ALISTAIR MACLEAN HALÁLVONAT Merényi Kiadó Budapest Ezen kiadás a Harper Collins Publishers kiadványa alapján történt. Eredeti címe: Alistair MacLean DEATH TRAIN Copyright © Devoran Trustees Ltd 1989 CONDITION OF SALK This book is sold subject to the condition that is shall not, by way of trade or otherwise, be lent, re-sold, hired out or otherwise circulated without the publishers prior consent in any form of binding or cover other than that in which it is published and without a similar condition including this condition being imposed on the subsequent purchaser Fordította: © Bujdosó László Fedélterv: Boros Attila Mőszaki vezetı: Hüse Anikó ISBN 963 85388 2 1 Felelıs kiadó: a Merényi Kiadó Kft. ügyvezetıje Terjeszti a Fátum-Ars Könyvkereskedelmi Kft.
Elızmények 1979 szeptemberében az ENSZ elnöke összehívott egy rendkívüli győlést, amelyen negyvenhat speciális küldött a világ minden országát képviselte. Csak egyetlen pont volt a napirenden: a világon dagályként növekvı bőnözés. Terroristák és bőnözık megtehették, hogy egy országban csapást mértek és elmenekültek egy másik országba, de a nemzeti rendırség nem léphetett át más ország területére anélkül, hogy meg ne szegte volna a nemzetek közötti határjogi törvényeket és felségjogokat. Továbbá, hivatali intézkedések szükségessé tették a kiadatási parancsok megírását (mármint azokban az országokban, ahol volt ilyen), ami nagyon idıigényes volt, és a sok gátlástalan ügyvéd megtalálta bennük a kiskapukat, ami abban végzıdött, hogy a vádlottakat feltétel nélküli szabadlábra helyezték. Megoldásra volt szükség. Megegyeztek, hogy egy nemzetközi csapásmérı erıt kell létrehozni, az ENSZ védelmi bizottságán belül. Ez lenne az UNACO, azaz United Nations Anti-Crime Organization (Egyesült Nemzetek Bőnözés Ellenes Szervezete). Tárgya az volt, hogy "elhárítson, harcképtelenné tegyen, és/vagy letartóztasson minden személyt vagy szervezetet amely részt vesz a nemzetközi bőnözésben. Ekkor minden kiküldöttet megkértek, hogy benyújtson egy a saját országa kormányképviselıjének a nevét, aki alkalmas lenne az UNACO igazgatói posztjára. Az ENSZ elnöke döntött a posztról, és 1980. március 1-én titokban megalakult az UNACO. UNACO Alapokmány, 1. bekezdés, 1.c. paragrafusa.
Hosszantartó tervezgetések elızték meg Konstantin Benin meggyilkolásának idıpontját. Hétfı reggel csak egy gyenge szürke fénysugárra ébredt Moszkva, és nagyon úgy nézett ki, hogy a meteorológusoknak igazuk lesz ha esıt jósoltak. A nemzeti hatórás hírek éppen elkezdıdtek, amikor a kék furgon félreállt megpihenni az útszegélyre az egyik déli irányú körgyőrőn. Léna Rodenko leállította a motort, és megszőnt a búgó alapzaj. Benyomott egy cigarettát szájába, matatott kabátja zsebében egy öngyújtóért, majd tölcsérré formázta reszketı kezeit a láng körül. Rágyújtott, és mélyen beleszívott. Léna természetesen vonzó volt, de nem nagyon törıdött külsejével. Rövid vörösesbarna haját ék alakúra formázva hordta. Fénytelen arcán pattanások csúfoskodtak. Mellette ülı bátyjára pillantott, és kierıszakolt egy gyenge, ideges mosolyt. Vaszilij huszonkét éves volt, két évvel fiatalabb nıvérénél. Az ı haja, ellentétben a nıével, rendetlenül hullott vállára, és kecskeszakálla úgy nézett ki, mintha csak úgy, találomra ragasztott volna. Léna elıvett egy kazettát zsebébıl, és becsúsztatta a magnójába. Egy angol együttes játszott a kazettán, melyet öccse adott neki az elmúlt születésnapjára, és kedvenc tulajdonává vált. Egyikıjük sem értette a szöveget, de a zene képviselte mindazt, ami becsületes és igazságos: Demokrácia. Amint Léna elgondolkodva cigarettáját szívta, gondolatai Beninrıl készült dossziéra terelıdtek. A szovjet katonai akadémiáról 1950-ben került ki. Négy évvel késıbb a KGB-hez került, de nem jutott vezetı beosztásba 1961-ig, mint Fidel Castro Direccion General de Inteligencia fıközremőködıje. A két férfi egy életen át tartó barátságot kötött. Késıbb Benin eltöltött néhány jelentéktelen évet Brazíliában, mint katonai attasé, errıl a tevékenységérıl azt rebesgették, hogy hatalomféltı felettesei kezdeményezték a pozíciót. Ezután egy Moszkvai Ellenırzı Alakulat vezetésével bízták meg. Késıbb egy kis ideig a Gacynai kémképzı iskolában dolgozott majd 1974-ben Angolába helyezték rangidıs katonai tanácsadónak. Három év múlva ı vette át a hírhedt Balaikha vezetését: egy központ Moszkva külperemén, ahol a nemzetközi bőnözés legjelentısebb terroristáit képezték. Utoljára pedig a KGB legdurvább alakulatának a Directorate S-nek helyettes igazgatói posztját kapta. Mőködési területei voltak: gyerekrablás, politikai gyilkosság, szabotázs és terrorizmus, úgy külföldön, mint belföldön. 1984-ben igazgatóvá nevezték ki. Az a hír járta, hogy ı egyedül több szibériai koncentrációs táborban meghalt személyek életéért volt felelıs, mint az összes valaha is élı KGB tiszt együttvéve. Egyetlen nehézséggel kellett megbirkózni, míg összeállították a dossziéját: végzıs növendéki képén kívül semmi más fényképet nem találtak róla. Innen visszatekintve Léna érezte Benin szellemes trükkjét. Benin egy másik arcnélküli bürokratává vált. Eleinte ez a probléma megoldhatatlannak tőnt, de ha arcára nem is emlékeznek a kocsijára biztosan fognak. "Inkább, egy golyóálló tank, mondta valaki, csak egy páncéltörıvel lehet rajta áthatolni." Léna nem hallotta a beszélgetés fentmaradó részét. Gondolataiban már az akció részleteit tervezgette… Léna ránézett repedt karórájának számlapjára és türelmetlenül nyelt egyet. Itt van a nagy idı. Mintha gondolataira válaszolna Vaszilij ölében az adóvevı életre recsegett. Megkapták a félreérthetetlen jelet. Léna erılködött, hogy beindítsa a motort és éppen mikor azt hitte, hogy nem sikerül, a motor életre kelt és kisiklott az útra, majd megállította a kocsit hetven méterrel odébb egy acélhordó mellett. Üresjáratba tette az autót. Vaszilij ellenırizte az idıt. Kicsivel több, mint négy percük volt hátra. Kimásztak a fülkébıl és hátrasiettek; hogy kinyissák az ajtókat. Gennadi Potrovszkij még mindig alig tudott hinni szerencséjének. Két nappal ezelıtt még harckocsikat kellett vezetnie Kucsinóban a KGB egyik Moszkva környéki gyakorlóterületén, most pedig arra kérték, hogy vezessen Benin hadnagynak. Felszólították, hogy ne mondja el senkinek, még terhes feleségének sem, míg meg nem kapja hivatalos megbízólevelét. Amint megtudta, összehívta tavaly szovjet katonai akadémián vele együtt végzett barátait. Barátai ünnepeltek vele, de, mint gondolta, irigyelték is. Végül is Benin volt az akadémia Legendája.
Ez volt Potrovszkij elsı hivatalos napja. Az elızı nap százszor újra, meg újra végig kellett vezetnie az útvonalon, míg tökéletesen nem tudta. Többször is figyelmeztették, hogy nem volt szabad a hadnagynak semmi kellemetlenséget okozni. És még csak nem is látta Benint, mert elrejtızött a sötétített Mercedes üvegei mögött. Még a vezetıfülkét elválasztó üveg is sötétített volt. Benin pedig már a fülkében ült, mivel mindig ragaszkodott hozzá, hogy ı legyen az elsı aki beül. A tanácsadó azt mondta neki, hogy ez volt Benin egyik hóbortja. Potrovszkij az elızı éjjelen lecsutakolta a kocsit, sıt még a kis motorháztetın lobogó zászlócskákat is kivasalta. Eldöntötte, hogy imponál bálványának. Amint a Mercedes befordult a kanyarba, gyengéden megérintette a féket és habár látta, hogy mi volt elıtte, csak egyetlen pillanata volt a reagálásra. Egy kék furgon parkolt elıtte a kétsávos úttesten és mellette egy háromlábú páncéltörı akna mögött térdelt egy férfi. Potrovszkij keményen odataposott a fékpedálra, de a Mercedes még mindig csúszott tovább a jeges úton. A rakéta telibetalálta. Az autó nagy lángoló, eldeformálódott fémlemezekre szakadt, amelyek száz méter magasra repültek a téli, fagyos levegıben, majd sisteregve hullottak az út menti hófedte fenyıfák közé. A kocsi helyén csak egy megrongálódott útmélyedés maradt, meggyötört törmelékekkel körbevéve. Léna megrökönyödötten nézte az útban hagyott teknıt. Vaszilij megrázta a lány vállát majd pofon verte. Egy könnycsepp folyt le arcán, de nem nézett félre. A fiú összecsukta a tizenöt kilós állványt majd rádobta a szürke pokrócra, mellyel korábban takarták a kocsi belsejében, és becsukta az ajtókat. Lénát kézenfogva a fülkéhez ráncigálta, majd begyömöszölte a kísérıülésre. Nagy igyekezetében, hogy minél elıbb eltőnjenek, csikorgatta a váltót, a kerekek ellenállóan sikítottak. A furgon nagyot lökıdött elıre, de sikerült megakadályozni abban, hogy lerobbanjon. Pillanatokon belül egy éles kanyarba fordultak, és eltávoztak a tragédia színhelyérıl. A fiú a lányra pillantott. Még mindig sokkos állapotban volt. Szemei a szélvédı közepén egy képzeletbeli pontra szegezıdtek. A fiú megmondta, hogy a lány túl fiatal ehhez a munkára. De a lány addig erısködött míg magával nem vitte. A keserő irónia csak az volt, hogy az egész ötlet a lányé volt, a legelsı pillanattól kezdve. A férfi elsı dolga az volt, hogy gyorsan biztonságba helyezzék magukat. Egy faház jelentette a biztonságot, Moszkvától tíz kilométerre délre lévı Teplystanban. A faház egy doktoré, aki, valószínőleg kitudja hozni Lénát révületébıl. Utána együtt lemehetnének a Don folyó melletti Tulába, ahol meghúzhatnák magukat, míg a nyomozás véget nem ér. Vaszilij hirtelen megpillantott a visszapillantótükörben egy fehér Mercedest. Honnan jött ez ilyen gyorsan? Útjeleknek kellett volna lennie az úttestnek azon a pontján, ahol Benin kocsija elhaladt, hogy eltereljék a forgalmat egy másik útra, figyelmeztetve az autósokat a robbantás veszélyére. Szemei továbbra is aggódva figyelték visszapillantó tükrében a követı Mercedest. Türelemre intette magát, biztosan van erre is logikus magyarázat. Abban a pillanatban, amint egy egyenes lapos részre értek már tudta a magyarázatot. Útlezárás. Egy Mercedes és egy Zim keresztben az úton egyik a másik elıtt. Elállták az egész úttestet, mögöttük egy T72-es tank melynek csöve egyenesen a közeledı furgonra szegezıdött. Vaszilij hátrapillantott, de már lába a féken volt, kezeivel pedig a sebességváltóhoz kapott. A Mercedes már elállta a kiutat, és két utasa AK47-eseket tartott kesztyős kezeikben. Négy férfi az útlezárásnál hasonlóképp felszerelve. Vaszilij tétován kikapcsolta a motort, és várt. Egy férfi közeledett az autóhoz, kinyitotta a vezetı felöli ajtót. Vaszilij lába a földre ért és már kattant is egy bilincs a keze körül. A fiú tehetetlenül nézte amint a lányt is kihúzták az ülésrıl. Még mielıtt a Zimhez vitték volna ı is kapott egy bilincset. Egy fegyvertelen férfi Vaszilij orra alá nyomott egy buzi-színő tartóban lévı igazolványt: Directorate S. A Mercedes hátsó ajtaja kinyílt és egy magas, rossz arcú férfi szállt ki belıle. Egy bundás szegélyő kalappal takarta el fehér rövidre vágott haját. Szemei Vaszilijra szegezıdtek, amint a kocsihoz közeledett. – Engedjék meg, hogy bemutatkozzam. Konstantin Benin hadnagy. Vaszilij nem volt meglepve. Az egész akció teljesen fuccsba ment, de mikor? A
kérdést a srác kimondta. Benin behajolt a furgonba, lekapcsolta a zenét és kivette a kazettát mielıtt válaszolt volna. – Nıt és gyereket mindig máshogy kell kezelni, ebben az üzletben, szerencsére az önök embereinek egyike ezt nem tudta. – Ki? – Vaszilij azonnal megbánta, hogy harapott a csalétekre. – Idejében megtudja. Összeesküvıinek nagyrésze már ırizetben van. – Mióta tudják? – A kezdet kezdetétıl. Az ön házát már két hónapja lehallgatjuk. – Hadnagy! Jöjjön nézze meg ezt. – A fegyvertelen férfi a furgon hátuljába mutatott. – Ez nem a miénk uram. – Valóban nem. – Benin belesett a furgonba és végigfuttatta kezeit a brit gyártmányú Carl Gustav rakétakilövın. Benin visszafordult Vaszilijhoz, kettétépte a kazettát úgy, hogy a szalag az útra folyt. A megmaradt darabokat Vaszilij zsebébe nyomkodta. – Anatolij? – Mondta azután, hogy Vaszilijt is a Zimhez szállították. Benin helyettese sietett elı a furgon mögül. – Igen uram. – A Potrovszkij özvegy ügyével személyesen akarok tárgyalni. Intézze el, hogy kapjon állam nyugdíjat. – Már tegnap elküldtem a szükséges papírokat. – Rendben. És küldjön a nevemben egy csokor virágot, a szöveg az a megszokott. – Igen uram. Mi legyen az újságokkal? – Legyen rövid. Írják meg, hogyan mentette meg az életem egy váratlan késés. Említsék meg a rakétakilövıt, de ne az eredetét. Azt is közölhetik, hogy a két fiatalt lelıttük, mert ellenálltak az elfogatásnak. Jelenjen meg a TASZSZ-ban ma reggel. – Uram egy látványos tárgyalás nem lenne jobb? – Ez még eszembe sem jutott, de hogyan is lehetne, hiszen nincsenek is bőnösök? – Benin megveregette Anatolij vállát, és a Mercedes felé vette útját. A sofır bezárta mögötte az ajtót, majd kelet felé hajtott. Csak Teplisztan külvárosában lassult le, ahol egy keskeny útra kanyarodott Bitszevszki parkerdı felé. Vízmosta szakadékokkal, fenyıvel, és tölggyel borított csodálatos területen haladtak keresztül. A bejárathoz felfüggesztett tábla nagyon félreérthetetlen volt: Állj! Belépni tilos! Vízvédelmi terület! A vezetı csendesen megállította a kocsit párszáz méterrel odébb lévı kapu elıtt és megmutatta igazolványát egy KGB tisztnek, aki azonnal beintette ıket. Az út egy zsákutcában végzıdött négyszáz méterrel odébb. A kocsi félreállt egy kiépített parkolóba, amely mindig teljesen elhagyatott volt a reggel azon idıszakában. Benin kimászott a kocsiból, és igazolványát a három közül legközelebb álló felfegyverzett ırnek mutatta. Az ır ellenırizte hitelességét és bekapcsolta az elektromos forgó kaput. Mindegyik szalutált neki, de mint mindig, Benin semmibe sem vette. Az újságárus még egy órát nem lesz nyitva, de az ır megígérte, hogy szerez neki egy Pravdát és felviszi az irodájába. Egy tágas füves területen áthaladó járdán folytatta útját, amely egy mőanyag virágokat tartalmazó virágoskertet is magába foglalt, hogy egész évben mutasson valamit. Egy háromszöglető alumínium ház lépcsısorán felment, majd egy dupla ajtón keresztül a lifthez ért, majd beszállt. Felment az ötödikre, majd az elhagyatott folyosó legvégében lévı iroda ajtajához ért. A lélegzetelállító kilátás a munka egyik mellékes juttatása volt. Mőködésbe hozta az ajtót mágneses kártyájával, majd megismételte a mőveletet a belsı ajtón is amely irodájába vezetett, és gondosan becsukta ıket maga mögött. Miután felkapcsolta a lámpát leült tölgyfa íróasztala mögé (amelyet az ı kívánsága szerint Bittevszki tölgybıl készítettek). Elıvette fekete borítójú naplóját és átfutott az aznapi teendıin. Egy név nem volt
feltüntetve. Egy nagyrabecsült és megbízható európai közremőködıjének a neve. Az ı neve egyébként sehol sem szerepelt az irodai nyilvántartásában. Egy közremőködı akinek a kedvéért jött ilyen korán az irodájába. Becsukta naplóját, körbefordult székében és kinyitotta a széfét. Kivett egy kulcscsomót és kiválasztott egyet, amivel az alsó asztalfiókot kinyitotta. A fiók két részre volt osztva, a belsı részt még egy zár ırizte. Azt is kinyitotta és elıvett egy telefont. A lehallgatás világában volt egy szükségszerő ütıkártyája. Tárcsázott majd várt, hogy felvegyék. Tudta, hogy egy olyan vonalat használ amely annyira személyes, mint bármi a Fehér Ház és a Kreml között. A Kreml hierarchiájának figyelemmel kísérése egyik kedvenc elfoglaltságává vált az elmúlt pár évben. Hogy mi mindent nem tudott a személyes életükrıl… A kagylót felvették. – Brazil – mondta Benin. – 1967. – jött a válasz. A jelszó stimmelt. Benin folytatta. – Felmerült bármi probléma az áru vonatra rakodásánál? – Nem, egyáltalán nem. Minden csodálatosan ment végbe. – És a vonat? – Idıben elindult. Az embereink mind a helyükön vannak. Minden a terv szerint mőködik. Benin letette és elzárta a telefont. Helyükre tette a kulcsokat, majd megforgatta a zárszerkezetet. Karjait feje mögött összekulcsolva ült az asztalánál. Életére törı gyilkosok számítását keresztülhúzta, és az európai terve pontosan terv szerint zajlott. Egy ígéretes hét következett. Karl-Heinz Tasselmann szeretett úgy gondolni magára, mint egy vándor. A csavargó, kóbor és hajléktalan szavak sértették. Szavak, melyeket egy szimpátia nélküli társadalom használt. Szüleit Berlin bombázása alatt megölték és azután, hogy egyik nevelıszülıktıl a másikig küldték, megszökött a háború végén. Tizenhét évesen odacsapódott egy csapat vándor cigányhoz, de a kezével történt baleset után abba kellett hagynia ezt az egyébként nagyon gyümölcsözınek ígérkezı foglalkozást. A cigányok, mivel többé nem sok hasznát vették, kidobták. Megpróbált egyedül talpon maradni, de hamar elkapták és dutyiba dugták. Kiszabadulása után mindenhol visszautasították: egy börtöntöltelék volt. Így huszonhat évesen a nyakába vette a várost. Ez harminckét évvel ezelıtt volt. A tél hamar beköszöntött Európába. Tehát mint mindig az évnek ebben az idıszakában délfelé tartott, hogy elkerülje a legrosszabbakat. Tizennégy éve elıször kellett egyedül útra kelnie. A legjobb barátja meghalt tüdıgyulladásban a múlt héten. Habár barátjának halála nem jött váratlanul, még így is nagyon megrázta ıt. Hansnak, barátjának, nem sikerült teljesen felépülnie egy gyerekkori tuberkulózisból, amely nagyon fogékonnyá tette egy vírus megkapására. Az egyetlen dolog amit Hans hátrahagyott, hogy Tasselmann emlékezzen rá, egy gyapjú pulóver volt. Egy utolsó ajándék egy igazi baráttól. A kabátról egy szutykos flanel nadrágra nézett majd egy kopott, zöld cipıre, melynek főzıi különbözı hosszúságúak voltak, majd rágyújtott egy szép csomagolású dobozból kivett cigarettára, melyet egy pár nappal korábban csórt el egy csoport svéd tanulótól Bonnban. Remélte, hogy valami erısebbel is töltve lesz, mert hallott a svéd fiatalokról, de nagyon csalódott volt, mikor kiderült, hogy csak egyszerő cigaretták voltak. Koldusok nem válogathatnak. Mosolya megingott mikor rájött, hogy nem maradt több szál hátra. Szemre vett egy pár csikket és rájött, hogy gyufából is csak egy pár van, habozva visszanyomta a cigit a zsebébe. Szülıvárosából Kielbıl jött, de, habár már tíz nap alatt megtette a wissembourgi utat, még mindig nem tudta mi volt az úticélja. Ez teljesen attól függött, hogy milyen tehervonat lesz elérhetı az állomásokon. A tavalyi telet Hanssal Nice-ben töltötték, de az volt az utolsó hely, ahova menni akart az emlékek még túl fájdalmasak voltak. Talán jövıre odamegy. Egyetlen mostani célja az volt, hogy minél elıbb felszálljon egy Berne
felé tartó tehervonatra. Az egész csak abból állt, hogy átveri az ırt és megbújik az egyik vagonban. A rizikó most nagyobb volt, mint máskor, mióta speciális kutyákat használnak, hogy távol tartsák az ıhozzá hasonló potyautasokat. Csak egyszer fedezték fel idáig, de csuklóján még mindig hordja a kutyák borotvaéles fogainak helyét. Egy sor tehergépkocsin vágott keresztül, mikor elért egy szenet szállító teherszerelvény végét. A vagon végéhez lapulva elnézett az oldalak mellett, hogy ıröket keressen, de egyet sem talált. A Berne felé tartó vonat a következı vágányról indult. Megtenni a köztük lévı tizenöt métert és találni magának egy üres vagont, nem volt könnyő feladat. A távolság felét már megtette, mikor egy mély parancsoló hang földbegyökerezte lábát. Egybıl a kutyákra gondolt. Lábait ólomnak érezte és abba az irányba fordult ahonnan a hang jött. Megint senki. Aztán látta a jelzıırt amint pipázva kihajolt fülkéjébıl. Kivette a pipát szájából majd megint rádörgött egy vele viccelıdı vezetıre aki úgyszintén nem tudott Tasselmann ideges jelenlétérıl. A jelzıır röhögött saját viccén majd eltőnt szeme elıl. Tasselmann mélyet lélegzett. A vonat rázott egyet majd megindult elıre. Idıben indult. Amint a legközelebbi vagon felé szaladt egy haragos kutya ugatását hallotta maga mögött. Idıben nézett hátra, hogy egy járırt észre vegyen, amint ujjaival babrált, hogy elengedje a feszülı állatot. Tasselmann a vagon fogantyújához kapott és felemelte magát a talajról. Lábai veszélyesen lógtak a levegıben amint másik kezével egy kapaszkodót keresett. Látta amint a kutya, fogait vicsorgatva, farkát rázva feléje vágtatott. Erıvel, amely csak a félelembıl jöhetett, felkapta lábait míg az ebek a nadrágja hátsó feléhez nem értek. A kutya levegıben csavarodva ugrott. Állait centikre csapta össze a lábától, majd egyensúlyát veszítve hátsó lábaira érkezve ért földet. Tasselmann pedig félre nézett, hogy ne lássa amint a kutya a vonat alá esik. Megpróbálta úgy kicsavarni a dupla csavarokat, hogy közben lábai gémberedettségén lazítson, mikor végzett a padlón térdelve, kimerülten mélyeket lélegzett. Addig vissza sem mászott, hogy becsukja maga mögött az ajtót, míg lélekjelenlétét teljesen vissza nem nyerte. Izzadságát kézfejével törölte le homlokáról. Biztos volt benne, az ır elintézi neki, hogy valaki várjon rá a vonat legközelebbi megállójában. Azt leszámítva, hogy halvány gıze sem volt hol, vagy mikor fog a vonat legközelebb megállni. Megpróbálta felfedezni környezetét de túl homályos volt bent, így ki kellett, hogy nyissa a szerelvény ajtaját. Fény öntötte el a belsı teret. Mint mindig most is csak a szokásos ládák és hordók voltak, jól elzárva, megközelíthetetlenül. A biztonság sokat változott az elmúlt években. Még emlékezett azokra az idıkre, mikor egy egyszerő bicska kinyitotta volna a legtöbb zárat vagy dobozt, melyek Európán keresztül utaztak. Legtöbbször csak gépalkatrészeket szállítottak, de elıfordult, hogy volt egy pár finomabb bor is, mint például francia Burgundi vagy jó német bor. Átölelte magát majd a lábait, mert a szél nagyon fagyos volt és az elsı esıcseppeket is be hordta a szél az ajtón keresztül. Egy vihar közeledett fenyegetıen. Az évek során úgy hozzá szokott a vonat lökéseihez, mint egy tapasztalt matróz a hajó imbolygásaihoz. Az ajtóhoz ment, hogy bezárja és már majdnem magára csukta, mikor észrevett valamit a sarokban két fa láda között ott, ahol az elızı helyérıl nem láthatta. Egy zsálya színő vízhatlan ponyva. Még jó hasznát veheti. Újra megölelte magát a most már szakadó esı ellen majd teljes erıvel berántotta az ajtót ügyelve arra, hogy ne záródjon be. Helyette inkább a lábát tartotta oda és magafelé húzott egy rekeszt. Elvette lábát majd úgy helyezte el a rekeszt, hogy az megakadályozza az ajtót az esetleges kinyílástól. A szél talált egy hajszálvékony hézagot, ahol veszettül süvítve hatolt be a vagon belsejébe. A férfi reszketett. Elmozdította a ládákat, hogy hozzáférjen a ponyvához, de észrevette, hogy az takar valamit, ami persze tovább izgatta fantáziáját. Mint egy hajós a horgonyt, úgy győjtötte össze a ponyvát, és maga mögé dobta, mielıtt a sötétség leszállt volna. Sörös hordók. Nem csoda, hogy le voltak takarva. Ujjaival tapogatva számlálta meg ıket. Összesen hat. Mind fémbıl volt, ami nagy problémát jelentett számára. Hogyan nyissa ki? Körbenézett valami alkalmatosságért, és habár szeme már teljesen hozzászokott a
sötétséghez semmi megfelelıt nem talált. Nem mintha ez elbátortalanította volna, elhatározta egyet felnyit, hogy eloltsa szomjúságát. Szerette volna ha Hans vele van, nem mint egy alkoholbarát, hanem mert mindig ı volt a duó esze. Hansnak lett volna egy megoldása a jelenlegi problémához. Hirtelen nagy ötlete támadt. A porraloltó. Abba az irányba fordult, ahol annak lennie kellett volna, de nem volt semmi más, mint egy üres fémkosár. Átkozódott, és majdnem elfordult, mikor egy másik ötlet jutott eszébe. Közelebbrıl megvizsgálta a kosarat. Rozsdás volt és egyik csavarja már hiányzott. Csak jól megkell, hogy húzza. Két kézzel megragadta és meghúzta a kosarat. Meg sem mozdult. Megcsavarta, hátha a csavarnál eltörne, de akármilyen rozsdásak is voltak keményen ellenálltak. Ismét megragadta mindkét kezével, s nagyot rántott rajta. Elvált a faltól, és a férfi megkapaszkodott egy ládában, hogy ne essen hátra. Gyızedelmesen felemelte, mintha csak egy trófea lenne, majd letérdelt az elsı hordó mellé és körbevezette ujját a dugó mentén. Ki kell, hogy üsse valahogyan. Sokszor látta már, hogyan csinálják a kocsmákban, de ık mindig fakalapácsot és pajszert használtak, neki meg csak egy egyszerő rozsdás kosárkája volt. De ı kitartott célja mellett és lesújtott a dobozra, de csak egy horpadás volt a végeredmény. A hordó zárófedele dupla volt. Eldöntötte, hogy változtat taktikáján. Ahelyett, hogy a dugó közepére koncentrálna, magával a burkolattal fog foglalkozni. Ha sikerül meggyengíteni a burkolatot, egy jól irányzott csapás a közepére biztosan elég lenne, a kinyitásához. Az elkövetkezı öt percben nagyokat ütött a burkolat szélére, de mindhiába; a vonat ritmikus rázása, ahogyan robogott az esıben, nem tette könnyebbé a dolgot. Az ütéseknek csak fele talált célba. Végezetül a legközelebbi doboznak esett és bámult a megtépett környékre a dugó körül. Volt valami értelme? Két kézre ragadta az eldeformálódott fémtárgyat és teljes erejével a dugót kezdte el verni. A dugó hirtelen beljebb csúszott, a fémtárgy pedig eltőnt egy másik újonnan készült nyíláson. Nem volt csobbanás, helyette egy világító, fehér felhı szállt fel a lyukból. Ösztönösen ellegyezte magától, mielıtt félrevonult volna, hogy kabátjáról is lesöpörje. Várt, hogy a felleg elvonuljon mielıtt visszament volna, hogy ellenırizze a hordót. Meglepıdve megvakarta zsíros fehér haját, és azon tőnıdött, miért tárolnak ilyeneket söröshordóban. Hirtelen a vonat lassítani kezdett. Az ajtóhoz sietett, hogy lássa hol van, de azonnal felismerte a rakodóteret: Strassburg. Visszagondolt a wissemburgi ırre és felismerte, hogy éppen elég ideje van hátra, hogy kereket oldjon. Miután visszaállította a felnyitott hordót, letakarta mind a hatot a ponyvával, majd a dobozokat is köréjük állította. Aztán az ajtóhoz sietett, hogy meggyızıdjön arról amit biztosra vett, valaki már várni fogja. A környék viszont teljesen néptelen volt. Mázlija volt, legalábbis idáig. Megígérte, hogy nem játszik többet szerencséjével. Túl sok volt a balszerencséje. Kivárta, hogy a vonat teljesen megálljon mielıtt kiugrott, és amilyen csendesen csak lehetett bezárta maga mögött az ajtót. A viharnak vége volt, ezt ı jó jelnek tartotta. Josef Mauer tizennyolc éve az osztrák rendırségnek dolgozott, az elmúlt tizenegyben mint linzi ırmester, de kollégái legnagyobb noszogatása ellenére, nem vágyott elıléptetésre, mert inkább a mindennapos utcai rendırautókázás izgalmait választotta, mintsem egy rakás papírmunkával foglalkozzon egy eldugott irodában. Eredeti kollégáját egy utcai lövöldözésben lelıtték, és ı ahelyett, hogy új társat választott volna inkább az újonnan kikerülıkkel dolgozott. Megmutogatta nekik a Mozartstrasse-i kerületet, hogy belerázódjanak a mindennapos rutinba azután, hogy a viennai rendırakadémiáról kikerülnek. Ernst Richter az utolsóként toborzottak között volt, mert csak elızı nap érkezett. Mauer ıt kapta meg egy hónapra, hogy felmérje képességeit, és utána a legmegfelelıbb társat kapja. – Mi a mai gyakorlat uram? – kérdezte Richter mikor a kocsihoz értek. – İrmester, nem uram! – mondta Mauer amint a fiú szıke hajába húzta sapkáját. –
Elsı feladatod az lesz, hogy megismerd a várost amilyen gyorsan csak lehet. Ezért az elsı pár napban csak készenlétben leszünk, ez az idı arra is jó lesz, hogy beavatott légy a rendıri eljárásokba. – Felemelte ujját amint Richter szólásra nyitotta száját. – Tudom, te már mindent megtanultál az akadémián a rendıri intézkedésekrıl. Mindenki azt mondja, de az az igazság, hogy az elmélet és az igazság két különbözı világ. Egy dolog a tanteremben ülni és jegyzeteket készíteni és más az, ha az ember szemtıl szembe találja magát egy fegyveres gyilkossal, vagy egy sarokba szorított erıszakolóval. Megjegyezte? Mauer be sem fordult a Mozartstrasse sarkán, mikor az adóvevı életre kelt. – Hagy válaszoljak én, ırmester. Mauer mosolygott magában, ezek az újoncok mind egyformák. Feletteseik kedvébe akarnak járni, hogy azok jó véleménnyel legyenek róluk, de két hónap múlva olyan zordak és cinikusakká válnak mint az a fınökük akinek jó benyomást akartak tenni. Richter gyorsan megfogja tanulni: hısök nincsenek csak túlélık. Amint Mauer megtudta úticéljukat, bekapcsolta a szirénát, és perceken belül Landstrasse-hoz értek. Megálltak a Lander bankkal szemben. Kezüket könnyedén szíjazott gumibotukhoz tartották, amint befutottak egy kis sikátorba. Egy szmokingba öltözött férfi állt egy ajtónyílásban félúton. Sietett feléjük amint meglátta ıket. – Ott van a kukák között – ujjaival arra mutatott, miközben mondta. – Nem tehetem meg, hogy ott heverjen, hiszen nekem vendéglım van az ajtó mögött, ez nem higiénikus, nemigaz? Mauer undorodva nézett a túlfolyó kukákra és azon csodálkozott, honnan jutott a férfinak eszébe itt higiéniáról beszélni. Két másik kuka is felborult, és a férfi ott feküdt közöttük, kezeit úgy nyújtotta fel, mintha valamibe meg akart volna kapaszkodni. – Azt hittem halott, de morgott mikor hozzáértem. Biztosan halott. Nem akarom, hogy ott feküdjön. – Tehát így állunk. Köszönjük segítségét, mi majd elvisszük innen. A férfi látta Mauer szemeiben az eltökéltséget és visszament a konyhába. Becsukta maga mögött az ajtót. – Hajléktalannak néz ki – mondta Richter – a kabát nem néz ki öregnek, biztosan lopott – Több mint valószínő – válaszolta Mauer, majd a férfi mellé guggolt. Eltartotta fejét az irtózatos bőztıl, de nem fordult vissza. A nincstelen kezein gyapjúkesztyő volt, arcát pedig matrózkék vászondarab takarta. – Hall engem? – Próbálta Mauer a gumibotjával ösztökélve a férfit. Tasselman ujjai csavarodtak, de mikor beszélni akart csak gıgicsélés hagyta el torkát. Mauer lerántotta róla a maszkot. Richter hátrált és egy fal felé öklendezett. Mauer elrántotta kezeit. Lábai kocsonyaként remegtek. Gyorsan a kocsihoz sietett, hogy azonnal orvosi segítséget hívjon. Mi történt a lovagiassággal? Gondolta Sabrina Carver amint egy New York-i metrószerelvény kocsijában, egy felette levı kapaszkodón lógott. A feminizmussal kapcsolatban kialakult gondolatai ambivalensé váltak. Természetesen hitt a nemek közötti egyenlıségben, legjobban a munkahelyen. De úgy gondolta, még mindig megvolt a helye udvariasságnak és jó viselkedésnek ebben a növekvıen nemtörıdöm társadalomban. Szívszorítóan fájt neki mikor látta, hogy a szerelvényben utazó ingázóknak 70 százaléka férfi, és mégis az öt nı aki velük utazott rákényszerült, hogy a peronon állva utazzon. Az volt a gyanúja, tudta, miért nem adták a férfiak át ülésüket. Ahol most ültek alaposan végigmustrálhatták a nıket. Legkiváltképp ıt. Huszonnyolc éves, lélegzetelállító megjelenéssel, melyet csak divatlapok borítóján látni. Alakja klasszikusan gyönyörő volt. Továbbá ideálisan elhelyezett arccsonttal, kis orral és megbabonázó zöld szemekkel is
büszkélkedhetett. Vállig érı szıke haját vöröses tincsek díszítették, mely szorosan hátra húzott arcából, feje mögött egy fehér masnival összekötve. Mesterien tervezett ruháihoz divatlapokból vette az ötletet. Kedvenc tervezıje a Purificacion Gracia, fehér ujjatlan rövid pamutblúz, egy "térdigérı fekete pamutszoknya és egy pár fekete Kurt Geiger szarvasbır magas sarkú cipı. Utálta az arcpakolást, így csak annyit használt, hogy hangsúlyozza elınyös tulajdonságait. Egyik rögeszméje a testedzés volt. Mindig jó kondícióban tartotta magát a Second Avenue-n lévı Rivereast Health Clubban, ahol azt is elintézte, hogy háziasszonyoknak megtanítsák a karate alapjait. İ maga szerencsésen megszerezte a fekete övet négy évvel ezelıtt. Akármennyire is vigyázott irigylésre méltó alakjára, mindig is szeretett jókat enni. Kéthetente összefogta barátait és, mindenki saját költségére, elmentek megvacsoráztak egyik kedvenc éttermükben. Ezt állandóan egy késı éjszakai, belvárosi Greenwich Village Alis jazz clubja követte. Amennyire barátaik tudták, az ENSZ-nek dolgozott, mint fordító. Ez volt a tökéletes álca. Neolatin nyelvekbıl volt egy Wellesley-i diplomája, majd kapott egy tudományos továbbképzést Sorbonne-ban. Tanulmányai után sokat utazott Európában mielıtt Amerikába visszatérve jelentkezett az FBI-hoz. Fegyverekben specializálódott. Négy évvel ezelıtt csatlakozott az UNACO-hoz. East 74th Streetnél szállt ki a metróból és fütyörészve tette meg a földszinti lakásáig terjedı kétszáz métert. A portás megemelte kalapját amint a lány átment a szálloda fehércsempés elıcsarnokán. A lány mosolygott, aztán kinyitotta lakása ajtaját és belépett a gyéren bútorozott elıtérbe. Lerúgta cipıjét és leguggolt sztereója mellé, végigfuttatta ujját CD kollekcióján, kiválasztott egyet majd becsúsztatta a gépbe. Egy David Sanborn album. Azonnal a feledhetetlen éjszakára gondolt, mikor személyesen találkozott Sanbornnal, a jazz bálvánnyal az Alis Alleynál. David megtudta a lány barátaitól, mik a kedvenc számai, majd egy rögtönzött elıadáson csakis neki játszott. Csöngött a telefon. Lehalkította a zenét és felvette a kagylót. A beszélgetésben csak egy szótagú szavakban vett részt. Azután leült teásasztala sarkára és mosolygott magában. Egy kinevezés. A csapat már hivatalosan készenlétben volt, a munka egy aznap délutáni eligazítóval kezdıdött. A csapat másik két tagja közül kiváltképp szerette C. W. Whitlockkal való közönyös kapcsolatát. A férfi kiegyensúlyozottsága híres volt kollégái körében, és amikor a lány az UNACO-hoz érkezett a férfi kitett magáért, hogy a lány a csapat tagjának érezhesse magát. Továbbá a férfi, ellenben a férfiak többségével, aki csak úgy nézett a lányra mint egy másik csinos nı, csak szellemi szinten érintkezett a lánnyal. Habár Whitlock és a lány még soha sem beszéltek másról csak a munkáról, a lány mégis úgy tekintette ıt, mint egy ritka jóbarátot. Miután újra fel hangosította a magnót, eltőnt a konyhában, hogy készítsen magának egy kétszersültet. New York fényárban úszott, és a hıség tikkasztó lett volna ha nem jött volna egy kis atlanti-óceáni szellı. Tökéletes idı nyaraláshoz. C. W. Whitlock kijött a nappaliból az erkélyre a hatodik emeleti manhattani lakásán, felvett egy csíptetıt és megfordított egy elszenesedett fadarabot összecsukható grillsütıjén. Már elég forró volt. Rárakta a rostélyra a marinírozott virsliket és hússzeleteket és visszalépett, hogy letörölje homlokáról az izzadságcseppeket a nyaka köré tekert törülközıvel. Egy hangos röhögés tört fel az elıszobából, a férfi belesett az ajtón és örült, hogy nem volt ott. Dr. Charles volt az, mint mindig. Nem utálta a férfit, csak unalmasnak találta. Porter, az ország egyik legjobb gyermekgyógyásza, felvett egy szégyenlıs Puerto Rico-i alorvost, Carmen Rodriguezt húsz évvel ezelıtt, és felbiztatta, hogy alapítson egy magánklinikát. Most Carmen volt New York egyik legkapatosabb gyermekgyógyásza. Puerto hat évvel ezelıtt vált Carmen Whitlockká. Whitlock feleségére nézett aki az ajtónál profilban ült. Egyszer úgy jellemezte a nıt, hogy szalmaszál, ami szerinte tökéletesen illett a nı jellemzésére. Carmen a férfire pillantott,
majd kiöltötte nyelvét. Whitlock mosolygott rá, most a nı mögötti rekaméra nézett, majd Carmen nıvérére Rachelre és német férjére Eddie Krugerre. A nıvérek hasonlítottak egymásra, de Rachel alacsonyabb volt és testesebb. Kruger tipikus teuton volt: szıke haj, kék szemek. Elsı találkozásuk óta szoros volt a barátságuk. Whitlock újra a grillel törıdött és megforgatta a szeleteket, hogy lássa mennyire sültek már. Miután ellenırizte az ennivalót és a tüzelıt kinézet a Central Park felé. Szemeit kezével takarta a nap ellen, pedig viselt napszemüveget. Whitlock negyvennégy éves volt, és ahhoz képest, hogy afrikai születéső fekete volt, gyenge testfelépítéssel bírt. Nagyapja egy brit katonai tiszt volt aki Kenyában állomásozott a századfordulón. Éles orra és keskeny ajka egyfajta durva vonás volt, de a gondosan vágott fekete szakálla, melyet huszonegynéhányadik életkora óta hordott, ellensúlyozta azt. Angliában tanult s miután Oxfordban végzett, visszament szülıhazájába. Rövid katonai szolgálat után a kémelhárításnak kezdett el dolgozni. Tíz év alatt ezredesi rangig jutott, de feletteseinek elıítéletei a brit iskolai végzettsége iránt elviselhetetlennek tartotta, így felmondott és elfogadta az UNACO ajánlatát. Minden akarata ellenére a kenyai delegáció attaséja maradt. Csak az ı felesége volt az egyetlen nem UNACO-i személy aki tudta, hogy férje mit csinál, de ı is csak felületes jellemzést kapott. Whitlock soha sem beszélt munkája jellegérıl. – Gondolom a fınök szeretne egy sört – mosolygott Whitlock és elvett egy Budweisert Kruger kezébıl. – Ne hazudj, éppen elég Dr. Kildert ittál már. – Kruger soha sem veszítette el kisiskolás akcentusát. – Nem értem, hogyan tudja Carmen elviselni. Carmen! – köpte ki Whitlock. – Gyere ide légy szíves. Nekem legalább van egy jó kifogásom, hogy hiányozzak a mai elıadásról. – Whitlock felvette a csipeszt és ellenırizte a húst. – Karmen gurunak tekinti ıt, és én elismerem, hogy ı egy nagy orvos, de kétlem, hogy másról is tudna beszélni mint gyógyításról. Kruger vigyorgott, majd kinézett az ablakon, ahol két nıi kocogót követett szemével. Bronzszínő lábuk ritmikus szólamban mozogtak. Mikor eltőntek, tekintete visszatért két frizbizı lányra, akik jóízően nevettek. – Vegyél magadnak egy teleszkópot C. W. Az egész napot csillagnézéssel tölthetnéd. – Sokkal több csillagot látnék, ha Carmen fejbeverne vele. Egyébként is az a kettı nem sokkal idısebb mint Rosie. – Egyikünk sem fiatalodik. – Sóhajtotta Kruger vágyakozóan. – Mi újság Rosie-val? Már jó ideje nem láttuk. Kruger rátette egyik kezét Whitlock vállára. – Számítunk rá, hogy eljön ide közénk ma, de más tervei vannak: egy barátjával találkozik Times Square-nél. – Ne hülyéskedj már Eddie! Nem szép dolog elvárni egy tizenöt évestıl, hogy feláldozza a hétvégéjét, pláne nem egy ilyen szép napon és egy ilyen vén csapat miatt mint mi vagyunk. Nagyon is jó az, ha vele egykorú gyerekekkel tölti szabad idejét. Carmen jelent meg, kezeivel trapéznadrágja zsebében, az ajtóban. – Hogy megy a sütés? – Még egy pár perc és kész. A sulinak vége már? A nı megforgatta szemeit majd visszafordult. Kruger nézett utána. – Nem különös, egy gyerekorvos saját gyerekek nélkül? – Miért lenne? – válaszolta Whitlock anélkül, hogy felnézett volna a sütésbıl. – A jóból is megárt a sok. Megszólalt a telefon az elıszobában. Carmen a konyhai telefonból válaszolt. – C. W., téged keresnek – mondta a nı kezét a beszélıre helyezve. A konyhába ment, de már a nı kétségbeesett kifejezésébıl tudta, hogy ki kereste. Felesége a kezébe adta a kagylót és szó nélkül az ajtót maga mögött behúzva távozott. Mikor visszatért Carmen szórakozottan rakosgatta az elıszobaasztalon a vázában a
krizantémokat. Míg a nıhöz közeledett Mike Grahamra, a csapat harmadik tagjára gondolt, aki tragikus körülmények között elvesztette feleségét, és családját, egy évvel azelıtt, hogy a UNACO-hoz beállt. Mi lenne, ha Carmen élete veszélyben lenne egy esetleges UNACO-i kiküldetés miatt? Elhessegette a gondolatot, mivel az csak egy képzelıdés volt, de mikor megpróbálta a nıt biztatóan megölelni, az elfordult és kiment a többiekhez az erkélyre. A kérdés ott maradt gondolatai legmélyén. – Menjen a fenébe az ilyen! – morogta Mike Graham mikor a rádióriporter bejelentett egy elpuskázott tizenegyest. Elırehajolva, könyökeit térdein tartva ült, és szemeit az elıtte lévı zsebrádióra szegezte. – Szöglet – jelentette be a riporter a becsmérlı tömegeket túl kiabálva. – Mi a fenéért nem adták el az Angelsnek, mikor meg lett volna rá a lehetıség – sziszegte Graham mérgesen. Reménytelen volt a szezon a New York Yankeesnek. A csapatnak, melynek már harminc éve hően szurkolt. 41-null a Detroit Tigers javára mindössze húsz perccel a vége elıtt, az ellenfél harmadik gyızelme következett. Mikor a kommentátor elkezdte elemezni a Yankees szezoni eredményeit Graham lassan körbenézett nyugodt, csendes környezetében. Elıtte ameddig a szem ellát terült el a békés Lake Champlain-tó. Körös-körül pedig a Vermont déli gyönyörően zöld erdeje. A gyönyörő panorámában úgy érezte, hogy egy világ választotta el New Yorktól, ahol otthona volt egészen két évvel ezelıttig. New York háromszáz ötven kilométerre volt, és egy pár üzleti utat leszámítva, csak a város maratonjaira utazott a városba. Egy kis faházban élt a tó mellett, két társával: egy zsebrádióval és egy tv-vel. A legközelebbi város Burlington volt, ahova elutazott minden hétfın reggel kis rozoga 78-as Fordján, hogy bevásároljon a hétre. Mindig barátságos, de tartózkodó volt a városiakkal, akik szó nélkül elfogadták remete életvitelét. Sohasem beszélt a tragédiáról amely elzárkózóvá tette. Harminchét éves volt, kócos nyakszirtig érı vöröses hajjal, jóvágású arcát elcsúfították cinikus mélykék szemei. Izmos kemény testét mindennapos futásokkal tartotta formában, melyet egy könyörtelen testedzés követett, amit a háza melletti általa átalakított kamrában végzett. Sportnak nagy jelentısége volt életében. Kapott egy UCLA-i futball-ösztöndíjat, és mikor politológiából diplomát kapott beteljesedett nagy vágya: szerzıdött a New York Gianthoz. Egy hónap múlva Vietnámba vitték, ahol egy váll-lövés hirtelen véget vetett futball-karierjének. Azt követıen részt vett a thaiföldi Mao törzs edzéseiben és a Delta antiterrorista elitalakulat tagjává vált mikor visszatért az államokba. Hozzáértése és elszántsága tizenegy év után elismerést nyert: a Squadron B vezetıjévé nevezték ki, de míg egy líbiai kiküldetésen volt arab terroristák elrabolták feleségét és ötéves fiát. Az FBI nagyarányú keresése ellenére sem látta egyikıjüket sem soha többé. Azonnal pszichológiai kezelés alá akarták vonni, de nem volt hajlandó együttmőködni az orvosokkal, és visszakerülése után azonnal kérvényezte nyugdíjazását a Deltánál. A Delta parancsnoka javaslatára jelentkezett a UNACO-nál, és sikerült állást kapnia egy sorozat kimerítı kihallgatások után. Az úszó a víz alá merült. Kapás volt. Növekvı csalódottsággal hallgatta a riportert míg feltekerte az orsót. Az eredmény nem változott, sıt az utolsó másodpercekben a Yankees támadott. A halat könnyedén a partra dobta. Csak egy két és fél kilós csuka, meg sem érte a fáradtságot. Az oldalához erısített csipogó sikítva életre kelt, s miután a férfi kikapcsolta, kivette a horgot a hal szájából és csizmája szélével visszalökte a vízbe. A játék nagy éljenzéssel és trágárkodással végzıdött. Ellenállt a kísértésnek, hogy a rádiót is a csuka után rúgja, ehelyett az egyhelységes házikójához rohant, hogy válaszoljon a csipogó által jelzett telefonhívásnak. A vonal másik felén egy barátságos, de közvetett nıi hang válaszolt. – Lewelin és Lee, jó napot.
– Mike Graham, ID 1913204. – Azonnal kapcsolom önt – jött a gyors válasz. – Mike? – hallatszott egy mély hang a vonalban egy pillanattal késıbb. – Igen, uram. – Code Red. Lefoglaltam egy chartert Nashtól. Szergej várni fog JFK-nál. – Már ott is vagyok, uram. – És Mike, csomagoljon meleg ruhát, szüksége lesz rá. Letette a kagylót és visszament, hogy mielıtt bepakol az útra, összeszedje horgászbotjait. Szergej Kolcsinszki csikkrıl gyújtotta meg a cigijét. Ritkuló fekete hajú, ötvenes éveinek elején járó, korát jól felbecsülhetı, szomorú férfi volt. Úgy nézett ki, mintha a világ baját hordaná a vállán. Az érdekesség csak az volt, hogy nem is élvezte igazán a dohányzást, így az egy költséges és káros szenvedéllyé vált. Igenám, de azok a melankolikus szemek mögött egy nagyszerő és taktikus agy húzódott meg. Kiemelkedı KGB karrier után, beleértve a tizenhat évet mint katonai attasé különbözı nyugat-európai országokban, kinevezték a UNACO helyettes igazgatójának. Elıdjét visszaküldték a Szovjetunióba azzal a gyanúval, hogy kémkedett. Most már három éve dolgozott a UNACO-nál, és habár honvágy gyötörte, soha, de soha nem engedte, hogy érzései zavarják munkájában. Klinikai hozzáállása munkájához sok esetben profizmusáról tanúskodott. – Szabad a taxi, Tavariss? Kolcsinszki szúrósan nézett az utasajtónál bebámuló arcba. Mosolygott majd kitolakodott a 728-as BMW-bıl, félig égett cigarettáját talpával elnyomta. – Szevasz Michael, azt hittem csak húsz perc múlva jössz. Kolcsinszki volt az egyetlen aki Grahamot Michaelnak hívta. Nem mintha zavarta volna, hiszen az volt a neve. – Mondtam Nashnak, hogy lépjen a gázra. A fınök hangja nagyon izgatottnak tőnt a telefonban. – Van rá oka – válaszolta Kolcsinszki mielıtt kinyitotta a csomagtartót, hogy a férfi bedobja holmijait. – Mikor lesz az eligazítás? – Amint az ENSZ-hez érkezünk – válaszolta Kolcsinszki és bekapcsolta biztonsági övét. – Sabrina és C. W. már ott kell, hogy legyen. – Te már megkaptad az eligazítást? Kolcsinszki bekapcsolta a motort belenézett az oldalsó tükörbe, s leállt a járdaszegélyrıl. – Természetesen, de nem mondok egy szót sem. – Nem kérdeztem semmit sem. – Jól tetted. Rakj be egy kis zenét: a kazetták a kesztyőtartóban vannak. Graham három kazettát talált, mindegyiket felváltva felmutatta. – Ez mind Mozart, nincs semmi más? – Mozart a legjobb zene a vezetéshez – válaszolta Kolcsinszki cigarettáját gyújtva. Graham tétován betette az egyik kazettát a magnóba, és ellegyezte orrától a zavaró füstöt. Majd, hogy múlassa az idıt, New York számtalan felhıkarcolóinak nevét kezdte magában mondogatni. Hivatalosan UNACO létezése nem volt bejelentve. Neve semmilyen ENSZ iroda elıcsarnokában sem szerepelt és mintegy ötven telefonszámának egyike sem volt egyetlen New York-i telefonkönyvben. Ha valaki felhívta a számot a telefonkezelı mindig "Lewelin és Lee" nevében vette fel. Ha a hívó egy ID, vagy kódszámmal igazolta magát akkor a megfelelı mellékre kapcsolták. Ha véletlenül tárcsázták nem volt belıle baj. Nem meglepı, de Lewelin és Lee sem szerepelt egyetlen nyilvános telefonkönyvben sem. A titkárnı az ENSZ-épület huszonkettedik emeletén ült olyan ajtó mögött, melyen
nem volt tábla és csak hivatalos személyek juthattak be. A forgószéken és az asztalon kívül csak egy burgundi színő rekamié és két vele egyezı színő fotel volt a bútorozás. Három világosra festett falon Dag Hammarskjold Plaza keretezett festményei lógtak, melyeket maga a hadnagy rendelt. A negyedik falat indiai tölgyfalécek díszítették olyan elrendezésben, hogy két szabad szemmel nem látható ajtót rejtett és az ajtók is csak titkos elektronikus szerkezettel nyithatók. Az ajtó jobbra a UNACO-i parancsnokságba vezetett, ahol analitikusok csoportjai éjjel-nappal figyelték és elemezték a világ eseményeinek ingadozó folyását. Elektronikus térképek jelezték a gondot okozó területeket, és számítógépek nyomtatói állandó friss hírekkel szolgáltak. A VDU-k gombnyomásra kiadták ismert terroristák részletes adatait, melyet egy nevek tízezreibıl álló memoriabankból nyert. Ez volt a UNACO, magasan fejlett világszervezetének idegközpontja. Az ajtó balra csak egy személynek nyílt ki. Az volt az igazgató magánirodája. Malcolm Philpot, a kezdet kezdetétıl volt a UNACO igazgatója. Elızı hét évben a Scotland-Yard speciális osztályának volt a vezetıje. Ötvenes évei közepén járó, ritkuló, hullámos, vörös hajjal. 209 alkalmazott dolgozott UNACO-nak. Közülük harminc a világ országainak kémelhárítói, vagy rendıreibıl verbuválódott akciósok. Tíz csapat mely keresztezhetett országhatárokat anélkül, hogy törvénysértıek lettek volna. Nem voltak vezényszavak, minden csoportnak megvolt a maga stílusa és egyénisége. Philpot Whitlockot ismerte legjobban az akciósok közül, mert elızıleg ı maga vette fel a MI5-be az oxfordi egyetemen. Szoros kapcsolatot teremtett vele, addig míg Philpotot át nem helyezték a Csapásmérı Alakulathoz. Whitlock soha nem jött jól ki új fınökével, így ugrott az alkalomra, hogy megint Philpottal dolgozhasson. Whitlock a türelem nagymestere volt, soha semmi sem tudta felizgatni, amely nagyon kapóra jött figyelembe véve a Sabrina és Graham közötti feszültséget. Mikor Sabrina adatai megjelentek asztalán arra gondolt, hogy lehet Sabrina nem volt a megfelelı ember, de a vele való találkozás kimozdította elıérzeteibıl. A nı barátságos volt és nem volt rá jellemzı az a tulajdonság mely csapda sok szép nınek: a hiúság. Azután Sabrina bemutatta mesterlövészi képességeit, mely kiterjedt mind mozgó és álló célpontra. A nı semmit sem kérdezett. A legjobb lövés volt, amit a férfi valaha is látott. Soha sem bánta meg, hogy felvette a UNACO színeibe. Graham azonban majdnem kirostálódott. A Delta parancsnoka az igazgatóhelyettes elé tette Graham ügyét ahelyett, hogy hozzá fordult volna. Philpot nagyon mérges volt, mert a helyettes nem értesítette ıt a döntésrıl. De néhány Grahammal való találkozás után megváltoztatta a döntését és felvette ıt próbaidıre, mondván, hogy idırıl idıre újraértékeli döntését. Grahamot továbbra is nyomasztotta a tragédia, de tökéletes társnak bizonyult, és Philpotnak esze ágában sem volt kieresztenie kezébıl. Philpot megnyomott asztalán egy gombot. – Sarah, küld be ıket. Noha már gyerekkorában elhagyta Skóciát hangja még mindig viselte kelta hátterének hangszínét. Az ajtóra irányította mini távirányítóját és megnyomta a gombot. Az kinyílt. Mikor mindannyian bent voltak újra bezárta. A fotelokra mutatott és Kolcsinszki volt az elsı aki leült és azonnal rágyújtott. – Ha kérnek egy kávét vagy teát tessék, önkiszolgálás. – Mondta Philpot nagyjából a pult irányába mutatva. – Tejjel, cukor nélkül – mondta Graham Sabrinának, majd belehuppant Kolcsinszki mellé a fotelbe. Sabrina csípıre tett kézzel válaszolt. – Nem vagyok a cseléded!
Whitlock látta Philpot szemeiben a dühöt, így mosolyogva elıre lépett. – Hadd csinálja Uncle Tom. İseim sokat gyakorolták, ez nekem már második természetemmé vált. – O.K. – morogta Sabrina –, majd én hozom. – Sabrina! Sabrina Philpotra pillantott aki a mögötte lévı rekamiéra mutatott. Szó nélkül leült és fejét rázta amikor Whitlock megkérdezte, hogy kér-e kávét. Whitlock töltött két kávét majd miután egyet Grahamnak nyújtott leült helyére. Philpot kinyitotta az elıtte lévı adattömböt. – Amint már elmondtam nektek a telefonban ez a Code Red akció. Az idı nincs velünk. Nem sok mindent tudunk, de amit tudunk az mind itt van: Egy hajléktalant fedeztek fel tegnap Linzben, kezei és lábai úgy megégtek, mintha teste tőzben lett volna. További kórházi vizsgálatok kiderítették, hogy minden fogát és haját elveszítette, s gyomra használhatatlanná károsodott, úgyszintén a központi idegrendszere. Az orvosok egyhangúan diagnosztizáltak: szomatikus radioaktív mérgezés. Egy graynyi azonnal belélegzett adag két héten belül halálossá válik. A bonenoki kivizsgálás kimutatta, hogy a férfi kétszer annyit lélegzett be. – Mi az a gray? – kérdezte Graham. – Ez egy ısi mértékegység mellyel a sugárzást mérik. – Válaszolta Whitlock anélkül, hogy rá nézett volna. Philpot bólintott, azután folytatta. – Sikerült tıle egy pár információt szerezni mielıtt meghalt. Wissembourgi francianémet határnál felszállt egy tehervonatra, amin talált hat söröshordót, de mikor egyiket kinyitotta finom por szállt rá. Aztán letakarta a hordókat egy pokróccal és elhagyta a szerelvényt Strassbourgnál. Három nappal késıbb találtak rá Linzben. – Sikerült az orvosoknak felismerni a radioaktív anyagot? – kérdezte Whitlock. – Plutónium-IV. – Atomfegyverek készítésénél használják – adta hozzá Whitlock fintorgóan. – Tehát a hordók már bárhol lehetnek Európában – mondta Sabrina. Philpot teletömte pipáját jóillatú dohánnyal, felnézett és válaszolt. – Pontosan. Azok a hordók már bárhol a világon lehetnek, és meg kell, hogy találjuk ıket, azonnal. Kolcsinszki felállt, majd átsétált a szoba másik végébe mielıtt a többiekhez fordult volna. – Az a megsérült hordó egy idızített bomba. Hallottátok mi történt mikor egy pár szemnyi a csavargó testével kapcsolatba került. Képzeljétek el ha az egész mennyiség belekerül a légkörbe. Csernobil még friss mindenki emlékezetében. Teljesen szükségszerő, hogy megakadályozzunk egy másik nukleáris katasztrófát. Philpot egy kis szünetet tartott mielıtt újra beszélt, hogy Kolcsinszki szavainak nyomatékot adjon. – Mike, Sabrina, maguk erednek a hordók felkutatására, de isten szerelmére ássák el a csatabárdot. Mindketten komoran bólintottak. – Mi lenne ha valaki megpróbálná kitalálni, ki van a szállítmány mögött? – törte meg a pillanatnyi csendet Graham. – Az ön egyetlen dolga a plutónium megtalálása. – Szúrta Philpot a pipáját Whitlock irányába. – Ha szerencsénk van, C. W. ráakad valamire. Pár programot már átfuttattunk a parancsnokságon lévı számítógépeken és majdnem biztosra vehetjük, hogy a plutónium a Mainz melletti nukleáris feldolgozóból származik. Az az egyetlen feldolgozóüzem ahol
foglalkoznak a IV-es típusú plutóniummal. Már elintéztem a megszokott szabadúszóújságíró szereplésüket; lássuk mit tudnak belıle kihozni. Az ez idáig megtörtént érdeklıdéseink az üzemnél semmit sem segítettek. Semmi jelentés nincsen lopásról, vagy szállításról, tehát profikkal van dolgunk. Kolcsinszki felvett három barna színő borítékot Philpot asztaláról majd átnyújtotta ıket. A szokásos UNACO-bevetés tartozékait tartalmazta. A kiküldetés kivonata (elolvasás után megsemmisítendı), repülıjegyek, térképek, írásban érvényesített szállodai helyfoglalások, kapcsolatok (ha van), és egy pénzösszeg természetesen a megfelelı pénznemben. Nem volt összeghatár egyetlen kiküldetéshez sem, de minden befejezett akció után mindenki Kolcsinszkinál kellett, hogy elszámoljon, minden számlát be kellett adni. Kolcsinszki pedáns hozzáállása elindított egy viccet a kollégák között: jobb egy életet elveszíteni mint egy számlát. Graham felemelte borítékját. – C. W. Mainzbe megy, és mi? Philpot fújt egy nagy pipafüstöt a mennyezet felé. – Strassbourgba. Strassbourg, a franciai Alsace tartomány, az Ill folyó által bezárt kis szigeten terül el, közel a német határhoz. Nagyon látványos város, macskaköves sétálóutcáival és fatörzskerető házaival, melyet a Turm katedrális ural, egy gótikus épület, mely több mint száz méter magasan emelkedik a város fölé. A katedrális, mely még Alsace legtávolabbi részeibıl is jól látható, az alsatianiaiak büszke öröksége. Amint Sabrina állt és nézte a katedrális éles sziluettjét a komor égbolt elıtt, gondolatai a John F. Kennedy reptértıl való felszállás utáni idıre kalandoztak vissza. A Párizsba vezetı út a szél miatt nagyon nehézkessé vált, így valószínőleg egyikük sem aludt eleget. Mielıtt kiszálltak volna megkérték ıket, hogy állítsák át órájukat hat órával elıbbre, hogy szinkronban legyenek a kontinentális idızónával, ami sokat segített, hogy ne tetızze zavar a fáradtságot. Egy Piper Chieftain várt rájuk, hogy Strassbourgba repítse ıket. Pedig nagyon fáradtak voltak mindketten, de elhessegették az alvás gondolatát. Miután bejelentkeztek a hotelban, felfrissítették magukat egy kiadós zuhannyal, és összejöttek egy késıi reggelire az étteremben. Graham megjelenése zökkentette ki a nıt az álmodozásaiból, majd gyalog tették meg a rövid utat a vasútállomásra ahol Sabrina az állomásfınök irodája után érdeklıdött. Soha sem tanult alsatianul, ezért tökéletes németséggel szólalt meg. Az információs még azt is megkérdezte, Németország melyik részérıl jött. Berlin volt a válasz, egy város melyet Sabrina nagyon jól megismert az évek folyamán. Az állomásfınök irodája a legjobb helyen állt. Rálátott a pályaudvar nyüzsgı forgatagára. A nı bekopogott az ajtón. – Szabad! – jött a parancsoló válasz bentrıl. A nı kinyitotta az ajtót. Szép nagy helyiség volt, faltól falig szınyeggel, egy indiai tölgyfa asztallal és három mőbır fotellal mely az ajtótól jobbra lévı falnál állt. Falakon az asztal mellett polcok voltak tele iratokkal, menetrendekkel, telefonszámokkal. – Elnézést, Brummer úr? – kérdezte Sabrina németül az ezüsthajú urat, aki az ablaknál állt. Az úr megfordult, hogy lássa ıket. – Igen, segíthetek? Graham felemelte ujját mielıtt Sabrina felelhetett volna. – Beszél angolul? – Természetesen. Miben segíthetek? – Mike Graham vagyok, ı itt Sabrina Carver. – Ah, igen mondták, hogy várjam önöket. Itt vannak az iratok. Minden áru mely az elmúlt tíz napban érkezett. – Mutatta a nagy köteg iratot az asztalán. Graham kétségbeesetten nézte az irathalmazt. – Maga aztán nem unatkozhat. – Ez Strassbourg stratégiai helyének fontosságából származik, mi vagyunk Európa egyik legnagyobb csomópontja. Van még továbbá egy állandóan növekvı kikötınk is,
ami azt jelenti, hogy az ittélık fele a szállításokból keresi meg kenyerét egész életén keresztül. Amint láthatja, nekünk létfontosságú a nagy forgalom. Sabrina átlapozta a legfelsı irattartó lapjait. – Mind franciául van? – Igen, ez az ellenırök munkájának megkönnyítése érdekében van, akik kétévente feljönnek Párizsból, ık nem tudnak alsatianul. – Köszönjük a párizsi ellenıröknek. Hol vannak az iratok a kirakott és a bepakolt árukról, külön vagy együtt? – Külön, de a könnyebb hozzáférhetıség kedvéért minden irat tartalmazza a célállomást is, a biztosítás miatt, ugye értik. – Köszönjük a segítségét – mondta Sabrina egy gyors mosollyal. – Ha van valami amiben segíthetek, csak kérdezzenek. – Kávé! – mondta Graham sietısen. – Azonnal hozatok fel néhányat. – És egy kis nyugalmat a munkához. – Adta hozzá Graham. – Ha szüksége van rám a hetes melléken elérhetı leszek. – Mutatott a telefonra. Sabrina megvárta míg Brummer elhagyja a szobát, majd elıvett egy tollat az asztalon lévı tartóból és felírt egy sort egy lapra. Graham kezébe nyomta. – Ez meg micsoda? – kérdezte Graham gyanakvóan. – Tonelets a biere et tonneaux a biere – söröshordók és sörösdobozok franciául. Ugye te nem igazán beszéled a nyelvet? A papírok aprólékos gondossága teljesen haszontalannak és idırablónak tőnt. Fıleg Grahamnak aki egy szót sem értett abból amit olvasott. Végül is eldöntötte, hogy kívülrıl megtanulja a szöveget, hátha ráakad egy bekezdésre mely megegyezik vele. Nagyon remélte, hogy úgy lesz. Sikerült óránkénti kávészünetekkel kordában tartani fáradtságukat és mikor elérkezett az ebédidı, nagyon megköszönték Brummer figyelmességét, egy ebédet hozott be tálcán. Ebéd után Sabrinát nagyon kísértette a csokoládédesszert, de végül is felajánlotta Grahamnak. Tétovázóan tértek vissza az adatokhoz. Három óra húsz perckor Sabrina becsukta az utolsó három irattömböt, felállt, megmozgatta végtagjait, odasétált az ablakhoz és kinézett a forgalmas csarnokba. – Befejezted? Mutató- és hüvelykujja közé fogta az iratcsomót, hogy megjósolhassa mennyiségüket. – Még körülbelül ötven van hátra. Add ide nekem, úgy gyorsabb lesz. Te pedig szedd ki a felszerelést a csomagmegırzıbıl. Fegyvereiket egy UNACO-tag tette be az elızı napon. A kulcsok a hotel portáján várták ıket. Ez volt a szokásos UNACO-eljárás. – Minek sietni? – szőkültek össze a férfi szemei. – Te már találtál valamit, nemigaz? – Talán. – Vonta meg vállát a nı. – Add ide azokat a papírokat! – Együtt kell, hogy dolgozzunk! A nı fáradtan megdörzsölte szemeit. – Már elmondtam indokaimat. Át kell, hogy nézzünk minden iratot, függetlenül attól, hogy mit találunk. Végül is te voltál az, aki a reggelinél a koncentrációs képesség csökkenésének veszélyeirıl prédikált. – Irántam érzett bizalmatlanságod nagyon bántó – mondta a férfi tömören. – Kettın áll a vásár – válaszolt a férfira meredve. Szorosra zárt fogakkal elhagyta az irodát. A csarnok tele volt utasokkal akik lökdösıdve siettek a hangosbeszélın bemondott vonatjaik elé. A férfi megpróbálta megırizni nyugalmát, miközben a tömegen keresztül próbálta átfúrni magát. Mikor a csomagmegırzıkhöz ért, az odavezetı utat elállta egy csapat diák. Táskájuk szanaszét hevert a poros padlón. Gyorsan megkerülte a csapatot, közben kivett egy borítékot zsebébıl, és ujjával felbontotta, majd a kulcsot a tenyerébe csúsztatta. Kinyitotta a megfelelı rekeszt és kivette a fakó-kék Adidas táskát. Amikor visszafordult, hogy tovább
menjen, egy vonzó tinédzser állta el az útját. Üveges szemeibıl azonnal tudta, hogy narkó hatása alatt van. A lány kínálta neki a félig égett füvet, de ı kiütötte a kezébıl és elindult a csarnok felé. Akkor látta csak a közeledı pályaudvarırt. Egy pillanatra azt hitte, hogy az ır látta az esetet, így önkéntelenül is szorosabbra fogta a táskát. Lenne mibıl kimagyaráznia magát, ha megkérné, hogy nyissa ki a táskát. Az ır a szétszórt csomagokhoz ment és lábával meglökte az elsı hátizsákot, és arra intette a tanulókat, hogy tüntessék el a csomagjaikat az útból és rakják rendesen a fal mellé egy kupacba. Amint a tanulók közelebb jöttek, hogy összeszedjék csomagjaikat az ır találomra ellenırizte az útleveleket és a jegyeket. Graham észrevette a lány révületét amint a falnak támaszkodott. A guggoló lányhoz ment és felállította. – Beszélsz angolul? – kérdezte mérgesen. A lány bólintott. – Tedd fel ezt – követelte egy napszemüveget nyomva a kezébe. A lány az ırre pillantott. – Ugye nem fog… – Vedd fel! – vágott közbe Graham. – Hol van a csomagod? – A narancsszínő hátizsák az enyém. Graham hátára csapta a hátizsákot és közben észrevette, hogy az ır figyeli. – A lányom. Van valami probléma? Soha sem tudta meg, hogy az ır megértette-e, de fellélegzett, mikor egy kézlegyintéssel elintézte ıt. – Ki maga? – kérdezte a tinédzser miután a fıcsarnokba kísérte. – Az most nem érdekes. Hány éves vagy? A lány lehajtotta fejét. – Tizennyolc. – Tanuló? – Hercegnı. – Fiatal vagy, csinos és valószínőleg intelligens is. Mondd, mi a fenének kell neked aláaknáznod az életedet? Egyetlen büntetés és már bőnözı is vagy. Egész életedben követni fog az az egyetlen baklövés. Nem éri meg. – Maga már narkózott – mondta a lány lágyan. A férfi kinyújtotta kezét. – Most már biztonságban vagy. A napszemüvegem! A lány levette és összehajtva átadta. – Köszönöm, tartozom magának. – Csak magadnak tartozol. – Ingje zsebébe tette a napszemüveget és eltőnt a délutáni ingázók tömegében. Sabrina felnézett mikor a férfi belépett. – Te aztán nem sietted el. A férfi a száját húzva közelebb lépett a nı felé. – Igazi dzsungel van lent – felelte, közben a nı ölében lévı iratokra mutatott. – Találtál valamit? – Csak azt az egy bekezdést – felelte Sabrina. Az asztalra helyezte a táskát, majd a nı mögé ment, hogy onnan a válla fölött nézze a sorra helyezett ujját. – Kilenc van a margóra írva – jegyezte meg Graham. – Ne feledd, a csavargó súlyosan kábult volt, amikor kérdezték. És ha valóban hatot is számolt, nem tudja biztosra megmondani, hogy nem volt még három a vagonban. – Honnan jött a szállítmány? – Münichbıl. Öt nappal ezelıtt pakolták ki ıket, helyi cím. – Nagyjából megegyezik azzal az idıvel, mikor a csavargó elhagyta a vonatot. De lehet, hogy rossz nyomon vagyunk. – Lehet, de ez az egyetlen szál amin elindulhatunk. A férfi kicipzározta a táskát, kivett egy pár Boyt pisztolytáskát, az asztalra dobta ıket
majd megint elmerült a táskában, hogy kivegyen két gondosan becsomagolt pisztolyt. Beretta 92-es volt mindkettı, az Egyesült Államok hadseregének hivatalos fegyvere. A Beretta 92-es volt mindig Sabrina kedvence míg Graham titokban még mindig a 45-ös Coltot kedvelte, melyet elıször Vietnámban ismert meg. Csak a UNACO-hoz csatlakozása után tért át a Berettához, Minden UNACO-akciós maga választhatta meg fegyverét, és habár ı eleinte Coltot használt volt egy nagyon mérvadó ok, amiért áttért a Beretta használatára: a tárának kapacitása tizenöt, a Colt hétjével ellentétben. Nyolc extra golyó egy szoros sarokban élet halál kérdése lehet. És nem csak számára. Miután Sabrina felcsatolta a hónaljtáskát és a tárat beletette a Berettába azt is ellenırizte, hogy a radioaktivitás-érzékelı készülék is benne volt-e a táskában. Ez egy hordozható Geiger-Müller készülék volt, a legmegbízhatóbb és legkeresettebb érzékelı, ami forgalomban van. Továbbá ez volt a legolcsóbb, jó ok arra, hogy Kolcsinszki ezt vegye. A nı mosolygott magában. Kolcsinszkit mindig kritizálták költségfaragó megoldásai miatt, de soha sem tenné meg, hogy valaki életét kockára tegye a költség érdekében. Csak követelt, és kapott, mindig a legjobbakat, természetesen úgy, hogy a termelıket egymás ellen alkudva potom áron kapta meg, amit akart. – Kész? Sabrina bólintott. – Van már ötleted? – Nincs még. Lássuk a helyet elıször. A cím nem volt más, mint egy háromemeletes ház a Quai des Pecheurs. Tükörképe tökéletesen verıdött vissza az Ill folyó vizérıl. Fehér falai érezhetıen ellentétben álltak a fekete zsalukkal, melyek számtalan ablakkal díszítették az épületet és a nehéz függönyök, melyek a három ablakban lógtak csak fokozták a fenyegetı légkört. – Ezek biztosan rejtenek valamit – mondta Graham amint kimászott a bérelt Renault GTX-bıl. – Azt hiszem a körülmények miatt legjobb lesz, ha segítségül hívjuk társainkat – mondta Sabrina egy szuszra. A férfi a kocsi teteje felett a lányra nézett, s összevonta szemöldökét. – Miféle körülmények? – Nem hiszem, hogy csak úgy körbekalauzolnak minket, egy házkutatási parancs nélkül. – Ismered a szabályokat, Sabrina: csak akkor hívunk segítséget, ha nagyon szükséges. Ezt az ügyet elintézzük mi magunk is. – Hogyan? Csak nem akarsz megint berontani, mint elefánt a porcelánboltba? Emlékszel mennyire kikelt Kolcsinszki magából mikor utoljára azt csináltad. – Á, sokkal finomabb ötletem van annál. A segítségre szoruló kisasszony. – Mindjárt gondoltam volna. O. K. Halljuk. Egy perccel késıbb Sabrina befordult egy kis sikátorba a Renault-val, majd egy macskaköves udvarba ért, melyet körös-körül málló vakolatú falak borítottak. Kiszállt és odaütögette a kopogtatót az egyik fekete faajtóhoz. Egy kémlelınyílás nyílt ki, és egy fiatalos férfiarc nézett ki rajta. Elmondta szerencsétlen helyzetét franciául, alkalmanként a Renault-ra mutogatva. A férfi közelebb tájolt a nıhöz, hogy jobban láthassa. Barna csizmába győrt testhez álló farmernadrág, és gyönyörő alak. Alig tudott hinni szerencséjének és kinyitotta az ajtót, hogy beengedje. Mire a hosszú halványan megvilágított folyosó végére ért elıvette a cetli fénymásolatát és a kezébe adta. Feslett mosolya megváltozott majd eltőnt és magával nagy haragban, hogy ilyen könnyedén átverték, a nıre bámult. Szemei idegesen pillantgattak jobbra-balra, mikor hangosan megkérdıjelezte az eredeti irat érvényességét. A férfi gyenge kísérlete, hogy elterelje a figyelmét, volt mindaz amire Sabrina várt. Kivárta az utolsó pillanatot, mikor hátrafordult, hogy szembeszálljon közeledı ellenfelével. Mikor a férfi megragadta a lány gallérját a lány ökölbe szorított kezével felütötte annak karját, hogy engedjen szorításán. A lány ekkor hatalmas erıvel a férfi orra tövére vágott. A férfi fájdalmában felkiáltott,
majd leborult a földre és eltört orrát ujjvégei közé fogta. A férfi kezeit az ajtó mögé csúsztatta, ahol a szablyát tartotta. De amint ujjait a szabja markolatja köré fonta Graham a Berettát a férfi hátának nyomta. A félelmében kıvé dermedt férfi a kezeit teste mellé ejtette. Graham félrelökte a férfit a bejárattól és az ajtó mögé lépett, hogy kivonja a szablyát hüvelyébıl, majd azt markolatával elıre a férfinek kínálta fel. Sabrina közbeavatkozott: kivette Graham kezébıl a szablyát és azt maga mellé a földre ejtette. – Volt valami jel a külsı épületeken? – kérdezte miután kivette a Geiger-Müllert a táskából. A férfi a fejét rázta. – Nem, teljesen tiszta. A nı bekapcsolta és végigfuttatta érzékeny észlelıjét az ajtókon és a padlózaton. A mutató sehol sem mozdult. Mikor Sabrina a fiúhoz közeledett ı meghátrált, de nagyon megrémült mikor látta Graham fenyegetı tekintetét. A lány megpróbálta megfejteni az ijedelem okát, de nem sokra jutott. – Beszélsz angolul? – kérdezte követelıen Graham. A fiú a hátát a falnak nyomta, szemeiben félelem tükrözıdött. Sabrina megismételte a kérdést franciául. A fiú a fejét rázta. Sabrina rákérdezett a söröshordókra. A fiú válaszul a folyosó végén levı lépcsı melletti ajtóra mutatott. – Mi legyen vele? – kérdezte Graham a sebesült férfira mutatva. – Nem fog ı nagyon sehova sem sietni. A falépcsı egy gyengén megvilágított keskeny pincefolyosóba vezetett. Az egyetlen ajtó a folyosó végén volt, melyet egy vaskos lakat ırzött. Sabrina az ajtóhoz ment, de a detektor semmit sem jelzett. Mondta a fiúnak, hogy nyissa ki, de ı csak a fejét rázta válaszként. Graham Sabrina mutogatásaiból megértette mirıl van szó. Nekitaszította a fiút a falnak, és mikor az megfordult, Graham Berettájának csövével találta magát szembe. A fiú életét féltve az övénél matatott, hogy leakassza a kulcsot. Háromszor kísérletezett mire beletalált a zárba. A padlózatra ejtette a lakatot majd benyúlt, hogy felkapcsolja a villanyt. Sabrina követte ıt a helyiségbe, még mindig semmit sem mutatott a Geiger-Müller. Sörösládák és hordók százai álltak végig három fehérre meszelt fal mellé állítva, de a negyedik és leghosszabb falon polcok voltak teli hazai és import borosüvegekkel. A fiú keresztül vezette ıket egy tégla-boltíven, ahol egy kisebb teremben papírdobozok álltak, sok felbontva, így láthatták tartalmukat. Többnyire whisky volt. Graham a kilenc, a helyiség közepén álló hordóra mutatott. Sabrina körbevezette mőszerét a hordókon. A mutató sehol sem mozdult. Kikapcsolta, majd a hordók mellé guggolt, hogy láthassa címkéjüket. – Négy hordó Heller, öt Dunker. Mindkettıt Münichben gyártják. Csempész áruk. – A fene egye meg – morogta Graham mérgesen. – Tehát mégiscsak rossz nyom. – Ja. Csak remélem C. W. nagyobb sikerrel jár. Whitlocknak több sikere volt és azon volt, hogy mielıbb eredményt érjen el. Az ı gépe három órával késıbb indult, mint a párizsi, és addigra az Atlanti-óceán feletti vihar eltőnt, így ı már tudott aludni az út nagyobb részén. Miután beért a frankfurti Rhine-Main repülıtérre átvette Golf Cabriója kulcsát a Hertz autókölcsönzıbıl és jó úton haladva tette meg a harmincöt kilométeres szakaszt Mainzba ahol bejelentkezett a Kaiserstrasse-i Európa hotelbe. Grahamhoz és Sabrinához hasonlóan ı is kapott egy sporttáskát, melyben volt egy Geiger-Müller és kedvenc pisztolya, egy Browning Mk2-es. Mindez azon a pályaudvaron, ahol elızıleg három órán keresztül böngészte az elmúlt tíz nap áthaladt teherforgalomról szóló jelentéseket. Egyetlen jelentés pontosan megegyezett: hat fém hordó volt egy svájci vonaton, amely megállt Strassbourgban azon a napon mikor a hajléktalan ott volt. Nem lehetett senki sem
biztos, hogy ezek pont ugyanazok a hordók voltak melyekkel a csavargó találkozott, de minden jel arra mutatott. Csak egyetlen biztos módja volt annak, hogy megtudja az igazságot, márpedig ez azt jelentette, hogy el kell mennie egy helyi címre és ellenırizze a sugárzás mértékét. Naplemente volt, mikor Whitlock átment a Heuss-hídon és befordult Golfjával a Rampenstrasse-re. Szemeit erıltette amint a jelentéssel megegyezı számot kereste. A folyó mentén elterülı raktárak házfalát figyelte, mikor az egyik ház elıtt megállította a kocsiját. Megragadta a sporttáskát és kimászott a kocsiból. A többi öt autó amely a helyszínen volt, egy fényesen megvilágított étterem elıtt álltak az út másik oldalán. Nemcsak, csicsásan nézett ki, de még a kiáramló szag is förtelmes volt. A raktárhoz sétált. A festetlen ajtókat lakat ırizte, és a feje felett épphogy kivette a Strauss nevet, mert a festés az évek során teljesen megkopott. Körbenézett, majd elıvett egy rakás álkulcsot és nekiállt a zárnak. Percekkel késıbb kattant a zár, a férfi meglazította az ajtókat összefogó láncot, majd annyira kinyitotta az egyiket, hogy becsúsztathassa rajta testét. Miután kipróbált néhány kapcsolót sikerült egy a raktár távoli sarkában lévı lámpát felgyújtania. Rozsdás kampók lógtak a felette lévı vasgerendákról. Az ablakokat már régen megrongálták és a fakó színő falakon trágár szövegek zsúfolódtak. Még a betonpadlót is megette az idı vasfoga, néhány helyen a feltört egyenetlen részeken gazok nıttek. Az egész helyiség bőzlött a nemtörıdömségtıl és elhagyatottságtól. Kicipzározta a táskát, kivette a Geiger-Müllert és bekapcsolta. A mutató azonnal kimozdult helyérıl, amely csillapodott és erısödött amint a raktárban le s fel járt. Kikapcsolta, és elégedett volt, hogy a hordókat valamikor itt tárolták. – Was Wünschen Sie? Vhitlock hátrapördült. A férfi aki az ajtóban állt egy a húszas évei végében lévı férfi volt, zsíros szıke hajjal, és egy maszatos köténnyel pocakja körül. Whitlock az itáliai étteremre gondolt és közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vegye. Az volt a benyomása, hogy a férfi fél. Erısen hitt a fiziognómiába és ösztönei soha sem csaltak. – Beszélsz angolul? – kérdezte Whitlock. – Egy kicsit. Nagy a szükség. Sok angol vendég itt. Vhitlock feltételezte, hogy "itt" Németországot jelent és nem a vendéglıt, nincs az a turista aki erre a helyre bemenne. – Itt dolgozol a szembeni étteremben, nemigaz? A férfi bólintott. – Mennyi ideje? – Majdnem két éve. Whitlock a zsebébe nyúlt majd elıvett egy köteg pénzt amit lassan megforgatott a kezében. A félıst a legkönnyebb lefizetni. Utált kenni, mert ezt volt a legnehezebb elmagyarázni Kolcsinszkinak. – Információra van szükségem, a pénz nem akadály. – Ki maga? Angol rendır? – Nem – válaszolta Whitlock. – Most inkább én kérdezek. – Adj pénzt és elmondom. Mit akar tudni? – kérdezte a férfi szemeit a pénzkötegen tartva. – Láttál valakit is ebben a raktárhelyiségben az elmúlt hat hónapban? A férfi végigfuttatta nyelvét kiszáradt szája szélén, és bólintott. – Néha jönnek és esznek éttermemben, hárman vannak. Egyik csak egyszer jött be, de biztos vagyok benne, hogy ı a fınök. A másik kettı – a férfi felnézett a plafonra ahogy a megfelelı szót kereste –, hogy is mondjam, féltek tıle? Feleségem azt mondja, hogy jóképő. – A férfi csak a vállát rázta, mintha felesége véleménye semmit sem számítana. – Hogy nézett ki? – Egy nagy ember, fekete hajjal, és van más színő szemei. Láttam, mikor jön fizetni. Jól beszél német, de nem születik itt. – Felismered az akcentusát? – Nem.
– És a másik kettı? – Egyik alacsony, rövid, vörös hajú. A másik egy Amcsi – Amerikai. Szıke mint én. Van bajusz. – Hallottad valaha is a nevüket? A férfi megrázta szıke fejét. – Nem, mindig a sarokban ülnek. Szeretni egyedül ülni. – Bármilyen raktárkörüli tevékenység? – Látok néha egy tehergépkocsit. Ennyi. – Volt rajta valami felirat? – Nem emlékszem. Whitlock kivett néhány bankjegyet a csomagból, a férfi kikapta kezébıl, és a zsebébe nyomta. – Az meg mi? – kérdezte a férfi amint látta, hogy Whitlock visszahelyezte a GeigerMüllert a sporttáskába. Whitlock behúzta a cipzárt majd felállt. – Fizess és elmondom. – Maga aztán rafinált. – Igazán? Whitlock megvárta míg a férfi elhagyja a raktárt, követte ıt és visszazárta a lakatot. – Jöjjön egyen az éttermemben, készítek magának finom makarónit. – Van nekünk egy mondásunk angolul: ha Rómában vagy tégy úgy mint a rómaiak. Mi Németországban vagyunk. – Nem szeretsz makarónit? Whitlock az étteremre nézett. – Ahogy mondtad, rafinált vagyok. Visszament a Golfhoz és felvette az iratot az ülésrıl. A tehervonat célállomása szép nagy betőkkel volt feltüntetve. Lausanne. Whitlock azon nyomban telefonált Grahamnak, amint visszaért a hotelbe. De mikor Sabrina felhívta a Lausanne-i állomást a tudomására jutott, hogy az egyetlen délutáni vonat már elment. Mind ı mind Graham egyetértett, hogy nem sok mindent tudtak már aznap tenni és felhívták a UNACO fıhadiszállását ahol közölték velük, hogy másnap reggel Cessnában egy társaság vár rájuk, hogy Genevába a Lausanne-hoz legközelebbi reptérre szállítsák ıket. Mindketten korai takarodót fújtak. A Cesna 7.30-kor érkezett a genfi Cointrin reptérre. Graham kibérelte a leggyorsabb kocsit, amit Hertz tudott adni, egy BMW 735-öt, hogy megtegyék a száz kilométeres távolságot Lausanne-be. Sabrina, saját gyakorlottságát figyelembe véve magát találta a legmegfelelıbbnek a vezetésre, míg Graham tapintatlanul emlékeztette ıt a majdnem halálos kimenetelő La Mans-i karambolra. A nı visszafogta mérgét, ez nem volt a legjobb hely és idıpont a vitatkozásra, hagyta, hogy ı vezessen. Egy óra múlva megérkeztek a Lausanne-i pályaudvarra, ahol már várták ıket. Az állomásfınök már kinyomozta, melyik kapus látta, kik pakolták ki az elızı nap a tehervagont. Graham megkérte ıt, hogy ne hívassa be a kapust az irodájába. Erısen hitt az otthon érzet pszichológiájába, amely kényelemben tartotta a szemtanút, és meglehet, hogy emlékezhet olyan részletekre amelyet könnyen elfelejthet említeni egy idegen környezetben. A kapus a peronon állt, kezei overállja zsebében. – Beszél angolul? – kérdezte Graham. A kapus tétován bólintott. – Szeretnénk feltenni magának néhány kérdést – mondta Sabrina. – Mivel kapcsolatban? – A munkájával – válaszolta Graham tömören. – Az mindjárt más… – mondta a portás idegesen kuncogva. – Felismeri ezt a jelentést? – mutatta fel Sabrina a lapot, amit az állomásfınök adott oda neki.
A kapus a bal felsı sarokba írt névre bökött. – Ez az én nevem: Deiter Teufel. Teufel azt jelenti, hogy ördög. Az ördögi Deiter, legkiváltképp a nıkkel. – A kutyát sem érdeklik a nıügyei – vágott közbe Graham –, tehát maga foglalkozott ezzel a tegnapi szerelvénnyel? – Ez az én nevem, nemigaz? – Nincsen szükségünk a szarkasztikus megjegyzéseire. – Itt voltam, de… – De? – súgta Sabrina. – Lehet, hogy elveszítem a munkámat, tudnom kellett volna, hogy nem fog sikerülni. – Maga nagyon közel áll hozzá, hogy elveszíti, hacsak nem jön elı valami értelmes válasszal. – Várj egy kicsit Mike – nézett Sabrina a férfi lehajtott fejére. – Nézze minket nem érdekel, hogy maga milyen belsı intézkedéseket felejtett el megtenni. Amit mi tudni akarunk az az, hogy mi történt a szerelvénnyel. – Sajnos, nem tudom – vágta bele cipıje orrát az aszfalt peronba. – Megígérem, hogy hármunkon kívül senki sem fog róla tudni. – Megígéri? – Megígérem – válaszolta Sabrina egy biztató mosollyal. – Mintegy harminc perccel a vonat érkezése ellıt egy férfi jött oda hozzám és megkérdezte nincs-e kedvem keresni ötszáz frankot. Természetesen ugrottam az alkalomra. – Milyen férfi? Látta már elıtte? – kérdezte Graham. – Nem soha. Jó testfelépítéső volt, fekete hajú, beszélt németül. Valahonnan tudta, hogy én vagyok ügyeletben ebben a szektorban, megmutatta a vonat számát és megkért, hogy ne menjek a közelébe. Azt mondta, hogy a vonaton saját áruja van, és ı maga akarja kipakolni. Tudtam, hogy megszegem a szabályokat, de nem akartam vitatkozni. Pláne azért az összegért. – Mi történt azután? – sürgette Sabrina. – Egy fehér furgon tolatott be a szerelvényhez. – Volt vele valaki? – kérdezte Graham. – Csak a vezetıt láttam, de más is lehetett a vagonban. – Hogy nézett ki a vezetı? Teufel a vállát húzta. – Nem figyeltem meg ıt, csak annyira emlékszem, bajuszt viselt. De volt valami különös: amint befejezték a furgon pakolását odafordultak egy másik vagonhoz. Körülbelül egy óráig ott voltak, aztán visszamentek az eredeti vagonhoz és beálltak mellé. Mindkét vonat nagyjából ugyanakkor indult tovább. – Ellenırizte bármelyik vagont mielıtt elindultak? – Nem, uram, de ellenıriztem az iratokat, mindkét vagon üresként szerepelt. – Hova mentek a szerelvények? – kérdezte Graham. – A Mainzbıl jövı Rómába ment tovább. A másikban nem vagyok biztos, de ellenırizhetem, ha szükséges. – Menjen, ellenırizze – mondta Graham. Teufel eltőnt egy fülkében, majd egy perc múlva visszatért. – A másik vonat Fribourgon és Bernén keresztül Zürichbe tart. Ebben a pillanatban Fribourgban vesztegel, mőszaki okok miatt. Leírtam mindkét vagon számát is, ha érdekli önöket megmondhatom. – Átkapcsolták a szerelvényt egy másik vonatra Fribourgban? – kérdezte Sabrina miután kivette a férfi kezébıl a papírt. – Nem a menetrend szerint a vonat ma délután fogja elhagyni Fribourgot. Az áruk még mindig a szerelvényben lesznek. – Tehát, maga az egyik vagonhoz sem ment közel. – Már világosan megmondtam, szükségem volt a pénzre.
– Köszönjük a segítségét. És ne aggódjon, semmit sem mondunk el a fınökének. – Köszönöm – mondta Teufer Grahamra mosolyogva –, maga aztán szerencsés, hogy ilyen gyönyörő asszisztense van. – Társ – mondta Sabrina élesen. Teufer bocsánatkérıen megérintette sisakját. – Elnézést, de vár rám a munka. Sabrina nézte, amint a férfi eltőnik a fülkében. – Tehát néha a bőnözésnek is megvan a haszna. – Ez meg mit jelent? – kérdezte Graham amint együtt visszagyalogoltak a csarnokba. – Sugárfertızött lenne, ha nem fogadta volna el a csúszópénzt. – Valószínőnek hangzik – kuncogott magában Graham. – Mi van? – Asszisztens. Tetszik nekem. – Képzelem – mondta Sabrina majd az állomás kávézója felé intett –, gyere meghívlak egy reggelire. A férfi sonkát evett tojással és virslivel. A nınek egy kontinentális reggelire fájt a foga: két szelet frissen sült Tresse és egy fehér kifli. – Milyen hasznot húzhatunk a fejleményekbıl? kérdezte Graham, amint leültek egy éppen nem foglalt asztal mellé. Sabrina alaposan megkavarta kávéját mielıtt szólt volna: – Rájöttek, hogy valaki megrongálta az egyik hordójukat, valószínőleg azért tolattak oda a másik vagonhoz, hogy megjavítsák. – Nem is beszélve arról, hogy a védelmezı fehér ruha még fel is hívta volna rájuk a figyelmet – adta hozzá két falat között Graham. – Biztosan tudják, hogy benne vannak a kelepcében, máskülönben minek kellene a csali? – Nem szükségszerően. Profikkal van dolgunk. Csak természetes, hogy fedezik magukat egy olyan baki után, mint az. – Villázta fel a maradék virslit Graham, és belemártotta a tojás híg sárgájába. – Szerinted melyik vonat a csali? – Amelyik Rómába megy – válaszolta a nı tétovázás nélkül. – Hát téged az orrodnál fogva vezetnek – válaszolta teli szájjal a férfi. – Igazán? És mibıl gondolod ilyen biztosan? – Intuíció. – Intuíció? Természetesen. Hogy én erre nem is gondoltam – mondta Sabrina szarkasztikusan. Graham mérgesen az asztalra csapott. Egy szerelmespár a mellettük lévı asztalnál rájuk nézett, de elkapták fejüket mikor Graham rájuk bámult. A nıhöz hajolt és megkopogtatta az asztalt. – Nekem már volt hatéves bőnüldözési tapasztalatom mikor te még csak kikerültél a Sorbonne-ról mint egy kis elkényeztetett kölyök. – Az elkényeztetett kölyök. Kíváncsi voltam mikor jutunk el idáig. És mi van a többivel? A szegény kis gazdag lány, akit magas befolyású apja betett az FBI-hoz, és most már bizonyára valami miami milliomos felesége lenne, ha nem lett volna egy idızített közbeavatkozás: Philpot ezredes rákényszerítették, hogy vegye fel ıt a UNACOhoz. Próbálj meg másik utat választani, mert ez már egy kicsit ragadós. – Fáj az igazság. Nem térhetnénk vissza a tárgyra? – Tulajdonképpen egy rejtett áldás lehetne. – Mi? – nyomta félre Graham a tányérját. – A különbözı véleményünk. Mindkét vonatot ellenıriznünk kell. – Így van, de nincs még egy Geigerünk, és idınk sem, hogy kivárjuk, míg küldenek egyet. – Gondolod te. Nem hiszem, hogy nagyon nehéz lenne vennem magamnak egyet. – Csak vesztegetjük a drága idıt – mondta a férfi, és felállt. – És ahogyan a fınök mindig mondja, ez Code Red. Az ırült versenyfutás az idıvel.
Egy óriási útjelzı tábla, hét kilométerre Mainz-tól, jól hirdette a büntetéseket, melyeket az illegálisan bekanyarodókra szabnak ki az A643-as bekötıútról az Atomhulladék Feldolgozó Üzem bejáratához. Whitlock befordult a Golf Cabriójával a bekötıútra, és amint felért egy kis emelkedı tetejére már látta is az üzemet. Három méter magas kerítések között, melynek tetején háromsoros szögesdrót feszült. Késıbb megtudta, hogy egyetlen gombnyomásra elektromos áramot lehet belevezetni. Három hőtıtorony magasodott számtalan dobozszerő építmény fölé. Mindegyik okádta a szürke füstöt amely a közeli esıfelhık felé tartott. Amint megállt a fıkapu elıtt arra gondolt, hogy mennyi elfogadhatatlan mennyiségő alacsony szintő toxikus hulladék kerül a légkörbe naponta, a rosszindulatú gyárakból, melyek vezetısége fittyet hány az elkövetkezı generáció jólétére, s jövıjére. Úgy oldják meg a problémát, mint a Vatikán csinálta a belsı korrupció kezelésével: a szınyeg alá söpörte az ügyet és úgy tett, mintha soha nem is létezett volna. Mindig letörte az, hogy a keleti és a nyugati blokk nagyon bıkező egy olyan vállalkozásban, amit ı az atomenergetikai ipar sátánjának nevezett, míg a harmadik világ még mindig éhínséggel küszködik. Akármit is szeretne megtudni az üzemben, nem engedheti meg magának, hogy engedjen érzelmeinek. És ı ezt nagyon jól tudta. Egy ır lépett elı az ırházból a kapu mögött, és a Golfhoz ment. Whitlock észrevette a felerısített pisztolytáskát, majd a megkötött Dobbermannra pillantott, aki az ır mellett ült kötelességtudóan. Letekerte az ablakot és rövid ideig sógorára Edie Krugelre gondolt, aki tanított neki németet. Nem sokat, de eleget. – Jó reggelt. A név Whitlock. New York Times. Van egy idıpontom… – kis szünetet tartott, hogy ránézzen a lábára helyezett levélre ami szintén a sporttáskájában volt elhelyezve – K. Schendel. Kilenc óra. Az ır végigvezette ujját egy gépelt névlistán. Megtalálta a nevet, majd megkérte Whitlockot, hogy igazolja magát. Az ır tökéletesen megelégedett az útlevelével, és visszafordult az ırhelyére, hogy betelefonáljon a portára. Kinyitotta a fıkaput, és Whitlock barátságosan intett neki, mikor elhaladt mellette a látogatók parkolójába. A portát úgy tervezték, hogy jó benyomást keltsen, a gombaszínő amerikai Anton Plüss szınyegjével, három ágú csehszlovák csillárjával, barna bırfotellal és velúr függönyeivel, melyek ízlésesen díszítették a duplaüveges, parkolóra tekintı ablakokat. Odalépett a tölgyfa recepciósasztalhoz, és viszonozta a recepciós mosolyát. – Megbeszélésem van Schendel úrral, kilenckor. – Schendel, kisasszony, Karen Schendel – mondta egy hang angolul mögötte. Mikor hátrafordult azonnal arra gondolt, hogy a nıt is úgy tervezték, hogy jó benyomást tegyen. Össze nem illı, de valahogy mégis alakját kihangsúlyozó szoknyát és csíkos öltönyzakót viselt. Mókusszínő haját feje búbjára csavarva hordta, kihangsúlyozva ezzel csinos arcát, és érzéki nyakát. Elegánsan és méltóságteljesen mozgott, kézfogása pedig határozott volt anélkül, hogy vesztett volna nıiességébıl. – Bocsánat – mondta Whitlock az angolnál maradva. A nı angolja kifejezetten jobb volt, mint Whitlock fejbevert németje. – Miért? – kérdezte a nı egy szemöldökfelvonással. – Mert feltételeztem, hogy férfival fogok találkozni. – Természetes feltételezés egy férfitıl. Jöjjön be az irodámba. Éppen azon voltam, hogy kávét rendeljek magamnak. Irodája ajtaja a többi helyiséggel ellentétben nem a folyosóra nyílt, hanem egybıl a recepció helyiségébe. Irodája tágas és finoman nıies volt. A pasztell színő falak ízléses hátteret kölcsönöztek a Sara Moon festményeknek. Friss virágok és egy rózsaszín lámpabúra díszítette az asztalt. A nı az elıtte lévı fehér bırfotelre mutatott, majd leült és a telefonért nyúlt. – Kávét vagy teát? – Amit ön iszik.
– Miért válaszolnak a férfiak mindig ilyen kitérıen. Nem nehéz eldönteni. Tea vagy kávé? – Kávé – válaszolta a férfi. Ahogy beszélt közelebbhajolt egy szeplıs képő gyereket ábrázoló fotóhoz. – Aranyos. – A fiam Rudi – mondta válaszként a nı majd letette a kagylót. – Fiam és a férjem a Costa Braván fulladtak vízbe, négy évvel ezelıtt. – Sajnálom – mondta Whitlock. – Köszönöm. – Mennyi ideig voltak házasok? – Oh, mi nem voltunk házasok. Gyerekkori szerelem. Tizenöt évesen találkoztam Erikkel. Az idén lenne tizenkilenc éve, hogy együtt lennénk. – İszintén mondom, egy nappal sem néz ki huszonötnél idısebbnek. A nı nevetett. – Azt hiszem jól kijövünk majd egymással, Whitlock úr. – C. W., kérem! – Miért a rövidítés? – Semmi, csak rövidítés. Sohasem bocsátotta meg szüleinek, hogy Clarence Wilkinsre keresztelték. Karen töltött a kávéból miután felszolgálták, és hagyta, hogy Whitlock maga vegyen a cukorból és tejbıl. – Milyen cikket akar írni? – kérdezte a nı. – Remélem, hogy megismerkedem azokkal, akik itt dolgoznak. Annyi mindent írtak már a rendszer technikai jellegérıl, hogy az emberek azt hiszik, itt mindent gép végez. – Magyarul, az emberi oldal érdekli? Whitlock biccentett. – Most, hogy Csernobil még mindenki emlékezetében friss, arra gondoltam, hogy jó ötlet lenne megmutatni, hogy az itt dolgozó emberek is ugyanolyanok mint mi többiek. Van családjuk, adósságuk, és éppen annyira félnek a sugárzástól mint bárki más. – Jobban. Nemcsak munkalehetıségünk forogna kockán egy esetleges üzemzavarnál, hanem mi lennénk az elsık, akiket sugárzás ér. – A nı szünetet tartott, hogy beleszippantson kávéjába. – Tehát, miért jött Mainzba? – Az amerikai atomiparról szóló történetek áradatában fürödtünk az elmúlt pár évben, az emberek valami mást akarnak hallani, és Mainz mint Európa közepe, egy nagyon érdekes, és vitatott üzem. Egy véletlenszerő sugárzás innen egész Európát veszélyeztetné. – Újságírói melodráma – jegyezte meg egy mosollyal –, mennyi ideig szándékozik maradni? – Két, három napig. – Rendben, akkor én magam fogom önnek megmutatni, hogy milyen szigorúak a biztonságot fokozó intézkedéseink. Sajnos ma egész délután egy csoport japán üzletemberrel kell beszélnem, így egy asszisztensemre bízom magát. Körbefogja magát vezetni az üzem területén, aztán maga eldöntheti, hogy kirıl akar interjút készíteni. Én majd elintézem önnek. – Jól hangzik – mondta Whitlock. – Beszerzek önnek egy dosemetert – mondta a nı és a telefonért nyúlt. – Egy mit? – kérdezte Whitlock tettetıen. – Ez egy kitőzı, melyet minden itt dolgozó megkap. Egy fotografikus filmet tartalmaz amely elszínezıdésének mértéke mutatja a sugármérgezés súlyosságát. – A nı letette a kagylót és bocsánatkérıen mosolygott. – Bocsánat, hogy ilyen illetlenül elrohanok, de megígérem, hogy holnap szabad leszek. – Szólít a kötelesség – mondta Whitlock görcsösen vigyorogva. Felírt egy szöveget naplójába majd a férfi elé tette az asztalra: Hívj el ma éjszakára. Whitlock felkapta a fejét és észrevette, hogy a magabiztosság eltőnt a nı arcáról. A nı ijedten nézett. – Szabad ma este?
– Igen – mondta a nı, hangjában a bizonytalanság árnyalt jelével. – Arra gondoltam elmehetnénk vacsorázni – mondta míg összehajtotta a papírt és zsebébe tette. – Nagyszerő lenne, van valami ötlete, hogy hova? – Magára hagyom a döntést. – A Hiltonnál lévı Rheingrill a legjobb a városban. – Nyolckor? – kérdezte Whitlock. – Rendben, de most megbocsát készülnöm kell a tárgyalásra. Asszisztensem hamarosan ide jön magához. A férfi hátradılt az ülésen miután a nı elment. Mi a fene folyik itt? Sabrinának negyven percébe telt míg Lausaanne-ból Fribourgba vezetett, és további negyed órába, míg megtalálta a raktárudvart, ahol Teufel elmondása szerint, megtalálja a szerelvényt. Leparkolta a bérelt Audi Coupe-t egy drótkerítés elıtt, majd hátranyúlt a Geiger-Müllerért, melyet egy sorozat telefonhívás után sikerült beszereznie egy Lausannei-i kereskedıtıl. Az anorák cipzárját az álláig felhúzta és feltette a kapucnit is, mert a jeges szél az arcába mart, amint kinyitotta a kocsi ajtaját. A kaput belülrıl egy lakat zárta. Sporttáskája övét áthúzta vállán és könnyedén feltornázta magát a kerítés tetejére, a másik oldalon a kapu fél magasságából leugrott. Leguggolt egy vagon mellé és megfigyelte környezetét: jobbra tıle egy raktár, balra két sor sín és egy rozsdás vagon, melynek kerekei alig látszottak ki a benıtt gaztól. Az egész környék teljesen elhagyatott volt. Áttette Berettáját a pisztolytáskából az anorákja zsebébe és elindult lefelé a vagonsoron, ellenırizve a kocsiszámokat azzal amit Teufel leírt neki. Elölrıl a harmadik vagonon megtalálta a számot amit keresett. Kivette a Geiger-Müllert a táskájából, de semmit sem tudott leolvasni az ajtórésnél. Ekkor a nı végigfuttatta ujját az ajtó és keretje közötti hézagon, arra az esetre ha rejtett bomba lenne. Félelme alaptalan volt, és kinyitotta az ajtót. Látta az árnyékot a szeme sarkából, de míg Berettáját kereste, erıs ütést érzett a vállán. A Geiger-Müller kirepült a kezébıl, az nekicsapódott a rozsdás vagonnak mely mögötte állt és széttört vékony üvegje, elgörbült érzékeny anódja. Egy csíkozott kandúrmacska nézett fel rá farkát borzolva. Megvárta mielıtt a macska meghátrál, hogy összeszedje a Geiger-Müller megmaradt részeit és sporttáskájába dobja. Gyızedelmesen vigyorgott mikor visszafordult és benézett a nyitott ajtón. Egyetlen tartalma hat söröshordó volt. Felmászott, hogy közelebbrıl is szemügyre vegye a tartalmát, de megpróbált biztonságos távolságban maradni. Mind a hat hordó zárt volt és semmi jele nem volt annak, hogy egyik is valaha megrongálódott volna. Még a leggyakorlottabb hegesztı is hagyott volna munkája után nyomokat. Csakis csapda lehetett Egy golyó a legközelebbi hordóba csapódott. A nı a földre vágta magát és pisztolyát szorosan markában tartva, biztonságos helyet keresett a félig nyitott ajtó mögött. A fegyveres kiszúrta ıt, de mégsem az volt a nı legnagyobb veszélye. Szíve hevesen vert amint átnézett a válla felett. A golyó egy nagy darabot kiszakított a hordóból, de semmi jele nem volt annak, hogy halálos plutónium folyna ki az atmoszférába, mint ahogyan ı azt elképzelte. Megkönnyebbülve nagyot sóhajtott. Tehát ezek voltak a hamis hordók – Mike-nak igaza volt. Abból a szögbıl ítélve, ahogy a golyó a hordóba hatolt, a lövés csak a raktár felıl jöhetett. A vagonajtó számításba sem jöhet, mint menekülési irány, az orvlövész onnan tartotta sakkban. Észrevette, hogy egy deszka ki volt törve az egyik falon, amely választ adott arra, miért volt a macska a vagonban. Nadrágféken a nyíláshoz csúszott szemeit az ajtón tartva, hogy ellenırizze, a raktárból nem láthatják ıt. A rothadás már megkezdte a vizes fát, így nem volt nehéz nagy darabokat kitörni. Mintha átázott papírdoboz lett volna. A feje felett lévı gerenda sokkal ellenállóbb volt, de egy határozott rúgással a szögek meggyengültek. Újból rúgott, ezúttal egy méterre a saroktól elrepedt a mellette lévı fal is. A harmadik rúgás annyira megtörte, hogy kitudott rúgni. Kinézett a
nyíláson, de mindaz amit látott egy kerítés volt harminc méter távolságban. Izzadva, halálrarémülten kimászott a lyukon, lebukott a vagon alá és a hasán csúszva mászott elıre a sínpár között. Az igaz, hogy ıt nem láthatták meg, de ı sem láthatta a raktárat, vagy ami még fontosabb, az orvvadászt. Csak egy méternyire lehetett az ütközıtıl, amikor egy patkány csapott ki elıtte, akármennyire is hátracsavarta a fejét, Nem tudta megakadályozni, hogy a patkány a farkával végig ne sodorjon az arcán amint eltőnt az egyik talpfa alatt. Ráharapott alsó ajkára, hogy elfojtson egy sikolyt és érezte, amint a hátán két hullámban is átrázta a libabır. Hol volt az a nyavalyás macska, mikor a legjobban szüksége lett volna rá. Mindig büszke volt elszántságára és nagy lelkierejére, de egy valamit nem tudott legyızni: a patkányoktól való félelmét. Ez még akkor alakult ki mikor hároméves volt. Véletlenül bezárták egy sötét, dohos pincébe. Az egyetlen dolog amit észlelni tudott, a patkányok eszeveszett zaja volt, amint átfutottak elıtte a padlón. Mikor, úgy két órával késıbb megtalálták ıt, felfedezték, hogy a szoknyája széle rágott volt. Fájdalmasan felnyöszörgött az arcát égetı fájdalomtól és elrántotta a kezét arcától. Anélkül, hogy észrevette volna, megdörzsölte az arcát ott, ahol a patkány undorító farka hozzáért. Folytatta a mászást elıre, miközben állandóan figyelte a síneket. Elérte az ütközıt és kimászott a vagon alól, mert tudta, hogy kiesett az orvvadász látószögébıl. Csakhogy ez kölcsönös volt. Egy fészer legalább húsz méterre volt tıle, és nem volt fedezék. Vett egy pár mély lélegzetet, kiugrott fedezékébıl majd kacsázva rohant a fészer felé. Az elsı lövedék mögötte csapódott a talajba. A második golyó azonnal követte társát, amely azonban elıtte csapódott a talajba, és a nı rákényszerült, hogy az utolsó pár métert ugorva tegye meg. Nagy erıvel esett neki a hullámlemez ajtónak. Csillapítóan megsimogatta vállát, és megpróbálta lecsillapítani heves lélegzetét. Ki volt zárva az a lehetıség, hogy ugyanaz a személy tüzelje a golyókat, túl gyorsan és változó irányból jöttek. Hol lehet az elsı orvvadász, de már ı is elmozdulhatott. A második hollétérıl fogalma sem volt. Tudta, hogy öngyilkossággal egyenértékő lenne, ha megpróbálna az ajtón keresztül bejutni, ezért óvatosan körbejárta az épületet lebukva, hogy nehogy kiszúrják a megrongálódott ablakokon keresztül. Két ajtó volt a fészer mögött. Egyik félig nyitva, elrozsdásodva. Csak ott lehetett bejutni. Egy arasznyira az ajtótól nekinyomta a hátát a falnak. Hogy kinyissa az ajtót egy lábánál heverı csövet használt. Egy sorozat szórta szét a földet a bejáratnál, ami megerısítette legrosszabb sejtelmét: félautomata fegyverekkel voltak felszerelve és nem a géppisztolyokkal. Keveset láthatott a fészer belterületébıl onnan, de amit látott reményt adott neki. Egy kopott, sárga konténer állt nem messze az ajtótól, jóval ugrótávolságon belül. Bevetette magát az ajtón, és már biztonságban volt, mikor az elsı golyó nekicsapódott a konténernek. Német káromkodás hallatszott, aztán semmi. A német valahol a fészer másik felén felszaladt egy H alakú állványra. A másik orvvadász egy elrozsdásodott munkapad mögött guggolt. Két fekete Honda cross-motor parkolt közel a munkapadhoz. A nı elsı gondolata az volt, hogy kiiktatja ıket, de arra gondolt, könnyen kockáztathatja a fejét, ha így tesz. Lépteket hallott az állvány felıl és megpróbálta kiszúrni a német mozdulatait a sötétben. Túl sötét volt ahhoz, hogy lásson valamit, de ahonnan a német állt, húsz méterrel odébb, a lány jó kivehetı lehetett a nyitott ajtóval a háta mögött. A német vérrel akarta befejezni a küzdelmet. Sabrina aggódóan az alsó ajkába harapott, szemei kétségbeesetten fürkésztek a feje fölé, hogy elkapjon egy mozdulatot. Egy váratlan golyózápor, a munkapad felıl, ártalmatlanul megtépázta a falat a nı háta mögött. Az utolsó pillanatban látta meg a németet. A német ott térdelt, az FN FAL félautomatát egyenesen a nınek szegezve. A nınek nem volt ideje célozni, így leadott három lövést gyors egymásutánban. Egyik golyó a német karját találta el, az hangosan felkiáltott és kiejtette a félautomatát a kezébıl ami hangosan zörgött alatta a padlón. Sabrina azt várta, hogy a másik német fedezni fogja társát, hogy az visszavonulhasson, de ehelyett lelıtte azt. Ezután egy hosszú sorozatot adott le, hogy fedezze magát, míg kitolta az egyik
motort. Berúgta és eszeveszetten folytatta a sorozatot maga mögött. Mire az ajtóhoz ért már lıtávolságon kívül robogott. Sabrina óvatosan felmászott az elkorhadt lépcsın a némethez. A Berettát a férfi nyakához tartva leguggolt mellé. Nem volt pulzusa. Zsebébe tette a Berettáját majd hátára fordította a tetemet, s levette a férfi sísapkáját. Negyvenes évei végén járt, barna haja és idıverte arcbıre volt. Végignézte zsebeit, de mindaz amit talált egy másik tár volt az FN FAL-hoz. Megtörölte a tárat, lehúzta a férfi kesztyőjét majd ujjait a tár sima oldalaihoz nyomkodta. Arra az esetre, ha van róla jegyzıkönyv a UNACO hozzájuthat egy sor ujjlenyomathoz. Miután gondosan zsebébe helyezte a tárat lement a lépcsın és felvette a leesett FN FAL-t. Kivette a tárát és a sarokban lévı farakásra dobta, majd eltemette a fegyvert a himlıhelyes konténerben. Megérezte, hogy figyelik. Hátrapördült, hogy szembeálljon az ajtóval, a Berettát szorosan tartotta kinyújtott kezeivel. Majd leeresztette. A két fiú nem volt idısebb hatévesnél, és félve nézték a himbálódzó fegyvert a nı oldalánál. – Filmet forgatnak? – ártatlanul kérdezte az egyik fiú franciául. Sabrina zsebrevágta a Berettát, kezei még mindig remegtek, mert mindig arra gondolt, hogy majdnem tüzelt fordultában. Az ajtóhoz ment és elvezette ıket a fészertıl. – Igen filmet forgatunk – válaszolta a nı, majd kezeit vállaikra téve leguggolt melléjük – hogy hívnak benneteket. – Marcel. – Jean-Paul. És téged, hogy hívnak? – Sabrina. – Tényleg filmsztár? – kérdezte Mareel. A nı bólintott, majd a szája elé tette mutató ujját. – De psszt, titokban filmezünk, ne mondjátok el senkinek. – Hol vannak a kamerák? – körbenézve kérdezte Jean-Paul. – Ma délután itt lesznek, most éppen fıpróbát tartunk. – Szerepelnek a tévében? – kérdezte Marcel. – Jövıre – válaszolta Sabrina mosolyogva. – Ugye megmondtam, hogy filmeznek – mondta Jean-Paul, és játékosan meglökte Marcelt. – Nem is mondtad – mondta Marcel és visszalökött. – Láttam itt egy férfit a múltkor, ı is azt mondta, hogy filmsztár. – Jean-Paul újra meglökte Marcelt. – Nem is voltál itt, beteg voltál. Sabrina Jean-Paulra meresztette szemeit. – Milyen férfi? – Azt mondta ne mondjam el senkinek, de szerintem magának elmondhatom, hisz maga is filmezik. İ nem volt olyan barátságos, mint maga. – Elmondta nektek, hogy hívják? Jean-Paul a fejét rázta. – Szerintem ı volt a rossz. Sabrina eldöntötte, végigjátssza. – Azt hiszem, tudom kire gondolsz. Egy nagy fekete hajú férfira? – Igen. İ a rossz? Sabrina biccentett. ¦ – Mit csinált? – İ és egy másik férfi hordókat rakott abba a nagy vagonba, azt mondta az is a film része. – Mennyi ideje állnak ott azok a vagonok? – kérdezte Sabrina, hogy Marcelt is újra bevonja a beszélgetésbe. Az a vállát rázta és ránézett Jean-Paulra. – Amióta itt játszunk. – Mióta? A fiú megint megrázta vállát. – Régóta. – Holnap is itt lesznek? – kérdezte Jean-Paul. – Még nem tudom – hazudta a nı –, és ti? – Mi minden nap itt játszunk – lökte meg Jean-Paul Marcelt és futásnak eredt.
Marcel összehúzta szemöldökét és utána szaladt. Megvárta, míg eltőnnek, s visszafordult a fészerhez. A német túl nehéz volt, hogy levigye a lépcsın, így habozva eldöntötte, hogy lelöki az állványról. Alámerítette kezeit, és a széle felé tolta. Egy pillanatra megszédült, mikor a test nagyot koppant a padlón, de gyorsan visszanyerte lélekjelenlétét, és azután, hogy leszaladt a lépcsın egy jó hely keresésére indult, ahova eltudná rejteni a testet. Egy sor elrohadt acélhordón akadt meg tekintete, de gyorsan lemondott róluk. Még ha bele is tudná egyikbe rakni, amiben kételkedett, egyáltalán nem volt biztos, hogy megtartaná a férfi nehéz súlyát. Egy megtépett, barna pokrócra esett tekintete. Megfelelı hely volt, de nagyon kellemetlenül érezte magát, ha arra gondolt, mi lakhat alatta. A patkány képe jelent meg elıtte, s ösztönösen is homlokához emelte bal kézfejét. A munkapad? Leguggolt és kinyitotta a két kisszekrényt. Azt várta volna, hogy egy otthonias patkányfészekkel találkozik, de szerencséjére csak pókhálók feszültek. A helyet középen egy polc választotta el, de sikerült kiiktatnia. Azután odahúzta a testet a munkapadhoz és megpróbálta begyömöszölni, fejjel elıre. A bal kéznek nem volt elég hely a szekrényben. Akármennyire is próbálta, nem tudta megakadályozni, hogy a kéz kiugorjon a padlóra. Sok küszködés után sikerült bezárnia a bal kéz felıli ajtót és bereteszelte azt. Aztán a testhez szorította a bal kezet és ráfeszítette az ajtót. Ha élne most jajgatna, gondolta a nı. Egy nagy rakás szemetet hordott a szekrény elé aztán megfogta az FN FAL-t és egy csıbe dugta az állvány felett. Mi legyen a motorral? Túl nagy volt, hogy elrejtse a fészerben, így kigurította és elrejtette a sörös hordók között, a vagonban. Csak idı kérdése, hogy észreveszik, de ez volt a legjobb amit megtehetett, ilyen rövid idı alatt. Letérdelt a söröshordó mellé és benézett az eldeformálódott golyólyukon. A hordó üres volt. Azután összehasonlította a többi hordó súlyával. Azok is üresek voltak. Ezután kecsesen kiugrott a vagonból, felvette sporttáskáját, és a kerítés felé sietett. Elhatározta, amint beér a hotelbe azonnal telefonálni fog Philpotnak. A Rómába tartó szerelvény menthetetlenül késésben volt Montreux-ban, mert egy lavina elzárta az utat öt kilométerrel odébb a vonalon. A legközelebbi megállónál, Martignynál ötven perces késésre számítottak. Graham úgy tervezte idejét, hogy tíz perccel elıbb érkezzen Martignybe. Így mikor az állomásra ért rájött, hogy több mint egy órája van még hátra. Elhatározta, hogy ezt az idıt az állomás kávézójában tölti el. Már a harmadik kávéját szürcsölgette mikor bemondták a szerelvény érkezését. Felvette két fekete sporttáskáját és kiment a peronra, hogy lássa amint a szerelvény behúz az állomásra. A leblokkolt kerekek sikítoztak, és a vonat nagy lökdösıdés és füstfelhı közepette megállt. Megjegyezte, hány személykocsiból és hány tehervagonból állt a szerelvény: hat kocsi, és nyolc vagon. Az ırhöz lépett és megveregette vállát. – Mennyi ideig marad a szerelvény az állomáson? – Húsz perc – mondta az ır és elsietett, hogy segítsen valakinek csomagjaiban. Egy mozdulatra lett figyelmes, egy személyre nézett, amint az a leghátsó kocsi lépcsıjén állt. A férfi negyvenes évei elején járhatott. Fekete haj borította fejét, arca fenyegetıen zord volt, testfelépítése pedig olyan volt, mint egy body-buildernek. Lelépett a lépcsın, s mintha tudatlan lenne környezetérıl a vagonok mentén elsétált, majd megállt az utolsó mellett. Kinyitotta a hatalmas lakatot és félre csúsztatta az ajtót. A férfi, aki kimászott, több mint két méter magas lehetett, egy pár centivel magasabb mint a másik, csúnyán ijedt arccal és egy nevetségesen lógó lófarokkal, mely kopasz fejét díszítette. A fekete hajú férfi behúzta az ajtót, de nem zárta rá a lakatot. Graham megvárta, míg a két férfi eltőnik a kávézóban, mielıtt a vagonokhoz ment volna. Körbenézett és elégedetten jegyezte meg, hogy senki sem figyelt fel gyanús viselkedésére. Kinyitotta az ajtót egy parányit, majd benézett a vagonba. Egy nylon Firebird hálózsák hevert egybıl az ajtónál, egyértelmően mint szükségmegoldás. Húgyszag uralkodott a helyiségben, de Graham rányelt a felgyülemlı csomóra a
torkában, és jobban megnyitotta az ajtót, hogy többet láthasson. Egy faláda állt a vagonban. A feketével ráfestett szöveg hirdette, hogy a láda a Werner társaság tulajdonát képezte. Feltette a táskáját a kocsiba és bekapcsolta Geiger-Müllerét az ajtón belül. A mőszer egy folytonos recsegı zajt hallatott. A vagon fertızött volt. Közeledı lépteket hallott maga mögött. – Cosa desidera? – kérdezte egy vörös arcú férfi ötvenes évei vége felé járva, még vörösebb orrán egy nevetségesen odahelyezett szemüveggel. – Mit mondott? – kérdezte Graham természetes hangsúllyal, amint becipzározta a táskáját. – Azt kérdeztem, mit akar. Ez itt magántulajdon. – Igazán, én pedig azt hittem, hogy ezek vonatok a közönség számára. A férfi szenvedett, hogy összeszedje gondolatait, majd lefordította ıket angolra. – Igen azok, de ez az egy vagon ez magántulajdon. – Most már értem magát. – Graham a ládára mutatott. – Kié ez? – Én kérdezek. Mit csinál maga itt? – Nézelıdöm. – Nézelıdik. Maga utas? Graham bólintott. – És maga kicsoda? – Én vagyok a kalauz, mutassa a jegyét kérem! – Természetesen. Majd ha a vonaton leszek. Graham felvette táskáját és a kávézóhoz gyalogolt, felváltott egy pár svájci frankot, hogy telefonáljon, és ügyelt, hogy jól jellemezni tudja Philpotnak a két férfit. Letette a kagylót miután megkapta az újabb utasításokat: bármi áron a vagonnal maradni. A két férfi elhagyta a kávézót, amint a hangosbeszélın bemondták a vonat indulását. A fekete hajú férfi bezárta társát a vagonba, rátette a lakatot, majd hátrafordult, mikor a kalauz lépteit hallotta maga mögött. – Elnézést uram, megkért, hogy mondjam meg magának, ha valaki a kocsi körül ólálkodna, míg maga a kávézóban várakozik – mondta a kalauz olaszul. – És? – jött a közönyös válasz. – Volt itt valaki, uram, egy amerikai. – Remek, mit csinált? A kalauz felemelte kalapját és tőnıdve megvakarta fejebúbját. – Valamit elrejtett a táskájába. Én nem láttam mi volt, de furcsán recsegett. – Tehát, hol van most? – A vonaton uram. Akarja, hogy figyeljem magának? – Ha akarnám elmondanám magának. – Igen uram – mondta a kalauz alázatosan. – Mutassa meg ezt az amerikait a vonaton lévı barátomnak. Mondja meg neki, hogy már beszélt velem. – Igenis uram. A férfi lefejtett két bankjegyet egy kötegbıl és a kalauz zsebébe nyomta. – Köszönöm, uram – mondta a kalauz és sietve távozott. A férfi elgondolkodva állt a peronon, amint a vonat kihúzott az állomásról. Valaki harapott a nyitva hagyott vagonra. A terveket eszerint kell megváltoztatni, ami azt jelenti, hogy egy be nem fejezett ügy miatt a Lausanne-i állomásra kell, hogy menjen. Egy gyertyás vacsora egy brit nıvérrel: ez az ami miatt Dieter Teufel egész nap az óráját nézte. Még húsz perc volt hátra munkaidejébıl, mikor már tudta is mit fog viselni ehhez a speciális alkalomhoz. Egy Rozet Marne kék lenöltöny, és egy krémszínő Christian Dior inget. Nem mintha saját vékonyka fizetésébıl telne ilyen drága ruhákra, de abból a pénzbıl amit azért kapott, hogy félrevezesse azt az amerikait, és asszisztensét vagy inkább társát, egyszer megteheti, hogy kicsípje magát. İ csak követte az
utasításokat. Halvány gıze sem volt, hogy miért kellett, hogy azt mondja, de kit érdekelt, mikor olyan jól megfizették? És a fekete hajú férfi szerint lesz még több is… Az Interlaken felıl érkezı személyvonatot figyelte. A szerelvény azokat az utasokat szállította, akiket a legkevésbé szeretett: a Yuppik, akik jöttek drága sífelszerelésükkel, és egymásnak kiáltozva mesélték élményeiket. Utat csinált magának egy tömeg várakozó rokonság között (hogy miért ragaszkodtak egyesek ahhoz, hogy már akkor integessenek mikor a vonat még olyan messze járt, hogy épphogy csak látni lehetett, mindig misztérium volt számára) és felnézett egy tinédzserre aki véletlenül, de fájdalmasan hátbakönyökölte. Bocsánatkérıen mosolygott, majd megint futni kezdett a még mindig mozgó vonat felé. A mozdony kevesebb mint öt méterre volt tıle, mikor egy kéz lökését érezte a háta közepén. Megbotlott és a sínekre esett, sikolya hirtelen abbamaradt, amint teste eltőnt a csikorgó kerekek alatt. Karen Schendel pontosan nyolckor lépett be a Hilton szálló aulájába. Whitlock, aki mindidáig egy kényelmes fotelból nézte a bejáratot, már tíz perce, felállt és megrázta a nı kinyújtott kezét. – Örülök, hogy eljött. Már azt hittem, hogy a ma reggeli szereplésem miatt egy dilisnek néz. – Dehogyis, de meg kell mondjam, egy kicsit meg is lepıdtem, meg izgatott is a dolog. Meg kell, hogy mondjam gyönyörően néz ki ma este. A nı egy türkiz selyemruhát viselt, frissen mosott fekete haja keskeny vállára omlott. – Köszönöm – mondta halkan, a fülbevalójával babrálva. – Átmegyünk az étterembe, vagy szeretne egy italt elıször? – Menjünk át, ott nyugodtabban beszélgethetünk. A fıpincér odahajolt a nıhöz. – Ah, Guten Abend, Fraulein Schendel. – Guten Abend, Franz. Azt hiszem Whitlock úr foglalt számunkra egy asztalt – mondta Karen könnyedén angolra váltva. – Nem kell, hogy angolul beszéljen miattam. Beszélek én németül, csak éppen kell neki egy kis generáljavítás, hogy rendbe tegyem. – Az ön németje tökéletes volt mikor ma korábban beszélgettünk, Mr. Whitlock – mondta Franz. – Remélem is. Volt elég idım gyakorolni idefele jövet az autómban – mondta Whitlock vigyorogva. Karen kuncogott. – Egy rejtett képesség? – Néhány képességet jobb ha úgy is hagyunk – mondta Whitlock amint követte a másik kettıt az étterem végébe egy kettes asztalhoz. – Gyakran jár ide? – kérdezte Whitlock miután rendeltek. – Ha fizeti a vállalat. Nem szeretek étteremben enni. Akár hiszi akár nem én az a típus vagyok, aki szeret otthon egy szál farmerban és pulcsiban fızıcskézni, és spagettit enni. – Hol tanult angolul? – Angliában. Miután befejeztem a mainzi egyetemet Ott dolgoztam három évig mint labor asszisztens. A PR munka csak akkor kezdett el érdekelni, mikor már visszajöttem Németországba. – Mióta dolgozik a PR szakmában? – Az idén öt éve, az elmúlt két évben dolgoztam Mainzban mint igazgató. Azzal is megbíztak, hogy én vegyem fel az üzem non-technikusi alkalmazottait. İrök, sofırök, takarítók meg miegymás. Az italos pincér odalépett az asztalukhoz, és megmutatta az általa javasolt bort. Whitlock bólintott, hogy az ital megfelel. Karen nézte a bor-stewardot amint kinyitja az üveget az asztal mellett.
– Mennyi ideje dolgozik a New York Timesnak? – Négy éve is van már. – Akkor biztosan ismeri a barátomat. John Mars? A férfi a fejét rázta. – Nem hiszem, hogy ismerem, de ne felejtse el én szabadúszóként dolgozom. Soha sem voltam állandó alkalmazottjuk. – Hát persze ott állt a bemutatkozó levelében. Tehát akkor ahogy maguk mondanák, egy "stringer". – Így van – mondta Whitlock és viszonozta a mosolyát. A borpincér visszalépett az asztalhoz a nyitott üveggel és Whitlocknak felkínálta megkóstolásra. A megszokott bólintásra teletöltötte mindkét poharat, az üveget pedig az asztal szélén hagyta a jeges italtartóban. – Nem is igaz, hogy újságíró, ugye? – mondta a nı halkan. Whitlock sarokbaszorítva érezte magát. Tudta, hogy csak akkor tudja továbbra is félrevezetni a nıt, ha nyugodt marad, és ráfogja, hogy blöfföl. – Maga aztán egy áskálódó személy. Ma reggel titokzatosan odacsúsztatott nekem egy papírocskát, hogy hívjam el vacsorázni, most meg azt mondja, hogy nem is vagyok újságíró, holott megbízólevelemet fınöke alaposan leellenırizte. Úgy érzem, mintha a saját szemeim elıtt darabokra mennék, mire az éjszakának vége már azt sem fogom tudni, hogy ki vagyok, vagy mit csinálok. Maga nem dolgozik véletlenül a KGB-nek? A nı nem vette figyelembe a férfi szarkazmusát. – Ha a Timesnak dolgozna ismerné Johnt. Nekik ír show-business cikkeket naponta. Maga az extrováltság példaképe, mindenkit ismer és mindenki ismeri ıt. – A nı észrevette a kételyt a férfi szemeiben, – Mikor hallottam, hogy idejön, diszkréten érdeklıdtem az újságnál. John soha sem hallott magáról. A nı abbahagyta amint megjött a pincér, majd tovább folytatta, mikor az elment az asztaltól. – Maga biztosan azt hiszi, hogy én ezt az egészet csak kitaláltam. Beszélhetünk Johnnal, hogyha úgy akarja. Most biztosan a befejezı simításokat végzi a cikkén a reggeli kiadáshoz. Maga beszélhet vele. Whitlock csak nézte a tányérját, az étvágya teljesen eltőnt. – Továbbá ha maga igazán egy újságíró, tudta volna mi az a "stringer". De maga nem tudta. "Stringer" nem csak annyit jelent, hogy szabadúszó – ı egy kiküldött messze a fı irodától, és akinek helyi kapcsolatai naprakész információval állnak rendelkezésére, amely sokkal értékesebb, mint egy a hivatalból kiküldött újságíró. – Hogyan lehet, hogy maga ilyen sokat tud az újságírásról? – Valaha Johnnal éltem együtt, mikor még Berlinben élt. Az újság külföldi tudósítójaként kellett volna dolgoznia, de ı ahelyett, hogy különbözı papírokat töltött volna ki a többi kollégájával együtt, inkább úgynevezett kémeket hajkurászott, napjai legnagyobb részét azzal töltötte, hogy kelet és Németország között utazott, hogy kifogja a nagy halat. – És, kifogta? A nı a kezét a szája elé tette, hogy ne nevessen teli szájjal. – Bocsánat – mondta egy nyelés után –, írt egy történetet, képekkel illusztrálva egy amerikai hadnagyról aki állítólag fontos iratokat nyújtott át egy gyönyörő KGB ügynöknek a hamburgi Kennedy-hídnál. A KGB ügynök egy reeperbahn-i kerítı volt, és a nagyon fontos iratokért pedig egy pár száz márka a szolgálatok ellenében. Azonnal New Yorkba repítették és neki adták ezt a rovatot, hogy távol tartsák a csínytevésektıl. Whitlock udvariasan mosolygott, gondolatai még mindig azzal voltak elfoglalva, ahogyan a nı felfedte kilétét, darabonként. Ehhez hasonló még soha sem történt meg a UNACO-nál. Megszégyenítettnek érezte magát. Kikerülte és felülmúlta egy szép arc, vagy ami mögötte van. Amint az étkezı nıt nézte, arra gondolt, tudta mit kell csinálnia
ha a nı egy társaság elıtt felfedi ıt. Keze a felszíjazott Browning Mk2-hez ért… – Ami a legjobban érdekel most, megtudni, hogyan vette rá a New York Times fıszerkesztıjét, hogy falazzon magának. Egyetlen szóval válaszolni tudott volna. Philpot. Az a lopakodó érzése volt, hogy Philpot felássa minden UNACO számára hasznossá válható személy magánéletét, és egy kicsit megzsarolgatja ıket, hogy megkapja, amit akar. Ez ugyan csak egy elképzelés volt, de mindig nagyon meglepte, és többi akciós társait is, hogyan tudott Philpot ilyen gyorsan, ilyen biztos fedıtörténeteket találni. Azaz biztos idáig… – Valami baj van a Sauerbratennel uram? – kérdezte Franz izgatottan Whitlock válla felett. – Még csak hozzá sem ért. – Éppen ellenkezıleg, adja tiszteletem a konyhafınöknek. Azt hiszem egy kis emésztési gondjaim vannak. – A nıre nézett. – Túl sok a savam, azt hiszem. – Hozhatnék valamit ellene, uram? – Nem köszönöm, csak vigye el a tányért. – Szeretne valami mást, uram? – kérdezte Franz amint kételyek között levette a tányért az asztalról. – Kávét és konyakot – mondta Karen szélsebesen. – Két személyre? – kérdezte Franz. Whitlock bólintott. A nı az összekulcsolt kezeire támasztotta az állát, könyökével az asztalon, és megvárta míg egyedül maradnak. – Tudom, hogyan érez most, de meg kell, hogy mondjam biztosra kellett mennem, hogy nem maga is egy másik történetgyüjtögetı újságíró. – Remélem, most elégedett. – Elégedett vagyok, mert maga nem egy újságíró. Nem tudom, hogy kinek dolgozik, de egy biztos: nagyon nagyerejő szervezet lehet, ha a New York Times fıszerkesztıjét befoghatták. Miután felszolgálták a kávét és a konyakot, a nı mélyen kutatott retiküljében, majd elıvett egy összehajtott papírlapot, amit a férfinak átnyújtott. – Ez meg mi? – kérdezte majd átvette a lapot. – Nézze meg! Szétnyitotta a papírlapot. Egy nagyon pontosan megrajzolt mikrofonnak a rajzát tartotta a kezében. A mikrofon nem volt nagyobb mint egy kockacukor. – Egy poloska. Mi köze van ennek hozzám? – Azt a poloskát az asztalom alatt találtam, egy pár hónappal ezelıtt, merı véletlenségbıl. Ezért csúsztattam oda magának az üzenetemet reggel. Személyesen kellett beszélnem magával. – A nı megdörzsölte szemeit és mikor kezeit elvette szeme úszott a könnyekben. – Maga az utolsó reményem, C. W. A férfi átadta neki a zsebkendıjét és alaposan szemügyre vette a nıt, amint az a szeme környékét tapogatta a zsebkendıvel. Elillant a magabiztos nı, és helyette egy bizonytalan, megijedt gyerek ült vele szemben. Vagy igazat mondott a nı, vagy egy nagyon jó színész. Elhatározta, hogy óvatos lesz. – Bocsánat – mindkét kezével szorítva zsebkendıjét. – De annyira tanácstalannak érzem magam. – Akar róla beszélni? A nı a kezébe vette a kávéscsészéjét, tekintete találkozott a férfiéval. – Hallotta valaha is azt a kifejezést "elterelés"? A férfi figyelmesen elırébb ült. – Elemelés? – Van különbség. Az elterelés egy általános kifejezés a lopáshoz. "Fel nem mutatható tárgyak" ez az általános kifejezés minden eltérés, a könyvelés és a leltár valóságossága között. – Mit akar ezzel mondani?
– Azt, hogy nukleáris anyagok tőnnek el anélkül, hogy a leltárban errıl szó esne. – Jelentette már? A nı hátraült székében. – Nem jelenthetek gyanús dolgokat, pedig most van belıle bıven. – Miért mondja el ezt éppen nekem? Mibıl gondolja, hogy megbízhat bennem. – Szükségem van külsı segítségre. Maga az egyetlen esélyem. Az üzemben senkiben sem bízhatok meg. Nem lehetek biztos benne, hogy ık nem szerepelnek-e benne az elterelésben. Egyébként már az életemre is törtek. – Tudják, hogy gyanít valamit? A pincér visszatért egy újabb kanna kávéval, és teletöltötte csészéjüket. Karen egy kevés tejet hozzáadott és elkeverte. – Volt egy naplóm az asztalomon, amiben minden gondolatomat és gyanakvásomat leírtam. Egyszer csak eltőnt a naplóm, két nap múlva valaki babrált a kocsim fékjével. – Bejelentette? – Természetesen, de az üzemvezetı meg volt gyızıdve, hogy biztosan a Föld Barátjai álltak az eset mögött. Sohasem tudtam elfogadni ezt az állítást. Lehet, hogy véleményeink különböznek, de ık nem szabotánsok. Nem, ez biztosan egy belsı tevékenység. – A nı kortyolt egyet a kávéjából, és folytatta. – Mindamellett mindig bejutottak a házamba míg dolgoztam, de soha semmi nem tőnt el. Csak átalakították az elıszobabútorok elhelyezkedését. Gondolom ilyenképp akarják kifejezni, hogy akkor férnek hozzám, amikor akarnak. Nagyon félek, C. W. Nagyon félek. A férfit nagyon idegesítette a veszélyes magatartás. Úgy érezte magát, mint az a bokszoló akit könyörtelenül ütlegeltek a kötelekhez szorítva, csak azért, hogy láthassa ellenfele bedobja a törülközıt. Ez sohasem történt meg a bokszban. Újra óvatosságra intette magát. Nem volt ez színészkedés? Lehet, hogy ı is része volt a csoportnak, mely a plutónium ellopásáért felelıs? Lehet, hogy a nı volt a csali egy jól kigondolt csapdához? Vagy éppen ellenkezıleg, ez éppen így történt? Lehet, hogy a nı csak azért fordult hozzá, mert ı az utolsó segítség? Lehet, hogy a nı élete tényleg kockán forog? Ezek mind olyan kérdések voltak amelyek zavarták, és zavarba ejtették egyidıben, de ugyanakkor tudta, hogy a nı által ismerheti meg az üzem körüli tevékenységeket. Vele kellett, hogy tartson attól függetlenül, hogy kihez volt a nı hőséges. – Nem hisz nekem, ugye? – Sohasem mondtam – volt a védekezı válasz. – És kikerüli a kérdésemet. A férfi megtörölte száját a szalvétával. – Nem kételkedem szavaiban. – A klasszikus válasz. Maga idejött a feldolgozó üzembe mint újságíró, de valójában felderíteni jött valami nagyhatalmú szervezetnek, lehet, hogy a kormánynak. Alig tudom elhinni, hogy maga idáig eljön, hogy ellenırizze a mellékhelyiséget. Mi mindketten tudjuk, miért van itt. Arra gondoltam segíthetnék magának azzal ha elmondom, mit csináltam. Segíteni akarok magának, C. W. nem veszi észre? – A nı közelebb hajolt és megragadta csuklóját. – Ha a plutónium rossz kezekbe kerül a végeredmény katasztrofális lenne. Továbbá, az antinukleáris csoportnak ez jó propaganda lehetne amit ellenünk használhatna. – Bocsánatkérıen rámosolygott, majd elengedte kezét. – Én magam nagyon hiszek ennek az iparágnak a jövıjében, de milyen esélyeink vannak, ha egy pár ırült a saját hasznára akarja felhasználni? – Tudna adni egy névsort azokról akik maga szerint benne vannak az elterelésben? – Holnap reggel az lesz az elsı dolgom, hogy elkészítem magának azt a listát. – Megakarom írni a történetet amiért idejöttem. – Természetesen magának szüksége van a jó álcára. – Amint mondtam magának korábban, én egy szabadúszó újságíró vagyok. Egy cikk fog megjelenni a New York Timesban egy pár nappal azután, hogy visszatértem az államokba. Lehet, hogy a barátja küldhet majd magának egy példányt. – Whitlock
odahívta a pincért, hogy fizethessen. Mikor Franz megérkezett a nı lekapta, a cédulát a tálcáról, és felemelte kezét, hogy lecsöndesítse Whitlock ellenállását. – Ez a legkevesebb amit megtehetek, egyébként is fizeti a vállalat. A nı belekarolt a férfiba mikor kiértek az elıtérbe, majd csendesen a lifthez ballagtak, hogy lemenjenek a földszinti parkolóba. A hımérsékletváltozást azonnal észre lehetett venni amikor kinyílt a liftajtó, és a nı szorosabbra fogta a sálát a vállán, amint a hideg levegı megcsapta. – Hol parkol? – A sarokban, az volt az egyetlen hely, amit találhattam – mondta a nı –, nagyon nagy a forgalom ma este, biztosan valami konferencia miatt. Nem vették észre, amint egy fekete Mercedes bekanyarodott mögöttük. Óvatosan gurult, fokozatosan növelve a sebességet, és mikor mintegy húsz méterre volt tılük, a vezetı padlóig nyomta a gázpedált. Whitlock elrántotta a nıt az útból, neki pedig fel kellett ugrania egy BMW motorház-tetejére, amint a Mercedes centikkel húzott el mellette. A vezetı elrántotta a kormányt amint a parkoló végéhez ért, a kocsi oldalt csúszott egy ideig majd szikrázva a kocsi fara a falnak ütközött, a vezetı sebességet váltott és áttörve a kapun eltőnt az utcai forgalomban. Whitlock a nıhöz sietet aki egy oszlopnak támaszkodva guggolt fejét a kezébe temetve. A férfi leguggolt mellé és egyik kezét gyengéden a nı vállára tette. A nı kezeit a férfi nyaka köré fonta, s fejével a mellkasának támaszkodott. Észrevette, hogy valaki mögöttük van, hirtelen a Browningért kapott, mikor meglátta az egyenruhát, és leeresztette kezeit. – Jól érzik magukat? – kérdezte a kapuır kétségbeesetten. – Köszönjük, jól vagyunk. A kapuır elfordult, hogy értesítse feletteseit, akik értesíteni fogják a rendırséget. – Jól van? – kérdezte Whitlock amint a nıt a lábára segítette. – Én jól vagyok. – mondta reszketı hangon. – És te? – kérdezte a nı, elıször tegezte a férfit reggel óta. – Túl fogom élni – hangzott a válasz –, láttad már valaha is azt az autót? – tegezte vissza a férfi. – Soha. Láttad a sofırt? – Nem minden olyan gyorsan történt – hazudta a férfi. Nem mintha sokat látott volna. Egy kaukázusi férfiarc félig takarva sapkájával. Nem sok, de elhatározta, hogy megtartja magának az információt. – És a rendszám? – El volt takarva. Nincs értelme tovább itt maradnunk. A rendırség beleavatkozása az, amit utoljára akarunk. – Készítek neked egy jó kávét a lakásomon – mondta a nı amint kivette a kocsikulcsot táskájából. – Köszönöm, de vissza akarok menni a hotelba, hogy kiáztassam a vállam egy jó forró fürdıben. Már kezd is egy kicsit megmerevedni. Egyébként is el kell, hogy készítsd azt a listát. A kocsi ma már nem jön vissza. A nı gyengéden arconcsókolta. – Ezzel tartozom neked. – Semmivel sem tartozol. Most elmész szépen és holnap reggel találkozunk. Amint a kocsihoz ment már tervezte is a beszámolót Philpotnak. Elsıdleges dolog Karen Schandel átvilágítása. Amikor Golf Cabriójával kiért az utcára nem vette észre, hogy egy fekete Mercedes biztos távolságban követi. Largo Antiks egy kis szürke jellegtelen antikbolt a zürichi Beethoven és a Dreikönigstrasse sarkán. Két kopaszodó harmincon túli férfi vezette a boltot. Egyiküket sem hívták Largónak, de tökéletes mőérzéküknek köszönhetıen Largo Antiks egyik legmenıbb bolttá vált az évek során. Mindketten a UNACO-nak dolgoztak. A bolt bejáratként szolgált a UNACO európai fıhadiszállásához. A boltot egy ENSZ alapból
vették és minden bevétel az UNICEF egy svájci bankjába irányult. Egy csengı csilingelt amint Philpott benyitott, mögötte Sabrinával és Kolcsinszkival. A pénztár mögötti eladó egy rövid biccentéssel fogadta ıket, s szemei a bejárattól nem látható részére mutattak. Philpott értette a jelet, s szétnézett a boltban míg az egyetlen vásárló elhagyta az üzletet. Az eladó ezután a pénztár mögötti ajtóhoz terelte ıket, kivett zsebébıl egy szonikus transmittert és azt egy üres könyvespolcra tartotta a szemben lévı falon. Mőködésbe hozta a transmittert és a polc elfordult, egy lépcsı tárult fel elıttük. Sabrinára mindig jó hatással volt a forgó polc: olyan volt mintha egyenesen egy Boris Karloff filmbıl jött volna. Sokkal érdekesebb mint Philpott szürke falai az ENSZ hadiszállásán. Lementek a lépcsın az eladó pedig bezárta mögöttük az ajtót mielıtt visszatért volna a boltba. Hat névtelen ajtó nyílt a folyosóról, minden ajtó mögött volt egy hangszigetelt szoba, ahol magasan képzett UNACO személyzetek a világ legfejlettebb számítógéptechnikáját alkalmazták, hogy kordában tartsák a világ nemzetközi bőnözıit. Philpott egy haloványkék ajtóhoz vezette kísérıit. Megnyomott egy gombot. A fejük fölött lévı kamera minden arcot megvizsgált mielıtt kinyílt volna az ajtó. Jacques Rust, az európai szárny fınökének plüss irodájába léptek be. Rust bezárta az ajtót egy távirányítóval majd mőködésbe hozta tolókocsiját és feléjük gurult. Rust egy negyvenkét éves, jóképő francia férfi volt, csillogó kék szemekkel. Tizennégy évet szolgált a francia Service de Documentation Extérieure et de Contré-Espionagé-nél, de Philpott elsıszámú akcióssá akkor vált mikor az UNACO megalakult 1980-ban. Elıtte már Whitlockkal is dolgozott. Mikor Philpott megkapta a hivatalos megbízást, hogy emelje fel akciósai számát húszról harmincra Sabrinát tette melléjük, hogy megalakuljon az eredeti Strike Force Three. Kevesebb mint egy évvel késıbb Sabrina és ı egy rutinfelügyeleten voltak a Marseilles-i kikötıben, mikor egy párbajtőzbe keveredtek egy csoport kábítószerkereskedıvel. Rust csigolyáját lövés érte, mely megbénította csípıtıl lefelé. Eredetileg egy magas rangú beosztást kapott az ENSZ ellenırzı bizottságán, de késıbb mikor az európai szárny fınöke meghalt egy autóbalesetben (ezt most már mindenki tudja, hogy egy igazi baleset volt, és nem pedig egy szabotázs ahogyan azt elsınek feltételezték), mindenki meglepıdött, hogy Philpott a franciát nevezte ki a posztra, s nem Kolcsinszkit aki jogos utódja volt. Nagyon ravasz, de bölcs döntés volt. A zürichi és a New York-i kapcsolatok soha sem voltak még ennyire szorosak. – Ezredes, nem is vártam, hogy felbukkan egészen holnapig – mondta Rust amint mindkét férfival szorosan kezet rázott. – Elıbb is üzenhetett volna, s én elintéztem volna, hogy egy autó várjon magára a reptéren. Philpott leeresztette magát egy karosszékbe, sétabotját a falnak támasztotta. Miután befejezte a sandhursti Millitary College iskolát, elıször Koreában látott igazi bevetést, ahol komoly láb sérüléseket szenvedett mikor egyik társát próbálta megmenteni. Azóta biceg a bal lábára. – A kora reggeli Swiss Air járatával jöttünk Sabrina várt minket a reptéren. Sabrina mindkét arcára adott egy puszit, aztán kezével gyengéden végig simította a férfi haját. – Hányszor mondjam még el neked, hogy ne vágasd le a hajad ilyen rövidre, kilátszik a kopaszodó rész. – Mindig olyan bókolós, mint amilyen volt – adta hozzá komoran Rust. – Oh, hoztam neked valamit – mondta Sabrina és átadta az FN FAL magazinját, amely egy mőanyag szatyorban várta sorsát. – Találhatsz rajta egy sor ujjlenyomatot. A dögészeidnek nem lesz nehéz kitalálni, hogy kié. Rust felhívott valakit a laborból, hogy vigye e a magazint vizsgálatra. Letette a kagylót és felnézett. – Akar valaki kávét mielıtt elkezdjük? Mindenki a fejét rázta. – Fejlemények özönlöttek hozzám, mióta felhívtál tegnap. Egy lavina okoz nehézségeket a vonatközlekedésben Sión külterületében, reggelig nem tudják eltakarítani,
ami azt jelenti, hogy a vonatunk éjszakára ott fog vesztegelni. – Miért van az az érzésem, hogy ez nem csak merı egybeesés? – kérdezte Philpott, amint pipájából a hamutárcára kocogtatta az elégett dohányt. Rust mosolygott. – A hó nagyon laza Wildhornnál az év ezen idıszakában és nagyon kevés kellett neki, hogy elindítson egy labdát. Arra gondoltam, kell az idıtöbblet, hogy megerısítsük pozícióinkat, de ti, ahogy a telexet értelmeztem, már kinyomoztátok a plutónium hollétét. – Talán – mondta Kolcsinszki csatlakozva a beszélgetéshez. – A Geiger-Müller észlelt radioaktivitást, de mi már tudtuk, hogy abban a vagonban voltak a hordók. Amit a vagon most tartalmaz az egy Werner Vagonok feliratú fadoboz. Nem tudjuk viszont biztosan, hogy a dobozban mi van. Lehet, hogy a hordók. Ha nekirontunk Stefan Wernernek döntı bizonyítékok nélkül és kiderül, hogy nem volt igazunk, akkor biztosra vehetjük, hogy holnapra elintézi, hogy minden európai újság címlapján szerepeljünk, mint az elkárhozott UNACO. Egy villanykörte megvillant Rust asztalán, az ellenırizte a kamerát és mőködésbe hozta az ajtót. A fehér köpenyes technikus kezébe adta a magazint tartalmazó szatyrot és megkérte, hogy azonnal értesítsék amint azonosították. – Nem hiszem, hogy ellenezné – mondta Sabrina miután a technikus lelépett. – Mit? – kérdezte Philpot, s kezében a gyújtó a pipa szára felett megállt. – Stefan nem haragtartó. Ha tudja, hogy a németek biztonsága forog kockán, biztosan nem ellenezné, hogy belenézzünk a ládákba. – Stefan? – emelte fel Rust szemöldökeit. – Nem is tudtam, hogy keresztnevükön szólítunk idegeneket. – Találkoztam vele egy párszor, mikor még a Sorbornra jártam. – Sohasem mondtad, hogy ismered – mondta Philpott mogorván. – Elmentem vele egy pár partira, ennyi az egész. – Mennyire ismerted ıt? – Sohasem feküdtem le vele, ha ez az amit tudni akarsz – vágott vissza Sabrina mérgesen. – Barátok voltunk, ennyi. Utoljára öt évvel ezelıtt láttam Svájcban. – Milyen ember volt? – kérdezte Kolcsinszki. – Nagyon törekvı. A munkája volt az élete. Megszólalt a telefon és Rust felkapta a kagylót. Felmutatta hüvelykujját, s miután visszatette a kagylót tolókocsiját a számítógépéhez irányította Beütötte személyi kódját mely a központi rendszerhez csatlakoztatta ıt. – Nyomon vagyunk – mondta mikor a megfelelı adatok bejöttek a képernyıre – az ujjlenyomatok Kurt Raufféval egyeznek. – Mi szárad a lelkén? – kérdezte Philpott. – Briteknek van rá egy kifejezésük: Egy nemzetközi csirkefogó. – Más szóval egy gazember – válaszolta idegesen Philpott. – Mibe keveredett? – Ebbe, meg abba. Többször is megbüntették, még kisebb börtönbüntetéseket is kapott. Zsebmetszés, csekkhamisítás, sikkasztás. – Ez a fegyvercipelı orvvadász? Aligha! – szólt közbe Sabrina. – Ne ilyen gyorsan, chérie – válaszolta Rust egyik ujját feltartva. – Úgy néz ki, hogy felküzdötte magát az NB I-be az elmúlt négy évben. Részt vett fegyvercsempészetben Dauphin, Giselle és Umbretti kedvéért. – Mindegyikükhöz nagy merészségre volt szükség – mondta Philpot elgondolkodva pöfékelve pipájával. – Van valami szerencsénk azzal a két emberrel akit Mike a vonaton látott? – Találtunk egy pár nevet. Legtöbbjük megegyezik a listával amit a ti fiútok állított össze az ENSZ-nél. Még nyomoznak az embereim. – Megnézhetném a telexet? – kérdezte Sabrina. Rust az asztalon heverı listára mutatott. Sabrina átolvasta és Philpottra pillantott. – Még nem is említetted, hogy a fekete hajú emberünknek különbözı a szemeinek
színe. – Tessék? – kérdezte Philpott izgatottan. – Hát C. W. nem mondta el neked? – Nem beszéltem vele személyesen. Éjszaka hívott miután beszélt az ırrel. Ezt a jellemzést tıle kaptam. – Jacques, lehet, hogy te… – a nı abbahagyta mert észrevette Rust fintorát. – Egyik barna a másik zöld, nemigaz? Sabrina lassan bólintott. Rust a képernyıre meredt. – A neve Joachim Hendrique. – Balasikha – suttogta Kolcsinszki. – Balasikha? A Harmadik Világi KGB kiképzıtábor? – kérdezte Philpott Kolcsinszkira meredve. Kolcsinszki bólintott. – A Directorate S mőködteti, ez a legrettegettebb KGB-s alakulat. – Balasikháról semmit nem ír – mutatott Rust a képernyıre. – Nem vagyok meglepve. A Balasikha növendékek neve csak a legbefolyásosabb vezetık elıtt ismert. Az egész hely bőzlik a titoktól. – És te honnan tudsz róla? – kérdezte Philpott. – Hendriquerıl az a hír járja, hogy ı a legjobb aki valaha is elvégezte a kiképzést. Ez a fajta információ kiszőrıdik a KGB hierarhiában. Véletlenül szánt szándékkal, ha érted, mire gondolok. – Az ı neve is rajta volt a listán? Rust a fejét rázta. – Az ismert fényképeket a CIA készítette róla Nicaraguában, mindegyik homályos. Vonásai túl kivehetetlenek voltak, hogy betudják építeni a számítógépbe. A fantomkép csak olyan arcokkal tud hasonlítani, melyeket már tároltak a programban. – De egybıl tudtad, hogy kirıl van szó, amikor említettem a szeme színét – mondta elırehajolva Sabrina, megpróbálta takarni kíváncsiságát. – Egyszer megpróbált megölni. Ez még akkor volt, mikor én még a SDECE-nek dolgoztam. Kaptunk egy fülest, hogy egy kokaincsempész banda érkezik Nice-be egy teherszállító hajón, nem volt nehéz dolgunk letartóztatni a bandát miután kipakolták az árut. Néhányan közülük elmenekültek. Egyiküket sikerült egy raktárba bekergetnem, de ott eltőnt, kicselezett és hátulról rám támadt. Kiütötte fegyveremet a kezembıl és a falnak támasztott, saját fegyverét hasamnak nyomva. Sísapkát viselt, így minden amit láttam a szemei voltak: egy barna, egy zöld. Meghúzta a ravaszt, de a tár üres volt. A legtöbb bőnözı pánikba esik ilyenkor, ı csak nevetett. Aztán fejbe vert, a fegyvere tusával. Utána csak arra emlékszem, hogy kétségbeesett kollégáim guggoltak mellettem. Elmenekült. Azokat a szemeket míg élek nem felejtem el. – Ha soha sem láttad az arcát… – Elég ritka az, ha valakinek más színő a szeme, de neki meg volt az a fizikai felépítése mint egy body-bildernek – mondta Rust félbevágva Kolcsinszki szavait, – Ugyanarról az emberrıl van szó. A karrierem rá merem tenni. – Mit mond a számítógép róla? – kérdezte Philpott. Rust végigolvasta a legfontosabb pontokat franciáról angolra fordítva. – 1947-ben született Csádban, misszionáriusok nevelték. Tizenhatévesen elszökött, és kemény, de szadista bunyós hírnévre tett szert. Legközelebb Amszterdamban tőnt fel 1969-ben, ahol többször összeugrasztotta a rendırséget a hippik legelfogultabb rétegével. Sohasem tudták elkapni. Az alvilágban bujkált, s egészen 1975-ig senki sem hallott róla, mikor kiderült, hogy az angolai Marxista MPLA katonák kiképzésében vesz részt. Angola után Nicaraguába ment ahol a Sandanistákkal küzdött egészen Somoza bukásáig 1980-ban. Azóta illegális fegyvercsempészettel foglalkozik Európa-szerte. Azt is tudják róla, hogy kábítószer-kereskedelemben is nagy menı Amszterdamban, egyébként, állítólag ott is él, egy hajón a Jordaan negyedben. Kedvenc fegyverei a .377 Desert Eagle, és egy Franchi Span pisztoly, melyeket mindig magánál hord. Van egy dolog ami nincs
benne a dossziéjában: sohasem dolgozik saját magának. Az izmait használja és elintézi, hogy az egész akció terv szerint mőködjön. – Kedvenc fegyvereibıl meg tudjuk állapítani, hogy kivel állunk szemben, pláne a Desert Eagle – mondta Sabrina. – Kik a társai? – kérdezte Kolcsinszki. Rust kinyitott egy iratcsomót az asztalán és átfutott a gyanúsítottak listáján. Egy néven megakadt a tekintete, amit a számítógépbe ütött. – Akkid Milchan. Huszonhét éves, száznyolcvan centi magas. Egyiptomi. Néma. Egy libériai olajszállítón történt robbanás szétroncsolta az arcát 1979-ben. İ is Amszterdamban él, és többször is dolgozott Hendriquenek 1982 óta. – Most legalább tudjuk ki ellen vagyunk. Jaques te mondtad, hogy ez a Rauff ilyenekkel dolgozott mint Dauphin, Giselle, Umbretti. Tudd meg hogy dolgozott-e Hendrique bármelyiknek is az elmúlt pár hónapban! Wernert is ellenırizd le, de az isten szerelmére légy egy kicsit tapintatos! – mondta Philpott, és egy Európa térképhez lépett, Rust pedig telefonon intézkedni kezdett. – Sabrina? A nı fürgén talpon volt, keze terepszínő, buggyos nadrágja zsebében. Közel lépett a férfihoz. – A vonat Sionban állomásozik – mondta Philpott pipájával a térképre bökve. – És reggelig ott is lesz – adta hozzá Sabrina. – Pontosan – mondta Philpott, s úgy nézett rá, mintha éppen akkor mondta volna egy vicc csattanóját. – Tudom, hogy hosszú napod volt, de azt akarom, hogy menj el Sionba ma éjszaka. Lefoglaltunk neked egy ágyat a vonaton, így lesz egy kis alvási lehetıséged. Mike-nak le kel adnunk a drótot a legújabb fejleményekrıl. – Azt hiszed, hogy Stefan is benne van, ugye? – Nem szükségszerően, de nagyon valószínő, hogy a faládában vannak a hordók. – Mibıl gondolod? – Az ösztönöm sugallja. Sabrina mosolygott. – Teljesen úgy mondtad, mint Mike. Rust kiirányította tolókocsiját az íróasztala mögül a szoba közepére. – Ki éhes? Ismerem ezt a kis sarki éttermet amelyik choukroute garnie-val szolgál. – Én éhes vagyok – mondta Philpott, majd Sabrinához fordult. – Egyél velünk valamit mielıtt elindulsz. – Köszönöm, de én inkább útközben harapok valamit. – Friture de Perchettes vajszószban. A kedvenced – mondta Rust és megcsókolta ujjai hegyét. – Máskor, Jaques. Sionba akarok érni amilyen gyorsan csak lehetséges. Rust megigazította dzsekijét, és kivezette ıket a folyosón keresztül egy mellékajtón, mert az antik bolt zárva volt, Sabrina felhúzta anorákja zipzárját, majd matatott kistáskájában, hogy elıvegye Audi Coupejának kulcsát. – Gyere elkísérlek a kocsiig. Philpott biztatóan mosolygott, és Kolcsinszkival együtt eltőnt a sarkon, az étterem irányába. – Micsoda robogás. – Megint úgy lesz, mint a régi idıkben, te nézed a hátamat – válaszolta Rust fintorgatva. – És nézd, mi történt! – mondta a nı keserően. A férfi hátratekintett Sabrinára. – Miért nem tudod megérteni, hogy ez nem a te hibád? Ha akkor kidugod a fejed, hogy fedezzél, most te ülnél a tolókocsiban. Nagyon jól tudod, hogy én sohasem hibáztattalak azon az éjszaka történtekért. Egyébként is miért kell, hogy mindig felhozzuk ezt, amikor csak találkozunk? A nı csendben maradt.
– Hogy van Mike? – kérdezte a csendet megtörve. – Jól – mondta a nı oda sem figyelve. – Add át neki üdvözletemet – mondta a férfi amint elértek az Audi Coupéhoz. – Úgy lesz. – Kinyitotta az ajtót, átölelte a férfit és gyorsan beült a kocsiba. A férfi megvárta, míg a kocsi eltőnik a forgalomban mielıtt elindult az étterem felé. Philpott és Kolcsinszki az étterem lugasos bejáratához legközelebbi asztalnál ült. – Nem kellett, hogy ideüljetek, csak az én kedvemért – mondta és köszönıen intett a pincérnek. – Így nem kell, hogy átküzd magad azokon a székeken és asztalokon – válaszolt Kolcsinszki. – Ez az én Monzám – válaszolta Rust, és széttárta karját. – Mennyi ideig tart, míg kapsz valami információt Wernerrıl és a többiekrıl? – kérdezte Philpott. – Ha bejön az adat azonnal leküldik nekem. Te is gyanúsítod Wernert, nemigaz? – Természetesen arra gondolok, hogy a vállalata benne van a buliban valahol. Ha ı maga személyesen benne van a dologban, biztos vagyok abban, hogy kibaszott nehéz lesz bizonyítani. – Herr Stefan Werner. Mindenki azonnal megfordult amint az áldomásmester bejelentette érkezését. Werner egy alacsony, zömök testalkatú, negyvenes évei végén járó, bajuszos, ritkuló barnahajú férfi volt. Volt benne egyfajta tulajdonság ami az Európa legfelkapottabb legényemberévé tette. Belépett az ízléses táncterembe, ahol magába szívta környezetét, gondolatban összegezve vendéglátói vagyonát. Nem vette figyelembe a tarka márványt, sem a neogótikus oszlopokat, sem a bonyolultan faragott mennyezetet. Egyetlen érdeklıdése a képkollekcióra irányult, amely a tölgyfaborítású falon sorakozott. A háziasszony elvált klikk barátjaitól és hozzá sietett kezeit széttárva. Felületesen átölelték egymást. A nı egy elfelejtett porosz nemesnek volt az unokája, és ı meg férje valaha egy hatalmas assmanhauseni kastélyt birtokoltak a Rhine-völgyében, mielıtt elcserélték volna erre a Berlin külterületén lévı kastélyra. Állandóan azt hajtogatták, hogy ezzel egy fokkal feljebb kerültek a társadalmi ranglétrán; a férfi, viszont, nem értett velük egyet. – Úgy örülök, hogy eltudtál jönni ma este. Tudod te is milyen népszerő vagy a magányos hölgyek között. – Hízelegsz nekem, Marisa – válaszolta Werner egy kikényszerített mosollyal. – Tudod mennyire élvezem a partiaidat. Nagyon sajnálom, hogy volt egy korábbi megbeszélésem, máskülönben már régen itt lettem volna. Werner már régen megtanulta, hogyan kell tapintatosan hazudni. – Az a lényeg, hogy most itt vagy. Biztosan színházban voltál? – A Philharmonikusoknál. Händel Messiás hangversenye volt a Berlini Philharmonikusok és a Schönberg férfikórus elıadásában. Nem tudtam elmenni mikor utoljára itt voltak. – Biztosan élvezted – mondta, s átvezette a helyiségen. – Ez nem élvezet, ez extázis – mondta és töltetett magának egy pohár pezsgıt az arra járó pincérrel. Véletlenül meghallotta egy róla szóló suttogás végét és szörnyülködött mikor meghallotta, hogy vagyonát 220 millió dollárra tartják. Ha megháromszorozták volna közelebb lettek volna a valósághoz. Nemcsak a Werner Lines-t birtokolta, amely egy egész világon elterjedt hajóstársaság, több mint 140 hajóval, de az elmúlt négy évben kiterjesztette tevékenységét a teherszállításra, úgy, hogy felvásárolta a kihalófélben lévı társaságokat és egy olyan szakemberekbıl álló vezetésre bízta, amely csak neki tartozik elszámolni. Szárazföldi és vízi teherfuvarozás egy kézben tartásával olyan ajánlatokkal tudott szolgálni, amilyeneket egyetlen igazgató sem tudott elutasítani. Az ı sikere
biztosan mérhetıvé vált a küszködı versenytársak számából ugyanis, sokat közülük az elmúlt rövid idıszakban megvásárolt, hogy hozzáadhassa egyre növekvı birodalmához… – Stefan, majdnem elfelejtettem mondani. Van itt valaki aki beszélni szeretne veled. Egy másik nem ragaszkodó barát akinek a neve mindig szerepel a meghívottak listáján, amikor csak feltételezi, hogy a férfi is ott lesz. Stefan tudta, hogy a nı érdeklıdése tiszta szívbıl származik, de ı szerette volna megtalálni azt a nıt aki érdeklıdése messzebb ér, mint a bankszámláján lévı összeg. Akárhogy is, a társadalmi ranglétrán elfoglalt helye túl magasan volt ahhoz hogy egy olyan felesége legyen aki nemtörıdöm módra hőtlen, és hidegen hagyja férje gazdasági sikerei. Látott már sok magas rangú iparosmágnást aki alól a pletykalapok kihúzták a szınyeget azzal, hogy közzétették, hogy a hírességek feleségei, hogyan szórták a család pénzét mindenféle selyemfiúkra. A legényélet tökéletesen megfelelt neki. – A férfi fél órával ezelıtt érkezett, és azt mondta azonnal látni szeretne és kérte, mondjam azt, hogy "Brasilia 1967" és akkor te megérted. – Hol van most? – kérdezte a férfi szorosan megragadva a nı karját. – Bevezettem a tanulószobába. Orosz? – kérdezte Marisa. – Igen, egy régi barátom. – Feltételezem, hogy a KGB-nek dolgozik – mondta a nı kuncogva. A férfi szemei fenyegetıen összehúzódtak, de gyorsan észrevette magát és egy mosolyt erıltetet arcára. – Túl sok éjszakai filmet nézel. Mi mind a ketten egy bizniszben dolgozunk. – Nıs? – kérdezte a nı egy rafinált mosollyal a szemében. – Nem, de nem hiszem, hogy sok embert találsz itt aki képes lenne feladni a "Nyugat" gyönyörét egy orosz dácsáért. – Lehet, hogy el tudnánk csábítani. – Nem hiszem. – Szólok mindjárt az egyik inasnak, hogy mutassa meg neked az utat. A komornyik egy furnérozott ajtóhoz vezette Wernert, amit kinyitott elıtte. – Hozhatok önöknek valamit, uram? – Nem, köszönjük. A komornyik udvariasan meghajolt és bezárta a férfi mögött az ajtót. Benin átölelte Wernert, majd karnyújtásnyira tartotta. – Te aztán jól nézel ki, barátom. – Megtehetem – mondta Werner széles mosollyal. Az asztalhoz lépett. – Whisky? – Légy szíves. – Benin széthúzta a függönyt és kinézett a fényesen megvilágított kertbe. – Beszélgethetünk itt biztonságban? Werner töltött a whiskybıl mindkettıjüknek, s az egyik poharat Beninnek kínálta. – Egész biztonságos. Van valami hír a férfirıl, akit Hendrique látott? Vagy arról, aki a Mainzi üzemnél ólálkodott? – Még semmi hír, de van egy csapat emberem aki éjjel-nappal dolgozik és azonnal értesítenek, amint megtudnak valami fontosat. – Benin az asztalhoz lépett, majd elmerülten az ott lévı családi képet bámulta, végül így szólt: – Azért jöttem, hogy megkérjelek, irányítsd az akciót a vonatról. – És Hendrique? – kérdezte Werner. – İ majd a te parancsaidat hajtja végre? – Tudod mennyire önálló… – Úgy fog csinálni, ahogy mondod neki. – Vágott közbe Benin keményen, majd leeresztett hangon folytatta: – Idáig elnéztem baklövéseit, de most már tudja mi történik, ha nem áll be a sorba. Azt hiszem, nagyon együttmőködınek fogod ıt találni. – Ez érdekes. Ezt meg, hogyan érted el? – Összeállítottam egy szép kis iratcsomót az elmúlt pár éves fegyver-, és kábítószeres üzleteirıl. Ha nem hajlandó velünk együttmőködni elintézem neki, hogy a papírok
megfelelı kézbe kerüljenek. – A rendırségébe? – Mióta ismered ıt, hogy fél a törvénykezéstıl? Biztosan, hallottad, hogy egy csoport, rendırnek álcázva meglepett egy amszterdami szállítmányt, s elkobzott egy több mint másfél milliónyi acapulcói aranyat. – Hendrique? – Így van. Azt hitte, hogy a szállítmány egy kis gengszteré volt, de nagyobbat nem is tévedhetett volna. Egy maffia szállítmánya volt. Werner halkan elfüttyentette magát. – A maffia azonnal vérdíjat tőzött ki a csoportra. Még mindig érvényben van. – Benin megvárta, míg Werner rágyújt egy cigarettára majd folytatta: – Beszéltem Hendriquel telefonon mielıtt elhagytam Kelet-Berlint. A vonat holnap reggel indul Sionból. A következı állomás Brig, ez az utolsó a Simplon alagút elıtt. Szállj fel ott a vonatra. Hendrique ott fog várni. – Feltankoltatok egy vállalati helikoptert, és egy órán belül elindulok. – Ja, és még egy – mondta Benin, s felvett egy aktatáskát a széke mellıl, amit átadott Wernernek. Werner tudta mi van benne annak ellenére, hogy soha nem is látta. Mérgesen nyelt egyet és kinyitotta a táskát. Egy kis dobozt tartalmazott, nem nagyobbat mint egy zsebszámológép, a jól kibélelt táska közepén. – Van egy miniszámítógép a tetején. Werner leguggolt mellé. Egy kis sima képernyı az egytıl kilencig terjedı számok felett. – Mi a kódszám? – Egy, kilenc, hat, hét – válaszolta Benin. – Mindjárt gondoltam – mondta Werner és a billentyőzethez emelte kezét. – Ne érj hozzá! Werner úgy rántotta el a kezét, mintha elektromos ütés érte volna. Benin bocsánatkérıen mosolygott. – Csak egyszer lehet kinyitni. Werner érezte, hogy egy izzadságcsepp keletkezett a halántékán, letörölte mielıtt az lefuthatott volna arcán. – Csak végsı esetben szabad használni. – Rendben van – mondta Werner, és bezárta a táskát, miután megjegyezte a kombinációt. Benin kinyújtotta kezét. – Sok sikert barátom! Werner szorosan megrázta. Miután Benin elhagyta a szobát, Werner töltött magának egy kis Whiskyt a kristályüvegbıl. Graham az ellenkezı ágyra lökte könyvét majd átment az étkezıkocsiba. A kocsi üres volt, csak egy álmos szemő pincér bámult rá, mintha Graham bőnt követne el. – Kérek egy kávét! – mondta Graham amint leült. A pincér egykedvően ránézett, majd bement egy lengıajtón. A vonat már elhagyta az állomást, amikor leesett a lavina, s mivel lehetséges volt, hogy több kisebb is követni fogja visszahátrált az állomás védelmébe, ahol az utasokat tájékoztatták, hogy a vonat éjszakára ott marad. Az állomás étterme megígérte, hogy éjfélig nyitva tart, és az étkezı kocsi pedig, a vállalat jóvoltából, egész éjjel nyitva lesz. Graham az órájára nézett. Majdnem éjjeli egy óra. A pincér elé lökte a kávét úgy, hogy egy részét a terítıre lötyögtette. – Isten csak azért teszi tetteit, hogy megmutassa nekünk mennyire esendıek vagyunk? Graham hátranézett, hogy megnézze kié volt a hang. Hendrique volt, aki Vetrozban az elızı állomáson szállt fel. – Bocsánat, hogy így meghökkentettem. Maga biztosan angol anyanyelvő.
– Yeah. – Zavarná, társaságom? – kérdezte Hendrique és a Grahammal szemközt lévı székekre mutatott. – Tessék. Hendrique csettintett ujjával, hogy felébressze az alvó pincért. – Cameriere! Un cappuccino, per favore! A kocsikísérı lemászott a székérıl és eltőnt a lengıajtó mögött. – Maga olasz? Hendrique elhúzta az egyik széket az asztaltól és leült. – Nem, de ez is egy nyelv, amelyet megtanultam beszélni az évek alatt. – Ez aztán valami! – mondta Graham egy ki szarkazmussal. – Összesen mennyit? – Egy maroknyit. – Válaszolta Hendrique vállrántva. – Úgy érzem sokkal jobban megkedvelnek a helyiek, ha beszélem a nyelvüket. És maga Magát is érdeklik a nyelvek? – Igen, egy… Az angol. Hendrique megvárta míg a pincér eléje rakta a kávét, s elhagyta a kocsit, amikor újra beszélni kezdett. – Maga úgy néz ki, mint akit hajt a kalandvágy. Grahamot izgatta a dolog. – Talán. – Kidolgoztam egy táblajátékot, hogy enyhítsek az ilyen unalmas helyzeteken. A célja, hogy feladásra kényszerítse ellenfelét. Azonban van egy bökkenı. Nem pénzben játszzuk hanem fájdalomban. A finnyásak, kétely nélkül, szadistának találnák; én úgy tekintek rá, mint személyiség és belsı akaratfelmérı. Érdekli? – Ahogy maga is mondta, én úgy nézek ki, mint aki élvezi a kihívásokat. – Nagyszerő. – Hendrique talpra pattant. – Azonnal idehozom a fülkémbıl. Egy perc és itt vagyok. Graham éppenhogy megitta kávéját, mikor Hendrique visszatért egy barna bır táskával. Az asztalra rakta a táskát, s kinyitotta. Amint kivette tartalmát bezárta, s lerakta széke mellé a padlóra. Egy öt centi vastag fa tábla, negyvenszer húsz centis felülete két egyenlı részre osztva a tábla közepén hosszában, kis égıkkel bejelölve egytıl tízig. A jelzı mindkét oldalán volt három lámpa egyenlı távolságra egymás alatt, és egy fém nyomólap enyhén kiemelve a tábla felszínébıl. Egy fém karperec volt egy tápegységhez hozzáerısítve a tábla mindkét oldalán. Hendrique egy papírzsebkendıvel, hogy védje kezét, beállította a táblát a játékhoz. – A szabály nagyon egyszerő. Az egyik kezünkhöz hozzáerısítjük a karperecet, a másik kezünket pedig a fém nyomólapoknak nyomjuk. Amikor a nyomólapok egyszinten vannak az asztallal, a játék automatikusan elkezdıdik. – Hendrique ujjával végigfutott a jelzılámpákon. – Ezek mutatják az áramerısséget minden pillanatban. 3 egyes azonnal kigyullad amint a játék elkezdıdik és amint az áramerısség nagyobb lesz, úgy nı a kigyulladó lámpák száma. Az elsı öt lámpa zöld, hattól nyolcig sárga, és kilenctıl tízig piros. Azt hiszem a színek magukért beszélnek. Az a nyertes, aki tovább tudja tartani a kezét a nyomólapon. Három játszmát játszunk, ezért a három ég Amint a vesztes elemeli a kezét a felé esı lámpa kigyullad. Ennyi. – Mennyi idı telik el két lámpa kigyulladása között? – Öt-hat másodperc. Ez az egyetlen hátránya játéknak: túl gyors. – De így is nagyon eredeti – mondta Graham. – A "Ki kacag a végén" játékon is túltesz. Hendrique levette az asztalterítıt, és négy erıteljes tapadókorongjánál fogva az asztalhoz ragasztotta a táblát. Mindketten rákattintottak egy-egy karperecet a csuklójukra és lezárták azokat egy kicsiny kulccsal, melyeket a tábla közepére dobtak. Hendrique biccentett, s egyszerre helyezték rá kezeiket a nyomólapra. Graham azonnal bizsergést érzett a kézfejében, mely gyorsan felterjedt a karján a vállába, majd mellkasába. Hendrique tekintete rámeredt, de jobban érdekelték a jelzılámpák. Amint a lámpa zöldrıl sárgára váltottak az áramerısség élessé nıtt, és
mielıtt Graham megállíthatta volna magát, ösztönösen lerántotta a kezét a lapról. Nem számított a csikorgó fájdalomra mely be csapott a karjába, de a kábel rövidsége megakadályozta abban, hogy jobban elrántsa. – Bocsánat – mondta Hendrique, nem túl meggyızıen –, elfelejtettem mondani, hogy ha valaki felad egy játékot akkor büntetésbıl nagyobb az átfolyó áram erıssége onnantól ahol abbahagyja. – Az nem sokat segít abban, hogy bölcsebb legyen az ember a játék után. – Ja, és még valami: az áramerısség megháromszorozódik minden alkalommal. Hogyha szívbajai vannak, akkor jobb, ha most abbahagyjuk. Kilencszer akkora áramerısség, mint amit most érzett halálos is lehet. Tulajdonképpen volt is már rá példa… – Játszunk tovább! – Nem mondtam el a szabályokat a legelején, tehát az a legsportszerőbb, ha most újra kezdjük… – Nem kell engem babusgatni! Egy-null. – Ahogy óhajtja – válaszolta Hendrique, és visszahelyezte kezét a nyomólapra. Ezúttal Graham tekintete meredt Hendriquere. A jelzılámpák színei zöldrıl sárgára váltottak. Graham szemei szőkültek egy kicsit, de nézése egy cseppet sem enyhült. Hendrique nem bírta tovább Graham nézését és zavartságában elkapta a fejét, tudatlanul engedve a nyomólapon. A fájdalom átlukasztotta a karját, s úgy ragadta meg a karperecet, mintha le akarta volna tépni csuklójáról. Behunyta szemeit, míg a lüktetés a fejében enyhült, majd letörölte kézfejével az izzadtságot a homlokáról. – Egy-egy – mondta Graham egyértelmő elégedettséggel. Hendrique mélyeket lélegzett, de semmit sem mondott. Ez volt az elsı alkalom, hogy abbahagyott egy menetet mióta megalkotta a játékot három évvel ezelıtt. Elıre csúszott a széken és rátette kezét a nyomólapra, kezében még mindig érezte a rázás hatását. Az utolsó menet a nyolcasig tartott. Graham már tudta, hogy el tud menni a tízesig anélkül, hogy feladná. Hendriquenek igaza volt, ez egy akaraterı-felmérı játék. Mindketten a nyomólapokra támaszkodtak Hendrique tanult az elızı esetbıl, mert most már a jelzılámpákra kezdett koncentrálni. Graham is a jelzılámpákat figyelte és csak bosszúságból nyüszített fel, amikor a lámpa fénye a zöld ötösrıl a sárga hatosra emelkedett. Ha Hendrique a legelején figyelmeztette volna, hogy az áramerısség növekszik, amint színt vált, akkor a játéknak már régen vége lenne. Hét. Nyolc. Összeszorította fogait, amint érezte, hogy tőrıképessége repedezik minden másodpercben. Piros kilenc. Keze remegni kezdett, látása bepárásodott. Egy pillanatra társának érezte Hendriquet. A pillanat eltőnt. Piros tízes. Háta agonizálva meggörbült, és akaraterejének utolsó milligrammjával arra törekedett, hogy ne vegye le kezét a lapról. Látást homályosító fájdalmában megpillantotta Hendriquet. Hendrique feje hátracsavarva, szája halk kiáltásra nyílt. Abban a pillanatban Graham tudta, hogy nyert. Hendrique a veszteség szélén állt. E tudás biztonságában levette kezét a nyomólapról. Semmi másra nem emlékezett. Graham az elhagyatott étkezıkocsiban ült egy darabig miután visszanyerte eszméletét, remegı ujjaival halántékát masszírozta, és megpróbált lüktetı fájdalmán felülkerekedni. Mikor végül lábra állt, lábai bizonytalanok voltak, és az asztalokat kellett segítségül hívnia, hogy eljuthasson az ajtóig. Belépett a következı kocsiba és szorosan a korlátba kapaszkodva végigment a folyosón saját fülkéjéig. Kinyitotta az ajtót és bebotladozott a fülkébe. Az el választóajtó kinyílt, és Sabrina rontott be rajta a Berettájával a kezében. Odament az ajtóhoz kinézett az elhagyatott folyosóra majd becsukta, és rázárta az ajtót. – Csak nem ittál? – volt a nı elsı reakciója amikor meglátta hogy a férfi kezeibe temette arcát. Meglepıdve a nı hangján, felrántotta a fejét, de azonnal nyögött egyet, a hirtelen rántás okozta fájdalomtól.
– Mit csinálsz te meg itt? – Én vagyok a társad. Emlékszel? – Tudod nagyon jól, mire gondolok — morogta és a fájdalom visszhangzott a fejében. – A fınök küldött vissza – mondta a nı elutasítóan – mi történt? – A fejem – morogta a férfi. A nı eltőnt fülkéjében, majd visszatért egy kis vízzel és két darab fájdalomcsillapítóval. – Én azt hittem, hogy te soha nem is érsz fájdalomcsillapítóhoz – mondta a férfi a nı kezére bámulva. – De te igen, és fogadok, hogy nem hoztál magaddal. Elvette a nıtıl a tablettákat, majd egy korty víz kíséretében lenyelte ıket, aztán hátradılt és becsukta szemeit. A nı a szemben lévı padra ült és felvette a könyvet, amit a férfi olvasott. Egy másik James Hadley Üldözés. Nem az ı írója. Nagyon kevés krimit olvasott, mindig a munkára emlékeztették. – Nem hiszem, hogy kedvelnéd. – Tudom – válaszolta a nı és az asztalra ejtette. – Mi történt a fejeddel? Elmondta a nınek a történteket. A nı a fejét rázta a hitetlenségtıl, mikor a férfi befejezte, s így reagált: – Ez nem az elsı eset, hogy az életedet kockáztatod egy kis kihívásért, és biztos vagyok benne, hogy nem az utolsó. – Te ezt nem érted! Itt nem maga a kihívás, ami számít hanem a mögötte lévı pszichológia. Egy olyan szemtıl-szembeni küzdelemben, ahol két nagyjából egyenlı erejő férfi kerül egymással szemben, az nyer, akinek nagyobb az akaratereje. Egy jó példa a bokszolók esete. Mindketten egyforma erısek, egysúlyúak, s csak az nyerhet "aki jobban felkészült pszichológiailag. Tudás és tapasztalat mit sem ér, ha a bokszoló nem készült fel lélekben mielıtt belép a ringbe. Megfélemlítés csak vereséghez vezethet. – Te vesztettél. Hol van most a teóriád? – Nem vesztettem; hagytam nyerni. Van különbség. Én egyszerően megfordítottam a teóriát. – Ezek szerint, ha még egyszer szembekerültök egymással, te tudni fogod, hogy le tudod ıt gyızni, mert ı azt hiszi, hogy csak ı gyızhet. – Na végre. – De mi történik, ha én kerülök vele szembe? A férfi a nıre bámult. – Erre a kérdésre csak te tudsz válaszolni. Átgondolta a férfi szavait, majd talpraugrott. – Hagy nézzem a karodat! – A karomat? – Ahol az áram kapcsolatba lépett a kezeddel. – Áh, semmiség – morogta a férfi, de közben felhúzta pulóvere ujját, hogy megmutassa az égett sebet csuklója belsı részén. Sabrina elmondta a legújabb fejleményeket Zürichbıl míg a sebet ápolta. Elmondta neki Hendrique és Milchan hátterét és elismételte Philpott utasításait. – És Jaques üdvözletét küldi – fejezte be a nı, amint a kötést megerısítette egy darab sebtapasszal. A férfi hátraült és csukott szemekkel megmasszírozta halántékát: – Kedveled ıt, nemigaz? – Mióta csak együtt dolgozunk. – Volt… – a férfi abbahagyta, s kinyitotta szemeit. Grahamnak ezt az oldalát még sohasem látta ezelıtt. Sokkal nyitottabb volt, mint általában. Sabrina feltételezte, hogy ez csak egy ideiglenes jellemváltozás, míg a kezét orvosolta, de elhatározta, hogy beszélget vele, ameddig csak lehet. – Volt-e valami köztem és Jaques között, ez az amit tudni akarsz?
– Nem rám tartozik. – Miért ne, végül is társam vagy, az isten szerelmére! – vágta vissza Sabrina. Graham megrándult. – Ne kiabálj! – Bocsánat – válaszolta a nı mosolyogva – soha semmi sem volt közöttünk. İ volt az a fiútestvér, akim soha sem volt, ı volt az a megbízható személy akihez mindig fordulhattam tanácsért ha szükségem volt rá. – Volt valaha különleges férfi az életedben? – Hát itt volt Rutger Hauer… – mondta a nı aztán kuncogott magában –, de nem, senki különösen. Volt egy pár rövid kapcsolatom mintán elhagytam a Sorbont. Mostanában a munka eszi el a legtöbb idımet. – Gondoltál valaha is arra, hogy férjhez menj? – Még eddig nem volt a legfontosabb tennivalóm listáján, de gondolom rá tudnám venni magam, ha megtalálnám a megfelelı férfit. – Hát, ez az amirıl szó van. A megfelelı személy. Sabrina tudta, mire gondol a férfi. Graham soha nem beszélt elıtte a feleségérıl, s fiáról. – Nekem Carrie volt a megfelelı nı – mondta a férfi hosszú várakozás után. – Hol ismerted meg? – Elaines-ban. – A Second Avenue-i bárban? – Ja. Haverokkal voltam ott a Deltától. A kudarcba fulladt "Sólyomkarom" kiküldetés után – mikor az Amerikai követség túszait kellet kiszabadítani Teheránban 1980-ban. – Carrie van cleefi és arpelsi barátnıivel volt ott. Rávettük ıket, hogy üljenek mellénk, és ı mellém került. Egész este csak dumáltunk, és beleegyezett, hogy másnap velem fog vacsorázni. Öt hónap múlva összeházasodtunk – mesélte a férfi, majd egy szomorú mosoly után folytatta: – Nagyon szégyenlıs volt, ez arra vezetethetı vissza, mikor a suliban osztálytársai kicsúfolták ıt, mert dadogott. Mire tizennyolc éves lett, elmúlt a dadogás, de néha felbukkant, ha valami miatt izgatott lett. – Mikor született a fiad? – Majdnem napra pontosan a házasságunk után egy évvel. Feleségem mindig azt akarta, hogy Mikey egyetemre járjon, és orvos legyen, vagy ügyvéd. Én mindig azt akartam, hogy nıjön fel és egy elsı osztályú focista legyen. Háromévesen elvittem az elsı Giants meccsre. Úgy vonzódott hozzá, mint kacsa a vízhez és onnantól kezdve állandóan a különbözı taktikai játékokról beszélt, pláne mikor együtt néztük a TV-n. Hányszor elképzeltem, hogy egyszer majd odafordulok a mellettem ülıhöz a stadionban és azt mondhatom neki: Az ott az én fiam. Most nála van a labda. Én lettem volna a legbüszkébb apa a játék történetében. – Hasonlított hozzád? – Anyám szerint kiköpött képmásam. – Elıvette levéltárcáját, kinyitotta, s átadott egy képet a nınek. – Ez az utolsó kép amit róluk csináltam. Még a fényképezıgépben volt mikor… elrabolták ıket. Eleinte nem akartam elıhívatni, de most már örülök, hogy megtettem. Az ágyam mellett van egy nagyított kép is. Sabrina megnézte a képet és azonnal tudta, hogy a férfi, miért ragaszkodott ennyire a feleségéhez. Carrie guggolt a képen, és Sabrina százhatvan centire saccolta magasságát. Kecses, fehérbırő olyan gyönyörő barna szemekkel, melyeket egy író az ötvenes években úgy jellemezett volna, hogy: Elég nagy, hogy egy férfi megfulladjon benne. Mike mellette ált egy Giants trikóban, egy futball-labdával a hóna alatt. Pimasz orra sok rosszaságról árulkodott, finom szıke haja majdnem a válláig ért. – Nagyon lerí róla a rosszaság – mondta Sabrina és visszaadta a képet a férfinak. – Szerintem nem volt rosszabb, mint a legtöbb ötéves – válaszolta amint zsebrevágta a tárcát. – Sokszor ébren vagyok és megpróbálom elemezni líbiai döntésemet. Feláldoztam családomat hét terroristáért, akik robbantásokat szerveztek Amerika legnagyobb
városaiban. Parancsom a támadásra, kétely nélkül, sok ártatlan életet megmentett, de ez akkor sem hagy nekem nyugtot. Morálisan jó döntés volt, személyes érdekeket figyelembe véve rossz. Nincsen aranyközépút. – Ahogy korábban mondtad, mindenki saját maga tudja a belsı akaraterejét. Ez valami olyasmi amibe neked bele kell nyugodnod. – Köszi! – Köszi? – Azért, mert nem pártfogolsz, mint a többiek. Te egyedül több értelmeset mondtál, mint az összes pszihológus akit idáig láttam. – A karórájára pillantott. – Ideje, hogy aludjunk egy keveset. Sabrina felállt, s elnyomott egy ásítást. – Hogy van a fejed? – Zúg – mondta Graham. – Jó éjt! – mondta Sabrina s a fülkéket összekötı ajtóhoz lépett. – Sabrina? A nı megállt a majdnem bezárt ajtó elıtt, s visszanézett a férfira. – A férfi aki Carriet és Mike-ot elrabolta, a Balasikhánál képezték ki. – Nem… – Nem, nem Hendrique volt. – A cinizmus visszatért szemeibe. – Az elıbb megkérdezted, hogy mi történne, ha neked kell majd szembeszállni vele. Ne aggódj nem fogsz! İ az enyém! Érezte, hogy átfut rajta a hideg amint bezárta az ajtót. A férfi aki másnap Hendriquel reggelizett Eddie Kyle volt. Egy negyvenéves londoni, sápadt arcbırrel és rövidre vágott vörös hajjal. Már régóta rajta volt a Scotland Yard feketelistáján most éppen jó pár dolog miatt, ezek közül a legrosszabb, egy külvilági gengszter meggyilkolása. Hendrique bízta meg a gyilkossággal; akinél Kyle az elmúlt öt évben dolgozott. Kyle profin kezelte egyaránt a kisrepülıgépeket és a helikoptereket, de csak Hendriquel együtt virágzott a fegyver- és kábítószer-csempészet Amszterdamban. – Minden elintézve – mondta Kyle. – Nagyszerő. – Hendrique felnézett, amint Sabrina belépett az étkezıkocsiba. – Ez az a nı aki meglıtte Rauffot? Kyle úgy tett, mintha csak merengne, egy pillanatra rajta tartva a szemeit. – İ hát! – Biztos vagy benne? Azt mondtad, hogy az arcát félig takarta egy anorák kapucni. Kyle vigyorgott. – Nem láttam az arcát rendesen, de nem hiszem, hogy el tudnék felejteni egy ilyen alakot. Persze, ez ı. Milyen kár! – A te korodban érzelgıssé válsz? – kérdezte Hendrique megvetıen. Kyle a mellette lévı ablakot tükörként használva megbámulta a nıt. – Ami az én fejemben jár, annak semmi köze érzelgısséghez. – Ez a nı megölte Rauffot, és téged is megölt volna ha nincs veled védıangyalod. Egy profival van dolgunk, nem egy olyan süket amszterdami kurvával, aki veled szóba áll. Vésd az agyadba! Lehet, hogy elveszi az életed. Hendrique hangjában a harag mértéke elég volt ahhoz, hogy letörölje Kyle arcáról az összes érzést. Utána már csak a reggelijével foglalkozott. Karen Schendel felnézett és elmosolyogta magát amikor Whitlock kopogott a nyitott ajtón. – Jó reggelt! – mondta a nı barátságosan, majd az asztalra mutatott, hogy emlékeztesse Whitlockot a mikrofonra. – Jó reggelt! Elintette a nıt az asztaltól, hogy közelebbrıl is szemügyre vehesse a mikrofont. Karen
hátrább tolta a széket, de nem akart felállni, csak fecsegett, hogy megtörje a csendet amint a férfi nyakát megtekerve, leguggolt, hogy az asztal alá tekinthessen. Pontosan úgy nézett ki, mint ahogy a nı megrajzolta. Az a fajta amely száz dollárba is kerülhet a feketepiacon, kicsiny, és modern. Szemei a nı fekete harisnyába bújtatott lábaira pillantottak. Kitőnı lábai voltak, jobbak, mint Carmené. Felesége gondolata bőnösen rántotta ki gondolataiból, és mikor felnézett Karen mosolygott rá. Majdnem bocsánatot kért, de szerencsére eszébe jutott a mikrofon. Az asztal másik felére ment és leült. – Kávét? – kérdezte a nı. – Ittam egyet mielıtt elhagytam a hotelt. Szeretnék inkább kezdeni, ha nem bánná. – Nem, egyáltalán nem – mondta a nı amint iratait egy elegáns csomaggá rendezte. A nı megvárta, hogy kijussanak az irodájából, mielıtt újra megszólalt volna. – Mennyit javult a vállad? A férfi megrázta vállát: – Semmi nyoma sincs, tegnap jól kiáztattam a forró vízben, jót tett neki. – Aggódtam érted. Hangjának komolysága meglepte a férfit. Amint beértek a liftbe a nı megnyomta a megfelelı gombot és átadott a férfinak egy összehajtogatott lapot, melyen négy név szerepelt egymás alatt. – Ezek az én gyanúsítottjaim, kiváltképpen Dr. Leitzig. Elintéztem, hogy vele találkozhass elsınek. – Milyen pozícióban van? – İ a legmagasabb beosztásban lévı üzemtechnikus. Ez magába foglalja az egész feldolgozás ellenırzését. – İ csinálja a havi leltározást? – Igen. Az üzemigazgatóval és más technikussal együtt. Nagyon szigorúan ellenırzött. – Leitzig vezeti a leltárt? Az ajtó kinyílt és egy szınyegezett folyosóra léptek. – Nem, mindent a számítógép végez. Ahogy a tegnap mondtam, ez inkább eltérítés, mintsem lopás. A plutónium eltőnik mielıtt az adatok a számítógépbe kerülnének. Whitlock megragadta a nı karját mielıtt egy, a folyosó közepén lévı, üvegezett ajtón kopoghatott volna: – Már sok embert meggyanúsítottál, de még a legkisebb bizonyítékkal sem tudod ıket alátámasztani. – Már mondtam, hogy semmi bizonyítékom sincs… – Mégis mi az alapja ezeknek a gyanúsítgatásoknak? – Nem hiszel nekem, ugye? – morogta a nı. – Nem hiszel nekem. – Ebben a pillanatban még nem tudom, miben higgyek. Kell, hogy legyen valami rendszerezettség abban, amin dolgozok. Nem érted meg? A nı szemei lángoltak. – Nekem csak egyetlen telefonomba kerül, s az alibidnek fuccs! – És abból melyikünknek lenne haszna? – kérdezte a férfi nyugodtan. A nı mélyen lélegzett és bólintott: – Bocs C. W., még nem szoktam hozzá, hogy megbízhatom az itt dolgozókban. Mindent elmondok amint beszéltél Leitziggel, rendben? – Rendben – válaszolta Whitlock kételkedve. Azt kívánta, bárcsak többet tudna, mielıtt találkozik Leitziggel. Karen kopogott az ajtón, és választ nem várva benyitott. Egy középkorú nı felnézett az írógép mögül és rájuk mosolygott. A két nı beszélgetett egymással németül, többször megszakítva egy-egy nevetéssel. Végül Karen Whitlockhoz fordult: – Visszamegyek a némethez. A nı egy fikarcnyit sem beszél angolul. – És Leitzig? – İ beszél, de nagyon kell ösztökélni. Egy kicsit csökönyös lehet néha. Késıbb találkozunk.
A férfi udvariasan mosolyt cserélt a titkárnıvel miután Karen elment. Felvette, az egyetlen magazint, amely az asztalon hevert. Átlapozta, de valahogy nem tudta lekötni ez a német nyelvő számítógépes magazin. Kinyílt egy belsı ajtó. A férfi, aki belépett, az ötvenes évei végén lehetett, rövid ısz hajjal, s kerek drótkeretes szemüveget viselt. Whitlock felállt és megrázta a feléje nyújtott kezet, de addig nem akart megszólalni, míg meg nem tudta, Leitzig melyik nyelvet választja. – Dr. Hanz Leitzig vagyok. Whitlock megkönnyebbült, hogy a férfi angolul szólalt meg. – A feldolgozóüzembe készültem, gondolom lenne kedve velem tartani, hogy láthassa az üzemet munka közben. – Köszönöm. Szíves örömest! – válaszolt Whitlock. – Melyik hotelben tartózkodik? – Az Európában. – Jó választás – mondta Leitzig, majd váltott egy pár szót a titkárnıjével. Whitlock szemügyre vette a férfit. Lehet, hogy ı volt a Mercedes sofırje tegnap a Hilton hotelnél. De ugyanúgy lehetett volna az üzem férfi dolgozóinak nagy része. Minden olyan nagyon gyorsan történt. – Karen elmondta, hogy magát inkább a dolgozók érdeklik, mintsem a technikai oldal. Azt hiszem, ez nagyon jó ötlet. Úgy gondolom, ez a ipar olyan sokat szenvedett a nép szemében csernobili katasztrófa miatt. – Pontosan ezek az én gondolataim is – mondta Whitlock, és remélte, hogy a hízelgést lehetett érezni a hangjában. Leitzig egy öltözıbe vezette, ahol felvettek egy-egy kabátot. Whitlockot emlékeztetni kellett, hogy tegye fel a kötelezı desometer kitőzıt. – A feldolgozóüzem mekkora részét mutatta meg magának tegnap Karen? – İ nem ért rá, de velem volt egy asszisztense, aki megmutatott mindent, de itt lent még nem voltam. – Mennyire ismeri a feldolgozás menetét? – kérdezte amint elhagyták az öltözıt. – Azt hiszem, nem nagyon – hazudta. – Nem nehéz megérteni. Jöjjön megmutatom magának, hol kezdıdik! Leitzig keresztülvezette egy sor folyosón, majd elértek egy részlegbe, melynek ajtaján a következı feliratok álltak: TÁROLÓ mellette TILOS A BEHAJTÁS alatta fekete festékkel pedig BELÉPÉS CSAK HIVATALOS SZEMÉLYEKNEK. Leitzig betette kártyáját a vasajtó nyitó rekeszébe. Az ajtó mögött egy száz méter hosszú barlang várta ıket, mely harminc méter magasan emelkedett a vízfelszín fölé. Leitzig elmondta neki, hogy a víz tíz méter mély. Két állvány vezetett végig a teremben, és négy másik a vízbe, mindegyik biztonsági ráccsal lezárva. Leitzig egy sor, vízbıl kilátszó konténerre mutatott, és elmesélte, hogyan szállítják ıket az üzemig száztonnás hordókban, melyek fala harmincöt centiméter vastag. – Mennyi ideig tárolják így ıket? – Kilencven napig itt, majd kilencven napig az atomerımőnél az elszállítás elıtt. – Feltételezem, a víz hőtési szerepet játszik? – kérdezte Whitlock amint a vízbe nézett húsz méterrel felette. – Pontosan. A dolgozókat védi. Mi már mind fertızöttek lennénk, ha a víz nincs ott, hogy elnyelje a sugárzást. – Józanító gondolat – morogta Whitlock, s követte Leitziget kifelé a barlangból. Ezután a fıépületbe mentek, ahol az újrafeldolgozás egy része megy végbe. Egy védı üvegfalon melyet valószínőleg a látogatóknak emeltek, hogy védjék ıket a káros gammasugaraktól, végig nézhették a folyamatot. Leitzig elmondta, hogy valójában a védıüveg azért van ott, hogy kizárjanak minden külsı zajt, mely elterelheti az ott dolgozók gondolatait a finom és érzékeny munkáról. Minden munkafolyamatot távirányítókkal végeztek, s az egész folyamat ipari televízión végig követhetı.
– Miután az eljárás véget ér – folytatta Leitzig, mintha képes lenne rá, hogy leegyszerősítsen egy nagyon is bonyolult folyamatot – a konténereket egy sorozat melléktárolón keresztül a kicsomagoló részlegbe terelik. Amikor a konténerek bent vannak a barlangban, melyet egy két és félméter vastag betonból építettek, a konténereket ipari tv-n, vagy a barlangba nyíló üvegablakokon lehet szemmel követni. Minden ablak cink-bromiddal van feltöltve, amely ugyan átlátszó, de nagyon jól megszőri a rövidhullámú gamma-sugarakat. Az anyagokat elsınek a darabológépre helyezik, ahol levágják a fertızött csomagolást, melyek azután egy szállítószalagra kerülnek, ami a betonsilókba szállítja ıket, hogy még egy ideig vízben tárolják. Ezután az üzemanyagcsövek egy szállító tárba kerülnek, és nitrát-savban feloldódnak. A nitrátsav oldatba ekkor egy szerves oldószer kerül, hogy a hulladékból különváljon a plutónium és az uránium. A fertızött anyagokat tartalmazó hulladék ezután egy 50 C-fokos tárolórendszerbe kerül. A savas oldat ezután az üzem egy másik részébe jut, ahol szintén átmegy egy másik szerves oldószeren, hogy minden fennmaradó hulladék anyagoktól megtisztítsa, s amint kapcsolatba lép a víz alapú oldószerrel a plutónium és az uránium egymástól elválik. A plutónium visszatér a vízoldathoz, az uránium pedig az oldószerben marad. Uránium-nitrátként, s plutónium-nitrátként, válnak ki, s így fel lehet ıket üzemanyagként használni. Csak két óra múlva értek vissza Leitzig irodájába. Megkérte titkárnıjét, hogy hozzon nekik egy kis kávét, majd becsukta az ajtót, s leült az asztala mögé. – Mennyi az uránium és a plutónium aránya azután, hogy az anyagokat újra feldolgozták? – kérdezte Whitlock. – Az általános tapasztalat: 99% uránium, szemben a 0,5% plutóniummal. A másik fél százalék az radioaktív hulladék. Egy két-százalékkal változhat, de soha sem több. – És ezek az adatok a számítógép memóriájába kerülnek? – Természetesen, de nem értem, hova vezet ez a kérdés. Whitlock mosolygott: – Bocsánat, csak az újságírói oktatásom felülkerekedik rajtam. Beszélhetnénk most magáról? – Kérdezzen bármit! – mondta Leitzig közben összekulcsolt kezeit az asztalra helyezte. – Mondana valamit az életérıl? – Nagyon közhelyszerő, attól tartok. Egy kis városban Tettnagban születtem, nagyon közel az Ausztriai határhoz. A város mindössze tizenötezer lelket számlál és spárgaföldek között fekszik. Emlékszem mennyire örültem, mikor felvettek a hamburgi Egyetemre, mert végre eltudtam szakadni anyám spárgaételeitıl. – Kuncogott magában, majd cigarettájáért nyúlt és rágyújtott. – Miután lediplomáztam Angliában kaptam munkát, elsınek Calder Hallnál, azután Sellafieldnél. Ezt a hetvenes évek elején ott hagytam, és visszajöttem Németföldre, a Max Planck vegyészeti kombinátba. Eltöltöttem néhány évet mielıtt visszatértem volna az atomenergetikához. Sohasem bántam meg a döntésemet. – Tehát, mióta az üzem fıtechnikusa? – Két és fél éve. – És mit csinál a szabad idejében? – Horgászok, semmi sem jelent nekem nagyobb kikapcsolódást, mint kimenni a Land Roveremmel a zöldbe egy napra horgászni. – Nıs? – Feleségem halála volt a legnagyobb ok, hogy visszatértem az atomiparhoz. Itt teljes energiámat a munkára tudtam összpontosítani, hogy elfelejtsem: ı nincs többé. Mindig féltem a hazameneteltıl: a csönd és a magány elviselhetetlen volt. – Miért nem költözött el? Leitzig meglepıdött a kérdésen. – Lakásomnak sohasem tudtam hátat fordítani, ahhoz túl sok emlék főz hozzá. – Természetesen – válaszolta Whitlock. – Vannak gyerekei? – Egyikınk sem akart gyerekeket. Most már megbántam ezt a döntést.
Whitlock a saját helyzetére gondolt. Mi lenne ha történne valami Carmennel? Lehet, hogy ı is ilyen elzárt, és magányos lenne, mint ez a férfi itt vele szemben? A titkárnı belépett a helyiségbe a kávéstálcával, majd helyet csinált az asztalon. Leitzig kitöltött két csészével, tejet és cukrot kínált fel Whitlocknak. Egy kék lámpa gyullad fel az asztalán. A férfi tudomásul vette, majd kikapcsolta: – Elnézést, de várnak rám lent az üzemben. – Remélem semmi komoly. – Csak meg akarnak velem valamit beszélni. – A férfi egy piros lámpára mutatott a vezérlıtáblán. – Az a vészlámpa. Ez azonnal kigyullad amint a legkisebb baleset is megtörténik. Állítólag fülsüketítı hanggal jár. Szerencsére én még sohasem hallottam. Kérem maradjon, és igya meg a kávéját. Remélem, hamarosan tudjuk folytatni a beszélgetésünket. – Rendben. – Idekéretem Karent magához ha nem ismerné még a járást, ugyanis nagyon könnyő elveszni ebben a labirintusban. Karen odaért egy pár percen belül, s csöndesen a lifthez ballagtak. – Gondolkoztam azon, amit ma reggel mondtál – mondta a nı amint bezáródtak a liftajtók – együtt kell, hogy mőködjünk, ha azt akarjuk, hogy ennek a végére járjunk. Kinyíltak az ajtók, s egy titkárnı lépett be. Udvarias mosolyt váltottak, majd csend szállt a liftre. A lift megállt a következı emeleten, az ajtók újra kinyíltak, s Karen intett a férfinak, hogy kövesse. – Hová megyünk? – kérdezte Whitlock. – A számítógépterembe – válaszolta a nı, majd felemelte a kezében lévı irattartót. – Itt vannak az elmúlt két év leltári anyagának fénymásolatai. Én már alaposan átnéztem ıket, de semmi rendellenességet nem találtam. Lehet, hogy neked sikerül kiszúrnod valamit, ami nekem elkerülte a figyelmemet. A nı belökte a két szárnyú lengıajtót, s beléptek a terembe. A férfit a helyiség az UNACO számítógéptermére emlékeztette az állandó nyomtató és telex-kattogással. A központi memóriaegység mellett haladtak el és leültek az egyik számítógép mellé. A nı ösztönösen eltakarta férfi elıl az ujjait, hogy ne láthassa a személyi ellenırzıszámát. Elfogadta a gép és egy nyolc opciós menü jelent meg a képernyın. A gép megint kérte a biztonsági számot. Amint a nı beütötte a képernyın egy számsor lista jelent meg. A nı megnyomta a nyomtat gombot. Összesen tizenhét oldal információt nyomtatott ki, s a nı minden oldalt összeszedett, és az irattartójába tömte ıket. – Ezeken átrághatod magad az én irodámban de ahogy mondtam, kétlem, hogy találsz valamit. Én már alaposan átnéztem. Whitlock karonfogta a nıt és odébb húzta, hogy kiessenek a legközelebbi analitikus halláskörébıl: – Még semmit sem mondtál el nekem a gyanúidról. – Néhányszor, mikor késı estig dolgoztam láttam, Leitziget egy erıs testalkatú, fekete hajú férfival beszélgetni. İ is mindig fehér overallt viselt, mint bármelyikünk, de tudom, hogy ı nem az üzem sofırje. – Honnan tudod ilyen biztosan? – Én veszem fel a sofıröket. Egyébként követtem egyszer az egyik éjszaka. – És? – Egy a Rhine folyó melletti Rampenstrasse-i raktárhoz hajtott. Nem tudom mi történt bent. Amikor kijött volt vele két férfi is, akiket azelıtt soha nem láttam. Egy Citroennel hajtottak el. Még a raktárba is megpróbáltam bejutni, de le volt lakatolva. – A nı kétségbeesetten nézett rá – Tudom, hogy ez nem sok. – Éppen elég. Menjünk nézzük meg azokat a statisztikákat.
Egyikük sem látta Leitziget a kör alakú lengıajtó-ablakán keresztül a folyosón. A férfi nagyon jól idızítette mozgását, éppen elkerülve a számítógépterembe amint azt Karen és Whitlock elhagyták, és a legközelebbi számítógéphez vette útját. Betáplálta saját biztonsági számát majd kiválasztotta az ALKALMAZOTTAK TEVÉKENYSÉGEI menüt. Betáplálta Karen személyi kódját. Megtudta, hogy milyen munkát végzett a nı aznap a számítógépen. Az utolsó tizenhét oldal leltári jegyzék volt. Semmi más. Benyomta az Enter gombot, s visszatért a fımenühöz. Már akkor gyanút fogott, amikor elsınek találkozott Whitlockkal. İ sokkal többet tudott az atomenergetikáról, mint amennyit bevallott, ez egyértelmő volt azokból a kérdésekbıl amit az üzemlátogatás alatt feltett. Hogyha Whitlock egy újságíró, miért kell neki az elmúlt két év leltári jegyzéke, pláne, hogy ı azért jött, hogy az itt dolgozókról készítsen riportokat. És miért segíti ıt Karen Schendel? Vajon mennyit tud a nı? Ami még gyanakvóbbá tette Leitziget, miért tőnt fel Whitlock egybıl azután, hogy az utolsó plutóniumszálítmányt berakták a raktárba? Túl sok a véletlen! Leitzig tudta, hogy fedeznie kell magát. Meg kell, hogy ölje Whitlockot. Egy kevés hó esett le az éjszaka Svájcra, és Werner majdnem elvesztette egyensúlyát, amint kiszállt a taxiból a brigi pályaudvaron. Kifizette a taxist, majd becsoszogott a bejárathoz ahol megállt, leverte lábáról a havat, és átvágott a fıcsarnokon a peronokhoz. Az emberek megbámulták ıt. Hát persze, hogy megbámulták, mert már látták elıtte. Látták ıt szerte Európában különféle TV adásokban. De ezzel a túlélı kifejezéssel az arcán nem tudták hová tenni. A vonat tizenöt perces késéssel érkezett az állomásra. Werner felszállt rá és megkereste a lefoglalt fülkéjét. A mellette lévı fülke ajtaja kinyílt és Hendrique kukucskált be. – Jó reggelt! – mondta Werner, s belépett saját fülkéjébe ahol leült a padra, s levetett kabátját gondosan a feje fölötti csomagtartóra helyezte. Hendrique zsebredugott kézzel megállt az ajtóban: – Hagyjuk a formaságokat, és már a legelején tisztázzunk valamit! Nem nagyon villanyoz fel, hogy olyasvalakitıl kell utasításokat kapnom aki egész életét íróasztalok mögött töltötte, de, ahogy ezt maga is nagyon jól tudja, ezek a fattyúk elkapták a tökömet, s ha nem csinálom amit akarnak igencsak megszorongatják. Tehát nincs sok választásom. Most már ezt is tudja. Az embereim mindent megtesznek, hogy a szállítmány biztonságban elérjen a célállomásra. Ez csak egy másik munka a számunkra. – Engem sem nagyon villanyoz fel, hogy egy kábítószercsempésszel kell együtt dolgoznom, de olyanok a körülmények, hogy nekem sincs sok választásom. Azt hiszem, az a legjobb, ha félrerakjuk a személyes érzelmeinket, s megpróbálunk egy jó csapatként dolgozni. – Werner rágyújtott egy cigire, elfurakodott Hendrique mellett, s bezárta az ajtót maguk mögött. – Szükségem van egy kávéra. Velem tart? Hendrique végigvezette ıt a folyosón majd megállt amint belépett az étkezı kocsiba. Fejét észrevehetetlenül elırebillentve rámutatott Sabrinára, aki az egyik asztalnál ült. – Ez az a nı, aki meglıtte Rauffot. Werner rábámult a nıre: – Az lehetetlen! – Ismered ıt? Werner bólintott. – Valaha ı volt a leghíresebb elsıbálozó Európában. Biztos vagy benne, hogy ı az? – Kyle ellene tanúskodott. Sabrina elfordult az ablaktól amint a vonat kihúzott az állomásról, s észrevette Wernert amint közelített hozzá. – Stefan?
Werner átölelte ıt, s gyengéden arconcsókolta. – Nem hiszek a szemeimnek! Ennyi hosszú év után újra találkozunk. Ez tényleg egy kicsiny világ. – Werner észrevette, hogy a nı Hendriquere pillantgatott. – Oh, bocsánat. Ez itt Joe Hemmings, a biztonsági tanácsadóm. Sabrina… – a férfi zavartan elmosolyodott. – Bocsáss meg, kedves, szörnyő a névmemóriám. – Cassidy – mondta a nı, tartva Hendrique áthatoló tekintetét. – Sabrina Cassidy. – Üdvözlöm! – mondta Hendrique hidegen majd Wernerhez fordult. – Biztos vagyok benne, hogy rengeteg a mesélnivalójuk, úgyhogy magukra hagyom önöket. Hogyha szüksége lenne rám, uram, a fülkémben leszek. – Biztosan egy nagy nevetızsák – mondta Sabrina miután Hendrique elvonult. – Á, csak túl komolyan veszi a munkáját. Veled tarthatok? – Micsoda kérdés! Werner rendelt magának egy kávét, majd leült a nıvel szemben. – Még mindig nem tudom elhinni. Van annak már négy, vagy talán öt éve is, hogy utoljára láttalak. – Öt év – válaszolta Sabrina egy gyors fejszámolás után. – Mikor utoljára hallottam rólad éppen az voltál, hogy valami nagy nevet szerezz magadnak versenyzésben. – Saloon-autó versenyzés. Egy váratlan La Mans baleseten ért véget, a Porschém összetört, én pedig az elkövetkezı négy hónapot egy párizsi amerikai kórházban töltöttem. Ennek ellenére a baleset volt a legjobb, ami valaha is megtörtént velem. – Milyen értelemben? – kérdezte a férfi csodálkozva. – Gyógyulásom ideje alatt rájöttem, hogy életem sehova sem tartott. – És most mit csinálsz? – kérdezte a férfi miután kifizette a felszolgálót. – Fordítóként dolgozom New Yorkban. – Férjnél vagy? Sabrina kinyújtotta bal karját. – Senki sem akar engem. – Ezt nem akarom elhinni… – És te? Van már egy Mrs. Werner? – Valószínőleg van, de én még nem találkoztam vele. – Szürcsölt egyet a kávéjából, és a csésze karimája felett a nıre nézett. – Miért vagy Svájcban? – Szabadságomat töltöm – válaszolta a nı amint váratlanul besötétedett az ablakra nézett. – A Simplon Alagútban vagyunk. Svájcban bemész a hegy belsejébe, s csak Olaszországban jutsz ki tizenöt kilométerrel odébb – mondta a férfi, miközben ı is az ablakra nézett. – Azt hittem, hogy te a határtalan pénzmenyiségeddel megteheted, hogy repülıvel menj nem pedig valami csühögıvel, amely úgy néz ki, mintha örökké tartana, hogy célba érjen. Werner körbenézett, majd közelebb hajolt. – Úgy is van, de ez egy speciális eset. A vállalatom kidolgozott egy újfajta teherszállító konténert, egy forradalmasított anyagból. Sokkal tőrıképesebb, s sokkal olcsóbb, mint elıdei, csak ennyit mondhatok el neked. Az anyag el kell, hogy jusson Rómába, hogy újabb kísérleteknek vessék alá. Úgy kell eljutnia Rómába, hogy versenytársaink ne tudják meg, hogyan szállítjuk. Az eredeti ötlet az volt, hogy repülıvel szállítjuk, de fülünkbe jutott, hogy az egyik repülıgép-kísérınket lefizették, hogy megvizsgálhassák az anyagot, így meg kellett változtatnunk az eredeti tervünket. A legártalmatlanabb szállítási lehetıség mellett döntöttünk. Ahogyan te mondtad, egy csühögı. Joe Hemmings itt van a vonaton mióta a szerelvény elhagyta Lausanne-t, sıt még egy emberem a vagonban is van, arra az esetre, ha történne valami. Nem azért, mert azt hiszem, hogy valami történni fog, de jobb a biztonság, mint a megbánás. – És mi lenne, ha történne valami?
– Minden intézkedést megtennének, hogy az anyag elérjen a megfelelı kezekbe. Ez ebben az esetben ipari kémkedés. – Tehát a vonaton maradsz egészen Rómáig? – Ez a terv. És te? – Ugyanaz. Legalább lesz egy kis idınk, hogy beszélgessünk a régi idıkrıl. – Már nagyon várom. Ma este a vacsoránál? – Rendben. Nyolckor? – Lefoglalok egy asztalt, ha ez az, amit szokás egy ilyen csühögıben csinálni. – A férfi hátratolta székét, s felállt. – Remélem, hogy megbocsátasz, drágám, egy aktatáskányi munkám van. – Az ördög nem alszik. – Tehát, ma este. A férfi visszatért fülkéjébe, s kopogott a szomszédos fülkével összekötı ajtón. A zár megmozdult, s Hendrique kinyitotta az ajtót. – Na, kidumáltad magad. – Felejtsd el – morogta Werner. Kivette a térképet kabátja zsebébıl és leült. – A nı nem vette be a történetet a vagonról. – Csodálkozol? Egy profival van dolgunk, nem valami félnótással. – Kyle… – Már megtettük – vágott közbe Hendrique csak a vezényszóra várunk. Werner széthajtotta a térképet, s végigvezette ujját a vonat hátralévı útvonalán. – A következı megálló Domodossola, aztán megáll Vergiatén is, Milánótól nyolcvan kilométerre északra. Domodossolánál telefonálnod kel Nem tehetjük meg, hogy tovább vesztegessük drága idınket. – Nagyszerő. Így csak a második marad hátra. Vele személyesen akarok tárgyalni. – Nem akarok lövöldözést a vonaton. – Ki beszél itt lövöldözésrıl? – Hendrique kinyújtotta kezét, s megkérdezte: – Megvan a szám? Werner kicipzározta a sporttáskáját, s kivett egy újságot. – A címoldalon van, középen, fent. Hendrique elvette az újságot, s visszatért fülkéjébe. A kalauz kopogtatott a fülke ajtaján, amint a vonat beért Domodossolába, az elsı megálló Simplon alagút után. Hendrique nyitotta ki az ajtót. – Tessék? – Beszéltem a vezetıvel. Azt mondta, hogy 1 percet fog önre várni aztán továbbmegy. Hendrique megragadta a kalauz gallérját és nekinyomta egy keskeny beépített szekrénynek. – Én jól megfizetlek, hogy elintézz egy pár kérésemet mindenféle hímezés-hámozás nélkül. Elintézed, hogy ez a vonat várni fog rám attól függetlenül, hogy mennyi ideig maradok. – A vezetı… – Engem nem érdekel a vezetı! Ez a vonat várni fog rám! Világos? A kalauz idegesen bólintott, s elhúzta a csíkot a folyosó végébe. Hendrique felhajtotta kabátja gallérját amint kilépett a szállingózó hóesésbe, s átvágott a peronon a legközelebbi telefonfülkéhez, mely az állomás kávézója elıtt állt. Felhívta az újság tetejére írt piros betős számot, s bedobott négyszáz lírát. A válasz gyorsan jött. – Szeretnék Frosser kapitánnyal beszélni – mondta németül. – Sajnáljuk, de Frosser kapitány nagyon elfoglalt.
– Mondja meg neki Rauff halálával kapcsolatban hívom egy telefonfülkébıl. – Egy pillanat, uram. – Halló, Frosser kapitány – mondta egy hang másodpercekkel késıbb. – A nı, akit Rauff meggyilkolása miatt keres, egy Rómába tartó vonaton utazik. A vonat egy órán belül Vergiatéba érkezik, a nı neve Sabrina Cassidy. – Hendrique letette a kagylót, s az úton a kocsiba egy kukába dobta az újságot. Bruno Frosser a kagylóra bámult mikor megszakadt a vonal, s habozva letette. – Mi a baj kapitány? Frosser hátradılt, s átkulcsolta a kezét feje mögött. Asszisztensére, Sepp Clausen ırmesterre nézett, aki olyasfajta rendır, mint amilyen ı lehetett, amikor huszonéves volt. Törekvı, s határozott. Azt kivéve, hogy Clausennek több haja volt, mint neki abban az idıben. Frossernek negyvennégy évesen szinte semmi haja sem volt, azt a keveset leszámítva amely a füle mellett kanyarodott le, hogy a nyakszirtjén összefusson. Egyáltalán nem zavarta, hogy haja fekete míg vastag bajusza ısz, vagy az, hogy munkatársai állandóan kitüremkedı hasára paskoltak, s megkérdezték, mikor jön a gyerek. Ami egyáltalán érdekelte az a munka volt, s az, hogyan kaphatna elıléptetést. – Hol a fenébe van Vergiate? – kérdezte Frosser mély hangján. Clausen nem tudta, de okosabb volt annál, hogy bevallja, így a legalsó asztalfiókból elıvett egy térképet. – Vergiate, Vergiate – morogta Clausen, amint végigfuttatta ujját a névmutatón. Nem volt jelezve. A telefonért nyúlt. – Szeretnék egy választ, még ma, ha lehetséges! Clausen elengedte a füle mellett ezt a szarkazmust. Már megtanulta, hogy ezeket a kijelentéseket nem kell komolyan vennie. Frosser a bajuszát simogatta miközben az ügyre gondolt. Valószínőleg ez volt a legrafináltabb ügy, mióta a fribourgi kapitányságra került öt évvel ezelıtt. Minden egy ismeretlen telefonálóval kezdıdött, aki több, mint valószínő, hogy angol anyanyelvő volt, s tört németességgel eldadogta neki, hogy egy hulla fekszik az egyik raktárban. Aztán egy órával azután, hogy a helyi rádió, s televízió beszámolt a gyilkosság részleteirıl két fiú került elı, s elmondták, hogy ık látták a hullát. Személyleírást is adtak a nırıl, akinek a nevére ık úgy emlékeztek, hogy Katrina. Sabrina eléggé hasonlít hozzá. De sok volt még a megválaszolatlan kérdés. Például ki volt az a fekete hajú férfi akit a gyerekek láttak söröshordókat pakolni egy vagonba a gyilkosságot megelızı nap? Hordók melyek nem voltak ott, mikor ı a helyszínre érkezett. Miért volt a szemetes konténer fala szétlıve? Ki a második névtelen telefonáló, aki azt mondja, hogy a nı egy Rómába tartó vonaton van. És még, ha ı is a gyilkos, ki volt ez a másik két férfi? – Vergiate Olaszországban van, uram. – Jelentette be Clausen kezével a telefon kagyló mikrofonját takarva. – Körülbelül húsz kilométerre Verasetól. – Milánóhoz közel, nemigaz? Készítsen fel egy helikoptert az indulásra! Vergiate-be akarok jutni amilyen gyorsan csak lehet! – Egy kis idıbe fog kerülni, uram. – A maga esélye is a kinevezésre, ha nem szerez egy helikoptert azonnal! Frosser felhívta egy magas beosztású barátját a milánói rendırkapitányságon. Azt akarta, hogy fogadóbizottság várja a Vergiate-be érkezı vonatot. – Akarsz még egy kis kávét? – kérdezte Sabrina Grahamot amint üres csészéjére mutatott. – Ja, miért ne? Semmi mást nem lehet tenni ezen a nyavalyás vonaton. Sabrina elkapta a pincér figyelmét: – Két kávét! – mondta a nı olaszul. A pincér feltöltötte mindkét csészét, és hozott még tejet is. Az étel színvonala nagyon meglepte ıket. Habár az adagok kicsik voltak, de nagyon ízlett nekik. Sabrinát egy New
York-i Greenwich Village éttermére emlékeztette. A külépület omladozott, a falak mállottak, de a felszolgálás, és az étel színvonala vetekedett bármelyik menı belvárosi éttermével. Az étterem azon kevés helyek közé tartozott, ahova eltudott menekülni Yupp barátai elıl. – Vergiate – mondta Graham amint a vonat elhaladt az elsı állomást hirdetı tábla mellett. – Tessék? – kérdezte Sabrina, mert gondolatait megzavarta a férfi hangja. – Vergiate-ben vagyunk – mondta a férfi. – Kíváncsi vagyok mit csinálnak ezek itt mutatott ki az ablakon Sabrina. – Kicsodák? – kérdezte a férfi a fejét a nı által mutatott irányba fordítva. – La polizia. Ott a peronon! – Lehet, hogy egy gyilkos van a vonaton. Legalább történik valami. – Van egy pár tippem. A mi társaságunk kivéve. – Természetesen – mondta Graham megdöbbenést színlelve. Amint a vonat megállt az étkezıkocsi hátsó részénél négy rendır állt. A nı hirtelen észrevette Graham arcán a megvetés és lenézés kifejezést. A nı tudta, hogy Graham sohasem szerette a rendırséget, de még nem kérdezte miért. Elhatározta, hogy itt az alkalom. – Miért nem szereted a rendıröket? – Nem szeretem azokat, akikben nem bízhatom meg – kezdte. – Túl sok a rendır, pláne nálunk. Ami a legjobban az bosszant, hogy ezek a zsaruk nem az embereket védik, akik a fizetésüket fizeti hanem a bőnözıket akik a csúszópénzüket adja. – Az csak a kisebbség… – Igazán? – vágott közbe Graham. – Ameddig ez meg nem szőnik, addig én azok közé tartozom aki a zsarukat, s a bőnözıket egy kalap alá veszi. Két rendır lépett be az étkezıkocsiba. Graham nézte ıket amint Sabrinához lépnek. – Sabrina Cassidy? – kérdezte az ırmesteri rangot viselı, miután összehasonlította a nı arcát a kezében lévı fantomképpel. – Igen – válaszolta a nı óvatosan. – Elfogatási parancsom van ön ellen – mondta az ırmester erıs olaszos kiejtéssel ejtve minden szót. – Lenne olyan szíves velünk tartani? – De hol van az a vacak parancs? – morogta Graham. – De kérem, Mike! – nézett fel a nı az ırmesterre –, mi a vád? – Gyilkosság. – Az ırmester elıvette a parancsot zubbonya zsebébıl, s széthajtotta. – Kürt Rauff frieburgi lakos meggyilkolása. Visszaküldjük Svájcba, hogy ott állítsák bíróság elé. Az ırmester Grahamhoz fordult. – Ön Cassidy kisasszonnyal utazik? Graham ismerte a szabályzatot. Szép, nagy betőkkel állt a UNACO kézikönyvében: "Bármilyen kiküldetés sikere sokkal fontosabb, mint bármely Strike Force akciós állapota az elızıekben említett kiküldetés alatt". – Nem – rázta a fejét. – Itt találkoztunk a vonaton tegnap, a hölgy fülkéje az enyém mellett van. – Én ennek ellenére szeretném látni az útlevelét – mondta az ırmester. Az ırmester a fülkéjéhez kísérte a nıt, és egyik helyettesét elküldte Grahammal, hogy elıvegye az útlevelét. Graham matatott a sporttáskájában, majd elıvette ruhái közül útlevelét. A fiatal rendır kikapta kezébıl és kinyitotta. A fénykép egyezett Grahammal. – Mikel Green – olvasta a nevet az útlevélben. – Michael, az isten szerelmére! – mordult fel Graham. A rendır félreintette és átkutatta Graham holmiait. Nagyon bosszantotta, hogy semmi hasznosabbat nem talált, mint egy borotva. A Geiger-Müller a szekrényben volt, s a kulcsok Graham-nél voltak. A rendır a szekrényre pillantott, nem akart tovább kutatni. Amint Graham kilépett az ajtón, azt remélte, hogy nem volt látható Berettája a dzsekije
alatt. Ha átmotoznák… Sabrina keze bilincsben volt mikor Graham benyitott a nı fülkéjébe. Az ırmester egy Berettát fogott a kezében egy mőanyag szatyorba csomagolva. Kivette helyettese kezébıl Graham útlevelét, átfutotta mielıtt zsebretette. – Mit csinál? – követelte Graham. – Szabadon utazhat Olaszországban, de mi döntjük el, hogy mikor hagyhatja el az országot. – Én pedig azt hittem, hogy a fasizmus Mussolinivel meghalt ezen a vidéken. Remélem, hogy Cassidy kisasszonynak megvan adva a telefonálás lehetısége, mint minden demokratikusan törvénykezı országban? – A kisasszony telefonálhat – morogta az ırmester. – Van valamire szükséged? – kérdezte Graham Sabrinát. – Egy vasfőrészre – válaszolta a nı. – Nagyon köszönöm. Ennek azonnal vége lesz, amint kapcsolatba kerülök a megfelelı emberekkel. Graham levette a nı kabátját a csomagtartóról, s a nı karjára tette, hogy ne látszódjon a bilincs. – Köszi – mondta lágyan a nı. – Hol fog lakni ha megérkezik Rómába? – kérdezte az ırmester. Graham a vállát rázta. – Még semmi tervem sincs. Sehova sem fognak beengedni az útlevelem nélkül. – Azonnal jelentkezzen egy rendırırsön, amint megérkezik Rómába. Addigra a svájci rendırség tudni fogja, hogy szüksége van-e magára. Az útlevelét akkor fogja visszakapni. A fiatal rendır összefogta Sabrina táskáit, s kiment velük a folyosóra. Az ırmester átkarolta a nıt, s úgy vezette ki a fülkéjébıl. Graham lehuppant a legközelebbi padra, s tenyerével az arcát dörzsölte. Sabrina visszatekintett amint leszállt a kocsiról. Az egyik étkezıkocsi ablakánál Hendrique állt, s elégedetten mosolygott. Sabrina még soha ezelıtt nem volt vallatószobában. És amit Friebourgban látott eloszlatta a Hollywood által képzelt képet: négy fehér fal, két szék egy teljesen meztelen padló közepén, és egy középen lelógó fedetlen lámpa. A falak vajszínőek voltak, és jól mutattak a drapp színő szınyeggel, melyen két kárpitozott szék, s egy asztal állt. A feje fölötti fluoreszkáló lámpa, s a hátamögötti radiátor, még a vonatnál is melegebbet idézett. Sabrina nem adott semmi választ a helikopteren, amely visszaszállította Priebourgba. Frossernek nem sok sikere volt a nıvel, mert az egyetlen válasz amit kitudott belıle húzni egy csöndes "Ja" volt ami arra a kérdésre felelt, hogy beszél-e németül. Kiderült, hogy Frosser egyáltalán nem tudott angolul. Sabrina tulajdonképpen sajnálta ıt. A férfi egyértelmően egy nagyon képzett és odaadó rendır, de most mégis olyasvalamivel próbálkozott, ami meghaladta képességeit. A Beretta elég bizonyítéknak tőnt, de semmi konkrétat nem tudott felhozni a motivációval kapcsolatban. Az eset Philpottot is próbára tette. Ez volt az elsı alkalom, hogy az egyik akciósát gyilkosság gyanújával fogságba helyezték. Egy akciósát elfogták két évvel korában, mert nem sikerült tisztán eltenni láb alól egy kínai kettıs ügynököt. Miután a tárgyalások kudarcot vallottak a Strike Force Three, akkor még Rust-tal, megkísérelte kiszabadítani emberüket a börtönbıl. Ahogy Philpott kérte, egyetlen marokkóinak sem esett bántódása. Sabrina tudta, hogy az ı esete teljesen más. Egyfajta taktikai és diplomatikus tárgyalások keresztezése lesz, miközben biztosítani kell az UNACO titkosságát. Senkinek nem állt volna érdekében, hogy az egész világ szemeláttára emberölés vádjával elítéljék. Hogyha egyetlen újságírónak is sikerülne egy kicsit is kiszimatolni az UNACO létezésérıl… Az ajtó kinyílt, és Frosster belépett a szobába, nyakkendıje lazára húzva, mellénye begombolatlanul lifegett nyitott dzsekije alatt. Letett egy dossziét az asztalra, s leült.
– Az egyik golyóról, amit Rauff testében találtak, bebizonyosodott, hogy az ön Berettájából származik. Ez nagyon jó szolgálatot tesz a vádnak. Viszont magának nem segít azzal, hogy csendben marad. Sabrina a szemben lévı falra bámult. A férfi kinyitotta a dossziét és ujja hegyével megkopogtatta az útlevelet. – Megvizsgáltuk útlevelét: hamisítvány. Akárki is csinálta, nagyon ügyes szakember. És újabb szögbıl kell a vizsgálatot folytatni. Azt már nehéz elhinni, hogy a bőntényt nem következetesen követte el. Sabrina fellélegzett, mikor ezt meghallotta. Nem csak az bosszantotta, hogy az az elképzelés, hogy beleegyezett abba, egy ilyen emberrel találkozzon egy elhagyatott raktárhelyiségben, mint ez a Rauff, de célozgatásai és gyanúsítgatásai egyszer-kétszer majdnem kihozták a sodrából. – A másik golyó a raktárban talált FN FAL-ból származik, amirıl eltüntették az ujjlenyomatokat. Majdnem megszólalt, de ahelyett összeszorította fogait. Hendrique mindenre gondolt, még arra is, hogy kicserélje egyik FN FAL-t a másikra. – Mit akart mondani? A nı továbbra is csak a falat bámulta. – Én elejétıl kezdve megértettem magát. Mikor elıször megláttam magát, azonnal arra gondoltam: gyönyörő nı, féltékenységbıl elkövetett emberölés. Még azt is gondoltam, hogy a névtelen telefonáló a szerelmi háromszög egy örökös része. De maga egy amerikai egy hamis útlevéllel, Rauff pedig egy bőnözı volt, aki Európa legnagyobb gengsztereivel állt kapcsolatban. Én biztosan vak voltam. Ez nem féltékenységi bőntény, ez egy rajtaütés. Ez az ötlet jobban tetszett Sabrinának, mint egy féltékenységi lövöldözés. De mindhiába, Frosser még így is csak találgatott. – Rajtaütés volt, nemigaz? A nı kiitta kávéscsészéjét, összekulcsolta kezét az asztalon, s továbbra is a falat nézte. Kopogtak az ajtón, és Clausen, Frosser asszisztense lépett be a szobába. – Minden elkészült, uram. Frosser felállt: – Legyen szíves velem jönni Miss… Cassidy. Sabrina szorosan haladt a két férfi között amint végighaladtak a folyosón. Azonnal tudta, mi fog következni amint benyitottak egy felirat nélküli barna ajtón. Nyolc másik nı állt csendesen egy fekete háttér elıtt. Egy azonosítási cirkusz. Frosser Clausra hagyta, hogy rendezze el a sort, és átment a szomszédos szobába, ahol leült, s a nyomozás legfrissebb eredményeit latolgatta. – Rendben, uram – mondta Clausen, amikor belépett a terembe. – Hozzátok be az elsı gyereket! – mondta Frosser. Clausen kinyitotta az ajtót, s egy rendır beterelte az egyik kisfiút. Frosser rámosolygott. – Marcel vagy, nemigaz? A fiú idegesen bólintott. – Nincs ok a félelemre. İk nem látnak minket. – Frosser közelebb vezette a fiút az ablakhoz Nézd meg jól ezeket a néniket, s mondd meg nekem, ki az akivel a raktárnál beszélgettél, ne siesd el! – Az ott. Az a csinos néni. – Melyik szám? – A hármas. – Biztos vagy benne? – Igen. – Köszönöm – mondta Frosser, s megsimogatta Marcel haját. Clausen kivezette Marcelt. És behozatta Jean-Pault. İ is Sabrinára mutatott. Clausen bevezette a harmadik szemtanút, egy fiatal szıke férfit, aki egy kereszt alakú
fülbevalót viselt. – Herr Dahn – mutatta be Clausen Frossernek. – Feltételezem, hogy beszéltél Clausen ırmesterrel az újságban közzétett fantomképrıl. Dahn bólintott. – Biztos vagyok benne, hogy ez ugyanaz a aki Dicterrel beszélt egy nappal a halála után. – Dieter Teufel. A lausanne-i pályaudvaron dolgozol, nemigaz? – Az a mőszaktól függött, de ott voltam azon a reggelen, mikor az a nı beszélt vele. – Nézz be az ablakon és mondd meg nekem látod-e ıt. – Az ı – mondta Dahn habozás nélkül –, a hármas. – Teljesen biztos vagy benne? – El lehet ıt felejteni? A nı egy másik férfival volt ott, de rá nem emlékszem. – Tudod, hogy mirıl beszélgettek? – kérdezte Frosser. – Dieter azt mondta, hogy a nı a vonatok indulásáról kérdezısködött, de ahogy ıt ismerem, biztosan szóba akart vele elegyedni. – Soha azután nem láttad ıt? – Soha. – Köszönjük, és bocsánat, hogy raboltuk a drága idejét – nyitotta ki Frosser az ajtót. Dahn habozva elfordult az ablaktól, és elhagyta a termet. Frosser meghagyta Clausennak, hogy küldjön el mindenkit a szomszéd szobából, Sabrinát kivéve, akit a kihallgató szobába kell, hogy kísérjen. – Az ön nyaka körül kezd szorulni a hurok – mondta Frosser miután leült. – Két szemtanú felismerte magát, hogy ott volt a raktárban Rauff meggyilkolásánál. Mond magának a név Dieter Teufel valamit? Hogyha egy kevésbé tapasztalt rendır lett volna nem vette volna észre Sabrina szemei rebbenését, amint akaratlanul reagált a névre. Neki ez egy beismeréssel volt egyenértékő. – Egy mozgó vonat alatt lelte halálát másnap miután maga beszélt vele. Eleinte azt hittük, hogy baleset volt, de most már nem vagyok benne ilyen biztos. Lehet, hogy meglökték? – Hagyta, hogy a kérdés ott lógjon még a levegıben, s odalépett a radiátorhoz, hogy kikapcsolja. – Van elég bizonyítékom, hogy bíróság elé állíttassam, de van még egy pár megválaszolatlan kérdés. Megkérem lausanne-i kollégáimat, hogy kezdjék újra a Teufel ügyet. Ha még egy emberölést magára tudunk sózni, egy életen át csücsülni fog. Érti? Sabrina idegesen a szája belsı felébe harapott. Ez az érzés elsınek kerítette hatalmába, mióta letartóztatták. Ha megvádolják, és bíróság elé viszik, ami most már csak Philpotton múlik, van elég bizonyíték, hogy elítéljék ıt Rauff megsebzéséért. A Berettát megtalálták nála, de sokkal nehezebb lenne a FN FAL-hoz kapcsolni. De ha Frossernek sikerül a gyanút felkelteni a bíróságban, hogy köze volt a Teufel elleni gyilkossághoz, akkor az FN FAL-hoz kapcsolódó bizonyíték ellene fordítaná a bírót. Nagy a különbség gyilkossági kísérlet és gyilkosság között. Ha gyilkosságban bőnösnek találják, az biztos börtönt jelent, az UNACO hatáskörén kívül. Sabrina imádkozott, hogy legyen valami Philpott tarsolyában. – A miniszteri biztos fogadja önt, Philpott ezredes – mondta egy csinos szıke nı miután átvette az asztalán álló Intercom üzenetét. Philpott a puha szınyegre nyomta botját, s lábra emelte magát. A kandallónál magát melengetı férfi hatvanas évei elején volt, ısz haja hátrafésülve egy tizenhat éves, svájci országos rendırfıkapitánysági felelısségek ideje alatt megzsírosodott arcból. Reinhardt Kuhlmann azonnal felállt, hogy kezét nyújtsa a férfinak. – Hagyjuk a felhajtást – mondta Philpott ingerlékenyen. – Csak egy meggémberedett láb.
– Még kutya bajod sem volt mikor utoljára láttalak. – Az azért volt, mert akkor Miamiban voltunk, és tombolt a nyár. A tél miatt ilyen gémberedett. – Mondta Philpott egy fotelban ülve. – Kávét? – kérdezte Kuhlmann. – Nem, hogyha még van abból a Hennessey konyakból eldugva – mondta Philpott, kezével a tőzhelyrács felé mutatva. – Nagyon jó a memóriád. Az elmúlt tizennyolc hónapban nem jártál erre, de emlékszel a dolgokra – mondta Kuhlmann mosolyogva. – Van az életben egy pár dolog amire érdemes emlékezni. A te konyakod az egyik. – Teljesen úgy hangzik, mint egy reklám a TV-ben – mondta Kuhlmann, s töltött Philpott-nak. – Magadnak nem töltesz? – kérdezte Philpott miután átvette poharát. – Az orvosom megtiltotta az alkoholt. – Mi a baj? – nézett rá Philpott aggódóan. – Fekély – válaszolta Kuhlman legyintve. – Túl sokat dolgozol. – Tıled ez jól esik. – Miért nem mész nyugdíjba mint bárki más? Van egy nagyszerő feleséged, nem is beszélve a fiaidról, s családjaikról. Biztos vagyok benne, hogy többet szeretnének veled lenni. – Egyikünk sem egy nyugdíjba menı típus, Malcolm, s te ezt nagyon is jól tudod. Hogy van Marlene? Philpott a konyakra bámult, s keserően fakadt ki: – Ez év elején elváltunk. – Sajnálom öreg cimbora. – Én is. Carollal való szakítás után ı volt a legjobb nı akivel találkoztam. Még mindig barátok vagyunk. – Az nagyon fontos. – Kuhlmann hátradılt és keresztbe tette lábait. – Érdeklıdtem az akciósod ügye iránt. Nem lesz könnyő, Malcolm. Philpott a mellette álló asztalra helyezte poharát, s rákérdezett: – Az mit jelent? – Azt jelenti, hogy nem lesz könnyő elejteni a vádat. Nemcsak az a baj, hogy az üggyel foglalkozó rendır az ország egyik legjobb nyomozója, hanem a helyi sajtó is beleütötte az orrát, a nı filmsztári kinézete miatt. – Ne hidd, hogy feláldozom egyik akciósomat is a szemét sajtóért. – Megölt egy embert… – Csak megsebesítette, a férfit a társa ölte meg. – De akkor is, rálıtt. Ez itt Svájc és nem a "dobzse, dobzse". – A férfi egy félautomatával támadt rá. Mit kellett volna tennie? Megkérni szépen, hogy tegye le? Mindig visszatérünk a régi történethez: te ellenzed az UNACO-t megalakulása óta. – Amit én elleneztem az az, hogy háborúsdit játszó idegenek szétlövik országomat – válaszolta Kuhlmann mérgesen. – Értem az álláspontodat. Végül is a városi bankáraidnak nincs szükségük fegyverekre, hogy tisztára mossák a koszos pénzeiket. Kuhlmann felemelte kezét: – Így nem jutunk elıbbre. Meg kell, hogy értsd az én állásomat, Malcolm. Nincsen varázspálcám, hogy csak úgy ideteremtsem a nıt. Mégha rá is venném Frossert, hogy engedje el a nıt, hogyan magyaráznám meg az embereknek? Túl sok ellene a bizonyíték. A sajtó keresztre feszítené az egész törvénykezési rendszert. Fáradtak a kezeim. Philpott a karórájára pillantott, s így szólt: – Három óra van. Jobban teszed ha hatra rendbe szeded ıket! Kuhlmann felállt, düh volt a szemében: – Mi ez fenyegetés? – Igen az, ha megfenyegetve érzed magad. Te vagy az ország nemzetbiztonsági
fıszakértıje. Használd a hatalmadat! – Ez itt Svájc és nem Oroszország. Frosser nagyon is szabályosan ırizetbe vette a nıt gyilkossági kísérlet alapos gyanúja miatt. Nem hiszem, hogy felülbírálhatom döntését alapos indok nélkül. Te meg biztos nem akarod, hogy meséljek neki az UNACO-ról. Vagy igen? Philpott hörpintett egy keveset, konyakjából, megforgatta szájában, ízlelgetve puhaságát, majd hátrahajtotta fejét, s engedte, hogy gyengén leguruljon torkán, és vigye magával melegségét egész testén keresztül, s ki kellett, hogy mondja amit nem akart: – Látom, Reinhardt, azt akarod, hogy szabad utat adjak kezeimnek. Remélem tisztában vagy azzal, hogy én csak az ENSZ elnökének tartozom elszámolni, s hogyha nem jutunk megegyezésre hat óráig, akkor személyesen fogom megkérni, hogy avatkozzon bele az ügybe. Nem hiszem, hogy foglalkozna a ti ENSZ megbízottaiddal, ehelyett egyenest az elnökötök magánvonalán lenne, s csöndesen emlékeztetné, hogy Svájc is aláírta a UNACO szerzıdését. Továbbá, amint kiküldetésünk sikeresen befejezıdik részletes beszámolót kell, hogy küldjek azon országok vezetıinek, ahol akciósaink tevékenykedtek. A ti elnökötöket is beleértve. Én írom a beszámolót, s lehet, hogy kísérteni fog a gondolat, hogy felhívjam az elnököd figyelmét a svájci közbiztonság szegénységére. Az egyik emberem egy svájci börtönben rohad, mert megvédte magát egy hírhedt bőnözı ellen, aki félautomatával hadonászott. Rajtad múlik, hogyan alakítom soraimat. Kuhlmann hatodik emeleti irodájának ablakához lépett, mely Bahnhofstrassere, Zürich banknegyedére tekintett, s a Limmat-folyót bámulta mely a város szívén folyt keresztül. Hangja keserő volt, mikor válaszolt: – Megfélemlítés, zsarolás, fenyegetés, nem is beszélve arról, hogy képes vagy a törvényeket saját igényeidre formázni. Pont olyan bőnözıvé váltál, mint akik ellen UNACO hivatott síkraszállni. – Ez nem az én választásom, Reinhardt, de az egyetlen út a mai bőnözés elleni küzdelemben: legyızni azt a saját játékában. Sajnálom, hogy ma nekem is azokhoz a technikákhoz kellett folyamodnom, de meg kell, hogy értsd az én embereim többek, mint egyszerő alkalmazottak. Marlene sokszor azt mondta, hogy jobban szeretem UNACO-t, mint ıt. Közel járt az igazsághoz. Nem is igazán a UNACO-t, mint olyat szeretem, hanem az embereket akik ott dolgoznak, kiváltképpen akciósaimat. Olyanok ık nekem, mint egy család. Sabrina olyan lány amilyen nekem soha sem volt és most, hogy bajban van, mindent elkövetek, hogy visszaállítsam ıt a sorainkba. – Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy feláldozod barátságunkat? Philpott felállt, s sétapálcájáért nyúlt. – Ma este hatkor felhívlak. – Még nem válaszoltál a kérdésemre – mondta Kuhlmann. – Tényleg? Gondolkozz! – válaszolta Philpot s csendesen bezárta maga mögött az ajtót. Mikor a vonat behúzott a milánói pályaudvarra Grahamnak kétszer is meg kellett néznie a peronon álló papot, mert nem akart hinni a szemének. Kolcsinszki egyik kezében egy biblia, másik kezében pedig egy ütött-kopott táskát tartott. Megvárta, amíg mindenki leszáll, majd felszállt és egyenesen Sabrina fülkéjéhez sietett. Az ajtó belülrıl volt bezárva az ajtóablak pedig elsötétítve. Foglalt. Kinyitotta a mellette lévı fülkét és örült, hogy elhagyhatta a keskeny folyosót, ahol az éppen felszálló utasok tülekedtek a pár üresen maradt fülkéért. – Szabad ez a fekvıhely? – mutatott Kolcsinszki az üres ágyra. – Jöjjön be atyám – mondta Graham szélesen mosolyogva. Megfelelınek értékelte Kolcsinszki jelmezét. Kolcsinszki körbe nézett maga mögött, s bezárta az ajtót. – Azt reméltem, hogy a melletted levı fülkébe kerülök, de már foglalt.
– Általam. Arra gondoltam, hogy még hasznos lehet – mondta Graham és Kolcsinszkihoz lökte a kulcsot. – Ha ez egy film lenne azt mondanám, hogy rossz a szereposztás. Egy KGB pap? – Volt KGB – vágta vissza Kolcsinszki. – Mi lesz, ha valaki megkér, hogy áldjál meg valakit? Tudod mennyire vallásosak ezek az olaszok. – Akkor megteszem. Valaha ez volt a legjobb KGB álcám, kiképeztek minden eshetıségre. – Te mindig megleped az embert – mondta Graham, majd közelebb hajolt, arckifejezése megkomolyodott: – Mi hír Sabrináról? Kolcsinszki elmondta a legújabb fejleményeket, beleértve Philpott Kuhlmannak adott ultimátumát. – Mi lesz, ha Kuhlmann nem enged? – Az ENSZ elnöke befolyásolhatja a svájci közgyőlést, hogy rávegyék Kuhlmannt, de nem hiszem, hogy szükség lesz rá. Kuhlmann nem hiába Európa leghosszabb ideje szolgáló rendıri képviselıje. Most egy kicsit sarokba van szorítva. Azon fı a feje, hogyan engedtesse ki Sabrinát anélkül, hogy magára haragítsa a nemzeti sajtót. Graham megpillantott egy ismerıs arcot szeme sarkából. – Mi a fenét csinál ez itten? – Ki? – A Sabrinát letartóztató rendır. – Pisztolyt és pisztolytáskát! – Mondta Kolcsinszki és kinyújtotta a kezét. – Tessék? – Elképzelhetı, hogy hozzád jött. Már csak az hiányozna, hogy megtalálja a fegyveredet. Graham átadta pisztolyát és a tokot. Kolcsinszki betette azokat a fekete bırtáskájába. – Csinálj mindent, ahogy kér. Még az ırsre is menj el vele. Mi majd kihozunk onnan, addig is én itt maradok és szemmel tartom ezt a két jómadarat. – Még azt sem tudod, hogy néznek ki! – mondta Graham. – Wernert felismerem – mondta Kolcsinszki és kinyitotta ölében a bibliát. – Mostantól nem ismerjük egymást. Amikor az ırmester kopogott Graham feltekintett, s intett, hogy jöjjön be. Az ırmester megemelte kalapját, s így szólt: – Bocsánat, atyám, hogy így megzavarom, folytassa nyugodtan az olvasást, én ehhez az emberhez jöttem. – Most meg mi a baj? – Lenne kedves felállni? Graham felállt, az ırmester alaposan megmotozta, aztán hátrahúzta kezeit és megbilincselte. Egy másik egyenruhás rendır kivette Graham táskáit a szekrénybıl, és elhagyta a fülkét. – Mit vétkeztem? – Gyilkosságban való összeesküvés alapos gyanúja miatt le van tartóztatva. A svájci rendırség fogja kihallgatni. Kolcsinszki becsukta a bibliát, s felnézett: – Gyilkosság? – Kérjük ne aggódjon, atyám ez egy rendırségi ügy. Grahamot kivezették a fülkébıl és megragadták a karját, mikor a lépcsıkhöz értek. Két rendır utat tört a nézelıdı tömegben, amely akkor győlt össze, mikor meglátták a rendırautó érkezését pár perccel elıtte. Amint a járırkocsihoz közeledtek, tılük jobbra a tömeg szétvált, hogy elengedjék a fehér Alfa Rómeót. A járırkocsitól egy méterre megállt. A vezetı kiszállt majd Graham irányába sietett. A férfi félrehívta az ırmestert, és halkan mondott neki valamit. Az ırmester átadott neki egy kulcsot.
A férfi Grahamhoz lépett, s így szólt: – Graham úr, a milánói rendırfıkapitány vagyok. Attól tartok, személyazonosítási tévedés történt. – A férfi kinyitotta a bilincset. – İszintén sajnáljuk a történteket. – A férfi átadta Graham útlevelét. – Csak ismételni tudom, hogy mennyire sajnáljuk. Ha bármit is tenni akar a nevemet tudja. A tömeg szétoszlott amint a két kocsi elhajtott, csak páran maradtak, akik Grahamra bámulva egymásnak suttogtak. Graham végül a vonathoz lépett és felszállt. – Mi a fene volt ez? – kérdezte amint visszatért a fülkéjébe. Kolcsinszki kivette a pisztolyt és a táskát, s átnyújtotta Grahamnak. Majd így szólt: – Azt hiszem Kuhlmann hadnagy beadta a derekát. Mindketten az ablakon bámultak kifele, mikor a vonat döcögve elindult, így nem láthatták Wernert az ajtó elıtt elmenni. Mikor Werner a következı kocsiban lévı fülkéhez ért, az ajtó: zárva találta, s a függönyt leeresztve. Mérgesen kopogott az ajtón. Az ajtó kinyílt. Hendrique az egyik padon ült és szertartásosan tisztogatta Desert Eagle fegyverét. Kyle állt bizonytalanul Werner mellett. – Csak nem engedélyre van szükségem, ha be akarok menni a saját fülkémbe? – morogta Werner. – Eddíe menj el. Veled majd késıbb beszélek – mondta Hendrique anélkül, hogy felnézett volna. Werner visszazárta az ajtót miután Kyle kiosont, s leült Hendriquel szemben. – Mióta az én szobám a pribékeid találkahelye? – Ez nem az. Eddie csak azért jött, hogy megkérdezze, láttam-e mi történt a peronon. – És láttad? – Nem. – Gondolom, túlságosan el vagy foglalva a fegyvered takarítgatásával. – Túlságosan elfoglalt Beninnel telefonálni – válaszolta Hendrique. – Mit mondott a tábornok? – Emberei kiderítettek egyet, s mást fıhıseinkrıl. A kék szemő herceg egy volt Deltás, Mike Graham, a nı pedig Sabrina Carver, s nem Cassidy. Werner csettintett ujjaival. – Hát persze. Apja, George Carver volt az elızı amerikai nagykövet. – A mainzi telepen lévı, pedig a saját nevét használja. Whitlock. İk hárman alkotják az UNACO egyik csoportját. – UNACO? Azt hittem, hogy az nem más mint egy legenda. – Szeretnék ha a világ ezt gondolná. Úgy tőnik, sok mindent megtehetnek, hogy fedezzék magukat. – És hogyan jött rá Benin hadnagy? Hendrique hidegen mosolygott. – A Directorate mindig megtudja, amit meg akar. – Hogyan tovább? – Mindent eredeti terv szerint folytatunk. A lánytól már megszabadultunk. Whitlockot Mainzban elintézik. Nekünk meg itt maradt Graham. Már van egy jó ötletem. Werner nézte amint Hendrique darabonként összeszereli a Desert Eagle-t. – Ha megölöd idecsıdíted a rendıröket. – Ki beszél itt ölésrıl? Ugyanúgy behúzzuk a csıbe, mint a csajt. – Hallottad mi történt az állomáson. Az nem személyazonosítási tévedés volt. Csak legfelsıbb parancs lehetett, mely Grahamot szabadon engedte. A rendırség mostantól távolról fogja kerülni. – De csak akkor, ha nem tesz semmi törvénybe ütközıt. Mit gondolsz miért volt olyan könnyő elintézni a Carver lányt? Azért mert ölt, és az UNACO nem tudja ıt kiszabadítani anélkül, hogy felfedné magát. Tetézhetjük még a bajukat, de ezúttal fel kell áldoznunk egy ártatlan olaszt. Ez biztos, hogy nagy megvetést fog az országban Kelteni. A
hatóságoknak dutyiba kell dugniuk Grahamot gyilkosságért. – És mi akadályozza meg UNACO-t abban, hogy jobb embert küldjön a nyakunkra? – Semmi. De most Grahammal kell törıdnünk. Csak Balasikha kiképzımet tudom idézni: "Csak egy lépéssel kell ellenfeled elıtt haladnod, hogy megnyerd a versenyt." Ha Grahamot kiiktatjuk a hátunk mögül, azzal pár lépéssel elırébb kerülünk. Mire összeszednek valakit, addigra mi már árkon bokron túl leszünk. – Mi történik, ha a terved bekrepál? – Akkor meg kell, hogy játszd az adut. – Mondta Hendrique, s Werner feje fölött lévı aktatáskára pillantott, melynek füle a fülke hosszán áthaladó csıhöz volt bilincselve. Werner idegesen nyelt egyet. – Bizonytalankodunk? – kérdezte Hendrique szarkasztikusan. – Bármit megteszek, hogy küldetésünk sikerrel végzıdjön – válaszolta Werner gıgösen. – Hitéért meghalni kész ember. Milyen megható, de lényegtelen gesztus. – És te miért lennél képes meghalni? Pénz? Hendrique behelyezte a tárat fegyverébe. – A pénz az egy ösztönzı valami az életben. Minél több van belıle, annál nagyobb az ösztönzés. Mi haszna van egy halottnak a pénzbıl, vagy a hitbıl, ha már errıl esett szó? – Cégem értéke túlhaladja a hatszázmilliós értéket. Gondolod, hogy ez a pénz arra ösztönöz, hogy éljek? Életemet értelmes dolgok irányítják. A marxizmus adja nekem ezt a motivációt. Hendrique felállt, s becsúsztatta fegyverét a pisztolytáskába. – Ebbıl a prédikációból most már értem, miért vagy Benin kedvence. – Hogyan fogod be Grahamot? – Két legyet ütök egy csapásra. A részleteket késıbb elmondom. Most azt akarom, hogy menj valahova, ahol látnak. Az étkezıkocsiba, a bárba akármi megteszi, csak sokan lássanak. – Miért? – Alibi. Senkinek sem szabad arra gondolnia, hogy közöd van a gyilkossághoz. Hendrique megvárta, hogy Werner elmenjen mielıtt elindult, hogy megkeresse a kalauzt. A kalauzt egy szőkös, rendetlen fülkében találta meg a szerelvény végében. Visszautasított egy kávét, és örült, hogy így tett, mikor a kalauz töltött magának egy megtört karimájú bögrébe. Olyan volt, mint a melasz. A kalauz meghallgatta Hendrique tervét és kapásból elutasította, de hozzáállása gyökeresen megváltozott, amint Hendrique elıvett egy pénzköteget a zsebébıl, és kivett öt 50 000 lírást. A kalauz javasolt egy pár változtatást a tervben, hogy simábban menjen. Hendrique csendesen figyelt, s örült, hogy a kalauz ilyen jól ismeri a szerelvényt. Még egyszer átvették a megmásított tervet, aztán átnyújtotta a pénzt, amit a kalauz a zubbonya zsebébe nyomott. Hendrique nézte ıt amint elmegy. Felvett a földrıl egy szamárfüles olasz magazint, s átlapozta. A magazin közepén lévı modell a feleségére emlékeztette. A nıt nem sokkal azután ismerte meg, mikor Kikerült a Balsikháról 1973-ban. Egy elhanyagolt casablancai kabaretnél volt táncos, ahol az ital jó volt, az étel pedig ehetetlen. Egy hónap múlva összeházasodtak. Az ünnepség után egy férfi megjelent, akirıl Hendrique azt hitte, hogy valami barát, de egy hatalmas pofont érzett, mikor meglátta, hogy a férfi a felesége stricije. Ész nélkül megölte a stricit a házasságkötı teremben. A nı szakított vele. Hendrique még aznap Casablancába utazott. Azóta nem találkoztak. Hendrique kivette a középsı oldalt, és darabokra tépte, az újságot pedig mérgesen a falhoz vágta. Már eltelt elég idı, így átment a szomszédos kocsiba. A kalauz térdelt és az egyik légkondicionálót babrálta. Hendriquera nézett, visszahelyezte a fedıt és bólintott. Hendrique levette a nem mőködik jelzést a WC-rıl és magára zárta az ajtót. Alig csukódott be az ajtó mikor az elsı füstcsíkok megjelentek a ventilátor nyílásán keresztül, a füst gyorsan sőrővé vált és ellepte a folyosót. A kalauz bátortalanul állt a folyosó végén majd berohant a füstbe, bezörgetett az ajtókon, utasítva mindenkit arra, hogy hagyja el a
kocsit, amíg kinyomozzák a füst eredetét. Biztosította ıket, hogy nem volt közvetlen veszélyhelyzet, mert a füst nem lehet más, mint egy rövidzárlat valahol a légkondicionálóban – és megígérte, hogy ı maga fog utána nézni, így gyorsan visszafoglalhatják fülkéiket. A kocsi fél perc alatt kiürült. A kalauz négyszer kopogott a WC-ajtón, és Hendrique elılépett. Követte a kalauzt az áthatolhatatlan füstön keresztül, és elérték a Sabrina által otthagyott zárt fülkéhez. Hendrique bekukkantott a szomszédos fülkébe. Üres. A kalauz arcához közel tartotta a kulcscsomót amint megpróbálta kiválasztani a megfelelı kulcsot, de végül is megtalálta, és kinyitotta az ajtót. Beléptek a fülkébe és bezárta maguk mögött. – Mit akar megtalálni, signor? – Semmit sem – válaszolta Hendrique és zsebrevágta kezét. A kalauz mérges tekintete borzalommá vált, amint meglátott egy tizenöt centis kést Hendrique kezében, mely megcsillant a füstös félhomályban. Hendrique tövig nyomta a kést a kalauz zsíros, puha hasába, majd felrántotta, hogy behatoljon a bordák közé. Egy szadisztikus mosoly ütött ki szája szélén amint nézte ahogy a kalauz megremeg élete utolsó pillanatában. A kalauz nekidılt a szekrénynek, majd élettelenül a földre rogyott. Hendrique kihúzta a kést a testbıl, visszavette pénzét, s átment a szomszédos fülkébe, hogy elrejtse a gyilkos fegyvert. Aztán eltőnt a sőrő mozdulatlan füstben. Egy pár méterre a másik kocsiban valami nagyon furdalta Grahamot, de nem tudta kitalálni mi az. Amint nézte, ahogy a füst cirkulál a szomszédos kocsi ablakán, hirtelen kivilágosodott elıtte minden. Megragadta Kolcsinszki kezét: – Mondtam, hogy valami nagyon nem tetszik itt nekem. Most már tudom mi az. Ha az a füst valóban a ventilátorból jön, akkor kell, hogy legyen égett szag is. Kolcsinszki megnyitotta az ajtót és szimatolt: – Semmi égett szag. – Pontosan. – Egy csalétek? – mondta Kolcsinszki gyanakvóan. – És nincs értelme találgatni ki áll mögötte. Nálad van a fegyvered? – Nincs. A pisztolyom a táskámban maradt – vallotta be Kolcsinszki. – Nem érdekes én megyek elsınek. Graham beosont a folyosóra. Kolcsinszki szorosan nyomában. – Várj lehet, hogy csapda – mondta Kolcsinszki amint elértek a fülkéhez. – Nem. Ilyen gyorsan nem tudta felállítani. De Graham nem kockáztatott semmit sem, hátát a két fülke közötti falnak nyomva kinyitotta az ajtót egy pár centire. Drótot fürkészve ujját végigfuttatta a nyíláson. – Hol vagy? – kérdezte amint befejezte. – Mögötted – jött a válasz. – Szabad az út. Graham belökte az ajtót és féltérdre ereszkedve jobbra-balra húzta Berettáját. Kolcsinszki elıbukkant a füstbıl és bezárta maga mögött az ajtót. Lehajolt és a szınyeg felé mutatott. – Mi az? – kérdezte Graham. – Vér – válaszolta Kolcsinszki és elıvette Tokarev pisztolyát a táskából. Graham is talált egy vér foltot a szınyegen, és egy szétkent vérfoltot a poggyászkosár alatt. Ekkor észrevette félig nyitott táskáját. Soha nem hagyta nyitva táskáit. Óvatosan leemelte, ellenırizte a zárát és szétcipzározta, belenézett. Kihúzta a véres kést. Azonnal mindketten az átjáróajtóra pillantottak. Kolcsinszki belökte az ajtót, és Graham leeresztette Berettáját, amint meglátta a földön fekvı kalauzt. Kolcsinszki megnézte a pulzusát, felnézett és megrázta a fejét. Mindketten tudták, mit kell tenniük.
– Az ablak – mondta Graham. – Kétlem, hogy kifér, de ha igen a mögöttünk lévı kocsiból bárki észreveheti, amint valami leesik a földre. Felejtsd el. – A szekrény. – Túl kicsi. – Nincs semmi más választásunk. És amint ez a füst elvonul Hendrique vagy valamelyik szélhámosa itt lesz egy alkalmazottal, hogy megkeressék a kalauzt. Nem vagyok oda az ötletért, hogy kimagyarázzam, hogyan kerül ide ez a halott kalauz, és mit keres a véres kés a táskámban. – Van egy megoldás. Hozd ide a táskádból a kötszereket! Az én táskámban van egy svéd katonai kés, hozd azt is! – Kötszer? – Csináld amit mondok, Michel! Graham visszatért egy tekercs kötszerrel és a késsel. Leguggolt Kolcsinszki mellé aki a halott zubbonyának kigombolásával volt elfoglalva. – Mit akarsz a kötszerekkel? Ennek már fújhatod, ez halott. – Remélhetıleg sikerül elállítanom a vérfolyást. Még ha csak ideiglenesen. Nem akarjuk, hogy kifollyon onnan – Kolcsinszki egy kis darab rétegelt lemezre mutatott mely az ágy aljától a padlóig futott, s folytatta: – Nem tudom mi van mögötte, de ez az egyetlen esélyünk. Feszítsd fel a késsel! A rétegelt lemezt egy maroknyi kis szög tartotta Óvatosan lefeszítette a lemezt, hogy ne görbüljenek meg a szögek. Örökkévalóságnak tőnt, pedig csak másfél percig tartott, hogy lefeszítse a lemezt, és csak két szög görbült el. Leguggolt, benézett a nyíláson. A halottra vetette tekintetét, be fog férni? Felállt és kinézett az összehúzott függönyök között. A füst kezdett elmúlni. – O.K. Ez megteszi – mondta Graham és csomót kötött a kötésre. – Lássuk. Be tudjuk oda gyömöszölni? Megpróbálták benyomni a halottat a nyíláson, de túl kicsi volt. – Hajtsd a lábat a teste alá, az kell, hogy segítsen – mondta Kolcsinszki és benyomta a halottat fejjel elıre a nyíláson. Graham úgy tett ahogy utasították. Az egész láb befért, de a lábfej mindig kilógott a test mellett. Újra megpróbálta nekinyomni a halott lábának, de azok mindig visszaugrottak. Kolcsinszki nekinyomta a lemezt a hullának, lábát Kalapácsként használva beverte a szögeket. – A lába súlya szétfogja feszíteni. – Egy ideig kibírja. Ha kijön, valakinek nagyon emlékezetes útja lesz. Graham tétovázó engedélyével Kolcsinszki a Késhez hozzáért inget használta, hogy eltüntessék a vérfoltokat. Ingét rátekerte a késre és a saját táskájába helyezte. A folyosó teljesen kitisztult mire befejezték. Graham elhagyta a fülkéjét és a ventilátorhoz ment. Egyszerő volt levenni a rostélyt, és kivette a füstpetárdát. Óvatosan visszahelyezte a rácsot és visszatért fülkéjébe, majd Kolcsinszkihoz dobta a petárdát. – A mőszaki hiba – mondta Kolcsinszki és megforgatta kezében a petárdát. – Milyen gyártmány? – Rosenstraat, Amszterdam. – Hendrique kedvenc országa. Kopogtak. Kolcsinszki bedobta a petárdát a táskájába és az ajtóhoz lépett, hogy kinyissa. Egy fiatal férfi bemutatkozott, mint a helyettes kalauz. Szétnézett a fülkében, s hátrafordult, hogy intsen az érkezı Hendriquenek. – Elnézést a zavarásért, de felkértek, hogy tolmácsként szolgáljak. Ez a fiatal férfi nem beszél angolul, és ha jól emlékszem az éjszaka azt mondta, hogy maga sem beszél olaszul. És Ön atyám beszél angolul?
– Angol, vagy olasz. Semmi különbség. – Eltőnt a kalauz, és néhány utas látta, amint a szomszédos fülkébe ment, mikor elıtört az a nagy füst. Már próbáltuk kinyitni, de biztosan belülrıl van bezárva. Lehet, hogy oda bújt a füst elıl, de azóta már füstmérgezést is kaphatott. Az önök összekötı ajtaja az egyetlen út a bejutásra. – Akkor az lesz a legjobb, ha ellenırizzük – mondta ijedtséget színlelve Kolcsinszki. Miután kinyitotta a fülkét belépett, és mintha véletlenül történne megállt a vérfolton. A helyettes kalauz bedugta a fejét, körbenézett, s megvonta a vállát. Hendrique utat vágott magának mellette, de a halottnak csak a hőlt helyét látta. Szeme mérgesen szikrázott, amint Kolcsinszkiról Grahamra pillantott. – Biztosan felépült – mondta Kolcsinszki. – Biztos vagyok benne, hogy elıbb-utóbb elıkerül – tette hozzá Graham, Hendrique dühös szemeibe nézve. Hendrique egy szó nélkül eltőnt. Az asszisztens bocsánatot kért. És bezárta maga mögött az ajtót. Graham rázárta az ajtót és így szólt Kolcsinszkihoz: – Engem nem érdekel, mit mond a fınök, de én megölöm ezt a Hendriquet ha még egyszer próbálkozik valamivel. – Több eszed van annál, mintsem érzelmeid arassanak gyızelmet az igazságérzeted felett. – Hurrogta le Grahamot Kolcsinszki. – Legfıbb célunk, hogy kifürkésszük, hova megy a plutónium. Ha megölöd Hendriquet az az egész küldetés sikerességét megingathatja. – Addig is én egy könnyő célpont leszek. – A hadnagy élve megnyúzna ha megtudná, hogy elmondom neked, de a legközelebbi újraértékelésednél a hadnagy kérni fogja az elnököt, hogy ez legyen az utolsó bevetésed. Mi mindannyian úgy érezzük, hogy az elmúlt tizenkét hónapban már bizonyítottál. Ne tégy semmi meggondolatlant. Graham sóhajtott, s leült. – Senki sem akarja, hogy könnyő célpont légy, a hadnagy sem. Ha veszélyben vagy hát természetes, hogy megvéded magad, de ez egy pszichológiai helyzet, és ki kell hogy várd a végét. – Mint Sabrina – mondta Graham halkan. Kolcsinszki nem válaszolt a kérdésre. Sabrina hivatalosan is vádlott lett ezen a délutánon. Ez egyáltalán nem lepte meg, és biztos volt benne, Philpott mindent elkövet, hogy kihozza onnan, mégis érzett egyfajta elhagyatottságot amint nézte, hogyan tölti ki Frosser a jegyzıkönyvet. Ennyire még nem érezte magát egyedül azóta a gyerekkorában megesett patkányos incidens óta. Szeretett volna látni egy ismerıs arcot, vagy hallani egy ismerıs hangot, amely közli vele, hogy még nem felejtették el teljesen. Ha C. W. itt lenne ı megfogná a kezét és biztatóan közölné vele, hogy nincs semmi baj A nı mosolygott, ha arra gondolt, hogy Graham is ugyanezt tette volna. Nem, ı inkább egy marék parazsat tartott volna és semmi szimpátia sem lenne a hangjában. Graham azt mondaná, hogy jobb lesz ha nem sajnáltatja magát ennyire. A nı tudta, hogy melyikkel lenne most szívesebben… A mellette ülı férfira pillantott. Egy vörös kopaszodó ügyvéd, akit a rendırség küldött, hogy képviselje. Huszonöt percig próbálkozott, hogy szóra bírja Sabrinát, aki nem is vette ıt tudomásul, csak a falat nézte. A férfinak az volt az érzése, hogy nagy szívességet tett azzal, hogy itt volt. A nıben sokszor megfordult, hogy helyre rakja a férfit, de úgy érezte, hogy nem éri meg a fáradtságot. Tudta, hogy ez a férfi csak egy zugügyvéd, és ha ügye valaha is a bíróságra kerül UNACO megszerzi neki a legjobb ügyvédet, és a pénz semmit sem fog számítani. Csak akkor lenne hajlandó együttmőködni.
A hangos kopogtatás az ajtón kizökkentette gondolataiból. Clausen ırmester bedugta a fejét és megkérdezte, hogy beszélhetne-e Frosserral négyszemközt. Frosser dühödten az asztalhoz vágta a tollát, felállt, kirohant az ajtóban álló rendır mellett és eltőnt a folyosón. Pár perc múlva visszaviharzott egy telexszel a kezében. Megkérte az ügyvédet, hogy menjen közelebb, és suttogva megvitatták a telexet. Az ügyvéd visszafordult az asztalhoz. – Magát most további kihallgatás céljából Zürichbe szállítják. A nı ösztönösen érezte, hogy Philpott keze van a dologban. Hogyha a Deuter Teufel ügyében akarnák elszállítani akkor Laussanne-ba és nem Zürichbe vinnék. Semmilyen bőntettel sem tudták ıt kapcsolatba hozni Zürichben. Érezte, hogy Philpottnak van valamilyen ötlete, és ez észrevehetıen jobb kedvre derítette. Frosser észrevette a mosolyt, áthajolt az asztalon, míg arca csak centikre volt a nıétıl, s így szólt: – Egy dolgot ne felejtsen el. Ahova maga megy oda megyek én is. A férfi elhagyta a szobát. Egy irattartóval és a nı kabátjával tért vissza tizenöt perc múlva. A nı elé az asztalra lökte a kabátot: – A helikopter indulásra kész. Amint Sabrina felvette a kabátját Frosser már kattintotta is a nı vékony csuklójára a bilincset. A bilincs másik végét pedig a saját csuklójára erısítette, s húzta a nıt kifelé. Az ügyvéd felvette az aktatáskáját és utánuk sietett. A nı hirtelen megállt és szembefordult vele: – Hova, hova? – Garbó azt mondta… – mondta Frosser lepıdötten. – Már van egy gardedámom – mondta a nı és megrántotta leláncolt kezét. – Köszönöm, nincs szükségem másikra. – Ez egy nagyon komoly… – Majd megbirkózom vele ahogy tudok – vágott közbe ismét Sabrina. – Ki van rúgva. A zavarba jött ügyvéd tanácsot kérıen fordult Frosserhez. Frosser csak vállat vont: – Jogában áll elküldenie. Az ügyvéd megpróbált szót érteni Sabrinával, de ı hátat fordított és meghúzta a bilincset. Frosser egy folyosón keresztül kivezette az épületbıl, ki egy a rendırség épülete mögötti parkolóba. A parkoló közepét szabadon hagyták, hogy az Apache helikopter leszállhasson. A helikopter propellerjei mozdulatlanul álltak, a pilóta eszeveszetten beszélt az újonccal akit elızıleg felkértek a kocsik eltávolítására. A beszélgetés azonnal abbamaradt amint meglátták a közeledı személyeket, szemüket le sem tudták venni Sabrináról. Az újoncnak sikerült elszakadnia merengésébıl, szalutált Frossernak, s elfutott az épület irányába. A pilóta, egy svájci légi-rendırkapitány, Frosserra vigyorgott: – Tetszik a csajod, Bruno. – Kuncogva bemászott a vezetıülésbe. Frosser követte Sabrinát a kabinba, melyet egy golyóálló üveg választott el a fülkétıl, s bezárta az ajtót. Beszíjazták magukat, s a pilóta már indította is a motort, megvárta míg a propeller sebessége elérte a felszálláshoz kívánatos fordulatszámot, felemelte a botkormányt, s már úton is voltak célállomásuk felé, északkeletre. A nap lement, mikor a helikopter földet ért az elıre megbeszélt helyen, egy elhagyatott felszállópályán, hét kilométerre a kloteni nemzetközi légikikötıtıl. Egy fekete Mercedes állt a használatlan hangár mellett, egyetlen utasa megvárta, hogy megálljanak a propellerek, mielıtt odafutott a mozdulatlan helikopterhez. A fülkeajtó kinyílt és Frosser kiugrott a földre, óvatosan, kinyújtott karral, nehogy maga után rántsa Sabrinát. Sabrina visszautasította a segítséget, és kecsesen leugrott utána. A férfi megmutatta kártyáját Frossernek és a Mercedeshez vezette ıket. Mikor a motor elindult Frosser átnézett a feje fölött és köszönhetıen intett a kezével a
pilótának. A férfi kinyitotta a Mercedes ajtaját, megvárta míg mindketten beszállnak, és ı is beült, majd elhajtottak a használatlan úttesten. Egy kies, valaha katonai fıútvonalon haladtak át, és rákapcsolódtak az autópályára egy pár kilométerrel odébb. A forgalom nagy volt, de a kocsi elérte a város szélén lévı Zoll-hidat tizenöt perc alatt. Amint elértek a Museumstrasse-hez, a vezetı egy követı, villogó rendırautóra lett figyelmes a visszapillantó tükörben. Az elején nem volt benne biztos, hogy mit csináljon, de mivel a villogás nem szőnt meg félrehúzta a kocsit az út szélére, a Svájci Nemzeti Múzeum elıtt. – Mi folyik itt? – kérdezte Frosser. – Nem tudom, uram – válaszolta a sofır és az ablakhoz nyomta jelvényét amint a közeledı rendırök odaértek az ablakhoz. Az egyik rendır megnézte a jelvényt, és intett, hogy eressze le az ablakot. A vezetı mérgesen szívta a fogát, de engedelmeskedett a kérésnek, s így szólt: – Egy foglyot szállítunk a Bahnhoffstrasse-i kerületbe. Mi a baj? – Lenne szíves kiszállni a kocsiból, uram? – Mi a baj? – Ismételte a kérdést a sofır. – Meg szeretnénk nézni a csomagtartót. Frosser közelebb hajolt a nyitott ablakhoz: – Minek kell magának a csomagtartó? Ez egy rendırautó. – Mi ezt tiszteletben tartjuk, uram, de megvannak a pontos utasításaink. – Nyisd ki nekik – morogta Frosser és hátradılt az ülésen. A sofır alig mászott ki a kocsiból, a két rendır megpörgette és a hátsó kocsiajtónak nyomta. – Mi a francokat akarnak? – üvöltötte a sofır, de mikor meg akart fordulni, visszalökték a kocsinak. Kezeit hátracsavarták, és már kattant is bilincs a csuklóján. Egy második rendırautó fékezett a Mercedes elıtt, és két rendır kiszállt a kocsiból, egy hadnagyi rangjelzést viselt. – Frosser százados? A nevem D'Angelo hadnagy. – Mi folyik itt? – kérdezte Frosser zavartan. – Ez a férfi társa a nınek, uram. – Tessék? – mondta a sofır mérgesen. – Zürichi rendırségnek dolgozom, a százados látta az igazolványomat. – Az igazi, de halott rendır zsebébıl vette el. – Az én képem van benne. Nézze meg, ha nem hisz nekem. A hadnagy figyelemre se méltatta a vezetıt: – Húsz perccel ezelıtt indult el a nyomozó amikor egy helyi rendır holttestét megtalálta. Örülünk, hogy még idıben ideértünk, uram. – Százados én nem tudom, hogy kik ezek. De annyit biztosra mondhatok, hogy a nıvel vannak – mondta a sofır a bilincs ellen küzdve. – Mi bizonyítani tudjuk hitelességünket!, reggel kézhez kapott egy személyes telexet. Igazam van? – Igen – mondta tétován Frosser. – Én tudom, hogy ki küldte. És maga? – fordult a hadnagy a sofırhöz. – Nem, de… – Az elnök küldte ajánlottan, igaz uram? – Frosser bólintott. – Az elnök mondta, hogy senki más nem tudhatja ezt az információt. De én tudom, hogy beszélni akar magával a rádión. – Uram, csapdába csalják – kiáltotta a rendır. – A telexet az elnök irodájából küldték. Hogyan tudhatnánk róla, ha nem maga az elnök mondta el személyesen. – Hiszek maguknak – mondta Frosser. – Uram magát… – Csendet, gyilkos – vágott közbe a hadnagy és kinyitotta az ajtót Frossernek.
A vezetı még mindig küzdött a bilincs ellen mikor elvezették, s még egyszer figyelmeztette Frossert. – Hálás köszönetem – mondta Frosser amint a rendırautóhoz lépett a hadnaggyal. – Nagy bajba keveredhettem volna. – Ezért avatkozott közbe az elnök, uram. Profikkal van dolgunk. Frosser Sabrinára pillantott: – Tudom én azt. – Tessék, uram – mondta a hadnagy a rádióra mutatva. Frosser beült és a rádióért nyúlt. A három rendır elállta a kilátást. A hadnagy elıvett egy altatópisztolyt, s mielıtt Frosser bármit is tudott volna tenni tiltakozásul, a hadnagy nyakon lıtte Frossert. Sabrina szabad kezével elkapta az elıre rogyó Frossert, és hátradöntötte. – Üdv lovasság! – mondta Sabrina mosolyogva. – Tudom mikor jöttél rá, hogy kik vagyunk – mondta a hadnagy amint Frosser zsebeiben matatott a bilincskulcsért. – Nagyon egyszerő: azt mondtad, hogy a sofır kivette az igazi rendır zsebébıl az igazolványt. Egy UNACO akciós soha nem öl meg senkit sem, csak harcképtelenné tesz. Nagyon okos… Hadnagy. – Hívj Allainnak – mondta a férfi. Levette a bilincset, s Frosser másik kezéhez erısítette. – Menjünk gyorsan. Rust úr már vár minket. A Mercedesszel megyünk. Természetesen rendıri kísérettel. – És mi lesz az igazi rendırökkel? – Alszanak mint a bunda. Amint elérünk raktárainkhoz, visszaküldjük ıket a Bahnhofstrasse-i kerületbe, így amikor felébrednek ott fogják találni magukat, ahová végül is el akartak jutni. – Mosolygós pofára esés. Tiszta UNACO. – A nı beült Allain mellé a kocsiba: – Hol van ez a raktár amit említettél? – Még nem volt ott? – kérdezte Allain amint Wilche-hídra követték a rendırautót. – Még csak nem is tudom, milyen raktár. – Nem sokan ismerik. Ez Rust úr büszkeség és öröme. Allain befordult a Limmatquaira. A folyóval párhuzamosan futó utca több tucat bárral és étteremmel büszkélkedhetett, de voltak még bordélyházak is és a város alvilága sem volt messze. A légkör Sabrinát Greenwich Village-re emlékeztette: egy bohém paradicsom. Elmentek a barokk stílusú városháza, a gótikus templom elıtt majd átmentek a Quai-hídon, s beértek a híres Zürichi-tó partjához. Mindhárom autó befordult az elhagyatott Urcquai útra. Egy tábla figyelmeztetett a szemétre és kıtörmelékkel teli út bejáratánál: "Omlásveszély! Parkolás csak saját felelıségre!", A következı tábla sem volt kevésbé egyértelmő: "Rossz állagú építmények. Veszélyes!". Az élen haladó rendırautó lelassított amint beértek a zsákutcába és pár centire állt meg a hullámlemez ajtótól a kicsiny parkolóban. A rendır jelszóval igazolta magát a rádión keresztül, s a távvezérléső ajtók kinyíltak, s az autók behajthattak a raktárba. Sabrina nagy nyüzsgés-forgásra számított, de ehelyett a raktár elhagyatott volt. A két mélyen alvó rendırt a Mercedes hátsó ülésére dobták, és amint Allain kihajtott velük, integetett Sabriná-nak. A hullámlemez ajtó újra bezárult. Egy rozsdás rácslift ereszkedett le a raktár másik végében, s csak amikor egész közel értek ismerte fel ıket Sabrina: Philpott, és Rust. – Hogy vagy, cherie? – kérdezte Rust aggódóan. – Jól. Habár egy kicsit elıbb is közbeléphettél volna. Tehát mi ez a hely? – mondta a munkára térve a nı. – A UNACO európai próbaállomása – válaszolta Philpott. – Mint a Long Island-i? – Az elv az ugyanaz, csak ez itt kisebb. – Philpott megkopogtatta a padlót botjával. – Minden ott van lent.
– Az egész utca a mienk, annak ellenére, hogy csak ez az egyetlen épületünk áll rajta – tette hozzá Rust. – Tehát akkor ti állítottátok fel azokat a figyelmeztetı táblákat. Rust bólintott. – Semmi baj nincs ezekkel az épületekkel, csak gazdátlanok. Eleinte volt egy pár problémánk az ott parkoló kocsik miatt, de mikor az omladozó faltörmelékek megrongáltak egy párat, a hír gyorsan terjedt a városban, hogy nem érdemes ott hagyni a kocsikat. – Úgy érted dobott faltörmelékek? – Senkinek semmi baja nem esett, cherie, csak a biztosítók zsebe laposodott meg. Biztosítanunk kellett magányunkat. Még odáig is elmentünk, hogy a törmeléket szétszórjuk az út mentén, hogy azt a benyomást keltsük, a falak nem biztonságosak. Philpott és Rust egyidejőleg kacsintott. Egy piros lámpa a liftnél váratlanul villogni kezdett. – Hát ez meg mi? – kérdezte a nı. – Figyelj – válaszolta Rust. A padlóból középen lesüllyedt egy tizenötméteres kör, és középen kettényílt. A két félkör eltőnt a padló alatt. Elıször a propellerje aztán az üzemanyagtartályai bukkantak fel egy Lynx helikopternek. A helikopter egy darab betonkörön pihent, melyet egy erıteljes hidraulikus berendezés mőködtetett. Amint egy szintre emelkedett a padlózattal az egész a helyére záródott. – Igazán bámulatos – mondta a nı. – Mi mást tud? – Elvisz Olaszországba, hogy visszakapcsolódhass a munkádba. Most pedig ülj be, már idıhátrányban vagyunk. A pilóta átnyúlt és kinyitotta Sabrinának az ajtót. A nı megállt, mielıtt visszafordult Philpotthoz: – Köszönöm. – Ha sikerrel jártok az lesz a legnagyobb köszönet. A nı bólintott, bemászott a fülkébe, s bekapcsolta az öveket. A pilóta megvárta míg Philpott és Rust eltőnik a liftben s beindította a motort a nı felnézett, s kikukucskált a tetıablakon. – Mikor nyílik ki? – Amikor kész vagyok a felszállásra. Ugyanazon az elven mőködik, mint a padló. – A férfi egy sporttáskára mutatott: – Az a magáé. A nı szétnyitotta és belenézett: – Hát ez meg kinek az ötlete? – Én még csak azt sem tudom, mi az. Rust bízta rám, hogy átadjam magának. – Mindjárt gondoltam – mondta a nı, és kinyitotta a táskát, hogy belenézhessen a pilóta. – Ez az amire én gondolok? – kérdezte a pilóta, mosolyát rejtegetve. – Pontosan. A férfi elnevette magát és a szájához emelte a rádióvevıt: – Sierra-Lima-Unkle, kész a felszállásra. – A tetı bekapcsolva – jött a válasz. Egy kis szünet után egy másik hang hallatszott a rádión: – Emilé, itt Jacques Rust. Ne felejtsd el a csomagot. – A csomag kézbesítve, Rust úr. – A pilóta Sabrinának kínálta a mikrofont. A nı kivette a kezébıl. – Ezért még megfizetsz, Jacques. – Már várom, chérie. Au revoir. – Au revoir – válaszolta a nı mosolyogva, s visszaadta a mikrofont a pilótának. Sabrina hátradılt, s a helikopter útra kelt, hogy a nı befejezhesse küldetését.
Frosser második csésze kávéja társaságában ült a Bahnhofstrasse-i rendırkapitányság parancsnoki szobájában. Habár már egy órája felébredt, feje még mindig sajgott az altató utóhatásai miatt, és csuklóján még mindig megvolt a piros bevágás, amit a bilincs okozott. Hazaküldte a sofırt; a srác a legjobb formáját nyújtotta. Egyedül ı volt felelıs azért, ami történt. Ami legjobban zavarta az az volt, hogy Zürich nem tartozott a fennhatósága alá, így nem vehetett részt a nı visszaszerzésének kísérletében. Kopogtak az ajtón, de nem tudta megállapítani, hogy ki volt az, a mozaikkockás ajtóablakon keresztül. – Szabad – mondta, és kinyújtotta kezét a kétrészes radiátor felé. Felpattant mikor meglátta, hogy ki jött be. Reinhardt Kuhlmann nagyon fáradtnak és levertnek érezte magát, de úgy is nézett ki. Sötét színő táskák a szeme alatt nagyon elütöttek világos színő arcbırétıl. Haja pedig kócosan hullott szemébe és fülére. Elhúzta a szemébıl a haját és kigombolta kasmír kabarját. – Majd én segítek, elnök úr – mondta Frosser. – Nem, köszönöm, de nem vetem le, nem maradok sokáig – mondta Kuhlmann és kierıszakolt egy gyenge mosolyt. – Üljön le. Frosser idegesen fészkelıdött a széken. Tudta, hogy Kuhlmann meg akarja említeni, a nıvel történteket, de soha nem gondolta volna, hogy személyesen fog eljönni. Emiatt még feszélyezve érezte magát. – Éppen most beszéltem telefonon Moussay századossal – mondta Kuhlmann amint az asztalon álló névtáblára nézett. – Egy maroknyi szemtanút sikerült összeszednünk, aki látott egy fekete Mercedest két rendırautó kíséretében a Limmatquaion. Senki sem tudja, hová mentek az autók. – Kezdetnek nem rossz – Frosser megpróbált bizakodó maradni. – Nem fog sokra jutni. Megint csak azt tudom mondani, hogy profikkal van dolgunk. İ nagyon jó rendır, még egy pár napig jó úton lesz, de azután a nyomozás lelassul és az egész ügy felkerül a meg nem oldott bőnesetek listájára. És én azt akarom, hogy ott is maradjon. Frosser meghökkenve felnézett. – Sajnálom, uram, de nem tudom követni. – Azt akarom, hogy az ügy a polcra kerüljön, itt is és Frieburgban is. Frosser a radiátorra meredt, és a reggeli Kuhlmanntól kapott telexre gondolt. – Tehát maga állított nekem csapdát. Kuhlmann az ablakhoz lépett és kinézett a város fényeire melyek képeslapként ragyogtak közel, s távol. – Nem volt más választásom. – Maga tudta, hogy elfogják vinni a nıt, és kockára tette az életem… – Nem, a maga élete soha sem volt veszélyben. Tudtam, hogy elviszik a nıt, de nem tudtam, hol és hogyan. Frosser lassan megrázta a fejét. – Nem tudok hinni a fülemnek. Maga csapdát állított nekem. – A nıt szabadon kellett, hogy engedjük, de nem tehettük meg, hogy elengedjük a vádakat, mert túl nagy volt az ügy publicitása. – Szabadon kellett, hogy engedjük? – Szabadon kellett, hogy engedjük – ismételte Kuhlmann. – Nekem sem tetszik jobban, mint magának, de vannak esetek, mikor le kell, hogy nyeljük a büszkeséget. – Ki volt az a nı? – Sajnos sokat nem mondhatok, de annyit elárulhatok, hogy egy ügynök, és küldetésen volt, mikor meglıtte Rauffot. – Mi történik akkor, ha úgy döntök, hogy nem engedek – kísérletezett Frosser. – Tudom, hogy elıléptetésben lesz része. Már négy hónapja szó van róla. Ne dobja el a jövıjét valami jelentéktelen kis bőnözı halála miatt. Nem éri meg. – Valóban, uram! – Frosser felállt. – Vegye úgy, hogy az ügy számomra be van
fejezve. Kuhlmann elhagyta a szobát. Frosser köszöntésre emelte csészéjét: – Emelem poharam az egyenlıségre, és igazságra. A kávé keserő volt. Graham megitta az utolsó korty kávéját, és elégedetten hátradılt. – Ha valaha is bármit mondok az olasz vasútról, akkor azt fogom mondani, hogy az étel ragyogó. – Igen, nagyom finom – értett egyet Kolcsinszki két falat Cassatta között. Graham elnézett mellette a kocsi másik végébe. – Most fizet Werner, bármelyik percben mehetnek. – Nincs sok értelme, hogy kövessük ıket, amíg meg nem áll a vonat. Nem tudnak sehova sem menni! – Kolcsinszki megnézte az óráját. – Mikor érünk be Piacenzába? – A pincér azt mondta, hogy úgy fél kilencre. – Még tíz perc – állapította meg Kolcsinszki, és bekanalazta az utolsó adag fagylaltot. Graham intett a pincérnek: – Megkaphatnánk a számlát? – Il conto, per favore – mondta Kolcsinszki mikor a pincér bágyadtan meredt Grahamra. A pincér bólintott, s elhagyta az asztalt. Werner és Hendrique felállt, és elgyalogoltak az asztalok mellett. – Elnézést, nem maga az a férfi, aki Sabrinával volt? – kérdezte Werner megállva Graham mellett. – Sabrina? – A fiatal hölgy akit Vergiat-nél letartóztatott egy rendır. – Ja, vele voltam, de csak az elızı éjszaka ismertem meg, még a nevét sem tudtam. És maga ismeri? – Valaha. Réges régen. – Felelte Werner. – Üljenek le közénk! – mondta Kolcsinszki a két üres székre mutatva. – Miért ne, köszönöm atyám – mondta Werner és leült mellé. Bemutatkozott és Hendriquet is bemutatta mint aliasz Joe Hemmings. – Kortov atya – mondta Kolcsinszki és megrázta Werner kezét. – Oroszország melyik részébıl való? – kérdezte Werner. – Moszkvában születtem, de el kellett, hogy meneküljek. Most Amerikában élek. Graham átvette a számlát a pincértıl és fejben kiszámolta, hogy mivel tartozik. Kolcsinszki fizette a különbözetet. – Kérnek egy italt? – kérdezte Werner és jelzett a pincérnek, hogy maradjon. – Mit iszik egy ember egy ilyen jó étel után, itt, Olaszországban? – kérdezte Kolcsinszki. – Az emberek kedvenc likıre az Amaretto és a Sambuca. – Amaretto, az mandula, nemigaz? – kérdezte bizonytalanul Kolcsinszki. – Likırben nem vagyok nagyon járatos. – Gondolom nem – válaszolta Werner kuncogva –, de igaza van, az mandulalikır. – Köszönöm az nagyon megfelel – válaszolta Kolcsinszki. Werner Grahamra pillantott: – És ön Mr… – Green. Michael Green. Nem köszönöm, én semmit sem kérek. – Tényleg? – Nem, köszönöm. – Due Amaretti, per favore – mondta Werner a pincérnek, aki gyorsan elviharzott. – Elıkerült már a hiányzó kalauz? – kérdezte Graham Hendriquet. Hendrique csak a fejét rázta. – Biztos vagyok benne, hogy van egy logikus magyarázat az eltőnésére – törte meg a
kellemetlen csendet Werner. A pincér visszatért a likırökkel. Werner fizetett és felemelte poharát: – A jövıre. – Igyunk a jövıre – mondta Kolcsinszki összekoccintva a poharakat. Werner hörpintett poharából, s így szólt: – Nem akarom elhinni, hogy Sabrina olyan piszkos dologban benne lenne, mint gyilkosság. Bennem mindig azt a benyomást keltette, hogy ı a megtestesült érzékenység, és kifinomultság. – A gyilkosság nem ismer szociális korlátokat – állapította meg Hendrique. – Így van, de én még mindig nem tudom ıt elképzelni, mint egy gyilkost. – Lehet, hogy egy kém – fintorgott Hendrique. – Piacenza, Piacenza – jelentette be az asszisztens kalauz az ajtóból. Werner megitta amorettóját, és felállt. – Azt hiszem most már visszavonulok és olvasok egy pár oldalt a könyvembıl. Örülök, hogy mindkettıjüket megismerhettem. Biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. Kolcsinszki megrázta az erıs kezet: – Biztos vagyok benne. És köszönöm az italt. – Én vagyok megtisztelve! – mondta Werner udvariasan meghajolva. Hendrique visszatette a székét és követte Wernert. – Mi tudjuk, hogy ık tudják, és biztos vagyok benne, hogy ık is tudják, hogy mi tudjuk. És, ha tudják, hogy mi tudjuk akkor tuti biztos, hogy megváltoztatják a tervüket. Ezzel számolnunk kell. – Kolcsinszki befejezte amorettóját, és poharát az asztal közepére helyezte. – Így van – mondta Graham, mindenféle meggyızıdés nélkül. Kolcsinszki ott hagyta ıt az elsı mondat után, elnyomott egy ásítást, és megkérdezte: – Jössz, vagy maradsz? – Jövök – válaszolta Kolcsinszki. Amint beértek a fülkébe, a szerelvény megállt a fényesen kivilágított piacenzai állomáson. A folyosó ablakai az állomás felıli oldalra estek, és Graham nézte az emberáradatot, amely megrohamozta a szerelvényt. – Ott van egy apáca! – mondta Graham. – Gyere be és zárd be az ajtót! Ha meglát, biztosan beszélni akar velem. Gyere be! Graham belépett a fülkébe és bezárta az ajtót. – Ez a tétlenség teljesen az agyamra megy. Teljesen kifutottunk az idıbıl, és ezek a barmok meg bármikor elhúzhatják a csíkot. Ki mondhatja biztosra, hogy el mennek-e egyáltalán Rómáig? Csak le kell, hogy csatolják a vagont, és mi már el is vesztettük a nyomukat. Kopogtak. Graham lecsatolta a Berettát és betette kabátja zsebébe. Kinézett egy hajszálnyi hézagon a két függöny között. – Az apáca! Biztosan észrevett a peronról. – Még csak ez hiányzott. Jobban teszed ha kinyitod az ajtót. – Tegyünk úgy, mintha nem vennénk észre – tanácsolta Graham. – Nem, azt nem tehetjük. Nyitsd ki az ajtót! Beszélni fogok vele. Graham megrántotta a vállát, s úgy tett, ahogy kérték. Az apáca felvette a sporttáskáját, s fejét lehajtva belépett. – Ez a fülke már foglalt nıvér. Biztos vagyok benne, hogy… – mondta Graham, s elakadt, mikor a nı felnézett rá. – Sabrina? – Ugyanaz a szabónk – mondta a nı és levette fekete keretes szemüvegét. – Monsieur Jacques Rust.
Graham gyorsan rázárta az ajtót. – Mi a fene folyik itt? Hogy kerültél ki a fogságból? És ugyanakkor, hogyan kerültél ide? A nı védekezıen felemelte kezét. – Adj egy kis idıt, hogy leülhessek és mindent el fogok mondani. – Szeretnél egy kávét? – kérdezte Kolcsinszki. A nı mosolya válaszolt a kérdésre. – Természetesen ehetsz is késıbb, ha megéhezel. Az étterem este tízig nyitva van. Halvány gızöm sincs, hogy miért, de alig van ember az elsı osztályon – jegyezte meg Kolcsinszki mikor visszatért a kávéval. Egy tálcán hozta a kávét, melyen volt egy csésze forró kávé, és egy diótorta frissen vert habbal. A nı elutasította a tortaszeletet így Kolcsinszki ette meg, míg a nı mindent elmesélt onnan, hogy elvitték Vergiatétıl egészen a helikopteres zürichi útig. – Ez a tied, Szergej, a fınöktıl – mondta végezetül Sabrina és átnyújtott egy borítékot Kolcsinszkinak. Kolcsinszki kinyitotta a borítékot, elolvasta tartalmát, s elégette. – A hadnagy azt akarja, hogy foglaltassuk le a vagont. Hisz abban, hogy nagyon veszélyes ez a macska-egér játék, pláne ilyen mindenre elszán gyilkosokkal, mint ez a Hendrique. Ez egy akkora szerelvény, hogy ártatlan emberek halhatnak meg ha elszabadul körülötte a pokol. – Már egy meg is halt. A kalauz. Kolcsinszki bólintott, s felületesen elmesélte az esetet Sabrinának. A nı a szomszédos fülke felé pillantott. – Légyszíves mond el, melyik ágy alatt van. Nem lenne kedvem ráfeküdni. – Biztos vagyok benne, hogy nem bánná – mondta Graham cinikusan. Sabrina megvetıen rámosolygott, és Kolcsinszkihez fordult. – Elástátok már a csatabárdot? – Van egy ötletem, de hogy mennyire hatékony azt most nem tudjuk megmondani. Graham és Sabrina érdeklıdéssel figyeltek rá. Aztán mindhárman kidolgozták a részleteket, és megegyeztek, hogyan fogják végrehajtani. Ezután Sabrina átment az étkezıkocsiba, s amíg evett azon járt a feje, hogy vajon hol van és mit csinál most C. W. Mainzban. Csörgött a telefon. Whitlock álmosan forgott ágyában, és matatott a lámpa kapcsolójáért. Megütött valamit, és a zajból tudta, hogy az a félig teli vizespohár volt, amit elızı este hagyott az éjjeliszekrényen. Megtalálta a kapcsolót, és felvette a kagylót. – Halló? – mondta és elfojtott egy ásítást. A vonal másik végén lévı hang nem volt több egy rekedt suttogásnál. – Halló? – mondta a férfi ingerülten. – Beszéljen egy kicsit hangosabban. – C. W.? – a hangot alig lehetett kivenni. – Igen, ki beszél? – Karen. A férfi az éjjeliszekrényre pillantott: – Mi a baj? Még csak háromnegyed három. Mit akarsz? – A férfi itt van. – Milyen férfi? – kérdezte, és kikecmergett az ágyából. – A férfi a fekete Mercedessel, aki megpróbált elütni minket a Hiltonnál. Itt van az udvaromban. Kérlek segíts. Whitlock üvegcsörömpölést hallott a vonal másik végén. A nı sikított. – Karen! Karen! – kiáltotta a férfi. – Még ott vagy? – Bejön a házba – zokogta a nı. – Meg fog ölni. – Zárd be magadra az ajtót, és torlaszold el Ott vagyok amilyen gyorsan csak tudok. – C. W. kérlek… – Karen tedd le a kagylót és csinálj úgy, ahogy mondom.
A férfi letette a kagylót, és azonnal hívta a rendırséget. Megígérték, hogy késedelem nélkül küldenek egy kocsit a helyszínre. Gyorsan felöltözött, és zsebrevágta a Browningot amint kisietett a szobájából. Miután felületes, de pontos útirányt kapott az éjszakai portástól kiszaladt a parkolóba ahol a Golfját hagyta. Beindította a motort és a Rhine felé hajtva nekiiramodott a Kaiserstrassére. Csikorogtak a kerekek, amint befordult a Rheinallee sétányra, amely párhuzamosan futott a Rhine-nal, aztán a Heuss-hídon város keleti felébe. Irányt tévesztett és kétségbe esetten vissza kellett tolatnia a hídra. Aztán behajtott a Boetckestrassére elment egy kastély mellett – amire a portás külön felhívta a figyelmét –, és majdnem elhajtott Hindenburgstrasse mellett, de a legeslegutolsó pillanatban sikerült bevennie a kanyart. A Golf felfutott a járdára, de a férfi gyorsan úrrá lett jármővén és beállt egy öreg Román Katolikus templom elıtt parkoló villogó lámpájú rendırautó mögé. Whitlock kiszállt és felsprintelt a járdán, de egy rendır megakadályozta abban, hogy bemenjen. Whitlock átnézett a rendır válla felett a földön heverı törött üvegekre, s gyors, de jól érthetı németséggel elmondta, hogy kicsoda, és mit akar. A rendır hátraszólt nem látható kollégájához, aki kiszólt, hogy engedje be Whitlockot. Karen a nappaliban ült a rekamié végében, fürdıköpenye szorosan körbetekerve, és egy fehér zsebkendıvel a kezében. Csak amikor a nı felnézett, láthatta a férfi a kék elszínezıdést a szeme körül. A nı odaszaladt a férfihez és szorosan, sírva átölelte. Ugyanilyen gyorsan hátralépett és bőnbánóan mosolygott. A férfi bátorítóan megszorította a kezét, és odavezette a rekamiéhoz, hogy üljön le vele. A rekamié melletti fotelban ülı rendır, még feltett egy pár kérdést a nınek, aztán a férfihez fordult, és neki is egy pár rutinkérdést tett fel. Amikor a helyszínelı rendırtársa bejelentette, hogy befejezte az ujjlenyomatok keresését, felállt és biztosította Karent, hogy egy rendırautó el fog hajtani minden fél órában a háza elıtt, hogy szemmel tartsák a terepet. A nı kikísérte a rendıröket, és megvárta mielıtt elhajtanak, majd visszatért a nappaliba. Whitlock átnyújtotta neki a hidegborogatást, amely az asztalon hevert, és a nı tétovázva a szeméhez emelte. – Kávét? – kérdezte Karen. – Majd én elkészítem, te csak tartsd a borogatást a helyén. A konyha nem volt túl nagy. Fenyıfa szekrényekkel és fenyı asztallal a közepén megegyezı padokkal körülötte. A nı leült az egyik padra, s nézte a férfit amint az elkészít egy friss kanna fızött kávét. Az leemelt két bögrét a falon lévı kampókról, feltöltötte ıket kávéval, s kivett egy doboz tartós tejet a hőtıbıl, s az asztalra tette – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan eljöttél, és hogy hívtad a rendırséget – mondta Karen miután a férfi leült vele szemben a padra. – Csak azt sajnálom, hogy ezt nem tudtam megakadályozni – mutatott a csúnya szemére. – Tartsd rajta a borogatást! – Nagyon kellemetlen – válaszolta a nı fintorogva. – Az a jó. Mi történt ma este? – Egy zajra ébredtem, s mikor lejöttem láttam hogy egy Mercedes parkol a járdán. Biztos voltam benne, hogy ez ugyanaz amit a Hiltonban használtak. Azután megláttam egy árnyékot a kertben. Tudom, hogy a rendırséget kellett volna hívnom elıször, de nagyon pánikba estem, s te voltál az elsı aki az eszembe jutott. Az egyik ablakszemet beverte míg beszélgettünk… – Ja, azt hallottam – mondta mérgesen Whitlock. – A fürdıszobába zárkóztam be, de a zár nagyon gyenge, letörte és megütött. Amint meghallotta a távoli rendırautó szirénáját, elmenekült. Nagy szerencse, hogy volt egy rendırautó a környéken amely ilyen gyorsan tudott reagálni a hívásra. – Hogy nézett ki a férfi? – Sísapkát viselt. Másra nem emlékszem. Nagyon félek C. W. Nagyon félek. – Akarod, hogy itt maradjak?
– Igen, nagyon – mondta a nı s megszorította a férfi kezét. Whitlock meghátrált, s így szólt: – Csak mint éjjeliır. – Házas vagy, nemigaz? – Hat éve. Karen bánatosan mosolygott. – Miért van az, hogy a legjobb férfiak állandóan házasok? Ez nem igazságos. – Biztos vagyok benne, hogy az egyedül élı férfiak is ugyanezt gondolják a nıkrıl. Én is ezt hittem, míg meg nem ismertem a feleségemet. – Vannak gyerekeid? – Még idáig nem akartunk. Lehet, hogy majd megbánjuk egyszer. – Én soha sem bántam meg Rudit. İrizni fogom emlékét. – A nı nézte a férfit, amint az a semmibe meredt. – A feleséged nagyon szerencsés nı. – Szerencsés? Miért? – Van egy férje aki nem csalja meg azonnal, amint adódik egy alkalom. Nem sok férfi utasítana vissza egy lehetıséget, hogy velem töltsön egy éjszakát. A férfit meglepte ez az arrogáns hangnem. Teljesen különösnek érezte, pláne, azután amin keresztül ment. Karen észrevette a komor tekintetet. – Tudom, hogy szép vagyok. Ez nem bőn. Ez nem hiúság, ez az igazság. – Semmi baj nincs abban, hogy hiszel magadban – mondta a férfi tapintatosan. – Kérsz még kávét? – Nem, köszönöm – a férfi felállt. – Menj, próbálj meg aludni! Én majd itt lent ırködöm. – Én is itt leszek veled – mondta a nı miután a mosogatóba helyezte a bögréket. – Nem! Azt akarom, hogy menj aludni. Csak útban lennél, ha visszajön. De ne aggódj, rajtam nem jut át. Karen gyengéden arconcsókolta. – Nagyon szépen köszönöm, de ha szükséged van valamire fent leszek, balra a második ajtó. – Reggel találkozunk – mondta mosolyogva Whitlock. – Ha valamire szükséged van, érezd magad otthon. Van rengeteg kajám, és büszkélkedhetem egy nagy választékú italszekrénnyel is. Ott van a nappaliban. Gyere megmutatom. – Nincs rá szükségem. Csak kávéra. És most szépen elmész aludni. A nı elnyomott egy ásítást. – Hirtelen teljesen elfáradtam, gondolom, a sok izgalom kifárasztott. Megvárta míg a nı felmegy a szobájába, s ellenırizte az ajtókat s az ablakokat. Mind zárva volt. Visszament a konyhába, s töltött magának egy újabb adag kávét. A konyhaszekrényen léve altatókra nézett. Egyet beletett a nı kávéjába, ettıl majd alszik reggelig. Hátramarad egy kis fejfájás, de azt majd a feldagadt szeme számlájára írja. Jól fog aludni, a szeme ellenére, és ugyanakkor nem lesz veszélyben, ha visszatér a támadója. Lekapcsolta a villanyt a konyhában, és a nappaliban, s leült egy fotelba, hogy hozzászokjon a szeme a sötétséghez. Ezután az ablakhoz ment, s elhúzta a függönyöket, hogy jó kilátása legyen az utcára és az udvarra. Leült, és várt. Mindig a Browningjához kapott amint egy lámpapár fényeit meglátta, de megnyugodott amint a kocsi továbbhajtott. A Mercedes visszatért fél óra múlva. Legalábbis ez volt az elsı alkalom, hogy meglátta. Már háromszor elhajtott a ház elıtt, mindig lelassítva, hogy vezetıje jól szemügyre vehesse a házat. Mire visszajött negyedszerre, az utca másik oldalán megállt. A vezetı kiszállt, egy mini-Uzival a kezében. Whitlock a törött ablakú bejárati ajtóhoz lépett s nekinyomta magát a falnak. A
vezetınek át kell hogy nyúljon az ablakon, ha ki akarja nyitni a reteszt. Habár gumitalpú cipıt viselt, Whitlock nagyon jól kivette az osonó személy lépteit, végezetül meg is pillantotta a sziluettjét a törött ablakon. Megragadta a kezét amint átnyúlt és felrántotta egy törött üvegdarabba. A sofır agonizálva üvöltött fájdalmában, amint a törött üveg bevágta kézfejét. Whitlock gyorsan kiakasztotta a biztonsági zárat, és berántotta az ajtót, hogy minden megmaradt üvegdarab kihullott, végül megöklözte az agonizáló sofır fejét. Az ütés hátralökte a nádbútorzatra az elıtérben. Amint a vezetı észhez tért, felkapott egy felborult széket, s gyomron vágta vele Whitlockot, azután átugrott az alacsony kerítésen, s a Mercedes felé rohant, keze élettelenül lógott a teste mellett. Mire Whitlock a Golfjához ért a Mercedes már kihajtott a látószögébıl. Beindította a kocsit, és a Mercedes után hajtott amint az eltőnt a Boetckestrassén a rhinei kikötık mentén. A Mercedes nem jól ütemezte a kanyart a Rampenstrasséra, s oldalával meglökte a kanyarban parkoló Volkswagent. Whitlock megállította a Golfot, s várt. A Mercedes füstölgı hőtıvel kihátrált, s majdnem telibe kapta az út másik oldalán álló Renault furgont. A vezetı erıszakosan elfordította a kormányt, hogy befordulhasson a legközelebbi mellékutcába, úgy, hogy nem rongálta tovább a karosszériát. De a vezetı csak az utolsó pillanatban vette észre, hogy az utca egyenesen a hajóállásra vezet. Fékezett, de a kocsi tovább csúszott a vizes talajon; a kocsi egyszer átfordult mielıtt újra csúszott közel tíz métert, és eltőnt a vízben. Mire Whitlock kiszállt kocsijából és a vízhez sietett, a Mercedest már majdnem teljesen ellepte a víz. Egy pár percig várt, de a vezetınek semmi nyoma nem volt. Whitlock visszament a kocsijához és visszahajtott a házhoz. Miután ellenırizte, hogy Karen még mindig alszik, készített magának egy friss bögre kávét, s leült a nappaliban. A fotelban ülve Carmenra gondolt, New Yorkban. Pár percen belül elaludt. Egy hangos kopogás a fülke ajtaján felébresztette Grahamot és Kolcsinszkit. Kolcsinszki lemászott az ágyról, az ajtóhoz lépett, s kikémlelt a függönyök közötti résen, majd kinyitotta az ajtót. Az ügyeletes kalauz álmosan mosolygott rá: – Buon giorno. Correggio, quindici minuti. – Grazié – válaszolta Kolcsinszki, és elvette tıle a tálcát. A kalauz bezárta a fülke ajtaját, s elindult magában fütyörészve a folyosón. Graham álmosan megdörzsölte szemeit. – Correggio? – Tizenöt perc – mondta Kolcsinszki, és átnyújtott neki egy csésze kávét. – Mennyi most az idı? – kérdezte Graham. – Öt perc múlva négy. Graham felült, s nézte Kolcsinszkit amint a sarokban álló kicsiny kézmosó felett borotválkozott. Minden pengehúzás egybeesett a vonat ritmikus rázásával. Észrevette Kolcsinszki fehér jégernadrágját. – Standard KGB darab? Kolcsinszki tekintete szembetalálkozott Grahaméval a tükörben. – Nem, csak nagyon praktikus. Jó hızáró, a legjobb ebben az idıben. Graham kinyújtotta végtagjait, s felállt. Melegítıt és egy pár vastag pamutzoknit viselt. Kecsesen földredobta magát, s elvégzett harminc egy-kezes fekvıtámaszt, elıször a bal, majd a jobb kézzel. Ezt ötven felülés követte, majd lenyomott még ötven kétkezes fekvıtámaszt mielıtt befejezte rövid testedzı programját, s összeütve leporolta kezeit. – Minden nap ezt csinálod? – kérdezte Kolcsinszki arcát törölve. – Ez csak egy része, nincs idı végigcsinálni. Öt perc múlva mindketten készen álltak, hogy szembenézzenek a kint rájuk váró faggyal. Vastagon felöltöztek. – Sabrina megkért minket, hogy ébresszük fel mielıtt megyünk. Szerintem menj és ébreszd fel. Graham vállat rántott és kinyitotta a fülkéket összekötı ajtót. A nı összegömbölyödve
feküdt, térdei a mellkasánál, jobb keze pedig a szınyeget érintette. A pokrócok lecsúsztak a derekáig, s habár nagyon kényelmetlen testhelyzetben feküdt, arca kedves volt és teli békével. Majdnem megrázta, de az utolsó pillanatban meggondolta magát, s válláig felhúzta és óvatosan benyomta a válla mögött. Arra gondolt, hogy becsúsztatja a nı kezeit a pokróc alá, de végül is ellene döntött: abban a pillanatban felébredne. Kolcsinszki félreállt az ajtóból, hogy visszaengedje Grahamot a fülkébe. Csendesen bezárta az ajtót. – Tehát a cinikus Michael Grahamnak nincs több arca. – Tessék? – mondta Graham bosszúsan. – Miért kell, hogy felébresszük? A küldetés e részében nincs szerepe. Hagyjuk aludni a gyereket, volt egy pár kemény éjszakája a rendırségen. Gyere a vonat már lassul, bizonyára Corregginónál vagyunk. Mire a folyosó végébe értek a vonat megállt a gyengén megvilágított állomáson. Az állomás teljesen elhagyatott volt, és egy középkorú szakadt ruhás nın és bıgı gyerekén kívül csak ık ketten szálltak le a vonatról. Graham felvette két sporttáskáját, és követte Kolcsinszkit a kietlen pénztáron keresztül a néptelen csarnokba. – Telefonálok Zürichbe és kérni fogom, hogy küldjenek egy helikoptert, amilyen gyorsan csak lehet. Graham leült a legközelebbi padra, s nézte amint Kolcsinszki átvág a telefonfülkékhez, a másik oldalra. Egy prostituált jött be az utcáról s Graham felé riszálta magát, akit teljesen elcsúfított a túl sok arcpakolás, és a vékony alakjára feszülı bırkabát és miniszoknya. A lány feltette egyik lábát a padra. – Buon giorno, come si chiamma? – gagyogta kéjesen, s mutató ujjával hozzáért Graham ajkához. Graham elütötte a lány kezét, s megvetıen felnézett rá. – Nem érdekelsz. Menj sétálj egyet. Habár egy szót sem értett angolul, a férfi hangneme elijesztette a lányt. A lány visszavonult az utcára kivezetı bejárathoz. – Ez meg ki volt? Egy prostituált? – kérdezte Kolcsinszki mikor visszatért. – Ja, egy nagy ambícióval rendelkezı kislány – mondta legyintve Graham. – Ambíciós? – kérdezte Kolcsinszki szemöldökét felhúzva. – Egy született börtöntöltelék, még tizenhat sincs. – Graham a telefonok felé intett. – Sikerült kapcsolatot teremtened Zürichel? Kolcsinszki rágyújtott és bólintott. – Nagyon nagy a szerencsénk. Az egyik helikopterünk itt van Milánóban. Egy órán belül itt lesz. – Hol fogunk találkozni? – Nem kell, hogy oda menjünk. Zürich azt mondta, hogy egy bérelt kocsi fog a helikopterre várni, amivel idejön a pilóta, hogy felszedjen minket. Graham a bejáratnál álló utcalányra pillantott. – Mikor egy ilyen lányt látok, mint ez, szerintem egy kicsit jobban kellene, hogy tiszteljem Sabrinát. – Szerintem már tiszteled, csak nem akarod bevallani. Itt van például a ma reggeli incidens a vonaton. – Betakartam, mert az utolsó dolog, amire szükségünk van az egy tüdıbaj ebben a küldetésben. A bolhából elefántot csinálsz, Szergej. – Igazán? Tudod, hogy ı sokat gondol rád? Graham a cipıje orrát nézte, s így szólt: – Mi olyan különbözıek vagyunk. İ a nagyvilági nık megtestesítıje. A divat szolgája, a város gazdag negyedében lakik, drága éttermekben eszik, és Mercedes sportkocsikat vezet, amit az apuci vesz neki. Errıl jut eszembe mindent az apjának köszönhet. Vett neki egy autót, egy házat, befolyásolta az elnököt… – Nem! – vágott közbe Kolcsinszki élesen. – Az adottságai miatt van itt, és te tudod ezt. Már láttad ıt lıni. Mindenkin túltesz. Elmondok neked valamit. Mindenki irigyelt téged a Strike Force-nál, hogy te kerültél Jacques helyére. Bármit megtettek volna érte,
hogy vele egy csoportba kerüljenek. Graham felállt. – Van egy flipper a sarokban. Az majd segít elütni az idıt. Graham még mindig flipperezett, mikor a pilóta negyven perccel késıbb megérkezett. Kolcsinszki átvezette ıt a csarnokon, hogy bemutassa Grahamnak. – Kész vagy már, Tommy? – Teljesen meg vagyok lepıdve – mondta Graham anélkül, hogy levette volna szemeit a játékról. – Nem is tudtam, hogy mutattak az orosz mozikban ilyen filmeket. – A Leicester téri Odeon moziban láttam. Utáltam a filmet. – Nem vagyok meglepve, az nem beteggondozóknak való film. – Nagyon szépen köszönöm. Én tulajdonképpen… az egyik nagykövetségi titkárnıvel mentem. Megakarta nézni a kislány. – Aha, már értem. – mondta és befejezte a hetedik szabad játékot. – O.K. Készen vagyok… Elhagyták az állomást és beszálltak a bérelt Peugeot 305-ösbe. Az út rövid volt az ideiglenes leszállópályáig a város hófedte külterületén. Graham megragadta mindkét sporttáskáját és a helikopter felé vette irányát. Kolcsinszki beszélt a pilótával a nyitott pilótaablakon keresztül s odasétált Grahamhoz. – Kész? – Kész, de miért nem indítja el a pilóta a gépet? – Azért mert nem ı vezet hanem én. – Te? – kérdezte nem színlelt lepıdöttséggel Graham. – Mióta vezetsz helikoptert? – Mióta megkaptam az engedélyemet húsz évvel ezelıtt. Graham mélyet lélegzett, közelebb lépet: a helikopterhez és beült Kolcsinszki mellé. – Ne izgulj, biztonságban vagy. – Semmi kétség – mondta Graham miközben bekapcsolta az öveit. – Csak nem tudtam, hogy tudsz ilyen herkentyőket vezetni. Biztosan a KGB-nél tanultad. – Éppen ellenkezıleg. Akkor tanultam amikor Stockholmban voltam, mint katonai attasé. Jó volt az unalom előzésére. A pilóta aki a reflektorral megvilágította a helikoptert, viszonozta Kolcsinszki intését, s elindult ki a fıútra. – Szerinted mennyi idı alatt érjük utol a vonatot? – kérdezte Graham miután felemelkedtek. – A térképen ülsz. Graham kiszabadította a térképet, s kinyitotta a térdén. Végig vezette az ujját a pontozott vonalon, amely a vasútvágányt képviselte. – Ha nem csal az emlékezetem, Modenába 4.45-kor kellett, hogy megérkezzen. Most – hátratolta mandzsettáját, hogy ellenırizhesse aranyozott Piaget óráját – 5.17. Mennyi ideig vár Modenában? – Tizenöt perc. – Akkor most körülbelül Castelfranco Emiliában van, mintegy harmincöt kilométerre innen. – Egy kicsit elırébb vagyunk a tervezettnél, rádiózta keresztül Zürich a pilótának. Ez azt jelenti, hogy utol kell, hogy érjük mielıtt elér Anzola d'Emilába. Figyelsz? – Te már a legelejétıl tudtad. Miért nem mondtad el nekem amikor kérdeztem? – Csak teszteltelek – válaszolta Kolcsinszki mosolyogva. Graham összehajtotta a térképet, s a szék mögé csúsztatta. Kikapcsolta karóráját, s megforgatta csuklóján. – Carrie ajándékozta a harmincötödik születésnapomra. Színházba mentünk aznap. Öt hónappal elıre lefoglalta a jegyet. Még arra is rávett, hogy felvegyek egy szmokingot. – Te meg a szmoking! Nem tudlak benne elképzelni. – Én sem tudtam, de elhatározta, hogy arra a napra emlékezni fogunk. Benéztünk egy
broadway-i mulatóba is, aztán elmentünk Crist Cellába, ahol az életem legjobb bifsztekjét ettem, és végezetül a Fat Thursdaynél kötöttünk ki hajnali háromkor, ahol ír kávét ittunk. Sıt, mindent ı fizetett. Ragaszkodott hozzá, hogy az az én éjszakám volt. Az volt az utolsó éjszaka, hogy együtt elmentünk valahova. Tíz nap múlva Líbiába küldtek. – Vaszilisza imádta a színházat. Minden hónapban elmentünk legalább egyszer, de már nem voltam hét éve, mióta meghalt. Nélküle nem ugyanaz. – Tudom mit értesz ez alatt – mondta Graham és visszacsatolta az óráját. Kolcsinszki ellenırizte a sebességmérıt, s az órájára pillantott. – Egy pár perc múlva beérjük a vonatot. Graham álláig begombolta viharkabátját, s felhúzott egy pár kesztyőt. – Ne felejtsd el a sísapkát! – emlékeztette Kolcsinszki. – Nem fogom. Ott van a sporttáskámban. – Michael, te nem… – Tudom, hogy pokolian veszélyes, de tegnap megbeszéltük, hogy szükséges megtennünk az akció sikeressége érdekében. Ne aggódj. Én vagyok a te embered. A fınököm mindig úgy hívott, hogy merész ördög, most itt a lehetıség, hogy bebizonyítsam, hogy mennyire igaza van. – Már bebizonyítottad. – Sokkal idegesebbnek nézel ki, mint én istenem, csak annyit kell tenned, hogy tartsd ezt a hölgyet egyenesen. Nekem kell a koromsötétbe ráugranom egy száguldó vonatra. Kolcsinszki átnyújtott neki egy kicsiny fejhallgatót, melyet egy vékony teherbíró huzal tartott össze. Graham felcsúsztatta, majd bemászott a Kabinba, ahol feltette a sísapkát. – A vonat száz méterre elıre – mondta Kolcsinszki a fejhallgatójába. Graham kinyitotta a kabinajtót, s azon nyomban jéghideg levegı öntötte el a kabint. Aztán ellenırizte, hogy a kötéllétra egyik vége be legyen biztosítva, s kilökte azt a kabinból. Jobb kezén körbetekert egy biztonsági kötelet, s elıvigyázatosan kihajolt, hogy kivegye a vonatot a sötétben. Éppen hogy látta a helikopter aljából kiáramló halovány fényben. Húsz méterre volt tılük. – Több fényre van szükségem. – Nézd meg a hátad mögötti dobozt, kell, hogy legyen benne egy Halolight. Graham kinyitotta a dobozt. Megtalálta amit keresett. Egy korong alakú lámpa egy bır fejpánthoz erısítve, amelyet a viselıje könnyedén beállíthat saját méreteire. Ezt is a Davy-lámpával együtt* a UNACO laboratóriumában kísérletezték ki. Feltette a fejére, s ellenırizte, hogy a lámpa a feje közepén legyen. [* Itt valami nem stimmel. A Davy-lámpát már a 19. század elején feltalálták. – V. T. megjegyzése] – Kész – mondta, s a nyitott kabinajtóhoz lépett. Kolcsinszki törte meg a rövid csendet. – Magasság: tizenhárom méter. Elkészülni. Graham hátat fordított a nyitott kabinnak, és megragadta a földön heverı kötéllétra egy részét. Kilépett a jéghideg éjszakába. Habár a szél jelentéktelen volt a kötél hatalmasakat lengett a feje fölött lévı rotor által keltett örvény miatt. – Hogy vagy? – kérdezte Kolcsinszki. – A rotorok felvernek nekem egy kis hurrikánt. Gondolom nem lehet ıket kikapcsolni. Graham hallotta Kolcsinszki kuncogását válaszként a mikrofonban. Minden lépés egy jól elıre megtervezett manıver volt. Egyik fokról levette a lábát, s mielıtt lejjebb lépett megkellett találnia a megfelelı fogást. Mozdulataiban óvatos figyelmesség volt, de szemei félelem nyomát nem mutatták. Már régóta hiszi, hogy félelem az egyik legrosszabb emberi tulajdonság. Félelem maga után, von kételyt, butaságot, s bizonytalanságot, melyek egyenként is halált okozhatnak. Ezt legjobban a vietnámi háborúban figyelte meg, ahol egyébként rengeteget tanult magáról. Félelmet tudatlanságnak vélte, s a legjobb út a legyızéséhez ha hisz az ember a saját
képességeiben. Ezt az elvet a tájföldi Mao törzslakók kiképzése alatt tanulta. Kritikusai elítélték ıt az agymosásért, amely semmibe sem vette az emberi életet. A válasza nagyon egyszerő volt. Az egyetlen mód a félelem legyızésére a szembeszállás, s a hit a saját Képességekben. A háború után közzétett adatokból kiderült, hogy az ı emberei között kevesebb volt a sérülés, de ık kapták a legtöbb kitüntetést, 5 elıléptetést az összes Mao harcosok közül. Csak azt sajnálta, hogy az adatokat nem tették közzé korábban. Kritikusai legtöbbje már halott volt, azok akiket megpróbált meggyızni módszereinek hatékonyságáról, de mivel nem sikerült a félelem-szindróma áldozataivá váltak. A létra már hevesen lengett mire leért az aljára Kivett a sötétben még némi fényeket, melyek nagy valószínőség szerint a kocsikból szőrıdtek ki, de a szerelvény eleje teljes sötétségben volt amint a nap elsı fényei elöntötték a távoli horizontot. Carrie mindig azt mondta, hogy semmi sem szebb, mint egy New York-i napfelkelte. Graham soha sem értett vele egyet. Az igazi gyönyörőség számára egy pontosan továbbított labda volt, vagy egy látványos akció. Kiverte fejébıl ezeket a gondolatokat, s a lépcsı következı fokára összpontosított. A vonat már csak három méterre volt, s ı már azon gondolkodott, hogyan fogja megtornázni a száguldó vonatot, s hogyan jut a legkönnyebben az ajtót ırzı lakathoz. – Michael valamit észlelek a radaromon pontosan elıttünk. A vonat erıteljes reflektorja kivehetıen megvilágított valamit: egy betonhidat harminc méterre elıre. – Húzzál fel! – kiáltotta a mikrofonba Graham. – Lemegyek. – Válaszolta Kolcsinszki, s leeresztette a helikoptert közel a vagonhoz. – Túl veszélyes – kiáltotta Graham, s érezte amint lábfeje nekiverıdik a kocsi tetejének. A helikopter fordult, s a kötéllétra eltávolodott a szerelvénytıl, amint a kötél újra a vagon felett volt Graham rádobta magát a tetıre. Kolcsinszki azonnal felemelte a helikopter orrát, kétségbeesetten megpróbálta elkerülni a hidat. Nem tudta teljesen tisztán kivenni, s a jobb oldali leszállósín beakadt a kıépítménybe. A behatástól kıtörmelékek, s szemét permetezte be a vágányokat. Sikerült visszanyerni a kontrollt a gép felett, de másodpercekkel késıbb füst szállt fel az egyik megrongálódott Rolls-Royce motorból. Graham erıteljesen beverte a vállát, s esés közben ösztönösen is a kocsi tetején lévı peremhez kapott, ami megmentette az életét. Arcát eltorzítva feküdt a tetın. Vállát ırjítı fájdalom lepte el. – Michael! Michael! Grahamot a hideg rázta amint Kolcsinszki emelt hangját visszhangként hallotta fülében. – Michael! – Ne kiabálj! – kiáltotta Graham. – Rendben vagy? – kérdezte aggódóan Kolcsinszki. – Még élek, de a bal vállam pokolian fáj. – Akció vége… – Felejtsd el – vágott bele Graham. – Mi esélyed van Milchan ellen egy megsebesült vállal? – Lelövöm a kurva anyját is, semmi különbség. Én megyek. – Egyszer majd meglepsz minket, ha teljesítesz egy parancsot. – Ne is számíts rá. És veled mi történt? Hallottam egy ütközést amint beértem a híd alá. – Nekiértem a híd szélének. Le kellett, hogy szálljak itt a közelben, valami mezın. A jobb oldali motor egy kissé megrongálódott. – És veled mi van? – Csak egy gombóc a torkomban. Ha a vállad ki készült, azt akarom, hogy… Graham meg sem hallotta a többit. Kivette a mikrofont a sísapka alól, s ellökte magától. Észrevette, hogy vaksötétségben ül, s felkattintotta a Halolight-ját. Semmi. Ha
csütörtököt mondott, akkor tudja, hogy elfelejtheti, hogy bejusson a vagonba napfelkeltéig. Ujjával megütögette egy párszor, mire felgyulladt. Amint megmozdult, egy éles fájdalom hasított keresztül bal karján. Megvárta, hogy csillapodjon a lüktetés, majd a kocsi végén lévı létrához kúszott, s elindult lefelé. Az elviselhetetlen vállfájdalom ellenére sikerült felerısítenie egy elektronikus transzmittert a lakatra, s visszamászott a kocsi tetejére. Amint visszaért elıvett egy gyufásdoboz nagyságú detonátort, kihúzta az antennáját, s beállította a transzmitter hullámhosszára. Egy elfojtott robbanást hallott amint a zár szétrobbant. Graham a Berettájáért nyúlt mikor Milchan hatalmas Keze, egy pillanattal késıbb a férfi eltorzult arca is feltőnt a létra legfelsı fokán a tetı felett. Milchan megütötte Graham kezét, a golyó eltévedt, a fegyver pedig szörnyen lassan végigcsúszott a tetın, majd a tus megakadt a kiemelt ventillátorban. Graham kikerült egy erıteljes ütést, s a fegyvere után mászott. A vonat zökkent egyet, s a fegyver kiszabadult, és lassan megindult a vagon széle felé. Ujjai kétségbeesetten matattak a tetın, csak centikre a fegyvertıl, s Graham szitkozódott amint az lassan csúszott tovább a tetı szélén. Graham hátrafordult, hogy szembeszálljon Milchannal, keze ekkor már állandó fájdalmat okozott. Alig tudta mozgatni bal karját. Úgy érezte, hogy teljesen béna rá, amint az mozdulatlanul lógott teste mellett. Ez csak olaj volt a tőzre. Mostanra már nagyon mérges volt. Oldalt kirúgott, és sikerült Milchant arccsonton találnia. Milchan megérintette vérzı ajkát a kézfejével, s vigyorgott egyet. Graham még egyszer kirúgott, de Milchan ezúttal elkapta a lábát, s könnyedén odahúzta Grahamot a létrához. Graham látta amint jön az ütés, de bal karja nem engedelmeskedett az agyból küldött üzenetnek, hogy védelemre emelkedjen. Azután semmi. Az erıteljes kopogás felébresztette Sabrinát. – Si? – kérdezte párnája alá csúsztatva kezét. – Buon giorno. Caffé? – kérdezte a kalauz a zárt ajtón keresztül. – No, grazié – mondta, s ránézett csupasz karjára, s eszébe jutott, hogy karóráját Friebourgban elkobozták. – Che ore sono? Egy kis szünet volt mielıtt jött a válasz. – Le otto e un quarto. – 8.15? Istenem – fütyölte halkan Sabrina. – Grazie – kiáltotta a nı, s lebotorkált a padról, és kinyitotta a szomszéd fülkével összekötı ajtót. A szomszédos fülke üresen állt. – Köszönöm, hogy felébresztettetek – motyogta mérgesen. Egy gyors mosdás után, becsúsztatta a Berettáját a zsebébe. Egyenesen az étkezıkocsiba ment, megállt az ajtóban, s körülnézett. Mázlija volt. Werner, Hendrique és Kyle éppen reggeliztek, és a tányérokon lévı ételbıl ítélve még ott lesznek egy darabig. Ez volt a legjobb alkalom arra, hogy körbenézzen a fülkéikben, fıként Wernerében. Lehet, hogy ı volt a fıkolompos, de ı volt az érzékeny kapcsolat is. Hendrique és Kyle született bőnözık voltak, de Werner egy üzletember. Sabrina tudta, ha meg akar valamit találni, akkor Werner fülkéje lesz a legjobb. Elıször visszament a saját fülkéjébe a kulcsokért, amit Kolcsinszki vett el a halott kalauztól. Elıérzete nem hagyta cserben. Mindkét fülke zárva volt. Tudván, hogy ideje korlátozott Werner fülkéje mellett döntött elsınek. A folyosó kietlen volt. Gyorsan kinyitotta az ajtót, bement, és bezárta maga mögött. Két táska hevert a poggyásztartón. Egy kicsiny krémszínő bırönd, és egy aktatáska amelyet a kocsi hosszában átfutó csövéhez bilincseltek. A nı felmászott a padra és elfordította az aktatáskát. Számzáras volt. Tudta semmi esélye sincs, hogy kinyissa még akkor sem, ha az egész nap rendelkezésére állna is. De megtanulta, hogy soha ne hagyja figyelmen kívül a nyilvánvalót, így kipróbálta a zárakat. Azonnal kinyíltak. Meglepetése azonnal gyanakvássá vált. Még egy egyszerő üzletember is ráfordítaná a zárakat, ha magára hagyja a táskát. Biztos volt benne, hogy csapdába zárták. Kivett egy körömreszelıt a zsebébıl, s elvezette a nyílás mentén. Nem volt drót. Körbenézett hátha talál valamit,
amivel kinyithatja a táskát. Az egyetlen dolog amit látott egy újság volt, így összetekerte. Oldalra lépett, s kezeit kinyújtva felemelte a tetejét egy pár centire. Semmi sem történt. Mélyen lélegzett. Az újságot eldobva felemelte a táska tetejét. Egy ezüst színő doboz és egy kapcsolótábla volt a táska egyetlen tartalma. Éppen mikor kiakarta venni a dobozt egy kulcs fordult a zárban. A nı talpraugrott, s elırántott Berettáját az ajtónak célozta. Az ajtó kinyílt, s Werner gyökeret eresztett egy felfegyverzett apáca láttán. Amint felismerte a nıt mosolygott, és bizonytalanul belépett a fülkébe, kezekkel a feje felett. Kyle követte ıt, de az ı kezei a testénél maradtak. – Csukd be az ajtót, és zárd rá – követelte Sabrina. – Csináld úgy ahogy kéri – mondta Werner, szemeit le nem véve a melkasának szegezett Berettáról. Kyle rázárta az ajtót. Sabrina szemei a szomszédos fülkével közös ajtó felé pislogtak. – Ha Hendrique megpróbál ott betörni, te halsz meg elsınek. – Nem áll szándékában betörni, kedves. De ennek ellenére gondolom érdekel mit csinál odabent. Kinyithatom? – mutatott Werner az ajtó felé. – Ne mozdulj! – Hát persze, hogy nem mozdulok, csak arra gondoltam látni szeretnéd a partnerodat. Hendriquenek parancsba adtuk, hogy ölje meg Grahamot, ha nem hall rólunk két perc múlva. – Werner a karórájára pillantott. – Egy perc már eltelt. Hidd, hogy blöffölök, ha úgy akarod, de Graham halála a te lelkeden fog száradni. – Nyisd ki az ajtót! – mondta a nı Kyle-nek, de szemeit nem vette le Wernerrıl. Kyle hátrahúzta a reteszt, s négyszer kopogott az ajtón. A másik oldalról nem volt bereteszelve. Kyle kitárta az ajtót, feltárva a megkötözött, s a padon heverı Grahamot. Hendrique egy Franchi Spas lıfegyvert tartott centikre a fekvı férfi mellkasától. – Mit csináltatok vele? – kérdezte Sabrina aggódóan. – Csak egy kis segítség a kábítószertıl, hogy Kellemesen aludjon – mondta Werner. – Még bilinccsel a kezén is nagyon erıszakos volt. Még van harminc másodperced, hogy eldobd a fegyvered. Hendrique nagyon pontos, pláne ha ölésrıl van szó. Hendrique szemei kihívóak voltak, ajka fitymálóan felkunkorodott. A nı határozottsága veszített erejébıl. Ha feladja a fegyverét a UNACO egyik alapvetı törvényét megszegné: teljesíti a bőnözık kívánságát. És Graham feláldozta családját, hogy feltartóztasson egy csapat robbantó terroristát. Sabrina pontosan tudta, Graham mit akar. Könnyen megölhetné Hendriquet. De mi az értelme ha ı meg megöli Grahamot? Ahogyan Werner mondta, a halála az ı lelkén száradna. – Húsz másodperc. Sabrina félretolta Wernert, s Hendrique fejéhez emelte a Berettát. A válasz egy Graham melkasának szorított fegyver volt. Kyle közelebb lépett, hogy lefegyverezze. – Hagyd! Mi majd elintézzük magunk között. Kyle meghátrált. Sabrina Grahamra nézett, s szorosabbra fogta Berettáját. – Tíz másodperc. A nı idegesen nyelt egyet, s szemeit Hendriquere szegecselte. – Hét másodperc. Sabrina még szorosabbra fogta a markolatot, Hendrique csak mosolygott magában. – Négy másodperc. Három. Kettı. Egy… A nı kiengedte kezébıl a Berettát. Kyle felvette a földrıl, s a nı hátának szorította. Hendrique Graham melkasának nyomta fegyverét, s levezette a hasához. – Már meghátráltam. Mi mást akarsz még? – Igazán – mondta Hendrique. Meghúzta a ravaszt. Klikk.
– Jobban megismerem az embereket, ha blöffölök, sıt még a játék is sokkal érdekesebb. – Kockára tettél… – Semmit – vágott közbe Werner kitörésébe Hendrique. – Tudtam, hogy visszakozni fog. Van egy fajta hőség ügynökök között, pláne, ha partnerek. – Akarod, hogy megkötözzem? – kérdezte Kyle. – Elsınek add ide a fegyvert – válaszolta Hendrique. Sabrina a legjobb idıpontot választotta, hogy akcióba lépjen. Amint Kyle átakarta adni a Berettát, gyomorszájba rúgta Kylet. Megfordult, hogy szembeszálljon Hendriquevel, de ehelyett a Desert Eagle automatával találta magát szemben. – Csak gyorsaság kérdése, hogy tied lesz-e mielıtt meghúzom a ravaszt? – Ha meg van töltve. – Tanulsz, de felkészültél-e arra, hogy megint blöfföljek? Kyle, nyögve a fájdalomtól, összekötözte a nı kezeit a háta mögött, s könyörtelenül lelökte Graham mellé a padra. – Honnan tudtad, hogy bent voltam a fülkédben? – kérdezte a nı. Werner félretolta dzsekijét, s megmutatott egy szíjához erısített parányi vevıkészüléket. – Amint a bırönd kinyílik azonnal jelt ad. – Tehát, készakarva nyitva hagytad a bıröndöt? – Szerintem jó csapda volt, de egy kicsit meglepıdtem, hogy viszontlátlak. Azt hittem, egy másik ügynök jön majd helyetted, de úgy látszik, alulbecsültem az UNACO erejét. Meglepetés tükrözıdött a nı arcán. – Hát persze, mi tudjuk kinek dolgoztok – mondta Werner gyızedelmesen. – Egy kis idınkbe tellett, míg kitaláltuk. Az UNACO nem egy mindennapos név. – Mond, Stefan, miért van neked erre szükséged? Mindened megvan. Pénz, hatalom, és tied Európa egyik legsikeresebb vállalata. És mi van azzal a milliónyi szegény gyerekkel, akiknek ez idáig segítettél? Emlékszem az NBC tavalyi mősorára, melyet rólad készített. Azok az afrikai gyerekek úgy néztek rád mint a Messiásra, akit azért küldtek, hogy emelkedjen a jövıbe vetett hitük. Nagy kitüntetés volt számomra, hogy ismertelek. Az egész csak tettetés volt? A tökéletes álca? Ki gondolná, hogy a világ egyik legnagyobb emberszeretıje egy fegyverkereskedı? – Egy fegyverkereskedı? – mondta kuncogva Verner. – Ez az amit a UNACO feltételez rólam? – arca komollyá vált. – Azok az alapítványok eleinte csak álcák voltak, de most már egyfajta megszokássá váltak. Úgy érzem, hogy teszek valami hasznosat, míg itt maradok nyugaton. – Túl sokat beszélsz – morgott Hendrique. Werner feladóan megrázta a vállait. – Majd idıben megtudjátok. Sabrina Hendriquerıl Wernerre nézett. – Csak nem a KGB? – Pontosan – veregette meg Werner az aktatáskát. – Reméltem, hogy nem kényszerítettek erre, de más választásom nincsen. Tudod mi van a táskában, csak nem tudod mi van a fémdobozban. Had mutassam meg neked! A férfi beütötte a négy számot, melyek megjelentek a képernyın. 1-9-6-7. A doboz kinyílt. Benne volt egy kicsiny transzmitter, nem nagyobb, mint egy öngyújtó, egy aranyláncon. Félretette az aktatáskát, s elıredılt, gondosan tenyerében tartva a transzmittert. – Nem akarom, hogy megerıltessétek kicsiny kobakotokat, úgyhogy nem kerülöm a forró kását. Mint bizonyára már tudjátok a vagonban van hat söröshordó. Közülük öt plutóniumot tartalmaz, a hatodikban azonban egy bomba van. Nem tudom neked megmondani, hogy mennyire erıs, mert én magam nem láttam. Minden hordó ugyanolyan nehéz, így egyikünk sem tudja melyik tartalmazza a bombát. Vákumcsomagolással csomagolták, így teljesen veszélytelen amíg zárva van. A legkisebb mennyiségő levegı mőködésbe hozza a robbanószerkezetet. – Felemelte a transzmitter
fedelét, s megmutatott egy kis piros gombot. – Ez a másik lehetıség a szerkezet mőködésbe hozásához. Nyomd meg ezt a gombot, és… – felemelte mindkét kezét – Nagaszakival egyenlı nagyságú atomrobbanás az eredménye, de ezúttal Európa szívében. Az eredmény katasztrofális lenne egy pár elkövetkezı generáció számára. Sabrina révületbe esve meredt Wernerre. – És van merszed azt mondani, hogy valami alkotót teszel azzal, hogy segíted a szegény gyerekeket? Szemében fájdalom tükrözıdött. – Azt hiszed, hogy azt akarom, nyomd meg a gombot, annak ellenére, hogy tudom milyen következményekkel jár, nemigaz? Semmi hasznunk nem lenne abból ha megsemmisítenénk, ha már ennyit dolgoztunk azért, hogy megszerezzük, és megtartsuk. Ugyanúgy mint ti mi sem akarunk katasztrófát. Végül is egyikünk sem élné túl. – Tehát mi az ára? – Csak az kell, hogy épségben elérhessünk a célállomásra. – Én leszek e követelés közvetítıje? – Ez egy kérés, nem egy követelés. – Ha valaki megpróbál eltéríteni szándékodtól akkor mindent feláldozol? – Ha sarokba szorítanak, s úgy látom nincs kiút akkor igen. – Bezárta a fedelet, és a láncot a nyakába tette, elrejtve ezzel a transzmittert a trikója alatt. – Altató! Hendrique kiment, behozott egy teli fecskendıt a szomszédos fülkébıl, s átadta Wernernek aki felhúzta Sabrina ingje ujját, megtalálta a vénát és gyengéden beszúrta a tőt. Levette a nı fejpántjait, a nı haja ráhullott vállára. – Milyen aranyos, milyen gyönyörő – mondta kéjelegve, s kezébe fogta a nı állát. Sabrina elrántotta fejét. – Viszlát kicsiny Sabrinám. – Viszlát, legközelebb – kapcsolódott be a nı. Hangja már vontatott volt. – Maradj velük – mondta Kylenek Hendrique A nı megrázta a fejét, hogy csillapítson az altató hatásán, de szemhéja fokozatosan nehezebb lett. A fülke színei összegyőrıdtek, s a nı Graham mellé esett az ágyra. Whitlock nagyon szárnyaszegettnek érezte magát. Mit ért el három nap alatt Mainzban? Már a legelején felfedte kilétét egy gyönyörő nı, aki teljesen véletlenül ismerte a New York Times vezetı showbizniszcikk íróját. (Ennek hitelességét egyébként az UNACO is megerısítette.) Majdnem elgázolták egy Mercedessel, melynek vezetıje megfulladt (vagy legalább is ı így hitte). És habár hajlott arra, hogy elhiggye, hogy Leitzig benne volt a lopásban, egy fikarcnyi bizonyítéka sem volt ellene. Minden nyomozása zsákutcába jutott. Gyorsan eredményt kell, hogy felmutasson, de hogyan? A nap jobban is kezdıdhetett volna. Elaludt, és csak fél tízkor ébredt fel. Amint elindította a Golfot elkezdett esni, amely pillanatokon belül felhıszakadássá fokozódott. Miután beugrott a hotelba átöltözni kivezetett az üzembe a régi frankfurti úton, egy útvonal, melyet Karen tanácsolt. A forgalom nagyon elenyészı volt, mivel a legtöbb vezetı inkább az A66 autópályát választotta. Olyan közel hajtott az ırhelyhez amennyire csak tudott. Félig leengedte az ablakot, és felmutatta a Karentıl elsı nap kapott belépıkártyát. Az egyik ır felvett egy esıkabátot, fejébe húzta a kapucnit, és egy mélyet lélegezve szembeszállt az istentelen idıjárással. – Jó reggelt. Whitlock, New York Times – jelentette be Whitlock. Az ır végigfutotta ujját a mőanyag védte listán. – Parancsunk van, hogy ne engedjük be magát. – Ki vonta vissza a belépımet? – Dr. Leitzig. – Miért? – Nem tudom. Hívja fel ıt amint hazaérkezik. – Most akarok vele beszélni.
– A maga belépıjét visszavonták, mást sajnos nem tudok mondani. Birtokháborítást követ el állami tulajdonon. Whitlock a mőszerfalhoz vágta a belépıkártyát és kétségbeesetten rázta a fejét. Leitzig kifigurázta. Bizonyára jó érveket tudna felhozni, ha felülrıl kétségbe vonnák döntése helyességét. És így tökéletesen megakadályozta Whitlockot abban, hogy egyrıl a kettıre jusson nyomozásában. Az ır bekopogott az ablakon. – Már egyszer megkértük, hagyja el a területet! Tudta, hogy semmi értelme vitatkozni Leitzig minden bizonnyal markában tartotta az ırt is. Idıre volt szüksége, hogy kitaláljon valamit, idıre amely nem játszott kezére ez idáig. Megfordította kocsiját a fıbejárat elıtt, s elindult hazafelé. Az ır leakasztotta adóvevıjét a szíjáról, és a szájához emelte. – A férfi elhagyta az ırhelyet. Whitlock visszatért a régi Frankfurt-mainzi útra. A kátyúk jobbak, mint a fıútvonal sorai. Bekapcsolta a rádiót és keresett egy zenei állomást. Egy régi popzenét játszott, de még mindig jobb volt mint egy politikai, vagy mezıgazdasági vita németül. Rosi a tizenöt éves unokaöccse valószínőleg élvezte volna. Neki tetszett a régi idık zenéje, mikor a maival ellentétben az énekeseknek volt még hangjuk, és a csoport tagjainak nem kellett egymást túlüvölteni, hogy a zaj nagy legyen. Ahogyan Rosi mindig emlékeztette rá: "Valószínőleg nagyon nehéz haladni a világgal, ahogy valaki öregszik". A lány tudta, hogy mitıl fogja Whitlock kétszer olyan öregnek érezni magát. A férfi kizökkent álmodozásaiból amint megpillantott egy vakító fényerısségő lámpapárost, amint fokozatosan közelebb ér, a visszapillantóban. Arra gondolt, hogy néhány autós semmi be sem veszi a többiek közlekedési jogait, és jelzett a vezetınek, hogy elızze meg. A reflektor továbbra is bántotta a szemét, így rákényszerült, hogy el fordítsa a visszapillantót. Lenyitotta az ablakot, és jelzett a kezével, hogy hajtson tovább. Még óvatosan le is húzódott az útról, hogy a vezetınek szabad rálátása legyen az úttestre. A reflektor kiért a Golf mögül, s Whitlock megpillantotta a kocsit. Egy piros Range Rover. Felzárkózott a Golf mellé, de Whitlock nem látta a sofırt. – Menj tovább, menj! – kiáltotta Whitlock, és intett kezével. A Range Rover bevágott és telibevágta a Golfot. – Átkozott mániákus! – kiáltotta és rántott egyet a kormányon, nehogy letérjen az útról. A tíz méter széles útmenti, gyengén lefelé lejtı tisztás hirtelen egy erdıvel bezárult, melynek sőrőn ültetett fái könnyedén megrongálhatják a kocsi tankját. A Range Rover másodjára is oldalba vágta a Golfot, s Whitlock ösztönösen is a fékre taposott attól tartva, hogy leborul az árokba. De azt is tudta, hogy a Range Rover sokkal erısebb, és csak idı kérdése, hogy leszorítsa az útról. A hátsó kerekek oldalra csúsztak, és a Golf az út közepén rekedt. A Range Rover megállt, majd óvatosan megfordult, hogy szembekerülhessen a megrekedt Golffal. Whitlock kinyitotta a kesztyőtartót és a Browningért nyúlt. Amint ujjai körbezárták a pisztoly tusát a Range Rover telibekapta a Golfot. A Golf száznyolcvan fokos fordulatot tett, s Whitlock beverte a fejét a kormányba. Megpróbált felülni, feje lüktetett az ütéstıl. Gyengéden megérintette a szemöldökét, és érezte amint vér lepi el az ujjait. A Range Rover megfordult, és újra támadásba indult. A Golf mozdulatlanul állt egy méterre az út szélétıl és a következı lökés biztosan lelökné az árokba. Whitlock sikertelenül kísérletezett, hogy beindítsa a motort, a Browningért nyúlt, ami az ütközéskor kirepült a kezébıl, és két kézre fogta, azután kidugta az ablakon. Kinézett magának egy pontot a füstszínő üvegen, és lıtt, majd ismét lıtt. A két golyó centikre egymástól behatolt a szélvédın, számtalan szikrákra repesztve az egészet. A Range Rover centikre eltévesztette a Golf hátulját, és folytatta útját, s eltőnt az elsı kanyarban. Ekkor Whitlock észrevett egy parkoló 1000 köbcentis fekete Suzuki motort odébb az
úton. Fehérruhás vezetıje berúgta a motort és elrobogott a Golf mellett. Sikerült elindítania a Golfot, és amint sebességet váltott, gondolkozni kezdett a Range Roverrıl. Lehet, hogy látta már valahol? Karen említette volna? Minél jobban gondolkodott rajta annál biztosabb volt benne, hogy valaki említette neki futólagosan. Egy tucat dolgozóval beszélgetett az üzemnél az elmúlt pár napban, de senki sem jutott eszébe, aki említhette. Csettintett ujjaival. – Leitzig! – mondta ki hangosan. Leitzignek van egy Range Roverje, mellyel horgászni jár. Whitlock feje nagyon lüktetett, mire talált egy telefonfülkét. Leitzigra való gyanakvása csak nıtt, mikor a telefonügyeletestıl megtudta, hogy Leitzig nem dolgozik késı délutánig. Whitlock megtalálta Leitzig címét a telefonkönyvben, kitépte a megfelelı oldalt, és visszasietett a megrongálódott Golfhoz. Késıbb felbecsülteti az okozott kárt, és bankkártyájával kifizeti Hertzet. Az UNACO visszafizeti neki amint beér New Yorkba Kolcsinszki nem fog ugrálni az örömtıl. Leitzig az egyetemi területre nézı, kétszintes, omladozó, quintinstrassei házban lakott. Whitlock az utca végén leparkolt, zsebrevágta a Browningját, és az esıben a házhoz közeli garázshoz futott. Tölcsért formázott kezeibıl, melyet szeme elé helyezve benézett a megrepedt ablakon. Habár jobb híján feltettek egy zsákot mely függönyként szolgált, jól kivehetı volt a Range Rover. Az ajtón megrongálódott a festék. Nem látta a szélvédıt, de minden bizonyítéka meg volt, hogy szembeszálljon Leitziggel. Ezután azt fürkészte, hogyan tudna bejutni a házba. Átmászott egy imbolygó, kétméteres fakerítést a garázs mellett, és puhán földre ugrott, kezében a csıre töltött Browninggal, s szétnézett. A veranda tıle jobbra feltehetıen a konyhába vezet. Közelített a verandához a térdig érı gazban, minden lépéssel adott a nadrág víztartalmához. A Christiana Dior ing véres, a Richard James üvegzöld öltöny szétázva, és a Pierre Cardin cipık sárosak. Ha tönkremennek… Hát Kolcsinszkinak nem volt sok választása vissza kellett, hogy fizesse. Felért a verandához, s elfordította a kilincset. Az ajtó kinyílt. Egy németjuhász feküdt az útjában, de ahelyett, hogy neki ugorjon a területére betolakodónak elsomfordált a kosarához. Úgy gondolta, hogy nem simogatja meg, már idáig is sok szerencséje volt. Beosont a konyhába és bezárta maga mögött az ajtót, aztán levette cipıit. Leitzig a nappaliban ült, a tőzhely mellett, háttal az ajtónak. Whitlock megállt és csodálkozva szétnézett a szobában. Az egy nı szentélye volt, képeivel a falon, kislánykorától egészen középkoráig. Nagyított képek tucatjai borították a falat, álltak az asztalon, mind bekeretezve, s üvegezve. Minden mérge elfogyóban volt, és hangját üresnek érezte, mire végül megszólalt. – Dr. Leitzig? Leitzig talpra szökkent és szembefordult vele. – Menjen ki! Menjen ki! Whitlock ösztönösen is kihátrált az elıszobába, fegyvere kókadtan lógott kezében. Leitzig fújtatott. – Ez itt az ı szobája. – Csak én oszthatom meg vele, senki más! – Akkor valahol máshol kell beszélnünk. Mit szól a konyhához? – Ki maga? Mit akar? – mondta Leitzig bátortalanul. – Whitlock. Megpróbált megölni fél órával ezelıtt. Emlékszik? – Nem tudom, mirıl beszél. Menjen ki! Vagy hívom a rendırséget. – Kérem hívja! De ne felejtse el említeni a Range Rovert a garázsban. Lehet, hogy érdekelni fogja ıket, hogy miért megegyezı színő a kocsi megrongálódott festéke az én Golfoméval. Biztos vagyok benne, hogy érdekes következtetésekre jutnának. – Nem vagyok benne biztos, hogy maga jobban szeretné ha itt lennének a rendırök, mint én.
Whitlocknak elfogyott a türelme. A kiegyensúlyozottsága teljesen cserben hagyta. Grabancon ragadta Leitziget és nekivágta a falnak, hangja mély volt és fenyegetı. – Nincs kedvem játszani magával. Válaszokat akarok, és tudom, hogy megkapom ıket. Leitzig megrázta a fejét. – Nagyobb fájdalmat már nem tud okozni. Én már teljesen hozzászoktam a fájdalomhoz. Whitlock félrelökte Leitziget, belépett a nappaliba, s felvette a legközelebbi fényképet. – Ez az elsı amit földhöz vágok, azután a többi amíg nem beszél. Leitzig a fényképre meredt. – Kérem, ne bántsa ıt! Minden kérdésére válaszolok. Kérem ne bántsa! Whitlock visszatette a képet, és a tőzhelyhez lépett. Leitzig levette ugyanazt a képet és leült az egyetlen fotelba. – A feleségem – mondta Leitzig és ujját végigvezette arca körvonalán. – Gondoltam. Mikor halt meg? – Három évvel ezelıtt. Én öltem meg. – Maga ölte meg? – Rákos volt. Nem tudtam elviselni szenvedését, így megöltem. Csak azért tettem, mert nagyon, de nagyon szerettem. – Eutanázia – mondta Whitlock. – Hívja aminek akarja, de akkor is én öltem meg – válaszolta a doktor. – Elvittem ıt Travemundéba, ahol a nászutunkat töltöttük huszonhat évvel korábban. Azt akartam, hogy élete legjobb nyara legyen. Az utolsó éjszaka leitattam, és elvittem ıt sétálni a tengerpartra. – A férfi marokra ragadta a tükröt, és visszaszorította a már-már feltörı rohamot. – Ott megfojtottam. – És megúszta büntetés nélkül? – A nyomozás véletlen balesetet állapított meg. Ha ez az amire maga gondol. Én nem úsztam meg büntetés nélkül – mondta Leitzig, tenyerét a homlokához nyomva. – A bőntudat olyan, mint a migrén. Soha meg nem szőnik. Sokszor gondoltam öngyilkosságra, de soha nem volt bátorságom véghez vinni. Whitlock megdörzsölte saját homlokát, a lüktetés nem szőnt. Megérintette a szemöldökén a sebet, és megelégedve nyugtázta, hogy megszőnt a vérzés. Leitzig most elıször vette észre Whitlock ágról-szakadt megjelenését. – Akar száraz ruhát? Van elég nadrágom és pulóverem. Az ajánlat nagyon csábító volt, de Whitlock a kezében akarta tartani a helyzetet. – Maradjon a helyén. – Velem mi fog történni? – Az a maga együttmőködésétıl függ. Mikor keveredett bele a lopásba? Leitzig az ölében lévı képre nézett. – Megzsaroltak. – Mivel? – Mindjárt megmutatom. Felállhatok? – Hova megy? – kérdezte Witlock. – A kisasztalhoz. Az egyik fiókból kivett egy barna borítékot, melyet átnyújtott Whitlocknak, és visszaült a helyére. Whitlock kivette a hat fekete-fehér fényképet. Mindegyikhez éjszakai lencsét használtak. A képeken Leitzig kezeit a fuldokló felesége fején tartotta. Az utolsó kép szembıl mutatta Leitziget amint kimászik a vízbıl, felesége élettelen teste arccal lefelé lebegett a mozdulatlan vízen. Visszatette a képeket a borítékba, és átadta Leitzig-nek. – Azok a képek egy életre rács mögé zártak volna. – Ki készítette ıket? – Nem tudom, de két nappal a nyomozás után kaptam meg ıket.
– Mi történt azután? – Egy darabig semmi, aztán körülbelül fél év múlva megkértek, hogy jelentkezzem a feldolgozó üzem által feladott hirdetésre. Az elsı elbeszélgetés után felajánlották a munkát, a képzettségem erre megvolt, és a gyakorlatom is. Csak késıbb tudtam meg, hogy elıdöm a St. Anton-i síparadicsomban halt meg misztikus körülmények között. Gondoljon amire akar, de én biztosra veszem, hogy megölték, csak azért, hogy a saját emberüket betehessék az üzembe. – Látta valaha is valamelyik zsarolóját? – Csak kettıvel voltam kapcsolatban. Az idısebbik egy machiavelliánus típus volt. Nagyon gonosz. Egy erıs testfelépítéső goromba kinézető férfi. – Mi a neve? – Hendrick, Hendricks, valami ilyesmi. Nem az a fajta ember volt akit arra lehetett kérni, hogy ismételje önmagát. – És mi van a másik férfival? – Egy kanadai, Vannerként mutatkozott be. Szıke hajú, szıke bajszú, állandóan micisapkát viselt. İ volt Hendrick sofırje, egy fekete Mercedessel. A kép kezdett teljessé válni. – Tehát mikor kezdıdött az elszivattyúzás? Leitzig elıvett egy csomag cigarettát a zsebébıl, és rágyújtott egyre. – Körülbelül hat hónappal azután, hogy elkezdtem dolgozni az üzemnél. Idıközben felkellett vennem négy új technikust, és habár tucatnyi volt a jelentkezı, csak azokat vehettem fel akiket Hendricks kijelölt. Mindegyiknek megfelelı volt a végzettsége, így nem volt gyanús a dolog. Mi öten olajozottá tettük a lopást. – Végignéztem a számítógép adatait, és semmi eltérést nem találtam. Maguk valószínőleg a feldolgozás alatt terelték el a plutóniumot, de hogyan sikerült megoldani a többi technikus jelenlétében? Vagy a többi technikus is benne volt? – Egy pár ırt és sofırt kivéve senki más nem tudott róla. Legalábbis nem az én embereim közül. Nekem meg voltak a saját embereim. Mi nem tereltük el a plutóniumot a feldolgozás alatt, hanem utána. – Utána? De az adatokat többen is ellenırzik, mielıtt betáplálják a számítógépbe. – Egyetértek. Nagy számokat meghamisítani lehetetlenség. Van egy kis bekezdés a leltárkönyvben, melynek neve maradékok, maga valószínőleg észre sem vette. – Emlékszem rá. A számok jelentéktelenek voltak. Karen azt mondta, hogy azok a hulladékban fentmaradó hasadóanyagok voltak. Nekem az semmit nem mondott. Leitzig elnyomta cigarettáját. – Amint mondtam magának, mikor körbevezettem az üzemben a plutóniumot és az urániumot alávetjük egy pár tisztító állomáson, hogy letisztítsunk róla minden szennyezıdést mielıtt plutónium-nitráttá, és uránium-nitráttá válnak. Természetesen marad mind plutónium, mind uránium a hulladékban, habár nagyon kis mennyiségben. A hulladék ezután átmegy egy másik állomáson, hogy leválasszák a fentmaradó plutóniumot és urániumot. A mennyiség hordónként változik, de ami számít az az évek alatt felgyülemlı grammok mennyisége – mondta és rágyújtott egy cigarettára. – Én azonnal kifejeztem nemtetszésemet az üzemigazgatónál, hogy fedezzem magam. Megkért, hogy én magam felügyeljem a folyamatot, de ezzel csak a kezemre játszotta a dolgot. Szabad kezet kaptam, s így egy háromnapos mőszakban letudtunk szívni kilenc grammnyit anélkül, hogy a leltárban feltőnt volna. Két év alatt hat kiló "magas szintő fegyver-plutónium". – Mi a célállomása? – Egyszer hallottam amint Hendricks mondta valakinek, hogy a plutónium egy titkos líbiai laboratóriumba tart. – Említette véletlenül a hajó nevét? – Ez minden, amit hallottam. – Említette véletlenül, hogy mire fogják használni?
– Használja a képzelıerejét! Nukleáris fegyvereket lehetne belıle készíteni, de nekem az a véleményem, hogy atombomba lesz belıle. Hat kiló a legmegfelelıbb mennyiség. – Édes istenem! Líbia egy atombombával. – Whitlock úgy érezte, hogy feje hevesebben lüktet. – Minden összeesküvıjének akarom a nevét, technikusokét, sofırökét, ırökét, mindenkiét. Az ajtónál csengettek. – Megnézhetem, hogy ki az, vagy még mindig rab vagyok? – Maga az lesz állandóan – mondta Whitlock és felvett egy képet az asztalról. Leitzig kiment a helyiségbıl. Whitlock halotta amint kinyílik az ajtó, és egy elfojtott köhögést. Legtöbben észre sem vették volna, de ı tudta, hogy mi volt. Egy hangtompítós fegyver. Kiugrott az ajtón az elıtérben lévı szınyegre vetette magát, fegyverével célpontját fürkészte a bejáratnál. A fegyveresnek nyoma sem volt. Talpra ugrott és kirohant az erkélyre, éppen idıben, mert látta amint a fehér bırruhás motoros elhúz a fekete Suzukiján. Leitzig a falnak támaszkodott, és vér bugyogott a hasából. Whitlock bevágta a bejárati ajtót, és berohant a konyhába, hogy keressen egy vászonruhát, hogy lecsökkentse a vérveszteséget. Felvette a cipıjét és zsebrevágta a bizonyítékként felhozható képeket. Leitzig félig tudatlan volt, és Whitlock nem tudott többet segíteni. Miután névtelenül felhívta a mentıket, elhagyta a házat. Legelsınek Karenhez ment. Leparkolta a kocsiját a bejárónál és az elıtérhez szaladt, és becsengetett. Semmi válasz. Benyúlt a törött ajtóüvegen, és kiengedte a reteszt. – Karen! – kiáltotta amint beért az elıtérbe. Csend. Ellenırizte a konyhát és a nappalit, mielıtt felrohant az emeletre. Az ajtó még mindig ugyanúgy nyitva állt, ahogy reggel hagyta. Bekukkantott az ajtón, és látta amint a nı ott fekszik az ágyában. Elhagyta a házat, és rázárta maga után az ajtót. A hotelhoz vezetı úton az eseménydús reggelre gondolt, és várta már, hogy jelenthesse az eseményeket Philpottnak a változatosság kedvéért. Legelıször is egy forró fürdıre volt szüksége, és terápiára a megsérült szemére. Ezután el kell hogy vigye a kocsiját egy belvárosi autóparkolóba, és bérelnie kell egy kocsit egy másik autókölcsönzıtıl. Egy megrongálódott málló festékő Golfot nehéz nem észrevenni, pláne, ha a lövöldözéshez közel parkol. Ha a rendırség rájön hogy az övé a kocsi, lehet, hogy ı nem lenne olyan szerencsés, mint Sabrina volt Zürichben. Minden szem rászegezıdött amint beért az Európa Hotel csarnokába. Vigyorgott magában amint a recepcióshoz ment, hogy elkérje a kulcsát. Amikor a recepciós átadta a kulcsot Whitlock közelébe hajolt a nıhöz. A nı is körbenézett, és közelébe hajolt a férfihez, és kis szögben elfordította a fejét hogy jól halhassa mit akar a férfi mondani. – Nem fogja elhinni, de esik az esı. Egy nagy meglepıdést kifejezı mosoly volt a nı arcán amint a férfi eltőnt a liftben. Az elsı dolog amit Sabrina meglátott, egy elhomályosodott arc volt, mely kitartóan bámult rá felülrıl. Megdörzsölte szemeit, hogy az arc jobban kivehetıvé váljon. – Mike? – mondta a nı bizonytalanul. – Mike, jól vagy? – Ja, meg vagyok – mondta morcosan, s a nı szájához emelt egy poharat. – Idd meg ezt! Belekortyolt, de köhögnie kellett, amint a brandy végigégette a nyelıcsövét. Eltolta szájától a poharat. – Tudod, hogy utálom ezt a micsodát. – Az emberek általában arra reagálnak a legjobban, amit utálnak – mondta Philpott a szoba sarkából. A nı egy hotel ágyán lehetett. – Hol vagyunk?
– A pratói Franceska Hotelban – válaszolta Philpott, és felállt. – Az amerikai nagykövetség kapott egy névtelen üzenetet, hogy te és Graham a pratói állomás egyik kamrájában fekszetek eszméletvesztve. A telefonáló azt is mondta, hogy minket is értesítsenek. Honnan a fenébıl tudták, hogy kinek dolgoztok? Mike nem mondott semmit… – Én sem – vágott vissza Sabrina és megérintette a homlokát. – Stefan Werner egy KGB-ügynök, rajta keresztül tudták meg. – Werner és KGB? – mondta Kolcsinszki az ajtó melletti székbıl. A nı szembefordult vele és aggódás nyomai jelentek meg arcán. A férfi nyakát egy vastag szivacsgallér borította, s fejét egy kicsit elfordítva tartotta. – Mi történt? – kérdezte a nı aggódva. – Csekélység. Hosszú történet. Majd Michael elmondja késıbb – válaszolta Kolcsinszki és az asztalon heverı csomag cigihez nyúlt. A nı a fejtámasznak nyomta a párnáját, és felült. – Kaphatok valamit inni? Olyan a nyelvem, mint egy darab kikészített bır. – Kávé? – mutatott Philpott a tv tetején lévı tálcára. – Igen, köszönöm – mondta gyorsan Sabrina. – Tejjel, cukor nélkül? – Igen. A férfi kitöltötte a kávét, a nı közelebb hajolt, hogy elvegye tıle. Kortyolt belıle egy párat, és a csészét az éjjeliszekrény mellé tette. Részletesen, profi módon elmondott mindent, mi történt velük, óvatosan kerülve a Hendrique követelése teljesítésének említését. Az bizonyára rossz fényt vetett volna rájuk, kiváltképpen Grahamét. Csak ı miatta nem mondta el az esetet, és tudta, hogy nem fogja megbánni. – Tehát az egész ügyet a KGB szervezte – mondta keserően Philpott, miután a nı befejezte. – Ennyit a ti Glasznosztyotokról, Szergej. – Ne általánosíts, Malcolm! – válaszolta Kolcsinszki, és Sabrinához fordult. – Mondott valamit Werner arról, hogy ki áll az egész mögött? A nı a fejét rázta. – Azonnal kapcsolatot teremtek Zürichel, és az ENSZ-el, s meglátjuk, hogy ık mit tudnak kideríteni – mondta Kolcsinszki, és óvatosan felállt székébıl. Philpott az ajtóhoz lépett, és gyengéden rátette kezét Kolcsinszki vállára. – Te kívülrıl ismered a KGB hierarchiát, bizonyára nincsen olyan sok szélsıséges elem aki ilyenre vetemedne. – Több, mint gondolnád – válaszolta Kolcsinszki, és elhagyta a szobát. – Miért nem telefonált innen? – kérdezte Sabrina. – Mert egy nagyon fontos hívást várok – válaszolta Philpott, és leült Kolcsinszki helyére – Van egy pár fejlemény. Éppen befejeztem a történetet. Mike-nak, mikor mocorogni kezdtél. – Miért nem keltettek fel korábban? – Nem volt rá szükség. Addig úgy sem csinálhatunk semmit sem, míg meg nem kapjuk a hívást – Philpott elıvette pipáját, és feltöltötte dohánnyal. – Miután megkaptuk a fülest, hogy hol vagytok azonnal elküldtem egy helikoptert, hogy szemmel tartsa a szerelvényt, az út hátralévı részéig, de volt egy kis bökkenı: a vagon sehol sem volt. – Leakasztották? Philpott meggyújtotta pipáját, és a mennyezet felé fújta a füstöt. – Pontosan. Felküldtem a saját emberem a vonatra a következı állomáson, de Hendriquenek és Wernernek hőlt helye volt. A kalauz szerint itt szálltak ki Pratóban két – órával korábban. A vagont nem csatolták le Pratóban, így Modenától Pratóig minden állomással fel kellet, hogy vegyem a kapcsolatot. – És rájöttél valamire?
– Egy óra múlva igen. A mintegy húsz kilométerre lévı montepianói állomáson egy ır azt mondta, hogy emlékszik egy magányos vagonra az egyik sínen. Az idıpont megegyezik azzal, amikor a vonat itt állt ezen az állomáson. Lehet, hogy humbug az egész, de nincs más nyomunk. Odaküldtem a helikopteremet, hogy ellenırizzék a terepet. – És most tılük várod a hívást? Philpott bólintott. – Reméljük, hogy amint megtudjuk a plutónium célállomását, ti lesztek az elsık aki odaér, hogy megakadályozzátok, hogy folytassa útját. Egyik helikopterünk a közelben állomásozik, és Zürich biztosított abban, hogy a pilóta, mint a tenyerét, úgy ismeri a vidéket. – Tehát azt akarod, hogy folytassuk az akciót, semmibe véve Werner fenyegetését? – Ismered az UNACO törvényeit – mondta Graham. – Mike, ez aztán már elég. Ha te aszerint dolgoznál, akkor ez egy igazságos megjegyzés lenne, de amit idézel az olyan, mintha Stallone idézné Machbeth-et. Sabrina kuncogott, majd magát észrevéve szájához tapasztotta kezét. – Bocsánat, uram. Graham jeges pillantást vetett a nıre. – Nem tudjuk biztosan, Werner blöffölt-e vagy sem, mikor azt mondta, hogy felrobbantja a plutóniumot, ha sarokba szorítják. De ha teljesítjük kérését, az olyan mintha megbocsátanánk a bőnözıknek. Az UNACO pont azért alakult meg, hogy semlegesítsen ilyen szituációkat. Nem hátrálhatunk meg. – Philpott beleszívott pipájába. – Egy vadász lı amint sarokba szorított egy veszett Kutyát, ha golyója célt téveszt, a kutya még megharaphatja. Ugye értik mire gondolok? Mindketten bólintottak. Philpott a pipája szárával két krémszínő sporttáskára mutatott az ágy lábánál. – Sikerült tegnap visszakapnom ıket a svájci hatóságoktól, gondolom át akarsz öltözni. Sabrina lemászott az ágyról, felvette a sporttáskákat, s így szólt: – Köszönöm, uram, igazán örülök, hogy megint magamra maradhatok egy kis ideig. – A fürdıszoba arra van – mondta Philpott, és a tıle jobbra lévı ajtóra mutatott. A nı bement a fürdıszobába, és rázárta maga — mögött az ajtót. Philpott felállt és az ablakhoz lépett, mintha az ajtóhoz való közelsége félreértésre adna okot. – Miért ítéled el ıt ennyire, Mike? Azért mert nı? Vagy azért, mert nincs annyi gyakorlata, mint neked? Vagy mert olyan jól lı… – Semmi köze nincs ahhoz – vágta vissza Graham védekezıen. – Láttad már valaha a lıtéren? Csak azért kérdezem, mert tudom, hogy te nagyon szereted a lıteret. – Tudom, hogy nagyon jól lı. Jobban mint én – válaszolta Graham egy nemtörıdöm vállrántással. – Sokat gondolkoztam rólatok az elmúlt pár napban, ezért is küldettem el ezeket New Yorkból – mondta Philpott, és elıvett az aktatáskájából egy irattartót. – Természetesen ezek bizalmas dolgok, de mint partnerje gondoltam, neked megmutathatom. Ezek azok a céltáblák, melyeket a legutolsó lıgyakorlat alatt használt. Csak egy pár van itt. Nem tudtam elküldetni az emberméretőeket. Nézd meg ıket, lehet, hogy tanulsz belılük valamit. Graham kinyitotta az irattartót, és kivette az elsı céltáblát. Beretta 92/15 sorozat volt a jobb felsı sarokba nyomtatva. Egyetlen egy lyuk volt a céltábla közepén, egy ötcentis. A második táblán Mannlicher Luxus/10 sorozat állt. Az egyetlen golyót kivéve, mely a kilencesbe tévedt, a többi nyolc egy rafinált kört írt le a tizedik golyó körül, mely a céltábla közepén hatolt át. Olyan volt, mintha a nı fejébe vette volna, hogy rajzol még egy tökéletes kört a tízesen belül. Philpott az eltévedt golyóra mutatott. – Ez volt az elsı lövése, még nem sikerült pontosan belınie a fegyvert. Hát igen, senki sem tökéletes.
Graham bezárta az irattartót, és így szólt: – Soha sem gondoltam, hogy valaki ilyen jó lövı legyen. Philpott felemelte az irattartót. – Tudom, hogy közületek néhányan azt gondolják, hogy Sabrina az apja segítségével került be az UNACO-ba, de egyáltalán nem így volt, ha az apja az elnök lenne, vagy bármilyen nagy kutya a Forty-Second Streeten, a kutyát nem érdekelte volna, csak ez az ami számít. Sabrina lıtte ezeket, és nem az apja. – Lenne egy bizalmas kérdésem, válaszolna rá? – Az a kérdéstıl függ – válaszolta Philpott, és visszatette az irattartót az aktatáskába. – Befolyásolta magát Sabrina apja a végsı döntésben? – Ha valaha is találkoztál volna George Carverral, nem lenne szükség erre a kérdésre. Graham várt, hogy Philpott folytassa, de helyette egy hosszú szünet volt. – Folytassa, uram! – Nem szükséges, már válaszoltam a kérdésedre Sabrina jött elı a fürdıszobából, mielıtt Graham rávehette volna Philpottot, hogy magyarázza meg a választ. A nı egy buggyos fehér pulóvert, és egy testhez simuló farmernadrágot viselt, mely magas szárú barna bırcsizmába volt begyőrve. Haját egy fehér pánt fogta össze a feje mögött. – Miért ez a hirtelen csönd? – kérdezte, majd mosolygott. – Jobb lett volna ha a fürdıszobában maradok még öt percig? – Mike az apádról érdeklıdött. – Mi van vele? Graham haragosan nézett Philpottra, míg azon volt, hogy kitaláljon valamit. Nagy volt a kísértés, hogy megmondja az igazat, de tudta, annak semmi elınye nem lenne. – Megkérdeztem a fınököt, találkozott-e az apáddal. A nı összehúzta a szemöldökét. – Találkozott vele, uram? – Egyszer Montreálban. Aznap délután egy rendıri kongresszuson adtam beszédet, estére pedig meghívást kaptam egy cocktail-partyra az amerikai nagykövet lakására, vagyis akkor az apádéba. A megszokott unalmas party volt egyetlen eseménytıl eltekintve, amikor egy pizsamás kislány rohant le a lépcsın, aki fejébe vette, hogy mindenkinek megmutatja az iskolából aznap kapott piros pontokat. – Az én voltam? – mennyezetre szegezte szemeit. – Oh, milyen kínos volt. – Ami legjobban meglepett az az volt, hogy milyen könnyedén váltottál az angolról franciára mikor a szüleiddel beszéltél. Tudom, hogy édesanyád francia, de olyan folyékonyan beszéltél, mint ı, de te nem voltál hét-nyolc évesnél idısebb. Ez az eset azok közé tartozik, melyeket soha nem fogok elfelejteni. – Így nıttem fel. Édesanyámmal franciául, édesapámmal pedig angolul beszéltem. Annyira hozzászoktam ehhez, hogy mikor elsınek aludtam egy barátom családjánál – nyolcéves lehettem akkor – automatikusan úgy beszéltem az ı szüleivel is, mint otthon az enyéimmel. Azt hittem, minden anya beszél franciául. – Sabrina leült az ágy szélére, és festetlen körmeire nézett. – Hallott valamit C. W.-ról? – Igen, hallottam róla ma reggel, mielıtt elhagytam Zürichet. Annyi minden történt azóta, hogy teljesen elfelejtettem említeni. Philpott elmondott mindent tövirıl-hegyire, egészen onnantól, hogy Whitlockot felcsörgette Karen hajnalban, kilenc órával késıbb, mikor Leitziget lelıtték. – Él még Leitzig? – kérdezte Graham. – C. W. felhívta a korházat mielıtt engem értesített. Leitzig kritikus állapotban van. – És C. W.? Milyen súlyos a szemsérülése? – Öt öltésre volt szüksége. Mike is megsérült. – Mi történt? – kérdezte Sabrina aggódva. Graham csak a vállát vonta. – Erısen megrándult a válla mikor a vonatra ugrott. Az orvos adott neki fájdalomcsillapítókat Addig jó lesz míg visszatérünk New Yorkba, ahol komoly kezelést
kaphat. Csengett a telefon. Philpott az éjjeliszekrényhez lépett, hogy válaszoljon a hívásra. Felvette a kagylót, és figyelt. Alkalmanként bólintott, majd végezetül, szó nélkül letette a kagylót. – A vagont egy Trieste-be tartó szerelvényre csatolták. A vonat 4.40-kor érkezik meg Trieste-be. Ötven percetek van. Van rá esély, hogy elıbb odaértek, mint a vonat. Már hívom is a pilótát. Mindketten felvették dzsekieiket, a pisztolytáskákba tették a Berettákat, melyeket Kolcsinszki hagyott nekik az ágyon egy tartalék tárral. – A pilóta a portánál vár benneteket. Szó nélkül kisiettek a szobából. A helikopter negyven perc alatt megtette a kétszáznyolcvan kilométeres távolságot, és leszállt közvetlenül az állomás mögött. Graham és Sabrina kiugrott még mielıtt a pilóta kikapcsolhatta volna a motort, és a csarnokba siettek. A hatalmas csarnok nyüzsgött a turistáktól és ingázóktól. Sabrina megragadta a férfi karját és közel húzta magához. – Majd én megkérdezem ott az információnál, hogy hol van a szerelvény. Nincs értelme, hogy mind a ketten menjünk. Már itt is vagyok. – és ezzel el is tőnt. Szomorkás arccal tért vissza öt perc múlva. – Nehogy azt mondd, hogy korábban érkezett! – mondta Graham. A nı bólintott. – Húsz perccel ezelıtt. – Éppen elég idı, hogy máshova vigyék. Melyik vágányra érkezett? – A hetes. – Vissza kell, menjünk a helikopterhez, hogy megnézzük átjuthatunk-e a hetes vágányra. Arra gondolok, hogy sokkal jobb lenne, ha Philpott kitudott volna valami olyan álcát találni, mint Strassburgban. – Most jön az én adum – mondta a nı és elıvett két igazolványt, egyiket átadta Grahamnak. – A svájci rendıröktıl vettem el. Csak azt kell tenned, hogy felmutatod, és azt mondod Polizia, a többit bízd rám. – Van úgy, hogy arra gondolok, lehet, hogy több vagy egy jó nınél! – Igazi dicséret. A hetes vágányhoz vezetı kaput senki sem ırizte, így észrevétlenül beosonhattak. A nı a mozdonyra mutatott. – Ez egy Rapido, nem csoda, hogy elıbb ideért. – Mi az a Rapido? – Olaszországban többfajta vonat létezik. A Rapido express, csak a legnagyobb városokban áll meg. Nagyon gyors, és megbízható. – Akkor minek hívnád azt a csontrázót, amelyikkel mi jöttünk? – Az meg a mérleg másik oldalán van. A Locale, valószínőleg Minden állomáson megáll. – Cosa desidera? – hangzott a kérdés a hátuk mögött. – Készítsd elı az igazolványt – mondta a nı. Sabrina megfordult, hogy szembe kerüljön a közeledı ırrel, óvatosan, de határozottan felemelte a kártyát, ujjával a képet takarva. Pillanatokon belül, elöntötte az ırt olasz kérdésekkel, aki kénytelen volt válaszolni. Megköszönte az információt, aztán megvárta, hogy hallótávolságon kívül kerüljenek, és így szólt Grahamhoz: – A ládát egy fehér furgonra tették azonnal, amint a vonat beért az állomásra. – Említette, hogy hova ment a furgon? – Mondta, hogy hallott valami hajót említeni, de a nevét nem említették. – Ha a plutónium Líbiába tart, akkor ez a kikötı semmivel sem jobb, mint a többi. – Le az Adriai-tengeren, majd keresztül a Földközin. – Pontosan. De én elsınek szeretném megnézni azt a vagont. A Lausanne-i események
után már nem nagyon bízok ezekben az ırökben. Nem számítottak semmi ellenállásra, de biztos ami biztos áttették a Berettákat a pisztolytáskából a zsebekbe amint a vagonhoz közeledtek. Sabrina a kocsi oldalának nyomta a hátát, és megvárta, hogy Graham jelt adjon, és elcsúsztatta az ajtót. Üres volt. – Csak vesztegetjük a drága idıt – mondta Graham és bezárta az ajtót. Esteledett amint visszasiettek a helikopterhez Másodperceken belül felemelkedtek, és a kikötı felé vették útjukat. – Nézd! – kiáltott fel a nı, amint a helikopter közel ért a kikötıhöz. Graham tekintete követte a nı által mutatott irányt. A kikötıkomplexuson belül volt egy nagyon jól elhatárolható rész, a kilences rakparttól a tizenhetesig, mely fényárban úszott, és a Werner Társaság jól megkülönböztethetı színeivel büszkélkedett. Minden raktárház viselte a V jelet, sıt még a dokkok is sárgára voltak festve fekete kerettel. Ami legjobban szembetőnt nekik, az a rakpartok tisztasága a többihez képest. A többi rakodóhelyiség az elhanyagoltság nyomait viselte. Szemét csurgott ki a kukákból, a raktárhelyiségek falai omladoztak, vagy pedig sokszínő grafitik csúfították falait. Az elkerített Werner rakodóterek, mentesek voltak mindenféle szeméttıl és minden olyan volt, mintha percekkel Korábban festették volna le. Mégha rengeteg rosszat rá is lehet írni Werner számlájára, szervezése irigylésre méltó volt. – Leszálljak az egyik rakparton? – kérdezte a pilóta a válla fölött. – Nem, szálljon le a raktárházak kezelıjénél! Tudja, hol van? – kiáltott vissza a nı. A pilóta felemelte hüvelykujját, és perceken belül letette a gépet egy térközön. Egy tizenöt méterre lévı téglaházra mutatott. Sabrina követte Grahamot a gyepen keresztül az épületbe, amint beértek a férfi leült az ajtó mellé egy padra, míg a nı odament az ügyeletes tiszthez. Az ügyeletes tiszt többször belenézett a menetrendbe a beszélgetés folyamán, majd leírt valamit egy kis papírra s átnyújtotta a nınek. A nı megköszönte és Grahamhoz sétált. – Werner egyik teherhajója, a Napoli, egy órával ezelıtt felhúzta a horgonyt. – Hát ez pech – vágott közbe Graham. – Hadd fejezzem be! A Napoli már hat órás késésben volt, mert Werner személyesen arra Utasította a kapitányt, hogy várjon egy konténerre, melyet vonattal hoznak Triestebe. Késıbb a kapitány parancsot kapott az indulásra, a konténer nélkül, de amint Napoli kihajózott, a Sikorsky társaság egyik helikoptere leszállt a tizenegyes rakpartra. Azért jött, hogy a Napoli után vigye a konténert, amint az beérkezik a raktárba. – Felszállt már a helikopter a konténerrel? A nı morcosan bólintott. – Huszonöt perccel ezelıtt. Graham mérgében a pad kartámlájára ütött az öklével. – Egy lépéssel állandóan elıttünk járnak. – Van itt még valami más is. A Napoli gabonával megrakva Etiópiába tart. Nem tudom elhinni, hogy bárki is kihasználná azoknak az éhezı embereknek a nyomorát politikai érdekek miatt. – A nı hitetlenkedésében rázta a fejét és nem talált rá szavakat. – Majd mi kihúzzuk alóluk a szınyeget – mondta a férfi magabiztosan. – Hol áll meg a hajó legközelebb? – Dubrovnikban. Kora reggel kell, hogy megérkezzen, aztán Tripoli. – Tehát, meg kell, hogy állítsuk ıket mielıtt elhagyják Dubrovnikot. – Ez bizony nem gyerekjáték – szorította meg a nı Graham karját amint elhagyták az irodát. – Egyetértek, ez egy nagy kihívás. – Gyalogoltak egy pár métert, majd Graham szembefordult a nıvel. – Te vagy a mesterlövész, tied Werner, én majd elintézem Hendriquet. – Az se papsajt – mondta kiáltva a nı, hangját majd elvitte a süvítı szél. – Ma éjszaka Dubrovnikba kell, hogy érjünk – közölte Graham a pilótával. – Dubrovnik? – A pilóta megrázta a fejét. – Semmi esetre sem.
– Az meg mi a fenét jelent? – Az elıbb beszéltem az irányítótoronnyal. Az egész Dalmát-tengerparton óriási a köd. Úgyhogy minden ki és be irányuló légiközlekedést betiltottak amíg a köd fel nem száll. – Ez itt az UNACO és nem holmi cserkészlegénység, a rizikó az mindennapos, vagy errıl nem értesítették, mikor vállalkozott a feladatra? A pilóta Grahamra meredt, de okosan visszatartotta mérgét. – Én lennék az elsı aki kockáztatna, ha lehetne látni, de azt mondták, olyan nagy a köd, hogy az ember az orrát nem látja. Mi nem rizikóztatnánk, hanem öngyilkosságot követnénk el. – Mikorra várható, hogy felszáll a köd? – kérdezte Sabrina. – A meteorológusok kora reggeli órákat jeleznek. – Elvisz minket kora reggel? – kérdezte a nı. – Megkérem a repteret, hogy azonnal hívjanak fel, amint a köd felszállóban van. Graham magán kívül volt, de semmit nem mondott, mert tudta, hogy a pilótának igaza van. – Még valami. Hogyan közelítheti meg a térséget egy hajó? – kérdezte Sabrina. A pilóta belebámult a kinti sötétségbe. – Azonnal le kell, hogy horgonyozzon, amint a köd körbezárta. Csak egy ırült próbálna meg ilyen körülmények között navigálni. Graham és Sabrina egymásra nézett, mindketten tudták mire gondol a másik. – Jöhetnek velem vissza a reptérre, egy kocsi vár rám ott, bevihetem magukat a városba, szállást kell keresnünk ma éjszakára. – Köszönjük, igazán kedves magától – válaszolta Sabrina. Amint a motorok felbıgtek mindkettıjüknek motoszkált valami a fejében. Whitlock a falitükörhöz lépett, hogy megigazítsa nyakkendıjét. A jobb szemöldökét csúfító öltéseket bámulta. Egy élettelen tárgynak sikerült elérnie, amit egyetlen ellenfélnek sem sikerült a négyéves amatır iskolai ökölvívó-bajnokságokon Már egészen hozzászokott, ahhoz a gondolathoz, hogy lesz egy sebhelye. De ez egészen ártalmatlanná fog válni amint visszanı a szır. Egy sebhely karaktert kölcsönöz az arcnak. Emlékezett a nagyapja arcán lévı három párhuzamos sebhelyre, melyet egy vajákos ember csinált egy oroszlán metszıfogával. Az egy rituális férfiavató ceremónia része volt. Ilyen volt a két nagyapja: anyai nagyapja: egy magas harcos aki masai történetekkel szokta elámítani C. W.-t, és apai nagyapja, egy köpcös pirospozsgás angol királyi katona, akit ritkán lehetett szivar nélkül, és egy üveg olcsó Whisky nélkül látni. Az apja arcát egy hétcentis sebhely csúfította, melyet egy törzsfelkelés során szerzett, legalábbis ezt mondta a fiának. Csak miután az apja meghalt mondta meg neki az anyja, hogy a sebhelyet valójában egy nairobi kocsmai verekedés alatt kapta. Akármennyire is szerette anyját, e titok elmondásáért nagyon megvetette ıt. Mintha az afrikai misztikum egy része halt volna meg benne. Elmosolyodott. A masai nagyapja büszke lenne rá. Megnézte az idıt. Nyolc óra hét perc. Fél Kilencre Karen házához kell, hogy érjen. Az utolsó vacsora, ahogy a férfi hívta korábban. A mainz-i kiküldetése végéhez ért. Különös volt arra gondolni, hogy huszonnégy órával ezelıtt azon fıtt a feje, hogy semmi értelme nem volt ottlétének. Hónalj táskájába tette a Browningot, a titokzatos motoros gondolata nem hagyta nyugodni. A telefon csörgése riasztotta fel gondolataiból Az ágy szélére ült mielıtt felvette a kagylót. – Halló! – C. W.? – Karen, te vagy az?
– Kérlek segíts! Ezek… Kirántották a kezébıl a telefonkagylót. – Legyen az üzemben fél kilencre, vagy a nı halott – követelte egy német hang. – Nem juthatok be, a belépımet visszavonták – mondta nyugodtan Whitlock, de hallotta amint szíve hevesen lüktetett mellkasában. – Nyugodtan bejöhet, ne aggódjon! Nyolc harminckor a hőtıtónál, és semmi fegyverecske, mert a nınek annyi. Megszakadt a vonal. Whitlock eltőnt a fürdıszobába, de azonnal vissza is tért, felvette a dzsekijét és lement a hotel elıterébe. Miután átadta a portásnak a kulcsát kisietett a hővös éjszakába az út másik oldalán parkoló újonnan bérelt, fehér Vauxhall Cavelierhez. Elhatározta, hogy ezt nem teszi tönkre. Erre gondolva a fıút irányába hajtott a régi frankfurti út helyett. Észrevette, hogy a megszokott három ır helyett csak egy ırizte a fényárban úszó üzemkomplexust. Csak amikor a kapuhoz ért vette észre a finn gyártmányú Jatimatic géppisztolyt az ır vállán. Ez nagyon meglepte. A Jatimatic nem csak egy új típusú fegyver volt, hanem a skandináv országokon kívül nagy ritkán került. Az ır ugyanaz volt, aki reggel elküldte ıt. – Remélem jól megfizetik a túlórát ilyen hőséges szolgálatért! – mondta Whitlock a nyitott ablakon keresztül. Az ır megparancsolta Whitlocknak, hogy nyissa ki a hátsó ajtót. Beszállt, és Whitlock nyakának szegezte a Jatimaticot. – A fegyverét, de lassan! – Maguk mondták, hogy ne hozzak. – A fegyvert! – ordította az ır és szorosabbra fogta a fegyver tusát. – Rendben, rendben – mondta Whitlock kiengesztelı hangon, és a Browningért nyúlt. – Azt mondtam, lassan. – Ha lassabban csinálom, meg se mozdul a kezem. Az ır kirántotta a fegyvert a kezébıl. – Menjen egyenesen elıre, de ne kanyarodjon be a vendégparkolóba, hanem forduljon balra, és folytassa az utat még egy száz méterig. Álljon meg a tizenhetes számú ajtónál. Whitlock követte az ır utasításait, és megállt a fehér tizenhetes számú ajtónál. Egy Idegeneknek tilos a bemenet tábla állt az ajtó felett. Amint Whitlock kiszállt a Cavelierbıl valami megragadta a figyelmét. Egy részben eldugott helyen a fekete ezer köbcentis Suzukit. Az ır a háta közepének nyomta a fegyvert és ez elég volt arra, hogy figyelme visszaterelıdjön a fehér ajtóra. Az ajtó befele nyílt. – Balra! – utasította az ır. Úgy tett, ahogy az ır mondta, és egy pár méterrel odébb a Leitzig által megmutatott tóhoz vezetı ajtónál találta magát. Az ajtó félig nyitva állt, és Whitlock betolta az ujja hegyével. Utasításra várva átnézett a válla mögött. Az ır a tıle jobbra álló fémlétrára mutatott. – Másszon fel! Whitlock remélte, hogy le tudja fegyverezni az ırt, de ennyire nem futotta a szerencséjébıl. Mielıtt az ır elindult, megvárta, hogy Whitlock félúton legyen, óvatosan ügyelve a távolságra követte ıt. Amint Whitlock az állvány tetejéhez közeledett, láthatta a fehércsizmás és -ruhás személyt, akivel aznap már többször is találkozott. Az állvány tetején felegyenesedett, és elıször pillanthatta meg a motoros arcát. Karen napszemüveget viselt, hogy elrejthesse monoklis szemét. Sötét haja még feketébbnek tőnt a fehér ruhában. A lihegı ır felért az állvány tetejére, és átadta a Browningot Karennek. – Motozd meg – utasította a nı németül. Az ır gyorsan megmotozta Whitlockot. – Semmi. – Nem vagy nagyon meglepve, hogy nálam vannak az ászok. Ugye elég meggyızı volt a hangom a telefonon keresztül? – kérdezte a nı. – Nem volt rossz. De áruld el nekem, miért volt szükség a monoklira, ha
mindenféleképp kiakartatok nyírni, te meg ez a Vanner? – Hogyan jöttél rá Vannerra? – Leitzig mesélt róla mielıtt megölted. – Hát jó. A monokli az egy balesetbıl származik. Frakie, azaz Frenkie Vanner ügyetlenül képenvágott a konyhaajtóval futtában, mikor meghallotta a távoli rendırszirénát. Ott egy kicsit meg kellett változtatnunk a tervet. Azt hittük, hogy egyedül jössz. – Ki ez a Vanner pontosan? – Hendrique jobb keze. Eredetileg a vonaton kellett volna lennie, de Werner ideküldte, amint megtudta, hogy itt vagy. – Karen felemelte az ujját amint Whitlock szólni akart. – Most én kérdezek. – Mikor kezdtél el elsınek gyanakodni? – Én mindig gyanakodtam egy kicsit. Valami mindig piszkálta a szürkeállományomat. Leitzig említett valamit, ami elgondolkodtatott egy kicsit. Azt mondta, hogy az ı itteni feladata abban állt, hogy Hendrique utasítása alapján, vegyen fel négy technikust, hogy segítsenek munkájában, továbbá néhány ırt és sofırt, akik szintén részt vettek a plutónium elterelésében. Te a Hiltonnál azt mondtad, hogy a te feladatod a sofırök, és az ırök felvétele. Így nem volt nehéz gyanakvónak lenni. – Igazán nagyszerő – mondta Karen nem valami meggyızıen. – Természetesen igazad van. Én vettem fel minden Hendrique által kijelölt alkalmazottat, és egyik sem sejtette, hogy én más lennék, mint a PR fınöke. Nagyon jó álca volt. Csak négyen tudtak rólam: Werner, Hendrique Frankié és a fınököm. – És Leitzig? – Leitzig? – mondta a nı lekicsinylıen. – Ittlétemnek egyik oka az volt, hogy figyelemmel kövessem az elszivattyúzást és egyenesen jelentsem a fınökömnek. Ha Leitzig tudta volna, hogy figyelemmel kísérem, minden bizonnyal pánikba esett volna. Az ı felfogása szerint ı volt a kulcsfigura az üzemen belül. Az összes emberünk neki dolgozott, és ha az egyik túl mohóvá vált, akkor szólt Hendriquenek. – És mi van az elıdjével? İt is Hendrique ölte meg? – İ becsületes volt, és nem akart közremőködni Még azzal is fenyegetıdzött, hogy felfedi az egészet, de még akkor el sem kezdıdött. Igen. Hendrique ölte meg, de balesetnek tőntette fel. A nı mosolya bocsánatkérı volt. – Azt hiszem már elég kérdésedre válaszoltam – Karen hátrább lépett, és kinyújtott kezében a Browning csövét Whitlock homloka közepére szegezte. Whitlock csak meredt a Browningra, tudta, hogy úgy sem érhetné el mielıtt a nı meghúzza a ravaszt. Karen csuklója megmozdult mielıtt tüzelt. A golyó az ır mellkasába fúródott, aki nekiesett a falnak. A nı ismételten lıtt. Az ır elıredılt az állványon. A Jatimatic centikre állt meg Whitlock lábától. – Megpróbálhatod – mondta a nı – vagy rúgd oldalra! Whitlock lábélével lesodorta az állványról. – Ebben az üzemegységben senki sem dolgozik ma este. De ha erre is tévedne valaki, nem hallana semmit: a hőtıház teljesen hangszigetelt. Egyedül vagyunk. Whitlock a halott emberre nézett. – Érdekesen jutalmazod a hőséget. – Már mondtam neked, hogy Leitzignak dolgozott, és nem nekem. Egyébként is ismerte az álcámat. El kellett mindent mondanom neki, hogy segítsen. Tulajdonképpen ez nem is olyan rossz így. Az ır észreveszi, hogy tilos területen jársz, üldözıbe vesz, te lelövöd, és elveszted az egyensúlyod, s zsupsz, beleesel a vízbe. Nem nagyon eredeti, de hatásos. – És mi történik, ha nem vesztem el az egyensúlyom? – Akkor lelılek. Egy kicsit felborítja a forgatókönyvet, de neked azzal már nem kell
törıdnöd. – Micsoda gondosság! – A férfi a korláthoz lépett, s belenézett a húsz méterre lévı mozdulatlan vízbe. – Lenne egy utolsó kérdésem. – Ki vele! – Kinek dolgozol? – KGB, Department S. Az egyetemrıl vettek be és azóta nekik dolgozom. – Karen hangja furcsán üressé vált. – Valami azért bántja a csırömet: nem szeretkeztünk tegnap éjszaka. – Hát a ma esti utazást megspórolhattad volna. – Annyira akartalak, hogy akkor nem tudtalak volna megölni – mondta a nı csendesen. – Megpróbálhatjuk… – Ne hülyéskedj velem – tört ki Karen, és Whitlock mellkasának szegezte a Browningot. – Lelılek, ha nem ugrassz be tíz másodpercen belül. Whitlock elfordította a fejét, hogy a tóba tekintsen, és a nyakához kapott, arca eltorzult a tettetett fájdalomtól. Amint a nyakát masszírozta ujjai a gallér alá rejtett tırért nyúltak, melyet a hotel fürdıszobájában csatolt fel elindulása elıtt. A mozdulatot ezerszer elgyakorolta a szobája tükrében, de ezúttal élesben ment. Pontosság, és meglepetés a legfontosabb; a legkisebb tévedés is az életébe kerülhet. Megragadta a fegyver markolatát, elfordította a fejét, hogy kihúzza hüvelyébıl, és egyetlen folyamatos mozdulattal végigvitte a mozdulatsort. Karen látta a megcsillanó tör pengéjét, de ahelyett, hogy tüzelt volna, ösztönösen is szorosabbra fogta a Browning markolatát. A tökéletesen éles penge felhasította kézfejét. Ami ezután történt Whitlock egy lassított film lejátszásaként élte át. A nı sikított egyet, eldobta a Browningot, és hátrált, vérzı kezét a hasához szorítva. Karen a korlátnak esett, és elvesztette egyensúlyát. Hátrabukott, de sikerült vérzı kezével megkapaszkodnia egy vízszintesen elhelyezett gerendában. Sikerült másik kezével megkapaszkodnia a korlátban, s a nı lenézett a húsz méterre lévı vízbe. – Ne nézz le – kiáltotta Whitlock. Csak a nı kezeit láthatta az állvány felett. – Add ide a kezed. – Nem tudom. Csúsznak a kezeim – kiáltotta Karen. Véres kezei nem fogtak szorosan a sima korláton. – Segíts az isten szerelmére! Segíts! A férfi lenyúlt és mindkét kezével megragadta a nı egyik csuklóját. De akármennyire is szorította a vér olajként csúszott bırükön. A férfi a nı bırébe engedte ujjait, és Karen az utolsó remény árnyékában elengedte a most már ragacsossá vált korlátot, és átfogta a férfi csuklóját. Vhitlock megpróbálta felhúzni, de kezei állandóan megcsúsztak. Aztán Karen hirtelen, fájdalmában a teste mellé ejtette kezét. Karen keze kicsúszott Whitlock markából, és amint ujjai belehasítottak a férfi tenyerébe, látta a nı nagyra nyitott, könyörgı szemeit. A férfi elfordította a fejét, hogy ne lássa a mélységbe zuhanó testet. Karen velıtrázóan sikított egyet, mielıtt, elmerült a radioaktív-szennyezett vízben. A férfi felállt végezetül és lenézett. Karen arccal lefelé lebegett a víz felszínén, csak a fehér bırruhája volt látható. Kivette a személyazonosító kártyát az ır zsebébıl, hogy kijuthasson az épületbıl, felvette a Browningját és a létrához ment. Bezárta maga mögött a hőtıház ajtaját, és végigment a folyosón, ki az éjszakába. Lassan kivezette a Cavaliert a parkolóból és a kapunál várakozó ırhöz hajtott. Az ır ránézett a kártyájára. Mégha vissza is vonták a belépı kártyáját, nincs ır amelyik ellenırizné a kimenı forgalmat. – Nem látott véletlenül egy másik ırt? Egy pár perccel ezelıtt, mikor én kerültem szolgálatba, nem állt senki ezen a helyen. Bárki bejuthatott volna. – Sajnos, nem – válaszolta Whitlock egy bocsánatkérı mosoly kíséretében.
Az ır kinyitotta a kaput. A legközelebbi dolga az lesz, hogy beszél Leitziggel. Minél elıbb megszerzi az összeesküvık neveit, annál elıbb jelentheti Philpottnak. Nem lesz könnyő feladat, mert Leitzig még mindig kritikus állapotban van. Aztán irány New York. Vissza Carmenhez. Egy repülıtéri ügyeletes tiszt reggel negyed ötkor értesítette a helikopter pilótáját, hogy a köd felszállóban van, így folytathatja útját, Dubrovnikba az Adriai-tenger felett. Tíz percen belül mindhárman elhagyták a hotelt, és húsz percen belül engedélyt kaptak a felszállásra. Amint a helikopter felemelkedett Sabrina elıvette a sporttáskából a búvárruhákat, melyeket az utasításaik alapján a repülıtér csomagmegırzıjében helyezett el az UNACO egyik embere. A korlátozott helyen nem volt könnyő alsónemőre vetkızni, és felvenni a búvárruhákat. Mire elérték Dubrovnikot, másfél órával késıbb, a köd teljesen felszállt, és a hajnal elsı napfénye gyönyörően tükrözıdött vissza a horizonton, mint egy mővészi festményen. A pilóta lemutatott, amint egy a Werner Társaság által birtokolt kikötırészhez értek. Ez sokkal kisebb volt mint a trieszti. Csak két rakpartból, és egy sor raktárhelyiségbıl állt, mely a Werner cég megkülönböztetı színére volt festve: fekete piros és sárga. A pilóta a kikötıvel kötött rádiókapcsolatból megtudta, hogy a Napoli még csak ezután köt ki a kikötıben, hogy pontosan mikor az bizonytalan a köd miatt okozott késés miatt. Egyetlen egy hajó sem volt a rakpartokon. Mikor a pilóta leszállt a kikötıtıl nem messze egy elıre meghatározott helyen, melyet, a sporttáskában lévı térképen megnéztek, Graham és Sabrina feltették a békatalpakat, és a búvárszemüvegeket, a Berettákat és a gumitalpú vászoncipıket egy vízhatlan erszénybe helyezték, melyeket felcsatoltak az övükre. A térkép által mutatott terület mindössze ötszáz méterre volt a tengerparttól. Ez volt a legmegfelelıbb hely a kiszabadulásra. A pilóta miután leeresztette a helikoptert, erıteljesen bólintott. Ez volt a jel a kiugrása. Amint beugrottak a vízbe a helikopter felemelkedett, és Ploce Beach felett a repülıtér irányába vette útját. Mindketten ügyes úszók voltak, így egyikıjüknek sem okozott gondot a távolság a rakpartig. Az utolsó száz métert víz alatt, légzıcsövek segítségével tették meg, hogy elkerüljék az esetleges felfedezés lehetıségét az erıs reflektorfények alatt, melyek még mindig égtek a felkelı nap erısödı sugarai ellenére. A rakpartnál megpihentek, és Graham a hetes és a nyolcas rakpart rozsdás létrájához vezette Sabrinát. Felmászott a létrán míg szemei egyvonalba nem értek az újonnan aszfaltozott rakpart tetejével. A terület teljesen elhagyatott volt, a társaság Land Roverjét kivéve, mely a nyolcas rakparttal állt szemben. A raktár ajtaja váratlanul kinyílt, és egy férfi lépett ki rajta, egy olasz Spectre géppisztollyal a vállán. Graham lebukott, és várta a közeledı lépteket. Semmi. Felemelte a fejét, és szitkozódott magában. A férfi a Land Rover másik oldalán állt, fejét lehajtva egy cigarettára gyújtott, majd ellökte az elhasznált gyufát, neki dılt a kocsi ajtajának, és mellkasa elıtt összefonta a karját. A férfi megzavarása nélkül nem juthattak be a raktárba. Grahamnak nem nagyon tetszett az a Spectre, a leghatásosabb rövidhatótávolságú géppisztoly a piacon. Graham odasúgott Sabrinának, aki idıközben levette a békatalpat, átnyúlt a korláton és átadta Grahamnak ıket. Ezután felvette vászoncipıjét, és betette a derekán lévı hevederbe a Berettáját. – Vond el a figyelmét amint jelt adok! – Hát persze. Van arról fogalmad, milyen erıs a Spectre? – Természetesen. Ötven töltény kapacitású tára van, és százötven méterig teljesen megbízható. – A nı gyengéden a férfi karjára tette a kezét. – Bízzál bennem! Egy lövést sem fog leadni. Mielıtt a férfi válaszolhatott volna, a nı felmászott a rakpartra, s lehajolva a Land Rover közel esı oldalához osont. Leguggolva gyorsan felmérte a helyzetet és bólintott Grahamnak. Graham lehajtotta fejét, és egy perccel késıbb feldobta a nı békatalpát a
rakpartra. Az ır villámgyorsan megfordult, kibiztosította fegyverét, és várt, hogy a békatalp tulajdonosa felbukkanjon. Pár másodperc múlva felhúzta szemöldökét, és tett egy pár bátortalan lépést a rakpart széle felé. Megállt nem messze a Land Rovertıl, háttal Sabrinának. Sabrina felemelkedett a helyérıl, s nyakszirten ütötte az ırt, aki bicskaként összecsuklott. – Mike! – pisszegte a nı. Graham felemelkedett, és segített Sabrinának betenni az eszméletlen ırt a Land Rover alá. – Itt van Hendrique – jelentette be a férfi miután benézett a kocsi ablakán. – Honnan veszed? – kérdezte a nı miután vállára tette a Spectre szíját. Graham a barna aktatáskára mutatott. – Abban van az elektromos játék amit vele játszottam a vonaton. – Tehát ha Hendrique itt van… – Elképzelhetı, hogy Werner is itt van vele – fejezte be a mondatot Graham. A nı kinyitotta az ajtót hajszálnyira, de egy pár egymásra pakolt, Werner emblémás konténeren kívül semmit sem látott. A nı szorosabbra fogta kezében a Berettát, és kinyitotta az ajtót. Az árnyékos raktárhelyiségben három sor polc állt, elég hellyel, hogy targoncák kényelmesen manıverezhessenek közöttük. Beosontak és Graham bezárta az ajtót. – Te jobbra mész, én meg balra – osztotta el a terepet suttogva Graham. A nı a fejét rázta. – Szerintem maradjunk együtt. Legalább négyen vannak, meg ki tudja, hány ır, állig felfegyverkezve. A férfi egy vállrázással beleegyezett. A ládákkal szegélyezett folyosó végéhez értek, az L-alakú helyiségben, és a férfi épp azon volt, hogy beforduljon mikor a nı megragadta a karját, és a szája elé helyezte ujját. Mindketten figyeltek, de semmit sem hallottak. – Hangokat hallottam – mondta Sabrina. – Itt kell, hogy legyenek valahol. Menjünk tovább. Graham hátát a konténernek nyomta, és pisztolya csövét felfelé tartva benézett a szomszédos folyosóra. Üres volt. A terület ugyanúgy nézett ki, mint amelyikben ık voltak: két sor konténer alkotott egy folyosót a kétszáz méterre lévı fal irányába. A férfi a folyosóra mutatott, és két konténer közé állva kinézett a fal és a konténer által bezárt sorra. Werner ült háttal nekik az átjáró végén egy üvegfalas irodában. Kyle-lal és Milchannal kártyázott. Hendrique a falnak támaszkodva figyelte ıket. Egy Franchi Span lıfegyver hevert a mellette lévı iratszekrényen. – Emlékezz a fınök szavaira, mit mondott arról, ha azért lısz, hogy ölj – mondta Graham. – Hát persze, hogy emlékszem, Én is ott voltam, nem? A férfi nem szólt többet. A nı maga mellé helyezte a Spectré-t, és leguggolt, hogy kinézze a lövéshez legmegfelelıbb szöget. Abból a szögbıl nem tudja eltéveszteni Wernert. Célzott. – Mi ez a zaj? – Milyen zaj? – Valami motoszkál. – Lehet, hogy patkányok – mondta a férfi közönyösen. – Aha, van egy lyuk a konténeren a lábadnál. Valószínőleg ott vannak. A felpuffadt, osonó patkányok látványa betöltötte a nı gondolatát, s gyorsan felpattant. A hirtelen mozdulattól elvesztette az egyensúlyát és hanyatt esett. Esés közben a Beretta kicsúszott a kezébıl, és zörögve szánkázott pár métert a betonpadlón majd megállt. Hendriquenek máris a kezében volt a fegyver mire megfordult, hogy ellenırizze honnan jött a zaj, és abban a pillanatban tüzelt is az irodaüvegen keresztül. A férfi egy
durva, rögbiben használt mozdulattal a földre lökte a nıt, csak egy pillanattal az elıtt, hogy a golyó a hátuk mögött lévı konténerbıl kivágott egy darabot. Hendrique sakkban tartotta ıket, míg Kyle és Milchan összeszedte a szétszórt fegyvereket, közöttük Sabrina Berettáját. Amint felpattantak, mind észrevették a megrongált konténer tartalmát: AK47-esek. Werner figyelembe sem vette az elé hozott személyeket. İ csak Hendriquere bámult. – Ennyit a választott ıreidrıl. Vagy talán ez a kettı egy ırhajóról érkezett. Ebben az esetben Hendriquenek nem volt válasza Werner szarkazmusára. – Volt egy olyan érzésem, hogy még egyszer találkozunk – mondta Werner Sabrinának Tulajdonképpen a legjobbkor jöttél. Éppen azért voltam, hogy megyek. A hidroplánom a hangárban menetre kész. – És mi van a Napolival? – kérdezte Sabrina. – Be kell, hogy hozza a lemaradást, így nem fog kikötni Dubrovnikban. Én pedig hazamegyek. Innentıl Hendrique a fınök. – Tehát a detonátor Hendrique kezébe kerül. – İszintén megvallva soha nem vártam volna el egy ilyen ésszerőtlen kérdést egy ilyen tapasztalt embertıl, mint maga. – Werner megvetıen Hendriquere nézett. – Hendrique egy haszonlesı kábítószer-, és fegyvercsempész. A pénz szolgája. A kommunista érdek soha nem mondott semmit neki. Ha a kezébe kerülne a detonátor, valószínőleg váltságdíjat követelne. – Ez már aztán elég – vágott közbe Hendrique. – İszintén! Nem így van? – intézte el Werner, és Grahamhoz fordult. – A detonátor velem marad. Ha nem jöttetek volna, már nem lennék itt és senki sem tudna semmit, távollétem nem lesz a Napoli kikötéséig bejelentve, így a hatóságok zöld utat engednek a hajónak, mivel azt hiszik, hogy én még mindig hatótávolságon belül vagyok. Itt vagytok ti, hogy alátámasszam állításomat. Ha nem vettétek volna komolyan fenyegetésemet, már régen felszálltatok volna a Napolira. – Felvett egy útitáskát az asztal mellıl. – Nem akartalak megölni benneteket a vonaton, hogy átadhassátok üzenetemet a feletteseiteknek, de attól tartok, most azt akarom, hogy meghaljatok. Hogy hogyan azt Hendriquere bízom. – Rádiózz az ıröknek, majd elöl találkozom velük! – mondta Hendrique Kyle-nak. Hendrique gyorsan átvágott a raktáron, ki a rakpartra. A másik két ır már ott volt. Mindketten az eszméletét vesztett harmadik mellett térdeltek. Felrántotta a kábult ırt a földrıl, és a Land Rovernek támasztotta. – Megszégyenítettél Werner elıtt. – Bocsánat, uram – mondta az ır a nyakát masszírozva. Elıvette Desert Eagle-jét és testközelbıl mellkason lıtte az ırt, s hirtelen megfordult, szembe a másik két ırrel. – Semmilyen hibát nem nézek el. Azt akarom, hogy mindketten itt maradjatok, és az isten szerelmére, tartsátok nyitva a szemeteket. Kivette az aktatáskát a Land Roverbıl, és visszament a raktárba. – Mi volt az a lövés? – kérdezte Werner mikor Hendrique visszatért az irodába. – Egy kis fegyelmezés – válaszolta Hendrique és kivette a táblát a táskából. Kyle leszedte a kártyákat és a kávéscsészéket az asztalról, míg Hendrique lerántotta az egyik lámpát és a tábla csipeszeit rácsatolta a foglalatra. – Egymás ellen fogtok játszani? – kérdezte Kyle izgatottan. – Nem rossz ötlet, de én arra gondoltam, hogy Graham-Milchan rangadó lesz – Hendrique felnézett Milchanra. – Persze ez tıled függ. Milchan megveregette mellkasát, és kinyújtott ujját elhúzta a torka elıtt. – Arra az esetre ha nem értetted volna. Graham, te és Milchan halálig játszotok. – És ha visszautasítom – mondta Graham ellenállóan. – Akkor arra kényszerítesz, hogy lelıjem a gyönyörő asszisztensedet – mondta Kyle.
– Partner – javította ki Sabrina. – Kösd a székhez – mondta Hendrique Milchannak. – İ lesz a nézı. – Nagyon sajnálom, hogy így kell, hogy végzıdjön. Sabrina – mondta Werner gyengéden, majd elfordult. Ruganyos léptei visszhangzottak a távolban. – Azt hiszem, kedvel az öreg. Nem mintha én hibáztatom ezért – mondta Kyle egy torz mosoly kíséretében, és kinyújtotta kezét, hogy megérintse a nı arcát. Sabrina megharapta a kezét. – A kurva – morogta Kyle és a Spectrevel megütötte a nıt. Graham odébb lökte Hendriquet és kiütötte Kyle-t. Hendrique Graham nyakához szorította fegyverét. – Kösd össze a lábait! Milchan megragadta Graham kezét és a legközelebbi székhez vezette. – Ezért még megfizetsz – mondta Kyle, a Spectrét Grahamra szegezve. Hendrique lenyomta a Spectre csövét. – Kezdesz az idegeimre menni, Eddie. Menj, csinálj valami hasznosat! Indítsd be a helikoptert! – De én nézni akarom – morogta Kyle az asztal irányába mutatva. – Mi nem maradunk, rengeteg a munkánk. Most menj és indítsd el a helikoptert! Kyle bizonytalanul átnyújtotta a Spectrét Hendriquenek és elhagyta az irodát. Hendrique a táblához ment, és kezeit a nyomólapokra helyezte, majd egyenként felemelte ıket. Az aktatáska egyik kis zsebébıl kivett egy kicsi kulcsot, és a tábla szélén lévı lakaton egyszer körbefordította. Abban a pillanatban egy piros lámpa gyulladt ki a lakat mellett. – Az elsı két játékon már túlvagyunk. Rakjátok fel a karpereceket! Graham és Milchan felcsatolták a bilincseket és a kulcsokat az asztal közepére dobták. – A Halálos Rázás bekapcsolva. – Feltételezi, hogy én fogom elsınek elvenni a kezem – mondta Graham. – Tudom, hogy te fogod elvenni legelsınek. Milchan a Halálos Rázás-t már többször kipróbálta, és imádja ezt a játékot játszani. Amint látod még mindig életben van. – Hendrique Sabrina nyakának szegezte a fegyvert. – Ha nem nyomod le a nyomólapot Milchannal együtt, akkor meg kell, hogy öljem a nıt. Graham Sabrinára pillantott. A nı erıtlenül mosolygott. – Te mondod a vezényszót, Graham – mondta Hendrique szorosabbra fogva a fegyver markolatát. Milchan gyengéden a nyomólapra helyezte kezeit, szemeivel állandóan Grahamot követte. Graham mélyet lélegzett, és ráhelyezte kezét a másik nyomólapra. – Most – parancsolta Graham. Mindketten rányomták kezeiket a nyomólapra. – Sajnálom, nem maradhatok, hogy lássam, amint meghalsz, de már így is késésben vagyunk. – És ezzel Hendrique kivonult a raktárból. Sabrina megpróbálta kiszabadítani megkötözött kezeit, amint Hendrique elhagyta az irodát, de Milchan egészen fent a csuklója fölött kötötte meg a rongyot, ott, ahol nem érhette el. Ezután hirtelen gondolata támadt. Hátat fordított a szétlıtt ablaknak. – Mike…? – Ne aggódj miattam! Én rendben vagyok – mondta Graham farkas szemet nézve Milchannal Sabrina átnézett a vállai felett. A szék mindössze harminc centire volt az üvegfaltól. Neki kellet, hogy döntse a székét a szemöldökfának de nagyon jól tudta, ha így tesz könnyen felvághatja kezeit a kiálló üvegdarabokban. Ezt a kockázatot vállalnia kellett. Elıre hátra himbálózva elég lendületet szerzett, hogy nekidöntse a széket a szemöldökfának. Az elsı pillanatban nagy kı esett le a szívérıl, mert nem vágta meg magát, de a következı pillanatban érezte amint a vér végigszalad tenyerén. Mutató ujjával óvatosan kitapogatva észrevette, hogy ujját egy fél centis kiálló üvegdarabon vágta el. Az üvegdarabot főrészként használva fel, s le tologatva kezét megpróbálta elvágni a kezeit szorosan összefogó rongyot. Másodperceken belül a kötés felengedett, és
Sabrina elırehajolt, hogy kikötözze a lábára tett kötést. – Mit csináljak Graham? Rántsam le a csipeszeket? Az áramerısség jelzı a hatosnál állt. – Nyisd ki a bilincsemet! – mondta Graham sürgetıen. – Ne szakítsam meg inkább az áramforrást? – Nyitsd ki a bilincsemet, Sabrina! A nı felvette a kulcsokat. Graham arca a fájdalom elsı jeleit mutatta. A nı kinyitotta a bilincset. Graham a kiszabadított kezével átnyúlt a tábla felett és a férfi csuklójára tette a bilincset, centikkel a másik bilincs felett. Az áramerısség-mérı a nyolcasnál állt. Félelem izzadságcseppjei szaladtak le Milchan ijedt arcán, amint Graham kezét nézte a nyomólapon. – Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha igazat adnék Hendriquenek és én venném le a kezem elsınek. Nem mintha lenne veszíteni valóm. Mit gondolsz, Milchan? – Grahamnak, az áthaladó áramerısség ellenére sikerült kierıltetni egy mosolyt. – Mike! Ne – kiáltotta Sabrina. – Nem ölheted meg hideg vérrel. Az áramerısség-mérı kilencet mutatott. – Megölt volna a székhez kötözve hideg vérrel, ha ı nyert volna. A nı bátortalanul a kapcsolókhoz lépett. – Ne kapcsold le! Ez teljesen magánügy. – Ha megölöd az nem hozza Carrie-t és Mikey-t vissza – mondta ki félig akaratlanul a nı. Az áramerısség-mérı tizet mutatott. Graham a nıre nézett, és fájdalmat nem érzett többé, pedig keze remegett az áthaladó áramerısség hatására, aztán váratlanul, lerántotta a csipeszt a feje feletti huzalról. Milchan hátraesett a székében, mellkasa erıteljesen mozgott amint mélyeket lélegzett. Graham és Sabrina háttal állt az üvegfalnak. Így nem láthatták amint az egyik ır megállt mögöttük. – Hendrique úr mondta, hogy jöjjek ide és nézzem meg, hogy kell-e egy kis segítség – mondta az ır Milchannak, aki azzal volt elfoglalva, hogy kioldja a bilincseket kezeirıl. – Úgy látszik, hogy még idıben jöttem. Milcham egyetértıen bólintott, s az ırhöz lépett. – Hendrique úr azt mondta, hogy öljem meg ıket ha még élnek – mondta az ır és fegyvere csövével rájuk mutatott. Milchan lapát kezeit az ır fejének két oldalára helyezte, megtekerte a fejet és úgy el tört, mintha száraz kóró lett volna. Ledobta a halott ember testét a földre, és kezét a mellkasára helyezte, majd a két megrökönyödött akciósra mutatott, szája halkan mozgott, amint megpróbálta kifejezni magát. – Azt mondja, kvittek vagyunk – mondta a férfi száját olvasva Sabrina. Graham arconvágta egy villával. Milchan eszméletét vesztette mielıtt leomlott a földre. – Most vagyunk kvittek. Sabrina kérdın nézett Grahamra, majd levette a Berettákat a kisszekrényrıl, és odadobott egyet Grahamnak. – Még lehet, hogy megtudjuk állítani Stefant. Graham megragadta a nı karját. – Egy kicsit el szeretnék veled beszélgetni amint ennek vége van. Patkányokról. A nı bólintott, majd felvette a Spectrét. Szétváltak, amint beértek a raktárba, majd újra egyesültek amint a bejárati ajtóhoz értek, ahol át kellet, hogy lépjenek a Hendrique által meggyilkolt ırön, hogy kimehessenek a rakpartra. Hallották egy repülı hangját egy kupola alakú hullámlemez épület felıl. Futva tették meg a kétszáz métert a rakpart végéig, ahol a Berettát kivonva a faajtóhoz támaszkodtak. Sabrina lassan elfordította a kilincset, és belökte az ajtót. Graham bevetıdött a nyitott ajtón és kétszer átfordult, mielıtt rálıtt a meghökkent ırre. A golyó nyakon találta az ırt,
aki hátrabukott a vízbe. Az eltelt idı elég volt Wernernek arra, hogy elindítsa a motort, és kivezesse a hidroplánt a nyílt vízre. Volt még hat motorcsónak is a hangárban. Graham Sabrina mögött odafutott az egyik négyméteres 170 GTS motorcsónakhoz, és beszálltak. – Tudod, hogy kell ezekkel bánni? – Viccelıdsz? – válaszolta a nı fintorogva. – Az apámnak van egy tizenegy méterese Miamiban. Ha lent vagyok nála állandóan azzal furikázom. A nı megvárta, hogy Graham helyet foglaljon, beindította a 90 lóerıs motort, és követte a menekülı hidroplánt. Minél többet gondolt rá annál bőnösebbnek érezte magát, hogy kihagyta a nagy alkalmat a raktárhelyiségben. Werner tökéletes célpont volt. Csak egy pár másodpercre lett volna szüksége… Amint a motorcsónak utolérte a hidroplánt látták Wernert a fülkében, szája sebesen mozgott amint a rádióba beszélt. Sabrina a hidroplán elé kormányozta a csónakot, rákényszerítve Wernert, hogy lelassuljon, és irányt változtasson. A nı terve az volt, hogy megállásra kényszeríti Wernert, vagy nekimegy a kikötı keskenyedı falának, melynek tetején ember nélküli világítótorony reflektorai világítottak. Graham csıre töltött Spectrével várt Werner elsı hibájára… Werner rájött, mit akart a nı, és kétségbeesve kereste a kiutat. Pedig milyen közel volt, hogy hazamehessen. Csak egyetlen megoldás létezett számára. Nem volt más választása. Megvárta amíg a motorcsónak áttér a jobb oldalra, közel a parthoz, és váratlan fordulattal kiirányította a hidroplánt a nyílt víz irányába. Sabrina olyan hevesen perdítette meg a csónakot, hogy Graham majdnem elvesztette az egyensúlyát, s csak erısen a szélvédıbe kapaszkodva sikerült a csónakban maradnia. A motorcsónak átszelte a kijáratig a rövid távolságot, megelızve a hidroplánt, s így, mint egy jó juhászkutya a nyájat a kar ám felé, úgy irányította Werner gépét a kikötıbe. Werner elég gyorsan haladt, de mindig közelebb került a kikötı falához. Kétségbeesettségében letépte a láncot a nyakából és fenyegetıen a pilótafülke ablakának nyomta. Hátraengedte a botkormányt, és érezte amint a leszállótalpak felemelkednek a vízrıl. Graham az emelkedı hidroplánra lıtt. A golyók, egyenes vonalban, az üzemanyagtartályba csapódtak be, Werner hátrabukott a mőszerfaltól a távirányító kirepült a kezébıl. A hidroplán öt méterre a vízszinttıl, irányítatlanul a világítótorony felé tartott. Werner vértıl átázott kezével sikerült elrántania a repülı orrát a világítótorony közelébıl, de az üzemanyagtartály és az egyik leszállótalp, úgy levállt, mintha kartonpapírból lett volna. A hidroplán nevetségesen pörgött, mielıtt a vízbe csapódott volna. Azonnal átfordult a jobb oldalára, mivelhogy a betóduló víz elfordította a kabint. Werner, a fájdalomtól felnyögve mozdulni próbált, de irtózattal vette észre, hogy lába beszorult az ajtó és az ülés közötti résbe. A hidroplán rázkódott egyet amint a vízzel feltöltıdött farokrész elmerült. Ekkor észrevette a detonátort, amint láncán lógva beszorult a szélvédı és a mőszerfal közé. Lerántotta a láncot, és felnyitotta a detonátor fedelét. Gyızedelmesen mosolygott, amint a közeledı motorcsónakra nézett. – Stefan, ne! – kiáltotta Sabrina. Werner megnyomta a gombot. Graham és Sabrina ösztönösen is lebukott, szemeikkel az elkerülhetetlen robbanás várható irányába szegezve. Csak csend. Werner másodjára, és harmadjára is megnyomta a gombot. Az egyetlen zaj csak a pilótafülkébe befolyó víztıl származott. Lassan körbezárta kezeit a detonátoron. A pilótafülke, s végezetül a zaj is a hullámoké lett. Sabrina a szélvédıre tette kezét, és nézte amint a víz mérgesen bugyborékolt az elsüllyedt hidroplán nyomában. – És arra gondolni is rossz, hogy ı volt Európa egyik vezetı üzletembere, és képes lett volna a fél Európát magával vinni. Graham a háta mögötti ülésre lökte a Spectrét, és beletúrt a nedves hajába.
– Gondolod, hogy ırült volt? – Miért, nem az volt? – Egy fanatikus volt, és hitt abban, hogy amit csinál az elısegíti tervét. – Beleértve Európa felének elpusztítása? – Ha szükséges – mondta Graham nyíltan. – A fanatikusokat szenvedély és nem ırület vezeti. A japán kamikázék talán ırültek voltak? – Ez egy fajta ırültség. – Nem, ez egy fajta szélsıségesség – vágta vissza Graham. Hallották a rotorok hangjait mögöttük, és Sabrina sebességbe kapcsolta a motorcsónakot hogy szembeforduljon a feléjük közeledı helikopterrel. Kyle vezette Hendrique társaságában az Augusta Bell Jet Rangert, melynek két oldalát jól kivehetıen, a Werner társaság jele díszítette. Mikor a helikopter ötven méterre járt, elırebukott, és Hendrique tüzelt a nyitott ablakon. A golyók messze elkerülték a csónakot. Graham ellenállt a kísértésnek, hogy beletüzeljen a futómőbe, amint a helikopter átrepült felettük. Csak egyetlen egy tárja volt, így minden golyó számít. Sabrina erıteljesen megrántotta a kormányt, hogy a kikötı védelmébe irányíthassa csónakját. Kyle egy széles ívben ráfordult a csónakra, mind Grahamot, mind Sabrinát hasalásra késztetve. Hendrique kidobta az elsı gránátot, amint a helikopter a csónak fölé ért. Sabrinának azonnal cselekednie kellett, hogy elkerüljék a katasztrófát, félrerántotta a csónakot, s a gránát pár méterre tılük felrobbant, beterítve ıket finom vízcseppekkel. A második, magasabbról érkezı gránát egy másfél méterre csapódott a csónak elé, s Sabrinának teljes tudását leckéztette a gránát által kialakult hullám. Sabrina cikk-cakkban vezette a csónakot, hogy teljesen lehetetlenné tegye Hendrique helyzetét. A csónak beért a hangár ideiglenes védelmébe. Ha kimerészkednek a helikopter vár rájuk, ha a helikopter leereszkedik tökéletes célponttá válik. A helikopter elrepült a hangár elıtt, s Hendrique bedobott egy gránátot a bejáraton. Elég messze voltak, hogy a gránát bármilyen kárt is tegyen bennük, de tudták, hogy csak idı kérdése és Hendrique használni fogja Spectre-jét. A nagyrészt védtelenül álló hangárba lıtt golyók bárhova bevágódhatnak. Amint gondolták, Hendrique tüzelt amint a helikopter visszaért a bejárathoz, mely mindkettıjüket fedezékbe kényszerítette. Graham állt fel elsınek és megvizsgálta a kicsiny sérülést a csónakon. Három golyó vésıdött bele a csónak orrába. Három golyó amely ugyanilyen könnyen el is találhatta volna ıket. Sabrina? A nı neve végigszaladt agyán, és volt egy kis bátortalanság mozdulatában amint megfordult, és maga mögé nézett. A nı elterülve feküdt a csónak farában. Kyle felkészült egy következı támadásra, mikor a motorcsónak elıbújt a hangárból. A csónak éppenhogy mozgott a vízen, és Graham kétségbeesetten állt a kormány mögött. Hendrique leereszkedésre bíztatta Kyle-t. – A nı halott. Te ölted meg te fattyú – kiáltotta Graham, és reménytelenül hátrapillantott. A nı kinyitotta szemeit és Grahamra kacsintott. – Én befejeztem – kiáltotta Graham fel, a helikopter irányába. – Dobd be a fegyvered a vízbe! – mondta Hendrique. Graham keze megállt a Berettája felett. – Dobd be! – sziszegte Sabrina. Graham beledobta a vízbe. Az Augusta Bellt egyetlenegy 400 lóerıs Allison turbómotor hajtja, mely közvetlenül az üzemanyagtartály felett helyezkedik el, közel a rotorokhoz. A nınek csak egyetlen próbálkozásra volt lehetısége, így szükségszerő volt, hogy az üzemanyagtartály megfelelı szögben legyen. Egy olyan motort kellett harcképtelenné tennie, amit még látni sem látott. Az üzemanyagtartály teljesen láthatóvá vált, és Sabrina ujjai körbefogták a mellette heverı Beretta tusát. Bármely pillanatban láthatóvá válhat az egész célpont. Egy gondolat
zavarta meg cselekedetét. Ha célt téveszt Graham lesz az elsı aki meg hal. Különös módon a gondolat nagyon magabiztossá tette. Az üzemanyagtartály Kyle oldalán teljesen láthatóvá vált, pontosan felette. A nı felemelte kezeit, s ismételt lövést adott le. Graham, ahogy a hangárban egy gyorstalpalón megtanulta Sabrinától, úgy kezelte a csónakot, mint egy kocsit, és kivezette a helikopter alól. A nı átugrott az üléseken, kezébe vette a kormányzást, lelassította a csónakot, és félrehúzott, hogy láthassák mi történik a helikopterrel. A rotorok már nagyon lassan pörögtek, és Kyle eszeveszetten próbálta újraindítani a motort. A helikopter élettelenül zuhant le az égbıl, és az üzemanyag egy része tört fel az égbe, amint a helikopter kettétört a vízre esve. – Hol a fenében tanultál meg így lıni? – kérdezte hitetlenkedve Graham. A nı szerényen megrázta a vállát, és kiirányította a motorcsónakot a nyílt tengerre. Egyikük sem vette észre a második motorcsónakot, amint az gyorsulva kiosont a hangárból. A második csónak utasa megvárta, hogy Grahamék csónakja kiérjen a közvetlen láthatárból és távolságot tartva utánuk eredt. A vízirendır rádión megadta a Napoli koordinátáit Sabrinának és húsz perccel késıbb megpillantották a 17 000 tonnás teherhajót a távolban. Rozsdás törzsének jót tett volna egy kis festék. Amint közel értek felismerték a Werner társaság jelét egy frissen festett részen. A legénység egyik tagja a sárga W-re mutatott és azonnal átdobott egy kötéllétrát a korlátokon. Grahamnak sikerült a csónakot a kötéllétra aljához erısítenie, és amint felfelé tornázta magát, örült, hogy a víz viszonylag nyugodt volt. Kezeivel kitapogatta a korlátot és áttornázta magát rajtuk. Aztán intett Sabrinának, hogy kövesse. Félúton járt, mikor az egyik matróz észrevette a gyengén gömbölyödı idomokat, és a hír gyorsan terjedt a fedélzeten, hogy egy nı tart feléjük. Amint felért fütty, és kéjes megjegyzések sorozata fogadta. – Hol van a kapitány? – kérdezte Graham a legközelebbi matróztól. A matróz válaszképpen a hajóhíd felé mutatott. Flaherty, egy jól megtermett ír, gyanakvóan szemlélte ıket amint megjelentek a hajóhídon. Egybıl észrevette a hevederbe tett Berettát. – Kik maguk, és mit akarnak? – Egy kis változás van a menetrendben. Meg kell, hogy álljon Dubrovnikban – mondta Graham. – Ilyen egyszerően – mondta Flaherty szarkasztikusan. – Elárulhatom önöknek, hogy én csak egyetlen egy embertıl fogadok el utasítást, és az Werner úr. – Stefan Werner halott – mondta Sabrina, s közelebb lépett Flahertyhez, kezeit könyörgésszerően kinyújtva. – Nagyon-nagyon fontos, hogy megváltoztassa az útirányt és kikössön Dubrovnikban. Flaherty elfordult és kinézett a tengerre, ujjai kitapogatták a vészcsengı gombját a mőszerfal alatt. A tisztek irodájában megszólalt a vészjel, s tudták, hogy baj van a hajóhídon. – Azt az utasítást kaptam, hogy ne álljak meg Dubrovnikban, hogy behozzam a lemaradást. És én nem fogom megmásítani az útirányt, hacsak erre magától Werner úrtól utasítást nem kapok. – De Werner halott – ismételte meg reménytelenül Sabrina. – Maga ezt mondja, de semmi okom sincs arra, hogy higgyek magának. – Már elegem van ebbıl – mondta Graham, és kivette Sabrina övébıl a Berettát, mielıtt a nı tiltakozni tudott volna. Centikre tartotta Flaherty borotválatlan arcától. – Adja ki a parancsot! Flaherty idegesen nyelt egyet, s csendesen szidta a tisztek lassú reagálását a vészcsengıre. – Nem tudom, hogy maguk kicsodák, és milyen szervezetet képviselnek, de nem
akarom elhinni, hogy maguk tényleg el akarnak téríteni egy Afrikába tartó teherszállítmányt. Ha neheztel Werner úrra, miért állnak bosszút az éhezı afrikaiak tízezrein, akiknek nagyon fontos, hogy a szállítmány idıben elérje célját. – Azt mondtam, adja ki a parancsot! – förmedt rá Graham. A kormányos Flahertyra pillantott. – Mit tegyek, kapitány? – Semmit – válaszolta Flaherty. A hajóhídra vezetı ajtó kitárult és két Thompson géppisztollyal felfegyverzett férfi esett be rajta. Graham megpörgette Flahertyt, hogy szembe álljon a fegyveresekkel, Berettáját az izzadó kapitány nyakához szorítva. – Mike, várj! – mondta Sabrina, és Flahertyhez fordult. – Mi majd megegyezünk valahogyan. – Nem hiszem, hogy maga van olyan pozícióban, hogy egyezkedhessen. – Lehet, hogy nem vagyok, de maga sem. Ez itt az én ötletem: szabadon engedjük, ha parancsba adja, hogy lehorgonyoznak, és azonnal idehívatja a hatóságokat. Flaherty kuncogott. – Azt akarja, hogy ide hívjam a hatóságokat? – Az csak a maga elınyére válna, hacsak nincs valami rejtegetni valója, – válaszolta Sabrina kihívóan. – Semmi rejtegetnivalóm nincsen – válaszolta Flaherty, és utasítást adott, hogy állítsák le a gépeket. Még jó öt kilométert haladtak, mielıtt a Napoli megállt. – Most pedig értesítsék a hatóságokat! – rendelte el Flaherty, még mindig furcsának tartotta a kifejezést. Hirtelen lépteket hallottak a hajóhídra vezetı fém lépcsıkön, s az ajtó kinyílt. A két felfegyverzett tiszt megfordult, hogy szemügyre vegyék a betolakodót. Milchan állt az ajtóban, gyorsan forgó szemei felmérték a helyzetet. – Ez a férfi is Werner úrnak dolgozik – mondta Flaherty, és szeme sarkából Sabrinára pillantott. – Kezdünk túlerıben lenni. Milchan bezárta maga mögött az ajtót, majd megállt a két tiszt mögött és összeütötte fejüket. Mindketten a földre rogytak. Milchan felvette a géppisztolyokat, és felkínálta ıket Sabrinának. Sabrina elvette tıle, de azt hitte, hogy valami csapda. Amint a nı elvette a fegyvert, Milchan megfordult és öklét fenyegetıen rázta Graham felé. Megveregette ökölbe szorított kezét, aztán az arcát, majd egy O.K. jelet mutatott Grahamnak. – Mit akar mondani? – Azt, hogy erıs az öklöd – válaszolta Sabrina. Milchan beleegyezıen bólintott. – Most mi lesz? – kérdezte bátortalanul Flaherty. – Maga és én elsétálunk a rádiókhoz, hogy értesíthessük a megfelelı hatóságokat – mondta Graham a kapitány mögül. – Mike? – mondta Sabrina. – Mi nem a kapitány ellen harcolunk. Graham megvetıen a nıre pillantott, majd habozva átnyújtotta neki a Berettát. Flaherty elıvett egy győrött zsebkendıt, és megtörölte izzadó homlokát. – Kik maguk? – Azt nem mondhatjuk el magának – mondta Sabrina. Graham az ajtóra mutatott. – Menjünk, siessen! – Mint a hajó kapitánya jogom van tudni mi történik. – Maga tényleg nem tudja mi van abban a konténerben, ugye? – Konténer? Milyen… – abbahagyta, majd hirtelen ijedt képet vágott. – Amit a Sikorski hozott ide tegnap este? – Mit mondott Stefan, mi van benne? – Gépalkatrészek – válaszolta Flaherty, majd Sabrináról Grahamra nézett. – Jézus Mária! Mi van benne? De nehogy azt mondja, hogy nem szabad tudnom róla!
– Nem mi alkotjuk a szabályokat, kapitány – mondta bocsánatkérıen Sabrina. – De minél elıbb kapcsolatba kerülünk a hatóságokkal annál elıbb levehetjük a konténert. Flaherty igazságot érzett a nı szavaiban. – Természetesen azonnal a rádióhoz vezetem magát. – Flaherty megállt az ajtóban és visszanézett Sabrinára. – Gondolom igazat mondott mikor azt mondta, hogy Werner úr halott? – Fél órával ezelıtt repülıgép-szerencsétlenség érte. Holnap minden újságban benne lesz. – Nagyon jó ember volt – sóhajtotta Flaherty és levezette Grahamot a fémlépcsın. Négy matróz lépett be a kabinba, és kivitték a két eszméletlen tisztet. – Hogy kerültél ide? – kérdezte Sabrina Milchant. Hullámzó mozdulatot tett a fejével. – Csónakkal? A férfi bólintott. – Miért segítesz nekünk? A férfi mintha imára készülne összekulcsolta kezeit. Sabrina megértette a jelet. Barát. – De én azt hittem Hendrique a barátod. A férfi megrántotta izmos vállait, és összedörzsölte mutató és hüvelykujját. – Csak a pénz miatt voltál vele – mondta mosolyogva a nı. A férfi Sabrinára mutatott, s ökölbe szorította a kezét, amit a nı Grahamnak értett, és kezét az asztalra tette. Aztán felemelte másik kezét és egy rántó mozdulatot tett, amivel a foglalatból kitépett kábelt ábrázolta. A férfi megint barát jelre kulcsolta kezeit. A nı elvetette az ötletet, hogy elmondja mi történt a helikopterrel. Hendrique valószínőleg közelebb állt hozzá, mint bárki más. Visszatért Graham és Flaherty. – Mennyi idı alatt ér ide a fınök? – kérdezte Sabrina. – Öt, tíz perc – válaszolta Graham. – Öt, tíz perc? Azt hittem, még mindig Pratóban van. – Én is, de azt mondta egy órával ezelıtt érkezett Dubrovnikba. – Nem tudtam, hogy a konténer csempészárú – mondta Flaherty. – Isten az egy atyám, én nem tudtam. Kell, hogy higgyenek nekem. – Nem tőnt fel, hogy Werner milyen módon kezelte a helyzetet? Nem volt furcsa, hogy milyen nagy érdeklıdéssel volt az az egy konténer iránt? – Ahogy már megmondtam a fınökének… – Partner! – vágott közbe Sabrina felháborodottan. – Hányszor kell még elmondanom? Partnerek vagyunk. – Partner. Bocsánat. Tehát, Werner úr azt mondta, hogy a konténer gépalkatrészeket tartalmaz, melyeket egy líbiai laboratóriumba szállítunk. Teljes titokban akarta tartani az egész üzletet, mert a kiszivárgott hírek, nagy kárt tettek volna az üzletben. Biztosított benne, hogy minden el volt intézve. Kinek tudtam volna panaszkodni? Amint már korábban megmondtam, én mindig igazságos és jó embernek tartottam Werner urat. Egy matróz jelent meg az ajtóban. – Egy helikopter jön délrıl, uram. – Elıkészítették már a fedélzetet a leszállásra? – Igen, uram. Flaherty Grahamhoz fordult: – Gondolom, fogadni akarja a gépet. – Igen – válaszolta Graham nem nagyon lelkesedve az ötlettıl. – Magának semmi bántódása nem eshet, amíg együtt mőködik velünk – mondta Sabrina Flahertynek, amint észrevette lehangoltságát. – Számíthat a közremőködésemre. Milchan felnézett és szomorúan mosolygott a sarokba helyezett fadobozon ülve.
– Mi majd beszélünk az érdekedben, megígérem – mondta a nı és viszonozta a mosolyt. Milchan közömbösen megrántotta a vállát mintha már felkészült volna az elkerülhetetlen, hosszú börtönbüntetésre. Philpott szállt ki elsınek a Lynx helikopterbıl, miután az landolt a hajó fedélzetén. Graham jelezte a pilótának, hogy ne kapcsolja ki a motort és Sabrinával karonfogták Philpottot és a hajó hátsó felébe vezették, ahol elmondták neki a fejleményeket. – Tehát, ti nem hiszitek, hogy a kapitány is benne van a dologban? – Nem, uram – válaszolta Sabrina. – Mike? – Nem hiszem, uram. – Graham a hajóhíd felé pillantott. – Mennyi embert hozott magával? – Öt. – Az elég lesz. – Elég lesz? Mihez? – kérdezte gyanakvóan Philpott. – Hogy kézben tartsuk az eseményeket. Vissza akarok menni Sabrinával a raktárba, hogy közelebbrıl is szemügyre vegyük azokat az AK47-eseket. – Nem lesz problémánk ezzel a Milchannal? Ez az öt itt technikus, s nem hiszem, hogy nagyon bunyós kedvükben lennének. – Semmi baj nem lesz vele – mondta Sabrina biztatóan. – Találkozni akarok majd veletek, mikor kikötöttünk – mondta Philpott. Sabrina és Graham a helikopterhez vették az útirányt. – Mike? Sabrina? – kiáltotta utánuk Philpott. Megfordultak. – Jó munka volt. Integettek neki, és beszálltak a helikopterbe, Graham bezárta mögöttük az ajtót. A helikopter leszállt a nyolcas rakpartnál, és megvárta amíg kiugranak, és már fel is emelkedett, hogy visszatérjen a Napolihoz. Beléptek a raktárba. – Én szétnézek ebben a részben, a tied az irodához közel esı rész – mondta Graham. – Hogyan nyitjuk ki a konténereket? – Láttam egy feszítıvasat, amikor bejöttünk az ajtón, biztos, hogy találsz valamit. Sabrina egyenesen az irodába ment. Ez volt a leglogikusabb hely a szerszámok tárolására. Földbe gyökerezett a lába amint odaért az ajtóhoz, és lassan elıvette Berettáját. A táblát levették az asztalról, melynek helyén most egy még gızölgı csésze kávé állt. Graham bent volt a raktárban, fegyvertelenül, és gyanútlanul. Sabrina meglátta ıt amint elfordult az asztaltól. Ott állt az L alakú raktárépület irodához vezetı sarkában. Hendrique volt mögötte géppisztolyát Graham arcának szorítva. Amint Sabrina közeledett észrevette a felszakított sebet Hendrique jobb arcán, amely az orrtövétıl a nyaka közepéig terjedt. – Most már elég közel van – mondta Graham, mikor a nı öt méterre megállt tılük. Sabrina megállt. – Meg kell, hogy dicsérjem kitőnı lövıképességeiért, Carver kisasszony. Kylenek nem sok esélye volt a túlélésre, de amint láthatja én emlékezni fogok rá egész életemben. – Már vége, Hendrique – mondta a nı. – Werner halott, és a plutóniumot elfoglaltuk. Még Milchan is szembefordult veled. – Milchan. – Mondta Hendrique lenézıen. – Tessék a tiétek, de nem tudom mi hasznát vehetitek. Soha nem tudta, hogy mi volt a ládákban. Hogyan tudtam volna rávenni hogy vigyázzon rájuk Lausanne-tól Trieste-ig? Amennyi radioaktív fertızésnek ki volt téve szegény ürge nem hiszem, hogy egy hónapig kihúzza. – Annak ellenére, hogy tudtad hogy betetted a kocsiba, megöli? – Valakinek meg kellett tennie – válaszolta Hendrique közönyösen. – Ami pedig a plutóniumot illeti én nem akartam belekeveredni, de a KGB megzsarolt, így engedelmeskednem kellett nekik.
– És mi a helyzet ezekkel az AK47-esekkel? – kérdezte Sabrina. – Werner Freight-ot használtam az elmúlt három, négy évben, fegyverek szállítására a világban. Werner semmit nem sejtett. Teljesen véletlen volt, hogy a végén együtt dolgoztunk. Reméltem, legalább egy részét el tudom szállítani. – Vonta meg a vállát Hendrique. – Nem baj, legalább élve megúszom. – Sehova nem megy ezúttal – a nı Hendrique fejének szegezte a Berettát. – A fegyverem csıre van töltve. Csak nem tudom, hogy a lıszerek túlélték a vizet. Nem mintha azt hinném, hogy le mer lıni. Graham élete nincs veszélyben. Bántódás nélkül eleresztem amint elég egérutat nyertem. – Lıdd le! – kiáltotta Graham, amint Hendrique megtette az elsı bátortalan lépést hátrafele. Pontosan ugyanúgy habozott, mint a Vonaton tette. Carrie és Mikey fényképe jutott eszébe. Carrie csábító, barna szemei, és Mikey csintalan arcvonásai. Az igazság ártatlan áldozatai. Aztán Graham szavai Jutottak eszébe, miután engedte Hendriquet nyerni az elektromos játékban: "…Akinek nagyobb az akaratereje, az nyer. A meghátrálás állandóan vereséghez vezet." Sabrina tüzelt. A golyó Hendrique jobb szeme fölé csapódott. Graham keze felcsapott, s elütötte a fegyvert az arcától. Hendrique hátrabukott egy sor egymásra pakolt ládának, s a földre rogyott, szemeiben még mindig élt a meglepıdés. Graham kitépte Hendrique kezébıl a fegyverét, és a fal felé fordítva meghúzta a ravaszt. Sár tört fel a csıbıl, amint a golyó kiszakított egy jó nagy darabot a vakolatból. Sabrina elfehéredett. Graham Hendrique testére dobta a fegyvert – Néha nyersz, és néha veszítesz. Egy pillanatra azt hitte, hogy a férfi átkarolja ehelyett hátbaveregette a nıt. – Nagy voltál, partner. A nı nézte amint a férfi kisétál a rakpartra, majd mosolygott magában. Nem volt egy dicshimnusz, de kezdetnek nem rossz. – Hol van Graham? – kérdezte Philpott asztalán lévı óra számlapját ütögetve tollával. – Fogadok, hogy akaratból csinálja. Whitlock és Sabrina összenéztek. İk is erre gondoltak. İk Grahammal ellentétben, mindössze percnyi különbséggel értek az ENSZ épületébe, Graham a megrögzött nonkonformista már tizenöt perc késésben volt. Sabrina leült az egyik fekete fotelba, kezeit a szája elé helyezve, hogy elrejtse mosolyát amint Philpott haragos tekintetét nézte. – A szemtelenség nem humoros, Sabrina – mondta Philpott anélkül, hogy felnézett volna. – Egyetértek magával, uram – mondta Sabrina, s elvette kezeit mostanra halálkomolyra vált arca elıl. – Kér még egy kis kávét, uram? – kérdezte Whitlock amint az adagolóhoz lépett. – Nem, és hagyd abba a le, s fel járkálást mint egy várandós apa. Whitlock a Sabrina melletti fotelba dobta magát. Miközben egy lámpa gyulladt ki az asztalon lévı intercomon. Philpott megnyomta a lámpa alatti gombot. – Igen? – Graham úr van itt, uram. – Mike Graham, személyesen? – mondta Philpott szarkasztikusan. – Igen, uram – jött a tétova válasz. – Köszönöm, Sarah. – Philpott kikapcsolta az intercomt, és az asztalon lévı kicsiny transzmitterrel kinyitotta az ajtót.
Graham egy papírdobozzal a hóna alatt belépett. – Rendes tıled, hogy felugrassz hozzánk – mondta Philpott tömören, és bezárta az ajtót. – Bocsánat, hogy késtem, de már lent voltam az épület aulájában az elmúlt tíz percben, emiatt sokat kellett magyarázkodnom a biztonsági embereknek – mondta Graham a dobozra pillantva. – Van egy egész napja a bevásárlásra… – Ez nem az enyém, uram. Ez Sabrináé – vágott közbe Graham, hogy megakadályozza Philpottot abban, hogy elkezdje az egyik kis monológját a fegyelemrıl. – Enyém? – mondta a nı hitetlenkedve. Graham a fotelok közötti kávésasztalra helyezte a dobozt. Kihúzta az irattartót, melyet Philpott asztalára helyezett a másik két Sabrina és Whitlock által benyújtott jelentés mellé. – Mi van benne? – kérdezte izgatottan a nı. – Nyisd ki te! – válaszolta Graham. – Kinyithatom, uram, mielıtt elkezdjük? – kérdezte kislányosan Sabrina. Csengett a telefon. Philpott a doboz felé legyintett, és felvette a kagylót. A nı felnyitotta a fedelét, és belekukkantott. Hátrahıkölt és visszaesett a fotelba. – Mi van benne? – kérdezte Whitlock. Graham kivette a ketrecet a kartondobozból, miközben Sabrina még mélyebbre süllyedt a fotelba. – Kérlek, Mike, vidd el innen! – könyörgött Sabrina. – Ez csak egy hörcsög – mondta Whitlock csodálkozva. A nı elfordította a fejét, és felemelte arca elıl kezeit. – Mike, könyörgöm, vidd el innen! Graham visszatette a ketrecet a dobozba, majd leguggolt a nı elé, és felnézett Whitlockra. – Gyerekkorában volt egy szörnyő élménye patkányokkal, s azóta minden rágcsálótól fél. – Ezt még soha nem említetted nekem – mondta Whitlock Sabrinának. Sabrina bőnösen nézte kezeit. – Nem hiszem, hogy észrevette milyen nagyra nıtt ez a félelemérzet egészen addig, amíg nem beszéltünk róla idefelé a repülın. A félelem majdnem az életébe került Jugoszláviában. Majd elmondja neked ha akarja, de nem hiszem, hogy másnak is köze lenne hozzá mint a fınöknek. – Graham odafordult Sabrinához. – Fóbiád legközelebb oka lehet valamelyikünk meggyilkolásának. Amint már megmondtam a repülın, ne várd, hogy majd az idıvel elmúlik, ez már mélyen az agyadban van. Szembe kell, hogy szállj vele. Ez az egyetlen út. Patkányok nem éppen a legjobban megháziasított állatok, így én a hörcsög mellett döntöttem, legfıképpen azért, mert nekünk is volt egy. Azaz Mikeynak. Tudod, minek hívta? Balhátvéd. Mondtuk neki, hogy az nem a legmegfelelıbb név egy hörcsögnek, de nem hallgatott ránk, így Balhátvéd maradt. Mikey nagyon szerette a kis fazont. Egyszer elmentünk egy étterembe, s a Balhátvéd kiugrott Mikey zsebébıl. – Oh, nem – mondta nevetve Whitlock. – Olyan gyorsan még soha életemben nem fizettem. Amit tıled kérek nem más, mint adj egy esélyt neki. Figyeld ıt, és értsd meg! Megígérhetem, hogy segíteni fog félelmeden átesni. Megegyeztünk? – Megegyeztünk – mondta a nı alig hallhatóan. Egy kis szünet után Philpotthoz fordultak, aki befejezte a telefonálást, és a dossziékat böngészte. Whitlock megköszörülte torkát. Philpott felnézett, és pipájáért nyúlt. – Nem foglak benneteket sokáig tartani, de gondoltam, most, hogy ilyen szépen összejöttünk értesítelek benneteket az ügy kimenetelérıl. C. W. veled kezdem. A helyi rendırség letartóztatott egy pár embert, akit Leitzig elmondása szerint kapcsolatba lehet hozni a bőnténnyel. Bátran merem állítani, hogy az üzemen belüli rendszer megszőnt. A nyugatnémet kormány megígérte, hogy azonnali intézkedéseket hoz az üzem biztonsága védelmében, és megígérték továbbá, hogy a nemkívánatos alakoknak kiteszik a szőrét.
– És mi lesz a fedıtörténetemmel, uram? Az egész kiküldetés csıdbe mehetett volna, mert igen gyorsan felfedték kilétemet. – Egyetértek, de nem hiszem, hogy meg lennénk külsı segítség nélkül. Csak egy a millióhoz az esélye, hogy valaki így felfedje kilétedet, mint ez a nı. Ez még soha elıtte meg nem történt, és nem hiszem, hogy még egyszer megtörténhet. Nagyon-nagyon fontos, hogy fedıtörténetetek olyan hihetı és biztos legyen, amilyen csak lehetséges. Természetesen megemlítem az ügyet az elnöknek, de én személyesen elégedett vagyok a dolgokkal. – Philpott megütögette az újságot az asztalán. – Nagyon jó cikket írtál az üzemrıl, de soha nem gondoltam, hogy ennyire atomerımő-ellenes vagy. – Whindscale, Denver, Three Mile Island, Csernobil*. Mind azt mondta nem történhet meg. Mennyi esetre van még szükség, hogy belássák nincs igazuk? [* Híres atomerımő-balesetek. – V. T. megjegyzése] – Ez a cikked utolsó bekezdése, nem igaz – kérdezte Philpott az újságra nézve. – Igen, uram. Nagyon jól összegzi érzéseimet. Philpott megnézte feljegyzéseit. – Mike, Sabrina, ma kaptam meg az orvos jelentését. Pont úgy van, ahogy gondoltuk. A radioaktív sugárzás nagysága elhanyagolható. A tied, Mike egy kicsit magasabb volt, legfıképp azért, mert egy rövid ideig bent voltál Milchannal a vagonban. De még így sincs semmi ok az aggodalomra. – Mi a helyzet Milchannal? – kérdezte Graham. – Tegnap jött meg róla a jelentés. Maximum hat hete van hátra. Semmivel sem lehet rajta segíteni. – Philpott egy kis szünetet tartott, és meggyújtotta pipáját. – Vissza az ügyre. Megkértem a KGB-t, hogy tudjanak meg mindent Stefan Wernerrıl. A telex ma reggel érkezett meg Moszkvából. Tartalma, röviden: Stefan Werner nem az igazi neve. 1941-ben született Minszkben, mint Alexej Ljubanov. Tizenhat évesen bekerült a KGB tíz évig tartó kiképzıprogramjába, hogy külföldön dolgozhasson. A gacnyai, és a prakhovkai kémiskolában tanult, és elıször 1967-ben Brazíliában tőnt fel, mint Stefan Werner. Tökéletesen beszélt portugálul, így nem okozott neki különösebb gondot, hogy egy riói teherszállító társaság ügynökévé váljon. Egy éven belül ı volt az igazgató. Ezután elhagyta Brazíliát, és megvette egy küszködı német hajótársaság részvényei egy részét. A társaságra építette a mára már világmérető teherszállító vonat-, és hajóbirodalmát. Egy nagyszerő üzletember, és egy elhivatott KGB-ügynök. – És mi történt a detonátorral? – kérdezte Sabrina. – Éppen errıl akartam beszélni. Mind a hat hordó ugyanolyan súlyú volt, és tőzszerészeinknek négy és fél órába tellett, légüres térben kideríteniük, hogy az egész egy nagy humbug. Öt hordóban Plutónium-IV volt. A hatodikban, amelyben a robbanószerkezetnek kellett volna lenni, semmi veszélyes nem volt, mint homok. Ez mind Konsztantin Benin munkája volt. – Benin? – motyogta Graham. – İ volt a Balashika megalapítója, nemigaz? – Így van. İ volt Stefan Werner, vagy Alexej Ljubanov, ha jobban tetszik, és Karen Schendler fınöke is. Megcáfolhatatlan bizonyítékaink vannak. Szergej éppen Moszkvába tart, hogy szembesítsék a tényekkel. – És mi van a plutóniummal, uram? – kérdezte Whitlock. – Már visszavitték Mainzba. Sajnos a Napoliban lévı takarmányt meg kellett semmisíteni, de az UNICEF már kiküldött egy helyettesítı szállítmányt. A hét végére Etiópiába kell, hogy érjen. Újra csörgött a telefon. – Elnézést! – mondta Philpott, és füléhez emelte a kagylót. Mosolygott amint a hívó hangját figyelte. – Hmm, hmm, ez érdekes, köszönöm a hívását, Matt, igazán köszönöm. – Philpott visszatette a kagylót. – A Pentagon volt. Éppen most kapták meg a híreket, hogy Benghazi külterületében lévı ipari laboratóriumot ma reggel egy misztikus tőz a földdel tette egyenlıvé. – Ugye ez nem az a laboratórium, ahova a Plutónium tartott, uram? – kérdezte Sabrina.
– De, ugyanaz. – Volt nekünk egy csapatunk Benghaziban? – kérdezte Graham. – Az elmúlt öt hónapban nem volt csapatunk Líbiában. Az egyetlen idegen vízi jármő közelben egy orosz tengeralattjáró volt. Úgy látszik Szergej célzásai a Kremlben eredményre vezettek. Ez a hab a torta tetején, már ami engem illet. – Philpott maga elé húzott egy irattömböt. – Veletek ellentétben nekem ma dolgom van. – Ez azt jelenti, hogy ki vagyunk rúgva, uram? – kérdezte Graham, és az órájára pillantott. – Aki tizenöt perc késésben volt, gondolom nagy sietségben van. Hova ez a rohanás? – Egy óra múlva kezdıdik egy mérkızés a Yankee stadionban. – Kivel játszanak? – kérdezte Whitlock. – A Boston Red Sox-al. – Hhhhssz – szívta a fogát Whitlock. – Yankeeknak nagy szükségük van minden szurkolóra, egy olyan ellenféllel szemben. – Nem tudtam, hogy ennyire érdekel a baseball – mondta Graham meglepıdve. – Nem nagyon, de egy dolgot megtanultam: baseball és a futball egy nagyon fontos része a New York-i életnek. Keresztbe teszem az ujjam értük ma délután. Graham megveregette Whitlock karját, majd Philpotthoz fordult. – Viszlát, fınök. – Viszlát, Mike, és nagy voltál, mindannyian nagyok voltatok – Philpott felvette a transzmittert és bekapcsolta az ajtót mőködtetı szerkezetet. – Mennyi ideig vagy New Yorkban? – kérdezte Grahamot Sabrina amint az ajtóhoz léptek. – Valószínőleg holnap elhagyom a várost. – Mit terveztél ma estére? – Lehet, hogy megnézek egy filmet – mondta Graham. – Mit szólnál egy kis társasághoz? A szınyegre szegezte szemeit, és megdörzsölte orrtövét. – Csak egy gondolat volt – törte meg a csendet Sabrina. – És Mike köszönöm a kis fazont. – Ja – mondta Graham, és elsétált a külsı irodaajtóhoz. A portás mőködésbe hozta a számára a liftet. Graham megállt és visszapillantott Sabrinára. – Remélem szereted a western filmeket. A férfi eltőnt mielıtt Sabrina válaszolhatott volna. – Gyere meghívlak egy tonhalas rizsre a sarki "Healthworks"-nél. Már úgy értve, ha van egy kis szabadidıd. – Vagyis? – Arra gondoltam, lehet hogy az egész délutánt azzal töltöd, hogy felkészülj a találkádra – mondta Whitlock ugratva. – Ez a gúnyolódás egy salátába, és egy narancslébe fog kerülni neked a tonhalas rozs mellé – mondta a nı fölényességet színlelve. Búcsút mondtak Philpottnak, és elindultak lefelé a folyosón. – Tehát. Van már valami ötleted milyen nevet adsz a hörcsögnek? – kérdezte Whitlock amint a lifthez értek. – Balhátvéd – válaszolta amint bezárult az ajtó. – Mi mást? Benin elıször huszonkét évvel korábban találkozott Kolcsinszkival, mikor kinevezték a Moszkva szívében lévı felügyeleti egység vezetésével. Kolcsinszki volt a helyettese. Kezdetleges kellemetlenségeik hamar ellenszenvvé váltak, és az egyik ok arra, hogy Benint a gacinai kémiskolába Küldték az az volt, hogy nem tudtak egymással dolgozni. Mindketten nagyon törekvıek voltak, de az életfelfogása mindkettınek nagyon
különbözött. Benin sztálinista volt, egy szélsıséges, míg Kolcsinszki nagyon liberális, állandóan reformokat sürgetett, hogy letörje a KGB hierarchiáját Kolcsinszki liberális hozzáállása nem sok barátot szerzett neki, és az a hír járta, hogy Nyugatra küldése, mint katonai kiküldött, csak a saját élete védelmében történt. Egyikıjük sem változtatott ideológiáján az elmúlt huszonkét évben… Benin ránézett karórájára. Már húsz perce váratta Kolcsinszkit az elıtérben. Ez is csak hatalmának kifejezésére szolgált. Felvette a telefonkagylót, és tárcsázott egyetlenegy számot. – Küldje be Kolcsinszki elvtársat! A titkár beengedte Kolcsinszkit, és az ajtót maga mögött bezárva visszavonult. – A pocakodból megállapíthatom, hogy a Nyugat nagyon tetszik neked – mondta Benin hidegen, aztán a Kolcsinszki nyaka köré helyezet: szivacsra mutatott. – Valami komoly? – Én a te helyedben inkább a saját nyakad miatt aggódnék – vágott vissza Kolcsinszki, és leült. – Gondolom azért vagy itt, hogy fel tedd rám az utolsó kenetet. Kolcsinszki nem vette figyelembe a szarkasztikus megjegyzést, és kinyitotta aktatáskáját. Elıvett egy irattartót, majd egy detonátort és mindkettıt Benin elé lökte. – A detonátor még mindig Werner kezében volt mikor kihalászták a holttestet. Benin felvette az asztalról. – El kellett, hogy hitessem vele, hogy igazi volt. Mindegyikükkel el kellett hitetnem, hogy minden igazi volt. Végül is az igazság sokkal meggyızıbb, mint a színjátszás. Kolcsinszki elıvett egy csomag cigarettát dzsekije zsebébıl. – A dohányzást nem engedem meg az irodámban. – A politbüró nem engedi meg a hazaárulást az országukban – válaszolta Kolcsinszki, és rágyújtott egy cigarettára. – Egy darab hiányzik még a teljes képbıl. A motivációd. – Itt kell, hogy térdre ereszkedjek, és mindent bevalljak? – Több, mint elég a terhelı bizonyíték ebben a dossziéban – válaszolta Kolcsinszki, és ujja hegyével megveregette az irattartót. – Egyébként is a KGB-nek meg van a maga módszere, hogy kihúzza belıled a megfelelı információt. Nem hiszem, hogy be kell, hogy mutassam a módszereket. Közülük sokat te magad találtál ki. Benin gondolkodott egy kicsit mielıtt beszélt. – Eleinte a kormány a nyugat lecsillapítására használta ezt a glasznosztyi politikát. Most pedig a saját nukleáris védelmünkkel babrálnak. Tervem csak arra irányult, hogy megállítsam ıket. Amint a plutónium elérte volna Líbiát az volt a tervem, hogy kiszivárogtatok egy kis információt a vezetı európai lapoknak. Amíg a mi kis szeretett vezetınk leszerelési egyezményeket írt alá addig Oroszország már építette is a második nukleáris haderejét, szomszédos és velünk szövetségben álló országokban, úgy hogy nyugati atomerımővek segítségével plutóniumot loptak, hogy helyettesíthessék azokat, melyeket a leszerelési egyezmény miatt elveszített. Vezetınk ellenérvelhetett volna, de itt volt az egész dokumentum az egész világ számára. Megbízhatósága darabokra esett volna. Mégha néhány nyugati politikus hajlott volna is arra, hogy higgyenek neki, lett volna elég szkeptikus, hogy a leszerelési programot elhalassza egy jó pár évvel. – Addigra egy új elnök került volna hatalomra, a te és a hozzád hasonló martalócok támogatásával. És akkor újra kezdhetted volna az egész nukleáris versenyt, hogy Oroszországot a világ legnagyobb katonai hatalmává tedd. – Nem szégyellem cselekedetemet. Oroszországért tettem. Azért csináltam, mert szeretem az országomat. Mi szocialisták vagyunk, a saját kormányrendszerünkkel, és identitásunkkal. Tényleg azt hiszed, hogy én vagyok az egyetlen aki a reformok bevezetése ellen van? Bármi is történik velem a Politbürón belül sokan felveszik az elvesztett fonalat, és folytatni fogják a harcot. Nem várom el tıled, hogy megértsd amit mondok, hiszen te már évekkel ezelıtt része voltál a nyugati önelégültségnek.
– Igazad van, nem értem. Nem tudok megérteni ilyen fanatikusokat, mint te aki ilyen büszkeséggel beszél az orosz szocializmus tisztaságáról. Sztálin egy szocialista volt, és mennyi ember halt meg a koncentrációs táborokban uralma alatt? Antropov, Selepin, Szemicsasztnyi: mennyi ártatlan ember halt meg KGB uralmuk alatt? Hogyan tudsz egy olyan rendszer védelmére állni, amelyikben azok az emberek akiket szolgálni akar, nem fejezhetik ki egyetnemértésüket, mert valaki ebbıl a minisztériumból ott áll mögöttük, hogy megöljék ıket? A glasznoszty legalább megszünteti azokat a gátakat, az emberek végre kimondhatják majd véleményüket. Szólásszabadság. Pillanatnyi szünetet tartott, majd folytatta: – Soha nem fogom elfelejteni, mikor a londoni Hyde Park Cornernél jártam és egy idıs orosz zsidót felhívtak a pódiumra. Kiderült, hogy az elızı nap érkezett Londonba, és egész idı alatt sírt, mert nem tudta elhinni, hogy szabad volt beszélnie, anélkül, hogy tartania kellett volna bármiféle zaklatástól. Azon a napon nagyon szégyelltem, hogy orosz vagyok. Ha a Nyugattól megtanultam bármit is az az, hogy szocializmus csak demokráciában létezhet, ezzel a szocializmussal ellentétben amit itt védelmeztek ebben az országban. Ne, Konsztantyin, ne prédikálj nekem a szocializmusotok értékeirıl! – Kolcsinszki becsukta az aktatáskát és felállt. – Itt hagyom az iratokat. A telefon kiiktatva, és két felfegyverzett ır vár rád arra az esetre, ha úgy döntenél, hogy elhagyod az irodát, míg hivatalosan is ırizetbe nem vesznek. – Errıl jut eszembe, azt hiszem melléfogtál, mikor rájöttél, ki tört az életedre. Hát, én érdeklıdtem New Yorkban, mielıtt elindultam vele. Úgy néz ki, hogy a meggyilkolásodra kiadott parancs a Politbürótól jött. Már régóta a begyükben voltál, és nem volt nekik nehéz megszervezni, hogy az ellenállás elintézze nekik a koszos munkát. Ezért jutott be a rakétakilövı ilyen könnyen az országba. Az ellenállók semmit nem sejtettek, azt hitték, hogy ez az ı nagyszerőségük eredménye volt. És most jön a legjobb rész: Hendrique volt az a leleményes ember, aki a Werner Társaságot kihasználva az országba juttatta a rakétakilövıt. Milyen kicsi a világ, nemigaz? Benin az ajtóra meredt, miután Kolcsinszki elhagyta a szobát. Tudta, hogy esete soha nem érne el a tárgyalóterembe. A ráváró lehetıségeket is nagyon jól ismerte. Vagy fogságban hal meg, órák vagy napok utáni kínzássorozat után, vagy saját kezőleg vet véget életének. Megfordította a székét, hogy kinézzen a hófedte bittevszki erdıparkra nézı irodája ablakán, majd hátranyúlt és elıvette Tokarev pisztolyát asztala fiókjából. VÉGE
