. Turpin miatt. MacDonald kemény fickó volt, ha elkaptuk volna, valószínűleg nem tett volna vallomást, hiszen ő maga is sáros. Mrs. Turpin azonban rávehette volna, vagy ha mégsem, akkor vallott volna ő maga. Madame Halle nem hagyott kétséget afelől, hogy MacDonald nagy szoknyapecér volt, márpedig az ilyesmi nem szokott csak úgy elmúlni. Mrs. Turpin szemrevaló nő volt, ráadásul özvegy, MacDonald pedig agglegény. Elkerülhetetlenül összemelegedtek. Hogy szerelem volt-e vagy sem, azt nem tudom, az azonban kétségtelen, hogy a nő anyatigrisként védte MacDonaldet. Ha rosszra fordultak volna a dolgok, nem hagyta volna bitófára jutni. Habozás nélkül elárulta volna Gregorit, hogy mentse a szerelmét, és Gregori ezt nem engedhette meg magának. Amikor felismert

231

engem az álcám ellenére, telefonált MacDonaldnek a Mordonba – ezt később majd ellenőrizhetjük, hiszen a hívásokat regisztrálják –, és figyelmeztette a veszélyre. Gregori valahogy tudomást szerzett a hívásról – kihallgatta a beszélgetést, vagy maga MacDonald avatta be –, és nem tetszett neki a dolog. MacDonald a figyelem középpontjába került, és ez végzetes lehetett Gregori számára. Hogy megelőzze ezt, Gregori maga vált MacDonald és Mrs. Turpin végzetévé. – Kedves kis történet – mondta pléhpofával Hardanger. Még mindig nem bocsátott meg nekem. – Még kedvesebb lenne, ha Gregori nem siklott volna ki a kezünk közül – értettem egyet. – Egyvalamiben azonban így is biztosak lehetünk: ha Gregori végcélja valóban a biológiai arzenálunk megsemmisítése lett volna, MacDonald esetleges vallomása nem hátráltatta volna a tervei megvalósításában. Hiszen már így is az egész ország tud az ügyről! -Nem, itt valami egészen más áll a háttérben. – Nevezetesen? – kérdezte kötekedőén Hardanger. – Találja ki. Én mára befejeztem a rejtvényfejtést. Komolyan is gondoltam. Hátradőltem a kényelmes, puha ülésben, és hagytam, hogy a kimerültség álomba ringasson. Az álom jött is volna, ha nem előzi meg a fájdalom, amely most, hogy nem volt mi elterelje róla a gondolataimat, egyre jobban előtérbe került. Azt kívántam, bárcsak lenne alapja a hiedelemnek, hogy az ember egyszerre csak egyvalamijét tudja fájlalni; de sajnos, kénytelen voltam megállapítani, hogy nincs. Nekem mindenem fájt. A lábam, az oldalam, a fejem. Igaz, az oldalam fejhosszal vezetett a többiek előtt, de azért a többi se volt kutya. Aztán valahogy mégis a fáradtság kerekedett felül, legyűrve a

232

fájdalmat és a Mary iránt érzett aggodalmat. A szemem kezdett leragadni, és már éreztem, hogy lebegni fogok, amikor megreccsent a rádió. A hívó először azonosította magát, aztán hadarni kezdett: – Szürke Humber luxusautó, külseje megegyezik a keresettel, rendszáma nem vehető ki, elhagyta a londoni utat és ráfordult a B útra, hogy elkerülje a flemingtoni kereszteződésnél felállított úttorlaszt. Crutchleytól két és fél mérföldre keletre. Követjük. – Ha a B úton mennek, akkor egy kis szerencsével eléjük vághatunk – közölte izgatottan az őrmester. – Az út ugyanis Flemington után visszakanyarodik, és mintegy három mérföld után újra beletorkollik a főútba. – Mennyire vagyunk attól a helytől, őrmester? – kérdezte Hardanger. – Olyan kilenc-tíz mérföldre, uram. – És a B úton haladó Gregori? Mennyi idő alatt érhet vissza a főútra? – Öt-hat mérföld, ami, tekintve, hogy eléggé kacskaringós az út, legkevesebb tíz perc. Ha végig tapossa a gázt, bár én a helyében nem tenném. Mindkét út tele van hajtűkanyárokkal. – Gondolja, hogy odajuthatunk tíz perc alatt? – kérdezte Hardanger a sofőrtől. – Nem tudom, uram – felelte bizonytalanul a férfi. Nem ismerem az utat. – Én igen – közölte magabiztosan az őrmester. – Sikerülni fog. Sikerült is. Mire elértük a második kereszteződést, mindannyian gazdagabbak lettünk néhány ősz hajszállal, de ott voltunk. És még időnk is maradt. A Gregorit üldöző rendőrök helyzetjelentéseiből kitűnt, hogy a menekülő autó kormánya

233

mögött ülő személy minden volt, csak gyakorlott autóvezető nem. Lefékeztünk, keresztben a flemingtoni út előtt, teljes szélességében elzárva a kijáratot a főútra. Elhagytuk az autót, és az őrmester a mellékútra irányította a Jaguar tetejére szerelt reflektort. Az autó mögé húzódtunk, készen rá, hogy elugorjunk, ha a lopott Humber nem fékezne le időben. Míg vártunk, körülnéztem. Dick Turpin, az útonálló se választhatott volna ennél vadregényesebb leshelyet. A T alakú kereszteződés egyik oldalát, valamint a főút túloldalát sűrű bükkerdő szegélyezte, a mellékút másik oldalán pedig legelő terült el, melyet a Jaguar fényszórója egészen a kétszáz yarddal odébb lévő tanyaházig bevilágított. Valamivel közelebb egy istállót és egy présházat lehetett látni. A ház ablakából fény szűrődött át az eső függönyén át. A flemingtoni út egyik oldalán árok húzódott. Azt fontolgattam, hogy elbújok benne, és ha az autó lefékezett, lepuffantom az első ülésen ülő alakot. A gond csak az volt, hogy akár Mary is lehetett az illető: az, hogy Alfringhamben még a hátsó ülésen látták, nem jelentette azt, hogy még most is ott kell lennie. Úgy döntöttem, inkább maradok ott, ahol vagyok. A Jaguar karosszériáját paskoló eső dobolásából erősödő motorzaj bontakozott ki. A túlpörgetett motor bőgéséből ítélve a közeledő jármű sofőrje tényleg nem értett a vezetéshez. Néhány másodperccel később két fényszóró vágtatott elő a bükkfák által takart kanyarból. Térdre ereszkedtem, és kibiztosítottam a Hanyattit. Ahogy az út kiegyenesedett, és feltűntünk előtte - ekkor vagy százötven yardra lehettek tőlünk –, a sofőr rátaposott a fékre és

234

levette lábát a gázpedálról. A motorbőgés hirtelen megszűnt, és már csak a nedves aszfalton csúszkáló, leblokkolt kerekek csikorgását lehetett hallani. Az autó fényszórói hol az út jobb, hol a bal oldalát világították meg, ahogy a jármű ide-oda csúszkálva száguldott felénk; ösztönösen megfeszítettem az izmaimat, hogy elugorjak, mielőtt a csattanás bekövetkezne. De nem következett be. Jó adag szerencsével és minimális vezetői tudással, a sofőrnek sikerült a Jaguartól kétyardnyira megállítania az autót. Az út közepén álltak, enyhén balra farolva. Felegyenesedtem, és a Jaguar motorháztetőjére támaszkodtam. A Humber fényszórója a szemembe világított, nem sokat láttam a fényében, de a mi reflektorunk se volt gyengébb, és egyenesen a másik autó szélvédőjére volt irányítva. Biztos voltam benne, hogy nem látnak. Nem vagyok egy Annie Oakley*, de nem is kellett annak lennem, hogy tíz lábról eltaláljak két tányér nagyságú célpontot. Két lövés, és a Humber fényszórója már .nem világított a szemembe. A következő pillanatban előbukkant a Gregorit üldöző rendőrautó is, és lefékezett a Humber mögött. Már félig megkerültem a Jaguart, amikor a lopott autó két elülső ajtaja kivágódott, és két férfi pattant ki az útra. Volt egy másodperc, csak egyetlen másodperc, amikor én voltam a helyzet ura: ha nem habozok, mindkettőjüket leszedhettem volna két gyors egymásutánban leadott lövéssel. De én haboztam, aztán pedig túl lassan emeltem fel a pisztolyt, és a másodperc, a nagy lehetőség elillant. Az utolsó lehetőség, mert most már Mary is kint volt, brutálisan kirángatták az autóból, és Gregori maga elé tartotta, élő pajzsként. A másik férfi egy magas, széles vállú, gengszterképű latin volt, szőrös kezében akkora revolverrel, mint egy lefűrészelt csövű puska. A bal

235

kezében, figyeltem meg. A Mordon drótkerítését is egy balkezes személy vágta át... Nagyon úgy tűnt, hogy végre megtaláltuk Clandon és Baxter gyilkosát. Mert az nem lehetett kétséges, hogy ez az ember egy gyilkos. Ha valaki az életét * Legendás hírű cirkuszi céllövő. (A ford.) 240 gyilkosok hajkurászásával tölti, mint én, első pillantásra kiszúrja őket. Nem, nem az arcukról. Külsőre ugyanolyanok, mint bárki más, akár még rokonszenvesek is lehetnek de a tekintetük, a mögötte tátongó üresség mindig elárulja őket. Ez ilyen ember volt. És Gregori? Egy másik ugyanebből a kategóriából? Ez ugyanaz a Gregori volt, akit én annak ismertem, nyurga, barna bőrű, ezüstös hajú olasz, mégis egy egészen más ember. Már nem viselt szemüveget. – Cavell – szólalt meg halk, színtelen hangon. – Hetekkel ezelőtt megölhettem volna, de nem tettem. Nagy hiba volt. – A cimborája. – A mordályt szorongató szőrös mancsra néztem. Ha láttam volna a bal szememmel, beleláthattam volna a csövébe. – Balkezes. Mint Baxter és Clandon gyilkosa. – Valóban. – Gregori fokozta a szorítását a feleségemen. Mary haja kócos volt, arca sáros, jobb szeme felett friss, még növekvőben lévő dudor, de nem tűnt ijedtnek, vagy ha az is volt, jól leplezte. – Henriques, a segédem. Vagy asszisztensem. Nevezze, aminek akarja. Van még néhány „baleset", ami szintén az ő lelkén szárad. Nem igaz, Henriques? Beleértve a magát ért „koccanást" is, Cavell. Bólintottam. Nagyon meggyőző volt, amit mondott. Henriques, verőlegény. Elég volt látni marcona ábrázatát, hogy tudjam, Gregori igazat beszél. Nem mintha ettől ő maga

236

kevésbé lett volna bűnös. Csak valahogy teljesebb volt a kép: az ilyen nagystílű bűnözők szinte soha nem süllyednek le a bűnnel való fizikai kontaktus szintjére. Gregori a két rendőrre pillantott, akik most szálltak ki az autójukból, és intett Henriques-nek. A gorilla hátraperdült, és a rendőrökre irányította a mordályát. A két férfi megtorpant. Gregorira irányítottam a pisztolyomat, és közelebb léptem. – Ne tegye, Cavell – mondta egykedvűen az olasz. Mary oldalába nyomta a fegyverét, olyan erővel, hogy a feleségem felsikoltott a fájdalomtól. – Ha kell, habozás nélkül lelövöm. – Nem fogja megtenni. Ha megteszi, megölöm magát. És ha megölöm magát, akkor mi lesz a nagyszabású tervével, amibe annyi energiát fektetett már? Csak nem fogja feladni azért, hogy lelőhesse a feleségemet? Csalódnék magában, Gregori. – Szabadíts ki ennek a szörnyetegnek a markaiból, Pierre – könyörgött Mary. – Nem érdekel, hogy mit akar tenni, de nem bírom elviselni az érintését... – Semmit sem fog tenni, drágám – próbáltam lelket önteni belé. – Nem te kellesz neki. Ezt mindketten tudjuk. – Ó, a kis pszichológus – mondta Gregori gúnyosan. És mintha csak igazat akart volna adni nekem, hirtelen nekem lökte Maryt, olyan erővel, hogy majdnem felborultam. Mire visszanyertem az egyensúlyomat és a hátam mögé toltam Maryt, Gregori egy kék fedelű ampullát tartott előrenyújtott kezében. A másik kezében az acélkonténer volt, amiből az ampullát kivette. Gregori közönyös arcára néztem, aztán megint az ampullára, és éreztem, hogy síkos verejtékcseppek férkőznek a tenyerem és a Hanyatti közé. Hátranéztem a mögöttem állókra. Mind a négyen Hardanger, az öreg és a két rendőr – pisztolyt szorongattak a kezükben.

237

– Ne lőjenek – figyelmeztettem őket. A Gregori kezében lévő ampulla Apokalipszist tartalmaz. Olvasták a mai lapokat, el tudják képzelni, mi fog történni, ha eltörik. Tudták. Moccanni se mertek, ahogyan én sem – a londoni panoptikum viaszfigurái izgága majmok voltak hozzánk képest. Mit is mondott tegnap Gregori, mennyi idő is kellene ennek a tökéletesített poliovírusnak, hogy Nagy-Britannia teljes lakosságát elpusztítsa? Már nem emlékeztem rá, de abban biztos voltam, hogy nem sok. Nem mintha számított volna... – Ügyes – bólintott Gregori. – Kárminvörös dugó a botulinusnak, kék az Apokalipszisnek. Szeretném, ha mindenki tudomásul venné, hogy nem blöffölök. Valami számomra nagyon fontosat akarok véghezvinni ma éjszaka, ezért, ha veszélyeztetve látom az akciót, semmitől nem fogok visszariadni. – Jelentőségteljesen végignézett a társaságon. – Ha nem engednek szabadon távozni, azzal veszélyeztetni fogják a tervemet. Márpedig ha nem érhetem el azt, amit akarok, akkor nincs miért tovább élnem. Akkor össze fogom zúzni ezt az ampullát. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy komolyan gondolja, ahogyan abban sem, hogy kötözni való bolond. – A gorillája – szólaltam meg. – Henriques. Ő mit szól hozzá, hogy magával akarja vinni a túlvilágra? – Háromszor mentettem meg Henriques életét. Egyszer a vízből húztam ki, kétszer a villamosszékből. Az élete az enyém, azt teszek vele, amit akarok. Ezt tudomásul vette. Emellett Henriques süketnéma. Semmit nem hallott abból, amit mondtam. – Maga megőrült – mondtam dühösen. – Tegnap azt mondta nekünk, hogy semmi nincs ami megállíthatná az Apokalipszist.

238

– Igazat mondtam. Ha meg kell halnom, akkor nekem teljesen mindegy, hogy magammal rántom-e az emberiséget vagy sem. – De... – Nem találtam a szavakat. –Te jó ég, Gregori, ezt nem gondolhatja komolyan. Épeszű ember nem tehet ilyet! Bármekkora gazember legyen is. – Akkor lehet, hogy nem vagyok épeszű – mondta egy kedvűen Gregori. Ebben nem kételkedtem, főleg akkor nem, amikor lehajolt, és a bal cipője alá helyezte az ampullát. Lenyűgözve, hátborzongva figyeltem hanyag mozdulatait. Egy pillanatra átvillant bennem, hogy ha belepumpálnék néhány golyót a Hanyattiból, a lövedékek hátralöknék, levéve lábáról a testsúlyát, de hamvába holt ötlet volt. Lehet, hogy egy őrültnek nem jelent gondot embertársai életével játszani, de én nem voltam őrült. Nem mertem kockáztatni. Ha a világnak pusztulnia kell, akkor inkább egy őrült legyen a hóhérja, mint én. – Teszteltem az ampullákat laborban, természetesen üreseket – folytatta csevegő stílusban –, és megállapítottam, hogy legfeljebb hét és fél font súlyának megfelelő nyomást bírnak ki. Mellékesen, ha már annyira aggódott Henriques barátomért, megjegyezném, hogy nála is van egy ciánkapszula, akárcsak nálam. Az Apokalipszis okozta haláltusa ugyanis, mint azt az állatkísérletek igazolták, nagyságrendekkel hosszabb és gyötrelmesebb, mint a botulinus esetében. Nos, akkor most egyenként előre fognak jönni és átadják a fegyvereiket. Csövénél fogva, előrenyújtott kézzel. Ha valami gyanúsat észlelek, szétroppantom az ampullát. Maga kezdi, Cavell.

239

Megfordítottam a pisztolyomat, és óvatosan, nehogy félreérthesse a mozdulataimat, átadtam neki. Ebben a pillanatban maga a vereség, az, hogy ez az őrült megszökik és minden bizonnyal valóra váltja a terveit, most egy cseppet sem érdekelt. Egyvalami tudott érdekelni csak: az, hogy az az átkozott ampulla épen maradjon a lába alatt. Miután mindenki átadta a fegyverét, felsorakoztattak minket az út szélén, és Henriques megmotozott minket. Miután jelezte, hogy senkinél nem talált fegyvert, Gregori felvette az ampullát, és visszatette az acéltokba. – Azt hiszem, most már nyugodtan visszatérhetünk a hagyományos fegyverekhez – jegyezte meg vidáman. Fogott két pisztolyt, ellenőrizte, hogy ki vannak-e biztosítva, aztán magához intette a süketnéma gorillát, és némán, csupán az ajkait mozgatva, mondott neki valamit. Valamennyire tudok szájról olvasni, de semmit nem értettem abból, amit beszéltek. Úgy tűnt, nem franciául vagy olaszul beszélnek, nem is angolul, hanem valamilyen más nyelven. Henriques bólintott, és elégedetten elvigyorodott. Nem tetszett ez nekem; Henriques különben sem tetszett, már megtanultam, hogy jóra nem számíthatok tőle. Gregori a két járőrre bökött a pisztolyokkal. – Vegyék le az egyenruhát – parancsolta. – Gyerünk. A két rendőr egymásra nézett, s az egyikük összeszorított fogakkal megjegyezte: – Átkozott legyek, ha leveszem! – Hulla lesz, ha nem teszi – szóltam rá. – Látja, kikkel van dolgunk. Tegye, amit mond. – Senki kedvéért nem vagyok hajlandó levetkőzni. A rendőr elkáromkodta magát.

240

– Ez parancs! – ugatta Hardanger. – Vagy azt akarja, hogy ő cibálja le magáról az egyenruhát, miután golyót repített a fejébe? Vegye le. A két rendőr kelletlenül engedelmeskedett. Egy perccel később már alsóneműben dideregtek a zuhogó esőben. Henriques a Jaguar hátsó ülésére hajította a ruhákat. – Maga! – mutatott rá Gregori az őrmesterünkre. – Hívja a központot, s mondja meg nekik, hogy elkaptak minket. Úton vannak velünk Londonba, le lehet fújni a keresést. – Menjen – intett a fejével Hardanger. – És semmi trükk. Mondja szóról szóra azt, amit az imént hallott. Az őrmester szót fogadott. Fülében egy pisztoly csövével mást nemigen tehetett. Miután végzett, Gregori elégedetten bólintott. – Tökéletes. – Intett Henriques-nek, mire az beszállt a lopott Humblerbe. – Az autónkat, továbbá a két didergő barátunk járőrautóját bent hagyjuk az erdőben. A gyújtáselosztót természetesen kiiktatjuk, ahogy ilyenkor illik. Hajnal előtt semmiképp nem találnak rá. Minekutána a keresést leállították, és immár egyenruhánk is van, nem lesz gond kijutni a körzetből. Aztán autót váltunk. – Sajnálkozóan a Jaguarra nézett. – Kénytelenek leszünk, mert előbb-utóbb rájönnek, hogy nálunk van. A kérdés már csak az, hogy magukkal mi legyen? Várt, míg Henriques megszabadult az autóktól, aztán kérdőn végignézett rajtunk csepegő kalapja alól. – Van egy hordozható reflektoruk? Ha jól tudom, ez a szabványos felszerelés része egy rendőrautónál. – Van egy elemlámpa a csomagtartóban – felelte az őrmester.

241

– Hozza ide. – Miután megkapta, Gregori elégedetten ránk mosolygott. A csapdáját ellenőrző vadász láthat ilyet a tigris pofáján, miután megbotlott és ő is bezuhant az állat mellé a gödörbe. – Nem lőhetem le magukat, bár habozás nélkül megtenném, mert túl közel van az a ház, és még meghallják. Leütni se fogom magukat, mert kétlem, hogy csendben eltűrnék. Megkötözni se tudom magukat, mert nem szokásom annyi kötelet hurcolni magammal, ami nyolc embernek elegendő lenne. De gyanítom, hogy akadni fog egy az amott látható gazdasági épületek között, amelyiknek van egy jó erős ajtaja. Őrmester, kapcsolja le az autó fényszóróit, aztán vezessen minket oda ahhoz az istállóhoz. Kettesével kövessék. A sort Mrs. Cavell és jómagam fogjuk zárni. Az egyik pisztoly csövét az oldalának fogom nyomni, és ha valaki szökni próbálna vagy egyéb ostobaságra adná a fejét, habozás nélkül meg fogom húzni a ravaszt. Nem kételkedtem a szavaiban. Senki sem kételkedett benne. Az épületek elhagyatottak voltak, pontosabban ember nem tartózkodott a közelükben. A pajtából hallani lehetett a tehenek halk kérődzését, de a fejés ideje már régen elmúlt. Gregori benézett az istállóba, de nem találta megfelelőnek. A szín se tetszett neki, ahol egy traktort és egyéb mezőgazdasági gépeket tároltak, ahogyan méreténél fogva a disznóól sem. A hombár előtt habozott pár pillanatig, aztán megpillantotta azt, amit keresett. El kellett ismernem, hogy tökéletesen megfelelt a célnak. Hosszú, keskeny kőépület volt, magasan elhelyezett ablakokkal, csúcsos tetővel. Külsejéből ítélve azt mondtam volna rá, hogy egy régi kápolna, de mint kiderült, ennél nagyobbat nem is tévedhettem volna. Présház volt, egyik

242

végében masszív, tölgyfából készített préssel. Egyik fala mentén almától roskadozó polcok sorakoztak, a másik mellett erjedő almalével teli hordók álltak. Az ajtó, akárcsak a prés, tömör tölgyfából készült, és kívülről egy vaskos keresztgerenda zárta. Ha ezt egyszer a helyére illesztik, gondoltam keserűen, faltörő kossal se jutunk ki innen. Nem is volt faltörő kosunk, de ahogy jobban végiggondoltam a dolgot, kezdtem sejteni, hogy nem ez lesz a legnagyobb gondunk. Gregori okos fickó volt: nem hihette azt, hogy örökké bezárva tarthat minket egy présházban. A kiabálásunkat előbbutóbb meg kellett hallania valakinek odaát a házból, vagy az úton közlekedők közül. Ha fogunk kiabálni, szakadt rám a felismerés egy elcsigázott elefánt súlyával. Gregori tényleg okos volt: tudta, hogy nem fogjuk ostromolni az ajtót, és azt is tudta, hogy nem fogunk kiabálni... mert nem lesz, aki mindezt megtehetné. Egy túlvilágian hideg kéz Rahmanyinovot kezdett zongorázni a gerincoszlopomon. – Menjenek oda hátra, és maradjanak ott, míg bezárom az ajtót – utasított minket Gregori. – Nincs idő nagy szavakra, de ennyit talán megengedhetek magamnak: tizenkét óra múlva, ha végleg levertem lábamról ennek az átkozott országnak a porát, magukra fogok gondolni. Jó éjt. – Semmi pózolás a legyőzött ellenség előtt? – kérdeztem gúnyosan, hogy az időt húzzam. – Hiányolja, Cavell. Nos, legyen. Ennyit megérdemel az az ember, aki annyi borsot tört az orrom alá, aki majdnem keresztülhúzta minden számításomat. – Elém lépett, a bal kezében lévő pisztoly csövével durván a gyomromba döfött, a másiknak az irányzékával pedig lassan, kíméletlenül végigszántotta arcom mindkét oldalát. Éreztem, mint hasad fel

243

a bőröm a mozdulat nyomában, és éreztem, hogy meleg vér csorog végig hideg arcomon. Mary kiáltott valamit kétségbeesett hangon, és oda akart rohanni hozzám, de Hardanger elkapta, s mindaddig fogva tartotta, míg le nem csitult. Gregori hátralépett, és elégedetten szemügyre vette a művét. – Akar még valamit, Cavell? Bólintottam. Nem emeltem arcomhoz a kezemet; két heggel több vagy kevesebb igazán nem számított. – Vigye magával a feleségem – mondtam csendesen. – Pierre! – kiáltotta döbbenten, fájdalommal és rémülettel teli hangon Mary. – Megőrültél? Hardanger halkan káromkodott, a vezérőrnagy vádlón rám emelte tekintetét. Gregori némán, üres tekintettel a tekintetemet fürkészte, aztán hirtelen fejet hajtott. – Elismerésem. Nem tudtam, hogy sejti. – Maryre nézett. – Kár lenne érte. Gyönyörű gyermek. Nem vagyok szörnyeteg, Cavell, legalábbis akkor nem, ha nőkről vagy gyerekekről van szó. Például az a két gyermek is, akiket kénytelen voltam elrabolni az alfringhami farmról, már úton van hazafelé a szüleihez. Igen, igen, nagy hiba lenne. Jöjjön, Mrs. Cavell. Mary odajött hozzám, és gyengéden megérintette az arcomat. – Bízom benned, Pierre – suttogta szerelmesen. – Nem tudom, miről van szó, de bízom benned. – Ég veled, Mary – mondtam neki, és éreztem, hogy megszakad a szívem. – Menj. Dr. Gregori nem szereti, ha megvárakoztatják. – Mary mondani akart még valamit, de Gregori megragadta a karját, és kivezette az udvarra. Henriques, vadul pásztázó tekintettel, pisztollyal mindkét kezében kihátrált, aztán az ajtó becsukódott, és a

244

keresztgerenda a helyére került. Egy másodpercig kétségbeesetten bámultuk egymást az elemlámpa fényében, aztán Hardanger rám támadt: – Maga ostoba vadállat! Mi az... – Pofa be, Hardanger! – mordultam rá ellentmondást nem tűrően. – Szóródjanak szét, és figyeljék az ablakokat. Gyorsan! Az isten szerelmére, siessenek! Azt hiszem, lehetett valami a hangomban, amiből megérezték, hogy nem tréfálok, mert pillanatok alatt hatan hatfelé spricceltek. – Be fog dobni valamit az ablakon. Egy ampulla botulinustoxint. figyeljenek, és kapják el. El kell kapnunk, különben széttörik a betonon, és mindannyian halál fiai leszünk. Alighogy befejeztem, egy kar árnyéka vetült az egyik ablakra, és valami pörögve berepült az épületbe. Az volt, amire számítottam. Egy csillogó ampulla, vörös kupakkal a tetején. Olyan erővel hajították lefelé, hogy nem volt esélyünk. Átsuhant a helyiségen, nekivágódott a szemközti fal tövének, és ezer csilingelő darabra tört szét.

245

12. ======= Fejezet

NEM TUDOM, mi vett rá, ahogyan azt sem, hol rejtőzött a megvalósításához nélkülözhetetlen lendület és erő, de megtettem, gondolkodás nélkül engedelmeskedve a belső késztetésnek. Az egészben nem is annyira az a döbbenetes, hogy a pillanat törtrésze alatt reagáltam, hanem sokkal inkább az, hogy pontosan azt tettem, amit tennem kellett. Az egyetlen dolgot, ami esélyt adhatott nekünk, bármilyen aprócska esély volt is az. Az ampulla még nem csapódott neki a falnak, amikor én – anélkül, hogy tudtam volna, mit teszek már nyúltam a legközelebbi almaboros hordóért, és az üvegszilánkok

246

csilingelőse még nem ült el a szűk helyiségben, amikor összekaparva minden erőmet, felhasználva minden felhasználható lendületet, a fal tövéhez vágtam, pontosan oda, ahová az ampulla is becsapódott. A hordó szétrobbant, és a tíz gallon forrásban lévő almabor szétfröccsent belőle, beterítve a falat és a padlót. – Még több almabort! – ordítottam. – Gyerünk! Öntsék a földre, vágják a falnak, locsolják bele a levegőbe. És az ég szerelmére, még véletlenül se locsolják le magukat! Siessenek! Siessenek! – Mi a fenének? – kérdezte dühösen Hardanger, mintha azt fájlalta volna, hogy élete utolsó pillanatait megalázó fizikai munkával kell töltenie. Mindazonáltal felkapott egy hordót, és óvatosan locsolni kezdte vele a szilánkokat. – Mire lesz ez jó? – Higroszkopikus – vágtam rá. – A botulinus. Jobban kedveli a vizet, mint a levegőt. Százszor könnyebben kötődik a hidrogénhez, mint a nitrogénhez. Hallotta este a vezérőrnagyot. – De hát ez nem víz! – mondta kétségbeesetten Hardanger. – Ez almabor. – Te jó ég! – fakadtam ki. – Hát persze, hogy almabor. Lát itt mást? Nem tudom, mi lesz a hatása, de reménykedjünk benne, hogy mi is meg fogjuk tudni. Életében először, Hardanger, elkezdhet imádkozni azért, hogy a bornak minél nagyobb legyen a víztartalma. – Megpróbáltam felemelni egy második, kisebb hordót, de csak egy fájdalmas nyekkenésre futotta az erőmből. Mintha iszonyatos erővel egy dárdát döftek volna az oldalamba. Egy dermesztő pillanatig azt hittem, a vírus hatása, aztán rájöttem, hogy csak a törött bordám. Innentől kezdve már nem is volt érdekes. Kit érdekelt most olyan apróság, hogy egy csont átszúrja-e a tüdőmet vagy sem?

247

Mennyi időnk is van még, próbáltam visszaemlékezni a Gregori által elmondottakra. Hogy is volt a hörcsöggel? Tizenöt másodperc után kellett volna jelentkeznie a hatásnak az Apokalipszis esetében, és ez nagyjából a botulinusnál is ennyi volt. Egy hörcsög esetében. Na és az embernél? Csak a jóisten tudja, gondoltam, de harminc másodpercnél semmiképpen se több. Lehajoltam, és felvettem a lámpát a földről. – Elég – mondtam a többieknek. – Abbahagyhatják. Másszanak fel valamire, minél magasabbra és minél szárazabbra. Ne hagyják, hogy az almabor a cipőjükhöz érjen, mert akkor halott emberek. – Körbevilágítottam a lámpával, hogy lássam, mindenkinek sikerült-e időben elmenekülnie a betonon hömpölygő almabor elől. Fél füllel hallottam, hogy odakint felbőg a Jaguar motorja. Gregori tehát nem sejtett semmit. Ez jó volt, de még ráértünk örülni neki. A harminc másodperc letelt, bőven. Senki nem rángatózott még, főleg görcsökben nem. Még egyszer körbejártattam a lámpát a többieken, előbb rémült arcukon, aztán a lábaikon. A fénypászma megállapodott az egyik járőrön. – Vegye le a jobb lábáról a cipőt! – rivalltam rá. Ráfolyt a bor. Ne a kezével, idióta! A másik cipője orrával. Főfelügyelő, a zakója ujja nedves. – Hardanger moccanni se mert, miközben lehámoztam róla a zakót. – Most már... most már biztonságban vagyunk, uram? – kérdezte idegesen az őrmester. – Biztonságban? Nagyobb biztonságban lennénk egy csörgőkígyókkal és kobrákkal teli veremben. Nem, nem vagyunk biztonságban. Ha a bor elkezd párologni, amire nem kell sokat várni, a toxin bele fog kerülni a levegőbe, és mi elkerülhetetlenül belélegezzük. Egy percünk ha van.

248

– Akkor ki kell jutnunk innen – állapította meg tárgyilagosan a vezérőrnagy. – Mégpedig mielőbb. Van valami ötlete, fiam? – Van, uram. – Körbepillantottam. – Két hordót az ajtó mindkét oldalára, úgy, hogy négyen fel tudjanak állni a tetejükre. Az a prés legalább háromszáz fontot nyom. Ha neki tudják lendíteni az ajtónak, talán sikerül. Rám ne számítsanak – tapogattam meg a bordámat. – Gondolja, hogy meg tudják csinálni, főfelügyelő? – Hogy meg tudjuk-e? – dünnyögte Hardanger. – Fél kézzel felkapom és meglóbálom azt a prést, ha ez segít kijutni innen. Gyerünk, emberek, az isten szerelmére, siessünk. Nem kellett biztatni őket. Nem könnyű mutatvány egy hordó tetejéről odébb manőverezni egy másik, borral teli hordót, de a félelem és az elkeseredés hihetetlen dolgokat képes kihozni az emberből. Szűk húsz másodperc alatt mind a négy hordó a helyére került, és újabb húsz másodperc múlva Hardanger, az őrmester és a két járőr már a prést lóbálták. Az ajtó masszív tölgyből készült, és ennek megfelelően vaskos zsanérok tartották a helyén, a keresztgerendáról nem is beszélve, de a négy elkeseredett ember lóbálta súlyos prés ellenében még így sem volt esélye. Átszakadt, mintha furnérlemezből lett volna, és a préssel együtt, amit az emberek az utolsó pillanatban, igen bölcsen, elengedtek, kivágódott a sötét udvarra. Öt másodperccel később már mindannyian kint voltunk. - A tanyaház – mutatott Hardanger a kivilágított ablak irányába. – Gyerünk oda. Hátha van telefonjuk. -Várjon! – állítottam le. – Nem tehetjük. Nem tudjuk, mit hurcolunk be magunkkal. Várjunk, amíg az eső lemossa a ruháinkat.

249

– A fene egye meg, nem várhatunk – heveskedett Hardanger. – Különben is, ha került volna ránk a vírusból, akkor most nem állnánk itt. Vezérőrnagy úr? – Nem is tudom – felelte bizonytalanul az öreg. – Azt hiszem, igaza van. Nincs vesztegetni való... Elakadt a szava a borzadálytól: az egyik járőr, az akinek bor fröccsent a cipőjére, felordított a fájdalomtól, aztán hörögve a nyakához kapott, és marni kezdte a pattanásig feszült inakat. Pár pillanattal később oldalra bukott, és mint egy partra vetett hal, vadul dobálni kezdte magát a sárban. A társa, a másik ruhátlan járőr, oda akart ugrani hozzá, hogy segítsen rajta, de szerencséjére még időben elkaptam a karját. – Ne érintse meg! – ordítottam rá. – Ha hozzáér, maga is meghal! Húsz másodpercig tartott a haláltusája, de ez olyan húsz másodperc volt, hogy míg élek, el nem felejtem. Sok embert láttam már meghalni, de ehhez képest még azok is békésen távoztak, akik repeszdaraboktól összeszabdalva végezték a csatamezőn. Az utolsó pillanatok voltak a legszörnyűbbek, amikor kétszer is olyan magasra dobta magát a levegőben, hogy simán alája lehetett volna tolni egy asztalt. Aztán, ugyanolyan váratlanul, mint ahogy elkezdődött, vége volt, és a férfi már nem volt több egy hihetetlenül apróra zsugorodott, alaktalan halomnál. Nem tudom, mennyi ideig álltunk ott, mozdulatlanul, a halottat bámulva a hideg esőben. Hosszú ideig, gondolom. Aztán felnéztünk, és a tekintetünk végigsiklott a többieken, s mindenki tudta, hogy a többiek, akárcsak ő maga, egyvalamire tudnak gondolni: ki lesz a következő? Csak álltunk és néztük

250

egymást az elemlámpa halvány fényében, és bármilyen undorító is volt, azért drukkoltunk magunkban, hogy ha lennie kell egy következőnek, az valaki más legyen. Nem állítom, hogy én voltam az első, aki elszégyellte magát gyávasága miatt, de én mozdultam meg elsőként. Sarkon fordultam, és kezemben az elemlámpával berohantam a pajtába. Egy tömlőt kerestem, és szinte azonnal találtam is egyet. Kicipeltem, egyik végét ráhúztam a kinti csőre, és ütközésig csavartam a vízcsapot. Ha nem is vetekedett egy tűzcsap erejével, nem lehetett panasz a nyomásra. Felálltam a közelben hagyott szénásszekér tetejére, összeszorítottam a gumicső végét, hogy még erősebb legyen a nyomás, aztán leszóltam a közelben álló vezérőrnagynak: – Jöjjön, uram. Engedelmesen beállt a zuhany alá, és tűrte, hogy az erős, jéghideg vízsugár lemosson róla minden szennyeződést. Fél percig gyötörtem. Mire végeztünk, olyan vizes volt a ruhája, mintha az egész éjszakát a Temzében töltötte volna, és annyira didergett, hogy még a víz sziszegését is „túlvacogta", de életben volt, és most már biztosak lehettünk benne, hogy életben is lesz még remélhetően jó ideig. A többiek is beálltak a vízsugár alá, aztán Hardanger engem is lemosott. A víz olyan erővel csapkodta a fejemet, mintha apró jégcseppek robbantak volna ki a tömlőből, és olyan hideg is volt, dermesztőén hideg. De elég volt a járőrre gondolnom, és arra, hogyan halt meg, s a tüdőgyulladás gondolata már nem is volt olyan visszataszító. Miután lemosott, Hardanger elzárta a csapot, aztán csendesen csak ennyit mondott: – Már megint igaza volt.

251

– Az é-én hibám – mondtam csattogó fogakkal. – Fi-figyelmeztetnem kellett volna, ho-hogy nem szabad me-megérintenie a cipőt a kezével. – Erről senki nem tehet. – Hardanger fájdalmasan felsóhajtott. – Menjünk, nézzük meg, van-e a farmerünknek telefonja. Nem mintha innentől kezdve bármit is tehetnénk. Gregori kicsúszott a kezünkből. Ezt a játszmát megnyerte, hogy az ördög vinné el a lelkét, és ezen már nem lehet változtatni. Tizenkét óra, azt mondta. Tizenkét óra, és meglesz, amit akart. – Tizenkét óra múlva Gregori halott lesz – jelentettem ki. – Micsoda? – éreztem, hogy Hardanger rám mereszti a tekintetét. – Mit mondott? – Halott lesz – ismételtem meg. – Még napkelte előtt. -Jól van – hagyta rám. Cavell most már tényleg begolyózott, de sebaj, már úgysem lesz rá szükség. Hadd mondja a magáét. Megfogta a karomat, és elindult a fény felé. – Telefonálunk, és nemsokára itt lesznek, biztatott. - Aztán mindenki kialhatja magát végre. – Akkor fogok aludni, ha már végeztem Gregorival közöltem a főfelügyelővel. – Ma éjjel végezni fogok vele. Előbb visszaszerzem Maryt, aztán végzek azzal az állattal. – Marynek egy hajszála se fog meggörbülni. – Mary annak az őrültnek a kezében, ez az, ami padlóra küldte Cavell szürkeállományának a maradékát. – El fogja engedni, semmi oka rá, hogy ártson neki. És maga minden megtett érte, Cavell. Attól félt, hogy ha velünk marad a présházban, a vírus őt is meg fogja ölni. Ezért csinálta, nem igaz, Cavell? – A főfelügyelőnek igaza van, fiam – mondta az öreg. Halkan beszélt, mert köztudott, hogy az erős hang felzaklatja a tébolyodottat. – Marynek nem lesz semmi baja.

252

– Ha már úgyis megőrültem, akkor mit érdekli magukat a lelkiállapotom? – kérdeztem dühösen. Hardanger megállt, és még mindig a karomat szorongatva, mélyen a szemembe nézett. Tudta, hogy azok, akiknek tényleg tébolydában a helyük, nem szokták elismerni ezt, azon egyszerű oknál fogva, hogy ők a többieket tartják elmebetegnek. – Attól tartok, nem értem -jegyezte meg óvatosan. – Majd érteni fogja. – Az öregre néztem. – Győzze meg a kormányt, hogy ürítsék ki London központját, ahogy azt Gregori kérte. Menni fognak az emberek, csak tájékoztassák a népet, rádión és tévén keresztül. Nem lesz vele gond, a körzet egyébként is eléggé kihalt éjszaka. – Hardangerhez fordultam. – Szedjen össze kétszáz embert, a legjobbakat. És kerítsen nekem egy pisztolyt meg egy kést. Pontosan tudom, mit akar tenni Gregori ma éjjel. Azt is tudom, hogyan akarja elhagyni az országot, és azt is, honnan. – És honnan tudja mindezt, fiam? – Az öreg hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett érteni a csapkodó esőben. – Onnan, hogy Gregori túl sokat fecsegett. Előbb-utóbb mind elszólják magukat. Gregori óvatosabb volt, mint a legtöbbjük, és annak ellenére, hogy meg volt győződve róla, perceken belül mindannyian halottak leszünk, nem sokat árult el. De ez a kevés is túl sok volt. – Akkor valami olyat hallott, amit én nem – mondta keserűen Hardanger. – Maga is hallotta. Elárulta, hogy Londonba akar menni. Ha tényleg szét akarná szórni a vírust Londonban, akkor nem autóval ment volna oda. Nem ezért ment, hanem valami egészen másért. Londonban van dolga, a Mordon letaroltatása

253

és ez a kommunista vonal csak szemfényvesztés volt, ugyanúgy, mint a többi trükk. Kutyából nem lesz szalonna, főfelügyelő. És ne felejtse, szombat este van. Rakja össze a kockákat, és megkapja a választ. S ha kétségei lennének, kérje le Henriques bűnlajstromát az Interpoltól. Ez eléggé rejtélyesen hangzott, el kell ismernem, de nekem akkor napnál is világosabbnak tűnt. Nem úgy Hardangernek. – Talán ha elárulná nekünk is, hogy mire gondol... morogta ingerülten. Elárultam nekik. *** Az eső még mindig ugyanúgy zuhogott, mint amikor néhány órával korábban elhagytuk a tanyaházat. Húsz perccel múlt hajnali három, a levegő csípős volt, az eső még inkább, de most egyik sem érdekelt. A fájdalom is hiába tüntetett a jelenlétével, s a kimerültségnek sem volt hatalma rajtam, legalábbis pillanatnyilag így éreztem. Annál inkább az aggodalomnak. Mert annak ellenére, hogy Hardangernek és az öregnek úgy adtam elő, mintha biztos lennék a dolgomban, egyáltalán nem voltam az, s ha tévedek, akkor Maryt örökre elveszíthetem. Ha nem tévedek, talán akkor is. Elhessegettem a gondolataimat: nem voltak rám jó hatással. Az udvar sötét volt és elhagyatott, mint maga a városrész. Az evakuálás röviddel hat után elkezdődött. Nem volt zűrzavar, még tolongás sem, mindenki fegyelmezetten tette a dolgát: akik dolgozni jártak ide, hazamentek, az itt lakók pedig tiltakozás nélkül összepakoltak és elhagyták otthonaikat. Akinek nem volt hová mennie, azoknak az elhelyezéséről a hadsereg gondoskodott. Az egész olyan simán zajlott le, hogy ha nem lettek volna az utcák tele bőröndöt cipelő emberekkel, úgy

254

tűnhetett volna, minden a legnagyobb rendben. Ennek is megvolt persze a maga oka: azok után, hogy a németek a második világháborúban száz napon át bombázták a várost, a flegma londoniakat már semmivel nem lehetett kihozni a sodrukból. Fél tíz és tíz között egy gyalogsági ezred fésülte át a belvárost, ellenőrizve, hogy valóban mindenki elhagyta-e a körzetet. Fél tizenkettőkor csónakkal partra tettek a rakpartnál, a Hungerford híd tövében. Éjfélkor a hadsereg és a rendőrség végleg lezárta a környéket, még a Temze hídjain se lehetett átkelni. Egy órakor áramkimaradás következtében – ezt már nem mi okoztuk – sötétségbe borult a környék. Én pedig itt álltam az udvaron, majdnem három órája. Bőven elég volt belőle. Legfőbb ideje volt indulni. Ellenőriztem a kölcsönkapott Webleyt és a bal alkaromra szíjazott kést, aztán előreindultam a sötétben. Azelőtt soha nem jártam az északi part helikopterkikötőjében, de a londoni rendőrség egyik felügyelője olyan részletesen leírta nekem a helyet, hogy most már behunyt szemmel is feljutottam volna – aminthogy gyakorlatilag ezt tettem, amilyen sötét volt. A heliporthoz, amely a vasútállomás tetején helyezkedett el, száz lábbal London utcái felett, háromféleképpen lehetett feljutni: lifttel, a lépcsőházon át vagy a tűzlépcsőn. Nem volt nehéz eldöntenem, melyiket válasszam. A két lift használhatatlan volt az áramkimaradás miatt, a lépcsőn feltrappolni pedig kész öngyilkosság lett volna. Maradt tehát az épület mögötti tűzlépcső. Mentem vagy kétszáz yardot egy szűk sikátorban, mígnem egy palánk állta utamat. Felhúztam magam, átvetettem a

255

lábamat, és csendben leereszkedtem a túloldalon. A vasútállomáson voltam, kint a sínek között. Azok a nagyokosok, akik a szakkönyveikben azt állítják, hogy a claphami csomóponton fut át a legtöbb vasúti sín NagyBritanniában, nem dobálóznának ilyen felelőtlenül a szavakkal, ha csak egyszer átbotorkáltak volna ezen a pályaudvaron. Nem volt olyan sín – és akadt annyi, hogy meg se tudtam számolni őket –, amibe ne rúgtam volna bele a bokámmal vagy a sípcsontommal, és nem akadt egy olyan váltókapcsoló, váltósodrony, peron és tűzcsap, aminek ne mentem volna neki ezen az éjszakán. Hogy még kényelmetlenebbül érezzem magam, az eső feloldotta az arcomra kent kormot, és a szemembe, a szájamba mosta. Csípett, mint a szappan, és az íze se volt különb. Nem kellett sokáig keresgélnem a pályaudvar túlsó kerítését: egyenesen nekimasíroztam a sötétben. Átmásztam rajta, és ahogy mondták, balra fordultam. Egy keskeny átjáróban találtam magam, ami arra az udvarra vezetett, ahol a tűzlépcsőnek is lennie kellett. Az udvar bejáratához érve a falhoz lapultam, és kilestem. Némi kémlelődés után megtaláltam a lépcsőt: a teteje halványan kirajzolódott a hajszálnyival világosabb – vagyis inkább kevésbé sötét – égbolt hátterében. Mintegy húsz lépés választott el tőle. Három percig mozdulatlanul álltam, annyi életjelt sem adva, mint egy fából faragott indián. Aztán meghallottam. A doboló eső, a csatornán lefelé zúduló esővíz gurgulázása ellenére hallottam: cipőtalp csosszant az aszfalton. Valaki állt a tűzlépcső alatt, és úgy tűnt, csupán megmozgatta elgémberedett tagjait, mert csak egy pillanatig tartott az egész.

256

Groteszk módon örültem neki, hogy ott van. Nem azért, mert mindenáron ölni akartam, erről szó sem volt – megkönnyebbüléssel töltött el, olyan megkönnyebbüléssel, hogy azt nem lehet szavakkal kifejezni. Kockáztattam, és nyertem. Dr. Gregori pontosan azt tette, amit megjósoltam Hardangernek és az öregnek. Most már sínen vagyok, gondoltam cinikusan. Kihúztam a kést a hüvelyből, és végighúztam az élét a hüvelykujjam begyén. Éles volt, mint egy borotva, és hegyes, mint egy sebészkés. Elég kicsi kés volt, de bőven elég arra, amire kellett: ha tudod, hova kell mártanod, háromhüvelyknyi penge ugyanolyan halálos, mint a világ leghosszabb kardja. És én tudtam, hova kell mártani. Mi több, tíz lépés távolságból kétszer olyan pontosan találtam célba késsel, mint pisztollyal. A kettőnket elválasztó húsz lépésből tizenhatot mindössze tizenhat másodperc alatt tettem meg, olyan nesztelenül, mint egy szélcsendben szállingózó hópihe. Most már tisztán láttam a férfit. A tűzlépcső alsó fordulója alá húzódott az eső elől. Háttal a falnak állt, fejét előrehajtva, mint aki állva alszik. Elég lett volna oldalra pillantania, hogy észrevegyen. Nem várhattam el tőle, hogy a végtelenségig maga elé révedjen; megfordítottam a kést, pengével felfelé, de nem döftem. Nem voltam képes rá. Még most sem, amikor tudtam, hogy Mary élete a tét. Bárki volt is ez az alak, kétségkívül megérdemelte a halált. De megkéselni egy bóbiskoló embert? Már nem volt háború. Kivettem a Webleyt, megmarkoltam a csövét, és odacsaptam neki a kalap karimája alá, a bal füle mögé. Elég dühös voltam, amiért nem volt lelkierőm megkéselni, és ezt a dühömet mind beleadtam az ütés erejébe. A férfi koponyája akkorát reccsent, mint egy fenyőfa törzse a

257

fejszecsapás alatt. Elkaptam, és leengedtem a földre – nem féltésből, hanem azért, hogy ne csapjon zajt, amikor elvágódik. Ezt az alakot sikerült kiiktatnom, állapítottam meg. Reggelig biztosan nem fog felkelni. Már ha egyáltalán felkel valaha. Nem igazán érdekelt. Elindultam felfelé a tűzlépcsőn. Nem rohantam. A sietség mindent elronthatott volna. Lassan lépdeltem felfelé, mindig egyszerre csak egy lépcsőfokot lépve, mint a kisgyermek, és közben egyetlen pillanatra sem vettem le a szememet a tetőről. Túl közel voltam a célhoz, nem akartam elszúrni. A hatodik vagy hetedik lépcsőforduló után még jobban lelassultam. Nem azért, mert a lábam és ziháló tüdőm már nem bírták, aminthogy nem bírták, hanem azért, mert fényt láttam rávetülni a lépcső tetejére. Szórt fény volt ezért nem vettem észre már lentről –, mindazonáltal fény, ami meglehetősen gyanús volt, hiszen még mindig tartott az áramszünet. Ha vannak fekete, vagy inkább csíkos arcú kísértetek, akkor olyan csendben tipegtem fel a következő néhány lépcsőfokon, mint egy kísértet. Ahogy közelebb kerültem a fényhez, kiderült, hogy nem egy ablakon át szivárog ki, hanem egy rácsos ajtón, amit a falba süllyesztettek. Bekukucskáltam. Az ajtó egy vonalban volt az állomás tetőzetét tartó bonyolult acélszerkezettel. Legalább egy tucatnyi lámpa égett odabent az épületben, apró, halvány, egymástól távoli fényforrások, melyek inkább kihangsúlyozták a hatalmas térben uralkodó sötétséget, mintsem elűzték azt. Hat lámpa közvetlenül a vágányok végét lezáró hidraulikus ütközők felett égett; ahogy megpillantottam őket, már tudtam is, miért világítanak: egy vasútállomás veszélyes üzem, és ezek akkumulátorokról működtetett lámpák lehettek, melyek áramkimaradás esetén

258

automatikusan kigyúltak. Túl kézenfekvő volt, hogy ne legyen igaz. Vettem egy mély lélegzetet, és meglöktem az ajtót. Csak egy kicsit nyomtam rajta, de az átkozott még így is akkorát nyikordult, mint egy akasztófa, amikor a hullát meglengeti rajta a szél. Kivertem a fejemből a hullák gondolatát, és elengedtem az ajtót. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Az ajtó azonban már így is eléggé nyitva volt ahhoz, hogy odaférjen a fél szemem. Két vaslétrát láttam odabent. Mindkettő az ajtón túli erkélyről indult. Az egyik felfelé vezetett, közvetlenül az üvegtető alá, a másik lefelé, az állomást megvilágító, most sötét lámpák szintjére. Előbbit az ablakpucolók használhatták, utóbbit a villanyszerelők. Úgy saccoltam, még vagy hat lépcsőfordulóra lehet innen a tető. Kiegyenesedtem, hogy megküzdjek velük. A kar, amely satuba fogta a nyakamat azzal a leplezetlen szándékkal, hogy kiszorítja belőlem az életet, egy gorilla karja volt. Egy inget és zakót viselő gorilláé, mindazonáltal gorilláé. A rémület és a fájdalom első bénult másodperceivel azt hittem, el fog roppanni a nyakam, de ehelyett a kézfejem reccsent egy kemény, éles tárgy alatt. A Webley kiesett a kezemből, pattant egyet a lépcső szélén, és lezuhant az udvarra. Nem hallottam a csattanást, amikor földet ért. Túlságosan lefoglalt az életben maradásért vívott harc. Bal kezemmel – a jobb egyelőre használhatatlan volt – megmarkoltam a gorilla csuklóját, és megpróbáltam kitépni a karját. Nagyobb esélyem lett volna a sikerre, ha egy tölgyfát próbálok meg gyökerestül kiszakítani a földből. Hihetetlenül erős volt, és az istennek sem akart elengedni. Éreztem, hogy már nem bírom sokáig.

259

Valami hideg és kemény nyomódott a hátamba, közvetlenül a vesém fölé. Az üzenet világos volt, de eszem ágában sem volt megadni magam. Ha megteszem, mindent elveszítek. Nem tettem. Inkább felemeltem a jobb lábamat, nekitámasztottam a vasajtónak, és teljes erőmből hátralöktem magam. A támadóm nekiesett a korlátnak, én pedig a támadómnak, aki a lendülettől átbillent a korláton. Ha csak egy kicsivel erősebben lököm meg magam, mindketten átestünk volna rajta; így azonban libikókáztunk egyet, aztán a gorilla elengedett, és ösztönösen utánam kapott, hogy mentse magát. Félreugrottam, és ahogy várható volt, meg is botlottam a következő lépcsősor aljában. Az oldalamon landoltam, éppen a törött bordámon. A világ perdült egyet körülöttem, aztán az a kevéske fény is elenyészett, amit eddig láttam. Valami olyasmit éreztem, hogy nagyon jó lenne elájulni egy kicsit, kizárni a világot és bajait a fejemből egy időre, de ha valamit nem engedhettem meg magamnak most, az az ájuldozás volt. Főleg egy ilyen szadista vadállat jelenlétében nem, mert most már tudtam, kivel van dolgom. Nem volt nehéz kitalálni: ha le akart volna ütni, akkor csak rá kellett volna koppintania a fejemre a pisztolyával; és ha meg akart volna ölni, azt is könnyen megtehette volna, pisztollyal vagy anélkül. De ez a fickó nem akart ilyen hamar túl lenni a dolgon. Ez azt akarta, hogy ha meghalok, akkor kegyelemért könyörögve dobjam fel a talpam. Nekem lassú kínhalált szánt, magának „tartalmas" szórakozást. Ismerős volt a felállás. A gorilla nem volt más, mint Gregori elborult elméjű, vérszomjas verőlegénye. Henriques, a süketnéma. Feljebb húzódtam néhány lépcsőfokot, és szembefordultam vele. Még mindig a korlátnál állt, pisztollyal a kezében, és

260

engem pásztázott őrülten tekintetével. Megölni még nem akart, de ez nem jelentette azt, hogy nem fogja használni a fegyverét. Nagyon úgy nézett ki, mint aki a megfelelő pontot keresi rajtam, ahová ólmot pumpálva kellően hosszú és fájdalmas haláltusát biztosíthat számomra. Megragadtam magam mellett a lépcső szélét, és meglendítettem a jobb lábamat. Ha a kaszáló mozdulat ott találja el, ahol szerettem volna, soha többé nem szegezhetett volna rám pisztolyt. A látási viszonyok azonban nem voltak túl kedvezőek, és a koordinációs készségem is elhagyott. A lábam megcsúszott a combján, majd eltalálta a csuklóját és kiverte kezéből a pisztolyt. A fegyver végigcsúszott a placcon, és néhány lépcsőfokkal lejjebb állapodott meg. Henriques a pisztoly után kapott, én pedig az alkalmon kaptam. Ahogy lehajolt, és kotorászni kezdett a sötétben a pisztolyért, mögéje ugrottam, és taszítottam egyet rajta. Hatalmasat gurult, le egészen a lépcsőfordulóig, de rögtön talpra is szökkent, és már megint kezében volt a pisztoly. Nem haboztam. Ha felfelé rohantam volna, a tetőn lévő heliport irányába, könnyedén leszedhetett volna hátulról. De még ha sikerült volna is feljutnom, Gregori meghallotta volna a lövések zaját, és akkor hogyan lepem meg? Nekimenni Henriques-nek vagy várni, hogy ő jöjjön nekem, kész öngyilkosság lett volna. A bal alkaromra szíjazott kés volt minden fegyverem, és a jobb kezem még mindig túl zsibbadt volt ahhoz, hogy ki tudjam csatozni a hüvelyből. De még ha mindketten fegyvertelenek lettünk volna is, és én legjobb formámat nyújthattam volna, még akkor se lett volna esélyem ellene. Márpedig elég távol voltam attól, hogy a legjobb formámban legyek. Négykézláb beiszkoltam a vasajtó mögé.

261

Odabent már nehezebb volt dönteni. Fel az ablakpucolók járdájára, vagy le a lámpák közé? Beletelt fél másodpercbe, mire leesett, hogy egyik se jó. így, félkezűen túl lassú lettem volna akármelyik létrán. Henriques játszi könnyedséggel leszedhetett volna, és még ideje is lett volna rá, hogy kiélvezhesse a dolgot. Hat lábra az erkélytől egy acélgerenda húzódott faltól falig. Gondolkodás nélkül átbújtam a korlát szerepét betöltő lánc alatt, és mielőtt még inamba szállhatott volna a bátorságom, átvetettem magam. A jobb lábam éppen a gerenda közepén kötött ki, a gyengébbik bal viszont közvetlenül a szélén, és óhatatlanul megcsúszott a mindent ellepő koromrétegen. A sípcsontom fájdalmasan nekicsattant a fémnek, s egy rémisztő pillanat erejéig kétséges volt, hogy meg tudom-e tartani az egyensúlyomat, de végül sikerült. Behúztam a lábamat, és felegyenesedtem. Ezt túléltem, de ha a továbbiakat is túl akartam élni, rohannom kellett. Nem volt idő négykézláb mászásra vagy kétoldalt kinyújtott karral való billegésre. Lehajtottam a fejemet, és rohantam. A gerenda nyolc, legfeljebb kilenc hüvelyk széles volt, és végig síkos a fekete szutyoktól, ráadásul kétoldalt gömbölyded fejű csavarok sorakoztak rajta. De én csak rohantam. Alig néhány másodperc alatt tettem meg a hetven láb távolságot a középső tartóoszlopig, melynek teteje beleveszett a fenti sötétségbe. Elkaptam, mögéje fordultam, és hátranéztem oda, ahonnét jöttem. Henriques kint állt az erkélyen, kezében lövésre emelt pisztollyal, de már elkésett. Mire meghúzhatta volna a ravaszt, elbújtam a vaskos oszlop mögött. Körülnézett.

262

Úgy tűnt, habozik. Én maradtam ott, ahol voltam, bal kezemmel az oszlopot simogatva, és az ostobaságomat átkoztam. A tűzlépcsőn felfelé jövet egyszer sem jutott eszembe, hogy a hátam mögé nézzek. A süketnéma ellenőrző körúton lehetett, és amikor megtalálta az emberét a lépcső tövében, levonhatta a megfelelő következtetést. Henriques döntésre jutott. A lehetőséget, hogy átugorjon a mélység felett, nem tartotta vonzónak, és én nem hibáztattam érte. Inkább felkapaszkodott a létrán az ablakpucolók járdájára, átbillegett az én gerendám fölé, fürgén leeresztette magát, és lehuppant. Ügyesen csinálta, mert hátát a falnak vetve egykettőre visszanyerte az egyensúlyát, és már indulhatott is felém, kétoldalt kinyújtott kézzel, mint egy kötéltáncos. Hátat fordítottam, neki, és továbbnyargaltam. Nem jutottam messzire: az állomás túlsó fala hamarosan utamat állta, és itt már nem volt semmiféle járda elérhető közelben, ahová felkapaszkodhattam volna. De ha lett is volna, a jobb kezem még mindig nem volt elég erős, hogy felhúzzam magam. Nem volt itt semmi, csak a falban eltűnő acél, meg hatvan láb mélység, aljában tompán csillogó sínekkel és hidraulikus ütközőkkel. Hogy stílusos legyek, ez volt a végállomás. Szembefordultam Henriques-kel, és megpróbáltam felkészülni a halálra. A gorilla már az oszlopnál járt. Megkerülte, jött még vagy húszlábnyit, aztán hirtelen megállt. A félhomály és a kettőnket elválasztó ötven láb ellenére láttam, hogy elégedetten elővillantja a fogait. Most már ő is tudta, hogy csapdába estem, és ki vagyok szolgáltatva kényének-kedvének. Élete egyik legeksztatikusabb pillanata lehetett.

263

Továbbindult, most már sokkal ráérősebben, majd húsz lábra tőlem ismét megállt, váratlanul leült a gerendára, és lábait összekulcsolta alatta. Divatos, méregdrága olasz öltöny volt rajta, de nem zavartatta magát a korom miatt. Gondolom, az élvezet, amit a kivégzésemtől várt, megérte neki egy öltöny árát. Két marokra fogta a pisztolyt, és a gyomrom tájékára szegezte. Nem volt mit tennem. Hátam mögött görcsösen belekapaszkodtam a gerendába, behunytam a szememet, és vártam a lövést. Nem jött. Amikor kinyitottam a szemem, a fegyver már nem volt rám szegezve, a gorilla meg csak bámult és vigyorgott. Tudhattam volna. A szörnyeteg, aki ciános vajkaramellát erőltetett le Clandon torkán, aki felakasztotta MacDonaldet a saját pincéjében, aki péppé verte Mrs. Turpin fejét, halálra kínozta Easton Derryt és szétrugdosta a bordáimat, nem hagyhatott ki egy ilyen lehetőséget. Ő volt a macska, én az egér, és számíthattam rá, hogy mindaddig nem fog végezni velem, míg meg nem unta ezt a morbid játékot. Aztán kelletlenül le fog lőni, de még így is élvezni fogja, hogy láthat lezuhanni és szétfröccsenni alant a betonon. Átkozottul féltem. Nem vagyok az a mondai hős, aki szemrebbenés nélkül néz farkasszemet a halállal, és nincs is szerintem olyan ember, aki képes lenne rá. Rémült voltam, mint még soha, moccanni, gondolkodni se tudtam a halálfélelemtől. A dühöm azonban még ennél is nagyobb lehetett, mert felülkerekedett a tehetetlenségen, és vörös köddel borította el az agyamat. Nem fogom hagyni, hogy Mary egy ilyen vadállat kényének kedvének legyen kiszolgáltatva! – ordította bensőmben egy hang.

264

Eszembe jutott a késem. Az ujjaim még fájtak, de a zsibbadtság már elmúlt. Már nem is voltam annyira kiszolgáltatott, mint hittem. Lassan felcsúsztattam a jobb kezemet a kés hüvelyére, és megragadtam a markolatát. Henriques megint rám emelte a fegyvert, a szemem közé célzott vele, és vigyorogva figyelt. Úgy tettem, mintha még mindig halálosan rémült lennék, de most már tudtam, hogy mindaddig nem fogja meghúzni a ravaszt, míg meg nem unta a játszadozást. A kés lassan kisiklott a hüvelyből. Henriques leeresztette a fegyvert, izgett-mozgott egy kicsit, hogy még jobban át tudja kulcsolni lábával a gerendát, aztán bal kezét a zsebébe süllyesztette. Egy csomag cigarettát és egy levél gyufát vett ki belőle. Most már úgy vigyorgott, mint egy töklámpás, mert ez volt a csúcs: a vadász elégedetten ejtőzik, miközben áldozata rettegve lesi minden mozdulatát, mert nem tudhatja, mit hoz a következő pillanat. Szájába dugott egy cigarettát, és ráhajolt a gyufára. A láng egy fél másodperc erejéig elvakította. Nem is kellett több. Acél villant a lobogó tűz fényében, és Henriques felhördült. A kés a torkába siklott. A vadász megrándult, mintha áram szaladt volna végig rajta, és hátravágta magát. A pisztoly kirepült a kezéből, és őrült ívben lerepült a sínek közé. Egy örökkévalóságig tartott, mire lezuhant, és én képtelen voltam levenni röppályájáról a tekintetemet. A sötétség elnyelte, de ahogy nekivágódott egy sínnek, látni lehetett az acéllal találkozó acél szikrázását. Henriques-re emeltem a tekintetemet. Kiegyenesedett, majd enyhén előrehajolt, és döbbenten nézett engem. A jobb kezét a torkához emelte, és kihúzta a kést. Az arca megrándult a

265

fájdalomtól, öltönyét elöntötte a sebből spriccelő vér. Megemelte a kezét, hogy belém dobja a kést, de már nem volt elég ereje hozzá. A mozdulat közepén lehanyatlott a keze, aztán ő maga is lehanyatlott. Lefordult a gerendáról, de nem zuhant le. Összekulcsolt lábai még tartották. Hogy meddig lógott így, azt nem tudom megmondani, de elég sokáig. Aztán a lábaiból is kiment az erő. Lassan szétcsúsztak, és Henriqueset elnyelte a mélység. Nem láttam zuhanni, nem láthattam, de amikor a csattanás után lenéztem a sínek közé, ott hevert az egyik lámpa alatt, rongybábuként lógva egy ütköző tetejéről. Henriques kedvéért reméltem, hogy bárhová is kerüljön most, az áldozatai nem fogják várni. Ahogy felegyenesedtem, arra lettem figyelmes, hogy az arcom megfájdult. A vigyorgástól rándultak görcsbe az arcizmaim. Még soha nem vigyorogtam ilyen lelkesen. Négykézláb mentem vissza az erkélyig, úgy remegve a kimerültségtől és az átéltektől, mint egy váltólázban szenvedő vénember. Eltartott egy darabig, mire odaértem, és máig sem tudom, hogy sikerült átugranom a hatlábnyi szakadék felett, bár ezúttal könnyebb dolgom volt, mert a láncban megkapaszkodhattam. Kitámolyogtam a vasajtón, és lerogytam a lépcső aljába. Még soha nem éreztem ilyen édesnek a londoni levegőt. Nem tudom, mennyi ideig feküdhettem ott. Azt sem tudom, magamnál voltam-e vagy sem, de olyan sok idő nem telhetett el, mert amikor a karórámra néztem, még csak három ötven volt. Feltápászkodtam, és lebotorkáltam a lépcsőn az udvarra. Nem vesztegettem az időt a Webley felkutatására, mert reménytelen lett volna ebben a sötétben. Inkább odaléptem az alélt

266

gengszterhez, és megmotoztam. Csodálkoztam volna, ha nem találok nála fegyvert, de nem kellett csodálkoznom. Nem tudom, miféle automata volt, de volt egy ravasz rajta és ki lehetett biztosítani, ennél többre pedig nem volt szükségem. Megint célba vettem a lépcsőt. Az utolsó két lépcsősort már négykézláb tettem meg. Nem azért, mert így akartam észrevétlen maradni; egyszerűen már nem ment másképp. Kész voltam. Pihegtem egy kicsit a váróteremben, aztán a betonkockán átvágva megközelítettem a hangárt. A nyitott hangárajtón át halvány fény vetült ki a tetőre. Bekukkantottam. A fényt ezúttal nem a vészvilágítás szolgáltatta; egy helikopter pilótafülkéjéből szűrődött ki. A gép egy hatalmas, huszonnégy üléses Voland volt, az Inter-City Flights egyik vadonatúj kávédarálója. A fülkében két férfi ült. A bal oldali ülésben egy szürke egyenruhás pilóta, a másikban dr. Gregori. Megkerültem a hangárt, és a személyzeti ajtónál megálltam. Lassan kinyitottam. Frissen zsírozták, annyi hangot sem adott, mint egy növésben lévő fűszál. A mobil lépcső, mely a helikopter utasterébe vezetett, szűk húsz lépésre volt tőlem. Kibiztosítottam az automatát, és átosontam. Olyan hangtalanul lépkedtem felfelé a lépcsőn, hogy ha az említett fűszál ott lett volna a közelben, szaporodó rostjainak a zaja ordításnak hatott volna a csendben. Az utastér is meg volt világítva, de még halványabban, mint a pilótafülke. Óvatosan bedugtam a fejemet – és megpillantottam Maryt. Ott ült, alig három lépésre tőlem, háttal a menetiránynak, az ülés karjához kötözött kezekkel. A szeme feletti dudor kacsatojás nagyságúra nőtt, arca sárga volt, mint a

267

viasz, de ébren volt, és engem nézett. Sőt fel is ismert. Feketére maszatolt, meggyötört képemmel úgy nézhettem ki, mint egy űrhajótörött marslakó, de ő ennek ellenére első pillantásra felismert. Sajnos. Az ajkai szétváltak, szeme elkerekedett, és mire a szájam elé emeltem a mutatóujjamat, hogy csendre intsem, már késő volt. Nem tudtam haragudni rá. Ki tudja, mióta ült itt, reményvesztetten, engem gyászolva, és akkor egyszer csak előbukkanok, földöntúli ábrázattal, mintha a sírból keltem volna ki, és arra kérem, hogy ne reagáljon. Túl nagy kérés volt, elismerem. Ha nem tette volna azt, amit tett, akkor nem lett volna emberi lény. – Pierre! – mondta egyszerre döbbenten, reménykedőén és aggódva. – Ó, Pierre! Már nem őt néztem. A szemem a pilótafülke nyitott ajtajára szegeződött, az automata csöve úgyszintén. Bentről halk puffanás hallatszott, aztán Gregori jelent meg, kezében pisztollyal. Vaksin belebámult az utastér félhomályába. Nem vártam meg, hogy hozzászokjon a fényviszonyokhoz. A homlokára irányítottam a fegyver csövét, és megfeszítettem az ujjamat a ravaszon. Ütött az óra, Scarlatti – szólaltam meg. – A maga órája. Visszatértem, de meg kellett ígérnem nekik, hogy küldeni fogok valakit magam helyett. Maga lesz az, Scarlatti. Mit szól hozzá?

268

13. ===== Fejezet

– CAVELL! – GREGORI hangja ezúttal minden volt, csak közönyös nem. – Cavell! – ismételte meg. – Ez lehetetlen! – Szeretné, ha az lenne, mi? Befelé, Scarlatti, és meg ne próbálja felemelni azt a pisztolyt. – Scarlatti? Szóval már ezt is tudja – motyogta, de nem mozdult. A döbbenet a padlóhoz szegezte. – Úgy tűnik, szoros ismeretség fűzi az FBI-hoz és az Interpolhoz. Meg kell adni, tartalmas előélete van. Enzo Scarlatti, a vegyészkutató, aki a keleti part legnagyobb gengszterfőnökévé verekedte fel magát. Zsarolás, rablás,

269

kábítószer-csempészet, leszámolások... hogy csak a javát említsem. A nagyfőnök, akinek mindig tiszta maradt a keze. De végül mégis bevarrtak, nem igaz, Scarlatti? A szokásos adócsalási banánhéj. Aztán száműzték az országból. – Közelebb léptem. Nem akartam, hogy Mary a tűzvonalban legyen, ha kitör a háború. – Befelé, Scarlatti. Még mindig nem mozdult, de már egészen másképpen nézett rám. Nem tetszett nekem. – Ezt előbb meg kellene beszélnünk. – Később. Most befelé, vagy lelövöm. – Nem. Nem fog lelőni. Szeretne, de még nem fogja megtenni. Előbb le akar ültetni, csak azután fog lelőni. – Megint közelebb léptem, mire felemelte a bal kezét és kinyitotta a tenyerét. – Ettől fél, nem igaz, Cavell? Attól, hogy összetörhetem, ha elvágódok. Halljam, Cavell! Erre hamar rájött. Az ampullára pillantottam. Kék dugója volt. – Azt hiszem, jobb lenne, ha lerakná azt a pisztolyt, Cavell – mondta feszülten. – Eszem ágában sincs. Amíg a szeme közé célzok vele, nem fog ostobaságokkal próbálkozni. Továbbá tudok valamit, amit eddig nem tudtunk: azt, hogy nem fogja felhasználni a vírust. Azt hittük magáról, hogy egy őrült, Scarlatti, de most már tudom, hogy egy gyáva féreg. Egy utolsó gazember, aki ugyan semmitől nem riad vissza, de az életét ugyanúgy félti, mint bárki más. Ha széttöri, akkor oda minden. Akkor lőttek a tervének. – Tévedésben van, Cavell. Habozás nélkül használni fogom. – Hátrapillantott a pilótafülkébe, majd folytatta: – Már nyolc hónapja annak, hogy beléptem a Mordonhoz. Mit gondol, miért

270

vártam idáig? Miért nem loptam el hamarabb ezt a vírust? Nos, elárulom: azért, mert azt akartam, hogy meglegyen a gyengített változat és hozzá az ellenszer. Sok időbe telt, de végül elkészült az Apokalipszis gyengíteti változala, mely még mindig sokkal veszélyesebb, mint a botulinus, de huszonnégy óra elteltével ugyanúgy oxidálódik. Ezt látja ebben az ampullában, Cavell. És amit nem láthat: a véremben ott keringenek az inaktívált mikroorganizmusok. Védett vagyok, érti? A ciánkapszula csak blöff volt. Nincs szükségem ciánra. Most már érti, ugye, miért kellett Baxternek meghalnia? Mert ő tudott a vakcináról. Most már értettem. – Azt is megérti, ugye, hogy nekem nincs mitől félnem. Ha kell... Elhallgatott, és mozdulatlanná dermedt. – Mi volt ez? Én is hallottam. Két géppisztolysorozat verte fel az éjszaka csendjét. – Hogy mi? Egy Merlin Mark 2-es, Scarlatti. Nemrégen rendszeresítették a NATO-erőknél. De ne aggódjon. Ma éjjel más ide nem fog feljönni. – Mit beszél? – suttogta. Ujjpercei elfehéredtek, ahogy önkéntelenül markába szorította az ampullát. – Miről beszél? – A barátairól, akik az elkövetkező néhány évben kénytelenek lesznek nélkülözni a családi otthon melegét. Arról a söpredékről, bár el kell ismernem, a söpredék krémjéről van szó, amely az utóbbi hetekben olyan rejtélyes módon eltűnt London, az Államok, Franciaország és Olaszország utcáiról. A szakavatott mackósokról, robbantási szakértőkről és más ügyes, de enyveskezű alakokról, akiket maga köré gyűjtött. Hát nem

271

csodálatos, hogy mind itt gyűltek egybe Londonban? Megható ez az összetartás. Csak nézett gyűlölettől izzó tekintettel, de nem szólt semmit. – Az FBI szerint maga, Scarlatti, az egyik legtehetségesebb bandavezér Al Capone óta. Ez aztán az elismerés, nem igaz? Valóban rászolgált. Mindannyiunkat sikerült lóvá tennie. A követelése, hogy bontsuk le a Mordont, az erődemonstráció a botulinusszal Kelet-Angliában, aztán ez a cirkusz itt, London szívében, mind azt igazolták, hogy egy bomlott elmével van dolgunk. Aztán ott volt még MacDonald is, hogy a kommunistákra is gyanakodhassunk. Alig néhány órája jöttünk rá, hogy valójában csak London belvárosát akarta kiüríttetni. A többi csak körítés volt. Na és hogy miért? Ezt már jóval könnyebb volt kitalálni. A Cityben egymást érik a tekintélyesebbnél tekintélyesebb nemzetközi bankok, tömve valuta milliókkal, tele ékszerektől, értékpapíroktól és aranyrudaktól roskadozó széfekkel. És maga mindet magának akarta, Scarlatti. Erre kellett az a sok „szakember", nemde? Két akadály állt csak az útjában: az őrök és a biztonsági rendszerek. Az előbbieket egy zseniális húzással evakuáltatta, az utóbbiakról pedig megint csak az Interpol szeme elől eltűnt kollégái gondoskodnak, a sötétség leple alatt. Ezért az áramszünet. Ezért nem szólaltak meg a rendőrségre bekötött riasztók. Tud követni, Scarlatti? Tudott. Arcát eltorzította a gyilkos indulat. – A többi már ment volna, mint a karikacsapás – folytattam. – Idehozzák a szajrét, felpakolják a helikopterre, és irány a kontinens. Ez volt az egyetlen menekülési útvonal: a területet a hadsereg kordonnal vonta körül, másképp nem juthatott volna ki innen. Az emberei pedig szépen megvárták volna, hogy a

272

népet visszaengedjék a környékre, és elvegyültek volna közöttük. Ami a bankokat illeti, ma délután háromig, míg a kordont meg nem nyitják, semmiképpen nem szerezhettek volna tudomást a rablásokról. Ekkor pedig maga már hetedhét országon túljárt volna a zsákmánnyal. Volna. Mert mint mondtam, Scarlatti, ütött az órája. Ma este tíz órakor, jóval azelőtt, hogy a katonaság lezárta volna a területet, kétszáz rendőrnyomozó szóródott szét a belváros stratégiai pontjain. Azt az utasítást kapták, hogy hajnali 3.45-ig ne mozduljanak. Most már elmúlt négy óra, az akciónak azóta vége. Ha az emberei ellenállást tanúsítottak volna, akkor most lövésektől visszhangoznának az utcák. Bár az iménti sorozatból ítélve valaki mégiscsak megpróbált ellenállni... – Hazudik – próbálta becsapni saját magát Scarlatti. – Csak most találta ki ezt az egészet. – Ugyan, legyen őszinte magához, ember. Túl jól ismer ahhoz, hogy tudja, igazat mondok. Túl jól ismert, mert arca eltorzult a haragtól, és rám rivallt: – Csukja be azt az ajtót. Csukja be, vagy istenemre mondom, véget vetek ennek az egésznek! – Hátrébb lépett, és felemelte az ampullát tartó kezét. Ez elég nyomós érv volt. Hátramentem, és behúztam a helikopter ajtaját. A tekintetemet és a fegyver csövét egy pillanatra sem vettem le róla. – Most pedig a pisztolyt, Cavell. Adja ide. – Nem fogom, Scarlatti. Ha odaadom, maga megöl minket, és megszökik az Apokalipszissel együtt. Egyiknek se örülnék, így viszont maga is meghal, ha széttöri azt az átkozott ampullát. Olyan gyorsan azért nem hat, hogy ne legyen időm meghúzni a ravaszt.

273

– A pisztolyát, Cavell! – üvöltötte vérben forgó szemekkel. Talán mégis tévedtem. Talán tényleg őrült volt. – Adja ide azonnal! Határozottan megráztam a fejemet, mire ordított valamit, olyan torz, vonító hangon, hogy egy szót sem értettem belőle, és öklével belecsapott a feje fölött derengő lámpába. Kétszer is meghúztam a ravaszt egy-egy pillanatra narancssárga fénybe vonva a sötét utasfülkét. Mary felnyögött, majd Scarlatti hangját hallottam: – A pisztolyom csöve a felesége szájában, Cavell. Ha nem engedelmeskedik, szétlövöm a fejét. Talán mégsem volt annyira őrült. Viszont kitűnő színész volt. Hagytam a pisztolyomat a padlóra koppanni. – Győzött, Scarlatti – adtam meg magam. – A főkapcsolót – utasított. – Balra az ajtótól. Kitapogattam a sötétben és elfordítottam. A kabint elöntötte a fény. Scarlatti felállt a Mary melletti ülésről, ahová levetette magát, miután a lámpát szétverte, és rám irányította a fegyvert. Felemeltem a kezemet, s közben a bal kezére néztem. Az ampulla ép volt. Ettől valamivel jobban éreztem magam. Aztán észrevettem, hogy a zakója bal karját átlyukasztotta a golyó, és kivert a hideg veríték. Ha egy kicsit magasabbra célzok, az ampullát találom el. – Menjen előre – intett a pisztollyal Scarlatti. – Át a pilótafülkébe. A hangja higgadt, közönyös volt, mintha mi sem történt volna. Sajnáltam, hogy a milliók helyett nem inkább az Oscarra pályázott. Mindketten jobban jártunk volna. – Gyerünk. Engedelmeskedtem. Ahogy elhaladtam Mary mellett, ő felnézett, és rám mosolygott összegubancolódott haja mögül.

274

Zöld szeme könnyben úszott. Visszamosolyogtam. Ha másban nem is, a színészmesterségben mi is voltunk olyan jók, mint Scarlatti. A pilóta a műszerfalon feküdt. Ez volt hát az a csattanás, ami Mary meglepett kiáltását követte: Scarlatti nem szerette volna, ha a férfi meglepi hátulról. – A másik ülésbe – parancsolta Scarlatti. – És ébressze fel ezt az embert. – Hogy a fenébe? – Elfoglaltam a másodpilóta helyét. Leütötte a szerencsétlent. – Csak egy kicsit kapott. Nyomás. Megpróbáltam, ami tőlem telt. Rázogattam, pofozgattam a pilótát, a fülébe ordítottam, de Scarlatti nagyobbat üthetett, mint gondolta, mert a férfi meg sem moccant. A körülményeket figyelembe véve, állapítottam meg komoran, nem is lehetett ideje finomkodni. Scarlatti egyre idegesebben tekingetett kifelé a szélvédőn. Amennyire ő tudta, akár egy egész regiment rohamosztagos rejtőzhetett sötétben. Nem tudhatta, honnan is tudhatta volna, mennyit könyörögtem a vezérőrnagynak, hogy egyedül engedjenek fel ide. Nemcsak azért, mert így sokkal nagyobb volt az esélye annak, hogy élve visszaszerezhetem Maryt, hanem azért is, mert attól tartottam, hogy ha Scarlatti pánikba esik a túlerő láttán, még valami őrültséget csinál. Remek munkát végeztem. Ötpercnyi ébresztgetés után a pilóta magához tért. Nagyon a szívére vehette a történteket, mert alighogy kinyitotta a szemét, olyan ádázul püfölni kezdett, hogy alig bírtam távol tartani magamtól. Csak akkor jött rá, hogy rossz helyen kereskedik, amikor Scarlatti, megunva a dolgot, a tarkójának nyomta a pisztoly csövét. Hogy pótolja mulasztását, a pilóta most

275

Scarlattit kezdte bombázni – persze nem ütésekkel, hanem szavakkal, ízes, érdekes, de a történtek szempontjából lényegtelen szavakkal. Végül Scarlatti ezt is megunta, és belenyomta a pisztoly csövét a pilóta szájába. Rossz szokása volt, de nem szólhattam meg érte. Ezen a téren én se voltam különb nála. – Emelje fel a helikoptert – parancsolt rá Scarlatti a pilótára. – Az isten szerelmére, csak azt ne! – kiáltottam fel rémülten. – Nem látja, milyen állapotban van? Ez még járni se tudna, nemhogy repülni! Scarlatti kivette a pisztolyt a férfi szájából, és hátba lökte. – Gyerünk. Járjon a keze. – Nem tudom – mondta konokul a pilóta. – Előbb ki kell vontatni. Nem indíthatom be a hajtóműveket itt. Tiltja a szabályzat a kiáramló füst és a tűzveszély miatt. – A pokolba a szabályzattal! Tegye, amit mondtam, vagy ellövöm a fülét! A pilóta ragaszkodott a füléhez, így hát beindította a hajtóműveket. Az életre kelt motorok olyan iszonyatos zajt csaptak a hangár zárt terében, hogy azt hittem, menten megsüketülök. A pilóta is hasonlóképpen lehetett vele – tényleg vigyázott a fülére –, vagy valóban veszélyes volt ilyesmit művelni idebent, mert nem húzta tovább az időt. Megdöntötte a két gigantikus rotor tengelyét, majd kiengedte a féket. A helikopter gurulni kezdett. Harminc másodperccel később már a levegőben voltunk. Scarlatti, némileg megnyugodva, leemelt egy szögletes fémdobozt a feje fölötti polcról. A kezembe nyomta, aztán megint kotorászni kezdett a polcon, és ezúttal egy sűrű szemű hálóból készített zsákocskát varázsolt elő.

276

– Nyissa ki a dobozt, és tegye a tartalmát a zsákba mondta nekem. – Óvatosan. Majd meglátja, miért. Megláttam, és óvatos voltam. Nagyon óvatos. A dobozban, szépen egymás mellé fektetve, öt acélkonténer sorakozott. Scarlatti felügyelete alatt egyenként kibontottam őket, és a bennük lévő ampullákat gyengéden a zsákba helyeztem. Két kék tetejűt, három pirosat. Scarlatti odaadta nekem a nála levő ampullát, megvárta, míg azt is a többi mellé teszem, aztán kivette a kezemből a zsákot. Az ampullák óhatatlanul összekoccantak a mozdulattól. Érzetem, hogy hideg verítékcseppek ülnek ki a homlokomra. A pilótára néztem. Neki se tetszett jobban az üvegek csörömpölése, mint nekem. – Nagyszerű. – Scarlatti hátranyúlt az utastérbe, és letette a zsákocskát a legközelebbi ülésre. – Most pedig beszélgetni fogunk az apósával -jelentette ki. – Maga addig csak körözzön itt, az állomás fölött. Hamarosan visszatérünk a heliportba. – Nem értek ehhez a rádióhoz – tiltakoztam. – Csak elfelejtette, ami nem ugyanaz. – Kezdett undorítóan magabiztossá válni. – Biztos vagyok benne, hogy eszébe fog jutni. Egy ilyen kiváló ügynök ne értene egy egyszerű adóvevőhöz? Nem akarom elhinni. Talán ha hátramegyek, és hallani fogja a felesége sikolyát, akkor emlékezni fog rá, hogy mit kell tennie. – Mit mondjak nekik? – kérdeztem elkeseredetten. – Álljon rá a rendőrség hullámhosszára. Nem tudom, melyik az, de magának tudnia kell. Mondja meg nekik, hogy amennyiben nem engedik el az embereimet a zsákmányukkal együtt, kénytelen leszek megszabadulni ezektől az ampulláktól London felett. Fogalmam sincs, hova fognak leesni, és nem is érdekel. Ugyanez igaz arra az esetre is, ha engem vagy az

277

embereim közül bárkit követni merészelnének. Világosan beszéltem, Cavell? – Világos – bólintottam. – Meg kell csinálnom, Cavell – mondta csendesen, mintha gyónni készült volna. – Amikor száműztek az Államokból, azt hitték, végem. Leírtak. A képembe röhögtek, aztán jól fenéken billentettek. De majd meglátjuk, ki nevet a végén. Majd meglátják, mekkorát tévedtek, ha elkövetem minden idők legnagyobb bűntényét. Nem lett volna szabad kinevetniük Enzo Scarlattit, és bármire képes vagyok, hogy ezt be is bizonyítsam nekik. Higgyen nekem, Cavell. – Hiszek magának. – Ha nem teljesítik a követeléseimet, beváltom a fenyegetést. Egy pillanatig se fogok habozni. Értesse meg velük. – Engem meggyőzött – bólintottam –, de a többiek nevében nem beszélhetek. Mindent meg fogok tenni, ami tőlem telik. – Ajánlom is. Ajánlom, hogy sikerüljön. Sikerült. Néhány percnyi gombtekergetés után sikerült ráállnom a rendőrségi hullámsávra. Várnom kellett még egy kicsit, míg átirányították a hívást, aztán Hardanger szólalt meg a hangszóróban. – Itt Cavell – feleltem. – Egy helikopterben vagyok Maryvel és bizonyos... – Buckley hadnagy, uram. – ...Buckley hadnaggyal. – A helikopter! – A főfelügyelő káromkodott egyet. Hallom a csilingelősét. Valahol itt repkedhet felettünk. Az isten szerelmére...

278

– Figyeljen rám! Scarlatti már megint előszedte az ampulláit, és sakkban tart minket. Egy üzenetet kell átadnom a vezérőrnagynak. – Tehát elszúrta – mondta keserűen Hardanger. – Az istenit magának, figyelmeztettem, hogy... – Pofa be – fojtottam bele a szót. – Ott van a vezérőrnagy? Igen? Akkor mondom az üzenetet. Figyeljenek. – Elmondtam nekik, amit el kellett mondanom, aztán rövid szünet következett, majd az öreg hangját hallottam. Nyoma sem volt benne szemrehányásnak. – Biztos benne, hogy Scarlatti nem blöfföl? – kérdezte. – Sajnos igen. Komolyabb, mint valaha. Ha nem kapja meg, amit akar, a fél várost kiirtja. Én azt mondom, tegyék, amit kért. A fenébe a pénzzel, amikor életek millióiról van szó! – Csak nem fél, Cavell? – kérdezte aggódva az öreg. – De igen, uram. És nemcsak magamat féltem. – Értem. Néhány perc múlva jelentkezem. Levettem a fejhallgatót. – Néhány percet kért. Meg kell beszélnie az illetékesekkel. – Ez érthető. – Hanyagul nekidőlt az ajtókeretnek. Most már nyeregben érezte magát. – De nem kétséges, hogy mi lesz a válasz. Itt én osztom a lapokat, Cavell. Nem túlzott. A lapok az ő kezében voltak, és nagyon úgy tűnt, hogy a győzelmet már senki nem veheti el tőle. De nem lettem volna Cavell, ha még ebben a kilátástalan helyzetben is nem járt, kattogott, kombinált volna az agyam. És addig járt, kattogott, kombinált, míg lassan össze nem állt a tennivalóim sora. Az esély, hogy megyek vele valamire, csak egy volt a millióhoz, de a semminél mégiscsak több volt.

279

A fejhallgató megreccsent. Felkaptam, és a fél fülemre nyomtam az egyik felét. Az öreg beszélt. – Mondja meg Scarlattinak, hogy teljesítjük a feltételeit. – Értettem, uram. És borzasztóan sajnálom, hogy így alakult. – Maga mindent megtett, Cavell. Nem magán múlt. A lényeg most az, hogy mentsük, ami menthető. Keseregni majd ráérünk később. – Mi az? Mit mondott? – kérdezte türelmetlenül Scarlatti. – Belementek – tájékoztattam. – Helyes. Nem is számítottam másra. Kérdezze meg tőlük, mennyi időt kérnek. Megkérdeztem. – Fél órát. – Rendben. Most kapcsolja ki a rádiót. Körözni fogunk, amíg a fél óra le nem telik, aztán leszállunk. Kényelmesen nekivetette a hátát az ajtónak, és engedélyezett magának egy elégedett mosolyt. – Egy kis fennakadás történt a művelet végrehajtásában, Cavell, de végül minden jóra fordul. El se tudom mondani, mennyire várom, hogy láthassam a főcímet a holnapi lapokban. Azokban a lapokban, amelyek annyira leírtak, amikor két évvel ezelőtt száműztek az Államokból. Kíváncsi vagyok, hogy fogják megmagyarázni az olvasóiknak azt, hogy akit annak idején közröhej tárgyává degradáltak, ma éjjel végrehajtotta minden idők legnagyobb rablását. – Nos, azt én sem tudhatom, de azért gratulálok hozzá – mondtam minden lelkesedés nélkül. Scarlatti önelégülten elvigyorodott. Ez kellett nekem. Minél jobban vigyorgott, annál nagyobbak voltak az esélyeim. – Kimerülten hátradőltem az ülésben. – Rágyújthatnék? – kérdeztem a legyőzött alázatával.

280

– Csak tessék. – Zsebre vágta az egyik pisztolyt, és cigarettát, gyufát kotort elő a zsebéből. – A vendégem. – Nem hordok magamnál robbanó cigarettát – morogtam kedvetlenül. – Nem is feltételeztem. – Megint elvigyorodott. Most már igazán elemében volt. – Az igazság az, Cavell, hogy voltaképpen nincs okom haragudni magára. Mert az való igaz, hogy sok borsot tört az orrom alá, és majdnem sikerült keresztülhúznia a számításaimat, de annál nagyobb volt a kihívás, és most annál nagyobb a győzelem mámora. Ha ez jelent valamit magának, nincs még egy ember, aki annyi gondot okozott volna nekem, mint maga. – Az adóellenőrt leszámítva – tettem hozzá. – Menjen a pokolba, Scarlatti. Ő nevetett, én pedig magamba roskadva ültem és pöfékeltem. Néhány perc telt el így, aztán végre-valahára bekövetkezett az, amire vártam: a helikoptert hátára kapta egy emelkedő légáramlat, és alaposan megrázta. Ez volt az én nyitányom. Hátrafordultam az ülésben, és zsémbesen odaszóltam Scarlattinak: – Üljön le, az istenért, vagy kapaszkodjon meg valamiben, különben még ráesik azokra az átkozott ampullákra, amit nagyon nem szeretnék. – Nyugalom, barátom. – Még azért is keresztbe rakta a lábát. – Ilyen időben nem kell ennél vadabb légáramlatoktól tartani. Vállat vontam, és visszazuhantam az ülés mélyére, ahonnan lopva Buckleyre sandítottam. A pilóta egy pillanatra rám sandított, aztán alig érzékelhetően hunyorított egyet, jelezve, hogy vette a lapot.

281

Buckley enyhén megemelte a helikopter orrát, mintha újabb légáramlat nyúlt volna a rotorok alá, majd amikor Scarlatti előredőlt, hogy ellentételezze a súlypontváltozást, hirtelen előrenyomta a botkormányt. Scarlatti, akit teljesen váratlanul ért a manőver, előrevágódott, és belerobbant az öklömbe. Telibe találtam, de nem ott, ahol akartam, hanem a szegycsontján. Scarlatti ettől teljesen bevadult. Ütött, rúgott és harapott, ahol csak ért, és hiába ütöttem vissza, hiába próbáltam lerúgni magamról, mintha meg sem érezte volna. Húsz évvel fiatalabb voltam nála, és legalább húsz fonttal nehezebb, de képtelen voltam megbirkózni vele. Alulmaradtam, mindkét értelemben, és éreztem, hogy már nem bírom sokáig. Aztán az őrjöngés egyik pillanatról a másikra megszűnt, és Scarlatti elrohant. Kábultan, véresen, fájdalomtól félőrülten vetettem magamat utána. A helikopter még nem jött ki a zuhanórepülésből, így Scarlattinak keményen meg kellett küzdenie minden egyes lépésért, és csak egyik kezével kapaszkodhatott az ülések támlájába, mert a másikban ott volt az ampullákat tartalmazó zsák. Én két kézzel toltam magam előre, de még így is csak az üléssorok felénél jártam, amikor ő már az ajtónál volt. Megragadta a fogantyút, és ki akarta nyitni az ajtót, de a gravitáció ellenében-meg se bírta mozdítani. Arca karmazsinvörös volt az erőlködéstől, de nem adta fel. És igaza volt: ahogy a pilóta egyenesbe hozta a helikoptert, az ajtó kivágódott. Scarlatti hátraesett, én pedig rávetettem magam. Nem Scarlatti érdekelt, hanem a zsák. Kitéptem a kezéből, olyan kétségbeesett erővel, hogy egyik ujja reccsenve hátrabicsaklott, aztán gyorsan felpattantam. Scarlatti is feltápászkodott. Egy hosszú másodpercig csak néztük egymást,

282

mintha mindketten éreztük volna, hogy ez lesz a nagy, a végső összecsapás, melyből csak egyikünk kerekedhet ki élve. Aztán felordított, és nekem ugrott. Mindkét kezével megmarkolta a torkomat, és tolni kezdett maga előtt, egyenesen a nyitott ajtó felé. Kétségbeesetten hátrébb léptem a bal lábammal, hogy tartani tudjam magam, de már nem volt hova tennem a talpamat. Ösztönösen kivágtam két oldalra a kezeimet, és megfeszítettem a hátamat. Mary az ajtó melletti ülésből halálra váltán figyelte, mint akrobatikázok az ajtóban. A keret enyhén befelé hajló széle belevágott az alkaromba és a tarkómba, Scarlatti pedig még mindig a torkomat szorongatta, és nem úgy nézett ki, mint aki el akarja engedni. – Figyelmeztettem – hörögte az arcomba. – Figyelmeztettem, Cavell. Reggelre fél London halott lesz, és maga fogja megölni őket. Maga, nem én. – Hangosan felzokogott, aztán a nyakamba mélyesztette a körmeit, és ki akart lökni a tátongó sötétségbe. Tehetetlen voltam. Nem vehettem le egyik kezemet se a fülke faláról, mert rögtön kizuhantam volna. Lehet, hogy Scarlattit is magammal rántottam volna, de én még nem akartam meghalni, és ami legalább ennyire fontos volt, az ampullákat sem akartam ripityára törni. Éreztem a hátamon a csapkodó esőt, és a hideg, vihar erejűnek ható ellenszelet. Nem ilyen végre számítottam, gondoltam keserűen. És nem ilyen hamar. Megpróbáltam lerázni az ujjaimra tekeredett hálót, hogy legalább a vírusokat ne vigyem le magammal, de ez sem sikerült. Azt hiszem, ekkor kezdtem el egy törött szárnyú madárka képzetét kelteni Maryben, mert dühödten felordított, és akkorát rúgott olasz cipője tűsarkával az olasz lábikrájába, hogy még látni is borzasztó volt. Scarlatti önkéntelenül elengedett, és

283

nekem több sem kellett. Ágyékon rúgtam a bal térdemmel, egy kombinált felkar- és nyakmozdulattal belöktem magam az utastérbe, és fürgén elugrottam az ajtó mellől. A pilótafülke felé vettem az irányt, de alig léptem kettőt, Buckley jelent meg az ajtóban, kezében pisztollyal. Nem értettem, mit piszmogott ilyen sokáig: tíz másodpercnek elegendőnek kellett volna lennie, hogy robotpilótára állítsa az irányítást és felkapjon egy pisztolyt. Aztán rájöttem, hogy csak én éreztem egy örökkévalóságnak az időt. Kacsintott, és odahajította a pisztolyt. Én elkaptam, ügyelve rá, hogy még véletlenül se ütődhessen neki az ampulláknak, és hátraperdültem, de Scarlatti most nem akart nekem rontani. Az ajtóban állt, még mindig kétrét görnyedve a fájdalomtól, és engem nézett. Tekintetében már nyoma sem volt az őrült csillogásnak. Kiegyenesedett. – Ne pazarolja a golyót, Cavell – mondta egykedvűen. – Összetört egy álom. – Az eső és a szél arcába csapott a nyitott ajtón át, de ügyet sem vetett rá. – Talán ez a törvényszerű, ha egy magamfajta álmodni mer. Nem tudom. – Kérdőn rám nézett. – Ugye egy percig sem hitte, hogy engem még egyszer bíróság elé lehet állítani? – Nem – feleltem őszintén. – Nem hittem. – El tud képzelni egy ilyen embert, mint én a vádlottak padján? – kérdezte a válasz után sóvárogva. – Nem tudok – adtam meg neki a kegyelemdöfést. Elégedetten bólintott. Kiállt az ajtóba, majd még egyszer hátranézett. – De azért szép lett volna – mondta álmodozva. – Milyen szép is lett volna látni a New York Timesban a főcímet... Azzal elfordult, és kilépett a sötétségbe.

284

Kioldoztam Maryt, és míg egy kis masszázzsal megpróbáltam életet lehelni bele, Buckley előrement a pilótafülkébe, hogy értesítse a rendőrséget. Néhány perccel később mi is utánamentünk, és míg Buckley a heliport felé navigált, bekapcsoltam a rádiót. Az öreg válaszolt. – Mégis megcsinálták – mondta büszkén. – Meg, uram. – És Scarlattinak vége. – Igen, uram. Scarlattinak vége. Kilépett a semmibe. Hardanger hangja recsegett bele a fejhallgatóba. – Kiesett vagy kilökte? – kérdezte gyanakvó hangon. – Kiesett. – Levettem a fejhallgatót. Tudtam, soha nem fogják elhinni nekem.

Vége

285