NNCL427-33Av2.0
ALISTAIR MACLEAN İfelsége hadihajója
Köszönetet mondok bátyámnak, Ian L. MacLean hajóskapitánynak a tengerészettel kapcsolatos jelentıs szakmai segítségéért és tanácsaiért, melyekkel e könyv megírásakor támogatott. Az esetleges zavarok elkerülése végett leszögezem, hogy semmiféle kapcsolat nincsen az e könyvben szereplı Ulysses hadihajó és az azonos nevő Ulster-osztályú fregattá átalakított – romboló között, amely 1944 elején, vagyis körülbelül 12 hónappal az ezen könyvben leírt események után lépett szolgálatba. A könyvben említett, Scapa Flow-ban levı, vagy a cselekmény szerint a konvojban részt vevı hajók, valamint azon hadihajók között sincsen összefüggés, melyek ugyanazon nevek alatt szolgáltak vagy szolgálnak a Királyi Haditengerészetben. A. M.
Föl, barátaim ,nincs még túlkésı új földet keresni. El a parttól és hasítsuk a zengı barázdákat; akarom, hogy repüljünk túl a napon s túl minden nyugati csillag fürdıjén, mire meghalok. Talán lemos az örvény dühe, de talán a Boldogok Szigete vár, s kit ismertünk, látjuk a nagv Achilles. Sok titok van még; és bár vagyunk az az erı, mely egykor eget és földet rázott: vagyunk, ami vagyunk; sors és idı gyengíthetett, de hıs szívünk együtt ver s kemény hite, hogy küzd, keres, talál s nem hagyja magát. Tennyson: Ulysses (részlet) Szabó Lırinc fordítása 1. fejezet
1. fejezet Elıjáték: vasárnap délután Starr lassan, megfontoltan elnyomta a cigarettáját. Mozdulata, gondolta Vallery kapitány, sajátos elszántságot és visszavonhatatlanságot fejezett ki. Tudta, mi következik, s egy pillanatra a vereség metszı keserősége elnyomta a tompa fejfájást, amely mostanában egy pillanatra sem szőnt a homloka mögött. De ez csak egy pillanatig tartott; rettenetesen fáradt, túlságosan is fáradt volt, semhogy törıdjön most ezzel. – Sajnálom, uraim, ıszintén sajnálom. – Starr halványan elmosolyodott. – Biztosíthatom önöket, függetlenül a parancstól személyes meggyızıdésem is az, hogy az Admiralitás döntése az egyedüli helyes és indokolt döntés a jelen körülmények között. De mélységesen sajnálom, hogy önök, hogyismondjam, képtelenek megérteni a szempontjainkat. Elhallgatott, platina cigarettatárcáját odakínálta a négy férfinak, akik vele együtt ott ültek az altengernagy nappalijául szolgáló kabin kerek asztala körül. Mind a négy némán, tagadólag rázta meg a fejét, mire Starr arcán újra átsuhant a halvány mosoly. Kiválasztott egy cigarettát, majd a tárcát visszacsúsztatta kétsoros szürke öltönyének belsı zsebébe. Azután hátradılt a székében, s már nem mosolygott. Mindenki könnyőszerrel maga elé képzelhette a hajszálcsíkos zakóujj helyett a sokkal inkább megszokott széles sávot a Vincent Starr tengernagy, a haditengerészet hadmőveleti osztálya helyettes fınökének arany csíkjait. – Amikor ma reggel fölszálltam Londonból és északra repültem – folytatta anélkül, hogy fölemelte volna a hangját, bosszús voltam. Nagyon bosszús voltam. Én ugyanis, szóval én meglehetısen elfoglalt ember vagyok. Úgy véltem, az Admiralitás fınöke saját idejét is, az én idımet is elpocsékolja. Visszatértem után kénytelen leszek elnézését kérni. Sir Humphreynak igaza volt. Aminthogy rendszerint mindig igaza van... Hangja suttogássá halkult. Fölkattintotta öngyújtóját, a tőzkıkerék sercegése reszelıként hatolt át a kínos csenden. Elırehajolt az asztal fölött és halkan folytatta. – Beszéljünk teljesen nyíltan, uraim. Azt vártam – s bizonyára
teljes joggal –, hogy önök maradéktalanul támogatnak és együttmőködnek velem e kínos ügynek a lehetı leggyorsabb rendezésében. Kínos ügy? – mosolyodon el fanyarul. – A szépítgetés itt nem segít. Zendülés, uraim, ez az általánosan elfogadott kifejezés, fıbenjáró bőn, azt hiszem ez valamennyiük számára nyilvánvaló. S mégis, mit tapasztalok? – Pillantását lassan körülhordozta az asztalnál ülıkön. – İfelsége haditengerészetének hivatásos tisztjei, többek között a flotta egyik parancsnoka is rokonszenveznek egy zendüléssel, talán még szemet is hunynak felette. Szándékosan túloz, gondolta kedvetlenül Vallery. Provokál bennünket. A szavak, a hangsúlyok kérdésként hangzottak el – kihívás volt ez, amely válaszra várt. Senki sem válaszolt. A négy férfi közönyösnek, fásuknak látszott. Négy független férfi, mindegyik önálló egyéniség, mindegyik tisztában volt saját személyiségének súlyával, mégis, ebben a pillanatban sajátos módon egyformának tőntek. Arcuk komor, zárkózott, mélyen barázdált, szemük oly iszonyatosan nyugodt, oly fáradt, oly öreg. – Tehát nincsenek meggyızve, uraim? – folytatta halkan az altengernagy. – Szóhasználatomat kissé, hogy is mondjam, bántónak találják? – Hátradılt. – Hm... “zendülés”. – Lassan ízlelgette a szót, azután összeszorítva ajkát ismét körülhordozta tekintetét az asztalnál ülıkön. – Nos, nem hangzik valami jól, igaz-e, uraim? Önök talán más kifejezést használnának? – Megrázta a fejét, elırehajolt, és tenyerével kisimította az asztalon fekvı hajónaplót, majd olvasni kezdte bejegyzéseit: “15.45 Befutás a harcálláspontra a Lofoten-szigeti vállalkozásról. A hajó áthajózik a kikötızáron. 16.10 A kikötést manıver befejezve, a fıgépek leállítása. 16.30 Élelmiszert és készleteket szállító dereglyék rakodásra a hajó mellé kötnek. Alkalmi brigád megalakítása főtıkbıl és matrózokból a kenıolajos hordók kirakására. Parancsnoka Hartley tengerészaltiszt. 16.50 Jelentés a parancsnoknak, hogy a főtık és a matrózok megtagadták az engedelmességet, az elrendelt munka végrehajtását elıbb Hartley tengerészaltisztnek, majd pedig a helyszínre sietı Grierson fregatthadnagynak és Turner sorhajókapitánynak. A zendülés fıkolomposai és vezetıi Riley és Petersen főtık. 17.15 A zendülök a hajó tábori rendészét és annak helyettesét
kötelességteljesítésük közben megtámadták. Fölpillantott. – Miféle kötelességrıl van szó? Megkísérelték letartóztatni a fıkolomposokat? – kérdezte. Vallery némán bólintott. 17.15 A hajó egész legénysége – láthatólag rokonszenvbıl – leállt a munkával. Erıszak nem történt. 17.25 A parancsnok megafonon figyelmezteti a hajó legénységét magatartásuk következményeire, s elrendeli a munka folytatását. Parancsát nem teljesítik. 17.30 Távmondat a H.M.S. Duke of Cumberland csatahajóra. Segítségkérés a zendülés elfojtására.” Starr ismét fölpillantott és hővösen végigmérte az asztal túloldalán ülı Valleryt. – Tulajdonképpen minek táviratoztak a tengernagynak? Hiszen a saját tengerészgyalogságukat is igénybe vehették volna? – A parancsomra – vágott a szavába nyersen Tyndall. – Saját tengerészkatonáinkat vessük be azok ellen, akikkel két és fél éve együtt hajóznak? Szó sem lehet róla! Nézze Starr tengernagy, ezen a hajón nincs semmi ellentét tengerész és tengerészgyalogos között: túlságosan sok mindenen mentek keresztül együtt... Különben – főzte hozzá szárazon –, nagyon is elképzelhetı, hogy a tengerészgyalogosok szintén megtagadták volna a parancsot. S azt se feledje, ha saját embereinket vetettük volna be és azok elfojtották volna ezt a, hm, zendülést, az Ulyssest többé nem lehetne hadihajónak tekinteni. Amíg beszélt. Starr egy pillanatra sem vette le róla a tekintetét, azután ismét a bejegyzéseket kezdte olvasni. “18.30 A Cumberlandrıl tengerészgyalogos különítmény érkezik a hajóra. Ellenállás nincs. Megkísérlik hat-nyolc fıkolompos letartóztatását. Erıs tusakodás a főtık kantinjában és a gépészek szálláskörletében. 19.00 A hajón a rend helyreállt. Tőzfegyver használatára nem került sor. Két halott, hat súlyos és 35-40 könnyebb sebesült.” Starr befejezte az olvasást és már-már dühödten összegyőrte a táviratot. – Tudják, uraim, azt hiszem, végtére is van valami igazuk. – Hangja metszın gúnyos volt. – Valóban helytelen a “zendülés” kifejezés. Ötven halott és sebesült: “ütközet” sokkal pontosabb meghatározás lenne. E szavak, a hangsúly, a tengernagy hangjának metszı éle semmiféle reakciót nem váltott ki. A négy férfi továbbra is
mozdulatlanul, szemrebbenés nélkül ült, mélységes közönnyel hallgatott. Starr tengernagy arca megkeményedett. – Attól tartok uraim, önök nem egészen világosan látják a dolgot. Önök nagyon sokáig éltek itt a hajón és az elszigeteltség eltorzítja a nézıpontot. Nekem kell emlékeztetnem önöket, fı- és törzstiszteket, hogy háború idején egyéni érzelmeknek, megpróbáltatásoknak és szenvedésnek semmiféle jelentısége sincsen? A flotta, a haza – ezek számítanak csak, minden más közömbös. – Gyengén rácsapott az asztalra, a visszafogott gesztus hangsúlyozta az ügy komolyságát. – Úristen, uraim – szőrte a fogai között –, a világ sorsa forog kockán, s önök önzı, megbocsáthatatlanul belefeledkezve saját kicsinyes ügyeikbe, veszik maguknak azt a hallatlan bátorságot, hogy ezt veszélyeztessék! Turner sorhajókapitány gúnyosan elmosolyodott a bajsza alatt. Csinos szónoklat, Vincent fiam, nagyon csinos kis szónoklat – bár kissé a viktoriánus melodrámákra emlékeztet: a fogcsikorgatás kétségtelenül már túlzás volt. Kár, hogy nem indul képviselınek, remekül festene bármely kormánypárt miniszteri rendelkezésében. Persze az is lehet, hogy ehhez azért túlságosan becsületes lenne, gondolta, s ezen maga is meglepıdött kicsit. – A fıkolomposokat letartóztatjuk és megbüntetjük, súlyosan megbüntetjük. – A tengernagy hangja most már érdes volt, s ez ráadásul metszı éllel is párosult. – Ezalatt a 14. repülıgépanyahajó-raj a Dánia-szorosban gyülekezik, amint azt már elıkészítettük, az eredeti keddi idıpont helyett szerdán 10.30-kor; errıl rádióüzenetet küldtünk Halifaxbe és leállítottuk a kifutást. Holnap 06.00kor kifutnak a tengerre. Rápillantott Tyndall ellentengernagyra. – Szíveskedjék haladéktalanul utasítani a parancsnoksága alatt álló valamennyi hajót, tengernagy. A flottánál általában “Giles, a farmer” néven becézett Tyndall egyetlen szóval sem válaszolt. Rendszerint vidám, ráncokba futó, pirospozsgás arca most feszült, komor volt: súlyos szemhéja alól aggodalmas pillantásokat vetett Vallery kapitányra; azon töprengett, vajon ez a jószívő, érzékeny ember micsoda pokoli kínokat szenvedhet ezekben a percekben. De Vallery kimerültségtıl megnyúlt arca semmit sem árult el; szikár, visszahúzódó aszketizmusa tökéletes álcául szolgált. Tyndall
dühösen káromkodott magában. – Úgy vélem, ennél több mondanivalóm nincs is – folytatta könnyedén Starr. – Nem állítom, hogy könnyő útjuk lesz, önök is tudják, mi történt az utolsó három nagy konvojjal, a P.Q.17-tel, az FR 71-gyei és a 74-gyel. Sajnos, eddig még nem találtuk meg a megbízható megoldást az akusztikus torpedó és az idızített siklóbomba elhárítására. Továbbá, felderítıink Brémából és Kiéibıl jelentik – s ezt az Atlanti-óceánon szerzett friss tapasztalataink alátámasztják –, hogy a legújabb német tengeralattjáró taktika cselvetésének elıször a kísérı hajók esnek áldozatul... De talán az idıjárás megmenti önöket. Te bosszúszomjas vén sátán – gondolta szenvtelenül Tyndall – hát csak folytasd, a fene essen beléd, csak szórakozz velünk. – Megkockáztatom, hogy meglehetısen viktoriánusnak és hatásvadásznak hangzik, amit mondok – Starr itt szünetet tartott és türelmetlenül várta, hogy Turner úrrá legyen hirtelen jött köhögési rohamán – úgy is fogalmazhatnánk, az Ulysses módon kap arra, hogy jóvátegye, amit elkövetett. – Hátratolta a székét. – Utána pedig, uraim, irány a Földközi-tenger. De elıször az FR 77-nek el kell érnie Murmanszkba, még akkor is, ha a pokol minden tüzén kell áttörnie! – Az utolsó szónál megbicsaklott, hirtelen élessé vált a hangja, a düh csikorogva tört utat magának a behízelgı modor vékony álcáján. – Az Ulyssesnek meg kell tanulnia, hogy a Flotta sohasem fogja eltőrni a parancsok megtagadását, a szolgálatszegést, a szervezett lázadást és zendülést! – Marhaság! Starr ültében visszahıkölt, s olyan erıvel markolta meg a szék karfáját, hogy kézfején kifehéredtek a bütyökcsontok. Pillantása körbefutott a jelenlevıkön, végül Brooks törzsorvoson állapodott meg. Tekintetét belefúrta a máskor oly rendkívül élénk kék szembe, amely most a pompás ezüst hajkorona alól szokatlanul ellenségesen meredt rá. Tyndall is észrevette a haragos pillantást. Azt is látta, hogy Brooks arca egyre inkább elvörösödik. Némán feljajdult. Nagyon is jól ismerte e jeleket – az öreg ír pillanatokon belül kirobban. Tyndall nekikészülıdött, hogy megszólaljon, de Starr határozott kézmozdulatára visszaereszkedett a székbe. – Hogy mondta, kapitány? – A tengernagy hangja nagyon halk és teljesen színtelen volt. – Marhaság – ismételte meg tagoltan Brooks. – Marhaság. Ezt
mondtam. Ön azt mondta, beszéljünk teljesen nyíltan. Nos uram, én nyíltan beszélek. “Szolgálatszegés, szervezett lázadás és zendülés” – egy nagy frászt! De gondolom, valaminek el kell neveznie, leginkább olyasminek, amirıl vannak személyes tapasztalatai. De csak a magasságos Úristen a megmondhatója, miféle sajátos asszociáció és szellemi bővészkedés révén tesz egyenlıségi jelet az Ulyssesen tegnap lezajlott zavargás és az ön által alaposan ismert egyértelmő viselkedési szabályzat közé. – Brooks egy pillanatra elhallgatott. A dermedt csöndben valamennyien hallották egy fedélzetmester sípjának éles, átható hangját: meglehet egy mellettük elhaladó hajóról hallatszott át. – Mondja meg nekem, Starr tengernagy – folytatta azután nyugodt hangon –, vajon az ırület ördögeit korbácsolással őzzük-e ki, ami sajátos, ósdi, középkori szokás, vagy talán vízbe fullasztással? Bizonyára emlékszik, uram, a gadarénus disznókra? Vagy éppenséggel úgy véli, hogy egy-két hónapi zárka a tuberkulózis legjobb kúrája? – Az isten szerelmére, miket fecseg itt, Brooks? – támadt rá dühösen Starr. – Gadarénus disznók, tuberkulózis, tulajdonképpen mire céloz, mondja csak? Gyerünk, magyarázatot akarok. – Ujjaival türelmetlenül dobolt az asztalon, szemöldöke egészen a ráncokkal szabdalt homlokába futott. – Remélem, Brooks – folytatta mézesmázos hangon –, hogy magyarázattal tud szolgálni, hogy is mondjam, erre az arcátlanságra. – Bizonyos vagyok afelıl, uram, hogy Brooks kapitány nem kívánt arcátlan lenni. – Vallery kapitány most szólalt meg elıször. – Csupán kifejezést ad... – Nézze, Vallery kapitány – szakította félbe Starr. – Úgy vélem, magam is meg tudom ítélni ezeket a dolgokat. – Mosolya nagyon mesterkéltre sikeredett. – Nos, Brooks rajta! Brooks törzsorvos hővösen, elgondolkodva pillantott rá. – Hogy igazoljam a magatartásomat? – Fáradtan elmosolyodott. – Nem, uram, nem hiszem, hogy erre képes lennék. – Starr figyelmét nem kerülte el a hanghordozás csekély megváltozása, a rejtett célzás, s kissé elpirult. – De megkísérlem megmagyarázni – folytatta Brooks. – Talán használhat valamit. Néhány pillanatig némán ült, karját az asztalon nyugtatta, aztán hirtelen beletúrt ezüstös sörényébe. Ez kedvenc mozdulata volt. – Mikor hajózott utoljára, Starr tengernagy? – kérdezte.
– Hogy mikor hajóztam utoljára? – Starr a homlokát ráncolta. – Az ördögbe is, mi köze van magának ehhez, hogyan függ ez össze az általunk tárgyalt üggyel? – kérdezte nyersen. – Nagyon is összefügg vele – vágott vissza Brooks. – Lenne szíves válaszolni a kérdésemre, tengernagy? – Azt hiszem, Brooks, maga pontosan tudja, hogy a háború kitörése óta Londonban, a haditengerészet hadmőveleti fıhadiszállásán teljesítek szolgálatot – felelte higgadtan Starr. – Mire céloz, uram? – Semmire. Az ön személyes feddhetetlenségéhez és bátorságához kétség sem férhet. Ezt mindannyian tudjuk. Csupán egy tényt kívántam leszögezni. – Brooks elırecsúszott a székén. – Tengerészorvos vagyok, Starr tengernagy, már több mint harminc éve orvos vagyok. – Mosoly suhant át az arcán. – Lehet, hogy nem vagyok nagyon jó orvos, lehet, hogy nem tartok annyira lépést az orvostudomány legújabb eredményeivel, amennyire kellene, de azt hiszem, joggal állíthatom – szerénykedésre most nincs idı –, hogy sok mindent tudok az emberi természetrıl, arról, hogyan mőködik az emberi lélek, meg a test és a lélek csodálatosan bonyolult kölcsönhatásáról. “Az elszigeteltség eltorzítja a nézıpontot” – ezek az ön szavai Starr tengernagy. “Az elszigeteltség” a világtól való elszigetelıdést, elfordulást jelenti, s az ön célzása részben helytálló is. De – és most éppen errıl van szó, uram – nemcsak egyetlen világ létezik. Az Északi-tenger, az északi sarkvidék, az Oroszországba vezetı elsötétített útvonal – ezek egy más világ, uram, amelyrıl önnek feltehetıleg fogalma sem lehet. Az igazság az, hogy ön tökéletesen elszigetelıdött a mi világunktól. Starr morgott valamit, nem lehetett tudni, dühösen-e vagy gúnyosan, megköszörülte a torkát, mintha szólni akarna, de Brooks gyorsan folytatta. – Olyanok ott a körülmények, amelyek példátlanok a háborúk történetében, de még csak hasonlóakkal sem találkozhatunk. Az Oroszországba tartó konvojok, uram, merıben új és páratlan jelenségek az emberiség tapasztalatában. Hirtelen elharapta szavát, kitekintett a kerek hajóablak vastag üvegén, a Scapa horgonyzóhely szürke víztükrét és fövenydombjait korbácsoló sőrő ónos esıre. Senki sem szólt egy szót sem. A hajóorvos azonban még nem fejezte be; fáradt embernek idı kell, hogy rendbe szedje a gondolatait.
– Az emberiség alkalmazkodik, alkalmazkodnia is kell az új körülményekhez. – Brooks halkan, szinte önmagának beszélt. – Biológiailag és fizikailag az embereknek ısidık óta ezt kellett tenniük, hogy fennmaradjanak. De ehhez idıre van szükség, uraim, rengeteg idıre. Nem lehet húsz évszázad természetes változásait néhány esztendıbe sőríteni: ezt sem a lélek, sem a test nem bírja. Meg lehet persze próbálni, és az ember olyan elképesztıen rugalmas és szívós, hogy ezt is eltőri, rendkívül rövid ideig. De nagyon hamar eléri a határt, az alkalmazkodóképesség végsı fokát. Ha átkényszerítik ezen a határon, bármi bekövetkezhet. Tudatosan használtam a “bármi” kifejezést, mert nem tudjuk még, milyen formában következik be az összeroppanás, de mindig bekövetkezik. Lehet, hogy fizikai vagy szellemi, esetleg lelki jelleget ölt, magam nem tudom. De egyet tudok, Starr tengernagy, az Ulysses legénysége elérte a határt, sıt azon túl is kényszerítették. – Roppant érdekes fejtegetés, kapitány. – Starr hangja száraz, szkeptikus volt. – Valóban roppant érdekes, s nagyon tanulságos. Sajnálatos módon azonban az ön elmélete, és természetesen ez csak elmélet, semmi más, merıben tarthatatlan. Brooks le sem vette szemét a tengernagyról. – Ez, uram, nem vélemény kérdése. – Képtelenség, értse meg, képtelenség! – Starr arca megfeszült a visszafojtott dühtıl. – Tényekrıl van szó. Kiindulási pontja teljesen hamis. – Elırehajolt, mutatóujjával hangsúlyozott minden szót. – Az a mély szakadék, amely állítása szerint az Oroszország felé tartó konvojok és a szokásos tengeri mőveletek között tátong, egyszerőn nem létezik. Tud-e említeni akárcsak egyetlen tényezıt vagy körülményt ezeken az északi vizeken, amely nem lelhetı föl valahol másutt is a világon? Tud-e ilyet említeni, Brooks kapitány? – Nem tudok, uram. – Brooks változatlanul higgadt maradt. – De, említhetek egy gyakran figyelmen kívül hagyott tényt: az állománytáblán és a kapcsolatokban mutatkozó különbségek jóval nagyobbak lehetnek, és sokkal nagyobb horderejő következményekkel járhatnak, mint a minıségi különbségek. Hadd magyarázzam meg, mit értek ezen. A félelem tönkreteheti az embert. Ezt be kell látnunk, hiszen a félelem természetes dolog. Minden hadszíntéren tapasztalható ez, de gondolom sehol sem olyan erıteljesen, állandó jelleggel, mint az északisarkvidéki konvojokban. A bizonytalanság, a feszültség
felırölheti az embert – bárkit. Nagyon is gyakran, túlontúl gyakran tapasztaltam ezt. S amikor már pattanásig feszülnek az ember idegei, sokszor tizenhét napon át, amikor naponta újra meg újra kettétört, süllyedı hajók, szétszaggatott, vízben hánykódó testek emlékeztetnek arra, mi történt az emberrel, nos, valamennyien emberek, nem gépek vagyunk. Valaminek meg kell pattannia, és meg is pattan. Ön, tengernagy, nyilván tisztában van azzal, hogy a legutóbbi két utunkat követıen tizenkilenc tisztet és tengerészt szállítottunk szanatóriumba idegösszeroppanással. Brooks fölugrott, széles, erıs ujjait szétterpesztve támaszkodott a politúrozott asztallapra, tekintetét Starr szemébe fúrta. – Az éhség kiaszalja az ember életerejét, tengernagy úr! Kiszívja az erét, lassítja reakcióit, szétrombolja harci kedvét, de még az életkedvét is. Csodálkozik, tengernagy úr? Éhség, gondolja, de hiszen ez elképzelhetetlen korunk jól felszerelt hajóin. Nem lehetetlen, Starr tengernagy. Elkerülhetetlen. Önök egyre csak akkor indítanak útnak bennünket, amikor az orosz idény véget ért, amikor az éjszakák alig hosszabbak a nappaloknál, amikor a nap huszonnégy órájából húszat ırségen vagy harcállásponton töltenek az emberek, és akkor még azt képzeli, hogy jól táplálkozunk! – Tenyérrel rávágott az asztalra. – Hogy a fenébe tehetnénk ezt, amikor a szakácsok szinte egész idejüket a lıszerraktárakban töltik, a lövegtornyokat szolgálják ki vagy a kárelhárító csoportokban dolgoznak? Ez alól csak a péket és a hentest mentesítik, így azután konzervmarhahús szendvicseken élünk. Heteken át! Konzervmarhahús szendvicsen! – Brooks törzsorvos már-már köpött egyet az undortól. Derék öreg Szókratész, gondolta Turner boldogan, csak főtsél be neki alaposan. Tyndall is súlyosan, helyeslıen bólintott. Csak Vallery fészkelıdött, nem attól, amit Brooks elmondott, hanem mert éppen Brooks volt az, aki elmondta. Végtére is ı, Vallery a cirkáló parancsnoka: a szemrehányást rossz címre adresszálták. – Félelem, bizonytalanság, éhség. – Brooks hangja suttogássá halkult. – Ezek törik meg az embert, száz százalékos biztonsággal semmisítik meg, akárcsak a tőz, a vas vagy a pestis. Ezek az igazi gyilkosok. Mindez azonban semmiség, Starr tengernagy, egyszerően semmiség. Ezek csak a hóhérsegédek, vagy nevezhetjük poroszlóknak is ıket, az Apokalipszis három
lovasa: a hideg, az álmatlanság, és a kimerültség. Tudja-e milyen ott fenn, a Jan Mayen és a Medve-sziget között egy februári éjszaka, Starr tengernagy? Hát persze, hogy nem tudja. Tudja-e milyen, amikor az Északi-sarkvidéken mínusz 20-30 fok van, de még mindig nem fagy be a víz? Tudja-e milyen, amikor mínusz húsz fokban a szél sivítva tör be a sarki és grönlandi jégmezık felıl, s úgy hasit át a legvastagabb ruházaton is, mint az éles penge? Amikor ötszáz tonna jég borítja a fedélzetet, ötpercnyi kint tartózkodás a szabad levegın már fagyással jár, amikor a hajó orra belefúródik egy hullámvölgybe és a felfröccsenı permet tömör jégként koppan az emberen, amikor még a zseblámpa eleme is kifagy, olyan hideg van? Tudja-e milyen ez, Starr tengernagy, van-e fogalma errıl? – Brooks szinte odavágta, odakalapálta a tengernagy elé ezeket a szavakat. – És tudja-e, milyen az, amikor az ember napokon át nem alszik, heteken át legfeljebb két-három órára hunyhatja be a szemét? Ismeri-e ezt az érzést, Starr tengernagy? Azt a kifinomult érzést, amikor testének minden idegszála, agyának minden sejtje pattanásig feszül, s az ember átbillen az ırjöngı ırület határán? Ismeri-e ezt, Starr tengernagy? Nincs a világon ennél áthatóbb kín, eladná a barátait, a családját, a lelki üdvösségét azért az egyetlen lehetıségért, hogy lecsukhassa a szemét és elengedhesse magát. Azután meg itt van a fáradtság, Starr tengernagy, a kétségbeejtı elcsigázottság, amelytıl egy pillanatra sem szabadulhat. Ez részben a hideg, részben az álmatlanság, részben a szőnni nem akaró rossz idı elerıtlenítı következménye. Ön is jól tudja, milyen kimerítı az, amikor akárcsak néhány órára minden erejét megfeszítve dacolni kell az imbolygó, hánykolódó fedélzettel: a mi fiainknak ezt kellett tenniük hónapokon át, hiszen a szélvihar mindennapos jelenség az északi-sarki útvonalon. Mutathatok önnek egy tucat, nem, két tucat aggastyánt, s egyikük sem több húsz évesnél. Brooks hátralökte a székét, fölugrott és idegesen föl-alá járkált a kabinban. Tyndall és Turner elıbb egymásra, azután az asztal túloldalán ülı Valleryre nézett, aki lehajtott fejjel, görnyedt vállal ült, s szemét kifejezéstelenül az asztalon összekulcsolt kezére függesztette. Egy pillanatig úgy tőnt, mintha Starr ott sem lett volna. – Gyilkos, ördögi kör ez – folytatta gyorsan Brooks. A válaszfalnak dılt, kezét a zsebébe süllyesztette és mit sem látva bámult ki a hajóablakon az egyre sőrősödı ködbe. – Minél
kevesebbet alszik az ember, annál fáradtabb; minél fáradtabb, annál inkább érzi a hideget. És így tovább. Azután meg itt van a szüntelen éhség meg az iszonyú feszültség. Minden összefügg: minden egyes tényezı összefog a többivel, hogy szétzúzza az embert, megtörje testileg-lelkileg és védtelenül kiszolgáltassa a betegségnek. Igen, tengernagy, a betegségnek. – Belemosolygott Starr arcába, de derőnek még csak nyoma sem volt ebben a mosolyban. – Préseljen össze embereket, akár heringeket egy hordóban, fossza meg ıket ellenállóképességük utolsó maradványától is, zárja ıket napokra a fedélzet alá, akkor mi az eredmény? TBC. Elkerülhetetlen. – Vállat vont. – Igaz, eddig csak néhány esetet különítettem el, de tudom, hogy a fedélközben a matrózszálláson dühöng az akut tüdıvész. Már hónapokkal ezelıtt láttam, hogy elkerülhetetlen az összeroppanás. Fáradtan fölhúzta a vállát. – Több ízben is figyelmeztettem a flotta orvosparancsnokát. Két ízben írtam az Admiralitásnak. Együttérzésüket fejezték ki, ez volt minden. Hajóhiány, emberhiány... Az utolsó száz nap azután beadott nekünk, uram, persze ez csak utolsó csepp a pohárban az elmúlt hónapok után. Száz nap valóságos pokol, egyetlen óra szárazföldi eltávozás nélkül. Mindössze kétszer futottunk be kikötıbe, akkor is lıszer felvételezésére; minden olaj- és élelemellátmányt a nyílt tengeren kaptunk a szállítóhajókról. S minden nap a hideg, az éhség, a veszély és a szenvedés örökkévalósága. Az isten szerelmére – kiáltott fel Brooks –, nem vagyunk mi gépek! Ellökte magát a faltól és – továbbra is zsebre vágott kézzel – odalépett Starr elé. – Nagyon nem szívesen mondom ezt a parancsnokom jelenlétében, de ennek a hajónak minden tisztje – az egy Vallery kapitány kivételével – tudja, hogy az emberek már régen fellázadtak volna, ahogyan ön nevezi ezt, csak egyetlen egy valami tartotta vissza ıket: Vallery kapitány, a hajó parancsnoka! A legénység hallatlan ragaszkodása az ı személyéhez, az odaadás, ami már-már a bálványozás határát súrolja, példátlan eddigi tapasztalataimban, Starr tengernagy. Tyndall és Turner helyeslıen mormogtak valamit. Vallery továbbra is mozdulatlanul ült. – De még ennek is volt határa. Be kellett következnie. Ön pedig most arról beszél, hogy meg kell büntetni, be kell börtönözni ezeket az embereket. Magasságos úristen, hiszen
ezért a pénzért felakasztathatna valakit csak azért, mert leprás, vagy börtönbe küldhetné bárkit, akinek gyomorfekélye van! – Brooks elkeseredve rázta a fejét. – A mi legénységünk ugyanennyire ártatlan. Egyszerően nem tehettek mást. Nem tudják már megkülönböztetni a jót a rossztól. Képtelenek logikusan gondolkodni. Semmi mást nem akarnak, csak pihenni, nem akarnak mást, csak békességet, néhány nap áldott nyugalmat. Mindent a világon feláldoznának ezért, s ezen túl képtelenek bármire is gondolni. Hát nem érti ezt, Starr tengernagy? Nem érti? Nem érti? Vagy egy fél percre csönd borult a tengernagyi kabinra. A szél éles süvöltése, a zápor kemény kopogása természetellenesen hangosnak tőnt. Starr hirtelen fölugrott és már nyúlt is a kesztyője után. Vallery most elsı ízben pillantott fel és nyomban megállapította, hogy Brooks kudarcot vallott. – A csónakomat küldje a hajó mellé, Vallery kapitány. Azonnal, kérem. – Starr higgadt, teljesen érzelemmentes hangon beszélt. – Teljes olajozás, élelem- és lıszerfelvételezés, amint lehetséges. Tyndall tengernagy, sikeres utat önnek és hajórajának. Ami pedig önt illeti, Brooks törzsorvos úr, tökéletesen értem az érvelését, legalábbis azt, ami személy szerint önre vonatkozik. – Halvány, fagyos mosoly jelent meg az ajkán. – Ön nyilvánvalóan agyonhajszolt, sürgısen szabadságra van szüksége. Szabadságolását éjfél elıtt megküldöm ide, a hajóra. Kapitány, lenne szíves velem jönni... Sarkon fordult és az ajtó felé indult, de alig tehetett két lépést, amikor Vallery hangjára megfordult. – Csak egy pillanatra kérném, uram – mondta a kapitány. Starr hirtelen megfordult. Vallery kapitány meg sem moccant. Csak ült és mosolygott. Mosolya tiszteletet, megértést tükrözött, de valami sajátos rendíthetetlenséget is. Starr e mosoly láttán kissé nyugtalanná vált. – Brooks törzsorvos úr – szólalt meg kimérten Vallery –, egészen kivételes képességő tiszt. Felbecsülhetetlen értékő, lényegében pótolhatatlan, és az Ulyssesnek feltétlenül szüksége van rá. Szeretném továbbra is megtartani szolgálatait. – Döntöttem, kapitány – csattant fel Starr. – Mégpedig véglegesen. Gondolom, tisztában van azzal, hogy az Admiralitás részérıl teljhatalmat kaptam ennek a vizsgálatnak a lefolytatására. – Így van, uram. – Vallery továbbra is halkan beszélt, ám
rendíthetetlen maradt. – De megismétlem, hogy nem engedhetjük meg magunknak egy olyan kiváló képességő tiszt elvesztését, amilyen Brooks. A hang, a szavak udvariasan csengtek, de a mondanivaló félreérthetetlen volt. Brooks meggyötört arccal egy lépést tett elıre, de mielıtt még megszólalhatott volna. Turner nyugodtan, udvariasan közbevágott. – Úgy vélem, nem csupán a forma kedvéért hívtak meg engem erre az értekezletre. – Hátradöntötte székét, szemét ábrándosán a kabin mennyezetére függesztette. – Véleményem szerint itt az ideje, hogy én is mondjak valamit. Fenntartás nélkül támogatom a jó öreg Brooks által kifejtetteket, minden egyes szavát. Starr ajka elfehéredett. Tyndallra nézett. – S ön, tengernagy? Tyndall csúfondárosan fölpillantott, arcáról eltőnt a feszült, szorongó kifejezés. Talán még sohasem türkrözıdött annyira vissza az arcán sajátos beceneve, mint most: “Giles, a farmer”! Fanyarul arra gondolt, hogy saját karrierje forog kockán. Furcsa, egyszerre csak mennyire jelentéktelenné válhat a karrier. – Parancsnokként a hajóraj maximális hatékonysága az egyedüli gondom. Vannak pótolhatatlan emberek. Vallery kapitány szerint Brooks is ilyen ember. Egyetértek vele. – Értem, uraim, értem – mondta komoran Starr. Pofacsontján vörös folt jelent meg. – A konvoj kifutott Halifaxbıl, nekem is meg van kötve a kezem. De önök, uraim, súlyos, nagyon súlyos hibát követnek el, amikor pisztolyt nyomnak az Admiralitás halántékának. Nekünk odafenn a Whitehallban nagyon hosszú az emlékezetünk. Majd, megbeszéljük részleteiben a kérdést, ha visszatértek. Viszontlátásra, uraim, viszontlátásra. Brooks megremegett, amikor lehuppant a vaslépcsırıl a felsı fedélzetre és hirtelen megütötte a hővös levegı. Azután elindult, majd a hajókonyha elıtt elhaladva belépett a betegszobába. Johnson, a rangidıs ápoló kidugta a fejét a kórterembıl. – Hogy vannak szenvedı betegeink, Johnson? – érdeklıdött Brooks. – Férfiasán helytállnak? Johnson mogorván tekintett végig a nyolc ágyon és azok ideiglenes lakóin. – Átkozott lógósok ezek, uram. A fele sokkal jobb bırben van, mint én. Nézze csak meg ezt itt, Riley főtıt, ezt a törött ujjút, azzal a bazi nagy köteg Reader's Digesttel. Elolvas az minden
orvosi cikket, úgy bizony, azután szulfamidért, penicillinért és a legújabb antibiotikumokért arénázik. Még a felének sem tudja kiejteni a nevét. Azt hiszi, hogy elpatkol. – Súlyos veszteség – dörmögte a törzsorvos. Megrázta a fejét. – Fogalmam sincs, mit eszik rajta Dodson sorhajókapitány....Mi hír a kórházból? Johnson elsápadt. – Éppen most kaptuk rádión, uram – közölte merev arccal. – Öt perce. Ralston matróz három órakor meghalt. Brooks súlyosan bólintott. Már akkor is tudta, amikor beküldte azt az összetört fiút a kórházba, hogy minden hiába. Egy pillanatra, de éppen csak egy szempillantásig fáradtnak, legyızöttnek érezte magát, öreg Szókratésznak nevezték, s az utóbbi napokban már valóban kezdte érezni éveinek súlyát, meg még sok egyebet is. Talán, ha végigaludhatna egy éjszakát, az segítene, de ebben maga sem nagyon bízott. – Nem valami vidám hír, igaz-e Johnson? – Tizennyolc volt uram. Pontosan tizennyolc éves. – Johnson halkan, keserően beszélt. – Épp az elıbb beszéltem Burgess-szel, azzal ott, az elsı ágyban. Asszongya, Ralston kilép a legénységi fürdı küszöbén, karján a törülközıvel. Elrohan mellette a vad csürhe, azután gyün az a kibaszott nagy bırnyakú és a puskájával fejbe veri. Neki meg fogalma se volt, mi vágta fejbe, uram, és azt se tudta, hogy rniér'. Brooks halványan elmosolyodott. – Ez az, amit, felforgató beszédnek neveznek, Johnson – mondta barátságosan. – Sajnálom, uram. Gondolom, nem is kellene... csak éppen... én... – Semmi baj, Johnson. Az én hibám. Nem akadályozhatok meg senkit abban, hogy gondolkodjék. Csak ne hangosan gondolkodjon. Ez ugyanis... ez ugyanis kárára van a haditengerészet fegyelmének…Azt hiszem, a barátjának, Rileynek szüksége van most magára. Talán az lenne a legokosabb, ha kerítene neki egy lexikont. Sarkonfordult és átnyomakodott a mőtıt elválasztó függönyön. Egy fekete fej – más nem is látszott ki a fogorvosi szék mögül – fordult hátra. Johnny Nicholls orvos hadnagy fölpattant, bal kezében egy köteg kartotéklapot szorongatott. – Üdvözlöm, uram. Foglaljon helyet a páholyban. Brooks elmosolyodott.
– Pompás dolog Nicholls hadnagy, valóban jólesı érzés találkozni manapság egy fiatal tengerésztiszttel, aki tudja, mi a dolga. Köszönöm, köszönöm. Bemászott a fogorvosi székbe, nagyot nyögve hátradılt, s a fejtámlát kezdte babrálni. – Ha lenne szíves megigazítani a lábtámaszt, fiam... így ni. Ó, nagyon köszönöm. – Kényelmesen hátradılt, szemét lehunyta, fejét jólesıen hátrahajtotta a támlára, azután ismét nyögött. – Vénember vagyok, Johnny fiam, ıskori kövület. – Ugyan már, uram – vetette oda gyorsan Nicholls. – Kis múló rosszullét. Ha megengedné, fölírnék egy jó kis erısítıt... Egy faliszekrényhez lépett, kiemelt két poharat és egy Méreg feliratú sötétzöld, bordázott üveget. Töltött a poharakba, s egyet odanyújtott Brooksnak. – Személyes javallatom. Egészségére, uram! Brooks elıbb a borostyánszínő folyadékra, azután Nichollsra nézett. – Pogány szokásokat tanítottak maguknak azokon a skót egyetemeken, fiam... Pompás fickók akadtak a régi pogányok között. Ezúttal mit iszunk, Johnny? – Príma áru – vigyorodott el Nicholls. – Coll-szigeti termék. Az öreg orvos gyanakodva mérte végig. – Nem is tudtam, hogy odafent szeszfızdék is vannak. – Nincsenek. Csak azt mondtam, hogy a Coll-szigeten készült... Hogyan zajlott le az az izé odafenn, uram? – Szörnyő volt. İnagyméltósága azzal fenyegetızött, hogy valamennyiünket felköttet a vitorlarúdvégre. S komolyan gondolta. – Méghogy magát! – Nicholls tágra nyitotta az álmatlanságtól beesett, kivörösödött szemét. – Természetesen tréfál, uram. – Nem tréfálok. De azért minden rendben van, nem megyek. Az öreg Giles, a kapitány és Turner – ezek a megveszekedett ırültek – lényegében azt közölték Starral, hogy ha engem menesztenek, jobban teszi, ha keres magának egy új tengernagyot, kapitányt és sorhajókapitányt is. Persze ezt nem kellett volna megtenniük, de azért telibe találták a jó öreg Vincentet. Iszonyú dühösen, mindenféle rejtett fenyegetızést motyogva távozott... bár ha jól meggondolom, fenyegetızése nem is volt olyan rejtett. – Átkozott vén bolond! – szólalt meg együttérzıen Nicholls. – Valójában nem az, Johnny. Tulajdonképpen pompás fickó.
Csak úgy nem csinálnak valakibıl D.N.O.-t. Giles azt állítja, hogy mesteri stratéga és taktikus, meg hogy tulajdonképpen nem is olyan gonosz, amilyennek mi látjuk; bizonyos fokig nem is hibáztathatjuk az öreg Vincentet, amiért újra tengerre küld minket. Ez a pasas megoldhatatlan problémával küszködik. Korlátozottak a rendelkezésére álló erıforrások, vagy féltucat más hadszíntéren is hallatlanul nagy szükség van hajókra és emberekre. A vele szemben támasztott követelményeknek még félig sem tud eleget tenni, az esetek nagy részében szinte fedezet nélküli csekkel kell dolgoznia. De azért mégiscsak embertelen, senkire tekintettel nem levı hitvány alak, fogalma sincsen az emberekrıl. – És mi lett az eredménye az egésznek? – Újra Murmanszk. Holnap reggel 06.00-kor futunk ki. – Micsoda! Újra? Ezzel a lábonjáró álomkóros bandával? – Nicholls láthatóan nem hitt a fülének. – Dehát ezt nem tehetik meg, uram! Egyszerően nem tehetik meg! – Megteszik, fiam. Az Ulyssesnek, hogyismondjam, bőnbocsánatot kell nyernie. – Brooks kinyitotta a szemét. – Úristen, még rágondolni is szörnyő. Ha maradt még valami abból a méregbıl, fiam... Nicholls visszalökte a megfogyatkozott tartalmú üveget a faliszekrénybe, majd hüvelykujjával sértıdötten bökött a kerek hajóablakon át jól látható hatalmas csatahajó felé, amely három-négy kábelhosszra ringatózott a horgonyán. – Miért mindig minket, uram? Mindig csak minket. Hát miért nem küldik ki hébe-hóba azt a haszontalan úszó kaszárnyát is? Csak ringatózik hónapszám azon a marha nagy horgonyán... – Éppen errıl van szó – szakította félbe komolykodóan Brooks. – A Vattás Kölyök szerint az elmúlt tizenkét hónap folyamán a tengerfenéken fel halmozódott üres tejporos és paradicsomos heringkonzervek iszonyú súlya teljességgel lehetetlenné teszi, hogy fölhúzzák a horgonyt. Nicholls szinte meg sem hallotta, mit mondott a kapitány. – Hétrıl hétre, hónapról hónapra mindig csak az Ulyssest küldik ki. Cserélgetik a repülıgép-anyahajókat, pihentetik a kísérı rombolókat, de az Ulyssest azt soha. Nincs megállás. Soha, egyetlen egyszer sem. Persze a Duke of Cumberland az más – pedig csak arra jók, hogy átküldjék ide hozzánk azokat a tagbaszakadt tengerészeket, hogy lemészárolják a beteg embereket, a nyomorékokat, embereket, akik egyetlen hét alatt
többet tettek, mint... – Nyugi, fiam, csak nyugi – intette le a törzsorvos. – Három halott és egy csomó sebesült, ágyban fekvı hıs még nem nevezhetı mészárlásnak. A tengerészek csak parancsot teljesítettek. Ami pedig a Cumberland, illeti, nos, szembe kell nézni a tényekkel. Mi vagyunk a Honi Flotta egyetlen hajója, amely alkalmas a hajókíséret parancsnoki hajójának szerepére. Nicholls fölhajtotta italát, azután borúsan méregette elöljáróját. – Tudja, uram, néha határozottan szeretem a németeket. – Talán helyes lenne, ha maga idınként összeülne Johnsonnal – javasolta Brooks. – A jó öreg Starr már rég bilincsbe verette volna magukat rémhírterjesztésért és... Nocsak, nocsak! – Fölegyenesedett székében és elıre hajolt. – Nézze csak a vén Dukeot odaát, Johnny! Az elıfedélzet árbockötélzetén csak úgy röpdös a sok mosott ruha, a matrózok rohannak, úgy van, csak úgy rohannak fel az elıfedélzetre. A tevékenység csalhatatlan jelei. Istenemre, ez aztán a meglepetés! Mi a véleménye errıl, fiam? – Bizonyára megtudták, hogy eltávozást kaptak – morogta Nicholls. Ez az egyetlen, amitıl a bagázs megmozdul. S ki irigyelné tılük fáradozásuk megérdemelt jutalmát? Olyan hosszú, olyan fáradságos, olyan veszélyes szolgálat után az északi vizeken... A mondat befejezı részét elnyomta egy kürtjel elsı éles futama. Mindkettıjük szeme ösztönösen a recsegı, zúgó hangszórót kereste, azután döbbenten, hitetlenkedve meredtek egymásra. De nyomban talpra ugrottak, feszülten várakoztak: a harcálláspontra hívó kürtjel lélegzetelállító riadója sohasem fakul el. – Ó istenem, csak ezt ne! – nyögött fel Brooks. – Ó, ne, ne! Csak ne megint Scapa Flowban! – Ó, istenem ne! Csak ne megint Scapa Flowban! Ezeket a szavakat visszahangozta a kietlen téli estén Scapa Flowban állomásozó Ulysses cirkáló 727 alvásra sóvárgó, elkeseredett emberének agyában, szívében. Attól, amire gondoltak – s egyedül csak ez juthatott eszükbe a rikoltó kürtjelrıl –, mozdulatlanná dermedt minden kéz a fedélzeteken és a fedélzetek alatt, a gép- és kazánházakban, a lıszerátrakó hajókon és az üzemanyag-ellátó hajókon, a konyhákon és az irodákban. S csakis erre gondolhatott odalent az ırszolgálat –
csakis erre, csak talán még kétségbeesettebben –, amint a fülsiketítı kürthang belehasított az áldott feledés hangulatába és ismét rádöbbentette ıket, az undorodó, kábult fejő, tántorogva lábra álló tengerészeket a kérlelhetetlen valóságra. Valamiféle sajátosan meghatározhatatlan módon ez volt a döntés pillanata. Ez volt az a pillanat, amely egyszer s mindenkorra befejezhette volna az Ulyssesnek mint hadihajónak a pályafutását. Ez volt a pillanat, amikor az elkeseredett, elcsigázott emberek, akik éppen hogy csak elengedték magukat a szárazföldhöz közeli horgonyzóhely viszonylagos biztonságában, úgy dönthettek volna, hogy következzék be, ami elkerülhetetlen, szembeszegülnek a tekintéllyel, a szavakba nem öntött, érzéketlen kényszerrel és a kíméletlen hajthatatlansággal, amely óhatatlanul elpusztítja ıket. Ha létezett valaha egy pillanat, ez volt az. Ez volt a pillanat, aztán elmúlt. Csupán átsuhanó árnyék volt, árnyék, amely könnyedén átcikázott az emberek agyában, azután már tova is tőnt, elveszett a harcálláspontokra rohanó lábak dobogásában. Meglehet, a létfenntartási ösztön volt az oka. Ez azonban valószínőtlennek tőnik, az Ulysses már rég nem törıdött ilyesmivel. Lehet, hogy csupán a tengerészfegyelem volt az oka, vagy a kapitány iránti hőség, vagy amit a pszichológusok feltételes reflexnek neveznek: az ember meghallja a fékcsikordulást és habozás nélkül ugrik, hogy mentse az életét. De valami egészen más is lehetett. Bármi volt is az oka, a hajón – a bal osztag horgonyırségének kivételével – két percen belül az egész legénység fölsorakozott. Senki nem tudta elképzelni, hogy ez megtörténhet velük itt, Scapa Flowban, de azért némán vagy hangoskodva, ki-ki természete szerint elfoglalta harcriadó beosztását. Mentek vonakodva, mogorván, dühösen, kétségbeesetten, de mentek. Tyndall ellentengernagy is ment. Nem tartozott azok közé, akik némán mentek. Káromkodva kapaszkodott fel a hídra, átnyomakodott a keskeny ajtón, majd felkászálódott gólyalábú karosszékébe a kormányfedélzet bal oldali elülsı sarkában. Valleryre pillantott. – Az isten szerelmére, kapitány, mi ez a felhajtás? – szólt oda neki mogorván. – Úgy látom, az öbölben teljes a nyugalom. – Magam sem tudom még, uram. – Vallery aggódva hordozta végig tekintetét a horgonyzóhelyen. – Rádiójelzés a fıparancsnoktól! Azonnal kifutás!
– Kifutni! De miért, mondja meg nekem, miért? Vallery a fejét rázta. Tyndall sóhajtott. – Az egész egy nagy összeesküvés, hogy a magamfajta öreg embereket megfosszák délutáni szunyókálásuktól – jelentette ki. – Inkább Starr ragyogó ötletének tőnik: talán így akar fölrázni bennünket mordult föl Turner. – Nem. – Tyndall hangja határozottan csengett. – Nem próbálkozna ilyesmivel... ezt nem merné megtenni. Azonkívül, értelmes ember lévén, nem bosszúálló. Csönd ülte meg helyiséget, melyet csak a havas esı egyhangú kopogása és a hidroakusztikus tengeralattjáró-keresı mőszer – az Asdic kísértetiesen csengı fütyülése tört meg. Vallery egyszerre csak szeméhez emelte távcsövét. – Úristen, uram, ezt nézze! A Duke elköt a bójáról! Így volt, semmi kétség. Már el is oldották a karvastagságú lánctoló félszemet és a hatalmas hajótest elırésze lassú fordulatot tett, amint a csatahajó útnak indult. – Mi a fene? – Tyndall elharapta a mondatot és az eget fürkészte. – Sehol egy repülıgép, sehol egy ejtıernyıs, radarjelentés nem futott be, az Asdic sem jelez semmit, nyoma sincs annak, hogy a német flotta áttörte volna a kikötızárt... – Nekünk jelez, uram! – szólalt meg Bentley, a híradósok rangidıs altisztje. Egy pillanatra elhallgatott, azután folytatta: – Haladéktalanul induljanak horgonyzóhelyükre. Az északi bójához kössék ki a hajót. – Kérjen visszaigazolást! – csattant föl Vallery. A híradó katonától átvette az elıfedélzeti telefont. – Elsı tiszt! Itt a parancsnok! Mi van a horgonnyal? Függıleges már a lánc? Helyes! Majd az ırtiszthez fordult: Mindkét gép elıre lassan! Kormány jobbra 10! – Kérdıre vonva szemöldökét Tyndallra pillantott. – Halvány gızöm sincs – dörmögött Tyndall. – Akár a legújabb társasjáték is lehet – valamiféle tengeri helycserésdi, tudja már... De várjon csak! Nézze! A Cumberland valamennyi 5,25 hüvelykes ágyúja a legalacsonyabb csıállásban van! Vallery elkapta a pillantását. – Nem, ez lehetetlen! Úristen, csak nem gondolja...? Közvetlenül a híd fölött lévı megafonból elıtörı recsegés megadta néki a választ. Chryslernek, az Asdic kezelıparancsnokának a hangja tisztán, kapkodás nélkül szólalt
meg: Asdic a hídnak! Asdic a hídnak! Visszhang 30, a piros mezıben! Ismétlem: 30, a piros mezıben! Erısödik! Közeledik! A kapitányon egy pillanatra úrrá lett a hitetlenkedés, de azon nyomban le is küzdötte kételyét. – Légvédelmi ırszolgálat! Riadó! 30, a piros mezıben. Vízalatti célpont! Torpedóosztag! – Ez már Marshall fregatthadnagynak, a kanadai torpedótisztnek szólt. – Vízibombákat elıkészíteni! Visszafordult Tyndallhoz. Ez nem lehet, uram, egyszerően lehetetlen! Egy tengeralattjáró – mert úgy hiszem, errıl van szó – Scapa Flowban. Lehetetlen! – Prien nem így gondolta – dörmögte Tyndall. – Prien? – Kapitän-Leutnant Prien – az a pasas, aki elsüllyesztette a Royal Oakot. – Nem történhetne meg még egyszer. Az új védelmi záróláncok... –...távol tartanának minden szokványos tengeralattjárót – fejezte be a mondatot Tyndall. Hangja mormogássá halkult. – Emlékszik, mit közöltek velünk múlt hónapban a mi kétszemélyes törpe tengeralattjáróinkról, a harci szekerekrıl? Azokról, amelyeket a Shetlend-szigetekrıl operáló norvég halászhajókon át fogunk vinni Norvégiába. Meglehet, a németeknek ugyanez az ötletük támadt. – Lehet – jegyezte meg egyetértıén Vallery, azután gúnyosan bólintott. – Nézze csak, merre tart a Cumberland, nyílegyenest a záróláncnak. – Rövid szünetet tartott, elgondolkodva maga elé nézett, azután ismét Tyndallre pillantott. – Mi a véleménye a dologról? – Mirıl, kapitány? – Elhúzza a csíkot – mosolyodott el gonoszul Vallery. – A flotta nem engedheti meg magának, hogy elveszítsen egy sok millió font értékő csatahajót, így azután a jó öreg Duke nyúlcipıt húz, uzsgyi ki a nyílt tengerre, a biztonságba, mi pedig szépen lecövekelünk az ı horgonyzóhelye mellett. Fogadni mernék, hogy a német haditengerészet felderítıszolgálata néhány centiméter eltérésnyi pontossággal bemérte a horgonyzóhelyét. Ezeket a törpe-tengeralattjárókat lecsavarható gyújtófejekkel látták el, s ha valamire, hát a mi testünkre szabták azokat.
Tyndall rezzenéstelen arccal nézett rá. Az Asdic szakadatlanul jelzett, közölte a bal oldalról egyre közeledı célpont bemérési adatait. – Persze, persze – dörmögte a tengernagy. – Mi vagyunk a pofozógép. Istenemre, nem érzem valami jól magam! – Szája megrándult, elnevette magát, de ebben semmi vidámság nem volt. – Méghogy én? A legénység számár-a ez az utolsó csepp a pohárban! Az a pokoli utolsó út, a zendülés, a Cumberlandrıl átküldött tengerészgyalogos osztag, harcálláspont riadó a kikötıben – és most még ez is! A nyakunkat kockáztassuk ezért a... ezért a... – Szitkozódva, dühödten káromkodva elharapta a mondatot, azután lehiggadva folytatta. – Mit mond majd az embereinek, kapitány? Úristen, ez képtelenség! Legszívesebben magam is fellázadnék... – Ismét elharapta a mondanivalóját és kérdın pillantott Vallery mögé. A kapitány hátrafordult. – Tessék, Marshall? – Elnézést, uram. Ez a visszhang. – Hüvelykujjával maga mögé bökött. – Tengeralattjáró, uram, feltehetıen elég kicsi, igaz? – Erıs amerikai kiejtéssel beszélt. – Nagyon könnyen lehetséges, Marshall. Miért? – Pontosan erre a következtetésre jutottunk Ralstonnal, uram. – Elmosolyodott. – Támadt egy ötletünk, hogyan lehetne elbánni vele. Vallery kibámult a felhıszakadásba, majd utasításokat adott a kormányosnak és a gépháznak, azután visszafordult a torpedótiszthez. Erısen, kínlódva köhögött, miközben az üveg alatt levı horgonyzóhely-térképre mutatott.. – Ha arra gondol, hogy a hajó fara alatti sekély mélyvízi bombát dob... – Nem, uram. Amúgy is kétséges, találhatunk-e eléggé sekély pozíciót. Az ötletem – jobban mondva Ralstoné – az, hogy kimegyünk motorcsónakon és viszünk magunkkal néhány huszonöt fontos lékelı-töltetet, meg tizennyolc másodperces gyutacsokat és vegyi gyújtószerkezeteket. Tudom, nem sokat várhatunk ezektıl, dehát egy miniatőr tengeralattjárónak nincsen fene nagy teste. S ha a legénység nem odabent, hanem annak a szaros vacaknak a tetején ül, hát akkor befellegzett nekik, annyi szent. Miszlikké aprítja ıket. Vallery elmosolyodott. – Nem rossz, Marshall, egyáltalán nem rossz. Azt hiszem,
megtalálta a megoldást. Mi a véleménye, uram? – Mindenesetre megér egy próbát – helyeselt Tyndall. – Jobb, mint ülni és tehetetlenül várni, könnyő célpontot nyújtva. – Hát akkor rajta, torpedó. – Vallery csúfondárosan pillantott rá. – Kik a robbanótöltet szakértıi? – Úgy gondoltam, magammal viszem Ralstont... – Mindjárt gondoltam. Hát ide figyeljen, fiacskám, maga nem visz senkit sem – jelentette ki határozottan Vallery. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy elveszítsem a torpedótisztemet. Marshall döbbenten nézett rá, azután beletörıdve vállat vont. – Hát akkor az elsı torpedóirányzó-helyettes és Ralston – ı rangidıs torpedókezelı. Remek fickó mindkettı. – Helyes. Bentley, jelöljön ki egy embert, aki elkíséri ıket a csónakban. Majd innen közöljük az Asdic adatait és irányítjuk a csónakot a cél fölé. Gondoskodjék, hogy vigyen magával egy hordozható jelzılámpát. – Lehalkította a hangját. – Marshall? – Uram? – Ralston öccse ma délután meghalt a kórházban. – Rápillantott a rangidıs torpedókezelıre; a magas, szıke, komor arcú Ralston vászonzubbonya alatt napszítta kék kezeslábast viselt. – Tud ı már errıl? A torpedótiszt rámeredt Valleryre, azután lassan hátrafordult és ı is a torpedókezelıre nézett. Halkan, nekikeseredetten, hosszan káromkodott. – Marshall! – Jóllehet Vallery hangja éles, ellentmondást nem tőrı volt, Marshall ügyet sem vetett rá; arca akár egy álarc, meg sem rezzent a kapitány megrovó hangsúlyától és a zuhogó ólmos esıtıl. – Nem, uram – szólalt meg nagysokára –, nem tudja. De ma reggel kapott otthonról híreket. Croydont péppé bombázták a múlt héten. Az anyja és három húga él, élt ott. Földiakna volt, uram, semmi sem maradt belılük. – Hirtelen sarkonfordult és lement a hídról. Tizenöt perccel késıbb véget ért minden. A jobb oldali egyik mentıcsónakot és a bal oldali motorcsónakot felszerelték és a vízre tették. Együtt és egyszerre indultak el a vízalatti cél felkutatására. A parancsnoki hídról irányították ıket rádióval. Amikor négyszáz yardra értek a hajótól, a hídról kapott fényjeleknek megfelelıen Ralston kihalászott egy laposfogót a kezeslábasából és összelapította a vegyi gyutacsot. Az
irányzóhelyettes mereven a stopperóráját nézte. Amikor tizenkettıre ért a mutató, a lékelı töltetet bedobták a vízbe. Különbözı pozíciókból gyors egymásutánban még három követte az elsı töltetet, közben pedig a motorcsónak körbekörbe cirkált körülöttük. Az elsı három robbanás megemelte a farát, majd erısen megrázkódtatta egész hosszában a csónakot, más nem történt. De a negyedik után hatalmas levegıtömeg tört a felszínre, s ezt egész sorozat nyúlós buborék követte. Amint elült a kavargás, a tenger felszínén vagy száz négyzetyardnyi területen vékony olajréteg terült szét... A harcálláspontokról a fedélzetre tolongó tengerészek üres arccal figyelték az Ulysseshez visszaigyekvı motorcsónakot, amelynek még éppen sikerült elkapnia a csónakdaru csigasorának horgát. Amikor kiemelték a vízbıl, jól látszott, hogy a robbanás következtében kormányszerkezete erısen megsérült és elcsavarodott. A mőszertábla alatt a feneke is beszakadt, s a léken gyorsan ömlött be a víz a csónakba. A Duke of Cumberland csupán elmosódott füstpamacs volt egy távoli hegyfok elıtt. Ralston sapkáját a kezében tartva leült a kapitánnyal szemben. Vallery hosszú ideig némán nézte. Azon töprengett, mit is mondhatna neki, s hogyan fogalmazhatná meg a legjobban. Győlölte azt, ami most rá várt. Richard Vallery a háborút is győlölte. Mindig is győlölte és elátkozta a napot, amikor a háború miatt kivonszolták kényelmes nyugdíjas életébıl. Legalábbis ı így fogalmazta: “kivonszolták”; csak Tyndall tudta, hogy 1939. szeptember 1-én önként felajánlotta szolgálatait az Admiralitásnak, amit ott örömmel el is fogadtak. De győlölte a háborút. Nem azért, mert megzavarta abban, hogy élete nagy szenvedélyével: a zenével és az irodalommal foglalkozzék – mindkettıben neves szaktekintélynek számított –, még csak azért sem, mert szüntelenül sértette esztétikai érzékét, igazságérzetét és rendszeretetét. Győlölte, mert mélyen vallásos ember volt, s elszomorította, amikor embertársaiban az ıskori dzsungel vadállatát kellett meglátnia, mivel úgy vélte, az élet keresztje a háború okozta indokolatlan szellemi és fizikai gyötrelem nélkül is elegendı teher, de mindenekelıtt, mert nagyon is világosan látta, hogy a háború kegyetlen és értelmetlen ostobaság, ırület, ami nem old meg és bizonyít be
semmit – kivéve azt a régi, nagyon régi igazságot, hogy Isten mindig a túlerı oldalán áll. De voltak dolgok, amiket meg kellett tennie, és Vallery tisztán látta, hogy ez a háború óhatatlanul az ı háborúja is. Így azután ismét tényleges szolgálatba lépett, s amint a keserves évek haladtak megöregedett, öregebb és törékenyebb lett, barátságosabbá, elnézıbbé és megértıbbé vált. Sem a haditengerészet kapitányai között, sem általában véve az emberek között nemigen akadt hozzá hasonló. Könyörületessége és alázata párját ritkította. Emberi nagyságát mutatja, hogy mindez soha még csak eszébe sem jutott. Sóhajtott. Ebben a pillanatban csak az a gondolat gyötörte, hogy mit is kellene mondania Ralstonnak. De Ralston megelızte. – Hagyja csak, uram. – Hangja színtelen, monoton, arca rezzenéstelen. – Tudom. A torpedótiszt megmondta. Vallery a torkát köszörülte. – A szavak hiábavalóak, Ralston, nem segítenek. Az öccse meg a családja odahaza meghaltak. Nagyon sajnálom, fiam, rettenetesen sajnálom. – Fölpillantott a kifejezéstelen arcba és fanyarul elmosolyodott. – Lehet, hogy most azt gondolja: szavak, üres szavak, valami hivatalos, tudja, tartalmatlan szövegelés. Egyszerre csak a kapitány meglepetésére, mosoly villant át Ralston arcán. – Nem, uram, nem hiszem. Megértem, hogyan érez, uram. Tudja, az apám, nos, ı szintén kapitány. Azt mondja, ı is ugyanígy érez. Vallery meglepetten tekintett rá. – Az apja, Ralston? Hajói hallottam, azt mondta... – Igen, uram. – Vallery megesküdött volna, hogy a szemközt ülı férfi higgadt, fegyelmezett kék szeme derősen villant. – A kereskedelmi tengerészetben, uram, tartályhajó kapitánya, 16 ezer tonnásé. Vallery nem szólt semmit. Ralston nyugodt hangon folytatta: – Ami pedig Billyt illeti, uram, mármint az öcsémet, hát az ilyesmi megesik. Csakis az én hibám, én kérelmeztem, hogy mellém osszák be ide a hajóra. Én vagyok a felelıs, uram, csakis én. – Inas, barna keze erısen megmarkolta matrózsapkája karimáját, gyúrta, gyömöszölte szüntelen. S még mennyivel gyötrelmesebb lesz elviselni, amikor túljutott az iszonyú csapás okozta elsı kábulaton, tőnıdött Vallery, amikor a szerencsétlen
kölyök újra gondolkodni kezd. – Ide figyeljen, fiam, azt hiszem, néhány nap pihenésre van szüksége, hogy átgondolja a dolgokat. – Úristen, töprengett Vallery, micsoda félszeg, hiábavaló szavak. – A kórház írnoka már ki is állította a menetlevelét. Ma estével kezdıdıen tizennégy napos szabadságra megy. – Hová szól a menetlevél, uram? – A ronggyá győrt sapkát a markában szorongatta. – Croydonba? – Természetesen. Hová is lehetne... – Vallery hirtelen elharapta a szavát. Csak most tudatosodott benne, mekkora balfogást csinált. – Bocsásson meg, fiam. Micsoda átkozottul ostoba dolgot mondtam! – Kérem, uram, ne küldjön el – könyörgött halkan Ralston. – Tudom, hogy ez elcsépelten hangzik, nos, siránkozónak tőnhet, de az igazság az, hogy nincs hová mennem. Idetartozom, az Ulyssesre. Mindent meg tudok csinálni, dolgom van elég, tudok aludni, dolgozni, nem kell nekem arról beszélnem, ami történt, el tudok végezni mindent... – Az önuralom álarca pókháló-vékony volt, feszült és törékeny, alatta pedig néma kétségbeesés. – Talán alkalmam nyílik visszafizetni nekik – hadarta tovább Ralston. – Például a gyutacsok vörösréz nyakát rászorítani a gyújtózsinór végére, mint ma, ez, nos, ez valóságos kitüntetés volt. Több is ennél, magam sem tudom. Nem találok szavakat, uram. Vallery megértette. Szomorúnak, fáradtnak, védtelennek érezte magát. Mi egyebet kínálhatott volna ennek a fiúnak a győlöletnél, ennél a nagyon is emberi, minden elemésztı lángnál, a győlöletnél? Semmit, jól tudta, semmit, amit Ralston ne utasítana vissza megvetıen, hiszen minden egyéb csak nevetségesnek tőnik a számára. Ez nem a kegyes közhelyek ideje. Ismét sóhajtott, ezúttal még mélyebbet, mint az elıbb. – Természetesen marad, Ralston. Menjen le a körletébe és mondja meg az írnoknak, hogy tépje szét a menetlevelét. És ha bármiben segítségére lehetek... – Értem, uram. Nagyon köszönöm. Jó éjszakát, uram. – Jó éjszakát, fiam. Ralston halkan behúzta maga mögött az ajtót.
2. fejezet Hétfı reggel Horgonyállomás! Kifutáshoz felkészülni! Minden ember a beosztásába! A vízhatlan válaszfalak ajtóit és nyílásait lezárni! – A megafon személytelen, kérlelhetetlen fémes hangja eljutott a hajó legtávolabbi zugába is. A parancs elhangozta után mindenünnen elıözönlöttek az emberek. Fáztak; akaratlanul is megborzongtak a jeges északi szélben, cifrán káromkodtak, amint a sőrőn hulló hó behatolt a gallérjuk és a kézelıjük alá, dermedt kezük pedig odatapadt a fagyos kötelekhez és fémrészekhez. Kimerültek voltak, mert az üzemagyag-, élelem-, és lıszerfelvétel jócskán belenyúlt a hajnali órákba; alig akadt közöttük, aki három óránál többet aludt volna. S azonkívül még mindig dühösek, ellenségesek is voltak. Tévedés ne essék: a parancsokat egy kiválóan képzett legénység gépies pontosságával végrehajtották; de komoran engedelmeskedtek, a beletörıdés mélyén harag lapult, s mármár felszínre tört a dac. A részlegvezetık és tiszthelyettesek azonban kesztyős kézzel bántak velük, Vallery nyomatékosan fölhívta erre a figyelmüket. Nem volt benne semmi logika, de tény, hogy nem a Cumberland óvatos visszavonása láttán érte el csúcspontját a felháborodás, hanem elızı este, amikor elhangzott a szokványos rádióbejelentés: “A posta ma este 20.00-kor zár.” A posta! Akik éppen nem huszonnégy óráztak, aludtak, mint a hullák és semmi kedvük nem volt hozzá, de még csak eszükbe sem jutott, hogy leveleket irkáljanak. Doyle I. osztályú matróz a “B” legénységi szállás rangidıse, három tiszteletreméltó csík tulajdonosa (tizenhárom éven át nem érték tetten, magyarázta szerényen) velısen így foglalta össze a helyzetet: Ha az én öreglányom a trójai Heléna és Jane Rüssel vóna egybegyúrva, és ti valamennyien, akik láttátok a drágám fényképét, tuggyátok, hogy még a gondolat is becsületsértés mind a kettı számára, akkor se küldenek neki még egy rohadt levelezılapot se. Valahol csak meg köll húzni a vonalat. Ha engem kérdeztek, én szunyálok. – Ezzel leráncigálta függıágyát a tárolóállványról, milliméteres pontossággal odakötözte egy szellızınyílás alá – a
rangidısségnek megvannak az elıjogai – és két perc múlva már aludt is. A bal oldali ırség mind egy szálig követte példáját; a postazsákot csaknem üresen küldték a partra... Hajszálpontosan 06.00 órakor az Ulysses felszedte a horgonyt és lassan a kikötızár felé indult. A szürke félhomályban, az alacsonyan szálló ólmos felhık alatt úgy siklott át a horgonyzóhelyen, mint egy alaktalan szellem; csaknem teljesen elrejtették a hirtelen, sőrő hófúvások. De még akkor is nehezen lehetett meghatározni a helyzetét, amikor idınként viszonylag jók voltak a látási viszonyok. A cirkáló sehogysem tőnt tömörnek, kézzelfoghatóan valóságosnak, világosan körülhatároltnak. Sajátos múlékony, illékony légkör lengte körül. Persze mindez csak illúzió volt, de az illúzió egybecsengett a legendával, azzal a legendával, amellyé az Ulysses rövid földi pályafutása során vált. Jól ismerték és rajongtak érte a kereskedelmi tengerészek, akik áthajóztak a viharos északi vizeken, St. John's-ból Arhangelszkbe, a Shetlandszigetekrıl Jan Mayenbe, Grönlandból a Spitzbergák túlsó végéig, egészen a világ peremének szomszédságáig. Ahol veszély leselkedett, ahol a halál rémisztett, ott mindenkor megjelent az Ulysses, akár egy kísértet bontakozott ki egy ködpadból, vagy csodálatos módon egyszerően csak ott volt, amikor a sarki hajnal kietlen félhomálya néha teljes bizonyossággal azzal fenyegetett, hogy ez a nap lesz az utolsó. Kísértethajó már-már legenda övezte. Az Ulysses egyébként fiatal hajó volt, de megöregedett az Oroszország felé tartó konvojokban és az északi-sarki ırjáratokon. Kezdettıl fogva részt vett ezekben, nem is ismert más életet. Eleinte egyedül tevékenykedett, egy-egy hajót, vagy két-három hajóból összeállított csoportot kísért, késıbb korvettekkel és fregattokkal mőködött együtt, újabban pedig ki sem mozdult alakulata, a 14. hajókísérı raj nélkül. Voltaképpen azonban az Ulysses sohasem hasította egymagában a tenger vizét. Korábban is, most is a halál volt állandó kísérıje. Ha a halál megérintette csontos ujjával egy-egy tartályhajó oldalát, a magas oktánszámú benzin robbanása nyomán elszabadult a tüzes pokol; ha teherszállító hajót érintett, a hadianyag rakományostul a tenger fenekére süllyedt, gerincét kettéroppantotta egy német torpedó; ha ujja rombolóra mutatott, az nyílegyenesen fúródott a Barents-tenger szürkésfekete mélységébe, s dübörgı motorjai lettek az
ítéletvégrehajtók; s ha a halál ujja tengeralattjárót jelölt meg, az vadul a víz felszínére tört, ahol ágyútőz semmisítette meg, vagy szelíden alásiklott a tenger fenekére, s a kábult, döbbent legénység azért imádkozott, bárcsak szakadna be a hajótest és lenne vége egy szempillantás alatt mindennek, mert rettegtek a véget nem érı, ziháló fulladásos haldoklástól odalent a vaskoporsóban. Ahol megjelent az Ulysses, nyomában járt a halál. De ıt magát soha nem érintette ujjával. Szerencsés hajó volt. Szerencsés hajó, kísértethajó, s az Északi-sarkvidék volt a hazája. Persze áltatás volt e kísértetiesség, de tudatos áltatás. Az Ulysses cirkálót kizárólagosan egy bizonyos feladatra és egy bizonyos óceánra tervezték: a sarkvidék kegyetlen vizeire és viharaira. És az álcázó szakértık csodálatos munkát végeztek. A különleges északi-sarkvidéki álcázás, a szürke és fehér és kopott kékek megtört, rézsútos átlói pompásan, észrevehetetlenül olvadtak bele a szürke és a fehér végtelen árnyalataiba, a kietlen északi vizek hideg, nyomasztó zordságába. Ez az álcázás csupán külsıleges, felszínes jelzése volt annak, mennyire alkalmas az Ulysses északi szolgálatra. Besorolását illetıen az Ulysses könnyőcirkáló volt. A maga nemében páratlannak számított, a híres Dido típus 5500 tonnás módosított változata, a Black Prince osztály elıfutára volt. Hossza ötszáztíz láb, hátracsapott orrú, ötven lábnyi keskeny fedélzető, derékszögő cirkáló farral és messze a híd mögé nyúló több mint kétszáz láb hosszú elıfedélzettel; karcsú, gyors, tömör, félelmetes és elnyőhetetlen hadihajónak tőnt, és az is volt. “Felderíteni – harcba bocsátkozni – megsemmisíteni!” Háború idején ezek a hadihajóval szemben támasztott klasszikus követelmények; az Ulysses kiválóan megfelelt külön-külön mindegyik követelménynek, s feladatát maximális sebességgel és ütıképességgel oldotta meg. Vegyük például a felderítést. Természetesen ehhez nélkülözhetetlen volt az emberi tényezı, Vallery pedig túlontúl is tapasztalt és harcedzett kapitány volt, semhogy alábecsülte volna az ırszemek és jelzıszolgálatos matrózok szakadatlan éberségének jelentıségét. Az emberi szemnél nem fordulhatott elı rövidzárlat, mőszaki akadály vagy gépi meghibásodás. A rádiójelentéseknek is megvolt a maguk szerepe, s természetesen egyedül az Asdic – ez a csodálatos hidroakusztikus vízalatti keresımőszer – szolgált védelmül a tengeralattjárók ellen.
Az Ulysses legfıbb elınye az ellenség felderítésekor azonban másban rejlett. Ez volt a világ elsı teljes egészében radarral felszerelt hajója. Az elıárbocra és a háromlábú fıárbocra szerelt radar forgatóantennák éjjel-nappal megállás nélkül 360 fokos körben tapogatták le és fésülték végig szinte méternyi pontossággal a közel s távoli víztükör felületét és légterét. Odalent a radartermekben – összesen nyolc ilyen volt – és a vadászrepülı-irányító termekben a legkisebb rendellenességre is felfigyelı gyakorlott szemek egyetlen pillanatra sem szakadtak el a villódzó képernyıktıl. A radarnak mind a hatékonysága, mind a hatósugara elképesztı volt. Tervezıi annak idején derőlátóan úgy vélték, sıt azt állították, hogy berendezésük hatótávolsága 40-45 mérföld. Amikor az Ulysses, azt követıen, hogy felszerelték rá az új berendezéseket, elsı próbaútjára indult, a radar nyolcvanöt mérföld távolságban felderített egy Concort, melyet azután le is lıtt egy Blenheim. Harcba bocsátkozni – ez volt a következı lépés. Megesett, hogy az ellenség támadott, de gyakrabban föl kellett kutatni és harcra kényszeríteni. S még valami, ami lényeges volt: a sebesség. Az Ulysses hallatlanul gyors volt. Négy csavarját egyenként négy nagy nyomású és sebességfokozatú Parsons turbina hajtotta meg, melyek közül kettı az elsı, kettı pedig a hátsó gépteremben volt elhelyezve. E turbinák összteljesítménye minden eddigi – azonos rendeltetéső – hajógépet felülmúlt. Hivatalosan az Ulyssest 33,5 tengeri mérföld órasebességre tervezték. Arran elıtt, ahol teljes sebességgel kipróbálták, magasan kiemelkedı orral, hidroplánszerően vízbe merülı farral, a Clyde menti hajógyárban megépített valamennyi eresztékében remegve, miközben a kavargó, habzó víz fehéren sistergett tíz lábbal a hajó fara fölött, a mért távolságot 39,2 csomós fantasztikus sebességgel tette meg, ami szárazföldön 45 mérföld óránkénti sebességnek felel meg. A “Jampec”, vagyis Dodson I. osztályú üzemvezetı fımérnök, sokat sejtetıen mosolygott, s kijelentette, hogy ez még mind semmi, várják csak meg, amíg kifut az Abdiel vagy a Manxman, akkor majd láthatnak valamit. De mivel általában azt tartották, hogy ezek a híres aknarakó cirkálók 44 csomóra is képesek, a tiszti étkezdében egy megvetı “Szakmai féltékenység!” megjegyzéssel napirendre tértek a dolog fölött. Titkon azonban minden tiszt ugyanolyan büszke volt a hatalmas gépekre, mint Dodson.
Felderíteni, harcba bocsátkozni – és megsemmisíteni. Megsemmisítés. Ez volt a minden, a végcél. Befogni az ellenséget az irányzórésbe és megsemmisíteni. Az Ulysses erre is tökéletesen alkalmas volt. A hajónak négy ikerágyútornya volt, kettı elöl, kettı pedig hátul. Ezek 5,25 hüvelykes gyorstüzelı lövegekkel voltak felszerelve, melyek egyformán alkalmasak voltak vízi, szárazföldi és légi célok leküzdésére. Ezeket a lövegeket a tőzvezetı központokból irányították. Ezek közül az egyik – a fıközpont – elöl helyezkedett el a híd fölött, kissé mögötte. A kisegítı központ pedig hátul, a középrészen. Ezekbıl a központokból táplálták be az iránymeghatározásra, a szélességre, a sodrásra, a távolságra, a saját sebességre, az ellenséges célpont sebességére, a megfelelı menetirányszögre vonatkozó valamennyi lényeges adatot a kiértékelıállomás óriási lıelemképzı berendezéseibe, a hajó harci szívébe, amelyet sajátos módon valósággal az Ulysses beleiben, mélyen a vízszint alatt rendeztek be, ahonnan azok automatikusan a tornyokhoz jutottak két egyszerő tényezı formájában: mint magassági irányzás és oldalirányú célzás. A tornyok természetesen önállóan is harcolhattak. Ezek voltak a fegyverzet legfontosabb elemei. A többi löveg pusztán csak légvédelmi ágyú: kétfontosokat gyors egymásutánban kilövı földi és légi tüzelésre alkalmas légvédelmi gépágyúk, nem különösebben pontosak, de tőzfüggönyük elégséges elriasztani az ellenséges pilótákat. Továbbá különálló iker Oerlikonok ütegei, hallatlanul pontos, nagy tőzgyorsaságú fegyverek, amelyek roppant hatékonyaknak és megsemmisítı erejőeknek bizonyultak hozzáértı kezekben. Végül az Ulysses mélyvízi bombákkal és torpedókkal is rendelkezett, összesen csupán 36 bombával, ami jelentéktelen mennyiség volt számos korvett és romboló készletéhez képest; egy-egy állás kilövıberendezéseivel egyszerre hat vízi bombát lehetett kibocsátani. Csakhogy egyetlen mélyvízi bomba 450 fontnyi halálos amatolt tartalmazott, s az Ulyssesnek az elızı tél folyamán két tengeralattjárót sikerült megsemmisítenie. A 750 font súlyú TNT robbanófejekkel ellátott 21 hüvelykes torpedók olajosan csillogva, fenyegetıen lapultak meg a fıfedélzet hármas vetıcsöveiben; egy-egy üteg a hátsó kémény mindegyik oldalán. Ezeket eddig még nem vetették harcba. Így festett tehát az Ulysses. Hiánytalan, tökéletes harci
gépezet, az ember eddigi legkifinomultabb vívmánya, a tudomány és a barbarizmus ötvözete a pusztítás eszközeként. Tökéletes harci gépezet – de csak addig, amíg tökéletesen összehangolt, a munkáját zökkenımentesen ellátó személyzet kezelte. Egy hajó – bármely hajó – sohasem lehet jobb, mint a legénysége. Márpedig az Ulysses legénysége felbomlófélben, összeroppanóban volt: a tőzhányót lefojtották, de a morajlás egy pillanatra sem szőnt meg. A kikötıbıl történt kifutás után három órán belül már megmutatkoztak az elsı jelei annak, hogy ismét viharfelhık gyülekeznek a hajó felett. Szokás szerint aknaszedı hajók tisztították meg az utat az Ulysses elıtt, Vallery pedig ugyancsak szokás szerint, semmit sem bízott a véletlenre. Többek között ez is oka volt annak, miért vészelt át eddig minden válságos helyzetet jómaga is, az Ulysses is. Így 620-kor elrendelte az aknavágó bóják kihelyezését a hajó jobb és bal oldalán. Ezeket a karcsú, szivar alakú úszókat kötélen vontatták, melyek a megfelelı mélységbe alámerülve ív alakban, széles sávban fésülték át a tengert, akna után kutatva. Ha azután a fenékhez horgonyzott érintıakna horgonykötele elakadt a vontatókötél öblébe, annak vágósárkánya azt elszakította, s így az akna a felszínre úszott, amikor is kézifegyverrel vagy géppuskával már gyerekjáték volt ártalmatlanná tenni, felrobbantani vagy elsüllyeszteni. 09.00-kor Vallery elrendelte az aknavágók beszedését. Az Ulysses lassított. Carrington korvettkapitány megjelent az elıfedélzeten, hogy irányítsa a mőveletet: matrózok, csörlıkezelık és a hajó mindkét oldalának felelıs tiszthelyettesei fölsorakoztak kijelölt helyükre. Gyorsan, gyakorlott kezekkel leszerelték a vágósárkányokat, a merevítırudakat és a vezetıcsigákat; indították a csörlıket, hogy feltekerjék a hosszú sodronykötelet, s a végérıl beemeljék a súlyos úszót a fedélzetre. Akkor történt a baj. A. B. Ferry hibája volt, hogy bekövetkezett. S balszerencse volt, semmi egyéb, hogy a bal oldali csörlıvel valami nem volt rendben, áramkörének megszakítója hibás volt; balszerencse volt, semmi egyéb, hogy Ralston volt a csörlıkezelı, a hallgatag, keserő Ralston, aki ezekben a percekben mindennel törıdött, csak azzal nem, mit mond vagy mit tesz. De Carslake volt felelıs azért, hogy az ügy elfajult.
Az, hogy Carslake tengerészzászlós egyáltalán jelen volt ennél a manıvernél, hogy a mentıtutajokon állva irányíthatta a bal oldali sodronykötél felcsörlızését, csupán sorozatos hibák betetızése volt. Elsısorban apja, a nyugdíjas ellentengernagy hibája, aki úgy vélte, fia is olyan fából van faragva, mint jómaga, ezért 1939-ben, huszonhat éves korában kivette Cambridge-bıl és valósággal bekényszerítette a haditengerészethez; gyarlóság elsı parancsnoka, egy korvettkapitány részérıl, aki ismerte Carslake apját, s ezért tiszti rangra javasolta; ritka hibás megítélés a King Alfred személyzeti bizottsága részérıl, amely jóváhagyta tiszti kinevezését; s pillanatnyi figyelemkihagyás a parancsnoka részérıl, aki rábízta ezt a feladatot, jóllehet Carslake-rıl közismert volt, hogy kétbalkezes és nem tud emberekkel bánni. Arca olyan volt, mint egy túltenyésztett versenylóé: szikár és keskeny, fakókék szeme dülledt, felsı fogsora elıreugró. Ritkás szıke haja alatt szüntelen kérdıjelként ívelt a szemöldöke, s a hosszú, hegyes orra alatt dölyfösen lefittyedı felsı ajak tökéletesen kiegészítette a szemöldököt. Kiejtése a “mővelt” angol meghökkentı karikatúrája: a rövid magánhangzókat hosszan, a hosszúakat végtelenül elnyújtva ejtette; nyelvtana gyakran egyenesen pocsék volt. Utálta a haditengerészetet, utálta a hosszú várakozást a már túlontúl esedékes hadnagyi elıléptetésére, s utálta a matrózokat, amiért azok utálták ıt. Egyszóval, Carslake tengerészzászlós az elıkelı angol középiskolák legsilányabb melléktermékének tökéletes megszemélyesítıje volt. Hiú, öntelt, bárdolatlan és mőveletlen – ostoba pojáca. Ezúttal is nevetségessé tette magát. Miközben lábát fontoskodóan szétterpesztve igyekezett megtartani egyensúlyát a mentıtutajokon, szüntelenül fölösleges parancsokat ordítozott embereinek. Hartley tengerészaltiszt hangosan, kétségbeesetten fújtatott, de a fegyelem érdekében nem szólt egy szót sem. A. B. Ferry azonban nem türtıztette magát. – A fene essen İlordságába – dörmögte oda Ralstonnak. – Az egész csak színjáték a kapitánynak. – Arrafelé bólintott, ahol Vallery hajolt ki a híd korlátján, vagy húsz lábbal Carslake feje fölött. – Irtó nagy benyomást tesz majd rá, legalábbis erre számít ınagyméltósága. – Ne törıdj Carslake-kel, csak tartsad a szemed a sodronykötélen – intette Ralston. – És húzd le ezt az átkozott,
irdatlan kesztyőt. Egyszer még... – Tudom, tudom – gúnyolódott Ferry. – A huzal bekapja, engem meg fölteker a dobra. – Nagy szakértelemmel adagolta a kábelt. – Te csak ne aggódj, öregem, velem ez soha nem történhet meg. De megtörtént. Méghozzá éppen abban a pillanatban. Ralston, aki feszülten figyelte a himbálózó aknaszedı bóját, egy pillantást vetett hátra a fedélzetre. Meglátta az elszakadt pászmákat alig néhány hüvelykre Ferrytıl, látta amint beletépnek a kesztyős kezébe és már rántották is a pörgı dob felé, mielıtt Ferry akárcsak kiálthatott volna. Ralston ösztönösen cselekedett. A lábfék alig hat hüvelykre – de még így is túlságosan messzire volt tıle. Vadul megforgatta a kormánykereket, a másodperc töredéke alatt teljes sebességgel egész fordulatot tekert rajta. Ferry fájdalmában felordított, amint alsókarja odacsapódott a dob szájához, ugyanakkor fojtott robbanás hallatszott, a csörlıbıl maró füstfelhı tört elı, és az 500 font értékő villamos motor egyetlen lobbanással kiégett. A kábel nyomban, egyre gyorsuló futással kezdett lecsévélıdni a mélybe hulló aknaszedı bója holtsúlyának hatására, s magával ragadta Ferryt is. Húsz lábra a csörlıtıl a kábel egy fedélzeti nyitható csigán futott át: ha Ferry szerencsés, esetleg megússza azzal, hogy csak a keze roncsolódik szét. Alig négy lábra volt már csak, amikor Ralston teljes erıvel rátaposott a fékre. A vadul forgó dob csikorogva-sivítva megállt, az aknaszedı bója a tengerbe zuhant, s a súlyától megszabadult kábel könnyedén himbálózott együtt a hajóval. Carslake lekászálódott a mentıtutajról, pergamenszínő arca eltorzult a dühtıl. Nagy lépésekkel Ralston elıtt termett. – Átkozott hülye! – ordított rá dühödten. – Maga miatt oda van az az aknaszedı bója. De most aztán halljuk, mit tud felhozni a mentségére! Ki a fene adott magának parancsot, hogy bármit is csináljon? Ralstonnak elkeskenyedett a szája, de azért udvariasan válaszolt. – Sajnálom, uram. Nem tehetek róla, meg kellett tennem. Ferry karja... – A fenébe Ferry karjával! – Carslake-nek elvékonyodott a hangja a dühtıl. – Itt én parancsolok, csak én adhatok parancsot. Nézze! Nézze csak! – Rámutatott a szabadon lóbádzó
kábelra. – Ez a maga mőve, Ralston, maga... maga ostoba tökfilkó! Oda van, oda van, érti, oda van! Ralston ıszinte megdöbbenéssel tekintett le a hajó oldalára. – Hát igen, ez bizony oda van. – Szeme kifejezéstelen, hangja kihívó volt, amint a csörlıvel babrálva farkasszemet nézett Carslake-kel. – S ne felejtse el, ez is oda van, és sokkal többe kerül egy vacak bójánál. – Elég volt az arcátlan pimaszságából! – harsogta Carslake. Szája rángatózott, hangja elfulladt a szenvedélytıl. – Arra van szüksége, hogy magába verjünk egy kis fegyelmet, és istenemre mondom, gondoskodom róla, hogy meg is kapja, maga pimasz, taknyos rohadék! Ralstonnak fejébe szállt a vér. Gyors lépést tett elıre, kezét ökölbe szorította, és hirtelen mozdulatát csak az állította meg, hogy Hartley fıtörzsırmester súlyos keze elkapta elırelendülı karját. De a baj már megtörtént. Elkerülhetetlenné vált a kapitány beavatkozása. Vallery higgadtan, türelmesen hallgatta végig a tomboló Carslake jelentését. Pedig távolról sem volt türelmes. Csak a magasságos úristen a megmondhatója, gondolta, éneikül is elég baja volt már. De a tárgyilagosság rezzenéstelen álarca nem árulta el érzelmeit. – Igaz ez, Ralston? – kérdezte csöndesen, amikor Carslake befejezte szónoklatát. – Megtagadta a parancsot, durván szidalmazta és tettlegesen bántalmazta a zászlóst? – Nem, uram. – Ralston hangjában ugyanaz a kimerültség érzıdött, mint a kapitány magatartásában. – Nem igaz. – Kifejezéstelen arccal meredt Carslake-re, majd visszafordult a kapitányhoz. – Nem tagadtam meg a parancsot, nem is kaptam semmiféle parancsot. Hartley fıtörzsırmester is tanúsíthatja. – A tagbaszakadt, mozdulatlan tiszthelyettes felé bólintott, aki velük jött fel a kapitányi hídra. – Nem is szidalmaztam. Nem szeretném, ha amolyan örökösen okvetetlenkedı embernek hinne engem, uram, mert számos tanú van arra, hogy éppen Carslake zászlós szidalmazott engem... nem is egyszer. Ha pedig bántalmaztam – halvány mosoly suhant át az arcán –, úgy csakis önvédelembıl történt. – Most nincs helye a komolytalankodásnak, Ralston – szólt Vallery hővösen. Meghökkent, a fiú elképesztette. A keserőséget, a rideg külsıt, ezt megértette, a fel-felszikrázó humorra azonban nem talált magyarázatot. – Ami azt illeti, tanúja voltam az egész
incidensnek. A maga lélekjelenléte, helyzetfelismerése megmentette a matróz karját, meglehet az életét... s ehhez képest egy elvesztett aknaszedı bója és egy leégett csörlı mit sem számít. – Carslake elsápadt a közvetett rendreutasítás hallatán. – Hálás vagyok magának érte, köszönöm. Ami pedig az egyebeket illeti, holnap reggeltıl szobafogság. Most leléphet, Ralston. Ralston összeszorította ajkát, egy végtelennek tőnı pillanatig Valleryre meredt, azután gyorsan tisztelgett és elhagyta a hidat. Carslake kérlelve fordult vissza. – Kapitány úr... – De Vallery felemelt kezét látva elharapta a szót. – Most nem, Carslake. Majd késıbb megbeszéljük a dolgot. – Kísérletet sem tett, hogy elfojtsa hangjában a bosszúságot. – Leléphet, zászlós. Hartley... egy szóra. Hartley kilépett. A negyvennégy esztendıs Hartley fıtörzsırmester a Királyi Haditengerészet erényeinek megtestesítıje volt. Nagyon kemény, de nagyon jóindulatú és szakmailag nagyon megbízható, mindenki csodálattal övezte, kezdve a legfiatalabb matróz megilletıdött bámulatán egészen a kapitány szeretetteljes tiszteletéig. Kezdettıl fogva együtt szolgáltak. – Hát halljam, fıtörzs. Csak úgy magunk között. – Tulajdonképpen semmi sem történt. – Hartley vállat vont. – Ralston remek munkát végzett. Carslake zászlós elvesztette a fejét. Lehet, hogy Ralston valóban kicsit pimasz volt, de ı volt az, akibe belekötöttek. Kölyök még, de hivatásos tengerész, és nem szereti, ha mőkedvelık packáznak vele. – Hartley elhallgatott és az égre emelte szemét. – Különösen azt nem, ha kétbalkezes mőkedvelık packáznak vele. Vallery elnyomott egy mosolyt. – Ezt bírálatként érthetem, fıtörzs? – Gondolom, igen, uram. – A hajó orra felé bólintott. – Odalent felborzolódtak az idegek, uram. Az emberek nagyon zokon vették az esetet. Mit gondol...? – Köszönöm, fıtörzs. Éreztesse velük, amennyire csak lehet, hogy nincs jelentısége az ügynek. Amint Hartley eltávozott, Vallery Tyndallhez fordult. – Nos, hallotta, uram? Ez is egy jel, merrıl fúj a szél. – Egy jel? – válaszolta metszı gúnnyal Tyndall. – Ezernyi jel.
Valóságos jelgyőjtemény... Találgasson, ki bóklászott az ajtóm elıtt tegnap éjszaka. Elızı éjszaka éjféltájt Tyndall szokatlan kaparászó zajra riadt föl, a nesz a nappali szobának használt kabin étkezdéi bejárata felıl jött. Fölkelt, hogy utánanézzen a dolognak, ám sietségében felborított egy széket, mire néhány másodperc múltán odakintrıl a folyosóról csörömpölést, majd futó léptek robaját hallotta. Amikor fölrántotta az ajtót, a folyosó üres volt. Semmit, az égvilágon semmit sem látott, kivéve egy reszelıt a fedélzeten egy 445-ös haditengerészeti coltokat tartalmazó láda alatt; a sátorvas láncát valaki már majdnem átreszelte. Vallery a fejét csóválta. – Fogalmam sincs, uram. – Arca roppant aggodalmat tükrözött. – Félelmetes, valósággal félelmetes. Tyndall megborzongott a jeges fuvallattól. Ravaszul elmosolyodott. – Olyan, mint egy kalóztörténet, mi? Pisztolyok és tırök és fekete szemkötések, megrohamozzák a hidat... Vallery türelmetlenül rázta a fejét. – Nem, errıl szó sincsen. Ezt ön is nagyon jól tudja, uram. Dac, az lehet, de... nos, semmi több. A bökkenı csak az, hogy a kapcsolótáblánál, annak a folyosónak a fordulójában éjjelnappal ırség áll. Látnia kellett, hogy ki volt az. Az ır pedig tagadja... – Már így elharapózott a rothadás? – Tyndall halkan füttyentett. – Fekete nap ez a mai, kapitány. S mi a véleménye errıl a hetvenkedı tengerész kapitányunknak? – Fosternak? Lekicsinyli az ügyet és nagy léleknyugalommal pödörgeti a bajszát. De azért inába szállt a bátorsága, s Evans törzszászlósnak is! – Meg nekem is! – jegyezte meg együttérzıen Tyndall. Maga elé nézett. Az ırség parancsnoka – akin éppen megakadt a szeme – kínosan feszengett. – Kíváncsi lennék, hogyan vélekedik minderrıl a vén Szókratész? Lehet, hogy csak egy öreg doki, de a legjobb fej ezen a hajón.... Nézze, csak falra kell festeni az ördögöt! Az ajtó kivágódott és egy düftinkabátos, vízhatlan tengerészköpenyes, orosz hódprémsapkát viselı testes, bánatos arcú alak (egészében úgy festett, mint amikor egy agg grizlimedve bolyong a viharban) csoszogott feléjük a parancsnoki híd lécrácsain. Hirtelen megtorpant a centrifugál
forgóablak elıtt, mely tulajdonképpen nem volt más, mint egy nagy sebességgel pörgı kör alakú üvegtábla, mely minden ráfröccsenı tenger- és esıvizet azonnal leszórt magáról, s így a zavartalan kilátást minden körülmények között biztosította. Vagy fél percig kétségbeesetten kémlelt át rajta, és szemmelláthatóan sehogy sem tetszett neki, amit látott. Felhorkant, és karjával megcsapkodva magát, elfordult. – Nahát! Egy fıtiszt İfelsége cirkálójának parancsnoki hídján. Milyen romantikus, mekkora csillogás! Nahát! – Fölhúzta vízhatlan vászonköpennyel borított vállát, amitıl ha lehet, még az eddiginél is szerencsétlenebbül festett. – Nem való ez a hely a magamfajta civilizált embernek. De hát tudják, uraim, hogy van ez... hív a kötelesség kürtszava... Tyndall halkan nevetgélt. – Engedjen neki minél több idıt, kapitány. Tudja, ezek a dokik nehezen lendülnek bele, de... Brooks közbevágott, hangja és arckifejezése egyszerre komollyá vált. – Újabb bajok, kapitány. Nem közölhettem telefonon. Magam sem tudom, mennyire komoly. – Baj van? – Vallery abbahagyta, köhögı roham fogta el, szája elé zsebkendıt tartott. – Sajnálom – mentegetızött. – Hogy baj van-e? Csak az van, semmi más, öregem. Éppen az elıbb tapasztaltuk a saját bırünkön. – Arról a nagyképő fiatal hülyérıl, Carslake-rıl van szó? Tudom, tudom. Mindenütt vannak kémeim. Az a pasas valóságos veszedelem... De most hallgassák meg, mit akarok elmondani. A fiatal Nicholls az elmúlt éjszaka valami patológiai vizsgálatot végzett a rendelıben, tébécés példányokon. Kéthárom órát tölthetett ott. A betegszobában már leoltották a villanyt, a betegek vagy nem tudták, vagy megfeledkeztek arról, hogy ı még ott van. Hallja ám, hogy Riley, a főtı – az a Riley tényleg nagy bajkeverı – meg a többiek azt tervezik, amikor újra szolgálatba lépnek, bezárkóznak és ülısztrájkot rendeznek a kazánházban! Úristen, megáll az ész! Nicholls mindenesetre elengedte a füle mellett, úgy tett, mintha nem is hallotta volna. – Micsoda! – förmedt rá a dühtıl éles hangon Vallery. – S Nicholls úgy tett, mintha mi sem történt volna, nem is jelentette nekem! Múlt éjszaka történt, hajói értettem. Miért nem közölték velem, haladéktalanul? De most azonnal hívassa fel ide Nichollst. Nem, hagyja csak. – A parancsnoki híd telefonja után
nyúlt. – Majd személyesen rendelem föl. Brooks hosszúszárú kesztyős kezével megfogta Vallery karját. – Az ön helyében nem tenném ezt, uram. Nicholls értelmes fiú, nagyon is az. Tudta, ha megmondja az embereknek, hogy véletlenül kihallgatta ıket, azok tisztában lesznek azzal, hogy neki ezt jelentenie kell önnek. Abban az esetben pedig el kellene járnia velük szemben, márpedig ön semmit sem kíván kevésbé, mint kiprovokálni a bajt. Tegnap este legalábbis ezt mondta a tiszti étkezdében. Vallery habozott. – Persze, persze, hogy mondtam, de... szóval doki, ez azért más. Ez góccá válhat, ahonnan az ötlet elterjedhet... – Mondtam önnek, uram – szakította félbe halkan Brooks –, hogy Johnny Nicholls nagyon eszes fiú. Hatalmas, piros betős plakátot szegezett ki kívülrıl a betegszoba ajtajára: “Vigyázat! Skarlátfertızés-gyanús esetek!” Remek mulatság figyelni a pasasokat. Mindenki úgy kerüli a helyet, mint a pestist. Semmi reményük sincsen, hogy felvegyék a kapcsolatot cimboráikkal a főtık szállásán. Tyndallból kitört a nevetés, s még Vallery is elmosolyodott egy pillanatra. – Jól hangzik, doki. De azért mégis csak szólniuk kellett volna nekem tegnap éjszaka. – Miért ébresztettük volna fel éjnek idején, csak azért, hogy minden csip-csup dolgot közöljünk önnel? – Brooks hangja nyers volt. – Tisztára önzés az én részemrıl, no és? Ha beüt a baj, akkor, a fenébe is, önnek kell vállalnia a felelısséget mindenért, ami a hajón történik, amikor pedig mindnyájunknak önre kell hagyatkoznunk, nem engedhetjük meg magunknak, hogy ne legyen a lehetı legjobb erınlétben. Egyetért, tengernagy? Tyndall ünnepélyesen bólintott. – Egyetértek, ó Szókratész. Meglehetısen körülményesen fejtette ki, hogy nyugodt éjszakai alvást kíván a kapitánynak. De azért egyetértek. Brooks barátságosan elvigyorodott. – Hát akkor ez minden, uraim. Találkozunk a hadbírósági tárgyaláson, legalábbis remélem. – Borúsan hátranézett az egyre sőrősödı havazásba. – Nem lenne most kellemes a Földközi-tengeren, uraim? – Sóhajtott, majd minden átmenet nélkül szülıföldjének, az írországi Galwaynek a tájszólásában folytatta. – Málta
tavasszal. A sliemai tengerpart, mögötte a hófehér házak, ahová, úgy tőnik, száz évvel ezelıtt kirándultunk. Azok a langy szellık, fiaim, ti drágák, a meleg szelek, a kék ég, és chiantit szürcsölünk a csíkos napernyı alatt... – Elég! – ordított fel Tyndall. – Hordja el magát a hídról, Brooks, vagy magam sem tudom... – Már itt sem vagyok – mondta Brooks. – Ülısztrájk a kazánházban! Fel sem eszmélünk, és egy csomó férfi-szüfrazsett már oda is láncolta magát a védıkorláthoz! – Az ajtó döngve csapódott be mögötte. Vallery komor arccal fordult a tengernagyhoz. – Úgy látszik, mégiscsak igaza volt azzal a jelgyőjteménnyel, uram. Tyndall diplomatikusan morgott valamit. – Lehet. A baj az, hogy az embereknek most semmi dolguk sincsen; dohognak, káromkodnak és el vannak keseredve az egész miatt. Késıbb majd rendbe jön minden, esetleg. – Úgy érti... amikor majd több lesz a dolgunk? – Ühüm. Ha az ember a puszta életéért küzd, azért, hogy el ne süllyedjen a hajója... nos, akkor nem marad ideje összeesküvéseket szervezni vagy elmerengeni a sors igazságtalanságán. A létfenntartás még mindig a természet elsı számú törvénye... Beszél ma este az emberekkel, kapitány? – Igen, de csak a szokásos rádióbeszéd lesz. Az elsı esti ırség idején, amikor mindenki buzgón elsötétíti a harcálláspontokat. Vallery arcán mosoly suhant át. – Akkor biztos lehetek, hogy mindenki ébren van. – Helyes. Mindent bele, jó vastagon tálalja fel nekik. Hadd legyen min elgondolkodniuk, s ha jól ítélem meg Vincent Starr célzásait, lesz is min elgondolkodnunk ezzel az úttal kapcsolatban. Ez legalább ad nekik majd elfoglaltságot. Vallery nevetett. A nevetés megváltoztatta keskeny, érzékeny arcát. Úgy tőnt, valóban szórakoztatja a dolog. Tyndall kérdıen felvonta a szemöldökét. Vallery rámosolygott. – Csak futó gondolatok, uram. Ahogy Spencer Faggot mondaná, szép kis helyzet alakult ki.... Valóban cefetül állnak a dolgok, ha már csak az ellenség menthet meg bennünket.
3. fejezet Hétfı délután A szél egész nap észak-északnyugati irányból fújt. Erıs szél volt, hideg, metszı, telve apró pengékkel, havat és jeget sodort magával, meg azt a sajátos édeskés szagot, amelyet a vízfelszín alatt meghúzódó jégsüvegek árasztanak. Nem volt ez valamiféle viharos, löketekben támadó szél. Megállapodott, egyenletes szél volt, s megült szépen a hajó jobb oldalán, hajnaltól szürkületig. Lassan, lopva görgette a hullámokat. Azok, akik mint Carrington vagy Vallery és Hartley ismerték a világ minden tengerét és kikötıjét, csak nézték a vizet, szorongtak kissé, de nem szóltak egy szót sem. A hımérı higanyszála egyre lejjebb ért, a hó már nem olvadt meg, elborított mindent. A háromlábú árbocok és a keresztrúdvégek csillámló karácsonyfákként meredeztek, melyeket felbolyhozódott merevítıkötelek rögzítettek. A fıárbocon idınként barna maszatfolt jelent meg, amit a hátsó kéménybıl elıgomolygó füstpamacs kent a hóra, de ezt is inkább érezni, semmint látni lehetett, s egy pillanat múlva nyoma sem maradt. A hó elfödte és beborította a fedélzetet. Az elıfedélzeten a horgony láncokat hatalmas, pelyhes vattakötelekké lágyította, az “A” lövegtorony elıtt pedig magasra tornyosult a hullámtörı gát lábánál. Egyre magasabbra kúszott a lövegtornyokon és a fölépítményeken, halkan besuhant a parancsnoki hídra és latyakosan meghúzódott ott az emberek lába alatt. Eltömte a lıelemképzı optikai távolságmérıjének hatalmas szemeit, láthatatlanul végigsuhant az átjárókon, hangtalanul leszüremlett a fedélzeti nyílásokon. A hó megkereste fémbenfában a legparányibb védtelen rést is, s nyirkossá, tapadóssá, bizonytalanná tette a legénységi fedélzeteket, fittyet hányva a nehézségi erınek, könnyedén felsiklott a matrózok nadrágszárán, a kabátok és a viharkabátok alá betolakodott a vitorlavászon kámzsákba, úgyhogy az emberek egyre nyomorultabbaknak érezték magukat. Nyomorúságos világ, nedves világ, de ugyanakkor és elsısorban a puhaság, a szépség, a sajátosan elfojtott hangok és zajok fehér világa. S a hó egész nap hullott, szakadatlanul és kitartóan, az Ulysses pedig hangtalanul siklott elıre a dagadó hullámok között –
kísértethajó egy kísértetvilágban. De azért nem volt egyedül a maga világában. Soha nem volt egyedül ezekben a napokban. Voltak társai, szívesen látott, erıt adó társai: a 14. repülıgépanyahajó-raj, szívós, tapasztalt, harcedzett kísérıcsoport, amely ez idı tájt már majdnem olyan legendás hírnévre tett szert, mint a híres-nevezetes 8. csoport, amelyet a legutóbbi idıben délre irányítottak, hogy átvegye a másik öngyilkos útvonalon a Máltába tartó konvojok védelmét. Akárcsak az Ulysses, a hajóraj is egész nap egyre csak északészaknyugati irányba tartott. Nem voltak kitérık, sem a szokásos útvonalmódosítások. Tyndall utálta a zegzugos haladást, ezért ritkán élt ezzel a manıverrel, kivéve, ha valóban konvojt kísért, de akkor is csak közismerten tengeralattjáróktól hemzsegı vizeken. Sok kapitányhoz hasonlóan, ı is úgy vélte, hogy a cikcakk nagyobb potenciális veszély, mint az ellenség. Szemtanúja volt annak, amikor a 4200 tonnás kagylóhéj alakú Curacoa cirkálót, amint éppen szokványos tört vonalas manıverét hajtotta végre, az Atlanti-óceán szürke mélységébe taposta a Queen Mary gigantikus orrtıkéje. Sohasem beszélt errıl, de az eset kitörölhetetlen nyomot hagyott benne. Az Ulysses a szokott helyét foglalta el – ez a pozíció abból adódott, hogy a hajóraj zászlóshajója volt –, vagyis lehetıleg a tizenhárom hadihajó légközepén helyezkedett el. Közvetlenül elıtte a Stirling cirkáló haladt. Ez a régi Cardiffosztályú cirkáló szolid, megbízható hajó volt, sok évvel öregebb és sok csomóval lassúbb, mint az Ulysses. Fegyverzete megfelelı: öt darab hathüvelykes löveg, ámde egész fölépítése nemigen alkalmas arra, hogy átverekedje magát a sarkvidéki viharokon, s az erıs hullámverést közismerten rosszul és bizonytalanul tőrte. Legfontosabb funkciója a hajóraj védelme volt, másodlagos feladata pedig, hogy ha a tengernagyi hajó megsérülne vagy elsüllyedne, átvegye a hajóraj parancsnoklását. A repülıgép-anyahajók – a Defender, az Invader, a Wrestler és a Blue Ranger – a parancsnoki hajótól balra és jobbra helyezkedtek el; a Defender és a Wrestler valamivel az Ulysses elıtt, a többiek valamivel mögötte haladtak. Azt a tényt egyébként, hogy a haditengerészetben szolgált egy másik Wrestler is (egy a 8. csoporthoz tartozó romboló), valamint egy Defender is (amelyet röviddel ezelıtt süllyesztettek el Tobruk elıtt) könnyedén figyelmen kívül hagyták. Mindezek a hajók nem a haditengerészet szabályszerő 35 ezer tonnás óriásai voltak
(amilyenek például az Indefatigable és az Illustrious), hanem 1520 ezer tonnás kisegítı anyahajók, melyeket tiszteletlenül csak banánhajókként emlegettek. Az Amerikában épített, késıbb átalakított kereskedelmi hajókat a Mississippi-állambeli Pascagoulában szerelték fel és angol-amerikai vegyes legénység hozta át ıket az Atlanti-óceánon. Maximális teljesítményük tizennyolc csomó volt, ami viszonylag nagy sebesség egy egycsavaros hajó számára (a Wrestler kétcsavaros volt), de akadt közöttük néhány, amelynek egyetlen tengelyére négy Busch-Sulzer dízelmotort is kapcsoltak. Kínosan szabályos, derékszögő, 450 láb hosszú felszállófedélzetüket a nyitott elıfedélzet fölé építették – a parancsnoki hídról elırenézve egyenesen a felszálló-fedélzet alá lehetett látni – és körülbelül harminc vadászrepülıgép (Grummanek, Seafireok vagy többnyire Corsairek), illetve húsz könnyőbombázógép szállítására voltak alkalmasak. Esetlen, csúf, jellegzetesen nem hadihajó jellegő, sajátos hajók voltak, de az elmúlt hónapokban kiválóan teljesítették feladatukat: vadászrepülıgép-védelmet nyújtottak légitámadások ellen, fölkutattak és megsemmisítettek ellenséges hajókat és tengeralattjárókat. Víz fölött, vízen és víz alatt megsemmisített ellenségeik száma bámulatra méltó volt; az Admiralitás gyakran nem is adott hitelt jelentéseiknek. A romboló védıerı sem számíthatott arra, hogy elnyerje a Whitehall haditengerészeti stratégáinak a bizalmát. Bizarr, szedett-vedett társulat volt (e hajókra a “romboló” kifejezést csak maximális jóindulattal lehetett alkalmazni). Az egyik, a Nairn, egy River-osztályú 1500 tonnás fregatt volt; egy másik, az Eager aknaszedı, egy harmadik, a Gannet (ismertebb nevén Huntley és Palmer) pedig meglehetısen ósdi, halálra fáradt Kingfisher korvett, amelyet tulajdonképpen csak part menti szolgálatra lett volna szabad beosztani. Csúfneve eredetét semmiféle rejtett értelmő titok nem lengte körül: elég volt egyetlen pillantás a naplemente elıtti fényben kirajzolódó körvonalaira. Nem vitás, a tervezıje híven tartotta magát az Admiralitás elıírásaihoz, de ennek ellenére rossz napja lehetett, amikor a tervet kidolgozta. A Vectra meg a Viking ikercsavaros, módosított “V” és “W” rombolók voltak; a háború idején már kiselejtezett osztályú hajóknak számítottak, s bár sebességük és tőzerejük sok kívánnivalót hagyott hátra, szívós, tartós hadihajóknak bizonyultak. A Baliolnak – kicsiny, korai Hunter-osztályú
romboló lévén – semmi keresnivalója sem volt a hatalmas északi vizeken. A csontvázvékony, négykéményes Portpatrick az Egyesült Államoktól a kölcsönbérleti szerzıdés keretében átengedett ötven elsı világháborús rombolók egyike volt. Még a vén tengeri medvék sem merték volna megbecsülni a korát. Minden idıjárásban nagy feltőnést keltett, de kiváltképpen, ha beállt a rossz idı, az egész flotta érdeklıdésének a középpontjába került. Azt rebesgették, hogy két testvérhajója egy vihar során fölborult az Atlanti-óceánon; s mivel tudjuk, milyen az emberi természet, mindenki páholyülést szeretett volna, amikor az idıjárás olyan zordra fordult, hogy várható volt a szóbeszéd megerısítése. Azt persze nehéz lenne megállapítani, miként vélekedett minderrıl a Portpatrick legénysége. A hó által elmosódott, éles kontúrjait vesztett hét kísérıhajó egész nap üzemeltette radarberendezéseit; a fregatt és az aknaszedı haladt elöl, két oldalról a rombolók biztosítottak, a sort pedig a korvett zárta. A nyolcadik kísérıhajó, egy korszerő, gyors “S”-osztályú romboló Orr sorhajókapitány parancsnoksága alatt szünet nélkül ott sertepertélt a konvoj körül. A hajóraj valamennyi parancsnoka irigyelte Orrt söprögetı megbízatásáért, melyet Tyndall az Orr állandó nyaggatása elleni önvédelembıl bízott rá. Igaz, senki sem ellenezte, senki sem vette zokon megbízatását: a Sirrusnak ugyanis félelmetes érzéke volt minden veszély iránt, s néha már úgy tőnt, valamiféle mágnes vonzza a lesben álló tengeralattjárókhoz. Az Ulysses meleg tiszti étkezıjének ablakán át Johnny Nicholls a viharosan kavargó szürke-fehér eget figyelte. (A tiszti étkezı hosszú, a helyhez képest meglepıen kényelmes helyiség volt, amely az elıfedélzet jobb oldalán helyezkedett el.) Még a gyöngéd hó, amely elfed ezernyi bőnt, gondolta, még az se sokat tehet ezekért az olyannyira szögletes, esetlen, szembeszökıen elavult, sajátos hajókért. Azután arra gondolt, hogy voltaképpen haragudnia kellene az Admiralitás İlordságaira, akik luxuskocsijaik, karosszékeik, tízórai falatozásaik, hatalmas falitérképeik és apró kis jelölızászlóik biztonságából kiküldik a nyílt vizekre ezt a szedett-vedett hajórajt, hogy vegye fel a küzdelmet a tengeralattjáró-falkák színe-javával, ık pedig szép kényelmesen
üldögélnek odahaza. E gondolatot azonban már csírájában elfojtotta; jól tudta, hogy nevetségesen igazságtalan. Az Admiralitás szíves-örömest adott volna akár egy tucat vadonatúj rombolót is, ha lett volna neki. Tudta, hogy a helyzet nagyon súlyos, és az atlanti-óceáni és földközi-tengeri flotta igényeit elınyben kell részesíteni. Az is eszébe jutott, hogy e matuzsálemi, elnyőtt hajók láttán cinikus, gúnyos gondolatai támadhatnának. Sajátos módon azonban nem támadtak ilyen gondolatai. Tudta, mire képesek és mit vittek már véghez ezek a hajók. Ha egyáltalán volt valami érzése velük kapcsolatban, az kísértetiesen közel járt a csodálathoz – talán még a büszkeséghez is. Nicholls nyugtalan mozdulatot tett, és elfordult a hajóablaktól. Pillantása a szunyókáló Vattás Kölyökre esett, aki a hátán fekve terült el egy karosszékben, szırmével szegélyezett hatalmas pilótacsizmája a villanymelegítı fölé lógott. Ez a tiszt a térképasztalra hajolva mindig mért és számolt valamit a hajó helyzetével kapcsolatban. Senki se emlékezett vissza arra, hogy látta-e ıt valaha is aludni, vagy mentımellényén és viharkabátján kívül más öltözetet viselni, így azután egyszer csak valaki és valamikor ráragasztotta a “Vattás Kölyök” nevet, a ruháját kitöltı vízhatlan nyárfabolyh után. Ezen senki sem csodálkozott, ı maga sem. A Vattás Kölyök, vagyis Andrew Carpenter, a Királyi Haditengerészet fregatthadnagya, az Ulysses navigátora, Nicholls legjobb barátja, s ı az, akinek oka lenne a büszkeségre, gondolta fanyarul. A Vattás Kölyök volt a legpompásabb extrovertált típus, akivel Nicholls életében összeakadt: mindenütt egyformán otthonosan mozgott: a táncparketten vagy a cowesi yachtverseny egyik hajójának kormányánál, garden partyn, teniszpályán vagy bíborszínő hatalmas Bugattiját vezetve; ilyenkor leengedte a szélfogót, hét láb hosszúságú laza selyemsála zászlóként lobogott mögötte. A látszat ezúttal azonban valóban csalt. A Vattás Kölyök számára ugyanis a Királyi Haditengerészet jelentette az életet, ez és csakis ez számított. A kissé együgyő álarc mögött nemcsak éles ész, hanem mélységesen romantikus hajlam is húzódott, már-már Erzsébetkori rajongás a tenger és a hajók iránt. A Vattás Kölyök azt hitte, mindezt sikerül eltitkolnia tiszttársai elıl. Csakhogy ez a tulajdonsága annyira nyilvánvaló volt, hogy soha senki még csak említésreméltónak sem találta.
Furcsa barátság az övék, tőnıdött Nicholls. Ha létezik ilyesmi, itt valóban az ellentétek vonzották egymást. Carpenter komázó, túlcsorduló modora megtört az ı természetes tartózkodásán és szőkszavúságán: barátja szinte bálványozott mindent, ami összefüggött a haditengerészettel, s ezzel szemben-állt az ı mélységes utálkozása mindattól, amiért a Vattás Kölyök lángolva lelkesedett. Meglehet, túlfej lett individualizmusa és függetlensége – oly sok felföldi skót átka – lehetett az oka, hogy Nicholls szívbıl győlölte a tengerészeti fegyelem, tekintély és bürokratikus idiotizmus ezer és egy tőszúrását, melyek szüntelenül sértették intelligenciáját és önbecsülését. Már három éve is, amikor a háború kiragadta egy nagy glasgow-i kórházból, ahol éppen hogy letöltötte bennlakásos gyakorlatának elsı esztendejét, sötét gyanú támadt benne, hogy az összeférhetıség foka jómaga és a fıtiszti kar között döbbenetesen alacsony lesz. Sejtése bevált. De dacára ezen ellenszenvének – meglehet, éppen emiatt és az átkos kálvinista lelkiismeret következtében –, Nichollsból kiváló tiszt lett. Mégis zavarta, bár egyértelmően nem fogalmazta meg magában, hogy már-már valamiféle büszkeségfélét érzett, ha hajórajára gondolt. Sóhajtott. A tiszti étkezı sarkában a hangszóró hörögni kezdett. Keserves tapasztalatból tudta, hogy a rádióbejelentések semmi jóval nem kecsegtetnek. – Hallanak engem? Hallanak engem? – A hang fémes, személytelen volt. A Vattás Kölyköt semmi sem tudta felrázni mélységes álmából. – A kapitány ma este 17.30-kor szól a hajó egész legénységéhez. Ismétlem. A kapitány ma este 17.30-kor szól a hajó egész legénységéhez. Vége. Nicholls lábujjával erısen oldalba bökte a Vattás Kölyköt. – Lábra, Vasco. Itt az ideje, ha fel akarsz hajtani egy pohárka töményét, mielıtt fölmégy navigálni. – Carpenter megmoccant, s nagynehezen kinyitotta vörös szemhéjú szemét. Nicholls bátorítólag mosolygott rá. – Egyébként gyönyörő lehet most odafenn; a tenger egyre erısebben hullámzik, a hımérséklet zuhan és frissítı hóvihar tombol. Ez az, ami neked való, Andy fiam! A Vattás Kölyök nyögve-sóhajtozva igyekezett öntudatra térni, nagynehezen föltápászkodott, azután elıregörnyedve mozdulatlanul ült, egyenesszálú lenszıke haja a kezére hullott. – Már megint mi a baj? – Álomittas hangja kötekedıén hangzott. Egyszerre halványan elmosolyodott. – Tudod-e, hol
jártam, Johnny? – kérdezte elmélázva. – Odahaza a Temzén, a Szürke libánál, közvetlenül Henley fölött. Nyár volt, Johnny, késı nyár, meleg és nagyon csöndes. Zöld volt a ruhája, tetıtıl talpig zöld... – Gyomorrontás – vágta el kurtán Nicholls. – Túl jól élsz....Négy óra harminc van, az öreg egy óra múlva beszél. Ráérünk még elsötétíteni a harcálláspontokat. Most pedig együnk. Carpenter szomorúan rázta a fejét. – Ennek az embernek nincsen lelke, nincsenek gyöngéd érzelmei. – Fölállt, nyújtózkodott. Szokás szerint súlyos, steppelt, egyrészes kapókkezeslábas volt rajta, a selyemszálakba be voltak ágyazva a japán és maláj selyemgyapotfa magjai. A jobb oldali szivarzsebre nagy, arany “J” bető volt hímezve; senki sem tudta, voltaképpen mit jelent. Kikémlelt a kabinablakon és megborzongott. – Kíváncsi vagyok, ma este mi lesz a témája. – Fogalmam sincs. De érdekel, milyen lesz a magatartása, a hangneme, hogyan fogja meg a dolgot. A helyzet ugyanis, hogy finoman fejezzem ki magam, kissé... hm... kényes. – Nicholls elhúzta a száját, de a mosoly nem tükrözıdött a szemében. – Nem is szólva arról, hogy a legénységnek fogalma sincsen róla, hogy ismét Murmanszk a cél, bár valószínőleg sejthetnek valamit. – Ühüm. – A Vattás Kölyök szórakozottan bólintott. – Nem hiszem, hogy az öreg megpróbálná lebecsülni a dolgot – úgy értem, az út kockázatát – vagy mentegetızni, tudod, hogy azokat hibáztatná, akik megérdemelnék. – Soha. – Nicholls határozottan megrázta a fejét. – A kapitány az nem olyan. Egyszerően nem vinné rá a természete. Soha nem mentegetızik – és sohasem kíméli magát. – Hosszasan belebámult a lámpa fényébe, azután pillantását nyugodtan a Vattás Kölyökre szegezte. – A kapitány nagyon beteg ember, Andy, valóban súlyos beteg. – Micsoda! – A Vattás Kölyök ıszintén megdöbbent. – Nagyon beteg...Úristen, te tréfálsz! Biztos csak tréfálsz. Mondd csak... – Nem tréfálok – szakította ismét félbe Nicholls, de most nagyon lehalkította a hangját. Az ebédlı távoli sarkában ugyanis ott ült Winthrop, a tábori lelkész, egy hallatlanul érdeklıdı, lelkes, mérhetetlenül nagy életörömmel megáldott fiatalember, akinek gránitkemény nézetei voltak az élet minden
kérdésében. Életöröme pillanatnyilag elapadni látszott, mivel kimerülten álomba süllyedt. Nicholls kedvelte ugyan, de azért nem volt ínyére, hogy hallja, amit a barátjával beszél. A lelkész ugyanis fecsegett. Nicholls sokszor gondolt arra, hogy Winthrop nem fog egyházi karriert csinálni; el sem tudta képzelni, hogyan is tartaná meg a gyónási titkot. – Az öreg Szókratész azt állítja, hogy nem húzza már sokáig, és ı csak tudja – folytatta Nicholls. – Múlt éjjel az öreg telefonált neki, hogy jöjjön a kabinjába. Az egész kabin úszott a vérben, majd kiköhögte a tüdejét. Akut haemoptysis roham. Brooks már jó ideje gyanakodott erre, de a kapitány soha sem engedte megvizsgálni magát. Brooks szerint még egypár ilyen köhögıs nap és vége van. – Elharapta a mondatot és gyorsan Winthrop felé pillantott. – Túl sokat beszélek – mondta bosszúsan. – Lassan már én is olyan fecsegıvé válók, mint a padre. Gondolom, nem kellett volna elmondanom neked se. Az orvosi titoktartás megszegése satöbbi. Minderrıl egy szót se, Andy. – Persze, persze. – Hosszan hallgattak mindketten. – Úgy érted, Johnny, haldoklik az öreg? – Pontosan ezt. Gyerünk, Andy, lássuk a töményet. Húsz perccel késıbb Nicholls lefelé igyekezett a betegszobába. Alkonyodott, az Ulysses hánykolódott az erıs hullámzásban. Brooksot ott találta a rendelıben. – Jó estét, uram. Bármely percben elrendelhetik az elsötétítést. Nincs ellenére, ha ma éjszaka ittmaradok a betegszobában? Brooks elgondolkodva méregette. – A szabályzat – kezdte hivatalos hangon – kimondja, hogy a hajó beosztott orvosának harcálláspontja a hajó farán, a gépészek körletében van. Távol álljon tılem... – Nagyon kérem. – Ugyan miért? Magányos, lusta vagy egyszerően csak fáradt? – A felvont szemöldök elvette a kérdés sértı élét. – Nem. Csak kíváncsi vagyok. Szeretném megfigyelni Riley főtı és... hogyismondjam... bizalmasai reagálását a kapitány beszédére. Nagyon tanulságosnak ígérkezik. – Sherlock Nicholls, mi? Rendben, Johnny. Hívja fel a hajó farán a kárfelmérı tisztjét. Mondja meg neki, hogy nem mehet. Valami nagyobb mőtét jött közbe, vagy ilyesmit. Mennyire rászedhetık feletteseink, milyen könnyen átverhetek. Szégyen és gyalázat.
Nicholls elmosolyodott és felvette a telefonkagylót. Amikor felharsant a harcálláspontok elsötétítését jelzı kürtszó, Nicholls éppen a laborban ült. Nem égett a villany, a függönyöket szinte légmentesen behúzták. Székébıl elláthatott a fényesen kivilágított kórterem minden sarkába. A betegek közül öten aludtak. Ketten – Peretsen, a félig norvég, félig skót, lassú beszédő, óriás termető főtı és Burgess, a sötéthajú kis cockney – ágyukon ültek, halkan beszélgettek, szemüket a kettejük közötti ágyban fekvı sötét arcbırő, tagbaszakadt betegre szegezték. Riley főtı fogadta híveit. Alfred O'Hara Riley már kora ifjúságában a bőnözıi pályát választotta, s jóllehet a késıbbiek során számtalan viszontagsággal kellett megküzdenie, rendíthetetlenül ragaszkodott e döntéséhez. Ha eltökéltsége szinte bármely más tevékenységi területre irányul, dicséretre méltó, sıt hasznos lett volna. De Rileynek dicséretben és haszonban sohasem volt része. Minden ember azzá lesz, amivé környezete és öröklött tulajdonságai formálják. Ez alól Riley sem volt kivétel, s Nicholls, aki ismerte valamelyest a gyermekkorát, tisztában volt azzal, hogy a sors valójában sohasem kínált esélyt a hatalmas termető főtınek. Rileyt, akit iszákos, írástudatlan anya szült e világra egy túlzsúfolt, járványok gócaként ismert liverpooli nyomornegyedben, már a kezdet kezdetétıl fogva kivetette a társadalom. Szırös, majomszerő külseje, súlyos, elıre ugró álla, eltorzult szája, lapos, széles orra, az arcszırzete és szemöldöke közötti keskeny résbıl elıvillanó ravasz fekete szeme, mely híven tükrözte szellemi képességeit – mindezek pompásan illettek ahhoz a hivatáshoz, amelyet a késıbbiek során választott magának. Nicholls rápillantott, s bár nem ítélte el, egyetérteni sem tudott vele. Egy pillanatra átvillant rajta az elkerülhetetlen tragédia sejtelme. Riley sohasem volt kiugróan sikeres bőnözı; értelmi foka nagyon közel állt a félkegyelmőekéhez. Homályosan maga is érezte korlátoltságát, s ezért nagy ívben kerülte a bőnözés magasabb követelményeket támasztó, kifinomultabb formáit. Az ı metier-je a rablás, leginkább a rablótámadás volt. Hatszor járta meg a börtönt, utoljára két évet kapott. Az, hogy a haditengerészetbe hívták be, érthetetlennek tőnt mind Riley, mind a behívásért felelıs hatóságok szemében. Riley azonban egykedvően vette tudomásul e legutolsó sorscsapást is, s úgy haladt át a Királyi Haditengerészet bombasérült
portsmouthi laktanyájának “G” és “H” épület tömbjein, mint a forgószél a búzatáblán – felmetszett bıröndöket és kiürített tárcákat hagyott maga mögött. A nyomozóknak nem került hosszas munkájukba, hogy elkapják, hatvan nap zárkát kapott, utána főtıként az Ulyssesre vezényelték. Az Ulyssesen rövid és dicstelen volt bőnözıi pályafutása. Elsı rablási kísérlete egyben az utolsó is volt; szinte hihetetlenül ostoba módon a tengerészgyalogosok tiszthelyetteseinek hálótermében próbált meg kirámolni egy öltözıszekrényt. Evans és MacIntosh ırmesterek tetten érték. Úgy döntöttek, hogy nem feljelentéssel intézik el az ügyet, s Riley a rákövetkezı három napot a betegszobában töltötte. Azt állította, hogy megcsúszott egy létrafokon és húsz láb magasról lezuhant a kazánház padlózatára. Ám az ügy közbeszéd tárgya lett, s Turner követelte, hogy távolítsák el Rileyt a tengerészet kötelékébıl. Általános meglepetésre – nem utolsósorban Riley meghökkenésére – Dodson I. osztályú üzemvezetı fımérnök azonban ragaszkodott ahhoz, hogy adjanak neki még egy utolsó lehetıséget, s Rileynek próbaidıre megkegyelmeztek. Ez négy hónapja történt, s ettıl fogva Riley tevékenységét bajkeverésre korlátozta. Ésszerőtlen módon, bár érthetıen, rövid találkozása a tengerészgyalogosokkal elsöpörte a haditengerészettel szembeni közönyét; most már szenvedélyesen győlölte a flottát. Agitátorként olyan sikert ért el, amilyenrıl álmodni sem mert volna bőnözıként. Igaz, mondanivalója eleve nem süket fülekre talált, de azért meg kell adni, sikerében része volt agyafúrtságának, állati ravaszságának és mesterkedéseinek, s annak is, hogy legénységi állományú társai fölött hatalma volt. Rekedt, szuggeráló hangja, komolysága, mélyen ülı szeme sajátos elemi erıt kölcsönzött neki, s ezt az erıt maximálisan kihasználta néhány napja, amikor kirobbantotta a zendülést, amely Ralston főtı és egy tengerészgyalogos halálához vezetett; ez utóbbi rejtélyes módon a nyakát szegte. Haláluk minden bizonnyal Riley lelkén száradt, s az is kétségtelennek tőnt, hogy ezt soha nem lehet majd bebizonyítani. Nicholls azon tőnıdött, vajon milyen új ördöngösség készül e komor, rozsdaszínő szemöldökök mögött, meg azon, hogy a fenébe lehetséges, hogy ugyanez a Riley állandóan bajba kerül, amiért kóbor macskákat, utcán talált törött szárnyú madarakat cipel fel az Ulyssesre, ahol gondosan ápolja ezeket. Megrecsegett a hangszóró, elvágta a gondolatait; hallatára
még a betegszoba suttogó hangjai is elnémultak. De nemcsak itt, az egész hajón, a páncéltornyokban és a lıszerraktárakban, a gép- és kazánházakban, fedélzeten és fedélzet alatt mindenütt abbamaradt a beszéd. Csak a szél hallatszott, a csónakdaruk rendszeres lökései a mélyülı vajatokban, a kazánház hatalmas szívó-szellızıinek fojtott hörgése és vagy száz villamos motor zúgása. A feszültség megülte az egész hajót, a 730 tisztet és matrózt, szinte kézzelfoghatónak tőnt, annyira nyomasztó volt. – Itt a kapitány beszél. Jó estét. – A hang nyugodt, árnyalt volt, nem érzett rajta sem feszültség, sem kimerültség. – Mindnyájan tudják, hogy szokásom minden út kezdetén a lehetı legkorábban tájékoztatni önöket, mi vár magukra. Úgy gondolom, joguk van tudni ezt, s nekem kötelességem, hogy közöljem a hajó tisztjeivel és legénységével. Nem mindig kellemes kötelesség; az utóbbi hónapok során sohasem volt az. Ezúttal azonban szinte boldogság tölt el. – Ez az utolsó bevetésünk a Honi Flotta egységeként. Egy hónap múlva, ha isten is úgy akarja, már a Földközin leszünk. Ügyes, gondolta Nicholls. Csak édesítsed a pirulát, jó sok cukorral add be nekik. A kapitánynak azonban más volt az elgondolása. – De elıször talán lássuk milyen feladat vár ránk. A választék ugyanaz, mint eddig: ismét Murmanszk. Szerdán 10.30-kor, Izlandtól északra találkozunk egy Halifaxbıl induló konvojjal. A konvojban tizennyolc nagy, gyorsjáratú hajó van, valamennyi tizenöt csomós vagy még ennél is gyorsabb. Ez a harmadik gyors Oroszországba tartó konvojunk, FR 77 a jelzése, amennyiben unokáiknak majdan be kívánnak számolni róla – tette hozzá fanyarul. – A hajók rakománya: harckocsik, repülıgépek, repülıgép-üzemanyag és olaj, más semmi. – Meg sem kísérlem lekicsinyelni a veszélyeket. Jól tudják, Oroszország jelenleg milyen kétségbeesett helyzetben van, milyen iszonyúan nagy szüksége van ezekre a fegyverekre és az üzemanyagra. S biztosak lehetnek afelıl, hogy a németek is tisztában vannak ezzel, s hogy hírszerzıik máris közölték velük a konvoj jellegét és kifutásának idıpontját. – Elharapta a mondatot, és zsebkendıvel lefojtott rekedt köhögése kísértetiesen visszhangzott hajószerte a néma csöndben. Azután lassan ejtve a szavakat, folytatta. – Ez a konvoj tetemes vadászrepülıgépet és benzint visz. A nácik nem fognak visszariadni semmitıl – ismétlem: semmitıl –, hogy meggátolják
e konvoj eljutását Oroszországba. – Soha nem kíséreltem meg félrevezetni vagy becsapni önöket. Most sem teszem. Az elıjelek nem kedvezıek. Javunkra szól elsısorban a sebességünk, s másodszor – remélem – a meglepetés eleme. Egyenesen az Északi-fok felé kísérelünk meg ugyanis áttörést. – Négy komoly tényezı szól ellenünk. Nyilván valamennyien észrevették, hogy az idıjárás egyre rosszabbra fordul. Attól tartok, hogy rendkívüli idıjárási viszonyok várnak ránk, úgy értem, még a sarkkör esetében is rendkívüli idıjárással kell számolnunk. Meglehet – ismétlem: meglehet –, hogy ez meggátolja majd a tengeralattjáró támadásokat, másrészt viszont azt is jelentheti, hogy elveszítjük védıkíséretünk néhány kisebb egységét – nincsen arra idınk, hogy lavírozzunk vagy elmeneküljünk a rossz idı elıl. Az FR 77 nyílegyenes útirányt követ.... S ez szinte teljes bizonyossággal azzal jár majd, hogy a repülıgép-anyahajókról nem tudnak fölszállni a vadászrepülık. Úristen, hát elment az esze a kapitánynak, tőnıdött Nicholls. Ezzel még a maradék harci kedvet is kiirtja az emberekbıl. Nem mintha maradt volna egyáltalán. Mi az úristent... – Másodszor – folytatta a nyugodt, kérlelhetetlen hang –, ebben a konvojban nem viszünk magunkkal mentıhajókat. Nem lesz idınk megállni. Azonkívül valamennyien tudják, mi történt a Stockporttal és a Zqfarctannal. Nagyobb biztonságban vannak a hajójukon. – Harmadszor, tudomásunk van arról, hogy két – esetleg három – tengeralattjáró falka helyezkedett el a hetvenedik szélességi fok mentén, és észak-norvégiai ügynökeink jelentése szerint ebben a körzetben a németek igen sok különféle típusú bombázó repülıgépet vontak össze. – Végül, okunk van feltételezni, hogy a Tirpitz kifutásra készülıdik. – Ismét látszólag véget nem érı szünetet tartott. Úgy tőnt, mintha tisztában lenne azzal, milyen szörnyő megdöbbenést váltott ki e néhány szavával, és idıt akart engedni a hajó személyzetének, hogy átgondolják a közlést. – Fölösleges részleteznem, ez mit jelent. A németek esetleg kockára teszik ezt a hajójukat is, hogy föltartóztassák a konvojt. Az Admiralitás reméli, hogy megteszik. Utunk második részében a Hazai Flotta legnagyobb egységei, beleértve feltehetıen a Victorious és a Furious repülıgép-anyahajókat, valamint három cirkálót, tizenkét órás távolságban, párhuzamosan halad majd a mi
útirányunkkal. Régen várnak erre az alkalomra, s mi vagyunk a csalétek, amellyel becsappantanák az egérfogót... – Megeshet, hogy a dolog nem úgy üt ki, ahogyan elképzeljük. Még a legalaposabban kidolgozott tervek is... vagy az egérfogó elkésve csappan be. Ennek a konvojnak azonban mindenáron át kell jutnia. Ha a repülıgép-anyahajókról nem kaphatunk vadászbiztosítást, az Ulyssesnek kell fedeznie az FR 77 visszavonulását. Valamennyien tudják, ez mit jelent. Remélem, mindez valamennyiük számára teljesen világos. Újabb hosszú köhögıroham, újabb hosszú szünet következett, s amikor a kapitány ismét megszólalt, hangja teljesen megváltozott. Nagyon halkan beszélt. – Jól tudom, mit kérek önöktıl. Tudom, milyen fáradtak, milyen reményt vesztettek és lelkük mélyén milyen elkeseredettek. Jól tudom – nálam senki sem tudja jobban – min mentek keresztül, mennyire szükségük van, mennyire rászolgáltak a pihenésre. Lesz rá alkalmuk. Tizennyolcadikán a hajó egész legénysége tíznapos szabadságra megy Portsmouthból, utána újrafelfegyverzés következik Alexandriában. – Szavai közömbösen csengtek, mintha a maga részérıl semmiféle jelentıséget sem tulajdonítana nekik. – Ezt megelızıen azonban – nos, tudom, ez kegyetlenül, embertelenül hangzik, bizonyára úgy tőnik valamennyiük számára –, azt kell hogy kérjem önöktıl, vágjanak neki ismét, meglehet szörnyőbb dolgoknak, mint amilyeneken valaha is keresztülmentek. De ezen nem tudok változtatni, sem én, sem más. – Most már minden egyes mondatot hosszú csönd követett; nehéz volt megérteni a kapitány halk, távolról jövı szavait. – Senkinek sincsen joga ezt kérni önöktıl, legkevésbé nekem... legkevésbé nekem. De tudom, hogy megteszik. Tudom, hogy nem hagynak cserben. Tudom, hogy minden vészen átviszik az Ulyssest. Sok szerencsét. Sok szerencsét és isten áldja valamennyiüket. Jó éjszakát! A hangszórók egy kattanással elhallgattak, de a csönd tovább tartott. Senki sem szólt, senki sem mozdult. Még a szeme sem rebbent senkinek. Akik a hangszórókra meredtek, továbbra is oda szegezték pillantásukat, akár a vakok, vagy a kezüket nézték, vagy az egyébként tiltott cigaretták csikkjeit méregették, észre sem véve, hogy a keserő füst marja fáradt szemüket. Sajátos módon úgy tőnt, mintha mindenki egyedül akart volna
maradni, lelkiismereti vizsgálatot tartani, saját maga akarván végiggondolni a dolgokat, s tudta, ha szeme elkapná egy társának a pillantását, már nem lenne egyedül. Sajátos volt a némaság, a természetfölötti csönd, a szavak nélküli megértés, ami oly ritkán érinti meg az embereket: a fátyol föllebben, ismét leereszkedik, az ember nem emlékezik, mit látott, de tudja, hogy látott valamit, s hogy ettıl fogva soha többé semmi nem lesz már úgy, mint annak elıtte. Ritkán, túlontúl ritkán élünk át ilyen pillanatokat: párját ritkítóan gyönyörő naplemente, valamelyik nagy szimfónia töredéke, az iszonyú csönd, amely rászakad az óriási madridi és barcelonai arénákra, amint a legnagyobb élı matador kardja elkerülhetetlenül áldozata tarkójába mélyed. A spanyoloknak meg is van a szavuk erre: “az igazság pillanata”. A betegszoba órája természetellenesen hangosan ketyegett egy, meglehet két percet. Nicholls mélyet lélegezve – úgy érezte idıtlen idı óta nem vett lélegzetet – halkan a függöny mögötti tolóajtóhoz lépett és fölkattintotta a villanyt. Hátrafordulva Brooksra pillantott, azután ismét lekapta róla a tekintetét. – Nos, Johnny? – Halk, már-már évıdı volt a hang. – Egyszerően nem tudom, uram, semmit sem tudok. – Nicholls a fejét rázta. – Elıször azt hittem, hogy... szóval, hogy elfuserálja az egészet. Tudja, hogy halálra rémiszti ıket. És uram isten! – folytatta eltőnıdve –, pontosan ezt is tette. Csak úgy halmozta a dolgokat: viharok, a Tirpitz, tengeralattjáró falkák... és mégis... – Hangja elhalkult. – És mégis? – visszhangozta ugratva Brooks. – Hát éppen ez az. Túl intelligensek – ez a legnagyobb bajuk manapság a fiatal orvosoknak. Figyeltem ám magát; úgy ült, mint egy álpszichiáter, agyát megfeszítve analizálta, hogy a beszédnek várhatóan milyen hatása lesz odakint a sebesült harcosok lelkére, és még csak kísérletet sem tett, hogy fölmérje, milyen hatással van magára. – Rövid szünet után nyugodt hangon folytatta. – Gyönyörően csinálta az öreg, Johnny. Nem, nem ez a helyes kifejezés, nem volt ebben semmi elıre megfontolt. De hát nem érti? Ennél komorabb képet már nem is festhetett volna: rávilágított arra, hogy ez nem egyéb, mint az öngyilkosság egy bonyolult módja – semmi enyhítı körülmény, semmi ígéret, még Alexet is csak mintegy véletlen, utólagos gondolatot dobta be. Elıször fölpaprikázza ıket, azután elengedi a kezüket. Semmi kecsegtetés, semmi remény, semmi kérlelés – és mégis, hallatlan ereje volt a kérlelésének... Mi tette ezt Johnny?
– Nem tudom. – Nicholls gondterhelt volt. Hirtelen fölkapta a fejét, azután halványan elmosolyodott. – Talán nem is volt semmi kérlelés. Figyeljen csak. – Hangtalanul visszatolta az ajtót, eloltotta a villanyt. Riley rekedt, halk, beható hangja félreismerhetetlen volt. –...semmi más, csak kibaszott halandzsa. Alex? A Földközi? Egy nagy frászt, öregem. Nem látjuk meg azt sose. Még Scapát sem látjuk viszont. Richard Vallery kapitány, kiváló szolgálatért érdemrend. Tudjátok-e fiúk, mit akar a vén szarházi? Még egy csíkot a kiváló szolgálatért érdemrend mellé! Talán még egy Viktória keresztet is. Hát istenemre mondom, nem kapja meg! Az én bırömre nem! Nem bizony... ha tehetek valamit ellene. “Tudom, hogy nem hagynak cserben” – utánozta elvékonyodó hangon. – Siránkozó vén szarházi! – Egy pillanat szünetet tartott, aztán folytatta. – A Tirpitz! Kegyelmes úristen! A Tirpitz! Mi majd megállítjuk, még hogy mi! Ez a kibaszott játékhajó! Csalétek, aszongya, csalétek. – Fölemelte a hangját. – Én mondom nektek, haverok, még csak le se szarnak minket! Egyenest az Északi-foknak! Odadobnak minket áldozatnak! És ez a vén szarházi odafenn... – Pofa be! – Petersen hangja volt, halkan, dühödten suttogott. Keze kinyúlt, s odaát a rendelıben Brooks és Nicholls összerezzent, akkorát roppantak Riley csuklócsontjai az óriás kezének iszonyú satujában. – Tudod, sokszor elgondolkodtam rajtad, Riley – folytatta lassan Petersen. – De most nem, többé már nem. Undorom van tıled! – Visszadobta Riley kezét és elfordult. Riley sziszegve nyomkodta a csuklóját és Burgesshez fordult. – Az isten szerelmére, mi ütött ebbe? Mi a fenét... – Hirtelen elharapta a szavát. Burgess mereven rászegezte a szemét, és hosszú ideig le nem vette róla a pillantását. Azután lassan, kiszámított mozdulattal hátradılt az ágyában, nyakig húzta a takaróját és hátat fordított Rileynek. Brooks talpra ugrott, becsukta az ajtót és megnyomta a villanykapcsolót. – Elsı felvonás, elsı jelenet. Snitt! Világítás! – dörmögte. – Érti már, mire gondolok, Johnny? – Igen, uram. – Nicholls elgondolkodva bólintott. – Legalábbis azt hiszem. – Vésse az eszébe fiam, nem lesz tartós. Legalábbis nem lesz ennyire erıs a hatása. – Elmosolyodott. – De talán elsegít
bennünket Murmanszkig. Soha nem lehet tudni. – Nagyon remélem, uram. Köszönöm a bemutatót. – Nicholls a viharkabátjáért nyúlt. – Nos, azt hiszem az a legokosabb, ha most hátramegyek a hajó farára. – Hát akkor indulás. És figyeljen csak... Johnny... – Uram? – Ami a maga skarlát hirdetményét illeti... hát dobja be a hajó faránál a tengerbe. Nem hiszem, hogy szükségünk lesz már rá. Nicholls elmosolyodott és halkan behúzta maga mögött az ajtót.
4. fejezet Hétfı éjszaka A hajó éjszakai elsötétítése szinte végeláthatatlanul elhúzódott, de többszöri ellenırzésre végül is csak befejezıdött. Aznap éjszaka, mint már száz meg száz más éjszakán, ezt az intézkedést az emberek csupán a bosszantásukra kieszelt további céltalan elıvigyázatossági rendszabálynak érezték, amelynek semmi létjogosultsága sincsen, de kiváltképpen értelmetlennek találták azt a kicsinyes alaposságot, ahogyan végrehajtatták. Legalábbis így tőnt a szemükben. Jóllehet az ellenség hajnali támadásai megszokottakká váltak, alkonyatkor szinte sohasem tőntek fel német gépek. Más hajók nem mindig tapasztalták ezt, sıt ritkaságszámba ment ez a gyakorlat, dehát az Ulysses szerencsés hajó, s ezzel mindenki tisztában volt. Még Vallery is, de ı még azt is tudta, miért van így. Tengerész hiszekegyének elsı pontja az éberség volt. Alig valamivel a kapitány rádióbeszéde után a radar gyorsan közeledı tárgyat jelzett. Annyi bizonyosnak tőnt, hogy ellenséges repülıgéprıl van szó; Westcliffe sorhajókapitány, a rangidıs tengerész repülıtiszt a vadászrepülı-irányító teremben egy falitérkép elıtt ült, amelyen feltüntették a parti és felderítı parancsnokságok valamennyi repülıgépének operatív útvonalát, a jelzett terület pedig kívül esett ezeken. De senki még csak ügyet sem vetett a jelentésre, akárcsak Tyndall parancsára, hogy változtassák meg 45 fokkal a hajó menetirányát. Ez ugyanolyan mindennapos intézkedés volt, mint a harcálláspontok elsötétítése. Nyilván Charlie, régi barátjuk jelent meg, hogy lerója tiszteletét, gondolták. “Charlie” – rendszerint egy négymotoros Focke-Wulf Condor gép – már-már menetrendszerő volt az Oroszország felé tartó konvojoknál. A murmanszki útvonalon hajózó tengerészek számara nagyjából azt jelentette, mint az albatrosz a múlt századi vitorláshajók matrózainak odalenn távol délen, az Atlanti-óceán viharövezetében: baljós madár, félig-meddig félték, de szinte már barátian fogadták és tilos volt megölni, jóllehet Charlie esetében ennek más oka volt. Kezdetben, mielıtt még megjelentek volna az álcázó hajók és kísérı repülıgépanyahajók, Charlie gyakorta egész nap hajnaltól szürkületig ott
körözött a konvoj fölött és rádión hajszálpontos jelentéseket továbbított támaszpontjának a konvoj pozíciójáról. Többször is megesett, hogy a konvojok hajói és a német felderítı repülıgépek jelzéseket váltottak, és se szeri, se száma a kétes hitelességő történeteknek. Az idıjárást tárgyaló udvarias üzenetváltások szinte mindennaposaknak számítottak. Charlie számos alkalommal helyzetmeghatározásért rimánkodott, mire rendkívül részletes hosszúsági és szélességi fok koordinátákat kapott, melyek alapján valahol a Csendes-óceán déli része fölött kellett volna repülnie. S természetesen tucatnyi hajó követelte magának annak a történetnek a dicsıségét, mely szerint egy konvoj rangidıs kapitánya a következı rádióüzenetet küldte. “Legyen szíves repüljön a másik irányba is, mert kezdünk szédülni”, mire Charlie udvariasan nyugtázta a vételt és visszafordult. Az utóbbi idıben azonban e barátságos üzenetváltások feltőnı módon megszőntek, s Charlie, aki idıvel óvatosabb kezdett lenni, kiváltképpen, amióta feltőntek a kísérı vadászrepülıgépek, nemigen jelent meg, legföljebb szürkületkor. Rendszerint óvatos magasságban, egyetlen kört írt le a konvoj fölött, azután eltőnt a sötétségben. Így történt ezen az estén is. A matrózok csak pillanatokra látták fölvillanni a hófúvásban a Condort, azután szem elıl tévesztették az egyre sőrősödı alkonyati félhomályban. Charlie nyilván jelenti majd a hajóraj létszámát, jellegét és menetirányát, és Tyndall nemigen remélte, hogy ez utóbbit illetıen sikerülne megtéveszteni a német felderítést. Egy hadihajóraj a hatvankettedik hosszúsági fok közelében, valamivel a Faroer-szigetektıl keletre, amely észak-északkeleti irányban tart, nyilván értelmetlennek tőnik majd a szemükben, kiváltképpen, hogy szinte bizonyosan tudomást szereztek már a konvoj kifutásáról Halifaxbıl. Kétszer kettı nagyon is nyilvánvalóan négyet jelent. Kísérletet sem tettek, hogy Seafire gépeket indítsanak – kizárólag ezeknek a gépeknek lett volna esélyük utolérni a Condort, mielıtt nyoma veszne az éj sötétjében. A szinte teljes sötétségben ismét megtalálni a repülıgép-anyahajót, akárcsak a rádióirányítással is, roppant nehéz dolog, éjszaka leszállni rendkívül veszélyes, de találomra és isten segítségében bízva leszállni hófúvásban és sötétben egy hánykolódó, jobbra-balra ingó fedélzetre egyenesen az öngyilkossággal lett volna egyenlı.
A legkisebb számítási tévedés, a legcsekélyebb hiba a helyzetfelismerésben, s máris nemcsak egy gép, de egy pilóta is a tengerbe veszett. Egy a vízen kényszerleszállást végzı Seafire karcsú, torpedó alakú törzsével, orrában a roppant súlyos, nagy Rolls-Royce Merlin motorral a szó szoros értelmében halálcsapda volt. Ha belezuhant a vízbe, a motor továbbhajtotta a tenger fenekére. Az Ulysses ismét visszaállt a menetirányára és vakon belefúrta magát a közelgı viharba. A matrózok leléptek a harcriadó beosztásukból és megkezdték a szokványos szolgálatot; négyóránként váltották egymást az ırségen. Azt hihetnénk, hogy ebbe nem kell belerokkanni: napi tizenkét órás szolgálat, tizenkét óra szabadidı, ennyit kibírhat az ember. Valóban kibírhatja, ha semmi más tennivalója nincsen. A legénység azonban rendszeresen a harcriadó beosztási helyén is töltött napi három órát, s minden második délelıtt – a délelıtti ırség ideje alatt –, akik éppen nem voltak ırségbe beosztva, dolgoztak, s annak csak az isten a megmondhatója, hány órán át voltak riadókészültségben. Ráadásul minden étkezés – már amikor sor került étkezésre – a szabadidıben történt. Ha napjában összesen három-négy órát alhattak, az már eseményszámba ment, a negyvennyolc órás alvás nélküli szolgálat pedig fel sem tőnt már. A hımérı higanyszála és a légnyomásmérı tizedfokról tizedfokra, halálos párhuzamban kúszott lefelé. A hullámok egyre feljebb csaptak, a hullámvölgyek mélyebbek, a hullámhegyek magasabbak lettek, a csontig hatoló szél vakító függönnyé korbácsolta a havat. Rossz éjszaka, álmatlan éjszaka volt ez odafenn a fedélzeten, s a fedélzet alatt, ırségen és pihenın egyaránt. A hídon az ırtiszt, a Vattás Kölyök, a jelzımatrózok, a reflektorkezelı, az ırszolgálatban levık és a küldöncök kétségbeesetten meresztették szemüket a fehér éjszakába, s azon tőnıdtek, milyen is az, amikor ismét meleg szobában van az ember. Matrózzubbonyt, köpenyt, nagykabátot, gyapjúmellényt, viharkabátot, sálat, vállat fedı csuklyát, sisakot, mindent magukra húztak, teljesen bebugyolálták magukat. E gyapjúgubóban csak keskeny rést hagytak a szemüknek, mégis dideregtek. Kezükkel csapkodták magukat, lábukat a hídon körbefutó gızvezetéken melengették, de majd megvette ıket az isten hidege. A légvédelmi gépágyúk kezelıszemélyzete kétségbeesetten kuporgott az ikercsöves lövegek állásaiban, a
katonák toporogtak, fázósan csapkodták magukat és szünet nélkül káromkodtak. Csak az automata légvédelmi ágyúk magányos kezelıi szők kis fedélzet alatti helyükön kucorogva, próbálták elhessegetni a kezelık legálnokabb ellenségét, az alvást. Az odalent a legénységi szállásokon pihenıidıben tartózkodó ırség sem volt sokkal szerencsésebb. Az Ulysses legénységének nem építettek emeletes ágyakat, csupán függıágyakat engedélyeztek, de ezeket is csak kikötıi tartózkodásaik alkalmából akaszthatták fel a mennyezeten lévı kampóikra. Mindennek megvoltak a komoly, alapos okai. Hadihajókon még az átlagos polgári otthonnal összehasonlítva is igen szigorúak a higiénia követelményei: egy tisztességes matrózban fel sem ötlene, hogy felöltözve kapaszkodjék függıágyába, márpedig épelméjő ember nem gondolhatott arra, hogy az Oroszország felé tartó konvojok hajóin egyetlen percre is levetkızzék. A kimerült tengerészek számára a függıágy felerısítésével és megkötésével járó munkának a puszta gondolata is elrettentıén hatott. Riadó esetén pedig az a néhány többletmásodperc, amíg valaki kikászálódik a függıágyból, eldöntheti az élet vagy halál kérdését; már egymagában a felerısített függıágy léte is veszélyeztette a helyiségben tartózkodó valamennyi matrózt, hiszen gátolta ıket a gyors mozgásban. Végül pedig olyan éjszakákon, amikor viharos a tenger, elképzelni sem lehet egy elıl-hátul fölerısített függıágynál kényelmetlenebb helyet. A matrózok tehát ott aludtak, ahol érték, mindenkor tetıtıl talpig felöltözve, még viharkabátjukat és kesztyőjüket sem vetették le. Aludtak asztalon és asztal alatt, kilenchüvelykes keskeny zsámolyokon, a padlón, függıágytartókban – mindenütt. A legnépszerőbb hálóhelyek a hajókonyha elıtti átjáró meleg fedélzeti acéllemezei voltak; éjszaka hátborzongató, kísérteties alagútnak tőnt, mert mindössze egyetlen éles fényő piros lámpa világította meg. Ez már csak azért is népszerő hálókvártélynak számított, mert csupán egy közfal választotta el a tíz láb távolságra levı felsı fedélzettıl. Az emberek agyában szüntelenül ott kísértett ugyanis a rettegés, hogy ha elsüllyed a hajó, bennszorulhatnak a fedélzet alatt. De még a fedélzet alatt is iszonyú hideg volt. A forrólevegıs főtırendszer csak a “B” és a “C” legénységi hálóhelyeken mőködött érezhetıen, igaz, hogy a hımérséklet itt sem emelkedett sokkal fagypont fölé. A fedélzetek fölülrıl megállás
nélkül csöpögtek, a rekeszfalakon lecsapódó gız pedig ezernyi patakocska alakjában csurgott le és győlt tócsákba a kókusz szınyeggel borított padlóra. A levegı dohos, fülledt és szörnyen fagyos volteszményi táptalaja a Brooks törzsorvos által olyannyira rettegett tuberkulózisnak. Mindehhez még hozzájárult a hajó szüntelen hánykolódása, meg az a hirtelen csikorgástól kísért remegés, mely mindig végigfutott a hajótesten, valahányszor a hajóorr a hullámhegyrıl visszazuhant a hullámvölgybe, így azután jószerivel lehetetlenné vált az alvás, az emberek legföljebb fészkelıdve, hosszabbrövidebb ideig bóbiskolhattak. A matrózok szinte kivétel nélkül a fölfújt mentımellényeket győrték a fejük alá, és úgy aludtak, vagy próbáltak aludni. A felfújt, majd kétrét hajtott, végül szalaggal leragasztott mentımellények tőrhetı párnáknak bizonyultak. Erre, és csakis erre a célra használták ezeket, jóllehet szigorú parancs írta elı, hogy harci cselekmények alatt, valamint olyan vizeken, ahol köztudottan ellenséges hajók tartózkodnak, állandóan viselni kell a mentımellényt. E parancsra azonban ügyet sem vetettek még azok a tisztek sem, akiknek feladata lett volna érvényt szerezni az elıírásoknak. Az északi szélességi fokokon a matrózok olyan bı, vaskos öltözéket viseltek, amelybe elegendı levegı szorult ahhoz, hogy legalább három percen át a víz felszínén tartsa az embert. Ha addig nem halászták ki, amúgysem bírta tovább. A sokk volt az, ami végzett vele, az az iszonyú sokk, amikor egy 36 fokos hımérséklető test hirtelen egy több mint 30 fokkal alacsonyabb hımérséklető folyadékba zuhan – sıt a sarkvidéki vizeken a tenger hıfoka gyakran még fagypont alá is süllyed. Ami még ennél is rosszabb, a nulla fok alatti szél ezernyi tırként hatolt be a tengerbe zuhant ember vízzel telítıdött öltözékébe, mire a hirtelen, igen nagy testhımérséklet-változásnak kitett szív megszőnt dobogni. De a matrózok azt tartották, hogy ez gyors halál – gyors, fájdalommentes és könyörületes. Tíz perccel éjfél elıtt Turner sorhajókapitány és Marshall a parancsnoki híd felé igyekezett. A sorhajókapitány még e kései idıpont és a komisz idı ellenére is a szokott módján viselkedett: ez az inas, kalóz megjelenéső férfi rendíthetetlen és derős volt, s ha létezik ilyesmi, ı valóban visszaütött az Erzsébet-kori kalóz tengerészekre. Szenvedélyesen élvezte az életet. Vitorlavászon kámzsáját, mint mindig, hátravetette, aranysujtásos sapkáját
hetykén félrecsapta. Megragadta a hídra vezetı ajtó fogantyúját, belépett, egy pillanatra megtorpant, szoktatta szemét a sötéthez, majd megpillantva az ırtisztet, nagyot csapott a hátára. – Nos, éber ır, hogy állunk ma éjjel? – dörgött rá vidáman. – Friss az idı, határozottan friss. Gondolom, a hajó szokás szerint, teljesen kormányozhatatlan? S hol vannak a kiscsibéink ezen a gyönyörő estén? – Kikémlelt a hófúvásba, gyorsan végigpásztázta szemével a láthatárt, azután föladta. – Gondolom mind elmentek a fenébe, vagy még azon is túlra. – Nem is állunk olyan rosszul – mosolyodott el Carrington. Carrington korvettkapitány, a tartalékos tengerésztiszt, hajdani kereskedelmihajó-kapitány, akiért Vallery tőzbe tette volna a kezét, többnyire hallgatag, komor, ritkán mosolygó férfi volt. Turnerhez azonban különleges viszony főzte: a két kiválóan képzett tengerész a hivatásosoknak kijáró kölcsönös tiszteletet érzett egymás iránt. – Néha még a repülıgép-anyahajókat is látjuk. De Bowden és társulata odalent centiméterre meg tudják határozni pozíciójukat. Legalábbis ezt állítják. – Vigyázzon, hogy a jó öreg Bowden meg ne hallja magát – tanácsolta Marshall. – Azt gondolja ugyanis, hogy a radar az egyetlen lépés, amit az emberi faj megtett elıre, amióta az elsı ember lemászott a fáról. – Akarata ellenére megborzongott, s hátat fordított a vadul száguldó szélnek. – Mindenesetre hálát mondanék annak a magasságosnak, ha az ı helyében lehetnék – tette hozzá ıszinte meggyızıdéssel. – Ez itt rosszabb még a legkegyetlenebb kanadai télnél is! – Ostobaság, fiam, buta beszéd! – harsogta a sorhajókapitány. – Puhányok vagytok, ez a bajotok, mai fiataloknak. Aki valamelyest is ad magára, annak csakis ez az igazi élet. – Elismerıen szippantott a jeges levegıbıl, azután Carringtonhoz fordult. – Ki van ma éjszaka magával, elsı tiszt? Sötét árny vált el a tájolóháztól és a sorhajókapitány felé lépett. – Ó, hát maga az. Istenemre mondom, hát nem a kormányosunk az, a tisztelt Carpenter úr, szokás szerint elmélyülten és teljes harci díszben, abban a flancos öltönyében. Tudja-e, kormányos, hogy ebben az öltözékben úgy fest, mint egy mélytengeri búvár és a Michelin autógumi reklám keresztezése? – Eh! – szólalt meg sértıdötten a Vattás Kölyök. – Csak
fintorogjon és gúnyolódjon, uram, amíg lehet. – Gyöngéden meglapogatta steppelt mellényét. – Várjon csak, amíg egyszer valamennyien odalent leszünk a szószban, mindenki lesüllyed a tenger fenekére vagy megfagy, de én ebben a jó kis melegben tökszárazon úszkálok, talán még cigarettára is rágyújtok... – Elég! İrtiszt, mi az irány? – 320, uram. Sebesség 15 csomó. – S a kapitány? – A figyelıállásban. – Carrington a híd hátsó végén levı kerek, betonacél építmény felé bökött a fejével. Ezen emelkedett a lıelemképzı torony, amelyhez a vezérlı áramkörök a betonköpenybe beépített központi aknán át haladtak. Ide állítottak be egy priccset, spártai egyszerőségő heverıt, a kapitány számára. – Remélem, alszik – tette hozzá –, de ıszintén szólva, kétlem. Parancsot adott, hogy éjfélkor keltsük fel. – Miért? – kérdezte Turner. – Fogalmam sincs. Szokás dolga, gondolom. Ellenırizni akarja, mi a helyzet. – Figyelmen kívül hagyni a parancsot – mondta kurtán Turner. – A kapitánynak meg kell tanulnia, hogy ırá ugyanúgy vonatkoznak a parancsok, mint bárki másra, fıként az orvos utasításai. Vállalom a teljes felelısséget. Jó éjszakát, elsı tiszt. Az ajtó becsapódott és Marshall habozva fordult a sorhajókapitányhoz. – Ami a kapitányt illeti, uram... Tudom, hogy semmi közöm hozzá, de... – egy pillanatra elakadt – nos, egészségileg jól van? Turner gyors pillantást vetett maga mögé. Amikor megszólalt, hangja szokatlanul halk volt. – Ha Brooks azt tehetné, amit jónak lát, az öreg már kórházban lenne. – Rövid csönd után komoran hozzáfőzte: – De talán már ez is késı lenne. Marshall nem válaszolt. Nyugtalanul fel-alá járkált, azután hátrament a bal oldali reflektorálláshoz. Öt percen át megszakítás nélkül hangok szőrıdtek fel onnan Turnerhez. Kíváncsian pillantott a visszatérı Marshallra. – Ralstonról van szó, uram – magyarázta a torpedótiszt. Azt hiszem ha valakivel, hát velem hajlandó szóba állni. – S szóba áll magával? – Hát persze – de csak arról, amirıl ı akar beszélni. Másról hallani sem akar. Szinte látom a nyakába akasztott hatalmas táblát: “Magánterület, idegeneknek tilos a bemenet!” Nagyon
udvarias, nagyon elızékeny, de teljességgel megközelíthetetlen. Fogalmam sincs, mi a fenét kezdhetnék vele. – Hagyja békében – tanácsolta Turner. – Senki semmit sem tehet az érdekében. – Megrázta a fejét. – Úristen, milyen cudarul elbánt a sors ezzel a fiúval! Ismét ráborult a csönd a hajóra. A hófúvás enyhült némileg, de a szél egyre erısebben tombolt. Kísértetiesen fütyült az árbocok és a csarnokkötélzet között, vad, vérfagyasztó harmóniával olvadt az Asdic egyre ismétlıdı sivításába. Mindkettı hátborzongató hang volt, hátborzongató, elemi erejő és baljós, reszelıcsikordulással hatolt át az idegeken és megnevezhetetlen, sok ezer éves atavisztikus szorongást váltott ki, amely ott lapult mindenkiben, csak eltemette a civilizáció nyomása. Az évek során nem egy matróz halálosan meggyőlölte ezt a szörnyőséges zenekart. Elmúlt fél egy, azután egy óra, végül fél kettı is. Turner gondolatai egyre inkább a kávé és a kakaó körül jártak. Kávé vagy kakaó legyen? Kakaó, döntött, gızölgı, tápláló folyadék, sőrő, olvadt csokoládé és cukor. Chryslerhez, a parancsnoki hídra beosztott küldönchöz fordult (egyébként az Asdic kezelıszemélyzet-parancsnokának az öccse volt). “Rádióüzenet – Híd. Rádióüzenet – Híd.” Az Asdic kabinja fölötti hangszóró egyre sürgetıbben recsegett, a hang sietve, követelızıén csengett. Turner a kézi adóvevıhöz ugrott és beleordította a vétel nyugtázását. – Jelzés a Sirrusról! Vízalatti visszhangok balra elöl 300-as irányból. Erısen közeledık. Ismétlem: Vízalatti visszhangok balra elöl 300-as irányból! Erısek, közeledık! – Visszhangok? Azt mondta: “visszhangok”? – Visszhangok, uram. Ismétlem, visszhangok. Turner már beszéd közben odakapott a harcálláspontokat riadóztató élesen foszforeszkáló kapcsolóhoz. Feltehetıen nincs a világon hang, amely oly kitörülhetetlenül belevésıdne az ember tudatába, mint a riadócsengı idegtépı sivítása. Még megközelítıleg sincsen hasonló hang. Nincsen ebben semmi fennkölt, harcias vagy vérpezsdítı. Egyszerően csak a hangfrekvencia felsı határát megközelítı váltakozó, átható, elnyújtott sivítás, amelybıl csak úgy árad a kétségbeesett sürgısség és a veszélyérzet: késélesen áthasít még a legálomittasabb agyon is; bármennyire kimerült, elcsigázott, eszméletlenül mélyen alvó is valaki, másodperceken belül talpra
ugrik, pulzusa máris felgyorsul, tudja, hogy ismét szembe kell szállnia egy ismeretlen veszedelemmel, s árad a vérébe az adrenalin. Az Ulysses két percen belül harckészültségben volt. A sorhajókapitány hátravonult a hátsó lıelemképzı-toronyba, Vallery és Tyndall a parancsnoki hídon tartózkodtak. A Sirrus, amely két mérföldre baloldalt haladt az Ulyssestıl, félórán át tartotta velük a kapcsolatot. A Vikinget leválasztották, hogy a segítségére legyen. Az Ulyssesen a fedélzet alatt szabálytalan idıközökben teljesen tisztán kivehetı volt a vízibombák éles csattanása. Végül jelentett a Sirrus: “Eredménytelen: kapcsolatot elvesztettük: reméljük, nem nyugtalankodtak.” Tyndall elrendelte a két romboló visszahívását, s hamarosan fölharsant a lefújást jelzı kürtszó. Mihelyt a parancsnok visszatért a hídra, elküldött a már rég esedékes kakaójáért. Chrysler elment a hajóorrban levı legénységi konyhára – a parancsnok hallani sem akart arról a vizenyıs löttyrıl, amelyet a tiszti étkezde számára kotyvasztottak – és egy párolgó kancsóval meg hajlított drótra fölfőzött súlyos bögrékkel tért vissza. Turner elégedetten figyelte, amint a sőrő, nyúlós folyadék nagy nehezen kicsordult a kancsó kiöntıjén, kortyolt egyet próbaképpen, azután helyeslıen bólintott. Cuppogott és elégedetten fölsóhajtott. – Kitőnı, Chrysler fiam, kitőnı! Magában megvan ehhez a tehetség. Torpedótiszt, lenne szíves szemmel tartani a hajót. Meg kell állapítanom, hol is vagyunk. Visszavonult a hajó bal oldalán, közvetlenül a tájolófedélzet mögött levı navigációs fülkébe és behúzta maga mögött az elsötétítıajtót. Leült, hátradılt a székében, bögréjét a térképasztalra állította, fölrakta mellé a lábát, rágyújtott és végre jó mélyen leszívhatta a cigarettafüstöt. De már az elsı szippantás után káromkodva ugrott föl: a rádió hangszórójának recsegése félreismerhetetlen volt. Ezúttal a Portpatrick jelentkezett. Jelentéseit valamely oknál fogva általában meglehetıs fenntartásokkal fogadták, de ezúttal a szokásosnál is nyomatékosabban közölte mondanivalóját. Turnernek nem maradt más választása, ismét a riasztókapcsolóhoz nyúlt. Húsz perc múltán aztán újra felharsant a riadó lefújását jelzı kürtszó, de úgy látszik, a sors nem akarta, hogy a sorhajókapitány aznap éjjel megihassa a kakaóját. Az éjszaka
hátralevı óráiban még három ízben riasztották valamennyi harcálláspont legénységét, s úgy tőnt, alig néhány perc telt el az utolsó lefújás után, máris fölharsant az ébresztıt jelzı kürtszó. A hajnal sem olyan volt, amilyennek általában ismerjük. Valamiféle bizonytalan, megfoghatatlan világosság, sivár, fagyos szürkeség derengett fel az égen, amint a matrózok fáradtan vánszorogtak vissza harcálláspontjaikra, így festett a háború az északi vizeken. Szó sem volt hısi halálról és dicsıségrıl, nem dörögtek a lövegek, nem ontottak tüzet a légvédelmi gépágyúk, nem csapott magasra a harci szellem, nem szálltak szembe dicsfénytıl övezve az ellenséggel; mindössze elcsigázott, álmatlanságtól kóválygó, hidegtıl megdermedt, nyirkos viharkabátos emberek tántorogtak szürke, nyúzott arccal, legyengülve, éhesen, kimerülten, magukkal hurcolva emlékeiket, a feszültséget, és sok száz hasonló véget nem érı éjszaka felgyülemlett fizikai fáradtságát. Vallery szokás szerint a parancsnoki hídon tartózkodott. Iszonyúan nézett ki, de mint mindig, udvarias, barátságos és megértı volt. Arca megnyúlt, és sápadt volt, véreres szemei mélyen beesettek, ajka vértelen. Az elızı esti súlyos vérzés, s az, hogy az elmúlt éjszaka egy pillanatra sem hunyta le a szemét, rettenetesen megviselte amúgy is hanyatló erejét. A hajnali derengésben lassan kirajzolódtak a hajóraj körvonalai. Csodával határos módon a legtöbb hajó továbbra is kijelölt helyén haladt. A fregatt meg az aknaszedı hajó messze a flotta elıtt járt – éjszaka érthetı módon gondosan kerülték, hogy farukat letapossa valamelyik nehézcirkáló vagy anyahajó. Tyndall méltányolta ezt és nem tett megjegyzést rájuk. Az Invader az éjszaka folyamán elkódorgott, s az Ulyssestıl nagy távolságban balra haladt. Kapott egy roppant ingerült rádióüzenetet, mire erısen csigavonalban haladva a háborgó tengeren, teljes erıre kapcsolva, ismét elfoglalta kijelölt helyét. A harci riadót 08.00-kor fújták le. 08.10-kor a bal oldali ırség tagjai már a fedélzet alatti helyiségeikben tartózkodtak, teát fıztek, mostak, sorban álltak a hajókonyha elıtt a reggelitálcákért, amikor fojtott robbanás rázkódtatta meg az Ulyssest. Törülközık, szappanok, csészék, tányérok és tálcák repültek szanaszét, a dühödten káromkodó matrózok már fölfelé igyekeztek, még mielıtt Vallery elforgathatta volna a riadókapcsolót.
Nem egészen fél mérföldre az Invader éles félkörben körözött, indítófedélzete fantasztikus szögben dılt meg. Újra megindult a sőrő havazás, de azért nem esett olyan sőrőn a hó, hogy ne látszottak volna az Invader parancsnoki hídja elıtt feltörı hatalmas, fekete, olajos füstfelhık. A hajó végül az Ulysses legénységének a szeme láttára megállt és veszedelmesen hánykolódni kezdett a nagy hullámok közötti völgyekben. – Az ırültek, ezek az átkozott ırültek! – fakadt ki indokolatlan keserőséggel Tyndall. Még Vallerynek sem vallotta be, mennyire nyomasztja a parancsnoki pozíció súlya, mennyire hat rá a stressz, ami most kiváltotta már-már krónikus ingerlékenységét. – Látja, kapitány, ez történik, ha egy hajó eltér az útvonalától! Ráadásul én is ugyanannyira hibás vagyok mint ık, egy rombolót kellett volna érteküldenem, hogy visszakísérje. – Szeméhez emelte távcsövét, majd Valleryhez fordult. – Kérem adjon le egy jelzést: “Kárbecslést kérek.”...Az az átkozott tengeralattjáró nyilván már hajnalhasadta óta a nyomukban volt, megvárta, amíg a hajók fölsorakoztak Vallery nem válaszolt. Tisztában volt azzal, mit érezhet Tyndall, amikor egy hajója a szeme láttára súlyosan megsérült, talán süllyedıfélben is van. Az Invader még mindig természetellenes szögben megdılve feküdt, a füst most már egyenes oszlopban tört fel belıle. Lángoknak nyoma sem volt. – Vizsgálatot indít, uram? – érdeklıdött Vallery. Tyndall elgondolkodva harapdálta az ajkát, láthatóan habozott. – Igen, és azt hiszem, jobb lesz, ha magunk végezzük el. Adjon parancsot a hajórajnak, hogy folytassa az útját; sebesség változatlan, útvonal változatlan. Jelezzen a Baliolnak és a Nairnnek, hogy maradjanak szorosan az Invader mellett. Vallery, miközben figyelte, hogyan kúsznak fel a jelzızászlók az árbocra, megérezte, hogy valaki szorosan ott áll mögötte. Félfordulattal hátranézett. – Nem volt ez tengeralattjáró, uram. – A Vattás Kölyök hangja nagyon magabiztosan csengett. – Lehetetlen, hogy megtorpedózták volna. Tyndall meghallotta a megjegyzést. Hirtelen mozdulattal ültében hátrafordult és rámeredt a szerencsétlen navigátorra. – Mi a fenét tud maga errıl, ha szabadna érdeklıdnöm, uram? – dörmögte. Ha a tengernagy “uramozni” kezdte alárendeltjeit, azok tudták, hogy ideje visszavonulót fújni. A Vattás Kölyök egészen szıke haja tövéig elpirult, de állta a sarat.
– Az úgy van, uram, hogy elıször is a Sirrus, bár jóval elıtte jár, fedezi az Invader bal oldalát, amióta leadták az ön visszahívó jelzését. Már egy ideje ott ırködik azon a területen. Bizonyos vagyok abban, hogy Orr sorhajókapitány fölfedezte volna a tengeralattjárót. Azonkívül túlságosan is viharos a tenger ahhoz, hogy egy tengeralattjáró tartani tudja a periszkóp-mélységet, hát még hogy beálljon tüzelı pozícióba. S ha a tengeralattjáró valóban tüzelt volna, ezt nemcsak egyszer tette volna, feltehetıleg még hatszor ismételt volna, abból a tüzelıszögbıl pedig a hajóraj többi egysége szinte tömör falat alkotott az Invader mögött. Ezzel szemben egyetlen másik hajó sem kapott találatot... Három éve gyúrom az ipart, uram. – Én meg tíz éve – morogta Tyndall. – Mindez csak találgatás, kormányos, csak találgatás, semmi egyéb. – Nem így van, uram – szívóskodott Carpenter. – Nem az. Nem esküdhetek meg rá – szeméhez emelte a távcsövet –, de majdnem biztos vagyok, hogy az Invader megindult hátrafelé. Ez pedig csak úgy lehetséges, hogy az elırésze, természetesen a vízszint alatt, megsérült, vagy éppenséggel megsemmisült. Akna lehetett az, uram, feltehetıen hanghatásra robbanó akna. – Hát persze, persze! – kiáltott fel metszı éllel Tyndall. – S természetesen hatezer láb mélységő vízben volt kikötve? – Úszóakna, uram – mondta türelmesen a Vattás Kölyök. – Vagy pedig valami régi, hanghatásra robbanó torpedó; a kilıtt német torpedók nem mindig merülnek le. De azért feltehetıen mégiscsak akna lehetett. – Gondolom most már az következik, hogy közli velem, milyen gyártmányú volt és mikor telepítették – hördült fel Tyndall. De a látszat ellenére elgondolkodott a hallottakon. S az Invader valóban megindult hátrafelé, igaz, lassan, semmiképpen sem olyan sebességgel, ami elegendı lett volna a haladáshoz. Továbbra is tehetetlenül vergıdött a nagy hullámvölgyekben. Egy kézi jelzılámpa kattogva nyugtázta az Invader hunyorgó fényjelzését. Bentley letépett a jelzıblokkról egy lapot és átnyújtotta Vallerynek. – “Az Invader a tengernagynak” – olvasta a kapitány. – “Nagy lék jobboldalt elöl, nagyon mélyen. Úszóaknára gyanakszom. Vizsgálom a sérülés súlyosságát. Hamarosan jelentek.” Tyndall átvette az üzenetet és lassan elolvasta. Azután válla fölött hátrapillantott és halványan elmosolyodott.
– Úgy látszik fiam, tökéletesen igaza volt. Kérem, fogadja el egy vén, goromba pokróc bocsánatkérését. Carpenter mormogott valamit, elfordult, zavarában ismét vérvörös lett. Tyndall futólag a kapitányra mosolygott, azután elgondolkodott. – Azt hiszem, helyesebb, ha személyesen beszélünk vele, kapitány. Barlow az, ugye? Adjon le jelzést. Lekapaszkodtak két fedélzet mélységbe a vadászrepülıirányító terembe. Westcliffe átadta helyét a tengernagynak. – Barlow kapitány? – szólt bele Tyndall a kézi mikrofonba. – Az beszél – szólalt meg egy hang a tengernagy feje fölötti hangszóróból. – Itt a tengernagy, kapitány. Mi a helyzet? – Megoldjuk a dolgot, uram. Attól tartok, elvesztettük az orrrész nagy részét. Veszteségeink súlyosak. Olajtüzek, de elszigeteltük ıket. A víztartály ajtajai kitartanak, a gépészek és a kárfelmérı csoport a haránt-válaszfalakat dúcolják ki. – Egyáltalán tudnak haladni, kapitány? – Megkísérelhetem, uram, de kockázatos – legalábbis ilyen módon. – Gondolja, vissza tudna jutni a támaszpontra? – Ezzel a hátszéllel és áramlással, igen. De akkor is beletelik három-négy napba. – Akkor rendben – válaszolta nyersen Tyndall. – Máris indul. Nem érünk semmit magával elırész nélkül! Balszerencséje van Barlow kapitány. Részvétem. És hogy el ne felejtsem: megkapta a Baliolt és a Nairnet kíséretül, azonkívül rádión kirendelek maga elé egy tengeri vontatót, szükség esetére. – Köszönöm, uram. Nagyon hálásak vagyunk önnek. Még egy utolsó mondat: engedélyezze a hajó bal oldali üzemanyagtartályainak kiürítését. Rengeteg víz zúdult be, képtelenek vagyunk az egészet kiszivattyúzni. Ez az egyetlen módja, hogy visszanyerjük egyensúlyunkat. Tyndall sóhajtott. – Hát igen, már vártam ezt. Nincs mit tenni, ilyen idıben nem tudjuk átvenni magától. Sok szerencsét, kapitány. A viszontlátásra. – Nagyon köszönöm, uram. Viszontlátásra. Húsz perccel késıbb az Ulysses ismét elfoglalta helyét a hajórajban. Röviddel ezután látták, hogy az Invader, ezúttal már valamivel kevésbé megdılve, lassan elindul délkelet felé, miközben a kis Hunt
osztályú romboló és a fregatt kétoldalt ide-oda dülöngélve igyekszik lépést tartani vele. További tíz perc múlva az Ulysses fedélzetén álló megfigyelık szeme elıl eltőnt az Invader, elnyelte a gomolygó hózivatar. Három hajó kiesett, tizenegy maradt – de most ez a tizenegy érezte kísértetiesen elhagyatottnak magát.
5. fejezet Kedd Hamarosan mindenki elfeledte az Invadert, minden bajával egyetemben. Nem telt bele sok idı, és a 14. repülıgépanyahajóraj már csak a maga bajával – túlontúl is sok bajával – tudott törıdni. Most már a maga nehézségeivel kellett megbirkóznia, a saját ellenségeivel kellett megküzdenie – egy sokkalta elemibb erejő, sokkalta halálosabb ellenséggel, mint bármely akna vagy tengeralattjáró. Tyndall elszántan szembeszegült az imbolygással, a hánykódó fedélzettel és Valleryra pillantott. A kapitányon, gondolta már vagy tizedszer e reggelen, meglátszik, hogy iszonyúan beteg. – Hogyan látja a helyzetet, kapitány? A kilátásaink nem valami fényesek, igaz? – Benne vagyunk a pácban, uram. Minden összefog ellenünk. Carrington hat évet töltött az Antillákon, tucatnyi hurrikánt élt át. Azt mondja, látott már barométert mélyebbre süllyedni, de még sohasem tapasztalta, hogy ilyen alacsonyan állva a légnyomás ilyen gyorsan csökkenjen, legalábbis nem ebben a szélességi övezetben. S ez még csak az elıjáték. – Köszönöm, egyelıre ez tökéletesen elég is nekem – jegyezte meg fanyarul Tyndall. – Elıjátéknak nem is rossz. Valóban mesterien szépítı körülírás volt. Elıjátéknak lenyőgözı volt. A szél szinte teljesen egyenletesen fújt, a Beaufort-skálán körülbelül 9-es erısségő lehetett, a havazás elállt. Valamennyien tudták, ez csak átmeneti állapot, mert elıttük északnyugati irányban az ég sajátosan fakónak tőnt. Valamiféle tompa, ám rikító bíborszínő volt, nem vált élesebbé, de nem is fakult, haloványan fénylett, egyenletessége és állandósága pedig bizonytalan veszély érzetét keltette. Még azok is, akik már mindent láttak, amit csak a sarkvidéki mennybolt nyújthat, kezdve a nyári délidıben beköszöntı koromsötéttel, egészen az északi fény kápráztató látványáig, a csodálatosan kifakult kék égig, mely oly gyakran mosolyog le a jéghegyek szélét nyaldosó tejfehér vízre, nos, még ezek számára is valami merıben ismeretlen volt az, amit most tapasztaltak. A tengernagy megjegyzése azonban a tengerre vonatkozott: már az egész délelıtt folyamán szakadatlanul, kérlelhetetlenül
mind magasabbra tornyozódtak a hullámok. Most már dél volt, a tenger pedig egyre inkább úgy festett, mint egy viharban hányódó bárkát ábrázoló tizennyolcadik századi nyomaton: zöldesszürke, egyenesen, szabályosan felsorakozó hullámok, amelyek most már inkább vízhegyekhez hasonlítottak. Csakhogy itt a hullámtaréjok között 500 láb volt a távolság, és így a szinte nyílegyenesen e térség felé tartó hajóraj egységei egyre nagyobb lökéseknek voltak kitéve. A kis hajók számára, amelyek orrukkal már most is tizenöt másodpercenként belefúródtak az alázuhogó fehérség kavargásába, ez már egymagában is súlyos megpróbáltatást jelentett, csakhogy éreztette hatását egy másik, ennél is veszedelmesebb, alattomosabb ellenség, a hideg is. A hımérséklet már jó ideje fagypont alá süllyedt, s a higanyszál tovább húzódott össze, egyre lejjebb a nulla jelzéstıl. Most már metszı hideg volt, a kabinokban és a legénységi szállásokon jég képzıdött, az ivóvíz befagyott a csıvezetékekbe, a fém összehúzódott, a búvónyílások fedelei megszorultak, az ajtók zsanérjai és zárókilincsei lefagytak és nem lehetett ıket megmozdítani. A fényszórók irányítóberendezéseibe az olaj beledermedt és a reflektorok így használhatatlanná váltak. İrségen állni, kiváltképpen a parancsnoki hídon, valóságos kínszenvedéssé vált; a dermesztı szél elsı rohama késként hasított a tüdıbe, a matrózok levegıért kapkodtak. Ha az ırt álló tengerész megfeledkezett kesztyőt húzni – elıször selyemkesztyőt, utána gyapjú egyujjast, végül hosszúszırő báránybır védıkesztyőt – és hozzányúlt egy korláthoz, tenyere odatapadt a vashoz, s a bıre úgy megégett, mintha fehéren izzó vashoz nyúlt volna. Ha a hídon megfeledkezett lekuporodni, amikor a hajó orra belefúródott a hullámvölgybe, az egyetlen másodperc alatt jégforgácsokká szilárduló permet arcát és homlokát csontig fölhasította. Keze megfagyott, még a csontvelı is megdermedt, a jeges borzongás a lábfejbıl a lábikrába, onnan a combba kúszott fel, orrát és állat fehérre marta a fagy, úgyhogy azonnal orvosi beavatkozásra szorult. S ami mindenek közül a legrosszabb, az ırség végén a visszatérés a fedélzet alá, az ismét meginduló vérkeringés zsigerelı, kínzó gyötrelme. Mindennek leírásához erıtlenek a szavak, a valóságnak csupán halovány visszfényei. Vannak dolgok, amelyek meghaladják az emberiség túlnyomó többségének ismereteit és tapasztalatát, s a képzelet itt már ismeretlen világban tapogatózik.
Mindezek a dolgok azonban viszonylag apró-cseprı egyéni kényelmetlenségek voltak, amelyek fölött vállrándítással napirendre lehetett térni. Az igazi veszély másutt leselkedett. Az igazi veszedelem a jég volt. Az Ulysses fedélzetein máris több mint háromszáz tonna jég képzıdött, s tömege percenként tovább duzzadt. Vastag, egyenletes köpenyként borította a fıfedélzetet, az ágyúfedélzeteket és a hidakat; hosszú, főrészes jégcsapokban lógott alá a gádorkávákról, a páncéltornyokról és a hajóperemekrıl; megháromszorozta minden huzal, tarcskötél és felhúzó kötél átmérıjét, karcsú árbocokat ormótlan, otromba, valószínőtlen fákká varázsolt. Halálos fenyegetésként ott volt mindenütt, s talán a legnagyobb veszélyt az jelentette, hogy csúszós felületet alkotott. Ezt a veszélyt könnyebben lehetett leküzdeni egy széntüzeléső kereskedelmi hajón, ahol a kazánok salakot és hamut termeltek, mint egy korszerő, olajtüzeléső hadihajón. Az Ulyssesen sóval és homokkal szórták föl a fedélzetet, azután abban reménykedtek, hogy majd csak lesz valahogy. A jég igazi veszélyét azonban a súlya jelentette. Egy hajó – hogy mőszaki szakkifejezéssel éljünk – lehet állékony, vagy lehet dülékeny. Ha állékony, mélyen van a súlypontja, könnyen hánykolódik, de gyorsan visszanyeri eredeti pozícióját és rendkívül stabil, biztonságos. Ha viszont dülékeny és magasan van a súlypontja, nehézkesen dülöngél egyik oldaláról a másikra, és még nehezebben nyeri vissza eredeti pozícióját, labilis és nem biztonságos. S ha egy hajó dülékeny és sok száz tonna jég tornyozódik fel a fedélzetein, a súlypont veszedelmes magasságba emelkedik. Akár végzetes magasságba... A kísérı anyahajók és a rombolók, kiváltképpen a Portpatrick, iszonyúan sebezhetık voltak. A megerısített leszálló- és indítófedélzetek nagy súlya következtében az amúgy is labilis repülıgép-anyahajók hatalmas, sima, sík felületet kínáltak a hóesésnek, ami eszményi feltétele a jégképzıdésnek. Korábban viszonylag tisztán lehetett tartani a leszálló- és indítófedélzeteket, munkacsoportok szakadatlanul dolgoztak rajtuk seprőkkel és pörölyökkel, sóval és gıztömlıkkel. De mostanra az idı annyira elromlott, hogy ha valakit kiküldtek volna a vadul hánykolódó, jobbra-balra dülöngı, üveges borítású és végtelenül álnok indítófedélzetre, az a biztos halált jelentette volna a számára. A Wrestler és a Blue Ranger
módosított főtésrendszereit az indítófedélzetük alatt helyezték el; módosított rendszerek voltak, mert ellentétben az angol hajókkal, ezeknek a Mississippi-anyahajóknak palánkozott volt az indítófedélzete, s ezt ilyen szélsıséges idıjárási viszonyok között merıben képtelenség volt használni. A rombolókon még rosszabb volt a helyzet. Nemcsak a föltorlódott hóval, de még magának a tengernek a jegével is meg kellett küzdeniük. Amint a hajók orra tömören, iszonyú erıvel belefúródott a hullámvölgybe, majd a következı emelkedı hullámhegybe, elıfedélzetükre óramő pontossággal hatalmas permetfelhık zúdultak. Abban a szempillantásban, de már azelıtt is, hogy lehullott a fedélzetre, a permet megfagyott, tömör jégként tornyosult, helyenként egy lábnál is nagyobb vastagságban az orr mögötti résztıl egészen a vágósarkantyún túlig. A jég iszonyú súlya a kis hajókat orral lefelé nyomta, az egymást követı merülések során az elırész egyre mélyebbre fúrta magát a tengerbe, s a hajó minden alkalommal nehézkesebben, egyre nagyobb erıfeszítéssel vergıdött fel a mélybıl. Akárcsak a repülıgép-anyahajók kapitányai, a rombolók parancsnokai sem tehettek egyebet, csak tehetetlenül, a sorsban reménykedve pillanthattak alá a hídjukról. Elmúlt két óra. Két óra, miközben a hımérséklet nulla fokra süllyedt, itt habozva megállt, azután szüntelenül tovább süllyedt, két óra, melynek során a barométer ırülten dülöngélt a hımérséklet nyomában. Sajátosan, érthetetlen módon a havazás még mindig váratott magára, északnyugat felé a fakó égbolt továbbra is végtelenül távolinak tőnt, délen meg keleten pedig teljesen kitisztult. A hajóraj fantasztikus látványt nyújtott: az egységek cukoröntettel bevont parányi játékhajóknak látszottak, vakítóan fehéren csillogtak-villogtak a tompa téli napfényben, vadul hánykolódva haladtak elıre a hideg norvég tenger egyre mélyülı szürke és zöld színő hullámvölgyein, törtek a távoli láthatár felé, amely elérhetetlen messzeségben kísértetiesen és bíborszínben izzott – egy másik világ horizontja felé. Hihetetlenül megkapó látvány volt. De Tyndall ellentengernagy semmi szépet nem látott benne. Jóllehet rendszerint azt állította, hogy semmi sem rettenti meg, most komolyan aggódott. Nyers, egészen az udvariatlanságig nyers volt mindazokkal, akik a parancsnoki hídon tartózkodtak, s jóllehet még alig két hónappal korábban joggal emlegették közismert szívélyességéért
“Giles, a farmer”-ként, ennek most már jószerint nyoma sem maradt. Tekintetét szakadatlanul körbehordozta a hajórajon, s szünet nélkül fészkelıdött a székében. Végül lekászálódott, kiment az ajtón és belépett a kapitány figyelıállásába. Vallery nem gyújtotta föl a villanyt, figyelıállására félhomály borult. Takarókba burkolva hevert a pamlagán. A félhomályban arca kísértetiesnek, halotti maszknak tőnt. Jobb kezében gombolyaggá gyúrt, mocskos, véres zsebkendıt szorongatott; kísérletet sem tett, hogy elrejtse. Mielıtt Tyndall megakadályozhatta volna, nagy erıfeszítéssel föltápászkodott a pamlagról és egy széket húzott magához. – Azt hiszem, nemsokára elkezdıdik az elıadása, Dick.... Mi a fene késztethetett engem arra, hogy elvállaljam egy hajóraj parancsnokságát? Vallery együttérzıen elmosolyodott. – Nem mondhatnám, hogy irigylem önt, uram. Mit fog most tenni? – Maga mit tenne a helyemben? – vágott vissza panaszosán Tyndall. Vallery elnevette magát. Egy pillanatig megváltozott az arca, már-már kisfiússá vált, azután nevetése mély, száraz köhögési rohamba ment át. Zsebkendıjében egyre nıtt a véres folt. Végül mosolyogva fölpillantott. – Így bőnhıdik az ember, ha kineveti fölöttesét. Hogy mit tennék? Egy helyben maradnék, uram. De még inkább, behúznám fülemet-farkamat és menteném az irhámat. Tyndall a fejét rázta. – Soha nem tudott meggyızıen hazudni, Dick. Egy pillanatig némán ültek, azután Vallery fölnézett. – Pontosan meddig kell eljutnunk, uram? – Az ifjú Carpenter úgy számítja, nagyjából 170 mérföldre. – Százhetven mérföld. – Vallery az órájára pillantott. – Húsz óra hajózás, ebben az idıben. S meg kell tennünk! Tyndall súlyosan rábólintott. – Tizennyolc hajó várakozik odakint ránk – tizenkilenc, ha a Hvjalfordból kiküldött aknaszedıt is hozzászámítjuk –, nem is szólva az öreg Starr vérnyomásáról... Hirtelen elharapta szavát, mert valaki kopogtatott és egy fej jelent meg az ajtóban. – Két üzenet, kapitány... úr! – Legyen szíves, olvassa fel ıket, Bentley.
– Az elsı a Portpatrickrıl érkezett: “Orrlemezek megrepedtek, a víz gyorsan zúdul be, a szivattyúk bírják, további károktól tartok, kérek utasítást.” Tyndall elkáromkodta magát. Vallery nyugodt hangon megkérdezte: – S a másik? – A Gannetrıl, uram. “Darabokra hullunk.” – Az istenit! Ez is afféle szőkszavú alak – dohogta Tyndall. – Várjon csak egy pillanatig, fınök. – Hátradılt a székében, tenyerével az állat súrolta, s mereven a lábát nézve gondolkodásra kényszerítette magát. Vallery halkan súgott valamit, mire Tyndall fölvonta szemöldökét és fölpillantott. – Nagyon zavaros a tenger, uram. Talán az anyahajók... Tyndall a térdére csapott. – Két fej, egy gondolat. Bentley, adjon le két jelzést. Az egyiket valamennyi kísérı hajónak... közölje velük, hogy helyezkedjenek el a repülıgép-anyahajók mögött, szorosan mögöttük. A másikat adja le az anyahajóknak. Helyezzen ki két olajtömlıt a vízre, egyet a bal és egyet a jobb oldali rakodónyíláson át. Szivattyúzzon percenként 20 gallon olajat a felszínre a törıhullámok csillapítására. – Percenként húsz gallont, uram? – Igen, húsz gallont. Világos, fınök? Akkor rendben, adja le ıket azonnal. És fınök... szóljon a navigátornak, hogy hozza be a térképeit. – Amikor Bentley eltávozott, Tyndall Valleryhez fordult. – Késıbb kell majd üzemanyagot felvennünk, itt képtelenség lenne. Úgy tőnik, itt húzódhatunk meg utoljára, míg el nem érünk Murmanszkba... S ha a következı huszonnégy óra olyan rossz lesz, ahogyan Carrington jósolja, kétlem, hogy bármelyik kis hajónk kitartana egészen odáig... Á! Hát megjött, kormányos. Nézzük csak, hol is vagyunk. Errıl jut eszembe, milyen a szélerısség? – Tízes erısségő, uram. – Miközben egész testével szembeszegült a vadul hánykolódó Ulyssesnek, a Vattás Kölyök kisimította a térképet a kapitány fekhelyén. – Kissé hátszélszerő. – Északnyugati, jól mondom, kormányos? – Tyndall a kezét dörzsölte. – Kitőnı. Most pedig, fiam, hol vagyunk mi ezen? – 12° 40' nyugat, 66° 15' észak – közölte pontosan a Vattás Kölyök. Még csak annyi fáradságot sem vett, hogy pillantást vessen a térképre. Tyndall felvonta a szemöldökét, de egy szót
sem szólt. – Irány? – 310 fok, uram. – Nos, ha menedéket kellene keresnünk, üzemanyag felvételére... – Irány pontosan 290 fok, uram. Ceruzával bejelöltem... itt. Négy és fél órába beletelne – úgy nagyjából. – Az ördögbe is! – robbant ki Tyndall. – Ki mondta magának, hogy... hogy... – Elfulladt és ingerülten elhallgatott. – Öt perccel ezelıtt dolgoztam ki, uram. Úgy tőnt... hm... hogy elkerülhetetlen. A 290-es néhány mérfölddel a Langanesfélsziget mögé vinne bennünket. Ott nyilván nagyon sok jó menedéket találhatunk. – Carpenter komoran, mosolytalanul jelentette mindezeket. – Elkerülhetetlennek tőnt! – harsogta Tyndall. – Hallót már ilyet, Vallery kapitány? Még hogy elkerülhetetlen! S csak pillanatokkal elıbb ötlött az eszébe! Hogy a...Kifelé! Hordja el magát abban az átkozott operett öltözékében, ne is lássam! A Vattás Kölyök egyetlen szót sem szólt. Vérig sértett ártatlanságként összeszedte térképeit és kifelé indult. Csak az ajtóban állt meg Tyndall parancsára: – Kormányos! – Uram? – A Vattás Kölyök tekintetét mereven Tyndall feje fölé szegezte egy pontra. – Mihelyt a kísérıhajók elfoglalták helyüket, utasítsa Bentleyt, hogy közölje velük az új útirányt. – Igen, uram. Meglesz. Egy pillanatig habozott, Tyndall pedig elégedetten elnevette magát. – Jól van, jól – szólalt meg beletörıdve. – Hát akkor megismétlem: én csak egy berozsdásodott, vén goromba pokróc vagyok... és csukja be azt az átkozott ajtót! Megfagyunk itt benn. A széllökések felerısödtek, a vizet hosszú fehér csíkok kezdték pásztázni. A hullámvölgyek gyorsan mélyültek, oldaluk meredekebbé vált, tajtéksapkáikat lefújta, ellaposította a szél. A kötélzetben a vékonyhangú, magányos sivítás fokozatosan, most már az emberi fül számára is hallhatóan magasabbá vált. Az erısbödı vibrálás meglazította a nagy jégdarabokat, s azok idırıl idıre leváltak az árbocokról meg a tartókötelekrıl, s szilánkéivá szétfröccsentek odalenn a fedélzeten. A repülıgép-anyahajók mögött hosszan elhúzódó olajfoltok
hatása szinte varázslatos volt. A sajátosan olajjal pettyezett rombolók még mindig hátul cammogtak, de a víz felszínén szétterülı olaj felületi feszültsége meggátolta, hogy a hullámok taraja és a szél által elsodort permet a fedélzetre zúduljon. Érthetı, hogy Tyndall roppant elégedett volt magával. Délután fél négy tájban, amikor még mindig jó tizenöt mérföldre lehettek a biztos révtıl, jó hangulatának már nyoma sem maradt. Viharos szél fújt, Tyndall kénytelen volt jelzést leadni az összes hajónak, hogy csökkentsék a sebességet. A fedélzet szintjérıl tekintve a tenger ijesztınek tőnt. Gigantikus, félelmetes hullámok görögtek. Nicholls, ırsége letelvén, a Vattás Kölyökkel a fıfedélzeten állt a bal oldali mentıcsónak alatt; az elıfedélzet szél alatti oldalába húzódva kerestek menedéket az ítéletidı ellen. Nicholls egy csónakdaruba kapaszkodott, idınként hátra-hátra ugrott, hogy elkerülje a lezúduló permetet; szemével a Defendert, a Vectrát és a Vikinget kereste, amelyek mögöttük haladva vadul, groteszkül hányódtak a derült, kék ég alatt. Fejük fölött a kék ég, alattuk az óriási hullámok. Volt valami gonosz, valami szó szerint hátborzongató ebben a kísérteties ellentétben. – Errıl soha semmit sem tanítottak nekem az orvosegyetemen – jegyezte meg hosszú hallgatás után Nicholls. – Úristen, Andy – tette hozzá áhítatosan – láttál te valaha ehhez foghatót? – Egyszer, de csak egyetlen egyszer. A Nicobar-szigeteken túl elkapott minket a tájfun. De nem hiszem, hogy ennyire komoly lett volna, mint ez. Az elsıtiszt meg azt mondja, hogy ez még mind kismiska ahhoz képest, amire el lehetünk készülve ma éjjel, márpedig ı aztán tudja. A szentségit, bárcsak otthon lehetnénk már Henleyben! Nicholls kíváncsi pillantást vetett rá. – Nem állítanám, hogy túlságosan jól ismerem az elsıtisztet. Nem látszik... hm... túlságosan közvetlen pasasnak, mi? De mindenki, a jó öreg Giles, a kapitány, a sorhajókapitány és jómagád is, szóval mindenki áhítatosan lehalkítja a hangját, ha róla beszél. Mi az, ami olyan különleges benne? Tévedés ne essék, tisztelem ıt, akárcsak mindenki más, de a fészkes fenébe is, ı sem valamiféle emberfölötti lény. – A tenger kezd lecsillapodni – dörmögte szórakozottan a Vattás Kölyök. – Figyelted, hogy szabályos idıközönként olyan
hullámot kapunk, amely csak fele akkora, mint a többi? Minden hetedik hullám, ahogy a vén tengeri medvék tartják. Nem Johnny, ı sem emberfölötti lény. Csak a legnagyobb tengerész, akivel ebben az életben találkozni fogsz. Kétféle kapitányi képesítése is van: hosszújáratú vitorláshajókra és géphajókra. Finn hajókon már akkor a Horn-fok körül hajókázott, amikor mi még járókában totyogtunk. A parancsnok mesélhetne neked annyit róla, hogy akár egy könyv is kitelnék belıle. – Kis szünetet tartott, azután halkan folytatta: – Komolyan mondom, egyike a még élı kevés nagy tengerészeknek. Az öreg Feketeszakállt, Turnert sem ejtették a fejére, de ı is azt mondja, még a lába nyomába sem ér Jimmynek... Nem vagyok hısimádó, Johnny, ezt jól tudod. De Carringtonról is elmondható az, amit Shackletonról mondtak: amikor már reménytelen a helyzet, vesd térdre magad, és imádkozz érte. Hidd el, Johnny, átkozottul örülök, hogy itt van velünk. Nicholls nem válaszolt. A meglepetéstıl elállt a szava. A Vattás Kölyöknek ugyanis a tiszteletlen pimaszság volt a vallása, a lekicsinylés a második természete; az ı szemében a komolyság bőnnek számított, s bármit, aminek talpnyalás jellege volt, mármár istenkáromlásnak tekintett. Nicholls eltőnıdött, vajon miféle szerzet lehet az a Carrington. Most már metszıvé vált a hideg. A szél nagy vízcseppeket szaggatott le a hullámok tetejérıl és az atomizált permetet lövedéksebességgel korbácsolta végig az elıfedélzeten és a hajó oldalán. Lélegezni csak úgy lehetett, ha az ember hátat fordított a széllökéseknek és orrát-száját gyapjúrétegekkel fedte el. A sápadt, kékre fagyott arcú, hidegtıl vacogó matrózokban azonban fel sem ötlött, hogy lehúzódjanak a fedélzet alá. Az embereket megbabonázták, lenyőgözték az ezer-kétezer láb hosszúságú, hatalmas, tornyosuló hullámhegyek, amelyek enyhén domborodva, hosszan görögtek a szél alatti oldalon, meredeken, félelmetesen ágaskodtak a másikon, s amelyeket hatvan csomós szél és valamiféle messze északnyugaton ólálkodó hatalmas erı kergetett maga elıtt. A mélységesen mély hullámvölgyekbıl még egy templomtorony sem látszott volna ki. A két férfi hátrafordult, amikor maga mögött meghallotta a rekeszfal ajtajának csapódását. Egy viharkabátos alak szüntelen káromkodás közepette megpróbálta a hevesen hányódó Ulysses dacára becsukni a súlyos ajtót; végül sikerrel járt, becsattantotta a reteszt. Doyle tengerész ırvezetı volt az.
Jóllehet szakálla arcának háromnegyedét elrejtette, tisztán kivehetı volt arckifejezésébıl, hogy undorodik ettıl az élettıl. Carpenter rámosolygott. Valaha együtt szolgáltak a kínai vizeken. Doyle meglehetısen kivételezett személyiségnek számított. – Nocsak, nocsak, a vén tengerész személyesen! Mi a helyzet odalent, Doyle? – Rohadt, uram! – Hangjának gyászossága nem hazudtolta meg arckifejezését. – Hideg van, hogy majd megveszünk, és az egész átkozott hely tele van szórva mindennel. Csészék, csészealjak, tányérok diribdarabra törve. A legénység fele... Hirtelen elharapta a mondatot, szeme hitetlenkedve tágra nyílt. Nicholls és Carpenter között kibámult a nyílt tengerre. – Szóval mi van a legénység felével?... Mi baj, Doyle? – Jóságos atya úristen! – motyogta halkan, döbbenten Doyle, már-már imádságnak hangzott. – Te jóságos atya úristen! – Az utolsó két szótagot erısen megnyomta. A két tiszt villámgyorsan megfordult. A Defender felfelé kúszott – egész 500 láb hosszúságában szó szerint felfelé kúszott – egy akkora hullám szél alatti oldalára, amely felülmúlt minden elképzelést, oly hatalmas volt, hogy egyetlen szempillantás alatt szinte fel sem lehetett fogni egész iszonyatát. A tisztek szeme láttára – döbbenetükben még fel sem tudták mérni, mit jelent a látvány – a Defender elérte a hullámhegy csúcsát, ott egy kicsit ingadozott, fantasztikus módon fellökte farát, amíg hajtócsavarja és kormánylapátja teljes egészében ki nem meredt a vízbıl, azután ırült sebességgel megindult lefelé, egyre lejjebb, lejjebb... Még két kábelhossz távolságból, a zúgó szélvihar közepette is mennydörgésként hallatszott a lefelé zúduló hajóorr robbanásszerő becsapódása a vízbe. Úgy tőnt, mintha egy évezred telt volna el, de a Defender még mindig folytatta útját lefelé, már a parancsnoki híd apró szigete is teljesen elmerült a habzó fehér víztömegben. Késıbb senki sem tudta megmondani, voltaképpen meddig maradt ebben a pozícióban, belefúródva az Északi-sarkvidék mélységeibe, de egyszerre csak kétségbeejtı lassúsággal, bármily hihetetlen, ismét a felszínre tört, miközben hatalmas vízzuhatagok zúdultak alá orr-részérıl. Felszínre tört és a dermedten bámulok hitetlenkedı tekintete elé a tengerészet történetében bizonyára példátlan látvány tárult. A sok ezernyi tonna víz felfelé irányuló, irtózatos, egyetlen szempillantás alatt
érvényesülı nyomása az indítófedélzetet teljesen letépte alapzatáról, s nagy, ívelt U alakban, egészen a parancsnoki hídig hátra hajlította. Ez a látvány oly hihetetlennek tőnt, hogy az emberek kételkedni kezdtek józan eszükben, döbbenten meredtek maguk elé, szavuk elállt – mindenkié, kivéve a Vattás Kölyköt. Egyedül neki sikerült megıriznie lélekjelenlétét. – Szavamra! – dünnyögte elgondolkodva. – Hát ez valóban szokatlan! Még egy ilyen hullám, még egy ilyen megrázkódtató erejő lökés a Defender végét jelentette volna. A legkiválóbb, legerısebb, legtömörebb hajók is vékony, hihetetlenül vékony fémlemezekbıl készülnek, márpedig az olyan megfacsart, megpróbáltatott acél, amilyenbıl most a Defender állt, semmiképpen nem tudott volna ellenállni még egy ilyen erejő ütközésnek. Az elsıt azonban nem követte további ilyen hullám, lökés. Torzszülött hullám volt, a tenger azon tömör, megmagyarázhatatlan rángásainak egyike, amelyek emberemlékezet óta – szerencsére csak ritkán – mindig elıfordultak a világ valamennyi nagy tengerén, ha a természet meg akarta mutatni a tiszteletlen, túlságosan is kalandvágyó embereknek, milyen jelentéktelen és szánalmasan tehetetlen voltaképpen az emberi nem... További ilyen hullámok tehát nem következtek, s úgy öt óra felé, jóllehet a szárazföld még mindig nyolc-tíz mérföldre volt, a hajóraj a Langanes-félsziget csúcsa mögött viszonylag védett vizekre érkezett. A Defender kapitánya, aki láthatóan roppantul élvezte a helyzetet, idınként biztató üzeneteket küldött a tengernagynak. Elég sok víz zúdult a hajótestbe, de azért állja a sarat, köszöni szépen. Úgy véli, üzente, az indítófedélzet e legújabb változata nagyon divatos, sokkalta elınyösebb a régi típusénál; az egyenes indítófedélzetek szerinte fantáziátlanok, egyetért-e vele a tengernagy? A függıleges típus, állapította meg, pompás védelmet nyújt a szél és az idıjárás viszontagságai ellen, s ha a szél megfelelı szögben fúj, vitorlaként is remekül beválna. De amikor legutolsó üzenetében azt a megjegyzést kockáztatta meg, hogy az ilyen indítófedélzetrıl meglehetısen nehezen szállhatnának fel a harci gépek, az aggódó Tyndall elvesztette a türelmét és olyan mennydörgı rádiógrammal válaszolt, hogy egy csapásra megszőntek az üzenetváltások.
Valamivel hat óra elıtt a hajóraj horgonyt vetett a Langanesfélsziget védelmében, alig két mérföldre a szárazföldtıl. A Langanes-félsziget sík terület, így a továbbra is szüntelenül erısödı szél akadály nélkül söpört végig fölötte és jutott be az öbölbe; a tenger azonban, ellentétben az egy órával korábbi viharral, szerencsére lecsillapodott, bár a hajók még mindig erısen hánykolódtak. A cirkálók és a kísérıhajók – a Portpatrick meg a Gannet kivételével – nyomban az anyahajók mellé húzódtak és fölvonták a fedélzetükre az olajtömlıket. Tyndall vonakodva és hosszas habozás után úgy döntött, hogy a Portpatrick és a Gannet állapota bizonytalan, potenciális tehertételt jelentenek, s ezért célszerőbb, ha ık kísérik vissza a súlyosan megrongált repülıgép-anyahajót Scapa Flow-ba. Az Ulysses legénységi és tiszti étkezdéiben szinte fizikai, mármár tapintható volt a súlyos kimerültség légköre. Az emberek ismét álmatlanul töltötték az éjszakát, huszonnégy olyan óra volt mögöttük, amelyben egy pillanatra sem volt megállás, egyetlen percig sem pihenhettek. A fáradtságtól tompán hallgatták a rádióutasítást, miszerint a Defender, a Portpatrick és a Gannet visszatér Scapába, mihelyt megenyhül az idı. A hajóraj ezzel hat egységet vesztett, csupán nyolc egységbıl állt – az anyahajók fele kiesett. Nem csoda, hogy az emberek lelkők mélyén undorodtak mindentıl, úgy érezték, cserben hagyják ıket, mintha – Riley szavaival élve – koncként dobnák oda ıket. Ennek dacára, meglepıen kevés embert fogott el a keserőség, a harag, aminek talán az lehetett az oka, hogy passzívan belenyugodtak sorsukba. Brooks tisztában volt ezzel a passzív érzéketlenséggel, a reakciók természetellenes elhalásával, de sehogy sem tudott rájönni, mi lehet ennek az oka. Talán ez a mélypont, gondolta, amikor végsı fokon a beteg ember, a beteg agy megszőnik funkcionálni, amikor a létfontosságú emberi és állati életmegnyilvánulások végzetesen lelassulnak. Meglehet, nem egyéb ez, mint a végsı fásultság. Esze azt súgta neki, hogy mindez teljesen ésszerő, sıt mi több, elkerülhetetlen... Ámde eközben valamiféle megfoghatatlan, ösztönös megérzés, tünékeny fölismerés azt sugallta neki homályosan, hogy itt merıben másról van szó, de az ı agya is túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy meg tudja fogalmazni ezt. Bármi volt is, semmiképpen sem lehetett fásultság. Este egy röpke pillanatig izzó düh söpört végig a hajón, akár a futótőz, amit azután fölváltott a harag az igazságtalanság miatt, ami ezt
az érzést kiváltotta. Még Vallery is elismerte, hogy az emberek okkal voltak fölháborodva, de a fegyelem hallgatásra kötelezte. Az ügy eléggé egyszerő volt. A szokásos esti ellenırzés során fölfedezték, hogy az árbocállásokon nem mőködnek a reflektorok. Nyomban arra gyanakodtak, hogy a jegesedés tette üzemképtelenné ıket. A fedélzet felett hatvan lábnyi szédítı magasságban, a víztıl mintegy nyolcvan lábnyira, azzal párhuzamosan elhelyezkedı vitorlarudat ezen az estén csillogó fehér, súlyos hó- és jégpáncél borította. A reflektorok a vitorlafal külsı csúcsa alatt függtek; ahhoz, hogy valaki kezelje ıket vagy a vitorlarúdon kellett ülnie – ami roppant kényelmetlen testhelyzet, mert felül a súlyos acél rádió-adóvevı antenna volt rácsavarozva –, vagy pedig a vitorlarúdról leeresztett függıszékbıl, az úgynevezett vitorlamester-székbıl kellett dolgoznia. Minden idıben igen nehéz munkának számított, de ezen az éjszakán a munkát maximális gyorsasággal kellett elvégezni, mert a javítómunkálatok alatt félbe kellett szakítani a rádióadásokat. A rádióállomás háromezer voltra méretezett kapcsoló- és biztosító tábláját le kellett szerelni és a javítási munkálatok idejére ezeket az ırszolgálatos tiszt gondjaira kellett bízni. S mindezt a roppant precizitást igénylı, kényes munkát fagypont alatti hımérsékleten kellett elvégezni a sikamlós, üvegsima szárnyvitorlafán, miközben az Ulysses szünet nélkül harmincfokos ívben hánykolódott. A munka nemcsak bonyolult, de rendkívül veszélyes is volt. Marshall úgy vélte, helytelen lenne a fedélzetmestert kijelölni erre a munkára, kiváltképpen, mert ez a matróz középkorú, súlyfölösleggel rendelkezı tartalékos volt, aki már jóval túljárt azon a koron, amikor az ember könnyőszerrel fölmászik a vitorlarúdra. Önkénteseket kért. Óhatatlanul Ralstonra esett a választása, egyszerően azért, mert Ralston felelt meg leginkább e feladatra. A munka elvégzése fél órát igényelt: húsz perc kellett ahhoz, hogy valaki fölmásszon az árbocra, kiaraszoljon a vitorlarúd végére, odaerısítse a függıszéket és a biztosítókötelet, majd tíz perc alatt elvégezze a javítást. Ralston még távolról sem végzett a munkával, amikor száz-kétszáz elcsigázott ember, aki inkább lemondott az alvásról és a vacsoráról, összeverıdött a fedélzeten, és a metszı éles szélben kitartva lenyőgözve figyelte, mi folyik fent a magasban.
Ralston nagy ívben kilendülı alakja kirajzolódott a sötétedı égbolt elıtt, a szélvihar dühödten cibálta viharkabátját és csuklyáját. A szél és a hullámok együttes ereje kétszer is kilódította szerelıszékét párhuzamosan a vitorlarúddal, amelyet kénytelen volt mindkét karjával átölelni; puszta élete függött attól, hogy megkapaszkodjék. Másodszorra úgy tőnt, beverte az arcát az antennába, mert néhány pillanatig kábultan fogta a fejét. Ekkor következett be az, hogy elveszítette védıkesztyőjét, nyilván az ölében tartotta, miközben valami kényes igazítást végzett a berendezésen. A két kesztyő párhuzamosan hullott alá, s elnyelte ıket a sötétség. Néhány perccel késıbb, miközben Vallery és Turner a hajó közepén vizsgálta, milyen károkat szenvedett a motorcsónak Scapa Flow-ban, egy alacsony, zömök férfi ugrott ki a hátsó válaszfalajtón és furcsa, tántorgó léptekkel az elıfedélzeti felépítmény felé futott. Amikor megpillantotta a kapitányt és a sorhajókapitányt, hirtelen megtorpant; a tisztek ekkor látták, hogy Hastings az, a hajó katonai rendırségének a tisztje. Mi a baj, Hastings? – kérdezte kurtán Vallery. Nemigen tudta leplezni a katonai rendırtiszt iránti ellenszenvét, nem állta durvaságát, indokolatlan szigorát. – Baj van a hídon, uram – bökte ki zihálva Hastings. Vallery megesküdött volna, hogy a szemében valamiféle elégedettség csillant fel. – Magam sem tudom, pontosan mi történt. A telefonba úgy fütyült a szél, hogy alig értettem egy szót... Gondolom, a legjobb lesz, ha ön is velem jön, uram. A hídon csak három embert találtak: Ethertont, a tüzértisztet, aki aggodalmasan, kétségbeesetten még mindig a telefonkagylót szorongatta; Ralstont, akinek felhorzsolt, nyílt sebes tenyerő kezei lazán csüngtek oldala mellett, álla fagyott hófehér volt, homlokát barázdált, odafagyott vér borította; s a híd sarkában ott feküdt Carslake tengerészzászlós, fájdalmasan nyögött, csak a szeme fehérje látszott, bambán markolászta szétvert száját és kiugró felsı fogsora vérzı foghíjait. – Úristen! – tört ki Vallerybıl. – Magasságos úristen! – Lába lecövekelt, a híd kapaszkodókorlátját markolászva megkísérelte megérteni, mit jelent az elébe táruló látvány. Azután összeszorította ajkát, sarkon fordult és a tüzértiszthez fordult. – Mi az ördög történt itt, Etherton? – förmedt rá rekedten. – Mit jelentsen mindez? Lehetséges, hogy Carslake... – Ralston megütötte, uram – vágott közbe Etherton.
– Ne beszéljen már ilyen átkozott hülyeségeket! – dörmögte Turner. – Úgy van! – erısítette meg türelmetlenül Vallery. – Ezt magunk is látjuk. De miért? – Egy küldönc jött fel a rádióállomásról, és jelentette, hogy a kapcsolótáblát visszaszerelték és bekapcsolták. Azt hiszem, Carslake adta oda neki vagy tíz perccel korábban. – Azt hiszi! Hát hol volt maga Etherton, és miért tőrte ezt el? Nagyon jól tudja... – Vallery elharapta a mondatot, mert rádöbbent, hogy Ralston és a katonai rendırtiszt is hallja, amit mond. Etherton motyogott valamit, de szavait elnyomta a szélvihar. Vallery elırehajolt. – Mit mondott, Etherton? – Odalent voltam, uram. – Etherton a fedélzetre szegezte pillantását. – Csak egyetlen pillanatra, uram. – Értem. Odalent volt. – Vallery most már visszanyerte önuralmát, hangja halk, nyugodt volt, de tekintete nem sok jót ígért Ethertonnak. Turnerre pillantott. Vajon súlyosan megsebesült, sorhajókapitány? – Túléli – állapította meg kurtán Turner. Sikerült talpraállítania Carslake-t. de a zászlós szétzúzott szája elé tartott keze mögül még mindig keservesen nyögött. Úgy tetszett, hogy a kapitány csak most veszi észre Ralstont. Néhány pillanatig méregette – a viharos szél fútta, jeges hídon ez szinte örökkévalóságnak tőnt –, azután tagoltan, vészjóslóan csak egyetlen szót szólt, de ennek harminc esztendı parancsnoki tapasztalat adta meg a súlyát. – Nos? Ralston dermedt, kifejezéstelen arccal tekintett rá. Szemét egy pillanatra sem vette le Carslake-rıl. – Igenis, uram. Megtettem. Megütöttem ezt az álnok, istenverte rohadékot. – Ralston! – a rendırtiszt hangja ostorcsapásként csattant. Ralston válla egyszeriben megroggyant. Nagy erıfeszítéssel elfordította szemét Carslake-rıl és ernyedten Valleryre nézett. – Sajnálom. Megfeledkeztem róla. Neki csík van az ujján, csak a matrózok rohadékok. – Hangjában annyi keserőség csengett, hogy Vallery megborzongott. – De ı... – Dörzsölje már meg az állat, az istenért! – vágott közbe élesen Turner. – Nem érzi, hogy megfagyott!
Ralston lassan, módszeresen megtette, amit parancsoltak neki. Tenyere hátával dörzsölte az állat. Vallery ismét összerándult, amikor megpillantotta Ralston nyers, szétroncsolt tenyerét, amelyrıl cafatokban lógott a bır meg a hús. Micsoda kínszenvedés lehetett puszta kézzel lekapaszkodni a vitorlarúdról... – Megpróbált megölni, uram. Szántszándékkal tette – mondta Ralston kimerülten. – Tudja maga egyáltalán, mit állít? – Vallery hangja olyan metszı volt, mint a Langanes-félsziget fölött végigseprı szél. De szívét most elıször összeszorította a félelem. – Megpróbált megölni, uram – ismételte meg fakó hangon Ralston. – Elvitte a táblákat öt perccel azelıtt, hogy lemásztam a vitorlarúdról. A rádió feltehetıen már akkor megkezdte adását, amint lefelé mászva elértem az árbocot. – Ostobaság, Ralston. Hogyan merészel... – Igazat mond, uram – szólalt meg Etherton. Óvatosan visszahelyezte a kagylót, hangja reményvesztettnek tőnt. – Éppen most ellenıriztem. Vallery szívét jeges rémület szorította össze. Szinte kétségbeesetten szólalt meg: – Bárki elkövethet hibát. A tudatlanság vétkes lehet, de... – Tudatlanság! – A fáradtság úgy kopott le Ralstonról, mintha egy pillanattal korábban még nem lett volna teljességgel kimerült. Két gyors lépést tett elıre. – Még hogy tudatlanság! Magam adtam oda neki ezeket a táblákat, uram, amikor feljöttem a hídra. Az ırszolgálatos tisztet kerestem, ı meg azt mondta, hogy ı az. Nem tudtam, uram, hogy a tüzértiszt a szolgálatos. Amikor megmondtam neki, hogy a táblákat csakis nekem adhatja vissza, azt mondta: “Nem vagyok kíváncsi az átkozott pimaszkodásaira, Ralston. Tudom, mi a dolgom, maga pedig törıdjön a magáéval. Csak eredjen fel, azután ott hısködjön. İ nagyon is jól tudta, mirıl van szó, uram. Carslake kitépte magát az ıt támogató sorhajókapitány karjából, sarkonfordult és hevesen a kapitányhoz intézte szavait. Szemefehérje eszelısen villogott, arca rángatózott. – Hazugság, uram! Aljas, mocskos hazugság, uram! – Nyálasan forgatta szavait, úgy szőrte át szétzúzott ajkán. – Sohasem mondtam... Szavai rekedt, hörgı sikolyba fulladtak, amint Ralston ökle iszonyú erıvel odacsapott szétzúzott, nyáladzó szájára.
Tántorogva botorkált át a bal oldali kapun, nekiesett a navigációs fülkének, azután lecsúszott a fedélzetre és rongycsomóként, halálsápadtan, mozdulatlanul fekve maradt, Turner és a katonai rendırtiszt Ralstonhoz ugrottak, hogy lefogják a karját, de az még csak kísérletet sem tett arra, hogy megmozduljon. Noha a szél változatlanul süvöltıit, úgy tőnt, hogy egyszerre csak halálos csöndbe borul a parancsnoki híd. Amikor Vallery végül megszólalt, hangja tompa volt. – Sorhajókapitány, hívjon ide két tengerészkatonát. Vitesse le Carslake-et a kabinjába, és szóljon Brooksnak, hogy vizsgálja meg. Tiszt úr? – Uram? – Vigye ezt a matrózt a gyengélkedıbe és gondoskodjék róla, hogy a szükséges kezelésben részesüljön. Azután zárkába vele. Fegyveres ırizet alatt. Világos? – Értem, uram. – Hastings hangja félreérthetetlenül elégedetten csengett. Vallery, Turner és a tüzértiszt némán álltak, miközben a katonai rendırtiszt szó nélkül elvezette Ralstont, két tagbaszakadt tengerészkatona pedig lecipelte a még mindig eszméletlen Carslake-et a hídról és eltőnt vele a fedélzet alatt. Vallery elindult utánuk, de megtorpant, amikor háta mögül meghallotta Etherton hangját. – Uram? Vallery meg sem fordult, úgy szólt hátra. – Majd késıbb beszélünk, Etherton. – Nem uram. Nagyon kérem. Ez fontos. Volt valami a tüzértiszt hangjában, ami megállásra késztette Valleryt. Türelmetlenül fordult meg. – Nem mentegetni kívánom magam, uram. Nincs mentségem. – Szemét mereven Valleryre függesztette. – Az Asdic állomás ajtajában álltam, amikor Ralston átadta a kapcsolótáblákat Carslake-nek. Hallottam, mit beszéltek. Vallery arca megmerevedett. Gyors pillantást vetett Turnerre, s látta, hogy az is feszülten figyel. – Ezek szerint Ralston verziója a szóváltásról?... – Vallery hangja szándéka ellenére nyers volt, élt adott neki a feszült várakozás. – Tökéletesen helytálló, uram. – Etherton alig hallhatóan ejtette ki a szavakat. – Minden részletében. Ralston a teljes
igazságot mondta. Vallery egy pillanatra lehunyta a szemét, azután lassan, súlyosan elfordult. Nem tiltakozott, amikor megérezte Turner kezét a könyöke alatt, hagyta, hogy lesegítse a hágcsón. Az öreg Szókratész számtalanszor megmondta neki, hogy az egész hajó az ı vállán nyugszik. S most érezte ennek a súlyát, teljes egészében érezte az elviselhetetlen terhet. Vallery Tyndallal vacsorázott a tengernagy nappalijául szolgáló kabinjában, amikor befutott az üzenet. Gondolataiba mélyedve meredt érintetlen tányérjára, miközben Tyndall kisimította a rádióüzenetet. A tengernagy megköszörülte a torkát. – A kitőzött útvonalon. A megadott idıben. Mérsékelt hullámzás, feltámadó szél. Találkozás a megbeszélt idıpontban. 77. kötelékparancsnok. Maga elé tette a rádióüzenetet. – Úristen! Mérsékelt hullámzás, feltámadó szél! Mit gondol, ugyanazon az átkozott óceánon hajózik, mint mi? Vallery arcán halvány mosoly suhant át. – Így van ez, uram. – Így van ez – visszhangozta Tyndall. A küldönchöz fordult. – Rádióüzenet. “Erıs viharba tart. Megbeszélés idıpontja változatlan. Esetleg akadályoztatva lesz. Megvárjuk a találkozás pontján, amíg csak meg nem érkezik.” Elég világos ez, kapitány? – Gondolom, az, uram. Rádiótilalom? – Hát persze. Tegye még hozzá: “Rádiótilalom A 17-es zászlóshajó, tengernagy.” S küldjék el haladéktalanul. Azután közölje a rádió-távírószolgálattal, hogy szüntessék be az adásokat. Az ajtó halkan becsukódott. Tyndall kávét töltött magának és Valleryre pillantott. – Még mindig a fiú miatt tépelıdik, Dick? Vallery diplomatikusan mosolygott és cigarettára gyújtott. Már az elsı szippantás után rekedt köhögı roham fogta el. – Sajnálom, uram – mentegetızött. Rövid csend után csúfondárosan fölpillantott. – Miféle ırült becsvágy vitt arra, hogy egy cirkáló kapitánya legyek? – kérdezte csüggedten. Tyndall leplezetlenül vigyorgott. – Nem irigylem magát....Úgy tőnik, hallottam már valaha ezt a
beszélgetést. Mit akar tenni Ralston ügyében, Dick? – Ön mit tenne, uram? – vágott vissza Vallery. – Lakat alatt tartanám, amíg vissza nem értünk Oroszországból. Kenyéren és vízen, vagy ha úgy tetszik, akár bilincsbe verve. Vallery elmosolyodott. – Sohasem tudott jól hazudni, John. – Touché! – nevetett Tyndall. Melegség járta át a szívét, s titkon jólesett neki, amit hallott. Richard Vallery ugyanis ritkán szegte meg a kimértség magára kényszerített kódexét. – Valamennyien tisztában vagyunk vele, milyen iszonyú függelemsértés meggyepálni ıfelsége egyik tisztjét, de ha igaz az, amit Etherton mond, akkor csak azt sajnálom, hogy Ralston nem gondoskodott Brook számára arról, hogy módja nyíljék teljes egészében újraformálni annak a fiatal disznónak az arcát. – Attól tartok, nagyon is igaz, amit Etherton állít – jegyezte meg józanul Vallery. – De végtére bárhogy is tekintem, a flotta fegyelme – ó, mennyire ragyogna most az öreg Starr – arra kényszerít, hogy megbüntessem egy gyilkosjelölt áldozatát! – Újabb köhögési roham szakította meg szavait, s Tyndall elkapta róla a tekintetét; remélte, hogy arcára nem ül ki a kétségbeesés, a szánalom és düh, amiért Vallery – ez a tökéletes, jólelkő lovag, a legkiválóbb úriember és legjobb barát, akivel életében találkozott – kiköhögi a tüdejét, szemmelláthatóan lábon hal meg, egy innen kétezer mérföldre, Londonban székelı rangidıs haditengerészeti fıtiszt elvakult embertelensége miatt. – Egy áldozat – folytatta nagy nehezen Vallery –, aki már elveszítette anyját, fivérét és három nıvérét... Azt hiszem, az apja is valamelyik hajón szolgál. – S Carslake? – Majd holnap beszélek vele. Szeretném, ha ön is jelen lenne, uram. Megmondom neki, hogy tisztként ittmaradhat a hajón, amíg vissza nem térünk Scapába, de azután le kell mondania a rangjáról....Gondolom, nem lenne ínyére, ha akárcsak tanúként is meg kellene jelennie egy hadbírósági tárgyaláson – fejezte be fanyarul a kapitány. – Ha épelméjő, semmiképpen sem, bár kétlem, hogy az – helyeselt Tyndall. Hirtelen egy gondolat villant át az agyán. – Mit gondol, valóban épelméjő? – kérdezte homlokát ráncolva. – Carslake – tőnıdött Vallery. – Azt hiszem, hogy az, uram. Legalábbis az volt. Brooks nem egészen bizonyos efelıl. Azt
mondja, nem tetszett neki a képe ma este; valami furcsát látott benne, legalábbis úgy véli, s ilyen abnormális körülmények között a legcsekélyebb sérelmet is mértéktelenül fölnagyítják. – Vallery hirtelen elmosolyodott. – Nem mintha Carslake hajlamos lenne arra, hogy a büszkeségén és a személyén esett kettıs sérelmet csekélységnek tekintse. Tyndall egyetértıén bólintott. – Nem árt, ha rajta tartják a szemüket. A fenébe is! Most azért már megállapodhatna a hajó. A kávém fele kiömlött a térítıre. A fiatal Spicer – a kamra felé tekintett – iszonyú dühös lesz. Alig tizenkilenc éves, de már valóságos zsarnok....Azt hittem, Dick, hogy ezek nyugodt vizek. – Hát azok is, ahhoz képest, ami még vár ránk. Figyeljen csak! – Fejét oldalra hajtva fülelt a kívül tomboló szélbe. – Nézzük csak, mit mond errıl a meteorológusunk. Az íróasztalán álló telefon után nyúlt és a közvetítıállomást kérte. Rövid beszélgetés után a helyére rakta a kagylót. – A közvetítıállomás azt közölte, hogy a szélmérı vitustáncot jár. A széllökések ereje eléri a nyolcvan csomót. Még mindig északnyugati. A hımérséklet továbbra is tíz fok nulla alatt. – Megborzongott. Mínusz 23 fok! – Elgondolkodva pillantott Tyndallra. – A barométer majdnem stabilan áll 27,8 hüvelyken. – Micsoda! – 27,8 hüvelyken. Legalábbis ezt állítják. Képtelenség, de ezt mondják. – A karórájára pillantott. – Negyvenöt perc uram....Roppant bonyolult módja ez az öngyilkosságnak. Egy pillanatra elhallgattak, azután Tyndall megválaszolta a mindkettıjüket nyugtalanító kérdést. – Indulnunk kell, Dick. Kell. Errıl jut eszembe, az a nagyszájú, fránya kapitányunk, a vitéz Orr, velünk szeretne tartani a Sirruson. Majd hagyjuk, hogy egy ideig kövessen bennünket. Még van mit tanulnia a fiatalembernek. 20.20-kor valamennyi hajó befejezte az olajfelvételt. Lehorgonyozva is csak a legnagyobb nehézséggel tudtak megmaradni kijelölt helyükön az erıs szélben. Mégis, összehasonlíthatatlanul nagyobb biztonságban voltak, mint odakint a nyílt tengeren. Parancsot kaptak, hogy mihelyt a szél mérséklıdik, induljanak el a Defender és kísérıhajói Scapára, a hajóraj pedig 100 mérföldre kelet-északkeleti irányban, a
megbeszélt pontra. Meghagyták nekik, hogy szigorúan be kell tartani a rádiózási tilalmi parancsot. 20.30-kor az Ulysses és a Sirrus kifutott keleti irányban. Fényjelzések villogtak mögöttük, jószerencsét kívánva nekik. Tyndall tele torokból átkozta a hajórajt, amiért megszegték az elsötétítési parancsot, de azután észbe kapott, mert rádöbbent: önmagukon kívül az ég egy világon senki sem láthatja a fényjeleket, mire elrendelte, hogy udvariasan nyugtázzák a jelzéseket. 20.45-kor két mérfölddel a Langanes-fok elıtt, a Sirrus elszántan belevetette magát a hegymagasságú hullámokba; hatalmas víztömegek söpörtek végig az elı- és a fıfedélzeten; a sötétben a hajó nem annyira rombolónak, mint bukdácsoló tengeralattjárónak tőnt. 20.50-kor az Ulyssesrıl látták, hogy a romboló csökkentett sebességgel igyekszik partközeibe, hogy kihasználja azt a csekély védelmet, amit a szárazföld nyújthat neki. Ugyanakkor hathüvelykes jelzılámpája a következı üzenetet villogta: “A vízhatlan válaszfal ajtajai a víznyomástól beszakadtak; az A lövegtorony nem forog; bal oldali kazánház beszívó ventillátorait elárasztotta a víz.” A Sirrus parancsnoki hídján Orr sorhajókapitány bosszúsan káromkodott, amikor megkapta az Ulysses búcsúüzenetét: “Tanulságot fölösleges megfogalmazni. Haladéktalanul csatlakozzék ismét a hajórajhoz. Nem jöhet ki a tengerre játszani a nagyfiúkkal.” De csalódását leküzdve visszajelzett: “Engedelmeskedem. De várják csak ki, amíg felnövök”, azzal vadul dülöngélve félfordulatot hajtott végre a Sirrusszal és boldogan visszairamodott a védelmet nyújtó part felé. A zászlóshajó fedélzetérıl pillanatok múlva már a nyomát sem látták. 21.00-kor az Ulysses kifutott a Dánia-szorosba.
6. fejezet Kedd éjszaka Az év legvadabb vihara volt. S nem vitás, ha megırizték és az Admiralitás rendelkezésére bocsátották volna a hajónaplókat, kitőnt volna, hogy ez a legnagyobb vihar, a természet legfélelmetesebb vonaglása, mióta csak hajónaplót vezetnek. Annyi bizonyos, hogy aznap éjszaka az Ulyssesen felgyülemlett emberi emlékezet – a földkerekség valamennyi tengerén szerzett hatalmas tapasztalatmennyiség – még hasonló erejő vihart sem tudott emlékezetében felidézni, semmit, ami akárcsak nyomokban is emlékeztetett volna erre az ítéletidıre. Tíz órakor, amikor már az összes fedélzeti ajtót és búvónyílást lezárták, a felsı fedélzeten pedig szigorúan megtiltottak mindennemő közlekedést, a lövegtornyokból és lıszerraktárakból visszarendelték a legénységet, sıt a hajó vízre bocsátása óta elsı ízben a szokásos fedélzeti ırséget is beszüntették, még a hallgatag Carrington is beismerte, hogy az 1934. és 1937. évi Karib-tengeri hurrikánok sem múlták felül ezt a vihart, jóllehet akkor lehetetlenné vált mindennemő manıverezés és kénytelen volt mindkét gyilkos erejő ciklon veszedelmes jobb oldali kvadránsában horgonyt vetni. Csakhogy az a két hajó, amelyet alkormányzóit ezeken a viharokon – egy 3 ezer tonnás teherhajó és egy kiöregedett tartályhajó tengerbírás tekintetében még csak egy napon sem volt említhetı az Ulyssesszel. Carrington bizonyosra vette, hogy a hajó átvészeli a vihart. Csakhogy a fıhadnagy nem tudta, ahogyan senki sem láthatta elıre, hogy ez a süvöltı szélvihar csak a végzetes nyitány volt. Akárcsak egy ıskori, más világból származó esztelen, iszonyatos ragadozó, a sarkköri szörnyeteg saját küszöbén kuporogva várakozott. Az Ulysses 22.30-kor haladt át az északi sarkkörön. S ekkor vetette rá magát a szörnyeteg. Vadállati kegyetlenséggel támadott, olyan iszonyatos vadsággal, ami testileg-lelkileg tehetetlenné dermesztette az embereket. Karmai szörnyő robajjal lezúduló jégszilánkok voltak, amelyek duzzadt vörös csíkokat hagyva végigszántottak az arcokon; fogazata a 120 csomónál is sebesebben száguldó fagypont alatti szél volt, amely szétszaggatva, áthasítva a sarkvidéki öltözet selyempapírját, csontig hatolt; hangja
valóságos pokoli zenebona, a tomboló széllökések harsogása elvegyült a meggyötört kötélzet vészjósló sikoltozásával – valóságos ördögi rekviem; súlya a hurrikán mindent felmorzsoló ereje volt, amely a lélegzetért kapkodó embereket tehetetlenül a rekeszfalhoz szögezte, vagy leverte a lábukról és egy távoli szögletbe repítette ıket, ahol törött végtagokkal, eszméletlenül terültek el. S mivel semmiféle zsákmányra nem akadt, miközben átsöpört a grönlandi sarkköri jégvidék 500 mérföldes kietlen, fagyos síkságain, a gyilkos szövetségre kényszerítette a kegyetlen tengert és titáni erıvel, ragadozóként ordítva vetette magát a törékeny kagylóként hányódó Ulyssesre. Minden amellett szólt, hogy ütött az Ulysses végórája. Emberi kéz építette alkotmánynak reménye sem lehetett arra, hogy túlvészelje ezt a vihart. Az esélyek alapján a viharnak a tengerfenékre kellett volna sajtolnia, fel kellett volna fordítania, gerincét ketté roppantania, vagy a hajónak alkotóelemeire kellett volna széthullania a szél és a víz szörnyő pörölycsapásai alatt. De nem ez történt. Csak isten a megmondhatója, hogyan vészelhette át a hajó az elsı roham ırült dühét. Az iszonyú erejő szél az Ulysses orrát kapta el, 45 fokos ívben megpörgette és szinte oldalára fektette, amint lélegzetelállító negyven láb mélységbe zuhant – szó szerint zuhant – alá egy óriási hullámhegy meredek oldalán. Irtózatos csattanással vágódott a hullámvölgybe, s az ütés megrázkódtatott minden acéllemezt, a Glyde menti hajógyárban épített törzs minden szegecsét. Úgy tőnt, a remegés egy örökkévalóságig tart, amíg a túlterhelésnek kitett fém igyekezett visszanyerni eredeti alakját, s az acél jóval a tervezett szakítószilárdságon túl zsugorodott és tágult. Az Ulysses csodával határos módon állta a megpróbáltatást, de tőrési képessége a vége felé járt. Erısen jobb oldalára dılt, a hajóperem vészesen közeledett a víz szintjéhez, s fél mérföldrıl nekilendülve, magasan az árboccsúcs fölé tornyosulva óriási vízfal zúdult le dübörögve a tehetetlenül hánykolódó hajóra. Az Ulyssest a “Jampec” mentette meg. A “Persil”-ként is gúnyolt “Jampec”, becsületes nevén Dodson I. osztályú üzemvezetı fımérnök szokása szerint vakítóan fehér, makulátlan kezeslábasában a gépházi ellenırzı posztján állott, amikor az iszonyú erejő szélvihar a hajóra vetette magát. Odalent fogalma sem lehetett arról, mi történt. Nem tudhatta, hogy senki sem irányítja a hajót, hiszen a parancsnoki hídon
még senki sem tért magához az elsı megrendítı csapás döbbenetébıl. S azt sem tudhatta, hogy a kormányosmester eszméletlenül terült el a kormányosfülke sarkában, ahová a lökés repítette, s hogy az évei számát tekintve szinte gyermeksorban levı helyettese páni félelembe esve még arra is képtelen volt, hogy a vadul pörgı kormánykerékhez ugorjon. De azzal tisztában volt, hogy az Ulysses veszedelmesen, már-már teljesen az oldalára dılt, és azt is gyanította, mi lehet ennek az oka. Torkaszakadtából ordítozott a hídmikrofonba, de semmiféle választ sem kapott. A manıverszelepekre mutatva beleordította a szolgálatos géptisztje fülébe: “Lassan”, azután villámgyorsan a bal oldali turbinákhoz ugrott, s azokat túlerıre kapcsolta. Még tizenöt másodperc, s elkésett volna, így azonban a fölgyorsuló jobb oldali propeller még éppen elég gyorsan fordított a hajón, hogy a dübörgı víztömeg a hajóorr alá zúduljon, tatja pedig a mélyvízi bomba mellvéd szintjére fúródjon be, miközben levegıbe meredı gerince még vagy negyven lábnyi hosszúságban a mély szakadék fölé nyúlt. Amikor az Ulysses alábukott, ismét hátborzongató remegés járta át az egész hajótestet. Az elıfedélzet felépítménye mélyen a felszín alá bukott, a hullámok elárasztották az “A” lövegtorony páncélozott oldalát és elzúdultak mellette. A hajó azonban most már ismét orral fordult szembe a hullámoknak. A hídon pedig az ırtiszt Jampec kiáltására végre magához tért és túlerıt vezényelt a gépeknek, míg a bal oldaliakat lassanra állította. A fedélzetek alatt minden pozdorjává tört. A legénységi szállásokon több tucatnyi acél öltözıszekrény alkotóelemeire hullott szét, részeik megtalálhatók voltak a legtávolabbi sarkokban is, a hevederpántok és a lakatok lepattantak a szekrényekrıl, s ezek tartalma kiömlött a földre. A függıágyak úgy repültek le az állványaikról, mintha katapultból lıtték volna ki ıket, a szálláskörleteket pedig ízzé-porrá tört edénycserép borította. Az asztalok megcsavarodtak és széttörtek, törött székek képtelen szögekben meredtek az égnek, könyvek, okmányok, vízforraló edények, teáskannák és tányérok ırült összevisszaságban kavarogtak a földön. S az összekeveredett, ide-oda csúszkáló romhalmaz közepette több száz ordító, káromkodó, rémült és kimerült ember tápászkodott föl, vagy
térdelt, vagy ült, vagy egyszerően mozdulatlanul feküdt. Brooks törzsorvos és Nicholls hadnagy a már-már harmadik orvos szerepét betöltı lelkes, fáradhatatlan lelkésszel a végkimerülésig dolgoztak. Sajátos módon, Johnson, a veterán fıszanitéc hasznavehetetlennek bizonyult; szinte megállás nélkül hányt, s úgy tőnt, teljesen elcsüggedt. Senki sem tudta, mi lehet az oka, de hát megtörténik az ilyesmi, úgy látszik többet már nem bírt ki. Tucatjával hordták be a sebesülteket a gyengélkedıbe; egész éjszaka, miközben az Ulysses az életéért küzdött, jött, csak jött a sebesültáradat. A szők kis helyiség hamarosan zsúfolásig megtelt, már a tiszti étkezdét is szükségkórházzá alakították át. Horzsolások, vágások, ficamok, agyrázkódások, törések: az elcsigázott orvosoknak ezen az éjszakán mindenbıl kijutott. Szerencsére alig akadt súlyos sebesülés, s alig három óra múltán már csak kilenc sebesült nyomta az ágyat; közöttük volt A. B. Ferry, akinek amúgy is összezúzott karja két helyen is eltört. A dühödten tiltakozó Rileyt és zendülı társait rövid úton ki tessékelték, hogy helyet szorítsanak a súlyosabb sebesülteknek. 23.20 lehetett, amikor Nichollsot szólították: a Vattás Kölyök szorult kezelésre. Végigbotorkált, közben elesett, föltápászkodott, tovább dülöngélt a vadul tengelye körül pörgı hajón, míg végül rátalált a navigátorra a kabinjában. Siralmasan festett. Nicholls alaposan szemügyre vette, látta, hogy csúnya mély vágás van a homlokán, marslakóhoz méltó életmentı kezeslábasából pedig duzzadt boka meredt elı. Elég csúnyán fest, gondolta Nicholls, de semmiképpen sem határeset, bár a sebesült kétségbeesett, szorongó arckifejezése alapján ítélve, erre lehetett volna következtetni. – Nos, Horatio – mondta barátságtalanul Nicholls –, mégis, mit képzelsz, mi bajod van? Már megint leittad magad? Carpenter uraság szánalmasan nyöszörgött. – A hátam, Johnny – nyögte. Hasra fordult a priccsen. – Nem néznéd meg? Nicholls arckifejezése megváltozott. Elıre lépett, de hirtelen megtorpant. – Hogy az istenbe nézhetném meg – förmedt rá dühösen –, hiszen még mindig rajtad van az a ronda kezeslábasod. – Éppen errıl van szó – válaszolta a Vattás Kölyök aggodalmasan. – Nekiestem a reflektor-szabályozónak – csupa göb meg csúf, éles kiszögellés. Nem hasadt fel valahol? A
varrások... – Az isten szerelmére! Csak nem azt akarod mondani... – Nicholls elképedve dılt neki egy öltözıszekrénynek. A Vattás Kölyök reménykedve pillantott rá. – Azt jelenti ez, hogy minden rendben van? – Hát persze, hogy rendben van! Ha egy istenverte szabóra van szükséged, mi a fenének... – Elég! – A Vattás Kölyök egyetlen lendülettel a priccs szélére ült és figyelmeztetı mozdulattal emelte fel a kezét. – Van itt munka nektek mészárosoknak. – Ujjával vérzı homlokára bökött. – Varrd ezt össze, de szaporán. A magamfajta tehetségre most nagy szükség van a parancsnoki hídon.....Én vagyok az egyetlen ezen a hajón, akinek fogalma van arról, hol is vagyunk. Nicholls a sebet tamponozta, közben elvigyorodott. – Nos, hol vagyunk? – kérdezte. – Fogalmam sincs – vallotta be ıszintén a Vattás Kölyök. – Éppen ezért annyira sürgıs a dolog....De azt tudom, hogy hol voltam! Odahaza, Henleyben. Mondtam már neked...? Az Ulysses nem pusztult el. Ezen az éjszakán idınként úgy tőnt – amikor a süvöltı sarkvidéki orkán elkapta a hajó orrának jobb oldalát, s a hajó orra belefúródott egy hullámhegy széles domborulatába és teljesen ellepte a víztömeg, hogy képtelen lerázni magáról az irtózatos víznyomást. De újra sikerült fölverekednie magát, miközben minden részében remegett és rengett az elképesztı nyomás alatt. A tisztek és a legénység hajnalig ezerszer is áldották a Clyd menti hajógyár építıinek leleményességét, s ezerszer elátkozták az Ulyssest kínpadra vonó iszonyú vihar vak gonoszságát. Meglehet, a “vak” jelzı nem volt helyénvaló. A vihar ugyanis már-már emberi ravaszsággal irányította vad dühét. Nyomban az elsı roham után a szél villámgyorsan megfordult – szinte hihetetlen volt, mert ellentmondott minden természeti törvénynek – és majdnem teljes egészében ismét észak felıl támadt. Az Ulysses szél alatti pozíciót foglalt el, s kénytelen volt újra meg újra belefúródni a gigantikus hullámokba. Gigantikusak, de egyben ravaszak is voltak ezek a hullámhegyek. Megesett, hogy egy hatalmas kicsapó, fodrosodé hullám elszáguldott az Ulysses mellet, majd hirtelen éles fordulattal rávetette magát a hajó fedélzetére és pozdorjává zúzott egy csónakot. Nem telt bele egy órába és a dereglyébıl, a
motorcsónakból és két mentıcsónakból sem maradt semmi sem, és szilánkokká tört maradványaik eltőntek az óceán fortyogó katlanában. Ugyanezeknek a ravasz hullámoknak a váratlan pörölycsapásai leszakították talapzatukról a mentıtutajokat, átsodorták ezeket a hajó peremén és a tutajok örökre eltőntek a mélyben; négy balsafa tutaj hasonló sorsra jutott. A legfondorlatosabb támadás azonban a hajó farának, s a hátsó felépítmény fedélzetének jobb oldalát érte. A vihar tetızésekor súlyos robbanások sorozata – hat másodperc alatt vagy féltucat – szinte kiemelte a hajófart a vízbıl. A hátsó legénységi szállásokon futótőzként terjedt a pánik: a hátsó gépteremben jószerint a tat felé esı valamennyi fényforrás megsemmisült vagy üzemképtelenné vált. A sötétbe borult legénységi szállásokon a dörrenéseket is túlharsogó “Megtorpedóztak!”, “Aknára futottunk!”, “Süllyedünk!” kiáltások még a kimerült, sebesült tengerészeket is fölrázták (márpedig a legénységnek több mint a fele ilyen volt, s az emberek a tengeri betegségtıl gyötörve ernyedten hevertek), és a tömeg kétségbeesetten, egymást taposva tolongott az ajtók és a fedélzeti nyílások felé, de rá kellett döbbenniük, hogy a kemény hideg az ajtókat is, a fedélzeti nyílásokat is légmentesen elreteszelte. Itt-ott fölvillantak az automatikus elemlámpák, amikor az áramvezetékek fölmondták a szolgálatot: az izzó kis tőfejek fénycsóvái halálsápadt, eltorzult, beesett szemő elszigetelt csoportokat pásztáztak, amint kétségbeesett erıfeszítéssel kapálóztak a sárga fénypászmákban. Már-már bekövetkezett a katasztrófa, amikor egy rekedt, gunyoros hang túlharsogta a zőrzavart. Ralston volt az: valamivel kilenc elıtt a kapitány parancsára szabadon bocsátották. A zárkák ugyanis éppen a hajó orr-rekeszében voltak, s az állapotok tőrhetetlenné váltak ott, ha viharos volt a tenger. De Hastings még ilyen körülmények között is csak vonakodva helyezte szabadlábra. – A saját mélyvízi bombáink azok! Halljátok, ti ırültek – a saját mélyvízi bombáink azok! – Nem annyira szavak, mint a metszı gúny volt az, ami véget vetett a pániknak és megállította a döbbent, gondolkodásra képtelen emberek rohamát. – Értsétek meg. a saját mélyvízi bombáink azok! A hullámok biztosan elsodorták ıket! Igaza volt. Egy bombaállvány teljes készlete leszakadt, szeszélyes hullámok leemelték a csúsztatószánkóról és átsodorták ıket a hajó peremén. Vétkes könnyelmőség folytán
kibiztosítva hagyták ıket – azok a bombák voltak, amelyeket Scapában a törpe tengeralattjáró számára készítettek elı –, és szinte azonnal, már a hajó alatt fölrobbantak. Úgy tőnt, hogy csak jelentéktelen kárt okoztak. Odafenn az “A” legénységi szálláson, az orr-rész jobb oldalán még súlyosabban alakult a helyzet. Itt jóval több volt a törmelék a fedélzeten, s több embert kapott el a tengeri betegség is – nem a csatornái átkelı kompokon megszokott zöld arcú, enyhén nevetséges rosszullét, hanem a beleket szaggató, vérömléses, súlyos görcsökkel járó hányás –, mert a hajó orr-része emelkedett és alázuhant, emelkedett és alázuhant néha harminc, negyven, ötven láb magasságból, s mindezt végtelennek tőnı, reménytelen órákon át. De még ennél kegyetlenebb erı is támadott, s hamarosan tarthatatlanná tette a legénységi szállás helyzetét. A legénységi kvártéllyal szomszédos fedélzet alatti gugora elülsı végén volt az akkumulátorkamra. Itt tárolták és töltötték a sok száz különféle telepet, kezdve a több mint száz font súlyú nehéz ólomlemezes, savas akkumulátorokon, egészen a szükségvilágítást biztosító parányi nikkel-kadmium elemekig. Itt tárolták az elıkészített savval színültig töltött agyagedényeket és a tömény kénsavas nagy üvegballonokat is. Ezeket állandóan ebben a helyiségben tárolták, erıs hullámzás esetén a nagy telepeket leszíjazták. Senki sem tudta, voltaképpen mi történt. Valószínőnek – sıt bizonyosnak – tőnt, hogy a hatalmas hullámzás következtében az akkumulátorokból kifröccsenı sav szétmarta a rögzítıbilincseket. Azután egy telep nyilván egy hirtelen lökés következtében elszabadult, szétzúzott egy másikat, majd még egyet, még egyet, végül az agyagedényeket és az üvegballonokat is, amíg az egész padlót – szerencsére saválló anyagból készült – öt-hat hüvelyk magasságban elárasztotta a kénsav. Egy fiatal torpedókezelı szokványos ellenırzı útja során kinyitotta az ajtót és meglátta, hogy odabent valóságos savtenger hullámzik. Elvesztette a fejét, s mivel valami derengett neki, hogy az odakint nagy mennyiségben tárolt nátronlúg semlegesíti a kénsavat, egy negyven font súlyú doboz tartalmát bezúdította az akkumulátorraktárba; most a betegszobában ápolták – megvakult. A járgányházat betöltötte a savas gız, légzıkészülék nélkül lehetetlen volt behatolni, és a savas pára lassan, alattomosan kezdett beszivárogni a legénységi szállásra.
De ami még ennél halálosabb veszedelmet jelentett, a megrepedt fedélzeti lemezeken és a törött függıleges szócsöveken át lefolyt sok száz gallonnyi sós víz ott kavargott vadul az alsó hosszmerevítés körül. A levegıben már gyengén érezni lehetett a klórgáz szagát. A közvetlenül e fölötti fedélzeten Hartley és két, kötelekkel megrakodott matróz rövid ideig hısies, ámde reménytelen kísérletet tett a tátongó lékek betömésére; pillanatokon belül mindhármukat félig eszméletlenre döngölték és elsodorták az elıfedélzetet ostromló hatalmas hullámok. A hajó belsejében tartózkodók számára a vihar szorongást, veszélyt és iszonyú rosszullétet jelentett, a hídon tartózkodó maroknyi tiszt és matróz számára viszont egyenlı volt a pokol minden kínjával. S ez nem a mai képzetünk szerinti pokol volt, hanem észak-európai ıseink, a vikingek, a dánok, a jutok, Beowulf és a szörnyek járta tengerek, az örökös fagy pokla. Igaz, a hımérı higanyszála csupán nulla alatt 23 Celsius fokot mutatott, s mint köztudott, emberek élnek, sıt a szabadban dolgoznak ennél jóval zordabb idıjárási viszonyok között is. De kevéssé ismeretes, sıt jószerint nem is köztudott, hogy mihelyt a hımérséklet fagypont alá süllyed, a szél erısségének minden további mérföldje egyenértékő (az emberre gyakorolt hideghatását tekintve) újabb félfokos hımérséklet-csökkenéssel. Ezen az éjszakán, mielıtt a vihar kitombolta magát, a szélmérı nemegyszer óránkénti 125 mérföldnél is erısebb szélsebességeket jelzett; a hullámokat laposra gyaluló szélrohamok elroppantották a merevítıköteleket és már-már letépték a kéményeket. A vijjogó, sivító szél végtelennek tőnı perceken át óránkénti 100, sıt ennél is nagyobb sebességgel száguldott, ami a hídon tartózkodó dermedt, bénult emberek számára jóval 40-50 fokkal a fagypont alatti hımérsékletet jelentett. Öt percnél tovább senki sem bírta ki a hídon, utána be kellett húzódnia a kapitány fedezékébe. A hídon tartott szolgálat amúgy is csak gesztusnak számított, képtelenség lett volna szembenézni az iszonyú szélvésszel: a hideg vakká perzselte, a jég kidöfte volna a szemgolyókat. Még a szélfogós, vastag hajóablakon át sem lehetett látni semmit. Az ablaktörlık még mindig nagy sebességgel forogtak ugyan, de hasztalan: a jeget sodró vihar, akár egy gigantikus homokfúvás elpattintotta és addig horzsolta a síküveget, amíg teljesen átlátszatlanná nem vált.
Az éjszaka nem volt sötét. Fölfelé, a hajó orrán és tatján túl nem voltak rosszak a látási viszonyok. Odafenn pillanatokra fölvillant az éjkék mennybolt egy-egy foltja és idınként egymaroknyi csillag is, de ezeket nyomban el is fedték a vágtató, foszlott felhıroncsok. A hajó orra elıtt és tatja mögött tintafekete volt a tajtékcsipke övezte tenger. Hol voltak már az elızı nap hullámzása meg az oly látványos tajtéksapkák; most már csak tömör vízhegyek látszottak, melyek meg-megtörtek, összevegyültek, jobbra-balra kitörtek, de változatlanul dél felé száguldottak. E mozgó vízbirodalmak között – amelyeket fantáziával nem, csak találgatva lehetett hullámoknak nevezni – akadtak kicsinyek, jelentéktelenek, úgy nagyjából családi ház nagyságúak; mások viszont sok millió tonna vízbıl álltak össze, hetven-nyolcvan láb magasságig tornyosultak, s hegyszerően félelmetesen rajzolódtak ki a láthatáron, akkorák voltak, hogy akár egy katedrálist is elnyelhettek volna. A Vattás Kölyök meg is jegyezte, hogy az ilyen hullámok ellen egyetlen orvosság van: másfelé kell nézni. Többnyire ártalmatlanul elzúdultak a hajó mellett, csupán a mélybe lökték az Ulyssest, néha azonban visszakunkorodva átcsaptak a hajóra és a hídon törtek meg, ekképpen bırig áztatva az ırszolgálatos tisztet. Ilyenkor a tisztet nyomban le kellett váltani, máskülönben egy perc leforgása alatt szó szerint jéggé fagyott volna. Az Ulysses eddig minden várakozáson felül állta a sarat. Csakhogy miközben vakon araszolt elıre, az emberek fejében szüntelenül az motoszkált, mi leselkedik rájuk a következı pillanatban. Vajon a következı tengerszakasz – az adott vihar körülményeihez képest – normális lesz-e, vagy pedig névtelen szörnyként egyszer s mindenkorra a tengerfenékre taszítja ıket? A feszültség egy pillanatra sem enyhült, s még fokozta az, hogy valahányszor az Ulysses fölágaskodott, majd a mélybe zuhant, ez zajtalanul, láthatatlanul történt. Az emberek csak a mozgás és a hajótest remegése alapján mérhették fel a hánykolódás hevességét; a tenger bömbölését és minden egyéb zajt elnyelte a hajó vízvonal feletti részében és kötélzetében süvöltı szél pokoli hangzavara. Hajnali két óra lehetett – valamivel a mélyvízi bombák robbanása után –, amikor néhány fıtiszt kirobbantotta a maga privát zendülését. A kapitány, akit alig egy órája beszéltek rá, hogy menjen le a kabinjába, mert teljesen kimerült és minden
erıfeszítése ellenére reszketett a hidegtıl, a mélyvízi bombák robbanására riadt fel, s nyomban visszaindult a parancsnoki hídra. Ott azonban útját állta Turner és Westcliffe sorhajókapitány, megragadták és nyugodt, határozott mozdulatokkal betuszkolták a fedezékbe. Turner bereteszelte az ajtót és meggyújtotta a villanyt. Vallery nem annyira dühös, inkább elképedt volt. – Mit... mi a fenét jelentsen ez? – kérdezte. – Zendülés! – harsogta boldogan Turner. Arcát véresre sebezték a jégszilánkok. – Azt hiszem, így nevezik ezt szabatosan a nyílt tengeren. Jól mondom, tengernagy? – Pontosan így van – helyeselt a tengernagy. Vallery döbbenten sarkon fordult. A priccsen teljes uniformisban Tyndall feküdt. – Hangsúlyoznom kell, hogy nincsen jogom ítélkezni egy kapitány fölött a saját hajóján, csak egyszerően nem értek valamit. – Visszahanyatlott a priccsre, szemét lehunyta, mintha teljesen kimerült volna. Csak ı tudta, hogy nem tetteti magát. Vallery némán állt, egy fogódzóba kapaszkodott, arca hamuszürke, beesett, álomittas szeme véreres. Turner úgy érezte, valami a szívébe markol, amikor rápillantott. Amikor megszólalt, hangja halkan, komolyan csengett, ami olyan szokatlan volt, hogy még Vallery figyelmét is megragadta. – Uram, egy ilyen éjszakán semmi dolga itt egy haditengerészeti kapitánynak. Pillanatnyilag semmiféle veszély sem fenyeget magán a tengeren kívül. Egyetértünk? Vallery némán bólintott. – Az ilyen éjszaka a tengerészeké, uram. Minden tiszteletem az öné, de hadd adjak hangot azon véleményemnek, hogy egyikünk sem tartozik Carrington kategóriájába; ı egyszerően más emberfajta. – Szép magától, sorhajókapitány, hogy önmagát is közénk sorolja – dörmögte Vallery. – De teljesen fölösleges. – Az elsı tiszt egész éjszaka a hídon marad. Vele tart Westcliffe. S jómagam is. – Meg én is – mordult fel Tyndall. – De én aludni fogok. – Majdnem ugyanannyira fáradtnak, nyúzottnak látszott, mint Vallery. Turner elmosolyodott. – Köszönöm, uram. Nos, kapitány, attól tartok, kissé szőken leszünk itt ma éjszaka....Reggeli után találkozunk.
– De... – Semmi de – horkant Westcliffe. – Nagyon kérem – kérlelte Turner. – Szívességet tesz nekünk. Vallery rápillantott. – Mint az Ulysses kapitánya... – Hangja elhalt. – Magam sem tudom, mit mondjak. – De én tudom – mondta kurtán Turner és megfogta Vallery könyökét. – Menjünk le. – Azt hiszi, nem tudok egyedül lemenni, mi? – Vallery arcán halvány mosoly suhant át. – Dehogyis nem. Csak nem akarok kockáztatni. Menjünk, uram. – Jól van, jól. – Vallery fáradtan sóhajtott. – Bármire hajlandó vagyok egy nyugodt éjszakáért... egy egész éjszakai alvásért. Nicholls hadnagy kelletlenül, nagy erıfeszítéssel kitépte magát a kábult álom ködös mélységeibıl. Lassan, vonakodva kinyitotta a szemét. Nyomban megállapította, hogy mi sem változott: az Ulysses továbbra is erısen hánykolódott és gyomrot szaggatóan zuhant alá újra meg újra a mélybe. A Vattás Kölyök hajolt föléje; homlokát kötés fedte, arca többi részét horzsolt sebek borították. Felháborítóan vidámnak tőnt. – Csirta, csirta, pacsirta, satöbbi, satöbbi – vigyorgott a Vattás Kölyök. – S hogy vagyunk, ezen a szép reggelen? – utánozta barátját kenetteljesen. Carpenter uraság nem sokra becsülte az orvostársadalmat. Nicholls megpróbálta rászegezni elhomályosult tekintetét. – Mi a baj, Andy? Történt valami? – Carrington és Carpenter urak vették át a vezényletet, így azután nem érhet bennünket semmi baj – jelentette ki a Vattás Kölyök fellengzısen. – Nem lenne kedved feljönni és megnézni, hogyan intézi Carrington az ügyeket? Meg fogja fordítani a hajót. Érdemes lenne megnézned, hogyan csinálja ezen a zsebkendınyi helyen! – Micsoda! A fenébe is! Hát valóban azért ébresztettél fel, hogy... – Testvér, amikor ez a hajó megfordul, amúgy is fölébrednél – feltehetıen odafenn a fedélzeten, csak még a nyakad is szegnéd. A helyzet azonban az, hogy Jimmynek szüksége van a segítségedre. Legalábbis szüksége lenne egy nehéz síküveg lapra, én meg véletlenül tudom, hogy rengeteget tárolsz belılük az
ambulancián. Csakhogy a rendelı ajtaja zárva van – meggyızıdtem róla – tette hozzá arcátlanul. – Dehát mit... úgy értem... síküveg... – Gyere és gyızıdj meg magad róla – hívta a Vattás Kölyök. Hajnalodott. Vad, iszonyú hajnal volt, tökéletesen megfelelt egy lidércnyomás epilógusának. Alig árboccsúcs magasságban sajátos, ködfehér páracsíkok úsztak, de fenn a magasban tiszta volt az ég. A még mindig óriási hullámok megrövidültek, jóval megrövidültek, s ha lehet, még meredekebbé váltak: az Ulysses lassabban haladt elıre, alig érte el a kormányzáshoz feltétlenül szükséges sebességet, éppen csak fenntartotta magát, de még így is erısen hánykolódott a meredek, tarajos hullámhegyek között. A szél állandó, ötven csomós sebességre csökkent, de még ez is viharos erejőnek számít. Nicholls úgy érezte, tőz emészti a tüdejét, s amint kilépett a fedélzetre, a jeges szél valósággal megvakította. Hirtelen sálat tekert az arca köré és tapogatózva, ösztöneire bízva magát fölkapaszkodott a hídra. A Vattás Kölyök nyomon követte, kezében a szextánssal. A lépcsın kapaszkodtak, amikor kattogva megszólaltak a hangszórók, de nem értették az üzenetet. Csak Turner és Carrington állt a félhomályos hídon; úgy körültekerték magukat, hogy valósággal múmiáknak tőntek. Még a szemüket sem hagyták szabadon, védıszemüveget viseltek. – Jó reggelt Nicholls – harsogta a sorhajókapitány. – Hajói látom, maga valóban Nicholls, igaz? – Hátat fordított a metszı szélnek, lerántotta és undorodva elhajította a védıszemüveget. – Fenét se látok ezzel az átkozott vacakkal... Nézze csak, elsı tiszt, meghozta az üveget. Nicholls lekuporodott a tájolófedélzet szél alatti oldalának elején. Az egyik sarokban rengeteg védıszemüveg, szemvédı és gázálarc hevert a lécrácson. Állával rájuk bökött. – Hát ez meg mi, végkiárusítás? – Megfordulunk, doki – válaszolt neki Carrington. Hangja nyugodt, kimért, nyoma sem volt benne kimerültségnek. – De látnunk is kell, merre haladjunk, s ahogy a sorhajókapitány mondotta, mindezek az átkozott vackok használhatatlanok, azonnal bepárásodnak, ha felvesszük ıket, túlságosan hideg van. Andy, legyen szíves tartsa jó erısen... így... és törülje meg. Nicholls kitekintett a hatalmas hullámokra. Megborzongott. – Bocsássa meg tudatlanságomat, de egyáltalán miért
fordulunk meg? – Mert nemsokára ez is lehetetlen lesz – felelte röviden Carrington. Azután halkan elnevette magát. – Nemsokára én leszek a legnépszerőtlenebb ember ezen a hajón. Éppen az elıbb adtunk le rádión figyelmeztetést. Készen áll, uram? – Gépház felkészülni! Kormányfülke felkészülni! – Gépház kész! Kormány kész! – Érkeztek vissza a megszokott jelentések! Carrington perceken át rezzenés és szemhunyorítás nélkül vizsgálta át látcsövével a szemhatárt. Nicholls keze jéggé dermedt. Vattás Kölyök szorgalmasan dörzsölgette le kezével a jeget az ablaküvegekrıl. – Bal gép félerı elıre! – Bal gép félerı elıre! – Ismételte vissza Turner. – Kormány jobbra 20! – Kormány jobbra 20! – Ez már a kormányos hangja volt. Nicholls megkockáztatta, hogy vállán át egy pillantást vessen a tengerre. A másodperc tört része alatt, mielıtt könnyei elhomályosították volna a szemét, azt látta, hogy hatalmas hullám zúdul le rájuk, s a hajó orr-része máris rézsútosan távolodik tıle. Úristen! Miért nem várt Carrington, amíg ez a szörnyőség elviharzik mellettük? A nagy hullám fölrepítette az orr-részt, erısen jobbra döntötte az Ulyssest, majd elszáguldott a hajó teste alatt. Az Ulysses fölbotorkált a hullámhegy gerincére, majd dugóhúzó alakban keservesen lecsúszott a másik oldalon; árbocai, ezek a vastag, súlyos jégpáncéllal fedett csillogó, hatalmas fatörzsek nagy ívben hajladoztak, amint a hajó a másik oldalára dılt és bal oldali peremét a következı hullám dagadó oldalába süllyesztette. – Bal gép egész erı elıre! – Bal gép egész erı elıre! Az ırtiszt visszhangszerőén vette tudomásul.. – Kormány jobbra 30! – Kormány jobbra 30! Kihajtva! A hajó alatt eldübörgı következı hullám csak egyenes helyzetbe emelte az Ulyssest. S ekkor végre Nicholls agyában is fény gyúlt. Bármilyen hihetetlennek tőnjék – hiszen lehetetlen volt ennyire elıre látni –, Carrington tisztában volt azzal, hogy két egymással szembe görgı hullámrendszernek egy viszonylag nyugodt térségben kell összefonódnia. Hogyan érezte ezt meg, senki, még jómaga sem tudta, s nem is fogja megtudni sohasem,
elég annyi, hogy nagy tengerész volt és tudta, hogy így fog történni. Tizenöt-húsz másodpercen át a tenger a hevesen egymásra rontó, összecsapó hullámok tajtékzó fehér tömegévé vált – ilyesmit tapasztalhatunk kis méretben apály-dagály hullámzáskor és bukóhullámoknál –, azután az Ulysses kecses ívben átvágott a víztömegen. Rögtön ezt követıen, amint negyedfordulatot végzett egy szinte a híd magasságáig fölágaskodó újabb hullám kapta el. Szinte egészen az oldalára döntötte, a szél alatti korlát eltőnt a víz alatt. A hullám Nichollsot is ledöntötte a lábáról, nekivágta a híd oldalának, a kezében tartott üveg pozdorjává zúzódott. Megesküdött volna, hogy Carrington hangosan fölkacagott. Nagy nehezen visszatapogatózott a tájolófedélzet közepére. De a nagy hullám még mindig nem haladt el mellettük. Magasan a hullámvölgy fölé tornyosult, amelybe a most már erısen, 40 fokos szögben megdılt Ulyssest a víz ereje megvetıen lesodorta, irgalmatlanul zúdult le a magasból és halálos csöndben szinte animisztikus kegyetlenséggel megkísérelte lenyomni a tenger fenekére. A dılésszögmérı közönyösen lendült ki: 45, 50, 53 fokot mutatott, azután egy örökkévalóságig ebben az állásban maradt, miközben az emberek a hajó oldalán álltak, kezükkel a fedélzetet támasztották, és kábán szinte nem is fogták fel az elkerülhetetlen végzetet. Mert ez volt a vég. Innen már nem volt visszatérés az Ulysses számára. A percek egy örökkévalóságnak tőntek. Nicholls és Carpenter kifejezéstelen tekintettel meredt egymásra. Az ırült szögben megdılt híd védelmet nyújtott a szél ellen. S ekkor bámulatraméltó tisztasággal megszólalt Carrington; nyugodtan, könnyedén, természetesen beszélt. – 65 fokig megdıl és még mindig föl tud majd egyenesedni – közölte szárazon. – Kapaszkodjanak a kalapjukba, uraim. Most valami érdekes következik. Éppen csak befejezte szavait, amikor az Ulysses megremegett, azután észrevehetetlenül, majd lassan, végül iszonyú sebességgel visszabillent, és 90 fokos ívben jobbra-balra lendült. Nicholls ismét a híd sarkában találta magát. De az Ulysses már majdnem teljesen megfordult. A megkönnyebbülten mosolygó Vattás Kölyök fölszedelıdzködött és ujjával megbökdöste Carrington vállát. – Ne nézzen most oda, uram, de elvesztettük a fıárbocunkat. Ez némi túlzás volt, de annyi mindenesetre tagadhatatlan
ténynek bizonyult, hogy a hátsó radarforgató antennát tartó legfelsı tizenöt lábnyi rész eltőnt. A jéggel súlyosbított iszonyú kettıs korbácsütés túlságosan nagy megpróbáltatásnak bizonyult. – Mindkét gép elıre lassan! – Mindkét gép elıre lassan! – Kormány közép! – Kormány közép! – Sebesség 500 fordulat! – Sebesség 500 fordulat! Az Ulyssesnek sikerült megfordulnia. A Vattás Kölyök elkapta Nicholls pillantását és az elsı tiszt felé bólintott. – Most már érted, mire gondoltam, Johnny? – Igen – válaszolta nagyon halkan Nicholls. – Igen, most már értem. – Azután váratlanul elmosolyodott. – Ha legközelebb valamit kinyilatkoztatsz, akkor, már ne haragudj meg érte, de ellenkezés nélkül elfogadom. Ezek a bizonyító eljárások átkozottul kikészítik az embert! A hátulról görgı hatalmas hullámok elıtt haladó Ulysses meglepıen magabiztosan folytatta útját. A hajó most teljes hátszelet kapott, a parancsnoki híd csodálatos módon védett volt. Odafenn a száguldó köd ritkulni kezdett, végül már csaknem teljesen föloszlott. Távol, délkeleten vakítóan fehér nap kapaszkodott a felhıtlen láthatárra. A hosszú éjszaka véget ért. Egy óra múltán, amikor a szél már harminc csomóra mérséklıdött, a radar nyugat felıl tárgyakat jelzett. Még egy további óra telt el, a szél már majdnem teljesen elült, csak hosszú lapos, súlyos hullámok görögtek, s ekkor egyszerre csak füstpamacsok jelentek meg a láthatár fölött. 10.30-kor az Ulysses az elıre kijelölt helyen és idıben találkozott a Halifaxbıl indult konvojjal.
7. fejezet Szerda éjszaka A konvoj egyenletes sebességgel közeledett nyugat felıl, a hajók erısen hánykolódtak az egymást keresztezı hullámok között – árukkal megrakott flotta, pompás zsákmány egy német tengeralattjáró-falka számára. Ez a flotta tizennyolc hajóból állt: tizenöt nagy, korszerő teherhajóból és három 16 ezer tonnás tartályhajóból, és sokkal értékesebb, összehasonlíthatatlanul fontosabb rakományt vitt, mint amirıl a hajdani ötevezısoros gályák vagy aranyat-ezüstöt szállító vitorlások álmodozhattak volna. Harckocsik, repülıgépek és benzin – ezekhez képest mit számított arany és drágakı, selyem és ritka főszer? Tízmillió, húszmillió font – nehéz lett volna megbecsülni e konvoj értékét; akármennyi volt is, valódi értékét nem pénzben mérték. A kereskedelmi hajók fedélzetén fölsorakozott a legénység, amikor az Ulysses elhaladt a bal oldali és középsı sorok között. Fölsorakoztak a fedélzeteken, elgondolkodva méregették a cirkálót és hálát adtak a teremtıjüknek, hogy ıket elkerülte a vihar. Egy másik hajóról nézve az Ulysses sajátos látványt nyújtott: törött árbocával, mentıtutajok nélkül, üres csónakállványok fölé meredı csigasorokkal úgy csillogottvillogott, mint egy kristály a hajnali fényben. Az erıs szél lefújt a cirkálóról minden havat, a jeget pedig lekoptatta, simára dörzsölte és kifényezte, amíg szaténsima, áttetszı fényt nem kapott. De az orr-rész mindkét oldalán és a parancsnoki híd elıtt nagy bíborszínő foltok virítottak: a hosszú éjszaka hurrikán homokförgetege ott lehántotta az álcázást meg az alapozó festéket, s elıtőnt a mínium vöröse. Az amerikai kísérı flotta kevés egységbıl állt: egy felderítı hidroplánnal felszerelt nehézcirkálóból, két rombolóból és két parti ırnaszád típusú kis fregattból. Kis létszámú volt, de elegendı; semmi szükség nem volt kísérı repülıgépanyahajókra (jóllehet gyakran ilyeneket is adtak az Atlantióceánt átszelı konvojok mellé), hiszen a Luftwaffe hatótávolsága nem terjedt ilyen messzi nyugatig, a tengeralattjáró-rajok (a “farkas falkák”) pedig az utóbbi hónapokban Izlandtól északra és keletre tették át vadászterületüket; ott ugyanis nemcsak
közelebb voltak támaszpontjaikhoz, hanem könnyebben állhatták lesben két oldalról a Murmanszk felé vezetı egymást keresztezı konvoj-útvonalak mentén. A teherhajók, az amerikai hadihajók és az Ulysses együtt haladtak kelet-északkeleti irányban, amíg késı délután élesen ki nem rajzolódtak a szemhatár elıtt egy kísérı repülıgépanyahajó kocka alakú hatalmas körvonalai. Fél óra múltán, 16.00-kor az amerikai kísérıhajók csökkentették sebességüket, lemaradtak a konvoj mögött, majd jószerencsét kívánó fényjeleket adva visszafordultak. Az Ulyssesrıl a legénység vegyes érzelmekkel figyelte a távolodó hajókat. Tudták, hogy ezeknek a hadihajóknak vissza kell térniük, hiszen a Szent Lırinc-folyó torkolata elıtt már újabb konvoj vár kifutásra. A háború nehezét viselı kimerült emberekben nyoma sem volt a néhány hete még oly általános irigység, keserőség érzésének. Ennek helyébe most a közöny, az ahogy lesz, úgy lesz érzése, a félig cinikus virtuskodás, a gyakran valamiféle sajátos, görcsös tréfálkozás és véget nem érı zsörtölıdés mögé rejtett öntudatos büszkeség lépett. A 14. repülıgépanyahajó-raj, jobban mondva a maradványa, alig két mérföldre haladt az Ulyssestıl. A hídra lépı Tyndall cifrán káromkodott, amikor fölfedezte, hogy hiányzik egy anyahajó és egy aknaszedı. Haragos rádióüzenetet küldött a Stirlingre Jeffries kapitánynak; azt tudakolta, miért nem hajtották végre a parancsot, s hol vannak a hiányzó hajók? Egy jelzılámpa hamarosan választ villogott. Tyndall komoran, némán ült, miközben Bentley hangosan fordította neki a fényjelzést. A Wrestler kormányberendezése meghibásodott az éjszaka. Az idıjárás még a Langanes-fok mögött is igen zord volt, éjfélre pedig, amikor a szél északnak fordult, még válságosabb lett a helyzet. Jóllehet a Wrestlernek két csavarja van, szinte teljesen kormányozhatatlanná vált, és a zérus látási viszonyok közepette, arra törekedve, hogy tartsa a pozícióját, túlságosan elıreszaladt és felfutott a Vejle-zátonyra. A dagály csúcspontján feneklett meg. Amikor a hajóraj valamivel hajnalhasadás elıtt kifutott, a Wrestler még mindig a zátonyon ült, mellette pedig az Eager aknaszedıhajó szorongott. Tyndall néhány percig némán ült. Azután rádióüzenetet diktált a Wrestlernek; kis ideig habozott, vajon megszegje-e a rádió-tilalmi parancsot, azután visszavonta az üzenetet, s úgy határozott, személyesen megy át, hogy meggyızıdjön róla, mi a
helyzet. Végtére is hajóval alig háromórányira voltak a Wrestlertıl. Jelzést adott a Stirlingnek: “Vegye át a hajóraj parancsnokságát, reggelre visszaérek”, majd parancsot adott Vallerynek, hogy az Ulysses térjen vissza a Langanesfélszigethez. Vallery búsan bólintott és kiadta a szükséges parancsokat. Noha nagyon aggódott, igyekezett ezt nem mutatni. Legkevésbé önmaga miatt aggódott, jóllehet tudta – ha soha nem is vallotta be senkinek –, hogy súlyos beteg. Fanyarul azt mondogatta magának, fölösleges lenne bárkinek is bevallania – szórakoztatta és meghatotta az a tapintatos magától értetıdöttség, ahogyan tisztjei igyekeztek könnyíteni terhén, így adva tanújelét, mennyire szeretik. Hajójának legénysége miatt is aggódott: emberei olyan állapotban voltak, hogy a legkönnyebb munka elvégzése, de még a gyilkos hideg túlélése is nehezükre esett, azt pedig el sem tudta képzelni, hogyan tudnák irányítani a hajót, s átverekedni magukat Oroszországig. Nyomasztotta az a balszerencse-sorozat is, amely a hajórajt sújtotta, amióta kifutott Scapából; rossz elıjelnek tekintette, és semmi illúziója sem volt, mi vár a megnyomorított hajórajra. S lelke mélyén egyre ott kísértett a nyomasztó gondolat: mi lesz Ralstonnal. Ralstonnal, ezzel a skandináv ıseire ütı, lenszıke, derős kék szemő, nyurga fiúval. Ralstonnal, akit senki sem értett meg, akinek egyetlen bizalmas barátja sem volt a hajón, aki egyre csak mosolytalanul, gondolataiba mélyedve járkált. Ralstonnal, akinek emlékein kívül már nem volt miért harcolnia, s mégis az Ulysses egyik legmegbízhatóbb tengerésze: rendkívül gyorsan dönt, szakmailag kitőnı, váratlan veszélyhelyzet esetén pedig leleményes – és aki most ismét lakat alatt van. Méghozzá olyasmi miatt, amit egyetlen józan, igazságosan gondolkodó ember sem nevezne az ı bőnének. Lakat alatt van – éppen ez volt az, ami nem hagyta nyugodni Valleryt. Az elmúlt éjszaka boldogan ragadta meg az ürügyet, hogy az ítéletidı miatt szabadon engedhesse, s úgy tervezte, hogy megfeledkezik az egész ügyrıl. Okosabb, ha nem szítják fel a parazsat, gondolta. De Hastings, a romboló katonai rendırtisztje, túllépve a hatáskörén, a délelıtti ırség idején visszavitette Ralstont a zárkába. A hadihajók katonai rendırtisztjei – voltaképpen fegyelmezı fedélzeti tisztek – sohasem voltak híresek arról, hogy emberiesen, türelmesen és
roppant szívélyesen viszonyulnának az élet bármilyen megnyilvánulásával, kiváltképpen a hajó legénységével szemben; ezt nem is engedhették volna meg maguknak. De még közülük is kirítt Hastings: gépies, látszólag érzelemmentes lény, kifejezéstelen arcú, hajthatatlan, szigorú, saját normái szerint igazságos, de teljességgel hiányzott belıle a szív és az együttérzés. Ha Hastings nem vigyáz, tőnıdött Vallery, könnyen megeshet, hogy Listernek, a Blue Ranger roppant népszerőtlen katonai rendırtisztjének a sorsára jut. Igaz, ha az ember jobban utánagondol, senki sem tudja, voltaképpen mi is történt Listerrel, csupán annyi tudódott ki, hogy egy sötét, csillagtalan éjszaka annyira könnyelmő volt, hogy rövid sétára indult az indítófedélzeten... Vallery sóhajtott. Amint azt már elmagyarázta Fosternak, meg van kötve a keze. Foster, a tengerészgyalogosok századosa, s mögötte a sértett és feldühödött Evans törzszászlós, keservesen panaszkodott neki, amiért tengerészkatonáit ırszolgálatra rendelték ki, jóllehet azoknak minden perc alvásra szükségük lenne. Szíve mélyén Vallery egyetértett Fosterral, de nem vonhatta vissza saját parancsát, legalábbis addig nem, amíg érvényben volt a szobafogságra vonatkozó kapitányi parancs, hiszen a nyílt színen tartóztatta le Ralstont. Ismét sóhajtott, Turnerért küldött és megkérte, készítsen ki kókuszköteleket, egy fémgyőrőt és egy öthüvelykes huzalt a tatra. Úgy vélte, hamarosan szükség lesz mindezekre. S ahogy bebizonyosodott, elıkészületei teljesen indokoltak voltak. Már besötétedett, mire odaértek a Velje-zátonyhoz, de könnyőszerrel megtalálták a Wrestlert: tíz perccel elıbb azonosítási jelhangja alapján nagyjából betájolták, hol lehet, s most ott tornyosult elıttük szögletes törzse, késéles sziluettként a naplemente fakó alkonypírjában. Indítófedélzete baljóslatúan a tatja felé görbült, arrafelé, ahol az Eager állt, szemmelláthatóan horgonyt vetve. A tenger itt majdnem nyugodt volt, csak enyhe hullámok görögtek. Az Ulyssesen egyszerre csak villogni kezdett egy álcázott, pontszerő jelzılámpa. – Gratulálok! Hogyan ült fel? A Wrestlerrıl egy parányi fény válaszolt. Bentley hangosan olvasta a választ. – Vízmélység az orrnál és farnál egyformán 30 láb, fövény.
– Pompás – jegyezte meg keserően Tyndall. – Egyszerően pompás! Kérdezze meg tıle: “Mi van a kormányszerkezettel?” S már jött is a válasz: – A kormányszár harántirányban meghajolt és elrepedt. A hajó kormányozhatatlan, hajógyári javítást igényel. – Úristen! – hördült fel Tyndall. – Hajógyári javítás! Már csak ez hiányzott! Kérdezze meg tıle: “Milyen intézkedéseket tett?” Minden tüzelıanyagot és vizet a tatba szivattyúztunk. Kukázóhorgony. Az Eager vontat. Teljes gızzel hátra, 12.0012.30. Tyndall tudta, hogy ez a dagály ideje. – Roppant sikeres, valóban roppant sikeres akció – dörmögte. – Dehogyis, maga átkozott hülye, ezt ne adja le. Közölje vele, készüljön fel a vontatókötél átadására és hozza a saját horgonyláncát a hajó farára. – Üzenetet értettem – olvasta Bentley. – Kérdezze meg tıle: “Mennyi a főtıolaj többlete?” – 800 tonna. – Szivattyúzza ki a tengerbe! – Kérem megismételni – olvasta Bentley. – Mondja meg neki, hogy öntse azt az átkozott vacakot a tengerbe! – ordította Tyndall. A Wrestler jelzıfénye felvillant, azután sértıdötten elsötétedett. Éjfélkor az Eager lassan az Ulysses mögé állt, átvette a vontatókötelet, melyet azután átadott a cirkálóra, ahol végighúzták a fedélzeten és rátekerték az elırész gızcsörlıjére. Két perccel késıbb az Ulysses megremegett, amint négy hatalmas hajócsavarja megindult és bugyborékoló, iszapos üstté kavarta a sekély vizet. Úgy tervezték a manıvert, hogy a vontatókötél végére kötött hatalmas súlyú horgonylánc, majd a vízbe meríti az anyahajó farát – igaz, hogy csak hajszálakkal, de az adott helyzetben minden hajszál is számít – és így több felhajtóerıt biztosít a zátonyra futott orr-résznek. Másrészrıl valahogy ellensúlyozni kellett a vadul pörgı hajócsavarok sekély víz okozta rossz hatásfokát is. Ilyenkor ugyanis víz helyett sok levegıt szívnak el a felszínrıl, ami a tolóhatásukat jelentısen lerontja. Volt viszont ennek némi elınye is a sikerhez. A csavarok által keltett erıs vízáram ugyanis kimosta a fövényt Wrestler alól, s az így keletkezett árokban könnyebben
csúszhatott vissza a hajótest a mély vízbe. Húsz perccel a dagály beállta elıtt végül is a három hajó összerejével a Wrestler könnyedén, zökkenésmentesen lesiklott a zátonyról. Az Eager köteleit eloldották, s most már csak az Ulysses vontatta tovább az anyahajót hatalmas félkörben kelet felé. Majd a szabad vízen sorsára hagyta. Egy óra múlva a Wrestler el is tőnt, nyomában az Eagerrel, hogy szükség esetén manıverezésével tegye lehetıvé a hatalmas hajótest kormányzását viharos idıben. Az Ulysses parancsnoki hídjáról Tyndall figyelte, amint az anyahajó eltőnik az éj sötétjében, cikcakkban haladva, mivel a parancsnoka megkísérelte a hajó kormányzását két csavar segítségével. – Semmi kétség, majd beletanulnak, mire elérnek Scapába – morogta. Fázott, kimerült, s olyan kedélyállapotban volt, amilyenben egy tengernagy lehet, aki anyahajóinak háromnegyedét elvesztette. Gondterhelten sóhajtott és Valleryhez fordult. – Mit gondol, mikor érjük be a konvojt? Vallery habozott, a Vattás Kölyök azonban egy pillanatig sem tétovázott. – 08.05-kor – közölte készségesen és precízen. – Huszonhét csomó sebesség esetén, azon a keresztezési ponton, amelyet az imént rajzoltam be. – Istenem, istenem! – nyögött Tyndall. – Már megint a Kölyök. Mit követtem el, hogy ezt érdemeljem? Az igazság az, fiatalember, hogy még hajnal elıtt be kell érnünk ıket, mindenáron. – Igenis, uram. – A Vattás Kölyök rendíthetetlen maradt. – Magam is így gondoltam. Az alternatív útvonalam szerint, amikor is 33 csomóval haladnánk, harminc perccel hajnal elıtt érjük utol ıket. – Magam is így gondoltam! Vigyék innen! – tombolt Tyndall. – Vigyék innen, és azokat az átkozott mérıeszközeit... – Elharapta a mondatot, merev lábbal fölkászálódott a székérıl és karon fogta Valleryt. – Menjünk, kapitány. Menjünk le. Mi a fenét zavarjuk mi, ıskori kövületek az ifjúságot? – A kapitány mögött lépett ki az ajtón, s közben fáradtan mosolygott maga elé. Hajnalban az Ulysses már harcra kész állapotban volt, amikor alig egy mérfölddel elıtte a szürkés félhomályból kibontakoztak
a konvoj homályos körvonalai. A konvoj jobb oldalán félreismerhetetlenül ott tornyosult á Blue Ranger hatalmas törzse. A tenger erısen hullámzott, de nem annyira, hogy nehézségeket okozzon a hajóknak; enyhe szellı fújdogált nyugatról, a hımérséklet éppen csak nulla fok alá süllyedt, az égbolt fagyos és felhıtlen volt. Pontosan 07.00 óra volt. 07.02-kor torpedótalálat érte a Blue Ranger. Az Ulysses két kötélhosszra balra volt tıle. Akik a parancsnoki hídon tartózkodtak, érezték a kettıs robbanás fizikai megrázkódtatását, hallották, amint kettéhasad a hajnali csönd, s látták, hogy a Blue Ranger hídja fölött és jóval mögötte két lángoszlop tör az ég felé. Egy pillanattal késıbb hallották, hogy az egyik jelzımatróz érthetetlenül kiált valamit, s látták, hogy elıre és lefelé mutogat. Egy másik torpedó volt, a repülıgépanyahajó tatja mögött száguldott, baljós, foszforeszkáló csóvát húzott a konvoj mögött, mígnem eltőnt a sarkvidéki sötétségben. Vallery leordított valamit a szócsövön és a még mindig több mint húszcsomós sebességgel haladó Ulyssest veszedelmesen megdöntve, faroló fordulattal átrántotta, hogy elkerülje az összeütközést az elforduló anyahajóval. Elıkerültek a jelzılámpák és a reflektorok már szünet nélkül villogtatták a “Pozíciót tartani!” rejtjeles jelzést a konvoj hajóinak. Marshall telefonon harckészültségbe helyezte a mélyvízi bombák kezelıszemélyzetét; az ágyúcsövek lefelé meredtek és éhesen kémlelték az álnok tengert. A Sirrusnak küldött jelzést félbeszakították, mert fölöslegesnek bizonyult: a sötétben félig elmosódottan látszó romboló máris száguldott a konvojon át, a tajtékos víz fölcsapott egészen az orráig – teljes gızzel igyekezett a tengeralattjáró feltételezett rejtekhelye felé. Az Ulysses az égı anyahajóval párhuzamosan haladt, alig 150 öl volt köztük a távolság. Ennyire közvetlen közelrıl, s ilyen sebesség mellett, amikor a hajó ráadásul még éles szögben is fordult, csupán elmosódott benyomást lehetett szerezni. Az emlékezetben csak zőrzavaros képek maradtak meg a süvöltı lángnyelvek szegélyezte súlyos, fekete füstoszlopokról, melyek a félhomályban rémisztıeknek tőntek, a részegen dülöngélı indítófedélzetrıl, a Grumman és Corsair harcigépekrıl, amint abszurd módon átbukfenceztek a hajó peremén, jeges permetfelhıket fröcskölve a mellettük elsikló cirkáló fedélzetén állók elképedt arcába. Végül is az Ulysses megkerülte a repülıgép-anyahajót és déli irányban visszafelé száguldott, hogy
végezzen a tengeralattjáróval. Nem telt bele egy perc és a konvoj elején haladó Vectra jelzılámpája villogni kezdett: “Észlelés, zöld 70, közeledik: észlelés, zöld 70, közeledik.” – Nyugtázza – rendelkezett kurtán Tyndall. A jelzılámpa még éppen csak elkezdett kattogni, amikor a Vectra félbeszakította a jelzést. “Észlelések, ismétlem, észlelések. Zöld 90, zöld 90. Közeledik. Nagyon közeledik. Ismétlem, észlelések, észlelések.” Tyndall halkan elkáromkodta magát. – Nyugtázzuk. Kivizsgáljuk. – Valleryhez fordult. – Gyerünk oda, kapitány. Ez már az igazi. Az elsı támadó tengeralattjáróraj, méghozzá teljes létszámban. A fenébe is, semmi jogunk nem lenne itt lenni – tette hozzá keserően. – Ennyit az Admiralitás felderítı szolgálatáról! Az Ulysses újabb fordulatot végzett, ezúttal a Vectra felé tartott. Voltaképpen már világosabbnak kellett volna lennie, de a Blue Ranger – amelynek négyszögletes üzemanyagtartályai lobogó lánggal égtek és gigantikus fáklyákként rajzolódtak ki a keleti szemhatár elıtt – sajátos módon sötétbe borította a környezı tengert. Az anyahajó szinte keresztben állt a Vectra felé tartó zászlóshajó útvonalában, és percrıl percre hatalmasabbnak tőnt. Tyndall rövid, éjszakai távcsövébe nézve egyre csak ezt suttogta: – A szerencsétlen nyomorultak, a szerencsétlen nyomorultak! A Blue Ranger a végét járta. Mozdulatlanul feküdt a vízen, erısen bal oldalára dılt, a lıszerraktárak és a benzintartályok félelmetes ropogás és kattogás közepette sorra robbantak föl. Egyszerre csak tompa, súlyos robbanások remegtették meg a tengert: a Blue Ranger egész parancsnokihíd-építménye lehetetlen szögben oldalra billent, egy pillanatig egyensúlyozott, azután a tömör test lassan, súlyosan, sietség nélkül, méltóságteljesen belefordult a tenger jeges sötétségébe. Csak az isten a megmondhatója, hányan pusztultak vele együtt, acélfalai közé zárva az Északi-tenger mélységeiben. De ık voltak a szerencsések. Az Ulysses alig két mérföldre volt már csak a Vectrától, amely kis átmérıjő körben körözött dél felé. Vallery látta, mi történik, és irányt változtatott, hogy elvágja az ellenséges tengeralattjáró útját. Hallotta, hogy Bentley valamit kiált a tájolófedélzet elülsı sarkából, de nem értette a szavait. Vallery tagadólag rázta a
fejét, mire Bentley ismét elkiáltotta magát, hangjából valamiféle megnevezhetetlen sürgetés érzıdött, kezével kétségbeesetten mutogatott ki a szélfogón, végül felugrott a kapitány mellé. A tenger lángban állt. A sima, nyugodt víztükör, amelyre sok száz tonna gázolaj ömlött ki, tekergı, nyaldosó lángokból álló egyetlen hatalmas szınyeget alkotott. Ezt, és csakis ezt látta egyetlen pillanatra Vallery, s azután hirtelen, csaknem fizikai rosszullét fogta el, amint meglátta az iszonyatot, azt, amitıl szinte elállt a szívverése is: a lángoló tengerben nyüzsögtek az úszó, kapálózó emberek. Nem maroknyian, még csak nem is néhány tucatnyian voltak: szó szerint sok százan üvöltöttek hangtalanul, pusztultak el szörnyő kínok közepette a fuldoklás és az elhamvadás barbár összeférhetetlenségében. – Jelzés a Vectráról, uram. – Bentley hangja természetellenesen higgadtnak tőnt. – “Mélyvízi bombatámadás. 3, ismétlem 3 észlelés. Sürgıs segítséget kérek.” Vallery mellett ott állt most már Tyndall is. Hallotta Bentley közlését, egy örökkévalóságnak tőnı pillanatig farkasszemet nézett Valleryvel, majd követte a kapitány döbbent, merev pillantását, amellyel az elıttük fekvı víztükörre meredt. A tengerbe zuhant ember számára szörnyő az olaj: megbéklyózza kezét-lábát, égeti a szemét, felperzseli a tüdejét és olyan iszonyú hányást okoz, ami szinte kitépi az ember gyomrát. De a lángra lobbant olaj maga a pokol, üvöltı, lassú kínhalál, fulladásos, égéses, fuldoklásos halál, mert a lángok elnyelnek minden éltetı oxigént a víz felszínén. S még a jeges északi sarkvidéken sem remélheti senki, hogy a hideg végez vele irgalmasan a vízben, mert az olaj átitatta test szigetelése végtelenül hosszú ideig feszíti kínpadra a haldoklót, gondosan életben tartja, hogy ne kerülhesse el a legirtózatosabb haláltusát. S Vallery mindezt jól tudta. Azt is tudta, hogy ha az Ulysses most megáll az égı anyahajóval szemben, amelynek körvonalai élesen kirajzolódtak, az egyenlı lenne az öngyilkossággal. Ha pedig élesen elfordul jobbra – még ha elegendı hely és idı állna is rendelkezésre, hogy elkerülje a hajó elıtt vergıdı és haldokló embereket –, ezzel felbecsülhetetlen értékő perceket vesztene, s idıt adna az elıttük leselkedı tengeralattjáróknak, hogy felfejlıdjenek és szabadon tőz alá vehessék a konvojt. Márpedig az Ulysses elsısorban a konvojért tartozott felelısséggel. Vallery tehát mindezzel tisztában volt. Csakhogy ebben a pillanatban az
ı számára mindenekelıtt a puszta emberiesség szempontjai voltak a legfontosabbak. Valamivel a romboló orrától balra, közel a Blue Rangerhez volt a legsőrőbb az olajréteg, itt lobogtak a legdühödtebben a lángok, itt tömörült a legtöbb úszó alak. Vallery a válla fölött hátrapillantott az ırszolgálatos tisztre. – Kormány balra 10! – Balra 10! Uram! – Kormányt középre! – Kormányt középre! Uram! – Irányt tartani! – Tartom! Uram! Tíz-tizenöt másodpercen át az Ulysses nyílegyenesen vágott át a lángoló tengersíkon oda, ahol valamiféle atavisztikus létfenntartási nyájösztön alapján vagy kétszáz ember fonódott össze vonagló, kavargó tömeggé, hogy irtózatos kínok közepette végezze be életét. Egy pillanatra hatalmas lángnyelv csapott föl e csoport közepén, akár egy óriási, izzó magnéziumfáklya, olyan láng, amely tartósságával és metszı élességével minden fényképlemezt túlszárnyalva égette be a képet az Ulysses parancsnoki hídján tartózkodók szívébe és agyába: emberek fogtak tüzet, ember-fáklyák csapkodták ırjöngve a lángokat, amelyek belekaptak, megperzselték, majd lángra lobbantották ruhájukat, hajukat és bırüket; az égı fuldoklók szinte ívben szöktek fel a vízbıl, hátuk megfeszült, mint egy kifeszített íj, a keresztre feszítettek groteszkül görcsös rángását idézték; halottakat sodort a víz, jelentéktelen, arc nélküli, olajjal átitatott kis kupacokat egy olajragacsos síkságon. S egy maroknyi, a rettegésbe beleırült ember, vadállatian eltorzult arccal, aki látta az Ulyssest és megértette, mi vár rájuk, kétségbeesetten csapkodva úszott biztonságosabb vizek felé, bárha azok csak néhány másodpercnyi elképzelhetetlen gyötrelmekkel biztatták is ıket, mielıtt boldogan meghaltak volna. – Kormány jobbra 30! – Vallery halkan, már-már suttogva adta ki a parancsot, mégis úgy tőnt, hogy szinte belesüvít a hidat megülı döbbent csöndbe. – Kormány jobbra 30, uram. Tíz percen belül harmadszor fordult meg éles szögben, teljes sebességgel az Ulysses. Ha egy hajó így fordul, nem követi végig a vizet hasító hajóorrot; erıs oldal- vagy harántirányú mozgás következik be, s minél gyorsabb és élesebb a fordulat, annál
erıteljesebb ez az oldalirányú megcsúszás, akár egy jégre futó gépkocsi esetében. A még mindig éles szögben forduló Ulysses oldala elkapta a fuldokló csoport bal oldali szélét, s szinte ugyanebben a pillanatban a himbálózó hajótest teljes hosszában benyomult a tőzvész kellıs közepébe, a haldoklók sőrőjébe. Legtöbbjük számára ez csupán annyit jelentett, hogy gyors és irgalmas véget értek gyötrelmeik. Az irdatlan nyomó- és lökıhullámok kiszorították belılük az életet, s mélyen lenyomták ıket a fulladás áldott megsemmisülésébe – letaszították a mélybe, majd meg visszaszívták ıket a négy hatalmas hajócsavar támasztotta kavargó örvénylésbe... Az Ulysses tengerészei, akik számára megszokottá vált a halál és a pusztulás, amit – álláspontjuk szerint – érzéketlenül és tréfálkozó közönnyel kell szemlélniük, ha épelméjőek akarnak maradni –, most tehetetlenül ökölbe szorították a kezüket, értelmetlen és hiábavaló szitkokat hajtogattak, és a látszatra mit sem adva sírtak, mint a kisgyerekek. Sírtak, amint látták, hogy a szánalmas, égett arcok boldogan, reménykedve fordultak a föléjük tornyosuló Ulysses felé, majd hitetlenkedı döbbent iszonyat ült ki rajtuk, fölismervén, mi vár rájuk, és a víz összezárult fölöttük; amint a győlölettıl eltorzult arcú fuldoklók mindkét karjukat égnek tartva ırjöngve átkozódnak és ökölbe szorított kezük kimered a tömény olajból, miközben az Ulysses a tenger mélyére döngölte ıket; amint két fiatal fiú még akkor is égnek tartott hüvelykujjai köszönti a szabadítókat, amikor mármár beszippantotta ıket a hajócsavarok örvénye; amint a borzalmak borzalmaként egy fuldokló, aki úgy festett, mintha nyárson sütötték volna és jószerint már nem is élne, fölemeli üszkös kezét a fekete lyukhoz, amely egykor a szája volt és végtelen hálája jeléül csókot dob az Ulysses hídja felé. És sajátos módon, akkor sírtak leginkább, amikor egy tréfacsináló, amilyen mindenütt akad, prémsapkáját magasra emelve, méltóságteljesen, mélyen meghajolt és holtan bukott a víz alá. S egyszerre csak, mintha az ég megkönyörült volna, már sehol sem látszott egyetlen ember sem, a víztükör kisimult. Kísérteties csönd és nyugalom telepedett a tenger fölé, a levegıt betöltötte az égett hús és a lángoló dízelolaj émelyítı bőze, az Ulysses tatja pedig vadul imbolygott szinte a Blue Ranger középsı része fölött lengı fekete gyászfátyol alatt. S ekkor érték a cirkálót a találatok. A gránátok – három 3,7-es – a Blue Rangertıl jöttek. Annyi
bizonyos, hogy nem emberek sütötték el a 3,7-eseket, nyilván a nagy hıtıl begyulladtak a lövedékládákban az olvadóbiztosítóbetétek. Az elsı lövedék ártalmatlannak bizonyult: a páncélozáson robbant; a második szétverte a szerencsére üresen álló fedélzetmesteri raktárt; a harmadik a fedélzeten át bevágódott a 3. számú kis gépházba. Kilencen tartózkodtak a gépházban: egy tiszt, hét matróz és Noyes, a torpedótiszt helyettese. A szők helyen azon nyomban szörnyethaltak valamennyien. Alig néhány másodperccel késıbb egy hatalmas, dübörgı robbanás nyomán nagy lyuk támadt a Blue Ranger merülési vonala mentén, és az anyahajó lassan, fáradtan a bal oldalára dılt, indítófedélzete merılegesen állt a víztükörre, mintha beletörıdött volna a halálba, most, hogy haláltusájában odapörkölt annak a hajónak, amely pusztulni engedte a legénységét. Odafenn a parancsnoki hídon Vallery az írnok altiszt helyén állt, s messze kihajolt az elpattant, homályos szélvédı fölött. Fejét lehorgasztotta, szemét lehunyta, s torkából kínosan erılködés közepette nagy sugárban lövellt a baljóslatúan élénkvörös artériás vér a süllyedı repülıgép-anyahajó vöröslı visszfényébe. Tyndall tehetetlenül állt mellette, fogalma sem volt mit tegyen, tompaság lett úrrá rajta, rosszullét környékezte. A törzsorvos, hirtelen minden teketória nélkül félrelökte, fehér törülközıt szorított Vallery szájára, majd gyengéden a hajó mélyébe vezette. Mindenki tisztában volt azzal, hogy az öreg Brooksnak a maga posztján, a betegszobában lett volna a helye, de senki sem mert szólni neki. Carrington menetirányban tartotta az Ulyssest, s várta, hogy Turner átjöjjön a hátsó lıelemképzı toronyból és átvegye a parancsnokságot a hídon. Három perc múlva a cirkáló beérte a Vectrát és kezdte tervszerően végigfésülni a vizet, hogy Asdicjával ismét megtalálja és betájolja a tengeralattjárót. A hajóknak két ízben is sikerült lokalizálni az ellenséget, két ízben eregettek le mélyvízi bombákat. Vastag olajréteg lepte el a vízfelszínt: meglehet, sikerült elsüllyeszteni a tengeralattjárót, valószínőleg azonban csak cselfogás volt, de bárhogyan történt, a két hajó nem vesztegelhetett ott tovább a támadót keresve. A konvoj már két mérfölddel elıttük járt és csak a Stirling meg a Viking gondoskodott a védelmérıl, márpedig ez teljességgel elégtelen fedezet volt, s nem óvhatta meg a konvojt egy elszánt
támadás ellen. Az FR 77-es konvojt a Blue Ranger mentette meg. Az Északisarkvidéken lassan, végtelenül lassan hajnalodik. De most már szőnıben volt a félhomály, világosodni kezdett és a kereskedelmi hajók a gyenge hullámzásban hadoszlopba fejlıdve világosan és élesen rajzolódtak ki a felhıtlen láthatáron – egy tengeralattjáró kapitánya nem is álmodhatott volna jobb célpontról, ha olyan helyzetben lett volna, hogy láthassa ıket. A konvoj azonban most már teljesen eltőnt a tıle délre elhelyezkedı támadó tengeralattjáró-raj elıl. Az enyhe nyugati szél a lángoló repülıgép-anyahajóról közvetlenül a tengerszint fölött a konvoj déli szárnya felé sodorta a sőrő fekete füstöt, tökéletes, sőrő, áthatolhatatlan füstfüggönyt vonva a hajók köré. Csak találgatni lehetett, vajon miért szakítottak a tengeralattjárók azzal a szinte törvényszerő szokásukkal, hogy hajnalban támadjanak észak felıl, így célpontjaik önmaguk és a felkelı nap között helyezkednek el. Feltehetıen taktikai meglepetésnek szánták, de bármi volt is az oka, megmentette a konvojt. Nem telt bele egy órába, és a konvoj hajóinak gyorsan forgó hajócsavarjai messze maguk mögött hagyták a tengeralattjárórajt, s az FR 77, miután lerázta magáról az ellenséget, túlságosan is gyors volt ahhoz, semhogy ismét utolérhessék. A zászlóshajón a rádió-adóvevı rejtjeles üzenetet kopogtatott Londonnak. Tyndall úgy határozott, hogy most már nem sok értelme lenne fenntartani a rádiótilalmat, hiszen az ellenség mérföldnyi pontossággal ismerte a helyzetüket. Tyndall akasztófahumorral elmosolyodott, amikor elképzelte, milyen kitörı örömmel fogadják a német haditengerészet fıparancsnokságán a hírt, hogy az FR 77 semmiféle légi fedezettel sem rendelkezik. Elsı lépésként, gondolta, egy órán belül bizonyára megjelenik fölöttük Charlie. Az üzenet így hangzott: “14.A.C.S. tengernagya: D.N.O.-nak London. FR 77-tel tegnap 10.30-kor megbeszélt helyen találkoztunk. Idıjárási viszonyok szélsıségesen rosszak. Súlyosan sérült anyahajók: Defender, Wrestler bevetésre alkalmatlanok, kísérettel visszatérıben támaszpontra; Blue Ranger-t ma 07.02-kor megtorpedózták, 07.30-kor elsüllyedt, a konvoj kísérıhajói most az Ulysses, Stirling, Sirrus, Vectra, Viking; aknaszedı hajóink nincsenek – Eager visszatérıben a támaszpontra, aknaszedı Hvalfjordból nem jelent meg a
gyülekezési helyen; sürgısen kérek légi támogatást. Biztosíthatóe repülıgépanyahajó-raj; más esetben kérek engedélyt visszatérni támaszpontra. Kérek azonnali tájékoztatást.” Az üzenet fogalmazását – tőnıdött Tyndall – éppenséggel lehetett volna tökéletesíteni, kiváltképpen a végét – ez nyilván úgy hangzik, mintha szántszándékkal föl akarta volna dühíteni az öreg Starrt, aki mindebben csak annak a meggyızıdésének a gyászos megerısítését látja majd, hogy az Ulysses – és Tyndall – alkalmatlan e feladatra. Különben is, az Admiralitásnak immár két éve az a politikája – s ez már jóval a Hoodnak a Bismarck által történt elsüllyesztése elıtt kezdıdött –, hogy nem bontja meg a Flotta hajórajait, s nem különít el nagy egységeket vagy repülıgép-anyahajókat. Az Atlanti-óceánra kijelölt konvojok védelmére általában régi csatahajókat állítottak be, amelyek túlságosan lassú járatúak voltak a korszerő tengeri hadviselés céljaira (ilyen volt például a Ramillies és a Malaya). E kivételnek számító bevetéseken kívül azonban a hivatalos stratégia azon alapult, hogy a Honi Flottát érintetlenül kell hagyni, hiszen ez tartja sakkban a német flottát – s ennek érdekében még a konvojok biztonságát is kockára kell tenni. Tyndall még egyszer körülhordozta tekintetét a konvojon, csüggedten sóhajtott, majd lelépett a járópallóra. A fenébe is, gondolta, hadd menjen. Igaz, hogy idıbe került az elküldése, de beletelik jócskán idıbe az is, amíg az öreg Starr megfejti és elolvassa az üzenetet. Nehézkesen kászálódott le a parancsnoki híd vaslépcsıjén, benyomakodott a kapitányi kabin ajtaján. Vallery félig levetkızve feküdt vakítóan fehér, tiszta lepedıvel borított priccsén; a lepedı pengeélesre vasalt hajtásai sajátos ellentétben álltak az egyre terjedı bíborvörös folttal. A borostás szakáll alatt a halvány, nyúzott arcú, mélyen beesett és gyulladt szemő Vallery halott benyomását keltette, úgy tőnt, mintha már nem is lenne benne élet. Szája egyik szögletébıl vér csordult pergamenszínő állára. Amikor Tyndall benyitott a szobába, Vallery fölemelte ernyedt kezét – már csak fakó csontokból és kék erekbıl állt – és bágyadtan üdvözölte a tengernagyot. Tyndall halkan, gondosan behúzta maga mögött az ajtót. Lassan mozgott, megvárta, hogy lekopjon döbbent arckifejezése. Amikor megfordult, tökéletesen uralkodott már vonásain, de kísérletet sem tett arra, hogy titkolja aggodalmát. – Isteni szerencse, hogy ott volt az öreg Szókratész! – szólalt meg, s hangjából ıszinte hála csengett. – Az egyetlen ember a
hajón, aki legalább egy kicsit is ésszerően gondolkodik. – Óvatosan az ágy szélére ült. – Hogy érzi magát, Dick? Vallery kínosan elmosolyodott. De mosolyában nem volt semmi vidámság. – Minden attól függ, hogyan érti ezt, uram. Testileg vagy szellemileg? Kissé elnyőttnek érzem magam – mégcsak nem is betegnek, érti, ugye? A doki azt mondja, valahogy majd talpra állít, legalábbis átmenetileg. Plazmás vérátömlesztést akar adni, azt állítja, túl sok vért vesztettem. – Plazmásat? – Azt. A teljes vércsere jobb véralvasztó lenne. De úgy gondolja, hogy ezzel inkább megakadályozhatja az újabb rohamokat, vagy minimálisra csökkentheti a valószínőségüket... – Elhallgatott, letörölte ajkáról a tajtékbuborékokat, azután ismét örömtelenül elmosolyodott. – Tulajdonképpen nem orvosra és gyógyszerre lenne szükségem, John, hanem lelkészre és megbocsátásra. – Hangja elhalt, csönd ülte meg a kabint, senki sem moccant. Tyndall kényelmetlenül feszengett és hangosan a torkát köszörülte. Ritkán volt ennyire tudatában annak, hogy ı – mindent egybevetve – a tettek embere. – Megbocsátásra? Mi a fenét ért ezen, Dick? – Akaratlanul is túl hangosan, durván beszélt. – A fenébe is, nagyon jól tudja, mire gondolok – válaszolta barátságosan Vallery. Szinte sohasem káromkodott és csak nagyritkán hagyta el ajkát akárcsak a legártalmatlanabb szitok. – Együtt álltunk ma reggel a hídon. Vagy két percig egyikük sem szólt. Valleryre ekkor újabb köhögési roham tört rá. A kezében szorongatott törülközı sötétvörössé, lucskossá vált, s amikor visszahanyatlott párnájára, Tyndall szívét jeges rémület fogta el. Gyorsan a beteg fölé hajolt és hangtalanul, hálásan fölsóhajtott, amikor meghallotta ziháló, gyors légzését. Vallery csukott szemmel feküdt. Hirtelen újra megszólalt. – Nem azokról van szó, akik meghaltak a gépházban. – Úgy tőnt, mintha önmagának beszélne, hangja fokozatosan mormolássá halkult. – Azt hiszem, ez is az én hibám volt – túl közel kormányoztam az Ulyssest a Rangerhez. Ostobaság egy süllyedı hajó közelébe menni, pláne, ha kigyulladt....De így van ez... megesik az ilyesmi... megesik... – A többi érthetetlen, elhaló suttogásba fulladt. Tyndall nem értette, mit mond.
Gyors mozdulattal fölállt és felhúzta a kesztyőjét. – Sajnálom, Dick – mentegetızött. – Nem lett volna szabad ide jönnöm s ennyi ideig itt maradnom. Az öreg Szókratész majd alaposan befőt nekem. – A többiekrıl van szó, azokról a fiúkról, odalent a vízben. – Vallery meg sem hallotta, mit beszél Tyndall. – Nem volt jogom hozzá, úgy értem, talán néhányan közülük... – Hangja egy pillanatra ismét elhalt, de azután érthetıen folytatta: – Richard Vallery kapitány, a Szolgálati Érdemrend tulajdonosa, bíró, esküdtszéki tag és ítéletvégrehajtó. Mondja meg nekem, John, én majd mit mondhatok, ha énrám kerül a sor? Tyndall habozott. Ekkor erélyes kopogtatás hallatszott. A tengernagy hirtelen hátrafordult, s hosszan, hangtalanul, megkönnyebbülten fölsóhajtott. – Tessék – kiáltotta. Kinyílt az ajtó, Brooks lépett be. A tengernagy láttán megtorpant, a mögötte álló fehérköpenyes asszisztenshez fordult, aki roskadozott az állványok, üvegcsék, dréncsövek és különféle orvosi eszközök súlya alatt. – Johnson, maradjon kint egy percig – szólt neki. – Szólítom, ha szükségem lesz magára. Becsukta az ajtót, a kabin túlsó végébe ment és a kapitány priccséhez húzott egy széket. Miközben Vallery pulzusát mérte, hővösen tekintett Tyndallra. Eszébe ötlött, hogy Nicholls azt állítja, a tengernagy nincsen valami jó bırben. Valóban fáradtnak látszik, gondolta, de inkább csüggedtnek, mint fáradtnak... A pulzus nagyon gyors, szabálytalan volt. – Fölizgatta – vetette oda neki vádlón Brooks. – Méghogy én? Úristen, dehogyis! – háborodott föl Tyndall. – Isten engem úgy segéljen, doki, egy szót se szóltam... – Nem bőnös, doki – szólalt meg az elıbbinél jóval szilárdabb hangon Vallery. – Egy szót sem szólt. Én vagyok a bőnös, pokolra való bőnös. Brooks hosszan méregette a kapitányt. Azután elmosolyodott, megértıen és együttérzıen mosolygott. – Megbocsátás, uram. Ugye errıl van szó? Tyndall meglepetten összerándult és elképedve bámult az orvosra. Vallery fölnyitotta a szemét. – Szókratész! – súgta. – Maga biztosan tudja. – Megbocsátás – tőnıdött Brooks. – Megbocsátás. Kitıl várja:
az élıktıl, a holtaktól vagy a Bírótól? Tyndall ismét összerezzent. – Hát maga... hát maga hallgatózott odakint? Hogyan tehet... – Mindháromtól, doki. Attól tartok, nagyon nagy feladat. – A holtaktól, uram, tökéletesen igaza van. Az ı részükrıl nem lenne megbocsátás, csak áldás, mert nincsen mit megbocsátaniuk. Ne feledje, orvos vagyok, láttam azokat a fiúkat a vízben... megkönnyítette nekik a halált. Ami pedig a Bírót illeti – tudja, “az Úr adá, az Úr elvévé, áldott legyen az Úr neve” – az Úr, ahogyan az Ótestamentum látja, aki elveszi, amikor és ahogyan akarja, és a pokolba minden könyörülettel és irgalmassággal. – Tyndallre mosolygott. – Ne vágjon már olyan döbbent képet, uram. Nem vagyok én istenkáromló. Ha így ítélné a mennyei Bíró, kapitány, akkor sem maga, sem én, de még a tengernagy sem vágyódna arra, hogy valaha is része legyen benne. De maga is tudja, hogy nem így van... Vallery halványan elmosolyodott, párnáját maga alá igazítva föltámaszkodott. – Jó a gyógyírja, doki. Csak az a kár, hogy nem beszélhet az élık nevében is. – Még hogy nem? – Brooks nagyot csapott a combjára, s mint akinek hirtelen eszébe jut valami, hahotázni kezdett. – Szavamra mondom, pompás volt! – İszintén, tiszta szívbıl kacagott. Tyndall tettetett kétségbeeséssel pillantott Valleryre. – Sajnálom – mentegetızött Brooks. – Alig tizenöt perce, a főtık egy rokonszenves csoportja a betegszoba padlójára huppantotta egyik nagymértékben eszméletlen társuk testét. Találják ki, ki volt az? Hát senki más, mint bentlakó nihilistánk, régi barátunk – Riley. Enyhe agyrázkódás és az ezzel járó horzsolásos sérülések, de sötétedésre már visszaszállítható szeretı bajtársai körébe, a kvártélyba. Mindenesetre ı is ezt követeli, azt állítja, a cicáinak szükségük van rá. Vallery mulatott az eseten és kíváncsian fölpillantott. – Talán újból lezuhant a szénraktárnyíláson? – Pontosan ugyanezt kérdeztem én is, uram, bár inkább úgy festett, mintha egy betonkeverıbe esett volna. “Nem, uram”, mondta az egyik hordágyvivı. “Megbotlott a hajó macskájába'.” “A hajó macskájába'?” mondom én. “Miféle macska van a hajón?” Erre odafordul a társához és aszongya: “Hát nincs nekünk hajómacskánk, Nobby?” Mire a Nobbynak szólított főtı sajnálkozva rátekint és azt mondja: “Teljesen összekavart ez mindent, uram. A szegény öreg Riley egyszerően csak
bekávézott – oszt rosszul vette a kanyart, úgy bizony. Remélem, nem verte nagyon össze magát?” Úgy tőnt, nagyon aggódik érte. – Tulajdonképpen mi történt? – kérdezte Tyndall. – Ennyiben hagytam a dolgot. A Nicholls fiú azután félrevonta a két főtıt, megígérte, hogy semmi bántódásuk nem lesz és egy perc alatt kiszedte belılük az egészet. Úgy látszik, Riley a ma délelıtti ügyet remek alkalomnak ítélte a bajkeverésre. Hidegvérő, embertelen gyilkosnak nevezte magát, uram, és – sajnos meg kell mondanom – súlyosan becsmérelte a közvetlen felmenıit. S mindezt ott tette, ezt hangsúlyoznom kell, ahol úgy vélte, teljes biztonságban van – a saját barátai körében. Mire a barátai félig agyonverték... Tudja uram, valóban irigylem magát... Elharapta a szavát és fölpattant. – Nos, uram, legyen szíves feküdjön a hátára, húzza fel az ingujját... A keservét! – Jöjjön be! – Tyndall volt az, aki a kopogtatásra válaszolt. – Ó, szóval nekem jött, Chrysler fiam. Köszönöm. Valleryre pillantott. – London válaszolt a rádióüzenetemre. – Kétszer-háromszor megforgatta a papírlapot. – Azt hiszem, elıbb-utóbb úgyis föl kell nyitnom – dörmögte bosszúsan. A törzsorvos már-már fölállt. – Kimenjek...? – Dehogyis, Brooks. Miért menne ki? Különben is, közös barátunk, Starr tengernagy küldte. Bizonyosan érdekli, mit kíván velünk közölni? – Nem érdekel – vetette oda kurtán Brooks. – Nem tudom elképzelni, hogy bármi jó legyen abban a rádiógramban. Tyndall fölbontotta a borítékot és kisimította a papírlapot. – D.N.O.-tól a 14.A.C.S. tengernagy-parancsnokának – olvasta lassan. – Jelentések szerint a Tirpitz kifutásra készül. Flotta anyahajó kikülönítése lehetetlen; az FR 77 létfontosságú; folytassa az utat Murmanszkba maximális sebességgel. Sok szerencsét, Starr. – Tyndall elhallgatott, de a szája rángatózott. – Sok szerencsét! Ezt azért elhagyhatta volna! A három férfi hosszú ideig némán, kifejezéstelen arccal meredt egymásra. Jellemzı módon végül is Brooks törte meg a csöndet. – Ha már a megbocsátásnál tartottunk – morogta halkan –, arra lennék kíváncsi, akad-e a jóságos atyaúristen e világán valaki, aki valaha is megbocsát ennek a bosszúálló nyomorult
vénembernek?
8. fejezet Csütörtök éjszaka Még csak kora délután volt, de az északi-sarkköri szürke félhomály már sőrősödni kezdett a tenger fölött, amikor az Ulysses lassan lemaradt a konvojtól. A szél teljesen elállt, ismét havazott, egyenletesen, sőrőn esett a hó, a láthatóság alig egy kábelhosszra terjedt. Metszı hideg volt. A tisztek és matrózok kis három-négy fınyi csoportokban igyekeztek hátrafelé, a hátsó felépítmény fedélzetének a jobb oldalára. A kimerült, csontig átfagyott emberek többnyire komor gondolatokba mélyedve, szótlanul csoszogtak a hajó farára, lábuk nyomán puha kis hópamacsok szállongtak. Némán sorakoztak föl a hátsó fedélzeten, némelyek a kapitány mögött, mások meg arccal befelé fordulva a hátsó emeletfedélzetet borító hótakarón domboruló halmocskák mentén. A kapitány mellett három tiszt állt: Carslake, Etherton és az orvos sorhajókapitány. Carslake a védıkorlátnál helyezkedett el, arcának alsó felét egészen a szeméig kötés borította. Huszonnégy óra alatt másodszor is Vallery elé állt, könyörgött neki, vonja vissza döntését, melynek értelmében megfosztják a rangjától. Az elsı alkalommal Vallery rendíthetetlennek mutatkozott, már-már megvetıen utasította el; tíz perccel ezelıtt pedig jeges hangon, röviden azzal fenyegette meg Carslake-et, hogy szigorú fogságra veti, ha tovább zaklatja. Carslake most vakon meredt a hóba és félhomályba, fakókék szemét elfátyolozta a tehetetlen győlölet. Etherton közvetlenül Vallery bal válla mögött állt, s bárhogy igyekezett uralkodni magán, vacogott a hidegtıl. Összeszorított szájának fehér, rángatózó vonala fölött szünet nélkül mozogtak arc és állkapocsizmai; csak a szeme nem rebbent, döbbenten, lenyőgözve bámulta a lábánál domborodó furcsa halmocskát. Brooks is összeszorított szájjal nézett maga elé, más közös vonása azonban nem volt Ethertonnal: vörös arccal, dühös kék szemmel füstölgött és fortyogott magában, ahogyan csak egy orvos képes, ha rendelkezéseit nyíltan semmibe veszik válságos állapotú betegei. Vallerynek – amint azt Brooks határozottan és függelemsértıen közölte vele – nem volt joga, hogy itt legyen, s átkozott bolond, amiért elhagyta az ágyát. Vallery azonban
barátságosan kifejtette, hogy valakinek le kell folytatnia a gyászszertartást, s ez a kapitány kötelessége, ha a lelkész akadályoztatva van. Márpedig aznap a lelkész nem tehetett eleget kötelességének, mert éppen ı volt az, aki kiterítve feküdt elıtte....És Etherton elıtt, aki minden kétséget kizáróan megölte ıt. A lelkész négy órája halt meg, közvetlenül azután, hogy Charlie eltávozott. Tyndall rossz jósnak bizonyult. Charlie nem jelent meg egy órán belül. Charlie csak a délelıtt közepe felé tőnt fel, de amikor megjelent, három társa is kísérte. Valóban hosszú az út a norvég partoktól idáig, a 10. nyugati hosszúsági fokig, de ezeknek az óriási Condoroknak (Focke-Wulf 200-asok) meg sem kottyant, hiszen rendszeresen repültek hajnaltól alkonyatig hatalmas félkörben Trondheimtıl a megszállt Franciaországig, s végig a brit szigetek nyugati partjai mentén. Ha a Condorok többedmagukkal jelentek meg, az mindig bajt jelentett, s ez most sem volt másképp. Közvetlenül a konvoj fölé repültek, hátulról közelítették meg a hajókat. A kereskedelmi hajók és a kíséret légvédelmi ágyúi tőzfüggönyt vontak a konvoj köré, a repülıgépek pedig nem túl sok meggyızıdéssel oldották ki bombáikat: hétezer láb magasságból bombáztak. A tiszta, hideg délelıtti levegıben a bombák jóformán kioldásuk pillanatától fogva világosan kivehetık voltak; a hajóknak elegendı idejük maradt manıverezéssel elkerülni ıket. A Condorok szinte azonnal beszüntették a támadást és eltőntek keleti irányban; láthatóan hatással volt rájuk a meleg fogadtatás, amely azonban nem tett kárt bennük. Az adott körülmények között roppant gyanúsnak tőnt a támadás. A körültekintı Charlie többnyire felderítı repülést végzett, s ha nagy néha a támadás mellett döntött, ezt rendszerint bátran, elszántan hajtotta végre. A mostani támadás túlságosan félénk, a taktika túlságosan nyilvánvalóan reménytelen volt. Persze az is elképzelhetı, hogy a Luftwaffe újoncai hajlamosak voltak az elıdeikbıl tökéletesen hiányzó óvatosságra, vagy pedig szigorú parancsot kaptak, hogy ne kockáztassák értékes gépeiket. De feltehetıen, sıt szinte bizonyosan – az Ulyssesen így vélekedtek – a kudarcot vallott támadás csupán elterelı jellegő volt, és az igazi veszély másutt leselkedett a konvojra. A tengerfelszíni és a vízalatti figyelıszolgálatot ezért megerısítették.
Eltelt öt, tíz, tizenöt perc és még mindig nem történt semmi. A radar- és az Asdic képernyıi csökönyösen üresek maradtak. Tyndall végül úgy határozott, nem indokolt, hogy a hajó egész legénységét, amelynek oly rettentıen szüksége volt már pihenésre, akár csak egyetlen pillanattal is tovább tartsa harckészültségben, s elrendelte a riadó lefújását. A hajón a normális védelmi készültség állapotát rendelték el. Minden délutáni munkát felfüggesztettek, s azok a tisztek és matrózok, akik nem voltak ırségre beosztva, szinte mind egy szálig szállásukra siettek, hogy alvásra használják ki a rendelkezésükre álló rövid idıt. De akadtak kivételek. Brooksnak és Nichollsnak el kellett látniuk a sebesülteket, a navigátor visszatért a fülkéjébe, Marshall és beosztott tüzértisztje, Peters folytatták megszakított szokványos ellenırzı kırútjukat, az ideges, szorongó, túlérzékeny Etherton pedig, aki kétségbeesetten igyekezett feloldozást találni a Carslake Ralston ügyben betöltött szerepéért, összekuporodva ott maradt a hidegben, éberen figyelt – ı volt a légvédelmi lıelemképzı torony egyetlen magányos ıre. Marshall és Peters éppen a 2. villamossági mőhely vezetésével megbízott villanyszerelıvel tárgyalt, amikor odakint a fedélzeten éles kiáltás harsant. A mőhely az elıfedélzet átjárójának bal oldalán volt; ez az átjáró a hossztengelyre merılegesen futott a tiszti étkezde elıtt, és a “B” páncéltorony lépcsıje mögött egy kanyart írt le. Négy lépéssel kint termettek a mőhelybıl, átrohantak a rekeszajtón és máris lekémleltek a hajó oldalán az újból megindult havazásba, amerre egy izgatottan hadonászó matróz mutatott. Marshall rápillantott a matrózra és nyomban fölismerte: Charteris volt az, az egyetlen közlegény, akit a hajó valamennyi tisztje személyesen ismert – ha a hajó kikötıbe futott be, a tiszti étkezdében csaposként szokott kisegíteni. – Mi történt, Charteris? – kérdezte. – Mit lát? Gyorsan, feleljen az istenit! – Ott, uram! Nézze! Odakint, nem, egy kicsit jobbra! Az ott... az ott egy tengeralattjáró, uram, egy tengeralattjáró! – Micsoda? Mi van ott? Egy tengeralattjáró? – Marshall félig hátrafordult, amint Winthrop atya, a lelkész odanyomakodott a korláthoz Marshall és Charteris közé. – Hol? Hol van? Mutassák meg, nagyon kérem, mutassák meg! Egyenesen elıttünk, atyám. Most már látom, de átkozottan furcsa alakú tengeralattjáró, már bocsásson meg a szóért – tette
hozzá sietve Marshall. Elkapta Winthrop harcias, meglehetısen keresztényietlen pillantását, elfojtotta nevetését, és a sőrő hóesésen át a sajátos szögletes alakra bámult, amely már-már az Ulysses elé sodródott. Odafenn a toronyban Etherton fürkészı szeme már Charterist megelızıen észrevette a furcsa alakú valamit. Akárcsak Charteris, ı is azonnal arra gondolt, hogy a hóviharban a víz felszínére kényszerült tengeralattjáró – a Condor-támadás zárófejezete. Még csak meg sem fordult a fejében, hogy az Asdic vagy a radar óhatatlanul jelezte volna, ha tengeralattjáró. Idı, sebesség, csakis ez számított, mielıtt még eltőnt volna. Szinte ösztönösen fölkapta a telefont és az elülsı légvédelmi ikercsöves gépágyút hívta. – Lıelemképzı – gépágyú! – ordította a telefonba. – Tengeralattjáró, balra 60. Lıtáv 100 yard, hátrafelé mozog. Ismétlem, bal 60. Látják?...Nem, nem, balra 60-70 most! – kiáltotta kétségbeesetten. – Remek, pompás! Folytassák, kövessék! – Célon vagyunk, uram – recsegett a hallgatóból. – Tüzet nyiss – folyamatosan! – Uram... de uram... Kingston nincs itt. Elment... – A fenébe Kingstonnal! – harsogta dühösen Etherton. Tudta, hogy Kingston százados az üteg parancsnoka. – Nyissanak tüzet, hülyék – most! Vállalom a teljes felelısséget. – Lecsapta a kagylót és a megfigyelıállásba lépett... De hirtelen átvillant az agyán a fölismerés, a borzalmas, torokszorító rettegés és rémülten ugrott ismét a telefonhoz. – Utolsó parancs visszavonva! – kiáltotta kétségbeesetten. – Tüzet szüntess! Tüzet szüntess! Ó istenem, uramisten, uramisten! – A kagylóból a kétfontos ágyú szaggatott, dühödt ugatása tört elı. Etherton kezébıl kihullott a kagyló és csattanva vágódott a rekeszfalnak. Elkésett. Elkésett, mert elkövette a halálos bőnt – megfeledkezett arról, hogy elrendelje az ágyúcsıkupakok eltávolítását, a fémlemezekét, amelyek használaton kívül elszigetelték az ágyúk csıtorkolatát. A lövedékek pedig úgy voltak beállítva, hogy becsapódásra robbanjanak... Az elsı gránát még a csövön belül robbant; megölte az irányzót és súlyosan megsebesítette az összekötıt. A másik három lövedék áttörte az ócska kupakot és másodperces különbséggel robbant fel, alig néhány lábnyira az elıfedélzeten
álló négy megfigyelı arcától. Négyük közül egy sem kapott találatot, csodával határos módon nem találták el ıket a sivítva repülı fémrepeszek, amelyek vörösen izzó vaszáporként kifelé és lefelé zúdultak, majd sisteregve elmerültek a tengerben. De a robbanás légnyomása hátrafelé irányult, s ha nagy erejő robbanóanyag – még ha csak alig néhány fontnyi is – kartávolságban robban, az óhatatlanul halálos. A lelkész nyomban meghalt, Peter és Charteris alig néhány másodperccel élte túl. Valamennyiük halálát ugyanaz okozta: benyomott nyakszirt. A robbanás okozta légnyomás leverte a lábukról, hátra döntötte ıket, mintha egy óriási kéz söpörte volna el ıket, s tarkójuk, akárcsak vékony tojáshéj lett volna, péppé zúzódott a rekeszfalon. Sötét vérüket beitta a hó, és a sőrő havazás egy perc múlva még a nyomát is belepte. Marshallnak szerencséje, fantasztikus szerencséje volt. A robbanás – késıbb azt mondta, olyan érzés volt, mintha egy gyorsvonat hajtótolattyúja elé került volna – kiröpítette a mögötte nyitva álló ajtón, s mindkét cipıjének a sarkát leszakította, amint lábbal nekivágódott a viharkorlátnak; még a levegıben teljes szaltót írt le, végigcsúszott az átjárón és egyenest nekivágódott a “B” páncéltorony talapzatának; a háta beszorult az egyik megfigyelınyílást biztosító szárnyas csavar négy nagy tüskéje közé. Ha csak egyetlen lépéssel is jobbra vagy balra áll, ha sarka akárcsak két hüvelykkel magasabbra emelkedik, amint átrepült az ajtónyíláson, ha csak egy hajszállal is balra vagy jobbra vágódik neki a páncéltoronynak – Marshall hadnagy már nem lett volna az élık sorában. Az esélyek ezerszeresen is emellett szóltak. De Marshall most leszíjazva feküdt a betegszobában; törött bordái miatt nehezen lélegzett, egyébként kutya baja sem volt. A felfordult mentıcsónak pedig – valamely Oroszország felé tartó korábbi konvoj tragédiájának néma tanúja – lassan eltőnt a fehér félhomályban. Vallery kapitány halk, rekedtes hangja lassan elhalt. Hátralépett, becsukta imádságos könyvét. A kürt magányos hangjai még rövid ideig visszhangoztak a hátsófedélzeten, majd elnyelte ıket is a puha hópaplan. Az emberek némán, mozdulatlanul álltak, amint a súllyal leterhelt, függıágyukba bevarrt tetemek lecsúsztak a megdöntött palánkon, kisiklottak a
brit zászló alól, súlyos csobbanással vizet értek, majd elmerültek a mélységben. Hosszú másodperceken át senki sem moccant. A végtisztesség e kísérteties rítusának irreális, hipnotikus hatása akarva-akaratlanul lenyőgözte a kimerült, elgyötört lelkeket, olyannyira, hogy az emberek nem is érezték, milyen dermesztı hidegben állnak. Ez a delejes, önkívületi állapothoz hasonló tudatkihagyás még akkor is folytatódott, amikor Etherton fél lépést tett elıre, sóhajtott és csöndben, feltőnés nélkül lekuporodott a hóba. Voltak, akik ügyet sem vetettek rá, mások közömbösen nézték. Bármilyen képtelennek is tőnt, a háttérbe húzódó Nichollsnak az ötlött az eszébe, hogy akár mindörökre is ott állhatnának, az emberek agymőködése és vérkeringése lelassulhatna, megalvadhatna – megfagyhatnának és jégoszloppá dermedhetnének valamennyien. S ekkor hirtelen győlöletes váratlansággal megtört a varázs: a riadócsengı idegtépı sikolya áthasított az egyre sőrősödı félhomályon. Három percbe tellett, amíg Vallery fölért a hídra. Több ízben is megállt pihenni; a parancsnoki hídra négy lépcsı vezetett fel, ı pedig minden harmadiknegyedik lépcsıfoknál megkapaszkodott, hogy kifújja magát. A kapaszkodás azonban még így is igénybe vette megrokkant egészségének utolsó tartalékait. Az ajtón már Brooksnak kellett félig-meddig ölben vive átsegítenie. Vallery belekapaszkodott a távcsıbe, habos szájával levegı után kapkodott. De a szeme most is élénken csillogott, ugyanolyan éberen, mint ahogy máskor kémlelt a kavargó hóförgetegbe. – Jelzés közeledik, közeledik, irányt tart, el akarja vágni az utunkat, sebesség változatlan. – A megafon hangszórójából fojtottan, személytelenül jött a hang, de azért mindenki fölismerte Bowden hadnagy nyugodt, pontos szóképzését. – Pompás, pompás! Azért mégiscsak átverjük! – fordult Tyndall a kapitányhoz, miközben fáradt, petyhüdt arca szinte várakozásteljesen reménykedve fölragyogott. Tyndallt mindig föllelkesítette, ha kilátás nyílott akcióra. – Valami közeledik dél-délnyugat felıl, kapitány. Szentséges atyaúristen, hát maga mit keres odafenn? – Tyndall ıszintén megdöbbent, amikor megpillantotta a hídon Valleryt. – Brooks! Mi a fenének... – Talán megpróbálna maga beszélni a fejével? – dohogott Brooks. Bevágta maga mögött az ajtót, és merev lábbal elhagyta a parancsnoki hidat.
– Hát ebbe meg mi ütött? – motyogta maga elé Tyndall. – Mi a fenét követtem most el? – Semmit, uram – csitítgatta Vallery. – Az egész az én hibám... nem tartottam be az orvos utasításait és más efféle. Mit is mondott? – Persze, persze. Attól félek, kapitány, hogy baj van. – Vallery titkon elmosolyodott, amint észrevette, hogy a tengernagy szeme ismét elégedetten, várakozásteljesen csillog. – A radar szerint felszíni hajó, egy nagy, gyors hajó közeledik, többé-kévés be a mi útvonalunkat keresztezve. – S természetesen nem a mienk, igaz? – dörmögte Vallery. Fölkapta a fejét. – Istenemre mondom uram, csak nem a... – A Tirpitz? – fejezte be helyette a mondatot Tyndall. Határozottan megcsóválta a fejét. – Elsı pillanatban én is erre gondoltam, de lehetetlenség. Az Admiralitás és a légierı úgy tartják szemmel, mint egy kotlóstyúk a tojását. Ha csak megmoccan is, máris tudnánk... Feltehetıleg valami nehézcirkáló. – Közeledik. Közeledik. Útirányvonal változatlan. – Bowden kimért, könnyed hangja halványan egy krikettkommentátoréra emlékeztetett. – Feltételezett sebesség 24, ismétlem: 24 csomó. A hangszóró recsegve elhallgatott, de ugyanabban a pillanatban megszólalt a rádiótávíró hangszórója. – Rádiós a hídnak. Rádiós a hídnak. Radiogram a konvojtól: Stirling – tengernagy. Megértettem. Végrehajtom. Vége. – Pompás, pompás! Jeffriestıl – magyarázta Tyndall. – Küldtem neki egy rádiogramot, utasítottam a konvojt, hogy változtassa meg irányát északészaknyugatra. Ezzel alaposan eltávolodnak közeledı barátunktól. Vallery bólintott. – Mennyivel jár most elıttünk a konvoj, uram? – Kormányos! – kiáltotta Tyndall és várakozva hátrahajolt. – Hat, hat és fél mérfölddel. – A Vattás Kölyök arca rezzenéstelen maradt. – Elbizonytalanodik – jegyezte meg gyászosan Tyndall. – Érzıdik rajta a kimerültség. Két napja még yardnyi pontossággal közölte volna a távolságot. Hat mérföld, ez már elég messze van, kapitány. Nem tudja beérni ıket. Bowden szerint még minket sem ért be, s azt állítja, hogy útirányok keresztezıdése merı véletlen... Úgy látszik, Bowden hadnagy nincs valami nagy véleménnyel a német radarról.
– Tudom. Remélem, hogy igaza van. Most elsı ízben a kérdés nem csak elvont, elméleti jelentıségő. – Vallery a szeméhez emelte a távcsövet és déli irányban kémlelt. De csak a tengert és a ritkuló havat látta. – Bárhogyan is, jókor jött. Tyndall fölvonta bozontos szemöldökét. – Olyan különös volt odalenn a hátsó fedélzeten. – Vallery habozva beszélt. – Kísérteties, hátborzongató volt a légkör. Semmiképp sem tetszett, uram. Valami kétségbeesett... szóval már-már ijesztı volt a hangulat. A hó, a csönd, a halottak – tizenhárom halott –, csak gyanítom, mit érezhették az emberek Ethertonnal, meg az egésszel kapcsolatban. De az biztos, hogy nem volt jó... nem is tudom, hogyan végzıdött volna... – Öt mérföld – vágott közbe a hangszóró. – Ismétlem, öt mérföld. Útirány, sebesség változatlan. – Öt mérföld – sóhajtott megkönnyebbülten Tyndall. A felfoghatatlan dolgok idegesítették. – Ideje, hogy kissé megsétáltassuk kabátujjainkat, kapitány. Hamarosan ott leszünk, ahol Bowden számítása szerint már az ı radarhatósugaruk van. Egyenesen keletre, gondolom... úgy fest majd, mintha a konvoj hátvédje lennénk és az Északi-sarknak tartanánk. – Kormány jobbra 10 – adta ki a parancsot Vallery. A cirkáló lassú fordulatot írt le, megállapodott, majd nekivágott új útirányának; a turbinák fordulatszámát addig csökkentették, amíg az Ulysses be nem állt a 26 csomós sebességre. Eltelt egy perc, öt perc, s ismét megszólalt a hangszóró. – Radar a hídnak. Távolság állandó, útirányt változtat keresztezésre. – Pompás! Valóban pompás! – A tengernagy szinte dorombolt. – Elkaptuk, uraim. Elkerülte a konvojt....Kezdjék meg a tüzelést a radar nyomán! Vallery a lıelemképzı telefonkagylója után nyúlt. – Irányító? Ó, maga az, Courtney... helyes, helyes... tegye. Visszahelyezte a kagylót és Tyndallra pillantott. – Vág az esze, mint a borotva, remek fickó. Pontosan beállította már az “X”-et meg az “Y”-t, és az utolsó tíz percben nyomon követte a hajót. Azt mondja, az egész már csak egy gombnyomáson múlik. – Ez is olyan sajátosan hangzik, mint amit az itteni barátaink mondanak – bólintott Tyndall a Vattás Kölyök felé, azután
meglepetten fölkapta a fejét. – Courtney? Azt mondta: “Courtney”? És hol a tüzérparancsnok? – Ha jól tudom, a kabinjában. Összeesett a hátsó fedélzeten. Mindenesetre nincs olyan állapotban, hogy elláthassa feladatát... Hálát adok istennek, hogy nem vagyok az ı bırében. Képzelem... Az Ulysses megremegett és az “X” páncéltorony ostorcsapásszerő dörrenése elnyomta Vallery hangját, amint az 5,25-ös lövedékek vijjogva kiröppentek a félhomályba. Néhány másodperc múltán ismét megremegett a hajó, amikor az “Y” páncéltorony ágyúi is bekapcsolódtak a tüzelésbe. Ettıl kezdve az ágyúk felváltva tüzeltek, félpercenként egyet. Értelmetlen lett volna a lıszert pazarolni, hiszen a becsapódást nem lehetett ellenırizni, de feltehetıleg ez volt az a minimális mennyiség, amivel fel lehetett dühíteni az ellenséget és el lehetett vonni figyelmét mindenrıl, kivéve az elıtte tüzelı hajóról. A hóesés annyira alábbhagyott, hogy már csak hártyavékony gézfüggönynek hatott, amely nem annyira elsötétítette, inkább csak elmosta a láthatárt. Nyugat felıl ritkultak a felhık és az égbolt kivilágosodott naplementére. Vallery elrendelte az “X” páncéltoronynak, hogy szüntesse be a tüzet, és fölkészülhessen a világító lövedékekkel való tüzelésre. Egyszerre csak elállt a hóesés, és ott tornyosult elıttük az ellenség, hatalmasan és fenyegetıen – fekete, elmosódott körvonalként. A naplemente hirtelen felvillanó fényében a hajó orra körül tajtékzó víz képtelen módon arányló sugarakat lövellt. – Kormány jobbra 20! – horkant fel Vallery. – Teljes gızzel elıre. Füstfüggönyt! Tyndall helyeslıen bólintott. Esze ágában sem volt összeakaszkodni egy német nehézcirkálóval vagy zsebcsatahajóval... kiváltképpen nem négymérföldes, szinte közvetlen lıtávolságból. A parancsnoki hídról féltucat távcsı kémlelt hátrafelé, megkísérelve azonosítani az ellenséget. Csakhogy a hosszanti sziluettet nehéz lett volna elemezni a vöröslı égbolt elıtt, hiszen kétségbeejtıen elmosódott és bizonytalan volt. Miközben távcsövön figyelték az ellenséges hajót, egyszerre csak a körvonal közepe tájáról fehér lángnyelvek csaptak ki és egyidejőleg a világító lövedék magasan a levegıben robbant, közvetlenül az ellenséges hajó fölött, és éles, kíméletlen fehér fényözönt zúdított rá, amelyben sajátosan mezítelennek és
védtelennek tőnt. E látszat azonban csalt. A hídon állók valamennyien ösztönösen lekuporodtak, amint fejük fölött elsüvítettek a lövedékek, és közvetlenül az Ulysses elıtt becsapódtak a tengerbe. Valamennyien, kivéve a Vattás Kölyköt. Rezzenéstelenül pillantott a tengernagyra, amint az lassan fölegyenesedett. – Hipper-osztályú, uram – közölte. – 10 ezer tonna, 8 hüvelykes ágyúk, repülıgépek is vannak a fedélzetén. Tyndall hosszan, gyanakodóan vizslatta a Vattás Kölyök arcát, amelyen még csak egy mosoly sem suhant át. Kereste a szavakat, hogy megsemmisítı választ adjon neki, de közben a világító lövedék halványodó fényében meglátta a német cirkáló füstöt okádó páncéltornyait. – Istenemre! – kiáltotta. – Hát ezek sem vesztegetik az idıt! És átkozottul jól lınek! – tette hozzá szakmai elismeréssel, amint a német lövedékek sisteregve csapódtak a vízbe vagy 150 lábbal az Ulysses habot kavaró fara mögött. – Az elsı két sortőzzel már belıtték magukat. Legközelebb villába fognak minket. Az Ulysses még mindig oldalgott, hátsó kéményébıl már fekete füst kezdett elıgomolyogni, amikor Vallery kiegyenesedett és távcsövét a szeméhez emelte. Az ellenséges hajó jobb oldali fedélzetérıl közvetlenül a parancsnoki híd elıtt gomba alakú, sőrő füstfelhık törtek fel. – Remekül csinálta a Courtney gyerek! – kiáltott fel. – Valóban remekül csinálta! – Valóban remekül csinálta! – visszhangozta Tyndall. – Gyönyörő! De azért azt hiszem, helyesebb, ha nem cövekelünk le és nem tisztázzuk vele a dolgot... Ó! Éppen idıben, uraim! A keservit, ez aztán közel volt! – Az Ulysses fara – amely már-már északi irányban lendült át – szinte eltőnt a szemük elıl, amikor egy sortőz egészen közel, mögötte csapódott bele a vízbe, s a felrobbanó gránátok hatalmas vízoszlopokat vágtak fel a magasba. A következı sortőz – az ellenséges cirkálót ért találat láthatóan nem csökkentette tőzerejét – egy kábelhosszra a tat mögött csapódott a tengerbe. A németek most már vaktában lövöldöztek. Dodson fımérnök nagy lendülettel fejlesztette a füstöt, s az olajos, fekete füst gomolyogva, sőrőn, áthatolhatatlanul ráfeküdt a tenger felszínére. Vallery visszakanyarodott az eredeti útvonalra, azután nagy sebességgel
keletnek fordult. A következı két órában az Ulysses a szürkületben, majd a sötétben macska-egér játékot őzött a Hipper-osztályú cirkálóval; idınként leadott egy lövést, egy villanásnyi idıre megjelent, szinte gyötörte az ellenséget, majd ismét eltőnt egy füstfüggöny mögött, amelyre már alig volt szükség, mert leszállt az éj. S egész idı alatt a radar volt az Ulysses szeme és füle, sohasem hagyta cserben. Végül, amikor már meggyızıdött arról, hogy a konvoj felıl elmúlt a veszély, Tyndall kettıs ködfüggönyt bocsátott fel nagy, ívelt U alakban és hajójával eltőnt délnyugati irányban; végül leadott még néhány lövést, nem is annyira búcsúként, mint inkább, hogy jelezze távozásának irányát. Kilencven perccel késıbb, egy bal felé leírt óriási félkör végén, az Ulysses messze északra került, Bowden és emberei pedig nyomon követték az ellenség útirányát. A jelentések szerint a német cirkáló állandóan keletnek tartott, majd amikor már-már megszőnt a radarjelzés, irányt változtatott és délkeletnek fordult. Tyndall meggémberedve, merev lábbal lekászálódott a székrıl. Jólesıen nyújtózott egyet. – Nem rossz egyetlen éjszakára, kapitány, egyáltalán nem rossz. Fogadni mernék, barátunk az éjszakát azzal tölti, hogy nagy sebességgel dél és kelet felé köröz, azt remélve, hogy így reggelre a konvoj elé vághat. – Dacára kimerültségének, Tyndall szinte diadalittas volt. – Addigra pedig az FR 77 már 200 mérfölddel megelızte... Kormányos, maga bizonyára már kiszámította a keresztezési pontokat valamennyi sebességre, egészen száz csomóig, ahol találkozunk majd a konvojjal? – Úgy vélem, nem okoz majd komolyabb nehézséget ismét fölvenni velük a kapcsolatot – jelentette ki udvariasan a Vattás Kölyök. – Így nyilatkozik, amikor tıle telhetıleg a legszerényebb hangot üti meg – közölte Tyndall –, de ilyenkor viszolygok tıle leginkább... Uramisten, jéggé fagytam... A fenébe is! Remélem, nincs valami újabb baj? A tájoló mögött a híradós matróz fölkapta a lóbázó telefonkagylót és feszülten figyelt. – Önt keresik, uram – fordult Valleryhez. – Az orvos hadnagy. – Csak vegye át az üzenetet, Chrysler. – Sajnálom, uram. Ragaszkodik hozzá, hogy személyesen önnel beszéljen. – Chrysler benyújtotta a kagylót a parancsnoki
hídra. Vallery elfojtott egy bosszús kiáltást és a füléhez tartotta a kagylót. – A kapitány beszél. Igen, mi van?...Micsoda? ...Micsoda! Ó uramisten, ez nem lehet!...Miért nem szóltak nekem?...Ó, igen, értem. Köszönöm. Köszönöm. Visszanyújtotta a kagylót, majd görnyedten Tyndallhez fordult. A sötétben a tengernagy nem látta, inkább csak érezte, hogy a kapitány válla fáradtan, elgyötörten elıre görnyed. – Nicholls volt az. – Vallery tompa, színtelen hangon beszélt. – Etherton hadnagy öt perce a kabinjában agyonlıtte magát. Hajnali négy órakor sőrő hóesésben, de nyugodt tengeren az Ulysses ismét csatlakozott a konvojhoz. Másnap kora délelıttre, alig hat órával a fenti események után, Tyndall tengernagyból elgyötört, nyúzott arcú vénember lett, akit furdalt a lelkiismeret, gyötört az önvád, s már-már megadta magát a csüggedésnek. Néhány óra leforgásán belül döbbenetes átalakuláson ment át: pufók arca petyhüdtté aszott össze, pirospozsgás orcáiból kifutott a vér, bıre pergamenszürkévé vált, a kimerültségtıl véreres, mélyen beesett szeme tompán meredt maga elé. Hihetetlennek tőnt a változásnak a mértéke és gyorsasága, amely ebben a szívós, derős kedélyő tengerészben végbement, egy olyan emberben, aki látszólag érzéketlenül viselte el a háború legsúlyosabb megpróbáltatásait is. Hihetetlennek és aggasztónak tőnt önmagában is, de mérhetetlenül felfokozódott azáltal, hogy demoralizálólag hatott a hajó legénységére, Minden boltívet csak egyetlen zárókı tart – az emberek óhatatlanul is így gondolkodnak. Bármely pártatlan bíróság mindennemő vád alól felmentette volna Tyndallt, még csak tárgyalásra sem engedte volna vinni az ügyet. Megtette, amit helyesnek tartott, amit helyében bármely parancsnok megtett volna. Csakhogy Tyndall saját lelkiismeretének irgalmat nem ismerı bírósága elıtt állt. Nem ment ki a fejébıl, hogy ı volt az, aki áttervezte a konvoj útvonalát és ilyen messzi északra irányította, hogy ı volt az, aki figyelmen kívül hagyta a hivatalos parancsot: tartson egyenest az Északi-foknak, s pontosan az északi 70. szélességi fokon – ahol İlordságaik elıre megmondták, hogy ott lesznek – rohant bele vakon az FR 77 azon a hideg, derült, szélcsendes hajnalon a legnagyobb tengeralattjáró-összevonásba, amelyet az északi
vizeken az egész háború folyamán följegyeztek. A tengeralattjáró-raj kedvenc idıpontjában támadott: hajnalban, és kedvenc pozíciójából: északkeletrıl, szemben a felkelı nappal. Kíméletlenül, szakszerően, kiszámított kegyetlenséggel sújtott le. Nem vitás, hogy letőnt már Prien sorhajókapitány (a Wolverine romboló régen a tenger fenekére küldte a tengeralattjáróját egész legénységével egyetemben) és híres társainak az ideje, elmúlt már a nagy német tengeralattjáró-parancsnokok diadalmas korszaka, az egyéni kiválóság és a személyes bátorság kora. De helyébe – és mindenki elismerte, hogy ez még veszedelmesebb, még végzetesebb – a tengeralattjáró-rajok egyetlen parancsnokság irányításával végrehajtott összehangolt, száz százalékosan egyeztetett, módszeres, gépies pontosságú, szinte képletté egyszerősített tömeges támadásai léptek. Elsınek a bal oldali, a sorban a harmadik helyen haladó Cochella veszett oda. A Cochella – az ugyancsak az FR 77-ben haladó Vytura és Varella testvérhajója – több mint 3 millió gallon 100 oktános benzint szállított. Legalább három torpedótalálat érte: az elsı kettı szinte derékba törte, a harmadik iszonyatos robbanást váltott ki és szó szerint megsemmisítette. Egyik pillanatban még nyugodtan haladt a napfelkelte áttetszı félhomályában, a következıben már nyoma sem maradt. Teljesen és tökéletesen eltőnt, csak a fehéren habzó, bugyborékoló óceán mutatta, hol süllyedt el. Eltőnt, miközben a döbbent dobhártyák és az elképedt agyak hiába próbálták felfogni a történtek jelentıségét. Eltőnt, miközben az emberek vak, ösztönös reflexmozdulatokkal ugrottak a legelsı fedezékbe, amint halálos fémvihar söpört végig a flottán. A robbanás teljes ereje két hajót ért. Egy hatalmas fémtárgy – csörlı lehetett – átütötte a Sirrus felépítményét egy kábelhosszban a bal oldalon, és ripityára zúzta a radarhelyiséget. Nem derült teljes fény arra, mi történt a közvetlenül a Cochella mögött haladó képtelen nevő Tennessee Adventurerrel, de szinte bizonyos, hogy kormányosfülkéje és parancsnoki hídja súlyosan megsérült, és a hajó kormányozhatatlanná vált. Eleinte ezt nem ismerték fel – aminek tragikus következményei lettek –, mert kezdetben egyáltalán nem vált nyilvánvalóvá. Tyndall gyorsan magához tért a robbanás okozta pusztán fizikai sokkból, s utasítást adott, hogy e
kényszerhelyzetben a konvoj forduljon balra. A támadó tengeralattjáró-falka nyilvánvalóan baloldalt helyezkedett el, s a további veszteségek minimálisra csökkentésére, az ellenséges stratégia meghiúsítására az egyetlen célravezetı mozdulat az volt, ha egyenesen feléje tartanak a hajók. Tyndall bizonyosra vette, hogy a tengeralattjárók összetömörülnek, ugyanis csak lassú konvojok esetén húzódtak szét. Egyébként már több ízben alkalmazta ezt a taktikát, s a múltban komoly sikereket ért el vele. Végül, az ilyen hadmozdulat révén a tengeralattjárók célpontjai képtelenül kicsire, az addiginak egytizedére zsugorodnak, s a támadók csak két eshetıség között választhatnak: alámerülnek, vagy megkockáztatják, hogy a hajók eltapossák ıket. A konvoj a díjugrató lovak tökéletes pontosságával és összehangoltságával azon nyomban jobbra vette az irányt, méltóságteljesen nagy fordulatot írt le, s ívelt, elevenen foszforeszkáló, fehér sodorvonalat húzott a félhomályba, amely még nem szállt fel a tenger felszínérıl. Csak megkésve vált nyilvánvalóvá, hogy a Tennessee Adventurer kormányozhatatlan lett. Elıbb lassan, majd iszonyú sebességgel keletnek fordult és nyílegyenesen egy másik kereskedelmi hajó, a Tobacco Planter felé tartott. Jószerint még gondolkodásra, az elkerülhetetlen felfogásra sem maradt idı; a Planter kormányát száznyolcvan fokos szögben elrántották, hátha sikerül elszáguldani a közelgı Tennessee fara mögött, de a vadul imbolygó Adventurer, amelyrıl most már világos volt, hogy kormányozhatatlan, kérlelhetetlenül, egyre közeledve, pontosan követte a Planter egyre szőkülı körét – ez már a kormánykerekek vak rosszindulatának a játéka volt. Irtózatos erıvel, pontosan a parancsnoki híd elıtt rohant bele a Planterba. Az Adventurer orra, miközben maga is benyomódott, mélyen befúródott a másik hajó oldalába – tizenöt, húsz láb mélységben csak a roppantó, morzsoló fém káosza tombolt, semmi más. Tizenöt csomóval száguldó tízezer tonna hordképesség fékezıereje elképesztıen nagy. A seb halálosnak bizonyult, a Plantert saját lendülete kitépte a halálos ékként belefúródó hajóorrból és ez kitárta a sebet az éhes tenger elıtt, ami siettette végzetét. Szinte azon nyomban ellepte a víz, és a hajótest súlyosan jobb oldalára fordult. Az Adventureren, úgy látszott, valaki végre átvette a parancsnokságot: gépei leálltak, szinte mozdulatlanul feküdt a süllyedı hajó mellett, orr-része
enyhén lefelé mutatott. A konvoj többi tagja elhaladt a sodródó hajók mellett, s egyenesen északnyugatnak tartott. Messze a Sirrus bal oldalán Orr sorhajókapitány éles kanyarral jobbra fordította el megsérült rombolóját és visszafelé igyekezett a mozdulatlanná bénult teherhajókhoz. Még fél mérföldre sem jutott, amikor a zászlóshajóról leadott dühös jelzés visszarendelte. Tyndallnek nem voltak illúziói. Tudta, hogy az Adventurer akár egész nap is ott vesztegelhet, sértetlenül – s az is világos volt, hogy a Planter perceken belül elsüllyed –, de ez nem jelenti sem azt, hogy a tengeralattjárók eltávoztak, sem azt, hogy az ellenségen váratlanul valamiféle jobb ügyhöz méltó lovagiasság vett volna erıt; az ellenség nyilván a közelben leselkedik, megvárja a sötétedés elıtti utolsó perceket, azt remélve, hogy valamelyik romboló mentési kísérlete során leáll az Adventurer oldala mellett. Ebben a tekintetben Tyndallnek igaza is volt. Az Adventurert valamivel napnyugta elıtt torpedózták meg. A hajó legénységének háromnegyede mentıcsónakon elmenekült, s magával vitte a Planter húsz túlélı tagját is. Az Esher fregatt egy hónap múlva akadt rájuk: három egymáshoz kötözött mentıcsónakban hánykolódtak a Medve-sziget kopár, szürke partja mentén, az áramlat észak felé sodorta ıket. A kapitány egyenes derékkal még mindig ott ült a csónak farában, üres szemgödre valami elveszett láthatárt kémlelt, fonnyadt keze a kormányrudat markolta. A többiek a csónakokban ültek vagy a csónakok aljában hevertek, egyikük még állt is, karját az árboc köré fonta, s valamennyinek a naptól feketére égett, aszott ajka kísérteties vidámsággal húzódott hátra az ínyére. A hajónapló ott feküdt a kapitány mellett – üresen; már a legelsı éjszaka mind megfagytak. A fregatt fiatal parancsnoka a tenger áramlatára bízta ıket és figyelte, hogyan tőnnek el a világ északi pereme fölött, egyenesen a jégmezık felé tartva. A jégmezı a nagy csönd birodalma, a hallatlan béke vize, ahol olyan mélységes béke, nyugalom, hideg honol, hogy még ma is ott sodródhatnak mind a holtak, kik nem találnak nyugovóra. Gyalázatos, csúf vég a szellem temploma számára... Arról nem szól följegyzés, vajon az Admiralitás jóváhagyta-e a fregatt kapitányának eljárását. De ami a legfıbb kérdést illeti, vagyis az ellenség elhelyezkedésének fölmérését, ebben a tengernagy súlyosan
tévedett. A támadó tengeralattjáró-falka parancsnoka túljárt az eszén, s vitatható, vajon Tyndallnek elıre kellett volna-e látnia ezt. Az ellenség jól ismerte taktikáját, hogy az egész konvojt szembefordította a torpedótámadással, s az is közismert volt, hogy az Ulysses a zászlóshajója, márpedig az Ulyssest, amely páratlan volt a maga nemében, látásból vagy képsziluettrıl jól ismerte a német haditengerészet valamennyi tengeralattjáróparancsnoka. Arról pedig természetesen megkapták a jelentést, hogy az Ulysses vezeti az FR 77-t Murmanszkba. Tyndallnek elıre kellett volna látnia, elıre látnia és megelıznie a rég esedékes összecsapást. Az a tengeralattjáró ugyanis, amelyik megtorpedózta a Cochellat a támadó falkának nem az elsı, hanem a legutolsó tagja volt. A többiek a csapdát lecsappantó egységtıl délre, jóval az FR 77-es útvonalától nyugatra álltak lesben, tehát már teljes egészében kívül estek a hidroakusztikus felderítıkészülékek hatósugarán. Amikor pedig a konvoj nyugatnak fordult, a tengeralattjárók kényelmes tüzelıállásokba helyezkedtek el, amint a hajók közeledtek, hogy orruk elıtt derékszögben haladjanak el. A tenger csöndes volt, tükörsima, a víz sajátosan földközi-tengeri jellegő mélykék színben játszott. Az éjszakai hóviharnak nyoma sem maradt. Messze délkeleten a nap sugarakat lövellve emelkedett a láthatár fölé, ezüsttel szórta be az Atlanti-óceánt, és élesen kiemelte a hófödte hajókat a sötétebb színő víz és az égbolt elıtt. A feltételek tehát ideálisak voltak, ha egyáltalán használható e szó az ezt követı mészárlás leírására. Mészárlás, szinte elkerülhetetlen pusztulás következett volna be, ha a parancsnokok nem kaptak volna – már-már az utolsó pillanatban – figyelmeztetést. S ezt a figyelmeztetést nem a radar, nem a tengeralattjáró-felderítı készülék, sem nem valamely más korszerő jelzıberendezés adta le. Egy tizennyolc esztendıs matróz éles szemének, és a felkelı nap isten küldte sugarainak volt köszönhetı minden. – Kapitány úr! Kapitány úr! – kiáltott fel a Chrysler gyerek. Hangja megbicsaklott az izgalomtól, szeme valósággal odatapadt a bal oldali reflektor-vezérlıberendezésre erısített távcsıre. – Valami megcsillant ott délen, uram! Kétszer csillant – nézze csak, most megint! – Hol, fiam? – ordította Tyndall. – Beszélj már, hol, hol? – Chrysler izgalmában megfeledkezett a jelentéstétel aranyszabályáról, hogy elıször a koordinátákat kell bemondani.
– Balra elöl 50, uram – nem! Balra elöl 60 fokra... Most már nem látom, uram. A hídon valamennyi távcsı a megadott irányba fordult. De semmi, az ég egy világon semmi sem látszott. Tyndall lassan összecsukta a teleszkópját, s beszédes kételkedéssel megvonta a vállát. – Talán mégis csak van ott valami – szólalt meg habozva a Vattás Kölyök. – Talán a víz felvillantott egy periszkópot, amint gyors fordulatot hajtott végre? Tyndall némán, mozdulatlan arccal nézett rá, azután elfordította a fejét és mereven elıre bámult. A Vattás Kölyök úgy vélte, van valami sajátos, a szokásostól eltérı az arckifejezésében. Tyndall arcvonásai megkövültek, semmiféle érzelmet sem tükröztek, egy olyan ember vonásai voltak, aki húsz hajóért és ötezer ember életéért felel, olyan emberé, aki már amúgy is a kelleténél eggyel több téves döntést hozott. – Ott vannak megint! – kiáltott fel Chrysler. – Két villanás – nem, három villanás! – Szinte magánkívül volt az izgalomtól, valósággal egyhelyben táncolt tehetetlenségében. – Igenis láttam ıket, uram, igenis láttam ıket. Láttam. Nagyon kérem, uram, nagyon kérem! Tyndall ismét hátrafordult. Tíz hosszú másodpercen át Chryslerre meredt, aki letette távcsövét és hosszúszárú kesztyős kezével kétségbeesetten rázta a híd ajtaját. Tyndall hirtelen határozott. – Azonnal egyidejő fordulás balra! Az egész karavánnak! Bentley, jelzést a hajóknak! S egy tizennyolc éves fiú semmivel sem alátámasztott szavára az FR 77-es lassan délnek fordult, lassan, túlságosan is lassan. A tenger hirtelen megtelt száguldó torpedókkal – hárommal, öttel, tízzel –, Vallery fél percen belül harmincat számolt meg. Közvetlenül a vízfelszín alatt siklottak és bugyborékoló, félelmetes, egyre hosszabbodó sodruk gyorsan a felszínre emelkedett és tej fehéren ott húzódott az üveges vízen – halálos nyílfejek törékeny, elenyészı nyílvesszıi. Középen párhuzamosan száguldottak, majd kelet és nyugat felé legyezı alakban szétnyílottak, hogy befogják az egész konvojt. Fantasztikus látvány volt: az egész konvojban nem akadt senki, aki valaha is látott volna ehhez foghatót. Egy pillanat múlva már teljes volt a zőrzavar. Jelzésekre nem maradt idı. Minden hajó önállóan próbálta elkerülni
megsemmisülését. S a zőrzavar még nagyobb volt a középen és a legszélén haladó hajókon, amelyek még meg sem pillantották a száguldó torpedók sodorvonalát. Arra gondolni sem lehetett, hogy valamennyi hajó megmeneküljön, ehhez túlságosan is falkaszerően közeledtek a torpedók. Elsıként a Stirling cirkáló esett áldozatul. Már-már úgy látszott, hogy sikerült elkerülnie a veszélyt – a Stirling messze elöl járt, ahol a legsőrőbben jöttek a torpedók –, amikor egy láthatatlan pörölycsapástól megroggyant, képtelen szögben elfordult és elindult visszafelé, keleti irányban, hátsó fedélzete fölött sőrő füstcsíkot húzva maga mögött. Az Ulysses – mint egy remekül idomított versenyló – gazdája szorításának – éles kormány és gépmanıverrel fordulás közben szinte oldalra dılt, miközben négy torpedó között átsiklott egy pár száz yard széles csatornán. Két torpedó alig egy csónaktávolságra száguldott el mellette jobbról és balról. Az Ulysseshez továbbra is hő maradt a szerencse. A gyors, könnyen kormányozható, kiválóan irányított rombolók szinte megvetı könnyedséggel manıvereztek és kígyóztak biztonságba, majd kiegyenesedve teljes gızzel délnek vették az irányt. A nagy testő, nehézkes, viszonylag lassú kereskedelmi hajók már nem voltak ilyen szerencsések. A bal oldali sorban két hajót, egy fehérhajót és egy tartályhajót találat ért, de csodával határos módon mindkettı csak megingott a zsibbasztó ütés nyomán, azután folytatta útját. A közvetlenül mögöttük haladó nagy teherhajót, amelynek rakodóterei és fedélzetei zsúfolva voltak harckocsikkal, azonban három másodpercen belül három torpedótalálat érte. Nem ütött ki tőz, nem törtek elı füstfellegek, látványos robbanás sem következett be: az orrától a tatjáig szitává lyuggatott és kettészakított hajó gyorsan, csöndben, hajógerincen állva süllyedt el – a fém súlya húzta le a mélybe. Senkinek, aki a fedélzet alatt tartózkodott, még csak esélye sem volt arra, hogy megmeneküljön. A középsı sorban haladó Belle Isle kereskedelmi hajót derekán érte a találat. Két robbanás hallatszott, feltehetıleg két torpedó csapódott be, és a hajó azonnal lángra lobbant. Néhány másodperc múlva a hajótest szemmelláthatólag megdılt balra, s egyre inkább közeledett a vízfelszínhez; fokozatosan víz alá kerültek a korlátok, a kimerevített mentıcsónakok már-már vizet értek. A szomszédos hajókról látták, hogy egy tucatnyi vagy tizenöt tengerész csúszkálva, a felfelé meredı fedélzeteken
leszánkázva, a már félig víz alá került fedélzeti nyílásokon át a legközelebbi mentıcsónak felé igyekszik. Kétségbeesetten vagdosták a biztosítóköteleket, groteszk sietséggel ugráltak be a mentıcsónakba, leakasztották a mélyen lehajló csónakdaruról, megragadták az evezıket és inuk szakadtából evezni kezdtek el a hajótól. Az egész nem tartott tovább egy percnél. Pár erıteljes evezıhúzással kikerültek hajócsavarjuk szívásából, két további viszont egyenesen a konvoj jobb oldali sorában haladó testvér tartályhajójuk, a Walter A. Baddeley orra alá vitte ıket. A Baddeleyt megóvó tökéletes kormányosi szaktudás mit sem tehetett a csónak megmentéséért: a parányi csónak benyomódott és pozdorjává zúzódott, akár egy gyufaskatulya, s az ordító emberek a jeges tengerbe zuhantak. Amint a Baddeley hatalmas, szürke teste gyorsan elsiklott mellettük, a vízbe esettek az ırület megsokszorozta erıvel kezdtek úszni, mintha nem is húzná le ıket a súlyos sarkvidéki öltözet. Ilyenkor mit sem számít a józan ész: még csak fel sem merült bennük a gondolat, hogy ha valami isteni csoda folytán el is kerülné ıket a Baddeley hatalmas propellerének a guillotinja, néhány perc múlva amúgy is végezne velük a jeges víz. De halálukat sem nem a fém, sem nem a hideg okozta. Még küszködtek a vízben, szinte a hátsófedélzet közvetlen közelében, hiábavaló erıfeszítéseket téve, hogy kikerüljenek a hajósodor örvénylı szívásából, amikor egyszerre, közvetlenül egymás mellett torpedótalálatok érték a Baddeleyt közvetlenül a kormánylapát elıtt. Egy nagy erejő vízalatti robbanás közelében úszó ember helyzete eleve reménytelen: a hatás embertelen, iszonyatos, minden elképzelést felülmúlóan döbbenetes. Ilyen esetekben még tapasztalt orvosok, kórboncnokok sem igen szánják rá magukat, hogy szemügyre vegyék azt, ami valaha emberi lény volt... De a Belle Isle hajórokkantjaihoz – amint az gyakran megesik az Északi-sarkvidéken – kegyes volt a halál; nem hatolt el a tudatukig, mi történt velük. A Walter A. Baddeley tatját szinte teljes egészében leszakították a torpedók. Egyszeriben sok-sok száz tonnányi víz zúdult be a felszakított hajótest tátongó nyílásán. A robbanás átszakította a gép- és kazánház közti vízhatlan válaszfalat, kivetette sarkaikból a deformálódott válaszfalajtókat és a faránál fogva lenyomta az egész hajót, kíméletlenül, irgalmatlanul, amíg a hajófarkorlát mintegy üdvözölve az alant
várakozó jeges vizet, bólogatni nem kezdett a mélység fölött. Egy pillanatig függı helyzetben megmerevedett a hajó, azután gyors egymásutánban, mélyen a hajótestbıl elıször egy fojtott robbanás, majd a kiszabaduló nagy nyomású gız ijesztı sivítása, végül pedig visszhangzó dübörgés hallatszott, amint a súlyos kazánok leszakadtak talapzatukról, és az egész hajó merılegesen fölágaskodott. A megroggyant tat szinte azonnal súlyosan megbillent, egyre mélyebbre süllyedt, míg a hátsófedélzet teljesen eltőnt, és az orrtıke, amelyrıl vastag sugarakban csurgott a víz, magasan a tenger színe fölé meredt. A dılésszög egyre csak növekedett, a hajó fara száz, majd kétszáz lábbal a tenger felszíne alá süllyedt, a hajóorr szinte ugyanilyen magasra ágaskodott a kék ég felé – negyedmillió köbméter bennrekedt levegı hajtotta felfelé. A hajó pontosan négy fokra volt már csak a függılegestıl, amikor bekövetkezett a vég. Azért lehetett hajszálpontosan megállapítani ezt a szöget, mert éppen ebben a pillanatban, a fél mérföldnyire levı Ulyssesen kattant egy rekesz, annak a fényképezıgépnek a rekesze, amelyet Nicholls hadnagy szorongatott hosszúszárú kesztyős kezében. A fényképezıgép felejthetetlen képet rögzített: egy szinte merılegesen a fakókék égbolt felé meredı süllyedı hajó éles, egyszerő képét. Sajátos módon hiányoztak a részletek, kivéve két tömzsi; tárgyat, amely valószínőtlenül ott lebegett a levegıben: ezek 30 tonnás tartályok voltak, amelyek leszakadtak elıfedélzeti rögzítı bilincseikrıl, és a fényképezıgép azt a pillanaton örökítette meg, amint éppen a víz alá merült hídszerkezet felé röpülnek, amelyre azután lezuhantak. A háttérben a Belle Isle tatja látszik, a hajócsavar kimered a vízbıl, a kereskedelmi lobogó pedig ott hullámzik mögötte a békés tengeren. Alig néhány másodperccel azután, hogy a blende elkattant, egy robbanás kitépte a fényképezıgépet Nicholls kezébıl, a tokja egy rekeszfalon csuklóit össze, a lencse porrá zúzódott – de a film sértetlen maradt. Meglehet, a mentıcsónakban a tengerészeket pánik fogta el, de ez a pánik távolról sem volt indokolatlan: 2. számú rakterében, a tőz közvetlen közelében, a Belle Isle több mint ezer tonna harckocsi lıszert szállított... A hajó tisztára kettétört és alig egy perc leforgása alatt elsüllyedt; a robbanás következtében szitává lyuggatott Baddeley orr-része szép csöndben követte a mélybe.
A robbanás visszhangja még jajongó diminuendóban hullámzott a tenger fölött, amikor fölkapta és visszadobta egy délrıl érkezı fojtott dörej sorozatos dübörgése. Nem egészen két mérföldre a katasztrófa helyszínétıl a reggeli nap fényében a vakító, fehéren villózó Sirrus, Vectra és Viking valamiféle ırülten bonyolult mintát huzigálva a tenger felszínén, hátsófedélzetei mindkét oldaláról tömegesen zúdította alá a mélyvízi bombákat. Idınként egyik-másik hajó jószerint eltőnt a magasra felszökı víz- és permetgombák mögött, de mint a fehér oszlopok ismét a vízbe hullottak, a hajók csodával határos módon újra megjelentek. Bekapcsolódni a vadászatba, csillapítani a lángoló, eredendı bosszúvágyat – ez volt Tyndall elsı ösztönös impulzusa. A Vattás Kölyök titkon rásandított és eltőnıdött a tengernagy görnyedt merevségén, összeszorított, ajk nélküli száján, a keserő dühtıl holtsápadtra fehéredéit arcán; s e keserőség nem utolsósorban önmaga ellen irányult. Tyndall hirtelen megrándult ültében. – Bentley! Jelezzen a Stirlingnek, kárfelmérést kérek. – A Stirling ekkor több mint egy mérfölddel az Ulysses mögött helyezkedett el, de gyorsan közeledett, sebessége legalább húsz csomós lehetett. A hátsó gépházban a robbanástól a lemezek meglazultak, szivárognak – olvasta nagysokára Bentley. – Két raktárhelyiséget a betörı víz elárasztott. A kormánygép elakadt, kézikormányra kapcsoltunk át. A hajótest ép, a károkkal megbirkózunk. Jól vagyunk. – Hála istennek! Jelezzen: “Hagyjon le minket, folytassa útját keletnek.” Gyerünk kapitány, segítsünk Orrnak elbánni ezekkel a gyilkos dögökkel! A Vattás Kölyök egyszerre csak rémülten pillantott rá. – Uram! – Jól van, jól, kormányos! Mi a baj? – Tyndall kurtán, türelmetlenül beszélt. – S mi van az elsı tengeralattjáróval? – kockáztatta meg a kérdést Carpenter. – Nemigen lehet egy mérföldnél távolabb északra, uram. Nem kellene... – Szentséges atyaúristen! – káromkodta el magát Tyndall. Arca eltorzult a dühtıl. – Tán csak nem azt akarja nekem mondani...? – Hirtelen elharapta a szavát, és egy hosszú pillanaton át Carpenterre meredt. – Mit is mondott, kormányos?
– Az a tengeralattjáró, amelyik elsüllyesztette a tartályhajót, uram – válogatta óvatosan a szavait a Vattás Kölyök. – Mostanra már bizonyára újratöltött és tökéletes pozícióba állt be... Hát persze, persze – motyogta maga elé Tyndall. Tenyere hátával eltakarta a szemét, majd gyors pillantást vetett Valleryre. A kapitány elfordította a fejét. A tengernagy ismét keze mögé rejtette fáradt szemét. – Igaza van, kormányos, tökéletesen igaza van. – Elhallgatott, azután elmosolyodott. – Mint mindig, hogy a fene enné meg! Az Ulysses semmit sem talált északon. A Cochellat elsüllyesztı tengeralattjáró, amely becsappantotta az egérfogót, bölcsen odébbállt. S miközben végigkutatták a tengerszakaszt, egyszerre csak ágyú tüzelését hallották, és látták, hogy a Sirrus 4,7-eseibıl füst tör elı. – Kérdezze meg tıle, mit jelentsen ez az átkozott cirkusz – förmedt ingerülten a kormányosra Tyndall. A Vattás Kölyök titkon elmosolyodott: az öregbe visszatért az élet. – A Vectra és a Viking eltalált, feltehetıen megsemmisített egy tengeralattjárót – hangzott az üzenet. A Vectra és jómagam elsüllyesztettünk egy felszínre emelkedett tengeralattjárót. Hát maguk hogy állnak? – hangzott a válasz. – Méghogy mi hogy állunk! – tört ki Tyndall. – A fenébe is azt a pofátlan pimaszságát! Hát maguk hogy állnak? Legközelebb megkapja Scapában a legöregebb kurva aknaszedıt, azon majd parancsnokolhat... És minden a maga hibája, kormányos! – Igenis, uram. Sajnálom, uram. De talán csak... hm... aggódó együttérzésbıl érdeklıdik. – Hogyan vélekedne arról, hogy a legközelebbi hajóján navigátorként szolgáljon? – kérdezte Tyndall fojtott hangon. A Vattás Kölyök visszavonult navigációs fülkéjébe. – Carrington! – Uram? – Az elsı tiszt most is, mint mindig éles szemő, frissen borotvált, megbízható, éber volt. Fakó arcbırén semmiféle fáradtság jele sem látszott. Harmadik napja nem hunyta le a szemét. – Mi a véleménye errıl? – kérdezte Tyndall és északnyugat felé mutatott. A szemhatáron különös, gyapjas, szürke fellegek tornyosultak. Elıttük a tenger indigókékre sötétedett az északi széllökések hatására. – Nehezen tudnám megmondani, uram – szólalt meg elnyújtva
a szavakat Carrington. – Nem vihar közeledik, annyi bizonyos... Láttam már ilyet, uram – alacsony, tekergı felhı vonul fel egy derült reggel, amikor emelkedik a hımérséklet. Nagyon is szokványos az Aleuti-szigetek környékén és a Bering-tengeren, uram, s ott ködöt, sőrő ködöt jelent. – Hát maga mit gondol, kapitány? – Fogalmam sincs, uram. – Vallery határozottan megrázta a fejét. Úgy tőnt, a plazma-vérátömlesztés segített rajta. – Egészen új a számomra, életemben sem láttam még ilyet. – Gondoltam – dörmögte Tyndall. – Én sem... ezért is kérdeztem meg elıször az elsı tisztet... Elsı tiszt, ha bizonyos benne, hogy köd keletkezik, akkor lesz szíves ezt majd közölni velem! Nem engedhetem meg magamnak, hogy egy konvoj és a kísérete szétszóródjon a fél északi sarkvidéken, amikor rossz idı közeledik. Bár, ha meggondolom – tette hozzá keserően – azok talán sokkal nagyobb biztonságban lennének nélkülünk! – Most már biztos vagyok, uram – szólalt meg Carrington. Megvolt benne az a ritka képesség, hogy magabiztosan, nyugodtan megfellebbezhetetlen kijelentést tett, anélkül, hogy a legkisebb mértékben is megsértse a másikat. – Köd az. – Nagyon valószínő. – Tyndall egy pillanatig sem kételkedett a szavában. – Hát akkor csipkedjük magunkat és húzzunk ki belıle. Bentley, adja le rádiógramban a rombolóknak: “Ütközetet befejezni. Csatlakozzanak a konvojhoz.” És Bentley, tegye még hozzá: “Haladéktalanul.” – Valleryhez fordult. – Orr sorhajókapitány érdekében. Egy óra leforgásán belül a kereskedelmi hajók és a kísérı hadihajók ismét formációban haladtak, elıször északkeletnek, hogy lerázzák a 70. szélességi fok körül portyázó tengeralattjáró-falkákat. Délkeleten még ragyogóan sütött a nap, de a konvojt már körüllengték a nedves, nyirkos köd elsı sőrő, kígyózó indái. A karaván sebességét hat mérföldre csökkentették, s elrendelték a ködbóják kihelyezését. Tyndall megborzongott, s merev végtagokkal lekászálódott a székérıl, mihelyt fölhangzott a riadókészültség lefújása. Kilépett az ajtón, majd megállt odakint az átjáróban. Kesztyős kezét Chrysler vállára tette, s akkor is ott tartotta, amikor a fiú csodálkozva hátrafordult. – Csak jól a szemébe akartam nézni, fiam – mosolyodott el. – Sokkal tartozunk ennek a szemnek. Nagyon köszönöm, nem felejtjük el magának. – Hosszan vizslatta a fiatal arcot,
megfeledkezett saját kimerültségérıl, és hirtelen halkan, együttérzıen elkáromkodta magát, amikor meglátta a vörös szemhéjas szemeket, a fehér, elgyötört arcot, amelyet most ellepett a zavart öröm pírja. – Hány éves maga, Chrysler? – kérdezte hirtelen Tyndall. – Tizennyolc, uram... tizennyolc leszek két nap múlva. – A halk, délnyugat-angliai hang már-már dacosan csengett. – Tizennyolc lesz, két nap múlva! – ismételte halkan, mintegy csak önmagának Tyndall. – Úristen! Magasságos úristen! – Keze lehanyatlott. Azután fáradtan hátrafelé indult a fedezék felé, belépett és behúzta maga mögött az ajtót. – Tizennyolc éves lesz, két nap múlva – ismételgette, szinte kábultan. Vallery felkönyökölt a heverın. – Kicsoda? A Chrysler fiú? Tyndall szomorúan bólintott. – Tudom. – Vallery nagyon halkan beszélt. – Tudom én, milyen érzés ez... Remek munkát végzett ma. Tyndall leroskadt egy székbe. Szája keserően eltorzult. – İ volt az egyetlen... Úristen, mibe keveredtünk! – Nagyot szívott cigarettáján és a padlóra bámult. – Tíz zöld üveg lóg a falon – mormolta szórakozottan, ez egy rémálom. – Bocsánat, mit mondott, uram? – Tizennégy hajó futott ki Scapából. tizennyolc St. Johns'ból – ezekbıl állt az FR 77-es – mondta halkan Tyndall. – Összesen harminckét hajó. Most pedig – szünetet tartott – most pedig tizenhét maradt, és ezek közül is három sérült. A Tennessee Adventurert már menthetetlennek tekintem. – Dühödten elkáromkodta magát. – A kutya úristenit, győlölök hátrahagyni így egy hajót, célpontként azoknak a gyilkos... – Elharapta a mondat végét, ismét mélyet szívott a cigarettájából. – Remekeltem, mi? – Ugyan már, uram! – vágott a szavába türelmetlenül, mármár haragosan Vallery. – Nem a maga hibája volt, hogy az anyahajóknak vissza kellett fordulniuk. – Úgy érti, hogy minden egyéb az én hibám volt? – Tyndall arcán mosoly suhant át, és egyik kezét felemelte, hogy elhallgattassa Vallery automatikus tiltakozását. – Sajnálom, Dick, persze tudom, hogy nem így gondolta – de így van ez, így igaz. Hat kereskedelmi hajó süllyedt el tíz perc alatt – hat! És egyet sem kellett volna elveszítenünk. – Fejét lehajtva, könyökét térdének támasztva belefúrta öklét kimerült szemébe. – Tyndall
ellentengernagy, a mesterstratéga – folytatta halkan. – Megváltoztatja a konvoj útirányát és durr, belerohan egy nehézcirkálóba, újra irányt változtat, csakhogy nyílegyenesen belerohanjon a legnagyobb támadó tengeralattjáró-rajba, amelyet valaha is látott – és pontosan ott, ahol az Admiralitás közlése szerint lenniük kellett... Bármit is tesz velem az öreg Starr, amikor visszaérkezem, egy szavam sem lehet. Most már, ezek után, egy szavam sem lehet. Elgyötörtén felállt. A kis szoba egyetlen lámpájának a fénye az arcára hullott. Vallery döbbenten látta, milyen változás ment végbe Tyndallben. – Hová megy most, uram? – kérdezte. – A hídra. Nem, nem, csak maradjon Dick. – Megpróbált mosolyogni, de csak egy grimasz sikeredett, és az is nyomban elhalt. – Hagyjon magamra, hadd ötöljem ki a következı ballépésemet. Kinyitotta az ajtót, azután földbe gyökerezett a lába, amikor meghallotta az Ulysses fölött alacsonyan elsüvítı lövedékek félreismerhetetlen fütyülését és a ködön áthasított a riadócsengı éles rikoltása. Lassan hátrafordult és végignézett a kormányfedélzet mellvértjén. – Úgy látszik – szólalt meg keserően –, már el is követtem.
9. fejezet Péntek reggel Tyndall látta, hogy minden oldalról körülöleli a hajót a köd. Az éjszakai sőrő havazás óta a hımérséklet szakadatlanul, gyors ütemben emelkedett. Az enyhülés azonban csalóka volt: a kavargó köd ragacsos, jeges tollai még az addiginál is dermesztıbb hideget árasztottak. Sietve lépett ki az ajtón. Vallery szorosan a nyomában maradt. Turner, rohamsisakját maga után vonszolva, éppen a hátsó torony felé indult. Tyndall nyújtott kézzel megállította. – Mi volt ez sorhajókapitány? – kérdezte megrovóan. – Ki tüzelt? Hol? Honnan jött? – Fogalmam sincs, uram. A lövedékek többé-kevésbé hátulról jöttek. De gyanítom, ki lehet. – Hosszan, tőnıdve méregette a tengernagyot. – Elmúlt éjszakai barátunk visszatért. – Hirtelen mozdulattal sarkonfordult és lesietett a hídról. Tyndall elképedten, értetlenül bámult utána. Azután halkan, dühösen elkáromkodta magát és fölkapta a radarállomás telefonját. – Híd. A tengernagy beszél. Adják azonnal Bowden hadnagyot! – A hangszóró nyomban recsegve életre kelt. – Itt Bowden, uram. – Mi a fenét mővel maga odalenn? – Tyndall halkan, fojtott dühvel beszélt. – Alszik, vagy mi? Megtámadtak bennünket, Bowden hadnagy. S nem egy tengeralattjáró. Lehet, hogy ezzel újdonságot közöltem magával. – Lecsapta a kagylót, mélyen legörnyedt, amint egy újabb sortőz sivított el a feje fölött; a srapnelek alig fél mérfölddel az Ulysses elıtt csapódtak a vízbe. A becsapódás nyomán a permet zuhatagként zúdult egy kereskedelmi hajóra, amely egy pillanatra tisztán láthatóvá vált két hömpölygı ködpad közötti résben. Tyndall gyorsan fölegyenesedett és ismét fölkapta a kagylót. – Belıtte magát ránk, méghozzá pontosan. Az isten szerelmére, Bowden, hol van az a hajó? – acsarkodott. – Sajnálom, uram. – Bowden hővösen, higgadtan beszélt. – Egyszerően képtelenek vagyunk lokalizálni. Még mindig az Adventurer van a képernyıinken, s valami egészen csekély torzulás mutatkozik az iránymeghatározásban, uram, körülbelül
300... Úgy gondolom, az ellenséges hajót még mindig árnyékolja az Adventurer, vagy ha közelebb van annál, akkor az Adventurer közvetlen iránylatában van. – Milyen közel? – hördült fel Tyndall. – Nincsen közel, uram. De szorosan az Adventurernél lehet. Sem nagyság, sem távolság alapján nem tudjuk megkülönböztetni. Tyndall a zsinórnál fogva lóbázta a kagylót. Valleryhez fordult. – Mondja, Bowden tényleg azt hiszi, beveszem ezt a maszlagot? – kérdezte dühösen. – Millió eset közül egyszer fordul elı ilyen véletlen – egy ellenséges hajó véletlenül azt az egyetlen útirányt választotta és tartja, amely árnyékolja a radarunkkal szemben. Képtelenség! Vallery arca kifejezéstelen maradt. – Nos? – csattant fel türelmetlenül Tyndall. – Nem az? – Nem, uram – válaszolta nyugodtan Vallery –, tulajdonképpen nem az. S nem is volt véletlen. A tengeralattjáró-raj nyilván rádióüzenetet küldött neki, megadta neki koordinátáinkat és útirányunkat. A többi már egyszerő volt. Tyndall hosszan meredt rá, s amikor megértette, mirıl van szó, lehunyta a szemét és ingerülten rázni kezdte a fejét. Sok mindent kifejezett ez a mozdulat: önbírálatot, kétségbeesett kételkedést, kísérletet, hogy kitisztítsa ködös, kimerült agyát. A fenébe is, egy hatéves gyerek is elıreláthatta volna... Alig ötven yardra a hajó bal oldalától sivítva csapódott be egy lövedék. Tyndall – meg sem rezdült, mintha nem látta-hallottá volna. Ismét a szájához emelte a mikrofont. – Bowden? – Uram? – Van valami változás a képernyın? – Nem, uram. Semmi. – Tartja még a véleményét? – Igen, uram. Szó sem lehet másról. – És azt mondja, közel az Adventurerhez? – Úgy hiszem, nagyon közel. – De az isten szerelmére, gondolja meg, ember, az Adventurer most már vagy tíz mérföldre mögöttünk van! – Igen, uram. Tudom. S ott van a bandita is. – Micsoda! Tíz mérföld! Dehát... dehát... – Radar alapján tüzel, uram – vágott közbe Bowden. Fémes
csengéső hangja egyszerre csak fáradtnak tőnt. – Másképp nem lehet. És radar segítségével követ nyomon bennünket, ezért is marad egy vonalban az Adventurerhez viszonyított saját pozíciónkkal is. S nagyon pontosan lı... Attól tartok, tengernagy, hogy a radarja legalább olyan jó, mint a mienk. A hangszóró kattant egyet és elnémult. Hirtelen feszült csönd telepedett a parancsnoki hídra, s ebben a csöndben még hangosabbnak tőnt az ebonit csattanása, amint a kagyló kicsúszott Tyndall kezébıl és ezernyi darabra tört. A tengernagy elıre kapott és mintegy támaszt keresve megkapaszkodott egy gızvezetékben. Vallery gyors lépést tett feléje, aggodalmasan nyújtotta felé mindkét karját, de Tyndall vakon eltapogatózott mellette. Lassan csoszogott át a hídon, mint egy erejét vesztett vénember, akinek korhadt csontjaiból és izmaiból már régen elszivárgóit minden életnedv, s ügyet sem vetve a tucatnyi döbbent szempárra, nehézkesen fölkapaszkodott magas székére. Te bolond, mondogatta magában keserően, dühödten, te ostoba, bolond vénember! Soha nem bocsátja meg ezt magának, soha, soha, soha! Az ellenség a kezdet kezdetétıl fogva kijátszotta, becsapta, túljárt az eszén. Alaposan felültették és bolonddá tették, még sokkal ostobábbnak tőnt, mint ahogyan az a mennybéli teremtıje akarata volt. Radar! Hát persze, hogy errıl van szó! Vakon elhitte, hogy a német radar továbbra is az a korlátozott, kezdetleges vacak, ahogyan arról az elızı évben az Admiralitás és a légierı felderítı szolgálata beszámolt! Radar – és semmivel sem marad el az angol mögött. Ugyanolyan jó, mint az Ulyssesé mindenki azt hitte, hogy az Ulysses messze a legjobb, sıt az egyetlen hatékony radarhajó a világon. Van olyan jó, mint a mienk, feltehetıen még jobb is az átkozott. De vajon eszébe ötlött-e valaha is ez a gondolat? Tyndall gyötrıdve, bosszúsan összerázkódott, kínlódott, megismerte az önmegvetés keserő érzését. S a ma reggeli mérleg: hat hajó, háromszáz ember alászállt a tenger fenekére. Isten irgalmazzon neked Tyndall, gondolta tompán, isten irgalmazzon neked. Te küldted oda ıket... Radar! Itt van például az elmúlt éjszaka. Amikor az Ulysses hamis nyomot hagyva keletnek indult, a német cirkáló udvariasan lemaradt mögötte, mintegy elismerve tökéletes kudarcát, Tyndall leleményességének diadalát. Tyndall megaláztatását érezve keserően sóhajtott. A cirkáló lemaradt mögöttük és vaktában lövöldözött, valahányszor az Ulysses eltőnt egy
ködfüggöny mögött. Azért tette ezt, hogy álcázza radarjának hatékonyságát, leplezze azt, hogy legalábbis az elsı félórában nyilván az észak-északnyugati irányban menekülı majd eltőnı konvoj nyomában maradt. S mindezt megkönnyítette számára, hogy ı, Tyndall kifejezetten megtiltotta a cikcakk manıver alkalmazását! S azután, amikor az Ulysses olyan ragyogóan körözött elıször délnek, majd ismét északi irányban, az ellenség nyilván minden mozdulatát követte a képernyın – már az elsı pillanattól fogva. Késıbb pedig – dühösen harapdálta az ajkát – az ellenség tette, hogy visszavonul északkeleti irányban. Szinte bizonyos, hogy a cirkáló szintén észak felé körözött, képernyıje szélén újra befogta a tovatőnı angol cirkálót, kiszámította a konvoj irányvonalának ellenırzésébıl, hol fognak ismét találkozni és elıre leadta a jelzést rádión a tengeralattjáró-falkának, szinte lábnyi pontossággal meghatározta helyzetüket. S végül most, az utolsó megaláztatás, az utolsó keserő csapás maradék büszkeségére. Az ellenség nagy távolságból nyitott tüzet, de szinte hajszál pontosan – nem titkolta tovább, hogy radarvezérléssel tüzel. S ennek egyetlen oka csakis az lehetett, hogy meggyızıdése szerint az Ulyssesnek addigra már óhatatlanul le kellett vonnia a következtetést, hogy az ellenséges hajónak igen érzékeny radarmikrofonokkal kell rendelkeznie. Óhatatlanul erre a következtetésre kellett jutnia! Tyndall még csak nem is gyanított ilyesmit. Lassan, még a fájdalmat sem érezve, ököllel rávágott a szélfogó peremére. Úristen, micsoda vak, ostoba, hülye tökfilkó volt! Hat hajó, háromszáz ember. És az Oroszországnak szánt sok száz harckocsi meg repülıgép, sok millió gallon üzemanyag – mind odaveszett. Vajon hány ezer további orosz, katona és polgári lakos halálát jelenti ez? S a megtört, gyászoló családok, gondolta összefüggéstelenül, családok szerte Nagy-Britanniában, a táviratkihordó fiúk, amint kerékpárjukon a walesi völgyek apró házai felé pedáloznak, vagy Surrey fasorain igyekeznek a tızegtüzek magányos füstoszlopai vagy a távoli nyugati szigeteken Donegal és Antrim fehérre meszelt házai felé, és elképzelte az Újvilág végtelen térségeit Újfoundlandtıl és Maine-tıl a távoli Csendes-óceán partjáig. S mindezek a családok sohasem tudják meg, hogy ı, Tyndall volt az, aki oly bőnösen eltékozolta férjük, fivéreik, fiaik életét – ez rosszabb volt még a reménytelen vigasztalanságnál is. – Vallery kapitány? – Tyndall már csak rekedten, suttogva
tudott beszélni. Vallery odalépett hozzá, mellé állt és gyötrıdve köhögött, amint a gomolygó köd behatolt orrába, torkába és hasogatva szabdalta gyulladt tüdejét. Tyndall kétségbeesése azon is mérhetı volt, hogy észre sem vette Vallery nyilvánvaló gyötrıdését. – Ó, hát itt van. Kapitány, ezt az ellenséges cirkálót meg kell semmisíteni. Vallery komoran bólintott. – Igen, uram. Hogyan? – Hogyan? – Viharkabátjának verejtékgyöngyös csuklyájában Tyndall arca nyúzott, szürke volt, de azért sikerült valami mosolyfélét csalnia ajkára. – Ha már lúd, legyen kövér... Azt javaslom, válasszuk le a kísérı hajókat, magunkat is beleértve, és szorítsuk sarokba. – Vakon meredt a ködbe, szája keserően lefittyedt. – Egyszerő taktikai manıver – talán még az én korlátozott képességeimbıl is kitelik. – Hirtelen elhallgatott, kipillantott a hajó oldalán túlra, azután sietve lekuporodott. Egy srapnel a vízben robbant – ritka eset ez – alig néhány yardnyira a hajótól, és a magasba lövellt permet a parancsnoki hídra záporozott. – Mi – a Stirling és jómagunk – délrıl kapjuk el – folytatta Tyndall –, magunkra vonjuk tüzet és radarját. Orr és az ı “dicsıség vagy halál” társulata észak felıl közelíti meg. Ebben a ködben nagyon közel kerülhetnek hozzá, mielıtt kilövik torpedóikat. A körülmények mind a magányos hajó ellen szólnak – nem hiszem, hogy sok esélye lenne. Vallery meghökkent. – Valamennyi kísérı hajót – mondta. – Azt javasolja, hogy valamennyi kísérı hajót leválasszuk a konvojról? – Pontosan ezt az eljárást javaslom, kapitány. – De... de talán éppen ezt akarja az ellenség – tiltakozott Vallery. – Öngyilkosság? Dicsın meghalni a hazáért? Egy percig se higyje!- förmedt rá Tyndall. – Az efféle dolgok Langsdorffal és Middelmannal kimentek a divatból. – Dehogyis, uram! – Vallery most már elveszítette türelmét. – El akar csalni bennünket, hogy védtelenül maradjon a konvoj. – És akkor mi van? – csattant fel Tyndall. – Ki találná meg a konvojt ebben a ködben? – Karjával széles mozdulatot tett a gomolygó, kavargó ködpadok felé. – A fenébe is, öregem, ha nem lennének ködbójáink, még a saját hajóink se látnák egymást, így azután biztos vagyok benne, hogy más se igen láthatja ıket.
– Nem? – vágott vissza Vallery. – S ha van még egy radarral felszerelt másik német cirkáló is? Vagy éppenséggel itt leselkedik egy másik tengeralattjáró-falka is? Bármelyik rádiókapcsolatban állhat a mögöttünk levı barátunkkal, márpedig ı percre kiszámította útirányunkat! – Rádiókapcsolatban? De hát az csak bizonyos, hogy a mi rádiószolgálatunk egész idı alatt ellenırzi a légkört? – Úgy van, uram. Ezt teszi. De ha jól tudom, ez nem is olyan egyszerő dolog az ultrarövidhullámon. Tyndall diplomatikusan mormogott valamit, de nem szólt semmit. Szörnyen kimerültnek és zavartnak érezte magát; nem akarta, de nem is tudta volna folytatni a vitát. Vallery azonban megszakította a csöndet, s amikor megszólalt, a szemöldöke közötti függıleges ráncok aggodalmasan elmélyültek. – S vajon a barátunk miért nem tágít a nyomunkból, miért lövöldözget sőrőn körül bennünket, ha nem azért, hogy egy bizonyos irányba kényszerítsen minket? Ez 90 százalékkal csökkenti esélyét, hogy eltaláljon bennünket, emellett ágyúinak a felét nem is használhatja ilyen módon. – Lehet, hogy arra számít, éppen erre a következtetésre jutunk, annyira nyilvánvalóvá teszi szándékát. – Tyndall erınek erejével rákényszerítette magát, hogy gondolkodjék, keresztülhatoljon azon a szellemi ködön, amely legalább annyira sőrő, zavarba ejtı volt, mint a körötte kavargó nyirkos pára. – Talán azt reméli, elveszítjük a fejünket és megváltoztatjuk útirányunkat – természetesen északi irányban –, ahol valójában nagyon is könnyen ott leselkedhet ránk egy tengeralattjáró falka. – Lehetséges, lehetséges – ismerte el Vallery. – Másrészt viszont tovább is léphetett eggyel. Meglehet, azt szeretné, hogy okosabbak legyünk, mint ami hasznunkra válna. Talán azt várja, hogy látva a nyilvánvalót, elkerüljük a csapdát, tovább haladjunk eddigi útirányunkon, és eképpen pontosan azt tegyük, amire rá akar venni minket... Nem bolondok azok, uram, ennyit most már megtanulhattunk. Hogyan is mondta Brooks Starrnak, odahaza Scapában, végtelenül régnek tőnı összecsapásukon? “Az a feszült érzés... az az átható gyötrelem... az agy minden egyes sejtje törési pontig feszül, ami áttaszítja az embert az ırület sikongó peremén.” Tyndall kábultan azon tőnıdött, hogyan is tudhatta ezt, hogyan is adhatott olyan átkozottul pontos leírást Brooks errıl az
érzésrıl. Mindenesetre ı most már tudta, mi az, ha valaki a sikongó peremen áll... Tyndall homályosan tudatára ébredt annak, hogy tőrıképességének határára ért. Az a kínzó, gyötrı, kábult homlok, amely mögött a gondolkodás központja rejtızött, olyan volt, mint egy ragacsos szörptengeren átgázoló vak ember. Nagyjából fölfogta, hogy ez nyilván az idegösszeomlás elsı – vagy éppenséggel utolsó – tünete. Isten a megmondhatója, az elmúlt hónapokban számtalan ilyen eset fordult elı az Ulyssesen... De azért még mindig ı a tengernagy... Tennie, mondania kell valamit. – Nincs értelme találgatni, Dick – szólalt meg végül kínkeservesen. Vallery éles pillantást vetett rá. Az öreg Giles még sohasem szólította a hídon másként, mint “kapitány”-nak. – Valamit viszont tennünk kell. Hátrahagyjuk a Vectrát, ezt dobjuk koncként a lelkiismeretünknek. Semmi egyebet. – Halványan elmosolyodott. – Legalább két rombolóra van szükségünk a piszkos munkához. Bentley, vigye fel ezt az üzenetet a rádiósoknak. “Valamennyi kísérıhajónak és Fletcher kapitánynak a Cape Hatterason...” Tíz percen belül az áthatolhatatlan ködfalban a délkelet felé elıretörı négy hadihajó megtette a fele utat az ellenségig. A Stirling, a Viking és a Sirrus állandó rádióösszeköttetésben állt az Ulyssesszel; ez elengedhetetlenül szükséges volt, mert úgy haladtak, mint a vak ember egy úttalan szürke világban, s az Ulysses volt a szemük meg a fülük. – Radar a hídnak. Radar a hídnak. – Automatikusan minden szem a hangszóróra tapadt. – Az ellenség megváltoztatja útirányát, délnek tart, s növeli a sebességet. – Késı! – kiáltott fel rekedten Tyndall. Kezét ökölbe szorította, szeme diadalittasan felvillant. “Elkésett az irányváltoztatással!” Vallery nem szólt semmit. Teltek-múltak a másodpercek, az Ulysses késként hatolt át a hideg ködön és a jeges tengeren. Egyszerre csak újra megszólalt a hangszóró. – Ellenség 180 fokos fordulatot végez. Délkelet felé tart. Sebesség 28 csomó. – 28 csomó? Menekül! – Úgy tőnt, Tyndall ismét életre kap. – Kapitány, azt javaslom, hogy a Sirrus és az Ulysses teljes sebességgel folytassa útját délkeleti irányban, támadja meg és tartóztassa fel az ellenséget. Utasítsa a rádiószolgálatot, jelezzen Orrnak. Kérdezze meg a radart, mi az ellenség útiránya.
Elhallgatott, s türelmetlenül várta a választ. – Radar a hídnak. Irány 312. Irányt tartja. Ismétlem, irányt tartja. – Irányt tartja – visszhangozta Tyndall. – Kapitány, nyisson tüzet radarvezérléssel. Elkaptuk, elkaptuk! – ujjongott. – Túl sokáig várt! Elkaptuk, kapitány! Vallery ismét csak hallgatott. Tyndall félig elképedten, félig haragosan pillantott rá. – Nos, nem ért egyet velem? – Magam sem tudom, uram. – Vallery kételkedve ingatta a fejét. – Fogalmam sincs. Miért várt olyan sokáig? Miért nem fordult meg és menekült el abban a percben, amikor otthagytuk a konvojt? – Túlságosan magabiztos, az átkozott! – dünnyögte Tyndall. – Vagy túlságosan biztos valami másban – jegyezte meg tagoltan Vallery. – Talán éppen arról kívánt megbizonyosodni, hogy valóban követjük. Tyndall ismét nekikeseredetten morgott valamit, már-már szóra nyitotta a száját, de azután elhallgatott, mert az Ulysses egész testében beleremegett, amikor az “A” páncéltorony lövegei eldördültek és csöveik lassan hátracsúsztak. Egy pillanatra elhúzódott az elıfedélzetrıl a hullámzó köd, mintegy elporlasztotta a robbanó kordit iszonyú hıje. De néhány pillanat múlva ismét a hajóra borult a szürke gyászlepel. S azután szinte csodálatos módon megint kitisztult a levegı. Vastag ködpad hömpölygıit el fölöttük és a következı ködpad egy résén át megpillantották a Sirrust egyenesen az orruk elıtt, amint több mint 34 csomós sebességgel kaszál délkelet felé. A Stirling meg a Viking már eltőnt az Ulysses mögött a ködben. – Túl közel van – csattant fel Tyndall. – Miért nem jelezte ezt nekünk Bowden? Így nem tudjuk befogni az ellenséget. Adjon rádióutasítást a Sirrusnak: “Öt percig 317-tel.” Ugyanez vonatkozik ránk is, kapitány. Dél 5, azután vissza az eredeti útirányra. Alig dılt hátra a székében, s az ismét ködbe burkolt Ulysses még csak éppen elkezdett kormányának engedelmeskedni, amikor ismét megszólalt a rádiószoba hangszórója. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak... A “B” páncéltorony iker 5,25-ösei fülsiketítıén egyszerre dördültek el, láng és füst hasította szét a ködöt. Ugyanakkor egy iszonyú roppanás és robbanás föltépte a hídon állók lába alatt a pallórácsot és szétröpítette ıket a szélrózsa minden irányában a
húst lehántó, csontot törı páncélba; a kábult agyak és testek döbbent zőrzavarában küszködve igyekeztek tájékozódni a szörnyő megrázkódtatás bénultságából; az emberek dobhártyáit beszakította a robbanás, torkukat, orrukat maró füst facsarta, szemüket elvakította a sőrő, fekete gomolyag. S közben a rádiószolgálat a hangszóróból szakadatlanul folytatta nyugodt, személytelen hangon érthetetlen mondanivalóját. A füst lassan szétszakadozott. Tyndall a tájoló állítókarjába kapaszkodva szédelegve tápászkodott fel: a robbanás kiröpítette a székébıl a tájolófedélzet közepére. Kábán, értetlenül rázta a fejét. Úgy látszik, szívósabb, mint gondolta volna – villant át az agyán –, mégcsak nem is emlékezett arra, hogy bukfencet vetett. A csuklója meg... hát az azután tényleg átkozottul fura szögben lóg. Furcsa, de még csak nem is fáj. Amott meg Carpenter arca, amint éppen felbukkan Tyndall szeme elıtt: a kötést a robbanás letépte, az elızı éjszaka, a nagy viharban kapott vágás ismét fölszakadt, az egész arcot maszkszerően elborította a vér... S az a henleyi lány, az, akirıl oly sokat fecsegett – gondolta összefüggéstelenül Tyndall –, vajon az mit szólna, ha így látná... És miért nem hagyja abba a rádiósszoba hangszórója azt a hülye nyavalygását?... S egyszerre csak kitisztult az agya. – Istenem! Ó, uram istenem! – Elképedve meredt a megfacsart pallókra, a lába alatt szétrepedezett lemezekre. Elengedte a tájolóállványzatot és elırebotorkált, egyenesen a szélfogóba; egyensúlyérzéke megerısítette azt, amit szeme elutasított: az egész tájolófedélzet 15 fokos szögben elıredılt. – Mi történt, kormányos? – Hangja rekedten, mesterkélten hangzott, még önmaga számára is idegennek tőnt. – Az isten szerelmére, mi történt? Závárzatrobbanás a “B” páncéltoronyban? – Nem, uram. – Carpenter alkarjával végigtörölt az arcán, a vastag zubbonyujj telemázolódott vérrel. – Telitalálat, uram, egyenest a parancshídházba. – Igaza van, uram. – Carrington magasan a szélvédı fölé húzódzkodott és feszülten kémlelt lefelé. Tyndall még ebben a pillanatban is eltőnıdött, milyen nyugodt ez az ember, szinte emberfeletti önuralommal rendelkezik, gondolta. – Méghozzá súlyos találat. Szétvetette az elülsı légvédelmi gépágyút, és pontosan alattunk akkora lyuk tátong, mint egy ajtó... Nagyon súlyos lehet a helyzet odabent, uram.
Tyndall szinte meg sem hallotta az utolsó szavakat. Vallery fölött térdelt, ép karjába ágyazta a kapitány fejét. A kapitány összegörnyedve feküdt az ajtónál, jószerint nem is volt magánál, ziháló légzését hörgésbe fulladó rángógörcsök szakították meg, amint vérét nyeldekelve fuldokolt. Arca halottsápadttá vált. – Chrysler, kerítse elı Brooksot – úgy értem a törzsorvost! – ordította Tyndall. – De azonnal! – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. Nyugtázzák. Kérem, nyugtázzák. – A hang kapkodó, kevésbé személytelen volt, fémes, embertelen hangjába nyilvánvaló szorongás vegyült. Chrysler visszahelyezte tartójára a kagylót és aggódva pillantott a tengernagyra. – Nos? – förmedt rá Tyndall. – Jön már? – Nincs válasz, uram. – A fiú habozott. – Azt hiszem, elszakadt a vezeték. – A keserves mindenségét! – harsogott Tyndall. – Akkor mit álldogál ott? Eredjen és hozza ide. Elsı tiszt, vegye át a parancsnokságot. Bentley, hívja a sorhajókapitányt a hídra. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. – Tyndall elgyötörten pillantott fel a hangszóróra, azután dermedten hallgatta a közlést. – A hajó tatja találatot kapott. A kármegállapítók jelentése szerint a rejtjelszoba megsemmisült. A 6. és 7. radarszoba megsemmisült. Az étkezı rombadılt. A hátsó irányítótorony súlyosan megsérült. – A hátsó irányítótorony! – Tyndall elkáromkodta magát, lerántotta kesztyőjét; törött kezébe olyan fájdalom hasított, hogy megvonaglott. Óvatosan Vallery feje alá gyömöszölte a kesztyőt és lassan fölállt. – A hátsó torony! És Turner ott van! Úristen, csak azt remélem... Elharapta a mondatot, és tántorogva, futva a híd hátsó vége felé indult. Mihelyt odaért, a lépcsıkorlátba kapaszkodva fölegyenesedett és aggódva a hajó fara felé kémlelt. Elıször semmit sem látott, még a hátsó kéményt és a fıárbocot sem. A szürke, gomolygó köd túl sőrő, ırjítıén átlátszatlan volt. Azután hirtelen, egyetlen szempillantásra egy jeges széllökés elfújta a ködöt, elfújta a parancshídház fölött gomolygó sötét, kavargó füstleplet. Tyndall görcsösen markolta a korlátot, bütyökcsontjai fehéren dudorodtak ki. A hátsó parancsnoki híd mindenestül eltőnt. Helyén összegabalyodott, kicsavarodott acélelemek iszonyú kavarodása tárult a szeme elé, s a parancsnoki hídról normális körülmények
között nem látható, nyilvánvalóan sértetlen “X” páncéltorony világosan kirajzolódott a háttérben. De minden egyéb megsemmisült: a radarszobák, a rejtjelszoba, a katonai rendırség irodája, az étkezı és feltehetıleg a hátsó hajókonyha nagy része is. Semmi és senki sem élhette ott túl a robbanást. Csodával határos módon még mindig állt a csonka fıárboc, de közvetlenül mögötte e pokoli ócskavashalom tetejére dılt, derékba tört és groteszken csáléra álló hátsó torony képtelen 60 fokos szögben hajolt el. S ebben a toronyban tartózkodott Turner sorhajókapitány... Tyndall veszélyesen megingott a meredek lépcsı tetején, újra megrázta a fejét, hogy előzze az agyára telepedı ködöt. Közvetlenül a homloka mögött sajátos, tompa fájdalmat érzett, s úgy tőnt, mintha onnan terjedne szét a fejében a köd,.. Szerencsés hajónak nevezték az Ulyssest. Húsz hónapja vett részt a legveszedelmesebb bevetéseken a legviharosabb tengereken, és soha még egy karcolás sem látszott rajta... De Tyndall már régtıl fogva tudta, hogy valamikor, valahol végeszakad a szerencséjének. Sietıs lépteket hallott, valaki felfelé igyekezett a meredek acéllépcsın; nagy erıfeszítéssel koncentrálni igyekezett elhomályosult pillantását. Nyomban fölismerte a napbarnította, sovány arcot: Davies jelzıszolgálatos I. osztályú matróz volt az, a zászlófedélzetrıl. Arca most sápadt volt, szaggatottan, kapkodva lélegzett. Szóra nyitotta a száját, azután erıt vett magán és a korlátra meredt. – A keze, uram! – Döbbent tekintetét a korlátról Tyndallra fordította. – A keze! Nincs magán kesztyő, uram! – Nincs? – Tyndall úgy tekintett le, mintha kissé csodálkozna azon, hogy egyáltalán van keze. – Nocsak, valóban nincs rajtam. Köszönöm, Davies. – Elrántotta kezét a síkos, fagyos acélról és közömbösen pillantott tenyerének nyers, vérzı húsára. – Nem számít. Mi a baj, fiam? – Az irányítóterem, uram! – Davies szeme elsötétült, amikor felidézte magában az átélt borzalmat. – A gránát ott benn robbant. Az egész.... az egész egyszerően eltőnt, uram. Fölötte meg a térképszoba... – Gyorsan elhallgatott, remegı hangja elveszett az “A” páncéltorony ágyúinak dörgésében. Valahogy különösnek, természetellenesnek tőnt, hogy a hajó legfıbb fegyverzete továbbra is mőködıképes állapotban maradt. Az irányítóból és a térképszobából jövök, uram – folytatta már kissé lehiggadva Davies. – Azoknak ott... szóval, azoknak ott
semmi esélyük sem volt. – Beleértve Westcliffe sorhajókapitányt? – Tyndall homályosan tudta, mennyire reménytelen szalmaszálakba kapaszkodni. – Nem tudom, uram. Ott az irányítóteremben csak cafatok és darabok vannak, értse meg. De ha ı is ott volt... – Biztosan ott volt – vágott közbe komoran Tyndall. – Riadó alatt sohasem hagyta el... Hirtelen elhallgatott, akaratlanul is megmarkolta törött kezét, amikor a repeszgránátok éles vijjogása és robbanása eget-földet rengetı kakofóniába olvadt össze, amit még döbbenetesebbé tett a becsapódás közelsége. – Uramisten! – suttogta Tyndall. – Ez aztán közel volt! Davies! Mi a fene... Hangja fájdalmas hörgésbe fulladt, karja vadul kaszált az üres levegıben, amint háttal a parancsnoki híd deszkázatára zuhant, hogy még a lélegzete is elállt. Daviesnek szótlanul, görcsösen, kétségbeesetten kapálózó lábbal és a korláttól elrugaszkodó karjai erıteljes lökésével még éppen sikerült feltornásznia magát a létra utolsó három fokán, azután feje és válla ellenállhatatlan erıvel fúródott a tengernagy testébe. S most már Davies is teljes hosszában elnyúlt a padlózaton, keresztbe feküdt Tyndall lábán. Mozdulatlanul hevert. Tyndall elgyötört tüdejébıl hörögve tört fel a levegı, és a tengernagy lassan fölbukkant öntudatlansága fekete mélységébıl. Vakon, ösztönösen, nagy erıfeszítéssel megpróbált fölülni, de törött keze nem bírta el testének súlyát. Úgy tőnt, lábait sem igen tudja használni, teljesen elerıtlenedtek, mintha deréktól lefelé megbénult volna. A köd már teljesen fölszállt, vakító, színes, piros, zöld és fehér villanások hasogatták az alkonyuló eget. Világító lövedékek? Vajon az ellenség újszerő világító lövedéket használ? Iszonyú akaraterıvel, homályosan kezdte fölismerni, hogy valamiféle összefüggésnek kell lennie a vakító villanások és a homlokát hasogató gyötrelmes fájdalom között. Fölemelte jobb tenyere hátát: a szemét még mindig szorosan lehunyta... De a felismerés hamarosan elhalványodott, azután ki is lobbant. – Jól van, uram? Ne mozduljon. Mindjárt kiszedjük innen! – A mély, tekintélyt parancsoló hang közvetlenül a tengernagy feje fölött zengett. Tyndall visszahıkölt, s alig észrevehetı kétségbeeséssel ingatta a fejét. Turner szólt hozzá, márpedig jól
tudta, hogy Turner odaveszett. Ilyen lehet tehát halottnak lenni, tőnıdött kábán. Az egyidejő sötétségbıl és vakító fénybıl összetevıdı zőrzavaros világ, a fájdalomnak, a tehetetlenségnek meg egy elmúlt élet hangjainak sötét-fényes világa? S egyszerre csak, szinte saját akaratukból megremegtek és fölnyíltak a szemhéjai. Alig egy lábnyira fölötte megpillantotta az aggódva mellette térdelı sorhajókapitány sovány, kalózszerő arcvonásait. – Turner, Turner? – Tétova keze tapogató reménnyel nyúlt ki, és a fájdalomról megfeledkezve hálásan ragadta meg a sorhajókapitány erıt adó erıs karját. – Turner! Hát maga az! Azt hittem... – A hátsó torony, mi? – mosolyodott el egy pillanatra Turner. Hát nem, uram, még egy mérföldnyi körzetében sem tartózkodtam. Ide indultam, éppen fölfelé kapaszkodtam az elıfedélzetre vezetı lépcsın, amikor az elsı becsapódás visszavetett a fıfedélzetre... Hogy érzi magát, uram? – Hála istennek! Hála istennek! Nem tudom, hogy vagyok. A lábam... Az ég szerelmére, mi ez? Szeme, amely már ismét normálisan tudott összpontosítani, döbbent hitetlenkedéssel nyílt tágra. Pontosan Turner feje fölött, a bal oldal felé elıre és fölfelé egy hatalmas fehér fatörzs nyúlt el ameddig szeme ellátott, mindkét irányban. Ha kissé fölemelkedett, kezével meg tudta érinteni a súlyos rönköt. – Az elıárboc, uram – magyarázta Turner. – Az utolsó gránát egyszerően leborotválta, valamivel az alsó keresztrúd fölött. A légnyomás a hídra repítette. Attól tartok, a légelhárító torony nagy részét magával rántotta, azután belefúródott a fıtoronyba. Nem hiszem, hogy a Courtney gyereknek sok esélye volt, hogy élve kikerüljön onnan... Davies látta, amint zuhan. Pontosan alatta álltam akkor. Villámgyorsan ugrott... – Davies! – Tyndall annyira kábult volt, hogy teljesen megfeledkezett róla. – Hát persze! Davies! – Nyilván Davies az, aki leszorítja mindkét lábát. Elırenyújtotta a nyakát és meglátta lábánál az összekuporodott alakot, akit odaszegezett az árboc iszonyú súlya. – Az isten szerelmére, sorhajókapitány, szedje ki onnan! – Feküdjön szépen vissza, uram, Brooks nemsokára itt lesz. Daviesnek semmi baja. – Semmi baja? Semmi baja! – Tyndall szinte kiáltott,
figyelmet sem vetve a köréje sereglı néma emberekre. – Megırült maga, Turner? Ez a szerencsétlen biztosan iszonyú kínokat áll ki! – Kétségbeesett kísérletet tett, hogy fölálljon, de több kéz is erıteljesen, óvatosan visszanyomta. – Semmi baja, uram. – Turner hangja meglepıen lágyan csengett. – Szavamra uram, semmi baja. Semmi baja. Davies semmit sem érez már. Soha többé nem érez semmit. – S a tengernagy egyszerre csak mindent megértett. Ernyedten hanyatlott vissza a fedélzetre, szemét döbbenten hunyta le. Fel sem nyitotta, amíg Brooks meg nem jelent; a tengernagy nemcsak az orvos magabiztossága, hanem hozzáértése miatt is megörült jöttének. Alig néhány másodpercbe tellett, s már talpon állt; sokk érte, de néhány csúnya horzsolástól eltekintve, sértetlen volt. Makacsul, ügyet sem vetve Brooksra, azt követelte, segítsék vissza a hídra. Egy pillanatra fölvillant a szeme, amikor meglátta a kissé tántorgó, szája elé fehér törülközıt tartó Valleryt. De nem szólt egy szót sem. Lehorgasztotta a fejét és kínosan erılködve felhúzódzkodott a székébe. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. Kérem, nyugtázzák a vételt. – Hát még mindig ott van az az átkozott hülye? – csattant fel dühösen Tyndall. – Nem akad senki, aki... – Csak két percre veszítette el az eszméletét, uram – szólalt meg bátortalanul a Vattás Kölyök. – Két percre! – Tyndall rámeredt, azután elhallgatott. Lepillantott Brooksra, aki elmélyülten kötözte a jobb kezét. – Mondja csak Brooks, nincs ennél fontosabb dolga? – kérdezte durván. – Nincs – válaszolta nyersen Brooks. – Ha a gránátok zárt helyen robbannak, nem sok dolga akad az orvosnak... legföljebb a halotti bizonyítványokat kell kiállítania – tette hozzá könyörtelenül. Vallery és Turner gyors pillantást váltottak. Vallery azon töprengett, tisztában van-e Brooks azzal, mennyire kikészült idegileg Tyndall. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. A Vectra ismételten utasítást kér. Sürgıs. Sürgıs. – A Vectra! – Vallery a most már némán és mozdulatlanul ülı tengernagyra nézett, azután a parancsnoki híd küldöncéhez fordult. – Chrysler! El kell jutnia a rádiószobába. Bárhogyan is, de el kell jutnia oda. Ismételtesse meg velük az elsı üzenetet.
Ismét Turnerre pillantott, majd követte a tengernagy elborult tekintetét. İ is lenézett a hajó oldalán, iszonyodva visszahıkölt és nagy nehezen leküzdötte a rátörı hányingert. Odalent a kiugrón a tüzér – fiatal fiú, akárcsak Chrysler – nyilván meglátta, hogy zuhan az árboc és rémült kísérletet tett a menekülésre. Alig ugrott le az ülésérıl, amikor a radarernyı, ez a száz négyzetlábnyi lánchálós acélszerkezet, amelyre a parancsnoki híd peremén átbukó árboc iszonyú súlya rászakadt, lezuhant és telibe találta. Most ott feküdt mozdulatlanul, szétroncsolva, összetörve, nem is emlékeztetve emberi lényre, szétvetett végtagokkal, mintegy keresztre feszítve légvédelmi ágyúja ikercsöveire. Vallery, akit testi-lelki rosszullét környékezett, elfordult. Úristen, micsoda ırület, értelmetlen ırület a háború. Verje meg az isten azt a német cirkálót, verje meg az isten azokat a német tüzéreket, az isten verje meg ıket, az isten verje meg ıket!...Dehát miért is verné meg ıket? İk is csak a kötelességüket teljesítik... méghozzá félelmetes pontossággal. Meredten bámult parancsnoki hídjának roncsaira. Micsoda átkozottul alapos célzás! Egy pillanatig felöltött benne, vajon az Ulysses is ért-e el találatot. Feltehetıen nem, és most már természetesen nincs is rá semmi esélye. Reménytelen lett volna, mert a még mindig délkeleti irányban, ködben száguldó Ulysses teljesen megvakult, mindkét radarszeme megsemmisült, s a hajó most már ki volt szolgáltatva az idıjárás és a német ágyúk kénye-kedvének. Fokozta a helyzet súlyosságát, hogy valamennyi lıelemzı torony helyrehozhatatlanul megsérült. Ha ez így megy tovább, gondolta fanyar humorral a kapitány, nem is lesz már egyébre szükségünk, mint néhány csáklyára és rövid kardokra. Jóllehet legfontosabb fegyverzete sértetlen maradt, a korszerő haditengerészeti tőzerı tekintetében az Ulyssest reménytelenül megnyomorították. Nem vehette fel eséllyel a harcot az ellenséggel. Mit is mondott állítólag Riley, a főtı: “...koncként dobnak oda minket”. Igen, ez az igazság, “koncként dobnak oda minket”. De ahhoz már Nérónak kellett lenni, tőnıdött fáradtan, hogy megvakítson egy gladiátort, mielıtt az arénába küldi. A tüzelés megszőnt. A parancsnoki hidat halálos csönd ülte meg. Csönd, teljes csönd, csak a víz zúgása, a nagy gépterem beszívó ventillátorainak fojtott dübörgése, az Asdic monoton, idegtépı kopogása hallatszott – s furcsa módon, mindez csak
még inkább elmélyítette a csöndet. Vallery észrevette, hogy minden szem Tyndall tengernagyot keresi. Az öreg valamit motyogott magában, olyan halkan, hogy senki sem értette, mit mond. Ijesztıen hamuszínő, beesett és foltos arca még mindig lefelé kémlelt a hajótest oldalán. Úgy tőnt, nem tud elszakadni a halott fiú látványától. Vagy a szétroncsolt radarantennát nézte? Lehetséges, hogy teljes egészében fölfogta a hasznavehetetlenné vált antenna és a megsemmisült lıelemzı tornyok jelentıségét? Vallery egy hosszú pillanatig rajta nyugtatta tekintetét, azután elfordult. Tudta, hogy Tyndall mindent megértett. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. – A hídon állók mind összerezzentek, majd táncoló idegekkel, meghökkenve hátrafordultak. Mindenki, kivéve Tyndallt. A tengernagy dermedten, mozdulatlanul ült. – Radiogram a Vectráról. Elsı üzenet. Vétel 09.52-kor. – Vallery az órájára pillantott. Alig hat perce! İrület! – Üzenet így szól: “Jelzés, jelzés, 3, ismétlem 3. Kiigazítás: 5. Elıttünk és mögöttünk erıs tengeralattjáró kötelékek. Felveszem a harcot.” A hídon minden szem ismét Tyndallt kereste. Tudták, az övé a felelısség, ı hozta a döntést – egyedül csak ı, feljebbvalója utasításával ellentétben –, hogy jószerint fedezet nélkül hagyják a konvojt. Vallery személytelenül, gondolatban csodálattal adózott a cselnek, az idızítésnek, a csapda becsappantásának. Vajon hogyan reagál majd az öreg Giles a sorozatos végzetes tévedések betetızésére, amiért – az igazat megvallva nem csak ı tehetı felelıssé... De minden bizonnyal ıneki kell majd felelni értük. A hangszóró fémes hangja félbeszakította gondolatait. – Második üzenet szövege: “Fölvettem a harcot. Mélyvízi bombák. Mélyvízi bombák. Egyik hajót megtorpedózták, süllyed. Tartályhajót torpedótalálat érte, megsérült, tartja magát, kormányozható. Kérek utasítást. Kérek segítséget. Sürgıs. Sürgıs!” A hangszóró kattant egyet és elhallgatott. S ismét a döbbent, feszült, természetellenes csönd. Eltartott öt, tíz, húsz másodpercig, azután mindenki kihúzta magát és feszengve elfordította a fejét. Tyndall lekászálódott a székérıl. Mereven mozgott, lassan, óvatosan csoszogott, mint a vénemberek. Erısen bicegett. Hófehér gézzel bepólyázott jobbjával tartotta törött bal
csuklóját. Valamiféle sajátos, torz méltósággal mozgott, s rezzenéstelen arcán egy pillanatig a mosoly halvány visszfénye suhant át. Amikor megszólalt, úgy tőnt, csakis önmagának beszél fennhangon. – Rosszul érzem magam – mondta. – Lemegyek. – Chrysler, aki már nem volt annyira fiatal, hogy ne sejtse meg a tengernagyban végbemenı drámát, kinyitotta az ajtót és elkapta Tyndallt, amikor az megbotlott a lépcsın. Gyors, könyörgı tekintettel hátrapillantott, meglátta és megértette Vallery együttérzı bólintását. Az öreg ember és a fiatal egymás mellett lassan megindult a hajó fara felé. Hamarosan elhalt csoszogó léptük zaja, s eltőntek a hídon állók szeme elıl. A romokban heverı híd sajátosan üresnek tőnt, az otttartózkodók furcsamód magányosnak érezték magukat. Giles, a vidám, lendületes, megtörhetetlen Giles otthagyta ıket. Összeroppanásának gyorsaságát, mértékét egyelıre még föl sem foghatták. Pillanatnyilag csak azt érzékelték, hogy védtelenek, tehetetlenek és magányosak. – A gyermekszáj igazat mond... – Óhatatlanul Brooks volt az, aki megtörte a csöndet. – Nicholls mindig is azt állította... – Elharapta a szót, lassan, elképedve ingatta a fejét. – Megyek, megnézem, mit tehetek – fejezte be gyorsan a mondatot és lesietett a hídról. Vallery hosszan utána nézett, azután Bentleyhez fordult. A kapitány nyúzott, ıszes szakállal keretezett, a kísérteties ködös félhomályban hullaszínő arca semmiféle érzelmet sem tükrözött. – Három radiogram, fınök. Az elsı a Vectrának. “Irány 360 fok. Ne szóródjanak szét. Ismétlem, ne szóródjanak szét. Segítségére sietünk.” Rövid szünetet tartott, azután folytatta: – Aláírás “14.A.C.S. tengernagy.” Megvan?... Helyes. Nincs idınk rejtjelezésre. Adja le simán. Azonnal küldje egyik emberét a rádiószobába. A második: a Stirlingnek, a Sirrusnak és a Vikingnek.. “Azonnal hagyjon fel az üldözéssel. Irány északkelet. Maximális sebesség.” Ez is simán. – A Vattás Kölyökhöz fordult. – Mi van a homlokával, kormányos? Folytatni tudja a munkát? – Természetesen, uram. – Köszönöm, fiam. Hallotta, ugye, amit mondtam? A konvojt átirányítani északi irányba, mondjuk néhány perc múlva, 10.15kor. Hat csomó. Mihelyt lehet, közölje velem a keresztezési
irányt. – Bentley, a harmadik radiogram: a Stirlingnek, a Sirrusnak és a Vikingnek.: “Radarunk nem mőködik. Nem tudom megkeresni képernyın. Dobja ki a ködbójákat. Kétpercenként szirénázzon.” Ezt az üzenetet rejtjelezzék. Minden választ azonnal jelentsenek a hídnak. Sorhajókapitány! – Uram? – szólalt meg közvetlenül mellette Turner. – Embereket riadóztatni. Úgy számítom, a tengeralattjárók eltőnnek, mielıtt még odaérnénk. Kik nem lesznek szolgálatban? – Csak isten a megmondhatója – jelentette ki kertelés nélkül Turner. – Mondjuk a hajó bal oldalának legénysége. Vallery halványan elmosolyodott. – Hát akkor legyen a bal oldal. Szervezzen meg két osztagot. Elıször a bal oldalon takarítsanak el minden roncsot. Hajítsanak mindent a tengerbe, ne tartson meg semmit. Szüksége lesz a kovácsra és a segédjére, és Dodson bizonyára ad maga mellé egy autogénhegesztı egységet. Személyesen irányítsa a munkát. A második egység a hajó bal oldalán a temetési osztag. Parancsnoka Nicholls. Valamennyi fellelhetı holttestet terítsék ki a kantinban, mihelyt sikerült megtisztítani... Kaphatnék egy teljes veszteséglistát és kárbecslést egy órán belül? – Jóval elıbb, uram... Beszélhetnénk egy percet négyszemközt. A hajó fara felé indultak. Mihelyt a fedezék ajtaja bezárult mögöttük, Vallery kíváncsian, kissé humoros arckifejezéssel nézett Turnerre. – Csak nem újabb zendülés, sorhajókapitány? – Nem, uram. – Turner kigombolta kabátját, és hátsó nadrágzsebében matatott. Egyszerre csak lapos üveget húzott elı és a fény felé emelte. – Hála a magasságos mennybélinek érte! – jelentette ki áhítattal. – Már attól féltem, hogy eltört, amikor elestem... Rum, uram. Hígítatlan. Tudom, hogy utálja az ilyesmit, de most ne törıdjön vele. Gyerünk, szüksége van rá! Vallery összevonta a szemöldökét. – Rum. Ide figyeljen, sorhajókapitány, maga...? – A fenébe a szabályzattal! – vágott durván a szavába Turner. – Vegye csak el, nagyon is szüksége van rá! Megsérült, megint sok vért veszített és majdnem megfagyott. – Kihúzta a dugót és az üveget a vonakodó Vallery kezébe nyomta. – Nézzen szembe a tényekkel. Szükségünk van magára, még inkább, mint valaha, márpedig maga már-már két lábon járó hulla, komolyan így értem: két lábon járó hulla – tette hozzá nyersen. – Ez még pár órán át talpon tarthatja.
– Milyen szépen fogalmaz – suttogta Vallery. – Hát legyen. Jobb meggyızıdésem ellenére... Szájához emelte az üveget, de megszakította mozdulatát. – Jó ötletet adott, sorhajókapitány. Utasítsa a fedélzetmestert, ossza szét a rumot. Sípjelzés: “Fel a fejjel!” Dupla adagot mindenkinek. Nekik is szükségük lesz rá. – Kortyolt egyet, heves mozdulattal elrántotta szájától az üveget, grimaszt vágott, de ez nem a rumnak szólt. – Különösen a temetési osztagnak – tette hozzá józanul.
10. fejezet Péntek délután Valaki fölkattintotta a villanykapcsolót és a rideg neonfény elárasztotta a homályba borult rendelıt. Nicholls fölriadt álmából, s egyik kezével gépiesen elfedte kimerült szemét. Fájt a fény. Szemét résnyire szőkítette és fájdalmasan hunyorogva karórájára pislogott. Négy óra! Ennyi ideig aludt volna? Úristen, milyen vacogtatóan hideg van! Mereven fölhúzódzkodott a fogorvosi székben és hátrafordította a fejét. Brooks háttal állt az ajtónak, ezüstös haját havas csuklya keretezte, dermedt ujjaival egy csomag cigarettát próbált kibontani. Végre sikerült kihúznia egy cigarettát. A fellobbanó gyufa fényénél csúfondárosan pillantott fel. – Helló, Johnny! Sajnálom, hogy fölkeltettem, de a kapitány hívatja. Azért nem kell kapkodnia – tette hozzá, s a kilobbanó lángba tartotta cigarettáját, majd ismét fölpillantott. Egyszerre csak a maga számára is váratlan együttérzéssel arra gondolt, hogy Nicholls rossz bırben van, teljesen elcsigázottnak és kimerültnek látszik; de semmi értelme sem lett volna, hogy ezt közölje vele. – Hogy van? Igaz, ha meggondolom, jobb, ha nem is válaszol! Azt hiszem, én még magánál is pocsékabbul festek. Maradt még valami abból a méregbıl? – Méregbıl, uram? – A tréfálkozó hangnem szinte automatikusan ugrott be, része volt kapcsolatuknak. – Egyetlen tévesen felállított diagnózis miatt? A tengernagy majd csak rendbe jön... – Az istenit! A fiatalok türelmetlensége! Kiváltképpen azon gondviselésszerően ritka alkalmakkor, amikor véletlenül igazuk van... arra a csempészett pálinkára gondoltam, amit Mull szigetérıl hozott. – Coll szigetérıl – helyesbített Nicholls. – Nem mintha jelentısége lenne, de azt már az utolsó cseppig megitta – tette hozzá kedvetlenül. Fáradtan a törzsorvos csalódott arcába vigyorgott, s rögtön meg is bánta. – De azért maradt még egy üveg Talisker whiskynk. – Odalépett a szekrényhez, amelyben a mérgeket tartotta és lecsavarta egy “Lysol” feliratú üveg kupakját. Inkább hallotta, semmint látta, amint az üveg a
pohárhoz koccan, és egy pillanatra kábán, szinte klinikai tárgyilagossággal arra gondolt, mennyire remeg a keze. Brooks fölhajtotta poharát és boldogan fölsóhajtott, amikor érezte, hogy bensejében jólesıen árad szét a meleg. – Köszönöm, fiam, nagyon köszönöm. Magából príma orvos válhat. – Gondolja, uram? Nekem nem ez a véleményem. Legalábbis most már nem. A mai nap után, nem. – Megborzongott, amikor visszaemlékezett a nap eseményeire. – Negyvennégy, uram, tíz percen belül át a palánkon, egyik a másik után akár... akár a szemetes zsákok. Brooks fölkapta a fejét. – Negyvennégy? Ennyien, Johnny? – Az igazság az, hogy kevesebben voltak, uram. Negyvennégy volt a hiányunk. Inkább csak harmincan lehettek, és csak isten tudja mennyi volt a szétroncsolt testrész... úgy kellett összekaparni ıket odalent. – Elmosolyodott, de mosolyában semmi vidámság nem volt. – Ma nem vacsoráztam. Nem hiszem, hogy a temetési osztagból bárkinek is lement volna egy falat a torkán... Talán jobb, ha elfüggönyözöm azt az ablakot. Gyorsan elfordult és átsietett a rendelın. A szállingózó hóesésen át a láthatár alján egy pillanatra meglátott egy esti csillagot. Ez pedig azt jelenti, hogy felszállt a köd – a köd, amely megmentette a konvojt, elrejtette a tengeralattjárók elıl a hajókat, amikor élesen északnak kanyarodtak. Megpillantotta a Vectrát, amelynek mélyvízibomba-állványai reménytelenül üresen tátongtak. Látta szorosan mellette a Vyturát, a megsérült tartályhajót is, szinte már teljesen ellepte a víz, de azért elkeseredetten lépést próbált tartani a konvojjal. S látott négy hatalmas, erıteljes, magabiztos Victory típusú hajót, amelyek szánalmasan, megtévesztıén a rendíthetetlen tartósság látszatát keltették... Bevágta a kajütablakot, becsavarozta az utolsó szárnyas csavart is, azután hirtelen hátrafordult. – Mi a fenének nem fordulunk vissza? – tört ki. – Hát mit gondol az öreg, kit ejt át, minket vagy a németeket? Se légi fedezet, se radar, a segítségnek még a leghalványabb reménye se! A németek most már hajszálpontosan bemértek minket, és minél tovább haladunk elıre, annál inkább megkönnyítjük a dolgukat. És még ezer mérföld van hátra! – Egyre hangosabban beszélt. – Az Északi-sarkvidéken minden átkozott ellenséges hajó, tengeralattjáró és repülıgép a száját nyalogatja és csak azt lesi, mikor végezhet velünk kénye-kedve szerint. –
Kétségbeesetten rázta a fejét. – Mindenki mással szemben vállalnám a kockázatot, uram. Ezt maga is nagyon jól tudja. Dehát ez nem más, mint közönséges gyilkosság – vagy öngyilkosság. Választhat, uram. Egyébként a halottaknak tökéletesen mindegy. – Ugyan már, Johnny, csak nem... – Miért nem fordul vissza? – Nicholls meg sem hallotta a közbeszólást. – Hiszen csak ki kellene adnia a parancsot. Hát mit akar? Meghalni vagy dicsıséget? Mire áhítozik? Halhatatlanságra az én számlámra? – Durván elkáromkodta magát. – Lehet, hogy Rileynek volt igaza. Micsoda remek vastagbetős címek: “Richard Vallery kapitányt, a szolgálati érdemrend tulajdonosát, halála után kitüntették a... – Fogja be a száját! – Brooks pillantása metszı volt és jeges, mint az északi sarkvidék jege, hangja akár a korbácsütés. – Hogyan mer így beszélni Vallery kapitányról! – szólalt meg azután halkan. – Hogyan merészeli bemocskolni ennek a tiszteletreméltó... – Elhallgatott, és haragos elképedéssel csóválta meg a fejét. Szünetet tartott, hogy gondosan megválogassa szavait, de közben egy pillanatra sem vette le tekintetét társa sápadt, kimerült arcáról. – A kapitány jó tiszt, Nicholls hadnagy, meglehet, kitőnı tiszt, de ez fenét sem számít. Igazán csak az számít, hogy ízig-vérig úriember – igen, azt mondtam: “úriember” – a legkiválóbb, akit ismertem, aki ezen az irgalmatlan isten által cserben hagyott földön járt. Nem olyan, mint maga vagy én. Egyáltalán, nem hasonlít ı senkihez. Egyedül rója az útját, de nem magányos, sohasem az, mert mindig vannak társai... olyan emberek, mint Szent Péter, Assisi Szent Ferenc. – Fölnevetett. – Ugye furcsa ilyesmiket hallani egy magamfajta öreg elkárhozott bőnös szájából? Talán még istenkáromlásnak is nevezhetnénk, csakhogy az igazság sohasem lehet istenkáromlás. Én pedig tudom, mit beszélek. Nicholls nem válaszolt. Arcvonásai megkövültek. – Halál, dicsıség, halhatatlanság – folytatta kérlelhetetlenül Brooks. – Ugye errıl beszélt? Halál? – Mosolyogva csóválta meg a fejét. – Richard Vallery számára nem létezik a halál. Dicsıség? Persze, hogy vágyódik dicsıségre, valamennyien áhítozzuk a dicsıséget, de semmiféle London Gazette és Buckingham Palota nem adhatja meg neki azt a dicsıséget, amelyre vágyódik: Vallery kapitány már nem gyerek, és csakis gyerekek
játszadoznak játékokkal... Ami pedig a halhatatlanságot illeti... – Ismét fölnevetett, de ezúttal nyoma sem volt ebben neheztelésnek, s kezét Nicholls vállára tette. – Kérdem magától, Johnny, hát nem lenne átkozott bolond, ha olyasmire vágyakozna, ami már amúgy is az övé? Nicholls továbbra is hallgatott. A csönd egyre hosszabb, egyre mélyebb lett, a redınyzsalu szellıztetınyílásán át beáramló levegı zúgása nyomasztóan hangossá vált. Végül Brooks köhintett és jelentıségteljes pillantást vetett a “Lysol” feliratú palackra. Nicholls teletöltötte poharaikat, s az egyiket átadta Brooksnak. Az orvos elkapta a pillantását, farkasszemet nézett vele és egyszerre csak szánalom fogta el. Hogyan is hangzott Cunningham klasszikus, visszafogott megállapítása, amikor a németek partraszálltak Krétán: “Nem tanácsos az embereket egy bizonyos ponton túl hajszolni.” Közhely, de igaz. Még olyan emberek esetében is igaz, mint Nicholls. Brooks eltőnıdött azon, vajon miféle poklon ment át ez a fiú aznap reggel, amikor kiásta azoknak a szétroncsolt, összezúzott testét, akik egykor embertársai voltak. S mint ügyeletes orvosnak, neki kellett valamennyiüket megvizsgálnia – pontosabban mindazokat a testrészeket, amelyek fellelhetık voltak... – Még egy lépés, és csatornatöltelék leszek. – Nicholls szinte suttogva beszélt. – Nem is tudom, mit mondjak, uram. Fogalmam sincs, mi késztetett arra, hogy azt mondjam... Sajnálom. – Én is – válaszolta ıszintén Brooks. – Még hogy én ilyen prédikációt tartsak! Pedig valóban azt mondtam, amit gondolok. – A fény felé emelte poharát és szeretetteljesen vizsgálgatta. – Az ellenségeinkre, Johnny: bukásukra és fejetlenségükre, s ne feledkezzünk meg Starr tengernagyról sem. – Egyetlen hajtásra kiürített poharát, azután letette az asztalra és egy végtelennek tőnı pillanatig Nichollson nyugtatta tekintetét. – Azt hiszem, helyes, ha elmondom még a többit is, Johnny. Tudja, miért nem fordul vissza Vallery? – Fanyarul elmosolyodott. – Nem azért, mert mögöttünk ugyanannyi átkozott tengeralattjáró leselkedik, mint elıttünk. – Újra rágyújtott, azután halkan folytatta. – A kapitány ma reggel rádiógramot küldött Londonnak. Alaposan átgondolt véleményeként közölte, hogy az FR 77-nek vége – ” megsemmisítik”, ezt a szót használta, ennél drámaibb kifejezést
nem talált – még jóval, mielıtt elérné az Északi-fokot... Kár, hogy ma éjszaka nem volt naplemente, Johnny – tette hozzá félig-meddig tréfálkozva. – Szívesen megnéztem volna. – Jól van, jól – vágott közbe türelmetlenül Nicholls. – S mi volt a válasz? – Micsoda? Ó, a válasz. Vallery arra számított, hogy azonnal válaszolnak. – Brooks vállat vont. A válasz négy órát váratott magára. – Mosolyogva mondta, de szeme komor maradt. – Valahol ott fenn valami nagyot, valami nagyon nagyvonalú dolgot fıznek ki. Csakis valamiféle nagyobb partraszállásról lehet szó, kapiskálja ezt, Johnny? – Természetesen, uram! – Fogalmam sincs, mirıl lehet szó. Az is lehet, hogy a már oly régóta várt második frontról. Mindenesetre úgy tőnik, a Honi Flotta támogatását nélkülözhetetlennek ítélik a sikerhez. Csakhogy a Honi Flottát leköti a Tirpitz. így azután kiadták a parancsot: elkapni a Tirpitzet. Elkapni – mindenáron. – Brooks rideg arccal mosolygott. – Mi nagy halak vagyunk, Johnny, fontosak vagyunk. Mi vagyunk a legnagyobb, legízesebb csali, amit valaha is kidobtak a világ mai legnagyobb, legízesebb zsákmányának, bár attól tartok, a csapda zsanérjai kissé rozsdásak... A rádiógramot az Admiralitás Elsı Lordja és Starr írták alá. A döntést kormányszinten hozták. Folytatjuk utunkat. Kelet felé. – Mi vagyunk a “mindenáron” – állapította meg Nicholls fakó hangon. – Minket fel lehet áldozni. – Úgy van, minket fel lehet áldozni – értett egyet vele Brooks. A feje fölött kattant egyet a hangszóró, mire fölsóhajtott. – A keservét, már megint! Megvárta, amíg az alkonyati készültséget jelzı kürtszó elhangzott, de amikor Nicholls az ajtó felé igyekezett, utánanyúlt és megállította. – Nem magát hívják, Johnny. Még nem. Mondtam már, hogy a kapitány hívatja. Legyen a hídon tíz perccel azután, hogy életbe lép a riadókészültség. – Micsoda? A hídon? Mi a fenének? – Kifejezései nem méltók egy ifjú tiszthez – jegyezte meg ünnepélyesen Brooks. – Milyen benyomása volt ma a legénységrıl? – kérdezte azután összefüggéstelenül. – Egész délelıtt együtt dolgozott velük. A szokott módon viselkedtek? Nicholls pislogott, de gyorsan összeszedte magát.
– Gondolom, igen. – Habozott. – Furcsa, néhány napja sokkal jobb állapotban láttam ıket, de most ismét olyanok, mint Scapában. Két lábon járó eleven halottak. Csak még inkább azok, mint akkor – most már járni is alig tudnak. – Megrázta a fejét. – Öten-hatan cipeltek egy hordágyat. Állandóan botladoztak, hasra estek. Járás közben aludtak, a szemük tétova, túlságosan kimerültek, semhogy odafigyeljenek, hová lépnek. Brooks bólintott. – Tudom Johnny, tudom. Magam is láttam. – Nyoma sincs már bennük a lázadó hangulatnak, a komor dühnek – folytatta csodálkozó hangon Nicholls, aki megkísérelte, hogy fáradtan is összefüggı egésszé alakítsa homályos, mozaikszerő benyomásait. – Gondolom, most már amúgy sincsen sem energiájuk, sem kezdeményezıkészségük egy zendüléshez, de nem is errıl van szó. Odalenn az étkezdében egyre csak motyogtak maguk elé: “Szerencsés nyomorult”, “Könnyő halála volt”, meg más ilyesmit. Vagy: “Az öreg Giles, hát lemászott arról a kibaszott hintaszékérıl.” S elképzelheti, milyen fejmozdulatokkal kísérték ezt. De semmi tréfálkozás, semmi az ég egy világon, még az a hátborzongató fajta sem, amelyet rendszerint... A fejét csóválta. – Egyszerően nem értem, uram. Fásultak, közönyösek, reményt vesztettek; nevezheti ıket aminek csak akarja. Én azt mondanám: elveszett lelkek. Brooks hosszan nézett rá, azután gyöngéden azt mondta: – Valóban ezt mondaná? – Tőnıdött. – És tudja, Johnny, én meg azt mondanám, hogy igaza van... Mindenesetre – folytatta azután pattogó hangon, – eredjen föl oda. A kapitány megszemléli a hajót. – Micsoda! – kiáltott fel elképedve Nicholls. – Készültség idején? Elhagyja a hidat? – Úgy van. – De hát... de hát ez lehetetlen, uram. Ez... ez példátlan! – Mint ahogyan Vallery kapitány is az. Egész este ezt próbáltam megmagyarázni magának. – De hát ez kész öngyilkosság! – tiltakozott vadul Nicholls. – Pontosan ezt mondtam – helyeselt neki fanyarul Brooks. – Orvosi megítélés szerint haldoklik. Tulajdonképpen már halottnak kellene lennie. Csak isten a megmondhatója, hogy mi tartja életben, s ezt szó szerint értem. Semmiképpen sem a plazma vagy a gyógyszer... Tudja, Johnny, néha napján üdvös, ha fölmérjük az orvostudomány határait. Mindenesetre rávettem, hogy magát vigye el a szemleútra... Jobb, ha nem
váratja. Nicholls hadnagynak úgy tőnt, a következı két órát a poklok tüzében töltötte. A kapitány két órán át tartott szemlét, két órán át egy pillanatra sem állt meg; átkúszott a mellvédeken és az összegabalyodott acélroncsokon, képtelenül keskeny átjárókon nyomakodott, furakodott át, száz lépcsın kúszott fel és ereszkedett alá – két órát töltött kimerítı önsanyargatással a fagypont alatti, velıig hatoló, metszı hidegben. De Nicholls élete végéig emlékezett erre az útra, s valahányszor csak eszébe jutott, szíve megtelt melegséggel, s valami sajátos, csodálatos hálával. A hátsó fedélzetrıl indultak: Vallery, Nicholls és Hartley tengerészaltiszt – Hastingsre, a katonai rendırség parancsnokára, aki rendszerint elkísérte a kapitányt az efféle szemlekörutakra, Vallery ez alkalommal nem tartott igényt. A tagbaszakadt, kitőnı szakember hírében álló Hartley megnyugtatóan hatott valamennyiükre. Aznap éjszaka fantasztikus munkát végzett, tucatnyi vízhatlan válaszfal ajtót nyitott ki és zárt le, számtalan súlyos búvónyílás fedelet emelt fel és engedett vissza, leverte, azután a helyükre visszaforgatta azt a sok ezer zárókilincset, amely ezeket az ajtókat és fedeleket a helyükön tartotta. Még tíz perc sem telt el indulásuk óta, máris a tiltakozó Vallery könyöke alá nyúlt erıs karjával, úgy segítette a járásban. Lemásztak a hosszú, merıleges vashágcsón az “Y” raktárba; homályos, komor, tömlöcszerő helyiség volt, amelyet alig-alig világítottak meg az éles fényő parányi égık. Itt dolgoztak a hentesek, a pékek és a hőtıkamra szakemberei, szóval mindazok, akik mit sem értettek a hadimesterséghez. Szinte mind egy szálig “szakszolgálatosok” voltak, s egy tartalékos tüzér parancsnoksága alatt hideg, mocskos, cseppet sem vonzó munkát végeztek. Sajátos módon elhanyagolták ıket, szinte megfeledkeztek róluk. Pedig igen veszélyes körülmények között dolgoztak. A helyiséget övezı négyhüvelykes páncéllemezek nagyjából annyi védelmet nyújtottak nekik a nyolchüvelykes páncéllemezt is átütı gránátokkal vagy torpedóval szemben, mint az újságpapír... A lövedékekbıl és lıszerládákból emelt raktárfalak teljesen átnedvesedtek, állandóan, szabad szemmel is láthatóan csöpögött rájuk a lecsapódó kondenzvíz. A legénység fele állva vagy fekve az állványoknak dılt, kékre fagyottan, elgyötörten
reszkettek, lélegzetük páragomolyagokként lebegett a fagyos levegıben. A többiek a csörlı körül caplattak, víztócsákban gázoltak, alig vonszolták magukat, a kimerültségtıl botorkáltak, kesztyős kezüket zsebükbe süllyesztették, nyúzott, elcsigázott arcukat a mellükre ejtették. Élı holttestek, gondolta Nicholls, nem egyebek élı holttesteknél. Miért nem feküsznek le? Lassanként mindenki észrevette Valleryt, megálltak vagy kínkeservesen fölegyenesedtek, de szemük túlságosan fáradt, agyuk túlságosan kimerült volt ahhoz, hogy akár eltőnıdjenek, akár elcsodálkozzanak a kapitány megjelenésén. – Pihenj, pihenj – mondta gyorsan Vallery. – Ki itt a parancsnok? – Én vagyok az, uram. – Kezeslábasba öltözött zömök alak lépett lassan elıre és Vallery elıtt megállt. – Ó, persze. Gardiner, ugye? – A csörlı körül caplató emberekre mutatott. – Mi a csoda folyik itt, Gardiner? – Jég – felelte tömören Gardiner. – Mozognia kell a víznek, különben perceken belül megfagy. Márpedig a raktárpadlón nem lehet jég. – Nem, természetesen nem lehet! Dehát – dehát a szivattyúk, az ürítıcsapok? – Befagytak! – De... csak nem így megy ez mindig? – Szélcsendes idıben mindig így megy, uram. – Úristen! – Vallery hitetlenkedve rázta a fejét, átgázolt a vízen a csoport közepéig, ahol egy vézna, kisfiús alak, hatalmas zöld-fehér sálja végét a szájához nyomva, iszonyúan köhögött. Vallery atyaian átfogta a fiú rázkódó vállát. – Rendben van, fiam? – Igenis, uram. Persze, hogy rendben! – Fölemelte fájdalomtól eltorzult, vékony, fehér arcát. – Prímán vagyok – tette hozzá méltatlankodva. – Hogy hívják? – McQuater, uram. – És mi a beosztása, McQuater? – Segédszakács, uram. – Hány éves? – Tizennyolc, uram. Jóságos isten, gondolta Vallery, nem is egy cirkáló, hanem egy óvoda parancsnoka vagyok! – Glasgow-i, mi? – kérdezte mosolyogva.
– Igenis, uram – hangzott a tartózkodó válasz. – Értem. – Vallery a padlóra nézett, McQuater félig vízlepte bakancsára. – Miért nincsen magán tengerészcsizma? – kérdezte hirtelen. – Nem utaltak ki nekünk, uram. – De ember, a lába! Biztos már egészen átnedvesedett! – Nem tudom, uram. Gondolom, igen. De hát úgyse számít – mondta magától értetıdıen McQuater. – Nem is érzem már a lábamat. Vallery arca megrándult. Nicholls a kapitányra nézett és arra gondolt, vajon tisztában van-e milyen kétségbeejtı, szánalmas figura ı maga is, beesett, vértelen arcával, gyulladt, vörös szemével, vérfoltos szájával és orrával, bal kezében szorongatott elmaradhatatlan mocskos törülközıjével. S egyszerre csak, valami érthetetlen módon, Nicholls elszégyellte magát, tudta, hogy mindez még csak fel sem ötlik a kapitányban. Vallery rámosolygott McQuaterre. – Mondja meg nekem ıszintén, fiam, fáradt? – Hát persze, úgy értem, igenis, uram. – Én is az vagyok – vallotta meg Vallery. – De... azért még egy ideig kibírja? Érezte, amint a törékeny váll kiegyenesedik a keze alatt. – Hát persze, hogy bírom, uram! – A fiú hangja sértett, szinte támadó élő volt. – Hát persze, hogy bírom! Vallery lassan végighordozta tekintetét a csoporton, sötét szeme fölragyogott, amint az emberek halkan egyetértésüket nyilvánították. Megpróbált szólni hozzájuk, de köhögési roham fogta el és lehajtotta a fejét. Azután ismét fölpillantott, még egyszer végignézett a most már aggodalmat tükrözı arcokon, majd gyorsan elfordult. – Nem fogjuk elfelejteni magukat – súgta alig hallhatóan. – ígérem, nem feledkezünk meg magukról. – Gyors léptekkel átgázolt a vízen, kilépett a fénytócsából és a sötétbe borult vashágcsó felé igyekezett. Tíz perccel késıbb a kis csoport kilépett az “Y” páncéltoronyból. Az éjszakai égbolt felhıtlen volt, gyémántos fénnyel ragyogtak a csillagok, mintha mérhetetlen, bársonysötét háttérbe fagyott parányi tőzszilánkok lennének. Csontig hatolt a hideg. Vallery kapitány akaratlanul is megborzongott, amikor a páncéltorony ajtaja becsapódott mögöttük. – Hartley?
– Uram? – Mintha rum szagát éreztem volna odabent! – Igen, uram. Én is éreztem. – A tengerészaltiszt vidámnak tőnt, aggodalomnak nyoma sem volt a hangjában. – Valósággal bőzlöttek a rumtól. De azért ne aggódjon miatta, uram. A hajó legénységének a fele félreteszi a rumadagját, tartalékolja a készültség idejére. – Ez merıben ellenkezik a szolgálati szabályzattal, Hartley. Maga is ugyanolyan jól tudja, mint én! – Tudom. De semmi kár nem származik belıle, uram. Melegíti ıket, és ha ez főti a bátorságukat, hát annál jobb. Emlékszik-e arra az éjszakára, amikor az elülsı légvédelmi ágyú két stukát lıtt le? – Természetesen. – Teljesen fel voltak tankolva. Máskülönben az életben nem szedték volna le azokat... Most meg, uram, szükségük van rá. – Lehet, hogy igaza van, Hartley. Szükségük van rá és nem hibáztatom ıket. – Göcögve nevetett. – S ne törıdjön vele, hogy tudok róla, mindig is tudtam. De odabent olyan szag volt, mint egy kocsmai ivóban... Fölkapaszkodtak az “X” páncéltoronyba – ez volt a tengerésztorony –, azután leereszkedtek a raktárba. Bárhol is jelent meg Vallery, akárcsak az “Y” páncéltoronyban, az emberek jobb kedvre derültek. Személyes érintkezésben valami meghatározhatatlan erı sugárzott belıle, ami új erıvel töltötte el az embereket és olyasmit hozott ki belılük, aminek meglétérıl maguk sem tudtak. A tompa egykedvőség és reménytelenség helyébe lassan elszántság lépett – igaz, valamiféle zsibbadt, kétségbeesett elszántság –, s a kívülálló szemlélı ésszel föl sem foghatta, hogyan is történt ez. Nicholls tisztában volt vele, hogy ezek az emberek testileg-lelkileg már régen eljutottak oda, ahonnan nincs többé visszatérés. Határozatlanul megkísérelt magának elképzelést alkotni, megpróbálta tanulmányozni a módszert és a technikát. Csakhogy a kapitány módszere esetenként más és más volt, s Nicholls jól látta, hogy módszere nem egyéb, mint természetes reagálás a különbözı körülményekre, s ebben a reagálásban nem volt semmiféle számítás vagy ravaszkodás. Egyszerően nem volt itt szó semmiféle technikáról. Vajon a szánalom volt-e a hajtóerı, szánalom egy nyilvánvalóan haldokló ember szívszaggató bátorsága láttán? Vagy pedig a szégyenérzés volt
az – ha ı meg tudja tenni, ha ö még mindig képes arra, hogy tovább hajtsa ezt a testnek csúfolt roncsot, ha ı a halálba tudja hajszolni magát, csakhogy lejöjjön és megbizonyosodjon arról, vajon mi rendben vagyunk-e – ha ı meg tudja ezt tenni és közben még mosolyog is, akkor, a szentséges úristenit, mi is kibírjuk valahogy. Úgy van, mondogatta Nicholls magában, errıl van szó, szánalomról és szégyenérzetrıl, és győlölte magát, amiért ezt gondolta, s nem is a gondolat miatt, hanem mert tudta, hogy hazudik... Különben is, túlságosan fáradt volt ahhoz, hogy gondolkozzék. Agya tompa, kába volt, gondolatai összefüggéstelenek, rendszertelenek. Akárcsak a többieké. Még Andy Carpenter is – pedig ıróla azután senki sem feltételezte volna –, még ı is ezt érezte, sıt be is vallotta, hogy így van... Nicholls eltőnıdött, vajon mit szól mindehhez a Vattás Kölyök? Valószínőleg a Kölyök gondolatai is elkószálnak, de a maga módján, a szokás szerint vissza, a Temze partjára. Milyen lehet az a henleyi lány, gondolta. Neve kezdıbetője “J” volt – Joan, Jean – de nem tudta, hogy hívják. A Vattás Kölyök nagy aranyszínő “J” betőt viselt jobb mellén – ezt ö varrta fel oda. De vajon milyen lehet? Szıke és vidám, mint a Kölyök? Vagy sötét és barátságos és kedves, akárcsak Assisi Szent Ferenc? Assisi Szent Ferenc? Mi a csuda történt, hogy ı... ó, persze, az öreg Szókratész beszélt róla. Nem ı volt-e az az ember, akirıl Axel Munthe... – Nicholls! Nincsen jól? – Vallery hangjából élesen kicsengett az aggodalom. – Dehogyisnem, uram. – Nicholls megrázta a fejét, mintha megpróbálná eloszlatni a belsı ködöt. – Csak megkísérlem összeszedni a gondolataimat. Most hová megyünk, uram? – A gépházba, az elhárító csoporthoz, a kapcsolóterembe, a 3. számú kisgépházba, dehogyis, az megsemmisült, Noyes is odaveszett, ugye?...Hartley, hálás lennék, ha engedné, hogy nagy néha erezzem a padlót a talpam alatt... Sorra járták mindezeket a helyeket és még tucatnyi más helyen is megfordultak. Vallery még a legtávolabbi zugot, még az alig megközelíthetı helyeket sem hagyta ki, ha megtudta, hogy tartózkodik ott valaki, aki nem hagyhatja el a helyét a riadókészültség miatt. Végül elérkeztek a gép- és kazánházba, ahol a légzsilipeken áthaladva az ehhez hozzá nem szokott dobhártyáikra nehezedı nyomás következtében kapkodva szedték a levegıt, majd
lélegzetelállító hı csapott feléjük, amint beléptek. Az “A” kazánházban Nicholls határozott követelésére Vallery megpihent néhány percet. Arca elszürkült a fájdalomtól és a gyengeségtıl, zihálva lélegzett. Nicholls észrevette, hogy Hartley a sarokban tárgyal valakivel, majd homályosan azt is észlelte, hogy valaki kimegy a terembıl. Egy pillanat múlva meglátott egy tagbaszakadt, sötét bırő főtıt – akinek az arcán horzsolások látszottak és még nem múlt el az iszonyú fekete monoklija sem –, amint peckesen közeleg feléjük. Vászonszéket cipelt, majd lehuppantotta az alkotmányt Vallery mögött. – Foglaljon helyet, uram – dörmögte. – Köszönöm, köszönöm. – Vallery hálásan leroskadt, azután meglepetten pillantott fel. – Riley? – mormogta, s Hendryre, a főtık parancsnokára nézett. – Nem nagy lelkesedéssel teljesíti a kötelességét, mi? Hendry kínosan feszengett. – Saját akaratából tette, uram. – Nagyon sajnálom – mondta ıszintén Vallery. – Elnézést kérek, Riley. Nagyon köszönöm magának. – Elképedve nézett utána, azután kérdıen felvonva szemöldökét ismét Hendryre pillantott. Az csak a fejét csóválta. – Fogalmam sincs, uram. A leghalványabb fogalmam sincs. Fura egy alak. Máskor is csinál ilyesmit. Úgy vágná kupán az embert egy ólomcsıvel, hogy szeme sem rebbenne, de eszelısen gondoskodik a macskákról és a béna kutyákról. Vagy ha törött szárnyú madár zuhan a hajóra, Riley az, aki gondozásába veszi. De az embertársairól nincsen jó véleménnyel, uram. Vallery szótlanul, lassan bólintott, hátradılt a vászonszékben és kimerülten lehunyta a szemét. Nicholls föléje hajolt. – Figyeljen ide, uram – próbálta halkan meggyızni – mi lenne, ha most félbeszakítanánk a szemlét? Az igazat megvallva, uram, ez kész öngyilkosság. Nem fejezhetjük be az utat máskor? – Attól tartok, fiam, hogy nem. – Vallery nagyon türelmesen beszélt. – Úgy látszik, nem érti, mirıl van szó. “Máskor” már késın lesz. – Hendryhez fordult. – Tehát úgy gondolja, meg tud birkózni a feladattal, fınök? – Miattunk ne fájjon a feje, uram. – A dallamos devoni hanghordozás most egyszerre volt komor és gyöngéd. – Csak magával törıdjön. A főtık nem hagyják cserben, uram. Vallery nagynehezen fölállt és könnyedén megveregette
Hendry karját. – Az igazság az, fınök, hogy ez még csak eszembe se jutott... Készen van, Hartley? – Megtorpant, mert megpillantott a vashágcsó lábánál egy rájuk várakozó viharkabátos óriást, akinek csuklyától árnyékolt arca sötétnek és komornak tőnt. – Hát ez meg kicsoda? Ó, már tudom is. Soha nem gondoltam volna, hogy a főtık ennyire fázósak – tette hozzá mosolyogva. – Úgy van, uram, Petersen az – jegyezte meg halkan Hartley. – İ is velünk jön. – Ki mondta? És... és Petersen? Nem ı volt az, aki... – Igen, uram. Riley... hm... hadsegéde a scapai ügyben... Ez a törzsorvos úr parancsa uram. Petersen majd segít nekünk. – Nekünk? Úgy érti, hogy nekem. – Vallery hangjában nyoma sem volt a keserőségnek, a sértıdöttségnek. – Hartley, fogadja meg a tanácsomat, soha ne adja magát orvosok kezére... Gondolja, hogy megbízhatunk benne? – tette hozzá féligmeddig tréfálkozva. – Azt hiszem bárkit megölne, aki ferde pillantást vetne önre – állapította meg tárgyilagosan Hartley. – Rendes fickó ez, uram. Egyszerő, könnyen befolyásolható, de rendes. A vashágcsó lábánál Petersen utat engedett nekik, de Vallery megállt, fölnézett a hat hüvelykkel föléje tornyosuló óriásra, a szıke haj alatti komoly kék szemébe. – Helló, Petersen. Hartley mondta, hogy elkísér bennünket. Valóban velünk akar jönni? Ugye tudja, hogy nem kötelezhetı erre? – Nagyon kérem, kapitány. – Petersen lassan, tagoltan beszélt, arca sajátosan méltóságteljes volt és kétségbeesést tükrözött. – Nagyon sajnálom azt, ami történt... – Ugyan már! – Vallery nyomban bocsánatkérı hangot ütött meg. – Félreért engem. Szörnyen hideg van ma éjszaka odafenn. De azért nagyon szeretném, ha velünk tartana. Hát akkor? Petersen rámeredt, azután lassan elmosolyodott, arca valósággal belepirult az örömbe. Amint a kapitány föllépett az elsı fokra, az óriás karjával átölelte. Vallery késıbb azt mondta, úgy érezte, mintha felvonó szállítaná föl. A kazánház után Dodson üzemvezetı fımérnököt keresték föl a gépházban. A mindig vidám, magabiztos, dolgát nagy szakértelemmel intézı Dodson ízig-vérig mérnök volt, és minden idegszálával a gondjaira bízott hatalmas hajógépeken csüggött. Utána a hajó farán a gépészek következtek, majd felmentek a
rombadılt étkezı és a felsı fedélzeten levı katonai rendırırszoba közötti kabinlépcsın. A kazánház hısége után a negyven fokos hımérséklet-csökkenés, amely elszorítva a torkot még a lélegzetet is elfojtotta, és az “északi-sarkköri öltözéket” hajmeresztı tréfává silányította, szó szerint bénítólag hatott a kis csoportra. A jobb oldali torpedóvetı csövek – most már csak ezekre hagyatkozhattak – alig négy lépésre tátongtak tılük. A legénység az összeomlott fedélzetmesteri raktár szél alatti oldalába húzódott (a raktárt még a Blue Ranger gránátjai rombolták le). A szemlézık könnyőszerrel rájuk találtak: csak a fagyott lábak dobogását, a fogak elnyomhatatlan vacogását kellett figyelniük. Vallery belefúrta tekintetét a félhomályba. – Itt van a torpedóvetık parancsnoka? – A kapitány? – Meglepetés és kétely vegyült a hangba. – Úgy van. Hogy állnak a dolgok? – Minden rendben, uram. – A tiszt még mindig habozott, nem volt biztos a dolgában. – Azt hiszem, a Smith gyereknek oda van a bal lába, uram, megfagyott. – Azonnal vitesse le. Szervezzen tízperces ırségeket a legénységbıl. Az egyik telefonügyeletet tart itt, a másik négy a gépész szobában legyen. Azonnal. Megértette? – Azzal gyors léptekkel távozott, mintha csak el akarná kerülni a számára kínos hálálkodást és a mosolygó boldogság zsivaját. Elhaladtak a torpedómőhely mellett, ahol a tartalék torpedókat és a sőrített levegı tartályait tárolták, s lekúsztak a csónakfedélzetre vezetı létrán. Vallery egy pillanatra megállt, egyik kezével a mentıcsónak-csörlıbe kapaszkodott, másik kezével a szinte kıkeményre fagyott véres kendıt nyomta a szájára és az orrára. Éppen csak ki tudta venni az Ulysses mindkét oldalán a kereskedelmi hajók hatalmas árnyait; árbocaik azonban sajátos módon jól láthatóak voltak, lustán, enyhe ívben hajladoztak a csillagos égbolt elıtt, amint a hajók csöndben ringatóztak a föltámadó hullámzás ütemére. Vallery megborzongott, sálját szorosabbra húzta a nyakán. Úristen, milyen hideg van! Erısen Petersen karjára támaszkodott és elıre lépett. A három-négy hüvelyk vastag hó párnaként fogta fel léptei zaját, amint egy légvédelmi ágyú mögé ért. Csöndben a fedezékében elıregörnyedı, csuklyás tüzér vállára tette a kezét. – Minden rendben, tüzér? Semmi válasz. Egy pillanatig úgy tőnt, mintha a tüzér
megmoccanna, elıre dılne, azután ismét mozdulatlanná dermedt. – Azt kérdeztem: “Minden rendben?” – mondta most már erélyesebben Vallery. Vállánál fogva megrázta a tüzért, azután türelmét vesztve Hartleyhez fordult. – Alszik, fınök! Riadókészültségben! Tudom, hogy valamennyien tántorgunk az álmatlanságtól, de odalent a társai tıle függnek. Erre nincs mentség. Felírni a nevét! – Felírni a nevét! – visszhangozta halkan Nicholls, és a fedezék fölé hajolt. Tudta, hogy nem szabadna így beszélnie, de nem tudott uralkodni magán. – Felírni a nevét – ismételte. – De minek? Talán a legközelebbi örökösének? Ez az ember halott. Ismét megindult a havazás, hideg, nedves pelyhekben hullott a hó, a szél is érezhetıen felerısödött. Noha a sötétben nem látta, Vallery érezte, hogy jeges pelyhek sepernek végig az arcán, s hallotta a kötélzetben magányosan és elveszetten süvöltı távoli szelet. Megborzongott. – Tönkrement a főtıteste. – Hartley valamit tapogatott a fedezékben, azután visszahúzta a kezét. Fölegyenesedett. Egyszerre nagyon fáradtnak tőnt. – Ezeknek a légvédelmi ágyúknak a főtıtesteit a fedezék oldalára csavarozták. A tüzérek néha órák hosszat nekidılnek, uram... Attól tartok, a biztosíték kiolvadt. Ezerszer is óva intettük ıket ettıl, uram. – Úristen! Úristen! – Vallery lassan ingatta a fejét. Öregnek és iszonyúan fáradtnak érezte magát. – így meghalni, ilyen haszontalanul, fölöslegesen... Vitesse le az étkezıbe, Hartley. – Semmi értelme, uram. – Nicholls is fölegyenesedett. – Ezzel várnunk kell ilyen hidegben... meg aztán a rigor mortis is gyorsan lép fel... szóval várnunk kell vele. Vallery helyeslıen bólintott, azután megtörtén elfordult. A csörlı mögötti fedélzeti hangszóró váratlanul életre kelt; rekedt hangja valósággal megszentségtelenítette az est fagyos csöndjét. – Hallanak ott engem? Hallanak ott engem? A kapitányt kérem, vagy a kapitány értesítését, hogy haladéktalanul lépjen érintkezésbe a híddal. – Az üzenetet háromszor megismételték, azután a hangszóró egy kattanással elhallgatott. Vallery gyorsan Hartleyhez fordult. – Hol van itt a legközelebbi telefon, fınök? – Pontosan itt, uram. – Hartley a légvédelmi ágyúhoz lépett, leemelte a halottról a fülmikrofonokat és a mellén lógó mikrofont. – Feltéve, hogy a légvédelmiágyú-toronyban még ott a legénység.
– A roncsban még ott vannak. – Torony? A kapitány akar a híddal beszélni. Kapcsoljanak. – Átnyújtotta a hallgatót Vallerynek. – Parancsoljon, uram. – Köszönöm.. Híd? Igen, én vagyok... Igen, igen... Nagyon helyes. Igazítsa el a Sirrust... Nem, sorhajókapitány, amúgy sem tudnék tenni semmit, egyszerően tartsa az irányt. – Letette a kagylót és visszaadta a készüléket Hartleynak. – A Viking Asdic célkeresıje tengeralattjárót észlel a piros 30. szektorban. – Hátrafordult, végigtekintett a sötétbe borult tengeren, azután fölismerve ösztönös cselekedetének hiábavalóságát, vállat vont. – A Sirrust utána küldtük. Gyerünk. A csónakfedélzeti ütegek szemléjét a hajó közepén elhelyezett légvédelmi gépágyú legénységénél fejezték be. A csontig fagyott, hidegtıl vacogó tüzérek parancsnoka az idıjárást dühödten, ámde nem mocskos szájúan szidalmazó szakállas Doyle volt. A kis csoport ezután ismét lemászott a fıfedélzetre. Vallery ekkor már egyáltalán nem tiltakozott, még tessék-lássék sem az ellen, hogy Petersen segítse és támogassa. Sıt, nagyon is hálás volt érte. Áldotta Brooks elırelátását és gondoskodását, s meghatottan nyugtázta a norvég óriás kivételes tapintatát, mert valahányszor megálltak vagy elléptek egy kis csoport tengerész elıtt, nyomban visszahúzta támogató karját. Amikor beléptek a bal oldali válaszfalajtón és megálltak valamivel a hajókonyha elıtt, s várták, hogy a többiek leverjék a szorítópántokat a főtık kvártélyába levezetı fedélzeti nyílásról, Vallery és Nicholls távoli fojtott, mélyvízi bombarobbanásokat hallott – összesen négyet – és érezték, hogy a robbanások okozta hullámok nekicsapódnak az Ulysses testének. Az elsı dörej után Vallery megmerevedett, fejét figyelmesen félrehajtotta, szemét a végtelenre függesztette, annak az embernek az ısi mozdulatával, akinek a füle végzi el valamennyi érzékszervének a munkáját. Egy pillanatig habozott, azután vállat vont és behajlította a karját, hogy átemelje lábát a fedélközi lejáró magas küszöbén. Semmit sem tehetett. A főtık kvártélyának közepén újabb, az eddigieknél súlyosabb nyílásfedél volt. Ezt is kinyitották. A vashágcsó levezetett a kormánygéphez, amelyet – mint a legtöbb korszerő hadihajón – távol a parancsnoki hídtól, mélyen a hajó gyomrában, a páncélozás alatt helyeztek el. Vallery itt néhány percig halkan elbeszélgetett a kormányosmesterrel, miközben Petersen a helyiség elıtti szők térben nagy nehezen felnyitotta a
tömör nyílásfedelet – egy görgıs ellensúly által mozgatott 450 font súlyú acéllemezt –, amelyen át el lehetett jutni a hajófenékbe, az Ulysses legmélyére, az adóvevı állomáshoz és a 2. számú kis gépházba. Ez a gépház titokzatos és zavarba ejtı hely volt egy hozzá nem értı, szakképzetlen ember számára, elképesztette a szemet és a fület. Valamennyi válaszfal körül, melyet számtalan kapcsoló, árammegszakító és szabályozó ellenállás borított, szó szerint sok száz lépcsızetes biztosítéksorozat helyezkedett el, amelyek végtelen bonyolultsága elképesztette a laikus szemet. Meghökkentıen hatott a tucatnyi vagy még ennél is több kis teljesítményő generátor mőködése is, átható zúgásuk iszonyú disszonanciája valósággal idegtépı volt. Nicholls kiegyenesedett a vashágcsó lábánál, és önkéntelenül megborzongott. Micsoda rémes hely! Ennek az összehangolatlan kakofóniának dübörgı, szüntelen zúgása közepette milyen könnyen átbillenhet itt az ember tudata és idegrendszere az ırület peremén. Amikor Vallery és kísérete leért, csak ketten tartózkodtak ott: egy villanyszerelı és a segédje. Mindketten a nagy Sperry rendszerő giroszkóp fıiránytője fölé hajoltak és valamiféle szélességi helyesbítést végeztek a tájoló roppant bonyolult mechanizmusában. A léptek hallatára gyorsan fölpillantottak, s arcukon a fáradt meglepetés kifejezését a fáradt örömé váltotta fel. Vallery néhány szót váltott velük – jószerint a saját szavukat sem értették a pokoli zajban –, azután továbbindult a számítóközpont ajtaja felé. Kesztyős keze már a kilincset fogta, amikor lépés közben hirtelen megdermedt. Újabb robbanássorozat következett be, ezúttal sokkal közelebb, legföljebb két kábelhossznyira az Ulyssestıl. Mélyvízi bombák robbantak, ezt valamennyien tudták, de csak mert eszük és tapasztalatuk ezt súgta nekik: egy páncéllemez borította hajó legmélyén mit sem érezni a robbanásból, oda nem hatol be a mélyvízi bomba robbanásának dördülése. Csupán iszonyú fémes, sajátos jellegő pengés hallatszott, mintha egy óriás pöröllyel vágott volna rá a hajó oldalára, pontosan olyan helyre, ahol meglazult a páncélzat. Az elsı robbanássorozatot nyomban két további robbanás követte, s az Ulysses még rázkódott a második légnyomástól, amikor Vallery elfordította a kilincsgombot és belépett a terembe. A többiek besorjáztak a kapitány mögött, s Petersen halkan behúzta maga után az ajtót. A villamos motorok zúgása
nyomban távoli zümmögéssé csitult a számítóközpont fojtott csöndjében. A hadihajó e harci központját teljes egészében két hatalmas elektronikus számítógép uralta, amely elfoglalta szinte a fél alapterületet. A lıelemképzı tornyok és a páncéltornyok között ezen létfontosságú láncszemek körül rendszerint feszült, fegyelmezett tevékenység folyt. De a tornyok aznap reggeli szinte teljes megsemmisülése jószerint fölöslegessé tette ıket, és a létszámon aluli számítóközpontban most sajátos csönd honolt. Összesen csupán nyolc matróz és egy tiszt tartózkodott a gépek mellett. A teremben – ahol több feltőnı plakáton virított a “Tilos a dohányzás” felirat – vágni lehetett a füstöt, amely lapos, lustán tekergı felhıként hömpölygött a mennyezet alatt, és vékony spirálokban tekeredett le az izzó cigarettavégekhez. Nicholls furcsa mód biztatónak érezte ezeket az égı cigarettákat: a természetellenes, pattanásig feszült csöndben, a matrózok embertelen mozdulatlansága közepette ez volt az élet egyetlen biztos jele. Szenvtelen kíváncsisággal pillantott a hozzá legközelebb ülı közlegényre. A sovány, sötét hajú férfi elıregörnyedt, az asztalra könyökölt, cigarettáját két ujja közé szorítva alig egy hüvelyknyire tartotta félig nyitott szájától. A füst felfelé kígyózott, üres tekintető, semmiféle ingerre nem reagáló, mit sem látó szemek között mart magának utat; magán a cigarettán már két hüvelyk hosszú volt és csaknem lehullott a hamu. Nicholls egy pillanatra elgondolkodott azon, vajon mióta ülhet már ilyen mozdulatlanul, teljesen mozdulatlanul... de miért? A várakozás – természetesen. Hát persze, a várakozás. Túlontúl is nyilvánvaló volt. Várni, csak várni. De hát mire? Elsı ízben értette meg Nicholls teljesen világosan, mit jelent várni, várni úgy, hogy az ember idegei pattanásig, embertelenül megfeszülnek, olyannyira, hogy messze túljut a remegésen és eléri a megpattanás pontjának feszült mozdulatlanságát, várni a torpedót, amely irtózatos robbanás közepette a megsemmisülésbe küldi valamennyiüket. Elsı ízben értette meg, miért van az, hogy még azok az emberek sem tréfálkoztak soha a számítóközpontban, akik – úgy tőnt – bárhol és bármilyen helyzetben találtak valami humoros siránkoznivalót. Az életveszélyben semmi humoros sincsen. A számítóközpont húsz lábbal a vízszint alatt volt, elıtte a “B” raktár, mögötte az “A”
kazánház, mindkét oldalán üzemanyagtartályok, alatta pedig a védtelen hajófenék, minden akusztikus akna és torpedó legfıbb célpontja. Körülfogta, körülölelte ıket a veszély, a halálos fenyegetés, s elég hozzá csupán egyetlen villanás, egy kóbor szikra, hogy rájuk zúdítsa a mindent megsemmisítı valóságot... Fölöttük pedig a túlélés egy az ezerhez esélyeként egész sor fedélzeti nyílás sorakozott, amely mind könnyen megvetemedhetett és megszorulhatott egy robbanás fémet elgörbítı pusztítása nyomán. De különben is, alapelvnek számított, hogy a szándékosan súlyosra méretezett fedélzeti búvónyílásokat harc közben mindig zárva kell tartani, ha a hajót találat éri, mert csak így lehet elszigetelni a vízzel elárasztott lenti rekeszeket. Mindezt jól tudták azok, akik ebben a teremben dolgoztak. – Jó estét kívánok. Minden rendben idelent? – Vallery szokásosan csöndes, nyugodt hangja itt természetellenesen harsánynak tőnt. Meghökkent, sápadt, kimerült arcok fordultak hátra, szemek nyíltak tágra a meglepetéstıl. Nicholls csak ekkor ébredt tudatára annak, hogy a mélyvízi bombák robbanásának zúgásában elveszett az újonnan érkezettek lépésének zaja. – A maguk helyében nem sokat izgatnám magam az odakinti felhajtás miatt – folytatta megnyugtatóan Vallery. – Erre tévedt egy tengeralattjáró, a Sirrus már üldözıbe vette. Adjanak hálát a mennybélinek, hogy itt, és nem azon a tengeralattjárón vannak. A bentiek közül senki nem szólt eddig egy szót sem. Nicholls, aki figyelte ıket, látta, hogy tekintetük ide-oda jár Vallery arca és a tiltott cigaretták között, megértette kínos feszengésüket és zavarukat, amiért a kapitány tetten érte ıket. – Érkezett jelentés a fıtoronyból, Brierley? – kérdezte Vallery az ügyeletes tisztet. Úgy tőnt, észre sem veszi, hogy feszült a légkör. – Nem, uram. Nem érkezett semmi. Minden csöndes odafenn. – Helyes! – Úgy tőnt, mintha Vallery valóban jókedvre derült volna. – Semmi hír, jó hír. – Kihúzta kezét a zsebébıl és cigarettatárcáját odakínálta Brierleynek. – Dohányzik? S maga, Nicholls? – Kivett egy cigarettát, visszasüllyesztette zsebébe a tárcát, szórakozottan fölvett egy doboz gyufát a mellette álló tüzér elıl. Egyetlen szemvillanással sem mutatta, észrevette-e a tüzér döbbent csodálkozását, lassan mind szélesebbre váló mosolyát, fáradt vallanak elıregörnyedését, amint hosszan,
hangtalanul, fölszabadultan felsóhajtott. Az újabb mélyvízi bombák mennydörgı robaja elnyomta a nyílásfedı nyikorgását, elnyomta Vallery rekedt, görcsös köhögésének hangját, amint a füst elérte a tüdejét. Amikor elhalt az utolsó remegés is, aggodalmasan fölpillantott. – Uramisten! Hát ez mindig így hangzik itt lenn? Brierley halványan elmosolyodott. – Többé-kevésbé így, uram. Többnyire még erısebben. Vallery lassan körülhordozta tekintetét az embereken, és a hajó orra felé bólintott. – A “B” raktár ott van, ugye? – Igen, uram. – S szép, nagy üzemanyagtartályok körös-körül? Brierley bólintott. Minden szem a kapitányra tapadt. – Értem. Az igazat megvallva, már csak megtartom a saját munkámat – a világ minden kincséért sem vállalnám a magukét... Nicholls, azt hiszem néhány percet még itt lent maradunk, hadd szívjuk el békésen a cigarettánkat. Meg azután – mosolyodott el – gondoljon csak arra, hogy megbecsüljük majd magunkat, ha innen egyszer kikerülünk! Még öt percet maradt, csöndesen elbeszélgetett Brierleyvel és embereivel. Végül elnyomta a cigarettáját, elköszönt és az ajtó felé indult. – Uram. – A hang a küszöbön érte utol, annak a sovány, sötét hajú tüzérnek a hangja, akitıl elkérte a gyufát. – Tessék. – Arra gondoltam, talán hasznát veheti ennek. – A katona tiszta, fehér törülközıt nyújtott a kapitány felé. – Az, amelyet a kezében tart... szóval, uram... úgy értem... – Köszönöm. – Vallery habozás nélkül elvette a törülközıt. – Nagyon köszönöm. Jóllehet Petersen végig támogatta, a hosszú kapaszkodás a felsı fedélzetre kiszívta Vallery maradék erejét is. Alig vonszolta a lábát. – Hallgasson rám, uram, ez már ırültség! – Nicholls hangjából kétségbeesett aggodalom csengett. – Sajnálom, uram, nem úgy értettem, de... szóval, jöjjön, keressük meg Brooks törzsorvost. Nagyon kérem! – Semmi akadálya – válaszolta rekedten súgva Vallery. – Úgyis ıt akartuk következınek felkeresni. Hat lépés és már ott álltak a betegszoba ajtajában. Vallery
ragaszkodott hozzá, hogy négyszemközt beszéljen Brooksszal. Amikor kis idı múltán kilépett a rendelıbıl, sajátosan fölfrissültnek tőnt, rugalmasabban lépkedett. Mosolygott, s mosolygott a mögötte megjelenı Brooks is. Nicholls lemaradt a kapitány mögött. – Adott neki valamit, uram? – kérdezte. – Istenemre mondom megöli saját magát! – Ivott valamit, nem túl sokat. – Brooks gyengéden mosolygott. – Tudom, hogy megöli magát, és ı is tudja. De tudja azt is, hogy miért teszi, és én is tudom, és ı tudja, hogy én tudom, miért teszi. Mindenesetre jobban érzi magát. Nincs ok aggodalomra, Johnny! Nicholls a hajókórház elıtti lépcsı tetején várta, hogy a kapitány és a többiek feljöjjenek a telefonközpontból és az 1. számú gépterembıl. Félreállt, amikor fölmásztak a gádorkáván, de Vallery karon fogta és lassan elırement vele; elhaladtak a torpedóvetık helyisége mellett, a kapitány kurtán bólintott Carslake-nek, aki névlegesen a kárelhárító csoport parancsnoka volt. Carslake arcát még mindig fehér kötés borította, vadul villogó szemmel bámult vissza rá, meredt tekintetén még az sem látszott, vajon fölismeri-e a kapitányt. Vallery habozott, azután megcsóválta a fejét és mosolyogva Nichollshoz fordult. – A Brit Orvos Társaság titkos ülést tartott, mi? – kérdezte. – Ne törıdjön vele, Nicholls, és ne aggódjon. Ha valakinek aggodalomra van oka, hát az én vagyok. – Valóban, uram? S miért? Vallery ismét megcsóválta a fejét. – Rum a páncéltornyokban, cigaretták a távközlıközpontban, most pedig finom, öreg whisky egy Lysolos üvegben. Már azt hittem, Brooks törzsorvos meg akar mérgezni. Micsoda dicsı halál! Remek ital, s fogadja a törzsorvos bocsánatkérését, amiért rájárt az ön magánkészletére. Nicholls mélyen elpirult, dadogva mentegetızni kezdett, de Vallery belefojtotta a szót. – Felejtse el, fiam, felejtse el. Mit számít ez? Csak eltőnıdtem azon, vajon a legközelebbi helyen mit találunk? Talán egy ópiumbarlangot a járgányházban, vagy táncosnıket a “B” páncéltoronyban? De sem ezeken, sem más helyeken nem találtak semmit, csak hideget, nyomorúságot és éhség okozta kimerültséget. Nicholls megfigyelte, hogy bárhol jártak is, amikor eltávoztak, jobban
mondva, ahonnan Vallery eltávozott, az emberek jobb hangulatban voltak, mint érkezése elıtt. Csakhogy azt is észrevette, hogy ık maguk meglehetısen cudar állapotban voltak már. Úgy érezte, mintha a lába gumiból lenne, az állandó vacogás kimerítette; egyszerően el sem tudta képzelni, honnan merít Vallery erıt ahhoz, hogy talpon maradjon. Úgy tőnt, még Petersen hallatlan erıtartalékai is kimerülıben vannak, nem annyira attól, hogy félig-meddig ı vitte Valleryt, mint hogy szinte mást sem tett, mint kalapáccsal fellazította a vízhatlan válaszfalajtók és búvónyílás fedelek mozdulatlanná fagyott zárókilincseit. Nicholls egy rekeszfalnak dılve lihegett az “A” raktárból történt fáradságos fölkapaszkodás után, s reménykedve tekintett a kapitányra. Vallery elkapta a pillantását, helyesen értelmezte, s mosolyogva rázta a fejét. – Akár be is fejezhetjük, fiam. Már csak a járgányház van hátra. Gondolom, ott úgy sincsen egy árva lélek sem, de azért csak nézzünk be oda is. Lassan megkerülték a járgányház közepén tornyosuló súlyos gépezetet, elhaladtak az akkumulátor-tároló és – töltı, a vitorlakészítı mőhely, majd a villanyszerelık mőhelye és a zárka elıtt, s elérkeztek a mázolok lelakatolt ajtaja elé. Ez volt a legtávolabbi helyiség a hajó orrában. Vallery elırenyúlt, képletesen megérintette az ajtót, fáradtan elmosolyodott és elfordult. Amikor elhaladtak a zárka ajtaja elıtt, könnyedén fölpöccintette a kukucskáló fedelét, egy pillantást vetett a zárkába és továbblépett. Hirtelen megdermedt, sarkon perdült és újra fölnyitotta a kémlelınyílás fedelét. – Az isten szerelmére, Ralston! Mi a csudát keres maga itt? – harsogta. Ralston csak mosolygott. De még a vastag síküvegen át is látszott, hogy nem jókedvében teszi és kék szeme komor marad. A rácsos kémlelınyílás felé mutogatott, jelezvén, hogy nem hallja, mit mond a kapitány. Vallery türelmetlenül elfordította a kémlelınyílás fogantyúját. – Mit keres maga itt, Ralston? – förmedt rá. Szemöldökét összehúzta villámló szeme fölött. – A zárkában, ebben az órában! Beszéljen, ember! Válaszoljon! – Nicholls enyhe meglepetéssel tekintett Valleryre. Az öreg, mérges! Hallatlan eset! Végül ravaszul úgy döntött, okosabb, ha nem tolakszik
elıre, s nem vonja magára a dühét. – Bezártak ide, uram. – A szavak meglehetısen ártalmatlanul hangzottak, de a hanglejtés azt érzékeltette: “Micsoda ostoba kérdés.” Vallery arcába szökött a vér. – Mikor? – Ma délelıtt 10.30-kor, uram. – S ha szabadna tudnom, ki zárta be ide magát? – A katonai rendırség tisztje, uram. – Kinek a parancsára? – követelt felháborodottan választ a kapitány. Ralston egy hosszú pillanatig némán farkasszemet nézett vele. Arca nem árult el semmiféle érzelmet. – Az ön parancsára, uram. – Az enyémre! – kiáltott fel hitetlenkedve Vallery. – Én nem mondtam neki, hogy zárja be magát! – De azt sem mondta, hogy ne zárjon be – válaszolta egykedvően Ralston. Vallery összerezzent: valóban figyelmetlenül, nemtörıdöm módon járt el, és ez nagyon bántotta. – Hol lenne ma éjszaka szolgálatban? – kérdezte élesen. – A bal oldali torpedóvetıknél, uram. – Ez a magyarázata tehát annak, gondolta Vallery, miért csak a hajó jobb oldalának a legénységét rendelték pihenıre. – És miért... miért hagyták itt magát riadókészültség közben? Hát nem tudja, hogy ez tilos, ellenkezik a szabályzattal? – Igenis, uram. – Ismét fölvillant az a dermedt mosoly. – Tudom. De vajon a katonai rendırtiszt is tudja-e? – Egy pillanatra elhallgatott és újra elmosolyodott. – De az is lehet, hogy csak elfelejtette – találgatott. – Hartley! – Vallery visszanyerte már a nyugalmát, hangja higgadt, komor volt. – Azonnal rendelje ide a katonai rendırt, és gondoskodjék róla, hogy a kulcsait is hozza! – Hangos köhögıroham fogta el, vért köpött a törülközıjébe, azután újra Ralstonra pillantott. – Nagyon sajnálom ezt a dolgot, fiam – mondta lassan, tagoltan. – İszintén sajnálom. – Mi van a tartályhajóval? – kérdezte halkan Ralston. – Micsoda? Mit mondott? – Valleryt váratlanul érte, hogy a fiú ilyen hirtelen témát váltott. – Miféle tartályhajóval? – Azzal, amelyik ma reggel megsérült, uram. – Még lépést tart velünk – válaszolta a kapitány
meghökkenve. – Még lépést tart velünk, de nagyon mélyre merült. Van valami oka, hogy ezt kérdezi? – Csak érdekel, uram. – A mosoly fanyar, de ezúttal valódi mosoly volt. – Tudja... Hirtelen elhallgatott, mert a csöndes éjszakát széthasította egy mély, tompa dörrenés, amelynek légnyomása élesen jobbra döntötte az Ulyssest. Vallery megtántorodott, botladozott és elesett volna, ha Petersen gyorsan ott nem terem mellette. A kapitány a jobbra dılés ellen feszült, és váratlanul döbbenten tekintett Nichollsra. A dörej túlontúl is ismerısnek tőnt. Nicholls visszanézett rá, s szíve megtelt szánalommal, amiért a haldoklónak újabb terhet kell magára vennie. Azután lassan bólintott, mintegy vonakodva helyeselt Vallery ki nem mondott kérdésére. – Attól félek, uram, igaza van. Torpedó. Valamelyik hajó fölfogta a csomagot. – Figyelem! Figyelem! – A járgányház hangszórójából kapkodva, kétségbeesetten, a nagy csönd után természetellenesen harsányan tört elı a hang. – Figyelem! Kapitány a hídra: sürgıs. Kapitány a hídra: sürgıs. Kapitány a hídra: sürgıs...
11. fejezet Péntek este Vallery kapitány szinte hétrét görnyedve ragadta meg az elıfedélzetre vezetı vashágcsó bal korlátját. Kétségbeesetten próbált kitekinteni a sötétbe borult víztükörre, de semmit sem látott. Szeme elıtt köd, sötét, gomolygó, harsogó, vérrel szennyezett, vakító fénytıl hasogatott köd gomolygott, s úgy érezte, hogy megvakult. Kapkodva, hörögve lélegzett, s ez kegyetlenül megkínozta elgyötört tüdejét; alsó bordáit valamiféle óriási fogó szorította össze, amely kíméletlenül összeroppantotta belsejét. A tántorgó, botladozó rohanás mármár a halálát okozta – ez homályosan még eljutott a tudatáig. Hajszálon, nagyon is csak egy hajszálon múlott, gondolta. A jövıben sokkal óvatosabbnak kell lennem... Lassan kitisztult a látása, de a vakító fény csak nem tőnt el. Jóságos ég, gondolta Vallery, ebben a fényben aztán még egy vak ember is megláthat mindent, amit látnia kell. Más nem látszott ugyanis, csak egy tartályhajó ködös körvonala, oly halványan, hogy inkább csak érzékelni lehetett. A tartályhajó mélyen lemerült a vízbe, s a megtorpedózott hajó orr-részét elfedı sőrő füstgomba közepébıl több száz láb magasságba csapott fel a lángnyelv. A lángok robbanásszerő csapódása még félmérföldes távolságból is szinte elviselhetetlen volt. Vallery döbbenten figyelte a látványt. Közvetlenül mögötte Nicholls halkan, elkeseredetten, egyhuzamban káromkodott. Vallery egyszerre csak azt érezte, hogy Petersen megérinti a karját. – Kapitány, föl akar menni a hídra? – Egy pillanat, Petersen, egy pillanat türelem. Várjon csak. – Agya már ismét mőködött, szeme negyvenéves gyakorlat alapján automatikusan pásztázta végig a láthatárt. Furcsa, gondolta, alig látni a tartályhajót – nyilván a Vytura az – bizonyára a vastag füstlepel takarja el. De a konvoj többi hajója, amelyek fehéren, kísértetiesen rajzolódtak ki az indigókék égbolt elıtt, földöntúli 'fényben fürdött. Még a csillagok is halottak voltak. Fölfigyelt arra, hogy Nicholls abbahagyta monoton átkozódását, s most már hozzá intézi a szavait. – Ugye tartályhajó az, uram? Talán okosabb lenne, ha valami fedezéket keresnénk. Emlékezzék csak, mi történt azzal a másik
hajóval. – Melyikkel? – kérdezte szórakozottan, jószerint oda sem figyelve Vallery. – A Cochellával. Úgy emlékezem, néhány napja történt. Úristen, dehogyis! Hiszen csak ma reggel volt! – Ha egy tartályhajó fölrobban, hát fölrobban, Nicholls. – Úgy tőnt, hogy Vallery valahol egészen távol jár gondolatban. – Ha csak égnek, akkor elég soká húzhatják. A tartályhajók nehezen halnak meg, iszonyú nehezen, fiam: élnek még akkor is, amikor más hajók már réges-régen elsüllyednének. – Dehát... dehát akkora lyuknak kell lennie az oldalában, mint egy ház! – ellenkezett Nicholls. – Se nem oszt, se nem szoroz – válaszolta Vallery. Mintha várt volna valamire. – Ezekben a hajókban hallatlan tartalék felhajtóerı van. Lehet bennük vagy 27 légmentesen elszigetelt tartály, nem is szólva a keszonokról, a szivattyúházakról, a gépházról... Soha nem hallott a Nelson-eljárásról? Sőrített levegıt szivattyúznak a tartályhajó olajtartályaiba, ezzel biztosítják felhajtóerejét, úszóképességét. Soha nem hallott Dudley Mason kapitányról meg az Ohióról? Soha nem hallott... – Hirtelen elharapta szavát, s amikor ismét megszólalt hangjából már eltőnt az álmodozó fásultság. – Gondoltam! – kiáltotta az izgalomtól elvékonyodó hangon. – Gondoltam! A Vytura nem állt le, továbbra is kormányozzák! Uramisten, még most is vagy jó 15 csomóval halad! A hídra, gyorsan! Vallery a levegıbe emelkedett, s lába szinte nem is érte a fedélzetet, amíg Petersen óvatosan le nem tette a parancsnoki híd lécrácsára az elképedt sorhajókapitánnyal szemben. Vallery halványan elmosolyodott látva Turner meghökkent képét, a sötét bırő, sovány kalózarc fölött összehúzódó bozontos szemöldököt. Turner arca a lobogó lánggal égı tartályhajó fényében még a szokottnál is soványabbnak, merészebben faragottnak tőnt. Ez az ember 400 évvel a kora után született, gondolta Vallery mintegy mellékesen, de milyen jó, hogy van egy ilyen ember a hajón! – Semmi baj, sorhajókapitány – mondta kurtán felnevetve. – Brooks úgy vélte, szükségem lehet egy Péntekre. Ez pedig Petersen főtı. Túl lelkes, talán egy kicsit túlságosan is szó szerint értelmezi a parancsokat... De ma éjszaka isteni adomány volt számomra... Ne is törıdjön most velem. – Hüvelykjével a
tartályhajó felé bökött, amely még fehérebben izzott, mint korábban, jószerint rá sem lehetett nézni, vakított, akár a Nap. – Mi van vele? – Pompás világítótoronyként szolgál bármely német hajónak vagy repülıgépnek, amely éppen bennünket keres – dünnyögte Turner. – Ezért a pénzért akár rádiógramban is közölhetnénk Trondheimmal pontos szélességi és hosszúsági fok pozíciónkat. – Így van – bólintott Vallery. – Azonkívül remek céltáblákat is szolgáltat annak a tengeralattjárónak, amely épp az elıbb torpedózta meg a Vyturát. Veszélyes pasas ez, sorhajókapitány. Csodálatraméltó munkát végzett, méghozzá szinte teljes sötétségben. – Gondolom egy hajóablak okozhatta, amit valaki elfelejtett becsukni. Nincsen annyi hajónk, hogy állandóan mindent ellenırizhessünk. Amellett nem is volt olyan átkozottul ragyogó fegyvertény, legalábbis az ı szempontjából nem. A Viking pontosan a feje fölött ringatózott... el is irányítottam már. – Okosan tette! – jegyezte meg elismerıen Vallery. Hátrafordult, hogy szemügyre vegye az égı tartályhajót, azután komor arccal fordult vissza Turnerhez. – Ez már elveszett, sorhajókapitány. Turner lassan biccentett. – Ez már elveszett – ismételte. – Ugye ez biztosan a Vytura? – Kétségtelenül. Ugyanaz, amelyet ma reggel is elkaptak. – Ki a kapitánya? – Halvány gızöm sincs – vallotta be Turner. – Nos, elsı tiszt? Kormányos? Tudja valaki, hol van a konvoj jegyzéke? – Nem tudom, uram. – A Vattás Kölyök habozott, szokatlanul határozatlannak tőnt. – Azt tudom, hogy a tengernagynál volt. Gondolom, most már az is odavan. – Ezt meg mibıl gondolja? – csattant fel Vallery. – Spicer, a tisztiszolgája majdnem füstmérgezést kapott ma délután, amikor rátalált a tengernagyra: éppen irtó nagy tüzet rakott a fürdıszobájában – mormolta a boldogtalan Vattás Kölyök. – Azt mondta, fontos okmányokat égetett el, nehogy az ellenség kezére kerüljenek. Többnyire régi újságokat, de úgy hiszem, a lista is közöttük lehetett. Sehol sem találtam. – Szegény öreg... – Turner még épp idejekorán kapott észbe, hogy a tengernagyról beszél, elharapta a mondatot, s együttérzıen csóválta a fejét. – Küldjék rádiógramot Fletchernek a Cape Hatterasra?
– Ne fáradjon vele – mondta türelmetlenül Vallery. – Erre most nincs idınk. Bentley – a Vytura kapitányának: “Hagyja el azonnal a hajót: elsüllyesztjük.” Hirtelen megtántorodott, s elkapta Turner karját. – Sajnálom – mentegetızött. – Attól tartok, a lábam felmondja a szolgálatot. Jobban mondva, felmondta a szolgálatot. – Fintorogva mosolygott az aggódva föléje hajoló arcokba. – Nincsen értelme a további színlelésnek, igaz? Amikor az embernek már a lábai is fellázadnak. Ó istenem, nekem már végem! – A fenébe, nem is csoda! – Turner elkáromkodta magát. – A veszett kutyával sem bánnék úgy, ahogy maga bánik saját magával! Jöjjön már, uram. Most a magáé a tengernagy széke. Ha nem ül le, hát szólok Petersennek, ültesse bele – fenyegetızött, amint Vallery tiltakozni próbált. De a tiltakozás mosolyba fulladt és maga alatt érezte a karfák régóta áhított támasztékát, mélyen, felszabadultan fellélegzett. Iszonyúan érezte magát, tehetetlennek, elgyötört jéghideg teste egyetlen hullámzó fájdalom. Igen, mindez szörnyő volt, ám ugyanakkor büszkén és hálásan gondolt arra, hogy Turner egyetlen szóval sem említette, hogy jobb lenne, ha lemenne a kabinjába. Hallotta, amint az ajtó becsapódik mögötte, halk suttogás ütötte meg a fülét, azután ott állt mellette Turner. – A katonai rendırtiszt, uram. Hivatta? – De még mennyire. – Vallery komor arccal hátrafordult a székében. – Jöjjön ide, Hastings! A katonai rendırtiszt vigyázzállásba merevedett elıtte. Arca szokás szerint megfejthetetlen, kifejezéstelen álarc, szinte embertelennek hatott az éles fényben. – Jól figyeljen rám. – Vallerynek fel kellett emelnie a hangját, nehogy elnyomja a tőz pattogása, pedig még az egyszerő beszéd is teljesen kimerítette. – Nincs most idım, hogy elbeszélgessek magával. Majd reggel tárgyalunk. S most haladéktalanul szabadon engedi Ralston ırvezetıt. Azután átadja a tisztét, papírjait és kulcsait Perrat tengerész altisztnek. Maga már kétszer túllépte a hatáskörét: arcátlanság, ám efölött szemet hunyhatunk. De riadókészültség idején is cellába záratott egy embert. A fogoly elpusztult volna, akár egy patkány a csapdában. Maga mostantól fogva nem a katonai rendırség tisztje az Ulyssesen. Ez minden. Hastings néhány pillanatig döbbenten, hitetlenkedve, némán
és mereven állt, azután összeroppant a vasfegyelem. Elırelépett, karját kérlelıen tárta a kapitány felé, az álarc vonagló megrökönyödéssé hullott szét. – Levált engem? Levált engem! De uram, ezt nem teheti! Nem teheti... Hangja fájdalmasan elfulladt, amint Turner vasmarka könyöke fölött a karjára zárult. – Ne merje azt mondani a kapitánynak, hogy “nem teheti” – sziszegte fenyegetıen a fülébe. – Hallotta, mit mondott? Takarodjon le a hídról. A kapu bekattant Hastings mögött. Carrington könnyedén megjegyezte: – Valaki úgy látszik használja a fejét a Vyturán. Vörös szőrıt tett a jelzılámpája elé. Máskülönben nem is látnánk. A feszültség azonnal fölengedett. Minden szem a hunyorgó vörös fényre tapadt; a jelzılámpa száz lábbal a lángok mögött villogott, de még mindig alig-alig látszott. Egyszerre csak abbahagyta a jelzést. – Mit mond, Bentley? – kérdezte gyorsan Vallery Bentley bocsánatkérıen köhintett. – Az üzenet a következı: “Egy nagy fenét. Próbálja meg, akkor magukba rohanok. Gépek sértetlenek. Átvészeljük.” Vallery egy pillanatra lehunyta a szemét. Most kezdte csak átérezni az öreg Giles helyzetét. De amikor ismét fölnézett, már határozott. – Jelezzen: “Veszélyezteti az egész konvojt. Haladéktalanul hagyja el a hajót. Ismétlem, haladéktalanul.” – A sorhajókapitányhoz fordult és szája keserő csíkká keskenyedett. – Megemelem a kalapom elıtte. Maga mit érezne, ha annyi benzin tetején ülne, ami elég, hogy a mennyországba röpítse... Néhány tartályban nyilván olaj van... Úristen, mennyire undorodom attól, hogy így kelljen fenyegetnem egy embert! – Tudom, uram – dörmögte Turner. – Tudom én, mit érez... Vajon mit mővel odakint a Viking? Már hallanunk kellett volna valamit felıle. – Küldjön rádiógramot – rendelkezett Vallery. – Kérjen tájékoztatást. – A hajó fara felé kémlelt, kis ideig a torpedótisztet kereste. – Hol van Marshall? – kérdezte. – Marshall? – felelte meglepetten Turner. – Természetesen a betegszobában. Még a sebesültlistán van; emlékszik, négy bordája tört el.
– Hát persze, persze! – Vallery a fejét rázta és dühös volt magára. – A torpedóvetık parancsnokhelyettese – Noyes, ugye – ı tegnap esett el a 3. számú gépházban. S mi van Vickersszel? – Odalent volt az étkezdében. – Az étkezdében – ismételte lassan Vallery. Azon tőnıdött, miért is nem szőnik meg dobogni a szíve. Túljutott már a fagyott csont és alvadt vér állapotán. Egész teste egyetlen nagy jégtömb volt... Soha nem is álmodta volna, hogy létezhet ilyen hideg. Furcsa, nagyon furcsa, gondolta, hogy már nem vacog... – Majd magam elintézem, uram – szakította félbe tőnıdését Turner. – Átveszem a hídon a torpedóirányítást. Valamikor az egész kínai-tengeri flotta legrosszabb torpedókilövı tisztje voltam. – Halványan elmosolyodott. – Talán a kezem még nem jött ki egészen a gyakorlatból, bármilyen kevés volt is az! – Köszönöm – mondta ıszinte hálával Vallery. – Tegye meg. – A jobb oldali csövekbıl kell elintéznünk – emlékeztette Turner. A bal oldali lıelemképzı megsemmisült ma reggel – az elıárboc nem tett kifejezetten jót neki... Megyek és ellenırzöm a Dumaresqet. Úristen! – Olyan erıvel szorította meg Vallery vállát, hogy a kapitány megrándult. – A tengernagy, uram! Feljön a hídra! Vallery hitetlenkedve fordult meg a székében. Turner igazat mondott. Tyndall lépett be az ajtón és határozottan feléje tartott. A híd oldala által vetett sötét árnyékban szinte testetlennek tőnt. A ritkás fehér tincsekkel alig fedett fej, a szánalmasan összeaszott szürke arc, a hirtelen görnyedt vállak, amelyek érthetetlenül soványaknak tőntek a fekete tengerészköpeny alatt – mindezeket élesen kirajzolták a lángok. Lent minden beleveszett a sötétbe. Tyndall nesztelenül közeledett a hídon, majd várakozásteljesen megállt Vallery mellett. A kapitány Turner karjára támaszkodva lassan lemászott a székrıl. Tyndall mosolytalanul pillantott rá, azután komoran bólintott és fölhúzódzkodott a székébe. A párkányról fölemelte a távcsövet és lassan végigpásztázta a szemhatárt. Elsınek Turner vette észre. – Uram! Nincs magán kesztyő, uram! – Micsoda? Mit mondott? – Tyndall letette a távcsövet és közönyösen pillantott véráztatta, bekötözött kezére. – Ó! Tudtam, hogy valamirıl megfeledkeztem. Köszönöm, sorhajókapitány. – Udvariasan mosolygott, ismét szeméhez
emelte a távcsövet és folytatta a szemhatár pásztázását. Vallery hirtelen úgy érezte, minden eddiginél halálosabb hideg járja át, de ennek semmi köze sem volt az Északi-sarkvidék csontig, hatoló éjszakai hidegéhez. Turner egy pillanatig tehetetlenül habozott, azután gyorsan a Vattás Kölyökhöz fordult. – Kormányos! Jól láttam, hogy a térképszobájában védıkesztyők lógnak a fogason? – Jól látta, uram. Rohanok! – S ezzel a Vattás Kölyök már le is sietett a parancsnoki hídról. Turner ismét a tengernagyra nézett. – A feje, uram – semmi sincs a fején. Nem kellene egy csuklyás viharkabát, uram? – Csuklya? – mosolyodott el derősen Tyndall. – Mi a csudának? Nem fázom én... Már ne haragudjon, sorhajókapitány... – A távcsövet egyenest a lánggal lobogó Vyturára irányította. Turner ismét rápillantott, azután Valleryt kereste a szemével, végül hátra indult. Carpenter már úton volt vissza a kesztyővel, amikor egy kattanás után megszólalt a rádiószolgálat hangszórója. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. Radiogram a Vikingrıl: “Elveszítettük kapcsolatot. Folytatom a keresést.” – Elvesztették a kapcsolatot – kiáltott fel Vallery. Elvesztették a kapcsolatot, már csak ez hiányzott! Odakinn szabadon kószál egy tengeralattjáró, sem a helyét, sem a célelemeit nem ismerjük, és az egész FR 77-es ki van világítva, akár egy vurstli. Vurstli, gondolta keserően, cseréppipák a céllövöldében, s körülbelül ugyanannyi az esélyük, hogy visszaüssenek, ha egyszer elveszítették a kapcsolatot. Most már bármely pillanatban... Gyorsan hátrafordult és a tájolóállványzatba kapaszkodott. Megfeledkezett arról, milyen gyönge, s hogy a megroggyant híd dılése hogyan hat az egyensúlyérzékre. – Bentley! Semmi válasz még a Vyturáról! – Semmi, uram. – Bentley ugyanúgy aggódott, mint a kapitány, ugyanúgy tisztában volt vele, hogy most minden a gyorsaságon múlik. – Talán megszakadt az áramszolgáltatása, de nem, nem, ott van, uram! – Kapitány, uram. Vallery hátra nézett. – Nos, sorhajókapitány, mi történt? Remélem, nincs újabb vészhíre? – Attól tartok, hogy van, uram. A jobb oldali csöveket nem
lehet irányozni, reménytelenül beszorultak. – Nem lehet irányozni – csattant fel ingerülten Vallery. – Ebben aztán semmi új sincs. Jég, fagyos hó. Csapják le, használjanak forró vizet, olvasztó pisztolyokat, bármilyen régi... – Sajnálom, uram – rázta szomorúan a fejét Turner. – Nem errıl van szó. Az állvány és a forgó talp elgörbült. Vagy az a gránát tehette, amely a fedélzetmester raktárát találta el, vagy amelyik a 3. gépházba csapott be, közvetlenül alatta. Bárhogyan is – kaput! – Rendben van! – Vallery most már elvesztette a türelmét. – Akkor hát nincs más hátra, mint a bal oldali csövek. – A hídról már nem tudjuk vezérelni ıket, uram – vetette ellent Turner. – Hacsak nem helyi irányítással tüzelünk? – Van valami ok, amiért ne tennénk? – kérdezte dühösen Vallery. – Végtére is, erre képezik ki a torpedókilövı legénységet. Eredjen a bal oldali vetıcsıhöz, gondolom, ott még sértetlen a tőzvetı berendezés, és közölje velük, hogy álljanak készenlétben. – Értettem, uram. – És Turner... – Uram? – Sajnálom. – Elkínzottan mosolygott. – Ahogy az öreg Giles szokta mondani magáról, én már csak egy mogorva, öreg, goromba pokróc vagyok. Ugye elnézi nekem? Turner együttérzıen elvigyorodott, de egy pillanat múlva kijózanodott. Fejével a tengernagy felé intett. – S ı hogy van, uram? Vallery hosszan a sorhajókapitány szemébe nézett, s szinte észrevehetetlenül megrázta a fejét. Turner súlyosan rábólintott és azzal már ment is. – Nos Bentley? Mit válaszol? – Kissé zavaros, uram – mentegetızött Bentley. – Nem is értettem az egészet. Azt mondja, elhagyja a konvojt és saját szakállára folytatja útját. Valami ilyesfélét, uram. Saját szakállára folytatja az útját! Vallery tudta, hogy ez nem megoldás. A tartályhajó még órákon át éghet, holtbiztos áruló jel, még ha más útirányt követ is. Méghogy a saját szakállára folytatja az útját! Egy védtelen, lángoló, megnyomorított tartályhajó – s még ezer mérföld van Murmanszkig, a világ legnehezebb ezer mérföldje! Vallery lehunyta a szemét. Teljesen elcsüggedt. Egy ilyen férfi, egy ilyen hajó – s neki mindkettıt
meg kell semmisítenie! Egyszerre csak meghallotta Tyndall hangját. – Kormány balra 30! – rendelkezett. Hangosan, tekintélyt parancsolóan beszélt. Vallery bosszúsan kihúzta magát. Kormány balra 30! Ezzel belefordulnának a Vyturába. Néhány pillanatnyi csönd után Carrington, az ügyeletes tiszt a szócsı fölé hajolt és megismételte: – Kormány balra 30! – Vallery egy mozdulatot tett elıre, de azután megdermedt, amikor meglátta, hogy Carrington matat valamit a szócsıvel. Egy védıkesztyőt gyömöszölt a mikrofonnyílásba. – A hajó közepének! – Igenis, középre, uram! – Egyenesen! Kapitány? – Uram? – Az a fény bántja a szememet – panaszkodott Tyndall. – Nem tudnánk eloltani azt a tüzet? – Megkíséreljük, uram. – Vallery odalépett hozzá és halkra fogta a hangját. – Fáradtnak látszik, uram. Nem menne le a kabinjába? – Micsoda? Méghogy lemenjek?! Én?! – Igen, uram. Üzenünk, ha szükségünk lesz önre – tette hozzá rábeszélıen. Tyndall egy pillanatra latolgatta a hallottakat, azután határozottan, tagadóan megrázta a fejét. – Nincs értelme, Dick. Nem lenne becsületes magával szemben... – A hangja elhalkult, valamit motyogott maga elé, ami úgy hangzott, mintha “Tyndall tengernagy”-ot mondott volna, de Vallery nem volt biztos ebben. – Uram? Nem értettem... – Semmit? – vetette oda neki kurtán Tyndall. Elkapta a tekintetét, a Vyturára nézett, fájdalmasan fölkiáltott és egyik karját védekezıén a szeme elé kapta. Vallery is hátrahıkölt, hunyorgott, hogy ne kelljen belenéznie a Vyturáról hirtelen fölcsapó vakító villanásba. Szinte ezzel egyidejőleg hasított bele a fülekbe a robbanás, és a légnyomás valamennyiüket szétröpítette a hídon. A Vyturát újabb torpedótalálat érte. Ismét jobboldalt találták el a tatját, a gépház közelében, s most már ott is lángolt a hajó. Csodálatosképpen csak a híd volt mentes – akár egy sziget – a füsttıl és lángtól a hajó közepén. Még a döbbenet pillanatában átvillant Vallery agyán: “Most már vége. Sokáig nem tarthatja
magát.” De jól tudta, hogy önmagát téveszti meg, igyekszik elkerülni az elkerülhetetlent, a döntést, amelyet meg kell hoznia. Tartályhajók, amint azt Nichollsnak mondotta, nehezen, iszonyúan nehezen halnak meg. Szegény öreg Giles, gondolta valamely érthetetlen oknál fogva, szegény öreg Giles. Hátraindult a bal oldali kijárathoz. Turner dühösen ordított a telefonba. – A fenébe is, azt teszi, amit parancsolnak magának, értette? Ki velük, de azonnal. Igen, azt mondtam “azonnal”! Vallery meglepetten elkapta Turner karját. – Mi a baj, sorhajókapitány? – Micsoda arcátlan pimaszság! – fújtatott Turner. – İ mondja meg nekem, hogy mit tegyek! – Kicsoda? – A torpedókezelı. A maga barátja, Ralston! – ordította felbıszültén Turner. – Ralston! Hát persze! – Most már Vallery is emlékezett. – Hiszen mondta nekem, hogy éjszaka ez az ı készültségi posztja. Mi a baj? – Hogy mi a baj? Azt mondja, nem hiszi, hogy meg tudja tenni. Nem szeretné, nem akarja megtenni – választhat, ahogy tetszik. Pimasz parancsmegtagadás! – tombolt Turner. Vallery hunyorogva tekintett rá. – Ralston – bizonyos ebben? Dehát persze, hogy bizonyos... Azon gondolkodom... Tudja Turner, az a fiú valóságos poklon ment át. Gondolja, hogy... – Nem tudom, hogy mit gondoljak! – Turner ismét fölvette a telefonkagylót. – Csövek kilencnulla? Végre!...Micsoda? Mit mondott?...Hogy miért nem...ágyútüzet! Ágyútüzet! – Levágta a kagylót, hogy csak úgy csattant a sarkon perdült Vallery elé. – Azt kéri tılem, könyörög nekem, hogy ne torpedóval, hanem ágyútőzzel! Ez megbolondult, úgy van, más nem is lehet! De bolond vagy nem bolond, most lemegyek és beleverem az engedelmességet abba a lázadó fiatal pokolfajzatba! – Vallery még sohasem látta ilyen dühösnek Turnert. – Átveheti tılem Carrington ezt a telefont, uram? – Igen, igen természetesen! – Turner dühe most már Valleryre is átragadt. – Bármit erezzen is, nem ez az a perc, hogy kifejezésre juttassa érzéseit! – pattogott. – Rázza csak gatyába... Lehet, hogy túlságosan engedékeny voltam, túlságosan könnyedén vettem a dolgokat, talán azt hiszi, hogy adósai vagyunk, lélektanilag hátrányban vagyunk vele szemben, amiért
olyan mocskosán elbántak vele... Rendben van Turner, rendben van! – Turner szemmelláthatóan egyre türelmetlenebbé vált. – Induljon. Három-négy perc múlva támadunk. – Hirtelen sarkonfordult és kiment a tájolófedélzetre. – Bentley! – Uram? – Utolsó jelzés... – Nézze csak, uram – vágott közbe Carrington. – Lelassult. Vallery elırelépett és kikémlelt a szélvédı fölött. A Vytura, immár egyetlen süvöltı lángtenger, egyre inkább lemaradt mögöttük. – Elıkészítik a csónakdarukat, uram! – jelentette izgatottan a Vattás Kölyök. – Azt hiszem... igen, igen, most már látom, leengedik a mentıcsónakot! – Hála istennek! – suttogta Vallery. Úgy érezte, mintha még egy kis élethaladékot kapott volna. Lehajtott fejjel, mindkét kézzel megragadta a szélvédıt – a felindulás kétségbeejtıen elgyengítette. Néhány másodperc múltán fölpillantott. – Rejtjeles radiogram a Sirrusnak – adta ki nyugodt hangon a parancsot. – Körözzön jól hátul. Szedje föl a hajótörötteket a Vytura mentıcsónakjából. Elkapta Carrington gyors pillantását és megborzongott. – Nézze, elsı tiszt, a kockázat ötven százaléknál kevesebb, akkor hát a fenébe az Admiralitás utasításaival. Úristen – tette hozzá hirtelen keserőséggel – de boldog lennék, ha megpillantanánk a Barents-tengeren hánykolódni egy csónakot, benne csupa “hajótörötteket nem veszünk fel” whitehall harcossal! – Elfordult és meglátta Nichollsot meg Petersent. – Maga még itt van Nicholls? Nem lenne okosabb, ha lemenne? – Ahogy parancsolja, uram. – Nicholls habozott, azután Tyndall felé bólintott. – Arra gondoltam, hogy talán... – Lehet, hogy igaza van, lehet, hogy igaza van. – Vallery fáradt megrökönyödéssel csóválta a fejét. – Majd meglátjuk. De várjon egy kicsit, jó? Kormányos! – kiáltott azután hangosan. – Uram? – Lassan mindkettıvel elıre! – Lassan mindkettıvel elıre, uram! Fokozatosan, azután egyre gyorsabban húztak el a hajók az Ulysses mellett, amely lassan a konvoj végére került. Hamarosan már a legutolsó hajók
is elhagyták és északkelet felé vették útjukat. Újra sőrőbben havazott, de a hajók még mindig éles fényben fürödtek és ijesztıen sebezhetınek tőntek mezítelen kiszolgáltatottságukban. Turner tajtékozva jelent meg a bal oldali torpedóvetı csöveknél. A csövek már tüzelıállásban voltak, a hatalmas lángok megvilágították tátott torkolatukat, amelyek fenyegetıen meredtek a szüntelenül hömpölygı szikrázó hullámhátak fölé. Turner nyomban megpillantotta a központi kilövıcsı fölötti védtelen irányzóállásban gubbasztó Ralstont. – Ralston! – kiáltotta gorombán, parancsolóan. – Beszédem van magával! Ralston villámgyorsan megfordult, fölállt és leugrott a fedélzetre. Szemtıl szembe állt a sorhajókapitánnyal. Azonos termetőek lévén, szemük egy magasságban volt: Ralstoné nyugodt, kék, szomorú, Turneré a dühtıl elsötétedett. – Mi a fene ütött magába, Ralston? – förmedt a matrózra. – Most már a parancsot is megtagadja? – Nem, uram. – Ralston halkan beszélt, hangja sajátosan feszültnek tőnt. – Ez nem igaz. – Nem igaz! – Turner szeme elkeskenyedett, alig bírta türtıztetni magát. – Akkor meg mi ez a sok rohadt pofázás, hogy nem akarja kiszolgálni a vetıcsöveket? Csak nem arra készül, hogy versenyre keljen Riley főtıvel? Vagy egyszerően csak pillanatnyi elmezavarról van szó – ha ugyan valaha is ép volt az elméje? Ralston egyetlen szót sem válaszolt. A csönd, amelyet nagyon is könnyen lehetett csökönyös pimaszságnak minısíteni, még inkább feldühítette Turnert. Hatalmas keze elırelendült, megragadta Ralston viharkabátját. Maga felé rántotta a tengerészt, arcát közvetlenül annak arca elé nyomta. – Kérdeztem valamit, Ralston – mondta fojtottan. – Nem kaptam választ. Várok. Hát akkor mirıl is van szó? – Semmirıl, uram. – Ralston szemében talán kétségbeesés, de semmiképpen sem félelem tükrözıdött. – Én... én egyszerően csak nem akarom, uram. Győlölném megtenni... a tenger fenekére küldeni a saját hajónkat! – Hangja most már kérlelıvé vált, de a kétségbeesés felhangjai is kicsendültek belıle. Turnéméi azonban süket fülekre talált. – Miért kell elpusztítani, uram? – kiáltott fel. – Miért? Miért? Miért?
– Ehhez magának semmi köze – de ha már tudni akarja, hát azért, mert veszélyezteti az egész konvojt! – Turner arca még mindig közvetlenül Ralstoné elıtt volt. Magának megvan a beosztása, a parancsot pedig teljesíteni kell. Hát akkor pattanjon és hajtsa végre a parancsot! Gyerünk! – ordította, amikor látta, hogy Ralston habozik. – Mozgás, fel! – Szinte kiköpte a szavakat. Ralston nem mozdult. – Vannak más torpedókezelık is, uram! – Ralston esdeklıen emelte a magasba a karját, s volt valami a hangjában, ami áthatolt Turner vak dühén; szinte megdöbbenve ismerte fel, hogy a fiú a végsıkig kétségbe van esve. – Hát miért nem ık...? – Mással akarja elvégeztetni a piszkos munkát, mi? Így érti, ugye? – Turner hangja metszıén gúnyos, megvetı volt. – Arra akarja kényszeríteni ıket, amit maga nem hajlandó megcsinálni. Maga alávaló rohadék! Mi a hívószáma? Adja át a készülékét. Majd én veszem át a parancsot a hídról. – Fölemelte a telefonkagylót, nézte, amint Ralston lassan visszamászik és fejét lehorgasztva, összegörnyedve leül a Dumaresq mellé. – Elsı tiszt? A sorhajókapitány beszél. Itt minden elı van készítve. A kapitány ott van? – Igen, uram. Hívom. – Carrington letette a kagylót és kilépett az ajtón. – Kapitány úr. A sorhajókapitány van... – Egy pillanat! – A kapitány fölemelt keze láttán, feszült hangját hallva Carrington megtorpant. – Nézze csak, elsı tiszt. Mit tart errıl? – Vallery a tengernagy esıköpenyes alakja mellett a Vyturára mutatott. Tyndall a mellére ejtette a fejét és összefüggéstelenül motyogott maga elé. Carrington tekintetével követte a kapitány ujja által mutatott irányt. A sőrősödı hóesésben csak homályosan kivehetı, amint a mentıcsónak a darun függve leereszkedett, miközben a Vytura folytatta az útját. Az emberekkel zsúfolt csónak gyorsan elmaradt a hatalmas fáklyaként égı hajó mögött, túlságosan is gyorsan lemaradt mögötte, döbbent rá hirtelen az elsı tiszt. Hátrafordult, s szembe találta magát Vallery tompa, fáradt, öreg tekintetével. Carrington lassan bólintott. – Fölgyorsul, uram. Folytatja útját, kormányozzák... Mit tesz most, uram? – Isten látja a lelkemet, nincs választásom. Semmi hír a Vikingrıl, semmi hír a Sirrusról, a saját Asdicünk sem jelez
semmit a víz alatt – és az a tengeralattjáró még mindig odakint van... Közölje Turnerrel, mi történt. Bentley! – Uram? – Jelezzen a Vyturának. – A keskeny fehér csíkká összeszorított száj meghazudtolta a szemeket – az elkínzott, sötét szemeket. – “Hagyja el a hajót. Három perc múlva megtorpedózzuk. Ez az utolsó figyelmeztetés.” İrtiszt, kormány balra, 20. – Kormány balra 20, igenis uram. A Vytura érintılegesen elfordult és északnak indult. Az Ulysses lassan fordult, szinte párhuzamosan haladt vele, valamivel mögötte. – İrtiszt! Mindkét gép elıre, félerı! – Elıre, felérı, uram. – İrtiszt? – Uram? – Mit mond Tyndall tengernagy? Ért valamit belıle? Carpenter elırehajolt, fülelt, azután megrázta a fejét. Kis hópelyhek hullottak prémsapkájáról. – Sajnálom, uram. Semmit nem tudok kivenni – túl nagy zajt csinál a Vytura... Azt hiszem, zümmög valamit, uram. – Magasságos úristen! – Vallery lecsüggesztette fejét, azután lassan, elgyötörten ismét fölpillantott. Még az ilyen csekély mozdulat is elviselhetetlen erıfeszítésébe került. Átnézett a Vyturára és hirtelen mozdulatlanná dermedt. A piros jelzılámpa ismét villogni kezdett. Megkísérelte leolvasni az üzenetet, de a jelzés túl gyors volt, bár az is lehet, hogy a szeme már túl öreg vagy fáradt ehhez, vagy pedig egyszerően képtelen volt tovább gondolkodni... Volt valami kísértetiesen lenyőgözı abban, ahogy az a parányi bíbor fény ott villódzott a fantasztikus lángfüggönyök között, amelyek lassan, vészjóslóan, az elkerülhetetlen végzet fenséges erejével zárultak össze. S egyszerre csak elhalt a kis vörös fény, olyan váratlanul és hirtelenül, hogy Bentley hangja elıbb ért el tudatáig, semhogy felfogta volna, mi történt. – Üzenet a Vyturáról, uram. Vallery erısen megmarkolta a tájolót. Bentley nem annyira látta, mint megsejtette, hogy a kapitány bólint. – Az üzenet a következı: “Menjen a francba! Szívélyes üdvözlet a haditengerészetnek. Mondja meg neki, hogy szívem egész szeretetével ölelem.” Bentley hangja elhalkult, azután
elhalt, már csak a lángok ropogása és a hangradar agyat zsibbasztó pöntyögése hallatszott. – Szívem egész szeretetével. – Vallery némán, elképedve csóválta a fejét. – Szívem egész szeretetével! Ez megırült! Nyilván megırült. “Szívem egész szeretetével”, én meg megsemmisítem... Elsı tiszt! – Uram? – Közölje a sorhajókapitánnyal, hogy készüljön fel! Turner megismételte a hídról kapott üzenetet és Ralstonhoz fordult. – Kezelı, fölkészülni! – Kitekintett a hajó oldalán, látta, hogy a Vytura most valamivel elıttük halad, s az Ulysses még mindig azon fáradozik, hogy elvágja az útját. – Gondolom, még két percünk van. – Talpával érezte, hogy a vibrálás elhal, s tudta, hogy az Ulysses lassít. Most már bármely pillanatban elfordulhat jobbra. Fejhallgatója ismét megreccsent, a süvöltı lángoktól alig hallotta a parancsot. Feszülten figyelt, majd fölpillantott. – Csakis “X” és “Y”. Vízmélység 15 láb. Célsebesség 11 csomó. – Beleszólt a telefonba: – Mennyi ideig? – Mennyi ideig, uram? – ismételte Carrington. – Kilencven másodpercig – mondta fátyolos hangon Vallery. – Kormányos, kormány jobbra 10. – Döbbenten fölriadt, amikor meghallotta a padlóra ejtett távcsı koppanását, s látta, hogy a tengernagy elırebukik, arcát és nyakát erısen beveri a szélfogóba, karja erıtlenül lóbálózik vállból. – Kormányos! A Vattás Kölyök máris ott termett. Egyik karjával Tyndall alá nyúlt, hogy a holtsúly zömét leemelje a szélfogó éles peremérıl. – Mi baj, uram? – kérdezte az aggodalomtól elfúló hangon. – Mi baj? Tyndall megmoccant, most arccal feküdt a szélfogó peremén. – Hideg, hideg, hideg – mormolta. A remegı hang egy aggastyán hangja volt. – Micsoda? Mit mondott, uram? – könyörgött a Vattás Kölyök. – Hideg. Fázom. Szörnyen fázom! A lábam, a lábam! – Az aggastyánhang elhalt és a tengernagy teste lecsúszott a parancsnoki híd sarkába, szürke arca fölfelé meredt a hóesésbe. Hirtelen émelyítı bizonyossággá váló ösztönös megsejtéstıl vezérelve a Vattás Kölyök térdre vetette magát. Vallery meghallotta fojtott kiáltását, látta, hogy Carpenter
fölegyenesedik, s amikor hátrafordult, arcára iszonyat ült ki. – Nincsen... rajta semmi, uram – dadogta. – Mezítláb van! Lefagyott, kıkeményre fagyott! – Mezítláb? – ismételte hitetlenkedve Vallery. – Mezítláb! Lehetetlen! – És pizsamában, uram! Ez van csak rajta, semmi más! Vallery elıreugrott, s közben lehántotta kesztyőjét. Lenyúlt és érezte, hogy gyomra émelyegve felfordul, amint ujjai a jéggé dermedt bırhöz érnek. Mezítláb! És pizsamában! Mezítláb – nem csoda, hogy olyan hangtalanul közeledett a pallórácson! Halványan fölrémlett neki, hogy amikor utoljára mérték a hımérsékletet, a hımérı 35 fokot mutatott fagypont alatt. S Tyndall, lábával a fagyott hóban és latyakban, közel öt perce ott ült már a helyén!... Érezte, hogy hatalmas tenyerek nyúlnak a hóna alá és könnyedén talpra állítják. Petersen. Természetesen csakis Petersen lehet az. Mögötte meg Nicholls. – Bízza ezt énrám, uram. Petersen, vigye el. – Nicholls határozott, magabiztos hangja – olyasvalakié, aki teljesen biztos a dolgában – magához térítette Valleryt, visszahozta a jelenbe, s minden egyébnél inkább megértette vele a pillanat követelményeit. Ismét meghallotta Carrington kimért, szenvtelen hangját, amint sorolja az irány- és a sebességmeghatározásokat, s megpillantotta a Vytura farát, mintegy 50 fokkal a saját orrától balra; lassan egyre inkább lemaradt az Ulysses mögött. A lángok árasztotta hı még ebbıl a távolságból is elviselhetetlennek tőnt – de az isten szerelmére, milyen lehet akkor a Vytura hídján? – Irányt beállítani, elsı tiszt – kiáltotta. – Helyi irányítás. – Irányt beállítani, helyi irányítás. – Carrington hangja olyan szenvtelen volt, mintha csak Solentnél, egy békebeli hadgyakorlaton vezényelt volna. – Helyi irányítás – ismételte Turner. Helyére akasztotta a készüléket és körülnézett. – A többi már a maga dolga Ralston – mondta csöndesen. Semmi válasz. Az irányítóhelyen görnyedezı alak mozdulatlan volt, akár egy kıszobor, és semmivel sem jelezte, hogy meghallotta a parancsot. – Harminc másodperc! – szólt élesen Turner. – Készen van minden? – Igen, uram. – Az alak megmozdult. – Készen van minden. – Hirtelen hátra fordult és egy utolsó, kétségbeesett kísérletet tett:
– Az isten szerelmére, uram! Hát nincsen másvalaki... – Húsz másodperc! – sziszegte dühödten Turner. – Azt akarja, hogy ezer élet száradjon liliomfehér lelkiismeretén? És ha nem találja el... Ralston lassan visszafordult. A másodperc egy töredékéig arcát teljesen megvilágította a Vytura éles fénye, s Turner elképedten látta, hogy a fiú szemét elhomályosítják a könnyek. Azután ajka szavakat formált. – Ne aggódjon, uram. Nem hibázom el. – Hangja tompa volt, valami megnevezhetetlen megadás fojtotta el. Turner most már inkább döbbenten, mint dühödten, s végképp értetlenül figyelte, amint Ralston zubbonyának bal ujja felemelkedik, hogy kitörülje szemébıl a könnyeket, jobb keze meg elırenyúl, ráfonódik a vetıcsövek indítóemeltyőjére. Turner agyán megmagyarázhatatlanul Chaucer egyik híres verssora cikázott át: “S szomorún markolja dárdáját a zsoldos.” Ennek a kéznek az összezárulása ugyanezt a szívszaggató határozottságot, ugyanezt a visszavonhatatlan végzetet fejezte ki. Egyszerre csak, olyan hirtelenül, hogy Turner akaratlanul is összerezzent, a kéz görcsösen visszarándult. Hallotta az indítókar kattanását, a fojtott zúgást a robbanótérben, a sőrített levegı szisszenését és már ki is röppent a torpedó, vészjósló sima teste egy pillanatra fölvillant a lángok fényében, mielıtt csobbanva a tenger felszíne alá merült volna. Szinte még el sem tőnt, amikor a kilövıcsövek ismét megremegtek és útjára indult a második torpedó is. Turner öt, tíz másodpercig lenyőgözve meredt a víztükörre, amint a nyílvesszık buborékfarkai elenyésztek a távolban. Ezekben a robbanófejekben összesen 1500 font amatol rejlett – isten legyen irgalmas a szerencsétleneknek a Vytura fedélzetén... Kattanva megszólalt a fedélzeti hangszóró. – Figyelem! Figyelem! Azonnal fedezékbe! Azonnal fedezékbe! – Turner megmoccant, elkapta szemét a tengerrıl, fölpillantott, s látta, hogy Ralston még mindig ott görnyed a kilövıülésben. – Kifelé onnan, ırült taknyos! – ordította. – Azt akarja, hogy szitává lyuggassák, amikor fölrobban a Vytura? Hallotta? Néma csönd. Sem szó, sem mozdulatok, csak a lángok süvöltése. – Ralston! – Semmi bajom, uram. – Ralston fojtott hangon szólt le, de
annyi fáradságot sem vett, hogy hátranézzen. Turner elkáromkodta magát, fölugrott a kilövıcsövekre, lerántotta Ralstont az ülésbıl a fedélzetre és fedezékbe vonszolta. A fiú semmiféle ellenállást sem tanúsított; úgy tőnt, mintha mélységesen mély közönybe, semmivel sem törıdı apátiába zuhant volna. Mindkét torpedó célba talált. A vég villámgyorsan, feltőnés nélkül következett be. Akik az Ulysses fedélzetén füleltek – mert senki sem merészelt kinézni – felkészültek az eget leszakasztó robbanásra, de ez nem következett be. A tört gerincő, harcban megrokkant Vytura egyszerően beleomlott torpedóktól szétszaggatott közepébe, lassan, mint egy elgyötört állat, az oldalára fordult és szinte pillanatok alatt már el is merült az acélkék hullámokban. Három perccel késıbb Turner benyitott a kapitány fedezékébe; maga elıtt lökdöste Ralstont. – Itt van, uram – jelentette komoran. – Gondoltam, szívesen megnézné, hogyan is fest valaki, aki lelkiismereti okokból tagadja meg a parancsot! – Nagyon is megnézném! – Vallery letette az asztalra a hajónaplót, s hővösen végigmérte tetıtıl talpig a torpedókezelıt. – Kitőnı munkát végzett Ralston, de ez nem menti a viselkedését. Egy pillanat türelmet, sorhajókapitány. Hátrafordult a Vattás Kölyökhöz. – Igen, úgy látszik minden rendben van, kormányos. İlordságaik minden bizonnyal örömrepesve olvassák majd – tette hozzá keserően. – Azokat a hajókat, amelyeket a németek nem tudtak elkapni, elintézzük helyettük mi magunk... Ne felejtsen el rádiógramot küldeni reggel a Hatterasra, s kérdezze meg tılük a Vytura kapitányának a nevét. – Meghalt... Fölösleges fáradoznia! – szólalt meg keserően Ralston, azután megtántorodott, mert Turner nyitott tenyérrel az arcába vágott. A sorhajókapitány zihálva lélegzett, szeme elsötétedett a dühtıl. – Arcátlan taknyos! – súgta. – Ez már túlmegy minden határon. Ralston lassan fölemelte a kezét, megtapogatta arcán a gyorsan vörösödı hurkát. – Félreértett, uram. – Hangjában nyoma sem volt a haragnak, halkan mormolta a szavakat, a többieknek feszülten kellett figyelniük, hogy megértsék, mint mond. – Megmondhatom a
Vytura kapitányának a nevét. Ralston. Michael Ralston kapitány. Az apám volt.
12. fejezet Szombat Egyszer minden véget ért, minden éjszakát hajnal követ; még a leghosszabb éjszaka után is, amikor úgy tőnik, sohasem világosodik, eljön a hajnal. Eljött az FR 77-es konvoj számára is, s ugyanolyan keserves, szürke és reménytelen volt, mint a megelızı végtelenül hosszú éjszaka. De eljött. Vagy 350 mérföldre a sarkkörtıl északra virradt a konvojra, amely a 72. szélességi fok mentén haladt keletre, valahol félúton Jan Mayen és az Északi-fok között. 8°45' kelet – számította a Vattás Kölyök, de nem volt egészen biztos a dolgában. A sőrő hóesés és a sőrő felhızet közepette csak hozzávetıleges számításokra hagyatkozhatott: nem maradt más választása, mert az étkezıt elpusztító gránát ócskavassá aprította a térképszobát is. Nagyjából még 600 tengeri mérföld volt hátra az útból. 600 mérföld, 40 óra múlva a konvoj – legalábbis, ami addigra még maradt belıle – beérkezik a Kola-öbölbe és folyónak felfelé halad majd Polijarnoje meg Murmanszk felé... 40 óra múlva. A hajnali fény a konvojt – összesen már csak 14 hajó maradt – három tengeri négyzetmérföldön szétszórva találta; a hajók erısen hánykolódtak az egyre erısödı észak-északnyugati hullámzásban. Tizennégy hajó maradt, mert az éj közepén még egy hajó odaveszett. Aknára futott? Megtorpedózták? Senki sem tudta, s most már soha senki sem fogja megtudni, hogyan történt. A Sirrus leállt, egy álló órán át leárnyékolt tízhüvelykes jelzılámpákkal kutatta át az egész területet. Egyetlen túlélıt sem találtak. Igaz, Orr sorhajókapitány nem is számított túlélıre, hiszen a levegı hımérséklete fagypont alatt hat fok volt. A hajnal egymást érı riadókból álló, végtelennek tőnı, átvirrasztott éjszaka, a hangradar véget nem érı sípolása és eredménytelen mélyvízibomba-támadások után virradt fel. Eredménytelen támadások után – már ami a kísérıhajókat illeti, az ellenség kettıs diadalt aratott: a kimerült embereket egész éjjel riadókészültségben tartotta, s így mindinkább eltompult – meglehet helyrehozhatatlanul – annak a lankadatlan éberségnek az utolsó maradványa is, ami az Északi-sarkvidéken a fennmaradás egyedüli reménye. De ami még ennél is végzetesebb
lehetett: kiürültek a konvoj hajóinak utolsó mélyvízibombaállványai is... Jelzi a támadás hevességét, az üldözés kíméletlenségét, hogy ilyesmi eddig még sohasem fordult elı. De most megtörtént. Egyetlen mélyvízi bomba sem maradt – egyetlenegy sem. A karmok kihullottak, megszőnt minden védekezési lehetıség. Csupán idı kérdése volt, hogy a támadó tengeralattjáró-falkák észrevegyék: tetszésük szerint sújthatnak le a konvojra. A hajnallal pedig beköszöntött a hajnali riadókészültség, az, ami normális körülmények között csak hajnali szolgálat lett volna, ha az emberek nincsenek már tizenöt órája szolgálatban, nem töltöttek volna el tizenöt fogvacogtatóan hideg és gyötrelmes órát, mely alatt az Ulysses legénysége kakaón és vékonyra szelt, megszívódott konzerv marhahús szendvicseken élt, hiszen elızı nap arra sem jutott idı, hogy friss kenyeret süssenek. De a hajnali szolgálat már önmagában véve is nagy jelentıségő volt: további két végeláthatatlan órával hosszabbította meg a várakozást, márpedig egy olyan ember számára, aki az iszonyú kimerültségtıl álltóhelyében tántorog, aki szó szerint mutató- és hüvelykujjával feszíti szét görcsösen vonagló szemhéját, miközben kiszipolyozott agya, amely már nem annyira agy, mint a kínpadra feszítés, a fájdalom mélységes kútja, azt súgja neki, hagyja el magát csak egyetlen pillanatra, csak most az egyszer és soha többé – az ilyen ember számára még egy perc is gyötrelmes örökkévalóság. S még ennél is fontosabbak voltak e hajnali órák, hiszen köztudomású volt, hogy ezek az Oroszország felé tartó konvojok legválságosabb idıszakai, a próbatétel órái, amikor mindenkirıl egyértelmően kiderül, mennyit ér. S egy zendülı hajó legénységének, olyan embereknek, akik fölött már ítélkeztek és akiket elítéltek, testileg megtört és szellemileg kiuzsorázott embereknek, akik sem testileg, sem lelkileg soha többé nem lehetnek a régiek és nem is akarnak a régiek lenni – az olyan embereknek, mint akikbıl az Ulysses legénysége állt, nem kellett szégyenkezniük. Persze valamennyiükre vonatkozott ez, hiszen ık is csak emberek voltak. De sokan úgy találták, vagy éppen ekkor döbbentek rá, hogy a soha vissza nem térés pontja nem óhatatlanul a szakadék széle: lehet az a völgy mélye, a távoli lejtın való felkapaszkodás kiindulási pontja is, s ha valaki fölfelé kezd kapaszkodni, soha többé nem tekint vissza a mélybe. Akadtak néhányan, akik számára nem létezett sem szakadék,
sem völgy. Ilyen volt például Carrington. Tizennyolc órája állt már egyhuzamban a parancsnoki hídon, de még mindig megırizte törhetetlen énjét, éberen figyelt, soha nem lanyhuló oldott éberséggel; végtelen tőrıképességő ember volt, aki semmilyen körülmények között nem roppant össze, akirıl mindenki tudta, hogy nem roppanhat össze, mert még a legmerészebb képzelet is elutasította ennek eshetıségét. Senki sem tudta volna megmondani, mi tette ıt ilyenné. S ilyen ember volt Hartley tengerészaltiszt, Hendry kazánmester, Evans törzszászlós vagy MacIntosh hajómester is. Ez a négy ember sajátos módon hasonlított egymásra: tagbaszakadt, szíves, jóindulatú, már nem fiatal férfiak, akiket átitattak a haditengerészet hagyományai. Hallgatagok voltak, soha senki sem hallotta ıket önmagukról beszélni, de tökéletesen tisztában voltak saját jelentıségükkel; tudták – s ezt a Királyi Haditengerészet minden tisztje készséggel elismerte volna –, hogy rangidıs tiszthelyettesekként ık, s nem a tisztek alkotják a Királyi Haditengerészet gerincét. S ebbıl az erısen fejlett felelısségérzetbıl táplálkozott sziklaszilárd állhatatosságuk. S voltak persze olyanok is – csupán maroknyian –, mint például Turner, a Vattás Kölyök és Dodson, akik e hajnali órában már önmagukat múlták felül, akik valósággal kéjelegtek a veszélyben és a kimerültségben, mert csak így tudták megvalósítani önmagukat, mert csakis erre születtek. S végül voltak közöttük olyan férfiak, mint Vallery, aki valamivel éjfél után összeesett, s most aludt a fedezékben, vagy Brooks törzsorvos: a bölcsesség volt a nagy horgonyuk, mind a saját szerepük, mind az FR 77 sorsa viszonylagos jelentéktelenségének világos fölismerésében – az emberiség tévelygéseinek és szenvedéseinek végtelen együttérzéstıl áthatott hővös, intellektuális felmérésében kerestek menedéket. A skála másik végén azonban a hajnal olyan embereket is talált – talán csak néhány tucatot – akik immár reménytelenül és visszavonhatatlanul széthullottak. Összeroppantotta ıket önzésük, önsajnálatuk és szorongásuk, mint például Carslake-et, összeroppantak, mert fegyverzetüket, a hatalom jelképeit elvették tılük, mint Hastingstıl, vagy pedig, mert – mint például Johnson egészségügyisnek és sokan másoknak – túlságosan súlyos terheket kellett cipelniük és nem volt semmi, amiben megkapaszkodhattak volna. A két szélsıség között voltak azok – s ezek alkották a
legénység zömét –, akik eljutottak a nulla pontig, ráébredtek arra, hogy a tőrıképesség akár végtelen is lehet, és éppen ebben a felismerésben lelték meg felépülésük kiindulópontját. Igenis föl lehet kapaszkodni a völgy túlsó oldalán emelkedı lejtın, de csakis bot segítségével. Nicholls számára, aki egész éjszaka az orvosi rendelı mőtıasztala mellett állt és most embertelen kimerültséget érzett, ezt a botot a büszkeség és a szégyen jelentette. Doyle I. osztályú matróz számára, aki elcsigázottan az elülsı kémény fedezékében kuporgott és kétségbeesve figyelte a középsı fedélzeten elhelyezett légvédelmi üteg fiatal katonáinak szüntelen didergését, a szánalom jelentette ezt a támaszt – igaz, hogy elkeseredett káromkodások közepette utasította volna vissza, ha ezt a feltevést bárki megfogalmazza. Az ifjú Spicer, Tyndall odaadó tisztilegénye számára szintén a szánalom volt az – szánalmat és mélységes gyászt érzett a tengernagyi kabinban haldokló ember iránt. Tyndallnek voltaképpen még annak dacára sem kellett volna meghalnia, hogy mindkét lábát térd alatt amputálták. De már nem harcolt az életéért, nem mutatott semmi ellenállást, s Brooks tudta, hogy az öreg Giles boldogan távozik. És sokak, talán sok százak számára, olyanok számára, mint a tüdıvész emésztette McQuater, aki halálra fagyoskodott átnedvesedett ruhájában, de immár nem caplatott kábultan az “Y” páncéltorony csörlıje körül, mert az erıs hullámzás mozgásban tartotta a padlón a vizet; mint Petersen, aki önmagát nem kímélve apasztotta iszonyú erejét, segítve kimerült társain; mint Chrysler, akinek éles fiatal szeme, most, hogy a radar megsemmisült, szüntelenül a látóhatárt kémlelte; mindezen emberek számára Vallery volt a mentsvár és a reménység, akihez mélységes tisztelettel, bizalommal és csökönyösséggel ragaszkodtak. İ volt a rendíthetetlen bizonyosság, akiben nem lehet és nem szabad csalódniuk! Ezek voltak tehát a támasztékok, a megfoghatatlan mankók, amelyek ezen a sivár és keserves hajnalon összetartották az Ulyssest: a büszkeség, a szánalom, a szégyen, a ragaszkodás, a gyászérzet, és az önfenntartás ısi ösztöne, bár ez utóbbi mármár elhanyagolható tényezıvé halványodott. Két dolog azonban sohasem került szóba a kitartás indítékaként, soha nem beszéltek róla, soha még csak eszükbe sem ötlött, mivel ezek a dolgok egyszerően nem léteztek az Ulysses legénysége számára: az a két dolog, amelyekrıl odahaza az érzelgısök, a bulvársajtó szájhıs vezércikkírói, a nacionalista halandzsát népszerősítı
handabandázók el akarták hitetni a világgal, hogy ezek az odaadás és tőrés forrásai – az ellenség iránti győlölet és saját népük, hazájuk iránti szeretet. Nem győlölték az ellenséget. A győlölet elızménye a tudás, márpedig ık nem tudták, milyen az ellenség. Az emberek átkozták, tisztelték az ellenséget, s ha módjuk nyílott rá, meg is ölték, hiszen ha nem teszik, az ellenség öli meg ıket. De sohasem tekintették úgy önmagukat, mint akik a királyért és a hazáért harcolnak; értették, miért elkerülhetetlen a háború, de ellenezték, hogy ezt a szükségszerőséget a szenvedélyes hazafiasság hamis lelkesedésével álcázzák. Egyszerően csak tették, amit parancsoltak nekik, hiszen ha nem teszik, falhoz állítják és agyonlövik ıket. Ami a saját népük iránti szeretetet illeti – ennek volt valami valóságalapja, de nem túlságosan sok. Természetes érzés, hogy valaki meg akarja védelmezni rokonságát, csakhogy ez olyan egyenlet volt, amelynek érvényessége egyenes arányban állott a távolsággal. Ha valaki egy jégpáncéllal borított légvédelmi ágyú fedezékében kuporog a Medve-sziget partjai elıtt, nehezen tudja elképzelni, hogy éppen ezt a bizonyos rózsalugasos cotswoldsi házacskát védelmezi... Egyébként pedig a mesterségesen szított nemzeti győlölködésnek és a király meg haza gondosan besulykolt mítoszainak – semmi, de semmi jelentıségük sincs, amikor az ember elérkezik a remény és az állóképesség végsı határára, mert csakis az alapvetı, egyszerő emberi érzelmek, a szeretet és a gyász, a szánalom és a gyötrelem pozitív érzelmei lendíthetik át ezen a végsı határon. Már dél volt, s a most már szoros, zárt formációban haladó konvoj még mindig vakítóan sőrő havazásban tartott keletnek. A hajnali ırség idejének közepe táján felhangzott riadót egész délelıtt nem követte újabb. Harminchat óra volt még hátra, már csak harminchat óra. S ha folytatódik ez az idıjárás, az erıs szél és a látást akadályozó hóesés, amely meggátolja a repülést, ha továbbra is szinte nulla lesz a láthatóság és oly erıs a hullámzás, hogy megvakítja a periszkópokat... akkor még lehet egy parányi esélyük. Már csak harminchat óra. John Tyndall tengernagy néhány perccel déli tizenkét óra után halt meg. Brooks, aki egész délelıtt el sem mozdult mellıle, a halál okaként ezt tüntette fel a hivatalos okmányokban: “Mőtét utáni sokk és kimerültség”. Az igazság azonban az volt,
hogy Giles meghalt, mert nem akart tovább élni. Tengerész hírneve, önmagába vetett hite, önbizalma odalett, csupán a lelkiismeret furdalás maradt a sok száz elpusztult ember miatt; s mivel mindkét lába is odalett, az egyetlen életformának, amelyet ismert, amelyet olyannyira szeretett, sıt imádott, s amelynek negyvenöt évet áldozott boldogan és magát nem kímélve – ennek az életnek is visszavonhatatlanul vége lett. Giles örömmel, készségesen halt meg. Pontban délben visszanyerte eszméletét, mosolyogva pillantott Brooksra és Valleryre, s ebben a mosolyban már nyoma sem volt a tébolynak. Brooks összerezzent, amikor meglátta ezt a szürke mosolyt, amely csupán gyönge visszfénye volt a hajdani Giles híres hahotázásának. Azután Tyndall lehunyta a szemét, motyogott valamit a családjáról – Brooks tudta, hogy nincsen családja. Ismét fölnyitotta a szemét, úgy tekintett Valleryre, mintha vadidegent látna, azután addig forgatta a szemét, amíg megpillantotta Spicert. – Széket a kapitánynak, fiam – mondta, és meghalt. Két órakor, a hóvihar kellıs közepén temették el. A gyászszertartást olvasó kapitány hangját elsodorta a hó meg a szél, a brit lobogó üresen meglibbent a rézsútra döntött deszkán, az emberek szinte észre sem vették, hogy a tengernagy földi maradványait elnyelte a tenger, a kürtszó megtörtén, távolról és elveszetten hangzott, valahonnan nagyon messzirıl és tompán, mintha tündérország tülkei szóltak volna, s azután az emberek, legalább kétszázan lehettek, némán elfordultak és visszacaplattak fagyos kvártélyaikba. Alig félórával késıbb a hóförgeteg éppoly hirtelenül, ahogy jött, elült. A szél is enyhült, s noha az égbolt továbbra is komor, havat ígérı maradt, a tenger pedig oly erısen hullámzott, hogy még 15 ezer tonnás hajók is 30 fokos ívben hánykolódtak, az idıjárás érezhetıen nem romlott tovább. A hídon, a páncéltornyokban és a kvártélyokban az emberek kerülték egymás tekintetét, némán gubbasztottak. Valamivel 15.00 óra elıtt a Vectra vízalatti célkeresıje jelzést fogott. Amikor Vallery megkapta a jelentést, habozott, mit tegyen. Ha elküldi a Vectrát, hogy nézzen utána, hol az ellenség, s a romboló pontosan lokalizálja a tengeralattjárót, majd elkerülhetetlenül arra szorítkozik, hogy kis átmérıjő körben körözzön a tengeralattjáró fölött, az ellenséges hajó kapitánya perceken belül fölismeri, miért marad el a mélyvízi bombázás. S
akkor már csak idı kérdése – amíg úgy nem határoz, hogy bizton felmerészkedhet a felszínre és használhatja a rádióját –, s a sarkkörtıl északra minden tengeralattjáró tudni fogja, hogy büntetlenül támadhatja az FR 77-et. Az is valószínőtlennek tőnt, hogy ilyen idıjárásban torpedótámadást intézzenek a hajók ellen. A nagy hullámzás közepette nemcsak a periszkópon át történı megfigyelés vált szinte lehetetlenné, de a tengeralattjáró torpedóvetı csöveivel való célzás is túlságosan bizonytalan lett volna; a hullámmozgás ugyanis nem csupán a víz felszínére korlátozódik – hatása igen nagy nehézséget és bizonytalanságot okozhat harminc, negyven, ötven láb mélységben, sıt szélsıséges viszonyok között közel száz láb mélységben is tetemes lehet. Igaz viszont az is, hogy a tengeralattjáró kapitánya, megkockáztatva az ezer az egyhez esélyt, esetleg szerencsés találatot érhet el. Vallery végül parancsot adott a Vectrának, hogy derítse fel a tengeralattjárót. De ezzel már elkésett. Parancsa mindenképpen elkésett volna. A Vectra még nem fejezte be az üzenet fényjeles nyugtázását, el sem kezdett fordulni, amikor erıs robbanás zajára kapták fel a fejüket az Ulysses hídján. Valamennyien a látóhatárt kémlelték, keresték a füstöt vagy a lángot, a megdılt fedélzetet és a himbálózó hajót, amibıl következtetni lehet arra, hol csapódott célba a torpedó. De ennek sehol a legcsekélyebb jelét sem látták, míg közel fél perc nem telt el. Akkor, szinte véletlenül, észrevették, hegy az Electra, a bal oldali sor vezetı hajója lassít, majd tehetetlenül leáll, s máris egész tengelye hosszában süllyedni kezd, anélkül, hogy akár elıre, akár hátrafelé megdılne. Szinte bizonyosnak tőnt, hogy a gépházat érte találat. A Sirrus jelzıfénye villogni kezdett. Bentley elolvasta az üzenetet és Valleryhez fordult. – Orr sorhajókapitány engedélyt kér, hogy az Electra bal oldala mellé állhasson és fölvegye a túlélıket, – Tehát bal oldalt – bólintott Turner. – Ez a tengeralattjáró vak oldala. Lenne rá esélye, uram – nyugodt tengeren. De így... – Átpillantott a Sirrusra, amely erısen hánykolódott az oldalhullámverésben, s vállat vont. – Ez bizony nem használna a mázolásának. – Mi a rakománya? – kérdezte Vallery. – Van valakinek fogalma róla? Robbanóanyag? – Körülnézett, azután látva a néma, tagadó fejrázásokat, Bentleyhez fordult. – Kérdezze meg az Electrától, szállít-e teherrakományként
robbanóanyagot? Bentley jelzılámpája fölkattogott, azután elnémult. Eltelt fél perc, s ekkor már nyilvánvaló lett, hogy nem várhatnak választ. – Talán megszakadt az áramszolgáltatás, vagy a jelzılámpája is megsemmisült – találgatott a Vattás Kölyök. – Mi lenne, ha jeleznénk: válaszoljanak egy zászlóval, ha szállítanak robbanóanyagot, kettıvel, ha nem? Vallery helyeslıen bólintott. – Hallotta, Bentley? Miközben leadták az üzenetet, Vallery kipillantott a felsı fedélzet jobb oldala fölött. A Vectra majdnem egy mérföldre volt tılük, egyik percben alámerült, a másikban fölbukkant miközben kis átmérıben körözött. Megtalálta az ellenséget – de mélyvízibomba-rekeszei üresek voltak. Vallery hirtelen visszafordult és átpillantott az Electrára. Még mindig semmi válasz... Egyszerre csak meglátta, hogy két jelzızászló kúszik fel a vitorlarúdvégre. – Jelzés a Sirrusnak – adta ki a parancsot. – “Mehet, de legyen nagyon óvatos.” Váratlanul Turner kezét érezte a karján. – Hallja? – kérdezte Turner. – Mit kellene hallanom? – kapta fel a fejét Vallery. – Az isten tudja, mi lehet. A Vectra felıl jön. Nézze csak! Vallery tekintetével követte Turner mutatóujját. Eleinte semmit sem tudott kivenni, de hirtelen gejzíreket látott felszökni a Vectra mögött, amelyeket gyorsan elnyomtak a nagy hullámok. Azután a feszülten figyelıkhöz egészen halkan, a szélzúgástól szinte teljesen elfojtva eljutott a vízalatti robbanások távoli döreje. – Mi az ördögöt mővel a Vectra? – csattant fel Vallery. – S mit használ erre a célra? – Olyan, mint a tőzijáték – dörmögte Turner. – Mi a véleménye, elsı tiszt? – Akusztikus keresıbombák – 25 fontosak – közölte tömören Carrington. – Igaza van neki, uram – helyeselt Turner. – Hát persze, hogy azok. Ezért a pénzért akár tőzijáték patronokat is durrogtathatnának – tette hozzá csüggedten. A sorhajókapitány azonban tévedett. Az akusztikus keresıbombák romboló hatása ugyan csak mintegy egytizede a mélyvízi bombáénak, de ha egy ilyen töltettel sikerül pontosan telibe találni a parancsnoki tornyot vagy ha egy kormánylap
mellett robban fel, az szinte ugyanannyira végzetes lehet. Turner jószerint még be sem fejezte a mondatot, amikor egy tengeralattjáró – az elsı, amelyet az Ulysses a víz felszínén látott hat hónap óta – magasan kiemelkedett a víz fölé, két-három másodpercig ott lebegett, azután egész tengelyhosszában lecsapódott a felszínre és veszélyesen hánykolódni kezdett a hullámvölgyben. Az ellenséges hajó váratlan megjelenése – egyik percben még teljesen üres volt a víztükör, a másikban már a konvoj szeme láttára hánykolódott a vízben egy tengeralattjáró – valamennyi hajót meglepte, beleértve a Vectrát is. A dolog készületlenül érte a rombolót, s egy nyolcas alakú fordulat külsı szélén távolodott a tengeralattjárótól. Légvédelmi gépágyúja azonnal tüzet nyitott, de a gépágyú, amely még a lehetı legjobb körülmények között is hírhedten pontatlan löveg, teljesen reménytelen helyzetben volt a viharos tengeren gyors fordulatot végzı romboló himbálózó, dülöngélı talapzatán. Az ikerágyúknak sikerült néhányszor eltalálniuk a tengeralattjáró parancsnoki tornyát, s az ikergéppuskák teleszórták az ellenséges hajótestet, nagyjából annyi eredménnyel, mintha dühödt darazsak szurkálták volna. Mire azonban a Vectra megfordult és nehézfegyverei a célra irányulhattak, a tengeralattjáró már lassan víz alá merült. Dacára ennek, a Vectra 4,7-esei tüzet nyitottak arra a helyre, ahol a tengeralattjáró lemerült, de szinte azon nyomban abba is hagyták, amikor egymásután két lövedék visszapattant a vízfelszínrıl és vészjóslóan elsüvített a konvoj hajói között. A romboló egyenesen folytatta az útját és az alámerült tengeralattjáró fölé száguldott. Az Ulysses fedélzetérıl a megfigyelık távcsöveiken át éppen hogy meg tudták különböztetni a Vectra hátsó emeletfedélzetén a viharkabátos alakokat, amint egyre újabb fenékfúró tölteteket hajítanak a mélybe. Azután a Vectra kormánykereke szinte nyomban ismét erısen elfordult, újra délnek igyekezett, ágyúi maximális negatív emelkedési szögben meredtek lefelé a jobb oldalán. A tengeralattjáró ezúttal feltehetıen súlyosabban megsérült vagy a lövedékektıl, vagy az újabb töltetektıl. Kavargó habok közepette ismét a vízfelszínre emelkedett, még lendületesebben, mint elsı ízben, ami megint csak készületlenül érte a Vectrát, mert ezúttal a tengeralattjáró vagy három kötélhossznyira a romboló orrától balra jelent meg.
Ezúttal a tengeralattjáró nem merült le ismét. Talán sok mindent fel lehetett róni kapitányának és legénységének, de gyávák nem voltak, az bizonyos. Felnyílt a fedélzeti nyílás, matrózok lepték el a parancsnoki torony oldalát, az ágyúhoz siettek, s ez szinte jelképes gesztusnak tőnt reménytelen helyzetükben. Az elsı kettı nem ért el az ágyúig – a hajótesten megtörı és a fedélzeten végigsöprı hullámok, amelyek magasra tornyosultak a tengeralattjáró fölé, elsodorták és lenyomták ıket a mélybe. De nyomban mások ugrottak, hogy elfoglalják a helyüket és ágyújukat kétségbeesetten, 90 fokos ívben elrántva megcélozták a villámgyorsan közeledı Vectra orrát. S bármilyen hihetetlenül hangozzék is – hiszen a hullámok szüntelenül végigsöpörtek a fedélzeten, egyre-másra sodorták el az embereket, a tengeralattjáró pedig vehemensen és erısen hánykolódott –, a közvetlen irányzással kilıtt legelsı lövedékük telibe találta a Vectra parancsnoki hídját. Ez volt az elsı, de egyben az utolsó lövésük is, mert a tüzérek egyszerre csak holtan roskadtak össze az ágyú mellett vagy görcsösen rángatózva, fetrengve gurultak le a hajó oldalán. Mészárlás volt ez, semmi egyéb. A Vectrának két Bolton-Paul Defiant éjszakai harc célját szolgáló páncéltornya, azonkívül az elıfedélzetére szerelve üvegboltozatú megfigyelı kupolás, négycsövő hidraulikus páncéltornyai voltak, s ezek most egyidejőleg tüzet nyitottak és tízmásodpercenként – szinte képtelenségnek tőnik – 300 lövedéket zúdítottak az ellenséges hajóra. Az “ólomzápor” már-már elkoptatott frázisa ez esetben tökéletesen helyénvalónak tőnt. Két másodpercnél tovább senki sem maradhatott életben a tengeralattjáró védtelen fedélzetén, még reménye sem lehetett, hogy túlélje ezt a halálos vihart. A német tengerészek öngyilkos hısiességgel sorra megkísérelték átvetni magukat a párkányzaton, de egy sem ért el az ágyúig. Késıbb az Ulyssesen senki sem tudta megmondani, mikor döbbentek rá arra, hogy a nagy hullámok között meredeken bukdácsoló Vectra orral neki fog rohanni a tengeralattjárónak. Meglehet, maga a kapitány sem így tervezte. Talán arra számított, hogy a tengeralattjáró alámerül, a Vectra pedig leborotválja parancsnoki tornyát, vele együtt a periszkópját és az összes navigációs és irányító mőszerét, hogy a tengeralattjáró ne menekülhessen el. De az is lehet, hogy már halott volt a romboló parancsnoki hídjába becsapódó lövedék után. Vagy
pedig az utolsó pillanatban gondolta meg magát, mert a tengeralattjáró parancsnoki tornya felé nyílegyenesen rohanó Vectra hirtelen erısen jobbra dılt. Egy pillanatra úgy tőnt, éppen csak sikerül elszáguldaniuk a tengeralattjáró orra elıtt, de a remény még ugyanebben a pillanatban szerte is foszlott. A meredek hullámvölgy oldalán lezúduló Vectra orrtıkéje telibe találta és átszakította a tengeralattjáró testét vagy harminc lábra az orr mögött, s úgy hasította át a nyomásálló hajótest edzett acéllemezeit, mintha kartonpapírból lettek volna. A romboló még lefelé zúdult, amikor két eget rengetı robbanás közepette – amely olyan gyorsan követte egymást, hogy egyetlen iszonyú csattanássá folytak össze – mindkét hajót teljesen elborította egy fortyogó vízbıl és szétroncsolt acéldarabokból álló égre törı gomba. Csak találgatni lehetett, vajon mi okozta a robbanást, de az teljesen világos volt, hogy mi történt. Valami képtelen véletlen folytán a tengeralattjáró valamelyik torpedó csövében egy lövedék TNT töltete (ez általában nagyon stabil és nem lobbanékony robbantószer) begyulladt, majd ugyanígy a mögötte levı tárolóállványokon a torpedók és feltehetıleg, sıt valószínőleg a Vectra elülsı lıszertára a rezonációs hatás következtében szintén felrobbant. A hatalmas vízfelhık lassan – már-már úgy tőnt: lassított felvételhez hasonlóan – visszahullottak a tengerbe és egyszerre csak az Ulyssesrıl megpillantották a Vectrát és a tengeralattjárót, jobban mondva azt a keveset, ami megmaradt belılük. A szemtanúk még azt is érthetetlennek találták, hogy bármelyik a kettı közül egyáltalán felszínen tudja tartani magát. A tengeralattjáró mélyen lemerült a vízben, s úgy tőnt, mintha minden átmenet nélkül az ágyútalapzat után véget is érne; a Vectra úgy festett, mintha valamivel a híd elıtt egy hatalmas késsel keresztirányban kettémetélték volna. Minden más eltőnt, nyomtalanul eltőnt. A konvoj hajóin az elképedt emberek még mindig nem hittek annak, amirıl a szemük tanúskodott, amikor a Vectra szétroncsolt teste ugyanabba a hullámvölgybe siklott, ahol a tengeralattjáró maradványai hánykolódtak, majd súlyosan, nehézkesen ráfordult, hídja és árboca harapófogóba fogta a tengeralattjáró parancsnoki tornyát. Azután bezárult fölöttük a víz, és a két hajó összefonódva lesüllyedt a tenger fenekére. A konvoj végén haladó hajók most két mérföldnyire voltak, s
a háborgó tengeren ilyen távolságból nem lehetett látni, van-e túlélıje a katasztrófának. De felettébb valószínőtlennek tőnt. S ha akadt volna is néhány, ha emberek vergıdtek, úsztak a vízben, ordítottak segítségért e fagyos tenger gyilkos hidegében, mostanra már bizonyára halottak voltak valamennyien. Meghaltak már jóval elıbb, semhogy egy segítségükre sietı hajó akár megfordulhatott volna. A konvoj tehát folytatta útját, egyenesen kelet felé. Az egész konvoj – az Electra és a Sirrus kivételével. Az Electra orral szemben állt a hullámoknak, lassan, esetlenül, tehetetlenül himbálózott a vízben. Már közel 15 fokos szögben dılt bal felé. Fedélzetein a híd elıtt és mögött várakozó emberek szorongtak. Amikor megpillantották a hátulról közeledı Sirrust, feladták a kísérleteiket, hogy mentıcsónakon hagyják el a hajót. Korábban egy csörlın oldalt kilendítettek egy csónakot, de az Electra dılésszöge és az erıs hullámzás miatt nem sikerült ismét visszaemelni. Most messze elállt a hajó oldalától, vadul lóbálózott daruin vagy húsz lábbal a tenger fölött. A közeledı rombolóról Orr kapitány már kétszer is dühösen jelzett, hogy vágják át a tartóköteleket. De a mentıcsónak fenyegetı ingaként csak ottmaradt a Sirrus útjában; meglehet, a pánik volt az oka, de még valószínőbb, hogy a csörlı fékje befagyott. Mindenesetre nem volt vesztegetni való idı: az Electrának nem lehetett már több ideje tíz percnél. A Sirrus összesen két kísérletet tett – Orrnak esze ágában sem volt megállni a süllyedı hajó mellett, hiszen a bomlófélben levı teherhajó 15 ezer tonnás holtsúlya maga alá temethette volna a rombolót. Az elsı kísérlet során lassan, ötcsomós sebességgel, húsz lábra húzott el az Electra mellett, ennél közelebb nem merészkedett, mert a hullámok egyidejőleg sodorták egymás felé a két hajót. Amikor a Sirrus himbáló orra elsiklott az Electra hídja mellett, a várakozók elkezdtek átugrálni. Ugrottak, amikor a Sirrus elıfedélzete egy szintre emelkedett a fedélzetükkel, s ugrottak, amikor tizenöt-húsz lábbal lesüllyedt alájuk. Egy koffert és esıkabátot szorongató férfi könnyedén átlépett a két hajó védıkorlátján abban a tizedmásodpercben, amikor viszonylag mozdulatlanul álltak egymás mellett; mások iszonyú csattanással zuhantak a mélyen alattuk levı acélfedélzetre, kificamítva bokájukat, eltörve lábukat, combjukat és kiszakítva csípıízületeiket. Ketten az ugrók közül eltévesztették a
távolságot; a hangzavar közepette is hallatszott az egyik vérfagyasztó, bugyborékoló sikolya, amint a hajók ringó teste kiszorította belıle az életet, s a másiknak a kétségbeesett, iszonytató kiáltozása, amint az Electra hatalmas vasoldala belesodorta a Sirrus hajócsavarjaiba. Ebben a pillanatban következett be az, ami semmiféle árnyékot sem vethet Orr sorhajókapitány tengerész tudására, hiszen ragyogóan manıverezett a Sirrusszal. De még az ı tudása is tehetetlennek bizonyult a többi hullámnál kétszerié magasabb, egymást követı két bukóhullámmal szemben. Az elsı közvetlenül az Electra mellé sodorta a Sirrust. Recsegveropogva ütközött össze a két hajó. A Sirrus mellvédjei és felsı oldalborító lemezei elgörbültek és 150 láb hosszúságban szétszakadtak, ugyanakkor a mentıcsónak fara belevágódott a híd elejébe és ezernyi darabra tört. A távírók azonnal csörömpölni kezdtek, a víz fehéren fölforrt a Sirrus faránál (a nyomorult számára, aki a vízben küszködött, a közeli vég döbbent felismerését csak a másodperc töredéke választhatta el szerencsére a haláltól), s a romboló máris kiszabadult a kelepcébıl és éles szögben távolodott az Electrától. Öt perc múlva a Sirrus ismét visszatért. Orr hővös, számító nyugalmára, no meg az ıtıle soha el nem pártoló szerencsére jellemzı, hogy ezúttal a Sirrus romos jobb oldalával állt teljes hosszában az Electra mellé (amely már túlságosan mélyen feküdt, semhogy a rombolóra zuhanhatott volna), s hogy az egész manıvert egy olyan pillanatban hajtotta végre, amikor a víz nyugodtabb volt. Készséges kezek segítettek az ugróknak, lassították az esésüket. Harminc másodperc múltán a romboló már ismét távolodott és az Electra fedélzetei elnéptelenedtek. Két perc múlva fojtott dörrenés rázta meg a süllyedı hajót – fölrobbantak a kazánjai. Azután lassan oldalára fordult, a kémény meg az árbocok ráfeküdtek a víz színére, majd bólogatva eltőntek a mélyben. Egy pillanatra még fölvillant a tenger és az ég szürkeségébıl a hajófenék és a gerinc egyenes, fekete vonala, azután minden eltőnt. Egy rövid percig még hatalmas légbuborékok törtek a felszínre, de egyre kisebbek lettek, azután minden elcsöndesedett. A Sirrus most már beállt az irányba, zsúfolt fedélzetei remegtek, amint fölgyorsult, hogy utolérje a konvojt. Az FR 77es számú konvojt. Azt a konvojt, amelyet a Királyi Haditengerészet legszívesebben örökre kitörölne emlékezetébıl.
Harminchat hajó futott ki Scapából és St. John's-ból. Most tizenkettı, mindössze tizenkettı maradt. S még harminckét óra volt hátra a Kola-szorosig... Turner komoran figyelte a hátulról közeledı Sirrust; átmenetileg még az ı hihetetlen életereje és lendülete is megcsappant. Hirtelen elfordult, lopva, szánakozóan Vallery kapitányra pillantott; már csak eleven csontváznak tőnt, akit isten tudja milyen titokzatos erı hajtott, hogy egyik órát a másik után csikarja ki a haláltól. S Turner egyszerre csak megértette, hogy Vallery számára most a halál, de még a halál reménye is végtelenül édesnek tőnhet. Nézte a kapitányt és meglátta a szomorúságot abban a szürke álarcban, és keserően, némán káromkodott. Azután a fáradt, megtört fényő szemek rászegezıdtek, mire Turner gyorsan a torkát köszörülte. – Hány túlélı lehet a Sirruson? – kérdezte. Vallery vállrándítást jelezve fáradtan megemelte a vállát. – Fogalmam sincs, sorhajókapitány. Lehet vagy száz, talán több is. Miért? – Száz – tőnıdött hangosan Turner. – És hajótöröttet nem veszünk fel. Csak azon gondolkodom, vajon mit mond majd a jó öreg Orr, amikor visszatérve Scapa Flow-ba odavezeti a kis csapatot Starr tengernagy ölelı karjaiba.
13. fejezet Szombat délután A Sirrus még egy mérföldre volt az Ulyssestıl, amikor jelzılámpája villogni kezdett. Bentley vette a jelzést, majd Valleryhez fordult. – Üzenet, uram. “25-30 sebesült van a hajómon. Három nagyon súlyos állapotban, esetleg menthetetlenek. Sürgısen kérek orvost.” – Nyugtázza – mondta Vallery. Egy pillanatnyi habozás után szólalt csak meg újra. – Tiszteltetem Nicholls orvos hadnagyot. Kéretem a hídra. – Azután a sorhajókapitányhoz fordult és halványan elmosolyodott. – Valahogy nem tudom elképzelni Brooksot, ahogy egy ilyen napon atlétikai csúcsteljesítményt nyújt egy mentıbójában. Nem lesz csekélység átjutni a Sirrusra. Turner ismét szemügyre vette a rombolót, amint idınként 40 fokos ívben dülöngélve hasította nyugat felıl a vizet. – Hát bizony nem lesz népünnepély – helyeselt a kapitánynak. – Azonkívül a gumicsónakot sem arra tervezték, hogy kényelmes szállítóeszközként szolgáljanak tiszteletreméltó fıorvosunk számára. – Furcsa, gondolta Turner, mennyire magától értetıdıen és könnyedén viselkedik mindenki: senki mégcsak meg sem említette a Vectrát, amióta belerohant a tengeralattjáróba. Megnyikordult az ajtó. Vallery lassan hátrafordult és nyugtázta Nicholls bizonytalan tisztelgését. – A Sirrusnak orvosra van szüksége – közölte minden bevezetés nélkül. – Mit szól hozzá? Nicholls igyekezett megtartani egyensúlyát a hánykolódó cirkáló megdılt parancsnoki hídján. Elhagyni az Ulyssest – egyszerre csak, még a maga számára is meglepetésszerően irtózott ettıl a gondolattól. Még hogy ı, Johnny Nicholls, gondolkodjék így, aki kirítt a tisztek közül, mert tiszta szívbıl utált mindent és irtózott mindentıl, aminek köze volt a tengerészeihez. Úgy látszik becsavarodott. De hirtelen tisztán látta, hogy nincsen semmi baj az agyával, s ugyanolyan hirtelen azt is megértette, miért akar az Ulyssesen maradni. Nem büszkeségrıl, elvekrıl vagy érzelmekrıl volt szó; egyszerően csak arról... nos, hogy ı odatartozott. Az odatartozás érzésérıl.
Még önmaga számára sem tudta ennél pontosabban, világosabban megfogalmazni, de a fölismerés sajátosan, mélyen megrázta. Egyszerre csak észrevette, hogy kíváncsi szemek szegezıdnek rá és zavartan pillantott ki a hullámzó tengerre. – Nos? – kérdezte Vallery türelmetlen éllel. – Egyáltalán nem tetszik nekem – felelte kertelés nélkül Nicholls. – De természetesen megyek, uram. Azonnal indulok? – Amint össze tudja készíteni a holmiját – bólintott Vallery. – Tehát azonnal. Mindig összekészítve tartunk egy táskát a legszükségesebbel. – Borúsan tekintett az erısen hullámzó tengerre. – S mit kell tennem uram, fejest kell ugranom a vízbe? – Távol álljon tılünk ez a gondolat! – Turner hatalmas tenyerével kedélyesen hátba verte. – Nincs mit aggódnia – harsogta vidáman –, semmit sem fog érezni az egészbıl – ha jól emlékszem pontosan ezt mondta nekem, amikor két-három hete kihúzta a szuvas zápfogamat. – A foghúzásnak még az emlékére is megborzongott. – Gumicsónak, fiacskám, gumicsónak! – Gumicsónak! – tiltakozott Nicholls. – Nyilván nem vette észre, milyen idı van! Úgy dobálnak majd fel-le a hullámok, mint egy vacak jojót! – Az ifjúság tudatlansága. – Turner szomorúan csóválta a fejét. – Szépen belesimulunk a tengerbe, ez csak természetes. Olyan lesz, mintha egy Rolls-Royce-ban ringatózna, fiam! Mindjárt felszereljük a járgányt. – Elfordult. – Chrysler... eredjen Hartley tengerészaltiszthez. Kéretem ide a hídra. Chrysler semmi jelét nem adta, hogy hallotta a parancsot. Az utóbbi napokban kialakított kedvenc testtartásában állt: kesztyős kezével a gızvezetéken, arcának felsı részét a jobb oldali reflektort vezérlı hatalmas kétcsöves keresı látcsövének guminézıkéjéhez szorította. Kezét szinte másodpercenként leejtette és egy hajszálnyira elforgatta a hornyolt irányítóállványt. Azután ismét teljes mozdulatlanságba dermedt. – Chrysler! – ordította Turner. – Megsüketült? Eltelt három, négy, öt további másodperc – semmi válasz. Minden szem Chryslerre tapadt, amikor hirtelen visszaugrott, egy pillantást vetett a tájoló jelzıskálájára, azután hátrafordult. Arcán izgalom tükrözıdött. – Zöld egy-kettı-nulla! – kiáltotta. – Zöld egykettı-nulla! Repülı. Most ért a látóhatárra. – Ismét valósággal rávetette magát a távcsövére. – Négy, hét... nem, tíz! Tíz repülıgép! – ordította.
– Zöld egy-kettı-nulla? – Turner a szeméhez emelte távcsövét. – Semmit sem látok! Biztos a dolgában, fiam? – kérdezte aggódva. – Tökéletesen, uram. – A fiatal hangból félreérthetetlenül az izgatott bizonyosság csendült. Turner négy gyors lépéssel kint termett az ajtón és már ott is állt a fiú mellett. – Hadd nézzem – parancsolt rá. Beletekintett a távcsıbe, egyszer-kétszer elcsavarta a tájolóállványt, azután busa szemöldökét dühösen összevonta és lassan hátra lépett. – Valami átkozottul fura dolog folyik itt, fiatalember! – dörmögte. – Vagy a látásával, vagy a képzelıerejével van valami baj. S ha engem kérdez... – Igaza van a fiúnak – szakította félbe nyugodtan Carrington. – Én is látom ıket. – Én is, uram! – kiáltott fel Bentley. Turner visszaugrott az állványos távcsıhöz, egy pillanatra bele tekintett, fölegyenesedett és hátranézett Chryslerre. – Majd emlékeztessen valamelyik nap, hogy bocsánatot kérjek magától! – mondta mosolyogva, de még mielıtt befejezte volna a mondatot, már vissza is ugrott a kormányfedélzetre az iránytő mellé. – Jelzés a konvojnak – hadarta éppen Vallery. – H. rejtjel. Teljes gızzel elıre, elsı tiszt. Másodfedélzetmester? Rádiós: mindenki az ágyúkhoz. Sorhajókapitány? – Uram? – Egyedi célpontok, egyedi célzás valamennyi légelhárító ágyúnál? Egyetért? S mi legyen a páncéltornyokkal? – Még nem tudom... Chrysler, látja, hogy... – Condorok, uram – válaszolta gondolatát kitalálva Chrysler. – Condorok! – Turner hitetlenkedve fordult hátra. – Tucatnyi Condor! Biztos benne, hogy... Eh, rendben van, rendben van! – szakította félbe sietve önmagát. – Nem vitás, valóban Condorok. – Elképedve csóválta a fejét és Valleryhez fordult. – Hol az istenben van az az átkozott rohambilim? Még hogy Condorok! – Így hát valóban Condorok – ismételte mosolyogva Vallery. Turner eltőnıdött azon, honnan ez a higgadtság, ez a derős nyugalom. – Híd célzás, önálló tőzvezetés valamennyi páncéltorony és löveg számára? – folytatta Vallery. – Igen, így gondolom, uram. – Turner a tájolófedélzet mögött álló két híradós tengerészre tekintett, akik az elülsı és hátsó
páncéltornyok telefonjai mellett ırködtek. – Azután füleljenek, maguk ketten. És pattanjanak, ha meghallják a parancsot. Vallery magához intette Nichollsot. – Jobban teszi, ha lemegy a fedélzet alá, fiatalember – tanácsolta neki. – Sajnálom, hogy kis kirándulását el kell halasztanunk. – Én nem – bökte ki Nicholls kurtán. – Nem? – mosolygott Vallery. – Fél? – Nem, uram – mosolygott vissza rá Nicholls. – Nem félek. Ön is tudja, hogy nem féltem. – Tudom, hogy nem félt – adott neki igazat csöndesen Vallery. – Tudom... és köszönöm magának. Figyelte, ahogy Nicholls eltávozott a hídról, azután magához intette a rádiós küldöncöt, majd a Vattás Kölyökhöz fordult. – Mikor is adtuk fel az utolsó rádiógramunkat az Admiralitásnak, kormányos? Pislantson csak a távmondatkönyvbe. – Tegnap délben – közölte kapásból a Vattás Kölyök. – Nem is tudom, mihez kezdenék maga nélkül – dörmögte Vallery. – Jelenlegi pozíciónk? – 72° 20'észak, 13° 40'kelet. – Köszönöm. – A kapitány Tőméire pillantott. – Gondolom, most már semmi értelme a rádiótilalomnak, igaz-e sorhajókapitány? Turner a fejét rázta. – Vegyük csak ezt a rádiógramot – mondta gyorsan Vallery. – Flottaparancsnokság, London... Hogy vannak a barátaink, sorhajókapitány? – Erısen nyugat felé köröznek, uram. Gondolom, a szokásos támadási mód, nagy magasságból a hajó fara felıl – tette hozzá mogorván. Azután felderült: – De a felhıszint alig ezer láb magasságban van – derült fel az arca. Vallery bólintott. – “FR 77. 16.00. 72° 20', 13° 40'! Irány állandó 090. Szélerı 5, északi, erıs hullámzás. Helyzet reménytelen. Mélységes sajnálatunkra Tyndall tengernagy ma 12.00-kor meghalt. Vytura tartályhajót tegnap éjszaka megtorpedózták, magától elsüllyedt. Washington State ma 01.45-kor elsüllyedt. Vectra 15.15-kor elsüllyedt, összeütközött tengeralattjáróval. Electra 15.30-kor elsüllyedt. Erısen támad tizenkét, legalább tizenkét Focke-Wulf 200-as.” Gondolom, ez ésszerő feltevés, sorhajókapitány – jegyezte meg fanyarul –, ez
majd bizonyára megrázza İlordságaikat. ık ugyanis úgy vélik, ennyi Condor nincs is egész Norvégiában. “Feltétlenül küldjenek segítséget. Légifedezet nélkülözhetetlen. Kérek azonnal utasítást.” Ezt azonnal küldje el, világos? – Az orra, uram! – kiáltott fel ijedten Turner. – Köszönöm. – Vallery dörzsölgetni kezdte elgyötört szürkéskék arcában a fagyott, hullafehér valamit, de néhány pillanat múlva feladta a kísérletet: több erıfeszítést igényelt, mint amennyit megért, túlságosan sokat szívott el parányi erıtartalékából. – Úristen, keserves dolog ez, sorhajókapitány! – súgta halkan. Dideregve, nagy nehezen föltápászkodott és távcsövét végigjáratta az FR 77-en. A rejtjeles utasítást valamennyi hajón végrehajtották. A hajók látszólag találomra szétszóródtak a tengeren, az Ulysses elıtti két szabályos sor fölbomlott, hiszen a zárt alakzat túlságosan megkönnyítette volna a hátulról támadó bombázógépek célzóinak a dolgát. Most már egyedi célpontokat kellett támadniuk. A hajók szétszóródtak, de nem túlságosan – eléggé közel maradtak egymáshoz, hogy kihasználhassák az összpontosított elhárítótőz nyújtotta elınyt. Vallery elégedetten bólintott, hátrafordult és távcsövével most már a nyugati szemhatárt kémlelte. A gépek félreismerhetetlenek, gondolta, valóban Condorok. Ekkor már szinte egészen a hajók hátába kerülve, tömör szárnyvégeikkel billegve a nagy, négymotoros gépek lassan, nehézkesen jobbfelé húztak, azután a 180 fokos elızı-irányra álltak rá. S közben szüntelenül egyre magasabbra emelkedtek. Vallery számára egyszerre csak megvilágosodott két dolog; két dolog, amivel az ellenség nyilvánvalóan tisztában volt. Pontosan tudta, hol található az FR 77, a Luftwaffe ugyanis nemigen volt hajlamos arra, hogy nehézbombázókat küldjön az Északi-sarkvidék fölé, vállalván a véletlen kockázatát; még csak annyi fáradságot sem vettek, hogy elküldték volna föléjük felderítésre Charlie-t. Néhány tengeralattjáró minden bizonnyal már korábban lokalizálta ıket és megadta helyzetüket és útirányukat; az erısen hullámzó tengeren szinte semmilyen esélyük sem volt arra, hogy bármely távolságban megpillantsanak egy periszkópot. Továbbá, a németek tudták, hogy az Ulysses radarja megsemmisült. A Focke-Wulfok egyre magasabbra kapaszkodtak, hogy kihasználhassák az alacsony felhızet nyújtotta elınyt, és nyilván csak másodpercekkel a
bombázás elıtt törnek elı a felhıfedezékbıl. Ez persze radar által vezérelt elhárító tőz esetén ilyen közelségbıl valóságos öngyilkosság lett volna. De ık tudták, hogy bizton megtehetik. Még nézelıdött, amikor az utolsó Condor is elbújt az alacsony, sőrő felhıtakaró mögött, majd teljesen eltőnt a megfigyelık szeme elıl. Vallery fáradtan vállat vont és letette távcsövét. – Bentley? – Uram? – R kód. Azonnal. A jelzızászlók fölkúsztak az árbocra. Tizenöthúsz másodpercen át – a türelmetlen kapitánynak úgy tőnt, tízszer annyi idı telt el – semmi sem történt. S akkor, mintha csak dülöngélı játékbábuk lettek volna egy hivatásos bábjátékos kezében, a konvoj valamennyi hajójának az orra kezdett elfordulni; azok, amelyek az Ulyssestıl balra haladtak, észak felé, amelyek jobboldalt helyezkedtek el, dél felé fordultak. Amikor a Condorok elıtörnek a felhızetbıl – Vallery számítása szerint legfeljebb két perc múlva –, csak az üres tengert pillantják majd meg maguk alatt. Az üres víztükröt, kivéve az Ulyssest, meg a Stirlinget, amelyek kiváló felszerelésükkel meg tudják védeni magukat. A Condorok azután a kereskedelmi hajók és a rombolók súlyos kereszttüzében találják magukat, de akkor már túl késı – ilyen alacsonyan szállva már túlontúl késı – lesz, hogy irányt változtassanak a teherhajók orrának és farának szétbombázásához. Vallery fanyarul maga elé mosolygott. Védelmi taktikaként ez bizony elég sovány teljesítmény, de ilyen körülmények között ennél többet nem tehettek... Hallotta, hogy Turner parancsokat ordít a hangszóróból, és nagy megkönnyebbülést érzett, hogy a hajó védelmét a hozzáértı sorhajókapitányra bízhatta. Csak ne erezne olyan ólmos fáradtságot... Eltelt kilencven, száz másodperc, két perc – a Condoroknak még mindig semmi nyoma. Száz szempár fürkészte a mögöttük tornyosuló felhıgomolyt, de az továbbra is makacsul, gyötrelmesen szürke és alaktalan maradt. Már két és fél perc is eltelt. Még mindig semmi. – Lát valaki valamit? – szólalt meg aggódva Vallery. Szemét egy pillanatra sem vette le a cirkáló mögötti felhırıl. – Semmit? Egyáltalán semmit? – De csak nyomasztó, töretlen csönd volt a válasz.
Három perc. Három és fél. Négy. Vallery elfordította a fejét, hogy pihentesse égı szemét, közben elkapta Turner pillantását, megérezte a sovány arcban a növekvı szorongást, a lassú rádöbbenést és a gyanú megerısödését. Szótlanul, ugyanabban a szempillantásban fordultak hátra és meredtek a hajó orra elıtti égboltra. – Ez az! – mondta hadarva Vallery. – Igaza van sorhajókapitány, biztosan igaza van! – Észrevette, hogy most már mindenki megfordult és ugyanolyan feszülten kémlel elıre, mint jómaga. – Elhúztak fölöttünk, és elölrıl csapnak majd le ránk. Riasszák az ágyúkat! Úristen, majdnem elkaptak minket! – súgta alig hallhatóan. – Szemet meressz, mindenki! – harsant fel Turner mély hangja. Nyoma sem volt már benne a szorongásnak, ismét csak az elfojthatatlan derő, az elıttük álló harcra való felkészülés öröme csendült ki belıle. – Szó szerint értem: mindenki! Valamennyien egy cipıben járunk. Nem tréfálok. Tizennégy nap szabadság annak, aki elsıként fedez fel egy Condort. – Mikortól számítva? – érdeklıdött szenvtelenül a Vattás Kölyök. Turner rámosolygott. De egyszerre csak elhalt a mosoly, fejét hirtelen, várakozásteljesen fölkapta. – Hallják ıket? – kérdezte. Hangja halk volt, mintha csak attól tartana, hogy az ellenség meghallhatja. – Odafenn vannak valahol... a pokolba is, ha meg tudom mondani, hogy hol. Csak az a szél... A csónakfedélzeti légvédelmi gépágyúk dühödt, gyors, tompa puffogtatása félbeszakította a mondatot. Turner villámgyorsan sarkon perdült, s még ugyanazzal a mozdulattal a rádiómikrofonért nyúlt. De még ı is elkésett – bármit tesz, késı lett volna. A Condorok – az elsı három, egymást követı sorban már láthatóvá vált – elıbukkantak a felhıkbıl és 500 láb magasságban, félmérföldes távolságban hátulról közeledtek. Hátulról. A bombázók nyilván visszafelé köröztek nyugat felé, mihelyt elérték a felhıt, s teljesen megtévesztették a hajókat szándékukat illetıen....Hat másodperc – hat másodperc még egy nehézbombázónak sem jelentıs idı ahhoz, hogy mélyrepülésben alig fél mérföldet megtegyen. Valleryéknak alig maradt idejük, hogy fölismerjék a helyzetet, hogy rájuk törjön a keserő megaláztatás és bosszúság érzése, s a Condorok már le is csaptak a konvojra.
Majdnem szürkület volt, az északi-sarki alkonyat kísérteties szürkülete borult a vízre. Világosan kivehetık voltak a nyomjelzı lövedékek, amelyek izzó fénypontokként száguldottak át a sötétedı égbolton, eleinte rendszertelenül kóvályogtak és kihunytak a távolban, azután kiegyenesedtek a fénypászták, titokzatosan elhaltak születésük pillanatában, amint belefúródtak a lecsapó Condorok törzsébe. De túlságosan kevés volt az idı – az ágyúk legföljebb két másodpercig irányulhattak a célra – és ezek a hatalmas Focke-Wulfok hallatlanul sok találatot kibírtak. A vezetı Condor körülbelül háromszáz lábnyi utat vízszintesen tett meg, közepes, 250 kilós bombái egy pillanatig párhuzamosan zuhantak repülésének irányával, azután lusta ívben megindultak az Ulysses felé. A Condor nyomban fölrántotta az orrát, meredeken fölfele húzott, négy nagy motorja összehangolatlanul dübörögve erılködött, amint a gép igyekezett a felhık fedezékébe jutni. A bombák eltévesztették a célt. Vagy harminc lábra a cirkálótól, valamivel a parancsnoki híd mögött, robbantak fel, mihelyt a vízbe csapódtak. A távírószobában, a gép- és kazánházakban tartózkodók számára ijesztı – a szó szoros értelmében fülrepesztı lehetett a robbanás és a rázkódás. Becsapódásuk helyén húsz láb átmérıjő vízoszlopok szöktek fel fehéren a félhomályban, magasan a csonka árbocok fölé, egy pillanatig a levegıben lebegtek, azután vízesésként zúdultak alá a hídra és a csónakfedélzet hátsó részére, bırig áztatva a gépágyúk és az automata légvédelmi géppuskák kezelıszemélyzetét a nyitott fedezékekben. De ami még ennél is veszedelmesebb volt, a vakító vízsugarak teljesen megfosztották látóképességüktıl a tüzéreket. Egy magányos légvédelmi géppuskától eltekintve, amely a híd jobb oldala alatti kiugróról tüzelt, a következı Condor szinte ellenállás nélkül oldhatta ki bombaterhét. Az elgondolás tökéletes volt: a pilóta pontosan a hosszanti tengellyel párhuzamosan célozta meg az Ulyssest, de túl sokáig kivárt, feltehetıen nagyon igyekezett, hogy irányt tartson. Ezúttal három bomba sivított lefelé; egy pillanatra úgy tőnt, hogy óhatatlanul célt tévesztenek, de az elsı az elıfedélzetbe csapott be a sarkantyú és a járgány közé; az alatta levı lapos térségben robbant, törött acél kusza romhalmazává változtatva a fedélzet föléje esı részét. A hídon tartózkodók már abban a pillanatban, hogy elhalt a robbanás, meghallottak valami dühödt, kongó
csattogást: a robbanás egyidejőleg nyilván romba döntötte az elıfedélzet csörlıjét és kábelrögzítıjét, lemetszette a reteszelı láncvégszemet a horgonykötélrıl, s most az ámokfutó jobb oldali horgony csörömpölve zuhant a sarkköri vizek mélységébe. A többi bomba közvetlenül a cirkáló orra elıtt vágódott a vízbe, és az egy mérfölddel elıbbre haladó Stirlingrıl úgy tőnt, mintha az Ulysses eltőnne egy hatalmas vízoszlop alatt. De a víz lecsillapodott, az Ulysses pedig látszólag sértetlenül folytatta az útját. Pontosan szembıl nézve a felfelé ívelı orr-rész elrejtett minden sérülést, nem látszott sem láng, sem füst – a fentrıl alázúduló sok száz gallonnyi víz beomlott a fedélzeten tátongó csipkézett szélő hatalmas lyukakba és elfojtott minden tüzet. Az Ulysses még mindig szerencsés hajó volt....De végül, húsz hónap szakadatlan fantasztikus hajszálon múló megmenekülések után, vége szakadt a mesébe illı szerencsének, ami már-már legendává tette az Ulyssest, amelyet egész északon a sérthetetlenség szinonimájaként emlegettek. A sors iróniája, hogy az Ulysses maga idézte fel a katasztrófát. Legfıbb fegyverzete, a hátsó 5,25-ös tüzet nyitott és százfontos gránátjait közvetlen célzással és nyitott irányzókkal a zuhanórepülésben támadó bombázók felé ontotta. Az “X” páncéltorony legelsı lövedéke lenyírta a harmadik Condor jobb oldali szárnyát a motorok között, s az lassan pörögve, lebegı falevélként hullott a sötéten hullámzó tengerbe. A Focke-Wulf a másodperc egy töredékéig még tartotta az irányát, azután hirtelen orral lefelé bukott és az óriási gép sivítva, szinte merılegesen zúgott alá, megmaradt motorjai érthetetlen módon fülsiketítı dübörgés közepette felgyorsultak, amint nyílegyenesen az Ulysses fedélzete felé zuhant. Nem maradt már idı elhárító manıverre, még gondolkodásra, de még csak reménykedésre sem. Egész köteg bomba csapódott a kavargó sodorvízbe – az Ulysses már több mint harminc csomós sebességgel száguldott –, két további pedig átütötte a hátsó felépítményfedélzetet; az elsı a far felıli matrózkvártélyban robbant, a másik pedig a tengerészkatonák szállásán. Alig egy másodperc múlva maga a Condor is több mint háromszáz mérföldes óránkénti sebességgel, vakító benzin lángnyelv közepette egyenesen belevágódott az “Y” páncéltorony elülsı részébe. Hihetetlen módon ez volt az Ulysses ellen végrehajtott utolsó támadás – hihetetlen módon, mert az Ulysses most már teljesen
védtelen volt és semmit sem tehetett volna egy hátulról jövı támadás ellen. Az “Y” páncéltorony megsemmisült, a csodával határos módon továbbra is sértetlen “X” páncéltornyot félig elborította a Condor pozdorjává zúzódott roncsa, a bent tartózkodókat pedig elvakította a füst és a fel-felcsapó láng. A csónakfedélzeti légvédelmi ágyúk is elhallgattak. Az alig egy perce végigsöprı áradat alatt fulladozó tüzéreket kétségbeesetten vonszolták ki nyitott tüzelıállásaikból. Ez mindenkor eléggé nehéz feladat lett volna, de most szinte lehetetlenné vált: öltözékük már keményre fagyott, viharkabátjuk tört és recsegett, akár a hasadó tőzifa, amint fedezékük oldalmellvédjein át kihúzták ıket. Rohanvást vitték a fedélzet alá és belökték ıket a konyha átjáróba, hogy a szó szoros értelmében fölengedjenek; kínszenvedés, pokoli kínszenvedés volt ez, de nem volt más választás: vagy a kín, vagy a biztos, lassú halál, ami jeges tüzelıállásaikban várt volna rájuk. A többi Condor lassan, jobbra felfelé kanyarodva a magasba emelkedett és eltávozott. Elıl-hátul körülvette, közrefogta ıket a robbanó légelhárító lövedékek számtalan gyapjas, egyre növı pamacsa, de a bombázók egyenesen átrepültek ezeken, s csodával határos módon sértetlenek maradtak. Tovatőntek a felhıkbe és elindultak délkeleti irányban hazafelé. Sajátos, gondolta Vallery bizonytalanul, azt lehetett volna várni, hogy kiaknázzák a meglepetés biztosította elsı elınyüket és minden erejükkel a megrokkant Ulyssesre vetik magukat; mindeddig a Condorok legénysége nem volt híján a bátorságnak, annyi bizonyos... Nem töprengett tovább, figyelmét sürgısebb gondokra összpontosította. S volt miért aggódnia. Az Ulysses farán tombolt a tőz – igaz, csupán fedélzeti és szállásfedélzeti tőz, de potenciálisan végzetes lehetett: közvetlenül alatta helyezkedtek el az “X” és “Y” raktárak. Máris több kárelhárító csoport rohant hátrafelé, csúszkáltak és el-elestek a jéggel borított imbolygó fedélzeten, közben letekerték a tömlıket a maguk mögött húzott dobokról, idınként egész hosszukban elvágódtak, amint két jéggé fagyott tekercs egymásba akadt és a hirtelen megfeszülı tömlı lerántotta ıket a lábukról. Mögöttük botorkáltak a nagy, piros haboltókészülékeket a vállukon vagy a hónuk alatt cipelı társaik. Egy szerencsétlen matróz – A. B. Ferry, aki szigorú parancs ellenére eltávozott a betegszobából – amint végigrohant
a romba dılt kantin melletti bal oldali átjárón, megcsúszott és elesett az “X” páncéltorony mellett. A Condor balszárnya, amelyet leborotvált a lövedék és a tengerbe zuhant, esés közben leszakította itt a védıkorlátot, és a tükörsima jégpáncélon a kézzel-lábbal kétségbeesetten kapálózó Ferry hiába próbált megkapaszkodni törött kezével az egyik megmaradt vasoszlopban, lassan, de megállíthatatlanul csúszott a hajó oldala felé, majd eltőnt a mélyben. Egy pillanatig még a ropogó lángnyelveken át is világosan hallatszott az éles, félelemtıl elvékonyodott sikoly, de hirtelen abbamaradt, amint a víz összezárult Ferry fölött. Közvetlenül e hely fölött pörögtek a propellerek. Elsıként a haboltókkal felszerelt csoportok vették fel a küzdelmet a lángokkal; ez nem is lehetett másként, ha benzintüzet kellett oltani, hiszen a víz csak súlyosbította volna a helyzetet, megnövelte volna a tőz kiterjedését, mert minden irányban magával sodorta volna a lángoló benzint, amely a víznél könnyebb, s elegyíthetetlen lévén, a víz tetején lebeg és dühödten tovább lángolt volna. A haboltók azonban csak korlátozott hatásfokúak voltak, nem is annyira azért, mert több kibocsátószelep a nagy hidegben befagyott, hanem a fehéren izzó hıség miatt, amely szinte lehetetlenné tette a tőz megközelítését. Ugyanakkor a kisebb széntetraklorid tőzoltókészülékek, melyeket odalent a villamossági hálózatban kiütött tőz ellen vetettek be, ijesztıen hatástalanok maradtak. Ezeket a tőzoltókészülékeket még sohasem használták, és az Ulysses legénysége csak annyit tudott róluk, hogy a készülékek folyadéka pompásan alkalmas a legmakacsabb foltok és pecsétek eltávolítására a ruhákból. Meg lehet gyızni egy híradóst arról, hogy kétezer volt halálos erejő; meg lehet gyızni egy tüzért arról, hogy lıszertárba gyufát bevinni ırültség; meg lehet gyızni egy torpedóst, hogy esztelenség higanyfulmináttal bővészkedni; de soha senki sem fogja meggyızni egyiküket sem arról, hogy bőnös oktalanság akár csak néhány csöppnyi széntetrakloridot elcsaklizni... így aztán dacára az idınkénti szigorú ellenırzéseknek, az oltókészülékek csak félig voltak telve. De akadtak teljesen üresek is. A tömlıknek sem igen vették több hasznát. Kettı a jobb oldali fıvezetékbe volt bekötve, de amikor a szelepeket megnyitották, a tömlık élettelenek maradtak, nem teltek meg. A jobb oldali sósvizes vezeték keményre fagyott – ez édesvíz-rendszerek
esetében eléggé megszokott jelenségnek számított, de sósvízvezetékben szinte ismeretlen volt. A vezetékre bekötöttek a bal oldalon egy harmadik tömlıt, de ennek a kibocsátószelepét egyszerően nem lehetett elfordítani, amikor pedig kalapáccsal és feszítıvassal estek neki, levált az alapnál – rendkívül alacsony hıfokon a fémekben molekuláris változások mennek végbe, a szakítószilárdság töredékére csökken – és a nagy nyomású víz mindenkit, aki a közelben tartózkodott bırig áztatott. Spicer, a halott tengernagy tisztiszolgája, hajdani vidám énjének csüggedt tekintető árnyéka, eldobta a kalapácsát és sírva fakadt tehetetlen dühében. A másik bal oldali szelep mőködött, de egy örökkévalóságba tellett, amíg a víz áthatolt a laposra fagyott tömlın. Lassanként sikerült megfékezni a fedélzeti tüzet – nem annyira a tőzoltók erıfeszítése révén, mint annak következtében, hogy miután a benzin kiégett, nemigen maradt már gyúlékony anyag. A tömlıket és oltókészülékeket ezután a hátsó felépítmény fedélzetének nagy, csorba szélő repedésein át a lenti kvártélyokban tomboló tüzek ellen vetették be, miközben két azbeszt védıruhás alak keresztülmászott és átverekedte magát a hátsó felépítményfedélzet vörösen izzó, összegabalyodott, füstölgı roncshegyén. Az egyik védıruha Nichollson, a másik Brown híradó ırvezetın, a mentési munkák elismert szakértıjén volt. Elsınek Brown ért a helyszínre. Óvatosan keresve az utat fölkapaszkodott az “Y” páncéltorony bejáratához. A bal és jobb oldali átjárókban állók látták, hogy ott megáll, erılködve próbálja visszarögzíteni a súlyos acélajtót, amely eddig egyhangúan elıre-hátra csapódott, valahányszor a cirkáló megdılt. Azután látták, hogy belép az ajtón. Nem telt bele tíz másodperc és ismét megjelent az ajtóban – négykézláb mászott és kétségbeesetten keresett támasztékot. Egész teste görcsös ívbe feszült, majd erılködve okádni kezdett oxigénálarcába. Amint Nicholls megpillantotta, nem vesztegette idejét sem az “Y” páncéltoronyra, sem a Condor üszkös törzsében rekedt szénné égett holttestekre. Gyorsan fölkúszott a függıleges acélhágcsón az “X” ágyúfedélzetre, hátra került és megkísérelte fölnyitni az ajtót. A reteszek megszorultak, meg sem lehetett mozdítani ıket, Nicholls nem tudta, a hidegtıl vagy a robbanástól görbült-e el a fém. Körülnézett valami feszítıvasért, félreállt, amikor megpillantotta Doyle-t, füstölgı viharkabátban,
beesett arca elszántnak tőnt szakálla alatt; nagykalapáccsal a kezében közeledett. Vagy egy tucatnyi súlyos, jól irányzott ütés – a döndülés, gondolta Nicholls, minden bizonnyal elviselhetetlen lehet az ágyútorony kongó erısítıjében – és az ajtó feltárult. Doyle kitámasztotta, félrelépett és beengedte Nichollst. Nicholls bemászott a toronyba. Fölösleges volt aggódni a dübögés miatt, gondolta kényszeredetten. A páncéltoronyban csak halottakat talált. Evans törzszászlós egyenes derékkal ült a székén, mereven és éberen, amilyen életében is volt; mellette feküdt Foster, a tengerészgyalogosok merész, tüzes századosa, akihez sehogy sem illett a halál. A többiek is mind békésen üldögéltek vagy feküdtek a posztjukon, semmiféle külsérelmi nyom nem látszott rajtuk, kivéve, hogy egyiknek-másiknak vércsík húzódott a fülébıl vagy szájából, de már ez a vér is megalvadt a nagy hidegben – az Ulysses olyan sebesen haladt, hogy a lángokat elhúzta a páncéltoronytól a tat felé. Iszonyú lehetett a sokk, a halál egyetlen pillanat alatt állt be. Nicholls nehézkesen a híradókatona fölé hajolt, gyöngéden leemelte róla a fülhallgatót és a mikrofont és a parancsnoki hidat hívta. Maga Vallery hallgatta meg a jelentését, majd hátrafordult Turnerhez. Öregnek, legyızöttnek tőnt. – Nicholls volt az – mondta. Bármennyire is igyekezett uralkodni magán, szánalmasan összeaszott arcának valamennyi mély ránca megrázkódtatást és mélységes bánatot tükrözött. – Az “Y” páncéltoronynak vége, túlélık nincsenek. Úgy tőnik az “X” páncéltorony sértetlen – de odabenn mindenki halott. Azt mondja, sokk. A hátsó legénységi fedélzeten még nem tudták eloltani a tüzet....Mi van, fiam? – Az “Y” raktár, uram – szólalt meg a matróz bizonytalanul. – A tüzértiszttel akarnak beszélni. – Mondja meg nekik, hogy nem tudja adni – válaszolta kurtán Vallery. – Most nincsen erre idınk... – elharapta a mondatot és élesen fölpillantott. – “Y” raktárt mondott? Adja csak ide a kagylót. Átvette a kagylót és hátralökte viharkabátjának a csuklyáját. – “Y” raktár? Itt a kapitány beszél. Mi van?...Micsoda? Beszéljen, ember, nem hallom, mit mond....A fenébe is! – Odafordult hirtelen a parancsnoki híd híradó altisztjéhez. – Át tudja kapcsolni ezt a vevıkészüléket a közvetítı erısítıre? Egy szót sem hallok... Ó, így már jobb. A térképszoba fölötti erısítı recsegve életre kelt. Hangja
sajátosan torok jellegő, rekedt volt, s ilyen körülmények között különösen nehéz volt megérteni az egybefolyó glasgow-i akcentust. – Mos ma hall engemet? – szólalt meg a hangszóró. – Hallom. – Vallery hangja is hangosan visszhangzott az erısítıbıl. – Ugye maga az, McQuater? – Igenis, én vagyok az, uram. Ezt meg honnan tudta? – A meglepetés még a hangszóró torzításán át is félreérthetetlen volt. Bármilyen döbbent és elcsigázott volt Vallery, akaratlanul is elmosolyodott. – Ne törıdjön most ezzel McQuater. Ki most a parancsnok odalenn – ha nem tévedek Gardiner az? – Igen, uram. Gardiner. – Adja át neki a kagylót. Rövid csönd után válaszolt McQuater. – Nem tom, uram. Gardiner megnıtt. – Meghalt! – kiáltott fel hitetlenkedve Vallery. – Azt mondta: meghalt, McQuater? – Igenis, és nem ı az egyetlen. – Szavai szinte durván csengtek, de Vallery észrevette, hogy a fiú hangja megremeg. – Magam is elájultam, de mos ma jól vagyok. Vallery nem szólt semmit, várta, hogy abbamaradjon a fiú rekedt, hörgı köhögési rohama. – Dehát... dehát mi történt? – kérdezte végül. – Mit tom én... úgy értem nem tudtam... fogalmam sincs, uram. Egy irtó nagy dörgés aztán... eh, magam sem tom, mi történt... Gardiner szája egészen véres. – Hányan... hányan maradtak életben odalent? – Csak Barker, Williamson és magam, uram. Senki más, csak mink. – És... és jól vannak, McQuater? – Ó, jól vannak. De Barker azt hiszi meghal. Irtó cefetül van. Meg azt hiszem, tisztára megbuggyant. – Hogy micsoda? – Bedilizett, uram – magyarázta türelmesen McQuater. – Becsavarodott. Valami hülyeséget zagyvái, hogy megtér a teremtıjéhez, méghogy éppen ı, aki egész életében csak átverte az embereket. – Vallery meghallotta, hogy Turner halkan elneveti magát, s eszébe jutott, hogy Barker volt a kantin vezetıje. – Williamson most szorgalmasan söpri vissza a lövedékeket a rekeszekbe az egész padló teli van ezekkel az átkozott vackokkal.
– McQuater! – Vallery hangja éles volt, automatikusan rendreutasította a fiút. – Igenis, sajnálom, uram. Elfeledkeztem... Hát mit csináljunk, uram? – Hogy hogy mit csináljanak? – csattant fel türelmetlenül Vallery. – Hát idelenn, uram. Az “Y” raktárba. Ég odakinn a hajó? Idelenn iszonyú a meleg... forróbb, mint a pokol üstje! – Micsoda! Mit mondott? – ordította Vallery. Ezúttal megfeledkezett arról, hogy rendreutasítsa McQuatert. – Forrót mondott? Milyen forró? Gyorsan, fiam! – Nem tom megérinteni a hátsó rekeszfalat, uram – válaszolta magától értetıdıen McQuater. – Leégetné az ujjaimat. – Dehát az önmőködı tőzoltó készülékek – mi történt azokkal? – kiáltotta Vallery. – Nem mőködnek? Uram isten, fiam, a raktár bármely pillanatban fölrobbanhat. – Igenis – közölte egykedvően McQuater. – Igenis, magam is úgy gondoltam, hogy ez biz megtörténhet. Az önmőködı tőzoltók bedöglöttek, uram. És már húsz fokkal a kapcsolási hımérséklet fölött vagyunk, uram. – Ne álldogáljon ott tehetetlenül – kiáltotta kétségbeesetten Vallery. – Kapcsolja be kézzel ıket! A készülékekben a víz nem fagyhatott be, ha olyan forróság van odalent, ahogy mondja. Gyorsan, ember, siessen. Ha a raktár fölrobban, az Ulyssesnek befellegzett. Az isten szerelmére, siessen! – Megpróbáltam, uram – válaszolta halkan McQuater. – Nincsen ennek semmi értelme. Meg se moccannak! – Akkor törje fel ıket! Csak van ott lenn valahol egy emelırúd. Törje fel ıket, ember! Gyorsan! – Igenis, igaza van, uram. De ha ezt megteszem, hogyan zárom majd el a szelepeket? – Szinte közönyös kétségbeesés csendült ki a fiú hangjából. Vallery arra gondolt, hogy ez bizonyára az erısítı megtévesztı hatása. – Nem tudja majd elzárni! Nem lehet! De most ne törıdjön ezzel! – türelmetlenkedett Vallery, torkát elszorította az aggodalom. – Majd késıbb kiszivattyúzzuk. Siessen, McQuater, siessen! Rövid csönd után fojtott kiáltást és tompa puffanást, majd vékony, fémes pengı visszhangot hallottak az erısítıbıl, azután ütések gyors, szaggatott egymást követı hangját. McQuater nyilván csak úgy záporoztatta a csapásokat a szelepkarokra.
Hirtelen megszőnt a zaj. Vallery megvárta, míg meghallotta, hogy valaki fölveszi a kagylót, azután aggódva megkérdezte: – Nos, hogy áll most a dolog? Mőködnek a készülékek? – Mint a parancsolat, uram. – A fiú hangjából büszkeség és elégedettség csendült. – Éppen most vágtam kupán Barkert a pajszerral – tette hozzá vidáman. – Hogy mit csinált? – Leütöttem az öreg Barkert – ismételte meg világosan McQuater. – Megpróbált megakadályozni. Az a nagypofájú vén szaros... Eh, említésre sem érdemes... A keservit, uram, ezek a készülékek pompás jószágok ám. Még sose láttam mőködni ıket. A helyiségben már bokáig ér a víz. A gız meg csak úgy sistereg a hátsó rekeszfalnál! – Elég! – kiáltotta élesen Vallery. – Azonnal jöjjenek ki onnan – és ne feledjék Barkert is magukkal hozni. – Egyszer láttam egy filmet. Glasgow-ban a Paramountban, gondolom ott lehetett. Irtó vastag lehettem. – Hangja szinte csevegınek, kellemes emlékeket idézınek tőnt. Vallery egy pillantást váltott Turnerrel, s látta, hogy ı is igyekezik úrrá lenni ezen a képtelenségen. – Esı, ilyesféle címe vót. Dehát még csak felire se vót olyan rossz, mint ez itt. Fele ennyi kibaszott gız se vót, annyi szent! Olyan ez, mint a füvészkert melegháza! – McQuater! – ordította Vallery. – Hall engem? Azonnal hagyják el a helyiséget, értette? Azonnal, megértette? – Már a térdemig ér! – szólalt meg örömrepesve McQuater. – Hát ez bizony jó hideg... Mondott valamit, uram? – Azt mondtam, hogy hagyják el azonnal a helyiséget! – csikorgatta a fogát Vallery. – Kifelé! – Igenis, értem. Kifelé. Igenis. Gondoltam, hogy ezt mongya. Kifelé. Hát ez nem is olyan könnyő. Az igazság az, hogy nem tudunk kigyünni. A fedélzeti nyílás elgörbült, a zárófedél meg, hát az mozdíthatatlanul beszorult, uram. A hangszóróból a visszhang halkan tovahullámzott a romos híd fölött és elhalt a fagyos némaságban. Vallery akaratlanul is leengedte a kagylót, kábult tekintetét körbehordozta a hídon. Turner, Carrington, a Vattás Kölyök, Bentley, Chrysler és a többiek mind ıt nézték, s valamennyiük sajátosan üres tekintetébıl azt olvasta ki, hogy értetlenségük immár a bizonyosság iszonyába csapott át – és tudta, hogy szemük, arcuk
csak a saját szemét, a saját arcát tükrözi. Egyetlen pillanatra, mintha csak világosan akarna látni, lehunyta a szemét, azután ismét fölvette a kagylót. – McQuater! McQuater! Ott van még? – Hát persze, hogy itt vagyok! – A hang még a hangszórón át is durcás, félreérthetetlenül érdes volt. – Hol a fenébe... – Biztos benne, hogy a fedél beszorult, fiam? – vágott közbe elkeseredetten Vallery. – Talán, ha egy feszítıvassal megpróbálná a reteszeket... – Még egy dinamitrúddal se tudnám megmozdítani ezt az átkozott vackot – közölte tárgyilagosan McQuater. – Különben, most már izzik is – úgy értem, a nyílásfedél. Cefetül nagy tőz lehet éppen fölötte. – Várjon egy pillanatig – kiáltotta Vallery. Hátrafordult. – Sorhajókapitány, szóljon Dodsonnak, küldjön egy főtıt a fıraktár hátsó elárasztószelepéhez: készüljenek fel az elzárásra. Odalépett a legközelebbi telefonhoz. – Tudja kapcsolni a hátsó fedélzeti telefont? Helyes! Adja át nekem... Halló, itt a kapitány. Ki...ó, szóval maga az, Hartley. Ide figyeljen, jelentse mi a helyzet a fedélzeti tüzekkel. Rendkívül sürgıs dolog. Az “Y” raktárban matrózok rekedtek benn, az önmőködı tőzoltókészülékek ontják a vizet és a fedélzeti nyílászárók beszorultak....Igen, persze, megvárom. Türelmetlenül várta a választ, kesztyős ujjaival a telefondobozon dobolt. Lassan körülhordozta tekintetét a konvojon, látta, hogy a teherhajók ismét kezdenek alakzatba felfejlıdni. Egyszerre csak megmerevedett, kifejezéstelen szemmel meredt maga elé. – Igen, a kapitány beszél... Igen... Igen. Félórája, talán egy órája... Úristen, ez lehetetlen! Egészen biztos benne?...Nem, ez minden. Visszaadta a kagylót a híradósnak, lassan fölpillantott, sápadt arca teljesen kifejezéstelen volt. – A matrózkvártélyban megfékezték a tüzet mondta tompa hangon. – A tengerészgyalogosok szállása maga a pokol – közvetlenül az “Y” raktár fölött. Hartley azt mondja, még csak remélni sem lehet, hogy egy óránál elıbb eloltsák... Azt hiszem, a legokosabb, ha lemegy oda, elsı tiszt. Eltelt egy egész perc, egy perc, amikor csak a hangradar halk, sivító kattogása és a hullámok szabályos csapódása hallatszol, amint az Ulysses jobbra-balra dülöngélt a mély
hullámvölgyekben. – Talán most már eléggé lehőlt a raktár – kockáztatta meg nagysokára a Vattás Kölyök. – Talán elzárhatnánk a vizet, amíg... – Azután bizonytalanul elhallgatott. – Eléggé lehőlt? – Turner hangosan a torkát köszörülte. – Honnan tudhatnánk? Csak McQuater mondhatná meg... – Nem folytatta, mert rádöbbent, mit jelent az, amit mondott. – Megkérdezzük tıle – sóhajtott Vallery. Ismét fölvette a kagylót. – McQuater? – Halló! – Mit gondol, elzárhatnánk odakint a tőzoltókészülékeket? Maga szerint a hımérséklet...? Képtelen volt folytatni a mondatot. A csönd egyre hosszabbra nyúlt, feszültté, szinte tapinthatóvá vált a küszöbön álló döntés miatt. Vallery dermedten azon tőnıdött, vajon mire gondolhat McQuater, s mire gondolna ı a fiú helyében. – Várjon egy percet – szólalt meg váratlanul a hangszóró. – Fölugrok és megnézem, fenn milyen. És ismét a csönd, ismét a feszült, természetellenes csönd, amely súlyosan nehezedett az egész hídra. Vallery összerezzent, amikor megint megszólalt a hangszóró. – A keserves mindenit. Nem tudnék újra fölkapaszkodni a létrán egy ötös lottóér se... Most fenn vagyok ugyan a létrán, de nem hiszem, hogy soká bírnám. – Ne törıdjön vele... – Vallery nagy erıfeszítéssel uralkodott csak magán, elborzadt attól, amit majdnem kimondott. Ha McQuater lezuhanna, megfulladna az elárasztott raktárban, mint egy patkány. – Ó, igen. A raktár. – A gyötrelmes köhögési rohamok szüneteiben a fiú hangja meglepıen nyugodtnak tőnt. – Odafenn a lövedékek kezdenek megolvadni. A helyzet rosszabb, mint valaha, uram. – Értem. – Vallery képtelen volt ennél többet kinyögni. Szemét lehunyta, s tudta, hogy egy álltó helyében dülöngél. Nagy erıfeszítéssel ismét megszólalt. – Mi van Williamsonnal? – Más nem jutott az eszébe. – Már majdnem vége. Nyakig vízben, a rekeszekbe kapaszkodik. – McQuater újra köhögött. – Asszongya, üzenne valamit a sorhajókapitánynak és Carslake-nak. – Üzenne valamit? – Ühüm. Mongya meg az öreg Feketeszakállnak, szálljon
magába és haggya abba a vedelést – közölte nagy rössel McQuater. – A Carslake-nak szóló üzenet nem tőr nyomdafestéket. Vallery még csak meg sem ütközött. – És maga, McQuater? – kérdezte. – Semmi üzenet, semmit sem szeretne... – Elharapta a mondatot, mert tudatára ébredt, mennyire nevetségesen elégtelen, hiábavaló mindaz, amit mond. – Még hogy én? Nincs semmi amit akarnék... Talán egy beutalást a Spatiate-re, csakhogy azt gondolom, egy kicsit már késı van ehhez. Williamson! – Hangja hirtelen rémült kiáltásba csapott át. – Williamson! Tarts ki, öregem, gyüvök! – A hídon állók hallották a hangszóróból a csattanást, amint McQuater telefonkagylója nekicsapódott a fémnek. Azután mélységes csönd szakadt rájuk. – McQuater! – ordította a kagylóba Vallery. – McQuater! Az istenért, válaszoljon! Hall engem? McQuater! – De a feje fölött a hangszóró néma, véglegesen, visszavonhatatlanul néma maradt. Vallery megborzongott a jeges szélben. A raktár, az az elárasztott raktár... nem egészen huszonnégy óra telt el azóta, hogy ottjárt. Maga elıtt látta a raktárt, olyan tisztán, ahogy az elmúlt este látta. Csakhogy most sötét üregnek látta, csupán a tőfej nagyságú vészfények világították meg, falai mentén sötéten hullámzott a víz, s látta a skót fiú szánalmas, lesoványodott kis alakját, keskeny vállát és fájdalmas szemét, amint kétségbeesetten küszködve próbálja a jeges víz fölött tartani társa fejét, és a múló pillanatokkal együtt fogy kevéske erıtartalékja. Miközben erre gondolt, Vallery tudta, hogy lejárt az idı, s hogy már semmi remény sincs. Hirtelen teljes biztonsággal tudta, hogy amikor azok ketten elsüllyednek, együtt süllyednek el a vízben. McQuater sohasem fogja cserben hagyni a társát. Tizennyolc éves, alig tizennyolc éves. Vallery elfordult, vakon kibotorkált a parancsnoki híd ajtaján a ronccsá zúzódott kormány fedélzetre. Ismét havazni kezdett és rájuk borult a sötétség.
14. fejezet Szombat este I. Az Ulysses hánykolódva haladt elıre a sarkvidéki félhomályban. Erısen, nehézkesen dülöngélt a veszedelmes hosszúságú hullámok között, furcsa, roggyant látványt nyújtott: mindkét árbocát, valamennyi mentıcsónakját és tutaját elvesztette, hosszanti felépítménye romokban hevert, parancsnoki hídja fantasztikusan megdılt, szétlıtt hátsó ágyútornyát félig elborította a Condor törzsének kiégett váza. De mindennek ellenére, s dacára annak, hogy elıfedélzetén és hátsó emeletfedélzetén hatalmas piros minium foltok virítottak és fekete lyukak tátongtak – az utóbbiakban cikázó tőzlándzsákkal szegélyezett sötét füst gomolygott –, továbbra is hátborzongatóan kísérteties és kecses maradt, saját elemének teremtménye, amely tökéletesen otthonosan mozgott a sarkvidéki vizeken. Kísérteties, kecses, végtelenül állóképes... és még mindig halálosan veszedelmes. Megvoltak még a lövegei, és ami fı, a gépei sértetlenek és kifogástalanul mőködnek. Igen, mindenekelıtt: megvoltak a hatalmas turbinák és kazánja, amelyek valamiféle csodás sérthetetlenséggel voltak megáldva. Vagy legalábbis úgy tőnt... Öt végtelennek tőnı perc vánszorgott tova, öt perc, melynek során az égbolt egyre inkább elsötétedett, a hátsó emeletfedélzetrıl befutó jelentésekbıl pedig kitőnt, hogy a tőzoltók alig tudják már tartani magukat, öt perc, mialatt Vallerynek sikerült valamennyire összeszednie magát. De most már iszonyúan gyönge volt. Éles csengıberregés hasította szét a csöndet és félhomályt. Chrysler fölvette a kagylót, majd a parancsnoki híd felé fordult. – Kapitány úr! A hátsó gépház szeretne jelenteni önnek. Turner a kapitányra pillantott és gyorsan megkérdezte: – Beszéljek én velük, uram? Vallery hálásan bólintott. – Köszönöm – mondta. Turner visszabólintott és odalépett a telefonhoz. – Itt a sorhajókapitány. Ki beszél? Grierson hadnagy. – Mirıl van szó, Grierson? Nem mondana a változatosság kedvéért valami jó hírt? Turner közel egy percig némán hallgatta a hadnagyot. A
hídon tartózkodók jól hallották a hallgatóban a távoli ropogást, s inkább érzékelték, semmint látták a Turner arcára kiülı feszült figyelmet, összeszorított száját. – Kitart? – kérdezte hirtelen Turner. – Igen, igen, hát persze... Mondja meg neki, hogy minden tılünk telhetıt megteszünk idefenn... Tegye meg. Lehetıleg félóránként. – Sohasem esik, és így tovább – dünnyögte Turner, miközben visszahelyezte a kagylót. – A belsı bal oldali tengely valami miatt elgörbült, ezért a meghajtó turbinájának a fordulatszáma is lelassult. A hordcsapágyak bemelegedtek. Vallery halványan elmosolyodott. – Ismerve Dodsont, ez – gondolom – azt jelenti, hogy kétezreléknyi eltérés mutatkozik. – Lehet. – Turner komoly maradt. – Ami igazán számít, az az, hogy a propellertengely csapágyai megsérültek, a kenıvezeték pedig eltörött. – Ennyire súlyos a helyzet? – kérdezte halkan Vallery. – Dodson nagyon odavan. Azt mondja, a sérülés nem régi – úgy véli, akkor kezdıdött, amikor elveszítettük mély vízi bombáinkat. – Turner megcsóválta a fejét. – Isten tudja, milyen terhelést kapott azóta a tengely... Úgy gondolom, a dolog a ma esti igénybevétel során vált akuttá....A csapágyat kézzel kell majd kenni. Azt követeli, hogy ennek a turbinának a fordulatszámát csökkentsük, vagy éppenséggel állítsuk le egészen. Tájékoztatnak majd minket. – Semmi lehetıség arra, hogy megjavítsák? – kérdezte keserően Vallery. – Semmi uram. Semmi lehetıség sincsen rá. – Helyes. Konvojsebesség. Sorhajókapitány... – Uram? – Egész éjszaka riadókészültség. Nem kell megmondania nekik... de... szóval úgy gondolom, ez lenne a leghelyesebb. Van egy olyan érzésem... – Hát ez meg micsoda! – kiáltott fel Turner. – Odanézzen! Mi a fenét csinálnak azok? – A konvoj jobb oldali hajósorának utolsó teherhajójára mutatott: ágyúi tüzet okádtak egy láthatatlan célpontra, a nyomjelzı lövedékek fehéren szántottak végig az alkonyati égbolton. Miközben a mikrofonhoz ugrott, megpillantotta a Viking nehézágyúit, amelyek már füstfelhık és lángnyelvek közepette tüzeltek. – Valamennyi löveg! Ellenséges repülık a zöld mezıben, 110es irányból! Egyes tőz, egyes célpontok! Egyes tőz, egyes
célpontok! – Hallotta, hogy Vallery parancsot ad a kormány jobbrafordítására, s tudta, hogy pillanatokon belül tüzelni fognak az Ulysses elülsı páncéltornyai. Elkéstek. Az Ulysses éppen csak kezdett elfordulni, amikor az ellenséges gépek már föl is húztak közelítı mélyrepülésükbıl. Nagy, nehézkes körvonalú gépek, magányosoknak és jelentékteleneknek tőntek a sőrő alkonyaiban, de egyetlen szempillantás alatt ijesztıen felismerhetıvé váltak hirtelen feldübörgı motorjaik hangjáról. Condorok, efelıl kétség sem lehetett. Condorok, amelyek ismét túljártak az Ulysses eszén, amelyek csak azért távoztak el, hogy visszatérjenek, alacsony siklórepülésben, lefojtott motorokkal közeledtek; a motorok halk zúgását a hátszél miatt nem hallották a konvoj hajóin. Az idızítés, a távolságbecslés tökéletes volt. A teherhajót kétszer körüllıtték, azután legalább hét bomba telibe találta: már majdnem teljesen besötétedett, szabad szemmel nem is látszott a bombák becsapódása, de a robbanások félreismerhetetlenek voltak. Amint a gépek egyenként elhúztak a teherhajó fölött, a fedélzeteket vad géppuskatőzzel árasztották el. A hajó valamennyi ágyúállása teljesen nyitott volt, még a legelemibb frontális védelemmel sem rendelkeztek. A könnyő légelhárító ágyúkat kezelı tengerészeknek, a Királyi Haditengerészet nehéz légelhárító ágyúkat kezelı tüzéreinek semmiféle illúzióik sem lehettek várható élettartamukat illetıen, amikor az Oroszországba tartó kereskedelmi hajókra jelentkeztek....A néhány tüzér számára, aki túlélte a bombázást, minden bizonnyal ezeknek a géppuskáknak a kelepelése volt az utolsó evilági hang, amely eljutott tudatáig Miközben bombák zuhogtak a sorban a második hajóra, az elsı teherhajó már csak törött gerincő romhalmaz volt, amelybıl ropogva csaptak fel a lángnyelvek. Szinte bizonyos, hogy a feneke is kiszakadt: a hajó súlyosan megdılt, majd lassan, egyenletesen kettétört a híd mögött, mintha mindkét része zsanéron fordulna el a vízszint alatt. Az utolsó repülıgépek zúgása még el sem halt a távolban, amikor összezárult felette a tenger. A harcászati meglepetés teljes volt. Egy hajó odaveszett, egy másik erısen elfordult, míg tehetetlenül meg nem állt, orra mélyen lemerült; volt valami sajátosan nyugtalanító és vészjósló abban, hogy sehol még csak nyoma sem mutatkozott füstnek, lángnak vagy bármilyen mozgásnak; egy harmadik hajó
súlyosan megsérült, de azért még kormányozható állapotban volt. Egyetlen Condort sem lıttek le. Turner elrendelte a tüzelés beszüntetését: jónéhányan még mindig vadul össze-vissza tüzeltek bele a sötétbe. Talán megvadultak a lövöldözéstıl, de az is lehet, hogy a képzelet kísértetiesen megtréfálta a kába agyakat és a véreres, beesett szemeket; Turner már nem is tudta, mikor pihenhettek utoljára. S miután az utolsó légvédelmi gépágyú is elhallgatott, ismét meghallotta a súlyos repülıgépmotorok dübörgését, a zúgást, ami mint a bukóhullámok egy távoli parton, föl-fölerısödött, majd elhalkult, ahogy a szél feltámadott és elült. Senki sem tehetett semmit ellene. Jóllehet a Focke-Wulfot az alacsony felhı rejtette, kísérletet sem tett arra, hogy elleplezze jelenlétét; a vészjósló zúgás csak pillanatokra szünetelt. A repülıgép nyilvánvalóan szinte közvetlenül az Ulysses fölött körözött. – Mit tart róla, uram? – kérdezte Turner. – Magam sem tudom – válaszolta vontatottan Vallery. – Egyszerően nem tudom, mit gondoljak. A Condorok nem látogatnak meg ismét bennünket, ebben biztos vagyok. Egy kicsit túl sötét van már ehhez – és tisztában vannak vele, hogy még egyszer nem kapnak el bennünket. Lehet, hogy a nyomunkban vannak, lehet hogy nem. – Méghogy a nyomunkban vannak! Fél óra múlva koromsötét lesz! – ellenkezett Turner. – Ha engem kérdez, hát lélektani hadviselésrıl van szó. – Isten tudja – sóhajtott fáradtan Vallery. – Csak azt tudom, hogy a lelki üdvösségemet is odaadnám néhány Corsairért, vagy egy radarért, vagy ködért, vagy még egy olyan éjszakáért, mint a Dánia-szorosban. – Röviden fölkacagott, de hirtelen erıs köhögıroham fogta el. – Hallotta, mit mondtam? – súgta. – Hát ezt magam sem hittem volna, hogy egy olyan éjszakáért fogok könyörögni... Mikor is futottunk ki Scapából, sorhajókapitány? Turner egy pillanatra elgondolkodott. – Öt... nem is, hat napja, uram. – Hat napja! – Hitetlenkedve csóválta a fejét. – Hat napja. És most tizenhárom... tizenhárom hajónk van. – Tizenkettı – helyesbített halkan Turner. – Egy újabb hajónk már majdnem elsüllyedt. Hét teherhajó, a tartályhajó meg mi magunk. Tizenkettı... Bárcsak rámennének néha a jó öreg Stirlingre is – tette hozzá mogorván.
Vallery megborzongott, amikor hirtelen rájuk zúdult a hóförgeteg. Elıredılt, lehajtott fejét szembeszegezte a metszı széllel és a ferdén vágó hóval, közben meg mozdulatlanul gondolataiba mélyedt. Egyszerre csak megrezzent. – Hajnalra elhagyjuk az Északi-fokot – jegyezte meg szórakozottan. – Lehet, hogy lesznek némi nehézségeink, sorhajókapitány. Minden rendelkezésünkre álló erıt be fognak vetni. – Jártunk már máskor is arrafelé – mondta Turner. – Ötvenszázalékos az esélyünk. – Vallery úgy beszélt, mintha meg sem hallotta volna Turner megjegyzését; mintha csak magában beszélt volna. – Ulysses és a szirének... “lehet, hogy az áramlás elsodor bennünket”....Sok szerencsét kívánok magának, sorhajókapitány. Turner rámeredt. – Hogyan érti...? – Ó, persze magamnak is. – Vallery mosolyogva fölpillantott. – Nekem is szükségem lesz jócskán szerencsére – mondta szinte suttogva. S ekkor Turner olyasmit tett, amit még sohasem, olyasmit, amirıl nem is álmodta volna, hogy valaha is megteszi. A mármár teljes sötétben odahajolt a kapitányhoz, gyöngéden a kezébe fogta az arcát, és aggódva kémlelte. Vallery nem tiltakozott, s Turner néhány pillanat múltán fölegyenesedett. – Tegyen meg valamit a kedvemért, uram – mondta halkan. – Menjen le. Elboldogulok magam is, és Carrington is hamarosan visszajön. Hátul már majdnem megfékezték a tüzet. – Nem, ma éjszaka nem. – Vallery mosolygott ugyan, de hangja sajátosan ellentmondást nem tőrıen csengett. – S annak sincs értelme, hogy valamelyik fogdmegét elküldje az öreg Szókratészért, és idecitálja a hídra. Nagyon kérem, sorhajókapitány. Itt akarok maradni; ki akarom böjtölni a mai éjszakát. – Igen, igen, hát persze. – Turner hirtelen, saját maga számára is megmagyarázhatatlan módon nem akart tovább vitázni. Elfordult. – Chrysler! Pontosan tíz percet adok magának, hogy egy gallon forró kávé legyen a kapitány tálalójában....ön pedig félórára bemegy oda – fordult határozott hangon Valleryhez – és megissza azt az átkozott löttyöt, vagy... vagy... – Pompás! – dörmögte Vallery. – S maga természetes kibéleli a hasonlíthatatlan rumjával, igaz?
– Természetesen! Eh... hát persze, a fenébe azzal a Williamsonnal! – Turner ingerülten morgott valamit. Azután egy pillanatra elhallgatott, majd tagoltan folytatta: – Azt azért nem kellett volna mondania... A szerencsétlen nyomorultak, mostanra már bizonyára végük... – Ismét elhallgatott, azután fölkapta a fejét és fülelt. – Kíváncsi vagyok, meddig kíván az öreg Charlie odafenn bóklászni – morogta. Vallery megköszörülte a torkát, köhögött, de mielıtt megszólalt volna, kattant a rádiószoba hangszórója. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. Két üzenet. – Egy ötösöm van rá, hogy az egyiket a rámenıs Orr küldi – dörmögött Turner. – Az elsı a Sirrusról. “Kérek engedélyt, hogy mellé állhassak, fölvehessem a túlélıket. Ha már lúd, legyen kövér.” Vallery kinézett a gyérülı hóesésbe, belemeredt a sötét éjszakába, a hullámos tengerbe. – Ilyen hullámzásban? – suttogta. – Olyan sötét van, hogy nem is látni. Tiszta öngyilkosság! – S mindez még semmi ahhoz képest, hogy az öreg Starr mit mővel majd vele, csak kapja a keze közé! – jegyezte meg vidáman Turner. – Nincs esélye. Soha... soha nem tudnék megkérni valakit, hogy ilyesmit tegyen. Semmi sem igazol ekkora kockázatot. Azonkívül a kereskedelmi hajó súlyos találatot kapott. Nem sokan maradhattak életben rajta. Turner nem válaszolt. – Írjon rádiógramot – szólalt meg erıs hangon Vallery. – “Köszönöm önnek. Engedélyt megadom. Sok szerencsét.” Azután szóljon a rádiószobának, hogy folytassák. Rövid csönd után ismét megreccsent a hangszóró. – A második radiogram Londonból, a kapitány számára. Fejtjük a rejtjelt. Azonnal küldöm a kézbesítıt a hídra. – Közölje vele, hogy olvassa be – rendelkezett Vallery. – “A 14. hajóraj, FR 77 konvoj parancsnokló tisztjének” – zendült meg néhány másodperc múlva a hangszóró. – “Mélységesen elszomorítottak a hírek. Feltétlenül tartaniuk kell 090-et. Hajóraj kifutott dél-délnyugati irányban, teljes gızzel, menetirányukat keresztezve. Találkozás hozzávetılegesen holnap 14.00-kor. İlordságaik kifejezett jókívánságaikat küldik Vallery ellentengernagynak, ismétlem ellentengernagynak.” Haditengerészet parancsnoka, London.
A hangszóró kattant egyet és elhallgatott, s most már csak a hangradar zümmögése, a fölöttük kóválygó Condor motorjainak orgonaszerő zúgása hallatszott, a jelenlevıkben pedig ott visszhangzót! a bemondó hangjában bujkáló boldogság. – Kivételesen udvarias hangvétel İlordságaik részérıl – suttogta a Vattás Kölyök, aki szokás szerint ismét a helyzet magaslatára emelkedett. – Már-már hajlamos lennék azt mondani, hogy tisztességes hangnem. – A fenébe is, már rég itt volt az ideje – dörmögte Turner. – Gratulálok, uram – tette hozzá szívélyesen. – Végre a Temzepartról ránk sütött a kegyelem napja. – A hídon állók körében örömteli mormogás hallatszott; fegyelem ide vagy oda, senki sem rejtette véka alá elégedettségét. – Köszönöm, köszönöm. – Vallery ıszintén, mélyen meg volt hatva. Segítséget ígértek, segítséget végre-valahára, ígéret volt ez, amelyben szinte bizonyosan benne rejlik legénységének valamennyi tagja számára az élet vagy halál kérdése – és akkor egyedül annak örülnek, hogy ıt elıléptették! A halál várományosa ı, gondolta, sıt már-már ki is mondta, de nyomban el is vetette ezt a gondolatot: goromba visszautasítás, durva sértés lett volna a szívbéli örömmel szemben. – Nagyon köszönöm valamennyiüknek – ismételte. – De uraim, úgy tőnik, elkerülte figyelmüket a hír egyetlen valóban lényeges pontja... – Ó dehogyis kerülte el – dörmögte Turner. – Hajóraj, eh! Szokásos módon... túl késın. Persze nem mondom, befut majd a végszóra – vagy valamivel azt követıen. Talán néhány túlélıt kihalásznak. Gondolom, az Illustrious és a Furious is jön? – Meglehet. Nem tudom. – Vallery mosolyogva megrázta a fejét. – Dacára friss...hm...megdicsıülésemnek, İlordságaik még nem fogadtak bizalmukba. De bizonyára akad majd néhány repülıgép-anyahajó, ahonnan pár órával elıbb felszállhatnának gépek, hogy hajnaltól légi fedezetet adjanak nekünk. – Ugyan már, nem teszik azt meg – jövendölte Turner. – Elromlik az idı, s akkor nem lehet repülni. Majd meglátja, hogy így lesz. – Lehet, Kasszandra, lehetséges. – Vallery elmosolyodott. – Majd meglátjuk....Mit mondott, kormányos? Nem egészen... A Vattás Kölyök elvigyorodott. – Csak eszembe jutott, milyen nagy nap lesz ifjú orvosunk életében a holnapi. İ ugyanis meg van gyızıdve arról, hogy
egyetlen csatahajó sem fut ki soha, kivéve békeidıkben a spitheadi szemlére. – Errıl jut eszembe – töprengett hangosan Vallery. – Nem ígértük meg a Sirrusnak... – A Nicholls gyerek nyakig van a munkában – vágott közbe Turner. – Nem szereti a haditengerészetet túlságosan, annál inkább a hivatását. Kölcsönkért egy tőzoltóruhát, s Carrington szerint máris... – Elhallgatott, azután élesen fölpillantott a ritkuló hófúvásba. – Nocsak! Nem gondolja, hogy Charlie átkozottul elpimaszodott? A Condor motorjainak zúgása egyre hangosabbá vált; a dübörgés dörgı crescendóvá erısödött, amint a bombázó közvetlenül a fejük fölött húzott el, alig kétszáz lábbal a törött árbocok fölött, majd egyenletes zúgássá halt el. A repülıgép folytatta körözését a konvoj körül. – Rádió a kísérıhajóknak! – kiáltotta gyorsan Vallery. – Hagyják békében, hozzá ne nyúljanak! Semmi világítólövedék, semmi! Megpróbál beugratni bennünket, hogy eláruljuk a helyzetünket....Nem valószínő, hogy a kereskedelmi hajók... Ó, istenem! Az ırültek, azok az ırültek! Késı, késı! A bal oldali sorban haladó egyik kereskedelmi hajó nyitott elsıként tüzet ikercsövő légvédelmi géppuskákból vagy légelhárító gépágyúiból – nehéz lett volna megállapítani, mibıl. Vaktában, teljesen vaktában lövöldöztek; ilyen erıs szélben, hófúvásban, sötétben, egyedül hang alapján lokalizálni egy repülıgépet szinte lehetetlen feladat volt. A tüzelés nem tartott tovább tíz-tizenöt másodpercnél. Ez is elég volt azonban ahhoz, hogy megtörténjék a baj. Charlie már el is húzott, s a feszülten figyelı fülek meghallották, hogy motorjainak zúgása egyszerre csak mélyebbé vált, amint bekapcsolta a pótmotorokat, hogy maximális magasságba emelkedhessen. – Mi a véleménye errıl, uram? – kérdezte hirtelen Turner. – Baj van. – Vallery halkan, de magabiztosan válaszolt. – Ez még sohasem fordult elı; és nem is lélektani hadviselésrıl van szó, hogy a maga szavával éljek, sorhajókapitány. Még csak az álmunktól sem foszt meg bennünket, hiszen már egészen közel járunk az Északi-fokhoz. Abban sem reménykedhet, hogy sokáig a nyomunkban lesz, egy-két gyors menetirány-változtatás és... ó! – sóhajtott föl halkan. – Ugye megmondtam magának, sorhajókapitány?
Gondolatot bénító váratlansággal, az összehúzódó szemgolyókba fehéren, kegyetlenül belehasító vakító fénnyel világos nappallá változott az éjszaka. Magasan az Ulysses fölött egy világítórakéta lobbant fel, amely hártyás, áttetszı gézként tépte széjjel a havazást. A szélrohamokban vadul himbálózva, ejtıernyıje alatt lassan lebegve szállt le a tenger felé, a tenger felé, amely immár nem volt láthatatlan, de hirtelen éjfeketére váltott, a tenger felé, ahol valamennyi hajó szemkápráztató fehérséggel rajzolódott ki a tenger és az égbolt koromsötét háttere elıtt. – Elkapni azt a világítórakétát! – harsogta Turner a hangszóróba. – Valamennyi gépágyúnak, légelhárító géppuskának: elkapni azt a rakétát! – Letette a mikrofont. – Ilyen hullámzásban akár üres söröspalackokkal is hajigálhatnánk – morogta. – Úristen, az ember hátán végigfut a hideg! – Úgy van – erısítette meg a Vattás Kölyök. – Olyan ez, mint amikor az ember álmában végigmegy egy forgalmas utcán és hirtelen rádöbben, hogy a karórája az egyetlen öltözéke. “Meztelenül és védtelenül”, azt hiszem ez a szakmai meghatározása ennek. A kevésbé mőveltek számára: “egy szál gatyában kapták el”. – Szórakozottan lesöpörte a havat a tőzött kezeslábasáról, s elıbukkant a mellzsebén a hímzett “J”; közben aggódva kémlelte a fénykörön kívüli sötétséget. – Sehogysem tetszik ez nekem – jegyezte meg aggódva. – Nekem sem – mondta kényszeredetten Vallery. – És nem tetszik az sem, hogy Charlie egyszerre csak eltőnt. – Nem tőnt el – szólalt meg komoran Turner. – Hallgassák csak! – Valamennyien feszülten füleltek, s meghallották a nagy motorok ki-kihagyó, távoli zúgását. – Valamivel mögöttünk van, de közeledik. Nem telt bele egy perc, s a Condor ismét elhúzott felettük, ezúttal magasabban, a felhık között. Újra kilıtt egy világítórakétát, magasabban, jóval magasabban, mint az elsıt, s most már pontosan a konvoj közepe fölött. A motorok dübörgése ismét távoli zümmögéssé halkult, ismét fölerısödött az összehangolatlan dörgés, amint a Condor másodszor is elzúgott a konvoj fölött. Csak egy szempillantásra tőnt fel a száguldó felhık horpadt völgyeiben; ezúttal jóval arrább repült, távol a bal oldalon, messze felülemelkedve a lefelé libegı világítórakéták könyörtelen fényén. S amint dörögve
elhúzott a hajók fölött, vakító fénnyel sorra gyúltak ki a világítórakéták – összesen négy darab, valamivel a felhıszint alatt, négymásodperces idıközökben. Az északi szemhatár teljesen kivilágosodott, félelmetes fénnyel izzott és lüktetett, ami még a legparányibb részletet is élesen kirajzolta. Délen pedig sötétség tátongott, semmi más: a fénytócsa széle a jobb oldali hajósor elıtt megszőnt, mintha késsel vágták volna el. Turner ismerte föl elsıként ennek a jelentıségét és várható következményeit. A fölismerés a fizikai megrázkódtatás felvillanyozó erejével hatott rá. Rekedten fölordított és szinte rávetette magát a rádiómikrofonra. Arra már nem volt idı, hogy engedélyt kérjen a kapitánytól. – “B” páncéltorony – harsogta. – Világítólövedékeket délre. Zöld 90, zöld 90. Azonnal! Azonnal! Világítólövedékek, zöld 90. Maximális magasság 10. Kis szög. Ha elkészültek, tőz! – Gyorsan hátrapillantott. – Kormányos! Látja a... – A “B” páncéltorony beirányít, uram. – Helyes, helyes! – Turner ismét fölvette a mikrofont. – Valamennyi ágyú! Valamennyi ágyú! Felkészülni jobbról jövı légitámadás visszaverésére. Várható irányzat zöld 90. Feltehetıen torpedóvetı bombázók. – Még be sem fejezte, már meglátta az árboc alsó keresztfájának végén felvillanó jelzıfényeket: Vallery riadójelzést adott le a konvojnak. – Igaza van, sorhajókapitány – súgta Vallery. Halálsápadtsága, az élesen kirajzolódó csontokra feszülı bır, egész arca ebben a kísérteties fényben hátborzongató paródiájának tőnt mindannak, ami emberi: halálfej volt, s ezen csak a mélyen beesett szemek csillogása, a vértelen szemhéjak megrebbenése enyhített, amikor a “B” páncéltorony ostorcsapás hangú dörrenése szétszaggatta a csöndet. – Biztosan igaza van – ismételte meg lassan. – Minden hajó északról rajzolódik ki, a gépek számára meg a sötétség leple alatt maximális berepülési lehetıség adódik. – Hirtelen elhallgatott, amint a lövedékek hatalmas, egymást átfedı fénygömbökként robbantak két mérföldre tılük délre. – Igaza van – mondta halkan. – Már itt is vannak. Dél felıl közeledtek a gépek, szárny szárny mellett, három hullámban, mindegyik hullámban négy-öt gép. Vagy 500 láb magasságban repültek a torpedóvetı bombázók, s már a lövedékek robbanása közben orral lefelé dıltek a szokásos zuhanórepüléses támadáshoz. Zuhanórepülés közben a
bombázók legyezıszerően széthúzódtak, mintha mindegyik külön-külön célpontot keresne, vagy legalábbis azt, ami elsı pillantásra külön célpontnak tőnt. De másodperceken belül nyilvánvalóvá vált, hogy két hajóra, csakis két hajóra összpontosították figyelmüket: a Stirlingre és az Ulyssesre. Még a megsérült kereskedelmi hajó és a mellette veszteglı Sirrus romboló nyújtotta ideális célpontot is figyelmen kívül hagyták. Szigorú parancs alapján folyt a támadás. A “B” ágyútorony minimális szögben további két világítólövedéket lıtt ki, ezúttal nagy erejő robbanóanyaggal töltötték meg ezeket. Most már a konvoj valamennyi ágyúja tüzet nyitott és folyamatosan hevesen tüzelt. A torpedóvetı bombázóknak, melyeket sajátos módon nehezen lehetett azonosítani, de Heinkeleknek tőntek, az acél és a nagy erejő robbanóanyag halálos függönyén kellett keresztülrepülniük. Elestek a meglepetés nyújtotta elınytıl, az Ulysses világítólövedékei felbecsülhetetlen értékő húsz másodperctıl fosztották meg ıket. Öt bombázógép támadt most az Ulyssesre; legyezı alakban repültek rá, széles ívben tüzeltek, de tüzük egyetlen helyre összpontosult. Most már vízszintesen repültek, szinte a hullámhegy gerincek magasságában húzva tüzeltek – s ekkor hirtelen az egyik gép egy ezredmásodperccel túl késın emelkedett fel, könnyedén nekiütközött egy tarajos hullámhátnak, kissé irányt változtatott, azután ırült sebességgel hullámhegyrıl hullámhegyre pattogott (a gépek derékszögben repültek a tengerre), s végül eltőnt egy hullámvölgyben. Meglehet, a pilóta rosszul becsülte a távolságot, vagy egy hirtelen hófúvás elhomályosította a szélvédıjét – az okot már senki sem állapíthatta meg. Egy pillanattal késıbb a középen repülı vezérgép egy fölcsapó lángnyelv közepette darabjaira hullott szét – torpedó-gyújtófeje telitalálatot kapott. Egy harmadik, amely az Ulyssestıl nyugatra, hátulról közeledett, élesen balra fordult, hogy elkerülje a szerterepülı roncsokat, majd ezt követıen már csak a becsület kedvéért lıtte ki a torpedóját. Fél kábelhossznyira az Ulysses mögött repült el és tovatőnt az üres tenger fölött. A megmaradt két bombázó öngyilkos elszántsággal folytatta a támadást; erısen billegtek, hogy elkerüljék a pusztulást. Eltelt két másodperc, három, négy – s még mindig csak jöttek a hófúváson és a tőzfüggönyön át, szinte csodával határosnak
tőnt, hogy nem kaptak találatot. Elméletileg mi sem könnyebb annál, mint eltalálni egy közvetlenül szembıl támadó gépet, de a gyakorlatban ez sohasem bizonyul olyan egyszerőnek. Az északisarkvidéki vizeken, a Földközi-tengeren, a Csendes-óceánon a torpedóvetı repülıgépek viszonylagos sérthetetlensége, a mármár megsemmisítı tőz közepette végrehajtott támadásaik nagy sikerhányada mindig rejtélyesnek tőnt a szakértık számára. Feszültség, túlzott fontolgatás, félelem – ezek okozták, legalábbis részben a bajt: egy torpedóvetı repülıgép esetében nincsenek félmegoldások – vagy lelövik, vagy ı torpedózza meg a hajót. Nincsen idegtépıbb látvány a sirály szárnyú Stuka zuhanóbombázó sivító, szinte merıleges, nagy sebességő bukórepülésének a kivételével, mint egy torpedóvetı repülıgép, amint rémisztıen lecsap az ágyú nyitott irányzékára és az ember tudja, hogy életébıl kérlelhetetlenül mindössze öt másodperc van csak hátra... S az Ulysses esetében a cirkáló állandó hánykolódása a nagy kereszthullámok között is lehetetlenné tette a pontos célzást. Az utolsó két bombázó szinte összeérı szárnnyal repült rá az Ulyssesre. A hajó orrához közelebb repülı gép nem egészen kétszáz yard távolságból röpítette ki a bombáját, azután maximálisan éles szögben húzott fel jobbfelé, s közben könnyőágyújának és géppuskáinak lövedékeivel árasztotta el a híd felépítményét. A torpedó rézsútosan vágódott a vízbe, magasan felszökött a levegıbe, orral elıre visszazuhant egy dagadó hullámba és mélyen alámerült a tengerbe, majd elszáguldott az Ulysses alatt. De néhány másodperccel ez elıtt az utolsó torpedóvetı bombázó is végrehajtotta támadását, kudarcot vallott és megsemmisült. Dörögve száguldott feléjük nem egészen tíz lábra a hullámok fölött, egyenesen a cirkálóra repült anélkül, hogy kilıtte volna torpedóját, meg sem kísérelt akár egy hüvelykkel is fölemelkedni, mígnem már tisztán kivehetık voltak szárnyai felületén a keresztek és nem egészen száz yardnyira ért az Ulysseshez. Hirtelen a pilóta kétségbeesetten fölrántotta a gépet; nyomban világossá vált, hogy a torpedókilövı mechanizmus technikai hiba vagy jegesedés következtében beszorult. Az sem volt vitás, hogy a pilóta a legeslegutolsó pillanatban akarta csak kilıni a torpedót és a hirtelen súlyveszteségre számított, hogy az majd átemeli az Ulyssesen. A bombázógép orra egyenesen az elülsı kéménybe fúródott, a
jobb oldali szárnya játékszerként vált le a törzsérıl, amint leszelte a háromlábú árboc hátsó lábát. Azon nyomban vakító benzinláng csapott fel, de sem robbanás nem hallatszott, sem füst nem látszott. Egy pillanat múlva az összetört, szétzúzott bombázógép, amely már nem is emlékeztetett gépre, csak széthullott, lángoló keresztre, néhány yarddal arrébb belezuhant a sistergı vízbe. Alig zárult be fölötte e tenger, amikor egy iszonyú vízalatti robbanás erısen jobbra döntötte az Ulyssest; az irtózatos pörölycsapás ledöntötte az embereket a lábukról, s a cirkáló egész bal oldalán megszakította az áramszolgáltatást. Turner sorhajókapitány nagy nehezen föltápászkodott, megrázta a fejét, hogy megtisztítsa agyát a korditgıztıl és a kábultságtól, amit a majdnem kartávolságra robbanó lövedékek robbanása idézett elı. Nem a fölrobbanó torpedó lökéshulláma csapta a padlóhoz, már öt másodperccel korábban hasra vetette magát, amikor a másik bombázó nehézgéppuskáinak lövedékei közvetlen közelrıl végigsöpörték a fedélzetet. Legelsı gondolata Vallery volt. A kapitány furcsán összekuporodva az oldalán feküdi a tájolóállványzat mellett. Turner kiszáradt szájjal, hirtelen megborzongva – amit nem a sarkvidéki hideg okozott – gyorsan lehajolt és gyöngéden a hátára fordította a kapitányt. Vallery némán, mozdulatlanul, élettelenül feküdt. Sehol sem vérzett, sehol golyóütötte tátongó seb – hála istennek! Turner lehántotta egyik kesztyőjét, kezével benyúlt a viharkabát és a zubbony alá, s úgy vélte, gyönge, nagyon halk szívverést tud kitapintatni. Óvatosan fölemelte Vallery fejét a fagyos latyakból, azután gyorsan körülnézett. A Vattás Kölyök hajolt fölé. – Hozza fel Brooksot, kormányos – szólt oda neki gyorsan. – Nagyon sürgıs! A Vattás Kölyök tántorogva indult el a híd túlsó vége felé. A jelzıtisztes fejhallgatóval a kezében hajolt be az ajtón. – A betegszobát, gyorsan! – parancsolt rá a Vattás Kölyök. – Mondja meg a törzsorvosnak... – Elharapta a szót, úgy vélte, a tengerész még túlságosan kába ahhoz, hogy eljussanak tudatáig a szavak. – Adja ide a fejhallgatót! – Türelmetlenül nyúlt a fejhallgatóhoz, megragadta, azután a rémülettıl megdermedve egyenesedett fel, amikor a tengerész lassan hátrahanyatlott, kinyújtott karja mereven csúszott lefelé a parancsnoki híd lejáróján, míg végül eltőnt. Carpenter kinyitotta az ajtót és rámeredt a lábánál heverı hullára: lapockái között öklömnyi
lyuk tátongott. A matróz az Asdic kezelıfülkéje elıtt feküdt, amelyet szitává lyuggattak és romba döntöttek a géppuska lövedékek és a gránátok szilánkjai. A Vattás Kölyök most látta elsı ízben ezt a helyiséget. Elıször az a dermesztı gondolat villant át az agyán, hogy a berendezés bizonyára helyrehozhatatlanul megsérült, s ezzel megszőnt a tengeralattjárók elleni utolsó védekezési lehetıségük is. S nyomban utána kétségbeesve az jutott az eszébe, hogy nyilván egy radarkezelı is tartózkodott odabenn....Elkapta a tekintetét és pillantása Chryslerre esett, aki éppen talpra állt a torpedóvezérlı berendezés mellett. İ is a radarhelyiségre meredt, de arca teljesen kifejezéstelen maradt. Mielıtt a Vattás Kölyök megszólalhatott volna, Chrysler elırelendült és öklével kétségbeesetten, eszeveszetten döngetni kezdte a helyiség beszorult ajtaját. Mintegy álomban, a Vattás Kölyök meghallotta, hogy a matróz zokog... – S ekkor eszébe villant: a radarkezelıt is Chryslernek hívták. Mélységesen felkavarva ismét fölemelte a fejhallgatót. Turner fölpolcolta a kapitány fejét, azután átsietett a parancsnoki híd jobb oldalára. Bentley csöndesen, szokása szerint szerényen a fedélzeten ült, háta két csı közé szorult, feje békésen a mellére hanyatlott. Turner Bentley álla alá nyúlt, belenézett az élettelen szemekbe – ezek voltak csupán fölismerhetık abból, ami valaha egy emberi arc volt. Turner magában elkeseredetten káromkodott, megkísérelte, hogy a dermedt ujjakat lefejtse a jelzılámpa nyelérıl, azután föladta. Az elreteszelt fénysugár kísértetiesen világította meg a sötétbe borult hidat. Turner módszeresen átkutatta további áldozatok után aparancsnoki híd fedélzetét. Még három halottat talált, s kevéssé vigasztalta, hogy bizonyára egy pillanat alatt végük volt. Öt halott egy hárommásodperces robbanásban – elismerésre méltó eredmény, gondolta keserően. A hátsó vashágcsón állva hitetlenül meredt maga elé, amikor rádöbbent, hogy egyenesen a rombadılt elülsı kémény mélyébe pillant. Többet nem is tudott kivenni, mert a csónakfedélzet az utolsó világítórakéták kihunyó fényénél már alaktalan, felismerhetetlen masszává olvadt össze. Sarkon fordult és visszatért a tájolófedélzetre. Legalább minden nehézség nélkül láthatja az ember a Stirlinget, gondolta komoran. Mit is mondott nem egészen tíz perce? “Legalább néha nekieshetnének a Stirlingnek is.” Vagy
valami hasonlót. Szája megrándult. Hát nekiestek, annyi bizonyos. Az egy mérfölddel elıttük haladó Stirling megdılt jobbra, délkeletnek fordult, az elülsı parancsnoki híd felépítményét rıtvörös lángtenger fogta körül. Turner az éjszakai látcsövén át figyelte a hajót és megkísérelte fölmérni a keletkezett kárt, de a füst és tőz mindent eltakart a szeme elıl. Semmit, egyszerően semmit sem tudott megkülönböztetni, csak annyit látott még az erıs hullámzás közepette is, hogy a Stirling megdıl jobbra. Késıbb kiderült, hogy a cirkálót két találat érte: torpedót kapott elülsı kazánháza, majd néhány másodperccel késıbb egy bombázó repülıgép rázuhant a parancsnoki híd oldalára, amikor torpedója még ott lógott törzse alatt. Az Ulysses tapasztalatainak fényében Turner bizonyosra vette, hogy az erıs jegesedés következtében beszorult a kilövıszerkezete. A hídon és az alatta levı fedélzeteken tartózkodók feltehetıen nyomban szörnyet haltak; a halottak között volt Jefferies kapitány, az elsı tiszt és a kormányos is. Alig tőnt el az utolsó bombázógép a sötétben, amikor Carrington letette a hátsó emeletfedélzet telefonját és Hartleyhez fordult. – Gondolja, hogy most már megbirkózik a tőzzel, fınök? Hívnak a hídra. – Azt hiszem igen, uram. – A füstös-kormos, oltóhabtól borított Hartley viharkabátja ujjával fáradtan letörölte az arcát. – A nehezén már túl vagyunk... Hol van Carslake hadnagy? Nem ıneki kellene... – Felejtse el – szakította félbe kurtán Carrington. – Nem tudom hol van, nem is érdekel. Semmi értelme, hogy kerülgessük a forró kását, fınök – többre megyünk nélküle. Még ha visszatérne is, akkor is maga a parancsnok. Vegye kézbe a dolgokat. Elfordult és gyorsan elıre indult a bal oldali átjárón. A keményre taposott havon és jégen zajtalanul haladt gumitalpú tengerészcsizmájában. Éppen a szétlıtt kantin mellett járt, amikor magas, homályos alakot pillantott meg a külsı torpedókilövı csı hófedte nyílása és a védıkorlát utolsó oszlopa között; egy haboltókészülék beszorult szelepét próbálta az oszlopnak ütögetve kinyitni. Egy pillanattal késıbb egy második homályos alakot látott óvatosan kilopakodni az árnyékból, halkan odaosonni a
tőzoltókészülékkel bíbelıdı férfi mögé. Súlyos fa- vagy fémdorongot emelt a feje fölé. – Vigyázz! – kiáltott fel Carrington. – Mögötted! Két másodperc alatt mindennek vége volt – a támadó hirtelen elırelendült, a megtámadott villámgyors reflexszel eldobta tőzoltókészülékét és térdre vetette magát, azután csak egy éles, dühödt, rémült sikoly hallatszott, amint a támadó átbukott a kuporgó alakon, végigcsúszott a torpedókilövı csövek és a korlát között, majd egy csobbanás – és néma csönd. Carrington a fedélzeten kuporgó férfihoz rohant és talpra segítette. Még nem hunyt ki az utolsó világítórakéta és még elég fényt árasztott, hogy világánál fölismerje a férfit: Ralston torpedókezelı volt az. Carrington megragadta a karját és aggódva pillantott rá. – Nem esett baja? Nem sérült meg? Úristen, ki a csoda... – Köszönöm, uram. – Ralston zihálva lélegzett, de arca már ismét majdnem teljesen kifejezéstelenné merevedett. – Hát nem sok hiányzott! Nagyon köszönöm, uram. – De hát ki a csoda... – tőnıdött Carrington. – Nem láttam, uram – mondta komoran Ralston. – De tudom, hogy ki volt az – Carslake tengerészzászlós. Egész este a nyomomban volt, egy pillanatra sem tévesztett szem elıl. Most már tudom, hogy miért. Nem egykönnyen lehetett az elsı tisztet kizökkentem megingathatatlan egykedvőségébıl, de most hitetlenkedve, lassan csóválta a fejét. – Tudtam, hogy nem szívelik egymást! – dörmögte. – De hogy idáig fajuljanak a dolgok! No és a kapitány mit fog szólni ehhez... – Minek kell megmondani neki? – mondta közönyösen Ralston. – Minek szólni bárkinek is? Lehet, hogy Carslake-nek rokonai vannak. Mi értelme lenne fájdalmat okozni nekik, fájdalmat okozni bárkinek? Hadd gondoljon mindenki azt, amit csak akar. – Röviden felkacagott. – Hadd higgyék, hogy hısi halált halt tőzharcban, átbukott a hajó oldalán... bármit. – Letekintett a sötét, zúgó vízbe és hirtelen megborzongott. – Nagyon kérem, uram, hagyjuk az egészet. Megfizetett mindenért. Egy hosszú pillanatig Carrington is lemeredt a hajó oldalán, azután visszafordult és a mellette álló nyurga fiú szemébe nézett. Vállon veregette, lassan bólintott és elfordult.
Turner meghallotta a híd ajtajának fémes csapódását, leengedte a távcsövét s meglátta maga mellett Carringtont, aki némán meredt a lángoló cirkálóra. Ebben a pillanatban Vallery halkan felnyögött, s Carrington gyorsan lenézett a lábainál heverı arcra borult alakra. – Uram istenem! Az Öreg! Súlyosan megsebesült, uram? – Fogalmam sincs, elsı tiszt. Ha nem, hát az fene nagy csoda lenne – tette hozzá keserően. Lehajolt és a kábult kapitányt fölhúzta ülı helyzetbe. – Jól van, uram? – kérdezte aggódva. – Megsebe... úgy értem, találat érte? Vallery megborzongott, azután hosszú, görcsös köhögési roham fogta el, majd ernyedten megrázta a fejét. – Semmi bajom – súgta fáradtan. Megpróbált mosolyogni, de csak szánalmas, torz utánzat sikeredett a jelzılámpa fényében. – Fejest akartam ugrani a fedélzetre, de azt hiszem a távcsı megakadályozott benne. – Megdörzsölte homlokát, amelyen a horzsolások már a szivárvány minden színében játszottak. – Mi van a hajóval, sorhajókapitány? – A fenébe a hajóval! – vetette oda nyersen Turner. Átkarolta Valleryt és óvatosan talpra állította. – Mi a helyzet a hajó farán, elsı tiszt? – Urai vagyunk a helyzetnek. Még ég, de már kézben van. Hartleyt neveztem ki parancsnoknak. – Nem említette Carslakeet. – Helyes! Vegye át itt a parancsnokságot. Küldjön rádiógramot a Stirlingnek és a Sirrusnak, tudja meg, mi van velük. Menjünk, uram. Ideje, hogy a fedezékébe vigyem. Vallery erıtlenül, tessék-lássék tiltakozott, mert jártányi ereje sem volt. Akaratlanul is számba vett mindent, amikor meglátta a fehéren hulló havat a jelzılámpa elreteszelt fénycsóvájában, s szemével lassan a forrásig követte a fénysugarat. – Bentley? – suttogta. – Nem, ne is mondja... – Épp hogy csak elkapta a sorhajókapitány szótlan bólintását, s meggörnyedve elfordult. Elhaladtak a híd ajtaja elıtt elnyúltan fekvı halott mellett, azután megálltak az Asdic kezelıfülkéje elıtt. A fedezék és a kunyhó megvetemedett, elgörbült ajtaja közötti sarokban egy zokogó alak kuporgott, fejét a magasan az ajtónak támasztott karjába temette. Vallery rátette kezét a matróz rázkódó vállára és belekémlelt elfordított arcába.
– Mi a baj? Ó, maga az fiam. – A fiú a kapitány felé fordította sápadt arcát. – Mi a baj, Chrysler? – Az ajtó, uram! – Chrysler hangja remegett, fojtott volt. – Az ajtó, nem tudom kinyitni. Vallery csak most vette szemügyre a helyiséget, az átlyuggatott, szitává lyuggatott fémet. Gondolatai még kuszák voltak, agya kimerült, és jószerint csak egy asszociációs folyamat révén ötlött fel benne az iszonyú gondolat, hogy a zárt ajtó mögött bizonyára ott fekszik a szétszaggatott, agyonlapított kezelı. – Igen – mondta csöndesen. – Az ajtó elgörbült....Itt már senki sem segíthet, Chrysler. – Közelebb hajolt a fiú bánattól fátyolos szeméhez. – Jöjjön fiam, semmi értelme... – A fivérem van odabenn, uram. – A szavak, a reménytelen kétségbeesés szinte fizikai ütésként érték Valleryt. Szentséges úristen! Errıl teljesen megfeledkezett... Hát persze. Chrysler, az Asdic kezelık parancsnoka... Rámeredt a lábánál heverı halottra, akit már vékonyán ellepett a hó. – Sorhajókapitány, oltássá le azt a jelzılámpát – mondta szórakozottan. – És Chrysler... – Igen, uram – válaszolta tompán a fiú – Most eredjen le és legyen szíves hozzon fel kávét. – Kávét, uram! – Chrysler meghökkent, értetlenül bámult a kapitányra. – Méghogy kávét! Dehát... dehát... az én... fivérem... – Tudom – mondta gyöngéden Vallery. – Tudom. De most hozzon kávét, tüstént. Chrysler elbotorkált. Amikor a két tiszt mögött bezárult a fedezék ajtaja, Vallery fölgyújtotta a villanyt, majd a sorhajókapitányhoz fordult. – Végszó a háború dicsıségérıl szóló moralizáló eszmefuttatáshoz – suttogta. – Dulce ét decorum, meg az a büszke kiváltság, hogy Nelson és Drake utódai vagyunk a Királyi Haditengerészetnél! Nincs még huszonnégy órája, hogy Ralston kénytelen volt nézni, hogyan hal meg az apja… Most meg ez a fiú. Talán... – Majd én gondoskodom mindenrıl – bólintott Turner. Nem tudta megbocsátani magának, hogyan beszélt Ralstonnal és mit tett vele az elızı éjszaka, jóllehet Ralston szinte rögtön ismét barátsággal közeledett felé és készséggel elfogadta bocsánatkérését. – Majd feladatokkal bízom meg, eltávolítom innen, amíg fel nem nyitottuk a helyiséget....Üljön le, uram.
Húzzon egyet ebbıl. – Halványan elmosolyodott. – Williams barátunk elárulta bőnös titkomat… Helló! Társaságot kaptunk. Eloltotta a villanyt, és ekkor egy pillanatra egy tagbaszakadt férfi alakja töltötte be az ajtónyílás téglalapját. Azután becsukódott az ajtó és az újra meggyújtott villany éles fényében Brooks állt hunyorogva, fagytól kicsípett arccal, levegı után kapkodva. Szemét nem tudta levenni a Turner kezében szorongatott üvegrıl. – Nocsak! – szólalt meg nagysokára. – Iszogatunk, iszogatunk? Adományokat hálásan fogadnak, ebben bizonyos vagyok. – Táskáját a legközelebbi asztalra állította, kinyitotta, s éppen kotorászni kezdett a belsejében, amikor hirtelen hangos kopogtatás hallatszott. – Lépjen be! – kiáltotta Vallery. Híradókatona lépett be és egy papírszeletet nyújtott át Vallerynek. – Londonból érkezett, uram. A fınök azt mondta, esetleg lesz valami válasz. – Köszönöm. Majd letelefonálok. Az ajtó becsukódott a katona mögött. Vallery rápillantott az üres kézzel álló Turnerre. – Köszönöm, hogy ilyen villámgyorsan eltüntette a bőnjeleket – mondta mosolyogva. Azután megcsóválta a fejét. – A szemem már nem a régi. Megtenné, hogy felolvassa a rádiógramot, sorhajókapitány? – Ön pedig bevenne-e valami tisztességes orvosságot – szólalt meg mély hangján Brooks – ahelyett, hogy Turner mocskos kotyvalékát inná. – Újra belenyúlt a táskája mélyébe és egy üveg borostyánszín italt halászott elı. – Jóllehet rendelkezésemre áll a korszerő gyógyászat minden...nos, gyakorlatilag majdnem minden erıforrása, mégis azt állítom, hogy ennek nincsen párja. – Megmondta Nichollsnak? – kérdezte a heverın végignyúló Vallery csukott szemmel, de vértelen ajkán halvány mosoly játszadozott. – Az igazat megvallva, nem – vallotta be Brooks. – De arra még rengeteg idı van. Kér belıle? – Köszönöm. Halljuk a jó hírt, Turner. – A jó hírt! – A sorhajókapitány hangja hirtelen vészjóslóan nyugodt hangszínt öltött, s ez dermesztıleg hatott a másik kettıre. – Nem, uram, ez nem jó hír. – “Vallery ellentengernagynak, a 14. hajóraj, FR 77 parancsnokának” – Turner színtelen hangon olvasta fel a
szöveget. – “A Tirpitz kísérı cirkálókkal, rombolókkal hír szerint naplementekor kifut az Alta-fjordból. Élénk tevékenység az alta-fjordi repülıtéren. Légi fedezet mellett végrehajtott támadástól tartunk. Mindenáron kerülje el kereskedelmi és hadihajók szükségtelen feláldozását. Haditengerészeti fıparancsnok, London.” – Turner szándékosan lassan hajtogatta össze a papirost és letette az asztalra. – Hát nem pompás – dörmögte. – Vajon ezután még mi következik? Vallery úgy ült a heverın, mintha nyársot nyelt volna, észre sem vette, hogy szája szögletébıl vér szivárog. Arca nyugodt volt, semmiféle aggodalmat nem tükrözött. – Ha nem bánja, Brooks, azt hiszem, most szívesen kiinnám azt a poharat – szólalt meg halkan. A Tirpitz. A Tirpitz. Fáradtan csóválta a fejét, mintha álmodna. A Tirpitz – ez a név, amelyet senki sem ejtett ki valamiféle borzongó tisztelet és halvány rettegés nélkül, a név, amely teljes egészében rányomta bélyegét az elmúlt két év során az észak-atlanti flotta stratégiájára. Végre-valahára kimozdul az a páncélos óriás, annak a másik gigásznak a testvérhajója, amely egyetlen iszonyú csapással megsemmisítette a Hoodot – a Hoodot, a Királyi Haditengerészet szemefényét, a világ legerısebb hajóját – legalábbis ezt tartották róla. Mennyi esélye lehet az ı parányi, kagylóhéj cirkálójuknak... Ismét megcsóválta a fejét, ezúttal haragosan, és rákényszerítette magát, hogy elgondolkozzék a tennivalókon. – Nos, uraim, úgy vélem, az idı mindent meghoz – még a Tirpitzet is. Elıbb vagy utóbb ennek be kellett következnie. Egyszerő balszerencse – a csalétek túlságosan közeli volt, túl nagy kísértést jelentett. – Ifjú kollégám valósággal ujjongani fog – jegyezte meg komoran Brooks. – Végre, végre-valahára egy valódi csatahajó. – Naplemente – töprengett Turner. – Naplemente. Úristen! – tette hozzá élesen – még ha tekintetbe vesszük azt is, hogy ki kell futniuk a fjordból, ha tovább haladunk ebben az irányban, négy óra múlva a nyakunkon lesznek! – Pontosan így van – bólintott Vallery. – És semmi értelme észak felé menekülni. Utolérnek bennünket, mielıtt még száz mérföldre lennénk tılük. – Tılük? A mi északi nagy testvéreinktıl? – kiáltott föl gúnyosan Turner. – Lehet, hogy ez úgy hangzik, mint egy gramofonlemez, de talán emlékeznek még mit mondtam róluk az elıbb: szokás szerint... túl késın! –
Elhallgatott, azután ismét elkáromkodta magát. – Remélem, hogy Starr, az a vén kurafi végre elégedett! – fejezte be keserően. – Miért ez a nagy borúlátás? – pillantott fel kérdıen Vallery, azután halkan így folytatta: – Még mindig visszaérkezhetünk teljes biztonságban Scapába negyvennyolc órán belül. “Kerülje el a kereskedelmi és hadihajók szükségtelen feláldozását” írta. Jelenleg valószínőleg az Ulysses a világ leggyorsabb hajója. Ilyen egyszerő a dolog, uraim. – Nem, nem! – nyögött fel Brooks. – Ez már túlságosan leegyszerősítené a dolgokat. Nem bírnám elviselni! – Megismételjük a PQ 17 esetét? – Turner mosolyogva kérdezte ezt, de a mosoly nem jutott el a szeméig. – A Királyi Haditengerészet ezt nem viselné el, Vallery kapitány... ellentengernagy soha nem egyezne bele, s ami jómagámat illeti, a fejem rá, hogy a briganti zendülı társulatunk... nos, azt hiszem soha többé nem töltünk majd ennél nagyobb biztonságban egy éjszakát. – Atyaúristen! – morogta Brooks. – Ebben a pasasban egy költı veszett el! – Igaza van, Turner. – Vallery felhajtotta poharát és kimerülten visszahanyatlott. – Úgy látszik, nincs sok választásunk....De mi lenne, ha parancsot kapnánk... hm... gyors visszavonulásra? – Maga nem tud olvasni – mondta nyersen Turner. – Ne feledje, csak az elıbb mondta, hogy a szeme már nem a régi. – “Lelkek, melyek együtt robotoltak és küzdöttek velem” – idézte halkan Vallery. – Köszönöm, uraim. Nagyon megkönnyítik a dolgomat. – Felkönyökölt, s már döntött is. Rámosolygott Turnerre, arca már-már kisfiúsnak tőnt ismét. – Tájékoztassa valamennyi kereskedelmi és kísérı hajót. Közölje velük, hogy tartsanak északnak. Turner rámeredt. – Északnak? Azt mondta “északnak”? De hiszen az Admiralitás... – Azt mondtam, északnak – ismételte nyugodtan Vallery. – Az Admiralitás pedig azt tehet, amit akar. Elég sokáig szó nélkül engedelmeskedtünk. Kelepcébe csaltuk az ellenséget. Még mit kívánhatnak tılünk? Ilyen módon van még egy esélyünk – lehet, hogy majdnem reménytelen a helyzetünk, de esélyünk lehet arra, hogy átverekedjük magunkat. Kelet felé haladni nem
egyéb az öngyilkosságnál. – Ismét elmosolyodott, már-már álmodozóan. – Nem a vég a legfontosabb – folytatta halkan. – Nem hiszem, hogy nekem már felelnem kell ezért. Sem most... sem bármikor. Turner fölragyogó arccal rámosolygott. – Akkor hát azt mondta: északnak. – Tájékoztassa errıl a fıparancsnokot – mondta Vallery. – A kormányos számítson ki egy találkozási útvonalat. Közölje a konvojjal, hogy majd mögöttük haladunk, tılünk telhetıleg fedezzük ıket – ameddig csak bírjuk....Ameddig csak bírjuk. Ne legyenek illúzióink. Az esélyünk egy az ezerhez....Tehetünk még valamit, sorhajókapitány? – Imádkozhatunk – mondta Turner röviden és velısen. – És alhatunk – tette hozzá Brooks. – Miért nem pihen le félórára, uram? – Aludni! – Vallery szemmelláthatóan derült az ötleten. – Nemsokára semmi más dolgunk nem lesz, mint hogy aludjunk. – Ebben igaza van – ismerte el Brooks. – Nagyon valószínő, hogy igaza van. A PQ 17 egy nagy, vegyes összetételő konvoj – több mint 30 angol, amerikai és panamai hajóból állt – Izlandból futott ki Oroszország felé féltucat romboló és talán egy tucat kisebb hadihajó kíséretében, közvetlen támogatásként pedig vegyes angol-amerikai cirkáló és romboló raj tartót! vele. Ettıl északra tartalékban, de azonnal bevethetıen egy ugyancsak angolamerikai védelmezı flottaegység állt készenlétben; ez egy repülıgép-anyahajából, két csatahajóból, három cirkálóból és egy romboló flottillából állt. Akárcsak az FR 77 esetében, ezek alkották a csapda rugóját, amely túl késın csappant be. 1942-ben, nyár derekán történt az eset. Ebben az évszakban valósággal öngyilkosság az áttörést kísérlet, mert ezeken a szélességi fokokon júniusban és júliusban nincsen éjszaka. Nagyjából a 20. keleti szélességi fokon heves tengeralattjáró- és repülıtámadások érték a konvojt. Azon a napon, amikor a támadások megkezdıdtek – július 4én – a konvojt fedezı cirkálóraj rádiógramot kapott, hogy a Tirpitz kifutott az Alta-fjordból. (A hír valótlannak bizonyult: a Tirpitz valóban rövid, sikertelen kitörést kísérelt meg 5-én délután, de még aznap este visszafordult. Kósza hírek szerint egy orosz tengeralattjáró több torpedója eltalálta.) A támogató
hajóraj és a konvoj kísérı hadihajói nyomban nagy sebességgel visszavonultak nyugat felé, sorsára bízták a PQ 17-ét, hagyták, hogy a hajók szétszóródjanak és minden fedezet nélkül jussanak el Oroszországba – boldoguljanak, ahogy tudnak. Könnyen elképzelhetı, milyen hangulat lett úrrá a kereskedelmi hajók legénységén, látva a Királyi Haditengerészet bırét mentı megfutamodását és árulását. S a szorongás is elképzelhetı, amely elhatalmasodott rajtuk, pedig még a leglidércesebb álmaikban sem gondolták volna, milyen szörnyőségek várnak rájuk a valóságban: 23 kereskedelmi hajót küldtek a tengerfenekére a német tengeralattjárók és repülıgépek. A Tirpitz egyáltalán nem mutatkozott, mégcsak a konvoj közelében se járt, de a haditengerészeti egységek nevének puszta hallatára is megfutamodtak. A jelen könyv szerzıje nem ismeri a PQ 17-re vonatkozó valamennyi tényt, de az általa ismert adatokat sem kívánja értelmezni, még kevésbé vindikálja magának a jogot, hogy ítélkezzék a felelısség kérdésében. Sajátos módon az egyetlen határozott következtetés az, hogy a hajóraj tényleges parancsnokát, Hamilton tengernagyot nem terheli semmiféle felelısség. Semmi része nem volt a visszavonulási döntés meghozatalában – az Admiralitás adta ki a parancsot, s az egyértelmően ellentmondást nem tőrı volt. A tengernagy nem lehetett irigylésre méltó helyzetben. Gyászos, sok keserőséget okozó eset volt ez, már csak azért is vérlazító, mert merıben ellentétes a flotta nagy hagyományaival. Vajon mit szólt volna ehhez Sir Philip Sydney, vagy újabb korban a Rawalpindi Kennedyje vagy a Jervis Bay Fegenje. Afelıl viszont semmi kétség sincsen, miként vélekedtek és vélekednek még ma is errıl az esetrıl a kereskedelmi flotta köreiben. A túlélık többsége engesztelhetetlen. Feltehetıen életük végéig emlékezni fognak arra, amit a Királyi Haditengerészet kétségbeesetten feledtetni szeretne. S ezért sem az egyiket, sem a másikat nem lehet elítélni.
15. fejezet Szombat este II. Csıstül özönlöttek a rádiógramok a hídra: a kereskedelmi hajókról elképedt hitetlenséggel kérték, erısítsék meg, valóban kitört-e a Tirpitz; a Stirlingrıl válaszüzenet érkezett, hogy sikerült megfékezni a parancsnoki hídon tomboló tüzet és hogy a gépház vízhatlan válaszfalai kitartanak; végül radiogram futott be a Sirrusról Orrtól is, melyben közölte, hogy a süllyedı kereskedelmi hajóval összeütközött rombolójából csak valamennyi szivattyú teljes kapacitással való mőködtetésével sikerül eltávolítani a bezúduló vizet, hogy negyvennégy hajótöröttet vettek fel, s hogy a Sirrus már megtette kötelességét, nem indulhatna-e haza? A radiogram azelıtt érkezett, hogy a Sirrus értesült a vészterhes hírrıl. Turner magában elmosolyodott: tudta, nincs az a hatalom, amely rávehetne Orrt, hogy most otthagyja ıket. Özönlöttek az üzenetek, részben fényjelzések, részben rádiótávíró útján. Semmi értelme sem lett volna továbbra is fenntartani a rádiótilalmat, megkísérelvén túljárni az ellenséges rádiófigyelık eszén; az ellenség mérföld pontossággal tudta, merre járnak. Annak sem lett volna értelme, hogy megtiltsák a fényjeleket, hiszen a Stirling még mindig olyan hevesen lángolt, hogy mérföldes körzetben megvilágította maga körül a tengert, így azután szakadatlanul érkeztek az üzenetek – a rettegést, a döbbenetet, a szorongást tartalmazó üzenetek. A Turner számára legnyugtalanítóbb üzenet azonban nem jelzılámpa, nem radiogram útján érkezett. A támadás vége óta kerek negyedóra telt el, az Ulysses a hullámzó tengeren hánykolódva haladt 350 fokos új menetirányában, amikor a parancsnoki híd ajtaja kivágódott és egy ziháló, kimerült tengerész támolygott fel a parancsnoki hídra. Turner, aki idıközben már visszatért a hídra, a Stirling árasztotta vörös fényben alaposan szemügyre vette ıt és fölismerte benne az egyik főtıt. Arca verejtékben fürdött, s az erıs fagyban az izzadság már jégpáncéllá dermedt. Dacára a hidegnek a főtın sem sapka, sem kabát, egyetlen öltözéke egy vékonyka ing és vászonnadrág volt. Minden ízében remegett, az izgalomtól vacogott és nem a jeges széltıl – ilyesmit észre sem
vett. Turner vállánál fogva megragadta. – Mi történt, ember? – kérdezte aggódva. A főtı még annyira zihált, hogy nem tudott szólni. – Mi baj? Halljam, gyorsan! – A központi kapcsolóterem, uram! – Olyan sebesen, olyan kétségbeesetten zihált, hogy szavai kapkodó lihegésbe fulladtak. – Tele van vízzel! – A központi kapcsolóterem!- Turner nem akart hinni a fülének. – Elárasztva! Mikor történt ez? – Nem tudom, uram. – A főtı még levegıért kapkodott. – De iszonyú robbanás volt, uram, úgy éjfél... – Tudom! Tudom! – vágott közbe türelmetlenül Turner. – Egy bombázógép leborotválta az elülsı kéményt, azután a hajó bal oldalán a vízben fölrobbant. Dehát ez tizenöt perce történt, a keservit! Tizenöt perce! Úristen, lett volna... – A központi áramelosztónak vége, uram. A főtı kezdte visszanyerni lélegzetét, összehúzta magán ingét a jeges szélben, de annyira kétségbeesett a sorhajókapitány töprengésén és késedelmeskedésén, hogy nem is tudva mit tesz kihúzta magát és megragadta Turner viharkabátját. – Nem tudjuk a kazánokban a gızt tartani, uram! A nyílászáró fedél pedig beszorult! Az emberek nem tudnak kijönni! – A nyílászáró beszorult! – Turner aggodalmasan összehúzta a szemöldökét. – Mi történt? – tört ki. – Elgörbült? – A zárósúly letört, uram. Most ott van rajta a fedélen. Csak egy hüvelykre tudjuk felnyomni. Nézze, uram... – Elsı tiszt! – harsogta Turner. – Igenis, uram. – Carrington közvetlenül mögötte állt. – Hallottam... Miért nem tudják kinyitni? – A központi kapcsolóterem nyílásfedele az! – kiáltotta a főtı kétségbeesetten. – Negyed tonna is megvan az a rohadt, úgy ám, uram. Tudja... az ott a létra alatt a kormányház mellett. Egyszerre csak két ember férhet hozzá. Megpróbáltuk... Siessen, uram. Nagyon kérem. ~ Egy pillanat. – Carrington nyugodt, higgadt, dühítıén higgadt maradt. – Hartley? Nem, ı még mindig a tüzet oltja. Evans, MacIntosh – meghaltak. – Hangosan gondolkodott. – Talán Bellamy? – Nos, mi van, elsı tiszt? – robbant ki Turner, ırá is átragadt a kazánfőtı aggodalma, türelmetlensége. – Mit próbál...? – A nyílászárófedél meg a csörlı – ezer font súlyú – mormogta
Carrington. – Különleges munkához különleges emberre van szükségem. – Petersen, uram! – A főtı nyomban felfogta, mirıl van szó. – Petersen! – Hát persze! – ütötte össze kesztyős kezét Carrington. – Most már világos, mit kell tennünk, uram. Acetilén? Nincs rá idı! Főtı: feszítıvasakat, nagykalapácsokat... Nem hívná fel a gépházat uram? De Turner addigra már föl is kapta a kagylót. A hátsó emeletfedélzeten sikerült megfékezni a tüzet, már csak néhány sarokban táplálta a lángokat az erıs kereszthuzat. A legénységi kvártélyokban a válaszfalakat, vaslépcsıket, fémszekrényeket torzra csavarta, hajlította az iszonyú hıség. A fedélzeten a benzin táplálta lángok belekaptak a kéthárom hüvelyk vastagságú fedélzeti palánkokba és úgy megolvasztották a szigetelést, mintha óriási forrasztópákával szántottak volna végig rajta, lehántottak a fedélzetrıl minden borítást, egészen a fedélzeti acéllemezekig. Ezek a lemezek tompavörös fénnyel félelmetesen izzottak, sisteregtek és pattogva köpködtek, amint a heves hólökések végigsöpörtek rajtuk és a pelyhek sziszegve gızzé váltak. Hartley és emberei a fedélzeten és a fedélzet alatt úgy dolgoztak, mint a megszállottak: egyik percben majd megfagytak, a következıben már úgy érezték, olvasztókemencébe vetették ıket. Isten tudja, honnan vették ehhez az erıt a leromlott, elcsigázott emberek. A páncéltornyokból, a katonai rendırtiszt helyiségébıl, a kvártélyokból és a pótkormányosi kabinból sorra húzták ki azokat, akik ott tartózkodtak, amikor a Condor rázuhant a hajóra. Kihúzták ıket, egy pillantást vetettek rájuk, káromkodtak, sírtak és ismét belevetették magukat a pokol katlanjába, nem törıdve a fájdalommal és a veszéllyel, elszenesedett, törött kesztyőkkel szétfeszítették a roncsokat, a még mindig égı, vörösen izzó roncsokat, s amikor a kesztyő leégett a kezükrıl, puszta kézzel dolgoztak tovább. A halottakat a jobb oldali átjáróban terítették ki, ahol már várt rájuk Doyle. Alig félórája még az elülsı konyhaátjáróban vergıdött némán, amint a gépágyúja mellett átázott és megfagyott teste meg ruhája lassan fölengedett. De öt perc múlva már ismét ágyújánál volt, sziklaszilárdan, szeme sem
rebbent és közvetlen célzással ontotta a gránátokat a torpedóvetı bombázókra. Most pedig szokása szerint megingathatatlanul ott állt a hátsó emeletfedélzeten. A vasembernek vasarca volt ezen az éjszakán, szakállas oroszlánfeje meg sem rezzent, amint szenvtelenül sorra karjába emelte a halottakat, odavitte ıket a korláthoz és gyöngéden beejtette ıket a vízbe. Doyle maga sem tudta, hányszor ismételte meg ezen az éjszakán ezt a mőveletet: az elsı húsz halott után fölhagyott a számolással. Természetesen nem volt joga ehhez, a haditengerészet nagyon szigorúan vette a tisztes búcsúztatást, márpedig ez nem volt az. Csak hát a vitorlamester is meghalt, és nem akadt volna senki, aki hajlandó vagy képes lett volna arra, hogy ezeket a kísérteties, megszenesedett kupacokat bevarrja a nehézkes ponyvákba. A halottaknak meg úgyis mindegy, gondolta szenvtelenül Doyle, hadd gondoskodjanak magukról. Ezt gondolta Carrington és Hartley is, és nem akadályozták meg a tevékenységében. Lábuk alatt az izzó kvártélyok visszhangosan döngtek, amint a kísértetekként fehér azbeszt öltözékben dolgozó Nicholls és Brown távírász súlyos pörölyeikkel újra meg újra lesújtottak az “Y” páncéltorony raktára nyílászárófedelének a reteszeire. Inuk szakadtából dolgoztak, a füstben és félhomályban alig látták egymást, még kevésbé a reteszeket; gyakran elhibázták az ütést és a kalapácsok kiröpültek dermedt kezükbıl a tátongó sötétbe. Még van idı, gondolta kétségbeesetten Nicholls, talán van még idı. A fıszelepet öt perce zárták el, s lehetségesnek, de csak lehetségesnek tőnt, hogy a bennrekedt két matróz még mindig a vashágcsóba kapaszkodik a vízszint fölött. Most már csak egy retesz, egyetlen retesz szorította le a zárófedelet. Váltott pörölycsapásokkal, dühödt erıvel kalapálták. Váratlanul a talpánál letört a retesz és a zárófedelet az alatta összesőrősödött levegı robbanásszerő dörejjel fölcsapta. Brown rekedten fölordított a fájdalomtól, amikor a kivágódó fedél csonttörı lendülettel egyenest a jobb csípıjét találta el, azután leroskadt a fedélzetre és halkan nyöszörögve elterült. Nichollsnak arra sem volt ideje, hogy akár egy pillantást is vessen rá. Mélyen behajolt a fedélzeti nyíláson, lámpásának erıs sugarával kutatta az alatta tátongó homályt. De nem látott semmit – semmit a világon, legalábbis nem azt, amit látni remélt. Csak vizet, sötét, vészjósló, rosszat sejtetı vizet, emelkedı és
süllyedı vizet látott, amely kísérteties, olajos csöndben áradt és visszahúzódott, amint az Ulysses alábukott, majd ismét fölkapaszkodott a hullámhegyekre. – Hé, odalenn! – ordított le Nicholls. Hangja, ez a fáradtságtól kibicsakló, megtört hang – jegyezte meg közömbösen gondolatban – félelmetesen kongott, visszhangzott odalenn a vas alagútban. – Hé, odalenn! – kiáltotta újra. – Van ott valaki? – Feszülten figyelt a legapróbb neszre, a leghalkabban elsuttogott válaszra, de semmi sem hallatszott. – McQuater! – kiáltott harmadszor is. – Williamson! Hallanak engem? – Újra belemeredt a sötétbe, újra fülelt, de odalenn csak a sötétség látszott, az egyik oldalról a másikra csapódó olajsíkos víz fojtott csobbanása hallatszott. Nicholls ismét levilágított lámpásával, s azon tőnıdött, miként lehetséges, hogy egy sima felület egy szempillantás alatt szétszórhatja és elnyelheti a vakítóan éles fénysugarat. A felszín alatt pedig... Megborzongott. Még a víz, igen, még a víz is halottnak tőnt, vénnek, gonosznak és végtelenül rémisztınek. Hirtelen haraggal megrázta a fejét, hogy megtisztítsa agyát az efféle ostoba, primitív szorongástól; ügyelnie kell, nehogy elragadja a képzelete, gondolta. Hátralépett, kiegyenesedett. Halkan, óvatosan lecsukta a lengı fedelet. Visszhangzóit a legénységi kvártély, amint pörölyével újra meg újra lesújtott a reteszekre. Dodson üzemvezetı fımérnök nyögve megmoccant. Nagy erıfeszítéssel megkísérelte fölnyitni a szemét, de szemhéja nem engedelmeskedett. Legalábbis ı úgy vélte, mert körülötte a sötétség megmaradt teljesnek, áthatolhatatlannak, szinte tapinthatónak. Kábultan töprengett, mi is történt, mióta van itt, mi történhetett a hajón. Oldalt, valamivel a füle alatt, irtózatosan fájt a feje. Lassan, nehézkes eltökéltséggel lehántotta kezérıl a kesztyőt és tapogatózva az arcához nyúlt. Keze nedves, ragacsos lett: enyhe meglepetéssel állapította meg, hogy haja vértıl iszamlós. Csakis vér lehet az, gondolta, érezte, amint lassan, sőrőn szivárog le az arcán. S az a mély, erıs rezgés, amelyen átütött valamiféle megfoghatatlan feszültség, ami felırölte mérnöki idegeit – hallotta, szinte tapintotta közvetlenül maga elıtt. Kesztyőtlen kezével elıretapogatózott és nyomban reflexszerően vissza is rándult, mert valami sima, forgó dologhoz ért, ami szinte izzott.
A propellertengely alagútja! Hát persze. Hát itt volt az alagútban. Eszébe jutott, hogy a bal oldali tengelyeken is fölfedeztek törött kenıcsöveket, ı meg eltökélte, ha törik, ha szakad, biztosítja ennek a gépnek a mőködését. Tudta, hogy a cirkálót támadás érte. Ide, a hajó rejtett gyomrába nem hatolt el semmiféle zaj, így azután nem is hallotta a repülıgépmotorok dübörgését, de még az Ulysses saját ágyúinak tüzelését sem – de az 5,25-ösök visszacsúszása által okozott megrázkódtató lökés félreismerhetetlen volt. Azután meg... talán egy torpedó vagy egy bomba közvetlenül a hajó mellett csapódott be. Szerencsére befelé fordulva ült, amikor az Ulysses megdılt. Ha fordított irányban ül, akkor szinte bizonyosra vehette volna, hogy isten veled világ, hiszen a lendület átvetette volna a tengelykapcsoló tárcsáin és egyszerően feltekerte volna a forgó propellertengelyre... A tengely! Úristen, a tengely! Szinte izzó vörösen mozgott a száraz csapágyakon! Elkeseredetten tapogatózott maga körül, megtalálta tartalék lámpáját, fölemelte és megcsavarta az alját. Semmi fény. Újra teljes erıbıl megcsavarta, fölnyúlt, kitapogatta a törött fényszóró és körte csipkézett szélét, azután a hasznavehetetlen lámpát dühösen a fedélzetre hajította. Elıhúzta zseblámpáját – ez is szét volt zúzva. Most már nekikeseredve kereste maga körül olajozókannáját: oldalra fordulva hevert, automatikus rugós teteje mellette. A kanna üres volt. Tehát olaj sem volt. Csak isten a tudója, gondolta, hogy a túlterhelt fém mikor éri el a kritikus pontot. İ bizony nem tudja. Be kellett ismernie, hogy a fém kifáradása még a legjobb mérnök számára is bizonytalansági tényezı. De mint mindazok, akik egész életüket gépek mellett töltötték, benne is kifejlıdött egy hatodik érzék – s ez a hatodik érzék most kíméletlenül, követelızıén ösztökélte. Olajat, olajat kell szereznie! De azt is tudta, hogy siralmas állapotban van, kábult, gyönge a megrázkódtatástól és a vérveszteségtıl, az akna pedig hosszú, csúszós, veszélyes és sötét. Csak egyszer csússzon meg, csak egyszer botoljon neki az irgalmatlan tengelynek, csak egyszer essen át rajta és... A fımérnök óvatosan ismét elıretapogatózott, egy pillanatra rátette kezét a tengelyre, de a metszı fájdalom miatt ismét visszarántotta. Kezét az arcához emelte, tudta, hogy nem a súrlódás nyúzta és égette le a bırt ujjai hegyérıl. Nem maradt választása. Eltökélten maga alá húzta mindkét lábát,
kábán talpra állt, hátát az akna domború tetejéhez szorította. S ekkor vette észre elsı ízben a fényt, az imbolygó, parányi, tőhegynyi fényt, végtelenül távol a sötét alagút összehajtó oldalaiban, de közben jól tudta, hogy alig néhány yardnyira lehet csak tıle. Hunyorgott, becsukta a szemét, azután ismét odanézett. A fény még mindig ott volt, megállás nélkül közeledett feléje, s most már lábak csoszogását is hallotta. Egyszerre csak kitisztult a feje, ugyanakkor elgyöngült, megkönnyebbülten ismét lehanyatlott, lábát biztonságosan nekifeszítette a csapágyháznak. A lámpást tartó ember néhány lábnyira tıle megállt, lámpását fölakasztotta egy könyökfára, s óvatosan leguggolt, majd leült Dodson mellé. A lámpás fénye megvilágította az erıteljes, sötét bırő arcot, a sőrő szemöldököt, az elıreugró állkapcsot – Dodson a meglepetéstıl megdermedt. – Riley! Riley, a főtı! – Szeme gyanakvóan összeszőkült. – Mi az ördögöt keres maga itt? – Hoztam egy kétgallonos kenıolajos dobozt – dörmögte Riley, s azzal egy termoszt nyomott a fımérnök kezébe. – Meg itt van egy kis kávé. Én majd elintézem az olajozást, maga meg igya meg ezt... A keserves istenit! Ez a kurva csapágy teljesen átforrósodott! Dodson puffanva lerakta a termoszt. – Süket maga? – kérdezte nyersen. – Mit keres maga itt? Ki küldte? A maga helye a “B” kazánházban van! – Grierson küldött – válaszolta nyersen Riley. Sötét arca semmiféle érzelmet nem tükrözött. – Asszonta, nincs fölösleges embere a gépházban – a fenébe is, azok túl értékesek... Túl sok? – A sőrő, nyúlós olaj lassan csordult a túlhevült csapágyra. – Grierson hadnagy! – Dodson már-már dühbe gurult, jegesen rendreutasító hangja ostorcsapásként csattant. – S ez nem egyéb, mint aljas hazugság, Riley! Grierson hadnagynak esze ágában sem volt magát ideküldeni; gondolom neki meg azt mondta, hogy másvalaki küldte? – Igya meg a kávéját – ajánlotta Riley kedvetlenül. – Várják a gépházban. A fımérnök ökölbe szorította a kezét és csak nagy erıfeszítéssel fékezte indulatát. – Átkozott, pimasz! – tört ki. De hirtelen visszanyerte önuralmát és higgadt hangon folytatta: – Reggel kihallgatásra a sorhajókapitányhoz. Ezért még meglakol, Riley!
– Nem én. A fenébe is, dühöngött magában Dodson, ez az alak pofátlanul belevigyorog a képembe... Azután összeszedte magát. – És miért nem? – vetette oda neki fenyegetıen. – Mert maga nem jelent fel engemet. – Riley szemmelláthatóan roppantul élvezte a helyzetet. – Ó, szóval errıl van szó! – Dodson gyorsan körülnézett a sötétbe borult alagútban; szája keskeny vonallá szőkült, amikor elsı ízben ismerte föl, hogy rajtuk kívül egy teremtett lélek sincsen az aknában. Hirtelen világosság győlt az agyában, hátrapillantott a tagbaszakadt, fenyegetıen kuporgó Rileyre. Mosolyogni talán tud, gondolta Dodson, de semmiféle mosoly sem alakíthatja át ezt a csúf, erıszakos arcot. Mosolya mint a tigrisé....A rettegés, a kimerültség, a véget nem érı feszültség – mindez szörnyen megviselte ezt az ember, még csak szemrehányást sem lehet tenni neki azért, hogy mi lett belıle, vagy mibe született bele....Dodson azonban elsısorban önmagát okolta, hogy ilyen helyzetbe került. Komoran emlékezett arra, hogy Turner lehordta, ostobának nevezte, amiért nem engedte sittre vágni Rileyt. – Úgy, szóval errıl van szó? – ismételte halkan. Megfordult, lábát erısen nekifeszítette a csapágyháznak. – Ne legyen olyan biztos a dolgában, Riley. Magára sózhatnék huszonöt évet, de... – Eh, az isten szerelmére! – szakította félbe ingerülten Riley. – Mirıl beszél, uram? Igya meg a kávéját, kérem. Mondtam már magának, hogy várják a gépházban! – ismételte türelmetlenül. Dodson elbizonytalanodva lazított a tartásán és lecsavarta a termosz kupakját. Hirtelen sajátos, valószerőtlen érzés fogta el, mintha csak nézı lenne, kívülálló, aki semmilyen módon nem részese ennek a jelenetnek, ennek a képtelen jelenetnek. Tudatára ébredt, hogy a feje még mindig pokolian fáj. – Mondja csak, Riley – szólalt meg halkan. – Miért olyan biztos abban, hogy nem jelentem a történteket? – Tılem akár föl is jelenthet. – Riley váratlanul ismét jókedvre derült. – De annyi szent, hogy én nem állok a sorhajókapitány asztala elıtt holnap reggel. – Nem? – Félig fenyegetésként, félig kérdésként hangzott. – Nem – vigyorgott Riley. – Mer' hogy holnap reggelre nem lesz se sorhajókapitány, se asztal. – Kényelmesen összekulcsolta tarkóján a kezét. – Az igazság az, hogy semmise lesz. Nem annyira az elhangzott szöveg, inkább Riley hangjának a
csengése volt az, amire Dodson fölfigyelt. Egyszerre csak tökéletes bizonyossággal tudta, hogy noha Riley mosolyog, nem tréfál. Dodson kérdın tekintett rá, de nem szólt egy szót sem. – A sorhajókapitány épp most fejezte be a rádiózást – folytatta Riley. – A Tirpitz kifutott, még négy óránk van. A puszta, cifrázatlan közlés, a színlelés és a hatásvadászat teljes hiánya minden kétséget eloszlatott. A Tirpitz kifutott. Dodson újra meg újra megismételte magában a mondatot. Négy óra, mindössze négy óra van hátra....Meglepıdött saját reakcióján, látszólag mennyire hidegen hagyta az egész. – Nos? – Riley most már aggódott, nyugtalanná vált. – Megy vagy nem megy? Nem viccelek én, uram, várják magát... sürgısen! – Hazudik – mondta barátságosan Dodson. – Miért hozta a kávét? – Magamnak hoztam. – A mosoly eltőnt Riley arcáról, vonásai ismét megkeményedtek, komorrá váltak. – De aztán úgy gondoltam, magának szüksége van rá... úgy látom, nincs valami jó bırbe....Majd odafenn a gépházban rendbeszedik. – A gépház – ez az, ahová maga most azonnal fölmegy! – mondta higgadtan Dodson. Riley semmi jelét nem adta, hogy meghallotta az utasítást. – Indulás, Riley – vetette oda neki kurtán Dodson. – Ez parancs! – Menjen a fenébe! – dörmögte Riley. – Itt maradok. Nem kell ahhoz három kibaszott vastag aranycsík az ember kabátujján, hogy bánni tudjon egy vacak olajozóval – fejezte be gúnyosan. – Feltehetıen valóban nem. – Dodson megfeszítette magát, mert a hajó hirtelen erısen megdılt, de már elkésett vele: nekiesett Rileynek. – Sajnálom, Riley. Attól tartok, viharosabbá válik az idı. Nos......úgy tőnik, hogy holtpontra jutottunk. – Az meg micsoda? – érdeklıdött gyanakvóan Riley. – Zsákutca. Döntetlen mérkızés....Mondja csak, Riley – kérdezte azután csöndesen –, tulajdonképpen mi szél hozta erre? – Már megmondtam! – csattant föl sértıdötten Riley. Grierson... Grierson hadnagy küldött. – Mi szél hozta erre? – ismételte kitartóan Dodson, mintha nem is hallotta volna Riley válaszát. – Ez az én kibaszott dolgom! – felelte dühösen Riley. – Mi szél hozta erre? – Eh, az ég szerelmére, haggyon már békét nekem! – üvöltötte
Riley. Kiáltása hangosan visszhangzott a sötét alagútban. Hirtelen megfordult, Dodson arcába bámult, szája keserően lebiggyedt. – A fenébe is, nagyon jól tuggya, mér jöttem. – Talán, hogy elintézzen engem? Riley hosszú pillantást vetett rá, azután elfordult. Válla megroggyant, fejét lehorgasztotta. – Maga ezen a hajón az egyetlen kurafi, aki lehetıséget adott nekem – mormolta. – Az egyetlen kurafi, akit az életben ismertem, aki valaha is lehetıséget adott nekem – egészítette ki halkan. Dodson arra gondolt, hogy a “kurafi”-t Riley baráti lovaggá ütésnek szánta, s elszégyellte magát utolsó megjegyzése miatt. – Ha maga nem lett vóna – folytatta halkan Riley –, elıször fogdába, másodszor sittre vágtak vóna. Emlékszik, uram? Dodson bólintott. – Nagyon ostobán viselkedett, Riley – mondta együttérzıen. – Miért tette? – A tagbaszakadt főtı aggodalmasan nézett rá. – Úristen, mindenki tuggya, milyen vagyok... – Valóban? Hát nem tudom... Úgy gondoltam, hogy maga többre hivatott... – Ne etessen már ezzel a maszlaggal! – horkant föl Riley. – Én aztán tom, miféle vagyok. Tudom, mi vagyok. Semmire nem vagyok... jó! Mindenki azt mongya, semmire nem vagyok... jó! És igazuk van... – Elırehajolt. – Akar tudni valamit? Katolikus vagyok. Mostanától négy óra múlva... – Elhallgatott. – Tulajdonképpen térden kellene csúsznom, igaz-e? – folytatta aztán gúnyosan. – Szánni-bánni, kérnem kéne a... hogy is hívják aztat? – Föloldozást? – Ez az, errıl van szó. Föloldozást. És tuggya mit? – Riley lassan, tagoltan hangsúlyozott. – Egy lyukas fityinget se adnék érte! – Talán nincs is erre szükség – jegyezte meg halkan Dodson. – Utolszor mondom, eredjen vissza a gépházba! – Nem! Dodson sóhajtott és fölvette a termoszt. – Ebben az esetben talán nem lenne ellenére, ha elfogyasztana velem együtt egy csésze kávét? Riley fölkapta a fejét és elvigyorodott. – Hát tuggya, egye fene, igyuk meg!
Vallery az oldalára fordult, mindkét lábát fölhúzta, keze ösztönösen a törülközı után nyúlt. Kiaszott teste görcsösen vonaglott, hörgı, öklendezı köhögése fölfokozva visszhangzott a fedezék vasfalairól. Ó istenem, gondolta, istenem, ilyen erıs még sohasem volt; furcsa, már nem fájt, még egy kicsit sem. Azután enyhült a roham. Vallery a vörös, mocskos törülközıre pillantott, hirtelen undor fogta el és maradék kis erejével a fedezék legtávolabbi sarkába vágta. “A hátán hordozza ezt az átkozott hajót!” Váratlanul az öreg Szókratész kijelentése tolult az emlékezetébe és bágyadtan elmosolyodott. Nos, ha valaha, hát most szükségük van rá. S jól tudta, ha még tovább vár, lábra sem áll többé. Fölült, az erıfeszítéstıl kiverte a veríték, azután lábát óvatosan leeresztette a padlóra. Éppen a talpa alatt érezte a fedélzetet, amikor az Ulysses hirtelen élesen megdılt, ı meg elıre esett, neki a széknek és tehetetlenül a földre zuhant. Egy örökkévalóságig tartott, iszonyatos erıfeszítésébe került, amíg ismét föl tudott tápászkodni. Tudta, még egy ilyen erıfeszítés bizonyára végezne vele. Azután meg ott volt az ajtó, a súlyos acélajtó. Valahogyan ki kellett nyitnia, de tudta, hogy erre képtelen. Azért csak megragadta a kilincset és az ajtó kinyílt, s egyszerre csak csodálatos módon kint állt, zihálva kapkodta a metszı, fagypont alatti szeles levegıt, amely lezúdult a torkán és felemésztette tüdejét. Elırenézett, majd hátra. Látta, hogy a tüzek a Stirlingen és saját hajójának hátsó felépítményén már kialvóban vannak. Hála istennek, már csak ezért is, gondolta. Mellette két matróz éppen ekkor fejezte be az Asdic kezelıfülke ajtajának felfeszítését és most odabenn kutattak zseblámpa fényénél. Vallery képtelen lett volna benézni; elfordította a fejét, nyújtott karral a kormányfedélzet bejárata felé botorkált. Turner látta közeledni, sietve eléje indult, majd lassú léptekkel a székéhez vezette. – Nincs joga itt lenni – mondta halkan. Hosszan Valleryre nézett. – Hogy érzi magát, uram? – Sokkal jobban vagyok már, köszönöm – válaszolta Vallery. Elmosolyodott, azután így folytatta: – Tudja, sorhajókapitány, nekünk ellentengernagyoknak különösen nagy a felelısségünk – ideje, hogy megszolgáljam fejedelmi fizetésemet.
– Gyerünk hátra! – rendelkezett kurtán Carrington. – A parancsnoki hídra meg a kormány házba – mindenki! Nézzük csak meg, mi van itt. Lenézett a nagy acél nyílásfedelére. Amint szemügyre vette, rádöbbent, hogy még sohasem mérte föl, milyen tömör, súlyos a fedél. Az alig egy hüvelykre felnyitott nyílásfedelet egy feszítıvas tartotta. Meglátta a törött, oldalt hajított csörlıt meg a kormányház párkányának támasztott vaskos ellensúlyt. Hála a magasságos úristennek, gondolta, legalább ez lent van. – Próbálkoztak csigasorral és kötéllel? – kérdezte hirtelen. – Igen, uram – válaszolta a mellette álló matróz. Egy összegubancolódott halomra mutatott a sarokban. – Semmire sem mentünk vele, uram. A vashágcsó bírja a terhelést, a kampót viszont nem tudjuk bevinni a fedél alá, csak oldalvást, de akkor meg állandóan lecsúszik. – Rábökött a nyílásfedélre. – A zárókilincsek mind vagy elgörbültek – nagykalapácsokkal nyitották ki ıket – vagy rossz szögben állnak... Azt hiszem, tudom, hogyan lehetne csigasort és kötelet használni, uram. – Bizonyára – felelte szórakozottan Carrington. – Segítsen csak! Ujjait beakasztotta a fedél alá és mély lélegzetet vett. A fedél oldalán álló tengerész (a fedél túloldala nekifeszült a rekeszfalnak) ugyanezt tette. Egyszerre rugaszkodtak neki, csípıjük és hátuk remegett az erıfeszítéstıl. Carrington érezte, hogy a vér fejébe tolul a nagy erılködéstıl, hallotta, hogy fülében hangosan dobol a vér. Abbahagyta. Csak megszakadnak, az átkozott fedél meg jottányit sem moccant; komoly teljesítmény volt már ennyire is kinyitni. De bármennyire is fáradtak és elcsigázottak, gondolta Carrington, két embernek fel kellett volna tudni feszítenie a fedél peremét. Arra gyanakodott, hogy a zsanérok megszorultak vagy a fedélzet megvetemedett. Ha pedig így van, töprengett, akkor édeskeveset érne, ha sikerülne beakasztani a kötelet. A kötél mit sem ér, ha hirtelen, rántásszerő erıkifejtés szükséges – mindig kienged egy parányit, mielıtt megfeszülne. Térdre ereszkedett és egészen a nyílás széléhez hajolt. – Hé, odalenn! – kiáltotta. – Hallanak engem? – Igen, halljuk. – Gyönge, fojtott hang válaszolt. – Az isten szerelmére, szedjenek ki innen minket. Csapdába szorultunk, akár a patkányok!
– Maga az, Brierley? Ne féljen, kihozzuk. Hogyan áll a víz odalenn? – A víz? Több az istenverte olaj, mint a víz! Úgy látszik megrepedhetett a bal oldali olajtartály. Azt hiszem a szelepállomást is elárasztotta a víz. – Milyen mély a víz? – Már háromnegyednyire ellepett mindent! Az áramfejlesztıkön állunk, a kapcsolótáblákba kapaszkodunk. Az egyik fiú már odavan – nem tudtuk tartani. – Jóllehet a hangját nagyrészt elnyelte a fedél, de fáradtsága, kétségbeesése nyilvánvaló volt. – Az ég szerelmére, siessenek! – Mondtam, hogy kihozzuk magukat! – kiáltotta élesen, parancsolóan Carrington. Csak a hangja volt magabiztos, de tudta, milyen gyorsan kitörhet odalenn a pánik. – Egyáltalán tudnának alulról nyomni? – Csak egy ember fér el a hágcsón – ordította Brierley. – Képtelenség nyomást gyakorolni, megnyomni fölfelé. – Hirtelen csönd támadt, azután fojtott káromkodás hallatszott. – Mi van? – kiáltotta élesen Carrington. – Alig tudjuk tartani magunkat – ordította Brierley. – Két láb magas hullámok vannak idelenn. Az egyik embert elsodorta a víz... De azt hiszem, sikerült ismét visszakapaszkodnia. Koromsötét van idelenn. Carrington súlyos lépteket hallott maga fölött és fölegyenesedett. Petersen volt az. A szők helyen a szıke norvég kazánfőtı valósággal óriásnak tőnt. Carrington rápillantott, nézte a hatalmas vállakat, a domború mellkast; a főtı egyik keze lazán teste mellett lógott, a másikban könnyedén három súlyos feszítıvasat és egy jókora nagykalapácsot tartott, mintha csak nádból lennének. Carrington rápillantott; a lenszıke haj alatt meghökkentıen kék, nyugodt, komoly tekintető szemekbe nézett és egyszerre csak sajátos magabiztosság, bizonyosság fogta el. – Nem tudjuk ezt kinyitni, Petersen – közölte vele kertelés nélkül. – Meg tudná csinálni? – Megpróbálom, uram. – Letette szerszámait, elırehajolt és megragadta a fedél sarka alól elımeredı emelırúd végét. Gyorsan, könnyedén fölegyenesedett: a fedél egy parányit megemelkedett, azután a vas – mintha csak képlékeny, hajlítható anyagból lenne – szinte derékszögben elgörbült. – Azt hiszem a fedél megszorult. – Petersen még csak nem is lihegett. – Nyilván a zsanérokkal van baj, uram.
Körbejárta a nyílásfedelet, alaposan szemügyre vette a zsanérokat, közben elégedetten dörmögött valamit. Azután a súlyos pöröly háromszor pontosan, a hatalmas vállakban rejlı teljes erıvel lesújtott a külsı zsanérra. A harmadik ütésnél a nagykalapács eltört. Petersen undorodva elhajította a törött nyelet, fogott egy másik, jóval súlyosabb feszítıvasat. Ez a vas is elgörbült, de a nyílásfedél megint csak megemelkedett valamelyest – ezúttal egy hüvelykkel. Petersen fölemelte a két kisebb pörölyt, amelyet korábban a reteszek levágásához használtak, s addig ütötte-verte velük a zsanérokat, amíg ezek a kalapácsok is eltörtek. Most már egyszerre dolgozott az utolsó két bontórúddal, mindkettıt a nyílásfedél egyazon sarka alá feszítette. Öt-tíz másodpercig mozdulatlanul hajolt föléjük. Gyorsan, mélyen lélegzett, azután hirtelen visszatartotta lélegzetét. Verejték patakzott az arcáról, testén remegés futott végig az irtózatos erıkifejtés hatására. S ekkor – bármily hihetetlennek tőnt is – a két bontórúd lassan kezdett elgörbülni. Carrington lenyőgözve figyelte a jelenetet. Még csak ehhez foghatónak sem volt tanúja egész eddigi életében, s bizonyos volt abban, hogy a többiek sem. Megesküdött volna arra, hogy egyik feszítıvas sem görbült volna el féltonnás nyomásnál kevesebb megterhelésre. Hihetetlennek tőnt, mégis megtörtént; s amint az óriás fölegyenesedett, a vasrudak egyre inkább elgörbültek. Hirtelen, annyira váratlanul, hogy mindenki hátraugrott, a fedélzáró öt-hat hüvelykre fölpattant és Petersen háttal nekivágódott a rekeszfalnak, kezébıl kihullottak az emelırudak és csobbanva belehullottak a vízbe. Petersen most már akár egy megvadult tigris vetette rá magát a fedélre. Ujjait beleakasztotta a fedél pereme alá, karján és vállán a hatalmas izomkötegek emelkedtek és összefonódtak, amint húzta, rángatta a tömör nyílásfedelet. Háromszor emelt, négyszer, azután az ötödik kísérletnél a meggyötört fém megcsikordult, a fedél valósággal fölpattant és remegve visszaugrott a hátsó függıleges állványzat biztosítócsappantyújába. A nyílásfedél nyitva állt. Petersen meg csak állt mosolyogva – már jó ideje senki sem látta mosolyogni – arca verejtékben úszott, hatalmas mellkasa gyorsan emelkedettsüllyedt, amint tüdeje éhesen, nagyokat nyelve szívta be a levegıt. A kis teljesítményő gépházban a vízszint alig két lábra
húzódott már a nyílásfedéltıl; olykor, ha az Ulysses nagy hullámok között hánykolódott, a sötét, olajos folyadék kifröccsent a nyílás hornyolt párkányán át a sík fedélzetre. A bentrekedt embereket gyorsan kihúzták és biztonságba helyezték. A tetıtıl talpig olajos, beragadt szemő emberek az átélt borzalmak hatása alatt álltak, teljesen kimerültek, alig tartották magukat a lábukon, s annyira az erejük végén jártak, hogy még rettegésük sem gyızhette le ólmos fáradtságukat. Hárman nem is voltak képesek többre, mint hogy tehetetlenül belekapaszkodjanak a vashágcsóba, s bizonyára visszacsúsztak volna az alattuk tátongó hullámzó feketeségbe, ha Petersen nem hajol le értük és nem húzza fel ıket, mintha aprócska gyerekek lennének. – Vigyék ezeket az embereket azonnal a betegszobába! – rendelkezett Carrington. Figyelte, hogyan segítik föl a hágcsón a bırig ázott, didergı embereket, azután mosolyogva fordult az óriási termető főtıhöz. – Majd valamennyien megköszönjük ezt késıbb magának, Petersen. De még nem végeztünk. Ezt a nyílásfedelet újra be kell csukni és be kell deszkázni. – Nehéz lesz az, uram – szólalt meg komoran Petersen. Nehéz vagy nem nehéz, meg kell tenni – vetette oda ellentmondást nem tőrıen Carrington. A víz most már egyre gyakrabban csapott át a párkányon és a kormányház küszöbét nyaldosta. A tartalék kormányház odavan, ha a kormányházat is elárasztja a víz, végünk van. Petersen nem válaszolt. Megemelte a biztosítócsappantyút és az ellenálló nyílásfedelet egy lábnyira lejjebb húzta. Azután a vállát a vashágcsónak, lábát meg a fedélnek feszítette és görcsösen kiegyenesítette a hátát: a fedél 45 fokig zárult nagy csikorogva. Petersen kivárt egy kicsit, azután íjként meg feszítette a hátát, kezével átvitte súlyát a hágcsóra, majd lábával újra meg újra rádobbantott a fedél peremére. Tizenöt hüvelyket kellett még lenyomnia. – Súlyos kalapácsokra lenne szükségünk, uram – sürgette Petersen az elsı tisztet. – Nincs erre idınk! – rázta a fejét Carrington. – Még két perc és a víznyomás miatt már nem lehet lezárni a nyílásfedelet. A fenébe is! – mondta keserően. – Bárcsak fordítva lenne és alulról lehetne becsukni. Akkor még én is le tudnám húzni! Petersen ismét nem szólt semmit. Leguggolt a nyílásfedél mellett és belemeredt a lába alatti sötétbe.
– Van egy ötletem, uram – szólalt meg hirtelen. – Ha ketten ráállnának a fedélre és kézzel nyomnák a hágcsót. Úgy van, uram, pontosan úgy – de erısebben nyomhatnának, ha hátat fordítanának nekem. Carrington tenyerének élét nekifeszítette a vashágcsó fokának és teljes erıbıl nyomni kezdett. Egyszerre csak csobbanást hallott, utána fémes csörömpölést, s amikor sarkon perdült már csak azt látta, hogy egy hatalmas marokba szorított feszítıvas eltőnik a nyílászárófedél pereme alatt. Petersennek semmi nyoma. Sok nagytestő, tagbaszakadt emberhez hasonlóan, ı is könnyedén, macskaszerően mozgott. Hang nélkül vetette át magát a fedél peremén a mélybe. Carrington térdre ereszkedett a fedél mellett. – Petersen! – kiáltotta. – Hát mit képzel, mi az ördögöt csinál maga? Jöjjön ki onnan, átkozott bolond! Meg akar fulladni? Semmi válasz. Odalenn teljes volt a csönd, amelyet csak elmélyített a víz halk csobogása. A csöndet hirtelen megtörte a fémet ütı fém hangja, azután a fedél nyikorogva-csikorogva hat hüvelykkel lejjebb szállt. Carringtonnak még gondolkodnia sem volt ideje, s a fedél tovább zárult. Az elsı tiszt kétségbeesetten megragadott egy feszítıvasat és a nyílászáró alá nyomta, de egy tizedmásodperc múlva a tömör acélfedı döngve rácsapódott a vasra. Carrington szorosan a réshez hajolt. – Az isten szerelmére, Petersen – kiáltotta le. – Megırült? Nyissa ki, azonnal nyissa ki, hallja? – Nem tudom. – A hang erısödött, elhalkult, amilyen ütemben a víz át-átcsapott a főtı feje fölött. – Nem is akarom. Maga mondta... nincs idı... ez volt az egyetlen mód. – Dehát én nem úgy gondoltam... – Tudom. Nem számít... így jobb. – Szinte meg sem lehetett érteni, mit beszél. – Mondja meg Vallery kapitánynak, hogy Petersen üzeni, nagyon sajnálja... Tegnap megpróbáltam megmondani a kapitánynak. – Sajnálja! De mit? – Carrington ırjöngve teljes erıvel nyomta a feszítıvasat, a fedélzáró azonban még csak meg sem remegett. – A halott tengerészkatona dolgát, Scapa Flowban… Nem akartam megölni, nem tudnék én megölni egy embert... De feldühített – mondta egyszerően a nagy norvég. – Megölte a barátomat. Carrington egy pillanatra abbahagyta a feszítést. Petersen!
Hát persze – csakis Petersen tekerhette ki így egy ember nyakát. Petersen, a hatalmas termető, nevetıs skandináv, aki egyik napról a másikra komor, mosolytalan óriássá változott, aki éjjelnappal kóborolt a fedélzeten, a kvártélyokban és az átjárókban, s akit senki nem látott sem mosolyogni, sem aludni. Carrington hirtelen világosan felismerte, mi mehet végbe ennek a jóságos, egyszerő embernek a lelkében. – Ide figyeljen, Petersen – könyörgött neki. – Fütyülök erre az egészre, ígérem, soha senki sem fogja megtudni. Nagyon kérem, Petersen, csak... – Így van ez jól. – A fojtott hang sajátosan elégedettnek tőnt – Nem jó embert ölni... nem jó így tovább élni... Tudom....Nagyon kérem, ez fontos nekem... ugye megmondja a kapitányomnak... hogy Petersen sajnálja és nagyon szégyenli... Ezt a kapitányomért teszem. – Hirtelen a feszítıvasat figyelmeztetés nélkül kirántotta Carrington kezébıl. A fedél döngve lecsapódott. A kormányház alsó hosszpántja egy pillanatig visszhangozta a fojtott fémes ütéseket. Hirtelen vége szakadt a döngésnek, s már csak a kormányház falát nyaldosó, fodrozódó víz halk csobbanása és odabentrıl a kormánykerék csikorgása hallatszott, amint az Ulysses nyílegyenesen folytatta az útját. A tiszta, zengı hang túlszárnyalta a gépház ventillátorainak tompa zúgását, a közel száz villamosmotor vinnyogását, a víz zúgását. Még a hangszórók fémes személytelensége sem csorbíthatta ennek az énekhangnak a szépségét... Vallery egyik kedvenc fogása volt, hogy amikor a helyzet nem követelt feltétlen csöndet, a hosszú, sötét órákat úgy ütötte el, hogy a lemezjátszót rákapcsolta a hajó hangosbeszélı-hálózatára. A zenei mősor szinte mindig szigorúan klasszikus darabokból állt – vagy abból, amit gyakorta ostobán és megvetıen népszerő klasszikusoknak neveznek. Bach, Beethoven, Csajkovszkij, Lehár, Verdi, Delius – ezek voltak a kedvencek. “B-moll szimfónia”, “Air g húron”, “Holdfény az Alsteron”, “Claire de Lune”, “Korcsolya keringı” – az Ulysses legénysége nem tudott betelni ezekkel. “Nevetséges”, “képtelenség” – nyilván így kommentálnák ezt mindazok, akik a matróz zenei ízlést azonosítják a közfelfogásban élı etikai és erkölcsi szemléletével. Csakhogy ezek az emberek sohasem voltak tanúi annak, milyen néma, templomi csönd uralkodott Scapa Flow-ban egy hatalmas anyahajó zsúfolt hangárjában, amikor Yehudi Menuhin
varázsos vonója nyomán fölzengett hegedője, ezernyi embert messze ringatott a zord valóságtól, a legutóbbi ırjárat vagy konvoj keserves emlékeitıl, s elvitte ıket a zene napfényes birodalmába. De most egy leányhang csendült fel. Dianna Durbin énekelte “Az otthon fényei alatt”-ot, ezeknek az éveknek szívettépı nosztalgikus dalát. A hajó gyomrában és fent a fedélzeteken, a hatalmas gépek fölé hajolva vagy ágyúik mellett kuporogva az emberek hallgatták ezt a csodálatos hangot, amint végigzengett az elsötétített hajón és a hóesésen, magukba szálltak, az otthonukra gondoltak, arra, hogy milyen szívbemarkoló az ellentét a békés otthon és jelenlegi helyzetük között, meg hogy az ı számukra már nem lesz több holnap. Hirtelen, a dal közepén, megszakadt az ének. – Figyelem! – zendültek fel a hangszórók. – Figyelem! Itt... itt a sorhajókapitány beszél. – Mély, komor és habozó volt a hang, azon nyomban megragadta mindenkinek a figyelmét. – Rossz híreim vannak valamennyiük számára. – Turner lassan, higgadtan beszélt. – Sajnálom... én... – Elhallgatott, majd az addiginál is lassabban folytatta. – Vallery kapitány öt perccel ezelıtt meghalt. – Egy pillanatra elnémultak a hangszórók, azután recsegve ismét életre keltek. – A hídon, a székében halt meg. Tudta, hogy haldoklik, s azt hiszem, egyáltalán nem szenvedett... Ragaszkodott... ragaszkodott hozzá, hogy valamennyiüknek köszönetét fejezzem ki, amiért hőségesen kitartottak mellette. “Közölje velük” – ha jól emlékszem, ezek voltak a szavai – “közölje velük”, mondta, “hogy nem tudtam volna eleget tenni feladatomnak nélkülük, s hogy ık voltak a legjobb legénység, amely isten akaratából valaha is megadatott egy kapitánynak.” Azután azt mondta – s ezek voltak az utolsó szavai: “Kérjen tılük bocsánatot a nevemben. Mindazok után, amit értem tettek... nos... nos, mondja meg nekik, rettenetesen sajnálom, hogy így cserben hagyom ıket.” Pontosan ennyit mondott – csak ennyit: “Mondja meg nekik, hogy szívbıl sajnálom.” S azzal meghalt.
16. fejezet Szombat éjszaka Richard Vallery halott volt. Szomorúan halt meg, gyötörte a gondolat, hogy cserben hagyja az Ulysses legénységét, s vezetı nélkül hagyja magukra ıket. De ez az állapot csak rövid ideig tartott, s Vallerynek nem kellett soká várnia. Hajnal elıtt a cirkálókon, rombolókon és a kereskedelmi hajókon még sok százan követték a halálba. Nem a Tirpitz ágyúinak tüzétıl – amitıl a kapitány félt – mert a Tirpitz egyáltalán nem is futott ki az Alta-fjordból. Haláluk oka legfıképpen az volt, hogy az idıjárás megváltozott. Richard Vallery meghalt, s halálával mélyreható hangulati változás állt be az Ulysses legénységében. Valleryvel együtt sok minden egyéb is meghalt, amit magával vitt a tengeri sírba. Magával vitte az ıt olyannyira jellemzı bátorságot, szívbéli jóságot, rendíthetetlen hitet, a végtelenül türelmes és megértı kitartást. Mindezeknek most vége szakadt, az Ulyssest megfosztották ezektıl a tulajdonságoktól, de ez már mit sem számított. Az Ulysses legénységének nem volt többé szüksége bátorságra és mindarra, ami ezzel együtt járt, mert most már senki sem félt. Vallery meghalt, s csak most, amikor eltávozott, döbbentek rá arra, mennyire tisztelték és szerették ezt a jóságos embert. De most már tudták. Tudták, hogy valami csodálatos, valami, ami szívük és lelkők, eszük és emlékezetük elválaszthatatlan részévé vált, valami végtelenül nemes és jóságos tőnt tova és soha többé nem találkozhatnak vele, s ettıl mélységesen elszomorodtak. A háborúban pedig a fájdalomtól sújtott ember a legfélelmetesebb ellenség. Megfontoltság, óvatosság, rettegés, fájdalom – a fájdalomtól sújtott ember számára mindez nem létezik többé. Már csak annak él, hogy vakon rávesse magát az ellenségre, s ha módjában áll, megsemmisítse gyászának okozóját. Okkal vagy ok nélkül, az Ulysses legénysége csakis és egyedül az ellenséget okolta a kapitány haláláért. Az ı számukra már csak a gyász és a vak győlölet létezett. Két lábon járó halottak hajója volt, két lábon járó halottaké, akik szüntelenül, fáradhatatlanul rótták a hóvaljéggel borított dülöngélı fedélzeteket, gépezeteket, amelyeket csakis a bosszúvágy éltetett.
Az idıjárás valamivel hajnali 4 óra elıtt változott meg. A tenger nem csillapodott le – az FR 77 hajói továbbra is az észak felıl gördülı tömör hullámokkal szemben küzdöttek magukat elıre, s orr-részeiken újabb meg újabb csillogó jégrétegek rakódtak le. A szél azonban gyengült, s ezzel szinte egyidıben elfogyott a hóvihar ereje is, az utolsó sötét, súlyos felhıtakarók elsodródtak déli irányban. Négy órára teljesen kitisztult az ég. Aznap éjszaka nem volt hold, de a csillagok élesen, kemény fénnyel, fagyosan ragyogtak, fagyosan, akár a jeges szél, amely szakadatlanul fújt észak felıl. S ekkor fokozatosan változni kezdett az égbolt. Elıször csak alig észrevehetıen világosodott meg a láthatár északi pereme, azután lassan, lüktetve szélesedni és mélyülni kezdett egy felfelvillanó fénycsík, s mind magasabbra kúszott a láthatáron, percrıl percre magasabbra emelkedve déli irányba. E lüktetı fénycsík mellett hamarosan újabbak is megjelentek, a legfinomabb pasztell árnyalatú kék zöld és lila szalagok, de alapszínük mindig változatlanul fehér volt. S e sokszínő fény sugárutak egyre magasabbra nyúltak, egyre tömörebbek és világosabbak lettek, s amikor elérték csúcspontjukat, magasan a konvoj fölött hatalmas fehér csík ívelt a látóhatár egyik szélétıl a másikig... Az északi fény volt ez, ami máskor lenyőgözı és csodálatos látvány, s máskor ez az éjszaka is fölülmúlhatatlanul szépséges lett volna. De odalenn a sötét, hullámzó tenger háttere elıtt fényesen megvilágított hajókon az FR 77 matrózai föltekintettek az égre és győlölték a látványt. Az Ulysses parancsnoki hídján Chrysler- a kísértetiesen éles szemő és túlérzékeny hallású Chrysler – volt az, aki elsıként hallotta meg. De hamarosan mindenki hallotta a távoli, szaggatott, lüktetı dübörgést, egy dél felıl közeledı Condor motorjának zúgását. Kis idı múltán észrevették, hogy a Condor már nem közelít feléjük, ám a hirtelen támadt remény hamarosan hamvába hullt. Most már félreismerhetetlenül hallották a maximális magasságba emelkedı Focke-Wulf mélyebb, súlyosabb zúgását. A sorhajókapitány fáradtan fordult Carringtonhoz. – Hát persze, hogy Charlie az – mondta komoran. – A rohadék észrevett bennünket. Nyilván már leadta rádión Altafjordba, és száz az egyhez fogadni mernék bármibe, hogy vagy tízezer lábnyiról jelzıfényes irányítórakétákat fog ledobni.
Ötven mérföldrıl is meg lehet látni. – Tutira mehet a fogadásával. – Az elsı tiszt alig állt a lábán. – Soha nem fogadok holtbiztos dolgok ellen... Azután meg szép fokozatosan talán még néhány világítórakétát is meggyújt néhány ezer láb magasságban? – Pontosan így! – bólintott Turner. – Kormányos, a számítása szerint mennyire lehetünk az Alta-fjordtól – úgy értem, repülési idıben? – Egy 200 csomóval közeledı repülıgép valamivel egy órán túl teszi meg az utat – közölte nyugodtan a Vattás Kölyök. Két órája, amióta Vallery meghalt, némán, nyomorúságosán téblábolt ı is, vidámságának nyoma veszett. – Egy óra! – kiáltott fel Carrington. – Hát akkor valóban a nyakunkon lesznek. Szentséges isten, uram – folytatta tőnıdve –, ezek tényleg el akarnak kapni minket. Eddig még sohasem bombáztak vagy torpedóztak minket éjszaka. Még sohasem eredt a nyomunkba a Tirpitz. Még sohasem... – A Tirpitz – szakította félbe Turner. – Csakugyan, hol a pokolban van ez a hajó? Lett volna már elég ideje, hogy beérjen minket. Persze, persze, tudom, hogy sötét van és megváltoztattuk útirányunkat – tette hozzá, amikor Carrington ellent akart mondani –, de a gyors kísérı rombolók beértek volna minket... Preston! – Félbeszakította mondatát és éles hangon szólt a jelzı altisztnek. – Ébredjen ember! Az a hajó ott fényjeleket ad nekünk. – Sajnálom, uram. – A kimerültségtıl dülöngélı jelzı altiszt fölemelte a lámpáját és kattogva leadta a nyugtázást. A kereskedelmi hajón ismét vadul fölvillantak a fények. – “A gépalapzaton haránttörés” – olvasta hangosan Preston. – “Súlyos sérülés, lassítanunk kell”. – Nyugtázza – adta ki kurtán az utasítást Turner. – Melyik hajó az, Preston? – Az Ohio Freighter, uram. – Az, amelyik néhány napja torpedót kapott? – Az bizony, uram. – Adjon le jelzést. “Mindenképpen tartsa sebességét és pozícióját.” – Turner elkáromkodta magát. – Épp most kell ennek a motornak bedöglenie....Kormányos, mikor kell találkoznunk a flottával? – Még pontosan hat óránk van addig, uram. – Hat óránk. – Turner összeszorította száját. – Éppen csak hat
óra! – tette hozzá keserően. – Hat órára – dörmögte Carrington. – Hat órára – erısítette meg Turner. – Minden az idıtıl függ. A fıparancsnok nem fogja kockára tenni a kulcsfontosságú egységeket oly közel a parthoz, csakis, ha vadászfedezetet tud biztosítani nekik légitámadások ellen. S ha kíváncsi a véleményemre, hát ezért nem tőnt még fel a Tirpitz – valami kóbor tengeralattjáró bizonyára leadta neki a drótot, hogy nagy repülıgép-anyahajóink délnek tartanak. Megvárja, hogyan alakul az idı... Mit mond most, Preston? – Az Ohio jelzılámpája röviden fölvillant, azután elsötétedett. – “Feltétlenül lassítanunk kell” – ismételte meg Preston. – “Súlyos kár. Lassítok.” – Meg is tette – közölte higgadtan Carrington. Fölpillantott Turner komor arcára, sötét szemébe, s tudta, hogy a sorhajókapitányt ugyanaz a gondolat gyötri, mint jómagát. – Ennek vége, uram, menthetetlen. Semmi esélye sincs. Hacsak... – Hacsak mi? – csattant fel Turner. – Hacsak nem hagyunk hátra mellette egy kísérıhajót? S vajon miféle kísérıhajót, elsı tiszt? A Vikinget – az egyetlen megmaradt harcképes egységünket? – Lassan megrázta a fejét, döntenie kellett. – Azt kell tenni, ami a többségnek a legelınyösebb. Másként nem lehet. İk is megértik majd. Preston, adja le: “Sajnálom, nem tudok segítséget hátrahagyni. Mennyi ideig tart a javítás?” Preston még meg sem húzhatta a jelzılámpa fogantyúját, amikor szétpukkant a világítórakéta. Méghozzá pontosan az FR 77 fölött. Nehéz lett volna megbecsülni a magasságot – feltehetıen hatnyolcezer láb lehetett –, de abban a magasságban mindössze parányi gyújtólángnak tőnt a méltóságteljesen ívelı északi fény széles sávja elıtt. Csakhogy gyorsan hullott lefelé, s egyre nagyobb fényt árasztott; ha egyáltalán volt ejtıernyıje, az csak egyensúlyozás célját szolgálhatta. A rádiószoba hangszórójának recsegése elnyomta a jelzılámpa kattogását. – Rádió a hídnak. Rádió a hídnak. Üzenet a Sirrusról: “Három hajótörött meghalt. Sok a haldokló és a súlyos sebesült. Orvosi segítség sürgıs, ismétlem: sürgıs.” A hangszóró elhallgatott, pontosan abban a pillanatban, amikor az Ohio villogtatni kezdte a válaszát. – Hívassa Nicholls hadnagyot – rendelkezett röviden Turner. – Kéretem, azonnal jöjjön a hídra.
Carrington lenézett a sötét, széles hullámokra, melyeket fehér tajték pöttyözött: az Ulysses orra egyre-másra súlyosan belefúródott a hullámhegyekbe. – Megkockáztatja, uram? – Nem tehetek mást. Maga is ezt tenné a helyemben, elsı tiszt... Mit üzen az Ohio, Preston? – “Értem. Amúgy is túl sok a dolgom, nem tudnék gondoskodni a Királyi Haditengerészetrıl. Majd utolérjük magukat. Au revoir!” – Majd utolérjük magukat. Au revoir. – Turner halkan ismételte az üzenetet. – Képtelen hazugság, és ezt ı is tudja. Istenemre! – tört ki. – Ha még egyszer azt mondja nekem valaki, hogy a jenki tengerészeknek nincs vér a pucájukban – beverem a rohadt pofáját. Preston, jelezze: “Au revoir. Sok szerencsét.”...Tudja, elsı tiszt, úgy érzem, mintha gyilkos lennék. – Megdörzsölte a homlokát, a fedezék felé bólintott, ahol a heverıre kötözve kiterítették Valleryt. – İ meg hónapról hónapra ilyen döntéseket hozott. Nem csodálom... – Elharapta a szót, amikor megcsikordult az ajtó. – Maga az, Nicholls? Munkája akad, fiam. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy az efféle egészségügyi pasasok haszontalanul lógjanak naphosszat. – Fölemelte a kezét. – Jól van, jól – nevette el magát. – Tudom én... Hogyan állnak a dolgok a sebészet frontján? – kérdezte azután komolyra váltva a szót. – Minden tılünk telhetıt megtettünk, uram. De hát nem sokat csinálhattunk – mondta csöndesen Nicholls. Arcát mély barázdák szántották, s annyira beesett, hogy már-már aszottnak tőnt. – Fogytán vannak a készleteink. Alig maradt kötszerünk. Az érzéstelenítınk pedig teljesen elfogyott – már csak a vastartalék maradt. Ehhez pedig a törzsorvos nem enged hozzányúlni. – Helyes, helyes – dörmögte Turner. – S maga hogy érzi magát, fiam? – Pocsékul. – Látszik is – jegyezte meg higgadtan Turner. – Nicholls – szörnyen sajnálom, fiam – de át kell mennie a Sirrusra. – Igenis, uram. – Nicholls hangjában nyoma sem volt a meglepetésnek, nem volt nehéz kitalálnia, miért hívatta a sorhajókapitány. – Azonnal? Turner némán bólintott. Az alászálló világítórakéta erısbödı
fényénél tisztán kivehetıvé vált erıteljes, széles vonású arca, sőrő szemöldöke és beesett szeme. Ezt az arcot nem lehet elfeledni, gondolta Nicholls. – Mennyi poggyászt vihetek magammal, uram? – Csak az orvosi felszerelését. Semmi többet. Nem hálókocsin utazik ám, fiacskám! – Magammal vihetem a fényképezıgépemet meg a filmjeimet? – Rendben van. – Turner arcán mosoly suhant át. – Gondolom, már alig várja, hogy megörökítse az Ulysses utolsó pillanatait... De ne feledje, a Sirruson annyi a lék, mint szitán a lyuk. Kormányos, juttasson el üzenetet a rádiószobának. Közöljék a Simisszal, álljon mellénk és tegye meg az elıkészületeket a gumicsónakon átküldött fregattorvos felvételére. Ismét megcsikordult a parancsnoki híd ajtaja. Turner rápillantott a tájolófedélzetre nagy nehezen kibotorkáló tagbaszakadt alakra. Akárcsak a legénység valamennyi tagja, Brooks is alig állt már a lábán, de kék szemében a régi fény villogott. – Kémeim mindenütt ott vannak – közölte. – Igaz, hogy a Sirrus elrabolja tılünk ezt a Johnny fiút? – Sajnálom, öregem – mentegetızött Turner. – Úgy tőnik, nagyon súlyos a helyzet a Sirruson. – Értem. – Brooks megborzongott. Meglehet a szétszaggatott kötélzetben halk gyászdalt fütyülı szél, vagy éppenséggel maga a jeges fuvallat okozta. Ismét megborzongott és föltekintett az alászálló világítórakétára. – Csinos, nagyon csinos – morogta. – Mit segít elı ez a díszkivilágítás? – Társaságot várunk – mosolygott fanyarul Turner. – Óvilági szokás ez, ó Szókratész, fény az ablakban és amit csak akar. – Hirtelen megmerevedett, azután lazított, de arca gránitszerően mozdulatlan és komor maradt. – Tévedtem – súgta. – A társaság már meg is érkezett. Utolsó szavait elnyomta egy hatalmas robbanás döreje. Turner tudta, hogy be fog következni – meglátta a vékony lángtırt, amely valamivel az Ohio Freighter hídja elıtt szökött az ég felé. Öt-hat másodpercbe tellett, amíg a hang elért hozzájuk – az Ohio már több mint egy mérföldre maradt el tılük jobboldalt, de az északi fény világánál tisztán kivehetı volt – az északi fény szinte odaszögezte a vízhez és elárulta egy arra cirkáló tengeralattjárónak.
Nem sokáig látszott az Ohio Freighter. A becsapódás pillanatán kívül nem volt sem füst, sem láng, sem hang. De nyilván eltört a gerince, kiszakadt a hajófenék, s teljes rakománya harckocsikból és lıszerbıl állt. Sajátosan méltóságteljesen következett be a vég: gyorsan, csöndben, minden teketória nélkül süllyedt el. Három perc, s már össze is zárult fölötte a víz. Végül Turner törte meg a hidat megülı csöndet. Elfordult, s a világítórakéta fényénél látszott, mennyire eltorzult az arca. – Au revoir – mormolta maga elé, senkihez sem intézve szavait. – Au revoir. Ezt mondta, az a hazug... – Haragosan megrázta a fejét, azután megérintette a Vattás Kölyök karját. – Teremtsen kapcsolatot a rádiószobával – mondta élesen. – Utasítónak a tetejére, amíg biztonságba nem érünk. – Mi lesz ennek a vége? – kérdezte Brooks, s arca nyugodtnak, súlyos vonásúnak tőnt a félhomályban. – Isten tudja! Ó, mennyire győlölöm ezt a gyilkos söpredéket! – csikorgatta fogait Turner. – Persze, hát persze, hogy tudom: mi is ugyanezt tesszük – de bárcsak lenne már valami, amit látok, ami ellen harcolhatok, valami, ami... – Legyen csak nyugodt, majd meglátja a Tirpitzet – vetette közbe szárazon Carrington. – Minden bizonnyal elég nagy. Turner ránézett és hirtelen elmosolyodott. A karjára csapott, hátrahajlította a nyakát és fölnézett a pazarul ragyogó égboltra. Azon töprengett, mikor pukkan szét a következı világítórakéta. – Van egy perc idıd, Johnny? – súgta a Vattás Kölyök. – Beszélnivalóm lenne veled. – Persze, hogy van. – Nicholls meglepıdve nézett rá. – Persze, hogy van egy, de tíz percem is – amíg csak a Sirrus meg nem jelenik. Mi a baj, Andy? – Egy pillanat. – A Vattás Kölyök odalépett a sorhajókapitányhoz. – Engedélyt kérek, hogy a navigációs fülkébe mehessek, uram. – Remélem van magánál gyufa – mosolygott Turner. – Rendben van, indulás! A Vattás Kölyök halványan elmosolyodott, nem válaszolt semmit. Karon fogta Nichollst, bevezette a navigációs fülkébe, fölkattintotta a villanyt és cigarettát húzott elı. Mereven bámult Nichollsra, amint cigarettáját a meg-megrebbenı lángocskába tartotta. – Tudod mit, Johnny? – szólalt meg váratlanul.
– Azt hiszem, kell lennie bennem valami skóciai vérnek. – Skót vérnek – javította ki Nicholls. – De erre még csak gondolnod sem szabad. – Ma éjszaka... mi is az a szó?... halált váró, ez az? Szóval ma éjszaka halált váró hangulatban vagyok. – A Vattás Kölyök meg sem hallotta barátja elıbbi közbevetett szavait. Megborzongott. – Magam sem tudom, miért... Még sohasem éreztem ezt. – Eh, ostobaság! Elcsaptad a gyomrodat, fiacskám – vetette oda neki kurtán Nicholls. De sajátos módon kényelmetlenül érezte magát. – Ezúttal nem dılök be neked. – Carpenter megcsóválta a fejét, közben még egy mosolyfélét is megkockáztatott. – Egyébként két napja egy falatot sem ettem. Tökéletesen rendben vagyok, Johnny. – Nichollsra önkéntelenül is hatással volt ez. Érzelem, megfontoltság, komolyság – mindez merıben idegen volt a Vattás Kölyöktıl. – Soha többé nem látlak – folytatta ellágyulva a Vattás Kölyök. – Megtennél nekem valamit, Johnny? – Ne beszélj már ostobaságokat – vetette ellent dühösen Nicholls. – Mi a fene... – Vidd ezt magaddal. – Ezzel a Vattás Kölyök elıhúzott egy papírszeletet és Nicholls markába nyomta. – El tudod olvasni? – El tudom olvasni. – Nicholls már lecsillapodott. – Igen, el tudom olvasni. – A cédulán egy név meg egy cím állt – egy lány neve és egy surreyi cím. – Szóval ez a neve – mondta halkan. – Juanita... Juanita. – Gondosan, pontosan, spanyol módra ejtette ki a nevet. – Kedvenc dalom, kedvenc nevem – mormolta. – Igazán? – csapott le rá a Vattás Kölyök. – Tényleg az? Az enyém is, Johnny. – Rövid hallgatás után folytatta. – Ha talán... szóval, ha én nem... akkor elmégy hozzá, ugye, Johnny? – Mirıl beszélsz, te szerencsétlen? – Nicholls kínban volt. Félig türelmetlenül, félig játékosan barátja mellét ütögette. – Ebben az öltözékben akár Murmanszkig is elúszol. Magad is százszor mondogattad. A Vattás Kölyök rávigyorgott. A vigyor azonban kissé torzra sikeredett. – Persze, persze, tudom... tudom... de azért elmégy, Johnny? – A pokolba is, igen! – csattant föl Nicholls. – Elmegyek... és a legfıbb ideje, hogy máshová is elmenjek. Gyerünk! – Leoltotta a
villanyt, kinyitotta az ajtót, de még át sem lépte a küszöböt, amikor megtorpant. Lassan visszalépett a navigációs fülkébe, behúzta az ajtót és fölkattintotta a villanyt. A Vattás Kölyök nem mozdult a helyérıl, nyugodtan tekintett rá. – Sajnálom, Andy – szabadkozott ıszintén Nicholls. – Nem is tudom, miért... – Rossz a hangulatod – jegyezte meg mosolyogva a Vattás Kölyök. – Sohasem bírtad elviselni, hogy nekem van igazam és nem neked! Nicholls egy pillanatra visszatartotta lélegzetét és lehunyta a szemét. Azután kezet nyújtott. – Minden jót, Vasco. – Nagy erıfeszítéssel mosolygott. – S ne aggódj. Fölkeresem... szóval, fölkeresem, ígérem neked. Juanita... De ha ott talállak téged – folytatta fenyegetıen –, akkor... – Köszönöm, Johnny. Nagyon köszönöm. – A Vattás Kölyök már-már boldognak tőnt. – Sok szerencsét, öregem... Vaya con Dios. Mindig ezt mondta nekem, ezt mondta akkor is, amikor elbúcsúztunk. “Vaya con Dios.” Harminc perc múlva Nicholls már a Sirruson operált. 04.45 volt. A metszı hidegben enyhe szél fújdogált észak felıl. Minden eddiginél nagyobb hullámok görögtek, hosszan elnyúltak tarajaik között, elmélyültek a fenyegetı hullámvölgyek, s a megsérült Sirrus a fedélzetét borító jéghegy súlya alatt nehezen vergıdött elıre. Az ég még mindig felhıtlen, lélegzetelállítóan tiszta volt, a csillagok ismét elıbújtak, mert az északi fény fakulni kezdett. Már az egymást követı ötödik világítórakéta lebegett lefelé a tengerre. 04.45-kor hallották meg a messzi délrıl odaszőrıdı ágyúdörejt, talán egy perccel azután, hogy megpillantották a távoli látóhatár peremén egy felgyőlı világítórakéta ragyogó fényét. Senkinek sem lehetett kétsége, mi történik. A még mindig a tengeralattjáróval viaskodó Vikingéi, amely mit sem tudott kezdeni ellenfelével, súlyos támadás érte. A támadás nyilván rövid, erıteljes és végzetes lehetett, mert a tüzelés alig hogy elkezdıdött, már meg is szakadt. Baljós jel volt, hogy semmiféle rádióüzenet sem érkezett. Soha senki sem tudta meg, mi történt a Vikinggel, mert legénységébıl senki sem élte túl a pusztulását. Alig haltak el a Viking ágyúlövéseinek utolsó visszhangjai, amikor az Ulyssesen meghallották a mélyrepülésben, teljes
sebességgel közeledı Condor motorjainak dübörgését. Öt, legfeljebb tíz másodpercig – hosszabbnak tőnt az idı, de nem volt elég hosszú arra, hogy a konvoj bármely ágyúja is pontosan célba vehesse – a nagy Focke-Wulf szinte saját világítórakétája alatt repült, s már el is tőnt. Mögötte az égbolt vakító fényözön közepette kettéhasadt, ami szemkápráztatóbb, fájdalmasabb volt a déli nap fényénél is. Olyan erıteljes, olyan hallatlanul erıs volt e világítórakéták fénye, az emberek pupillája annyira összehúzódott, szemhéjuk oly erıvel csukódott le mintegy ösztönös védekezésképpen, hogy az ellenséges bombázógépek már át is hatoltak a fényfüggönyön és a hajókra vetették magukat, mielıtt bárki teljesen fölmérhette volna, mi történik. Az idızítés, a jelzı repülıgép és a bombázók közötti ezredmásodpercnyi pontosságú összehangoltság tökéletes volt. Az elsı hullámban tizenkét repülıgép támadott. A korábbiakkal ellentétben nem egyetlen célpontot szemeltek ki; két gépnél több nem támadott egy-egy hajót. Turner a parancsnoki hídról figyelte, amint a gépek lecsapnak és újra fölhúznak, mielıtt még az Ulysses elsı ágyúja is eldördült volna; hirtelen döbbenet fogta el, még a lélegzete is elállt. Valami iszonyatosan ismerıs volt ezeknek a gépeknek a sebességében, támadási módjában és körvonalaiban. Egyszerre csak eszébe jutott – Heinkelek, istenemre, Heinkel III-ok. S Turner tudta, hogy a Heinkel III azzal a fegyverrel van fölszerelve, amelytıl a legjobban tartott – a siklóbombával. S ekkor, mintha csak valamiféle vezérkapcsolót fordított volna el, az Ulysses valamennyi ágyúja egyidejőleg nyitott tüzet. A levegı megtelt füsttel, az égı kordit szúrós szagával és leírhatatlan, pokoli zajjal. S Turnert egyszeribe átjárta valamiféle vad, sajátos boldogság... – A pokolba velük és a siklóbombáikkal, gondolta. Ez már ínyére való háború volt: nem a macska-egérjáték, az elkeserítı bújócska, amelynek arra kell szorítkoznia, hogy túljárjon a rejtızködı támadó tengeralattjáró-falkák eszén, de nyílt harc, amikor látja az ellenséget, győlölheti és becsülheti, mert úgy küzd, ahogy az becsületes emberekhez méltó, s minden tıle telhetıt megtehet, hogy megsemmisítse. S Turner tudta, hogy ha van a földön valaki, aki képes megtenni, hát az Ulysses legénysége megsemmisíti az ellenséget. Nem kellett valami finom hatodik érzék, hogy irányítsa az emberein úrrá lett hirtelen hangulati változást – igen, most már az ı emberei voltak, akik mit sem
törıdtek önmagukkal, túlléptek a félelem határán, látták, hogy semmi sem rejlik mögötte, s ezért szakadatlanul újratöltik majd fegyvereiket és húzzák a ravaszt, amíg az ellenség le nem győri ıket. A Heinkelek vezérgépét telitalálat érte; stílusosan az “X” páncéltorony semmisítette meg – az “X” páncéltorony, a halott tengerészek tornya, az, amelyik megsemmisítette a Condort, s amelyben az ágyúkat most egy hevenyészve összeállított tengerészgyalogos-egység kezelte. A vezérgép mögött repülı Heinkel élesen fölhúzott, hogy elkerülje a szerteszét repülı géptörzs- és motorroncsokat, hirtelen lebukott, alig egy hajóhossznyira száguldott el a cirkáló orra mellett, teljes sebességgel meredeken bedöntött balra, azután ismét rárepült az Ulyssesre. A hajó valamennyi ágyúját váratlanul érte az errıl az oldalról jövı támadás, hosszú másodpercek teltek el, amíg az elsı ágyút ráfordították a repülıgépre – s ez az idı elég volt a Heinkel számára, hogy 60 fokos fordulatot hajtson végre, ledobja bombáját és veszett iramban elkanyarodjon, pontosan akkor, amikor a légvédelmi ágyúk és gépágyúk összpontosított tüzébe került. Csodával határos módon sikerült elmenekülnie. A szárnyas bombát magasan, de nem eléggé magasan oldották ki. Egy pillanatra megingott, azután megtalálta egyensúlyát, alábukott, elıresiklott, lefelé suhant az ágyúk füstgomolyain át és olyan iszonyatos, fülsiketítı robbanással csapódott be, ami gerincéig megrázta az Ulyssest és szinte beszakította a fedélzetén tartózkodók dobhártyáit. A parancsnoki hídról hátratekintı Turner számára úgy tőnt, hogy az Ulysses nem vészelheti át ezt a legutóbbi támadást. A hajdani torpedótiszt és robbantási szakértı pontosan föl tudta mérni egy nagy feszítıerejő robbanószer rombolóerejét; még sohasem tartózkodott ilyen erıs, pusztító robbanás közvetlen közelében. Mindig is tartott ezektıl a siklóbombáktól, de még ı is alábecsülte erejüket: a rázkódás két-háromszorosa volt annak, amire számított. Azt még Turner sem tudta, hogy amit hallott nem egyetlen, de két robbanás volt, csak olyannyira egyidejőleg következtek be, hogy meg sem lehetett különböztetni ıket. A sors kiszámíthatatlan szeszélye folytán a siklóbomba telibe találta a bal oldali torpedókilövı csöveket. A csövekben már csak egyetlen torpedó maradt, a másik kettıvel a Vyturát küldték a tenger fenekére. Az amatol, a robbanófej anyaga, általában
nagyon stabil és inaktív, még ha heves lökés éri is, csakhogy ezúttal a fölrobbanó bomba túlságosan közeli, túlságosan nagy erejő volt, így elkerülhetetlenné vált a rezonáció kiváltotta robbanás. A sérülés nagyarányú és látványos volt – súlyos, de nem végzetes. A robbanás egészen a vízszintig föltépte az Ulysses oldalát, mintha valamiféle óriás konzervnyitó vágta volna föl, a torpedókilövı csövek eltőntek, a szilánkokká zúzódott fedélzeteken lyukak tátongtak, a kéményköpeny leomlott, maga a kémény is tizenöt fokos szögben balra dılt. A robbanás azonban leginkább hátrafelé hatott, erejét túlnyomórészt a nyílt tenger fölött adta ki, de a hajókonyha meg a kantin – melyek már amúgy is súlyosan megsérültek – valóságos ócskavastelep képét nyújtották. Még jószerint el sem ült a robbanás füstje, már el is húzott az utolsó Heinkel; szinte a hullámokat súrolva repült, vadul hánykolódott és tekergeti, hogy elkerülje a nyomába küldött fénycsíkokat húzó sok száz nyomjelzı lövedéket. Egyszerre csak csodálatos módon valamennyi ellenséges gép eltőnt, s csak a hirtelen rájuk szakadt süket csönd maradt, a lassan alálebegı, az Ulysses fölötti füstfátylat megvilágító rakéták, mely a súlyosan sérült Stirling, valamint egy szétlıtt tartályhajó fölött gomolygó sötét füstfelhık; ez utóbbi hajónak szinte az egész fölépítménye megsemmisült. De az FR 77 konvoj egyetlen hajója sem ingott meg, egy sem állt le – öt Heinkelt pedig lelıttek. Drága gyızelem, tőnıdött Turner, ha egyáltalán gyızelemnek nevezhetı. Jól tudta, hogy a Heinkelek még visszatérnek. Elképzelte, hogyan tombolnak sértett hiúságukban a norvégjai német fıparancsnokságon; Turner legjobb tudomása szerint eddig még soha egyetlen Oroszországba tartó konvoj sem jutott el ilyen déli pontig. Riley lazított görcsbe merevedett lábán, óvatosan kinyújtotta, nehogy elkapja a hatalmas propellertengely. Óvatosan olajjal locsolta meg a csapágyat, gondosan ügyelve, hogy ne riassza föl a fımérnököt, aki ülve aludt az aknafal és Riley válla közé ékelve. De mihelyt Riley hátrahúzódott, Dodson megmoccant és nagy nehezen fölnyitotta álomittas szemét. – Magasságos úristen! – nyögte ki. – Hát maga még itt van, Riley? – Órák óta most elsı ízben szólalt meg valamelyikük. – Még... szerencse, hogy itt vagyok – zsörtölıdött Riley. A
csapágy felé bólintott. – Átkozottul nehéz dolog ám lehozni egy tőzoltótömlıt ide, úgy bizony! – Tudta, hogy igazságtalan: Dodsonnal félóránként váltották egymást, s míg az egyik a felforrósodott csapágyat hőtötte, a másik szunyókált. De úgy érezte, nem hagyhatja szó nélkül a dolgot; bár egyre inkább nehezére esett gorombának lennie Dodsonnal szemben. Dodson magában mosolygott és nem válaszolt. Végül megköszörülte torkát és kedélyesen odasúgta társának: – A Tirpitz nem túlságosan siet, hogy felköszöntsön minket, nem gondolja? – Igen, uram. – Riley kínosan érezte magát. – Már rég itt kellett von lennie, hogy a fene essen bele! – Volna – javította ki szórakozottan Dodson. – Tulajdonképpen Admiral von Tirpitz a neve... Miért nem hagyja abba ezt az ırültséget, Riley? Riley morgott valamit, de nem szólt. Dodson sóhajtott, aztán földerült az arca. – Eredjen, hozzon már egy kis kávét, Riley. Kiszikkadtam! – Nem – vetette oda nyersen Riley. – Hozzon magának. – Szívességként kérem, Riley. – Dodson nagyon barátságosan szólt hozzá. – Átkozottul megszomjaztam! – Hát rendben van. – A tagbaszakadt főtı elkáromkodta magát és nagy nehezen föltápászkodott. – Honnan szerezzek? – Van elég a gépházban. Ha nem jegelt vizet vedelnek, akkor bizonyára kávét isznak. De nekem ne hozzon jeges vizet. – Dodson megborzongott. Riley fogta a termoszt és végigbotorkált az átjárón. Alig tett néhány lépést, amikor érezték, hogy az Ulysses megremeg a hátrasikló nehézágyúk lökésétıl. Idelenn fogalmuk sem volt arról, hogy megkezdıdött a légitámadás a konvoj ellen. Dodson nekifeszült a falnak, látta, hogy Riley ugyanezt teszi, egy pillanatra megáll, azután suta, botladozó léptekkel futni kezd. Van valami groteszkül ismerıs ebben a suta futásban, gondolta Dodson. A lövegcsövek ismét visszasiklottak és a távolodó alak még gyorsabban szaladt, mint mikor egy riadt óriás rák pánikszerően menekül... .Pánik, gondolta Dodson, úgy van, ez az: pánikszerően. Nem hibáztathatom a szerencsétlen nyomorultat, magam is képzelıdni kezdek idelent. Ismét megrázkódott az egész akna, ezúttal még erısebben, mint az elıbb... ez nyilván az “X” páncéltorony lehetett, szinte közvetlenül a fejünk fölött. Nem, nem hibáztatom. Hála
istennek, hogy elment. Derősen mosolygott. Egyhamar nemigen látom viszont Riley barátunkat – távolról sem jobb útra tért bőnös. Dodson fáradtan ismét hátradılt a falnak. Végre magam vagyok, sóhajtott –, és várta, hogy jótékonyan elborítsa a fölszabadultság érzése. De hiába várta. Csupán bosszúság fogta el, magányosnak érezte magát, elhagyatottnak, és sajátos módon csalódottságot érzett. Nem telt bele egy perc és Riley újra megjelent. Ismét sete-suta, rákszerő gyors léptekkel közeledett, kezében egy hárompintes termosz és két csésze; valahányszor nekitántorodott a falnak, folyékonyán és sőrőn káromkodott. Zihálva, szótlanul leereszkedett Dodson mellé és az egyik csészébe gızölgı, forró kávét töltött. – Mi a fenének kellett magának visszajönnie? – förmedt rá nyersen Dodson. – Nincsen szükségem magára és... – Kávét akart – szakította félbe durván Riley. – Hát most itt van ez a kurva lötty. Igya meg. Ebben a pillanatban a bal oldali torpedókilövı csövekben bekövetkezett robbanás kísértetiesen visszhangozva betöltötte az aknát, a rázkódás pedig egymásra lökte kettejüket. Dodson a lábára öntötte egész csésze kávéját; de agya annyira kimerült, reakciói annyira lelassultak, hogy elıször csak azt vette észre, milyen átkozottul fázik, s milyen fagyos ez a csöpögı alagút. A forró kávé átitatta a nadrágját, de ı sem a meleget, sem a nedvességet nem érezte: lába elzsibbadt, elhalt a térde alatt. Megrázta a fejét és fölnézett Rileyre. – Az isten szerelmére, mi volt ez? Mi történik itt? Maga... – Fogalmam sincs. Nem álltam meg odafönn kérdezgetni. – Riley kéjesen kinyújtózott és megfújta gızölgı kávéját. Azután egy gondolata támadt, boldogság fogta el és széles, derős mosoly árasztotta el, szinte átalakította arcvonásait – már amennyire az egyáltalán lehetséges volt. – Valószínőleg a Tirpitz az – mondta reménykedve. Ezen a szörnyő éjszakán a német repülırajok még három ízben szálltak föl az alta-fjordi repülıtérrıl, dübörgı motorokkal észak-északnyugati irányban átszelték a fagyos sarkvidéki éjszakát, elhúztak a viharos sarkvidéki vizek fölött, hogy fölkutassák az FR 77 megtépázott maradványait. Nem mintha ez a kutatás komolyabb nehézségekbe ütközött volna – a Focke-Wulf Condor egész éjjel ott körözött a konvoj fölött,
amely bárhogyan igyekezett is, képtelen volt lerázni a megfigyelıgépet. Úgy tőnt, hogy a német gépnek kimerülhetetlen készletei vannak végzetes világítórakétákból; nyilván így is volt, hiszen semmi egyebet nem vitt magával. A bombázógépek pedig a világítórakéták alapján könnyőszerrel tájékozódtak. A 05.45 körül bekövetkezett elsı támadás körülbelül háromezer láb magasságból végrehajtott hagyományos bombázás volt. A hajókról úgy vélték, hogy a támadó gépek Dornierek, de errıl nemigen lehetett megbizonyosodni, mert magasan a vízszint fölé ereszkedı három világítórakéta fölött húztak el. Maga a támadás szinte teljesen – bár nem egészen – sikertelen maradt, s a pilóták sem nagy lelkesedéssel hajtották végre feladatukat, ami nem is csoda, mert igen heves elhárító tőz fogadta ıket. Mégis sikerült két telitalálatot elérniük: egyet egy kereskedelmi hajón, amelynek elıfedélzetét szinte teljesen szétrobbantotta a bomba, a másikat az Ulyssesen. A bomba átvágta a parancsnoki fedélzetet és a tengernagy nappali kabinját, majd a betegszoba közepén robbant fel. A betegszoba zsúfolásig volt sebesültekkel és haldoklókkal, sokak számára a bomba isteni kegyelem volt, mert az Ulyssesen már rég elfogyott az érzéstelenítı. Senki sem maradt életben. A halottak között volt Marshall, a torpedótiszt; Johnson, egészségügyis; a katonai rendırtiszt, aki egy órával korábban kapott könnyő szilánksebet, amikor megsemmisültek a torpedókilövı csövek; Burgess, aki mozdulatlanul feküdt kényszerzubbonyba kötözve – a nagy vihar éjszakáján agyrázkódás érte és megzavarodott; Brown, akinek csípıjét szétzúzta az “Y” raktár zárófedele és Brierley, aki már amúgy is haldoklott, mert tüdeje megtelt rothasztó főtıolajjal. Brooks nem tartózkodott a robbanás pillanatában a betegszobában. Ugyanez a robbanás szétvetette a hírközpontot is; ezáltal a hidat az ágyúkkal és a gépházzal, valamint a hangszórókkal összekötı vonalak kivételével az Ulysses valamennyi távbeszélı vonala megsemmisült. A második támadást hajnali hét órakor hajtotta végre mindössze hat bombázó – ismét siklóbombákkal fölszerelt Heinkelek. Szemmelláthatóan szigorú utasítás alapján repültek, figyelmen kívül hagyták a kereskedelmi hajókat és támadásukat a cirkálókra összpontosították. Ezért a támadásért drágán megfizettek a németek: csupán két repülıgépük tért vissza támaszpontjára, s ennek fejében mindössze egy találatot értek el
a Stirling farán – ám ez végzetes következménnyel járt: a cirkáló mindkét hátsó ágyúja harcképtelenné vált. A véraláfutásos szemő, hallgatag Turner a fagypont alatti szélben hajadonfıtt járkált föl-alá az Ulysses romos parancsnoki hídján, s azon töprengett, miképpen lehetséges, hogy a Stirling még víz fölött tartja magát, sıt teljes erıbıl harcol. Azután végignézett saját hajóján, amely már alig festett hajónak, sokkal inkább az erıs hullámokat szinte érthetetlenül hasító úszó acélroncsnak – s Turner ettıl még inkább gondolkodóba esett. Megroggyant, égı cirkálók, már-már a teljes megsemmisülésig szétbombázott cirkálók nem jelentettek újdonságot Turner számára: szemtanúja volt annak, amikor a Trinidadot és az Edinburghot szó szerint szétbombázták ugyancsak Oroszországba tartó konvojokban. De olyat még sohasem látott, hogy hadihajók átvészeljenek olyan embertelen, gyilkos támadásokat, amilyenekben az Ulyssesnek és az elavult Stirlingnek része volt. Ilyesmit el sem tudott volna képzeli. A harmadik támadást valamivel virradat elıtt hajtották végre. A szürke félhomályban tizenöt Heinkel III siklóbombázó hallatlan bátorsággal és elszántsággal vetette magát a hadihajókra. Ezúttal ismét csak a cirkálók voltak a célpontok, és a támadás szinte teljes egészében az Ulysses ellen irányult. Az Ulysses legénysége, ez a két lábon járó hullákból álló sajátos, önzetlen csapat, ahogyan a Sirrusra távozott Nicholls nevezte, nem igyekezett meglapulni, nem siránkozott keserő sorsán, hanem örömmel, szinte vidáman fogadta az ellenséget, hiszen hogyan végezhetne bárki is az ellenséggel, ha az nem támad? Félelem, szorongás, a halál már-már teljes bizonyossága – mindez nem létezett. Otthon és haza, család, feleség és szeretı csak szavak, puszta szavak voltak: éppen hogy megérintették az emberek gondolatát, megérintették és tovaröppentek, mintha soha nem is léteztek volna. “Mondja meg nekik”, mondta Vallery, “mondja meg nekik, hogy ok voltak a legjobb legénység, amely isten akaratából valaha is megadatott egy kapitánynak”. Vallery. Csakis ez számított, meg az, amit Vallery jelképezett, az a valami, ami oly elválaszthatatlanul része volt ennek a jóságos és gyöngéd embernek, hogy mégcsak látni sem lehetett, hiszen ez volt maga Vallery. A matrózok pedig hurcolták a lövedékeket, a gránátokra csapták a lövegzárat, megrántották az elsütıszerkezetet; e matrózok nem törıdtek már senkivel és semmivel, nem emlékeztek semmi másra, mint arra az emberre,
aki úgy halt meg, hogy bocsánatot kért, amiért cserben hagyta ıket, s csak azt tudták, hogy ık nem hagyhatják cserben Valleryt. Két lábon járó halottak, de lelkes halottak, emberek, akik fölülmúlták önmagukat, amint azt általában azok teszik, akik tudják, hogy a következı, elkerülhetetlen lépéssel messze kerülnek a völgy túlsó oldalára... A támadás eleinte a Stirling ellen irányult. Turner látta, hogy két Heinkel mélyrepülésben húz el a cirkáló fölött és szinte csodával határos módon sértetlen marad a súlyos elhárító tőz közepette: a Stirling ágyúi közvetlen irányítással összpontosított tüzet zúdítottak rájuk. Az idızített és páncéltörı bombák derékba találták a Stirlingel, valamivel a fedélzet alatt, s mélyen a cirkáló belsejében, a kazán- és a gépházban robbantak fel. A következı három bombázógépet már csak gépágyú és golyószórótőz fogadta, az elülsı nehézágyúk elhallgattak. Turner döbbenten ismerte föl, mi történt: a robbanás elvágta a páncéltornyokba vezetı áramvezetékeket. Szinte lehetetlen, hogy egyetlen, vagy akár csak egy helyiségben sorozatosan bekövetkezı robbanás megbénítsa vagy megsemmisítse egy nagy hadihajó valamennyi dinamóját, vagy megszakítsa a hajót árammal ellátó győrős fıvezeték valamennyi szakaszát. Amikor egy dinamó vagy a győrős fıvezeték megfelelı szakasza megsérül, az összekapcsolt biztosítékok kicsapódnak, s ezáltal elszigetelik a sérült szakaszt. Legalábbis elméletileg ez történhet. A gyakorlatban azonban nem mindig így történik – megesik, hogy a biztosítékok nem csapódnak ki, s ilyenkor az egész rendszer üzemképtelenné válik. Azt rebesgették, s nagyon tartotta magát a hír, hogy az angol hadiflottának legalábbis egy nagy egysége csak azért pusztult el, mert a dinamóbiztosíték kioldókapcsolója nem csapódott le – ezek a biztosítékok 800 amperesek voltak –, s ennek következtében a csatahajó képtelen volt megvédeni magát. A bombázók kíméletlenül, szinte megvetıen söpörték el a szánalmas ellenállást: valamennyi bombájuk célba talált. Turner látta, hogy a Stirling végzetesen megsérült: ismét kigyulladt és erısen jobbra dılt. A repülıgépmotorok hirtelen feldübörgı crescendója arra késztette Turnert, hogy hátraforduljon és saját hajójával törıdjék. Az elsı hullámban öt Heinkel jött különbözı magasságban és különbözı szögbıl, hogy széttörje a légelhárító tüzet, de valamennyi az Ulysses tatjára csapott le. Oly nagy volt a füst és a zaj, hogy Turner csupán zőrzavaros, összefüggéstelen
benyomásokat szerezhetett. Egyszerre csak úgy tőnt, mintha a levegı megtelt volna siklóbombákkal meg német fedélzeti ágyúk és géppuskák fülhasogató, szaggatott robajával. Az egyik bomba még a levegıben robbant, pontosan a hátsó kémény elıtt, alig egy lábnyira attól: akár egy kasza, mindent lenyiszáló, gyilkos, csipkézett szélő acélvihar söpört végig a csónakfedélzeten; valamennyi gépágyú és légvédelmi géppuska egy szempillantás alatt elhallgatott, legénységükkel a gránátok repeszei vagy pedig a robbanás légnyomása végzett. Egy másik bomba átütötte a fedélzetet és a gépészek körletét, a rádiószobát pedig csontkamrává változtatta. További két bomba magasabban vágódott be, telibe találták az “X” ágyúfedélzetet és az “X” páncél tornyot. A torony közel a tetejéhez széthasadt lefelé mindkét oldalán, mintha egy óriás hasítóbárd sújtott volna le rá, a robbanás szétvetette talapzatát, s most groteszkül ott hevert a romos hátsó emeletfedélzeten. A csónakfedélzet legénységén és a páncéltorony tüzérein kívül ez a támadás csupán egy további áldozatot követelt – de ez az ember gyakorlatilag pótolhatatlan volt. Az elsı bomba repeszei szétvetettek egy sőrített levegı tartályt a torpedómőhelyben, ahova Hartley, az az ember, aki az Ulysses legfıbb támaszává vált, alig néhány pillanattal korábban húzódott be, fedezéket keresve... Az Ulysses most sőrő fekete füstbe ütközött – a Stirlingen hatalmas tőz tombolt, főtıanyagtartályai fölrobbantak. Soha senki sem fogja megtudni, mi ment végbe a következı tíz percben. A füst, láng és kín percei a poklot idézték, s az emberek mit sem tehettek, csak megkísérelték elviselni. Egyszerre csak az Ulysses kijutott a füstbıl és a Heinkelek, amelyek addigra már megszabadultak bombaterhüktıl, most szakadatlan ágyú- és géppuskatőzzel őzték-kergették – vérszomjas farkascsorda próbált dühödten végezni térdre kényszert tett áldozatával. De itt-ott újra meg újra eldördült egy-egy ágyú az Ulyssesen. Így például pontosan a parancsnoki híd alatt is tüzelt egy ágyú. Turner gyors pillantást vetett lefele a hajó oldalán, s látta, hogy a tüzér nyomjelzılövedékekkel áraszt el egy lecsapó Heinkelt. Ekkor a Heinkel is elkezdett tüzet okádni, s Turner hátravetette magát, közben a Vattás Kölyköt is magával rántotta a fedélzetre. Hirtelen eltőnt a bombázó és az ágyúk is elhallgattak. Turner lassan föltápászkodott és a korláton áthajolva egy pillantást vetett lefele: a tüzér halott volt,
páncélfedezékét szétverték a lövedékek. Csoszogást hallott maga mögött, s hátrafordulva egy vékony kis embert pillantott meg, amint éppen leráz magáról egy ıt visszatartani igyekvı kezet, majd fölkúszik a híd peremére. Turner egy pillanatra meglátta Chrysler sápadt, eszelıs arcát, Chryslerét, aki nem mosolygott, de még csak meg sem szólalt azóta, hogy fölnyitották a hangradar kezelıfülkéjének az ajtaját. Ugyanebben a pillanatban észrevette, hogy a hajótól jobbra három Heinkel újabb támadásra sorakozik föl. – Lefele, maga fiatal ırült! – ordította Turner. – Öngyilkos akar lenni? Chrysler ránézett, tágra nyílt szeme kifejezéstelenül meredt Turnerre, azután elkapta róla tekintetét és leugrott a híd alatti kiszögellésre. Chrysler sovány testének minden erejével kísértetiesen némán küszködött, hogy kivonszolja a halottat a légvédelmi géppuska fedezékébıl. Néhány görcsös, kétségbeesett rántással kihúzta a fedezék oldalán, gyöngéden a fedélzetre fektette és visszamászott a géppuska mellé. Turner észrevette, hogy nincs rajta kesztyő, véres kezérıl lemállott a bır, azután szeme sarkából látta, hogy fölvillannak a Heinkel torkolattüzei és hátravetette magát. Eltelt egy, két, három másodperc – három másodperc, amelyben ágyúlövedékek és golyók pattogtak a híd többszörös páncélzatán, azután mintegy kábulatban meghallotta, hogy fölugat az ikercsöves géppuska. A fiú úgy látszik a legeslegutolsó percig várt a tüzeléssel. A géppuska hat lövést adott le – csupán hatot, s egy hatalmas szürke árny szitává lyuggatva és füstölögve alig fejmagasságban végigszáguldott a parancsnoki híd fölött, beleütközött a lıelemképzı toronyba, bal oldali szárnya levált, majd a gép a hajó túloldalán a tengerbe zuhant. Chrysler még mindig ott ült a fedezékében. Jobb kezével bal vállát markolta, amelyet szétzúzott egy ágyúlövedék, és hasztalan igyekezett elállítani az ütıérvérzést. S miközben a következı bombázógép nekikészült, hogy végigpásztázza az Ulyssest és Turner ismét hátravetette magát, egy pillanatra meglátta, hogy a szétroncsolt, véres kéz újra kinyúl és megragadja az elsütı billentyőt. Turner ott hasalt a padlórácsozaton Carrington és a Vattás Kölyök mellett, s tehetetlen dühében öklével verte a padlót. Starra gondolt, aki rájuk szabadította ezt a poklot, és úgy győlölte, ahogyan el sem tudta volna képzelni hogy valaha is
győlölni fog embert. Meg tudta volna ölni. Chryslerre gondolt, milyen elviselhetetlen, pokoli fájdalom lehet, amint a géppuska újra meg újra hátralök a szétzúzott vállába, a fiú barna szemére gondolt, amely a fájdalomtól és gyásztól üvegesen és döbbenten meredt maga elé. Megesküdött, hogy ha élve kikerül innen, Victoria keresztre terjeszti fel a fiút. Hirtelen abbamaradt a tüzelés, s az egyik Heinkel éles kanyart írt le jobbra, mindkét motorjából füst tört elı. Turner a Vattás Kölyökkel együtt talpra szökött és átkúszott a híd oldalán. Körül sem nézett, és ez majdnem az életébe került. A harmadik, az utolsó Heinkel tüzet nyitott rá – a híd mindig a német gépek kedvenc célpontja volt – és a lövedékek a feje és a válla körül csapódtak be, oly közel, hogy arcán és haján érezte szelüket. Azután kifulladva a visszahúzódzkodás görcsös erıfeszítésétıl, ismét hasmánt találta magát a padlórácson. Alig néhány hüvelykre volt a szemétıl a rács, de semmit sem látott belıle. Csupán az a kép volt elıtte, amely az agyába rögzıdött a másodperc perzselı töredékében, Chrysleré, akinek a hátában tenyérnyi seb tátongott, aki rádılt géppuskájára, s testének súlya groteszkül az ég felé nyomta az ikercsöveket. Mindkét csı továbbra is tüzelt és most már tüzelni is fog, amíg ki nem ürülnek a tárak, mert a halott fiú keze ráfonódott az elsütı billentyőre. Lassanként sorra elhallgattak a konvoj ágyúi és a repülıgépek motorjainak dörgése is elhalt a távolban. A támadás véget ért. Turner fölállt, ezúttal lassan, habozva egyenesedett ki. Lenézett a híd oldalán, rámeredt a légvédelmi gépfegyver fedezékére, azután kifejezéstelen arccal elfordította a fejét. Háta mögött köhögést hallott. Sajátos, bugyborékoló köhögés volt. Turner villámgyorsan sarkonperdült, azután mozdulatlanná dermedt, keze ökölbe szorult oldala mellett. A Vattás Kölyök – mellette Carrington térdepelt tehetetlenül – csöndesen üldögélt a padlón, hátát a tengernagyi széknek vetette. Ágyéka bal oldalától fel, egészen a jobb válláig, a mellére hímzett “J” bető közepén át nyílegyenes, egyenlı távköző kerek lyuksorozat rajzolódott ki, amellyel a Heinkel géppuskája öltötte végig zubbonyát. A lövedékek robbanóereje nyilván a híd egyik végébıl a másikba vetette. Turner mozdulatlanul állt. Hirtelen teljes bizonyossággal tudta, hogy a Kölyöknek már csak másodpercei vannak, s úgy gondolta, ha most bármilyen hirtelen mozdulatot tesz, az
elmetszené azt a hajszálvékony fonalat, amely még az élethez köti. A Vattás Kölyök lassanként észrevette, hogy tekintetét mereven rászegezve Turner ott áll elıtte, és ernyedten fölpillantott. Élénk kék szeme már elfátyolozódott, arca vértelen, halálsápadt volt. Keze lassan végigsimított az átlyuggatott vastag zubbonyon, meg-megtapogatta a szakadásokat. Egyszerre csak elmosolyodott és lenézett steppelt öltözékére. – Tönkrement – suttogta. – Hát ez bizony alaposan tönkrement! Azután tapogatózó keze kifordított tenyérrel lecsúszott az oldala mellé, feje lehanyatlott a mellére. Szalmaszıke haját meglebbentette a szél.
17. fejezet Vasárnap reggel A Síirlingnek hajnalban lett vége. Vége lett, miközben még mindig úton volt, bukdácsolva haladt elıre a hatalmas hullámok között, tönkresilányított, elgörbült hídja és felépítménye vörösen és fehéren izzott, amint a szél és a szétrepedı olajtartályok egyre izzóbb pokollá hevítették a lángokat. Különös és iszonyatos, de egyáltalán nem példátlan látvány: ilyen fehéren izzott a Bismarck is, mielıtt a Shropshire torpedói a tenger fenekére küldték. A Stirlingnek amúgy is vége lett volna, de a stukák biztosra akartak menni. Az északi fény már régen kihunyt, most már borulni is kezdett, sötét fellegek tornyosultak észak felıl. A hajókon abban reménykedtek, azért fohászkodtak, hogy a felhı tovább nıjön és elfedje az FR 77-et, fehér hóleplet borítva rá. De a stukák elıbb értek oda. A stukák – a rettegett, megtört szárnyú Junkers 87-es zuhanóbombázók – délrıl érkeztek, nagy magasságban repültek a konvoj fölé, azután megfordultak és visszarepültek dél felé. Amikor egy vonalba, egyenesen nyugatra kerültek a konvoj utóvéd hajójával, az Ulyssesszel, ismét megfordultak, majd hirtelen, a klasszikus stukatámadás sémája szerint sorra lefordultak, bal szárnyuk erısen megbillent, amíg félig átfordulva alázuhantak a magasból és nyílegyenesen célpontjaiknak tartottak. Annak a repülıgépnek, amely meredek zuhanórepülésben veti magát a készenlétben várakozó lövegállásokra, az ég egy világon semmi esélye sincsen. Legalábbis ezt állították a nagyokosok, a Whale Island-i tüzérségi iskola oktatói. Saját megelégedésükre bizonyították is e nyilvánvaló igazságot; e célra légvédelmi ágyúkat használtak, s tılük telhetıleg szimulálták az elıreláthatóan bekövetkezı helyzetet. Sajnálatos módon azonban a stukákat nem tudták szimulálni. “Sajnálatos módon”, mert a valóságos harci helyzetekben a stuka volt az egyetlen tényezı, amely valóban számított. Aki már kuporgott ágyúja vagy géppuskája mögött, hallotta a stuka fülsiketítı vijjogását, amint majdnem függıleges zuhanórepülésben közeledett, összehúzta magát a
golyózáporban, miközben a gép egyre hatalmasabbá növekedett a nézıkében – az tudta, hogy a fenti tétel feltétlenül helytálló. Sok száz túlélı – azok a szerencsések, akik végigéltek és átvészeltek stukatámadásokat – készséggel megerısítik, hogy a háború legidegtépıbb, legdemoralizálóbb jelensége ezeknek a lapszög alakú szárnyas Junkerseknek a látványa és hangja volt azokban az utolsó másodpercekben, mielıtt mélyrepülésükbıl ismét fölhúztak. De száz, talán ezer eset közül egyszer, ha az ágyú mögött kuporgó tüzér emberi tényezıje érvényesült, a nagyfejőeknek igazuk is lehetett. S most ilyen ezredik eset következett be, mert a rettegés az éj sötétjében elenyészı fantomnak bizonyult. A zuhanóbombázókkal csak egyetlen ikercsöves gépágyú és féltucat légelhárító géppuska állt szemben – az elülsı páncéltornyok ágyúit nem lehetett a célpontra fordítani –, de ezek is elegendıek, nagyon is elegendıek voltak olyan emberek kezében, akiken embertelen, a sarki szélvihar jeges fuvallatához hasonlítható nyugalom lett úrrá, s akiket már-már félelmetes céltudatosság töltött el. Alig három másodperc alatt három stukát szedtek le; kettı semmiféle kárt nem okozva a tengerbe zuhant, a harmadik pedig iszonyatos csattanással a tengernagy már amúgy is romos nappali kabinjába fúródott. Jószerint semmiféle esély nem volt arra, hogy a benzintartályok ne lobbanjanak mindent elemésztı lángra vagy a bomba ne robbanjon fel – de egyik sem következett be. Szinte már nem is tőnt említésre méltónak – végletes esetekben a bátorság hétköznapi jelenséggé válik –, amikor a szakállas Doyle otthagyta légelhárító gépágyúját, föltornászta magát az elıfedélzetre és rávetette magát a száz százalék oktános benzinben ide-oda görgı páncélborítású bombára. Elég lett volna egyetlen parányi szikra Doyle csizmájáról vagy a fölépítményen súrolódó, csúszkáló pozdorjává zúzódott stuka össze-vissza görbült és szakadt törzsébıl és szárnyából, hogy bekövetkezzék a katasztrófa, hiszen a bomba érintésre mőködı gyújtószerkezete még ép volt, s amint a hatalmas acéltest az elkeseredetten belekapaszkodó Doyle-lal végigcsúszott és bukdácsolt a jéggel borított fedélzeten, szinte eleve elrendeltnek tőnt, hogy a legkisebb ütésre is reagáló gyújtószeges orrával beleütközzék egy rekeszfalba vagy vasoszlopba. Lehet, hogy Doyle gondolt minderre, de mit sem törıdött vele. Hővösen, szinte figyelmetlenül a védıkorlát egy törött
szakaszáról lerúgta az utolsó tartóreteszt, azután a bombát a vezérsíkkal elıre átcsúsztatta a hajóperemen, végül erısen megdöntötte az orrát, hogy szabaddá tegye a gyújtószerkezetet. A bomba baj nélkül belehullott a tengerbe. Pontosan ugyanakkor hullott a tengerbe, amikor az elsı bomba játszi könnyedséggel átütötte a Stirling hasznavehetetlen egyhüvelykes fedélzeti páncélzatát és becsapódott a gépházba. Három, négy, öt, hat további bomba fúródott a haldokló cirkáló szívébe, a terhüktıl megszabadult stukák pedig éles kanyarral felhúztak jobbra-balra. Az Ulysses parancsnoki hídján úgy tőnt, hogy a bombák kísérteties, földöntúli csöndben csapódnak be a hajóba. Egyszerően csak eltőntek a füst-láng pokolban. Nem egyetlen csapás végzett a Stirlinggel, hanem az egyre sőrősödı csapások együttesen végeztek vele. Sokáig állta a csapásokat, de most már nem bírta tovább. Olyan volt, mint egy tántorgó ökölvívó, aki alul marad képzetlen, de gyilkos erejő ellenfelével szemben és a záporozó ütések nyomán a padlóra kényszerül. Turner tehetetlenségében némán, rezzenéstelenül figyelte a Stirling haláltusáját. Furcsa, gondolta fáradtan, ez is csak olyan, mint a többi. A cirkálók bizonyára a világ legszívósabb hajói, töprengett hővösen elvonatkoztatva. Nem egyet látott már süllyedni, de egy sem pusztult el könnyen, tisztán, látványosan. A cirkálókat nem érhette hirtelen kiütés, nem számukra termett a kegyelemdöfés – mindig valósággal agyon kellett verni ıket... Akárcsak most a Stirlinget. Turner olyan erıvel szorította a törött szélvédıt, hogy tenyere is belesajdult. Vérbeli tengerészként, az ı számára is testi-lelki jóbarát volt minden szeretett hajó. Az öreg, bátor Stirling immár tizenöt hónapja az Ulysses hőséges árnyéka volt, megosztott vele minden terhet a háború legveszélyesebb konvojaiban – a régi gárda utolsó egysége volt, csakis az Ulysses töltött nála hosszabb idıt a soha véget érni nem akaró hosszú sarki szolgálatban. Szörnyő figyelni egy jó barát haláltusáját; Turner elfordította a tekintetét, a lába alatti jéggel borított padlórácsozatra meredt, fejét elıregörnyedı válla közé húzta. Szemét lehunyhatta, de fülét nem zárhatta el. Összerezzent, amikor meghallotta a forró víz és gız iszonyú, harsogó sistergését, amint a Stirling fehéren izzó felépítménye a jeges sarkvidéki tenger mélyére süllyedt. Tizenöt, húsz másodpercen át folytatódott ez a szörnyőséges, fájdalmas sistergés, azután egy
csapásra vége szakadt, mintha egy éles kés vágta volna el a hangot. Amikor Turner lassan fölpillantott, már csak az üres, hullámzó tengert látta maga elıtt, a felszínre törı, olajtól sikamlós nagy buborékokat, amelyeket mihelyt felértek, nyomban szétpukkasztott a visszahulló finom szemő esı. Azokból a szétterülı gızfelhıkbıl hullott, amelyek a nagy hidegben azonnal cseppfolyósodtak. A Stirling tehát elsüllyedt, és az FR 77 konvoj megtépázott maradványai bukdácsolva és hánykolódva továbbhaladtak egyenest északnak. Összesen már csak hét hajó maradt: a négy kereskedelmi hajó, beleértve a kötelékparancsnok hajóját, a tartályhajó, a Sirrus meg az Ulysses. Egyikük sem volt ép, mindegyik megsérült, méghozzá súlyosan, de egyik sem volt oly válságos állapotban, mint az Ulysses. Hét hajó, csupán hét hajó – s harminchat vágott neki az oroszországi útnak. 08.00 órakor Turner jelzést adatott le a Sirrusnak: “Rádió tönkrement. Adják le fıparancsnoknak útirányt, sebességet, pozíciót. Erısítse meg: találkozás 09.30-kor. Rejtjelezze.” A válasz pontosan egy óra múltán érkezett meg: “Késés viharos tenger miatt. Találkozás körülbelül 10.30-kor. Légifedezet semmiképp nem tud felszállni. Folytassák útjukat. Fıparancsnok.” – Folytassák útjukat! – ismételgette felbıszültén Turner. – Hallják ezt?! “Folytassák útjukat” ezt üzeni. Hát mi a fészkes fenét képzel, mit csinálunk? Talán elsüllyesszük magunkat? – Dühösen, nekikeseredetten csóválta a fejét. – Utálom idézni magamat – mondta azután keserően. – De most nem tehetek mást. Szokás szerint már megint elkésnek a nyomorultak! Már rég fölvirradt, idıközben nappal is lett, de most ismét elsötétedett az égbolt. Alaktalan, fenyegetı, súlyos szürke felhık vonultak fel körös-körül a láthatáron. Hófelhık voltak és a hajókon azért fohászkodtak, bárcsak minél elıbb havazni kezdene, mert most már semmi más, csakis ez menthette meg ıket. De a hó csak nem akart lehullani – legalábbis ekkor még nem. Helyette ismét megjelentek a stukák, motorjaik dübörgése hol erısödött, hol elhalkult, amint a konvojt kutatva módszeresen végigfésülték az üres tengert Charlie már hajnalban visszarepült. De csak idı kérdése volt és a zuhanórepülı-raj fölfedezte az alaposan megfogyatkozott konvojt. Mindössze tíz
perc telt el, hogy elhangzott a hajókon a riadó, s a Junkers 87-es vezérgép megbillentette szárnyát és alázuhant a felhık közül. Tíz perc – de ennyi idı elég volt, hogy tanácskozzanak és kétségbeesett tervben egyezzenek meg. Amikor a stukák végül megjelentek, azt tapasztalták, hogy a konvoj váll váll mellett egy sorban fejlıdött fel. Középen haladt a Varella tartályhajó, szorosan mellette mindkét oldalon két-két kereskedelmi hajó, a szárnyakat pedig a Sirrus meg az Ulysses biztosította. Öngyilkos alakzat tengeralattjáróktól hemzsegı vizeken – egy balról vagy jobbról kilıtt torpedó óhatatlanul eltalálta volna valamelyiküket. De az idıjárási viszonyok egyáltalán nem kedveztek a tengeralattjáróknak, s ez az alakzat legalább lehetıvé tette, hogy felvegyék a harcot a stukák ellen. Ha hátulról közelítenének – ez volt kedvenc támadási módszerük – hét hajó egyidejő, összpontosított tüzébe kerülnek, ha pedig oldalról jönnek, elıször a kísérı hajókat kell megtámadniuk, hiszen egyetlen stuka sem kínálná oda védtelen alfelét egy hadihajó ágyúinak... A német gépek úgy döntöttek, hogy egyidejőleg támadnak két oldalról, öt keletrıl, négy pedig nyugatról. Turner fölfigyelt arra, hogy ezúttal hosszú távú üzemanyagtartályokkal jöttek. Nem maradt ideje arra, hogy figyelemmel kísérje, miképpen boldogul a Sirrus. Valójában még azt sem igen figyelhette meg, hogyan boldogul a saját hajója, mert az “A” és a “B” páncéltornyok ágyúi felıl sőrő, maró füst hömpölygött át a parancsnoki hídon. Az 5,25-ösök tüzelése közötti pillanatnyi szünetekben hallotta a hajó közepe felıl Doyle gépágyújának gyorstüzelését és a légvédelmi géppuskák dühödt ugatását. Egyszerre csak lélegzetelállító váratlansággal két vakítóan fehér hatalmas fénysugár hasított át a sötétségen és homályon. Turner a fénypásztákra meredt és elragadtatottan vicsorított. A 44 hüvelykes reflektorok! Hát persze! A hatalmas reflektorok, amelyeket még mindig hivatalos titokként kezeltek, s amelyek hat mérföld távolságban levı ellenséget is nappali fénybe tudnak borítani! Milyen ostoba volt, hogy megfeledkezett róluk – Vallery gyakran használta ezeket nappal is, éjszaka is a támadó repülıgépek ellen. Senki emberfia nem tud belenézni ezekbe az iszonyú szemekbe, az elektródok közötti lángoló ívekbe, mert belevakul. A szemet maró füsttıl pislogva Turner hátrakémlelt, hogy megállapítsa, ki kezeli a vezérlıkapcsolót. Csakis Ralston lehet
az, gondolta, hiszen a reflektorvezérlés a nappali harcálláspontja. De különben is, hamarjában nem jutott eszébe senki más a súlyos termető, szıke, életrevaló, gyors esző torpedóson kívül, aki saját felelısségére bekapcsolta volna a fényszórókat. A parancsnoki híd bejáratához simulva figyelte, mit csinál Ralston. Megfeledkezett a hajójáról, megfeledkezett még a bombázógépekrıl is – ı maga amúgy sem tehetett semmit ellenük – csak lenyőgözve bámulta a kezelıállásban a tengerészt. Ralston odatapadt a nézıkéhez, arca teljesen kifejezéstelen maradt. Ha a háta és a nyaka fokozatosan nem merevedett volna meg, amint a célzókészülék készségesen engedelmeskedett a kereket becézı ujjainak, az ember azt vélhette volna, hogy márványból van faragva az alakja: mozdulatlan arca, magafeledt összpontosítása szinte ijesztınek hatott. Érzésnek, érzelemnek még a nyoma sem volt ezen az arcon. Meg sem rezzent, amikor az elsı stuka kígyózott-kanyargott, hogy kikerüljön a szemet perzselı fénybıl, nem rezzent, amikor a gép erısen megingott, majd elkésetten megpróbált fölhúzni és száz yardra az Ulyssestıl a tengerbe zuhant. Vajon mi jár a fiú eszében? – tőnıdött Turner. Az anyja, a nıvérei, akik croydoni házuk romjai alatt fekszenek, a fivére, a Scapa Flow-i lázadás ártatlan áldozata – s milyen képtelenségnek tőnt most az a lázadás! –, az apja, aki saját fia keze által pusztult el? Turner nem tudta, még találgatásra sem maradt ideje; szinte jövıbelátóként tudta, hogy már túl késı, hogy most már soha, senki sem hallja a választ erre a kérdésre. Ralston arca embertelen nyugalmat árasztott. Az érzelem leghalványabb nyoma sem volt rajta, amikor a második stuka elhúzott az Ulysses fölött és bombáját a tengerbe dobta, sem amikor a harmadik a levegıben fölrobbant; az érzelemnek akkor sem mutatkozott nyoma, amikor a következı stuka fedélzeti ágyúi szétlıtték az egyik reflektort... de még akkor sem, amikor az utolsó támadó gép lövedéke szétzúzta a reflektorvezérlıállást és szétroncsolta Ralston fél mellkasát. Nyomban meghalt, egy pillanatig még állva maradt, mintha nem akarná föladni az ırhelyét, azután csöndesen hátrahanyatlott a fedélzetre. Turner a halott fiú fölé hajolt, az arcára, az elsı lehulló hópelyhekre meredı szemekbe tekintett. Az arc, a szem változatlanul maszkszerő, kifejezéstelen volt. Turner megborzongott és elfordította a fejét.
Csak egyetlen bomba találta el az Ulyssest. Valamivel az “A” páncéltorony elıtt érte az elıfedélzetet. Emberáldozatot nem követelt, de valami véletlen vibrálás és lökés következtében megszakadtak a páncéltorony hidraulikus vezetékei, így azután, legalábbis átmenetileg, a “B” páncéltorony maradt az egyetlen harcképes torony a cirkálón. A Sirrus már nem volt ennyire szerencsés. Sikerült lelınie egy stukát – egy másikat egy kereskedelmi hajó semmisített meg –, viszont két találatot kapott, mindkét bomba a hajó farán a legénységi szállásokban robbant. A hajótöröttekkel túlterhelt Sirruson a szokásosnál kétszer annyi ember tartózkodott, s ez a kvártély általában zsúfolt szokott lenni, riadók alatt azonban kiürült. Egyetlen ember sem esett a robbanások áldozatául – a Sirrus rombolón a továbbiakban sem halt meg senki. Részt vett még többször Oroszországba tartó konvojokban, de soha többé nem érte találat. Remény támadt bennük, s ez a remény egyre erısbödött. Már nem egészen egy óra van csak hátra, s találkoznak a csatahajórajjal. Idıközben besötétedett, a sarkvidéki viharokat megelızı sötétség támadt, megindult a sőrő havazás is, a hó halk surrogással szállt a sötéten hullámzó tengerre. Felderítıgép fel nem kutathatta ıket e háborgó tengeren – s már-már a tengerpartról fölszálló repülıgépek hatósugarán is kívül voltak, kivéve persze a Condorokat. A tengeralattjárók számára pedig valóságos ítéletidı volt ez. – “Meglehet, partot értünk a boldog szigeteken” – idézte halkan Carrington. – Micsoda? – Turner elképedten kapta föl a fejét. – Mit mondott, elsı tiszt? – Tennyson – mentegetızött Carrington. – A kapitány szokta idézni... Talán mégis sikerül. – Talán, talán – mondta diplomatikusan Turner. – Preston! – Igen, uram, látom. – Preston észak felé nézett, ahol gyors egymásutánban villant föl a Sirrus jelzılámpája. – Hajó, uram! – jelentette izgatottan Preston. A Sirrus azt mondja, hajó közeledik észak felıl! – Észak felıl! Hála istennek! Hála istennek! – ujjongott Turner. – Észak felıl! Csak ık lehetnek azok! Korábban érkeztek... Mindent visszavonok. Lát valamit, elsı tiszt? – Semmit, uram. Túlságosan sőrő a hó... de azt hiszem kissé
derül az idı... Nézze csak, megint a Sirrus. – Mit mondanak most, Preston? – kérdezte aggodalmasan Turner. – Célvisszhang a zöld mezı 30-as irányából! Tengeralattjáró! Közeledik! – Célvisszhang! Ilyen késın! – hördült fel Turner, azután öklével a távcsıre vágott. Nekikeseredetten káromkodott. – Istenemre, hát most már nem állít meg minket! Preston, jelezzen a Sirrusnak, hogy maradjon... Nem folytatta, hitetlenkedve bámult északra. Ott a távolban hóban-ködben rövid fehér lángtırök villantak fel, azután ismét eltőntek. Carringtonnal az oldalán rezzenéstelenül meredt észak felé, s látta, hogy a kötelékparancsnok hajójának, a Cape Hatterasnak az orra alatt fehér habot verve csapódnak be lövedékek; azután újabb villanásokat látott, ezúttal erısebbek, fényesebbek voltak, és villanásuk fényében egy pillanatra kirajzolódott a tüzelı hajó orra és felépítménye. Lassan hátrafordult. Carrington is megfordult, s dermedt arccal, elboruló szemmel pillantott rá. A kimerültségtıl szürke, beesett arcú Turner a végsı vereség keserő elıérzetével tekintett egy hosszú, néma pillanatig elsı tisztjére. – Hát ez a válasz oly sok kérdésre – szólalt meg halkan. – Ezért puhítottak bennünket, a Stirlinget és minket az elmúlt két napon. A róka belopakodott a csirkék közé. Régi barátunk, a Hipper cirkáló tisztel meg bennünket a látogatásával. – Így van. – Ilyen közel és mégis... – Turner vállat vont. – Ennél azért jobbat érdemeltünk volna... – kényszeredetten elmosolyodott. – Nem lenne kedve hısi halált halni? – Már a gondolata is gyönyörőséggel tölt el! – harsant fel egy mély hang mögötte. Brooks éppen abban a pillanatban lépett a hídra. – Engem is – vallotta be Turner. Elmosolyodott, szinte ismét boldogságot érzett. – Van-e más választásunk, uraim? – Sajnos nincs – mondta szomorúan Brooks. – Egyenesen elıre! – kiáltotta a szócsıbe Carrington. A maga módján így válaszolt Turner kérdésére. – Nem, nem – korholta gyöngéden Turner. İrtiszt! Elıre, túlerı. Mondja meg nekik, hogy sietıs a dolgunk: emlékeztesse ıket, mivel kérkedtek, ha az Abdielrıl és a Manxmanról esett szó... Preston! Jelezzen általános riadót: “Szétszóródni:
egyenként igyekezzenek orosz kikötıbe érni!” A felsı fedélzetet magasan elborította a frissen hullott hó; a havazás még mindig nem állt el. Ismét föltámadt a szél, s Johnny Nichollsnak, aki eddig a mőtınek használt meleg kantinban operált, a tüdejébe szinte belehasított a hideg levegı. A hımérséklet nulla fok körül lehet, gondolta. Arcát a viharkabátjába temette és üggyel-bajjal, meg-megállva fölkapaszkodott a parancsnoki hídra vezetı vaslépcsın. Fáradt, halálosan kimerült volt, s valahányszor rálépett a fedélzetre, összerándult a fájdalomtól: sínbe rakott bal lábát a boka fölött roncsolta szét a hátsó legénységi szálláson robbant bomba egy szilánkja. A parányi híd bejáratánál Péter Orr, a Sirrus parancsnoka várta. – Gondoltam, esetleg szeretné látni ezt, doki. – Hangja sajátosan vékonynak hangzott egy ilyen hatalmas termető emberhez képest. – Pontosabban, úgy gondoltam, bizonyára látni akarja ezt – helyesbített. – Nézze, hogyan száguld! – súgta. – Nézze csak! Nicholls kitekintett bal felé. A romboló orrával egy vonalban, fél mérföldnyire tıle a hatalmas lánggal égı Cape Hatteras lassított, majd megállt. Néhány mérföldre északra a sőrő hóesésen keresztül éppen hogy csak ki tudta venni a német cirkáló elmosódott körvonalait, melyeket a süllyedı hajót irgalmatlanul lövedékekkel elárasztó ágyúk torkolattüze világított meg. Minden lövés talált – a német tüzérség elképesztıen pontosan dolgozott. Baloldalt, fél mérföldre a Sirrus mögött, az Ulysses közeledett. Hab és permet borította el, orra szinte kiemelkedett a vízbıl, majd pisztolylövésszerően éles csattanással csapódott le a vízbe; a csattanás még széllel szemközt is tisztán hallható volt a Sirrus hídján, amint a cirkáló hatalmas turbinái pillanatról pillanatra gyorsabban hajtották elıre a háborgó tengeren. Nichollsot lenyőgözte a látvány. Elıször látta az Ulyssest, amióta elhagyta, és most döbbenten meredt rá. Teljes felépítménye, elöl is, hátul is kusza, törött acélroncsok képtelen halmaza volt; mindkét árboca megsemmisült, a hajókémények eltörtek és elgörbültek, a lıelemképzı torony megroggyant és groteszkül megdılt, az elıfedélzeten és a hátsó emeletfedélzeten tátongó hatalmas lyukakból még mindig füst tört elı, a
talapzataikról leszakított hátsó páncéltornyok pedig félelmetesen himbálóztak a fedélzeten. A Condor roncsa még mindig keresztben feküdt az “Y” páncéltornyon, egy stuka egészen szárnyig belefúródott az elıfedélzetbe, s Nicholls jól tudta, hogy a cirkáló egészen vízszintig széthasadt a torpedókilövı csövek mellett. Az Ulysses olyan volt, mintha egy lidércnyomásos álomból tört volna elı. Nicholls igyekezett megtalálni egyensúlyát a himbálózó romboló fedélzetén és iszonyodva, hitetlenkedve meredt az eléje táruló látványra. Orr rápillantott, azután elfordult, mert egy küldönc lépett a hídra. – Találkozás 10.15-kor – olvasta a kapitány. – 10.15-kor! Úristen, 25 perc múlva! Hallja ezt, doki? 25 perc múlva! – Igen, uram – felelte szórakozottan Nicholls. Meg sem hallotta, mit mondott a kapitány. Orr ismét rápillantott, megérintette a karját és az Ulyssesre mutatott. – A fenébe is, szinte hihetetlen, igaz? – dörmögte. – Istenemre, bárcsak ott lehetnék rajta – mormolta kétségbeesetten Nicholls. – Miért is küldtek...? Nézze! Ez meg micsoda? Az Ulysses vitorlarúdjának végére hatalmas, húsz láb hosszúságú lobogó kúszott fel és megfeszült a viharos szélben. Nicholls még hasonlót sem látott életében: óriási volt a lobogó, piros és kék és fehérebb a hófúvásnál. – A harci lobogó – mondta halkan Orr. – Bili Turner felvonta a harci lobogót. – Csodálattal rázta meg a fejét. – Hogy valaki most még erre is idıt szakítson... nos, doki, erre csak Turner képes. Jól ismerte? Nicholls szótlanul bólintott. – Én is – jegyezte meg érzéssel Orr. – Mindketten szerencsésnek mondhatjuk magunkat. A Sirrus továbbra is tizenöt csomóval haladt az ellenség felé, de az Ulysses egy kötélhossznyira tılük úgy száguldott el mellettük, mintha a romboló megállt volna a vízben. Jóval késıbb Nicholls képtelen volt pontosan leírni, mi is történt. Homályosan emlékezett rá, hogy az Ulysses már nem emelkedett és süllyedt, hanem egyenletesen, vízszintes gerinccel tört át hullámhegyeken és hullámvölgyeken, fedélzete éles szögben hajolt hátra a fölágaskodó orrtıkétıl a horgonytekerıig, amelyet tizenöt lábnyira fedett el a rombadılt
hátsó emeletfedélzet fölé tornyosuló félelmetesen kavargó, örvénylı fehérség. Arra is emlékezett, hogy a “B” páncéltorony szünet nélkül tüzelt, a lövedékek egyre-másra sivítottak át a vakító hóförgetegen, hogy azután ragyogó fénnyel robbanjanak a német cirkáló fölött és annak fedélzetein – a “B” páncéltoronynak ugyanis már csak világítólövedékei voltak. Homályosam megmaradt benne Turner képe is: a sorhajókapitány gunyorosan integetett a hídról, a hatalmas lobogó mereven úszott a levegıben a hajó fara felé, szélein már elszakadt és cafatokban lógott. De amit többé soha nem felejtett el, ami ott visszhangzik majd szívében és agyában élete végéig, az a kazánházak hatalmas szívóventillátorainak suhogó, félelmetes harsogása, amint óriási torkaikkal nyelték a levegıt a kazántüzek táplálására. Az Ulysses ugyanis maximális sebességgel száguldott a viharos tengeren, olyan sebességgel, amelynek igazság szerint ketté kellett volna roppantania remegı hátát, ki kellett volna olvasztania a nagy hajógépek csapágyait. Semmi kétség nem lehetett Turner szándéka felıl: orral neki akart rohanni az ellenségnek, hogy megsemmisítse és magával rántsa a pusztulásba – az Ulysses negyvencsomós sebességgel vagy még ennél is valamivel gyorsabban száguldott az ellenséges cirkáló felé. Nicholls csak bámult, csak bámult, és nem tudta, mit gondoljon: összefacsarodott a szíve, hiszen ez a hajó most már része volt az énjének, jó barátai, kiváltképpen a Vattás Kölyök – hisz nem tudhatta, hogy a Kölyök már halott – szintén énjének részei voltak, s mindig keserves dolog szemtanúként figyelni egy legenda végét, látni, hogyan hal meg és foszlik szét. De ugyanakkor sajátos módon diadalittasnak is érezte magát: a cirkáló meghal – de hogyan hal meg! S ha a hajóknak volna szíve, volna lelke, ahogyan az öreg tengerészek erısítgetik, akkor az Ulysses is bizonyára ezt a véget választaná. Az Ulysses még mindig negyven csomóval száguldott, amikor mintegy varázsütésre óriási, tátongó lék jelent meg az orrán, alig valamivel a vízszint fölött. Feltehetıen ágyúlövedék üthette, bár ez valószínőtlennek tőnt ilyen szögbıl. Nyilván a még nem lokalizált tengeralattjáróról kilıtt torpedó lehetett: a hajó orrának hirtelen lemerülése talán egybeesett egy nagy hullám felszökésével, ami felszínre dobta a torpedót. Megesett ez már máskor is – ritkán, de megesett... Az Ulysses félresöpörte a torpedót, ügyet sem vetett súlyos sérülésére, ügyet sem vetett az egyre-másra belevágódó nehéz lövedékekre – rendületlenül tört
elıre. Még mindig negyven csomóval száguldott a lehetı legalacsonyabbra leengedett ellenséges ágyúk látótávolságában, amikor fölrobbant az “A” lıszerraktár és fülsiketítı robbanás közepette szétrombolta a cirkáló teljes orr-részét. A súlyától megszabadult elıfedélzet egy pillanatra magasan fölágaskodott, azután aláhullott a mélybe, egy hosszan elnyúló görgı hullám nyúlványába. Az Ulysses alámerült, egyre mélyebbre süllyedt, le egészen az Északi-Jeges-tenger sötét fenekéig: ırültként forgó csavarjai, sivító turbinái és lobogó kazántüzei – hóhérként hajtották végre a sors ítéletét fölötte.
18. fejezet Utószó Meleg, enyhe, derült idı volt. Az ég kéken, gyönyörő mélykéken ragyogott, apró fehér pamacsfelhık úsztak lustán a távoli szemhatár felé. Az utcai elıkertek, az erkélyeken lógó kalitkaszerő virágkosarak túlcsordultak kék, sárga, vörös és arányló virágokkal, s ı egyszerre pillantotta meg mindazokat a finom pasztell árnyalatokat, melyeket már-már el is felejtett. Nagy néha egy-egy öregember, vagy karján kosárral dolgára sietı háziasszony, vagy karonfogva sétáló nevetgélı fiatal pár állt meg, megcsodálta a virágokat és a látványtól felüdülve ment tovább. A fészkelı madarak harsányan énekeltek, tiszta, éles daluk áthatolt a távoli közlekedési útvonalak zúgásán. A Big Ben éppen elütötte a kerek órát, amikor Johnny Nicholls nehézkesen kikászálódott a taxiból, kifizette a sofırt és tudatosan közömbös arckifejezéssel lassan fölbicegett a márvány lépcsın. Az ır tisztelgett és kitárta a súlyos lengıajtót. Nicholls belépett, körülnézett a tágas elıcsarnokban, látta, hogy mindkét oldalon tekintélyt parancsoló tömör ajtók nyílnak. A terem túlsó végén, a lépcsıház nagy kanyarja alatt egy széles, félkör alakú pult fölött, amilyen rendszerint bankokban látható, tábla lógott: “Gépírók, Információ.” A mankók kopogása természetellenesen hangosnak tőnt a márvány padlón, amint Nicholls odabicegett a pulthoz. Milyen megható és hatásvadászó, gondolta közönyösen, a közönség remélhetıleg megfelelı elıadást kap a pénzéért. Féltucat gépírónı mintegy parancsszóra abbahagyta a munkát, leplezetlen kíváncsisággal meresztette rá a szemét, kezét tétlenül a billentyőkre ejtette. Vörös hajú, rövidinges, kisportolt alakú fiatal tengerészeti segédszolgálatosnı lépett a pulthoz. – Miben lehetek segítségére, uram? – Halk hangja, kék szeme ıszinte szánalmat fejezett ki. Nicholls a lány mögötti tükörben egy pillanatra meglátta magát: kopott katonaköpeny a szürke halászzubbony fölött, zavaros, beesett szem, sovány, sápadt arc – és fanyarul megvallotta magának, hogy nincs mit csodálkoznia a lány részvétteljes viselkedésén. Nem kellett orvosnak lennie ahhoz, hogy tudja, nagyon rossz bırben van.
– A nevem Nicholls, Nicholls fregattorvos. Megbeszélésem van... – Nicholls hadnagy... Az Ulysses hadihajóról! – A lány mélyet lélegzett. – Természetesen, uram. Már várják. – Nicholls elıször a lányra, azután a segédszolgálatosnıkre nézett, akik mozdulatlanul ültek a székeiken, elkapta feszült, révült pillantásukat, tiszteletteljes, ámde iszonyodó pillantásukat – úgy tekintettek rá, mint egy más bolygóról érkezett lényre. Kínosan érezte magát. – Gondolom fenn az emeleten? – kérdezte szándéka ellenére nyersen. – Nem, uram. – A segédszolgálatos lány kilépett a pult mögül. – Értesültek... nos, hallották, hogy megsebesült, uram – mondta halkan, mentegetızve. – Csak oda át, az elıcsarnok túlsó végébe megyünk. – Rámosolygott és lassította lépteit, hogy ne elızze meg a bicegı Nichollst. Kopogott, azután benyitott egy szobába, bejelentette valakinek, akit Nicholls nem láthatott, majd amikor a hadnagy belépett, halkan behúzta mögötte az ajtót. Hárman tartózkodtak a szobában. Nicholls csak egyet ismert föl közülük, Starr ellentengernagyot, aki elırelépett, hogy üdvözölje. Idısebbnek, sokkal öregebbnek, sokkal fáradtabbnak tőnt, mint amikor Nicholls alig két hete utoljára találkozott vele. – Hogy van, Nicholls? – kérdezte. – Látom, nehezére esik a járás. – A magabiztosság, az ezúttal oly áttetszı és helyén nem való kedélyeskedés nem leplezhette, milyen súlyos stressz alatt él az ellentengernagy. – Jöjjön, üljön csak le. Odavezette Nichollst a nagy, hosszú, bırborítású asztalhoz. Az asztal túloldalán, hatalmas falitérképek elıtt két férfi ült. Starr bemutatta ıket. Az egyik, egy magas, tagbaszakadt, pirospozsgás férfi egyenruhában volt: kabátujján ott fénylett a flottatengernagyok széles sávja és négy csíkja. A másik civilben volt: alacsony, zömök, acélszürke hajú, nyugodt, bölcs és tapasztalt szemő ember. Nicholls nyomban fölismerte, de látva a két tengernagy tiszteletteljes viselkedését, amúgy sem lehetett volna kétsége, kivel áll szemben. Kényszeredetten arra gondolt, hogy a haditengerészet valóban megadja neki a tiszteletet: nem akárki részesül ilyen fogadtatásban... Azután arra gondolt, hogy azok hárman sehogysem tudják elszánni magukat, hogy megkezdjék a fogadást – megfeledkezett arról, milyen megütközést válthatott ki bennük a látványa. Végül az ıszhajú
férfi megköszörülte a torkát. – Hogy van a lába, fiam? – kérdezte. – Úgy nézem, igen rossz állapotban van. – Halkan beszélt, de hangja önuralmat és tekintélyt érzékeltetett. – Nem túlságosan rosszul, köszönöm a kérdését, uram – válaszolta Nicholls. – Két-három hét és ismét szolgálatra jelentkezhetek. – Két hónap szabadságot kap – mondta higgadtan az ıszhajú. – Ha akarja, még többet is. – Halványan elmosolyodott. – S ha valakinek kifogása lenne ellene, közölje csak vele, hogy én mondtam. Cigarettát? Fölkattintotta a nagy asztali öngyújtót és hátradılt a székében. Úgy tőnt, egyelıre maga sem tudja, mit mondjon. De hirtelen fölpillantott. – Jól telt az útja hazafelé? – Kitőnıen, uram. Kivételes elbánásban volt részem egész úton. Moszkva, Teherán, Kairó, Gibraltár. – Nicholls szája megrándult. – Sokkal kényelmesebb volt, mint odafelé. – Elhallgatott, mélyet szívott a cigarettájából és egyenesen az asztal túloldalán ülık szemébe nézett. – De a magam részérıl jobb szerettem volna a Sirruson hazatérni. – Ebben egy percet sem kételkedtem – vetette közbe metszı éllel Starr. – Csakhogy nem engedhetjük meg magunknak, hogy eleget tegyünk mindenki egyéni elfogultságainak. Már alig vártuk, hogy elsı kézbıl kapjunk jelentést az FR 77-rıl, mindenekelıtt az Ulyssesrıl. Nicholls görcsösen megmarkolta a szék karfáját. Lobogó lángként szökött fel benne a düh, s tudta, hogy a vele szemközt ülı altengernagy éberen figyeli. Lassan lazított a tartásán, az ıszhajú férfira pillantott, s szemöldökét felvonva némán kért tıle engedélyt a szólásra. Az ıszhajú férfi bólintott. – Mondjon el nekünk mindent, amit csak tud – szólalt meg barátságosan. – Mindent... mindenrıl. Ne sajnálja az idıt. – A legelejétıl? – kérdezte halkan Nicholls. – A legelejétıl. S Nicholls elmondott nekik mindent. Szerette volna úgy elbeszélni a történteket, ahogyan valóban megestek, mi történt a konvojjal, mielıtt felfejlıdött FR 77-té, egészen a végéig. Minden tıle telhetıt megtett, de akadozva beszélt, s beszámolója
sajátos módon nem hangzott meggyızıen. A légkör, a környezet nem volt alkalmas – e szobák békés langyossága és a sarkvidék embertelen hidege és kegyetlen viszonyai között oly mélységes szakadék tátongott, amit csak tapasztalattal és együttérzéssel lehetett áthidalni. De itt, London szívében, az általa elbeszélt kusza, képtelen történet valahogy hamisan, hihetetlenül hangzott még a saját fülének is. Amikor elbeszélése közepére ért, hallgatóira pillantott, s már-már azon volt, hogy abbahagyja. Hitetlenkedés? Nem, nem errıl volt szó, legalábbis ami az ıszhajú férfit és a flottaadmirálist illeti. Csupán döbbent értetlenség tükrözıdött arcukon, ıszinte igyekezetük ellenére képtelenek voltak megérteni, amirıl Nicholls szólt. Leegyszerősödtek a dolgok, amikor bizonyítható tényekrıl esett szó. A viharos tenger által megnyomorított anyahajókról, az aknára, zátonyra futott és megtorpedózott anyahajókról, a nagy viharról, a fennmaradásért vívott elkeseredett küzdelemrıl szólott, meg a konvoj fokozatos felmorzsolásáról, a benzint szállító két tartályhajó iszonyú pusztulásáról, a tenger fenekére küldött tengeralattjárókról és bombázógépekrıl, a hóviharon át 40 csomós sebességgel száguldó Ulyssesrıl, amelyet végül a német cirkáló robbantott fel, a csatahajóraj megérkeztérıl, a cirkáló elmenekülésérıl, mielıtt még további veszteségeket okozhatott volna, a szétszórt konvoj összegyőjtésérıl, az orosz vadászrepülıgépek nyújtotta légi védelemrıl a Barentstengeren, s végül az FR 77 megtépázott maradványának, összesen öt hajónak megérkeztérıl a Kola-öbölbe. Csak amikor kevésbé bizonyítható tényekrıl beszélt, s olyan megállapításokat tett, amelyek teljességgel bizonyíthatatlanok voltak, akkor érzékelte a kétkedést, azt, ami valamivel már meghaladta a csodálkozást. Tıle telhetıleg higgadtan, érzelemmentesen mondta el a történetet: Ralstonét, a reflektorkezelı Ralstonét, az apjáét és a családjáét; Rileyét, a zendülés fıkolomposáét, aki megtagadta, hogy elhagyja a tengelyaknát; Petersenét, aki megölt egy tengerészkatonát és önként föláldozta az életét; McQuaterét és Chryslerét és Doyleét meg még egy tucat más bajtársáét. Egy pillanatra elbicsaklott a hangja, amikor elmondta az Ulysses féltucat túlélıjének a történetét, akiket a cirkáló elsüllyedése után halászott ki a Sirrus. Elmondta, Brooks hogyan adta át mentıkabátját egy tengerésznek, aki csodálatos módon tizenöt percig fenn tudta tartani magát benne a jeges
vízben; hogyan tartotta a felszínen a kábult Spicert a fején és karján sebesült Turner, amíg a Sirrus odavergıdött hozzájuk, hogyan erısített egy kötelet a fiúra, s hogyan ragadták el ıt magát a hullámok, mielıtt segítségére siethettek volna; hogyan tartott a víz fölött két embert, hóna alatt egy széthasadt gerendával Carrington, a vasember, amíg ki nem halászták ıket. Mindketten – egyikük Preston volt – késıbb belehaltak sérüléseikbe; Carrington segítség nélkül kúszott föl a kötélen, mászott át a korláton, maga után húzva bénult bal lábát, amelynek lábfejét leszakította a robbanás. De Carrington még ezt is túléli, mert Carrington elpusztíthatatlan. Végül, hogyan halt meg Doyle: a Sirrusról kötelet dobtak neki, de nem látta, mert megvakult. Nicholls közben rádöbbent, hogy azok hárman voltaképpen arra kíváncsiak, milyen is volt az Ulysses, miként viselkedett a zendülı legénység. Jól tudta, hogy csodálatos, mesébe illı dolgokat mondott el nekik, s ık mindezt nem tudták összeegyeztetni azoknak az embereknek a képével, akik fegyvert fogtak saját hajójuk, tulajdonképpen saját királyuk ellen. Így hát Nicholls megkísérelte elmondani nekik, de már miközben beszélt tudta, hogy bárhogyan igyekezzék is, soha nem tudja nekik elmondani a valóságot. Hiszen mit lehetett volna elmondani? Azt, hogy Vallery a hajó rádióján szólt az emberekhez, meg hogyan ment le közéjük és már-már a saját képére formálta ıket azon a vérfagyasztó, kimerítı ellenırzı körúton; mit mondott róluk, amikor haldoklott; s legfıképpen, hogyan formált ismét embereket belılük a halála? Mert ezt és csakis ezt lehetett elmondani, de mindezek a dolgok nem voltak kézzelfoghatóak. Nichollsban hirtelen megvilágosodott, hogy az Ulysses legénysége sajátos átalakulásának, elkeseredett, megtört emberek önmagukat felülmúló emberekké történt átalakulásának jelentıségét sem megmagyarázni, sem megérteni nem lehet, mert mindennek a középpontja Vallery volt, Vallery pedig halott. Fáradtságot, rettenetes kimerültséget érzett. Tudta, hogy nagyon legyengült. Gondolatai kuszák, emlékezete homályos volt, összekeverte a dolgokat; megszőnt az idıérzéke, gyakran habozott, bizonytalanná vált. Egyszerre csak ellenállhatatlan bizonyossággal érezte, hogy hiába minden, akadozva elhallgatott és néma csönd támadt körülötte. Homályosan hallotta, hogy az ıszhajú férfi halkan kérdez tıle
valamit, ı pedig anélkül, hogy meggondolta volna mit mond, hangosan válaszolt. – Tessék? Mit mondott? – Az ıszhajú férfi furcsa tekintetet vetett rá. A szemben ülı tengernagy arcáról semmit sem lehetett leolvasni. Starr arckifejezése leplezetlen hitetlenséget tükrözött. – Csak azt mondtam, hogy “ık voltak a legjobb legénység, amely isten akaratából valaha is megadatott egy kapitánynak” – suttogta Nicholls. – Értem. – Az öreg, fáradt szempár rezzenés nélkül tekintett rá. Más megjegyzés nem hangzott el. Az ıszhajú férfi ujjaival az asztallapon dobolt, lassan a két tengernagyra pillantott, azután ismét Nichollsra függesztette tekintetét. – Pihenj egy percet, fiam... Bocsásson meg egy pillanatra... Fölállt, lassan a hosszú terem túlsó végében levı nagy erkélyablakhoz lépett. A többiek követték. Nicholls nem moccant, még csak meg sem fordult utánuk; elıregörnyedve ült a székében, nyomorúságosán érezte magát, csak a lábánál heverı mankóit látta. Idınként suttogó hangfoszlányokat hallott. Legtisztábban Starr éles hangja hallatszott. “Zendülı hajó, uram... soha többé nem lett volna a régi... jobb, hogy így történt.” Suttogó válasz következett, túl halk, semhogy eljuthatott volna Nichollsig, s utána ismét Starrt hallotta: “...nem volt már harcoló egység”. Azután az ıszhajú férfi mondott valamit gyorsan, hangja éles, ellentmondó volt, de a szavak összemosódtak. Majd a flottaadmirális mély, sötétszínő hangja hallatszott, “vezeklés”rıl mondott valamit és az ıszhajú férfi lassan bólintott. Végül Starr hátrapillantott Nichollsra, s ı tudta, hogy most róla beszélnek. “Nincs jól” és “iszonyú megpróbáltatás” szavakat vélt hallani, de talán csak képzelıdött. Bárhogyan is, most már semmivel sem törıdött. Csupán egy valamire vágyott, hogy legyen már vége mindennek. Idegennek érezte magát egy idegen országban, és mit sem számított, hisznek-e neki vagy sem. Nem való ı ebbe a világba, ahol minden olyan józan, köznapi és valóságos – és amely mégis csak egy árnyékvilág. Eltőnıdött azon, vajon mit szólt volna a Vattás Kölyök az ı helyében és a jólesı visszaemlékezéstıl elmosolyodott: bizonyára szörnyő lett volna a nyelvezete, megjegyzései ízesek, élesek és csípısek. Azon is töprengett, mit mondott volna Vallery, és ismét elmosolyodott, mert arra gondolt, milyen egyszerő is minden,
hiszen Vallery azt mondta volna: “Ne ítélkezzék felettük, mert nem tudják mit cselekszenek.” Lassanként eljutott a tudatáig, hogy megszőnt a suttogó beszélgetés és a három férfi körülállja. A mosoly lehervadt az ajkáról, lassan fölpillantott rájuk és látta, hogy sajátos, együttérzı tekintettel méregetik. – Rettenetesen sajnálom, fiam – szólalt meg az ıszhajú férfi és hangja ıszintén csengett. – Maga beteg, mi pedig túlságosan sokat követeltünk magától. Nem kér valamit inni, Nicholls? Szörnyő figyelmetlenség volt... – Köszönöm, nem kérek, uram. – Nicholls kihúzta magát a székében. – Mindjárt teljesen jól leszek. – Habozott. – Van... van még valami? – Semmi, semmi a világon. – A mosoly szívbıl jövı, baráti volt. – Nagyon nagy segítségünkre volt, hadnagy, nagyon nagy segítségünkre. És remek jelentést adott. Nagyon köszönöm magának. Hazug, de úriember, gondolta hálásan Nicholls. Nagy nehezen lábra állt és a mankóiért nyúlt. Kezet fogott Starral és a flottaadmirálissal, s elköszönt. Az ıszhajú férfi egészen az ajtóig kísérte, könyökét fogva támogatta. Az ajtóban Nicholls megállt. – Restellem, hogy ilyen kérdéssel háborgatom, de... mikor kezdem meg a szabadságomat, uram? – Mostantól – felelte az ıszhajú férfi nyomatékosan. – És élvezze a szabadságát. Isten látja lelkemet, megszolgálta, fiam....Hová megy innen? – Henley be, uram. – Henleybe! Esküdni mertem volna, hogy maga skót. – Az vagyok, uram, de nincs családom. – Ó... Lányról van szó, hadnagy? Nicholls némán bólintott. Az ıszhajú férfi vállon veregette és barátságosan mosolygott. – Fejem rá, hogy csinos. Igaz? Nicholls rátekintett, azután elfordult és arrafelé nézett, ahol az ır már nyitva tartotta számára az utcai bejárat ajtószárnyát, s maga alá kapta mankóit. – Nem tudom, uram – válaszolta halkan. – Fogalmam sincs. Sohasem láttam. – Végigkopogott a márványkockákon, áthaladt a súlyos ajtón és kibicegett a napfénybe.
